Zuschlag Janos - Parthazbol Bortonbe

ZU SCH LAG JÁNOS: PÁRTHÁZBÓL BÖRTÖNBE írta Szalai Vivien

ZUSCHLAG JÁNOS: PÁRTHÁZBÓL BÖRTÖNBE írta Szalai Vivien

2014

Szalai Vivien, 2014

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Napi Gazdaság Kiadó Kft., 2014 1033 Budapest, Flórián tér 1.

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője Nyomta: OOK Press Kft., Veszprém Felelős vezető: Szathmáry Attila Megjelent 16,56 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978-963-85708-3-3

Köszönöm a szüleimnek, a húgomnak, afeleségemnek és a kisfiamnak, hogy egy pillanatig sem hagytak magamra az elmúlt években. Hogy erőn felül segítettek és tartották bennem a lelket a legnehezebb percekben is. Életem végéig hálával tartozom nektek! Szeretlek bennetek! Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam. János

ELŐSZÓ Sokat gondolkodtunk, hogy kiadjuk-e ezt a köny­ vet. A dilemma a mai piacgazdasági környezetben is megvolt, bár tudtuk, hogy jelentős érdeklődésre tart majd számot, többen is versenyeznek a kiadá­ sáért. Tehát bíztunk benne, hogy nyereséges lehet egy ilyen vállalkozás, érdemes belefognunk. De nem csak ez vezérelt minket. A könyv egy olyan hús-vér politikus felemelke­ dését és mélybe zuhanását mutatja be, aki saját sorsával illusztrálja a posztkommunista hatalmi mechanizmusok kíméletlenségét. Hogy mivé lesz a politika, ha nem értékeket, hanem csak érdeket követ. Mire képes a pénz és hatalom iránti vágy, amely önnönmagába lesz szerelmes, ha nincs egy sorvezető, amely legalább valamilyen mértékben iránymutatást adna. Márpedig ez a sorvezető Magyarországon a kommunista eszme térhódításával társadalmi mé­ retekben meggyöngült és a régi hatalmi reflexek rendszerváltás utáni továbbélésével továbbra is akadályokat gördített az érték- és elvalapú politi­ zálás elé.

Az olvasó egy valóságos kordokumentumba nyer­ het betekintést, egy olyan világba, ami voltaképpen arról tanúskodik, hogy - újraértelmezve Lengyel László nevezetes könyvét - a pártházból nemcsak palotába, de börtönbe is vezethet út. A Pártházból börtönbe egy olyan politikus val­ lomása, akit a saját kormányzópártja áldozott fel a bűntelenség látszatának megőrzése érdekében. Méghozzá kíméletlenül. Ebből a közvetlen és rideg őszinteséggel meg­ írt önvallomásból betekintést nyerhetünk, hogyan lesz az ösztönei és vágyai által vezérelt emberből a politika kiszolgálója. Egy olyan bukott politikus személyes élettörténetét tartja kezében tehát az ol­ vasó, aki egy határtalanul kapzsi politikai hatalom haszonélvezője akart lenni, de közben nem vette észre, hogy maga is a rendszer egyik lecserélhető, pótolható fogaskereke csupán. Ez a könyv jóval több, mint egy korrupt politikus életrajza vagy a korrupció mechanizmusainak köz­ vetlen közelből szemlélt dokumentálása. A Párt­ házból börtönbe nem más, mint egy hatalmas fel­ kiáltójel: intés, hogy szükségünk van közös emberi és társadalmi értékekre, amelyek segítenek iránymutatást adni, amikor választanunk kell jó és rossz között. Mert a gonosz banalitása vagy a rossz intése a maga kíméletlenségével irányítja a fényt a helyes ösvényére. A kiadó

BEVEZETŐ Már azt sem tudom, hogy mi vagyok, és mit teszek. M ozart: Figaro

Zuschlag! Itt az a pont, amikor a biciklit el kell tolni! Nem, talán ez így nem érthető. Másképp fogalma­ zok: ha most végre nem takarodsz el, akkor bele­ baszunk aföldbe. A miniszterelnök szemhéja enyhén rángatózni kezdett. Az arca égővörös volt, a szája egyetlen vé­ kony csíkká változott. Kegyetlen volt, rideg, közön­ séges, és egy percig sem leplezte, hogy mennyire gyűlöl és megvet engem. 2004 októberét írtuk. Gyurcsány és társai feláldoztak engem. Gyűlöl­ tek, mert okos voltam, törtető, és nem féltem tőlük. Cserbenhagytak és tönkretették a karrieremet, az életemet, mérhetetlen fájdalmat okoztak a csalá­ domnak, és életem végéig adóssá, nincstelenné, megbélyegzett gonosztevővé tettek. Valóban bele­ basztak a földbe, ahogy drága jó miniszterelnököm

9

fogalmazott. De nem akkor, hanem kicsivel később. Kivárva az alkalmat, amikor nem számítottam rá. „Szóval: Zuschlag takarodj...” Mondta ezt az a miniszterelnök, Gyurcsány Fe­ renc, akinek a szennyesét mostam hónapokig. Volt is mit. Sok mindennel gyanúsították: hogyan vá­ sárolta meg a balatonőszödi nyaralót, honnan lett a timföldgyára, a milliói, az árambizniszben való rész­ vétele. És nekem kellett minden egyes alkalommal kiállnom, és azt mondanom, hogy Gyurcsány Ferenc pedig tisztességes politikus. Az én testemmel védte a sajátját. Gyűlölöm a szocialista pártot belülről. Akkor is gyűlöltem, amikor még tagja voltam. Minden egyes nap megaláztak és feltörölték velem a padlót. Újra és újra. Mondhatnám, hogy baromira fájt, és megalázó volt. De egy idő után már jottányit sem érdekelt. Nem volt köze hozzám. Nem voltam haj­ landó megadni nekik azt az örömet, hogy kimutatom, mennyire gyűlölöm, ha megaláznak, ha ki vagyok szolgáltatva mások akaratának, kisstílűségének. Összeszorítottam az ajkaimat, talán egyhalványfélmosolyra is futotta, amikorvisszanéztem Gyurcsányra. Csak azért is. „Hogy lehet valaki ilyen hálátlan?!” - gondoltam magamban, és újra elmosolyodtam. Talán nem is mosoly volt az, hanem egy vicsorgás. Nem voltam hajlandó örömet szerezni sem Gyurcsány Ferencnek, sem a többi szánalmas poli­ tikus társamnak, akik önnön kisstílűségükön, egy­ szerűségükön és hasznavehetetlenségükön emel­ 10

kedhettek felül arra a pár édes percre, amíg engem megalázhattak végre azzal, hogy lemondattak a képviselői mandátumomról és elzavartak. Nem okoztak fájdalmat. Nem is tudtak volna. Meg különben is, fizettek egy vagyont, hogy tart­ sam a számat. Valahol még meg is értettem őket. A politikusok szubkultúrája tökéletesen példázza azt az iszonya­ tos válságot, ami a magyar emberek fejében évtize­ dek óta eluralkodott. Minden népnek éppen olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel. Még nem figyelték meg? Hazudnak a politikusok? Persze hogy hazudnak. De nem ez a legnagyobb baj. Hanem hogy saját magunknak is hazudunk. Bizony: mindenki hazu­ dik, és mindenkinek. Kicsinyes, pitiáner dolgokban is hazudunk, amikor kis csokit lopunk a boltból, amikor az eladó nem figyel, vagy amikor nem ké­ rünk számlát a boltban, az étteremben, hogy keve­ sebb legyen a végösszeg. Persze mivel a politikában nagyobbak a lehető­ ségek, még nagyobbat hazudnak. A politikusok szájából talán az a legnagyobb hazugság, hogy azt mondjuk a választópolgárnak, hogy érdekel minket a problémája. Közben pedig nem, rohadtul nem érdekel senkit. Csupán egyéni érdekek vannak, mint önnél, kedves olvasó, a túl­ élés és az előrejutás érvényesítésének vágya. Én is azért léptem a helytelen útra, mert az érde­ keim azt szolgálták. Én is tudtam, hogy mi a helyes út, ahogyan az emberek döntő többsége is pontosan 11

tisztában van vele, hogy mit kellene tennie, ha em­ ber akarna maradni ebben az egyébként emberte­ len világban. Közben egyikünk sem lép a helyes útra, mert a körülöttünk lévő emberek sem a helyes úton jár­ nak. Aki kilóg a sorból, az ki is kerül onnan, nem is fog tudni érvényesülni, ez a csordaszellem. Az emberek jó része azt hiszi, hogy jó ember. Megköti a kisebb-nagyobb kompromisszumait, de eközben rengeteg bűnt követ el. Igen, erkölcsi értelemben véve. Tulajdonképpen nem lop, de azért annyi­ ra nem szeret adót fizetni. Nem lop, de ha számla nélkül olcsóbban tud húst venni, akkor bizony azt úgy veszi. Nem lop, de ha lehetősége nyílik rá, fél áron, feketén vesz telefont, és ha talál egy ezrest az utcán, azt egyből zsebre is teszi, esze ágában sincs visszaadni. Az emberek kilencvenkilenc százaléka ilyen. Őszintén, ön mit tenne, ha találna ötvenmil­ lió forintot? Tényleg visszaadná? Vagy netán zsebre tenné, elköltené, élvezné a pénz boldogító hatását? Azt mondják, fúj, erkölcstelenek a politikusok. Azok. De a választópolgárok sem sokkal különbek. Az emberek döntő többsége nem mer döntést fel­ vállalni. A politikusok azonban mindennap dönté­ seket hoznak. Én megszavaztam a volt óvodám és az iskolám bezárását a csökkent gyereklétszám mi­ att, még akkor is, ha alapvetően sajnáltam, amikor megláttam egy idős nőt könnyel a szemében, aki egykor a nevelőm volt. Mert ezt szolgálta az érdek. Érzéketlen voltam? Nem tudom. De én legalább 12

mertem meghozni döntéseket. Az emberek jó része menekül a döntések elől. Én sosem menekültem el. Álságos az, aki gyűlöli a politikusokat. Akármi­ lyenek is, de felvállalnak döntéseket, arcukat adják hozzá. Ezért is keresnek sokat. Az átlagember el­ megy a munkahelyére, megdolgozik a betevőjéért, de tömegeket érintő dilemmákkal nem kell meg­ küzdenie. Én egész életemben mertem dönteni, és előremenni. Olykor rosszul is. Ezért is volt pokol, amikor 2007-ben a büntető­ ügyem után börtönbe kerültem. Fuldokoltam a bör­ tön rossz levegőjében. Ez a mocskos, utálatos hely csak rontott a személyiségemen. Félelem soha nem volt bennem. Inkább csak szavakkal ki nem fejez­ hető undor, gyűlölet, megvetés. A börtön egyhan­ gúsága megőrjített. Nem a bántalmazástól féltem, hanem az elmém pusztulásától. A tárgyalás, a kínos nyilvánosság, a védekezés múló kellemetlenség volt. Nem érdekelt. A börtön­ ben töltött hetek, hónapok, évek kínzó tétlensége, értelmetlensége volt az, ami jócskán felbőszített. A tétlen napokban elviselhetetlen az élet egyhan­ gúsága. Az utóbbi években sokat gondolkodtam. Maga­ mon, az életemen, a politikán, a bukásomon. Talán ha átlagosnak szülétek, sosem ismerem meg az emberi alattomosságot. Ha kialakuló, magasra törő becsvágyam egy percre nyugton hagyott volna, nem így végzem. A nagyravágyás részegített meg, nem a hiúság. Nagyravágyá-

13

som szívósabb volt mindig is bárkinél, mert nagyon előbbre akartam jutni. A sok sötét lelkű, irigy, félős embert kétségbe ejtette a sikerem. S emiatt rútul cserbenhagytak. Azok, akikkel egy csapatban játszottam, és akikért dolgoztam. Amikor már minden világossá vált, eszembe ju­ tott a megbánás, lelkiismeret-furdalás kérdése. De miért furdalna a lelkiismeret? Ha tehetném, hogy most, a börtön után mindenkinek az országban ad­ hatnék egy kis pénzt, akkor egy csapásra biztosan szeretnének. A sok hitvány képmutatás inkább szórakoztat. A szegénységtől való rettegetés, az emberi gonosz­ ság alulbecsülése mind-mind kapzsisághoz vezet. Nekem elhihetik: akiket oly nagyon tisztelnek, azok csak szerencsés gazemberek. Csupán abban különböznek tőlem: őket nem hagyták cserben, nem áldozták fel, nem érték tetten. Igen, hazudtam. Hazudtam, amikor azt mond­ tam, nincs Zuschlag-ügy. Nagyon is volt, de ez nem csak Zuschlag-ügy. Mert nem csak én voltam ben­ ne, nem csak én hoztam a döntéseket. Csupán vég­ rehajtó voltam. Ez a könyv, kedves olvasó, a „Zuschlag-ügy”, a cserbenhagyásom igaz története. Zuschlag János

H

1. FEJEZET

„A g yerek gonosz, te ssé k k isegítő b e vin n i!” Az a szegény Sorel csak egy meggondolatlan fiatalember, reméljük, nem veszítjük el. Stendhal: Vörös és fekete

- Ez a gyerek kezelhetetlen! Tessék kisegítő isko­ lába vinni. Mocskolja a diáktársait, beleköt a ta­ náraiba, nem bírunk vele. Csak a problémát jelenti mindnyájunknak. Gonosz. Kifejezetten gonosz. A tanárnő kövér arca kifejezéstelen maradt. A te­ kintetében nem lehetett nem észrevenni a fölényt, amit azokkal szemben alkalmazott, akiket nálánál kevesebbnek, kicsibbnek gondolt. Szívből utáltam és megvetettem az elém tornyosuló, hasznavehetet­ len, ijesztő alakot. Nem azért, amit mondott, hanem ahogyan közben rám nézett. Szánakozva mérege­

15

tett, barna disznószemében megvetés csillogott. Minden sejtje azt ordította, hogy egy senkinek, egy gyengeelméjűnek tart, akinek nincs létjogosultsá­ ga arra, hogy az iskolájában tanuljon, mi több, arra sem, hogy egyáltalán önállóan gondolkodjék vagy éljen. Meggyőződése volt, hogy az ókori görögök­ nek volt igazuk, akik az életképtelen csecsemőket kitették a Taigetosz nevű hegyre, és sorsukra hagy­ ták őket. Én is életképtelen voltam a szemében. Egy kis ördögfajzat, egy semmirekellő. Nem ismert, és nem is értett meg engem. Neki én csak egy piszkos kezű, kezelhetetlen, ostobácska kölyök voltam, akit mielőbb el akart takarítani a közeléből, hogy látszólagos nyugalomban, a béke hamis illúzióját kergetve tovább élhesse szürke és végtelenül kisstílű életét. Hisz amíg rólam ki­ mondta az ítéletét, arra a pár mámorító pillanatra Kiskunhalas koronázatlan királynőjének érezhet­ te magát. Szegény édesanyám idegesen tördelte a kezét. Nem tudta, hogy mit feleljen, inkább csak fájdalmasan vé­ gighallgatta, ahogy az ő vézna, szemüveges kisfiára azt mondják, hogy kevesebb, hasznavehetetlenebb, mint a társai. Gonosznak nevezték a gyerekét, a saját húsát és vérét, pedig ő szerette volna hinni, hogy nem egy aljas gyereket hozott a világra. Ő a maga jóságával, tisztaszívűségével szeretett és minduntalan hitt ben­ nem. És hitt alapvetően az emberi jóságban. A szüle­ im mindig is remek emberek voltak. Tisztességes, be­ csületes, jóravaló, dolgos emberek, akik mindig csak 16

hasznára voltak ennek a beteg társadalomnak. Az életem kudarca nem az ő kudarcuk. Még ha könnyes magányukban ők esetleg így is érzik olykor-olykor... És nagyon-nagyon sokat szenvedtek miattam. Idegesen rám nézett, közben nyelte a könnyeit. Szégyellte magát és haragudott. Rám, önmagára és az egész világra. Akkor, ott talán egy szomorú pillanatban a te­ hetetlenségtől és kiábrándultságtól megtörve, fájó csalódottságában az is megfordult a fejében, hogy nem is szeret engem. A tanárnő megérezte szegény édesanyám mér­ hetetlen fájdalmát, s ez erőt adott neki. - Sajnos ki kell mondani: János kezelhetetlen. Nem jön ki a társaival, a gyerekek félnek tőle, nem keresik a társaságát. Mindennaposak a verekedé­ sek, lehetetlenség neki parancsolni. Egyszerűen nem bírja elviselni, ha bárki is ellentmond neki. Legszívesebben felüvöltöttem volna, vagy hatalma­ sat rúgtam volna bele. De édesanyám miatt nem tet­ tem. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki. Felnéztem rá. Égővörös volt az arca. Meg akartam fogni a kezét, de ő a körmeit belevájta a tenyerébe. - Rendben, megbeszéljük az édesapjával, hogy mit csináljunk. Jánoska otthon jó gyerek. - Nekem elhiheti: ezzel a gyerekkel csak a prob­ léma van. Még nagy bajba fog keveredni, Isten a ta­ núm. Meglátják. Ott a veszedelem a szemében! Nem is mondta, inkább odaokádta a szavakat, majd sarkon fordult és elviharzott. Sokáig néztem 17

utána. Magamban csak arra tudtam gondolni, hogy ezt egyszer még meg fogom bosszulni. Egyszer még nagy ember leszek. Majd megmuta­ tom én, hogy ki a gyengeelméjű... Állatias vágy tört elő a bensőmből. Bosszúvágy. A kegyetlen pusztítás vágya. Már akkor is a zsigereimben éreztem azt, amit akkor még gyerekfejjel nem tudtam megfogalmaz­ ni, de mostanra tudatosult bennem: azt a gyűlö­ letet, amit önnön kisebbrendűségem, becsvágyam és a félelmeim tápláltak. Ha véleményt kellett ró­ lam mondani, szigorú arckifejezésű, mosolytalan gyerekként festettek le, akinek világoskék szeme háborgó, sötét csíkká szűkült, ha haragudott. So­ sem tudtam mosolyogni, még a családi fotókon sem. Minél inkább akartam mosolyogni, annál ke­ vésbé sikerült. Márpedig igen gyakran haragudtam. Senki sem tudta, hogy a kegyetlen külső mögött milyen mér­ hetetlen szenvedés rejtőzködött. Hogy mennyire szenvedtem attól, hogy azt éreztem, senki sem sze­ ret engem. Mélyen megvetettem azokat az embere­ ket, akik között éltem, hiszen ők nem értettek meg engem, ellenségként kezeltek, és igazán nem is akar­ tak megismerni, a sértett, legbelül örökké szenvedő kisgyerek álarca mögé nézni. Sosem leltem igaz ba­ rátra vagy segítőre. Aki meghallotta volna a segély­ kiáltásomat. Ezek ostobák! Undorító szörnyetegek - dühöngtem oly gyakran magamban. - Jánoska!

- Jánoska! Édesanyám megszorította a kezemet. - Jánoska... Nyugodj meg, kisfiam. Hiszen te vi­ csorogsz... Megsimogatta az arcomat. Akkor vettem észre, hogy az ajkaim egészen felcsúsztak, mint vala­ mi vadállatnak. Hideg és érdes volt a keze. Igazi munkáskéz volt, de engem mélyen megnyugtatott. Jólesett az érintése. Minden mozdulatában ott a szeretet, a törődés és a mérhetetlen féltés. A szemé­ be néztem. Most vettem észre először, hogy édes­ anyám bizony öregszik és egyre fáradtabb, fásultabb az arca. Édesapámmal együtt az egész életét végigdol­ gozta. S miért? Hogy egy egyszobás, olajfűtéses bérlakásból, ahol négyen laktunk a húgommal, egy aprócska családi házba költözhessünk. Ez volt éle­ tük fő műve. Sosem éheztünk ugyan, tiszta ruhá­ ra, ennivalóra futotta, a szüleim a maguk egysze­ rű tisztességével próbáltak nekem és a húgomnak emberhez méltó körülményeket teremteni. Mindig hálás leszek nekik ezért. A kilátástalanság milli­ ónyi nyomasztó terhével mégis kérlelhetetlenül megpecsételte a mindennapjainkat és mindannyi­ unk életét. Gyerek voltam még, mégis elemi utálat és düh munkált bennem, ha arra gondoltam, hogy tisztességesen dolgozó emberek élete hogyan kerül vakvágányra, hogy nem jutnak egyről a kettőre, közben a gazdagoknak pedig mindent szabad. Már gyerekfejjel lázadtam a társadalmi különbségek, a

19

szegényeket és gazdagokat feszítő különbségek el­ len, aminek - igen, nem tagadom - az is oka volt, hogy én sosem a gazdagok közé tartoztam. Sosem találtam meg a hangot a környezetemmel, mert sen­ ki sem akart megérteni igazán, és a személyiségem teljes félreértése kétségbeesett gyűlöletet ébresztett a bensőmben. Ártani sosem akartam senkinek, csak mindenáron másként élni, mint a közvetlen környezetem. Ha volt is bűnöm gyerekként, talán csak az, hogy nem bírtam elfogadni a kiszolgálta­ tottságot, és szívből rettegtem annak a jövőnek a gondolatától, hogy Kiskunhalason rohadok meg, mondjuk kétkezi munkásként, filléres gondokkal sújtva és majdan ülhetek néma fájdalommal egy kilátástalan, valóban szellemifogyatékos-élet rom­ jain. Nem élhettem így! Hiszen belül, legbelül érez­ tem, tudtam, ennél sokkal többre vagyok hivatott. Sosem értettem egyet Senecával, aki azt mondja, nem az a szegény, akinek kevés a vagyona, hanem az, aki többet kíván. Én mindig többet kívántam. Tomboló becsvágyam volt és erőteljes bizonyítási kényszerem, ami szinte szétfeszített belülről. Azt mondják, az emberek nem változnak, sőt az idők múlásával egyre rosszabbak lesznek, csak az oko­ sak megismerik és megtanulják kezelni a gyenge­ ségeiket. Én mindig is tudtam, hogy a leggyengébb pontom a kisebbségi komplexussal átitatott becs­ vágyam, ami mindent felülírt az életben. Mégse tet­ tem ellene semmit. Sőt szabadjára engedtem, mint valami örökké éhező fenevadat... 20

- Anya, én nem kerülhetek kisegítő iskolába, mint valami fogyatékos. Azt nem tehetik velem mondtam csendesen, de annál határozottabban. - Anya, ugye nem hagyod?! Nem hagyhatod, hogy elvegyék aj övömet. Édesanyám halványan elmosolyodott. Csupán egy pillanatig tartott. De az szép pillanat volt. Aztán fáradt arcára újra visszatért a jól ismert fájdalom. - Tudom, Jánoska. Csak... néha nekem is rossz érzésem van veled kapcsolatban. Néha megijesz­ tesz, kisfiam. - Anya, én nem vagyok rossz ember. - Tudom, hidd el. Én hiszek benned, és apáddal együtt nagyon szeretünk. Csak néha különös fény villan a szemedben. Félek, hogy egyszer még komoly bajba kerülsz a viselkedésed miatt. Nem vagy könynyű ember, fiam, ez már most látszik, és képtelen vagy megalkudni, beállni a sorba. Igen, félek attól, hogy nehéz életed lesz. - Anya, én nem akarok beállni a sorba. Én más életet akarok, mint amit ti éltek. Én gazdag akarok lenni és hatalmas - kihúztam magam, amikor kimondtam ezeket a szavakat. - Nem tudom, Jánoska. Biztos, hogy a nagy em­ berek élete olyan irigylésre méltó? Tudod, minél magasabbra mászol a fán, annál nagyobbat eshetsz onnan. Talán jobb megmaradni az egyszerű élet­ nél. Nehéz az élet úgy, hogy mindennap megdolgo­ zol érte kőkeményen, de megvannak a maga szép­ ségei. De arra kérlek, gondold meg, hogy mit akarsz 21

kezdeni a sorsoddal, nehogy rossz döntéseket hozz. Mert a nagy hatalom nagy felelőséggel is jár, János. Nem akarlak börtönben látni fiam, sosem. Azt nem élnénk túl apáddal és a nagyival... - Megígérem, hogy sosem fogok börtönbe kerül­ ni. Nem fogom elrontani az életemet, annál több eszem van. De itt sem akarok maradni. Én irányí­ tani akarok, édesanyám. Mert gyűlölöm, ha paran­ csolnak nekem. Édesanyám felnevetett. - Mennyire koravén vagy néha... Egy felnőtt böl­ csességével és egy gyerek naivságával, szenvedélyé­ vel beszélsz. Nagyon okos és érdeklődő gyerek vagy, Jánoska, már korán észrevettük apáddal. Sokkal értelmesebb vagy az átlagosnál, de azt is látjuk, hogy nem tudsz beilleszkedni. Márpedig egyet ta­ nulj meg: vannak helyzetek, amikor igenis szükség van barátokra vagy támogatókra. Vagy menthetet­ lenül egyedül maradsz az életben. S ha uralkodni akarsz, először meg kell tanulnod jól szolgálni. Nem válaszoltam. Nem mindent értettem, amit mondott. Felemeltem a kezemet, hogy megfogjam az övét. Édesanyám azonban lassan elindult. Nem vette észre, de akaratlanul is ellökte a kezemet. Többé nem próbálkoztam. Szótlanul sétáltunk haza. Elgondolkoztatott, amit mondott. Eszembe jutott, hogy milyen okos aszszony édesanyám, és ha az én becsvágyamnak csu­ pán a szikrája meglett volna benne, nem adminiszt­ rátor lenne, hanem sokkal több annál. Persze azt

nem tudhattam, hogy ő sosem akart volna több len­ ni. Mert őt boldoggá tette az élet édesapám oldalán, a szeretet egyszerűségben, két gyerekkel. Én sosem értettem meg az ilyenfajta élet egyszerű boldogságát. S talán az én tragédiám, hogy soha nem is ismertem meg azt. De hát idő kellett, hogy erre rájöjjek. Azon a régi délutánon mindenesetre szentül hit­ tem, hogy az életem megváltozhat, és hogy nagy jövő előtt állok. S az ellenkezőjéről édesanyám sem tudott meggyőzni. Az arcom fázott a hűs őszi szél­ ben. Rosszkedvűen baktattunk egymás mellett, nem tudtunk egymásnak mit mondani... szavakkal legalábbis semmiképp.

23

2.

FEJEZET

A kutyáknak meg kell halniuk! Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi? Charles Baudelaire

- János! János! A pénztelen diák úgy kap egy szemernyi gyö­ nyör után, ahogy a kutya ezer veszély közt futtá­ ban elcsen egy csontot, szétrágja, kiszívja belőle a velőt; míg a fiatalember, ha néhány röpke arany csörög a zsebében, apránként élvezi örömeit, el­ gyönyörködik bennük, mintha a felhők közt lebeg­ ne, feledi, mit jelent ez a szó: nyomor. Hangosan felolvastam, ízlelgettem Balzac szavait. Felnéztem a plafonra és elmosolyodtam. Szerettem a nagy írók gondolatait, magam is erőre kaptam tőlük. Talán nekem is írnom kellene egyszer. Istenem, mennyi gondolat, mennyi nagyratörő terv feszíti az elmé­ met. Vagy talán... vezetnem kellene a népet... - gon­

25

doltam magamban. A kishitűség sosem tartozott a markáns tulajdonságaim közé... Hangosan felordított egy vércse. Nagymamám­ nál voltam a tanyán. Az aprócska, sárga épület ol­ dala omladozott, sok évtizednyi eső áztatta meg. Szerettem itt lenni, mert jóformán mindig csend volt, a tanyavilág nekem nem egy házat, valami kézzelfogható dolgot jelentett. Egy hangulat volt, életérzés, nyugodtság, egy összetett és mégis vég­ telenül egyszerű kis világ, ahol elbújhattam, ahol mindig útra kész, háborgó lelkem megnyugvásra lelt. Ez volt az egyetlen hely, ahol a szegénység nem zavart. Ahol megszoktam a különálló vécé málló, piszkos falát, ahol nem zavart, hogy az egyszerűség diadalt ült az impozáns díszletek felett. Itt néhány évtizedre megállt az idő. Itt ledobtam a szívemre ólomsúlyként nehezedő láncaimat. Szerettem a szélben hajlongó, zöldellő fű illatát, a fák hűs árnyékát, a koszos képű kutyák nyüszítését, a madarak rikoltását. Szerettem a tanyavilág sem­ mivel össze nem téveszthető illatát, hangjait, azt a csöppnyi, zárt világot, ahol csak lemeztelenített lel­ kek voltak és semmi megjátszás. A tanyán minden­ ki egyforma volt: ízesen, gazdagon, egyszerűen élt, beszélt és gondolkodott. Imádtam, ahogy nagymamám lábosban, tepsi­ ben, fazékban főzte az ételeket, ha volt disznóvá­ gás: az illatozó malachúst frissen szedett zöldséggel, jóféle krumplival, jó szaftosán, ízletesen, csípősen. Máig érzem a nyelvem hegyén a tanyai ízek zama26

tát, az aranysárga, zsíros leves erőteljes ízét, a zárt vidéki kisvilág semmivel össze nem téveszthető finomságát, báját. Sosem találtam olyan lelki nyu­ galomra, mint nagyanyám tanyáján. Még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy csupán nagyanyám gondoskodó szándékának volt köszönhető, hogy a tanyánk ne váljon haldokló romhalmazzá. Egysze­ rű sorsú asszony volt, akinek szegényes lehetőségei mélyen meghatározták a jövőjét, mégsem hagyta el magát sosem, az önsajnálatot mélyen megvetette. Sosem lázadt a sorsa ellen, pedig pontosan tudta, hogy nem tud kitörni belőle, hogy a gondoskodás, az aggódás minden idegszálát örökre leköti majd. - János! János! Nagyanyám kiáltozása akár egy ágyúdörgés, meg­ törte a csend gyönyörű varázsát. Az ágyamon feküd­ tem és titkos könyvgyűjteményem egyik darabjában gyönyörködtem. Ha egy kevés pénzhez jutottam, mindig könyvet vettem. Ha elfogyott a pénzem, ak­ kor rohantam második lakhelyemre, a könyvtárba. Ott ingyen volt, és szinte bármilyen atlaszhoz, le­ xikonhoz hozzájuthattam. Mennyire imádtam... A könyv volt az én jó barátom, a szerelmem és a fo­ gadott családom is. A könyvek tartották bennem a lelket, a könyvek által eljuthattam egy képzeletbeli, izgalmas világba, ahol sokkal boldogabb voltam, mint a rideg, hétköznapi valóság egyhangúságában. Égető birtoklási vágy éledt fel bennem, hogy minél több könyvem legyen, ez volt az egyetlen, ami igazi értéket jelentett számomra gyerekként. Semmi más 27

nem hatott rám ilyen elemi, ilyen tiszta erővel. Si­ mogattam, gyönyörködtem a tudást rejtő lapokban. Igen, azt hiszem, számomra a könyv a tudást jelen­ tette mindenekfelett, márpedig a tudás hatalom volt, és másfajta élet lehetőségét jelentette. Egy olyan éle­ tét, ahol nincsenek hámló falak, mindennapi gondok és mindent átható kilátástalanság. A tudás hozzáse­ gíthet a pénzhez, a pénz pedig a teljes, totális sza­ badsághoz és a béklyók nélküli élet öröméhez. Azt hiszem, engem sosem a gazdagság mámora vonzott igazán, sokkal inkább a szabadságé. A gazdagság a szabadság lehetőségét jelentette a szememben, és annak az ígéretét, hogy azt tehetek az életemmel, amit én akarok. A könyvek ennek a szabadságnak a csodavilágába repítettek, és olyan tudáshoz juttat­ tak, aminek segítségével éreztem, tudtam, hogy ki­ emelkedhetek a magamfajta halasi kiskölykök közül. Carl Sagan amerikai csillagász mondta egyszer: „Az emberi nyomorúságból az, ami elkerülhető lenne, nem elsősorban a butaság, hanem a tudatlanság, a tudni nem akarás miatt létezik még ma is. Az ön­ ismeret hiánya az, ami a legpusztítóbb.” Mindig is hittem abban, hogy ennek a rendkívüli tudósnak mélyen igaza volt. Igaz, volt egy másik híres mondása is: „Aki makacsul kitart tévedhetetlensége mellett, bizton számíthat rá, hogy elmaradhatatlan kísérője lesz a gyakran súlyos, mélyreható tévedés. De már minimális önismeret is lényegesjavulást idézhet elő - azon az áron, hogy időnként szemrehányásokat kell tennünk magunknak.” 28

Ma már felnőtt fejjel pontosan tudom, hogy saj­ nos ebben is igaza volt. Én sosem tettem szemre­ hányást magamnak, és igen, tévedhetetlennek, mindenkinél előbbre valónak tartottam magamat. Talán ha időben felismerem, hogy édesanyámnak igaza volt, és olykor szükség van támogatókra, és hogy én a látszólagos hatalmam és sikereim elle­ nére is milyen kétségbeejtően egyedül vagyok, és hogy mennyire gyűlöl a környezetem, ha kialakult volna egy természetes önvédelmi rendszerem, ak­ kor talán minden másként alakul. De akkor, gye­ rekfejjel vajmi kevéssé tudtam a saját életemre le­ képezni ezeknek a csodás elméknek a gondolatait, igaz, mentségemre szóljon, a könyveket inkább a rám gyakorolt hatásuk s az általuk megtapasz­ talt csodavilág miatt faltam, semmint a markáns mondanivaló miatt. S különben is, próbálom azzal nyugtatni magamat, hogy a tévedés csupán arany középút a tapasztalatlanság és a tudás között. Nagyanyám rikoltozása ettől a csodavilágtól fosz­ tott meg pár kínos percre. Kénytelen-kelletlen vála­ szoltam neki. - Igen, mama?! - A füleden ülsz, kisfiam? - Nem, mondd! - Tanulhatnál valamivel több tiszteletet, János. Olyan vagy, mint egy ördögfióka, nem lesz ez így rendjén. Anyád és apád is rendes ember, tanulj tő­ lük, fiam. - Én sokkalta többre akarom vinni, mint ők... 29

- Miket beszélsz, fiam? A mama idős arca egészen ijesztővé változott. Éreztem, hogy ezúttal talán túl messzire mentem. Megkeményedett. Máig sem tudtam elfelejteni nagyanyám hang­ ját. Azt éreztem, hogy egyszerre volt könyörtelen és hideg. Mindenáron azt kívánta, hogy azt csináljam, amit ő akar. Rám akarta kényszeríteni az akaratát, azt is, amit én visszautasítottam. Mindig is gyűlöl­ tem, ha megmondják nekem, hogy mit kell csinál­ nom, vagy ha valamit rám akarnak erőltetni, rám akarnak kényszeríteni. Sosem tudtam elfogadni a kötöttségeket. Mérhetetlen gyűlölet volt bennem már gyerekkoromban is. Kíméletlen düh és két­ ségbeesés, amit semmi és senki nem csillapított. Még a családom sem, a szeretteim sem. Pedig jók voltak hozzám, szerettek is engem, és a maguk sze­ rény lehetőségeihez képest mindent megpróbáltak megadni. Nekem ez mégis kevés volt. Sokkal több­ re vágytam annál, mint amit a közegem biztosítani tudott számomra. Sosem találtam a hangot a körü­ löttem lévő emberekkel. Soha nem bántottam vol­ na a családomat, de máshova húzott a szívem. Mér­ hetetlen elvágyódás volt bennem, amióta csak az eszemet tudom. Másra, többre vágytam, mint amit Kiskunhalas adhatott. Sosem szoktam meg azt a semmivel össze nem téveszthető kilátástalanságot, ami mindenütt ott volt, ha szétnéztem a városban. Ott volt a levegőben, ott volt a virágok illatában, ott volt, ha felnéztem az égre, ott volt a földön, ezt süví­ 30

tette fülembe a szél, és ezt láttam az emberek arcán is. A kilátástalanságot. Hogy előre meg van írva a sorsuk. Hogy egyik napról a másikra éltek. Hogy ki voltak szolgáltatva egy felsőbb hatalomnak, és min­ denekelőtt egy olyan rendszernek, amibe semmi beleszólásuk nem volt. Képtelen voltam megszokni és elfogadni azt az előre elrendelt, kisszerű életet Kiskunhalason, annak minden egyes hozadékával, minden egyes percével együtt. A szüleim és a nagyszüleim élete pedig jócskán megtestesítette azt az életformát, amit én semmiképpen sem akartam élni. Hisz mit ér az előre megélt élet? Ahol nincse­ nek lehetőségek, szabad akarat, csak kétségbeesés és gondok? Amikor nagymamám megparancsolta, hogy menjek be a házba és mosogassak el, valami elemi erővel ordította a belsőmben, hogy nem te­ szem meg. És nem azért, mert nem akartam neki segíteni vagy mert nem szerettem őt. Nagyon is sze­ rettem. De gyűlöltem, ha valaki meg akart fosztani a szabad akaratomtól. Tudom, hogy gonosznak, fe­ lelőtlennek, aljasnak is fog tartani, ha ezt elolvas­ sa a kedves olvasó, én mégis őszintén elmondom: mérhetetlen dac volt bennem azok iránt, akik pa­ rancsolni akartak nekem. Akikről azt feltételeztem, hogy az én szabad akaratomat, az egyetlen dolgot, ami csak az enyém volt ebben a kilátástalanságban, el akarták venni tőlem. Nem adtam az akaratom szabadságát és az elmém szabadságát. Ha ettől meg akartak fosztani, gyilkos gyűlölet lobbant a szívem­ ben. Pusztító gyűlöletet éreztem.

31

- János, gyere be és segíts nekem. Meg sem kérdeztem, hogy mit szeretne tőlem. Arra is nemet mondtam pár napja, amikor megkér­ tek, hogy vigyem vissza az üres üvegeket, mert or­ vosságot kellett venni a pénzen a húgomnak. - Nem megyek. - Mit mondtál, János? Kérlek, gyere be és segíts borsót pucolni. Vagy szólok nagyapádnak, és hozza a nádpálcát! - Mondom, hogy nem megyek. Olvasni szeret­ nék. Történelemdolgozat lesz az iskolában, és én szeretnék jól szerepelni. - Tanuljál, János, tudod, hogy támogatjuk a ta­ nulmányaidat, de előbb gyere be és segíts nekem - kért meg erélyesebben, majd keményen arrébb tessékelt. Elöntött a düh. Egész testemben remeg­ ni kezdtem, a szemem kigúvadt. Nagyon haragud­ tam, de a dühöm nem volt jogos. Mert a szüleim és a nagyszüleim a maguk módján mindig támo­ gattak mindenben. Ritkán kértek meg valamire, de azt sem szívesen teljesítettem. Középiskolában a tanulás miatt nem kellett hét végén dolgoznom és a fagyűjtésben sem kellett segítenem. - Azt mondtam, hogy nem megyek, nem fogtok nekem parancsolni - válaszoltam torkaszakadtából visítva. Néztem erre az idős, ráncos asszonyra, akit a lel­ kem mélyén szerettem, és akit szeretnem is kellett, és akiről ma tényleg csak a legjobbakat mondha­ tom, mert tiszteletre méltó asszony, végigdolgozta 32

az egész életét, mégis abban a pillanatban őt is gyű­ löltem. Néztem rá, néztem a szeme alatti mély ár­ kokat, néztem rongyos, használt ruháját, ami mégis tiszta volt, néztem kopottas cipőjét, az eres lábait, és az egészen rövidre vágott, koszos körmeit, a kezeit, amelyek kétségbeesetten árulkodtak arról, hogy az előttem álló asszony az egész életét végigdolgozta, méghozzá keményen. Én mégis álltam földbe gyöke­ rezett lábbal, néztem az idős asszonyt, és nem csi­ náltam azt, amit kért. Egyszerűen nem voltam haj­ landó teljesíteni a kérését. És be kellvalljam, akkor ott, abban a pillanatban, azon az őszi délutánon én nem is szégyelltem magam. Elképesztő dac, gyűlö­ let és kétségbeesett düh munkált bennem, semmi más. Nagyi felém nyúlt, meg akarta fogni a fülemet. Mondta is, hogy: Te csibész, most elkaplak. Mérges volt rám. Mérges volt, csalódott, és valami mást is láttam a tekintetén, ami ma már inkább felkavarna, mint akkor, abban a pillanatban. Fájdalmat láttam a nagymamám arcán. Mérhetetlen fájdalmat. Fájt neki, hogy gonosznak tartott engem, hogy gonosz­ ságot látott rajtam. Nagymamám megragadott. Idős, de erős asszony volt, és érezhetően nem volt ura önmagának. Na­ gyon haragudott rám abban a pillanatban. Én pedig hisztériázva vergődtem a kezei között, mint valami fogságba esett kis vadállat. Képtelen voltam veszíte­ ni. Nagy nehezen kiszabadultam nagyanyám kezei közül és kiszaladtam a ház ajtaján, egyenesen ki a kertbe. Szinte kéjes öröm töltött el, amikor megpil­

33

lantottam a frissen ásott veteményest. Toporzékolni kezdtem. Gyerek voltam még, de olykor egy felnőtt bölcsessége szólt belőlem. Mégis úgy viselkedtem, mint egy taknyos kölyök. Mint egy taknyos kisgye­ rek, aki őrületében, hisztérikus őrületében teljesen elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Őrjöngtem, tom­ boltam. Talán még a taknyom is folyt közben. Érez­ tem, hogy folyik le az ajkaimon, bele a számba. Érez­ tem a saját taknyom sós ízét. Igen, folyt a taknyom is, úgy ordítottam és toporzékoltam. Ütöttem a lá­ bammal a földet. Teljes erővel belegázoltam. Tapos­ tam, rúgtam, ahol csak értem. Semmi más nem ér­ dekelt, csak a kényszerű pusztítás. A bosszú. Bosszút akartam állni azért, amiért megmondták, hogy mit csináljak. Veszélyes és romboló erő kerített hatalmá­ ba. Nem tudtam gondolkodni, ösztöneim, legbenső démonjaim irányítottak és őrjöngésre buzdítottak. Oly mértékben váltam gonosszá akkor, amilyen mértékűnek én megéltem az ellenem irányuló rom­ boló hatást. Nagyanyámnak földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta, hogy mit tettem. Nem az fájt neki, hogy feldúltam, hanem az, hogy pontosan tud­ ta, hogy miért is tettem. Nagyanyám megindult felém, meg akart ütni, hogy végre észre térítsen. Én kitértem előle és foly­ tattam a rombolást. Tudtam, hogy mit csinálok, tud­ tam, hogy mit látok, és tudtam, ha teljes lábbal újra és újra minél nagyobb felületen beletrappolok, ak­ kor micsoda kárt okozok. Nem érdekelt, újra és újra pusztítani akartam. Semmi sem számított, csak az,

34

hogy pusztítsak és fájdalmat okozzak. És mindezt azért, mert nekem meg akarták mondani, hogy mit csináljak, mert el akarták venni a szabad cselekvés­ hez való jogomat. Mert korlátozni akartak a szabad akaratomban, a szabad gondolkodásban. Nem en­ gedhettem, hogy más döntsön helyettem. Nem en­ gedhettem, hogy megmondják, hogy mit csináljak. Őrjöngve rúgtam, tapostam, kapartam a földet, és közben köpködtem. Borzalmas bevallani, de akkor, ott, abban a pillanatban mérhetetlenül élveztem. Ké­ jes élvezet futott át a gerincoszlopomon. Élveztem azt, hogy pusztítok. Gonoszság volt? Talán. Lehet, hogy az volt. De az én személyiségemet valahol ez az egész jelenet mérhetetlenül tükrözte és tükrözi máig is. Én sosem voltam az az ember, aki hagyta volna, hogy bármilyen formában is beszabályozzák. Soha nem bírtam a korlátokat, szabályokat. Nagyon nehéz megmondani, hogy hol kezdődik vagy hol húzódik a határ egy gyermeki rosszalkodás vagy az igazi gonoszság között. Egyáltalán, mi is a gonoszság? Már gyerekként is nagyon foglal­ koztatott ez a kérdés. Nagyon sokan gonosznak tar­ tottak. Néha azt éreztem, hogy még a családom is gonosznak tart. Való igaz, hogy a magatartásomban voltak erre utaló jelek, és gyakran én magam is go­ noszságnak éreztem azt, hétköznapi mércével néz­ ve, amit éppen csináltam. De nem tudtam eldön­ teni, hogy ez egyfajta segélykiáltás, az igazi arcom elrejtése volt, vagy pedig egyszerűen azt az iszonyú komplexust, fájdalmat, kisebbrendűségi érzést, ami

35

elég korán megmutatkozott, azt próbáltam leplezni ezekkel a kisebb-nagyobb gonoszságokkal, amiket az életemben elkövettem. Igazán szándékosan soha nem akartam senkinek ártani. Már csak azért sem, mert világéletemben mérhetetlenül önző, egocent­ rikus természetem volt. Valójában mindig is a saját világom körül forogtam. Mérhetetlenül nem érde­ kelt senki a környezetemben, csak saját magam és a saját boldogulásom. Persze ha ok nélkül bántottak, ami elég gyakran előfordult, ha belém rúgtak vagy megpróbáltak megalázni, elsősorban a pikírt, nagy­ szájú, mások felé kicsit lenézős személyiségem és vi­ selkedésem miatt, akkor azt mocskosul megtoroltam. Bosszúálló vagyok? Igen. Szerintem nagyon. Azt hi­ szem, minden embernél van egy bizonyos gomb, amit jobb, ha nem nyomnak meg. Nálam is van egy ilyen. Ha lenéznek, ha kevésnek gondolnak, azt képtelen vagyok elviselni. Valószínűleg azért, mert én magam is rettegek attól, hogy kevés vagyok. A saját mércém szerint mérve is, és ezért nem bírom elviselni, ha a külvilág is kevésnek lát. Hogyha szellemi fogyaté­ kosnak vagy rondának, vagy bármilyen tekintetben kevesebbnek, rosszabbnak, mihasznábbnak, mint az átlag. Az egész életem nem szólt másról, mint az örökös bizonyításról. Mindenkinek bizonyítani akartam. A környezetemnek, az iskolának, az isko­ latársaimnak, akik gyerekként megvetettek, lenéz­ tek és csúfoltak. De legfőképpen saját magamnak. Majd később a politikában is. Meg akartam mutat­ ni, hogy ki vagyok én, hogy erős vagyok. Minden­

36

áron kerestem, kergettem, hajszoltam a hatalmat. A nagyravágyásom mindent felülírt az életemben, így volt ez már gyerekként is, fiatalemberként is. Nagyanyám csendben nézte a jelenetet. Hosszú percekig tartott. Már nem akart megütni. Csak nézett rám némán. Mérhetetlen fájdalom, csalódottság volt a szemében. Már nem is haragu­ dott rám, inkább fájt neki, hogy mire volt képes az unokája. Legörbült a szája széle, láttam, hogy egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Gyötrő némaságával alázott meg: Csak néztem rá. Nem tudtam mit mondani. - Csalódtam benned, Jánoska - mondta nagyon halkan, rekedten. - Gonosz dolog volt, ezt nem fel­ tételeztem rólad. Tudtam, hogy izgága, kezelhetet­ len gyerek vagy, de azt, hogy képes vagy ilyen go­ noszságra, azt nem - tette hozzá. Elnézést kellett volna kérnem tőle. Ott, akkor, és nagyon őszintén, nagyon hangosan. Máig érzem az orromban a föld semmivel sem összetéveszthető ke­ serű illatát, érzem a port a számban, a soha le nem csorduló könnycsepp égetését a szememben. Nem kértem bocsánatot. Csak ennyit mondtam: - Én.. . én csak vicceltem. Csak vicc akart lenni, nagymama. Az előttem álló idős asszony, aki az egész életét keményen végigdolgozta és fogja is utolsó leheleté­ ig, azonban nem nevetett. Ahogy egyszer Hankiss Elemér írta: „Nevetünk, amikor szabadnak, boldognak, a világ, az élet

37

urainak érezzük magunkat; amikor az élet szép, amikor itthon érezzük magunkat ebben a világ­ ban. De látni fogjuk, hogy furcsa módon akkor is nevetünk, ha hirtelen kiesünk önnön életünkből, ha »kizuhanunk a világból«; ha valami betaszít minket, ha csak egy szempillantásra is, egy is­ meretlen és idegen világ szakadékába. A viccek pontosan ezt teszik velünk: belöknek egy szaka­ dékba. A viccek nem tréfálnak. Nem triviálisak. Egy romboló és egyben felszabadító démon lakik bennük. Veszélyesek.” Hazaértem a tanyáról. Anyuka kéri: - El kellene vinni a kutyákat a csatornához. Ez az átkozott kutya megint kölykezett, nem tudjuk már etetni és hely sincs. Megteszed, vagy kérjem meg apádat? - a hangja higgadt és fáradt volt. - Megteszem. - Rendben. Köszönöm - válaszolta, majd be­ ment a házba. Egy pillanatra feltűnt, hogy milyen nehezen jár. Visszeres volt és sokat fájt a lába. Az időseknek vajon nincs joguk a tisztességes élethez? - kérdeztem magamban. Feldúltan, pirosló arccal indultam el a csatorná­ hoz. A három kis kölyök halkan nyüszített a vödör­ ben. Mind makkegészséges volt. Az egyikük béké­ sen nyalogatni kezdte a puha bundáját. Csak kerüljek végre el innen! Majd én megmuta­ tom... Én más életet fogok élni! 38

Bájos, szeplős kislány jött velem szembe, két hosszú, copfja úgy ringott a szélben, mint a kecses vitorlás hajók a kora nyári naplementében. Szép kislány volt, sosem felejtem el. A szomszéd utcában lakott, láttam már máskor is. Amennyire egy ti­ zenéves kisgyerek vonzódhat egy lányhoz, rám épp annyira hatott ez a mosolygós, szeplős arcocska. Kedvesen megszólított. - Mi van a vödrödben? - kérdezte olyan naiv, gyermeki ártatlansággal, hogy azzal bárkinek meg­ lágyította a szívét. Kivéve az enyémet. - Kutyák. - Nem mondod? Muti meg... - Nem - összeszorítottam a számat és tovább akartam indulni. A kislány közelebb jött. Kíváncsi­ an nézett, méregetett. - Na, kérlek, hadd simogassam meg őket. - Nem lehet. - Kérlek, csak egy kicsit. Nagyon kérlek - majd­ nem sírt miközben könyörgött. - Hallod, hogy nyü­ szítenek. Nem bántom őket, ígérem. - Na, jó, de csak egy simítás - válaszoltam mo­ gorván. A kislány szeme hálásan csillogott, arca felde­ rült. Köszönöm! - sikoltotta, és már kapott is a kis­ kutyák után. Lágyan, féltőn megsimogatta őket. - Hova viszed őket? - kérdezte még mindig az­ zal a lenyűgöző naivsággal. - Ne akard tudni. - Miért?

39

- Mert akkor sírnál. Furcsán nézett rám. Méregetett a nagy szemeivel. - Ugye nem bántod őket? - Az élet néha kegyetlen - mondtam kurtán, majd odébbálltam. Pár métert mentem, majd viszszanéztem egy pillanatra. A kislány még mindig ugyanott állt és szótlanul, rosszalló tekintettel né­ zett utánam. A Dongéri-csatorna vize hideg volt és sötét. Pisz­ kos sötét. Feketének láttam. Fekete víznek. Baljó­ sán, gyászosan hullámzott. Lenéztem a kutyákra, az egyikük, a foltos visszanézett rám. Úgy, mintha pontosan tudta volna, hogy mi fog történni. Nagyot nyeltem. Vidéken nálunk teljesen természetes volt, hogy a túlszaporulatot meg kellett állítani, és az ál­ latot nem öltöztettük díszes ruhába és nem tettük drága táskákba. Kiskunhalason az állat az állat volt, nem a feltétlen szeretet tárgya vagy gyerekpótlék, ahogyan manapság kezelik. Megfogtam az egyik kölyköt a grabancánál fogva, mély levegőt vettem és teljes erővel a csatornába hajítottam. Majd utána ugyanolyan erős, határozott mozdulattal a többit is egymás után. Még hallottam a nyüszítésüket, de szándékosan elfordultam, és elindultam haza. Bíz­ tam benne, hogy a kegyes halál hamar utoléri őket. Nem akartam, hogy hosszan szenvedjenek. Ha volt is lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy megöltem három kutyakölyköt, nem mutattam - még saját magam előtt sem. Ésszerű cselekedet volt, meg kel­ lett tenni. Nekik is jobb, mintha az utcán döglené­ 40

nek éhen. Vagy láncra verve valahol. Úgyis ez a sors várt volna rájuk. Akkor már jobb meghalni. Amikor visszaértem a tanyasi házba, még meg­ néztem az előre odakészített egérfogót. Egy kövér egér haldoklott benne. Szenvedett, nem sok volt már neki hátra. Megfogtam, és hosszan néztem a szenvedő állatot. Kiszabadíthattam volna, de akkor mérhetetlen károkat okozott volna. Eszem ágában sem volt. Az egér mihaszna állat. Kártékony. Az élet egyébként is rohadt kegyetlen. És csak az erősek élik túl. A nagyon erősek viszik valamire. Az erő különös ajándék, amelyről úgy hírlik, meg kell tanulnunk a jóra használni, esetleg megszelí­ díteni. Énszerintem tévednek, akik ezt mondják. Az erőt nem megszelídíteni kell, hanem mindenek­ előtt a saját szolgálatunkba állítani. De egyvala­ mit még tudni kell az erőről. Én a saját káromon tanultam meg: az ember ott a legsebezhetőbb, ahol a legerősebbnek gondolja magát...

41

3. FEJEZET

„Én nem leszek senki. Valaki leszek!” Számomra szörnyen megalázó, hogy aföldrajzi helyzetem behatárolja a lelkivilágomat. George Santayana

- Nem is értem! Micsoda?! Hogyhogy nem szakmun­ kásképzőbe mész? - a tanárnő hangja visszhang­ zott. Akkor már négy esztendeje nem volt tanár, a fáma szerint miattam hagyta el a tanári pályát, mert nemes egyszerűséggel nem bírt velem. Az osztályom azonban ragaszkodott ahhoz, hogy meghívjuk a bal­ lagásunkra. Elmentünk a munkahelyére. Érezhető­ en nekem annyira nem örült. Mereven bámultam a szemébe. Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, de a lenéző hangsúly, ahogy velem beszélt, mélyen sértette a büszkeségemet. Ki­

43

fejezetten jó pontszámmal vettek fel a Szilágyi Áron Gimnáziumba, korántsem érdekelt a véleménye. An­ nál is inkább, hiszen amióta megnyertem az orszá­ gos történelemversenyt az általános iskolában, sok minden megváltozott velem kapcsolatban. Végre kezdtek elfogadni és talán még kedvelni is. Azzal a versennyel egy csapásra minden megváltozott, át­ fordult velem kapcsolatban. Többé nem engedtem magamat lenézni. Úgy döntöttem, ebbéli nemtetszé­ semnek hangot is adok nyomban. - Nem érdekel, hogy maga mit gondol. Attól, mert azt hiszi, hogy okos, még nem biztos, hogy az. Eszembe jutott, hogy mit mondtam másodikos­ ként ugyanennek az asszonynak: „Attól, hogy tíz kiló festéket ken az arcára, még korántsem lesz szép.” Anyukámat be is hívták ezután beszélgetésre. Soha nem felejtem, hogy otthon mekkora cirkusz kereke­ dett belőle, ahogyan korábban abból is, hogy a rossz magatartásom miatt nem vettek fel úttörőnek. Ma már mindez fájó emlék volt csupán. Csöppet sem érdekelt. Fürödtem abban, hogy a jó tanulmányi eredményem miatt nem győztek méltatni a tanáraim, és a gimnáziumi felvételivel a jobb élet lehetősége is elérhető távolságba került. Mélységesen szántam az előttem álló tanárnőt, akinek az arca bíborvörös lett. - Hogy merészeled? - És maga hogy merészel rólam úgy beszélni, azt feltételezni, hogy szakmunkásképzőben a helyem? - Úgy, hogy szerintem ott van. Minek mész gim­ náziumba? Minek kell nagyzolni? Egy ilyen gyerek­ nek nem ott van a helye.

44

- Nem nagyzolok, egyszerűen csak vannak ál­ maim. - Álmodj a közeli kőművestelepig. Velem így nem beszélhetsz. - Egyszer még nagy ember leszek. Nagyobb, mint azt maga meg a társai gondolnák. Egyszer nagy hatalmam lesz. És a magukfajta nem paran­ csolhat többé. Nem ezt a hidegjózanságotvárjáktőlem, azt hiszik, rettegek a jövőtől. Pedig én csak attól a fajta jövőtől rettegtem, ami megfelelő képzettség nélkül várhatott volna rám. Ma már gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna akkor, ha gyerekként job­ ban hisznek bennem, ha nem kell már egész fiatalon megtapasztalnom, hogy milyen az örökös bizonyítási kényszer. Eszembe jutott egy cikk, ami arról szólt, hogy mennyire megnyomorítják a gyerekek lelkivi­ lágát azok a sérelmek, amiket életük hajnalán szen­ vednek el. Egy, a Liverpooli és a Maastrichti Egyetem tudósaiból álló csapat a világon elsőként vállalkozott arra, hogy az elmúlt harminc év kutatásait összegez­ ve tanulmányozza a gyermekkori traumák és a pszi­ chózisok kialakulása közötti kapcsolatot. A kutatók több mint 27 ezer dokumentumot néztek át, hogy adatokat szerezzenek a három különböző kutatási területhez. Az első kutatás azokat a gyerekeket vizs­ gálta, akik átéltek valamilyen traumát életük során. A második tanulmányban a népességből véletlensze­ rűen kiválasztott egyének kerültek górcső alá, míg a harmadikban pszichotikus pácienseket beszéltettek

45

a gyermekkorukról. Az eredmények mindhárom ku­ tatás esetében azonos konklúziókhoz vezettek. Azok a gyerekek, akik ló éves koruk előtt átéltek valami­ lyen traumát, pontosan háromszor akkora valószí­ nűséggel váltak pszichotikussá felnőttkorukra, mint a véletlenszerűen kiválasztott alanyok. A kutatók azt is megfigyelték, hogy azok a gyerekek, akiket nagyon súlyos traumák értek, akár ötven százalékkal esélye­ sebbek voltak a mentális betegségekre, mint a kevés­ bé sérült társaik. A liverpooli csapat azt is vizsgálta, milyen kapcsolat van bizonyos pszichotikus tünetek és a gyermekkori traumák között. Az eredmény ki­ mutatta, hogy a szexuális zaklatás általában hallucinációkhoz vezet, a gyermekotthonban töltött évek pedig paranoiához. A kutatásból az is kiderült, hogy nagyon szoros a kapcsolat a gyermekkori környezet és a pszichózis kialakulása között is. A tanárnő még utánam szólt. - Egyszer úgyis pórul jársz, János. Meglásd. Megvontam a vállamat. - Ha maga mondja... Vajon belőlem milyen ember válik később? Milyen ember leszek? Melyik leszek ezek közül? Mi van akkor, ha én is pszichés zavarokkal küszködök majd egyszer? - kérdeztem magamtól, akkor még nem sejtve, hogy később bizony ugyan­ ezt a kérdést fogom feltenni magamnak, de már nagyon sok mindenen túl leszek...

46

4. FEJEZET

„A halottak szerettek, az élők sosem” A bölcs nem az, aki soha nem szenvedett, hanem aki átélte és legyőzte a kétségbeesést! Indiai tanítás

Erőszakos, beképzelt, görcsös, rátarti - nagyjából ezekkel a tulajdonságokkal bírtam gyermekként. Általában bőséges energiáimat elsősorban az égőm érvényesítése érdekében használtam fel. Akkor éreztem magam a legjobban, akkor cselekedtem a legjobban, ha nem korlátoztak vagy akadályoztak idősebbek, felettesek vagy bármiféle tekintélyek. Gyorsan haragra lobbantam, és ha bárki korlátozta személyes jogaimat, amúgy is vérmes természetem még inkább felszínre került. A horoszkópom szerint Bika vagyok, Bika aszcendenssel, s mélységesen igaz rám az a megálla­ pítás, hogy villámgyorsan döntök, és általában az

47

agresszivitás mellett. Félelmetes ellenfél voltam mindig is, mivel minden életerőmet azonnal neki­ szegeztem bárkinek, aki szembeszegült velem. Noha az életcélom nagyobb tárgyilagosságot igényelt vol­ na, a becsvágyam a világi siker, népszerűség felé vonzott, ami ugyan önkontrollt igényelt volna, ami nekem sosem ment igazán. Én mindig az a típusú ember voltam, aki az energiáit az önérvényesítés felé tereli akkor is, amikor valami egészen másra kellene gondolni. Kapkodó beszédmódom, az éles visszavágások, melyekkel a függetlenségemet ért támadásokra - vagy vélt támadásokra - reagál­ tam, könnyen saját magam és az önkontroll jutal­ ma közé álltak. Egy horoszkópban azt olvastam, hogy mélyebb céljaim szolgálata azt kívánja tőlem, hogy néha feledkezzek el saját magamról, ezért fo­ lyamatosan őrködnöm kell afelett, hogy energiáim ne az ego malmára hajtsák a vizet. Ami persze szin­ te sosem sikerült, mindig viszályt szítottam magam körül, bármerre is jártam. Már gyerekként is a magány volt a társam. Soha nem jöttem ki a környezetemmel, nem szenvedhet­ tem a korombeliek társaságát. Nem volt szükségem barátokra, a semmire sem vezető társalgást, erőfi­ togtatást, amit iskolatársaim vagy a korombeli fiúk folytattak, nagyon kevésre tartottam. Nem hittem az igaz barátságban már akkor sem, az idők múlá­ sával pedig még kevésbé. A barátságok úgyis min­ dig megmérettetnek egy bizonyos szituációban, és szinte mindig könnyűnek találtatnak. Mert csak 48

nagyon kevés ember cselekszik az érdekeivel ellen­ tétesen. Minden az érdekről szól... Minden. - Tíz perc és eredményhirdetés! - szólt ki a tanár­ nő rekedtes, de erőteljes hangon. Elmosolyodtam. Feszülten vártam és minden neszre figyeltem, hogy mikor közlik végre az eredményt. Képiskolai történelemverseny volt, nagyon sokat készültem rá. Mindenáron nyerni akartam, megmutatni, hogy ki is vagyok én. Görcsösen meg akartam mutatni, hogy egy különleges, okos, erős, jó képességű em­ ber lakozik a csóró, problémás, izgága gyerek bélye­ ge mögött. Azt hiszem, a görcsös bizonyítási kényszer egész életen át végigkísér majd, mint valami baljós ár­ nyék. Sosem tudtam szabadulni a démonjaimtól, a félelmeimtől, hogy kevés, értéktelen vagyok, hogy nem leszek képes kiemelkedni abból az élethelyzet­ ből, amit Kiskunhalas kínált a magamfajta gyere­ keknek. A teljes kétségbeesés kerített hatalmába, ha arra gondoltam, hogy innentől fogva minden­ napos anyagi gondok sújtanak majd, és a túlélé­ sért vívott küzdelem épp attól foszt majd meg, ami számomra a minden: a szabadságomtól, a szellem és a cselekvés szabadságától. Hiszek abban, hogy a pénz alapvetően rossz hatással van a jellemre. Megrontja azt. Ugyanakkor azt is vallom, a sze­ génység még rosszabbat tesz: úgy aljasít le, hogy közben nemcsak a becsülettől, de az önbecsüléstől is megfoszt.

49

- Megvan az eredmény! - szólt ki újra a tanárnő. Nem lepett meg, mivel szóbeli volt, és már ponto­ san tudtam, hogy első vagyok. Beleharaptam az ajkamba. Máig is emlékszem arra a pillanatra, amikor a nevemet mondták. Első lettem! Igen! Én, az izgága, kezelhetetlen, rossz gyerek, megnyertem a korosztályos történelem­ versenyt! Akkor ez a siker a mindent jelentette. A jövőmbe vetett megingathatatlan hitem záloga volt. Megcáfol­ hatatlan igazsága annak, hogy értelmes, okos gyerek vagyok, aki még sokra viheti egyszer. Földöntúli bol­ dogság, büszkeség kerített hatalmába, s még valami: az elégedettség jóleső érzése. Mohón, elégedetten, magabiztosan szorongat­ tam az oklevelet. Mindent jelentett. Boldog voltam és piszkosul elégedett. Önhitt. Persze sosem sülylyednék odáig, hogy a tudásommal hencegjek. Nem vagyok ilyen közönséges. Még csengenek a fülemben a gorombaságok, amiket a tanáraim vágtak a fejemhez. Magam előtt láttam az általános iskolai szamárpadot, ahova szé­ gyenszemre oly gyakran kiültettek. De már mit szá­ mított mindez? Hiszen megmutattam: megnyertem a versenyt, bebizonyítottam, hogy mit tudok. Eszembe jutott egy másik történelemverseny, az általános iskolai, ahol minden megváltozott az isko­ lában. Végre megértették a tanárok, hogy a kezelhetet­ len, problémás gyerek nagyon is jó képességű, hogy a bajkeverő Zuschlag bizony nem értéktelen, mihaszna

50

senkiházi. Hogy van valami, amiben Zuschlag János több a társainál: sokkal okosabb. Élveztem a sikert. Lendülettel leszaladtam a középiskola lépcsőjén. Megakadt a szemem a so­ ron a büfé előtt. A gyerekek mosolyogva vásárol­ ták a szalámis szendvicseket, chipseket és üdítő­ ket. Megbabonázva néztem a sort. Nekem sosem futotta arra, hogy a büfében vásárolhassak. Soha, egyszer sem álltam be abba a sorba. Az egyik kö­ vér képű, pirospozsgás gyerek nagyot harapott a szendvicsébe. Nem sok minden volt abban, talán egy kis saláta, felvágott, nem túl friss kenyér, ne­ kem mégis a jólét, a gazdagság, a szabad akarat szimbóluma volt. Valami, ami nekem sosem jutott, olyan valami, amire nagyon vágytam. Mindig volt mit ennem, sosem éheztem. De sosem ehettem azt, amit éppen megkívántam, mert az étel min­ dig precízen ki volt számolva, és nassolni nem le­ hetett. A büfé pedig elérhetetlen távolságban volt számomra. A nálam lévő kevéske kosztpénzt min­ dig könyvekre költöttem. S nem tellett mellé még szendvicsekre is. Végignéztem a ruhámon, igazi szerencsétlennek éreztem magamat, ahogy ott ácsorogtam a büfé előtt. Én voltam az, aki mindig elszakította a far­ merját, aki elhagyta a fél szemüveglencséjét, akivel mindig történt valami... Valahogy elemi erővel von­ zotta a személyiségem a bajt. Istenem, igazi tökfilkónak éreztem magam abban a pillanatban. (Meg még sok másikban is, de erről majd később...)

51

- Mi van, pápaszem, éhes vagy? Mit bámulsz úgy? Nem telik szendvicsre? - ostoba, rosszindula­ tú szempárba néztem bele. Ő volt a helyi hangadó, a szüleinek nyugati autója, vállalkozása volt. Az a fajta fiú volt, akinek mindene adott volt a boldogu­ láshoz. Persze hogy gyűlöltem érte. Nem csupán azért, mert neki többje volt, mint nekem, hanem mert lenézett. Le mert nézni en­ gem! A senkiházi. Tudom, hogy egyszer meg fogom bosszulni ezt. Zuschlag Jánost senki sem nézheti le, senki sem alázhatja meg. Büszkén, dacosan fel­ szegtem az állam. - Én kevésbé vagyok éhes, mint amilyen ostoba te vagy - feleltem és rámosolyogtam. - Mondták már neked, hogy úgy nézel ki, mint egy patkány? Újra elmosolyodtam. Szenvtelen arccal néztem rá. Egy pillanatig sem vettem el a tekintetemet, mindenáron erőt akartam mutatni. - Lehet, hogy úgy nézek ki, de tudod, egyáltalán nem bánom. A patkányok igencsak intelligens állatok és mindent túlélnek. Megeszik, eltapossák a hozzád hasonló csúszó-mászó, jelentéktelen kis férgeket. - Zuschlag, ugye tudod, hogy ezt még nagyon meg fogod bánni? - És ezt ki mondja? A híres putnoki halottlátó? A fiú haverjai, akik mindvégig mögötte álltak, han­ gosan felnevettek. A hangadó dühösen hátranézett. - Még találkozunk, patkány! - Alig várom... 52

- De addig is, csakhogy ne kelljen ilyen áhítattal bámulnod a büfét, nesze - mondta, és a maradék szendvicsét lehajította a földre. Álltam a tekintetét, egy pillanatra sem vettem le róla, amíg végre el nem indult az egyik osztályte­ rem felé. Még hallottam, ahogy a barátai hangosan szidtak és nevettek rajtam. Nem mozdultam azonnal. Képtelen voltam meg­ mozdulni, minden porcikám remegni kezdett. Eszem­ be jutott, amit nagymamám mondott nekem egy­ szer: Jánoska, te nyúl vagy kutya álarcban. Igaza volt. Egyetlen mentségem, hogy igencsak hitelesen alakítottam a kutyát. Az egyik osztálytársam odalépett hozzám. - Hogy tudsz te ilyen nyugodt maradni? Azt hit­ iem, kapsz tőlük a képedre. Nem válaszoltam. Megvontam a vállam, majd kiléptem az iskola kapuján. Ma már tudom, hogy a gyűlölet egészen közel áll a szenvedélyes közönyhöz. Kisétáltam az épületből, elhoztam a tárolóból a biciklimet, és az egyetlen helyre mentem, ahol bol­ dog voltam és jól éreztem magam: a temetőbe. Nem volt még egy hely, ahol annyira kitisztult volna az elmém, mint ott. Nagyot sóhajtottam, amikor megérkeztem az is­ merős helyszínre. Szerettem a csöndet, a meghitt­ séget, a halottak csendes beletörődését sorsukba. Szerettem nézni a sírokat, kitalálni, hogy kiket rejt­ hetnek, hogy az ott nyugvó emberek életükben kik lehettek és milyen életet éltek? Vajon féltek a halál­

53

tói? Vajon hitték azt, hogy a sorsuk egyszer jobbra fordul, vagy boldog tudatlanságban élték le azt a pár esztendőt, amit ugyan életnek neveztek, de titkon érezték, tudták, valójában sosem, egy percet sem él­ tek igazán? A halál pillanatában eszükbejutott, hogy mit mulasztottak el? Megbánták a sok boldogtalan, szürke hétköznapot, amikor minduntalan a holnap miatt aggódtak, ahelyett, hogy a mát élvezték volna? Belegondoltak egyszer is abba, hogy milyen érzés le­ hetne egyszer szabadon élni és nem úgy, ahogy a ha­ talmasok elvárják? A hatalmasok mindig a birkákat szeretik és nem a gondolkodó, szuverén embereket. Mert a birka irányítható, befolyásolható. A birka hi­ székeny és idomul. Csöndben van. Nem kártékony. A birkát levágják és megzabálják. Úgy döglik meg, ahogy élt: észrevétlenül, csaknem feleslegesen. A szabad, szuverén ember viszont szabad akar lenni. Gondolkodik. Cselekszik. És nem fél. A gondolkodó ember veszélyes. Vagyis nem jó választópolgár. Va­ jon a sok halott milyen életről számolna be? Birkák voltak, vagy szabadok? Lekuporodtam az egyik sírra. Díszes márvány volt, idézettel, felirattal és két fotóval. Egy házas­ párt ábrázolt. A nőnek egész szép arca volt. Kis pi­ sze orra, nagy szeme, szép ívű szája. Mint egy baba. Kifejezetten vonzó nő lehetett. Megsimogattam az arcát a fotón. Elképzeltem, milyen lehetett, amikor még meleg volt a teste, lük­ tetett benne a vér, ajkai élettel telin vöröslöttek. 31 éves volt. Arra fogadtam volna, hogy biztosan

54

autóbalesetben halt meg a férjével együtt. Valami azt súgta, hogy kegyetlen és fájdalmas halála volt. Talán bennégett... Talán még érezte, ahogy a szép arca szétmállik a lángok között. Közelebb hajoltam a fotóhoz. Finom csókot le­ heltem az arcára. Felnéztem az égre. Igézőén kéklett, tisztán, akár az egzotikus azúrkék tengervíz. Hosszan álmodoztam arról, hogy milyen jövő vár rám. Eszembe jutott, amit egy idős pap mondott Julién Söreinek a Vörös és fekete című műben, ami ugyan nem általános iskolás olvasmány, mégis imádtam. „Ha úgy határozol, hogy a hatalmasoknakfogsz ud­ varolni, akkor biztos lehetsz az örök kárhozatban.” Milyen igaz: ha magasra jutok, ártanom kell a szerencsétleneknek, és hízelegnem a hatalmasok­ nak, és elfedni, valamint szolgálni a bűneiket. Ez a boldogulás tudománya. Márpedig én ezen a világon akartam boldogulni, és tettem a másvilágra. Sötét erő, vad vágyakozás hajtott, hogy komoly karriert csináljak. Nem tudom, hány órát elmélkedhettem a teme­ tőben, amikor észrevettem, hogy besötétedik. Meg­ borzongtam. Imádtam a temetőlátogatást - csend volt, néze­ gettem, simogattam a sírokat. Friss sírhantot nagyon szerettem látni, olyan szép, méltóságteljes volt. A temetőben mindig nyugalmat találtam, ott végre jól éreztem magam. Ott olvasgattam, nem

55

bántottak, nem kötöttek belém. Imádtam a mau­ zóleumokat is, végig kellett járnom, azt képzeltem, hogy milyen lenne ott élni, velük, akik ott alszanak már az idők végezetéig. Tudom, hogy beteges dolog volt. De nekem a halottak voltak az igazi barátaim, nekik nem kellett magyaráznom, hogy ki vagyok, hogy mit akarok. Megértettek és szerettek. Sosem féltem a halottaktól, mégis baljós érzés ke­ rített hatalmába. Valahogy megéreztem, hogy rossz dolog fog velem történni. Felálltam és elindultam haza. A temető rácsának bilincseltem a biciklimet, messziről láttam, hogy körülveszik. Úgy tettem, mintha nem számítana, mintha nem félnék semmitől. - Mi van kisfiú? Szakadt ruhájú roma gyerek üvöltése törte meg a temető békés, szeretett csöndjét. Minden porcikámban éreztem a bajt. Lenéztem a kezemre, lát­ tam, hogy enyhén remeg. Elrejtettem a zsebemben, hiszen nem láttathattam, hogy bárkitől is félek. Pe1 dig féltem. Nagyon is féltem... A biciklimhez léptem, öt láthatóan nagyon sze­ gény, a gyűlölettől szinte eltorzult arcú fiú vett körül. Nagynak, mi több, hatalmasnak képzelték magukat, és egyetlen céljuk volt, hogy engem meg­ alázzanak. Nem szóltam hozzájuk. Bár pontosan tudtam, hogy nem fogom megúszni a konfliktust, mégis próbáltam elkerülni. Túlerőben voltak, esélyem sem volt velük szemben.

- Mi van, nem válaszolsz? Igaz, én se válaszol­ nék, ha ilyen szar biciklim lenne. Milyen csóró, nézzétek már! De ciki... Nem telik egy BMX-re se, földönfutó? Hangosan nevettek rajtam. Arra gondoltam, hogy ezért egyszer még nagyon bosszút fogok állni. Egyszer még megfizetem az adósságot. Jókora ütést éreztem a tarkómon. Térdre rogytam. - Nézzétek, milyen gyenge a kis csóró. - Csóró neked az anyád - üvöltöttem, és teljes erővel visszaütöttem. De esélytelen 'küzdelem volt. Másodjára is megütöttek. Ezúttal erősebben. És újra meg újra. Nem tudom, meddig tartott a verés és rugdosás, még láttam a piszkos földön szétkenő dő vörös, sűrű véremet, majd elájultam. Az egyik rúgás a fejemen talált el. Pár percig eszméletlenül feküdtem, még alig tér­ tem magamhoz, amikor hallottam a kétségbeesett kiáltásokat: Gyertek, fiúk, ez meghalt! Baszd meg, megölted! Majd elrohantak. A szemüvegemért nyúl­ tam, megrepedt benne az üveg. Sántítva s végtelenül megalázva értem haza. Édesanyám rémülten felkiáltott. Csitítgattam. - Semmi bajom, elestem. - János, te vérzel. Ki művelte ezt veled kisfiam? - Semmi bajom, anya, hidd el. Semmi baj, lefürdöm és minden rendben lesz. Csak majd kell egy másik üveg a szemüvegembe. Édesapám mereven bámult rám. Apukám min­ denkit megvetett, akit nem tartott elég erősnek, az

57

ő szemében nem volt becsülete csupán a kétkezi munkának. A szüleim a tisztesség mintaképei vol­ tak. S mit értek el vele? Amennyit dolgoztak, ahhoz képest bizony igen keveset. A család belerokkant a munkába. Édesapámnak az esztendők során tönkrement az egészsége, az ízületei. Abba kellett hagynia a kőművesszakmát, mert ekcémája lett. Helyette el­ ment a Levi’sbe három műszakban dolgozni. Amióta az eszemet tudtam, reggeltől estig dolgozott, hogy a családjának legyen mit ennie. A betegsége után éjsza­ ka dolgozott, akkor is ő maradt a családfenntartó. Nem szívelhette volna, ha azt kell megélnie, hogy nem tudja eltartani a feleségét és a két gyermekét. A vidéki ember hét napból hetet dolgozik, folyamato­ san megy tönkre az egészsége, az élete... - Ugye tudod, hogy alulmaradtál? - kérdezte tőlem. - Tudom, apa, de túlerőben voltak. - János, tanuld meg fiam elkerülni a konfliktu­ sokat. - De apa, megtámadtak a nyílt utcán! Édesanyám megint felkiáltott. - Kicsoda? Beszéljünk a szüleivel? - Nem kell, anya. Hagyd. Majd én el fogom in­ tézni - mondtam. - Fiam, ez így nem mehet tovább. Szedd már össze magadat. Úgy viselkedsz, mint valami veszett kutya. És most hallom anyádtól, hogy arról pus­ mogsz, hogy érdekel a politika. Mégis minek? 58

- Hogyhogy minek? Mert én vinni fogom vala­ mire, édesapám. Azért. - Nem tetszik nekem. Egy rendes szakma kel­ lene a kezedbe. Minek bohóckodsz? Menjél szépen dolgozni, ahogy a többi ember. - Nem megyek édesapám. Az teljesen kizárt. - Én azt szeretném. - Nem érdekel. Énbelőlem nem lesz kőműves! Nem leszek! Nem fogok ezen az átkozott helyen megrohadni. Egyetemre megyek, és a fővárosba költözöm. Én nem akarok fizikai munkát végezni. Nem olyan életet akarok, mint... - Mint? Mondd ki, János! Milyen nem leszel? Mint mi anyáddal? -Apa... - Tudom, hogy lenézel minket. Szemtelen, pök­ hendi vagy, nehogy egyszer ez okozza a vesztedet. Nehogy egyszer még börtönbe kerülj, vagy nekünk kelljen szégyellni tégedet. - Fejezzétek már be - szólt közbe édesanyám hangosan. - Gyere enni, fiam. Ránéztem a kitett ételre. Már megint ugyanaz volt, ami általában: disznósajt, töpörtyű, szalonna, májas. Egy évben többször vágtunk disznót, csak­ nem egy évig azt ettük. - Gyűlölöm ezt az életet. Gyűlölöm! - üvöltöt­ tem. Édesapám felpattant, nyomatékot akart adni a szavainak. Édesanyám közénk ugrott. - Hagyd! Szenvedett ma már eleget.

Soha nem tudtam sírni. Akkor este sem. Pedig okom lett volna rá. Némán felmentem a szobám­ ba, magamra húztam a takarót, és egy zseblám­ pával olvasni kezdtem. Kedvencemet, a végtelen történetet. Imádtam. A testem minden porcikája sajgott, de legalább újra az én szeretett mesevilá­ gomban voltam. Ahol már nem okozhattak több fájdalmat.

5. FEJEZET

„Sosem kellettem a lányoknak” Az élet méreg, ha nem hiszünk benne. Az élet méreg, mikor már csak eszköz arra, hogy a hiúság, a becsvágy, az irigység beteljenek vele. M árai Sándor

Idegesen megmarkoltam a zsebemben lévő kis cso­ magot. Mindent átjárt körülöttem a fokhagyma semmivel össze nem téveszthető erős szaga. Akkor viseltem életemben először elegáns holmit. Rop­ pant büszke voltam élére vasalt fehér ingemre és nyakkendőmre, öltönyre nem futotta. Életem első öltönyét később, a ballagásomra kaptam. Az öltözé­ kem olcsó volt, viseltes, nekem mégis életem egyik legszebb, legmeghatározóbb pillanata volt, ami­ kor beléptem a kecskeméti Katona József Színház alagsorába. Magával ragadott a színes forgatag, a szépen felöltözött nők és urak sokasága, a színház 61

semmivel össze nem téveszthető bohém csillogása. Nagyon más világ volt ez, mint egy szegény vidé­ ki kisváros szürkesége, realitása. Tizennégy éves koromban jutottam el először színházba. Imádtam szépen felöltözni, kiélvezni ennek a csillogó, kü­ lönleges világnak minden pillanatát. Nagy álmom volt, hogy egyszer eljussak a szegedi szabadtéri já­ tékokra, de sosem teljesült... Talán majd egyszer. De az első találkozás óta imádom a színház sodró lendületét. A színház elvisz egy másik világba ezért olyan vonzó számomra. Ott bármi megtör­ ténhet. Meghalhatsz. Újjászülethetsz. Az életben erre nincs lehetőség. Mindig azt mondtam, hogy az engem ért sérelmeket, megalázásokat, problémákat le tudom rendezni magamban. De azt hiszem, nem voltam teljesen őszinte, amikor azt mondtam, hogy kemény vagyok, engem ugyan nem érhet semmi­ lyen sérelem. Belül nem voltam olyan, mint a vídia. Dehogy voltam. Belül egy félénk, elismerésre vágyó gyerek ordított és félt attól, hogy az álmai sosem teljesülnek. Csúnya tekintettel néztem végig a korombeli ifjakon a színházban. Legtöbbjük felcicomázva ér­ kezett, drága gúnyában, arcukon a gazdagság vagy legalábbis jólét letörölhetetlen felsőbbrendűségével. Mind gimnazista vagy egyetemista volt. Magát ér­ telmiséginek mondó beképzelt nyikhaj. Megvetet­ tem a magamutogató fennhéjázókat. Mindig beszól­ tak nekem. Az a baj a magyar oktatási rendszerrel, hogy nagyon feszegeti és felszínre hozza a társadal­ 62

mi különbségeket. A szegény gyerekek nem mehet­ nek külföldre kirándulni, a szegény gyerekek nem öltözködhetnek rendesen, a szegény gyerekek nem mehetnek büfébe, nekik nem jár semmi. Én soha nem mehettem be a büfébe. Pedig mindig vágytam rá. Áhítattal néztem az ínycsiklandó falatokat, amik sosem jártak nekem, sosem én vehettem a számba ezeket. Ezúttal is csak tágra nyílt szemekkel néztem a büfé kínálatát. Minden gusztusosnak látszott, de egyúttal roppant drágának is. Egyszer, ha gazdag leszek, bizony belakmározok! - ígértem meg magamnak. Komolyan is gondol­ tam! Hittem abban, hogy belőlem egyszer nagyon nagy ember lesz. A büfé előtt állva pillantottam meg őt. 15 éves volt, hosszú barna haja szép, ovális arcot keretezett. A legszebb lány volt, akit életemben láttam. Furcsa, addig sosem ismert érzés kerített hatalmába. So­ sem ismertem, hogy mi az igazi szerelem, hiszen számomra az igazi elköteleződést mindig a könyvek jelentették. Nekem ők voltam a szerelmeim. Ugyan­ akkor ez a lány... Valami egészen ismeretlen érzést váltott ki belőlem. Különlegesnek láttam őt. A barátnőivel volt, akik mint bájos szolgák dong­ ták körül, minden kívánságát lesve. Ő volt a király­ nő. Nem lepődtem meg rajta. A barátnői gúnyosan felnevettek. - Érzitek ezt a szagot? - kérdezte egyikük. Én csak szótlanul néztem őket. - Mi ez a bűz? Fúj! - kiáltotta egy másik.

63

- Ez fokhagyma! Ez belőle jön, nézd már! - mu­ tattak rám egyszerre. Hangosan felnevettek. Nem tudtam megmozdulni. Benyúltam a zsebembe és görcsösen szorongatni kezdtem az otthon gondo­ san elkészített és becsomagolt szendvicset. Bizony fokhagymás volt. És valóban nagyon bűzös. - Úristen, a Zuschlag ilyen büdös. Mi van a zse­ bedben, bűzös borz? - ordítottak fel. A körülöttünk állók mind felém kapták a fejüket. A szemükben megvetés és megbotránkozás volt. Iszonyúan szá­ nalmas és megalázó pillanat volt. Főleg, amikor az incidens egyik szemtanúja, egy beképzelt fiú hoz­ zám szólt. - Mi van, valami kaját rejtegetsz a zsebedben, csóró? - üvöltötte és hangosan nevetett. - Szánal­ mas vagy nagyon! - Én nem rejtegetek semmit, csak egy finom szendvics van nálam. Csak nem vagy éhes? - vála­ szoltam a rám oly jellemző flegmasággal. - Nem mondták még neked, hogy nem illik cso­ magolt szendviccsel színházba járni? Mérhetetlenül ciki - válaszolta az egyik lány fennkölten. - Úristen, de csóró. Nem tud a büfébe jönni mondta egy másik, és hangosan felnevetett. Mind­ annyian vele nevettek. Én pedig ott álltam az általam oly csodált színház épületében, és abban a pillanat­ ban elhatároztam, ha törik, ha szakad, soha többé nem engedem, hogy csórónak nevezzenek. Bármi áron, de gazdag leszek. És visszatérek a színházba. Büszkén, új öltönyben és a sikeres emberek maga­ 64

biztosságával. Igazi magabiztossággal. Nem csak úgy, hogy egy nagyszájú, pökhendi gyerek eljátssza azt. Ha fájt is, hogy az értelmiségi lányok megaláz­ tak, úgy tettem, mintha nem számítana. Már gyermekkoromban megtanultam, hogy csak magamra számíthatok. Azt mondják, hogy a hozzám hasonló emberek szinte mindig kevésre tartják ma­ gukat, szerényebbek, alázatosabbak, mint mások, mert tudják értékelni, amit végül elérnek - pedig ha valakik, hát éppen ők azok, akik a legnagyobb elis­ merést megérdemelnék, akiknek valóban okuk len­ ne arra, hogy tiszteljék önmagukat... Én se alázatos, se szerény nem voltam sosem, igaz, valójában sosem tiszteltem azt az embert, akit a tükörben láttam. A gyönyörű lány rám nézett. Mintha ő egyedül megsajnált volna az előbbi jelenetért. De nem szólt semmit. Kíváncsian végigmért, majd bement a né­ zőtérre. Abban a pillanatban meggyűlöltem őt. Azért a sajnáló tekintetért. Nem volt abban gonoszság vagy rosszaság, csupán sajnálat. S nekem ez épp elég volt. Megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes. Nem éri meg. A szerelem csak fájdalmat okoz. A sorsunkat mi írjuk. Másnap ki sem mozdultam a szobámból. Meg­ babonázva néztem a parlamenti közvetítést. Na­ gyon érdekelt a közélet. Faltam a Népszabadságot, gyakran mondogatták, hogy normális gyerekek nem tesznek ilyet. De imádtam a legnagyobb pél­ dányszámú Szabad Földet is. Vidéken mindenki ezt 65

olvasta. Azt hiszem, leginkább az vonzott a közélet­ ben, hogy a fejemben a hatalom és a szabadság ér­ zése kapcsolódott hozzá. A gimnáziumi évek alatt nagyon sokat olvastam, minden versenyen elindultam. S nemcsak ott, ahol reális esélyem volt a győzelemre, hanem minden­ hol. Iszonyatos versenyszellem feszített belülről, hittem, hogy mindent meg kell próbálni az előre­ jutásért. A helyi Meszes képviselő, aki a helyi mú­ zeumigazgató volt, vitt régészkedni és ásatásokra, amiket élveztem. Sokat politizáltam vele, de sosem hatott rám úgy, mint a másik oldal.

6. FEJEZET

A csokitolvaj Nekem állandóan úgy rémlik, hogy a világon sokkal több a tolvaj, mint a nem tolvaj, és hogy nincs olyan becsületes ember, aki legalább életében egyszer ne lopott volna valamit. Fjodor M ihajlovics D osztojevszkij

Lassan, szinte vánszorogva teltek a percek. Hideg szél fújt, de nem éreztem, hogy fáztam volna, pedig a testem önkéntelenül is megremegett. Nem a hideg­ ről, hanem a vágytól. Szomorúan néztem a közért ki­ rakatát. A zsebembe fúrtam a kezemet, cseppet sem lepett meg, hogy egy fillért sem találtam benne. Az emberek csak nagyon fokozatosan vezethetők vissza ahhoz a máskor oly magától értetődő igaz­ sághoz, hogy senkinek nincs joga rosszat tenni, még annak sem, akinek sok rosszat kellett elszen­ vednie.

67

Beléptem a közértbe. Egy idős asszony és egy gye­ rek lézengett bent. Az eladó a kasszánál ült. Csend volt és béke. Azt sem vették észre, hogy bementem. Mint ha a sors is azt akarta volna, hogy a tervemet gond nélkül véghezvihessem. A csokoládékat áruló pulthoz mentem, körbekémleltem és gyorsan a zse­ bembe tettem egy Snickerst. Már jó ideje lehetett Magyarországon kapni, de én még sosem ettem. Mert nem tellett rá. Vágyakozva néztem a díszes cso­ magba rejtett finomságot, és nagyon szerettem vol­ na a számban érezni azt a varázslatos ízt, amiről az iskolában a gazdagabb gyerekek már sokat meséltek. Az iskolai büfében is lehetett kapni. Az a darab cso­ koládé számomra a jólét, a gazdagság, a szabadság édes szimbóluma volt, hogy bármit megehetek és megvehetek, amit csak megkívánok. Az ajtó felé vet­ tem az irányt, amikor az eladó elkapta a kezemet. - És fizetni ki fog? Lassan válaszoltam. - Nem tudom, hogy miről beszél. - Arról, amit az előbb eltettél. Fizesd ki, vagy ha nem telik rá, tessék visszatenni. - Nem! - Mi az, hogy nem, kis tolvaj. - Nem vagyok tolvaj, az nekem jár. Azért, mert nincs pénzem, sosem ehetek meg egy szelet csokit? - üvöltöttem. - Nem, majd akkor ehetsz, ha lesz rá pénzed. - Nem adom vissza - üvöltöttem, majd teljes erő­ vel kitéptem magamat a kezei közül és elszaladtam. 68

Másnapra az egész családom tudott róla. Édesanyám sírt, apám őrjöngött, a nagyi pedig nagyon szomorú volt. Egyedül ő állt szóba velem. - János, nagyon nem jó vége lesz ennek. Nem szabad lopni, fiam. Hát milyen ember lesz így be­ lőled? - Nagy ember leszek, nagymama. - Ne nagy ember légy, hanem tisztességes. Az már önmagában hordozza az emberi nagyságot. - Én politikus leszek! Nagymamám őszintén megijedt. - Kisfiam, vedd komolyan magad! És soha ne lopj, maradj becsületes! Ezt tanuld meg. Mindegy, hogy mit mondasz magadról, a lényeg, hogy kit látsz, ha a tükörbe nézel. - Nekem nem ez a lényeg, nagymama. Hanem hogy soha többé ne legyek éhes, ha egy csokit meg­ látok... - Féltelek, hogy azok a nagy vágyaid és a kese­ rűséged, nagyravágyásod egyszer nagy bajba fog sodorni. Egyszer ennek nagyon rossz vége lesz, kis­ fiam. Mondd, fiam, te szégyelled a családodat? - Nem szégyellem. De nem is akarok így élni. Sosem voltam mintagyerek. Az óvodában fel­ mentettek a délutáni alvás alól, mert szívesebben szaladgáltam. Az iskolában viszont a tornaórák látogatása alól mentettek fel. Már akkor inkább a könyveket bújtam szaladgálás helyett. Sosem sze­ rettek a gimnáziumi diáktársaim. Az ő szemükben egy furcsa, szemtelen, „kezelhetetlenül izgága” gye­

69

rek voltam, aki nem tűrte, ha semmibe veszik vagy megalázzák. Rengeteg konfliktusom volt, legtöbbje vérre menő szócsatával végződött. Sosem tudtam megbocsátani, hogy a gazdag gyerekek mehettek büfébe, jobb kaját kaptak, nekem pedig semmi sem jutott. Hogy az ínycsiklandó sajtos szendvics sok sajttal a gazdag gyereké, nekem pedig semmi sem jutott. Sosem felejtem el, hogy még a középis­ kolában közös menzán voltam édesanyámmal. Egy adag ételt ettünk ketten anyuval, hogy bizonyosan fogyjon el. Maradék sosem maradhatott. Hús rit­ kán, inkább tejbegríz vagy sajtos makaróni került az asztalra. Szerettem a családomat, de sajnáltam, hogy az átdolgozott élet mennyire nyomot hagyott rajtuk. Szomorúan elmosolyodtam, ha arra gon­ doltam, hogy ők milyen apróságoknak is hogy tud­ tak örülni. Amikor nagyobbacska lettem, többször előfordult, hogy loptam, de mindig csak két dol­ got: csokit és könyveket. Imádtam a lexikonokat, a nagy színes albumokat. Mindig mindössze egy dolgot kértem a szüleimtől, soha semmi mást: az általános iskolai ballagásomra vegyék meg nekem az Akadémiai kislexikon első és második kötetét. Imádtam ezt a két könyvet. Abban az időben, ha valaki ki akarta tágítani a világot, akkor nem tehe­ tett mást: könyvet olvasott. Ma már az internet ko­ rában leértékelődtek a könyvek, de akkoriban a tu­ dás egyetlen kulcsa volt. A sok olvasás és tanulás is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rengeteg botrá­ nyom ellenére jól terhelhető, jó képességű diáknak 70

tartottak a tanáraim. Gimnáziumi történelemta­ nárom, Venczel József, a kiskunhalasi MSZP-elnök volt az, akinek tulajdonképpen mindent köszönhe­ tek. Ő ismertetett meg a baloldali ideológiával és ő volt az, aki 1994-ben bevitt a pártba. Az érettségi után nem is maradtam sokáig a Bács-Kiskun me­ gyei kisvárosban, hiszen azonnal felvettek a pesti bölcsészkar történelem szakára. A családom nem tudta biztosítani az albérletet, ezért kollégiumba költöztem. Elsőéves koromban még a szüleim se­ gítettek, anyám és nagyanyám felváltva küldték csomagokat. A fiatal szocialisták mozgalmához csatlakozva pillanatok alatt megéreztem a hatalom mámorító ízét, még akkor is, ha kezdetben nem vol­ tam más, mint egyszerű lóti-futi, aki egyre nagyobb leiadatokat kapott. A személyiségem vajmi keveset változott, ugyanolyan nyegle, idétlen, mindenkivel kötözködő, nagyszájú fiatalember maradtam, mint egykor, bár az már akkor is látszott rajtam, hogy becsvágyam, megbízhatóságom és terhelhetőségem messze felülmúlja az átlagot. Amikor 1998-ban, 21 évesen listás képviselő lettem az országgyűlésben, nem is volt kérdés, hogy a sorsom örökre eldőlt... Egy mesebeli, szédítő karrier vette kezdetét akkor. Igaz, ebben a mesében azért már az induláskor volíak nem annyira szép történetek is...

ÍV -

|;.m'

71

7. FEJEZET

Egy fiatal fiúkat kedvelő politikus a liftben Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. József A ttila

- Akarlak! Most azonnal! - idősebb, neves képvi­ selőtársam lángoló kéjvággyal nézett rám. A parla­ ment liftjében álltunk, én mindössze 21 esztendős voltam akkor. Azt hittem, hogy rosszul hallok. Kér­ dőn néztem rá. - Vicces - feleltem és próbáltam hivatalos dolgok­ ról beszélgetni. És bedobtam az örök sláger témá­ mat, hogy most éppen milyen nyakkendő a divat. A legkevésbé sem érdekelte, hogy miről beszélek. Szexelni akart. - Akarlak - mondta újra elfojtott hangon. - Húzz a francba a hülyeséggel - válaszoltam, de ő nem tágított. Váratlanul benyomta a stop gombot

a liftben, és nekem esett. Undorító volt. Fogdosni kezdett. Kitéptem magam a szorításából, és elin­ dítottam a liftet. Mikor végre kinyílt, szó szerint kimenekültem. Még hallottam, ahogy utánam szól nevetve: Egyszer úgyis meglesz! Berohantam a mosdóba és sugárban hányni kezd­ tem. Megismertem a parlament igazi arcát. Mert­ hogy ebben a díszes, szép épületben bizony ott a bűn mindenütt: pedofilok vagy épp verik a felesé­ güket. Pletykák mindig voltak arról, hogy épp ki kivel jött össze, ki válik, kinek született szerelem­ gyereke. Folyosói pletyka volt, hogy hány képvise­ lő cserélte le a feleségét fiatal barátnőre, ezekben az ügyekben mindig friss és csámcsogni való té­ mát szolgáltatott Kovács László. Úgy mondták, a szociknál a titkárnő-effektus működött, a Fidesznél a híres és szép nők, színésznők, műsorvezetők, modellek voltak a favoritok. De persze nemcsak ez volt pletyka tárgya, hanem az ivászat és a vad bulik is. A parlament ugyanis az egyetlen mun­ kahely, ahol alkoholt lehet inni a büfében. Drága politikusaink rendszeresen be vannak állítva... nem is kicsit. Ebéd közben is lehet bort inni, sőt a vadászteremben is. Van, aki nem csak szalonpiás, hanem alkoholista lesz. Szegény Horn Gyula élen járt ebben a történetben. Amikor kiderült, hogy képviselő lettem, egy öt négyzetméteres kollégiumi szobában laktam. Frakcióülés volt, megkaptam az ideiglenes képvi­ selő-igazolványomat Gaál Zoltán aláírásával, és

74

azzal bementem a parlamentbe. Amikor felmutat­ tam a kis kártyát, a kormányőrök tisztelegtek, és én besétáltam az épületbe, ami akkor a mindent je ­ lentette. Lassan végigsétáltam. Megnéztem, hogy mi hol van, közben megsimogattam mindent. így kezdődött a munkám az országgyűlésben. Szinte gyerek voltam még. Mégis elképesztő elégedett­ séget éreztem, hogy végre van hatalmam. A par­ lament alakuló ülésén én voltam a legfiatalabb képviselő, elképesztő, semmihez sem fogható ér­ zés volt. Előtte egy nappal megvásároltam az öltö­ nyömet, és én mondtam az eskü szövegét. Ez volt életem legfelemelőbb pillanata. (Persze ma már azt mondom, ez volt a pokolba vezető út első lépé­ se... De akkor semmi sem számított.) Olyan dolog történt velem, ami csak nagyon kevés képviselő­ vel: én mondtam az eskü szövegét. Ezután beköl­ töztem az irodaházba, Szanyi Tiborral közös iro­ dába. Soha nem felejtem el, Szanyinak megvolt a kft.-je, a Margitszigeten működött, és ott voltak a találkozók. Mindig berúgás lett a vége, ebben Szanyi járt az élen, mondogatta, hogy igyunk minél többet és minél gyorsabban. Ezen a nyá­ ron sofőrrel kimentem Bécsbe. Életemben akkor jártam először az osztrák fővárosban. Az európai ifjúsági szocialisták táborában én képviseltem a szocikat. Május volt, meleg, a nap lágyan sütött, és én boldogan, csillogó szemekkel néztem ki a sofőr vezette nyugati autóból. Egy karrier kezdete volt. S én akkor, ott, abban a mámoros pillanat­

75

bán Bécs felé száguldva élet-halál urának éreztem magam... Ekkor még nem sejthettem, hogyan is sejthettem volna, hogy az élet két egyértelmű jelet küld majd nekem, amelyeket sokkal komolyabban kellett volna vennem, mint amennyire akkor tettem.

8. FEJEZET

Figyelmeztetés Gergényi-módra Bátran megyek előre legtöbbnyire, tudom; de a kétségbeesés mindig közel van hozzám. Életem mindennapi óráiban oly közel van hozzám, amily közel lehet a cápa a hajón alvó utashoz. Megfontolt hitemnek a vékony deszkaszála biztosít a kétségbeesés ellen. Herbert George W ells

- Zuschlag, szeretném, ha bejönne hozzám holnap. Persze nem akarom zavarni futás közben abban a szép tizenötödik kerületi konditeremben - Gergényi Péter hangja komoly és ellentmondást nem tűrő volt. - Jól van. Igyekszem - feleltem hasonlóan határo­ zottan. Nem tűrhettem, ha parancsolgatnak nekem. - Én nem azt kértem, hogy igyekezzen, hanem, hogy fáradjon be - tette hozzá. Közben bennem meg­ állt az ütő.

77

- Honnan tudja, hogy konditeremben vagyok és futok? - kérdeztem vissza. - Okos fiú - felelte, majd bontotta a vonalat. Rádöbbentem, hogy megfigyelnek. Hogy tudják, mit csinálok, kivel beszélek, és hogy hol vagyok. És hogy mindez nem játék. Ez 1999-ben történt, amikor Kastyák Jánost leváltotta Gergényi Péter. Alkalmatlanságra hivatkozva áthelyezte a megyei rendőrségre. Mindez igencsak szoros összefüggést mutatott egy rendőrségi jegyzőkönyvvel, amelyben egy vállalkozó arról beszélt, hogy milyen olajpénzek jöttek-mentek összevissza. Sokakra lövöldözött ez a vallomás. Ám én kiálltam Kastyák mellett. Őt persze kirúgták. A hivatalos indoklás szerint a halasi főzsaru több fórumon bírálta Bács-Kiskun megye rendőri vezetését, és hangot adott politi­ kai nézeteinek. Ez pedig a rendőrök számára tilos. Sokan azonban meg voltak győződve arról, hogy a kirúgása mögött régi ellenfele, egy helyi nagyvállalkozó állt, akinek üzleti tevékenységéről és kiterjedt politikai-rendőri kapcsolatairól átfogó jelentést írt feletteseinek. Kastyák később jó nevű ügyvéd lett, Gergényi pedig a későbbiekben ren­ desen kiszolgálta Pintér Sándort. Hasonlóan ijesztő eset volt Szabadi Béla ügye. Én nem szavaztam meg Szabadi Béla mentelmi jogának felfüggesztését. A legfőbb ügyész különösen nagy va­ gyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés és jelentős kárt okozó csalás bűntettének, továbbá magánokirat-ha­ misítás vétsége (mint felbujtó) elkövetésének alapos 78

gyanúja miatt kérte a mentelmi jog felfüggesztését. Szerintem meg akarták semmisíteni, hogy egy poli­ tikai hajsza célpontja, egy demonstráció eszköze le­ gyen. Akkor éreztem meg a félelem szagát. Úgy sza­ vaztunk, hogy azt néztük, kint vannak-e a rendőrök. Akkor először döbbentem rá, hogy a politikában bi­ zony bármi megtörténhet. Sajnáltam őt. Két félelmetes pillanat volt ez, ami egyértelműen arról szólt, hogy ez bizony nem játék. Nagyon mélyen belém ivódtak ezek a rossz pillanatok. De akkor mit sem számított. Az egész egyáltalán nem számított. Próbáltam nem figyelni a rossz előjelekre, mentem előre gátlástalanul, és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy tudják, ki vagyok. Emlékszem, a végtelensé­ gig felháborított, hogy Baján egy halászléfőzésen nem akartak beengedni. Nem tudták, hogy ki vagyok. A biztonsági őrök elküldték, mondván, hogy ez a nyegle hülyegyerek nem lehet komoly politikus. Aztán még­ is beengedtek. Mondanom sem kell, hogy mit kaptak utána... Noha a karrierem szárnyalt, magánember­ ként a gondjaim egyre csak nőttek. 2000-ben meg­ kértek, hogy ne igyák és fogjam vissza magam, mert szerintük nagyon megszédültem. Szerintem viszont csak elkezdtem élvezni az életet, imádtam falusi bá­ lokra járni, imádtam italozni. Amúgy meg minden fenyegetőzés teljesen hasztalan volt. Még az ittas ve­ zetéssel sem foglalkozott senki. Rengeteg balesetet okoztam részegen, a politikusnak mindent elnéznek. És egy politikusnak mindig igen sok alkalma nyílik a piálásra. Aki nem iszik, és nem eszik a polgáraival,

79

az nem ember. Az, hogy a politikus bármit megtehet, az a lopásra nem vonatkozik egyértelműen. Az átlag­ politikusok szimpla megélhetésükért küzdő, máshol elhelyezkedni nem tudó emberek. Hiába lettem képviselő, kezdetben nem köl­ töztem el a kollégiumból. Még nappalis voltam az egyetemen, külön kollégiumi szobát béreltem. Vet­ tem egy music centert és buliztam, mint az állat. Mindenekelőtt azonban végre tudtam jóféle étele­ ket enni... és bemenni bármelyik büfébe, amelyik csak megtetszett. Egy éve voltam képviselő, amikor vettem két millióért egy FIAT Bravót és elköltöz­ tem a XV. kerületbe egy panelház 10. emeletére, a lakás 82 négyzetméter volt. Jól éreztem magam a proletárok között, jobban, mint az elit körökben. Szerettem a helyi kocsmában egy felest inni, vagy egy gyrost enni ott, ahol senki sem mer, mert olyan olcsó hely, de én azt élveztem. Nagyon jó volt, őszin­ tén boldog voltam. Megkezdődött a felemelkedé­ sem. Halason egy csapásra sztár lettem, olyan volt, mintha az én városom lett volna, nagyon szerettük egymást az emberekkel. Hirtelen sok barátom lett. Iszonyatos mennyiségű. Az a városi elit, amelyik addig semmibe vett, hirtelen megkedvelt. Minden­ naposak voltak a meghívások, hogy menjünk enni, inni, én pedig mentem. Megszédültem. Semmi­ re sem mondtam nemet. Élveztem a sztárságot, a hirtelen jött népszerűséget, a korábban ismeretlen, mégis vágyott élet lehetőségét.

80

9. FEJEZET

Az eltussolt, részeg baleset Nem az élvezet, hanem a győzelem vágya mozgatja a táncot. M ilan Kundera

Falusi bál volt, tele a falusi elittel. Olyan érzésem volt, mintha időutazás lett volna a Móricz Zsigmondféle Rokonok-időszakba. A kövér asszonyok szűk ha­ risnyával és hosszú szoknyával takarták el a szőrös lábukat, a férfiak pedig felvették az érettségi öltönyt, amit már kétszer kihíztak, s a nagy hasuktól nem tudnak még egy jót smárolni sem, én mégis aranyos­ nak és kedvesnek láttam őket. Az egyik műanyag asztalnál álldogáltam és a sokadik pálinkát ittam, amikor odalépett hozzám valaki. Szép volt, fiatal, ak­ kor még helyi színésznőcske, ma már díva, akit nem lehet csak úgy megközelíteni. De akkor még feltö­ rekvő vidéki lányka volt, egyszerű, falusi öltözet81

ben, szép szemében pedig ott csillogott az általam oly ismert vágy az előbbre jutásra, a vágy a sikerre. Tudtam, hogy már sokan kipróbálták, kézről kézre járt a fiatal politikusok és befolyásos pénzemberek körében, de pár forinton túl sosem kapott senkitől semmit. A szex után valahogy mindegyik férfi elfe­ lejtette. Gyanítottam, hogy velem éppígy fog járni. - Van most valakid? - kérdezte tőlem egyenesen. Éppenséggel volt valakim, de nem érdekelt. Ajánl­ koztak fel többen is, de az sem érdekelt. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is családot alapítok, mert ki­ fejezetten fojtogatónak találtam az otthoni légkört, mivel úgy éreztem, hogy felesleges vagyok. A ma­ gánéleti örömök sosem kötöttek le. Nem szerettem tévézni, kirándulni, én mindig csinálni akartam va­ lamit. Pótcselekvések tömegével próbáltam kitölte­ ni a szabad időt. Az én gondolataim csakis a karrier körül forogtak. - És ha lenne, se zavarna téged különösebben - válaszoltam. A lány rám mosolygott. Számító, de szép volt a mosolya. Látszott rajta, hogy jobb sorsa érdemes, és azt gondoltam, hogy egyszer el is fogja érni a célját és lesz belőle valaki. Meghívtam egy italra. Aztán még egyre, és még egyre. Alig álltam a lábamon, amikor kézen fogott és a mosdóba húzott maga után. Becsukta az ajtót. - Most megtudod, hogy mi az igazi gyönyör mondta, majd letérdelt elém. Tiltakozni akartam, ellentmondott minden józan észnek. Lehúzta a slic­ cemet, és már a szájában is voltam. Puha, nedves, 82

finom szája volt. Jólesett. Alig álltam a lábamon, olyan részeg voltam, mégis az élvezet hullámai olyan erővel futottak végig a hátamon, hogy minden porcikám beleremegett. Hatalmasat élveztem. Ő lenyelte, felállt, letörölte a száját, újra mosolygott. Mintha mi sem történt volna. Gyanítottam, hogy ezt már sok­ szor és sok gazdag és híres pasival megtette előttem. Akkor nagyon rossz színésznőnek láttam. - Van egy szerep... El tudod intézni? - Megnézem, mit tehetek - hazudtam gátlásta­ lanul, miközben pontosan tudtam, hogy úgy, mint a hozzám hasonló szemétládák, sosem fogom neki fel­ venni a telefont, mi több, meg sem ismerem többé. Kitántorogtam és beültem a kocsiba. Gázt adiam. A motor felbőgött. Az autó süvíteni kezdett. 15 0 , 160, 170 - azt még hallottam, hogy egy rend­ őrautó szirénázva utánam indult. Tudtam, hogy igazoltatni akarnak, de nem álltam meg. Nem volt az egésznek jelentősége. A színésznőcske szája volt az utolsó gondolatom, mielőtt 170-nel padlóféket nyomtam. A jó isten megmentette az életemet, hi­ szen csaknem sértetlenül tántorogtam ki az autó­ ból, ami felszántotta a földet. Két meglett rendőr rohant felém, én azonban feltettem a kezemet. - Állj! Parlamenti képviselő vagyok. - Szerintünk meg egy részeg disznó. - Mutatom az igazolványomat. Elővettem. A két férfi megnézte, egymásra pil­ lantottak, majd egyikük így szólt: - További jó utat, Zuschlag úr.

83

Húszezer forinttal megbüntettek gyorshajtás mi­ att, a média persze semmit sem neszeit meg az egész­ ből. A média látszólag szeretett, de mindenképpen szétszedett, és én imádtam nyilatkozni, imádtam, hogy pillanatok alatt médiasztár lettem. Mindez el­ engedhetetlen feltétele volt annak, hogy úgy tűnjek fel, mint hatékony parlamenti, minisztériumi érdek­ kijáró, aki mindent elintéz, és akire mindig, min­ denben lehet számítani. Minden a látszaton múlik. Azon, hogy kiket és hogyan tudsz meggyőzni a saját magad nagyságáról, fontosságáról. Nekem mindig is megvolt az a tulajdonságom, hogy elég hamar ér­ vényre tudtam juttatni az igazamat. Való igaz, a ha­ talmam nőttön-nőtt. S vele együtt torzult a személyi­ ségem is. Megszóltak azért, hogy Halast elkezdtem hűbérbirtokomnak hívni, vagy azért, mert lezserül mobiloztam, lekezeltem az embereket, a közszerep­ lést láthatóan saját imázsom építésére használtam, így volt, de nem érdekelt. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy menjek előre. Rakétasebességgel szá­ guldottam a politikai ranglétrán, s gyűjtöttem száz­ számra az irigyeket és az ellenségeket is. Arra már később jöttem rá - és ezt mindenképpen személyes kudarcnak fogom fel -, hogy ellenségeim számával nem nőtt egyenes arányban a barátaim és támoga­ tóim száma, sőt akit barátomnak gondoltam, valójá­ ban az is ellenség volt. De erről majd később. Azt hiszem, az induláskor senki sem volt olyan ki­ vételezett helyzetben, mint én. Sokan vádoltak azzal, hogy tényleges támogatottságot is élveztem „fent-

84

ről”. Halason az MSZP-ben is folyamatosan nőtt a tekintélyem. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kamaszként és a húszas éveim elején nagyon vonzódtam az idősebb nőkhöz, akik előszeretettel támogattak, szeretgettek, mindenben számíthattam rájuk. Vonzódtam a bölcsis nénikhez, pedellus né­ nikhez, iskolás nénikhez, visszajártam beszélgetni velük. Imádtam a latintanárom parfümjének illatát; nekem ő volt az álomnő, nem volt vékony, én mégis imádtam, volt valamilyen különös kisugárzása, ami vonzott. Mindig elegánsan volt öltözve, szép szok­ nyában járt, szép harisnyával, tiszta, rendes cipővel. Biztosan rejtett anyakomplexusom volt. Később az egyetemen is voltak kedvenceim: a büntetőjog­ tanárom, aki egy csinos, illatos, tiszta nő volt. Volt benne valami felsőbbrendűség, olyan volt, akár egy dáma. Gyönyörűnek, vonzónak láttam mindig is az idős nőket, ahogyan a karrierem kezdetén Lendvai Ildikóhoz is egyfajta vonzalom fűzött. Mi tagadás, sokat köszönhettem neki. Persze a siker kulcsa nem csupán az idős nőkben rejlett, bár kétségkívül hasz­ náltam és kihasználtam őket. Igaz, a legenda szerint egy másik fiatal és igen­ csak szép nőnek is sokat köszönhettem...

85

10. FEJEZET

Gyönyör, Kuba, jó üzletek —avagy a kubai kapcsolat Ha nem törődünk vele, hogy valami igaz vagy hamis, mert enélkül is jól érezzük magunkat, ez éppen olyan elítélendő, mint ha nem érdekel, honnan származik a pénzünk, csak legyen belőle elég. Carl Sagan

- Vedd a szádba! Imelia elmosolyodott. A legszebb nő volt, sosem láttam előtte hozzá hasonlót. Hat nyelven beszélt folyékonyan, és nem volt olyan téma, amihez ne tu­ dott volna hiteles, értelmes gondolatokat hozzáfűz­ ni. Soha nem találtam különösképpen nagy élvezetet a szexben, de őt megérinteni olyan volt, mintha egy finom bársonyhoz értem volna. Hosszú, sötét haja a hátát verdeste, és a kubai nőkre oly jellemzően for­

87

más, izmos, nagyon kerek feneke volt. Nem tudtam betelni vele. Akartam őt. És sok minden mást is, ami velejárt. A kubai nagykövetségen pillantottam meg elő­ ször, ő volt a kubai nagykövet lánya. 2000-et ír­ tunk. Igazi vérbő, szexis nő volt, akit a legtöbb férfi le akart igázni, magáévá akart tenni. Úgy és ott, ahol ehhez hasonló élvezetet - akkor ezt gondol­ tam - egy magyar nő nem nyújthat. A szeretőm, a menyasszonyom és a segítőm lett. Azt hittem, min­ den szempontból megtaláltam a tökéletes nőt. Visszamosolyogtam rá. A nagykövetség egyik díszes szobájában voltunk, épp túl egy unalmas, de kötelező vacsorán. Hosszú, fekete estélyit viselt, magasan felsliccelt szoknyával, láttatni engedve tö­ kéletes lábát. Kacéran felült apja dolgozószobájának asztalára. Közelebb léptem. A lába közé álltam és megcsókoltam. Finom volt, és elképesztő illat leng­ te körül. Váratlanul hátrébb vonta az arcát. Nyak­ ba akasztós ruhája volt, kikapcsolta a gombját, a ruha pedig a derekára omlott. Mosolygott közben. Áhítattal néztem a mellét. Formás volt, sötét mell­ bimbója ágaskodott. Eszembe jutott, hogy honnan hova jutottam. Középiskolásként még álmodni sem mertem volna soha ilyen nőről. Aki most a karom­ ban volt, és a menyasszonyom volt. Ráadásul a politikai karrierem szempontjából is tökéletesen megfelelő volt. A pártómnak abszolút jó kapcsolata volt Kubával, abban az időben a vállal­ kozók csakúgy jöttek-mentek Budapest és Havanna

között. Külön delegáció is alakult a karibi térség­ ben lévő kommunista állammal való kapcsolattar­ tásra. Bizony sokan hittek akkoriban a kubai nagy üzletben, a Varadéróban található tengerparti in­ gatlanok felvásárlásában és tengerpartszakaszok kiépítésében. A kubai nagykövetség bizalmát élve­ ző üzletemberek régi lepukkant és már-már om­ ladozófélben lévő ingatlanokat vásároltak nagy tételben potom áron, tízezer dollárért, és ezt fel­ újítva nagy haszonnal továbbadták. Igaz, voltak vállalkozók, akik még a Fidesz kormányzása alatt építették ki jó viszonyukat a kubai vezetéssel. Oly­ annyira, hogy a kubai ingatlanokat a vásárló saját nevére íratták. Megmarkoltam Imelia combját és szétnyitottam. - Ne! Először vedd a szádba! - Tudod, hogy utálom, ha parancsolnak nekem. - Tudom! Újból elmosolyodott. Káprázatos volt a mosolya. Megcsókoltam a mellét. Finom volt. Édes, kemény, izgalmas. Kívántam őt. Minden porcikámban, még annak ellenére is, hogy gyakran mondogattam, hogy engem annyira csak a karrierem érdekel, hogy alap­ vetően aszexuálisnak érzem magamat. Akkor este viszont igazi férfi voltam. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél hamarabb az előttem lévő nőben legyek. Megfogtam, és teljes erővel megfordítottam. Ő kéjesen felnyögött. Tetszett neki, hogy durván nyúlok hozzá. Felhúztam a szoknyáját és megmar­ koltam a meztelen fenekét. Rácsaptam egy nagyot.

89

Ott maradt a kezem nyoma. Majd még egyet. Ő fel­ nyögött. Újra és újra. - Tedd belém - mondta spanyol nyelven. Lehúztam a sliccemet, félretoltam a bugyiját és minden erőmmel beléhatoltam. Olyan szenvedéllyel, olyan odaadással és vággyal, ahogyan odáig sosem. A világ királyának éreztem magam azon az estén. Két hét múlva eltűnt az életemből. A nagyköve­ tet egyik napról a másikra végleg hazarendelték és kémkedés, valamint a kubai érdekek megsértése mi­ att eljárást indítottak ellene. A vád szerint a kubai bizniszeket az ő segítségével intézték, mivel a karibi ország törvényei nem tették - és azóta sem teszik lehetővé külföldiek közvetlen ingatlanvásárlását a szigetországban. A cikkek szerint több kilométernyi tengerpartszakasz került különböző szerződésekkel, Seychelle-szigeteki és ciprusi offshore cégek közbe­ iktatásával magyar befektetőkhöz. Én nem tudok ar­ ról, hogy ez így lett volna. A nagykövetet felmentették és egy egyetemen helyezkedett el, azóta is tanít. A lánya eleinte hiányzott, de céljaim feledtették ket­ tőnk kapcsolatát. Egy szép emlék maradt csupán.

90

11. FEJEZET

Túlélni a csúcson. A szépség és a szerelem súlytalan dolgok. Nincs jelentőségük. A túlélés és a hatalom az, ami igazán fontos. Ism eretlen

2001-ben agresszív pártépítésbe fogtam, és 2002ben újra mandátumot szereztem a listán. Egy cikk azt írta rólam, hogy teljesen elveszítettem a nor­ mák iránti érzékemet. Nagyon is tudtam, hogy mit csinálok. Mindössze arról volt szó, hogy mindent megtettem, hogy a hatalmamat megtartsam, azt semmi sem veszélyeztethette. Új többséget hoztam létre, amelynek küldöttei a helyi és megyei pozíci­ ókról, választási jelölésekről szóló pártdöntéseknél az én érdekeim szerint szavaztak. Felduzzasztottam a halasi MSZP tagságát - 2002-re az évtizedek óta 150 körüli létszám csaknem 500-ra nőtt -, majd e többség által támogatva, királyi magasságokba

91

emelkedve magamhoz vettem a pártbeli hatalmat Kiskunhalason és a megyében is. Akik hűek vol­ tak hozzám, azoknak mindent megadtam, igazán nem lehetett okuk panaszra. Mondták, hogy biztos pénzzel, mobiltelefon-előfizetéssel, belépőkkel és mindenfajta előnyökhöz juttatással értem el, hogy tucatjával vitték a halasi és a megyei pártszerve­ zetbe a belépési nyilatkozatokat. Az öreg, magukat kirobbanthatatlannak tartó MSZP-sek sosem fo­ gadták örömmel, és az első perctől fogva értetlenül, aggodalommal és mindenekelőtt jókora irigységgel szemlélték a történteket. Rohadtul irigyek és tehe­ tetlenek voltak. Mindenáron meg akartak vádolni, hogy csalással léptettem be halasi szakközépiskolá­ sokat, akiknek alkalmasint hiányzott az aláírásuk a beléptető papírról, és a tisztújító küldöttgyűlésen meg kellett mutatni a párt vezetőit fel sem ismerő küldötteknek, hogy kire kell szavazni. Ha nem is a tisztesség jegyében és az égben íródott is az egész rendszer, mióta világ a világ, ez így működött. Más, máshol éppen ugyanezt csinálta. Komolyan azt hi­ szik, hogy a nagyfiúk klubjában minden tisztessé­ gesen ment vagy megy ma is? A politika nagy bűne, hogy soha nem akar őszin­ tén beszélni. Sem Gyurcsány, és Orbán sem, aki a legjobb kádári hagyományokat folytatja a hazudozás terén. Deutsch Tamásig bezárólag. Ebben nem volt a pártok között különbség. Csak azt mondják, hogy neked mi a jó. És közben imádják őket az emberek. Ugyanúgy, ahogy Gyurcsány Ferencet is 92

imádták fénykorában, és Horn Gyulát is. Mert azt mondták, amit az emberek hallani akartak. Ezt egy életre megtanulta a politika. Igaz, miért lenne kü­ lönb a társadalomnál. Gyurcsány időnként pszichopata módon tud vi­ selkedni. Ez meggyőződésem. A saját hazugságait nem hiszi el, viszont nagyon jól elő tudja őket adni. Akárcsak azt, hogy mennyire föl tud háborodni. Szerintem közben pontosan tudja, hogy mi mögött mi van. Nem hiszek abban, hogy az a ragadozó, aki a kilencvenes évek privatizációjában gazdagodott meg, később jámbor növényevővé változott. Egyik nagy baja szerintem, hogy nagyon alpárian tud vi­ selkedni. Megmaradt igazi vidéki tuskónak. Ami leginkább megmaradt belőle számomra, az az ordí­ tás. Gyurcsány mindig ordított. Nem tudom, miért, ez volt a heppje. Ha ivott, akkor duplán ordított. De Gyurcsány máskor és máshol is tudott ordená­ ré lenni. Embert annyira bunkón még nem láttam emberekkel beszélni, ahogyan ő tudott. Máskor megalázta és kegyetlenül lekezelte őket, amikor odamentek hozzá az egyéni problémákkal. De köz­ ben meg el lehetett vele mindent boltolni, még ha tagadta is. Beszélhet nagyon jól angolul, lehet dip­ lomás felesége, anyósa, ő a lelke mélyén az a vidéki fiú, aki a kőbunkóságával jutott előbbre. Nagy erős­ sége ugyanakkor, hogy rendkívül karizmatikus. Ki­ váló előadói készéggel rendelkezik, sokkal jobbal, mint Orbán Viktor vagy Bajnai Gordon. Gyurcsány soha nem értette meg, hogy az MSZP-nek éppen az

a sok demokratikus vita a lényege, ami ott folyik. Amelyekre persze lehet azt mondani, hogy hú, izé, milyen lassúak, milyen bénák, milyen unalmasak - mellesleg én is ezt gondoltam róluk -, de mégis az adta meg a párt belső tartását. Azért nem omlott össze, és azért tudott védekezni. Ezt nem értette meg Gyurcsány, és azért védekeztek és védekeznek ellene most is, mert pontosan tudják, hogy az ag­ resszív, lenyomó stílusa nem egyeztethető össze az MSZP stílusával. Igaz, olykor, ha kellett, kompro­ misszumokat is tudott kötni. Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lett, három ember akart kitenni mindenféleképpen a kormányból: Lamperthet, Szekerest és Mesterházyt. Szekeresből úgy maradhatott államtitkár, hogy az MSZP elnökhelyettese lett, és nem lehetett kinyírni, pedig igencsak szervezte. A párt belső mutyijainak erejét és demokratizmusát mutatja, hogy Szekeres sérthetetlen maradt, már a pozíciója miatt is. Sze­ keres Imre beágyazottsága akkor is jóval erősebb volt a szocialista pártban, mint Gyurcsányé. És az emberek azt gondolták, hogy Gyurcsány Ferenccel szemben Szekeres Imrét a párt elnökhelyetteseként meg kell védeni. Lamperth tárcájáról leválasztották a belügyet, és akkor maradhatott ő is... Ott bőgött, soha nem felejtem, ott bőgött, hogy Feri ki akarja nyírni. Mesterházyt viszont személyesen gyűlöl­ te... Amikor miniszter volt, minden jogkört elvett Attilától, azt megcsinálta, hogy korlátozta a mobil­ számláját. Légüres térbe tette és minden lehetséges

94

módon megpróbálta ellehetetleníteni. A párt többi tagja viszont mindenáron bent akarta tartani eze­ ket az embereket. Azzal védekeztek Gyurcsánnyal szemben, hogy minél több tüskét próbáltak beékel­ ni. Órákig tartó, késhegyig menő viták folytak az elnökségi, választmányi üléseken. Legyen szó listá­ ról, kormányról, mindenről. És akkor előbb-utóbb megszületett az engedmény. Gyurcsány Ferenc, ha kellett, végül tudott kompromisszumot kötni. Az az ő nagybaja, hogy megosztó személyiség, és nem fért össze az MSZP jellegével. És ez magában hor­ dozta a tragédiáját is. Az MSZP, amikor Gyurcsány lett a miniszterelnök, egy nagyon erős önvédelmi reflexiókkal rendelkező közösség volt. A Fideszben abszolút nincs meg ez a belső kultúra, ott rabszol­ gák vannak. Ott senki nem mer ellentmondani a főnökségnek, ott a dolgok rendkívül egyszerűen működnek. Ott megmondja Orbán Viktor, hogy ez lesz, és az lesz. Az MSZP-ben Gyurcsány Ferenc hatalmának a csúcspontján sem tudta elintézni, hogy az ő emberéből legyen a párt elnökhelyettese. A csúcsán, gondoljanak bele! Hogy Gyurcsány miért lett aztán miniszterelnök­ jelölt? Egyszerűen azért, mert nem volt más alterna­ tívája. Úgy választották meg, hogy előtte mindenki hűségnyilatkozatot tett Kiss Péternek. És mindenki meg volt győződve, hogy Kiss Péter lesz a miniszter­ elnök-jelölt. Mégsem ő lett. Hogy miért? Mert Kisst mindenki alkalmatlannak tartotta. Ennyi. Az volt az MSZP nagy tragédiája, hogy Gyurcsány Ferenc-

95

cél szemben képtelen volt valós alternatívát kínálni. Kiss Péter olyan láthatóan alkalmatlan ember volt, mindenféle habitus, stílus nélkül, hogy nem lehe­ tett komolyan gondolni, hogy miniszterelnök-jelölt legyen. Ez volt Gyurcsány nagy szerencséje. Van az a mondás, hogy vakok között félszemű a király. Ez igaz volt az MSZP-re is. Meg voltunk áldva. Ott volt egy szerencsétlen Kovács László. Az is csak utaz­ gatni tudott, meg ahhoz értett, hogy minden költsé­ get elszámoljon. Aki meglepődött, hogy nem ő lett a miniszterelnök-jelölt, ugye. Volt egy Medgyessy Péter, aki képtelen volt három értelmes mondatot mondani. És ennek a folytatása lett volna egy jel­ legtelen Kiss Péter, akinek nem volt karizmája, aki kövér volt, aki igazi szürke KISZ-es kisegér volt. Az a politikus, aki ha az MSZMP marad hatalmon, akkor ott ül a politikai bizottságban és hátulról ra­ kosgatja a bábuit. A káderei is ilyenek voltak. Azok az igazi kommunista káderek, akiket még a KISZből hozott magával. Ez volt Gyurcsány Ferenc nagy szerencséje. Ahogy Gyurcsány miniszterelnök lett, egyből bekapcsolódtak a párt védőmechanizmusai vele szemben és kisiklatták az elképzeléseit a párt személyi ügyeit illetően. Ezek a korábban említett szürke emberek egyszer csak bekapcsolódtak és keresztbe tettek neki. És ezen ő maga sem tudott változtatni. Soha nem felejtem el, egyszer azzal fe­ nyegetőzött, hogy mindenről le fog mondani, ha nem az ő káderei lesznek ott, ahol akarja. De keve­ seket hozott lázba Gyurcsány színpadias előadása.

És egyáltalán nem foglalkoztak vele. Senkit nem érdekelt. Titkosan szavaztak a küldöttek. Akárcsak 2007-ben. Akkor is összehívott bennünket a kong­ resszuson és elmondta, ő úgy gondolja, hogy ezt és ezt kell megszavazni, de akkor sem érdekelt senkit, hogy Gyurcsány Ferenc mit gondol. Ez soha nem érdekelte az MSZP-t. Gyurcsány Ferenc ott, ahol tudott, a miniszterelnöki hivatalban koncentrált a kormányzásra, de lejjebb, a pártban és a frakció­ ban semmit sem tudott elérni. És a kormányban is csak korlátozottan, mert nem tudta-az ellenségeit kirugdosni. Ráadásul milyen embereket talált al­ kalmasnak: Szűcs Erikát meg Gyenes Pistát. A sa­ ját káderei is olyan láthatóan szánalmas emberek voltak, hogy az maga a halál. Sokan kérdezték, hogy került egyáltalán a po­ litikába. Csak arra emlékszem, hogy Medgyessy hozta elő a semmiből, és ez óriási megdöbbenést keltett. Mindenki ott fújolt, hogy ezt nem gondolják komolyan. A régi KISZ-es, MSZMP-s múltja mi­ att olyan szinten utálták, hogy az elmondhatatlan. Persze Medgyessy miatt is utálhatták. Na, ő aztán alkalmatlan volt mindenre. Nem csak beszélni nem tudott, döntései sem voltak. Puch Laci focimecscsen volt kint Portugáliában, vagy nem tudom, hol. Medgyessy kitalált vele egy kulcsfontosságú egyez­ tetést. Laci megszervezte, hogy repülővel visszajöj­ jön, gondolom, különrepülővel, ami egy vagyonba került. Visszajött, mire Medgyessy lemondta az egész találkozót. Laci tombolt, mert vissza kellett

97

jönnie... Ilyen volt Medgyessy Péter. Nem véletle­ nül bukott meg olyan hamar, alkalmatlan volt... Nyilván Gyurcsányt régebben ismerte, amiben jelentős szerepe volt Apró Piroskának is. Mert ő már akkor is ott kavart, amikor Medgyessy volt a miniszterelnök-helyettes, még a Németh alatt. Az elég érdekes közeg volt: Szilvássy, Dobrev, Apró Piroska, Gyurcsány. Összességében szép csa­ pat volt, onnan ismerhették még egymást. De senki nem értette, hogy került oda, csak úgy. Medgyessy találta ki. Igaz, először egy fajsúlytalan tárca élére került, senki nem is foglalkozott vele. Ki gondolta volna, hogy két év múlva miniszterelnök lesz? Ez az egész csakrosszindulatúan megfogalmazva, kiélezve hat valamilyen égbekiáltó törvénytelen­ ségnek, a valóságban nem erről volt szó. Egyébként meg különösebben sosem érdekelt a véleményük. Miközben ilyen dolgok történtek a nagypolitiká­ ban, otthon, az általam így vagy úgy létrehozott többség nagyon is működött, a bástyámat bizalmi embereimmel építettem ki, akikről azt feltételez­ tem, hogy nem hagyják bedőlni a várat. Minden posztot feltöltöttem precízen a saját bizalmasaim­ mal, semmit sem bíztam a véletlenre. Legyen szó önkormányzati helyekről vagy párttisztségekről, így lett például Váradi Krisztián, Jekő Attila kép­ viselő a helyi képviselő-testületben, Katus Ferenc a megyei önkormányzatban, Katus felesége pedig etikai bizottsági posztot kapott. De sorolhatnám tovább.

Egy rendszer csak úgy működik, ha olyan em­ berekkel veszed körbe magad, akik azt teszik, amit mondasz nekik, mert minden, amijük csak van, tőled függ. Mivel a politikában - amúgy szerintem máshol sem - barátságról alapvetően nem beszél­ hetünk, nem marad más, mint esetleg a lojalitás vagy a félelem, de mindenekelőtt az érdek. A biro­ dalmam építésére mindenesetre szükség volt, hogy 2002-ben neki tudjak menni Várnai Lacinak, aki­ nek párthatározat biztosította az őszi polgármesterjelöltséget. Ő akkoriban szocialista' alpolgármes­ ter volt, de nem engedhettem, hogy olyan közjogi funkciója legyen, ami valódi hatalmat biztosít neki. Mert egy vidéki kisvárosban a polgármester az atyaúristen. Gőzerővel mást támogattunk, mire az öregek - akár a vesztüket érző patkányok a lé­ ket kapó hajón - rohangálni, cirkuszolni kezdtek. Pánikba estek, és ahol lehetett, gyilkoltak engem. Várnai végül polgármester lett, de a korábbi félel­ meimmel ellentétben nem veszélyeztette a befolyá­ somat, és az egész nem járt presztízsveszteséggel. A helyi és megyei pártszervezet továbbra is az én felségterületem volt, azt csináltam, amit akartam. Sok mindennel kapcsolatban én döntöttem, legyen szó pozíciókról, feladatokról.

99

12.

FEJEZET

Simon Gábor és a többiek... A politika szennyesei A pénz nem boldogít, de megengedi, hogy azt csináld, amit akarsz, és ne csináld azt, amit nem akarsz. Az ember akkor lesz boldogtalan, ha azt kell csinálnia, amit nem akar, és nem tudja azt csinálni, amit akar. Ez a hatalomnélküliség. Nekem nem kell hatalom magamfölött, vagy más fölött, ahhoz kell hatalom, hogy senki ne mondja meg, mit csináljak és mit ne. Feldm ár András

Mindenkit érdekel, hogyan is működik a politika. Különösen nagy aktualitást ad ennek az úgyne­ vezett Simon Gábor-történet. Röviden arról van szó, hogy Simon Gábor esetében idén kiderült, hogy 240 millió forint be nem vallott pénze volt. Simon ugyanabban a bankban nyitott számlát, amelyik 101

annak a kerületnek a kötvénykibocsátását finanszí­ rozta, ahol Simon Gábor meghatározó politikus volt. Az ügy azért világít rá a hogyan is működik a politika kérdésére, mert egy ilyen kötvénykibocsátást egyedül befolyásolni lehetetlenség. Magyarul: ha igaz a plety­ ka, hogy ez a pénz a kötvénykibocsátásból jött, akkor abban bizony a polgármesternek, az alpolgármester­ nek - még ha nem is részesültek ebből a pénzből részt kellett venniük. Ebben a rendszerben egyedül valaki nem tud elintézni egy ekkora horderejű dolgot. S ez azért igaz, mert a pártfinanszírozás is általában hasonlóan működik, csak még nagyobb léptékben. Van a pártnak egy hivatalos költségvetése a parla­ mentben, hogy egy évben mennyit költhet. A legtisz­ tább módszer az, hogy mondjuk frakciópénzből fi­ zetnek olyan kiadásokat, amelyek alapvetően a párt költségei. Nem lehetne, de megteszik. Minden más feketén megy. Még törvényes, ám etikátlan módszer, hogy állami vállalatok támogatnak kormánypárt­ hoz közel álló civil és ifjúsági programokat. Egész konkrétan előfordul, hogy az MVM lesz a szponzo­ ra a kormánypárti képviselők gyermek- és ifjúsági rendezvényeinek, véletlenül hirdetnek a pártlapban, vagy szponzorálják a különböző rendezvényeket. Adnak pénzt a párthoz kötődő civil szervezeteknek és ifjúsági szervezeteknek. A harmadik, hogy a ma­ gáncégek túlszámláznak az állami cégeknek bizo­ nyos munkákat. Ez már színtiszta bűncselekmény. Egy másik módszer, ha állami beruházásokon a ma­ gáncégek eleve visszaosztanak. De az is előfordul, 102

hogy az állami társaságok aránytalan lehetőségeket biztosítanak bizonyos magáncégeknek, és később visszaosztás történik. Ha kell pénz, nem ellenőrizik, hogy honnan van. A legegyszerűbb módszer pedig az, hogy megjelenik egy vállalkozó és 50 milliót hoz magával. A feketepénzt szó szerint kockás füzetbe írják, nem lehet ellenőrizni. Hiszen hogy vonhatsz, valakit felelősségre azért, ami nem létezik? Tipi­ kus politikai hazugság, hogy minden tisztességesen megy a párton belül. Mindenki pluszforrásokhoz akar jutni, mivel a párt, a kampány sokkal többe kerül, mint amit a párt költségvetése biztosítani tud. Az egyéni kampányt finanszírozni kell, ezért mindenki a saját szintjén tarhálni akar. Én gyakran körbejártam Halason, és a helyi kampányokra összekunyeráltam a pénzt. Az volt az elvem, hogy minden pénzt vissza kell forgatni a pártba, mert az a karrierem záloga. Minél jobbak a programok, annál jobb a pártnak. Rengeteg pénzt kellett költeni a személyes imázsra. Az ember minden karácsonykor küld üdvözlőlapot, szponzorál­ ja a különböző gyermek- és ifjúsági rendezvényeket, díjakat ajánl fel, a gyerekeket elviszi a parlamentbe kirándulni. Ha akartam volna, nagyon sok pénzt ki­ lophattam volna ebből a rendszerből. De nem akar­ tam. Mint mondtam, a pártomnak gyűjtöttem. Hogyan? A feketézés módszertanának két szintje van: az egyik, hogy bemész és mondod a pártpénz­ tárnoknak, hogy ennyi és ennyi pénzre van szük­ ség, ő pedig odaadja. A másik, amikor megmond­

103

ják, hogy kihez menj pénzért, vagy magad kutatod fel a pénzforrást. Nem foglalkoztak azzal, hogy törvényes-e vagy sem, nem is volt szempont. Ha a pártpénztárnok­ nak szólt valaki, hogy kell pénz, ő tudta, hogy ki rohangál pénzzel, hogy kinek kell szólni. Milli­ árdosok, vállalkozók fizettek. Nyoma sosem volt. Kaptak egy cetlit egy számmal. Másnap megvolt a pénz. Soha nem volt szó összegről, papírfecniken „hangzottak el” a dolgok. Táskában, nejlonzacskóban adták oda, mondjuk nekem, és betettem a páncélszekrénybe. Az MSZPnél szó szerint egy kockás füzetben vezették ezeket a dolgokat. Haza is vihettem volna. Magyarországon olyan a vezetők mentalitása, hogy ha egy állami cég vezetőjét vagy egy vállalko­ zót felhívnak, hogy kell pénz, akkor teljesen termé­ szetes volt, hogy fizetett. Nem kell kimondani, hogy zsarolás, mert ezek az emberek fizettek maguktól. Vesztegetési pénznek hívtuk ugyan, de mégsem volt az, hiszen a vállalko­ zók nem kértek érte semmit, csupán jóban szerettek volna lenni a döntéshozókkal. Hogy ez érthető legyen, mondok pár példát arra, hogyan mozogtak ezek a pénzek. Például az egyik kisebbségi önkormányzati választás alkalmával az egyik aspiránst támogattuk. A jelölt állandóan pénzt kért. A mentalitására jellemző, hogy egyszer a fiát küldte érte, aki csak egyszerűen kinyúlt a ko­ csiablakon, én pedig egy sima zacskóban átadtam 104

d

neki húszmillió forintot egy olyan nyilvános helyen, ami tele volt kamerákkal. Még ugyanő a választás során újra felhívott, hogy szerinte az a jó módszer, hogy pénzt ad a jelölteknek, hogy rá szavazzanak, le is papírozza ezt, és ha mégis másra kerül a voks, akkor visszakéri a pénzt. Én magyaráztam el neki, hogy ez bűncselekmény, színtiszta vesztegetés, amire így írásbeli bizonyíték is van. Vagy például fővárosi kerületi, milliárdos in­ gatlanok értékesítésénél teljesen természetes volt, hogy a párttal le volt egyeztetve, Mennyiért lehet megvenni az adott ingatlant, illetve hogy egyálta­ lán megveheti-e az adott dúsgazdag vállalkozó. Egy másik alkalommal, amikor országgyűlési választások voltak, az állami erdészetek vezetőjével azt kellett megbeszélnem, hogy két forduló között melyik választókörzetbe kellene roma közmunká­ sokat felvenniük. Ezek voltak azok a körzetek, ahol bizonytalan volt, hogy az MSZP nyer, túl szoros volt a küzdelem a két nagy párt között, és az volt a logi­ ka, hogy ha felveszünk roma közmunkásokat, ak­ kor biztosan ránk szavaznak. Nyilván minden képviselő szinte a testével küz­ dött azért, hogy az ő választókörzetéből érkező vál­ lalkozók minél több pályázaton nyerhessenek. A legtöbb pénz a vissza nem térítendő állami támoga­ tások kategóriájában volt. Természetesen - mivel az SZDSZ kezében volt a gazdasági tárca, amely döntött ezekben a pályá­ zati pénzekben - mindig az SZDSZ-es vállalkozók 105

nyertek azoknál pályázatoknál, ahol a beruházá­ sok, felújítások eldőltek. Volt egy összekötő, aki az MSZP-s igényeket eljuttatta az SZDSZ-nek. Akkoriban nem különösebben foglalkoztatott az egész. Csak a karrierem érdekelt. Azt gondoltam, hogy minden lehetek. Úgy saccoltam, hogy 2006ra, 2010-re simán lehetek a párt egyik vezetője. Az a politikus hazudik, aki azt mondja, hogy nem a csúcsra tör. Dehogynem, mindenki sztár akar lenni a maga szakmájában. Soha nem felejtem el, hogy amikor megalakult a parlament, már ott is szerepelni akartam. Minden­ hez hozzászóltam, amihez lehetett. És egyik nap, amikor ugyancsak hozzászóltam volna, egyszer csak pusmogás indult el az ülésteremben. Akkor történt az Aranykéz utcai robbantás. Ez volt az első durva dolog, amivel igazán találkoztam. Megindul­ tak egyből a találgatások, hogy na, ezt rendelték meg, biztos azért, mert a Fidesz került kormányra. Biztos azért, mert a kormányt így akarják befolyásol­ ni... Voltak teóriák, voltak elképzelések, de soha nem felejtem el, hogy ez nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Azt hiszem, Kontrát Károly volt a belügyi államtitkár. Ő jelentette be, hogy mi történt. Ami még nagyon meghatározó volt számomra az első két évből, a jugoszláviai polgárháború. Kis­ kunhalasi képviselő voltam, így gyakorlatilag az akkori honvédelmi minisztériumi vezetés folyama­ tosan tájékoztatott mindenről. Ott érezhette meg az ember napi szinten, hogy milyen az, amikor „ko­ 106

moly dolgokról” szólnak a döntések. Amikor Szabó János akkori honvédelmi miniszter elmondta, hova vonulunk fel és miért. Nyilván részletesebben és színesebben mondta el, mint ahogy a parlament­ ben elhangzik. Halason volt az egyik központ, ott tájékoztatott. Különösen érdekes helyzet volt. Anynyit laktanyába nem voltam, mint abban a két év­ ben. Gyakorlatilag minden hónapra jutott egy tá­ jékoztatás. Persze az ember érdeklődött is a maga természetes módján. Ami az első két parlamenti évből még nagyon keményen megmaradt bennem, az Sütő András lá­ togatása volt a parlamentben. Akkor volt a szemműtéte. Csak azt vettem észre, hogy az emberek vá­ ratlanul elkezdenek tapsolni. És megjelent ő. Az is érdekes volt, amikor a parlament megala­ kult, és Deutsch Tamás nem lehetett miniszter, mert nem volt diplomája. Viszont ő lett az ifjúsági és sportbizottság alelnöke. Woth Péter a minisz­ terelnöki hivatalba delegált közigazgatási állam­ titkárként felügyelte az ifjúsági és sportügyeket. Bármilyen egyeztetésre volt szükség, azzal hoz­ zá mentünk. Hölvényi Gyuri volt a helyettese, ő most az egyházügyi kapcsolatok államtitkára. Érdekes volt azt a vesszőfutást végignézni, amit Deutschcsal végeztetett Orbán. Soha nem felejtem el, ott ültünk a volt ÁPVRT-ben a volt ifjúsági ál­ lamtitkárságon. Egyszer csak megjelent Deutsch Tamás és közölte, hogy ünnepelünk, mert az utolsó államvizsgája is sikerült. Erre megszólalt

f

107

Woth, hogy akkor gratulálunk, miniszter úr. Ott röhögött mindenki. Akkor már hónapok óta arról cikkeztek, hogy Deutschból lesz-e miniszter. Mert Orbán Viktor kijelentette, hogy Magyarországon csak az legyen miniszter, akinek van diplomája. És akkor hirtelen meglepő vagy inkább mulatsá­ gos volt, hogy ott üldögélünk, és Deutsch Tamás mint egy húszéves gyerek, beállít és mondja Woth Péternek, akkor mehetnek bulizni, mert sikerült az államvizsga. Én azt gondoltam, hogy az imázsomatjól építem, ha ott vagyok mindenhol és nyüzsgők, de rájöttem, hogy csak a gyűlöletet erősítettem. Nem ismertem fel, hogy amiről azt gondolom, jó, az végül nem az. Ez nagyon súlyos hiba volt. Egy példa arra, hogy mennyire nem volt jó sem­ mi, amit csináltam: sok ingatlant hirdettek meg ci­ vil szervezeteknek, amelyek szabadon felhasznál­ ható, nagy ingatlanok voltak: a MÚOSZ nyaralója, nagy balatoni táborok, nagy földterületek. Ezek nem magán mutyik, hanem kőkeményen politikához kö­ tődők. Tulajdonba kapták, nem pedig használatba. Én intéztem a dolgot a szocik részéről. Jól ala­ kultak a dolgok. Keller László azonban etikai vizs­ gálatot akart a nyakamba varrni, hogy a hozzám kötődő civil szervezeteknek szereztem. De ugyan­ így jártam a társadalmi szervezetek pénzosztásá­ nál is. Összedobtuk minden párt igényét, nem tud­ ták szétbombázni. 400-500 milliót osztottunk szét. Erre elterjedt rólam, hogy lefekszem a Fidesznek, 108

és lenyúlok pénzeket. Nem nyúltam le. De akkor is azt mondták, hogy na, ez a köcsög Zuschlag megint szervezkedik. Szimpla irigység motiválta őket. Gyűlöltek, mert nagyon irigyek voltak. Az egész zsákutcás törté­ net volt.

109

13- FEJEZET

A pártom. Az én drága pártom... A pénz igazi zsarnoki hatalom, de ugyanakkor legmagasabb fokú egyenlőség is, ebből származik ereje. A pénz kiegyenlít minden egyenlőtlenséget. Fjodor M ihajlovics Dosztojevszkij

Hiába gyűlöltek, az országos vezetés tulajdonkép­ pen cselekvésképtelennek bizonyult velem szem­ ben, és hiszem, ha 2004-ben nem teszem tönkre magam, akkor bármit elérhettem volna. Nem azokra haragszom, akik a rólam szóló hír­ adások miatt elítélnek. Megértem őket. Én Gyurcsány Ferencre haragszom, aki nemhogy nem állt ki mel­ lettem, de megpróbált eltaposni. Máig emlékszem arra, ahogy kiokádta a következő szavakat: „Itt az ideje Zuschlag, hogy eltolja végre a bicik­ lit.” Anyád! - gondoltam magamban. Ezután már csak egy esélyem maradt, ha a pár­ ton belül továbbra is építkezni akarok: ha pénzt

gyűjtök. Pártbeli mentoraim azt tervezték, hogy egy időre kiszerveznek a közéletből, Gyurcsány Fe­ renc pedig felszólított, hogy tűnjek el az országból, még egy pofátlanul nagy összeget is felajánlott. Le akartak fizetni, hogy szálljak ki végre. Megszereztem a pártelnökségemet, de ez nem je­ lenti azt, hogy nem kezeltek úgy, mint egy leprást. Nekem persze eszem ágában sem volt elhagyni a politika színterét. Helyette céltudatosan visszatér­ tem a kiskunhalasi közéletbe, híveket gyűjtöttem, a szocialisták városi elnöke lettem. Hiába volt súlyos beszédhibám, még mindig jobb szónok voltam, mint sok társam... Az MSZP nagyon gyatrán állt a jó szónokokkal. Úgyis mondhatnám, hogy ezek az emberek alig tudnak rendesen beszélni. Olyat, akinél őszintén azt gondolom, hogy minden szempontból, megje­ lenését, habitusát, stílusát tekintve minden klap­ pol, nem tudnék említeni az MSZP-ben. Minden­ kinek van valamilyen jelentős fogyatékossága, ami eleve megfosztja attól a lehetőségtől, hogy igazi, nagy formátumú politikus legyen. Ott volt Horn Gyula. Neki volt karizmája. Ez tény, de egyébként önmagában nem volt jó szónok. Sokan mondták rá, hogy a belső vívódásai miatt voltak problémái, de szerintem nem volt gyönge ember. Inkább talán az, hogy pöttöm volt, és ettől meglehetősen frusztrált volt, haragudott mindenkire. Emlékszem, hogy mi­ lyen viták voltak, hogy tegyenek alá zsámolyt, ami­ kor nyilatkoznia kellett... Mert néha olyan ciki volt, 112

hogy nem érte fel a mikrofont. Ez belülről mennyi­ re frusztrálhat? Gyurcsány Ferenc jó szónok, de megvannak a maga stiklijei, és egy bizonyos időn túl hallgatva az embernek olyan érzése támad, hogy vagy idegbeteg, vagy pedig valami nagy disznóságot igyekszik lep­ lezni azokkal a széles, maximálisan túlzó és ízlés­ telen gesztusaival. Lendvai Ildikó nagyon jó szónok volt, de hát tekintve azt a hátrányát, hogy nő, hogy értelmiségi, hogy nem szép, ezek így együtt jelentő­ sen behatárolták a lehetőségeit. Szerintem még két ember tudott nagyon jól beszélni, Vitányi Iván és Földes György. Vitányi Ivánnal az volt a baj, hogy öreg volt már, ki is nyírták bármilyen jó beszéde el­ lenére a választmány előtti székéből. Földes György tartalmasán beszélt, jó gondolatai voltak, csak képíelen volt ezt jó formában előadni, mert a túlsúlya miatt állandóan lihegett. De ők voltak azok, akik egyáltalán olyan beszédeket voltak képesek tartani, hogy az bizony megmaradt, mi több, esetleg nyomot hagyott az emberben. A többi vezető szocialista po­ litikus tipikus technokrata, se szaga, se íze nincsen, de szépen lemutyizza, hogy valahol a kondér köze­ lében legyen. De az a tehetség, amit mi egy vezértől várunk, nem volt meg egyikükben sem... így belegondolva igazán szomorú, hogy Magyarországon itt tart a politika. Hogy valójában nincs 1