Woody Allen: Lelki jelenségek vizsgalata

WOODY ALLEN

LELKI JELENSÉGEK VIZSGÁLATA LELKI JELENSÉGEK VIZSGÁLATA. Examining Psychic Phenomena / Dezsényi Katalin. KALAUZ KEVÉSBÉ ISMERT BALETTEKHEZ. A Guide to Some of the ... .

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1984

VÁLOGATÁSUNK A KÖVETKEZŐ KÖTETEKBŐL KÉSZÜLT WOODY ALLEN: GETTING EVEN W. H. ALLEN AND CO. LTD., LONDON, 1980 WOODY ALLEN/WITHOUT FEATHERS WARNER BOOKS, INC, NEW YORK, 1976 WOODY ALLEN/SIDE EFFECTS BALLANTI NE BOOKS, NEW YORK, 1981 COPYRIGHT © 1966, 1967, 1968, 1969, 1971, 1972, 1973, 1974, 1975. 1976, 1977. 1979, 1980 BY WOODY ALLEN THIS TRANSLATION PUBLISHED BY ARRANGEMENT WITH RANDOM HOUSE, INC. HUNGARIAN TRANSLATION © BÉKÉS PÁL, DEZSÉNYI KATALIN, LÁSZLÓ ZSÓFIA, 1984 VÁLOGATTA LÁSZLÓ ZSÓFIA FORDÍTOTTA BÉKÉS PÁL DEZSÉNYI KATALIN LÁSZLÓ ZSÓFIA A FEDÉLRAJZOT ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT TETTAMANTI BÉLA KÉSZÍTETTE HU ISSN 0139-4029 VIDÁM KÖNYVEK KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (849621/08) NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 1141.66-14-2 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1984-BEN A SOROZATOT BORBÁS MÁRIA SZERKESZTI FELELÓS SZERKESZTŐS BORBÁS MÁRIA MŰSZAKI SZERKESZTŐ: MACZÓ ZSUZSANNA MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 52 500 PÉLDÁNYBAN. 12,53 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 3632 2

TARTALOM A METTERLING-CÉDULÁK The Metterling Lists / László Zsófia A SCHMEED-EMLÉKIRATOK The Schmeed Memoirs / László Zsófia AZ ÉN FILOZÓFIÁM My Philosophy / Dezsényi Katalin JÓ, DE KÉPES ERRE A GŐZMOZDONY? Yes, But Can the Steam Engine Do This? / László Zsófia KOPOG A HALÁL Death Knocks / Dezsényi Katalin A GOSSAGE-VARDEBEDIAN IRATOK The Gossage-Vardebedian Papers / Békés Pál EMLÉK A HÚSZAS ÉVEKBŐL A Twenties Memory / László Zsófia GRÓF DRAKULA Count Dracula / Dezsényi Katalin LELKI JELENSÉGEK VIZSGÁLATA Examining Psychic Phenomena / Dezsényi Katalin KALAUZ KEVÉSBÉ ISMERT BALETTEKHEZ A Guide to Some of the Lesser Ballets / Békés Pál A TEKERCSEK The Scrolls / Dezsényi Katalin ÉLVBORG NŐI A MÉRLEGEN Lovborg's Women Considered / Békés Pál ROSSZLÁNYOK A MENZÁN The Whore of Mensa / Dezsényi Katalin FORD FŐFELÜGYELŐ FANTASZTIKUS ESETEI Match Wits with Inspector Ford / Dezsényí Katalin IRODALOMBRA HALADÓKNAK But Soft... Real Soft / Dezsényi Katalin HA AZ IMPRESSZIONISTÁK FOGORVOSOK LETTEK VOLNA If the Impressionists Had Been Dentists / László Zsófia AZ ÉN VÉDŐBESZÉDEM My Apology / Dezsényi Katalin A KUGELMASS-EPIZÓD The Kugelmass Episode / László Zsófia A DIÉTA The Diet / Békés Pál AZ ŐRÜLT MESÉJE The Lunatic's Tale / Békés Pál EMLÉKEIM Reminiscences; Places and People / Békés Pál A LÉHA FRÁTER The Shallowest Man / Dezsényi Katalin A KÉRDÉS The Query / László Zsófia EGY BETÖRŐ VALLOMÁSAI Confessions of a Burglar / Békés Pál

A BÜNTETÉS Retribution / Békés Pál

A METTERLING-CÉDULÁK Corrupt és Fiai megjelentették Metterling mosodacéduláinak régen várt első kötetét (Hans Metterling összegyűjtött mosodacédulái, I. kötet, 437 l., 32 oldalas előszóval, valamint névmutatóval, $ 18,75), az ismert Metterling-szakértő, Günther Eisenbud szövegmagyarázatával. E kötet önálló megjelentetése a négykötetes életműsorozat elkészülte előtt örömmel üdvözölhető, egyúttal bölcs lépés, mert ez a kérlelhetetlen és ragyogó könyv azonnal megcáfolja a kellemetlen szóbeszédet, miszerint Corrupt és Fiai nagy üzletet csinált a Metterling-regényekkel, -drámákkal, -noteszekkel, -naplókkal és -levelekkel, és most további hasznot akar kicsikarni ugyanabból a kincsesbányából. Mekkorát tévedtek a sustorgók! Tulajdonképpen már a legelső Metterling-mosodacédula 1. cédula 6 db alsónadrág 4 db alsóing 6 pár zokni 4 db kék ing 2 db fehér ing 6 db zsebkendő Keményítés nélkül is tökéletes; csaknem teljes bevezetést nyújt a zaklatott géniusz világába, akit kortársai a "prágai bolond" néven ismertek. A cédulát kutyafuttában firkantotta, miközben az Egy szörnyűséges sajt vallomásai című munkájár írta, elképesztő filozófiai jelentőségű művét, melyben nemcsak azt bizonyította be, hogy Kant tévedett a világmindenséget illetően, hanem azt is, hogy adós maradt a lakbérrel. Jellemző a korszakra, hogy Metterling irtózott a keményítőtől, és amikor a szóban forgó csomag ropogósra keményítve érkezett vissza, Metterling depressziós lett. Házvezetőnője, Frau Weiser, a mester barátainak azt mondta, hogy "Herr Metterling napok óta ki sem mozdul a szobájából, csak sír, mert az alsónadrágját túlságosan kikeményítették". Természetesen Breuer már kimutatta az összefüggést a kikeményített alsónemű és Metterling állandó érzése között, miszerint nagy tokájú emberek pletykálnak róla (Metterling: A paranoiddepresszív pszichózis és a korai cédulák, Zeiss Kiadó). Az utasítások be nem tartásának témája feltűnik Metterling egyetlen színművében, az Asztmá-ban, amikor Needleman véletlenül a Valhallába viszi el a megátkozott teniszlabdát. A második cédulán nyilvánvaló talány 2. cédula 7 db alsónadrág 5 db alsóing 7 pár fekete zokni 6 db kék ing 6 db zsebkendő Keményítés nélkül a hét pár fekete zokni, mivel már régóta köztudott, hogy Metterling nagyon kedvelte a kék színt. Mi több, más színnek csupán az említése is haragra gerjesztette, és egy alkalommal Rilkét belelökte a mézbe, mert a költő azt mondta, jobban szereti a barna szemű nőket. Anna Freud szerint (Metterling zoknijai, mint a fallikus anya kifejeződése. Pszichoanalitikai Füzetek, 1935. november) hirtelen átváltása a sötétebb színű lábneműre a "bayreuthi incidens" miatti

boldogtalanságával függ össze. Ott történt ugyanis, hogy a Trisztán első felvonása alatt eltüsszentette magát, és lefújta az opera egyik leggazdagabb patrónusának fejéről a parókát. A közönség felháborodott, de Wagner, ma már klasszikusnak számító mondásával - "mindenki tüsszenthet" -, a védelmére kelt. Erre Cosima Wagner sírva fakadt, és azzal vádolta Metterlinget, hogy szabotálja a férje munkáját. Hogy Metterlingnek tervei voltak Cosima Wagnerrel, az kétségtelenül igaz. Tudjuk, hogy egyszer Lipcsében megfogta a kezét, majd négy év múlva a Rajna völgyében megint. Danzigban egy felhőszakadás alatt burkoltan megemlítette a sípcsontját, erre az asszony jobbnak látta, ha többé nem találkoznak. Amikor Metterling teljesen kimerülten hazaért, megírta az Egy csirke gondolatait, és az eredeti kéziratot a Wagner házaspárnak dedikálta. Midőn azonban ezt a konyhaasztal egyik rövidebb lábának alátámasztására használták, Metterling búskomor lett, és áttért a sötét zoknira. A házvezetőnője könyörgött, hogy tartsa meg szeretett kék zoknijait, vagy legalább hordjon barnát, de Metterling ráförmedt, mondván: Ringyó! Talán még skót kockásat is viseljek, mi? A harmadik cédulán 3. cédula 6 db zsebkendő 5 db alsóing 8 pár zokni 3 db lepedő 2 db párnahuzat első ízben jelenik meg az ágynemű. Metterling nagyon kedvelte az ágyneműt, különösen a párnahuzatokat, amelyeket a nővérével gyerekkorukban a fejükre húztak, ha kísértetesdit játszottak, mindaddig, amíg egy nap bele nem esett egy kőbányába. Metterling szeretett frissen vasalt ágyneműben aludni, csakúgy, mint regényhősei. Hornt Wassermann, a Heringfilé impotens lakatosa egy váltás ágyneműért ölt, és Jenny A juhász ujjá-ban hajlandó lefeküdni Klinemannel (akit pedig gyűlöl, mert az anyjára keni a vajat), ha "puha ágyneműbe fekhet". Tragikusnak mondható, hogy a mosoda nem kezelte az ágyneműt Metterling óhaja szerint, de azt állítani, miként Pfaltz teszi, hogy efölött érzett megdöbbenésében nem fejezte be a Hová iparkodol, Kretén?-t, abszurd feltételezés. Metterling élvezte, hogy mosodába küldheti az ágyneműjét, de nem volt rászorulva. Metterlinget régem tervezett verseskötetének befejezésében egy félbemaradt románc akadályozta, amely felfedezhető a "Híres Negyedik" cédulán: 4. cédula 7 db alsónadrág 6 db zsebkendő 6 db alsóing 7 pár fekete zokni Keményítő nélkül Egynapos expressz vállalásra Metterling 1884-ben megismerkedett Lou Andreas Saloméval, és mint megtudjuk, hirtelen azt akarta, hogy naponta mossák ki a szennyesét. Tulajdonképpen Nietzsche mutatta be őket egymásnak, aki azt mondta Lounak, hogy Metterling vagy zseni, vagy idióta, és kíváncsi rá, Lou el tudja-e dönteni, melyik. Akkoriban az egynapos expressz vállalás eléggé népszerűvé vált a kontinensen, különösen értelmiségi körökben, és Metterling lelkesen üdvözölte az újítást.

Gyors volt; és Metterling szerette a gyorsaságot. Mindig előbb ért oda a találkozókra - néha több nappal előbb, és ilyenkor a vendégszobában kellett elhelyezni. Lou ugyancsak szerette a naponta érkező tiszta ruhát. Szinte gyermekien örült; gyakran vitte Metterlinget sétálni az erdőbe, és ott bontotta ki az újabb ruhaneműs csomagot. Lou nagyon szerette a férfi alsóingeit és zsebkendőit, de legjobban mégis az alsónadrágjaiért rajongott. Megírta Nietzschének, hogy Metterling alsóinál ma- gasztosabbat még életében nem látott, beleértve az Imigyen szóla Zarathustrá-t is. Nietzsche ez ügyben úriemberként viselkedett, bár mindig féltékeny volt Metterling alsóneműire, és bizalmas barátainak elmondta, hogy azt "a végtelenségig hegeliánusnak" tartja. Lou Salomé és Metterling az 1886-os Nagy Melasz-Ínség után váltak el. Metterling megbocsátott Lounak, az asszony azonban mindig azt mondta róla, hogy "az agya olyan, mint egy kórterem". Az ötödik cédula 5. cédula 6 db alsóing 6 db alsónadrág 6 db zsebkendő mindenkor rejtélyt jelentett a tudósok számára, főként a zoknik teljes hiánya miatt. (Thomas Mannt, aki évekkel később kezdett írni, annyira foglalkoztatta ez a probléma, hogy Mózes harisnyája címmel színdarabot írt róla, amit véletlenül a kanálisba ejtett.) Ugyan miért száműzte ez az irodalmi géniusz a zoknikat heti cédulájáról? Néhány tudós állításával ellentétben ez nem kezdődő őrültségének a jele, bár akkoriban már volt néhány különös vonás Metterling viselkedésében. Azt hitte például, hogy vagy őt követi valaki, vagy ő követ valakit. Bizalmas barátainak az állkapcsa ellopására szőtt titkos kormánytervről számolt be, és egy jénai nyaralása alkalmával négy álló napon keresztül csak a "padlizsán" szót tudta kimondani. Ezek a rohamok azonban időszakosak voltak, és nem magyarázzák meg a zoknik hiányát. Nem magyarázza meg az sem, hogy Kafkával akart versenyre kelni, aki életének egy rövid szakaszában bűntudatból nem viselt zoknit. De Eisenbud megnyugtat minket, hogy Metterling igenis viselt. Egyszerűen csak nem küldte el a mosodába. És miért nem? Mert életének ebben a szakaszában új házvezetőnőre tett szert, bizonyos Frau Milnerre, aki hajlandó volt kézzel kimosni a zoknijait - ez a gesztus annyira meghatotta Metterlinget, hogy az asszonyra hagyta egész vagyonát, ami egy fekete kalapból és pár szál dohányból állt. A házvezetőnő Hilda alakjában is feltűnik a Brandt anyó és az istenvére című komikus allegóriájában. Metterling személyisége 1894 táján már nyilvánvalóan szétesőben volt, ha ugyan a hatodik céduláról bármire következtethetünk: 6. cédula 25 db zsebkendő 1 db alsóing 5 db alsónadrág fél pár zokni és cseppet sem meglepő, hogy ez idő tájt kezd Freudhoz járni analízisre. Évekkel korábban Bécsben találkozott Freuddal, amikor mindketten megtekintették az Oedipus-t, ahonnan a hideg verejtékben fürdő Freudot úgy kellett kivinni. Ha hihetünk Freud feljegyzéseinek, a foglalkozások viharosak voltak, és Metterling ellenségesen viselkedett. Egy ízben megfenyegette Freudot, hogy kikeményíti a szakállát, és gyakran mondta neki, hogy a mosodai küldöncre emlékezteti. Fokozatosan a felszínre került Metterling szokatlan kapcsolata apjával. (A Metterlinget tanulmányozók már ismerik a kishivatalnok apát, aki gyakran űzött gúnyt

Metterlingből azzal, hogy virslihez hasonlította.) Freud feljegyzett egy kulcsfontosságú álmot, melyet Metterling mesélt neki: Barátaimmal vacsorán vagyunk valahol, amikor hirtelen belép egy férfi, aki pórázon vezet egy tányér levest. Árulással vádolja az alsóneműmet, és amikor egy hölgy a védelmemre kel, leesik a homloka. Álmomban ezt mulatságosnak találom, és nevetek. Hamarosan a mosodai küldöncöt leszámítva mindenki nevet, ő ellenben komornak látszik, csak üldögél és zabkását önt a fülébe. Belép apám, megragadja a hölgy homlokát és elrohan vele. Egy térre fut, és azt ordítja: - Végre! Végre! Saját homlokom van! Most legalább nem kell az ostoba fiamra támaszkodnom! - Álmomban ez nagyon elkedvetlenít, és belső kényszert érzek, hogy megcsókoljam a polgármester szennyesét. (Itt a páciens sírva fakad, és elfelejti az álom folytatását.) Az álomba nyert bepillantás alapján Freud segíteni tudott Metterlingen, és egészen jól összebarátkoztak az analízisen kívül, bár Freud soha nem engedte Metterlinget a háta mögé. Nyilvánosságra került, hogy a II. kötetbe Eisenbud a 7-től 25-ig terjedő cédulákat veszi fel, beleértve Metterling "magánmosónőjének" időszakát, valamint tragikus félreértését a sarki kínai mosodával. László Zsófia fordítása

A SCMEED-EMLÉKIRATOK A Harmadik Birodalommal foglalkozó irodalom látszólag kiapadhatatlan özöne tovább növekedik Friedrich Schmeed közeljövőben kiadásra kerülő emlékirataival. Schmeed, a háborús Németország legismertebb borbélya, fodrászati szolgálatokat tett Hitlernek és számos magas rangú kormány- és katonai tisztségviselőnek. Mint a nürnbergi per során megállapítást nyert, Schmeed nemcsak mindig a megfelelő helyen volt a megfelelő időben, de a "tökéletesnél is tökéletesebb" emlékezettel bír, így páratlanul alkalmasnak bizonyult arra, hogy megírja mélyreható ismertetőjét a náci Németország legbelsőbb köreiről. Az alábbiakban ebből közlünk néhány rövid részletet: 1940 őszén egy hatalmas Mercedes kanyarodott a Königstrasse 127. alatti fodrászüzletem elé, és belépett Hitler. - Csak egy kis igazítást kérek - mondta -, és ne vágjon le túl sokat a tetején. Erre azt válaszoltam, hogy kicsit várnia kell, mert Ribbentrop előbb érkezett. Hitler azt mondta, nagyon siet, és megkérdezte Ribbentropot, nem engedné-e előre, de Ribbentrop erősködött, hogy rossz fényt vetne a Külügyminisztériumra, ha őt megelőznék. Erre Hitler gyorsan telefonált egyet, és Ribbentropot azonnal áthelyezték az afrikai hadtesthez, Hitler pedig sorra került. Az ilyesfajta versengés mindennapos volt. Egy alkalommal Göring fondorlatosan rendőrileg feltartóztatta Heydrichet, csak azért, hogy az ablak melletti székbe ülhessen. Göring léha alak volt, hajnyírás közben gyakran akart a hintalovon ülni. Ez kínosan érintette a felsőbb náci vezetést, de tehetetlenek voltak. Egy napon Hess szembeszállt vele. - Ma én akarok a hintalóra ülni, tábornok úr - mondta. - Lehetetlen. Már lefoglaltam - vágott vissza Göring. - Nekem maga a Führer adott parancsot. Engedélyem van rá, hogy hajnyírás közben a hintalovon üljek. -És Hess elővette Hitler erről szóló levelét. Göring feje lila lett. Soha nem bocsátott meg Hessnek, és azt mondta, a jövőben majd a felesége vágja le a haját egy fazék segítségével. Hitler nevetett, amikor ezt meghallotta, de Göring egészen komolyan gondolta, és meg is valósította volna, ha a hadügyminiszter el nem utasítja ritkítóolló kiutalására vonatkozó kérelmét. Megkérdezték, tisztában voltam-e cselekedetem erkölcsi következményeivel. Miként Nürnbergben elmondtam a bíróságon, nem tudtam, hogy Hitler náci volt. Igazság szerint évekig azt hittem, hogy a telefontársaság alkalmazottja. És mikor végre ráébredtem, micsoda szörnyeteg, már semmit se tehettem, mert már befizettem az előleget a bútorra. Egyszer, a háború vége felé azt fontolgattam, hogy meglazítom a Führer nyakában a kendőt, hogy néhány rövid hajszál az inge alá, a hátára hulljon, de az utolsó pillanatban az idegeim felmondták a szolgálatot. Egyszer Berchtesgadenban Hitler hozzám fordult és megkérdezte: - Hogyan néznék ki pofaszakállal? Speer nevetett, és Hitler megsértődött. - Komolyan beszélek, Herr Speer - mondta. - Azt hiszem, nagyon jól állna nekem a pofaszakáll. - Göring, az a hajbókoló bohóc azonnal rávágta: - A Führer pofaszakállal, milyen nagyszerű ötlet! - Speer változatlanul ellenezte. Igazság szerint egyedül benne volt kurázsi, hogy meg merje mondani, mikor kell a Führernek nyiratkoznia. - Túl feltűnő - jelentette ki Speer. - A pofaszakáll inkább Churchillnek állna jól. Hitler haragra gerjedt. Tudni akarta, szándékozik-e Churchill pofaszakállat növeszteni, és ha igen, hányat, és mikor. Azonnal hívatta Himmlert, aki állítólag a titkosszolgálat vezetője volt. Göringet bosszantotta Speer viselkedése, és odasúgta neki: - Miért borzolja a kedélyeket, he? Ha pofaszakállat akar, legyen pofaszakálla. - Speer, aki általában tapintatos ember volt, képmutatónak titulálta Göringet, "egy adag, német egyenruhába bújtatott babfőzelék"-nek.

Göring esküdözött, hogy bosszút áll, és később azt rebesgették, hogy parancsára SS-különítményesek babbal szórták tele Speer ágyát. Himmler őrjöngve érkezett. Éppen dzsiggelőórája kellős közepén csengett a telefon, és Berchtesgadenba rendelték. Attól tartott, hogy a rossz helyre irányított, több ezer, tölcsér alakú farsangi papírcsákót tartalmazó kocsirakományról kell számot adnia, amit Rommelnek ígért a téli hadjáratra. (Himmlert általában nem hívták meg Berchtesgadenba vacsorára, mert rosszul látott, és Hitler képtelen volt elviselni a látványt, ahogy a villáját az arcához emeli, majd az ennivalót valahova az arcára ragasztja.) Himmler észrevette, hogy valami nincs rendjén, mert Hitler "Picur"-nak szólította, amit csak akkor tett, ha bosszús volt. A Führer hirtelen feléje fordult és ráüvöltött: - Akar Churchill pofaszakállat növeszteni? Himmler elvörösödött. - Nos? Himmler azt felelte, a szóbeszéd szerint Churchill valóban pofaszakáll növesztését fontolgatja, de a hírt hivatalos helyen nem erősítették meg. Ami pedig a méretét és számát illeti, magyarázta, valószínűleg kettő jöhet számításba, közepes hosszúságban, de senki sem akar nyilatkozni, amíg nem biztos. Hitler ordított és öklével az asztalt verte. (Ez Göring diadalát jelentette Speer ellenében.) Hitler előhúzott egy térképet, és megmutatta nekünk, hogyan kívánja elvágni Anglia forrótörülköző-ellátását. A Dardanellák blokádjával Dönitz meg tudná akadályozni, hogy a törülközőket partra szállítsák, és az aggódva várakozó brit orcákra terítsék. De az alapkérdés változatlan maradt: legyőzheti-e Hitler pofaszakállban Churchillt? Himmler azt mondta, Churchill fejhosszal vezet, és úgy tűnik, lehetetlen utolérni. Göring, az a bárgyú optimista, azt állította, hogy a Führer valószínűleg gyorsabban növesztene pofaszakállt, különösen, ha Németország teljes erejével erre koncentrálna. A vezérkar egyik ülésén von Rundstedt kijelentette, hogy hiba lenne mindkét fronton egyszerre pofaszakállt növeszteni, és úgy vélte, bölcsebb dolog, ha minden igyekezet egyetlen jó minőségű pofaszakállra összpontosul. Hitler azt felelte, mindkét oldalon egyszerre is megtudja oldani. Rommel egyetértett von Rundstedttel. - Soha nem lesznek egyformák, mein Führer - mondta. Különösen, ha sürgetik őket. - Hitler szörnyen dühös lett, és azt mondta, hogy ez az ő ügye, meg a borbélyáé. Speer megígérte, hogy őszre megháromszorozza a borotvakrém-termelést, és ettől Hitler roppant boldog lett. Aztán 1942 telén az oroszok ellentámadást indítottak, és a pofaszakáll leállt. Hitler el volt keseredve, attól félt, hogy Churchill hamarosan csodaszép lesz, ő meg "hétköznapi" marad, de nem sokkal ezután hírt kaptunk arról, hogy Churchill elvetette a pofaszakáll gondolatát, mert költségesnek ítélte. Ismét bebizonyosodott, hogy a Führernek igaza volt. A szövetséges inváziót követően Hitler haja töredezett, ápolhatatlan lett. Ez részben a szövetséges hatalmak sikerének, részben meg Göbbels tanácsának volt köszönhető, mert ő a naponkénti hajmosást ajánlotta. Amikor Guderian tábornok ezt meghallotta, azonnal hazajött az orosz frontról, és azt mondta a Führernek, hogy legfeljebb hetente háromszor moshatja meg samponnal a haját. Az előző két háborúban a vezérkar sikeresen alkalmazta ezt az eljárást. Hitler újfent felülbírálta tábornokait, és változatlanul naponta mosott hajat. Bormann segített Hitlernek az öblítésnél, és mindig kéznél volt a fésűvel. Lassanként Hitler már meg sem tudott lenni Bormann nélkül, és mielőtt a tükörbe nézett volna, Bormann-nak kellett belenéznie. Ahogy a szövetséges csapatok kelet felé nyomultak, Hitler hajának állaga egyre romlott. Töredezett hajjal és kócosan órákig fantaziált arról, milyen jó kis hajnyírás és borotválás vár rá, majd ha Németország megnyeri a háborút, és talán még brillantint is tetet majd a hajára. Ma már tudom, hogy egy percig sem gondolta komolyan. Egy napon Hess magához vette Hitler hajszeszes üvegét, és repülőgéppel Angliába távozott. A német hadvezetés tajtékzott. Azt hitték, szabadulásáért cserébe Hess átadja az üveget a szövetséges hatalmaknak. Hitler különösen dühbe gurult, amikor meghallotta a hírt, miután épp kilépett a fürdőkádból és fésülködni készült. (Hess később Nürnbergben elmagyarázta, úgy

tervezte, hogy Churchillnek fejbőrkezelést ad, hogy elősegítse a háború befejezését. Már ott tartott, hogy Churchill a mosdó fölé hajolt, amikor letartóztatták.) 1944 végén Göring bajuszt növesztett, amitől híre ment, hogy Hitler helyébe lép. Hitler őrjöngött, és hűtlenséggel vádolta Göringet. - A Birodalom vezetői között csak egyetlen bajusz lehet, és az az enyém! – ordította. Göring azzal érvelt, hogy két bajusz talán több reménnyel tölti el a német népet a háborút illetően, amely rosszul állt, de Hitler nem értett egyet vele. Azután, 1945 januárjában hét tábornok merénylete, hogy álmában leborotválják Hitler bajuszát, és Dönitzet kiáltsák ki új vezérnek, megbukott, mert von StaufI'enberg Hitler hálószobájának sötétjében véletlenül Hitler szemöldökét borotválta le. Kihirdették a szükségállapotot, és Göbbels váratlanul felbukkant az üzletemben. - Merényletet hajtottak végre a Führer bajusza ellen, de nem sikerült - mondta reszketve. Göbbels elintézte, hogy szerepeljek a rádióban, és a német néphez szóljak, amit a lehető legszűkszavúbban meg is tettem. - A Führer jól van nyugtattam meg őket. Még mindig van bajusza. Ismétlem. A Führernek még mindig megvan a bajusza. A leborotválására szőtt öszszeesküvés megbukott. Az utolsó időkben jártam Hitler bunkerjában. A szövetséges csapatok már körülzárták Berlint, és Hitler úgy gondolta, ha az oroszok érnek oda először, akkor alapos hajnyírásra van szüksége, de ha az amerikaiak, akkor megteszi egy igazítás is. Mindenki veszekedett. Bormann meg akarta magát borotváltatni, én pedig megígértem neki, hogy elkészítem a tervrajzot. Hitler morózus lett és visszahúzódó. Arról beszélt, hogy fültől fülig választja el a haját, és azt állította, hogy a villanyborotva kifejlesztése Németország javára fordítaná a háborút. - Másodpercek alatt meg tudunk majd borotválkozni, igaz, Schmeed? - motyogta. További vad terveket szőtt, és azt mondta, hogy egy szép napon nemcsak levágatja, hanem formáztatja is a haját. Szokásához híven lenyűgözték a puszta méretek, megesküdött, hogy hatalmas kefehaja lesz, "amitől megremeg a világ, és fésülésére testőrség kell". Végül kezet ráztunk, és utoljára megnyírtam. Egy pfennig borravalót adott. - Bár lenne több - mondta -, de amióta a szövetségesek lerohanták Európát, kicsit rosszul állok. László Zsófia fordítása AZ ÉN FILOZŐFIÁM Filozófiai rendszerem a következőképpen alakult ki: amikor a feleségem megkóstoltatta velem élete első felfújtját, egy kanálnyit véletlenül a lábamra ejtett, s az összetört néhány apróbb csontot. Orvosok jöttek, röntgenfelvételeket készítettek és tanulmányoztak, majd elrendelték, hogy feküdjek ágyban egy hónapig. Lábadozásom idején elővettem a legnagyobb nyugati gondolkodók műveit - egy nagy halom könyvet, amelyet éppilyen eshetőségre gyűjtögettem. Fittyet hányva az időrendnek, Kierkegaard-ral és Sartre-ral kezdtem, majd gyorsan áttértem Spinozára, Hume-ra, Kafkára és Camus-re. Cseppet sem unatkoztam, holott számítottam rá; ellenkezőleg, lebilincselt az a töretlen kitartás, amellyel ezek a nagy gondolkodók az erkölcs, a művészet, az etika, az élet és a halál kérdéseit feszegették. Emlékszem, milyen nagy hatást tett rám Kierkegaard egyik jellegzetes, napnál világosabb megállapítása: "Az olyan kapcsolat, amely önmagát a saját énjével (vagyis egy énnel) hozza vonatkozásba, vagy önmagát kellett hogy létrehozza, vagy valami más által kellett hogy létrejöjjön." Ettől a gondolattól könnyek szöktek a szemembe. Istenem, hogy lehet valaki ennyire okos! (Nekem már az is nehézséget okoz, ha fogalmazást kell írnom "Mit láttam az állatkertben" címmel.) Igaz, egy árva szót se értettem az egészből, de mit számít ez ahhoz képest, hogy Kierkegaard-t mulattatta a dolog? Hirtelen rájöttem, hogy nekem találták ki a metafizikát, ezért haladéktalanul tollat ragadtam, és papírra vetettem első tűnődéseimet. A munka gyorsan haladt, és alig kellett hozzá két röpke délután - miközben azért szundikáltam is valamennyit, és a türelemjáték kicsi egérkéit is megpróbáltam beterelni a lyukba -, befejeztem azt a filozófiai művet, amely remélhetőleg csak halálom vagy a 3000. esztendő (már amelyik hamarabb bekövetkezik) után fog napvilágra kerülni, és ami szerény véleményem szerint

előkelő helyet biztosít számomra a történelem legsúlyosabb gondolkodói között. Ami itt következik, csupán ízelítő a gondolatoknak ama tárházából, melyet az utókorra vagy a kukásládára hagyok. I. A tiszta félsz kritikája Egy filozófia kifejtésénél az első kérdés mindig ez: Mi az, amit megismerhetünk? Avagy miről tudhatjuk biztosan, hogy ismerjük, vagy miről tudhatjuk bizonyosan, hogy tudjuk, hogy ismerjük, ha ugyan egyáltalán megismerhető. Vagy lehetséges, hogy egyszerűen elfelejtettük és nem merjük bevallani? Erre a problémára célzott Descartes, amikor ezt írta: "Elmém sohasem ismerheti a testemet, bár a lábammal igen jó ismeretségben van." Mellesleg, megismerhetőségen nem olyasmit értek, ami érzéki észleléssel megismerhető, vagy gondolkodással felfogható, hanem inkább olyasvalamit, amiről állíthatjuk, hogy ismert, vagy pedig birtokában van az ismertségnek vagy megismerhetőségnek, vagy ami legalábbis egy barátnak megemlíthető. "Megismerhetjük-e" ténylegesen a világmindenséget? Ugyan, hiszen a kínai negyedben is alig ismeri ki magát az ember! A fő kérdés azonban a következő: Van-e valami odaki? És miért? És miért kell akkora lármát csapniuk? Végül is kétségtelen, hogy a "valóság" egyetlen jellemzője, hogy híján van a lényegnek. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nincs lényege, hanem hogy híján van neki. (Az a valóság, amelyről itt beszélek, ugyanaz, mint amit Hobbes írt le, csak egy kicsit kisebb.) Ezért a descartes-i axiómát - "Gondolkodom, tehát vagyok" - jobban ki lehet fejezni a következőképpen: "Nicsak, ott megy Edna egy szaxofonnal!". Tehát ahhoz, hogy egy szubsztanciát vagy ideát megismerjünk, kételkednünk kell benne, a kételkedés pedig annyit tesz, hogy végességükben fogjuk föl azokat a tulajdonságokat, amelyek valóban "magában ~a dologban" vannak, vagy pedig "magától a dologtól", vagy valamitől, vagy a semmitől valók. Ha ez idáig világos, akkor egyelőre félretehetjük az ismeretelméletet. II. Az eszkatologikus dialektika, avagy hogyan társalogjunk diplomásokkal Kijelenthetjük, hogy a világmindenség valamilyen szubsztanciából áll, ezt a szubsztanciát pedig "atomoknak" vagy másképpen "monaszoknak" fogjuk nevezni. Démokritosz atomoknak nevezte, Leibnitz pedig monaszoknak. Szerencsére a két férfiú sohasem találkozott, különben igen unalmas vita alakult volna ki közöttük. Ezeket a "részecskéket" valamilyen ok vagy alapelv hozta mozgásba, vagy talán valahol leesett valami. Akárhogy van is, nincs mit csinálni, legföljebb egyen jó sok nyers halat az ember. Ez persze nem magyarázza meg azt, hogy a lélek miért halhatatlan. Mint ahogy a túlvilágról sem mond semmit, és azt sem magyarázza meg, miért hiszi azt Sender bácsikám, hogy albánok üldözik. Oksági viszonyt feltételezni az első elv (pl. Isten vagy egy erős szél), valamint a lét (Lét) valamilyen teleologikus fogalma között Pascal szerint "annyira nevetséges, hogy még csak nem is mulatságos (Mulatságos)". Schopenhauer "akaratnak" nevezte ugyanezt, orvosa azonban szénanáthának diagnosztizálta. Ez keserítette meg utolsó éveit, ha ugyan nem az az egyre erősödő gyanúja, hogy ő nem Mozart. III. A világegyetem, napi öt dollárért Nos tehát, mi a "szép"? A harmónia egyesülése az igazzal, vagy a harmónia egyesülése valamivel, ami csak úgy hangzik, mint "az igaz"? Lehetséges, hogy a harmóniának a "vigasz"szal kellett volna egyesülnie, és ez zavar meg bennünket. Az igazság kétségtelenül szépség avagy "az, ami szükségszerű". Más szóval, ami jó, vagy birtokában van a "jóság" tulajdonságának, az "igazságot" eredményez. Ha nem, mérget vehetsz rá, hogy nem szép, bár vízhatlan attól még lehet. Kezdem azt hinni, hogy először volt igazam, és mindennek a vigasszal kellene egyesülnie. Na bumm. Két példabeszéd Egy pasas közeledik egy palotához. A palota egyetlen bejáratát vad hunok őrzik, akik csak a Julius nevűeket engedik be. A pasas megpróbálja megvesztegetni az őröket, fél hektó kókuszfagylaltot ígér nekik. Ajánlatát nem utasítják vissza és nem is fogadják el, hanem egyszerűen megragadják az orrát, és addig csavargatják, amíg olyan nem lesz, mint a szárnyas

csavar. A pasas azt mondja, hogy neki mindenáron be kell jutnia a palotába, mert tiszta gatyákat hoz a császárnak. Mivel az őrök továbbra is makacskodnak, a pasas elkezd csacsacsázni. Az őröknek szemmel láthatólag tetszik a dolog, de hamarosan elkomorulnak, mert eszükbe jut, hogyan bánik a szövetségi kormány a navajo indiánokkal. A pasas kifogy a szuszból és összeesik. Meghal anélkül, hogy a császár színe elé kerülne, s ráadásul a Steinway-cégnek is tartozik hatvan dollárral a zongoráért, amelyet augusztusban vett bérbe tőlük. Üzenetet bíznak rám, amit egy tábornoknak kell továbbítanom. Megállás nélkül lovagolok, mégis, mintha a tábornok főhadiszállása egyre messzebb és messzebb volna. Végül egy hatalmas fekete párduc ugrik rám, és felfal. Ez aztán szörnyen elszúrja az estémet. Bárhogyan igyekszem is, sehogyan sem tudom elkapni a tábornokot, aki rövidnadrágban ott lohol jó messze előttem, és azt sugdossa az ellenségnek, hogy "szerecsendió". Aforizmák Lehetetlenség, hogy valaki objektív módon élje át a saját halálát és közben tovább fütyörésszen. A világmindenség csupán átsuhanó gondolat Isten elméjében - ami igen kívánatos, kiváltképp, ha az ember épp az imént előlegezett le egy házat. Nincsen semmi rossz az örök semmiben, ha az ember az alkalomhoz illően van öltözve. Csak élne Dionüszosz! De hová menne vacsorázni? Nemcsak hogy nincs Isten, de próbáljon meg valaki vízvezeték-szerelőt keríteni hét végén. Dezsényi Katalin fordítása JÓ, DE KÉPES ERRE A GŐZMOZDONY? Épp egy magazint lapozgattam, miközben arra vártam, hogy vadászkopóm, Joseph K. befejezze szokásos keddi, ötvenperces óráját a Park Avenue egyik pszichoanalitikusánál - egy jungiánus állatorvosnál, aki foglalkozásonként ötven dollárért hősiesen próbálja neki bebizonyítani, hogy a toka nem társadalmi hátrány -, amikor a lap alján megakadt a szemem egy mondaton, amely olyan hatást tett rám, mint amikor a bankom hiteltúllépésről értesít. Kivonatos ismeretterjesztő írás volt, melyeknek rendszerint olyasféle címet adnak, hogy Hístoragram, vagy Mibe, hogy nem tudta?, de jelentősége Beethoven Kilencedikjének nyitó ütemeihez hasonlóan megrázott. "A szendvicset", olvastam, "Sandwich grófja találta fel". A hír megdöbbentett, újra meg újra elolvastam, majd remegés fogott el. Az agyam örvénylett, miközben felidéztem a hatalmas álmokat, reményeket és akadályokat, melyek a szendvics feltalálását megelőzhették. A szemem könnybe lábadt, amikor az ablakon kinéztem a város pislákoló toronyházaira, és meglegyintett az örökkévalóság szele; elálmélkodtam, milyen kiirthatatlan helyet foglal el az ember a világmindenségben. A felfedező ember! Da Vinci vázlatfüzete lebegett a szemem előtt - bátor tervrajzai a legmagasabb rendű emberi törekvések számára. Arisztotelészre gondoltam, Dantéra, Shakespeare-re. Az Első Fólióra. Newtonra. Handel Messiás-ára. Monet-ra. Az impresszionizmusra. Edisonra. A kubizmusra. Sztravinszkijra. Az E = mc2-re... Agyamban szilárdan rögzítve a British Museum üvegvitrinében kiállított első szendvics képét, a következő három hónapot a nagy, felfedező, őméltósága a gróf rövid életrajza megírásának szenteltem. Bár történelmi látásmódom kissé kusza, és romantizáló hajlamom túlszárnyalja az átlagos kábítószer-fogyasztóét is, remélem, sikerült megragadnom e nem kellőképpen méltányolt géniusz lényegét, és ezek a rövidke jegyzetek arra ösztönöznek majd egy igazi történészt, hogy merítsen belőlük. 1718: Felsőbb osztálybeli szülők gyermekeként megszületik Sandwich grófja. Az apa rém lelkes, mert őfelsége, a király főgyógykovácsának nevezi ki; évekig boldogan dolgozik ebben a rangban, míg rá nem ébred, hogy csak egyszerű patkolókovács, és megkeseredetten lemond. Az anya egyszerű, német származású Hausfrau, akinek egyhangú menüje szalonnából és zab-

kásalevesből áll, bár valamiféle konyhaművészeti érzékről tanúskodik ama képessége, hogy ehető tejszínes borhabot tud előállítani. 1725-35: A gróf iskolába jár, ahol lovagolni tanul és latinul. Az iskolában kerül kapcsolatba a felvágottakkal, és szokatlanul nagy érdeklődést tanúsít a vékonyra szelt marhasült és a sonka iránt. Érettségiig ez szinte mániájává válik, s bár az "Ínyencfalatok analízise és kísérő jelenségei" című dolgozata érdeklődést kelt a tanári karban, osztálytársai kissé különcnek találják. 1736: Szülei parancsára beiratkozik a Cambridge-i egyetemre, hogy a retorika és a metafizika területén folytasson tanulmányokat, de egyik iránt sem tanúsít különösebb lelkesedést. Állandóan lázad az elvont tudományosság ellen; azzal vádolják, hogy vekni kenyereket lopdos, és velük természetellenes kísérleteket folytat. Az eretnekség vádjával kicsapják az egyetemről. 1738: A skandináv országokba indul, ahol három évig intenzíven kísérletezik sajtokkal. Nagyon tetszik neki az útjába kerülő sokféle szardínia, és jegyzetfüzetébe ezt írja: "Meggyőződésem, hogy létezik egy tartós valóság még azon túl is, amit az ember eddig megvalósított az élelmiszerek egymás mellé helyezésében. Egyszerűsíteni, egyszerűsíteni, egyszerűsíteni." Hazatér Angliába, megismerkedik Nell Smallbore-ral, egy zöldséges lányával, és házasságot kötnek. A felesége tanítja meg mindarra, amit a fejes salátáról tud. 1741: Kis örökségéből vidéken él, éjt nappallá téve dolgozik, gyakran kihagy étkezéseket, hogy pénzt takarítson meg. Első befejezett munkája - egy szelet kenyér, rajta még egy, és ezen egy szelet pulykasült csúfosan megbukik. Keserű csalódottságában visszatér műhelyébe, és újra kezdi. 1745: négyévi megfeszített munka után biztosra veszi, hogy a siker küszöbén áll. Szűk körben kiállít két szelet pulykasült között egy szelet kenyeret. Munkáját mindenki elutasítja David Hume kivételével, aki megérzi a nagyság közelségét, és biztatja a grófot. A filozófus barátsága lelket önt belé, és újult energiával lát ismét munkához. 1747: Szűkölködvén, nem engedheti meg magának, hogy marhasülttel vagy pulykával dolgozzék, ezért áttér a sonkára, ami olcsóbb. 1750: Tavasszal kiállít és bemutat három egymásra helyezett sonkaszeletet, mely némi érdeklődést kelt, főként értelmiségi körökben, de a nagyközönség érzéketlen marad. Három, egymásra helyezett kenyérszelet öregbíti ugyan hírnevét, s bár stílusa még nem alakult ki, Voltaire magához kéreti. 1751: Franciaországba utazik, ahol a drámaíró-filozófus már érdekes eredményeket ért el kenyérrel és majonézzel. A két férfi összebarátkozik, és levelezést kezdenek, melynek azonban hirtelen vége szakad, mert Voltaire bélyegei elfogynak. 1758: A közvélemény fokozatosan befogadja; megbízást kap a királynőtől, hogy készítsen "valami különlegességet" a spanyol nagykövettel elköltendő ebédre. Éjjel-nappal dolgozik, százával tépi össze a tervrajzokat, de végül - 1758. április 27-én, hajnali 4 óra 17 perckor elkészít egy több szelet sonkából álló munkát, amelyet alul és felül egy-egy szelet rozskenyér zár le. Hirtelen ihlet hatására mustárral köríti. Műve szenzációt kelt; megbízást kap, hogy az év valamennyi hátralevő szombatján ő készítse az ebédet. 1760: Sikert sikerre halmoz, készíti a "szendvicseket", ahogy tiszteletére elnevezik őket, marhasültből, csirkehúsból, nyelvből és mindenféle elképzelhető hideg húsból. Nem elégszik meg a kipróbált receptek ismétlésével, új ötleteket keres, és megalkotja a kombinált szendvicset, amelyért megkapja a Térdszalagrendet. 1769: Vidéki birtokán százada leghíresebb emberei keresik fel; Haydn, Kant, Rousseau és Ben Franklin fordul meg otthonában, némelyek asztal mellett élvezik jelentékeny alkotásait, mások csak rendelnek és házhoz szállíttatnak.

1778: Bár fizikailag öregszik, változatlanul új formákat keres, és ezt írja naplójában: "Hideg éjszakákon későig dolgozom, és mindent megpirítok, hogy ne fázzak." Később az év folyamán a meleg szendvics nagy botrányt okoz őszinteségével. 1783: Hatvanötödik születésnapja tiszteletére megalkotja a hamburgert, személyesen járja be a világ nagy fővárosait, és koncerttermekben, hatalmas és lelkes közönség előtt készíti el burgerjeit. Németországban Goethe azt javasolja, hogy tálalja őket molnárkában; ettől a gróf egészen fellelkesül, és a Faust szerzőjéről azt mondja: - Ez a Goethe belevaló fickó. - Goethe el van ragadtatva a megjegyzéstől, bár a rákövetkező évben megszakítják az intellektuális kapcsolatot a nyers, a félig sült és a jól átsült feletti vita következtében. 1790: Műveinek Londonban megrendezett retrospektív kiállításán hirtelen megbetegszik, mellkasi fájdalmai vannak, azt hiszik, haldoklik, de összeszedi magát annyira, hogy ellenőrizze egy óriásszendvics felépítését, melyet tehetséges tanítványainak egy csoportja végez. Ennek olaszországi felavatása botrányt okoz, és néhány kritikust leszámítva, mindenki félreérti. 1792: Megroggyan a térde, mert nem kezeltette idejében; álmában jobblétre szenderül. A Westminster apátságban helyezik végső nyugalomra, és ezrek siratják. Temetésén Hölderlin, a nagy német költő leplezetlen hódolattal foglalja össze eredményeit: "Megszabadította az emberiséget a meleg ebédtől. Mennyit köszönhetünk neki!" László Zsófia fordítása KOPOG A HALÁL A darab Nat Ackermanék emeletes házának hálószobájában játszódik, valahol egy kertvárosban. Faltól falig szőnyeg. Nagy dupla ágy és hatalmas toalettasztal. hálasztékosan bútorozott és függönyözött szoba, a falon festmények és egy nem különösebben mutatós barométer. Lágy motívumzene, miközben a függöny fölmegy. Nat Ackerman, kopasz, potrohos, ötvenhét esztendős ruhagyáros, az ágyon hever, épp a Daily News másnapi számát olvassa. Fürdőköpenyben és papucsban van; az ágy fehér fejtámlájához csiptetett olvasólámpa fényénél olvas. Idő: éjfél felé. Hirtelen zaj hallatszik. Nat felül és az ablak felé tekint NAT Hát ez meg mi a fene? Egy komor, pelerines alak mászik be esetlenül az ablakon. A betolakodó fekete csuklyát és testhez álló fekete ruhát visel. Csupán mészfehér, középkorú arca látszik ki a csuklyából. Hasonlít Natre. Hangosan liheg, aztán átbukik az ablakpárkányon és bepottyan a szobába HALÁL (hisz ki más volna) Jézus Máriám. Majd a nyakam törtem. NAT (elképedten nézi) Maga kicsoda? HALÁL A Halál. N NAT Kicsoda?! HALÁL A Halál. Ide hallgasson... leülhetnék? Majd a nyakam törtem. Reszketek, mint a nyárfalevél. NAT Kicsoda maga?! HALÁL A Halál. Kaphatnék egy pohár vizet? NAT A Halál? Hogyhogy a Halál? HALÁL Mondja, magának mi baja? Hát nem látja a fekete ruhámat meg a fehérre mázolt képemet? NAT De látom. HALÁL Nahát akkor. Farsang van? NAT Nincs. HALÁL Na ugye. Mondom, hogy én vagyok a Halál. Kaphatnék végre egy pohár vizet vagy esetleg valami üdítőt? NAT Ha ez tréfa akar lenni... HALÁL Már hogy volna tréfa? Nat Ackermanhez van szerencsém? Ötvenhét esztendős? Lakik: Pacific Street 118? Hacsak el nem néztem - hol is van az a papír? (A zsebében matat, végül előhalászik egy névjegykártyát, rajta cím. Ellenőrzi)

NAT Mit akar tőlem? HALÁL Hogy mit akarok?! Na mégis mit gondol? NAT Maga tréfál. Makkegészséges vagyok. HALÁL (nincs meghatva) Hű... (Körülnéz) Milyen szép lakás. Maguk rendezték be? NAT Fogadtunk lakberendezőt, de mi is besegítettünk. HALÁL (nézi a képet a falon) Jópofák azok a gyerkőcök a nagy szemükkel. NAT Még nem akarok elmenni. HALÁL Elmenni? Ugyan már, ne nógasson. Egészen felkeveredett a gyomrom a mászástól. NAT Miféle mászástól? HALÁL Az ereszcsatornán. A drámai hatás végett. Láttam, hogy jó nagyok az ablakok, meg hogy még fönn van és olvas. Gondoltam, érdemes megpróbálkozni vele. Fölmászom és belépek egy kis - izé, tudja már... (Pattint egyet az ujjával) Közben meg beleakadt a sarkam valami indába, az ereszcsatornának fuccs, én meg hajszál híján lezuhantam. És még a köpönyegem is elszakadt. Ide figyeljen, indulhatnánk. Elég rázós ez az éjszaka. NAT Összetörte az ereszcsatornámat? HALÁL Nem tört az össze. Csak egy kicsit behorpadt. Nem hallotta, mikor lezuhantam? NAT Olvastam. HALÁL Lebilincselő lehetett. (Fölemeli az újságot, amit Nat olvasott) "GIMNAZISTA LÁNYOK KÁBÍTÓSZERES ORGIÁJA." Kölcsönadná? NAT Még nem fejeztem be. HALÁL Öregem, nem akarom sürgetni, de... NAT Miért nem csöngetett be egyszerűen odalenn? HALÁL Megtehettem volná, de hát hogy veszi az ki magát? Így legalább némi drámai színezetet kap az egész. Valamelyest. Olvasta a Faust-ot? NAT A micsodát? HALÁL És ha vendégei vannak? Ha mondjuk itt ül, fontos emberek társaságában. Én, a Halál egyszerűen csöngessek és lejtsek be a főbejáraton? Mégis hová tette az eszét? NAT Nézze, uram, későre jár. HALÁL Szóval indulhatunk? NAT Hová? HALÁL A halálba. Abba bele. A Boldog Vadászmezőkre. (A térdét vizsgálgatja) Mit mondjak, elég csúnyán lehorzsoltam. Első kiküldetésem, és a végén még vérmérgezést kapok. NAT Na álljon meg a menet. Nekem időre van szükségem. Még nem készültem föl. HALÁL Sajnálom. Nem segíthetek. Szívesen megtenném, de elérkezett az idő. NAT Hogy érkezett volna el az idő? Hiszen csak most egyesültem a Párizsi Divat vállalattal. HALÁL Ugyan már, egy kis dohány ide vagy oda, mit számít? NAT Na persze. Maguknak biztos nagy a költségszámlájuk. HALÁL Szóval, indulhatunk? NAT (szemügyre veszi) Sajnálom, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy maga a Halál. HALÁL Mégis kire számított? A Lollobrigidára? Sajnálom, hogy csalódást okoztam. NAT Azért ne izgassa fel magát. Nem is tudom, valahogy mindig... öö... magasabbnak képzeltem. HALÁL Százhetvenöt centi vagyok. A súlycsoportomban ez az átlagos testmagasság. NAT Kicsit mintha hasonlítana rám. HALÁL Ki másra hasonlítanék? A maga halála vagyok. NAT Adjon még egy kis időt. Csak egy napot. Huszonnégy órát. HALÁL Minek az magának? A rádió holnapra úgyis esőt mondott. NAT Nem alkudhatnánk meg valamiben?

HALÁL Például miben? NAT Tud sakkozni? HALÁL Nem én. NAT Pedig egyszer láttam magáról egy képet, amin sakkozott. HALÁL Az nem én voltam. Én nem sakkozom. Kopogós römit, esetleg. NAT Kopogós römit azt játszik? HALÁL Hogy játszom-e? Ne röhögtessen. NAT Olyan jó benne? HALÁL Hajaj! NAT Akkor megmondom, mit csinálunk... HALÁL Énvelem ne akarjon alkudozni. NAT Játszunk egy parti kopogós römit. Ha nyer, máris mehetünk. Ha én nyerek, ad nekem még egy kis időt. Csak egy icike-picikét. Még egy napot. HALÁL Ki ér rá ilyenkor römizni? NAT Ugyan már. Ha olyan jól játszik. HALÁL Nem mintha nem volna hozzá kedvem... NAT Na látja. Ne kéresse magát. Fél óra az egész. HALÁL Munkaidőben...? NAT Más is megteszi. HALÁL Na nem bánom. De csak egy partit. Legalább lazítok egy kicsit. NAT (előveszi a kártyát, blokkot, ceruzát) Nem fogja megbánni. HALÁL Hagyja ezt az áruházi szöveget. Fogja a kártyát, hozzon egy üveg üdítőt, és rakjon ki valamit. Az ég áldja, ha ide véletlenül betoppan valaki, egy kis ropija sincs, hogy megkínálja? NAT Odalenn van sós mogyoró. HALÁL Sós mogyoró. És ha az elnök állítana be? Azt is sós mogyoróval kínálná? NAT Maga nem az elnök. HALÁL Na kezdjen. Nat oszt, emel egy ötöst NAT Játsszunk egycentes alapon, csak az izgalom kedvéért? HALÁL Magának anélkül nem elég izgalmas? NAT Jobban megy, ha pénzben játszunk. HALAL Ahogy akarja, Ned. NAT Nat. Nat Ackerman. Még a nevemet se tudja? HALÁL Ned, Nat... Fáj a fejem. NAT Felveszi azt az ötöst? HALÁL Nem. NAT Akkor húzzon. HALÁL (a lapjait nézi, miközben húz) Jézus, nincs egy jó lapom. NAT Na és milyen? HALÁL Mi milyen? Tovább kártyáznak NAT A halál. HALÁL Milyen volna? Fekszik az ember. NAT És van valami utána? HALÁL Aha, a ketteseket gyűjti. NAT Azt kérdeztem, van-e valami utána. HALÁL (szórakozottan) Majd meglátja.

NAT Szóval látni fogok valamit? HALÁL Talán nem ez a leghelyesebb megfogalmazás. Maga dob. NAT Nem könnyű kihúzni magából egy tisztességes feleletet. HALÁL Én most játszom. NAT Jól van na, játsszon csak, játsszon. HALAL Közben egymás után adom magának a lapokat. NAT Ne kotorásszon a talonban. HALÁL Nem kotorászok. Csak összerakom. Mi volt a kopogós kártya? NAT A négyes. Maga máris kopog? HALÁL Ki mondta, hogy kopogok? Csak kérdeztem, hogy melyik a kopogós kártya. NAT Én meg csak azt kérdeztem, hogy mire számíthatok utána. HALÁL Játsszon. NAT Nem mondana valamit? Hová megyünk? HALÁL Megyünk? Maga egyszerűen összeesik a padlón, és kész. hlAT Nahát, alig várom! Fog fájni? HALÁL Egy pillanat és vége. NAT Szenzációs. (Sóhajt) Már csak ez hiányzott. Az ember egyesül a Párizsi Divattal... HALÁL Mit szólna négy ponthoz? NAT Kopog? HALÁL Jó a négy pont? NAT Nem, nekem kettő van. HALÁL Viccel. NAT Viccel a halál. Maga veszített. HALÁL Jézusom, és én még azt hittem, hogy a hatosokat gyűjti. NAT Nem én. Maga oszt. Húsz pont, két mérkőzés. Tessék. A Halál oszt Szóval a padlóra zuhanok? Nem lehetne, hogy épp a dívány mellett álljak? HALÁL Nem. Maga jön. NAT Miért nem? HALÁL Mert a padlóra kell zuhannia! Hagyjon már békiben. Szeretnék koncentrálni. NAT De miért muszáj a padlóra...? Ezt az egyet mondja meg! Miért nem jó akkor, amikor épp a dívány mellett állok? HALÁL Majd megteszem, ami tőlem telik. Játszhatnánk végre? NAT Egyetlen kívánságom. Maga nagyon emlékeztet Moe Lefkowitzra. Az is ilyen csökönyös. HALÁL Hogy Moe Lefkowitzra emlékeztetem. Olyan szörnyű figura vagyok, amit csak legrémesebb álmaiban tud elképzelni, és erre tessék: Moe Lefkowitzra emlékeztetem. Az meg kicsoda? Valami szőrmekereskedő? NAT Magának legyen mondva az ő szőrmekereskedése. Megkeresi az évi nyolcvanezret. Paszomány. Saját gyára van. Két pont. HALÁL Micsoda? NAT Két pont. Kopogok. Mije van? HALÁL Teljesen befürödtem. NAT És pikk. HALÁL Csak ne beszélne annyit. Újra osztanak és tovább játszanak NAT Mintha az előbb azt mondta volna, hogy ez az első kiküldetése. HALÁL Van valami kifogása? NAT Csak nem akarja nekem bemesélni, hogy eddig még sosem halt meg senki? HALÁL Dehogyisnem. Csak nem én vittem el őket. NAT Hanem kicsoda?

HALÁL A többiek. NAT Mások is vannak? HALÁL Vannak hát. Mindenki a maga külön módján megy el. NAT Nahát, nem is tudtam. HALÁL Miért is tudná. Végtére, kicsoda maga? NAT Hogyhogy kicsoda? Hát én... egy semmi vagyok? HALÁL Nem semmi. Maga egy ruhagyáros. Hogy jön ahhoz, hogy az örök misztériumok birtokába jusson? NAT Mit nem mond. Nagyon rendesen keresek. Mind a két gyereket egyetemre járattam. Az egyik a hirdetésszakmában van, a másik férjhez ment. Saját házam van. Chryslerem. A feleségemnek mindene megvan. Cselédek, nercbunda, nyaralás. Most is az Antillákon van. Napi ötven dollár, csak mert a nővérével akar lenni. Jövő héten én is megyek utána - úgyhogy mégis minek néz engem? Valami ágrólszakadt nímandnak? HALÁL Jól van, na. Mi lenne, ha én is ilyen sértődékeny lennék? NAT Tán megsértettem? HALÁL Nem azt mondta, hogy csalódott bennem? NAT Mégis, mire számított? Rendeztem volna ötórai teát a tiszteletére? Zenével? HALÁL Nem erről van szó. Hanem személy szerint rólam. Hogy alacsony vagyok. Meg ilyen. Meg olyan. NAT Azt mondtam, hasonlít rám. Ez csak amolyan észrevétel. HALÁL Jól van, maga jön. Játszanak tovább, miközben halk zene szól és a színtér lassan elsötétül, végül teljesen sötét lesz. Aztán újra világosodni kezd, később vagyunk, a játék végeztével. Nat a blokkot nézi NAT Hatvannyolc... egy ötven... Maga vesztett. HALÁL (kedvetlenül bámul az asztalra) Nem lett volna szabad eldobnom azt a kilencest. A fene egye meg. NAT Akkor a holnapi viszontlátásra. HALÁL Hogyhogy a holnapi viszontlátásra? NAT Nyertem egy napot, nem? Hagyjon magamra. HALÁL Komolyan gondolta? NAT Megállapodtunk. HALÁL Igen, de... NAT Semmi de. Nyertem huszonnégy órát. Jöjjön vissza holnap. HALÁL Én nem tudtam, hogy tényleg időben játszunk. NAT Az a maga baja. Mért nem figyelt jobban. HALÁL Most hová legyek huszonnégy órára? NAT Nem mindegy? Lényeg, hogy nyertem egy napot. HALÁL És én mégis mit csináljak közben? Stricheljek az utcán? NAT Vegyen ki egy hotelszobát és menjen moziba. Menjen el a gőzfürdőbe. Mit kell ebből ügyet csinálni? HALÁL Adja össze még egyszer a pontokat. NAT Azon kívül tartozik nekem huszonnyolc dollárral. HALÁL Micsoda?! NAT Úgy ám, öregem. Itt van ni - olvassa. HALÁL (a zsebeiben kutat) Van egypár centem - de huszonnyolc dollár! NAT Csekket is elfogadok. HALÁL Mégis, melyik számláról? NAT Szép kis alakkal kerültem össze. HALÁL Pereljen be. Hol tartom a folyószámlámat? NAT Jól van, adja ide, ami magánál van, aztán végeztünk egymással.

HALÁL Nézze, nekem kell az a pénz. NAT Ugyan mire? HALÁL Miket beszél? Maga megy a Túlvilágra. NAT Na és? HALÁL Na és - tudja, milyen messze van az? NAT Na és? HALÁL És a benzint miből fizetjük? Hát az útadót? NAT Kocsival megyünk? HALÁL Majd meglátja. (Izgatottan) Nézze - holnap visszajövök, és revansot ad. Nekem kell az a pénz. Különben komolyan bajba kerülök. NAT Ahogy óhajtja. Majd dupla vagy semmit játszunk. Nyerhetek akár egy hetet vagy egy hónapot. Ahogy maga játszik, esetleg éveket. HALÁL Én meg közben lézenghetek. NAT Na, viszlát holnap. HALÁL (miközben Nat az ajtó felé tereli) Tud egy jó szállodát? De hisz mit is beszélek, mikor egy vasam sincs. Majd leülök a parkban. (Fogja az újságot) NAT Kifelé. Kifelé. Az az én újságom. (Visszaveszi) HALÁL (elmenőben) Ahelyett hogy egyszerűen megfogtam és vittem volna. Kellett nekem ez a römi. NAT (utánakiabál) Vigyázzon lefelé menet! Az egyik lépcsőfokon kilazult a szőnyeg. Végszóra óriási zuhanás, Nat felsóhajt, aztán az ágy melletti asztalkához lép, és tárcsáz Moe, te vagy az? Igen, én. Ide hallgass, én nem tudom, hogy hülyéskedik-e velem valaki, vagy tényleg a Halál ment el az előbb. Römiztünk egy kicsit... Nem, a Halál. Személyesen. Vagy valaki, aki azt állítja magáról. Te Moe, hogy ez mekkora egy balfácán! Függöny Dezsényi Katalin fordítása A GOSSAGE-VARDEBEDIAN IRATOK Kedves Vardebedian! Enyhén szólva a guta ütött meg tegnap, midőn átfutván reggeli postámat, ráébredtem, hogy a huszonkettedik lépésemet (huszár e4) tartalmazó, szeptember 16-i levelem bontatlanul jött vissza. Az ok apró címzéshiba - hogy pontos legyek: nem elég, hogy elhagytam a nevet és a címet (mit szólna ehhez Freud), de ráadásul még bélyeget se ragasztottam a borítékra. Nem titok, hogy az utóbbi időben a tőzsdei gubancok következtében kissé összekuszálódtam, és bár a fent említett szeptember 16-án, a régóta lefelé haladó spirál mélypontján, az Egyesült Antianyagot egyszer s mindenkorra leradírozták a tőzsdei Nagytábláról - minek következtében ügynököm életkedve hirtelenjében egy pudvás retek szintjére zuhant -, én ezt nem kívánom hanyagságom és gigászi együgyűségem mentségéül felhozni. Bakot lőttem. Elnézését kérem. Hogy önnek fel sem tűnt, hogy elveszett a levél, az ön részéről is bizonyos szórakozottságra utal, amit azonban a hévnek tulajdonítok, ám Isten a megmondhatója, mindnyájan tévedhetünk. Ilyen az élet - és ilyen a sakk. Nos, ha már a baj okát feltártuk, következzék a helyesbítés. Ha volna oly jó, és áthelyezné huszáromat az e4-re, úgy hiszem, valósághűbben folytathatnánk kisded mérkőzésünket. Tartok tőle, hogy a ma reggeli postában bejelentett sakk-mattja - enyhén szólva vaklárma, és ha a reggeli felfedezés fényében felülvizsgálja az állást, látni fogja, hogy az ön királya áll közel a matthoz, védtelen és kiszolgáltatott, ragadozó bástyáim biztos martaléka. A sors iróniája, e miniatűr háború forgandósága, mely egy "címzett ismeretlen" felülbélyegzés álcája mögött átveszi az irányítást, és - voilá! - fordul a kocka! Még egyszer kérem, bocsássa meg ostoba hanyagságomat, én pedig mohón várom következő lépését. Mellékelem negyvenötödik lépésemet: huszárom üti az ön vezérét. Üdvözlettel Gossage

Gossage! Ma reggel vettem kézhez a negyvenötödik lépését tartalmazó levelét (még hogy az ön huszára üti az én vezéremet?), és a levelezésünkben beállott szeptember közepi zavarra vonatkozó magyarázkodását. Lássuk, pontosan értem-e. Az ön huszára, amit hetekkel ezelőtt levettem a tábláról, az ön állítása szerint most az e4-en áll, egy olyan levél következtében, ami huszonhárom lépéssel ezelőtt veszett el a postán. Én nem is sejtettem, hogy ilyesmi történt, és határozottan emlékszem, hogy megtette huszonkettedik lépését, mely, ha jól emlékszem, bástya d6 volt, ahol is a bástyáját egy ön által felkínált és tragikus módon meghiúsult tisztcsere következtében annak rendje és módja szerint lemészároltam. Jelenleg az e4-en az én bástyám áll, és mivel önnek a "címzett ismeretlen" bélyegző ellenére nincs huszárja, nem értem kristálytisztán, milyen figurával kívánja leütni a vezéremet. Mivel valamennyi figuráját blokkoltam, gondolom, arra célzott, hogy királyát a c4-re helyezi (lévén ez az egyetlen lehetősége) - s vettem magamnak a bátorságot, hogy ezt a helyreigazítást magam elvégezzem; én pedig visszavágok mai lépésemmel, a negyvenhatodikkal, amivel is leütöm vezérét, királyának pedig sakkot adok. Így már világosabb a levele. Azt hiszem, a játszma hátralévő lépéseit higgadtan és fürgén letudhatjuk. Híve Vardebedian Vardebedian! Éppen most fejeztem be utolsó megnyilvánulásának áttanulmányozását, mely igen bizarr negyvenhatodik lépését tartalmazza; leüti vezéremet egy négyzetről, melyen az tizenegy napja meg sem fordult. Türelmes számítgatásom eredményeként úgy hiszem, megleltem annak okát, hogy miért kavarja össze és érti félre a való tényeket. Az ugyanis, hogy az ön bástyája az e4-en áll, éppoly valószínűtlen, mint hogy két tojás egyforma legyen. Ha visszagondol a játszma kilencedik lépésére, tisztán látja majd, hogy bástyája réges-régen elveszett. Akkori merész, áldozattal járó kombinációm szétszaggatta centrumát, és ön két bástyájával fizetett. Mit keresnek most a táblán? Megjegyzem, a dolog úgy történhetett, ahogyan az itt következőkben leírom: a betörés, valamint a fergeteges tisztcserék heve a huszonkettedik lépésben és azt követően enyhén tudathasadásos állapotba hozták önt, s afölötti aggodalmas igyekezetében, hogy valahogy azért állja a sarat, nem vette észre, hogy szokásos levelem nem érkezett meg, hanem ehelyett kétszer lépett, ezzel meglehetősen méltánytalan előnyhöz juttatva önmagát, nemdebár? Na de ami történt, megtörtént, és fárasztó nyomozással visszakövetkeztetni korábbi lépéseinkre meglehetősen nehéz, ha ugyan nem lehetetlen. Épp ezért úgy érzem, azzal hozhatnánk helyre legegyszerűbben e tévedést, ha ezúttal én kapom meg a lehetőséget két egymást követő lépésre. Tiszta sor. Tehát: először leütöm a futóját a gyalogommal, azután, mivel vezére így védtelenné válik, azt is leszedem. Azt hiszem, most már akadálytalanul haladhatunk a végjáték felé. Üdvözlettel Gossage Ui.: Mellékelek egy diagramot is a játszma pontos állásáról; forgassa haszonnal a végjátékban. Mint látja, királya csapdába ejtve, fedezetlenül és magányosan áll a centrumban. A legjobbakat. G. Gossage! Ma kaptam meg utolsó levelét, s ámbátor mindenfajta összefüggésnek híján volt, úgy vélem, megfejtettem, mi okozza zavarodottságát. Mellékelt diagramja nyilvánvalóvá tette számomra, hogy az utóbbi hat héten két tökéletesen különböző sakkpartit játszottunk - én magam levelezésűnk szerint, ön pedig minden racionális rendszert figyelmen kívül hagyva, úgy, ahogyan a világot látni szeretné. Az a huszárvágás, ami állítólag a posta áldozatául esett,

képtelenség lett volna a huszonkettedik lépésben, mivel a figura akkor az utolsó sor peremén állt, és a lépés, melyről ír, a dohányzóasztalra száműzte volna a tábláról. A két egymást követő lépés engedélyezését illetően - kárpótlásul ahelyett, ami állítólag eltűnt a postán ön bizonyára tréfál. Elfogadom az első lépését (leveheti a futómat), a másodikról szó sem lehet, és mivel most én jövök, bosszút állok, leveszem a vezérét a bástyámmal. Hogy ön szerint nekem nincsenek is bástyáim? Nos, e nézet valóságértéke roppant csekély - csak a táblára kell pillantanom, és látom őket életerőtől duzzadón, fortélyosan cikázni fel s alá. Végül pedig a maga ámoksakkozó diagramja azt sugallja, hogy ön kissé improvizatív, hogy ne mondjam: börleszk megközelítéssel él a játszmát illetően, és ez - bár szórakoztató meglehetősen borús képet fest a Nimzovics a sakkról című szakkönyv elsajátításának szintjéről, mely kötetet a múlt télen lopta ki a könyvtárból az alpakka szvettere alatt, láttam! Azt javaslom, tanulmányozza az általam mellékelt diagramot, és rendezze újra a táblát ennek megfelelően, hogy valamelyes pontossággal tehessünk pontot a parti végére. Reménytelve Vardebedian Vardebedian! Nem kívánván a végsőkig élezni e máris rosszízű helyzetet (tudván tudom, hogy nemrégiben elszenvedett betegsége meglehetősen összetörte és szétzilálta amúgy szívós szervezetét, s ön némileg meghasonlott az általunk ismert való világgal), meg kell ragadnom az alkalmat, hogy felfejtsem a körülmények e rút szövevényét, mielőtt visszavonhatatlanul kafkai következményekhez vezetne. Ha sejtettem volna, hogy ön nem eléggé úriember ahhoz, hogy megengedje az egyenlítő második lépést, nem hagyom, hogy a gyalogom a negyvenhatodik lépésben leüsse a futóját. Nos, a maga diagramja szerint e két figura helyzete egyszerűen képtelenség, mivel mi a Sakk Világszövetségnek és nem New York állam Ökölvívó Szakbizottságának szabályzatához vagyunk kötve. Nem kételkedem benne: építő szándékkal ütötte le a vezéremet, ám közbevetem, hogy csak katasztrófa származhatik abból, ha jogot formál magának ilyesféle önkényes döntésekre, és diktátort kezd játszani, kétszínűséggel és agresszióval álcázva taktikai baklövéseit - világunk vezetőinek ezen szokását éppenséggel ön ostorozta néhány hónapja a .,De Sade és az erőszakmentesség" című tanulmányában! Sajnos, mivel a játék folyamatos, képtelen voltam kiszámítani, pontosan melyik négyzetre is kellene visszahelyeznie az elemelt huszárt, s így azt javaslom, bízzuk a döntést az istenekre, oly módon, hogy én behunyom a szemem és visszalököm a táblára, azután pedig elfogadjuk, bárhová kerüljön is. Ez pikánsan fűszerezné aprócska viadalunkat. Negyvenhetedik lépésem: bástyám üti az ön huszárját. Híve Gossage Gossage! Mily különös volt utolsó levele! Jó szándékú, tömör, számos olyan elemet tartalmazott, melyet bizonyos körökben tartalommal bíró állításnak tekintenének, s mégis belengte valami, amit Jean-Paul Sartre oly örömmel nevez "Semmi"-nek. Az embert nyomban elfogja a mélységes kétségbeesés érzete, felidéződnek a halálra ítélt sarkkutatók alkalmanként hátrahagyott naplói, vagy a német katonák Sztálingrád alól írott levelei. Lenyűgöző, hogy olykor a kínos valóval szembesülő érzékek miként mállanak szerte, iramodnak tova vad ámokfutásban, s teremtenek maguknak káprázatot, ekképpen emelve törékeny gátat a rettentő lét támadásai ellen! Akárhogyan is, barátom, az elmúlt hét java részét azzal töltöttem, hogy holdkóros alibik miazmás tömkelegében, más szóval az ön levelezésében vájkáltam, azon fáradozva, hogy elrendezzem a dolgokat, és játszmánk végére egyszer s mindenkorra pontot tehessünk. A vezére odavan. Leheljen rá bücsúcsókot. Akárcsak a bástyáira. Az egyik futárját felejtse el, leütöttem. A másik oly tökéletlenül távol helyezkedett a játszma főirányától, hogy jobb, ha oda se néz, különben beleszakad a szíve.

Ami a huszárját illeti, melyet oly egyértelműen elveszített, ám nem hajlandó lemondani róla, a táblán fellelhető egyetlen elfogadható pontra helyeztem, ekképpen ajánlva önnek az elképzelhető legnagylelkűbb gesztust, mióta csak a perzsák a messzi múltban kiötölték ezt a szórakozást. Így a futár most c7-en áll, és ha képes hanyatló értelmét elegendő ideig tüzelni ahhoz, hogy áttekintse a játszmát, látni fogja, hogy épp ez az oly mohón sóvárgott figura torlaszolja el királyának egyetlen kiútját fojtogató harapófogómból. Jellemző, hogy kapzsi merénye az én javamra vált! A játszmába visszacsúszó-mászó huszár az ön végjátékát torpedózza meg! Lépésem: vezér g5, s egyben bejelentem, hogy egy lépésen belül megmattolom. Szívélyes üdvözlettel Vardebedian Vardebedian! Nyilvánvaló, hogy az állandó feszültség, melynek a töméntelen, zsibbasztóan reménytelen állás védelmében kitette magát, pszichés apparátusa érzékeny gépezetének renyhe működéséhez vezetett. Így azután kissé gyatrán ragadja meg a külvilág tényeit. Nem hagy számomra más lehetőséget, mint hogy gyorsan és könyörtelenül befejezzem a versengést, csökkentvén az önre nehezedő nyomást, mielőtt a károsodás maradandóvá válna. Huszár - igen, huszár! - d6. Sakk. Gossage Gossage! Futár d5. Sakk-matt. Sajnálom, hogy a mérkőzés túlságosan nehéznek bizonyult az ön számára, de ha ez vigasztalja: technikámat figyelve néhány sakkmester eldobta magát. Amennyiben revánsot kíván, egy Játék a betűkkel-mérkőzést javaslok, mely iránti érdeklődésem viszonylag új keletű, s így még az is elképzelhető, hogy nem söpröm le ekkora fölénnyel. Vardebedian Vardebedian! Bástya b8. Sakk-matt. Mivel úgy vélem, maga alapjában jóravaló ember (s egy napon a terápia valamilyen formája majd igazol engem), ahelyett, hogy a parti további részleteivel kínoznám, emelkedett hangulatban fogadom kihívását. Vegye elő a Játék a betűkkel-készletét. Mivel a sakkban maga játszott fehérrel, ily módon élvezve az első lépés előnyét (ha ismertem volna korlátait, nagyobb előnyt adok), most enyém az első szó. A hét betű, amit épp most húztam: YVÖIGR és N - nem épp biztató zagyvalék, még a leggyanakvóbbak számára is garantálnia kell a húzás tisztaságát. Szerencsére azonban a hatalmas szókinccsel párosuló ezoterikus hajlam képessé tesz arra, hogy etimológiai rendet vigyek abba, ami kevésbé műveltek számára pusztán zűrzavarnak tűnhet. Első szavam: "VIRÖNGY." Nézze meg a szótárban. Most rakja ki, vízszintesen, úgy, hogy az Ö kerüljön a középső négyzetbe. Számoljon figyelmesen, nem feledkezve meg a nyitólépést díjazó dupla pontszámról és az ötvenpontos jutalomról sem, mely azért jár, hogy mind a hét betűt felhasználtam. Az állás most 116 : 0. Maga jön. Gossage Békés Pál fordítása EMLÉK A HÚSZAS ÉVEKBŐL A húszas években jöttem Chicagóba, mégpedig azért, hogy megnézzek egy bokszmeccset. Ernest Hemingway volt velem, és mindketten Tack Dempsey edzőtáborában laktunk. Hemingway épp akkor fejezett be két novellát a profi bokszolásról, s bár Gertrude Stein és jómagam is tűrhetőnek tartottuk, abban egyetértettünk, hogy jócskán csiszolnia kell még. Hemingwayt megjelenés előtt álló regényével frocliztam, és sokat nevettünk, és jól éreztük magunkat, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Hemingway betörte az orromat.

Azon a télen Alice Toklas, Picasso meg én Dél-Franciaországban béreltünk egy villát. Akkoriban egy nagyszabásúnak vélt amerikai regényen dolgoztam, de a nyomda kicsinek bizonyult, s a könyvet nem lehetett átnyomni rajta. Délutánonként Gertrude Stein meg én régiségek után kutatva végigjártuk a helyi üzleteket, és emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, szerinte legyek-e író. Erre ő az ő jellegzetesen rejtélyes módján, melyet mindannyian lebilincselőnek találtunk, azt mondta: Ne. - Ezt én igennek vettem, és másnap elhajóztam Olaszországba. Engem Olaszország nagyon emlékeztetett Chicagóra, különösen Velence, mert mindkét városban vannak csatornák, és az utcákon a reneszánsz legjobb mestereinek szobrai és katedrálisai sorakoznak. Abban a hónapban elmentünk Picasso műtermébe, Arles-ba, amit akkor Rouennak vagy Zürichnek hívtak, míg 1589-ben a franciák Határozatlan Lajos uralkodása alatt át nem keresztelték. (Lajos egyébiránt 16. századi fattyú király volt, aki mindenkivel undokul viselkedett.) Picasso éppen akkor akarta elkezdeni azt, amit később "kék korszak" néven ismertek, de Gertrude Stein és én nála kávéztunk, így azután tíz perccel később kezdte csak el. Mivel négy évig tartott, az a tíz perc nem sokat számít. Picasso alacsony emberke volt, aki furcsán járt, úgy, hogy az egyik lábát addig rakta a másik elé, míg meg nem tett, az ő kifejezésével, "egy lépést". Pompás ötletein sokat nevettünk, de az 1930-as évek felé, amikor a fasizmus előretörőben volt, nagyon kevés nevetnivalónk akadt. Gertrude Stein meg én is nagyon figyelmesen megnéztük Picasso legújabb munkáit, és Gertrude Stein úgy vélekedett, hogy "a művészet, minden művészet csak valaminek a kifejezése". Picasso nem értett egyet, és azt mondta: - Hagyjatok békén. Éppen ettem. - Érzésem szerint Picassónak volt igaza. Tényleg evett. Picasso műterme erősen különbözött Matisse-étól, amennyiben Picassóé rendetlen volt, Matisse viszont mindent tökéletes rendben tartott. Furcsa módon mégis az ellenkezője volt igaz. Az év szeptemberében Matisse megbízást kapott egy allegória kifestésére, de mivel a felesége megbetegedett, nem tudta kifesteni, és végül inkább kitapétázta. Azért emlékszem ezekre az eseményekre ilyen pontosan, mert éppen az előtt a tél előtt történtek, amikor mindannyian abban az olcsó lakásban éltünk Észak-Svájcban, ahol néha esett az eső, majd ugyanolyan hirtelen el is állt. Juan Gris, a spanyol kubista rávette Alice Toklast, üljön neki modellt egy csendélethez, és a tárgyakról alkotott absztrakt koncepciójára jellemzően, elkezdte Alice arcát és testét elemi geometriai formákká tördelni, mígnem megjelent a rendőrség, és leráncigálta róla. Grís szörnyen vidékies spanyol volt, és Gertrude Stein mindig azt mondta, hogy csak egy igazi spanyol viselkedik úgy, ahogy ő, vagyis hogy spanyolul beszél és néha meglátogatja a családját Spanyolországban. Egészen nagyszerű dolog volt ezt látni. Emlékszem, egy délután épp egy buzibárban ücsörögtünk Dél-Franciaországban, a lábunk meg kényelmesen zsámolyon pihent Észak-Franciaországban, amikor Gertrude Stein azt mondta: - Hányingerem van. - Picasso ezt nagyon viccesnek találta, Matisse meg én viszont úgy értelmeztük, hogy utazzunk el Afrikába. Hét hét múlva Kenyában megtaláltuk Hemingwayt. Akkor már bronzbarna volt és szakállas; éppen kifelé alakította jellegzetesen egyhangú prózastílusát a szeme és a szája körül. Ott, a felfedezetlen sötét kontinensen, Hemingway ezerszer is fittyet hányt a cserepes ajkaknak. - Mizújs, Ernest? - kérdeztem tőle. Ékesszólóan beszélt a halálról és a kalandról, ahogyan csak ő tudott, és mire felébredtem, felverte a sátrat, és körbeült egy nagy tüzet, és marhabélből finom étvágygerjesztőt készített mindannyiunknak. Az új szakállával hecceltem, és nevettünk, és konyakot hörpöltünk, és aztán felvettük a bokszkesztyűket, és betörte az orromat. Abban az évben másodszor is elutaztam Párizsba, hogy egy vékony és ideges európai zeneszerzővel beszéljek, akinek horgas arcéle volt, meglepően mozgékony szeme, és akiből később Igor Sztravinszkij lett, majd még később a legjobb barát. Man és Sting Ray házában laktam, és vacsorára többször megjelent Salvador Dali, és Dali elhatározta, hogy egyéni

kiállítást rendez, amit meg is tett, és óriási siker volt, mert egy egyén el is ment megnézni, és nagyon vidám, nagyszerű francia tél volt. Emlékszem, egy este Scott Fitzgerald meg a felesége hazaért a szilveszteri muriból. Ez áprilisban történt. Ezt megelőzően három hónapig kizárólag pezsgőt ittak, és valamelyik előző héten, estélyi ruhában fogadásból belevezették a limuzinjukat az óceánba egy harmincméteres szikláról. Fitzgeraldék olyan valóságosnak tűntek; az értékeik fundamentálisak voltak. Szerénységüket mutatja, hogy amikor később Grant Wood rávette őket, hogy üljenek modellt Amerikai gótika című képéhez, nagyon hízelgőnek találták. Zeldától tudom, hogy mialatt modellt ült, Scott folyton elejtette a vasvillát. A következő néhány évben egyre jobban összemelegedtem Scott-tal, és a legtöbb barátunk úgy vélte, hogy utolsó regényének főhősét rólam mintázta, és hogy én meg az életemet az ő előző regényéről, és az lett a vége, hogy egy kitalált szereplő beperelt. Scottnak sok baja volt a fegyelemmel, és bár mindannyian imádtuk Zeldát, abban egyetértettünk, hogy kedvezőtlen hatással van a férjére, akinek évenkénti termése egy regényről szórványos tengerihal-receptekre és egy sor vesszőre csökkent. Végül 1929-ben mindannyian Spanyolországba utaztunk, ahol Hemingway bemutatott bennünket Manoletének, aki már-már nőiesen érzékeny volt. Feszes torreádornadrágot viselt, olykor rneg kerékpárosnadrágot. Manolete csodálatos, csodálatos művész volt. Ha nem lett volna bikaviador, kecsessége alapján akár világhírű könyvelő is válhatott volna belőle. Abban az évben nagyszerűen mulattunk Spanyolországban, utazgattunk, írtunk, Hemingway tonhalhorgászatra vitt, és fogtam is négy konzervdobozzal, és nevettünk, és Alice Toklas megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e Gertrude Steinbe, mert neki dedikáltam egy verseskötetet, igaz, a T. S. Eliotét, és azt válaszoltam, igen, szeretem, de soha nem lesz belőle semmi, mert túlságosan intelligens hozzám, és Alice Toklas egyetértett, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Gertrude Stein betörte az orromat. László Zsófia fordítása GRÓF DRAKULA Valahol Erdélyben Drakula, a szörnyeteg, koporsójában nyugszik, az éj leszálltát várva. Ha a testét napsugár érné, azon nyomban elenyészne, ezért aztán szaténnal bélelt búvóhelyén húzódik meg, melyre ezüsttel van felvésve a vezetékneve. Aztán elérkezik a sötétedés pillanata, s ekkor a gonosz szellem valamilyen csodálatos ösztön sugallatára kilép biztonságos rejtekhelyéről, s a denevér vagy a farkas utálatos alakját öltve magára, zsákmány után néz a környéken, s áldozatainak vérét issza. Aztán, mielőtt még főellenségének, a napnak első sugarai beharangoznák az új nap kezdetét, visszasiet rejtett koporsójának biztonságába, s miközben a körforgás újból kezdetét veszi, ő nyugovóra tér. Most épp megmozdul. Szemhéja rebbenése válasz az évszázados, megmagyarázhatatlan ösztönre, mely megsúgja neki, hogy a nap szinte már teljesen alábukott, s közel az ő ideje. Ma este különösen éhes, s amint ott fekszik - immáron teljesen éberen, frakkban, piros selyemmel bélelt estélyi köpönyegben, s várja a sötétség csalhatatlan jelét, mielőtt felemelné a koporsó födelét és kilépne -, elhatározza, kik lesznek aznap esti áldozatai. A pék meg a felesége, gondolja magában. Zaftosak, és gyanútlanok. A mit sem sejtő párnak, akikben fondorlatosan bizalmat ébresztett, még a gondolatától is felpezsdül a vére, már-már alig bírja ki az utolsó másodperceket, mielőtt kimászna a koporsóból, hogy áldozataira vesse magát. Egyszer csak megérzi, hogy lement a nap. Mint a pokol angyala, sebesen kikel, denevérré változik, és nagy sebbel-lobbal esendő áldozatainak kicsiny házához röpül. - Nahát, gróf Drakula, micsoda kellemes meglepetés - mondja a pék felesége, miközben ajtót nyit és betessékeli. Miközben otthonukba lép, újfent emberi formát ölt, bűbájosan leplezve jövetelének gonosz cé ját

- Mi szél hozta erre ilyen korán? - kérdi a pék. - Hát a vacsorameghívás - feleli a gróf. - Remélem, nem tévesztettem el az időpontot. Ma estére vagyok hivatalos, nemdebár? - Hogyne, ma estére, de az még csak hét óra múlva esedékes. - Bocsásson meg, nem értem - mondja Drakula bizonytalanul, és kételkedve néz körül a szobában. - Vagy tán azért jött korábban, hogy együtt nézzük meg a napfogyatkozást? - Napfogyatkozást?! - Igen. Ma van a teljes napfogyatkozás. - Micsoda? - Délben, két percen keresztül teljes sötétség. Nézzen ki az ablakon. - Hú.. . az baj. - Mi a baj? - Ha megbocsátanak, én most... - Hogyan, gróf Drakula?! - Mennem kell... jaj, istenkém.. . - Eszelősen a kilincs után tapogatózik. - Mennie kell?! De hiszen csak most érkezett! - Igen. . . de. . . azt hiszem, szörnyű tévedés történt. . . - Milyen sápadt a gróf úr! - Valóban? Majd a friss levegőn elmúlik. Örülök, hogy találkoztunk. - Ugyan. Foglaljon helyet. Igyunk valamit. - Igyunk?! Nem, nem, sietnem kell. Öö. . . elnézést, rajta áll a köpönyegemen. - Hát persze. Nyugodjék meg. Egy kis bort. - Bort? Ó, nem, leszoktam. . . a májam, meg miegymás, tudja. De most már tényleg fel kell szívódnom. Csak most jut eszembe, égve felejtettem a lámpákat a kastélyban... akkora lesz a villanyszámlám. - De kérem - mondja a pék, és átöleli a grófot a barátság csalhatatlan jeleként. - Csöppet sem zavar. Csak semmi udvariaskodás. Korán jött, hát aztán. - Igazán szívesen maradnék, de a városban most tartják a veterán román grófok piknikjét, és én viszem a felvágottat. - Folyvást csak az a lótás-futás. Csoda, hogy még nem kapott szívrohamot. - Milyen igaz!... De most. . . - Estére rizses csirkét készítek - kotyog közbe a pékné. - Remélem, kedveli. - Nagyszerű, nagyszerű - mosolyog a gróf, s közben az asszonyt benyomja a szennyes ruha közé. Aztán tévedésből a szekrényajtót nyitja ki és besétál. - Jézusom, hol a csodában van az előszobaajtó? -- Haha - nevet a pékné. - Hogy a grőf úr milyen egy vicces ember! - Sejtettem, hogy ezt csípni fogja - szorít ki magából a gróf egy kényszeredett kacajt -, de most aztán félre az utamból. - Végre feltépi a bejárati ajtót, de elkésett. - Nézd csak, anyjuk - mondja a pék -, úgy látszik, vége a napfogyatkozásnak. Már bújik kifelé a nap. - Na jó - mondja Drakula, és bevágja az ajtót. Úgy határoztam, hogy maradok. Gyorsan húzzák le a redőnyt, mi lesz már! Mozgás! - Miféle redőnyt? - kérdi a pék. - Egy darab sincs, mi? - Tanakodik. - Van ennek a háznak pincéje? - Nincs - mondja az asszony nyájasan -, mondom is folyvást Jarszlovnak, hogy csináljunk már, de rám se hallgat. Szép kis alak az én uram. - Kelepcébe kerültem. Hol a szekrény? - Ott már megfordult, gróf Drakula. Nevettünk is az anyjukommal. - Hogy a gróf úr milyen vicces ember! - Ide figyeljenek, bebújok a szekrénybe. Majd kopogtassanak be fél nyolckor. - Azzal a gróf belép a szekrénybe és magára zárja az ajtót. - Hihihi, hát nem muris, Jarszlov? - De gróf úr! Jöjjön ki a szekrényből. Ugyan, ne butáskodjon már!

A szekrény mélyéről Drakula tompa hangja hallatszik: - Kérem, nem tehetem, higgyék el végre. Hagyjanak csak itt békiben. Nagyon jól érzem magam. De igazán. - Gróf úr, hagyja már abba a bolondozást. Máris kipukkadunk a nevetéstől. - Mondom, hogy nagyon jó itt nekem. - Igen, de. . . - Tudom. . . tudom. . . biztosan furcsának tűnik, de én ragyogóan érzem magam. Mondtam is a minap Hessnének, ide nekem egy jó kis szekrényt, és akár órákig elálldigálok benne. Finom teremtés az a Hessné. Kövér, de gusztusos... És most hagyjanak egy kicsit magamra, és majd úgy naplementekor szóljanak be értem. Ó, Ramona ta-ram-pa-pam-pam, ram-papam, Ramona... Ekkor érkezik a polgármester és Kátya, a felesége. Erre jártak, és elhatározták, hogy benéznek jó barátaikhoz, a pékhez és feleségéhez. - Üdv, Jarszlov. Remélem, nem zavarunk. - Már hogy zavarna, polgármester úr. Jöjjön elő, gróf Drakula! Vendégeink jöttek! - Itt a gróf? - kérdi a polgármester meglepetten. - Igen, és ki nem találná, hol van - mondja a pék felesége. - Igazán ritkán látni ilyen korai órában. Mi több, nem is emlékszem, hogy láttam-e valaha is napvilágnál. - Márpedig itt van. Jöjjön csak ki, gróf úr! - Hol van? - kérdezi Kátya. Nem tudja, illik-e nevetni. - Tessék kijönni! Gyerünk! - A pékné lassan elveszíti a türelmét. - Odabenn van a szekrényben - mondja a pék bocsánatkérőn. - Valóban? - kérdi a polgármester. - Na gyerünk, gyerünk - mondja a pék tettetett jó kedéllyel, miközben a szekrényajtón kopogtat. - Ami sok az sok. Itt van a polgármester úr. -Jöjjön ki, Drakula! - kiáltja a méltóságos úr. - Igyunk valamit. - Maguk csak igyanak nyugodtan. Úgyis hallom, mit beszélgetnek. Majd közbeszólok, ha van mit mondanom. Összenéznek, vállat vonnak. Bort töltenek és isznak mindnyájan. -Jó kis napfogyatkozás volt ez a mai - mondja a polgármester, miközben kortyintgat a poharából. - Az ám - helyesel a pék. - Hihetetlen. - Aha. Lenyűgöző - szól a hang a szekrényből. - Mit mond, Drakula? - Semmi, semmi. Nem számít. Telik-múlik az idő, míg végül a polgármester nem bírja tovább, erővel kinyitja a szekrényajtót, és bekiált: Ugyan már, Drakula! Mindig azt hittem, felnőtt emberrel állok szemben. Hagyja már abba ezt a bohóckodást! Beáramlik a napfény, a szörnyeteg felsikolt, majd lassan csontvázzá, végül hamuvá zsugorodik a jelenlévők bámuló tekintete előtt. A pékné behajol a szekrény aljába a marék fehér hamuhoz, és így kiált: - Hát a rizses csirkével mi lesz? Dezsényí Katalin fordítása LELKI JELENSÉGEK VIZSGÁLATA Nem kétséges, hogy van túlvilág. Csupán az a kérdés: milyen messze van a belvárostól, és meddig tart nyitva? Váratlan események folyton adódnak. Az egyik ember kísérteteket Iát. A másik hangokat hall. A harmadik arra ébred, hogy bilibe lóg a feje. Ugyan hányan akadnak közöttünk, akik még sohasem érezték tarkójukon egy jéghideg kéz érintését, amikor épp egyedül voltak odahaza? (Én ugyan nem, hál' istennek, de hányan igen!) Mi lehet e tapasztalatok mögött? Vagy ha nem mögöttük, hát előttük? Igaz-e, hogy egyesek képesek a jövőbe látni, vagy szellemekkel társalogni? És van-e rá mód, hogy az ember a halála után is zuhanyozhasson?

Szerencsére mindezekre a lelki jelenségekkel foglalkozó kérdésekre választ találunk dr. Osgood Mulford Twelge-nek, a jeles parapszichológusnak, a Columbia egyetem ektoplazmaprofesszorának Múú! című, hamarosan megjelenő könyvében. Dr. Twelge a természetfölötti esetek figyelemre méltó tárházát állította össze, mely a lelki jelenségek széles skáláját öleli fel a gondolatátviteltől egészen addig a bizarr esetig, melynek során a földgolyó két különböző pontján tartózkodó testvérpár egyike bebújt a fürdőkádba, és a másik ugyanakkor hirtelen tiszta lett. A következőkben dr. Twelge legfigyelemreméltóbb eseteit bocsátom közre, a szerző magyarázataival. Jelenések 1882. március 16-án Mr. J. D. Dubbs arra ébredt az éjszaka közepén, hogy tizennégy éve halott testvérbátyja, Amos, az ágya végében ül és csirkét kopaszt. Dubbs megkérdezte a bátyját, hogy kerül oda, s az megnyugtatta, hogy ne aggódjék, hisz ő már nem él és csak a hétvégére jött fel a városba. Dubbs megkérdezte, milyen a túlvilág, s a bátyja azt felelte, nagyjából olyan, mint Cleveland. Azt mondta, azért tért vissza, mert egy üzenetet kell átadnia Dubbsnak, mely a következőképpen szól; a sötétkék öltöny skót kockás zoknival öreg hiba. Ebben a pillanatban belépett Dubbs szobalánya, s megpillantotta Dubbst, amint egy "formátlan, tejszerű köddel" beszélget, mely, vallomása szerint, Amos Dubbsra emlékeztette, csak valamivel jóképűbb volt nála. Végezetül a kísértet felkérte Dubbst, hogy énekeljenek el egy áriát a Faust-ból, amit nagy odaadással meg is tettek. Amikor pirkadni kezdett, a kísértet eltűnt a falban, és Dubbs, aki követni próbálta, betörte az orrát. A jelenésjelenség klasszikus példájával állunk szemben, s ha hihetünk Dubbs szavainak, a kísértet újból visszatért, Mrs. Dubbs pedig székéből fölemelkedve az ebédlőasztal fölött lebegett vagy húsz percig, aztán belepottyant a levesestálba. Érdemes megjegyeznünk, hogy a szellemek gyakorta hajlamosak pajkos megnyilvánulásokra, ezt A. F. Childe, a jeles brit misztikus kisebbségi komplexusuknak tulajdonítja, amit azért éreznek, mert már meghaltak. A "jelenéseket" igen gyakran olyan egyénekkel hozzák összefüggésbe, akik természetellenes módon távoztak az élők sorából. Amos Dubbs például titokzatos körülmények között halt meg, midőn egy farmer tévedésből elültette a fehérrépa közé. Lélekvándorlás Mr. Albert Sykes számolt be a következő esetről: "Üldögéltünk a barátaimmal és süteményt ettünk, mikor egyszer csak érzem, hogy a lelkem kilép a testemből és elindul telefonálni. Valamilyen oknál fogva a Moscowitz Üveggyapot Társaságot tárcsázta. Lelkem ezek után visszatért a testembe, és ott megült vagy húsz percig, remélve, hogy senki nem fogja javasolni, hogy játsszunk szópókert. Mikor a beszélgetés pénzügyekre terelődött, ismét kilépett, és kószálni kezdett a városban. Fölkereste a Szabadságszobrot, aztán a Radio City Music Hallban megnézte a varietét. Ezt követően beült egy kisvendéglőbe, csinált egy hatvannyolc dolláros cechet, majd fizetés nélkül távozott. Lelkem ekkor elhatározta, hogy visszatér a testembe, de nem kapott taxit. Végül gyalog ment végig az Ötödik sugárúton és még idejében ért haza, hogy együtt nézzük az éjféli híreket. Pontosan éreztem, mikor lépett belém ismét, mert hirtelen végigfutott rajtam a hideg, és egy hang megszólalt: Megjöttem. Adjál már egy kis mazsolát. Ez az eset azóta többször is megismétlődött. Egyszer a lelkem Miamiban töltötte a víkendet, egyszer pedig letartóztatták, mert fizetés nélkül akart távozni a Macy áruházból egy nyakkendővel. Negyedik alkalommal tulajdonképpen a testem lépett ki a lelkemből, bár csak lezuhanyozott és már jött is vissza." A lélekvándorlás közismert jelenség volt az 1910-es évek táján, mikor is igen sok "lélek" vándorolt céltalanul India környékén az amerikai konzulátust keresve. A jelenség meglehetősen hasonló az átlényegüléshez, ahhoz a folyamathoz, amelynek során az illető személy hirtelen átszellemül, majd a világnak egy egészen más pontján ölt testet. Nem rossz módja ez az

utazásnak, bár a csomagokra többnyire fél órát is várni kell. Az átszellemülés kétségkívül legelképesztőbb esete volt Sir Arthur Nurneyé, aki eltűnt, mialatt a fürdőkádban popzenét hallgatott, majd hirtelen megjelent a bécsi szimfonikusok vonóskarában. Ott is maradt első hegedűsként huszonhét esztendeig, bár csak a "Boci, boci, tarka"-t tudta eljátszani, majd Mozart Jupiter-szimfóniája közben egyszer csak ismét eltűnt, és Winston Churchill ágyában bukkant elő. Előérzet Mr. Fenton Allentuck számol be a következő előérzetálomról: "Éjféltájban elaludtam, és azt álmodtam, hogy verem a blattot egy tányér snidlinggel. Az álom hirtelen átváltott, s én azt látom, hogy a nagyapámat, aki a kocsiút közepén valcerezik egy kirakatbabával, épp elütni készül egy teherautó. Szerettem volna sikoltani, de amikor kinyitottam a számat, csupán harangszó csilingelt belőle, a nagyapámat pedig elütötte a teherautó. Verítékezve felriadtam, elrohantam a nagyapámhoz, és megkérdeztem, szándékában áll-e egy kirakatbabával valcerozni. Azt felelte, hogy esze ágában sincs, habár az megfordult a fejében, hogy ellenségei megtévesztésére pásztornak álcázza magát. Megkönnyebbülve hazamentem, s csak később tudtam meg, hogy az öreg elcsúszott egy csokoládés minyonon és lezuhant a Chrysler Ház tetejéről." Az előérzetálmok túlságosan is gyakoriak ahhoz, hogy tiszta véletlennek tekintsük őket. Példánkban valaki megálmodja egy rokona halálát, és az be is következik. Persze nem mindenki ilyen szerencsés. J. Martmez, a Maine állambeli Kennebunkportból, azt álmodta, hogy megnyerte az ír osztálysorsjáték főnyereményét. Amikor fölébredt, kiderült, hogy az ágyát kisodorták a hullámok a tengerre. Hipnózis Sir Hugh Swiggles, az ismert szkeptikus, szeánszon szerzett érdekes tapasztalatról számol be: "Otthonában kerestük fel Madame Reynaud-t, az ismert médiumot, ahol is mindannyiunkat leültettek az asztal köré, és felszólítottak, hogy fogjuk meg egymás kezét. Mr. Weeks képtelen volt abbahagyni a vihogást, ezért Madame Reynaud fejbe vágta a deszkalappal. Eloltották a villanyt, és Madame Reynaud megpróbált kapcsolatot teremteni Mrs. Marple férjével, aki az operában halt meg, midőn a szakálla tüzet fogott. Az itt következő beszélgetés szövege hiteles:" MRS. MARPLE Mit lát? MÉDIUM Egy kék szemű férfit látok pörge kalapban. MRS. MARPLE Az a férjem! MÉDIUM A neve... Robert. Nem... Richard... MRS. MARPLE Quincy. MÉDIUM Quincy! Igen, ez az! MRS. MARPLE Mit tud még róla? MÉDIUM Kopasz, de többnyire leveleket húz a fejére, hogy ne vegyék észre. MRS. MARPLE Úgy van! Pontosan! MÉDIUM Valamilyen oknál fogva egy tárgyat tart... egy sertéscombot. MRS. MARPLE Tőlem kapta a házassági évfordulónkra! Nem venné rá, hogy beszéljen? MÉDIUM Szólj, szellem. Szólj. QUINCY Claire, itt Quincy beszél. MRS. MARPLE Ó, Quincy! Quincy! QUINCY Mennyi ideig kell a sütni való csirkét sütni? MRS. MARPLE Ez a hang! Az övé! MÉDIUM Mindenki koncentrál. MRS. MARPLE Quincy, jól bánnak veled?

QUINCY Nem túl rosszul, de négy napig tart, míg visszajön a ruha a tisztítóból. MRS. MARPLE Mondd, Quincy, hiányzom? QUINCY Mi? Ó, persze. Hát persze, szívecském. Na, nekem mennem kell... MÉDIUM Elveszítem. Tovatűnik... Véleményem szerint ez a szeánsz kiállja a legszigorúbb hihetőségi vizsgálatokat, ha eltekintünk attól az apró incidenstől, hogy Madame Reynaud szoknyája alatt egy fonográfot találtak. Kétségtelen, hogy a szeánszon följegyzett események bizonyos része hiteles. Ki ne emlékeznék a Sybil Seretzkynél megtörtént híres esetre, mikor a hölgy aranyhala elénekelt egy spirituálét, nemrég elhunyt unokaöccsének kedvenc melódiáját? De a kapcsolatteremtés a halottakkal enyhén szólva problematikus, mivel a legtöbb elhunyt vonakodik megszólalni, s aki mégis rászánja magát, csak hebeg-habog ahelyett, hogy a lényegre térne. A szerző ténylegesen látott asztalt táncolni, és dr. Joshua Fleagle (a Harvard egyetemről) részt vett egy szeánszon, ahol nemcsak táncolt az asztal, hanem elnézést kért és fölment a hálószobába lefeküdni. Látnoki képesség A látnoki képesség egyik legelképesztőbb esete a híres görög médium, Achille Londos. Londos már tízesztendős korában rájött, hogy "szokatlan erők" birtokában van, amikor ágyban fekve, erősen koncentrálva ki tudta ugrasztani apja szájából a műfogsorát. Miután az egyik szomszédasszony férjének már három hete nyoma veszett, Londos megmondta, hogy keressék a kályhában, ahol meg is találták; éppen kötögetett. Ha Londos egy ember arcára koncentrált, annak a képét ki tudta vetíteni egy tekercs Kodak filmre, bár érdekes módon a képen soha senki nem mosolygott. 1964-ben a rendőrség felkérte, hogy működjék közre a híres Düsseldorfi Rém kézre kerítésében. Ez volt az a szörnyeteg, aki egy adag sült fagylaltot hagyott áldozatai mellén. Londos megszagolt egy zsebkendőt, majd elvezette a rendőrséget Siegfried Lenzhez, egy süket pulykák részére fenntartott iskola mindeneséhez, aki bevallotta, hogy ő a rém, és kérte szépen vissza a zsebkendőjét. Londos csupán a számos médium egyike. C. N. Jerome Rhode Island-i médium tulajdon állítása szerint ki tudja találni mindazokat a kártyalapokat, amelyekre egy mókus gondol. Jövendőmondás És végezetül eljutottunk Aristonidishez, a tizenhatodik századi grófhoz, akinek jövendölései a leghitetlenebbeket is mind a mai napig ámulatban tartják. Néhány jellegzetes jövendölés: "Két ország háborúzni fog egymással, de csupán az egyik győz." (A szakértők véleménye szerint ez valószínűleg az 1904-05-ös orosz-japán háborúra utal; ami elképesztő jövendölés, ha figyelembe vesszük, hogy 1540-ben történt.) "Egy ember Isztambulban kalapot csináltat, de tönkreteszik neki." (1860-ban Abu Hamid ottomán harcos pucerájba küldte a kalapját, és úgy kapta vissza, hogy tele volt pecséttel.) "Egy nagy embert látok, aki egy szép napon fel fogja találni azt a viseletet, amellyel az ember főzés közben megóvhatja a nadrágját. »Ködény«-nek vagy »köténi«-nek fogják nevezni." (Aristonidis itt természetesen a kötényre gondolt.) "Egy vezér támad Franciaországban. Kicsike lesz és nagy bajt okoz." (Ez az állítás a nagy Napóleonra utal vagy Marcel Lumet-re, a tizennyolcadik századi törpére, aki összeesküvést szőtt, hogy béarni-mártással öntsék le Voltaire-t. )

"Az Újvilágban lesz egy hely, amit Kaliforniának fognak nevezni, és lesz egy ember, Woody Allen, aki világhírnévre tesz szert." (Magyarázat nem szükséges.) Dezsényi Katalin fordítása KALAUZ KEVÉSBÉ ISMERT BALETTEKHEZ Dimitrij A balett farsangi mulatsággal kezdődik. Frissítők és körhinták járnak körbe, a szereplők színpompás kosztümökben táncolnak és kacagnak a flóták és a fafúvósok hangjára, míg a trombiták mélyen durmolnak, s azt sugallják, hogy a frissítők hamarosan elfogynak és mindenki meghal. A vásárban egy gyönyörű lány ténfereg, a neve Natasa. Szomorú, mert atyját Kamumba küldték harcolni, ahol nincs is háború. Egy diák követi, bizonyos Lennyid. Túlságosan félénk, hogy megszólítsa Natasát, de minden éjjel egy tál vegyes salátát helyez a küszöbére. Natasát megindítja az ajándék, és szeretne megismerkedni az ajándékozóval, kivált, mivel utálja a cukros-ecetes öntetet, és jobban szeretne helyette rokfortreszelékest. A két idegen véletlenül találkozik, de Lennyid, aki szerelmes levelet próbál fogalmazni Natasának, kizuhan az óriáskerékből. A lány felsegíti, és eltáncolnak egy kettőst, majd Lennyid, aki imponálni akar a lánynak, addig forgatja a szemét, míg az elsősegélyhelyre nem kísérik. Lennyid véget nem érőn bocsánatért esedezik, és felajánlja, sétáljanak az 5-ös számú sátorhoz és nézzék meg a bábszínházat - e meghívás megerősíti Natasa gyanúját, hogy elmebeteggel van dolga. A bábjáték azonban elbűvölő: egy hatalmas, kacagtató, Dimitrij nevű báb beleszeret Natasába. A lány ráébred, hogy bár a férfi csak fűrészpor, de lelke van neki, s amikor Dimitrij azt javasolja, hogy Ünő és Ünőné néven jelentkezzenek be egy hotelbe, a lány izgalomba jön. Kettőst táncolnak, annak ellenére, hogy Natasa épp az előbb táncolt kettőst és izzad, mint a ló. Natasa megvallja szerelmét Dimitrijnek, és megesküszik, hogy örökre együtt maradnak, habár a Dimitrij madzagjait mozgató embernek a nappaliban kell aludnia a sezlonon. Lennyid felbőszül, amiért kosarat kapott egy bábu miatt; lelövi Dimitrijt, aki nem hal meg, viszont feltűnik a Kereskedelmi Bank tetején, s ott fennhéjázón egy üveg fagiforral oltja légszomját. A cselekmény zavarossá válik, és Natasa nagy ujjongás közepette betöri a koponyáját. Az áldozat Dallamos prelúdium beszéli el az Ember viszonyát a Földhöz, s hogy miért mindig az a vége, hogy az előbbit beletemetik az utóbbiba. Amikor a függöny fölmegy, a színpadon hatalmas, ősi átokföldje, sokban hasonlít New Jersey bizonyos részeire. Külön csoportokban férfiak és nők üldögélnek, táncba fognak, de fogalmuk sincs, miért, így azután hamarosan visszaülnek. Egy élete tavaszán járó ifjú lép be, és himnikus táncot lejt a tűzhöz. Hirtelen kiderül, hogy maga is tüzet fogott; miután eloltják, kisomfordál. A színpad sötétbe borul, és az Ember párbajra hívja a Természetet - a vérpezsdítő viadalban megharapják a Természet csípejét, erre aztán a következő hat hónapban a hőmérséklet nem emelkedik tizenhárom fok fölé. A második jelenet elején járunk, de a tavasz még mindig nem jött el, holott augusztus végét mutatja a naptár, és senki sem tudja, mikor kell az órákat előreállítani. A törzs vénei összegyűlnek, és elhatározzák, hogy egy hajadon feláldozásával engesztelik ki a Természetet. Választanak is egyet. A lány három órát kap, hogy jelentkezzék a város peremén, ahol állítólag lacipecsenye-sütés lesz. Este, amikor odaér, a lány nyomban a laci után kérdezősködik. A vének elrendelik, hogy táncolja magát halálra. Szívszaggatóan könyörög, mondván, hogy nem tud ő annyira. A falusiak nem tágítanak, s ahogy a zene kérlelhetetlenül árad, a lány őrjöngve pörög,

míg csak elegendő centrifugális erőt nem gyűjt, hogy ezüst fogtöméseit átröpítse a futballpálya fölött. Mindenki örvendezik, ám korai az öröm, mert nemcsak hogy a tavasz nem jön el, de a törzs két vénjét postai csalás vádjával bíróság elé idézik. Az átok A nyitány vidám rézfúvósokkal kezd, míg hátul a kontrabasszusok mintha figyelmeztetnének bennünket: "Ne hallgassatok a rézre. Mifenéről tud a réz?" Felmegy a függöny, s mi Sigmund herceg káprázatosan ragyogó, régi bérű palotájában vagyunk. A herceg huszonegyedik születésnapját ünnepli, ám mind csüggedtebben bontogatja ajándékait, ugyanis majdnem mind pizsama. Régi barátai egyenként róják le tiszteletüket, s ő kézrázással vagy hátba veregetéssel üdvözli őket, attól függően, hogy melyik felüket fordítják felé. Legregibb barátjával, Wolfschmidttel felelevenítik emlékeiket és megfogadják: ha bármelyikük megkopaszodik, a másik parókát fog viselni. Az együttes vadászatra készülve táncol, míg csak Sigmund meg nem kérdi: "Miféle vadászatról van szó?" Senki sem tudja pontosan, ám a tivornya már túl magasra hágott, és mikor a számlát hozzák, mindenki dühbe gurul. Az életunt Sigmund letáncol a tópartra, ahol vagy negyven percig bámulja tökéletes tükörképét, s közben bosszankodik, hogy nem hozott magával borotva-felszerelést. Hirtelen szárnycsapásokat hall, egy csapat vadhattyú száll el a hold előtt; az első sarkon jobbra fordulnak és visszahúznak a herceghez. Sigmund elképedve látja, hogy vezetőjük félig hattyú, félig nő sajnálatos módon hosszában elfelezve. Elbűvöli Sigmundot, aki gondosan ügyel rá, hogy egyetlen ízetlen viccet se eresszen meg. Kettőst táncolnak, s csak akkor hagyják abba, amikor Sigmund megrándítja a derekát. Yvette, a Hattyúhölgy elmondja, hogy átok ül rajta, melyet egy Von Epps nevű varázsló ültetett rá, s hogy külleme miatt kvázi képtelen bankkölcsönhöz jutni. Egy különösen bonyolult szólótánccal elmagyarázza, hogy az átok feloldásának egyetlen módja, ha szerelme beiratkozik egy titkárnőképző tanfolyamra és gyorsírást tanul. A dolog ugyan nincs Sigmund ínyére, ám megesküszik, hogy megteszi. Hirtelen Von Epps jelenik meg, levetett szennyes ruha képében, elbájolja és magával ragadja Yvette-et, s ezzel vége az első felvonásnak. Második felvonás. Egy héttel később a herceg épp feleségül készül venni Justine-t, egy nőt, akit totál elfelejtett. Sigmundot ambivalens érzelmek gyötrik; még mindig szereti a Hattyúhölgyet, de Justine is szépséges, és nincsenek kis testi hibái: se tolla, se csőre. Justine csábtáncot lejt Sigmund körül, a herceg szemmel láthatólag habozik, vajon házasodjon-e vagy keresse meg Yvette-et: hátha az orvosok tudnak vele csinálni valamit. Robajló cintányérok, és belép Von Epps, a varázsló. Nem hívták ugyan a menyegzőre, de megígéri, hogy nem eszik sokat. A dühödt Sigmund kardot ránt, és szíven szúrja Von Eppset. Ez némi árnyékot vet a vigasságra, és Sigmund mamája utasítja a szakácsot: várjon néhány percet, mielőtt feltálalná a marhasültet. Közben Wolfschmidt Sigmund megbízásából felkutatja az eltűnt Yvette-et - nem volt nagy ügy, közli, "végül is hány fél-hattyú, fél-nő lófrál Hamburgban?" Sigmund Justine esdeklésére fittyet hányva, Yvette-hez rohan. Justine utánaszalad és csókolgatja, míg a zenekar moll akkordokat csal elő, s mi rádöbbenünk, hogy az ifjú fordítva húzta fel a trikóját. Yvette zokogva közli: az átok csak az ő halálával szűnik. A balett-történet egyik legmeghatóbb és leggyönyörűbb jelenetében fejjel egy téglafalnak rohan. Sigmund végignézi, hogyan változik halott hattyúból halott nővé, és rájön, hogy mily keserédes is az élet, kivált, ha az ember szárnyas. Bánatgyötrötten határoz: követi szerelmét. Felejthetetlen gyásztáncot lejt, majd lenyel egy kis kézi súlyzót. A ragadozók A híres elektronikus balett minden bizonnyal a legdrámaibb a modern táncok között. Nyitánya korunk zörejeinek egyvelege - utcai zajok, tikkelő órák, egy törpe a "Hora Staccató"-t

játssza fésűn és W. C.-papíron. Függöny fel - a színpad üres. Néhány percig nem történik semmi, majd függöny. Szünet következik. A második felvonás némán kezdődik. Néhány fiatalember rovarnak álcázza magát és táncol. Vezetőjük egy közönséges házilégy, míg a többiek különböző kerti nyüvekre emlékeztetnek. Fel-alá örvénylenek a disszonáns zenére, s közben egy hatalmas vajas molnárka után kutatnak, mely fokról fokra emelkedik elő a háttérből. Már-már felfalják, amikor menetelő nők zavarják meg őket. Egy hatalmas doboz Chemotoxot cipelnek. A hímek pánikszerűen menekülnek, de fém kalickába zárják őket minden olvasnivaló nélkül. A nők orgiasztikus táncot lejtenek a kalickák körül, S arra készülnek, hogy mihelyt egy kis szójaszószt kerítenek hozzá, nyomban felfalják a férfiakat. Míg a nőstények a vacsorához készülődnek, egy fiatal lány figyelme egy kókadt antennájú, kétségbeesett hímre terelődik. Megtetszik neki, s lassan táncra perdül vele a vadászkürtök szavára, miközben a férfi a fülébe susogja: "Ne egyél meg." Egymásba szeretnek s máris gondosan tervezik jövendő nászrepülésüket, ám a nőstény meggondolja magát, felfalja a hímet, és inkább egyik cellatársához költözik. Tom Faun délutánja Eszméletlenül gyönyörűséges zene hallik, miközben a függöny fölmegy. Az erdőt látjuk egy nyárdélután. Tom Faun (alias Fauntom) táncol tova s rágicsál lassan a leveleken. Lustán lebben a lágy lombokon át. Csakhamar köhécselni kezd, kisvártatva elhuny(ik). Békés Pál,fordítása A TEKERCSEK A tudósok még bizonyára emlékeznek rá, hogy jó egynéhány évvel ezelőtt egy pásztor, midőn az akabai öbölben bóklászott, egy barlangot talált, s abban számos óriási agyagedényt, valamint két jegyet a jégrevühöz. Az edényekből hat pergamentekercs került elő ősi, megfejthetetlen írással; ezeket a mit sem sejtő pásztor a maga ártatlanságában darabonként hétszázötvenezer dollárért adta el a múzeumnak. Két esztendő múlva az agyagedények egy philadelphiai zálogházban tűntek fel. Egy esztendő múlva maga a pásztor tűnt fel ugyanabban a zálogházban. Egyikért sem jelentkezett a gazdája. Az archeológusok eredetileg az időszámításunk előtti 4000. esztendőre datálják a tekercsek keletkezését, vagyis azutánra, hogy az izraelitákat jótevőik lemészárolták. Az írás a sumer, arámi és babilóniai keveréke, és vagy egy ember hosszú időn keresztül végzett munkája, vagy többeké, akik viszont ugyanazt a ruhát viselték. A tekercsek eredeti voltát újabban többen kétségbe vonják, mivel a "Chrysler" szó többször előfordul a szövegben, és az a néhány töredék, amelyet végre lefordítottak, igencsak különös stílusban tárgyalja a közismert vallásos témákat. A. H. Bauer kutató régész mindazonáltal kijelentette, hogy bár a leletek abszolút hamisításnak tűnnek, mégis, valószínűleg a történelem eddigi legnagyobb szabású archeológiai leletével állunk szemben, eltekintve attól az esettől, mikor a saját mandzsettagombjai kerültek elő egy jeruzsálemi sír feltárásánál. Az alábbiakban a töredékek lefordított szövegét közöljük: EGY... Az Úr pedig fogadást tőn a Sátánnal, hogy kipróbálná Jób hűségét, és az Úr, Jób számára teljesen érthetetlen módon, kupán vágta Jóbot, aztán meg fültövön csapta és végül belökte egy sűrű szószba, hogy ragacsossá tegye és elcsúfítsa, majd leöldöste Jób marhájának egytizedét, Jób pedig így kiálta fel: - Mi okból ölted meg marháimat? Mikor olyan nehezen jut hozzá az ember. Most aztán szűkiben vagyok a marhának és honnét akasszak le újabbakat? - Az Úr pedig előkapott két kőtáblácskát, és Jób orrát közéjük csippentette. Ezt látván, Jób felesége sírva fakadt, az Úr pedig elküldte az irgalom angyalát, aki egy pólóütővel fejbe kólintotta, és a tíz csapás közül reá bocsájtott hatot, egytől hatig bezárólag, és Jób pipa volt, a felesége dettó, és megszaggatta a köntösét, de megstoppolni nem volt hajlandó. És Jób legelői hamarosan kiszáradának és a nyelve a szájpadlásához tapadt, úgyhogy valahányszor az "empíriokriticizmus" szót kiejtette, kiröhögték.

És egyszer az Úr, miközben épp csapásokat mért hűséges szolgájára, véletlenül túlságosan közel ment Jóbhoz, aki elkapta a nyakát és mondá: - Aha! Most megvagy! Miért sanyargatód Jóbot, mi? No, ki vele! És az Úr felelé: - Izé, te.. . eriszd már el a nyakamat! De Jób nem könyörült rajta, hanem így szóla: Amíg Te meg nem jelentél, jól ment a sorom. Volt mirhám és fügefám temérdek és egy tarka kabátom meg két tarka nadrágom. És most tessék. És mondá az Úr és hangja mennydörgött: - Én, aki az eget és a földet alkottam, számadással tartozom-é neked az én útjaimról? Te mit teremtettél, hogy engem kérdőre vonni merészelsz? - Ez nem válasz - felelé Jób. - És ha már annyira mindenhatónak vallod magadat, jobb, ha tőlem tudod meg, hogy a tabernákulumot egy 1-lel írják. - Majd Jób térdre veté magát és így kiálta az Úrhoz. - Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség. Jó állás. Ne baszd el. KETTŐ... És fölkele Ábrahám az éjszaka közepén és mondá egyetlen fiának, Izsáknak: Álmot láték és az Úr hangja azt mondá, hogy áldoztassék fel egyetlen fiam, úgyhogy vedd a gatyádat. - És Izsák remege és mondá: - És erre te mit szóltál? Úgy értem, mikor ő kirukkolt a dologgal? - Hát mit mondtam volna? - kérdé Ábrahám. - Ott állok hajnali kettőkor alsónadrágban a Világegyetem Teremtőjével. Kezdjek el veszekedni? - És azt megmondta, miért akar engem föláldozni? - kérdezte Izsák atyjától. És Ábrahám mondá: - A hivők nem kérdeznek. Na, induljunk, mert holnap nehéz napom lesz. És Sára, aki hallá Ábrahám tervét, felettébb ideges lőn és mondá: - És honnét tudod, hogy az Úr mondá, és nem, teszem azt, az egyik felebarátod, aki elhatározta, hogy jól megviccel, hisz az ilyen viccek utálatosak az Úr előtt, márpedig aki rászedi felebarátját, azt az Úr a pokolra küldi, akár fedezni tudja az útiköltséget, akár nem. - És felelé Ábrahám: - Mert tudom, hogy az Úr mondá. Mély, zengő, kitűnő minőségű hangja volt, márpedig a pusztában senkinek nem búg így a hangja. És Sára mondá: - És te véghezvinnéd-é ezt a marhaságot? - És Ábrahám felelé: - Tartok tőle, hogy igen, hisz nincs rosszabb, mint kételkedni az Úr szavában, különös tekintettel az ország jelenlegi gazdasági helyzetére. És Ábrahám elvitte Izsákot egy bizonyos helyre, és hozzáfogott, hogy föláldozza, de az utolsó pillanatban az Úr megállítá Ábrahám kezét és mondá: - Hát lett volna szíved megtehetni? És Ábrahám felelé: - Hiszen te mondád... - Na és, ha én mondám? - szóla az Úr. - Te meg rögtön beugrasz minden marhaságnak? Ábrahám pedig röstelkedék. - Izé... nem egészen... - Én viccesen javaslom néked, hogy áldoznád fel Izsákot, te meg mindjárt rohansz is. És Ábrahám térdre borula: - Az a helyzet, hogy sose vagyok benne biztos, mikor tréfálsz. És az Úr mennydörgé: - Semmi humorérzéke. Hihetetlen. - De hát nem bizonyítja-é, hogy szeretlek, hogy hajlamos voltam odaadni egyetlen fiamat, hogy eleget tegyek a te szeszélyednek? És az Úr felelé: - Csak azt bizonyítja, hogy egyesek minden szamárságra hajlandók, ha egy zengő, jó minőségű hangtól kapják az utasítást. És ezzel az Úr pihenni küldé Ábrahámot, és meghagyá, hogy másnap ismét jelentkezzék. HÁROM.. . És úgy esett, hogy egy emberre, aki ingeket árult, nehéz idők jártak. Sem az árui nem voltak kelendők, sem az üzlet nem virágzott. És ő imádkozott és mondá: - Uram, miért bocsátál rám ekkora szenvedést? Összes ellenségeim eladják az ő portékájukat, csak én nem. Pont most, a szezon közepén. Az ingeim jófélék. Nézd ezt a nylont. Van közte elölgombolós, nyitott nyakú, egyiket se viszik. Pedig én megtartottam a te parancsolataidat. Miért nincs meg nekem a megélhetésem, mikor az öcsém százezreket vág zsebre a gyerekruha-konfekcióban? Az Úr pedig meghallgatá az embert s mondá: - Ami az ingeidet illeti... - Hallgatlak, Uram - mondta az ember, és térdre borult.

- Tegyél egy krokodilt a zsebek fölé. - Hogy mondod, Uram? - Csak tedd, amit mondok. Nem fogod megbánni. És az ember egy kis krokodilt varrt mindegyik ingre, s ímé, a portékáját vinni kezdték, mint a cukrot, és ő örvendezett nagy örvendezéssel, ellenségei között pedig volt sírás és fogaknak csikorgatása, s egyikük mondó: Az Úr irgalmas. Selymes fűre fektet engem. A baj csak az, hogy nem tudok fölkelni. Törvények és példabeszédek A bűnözés törvénybe ütköző cselekedet, kiváltképp, ha partedliben követik el. És együtt fekszik majd az oroszlán és a borjú, de a borjú nem fog jól aludni. Akivel nem végez kard vagy éhínség, azt elviszi a dögvész, úgyhogy kár is megborotválkozni. A született gonoszok bizonyára tudnak valamit. Aki szereti a bölcsességet, az igaz ember az Úr előtt, aki viszont szárnyassal kínálja a vendégeit, az lehetetlen fráter. Ó, Uram, ó, Uram! Mit csináltál már megint Dezsényi Katalin fordítása ÉLVBORG NÖI A MÉRLEGEN Aligha akad szerző, aki lenyűgözőbb és összetettebb nőalakokat teremtett volna, mint Jorgen Élvborg, a nagy skandináv drámaíró, akit kortársai Jorgen Élvborgként ismernek. Gyötrelmes viszonya a gyengéd nemmel megkínozta és megkeserítette - ezért adhatott a világnak sokrétű és feledhetetlen hősnőket, mint Jenny Angstrom a Tömérdek libá-ban és Spearingné az Arvya ínyé-ben. Élvborg (eredetileg Elvborg, csak később emelte le a komor redőt homlokáról és helyezte az "e" fölé) 1836-ban született Stockholmban, és tizennégy évesen kezdett színdarabokat írni. Hatvanegy éves korában bemutatott első művét, a Nyüzsgöncök-et eléggé vegyes fogadtatásban részesítette a kritika, bár a téma őszintesége (a túró tutujgatása) pirulásra késztette a konzervatív közönséget. Élvborg életművét három szakaszra oszthatjuk. Első darabjai a gyötrelemmel, reménytelenséggel, iszonnyal, rettegéssel és magánnyal foglalkoznak (a komédiák); a második korszak művei a társadalmi változásra összpontosítanak (Élvborgnak nagy szerepe volt a heringmázsálás megbízhatóbb módszereinek bevezetésében); s végül a közvetlenül halála előtt, 1902-ben, Stockholmban írott hat nagy tragédia következik - mikor is a feszültség következtében leesett az orra. Élvborg első kiemelkedő hősnője a Jobb szeretek jódlizni Hedvig Moldauja. A mű a drámaköltő ironikus vádirata a felsőbb osztályok írásművészete ellen. Hedvig tudja, hogy Greger Norstad selejtes maltert használt a tyúkól tetejéhez, s mikor az ól Klavar Akdalra szakad, aki is ennek következtében egyazon éjszaka megvakul és megkopaszodik, Hedviget mardossa az önvád. S azután az elmaradhatatlan jelenet: HEDVIG Szóval... összedőlt. DR. RORLUND (hosszú szünet után) Igen, Akdal fejére szakadt. HEDVIG (ironikusan) Mit csinált a tyúkólban? DR. RORLUND Szerette a tyúkokat. Ó, nem valamennyit, arra mérget vehet. Csak bizonyos tyúkokat. (Jelentőségteljesen) Megvoltak a kedvencei. HEDVIG És Norstad? Hol volt a... baleset idején? DR. RORLUND Snidlinggel kente be testét, és a víztartályba vetette magát. HEDVIG (maga elé) Sosem megyek férjhez. DR. RORLUND Micsoda? HEDVIG Semmi. Jöjjön, doktor. Ideje, hogy kimossuk a sortját... Hogy kimossuk mindenkinek a sortját...

Hedvig, az első valóban "modern" nők egyike, csak legyint, amikor dr. Rorlund azt javasolja: végezzen helybenfutást, míg Norstad bele nem egyezik, hogy a kalapját sámfára húzzák. Igencsak hasonlít Élvborg nővérére, Hildára, e neurotikus, hatalmaskodó aszszonyra, egy lobbanékony finn halász feleségére, akit ura végül is megszigonyozott. Élvborg bálványozta Hildát, az ő hatására szokott le arról, hogy a sétapálcájával beszélgessen. Az élvborgi életmű másik nagy "hősnője" a bujaság és féltékenység drámájában, a Míg mi hárman vérezünk-ben tűnik fel. Moltvick Dorf, a szardellatréner megtudja, hogy atyja kimondhatatlan betegségét öccse, Eyakowulf örökölte. Dorf a bíróságra megy, hogy magának követelje a kórságot, mely jog szerint megilleti, ám Manders bíró Eyakowulf igényét támogatja, Netta Holmquist, a gyönyörű és erőszakos színésznő igyekszik rávenni Dorfot, zsarolja Eyakowulfot azzal, hogy a hatóságok tudomására hozza, Eyakowulf egyszer valami biztosítási kötvényen meghamisította egy pingvin aláírását. Majd a II. felvonás 4. jelenetében: DORF Netta! Minden elveszett! Elveszett! NETTA A gyöngéknek talán igen, de ha az ember , bátor - akkor soha. DORF Bátor? NETTA Ha megmondod Smathers tiszteletesnek: soha többé nem tud majd járni, és élete hátralevő részében mindenhova szökdécselnie kell. DORF Netta! Ezt én nem...! NET`I`A Aha! Hát persze hogy nem! Tudhattam volna! DORF Smathers tiszteletes bízik Eyakowulfban. Egyszer megosztoztak egy rágógumin. Igen. Még a születésem előtt. Oh, Netta... NETTA Ne nyávogj. A bank nem fogja meghosszabbítani a jelzálogot Eyakowulf sóspereceire. És a felét már meg is ette. DORF Mit tanácsolsz, Netta? NETTA Semmi olyat, amit ezer feleség közül ezer ne tanácsolna a férjének. Pácold Eyakowulfot sós lébe. DORF Besavanyítsam a saját öcsémet? NETTA Miért ne? Mivel tartozol neki? DORF De ilyen drasztikus lépést? Netta, miért ne tarthatná meg Eyakowulf apánk kimondhatatlan nyavalyáját? Talán megegyezhetnénk. Talán átengedné nekem a tüneteket. NETTA Megegyezés? Ha! Hányingert kapok a középosztálybeli mentalitásodtól! Oh, Moltvick, elegem van ebből a házasságból! Elegem van a gondolataidból, a viselkedésedből, a társalgásodból. Meg abból is, hogy vacsorához tollakat öltesz. D0RF Oh! A tollaimat ne! NETTA (megvetően) Most mondok neked valamit, amit csak anyád tud, meg én. Te törpe vagy. DORF Micsoda? NETTA A házban minden méretre készült. Mindössze százhuszonkét centi vagy. DORF Ne, ne! A fájdalom visszatér! NETTA Igen, Moltvick! DORF A térdkalácsom... lüktet! NETTA Micsoda puhány! DORF Netta, Netta, húzd fel a redőnyt! NETTA Lehúzom. DORF Fényt! Moltvicknak fény kell. Élvborg szemében Moltvick képviselte a vén, dekadens, haldokló Európát. Vele szemben Netta maga a természet új, vibráló, kegyetlen darwini ereje, mely a következő ötven évben majd végigsöpör Európán, és Maurice Chevalier dalaiban találja meg legmélyebb kifejezését. Netta és Moltvick kapcsolata Elvborg Siri Brackmannel kötött házasságának tükörképe. A színésznő

nyolc óra hosszat tartó házasságuk során szüntelenül inspirálta az írót. Ezt követően Élvborg még jó néhányszor újraházasodott, de mindannyiszor áruházi manökeneket vett nőül. Nyilvánvaló, hogy az élvborgi életmű legteljesebben megformált nőalakja Sanstadné a Lédús körté-ben, Élvborg utolsó naturalista drámájában. (A Körte után egy expresszionista darabbal kísérletezett, melynek valarnennyi szereplőjét Élvborgnak hívták, de mivel nem aratott sikert, a szerzőt élete három hátralévő évében nem lehetett többé kiimádkozni egy bevásárlószatyorból.) A Lédús körré-t legnagyobb művei közt tarthatjuk számon. A Sanstadné és menye közötti utolsó párbeszéd ma talán érvényesebb, mint valaha: BERTE Ugye meg vagy elégedve a ház berendezésével? Nem volt könnyű összehozni egy hasbeszélő fizetéséből. SANSTADNÉ A ház megfelelő. BERTE Hogyhogy? Csak megfelelő? SANSTADNÉ Kinek az ötlete volt a vörös szatén nyárilúd? BERTE A fiadé. Henrick született belsőépítész. SANSTADNÉ (rávágja) Henrick bolond! BERTE Nem! SANSTADNÉ Sejtetted volna, hogy a múlt hétig nem tudta, mi az a hó? BERTE Hazudság! SANSTADNE Az én drága fiam. Igen, Henrick... Henrick, akit lecsuktak, mert nem tudta kiejteni azt a szót, hogy "szociálpszichológia". BERTE Nem! SANSTADNÉ De igen. És ráadásul még egy eszkimó is volt a szobában! BERTE Hallani sem akarok róla! SANSTADNÉ Pedig fogsz, kis fülemülém! Vagy nem így nevez Henrick? BERTE (kiabál) Fülemülének hív! Igen, és néha rigónak! És elefáninak! Mindkét asszony szégyentelenül zokog SANSTADNÉ Berte, drága Berte! Henrick fülvédője nem az övé! Vállalati tulajdon. BERTE Segítenünk kell rajta. Meg kell tudnia: attól, hogy csapkod a karjával, még nem fog repülni. SANSTADNÉ (hirtelen felnevet) Henrick tud mindent. Megmondtam neki, hogyan vélekedsz a lúdtalpbetétjéről. BERTE Úgy! Szóval becsaptál! SANSTADNÉ Ha úgy tetszik. Henrick most Oszlóban van. BERTE Oszlóban?! SANSTADNÉ A húsevő virágaival... BERTE Értem. Értem... (A szárnyas ajtón a színpad hátterébe megy) SANSTADNÉ Igen, kis fülemülém, végre kikerült a karmaid közül. Egy hónapon belül meg fogja valósítani élete nagy álmát - parázzsal tölti meg a kalapját. Te meg azt hitted, lakat alatt tarthatod! Hát nem! Henrick a természet vad gyermeke! Akár egy telivér egér! Vagy kullancs. Lövés. Sanstadné a másik szobába rohan. Sikoltás. Visszatér. Sápadt és összetört Meghalt... Szerencséje van. Én... megyek tovább. Igen, az éj közel... nagyon közel. Pedig nekem még szét kell válogatnom a csicseriborsót és a bablencsét. Élvborg Sanstadnéval állt bosszút anyján. Ez az ugyancsak fejlett kritikai érzékkel rendelkező asszony cirkuszi trapézművészként kezdte pályafutását; az író apja, Nils Élvborg ugyanott volt élő ágyúgolyó. A levegőben találkoztak, és egybekeltek, mielőtt még földet értek volna. Házasságuk lassanként megkeseredett, s mire Élvborg hatéves lett, szülei már naponta vívtak tűzpárbajt. E légkör megtette hatását az érzékeny fiatalemberre, s Jorgen hamarosan szenvedni kezdett híres "kedélyállapotaitól" és "szorongásaitól", melyek azután évekig megakadályozták abban, hogy elhaladhasson egy sült csirke mellett anélkül, hogy megbic-

centené a kalapját. Utóbb megvallotta barátainak, hogy miközben a Lédús körté-t írta, mindvégig nagy feszültségben élt, és többször is úgy vélte, anyját hallja, aki az iránt érdeklődik: merre van az Artistaképző Intézet. Békés Pál fordítása ROSSZLÁNYOK A MENZÁN A magándetektív mesterségének egyik alapkövetelménye, hogy az ember hallgasson az ösztöneire. Épp ezért, mikor a Word Babcock nevű reszkető nyárfalevél besétált az irodámba és elébem tette a névjegyét, hallgatnom kellett volna a borzongásra, amely végigfutott a gerincemen. - Kaiser? - kérdezte. - Kaiser Lupowitz? - Személyesen - ismertem el. - Segítsen rajtam. Zsarolnak. Könyörgök! Reszketett, mint szólóénekes a rumbaegyüttesben. Feléje toltam egy poharat meg egy üveg rozspálinkát, amit, nem orvosi célokra, mindig a kezem ügyében tartok. - Talán engedje el magát, és mondjon el mindent. - De... de nem árulja el a feleségemnek? - Dobja le magát, Word. Ígéretet nem tehetek. Megpróbált tölteni magának, de az utca túloldalán is hallani lehetett az üveg kocogását, s az ital java része a cipőjére ment. - Munkásember vagyok - mondta. - Karbantartó részleg. Örömberregőket szerelek fel és tartok karban. Ismeri azokat a kis vicces szerkentyűket, amelyek megbirizgálják az embert kézfogás közben? - No és? - A ügyintézők igen kedvelik. Különösen odalenn a Wall Streeten. - Térjünk a tárgyra. - Sokat vagyok úton. Tudja, milyen érzés - az ember magányos. Nem, nem úgy, ahogy gondolja. Tudja, Kaiser, én alapjában véve entellektüel vagyok persze, az ember annyi nőt szed fel, amennyit csak akar. De igazán eszes nőket... nem is olyan egyszerű csak úgy leakasztani. - Mondja csak. - Szóval én hallottam erről a lányról. Tizennyolc esztendős. Yassar-növendék. Bizonyos összegért felmegy az ember lakására, és bármilyen témáról hajlandó eltársalogni - Proustról, Yeatsről, antropológiáról. Egyszerű eszmecsere. Érti, nem? - Nem egészen. - Szóval, én imádom a feleségemet, félre ne értsen. De ő nem hajlandó velem Poundról és Proustról társalogni. Sem Eliotról. És ezt nem tudtam, mikor elvettem. Nekem szükségem van egy olyan nőre, aki szellemileg stimulál. És ezért fizetni is hajlandó vagyok. Nekem nem tartós kapcsolat kell, hanem gyors, intellektuális élmény, aztán már mehet is a lány. Értse meg, Kaiser, én boldog házasságban élek. - És ez mióta megy így? - Fél éve. Ahányszor elfog ez az érzés, csak felhívom Flossie-t. Ő a madám; összehasonlító irodalomtörténetből van doktorátusa. Ő pedig átküld hozzám egy értelmiségi lányt. Ez tehát az a fajta, aki az okos nőkre bukik. Sajnáltam a szegény marhát. Elképzeltem, hány nyomorult manusz lehet hasonló helyzetben, aki mind ki van éhezve egy kis intellektuális csevelyre az ellenkező nemmel, és az utolsó vasát is rááldozná. - És most fenyegetőzik, hogy elmondja a feleségemnek. - Kicsoda? - Flossie. Lehallgatót szereltetett a motelszobába, amit kivettem. Felvették magnetofonra, amint az Átokföldjé-t és A tiszta ész kritikájá-t elemezzük, és, hát bizony, igencsak belemerültünk a részletekbe. És most tíz lepedőt követel, különben megy Carlához. Kaiser, segíteni kell rajtam! Carla belehalna, ha megtudná, hogy nyaktól fölfelé nem őt díjazom a legjobban.

A régi telefonos prostituált banda. Hallottam már rebesgetni, hogy odabenn a kapitányságon a fiúkat ráállították holmi művelt nőkkel kapcsolatos ügyre, de még semmire se jutottak. - Hívja fel nekem ezt a Flossie-t. - Micsoda? - Elvállalom az ügyét, Word. De ötven dollár a napidíjam, plusz a költségek. Jó sok örömberregőt kell megjavítania hozzá. - Tíz darab ezresbe nem fog jönni, az tuti - felelte, majd vigyorogva fölemelte a kagylót és tárcsázott. Elvettem a kezéből a hallgatót és kacsintottam. Kezdtem megkedvelni a fickót. Pár másodperc múlva bársonyos hang jelentkezett, s én kifejtettem, mi az elképzelésem. - Ha nem tévedek, ön segítségemre lehet abban, hogy egy órácskát kellemesen elcsevegjek mondtam. - De még mennyire, bogaram. Mégis, mire gondol? - Melville-t szeretném megvitatni. - A Moby Dick-et vagy a kisregényeket? - Mi a különbség? - Az ára. Semmi más. Szimbolizmusért felárat számolunk. - Mibe fog ez nekem kerülni? - Egy ötvenes, a Moby Dick-ért talán egy százas. Nem kíván esetleg összahasonlító elemzést... Melville és Hawthorne között? Egy százasért azt is összehozhatjuk. - A lóvé rendben - mondtam, majd megadtam neki egy szobaszámot a Plaza Hotelban. - Szőkét parancsol vagy barnát? - Ezt kegyedre bízom - mondtam, és letettem a kagylót. , Megborotválkoztam és bedöntöttem egy kis kávét, miközben átlapoztam az Acta Literaria legújabb számait. Alig egy óra múlva kopogtattak. Ajtót nyitottam: vörös hajú, fiatal lány állt előttem, úgy domborodott ki a farmerjából, mint két nagy gombóc vaníliafagylalt. - Üdv. Sherry vagyok. Ezek aztán tudják, hogy keltsék fel az ember érdeklődését. Hosszú, egyenes haj, bőrtáska, ezüst fülbevaló, semmi kikészítés. - Meglep, hogy senki nem állította meg, mikor ilyen öltözékben sétált be ebbe a hotelbe mondtam. - A házidetektívnek rendszerint jó orra van az entellektüelekre. - Egy ötöstől lehiggad. - Akkor kezdhetjük? - kérdeztem, és a kerevetre mutattam. Rágyújtott és rögtön belekezdett. - Talán kiindulhatnánk a Billy Budd megközelitéséből, mint az isten-ember viszony melville-i felfogásából, n'est-ce pas? - Kétségkívül, habár korántsem a miltoni értelemben. - Blöfl'óltem. Kíváncsi voltam, beveszi-e. - Nem. Az Elveszett paradicsom-ból hiányzik a peszszimizmus alváza. - Bevette. - Persze, persze. De még mennyire - mormoltam. - Szerintem Melville visszahelyezte jogaiba az ártatlanság erényét - bizonyos naiv, ám egyúttal rafinált értelemben -, nem gondolja? Hagytam, hadd mondja. Alig múlt tizenkilenc esztendős, s máris elsajátította az álértelmiségi megátalkodott könnyedséget. Csak úgy bugyborékoltak belőle a szempontok, de teljesen mechanikusan. Valahányszor előrukkoltam egy bölcs meglátással, rögtön úgy csinált, mint aki válaszol: - Milyen igaz, Kaiser. Igen, drágám, ez mély megérzésből fakad. A kereszténység platonista értelmezése - hogy ez eddig nem jutott eszembe! Vagy egy órácskát beszélgettünk, aztán azt mondta, mennie kell. Felállt; a markába nyomtam egy százast. - Kösz, szivi. - Van elég, ahonnét ez jött. - Mit akar ezzel mondani?

Fölkeltettem a kíváncsiságát. Visszaült. - Mi van akkor, ha szeretnék. . . egy partit rendezni? - Miféle partit? - Ha teszem azt, két lánnyal szeretném elmagyaráztatni magamnak Noam Chomskyt. - Húha. - Ha úgy véli, hogy talán mégse. .. - Meg kell beszélnie Flossie-val - mondta a lány. Nem olcsó mulatság. Elérkezett az akció pillanata. Elővillantottam detektívjelvényemet, és közöltem, hogy lebukott. - Micsoda? - Hekus vagyok, szivi, márpedig Melville-t tárgyalni törvénybe ütköző cselekedet. Ezért lecsuknak. - Piszok fráter! - Jobb, ha tisztára mosod magad, bébi. Hacsak nem odabenn akarod előadni a mondókádat, Alfred Kazin irodájában, márpedig nem hinném, hogy nagy örömet szereznél neki. Sírva fakadt. - Ne buktasson le, Kaiser! Kellett a pénz, hogy letehessem a doktorátust. Az ösztöndíjkérelmemet elutasították. Kétszer is. Istenem. Kibökte szépen - az egész történetet. Jó polgári neveltetés. Szocialista nyári táborozások. Brandeis. Ha az ember sorban álló hölgyet látott az Elginnél vagy a Thalia előtt, vagy esetleg valakit, amint ceruzával vési a margóra Kant mellé, hogy "Igaz, milyen igaz", az mind ő volt. Csak valahol sorban állás közben rossz irányba kanyarodott. - Pénzre volt szükségem. Egy barátnőm szólt, hogy ismer egy nős embert, akinek a felesége nem valami mélyenszántó. A férfit Blake izgatta. A nő meg nem bírta cérnával. Én meg mondtam, hogy persze, bizonyos összegért szívesen megtárgyalom vele Blake-et. Kezdetben izgultam. Sokat blöfföltem. De őt nem izgatta. Aztán mondta a barátnőm, hogy vannak mások is. Ó, nem most bukom le először. Egyszer lefüleltek, miközben egy parkoló kocsiban Heisenberget olvastam, egyszer meg Tanglewoodnál igazoltattak és megmotoztak. És ha most is, akkor ez már a harmadik lebukás. - Akkor vigyél el Flossie-hoz. Ajkába harapott és így szólt: - A Hunter College Könyvkereskedés csupán fal. - Igazán? - Mint azok a könyvbárok, amelyek fodrászüzletnek álcázzák magukat. Majd meglátja. Gyorsan tárcsáztam a kapitányságot, majd így szóltam a lányhoz: - Jól van, szívi. Megúsztad. De ne hagyd el a várost. Hálásan csücsörített. - Ha akarja, szerzek magának fényképeket Dwight Macdonald felolvasó körútjáról. - Majd máskor. Beléptem a Hunter College Könyvkereskedésbe. Az elárusító, értelmes arcú fiatalember, hozzám lépett. Tessék parancsolni. - Norman Mailer Magamkelletései című kötetének egy speciális kiadását keresem. Ha jól értesültem, a szerző a barátai számára több ezer bőrkötetes példányt nyomatott. - Utána kell néznem. Forró drótunk van Mailer házához. Mélyen a szemébe néztem. - Sherry küldött mondtam. - Vagy úgy, ez esetben tessék hátrafáradni. - Megnyomott egy gombot. Az egyik könyvesfal megnyílt, és én, mint egy ártatlan bárány, besétáltam a Flossie’s néven ismert zsibongó örömtanyára. Piros selyemtapéta és Viktória korabeli berendezés határozta meg az alaphangulatot. Fekete keretes szemüvegű, lógó hajú, sápadt, ideges lányok üldögéltek körben a díványokon, és kihívóan lapozgatták a Penguin Klasszikusokat. Egy széles mosolyú szőke rám kacsintott, a fönti helyiség felé bökött a fejével, és megkérdezte: - Ne Wallace Stevensezzünk egyet? De nem csupán intellektuális tapasztalatszerzésre ment ki a dolog, pengették ezek az érzelmi

húrokat is. Mint megtudtam, ötven dollárért az ember "kapcsolatot teremthet, anélkül hogy a másikhoz közel kerülne". Egy százasért egy lány kölcsönadja a Bartók-lemezeit, veled vacsorázik, aztán hagyja, hogy végignézd, amint idegrohamot kap. Százötvenért ikrekkel hallgathatod a Nagy Fúgát. Háromszázért tied a főnyeremény: egy barna hajú, karcsú zsidó lány úgy tesz, mintha összeismerkedne veled a Modern Művészet Múzeuma előtt, kölcsönadja elolvasásra a doktori disszertációját, és a segítségével belekeveredhetsz Elaine-nél egy tettlegességgé fajuló veszekedésbe Freudnak a nőkről alkotott koncepciójáról, majd az általad választott módszerrel öngyilkossági kísérletet próbál véghezvinni - nem egy fickó akad, aki ilyennek álmodja meg a tökéletes estét. Szép kis banda, mondhatom. Dicső város ez a New York. - Nos, hogy tetszik? - szólalt meg egy hang mögöttem. Megfordultam, és hirtelen egy harmincnyolcas kaliber csövével találtam magam szemközt. Erős gyomrom van, de a látványtól ezúttal mégis görcsbe rándult. Flossie volt az, ki más lehetett volna. A hang ugyanaz volt, de a gazdája férfi. Az arcát álarc takarta. - Nem fogja elhinni, de nekem még főiskolai végzettségem sincs. Kihajítottak, mert háromból buktam. - Ezért visel álarcot? - Kidolgoztam egy bonyolult módszert, hogyan kaparinthatnám meg a New York Times Könyvkritikai Melléklet-ét, de ehhez Lionel Trillingnek kellett kiadnom magam. Mexikóba mentem, hogy megoperáljanak. Van egy orvos Juarezben, aki Trilling arcvonásait operálja az emberre - bizonyos összegért. De valami nem jött össze. Auden ábrázata sikeredett belőlem, Mary McCarthy hangjával. Ezért tértem le aztán az egyenes útról. Még mielőtt megmarkolhatta volna a ravaszt, akcióba léptem. Előrelendültem, könyökömmel az állába vágtam, s miközben hátrazuhant, megragadtam a revolverét. Úgy zuhant a földre, mint egy zsák cement. Még akkor is ott nyöszörgött, mikor a rendőrség megérkezett. - Szép munka volt, Kaiser - mondta Holmes főhadnagy. - Ha végeztünk ezzel a fickóval, még az FBI is szót óhajt vele váltani. Hazárdjátékosokkal van kapcsolata, és köze van Dante Pokol című műve kritikai kiadásához is. Vezessétek el, fiúk. Aznap este fölkerestem régi ismerősömet, Gloriát. Szőke volt. Kitüntetéssel végzett. Csak épp az a különbség, hogy a természettudományi karon. Micsoda megkönnyebbülés. Dezsényi Katalin_fordítása FORD FŐFELÜGYELŐ FANTASZTIKUS ESETEI A meggyilkolt világfi esete Ford főfelügyelő berontott a dolgozószobába. A padlón Clifford Wheel teteme feküdt; az áldozatot láthatólag hátulról vágták fejbe egy krokettütővel. A tetem helyzete arra engedett következtetni, hogy az áldozatra akkor csaptak le, amikor épp a Sorrentói emlék-et énekelte az aranyhalának. A bizonyítékokból kiderül, hogy szörnyű küzdelem ment végbe, melyet telefonhívások kétszer is félbeszakítottak, az egyik téves kapcsolás volt, a másik az iránt érdeklődött, óhajt-e az áldozat táncórákat venni. Mielőtt Wheel kilehelte lelkét, ujját tintába mártva a következő üzenetet kaparta papírra: "Őszi Kiárusítás! Mélyen Leengedett Árak! Míg a Készlet Tart!" - Utolsó leheletéig üzletember - mélázott Ives, az inas, akit sarokbetétes cipője különös módon öt centivel alacsonyabbnak mutatott a tényleges testmagasságánál. - Maga hol tartózkodott a történtek alatt, Ives? - A konyhában. Mosogattam. - Ives, mondókáját igazolandó, a tárcájából előkapott egy kevéske szappanhabot. - Hallott valamit?

- Valami férfiak voltak nála. Azon veszekedtek, hogy melyikük magasabb. Aztán mintha Mr. Wheel jódlizni kezdett volna, Mosley pedig, az üzlettársa azt kiabálta: "Teremtőm, én kopaszodom!" Ezek után valahonnét hárfafutam csendült fel, majd Mr. Wheel feje gurult a pázsitra. Hallottam, hogy Mr. Mosley megfenyegette. Azt mondta, ha Mr. Wheel egyszer hozzá mer nyúlni a grapefruitjához, nem írja alá neki a bankkölcsönt. Azt hiszem, ő ölte meg. - Belülről vagy kívülről nyílik a teraszajtó? - kérdezte Ford főfelügyelő. - Kívülről. Miért? - Mindjárt gondoltam. És most már abban is biztos vagyok, hogy nem Mosley, hanem maga ölte meg Clifford Wheelt. Honnét tudta Ford főfelügyelő? A ház alaprajzából következett, hogy Ives nem lopakodhatott hátulról a gazdája mögé. Ezért elölről kellett megközelítenie, mely esetben Mr. Wheel abbahagyta volna a Sorrentói emlék éneklését, és ő vágta volna fejbe a krokettütővel Ivest, régi jó szokása szerint. Különös talány Nyilvánvaló volt, hogy Walker öngyilkosságot követett el. Túlságosan sok altatót vett be. Ford főfelügyelő azonban mégis úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Talán a holttest helyzete miatt. Ugyanis a tévékészülékből kandikált ki. A padlón az öngyilkos titokzatos búcsúlevele: "Drága Edna, csiklandoz az új öltönyöm, ezért elhatároztam, hogy végzek magammal. Gondod legyen rá, hogy a fiunk megcsinálja a fekvőtámaszait. Teljes vagyonomat rád hagyom, kivéve a nemezkalapomat, amit ezúton a planetáriumnak adományozok, Kérlek, ne sajnálj, mert én csöppet se bánom, hogy meghaltam, jobb ez, mint házbért fizetni. Csókol Henry. Utóirat: Lehet, hogy nem a legalkalmasabb pillanat a közlésre, de jó okom van feltételezni, hogy a bátyád egy cornwalli tyúkkal randevúzgat." Edna Walker idegesen az ajkába harapott. - Mond ez magának valamit, főfelügyelő? Ford főfelügyelő az üveg altatót nézte az éjjeliszekrényen. - Mióta szenvedett a férje álmatlanságban? - Évek óta. Lelki oka volt. Attól félt, hogy ha behunyja a szemét, a város záróvonalat festet rá. - Értem. Ellenségei voltak? - Nem komolyak. Kivéve két cigányt, akiknek teaházuk van a város peremén. Egyszer vérig sértette őket, mert fülvédőt vett fel és egy helyben fel-alá ugrált, mikor azok a sábeszt ünnepelték. Ford főfelügyelő egy félig telt pohár tejet vett észre az íróasztalon. Még meleg volt. - Mrs. Walker, a fia oda van az egyetemen? - Sajnos nem. A múlt héten kitették, erkölcstelen viselkedése miatt. Nagyon váratlanul ért bennünket. Elkapták, miközben egy törpét próbált a tartármártásba belenyomni. Sok mindent eltűrnek a patinás egyetemeken, de ezt nem. - Én pedig a gyilkosságot nem tűröm el. A fiát letartóztatom. Miből jutott Ford fafelügyelő arra a következtetésre, hogy Walkert a fia gyilkolta meg? Amikor Walker tetemét megtalálták, készpénz volt a zsebében. Az az ember, aki öngyilkosságot készül elkövetni, biztos, hogy előzőleg hitelkártyát vált ki, és arra vásárol. Az ellopott drágakő Az üvegvitrin össze volt törve, és hiányzott belőle a Bellini-zafír. Mindössze a következő nyomok maradtak hátra a múzeumban: szőke haj és vagy egy tucat ujjlenyomat, mind fehér emberé. Az őr elmagyarázta, hogy épp ott állt, amikor egy fekete mezes alak mögéje lopakodott, és fejbe vágta egy előadás jegyzetanyagával. Közvetlenül azelőtt, hogy elvesztette az eszméletét, mintha férfihangot hallott volna, aki így szólt: "Jerry, hívd föl az anyádat!" - de

ebben nem egészen biztos. Nyilvánvaló, hogy a tolvaj a tetőablakon lépett be, aztán tapadócipőben ment végig a falon, mint valami emberi légy. A múzeumőrök ilyen alkalmakra készenlétben tartanak egy hatalmas légycsapót, de ezúttal kijátszották őket. - Miért kéne bárkinek is a Bellini-zafír? - kérdezte a múzeum kurátora. - Hát nem tudják, hogy az a kő el van átkozva? - Hogyhogy el van átkozva? - kapta fel Ford főfelügyelő a fejét. - A zafír eredetileg egy szultán tulajdonát képezte, aki titokzatos körülmények között hunyt el, midőn egy kéz kinyúlt a levesestálból és megfojtotta. A következő tulajdonos egy angol lord volt, akire egy szép napon úgy talált rá a felesége, hogy fejjel lefelé nőtt ki a virágládából. A drágakőnek egy időre nyoma veszett, majd évek múlva egy texasi milliomosnál bukkant fel, aki fogmosás közben hirtelen tüzet fogott. Alig egy hónapja volt a tulajdonunkban a drágakő, de az átok mintha még mindig nem évült volna el, mert nem sokkal azután, hogy megvásároltuk, a múzeum igazgató tanácsa teljes létszámban, kézen fogva beletáncolt egy szakadékba. - Lehetséges, hogy el van átkozva az a kő, de igen nagy értékű, s ha vissza akarják szerezni, keressék fel Leonard Handlemant a fűszerüzletében. A zafírt megtalálják a zsebében. Honnét tudta Ford főfelügyelő, hogy ki lopta el a drágakövet? Előző nap Leonard Handleman megjegyezte: - Öregem, ha nekem volna egy hatalmas zafirom, rögvest felhagynék a csemegeüzlettel. Hátborzongató eset - Lelőttem a férjemet - zokogta Cynthia Freem, miközben a jól megtermett férfi fölé hajolt a hóban. - Hogy történt? - kérdezte Ford főfelügyelő egyenesen a lényegre térve. - Vadásztunk. Quincy szeretett vadászni, miként jómagam is. Egy pillanatra eltávolodtunk egymástól. Olyan sűrű itt a bozót. Azt hiszem, összetévesztettem egy mormotával. Tüzeltem. Későn kapcsoltam. Amikor nyúzni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy házasok vagyunk. - Hmmm - mélázott Ford főfelügyelő, és a lábnyomokat nézte a hóban. - Bizonyára kiváló lövész. Pont a szemöldöke között találta. - Nem, dehogy, ez szerencse kérdése. Az ilyesmihez éppenséggel alig konyítok valamicskét. - Értem. - Ford főfelügyelő szemrevételezte a halott ember holmiját. A zsebében egy madzagot talált, meg egy 1904-ből származó almát, valamint utasítást arra az esetre, hogy mi a teendő, ha valaki fölébred és egy örményt talál az ágyában. - Mrs. Freem, ez volt a férje első vadászbalesete? - Hogyne, az első végzetes kimenetelű. Habár egyszer, a kanadai Sziklás-hegységben, egy sas elragadta a születési bizonyítványát. - Viselt a férje vendéghajat? - Nem igazán. Többnyire csak magánál hordta, és kizárólag nézeteltérések alkalmával kapta elő. Miért kérdi? - Kissé bogarasnak tűnik. - Az is volt. - Ezért gyilkolta meg? Honnét tudta Ford, hogy nem baleset történt? Egy Quincy Freemhez hasonló tapasztalt vadász sohasem indult volna szarvasvadászatra alsóneműben. Lényegében az történt, hogy Mrs. Freem odahaza etyepetyélés közben agyonverte, aztán megpróbált úgy tenni, mintha vadászat közben érte volna baleset, ezért rángatta ki a tetemet az erdőbe s helyezte el a Természetbarátok Lapjá-t a közelében. Siettében

azonban elfelejtette felöltöztetni. Hogy a férfi miért akart alsóneműben etyepetyélni, azt továbbra is homály fedi. Bizarr gyermekrablás Kermit Kroll kissé kiéhezve betántorgott a szülői ház nappalijába, ahol Ford főfelügyelő társaságában izgatottan várták. - Kösz, fater, hogy kifizettétek a váltságdíjat mondta. - Nem hittem, hogy valaha élve kikerülök onnét. - Mesélje el, hogyan történt - mondta Ford főfelugyelő. - Épp a belvárosba mentem, hogy kitisztíttassam a kalapomat, mikor mellém húzott egy kocsi, és kiszólt két férfi, hogy nem akarnék-e megnézni egy lovat, amelyik végig tudja mondani Abraham Lincoln Gettysburgi Beszédét. De még mennyire, feleltem. Mire észbe kaptam, már nyomták is a kloroformot a képembe, s mire magamhoz tértem, bekötözött szemmel egy székhez voltam láncolva. Ford főfelügyelő tanulmányozta a váltságdíjat kérő levelet. "Drága papa és mama, hagyjatok egy zsákban ötvenezer dollárt a Decatur Street-i híd alatt. Ha a Decatur Streeten nincs híd, sürgősen építsetek egyet. Jól bánnak velem, jó a koszt, kvártély, habár tegnap este a kagyló pékné módra odakozmált. Küldjétek a pénzt mielőbb, mert ha nem jelentkeztek hamarosan, az a tag, aki most az ágyamat veti meg mindennap, meg fog fojtani. Csókol Kermit. Utóirat: Ez nem vicc. Mellékelten küldök egy viccet, hogy lássátok a különbséget." - Van valami elképzelése, hogy hol tartották fogva? - Nincs, de valami fura zajt hallottam az ablak alatt. - Fura zajt? - Igen. Tudja, a hering csinál ilyen lármát, ha becsapják. - Hmm - tűnődött Ford főfelügyelő. - És végül hogyan sikerült megszöknie? - Azt mondtam nekik, hogy ki akarok menni a futballmeccsre, de csak egy jegyem van. Mondták hogy oké, de nem szabad levennem a kötést a szememről, és meg kell ígérnem, hogy legkésőbb éjfélre visszajövök. Beleegyeztem, de a harmadik negyedben a Medvék akkora előnyre tettek szert, hogy otthagytam az egészet, és hazajöttem. - Nagyon érdekes - jegyezte meg Ford főfelügyelő, - Most legalább tudom, hogy az egész gyermekrablás humbug. Maga is összejátszhatott velük, és a pénzen megosztoztak. Honnét tudta Ford felügyelő? Igaz ugyan, hogy Kermit Kroll a szüleivel élt, de azok nyolcvanesztendősek voltak, ő maga pedig hatvan. Valamirevaló gyermekrablók soha el nem rabolnának egy hatvanéves gyermeket, az ilyesminek nincs is sok teteje. Dezsényi Katalin fordítása IRODALOMÓRA HALADÓKNAK Kérdezd csak meg az átlagembert, hogy ki írta a Hamlet, a Romeo és Júlia, a Lear király és az Othello című darabokat, és szinte biztosra veheted, hogy az esetek többségében ez lesz a felelet: "Az Avon-parti Stratford halhatatlan bárdja." De ha megkérded, ki a szerzője a Shakespeare-i szonetteknek, csak figyeld, hogy kapsz-e rá valami épkézláb feleletet. Namármost, ha bizonyos irodalmi detektíveknek adod fel ugyanezeket a kérdéseket, akik az évek során imitt-amott felütik a fejüket, meg ne lepődj, ha ilyesféle válaszokat kapsz: Sir Francis Bacon, Ben Jonson, Erzsébet királynő, vagy akár a Demográfiai Hullám. Nemrégiben a kezembe került ezeknek az elméleteknek könyv alakban megjelent fejtegetése, mely bebizonyítja, hogy Shakespeare műveinek valójában Christopher Marlowe volt a szerzője. A könyv igen meggyőző, s mire elolvastam, már abban sem voltam biztos, hogy Shakespeare volt-e Marlowe, avagy Marlowe volt Shakespeare. Azt azonban bevallom, hogy készpénzt egyiküknek sem adtam volna a kezébe, és hogy mindkettejük műveit szeretem.

Namármost, a fent említett elméletet tartva szem előtt, első kérdésem a következő: ha Shakespeare műveit Marlowe írta, akkor ki írta Marlowe műveit? Erre a kérdésre a választ abból a tényből merítjük, hogy Shakespeare egy Anne Hathaway nevű nő férje volt. Ez tény. Az új elmélet szerint azonban Marlowe volt Anne Hathaway férje, ami viszont igen nagy szomorúsággal töltötte el Shakespeare-t, ugyanis nem eresztették be a házba. Egy végzetes napon azonban szörnyű dulakodás támadt amiatt, hogy ki a soron következő a péknél, és Marlowe-t meggyilkolták, avagy álruhában elragadták a helyszínről, hogy ezáltal az eretnekség vádját elkerüljék, amely szörnyű vétséget vagy halállal vagy elragadással, esetleg mindkettővel büntették. Ez volt az a pillanat, amikor Marlowe ifjú felesége tollat ragadott, és tovább írta a darabokat és szonetteket, melyeket mind a mai napig kiválóan ismerünk és nagy ívben elkerülünk. De hadd világítsam meg a dolgot közelebbről. Köztudott, hogy Shakespeare (Marlowe) témáit a klasszikusoktól (modernektől) kölcsönözte, mikor azonban elérkezett az ideje, hogy témáit visszaszolgáltassa a klasszikusoknak, kiderült, hogy mindet elhasználta, s ezért arra kényszerült, hogy William Bard álnéven (innen a kifejezés: halhatatlan bárd) elmeneküljön az országból, s ily módon elkerülje az adósok börtönét (innen a kifejezés: adósok börtöne). És itt lép be a képbe Sir Francis Bacon. Bacon korabeli újító volt, aki a hűtési folyamat kidolgozásán fáradozott. A monda szerint halálát is az okozta, hogy megpróbált lehűtni egy csirkét. Bizonyára a csirke hűtött először. Bacon, abbeli igyekezetében, hogy elrejtse Marlowe-t Shakespeare elől, nehogy kiderüljön, hogy egy és ugyanazon személyről van szó, fölvette az Alexander Pope írói álnevet, aki valójában nem volt más, mint Sándor pápa, a római katolikus egyház feje, aki az idő tájt száműzetésben tartózkodott, mivel a longobárdok (innen a "halhatatlan bárd" elnevezés) - az egyik utolsó nomád törzs - elözönlötték Itáliát, és még évekkel azelőtt elgaloppozott Londonba, ahol Raleigh várta a halált a Torony nevű toronyban. A rejtélyt csak fokozza, hogy ezenközben Ben Jonson áltemetést rendez Marlowe-nak; egy középszerű költőt vesz rá, hogy foglalja el a helyét a temetés időtartamára. Ben Jonson nem tévesztendő össze Samuel Johnsonnal. Ő volt Samuel Johnson. Nem pedig Samuel Johnson. Samuel Johnson Samuel Pepys volt. Pepys pedig valójában nem volt más, mint Raleigh, aki megszökött a Torony nevű toronyból, és John Milton álnéven megírta az Elveszett paradicsomot. A Milton nevű költő vaksága miatt betévedt a toronyba, ahol is Jonathan Swift néven fölakasztották. Mindez rögtön áttekinthetőbbé válik, ha figyelembe veszszük, hogy George Eliot nő volt. Továbblépve megállapíthatjuk, hogy a Lear király nem Shakespeare színműve, hanem Chaucer vígjátéka, mely eredetileg "Vagynak még hibák" címmel jelent meg, és kulcsmű, amennyiben megtudhatjuk belőle, hogy aki az Erzsébet-korban (lásd Elizabeth Barrett Browning) meggyilkolta Marlowe-t, az nem más, mint egy Old Vic nevű vénember. Old Vic a későbbiekben Victor Hugo néven vált ismertté, ő írta A párizsi Nostradamus című regényt, melyről több irodalomszakon hallgató úgy véli, főbb pontjaiban azonos a Coriolanus-szal (minőség szavatolva). Ezek után eltűnődhetünk, nem ezt figurázta-e ki Lewis Carroll az Alice Csodaországban című művében. Április Bolondja volna Shakespeare, a Részeg Kefekötő Marlowe és a Mormota Bacon - vagy a Részeg Kefekötő Bacon és Április Bolondja Marlowe – vagy Carroll Bacon és a Mormota Marlowe - vagy Alice volna Shakespeare - vagy Bacon - vagy Carroll volna a Részeg Kefekötő. Nagy kár, hogy Carroll meghalt, s ezért a kérdés nem tisztázható. Vagy hogy Bacon meghalt. Vagy Marlowe. Vagy Shakespeare. Egy biztos, jobb, ha az ember költözéskor bejelenti a főpostán a címváltozást. Már amennyiben nem fütyül az utókorra. Dezsényi Katalin fordítása HA AZ IMPRESSZIONISTÁK FOGORVOSOK LETTEK VOLNA

(VÉRMÉRSÉKLET-ÁTÜLTETÉST VIZSGÁLÓ ELMESZÜLEMÉNY) Kedves Theo! Hát soha nem bánik már rendesen velem az élet? Tönkretesz a kétségbeesés! A fejem zakatol! Mrs. Sol Schwimmer beperelt, mert olyan hidat csináltam neki, amilyet képzeltem, és nem olyat, ami illik abba a lehetetlen szájába! Így igaz! Nem dolgozhatok rendelésre, mint holmi egyszerű iparos! Úgy határoztam, hogy a hídja hatalmas lesz és hullámzó, vad, minden irányba ágaskodó, tűznyelvszerű fogakkal! Most teljesen odáig van, mert nem illik a szájába! Olyan burzsoá és ostoba, hogy legszívesebben agyoncsapnám! Megpróbáltam erőszakkal bepásszintani a protézist, de úgy kiáll, mint egy feldíszített csillár. Szerintem akkor is gyönyörű. Azt állítja, nem tud rágni! Mit érdekel engem, hogy tud-e rágni vagy sem! Theo, ezt nem bírom soká! Kérdeztem Cézanne-t, hogy megosztaná-e velem a rendelőt, de ő öreg és rozoga, már nem tudja a műszereket tartani, kénytelen a csuklójához erősíteni őket, de különben is távol áll tőle az alaposság, és ha egyszer beszabadul egy szájba, több fogat ver ki, mint ahányat megment. Mit tegyek? Vincent Kedves Theo! néhány fogröntgent csináltam a héten, és szerintem jók lettek. Degas is látta őket, de azt mondja, rossz a kompozíció. Az összes lyuk a bal alsó ötös-hatoson csoportosul. Hiába magyaráztam neki, hogy Mrs. Slotkin szája ilyen, meg sem hallgatott! Azt mondja, rondák a képkeretek, a mahagóni ormótlan. Miután elment, miszlikre szaggattam a felvételeket! S mintha még ez sem lett volna elég, megpróbáltam gyökérkezelni Mrs. Wilma Zardis fogait, de félúton elfogott a csüggedés. Ráébredtem, hogy én nem is gyökérkezelést akartam alkalmazni! Elöntött a hő, és elszédültem. Kirohantam a rendelőből a szabadba, hogy lélegzethez jussak. Napokig eszméletlen voltam, és a tengerparton tértem magamhoz. Amikor hazaértem, a nő még mindig a székben ült. Kötelességtudatból befejeztem a száját, de nem vitt rá a lélek, hogy szignáljam. Vincent Kedves Theo! Már megint pénzre van szükségem. Sejtem, mekkora terhet jelentek számodra, de ki máshoz fordulhatnék? Pénz kell az anyagokhoz! Most csaknem kizárólag fogselyemmel dolgozom, menet közben improvizálok, és az eredmények roppant izgalmasak! Teremtőm! Egy fillérem sincs novokainra! Ma kihúztam egy fogat, és a beteget úgy kellett elérzéstelenítenem, hogy Dreisert olvastam fel neki. Segíts! Vincent Kedves Theo! Ugy határoztam, hogy megosztom a rendelőmet Gauguinnel. Kiváló fogász, hídmunkára specializálódott, és látszólag kedvel. Nagyon hízelgően nyilatkozott Mr. Jay Greenglasson végzett munkámról. Talán emlékszel, az alsó hetesét tömtem be, azután megutáltam a tömést és megpróbáltam eltávolítani. Greenglass hajthatatlan volt, és perre vitte az ügyet. Felmerült a tulajdonjog kérdése, és az ügyvédem tanácsára bölcsen az egész fogat pereltem, végül kiegyeztünk a tömésben. Egyébiránt valaki meglátta, hogy ott hever a rendelő sarkában, és ki akarja állítani! Már retrospektívről is beszélnek! Vincent Kedves Theo! Azt hiszem, hiba volt megosztani a rendelőt Gauguinnel. Nyugtalan fickó. Vedeli a szájvizet. Amikor ezért felelősségre vontam, dühödten letépte a falról a szájsebészi diplomámat. Egy

nyugodtabb pillanatában rávettem, próbáljunk a szabadban fogat tömni, és így azután egy zölddel és arannyal keretezett réten dolgoztunk. Ő koronákat tett fel egy bizonyos Miss Angela Tonnatónak, én meg ideiglenes tömést készítettem Mr. Louis Kaufmann-nak. Képzeld, együtt dolgoztunk a szabadban! A napfényben vakítottak a fehér fogsorok! Azután megélénkült a szél, és befújta Mr. Kaufmann parókáját a bokorba. Ő utánairamodott, és a földre lökte Gauguin szerszámait. Gauguin engem hibáztatott, és meg akart ütni, de véletlenül Mr. Kaufmannt lökte meg, aki rátottyant a nagy fordulatszámú fúrógépre. Mr. Kaufmann elsüvített mellettem, és magával rántotta Miss Tonnatót is. A végeredmény, Theo, az, hogy Rifkin, Rifkin, Rifkin és Meltzer lefoglalta minden jövedelmemet. Küldj, amennyit csak tudsz! Vincent Kedves Theo! Toulouse-Lautrec a világ legszomorúbb embere. Leghőbb vágya, hogy híres fogorvos legyen, és van is hozzá tehetsége, de nagyon alacsony, nem éri fel a betegek száját, és büszke ahhoz, hogy felálljon valamire. Égnek emelt karral tétován tapogat az emberek szája körül, és tegnap Mrs. Fitelsonnak a foga helyett az állára tette a koronát. Eközben régi barátom, Monet, csupán nagyon nagy szájakban hajlandó dolgozni, és Seurat, aki meglehetősen szeszélyes, olyan módszert fejlesztett ki, hogy egyenként tisztogatja a fogakat, míg fel nem épít - az ő szavaival "egy teljesen üde szájat". Van benne építészi alaposság, de fogászi munka ez? Vincent Kedves Theo! Szerelmes vagyok. A múlt héten bejött Claire Memling egy fogkőkezelésre. (Írtam neki egy lapot, hogy már fél éve nem volt fogtisztításon, holott csak négy napja.) Theo, megőrjít ez a lány! Megvadulok a vágytól! A harapása! Életemben nem láttam ilyen harapást! Tökéletesen összeillik a fogsora! Nem úgy, mint Mrs. Itkiné, akinek két és fél centivel kijjebb áll az alsó fogsora, mint a felső, és ettől olyan a harapása, mint egy farkasemberé. Nem! Claire fogai tökéletesen záródnak és összeillenek. És amikor ez megtörténik, az ember tudja, hogy van Isten! De mégsem túl tökéletes. Nem olyan hibátlan, hogy érdektelen legyen. Van egy kis hézag az alsó kilencese és tizenegyese között. A tízesét kamaszkorában veszítette el. Hirtelen, minden előzmény nélkül kilyukadt. Könnyen eltávolították (igazság szerint beszéd közben kihullott), és soha nem pótolták. -- Semmi sem pótolhatja az alsó tízesemet- mondta. - Több volt egy fognál, az egész addigi életem volt. Ahogy idősebb lett, egyre ritkábban került szóba az a fog, és szerintem nekem is csak azért hajlandó beszélni róla, mert bízik bennem. Ó, Theo, szeretem őti Ma belenéztem a szájába, és úgy éreztem magam, mintha megint ideges, fiatal medikus volnék - tamponokat és tükröket ejtettem bele. Később átkaroltam, és megmutattam neki, hogyan kell szakszerűen kefélni. Ez az arany os kis mafla mostanáig mozdulatlanul tartotta a kezében a fogkefét, és a fejét ingatta ideoda. Jövő csütörtökön elérzéstelenítem, és megkérem, legyen a feleségem. Vincent Kedves Theo! Gauguinnel megint veszekedtünk, és ő elutazott Tahitira! Éppen fogat hízott, amikor megzavartam. A térde Mr. Nat Feldman mellkasán volt, a fogó meg a férfi jobb felső bölcsességfogán. A szokásos tusakodás folyt, amikor szerencsétlenségemre beléptem és megkérdeztem Gauguintől, nem látta-e a nemezkalapomat. A megzavart Gauguin elengedte a fogat, a lankadást kihasználva Feldman felpattant a székből és kivágtatott a rendelőből. Gauguin eszeveszett tombolásba kezdett! Tíz álló percig a röntgengép alá tartotta a fejemet, és órák múlva sem tudtam mindkét szememmel egyszerre pislogni. Most magányos vagyok. Vincent

Kedves Theo! Mindennek vége! Úgy terveztem, ma nőül kérem Claire-t, ezért kicsit feszült voltam. Csodálatosan nézett ki a fehér organdi ruhájában, szalmakalapjában és sorvadó fogínyével. Amikor beült a székbe, és a szájába tettem a nyálelszívót, a szívem dörömbölt. Romantikus próbáltam lenni. Csökkentettem a fényt, és igyekeztem a beszélgetést vidám témákra terelni. Kissé mindketten el voltunk érzéstelenítve. Amikor elérkezettnek tűnt a pillanat, egyenesen a szemébe néztem, és azt mondtam: - Kérem, öblögessen! - Ő pedig nevetett! - Igen, Theo! Kinevetett, majd dühös lett rám! - Azt hiszi, öblögetnék egy magafajta férfinak? Rossz vicc! Erre azt mondtam: - De kérem, ne értsen félre. - Ő azt mondta: - Dehogy értem félre! Senkivel sem öblögetnék, csak egy fogszabályozó szakorvossal! Még hogy én itt öblögetnék! Takarodjék a közelemből! - És ezzel sírva kirohant! Theo! Meg akarok halni! Látom az arcom a tükörben, és szét akarom verni! Szétverni! Remélem, te jól vagy. Vincent Kedves Theo! Igen, igaz. A fül, amit a Fleishman Fivérek butikjában árulnak, az enyém. Talán ostobaság volt, de múlt vasárnap születésnapi ajándékot akartam Claire-nek küldeni, és minden üzlet zárva volt. Hát igen. Néha azt kívánom, bárcsak hallgattam volna apára, és lettem volna festő. Nem izgalmas, de legalább józan élet. Vincent László Zsófia fordítása AZ ÉN VÉDŐBESZÉDEM A világ összes híres embere közül Szókratésszel cseréltem volna a legszívesebben. Nemcsak azért, mert nagy gondolkodó volt, hiszen köztudottan nekem is volt már egy-két mély felismerésem, bár az én gondolataim jobbára egy svéd légikisasszony és holmi jegygyűrűk körül keringenek. Nem, ezt a minden görögök legbölcsebbikét a halállal szemben tanúsított bátorsága teszi számomra vonzóvá. Elhatározta, hogy nem tagadja meg elveit, inkább életét áldozva bizonyítja be igazát. Jómagam csöppet sem vagyok ilyen halálmegvető, ha valami váratlan zajt hallok - ha valaki egy kicsit energikusabban lép bele a fékbe -, azonnal a karjába vetem magam annak, akivel éppen társalgok. Szókratész bátor halálával jelentést adott az életének - hát ilyesmiről az én esetemben szó sem lehet, habár némi jelentősége az én életemnek is van, az adóhivatal számára. Bevallom, többször beleképzeltem magamat ennek a nagy gondolkodónak a legfelső hámrétegébe, de valahányszor megteszem, rögtön elszundítok, és a következő rémálom kezd gyötörni: Színhely a börtöncellám. Rendszerint magamban üldögélek, s a racionális gondolkodás valamely mélyenszántó problémáján elmélkedem, mint például: műalkotásnak nevezheti-e egy objektum, amely ugyanakkor kályhapucolásra is használható? S ekkor megjelenik nálam Agathon és Szimmiasz AGATHON Ó, drága barátom, te bölcs öreg. Hogy telnek fogságod napjai? ALLEN Minek is beszélünk fogságról, Agathon? Béklyóba verni csak a testet lehet. Szellemem szabadon szárnyal, a négy fal gúzsba nem kötheti, s ezért igaz hitemre kérdem, létezik-e fogság egyáltalában? AGATHON És mi van akkor, ha sétálni támad kedved? ALLEN Jó kérdés. Nem mehetek. Mindhárman klasszikus pózban ülünk, akár egy fríz. Végre Agathon szólal meg AGATHON Tartok tőle, hogy rossz hírt hozok. Kimondták rád a halálos ítéletet. ALLEN Nagy szomorúsággal tölt el, hogy vitára adtam okot a szenátusban. AGATHON Vita nem volt. Egyhangú szavazás.

ALLEN Valóban? AGATHON Méghozzá titkos. ALLEN Hm. Ennél valamivel több támogatást reméltem. SZIMMIASZ A szenátus dühös rád az utópikus állammal kapcsolatos nézeteidért. ALLEN Gondolom, hiba volt, hogy filozófus-királyt javasoltam. SZIMMIASZ Meg hogy közben folyton magadra mutogattál, és a torkodat köszörülted. ALLEN S én mégsem tartom gonosznak azokat, akik ellenemre törnek. AGATHON Én sem. ALLEN Öö... egen... hisz mi más volna a gonosz, mint a mértéken felüli jó. AGATHON Hogyhogy? ALLEN Nézzük a következőképpen. Ha valaki elénekel egy szép kis dalt, az nagyszerű. Ha kettőt-hármat énekel, az embernek megfájdul a feje. AGATHON Így igaz. ALLEN És ha rázendít úgy az ötödik-hatodikra, akkor legszívesebben ronggyal tömködnéd be a száját. AGATHON Bizony így van. ALLEN Mikor akarják végrehajtani az ítéletet? AGATHON Hány óra is van? ALLEN Mi? Hogy ma? AGATHON Szükségük van a cellára. ALLEN Legyen hát! Vegyék csak el az életemet. Hadd tudja meg az utókor, hogy inkább a halálba mentem, semhogy feladjam az igazságról és szabad vizsgálódásról vallott nézeteimet. Ne hullajtsd könnyed, Agathon! ACATHON Hullajtja a fene. Allergiás vagyok. ALLEN Hisz a szellem embere számára a halál nem vég, hanem a kezdet. SZIMMIASZ Hogyhogy? ALLEN Figyelj rám egy percig. SZIMMIASZ Csak nyugodtan. ALLEN Ugyebár, Szimmiasz, az ember születése előtt nem létezik. SZIMMIASZ Így igaz. ALLEN És a halála után sem. SZIMMIASZ Helybenhagyom. ALLEN Hmmm. SZIMMIASZ Tehát? ALLEN Várj egy percet. Egy kicsit összezavarodtam. Tudod, állandóan báránysültet adnak, és mindig rágós. SZIMMIASZ Az emberek többnyire azt tartják, hogy a halál mindennek a vége. Következésképp rettegnek tőle. ALLEN A halál a nemlét állapota. Ami nincs, az nem létezik. Tehát a halál nem létezik. Csak az igazság létezik. Az igazság és a szépség. A kettő egymással felcserélhető, de egymás aspektusai... Öö... mégis, melyik halálnem határoztatott el a számomra? AGATHON A gyilkos bürök. ALLEN (elképedten) Bürök? AGATHON Tudod, az a fekete folyadék, amelyik a márványasztalodat is kimarta. ALLEN Valóban? AGATHON Egy pohárkával csupán. De készenlétben tartanak egy másik kupával, ha netán kilöttyenne. ALLEN Fájdalommal jár-e vajon? AGATHON Az a kérésük, ha lehetséges, ne rendezz nagy jelenetet. Zavarná a többi foglyot. ALLEN Hmm...

AGATHON Én megmondtam nekik, hogy te előbb halsz meg emelt fővel, semmint hogy megtagadd az elveidet. ALLEN Helyes, helyes... öö... esetleg száműzetésről szó sem esett? AGATHON A száműzetésekkel még tavaly leálltak. Sok az adminisztráció. ALLEN Egen... (Zaklatott, gondterhelt, de igyekszik megőrizni önuralmát) Én... öö... hát... és egyébiránt mi újság? AGATHON A minap összefutottam Izoszkelésszel. Van valami szenzációs elgondolása egy új háromszögre. ALLEN Helyes... helyes... (Hirtelen kiesik a hős szerepéból)Te, ide hallgass, játsszunk nyílt kártyákkal. Én nem akarok meghalni! Ahhoz még fiatal vagyok! AGATHON De hisz itt a ragyogó alkalom, hogy végre meghalhass az igazságért! ALLEN Nézd, ne érts félre. Nekem mindenem az igazság. Másrészt viszont jövő héten ebédre vagyok hivatalos Spártában, és kínos lenne lemondani. Arról nem is beszélve, hogy én vagyok a soros házigazda. Ismered ezeket a spártaiakat, képesek csip-csup dolgokért fegyvert ragadni. SZIMMIASZ Gyáva volna a legbölcsebb filozófusunk? ALLEN Gyáva nem vagyok, csak éppen hős sem. Valahol a kettő között. SZIMMIASZ Egy csúszó-mászó féreg. ALLEN Valami olyasmi. AGATHON De hiszen te bizonyítottad be, hogy a halál nem is létezik. ALLEN Ugyan, én már annyi mindent bebizonyítottam. Ebből élek. Teóriák, aprócska megfigyelések. Hellyel-közzel egy pajkos megjegyzés. Néhanapján egy aranyköpés. Még mindig jobb, mint olajbogyót szüretelni. De azért ne ragadtassuk el magunkat. AGATHON De hiszen annyiszor bebizonyítottad, hogy a lélek halhatatlan! ALLEN Az hát! Elméletben. Tudod, így áll a dolog a filozófiával - mihelyt kilépsz az iskolából, mindjárt nem működik. SZIMMIASZ És az örök "formák"? Azt mondtad, mindig minden létezett és fog is létezni. ALLEN Leginkább a nehéz tárgyakra gondoltam. Egy emlékműre, miegymás. Az emberekkel másként áll a dolog. ACATHON És mit össze nem hordtál, hogy a halál nem más, mint álom! ALLEN Igen, igen, csak éppen az a különbség, hogy ha meghaltál, és valaki elkiáltja magát, hogy "Ébresztő, kész a reggeli!", akkor sokkal nehezebben találod meg a papucsodat. A hóhér érkezik egy pohárka bürökkel. Arcvonásai erősen emlékeztetnek Spike Milliganre, az ír komikus színészre HÓHÉR Hát itt volnánk. Hová lesz a méreg? AGATHON (rám mutat) Oda. ALLEN Hű, mekkora pohár. Szabad ennek így gőzölögnie? HÓHÉR Igen. És idd ki fenékig, mert már többször megesett, hogy a java az alján maradt. ALLEN (ezen a ponton rendszerint teljességgel másként viselkedem, mint Szókratész; állítólag sikoltozom álmomban) Nem - nem akarom! Nem akarok meghalni! Segítség! Ne! Könyörgök! A hóhér ekkor felém nyújtja a bugyborékoló italt, szégyenletes rimánkodásom hiábavalónak bizonyul, úgy látszik, hogy minden elveszett. Ekkor azonban, valami mély létfenntartási ösztön sugallatára, az álom jóra fordul, s hírnök jó HÍRNÖK Megállj! A szenátus szavazást rendelt el! A vádakat elejtették. Érdemeidet újra elismerték, és elhatározták, hogy inkább kitüntetésben részesítenek.

ALLEN Na végre! Csakhogy észre tértek! Szabad vagyok! Szabad! És még ki is tüntetnek! Mozgás, Agathon és Szimmiasz, kapjátok össze a holmimat. Mennem kell. Praxitelész biztos jókor reggel hozzá akar fogni a mellszobromhoz. Mielőtt azonban indulnék, még mondok egy kis példabeszédet. SZIMMIASZ Nahát, ez aztán a fordulat. Tudják ezek vajon, hogy mit művelnek? ALLEN Emberek élnek egy sötét barlangban. Nem is tudják, hogy odakinn süt a nap. Mindössze annyi fény van, amennyit az a néhány szál pislákoló gyertya nyújt, amellyel világítanak maguknak. AGATHON És honnét veszik a gyertyát? ALLEN Hát, tegyük fel, hogy van nekik. AGATHON Barlangban élnek és gyertyájuk van. Nem stimmel. ALLEN Mi lenne, ha kivételesen nem kötözködnél? AGATHON Oké, oké, térjünk a lényegre. ALLEN Aztán egy szép napon az egyik barlanglakó valahogy kikeveredik a barlangból és megpillantja a kinti világot. SZIMMIASZ Teljes megvilágításban. ALLEN Pontosan. Teljes megvilágításban. AGATHON Mikor megpróbálja elmondani a többieknek, azok nem hisznek neki. ALLEN Á, dehogy. Nem mondja el a többieknek. AGATHON Nem-e? ALLEN Nem, hanem hentesüzletet nyit, feleségül vesz egy táncosnőt, és agyvérzésben hal meg negyvenkét esztendős korában. Ekkor megragadnak és a bürköt belém kényszerítik. Ilyenkor rendszerint fölébredek, dől rólam a veríték, és csak két-három lágy tojás és egy jókora adag füstölt lazac hatására vagyok képes megnyugodni Dezsényi Katalin fordítása A KUGELMASS-EPIZÓD Kugelmass, a City College bölcsészprofesszora, másodszor élt boldogtalan házasságban. Daphne egy unalomzsák volt. Kugelmassnak volt ezenkívül két bugyuta gyereke első feleségétől, Flótól, és nyakig úszott a feleség- meg gyermektartásban. - Honnan tudhattam, hogy ilyen rosszul sül el? - nyögte Kugelmass egy nap a pszichoanalitikusának. Daphne sokat ígérő volt. Ki gondolta, hogy úgy felfújódik, mint egy strandlabda? Mellesleg volt egypár fillérje, ami, persze nem elegendő ok a házasságra, de nem is árt. Ért engem? Kugelmass kopasz volt, és szőrös, mint a medve, de volt lelke. - Muszáj fölszednem egy új nőt - folytatta. - Szükségem van szerelmi viszonyra. Lehet, hogy nem úgy nézek ki, de olyan férfi vagyok, akinek románcra van szüksége. Szükségem van a gyengédségre, szükségem van a flörtre. Én már nem leszek fiatalabb, azért amíg nem késő, szerelmeskedni akarok Velencében, vicceket mesélni a Huszonegyesben, szemérmes pillantásokat váltani vörös bor mellett, gyertyafénynél. Ért engem? Mandel doktor megmozdult a széken, és azt mondta: - Egy szerelmi viszony semmit sem old meg. Maga ábrándokat kerget. A problémái sokkal mélyebben gyökereznek. - A viszony persze legyen diszkrét - folytatta Kugelmass. - Még egy válást nem engedhetek meg magamnak. Daphne alaposan megvágna. - Mr. Kugelmass. . . - De a City College-ból senki sem jöhet szóba, mert Daphne is ott dolgozik. Nem mintha lenne igazán jó bőr a fakultáson, bár némelyik lányhallgató... - Mr. Kugelmass. . .

- Segítsen rajtam. Éjszaka azt álmodtam, hogy egy réten szökdécselek, kezemben kirándulókosár, rajta felirat: "Választási lehetőségek." Később láttam, hogy lyukas a kosár. - Mr. Kugelmass, a legrosszabb, ha dramatizálja a dolgot. Itt egyszerűen ki kell fejeznie az érzéseit, aztán együtt kielemezzük őket. Elég régóta kezelteti magát, tudhatja, hogy nincs olyan kúra, amely egyik napról a másikra gyógyít. Végtére is, én pszichoanalitikus vagyok, nem varázsló. - Akkor talán varázslóra van szükségem - mondta Kugelmass, és felállt. Ezzel abba is hagyta a kezelést... Néhány hét múlva Kugelmass és Daphne, mint két régi bútordarab, rosszkedvűen gubbasztott este a lakásban, amikor megszólalt a telefon. - Majd én felveszem -- mondta Kugelmass. - Halló. - Kugelmass? - szólt egy hang. Kugelmass, itt Persky beszél. - Kicsoda? - Persky. Vagy mondjam azt, a Nagy Persky? - Tessék? - Úgy hallom, tűvé teszi a várost egy varázslóért, aki némi egzotikumot hozna az életébe. Igen vagy nem? - Pssz - suttogta Kugelmass. - Ne tegye le a kagylót. Honnan beszél, Persky? Másnap kora délután Kugelmass felmászott egy lerobbant bérház harmadik emeletére, Brooklyn Bushwick negyedében. A sötét lépcsőházban vakoskodva megtalálta a keresett ajtót, és megnyomta a csengőt. Meg fogom én ezt bánni, gondolta. Másodpercek múlva alacsony, sovány, viaszszínű férfi üdvözölte. - Maga a Nagy Persky? - kérdezte Kugelmass. - Az. Akar egy teát? - Nem, én románcot akarok. Zenét akarok. Szerelmet és szépséget akarok. - Teát nem? Na jó, üljön le. Persky bement a másik szobába, és Kugelmass hallotta, hogy dobozokat meg bútorokat tologat. Amikor előkerült, nyikorgó görkorcsolyakerekekre szerelt hatalmas tárgyat tolt maga előtt. A tetejéről levett néhány ócska selyem zsebkendőt, és lefújta róla a port. Vacak, csúnyán lakkozott kínai szekrény volt. - Persky - mondta Kugelmass -, miben mesterkedik? - Figyeljen ide - mondta Persky. - Ez egy remek modell. Tavaly kreáltattam, de a megrendelő csődbe ment, és nem vette át. Másszon be a szekrénybe. - Hogy teleszurkálja kardokkal vagy hasonlókkal? - Lát itt valahol kardokat? Kugelmass fintorgott, és dohogva bemászott a szekrénybe. Észrevette, hogy az orra előtt, a nyers farost lemezekre ragasztva néhány ronda strassz éktelenkedik. - Ha ez valami vicc. . . - kezdte. - Még hogy vicc. A következőkről van szó. Ha bármilyen regényt dobok maga elé a szekrénybe, majd az ajtaját becsukom, és hármat koppintok rá, ott találja fagát a regényben. Kugelmass hitetlenkedő grimaszt vágott. - Ez szentírás - mondta Persky. - Esküszöm. Persze más is lehet, nemcsak regény. Novella, színdarab, költemény. Bármelyik nővel találkozhat, akit a világ legjobb írói alkottak. Bárkivel, akiről álmodott. Azt csinál a legjobb csajjal, amit csak akar. Amikor elég volt, csak kiált egyet, és teszek róla, hogy egy másodperc töredéke alatt visszakerüljön ide. - Persky, nem jár maga ideggondozóba? - Mondom magának, sima ügy - mondta Persky. Kugelmass továbbra is kételkedett. - Csak nem akarja bebeszélni nekem, hogy ez az ócska, barkácsolt skatulya elröpít a világirodalom kellős közepébe? - Egy húszasért. Kugelmass a pénztárcájáért nyúlt. - Akkor hiszem, ha látom - jegyezte meg. Persky a nadrágzsebébe gyűrte a pénzt, és a könyvespolc felé fordult.

- Tehát kivel óhajt találkozni? Carrie drágámmal? Hester Prynne-nel? Opheliával? A szép Ramonával Saul Bellow-tól? Netán Hippolyta amazonkirálynővel? Bár az egy magakorú férfinak nagy strapa lenne. - Franciát. Egy francia nővel akarok viszonyt. - Nanával? - És azért még fizessek is?! - Mit szólna Natasához a Háború és béké-ből? - Mondom, hogy francia kell. Lehet esetleg Emma Bovary? Ő nagyjából megfelelne. - Megkapja, Kugelmass. Üvöltsön egyet, ha elege van belőle. - Persky a szekrénybe hajította Flaubert regényének egy olcsó kiadását. - Biztos benne, hogy veszélytelen? - kérdezte Kugelmass, miközben Persky már csukta a szekrényajtókat. - Veszélytelen! Mi veszélytelen ebben az őrült világban? - Persky hármat koppintott a szekrényen, majd szélesre tárta az ajtaját. Kugelmass eltűnt. Ugyanabban a pillanatban megjelent Yonville-ben, Charles és Emma Bovary hálószobájában. Gyönyörű asszony állt előtte háttal, egymagában, és fehérneműt hajtogatott. Nem hiszem el, gondolta Kugelmass a doktor ragyogó feleségét bámulva. Ez kész rejtély. Én itt vagyok. Ez meg ő. Emma meglepve fordult hátra. - Egek, hogy megijesztett - mondta. - Kicsoda ön? Ugyanolyan jó angol fordításban beszélt, mint az olcsó kiadás. Félelmetes, gondolta a férfi. Majd miután felfogta, hogy hozzá szóltak, azt mondta: Bocsásson meg. Sidney Kugelmass vagyok. A City College-ból. Bölcsészprofesszor. City College, New York. Én... te jó ég! Emma Bovary kihívóan mosolygott. - Volna kedve inni valamit? Talán egy pohárka bort? Gyönyörű nő, gondolta Kugelmass. Mennyire elüt attól a barlanglakótól, akivel az ágyát megosztja! Hirtelen vágyat érzett, hogy a látomást a karjába vegye, és elmondja neki, ő az az asszony, akiről egész életében álmodott. - Igen, egy kis bort - mondta rekedten. - Fehéret. Nem, vöröset. Nem, fehéret. Legyen fehér. - Charles ma egész nap távol van - mondta Emma, hangja tele pajzán célzással. A bor után sétára indultak a csodálatos francia vidéken. - Mindig arról álmodtam, hogy egyszer megjelenik egy titokzatos idegen, és megszabadít az egyhangú vidéki élet szörnyűségeitől - mondta Emma, és megszorította a férfi kezét. Egy kis templom mellett haladtak el. - Nagyon tetszik a ruhája - suttogta. - Ehhez hasonlót sem láttam még errefelé. Olyan... olyan modern. - Szabadidő-ruhának hívják - mondta a férfi romantikusan. - Leértékelve vettem. - Hirtelen megcsókolta a nőt. A következő órában egy fa alatt heverésztek, egymás fülébe suttogtak, és a tekintetük is igen mély értelmű dolgokról árulkodott. Egyszer csak Kugelmass felült. Eszébe jutott, hogy Daphnéval kell találkoznia Bloomingdale-nél. - Mennem kell mondta az asszonynak. - De ne aggódjék, visszajövök. - Remélem - mondta Emma. A férfi szenvedélyesen megölelte, és visszasétáltak a házhoz. Két tenyerébe fogta Emma arcát, ismét megcsókolta, és kiáltott: - Oké, Persky! Fél négyre Bloomingdale-nél kell lennem. Pukkanás hallatszott, és Kugelmass ismét Brooklynban volt. - Na? Hazudtam? - kérdezte Persky diadalmasan. - Nézze, Persky, most éppen lekésem a Lexington sugárúti találkozómat börtönőrömmel, de mikor jöhetek újra? Holnap? - Részemről a szerencse. Csak hozza a húszast. És ne beszéljen róla senkinek. - Rendicsek. Kugelmass intett egy taxinak, és a belvárosba hajtott. Szíve vadul kalimpált. Szerelmes vagyok, gondolta, egy csodálatos titok birtokosa. Arról viszont nem volt tudomása, hogy

pontosan ebben a pillanatban az ország különböző részein a tantermekben ezt kérdezik a diákok a tanáraiktól: - Ki ez a szereplő a századik oldalon? Ez a kopasz zsidó, aki Bovarynét csókolgatja - Az egyik tanár a Dél-Dakota állambeli Sioux Falls-ban felsóhajtott, és azt gondolta: Jézusom, ezek a kölykök, a kábítószereikkel! Mi meg nem fordul az agyukban! Daphne Kugelmass a Bloomingdale fürdőszoba_ felszerelési osztályán volt, amikor Kugelmass kifulladva megérkezett. - Hol voltál? - förmedt rá. - Fél öt! - Dugó volt - mondta Kugelmass. Másnap Kugelmass újra felkereste Perskyt, és csodálatos módon perceken belül ismét Yonville-ben termett. Emma nem tudta leplezni izgalmát, amikor megjelent. Órákat töltöttek kettesben, nevetgéltek, és eltérő neveltetésükről beszélgettek. Mielőtt Kugelmass elment, szeretkeztek. - Istenem, Bovarynéval csinálom - suttogta Kugelmass magában. - Én, aki elsőéves koromban megbuktam irodalomból! Ahogy múltak a hónapok, Kugelmass gyakran meglátogatta Perskyt, és szoros, szenvedélyes viszonyt alakított ki Bovarynéval. - Ügyeljen rá, hogy mindig a százhuszadik oldal előtt kerüljek a könyvbe - mondta egy nap Kugelmass a varázslónak. - Addig kell találkoznom vele, míg össze nem akad ezzel a Rodolphe nevű alakkal. - Miért? - kérdezte Persky. - Vele nem bírná a versenyt? - Hogy bírnám? Földbirtokos, arisztokrata. Az ilyen alakoknak más dolguk sincs, mint hogy flörtöljenek és kilovagoljanak. Olyan ez a pofa, mint amilyenek a női divatlapokban láthatók. De Emma persze bukik rá. - És a férje nem gyanít semmit? - Ahhoz ostoba. Unalmas kis felcser, aki össze van zárva egy örökmozgóval. Már tízkor lefekszik, az asszony meg húzza a tánccipőjét. Na, akkor viszlát. Azzal Kugelmass újfent belépett a szekrénybe, és nyomban Yonville-ben termett, a Bovarybirtokon. Hogy vagy, cukibabám? - kérdezte Emmától.. - Ó, Kugelmass - sóhajtott Emma. - Mit kell elviselnem! Tegnap este, a vacsoránál, az uram a desszert közben elaludt. Miközben én a Maximról és a balettről áradozom, egyszerre csak horkolást hallok. - Nyugodj meg, drágám. Most már itt vagyok mondta Kugelmass, és átölelte. Ezt megérdemeltem, gondolta, mialatt orrát Emma hajába fúrva, beszívta francia parfümjének illatát. Eleget szenvedtem. Eleget fizettem a pszichoanalitikusoknak. Belefáradtam a keresésbe. Ő fiatal és kecses, én meg itt vagyok néhány oldallal Léon után, éppen Rodolphe előtt. Ha megfelelő fejezetekben bukkanok fel, nyert ügyem van. Emma természetesen ugyanolyan boldog volt, mint Kugelmass. Ki volt éhezve az élményekre, és a férfi történetei a Broadway éjszakai életéről, a száguldó autókról, Hollywoodról és a tévésztárokról lebilincselték az ifjú francia szépséget. - Mesélj még a stúdiókról! - könyörgött aznap este, amikor Kugelmass-szal Bournisien abbé temploma mellett andalogtak. - És az Oscar-díj?! - sóhajtott Emma vágyakozva. - Mit nem adnék, ha elnyerhetném. - Először is az kell, hogy jelöljenek. - Tudom. Már elmagyaráztad. De meggyőződésem, hogy van bennem tehetség. Persze egykét leckét kellene vennem. És akkor, ha volna egy jó ügynököm... - Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Beszélek Perskyvel. Aznap este, miután baj nélkül visszakerült Persky lakásába, Kugelmass felvetette, mi lenne, ha Emma látogatná meg őt a nagyvárosban. - Hadd gondolkozzam - mondta Persky. - Talán meg tudom oldani. Történtek már különösebb dolgok is. - Persze egy se jutott az eszükbe.

- Hol a pokolba mászkálsz örökké? - dörrent rá Daphne Kugelmass a férjére, amikor az késő este hazaért. Talán egy pipit tartasz magadnak valahol? - Aha, pont az a típus vagyok - mondta Kugelmass elgyötörten. - Leonard Popkinnál voltam. A szocialista lengyel mezőgazdaságról beszélgettünk. Ismered Popkint. Majd megőrül a témáért. - Egyébként is nagyon furcsán viselkedsz újabban mondta Daphne. - Szórakozott vagy. Csak el ne felejtsd apám születésnapját. Szombaton. - Ó, igen, persze - mondta Kugelmass úton a fürdőszoba felé. - Az egész családom ott lesz. Az ikrek is. És Hamish, a kuzinom. Udvariasabb is lehetnél Hamishhez. Ő kedvel téged. - Igen, az ikrek - mondta Kugelmass, és a fürdőszoba ajtaját bezárva kirekesztette a felesége hangját. Az ajtónak dőlt, és mélyet lélegzett. Néhány órán belül, mondta magában, ismét ott lesz Yonville-ben, az imádottjánál. És ezúttal, ha minden jól megy, elhozza magával Emmát. Másnap délután negyed négykor Persky újra működésbe hozta varázserejét. Kugelmass megjelent Emma előtt, mosolygósan és türelmetlenül. Néhány órát töltöttek Binet-vel Yonvilleben, utána felszálltak Bovaryék hintójába, lehunyták a szemüket, és tízig számoltak. Amikor kinyitották a szemüket, a hintó éppen a plaza Hotel mellékbejárata elé kanyarodott, ahol korábban Kugelmass optimistán lakosztályt foglalt. - Imádom! Minden olyan, amilyennek megálmodtam - mondta Emma, miközben boldogan körbecikázott a hálószobában, és az ablakból a városra pillantott. - Ott az F. A. O. Schwarz. És amott a Central Park, és melyik is a Sherry? Ja, ott van, már látom. Egyszerűen isteni. Az ágyon dobozok hevertek Halstoptól és SaintLaurent-tól. Emma kinyitotta az egyik csomagot, előhúzott belőle egy fekete bársonynadrágot, és tökéletes alakja elé tartotta. - A nadrágkosztüm Ralph Laurent-modell mondta Kugelmass. - Isteni leszel benne. Gyere, édes, adj egy puszit. - Sose voltam ilyen boldog - visongta Emma a tükör előtt. - Gyere, menjünk városnézőbe. Látni akarom a Chorus Line-t, a Guggenheim-múzeumot és azt a Jack Nicholson nevű alakot, akiről annyit mesélsz. Adják valamelyik filmjét? - Nem értem - ingatta a fejét a Stanford egyetem egyik professzora. - Először jön ez a Kugelmass nevű furcsa szereplő, és most a nő eltűnik a könyvből. Nos, a klasszikusok jellemzője, hogy ezerszer olvassa őket az ember, és mindig talál bennük valami újat. A szerelmesek boldog hétvégét töltöttek együtt. Kugelmass azt mondta Daphnénak, hogy Bostonba megy egy szimpozionra, és hétfőn jön vissza. A perceket ízlelgették Emmával; moziba mentek, a kínai negyedben vacsoráztak, két órát töltöttek egy diszkóban, és este az ágyból tévét néztek. Vasárnap délig aludtak, utána a Sohóba mentek, megbámulták a hírességeket Elaine-nél. Vasárnap este kaviárt és pezsgőt hozattak a lakosztályukba, és hajnalig beszélgettek. Reggel a taxiban, amely Persky lakása felé vitte őket, Kugelmass azt gondolta: nagyon rumlis volt, de megérte. Nem hozhatom ide gyakran, de néhanapján kellemes változatosság lesz Yonville-hez képest. Perskynél Emma bemászott a szekrénybe, gondosan elrendezte maga körül új ruhásdobozait, és gyengéden megcsókolta Kugelmasst. - Legközelebb nálam mondta, és kacsintott. Persky hármat koppintott a szekrénybe. Nem történt semmi. - Hm - mondta Persky a fejét vakarva. Újra kopogott, de sehol a varázsos hatás. - Valami elromlott motyogta. -Maga viccel, Persky! - kiáltotta Kugelmass. Hogyhogy nem működik? - Nyugi, nyugi. A szekrényben van még, Emma? - Igen. Persky újfent kopogott - ezúttal erősebben. - Persky, még mindig itt vagyok. - Tudom, kedves. Maradjon nyugton. - Persky, vissza kell küldenünk - suttogta Kugelmass. - Én nős vagyok, és három óra múlva előadást kell tartanom. Jelenleg csak körültekintő kalandokra vagyok felkészülve.

- Nem értem - dünnyögte Persky. - Pedig olyan megbízható kis trükk. De tenni nem tudott semmit. - Némi időbe telik - mondta Kugelmassnak. - Le kell bontanom. Majd később felhívom. Kugelmass betuszkolta Emmát egy taxiba, és visszavitte a Plazába. Éppen csak odaért az előadására. Egész nap a telefonon lógott, hol Perskyt hívta, hol a kedvesét. A varázsló azt mondta, hogy napokba telhet, míg megtalálja a hibát. - Milyen volt a szimpozion? - kérdezte Daphne aznap este. - Remek, remek - mondta Kugelmass, és rágyújtott a cigaretta filtere végére. - Mi bajod? Olyan ideges vagy, mint egy macska. - Én? Nevetnem kell, haha. Olvan nyugodt vagyok, mint egy nyári este. Lemegyek sétálni. - Kinyitotta az ajtót, intett egy taxinak, és a Plazába hajtatott. - Nem jó ez így - mondta Emma. - Charles-nak hiányozni fogok. - Légy türelemmel, édes - mondta Kugelmass. Sápadt volt és izzadt. Megcsókolta Emmát, a lifthez rohant, Perskyvel ordibált a Plaza halljában a telefonfülkéből, és éppen csak hazaért éjfél előtt. - Popkin szerint az árpaárak Krakkóban 1971 óta nem voltak ilyen stabilak - mondta Daphnénak, és fáradtan mosolyogva bemászott az ágyba. Így telt el az egész hét. Péntek este Kugelmass azt mondta Daphnénak, hogy egy másik szimpozionra kell mennie, ezúttal Syracuse-ba. Visszanyargalt a Plazába, de a második hétvége közel sem volt olyan, mint az első. - Vitess vissza a regénybe, vagy vegyél feleségül - mondta Emma Kugelmassnak. - Addig is állást akarok keresni, vagy leckéket venni. Nem bámulhatom egész nap a tévét. - Nagyszerű. Legalább lenne miből költenünk - mondta Kugelmass. - Testsúlyod kétszeresét fogyasztod, a szobában tálalva. - Tegnap egy Off Broadway-producerrel találkoztam a Central Parkban, és azt mondta, hogy valószínűleg be tud illeszteni a terveibe - mondta Emma. - Ki az a linkóci? - kérdezte Kugelmass. - Nem linkóci. Együttérző, kedves, aranyos fiú. Valamilyen Jeffnek hívják, és Tony-díjra esélyes. Aznap délután Kugelmass részegen jelent meg Perskynél. - Nyugi - mondta neki Persky. - Még a végén szívgörcsöt kap. - Nyugi! A pasas azt mondja nekem, nyugi. Egy kitalált alakot rejtegetek a hotelszobában, és a feleségem alighanem magánhekussal figyeltet. - Rendben, rendben. Tudjuk, hogy hol a probléma. - Persky bemászott a szekrény alá, és egy nagy csavarkulccsal ütögetni kezdett valamit. - Olyan vagyok, mint az űzött vad - folytatta Kugelmass. - Bujkálok a városban, és Emma meg én torkig vagyunk egymással. Nem is szólva a hotelszámláról, ami felér egy katonai költségvetéssel. - És én mit csináljak? Ilyen a varázslat - mondta Persky. - Minden a nüanszokon múlik. - Fenébe a nüanszokkal. Pezsgővel és kaviárral tömöm ezt a kisegeret, nem beszélve a ruhatáráról, és most ráadásul beiratkozott a Szomszéd Színházba, és sztárfotókat óhajt. Ezenfelül Fivish Kopkind profeszszor, az összehasonlító irodalomtörténet tanára, világéletében féltékeny volt rám, és most azonosított azzal a szórványosan megjelenő szereplővel a Flaubert könyvben. Azzal fenyegetőzik, hogy szól Daphnénak. Családi botrány és újabb tartásdíj fenyeget. Esetleg börtön. A Bovarynéval elkövetett félrelépésért a feleségem koldusbotra juttat. - Most mit mondjak magának? Éjt nappallá téve ezen dolgozom. Ami a szorongásait illeti, azokon nem segíthetek. Én varázsló vagyok, nem pszichoanalitikus. Vasárnap délutánra Emma bezárkózott a fürdőszobába, és nem volt hajlandó válaszolni Kugelmass könyörgésére. Kugelmass az ablakból a műjégpályát bámulta, és az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Milyen kár, hogy alacsony ez az emelet, gondolta, különben azonnal

megtenném. Talán, ha átszöknék Európába, és új életet kezdenék... Esetleg újságot árulnék, mint a vakációzó diákok... Megcsörrent a telefon. Kugelmass gépiesen a füléhez emelte a kagylót. - Hozza át - mondta Persky. - Azt hiszem, elhárítottam a zavart. Kugelmass szíve kalimpált. - Komolyan mondja? - kérdezte. - Megjavította? - Az áttétellel volt valami gubanc. - Persky, maga egy zseni. Egy perc és ott vagyunk. A szerelmesek ismét Persky lakására siettek, és Emma Bovary újra bemászott a szekrénybe a dobozaival. A csók ezúttal elmaradt. Persky becsukta az ajtókat, mélyet lélegzett, és hármat koppintott a szekrényre. Hallani lehetett a megnyugtató, pukkanó zörejeket, és amikor Persky a szekrénybe kukucskált, az már üres volt. Bovaryné visszakerült a regényébe. Kugelmass megkönnyebbülten sóhajtott, és megszorongatta a varázsló kezét. - Vége - mondta. - Tanultam a leckéből. Esküszöm, soha többet nem fogok csalni. - Ismét megszorongatta Persky kezét, és gondolatban feljegyezte magának, hogy küld neki egy nyakkendőt ajándékba. Három hét múlva, egy gyönyörű tavaszi alkonyon Perskynél csengettek. Kugelmass állt az ajtó előtt, kissé zavart arckifejezéssel. - Oké, Kugelmass - mondta a varázsló. - Most hova akar menni? - Csak még egyszer - mondta Kugelmass. - Az idő oly csodaszép, és én már nem leszek fiatalabb. Mondja olvasta Philip Rothtól a Portnoy panaszá-t? Emlékszik a Majomra? - Most huszonöt dollár egy menet, tekintettel az inflációra. De magának jár egy ingyen út, kártérítésképpen. - Rendes pasas maga - mondta Kugelmass, és maradék hajszálait fésülgetve ismét bemászott a szekrénybe. - Minden működik? - Remélem. Bár a múltkori kis üzemzavar óta nem nagyon próbáltam. - Szex és románc - mondta Kugelmass a szekrény belsejéből. - Mit végig nem csinálunk egy bájos arcért. Persky behajította a Portnoy panaszá-t, és hármat koppintott a szekrényre. Ezúttal a pukkanás helyett tompa robbanás hallatszott, amit recsegés-ropogás és szikrazuhatag követett. Persky hátrahőkölt, szívrohamot kapott és meghalt. A szekrény lángba borult, a ház leégett. Kugelmass nem volt tudatában a katasztrófának, de azért neki is megvoltak a problémái. Ugyanis nem a Portnoy panaszá-ba hajították bele, nem is valamilyen más regénybe. Egy régi tankönyvbe került, a Haladó spanyol-ba, és rohant, hogy az életét mentse a kopár, sziklás terepen, miközben a teper ("birtokolni"), egy nagydarab, szőrös, rendhagyó ige, hosszú lábain vágtatott utána. László Zsófia fordítása A DIÉTA Egy napon F. minden különösebb ok nélkül abbahagyta a diétát. Villásreggelizni tért be főnökével egy kávéházba, hogy megtárgyaljanak bizonyos ügyeket. Hogy miféle "ügyeket", azt Schnabel nem mondta meg világosan. Ugyanis előző este felhívta F.-et és azt javasolta, villásreggelizzenek együtt. - Különféle kérdésekről van szó - mondta a telefonba. - Döntést igénylő kérdésekről... Persze várhat is. Talán egy más alkalommal. - De F.-et olyan gyötrő szorongás fogta el a meghívás módja és Schnabel hangja hallatán, hogy erősködött: találkozzanak nyomban. - Villásreggelizzünk ma este - mondta. - Mindjárt éjfél - mondta Schnabel. - Nem baj - mondta F. - Hát persze be kell majd törnünk az étterembe. - Képtelenség. Nem olyan sürgős - vetette oda Schnabel és letette a kagylót. F. máris levegő után kapkodott. Mit műveltem, gondolta. Bolondot csináltam magamból Schnabel előtt. Hétfőre az egész cég tudni fogja. És ebben a hónapban már másodszor teszem magam nevetségessé.

Három héttel korábban F.-re éppen akkor nyitottak rá a fénymásoló teremben, amikor harkályosdit játszott. A hivatalban a háta mögött mindig gúnyt űztek belőle. Olykor, ha hirtelen megfordult, arasznyi távolságra harminc vagy negyven munkatársát pillantotta meg, amint éppen nyelvet öltenek rá. Lidércnyomás volt munkába menni. Hogy csak egy példát említsünk: az asztala hátul állt, távol az ablaktól, és ha némi friss levegő áramlott a sötét hivatalba, a többiek elnyelték előle, mielőtt még ő belélegezhette volna. Ha végigment az asztalok közötti folyosón, ellenséges arcok meredtek rá a nyilvántartások mögül, és kritikusan méregették. Egyszer Traub, egy pitiáner írnokocska udvariasan felé bólintott, F. visszabólintott, mire Traub egy almát vágott hozzá. Korábban Traub kapta az F.-nek ígért előléptetést, és új széket is kapott az asztalához. F. székét viszont évekkel ezelőtt ellopták, és a végtelen bürokrácia miatt úgy látszott, soha nem tud majd újat szerezni. Naphosszat állt az asztalánál, gépelés közben előregörnyedt, és ráébredt, hogy a többiek vicceket faragnak róla. Az incidenst követően F. új székért folyamodott. - Sajnálom - mondta Schnabel -, de ez ügyben a vezérhez kell fordulnia. - Igen, igen, természetesen - helyeselt F., de amikor eljött az ideje, hogy a vezér fogadja, az időpontot elhalasztották. - Ma nem fogadhatja - mondta egy titkárnő. - Bizonyos bizonytalan fogalmak fogalmazódnak, és nem fogad senkit. - Múltak a hetek, és F. ismételten igyekezett bejutni a vezérhez, de eredménytelenül. - Csupán egy széket akarok - mondta az apjának. - Nem mintha bánnám, hogy belegörbedek a munkába, de amikor pihenek és az asztalra teszem a lábam, mindig hanyatt esem. - Te moslék - mondta az apja részvétlenül. - Már rég ülhetnél, ha többre tartanának. - Nem érted?! - sikította F. - Próbáltam bejutni a vezérhez, de sohasem ér rá. És mégis, valahányszor belesek az ablakán, mindig éppen charlestonozni tanul. - A vezér sosem fog fogadni - mondta apja, és sherryt töltött magának. - Nem vesztegetheti az idejét gyenge, tehetségtelen alakokra. Ami azt illeti, úgy hallom, Richternek két széke van. Az egyiken ül, amikor dolgozik, a másikat simogatja és dudorászik neki. Richter! - gondolta F. Az ostoba kullancs, aki évekig megengedhetetlen viszonyt folytatott a polgármesternével, míg csak rajta nem csípték! Richter azelőtt a bankban dolgozott, de bizonyos hiányok merültek fel. Először sikkasztással gyanúsították, de aztán kiderült, hogy megette a pénzt. - Miért, száraztakarmány, nem? -kérdezte a rendőrségen ártatlanul. Röpült a bankból, és F. cégéhez került, ahol azt hitték, hogy folyékony francia nyelvtudása révén a párizsi számlák ideális kezelője lesz. Öt év múlva jöttek rá, hogy egy szót sem tud franciául, csak értelmetlen szótagokat mormol mesterkélt akcentussal és biggyeszti hozzá az ajkát. Bár Richtert lefokozták, valahogy visszadolgozta magát a főnök kegyeibe. Ebből az alkalomból meggyőzte munkaadóját, hogy a cég megkétszerezheti bevételét pusztán azáltal is, ha kinyitja a főkaput és beengedi a vásárlókat. - Ez már döfi, ez a Richter - mondta F. apja. - Ezért fog ő mindig előrejutni az üzleti életben, te meg csak tekeregsz a kétségbeeséstől, mint egy szédelgő, hosszú lábú kukac, ami másra sem való, mint hogy eltiporják. F. meghajolt apja éleslátása előtt, de később, az este folyamán kimondhatatlanul levertnek érezte magát. Elhatározta, hogy fogyókúrázni fog és szalonképessé teszi magát. Nem mintha kövér lett volna, bár a városszerte hallható finom célzások következtében arra az elhanyagolhatatlan következtetésre jutott, hogy bizonyos körökben esetleg "nyomasztóan hájasnak" tekintetik. Apámnak igaza van, gondolta F. Olyan vagyok, mint valami gusztustalan rovar. Nem csoda, hogy amikor fizetésemelésért folyamodtam, Schnabel bespriccelt Chemotoxszal! Nyavalyás, ízig-vérig rovar vagyok, egyetemes utálatra méltó. Megérdemlem, hogy eltapossanak, hogy vadállatok szaggassanak cafatokra. Az ágy alatt kellene laknom, a porban, vagy a szemem vájnom ki nyomorúságos szégyenemben. Nem kétséges, holnap el kell kezdenem a fogyókúrát.

Azon az éjszakán F. csodálatos álmot látott. Látta magát karcsún: csinos, új pantallókat próbált, olyasféléket, amilyeneket csak bizonyos reputációval rendelkező urak engedhetnek meg maguknak. Azt álmodta, hogy kecsesen teniszezik és divatos helyeken manökenekkel táncol. Az álom azzal végződött, hogy Bizet Torreádordalának hangjaira meztelenül végigparádézott a Tőzsde emeletén, és odaszólt az embereknek: - Nem rossz, mi? Másnap reggel üdvözülten ébredt, és néhány heti diétával nyolc kilót leadott. A közérzete is javult, s úgy tűnt, a szerencse is rámosolyog. - A vezér fogadja - mondták neki egy reggel. Az izgatott F.-et a vezér elé vezették és bemutatták. - Hallom, proteinben utazik - mondta a vezér. - Sovány húsok és természetesen saláták - válaszolta F. - Megvallom, alkalmanként lemegy egy-egy zsemlye is, de vaj nélkül, és természetesen más szénhidrát szóba sem jöhet. - Imponáló - mondta a vezér. - Nem csupán vonzóbb vagyok, de jelentékenyen csökkentettem az infarktus és a cukorbetegség esélyét is - jelentette ki F. - Ezt mind tudom - mondta a vezér türelmetlenül. - Most már talán figyelmet fordíthatok egyéb ügyeimre is - mondta F. - Már amennyiben folyamatosan fenntartom a kondíciómat. - Meglátjuk, meglátjuk - mondta a vezér. - És a kávé? - tudakolta gyanakvón. - Fele-fele? - Hova gondol? Csak ha nincs föle. Biztosíthatom, uram, jelenleg valamennyi étkezésem százszázalékosan örömtelen. - Remek, remek. Rövidesen újra beszélünk. Aznap éjjel F. felbontotta eljegyzését Frau Schneiderrel. Leiratot intézett hozzá, melyben elmagyarázta, hogy a triglicerid-szintjében beállott zuhanás következtében korábban kovácsolt terveik szóba se jöhetnek. Könyörgött neki, legyen megértő, és megígérte, ha a cholesterol-szintje valaha is százkilencven fölé emelkedik, jelentkezik. Ezután következett a villásreggeli Schnabellel - F. szerény étke túró volt és őszibarack. Amikor F. azt tudakolta Schnabeltől, hogy miért hívta, az idősebb férfi kitérő választ adott. Pusztán hogy újra számításba vegyük a különféle lehetőségeket - mondta. - Milyen lehetőségeket? - kérdezte F. Semmiféle jelentős ügyről nem volt tudomása, hacsak el nem feledkezett valamiről. - Ó, nem is tudom. Minden olyan zavaros, és a villásreggeli célja egészen kiment a fejemből. - Igen, de úgy érzem, titkol valamit - mondta F. - Képtelenség. Valami desszertet? - kérdezte Schnabel. - Köszönöm, nem, Herr Scnabel. Hogy úgy mondjam, fogyókúrázom. - Mikor evett utoljára tejsodót? Vagy képviselőfánkot? - Ó, hónapokkal ezelőtt - mondta F. - Nem vágyik rá? - kérdezte Schnabel. - De igen. Természetesen szeretem betetőzni az étkezést bizonyos mennyiségű édességgel. Mégis, a fegyelem elengedhetetlen... Érti, ugye. - Valóban? - ízlelgette Schnabel a csokoládébevonatú süteményt úgy, hogy F. is érezte, mennyire élvezi. - Kár, hogy olyan merev. Az élet rövid. Nem kapna be mégis egy falatot? mosolygott Schnabel gonoszul. A villájára tűzött egy morzsányit, úgy kínálta F.-et. F. érezte, hogy szédül. - Hát - mondta -, gondolom, holnap még mindig folytathatom a fogyókúrát. - Természetesen, természetesen - helyeselt Schnabel. - Nagy megkönnyebbülés lesz. Bár F. ellenállhatott volna, mégis engedett. - Pincér - mondta reszketve -, nekem is egy képviselőfánkot. - Remek, remek! - mondta Schnabel -, ez az! Tartozzon közénk. Talán ha a múltban rugalmasabb, már rég elintéződtek volna azok az ügyek, melyeknek már régen meg kellett volna oldódniuk... érti, ugye, mire gondolok.

A pincér hozta a képviselőfánkot és F. elé helyezte. F. látni vélte, hogy Schnabelre kacsint, de nem mert volna megesküdni rá. Hozzáfogott a ragacsos desszerthez, és minden émelygősen édes falatnál megremegett. - Finom, ugye? - kérdezte Schnabel értő vigyorral. - Természetesen rengeteg benne a kalória. - Igen - morogta F. kitágult szemmel, reszketve. Ez mind egyenesen a derekamra megy. - A derekára teszi? - kérdezte Schnabel. F. nehezen lélegzett. Hirtelen bűntudathullám öntötte el minden porcikáját. Isten az égben, mit tettem! - gondolta. Megszegtem a fogyókúrát! Süteményt ettem, holott tisztában vagyok a következményekkel! Holnap ki kell eresztetnem az öltönyeimet! - Valami nem tetszik, uram? - kérdezte a pincér versenyt mosolyogva Scnabellel. - Tényleg, mi a baj? - tudakolta Schnabel. - Olyan az arca, mintha épp most követett volna el valami bűntényt. - Kérem, én erről most nem tudok beszélni! Levegőre van szükségem! Ha kifizetné a számlát, én majd állom a következőt. - Természetesen - mondta Schnabel. - Találkozunk odabent a hivatalban. Úgy hallom, a vezér beszélni akar magával, bizonyos vádakkal kapcsolatban. - Mi? Miféle vádakkal? - Ó, nem tudom pontosan. Pusmognak valamit. A hatóságok választ várnak néhány kérdésre. Persze várhat a dolog, ha még ehetnél, dagikám. F. felpattant az asztaltól, és rohant hazáig. Apja előtt a padlóra vetette magát és zokogott. Apa, megszegtem a diétát! - kiáltotta. - Egy gyenge pillanatomban édességet rendeltem! Kérlek, bocsáss meg! Könyörgök, könyörülj! Apja higgadtan hallgatott, majd így szólt: - Halálra ítéllek. - Tudtam, hogy meg fogsz érteni - mondta F. Azzal a két férfi megölelte egymást, és hangot adott azon elhatározásának, miszerint ezután szabad idejük nagyobb részét szentelik a másokkal való együttmunkálkodásnak. Békés Pál fordítása AZ ŐRÜLT MESÉJE Az őrültség viszonylagos állapot. Ki mondhatná meg, ki az őrült valójában? És miközben molyette cuccomban és sebészálarcomban forradalmi jelszavakat rikoltozva és hisztérikusan kacagva végigszáguldok a Central Parkon, még mindig azon töprengek, vajon valóban esztelenség volt-e, amit műveltem. Ugyanis, nyájas olvasó, nem mindig tartoztam a közönségesen csak "New York-i lököttek"-nek nevezett nyomorultak közé, akik a kukáknál horgonyoznak, hogy zsinegfoszlányokkal és söröskupakokkal tömjék meg bevásárlószatyraikat. Nem. Valaha igencsak jónevű Felső East Side-i orvos voltam, barna Mercedesszel kószáltam a városban, és kihívó eleganciával feszítettem tucatnyi Ralph Lauren-féle öltönyöm valamelyikében. Nehéz elhinni, hogy engem, dr. Ossip Parkist, aki egykor ismerős pofának számítottam a színházi bemutatókon, Sardinál, a Lincoln Centerben és a Metben, mostanában gyakran látnak borotválatlanul görkorcsolyázni a Broadwayn, vállamon szütyő, fejemen fogaskerékkalap. A dilemma, mely meggyorsította hanyatlásom katasztrofális folyamatát, egyszerűen a következő volt. Együtt éltem egy asszonnyal, akit szívből szerettem: vonzó személyiség és pompás intellektus, magával ragadó, nagy műveltségű, csodás humorú egyéniség, élmény volt a vele töltött idő. De (átkozott sors, ó!) szexuálisan nem izgatott. Ebből következően éjszakánként végigsettenkedtem a városon, hogy találkozzam egy Tiffany Schmeederer nevű fotómodellel, akinek vérfagyasztó szellemisége szöges ellentétben állt a minden pórusából áradó erotikus sugárzással. A nyájas olvasó minden bizonnyal hallotta már ezt a kifejezést: "olyan test, amiből sosem elég". Nos, Tiffany testéből nemcsak hogy sosem volt elég, de még egy ötperces kávészünet erejéig sem lehetett abbahagyni. A bőre selyem, vagy inkább azt kell mondanom: a

legfinomabb steppelt nylon, a haja gesztenyebarna oroszlánsörény, s a nyúlánk, rugékony lábak, s a gömbölyded idomok... ha az ember végigfuttatta kezét bármelyiken, úgy érezte, hullámvasúton ül. Nem mintha élettársam, a sziporkázó, sőt mélyenszántó Olive Chomsky külalakice slampos lett volna, sőt. Igen csinos nő volt; rendelkezett a bájos és szellemes kultúrkeselyűk valamennyi tartozékával, az ágyban pedig - durván fogalmazva - úgy dolgozott, mint egy műszerész. Talán az volt a baj, hogy ha a fény egy bizonyos szögben érte az arcát, határozottan emlékeztetett Rifka nénémre. Nem mintha Olive kifejezetten hasonlított volna anyám nővérére. (Rifka kiköpött olyan volt, mint a jiddis folklór kedvelt alakja: a Gólem.) Mindössze arról van szó, hogy valami halvány hasonlatosság lebegett a szeme táján s az is csak akkor, ha az árnyék megfelelő szögben hullt rá. Talán a vérfertőzés tabuja lehetett az ok, talán csak az, hogy olyan arc és test, mint Tiffany Schmeedereré, több millió évente csak egyszer fordul elő, s olyankor is rendszerint a jégkorszak vagy az apokaliptikus tűzhalál hírnöke. Az a helyzet, hogy mindkét nő színe-javára igényt tartottam. Olive-val ismerkedtem meg először. Méghozzá olyan kapcsolatok végeláthatatlan láncolata után, melyekben a partnerem némi kívánnivalót hagyott maga után. Az első feleségem ragyogó volt, de semmi humorérzéke. esküdött rá, hogy a Marx fivérek közül Zeppo a legmulatságosabb. A második feleségem gyönyörű volt, de hiányzott belőle az igazi szenvedély. Emlékszem, egyszer szeretkezés közben különös optikai csalódásban volt részem: a másodperc egy tört részéig úgy rémlett, hogy megmoccan. Sharon Pflug, akivel három hónapig éltem együtt, túlságosan barátságtalan volt. Whitney Weisglass túlságosan szívélyes. Pippa Mondale, az életvidám, elvált asszony elkövette azt a végzetes hibát, hogy a Stan és Pan formára öntött gyertyák védelmére kelt. Jó szándékú barátaim könyörtelenül szervezték számomra a véletlenszerű találkákat, valamennyit a társkereső szolgálatok tanácsai nyomán. A New York Review of Books kétségbeesésből megválaszolt apróhirdetései ugyancsak hiábavalónak bizonyultak, minthogy a "harmincas költőnő"-ről kiderült, hogy hatvanas, a "Bachot és a görög mitológiát kedvelő diáklány" úgy nézett ki, mint Drakula, és az "öbölpárti biszexes" közölte, hogy egyik vonzalmának sem felelek meg igazán. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy olykor-olykor ne bukkant volna fel egy-egy igazi klasszis; gyönyörű, érzéki és okos nő, lenyűgöző végzettséggel és megnyerő fellépéssel. De valami ősi törvényt követve- talán az Ótestamentum-ét vagy az egyiptomi Halottak Könyvé-ét? - mindig ő utasított vissza engem. Így aztán nem is volt nálam nyomorultabb ember. Látszólag meg voltam áldva mindennel, ami a jó élethez nélkülözhetetlen. A mély rétegekben azonban kétségbeesett hajszát folytattam az igazi szerelemért. Magányos éjszakáimon a tökéletesség esztétikáján tűnődtem. Van-e a természetben bármi Hyman bácsikám ostobaságán kívül -, amit "tökéletesnek" nevezhetnénk? Ki vagyok én, hogy igényt tartok a tökélyre? Én, a magam millió hibájával? Lajstromba vettem hibáimat, de csak odáig jutottam, hogy: 1, Olykor elhagyja a kalapját. Ismerek-e bárkit is, aki "tartalmas kapcsolatban" él? A szüleim negyven évig éltek együtt egymás iránti merő rosszindulatból. Greenglass, egy másik orvos a kórházból elvett egy ömlesztettsajt-kinézetű nőt, "mert olyan kedves". Iris Merman három állam határában minden férfival lefeküdt, aki szerepelt a szavazásra jogosultak listáján. De senki sem boldog. Rövidesen már lidércnyomások is gyötörtek. Azt álmodtam, hogy ellátogattam a magányos szívek klubjába, ahol kóbor miniszterek bandája támadt rám. Megvillogtatták késeiket, és arra kényszerítenek, hogy kedvező véleményt mondjak a lakótelepekről. Az analitikusom kompromisszumot javasolt. A rabbim azt mondta: "Házasodj, fiam, házasodj. Mit szólnál például egy olyan nőhöz, mint Mrs. Blitzstein? Talán nem világszépe, de nála jobban senki nem tud élelmet és kézifegyvereket csempészni a gettóba." Ígéretesnek tűnt a színésznő, aki találkozásunkkor biztosított róla: egyetlen vágya, hogy kávéházi pincérnő lehessen, de egyetlen rövid, közös vacsoránk alatt minden

megnyilvánulásomra ugyanazt felelte: "Frankó." Aztán egy este, hogy kipihenjem a különösen fárasztó kórházi napot, egyedül mentem el egy Sztravinszkij koncertre. A szünetben találkoztam Olive Chomskyval, és az életem megváltozott. A művelt és fanyar Olive Chomsky Eliotot idézett, teniszezett és Bach Kétszólamú invencióit játszotta a zongorán. És sosem mondta, hogy "frankó", sosem hordott olyasmit, amire Pucci vagy Gucci volt írva, nem hallgatott country-zenét, sem ismeretterjesztő műsorokat. Mellesleg mindig egy szempillantás alatt kapható volt a legképtelenebb dolgokra, sőt ő maga kezdeményezett. Milyen boldog hónapokat töltöttünk együtt, míg csak szexuális késztetésem (melyet, azt hiszem, a Guinness világrekordok Könyve is számon tart) el nem enyészett. Hangversenyek, filmek, vacsorák, hétvégék, nagyszerű, végeérhetetlen beszélgetések mindenféléről, a petesejttől a Védákig. És soha egyetlen melléfogás sem hagyta el ajkát! Csak mély meglátások. És szellemesség! És természetesen minden leszólásra méltó célpont leszólása, úgy mint: politikusok, arcifjító műtétek, televízió, a lakótelep-építés módozatai, a szabadidőruhás férfiak, a filmsorozatok, és mindazok, akik úgy kezdik a mondataikat, hogy „alapjában véve” . Ó, átkozott legyen a nap, amikor egy felelőtlen fénysugár előcsalogatta azokat a leírhatatlan arcvonásokat, melyek emlékezetembe idézték Rifka néném renyhe ábrázatát! És átkozott legyen az a nap is, amikor egy sohói padlásbulin a valószínűtlen Tiffany Schmeederer névre hallgató erotikus archetípus megigazgatta skót kockás térdharisnyáját, és rajzfilmegérre emlékeztető hangon megkérdezte: "Maga minek a jegyében született?" Szőrszálaim és tépőfogaim füllel hallhatóan meredtek fel arcomban amolyan klasszikus farkasember módra, és kényszert éreztem, hogy lekötelezzem az asztrológiáról folytatott rövid csevellyel, mely tárgykör intellektuális érdeklődésem középpontjában állt, szoros versenyben olyan súlyos problémákkal, mint az alfa-sugarak és a manók aranyfelkutatási képessége. Órák múltán viasszerűen olvatag állapotban leledztem, s midőn Tiffany bokája körül a bikini-alsónemű utolsó darabkája is nesztelenül a padlóra siklott, én érthetetlen módon belefogtam a holland nemzeti himnuszba. A bolygó hollandi stílusában szeretkeztünk. Hát így kezdődött. Alibik Olive-nak. Titkos találkák Tiffanyval. Kifogások a szeretett nő számára, miközben kéjvágyam másutt elégül ki. Méghozzá egy üres kis jojónál, akinek érintésétől, izgésmozgásától koponyaalapom levált, akár a vakolat, és kisüvített az űrbe, mint valami repülő csészealj. Nem teljesítettem álmaim asszonya iránti kötelességem egy olyan testi megszállottság okán, amilyet csak Emil Jannings tapasztalt A kék angyal-ban. Egyszer betegséget színleltem, s megkértem Olive-ot, édesanyjával menjen a Brahms-szimfóniára, csak hogy kielégíthessem érzéki istennőm gügye szeszélyét, ki is ragaszkodott hozzá, hogy olyan szintre süllyedjek, ahol az ember már megnézi a tévében az "Egymillió dolláros hangjegyet", "mert mostan a Johnny Casht mutatják!" Ám miután teljesítettem kötelességemet és végigültem a műsort, azzal jutalmazott, hogy hangulatvilágításra kapcsolt és libidómat a Neptunuszba röppentette. Egy más alkalommal csak úgy odavetettem Olivenak, hogy leszaladok újságért. Azután hét háztömböt rohantam Tiffanyhoz, beugrottam a liftbe, de amilyen a szerencsém, a lift beragadt. Ott toporogtam elakadva az emeletek közt, mint valami csapdába esett puma, lángoló vágyam kielégítetlen maradt, és még csak haza sem értem többé-kevésbé elfogadható időben. Miután a tűzoltók kiszabadítottak, hisztérikusan összekotyvasztottam valami mesét Olive számára; én magam voltam a főszereplő két útonállóval meg a Loch Ness-i szörnnyel egyetemben. Végül azonban a szerencse mellém szegődött, mert mire hazaértem, Olive aludt. Tisztessége elképzelhetetlenné tette számára, hogy én megcsalhatom, és bár fizikai kapcsolatunk gyakorisága egyre csökkent, úgy gazdálkodtam az erőmmel, hogy legalább részben kielégíthessem. Eközben szüntelenül gyötört a bűntudat, halmoztam a gyatra kifogásokat a túlmunka okozta fáradtságra hivatkozva, amit ő egy angyal ártatlanságával fogadott. Az

igazsághoz tartozik, hogy a hónapok teltével megfizettem e kínszenvedésért. Mindjobban hasonlítottam Edvard Munch Sikoly-ának figurájára. Szánd meg bajomat, nyájas olvasó! Őrjítő kór ez, mely bizonnyal kortársaim jó részét sújtja. Hogy az ember képtelen legyen az ellenkező nem egyetlen képviselőjében megtalálni mindazt, amire szüksége van! Egyik oldalon a kompromisszum tátongó szakadéka, a másikon a bágyasztó és megvetendő szerelmi csalás. Igazuk volna a franciáknak? Hogy a megoldás egy feleség és egy szerető - hogy két fél közt osszuk meg a különféle igények felelősségét? Tudtam, ha nyíltan ezt a megoldást javasolnám Olive-nak, amilyen érző lélek, nagy valószínűséggel karóba húzva végzem angol esernyőjén. Zaklatott, depressziós lettem, és öngyilkosságot fontolgattam. Pisztolyt szegeztem a homlokomnak, de az utolsó pillanatban elveszítettem a bátorságom, és a levegőbe lőttem. A golyó átütötte a mennyezetet, és hatására a fölöttem lévő lakásban Mrs. Fitelson nyílegyenesen felszökkent a könyvespolcára, ott is gubbasztott az egész nyári vakáció alatt. Azután egy éjszaka minden megvilágosodott. Váratlanul, és olyan fénnyel, amilyen rendszerint az LSD fogyasztásával jár. Nyilvánvalóvá lett, hogy mi a teendőm. Elvittem Oliveot az Elginbe, egy Lugosi Béla film felújítására. A nagy jelenetben Lugosi, az őrült tudós kicseréli valami szerencsétlen áldozat agyát egy gorilláéval - mindkettőt a műtőasztalra szíjazták, míg odakint elektromos vihar tombolt. Ha egy forgatókönyvíró kiagyalhat ilyesmit a képzelet világában, bizonyos, hogy egy hozzám hasonló képességekkel megáldott sebész a valóságban is megoldhatja ugyanezt. Nos, nem untatom a nyájas olvasót a szakszerű részletekkel, melyek a laikus számára nem egykönnyen érthetők. Elegendő, ha annyit mondok: egy sötét, viharos éjszakán egy homályos figura két elkábított nőt (egyikük alakja olyan, hogy a férfiak a járdaszegélynek vezették tőle autójukat) csempészett egy használaton kívüli Mellső Ötödik sugárúti műtőbe. És ott, miközben fűrészfogú villámok cikcakkozták be az égboltot, végrehajtott egy operációt, melyet előtte csak a celluloidképzelet világában végzett egy magyar színész, aki a műtétből műalkotást varázsolt. Az eredmény? Tiffany Schmeederer, aki Olive Chomsky kevésbé látványos testében létezett tovább, boldogan szabadult meg a szexuális tárgy-lét átkától. Miként Darwin tanítja, hamarosan beretvaéles intelligenciára tett szert, mely talán nem tekinthető egyenértékűnek Hannah Arendtével, ám ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy ráébredjen az asztrológia bugyutaságára, és boldogan férjhez menjen. Olive Chomsky, aki hirtelenjében az egyéb képességeihez társuló világraszóló domborzat tulajdonosává lett, hozzám jött feleségül - így lettem mindenki irigységének tárgya. Az egyetlen bökkenő, hogy néhány hónapnyi révület után, mely egyenértékű volt az Ezeregyéjszakával, megmagyarázhatatlan módon elégedetlenkedni kezdtem ezzel az álomnővel, és belezúgtam egy légikisasszonyba, Billie Jean Zapruderbe, akinek lapos, fiús alakjától és alabamai orrhangjától dübörögni kezdett a szívem. Ezen a ponton felmondtam állásomat a kórházban, fejembe nyomtam a fogaskerékkalapot, vállamra aggattam a szütyőt, és elkezdtem görkorcsolyázni a Broadwayn. Békés Pál fordítása EMLÉKEIM Brooklyni fasorok. A híd. Templomok és temetők mindenütt. És cukorkaüzletek. Egy kisfiú szakállas öregembert segít át az utca túloldalára és így szól: - Jó sábeszt. - Az öreg elmosolyodik, és pipáját a fiú fejére üríti. A gyermek sírva szalad haza... Fojtó forróság és pára ereszkedik a környékre. Vacsora után a lakók összehajtható székeket cipelnek az utcára, leülnek és beszélgetnek. Hirtelen havazni kezd. Teljes a zűrzavar. Mozgóárus sétál végig az utcán, forró perecet mozgóárul. Kutyák veszik űzőbe és felkergetik egy fára. I3a1szerencséjére a fa tetején még több kutya várja.

- Benny! Benny! - hívogatja egy anya a fiát. Benny tizenhat éves, de ínár szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Huszonhat éves korára villamosszékbe fog kerülni. Mire harminchat lesz, felakasztják. Ötvenéves korára gyorstisztító szalonja lesz. A mama épp felszolgálja a reggelit, s mivel a család ahhoz is szegény, hogy friss zsömlét vegyen, a Hírlapra keni a lekvárt. Ebbets Field: Szurkolók sorakoznak a Bedford sugárúton abban a reményben, hogy lecsaphatnak egy-egy, palánkon túlszálló, hazaadott labdára. Nyolc ütés után, melyek közül egyik sem talált, a tömeg felbődül. Labda száll át a falon, és a mohó szurkolók rávetik magukat. Valamilyen oknál fogva focilabda – senki sem tudja, miért. Később, a szezon folyamán a Brooklyni Svindlerek tulajdonosa elcseréli söprögetőit egy pittsburghi balszélsőre, azután meg magát cseréli el a Bostoni Bunkók tulajdonosára és két legkisebb fiára. Sheepshead Bay: Egy rücskös képű pasas szívbéli kacajjal felajzza rákcsapdáit. Egy óriás rák ollói közé csippenti az orrát. A pasas már nem kacag. Barátai rángatják az egyik oldalról, a rák barátai rángatják a másik oldalról. Hiába. A nap lenyugszik. Még mindig csinálják. New Orleans: Jazz-zenekar áll az esőben egy temetőben, és gyászhimnuszokat játszik, míg egy holttestet eresztenek a földbe. Azután tüzes indulóba fognak, és visszamasíroznak a városba. Félúton valaki ráébred, hogy nem a megfelelő embert temették el. Mi több, még csak nem is hasonlót. Akit eltemettek, nem volt halott, de még beteg sem; éppen jódlizott. Visszatérnek a temetőbe, és exhumálják a szerencsétlent, aki perrel fenyegetődzik, bár megígérik neki, hogy az ő költségükre kitisztíttathatja az öltönyét. Ezenközben senki se tudja, hogy valójában ki a halott. A banda tovább játszik, miközben valamennyi nézőt sorban eltemetik, azon elmélet alapján, hogy bizonyára az elhunyt fog a legsimábban ereszkedni. Hamarosan kiderül, hogy senki sem halt meg, és az ünnepi csúcsforgalomban már késő hullát szerezni. Farsang. Nyugat-indiai ételek mindenütt. Jelmezes tömeg hömpölyög az utcán. Egy apró tarisznyaráknak öltözött férfit egy fazék gőzölgő ráklevesbe hajítanak. Tiltakozik, de senki sem hiszi el neki, hogy nem a rákfélék családjába tartozik. Végül előkotorja jogosítványát. Erre elengedik. A Beauregard tér hemzseg a turistáktól. Valaha itt gyakorolta a fekete mágiát Marie Laveau. Most egy vén haiti ördögűző árulja babáit és amulettjeit. Egy rendőr felszólítja, hogy oszoljon; szóváltás támad. Mire véget ér, a rendőr mindössze tíz centiméter. Változatlanul dühöngve igyekszik a letartóztatást foganatosítani, de a hangja olyan vékony, hogy senki sem érti. Hirtelen egy macska iramodik át az utcán, s a rendőr, mit is tehetne, menekül. Párizs: Nedves járdák. És fények - fények mindenütt! Egy utcai kávézóban összeakadok egy férfival. André Malraux az. Sajátos módon úgy véli, hogy én vagyok André Malraux. Elmagyarázom neki: ő Malraux, én csak egy diák vagyok. Ezt hallván megkönnyebbül, mivel igen szereti Madame Malraux-t, és már a gondolat is feszélyezné, hogy az asszony az én feleségem. Komoly dolgokról beszélgetünk; azt állítja, hogy az ember szabadon választja meg sorsát, s hogy mindaddig nem értheti a létet igazán, míg fel nem ismeri, hogy a halál része az életnek. Azután egy nyúllábat kínál: vegyem meg. Évek múlva egy vacsorán találkozunk, és ő ismét azt hajtogatja, hogy én vagyok Malraux. Ez alkalommal ráhagyom, és elfogyasztom a gyümölcskoktélj át. Ősz. Párizst újabb sztrájk bénítja. Ezúttal az akrobatáké. Senki sem bukfencezik, a város megdermed. A sztájk hamarosan kiterjed a zsonglőrökre és a hasbeszélőkre is. A párizsiak ezeket alapvető szolgáltatásnak tekintik, s a diákok hamarosan erőszakhoz folyamodnak. Két algériait rajtakapnak, amint kézenállást gyakorolnak. Leborotválják a fejüket. Egy hosszú barna fürtű, zöld szemű, tízéves kislány plasztikbombát rejt a belügyminiszter csokoládékrémjébe. Az első kanál után a belügyminiszter áthalad a pouquet tetején, és sértetlenül landol a Les Halles-ban. A Les Halles nincs többé. Autóval Mexikóvároson át: A szegénység elképesztő. Sombrerók fürtjei Orozco falfestményeit idézik.

Több mint negyven fok árnyékban. Sült húsos lepényt veszek egy szegény indiántól. Az íze csodás, jeges vízzel öblítem le. Gyomromat enyhe émely környékezi, majd hollandul kezdek beszélni. A könnyű hastáji fájás következtében hirtelen összecsukódom, mint egy bicska. Fél év múlva a mexikói kórházban térek magamhoz, tökkopaszon, a Yale egyetem zászlaját szorongatva. Rettentő élmény. Megtudtam azt is, hogy míg lázasan hánykolódtam, s már közel jártam az alvilág kapujához, két öltönyt rendeltem Hong Kongból. Gyönyörű parasztemberekkel teli kórteremben lábadozom. Néhányuk később jó barátommá lesz. Itt van Alfonso, akiből az anyja matadort akart faragni. Előbb a bika öklelte fel, később a mamája. És Juan, az egyszerű sertéstenyésztő, aki a nevét ugyan csak bajosan tudja leírni, de vagy hatmillió dollár erejéig mégis átverte a Nemzetközi Telefon- és Távíró Társaságot. És a vén Hernández, aki hosszú évekig Zapata oldalán lovagolt, míg csak a nagy forradalmár le nem tartóztatta azzal a váddal, hogy állandóan rugdossa. Esik. Hat napja egyfolytában esik. Azután köd. Egy londoni kocsmában ücsörgök Maugham Vilivel. Le vagyok sújtva, mert első regényein, a Büszke hánytató hűvös kritikai fogadtatásban részesült. Az egyetlen kedvező recenziót a Times-ban megmérgezte az utolsó mondat, mely "az ostoba kliséknek a nyugati irodalomban példa nélkül álló zagyvaléka"-ként jellemezte könyvemet. Maugham azt magyarázta, hogy ámbátor ez az idézet igen sokféleképpen értelmezhető, mégis az lenne a legjobb, ha nem használnám reklámcélokra. Végigsétálunk az Old Brompton Roadon, és újra zuhog az eső. Felajánlom az esernyőm Maughamnak, ő pedig elfogadja, noha van nála esernyő. Maugham most két nyitott ernyővel jár, míg én mellette loholok. - A kritikát sosem szabad komolyan venni - mondja. - Az első novellámat durván lehúzta egy bizonyos kritikus. Én eltűnődtem, és maró megjegyzésekkel illettem a kritikust. Azután egy napon újraolvastam a novellát, és rájöttem, hogy igaza volt. A történet sekélyes és rosszul szerkesztett. Soha nem felejtettem el az esetet, és évek múlva, amikor a Luftwaffe bombázta Londont, kivilágítottam a kritikus házát. Maugham megáll, hogy megvegye és kinyissa a harmadik esernyőt. - Ha az ember író akar lenni folytatja -, vállalnia kell a kockázatot, és nem szabad félnie, hogy bolondnak nézik. Míg a Borotvaélen-t írtam, papírcsákót viseltem. Az Eső első vázlatában Sadie Thompson papagáj volt. Tapogatódzunk. Kockáztatunk. Amikor hozzákezdtem az Örök szolgaság-hoz, mindössze egy kötőszó állt rendelkezésemre, az "és". Tudtam, egy történet, amiben szerepel az "és", nagyszerű lenne. A többi lassanként öltött formát. Egy széllökés felemeli Maughamot és hozzávágja egy épülethez. Vihog. Azután átnyújtja a legnagyszerűbb tanácsot, amivel csak ifjú szerző megajándékozható: - A kérdőmondatok végére tegyen kérdőjelet. Meg fog lepődni, milyen hasznos. Békés Pál fordítása A LÉHA FRÁTER Üldögéltünk a kávéházban, és léha ismerőseinkről beszélgettünk, amikor Koppelman megemlítette Lenny Mendelt. Koppelman azt mondta, hogy Mendelnél léhább alak kétségkívül nem élt a földkerekségen, majd belefogott a következő történetbe. Hetenként egyszer pókerpartira gyűltek össze, nagyjából ugyanazok a játékosok. Kicsiben játszottak, a mulatság és kikapcsolódás kedvéért, egy bérelt szállodai szobában. A férfiak fogadásokat kötöttek, hencegtek, ettek, ittak, szexről, sportról és üzletről beszélgettek. Egyszer aztán (egyikük sem tudta megmondani, hogy pontosan mikor) a játékosoknak feltűnt, hogy egyik társuk, Meyer Iskowitz elég rossz bőrben van. Amikor szóvá tették, Iskowitz hallani se akart a dologról. - Semmi bajom, semmi bajom - mondta. - Kié a tét? De ahogy teltek a hónapok, egyre rosszabbul nézett ki, aztán egy szép napon nem jött többé, hanem megüzente, hogy kórházban van, májgyulladással. Valahogy mindegyikük sejtette a

szomorú igazságot, úgyhogy nem is hatott igazán a meglepetés erejével, amikor három hét múlva Sol Katz felhívta Lenny Mendelt a TV-nél, merthogy ott dolgozott, és azt mondta: Szegény Meyernek rákja van. Nyirokmirigy. A legrosszabb fajta. Máris tele van az egész szervezete. Odafenn fekszik a Sloan-Ketteringben. - Nahát, ez igazán rémes - mondta Mendel döbbenten és egy csapásra kedveszegetten, miközben a malátakávéját kortyolgatta ernyedten a vonal túlsó végén. - Benn voltunk ma nála Sollal. Szegénynek nincs a világon senkije. És olyan rémesen néz ki. Pedig micsoda tagbaszakadt fickó volt. Szép kis világ, hallod. Szóval a Sloan-Ketteringben. York sugárút 1275. Látogatás tizenkettőtől nyolcig. Katz letette a hallgatót, Lenny Mendelen pedig eluralkodott a mélabú. Mendel negyvennégy esztendős volt, és legjobb tudomása szerint makkegészséges. (Sebtében felmérte magát, nehogy még elfogja a pánik.) Mindössze hat évvel fiatalabb Iskowitznál, és bár nem voltak túlságosan közeli barátok, sok vidám órát töltöttek együtt egyszer egy héten, kártya közben, öt esztendőn keresztül. Szegény ember, gondolta Mendel. Talán küldenem kéne neki pár szál virágot. Megkérte Dorothyt, az NBC egyik titkárnőjét, hogy intézkedjék. Aznap délután Iskowitz közelgő halála igen ránehezedett Mendel kedélyére, az azonban még jobban kikezdte az idegeit, hogy egyszer csak rájött, elvárják, hogy meglátogassa a kártyapartnerét. Hű de kínos, gondolta Mendel. Furdalta a lelkiismeret, amiért gondolni se szeretett rá, ugyanakkor rettegéssel töltötte el, hogy Iskowitzot ilyen körülmények között kelljen látnia. Azzal természetesen tisztában volt, hogy végül mindenkinek meg kell halnia, sőt némileg még meg is vigasztalta, hogy azt olvasta valahol, hogy a halál nem ellentéte, hanem természetes folyamata az életnek; de amikor szembe találta magát tulajdon végső megsemmisülésének tényével, határtalan rémület lett úrrá rajta. Nem volt vallásos, nem volt hős, de még sztoikus sem, s ezért a hétköznapi életben hallani sem akart temetésről, kórházról vagy elfekvőről. Ha végigment egy halottaskocsi az utcán, még órák múltán sem sikerült másfelé terelnie a gondolatait. Most maga elé képzelte Meyer Iskowitz összezsugorodott alakját, meg önmagát, amint idétlenül viccelődni, társalogni próbál. Mennyire gyűlöl minden kórházat, a higiénikus kövezetével meg a rideg világításával! Meg az a tapintatos, suttogó légkör. És mindig szörnyen meleg van. Fullasztó. Meg az ebédtálcák, meg az ágytálak, meg ahogy az öregek és a nyomorékok fehér köpönyegükben átvánszorognak a hallon, meg az az egzotikus baktériumokkal átitatott, nehéz levegő. És ha igaz az az elmélet, hogy a rákot vírus okozza? És én tartózkodjam egy szobában Meyer Iskowitzcal? Mi van, ha elkapom? Legyünk tárgyilagosak. Mi a fenét tudnak erről a rémes betegségről? Semmit. Aztán majd egy szép nap kiderül, hogy a millió formája közül az egyiket éppen Iskowitz köhögte rám. Vagy amikor a mellére szorította a kezemet. Elborzadt, ha arra gondolt, hogy Iskowitz esetleg az orra előtt fog meghalni. Maga előtt látta egykor életerős, de immár csonttá-bőrré soványodott ismerősét (egyszeriben már csak ismerős volt, nem pedig jó barát), amint végső erőfeszítéssel megragadja Mendel kezét, és így szól: - Ne engedd.. . ne engedd, hogy elmenjek! - Jézusom, gondolta Mendel, és a homlokát kiverte a veríték. Semmi ingerenciám, hogy meglátogassam Meyert. És mi a fenének is mennék? Sosem voltunk szoros baráti kapcsolatban. Az ég szerelmére. Egyszer egy héten találkoztam azzal az emberrel. Szigorúan kártyaügyben. Alig néhány szót ha váltottunk. Közönséges kártyapartner. Öt év alatt egyetlenegyszer sem találkoztunk máshol, mint abban a hotelszobában. És most haldoklik, és nekem kutya kötelességem, hogy meglátogassam. Egyszer csak a jó haverom. Aki közel áll hozzám. De hisz az ég szerelmére, még a pókerparti többi tagjaival is szorosabb kapcsolatban volt, mint énvelem. Az összes közül velem volt a leglazább a barátsága. Látogassák a többiek. Végül is, kell az a jövés-menés egy ilyen beteg embernek? A pokolba, hiszen haldoklik. Nyugalom kell neki, nem pedig egy rakás üres jó kívánság. És ma különben sem érek rá, mert jelmezes próba van. Mégis, mi vagyok én, időmilliomos? Amikor most neveztek ki segédrendezőnek. Azt se tudom, hol áll a fejem. Jó pár

napig szó se lehet róla, mert a karácsonyi műsor miatt kész tébolyda az egész stúdió. Majd a jövő héten. Mit kell úgy odalenni? Jövő hét végén. Es ki tudja? Megéri-e egyáltalán a jövő hét végét? Ha igen, elmegyek, ha meg nem, akkor úgyse számít. Ha ez piszokság, hát piszok az egész élet. Különben a műsor nyitó számát meg kell fűszerezni. Aktuális humorral. Több aktuális humor kell a műsorba. A sok szakállas vicc helyett. Egyik kifogás jött a másik után, s Lenny Mendel két és fél hétig nem látogatta meg Meyer Iskowitzot. Ha csak eszébe jutott, szörnyen furdalta a lelkiismeret, hát még amikor azon kapta magát, hogy szinte már reménykedik: kap egy telefont, hogy vége, Iskowitz meghalt, ő pedig fellélegezhet. Előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, akkor meg miért nem most rögtön? Hiszen csak szenved az a szegény ember. Jó, tudom én, hogy ez így kegyetlenül hangzik, gondolta, meg azt is, hogy gyáva vagyok, de hát egyeseknek több érzékük van az ilyesmihez, mint másoknak. Márminthogy a haldoklók látogatásához. Olyan nyomasztó. Mintha nem volna amúgy is épp elég bajom. Meyer halálhíre azonban továbbra is váratott magára. Lenny Mendel megkapta a gunyoros megjegyzéseket a pókerpartin. - Hogy, te még be se mentél hozzá? Nahát, igazán meg kell tenned. Olyan kevés látogatója van, és annyira örült mindenkinek. - És terád mindig felnézett, Lenny. - Tényleg, Lennyt annyira szerette. - Tudom, mennyire agyon vagy hajszolva a műsor miatt, de azért próbálj meg beugrani Meyerhez. Végül is, most mondd, mennyi lehet még neki hátra? - Holnap bemegyek - mondta Mendel, de mikor eljött az ideje, megint elhalasztotta. Az igazat megvallva, mikor végre mégis rászánta magát arra a tízperces látogatásra, inkább azért ment, hogy csorba ne essék az önmagáról alkotott eszményképen, nem pedig az Iskowitz iránti szánalomból. Mendel tudta, hogy ha Iskowitz meghal, ő pedig túlságosan beijed, vagy viszolyog, majd bánni fogja a gyávaságát, de akkor már késő lesz. Gyűlölni fogom magamat a gerinctelenségemért, gondolta, a többiek pedig tudni fogják, hogy önző, tetű alak vagyok. Másrészt viszont, ha meglátogatom Iskowitzot és férfimód viselkedem, akkor nemcsak a magam, hanem az egész világ szemében különb ember leszek. Egyszóval, a lényeg, hogy nem azért látogatta meg Iskowitzot, mert annak vigasztalásra, társakra volt szüksége. És most jön a fordulópont, hiszen léhaságról beszélünk, márpedig Lenny Mendel mindent fölülmúló léhasága csak most veszi kezdetét. Egy hideg kedd este hét óra ötvenkor (hogy a látogatás semmiképpen se tarthasson tíz percnél tovább) Mendel bebocsáttatást nyert a kórház portáján s eligazítást az 1501-es szobához, ahol Iskowitz egyedül feküdt, betegségének előrehaladott állapotához képest meglepően civilizált körülmények között. - Mi újság, Meyer? - kérdezte Mendel erőtlenül, miközben igyekezett az ágytól tekintélyes távolságot tartani. - Ki az? Mendel? Te vagy az, Lenny? - Rettentően be voltam fogva. Különben már rég bejöttem volna. - Hát ez igazán kedves tőled. Úgy örülök, hogy látlak. - És hogy vagy, Meyer? - Hogy hogy vagyok? Én ebből kikerülök, Lenny. Jól jegyezd meg, amit mondok. Én ebből kikerülök. - De még mennyire, Meyer - mondta Lenny Mendel reszketeg, a feszültségtől elvékonyodott hangon. Fél éven belül már megint ott csalsz a kártyaasztalnál. Hahaha, pedig komolyan mondom, te sosem csaltál. - Csak könnyedén, gondolta Mendel, rövid mondatokban. Úgy kezeld, mintha nem haldokolna, idézte fel magában Mendel a témával kapcsolatban olvasottakat. Az áporodott kis szobában Mendel elképzelte, hogy milliószám nyeli a fertőző baktériumokat, melyeket Iskowitz kilélegez, és amelyek elszaporodnak a meleg levegőben. Hoztam neked egy Post-ot mondta Lenny, és ajándékát az asztalra tette. - Ülj már le, no. Hová szaladsz? Hisz csak most jöttél - mondta Meyer könyörgőn.

- Hová szaladnék? Csak hát a szabályzat szerint rövidre kell fogni a látogatást a betegek érdekében. - No és mi újság? - kérdezte Meyer. Mendel megadóan tudomásul vette, hogy nyolcig csevegnie kell, odahúzott egy széket (nem túl közel), aztán megpróbált társalogni kártyáról, sportról, újsághírekről és üzleti életről, mindvégig kínos tudatában lévén a mindent elsöprő, szörnyűséges ténynek, hogy Iskowitz, minden derűlátása ellenére, élve el nem hagyja ezt a kórházat. Mendelről dőlt a veríték, szédelgett, hányinger kerülgette. A feszültségtől, az erőltetett vidámságtól, a mindent átható betegségtudattól és önnön mulandóságának felismerésétől a nyaka begörcsölt, a torka kiszáradt. Menni akart. Máris öt perccel múlt nyolc, és nem szólították fel, hogy távozzék. A látogatási időt nem vették szigorúan. Fészkelődött a székén, miközben Iskowitz elérzékenyülten beszélt a régi szép időkről. Újabb öt perc elteltével Mendel úgy érezte, hogy menten elájul. S amikor már azt hitte, egy másodperccel sem bírja tovább, nagy jelentőségű esemény történt. Belépett az ápolónő - Miss Hill, huszonnégy esztendős, kék szemű, hosszú szőke hajú, gyönyörűséges ápolónő -, és barátságos, megnyerő mosollyal Lenny Mendelhez fordult: - Vége a látogatásnak. Szíveskedjék elbúcsúzni. - Lenny Mendel, aki életében még ilyen pompás teremtést nem látott, azon nyomban beleszeretett. Csak úgy, ukmukfukk. Levegő után kapkodott, még a száját is tátva felejtette, mint aki végre megpillantja álmai asszonyát. Szinte fizikai fájdalmat érzett szívében a mindent elsöprő vágyakozástól. Istenem, gondolta, pont olyan, mint a moziban. És kétség nem fért hozzá, Miss Hill valóban tökéletesen imádni való teremtés volt. Fehér egyenruhájában is szexi és gömbölyded, a szeme nagy, az ajka buja, érzéki. Az arccsontja széles, a melle formája tökéletes. Miközben megigazgatta a lepedőt, lágy hangján incselkedett Iskowitzcal, ugyanakkor a legnagyobb odaadással látta el a beteget. Végül fogta a tálcát és kiment, csak egy pillanatra állt meg, amíg Lenny Mendelre kacsintva azt suttogta: - Jobb, ha most elmegy. Pihenésre van szüksége. - Mindig ez a nővér van nálad? - kérdezte Mendel Iskowitztól, mikor a nő kiment. - Miss Hill? Most került ide. Vidám teremtés. Kedvelem. Nem olyan savanyú, mint a többiek közül jó néhányan. Barátságos. És van humorérzéke. Talán tényleg jobb, ha most elmégy. Úgy örülök, hogy eljöttél, Lenny. - Oké, oké. Én is örülök, hogy láttalak, Meyer. Mendel kábultan felemelkedett, végigment a folyosón, és reménykedett, hogy összefut Miss Hill-lel, mielőtt még a lifthez ér. De nyomát se látta, és mikor kilépett az utcára, a hűvös esti levegőn rögtön ráébredt, hogy ismét találkoznia kell vele. Istenem, gondolta, miközben a Central Parkon keresztül hazafelé vitte a taxi, ismerek színésznőket, manökeneket, és akkor itt ez a fiatal ápolónő, aki bájosabb, mint az összes többi együttvéve. Miért nem szóltam hozzá? Beszédbe kellett volna elegyednem vele. Vajon férjnél van-e? No nem, hogy is volna, ha egyszer Miss Hillnek hívják? Ki kellett volna faggatnom Meyert. Persze, ha csak most került oda... Számba vette az összes "mi volnákat", úgy érezte, elszalasztotta a nagy alkalmat, de aztán megvigasztalta az a tény, hogy legalább tudja, hol dolgozik, és majd felkeresheti, ha visszanyerte a lelki egyensúlyát. Egyébként még kiderülhet, hogy a lány unintelligens, vagy dögunalmas, mint az a sok gyönyörű nő, akikkel a színházi életben találkozott. Persze ápolónő, amiből az is következhet, hogy együttérzőbb, emberibb, nem olyan önző. Persze azt is jelentheti, hogy egy fantáziátlan ágytáltrógeroló. Nem - a sors nem lehet ilyen kegyetlen. Gondolta, hogy majd megvárja a kórház előtt, de sejtette, hogy a lány váltott műszakban dolgozik, s akkor esetleg nem találja meg. Meg hátha elriasztja, ha leszólítja. Másnap újra meglátogatta Iskowitzot, vitt neki egy könyvet Nagyszerű sporttörténetek címmel, remélve, hogy ettől majd kevésbé lesz feltűnő a látogatása. Iskowitz meglepődött és borzasztóan örült, hogy újra látja, de Miss Hill aznap este nem volt szolgálatban, helyette egy Miss Caramanulis nevű amazon libegett ki-be a szobából. Mendel alig bírta leplezni

csalódottságát, és igyekezett érdeklődést mímelni az iránt, amit Iskowitz akart neki elmondani, de nem tudott. Iskowitz, aki kissé el volt kábítva, észre sem vette, hogy Mendel már tűkön ül. Harmadnap újra elment, s álmainak égi tüneményét ott találta Iskowitz ágya mellett. Dadogva társalogni próbált, s elmenőben, a folyosón sikerült a közelébe kerülnie. Megpróbálta kihallgatni egy másik fiatal ápolónővel folytatott beszélgetését, és tudomást szerzett róla, hogy Miss Hillnek van egy udvarlója, akivel másnap este egy musicalt fog megnézni. Mendel, mialatt a liftre várt, a nemtörődömség látszatát erőltetve magára, megpróbálta kideríteni, milyen komoly a kapcsolat, de persze a részleteket nem hallhatta. Arra tippelt, hogy a nő menyasszony, habár gyűrű nem volt az ujján, de mintha a "vőlegényem" szót hallotta volna emlegetni. Egészen elcsüggedt, már látta imádottját egy ifjú doktor, talán épp egy ragyogó sebész oldalán, akivel szakmai szempontból sok közös témája lehet. Utoljára, miközben a liftajtó bezárult mögötte, azt látta, hogy Miss Hill megy a folyosón, élénken cseveg a másik ápolónővel, csábosan csücsörít, és gyönyörűen, dallamosan nevet a kórházi folyosó dermesztő csendjében. Meg kell szereznem, gondolta Mendel, miközben mardosta a vágyakozás és a szenvedély, nem szabad elszúrnom, mint az összes többit. Okosan kell viselkednem. Csak semmi kapkodás, mindig ez a probléma. Semmi hebrencskedés. Többet kell megtudnom róla, hogy vajon tényleg olyan csodálatos-e, amilyennek én képzelem? És ha igen, milyen mértékig van elkötelezve annak a másik pasasnak? És ha nem volna másik pasas, volna-e akkor valami esélyem? Ha egyszer szabad, semmi okát nem látom, miért ne udvarolhatnék neki, és miért ne nyerhetném el a kegyeit. Vagy akár miért ne hódíthatnám el attól a másiktól. De időre van szükségem. Időre, hogy kitapasztaljam. Aztán időre, hogy megnyerhessem. Beszélgetni, nevetni, megosztani vele erényeimet, humoromat, éleslátásomat. Talán az lesz a legjobb, ha szemmel tartom, mikor Iskowitzot látogatom, aztán lassanként, tolakodás nélkül, kiderítem, hányadán állunk. És alakoskodnom kell. Az ajtóstul a házba módszerre már épp elégszer ráfáztam. Fő a nyugalom. Attól kezdve, hogy ezt elhatározta, Mendel naponta látogatta Iskowitzot. Szegény beteg alig akart hinni a jó szerencséjének, hogy hirtelen ilyen odaadó barátja támadt. Mendel minden alkalommal jelentős, gondosan eltervelt ajándékot vitt. Olyat, ami minden bizonynyal növeli a tekintélyét Miss Hill szemében. Csinos kis virágcsokrot, Tolsztoj életrajzát (egyszer Miss Hill megemlítette, mennyire szereti az Anna Karreniná-t), Wordsworth verseskötetét, kaviárt. Iskowitzot teljesen ledöbbentette az áradat. Utálta a kaviárt és Wordsworthnek soha hírét nem hallotta. Mendel legszívesebben egy pár antik fülbevalót is megvett volna Iskowitznak, mert látott egy olyat, amelyikről tudta, hogy tetszenék Miss Hillnek. Az epekedő szerelmes minden alkalmat megragadott, hogy beszédbe elegyedjék Iskowitz ápolónőjével. Kiderült, hogy valóban menyasszony, de a házassággal kapcsolatban kételyei vannak. A vőlegény ügyvéd, de a lány szívesebben menne olyasvalakihez, akinek több köze van a művészethez. Viszont Norman, az udvarlója, magas, fekete, szenzációs jelenség. Ez a jellemzés a nem oly előnyös megjelenésű Mendelt meglehetősen lelombozta. Mendel mindig olyan fennhangon harsonázta nézeteit és sikereit a végét járó Iskowitznak, hogy Miss Hill feltétlenül meghallja. Érezte, hogy ez tetszik a nőnek, de valahányszor azt hitte, javultak a kilátásai, valahogy mindig szóba kerültek a Normannal kapcsolatos jövőbeli elképzelések. Micsoda egy mázlista ez a Norman, gondolta Mendel. Ezzel a lánnyal tölti a szabad idejét, nevetgélnek, tervezgetnek, ajkára szorítja az ajkát, ő hámozza le róla az egyenruhát - tán csak nem az egészet?! Édes Istenem!, sóhajtotta Mendel az égre emelve tekintetét s fejét rázva nyomorúságában. - Nem is sejti, milyen sokat jelentenek a látogatásai Mr. Iskowitznak - mondta az ápolónő egyik nap Mendelnek, aki a rávillantott mosolytól és a ragyogó szempártól majdnem elalélt. Családja nincs, és a többi barátja olyan elfoglalt. Bár szerintem egyszerűen arról van szó, hogy az emberek többségének nincs elegendő bátorsága, nincs meg bennük a kellő részvét ahhoz,

hogy ennyi időt töltsenek az ilyen reménytelen esettel. Aki haldoklik, azt leírják, lehetőleg nem is gondolnak rá. Épp ezért szerintem... ahogy maga viselkedik... az egyszerűen kolosszális. Persze híre ment, hogy Mendel milyen jó a szegény Iskowitzhoz, és a heti kártyapartin agyba-főbe dicsérték. - Csodálatos, amit csinálsz - mondta Phil Birnbaum Mendelnek játszma közben. - Meyer azt mondja, senki sem jár hozzá olyan rendszeresen, mint te, meg hogy szerinte még ki is csíped magad az alkalomra. - No és hogy van? - kérdezte Sol Katz. - Bátran viseli? - Ki viseli bátran? - kérdezte Mendel álmodozón. - Hogyhogy ki? Hát kiről beszélünk? Nem a szegény Meyerről? - Öö. . . ja persze. Bátran. Így igaz - mondta Mendel és közben észre se vette, hogy nyerő lapot tart a kezében. Múltak a hetek, és Iskowitz lassan sorvadt. Egyszer, legyöngült állapotában felpillantott a mellette álló Mendelre, és azt suttogta: - Lenny, szeretlek. De igazán. -Mendel megfogta Meyer kinyújtott kezét, és így szólt: - Kösz, Meyer. Ide hallgass. Benn volt ma Miss Hill? Mi? Nem beszélnél egy kicsit hangosabban? Olyan nehezen értlek. - Iskowitz kimerülten bólintott. - No és miről beszélgettetek? Rólam nem esett szó? Mendel természetesen közelíteni sem mert Miss Hillhez, mert nem akart abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy kiderüljön, valami olyasmiért jár Iskowitzhoz ilyen gyakran, aminek semmi köze hozzá. Néha a halál közelségének érzete filozofálásra késztette a beteget, aki ilyeneket mondott: Csak itt vagyunk, nem is tudjuk, hogy miért. A lényeg, hogy élvezd a pillanatot. Aki él, az boldog. S én mégis hiszek Istenben, és mikor körülnézek és látom, hogyan árad be a napfény az ablakon, és hogyan tűnnek elő éjszaka a csillagok, tudom, hogy van valami végső elképzelése, és hogy az jó. - Az - felelt rá Mendel. - És Miss Hill? Még mindig Normannal jár? Kiderítetted, amire megkértelek? Ha itt lesz holnap, amikor azokat a vizsgálatokat csinálják, érdeklődd meg, jó? Egy esős áprilisi napon Iskowitz meghalt. Mielőtt kilehelte lelkét, még egyszer elmondta Mendelnek, hogy szereti, s ahogy Mendel ezekben az utolsó hónapokban törődött vele, az a legmeghatóbb és maradandóbb élmény, amit valaha is egy másik emberrel kapcsolatban tapasztalt. Két hét múlva Miss Hill szakított Normannal. Mendel pedig udvarolni kezdett neki. Viszonyuk egy évig tartott, majd útjaik elváltak. - Ez igen, nem mondom - mondta Moscowitz, amikor Koppelman a léha Lenny Mendel történetének végére ért. - Ebből is látszik, hogy némelyik milyen piszok fráter. - Szerintem nem ez a lényeg - mondta Jake Fishbein. - A történetekből az derül ki, hogy egy nő iránt érzett vonzalom hogyan tesz képessé egy férfit arra, hogy ha csupán időlegesen is, de leküzdje a mulandósággal kapcsolatos iszonyát. - Ugyan már, miket beszélsz? - kotyogott közbe Abe Trochman. - Az a dolog lényege, hogy egy haldoklónak előnye származik abból, ha egy férfi hirtelen beleszeret egy nőbe. - Na de barátok voltak - vetette közbe Lupowitz. - Mendelt a kötelesség vitte oda. És merő önzésből tért vissza. -- Hát aztán, mi a különbség? - kérdezte Trochman. - Iskowitz attól még valakit közel érzett magához. És jó érzéssel halt meg. És ha az egész mögött az állt, hogy Mendel megkívánt egy nőt, na bumm. - Megkívánta? Ki mondja, hogy megkívánta? Attól, hogy egy léha fráter, lehetséges, hogy életében először érzett igazi szenvedélyt. - És mi a különbség? - kérdezte Burky. - Kit érdekel, hogy mi a történet eszmei mondanivalója? Ha ugyan van neki. Jó sztori volt, és kész. Na, hol az a pincér? Dezsényi KatalirL fordítása

A KÉRDÉS Az alábbi egyfelvonásos Abraham Lincoln életének egy epizódjára épül. Az epizód vagy megtörtént, vagy nem. A lényeg az, hogy fáradt voltam, amikor írtam Lincoln sajtószóvivőjét, George Jenningset hívja a szobába gyerekes türelmetlenséggel JENNINGS Hívatott, Mr. Lincoln? LINCOLN Igen, Jennings. Jöjjön be. Üljön le. JENNINGS Parancsol, elnök úr? LINCOLN (képtelen a vigyorgását elfojtani) Meg akarok magával beszélni valamit. JENNINGS Természetesen, uram. LINCOLN Legközelebb, amikor konferenciát rendezünk a sajtóban dolgozó urak számára... JENNINGS Igenis, uram... LINCOLN Amikor a kérdésekre válaszolok... JENNINGS Igen, elnök úr... LINCOLN Maga felemeli a kezét, és megkérdi: Elnök úr, ön szerint milyen hosszúnak kell lennie az ember lábának? JENNINGS Tessék?! LINCOLN Maga megkérdi tőlem, hogy szerintem milyen hosszúnak kell lennie az ember lábának. JENNINGS Szabadna tudnom, uram, miért? LINCOLN Miért? Mert van rá egy nagyon jó válaszom. JENNINGS Valóban? LINCOLN Hogy leérjen a földig. JENNINGS Hogy tetszett mondani? LINCOLN Hogy leérjen a földig. Ez a válasz. Érti már? Ön szerint milyen hosszúnak kell lennie az ember lábának? Hogy leérjen a földig! JENNINGS Értem. LINCOLN Nem tartja mulatságosnak? JENNINGS Őszinte lehetek, elnök úr? LINCOLN (dühösen) Ma nagy sikert arattam vele. JENNINGS Igazán? LINCOLN De mennyire. A kormány tagjaival voltam, meg néhány barátommal, és egy férfi feltette a kérdést, én meg rávágtam a választ, és az egész szoba hahotázott. JENNINGS Megtudhatnám, elnök úr, mihez kapcsolódott az illető kérdése? LINCOLN Hogy mondja? JENNINGS Anatómiáról beszélgettek? Netán szobrász vagy sebész volt az a személy? LINCOLN Nem... izé... nem hiszem. Nem. Tudomásom szerint egyszerű farmer. JENNINGS Akkor miért kérdezte? LINCOLN Azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy sürgősen meghallgatást kért tőlem... JENNINGS (nyugtalanul) Értem. LINCOLN Mi baja, Jennings? Olyan sápadt! JENNINGS Meglehetősen különös kérdés. LINCOLN Valóban, de sikert arattam vele. Egyből rávágtam. JENNINGS Tagadhatatlan, Mr. Lincoln. LINCOLN Óriási sikert. Az egész kormány hahotázott. JENNINGS És erre mondott valamit az illető? LINCOLN Megköszönte és elment. JENNINGS És ön meg sem kérdezte tőle, miért kíváncsi rá? LINCOLN Ha mindenáron tudni akarja, túlságosan elteltem a válaszommal. Hogy leérjen a földig. Rögtön rávágtam. Nem haboztam. JENNINGS Tudom, tudom. Csakhogy ez az egész ügy aggaszt engem... Lincoln és Mary Todd a hálószobájukban vannak az éjszaka kellős közepén. Az asszony

ágyban fekszik, a férfi idegesen fel-alá járkál MARY Gyere már lefeküdni, Abe. Mi baj? LINCOLN Az a férfi foglalkoztat. A kérdés. Nem megy ki a fejemből. Jennings bogarat tett a fülembe. MARY Felejtsd el, Abe. LINCOLN Legfőbb vágyam, Mary. Jézusom, hát nem érted, hogy éppen ez a legfőbb vágyam? De kísért a tekintete. Esdeklő tekintet. Ugyan mi sugallta neki ezt a kérdést? Innom kell valamit. MARY Ne igyál, Abe. LINCOLN De iszom. MARY Azt mondtam, ne igyál. Mostanában olyan nyugtalan vagy. Ez az utálatos polgárháború! LINCOLN Nem a háború miatt. Nem vettem tudomást egy élőlényről. Csak az érdekelt, hogy gyors sikert arassak. Hagytam, hogy elkerülje a figyelmemet egy bonyolult probléma, csak azért, mert röhögést akartam kicsikarni a kormányból. Csak azért, mert utálnak. MARY Szeretnek, Abe. LINCOLN Hiú vagyok. De akkor is gyors riposzt volt. MARY Hát persze. Okosan válaszoltál. Hogy elérjen a felsőtestéig. LINCOLN Hogy leérjen a földig. MARY Nem, te éppen fordítva mondtad. LINCOLN Dehogy. Mi abban a vicces? MARY Én így sokkal viccesebbnek találom. LINCOLN Viccesebbnek? MARY Bizony. LINCOLN Mary, te nem tudod, mit beszélsz! MARY A felsőtestig ágaskodó lábak látványa... LINCOLN Felejtsd el azonnal! Hol az a whisky? MARY (visszatartja az üveget) Nem, Abe, ma este nem ihatsz! Megtiltom! LINCOLN Mary, mi történt velünk? Valamikor olyan jól megvoltunk. MARY (gyengéden) Gyere ide, Abe. Ma telihold van. Mint azon az éjszakán, amikor megismerkedtünk. LINCOLN Nem, Mary. Azon az éjszakán holdfogyatkozás volt. MARY Telihold. LINCOLN Holdfogyatkozás... MARY Telihold. LINCOLN Hozom a kalendáriumot. MARY Az Isten szerelmére, Abe, hagyd a csudába! LINCOLN Bocsánat. MARY Még mindig a kérdés? A lábról? Még mindig az foglalkoztat? LINCOLN Ugyan mire gondolhatott?... Will Haines és felesége kunyhója. Hosszú lovaglás után belép Haines. Alice lerakja varródobozát, és odafut hozzá ALICE Megkérted? Megkegyelmez Andrew-nak? WILL (magánkívül) Ó, Alice, olyan ostobaságot csináltam! ALICE (keserűen) Micsoda? Csak nem akarod azt mondani, hogy a fiunk nem kap kegyelmet?! WILL Nem kértem meg. ALICE Micsoda?! Nem kérted meg? WILL Magam sem tudom, mi ütött belém. Ott állt az Egyesült Államok elnöke személyesen, körülötte fontos emberek. A kormány, a barátai. Akkor valaki megszólalt: - Mr. Lincoln, ez az

ember egész nap úton volt, hogy beszélhessen önnel. Valamit meg akar kérdezni. - Útközben többször átgondoltam a kérdést. "Mr. Lincoln, elnök úr, a mi fiunk, Andrew, hibát követett el. Tudom, súlyos vétség, ha valaki őrségben elalszik, de nagyon kegyetlen dolog kivégezni egy ilyen fiatal fiút. Elnök úr, nem változtatná meg az ítéletét?" ALICE Nagyon jól fogalmaztál. WILL De mikor az a sok ember mind engem bámult, amikor az elnök azt mondta, nos, halljuk a kérdését, azt kérdeztem: "Mr. Lincoln, mit gondol, milyen hosszúnak kell lennie az ember lábának?" ALICE Micsoda?! WILL Igen. Ezt kérdeztem. Fogalmam sincs, miért. Mit gondol, milyen hosszúnak kell lennie az ember lábának? ALICE Miféle kérdés ez? WILL Hát épp ez az, hogy nem tudom! ALICE Hogy a lábának? Hogy milyen hosszúnak kell lennie? WILL Ó, Alice, bocsáss meg nekem! ALICE Hogy milyen hosszúnak kell lennie az ember lábának? Ennél ostobább kérdést az életben nem hallottam! WILL Tudom, tudom! Ne is emlékeztess rá! ALICE De miért épp a lábának? Mióta foglalkoztat téged éppen a láb? WILL Kerestem a szavakat. Az eredeti kérdést elfelejtettem. Hallottam, hogy üt az óra. Nem akartam, hogy kukának nézzenek. ALICE És mondott valamit Mr. Lincoln? Válaszolt? WILL Igen. Hogy leérjen a földig, azt mondta. ALICE Hogy leérjen a földig? Mi az ördögöt akar ez jelenteni? WILL Ki tudja? De mindenki nevetett. Bár azok a fickók amúgy is hajlamosak a reagálásra. ALICE (rátámad) Talán nem is akartad igazán, hogy Andrew kegyelmet kapjon! WILL Micsoda? ALICE Talán a lelked mélyén nem is akarod, hogy megváltoztassák a fiunk ítéletét. Talán féltékeny vagy rá! WILL Te megbolondultál! Én, én? Hogy én? Féltékeny? ALICE Miért is ne. Erősebb nálad. Ügyesebben bánik a csákánnyal, fejszével, kapával. Senki emberfiának nincs olyan érzéke a földhöz, mint neki. WILL Hagyd abba! Hagyd abba! ALICE Nézzünk szembe a tényekkel. William, te pocsék farmer vagy. WILL (remeg izgalmában) Igen, elismerem! Utálom a földművelést! Sose tudom, melyik a búza, melyik az árpa! És a termőföld! Nem tudom a sártól megkülönböztetni! Te meg, a flancos iskoláiddal! Kinevetsz. Lefitymálsz. Fehér répát ültetek, és kukorica nő ki belőle! Azt hiszed, nem bántja ez a férfiembert? ALICE Ha a vetőmagos zacskókat kis botokra erősítenéd, tudnád, mit vetettél! WILL Meg akarok halni! Minden elsötétül! Hirtelen kopognak, és amikor Alice ajtót nyit, maga Abraham Lincoln áll ott. Elgyötört, a szeme vörös LINCOLN Mr. Haines? WILL Lincoln elnök... LINCOLN Az a kérdés... WILL Tudom, tudom... milyen ostoba voltam! Csak az jutott eszembe, annyira ideges voltam. Haines sírva térdre hull. Lincoln is sír. WILL Igen, igen... Bocsásson meg... LINCOLN (gátlástalanul sír) Megbocsátok, megbocsátok. Álljon talpra. Álljon fel. A

fiuknak még ma megkegyelmezek. És minden fiúnak, aki hibázott. (Karjába vonja a Haines családot) A maga ostoba kérdésének hatására újraértékeltem az életemet. Ezt magának köszönhetem, és ezért szeretem magát. ALICE Mi is újraértékeltünk egyet s mást, Abe. Ugye megengedi. . .? LINCOLN Hát hogyne, miért is ne? Van itthon valami ennivaló? Ha valaki ilyen hosszú utat megtett, legalább kínálják meg valamivel. Ahogy nekiesnek a kenyérnek és a sajtnak, lemegy a függöny. László Zsófia fordítása EGY BETÖRÖ VALLOMÁSA1 (Részletek Virgil Ives hamarosan megjelenő emlékirataiból. A szerzőt különféle huncutságaiért négy alkalommal ítélték el, egyenként kilencvenkilenc évre. Most kezdte első börtönbüntetésének letöltését. Mr. Ives úgy tervezi, hogy szabadulása után gyermekekkel fog foglalkozni.) Naná, hogy loptam. Miért is ne? Ahol én felnőttem, lopni kellett, ha enni akart az ember. Aztán lopni kellett, ha borravalót akart adni az ember. Legtöbben tizenöt százalékot loptak, de én mindig húszat, így aztán a pincérek első számú kedvence lettem. A balhéból hazafelé menet pizsamát loptam, vagy alsógatyát, ha forró volt az éjszaka. Hogy legyen miben aludni. Így éltem. Meg kell hagyni, nem volt gyerekszobám. A papám mindig futott a zsaruk elől, és én egészen huszonkét éves koromig nem láttam álruha nélkül. Évekig azt hittem, alacsony, szakállas ember, sötét szemüveget hord és biceg; pedig magas volt, szőke, és Lindberghre hasonlított. Profi bankrabló volt, csakhogy mivel hatvanöt évben állapították meg a nyugdíjkorhatárt, ki kellett szállnia. Utolsó éveit a postabélyeg-hamisításnak szentelte, de felemelték a díjszabást, és mindene ráment. A mamát is körözték. Persze akkoriban még nem úgy ment, mint ma, mikor a nők egyenlő jogokat követelnek, meg minden. Akkor még egy nőnek, ha bűnözésre adta a fejét, csak egy lehetősége volt, a zsarolás, meg hébe-hóba egy kis gyújtogatás. Chicagóban a nők gengszterkocsikat is vezettek, de csak a sofőrsztrájk idején, 1926-ban. Rémes sztrájk volt. Nyolc hétig tartott, és valahányszor egy banda befejezett egy melót és dobbantott a pénzzel, kénytelen volt gyalogolni vagy taxizni. Volt egy nővérem, meg két öcsém is. Jenny pénzért ment férjhez. Nem egy pasashoz, hanem egy egész falka magányoshoz. Viki öcsém beszállt egy plagizátorbandába. Éppen az Átokföldje alá véste a nevét, amikor a zsernyákok bekerítették a házat. Tíz évet kapott. Egy flancos családból származó gazdag kölyköt, aki Ezra Pound Cantó-i alá hamisította a nevét, feltételesen szabadlábra helyeztek. Nesze neked törvény. Charlie - a kisebbik öcsém - verscsempész volt, orgazda és uzsorás. Sosem találta meg önmagát. Végül csavargásért tartóztatták le. Hét évig csavargott, míg rájött, hogy ebből a bűnből nem lehet megélni. Életemben először egy vekni kenyeret loptam. A Rifkin-pékségben dolgoztam, ahol munkaköröm szerint kiszedtem a lekvárt a dohos apácafánkokból és beletettem a frissekbe. Nagy pontosságot igénylő munka volt, gumicsővel és szikével végeztem. Ha a kezem reszketett, a lekvár a padlóra ment, és az öreg Rifkin megcibálta a hajamat. Egy nap Arnold Rothstein, akire mindnyájan felnéztünk, bejött az üzletbe, és azt mondta, kenyérkére vágyik, de határozottan visszautasította, hogy fizessen is érte. Célozgatott rá, hogy micsoda kiváló alkalom ez egyes talpraesett kölyköknek, hogy bekerüljenek a szakmába. Elértettem a célzást, és naponta a kabátom alá rejtettem egy szelet rozskenyeret. Három hét alatt összejött az egész vekni. Útban Rothstein irodája felé elkapott a lekifurdalás, mert bár gyűlöltem Rifkint, a felesége egyszer megengedte, hogy hazavigyek két zsömlemorzsát, amikor a nagybátyám haldoklott. Megpróbáltam visszavinni a kenyeret, de elkaptak, éppen amikor azt találgattam, hogy melyik szelet melyik veknihez tartozik. Az Elmira Javítóintézetben tértem magamhoz.

Elmira kemény javcsi volt. Ötször léptem meg. Egyszer egy szennyesszállító platóján próbáltam meglógni. Az őrök gyanút fogtak; az egyik megbökdösött a botjával, és megkérdezte, mi a fenének fekszem abban a ládában. Ránéztem, egyenest bele a szemibe, és azt mondtam: Szennyes ing vagyok. - Mondhatom, elbizonytalanodott. Fel-alá téblábolt és csak bámult rám. Azt hiszem, kicsit betojtam. - Mondom, hogy szennyes ing vagyok - erősködtem. - Kék cejgvászon strapaing. - Mielőtt újra szóhoz jutottam volna, bilincs volt a kezemen-lábamon, és megint a sitten ültem. Mindent, amit a bűnözésről tudok, az Elmirában tanultam; hogyan kell zsebet metszeni, mackót dönteni, üveget vágni - a szakma valamennyi finom fogását. Megtanultam például (és ezt még a profik se mind tudják), hogy a zsarukkal vívott tűzpárbaj esetén az első két lövés mindig a zsaruké. Ez a szabály és kész. Aztán következel te. És ha egy zsaru azt mondja: Körülvettük a házat, kifelé, feltartott kézzel - akkor az ember nem kezd vadul lövöldözni. Hanem azt mondja: "Köszönöm, inkább nem" - vagy "Úgy vélem, pillanatnyilag alkalmatlan". Mindennek meg kell adni a módját, de manapság... Eh, minek is részletezzem. Életem következő néhány évében én voltam a létező legmenőbb betörő. A népek Rafflesről locsognak, de Rafflesnek is megvolt a maga stílusa, meg nekem is. Egyszer együtt ebédeltem Raffles fiával. Kedves fickó. Lindy patinás vendéglőjében ettünk. Ellopta a borsőrlőt. Én magamhoz vettem az ezüstöt és a szalvétákat. Ő elemelte a ketchupos üveget. Én megfújtam a kalapját. Ő meglovasította az esernyőm és a nyakkendőtűm. Távozáskor elraboltunk egy pincért. Valóságos viadal volt. Az igazi Raffles macskatolvajként kezdte. (Nekem az nem ment, a macskabajusztól tüsszögőrohamot kaptam.) Felvette agyonstrapált macskaöltönyét, és nekieredt a tetőknek. Végül a Scotland Yard két kutyának öltözött ürgéje kapta el. Gondolom, hallottak már a Csóktolvajról. Valahányszor betört és kirabolta áldozatát, ha az illető nő volt, megcsókolta. Ugyancsak szomorú történet, ahogy a törvény végül rátette a kezét. Két idős, megkötözött özvegy előtt ficánkolt, és éppen azt dalolta, hogy "Aggyá csókocskát, tubicám", amikor elbotlott egy zsámolyban, és eltörte a medencecsontját. Ezek a fiúk ugyan rendszeresen szerepeltek a címoldalon, de nekem volt néhány olyan húzásom, amire a rendőrség sose jött rá. Egyszer bementem egy lakásba, felrobbantottam a széfet, és megfújtam hatezer dolcsit, miközben ugyanabban a szobában egy házaspár aludt. A férj ugyan felébredt a dinamitra, de amikor biztosítottam, hogy az egész bevétel az Amerikai Fiúegyleté lesz, visszafeküdt aludni. Volt annyi eszem, hogy Franklin D. Roosevelt, az akkori elnök ujjlenyomatait hagyjam hátra. Máskor, egy diplomáciai koktélpartin, jattolás közben, elloptam egy nő gyémánt nyakláncát. Porszívót használtam - egy öreg Rakétát. Leszedtem a nyakékét meg a fülbevalóit. Később, amikor kinyitottam a porzsákot, egy műfogsort is találtam, a holland nagykövet tulajdonát. A legszebb munkám azonban a British Museumban volt. Betörtem. Tudtam, hogy a Ritka Drágakövek Termének egész padlózatát vezeték veszi körül, mely a legenyhébb érintésre is riadóztat. Kötélen lógtam fejjel lefelé, a tetőablakból engedtek le, így azután nem érintettem a padlót. A lehető legelegánsabban csúsztam át, s egy perc múlva már a híres Kittridge Gyémántok tárlója fölött lebegtem. Amint épp elővettem az üvegvágóm, egy verebecske röppent be a tetőablakon, és leszállt a földre. A vészcsengő megszólalt, és jött is nyolc rohamkocsi. Tíz évet kaptam. A veréb életfogytigot. A madarat hat hónap múlva feltételesen szabadlábra helyezték. Egy év múlva Fort Worthben lekapcsolták, mert eszméletlenre csipkedte Morris Klugfein rabbit. Miféle tanácsot is adhatnék az átlagos polgárnak, hogyan védekezzen a betörők ellen? Hát, elsősorban hagyja égve a villanyt, ha elmegy hazulról. Legalább hatvanas körte legyen, mert ha gyengébb, a betörő elégedetlen lesz a világítással, és felforgatja a házat erősebbért. A másik lehetőség: tartson kutyát, de ez nem üzembiztos. Valahányszor kutyás házat akartam kirabolni, mindig vetettem az állatnak némi strichninnel kevert kutyaeledelt. Ha nem hatott, akkor darált

húst és Theodore Dreiser-regényeket kevertem össze fele-fele arányban. Ha úgy alakul, hogy távoznia kell és őrizetlen marad a ház, nem árt, ha az ablakba helyezi önmaga kartonsziluettjét. Bármilyen sziluett megteszi. Egy bronxi pasas egyszer kirakta Montgomery Clift kartonalakját, azután elment víkendezni. Később véletlenül arra sétált Montgomery Clift, meglátta az árnyképet, és meglehetősen ideges lett. Megpróbált elbeszélgetni vele, ám amikor az hét órán át egy szót sem felelt, Clift visszament Kaliforniába, és azt terjesztette a barátai közt, hogy a New York-iak sznobok. Ha betörés közben lepi meg a behatolót, ne ijedjen meg. Ne feledje: ő éppúgy megijedt, mint maga. Legjobb, ha maga rabolja ki őt. Ragadja magához a kezdeményezést, és szabadítsa meg a rablót órájától és tárcájától. Így aztán a rabló bemászhat az ágyába, míg maga elmenekül. Egy alkalommal, amikor ezzel a védekezésmóddal ejtettek csapdába, megrekedtem Des Moinesban, ahol azután hat évig éltem együtt egy másik ember feleségével és három gyerekével, s csak akkor léphettem le, amikor szerencsémre megleptem egy másik betörőt, aki aztán elfoglalta a helyemet. A hat év, amit abban a családban töltöttem, igen boldogan telt, és gyakran gondolok rájuk szeretettel, ámbár a kényszermunkán összeláncolt rabok életében is akadnak szép pillanatok. Békés Pál fordítása A BÜNTETÉS A Nyugati Central Park történetében példa nélkül álló csoda, hogy Connie Chasen első pillantásra viszonozta iránta érzett végzetes vonzalmam. Magas volt, szőke, széles arcú; színésznő és tudósnő; elbűvölő és reménytelenül elidegenedett; ellenséges és pengeéles szellemével csak a minden domborulatából sugárzó buja, párás érzékiség vonzereje vetekedhetett. Ő volt a fiatalemberek vágyainak csimborasszója a társaságban. Hogy éppen nálam, Harold Cohennél, a colos, hosszú orrú, huszonnégy éves rügyező drámaírónál és jammerjaninál állapodik meg, ez oly valószínűtlen volt, mint hogy ötös ikreim születnek. Igaz, hogy meglehetősen jó benyögéseim vannak és tágas témakörben tudok csevegni, ám mégis megdöbbentett, hogy ez a lenyűgözően széles skálán mozgó jelenés ily sebesen és pontosan lőtte be magát az én fogyatékos képességeimre. - Imádnivaló vagy - mondta egy órányi élénk társalgás után, miközben egy könyvespolcot támasztottunk, melyről olcsó bort vedeltünk és falatkákat faltunk. - Remélem, felhívsz. - Még hogy felhívlak-e? Legszívesebben most rögtön fölvinnélek a lakásomra. - Remek - mosolygott kacéran. - Igazság szerint nem hittem, hogy tetszem neked. Lezser képet vágtam, míg a vér könnyen megjósolható célja felé dübörgött ereimen át. Elvörösödtem: ez nálam régi szokás. - Dinamit vagy - rajongtam, s ő ettől csak még vakítóbban ragyogott. Az igazat megvallva nem voltam felkészülve az azonnali sikerre. Bor fűtötte merészségem csupán a jövő megalapozására tett kísérlet volt, hogy amikor majd valóban azt javaslom: vonuljunk a budoárba - mondjuk a következő, szolidabb alkalommal -, javaslatom ne úgy hasson, mint derült égből a villám, s nehogy belegázoljon valami tragikusan plátói elképzelésbe. De bármily bizalmatlan, bűntudatos és zaklatott voltam is, az enyém lett az az éj. Connie Chasen meg én szégyentelenül egymásnak estünk, és egy rövid óra múltán már balettkecsességgel verekedtük át magunkat a perkálokon, delejes érzelmi odaadással táncolván végig az emberi szenvedély abszurd koreográfiáját. Ez volt életem legerotikusabb, legkéjesebb éjszakája, s míg utóbb Connie pihegve és eltelve hevert karjaim közt, én azon töprengtem, miként fogja a sors behajtani rajtam elvitathatatlan követelését. Megvakulok-e hamarost? Vagy megbénulok? Miféle irtózatos árat kell majd ezért fizetni Harold Cohennek, hogy a világegyetem rendjén róhassa tovább harmonikus köreit? De erről később.

A következő négy hétben nem robbant a bomba. Connie meg én felfedeztük egymást, és örömünk telt minden egyes új felfedezésben. Gyors volt, izgalmas és fogékony, képzelőereje termékeny, hivatkozásai mély értelműek és széles körűek. El tudott csevegni Novalisról és idézett a Védákból. Fejből tudta Cole Porter összes dalának szövegét. Az ágyban gátlástalan volt és kísérletező kedvű - a jövő igaz gyermeke. Csak szőrszálhasogatással lehetett benne hibát találni. Igaz, kölyökmód szeszélyes volt. Az éttermekben törvényszerűen megváltoztatta a rendelést, s mindig jóval túl az illendőség határán. Dühbe gurult, valahányszor rámutattam, hogy ez nem egészen tisztességes sem a pincérrel, sem a konyhafőnökkel szemben. A fogyókúráit is másnaponként váltogatta, tiszta szívvel esküdött az egyikre, azután megtagadta valamelyik új, divatos elméletért. Nem mintha a legcsekélyebb túlsúlya lett volna. Ellenkezőleg. Alakját egy Vogue-modell megirigyelhetné, és mégis, Franz Kafkáéval vetekedő kisebbségi érzése fájdalmas önkritikarohamokra sarkallta. Képes volt arról siránkozni, hogy ő egy kis dagi nímand, semmi értelme, hogy színésznő legyen, még kevésbé, hogy Csehovval próbálkozzék. Igyekeztem amennyire tőlem tellett - megvigasztalni, bár úgy véltem, hogy ha a teste és szelleme iránti eszelős rajongásom nem győzi meg kívánatosságáról, akkor semmiféle szöveg nem lesz elég. A csodás románc körülbelül hatodik hetében egy nap teljes terjedelmében kibontakozott Connie bizonytalansága. Úgy volt, hogy egy connecticuti, családi szalonnasütés alkalmával végre találkozom a rokonságával. - A papa nagyszerű - olvadozott Connie -, és remekül néz ki. Anya pedig gyönyörű. A tiéd is? - Nem mondanám, hogy gyönyörű - vallottam be. Az igazat megvallva meglehetősen ködös elképzeléseim voltak családom külső megjelenéséről. Rokonságom anyai ágon rendszerint különféle lombikban kitenyésztett lényeket juttatott eszembe. Igen szigorú voltam a családomhoz. Egy percre sem szűnt az ugratás és a marakodás, de legalább közel álltunk egymáshoz. Mióta az eszemet tudom, egyetlen kedves szó nem hagyta el családom egyetlen tagjának ajkát, de ha jól sejtem, ilyesmire azóta nem volt példa, hogy Isten szerződést kötött Ábrahámmal. - Az enyéim sosem veszekszenek - mondta Connie. - Isznak, de nagyon udvariasak. Danny aranyos. A bátyja. - Kicsit furcsa, de azért kedves fiú. Zenét szerez. - Örömmel várom a találkozást. - Remélem, nem fogsz beleesni Lindsaybe, a kishúgomba. - Persze hogy nem. - Két évvel fiatalabb nálam, gyönyörű és szexis. Mindenki bolondul érte. - Nem hangzik rosszul - mondtam. Connie megcirógatta az arcom. - Remélem, nem szereted jobban nálam - mondta félkomolyan, finoman hangot adva félelmének. - A helyedben nem aggódnék - biztosítottam. - Nem? Megígéred? - Rivalizáltok? - Nem. Szeretjük egymást. Az arca akár egy angyalé és a teste szexisen gömbölyded. Mamára ütött. Meg azután nagyon magas az intelligenciahányadosa, és remek a humorérzéke. - Gyönyörű vagy - mondtam, és megcsókoltam. De be kell vallanom, a nap hátralevő részében lelki szemeim elől nem tudtam elűzni a huszonegy éves Lindsay Chasen képét. Te jó ég, gondoltam, mi lesz, ha tényleg ilyen Wunderkind? Mi lesz, ha tényleg olyan ellenállhatatlan, amilyennek Connie lefesti? Nem vesz-e majd le a lábamról? Nem fogja ez a pompás, Lindsay nevű connecticuti őshonos amerikai - ráadásul még Lindsay is! - testének édes illatával és csilingelő kacajával igájába hajtani egy magamfajta gyenge jellem elcsavart, ám még el nem kötelezett fejét? Nem fordulok-e majd Connie-tól a friss bájital felé? Végül is csak hat hete

ismertem Connie-t, és bár remekül éreztük magunkat, nem volt ez észveszejtő szerelem. Mégis, Lindsaynek mesés személyiségnek kell lennie, ha meg tudja zavarni a kacaj és szenvedély szédítő viharát, mely az elmúlt másfél hónapot oly remek mulatsággá avatta. Aznap este Connie-val szeretkeztem, de az álmomban Lindsay kísértett. Az édes kis Lindsay, az imádni való diáklány, arca akár egy mozisztáré, bája akár egy hercegnőé. Dobáltam magam, forgolódtam, és az éjszaka kellős közepén furcsa izgalommal, rossz előérzetekkel ébredtem. Reggelre a képzelődés elenyészett, és reggeli után Connie meg én borral és virággal felszerelve elindultunk Connecticutba. Áthajtottunk az őszi tájon, Vivaldit hallgattunk, és eszmét cseréltünk az aznapi Művészet és kikapcsolódás című rovatról. Később, pár pillanattal azelőtt, hogy bekanyarodtunk Chasenék lyme-i birtokának jelzőoszlopánál, ismét eltöprengtem: vajon falhoz állít-e majd a félelmetes hugi. - Itt lesz Lindsay fiúja? - kérdeztem fürkészőn és bűntudatos fejhangon. - Szakítottak - magyarázta Connie -, Lindsay havonta egyet fogyaszt. Szívtipró. Hmmm, gondoltam, és mindennek a tetejébe az ifjú hölgy még el is érhető. Lehetséges volna, hogy izgalmasabb Connie-nál? Nehezen tudtam elképzelni, s mégis igyekeztem felkészíteni magam minden eshetőségre. Mindenre, kivéve természetesen azt, ami e csípős, tiszta vasárnapi délután bekövetkezett. Connie meg én csatlakoztunk a nagy mulatozás és ivászat közepette zajló szalonnasütéshez. Sorra megismerkedtem a családtagokkal, szerteszóródva vigadoztak divatos és vonzó társaságukkal, és bár Lindsay hugi valóban olyan volt, amilyennek Connie leírta - üde és kacér és öröm szót váltani vele -, nem tetszett jobban Connie-nál. Továbbra is sokkal jobban vonzott az idősebb nővér, mint a huszonegy éves egyetemi hallgató. Akibe aznap reménytelenül beleszerettem, nem ő volt, hanem Connie lenyűgöző mamája: Emily. Az ötvenöt éves, napbarnította Emily Chasen: elbűvölő ősamerikai arc, hátrafésült, őszülő haj, zamatosan gömbölyded görbületek, melyek makulátlan ívekben kínálták magukat, akár egy Bráncusi-szobor. A szexis Emily, akinek hatalmas, hószín mosolya és nagy, fehér nevetése ellenállhatatlan melegséget és csáberőt sugárzott. Micsoda sejtállománya van ennek a családnak, gondoltam. Micsoda díjnyertes gének! És teherbíróak is, mivel Emily Chasen láthatólag éppoly fesztelenül bánt velem, mint lányai. Nyilvánvalóan öröme telt a beszélgetésben, amikor fittyet hányva a többi vendég iránti kötelezettségének, megültem szoknyája szélén. A fotózásról beszélgettünk (a hobbijáról), és könyvekről. Éppen Joseph Heller egyik könyvét olvasta nagy élvezettel. Mulatságosnak találta, és míg a poharamat töltötte, elbájolóan kacagva megjegyezte: "Istenem, maguk zsidók igazán egzotikusak!" Egzotikusak? Ismerné csak a Greenblattékat. Vagy Milton Sharpsteint meg a feleségét, apám barátait. Vagy, ha már itt tartunk, Tovah nénémet. Egzotikum? Na persze kedvesek, de aligha egzotikusak az állandó civakodásukkal, melynek tárgya az emésztési zavarok elleni küzdelem legjobb módszere, vagy hogy milyen messze kell ülni a tévétől. Órákon át beszélgettünk filmekről, az én színházi elképzeléseimről, meg az ő kollázskészítés iránti, új keletű érdeklődéséről. Nyilvánvaló volt, hogy az asszony tömérdek kreatív és intellektuális késztetése valami okból nem kaphatott szabad utat. Ugyanakkor láthatóan nem volt boldogtalan. Ő meg a férje, John Chasen - azon férfiak idősebb kiadása, akiket az ember szívesen lát a repülőgépe pilótaülésében -, amolyan szivikém-tubicám stílusban ölelgették egymást, és iddogáltak. Ha összehasonlítjuk őket az én öregeimmel, akik megmagyarázhatatlan módon (valószínűleg kicsinyes bosszúvágytól vezéreltetve) negyven éve házasok, Emily és John édeni pár volt. Az enyéim természetesen még az időjárást sem tudták megvitatni kölcsönös vádaskodás és sértegetés nélkül; épp csak nem lövöldöztek egymásra. Amikor eljött a hazatérés ideje, elszomorodtam; gondolataimat betöltötték az Emilyről szőtt álmok. - Aranyosak, ugye? - kérdezte Connie, miközben Manhattan felé száguldottunk. Nagyon - helyeseltem.

- Hát nem fantasztikus a papa? Állati jópofa. - Ühüm. - Az az igazság, hogy tíz mondatot sem váltottam Connie apjával. - És mami remekül nézett ki ma. Régóta nem láttam ilyen jó bőrben. Ő is influenzás volt. - Igazán remek nő - mondtam. - A fotói és a kollázsai nagyon jók - mondta Connie. - Bárcsak a papa bátorítaná, ahelyett hogy ilyen ódivatú. Nem nagyon rajong a művészi kreativitásért. Sosem érdekelte. - Rémes - jegyeztem meg. - Remélem, nem hatott bénítólag a mamádra az évek során. - Dehogynem - mondta Connie. - És Lindsay? Beleszerettél? - Nagyon bájos, de nem a te súlycsoportodban fut. Már amennyire meg tudom ítélni. - Úgy örülök! - nevetett Connie és megcsipkedte az arcom. Amilyen girnyó féreg vagyok, természetesen nem tudtam megmondani neki, hogy a lenyűgöző mamájával szeretnék újra találkozni. De az agyam még vezetés közben is csöngetett és villogott, akár valami komputer, hogy kiötölje: hogyan tölthetnék több időt ezzel a falrengető asszonnyal. Ha valaki megkérdezi: mégis mire számítok, hová fog ez vezetni, nem tudtam volna válaszolni. Csak az bizonyos, hogy míg a hideg őszi éjszakai levegőt szeltem, Freud, Szophoklész és Eugene O'Neill valahol a közelben a markukba röhögtek. A következő hónapokban úgy intéztem, hogy minél többször lássam Emily Chasent. Rendszerint ártatlan hármasban voltunk Connie-val: találkoztunk vele a városban, és múzeumba vagy hangversenyre vittük. Egyszer-kétszer, ha Connie-nak dolga volt, magam mentem Emilyért. Connie örült, hogy anyja és szerelme ilyen jóban vannak. Egyszer-kétszer szerét ejtettem, hogy "véletlenül" éppen ott legyek, ahol Emily, ilyenkor magától értetődő módon rögtönzött sétára indultunk, vagy ittunk valamit. Nyilvánvalóan élvezte a társaságom, mivel megértően hallgattam, ha művészi törekvéseiről beszélt, és hálás publikumként nevettem a viccein. Zenéről, irodalomról, az életről beszélgettünk; észrevételeim mindig szórakoztatták. Az is nyilvánvaló volt: meg sem fordul a fejében, hogy újonnan szerzett barátnál többnek tekintsen. Vagy ha meg is fordult, soha ki nem mutatta. De mit is várhattam volna? A lányával éltem. Tisztességes vadházasságban. Egy civilizált társadalomban, mely nem veszít szem elől bizonyos tabukat. Végül is mit képzeltem, ki ez a nő? A német filmek valamely erkölcstelen vampja, aki elcsábítaná saját gyermeke szeretőjét? Az igazat megvallva, nyomban odalett volna minden tiszteletem, ha megvallja irántam való érzelmeit, vagy nem viselkedik megközelíthetetlenül. És mégis őrülten bele voltam esve. Szenvedélyesen sóvárogtam, és minden józan megfontolás ellenére valami apró, elejtett célzásért imádkoztam, hogy esetleg mégsem olyan tökéletes a házassága, mint amilyennek látszik, hátha érez irántam egy csöppnyi végzetes vonzalmat, ha mégúgy ellenáll is neki. Voltak pillanatok, amikor kacérkodtam a gondolattal, hogy magam teszek valamilyen enyhén agresszív lépést, de máris a bulvársajtó szalagcímei fogalmazódtak agyamban és visszariadtam a tettől. Kínomban borzasztóan szerettem volna őszintén elmondani zavaros érzelmeimet Connienak, és megkérni, segítsen megkeresni a fájdalmas kavarodásból kivezető utat, de éreztem, ez nem menne vérontás nélkül. A férfias őszinteség helyett vadászgörényként szimatoltam bármi apró jel után, ami Emily irántam való hajlandóságát bizonyítaná. - Elvittem anyádat a Matisse-kiállításra - mondtam egy nap Connie-nak. - Tudom - bólintott. - Remekül érezte magát. - Szerencsés asszony. Látszik, hogy boldog. Remek házasság. - Igen. - Szünet. - Szóval, ööö... mondott valamit? - Azt mondta, hogy jót dumáltatok. A fotóiról. - Remek. - Szünet. - Mást nem? Rólam? Mert úgy éreztem, talán egy kissé tolakodó vagyok. - Te jó ég, dehogy. Imád téged. - Igen?

- Most, hogy Danny egyre többet van a papával, mama úgy gondol rád, mint a fiára. - A fiára? - kérdeztem megtörten. - Azt hiszem, olyan fiút szeretett volna, akit úgy érdekel a munkája, mint téged. Aki jó társaság. Intellektuálisan érdeklődőbb Dannynél. Kicsit fogékony a művészi igényeire. Azt hiszem, te pontosan beleillesz ebbe a szerepbe. Aznap este rettenetesen éreztem magam, és míg Connie mellett ültem, otthon, a televízió előtt, a testem szinte fájt, úgy szerettem volna szenvedélyes gyengédséggel hozzásimulni a nőhöz, aki nem tart veszedelmesebbnek a fiánál. Vagy mégis? Nem csupán Connie feltételezése ez? Nem borzongana-e bele Emily, ha megtudná, hogy egy nálánál sokkal fiatalabb férfi gyönyörűnek, szexisnek és elbűvölőnek találja, és minden vágya, hogy távolról sem fiúi viszonyuk támadjon? Nem valószínű-e, hogy egy ilyen korú asszony, különösen, ha a férje nem éppen fogékony legmélyebb érzelmeire, örömmel fogadná egy szenvedélyes imádó figyelmességét? És nem csinálok-e én magam, beleragadva középosztálybeli előítéleteimbe, túl nagy ügyet abból a tényből, hogy a lányával élek? Végül is, furcsább dolgok is megesnek. Különösen a mélységesen mély művészi intenzitás áldásában részesülő kiválasztottak körében. Meg kell oldanom a dolgot, le kell csillapítanom a lassanként őrült rögeszmévé terebélyesedő szenvedélyt. A helyzet túlzott terheket ró rám. Itt volt az idő: vagy teszek valamit, vagy kiverem a fejemből az egészet. Úgy döntöttem, hogy cselekszem. Régebbi, sikeres hadjárataimból okulva nyomban a legmegfelelőbb utat választottam. Elkormányozom őt Seftes Viki kocsmájába, ebbe a gyéren világított, üzembiztos, polinéz kéjodúba, ahol dúskálhatunk az ígéretesen sötét sarkokban, és a csalókamód enyhének tűnő rumok gyorsan előcsalogatják barlangjából a tüzes libidót. Néhány Mai Tai, és szabad a vásár. Kéz a térdre. Egy hirtelen-váratlan csók. Az ujjak összefonódnak. A csodálatos pia megteszi a maga megbízható hatását. És ha a gyanútlan áldozat szemöldökráncolva elhúzódik, az ember akkor is kecsesen visszakozhat, mindent az egzotikus ital hatására hárítva. - Bocsáss meg - szabadkoznék -, úgy kiütött ez a lötty. Azt sem tudom, mit csinálok. Igen, gondoltam, az udvarias csacsogás ideje lejárt. Két nőbe vagyok szerelmes, nem olyan ritka eset. Hogy anya és lánya? Annál izgalmasabb. Hisztérikussá váltam. Amikor idáig jutottam, megrészegültem a magabiztosságtól, de be kell vallanom, a dolgok végül nem úgy sültek el, ahogyan terveztem. Igaz, egy hideg februári délután elmentünk Seftes Vikihez. Egymás szemébe néztünk és nekiköltőieskedtünk az életnek, miközben lehajtottuk a hosszú, habosfehér asztali borokat, melynek felszínén lebegő ananásznégyzetekbe döfött, apró faernyők úsztak - de itt le is álltunk. Méghozzá azért, mert - bár elszabadítottam ösztöneimet - úgy éreztem, teljesen összetörném Connie-t. Végül is a bűntudatom - pontosabban józan eszem visszatérte - akadályozta meg, hogy terv szerint Emily Chasen térdére helyezzem kezem, és sötét vágyaim nyomába eredjek. Leterített a hirtelen felismerés: buggyant délibábkergető vagyok, imádom Connie-t, és nem szabad kockáztatnom, hogy megbántsam. Igen, Harold Cohen sokkalta konzervatívabb, mint ahogy bedumálta nekünk. Ezt az Emily Chasen-féle szerelmet iktatjuk és elfelejtjük. Bármi fájdalmas legyen is a Connie mamájára irányuló vágyak elfojtása: diadalmaskodik az ésszerűség, a józan megfontolás. Eltelt a gyönyörű délután, melynek csúcspontja az Emily nagy, kívánatos ajkára nyomott, vad csók lett volna - és én kértem a számlát és letettem a lantot. Nevetve léptünk ki a világító hóba, a kocsijához kísértem, figyeltem, ahogy elindul Lyme irányába, én pedig hazatértem a lányához, és újfajta, mélyebb érzelemmel néztem a nőre, aki éjszakánként megosztotta velem az ágyat. Merő káosz az élet, gondoltam. Az érzelmek oly kiszámíthatatlanok. Hogyan maradhat valaki negyven évig házas? Ez sokkalta csodálatosabb, mint a Vöröstenger kettéválása, bár apám naiv módon az utóbbit tartja jelentősebb eredménynek. Megcsókoltam Connie-t, és megvallottam vonzalmam mélységét. Ő viszonozta. Szeretkeztünk.

Áttűnés - mint a filmekben mondják - néhány hónappal későbbre. Connie többé nem képes közösülni velem. És miért? Magamat okolom, mint egy görög tragédia hőse. Nemi életünk hetekkel korábban álnok módon hanyatlásnak indult. - Mi baj? - kérdeztem. - Megbántottalak? - Istenem, dehogy, nem a te hibád. Ó, a fenébe. - Mi van? Mondd meg. - Egyszerűen nem megy - vont vállat. - Muszáj minden éjszaka? - A "minden éjszaka" valójában csak heti néhány éjszaka volt, s hamarosan már annyi sem. - Nem megy- mondta bűntudatosan, amikor megkíséreltem nemiségre bujtogatni. - Tudod, most rossz passzban vagyok. - Miféle rossz passzban? - kérdeztem hitetlenkedve. - Van valakid? - Ugyan, dehogy. - Szeretsz? - Igen. Bár ne tenném. - Hát akkor? Mi ez a kórság? Ráadásul nem javul, sőt egyre rosszabb. - Nem megy veled - vallotta be egy éjszaka. A bátyámra emlékeztetsz. - Micsoda? - Dannyre emlékeztetsz. Ne kérdezd, miért. - A bátyádra? Te viccelsz! - Nem. - De hiszen ő maga a huszonnégy éves szőke angolszász középosztály - ráadásul ügyvédbojtár apád irodájában! És rá emlékeztetlek' Én?! - Olyan, mintha a bátyámmal feküdnék le - sírta el magát. - Jó, jó, ne bőgj. Majd rendbe jövünk. Beveszek egy aszpirint és lefekszem. Nem érzem jól magam. - Lüktető halántékomra szorítottam a kezem, és megnyugvást tettettem, de természetesen tudtam, hogy a testvérszerep a szerelmem mamájával létrejött szoros kapcsolat eredménye - legalábbis Connie szemszögéből. A sors egyenlített. Tantaluszi kínokat éreztem: centiméterek választottak el Connie Chasen karcsú, napbarnította testétől, de képtelen voltam úgy hozzáérni. hogy előcsalogassam végre a klasszikus felkiáltást: "Juj de fincsi-pincsi!" A valamennyiünk érzelmi drámáiban előforduló abszurd szereposztás jóvoltából hirtelen fivérré változtam. A következő hónapokban végigjártam a gyötrelem különféle stációit. Kezdetben volt a fájdalom: visszautasítanak az ágyban. Azután az önámítás: ez csupán ideiglenes állapot. Mindezenközben igyekeztem megértő és türelmes lenni. Eszembe jutott, hogy még egyetemi éveimben képtelen voltam megkettyinteni egy szexis csajt, akinek egyetlen fejmozdulata halványan emlékeztetett Rifka nénémre. A lány ezerszer vonzóbb volt, mint gyerekkorom mókusképű nagynénje, de a gondolat, hogy anyám nővérével szeretkezem, helyrehozhatatlanul tönkretette a pillanatot. Tudtam, mit érez Connie, és mégis, a nemi csőd egyre nyomasztóbb lett, megsokszorozta önmagát. Egy idő után önuralmam maró megjegyzésekben jutott kifejezésre, később pedig gyujtogatási vágyban. Mindazonáltal igyekeztem kerülni minden meggondolatlanságot, átvészelni ostobaságaim tornádóját, és megőrizni minden egyéb tekintetben kiváló kapcsolatunkat. Javaslatom, hogy járjon pszichoanalitikushoz, süket fülekre talált - mi sem volt idegenebb connecticuti neveltetésétől, mint a bécsi zsidó tudomány. - Feküdj le más nőkkel. Mi mást mondhatnék? - ajánlotta. - Nem akarok más nőkkel lefeküdni. Szeretlek. - Én is szeretlek. Tudod. De képtelen vagyok szeretkezni veled. - Tényleg nem voltam az a típus, aki fűvel-fával lefekszik. A mamájával folytatott képzelt viszonytól eltekintve nem csaltam meg Connie-t. Igaz, képzelegtem olykor különféle nőkkel - ez a színésznő, az a légikisasszony, amaz a nagyszerű egyetemista -, de soha nem lettem volna hűtlen szerelmemhez. És nem azért, mert nem volt rá alkalom. Bizonyos nők, akikkel

összeismerkedtem, kifejezetten agresszívek voltak, sőt ragadozók, de Connie iránti hűségem rendíthetetlen maradt, s különösen így volt ez frigiditásának próbára tevő időszakában. Megesett persze, hogy újra megkívántam Emilyt, akivel még mindig találkozgattam, ártatlan társasági körülmények közt, Connie-val vagy nélküle, de éreztem, ha felizzítanám a gondosan elfojtott parazsat, csak nyomorúságot okoznék mindnyájunknak. Azt nem mondhatnám, hogy Connie hű maradt. Az a szomorú igazság, hogy - legalábbis néhány alkalommal - nem tudott ellenállni az idegen fortélyoknak, és lopva lefeküdt különféle színészekkel és drámaírókkal. - Mit akarsz hallani? - sírta valamelyik hajnalban három óra tájt, miután belebonyolódott az ellentmondó alibik szövevényébe. - Csak azért csinálom, hogy bebizonyítsam magamnak, nem vagyok valamiféle szörnyszülött. Hogy még képes vagyok szeretkezni. - Rajtam kívül mindenkivel le tudsz feküdni - dühöngtem a sors igazságtalanságán. - Igen. Te a bátyámra emlékeztetsz. - Hallani sem akarom ezt az agyrémet. - Mondtam, hogy feküdj le más nőkkel. - Próbáltam elkerülni, de úgy látszik, kénytelen leszek. - Kérlek. Tedd meg. Átok ül rajtunk... - zokogta. Tényleg átok volt. Minek is nevezhetném azt, ha két ember szereti egymást, de kénytelenek elválni egy majdhogynem komikus aberráció miatt. Tagadhatatlan, én magam voltam az oka - túl szoros kapcsolatba kerültem a mamájával. Talán ez a büntetés azért, mert azt hittem, elcsábíthatom, ágyba csalhatom Emily Chasent, miután már kimulatoztam magam a magzatával. Talán a gőg bűnébe estem. Én, Harold Cohen a gőg bűnébe... Valaki, aki soha nem hitte magát magasabb rendűnek a rágcsálók alosztályánál, most gőgjéért feszíttessék meg? Ezt nem lehet megemészteni. És mégis elváltunk. Fájdalmas barátságunk fentmaradt, és jártuk külön utainkat. Igaz, lakásunk csak tízsaroknyira volt egymástól, és másnaponta beszéltünk, de a viszony véget ért. Akkor, és csak akkor ébredtem rá, mennyire imádtam Connie-t. Kikerülhetetlen melankólia- és szorongásrohamok súlyosbították fájdalmam prousti ködét. Felidéztem az együtt töltött szép perceket, páratlan szeretkezéseinket, és zokogtam hatalmas lakásom magányában. Találkákkal próbálkoztam, de ismét minden menthetetlenül laposnak tűnt. A hálószobámon végigmasírozó idegenvezetőcskék és titkárnőcskék hidegen hagytak, rosszabbak voltak, mint a magányosan, jó könyvekkel eltöltött esték. A világ áporodott volt és meddő, sivár és undorító, s ilyen maradt mindaddig, míg egy nap azt a felvillanyozó hírt nem kaptam, hogy Connie anyja otthagyta a férjét és elvált. Nocsak. gondoltam, míg a szívem időtlen idők óta először gyorsabban vert a szokásosnál. Az öregeim úgy csatáznak, mint a Montague-k és Capuletek, de együtt maradnak egy életen át. Connie-éknál martinit szopogatnak, előzékenyen ölelgetik egymást, és hopp! elválnak. Egyértelmű, hogy mit kell tennem. Seftes Viki. Most nem állhatják utunkat bénító akadályok. Talán egy kissé zavaró lesz, hogy Connie szeretője voltam, de nyoma sincs a múlt áthághatatlan gátjainak. Most két szabad akarat tárgyal. Emily Chasen iránti szunnyadó érzéseim parazsa lángra lobbant. A kegyetlen sors tönkretehette kapcsolatom Connie-val, de mi állhatja utam, hogy meghódítsam a mamát? Meglovagolván gigászi, nagykereskedelmi méretű gőgöm hullámait, felhívtam Emilyt és találkát kértem tőle. Három nap múlva kedvenc polinéz éttermem sötétjében kuporogtunk, és ő három Bahiától fellazulva kiöntötte a szívét: házassága kimúlásáról beszélt. Amikor odaért, hogy új életet keres, melyben kevesebb a megszorítás és több az alkotó lehetőség, megcsókoltam. Igen, hátrahőkölt, de nem sikoltott. Úgy tett, mint aki meglepődik, de én megvallottam érzelmeimet, és újra megcsókoltam. Zavartnak tűnt, de nem pattant fel dühöngve az asztaltól. A harmadik csóknál már tudtam, hogy behódol. Osztozott érzelmeimben. A lakásomra vittem és szeretkeztünk. Másnap reggel, mikor a rum hatása elszállt, még mindig gyönyörűnek láttam és

újra szeretkeztünk. - Feleségül akarlak venni - mondtam és a szemem ragyogott. - Ezt nem mondod komolyan - felelte. - De igen - erősködtem. - Kevesebbel nem érem be. - Csókolóztunk, megreggeliztünk, nevetgéltünk és terveket szőttünk. Még aznap közöltem a hírt Connieval. Felkészültem a robbanásra, ez azonban nem következett be. Mindenféle reakciókra számítottam, a gúnykacajtól a nyílt dührohamig, Connie azonban elbűvölő fesztelenséggel fogadta a dolgot. Ő maga heveny társasági életet élt, több vonzó férfival mászkált, és erősen foglalkoztatta a mama jövője, amikor az asszony elvált. Hirtelen ifjú lovag tűnt fel, hogy gondjaiba vegye a gyönyörű hölgyet. Egy lovag, aki még mindig szeplőtelen, baráti érzelmeket táplál Connie iránt. Végül is, ennél kívánni sem lehet jobbat. Connie bűntudatának - hiszen végigjáratta velem a poklot - már nyoma sem volt. Emily boldog lesz. Én is boldog leszek. Igen, Connie váratlanul humorosan fogta fel az egészet; neveltetésének megfelelően. Az öregeim ezzel szemben rögtön a tizedik emeleti lakás ablakához rohantak, és versengtek, hogy ki ugorjon ki először. - Ilyet még életemben nem hallottam! - jajveszékelt anyám, ruháit megszaggatva és fogait csikorgatva. - Ez megőrült. Te idióta. Te megőrültél - szögezte le apám sápadtan és megrendülten. - Egy ötvenöt éves siksze? - sikította Rose néném, felragadta a papírvágó kést, és a szeméhez emelte. - Szeretem - tiltakoztam. - Több mint kétszer idősebb nálad! - üvöltötte Louie bácsim. - És? - És ezért lehetetlen! - bömbölte apám, a Tórát híva segítségül. - A barátnője anyját veszi el? - nyiffant Tillie néném, majd eszméletlenül a padlóra csusszant. - Ötvenöt éves és siksze! - sikoltozta anyám a ciánkapszula után kutatva, melyet kifejezetten ilyen alkalmakra tartogatott. - Mik ezek, varázslók? - kérdezte Louie bácsim. Megbabonázták? - Idióta! Imbecillis! - rikoltotta apám. Tillie néném visszanyerte öntudatát, rám meredt, eszébe jutott, hol van és ismét elalélt. A túlsarokban Rose néném a Smá Jiszróélt davenolta. - Az Úr megbüntet, Harold! - üvöltött apám. - Az Úr szájadnak boltozatához tapasztja nyelvedet, jószágaid és barmaid elhullanak, és termésed tizede elfonnyad, és... De elvettem Emilyt, és senki sem lett öngyilkos. Emily három gyermeke vett részt az esküvőn, meg egy tucatnyi jó barát. Connie lakásán tartottuk a lagzit, és patakokban folyt a pezsgő. A családom nem tudott eljönni, egy előző megbeszélés értelmében épp akkor kellett feláldozniuk egy bárányt. Táncoltunk és tréfálkoztunk, és kellemesen telt az este. Egyszerre csak a hálószobában találtam magam, kettesben Connie-val. Viccelődtünk, a kapcsolatunkat emlegettük, meg hogy szexuálisan mennyire vonzódtam hozzá. - Hízelgő - mondta melegen. - Hát, nem ment a leánnyal, folytatom az anyjával. - Egyszerre csak azt vettem észre, hogy Connie nyelve a számban van. - Mi a fenét csinálsz? - húzódtam hátra. - Részeg vagy? - Nem is hinnéd, mennyire izgatsz - vonszolt az ágy felé. - Mi ütött beléd? Nimfomániás lettél? - emelkedtem fel, bár hirtelen agresszivitása tagadhatatlanul felizgatott. - Le kell feküdnöm veled. Ha nem most, akkor hamarosan - mondta. - Velem? Harold Cohennel? Azzal a pasassal, akivel éltél? És aki imádott téged? És nem tudott hozzád férkőzni a háromméteres póznájával, mert tiszteletbeli bátyáddá avattad? Értem vagy úgy oda? Egy testvérszimbólumért?

- Ez valami egészen új - nyomakodott hozzám. Most, hogy elvetted a mamát, a papám lettél. - Újra megcsókolt, és mielőtt visszatért volna az ünnepség színhelyére, megnyugtatott: - Ne aggódj, papa, rengeteg alkalom lesz még. Ültem az ágyon, és kibámultam az ablakon a véghetetlen űrbe. Az öregeimre gondoltam, és azon töprengtem, ne hagyjam-e ott a színházat és térjek vissza a rabbiképzőbe. A félig nyitott ajtón át Connie-t és Emilyt láttam, mindketten nevettek és a vendégekkel csacsogtak, én pedig, ahogy ott ernyedten görnyedtem, mindössze nagyapám ősöreg mondását motyogtam magam elé, mely így hangzik: - Ojvé. Békés Pál fordítása