Wolf Serno - A Vándorsebész Küldetése 3.

„Tollaival fedez beteged, és szárnyai alatt lészen oltalmad. Pajzs és páncél az ő hűsége, hogy nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal, a dögvésztől, amely a homályban jár, a döghaláltól, amely délben pusztít. Zsolt 91, 4-6. A regény vallásos idézetei a Bibliából és a Koránból származnak. könyvben leírt operációk és kezelések a tudomány 16. századi állapotát tükrözik. Voltak ugyan már akkor is olyan beavatkozások, amelyek elvileg napjainkig sem változtak; és a gyógynövények ma sem hatnak másként, mint ezelőtt; a nyájas olvasót mégis óvjuk a leírtak utánzásától és alkalmazásától. Csapatomnak: Mickynek, Fiedlernek (†6), Sumónak és Busmannak Es ezúttal Heinernek, az „Öregnek”, az én őskövületemnek is Prológus Tamás atya ezen a reggelen újra bizonyos nyugtalanságot érzett, vala milyen meghatározatlan érzést, sőt nyomasztó, ha nem egyenesen fenyegető előérzetet – olyan jeleket, amelyeket ismert, de semmiképp sem kedvelt, mert már gyakran bizonyultak megalapozottnak. Holott ma is minden a szokott módon zajlott. Szép, habár hideg márciusi nap volt, az Úr 1579. esztendejében, és semmi sem utalt arra, hogy bármi rendkívüli történhetne. A Prima után, mint mindig, megérkeztek a környező falvak nebulói, reggeli imát mondtak vele a kápolnában, és most a kicsiny, inkább rosszul, mint jól fűtött helyiségben ültek, amelynek ablakai a kolostor belső udvarára néztek. A tanulók mélyen palatábláik fölé hajolva, buzgón betűket firkáltak. Tamás atya némán felsóhajtott. Szedett-vedett társaság volt a javából, amely most itt kuporgott előtte, kilenc különböző korú fiú és lány, akik azon igyekeztek, hogy elsajátítsák az írás és az olvasás tudományát, és a latin nyelv szavaival gyötörték magukat. Tamás újra felsóhajtott. Olyanok voltak ezek az iskolások, mint a nedves agyagcsomók, amelyeknek formát kell adni a fazekaskorongon. Türelem, türelem és újra csak türelem kellett, hogy bármit meg lehessen nekik tanítani, sokkal több, mint a Pueri oblatihoz, a kolostor hivatalos tanulóihoz, akiket gondosan válogattak ki, ezért gyorsan haladtak. Bárcsak sejtette volna, amikor az öreg Hardinus apát kevéssel a halála előtt arra kérte, hogy hozzon létre egy iskolát és tanítson! Beleegyezett, bár már akkor, három évvel ezelőtt is tisztában volt vele, mennyi idejét fogja felemészteni ez a feladat. Időt, amit voltaképp a kutatásaira kellene fordítania. Tamás Campodios, az ősi észak-spanyolországi ciszterci kolostor orvosa és perjele volt, azonkívül a De morbis hominorum etgradibus ad sanationem című ezerkétszáz oldalas munka szerzője, amelyet művészi tehetséggel megáldott testvérei számtalan órai munka eredményeként pompás illusztrációkkal láttak el. A mű, amelyet röviden De morbis vagy A betegségekről címen emlegettek, a legfontosabb orvosi ismeretek gyűjteménye volt, és három részre tagolódott: a füvészetre, a farmakológia tanára és – a szülészeti ismereteket is beleértve – a seborvoslásra. Tamás atya nem kis büszkeséggel gondolt a hatalmas kompendiumra, különösen, mivel az olyan híres mesterek, mint benáreszi Susruta, koszi Hippokratész, Galénosz, Dioszkuridész, Avicenna és mások mellett az ő szerény adalékai is helyet kaptak benne. Harmadszor is felsóhajtott. Ezúttal hangosan. A nebulók még mindig a tábláikon firkáltak. Milyen szívesen folytatná most a fekete mustárral és a szagos borjúpázsittal kapcsolatos kutatásait! A két növény, és hozzá még együttes hatásuk a varjúkörömmel és az árnikával, figyelemreméltó eredményeket hozott a szaggatás elleni küzdelemben, de arra volt kárhoztatva, hogy itt üljön, és az

olvasás– és írásoktatásért valójában felelős Cullus testvért helyettesítse. Cullus vidám, dalos kedvű testvér, mindenki kedveli, de túl bőségesen eszik, és még szívesebben ürítgeti a borospoharat. Tamás, aki az aszkétikus életmódot részesítette előnyben, biztos volt benne, hogy a mai helyettesítést csak Cullus asztali örömök iránti vonzalmának köszönheti. Aki úgy táplálkozik, mint ő, nem csodálkozhat azon, ha a köszvény a nagylábujjába mar. Cullus jajveszékelésére Tamás az éjszaka közepén odasietett hozzá, és több gyertya fényénél megvizsgálta a kérdéses testrészt. Vörös volt, mint a pulyka lebernyege, és dagadt, mintha valaki felpumpálta volna. Cullus nyögött és minden szentet segítségül hívott, valamint azt állította, hogy már a takaró érintése is pokoli kínokat okoz neki. – Túl zsírosan eszel, túl sokat, és nem hígítod fel a bort – mondta neki Tamás szemrehányóan. – Óh, óh, óh, testvér, ne fogd olyan erősen, igen, igen, ott az ízületnél, ott, úgy csipked, mintha tüzes fogóval tépnék! – jajgatott a kövér barát, és Tamás kénytelen volt fűzfakéreg-főzetet és őszi kikerics-levet itatni vele. – Köszönöm, köszönöm, testvér! Imáimba foglak foglalni, és gyertyát gyújtok érted a kápolnában – ha még egyszer az életben képes leszek járni. Óh, óh, óh…! – Itt hagyok egy üvegcse őszi kikerics-levet – mondta Tamás –, vegyél be belőle minden órában egy kanállal, összesen ötször, de az Úristen szerelmére, eggyel se többet. Gondolj arra, amit Bingeni Szent Hildegard az őszi kikericsről írt: „… és ha egy ember megeszi – mondta –, gyakran meghal tőle, mert több méreg van benne, mint egészség.” „ – Óh, óh, óh! – Cullus, hallgass már ide! Csak egy kanállal, Csak egyetlen kanállal! És csak óránként egyet. Ötször. A sok nem mindig használ jobban! Ebben az esetben épp ellenkezőleg. Tamás atya felrezzent. Miközben a gondolatai távol jártak, két vagy három imposztor vidám fecsegésbe kezdett. Ez azért mégiscsak sok! – Csend! – harsogta, és felkelt. – Nézzük csak, hogy a palavesszőtök is olyan fürge-e, mint a nyelvetek. Végigment a sorok között, és szemügyre vette a firkálmányokat. Seneca egyik szatírájának az első mondatáról volt szó. Tamás megfontoltan választotta ki a feladatot, mert úgy gondolta, három legyet üt vele egy csapásra: először a tanulók gyakorolják az írást, másodszor megtanulják az írást elolvasni, és harmadszor, mintegy magától, néhány új latin szót is elsajátítanak. Tamás tisztelte Senecát, ezt a római államférfit, filozófust és költőt, aki egy ideig Claudius császár tanácsadója volt, mielőtt utódja, Néró tanítója lett. Mint várható volt, a gondjaira bízott iskolások eredményei gyatrák voltak. A betűk túl ügyetlenül, túl bizonytalanul sorakoztak a palatáblákon, semhogy elégedett lehetett volna. Nina volt az egyetlen kivétel. Az ő betűi, szó szó után, tisztán voltak leírva. Igen, Nina, Carlos Crantes, egy Punta de la Cruz környékén lakó kisbérlő legidősebb lánya, mint mindig, most is jól dolgozott. Komoly lány volt, tele tudásszomjjal, és nagyon tehetséges, amiben egyértelműen különbözött iskolatársaitól. Nagyon érdeklődött a gyógyítás tudománya iránt, örömét lelte a füvészetben, és mindennek a tetejébe gyönyörű volt. Arca akár egy Madonnáé, makulátlan bőr és kifejező, fekete szemek, amelyeket hosszú, selymes pillák árnyékoltak. Orra pisze volt, rövid és egyenes, szája piros és telt, talán egy kicsit túl piros és telt egy Madonnához… Tamás atya kissé ijedten állta útját nekiiramodó gondolatainak. Vétett az imént szüzességi fogadalma ellen? Nem, nem, nyugtatta meg magát. Egy papnak is van szeme, hogy lásson, és ez a szem azt mondta neki, hogy Nina már nem gyermek. Két hónap múlva, májusban, tizenhét lesz, és ezzel olyan kort ér el, amelyben sokan mások már férjnél vannak. De Orantes, az apja, úgy tűnt, nem töri magát ezért. Hetente három napon iskolába küldte a lányát, és egészen úgy tűnt, hogy büszke az okos fejecskéjére. – Még sokat kell gyakorolnotok! – mondta Tamás hangosan, és igyekezett szigorú hangon beszélni. – írjátok le a mondatot még háromszor! Aztán majd közösen elolvassuk és lefordítjuk. Nina, te egy pillanatig szünetet tarthatsz. – Igen, atyám. – Orantes lánya letette a palavesszőt. Az egyik fiú megkérdezte: -Tulajdonképpen milyen mondat ez, atyám? Tamás a homlokát

ráncolta. – Seneca egyik szatírájából való. Seneca nemcsak költő volt, hanem ügyvéd, quaestor és szenátor is a régi Rómában. – Mi az a… eh, szatíra? – A szó a latinból származik, és gyümölcsökkel megtöltött tálat értettek rajta. Itt természetesen más értelemben szerepel. A szatíra irodalmi műfaj, amelyben az irónia segítségével nevetség tárgyává tesznek bizonyos embereket vagy állapotokat. – És mi az irónia? Tamás atya, aki közben visszament a helyére, leült. – Az a benyomásom, Pedro, te csak azért kérdezel, hogy elkerüld az írást, de ez nem fog sikerülni. Pedro, mint akit rajtakaptak, lesütötte a szemét. – Ennek ellenére válaszolok neked. Az irónia a gúny egy fajtája. Most José volt az, aki kérdezett. – És tulajdonképpen kit gúnyolt ki ez a Seneca, atyám? – Nos, ehhez tudni kell, hogy Seneca a római császárt, Claudiust szolgálta tanácsosként. Claudius olvasott ember volt, akinek még tudományos írásai is fennmaradtak. Egész életében önfejűnek és jámbornak tartották, akiből hiányzott minden harciasság, de legjellemzőbb tulajdonsága a bogarasság volt, ezért a halála után Seneca szatírát írt Claudius halálára és istenítésére. Nos, most már tudod. – Igen, atyám. Es mi ennek a… eh, szatírának a címe? – Ennek nincs semmi jelentősége. De miért ne mondjam meg? A címe: Aporoloryntosis Divi Claudii. – Apo… Alopo…?. – Látom, te még valóban nem jutottál túl messze a tudomány nyelvében. Aporoloryntosis Divi Claudii annyit jelent, mint „Claudius császár megtökösítése”. – A… a mije? – José a szemét forgatta, felfújta arcát és szája elé kapta a kezét, de már nem tudta elfojtani a nevetést. Hangos kacagásban tört ki: – Megtökösítés, megtökö.. sités… hoho, huhu, elnézést, atyám, de ez aztán furcsa szó! Mind vele nevettek. Még Nina is mosolygott. Tamás atyának be kellett ismernie, hogy így még sohasem gondolkodott el a címen, de a fiúnak igaza van. Milyen furcsa szóképzés! Erezte, hogy az osztály nevetése rá is ráragad, és megengedett magának egy mosolyt. – Nos, jól van – mondta –, már látom, hogy nem igazán tudtok figyelni, váltsunk tehát tárgyat. – Várt egy kicsit, amíg mind elcsendesedtek, aztán azt mondta: – Ha már éppen a tökről beszélünk – tudja valaki, mire használható ez a növény orvosságként? Nina felemelte a kezét. – A tök húsa jó az égő szemre. – Nagyon jó – dicsérte meg Tamás. – Régi házi szer. Az ember vékony csíkokat vág le a héjából, és óvatosan a szemgolyóra helyezi. Legjobb, ha a páciens fekszik, de távolról sem ez minden, amit a Cucurbita nevű növény tud. – Kérdőn körülnézett. Amikor nem kapott választ, folytatta: – A magjából kitűnő olajat lehet sajtolni. Nagyon jó hatású a belekben élő férgek ellen. Ugyancsak régi házi recept. Mire használható még a tökmag? – Várt egy kicsit. – Nos, mivel nem tudjátok, megmondom. Aki naponta háromszor rendszeresen elrág belőle egy maréknyit, annál… – Elhallgatott, mert érezte, hogy Nina le sem veszi róla a szemét. Figyelmesen hallgatta. Ez kicsit zavarba hozta, mert épp azon volt, hogy az idősebb férfiak vizelési nehézségeiről beszéljen. Furcsa, villant át a fején, ha Nina helyett egy széles csípőjű parasztasszony ülne itt, mit sem számítana neki. A legkevésbé sem! Talán az az oka, hogy Nina olyan fiatal és csinos? Elhessentette a kellemetlen gondolatot, és hangsúlyozottan tárgyszerűen tovább beszélt. – … hatékonyan gondoskodik róla, hogy könnyebben jöjjön a vizelete. Különösen az éltesebb férfiakra gondolok, akik gyakran éreznek közben fájdalmat. Mi, orvosok ezt „metsző vizeletnek” nevezzük. Bizonyára mindnyájatoknak a családjában van valaki… – Megfordult, mert váratlanul felrántották az ajtót. Castor testvér állt a küszöbön, az agg kapus, mellette egy kis legény, aki a sapkáját

gyűrögette. – Ez a fiatalember nem hagyta magát elküldeni – mondta Castor érdes hangján. – Es mit akar? – Tamás atya hangja nem volt túl barátságos. Nem szerette, ha megzavarják az óráját. Castor odaintette magához Tamást. – Azt csak neked akarja megmondani, testvér. Na, nekem mindegy, nekem vissza kell mennem, mert a kapu nem őrzi önmagát. – Engem Felipének hívnak – mondta a fickó kint a folyosón, és tovább gyűrögette a sapkáját. – Az öregTonia küldött. Tonia, a takácsasszony. – Igen? Mi van vele? – Tamás ismerte az asszonyt, aki rendszeresen a kolostor templomába járt imádkozni. – Azt kell mondanom, azt kell mondanom… – A sapka most még gyorsabban forgott. – Azt kell mondanom, hogy egy nagy csomó van a mellében, és pokolian fáj, azt kell mondanom. Tonia ágyban fekszik, izzad a homloka, rosszul van, nagyon rosszul. És nincs pénze a fürdősre, és kérdezzem meg… – Jól van már. Tedd fel a sapkádat, és szaladj vissza hozzá! Mondd meg neki, hogy jövök, amilyen gyorsan csak tudok. – Tamás választ sem várva, hátat fordított a fickónak. Tehát ez volt az! Valaki bajban van, és szüksége van az orvosi segítségére. Az előérzete megint csak beigazolódott! Visszasietett az osztályterembe. – Mára befejeztük, gyerekek, menjetek haza. Nekem beteghez kell mennem. Az iskolások elfojtott ujjongásával a fülében kisietett, el a kolostor fürdőháza mellett, a nosokomiumba, Campodios ispotályába. Azon töprengett, mi rejlik a „csomó a mellben” kifejezés mögött, ahogy Felipe fogalmazott. Kétségkívül daganatról van szó, csak az a kérdés, jóindulatú-e vagy falánk. Ha az utóbbi a helyzet, az orvos mellszúról beszél. A betegség először a szöveteket pusztítja el, aztán a szerveket, és végül az életet. Lesújtó diagnózis, amely esetében csaknem hiábavaló bármilyen terápia. A régi mesterek a csomó lehető legkorábban történő eltávolítását javallják, abban az időpontban, amikor még nem nagyobb egy pisumnál, egy borsószemnél, de melyik asszony tapogatja végig naponta a mellét, hogy borsószem nagyságú megkeményedéseket keressen! A jó Toniának biztosan volt egyéb dolga. Amióta sok évvel ezelőtt meghalt a férje, épp elég gondot jelentett neki, hogy a szövéssel megkeresse mindennapi kenyerét. Ilyen és hasonló gondolatokba merülve, Tamás belépett az ispotályba, egy kopár helyiségbe, ahol hat ágy állt, de ezek közül csak három volt foglalt. A betegeknek influenzájuk volt, lázasak voltak, tüsszögtek, köhögtek, és Pál testvér, Tamás asszisztense éppen a forró lábszárborogatást cserélte rajtuk. – Laudetur Jesus Christus! – köszönt Tamás szórakozottan, és Pál elmormolta a válaszformulát: – In aeternum, in aeternum. Tamás egy kis mellékhelyiségbe igyekezett, ahol a műszeres ládáját és egy adag kiválogatott gyógyfüvet tartott. Mindkettőt egy hordozható keretbe helyezte, és a vállára vette. – Kérlek, testvér, légy olyan jó, és ments ki Gaudeck apátnál, beteghez kell mennem, és ezért nem fogom tudni megtartani a következő imaórákat – mondta, és közben azon gondolkodott, kérjee meg asszisztensét, hogy kísérje el. Egy melloperáció, és bizonyára szükség lesz rá, nem kis dolog. Márpedig négy kéz mégiscsak többet ér, mint kettő. De aztán látta, menynyire elfoglalt Pál, és úgy határozott, hogy megpróbálja egyedül megoldani. – Rendben van. Menj békével, testvér! – kiáltott utána Pál. Tamás nem vesztegette az időt. Nagy léptekkel az északi kapuhoz sietett, kurtán odabiccentett Castor testvérnek – és megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. – Nina! – szaladt ki a száján. – Hát te mit keresel még itt? Orantes lánya kivált a rácsos kapu árnyékából, és eléje lépett. Alig ért a magas, sovány férfi válláig. – Azt gondoltam, elkísérem önt, atyám – mondta nyugodtan. – Jól ismerem az öregToniát. Szívesen segítenék neki azzal, hogy önnek segítek. Azonkívül ismerem a házához vezető utat. – Hja, hm. – Tamás egy pillanatig szóhoz sem jutott. Nina akarna segédkezet nyújtani az

operációnál? Egy asszony, aki szinte még kislány? Még sohasem segített neki asszonykéz egy ilyen nehéz feladat megoldásában, és nem is tudta, hogy egyáltalán beleegyezhet-e. – Hja, hm – ismételte meg határozatlanul. – Hallgass ide, Nina, egy ilyen beavatkozás véres ügy! Nem érzékeny lelkeknek való. Nina orra fölött kis ránc jelent meg. – Nem vagyok érzékeny, atyám. Ráadásul mi, asszonyok jobban elviseljük a vér látványát, mint némely férfi, mert rendszeresen látjuk. Tudja már, hogy értem. Tamás kissé kínosan érezte magát. – Hm, igen, igen, jól van már. – Tudja egyáltalán, hol lakik Tonia? Az atyának be kellett ismernie, hogy sejtelme sincs róla. Egyszerűen csak nekiindult, a feje tele gondolatokkal. – Akkor önnel tartok. Engedje meg, hogy előremenjek. – Nina apró, gyors léptekkel előresietett, végig a keskeny ösvényen, amely lágy ívekben kanyargott le a lejtőn. Nem sokkal azelőtt, hogy leértek a völgybe, Tamás megkérdezte: – Tulajdonképpen honnan ismered az öreg Toniát? Nina meg sem állva, hátrafordult. – Sok testvérem van, atyám, és nem könnyű mindet jóllakatni, de még nehezebb jó anyagokat szerezni, amelyekből anyámmal nadrágokat, ingeket és szoknyákat varrhatunk nekik. Mert ha már harmadszor vagy negyedszer száll át egy kisebbre, a legjobb nadrág is elszakad. Az anyagok drágák, tudja, és ha a tél olyan hosszú, mint ez is volt, akkor még drágábbak lesznek. Tonia néhányszor kisegített minket vászonnal, és nem is követelte mindjárt a fizetséget. Tamás bólintott. Feltűnt neki, hogy Nina egyszerű, csinos ruhát visel, fölötte meleg mellkendővel. Mindkettő, a sötétkék ruha és a fehér kendő, nagyon jól állt neki. – Szeretem. – Kit? Vagy úgy, Toniát, természetesen. – Most jobbra kell fordulnunk, atyám, különben egyenesen Punta de la Grúzba jutunk, és az nem lenne jó. – Nina elkanyarodott, és céltudatosan elindult egy kis erdőbe. Néhány száz lépés után megállt, és egy rozoga faházra mutatott, amelynek elhanyagolt külseje elárulta, hogy már régen nem él férfi a háznál. Amikor Tamás belépett a rozzant épületbe, szemének előbb hozzá kellett szoknia a félhomályhoz. Egy pillanatra megállt, körülnézett: bal oldalt fa szövőszéket, hátul a helyiségben szalmából készített fekhelyet fedezett fel. Ezen feküdt Tonia, aki most nagy nehezen felült. – Ön az, Tamás atya? Az orvos a betegágyhoz lépett, és az öregasszony megpróbálta elkapni a kezét, hogy megcsókolja. Félénk hangon suttogta: – Az Isten áldja meg, hogy eljött! Tamás elhúzta a kezét. – Feküdj csak vissza, abuela! – mondta, és remélte, hogy a „nagyanyó” megszólítás kicsit megnyugtatja a beteget. – Ne aggódj, ahogy látod, nem egyedül jöttem. Itt van velem Nina, és ha kell, segédkezet fog nyújtani. A takácsasszony hálásan odabólintott Orantes lányának. – Jó gyerek vagy, jó gyerek… Tamás letette a hordozható állványt, és igyekezett továbbra is barátságos, bizalmat ébresztő hangon beszélni: – Felipe azt mondta, hogy egy csomó van a melledben. Ezért gondosan meg kell, hogy tapogassalak, nagyanyó, még ha ez kellemetlen is neked. Nem fog fájni. Gondolj arra, hogy a gyógyító keze érint! Bízzál! Mert már Mózesnél az áll a Bibliában: Én vagyok az Úr, a te orvosod, és ha Isten irgalmasságának úgy tetszik, akkor újra egészséges leszel. Miközben beszélt, odalépett a két apró ablakhoz, amelyek elé állatbőröket akasztottak, és így kevés fényt engedett be. Aztán ellenőrizte a szoba sarkában álló tűzhelyet, és megállapította, hogy már csak egy kevés parázs van. – Nina, tegyél rá fát, és szítsd fel a tüzet! Ott van egy fújtató. – Igen, atyám. – Először azonban gyújts néhány gyertyát, a vizsgálathoz világosságra van szükség. Nina megtette, amit kért.

– Most te jössz, nagyanyó. A legjobb lenne, ha lehúznánk rólad az inget. Igen, így… ülj fel egy kicsit… ez elég. Nem, most már semmi tennivalód. – Tamás óvatosan a beteg homlokára tette a kezét, megállapította, hogy hőemelkedése van, a pulzusa után nyúlt, és konstatálta, hogy nagyon nyugtalan. Úgy látszott, a beteget még mindig félelem gyötri. – Melyik melledben van a daganat? – kérdezte mintegy mellékesen, csak hogy mondjon valamit, mert már rég felismerte, hogy a csomó jobb oldalon van. Az öregasszony szótlanul odamutatott. Tamás hozzáfogott a tapintásos vizsgálathoz. Az ernyedt, fonnyadt mellel ellentétben a csomó tömörnek és rugalmasnak érződött. A mellbimbó fölött helyezkedett el, szorosan a bőr alatt, és akkora volt, mint egy gyermekököl. Tamás megkísérelte ide-oda tolni, de nem sikerült. A második kísérlet is sikertelen volt. Csökönyös vacak! Másrészt ez előnyös is. Ha egy kis szerencséje van, a fogóval meg tudja ragadni a csomót, fölfelé kinyomni, és aztán ott elválasztani a környező szövetektől. A másik módszer radikálisabb volt. Ez a mell egészének amputálását jelentette, egy olyan eljárást, amelyet sok régi mester javasolt, mert amennyiben a szövet rosszindulatú volt, ezen a módon különösen alaposan ki lehetett metszeni. Az ember vett két hosszú, kissé hajlított tűt, amelynek a végére megtekert lenfonál volt erősítve, és kereszt alakban átszúrta a daganat alatt. Aztán egyszerre összefogta a négy fonalvéget, és így a csomót egészében fel tudta húzni, és a szikével leválaszthatta alapzatáról. A második módszer kétségkívül véresebb volt. Nina odalépett hozzájuk. – Mindennel megvagyok, atyám. Most mit tegyek? – Várj, leányom! – válaszolta Tamás. – Csak gyorsan előkészítem a műszereimet. Egy tiszta vászondarabot terített a szalmafekhely elé, rátette a fogóit, tűit, szikéit, ollóit, szondáit, kampóit, terpesztőit, kautereit, lancettáit és a többi eszközt. Végül felemelt egy üvegcsét, amelyen a Tin. laudanum felirat állt. Odaadta Ninának. – Itasd meg a tartalmát Ton iával, akkor gyorsan el fog lazulni! – Igen, atyám. Mit jelent a Tin. laudanum! – A teljes neve tinaura laudanum. Fájdalomcsillapító- és nyugtatószer, amely alkoholból és kábítószerekből áll, de mindenekelőtt az ópiumnövény tokjában található léből. – Saját maga állította elő? – Természetesen. Nina tovább akart kérdezősködni, de érezte, hogy nem ez a megfelelő időpont erre. Kissé felemelte az öregasszony fejét, és ajkához illesztette az üvegcsét. A beteg engedelmesen ivott. – Most pedig tedd a tűzbe ezt a kautert! Ügyelj rá, hogy a hegyét teljesen befedje a parázs, és szítsd fel még egyszer a lángokat a fújtatóval! Orantes lánya engedelmeskedett, Tamás pedig eltöprengett. Odahúzott egy ládát, és öklére támasztotta az állát. Melyik módszert válassza? Mint minden operációnál, mérlegelnie kellett a kockázatokat és a lehetőségeket. A fogóval történő beavatkozás ugyan kisebb volt, és kevésbé véres, de ha a daganat rosszindulatú, a mellszú könnyebben visszatér. A lenfonalakkal végrehajtott operáció ezzel szemben több reményt ígér a gyógyulásra, de csaknem azonnali halált is okozhat azáltal, hogy a beteg elvérzik. Nem volt segítség, döntenie kellett. Tamás mélyet lélegzett és felemelkedett. Először még a másik mellet is meg akarta tapintani. Ha abban nem talál keményedéseket, akkor elég lesz a fogó is, de ha ott is van csomó, akkor a lenfonalas tűket kell alkalmazni, ráadásul mindjárt mindkét mellnél. Letérdelt a beteg elé, és hozzáfogott a vizsgálathoz. Az öreg Tonia már a kegyes kábultság állapotában volt, és már alig érzékelte, ami körülötte történik. Tamás megállapította, hogy a bal mellett nem támadta meg a betegség. Ez volt a döntő. – A fogóval fogok dolgozni – mondta Ninának–, segíts, hogy jobban a világosság felé fordíthassuk a beteget. Egy operációnál a fény a legfontosabb, fény nélkül a legügyesebb kéz és a legjobb műszerek sem érnek semmit. Miután a fekvőhelyet a beteggel a kintről beeső kevés napfénybe tolták, Tamás leereszkedett az ágy jobb oldalán. Sajnálta, hogy a házban nincs asztal, amelyen a beteg feküdhetne. Úgy minden egyszerűbb lenne. így azonban térden állva kell végrehajtania az operációt, és ez fájdalmasan

emlékeztette arra, hogy már elhagyta a hatvanat. – Legjobb lenne, ha te a beteg fejéhez ülnél, akkor könnyebben tudsz nekem segíteni. – Igen, atyám. – Nina szeme csillogott. Tamás a segítőjének jelölte ki! Kecses mozdulattal törökülésbe ereszkedett. – A fogóval meg fogom ragadni a csomót, és felnyomom. Ez úgy történik, hogy összenyomom a fogó két szárát. Úgy csinálom majd, hogy a szárak feléd mutassanak, akkor később könnyebben átveheted. Csak szorítsd össze továbbra is erősen a fogót. Minden egyebet hagyjál rám. – Odaillesztette a műszert, és már a második próbálkozáskor sikerült alulról átfognia a daganatot. Lassan megszorította. Az öreg Tonia felnyögött. Hál' Istennek úgy tűnt, semminek sincs tudatában. A szövetcsomó felfelé vándorolt. A nyomás következtében most a bőr annyira megfeszült, hogy a daganat körvonalai világosan kirajzolódtak. – A csomó úgy néz ki, mint egy oldalán fekvő, ártalmatlan körte – mondta Tamás. – Remélhetőleg nem mellszú. – Tulajdonképpen miért hívják mellszúnak? – kérdezte Nina, aki úgy követte az orvos mozdulatait, mint akit megbabonáztak. – A nagy orvosok tanítása szerint – válaszolta Tamás – a halálos daganat úgy növekszik, hogy az őt körülvevő szövetekből táplálkozik. Bizonyos mértékig úgy falja fel a szomszédságában lévő húst, mint a rablóhal a tóban élő tüskés pikókat, ezért mondják mellszúnak vagy falódaganatnak. A testben egyre nő a rosszindulatú daganat, és a nedvek egyensúlya mind jobban felborul. Végül már teljes diszkrázia uralkodik a testben; az elkerülhetetlen következmény a halál. Tessék, most tartsad a szárakat! Tamás fogott egy éles szikét, és egy gyors, ügyes vágással félig körülmetszette a csomót. Folyt a vér, de Nina rezzenetlenül tartotta a fogót. Tamás elégedetten vette tudomásul. A beavatkozás teljes koncentrációt követelt tőle. Miközben az alsó felén is körülmetszette a csomót, abban reménykedett, hogy a daganat a talapzatánál is ugyanolyan sima felületű – akkor gyerekjáték lesz a kiszabadítása, tiszta ügy, amelynél az ember biztos lehet, hogy semmi sem maradt a sebben… – Emeld meg egy kicsit a fogót, leányom, igen, így jó! Még egy kicsit. Jó. – Tamás apró vágásokkal dolgozott tovább, és minél előrébb jutott, annál biztosabb volt benne, hogy a tumor, nagy mérete ellenére, nem fog nehézséget okozni. Így is történt. Valamivel később gyökerestül kipreparálta az idegen testet. Magában ujjongott, de kívülről semmi sem látszott rajta. – Tedd a csomót abban a tálba, aztán hozd gyorsan a kautert a parázsból, a kisebbet, hál' Istennek, az is elég lesz! Csúnya sistergés hallatszott, amikor Tamás a nyílt sebbe nyomta a kautert, de a marciális eljárás eredményes volt. A vérzés elállt. Az öreg Tonia többször megrándult, zihált, és félig magához tért. Tamás megnyugtatóan végigsimított a homlokán, miközben felvitte a gyógykenőcsöt. – Túl vagy rajta, nagyanyó, hamarosan újra a szövőszéked mögött ülhetsz – mondta, vidámságot mímelve. – Hunyd csak le újra a szemed! Ezután a tálban fekvő csomónak szentelte a figyelmét. Belevágott a szikével, és két sebkampóval széthúzta, aztán figyelmesen szemügyre vette a szerkezetét. Nagyot csalódott. A massza rendellenesen szürkéssárga színű volt, ezért kétségkívül gyanús. Tamás megrázta a fejét, aztán előrehajolt, hogy megszagolja. Itt ugyanaz a felismerés várta: gyanús! Mégis a nagy operációt kellett volna választania? Értelmetlen most ezen töprengni! A daganat kint van, és – rosszindulatú. Eszébe jutott Ibn Sina, a 11. századnak az a híres arab orvosa, akit Európában Avicenna néven ismernek. Ibn Sina érdekes tanulmányokat írt a falódaganatok formájáról és színéről. Tamás biztos volt benne, hogy az arab ebben az esetben ugyanazt a diagnózis állította volna fel, mint ő. Az öreg Tonia ébredezett. Bágyadtan intett a kezével. – Készen van… atyám? – Igen, nagyanyó, eltávolítottam a gonosztevőt. – Jó… jó lesz minden? Tamás megköszörülte a torkát. Ez volt az a kérdés, amelytől félt. A daganat rosszindulatú volt, ez világosan látszott. Bár eltávolították, de azért még távolról sem volt legyőzve. Minden attól függött, elég ereje lesz-e ahhoz, hogy kiújuljon, ugyanitt, vagy valahol másutt. Akkor hiábavaló lenne

minden orvosi tudomány. – Ez Isten kezében van, nagyanyó! – válaszolt. – Igen, igen, mint minden. – Az öregasszony most egyre jobban magához tért. – De mi az… ön véleménye? Tamás nem tartotta nagyon valószínűnek, hogy a takácsasszony megéli még a következő karácsonyt, de ezt természetesen nem akarta neki megmondani. Ráadásul mindig voltak Isten által véghezvitt csodák, és miért ne tartaná a kezét kegyelmesen e fölé az öregasszony fölé? Ugyanígy az is lehet, hogy magához veszi. Isten útjai kifürkészhetetlenek, legyen meg az ő akarata. – Még kötést kell rád tennem, nagyanyó – mondta. – Felültetünk Ninával, hogy a felsőtested köré csavarhassam a pólyát. Így is tettek, és amikor Tamás az öregasszony hóna alá nyúlt, a belseje összerándult. Ott újabb csomókat érzett! Kisebbek voltak ugyan, de kétségkívül csomók, a mellből eltávolított daganat sarjai! Ez azt jelenti: a csata végleg elveszett. – Valami baj van… atyám? Tamás összeharapta a fogait. Mit mondjon? Fogadalma szigorúan tiltotta, hogy hazudjon. – Nos, igen, nagyanyó, valóban van néhány keményedés a hónod alatt, de nem biztos, hogy van jelentősége. Talán csak a tested védekezése a tálban fekvő gonosztevő ellen. Az öreg Tonia hallgatott. Nagy szemekkel nézte Tamást. Az atya nem állta a tekintetét. Nina segítségével gyorsan felrakta a kötést. – Bízd magad a Magasságos kezére, nagyanyó. Akkor semmiben nem lesz fogyatkozásod. Az öregasszony még mindig hallgatott. Tamás kezdte összecsomagolni a műszereit. Amikor készen volt, és vállára vette a hordozóállványt, azt mondta: – Holnapután újra eljövök, nagyanyó, akkor kicserélem a kötésedet. Egyelőre hagyok itt még neked orvosságokat. Egy újabb üvegcse laudánumot, hozzá fűzfakéreg-főzet készítéséhez való port. Van valakid, aki közben gondoskodik rólad? Az öregasszony megrázta a fejét. – Itt vagyok neki én – mondta Nina. – Én gondoskodni fogok róla. – Te? – Miért ne? Különben senki sem teszi. – Orantes lánya előretolta finom állát. – De… de… az iskola, a szüleid…? – Az iskolában biztos kiment egy pár napra, atyám, és a szüleim nem fognak hiányolni. Elküldöm hozzájuk Felipét, ő majd megmagyarázza nekik, miért kell itt maradnom. – De hát neked otthon is vannak feladataid! – Igaz, atyám, de úgy gondolom, pillanatnyilag ez fontosabb. Biztos, hogy helyesen cselekszem; nincs más lehetőség. Vagy fel tudja venni Toniát az ispotályukba? – Hova gondolsz?! – Tamás energikusan megrázta a fejét. – Az tiszta férfiispotály, a beteg campodiosi testvérek számára. – Látja. – Nina arcán varázslatos mosoly jelent meg. – Nincs más megoldás. Maradok. Persze, ha Tonia is egyetért. – Oh, egyetértek, gyermekem, egyetértek – hallatszott a fekhely felől. – Nos, ha ti, asszonyok így határoztatok, akkor nem akarom utatokat állni. – Tamás megigazította terhét. – Isten legyen veled, légy áldott, Tonia, leányom. – Keresztet vetett. – És te is, Nina Orantes, aki meglehetősen keményfejű vagy. – Újra keresztet vetett. Mosolyogva elhagyta a házat. Másnap Cullus testvér úgy látta, hogy még mindig nem képes egyszerre tíz lépésnél többet megtenni, ami azt eredményezte, hogy Tamás testvér kénytelen volt újra felkeresni a cellájában. Amikor belépett, látta, hogy a kövér fürge ujjakkal próbál eldugni egy kis bőrkötéses könyvet. – Mi az, Cullus? – kérdezte. – Óh, semmi, semmi. – Add csak ide! – Tamás a könyvért nyúlt, és kinyitotta a beledugott könyvjelzőnél. Ezt olvasta: Sunt qae praecipiant lierbas satureia nocentes sumere; iudiciis ista venena meis.

Aut piper urticae mordacis semi ne miscent tritaque in anno so flava py ret lira mero… Ahogy olvasott, egyre jobban elképedt, mert felismerte, hogy az Ars amatoriát, Ovidiusnak a szerelem művészetéről írott művét tartja a kezében, amiben az adott fejezet az ajzószerekkel foglalkozik. Egyesek a csombor káros növényének bevételét írják elő. Az én véleményem szerint ez méreg. Vagy borsot kevernek össze a csalán csípős magvaival, és morzsolt, sárga betrám-füvet óborral. Így vagy ehhez hasonlóan fordíthatta volna le a szavakat egy jó latinista. Tamás nyelt egyet. Csak nem ezt az erkölcstelen szöveget akarta Cullus az osztályával megismertetni? Ez már mégiscsak sok! Zavartan tette le a könyvet. – Óh, Tamás, ne gondolj most semmi rosszra! – kiáltott fel Cullus, mintha kitalálta volna testvére gondolatait. – Hiszen én csak a pompás elégikus versmérték miatt olvasom Ovidiust, csak ezért, senki sem tudja a szavakat úgy összhangba hozni, mint ez a nagy költő! – Úgy látszik, mégsem vagy olyan rosszul. Talán a szerelmi ajzószerek a nagylábujjad gyógyulását is meggyorsították? – Tamás nem is nagyon igyekezett, hogy hangja ironikus csengését elrejtse. – Tamás, testvér! Higgy nekem, csupán a csodálatos versmérték miatt… – Igen, igen, ülj le és mutasd az ujjadat! – Tamás megvizsgálta az izületet, és arra a következtetésre jutott, hogy Cullus vagy mesteri tettető – vagy megválóban jelentős fájdalmat érez. Mivel nem akart róla rosszat feltételezni, az utóbbiból indult ki. – Hát jól van – mondta –, néhány napra talán még át kell vennem az óráidat az iskolában, de csak akkor, ha továbbra is az előírásnak megfelelően szeded az orvosságomat. Megteszed? Cullus megkönnyebbülten vigyorgott. – Isten engem úgy segéljen! – Az őszi kikerics levét először még ki kell sajtolnom, és megkeverni, ma este előtt nem kapod meg. Addig hagyd ki az étkezéseket, és vörösbort se igyál, annál gyorsabban jobban leszel! – Igen, testvér, mindent megteszek, amit mondasz. Akkor is, ha nehezemre esik, nagyon nehezemre. – Nagyszerű. – Tamás el akarta hagyni a szobát, de testvére, aki jóindulatú arckifejezéssel utánakiáltott, visszatartotta: – Ha a következő hónapban újra szárba szöknek a zöldségek, segítek a szedésüknél a füveskertben, Tamás! Ez olyan biztos, mint ahogy Isten hat nap alatt teremtette a világot. Tamás atya ki volt engesztelve, és kiment. Olyan emberre, mint Cullus, nem lehetett sokáig haragudni. – Gallia est omnis divisa in partes très… Egész Gallia három részre van felosztva… Gallia est omnis divisa in partes très… Egész Gallia három… – A tanulók elnyújtott, éneklős dünnyögése altató hatással volt Tamásra, de szükség volt rá. Még mindig a szövegek állandó ismétlése volt a legjobb módszer arra, hogy kifejlessze a latin nyelv iránti érzéket. Caesar De bello Gallico című művének egyszerű nyelvezete megtette a többit. A tanulók azonban láthatólag nem lelkesedtek. Valamennyien kedvetlennek tűntek. Nina hiányzott. Nina. Mit csinálhat e pillanatban Orantes lánya? Biztosan nagy gonddal ápolja az öreg Toniát. Tamás szeme előtt újra megjelent a szörnyű eredményt hozó operáció – mint már annyiszor az elmúlt órákban. A Prima előtt imádkozott a takácsasszonyért, utána kissé jobban érezte magát. Az Úrral folytatott párbeszéd megerősítette, de most újra erőt vett rajta a csalódottság és a keserűség. Mit használ a legjobb sebészi munka, ha teljesen hiábavaló? Milyen választ ad Isten erre a kérdésre? Tamás öntudatlanul összekulcsolta a kezét. Talán egyszerűen az a helyzet, hogy az embernek inkább hinnie kell, mint kérdéseket tenni. Igen, bizonyára így van.

– …quarum unam incolunt Belgae… az egyiket a belgák lakják… quorum unom incolunt Belgae… az egyiket… – Az éneklő recitálás váratlanul félbeszakadt. Tamás atya felrezzent. Mi történt? Egyszerre minden tanuló az ajtóra nézett, és az ajtóban ott állt – Nina. Tamás annyira meglepődött, hogy az első pillanatban szólni sem tudott. – Mit keresel te itt? – kérdezte végül. – Bocsásson meg atyám, hogy zavarok, de sürgősen beszélnem kell önnel! –Történt valami az öreg Toniával? – Az atya felugrott, és néhány lépéssel Orantes lányánál termett. – Nem, vagy… tulajdonképpen mégis. – Akkor hát mondd! – Tamás nem tudta megzabolázni türelmetlenségét. Tele volt aggodalommal, és magával húzta a fiatal nőt a folyosóra. – El? – Igen, igen, él. Amennyire lehet, jól van. Másról van szó. Mesélt nekem valamit. Azt hiszem, nagyon fontos! – Úgy, él. – Tamás bizonyos mértékig megnyugodott. – Üljünk le ott túl az ablakfülkében. Hallgatlak, leányom. Nina kissé határozatlanul fogott bele. – Talán azzal kellene kezdenem, atyám, hogy az öreg Tonia látta önön: rosszul áll a szénája. Azt mondta, már nem fog sokáig élni, ebben egészen biztos, és ezért valamit el kell mesélnie. Egy olyan eseményt, ami nagyon régen történt, de még mindig malomkőként nehezedik a lelkére. – Igen? Miről van szó? – Nos, atyám, ez hosszú történet. Nina beszámolt róla, mit mesélt neki Tonia. – Körülbelül húsz évvel ezelőtt – mondta, – egy kimerült, fiatal nő vánszorgott be a házunk küszöbén. Akkoriban még élt a férjem. Azonnal el akart szaladni a fürdősért, de az idegen elutasította. „Az életem beteljesedett” – suttogta. „A fiam a kolostor kapuja előtt fekszik. Gondoskodni fognak róla.” Forró italt akartam neki készíteni, de megrázta a fejét. Kenyérrel kínáltam, aztán sajttal, levessel de hiába. Az asszony minden ételt elutasított. „Már csak meg akarok halni” – mondta újra meg újra. Aztán elárulta nekünk a nevét és a származását, mi pedig alig tudtuk elhinni, ki van előttünk. Alig tudtuk elhinni. Aztán, nem sokkal azelőtt, hogy utolsót lélegzett volna, arra kért minket, hogy a ház mögötti kis kertben temessük el, és meg kellett neki esküdnünk a Szűz Mária anyára, hogy sohasem árulunk el róla semmit. Soha. „A szégyen miatt”, ahogy mondta. De ma, tekintettel közeledő halálomra, meg kell tennem. Különben nem tudok békében meghalni… Nina befejezte, és meglepődve látta, hogy Tamás atya arca remeg. – Amit mondasz, roppant horderejű, leányom, roppant horderejű! – kiáltott az atya. – Volt a kolostorunkban egy fiú, akit az öreg Hardinus apát a kolostor előtti bokorban talált, egy vörös damasztkendőbe pólyálva. Vitusnak neveztük el, és itt nőtt fel a falaink közt. A sebészetben ő volt életem legtehetségesebb tanítványa! – Tudom, hiszen ismerem őt, atyám. Mit gondol, miért rohantam azonnal ide, miután Tonia mindezt elmesélte nekem? – Nagy Isten, székre lenne szükségem, ha máris nem ülnék! Vitus kiment a világba, hogy megkeresse a családját. Azt hiszi, hogy Angliában meglelte. És ha mégis tévedett? Hallgass ide, Nina, megmondta az öreg Tonia az anya nevét? – Nem, eddig még nem. – Azonnal oda kell mennem. Ennyi sok év után talán lehull a lepel Vitus származásáról, és talán megtaláljuk a bizonyítási lánc utolsó szemét. Bárcsak az öreg Hardinus apát még megérhette volna! Azonnal Toniához kell mennem, és beszélnem kell vele. Aztán hírnök meg)' Greenvale Castle-ba. Még ma. Remélhetőleg ott találja Vitust! Tamás, Campodios orvosa és perjele térdre hullt, és nem érezte térde alatt a kő keménységét, míg szíve mélyéből így imádkozott: Oh, Uram, milyen érthetetlenek a Te útjaid, milyen kifürkészhetetlen a Te akaratod, milyen megfoghatatlan a Te örök végzésed,

mi, emberek mégsem akarunk benned kételkedni, hanem dicsérni, most és mindörökké. Ámen. – Ámen – ismételte meg Nina.

Âmina Εfsâneh, az úrnő „Allahra, a küzdőre, a furfangosra! Úgy használtál mint egy padlóvázát, amelybe beledöfted a száradat. Ezért meglakolsz!” Tanger óvárosában senki sem emlékezett rá, hogy valaha is megélt-e májusban ilyen forróságot. Az állandó szél, amely általában Dzsebel al-Tarik felől fújt a tengerszoroson át, most mintha örökre elült volna. A számtalan tér fölött már kora délelőtt úgy állt a forróság, mint egy fal, elnyomott minden sürgölődést, és elfojtotta a lélegzetet. Ahol egyébként lármáztak, alkudoztak, bűvészkedtek, ahol pénzváltók magasztalták árfolyamaikat, cseles csibészek csaltak, írnokok kínálgatták szolgálataikat, ahol dobosok, trombitások és fuvolások zenéltek, mágusok és zsonglőrök keltettek szótlan bámulatot, ahol matrózok tivornyáztak, szajhák gavallérokat kerestek, rabszolgák cseréltek gazdát, ahol halászok adták el fogásukat és kézművesek végezték napi munkájukat, mindenütt csend volt. Az utcákat, sikátorokat, hátsó udvarokat mintha tisztára söpörték volna. Aki mégis elhagyta a házát, hallani vélte, hogy pattognak a hőségben a magasan a város felett emelkedő citadella kövei. Az egyetlen kivétel egy kis szúk volt, amely a régi erőd lábánál terült el. Huszonöt vagy harminc férfi kuporgott itt jellegzetes tartásban a földön, egyszerű öltözékű, szakállas alakok, fejüket turbán védte. Mereven ültek, mintha megbénultak volna, de ennek nem a mindent felperzselő hőség volt az oka, hanem egy alacsony, inas férfi, aki előttük állt, és kézzel-lábbal magyarázott. A spanyol nyelvet használta, amit tökéletesen megértettek, mert anno 1579-ben Tanger a portugál birodalomhoz tartozott. A férfi barna-fehér csíkos, félhosszú ujjú, csuklyás marokkói dzsellabát viselt, de nem berber volt, és nem is beduin, ahogy azt arcvonásai elárulták. Bőre nem sötétbarna volt, mint a sivatag fiaié, hanem inkább olajbogyó színű. Homloka magas volt, a szeme pedig gyönge. Sűrűn pislogott, mert rövidlátó volt, és a berillek, amelyeket viselt, nem ellensúlyozták kellőképpen látásának gyengeségét. A hallgatók, annak ellenére, hogy egy világra nyitott kikötővárosban éltek, még sohasem láttak ilyen lencsékkel felszerelt orrkeretet. Tanger falai közt az idők folyamán föníciaiak, rómaiak, gótok, vandálok, bizánciak, arabok és még vagy egy fél tucat nép élt, időnként elpusztították, de aztán mindig újra felépítették. Lakói, ezek gyermekei és a gyermekek gyermekei olyan túlélőképességről tettek bizonyságot, hogy hódítók és bevándorlók újra meg újra beolvadtak a fajok olvasztótégelyébe – itt, ezen az egészen különleges helyen, ahol a Nyugati-tenger a Földközi-tengerrel találkozott, az iszlám a kereszténységbe ütközött, és ahol kinyílt Afrika kapuja. A kis, inas ember szünetet tartott, mert mint jó elbeszélő tudta, hogy ezáltal még izgalmasabb lesz egy történet. – Onts egy kis vizet a ponyvára, Enano! – mondta a mellette ülő törpének. – Különben megaszalódik az agyvelőnk. – Ui, ui, Magiszter – fisztulázta halszájacskájával az apróság, és felnézett, ahol egy jókora vitorlavászon volt kifeszítve a figyelmes hallgatók feje fölött. Fogott egy favödröt, és mint egy majmocska, felmászott a támasztórúdon. Itt-ott nevetés hangzott fel. A kisember, vörös hajbozontjával, világoskék gyermekruhájában és hordószerű púpjával egy kobold és egy bolond keverékére emlékeztetett, és bizonyos vonatkozásban az is volt. Felérve a legfelső pontra, apránként kiöntötte a vödör tartalmát. – Ui, bárón terped a lötty! – kiáltott vidáman, és cseppet sem zavartatta magát, hogy tolvajnyelvi töredékeit senki sem érti. A víz eloszlott a vásznon, nagy felületeken megnedvesítette, és így a párolgás révén enyhülést szerzett az alatta ülőknek. Az inas férfi, aki a Magiszter névre hallgatott, és Enano, a törpe, jó ideig hajózott a tengeren, és ott ismerte meg ezt az áldásos találmányt. – Mesélj tovább, Magiszter! – követelte egy aszott öregember, és lesöpört néhány makacs legyet a szeméről. – Igen, mesélj tovább! – hallatszott több oldalról. – Mi az a vasszűz? – A vasszűz? – kérdezett vissza a Magiszter meglepően mély hangon. – Nem mondtam még? – Nem, nem mondtad.

Az inas férfi az ajkát csücsörítette, és titokzatos képet vágott. A hallgatók önkéntelenül előrehajoltak. – Nos, tudjátok meg, a vasszűz se nem állat, se nem ember, mert nem hús-vérből való. Dosvaldes, egy észak-spanyolországi vidéki porfészek tömlöcének mélyén áll. Ott áll, amíg emberek lesznek, és egyesek azt mondják, már akkor is ott állt, amikor Isten, az Úr, vagy a ti szavaitokkal szólva, Allah, a mindenható megteremtette a világot. A Sátán egyszerre az apja, a fia és a fivére. Mosolya halott, szája olyan keskeny, mint egy tőr foka, ruhája acélból van, és leér a földig. Moraj futott végig a hallgatóságon. – Megláttam a fáklyák nyugtalan fényében, barátaim, és halott mosolya hirtelen életre kelt. Odamentem hozzá, és meg akartam vizsgálni, de az ifjú lord visszatartott. „Inkább ne tedd, rossz érzésem van – mondta –, valami nincs rendben vele”. Otthagytam, és találtunk egy könyvet, amelyben az állt, hogy a vasszűzet „fájdalmas anyának” vagy „madre dolorosán-nak is mondják. Szóval egy rejtett kínzóeszköz volt! Megkérdeztem: „Hogy működik a hölgy? Az is ott áll?” Majd az ifjú lord felolvasta: „… item az elítélt bűnösnek bekötött szemmel a női automata elé kell lépnie, amikor is ez szétnyílik, mint egy buja nő combja, és elpusztítja őt.” Elöl a köpenyen volt két fogantyú, ott, ahol egy kötényen a zsebek vannak – folytatta a Magiszter –, meg akartuk húzni, de hirtelen titokzatos zajt hallottunk. Az alakból jött. Haboztuk, de aztán jobbról, balról elszántan felrántottuk, és no nézd csak…! A kis ember újra hatásszünetet tartott, és azonnal elérte, amit akart. – Igen? Mit láttál? – Na, mondd már, mondd végre! – Ne csigázd már az érdeklődésünket! – Nos, barátaim, a szűz belülről üreges volt, és a köpeny szárnyaiban több tucat befelé irányuló tüske és penge villogott. Hogy megtudjuk, mit jelent ez, újra beleolvastunk a könyvbe, ahol ez állt: „ …az eretnek elmondhatja utolsó mondókáját, míg a szűz bezárul, és ezerszer átfúrja. Az ily módon történő perforáltatás a ' szűz csókjaként ismert.” A moraj közben felerősödött, most olyan volt, mint egy vízesés. „Azt hiszem, tudom, mi az oka” – mondta barátom és szenvedéseim osztályosa –, ez a Pajo, amely alattunk folyik el. A könyvben az is olvasható, hogy a köpeny összezárulásakor a delikvens feldarabolódik, azután leesik az alant folyó vízbe, amely elsodorja a maradványait. Én így válaszoltam: „Ha így van, akkor kell itt lennie valÂminek, ami kinyit egy csapóajtót vagy hasonlót. Valószínűleg a hölgyön kívül van, itt a helyiségben.” Kutatva körülnéztem, aztán felfedeztem egy fából készült emelőkart, amely a szűz mellett állt ki a falból. Meghúztam. Az alak alatt hangos nyikorgással félrecsapódott a padló. Az ifjú lorddal a nyílás széléhez léptünk, lebámultunk, és megkíséreltünk valamit kivenni, de csak komor, tárgy nélküli feketeséget láttunk. Vajon milyen mélyre zuhan itt az ember?”, kérdeztem barátomat és szenvedéseim osztályosát. Nem kaptam választ. Mindketten ugyanarra gondoltunk: az, akiben még van élet, amikor itt leesik, legkésőbb a folyóban leli halálát, mert megfullad. Lehetetlen volt menekülni. Nehéz szívvel tértünk vissza cellánkba. Egy fiatal férfi, aki láncot viselt a mellén, rajta a Fatima-kéz, felkiáltott: – Mégis megmenekültetek, különben nem lenné! itt. Vagy mindaz, amit elmondasz, nem több az Alf laila waleilából való mesénél? – Miből? – a Magiszter értetlenül pislogott. – Alf laila waleilal – A fiatal férfi gúnyosan nevetett. – Ti, hitetlenek Ezeregyéjszakának mondjátok ezt a művet. – Mindaz, amit mesélek, természetesen színtiszta igazság! De ha kételkedsz a szavaimban, abba is hagyhatom.

– Allahra, a könyörülőre, az irgalmasra, ne tedd! – Az ifjonc hirtelen nagyon nyugtalan lett. Nem számított rá, hogy kotnyeles megjegyzése ilyen drasztikus következményekkel járhat. Ráadásul egyáltalán nem volt fontos számára, hogy a történet kitalált-e, vagy sem, csak az volt a lényeg, hogy az elbeszélő folytassa, mert jól tudott mesélni. A körülötte ülők is hasonlóképpen gondolkoztak, úgyhogy néhányszor oldalba bökték, hogy maradjon csöndben. A Magiszter, akinek ez nem kerülte el a figyelmét, kiengesztelődött. – Nos, barátaim, akár hiszitek, akár nem, nem sokkal később valóban a vasszűz ölén keresztül menekültünk el, belevetettük magunkat a Pajo rohanó árjába, amely keresztülsodort bennünket a fél városon, míg végül egy tóban kötöttünk ki, boldogan és teljes épségben, ha leszámítjuk a megszámlálhatatlan szúnyogcsípést, amit a nádasban szereztünk. Először fel sem tudtuk fogni, barátaim. Szabadok voltunk! Sikerült elszöknünk az inkvizíció porkolábjai elől. Vége volt a szörnyű tortúráknak, amelyeket az ifjú lordnak és nekem a kínzókamrákban el kellett viselnünk! Soha többé nem tesznek ránk hüvelykszorítót, soha többé nem fogunk a tüskés székben ülni, soha többé nem sütögetnek minket a tüzes vassal. Soha többé… Felháborodott kiáltás szakította félbe az eleven előadást. – Barbár, egyszerűen barbár a hitetlenek viselkedése! Allah akbar! Ő soha nem engedett volna meg ilyesmit! A Magiszter egy pillanatra zavarba jött. Aztán úgy határozott, hogy elsiklik a megjegyzés felett. Oktalanság lett volna rámutatni, hogy Isten és Allah, véleménye szerint, csak két különböző megnevezése az Egynek, a Mindenhatónak, és hogy a beléjük vetett hit csak a próféták és az ő kijelentéseik miatt különbözik egymástól. Ő pedig nem akart oktalan lenni. A Dosvaldes tömlöcében való tartózkodás egy életre elég volt. Ki tudja, gondolta, milyen kínzásokat tartogatnak a muzulmánok annak, aki naponta ötször nem göngyöli ki az imaszőnyegét, és nem fordítja Mekka felé! Hangosan azt mondta: – Ideje, hogy újra leöntsd a ponyvát, Enano! Fel, nedvesítsd meg a vitorlavásznat! – Ui, ui… hui, hui, már is szedem a döcögőimet! – A manó feltornázta magát, és újra kiürítette a favödröt. Közben a víz egy része – véletlenül vagy szándékosan – kiloccsant, és egyenesen a közbeszóló nyakába zúdult. Az felriadt, és elképedt arcot vágott. A káröröm a legszebb öröm, ez mindenütt a világon így van, és ez alól Tanger sem kivétel. A körülülők nevettek. A feszültség elröppent. A Magiszter megkönnyebbült. A barbárok országaiban nem lehetett Allahhal tréfálni. Bármilyen vendégszeretőnek mutatkoztak is az itteniek, a Korán, a Saria és a Szunna örök érvényű törvény volt számukra. Éppen úgy, mint az ő hazájában, Spanyolországban, ahol ő legkatolikusabb felsége, II. Fülöp ül a trónon, a Szentírás. – Ui, Magiszter, továbbcsúszhatsz! – Nos tehát, jól van. Santanderbe vezető utunkon egy mutatványos-csapathoz csatlakoztunk… – Ne olyan gyorsan, ne olyan gyorsan! – Megint a kotnyeles ifjonc volt az, aki félbeszakította. – Milyen mutatványoscsapathoz? És mit akartatok egyáltalán San… abban a városban? – Santander kikötőváros az észak-spanyolországi tengerparton. Ott akartunk hajóra szállni Angliába… – Angliába? Mit akartatok Angliában? A kis ember az ajkába harapott. – Szenvedéseim osztályosa feltételezte, hogy ott megtalálja a családját. – A családját? De hiszen kezdettől fogva azt mondod, hogy ő egy ifjú lord, akkor pedig csak ismerte a származását? – Abban az időpontban még nem ismerte, éles eszű ifjú barátom. Utalásként csak a családja címere volt a birtokában, de hogy kiké a címer, és azok hol élnek, azt még nem tudta. Ma már szinte biztosnak tekinthető, hogy igazi angol lord… – És mi a neve, én… – Pszt! – Ezúttal a Magiszter volt az, aki félbeszakította. – Csak nem fogunk mindennek elébe vágni. – Aggodalommal állapította meg, hogy hallgatói figyelme lanyhult, ami kizárólag az átkozott ifjonc hibája volt. Csigavér, intette magát. Gondoskodnom kell róla, hogy ne vágjanak folyton a szavamba, és ezt legjobban azzal érem el, ha ismét fokozom a feszültséget. – Figyeljetek, azt

mondtam, csatlakoztunk egy mutatványos-csapathoz – a neve egyébként Los artistas uniras –, de ne aggódjatok, nem a csepűrágókról akarok nektek mesélni, akiknek a bűvészmutatványait naponta látjátok szép városotok terein, nem, én arról az orvosról akarok beszámolni, aki az Artistas unidosszal utazott. Doctorus Bombastus Sanussusnak nevezte magát, és ő volt a legnagyobb sarlatán, akivel életemben találkoztam. – Ui, ui! – A törpe buzgón bólogatott, és a szemét forgatta. – Nevezett orvos kínozta és megcsalta pácienseit, ahelyett, hogy meggyógyította volna őket, hazudott nekik, ahelyett, hogy megmondta volna az igazságot, és pénzéhes volt, olyan pénzéhes, hogy kétség esetén még a legszegényebbektől is pénzt vett el. Azt állította, hogy a vizeletből és annak a színéből következtetni tud egy ember alakjára, azt állította – írd és mondd –, felismeri belőle, hogy valaki magas vagy alacsony, kövér vagy sovány! – A Magiszter hatásvadászón körülnézett. Néhány hallgatója megtette neki azt a szívességet, hogy hitetlenkedve nevetett. – Kételkedtek a szavaimban, barátaim, és mégis így volt. Ez a férfi bolondköveket operált ki gyengeelméjűek fejéből, aztán azt állította, hogy újra eszesek lesznek. Holott éppoly kevéssé gyógyultak meg, ahogy bolondkövek sem voltak a fejükben. Kuruzslás! Ráadásul ez a Bombastus Sanussus egy kotyvalékot árusított, amelyet balsamum vitalisnak nevezett, és amely állítólag a világ minden betegsége ellen használt. Belsőleg és külsőleg is. Szaggatás, hascsikarás, kín és kólika ellen, fehér- és vörösszarás ellen éppúgy, akárcsak feketehányás, rühesség és luesz ellen, az ellen az átok ellen, amely Új-Spanyolországból jött ránk, és amelyet scabies grossanak, morbus gallicusnak, bujakórnak, nemi pestisnek vagy szifilisznek is neveznek. A balsamum vitális, állította, minden ellen segít – csak egy dolog ellen nem: romlott fogak ellen. Az ellen a zsebmetsző… a disznótrágya levét ajánlotta! – A disznótrágya levét? Brrrr! – Néhány férfi megrázkódott az undortól. – Allah adja, hogy leszáradjon a keze! – A legrosszabb azonban, barátaim, az, amit a páciensei szeme világával csinált. Bizonyára ismeritek a „szürke szemnek” nevezett betegséget; egyesek „szürkehályognak” is mondják. A hallgatók buzgón bólogattak. Érdeklődésük, úgy tűnt, most újra a végsőkig fel volt csigázva. A forró Észak-Afrikában nagyon elterjedtek voltak a szembetegségek, az örökké izzó fény és a folyton az arcra telepedő legyek gondoskodtak róla. – A szürke szemet olyan szerrel akarta kezelni, hogy nem fogjátok elhinni: a vöröshangya tojásait használta hozzá, betette őket egy kis üvegbe, és ezt lezárta. Aztán az üveget fekete tésztába csavarta, kenyeret formált belőle, és betette a kemencébe. Miután kihűlt, kinyitotta az üvegcsét, és büszkén kijelentette, hogy a hangyatojásokból hangyavíz lett – ideális orvosság homályos szem ellen! – Hahaha! Akire egy ilyen hatástalan szert rá lehet tukmálni, magára vessen! – buzgólkodott a kotnyeles ifjonc. – Hát a hitetlenek orvostudománya nem ismeri a hályogszúrást? Csodálkoznék, ha így lenne. A Magiszternek uralkodnia kellett magán, hogy ne jöjjön ki a sodrából. A fickó már megint félbeszakította a történetet! Lenyelte bosszúságát, és látszólag higgadtan folytatta a mesélést: – Természetesen Afrikán és Arabian kívül is ismerik a hályogszúrást, de csak kevés olyan orvos van, aki mesterien meg tudja csinálni. Bombastus Sanussus, a kuruzsló nem tartozott közéjük, mégis el kellett végeznie, mert a páciens, egy félénk aggastyán fiai ragaszkodtak az operációhoz. A sarlatán tehát, nagy gesztusokkal és még több szóval, nekilátott. Felszólította az öreget, hogy üljön a napra, helyet foglalt vele szemben, és jobb kezével megragadta a hályogszúró tűt. Akkor észrevette, hogy a bal kezével kell szúrnia, mert az öreg bal szeme beteg. A bal keze azonban láthatólag ügyetlenebb volt, ennek ellenére sikerült oldalról bevezetnie a tűt a szem fehérjébe, és addig nyomni a lencsét, amíg az eltűnt. Âmint ezzel megvolt, felugrott, és ünnepeltetni kezdte magát az odaözönlő nézőkkel. De bekövetkezett, Âminek be kellett következnie: alig néhány nap múlva az öreg újra megjelent; a lencse felcsúszott, az öreg látása újra elhomályosult. Egy teljesen félresikerült operáció! Ezúttal barátom és szenvedéseim társa, az ifjú lord végezte el a beavatkozást. Ő nem ismételte meg azt a hibát, amelyet Bombastus Sanussus elkövetett. A lancettával elég mélyre

lenyomta a lencsét, amíg a függesztőszalagok engedtek, aztán jó ideig várt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a lencse nem fog újra felvándorolni. Egy újabb hallgató jelentkezett. – Tehát az ifjú lord hajtotta végre a beavatkozást. Honnan voltak meg a szükséges ismeretei? Ifjú lordok nem szoktak dolgozni. – Alig mondta ki, nevetni kezdett saját szavain. Más férfiak is nevetésben törtek ki. A Magiszter felemelte a kezeit. – Nyugalom, barátaim, nyugalom! Mint a többségetek tudja, én mindennap itt vagyok, és elmesélem azoknak a kalandoknak egy részét, amelyeket az ifjú lorddal az utóbbi három évben átéltünk. – Ui, ui, és velem! – kukorékolt a törpe. – És Enanóval – erősítette meg a Magiszter. – Néhány nappal ezelőtt beszámoltam róla, hogy az ifjú lord a campodiosi kolostorban a szabad művészeteken nőtt fel, és azt is említettem, hogy évekig tanulmányozta a sebészetet és a gyógyfüvek tudományát. A kolostor orvosa, Tamás atya, minden tudását megosztotta vele, és ez a tudás, barátaim, felér a legnagyobb orvosokéval. – Tulajdonképpen hol van az ifjú lord, akiről egyfolytában beszélsz? – kérdezte egy nagyon karcsú, sötét bőrű férfi csengő hangon. Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt, és az arcát alig lehetett látni, mert a kezét nézte, amelyben serényen morzsolgatta imaszíja kilencvenkilenc gyöngyét. – Barátom és szenvedéseim osztályosa – a Magiszter habozott, mert azt aligha mondhatta kérdezőnek, hogy egy olyan nagy tehetségű orvos, mint az ifjú lord, pillanatnyilag a betegágyat őrzi – egy másik városban tartózkodik, mert nem akar nagy felhajtást a személye körül. Holnap vagy holnapután talán itt lesz. De mára befejezzük, barátaim, különben a következő napokra nem marad mesélnivalóm. – Ui, ui, már semmi a traccsra! – Most pedig figyeljetek, mit mutat be Enano, mint mindig! – A Magiszter leült egy előkészített ládára, és letörölte homlokáról az izzadtságot. Eközben a törpe levette furcsa, kék ruháját. Csupán egy ágyékkötőben igazán borzalmas látványt nyújtott. A fakófehér bőr viaszosan csillogott a hordószerű púpon, izom vagy háj nélkül, közvetlenül ráfeszült a csontra – bőr és monstruózusan elburjánzott csont, úgy tűnt, pusztán ebből áll a háta. Sok nézőnek, aki először látta, elállt a lélegzete; szemük kocsányon lógott, de úgy látszott, az apróságot ez nem zavarja. Tétovázás nélkül hasra feküdt, és odakiáltott a Magiszternek: – Csapd a sajtárt a göcsre! Aki nem értette a mondatot, azonnal magyarázatot kaphatott, mert a Magiszter most felállt, és egy vastálat helyezett a törpe hátára. Ezen nem lett volna semmi különleges, ha az edény alja nem lett volna szokatlan: bár sima volt, mint minden más tálé, de nem kevesebb, mint tizenkét tűhegyes pálca nyúlt ki belőle – és ezek most az apróság hátába fúródtak. – Néhányan közületek, barátaim, ismerik a játékot! – kiáltott a Magiszter fennszóval. – A történeteimért adományt kérek, amit bele kell dobnotok ide a tálba. A pénzérméknek, Âmint tudjátok, súlya van, és ez minden adományotokkal növekszik. Amikor a barátom púpját nyomó teher akkorára nő, hogy már nem tudja visszafojtani a jajkiáltását, elég lesz. De az, akinek a pénze a kiáltást kiváltotta, megtarthatja a tál egész tartalmát. Ha azonban túl keveset adtok, és a kiáltás elmarad, a felgyűlt összeg a miénk marad. A hallgatók bólintottak, néhányan, akik már ismerték az eljárást, tanácskozni kezdtek. Csábító volt a díj, de az elmúlt napokban senkinek sem sikerült megszerezni. Minden alkalommal sok pénzt dobtak a tálba, de egy vinnyogásnál több sohasem hagyta el a törpe száját. Már csak egyetlen pénzdarab, és akkor végre jajgatni kezd, gondolták újra meg újra, és megint csak engedtek a kísértésnek. A pénzdarab a tálba pottyant – és a törpe néma maradt. 'Természetesen úgy siránkozott és nyögött, hogy egy sivatagi dzsinn is megkönyörült volna rajta, de több nem történt. Ma másképp lesz. Kieszeltek egy tervet, és mindjárt át is ültették a gyakorlatba. Először mindegyikük leadta a hozzájárulását, ahogy illik, mert a mesemondót megillette a jutalom. De azután minden pénzdarabbal együtt köveket kezdtek a tálba dobálni. A törpe nyögött a

teher alatt, de nem kiáltott. Még nem. A kövek nagyobbak lettek, a pénzdarabok kisebbek. Az apróság most gyötrötten felemelte a fejét, és üvöltött, mint egy farkas. A hallgatók közeli sikert szimatoltak, és megkettőzték erőfeszítéseiket. Még több pénzérme és kő zuhogott a tálba. A gnóm nyöszörgött, úgy tűnt, mintha a vastartály benyomódna a púpjába, és akkor, akkor az apróság meg sem mukkant többé. A Magiszter közbelépett, úgy tett, mintha csak most látná meg a sok követ a tálban, és csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Köszönöm, barátaim, hogy ilyen bőségesen adakoztatok, de láthatólag nemcsak pénzt tartotok a zsebetekben, hanem köveket is. Gondolom, buzgalmatokban, hogy illően megjutalmazzatok minket, ez elkerülte a figyelmeteket. A kövek nem voltak betervezve kisjátékunkba, ezért engedjétek meg, hogy most véget vessek neki. Még egyszer hálás köszönet nagylelkűségetekért, mert jobb adni, mint kapni, ahogy keresztény Istenünk Szentírásában olvasható. Allah, a mindentudó legyen veletek. Némi erőfeszítéssel leemelte a tálat a törpe hátáról, amelyen tizenkét mély benyomódás látszott – de vér egy csepp sem. Aztán a tál tartalmát, úgy, ahogy volt egy vászonzsákba öntötte, a vállára vette, és szó nélkül elhagyta a szukot. A törpe, már ismét felöltözve, utánaszaladt, és csatlakozott hozzá. A Magiszter alaposan kilépett. Váratlanul nevetni kezdett. – Enano, ember, ezek valóban rá akartak szedni minket! De természetesen nem sikerült. Még csak nem is sejthetik, hogy a púpod olyan érzéketlen, mint egy darab fa! Ennek ellenére derekasan nyafogtál és jajongtál. Nagyon valóságosnak hangzott. – Hihihi, ui, ui – vihogott a manó –, senki sem jött rá, senki! De ebben Enano, a törpe tévedett. Volt egy hallgató, aki átlátott a játékon. Ez a hallgató egy nő volt. – Először is vedd le a ragasztott szakállt – parancsolta Âmina Efsâneh úrnő szolgálójának, Rabiának –, a hálótermemben nem tűrök meg ál-férfiakat! Csak igaziakat, és azokat is csak akkor, ha megfelelnek az igényeimnek. Rajta, beszélj: miért voltál ilyen sokáig távol? Mi tartóztatott fel? Most ott volt? Át tudtad adni neki az üzenetemet? Rabia mélyen meghajtotta magát – a legjobb módszer, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia. Es az egyetlen. Mert az úrnője olyan asszony volt, aki szívesen és gyakran beszéltette a fűzfavesszőt, ha a cselédség nem nyitotta elég gyorsan a száját. Ma is volt nála egy, Rabia nagyon jól látta, bár az ütőhangszert tartó kéz mélyen el volt rejtve a drága indigószínű selyemruha ujjába. – Ki vele! – Âmina Efsâneh pompásan hímzett párnákkal telerakott kereveten ült, és remegett a türelmetlenségtől. Szolgálólánya sietve válaszok: – Az a mesemondó, akit „Magiszternek” neveznek, ma hosszabban beszélt, mint máskor, úrnő, de valami érdekeset tapasztaltam… – Vedd le a szakállt! Rabia fürgén engedelmeskedett. Letépte a mesterséges díszt arcáról, és közben igyekezett figyelmen kívül hagyni finom arca égését. – Valami fontosat tudtam meg… – Ott volt, vagy sem, tudni akarom! – A vesszőt tartó kéz megrándult. A szolgálólány hátrahőkölt. A szakállt gyorsan haikja, laza szabású köpenye egyik zsebébe dugta, amelyet külön a küldetése érdekében vett magára, és a turbánt is azonnal utána küldte. – Sajnos nem, úrnőm, de megtudtam róla valamit: a lord orvos, ráadásul, ahogy a Magiszter bizonygatta, nagyon jó orvos. – Orvos? Ne mondd! – Âmina Efsâneh hosszan elnyújtva ejtette a szavakat. – Ez meglepő. Én azt hittem, lord. – Igen, úrnő, az is. A gyermekkorát, mint ma megtudtam, egy spanyol kolostorban töltötte. Ott nevelkedett, és a gyógyítás tudományát is ott tanulta ki. A Magiszter azt mondta, sikeresen hajtott végre egv hályogszúrást. – Hm, hm. – Az úrnő arcizmai meg-megrándultak. Arca inkább szigorúnak tűnt, mint szépnek, amiért elsősorban a hideg szemek voltak felelősek. Közel ültek egymáshoz hosszú orra és túl keskeny szája fölött. – Hm, hm, távolról sem biztos, hogy egy hályogszúró jó orvos is. Kiárulta végre a mesélő a férfi nevét?

– Sajnos nem, úrnő. – Rabia elővigyázatosan egy fél lépést hátrált. – Nem tette, meg, habár én egyenesen rákérdeztem. Azt mondta, az ifjú lord pillanatnyilag valahol másutt tartózkodik, mert nem akar felhajtást a személye körül. Akkor a Magiszter befejezte az elbeszélést, és pár pénzdarabot kért. A hallgatók pénzt dobtak egy éles tüskékkel kivert aljú tálba. A tál egy törpe púpján állt, aki a földön feküdt. Már róla is beszámoltam neked, emlékszel? Nos, minél több pénzdarab hullt a tálba, a tüskék annál mélyebben nyomódtak be a bőrébe. A mesélő azt ígérte, hogy abban a pillanatban, amikor a törpe felüvölt a fájdalomtól, az, aki az utolsó pénzt dobta, az egész összeget megtarthatja, így az emberek egyre többet adtak, abban a reményben, hogy az ő pénzdarabjuk súlya lesz a döntő, és végre jajkiáltást csal ki a törpéből. Én azonban, úrnő, csak egy réz maravedit dobtam a tálba, nemcsak azért, mert takarékosan bánok a pénzeddel, hanem azért is, mert átláttam a Magiszter furfangján. A különös törpe ugyanis semmiféle fájdalmat nem érzett, mert a púpján nincs hús, és ahol nincs hús, csak bőr és csont, ott fájdalomérzet sem keletkezhet. Az úrnő bosszúsan toppantott. A szolgálólány előadásából csak annyit vett tudomásul, hogy az ifjú lord neve még mindig titok. A többi különben sem érdekelte. – Tehát nem tudod a férfi nevét, habár megparancsoltam neked, hogy mindenáron tudakold meg! Rabia gyorsan meghajtotta magát. Tudta, ha az úrnő azt mondta, „mindenáron”, azon nemcsak pénzt vagy aranyat értett, hanem erőszakot is. Âmina Efsâneh olyan asszony volt, aki mindig megkapta, amit akart. Ezúttal az ifjú lordot akarta. Amióta hat héttel ezelőtt véletlenül meglátta az óvárosban, úgy fente rá a fogát, mint egy tüzelő macska. Annál is inkább, mert a felkutatására irányuló minden igyekezete kudarcba fulladt. Felhasználta az összeköttetéseit, ünnepségeken érdeklődött, megkérdezte a barátnőit, és a szúkok környékén újabb és újabb kutatásokat indíttatott egy jóképű, szőke fickó után – de minden hiába volt. Amíg végül az okos Rabiát bízta meg az érdeklődéssel. A szolgálólány mindjárt kutatásai kezdetén felfedezte, hogy a szőke ismeretlen jó barátságban van a Magiszterrel és a törpével. Ez tegnap történt, amikor véletlenül ellátogatott a citadella lábánál fekvő kereskedőnegyedbe. Feltűnt neki a vitorlavászon alatt szónokló mesemondó. A férfi barátjáról és szenvedései társáról beszélt, aki állítólag lord, és egészen részletesen ecsetelte a spanyol inkvizíció egyik tömlöcének viszonyait. Közben a „szőke” ifjú lordról is szót ejtett. Rabia azóta tisztában volt vele, hogy a keresett személy nyomára bukkant, mert Tangerben az ember fél kezén megszámolhatta a szőke férfiakat. A szolgálót egy szisszenés ragadta ki gondolataiból. A vessző csak egy hajszálnyira hibázta el. Gyorsan felkiáltott: – Még nem tudom a nevét, úrnő, de megtudtam valami mást. Titokban követtem a Magisztert és a törpét, és most tudom, hol laknak. Az ifjú lordot is láttam. Valóban jól néz ki, sőt túlságosan jól… – Fogd be a szád! Mi közöd hozzá, hogy néz ki a lord! Hol lakik? – Az ezüstművesek utcájának végén, egy régi, kétemeletes házban. – Aha. Legalább átadtad neki az üzenetemet, ha már a nevét nem tudod? – Bocsáss meg, úrnőm, de hogy tehettem volna? Hiszen úgy voltam öltözve, mint egy férfi, és gondold csak meg, milyen nehézségek támadtak volna, ha kiderül, hogy nő vagyok! Egy asszony férfiruhában, lefátyolozatlan arccal! – Igen, igen, igen. – Az úrnő ugyanolyan jól tudta, mint Rabia, hogy főleg a szolgálólánynak támadtak volna nehézségei. Egy asszony, aki fátyol nélkül mutatkozik a nyilvánosság előtt: ez a Saria szabályai szerint – és ezek a szabályok szigorúak voltak – bírósági eljárást vonhatott volna maga után. Előfordult már, hogy asszonyokat, akik ismételten leplezetlen arccal mutatkoztak, mint szajhákat megköveztek. – Igen, igen, igen – ismételte meg az úrnő –, kövess! – Felállt, és a nagy, oszlopos ágy mellett elhaladva egy intarziával gazdagon díszített íróasztalhoz lépett. Leült, fogott egy aranyozott nádtollat, és az ugyancsak aranyozott tintatartóba mártotta. Amikor kivette, az írófolyadék egy része a padlóra fröccsent. A terem minden négyzetcentiméterét befedő számtalan perzsaszőnyeg egyikén csúnya tintafolt támadt. Âmina Efsâneh átkozódott, aztán írni kezdett. A folt már nem zavarta. Hogy egy szőnyeg örökre tönkrement, vagy sem, nem érdekelte. Tanger leggazdagabb

kereskedőjének a felesége volt, Chakir Efsânehé, aki az Irán szívében található búcsújáróhelyről, Rajból származott, és a kínai selyemmel és porcelánnal való kereskedésnek, valamint a rabszolgakereskedelem jövedelmező üzletének köszönhette szerencséjét. Efsâneh karavánjai bejárták keletet és nyugatot, útra keltek a barbár államok partjaira, keletről nyugatra és nyugatról keletre igyekeztek, évről évre, egyre csak a haszon útján. Alighanem csupán egyetlen dolog volt a kerek világon, amit Chakir Efsâneh nem tudott megvásárolni a pénzén, és ez az ifjúság volt. Már hatvankilenc éves volt, és a legdrágább afrodiziákumok ellenére sem volt már képes fiatal feleségével hálni. Âmina volt a kedvenc felesége, mert a három másik már öreg és fonnyadt volt, és mint a korábbi években, most is nagyon szívesen hódolt volna vele a testi gyönyöröknek, de az idő vasfoga kiszárította, és már nem tudott férfiként helytállni. A háziorvosa hosszan és terjengősen elmagyarázta neki, mi ennek az oka. A kereskedő ágyékában lévő szélnek, fejtegette, csak gyenge tüze van, úgyhogy, mint a langyos víz, csak kevéssé meleg. A két, herének nevezett tartály, amelyeknek olyanoknak kellene lenniük, mint a tüzet felszító két fújtatónak, elfáradtak az évekig tartó túlterhelés következtében, és nincs bennük elég erő, hogy a törzset felállítsák. Az okos szavak mit sem használtak. Chakir Efsâneh már úgy érezte magát, mint egy eunuch. Nem tehetett mást, ettől kezdve még több figyelmet szentelt az üzleteinek, ami azt eredményezte, hogy még gazdagabb lett – és a feleségét még jobban elhanyagolta. Az úrnő porzót szórt a leírtakra, összehajtotta a papírt, és átnyújtotta szolgálójának. – Ezt elviszed a névtelen szőke lordnak! Most azonnal. Csak neki adod át. Talán meg fogja kérdezni, miért éppen hozzá fordulok, ebben az esetben butának tetteted magad. Te csak az üzenet átadója vagy, semmi több. Várd meg a választ, aztán azonnal gyere vissza! Mindent megértettél? Rabia mélyen meghajtotta magát. Amikor újra felegyenesedett, kemény ütést érzett a vállán. Túl sok időt vesztegetett. – Kedves doktor Chamouchám – mondta a szőke férfi –, valóban nagyon le vagyok kötelezve önnek, hogy még egyszer meg akarja nézni a lábamat, de biztosíthatom, a töréssel már minden a legnagyobb rendben van. Kérem, higgyen nekem. A doktor Chamouchának szólított férfi, egy jégszürke szakállú, szikár, idősebb arab, mosolyogva bólintott. – Egy dolog a hit, kolléga Úr. Ha Allah, a mindentudó szaváról van szó, azt természetesen nem lehet kétségbe vonni, de ha egy beteg kijelentéséről van szó, akkor ajánlatos a bizalmatlanság. Kivált, amikor a beteg maga is orvos. Tudvalevőleg az orvosok a legrosszabb betegek. Doktor Salih Chamoucha, így hangzott a teljes neve, körülményesen leült egy zsámolyra, ügyelve rá, hogy hófehér burnusza ne vessen ráncot. – Elhagyta már a fekhelyét, és gyakorolta kicsit a járást? – Gyakoroltam. Épp úgy, mint tegnap, és már meglepően jól megy. Biztosíthatom, hogy a töréssel valóban újra minden… – Tegyen csak néhány lépést, szeretném látni, nem túloz-e. A szőke férfi felkelt fekhelyéről, és engedelmeskedett. Kissé mereven lépdelt, de segítség nélkül odament a helyiség végén lévő keskeny ablakhoz, visszafordult, észrevehetően lihegett, és visszament fekhelyéhez. – Látja, nem túloztam az ígéretemmel. – De fájdalmai vannak, kedves Campodiosi Vitus, látom önön. – Az orvos pillantása a beteg arcán időzött. Olyan ábrázat volt, amelynek az okos, szürke szempár alkotta a középpontját. Az orr egyenes volt, a száj kifejező. Az áll közepén gödröcske, amely mintegy a pontot jelentette a tiszta vonások alatt. – Szóra sem érdemes. – Vitus újra leült. – Ha úgy lenne, az sem lepne meg. A sípcsont törése több kínt okoz, mint egy ujjé. Fektesse fel a beteg lábat, igen, így jó. – Az öreg orvos feltűrte Vitus nadrágszárát, és megvizsgálta a törés helyét. Szépen meggyógyult, és elmúlt a duzzanat. Keskeny, hozzáértő keze fel-le siklott a lábszáron, aztán óvatosan jobbra és balra fordította a lábfejet. Vitus élesen felszisszent. Az orvos tovább vizsgálódott. – Látja, mégis csipked még, ugye? Nos, igen, egyébként úgy tűnik, minden olyan,

amilyennek lennie kell. A szövetekben még van egy kis feszültség, de ez normális, Talán időről időre megmasszírozhatná valaki, az jót tenne önnek. Hamarosan megint úgy ugrálhat, mint egy szöcske, de legyen óvatos, ne kezdje túl korán, önök, fiatalemberek nem mindig tudják kivárni az időt. Vitus nevetett. – Én már elmúltam húsz, doktor! Chamoucha úgy tett, mintha meg lenne lepve. – Allahra, a kedvesre, az irgalmasra, már ilyen öreg? Akkor szinte már az aggkor küszöbén áll! Engedje meg, hogy előbb még gyorsan feltegyem ezt a kenőcsöt. – Orvosi táskájába nyúlt, és egy kis dobozkát húzott elő. – Hogy elébe menjek kíváncsi kérdésének, kolléga Úr: ez csak egy egészen egyszerű kenőcs, rozmaringolajból készül, amelyet fekete dió pépesített magjával vegyítenek. Az arány három a héthez. A keverést legjobb egy nem túl nagy spatulával végezni. A keverésnél arra kell ügyelni, hogy a mozdulat ne túlságosan felverés jellegű legyen, akkor az alkatrészek jobban elegyednek. Elfelejtettem valamit? Vitus újra elnevette magát. – Átlátott rajtam, doktor. Nem, nincs több kérdésem. Sajnos, Angliában csak ritkán vannak ilyen kenőcsök, mert a rozmaring délen tenyészik. Nekem is van valamim az ön számára, várjon. – Felállt és egy sötét sarokba botorkált, ahol egy puttonyféle volt a falhoz támasztva. Egy kicsit keresgélt benne, aztán egy szivacsot vett elő. – Tudja, mi ez? Chamoucha csodálkozott. – Egy szivacs, természetesen, amilyent az ember naponta használ mosakodáshoz. – Mégis egészen speciális dolog! – Vitus szeme megvillant. – Ez az, amit az európai orvosok spongia somniferának neveznek, tehát olyan szivacs, amelyet kábító folyadékkal itattak át. Most száraz, de csak meg kell nedvesíteni vízzel, és a páciens orra alá tartani, akkor az hamarosan eszméletét veszti, ön pedig sietség nélkül elvégezhet egy fájdalmas operációt. Chamoucha kezében forgatta a szivacsot, semmi rendkívülit nem fedezett fel rajta, de nem kételkedhetett fiatal kollégája szavaiban. – Már hallottam erről a módszerről – mondta –, sok éve, akkoriban egy ideig a messinai egyetemen tanultam, Szicília szigetén, de be kell vallanom, hogy a maszlaggal vagy a nadragulyával való fájdalomcsillapításban jártasabb vagyok. Mindenesetre szívből köszönöm. Ahogy a sok izgalmas beszélgetésért is köszönettel tartozom, amelyeket az elmúlt hetekben folytattunk. El kell ismernem, ez idő alatt tanultam egyet s mást öntől, amit – hogy őszinte legyek – nem feltétlenül vártam volna. Minden orvostudomány, így az arab is, azt képzeli magáról, hogy a legjobb a világon. Szünetet tartott, és felemelte a kezét, hogy elébe menjen beszélgetőtársa válaszának. – Várjon, még azt akarom mondani, hogy nem kerülte el a figyelmemet, mennyire érdeklik a pestis elleni terápiák. Nos, mondtam önnek, hogy ismereteim szerint nincs ellene egyetemes gyógyszer – és speciálisan pestis elleni szer különösen nincs. Mégis találtam valamit, ami talán számot tarthat a figyelmére. Chamoucha burnusza mélyeibe nyúlt, és egy kis pergamentekercset vett elő. – Ez egy másolat Ibn Batt'uta útleírásának eredetijéről. Felteszem, tudja, ki volt Ibn Batt'uta? – Őszintén szólva, nem. – Nos, tulajdonképpen Abu Abd Allah Mohammednek hívták, és Tanger városának egyik legnagyobb fia volt. A nagy Próféta futását követő 682. évben született, vagy hogy az önök időszámítása szerint fejezzem ki magam: 1304-ben. Eredetileg csak Mekkába akart elzarándokolni, de aztán beutazta Ázsia óriási földterületét, az oszmánok birodalmát, Afrikát és azt a hatalmas területet, amelyet a maharadzsák uralnak, ráadásul egy nagy szigetet, amely ettől délre fekszik, és amelyet a lakói Lankának neveznek. Ez a fahéjfák, a gyöngyhalászat és a tavak országa, amelyeknek olyan kék a vize, hogy drágaköveket lehet nyerni belőlük. Ebben az országban Ibn Batt'uta meglátogatta Ma'bar szultánját, egy békés, bölcs embert, aki nagy érdeklődést tanúsított a nyugati életviszonyok iránt. Nem akarom részletesen felsorolni, mi mindenről beszélgettek, kedves Campodiosi Vitusom, hiszen ezt saját maga is elolvashatja, mivel kis ajándékom ennek a latin fordítása, csak annyit: a pestisről is beszélgettek, a tüneteiről és a terápiás lehetőségekről. Miután tisztázták, hogy mindketten ugyanarról a betegségről beszélnek – ön tudja, hány olyan betegség

van, amelynek ugyanazok vagy hasonlók a tünetei –, a szultán tapsolt, és magához parancsolta legjobb orvosait. Arról kérdezte őket, tudnak-e hatékony gyógyszert a „hónalj- és ágyék-betegség” ellen, ahogy Lankán a pestist nevezik, és beható tanácskozás után azt a választ kapta, hogy egy sor orvosság van, de mind csak a kihatások és nem a tulajdonképpeni betegség legyőzésére szolgálnak. A legjobb, minden szempontot mérlegelve, a gyömbér. – A gyömbér? – Vitus hirtelen előrehajolt és elfintorodott. A gyors mozdulattól szúró fájdalom nyilallt a lábába. – Keleti gyömbér? – Így van – erősítette meg az arab orvos. – A gyömbérből is a gyökértörzs, amelyet a beavatottak „kéznek” is neveznek. A kéznek tömörnek, keménynek, csak kevéssé rostosnak kell lennie, de semmiképp sem ráncosnak. Az alkalmazás részleteit saját maga is megtalálja Ibn Batt'uta írásában. – Ghamoucha átnyújtotta a pergamentekercset. – Én… én nem is tudom, hogyan köszönjem meg! – Vitus habozva vette át az ajándékot. – Nem is tudja elképzelni, mit jelent ez nekem. Chamoucha mosolygott. Tapintata tiltotta, hogy elmondja: nagyon is jól tudja, milyen jelentős a fiatal férfi számára az ajándék. A Magisztertől tudta, hogy az előző évben a pestis ölte meg Vitus kedvesét és jövendőbeli feleségét, és hogy az asszony halálos ágyánál Campodiosi Vitus fogadalmat tett: minden erejét arra szánja, hogy gyógyírt találjon erre a mindent elpusztító vészre. Pózért Angliában hajóra szállt a barátaival, és útnak indult, hogy a világ legjobb orvosainál és legnagyobb koponyáinál a fekete halál elleni árkánumról érdeklődjön. Közben Tangerben lába a hajófal és a kikötőhíd közé szorult, és szerencsésnek mondhatta magát, hogy csak a sípcsontja tört el, és nem vesztette el mindjárt a lábát is. Így a Dzsebel al-Tarik tengerszorosnál hosszú, kényszerű pihenőt kellett beiktatnia terveibe, és minden szerencsétlensége tetejébe még a pénzét is elrabolták. A következmény: a Magiszter és a törpe azóta mesemondóként volt kénytelen fellépni, hogy felszínen tartsák magukat és a beteget. – Olvasgassa csak nyugodtan Ibn Batt'uta leírásait, kedves Vitus, azt fogja bennük találni, hogy a gyömbér pestist gyógyító ereje izzasztó hatására vezethető vissza. Az izzadtsággal feltehetőleg a test pestises nedvei is távoznak. – Még egyszer köszönöm. Azt sem tudom, mit mondjak, doktor. Izzasztó gyömbér! Pestises nedvek, amelyek eltávoznak a testből! Milyen lehetetlennek tűnik emellett Galénosz tanácsa: Cito longefugas ettarde redeas… – Vitus elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy arab orvosok nem feltétlenül tudnak latinul, és folytatta: – Ami nem egyebet jelent, minthogy az ember tüstént oldjon kereket, és a lehető legkésőbb térjen vissza! Chamoucha éppen azon volt, hogy válaszoljon, amikor felrántották a rozoga ajtót. – Visszatérni? Ki térjen vissza? Ha ránk gondolsz, Vitus, mi itt vagyunk! -A Magiszter lépett be, nyomában a törpe. – Látom, látogatód van, az arab orvostudomány összegyűjtött tudása! Legyen üdvözölve, doktor Chamoucha! Enano, a törpe közbevágott: – Klassz jajajt, pulzusnyomogató Úr! Ui, és az ifjú lordnak is! – Az ifjú lordnak is! – ismételte vigyorogva a Magiszter. Vitus elhárította. – Ne csináljatok már örökké ekkora felhajtást körülöttem! Már annyiszor kértelek benneteket. Hiszen csak akkor fogom megkapni a főrendi rangot, ha kétségtelenül megállapítják, hogy valóban nemesi származású vagyok. Egyébként pedig ez valószínűleg nem is érdekli doktor Chamouchát. Chamoucha újra válaszolni akart, de a Magiszter gyorsabb volt. – Honnét tudod, Vitus? Azonkívül biztosíthatlak, hogy legalábbis a hallgatóinkat a piacon nagyon is érdekli. Sokkal titokzatosabbnak tűnik, ha egy ifjú lord kalandjairól mesélek, mint ha holmi ágrólszakadt Vituséról, ezt el kell ismerned. íme, itt a bizonyíték! A Magiszter kiürítette a vászonzsákot. Egész sereg pénzdarab és még több kő gurult szét az agyagpadlón. – Még a kavicsokat levonva is rekord, ha szabad teljes szerénységgel megjegyeznem! Ha tudtam volna, milyen jövedelmező a mesemondás, sohasem tanultam volna jogtudományt, nemhogy lusta diákokra vesztegettem volna a jogi tudásomat La Gorufiában. Nos, most már késő. Mindenesetre

most elég pénzünk van, hogy továbbutazhassunk. Úgy gondolom, ideje lenne, hogy doktor Chamouchát kárpótoljuk orvosi fáradozásaiért. Doktor, mennyit szabad… – Meg akar sérteni? – Az arab korához képest figyelemre méltó fürgeséggel felugrott. – Szó sem lehet fizetségről! Kedves baráti szolgálat volt, hogy Campodiosi Vitust kezelhettem, valóban, kellemes baráti szolgálat. Ezért pénzt fogadni el, Allah elleni vétek lenne! A kis, inas tudós egy pillanatra megdöbbent. Aztán összeszedte magát. – Akkor bocsánatot kell kérnem, doktor, valóban nem akartam megbántani. Talán jóvátehetem valamivel, várjon csak, van itt valamim… A Magiszter egy párkányhoz lépett, amelyen egy vizes amfora állt, és belekotort. Ahogy a csörgés hamarosan elárulta, az edény pénztartóul szolgált. – Hallottam, doktor, hogy szívesen gyűjt régi fizetőeszközöket. Nos, ez itt talán örömet okoz önnek. – Egy aranyat adott át Chamouchának, aki azonnal kíváncsian szemügyre vette. – Oh, láthatólag remek darab… túl kicsi, és a szobában túl sötét van, hogy lássam, kinek a képmásával! – kiáltotta. – Biztosan nagyszerű darab, de természetesen nem fogadhatom el. – Természetesen elfogadhatja – válaszolta a Magiszter mosolyogva –, vagy meg akar sérteni? Chamouchának, akár akarta, akár nem, mosolyognia kellett, hogy a Magiszter saját fegyverét fordította ellene. – Rómában készült, Krisztus születése előtt tizenhétben, és Augustus császárt mutatja profilban. A hátoldalán egy diadalívet talál. – A Magiszter hangjában olyan büszkeség volt, mintha maga verte volna a pénzt. – Nem tudom, ki dobta Enano vastáljába, de egy biztos: vagy sejtelme sem volt róla, milyen ritkaságról van szó, vagy elnézte. Egyre megy, nyugodtan fogadjad az érmét. – Igen, fogadja el, kérem – erősítette meg Vitus. – Di, ui, pulzusnyomogató! Chamoucha úgy tett, mintha megadná magát a sorsának. – Akkor nem tehetek mást. – Alig titkolt örömmel egy pirulás dobozkába tette a drágaságot, és eltüntette orvosi táskájába. Aztán elszánt pillantással azt mondta: – Sajnos, most ajánlanom kell magamat, még vár néhány páciensem. A mai hőségben különösen nagy szükségük van a gondoskodásomra. Továbbra is jó gyógyulást kívánok önnek, Campodiosi Vitus. Nagy nyereség volt számomra, hogy megismerhettem. – Mintegy szavait megerősítendő, bólintott. – Ez természetesen mindhárom úrra vonatkozik. Allah, a küzdő és a furfangos legyen önökkel. Nem sokkal később doktor Salih Chamoucha, Mamud Chamoucha fia, arab, muzulmán és emberbarát, elhagyta a három barát szállását. – Huh, először le kell ülnöm egy kicsit – nyögött fel a Magiszter–, a szúk-ban való fellépés után úgy érzem magam, mint akit a vízből húztak ki. Képzeljétek el: Chamoucha ebben a hőségben önként meglátogatja a betegeit. Milyen különös ember! Csaknem emberfeletti lény. Én ezzel szemben sokkal földhözragadtabbnak érzem magam. Mit nem adnék most egy hűs galíciai itókáért. Ideje, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a várost. Vár minket Velence és Padova. Gondolod, hogy megint bírni fogja a lábad? – Igen, Magiszter, azt hiszem, már megy. A törés helye viszket, ez jó jel. Holnap utazunk. Alig várom már, hogy a legtekintélyesebb orvosokkal eszmét cserélhessek a pestisről. Kíváncsi vagyok, ők is olyan sokra tartják-e a gyömbért, mint gyógynövényt. – Di, ui, a guba itt király – kiáltott fel a törpe, aki közben kiszedegette a pénzt a kövek közül, és a pénzes amforába dobta. – Mehetne valami a tátogóba, szeretnék ezt-azt csipegetni, zabálni, kajálni! A Magiszter felnyögött. – Enni! Hogy tudsz ebben az ordító hőségben akár csak gondolni is az evésre, Enano? Nekem egy falat sem menne le a torkomon. – Ha Enano éhes – szólt közbe Vitus –, menjen egy lacikonyhához, és vegyen magának kölest és ürühúst. Mi később is ehetünk. Előbb azonban friss vizet kell hoznunk a kútról. Ilyen hőségben fontosabb inni, mint enni. Magam fogok vizet hozni. A lábamnak újra meg kell erősödnie. Vitus már az ajtónál volt, de váratlanul megtorpant, mert egy fiatal, lefátyolozott nő zárta el az utat. Ott állt előtte, és szemérmesen lesütötte a szemét. – Hoppá, csaknem felborítottalak– szaladt ki Vitus száján. – Ugye, nem történt semmi bajod?

– Nem, uram. – A fiatal nőnek csengő és lágy hangja volt. – Sajnálom, ha utadban voltam. Át kell adnom neked valamit, itt van, tessék. – Összekötözött, enyhe rózsavíz-illatot árasztó papírt adott át Vitusnak. – Nocsak, ki írhat nekem levelet? – Vitus kibontotta a zsinórt. – Csak olvasd el, akkor megtudod, uram! – Köszönöm. – Vitus visszament a házba, hogy elolvassa a levelet. Egy bizonyos Âmina Efsâneh írta. A hölgy egy kereskedő feleségeként mutatkozott be, és azt állította, hogy angolbetegségben szenved. Mivel hallotta, hogy Vitus orvos, és az északi szigetországból jön, kéri, látogassa meg. Nem fogja megbánni. Vitus újra összehajtotta a papírt. Valami zavarta az üzenetben, csak azt nem tudta, mi. Az indoklás, hogy mint angol, bizonyára ő ismeri legjobban a betegség furfangjait, nagyon meggyőzően hangzott. Csakhogy a betegségnek sok neve volt. Nedvkitörésnek, cupirfitas surfomnak vagy verejtéknyavalyának is mondták. Mindenütt előfordult Európában, és senki sem tudta, miért éppen angolbetegségnek hívják. Talán mert először a szigeten figyelték meg a tüneteit. A betegség lázrohamokkal járt, és hosszú távon teljesen kimerítette a testet. A pontos okát senki sem ismerte, de orvosi könyvekben azt lehetett olvasni, hogy az egészséges, nem túl zsíros táplálkozás és a friss levegő gyakran csodát tett. Nos, ha nem a levél tartalma, akkor talán az írás lehetett, ami elgondolkodtatta. Merész és önfejű írás volt, egyszerre csábító és taszító. Mintha titkolt nyugtalanság vibrált volna a betűkben. – Ki írt neked? – tudakozódott a Magiszter. – Egy kereskedő felesége. Az orvosi segítségemet kéri. A kis jogtudós pislogott. – Micsoda? Itt Tangerben? Honnan ismer a hölgy egyáltalán? És honnan tudja, hogy orvos vagy? – Sejtelmem sincs róla. Azt írja, úgy hallotta, hogy orvos vagyok. Talán doktor Chamoucha ismeretségi köréhez tartozik, és a doktor mesélt neki rólam. – Ha ismeri Chamouchát, akkor miért nem hozzá fordul? – Nem tudom. Nem is érdekel. Valami vonz ebben az esetben. Azt hiszem, felkeresem az asszonyt. Csak gyorsan utánanézek valÂminek a Demor-bisb-àn. – De… de… a lábad! – Szüksége van mozgásra. Ebben teljesen egy véleményen vagyok doktor Chamouchával. – Vitus a puttonyához ment, es kivett belőle egy vastag fóliánst, amelynek nyitott élét lakat zárta le. Kinyitotta, és lapozni kezdett benne. Mint mindig, ha ezt a könyvet olvasta, mindenről megfeledkezett maga körül. Ez az eredeti mű értékes másolata volt, és Tamás atyának, Campodios orvosának és perjelének ajándéka. Vitus keresett egy szöveget a verejtékezés és a láz okairól, és Paracelsusnál hamarosan meg is találta. Ez állt a könyvben: „…ha a testben felmelegednek a vizek, elpárolognak és nem maradnak meg, nem stabilak, és nem egyesülnek a testtel. Fellépésül a hideg rohamát, eltűnésük a meleg rohamát eredményezi…” Vitus becsapta a könyvet. Többet remélt, mert azt mindenki tudta, hogy a verejtékezés válaszreakció a test túlságos felhevülésére, de továbbra is nyitva maradt a kérdés, miért hevül túl a test, hiszen végül ez is csak következménye volt a mögötte rejtőző betegségnek. Sok olyan betegség van, amely lázat okoz. Túlságosan sok. A pestis is. Vajon összefüggés lenne a fekete halál és az angol-betegség között? Vajon az, aki túlélte verejték-kórságot, fel van vértezve a pestis veszélye ellen? Vajon a gyömbér, ha valóban használ a pestis ellen, az angol-betegséget is le tudja győzni? Aligha, mert a gyömbér izzasztó hatású, és a verejték-kórban szenvedők igazán nem panaszkodhatnak az izzadás hiányáról. Épp ellenkezőleg. Vitus megállította gondolatai körhintáját, újra visszatette a könyvet a puttonyba, elővette műszeres ládáját és egy sorozat gyógyfüvet. – Remélem, nem fog sokáig tartani – mondta. – Utána együtt elmegyünk enni. Magiszter, kérlek, légy olyan jó, és hozzál vizet helyettem!

A kis tudós dörmögött. Ez jelenthetett beleegyezést vagy elutasítást is, de Vitus nem ügyelt rá tovább. Úgy volt vele, mint mindig: ha valaki a segítségét kérte, nem tudott nemet mondani. Talán hiba, ahogy egyesek mondják, de mindenki olyan, amilyennek az Úristen megteremtette. Az ajtóhoz lépett, és meglepődve állapította meg, hogy a szolgáló még mindig ott vár rá: – Nocsak, te még itt vagy – csodálkozott –, erre egyáltalán nem számítottam. – Hogy akartál eltalálni az úrnőmhöz, uram? – kérdezte a fiatal nő” szelíden felpillantva. Vitus meghökkent. Nemcsak azért, mert az üzenet átadójának igaza volt, hanem azért is, mert válasza enyhén gúnyosnak tűnt. Lehet, hogy talán több egyszerű szolgálólánynál? Vitus félresöpörte a gondolatot. Valószínűleg rosszul hallotta. – Menjünk – mondta. Âmina Efsâneh elégedetten nézett körül hálótermében. Minden a legszebben elő volt készítve. Az ablakokat lesötétítették. Gyertyafény világította meg a szobát. Hatalmas oszlopos ágyának függönyeit félrehajtották, és semmi sem állta útját a tekintetnek a színes, hívogató selyempárnák tengerére. A párnák a kerevetről származtak, amelyet egy mellékszobába taszigáltak, mert túl kevés helyet kínált arra, amit az úrnő tervezett. Az íróasztalt kivitték, és a helyét négyszögletes tölgyfaasztal foglalta el, amelyen csábító ételek sorakoztak: egy ropogósra sült és már feldarabolt, hideg kappan, amelyet borsóból és babból készült, csípős péppel fognak leönteni, mellette sült báránycomb mentamártással – udvarias meghajlás a várt látogató származása előtt –, továbbá egy fűszerágyon fekvő tengeri márna, amelynek három datolyát helyeztek a szájába, finom, ízes kardhal-falatkák, a legkülönbözőbb formájú és nagyságú kagylók, harissával fűszerezett, gőzölgő lében, és nem utolsósorban osztrigák, a tenger gyümölcsei, amelyek nagy mértékben képesek fokozni a férfierőt. Mindehhez erős vörösbor az Ibéria-félszigetről, amely megoldja a nyelvet és feloldja a gátakat. Köztes fogyasztásra apró, édes, finom labdacsok, amelyek újra meg újra felkeltik az étvágyat – persze nem azt, amelytől az ember enni kíván. De hol marad már az angol? A ház asszonya újra meg újra végignézett magán. Most már nem a bő ujjú, indigókék selyemruha volt rajta, hanem szűk szabású vörös, amely kiemelte az alakját, és a legfinomabb, aranyszálakkal áttört vászonból készült. Alatta semmit sem viselt. Két magas széket cipelő, herkulesi termetű fekete lépett a hálóterembe. Guineai néger volt, rabszolga, akit Chakir Efsàneh bűndrága áron vett neki a tangeri rabszolgapiacon. Még két hónap sem telt el a megvásárlása óta, de Âminának már elege lett a fickóból. A fekete letette a székeket, és várakozó tartásban megállt. Âmina parancsoló mozdulatot tett. – Mire vársz még? Rajta, tűnj el! Az óriás azonnal engedelmeskedett. Az úrnő szájszöglete megvetően lebiggyedt. A fickó, ahogy várható volt, erősnek bizonyult, de nem volt elég kitartó. Ráadásul inkább kedvetlenül csinálta a dolgot. Valószínűleg, mert honvágya volt, ami Âminától teljesen idegen volt. Ő maga Ascalonból, a Földközi-tenger keleti partjáról származott, és a tizenegy év alatt, amit Tangerben, a férje mellett töltött, még egyszer sem érzett vágyat szülővárosa után. Az oszlopos ágyhoz lépett, és megigazított néhány párnát. Újra türelmetlenség fogta el. – Hol marad már az a fickó? – sziszegte félhangosan maga elé. – Rám gondol? A ház úrnője összerezzent. Meglepődése csak egy pillanatig tartott, aztán újra összeszedte magát. Végigmustrálta a jövevényt, aki alig néhány lépésre állt tőle. Igen, ő az! Ezer közül is felismerte volna szőke fürtös hajáról, amely csillogott a gyertyák fényében. Milyen jól néz ki markáns arcvonásaival! Nem olyan magas ugyan, mint a guineai néger, de jóvágású. Csak a ruházata hagyott maga után némi kívánnivalót. A párnázott térdnadrág és a csipkés ing fölött viselt zeke kifogástalanul állt ugyan, de már jobb napokat is látott. Köpenye egyáltalán nem volt, de ebben a forróságban túl sok is lett volna. Helyette egy ládafélét cipelt, hozzá egy bőriszákot. Feltehetően abban hordta magával az orvosságait. – Igen, önre várok – mondta az úrnő. Lassan a látogatóhoz lépett, és a legsugárzóbb mosolyát öltötte fel. Tudta, hogy csábítóan néz ki, mert gyertyafényben szigorú vonásai lágynak tűnnek, ajkai

teltebbnek, hideg szeme melegebbnek. – Hogyan szólíthatom? Lord…? A jövevény elutasítóan felemelte a kezét. – Nem, erre nincs szükség. Hívjon egyszerűen cirurgicusnak. Teljes joggal nevezhetem magam így, mert Londonban Banester professzor előtt letettem a Cirurgicus Galeonis-vizsgát. – Ahogy akarja. Mindazonáltal szokatlannak tűnik, hogy valaki, aki lord, nem így szólíttatja magát. – A ház úrnőjének mosolya csorbítatlan maradt. Olyan mosoly volt, amely mögött semmi sem volt, csupán fogak. – Nos – Vitus kissé zavartan köhécselt –, valójában minden amellett szól, hogy nemesi származású vagyok, de a bizonyítékok láncolatából még hiányzik egy láncszem, és amíg ezt meg nem találom, egyszerűen Campodiosi Vitus vagyok, vagy még rövidebben, cirurgicus. Es önt hogyan szólíthatom? – Engem? – Az úrnő összehúzta szemöldökét, ahogy mindig tette, ha erősen gondolkozott. Mit mondott a jó külsejű látogató? Először még be kell bizonyítani, hogy lord? Akkor biztosan nem az. Tehát szélhámos? Nem, csak egy nyomorult kolostori diák. Ha egyáltalán. Az asszony egy csöpp bosszúságot érzett, ennek ellenére tovább mosolygott, és a homloka kisimult. – A nevem Âmina Efsâneh, ahogy már tudja a levelemből. Chakir Efsâneh, a város leggazdagabb kereskedőjének felesége vagyok, de takarítsuk meg a formaságokat, cirurgicus, nevezzen Âminának, az elég. – Ahogy gondolja, Âmina. – Vitus alig észrevehetően meghajolt, de akkor az arca hirtelen eltorzult, és a másik lábára helyezte testsúlyát. A ház úrnője az ok után akart érdeklődni, de a látogató megelőzte. – Azért hivatott, mert angolbetegségben szenved. Nos, őszintén szólva, nem olyan benyomást tesz rám, mint akinek láza és verejtékrohamai vannak. Halálosan bágyadtnak pedig végképp nem tűnik. – Eh, én… – Âmina Efsâneh egy pillanatra elbizonytalanodott. Egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen könnyen átlátnak a cselén. Vitus pillantása határozottá vált. – Láthatólag csak félreértés az egész. Ezért engedje meg, hogy ajánljam… – Nem! Várjon! -Az úrnő erősen megragadta Vitus zekéje ujját. – Önnek természetesen igaza van, az egész csak félreértés, éspedig nagy félreértés! Meg fogom magyarázni, de először tegye le az eszközeit. Minden egyebet evés közben is megbeszélhetünk. – Meglepő erővel behúzta látogatóját a szobába, és intett neki, hogy üljön le. Vitus kelletlenül engedelmeskedett. – Ahogy gondolja. Nem szeretnék udvariatlan lenni. Az időm korlátozott, mert a barátaim várnak. – Bizonyára, bizonyára. – A ház úrnője ugyancsak leült, ügyelve, hog)' a gyertyafény kedvező szögben essen az arcára. – Mivel kínálhatom meg? Ah, azt hiszem, először egy korty bort iszunk. Finom, andalúziai szőlő, amely-nem kíván hígítást… – Megrázott egy csengőt, mire mintegy a semmiből, megjelent a guineai néger, és két serlegbe töltötte a vörösbort. – Önre iszom, cirurgicus! – En pedig az ön egészségére, amely láthatólag semmi kívánnivalót sem hagy maga után. Az úrnő gyöngyöző kacagásban tört ki. – Ön nevén nevezi a dolgokat. Nos, hogy az igazat mondjam, valóban nem vagyok beteg, legalábbis nem a szokásos értelemben. Ennek ellenére nagyon érdeklődöm az orvostudomány iránt. – Ön érdeklődik az orvostudomány iránt? – Hát persze! – hazudta a ház úrnője ragyogva. – Nemcsak az arab, hanem az indiai és a nyugati orvostudomány iránt is. Ön, mint híres orvos, bizonyára mindenki másnál többet tud róla… – Elhallgatott. – Milyen rossz vendéglátó is vagyok! Nos, először lásson csak hozzá alaposan! – Ahogy gondolja, Âmina. – A cirurgicus hiába keresett kanalat vagy kést. Âmina Efsâneh egy ideig hagyta vergődni, aztán ahogy az arab világban szokás volt, maga is vett néhány falatot jobb keze hüvelyk–, mutató– és középső ujjával. Vitus utánozta, felvett egy darab kappant, belemártotta a borsóból és babból készült pépbe, és a szájához vitte, de abban a pillanatban elváltozott az arca. Görcsösen öklendezett, lihegett, és elvörösödött. – Óh, cirurgicus! – A ház asszonya aggodalmasan Vitus karjára tette a kezét. – Milyen ostoba

vagyok! Meg kellett volna előtte mondanom. Ebben az országban mi erősen szeretjük. Igyon gyorsan néhány cseppet az andalúziaiból – de mit látok? Hiszen alig van már a poharában! Ez ugyan nem volt igaz, de ez nem tartotta vissza az asszonyt attól, hogy újra viharosan megrázza a csengőt. – Ngongo, Ngongo! Hol bujkálsz megint, naplopó! A fekete elősietett, és újra töltött. Közben egy kis bor az asztalterítőre fröccsent, de a háziasszony nem vette észre az ügyetlenséget. A cirurgicust figyelte, akinek az érdeklődését láthatólag felkeltette a rabszolga. Megparancsolta a feketének, hogy álljon meg, és úgy fordította a fejét, hogy szemügyre vehesse a bal szemét. Âmina Efsâneh pontosan tudta, miért. – Látom, nem kerülte el a figyelmét a rabszolgám különös pislogóhártyája – kiáltott. – Valóban. – Vitus ivott egy kortyot. – Azt, amit ön pislogóhártyának mond, mi, orvosok pierygiumnak avagy szárnybőrnek nevezzük. Olyan jelenséget értünk rajta, amely a test különböző helyein jelentkezhet: például hártyaként az ujjak között, vagy olyan szövetként, amely ránő a körömágyra, vagy éppen a szem szaruhártyáját részlegesen elfedő bőrként. Vitus szünetet tartott, aztán folytatta: – Ez a bőr annyira elburjánozhat, hogy egyértelműen korlátozza a látóképességet. – Érdekes, érdekes. De ne törődjön tovább a rabszolgával! Inkább vegyen, és kóstolja csak meg a kardhalat. Biztosítom róla, hogy az távolról sem olyan csípős, mint a kappanhoz való mártás. – Âmina Efsâneh hangjában most enyhe türelmetlenség érződött. – Ahogy akarja. – Vitus engedelmeskedett, és megállapította, hogy vendéglátójának igaza van. Vett egy második falatkát, aztán egy harmadikat. – Korábban azt mondta, hogy vonzódik az orvostudományhoz. Mely terület foglalkoztatja leginkább? A ház úrnője úgy tett, mintha kissé zavarban lenne. – Melyik terület, azt kérdezi? Nos, attól tartok, ez eléggé feltáratlan. Ráadásul olyan terület, amelyről egy hölgy általában nem beszél, de én nyíltan megmondom, végül is ön orvos. Arról a tűzről van szó, amely férfi és nő közt lobog. Arról a forróságról, amely egy asszonyt a férfihoz és egy férfit az asszonyhoz hajt, az új meg új nemi egyesülést követelő sóvárgó vágyról. Vitus csodálkozva nézett rá. – Önt ez a téma érdekli? Az úrnő mély lélegzetet vett. Tudta, hogy keble ily módon nagyon előnyösen rajzolódik ki vászonruhája alatt. – Igen, nagyon – búgta –, hogy mi mehet végbe egy testben, amely ilyesmit érez. A vendég válaszolni akart, de az úrnő nem engedte szóhoz jutni. – Vegyen ezekből a golyócskákból, enyhítik a nyelv égését! – Előrehajolt, és megkínálta Vitust tálban lévő labdacsokkal. – Köszönöm. – Vitus kivett egyet, és a szájába dugta. – Nehéz a kérdésére válaszolni. Âmina Efsâneh bólintott. Feszülten várta a golyócska hatását, amely egy kevés ópiumból, mandragóraból, spárgaesszenciából és egy sor egyéb nagy hatású szerből állt. A hordozóanyagot mézzel átitatott gumiarábikum alkotta, és ettől a felülete kissé rugalmas és ragacsos volt. Az egész világon nem volt ennél jobb afrodiziákum. – A testben dolgozó nedvek egyensúlyával függ össze – mondta Vitus. –Megkülönböztetünk sárga epét, vért, nyálkát és fekete epét. Ha a sárga epe és a vér kerül túlsúlyba, a testben túl sok forróság keletkezik, és ezzel együtt megjelenik az érzéki gyönyör utáni vágy. A ház úrnője alig figyelt rá. Milyen jól is néz ki a szőke cirurgicus! Olyan férfias, olyan jóvágású. Milyen mély a hangja! Milyen komoly, bármit is mond! Ellenállhatatlan. Meg kell kapnia. Azonnal. Az asszony hangja rekedt volt, amikor megszólalt: – Értem, értem. A nedvek forrongásban vannak. Egy barátnőmtől tudom. Sohasem talál nyugalmat, míg ott nincs egy férfi, akit meg akar kapni. Felállt, és az ágyhoz ment, közben nem tévesztve szem elől Vitust. – Nem kér még egy golyócskát? – Nem, miért? – Akkor talán valami mást akar? Talán egy pillanatra lepihenni? Itt, mellettem? – Váratlanul

kibújt leheletvékony ruhájából, lefeküdt az ágyra, lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Vággyal teli, kéjes hang volt. Aztán lassan felhúzta a combját, és olyan szélesre tárta, hogy Vitus mélyen belenézhetett az ölébe, simára borotvált virágkelyhébe, amelyet hennával vörösre festett, úgy, ahogy Chakir Efsâneh, a perzsa szerette, amikor még bika volt. Âmina sóhaja nyögésbe ment át. Ez mágikus hatással lesz a jóvágású szőkére. Alig várja majd, hogy belehatoljon. Az asszony tudta, mert minden férfi így volt vele. Egy kicsit még kelleti magát, aztán először odaadja neki a fűzfavesszőt, hogy üsse. Nem túl erősen, és csak a fenekét. Százszor, az elég lesz, hogy elérje a legnagyobb gyönyöröket. És akkor, akkor a szőke is kielégítheti vágyát. Talán… – Úgy tűnik, ön és a barátnője ugyanaz a személy. – A cirurgicus hangja kiragadta az úrnőt álmaiból. Tárgyszerű volt, és egy csepp izgalom sem érződött benne. Az úrnő felnyitotta a szemét. Ott állt a férfi, műszerei és gyógyszerei ismét a kezében. Csak nem akar elmenni? – Én orvos vagyok, és nem kéjsóvár szatír, jegyezze meg. Ön forróságtól szenved ugyan, de nem az angolbetegségtől. – De én… – Hideg vizes fürdőt javaslok, naponta háromszor, és hozzá valamilyen munkát, ami kielégíti. Feszültségmentes napot kívánok– szólt, és elment. – Mennydörgős mennykő, a hölgy ugyancsak makacs. – A Magiszter elnézett a berilljei felett, és megpróbált lopva bepillantani az üzenetbe, amelyet Vitus a kezében tartott. – Ezúttal mit ír? – Âmina Efsâneh bocsánatot kér a viselkedéséért, megbocsáthatatlan, mégis reméli, hogy megértem, mivel orvos vagyok, és betegnek kell őt tekintenem. – Talán azt akarja, hogy kezeld? – A kis tudós tovább masszírozta barátja lábát. Óvatosan és nagy szakértelemmel tette, mert barátságuk során sok mindent megtanult a betegápolásról. – Nem, azt nem. Már elmondtam neki, hogy hideg fürdőket ajánlok, és munkát is. Mindkettő elvonja az altest forróságát. – Vitus hátradőlt az ágyon. A masszírozás jót tett neki. Ma, egy nappal a szerelmi őrületben szenvedő kereskedőfeleség házában tett látogatás után, a lába újra valamivel jobban volt. – Inkább azt akarja, hogy segítsek a rabszolgáján, Ngongón. Ngongo fekete, és a bal szemén szárnybőrben szenved. Azt kérdezi, meg tudnám-e operálni. Különben el kell adni a férfit, mert már nem lát rendesen. – Miért éppen neked kell megoperálnod? Tangerben sok orvos van. Ráadásul mi tovább akarunk utazni. Itt már semmi sem tartóztat minket, igaz, törpe? – Ui, ui, nix, nix! – Enano olyan hevesen bólogatott, hogy vörös hajbozontja repkedett a feje körül. – A pterygiums operációja rendkívül ritka. Kétlem, hogy Tangerben van olyan sebész, aki képes erre a beavatkozásra. – Ah? – A Magiszter ujjai egy pillanatra megálltak. – Ezzel mit akarsz mondani? – Ezzel azt akarom mondani, hogy meg fogom operálni a feketét. Végül is ő nem tehet arról, hogy az úrnője a szerelem megszállottja, még akkor sem, ha biztosan többször is vele hált. – Ez igaz. Actus non farit reum, nisi mens sit reo, ahogy mi jogtudósok mondjuk. A törpe hunyorgott. – Latein, latéin, mindig csak latéin! Ui, csak mit traccsolsz megint? -Azt mondtam: egy cselekvés nem tesz vétkessé, ha az érzület nem vétkes _ magyarázta a Magiszter. Vitus felhúzta a térdét, és letekerte a nadrágszárát. – Mindenesetre meg fogom operálni. – Ne mondd! – A kis tudós becsukta a doktor Chamouchától kapott, gyógykenőcsöt tartalmazó tégelyt. – Megkérdezhetem, ki fog neked ebben asszisztálni? – Természetesen te. – Én? Elment az eszed? Még sohasem segédkeztem ilyen operációnál. -Akkor ez lesz az első eset. – Vitus felállt, és megfogta orvosi műszeres táskáját. – Mondd meg a kint várakozó szolgálólánynak, hogy előre mehet, és jelentheti, hogy elvállaljuk a beavatkozást. Enano itt marad, és őrzi a házat. Ugye, törpe? A holmink egy részét már össze is csomagolhatod, és ha egy kis szerencsénk lesz, holnap vagy holnapután elkapunk egy hajót,

amely elvisz bennünket az Adriai-tengerre. Miközben az apróság elsipogta a franciából származó, és a tolvajnyelvben egyszerűen „igen, igen”-t jelentő, szokásos „ui, ui”-ját, a Magiszter az ajtóhoz lépett, ahol Rabia türelmesen várt. – Közöld az úrnőddel, hogy meggyógyítjuk a rabszolgát – mondta. – VolenteDeo, vagy a te szavaiddal kifejezve: ha Allah akarja. – Ülj le erre a székre, arccal a nap felé – parancsolta Vitus a feketének. Ghakir Efsâneh többemeletes, számtalan tetőpárkánnyal, félkörívvel és erkéllyel díszített lakhelyének tetőteraszán állt, és elrendezte műszereit egy odakészített zsámolyon. – Igen, uram. – A guineai néger kissé aggodalmasan helyet foglalt. – Nem kell félned. Cirurgicus vagyok, és már többször végrehajtottam ezt az operációt. Csak néhány percig tart. A Magiszter lesz a segítségem. A kis tudós bátorítóan bólintott. – Így van, így van. Mondd csak, Vitus, a ház úrnője tulajdonképpen hol bujkál? Ha annyira aggódott Ngongóért, akkor voltaképpen itt kellene lennie. A szolgálólány, aki a közelükben állt, azt mondta: – Hiszen én itt vagyok, uram, az úrnő elnézésüket kéri, de fontosnak tartja, hogy utána a cirurgicus beszámoljon az operáció lefolyásáról. – Aha, nos igen, az is valami – mormolta a kis tudós, és megelégedett a válasszal. Közben Vitus még egyszer alaposan szemügyre vette a szárnybőrt. A pterygium finom, kissé áttetsző bőrdarabka volt, amely a szem belső sarkában kezdődött, és gyakran a látószerv közepéig ért. Ebben az esetben olyan erősen befedte a páciens szivárványhártyáját, hogy csak egy kis darabja maradt szabadon. Ezután Vitus még egyszer szemlét tartott a zsámolyon kikészített műszerek felett. Igen, úgy tűnt, hogy minden szükséges itt van. Összpontosított, és gondolatban végigment az operáció egyes lépésein. – Magiszter, légy olyan kedves, és lépj a páciens mögé. Igen, ez a helyzet megfelel. Vitus a feketéhez fordult, aki a biztatás ellenére egyre ijedtebben bámult. – Nem fog fájni Ngongo, csak kicsit kellemetlen lesz. – Felvett egy humus acutust, egy hegyes sebkampót és vizsgálódva nézte. – így, Magiszter, most húzd fel a felső szemhéjat! A kis tudós engedelmeskedett. Most a szemgolyó jó része láthatóvá vált. Vitus a bal kezével néhányszor elpróbálta a mozdulatot, amelyet a kampóval végre akart hajtani. A szem közepétől kellett befelé haladnia. Amikor biztos volt a dolgában, odaillesztette a kampót a bőrlebenyhez, és végtelenül óvatosan balra tolta – pontosan a szaruhártya és a szárnybőr közé. Egyiknek sem volt szabad megsérülni. Amikor a műszer körülbelül negyedhüvelyknyire behatolt, a szárnybőrt kissé elemelte a szemgolyóról. Azután, miközben bal kezével továbbra is a bőrlebenyt tartotta, jobbjával egy hajlított tűért nyúlt, és alulról átszúrta. Most a tű végén található fonal vette át a sebkampó funkcióját. Vitus megfeszítette, és a szárnybőr a kívánt helyzetben maradt. Vitus fellélegezve félretette a sebkampót. – Bátor vagy, Ngongo – dicsérte meg a feketét. – Magiszter, tartsd továbbra is nyugodtan és erősen a páciens szemhéját! – Azt teszem, azt teszem – biztosította a kis ember. – Jól van. Hé, szolgálólány, hogy is hívnak? – Rabia, uram. – Helyes, Rabia. Te leszel a csapat harmadik tagja. Miközben mi a Magiszterrel operálunk, te időről időre letörlöd Ngongo arcáról a könnyeket. Használj hozzá egy tiszta rongyot. Ott a zsámolyon van egy. – Igen, uram. – A szolgálólány úgy tett, ahogy parancsolták. – Magiszter, meg tudnád fogni a fonalat is? – Mi sem könnyebb ennél. – A kis tudós másik keze mutatóujjára tekerte a fonalat, és erősen tartotta. Vitus, akinek most megint mindkét keze szabad volt, a következő lépéshez egy pterygotomot fogott. A pterygotom kombinált műszer volt, amelynek az egyik oldalán egy hegyesen összefutó kanál volt, a másikon egy penge. Vitus a kanalat elővigyázatosan a szárnybőr alá tolta, tovább, egyre tovább, amíg elérte a szem sarkát. Ilyen módon a finom hártyát teljes terjedelmében

leválasztotta a szemgolyó felszínéről. Ezt követően kivette a műszert, és egy tompa sebkampót tett a hártya alá, a hamus retusust. Most Vitus bal kezével a kampót tartotta a helyén, megfordította a pfrlygotomot, és a speciális pengével, belülről kifelé haladva, a széleknél átmetszette a bőrlebenyt. Hamarosan ezzel a munkával is végzett. – Elengedheted a szemhéjat, Magiszter – mondta a barátjának, aki szívesen engedelmeskedett a felszólításnak, mert lassan elzsibbadt a keze. Rabia letörölte Ngongo arcáról a könnyeket. – Most kíváncsi vagyok – mondta a kis tudós. – Nézz rám, Ngongo – parancsolta Vitus. A páciens engedelmeskedett. Néhányszor erősen pislogott, és ámulva állapította meg, hogy újra akadálytalanul lát. Vitus eltávolított két-három apró vércseppet, amelyek a fekete szeme sarkában gyűltek össze. Az apró vágások, amelyekből előbuggyantak, hamarosan maguktól behegednek. Félretette 'àpterygotomot. – Ennyi volt. Âmina Efsâneh ezen a napon bő, kevéssé tetszetős ruhát viselt, amely semmi kétséget nem hagyott tisztességes szándékait illetően. Ételeket sem hordatott fel pazarló bőségben, mint előzőleg, csak arról gondoskodott, hogy egy kis frissítő álljon az asztal közepén. Most ennél az asztalnál ült Vitussal. – Emlékszik – kérdezte barátságosan –, hogy megégette tegnap a száját a csípős ételekkel? Âmint látja, ma nem fenyegeti ez a veszély, de a kis labdacsok, amelyekkel újra megkínálom, nemcsak a tüzet oltják ki az ember szájában, hanem ráadásul nagyon ízletesek is. Vegyen csak egyet. Vitus vett. Ízlett neki, ezért gondosan elrágta, mielőtt lenyelte. – Főként mézíze van – mondta. – Ez már tegnap is feltűnt. Mi van még benne? A ház úrnője nevetett. – Ha én azt tudnám! A szolgálólányom, Rabia mindig a piacon vásárolja ezeket a valamiket. Kóstoljon csak meg nyugodtan még egyet, cirurgicus, és aztán feltétlenül újra el kell mondania az operáció lefolyását. – Miért ne? – Vitus egy újabb golyócskát dugott a szájába. Aztán rövid, tömör mondatokban beszámolt a beavatkozásról. Közben egy harmadik és negyedik golyócskáért nyúlt. – Az operáció egyszerű volt – mondta befejezésül –, nagyon egyszerű – és szabályosan érezni vélte, milyen egyszerű volt. Sajátosan könnyűnek érezte magát, talán azért, mert hamarosan új partok felé indul. Lába már egyáltalán nem fájt. Az operáció alatt, amelyet állva kellett végrehajtania, egyáltalán nem érezte. Igen, az operáció egyszerű volt, és azt kérdezte magától, mikor kell a következő beavatkozást végrehajtania. És kin. Tulajdonképpen kár, hogy már elhagyja Tangert, gondolta, szép város. Itt minden szép, minden. Még Âmina is, aki szemben ült vele, szép volt. Úgy tűnt, mintha eltűntek volna a kemény vonások, amelyeket tegnap a gyertyafény ellenére is felfedezett az arcán. Holott ma is gyertyákat gyújtatott. Vitus megrázta a fejét, mert nem értette saját gondolatát. Könnyű szédülés fogta el. Amikor újra tisztán látott, egyenesen Âmina szemébe nézett. Most egészen közel volt. Milyen jó, hogy közel van, mert nagyon szép, és lágy. A melle lágy, enged a kezének, belesimul a tenyerébe, míg a csúcsa hegyesen felmered. Újabb szédülés kerítette hatalmába, az oszlopos ágy mennyezete forogni kezdett felette, de aztán újra megállt, és a helyén Âmina csodaszép arca jelent meg. Âmina? Ki az az Âmina? Az arcot rézvörös haj keretezi, igen, ez az. Ez Arlette-é, az ő Arlette-jéé, akit a múlt évben elragadott tőle a fekete halál. Most újra él. Eleven, mint mindig, gyorsan szedi a levegőt, és ránevet, csókolja, nyelve a szájába siklik, követelődzve, kívánva, ahogy soha azelőtt nem tapasztalta nála. Keze a hímvesszőjéhez kap, masszírozza, fel-le mozgatja az előbőrét, gyorsan, még gyorsabban, azon igyekezve, hogy merevvé tegye. Hohó, milyen felesleges igyekezet. Vitus érezte, hogy máris kemény, elég kemény ahhoz, hogy a világ valamennyi asszonyát boldoggá tegye. Erezte, ahogy Arlette ráül, leereszkedik rá, mint tyúk a tojásra. Hohó, milyen mulatságos hasonlat! Meghemperedett, hogy Arlette alatta feküdjön, mint korábban, ahogy az asszony szerette. – Add nekem a spóráimat! – vélte hallani a kiáltását, és neki adta a spóráit, teljes erővel belelövellte őket, újra, meg újra, míg egész feszültsége egyetlen kiáltásba oldódott. – Arleeette!

Âmina Efsâneh kimerülten feküdt hatalmas ágyán, és remegett a haragtól. Olyan vad és szenvedélyes szerelmi aktusban volt ugyan része, mint csak ritkán, de ugyanakkor úgy megsértették, mint még soha azelőtt: a férfi, aki úgy aludt mellette, mint egy halott, a legnagyobb gyönyör pillanatában egy idegen nő nevét kiáltotta. Egy Arlette nevű idegen nőét. Ezért az átkozott szőke fickónak, akinek Allah rohassza le a farkát, a pokolban kell pörkölődnie! Az Utolsó ítéletig! Gyűlölettel telve sziszegte: – Allahra, a küzdőre, a furfangosra! Úgy használtál, mint egy padlóvázát, amelybe beledöfted a száradat. Ezért meglakolsz!

A fügepusztító Mehmet pasa „Megvan! A társaságom legyen a jutalmad. Velem maradhatsz, és mostantól kezdve mindennap jókedvre fogsz deríteni – mint tréfa csináló, bolond és paprikajancsi. Igen, ezt akarom! Es a címed ez lesz: Mehmet pasa személyes nevetőizom-ébresztője” Azokban a rövid pillanatokban, amikor Vitus félig-meddig magánál volt, úgy érezte, mintha tengeren lenne. Teste rázkódott és hintázott, mintha egy dióhéjban hánykolódna a viharban. Többször rosszul lett és majdnem hányt, de a kegyes sors mindig idejében megfosztotta eszméletétől. Végül újra képes volt rendesen érzékelni a környezetét, és nem kis meglepetésére megállapította, hogy egy magas férfi viszi, akinek úgy lóg a vállán, mint egy nedves liszteszsák. Ez okozta tehát a különös érzést! Némi erőfeszítéssel felemelte a fejét, és a férfi arcába tekintett. Fekete volt. És Ngongóé volt. Ngongo cipelte! – Engedj el! – kiáltotta, és ki akarta magát szabadítani, de egy dühös kiáltás elhallgattatta: – Pofa be! Maradj, ahol vagy! Vitus csak most vette észre a Ngongo mögött haladó két férfit. Arcuk teljesen be volt burkolva, kezükben muskéta. Az egyik lőfegyverét durván Ngongo hátába döfte. A fekete megtántorodott, tett egy nagy lépést előre, és hajszál híján elesett. Vitus újra elvesztette az eszméletét. Amikor a legközelebb magához tért, az első, amit érzékelt, az átható bűz volt. Orrlyukaiba kúszott, és olyan erős volt, hogy csaknem marta a nyálkahártyáját. Emberi ürülék szaga volt, és Vitus a közepében ült. Pontosabban szólva, egy evezőpadon, megláncolt lábbal, bokáig a fekáliamocsárba merülve. Egy ágyékkötőtől eltekintve meztelen volt. Mellette balra Ngongo ült, ugyanolyan hiányos öltözékben, és jobbra tőle két férfi, akiket nem ismert. Egészen kint, közvetlenül a hajófalnál – a Magiszter kuporgott. Vitus nem akart hinni a szemének. – De, én vagyok az – károgott a kis tudós. – Úgy látszik, tengeri utazásunk Velencébe kissé fáradságosabb lesz. – Ferde vigyort erőltetett magára, és erősen pislogott, mert orrkerete a berillekkel elveszett, aztán előremutatott a kar vastagságú hosszúevezőre. – Azt mondják, ezt kell működtetnünk, és attól tartok, nem sok egyebet tehetünk. – Nagy Isten, hogy kerülsz te ide? – Vitus körülnézett. Előtte, mögötte, mindenütt férfiak ültek evezőpadokon, megláncolva, némán, magukba roskadva. Egy gályán voltak, és a gálya Tanger kikötőjében horgonyzott. Vitus felismerte a magasan a város fölé emelkedő kasbáról. – Kerülőutakon. – A kis tudós újra elvigyorodott, de Vitus túl jól ismerte ahhoz, hogy ne tudja: rossz állapotban van. – Kerülőutakon? – Igen, bizonyos mértékig. Miután eltűntél a finom hölgynél, hogy tudósítsd az operációról, én egész egyszerűen az ezüstművesek utcájában fekvő házunkba mentem, néhány szót váltottam Enanóval, és egy kicsit lefeküdtem. Nem tudom pontosan, meddig szunnyadtam Morpheus karjaiban, de hirtelen két sötét alak állt fölöttem, és azt állították, hogy feltétlenül követnem kell őket. Természetesen nem értettem egyet velük, de volt egy meggyőző érvük – két muskéta, amelyekkel az orrom előtt hadonásztak. így velük mentem. Mi egyebet tehettem volna? Szerencsére úgy tűnik, hogy legalább a törpe meglépett. Az egész csak egy órája történt. Amikor ideláncoltak, te Ngongóval már itt voltál. Hát mi a csuda történt veled, öreg csalán? Vitusnak, a szörnyű helyzet ellenére, mosolyognia kellett. A Magiszter már egy örökkévalóság óta nem nevezte csalánnak. A megszólítás Dosvaldes tömlöcéből származott, ahol napirenden voltak a kínzások. A kis ember, amikor a spanyol inkvizíció kínzókamráiba vitték, akasztófahumorával mindig azt kiáltotta: „Csalánba nem üt a mennykő!”, ezért Vitus hamarosan

„Te, csalánénak kezdte szólítani. A Magiszter ugyanígy viszonozta, mert Vitust is szörnyen megkínozták. – Hogy mi történt velem? Ha én azt tudnám! Âmina Efsâneh hálótermében voltam, erre emlékszem, arra is, hogy többször elbeszéltem az operációt, és hogy kis labdacsokat ettem, és olyan könnyűnek éreztem magam… nem, erre inkább nem emlékszem. De úgy sejtem, itteni tartózkodásunkat a gazdag kereskedőfeleségnek köszönhetjük. A kis tudós pislogott. – Hogyhogy? Vitus válaszolni akart, de hangos kiáltások és éles hangú parancsok belefojtották a szót. Kilencágú korbács szisszent a levegőben, és fájdalmasan csattant a hátán. Úgy látszott, a hajó indulni készül. Újabb ostorszisszenés. A legénység bevonta a rögzítőköteleket, és gondosan felkarikázta. Az evezők megelevenedtek. Felhangzott egy üstdob tompa dobogása. Lassú ritmust diktált. Vitust újra eltalálta a kilencágú. Keményen és félreérthetetlenül. Ekkor előrenyúlt, és megragadta az evezőt. A poopban, a tatján az arab betűs Yildirim feliratot viselő tetszetős gálya fedett hajófarában esetlen férfi üldögélt, aki töméntelen mennyiségű édes szárított fügét pusztított el. A fügék Tanger számos szúkja egyikéből származtak, ahol aznap reggel járt, és – szokása ellenére – még fizetett is értük. A férfit Mehmetnek hívták, ami az arabok között korántsem szokatlan név, amiért is ragaszkodott hozzá, hogy „Mehmet pasának” szólítsák. A kezében tartott fügék melegek és ragacsosak lettek. Vett egy újabbat, leharapta a szárát, és a korláton keresztül a tengerbe köpte, aztán a gyümölcs eltűnt hatalmas, fekete bajusza bozótjában. Miközben szorgalmasan rágott, szeme a fedélzeten és a kétszáznyolcvan evezősön járt, akik az üstdob ütéseinek ritmusára mozogtak. Végre teljes a létszám az evezőpadokon! Mehmet pasa valami hálafélét érzett, amikor a kereskedő Efsâneh feleségének szolgálójára gondolt, aki olyan önzetlenül új, erős fickókhoz segítette hozzá. Nos, igen, annyira önzetlenül talán mégsem, mindenesetre meglehetősen tágra nyitotta a markát, mielőtt ő rászabadíthatta poroszlóit a fickókra. Különösen a néger pompás példány, de a szőke fickó is jó erőben van. Csak a kicsi, orrán azokkal a furcsa üveglencsékkel, amelyeket azonnal a vízbe dobatott, az nem elég izmos. Talán a kitartása kiegyenlíti. Mindenesetre a Yildirim legénységének a létszáma újra teljes! A Yildirim. Jó hajó volt, habár mozgalmas múlttal rendelkezett. A hitetlenek időszámítása szerint anno 1568-ban, Velencében épített hajót először a Torcello névre keresztelték. Három évvel később, 1571-ben ezen a néven vett részt a lepantói tengeri ütközetben, amelyben a keresztények Szent Szövetsége megsemmisítő vereséget mért az oszmánok flottájára. Don Juan d'Aust-ria, II. Fülöp féltestvére és a keresztény flotta parancsnoka ennek során három hajórajra osztotta haderejét: középen a személyes vezénylete alatt álló derékhad, a jobbszárnyon a genovai Gianandrea és a balszárnyon kizárólag velencei gályák, Barbarigo parancsnoksága alatt. A harcvonal innenső és túlsó oldalán zajló taktikai manőverek során a török erőknek sikerült átmenetileg körülzárni, és rettentő szorult helyzetbe hozni a balszárnyat. A Torcello mindjárt a csata kezdetén két súlyos találatot kapott a hajó előrészén, és amikor a közelharc megkezdődött, már kezdett jócskán vizet fakasztani. A janicsárok „Allah akbar!” kiáltással a fedélzetre özönlöttek, és görbe szablyáikkal véres rendet vágtak a félig megfulladtak között. De az oszmánok nem sokáig örülhettek hódításuknak, mert a Torcello egyre mélyebbre süllyedt, miközben halálra sebzetten észak felé sodródott, amíg végül a tenger belátónak bizonyult, és a Scrophia-foknál zátonyra vetette. Az oszmánoknak, akik az ütközetben több mint százötven hajót veszítettek, nem sokkal később sikerült itt megtalálniuk, és Szmimába vontatták, ahol nagy költséggel kijavították, és a velencei gályák jellegzetes vörös színét kékre változtatták. Hónapokkal később, senki sem tudta pontosan megmondani, hogyan, Mehmet pasa birtokába került, aki attól kezdve Yildirimnek nevezte, mert villámként csapott le vele és az embereivel ellenségeire. – Baaah! – nyögött fel a parancsnok, amikor fájdalmasan nyilallást érzett egyik zápfogában. – Ez az édes vacak megöli Mehmet pasát. – A félig megrágott gyümölcsöt a fedélzet padlójára köpte, és

utána dobta a füge maradékát. – Hakan! – Igenis, Mehmet pasa! – Hakan, aki a főárbocnál tett-vett, a corsia-nak nevezett keskeny közlekedődeszkán hátrasietett az evezősök között, és mélyen meghajolt. – Parancsára, Mehmet pasa. – Takarítsd el! – Igenis. – Mehmet pasa személyes ordonánca azonnal teljesítette a parancsot. Nagy kegyben állt parancsnokánál, és azt akarta, hogy ez mindenképpen így is maradjon. – Ali! – A pasa kezével elhessegette Hakant, és súlyos fejét félig hátrafordította, ahol a kormányos állt a kormányrúdnál. – Nem akarok túl messze kimenni a tengerre, milyen messze távolodtunk Tangertől? Tanger, immár száznyolc éve portugál birtok, az Avis-házból való gyengekezű Henrik király uralma alatt állt, ezért II. Fülöp spanyol király már jó ideje kinyújtotta mohó kezét a Herkules oszlopaitól délre elterülő régi kikötőváros után. Mehmet pasa ezt a hatalmi vákuumot használta ki, hogy itt egyfajta támaszpontot létesítsen, és – ki tudja hányadszor – innen próbált egyet elkapni a kövér kincses galeonák közül, amelyek tavaszonként Uj-Spanyolországból érkeztek. Eddig azonban, sajnos, eredménytelenül. Ali katonás hangnemben válaszolt: – Két óra óta nincs föld a láthatáron, Mehmet pasa. Valószínűleg már nem tart soká, és bejutunk a Nyugati-tenger észak-déli áramlatába. – Akkor jobb visszafordulni. – A pasa nyögve felkelt vörös bársonnyal párnázott parancsnoki karszékéből. – Hát igen, egy gálya nem mélytengeri hajó, még akkor sem, ha Velencében építették. – Igenis, Mehmet pasa. – Ali mereven előre nézett. – Előtte imádkozni fogunk Allahhoz, ahogy ez ebben az időpontban minden becsületes muzulmánhoz illik. – A pasa az égre nézett, hogy betájolja keletet. Ehhez Ali kompaszát is használhatta volna, de jobban szerette így. A próféta sem használhatott ilyen segédeszközt. – Hakan! – Igenis, Mehmet pasa. – A küldönc hozta a parancsnok imaszőnyegét, amelyet ez saját kezűleg kigöngyölt. A hitetlen evezős rabszolgák kivételével a hajón mindenki kelet felé fordult, arrafelé, ahol a szent város, Mekka fekszik, és Mehmet pasa dörgő hangon elmondta az első szúra szövegét, amelyet „A megnyitónak” is mondanak, és amelyet Mekka felé fordulva szoktak elmondani: „Dicséret Allahnak, a világ Urának, a könyörülőnek, az irgalmasnak, az ítélet napja királyának! Neked szolgálunk, és hozzád kiáltunk segítségért. Vezess minket az igaz úton, azoknak az útján, akikhez kegyes vagy, nem azokén, akikre haragszol, és nem a tévelygőken.” Amikor befejezték imájukat, a pasa felemelkedett. – Legyek átkozott – morogta –, ha az egyik ilyen hitetlen kutya nem fut hamarosan a lövegeink elé! – Insallah! – mormolta Hakan. Aznap este, alighogy a Yildirim kikötött Tanger kikötőjében, Mehmet pasa partra szállt. Friss fügére, datolyapálinkára, szajhákra és dús lakomára gondolt. Pontosan ebben a sorrendben. Több órával később – kétszer elmulasztotta az imáit – újra a kikötőhídra érkezett, ahol a hajója horgonyzott. Mivel nem találta meg azonnal, egyre csak a bűz után ment. Az evezőknél ülő, halálosan kimerült keresztény rabszolgák horkolása már messziről üdvözölte. Ostoba, hitetlen banda! Bűzlő testek! De ha egyszer szükség van rájuk, hogy a gályáját előrevigyék! Mehmet enyhén imbolygott, hangosan böfögött, és salvárija – bő, buggyos nadrágja – feneketlenségéből egy fügét halászott elő. Szájába dugta a gyümölcsöt, rágni kezdte – és zápfogában nemsokára újra érezte a feszítő fájdalmat. Rosszkedvűen lépett a Yildirim, ügyet sem vetve Ali katonás üdvözlésére.

– Hol van Hakan, az a semmirekellő? – ripakodott rá a kormányosra. – De hiszen te magad engedélyezted, hogy partra szálljon – merészelt a kormányos válaszolni. – Óh, igen. – A pasa bement a hátsó felépítmény alatt elhelyezkedő kajütjébe. Ha nem téved, van még valahol egy datolyapálinkával töltött lopó-tök. A Korán tiltja ugyan az alkohol élvezetét, de a cél szentesíti az eszközt. Az a vacak segíteni fog, hogy elkábítsa és csillapítsa a fájdalmat. Legközelebbi imája alkalmával egyszerűen azt fogja mondani Allahnak, hogy fogszú elleni csillapítóvízről volt szó. Hajói emlékszik, a bal oldali mahagóni szekrénykében kell lennie. – Ő Allah, te könyörülő, te irgalmas, te, aki ennek a világnak minden életet adtál, muszáj volt a fogszút is megteremtened, amely annyira meggyötör? – dünnyögte kedvetlenül, miközben enyhén imbolyogva a polcokon kotorászott. Mértéktelen ijedelmére Allah, az egyedülálló válaszolt neki: – Ostoba locsogás, szaggat a harapó, és fájdogál a ropogató? Ui, rágd meg, rágd meg! Nem! Ez nem lehetett Allah! A pasa hirtelen megfordult, és kutatóan körülnézett a helyiségben. – Ki beszél itt Mehmet pasához? – kérdezte, és a hangjában félelem érződött. Azok közé a férfiak közé tartozott, akik semmitől sem félnek, de a láthatatlantól, a megmagyarázhatatlantól, a kísértetiestől reszket a térdük. – Rágd meg, rágd meg! – hallatszott újra, és a pasa most egy apró kezet fedezett fel, amely a fekvőhelyén lévő nagy párnahalomból kandikált ki. A kézben néhány szárított szár és rügy feküdt, amelyeket az orvosláshoz értő szegfűszegként azonosított volna. Kié ez a kéz? Gyermeké? Nem, a furcsa hang más jellegű, fisztulázó, rekedt, mintha nem e világról való lenne. Rossz szellemmel van dolga? Kobold? Vagy manó? Talán egy dzsinn? A parancsnoknak libabőrös lett a háta. Ekkor a párnák szétváltak, és egy emberke jött elő, alig nagyobb egy csecsemőnél. Haja volt, olyan vörös, mintha hennába mártotta volna, és világoskék ruhát viselt, amelynek a háta formátlan púpra feszült. A teremtménynek olyan szája volt, mint egy halé, mert beszéd közben előrecsücsörítette az ajkait. – Rágd meg, rágd meg! A pasa vonakodva engedelmeskedett. Szájába tolta a szegfűszegeket, óvatosan harapdálni kezdte, és közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől a furcsa apróságot. Ez azonban, úgy tűnt, egyáltalán nem törődik vele, hanem lemászott a fekhelyről, és körülnézet a kajütben. A pasa tovább rágott. Az a valami, amit a manó adott, pokolian keserű volt, korántsem olyan édes, mint a fügék, amelyeket különben be szokott kebelezni. De, óh, csoda, a fájdalom enyhült! – A fájdalom enyhül! – kiáltott a parancsnok, és maga is alig tudta elhinni. A kis ember jóindulatúan vigyorgott. – Tutira veheted! – Hogyan? – Mehmet pasa semmit sem értett, de nem törődött vele, fő, hogy múlik a gyötrelem. Buzgón tovább rágott. – Ui, az aljas, a gazember, perdu? – Hogyan? A pasa megint nem értette. De most, hogy a fájdalom majdnem eltűnt, az apróság szavai valahogy mulatságosnak tűntek. – Azt hiszem, a fogszú halott! – kiáltott. – Hideg, sápadt, lomha, döglött? – Hát ez meg mit jelentsen? – Halottat jelent, pispaspasa Úr. A parancsnoknak nevetnie kellett. így még sohasem nevezték, nem is merte volna senki. Úgy látszott, a kicsike másképp van ezzel. Nem félt, fülig érő szájjal vigyorgott, és azt mondta: – Halottat jelent, felhősíber Úr. – Halottat jelent, felhősíber Úr – ismételte meg a pasa. Aztán kirobbant belőle a nevetés. –Azt mondtad nekem, „felhősíber”? Vannak más, hasonlóan finom kifejezéseid is Mehmet pasára? – Ui, ui, hát biztosan: ágyba kamatyoló, vacakoló, pénzvadász, répavágó… – Hahaha! – zihált a parancsnok. – Még, még!

– …kályhacsüngő, csupaszmiska, szalmapucer, méregzsák, heringszelídítő… – Hahaha! – …csikaró, ellapító, savanyúkutas, bámészgörgető, kasfű, bután-csattintó, őrültbunyós, rojtosdudor, lóherezabáló, lába-rozzant… – Hagyd abba, hagyd abba! Mehmet pasa már nem bírja! Mehmet pasa még a nadrágjába csinál, ha nem hagyod abba! -A parancsnok lerogyott a fekvőhelyére, és hasát fogta a nevetéstől. – Hatásos orvosságot adtál, ráadásul még meg is nevettettél, ezért meg akarlak jutalmazni. A pasa felállt, hogy mélyebben beletúrhasson a nadrágjába. Talált egy fügét, és a szájába dugta. – Hadd gondolkozzak. Egy második, aztán egy harmadik füge talált utat a bajuszbozóton keresztül. Az esetlen férfi végül felkiáltott: – Megvan! A társaságom legyen a jutalmad. Velem maradhatsz, és mostantól kezdve mindennap jókedvre fogsz deríteni – mint tréfacsináló, bolond és paprikajancsi. Igen, ezt akarom! A címed ez lesz: Mehmet pasa személyes nevetőizom-ébresztője! A várakozás ellenére az apróság erre semmit sem szólt, csak úgy tett, mintha mélyen meghajolna. Aztán gyorsan a partra szökdécselt, és a hajóra hozott néhány holmit. Köztük a cirurgicus műszeres és gyógyfüves puttonyát és egy erős, embermagasságú vándorbotot. Pontosan azt érte el, amit akart. Bummm… bummm… bummm… bummm… bummm… Az üstdob tompa dubogása remegve áthatolt a fejeken és a dobhártyáknak ütközött, mintha a dobverő közvetlenül azokon dolgozna. Vitus előrehajolt, és öklével megragadta a karvastagságú hosszúevezőt. Bummm… A vízbe süly-lyesztette. Bummm… Meghúzta. Bummm… Újra felemelte. Bummm… Előrehajolt. Bummm… bummm… bummm… Teste verejtékben fürdött. A Yildirim orrának jobboldalán ült megláncolva, szorosan a harci fedélzet, a rambate mögött, és azért imádkozott, hogy Mehmet pasának ne jusson eszébe az evezőcsapások számát emelni. Tizenkét csapás annyi idő alatt, amennyi a perceket mérő homokórában a homok lepergéséhez szükséges: egy jól táplált férfi ennyit tudott teljesíteni; tizenhat volt a legtöbb, és húsz csapás olyan gyilkos megterhelést jelentett, hogy a szem kidagadt üregéből, és a karinak szakadtak. Néhány percnél tovább ezt egyetlen egészséges ember sem bírta. De Vitus nem volt egészséges. Megint fájt a lába, és félig éhen halt, mert több mint egy hónapja robotolt a gályán. Emésztőrendszere a hiányos táplálkozás következtében úgy összezsugorodott, hogy úgy érezte, a gyomra önmagát fogja megemészteni. A többiek sem voltak jobb állapotban. Az egykor erőtől duzzadó Ngongo már csak árnyéka volt önmagának, és a Magiszter is, aki szívós testével több hónapig bírta az inkvizíció tömlöcében, halálosan legyengültnek tűnt. A köztük ülő két férfi sem szenvedett kevesebbet. Az egyiket, akit Albnak szólítottak, tulajdonképpen Albertnek hívták, és a németországi Brandenburg választófejedelemségből származott, a másiknak Wessel volt a neve, és a cseh királyságból való volt. Ülésrendjük az evező követelményeihez igazodott: a hajó közepe felé mindig a legmagasabb ült – ebben az esetben Ngongo –, mert a hosszúevezőt ott kellett a legmesszebb előre-hátra mozgatni. Ok alkották a harmadik jobboldali evezőpadot, ami azt jelentette, hogy még két pad volt előttük, mögöttük pedig huszonöt. Egy újabb eredménytelen nap végén jártak. Mehmet pasa órák hosszat kutatott a Dzsebel alTariktól nyugatra, de semmi olyant nem fedezett fel, amit érdemes lett volna megkaparintani. Ettől nem javult a hangulata. Ezen még Enano, a parancsnok személyes nevetőizom-ébresztője sem tudott változtatni. Enano, az apróság. Ha ő nem lett volna, még komorabb lett volna az egész. így azonban a törpének, legalább néha, sikerült lopva valami ehetőt odadugnia Vitusnak és a híveinek. Még ha csak egy fügét is. – Milyen messze van még langer? – szólalt meg Vitus mellett Wessel. A cseh hangja alig volt kivehető, nemcsak a légszomj miatt, hanem azért is, mert evezés közben szigorúan tilos volt beszélni. Ugyanez vonatkozott a jajgatásra vagy a nyögésre is. Aki ezt nem tartotta be, azt kockáztatta, hogy elevenen kivágják a nyelvét. Ez történt Albbal, aki Wessel és a Magiszter között ült. Három hónappal ezelőtt Mehmet pasa, akit aznap megint fogfájás gyötört, példát akart statuálni, és az egybegyűlt legénység előtt hajtatta végre a nyelvmetszést. Egy ideig ez valóban hatott, az

evezősök némán és összeszorított fogakkal végezték az erejüket felemésztő munkát, de az embert nem hallgatásra teremtették, és néhány nap után, a veszély ellenére, néha-néha újra esett egy-egy szó. – Már csak egy-két mérföld. – Vitus is alig hallhatóan beszélt, mégis azon igyekezett, hogy a hangja friss és bátorító legyen. Wessel rosszul volt. A legjobb éveiben járt ugyan, de már nem volt meg benne a fiatal férfiakra jellemző ellenállóképesség. Vitus gyanította, hogy bármely pillanatban összeroppanhat, és ezt minden áron meg kellett akadályozni, mert aki lazított, vagy pláne egészen abbahagyta az evezést, az azonnal megkóstolta a kilencágú korbácsot. – Már csak egy-két mérföld – mormolta Vitus újra. – Ő Allah, te kegyes, te teljesítő, miért teszed ezt Mehmet pasával? Nem mondtam el mindig pontosan az imáimat? Nem magasztaltam mindig a te szavadat? Nos igen, megengedem, talán a múltban egyszer-kétszer elfelejtettem kigöngyölni az imaszőnyegemet, de ez mindjárt ok arra, hogy ne küldj nekem egy szép, zsíros kincsesgályát? A parancsnok a fedett hajófarban állt, és Teremtőjével perlekedett. Már beköszöntött a június hónap, és minden Allah kegyelméből felvirradó nappal csökkent a valószínűsége, hogy a kívánt hajók egyike még felbukkanhat. Igaz, Mehmet pasa már márciusban vagy áprilisban is megpróbálkozhatott volna, de akkor túl nagy lett volna a veszély, hogy mindjárt kincseshajók egész ármádiájával kell felvennie a harcot. A kutyák mindig konvojban haladtak. Nem, akkor már jobb volt a későn jövőkre várni, mert mindig voltak ilyenek. Ez olyan biztos volt, mint ahogy Mekka, a szent város keleten fekszik. Egyszer fel fog bukkanni egy vitorla a láthatáron, az egyik olyan kincsszállító tartozéka, amely odaát, Új-Spanyolországban Nombre de Diós kikötőjébe futott be, hogy mellvédig megrakodjon arannyal, ezüsttel és ékszerekkel, Kubán át megtegye a fáradságos utat haza, Sevillába. Egyet, Allah, csak egyet! Az már elegendő lenne! Vagy talán Allah zokon vette, hogy Tangerben mostanában túlságosan igénybe vette a kikötői fecskék szolgálatait? Végül is a Korán huszonnegyedik szúrájában ez olvasható: „A parázna nőt és a parázna férfit, mindkettőt száz ütéssel sújtsátok; és ne érezzetek részvétet Allah ítéletével szemben, ha hisztek Allahban és az Utolsó ítéletben. És a hívők sokasága legyen tanúja büntetésüknek.” Mehmet pasa elhatározta, hogy aznap este Tangerben egy szajha helyett egy mecsetet fog felkeresni, és ott esdeklő imát fog mondani. Utána egy kis ünnepi lakoma a hajófarban némi kárpótlás lehet a balszerencséért, amely ma is kísérte. Öklendezve és az orrát fintorítva végigtolatott nehéz testével a járópallón az orr felé. Ma megint különösen rossz volt. Az ürülék, vizelet, hányadék, izzadtság, vér és könny barnássárga, bokáig érő iszapot képzett a Yildirim padlóján – kétszáznyolcvan gályarabszolga váladéka. – Állat! Ostoba, bűzös keresztény állat! – A parancsnok többször levegőért kapott, mint egy fuldokló, és beleszagolt illatszeres üvegcséjébe. Utána kissé jobban érezte magát. Belenyúlt salvárija öbleibe, és elővette az elmaradhatatlan fügét. Beleharapott, és áhítatosan rágni kezdte. Hogy újra megbánás nélkül élvezhette kedvenc gyümölcsét, annak a kis fickónak köszönhette, aki most grimaszokat vágva a főárbocnak támaszkodott: személyes nevetőizom-ébresztőjének, de a parancsnoknak nem volt kedve nevetni. Magasra tartott egy fügét, és megkérdezte a törpétől: – Frissek is? Tudod, Mehmet pasa nem szereti, ha állott áruval látják el. – Ha csak tehette, szeretett harmadik személyben beszélni önmagáról, mert valamikor a fülébe jutott, hogy egy bizonyos Caesar, aki állítólag nagy hadvezér volt, ugyanezt tette. – Elhihedd, ragyatök. – Hogy… hogy nevezel engem? – Ragyatök, pispaspasa Úr, de most pardon, ki kell préselnem a patakörvényt. – Mit… mit kell kipréselned? – Ui, a patakörvényt, kemény urat. – Az apróság a lába közé mutatott. – Vizelnem kell az

apaméhvel, a tehénistálló-zászlóssal, a teknősbéka-kúppal, családi harisnyával, öntözőkannácskával, hazaterelővel, iszapkamatyolóval, toló… Tovább nem jutott. Parancsnoka bömbölő nevetése belefojtotta a szót: -Allahra, tehénistállózászlós, teknősbéka-kúp, ez jó, hahaha, ez jó! Így, miközben a Yildirim a mólót megkerülve beúszott a kikötőbe, a nap mégis hozott valami vidítót Mehmet pasának. Éjszaka borult Tanger vizeire. A Yildirim a kikötőhídhoz kötözve imbolygott – hasában kétszáznyolcvan gályarabszolga, akik halálosan kimerülten lógtak evezőjükön. A kalózlegénység egységesen partra szállt, és az óváros kocsmáit és bordélyait fenyegette. Csak Mehmet pasa és a törpéje tartotta a frontot. Őrökre nem volt szükség. Végül is Tangerben voltak, Herkules oszlopai lábánál, és egymás között voltak. A Yildirimen kívül még egy sor kalózhajó horgonyzott a kikötőmedencében. Egyik holló nem vájja ki a másik szemét. A parancsnok a fedett hajófarban trónolt, és egyedül étkezett. Asztala finomságoktól roskadozott, volt ott mindenfajta tenger gyümölcse, sült fürj, galamb, csirke, továbbá illatozó fehér kenyér, édes kalács, zamatos sajt és természetesen frissen szedett füge. A keresztények éhes pillantásai közepette mindez különösen ízlett. – Hé, nevetőizom-ébresztő, tölts még bort Mehmet pasának! Sok bort! -kiáltott oda Enanónak. Nyelve már nehezen forgott. Egy gondolatot sem pazarolt az ötödik szára kilencvenkettedik és kilencvenharmadik versére, amely így hangzott: „ Oh, ti, akik hisztek, lássátok, a bor, a játék, az áldozati kövek és a nyilak a Sátán művének borzalmai. Tartózkodjatok tőlük; talán jól jártok. A Sátán a bor és a játék révén csak ellenségességet és gyűlöletet akar közétek vetni, és el akar fordítani benneteket az Allahra irányuló gondolatoktól és az imádságtól.” Fáradtnak érezte magát, és kissé szédült. – Ui, ui, pispaspasa Úr, azonnal. – Enano újra megtöltötte az ezüst serleget. A parancsnok egy húzásra kiitta a serleg felét, hatalmasat böffentett – és előreesett, az ételek közé. Végre, gondolta Enano. A mérgenc jó ideig durmolni fog! Óvatosan körülnézett. Tiszta volt a levegő. A kikötőhídon egy lélek sem mutatkozott. Közel s távol egy kalóz sem volt a láthatáron. Még Hakan is elhagyta a hajót, ez a féltékeny bolond. Nem tudta elviselni, hogy a pasának új favoritja van – ő, Enano, a nevetőizom-ébresztő. A törpe gyorsan egy kerek sárgaréz tálcára gyűjtötte a megmaradt ennivalót. Aztán a corsián előretipegett vele, az elő-árbocnál lebalanszírozott a keskeny falépcsőn az evezőfedélzetre, és nemsokára megállt a harmadik jobb oldali padnál. – Itt vagyok! – sipogta összeesküvőhöz illő hangon. – Nem ment, ui, ahogy akartam, de most szunyál a fügezabáló. – Nem kevertél túl sok maszlagport a borba? – Vitus hangja olyan gyenge volt, mint a teste. – Ugyan! Mi van, ha igen? Durmol egy ideig, és holnap már nem tud semmiről. Csak az a kár, hogy ritkán tökrészeg, akkor gyakrabban tömhetnétek magatokba valamit. – Ezúttal kezdd a többi padnál. – Locsogás! – Az apróság nagyon határozott lett. – Mindenkinek úgysem elég. – lett egy lépést előre, és közben szandálja félig elmerült az ürülékben. Bűzfelhő szállt fel, és elfojtotta a lélegzetét, de bátran odatartotta Vitus elé a tálcát. Nem volt idő finnyáskodni. – Kapj ki magadnak valamit! Vitus vett egy kis csirkét, és tudatosan lassan rágta meg, mielőtt a falatot lenyelte. Utána a többiek is kiszolgálták magukat. Senki sem beszélt, még a Magiszter sem. Enano újra magához vette a tálcát, és a maradékot elosztotta a többi padnál. – Zabáljatok, mozgatoncok! – Nem kapott választ. A férfiak olyan erőtlenek voltak, hogy még azok sem tiltakoztak, akiknek semmi sem jutott. Az apróság újra Vitushoz fordult. – Ez így nem megy tovább, olyan vékony vagy már, mint szőr a farkon, és a többiek is, már

szinte azt kívánom, hogy a fügezabáló kapja meg az átok kincsesladikját, akkor végre dől majd valami. Vitus megvonta megkeskenyedett vállát. – Talán holnap – válaszolt fáradtan. Bummm… bummm… bummm… Az üstdob könyörtelenül hajtotta a rabszolgákat. A hosszúevezők a hajó mindkét oldalán tökéletesen azonos ütemben emelkedtek és süllyedtek. Azonkívül mindhárom árbocon latin vitorla feszült. A Yildirim csak úgy repült. Mehmet pasa meg akarta kapni a kincsesgályáját. A parancsnok a hátsó fedélzetről zsákmányt sóvárogva, akár egy véreb, elnézett a hajó fölött, és a láthatárt kémlelte. Semmi. Újra meg újra semmi. – Allah, te, aki szereted a hívőket és bünteted a hitetleneket, légy belátással Mehmet, a te kétségbeesett fiad iránt! Add, hogy megjelenjen egy galeona! Semmi. Bummm… bummm… bummm… Mehmet pasa bozontos szakállát markolászta és a turbánján babrált. Még rosszul volt a bortól, sőt hányhatnékja volt. Úgy tűnt, az utóbbi időben már nem bír olyan sokat. Ráadásul megőrjítette a tétlenség. Már egy tucatszor szétszedte ütőkakasos pisztolyát, gondosan megzsírozta, újra összerakta. Megvizsgáltatott minden csáklyát. Megélesíttette a kardokat és fejszéket. Gyakorlatoztatta a lövegkezelőket. Ellenőriztette a jobb és bal oldali forgatható öregágyúkat. Újra meg újra, mert mindazon fegyverek közül, amelyeket a tengeren a közelharcban bevetettek, ezek voltak a leghatékonyabbak. Kartáccsal töltötték meg őket – tűhegyes lövedékekkel, amelyek elől nem volt menekvés. Rövidkard vagy tőr ellen egy férfi védhette magát, a számszeríj nyila ellen védelmet kereshetett, a muskétagolyó elől fedezékbe húzódhatott, de egy kartácszápor széles legyezője halálos volt. Az előfedélzeten megkettőzte a megfigyelést. Anélkül, hogy észrevette volna, nadrágja ráncai közül előhalászott egy fügét, kinyitotta a száját – és a földre ejtette a gyümölcsöt. A horizonton egy galeona bukkant fel. Még olyan apró volt ugyan, mint a légypiszok, de kétségkívül galeona volt. – Vitorla bal oldalt előre! – jelentkeztek most az őrszemek is. – Allah átkozzon meg benneteket, álomszuszékok, var van a szemeteken? Mehmet pasa már régen meglátta! -Amilyen gyorsan a lábai vitték, maga is az orrba sietett, ahol nyögve felmászott a harci fedélzetre. Amikor felért, szemét szőrös kezével elernyőzve, feszülten kémlelte a tengert. Sokáig hallgatott. A kalózok közt fokozódott a feszültség. Aztán végre a felszabadulás: – Spanyol hajó. Látom a nagyvitorlán lévő vörös keresztény keresztről. Hála legyen Allahnak! Miközben a galeona lassan közeledett, a parancsnoknak volt alkalma, hogy tovább tanulmányozza. A spanyol gálya meglehetősen mélyen feküdt a vízben. Vajon tele a hasa ékszerekkel? Az Újvilágból származó drágaságokkal? Arannyal és ezüsttel, ötvösmunkákkal és drágakövekkel? Vagy csak bőséges brakkvíz van a hajóaljban, mert szivárognak a kötései? Mindegy! Allah ezt a hajót küldte neki, és ő megkaparintja! – A negyvenfontos is rendesen le van takarva? – kérdezte már ezredszer. – Mehmet pasa nem akarja megélni, hogy a fickó bajt szimatoljon. – Igenis, le van takarva! – hangzott azonnal a válasz az orrból. – Jól van, Mehmet pasa így szereti. – A parancsnok újra behatóan szemügyre vette a közeledőt. Délnyugat felől jött, talán Madeiráról vagy a Kanári-szigetekről, és toronymagas vitorláival egyenesen feléjük tartott. Hála legyen Allahnak! Ha az idegen más irányba indult volna, elvitorlázott volna előlük, így azonban legkésőbb egy félóra múlva lőtávolságba kerül. – Jól van – mormogta újra a parancsnok, miközben még mindig a spanyolt vizsgálgatta. -A szokásos megtévesztő manővert végezzük. A Yildirim nem sokkal később nyomorúságos látványt nyújtott: három büszke árboca közül kettő

lefektetve, már csak az előárboc állt, és egy szakadt latin vitorla lógott rajta. A rabszolgák a hajó hasában parancsot kaptak, hogy néhány kivételével húzzák be a hosszúevezőket. Az üstdob hallgatott. A gálya most névtelen kék roncs volt, amely alig haladt – mint egy lábaitól megfosztott csibor. Mégis olyan volt, mint pók a hálójában, veszedelmes és zsákmányra leső. Tizennégy forgatható ágyúja, amelyek működőképességéről Mehmet pasa olyan gyakran meggyőződött, ugyanúgy el volt födve, mint a negyvenfontos és mellette a két huszonnégy fontos. A muskétások a poopon rejtőztek el, a többi kalóz, állig felfegyverkezve, a harcfedélzet alatt maradt. – Hallgassatok ide, patkányok! – kiáltott le a parancsnok. – Néhány perc múlva a spanyol a miénk. Harcoljatok, patkányaim, harcoljatok, mint még soha életetekben, akkor gazdagok lesztek, és megvehetitek, ami nektek tetszik. Házakat, tevéket, asszonyokat… Bármit akartok, a tietek lesz! Mehmet pasa a kezével újra elernyőzte a szemét, és örült a szíve attól, amit látott. A galeona csukott lövegkapukkal közeledett. A béke képe. Matróz alig volt a fedélzeten, és katonáknak nyoma sem látszott. Csak a tatgalérián állt néhány férfi, akik le sem vették róluk a tekintetüket. Valószínűleg a kapitány és néhány azok közül az orrukat magasan hordó nemesek közül, akik hidalgónak nevezik magukat. Igen, nézzetek csak ide alaposan, hitetlenek, az, amit láttok, biztosan nem fog benneteket nyugtalanítani… Mehmet pasa felvihogott, salvárija labirintusába nyúlt, elővett egy fügét, és leharapta a gyümölcsöt a szárról. A füge finom volt, és az idegenek még mindig idenéztek. – Dicsőség neked, Allah, engedd, hogy még közelebb jöjjenek ezek a pogányok. Add, hogy tartsák az irányt, és az oldalukkal haladjanak el előttünk, hogy odasózhassunk nekik egyet. Negyven font vas a jobb oldalukba, ez lenne az, csak az ékszerek ne károsodjanak. 0, Allah, Mehmet pasa már csak ez egyszer kér tőled valamit, csak ez egyszer, és a jövőben soha többé nem fogja már igénybe venni a jóságodat és az irgalmasságodat. A lövegparancsnok, aki embereivel a negyvenfontost takaró ponyva alatt rejtőzött, jelezte, hogy még túl nagy a távolság egy célzott lövéshez. Három ujját feltartotta: véleménye szerint még három percre van szükség. – Türelem, Mehmet pasa, türelem. A testvérek gyanútlanok, mint a lemmingek. Remélhetőleg annyi zsírjuk is lesz! A kalózok, akik szorosan összepréselődve a harci fedélzet alatt várakoztak, egymást lökdöstek, és vigyorogtak. Mindjárt megmutatják a disznóhúszabálóknak! Még két perc. Most a kincsesgálya neve is olvashatóvá vált az orron: Nuestra Senora de la inocencia. Még egy perc. – Hóóó, kék gálya! Segíthetünk nektek? – hangzott fel hirtelen egy barátságos kiáltás. -Álljatok le, küldünk egy csónakot. Mehmet pasa a harci fedélzeten teli torokból felnevetett. – Arra nem lesz szükség. Mi magunk jövünk! – Felrántotta két ütőkakasos pisztolyát, és rásütötte azokat a tatban álló idegenekre. A golyók célt tévesztettek, de nem ügyelt rá. – Rajta, patkányaim! – üvöltötte. – Ponyvákat le, és adjatok nekik! Egy szempillantással később úgy tűnt, mintha tűzlabda robbant volna a Yildirim orrában, amit hatalmas, kétszeres mennydörgés követett. A negyvenfontos és a két huszonnégy fontos megszólalt. A két hajó fölött nehéz lőporfelhők terjengtek. Amikor a füstfüggöny elhúzódott, láthatóvá vált, mekkora pusztítást végeztek a lövések a spanyol hajóban. A nehéz lövedékek pajtaajtó nagyságú lyukakat szakítottak a jobb oldali falba. A felsőfedélzet egyetlen törmelékhalom volt: szétrepedt árbocsudarak, vitorlarudak, árbocok, szétrombolt kötélterelő tárcsák, szétforgácsolódott kötélrögzítő szarvak és összezúzott rácsok. Mindezeken szétszaggatott vitorlák és kötélzet összevisszasága. A korlátnál csak néhány férfi mutatkozott. Segélykiáltásaik elvesztek a forgóágyúk kartácszáporában. – Föl, föl, patkányaim! – Mehmet pasa személyesen dobott át egy csáklyát az Inocenciára, miközben az emberei, mint a majmok, már másztak is fel a spanyol hajó falán. A parancsnoknak, amilyen súlyos volt, egy kicsit több idő kellett, de ő is időben feljutott, hogy lássa: a kalózai mindent ellenőrzésük alatt tartanak. Az a néhány matróz, aki még védekezik, előbb-utóbb a

halakhoz megy. Egyik patkánya megrohanta a taterődöt, és egy kétségbeesetten védekező Don pocakjába döfte a kését. Ez biztosan a kapitány, villant át a pasa agyán, csak egy kapitány harcol így a hajójáért – és a rakományért. Milyen jó jel! A fickó nem lesz útban, mint egy éhenkórász. A parancsnok a nyögve a földön vergődő Donhoz sietett. – Hol vannak a kincsesládák, keresztény kutya? – harsogta. – Ki vele, beszélj! Amikor nem kapott választ, a súlyos sebesült arcába vágott. Egyszer, kétszer… és akkor hirtelen félre kellett ugrania. A Don védte magát! Teljesen váratlanul vívótőrt markolt, és őt fenyegette. Allahra, ez a férfi halálán van, és mégis védekezni akar. Bátrak ezek a hitetlenek, ezt még az irigyeiknek is el kell ismerniük. Bátrak és ostobák. A pasa kirúgta a haldokló kezéből a tőrt. – Nem kell megmondanod Mehmet pasának, keresztény kutya, anélkül is megtalálja a ládákat. – Gyorsan végigtapogatta a Don felsőtestét. Vér, vér, mindenütt vér. De íme: egy aranylánc, drágakövekkel kirakott kereszttel. A parancsnok letépte. Es itt: ez micsoda? Egy újabb lánc, ezúttal egy kulcscsal. Magához vette. Ez lesz a kincsesládák kulcsa! Felegyenesedett, és a fedélzet alá akart indulni, mert az ékszereket általában a hátsó kabinokban őrizték. A kapitány azt hörögte: – Nem lesz… hasznodra… nem lesz… hasznodra – és a szemében még utoljára diadal ült. – Bah! – Mehmet pasa elfordult, és továbbsietett. Kiderült, hogy jó volt a feltételezése. Az egyik helyiségben nehéz, vasveretes ládát talált. Közvetlenül az ólomüvegezésű tatablakok alatt állt, és csábító látványt nyújtott. Mindazonáltal nem kevesebb, mint három zárja volt. Vajon a kulcs mindhármat nyitja? Mehmet pasa megpróbálta, és mérhetetlen csalódással állapította meg, hogy a kulcsa értéktelen. Csak az egyik zárba illik. Hogyhogy? Miért? Mi történik itt? Allah átkozza meg ezeket a rafinált hitetleneket! A parancsnok újabb kísérletet tett, átkozódott, mintha egy vödör halmaradékot hánytak volna rá, és alaposan megizzadt. Amit nem tudhatott, az az volt, hogy a zárak kinyitásához három különböző kulcsra volt szükség. Kettő általában a láda feladójánál volt, egy a hajó kapitányánál, és egy további, az univerzális kulcs, Spanyolország királyánál, akinek a quinto törvény alapján a kincs egy ötöde járt. Ha most a küldő, például a havannai ezüstmester, be akarta zárni a ládát, akkor két zárat zárt be. Ekkor a kapitány a fedélzetre vette a ládát. Kinyitni nem tudta, mert az ő kulcsa csak a harmadik zárba illett, és ezt ugyancsak bezárta. Ekkor már a küldő sem tudta kinyitni a ládát, mert az ő kulcsai csak az első két zárba illettek. Ha a kapitány szerencsésen megérkezett Spanyolországba, a ládát átadta a királynak, aki a maga univerzális kulcsával mindhárom zárat ki tudta nyitni. Jól kiagyalt rendszer, amely révén őkatolikus felsége, II. Fülöp biztos lehetett benne, hogy alattvalói nem csalják meg. Mehmet pasa hirtelen észrevette, hogy az Inocencia az oldalára feküdt. A hajó megdőlt. A súlyos sérülések következtében vízzel telítődött. Legfőbb ideje elhagyni. De nem a láda nélkül! A parancsnok sztentori hangon elkiáltotta magát: – Ide, patkányaim, ide! Zsákmány, zsákmány, zsákmány! Ahogy várható volt, csak néhány szempillantásig tartott, míg a férfiak ott termettek. – Fogjátok a ládát, és szállítsátok át a Yildirimre. Mehmet pasa ott erőszakkal kinyitja. – De a parancsot könnyebb volt kiadni, mint végrehajtani. Az Inocencia közben még inkább az oldalára dőlt, és nem kevesebb, mint nyolc markos fickóra volt szükség, hogy a ládát felemeljék. Zihálva és nyögve, és a homlokukon kidagadó erekkel az ajtóhoz cipelték a terhet, csaknem elbotlottak a küszöbben, és le kellett tenniük. – Tovább, tovább, patkányaim! – Mehmet pasa, aki közben két csigázót erősíttetett az egyetlen megálló vitorla-keresztrúdra, könyörtelenül hajtotta az embereit. Azonban mindenhez idő kell, és a láda olyan nehéz volt, mint a Dzsebel al-Tarik sziklái. A „patkányoknak” először át kellett emelniük a jobb oldali mellvéden, hogy a csigasorok kötélvégeit áthúzhassák alatta. Nagy nehezen sikerült is, csak a fedélzeti korlát törékenységével nem számoltak. A korhadt fa egy reccsenéssel engedett, a ládát nem lehetett tovább tartani. A férfiak rémült kiáltásai és a parancsnok átkozódásai közepette a láda a mélybe zúdult, és – szerencse a szerencsétlenségben – nem a vízbe esett, hanem a Yildirim harci fedélzetére. Egyik vasveretes sarkával ért földet, átütötte a fél harci fedélzetet, és szétesett. A

gályát mérhetetlen mennyiségű arany, ezüst, kösöntyű, lánc, kereszt, ékszer, drágakő és nehéz pénzdarab csillogó esője árasztotta el. Mehmet pasa megkapta a kincsét. Ha egészen máshogy is, mint ahogy remélte. A Senora de la Inocencianak az elmúlt egy óra halált és gyászt hozott, de Vitus és barátai számára ez az időszak jótétemény volt. Mert először alig, később pedig már egyáltalán nem kellett evezniük. Meggyötört testük erőre kaphatott, míg szemük megbabonázva követte az eseményeket: sok függött – ha nem minden – a harc kimenetelétől. Mehmet pasa győzelme persze nem sok változást hozhatott, de a spanyolok sikere esetén más volt a helyzet. Az jelenthette számukra a szabadságot, de a halált is – amennyiben a Yildirim elsüllyedve evezőseit is magával rántja a mélybe. Vitus utálattal és rémülten látta, hogy Mehmet pasa alattomos, gyáva csele elnyeri jutalmát. A spanyol hajót legyőzték, süllyedt, és úgy tűnt, hogy még a vágyott kincsesládát is zsákmányul ejtették. Ám ekkor az események megbolydultak. A láda kicsúszott az ellenőrzés alól, lezuhant a Yildirimre, és töméntelen kincse szétszóródott. A rémület és a hitetlenkedő bámulat pillanata után fülsiketítő ordítás tört ki. A kalózok, akiket parancsnokuk félig szeretetteljesen, félig megvetően patkányoknak hívott, most keselyükre hasonlítottak, és minden irányból lecsaptak, hogy hatalmukba kerítsék a drágaságokat, mindegy, hol hevernek – akár az emelvényen, akár alatta, az ütőkos és a horgonycsörlő között, a lövegek mellett vagy az oldalsó járópallókon. Igen, még az alsófedélzet padlójára, a fekália mocsarába is lebuktak, és nem riadtak vissza attól, hogy „arany, arany, arany” kiáltások közepette puszta kézzel az ürülékben turkáljanak, azt is alig érzékelve, hogy a rabszolgák egyegy rúgásban részesítik őket. A dicstelen látványosságnak egy lövés vetett véget. A parancsnok sütötte el egyik ütőkakasos pisztolyát. – Abbahagyni, azonnal abbahagyni! – ordított. – Aki meglopja Mehmet pasát, azt ő maga fogja megölni. Rajta, patkányok, tegyétek vissza az aranyat a ládába. Amikor a kalózok csak kelletlenül engedelmeskedtek, egy második lövés csapott a soraik közé. Az egyik férfi felüvöltött, a lövés eltalálta a karját. Úgy látszott, hogy ez végre észhez téríti őket, mert most egymás után a ládához léptek, és beledobták a megszerzett drágaságokat. – Jól van! – kiáltott a parancsnok. – Derék patkányok! Tangerben osztozunk, ezt Allahra, a könyörülőre, az irgalmasra ígérem. Én kapom az oroszlánrészt, de mindnyájatok számára marad annyi, hogy életetek végéig ne kelljen több rablóhadjáratra mennetek. Ezek a szavak az emberek szájíze szerint valók voltak, ezért örömmel engedelmeskedtek, és visszamentek a posztjukra. A parancsnok mélyen fellélegzett. A szituáció kényes volt, de a nevetőizom-ébresztője által újratöltött pisztolyoknak köszönhetően úrrá lett rajta. Pontosan látta, ki akarja meglopni, és ki nem. A kevés fickó közül, akik nem nyújtották ki mohó mancsukat az aranya után, kiválasztott kettőt, állig felfegyverezte és őrszemként a láda mellé állította őket. Másokat a károk kijavítására utasított, és a hajót Tanger felé irányította. Az Inocenciát, amelynek már csak a tatja állt ki a tengerből a kormánylapáttal, és amelyen egy lélek sem maradt életben, egy pillantásra sem méltatta többé. Három nap telt el, három nap, amikor Vitusnak és sorstársainak egyetlen evezőcsapást sem kellett tenniük. Az ok egyszerű volt: a Yildirim a kikötőben pihent. Mehmet pasa megtartotta a szavát, és kiadta patkányainak megígért osztályrészüket. A parancsnok ugyan becslése szerint csupán a zsákmány egy századát osztotta szét az emberei között, de ez a töredék is olyan sok volt, hogy a patkányok három nap, három éjjel szakadatlanul Tanger óvárosában vedeltek, kurválkodtak és ünnepeltek. A hajón szinte kísérteties nyugalom uralkodott. Csak a ládát őrző két őrszem volt a hajón. Beköszöntött az este. Az utolsó napsugarak is lebuktak nyugaton, és a kikötő vize olyannak látszott, mint az olvasztott érc. Mehmet pasa is partra szállt, hogy az érzéki élvezeteknek hódoljon. Mivel biztos volt benne, hogy nagyszerűen fog szórakozni, nevetőizom-ébresztőjének megengedte, hogy a hajón maradjon. A törpe az utóbbi napokban többször részesült ebben a kegyben, és mindig kihasználta, hogy valami ennivalót vigyen a barátainak, de nagyon körültekintően kellett eljárnia, mert a parancsnok, nyugtalanságtól űzve, hogy valaki elrabolhatja a kincsét, váratlanul újra meg

újra felbukkant a hajón. – Hejehuja, Vitus, van egy levem parasztkardból, tarackocskából és húzoncból, komálni fogod! – kiáltotta a törpe fojtott hangon, és babból, borsóból és répából készült levest értett rajta. – Kövér hízó és szikráztatott szálkás is van – ami húst és roston sült halat jelentett. – Rajta, rajta, ez megtömi a hasat! Vitus nekilátott. Az egyszerűség kedvéért csak halat és néhány falat húst vett a tálcáról, ürühúst, mint megállapította. Észrevette, hogy már felismeri, mit dug oda neki lopva Enano, Âminek az az oka, hogy már lényegesen jobban van. A három nap szünet és az evés mellett a sok alvás, megtette a magáét. Bárcsak felkelhetne, és egyszer kinyújtóztatatná a tagjait! Hál' Istennek a Magiszter állapota is javult. Ugyanígy Ngongóé, Albé és Wesselé is. A törpe olyan volt, mint egy madárka, amely folyton ki-kirepül, hogy élelemről gondoskodjon örökké telhetetlen fiókái számára. Azt a pénz használta erre, amelyet ő és a Magiszter mesemondással keresett, de a többiekről sem feledkezett meg az evezőpadokon. Csak azok kevesebbet kaptak. – Hogy mind bezabáljanak, arra amúgy sem elég. Amikor a kis jótevő még egy kis levest is rá akart erőltetni Vitusra, ez leintette. Bármennyire csábító volt is az étel, oktalan dolog lett volna teletömni megkisebbedett gyomrát. – Add inkább a többi padnak! A manó tiltakozott. – Add a többi padnak! – ismételte meg Vitus. – Kérlek, törpe! Inkább hozzál nekünk több vizet. Mindnyájunknak sokat kell innunk. – Ui, ui, okosdoki Úr, ha így kell lenni. – A kis fickó kelletlenül adta tovább hátrafelé a tálcát, aztán újra feltornázta magát a corsiára. Hátra akart menni, mert tudta, hogy Mehmet pasa egy saját vizeshordót őriz a kajütjében, amelyet éppen az imént töltöttek meg a móló közelében lévő húzós kútból. Végigtipegett a corsián, közben, mint mindig, minden irányba figyelve. Sehol semmi veszély, jelezte fürge szemecskéje. A pispaspasa még távollétével tüntet! Elsuhant a vörös parancsnoki karszék mellett, és le akart sietni a kajüthöz vezető lejárón, amikor hirtelen nyakon ragadta egy kéz. A kis fickó úgy ficánkolt, mint a horogra akadt hal, hogy kiszabaduljon, de a kéz úgy szorította, mint egy satu pofái. – Miért e… eteted… Mehmet pasa r… rabszolgáit? – dörögte a parancsnok a részegek kásás hangján. Enano tovább ficánkolt, miközben elátkozta magát figyelmetlenségéért, és azon töprengett, mit kellene tennie. Honnan az ördögből került elő a pasa ilyen váratlanul? Talán kileste? Nem, akkor a hajón kellett volna italoznia, már egész idő alatt, és az feltűnt volna. Tehát visszajött a hajóra, mint mindig, egész szabályosan a fedélzeti kapun át, és ő, Enano, nem vette észre. Megbocsáthatatlan! De most nem segít a jajveszékelés, mert fogyóban a levegője. Elhatározta, hogy ostobának tetteti magát, és mindent letagad. Lehetőleg mulatságosan, mert ha a parancsnok újra csak elnevetné magát, azzal sokat nyerne. – Mit bömbölsz nekem? – krákogta. – Nix etetés, másért voltam, elszúrtam a bandának a kotyvalékot, elszúrtam! – N… ne próbáld, M… Mehmet pasát… átejteni, te… etetted… őket! – A kéz szorítása, ha egyáltalán lehet, még erősebb lett. Enano levegő után kapkodott. Már nem tudott beszélni, és hevesen kalimpált a karocskájával. Mit tehetne? Minden elfeketedett a szeme előtt. Mintha nagyon távolról hallotta volna a parancsnok hangját. – M… Mehmet pasa elvonja… tőled a k… kegyét. Enano már – az általa grand Machöffelnek nevezett – teremtője elé készült lépni, amikor egyszerre meglazult a kegyetlen szorítás. A parancsnok zihált, imbolyogni kezdett, és oldalvást a deszkákra zuhant. Az apróság látta, hogy a pasa nyakából egy tőr áll ki, és azt is látta, ki használta ezt a kést: magas, sovány férfi volt, taszító arcvonásokkal, parancsoló szájjal, és rosszul begyógyult kardforradástól eltorzult fél szemmel. Enano csodálkozott. A gyilkos láthatólag egy cseppet sem aggódott, hogy ő elszaladhat és elárulhatja, és ennek az okát is rögtön megértette. Hirtelen férfiak bukkantak fel mindenfelől, vakmerően öltözve, alaposan felfegyverkezve. Idegenek voltak, a törpének mégis ismerősnek

tűntek. Aztán rájött, miért. Bizonyára ugyancsak kalózok voltak. Kalózok, akik Mehmet pasa patkányaival ellentétben színjózanok voltak, és nem az óvárosban tartózkodtak, hanem idejöttek a hajóra, hogy… igen, tulajdonképpen miért is? Nem kellett sokáig várni a válaszra. A pasa kajütjéből több bivalyerős fickójött ki, vállukon a kincsesláda, és minden erejüket bevetve a partra vitték, ahol egy nehéz teherszállító szekérre rakták. Rögtön ezután két csobbanás hallatszott a tat felől. Ezek bizonyára az őrszemek voltak, akiket megöltek és a vízbe dobtak. Enano szemecskéje fürgén ide-oda járt. A hegesszemű megkapta, amit akart: Mehmet pasa kincsét, akit ez alkalommal hidegen kardélre hányt, éppúgy, mint a két őrszemet. De miért nem tűnik el a kalóz? Mit akar még? A törpét félelem fogta el. Aztán látta, hogy a hegesszemű emberei kezdik kiszabadítani a Yildirim evezős rabszolgáit. Ugrott egyet örömében. A vezér láthatólag nemcsak a pénzre pályázott. – Király, király, hasított-fürkész Úr – indult a hegesszemű felé –, a grand Machöffel meg fog jutalmazni! A vezér ügyet sem vetett rá. Ehelyett odahívta két emberét, akik az aprósághoz léptek, és nem sokat teketóriázva megkötözték. – Megbuggyantatok? – sivalkodott Enano felháborodottan –, hiszen én is kalóz vagyok, mint ti! Ropogtató vagyok itt a ladikon. Mit sem használt a tiltakozása. A partra vitték, mint egy csomagot – ezt egyébként csak egy férfi intézte, aki a karja alá szorította, mint egy bála szövetet –, és egy nagy, üres raktárfészerbe lökték. Itt több lámpás fényében körülnézett. Különösnek érezte, amit látott. Az előtérben, a kapuval szemben, olyanféle szék állt, mint amilyent Mehmet pasa parancsnoki karszékként használt, értékesen megmunkált darab, ugyancsak vörös anyaggal bevonva. A szék mögött egy kötél látszott, amely hosszában kifeszítve a pajta hátsó faláig ért. Ez két részre tagolta a helyiséget. Ez már megint mi akar lenni? Enano hamarosan megtudta. Nem sokkal később megjelent Hegesszemű, és leült a vörös karosszékbe, két embere mellette állt. Ekkor elkezdődött a gálya-rabszolgák díszmenete. Mindig egy evezőpad embereit bocsátották be egyszerre, ezek Hegesszemű elé léptek, aki alaposan szemügyre vette őket. Hébe-hóba a két ember közül valamelyik adott valami magyarázatot. Például: – Három közülük fiatal, ezek valószínűleg még egy darabig csinálhatják. A két másik túl öreg a padhoz. Vagy: – Ezeknek itt mind ekcémás a lába. Túl sokáig ültek a szarban. Vagy: – A nagy vak, de jó erőben van, a többieknek egy csepp hús sincs a bordájukon. Kiderült, hogy Hegesszemű szerint csaknem minden elővezetett rabszolga alkalmas az evezős szolgálatra, függetlenül attól, milyen egészségi állapotban van. Ennek az volt az oka, hogy a flottájának – négy gályából állt, közülük kettő Tangerben, kettő Ceutában horgonyzott – sürgősen szüksége volt új rabszolgákra. Az utóbbi időben úgy hullottak a fickók, mint a legyek, különösen, mivel a szelek gyakran kimaradtak, és ezért egész nap evezniük kellett. Az új rabszolgákat a raktárház bal oldalán gyűjtötték össze. Az a néhány, akit nem száműznek újra az evezőpadra, a jobb oldalra került. A válogatás végtelenül hosszú időt vett igénybe. Hegesszemű azt parancsolta, hogy mind a baloldalt, mind a jobboldalt a hátulsó evezőpaddal kezdjék, aztán az előttük ülőket mutassák be, és így tovább. Idő jártával Enano megtudta, mi történik azokkal, akiknek jobbra kellett menniük: őket másnap eladják az óváros rabszolgapiacán. Olyan sors, amely a csöppnyi ember szemében ugyanolyan szomorúnak tűnt, mint a padra kárhoztatottak sorsa. A rabszolga csak rabszolga marad. Mindegy, hogy tengeren vagy szárazföldön. De állj, valóban igaz ez? Ha az ember jobban meggondolja, a szárazföldön nem lehet a hajóval együtt elsüllyedni. Egy házi rabszolga munkája bizonyára kevésbé megerőltető, mint az evezők melletti robot. Enano esze serényen járt, hogyan tudná elintézni, hogy a barátai ne kerüljenek vissza azonnal a hosszúevező mellé. Még beletelik egy időbe, amíg Vitus és az övéi jönnek, végül is ők elölről a harmadik evezőpadot foglalják el, és ez az utolsók között fog sorra kerülni. Az idő múlt. Enano észrevette, hogy Hegesszemű már nem küldi a rabszolgákat olyan kérlelhetetlenül balra, talán, mert látta, hogy a legénysége lassan feltöltődik.

Végre eljött az idő. A törpe dobogó szívvel látta, hogy Vitust és padtársait betolják a raktárházba. Mint az összes többinek, nekik is meg volt láncolva a kezük. Az asztal elé léptek, és Vitus meg akarta ragadni a szót, de a Hegesszemű mellett álló egyik férfi megelőzte. – Ez a harmadik pad – magyarázta feleslegesen, mert előzőleg a negyedik pad lépett eléjük, és Hegesszemű sem látszott annyira butának, hogy ne tudott volna számolni. Az álló fickó tovább magyarázott: – Egy fekete, egy szőke, egy néma, egy eh… – Megakadt, mert észrevette, hogy a két utolsó evezősről semmit sem tud. Hegesszemű kérdőn felhúzta egészséges szemöldökét. Anélkül hogy sokat töprengett volna, a törpe közbekukorékolt: – Az egyik hapsinak vörös szárasa van, a másiknak kolostori rühe! Egyébként mindnek rühe van, mind az ötnek! – Honnan tudnád ezt, te, dzsinn árnyéka? Honnan való vagy te egyáltalán? – Ez volt az első alakalom, hogy a heges arcú közelebbi érdeklődést mutatott valaki iránt. Neki is volt egyszer rühessége, és még nagyon is jól emlékezett, milyen rettenetes volt az éjszakákon át tartó viszketési inger, milyen kellemetlen és fájdalmas a vakaródzás mindazokon a helyeken, ahol az apró atkák kialakították bőr alatti járataikat – az ujjak között, a csuklókon, a hónaljban, a herezacskón és a lábszáron. Hetekig tartó kezelésbe és egy halom pénzbe került, mire újra megszabadult ettől a csapástól. – Aszkunéziából való vagyok, a Rajnától keletre lévő országokból, ha ez mond neked valamit, hasított-fürkész! – Na ne mondd! Az evezők mellé mindenesetre alkalmatlan vagy. Valószínűleg te magad is rühes vagy, ha már ezekről a férfiakról ilyen jól tudod. – Ajvé, ajvé! De van egy puttonyom a ladikon, benne egy csodagyógyszer, csodagyógyszer! Az úgy megzabálja a rühöt, mint kutya a macskát! – Miféle gyógyszer lenne az? – Pszt! – A kis ember a szemét forgatta. – Azt senkinek sem szabad tudni, még a grand Machöffelnek sem, különben oda a hatás! No, idelököd nekem a puttonyt, vagy sem? – Tőlem. – Hegesszemű intett az egyik emberének. – Hozd a puttonyt! – És hozd magaddal mindjárt a dúcolódorongot is! – kukorékolt utána a törpe. Amikor mindkettő, a cirurgicus puttonya és vándorbotja is ott volt, a kalózvezér a pajta jobb oldali részére mutatott. – Mind odamentek, te is, törpe, és kúráld ki az embereket a rühességből, hogy legalább házi rabszolgaként hozzanak még valamit a konyhára. – Ui, ui, hasított-fürkész! A kis vörös hajú manó megint pontosan azt érte el, amit akart. Hakan, aki már nem volt Mehmet pasa kegyence, mert a parancsnok egy nevetőizom-ébresztőt szerzett be magának, kibotorkált a Medina legrégibb részén fekvő bordélyból. Itt, az óvárosban voltak a legjobb örömtanyák. És ez, amelyben az utóbbi éjszakákat töltötte, volt a legeslegjobb. A jade-bimbók forrásának hívták, és általában itt voltak a legszebb lányok. Lesötétített szobáiban, ahol minden órában tömjént égettek, nemcsak tüzes szemű arab szépségek voltak, hanem északi országokból származó szőke asszonyok is, fehér bőrűek, kék szeműek, nagy mellekkel, amelyeknek a hegye nem barna volt, hanem rózsás és csábító. Még szüzeket is kínáltak ezen a helyen, persze csak ritkán és természetesen bűndrága áron. De a pénz neki nem számított, legalábbis addig, amíg megvolt a pasa kincsesládájából származó részesedése. Ez azonban most kimerült, és hirtelen már nem volt szívesen látott vendég. Hangosan siratva e világ hálátlanságát, megtalálta a kikötőbe vezető utat, ahol a Yildirim a helyén pihent, békésen és ismerősen. Meg fogja kérni Mehmet pasát, hogy még egyszer adjon neki a zsákmányból, csak egészen keveset, és csupán ez egyszer. Emlékeztetni fogja a parancsnokot, milyen sokáig szolgálta, és biztosítani fogja arról, hogy rá mindig számíthat. Sokkal inkább, mint bizonyos más fickókra, akiknek ugyan gyorsan jár a szájuk, egyébként azonban semmi értékkel nem rendelkeznek… Hakan a Yildirim fedélzeti kapujához navigálta magát, némi nehézséggel áthaladt rajta, mivel meglehetősen keskeny volt, és hirtelen megállt. Bizonyára mégis többet ivott, mint gondolta, mert

az, amit látott, lehetetlen volt. Megdörzsölte a szemét, de a látvány nem változott: a Yildirim üres volt és elárvult. Egyetlen evezőpadon sem ült senki, mintha a hajót éppen most bocsátották volna vízre a hajóépítő műhelyben, de természetesen nem ez volt a helyzet, már csak azért sem, mert új gályák nem árasztanak ilyen bestiális fekáliabűzt. Hakan megrázta magát, mint a homokban fürdő tyúk, kihúzta magát, és imbolyogva elindult hátra, a tatfelépítmény felé. Mehmet pasa oda vitette a kincsesládát, és talán nyitva van, és talán, igen, talán az őrök is eltűntek, ha már az egész hajó olyan, mintha kiseperték volna… Ekkor Hakan meglátta a vért. Nagy tócsa volt, és a tócsa közepén Mehmet pasa feküdt, a parancsnok. Halott volt. Hakan annyira megijedt, hogy elfeledkezett a kincsesládáról és a kincsekrő. Csak bámulta az élettelen, idétlen férfit. Mehmet pasát leszúrták, ezt még az is látta, akinek Allah elvette a szeme világát. A nyakából kiálló tőr félreérthetetlen volt. Az is ugyanilyen világosan látszott, hogy nem halt meg azonnal, erre utaltak azok a vérnyomok, amelyek néhány lábbal arrébb kezdődtek. Az is lehet, hogy erősen hörgött, vagy a fájdalomtól vagy a légszomjtól, mindenesetre nyitva volt a szája. A pasa egykori küldöncének ezek a gondolatok villantak át a fején, és akár akarta, akár nem, Hakan valahogy sajnálta a parancsnokot. A hatalmas, a rettegett, a túlzott önszeretettel eltelt férfi már csak tehetetlen hústömeg volt. – Mindenek ellenére mégis azt kívánom neked, hogy mehess be a paradicsom kertjébe – mormolta. – lnsallah… Ekkor hirtelen támadt egy gondolata. Belekotort Mehmet pasa bő salvánjába, és némi fáradsággal megtalálta, amit keresett. Kivette, és mélyen a parancsnok szájába nyomta. Egy füge volt.

A DAGADT

M A’ RÛ F Ι Β Ν AB RAM

„Te magad vagy a disznó! Olyan koszos vagy, mint az, olyan szégyentelen vagy, mint az, olyan szőke hajad van, mint annak! A Sátán vert meg érintésével! Allah, a könyörülő, az irgalmas adja, hogy a tűz tápláléka légy, és nyomorúságosan felfordulj a lángokban!” Színtiszta gonoszság volt, hogy a vakító napra állították őket. Most már jó két óra óta álltak így, kezük-lábuk megkötözve, és minden arra kószálónak, aki csak a legcsekélyebb érdeklődést mutatta irántuk, szabad volt a testüket behatóan megvizsgálni. Az evezősként teljesített szolgálat rettenetes volt és lealacsonyító, a közszemlére tétel a rabszolgapiacon nem kevésbé. Vitus a fogát csikorgatta. Nem szabad elcsüggedniük! Minden baj betetőzéseként még a lába is újra fájni kezdett. Áthelyezte testsúlyát, és azt mondta a Magiszternek: – Fel a fejjel, csalán, az utolsó ítéletig nem állíthatnak itt minket. – Igen, igen, ez bizonyára igaz – mormolta a kis tudós. – Aequam memento rebus in ardais servare mentem, ahogy Horatius helyesen felismerte. – Mihogy? – sipogta Enano. – Már megint lateinul locsogsz? Ki érti azt? – Gondolj mindig arra, hogy a balsorsban is megőrizd szenvtelenségedet – fordította le a Magiszter. Es hozzáfűzte: – Még akkor is, ha nehéz, törpe. – Egyszer mindenesetre – mondta Vitus – ennek a vásárnak is vége lesz. A kis tudós pislogott. – Ha akkor beáll az éj, és olyan kedélyes lesz, mint az előző, akkor inkább keresztre feszíttetem magam. Valóban, az elmúlt éjszaka minden volt, csak nem örvendetes. Őket és azt a néhány sorstársukat, akiket Hegesszemű nem kárhoztatott újra evezős szolgálatra, egy szamártrágyától és rohadó szalmától bűzlő kamrába zárták. De nem ez volt a legrosszabb, hiszen orrnyálkahártyájuk már amúgy is eltompult. Rosszabbak voltak a bolhák, amelyek tucatszám rohanták meg őket a sötétségben. Először egyáltalán nem tűnt fel, mert egy bolhacsípést nem érez meg az ember, de a reggeli órákban ez megváltozott. A marások viszketni kezdtek, mindenütt, testük számtalan helyén. A kínok hamarosan olyan elviselhetetlenné váltak, hogy azt sem tudták, mihez fogjanak. Végül tenyérrel kölcsönösen csapkodni kezdték egymás csípéseit. Újra meg újra, teljes erővel. Az így keletkező fájdalmat – a gyilkos viszketési ingerrel összehasonlítva – egyenesen kellemesnek érezték. – Ui, ui – fisztulázta a törpe –, ugyancsak gyötrő volt! – Holott neki nem volt egészen olyan rossz, mint a barátainak, mert ő csak néhány csípést szerzett, ugyanúgy, mint a cseh Wessel. Úgy tűnt, mintha a bolhák közt is lennének ínyencek, amelyek az egyik vért jobban kedvelik, míg a másikat megvetik. Alb, a néma szenvedett legtöbbet. Nemcsak azért, mert el kellett viselnie a viszketést, hanem mert még panaszkodni sem tudott miatta. Megnyilatkozásai csupán kétségbeesett gurgulázások voltak. Most is éppen gurgulázott, és közben hevesen rázta a fejét. Ennek azonban nem egy újabb rovarcsípés volt az oka, hanem egy rendkívül hájas, drága ruházatú arab, aki odakacsázott hozzá, és a nevét kérdezte. Az arab megismételte a kérdést. Alb megrázta a fejét, és vállat vont. – Nem tud traccsolni – kukorékolta a törpe –, fogd már fel, hájfej! – Mit akarsz mondani, te korcs? – kérdezte a kövér olajos hangon. – A gagyogó hiányzik, a kéjenc! A dagadt most sejteni kezdte, mire gondolt a törpe, mert felrántotta Alb száját és belenézett. – Allahra, a mindentudóra! A torzszülöttnek igaza van. Ennek a fickónak kivágták a nyelvét. Valószínűleg kotnyeles szája volt, mint minden hitetlennek.

– Biztosan így volt, Sîdi Ma'rûf ibn Abram! – A kis, menyétre emlékeztető muzulmán, akit Hegesszemű a rabszolgák eladásával megbízott, hozzájuk sietett. – Allah, a könyörülő, az irgalmas megbüntette. – Te ki vagy? – akarta tudni a testes férfi. – Nem ismerlek. – De én ismerlek téged, óh, Sîdi Ma'rûf! Impozáns megjelenésed láttán, ki ne tudná, kit lát maga előtt! – fecsegett a Menyét. – Az én nevem Reda Ali. – Hegesszemű bizalmasa keresztbe tette a karját mellén, és olyan ünnepélyesen hajolt meg, mintha egy keleti despotát üdvözölne. – Én vagyok feljogosítva, hogy ezeket a pompás rabszolgákat potom áron felkínáljam. Még soha azelőtt nem vehettél ilyen jó árut ilyen olcsón. – Majd meglátjuk. – Sîdi Ma'rûf újra feltépte Alb száját. – Nem tudom, nem tudom… egy rabszolga, aki nem tud beszélni, nem előnyös. Nem tudom a szúkba küldeni, hogy bevásároljon. Azonkívül az idegeimre menne a gurgu lázasa. – Viszont nézd csak, makulátlan fogai vannak, és gondolj arra is: lehet, hogy vannak hátrányai egy olyan rabszolgának, aki nem tud beszélni, de még mindig jobb az olyannál, aki túl sokat beszél. Sîdi Ma’rûf alig figyelt oda. Az Alb testét borító bolhamarásokat figyelmen kívül hagyva, közben a férfi karizmait kezdte tapogatni. Úgy látszott, megelégedésére szolgált, amit érzett, és ezért talán a szükségesnél kicsit jobban is megfogdosta. Aztán kövér keze lassan végigsiklott a néma felsőtestén, csomókat, daganatokat vagy más elváltozásokat keresett, megnyomkodta a májat, a gyomrot és a lépet, és külön-külön minden egyes bordát. Amikor semmit sem talált, a köldökhöz vándorolt, és fesztelenül továbbnyomult a lágyéktájig. – Nincs sérve – állapította meg elégedetten. Alb gurgulázott valamit. Úgy hangzott, mintha tiltakozna. A dagadt nem törődött vele. Pacsija most Alb hímvesszőjén talált tennivalót. – A hurkája, persze, bőrben van, mint minden hitetlené. Undorító! Allah büntesse meg ezt az embert! – Mihogy? – sipogott közbe a törpe. – te sem vagy jobb, csak mert neked csupaszmiskád van! Sîdi Marûf felhorkant: – Fogd be a pofád, te korcs, te csak azért jártatod a szádat, mert te amúgy sem kellesz senkinek. – Aztán újra Albhoz fordult. – Lássuk, hogy legalább a tojásaidon nincs-e sérved. Miután megbizonyosodott róla, hogy a némának heresérve sincs, kutató keze végigsiklott a comb belső felületén, hogy megvizsgálja, ott nincs-e visszér. Gondosan, csaknem élvezettel járt el, de semmi figyelemreméltót nem talált. Nyögve újra felegyenesedett, és így szólt a Menyéthez: – Nagyjából egészében a fickó nem tesz túlságosan rossz benyomást, ha az ember eltekint az ezer bolhacsípéstől. Mondd neki, hogy fordítsa felém a hátát! Reda Alî jelezte Albnak, hogy forduljon meg. A néma engedelmeskedett. Sîdi Ma'rûf tovább tapogatta a rabszolgát, mint egy lovat. Amikor a korbácsütések okozta forradásokon kívül a hátán sem fedezett fel semmit, azt mondta: – Vetesd le a férfi lábáról a kötelet, hogy terpeszállásba állhasson! Aztán hajoljon le, hajoljon le egészen mélyen. A Menyét megparancsolta egyik felvigyázójának, hogy oldozza ki a kötelékeket. És felkiáltott: – Rajta, rajta, le a fejet! Sîdi Ma'rûf bele akar nézni a seggedbe! – Nagyon helyes, ezt akarom – bólintott a dagadt. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy rabszolga segglyuka tele lenne kék, megrepedt erekkel. De Alb, aki az eddigi vizsgálatot olyan jámboran tűrte, mint egy bárány, ezúttal nem engedelmeskedett. Makacs képpel megrázta a fejét. A Menyét mérges lett. Minden olyan jól ment, és most a fickó egyszerre megmakacsolja magát. Sîdi Ma'rûf tehetős Úr volt, ezért szólították 116nek, és úgy tűnt, hogy komolyan érdeklődik. Reda Ali dühösen ráordított Albra: – Rajta, hajolj már le, vagy megkóstolod az ostort! Alb csökönyös maradt. Az anális vizsgálat túl megalázó volt számára. Most Vitus haragtól vörös arccal közbeavatkozott. Már túlságosan hosszú ideig hallgatott. – Hagyd békén azt a férfit, Reda Ali, gondolj arra, mintha magad állnál ott. Ne foszd meg a becsületétől! A Magiszter ugyanazt a nótát fújta: – Legyen vége ennek a megalázó procedúrának, azt mondom!

Ngongo komoran nézett. Wessel felkiáltott: – Hagyd abba, hagyd végre abba! Enano is felháborodottan kinyitotta halszájacskáját, de nem jutott hozzá, hogy előrecsücsörítse és szavakat formáljon, mert hangos csattanás szakította félbe. Hegesszemű bizalmi embere odacsapott a kilencágú korbáccsal. Nem nagyon erősen, hogy ne tegyen kárt az árujában, de elég erősen ahhoz, hogy Alb hátán vörös hurkák jelenjenek meg. A csapás jól volt adagolva, és azt bizonyította, hogy Reda Ali mestere a fegyelmezésnek. A tengeren a kilencágú korbács volt a leggyakrabban alkalmazott eszköz, ha egy engedetlen matrózt meg kellett fenyíteni. Mint már a neve is elárulja, kilenc zsinórból állt, mindegyik végén egy-egy csomóval. A delikvenst kényszerítették, hogy büntetése előtt maga készítse el, és így, mint mondták, kezdettől fogva különösen „bensőséges viszonyt” alakíthasson ki vele. Ehhez egy kötelet három zsinórra kellett felbontania, és minden zsinórt újra háromra. Végül mind a kilenc végre erős csomót kötött, hogy a megkorbácsoláskor illő módon csípjen. Alb még mindig egyenesen állt. Nem félt a korbácstól. Hozzá volt szokva. Általában egykedélyű volt, és mindent úgy fogadott az életben, mint Isten rendelését, de ha valami nem volt ínyére, akkor csökönyös tudott lenni, mint egy öszvér. A Menyét újra le akart csapni, de Sîdi Ma'rûf megakadályozta. – Hagyd, Reda Ali. Felteszem, hogy a lyuka nem kifogásolható. Talán megveszem. Persze még nem vagyok benne biztos, hogy egy néma rabszolgának nincs-e több hátránya, mint előnye. Természetesen az ártól is függne… – Az árban biztosan meg fogunk egyezni! – vetette közbe gyorsan a Menyét. – Igen, igen. Talán. – A hájas szemecskéje a nyomorúságos rabszolgasereget pásztázta, és Vituson állapodott meg. A szőke fickó kétségkívül kellemes jelenség. Az alakját tekintve ugyan nem olyan mutatós, mint a néger, de négerek szóba sem jöhetnek. Még nem is túl hosszú idővel ezelőtt három négere volt, és csak bosszúság volt velük. Hausszák voltak, lázongó, harcias fickók, úgyhogy meg kellett tőlük válnia. Sajnos pénzügyi veszteséggel. Nem, fekete nem jön a házba. Ugyanez érvényes a kis emberre, aki egyfolytában pislog. Mit használ a legjobb rabszolga, ha nem lát rendesen?! Aztán volt ott még egy férfi, ugyancsak fehér bőrű, és ugyancsak túl kicsi. Rossz anyag. Végül a törpe: őt megbocsáthatatlan ostobaság lenne megvásárolni. Kotnyeles, haszontalan kenyérpusztító, semmi több. Nem, hajói meggondolja, csak a néma és a szőke megvásárlása jöhet szóba, nem utolsósorban azért, mert a többi felkínált rabszolga, úgy tűnik, nem sokat ér. A dagadt Vitushoz nyomakodott, és tapogatni kezdte. Vitusban ellentmondó érzések dúltak. Hogy viselkedjen? Természetesen védheti magát, és ellökheti a kövért, de ha Reda Ali ostora esetleg nem akadályozná meg ebben azonnal, egy felvigyázó biztosan rögtön közbeavatkozna. Nem, ez értelmetlen. Aztán: ha jó képet vág a rossz játékhoz, nem elképzelhetetlen, hogy a kövér megveszi, és a házába viszi. Ebben az esetben remélheti, hogy egyszer elmenekülhet, sőt talán még a barátait is kiszabadíthatja a rabszolgaságból. Némán állt. – Nagyon arányos testű vagy – mondta Sîdi Ma'rûf, és ez úgy hangzott, mintha egy képet dicsérne –, habár a bolhák téged különösen erősen próbára tettek. Valószínűleg nagyon édes véred van. Nos… – Olajosan vihogott. – A végén kiderül, hogy nagyon is édes vagy? Vitus összekapta magát. Egyenesen előremeredt, és egy pontra koncentrált hájas ellenfele bal válla fölött. – Hamarosan kiderül, hogy szívesen hódolsz-e a fiúszerelemnek – ha megveszlek, de előbb hadd vizsgáljalak tovább. Nem szívesen veszek zsákbamacskát. – Sîdi Ma'rûf ujjai buzgón tanulmányozni kezdték az emberi árut. Mint korábban Albnál, Vitusnál is hamarosan teste közepénél kötött ki, félrehúzta ágyékkötőjét, és szemügyre vette, ami ott kínálkozott. – Természetesen ez a hurka is bőrben van. Visszataszító! Mindenesetre nagyon tekintélyes hurka. – Újra felvihogott, és meg akarta vizsgálni a herezacskót, de ehhez már nem jutott hozzá. – El az ujjaiddal! – ordította Vitus, aki tovább nem tudott magán uralkodni. – Ne tapogass úgy, mint egy disznót! – Miiii? – A dagadt visszapattant, mintha falnak ütközött volna. Több pillanatra volt szüksége,

hogy a mondottak hallatlanságát kiheverje. Akkor aztán kitört: – Mit mondasz itt, te, te hitetlen kutya? Te fattyú! Te Sátán söpredéke! Jegyezd meg magadnak: én sohasem érintenék meg egy disznót, soha! Nem is szólva arról, hogy megegyek olyasmit, mint disznóhús, vér vagy valami elhullott állat! Újabb éles csattanás hallatszott. Vitus összerándult. Reda Alil lecsapott az ostorral. Ezúttal teljes erővel. Âmina Efsâneh csak mellékesen vett tudomást a rabszolgapiac történéseiről. Egészen közel volt a szerencsétlen barátokhoz, de ezek nem láthatták, mert egy gyaloghintóban ült, amelyet két erős háziszolga vitt el lassan előttük. Szeme sarkából felismerte a kövér Ma'rûfot, és észrevette, ahogy a rabszolgák körül sündörög, és kéjsóváran tapogatja őket. Ma'rûf is kereskedő volt, mint Chakir, a férje, noha távolról sem olyan sikeres. Éppen egy szőke nemzőszervét próbálja megfogdosni, aki… de állj! De hiszen ez… hogy is nem ismerte fel azonnal! Ez a lord, aki nem is lord. Az a férfi, aki halálosan megsértette az ágyban. Aki az ő karjában egy másik asszony nevét merészelte kiáltani. – Állj! – kiáltotta most hangosan, és először mély lélegzetet kellett vennie. A gyűlölet lángja, amely az elmúlt hetekben már csaknem kialudt, most újra fellángolt, mintha csak tegnap történt volna. Azt hitte, a fickó egy gályán van, a cimboráival együtt, és most itt állt, és Ma’rûf talán megvásárolja, és attól kezdve kényelmesen élhet a házában. Ezt meg kell akadályoznia! Keze hirtelen kinyúlt a gyaloghintóból és megragadta Rabiát, aki mellette lépkedett. A szolgálólány, a váratlan szorítástól megrémülve, halkan felkiáltott. – Hallgass, ostoba jószág! Ott hátul, hiszen az a szőke fickó, akit eladtál nekem a gályákra, nem? Rabia összehúzta a szemét, mert rövidlátó volt, de nem volt kétség. – Igen, úrnő, ő az. A campodiosi kolostorból való cirurgicus. Mellette ott áll a kis ember, aki a szúkban történeteket mesélt róla. A különös törpe is ott van. Ezek hárman barátok, ahogy mondtam. – És a többiek? Még hármat látok. – Nem tudom, úrnő, de úgy látszik, összetartoznak, legalábbis szorosan egymás mellett állnak. – Azt magam is látom. Ma’rûf ibn Abramot is látom, ezt a buja, kéjsóvár, felfújt hájpacnit. Nem akarom, hogy megvegye a rabszolgákat, és a házába vigye őket. Ott olyan lenne nekik, mint a paradicsomban: kevés munka és jó evés – megfelelő ellenszolgáltatásért. Tudod, mire gondolok. Az úrnő jelt adott hordozóinak. – Közelebb akarok menni a kövér Ma'rûfhoz! Vigyetek oda! A szolgák engedelmeskedtek, és néhány pillanattal később Âmina Ef-sâneh testközelből élvezhette végig, ahogy Reda Ali megkorbácsolja a szőkét, a dagadt pedig ráripakodik: – Te magad vagy a disznó! Olyan koszos vagy, mint az, olyan szégyentelen vagy, mint az, olyan szőke hajad van, mint annak! A Sátán vert meg érintésével! Allah, a könyörülő, az irgalmas adja, hogy a tűz tápláléka légy, és nyomorúságosan felfordulj a lángokban! Ezek olyan szavak voltak, amelyek tetszettek az úrnőnek. Sőt, nagyon tetszettek. Elbűvölten tovább hallgatózott. – A kárhozatban pörkölődjél az utolsó ítéletig, az utolsó ítéletig… – Sîdi Ma'rûf elhallgatott, letörölte homlokáról az izzadtságot. A haragos kitörés sok erejét felemésztette. Valamivel visszafogottabban folytatta: – Nos, igen, talán nem az utolsó ítéletig. Senki sem bűntelen ezen a világon, és egy hitetlenből még mindig lehet hívő. Ahogy Allah, a mindenható tudja, hogy én az állhatatosakhoz, az áhítatosakhoz, a hajnali szürkületben adakozókhoz tartozom, olyan igaz az is, hogy neked pompás tested van. Jelenleg ugyan kissé sovány, ez igaz, de ez csak annak az ételmennyiségnek a kérdése, amit beléd tömök – ha megveszlek. Ha megveszlek. A Menyét abban a pillanatban, amikor látta, hogy a kövér haragja elpárolgott, félretette a kilencágút. Most sietett magát bebiztosítani: – Óh, Sîdi Ma'rûf, biztos vagyok benne, hogy meg fogod venni, mert olyan árat ajánlok neked, amelynek nem tudsz ellenállni. – Úgy ezt fogod tenni? Azt hiszem, nem ez a megfelelő hely, hogy pénzről beszéljünk. Túl nagy a forróság, túlságosan nagy a forróság! Frissen készült menta mellett kellene megbeszélnünk az egészet, az egyik környező fenadukban. Javaslom, keressük fel A Próféta kertecskéjét!

– Természetesen, természetesen, de téged csak a szőke érdekel, vagy a néma is? Gondolj a pompás fogsorára! – Majd meglátjuk. Kísérj el, ha meg akarod tudni! – Sîdi Ma'rûf el akart indulni a mondott fogadó felé, de ekkor egy türelmetlen kiáltás megállította: – Én egy spanyol arany dublont ajánlok ezért a kettőért! A kövér megfordult. – Nocsak, ki volt ez? -Aztán felismerte a gyaloghintót Chakir Efsâneh, a gazdag kereskedő messziről látható címerével. – Oh, te vagy az, Âmina, kelet virága! Nagyrabecsült vetélytársam hitvese! Micsoda meglepetés. Megkérdezhetem, mi indított arra, hogy ilyen magas összeget akarj kiadni ezekért az értéktelen rabszolgákért? Mielőtt az úrnő válaszolhatott volna, a Menyét már ott állt köztük. – Bocsánat, ha ellentmondok, Sîdi Ma'rûf, de ez a két rabszolga minden, csak nem értéktelen. Te magad is tudod. És neked, óh, Âmina Efsâneh, alig merem elmondani ellenvetésemet, hogy egy nevetséges aranydublón messze alatta marad az árnak. Bizonyára csak tréfálni akartál. Haha! Az érték legalább a harmincszorosa. – Igen, igen, igen. – Az úrnő gyermekkora óta ismerte az arab piacokon folyó alkudozást, de sohasem érezte épületesnek, mivel nem volt hozzá türelme. A gyaloghintó ablakában megjelent a fűzfavessző, és többször hevesen a kerethez csapódott. -Talán valóban tréfáltam. Hadd gondolkozzak. Az úrnő erre alig hagyott magának időt, mert egyre erősödött benne a vágy, hogy a szőkét megvásárolja. A fejében egy ten7 kezdett formálódni, amelyet minden áron meg akart valósítani. Találomra olyan összeget kínált, amelyről azt hitte, hogy elégnek kell lennie. A Menyét felüvöltött. – Nemes Âmina Efsâneh, koldusbotra akarsz juttatni! Az úrnő emelte az ajánlatát. – Óh, be kell neked valamit vallanom: amikor a harmincszorosát mondtam, akkor korántsem mindkét pompás fickóra gondoltam, hanem természetesen csak az egyikre, de még egyre vonatkozóan is túl alacsony az ajánlatod. – Krisztus vérére! Most aztán elég! – Minden fej arra fordult, és a kiáltás forrását kereste. A Magiszter volt. Arca sötétvörösre gyulladt, és egész biztosan nem a hőségtől. – Liberum corpus nullam recipitaestimationem, ahogy nálunk, a keresztény nyugaton mondani szokás! Hogy lefordítsam nektek, akik minden téren olyan határtalan fölényben érzitek magatokat: egy szabad ember testét nem lehet pénzben felbecsülni! Értitek? Néhány nappal ezelőtt még szabadok voltunk. Szabadok, mint bármelyiketek itt a szúkban. Voltaképpen mi jogosít fel benneteket arra, hogy rabszolgává tegyetek minket? Követelem… Tovább nem jutott. Reda Ali újra használatba vette az ostort. Most viszont Vitus kiáltott, messze hangzó szóval: – Megostorozhatsz bennünket, de nem tudsz elnémítani! Követelem a barátaim nevében, hogy azonnal bocsássatok minket szabadon! Ezt a követelést már több ízben megfogalmaztuk. Senki sem figyelt rá. Talán itt végre akad valaki, aki igazságot szolgáltat nekünk. Nem vagyunk tudatában, hogy bármilyen bűnt követtünk volna el. – Sokatmondóan a gyaloghintó felé nézett. – Azzal a hölggyel szemben sem! – Hallgass, te rühös kutya! Hogy merészelsz… – Az úrnő tajtékzott a haragtól. A fűzfavessző csattanva csapódott az ablakkereten. – Hét arany-dublón! – Mindegyikért? – Kérdezte Reda Ali, már újra mélyen meghajolva. – Felőlem! Ha az úrnő azt hitte, hogy most elérte a célját, csalódott. Még Sîdi Ma'rûf is itt volt, és emelte az ajánlatot. Így ment ez egy darabig, miközben Âmina Efsâneh dühe és türelmetlensége egyre fokozódott. Végül magából kikelve azt kiáltotta: – Allahra, aki vakítsa meg a világ valamennyi kufárkodóját, most vége! Mennyit akarsz, Reda Ali? Hegesszemű bizalmi embere azt hitte, rosszul hall. A város leggazdagabb asszonya valóban azt kérdezte tőle, hogy mennyit akar kapni? Ujjongott a lelke. Ez volt élete nagy lehetősége, mert kétség sem férhetett hozzá, hogy az asszony minden árat megad. Hogy miért, azt csak Allah tudja. Reda Ali mélyet lélegzett: – Az utolsó ajánlat négyszeresét, óh, Âmina Efsâneh.

– Mit? A négyszeresét? – Igen, nos igen. – Az úrnő viszontkérdése olyan felháborodottnak és ijedtnek hangzott, hogy Reda Ali egy pillanatra elbizonytalanodott. De csak egy pillanatra, aztán azt mondta: – Azzal már egyetértenék. Feltéve, hogy Sîdi Ma'rûf nem kínál még egy kicsit többet. A dagadt hallgatott. Álmában sem gondolt arra, hogy feljebb menjen. Az összeg már így is akkora volt, mint amennyit egy egész évben keresett. Az úrnő összehúzta a szemöldökét: –Valóban a négyszeresét mondtad? – Eh, igen, ezt mondtam. – A Menyét villámgyorsan átgondolta. Mindenképpen meg kell akadályoznia, hogy a gazdag kereskedőfeleség meggondolja magát. Mit tehetne? Menjen lejjebb az árral? Semmi esetre sem. Az összeg olyan hatalmas, hogy élete végéig megélhet belőle – még akkor is, ha a nagyobb részét leadja Hegesszeműnek. Mivel az árat nem akarja leengedni, több árut kell felkínálnia. Ez minden kereskedelmi tárgyaláskor így történik. Több áru, ez azt jelenti… és akkor a Menyétben világosság gyúlt. – Ezért az összegért, óh, Âmina Efsâneh, kész lennék nemcsak ezt a kettőt, hanem talán mindjárt mind a hat rabszolgát átengedni neked. Gondold csak meg, hat rabszolga, nagyszerű csoport, tetőtől talpig egészséges, hat fickó, erősek, mint az ökrök, és képesek minden elképzelhető munkát elvégezni! – Igen, igen, igen. Jól van már. – Az úrnő arca szórakozottnak tűnt. – Engem nem érdekel a… De óh, csoda, váratlanul elhallgatott, és szemöldöke elsimult. Ajkára mosoly lopódzott, egyre szélesebb lett, de ez, mint mindig, olyan mosoly volt, amely mögött csak fogak voltak. – Gondolom, Reda Ali, mégis el tudom fogadni az ajánlatodat. Küldd a rabszolgákat a házamba! A fizetség miatt majd beszélek a férjemmel, SîdiChakirral. Nem lesz probléma. -Türelmetlen suhintás következett a fűzfavesszővel, Âminek az eredményeként a gyaloghintó haladéktalanul mozgásba lendült. Egy elképedt, ugyanakkor az örömtől repeső Reda Alít hagyott maga mögött. Valamint egy dagadtat, aki boldog volt, hogy megúszta a vásárlást.

Rabia, a szolgálólány „A kis történetmondó jó sakkjátékos, semmi több. Egyszer már mondtam neked, hogy szívesebben iszom veled forró mentát, minthogy vele üljek a tábla mellett. Ez az igazság.” Amina Efsâneh arra utasította a gyaloghintó hordozóit, hogy tempósan haladjanak. Nyilvánvalóan gyorsan haza akart érni városi palotájába. Rabiának, hűséges szolgálólányának ugyancsak igyekeznie kellett, hogy a gyaloghintóval egy vonalban maradjon, és közben még arra is ügyelnie kellett, hogy ne kerüljön a fűzfavessző hatókörébe. Egy idő után, miközben egy szó sem esett köztük, Rabia megkockáztatta a kérdést: – Mondd, úrnő, mit akarsz ennyi rabszolgával? A gyaloghintóból egy hang sem hallatszott. Rabia már azt gondolta, hogy az úrnő nem akar vele beszélgetni, de akkor nevetés hangja ütötte meg a fülét, hosszan elnyújtott és gúnyos nevetésé, és Âmina Efsâneh kegyeskedett válaszolni. – Gondolhatod, hogy én kezdettől csak a szőkét, azt a szívesen-lennék-lordot akartam. Egy cseppet sem tetszett, hogy már nem a gálya padját nyomja, és gondoskodni akartam róla, hogy ismét rátegyék a lábbilincset, de aztán jött ez az idétlen, felesleges alkudozás az árán. – Oh, úrnő! – kiáltott Rabia kissé kifulladva, mert mielőtt újra felzárkózhatott volna, ki kellett kerülnie több fecsegő férfit, akik az úton álldogáltak. – De az összeg, amelyet a férjednek ki kell fizetnie, mérhetetlenül magas! – Igen, igen, igen. – Az ablakban megjelent a fűzfavessző, és megdolgozta a keretet. – Nem éppen kicsi, de nem csupán egy, hanem mindjárt hat rabszolgát kaptam érte. – Igaz, óh, úrnő. Mindazonáltal Ngongót csupán visszakaptad, mert ő már a tiéd volt, mielőtt a cirurgicussal és a mesemondóval együtt eladtam Mehmet pasának. – Igen, igen, igen. Rabia meggyőződött róla, hogy továbbra is elég messze van a fűzfavesszőtől, és hozzátette: – Sajnos sokkal kevesebbért, mint amennyit ma te magad fizettél. – Fogd be a szád, ostoba jószág! – Ennek ellenére megkérdezhetem még egyszer, óh, úrnő, hogy mit akarsz ilyen sok rabszolgával? Âmina Efsâneh arca megjelent az ablakban. Ajkán vékony mosoly. – Megkérdezheted, Rabia, aki olyan kiválóan tudsz számolni. Egészen határozott tervem van a hat fickóval. – A mosoly szélesebb lett, és megint olyan mosoly volt, amely mögött csupán fogak vannak. – Velük – és veled. A karaván csak lassan haladt előre. Már három napja, hogy folyvást dél felé tartva elhagyta Tangert, és voltaképpen már sokkal messzebbre kellett volna jutnia, de nem ez volt a helyzet. Ennek az volt az oka, hogy a férfiak közül hatan – a cirurgicus és barátai – nem bírták jól a gyaloglást. Rabia azonban tevén ült. Inkább rosszul, mint jól kuporgott a nyeregben, mert sohasem tanult lovagolni. Ugyanúgy, ahogy Fezben sem volt még soha. Sivatagi vándorútjuknak mégis ez az AlMamlakaal-Maghribijyà királyságban fekvő város volt célja. Fez a Közép-Atlasz nyúlványai között feküdt, nagy város volt, mert bővében volt a víznek, és ennek következében pálmái, datolyapálmái és más gyümölcsfái voltak. Virágzott az állattenyésztés és a földművelés, és mecsetei voltak. Annyi volt, hogy egyesek azt állították: az igazhitű az év minden napján másikban imádkozhat. Ezen kívül Fez vallási központ is volt, és sok iszlám iskola székhelye. Fez még száz mérföldre volt. Rabia pillantása az előtte haladó hat alakra esett. A rabszolgák annyira izzadtak és lihegtek, hogy megijesztették és aggasztották az embert. Ezen a napon csak egyetlen alkalommal kaptak vizet. Többet nem engedélyezett a khabir, a karaván vezetője. Rabia azt is tudta, miért: Âmina Efsâneh megtiltotta neki. Mint urának, a gazdag Sîdi Chakirnak a felesége, megtehette, különösen, mivel

mindenki tudta, milyen veszélyes, ha valaki magára haragítja az úrnőt. Igen, a hat férfinak az úton ízelítőt kellett kapnia abból, ami a célnál várja őket: egy olyan munka, amelynél egész Afrikában nincs rosszabb. Rabia, aki gyermekként mélyen a Szahara belsejében, egy Ouargla nevű oázisban élt, ismerte ezt a robotmunkát. Ez is, mint a sivatagban minden, a vízzel függött össze. Az oázisok csak egy bizonyos mennyiségű talajvízzel rendelkeztek, ami azzal járt, hogy nem terjeszkedhettek tetszőleges távolságra a sivatagba. Ha mégis növelni akarták a megművelhető területet, akkor az értékes vizet bonyolult utakon, csatornarendszereken keresztül kellett odavezetniük. Ezek a foggarának nevezett létesítmények a sivatagi homok alatt feküdtek, és csak a dombokon látszottak, ahol a leszállóaknák voltak. A csatornák és az aknák kiásásához fekete rabszolgákat használtak, például a haratinokat. Ok voltak az egyedüliek, akikről feltételezhető volt, hogy el tudják végezni a felszín alatti munkát. Nap mint nap napfény és a legenyhébb fuvallat nélkül kellett robotolniuk. Mindig voltak beszakadt földtömegek, amelyeket a lehető leghamarabb ki kellett emelni, hogy a létfontosságú víz újra meginduljon. Gyilkos, soha véget nem érő, egy életen át tartó, gyötrelmes munka. Persze többnyire csak egy rövid életen át. Ez volt az a sors, amelyet a bosszúszomjas úrnő, Âmina Efsâneh Vitus és a barátai számára kijelölt. Mert Sîdi Chakimak több datolyapálma-ligete volt Fez közelében, és azt tervezte, hogy megnagyobbítja őket. Ez a szándék viszont a foggara kibővítését követelte – és így új munkaerőt igényelt. Rabia maga is szívesen ivott volna egy kis vizet, de nem mert a háta mögé nyúlni, ahol a kecskebőr-tömlő lógott. Valóban nem volt jó lovas, sohasem volt az. Nos, egy asszony számára a sivatag imbolygó hajója nem a legalkalmasabb hátas állat. Ha már állat, akkor inkább a szamár, de erre az úrnő egyetlen gondolatot sem vesztegetett, amikor Rabia nyakába sózta a felelősséget a hat rabszolgáért. – Vidd őket Fezbe – mondta, és mindjárt meg is fenyegette. – És ne engedd, hogy elmeneküljenek. Add át őket Sîdi Chakir pálmaligetei főfelvi-gyázójának, és amilyen gyorsan lehet, térj vissza. Gondolj kedves fivéredre, Ahmadra, aki ugyancsak az én házamban dolgozik! Ugye nem akarod, hogy valami baja essék? – Nem – válaszolta Rabia gyorsan. – Nem akarom. Rabia elhatározta, hogy mégis a kecskebőr tömlőért nyúl. Túlságosan szomjas volt. Amikor félig hátrafordult és kinyújtotta kezét a bőrtartály felé, hajszál híján elvesztette az egyensúlyát, mert a tevecsődör hirtelen megállt. A khabir, aki egészen elől a karaván élén haladt, magasra emelt botjával jelt adott a megállásra. Rabia körülnézett. Rövidlátása megakadályozta, hogy tiszta képet kapjon környezetéről, annyit azonban érzékelt, hogy a talaj kövesebbé és hullámosabbá vált. Tőlük balra a hullámokból dombok, és még távolabb a dombokból hegyek lettek. Az biztosan a Rifhegység, a Dzsebel Tiderhinével, a harcias kabilok hazájával. – Itt fogjuk felverni a táborunkat éjszakára! – kiáltott a karaván vezető. Összesen harmincegy teve állt meg, huszonhét teherhordó és négy hátas állat. Az utóbbiak közül az egyiken a khabir, a másikon Rabia ült, a két másikat különbözőképpen használták. Többek között egyfajta tartalékot jelentettek. A állatok mellett tizenegy tevehajcsár tartozott a karavánhoz, akik a hat rabszolgához hasonlóan gyalog mentek –, de ők nem szenvedtek a szomjúságtól. Egyrészt, mert volt elegendő vizük, másrészt, mert ők részét alkották a sivatagnak, szívós, cserzett arcú fickók, akik sietség nélkül mozogtak, és egy csepp erőt sem vesztegettek feleslegesen. Testük mintha érzéketlen lett volna a nappali hőséggel és az éjszakák hidegével szemben. Szótlanul, gyakorlott mozdulatokkal levették a tevékről a terheket, a felszereléseket és a nyergeket. Nyugalmat és kiegyensúlyozottságot árasztottak, és valamiféle biztonságot. Rabia hálás volt ezért. Bár a hat rabszolgáért ő felelt, de egyébként semmivel sem kellett törődnie. A khabir és az emberei éberen szemmel tartották a rabszolgákat, és a karavánvezető biztosan elviszi őket Fezbe. Tapasztalt férfi volt, aki hadzsinak nevezhette magát, mert már elzarándokolt Mekkába, és ott körüljárta a szent Kábát – azt az épületet, amelybe a fekete kő, Hadzsar al-Asvad van beágyazva. Hadzsi Abdel Ubaidi Rabiához lépett. A maga nyugodt modorában azt mondta: – Látom, hogy a

csődöröd még mindig nem engedelmeskedik neked. Meg kell tanulnod, hogy letérdeltesd, még akkor is, ha néha csökönyös. Meg fog szokni téged, még elég hosszú út áll előttünk. – Miközben ezt mondta, kezét csaknem játékosan az állat nyakára tette, és a teve, mintha varázsló keze érintette volna, letérdelt. – Köszönöm. – Rabia próbálta megőrizni a tartását. Leszállás közben újra csaknem elvesztette az egyensúlyát. – Feltételezem, először a rabszolgáknak akarsz utánanézni. Utána ott hátul a szikláknál találod a sátradat. Az embereim majd felverik, és tüzet gyújtanak neked. – A khabir megköszörülte a torkát. Az az ajánlat, hogy a szolgálónak külön tüzet gyújtanak, nem puszta udvariasság volt. Sokkal inkább az az igény munkált benne, hogy az asszonyt távol tartsa a hajcsárok tűzhelyétől. Idegen asszonyoknak semmi keresnivalójuk férfitársaságban. Az csak nyugtalanságot kelt, arra pedig semmi szüksége. – Köszönöm – mondta újra a szolgáló. Természetesen átlátott a hadzsin és szándékán, mégis örült a férfi udvarias, sőt csaknem barátságos hangnemének. Ellenőrizte, megfelelően áll-e a fátyla, és odabólintott a karavánvezetőnek. Aztán arra a helyre ment, ahol a foglyok lekuporodtak. Egyetlen pillantással felmérte, hogy a kezük még mindig össze van kötözve. Nagyon kimerültnek tűntek, és víz után sóvárogtak. Rabiának eszébe jutott, milyen szomjas ő maga, és részvét fogta el. Igaz, hitetlenek, akik nem állnak egy szinten azokkal, akik a nagy Próféta tanítását magasztalják, de ők is emberek. Visszalépett a tevéjéhez, és elhozta a kecsketömlőt. – Itt van, igyatok! – mondta. – De lassan igyatok, és ne túl sokat. – Tudta, hogy ezzel semmibe veszi az úrnője tilalmát, de ebben a pillanatban ez nem érdekelte. Âmina Efsâneh keze messzire elér, de a sivatag széléig már nem. A férfiak köszönetet mormoltak. Alig néztek fel rá, mert mind az értékes tartalmú tartályt bámulták. Egymás után ittak, és olyan mohósággal, mint amikor a fuldokló kap levegő után. Utoljára a cirurgicus és a Magiszter szolgálta ki magát. Rabia látta, hogy már csak egy kevés víz van a tömlőben, és aggodalmasan épp azon töprengett, hogy neki magának marad-e egyáltalán, amikor a kis mesemondó pislogni kezdett, és megköszörülte a torkát: – Az az érzésem, hogy te magad még nem is ittál, Rabia, ugye? – Nem – mondta a szolgáló habozva. – Nagy Isten! – A Magiszter felkászálódott. – Milyen önzők voltunk! Azonnal odamegyek a hajcsárokhoz, és újra megtöltetem a tömlőt. Rabia köszönetképpen bólintott. A cirurgicus váratlanul megkérdezte: – Nem akarod mégis elmondani, mi vár ránk Fezben? Rabia megrázta a fejét. A rabszolgák majd idejekorán megtudják, milyen kegyetlen kényszermunka vár rájuk. Ha már most tudnák, gondolta, akkor sokkal nagyobb lenne annak a veszélye, hogy megkísérelnek elmenekülni. Holott annak, aki ezen a vidéken menekülni próbál, szemernyi esélye sincs a túlélésre. Ezt már többször elmondta a foglyoknak, és remélte, hogy meg fogják szívlelni. – Most átmegyek a sátramhoz. Csaknem jó éjszakát kívánt, és meghajolt, ahogy olyan fiatal nőhöz illik, aki idegen férfiakkal áll szemben, de aztán eszébe jutott, hogy ezek rabszolgák, és elfordult. A tűz már vidáman pattogott, amikor a táborhelyére ért. Már a sátor is fel volt verve, és elhelyezve benne kevés holmija. A hajcsárok jó munkát végeztek. Rabia leült a tűz mellé, és kinyújtotta a kezét, hogy melegítse. A nap épp az imént ment le nyugaton, és a sivatagban, mint mindig, gyorsan hideg lett. Rabia megállapította, hogy jól választották meg a sátra helyét, mert a mögötte emelkedő sziklák felfogták a szelet. Minden jónak tűnt. Arra gondolt, hogy belátható időn belül megint Tangerben lesz, abban a városban, amely második otthonává lett, és immár sokadszor azt kérdezte magától, miért éppen őt bízta meg az úrnő a rabszolgák felügyeletével. Hiszen a háznépe között voltak olyan férfiak, akik sokkal jobban értettek az ilyesmihez. Kipróbált szolgák. Miért nem azok, töprengett. Talán, mert Âmina Efsâneh attól tartott, hogy azok nem térnek vissza. Az úrnő elég okos volt ahhoz, hogy tudja, a cselédség nem nagyon szíveli. Sőt, egyenesen gyűlöli.

Rabia sem szerette az úrnőt különösebben, habár semmiben sem szenvedett hiányt az úri palotában. Megvolt a saját kamrája, rendszeresen kapott enni, és jól megfért a többi alkalmazottal. Csak tudná, miért őt küldte az úrnő Fezbe! Miért nem aggódott, hogy a szolgálója nem fog visszatérni? Rabiában világosság gyúlt. Mert ott van Ahmad, az öccse és egyetlen rokona, akit úgy szeretett, mint senkit a világon, léhát ez az. Ő az egyetlen, akinek közeli rokona van az úrnő házában. Ő az egyetlen, akit zsarolhat. Tehát ezért utazik ő Fezbe! Rabia nyelt egyet, és újra tudatára ébredt szomjúságának. – Itt a kecsketömlőd. – Olyan hirtelen, mint a palackból kiengedett szellem, a Magiszter állt meg előtte. – Teletöltve jó vízzel. – Mivel a keze most is, mint korábban, meg volt kötve, a tömlőt két kézzel emelte az egyik végén. – Óh, köszönöm! – Rabia fel akart ugrani, de tudatára ébredt, hogy ez nem lenne helyes. Újra meg újra megfeledkezik a szerepéről. – Add ide a vizet! – mondta, és igyekezett hivatalos hangon beszélni. Kinyitotta a tömlő szopókáját, és inni akart, de előbb el kellett távolítania a fátylát, ami természetesen lehetetlen volt egy idegen férfi jelenlétében. – Fordulj meg! – mondta. A kis ember csodálkozva engedelmeskedett. Rabia leoldotta fátylát, és mély kortyokban ivott. Milyen jólesett! Lehunyta a szemét, néhány mély lélegzetet vett, és újra ivott. A víz minden élet forrása, Allah, a mindentudó ajándéka, így mondták a sivatagban. Rabia minden korttyal érezte ezt, amely lefutott a torkán. Elzárta a tömlőt, és félretette. Csak ekkor nyitotta ki újra a szemét. Nagy meglepetésére a Magiszter még mindig ott állt. Rabia gyorsan arca elé húzta a fátylat. – Újra megfordulhatsz! A kis ember megtette. Ahogy továbbra is csak egyszerűen ott állt, Rabia látta arcán a kimerültséget. Zavart csend telepedett közéjük. Rabia azon töprengett, mit mondhatna még fesztelenül, de semmi sem jutott eszébe. – Hja, a… – mondta a Magiszter. – Én… – mondta Rabia ugyanabban a pillanatban. Mindketten megakadtak. Aztán a szolgálólány újra belefogott: – Én csak egy pár datolyát tudok adni, és néhány hagymát, mesemondó. – Ennivalóval megkínálni, az nem lehet helytelen viselkedés, mondta magának Rabia, mert a vendégszeretet szent törvényei mindenütt érvényesek a sivatagban, és a Korán sehol sem mondja azt, hogy rabszolgákkal szemben ezeket nem szabad alkalmazni. – Köszönöm! – köhécselt a Magiszter. – A barátaim és én túlságosan le vagyunk gyengülve ahhoz, hogy elutasíthatnám az ajándékodat. – Elvette a két kis zacskó ennivalót. – Hát túl keveset kaptok enni? – kérdezte Rabia. – A „túl kevés” túlzás lenne. – A Magiszter arcán egy kurta pillanatra megjelent az a vigyor, amelyet Rabia olyan jól ismert a szúkból. – Babot kapunk és köleskását és köleskását és babot, és megint babot és köleskását. Minimális mennyiségben. Kissé egyhangú az egész. Az adományod változatosságot hoz az étrendünkbe. Még egyszer köszönöm, és kellemes éjszakát kívánok neked. Fia bármikor kifejezésre juttathatnám a hálámat jóságodért, egészen a szolgád lennék. – Újra elvigyorodott, kurtán meghajolt, és eltűnt. A következő, aki odajött hozzá, hadzsi Abdel Ubaidi volt, a khabir. Rabia éppen maga is megevett néhány datolyát és egy kis lepényt, és még egyszer a kecsketömlő után nyúlt. – Azért jövök, hogy mondjak neked valamit – kezdte a karavánvezető. – Megengeded, hogy leüljek melléd? – Igen, hogyne. Természetesen. Mit akarsz nekem mondani? – Rabia udvariasan kissé arrébb húzódott. – Nos, láttam, ahogy az előbb vizet adtál a foglyoknak. Rabia megrémült. Válaszolni akart valamit, de aztán lemondott róla. Ehelyett felajánlotta, hogy készít egy mentafőzetet. – Nem, köszönöm. Csak azt akartam neked mondani, hogy nem láttam.

– Hogyan? Hogy érted ezt? – Rabia nem értette. Most észrevett a khabir valamit vagy sem? Hadzsi Abdel Ubaidi arcán halvány mosoly jelent meg. – Azt akarom mondani, hogy szemet hunytam felette. – Hála legyen Allahnak. – A szolgálólánynak nagy kő esett le a szívéről. – De miért teszed ezt? – Nos – a khabir kényelmesebben elhelyezkedett –, ez azzal függ össze, hogy az ember az egyiket nem teheti meg anélkül, hogy meg ne engedné a másikat. Úgy értem, te azt a megbízatást kaptad az úrnődtől, hogy a segítségemmel vidd el a hat rabszolgát Fezbe, ahol a foggarában fognak szolgálni. Én ugyanakkor azt a megbízást kaptam tőle, hogy naponta csak egyszer, egy pohár vizet adjak a fickóknak. A kettő együtt azonban nem megy. Ha a rabszolgák továbbra is olyan kevés vizet kapnak, mint eddig, akkor szomjan halnak – és sohasem jutnak el Fezbe. Én akkor követtem a parancsomat, te azonban a tiédet nem. – A khabir újra elmosolyodott. – Ezért jobb, ha én szemet hunyok bizonyos dolgok felett. Nem akarom, hogy nehézségeid támadjanak. Rabia hálásnak akart mutatkozni, és újra felajánlotta, hogy mentafőzetet készít, de hadzsi Abdel Ubaidi elutasította. Felállt, és a köpenye alól egy kecskebőrt húzott elő. – Hideg lesz az éjszaka, itt van még valami takaró számodra. – Mielőtt a szolgálólány bármit mondhatott volna, folytatta: – Vissza kell mennem az embereimhez, legfőbb ideje a közös esti imának. Nem sokkal később Rabia hallotta a hívők hosszan elnyújtott, éneklő imádkozását: – Allah akbar… ashadu annaha lahilaha illdllah… lalúla il Allah Mohammad resml Allah… alma… illa Hah… Csaknem fizikailag érezte az áhítatot, ahogy újra meg újra elkiáltották a Koránnak ezeket a szavait. Heves vágy fogta el, hogy maga is közel legyen Allahhoz, és gyorsan kigöngyölte az imaszőnyegét. Az imádság után úgy érezte, megerősödött. Megbirkózik a feladatával, és újra vissza fog térni Tangerbe. Az úrnő meg fogja dicsérni, sőt, talán még meg is jutalmazza, és kis öccsének, Ahmadnak sem esik semmi bántódása. Azon töprengett, hogy le kellene pihennie, de még nem volt fáradt. Fölötte csillagos volt az ég, ennyit látott, még ha az égi lámpások pontos körvonalait nem is tudta felismerni. Elhatározta, hogy egy kicsit még ott marad a tűznél, és a lángok közé dobott néhány ágat a magukkal hozott tűzifából, amit a hajcsárok gondosan odakészítettek neki. A lángok felcsaptak, új meleget és új fényt terjesztettek. Olyan világos volt, hogy Rabia még játszani akart egy darabig. Bement a sátorba, és kihozott egy hatvannégy mintára osztott táblát és harminckét fafigurár. Sakk. A királyok játéka, amelyet annyira szeretett. Felállította a bábukat, a sötéteket és a világosakat, és mint mindig, amikor önmaga ellen játszott, megkérdezte magától, melyik színt válassza. Ezen újra eltöprengett. A világos, állították sokan, jobb, mert alapvetően ezzel a színnel kezdenek – tehát az ember mindig egy lépéssel előrébb jár. De valóban igaz-e ez? Nincs-e meg a sötéttel játszónak az az előnye, hogy látja, mi a világos szándéka? Mindennek két oldala van. Pontosan úgy, mint az életben. Az egyiknek jó sora van, a másiknak rossz. A cirurgicusnak, a Magiszternek és a barátaiknak kétségkívül rossz soruk van, és ha az ember jól megnézi, ezt nem érdemelték ki. Igazságtalanság volt, ami velük történt. Mit tehet arról a campodiosi kolostorból való cirurgicus, hogy az úrnő belebolondult, és azután, amikor nem felelt meg a vágyainak, gyűlölettel bánik vele? Mit tehet arról a Magiszter, hogy véletlenül a cirurgicus barátja? Mit tehet a sorsáról a másik négy férfi? Semmit. Ezen az a tény sem változtat, hogy a hamis hit követői. Rabia újra elcsomagolta a sakktáblát. Lepihent, de még sokáig nem jött álom a szemére. – Ott elől, félig jobbra a horizonton láthatod a Ksar el-Kebir-i mecsetek minaretjeit – hadzsi Abdel Ubaidi hátramaradt, és most Rabia mellett lovagolt. A szolgálólány arrafelé nézett, amerre a férfi kinyújtott keze mutatott, de természetesen semmit sem látott. Kényszerítette magát, hogy ne pislogjon, inkább azt mondta: – Ksar el-Kebir? Erről a városról már hallottam. Hitünk bajnokai ott állítólag nagy győzelmet arattak.

– Oh, te tudsz erről? – A khabir csodálkozva felhúzta szemöldökét. Nem volt magától értetődő dolog, hogy egy muzulmán asszony érdeklődik a világ történései iránt. – Igen, így van. Az elmúlt évben történt. Abd el-Maíik szultán ott megsemmisítő vereséget mért a portugálokra. Gyenge királyuk, Sebestyén elesett a csatában. Pontosan annak a hónapnak a negyedik napján történt, amelyet a hitetlenek augusztusnak neveznek. Látod azt a zöld övet, amely köztünk és a város között húzódik? Az a Loukos vádi, termékeny föld, amely ősidők óta lakott. Ouezzanéban egyszer azt mesélte nekem egy bölcs ember, hogy az első itteni emberek a rómaiak népétől származnak. Nos, igen, én sohasem hallottam róluk. Ki tudja ezt ellenőrizni! Újra előre kell mennem. Egyébként már kicsit jobban ülsz a nyeregben. A khabir tevéje újra a karaván élére trappolt, és Rabia átengedte magát gondolataínak. A hajcsárok egy dalba kezdtek. Bámulatos, hogy a megerőltető menetelés ellenére képesek rá, de gyakran előfordult, hogy a nap során dalra fakadtak. A Magiszternek és társainak láthatólag nem volt erejük ehhez, bár reggel jó adag vizet kaptak a khabirtól. Jóval több volt, mint az előző napokban, ez nem kerülte el Rabia figyelmét. Röviddel ezután – Rabia éppen még egyszer meggyőződött róla, hogy a rabszolgák kezén erősen tart-e a kötelék – a kis mesemondó ferdén rávigyorodott, és biztosította róla, hogy neki és a társainak nem a legrosszabb a gyaloglás. Hosszú heteket töltöttek az evezőpadon, és semmire sem vágytak jobban, minthogy egyszer újra egyenesen és felegyenesedve járhassanak. Nos, most járhatnak. Az embernek elégedettnek kell lennie. Rabia abban a pillanatban nem tudta, hova nézzen, olyan kínos volt a helyzete. Végül is ő volt az, aki gondoskodott róla, hogy a Magisztert, a cirurgicust és Ngongót a Yildirimre vigyék. Szerencsére úgy tűnt, hogy a kis ember semmit sem vett észre, mert azt mondta: – Az embernek mindig optimistának kell lennie, ki tudja, talán egyszer valamikor még visszakap minket a vén Európa. – Insallah – válaszolt Rabia, anélkül hogy igazán akarta volna. – Insallah – ismételte meg a Magiszter. – Mit jelent ez? – Ha Allah akarja. – Úgy? Különös. – A kis mesemondó töprengővé vált. – Emlékszel? Amikor biztosítottalak arról, hogy a cirurgicussal meg fogjuk szabadítani Ngongót a szárnybőrtől, latinul hozzáfűztem: Ha Isten akarja – Vokntedeo –, és úgy fordítottam le neked: Ha Allah akarja. Insallah és Vokntedeo – mindkettő ugyanazt jelenti. Milyennek találod ezt? Rabia megfordult, és visszaszaladt a tevéjéhez. Aznap este három mérföldre Ouezzane várostól keletre táboroztak. Ez volt az a hely, ahol a khabir a bölcs férfival a rómaiakról beszélgetett. A táborhely fekvése nem volt olyan kedvező, mint előző nap, sík volt, és kevéssé védett. Rabia levette a fátylat, majd megmosta arcát és kezét. Amíg a vízkészletek nincsenek fogytán, imádkozás előtt szabad a vizet használnia, mert a tisztálkodás fontos része a rituálénak. Ha víz nem volt, a hívőnek homokkal kellett megtisztálkodnia, Allah így rendelkezett a nagy Próféta révén. Rabia elővette a sakktábláját, és felállította a királyokat, a dámákat, a tiszteket és a parasztokat. Rövid töprengés után egy szokásos megnyitást alkalmazott, és két mezővel előrehúzta a király előtti parasztot. A sötéttel hasonlóképpen válaszolt. Lépés lépést követett. Egyszer aztán megfordította a táblát úgy, hogy a sötét figurák estek feléje. Azért tette ezt, mert így jobban bele tudott helyezkedni a szituációjukba. Ennek ellenére ezen az estén a világos jobb volt. A sötét már elveszített egy futót és egy bástyát, a világos viszont csak három parasztot, noha Rabia becsületesen igyekezett mindkét fél képviseletében egyformán jól játszani. Mégis a sötét helyzete láthatólag egyre nehezebb lett. Ki kell találnia két-három ragyogó lépést, különben a sötét király hamarosan mattot kap… – Én öt mezővel visszahúznám a futót – szólalt meg felette hirtelen egy hang. A Magiszteré volt. – Ha nem ezt teszed, a sötét két lépésben veszít. Rabia összerezzent. Aztán a homlokát ráncolta. – Honnan kerülsz ide ilyen hirtelen? Hogyhogy az őrszemek átengedtek? A kis mesemondó vigyorgott. – Nos, hiszen tegnap is ezt tették, amikor a vizet hoztam neked a kecsketömlőben. Ma este biztosítottam őket arról, hogy Rabiának, a szolgálólánynak szüksége van rám, és ahogy látom,

valóban ez a helyzet. – Valóban tudsz sakkozni? – Csodálkozol rajta? Nálunk nyugaton sem csak barbárok élnek. Mi is mértéktelenül értékeljük ezt a gondolati játékot. Mindazonáltal el kell ismernem, hogy már egy örökkévalóság óta nem ültem a tábla mellett. Utoljára 76/77 kemény telén került rá sor, Greenvale Castle-ban, barátom, Campodiosi Vitus kastélyában. – A cirurgicus kastélyában? – Pontosan. Megengeded, hogy leüljek? Rabia csak egy pillanatig küzdött magával, aztán beleegyezett. A Magiszter leült mellé. – Nagyon szép vagy – mondta lassan, és a hangján érződött, hogy nem csak összevissza fecseg. – Oh! – Rabia arca elé kapta a kezét, imádkozás után elfelejtette magát újra elfátyolozni! Gyorsan elfedte az arcát. – Kár – mondta a kis ember –, ilyen nemes valamit nem kellene elrejteni, de minden országnak megvan a maga vallása, és minden vallásnak megvannak a maga törvényei. Én ezt tiszteletben tartom. Rabiának erre semmi sem jutott az eszébe. – Fejezzük be a partit? Én önként vállalom a sötétet. Rabia hálás volt a kérdésért, mert ez újra semleges területre vitte a beszélgetést. – Igen, szívesen! Mesélned kell nekem a kastélyról. Nagy? Hány szobája van? Hol fekszik? A Magiszter nevetett. – Először játsszunk, vagy először meséljek? – Először mesélj! Olyan jól tudsz mesélni! A kis ember pislogott. – Talán zavarba akarsz hozni? El kell ismernem, majdnem sikerült. Nos jó, tehát: ha más angliai kastélyokkal hasonlítjuk össze, akkor a barátom kastélya nem túlságosan nagy. Nem tudom biztosan, hány szobája van, de azt hiszem, nem több százötvennél. A Collincourt család sok nemzedéke élt benne. Az öreg lord… – Tehát a cirurgicus mégis lord? – szakította félbe Rabia élénken. – Az úrnő azt mondta, hogy nem az! – Tulajdonképpen nem volt illendő, hogy egy asszony egy férfi szavába vágjon, de erre e pillanatban nem gondolt. A Magiszter újra elnevette magát. – Természetesen lord, habár még fennáll a kétely árnyéka, de ha ezt közelebbről elmagyarázom neked, akkor megelőlegezem a szúkban mesélt történetem végét. – Meséld el, kérlek! – Nos, jól van, ha ragaszkodsz hozzá. Tudnod kell, hogy Vitus, a barátom talált gyerek volt. A kosarat a csecsemővel egy bokorba rejtették a campodiosi kolostor kapuja előtt. Véletlenül az öreg Hardinus apát, tehát a kolostor elöljárója találta meg, és megállapította, hogy a gyermeket egy vörös damasztkendőbe pólyálták. Ezen a damasztkendőn egy arany címer pompázott – egy olyan jel, amelyet senki sem ismert, mégis ez volt az egyetlen utalás a talált gyermek származására. Hardinus apát mindenesetre gondjaiba vette a csecsemőt, gondoskodott róla, hogy kiváló nevelést kapjon, és a kolostor orvosával cirurgicussá és füvésszé képeztette ki. – Igen, ezt Tanger óvárosában elmesélted. Emlékszem rá. Arra is emlékszem, hogy a cirurgicus egy hályogszúrást hajtott végre. – Helyes. De mielőtt az öreg apát meghalt, ez anno 1576 márciusában történt, közölte a barátommal, hogy talált gyermek. Vitus nagyon elámult, mert sohasem töprengett a szülőházáról. Számára az öreg apát és a többi szerzetes jelentette az apát és anyát. Most azonban tudni akarta, hogy áll a helyzet a származásával, mire Hardinus apát csak az arany címeres vörös damasztkendőt tudta neki megmutatni. Úgy vélekedett, hogy az bizonyára a barátom családi címere, ezért Vitus elhagyta a kolostort, hogy megkeresse a gyökereit. Nos, e keresés során, hosszú utat téve meg Észak-Spanyolországban, számos kalandot élt át, és többek között az inkvizíció karmai közé került. Dosvaldes tömlöcében ismerte meg csekélységemet: Ramiro Gardát, a jogtudomány magiszterét, egy La Coruna-i magániskola egykori tanárát. Miután sikerült megszöknünk, és bűvészekhez és mutatványosokhoz csatlakozva hosszú utat

tettünk meg, tovább kutattunk a címer eredete után. Atkeltünk a tengeren, hajótörést szenvedtünk, és számos kalandban volt részünk, amelyeket most nem tudok mind elbeszélni. Végül azonban Angliába érkeztünk, és ott felkutattuk a CoUincourt családot, amely évszázadok óta ezt a címert hordja. A Magiszter szünetet tartott, és Rabia is hallgatott. Elbűvölte a történet, és úgy érezte, hogy az Alf Iail a waleila elbeszéléseire emlékezteti. Végül azt mondta: – Miért áll fenn még– hogy is mondtad csak? – a kétely árnyéka a cirurgicus lordságát illetően? A Magiszter pislogott. – Nos, mert legalábbis nem kizárt, hogy a kosárban talált csecsemőt elcserélték. Ebben az esetben a barátom, Vitus valamiféle szegény parasztok gyermeke, talán éppen egy Istentől meg nem áldott kapcsolat eredménye. – Ki cserélt volna el egy ártatlan csecsemőt – és miért? A Magiszter vállat vont. – Ezt én is roppant valószínűtlennek tartom, de teljes biztonsággal nem lehet kizárni, hogy egy parasztasszony azt akarta, hogy a gyermeke jó kolostori nevelést kapjon, és ezért inkább egy idegen gyermeket vitt haza magával. – Ilyet egy anya sohasem tenne! – Rabia hangjában felháborodás rezgett. – Soha! – En sem hiszem, de addig, amíg a bizonyíték nem szászszázalékos, a cirurgicus lemond a „mylord” megszólításról. – Óh, biztos, hogy magas rangú Úr! – Rabiának arra kellett gondolnia, milyen rettenetes sora lesz a szőke orvosnak a foggarában – neki és a barátainak, de kényszerítette magát, hogy elfojtsa az érzelmeit. Neki Fezbe kell vinnie a rabszolgákat. Nem szabad ennyire a szívére vennie a hitetlenek sorsát. A Magiszterét sem, aki olyan sok minden volt egyszerre: jogász és operációszakértő, tudós és mesemondó. Valamint sakkjátékos. Megfordította a táblát, úgy, hogy a sötét bábuk a Magiszter elé kerültek. – Játsszuk végig! Azt mondtad, te a futóval lépnél. Akkor tedd azt! Izgalmas közdelem bontakozott ki. Rabiának el kellett ismernie, hogy ellenfele ügyesen védekezik. Csaknem sikerült még megfordítania a játékot, de a végén mégis a világos győzött. – Fogadd szerencsekívánataimat! – kiáltott a kis ember. – Szívesen megráznám a kezedet, ahogy nálunk, otthon szokás, de magad is látod… – Felemelte megkötözött csuklóját. -Adj legalább lehetőséget egy visszavágóra! Rabia közben elfáradt, de nem akarta a Magiszter kívánságát elutasítani, és éppen belegyezését akarta adni, amikor egy árnyék jelent meg felettük. A khabiré volt. – Hoztam neked valamit – mondta a karavánvezető, és közben állhatatosan Rabiát nézte. A rabszolga mintha levegő lett volna számára. – Oh, eh, igen. -A szolgálólány nem tudta, hogy viselkedjen. Bár az volt az érzése, hogy hadzsi Abdel Ubaidi jóindulattal van iránta, olyan képet vágott, mintha a Magiszter jelenléte egyáltalán nem lenne ínyére. Valószínűleg elítélt minden közelebbi kapcsolatot a rabszolgákkal. – lessék. – A khabir lehajolt, és egy kis sárgaréz kannácskát helyezett a sakktáblára, a figurák közé. – A tegnap estével ellentétben ma lenne kedvem egy forró mentafőzetre. Hálás lennék, ha mindkettőnknek főznél egyet. – Ugyancsak leült, és közben olyan pillantással nézett a Magiszterre, amely annyira egyértelmű volt, hogy még a legérzéketlenebb ember is megértette volna. A kis ember felállt. – Eh, nos igen. Késő van. Igyátok csak meg ti magatok a mentaitalotokat, különösen, mivel nekem nincsenek gyomor-, bél- vagy epepanaszaim. A rabszolga megy. – Formailag tökéletes meghajlást vágott ki Rabia előtt. – Holnap viszontlátjuk egymást. Addig odaadó szolgád vagyok. Nem sokkal később Rabia és a khabir forró mentát ivott, ami – tekintettel az éjszakai hűvösségre – nagyon jólesett nekik. Rabia már nagyon fáradt volt, és a beszélgetés lomhán csörgedezett. A szolgálólány hirtelen összerezzent. Erős, savanykás szag áradt feléjük. – Allahra, mi ez? A khabir is érezte. – A tevéink. Kérődznek. Nincs kellemetlenebb szag a világon, azt mondják, mint a dromedárok gyomrának kigőzölgése. Kivéve, ha az ember hozzá van szokva, úgy, mint én.

– De hiszen az állatok kezdettől ugyanazon a helyen fekszenek! – Megfordult a szél, semmi több. – Bocsáss meg, hogy nem vettem észre! Időközben valószínűleg elkényeztetett városi asszonnyá váltam, aki már a legkisebb szagtól fintorog. – Rabia holtfáradt volt. Újra megpróbált elnyomni egy ásítást, de ezúttal nem sikerült. Még az a jó, hogy a fátyol elrejtette udvariatlanságát. – Hosszú nap volt – mondta hadzsi Abdel Ubaidi, aki – úgy tűnt – ennek ellenére észrevette, hogy áll a helyzet Rabiával. – Vissza kell mennem az embereimhez, és ellenőriznem kell az őrszemeket. Úgy tűnik, nem mindig a legfigyelmesebbek, ha érted, mire gondolok. – Óh, bizonyára, de a kis mesemondóval minden a legnagyobb rendben van. Csak egy parti sakkot akartam játszani vele. – Aha, nos, igen. Allah adjon neked kellemes álmokat. – Neked is – válaszolta Rabia. – Ne felejtsd el a bájos kannácskádat! – A kannácskát? – A khabir még egyszer megfordult. – Az ajándék neked. – Kö… köszönöm. – Rabia örült. Még sohasem volt ilyen csinos felöntő edénye. Finoman vésett ornamensek díszítették, amelyek az egész felületen beborították. A legjobb kézműves munka. Rabiának volt szeme az ilyesmihez. A khabir már másodszor hozott neki ajándékot. Mit jelent ez? Semmit. Természetesen. Éppúgy, ahogy szóra sem érdemes, hogy a Magiszter már másodszor látogatta meg. Vagy mégis? Mindenesetre mindkét férfi tetszett neki, nagyon tetszett. Ezzel a gondolattal nemsokára elaludt. Másnap a délelőtti órák a végtelenbe nyúltak. A karaván folyamatosan dél felé haladt. Jobbra vagy balra olykor feltűnt egy-egy alám, azon kőhalmok egyike, amelyek a sivatagban útjelzőül szolgálnak. Újra meg újra csontvázmaradványok is felbukkantak a látóterükben. Kifehéredett tevekoponyák, csontok, amelyek gazelláké vagy rókáké lehettek, de még emberi maradványok is. Rabia boldog volt, hogy nem túl pontosan látja az efféle dolgokat. Ráadásul az ülepe ezen a napon különösen fájt. Újra meg újra megpróbálta áthelyezni testsúlyát a nyeregben, de ez nem sokat segített. Ezért, miközben a hat rabszolga ott menetelt előtte a tevetestek között, átadta magát gondolatainak. Bátran tartották magukat, ezt el kell ismerni. Különösen acirurgicus, aki még egy puttonyt is vitt a vállán. Ezen kívül egy nagy botja is volt, amelyet felváltva használtak vándorbotként. Alig beszélgettek, és kölcsönösen támogatták egymást, ha egyikük megbotlott vagy elgyengült. Honnét vették ehhez az erőt? A keresztény Isten adta nekik? Rabia félretette ezt a gondolatot, mert a karaván élén a khabir megadta a jelt a megállásra. Csak most vette észre, hogy jobb kéz felől egy csoport akácia és pálma áll, hozzá néhány bokor és a mindenütt megtalálható mimózacserjék, hosszú, ezüstös töviseikkel. Elérték az Umm-ba-Kariakutat, egy, még a Sebu vádi előtt található vízlelőhelyet. Rabia letérdeltette a csődörét, és leszállt. Milyen jólesik, hogy járhat, és nem kell ülnie! Egy hajcsár jött oda, megfogta az állatot, és az orrkarikájánál fogva elvezette egy kis tóhoz. Rabia lassan követte, és figyelte, ahogy minden tevére térdbéklyót tesznek, és az állatok, régóta érezve a vizet, bukdácsolva a tó felé igyekeznek. Milyen furcsa sivatagi teremtmények is ezek! Félkört formáltak a vízlelőhely szélén, hosszan előrenyújtották a nyakukat, és cuppanó hangokat adva, megfontoltan ittak. – Nem nagyszerűek? – A khabir lépett mellé. – Nincs még egy olyan teremtmény, amely annyira alkalmazkodna a hőséghez, mint a teve. – Bizonyára – mondta Rabia, mert erről ő is meg volt győződve. Hogy valamit hozzáfűzzön, megkérdezte: – Ugye a tevék tíz vagy tizenkét napig is könnyen kibírják víz nélkül, hadzsi Abdel llbaidi, és mi csak néhány napja vagyunk úton? Valóban szükség van rá, hogy itt pihenőt tartsunk? A khabir bólintott. – Jogos kérdés, de csak olyan valaki részéről, aki, mint te, a városból jön. Aki ezzel szemben, mint én, karavánokat vezet, annak tudnia kell, hogy minden nap, amelyet Allah nekünk juttat, történhet valami előre nem látható. Gondold csak el, ha nem pihennénk meg itt, hanem egyenesen továbbmennénk, és holnap az állatok felét kólika gyötörné. Vagy egyik-másiknak feltörne a lába. Vagy skorpió és vipera csípné

meg. Vagy jönne egy homokvihar. Vagy elapadt volna a következő vízlelőhely… Ez az oka annak, hogy egy karavánnak inkább ma, mint holnap, vizet kell felvennie, és minden alkalommal annyit, amennyit lehet. Nézd csak, a tevék még mindig isznak. Egy felnőtt állat húsz nagy vödörnyi vizet tud felvenni. Allah teremtményei közül egyetlen más állat sem képes erre, kivéve talán az elefántot. A tevének vastag párnás talpa van, és a lábizületein és a mellkasán súlyos szarupáncél, hogy veszély nélkül letérdelhessen a forró homokban; el tudja zárni az orrnyílásait, hogy ne hatoljon be a sivatagi por; a púpjában zsírt tud tárolni, hogy sokáig kibírja táplálék nélkül. Tudtad egyébként, hogy a tevéinknek tulajdonképpen két púpjuk van? Csakhogy az első nincs teljesen kifejlődve. – Nem, ezt nem tudtam – mondta Rabia az igazságnak megfelelően. Ámulva látta, hogy a sivatagi állatok vég nélkül tovább isznak. Jó ideig tartott, míg húsz nagy vödör víz eltűnt a gyomrukban. Valamivel távolabb egy maroknyi hajcsár vizet meregetett. Mindent megtöltöttek, ami bármilyen módon alkalmas volt tárolásra. Kecsketömlőket, birkabendőket és bőrtokokat, amelyek nagy, fekete labdáknak látszottak. A khabir ujjával egy tevére mutatott, amely jobbra, egészen a félkör szélén állt. – Látod ott azt a fehér állatot? Nem csodálatos? Ratal kanca, még csak ötéves. Szépsége a legmagasabb igényeknek is megfelel: pompás felépítésű, nagy szeme van, hosszú, karcsú nyaka és magas, tömör púpja. Az asilahi tevepiacon vettem Sîdi Chakirnak. Csak három hónapja ellett meg, és egy kis csődört hozott világra, amely majdnem fekete. Igen, a tevék színe ugyanolyan különböző, mint ők maguk. Mindnek egészen sajátos természete, egyéni szokásai, kedélyállapotai vannak. Némelyik határtalanul jó természetű, a másik makacs, mint egy szamár, a harmadik haragtartó, mint egy öregasszony. Óvatosak a kegyeik osztogatásában, várakozó álláspontot foglalnak el, bizalmatlanok, először meg akarják ismerni az urukat, mielőtt megbíznának benne. A csődör teszi a szépet a kancának, nem fordítva. Nem olyanok, mint a jöttment kutyák. – Látom a kancát. – Rabia a jelzett helyen felfedezett egy fehér foltot. Egy folt a sok között: barna, barnásfekete, vörösesbarna, szürke, szürkésbarna, okkerszínű és sárga foltok – színes, elven foltszőnyeg, amely mint korábban, továbbra is szívja magába a vizet. – Igen, látom. Most egy kicsit szeretnék az árnyékba menni, oda hátra, ahol a fák állnak. Remélem, megbocsátasz. – Magától értetődik, nekem amúgy is az elhelyezésről és a vízkészletekről kell gondoskodnom. Amikor a nap elhagyta a zenitet, továbbvonulunk. Rabia bement az erdőcskébe, olyan mélyen, amíg biztos volt benne, hogy senki sem láthatja. Ekkor elvégezte szükségét, homokkal megtisztálkodott, és dzsellabája belső zsebéből elővette a gyapjúzsír-kenőcsöt. Bekente vele sebes ülepét, ahogy már az előző napokon is tette. Az orvosság enyhülést hozott. Arra gondolt, hogy a karaván másnap eléri a Sebu vádit, és akkor már legfeljebb egy– vagy kétnapos út van hátra Fezig. Az a gondolat, hogy hamarosan célhoz érnek, és végre túl lesz a feladatán, örömmel töltötte el. Ezen elcsodálkozott, ugyanakkor kicsit szomorú is volt. – Itt vagyok. – A Magiszter befordult Rabia sátra sarkán, és alig észrevehetően meghajolt. – Azért jövök, hogy megmattoljalak! Rabiának nevetnie kellett. A mesemondónak olyan gondtalan, bizakodó modora volt, hogy egyszerűen csak kedvelni kellett. – Mi van, ha most nem akarok játszani? – Hogyan? Nincs kedved? De hiszen én egésznap erre vártam. Ez volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket. Nem, nem, még tartozol nekem egy visszavágóval. Ez persze igaz volt, és mert így volt, Rabia már fel is állította a bábukat. Kihozta a táblát a sátrából, és letette a tűz előtt a homokba. – Ma a tied a nyitás. -A világos oldalt fordította a Magiszter felé. – Szó sem lehet róla. Én a sötéttel leszek. Az jobban is illik a lelkemhez. Rabia nem tudta, mit ért ezen, de engedett a kívánságának. Játszani kezdtek. Kiderült, hogy a Magiszter kiválóan kezeli a bábukat. Minden tekintetben egyenrangú partner volt. Rabiának mégis sikerült egy merész lépéssel úgy megszorongatni a királyát, hogy sakkot kiálthatott. Ezt olyan élénken tette, és közben annyira előrehajtotta a fejét, hogy fátyla egy része eloldozódott, de észre

sem vette. Állhatatosan nézte a kis embert, és kíváncsi volt elképedt arcára. – le valóban nagyon szép vagy – mondta a Magiszter. Most Rabia volt megdöbbenve. A Magiszter ahelyett, hogy meglepetten reagált volna, már másodszor mondja neki, hogy szép. Csak most vette észre, hogy a fátyla elcsúszott. Gyorsan újra el akarta fedni az arcát, de aztán mégsem tette. Az ok a Magiszter arckifejezése volt. Mosolygott, és a mosolyban kétségkívül csodálat volt. Meleg érzés áradt el Rabiában. Élete tizenhét esztendeje alatt még soha senki nem mondott neki ilyen bókot. Vonakodott újra a helyére igazítani a kendőt, mert egy szemérmes asszonynak sem kell minden férfi előtt lefátyoloznia magát. Vannak kivételek, sőt éppen hogy sok a kivétel. A legpontosabban le vannak írva a Korán szent oldalain, amelynek nagy részét betéve tudja. Hogy is hangzik csak a huszonnegyedik szúra? „…és szólj a hívő asszonyokhoz, hogy süssék le tekintetüket, és őrizzék szemérmüket, és hogy ne tegyék közszemlére bájaikat, kivéve, ami kívül van, és hogy fátylukat csapják mellükre, és bájaikat csak a férjüknek mutassák meg vagy apjuknak vagy férjük apjának vagy fiaiknak vagy férjük fiainak vagy fivéreiknek vagy fivéreik fiainak vagy nőtestvéreik fiainak vagy az ő asszonyiknak vagy azoknak, akik az ő jogaikat bírják, vagy a szolgáiknak, akiknek nincs ösztönük…” Pontosan így szól… vagy a szolgáiknak, akiknek nincs ösztönük… Nem hangsúlyozta-e a Magiszter ismételten, hogy a szolgája? De igen, hangsúlyozta, és mint ilyennek, az arcát is szabad látnia. De mi van, hajon a khabir? Neki ezzel nehezen okolhatja meg lepeltelen állapotát, és ha jól meggondolja, akkor a sokféle képességgel rendelkező kis ember nem is a szolgája. Az ő szájából a „szolga” szó nem több kedvességnél, sajnos… Rabia ismét elfátyolozta magát, és újra sakkot mondott. – Hallottam. – A Magiszter lefedezte királyát, és tovább játszottak. Szívós küzdelem volt, és a végén Rabia veszített. Kezdte újra felállítani a bábukat, de a Magiszter leintette. – Hagyd csak, Rabia, jobb, ha most újra rabszolgatársaimhoz megyek! Nem szeretnék a karavánvezetővel még egyszer itt a sátrad előtt találkozni. Már tegnap este az volt az érzésem, mintha fel akarna nyársalni a tekintetével. Kellemes álmokat kívánok. Rabia utánanézett. Úgy érezte, mintha ürességet hagyott volna maga után, ami csak akkor tűnt el újra, amikor nem sokkal később beugrott hozzá a khabir. Két sárgaréz csészécskét hozott magával. – Végiggondoltad egyáltalán, hogy éjszakai kirándulásaid milyen végzetes következményekkel járhatnak mindnyájunk sorsára nézve? – kérdezte a Magisztert nem sokkal ezután a cirurgicus. – Végiggondoltam, végiggondoltam. – A kis ember egy második dzsellabába burkolta magát, aztán szorosan a barátjához simult. – Úgy teszünk, mint a tevék, igaz, csalán? Kölcsönösen melegítjük egymást az éjszaka hidege ellen, és a hátsónkat a szélbe tartjuk. – Ne térj ki előlem! Láttam, hogy meredt a khabir egész idő alatt a szolgálólány sátrára, és csak akkor irányította arra a lépteit, amikor te elmentél. – A fickó féltékeny– kuncogott a kis tudós. – De komolyan, Vitus, Rabia valóban kivételesen csinos, olyan szép – szavakat keresett –, mint egy istennő, aki éppen leszállt az Akropoliszról. Ha nem lennék kétszer olyan idős, mint ő, minden további nélkül nála keresném a boldogságomat. – Megőrültél! – Vitus felugrott. -A nála tett látogatásaid mindnyájunk fejébe kerülhetnek. A Magiszter újra lehúzta barátját a földre. – Épp ellenkezőleg, megkísérlem megmenteni magunkat. Tegnapelőtt ugyanis véletlenül meghallottam a hajcsárok beszélgetését, amelyben arról esett szó, mit akarnak velünk Fezben. Nem tudtam mindent megérteni, mert a fickók egy förtelmes keveréknyelvet beszélnek, de amennyit kivettem, mély járatokba akarnak zárni minket a sivatag alatt, egy bányafélébe, ahol víz után kell ásnunk, vagy valami ilyesmi. – Micsoda? Miért nem mesélted el nekem ezt már korábban? – Mert kezdetben még nem voltam benne egészen biztos. Ma azonban újra elkaptam egy pár

ilyen beszélgetésfoszlányt, és most már pontosan tudom, hogy szörnyű sors vár ránk. – Mi köze ennek a kis szolgálólányhoz? A Magiszter pislogott. – Nagyon egyszerű. Megpróbálom Rabiát a mi oldalunkra állítani. Ő jó gyerek. Minél jobban kedvel minket… – Úgy érted, minél jobban kedvel téged… – Hát jó, minél jobban kedvel engem, annál nehezebben szolgáltat ki engem és a barátaimat ennek a halálos munkának. – Mennydörgős menykő, te aztán agyafúrt vagy. – A cél szentesíti az eszközt. Cum finis est licitus, etiam media sunt licita. Most pedig aludj, csalán. A Szahara mélyéről jövő szél felerősödött. Egyenesen délről fújt, és minden lépést új erőfeszítéssé tett. Délfelé a khabir felemelte botját, és pihenőt parancsolt. – Határozatlan szél van – mondta Rabiának, aki tevecsődöre védelmében üldögélt. – Még tétovázik, hogy homokviharrá nőjön-e, vagy újra elüljön. Mire az árnyékok megnyúlnak, már tudni fogjuk. – Szívesen megkínálnálak egy mentaitallal – mondta Rabia –, hogy kipróbálhassuk a bájos csészécskéket, de attól tartok, hogy ilyen időben nem lehet tüzet gyújtani. – Ebben bizony igazad van. – A khabir leült, és arcvédőjét rángatta. Fátylat hordott a feléjük áramló homok ellen, amitől úgy nézett ki, mint egy tuareg. Emberei is ilyen módon vértezték fel magukat a szél ellen, miközben a tevéket megszabadították terhüktől. – Tulajdonképpen mit szállít a karaván? – tudakozódott Rabia. – Nem tudod? – csodálkozott a khabir. – Nos, talán nem is tudhatod, mert rendkívül sokféle, amit magunkkal viszünk. Fez mélyen bent fekszik az ország belsejében, ezért mindennel megrakodtunk, amit ott nem lehet minden további nélkül megvásárolni. Viszünk például kínai selymet és selyemfonalat, lisszaboni fűszerárut és orvosságokat, spanyolországi gitárokat és húros hangszereket, azonkívül lisztet, cukrot és fűszereket, növényi magvakat, szárított halat, igen, és fegyvereket, sőt még nyersvasat is a kovácsoknak, hogy mindenféle szerszámokat készíthessenek a háztartás és a földművelés céljára. Rabia észrevette, hogy egyszerre más szemmel nézi a tevék hátáról levett számtalan ládát és bálát. – És mit szállítotok, ha visszamentek Tangerbe? A khabir mosolygott. – Természetesen minden olyasmit, amiből ott kevés van, vagy egyáltalán nincs. Durfurból gumiarábikumot, mert onnan jön a legfinomabb áru: az akácia kérgéből nyert legjobb, világos, sárga színű gyanta. Szépítőszerekhez és gyógyszerekhez használják, de olyan hétköznapi dologhoz is, mint a ragasztó. Továbbá sót a szudáni sivatagban fekvő El-'Atrun környékéről, aztán bőr-és fazekasárut valamint arany- és ezüstékszert a zsidónegyedből. – Tangerben mindezt el tudod adni? – Nem én, hanem az uram, aki a tied is – Chakir Efsâneh. Minden karaván, amely visszatér hozzá, számtalan aranypénzt jövedelmez neki, és még egy kicsit gazdagabbá teszi őt, ha ez egyáltalán lehetséges. Rabiának támadt egy gondolata, és óvatosan azt mondta: – Ugye tudod, hadzsi Abdel Dbaidi, hogy a rabszolgáknak, akiket magunkkal viszünk, a foggarában kell dolgozniuk. Gondolod, hogy megérik azt a magas vételárat, amelyről meséltem? A khabir meghökkent. Aztán behatóan szemügyre vette a fiatal nőt, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy megbízhat-e benne. Aztán így válaszolt: – A hat rabszolgát, ez a véleményem, erősen túlfizették, testileg túl gyengék, és a fejüket tekintve túl akaratosak. Elég, ha csak erre a kis történetmondóra gondolok, aki folyton körülötted sündörög. Képzeljük csak el: egy rabszolga, aki sakkozni tud! A másik, a szőke, orvos, így mondták nekem, amiből szintén nincs haszna a foggarának, az idétlen törpéről nem is beszélve. A négerek viszont néha nagyon jól megfelelnek a legnehezebb munkára, de a napfény hiányától könnyen megbetegszenek. Végül a két utolsó rabszolga jelentéktelennek tűnik, ha eltekintünk attól, hogy az egyiknek kivágták a nyelvét. Összegezve tehát, mindenképpen elhibázott vásárlás, ha engem kérdezel. Persze meg kell gondolni,

hogy az úrnő műve. Az úrral ilyesmi sohasem történt volna meg. Rabia bólintott. – Igen, khabir, én is így látom. Azonkívül meg akartam neked köszönni, hogy megengeded, hogy sakkozzunk, ha a mesemondó esténként felkeres. Tudom, hogy ez kissé szokatlan, de nem szokatlan az egész utazás is? Hadzsi Abdel Ubaidi hallgatott. – Veled legalább olyan szívesen iszom mentaitalt, mint ahogy a Magiszterrel sakkozom. Most a khabir megköszörülte a torkát, és csak aki nagyon figyelmesen nézte, tudott volna a szeme sarkában egy futó mosolyt felfedezni. – Rabia, uram hitvesének szolgálólánya, azt hiszem, a számum, a határozatlan, döntött. Alábbhagy. Hamarosan továbbvonulunk. Felállt, és eltávozott. Az ezt követő éjjel fordult elő először az utazás során, hogy Rabia nem tudott aludni. Hadzsi Abdel Ubaidi még nagyon későn is ott ült nála, és édesített mentát ivott vele. Annyira ízlett neki, hogy Rabiának nem kevesebbszer, mint háromszor kellett új italt főznie. Emellett a karavánvezető belejött a mesélésbe. Beszámolt neki önmagáról és a családjáról, apjáról, fivéreiről, bá-csikáiról, mindenekelőtt azonban a mekkai utazásáról, amely hét éve történt, és amely kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. – Én is szívesen elzarándokolnék egyszer a szent városba – vetette közbe Rabia. – Te? Mekkába? – A khabir csodálkozva letette csészécskéjét. – Nem szokás, hogy asszonyoknak ez legyen a kívánságuk. Ennek ellenére lehetséges, ugyanúgy, ahogy az is lehetséges, hogy valaki asszonyként belépjen a paradicsomi mezőkre, ahogy a tizenharmadik és a tizenhetedik szúrából egyértelműen kiderül. – Tudom, hadzsi Abdel Ubaidi, mert tudok írni és olvasni. Ouargla oázisban jártam egy Korániskolába. – Óh, te tudsz olvasni és írni? – A khabir szemében tisztelet villant fel. – Igen, tudok. De mit használ nekem az egész tudás, ha nem jutok ki Tanger falai közül? – Nos, Allah most mindenesetre elvezet Fezbe. Ha úgy akarja, akkor később Mekkába is. Ő határoz előre az emberről és az ember minden cselekvéséről. – Igen, hadzsi Abdel Ubaidi. Allah nagy. A khabir ivott egy újabb kortyot. – Talán egyszer megparancsolja az úrnődnek, hogy engedélyezze neked ezt az utazást. – Insallah. – Mindenesetre a hosszú zarándokúton tapasztalt férfi védelemre lenne szükséged. Még jobb lenne, ha férjezett asszonyként utaznál – egy hadzsi-val, aki már ismeri a szent várost. Gondolkodj csak el ezen! – A khabir mélyen Rabia szemébe nézett. – Ha Allah akarja, minden lehetséges. Mindjárt ezután, a rá jellemző módon, gyorsan elment… Rabia még mindig nem tudott elaludni. Legalább századszor fordult már a másik oldalára, és közben újra meg újra a karavánvezető szavaira kellett gondolnia. Amit mondott, az egyenlő volt egy házassági ajánlattal, és ez merőben szokatlan volt. Rendesen a szülők állapították meg, ki kit vegyen el. Ők egyeztek meg a hozományban, az ünnepségek költségeiben, és mindezt gyakran már akkor, amikor a jövendőbeli pár még gyermek volt, de Rabiának már nem voltak szülei, és a khabirnál hasonló lehetett a helyzet. Ha házasodni akart, Sîdi Chakirt kellett megkérdeznie, Rabiának pedig a szigorú, türelmetlen Âmina Efsânehet. Vagy a khabir talán nem is így gondolta az egészet? Rabia ismét a másik oldalára fordult. De, így gondolta. Asszonyi érzéke semmi kétséget sem hagyott efelől. Most sok minden érthetőbbé vált a karavánvezető viselkedésében, a kedvetlen pillantás is, amellyel a Magisztert méregette. A Magiszter. Ma este nem jelent meg, mintha sejtette volna, hogy hadzsi Abdel Ubaidinek valami hallatlanul fontos megbeszélnivalója van vele. Nem, ez nem segített. Nem tudott elaludni. Rabia felkelt, és keskeny válla köré kanyarította a khabirtól kapott kecskebőrt. Aztán kilépett a sátorból. Az éjszaka hideg volt és csillagfényes. Rabia felnézett, ahol a hold úgy lógott az égen, mint egy papírlampion. Délen eloldódott egy hullócsillag, és ment a maga útján. Rabia azt kívánta, legyen

hamarosan újra Tangerben, és akkor, ha Allah akarja… Tett néhány lépést, mert a hideg felkúszott a testébe. Ott elöl a rabszolgák a puszta földön feküdtek, szorosan egymáshoz simulva, hogy kölcsönösen melegítsék egymást. Az őr mellettük állt, és üdvözlést mormolt. Néhány lépéssel arrébb a tevehajcsárok horkoltak, külsőleg semmiben sem különbözve a rabszolgáktól. Ott feküdtek, sötéten és összekuporodva, mint lárvák a gubóban. Kezükben hivatásuk legfontosabb szerszáma: a tevekorbács – pozíciójuk és jelentőségük jele. A fiatal férfiak korbácsa bőrrel bevont vessző volt, az idősebbeké, akik messze földet bejártak, érdes, fogacskákkal megtűzdelt bőrű rája farkából készült. Rabia továbbment, és elért a khabir sátrához. Egy pillanatra megállt, és éppen menni akart, amikor a sátorlap visszacsapódott, és hadzsi Abdel Ubaidi kilépett. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte nyugodtan. A karaván lassan kúszott fel a tiszteletreméltó Fez várost északról és északnyugatról körülfogó Dzshebel-Ssala magaslataira. A távolból már ideköszöntek a magas, négysarkú kapuk és a hegyes minaretek. Hadzsi Abdel Ubaidi Rabia tevecsődöre mellé furakodott hátas állatával. – Ma este ott vagyunk, kelet orchideája – mondta olyan halkan, hogy senki sem hallhatta meg. Amióta Rabia igennel válaszolt arra a kérdésére, hozzá megy-e feleségül, ő volt a legbüszkébb férfi Allah kerek világán. – Én alig tudom kivárni – válaszolta Rabia sóhajtva. Ő is boldog volt, hiszen minden asszonynak az a rendeltetése, hogy férjhez menjen, és mivel már tizenhét éves volt, az utóbbi időben többször eltöprengett azon, kap-e még egyáltalán férjet. Bizonyosan nem sok kellett hozzá, hogy szemezgetni kezdjen a kis mesemondóval, mert az szórakoztató volt és okos, de férjként természetesen sohasem jött volna szóba. Egy hitetlen az ő oldalán – elképzelhetetlen. Akkor mindjárt a Sátán pokoltüzébe is önként beleugorhatna. Most azonban a khabir megkérte a kezét – jámbor férfi, aki iránt mindenki tiszteletet tanúsít, aki sok helyen megfordult a világban, akinek még saját háza is van Tangerben. A harminckilenc évével már nem a legfiatalabb, de egy férfi minden évvel, amivel idősebb lesz, nyer tiszteletben és méltóságban. – Remélem, tetszeni fog neked Fez – mondta hadzsi Abdel Ubaidi. – Hangos, élénk város. Én már sokszor voltam ott. Még ha alig hiszed is el, a kikötőn kívül mindent megtalálhatsz Fezben, amit Tangerből ismersz. Mindazt, és még többet, mert a város szent helyei minden évben zarándokok ezreit vonzzák magukhoz. Már csak ezért is mindenütt virágzik az üzlet, de sajnos a tolvajlás is. Ezért még egyszer lelkére fogom kötni az emberimnek, hogy jól vigyázzanak a kevés cókmókjukra – és hogy maguk se legyenek enyveskezűek. A kádi által kiszabott büntetések gyakran szigorúak. Kisebb lopásokért levágják a bal kezet, visszaesés esetén a jobbat is. Ha a tolvajnak már nincs keze, akkor a lábak kerülnek sorra, és… A khabir abbahagyta, mert látta, hogy Rabia szeme kitágul a rémülettől. – Bocsáss meg, orchideám, nem akartalak megijeszteni! Fez nem olyan rossz, mint az előbbiekben hangzott, ezt bizonyítja egy kis történet. Nem az Alf laila wakilából való, és ezért még az az előnye is megvan, hogy igaz. Legalábbis mindig ezt állítják. Szeretnéd, hogy elmeséljem? – Örülnék, hadzsi Abdel Ubaidi. – Akkor hát haldd: Fezben történt, hosszú-hosszú idővel ezelőtt. Az eset olyan régen történt, hogy ma már senki sem tudja megmondani, melyik szultán volt akkor hatalmon. Talán még a nagy El-Malei Edris uralkodása előtt történt, akinek a sírhelyét már holnap felkeresheted. Nos, az említett szultán szelíd és rendkívül nagyvonalú uralkodó volt, ezért egy napon sok rabszolgáját megajándékozta a szabadsággal. Ezek között a rabszolgák között volt egy néger is, Yussuf nevezetű, aki kitűnt különleges okosságával és bátorságával. Végre szabad emberként, Yussuf azonnal csatlakozott a szultán csapataihoz, ahol gyorsan emelkedett, és kaiddá, századossá léptették elő. Ebben még nincs semmi különös, vetheted most ellen, sok jó katona van, és miért ne lehetne egy derék harcos fekete is, de Yussuf helyzete egészen különleges volt. Neki ugyanis, nagy népszerűsége miatt, több mint ötven évig sikerült megtartania a posztját. Ez idő alatt nem kevesebb, mint három szultán uralkodott, és mindhárman megerősítették Yussufot hivatalában. Ekkor azonban új uralkodó került a trónra, és hatalma első évében az történt, hogy a kaidot megrágalmazták. Irigyei felhívták a szultán figyelmét a Yussuf házában összegyűjtött roppant

drágaságokra. Megesküdtek Allahra, hogy ilyen gazdagság csak zsarolás, megvesztegetés, vagy éppenséggel a palota kincseinek elsikkasztása révén jöhetett össze. A szultán magához hívta Yussufot, és elmondta neki, mivel vádolták meg. A kaid erre semmi többet nem válaszolt, csak annyit, hogy e szemrehányások nem jogosak. Neki tiszta a lelkiismerete. A gyanakvásazonban, amelyet egyszer elvetettek, kihajtott az uralkodó szívében, és gorombán emlékeztette rá Yussufot, hogy egykor rabszolga volt, és így eredetileg semmije sem lehetett. Megparancsolta neki, hogy a csalárd módon szerzett gazdagságot, és azon felül mindazt, ami őt, a szultánt illeti, különítse el jogosan szerzett tulajdonától. „Igenis, uram”, válaszolt Yussuf mély meghajlással, „azonnal teljesítem parancsodat”. Ezután bement az istállóba, levette drága ruháit, és egy nyomorúságos köpenybe bújt. Aztán elkezdett kitrágyázni. Egy bizonyos idő elteltével a szultán türelmetlen lett, és elrendelte, hogy keressék meg Yussufot. Nem kevéssé csodálkozott, amikor nem sokkal később a kaid megjelent előtte, koldusruhában. „Mit jelentsen ez?”, kérdezte. „Óh, uram”, válaszolta Yussuf, „hiszen azt parancsoltad, hogy különítsem el javaimat a tiedtől, de semmi sem az enyém azon kívül, amit a testemen viselek. Csak ez a köpeny volt az enyém, amikor a te tisztelt elődöd megvásárolt, és igen, szigorúan véve még ez sem az enyém, hanem a tied -az Allah által rendelt utódé. Hogy tudtam volna tehát a saját tulajdonomat a tiedtől elkülöníteni? Nem vagyok-e még mindig a te rabszolgád? Ezért parancsold meg a tiszttartóidnak, hogy kobozzanak el mindent, amit valaha magamnak szerezni tudtam. Az a te jogos tulajdonod. Nos – mondta a khabir befejezésül –, gondolhatod, hogy végződött a történet. A szultánt mélységesen megrendítette Yussuf viselkedése, és a legnagylelkűbb oldaláról mutatkozott meg. Újra századosának adományozta a kaidi méltóságot, és megengedte, hogy minden javát megtartsa. Hadzsi Abdel Ubaidi mosolygott. – Látod tehát, Fezben nem harapják le mindjárt az ember fejét. Épp ellenkezőleg. Itt olyan vendégszeretők az emberek, mint különben sehol a világon. Ott elöl, ahol a fehérre meszelt házak állnak, hideg ital vár bennünket. A khabirnak igaza lett. Amikor elérték az első kunyhókat, egy falkiugráson nagy amforát találtak friss vízzel. Mellette merítőkanál, és a vályogba belekarcolt jelek, Maah el-salnl. – Látod, egy hosszú út után nincs szebb jutalom, mint „az igaz út vizét” élvezni – mondta a khabir Rabiának, Jelt adott a karavánnak a megállásra. Lehajoltak a tevék hátáról, hogy megragadják a merítőkanalat és igyanak. Utánuk a tevehajcsárok léptek oda hosszú sorban, hogy a szomjukat oltsák, és a vezető intésére még a rabszolgák is kaptak egy jókora mennyiséget. Aztán tovább lovagoltak. Rabia a gondolataival volt elfoglalva, nem ment ki a fejéből Yussuf története. Egyszer csak – Fez kapui már csak néhány száz lépésre voltak – azt mondta: – A szultán, aki megkegyelmezett kaidjának, nagylelkű férfi volt. Te is így cselekedtél volna, jövendő férjem? A khabir meg volt lepve. Ezen a kérdésen még sohasem gondolkozott el. Végigsimított a szakállán, aztán megfontoltan azt mondta: – Ha valaki ötven évig hűségesen szolgált, akkor ne gondolja róla az ember azonnal a legrosszabbat. – Én is azt hiszem. – A szultán bölcsességről tett tanúságot, és újra jóvátette a hibáját. Megkegyelmezett a kaidnak. Rabia bólintott, és összeszedte minden bátorságát. Alaposan megfontolta, amit most mondani akart. – Nem lenne ugyanilyen bölcs dolog, jövendő férjem, ha mi megkegyelmeznénk a mi rabszolgáinknak? – Micsoda? – A khabir azt hitte, rosszul hallott. – Azt gondolod, bocsássuk őket szabadon? – Igen, ez a kívánságom. – Ne mondd! A kívánságod… – A khabir lebiggyesztette az ajkát. Aztán nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Nemcsak az izgat téged, hogy a kis történetmondó ép bőrrel megússza? Most, hogy már belevágott a témába, Rabia felbátorodott.

– A kis történetmondó jó sakkjátékos, semmi több. Egyszer már mondtam neked, hogy szívesebben iszom veled forró mentát, minthogy vele üljek a tábla mellett. Ez az igazság. – Hm, hm. – Úgy tűnt, hadzsi Abdel Ubaidi megengesztelődött. – És hogy képzeled ezt az egészet? – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a rabszolgáink ugyanolyan kevéssé vétkesek, mint Yussuf. Épp ellenkezőleg. A szőke cirurgicus még Ngongo szemét is megoperálta. Én magam is ott voltam. Nagyon jó orvos. Az egyetlen különbség köztünk és a rabszolgák között a hitetlenségük. Ha hagyjuk, hogy a foggarába kerüljenek, akkor ott a legrövidebb időn belül meghalnak -és soha többé nem lesz alkalmuk arra, hogy a nagy Próféta útjára lépjenek. Akarhatja ezt Allah, a könyörülő, az irgalmas? Azt hiszem, nem. – Úgy, szóval nem hiszed. – A khabirnak akarata ellenére mosolyognia kellett. – Értesz hozzá, hogy ügyesen képviseld az álláspontodat. Csak Allah tudja, kit viszek veled a házamba. De félre a tréfával: feltéve, hogy azt tesszük, amit javasolsz, biztos lehetsz benne, hogy a főfelvigyázó előbbutóbb hiányolni fogja a rabszolgákat. Üzenetet fog küldeni Tangerbe Sîdi Chakir-nak vagy Âmina úrnőnek, és kiderül a tettünk. A büntetésekről, amelyek akkor mindkettőnkre várnak, nem akarok beszélni. Végiggondoltad ezt? – Igen – válaszolta Rabia csüggedten –, és semmilyen megoldás nem jutott eszembe. Hacsak nem vesztegetjük meg a főfelvigyázót. – Ez semmi esetre sem jöhet szóba. A megvesztegető és a megvesztegetett egyformán zsarolható, mindkettő falevél az alattomosság szelében, csak féreg az igazi hívő szemében. – Igazad van, jövendő férjem. Buta gondolat volt tőlem. Akkor tehát a rabszolgák sorsa meg van pecsételve? – Meglátjuk – dörmögte hadzsi Abdel Ubaidi. – Ez azt jelenti, hogy ha lenne megoldás, megajándékoznád őket a szabadsággal? – Meglátjuk – ismételte meg a khabir.

H a d z s i Abdel Ubaidi, A KARAVÁNVEZETŐ „Aziz el-Mamud, a pálmaligetek főfelügyelője, óh, uram, a foggarába vezette a rabszolgákat. Meg akart bizonyosodni róla, hogy ott a megfelelő helyen alkalmazzák őket. Akkor történt a szerencsétlenség.” Al-Haqq – „Igazság” – ez állt ütött-kopott betűkkel a fogadó kapuja felett, de az egyetlen igazság az volt, hogy a nagyságától eltekintve, nem volt Fezben ennél piszkosabb szállás. Fez el-Bali, az óváros kellős közepén feküdt, és elsősorban egy óriási, kövezett belsőudvarból állt, amelyben számtalan állat nyüzsgött. Mind összevissza ordított és nyerített, ürített és evett őrlő állkapcsokkal a nyakába akasztott zabostarisznyából. Az egyik sarokban egy nagy ciszterna gondoskodott arról, hogy ne szomjazzanak. Magát az udvart minden oldalról cellákra emlékeztető kis kamrák vették körül. Szinte teljesen sötétek voltak, mert csupán az alacsony ajtón keresztül kaptak némi fényt. A berendezésük spártai volt, mivel általában csak akkorák voltak, hogy egy férfi kinyújtózhatott bennük. A khabir szívesen szerzett volna jobb szállást jövendőbeli feleségének, de a nagy csorda arra kényszerítette, hogy Rabiával és a hajcsárjaival együtt az Al-Haqq-ban éjszakázzon. Mindjárt a megérkezésük után mindnyájan ettek valamit a szomszédos fundukban – semmi különöset, de a gyenge ürühús, a friss zöldség és a főtt okra, egy gombo-gyümölcsből készült étel, felüdülés volt az egyhangú úti koszt után. A rabszolgákat, miután szintén eléggé jóllaktak, a khabir őrizet alatt az udvarba vitette. Ott továbbra is bátran szabad ég alatt alhattak. A khabir megkopogtatta kamrája szétnyomott rovarokkal telehintett falát. – Rabia, hallasz engem? – Igen, hallak. – Boldogulsz a kamráddal? – Igen, csak szörnyen fullasztó. – Sajnálom. Talán éjszakára kicsit hűvösebb lesz. Maradj ott, ahol vagy. Nekem még egyszer el kell mennem üzleti ügyekben. Amikor visszajövök, szívesen innék veled forró mentát. Meg tudod oldani? – Igen, örömmel, hadzsi Abdel Ubaidi. A khabir belevetette magát az óváros háztengerébe, a zsúfolt tolongásba, mert a nagy terektől és a kessariától, Fez kereskedelmi központjától eltekintve a város csak utcácskákból és sikátorokból állt. Az utóbbiak olyan keskenyek voltak, hogy két felnőtt férfi csak nagy nehezen tudott bennük egymás mellett elnyomakodni. Csupán egy nagy utca volt, amelyből megszámlálhatatlan ösvény ágazott ki pókhálószerűen. A khabir e felé az utca felé indult, és amikor odaért, először kendőt kellett kötnie szája és orra elé. A város ezen az estén is igazolta azt a hírét, hogy ez a legporosabb helység az al-Mamlaka al-Maghribijja királyságban. A khabir lenézett szép, csőrös cipőjére, amely teljesen beliszteződött, és azt kívánta, bárcsak lenne egy pár facipője, amelyet a helybéli még a talpa alá szokott erősíteni. Minden hiába, tovább kellett mennie. Nem sokkal később balra bekanyarodott egy mellékutcácskába, és hamarosan megállt egy háromemeletes ház előtt. A fal, mint itt minden házé, elutasítónak tűnt, mert az utcai oldalon egyetlen hajléknak sem volt ablaka. A khabir kopogott egy erős, ezüst– és sárgaréz-ornamensekkel kivert kapun, és elkiáltotta magát: – En vagyok az, hadzsi Abdel Ubaidi! Egy szolga kaput nyitott neki. – Légy üdvözölve. Az Úr már vár. -A vendéget egy hajlított vonalú folyosón a ház belsejébe vezette, áthaladt a felül nyitott udvaron, amelynek a közepén víz csobogott, és végül megállt egy tölgyfaajtó előtt. – Az Úr már vár – mondta újra, és betessékelő mozdulatot tett. – Salam alaikum, as-Salama, as-Salamu alaikum – mondta a khabir előírásosan, miután belépett a helyiségbe. – Üdvözöllek, hadzsi Moktar Bönali. – Salam – válaszolt Sîdi Moktar röviden. Apró férfi volt, aki a két aranyosan csillogó lámpás

gyenge fényében még apróbbnak látszott – annak ellenére, hogy pompás, tarka csíkos háziköntöst viselt, és azt a kerek fejfedőt, amelyet a városról neveztek el: fezt. Külseje és fellépése mindenkinek jelezte, hogy rendkívül sikeres kereskedő: nagyúr. – Allah nem adott gyors lábakat utadon. A khabir hallgatott. A házigazda ráeszmélt, mit kíván az udvariasság. – Először foglalj helyet, barátom. Az imént a kíváncsiság erőt vett a nyelvemen. Megkínálhatlak egy hideg itallal? Várj, hozatok abból az illatosított narancsvízből, hiszen azt annyira kedveled! Miután kiadta a szolgának az utasítást, kényelmesen hátradőlt, és szippantott néhányat a vízipipából. – Van kedved neked is a shishához? A Cat-haiból származó új ópium kiváló, csak ajánlani tudom. Belélegzésekor rendkívül kellemes gondolatai támadnak az embernek. – Nem, ma nem. -A khabir körülnézett. Amit látott, azt mutatta, hogy a barátja, Moktar gazdagsága az elmúlt évben újra jelentősen gyarapodott. Erről tanúskodtak a padlót tengerként elborító, aranyszállal átszőtt selyempárnák. A néhány szabadon maradt négyzethüvelyken drága csempe látszott: apró, művészileg zománcozott és szigorú, geometrikus minta szerint lerakott csillagformák. A falakon Ghakir Efsâneh hazájából származó drága szőnyegek lógtak. Még ezeknél is értékesebb volt két, gazdag faragásokkal díszített elefántcsont szekrényke, amelyek gyöngy– és drágakőberakása a lámpák legkisebb lobbanásától is felvillant. A mennyezet alacsony volt, lazúrkék színét arany arabeszkek és Korán-idézetek törték meg. – A narancsvíz pompásan illatozik. – Hadzsi Abdel Ubaidi elvette a szolgától a frissítőt, és belekortyolt. – Ebben az évben jó volt a narancstermés. Sok vizünk volt. – Ezt örömmel hallom. Sîdi Moktar megtörölte a száját, és újra megszívta a shishát. A pipában bugyborékolt a víz. – Remélem, kellemes utad volt. – Allah velünk volt. – A khabir fontolóra vette, beszámoljon-e tervezett házasságáról és a rabszolgákról, de egyelőre annyiban hagyta. A beszélgetés még nyugodtan csörgedezhet egy darabig. A kíváncsi Moktar Bonali rászolgált. Beszéltek tevékről általában és különösen a tevetenyésztésről, eszmét cseréltek az utolsó versenyekről és a győztesekről, kölcsönösen érdeklődtek egymás egészségi állapotáról, panaszkodtak a folyton emelkedő árak és az erkölcsök hanyatlása miatt, beszéltek az asszonyok bájáról és ravaszságáról, egymás rokonairól érdeklődtek, tudni kívánták, mi újság van még egyébként, és végül, több mint egy óra után végre rátértek a khabir látogatásának voltaképpeni okára. – Amikor az előbb az egészségem felől érdeklődtél, barátom, elfelejtettem megemlíteni, hogy a szemem már nem a legjobb, sőt hogy hű legyek az igazsághoz, meg kell mondanom, hogy egyre romlik. Az apró betűs írást már alig tudom elolvasni – mondta Sîdi Moktar bevezetőül. – Sajnálom, hogy ezt kell hallanom – vette fel a fonalat a khabir. – Ez nagyon akadályozhat üzleteid lebonyolításában. – Aztán elhallgatott. Most az apró kereskedő nem tudta tovább féken tartani kíváncsiságát. Felkiáltott: – Na, mondd már, ne csigázd tovább a kíváncsiságomat! Itt az olvasóeszköz? Hadzsi Abdel Ubaidi mosolygott. – Hát persze. Mindenesetre meg kell hagyni, még Tangerben sem volt egészen könnyű egy ilyen erős nagyítót felhajtani. Hála legyen Allahnak, túlélte az utazást. – Burnusza ráncai közt matatott, és előhúzta a nagyítóüveget. – Add ide, add ide! – Sîdi Moktar nem tudta elég gyorsan megkapni az eszközt. Amikor a kezében \'olt, olyan boldogan meredt rá, mintha magának a nagy Prófétának az amulettje lenne. – Talán egy kicsit szebb nyelet kell rá csináltatnod – mondta a khabir. – Igen, igen. -Az apró kereskedő alig figyelt rá. Az egyik szekrényhez lépett, és kivette belőle a Korán egy értékes példányát. – Mindjárt ki akarom próbálni a nagyítóüveget. Várj, a második szúrat nyitom ki, mert az elsőt úgyis többé-kevésbé kívülről tudom!

Leült a két lámpás alá, és buzgón tett-vett a lupéval, aztán betűzni kezdett. Először lassan, aztán egyre folyékonyabban: Ez a könyv, nem kétséges, vezérfonál az istenfélők számára, akik hisznek az Elrejtettben és teljesítik az imádságot, és adnak az adományunkból… – Megy, megy! – kiáltott lelkesen. – Hallgasd csak tovább: És akik hisznek abban, Ami leküldetett rád, és leküldetett előtted, és szilárdan hisznek a túlvilágban. Ezek követik az Úr irányítását, és nekik jó soruk lesz… Hadzsi Abdel Ubaidi letette ivóedényét, mert üres volt. – Ha örülsz neki, én is örülök. – Az öröm nem kifejezés! Végre újra meg tudom fejteni a szerződéseket és az iratokat anélkül, hogy szememmel a papírba kellene másznom! Végre nem kell már úgy tennem, mintha még tudnék olvasni. Vége a színjátéknak. Újra tudok olvasni! Nem is tudom, hogy köszönjem meg, barátom. – Én azonban igen. Azzal, hogy megtéríted a vásárlási árat, és azon kívül megtéríted a kiadásaimat. – A khabir küszöbön álló lakodalmára gondolt, amely csinos összeget fog elnyelni. – Aha. – Sîdi Moktar örömét mintha elfújták volna. – És milyen összegre gondoltál? – Három spanyol aranydublónra. – Micsoda? Hármat mondtál? Hár-mat? – Sîdi Moktar most ugyanolyan hangosan jajveszékelt, mint amilyen hangosan az imént még örvendezett. – Azt akarod, hogy teljesen elszegényedjek? A csatornába akarsz lökni, engem és az enyéimet? Allah, a világbölcs, a számoláshoz értő tudja, hogy ezt nem tudom megfizetni! Heves alkudozás kezdődött, amelynek során a khabirnak sikerült két dublónt kiügyeskednie, azonfelül a karaván áruinak jó részét is szokatlanul magas áron eladnia. Az eredmény mégsem lepte meg, hiszen az egész tárgyalás alatt ő volt az erős pozíciójában. Olyasmi volt a kezében, amire Moktarnak feltétlenül szüksége volt, és egyébként egész Fezben nem volt kapható. Chakir Efsâneh, az ő szigorú ura nagyon elégedett lesz vele – és annál készségesebben fog beleegyezni a Rabiával, a szolgálólánnyal kötendő házasságába. Igen, talán még egy kis hozományhoz is hozzásegíti a mennyasszonyt… Ilyesfajta kellemes gondolatoktól ösztönözve, a khabir megkérdezte: – Mondd, barátom, hogy van tulajdonképpen Aziz el-Mamud? – Aziz el-Mamud? – kérdezett vissza szórakozottan Sîdi Moktar, mert újra a nagyítóval foglalatoskodott, a Korán lapjai fölé tartotta, hol ilyen, hol olyan távolságban, magában mormogott, részben hangosan recitált, amíg végül ragyogva kijelentette: -Azt hiszem, négy és öt hüvelyk között kell lennie, ez az ideális távolság! Hadzsi Abdel Ubaidi megismételte a kérdést. – Ah, a pálmaligetek főfelvigyázójáról kérdezel? – Pontosan. Âmint tudod, ő ugyanúgy Sîdi Chakirt szolgálja, mint én. Nekem azt mondták, hogy a kétszeresére növelte uram ligeteit, ami viszont megkövetelte a foggara kiépítését. Sîdi Moktarnak, az apró nagyúrnak csodálkozva elkerekedett a szeme. – Hát nem tudod? Persze, nem is tudhatod. Egy hete történt, és akkor még úton voltál idefelé. Aziz el-Mamud halott. – Mit mondasz? – Most a khabir volt az, akinek a csodálkozástól elkerekedett a szeme. -Az nem

lehet. Hiszen még fiatal volt, a harmincat sem érte el! – Baleset volt. Mint helyesen mondtad, gondoskodnia kellett róla, hogy hozzáfogjanak a foggara megnagyobbításához. Ε célból maga mellé vett néhány munkás rabszolgát, és lement az aknákba, hogy megbeszélje a részleteket. Akkor történt. Hirtelen leomlott egy földtömeg, és eltemette. Bizonyára nyomorúságosan megfulladt. Egyébként egyesek azt rebesgetik, hogy állítólag ő volt az egyetlen, aki életét vesztette, ezért már szárnyra keltek bizonyos híresztelések. Aziz el-Mamudot nem szerették különösebben, amint valószínűleg te is tudod. – Csakugyan. – A khabir a szakállát simogatta. Mélyen elmerült gondolataiba. – A főfelügyelő tehát halott. Valóban ő volt az egyetlen, aki megfulladt? – Ki tudhatná biztosan? A híresztelések konyhája fortyog. Talán vele együtt néhány rabszolga is meghalt. Ha igen, a varjú sem károg utánuk. Miért kérdezed? – Óh, hát csak úgy. – Hadzsi Abdel Ubaidi elhatározta, hogy témát vált. – Amint tudod, barátom, a kismet nem rendelt számomra szerencsét a házasságban. Legalábbis eddig. Első feleségem, Aisa meghalt egy lyukas fog miatt, ennek most tizenkilenc éve, és a második feleségem, Szafa gyermekágyban halt meg a fiunkkal. – Igen, emlékszem rá. Úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. Allah minden évvel gyorsabban múlatja az időt, ahogy öregszünk. – Sîdi Moktar teljesen feleslegesen tisztogatni kezdte a lupét. – De az imént azt mondtad, „legalábbis eddig”. Hogy értetted ezt? Talán öreg napjaidra újra… – Igen – szakította félbe a khabir mosolyogva. Hangja ellágyult, ahogy tovább beszélt. – Meg fogok nősülni, feltéve, hogy Âmina úrasszony és Sîdi Chakir egyetért. – Micsoda, az uradnak és a feleségének kell beleegyeznie? Nos, hadd gondolkodjak. Mivel nekik nincsen gyermekük, a feleséged csak olyan asszony lehet, aki az ő szolgálatukban áll, igaz? – vonta le Sîdi Moktar az éles eszű következtetést. – Ki hát ő? Ismerem? Ki vele! – Rabiának hívják, és mint helyesen feltételezed, Âmina egyik szolgálólánya. – Akkor nem ismerem. Csinos? – Neki van a legszebb, legszelídebb szeme a világon. Okos, fiatal. Ha Allah is úgy akarja, sok derék fiat fog nekem szülni. Sîdi Moktar felugrott, átölelte barátját, és kétfelől arcon csókolta. – Ez aztán a jó hír! Már megtervezted a lakodalom időpontját? Ah, természetesen nem, először Chakir beleegyezésére van szükség. Gyere, hadd csókoljalak meg még egyszer! Szándékát azonnal megvalósította, és unszolni kezdte a khabirt: – Nos, mesélj még róla! A khabir habozott. Először tudatosult benne, hogy alapjában véve nem túl sokat tud a jövendőbelijéről. Ezért azt mondta: – Nos, tudom, hogy tizenhét éves, és az úrnő palotájában meglehetősen szeretik. Szelíd természete van, világos értelme, tud írni és olvasni, és ezenkívül sakkozni is tud. – Micsoda? Sakkozni is tud? – Sîdi Moktar megfenyegette az ujjával. – Csak vigyázz, nehogy valami nagyokost vigyél a falaid közé. A túl sok tudás sem jó. – Ez a veszély talán nem áll fenn. – A khabir felemelkedett párnájáról. – Most mennem kell, mivel minden mást megbeszéltünk. Rabia az al-Haqq-ban vár rám. – Az ifjú boldogság! – Sîdi Moktar megértően nevetett. – Én lennék az utolsó, aki feltartóztatnálak. Várj, kikísérlek a ház elé! Kint az utcán átölelte a khabirt. – Valóban nagy szolgálatot tettél nekem, barátom. Még egyszer köszönöm a nagyítóüveget. – Szóra sem érdemes – válaszolta hadzsi Abdel Ubaidi. – Salam, kedves Moktarom. – Megfordult, és visszaindult a fogadóba. Aztán hirtelen még egyszer megállt, és mosolyognia kellett. Sîdi Moktar nem tudta megállni, hogy még egy utolsó mondatot utána ne kiáltson. – Még akkor is, ha nekem ez egy vagyonba került! – A te forró mentád, őszintén szólva, sokkal jobban ízlik, mint Sîdi Moktar jeges narancsvize, orchideám – mondta hadzsi Abdel Ubaidi, és belefújt a csészécskébe, hogy lehűtse az italt. Már befejezte a barátjánál tett látogatásról szóló beszámolót. Óvatosan ivott egy kortyot. -A forróságot legjobban forrósággal győzi le az ember, habár azt kell mondanom, hogy már egészen jól ki lehet bírni a kamrádban.

A nappali forróság valóban alábbhagyott, és a példás rend, amivel Rabia a szekrényül szolgáló falmélyedésekben kevés holmiját elrendezte, kellemes érzéssel töltötte el a khabirt. Rabia is ivott egy kortyot. Már korábban levette fátylát, bár jól tudta, hogy ezt tulajdonképpen nem illik, de hiszen a khabir hamarosan úgyis a törvényes férje lesz, és remélte, hogy Allah megbocsátja neki ezt a kis bűnt. Hadzsi Abdel Ubaidi mindenesetre már régen ezt tette. Ez volt az első alkalom, hogy leplezetlenül látta Rabia arcát, és az, amit a nyomorúságos olajlámpás fényénél látott, olyan megrendítően szép volt, hogy először szavakat sem talált, de aztán eszébe jutott egy régi, arab szerelmes vers: „ Ha Nap nem lehetek, Hold akarok lenni, ha hegy nem lehetek, völgy akarok lenni, ha oroszlán nem lehetek, bárány akarok lenni – minden akarok lenni, de ha már nem lehetek a tiéd, semmi sem akarok lenni.” – Óh, én orchideám! – kiáltott fel. – Allah a tanúm, hogy te szebb vagy Seherezádenál, az Alf laila waleila elbeszélőjénél! És akkor megcsókolta… Rabia egy újabb kortyot ivott. Gondolatai ide-oda szökdécseltek az első csók varázslatos pillanata és Chakir Efsaneh főfelügyelőjének szomorú sorsa között. A férfi most ott fekszik holtan, föld– és kőgörgeteg-hegyek alatt. Minden amellett szól, hogy a holttestét sohasem fogják megtalálni. Okos fejében egy gondolat érlelődött. Kimondta, és a khabir mérlegre tette az előnyeit és a hátrányait. Aztán megfontoltan bólintott, és azt válaszolta: – Tudtam, hogy ezt fogod javasolni. – És hogy vélekedsz róla, Abdel, jövendőbeli férjem? – Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Tíz nappal később hadzsi Abdel Ubaidi ura, Chakir Efsâneh elé lépett. A különleges alkalom miatt azt kérte, hogy Âmina úrnő is legyen jelen. Legjobb ruháit viselte: művészien feltekert turbánt, amelynek a közepén egy kis smaragd villogott, hosszú, fehér selyeminget, amely fölött teveborjú bőréből készült, sokgombos mellény feszült, tarkacsíkos szövet-kattant, bő bugyogót és felkunkorodó, aranyhegyű papucsot. Hozzá drágakövekkel kirakott tőrt az övében. – Salam alaikum, as-Salama, as-Salamu alaikum – mondta méltóságteljesen, és mélyen meghajolt. – Salam alaikum – válaszolta Sîdi Efsâneh csodálkozva. – Olyan emberhez képest, aki épp az imént tért vissza a tevék útjáról, nagyon fényűzően vagy öltözve. – Megvannak az okaim, uram. Megengeded, hogy részletesen beszámoljak neked? – Igen, beszélj – vágott közbe türelmetlenül az úrnő. Már többször kérdezte Rabiát az út lefolyásáról, különösen a rabszolgák sorsáról, de nagy bosszúságára a szolgálólányból egyetlen szót sem tudott kipréselni. – Szeretném végre… – Bizonyára a kandírozott gyümölcseidet szeretnéd – szakította félbe Sîdi Chakir. Orrtöve fölött mély ránc képződött, amely félreérthetetlen figyelmeztetés volt mindazok számára, akik ismerték. Ha ez feltűnt, ajánlatos volt az óvatosság, és ezt Âmina úrnő is tudta, ezért engedelmesen a nyalánksággal megtöltött tálba nyúlt, amely egy oldalsó asztalkára volt odakészítve. A khabir elégtétellel vette tudomásul, hogy ura nem engedi ki kezéből az ügyek irányítását. Nagyvonalú férj volt ugyan, de az Efsâneh házban egy valaki parancsolt: Sîdi Chakir. – Nos, jó és rossz híreket hozok. Bölcsességedre bízom, óh, uram, döntsd el, melyiket akarod előbb hallani.

– Izgatottá teszel, hadzsi Abdel Ubaidi, de mindenesetre kezdd a kevésbé jókkal. A khabir megköszörülte a torkát. Most minden ezen múlik. Újra meg újra elképzelte a szavakat, amelyeket mondani akart, de most mind elszállt, mint pelyva a sivatagban. – Nos, hadzsi? – Uram, sajnálom, hogy azt kell jelentenem: emberélet ment veszendőbe. – Emberélet? Hát ki halt meg? A khabir felvértezte magát. – A hat rabszolga, uram, akiket hitvesed a karavánnal Fezbe küldetett. – Nem! – Az úrnő felugrott. – Ez nem lehet igaz! – Edd tovább a kandírozott gyümölcseidet! – Sîdi Chakir visszahúzta haragos hitvesét a kerevetre. Orrtöve fölött újra megjelent a ránc, és ezúttal nem tűnt el, mert az úrnő természetesen meggyónta neki, milyen hihetetlen összeget kell kifizetnie ezért a hat, általa megvett rabszolgáért. Elpazarolt, ablakon kidobott pénz! Ráadásul olyan veszteség, amelyet most már az emberáru munkateljesítménye sem enyhíthet. Ha azonban Chakir Efsűneh kereskedelmi tevékenysége hosszú évei alatt valamit megtanult, akkor az ez volt: sohase jajgass utólag egy rossz üzlet miatt, azáltal nem teszed jobbá! Ma is ehhez tartotta magát. Újra karavánvezetőjéhez fordult. – Folytasd, barátom! A khabir fellélegzett. Sîdi Chakir mint mindig, ha kegyes hangulatban volt, „barátomnak” szólította. – Aziz el-Mamud, a pálmaligetek főfelügyelője, óh, uram, a foggarába vezette a rabszolgákat. Meg akart bizonyosodni róla, hogy ott a megfelelő helyen alkalmazzák őket. Akkor történt a szerencsétlenség. – Milyen szerencsétlenség? – Sajnos nagyon is hétköznapi. A járat aládúcolása engedett, és a lezúduló földtömeg maga alá temette őt és a rabszolgákat. Azon a napon ő is életét vesztette. Az orrtő fölötti ránc ismét elsimult. – Ne mondd! Tehát Aziz el-Mamud is… – A főfelügyelő elvesztése távolról sem volt olyan tragikus. Szabad ember volt, következésképpen semmibe sem kerül. Azonkívül az utóbbi időben a munkában tanúsított buzgalma is sok kívánnivalót hagyott maga után. – Úgy, úgy, tehát Aziz el-Mamud is – ismételte meg a házigazda. Új főfelügyelőt fog kinevezni, aki fiatalabb, szorgalmasabb, és természetesen olcsóbb is. – El lett legalább Aziz el-Mamud temetve, ahogy jámbor muzulmánhoz illik? – Sajnos erre nem volt lehetőség. A halottak teste olyan mélyen fekszik a föld alatt, hogy hónapokig tartana kiásni őket. – Nos, igen. – Sîdi Chakir egy pillanatra még egyszer a rabszolgákra gondolt, de a továbbiakban egy gondolatot sem pazarolt a lelki üdvükre, hiszen hitetlenek voltak. Eszébe jutott, hogy a khabir jó hírekről is beszélt. – Kellemes híreid is vannak, azt mondtad. – Igen, uram. Örömmel értesíthetlek róla, hogy áruid eladása Fezben szerencsés csillagzat alatt történt. Sok tárgyat száz és kétszáz százalékos nyereséggel tudtam eladni, sőt, egyiket-másikat négyszáz százalékossal, köztük a nyersvasat és a selymet. A pontos elszámolás holnap következik. – Allahra, ezt nevezem jó hírnek! Bárcsak ezt hallgattam volna meg először. – Tapasztalt kereskedőként Sîdi Chakir hozzávetőleg azonnal kiszámította, hogy az elért nyereség bizonyos mértékig kiegyenlíti a rabszolgák elvesztését. A pontos ellenőrzés valószínűleg még egy kis pluszt is fog hozni. – Kifejezést fogok adni a hálámnak, barátom. A khabir minden bátorságát összeszedte, és kihasználta a pillanat kegyét. – Ha hálásnak akarsz mutatkozni, óh, uram, akkor lenne egy szerény kívánságom. – Mondd ki! Jóformán már teljesítve van. – Nos, az út hosszú volt, uram, és közben alkalmam volt közelebbről megismernem a szolgálólányt, Rabiát. Rendkívül illedelmes és okos fiatal nő, akinek ugyanúgy; mint nekem, már nincsenek szülei. Kérem a beleegyezésedet, hogy feleségül vehessem. – Nem! – Az úrnő újra felugrott a helyéről, és férje újra visszahúzta a kerevetre. Chakir Efsâneh mosolygott.

– Megkapod az engedélyemet. Szívesen gondoskodunk arról is, hogy az ünnepségek ne túl szerény keretek közt legyenek megrendezve, ugye, drágám? Âmina Efsâneh mereven bólintott. Neki nem maradt más hátra, mint még egy gyümölcsöt megenni.

Hadzsi Moktar Bônali, a kereskedő nagyúr „Már nem ízlik a vízipipa. Talán az ópium az oka, talán a rózsavíz. Valószínűleg a rózsavíz. Legközelebb tamariszkuszvirágokkal fogok próbálkozni, az olcsóbb is. Mit kérdeztél? Hogy elárullak-e benneteket? A válaszom: nem.” A rabszolgák most már három napja kuporogtak megkötözve az udvar sarkában – folyvást egy fegyveres tevehajcsár felügyelete alatt, és csak néha-néha némi élelemmel ellátva. A vízen, amellyel szűkös táplálékukat leöblítették, a ciszternából itatott sok-sok állattal osztoztak. Eltekintve attól, hogy szó szerint úgy bántak velük, mint a barmokkal, viszonylag jól ment soruk. Elmúlt éjjel azonban súlyos következményekkel járó szerencsétlenség történt. Egy csupán néhány utcával arrébb működő vízkerék, amely a városnegyed ellátását biztosította, nem bírta tovább a hosszú évek óta tartó igénybevételt, és eltört. Megszűnt a friss víz beáramlása. Mivel az embereknek és az állatoknak ennek ellenére inniuk kellett, a ciszterna vízszintje gyorsan apadt. A barátok, akik mit sem tudtak minderről, nyugtalankodni kezdtek, és végül megijedtek, de senki sem volt a közelben, aki a fenyegető helyzetet elmagyarázta volna nekik. Amikor a nap kora délelőtt, mint mindig, a környező tetők fölé emelkedett, teljes erővel tombolni kezdett a hőség. Hamarosan kiszárította agyvelejüket, és elnémított minden beszélgetést. Az egész nagy, kikövezett területen egyetlen hűs foltocska sem volt. – Mit nem adnék akár csak egy megnedvesített napvitorláért is, amilyent Tangerben használtunk! – krákogta a Magiszter. – Ui, ui – erősítette meg Enano bágyadtan. Kis holdvilágképe pulykavörös volt. Alb gurgulázott valamit. Ngongo, aki sohasem beszélt sokat, hatalmas felsőtestével a törpe fölé hajolt, hogy betakarja árnyékával. Ezt a nap során többször is megtette, mert a hőség neki mint feketének okozta a legkevesebb gondot – a fehér bőrű és vörös hajú apróságnak ezzel szemben annál többet. Wessel Csehország örökzöld, jótevő erdőiről motyogott valamit. A nap hamarosan a zenitre ér, és azután gyötrelmes lassúsággal elindul nyugatra, míg végre újra eltűnik a tetők mögött, és az udvarban hűvösebb lesz. Vitus is szenvedett. Sem ember, sem állat nem volt már olyan állapotban, hogy eljusson a ciszternában maradt vízhez. Azt akarják, hogy szomjan haljanak? Vitus nagy nehezen felemelte a fejét, és észrevette, hogy az udvaron jelentősen megcsappant az állatok létszáma. A még itt maradt állatok bőgtek a szomjúságtól. A többi már belepusztult volna a vízhiányba? Ilyen gyorsan? Máris eltávolították a tetemüket? Nem jutott hozzá, hogy tovább töprengjen, mert hirtelen egy idegen fiú állt meg előtte. Udvariasan meghajolt, és azt mondta: – Azt a férfit keresem, aki sűrűn pislog. – A férfit, aki sűrűn pislog? – ismételte meg Vitus nehézkesen. – Ali, úgy a Magiszterre gondolsz. – A kis tudósra mutatott maga mellett. A fiú újra meghajolt, és köszönt. A Magiszter mormolt valami válaszul, és vörösre gyulladt szemmel vizsgálgatta a jövevényt. Mintegy megerősítendő, hogy a fiú valóban az igazival beszél, néhányszor hevesen pislantott. Most meglepő dolog történt: a fiú éles tőrt húzott elő, és néhány erőteljes mozdulattal átvágta a Magiszter csuklóján a kötelet. A kis tudós alig fogta fel, mit történik vele: – Hálás köszönet, fiam – mondta rekedt hangon. – De miért ér ez a megtiszteltetés? A fiú döcögős spanyol nyelven válaszolt: – Itt van, ez a tied. – Egy papiruszba tekert csomagot húzott elő ruhája ráncai közül, és átadta. – Nyisd ki, azzal bíztak meg, hogy várjam meg, amíg kinyitottad. – Megbízás? Kitől? – Azt nem szabad megmondanom.

A Magiszter életereje ébredezni kezdett. – Ki engedte meg neked, hogy elvágd a kötelékeimet? – tudakolta. – Ezt sem szabad megmondanom. Vitus közbevágott. – Magiszter, nézd csak, eltűnt az őrünk! – A muskétás férfi? – A kis tudós pislogott. – Talán vizel valahol, guggolva, ahogy a tevehajcsárok teszik. – Nem, nem, elment! – Vitus először egyenesedett ki ezen a napon teljes magasságában, és ugyancsak a fiú elé tartotta a kezét. – Szabadíts ki engem is, mint a Magisztert. A fiú habozott. – Csak azzal bíztak meg, hogy a sűrűn pislogónak vágjam el a köteleit – mondta, de aztán mégis megtette, amire utasították. Miután egymás után valamennyi rabszolgát megszabadította, ismételten felszólította a Magisztert, hogy nyissa ki a csomagot. A kis tudós, aki közben ugyancsak felállt, babrált a szalagon, végül lehúzta, és eltávolította a burkot. Egy könyv és egy levél került napvilágra. – Nocsak – kiáltott fel –, milyen kedves meglepetés, csak sajnos egyiket sem tudom elolvasni. Arabul van. Fiam, mint közvetítő, tudsz nekem segíteni? – Attól tartok, nem, uram. Én szintén nem tudom elolvasni, de tudom, hogy ez a könyv a mi szent Koránunk. – A Korán? Az ég szerelmére, ki küldi nekem a Koránt? – Közben a barátok körülvették a Magisztert, aki többször is átlapozta a könyvet, de sehol sem talált ismert írásjeleket. – Mi itt Fezben a másik oldalról nyitjuk ki a könyvet, uram. – Hogyan? Ah, igen, erről hallottam. Csakhogy ez nekem nem sokat használ. Mindegy hol kezdek hozzá, én csak hieroglifikus figurákat látok az oldalakon. Ugyanez vonatkozik a levélre is. Mind szemügyre vették a szép, ismeretlen írást. – Találnunk kell valakit, aki fel tudja nekünk olvasni az üzenet szövegét. Ez azt jelenti, hogy el kell hagynunk az udvart. – A Magiszter felnézett, és meglepődve látta, hogy a fiú nyomtalanul eltűnt. Lassan derengeni kezdett neki valami. Abból a tényből, hogy valaki elvágta kötelékeiket, hogy eltűnt az őr, és hogy – ebben a pillanatban látta meg – annyi teve elhagyta az udvart, csak egy következtetést lehetett levonni: a khabir, hadzsi Abdel Ubaidi karavánja elindult. Már úton volt Tanger felé. Ők pedig szabadok! – Szabadok vagyunk! – kiáltotta. – Szabadok, szabadok! Eltartott egy darabig, amíg a többiek is követni tudták gondolatmenetét, de akkor ők is hangos ujjongásban törtek ki. – Es most? – kérdezte a gyakorlatias természetű Magiszter, amikor elült az első izgalom. – Mi legyen velünk? Talpig gyászban vagyunk, és nincs egy maravedink sem, vagy bármi is ennek a városnak a fizetőeszköze, és ráadásul egyáltalán nem ismerjük ki magunkat Fezben. Akkor akár itt is maradhatunk. – Nem, elmegyünk – döntött Vitus. – Éspedig nyomban. Nem akarom, hogy jöjjön valaki, és azt gondolja, hogy valamilyen okból vissza kell tartania minket. Valóban, alighogy ezt kimondta, valamiféle fickók jöttek be az utcáról, és egyenesen feléjük tartottak. De ezek, mint kiderült, csak vízhordók voltak, akik a ciszternához igyekeztek, hogy ott kiürítsék vödreiket. Közben egy fikarcnyit sem törődtek a barátokkal, mert fáradságos és erőt rabló vállalkozás volt, ilyen módon megtölteni a gyűjtőmedencét. Másfelől viszont nem maradt más megoldás, mert a lovakat és az öszvéreket nem lehetett hagyni szomjan halni. Vitus már vállára vette a puttonyt, és megragadta botját. – Kövessetek, barátaim. Bárki legyen is az, akinek a szabadságunkat köszönhetjük, biztos nem akarná, hogy a szükségesnél tovább itt időzzünk. Az egykori rabszolgák szárnyakat kapva elhagyták az udvart. Több óra telt el azóta, hogy az al-Haqq fogadót elhagyták. Először a szomjúságukat csillapították, mert amforákban vagy korsókban itt a városban is megtalálható volt a Maah elsabil, az igaz út vize. De aztán megéheztek. A lacikonyhák csábítóan illatoztak, és a barátok sokat adtak

volna ez kis zöldségért vagy köleskásáért, de nem volt pénzük, és alamizsnát sem akartak kérni. Siralmasan zátonyra futott a Magiszter kísérlete is, hogy mesemondóként lépjen fel, és így keressen néhány pénzdarabot. Fezben, amely Tangertől százharminc mérföldnyire, az ország belsejében feküdt, alig értettek portugálul vagy spanyolul, angolul pedig egyáltalán nem. Valami ehető után kutatva egyre beljebb sodródtak a kibogozhatatlanul egymásba ékelődő házak rengetegébe. Közben minduntalan nagyobb terekre bukkantak, amelyeken pezsgett az élet, a középpontjukban többnyire egy-egy mecset, mint a Dzsemma el-Mulei vagy a Dzsemma Karubin. Iszlám iskolák mellett is elmentek, például az el-Szeffarine vagy az el-Attarine medresze mellett. Olykor csak nagy nehezen tudtak továbbhaladni, és elég gyakran, ha egy-egy szamár-dugóba kerültek, sem előre, sem hátra nem tudtak mozdulni. Hébe-hóba inkább a tömeg tolta őket előre, mintsem hogy a maguk lábán mentek volna. Kézművesekkel, fűszerárusokkal, bűvészekkel, kötéltáncosokkal, kígyóbűvölőkkel, fuvolásokkal, kürtösökkel és dobosokkal találkoztak, és végül a tímárok és kelmefestők negyedében kötöttek ki. Mielőtt ideértek, a Magiszternek végre sikerült felhajtania egy spanyolul beszélő írnokot, és meggyőzni arról, hogy jó cselekedetet követ el, ha nemcsak felolvassa, hanem le is fordítja neki a levelet. Az üzenet rövid és érdekes volt: A mesemondónak és sakkjátékosnak. Amikor ezt olvasod, a karaván már újra úton van. Te és a barátaid, mostantól kezdve szabad emberek vagytok. Ne féljetek! Nem fognak benneteket üldözni. Erről gondoskodtunk. Kívánjuk, hogy Allah, a könyörülő, az irgalmas a Korán segítségével a hit igaz útjára vezessen benneteket. Salam alaikum. Valaki, aki ugyanolyan rövidlátó, mint te. A levél nem volt aláírva, de a Magiszter így is tudta, ki a feladó. Mély hála érzése árasztotta el, amikor újra meg újra felolvastatta magának a sorokat, míg végül az írnok elkedvetlenedett, és mégis pénz követelt. A kis tudós megnyugtatta. – Pénzem nincs, barátom, már mondtam, de Allahnak tetsző dolgot cselekedtél. Ez legyen neked elég. Jó üzleteket kívánok, keressen fel sok analfabéta. A barátok, bár még mindig éhesen, lelkes hangulatban nyomakodtak tovább, és hamarosan számtalan színezőkádat pillantottak meg; sokszínű volt, mint egy festőpaletta és lépekhez hasonlóan volt elrendezve – csak nem szögletesek, hanem kerekek voltak. Férfiak álltak a csípőig érő színes lében, és frissen cserzett bőröket vánvoltak. Feltűnő volt, hogy sok kádban sárga színezőfolyadék volt, és így nagy mennyiségű sárga bőrt állítottak elő. Továbbmentek, és a tímárokhoz értek, akik ugyancsak kádakkal dolgoztak. Ezek azonban felfalazott medencék voltak, erős csersavval megtöltve. Éppen közelebb akartak menni az egyik ilyen tartályhoz, amikor mögöttük hangos kiáltások harsantak, és erős szolgák félretaszigálták őket. – Helyet, emberek! Helyet a nemes hadzsi Moktar Bônalinak! Táguljatok már végre, Sîdi Moktarnak sietős a dolga! A tömeg szétvált, és egy pompásan öltözött, apró férfi vált láthatóvá. A legfinomabb shandongselyemből készült, harminc gombbal záródó, cseresznyepiros mellényt viselt, fehér vászoninget dúsan csipkézett gallérral, rezedazöld övet, amely úgy nézett ki, mint egy vállszalag, indigószínű buggyos nadrágot és sárga lábbelit. Mindennek a megkoronázásaként a feze köré narancsszínű turbánt tekert, amely a mérete alapján egy szultánnak is díszére vált volna. – Ez a férfi azokra a papagájokra emlékeztet, amelyekkel Új-Spanyolországban találkoztunk – mondta a Magiszter mosolyogva. Vitus válaszolni akart, de nem jutott hozzá, mert ebben a pillanatban még inkább hátraszorították. A tarka öltözetű apró férfi, akit Sîdi Moktar nagykereskedőként jelentettek be, elment mellette, és az egyik legnagyobb cserzőtartályhoz lépett, ahol már várta egy sokkal kevésbé színesen öltözött férfi. A tömeg sugdolódzásából Vitus megtudta, hogy ez a tímárok mestere. – Üdvözöllek, Alî ibn Abu el-Kabain – mondta Sîdi Moktar. – Remélem, a bőreid minősége ezúttal minden kétségen felüli.

– Az az, uram, az az – sietett őt a tímármester biztosítani. Egy mellette álló faállványra mutatott, amelyen bőrök halmozódtak. – Csak mondd meg, melyik rétegből vegyek el egy darabot, és látni fogod, hogy csak elsőrangú árum van. – Valóban látni fogom – válaszolta az apró férfi szárazon –, sőt, egész pontosan látni fogom, mert ezúttal a felszín apró hibái és hiányosságai sem fogják elkerülni a figyelmemet, olyan igaz, ahogy hadzsi Moktar Bônalinak hívnak. – Buggyos nadrágja mélyébe nyúlt, és kerek üveglencsét húzott elő. – Ebben ez a lupe lesz segítségemre. A tímármester nagy szemeket meresztett, mert ilyen vizsgálóeszközt még nem pipált árui vizsgálata során. Arca mégis diadalmas mosolyra derült, amikor az első kecskebőrt átnyújtotta. Sîdi Moktar elvette tőle a bőrt, és föléje tartotta nagyítóüvegét. – Úgy néz ki… – mondta. Aztán már semmit sem szólt. Hangos kiáltások némították el. – Ssercikin! Fogjátok meg a tolvajokat! Sserakin! Körülnézett – és fel sem fogta, mi történik, mert az egész alig tartott tovább egy szempillantásnál. Két fickó rohant feléje, ezüst kannákkal és más asztalneművel megrakodva, a nyomukban egy dühös, furkósbotot lóbáló kereskedő. A fickók elrohantak Sîdi Moktar mellett, és közben erősen meglökték. Az apró nagyurat az a veszély fenyegette, hogy elveszíti az egyensúlyát, karjával evezett a levegőben, és kiejtette kezéből nagyítóüvegét. Az nagy ívben elrepült, és csobbanva a nagy cserzőkádban kötött ki. Egy pillanatra csend lett. Aztán pokoli jajveszékelés tört ki. Sîdi Moktar magán kívül volt a haragtól. – Kövessétek a tolvajokat! – kiáltott a szolgáinak. – Hozzátok őket ide! Személyesen fogok róla gondoskodni, hogy levágják kezüket-lábukat! Kóstolják meg az égetés büntetését! Lobogóan forró víz legyen az italuk! Tolvajbanda! Oh, szépséges lupém, szépséges lupém! Rajta, emberek, mit álltok ott, és bámészkodtok! Vegyétek ki, csináljatok már valamit, vissza kell kapnom! Így vagy hasonlóan siránkozott jó ideig, miközben Alî ibn Abu tehetetlenül lógó vállakkal csak állt, a tömeg pedig az első ijedtség után nevetni kezdett. Egy vagyonos ember szerencsétlensége mindig elég ok volt az örömre. Sîdi Moktar tüzet okádva körülnézett, de semmi sem történt. Végül visszatértek a szolgái az üldözésből és velük együtt a szerencsétlenül járt kereskedő. A gaztett okozóinak, a két tolvajnak azonban nyoma sem volt. – Vegyétek ki a kádból a nagyítóüvegemet! – kiabálta Sîdi Moktar újra. – Egy vagyonba került! A szolgák szívesen megtették volna, csak sajnos nem tudták, hogyan. A csersav, növényi összetevője következtében, átláthatatlan folyadék volt, ezért a kád alján nem látszott a lupe. Aki ki akarta venni, annak a szó szoros értelmében a zavarosban kellett halásznia. Sîdi Moktar cselédsége most pontosan ezt tette. Persze kevés sikerrel, mert hiányoztak a megfelelő szerszámok, és a kád nagy volt. Az apró nagyúr egyik lábáról a másikra szökdécselt, és azt szerette volna legjobban, ha egyik embere lemerült volna, de ezt mégsem merte kérni. A folyadék túlságosan maró hatású volt. Miközben a szolgák hiába próbálták a nagyítót rudakkal, kampókkal, lapátokkal és más eszközökkel kihalászni, a tömeg lassan elszéledt. Az emberek elvesztették érdeklődésüket, és semmi sem utalt arra, hogy belátható időn belül valami látványos dolog történik. Csak a hat barát maradt ott, mert nekik nem volt más dolguk. Hirtelen felharsant a megváltó kiáltás: – Megvan a lupe, uram, megvan! – Mutasd, mutasd! Nem tört el? Töröld le, mielőtt ideadod. Na, add már ide! Valóban még egészben van? Sîdi Moktar gyorsan a nagyítóüveg után nyúlt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem sokkal később azonban istenkáromló átkozódásba kezdett. A sóhajt az váltotta ki, hogy az üveg ép maradt, az átkozódást, hogy a lupe megvakult. A csersav alapos munkát végzett. – Óh, ti késlekedő semmirekellők, homokkal vakította meg Allah a szemeteket, alusztok fényes nappal? Miért nem vettétek ki előbb a drágaságomat? Most tönkrement! A beállt csöndben Ali ibn Abu mert elsőként megszólalni: – Uram, biztosíthatlak, hogy nincs szükséged erre az eszközre. Az árum olyan makulátlan, hogy felesleges az ellenőrzés. Nyugodj meg hát!

Az apró nagyúr azonban vigasztalhatatlan volt. – Talán tudok rajtad segíteni. – Vitus lépett előre, és letette puttonyát a földre. – Te? – Sîdi Moktar csak lassan bontakozott ki fájdalma szorításából. – Rajtam segíteni? Ki vagy te egyáltalán? – A nevem Campodiosi Vitus. Cirurgicus vagyok, még ha pillanatnyi megjelenésem alapján ez alig hihető is. – Kétségkívül igazad van. Éppúgy, ahogy szőke hajad is aligha utal arab származásra. Vitusnak mosolyognia kellett. Beszélgetőpartnerének maró humora volt. -Angol vagyok, uram. – Kissé tétovázott, mielőtt folytatta. -A rosszindulatú sors vetett engem és öt barátomat Fezbe. – Úgy, idevetett? – Sîdi Moktar röviden végigmustrálta az elrongyolódott alakokat, akiket a cirurgicus – ha az volt – a kíséreteként mutatott be. – Azt mondtad, hogy talán segíteni tudsz rajtam? Hogy értetted ezt? Válasz helyett Vitus kinyitotta puttonyát, először néhány személyes holmit vett elő, mint szappangyökér és borotválkozó szerszám, végül előhúzta műszeres ládáját. Felcsapta, és hallotta, hogy fölötte valaki csodálkozó kiáltást hallat. Az apró kereskedő meglátta a csillogó szikéket, szondákat és spatulákat, a sok tűt, fűrészt, kampót, fogót és lancettát. – Most már elhiszem, hogy hakim vagy– kiáltott. – De a lupém nem emberi szem, amelyet az orvos egy szúrással megszabadíthat a szürke fátyoltól! Vitus nem válaszolt, ehelyett leemelte a műszerek elhelyezésére szolgáló felső betétet. Alatta újabb műszerek váltak láthatóvá: kauterek, ráspolyok, fűrészek és terpesztők. És – egy üveglencse. Megfogta, és a finom férfi kezébe adta. – Te azt mondod, Sîdi Moktar, hogy egy orvosnak ismernie kell a korlátait, és mert én ismerem a magaméit, meg sem próbálom megjavítani a lupédat, íme, tessék, vedd az enyémet! Nem egészen akkora ugyan, mint a tied, de nekem mindig jó szolgálatot tett. Az apró férfi csak állt, és fel sem tudta fogni, mi történik. Az imént még kifosztott volt, most már újra szerencsés, úgyhogy elállt a szava. Anélkül hogy észrevette volna, csak a cirurgicus szavait ismételgette: – Korlátokat ismerni… javítani… szolgálatot tett… Vitusnak nevetnie kellett. – Igen, a nagyítóüveg a legjobb londoni kézműves munka, a Thyrwitt & Fiai üvegcsiszoló műhelyből származik, és nagyon nagy segítségnek bizonyult, ha apró csontszilánkokat kellett felismernem egy nyílt törésben. Sîdi Moktar újra összeszedte magát. Bármilyen váratlan volt a szerencséje, legalább olyan határozott üzleti érzéke volt és mint eredményes nagykereskedő tudta, hogy semmi a világon nincs ingyen. – Mit kérsz a lupéért, amelyre, ha jól meggondolom, tulajdonképpen nincs is szükségem? Vitus nevetett. Elég sokáig volt Tangerben, hogy tudja, az apró kereskedő most éppen hosszú, szívós alkudozásra készül, de nem volt szándékában ebbe belemenni. Legalábbis nem sokáig. – A Thyrwitt & Fiai üvegcsiszoló makulátlan hírnévnek örvend. Egész Európában nem fogsz jobb nagyítóüveget találni – válaszolta. – Nézz csak keresztül rajta, és meg fogod állapítani, hogy minden tárgyat tisztán és világosan nagyít, torzítás nélkül! – Szép, szép. De mondtam, hogy valószínűleg egyáltalán nincs is rá szükségem. A barátom, Alî ibn Abu az imént maga nyilatkoztatta ki, hogy az áruja hibátlan. Ő nem engedheti meg magának, hogy becsapjon. Vitus újra elnevette magát. Nem kihívóan, hanem egyszerűen csak barátságosan. – Tegyük fel, hogy mégis érdeklődnék iránta, habár, mint te magad is elismerted, jelentősen kisebb, mint az én régi lupém. – Jól van, tegyük fel. – Nos, ebben az esetben olyan ajánlatot tennék neked, amely legfeljebb fele annak az összegnek, amelyre te gondolsz. Mennyit, eh, gondoltál tehát? – Hadd gondolkozzam. – Vitus összeráncolta a homlokát, és úgy tett, mintha feszülten töprengne. – Azt gondoltam, hogy te… – Igen, mondd csak, mondd csak, tehát mennyit?

– Semmit. – Hogyan? Semmit? – Sîdi Moktar akkorára tátotta a száját, hogy láthatóvá vált néhány megmaradt barna foga. – Szeretsz tréfálni, cirurgicus. Semmi, az nem lehetséges! Ezt nem kívánhatod tőlem! Elveszítem makulátlan kereskedői hírnevemet, ha ellenszolgáltatás nélkül elfogadom a nagyítóüveget. – Nem kívánok semmit azon kívül, amit egyébként is kértem volna tőled: a vendégszeretetedet. Adj ételt és italt nekem és a barátaimnak, és tetőt a fejünk fölé, amíg el nem jön az ideje, hogy magunk is segíteni tudunk magunkon, és továbbutazunk. A cirurgicus kérése, ezt Sîdi Moktar a pillanat törtrésze alatt felismerte, rendkívül ügyes sakkhúzás volt. Első pillantásra ugyan a kívánsága nem volt különösebben jelentős, de idővel rendkívül költségesnek bizonyulhat. Akkor, ha ő és a barátai tartósan a vendégei lesznek. De ezt senki sem tilthatta meg nekik. így kívánta a vendégszeretet vastörvénye. Sîdi Moktar gyorsan fontolóra vette, nem kellene-e lemondania az új lupéról, de az sem sokat használna. A cirurgicus a nyilvánosság előtt könyörületes befogadást kért, és elképzelhetetlen volt, hogy elutasítsa. Milyen szokatlanul éleseszűen járt el ez a férfi! Hangosan az apró nagyúr azt mondta: – Te és a barátaid természetesen helyet találtok asztalomnál, és ha ezen felül semmit sem kérsz a nagyítóüvegért, akkor nem kényszeríthetlek, hogy elfogadd a pénzemet, de engedd meg, hogy befejezzem az üzleti ügyeimet. Meghívlak téged és a barátaidat, hogy elkísérjetek. Am előbb fogadjatok el valamit az elviselhetetlen szag ellen. Hogy ezzel mire gondolt, mindjárt kiderült, mert az egyik szolgája hozzájuk lépett, kezében összecsavart mentalevelekkel, és felszólította a barátokat, hogy a leveleket dugják orrlyukukba. Amikor engedelmeskedtek, megállapították, hogy a friss illat valóban enyhülést hoz nyálkahártyájuknak. Most Vitus és a barátai megtapasztalhatták, milyen ügyes kereskedő az apró Sîdi Moktar. Alî ibn Abu bőrei egy tizedét a nagyító segítségével kiválogatta – a tímár közben siránkozva bizonygatta, hogy ez tönkreteszi –, a maradék kilenctizedet még egyszer a legalaposabban szemügyre vette, aztán hozzáfogott az ártárgyaláshoz. Ezt – készségét jelezve a megegyezésre – újra meg újra félbeszakította, aztán hamarosan makacsul és kitartóan továbbalkudozott, olyan hosszan, hogy a tímármester végül elgyengülve felkiáltott: – Sîdi Moktar, koldusbotra juttatsz, de inkább leszek koldus, minthogy tovább vitatkozzam veled. Elfogadom az ajánlatodat. – Ha elfogadod a javaslatomat, vedd számításba: arról is neked kell gondoskodnod, hogy a bőröket a festőkhöz szállítsák – figyelmeztette őt az apró kereskedő. Válaszként Alî ibn Abu újra felüvöltött, de fogcsikorgatva úgy nyilatkozott, hogy ezzel az utolsó követeléssel is egyetért. – Kövessetek! – mondta ezután Sîdi Moktar Vírusnak és a társainak. -Meg akarom nézni, mit csinálnak az üzemeim. Egy utca hátsó udvarába vezette őket, ahol legalább egy tucat férfi ült durván ácsolt asztalok fölé hajolva, és bőrdarabokon dolgozott serényen. Ügyességük eredménye a legkülönbözőbb méretű sárga papucsok sokasága volt. A vörös fezhez hasonlóan ezek is a város különös ismertetőjelei közé tartoztak, és ezerszámra adták el őket. – Most látjátok – mondta az apró kereskedő nagyúr –, miért ragaszkodom az elsőrangú áruhoz: a színezőkádakban csak a hibátlan és makulátlan bőr tudja egyenletcsen magába szívni a sáfránysárga színt, és csak az egyenletesen színezett bőrből lehet tökéletes papucsot készíteni – olyan lábbelit, amely méltó rá, hogy készítőként a nevemet viselje. Nem hagyta magát lebeszélni, hogy mindnyájuknak ajándékozzon egy pár papucsot, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal fel is vegyék új szerzeményüket. Nem sokkal később az apró nagyúr otthona felé indultak. Sáfránysárga papucsokban. Vitus, a Magiszter, a törpe, Ngongo, Alb és Wessel esete bizonyította, milyen gyorsan erőre tud kapni az egészséges test, ha megfelelő táplálékhoz, vízhez és alváshoz jut. A cselédség traktusának két helyiségében kaptak szállást, de korántsem cselédként bántak velük. Épp ellenkezőleg, Sîdi Moktar mindennap személyesen kérte őket asztalához, nemcsak azért, mert a vendégszeretet ezt parancsolta, hanem azért is, mert szívesen tette. A cirurgi-cussal folytatott beszélgetések felettébb

érdekesnek bizonyultak, és a Magiszter és a törpe is szórakoztató természetű volt. A törpét persze nehéz volt megérteni, de úgy tűnt, nagy kópé, ezért a házigazda engedte, hogy járjon a szája. A többi három férfi kevésbé vett részt a beszélgetésekben, ami Alb esetében kézenfekvő volt, Ngongo és Wessel esetében pedig csekély nyelvismeretükre volt visszavezethető. – Cirurgicus – mondta egy este Sîdi Moktar egy vízipipa mellett –, már sokat meséltél nekem a kalandjaidról, és én csodálkozom, hogyan tudtátok ezeket a barátaiddal újra meg újra túlélni. Mondd, sok élményed közül melyik tette rád a legmélyebb benyomást? – A legmélyebb benyomást? – töprengett Vitus hangosan, és közben visszadőlt a sok selyempárna egyikére. -Nos, ezt nehéz megmondani. Eddigi életem legszebb pillanata talán az volt, amikor több hónapos keresés után újra a karomba zárhattam szeretett Arlette-emet. Magam előtt látom a jelenetet, mintha csak tegnap történt volna. Habanna kikötőjébe siettünk – ez Kuba szigetének fővárosa –, mert tudtuk, hogy ott van kikötve a vitorlás, amelyen Angliába készül. Azt hiszem, Enano fedezte fel elsőként, és én… – Ui, ui – sipogta az apróság–, azt harsogtam: „Ott elöl, hapsikák! Az a ladik! Annak kell lenni.” – Valóban – bólintott Vitus –, egy hatalmas galeonára mutattál, amely még aznap fel akarta szedni a horgonyt. Még erősen a kikötőcölöphöz volt kötve. A feljáróhíd körül nagy embertömeg tülekedett. Ládákat, bálákat és hordókat rakodtak. Kötélzetet és ágyúgolyókat, pót-árbocsudarakat és vitorlákat, és természetesen teherárut minden mennyiségben. Sîdi Moktar váratlanul felbugyborékoltatta a shishát. – Miféle teheráruról volt szó? – tudakolta. Felébredt benne a kereskedő. – Hajói emlékszem, mahagónifa, dohány, kakaó, állatbőrök, ámbra, cukor és még sok minden. Újabb bugyborékolás. – Ezeket az árukat majdnem mind ismerem, de hogy az ámbra micsoda, arról nincs tudomásom. Véget vetnél tudatlanságomnak? – Persze, szívesen. Ha tudok. – Vitus egy édesített datolyával töltött tálba nyúlt. -Amennyire tudom, ez egy nagyon jó illatú, viaszhoz hasonló anyag, amely az ámbráscet testéből származik; rendkívül drága, és illatszerek és szépítőszerek alapanyagául szolgál. De engedd, hogy tovább meséljek: tehát ámbrát is rakodtak a hajóra. Magán a kikötőhelyen vándorkereskedők rakták ki az áruikat, akik még gyorsan üzletet akartak kötni. Standokat állítottak fel nyalánkságokkal, bűvészek, bohócok és ellenlábasaik léptek fel, még egy pap is állt ott, aki hangos szóval az Úr áldását kérte a hajóra. Olyan nagy volt a tolongás, hogy sehol sem tudtam felfedezni Arlette-et. – Ui, ui, dugig volt, mint a vesztőhelyen. Akkor felkomáltam. Azt kurjantottam: ott! Az a szép, a zöld sálban, az ő, az ő, fogadok a tökömbe, hogy ő az! – Igaz – erősítette meg Vitus. – Rögtön ezután én is megláttam. Szalamandrazöld ruhát viselt, és egy hordár volt vele. Rohanni kezdtem, be a tömegbe. Félek, nem voltam túlságosan tapintatos, tolakodtam, és keresztülnyomultam a forgatagon, szidtak és fenyegettek, de nem törődtem vele. A feljáróhídon majdnem utolértem, és a nevét kiáltottam. Ő meghallotta a kiáltást, de nem látott meg. „Várj, jövök, jövök!” kiáltottam, és akkor már mellette voltam. Ő valamilyen okból megbotlott, és én még éppen el tudtam kapni. Abban a pillanatban a világ legboldogabb embere voltam. Hát így volt, amikor viszontláttuk egymást. Közben sok idő telt el, és Arlette már halott, elragadta az átkozott rém, a pestis. Mint tudod, pontosan ez hajtott, hogy újra nekivágjak a világnak, és mindent megtudjak erről a betegségről. Az az átok összerombolta életem boldogságát, ezért most én fogom megpróbálni őt elpusztítani. Mindent meg kell tudnom róla, és beszélnem kell róla a nyugat és a kelet legokosabb koponyáival. Csak akkor lesz rá lehetőségem, hogy megnyerjem a harcot. Megígértem Arlette-nek. Sîdi Moktar tapsolt, hogy a szolgával újabb adag édesített datolyát hozasson. Aztán újra megszívta a shishát és azt mondta: -Jó barátaid vannak, akik veled tartanak. Allah bizonyára rajtad tartja a szemét, még ha hitetlen vagy is. Hogy is mondja a hatodik szúra huszonötödik verse: Akit Allah vezetni akar, annak kitágítja a mellét,

és akit félre akar vezetni, annak a mellét szorossá és szűkké teszi… De az előbb életed legszebb pillanatáról beszéltél, és ebből arra következtetek, hogy volt egy legcsúnyább is. Igazam van? – Igazad. – Akarsz róla beszélni? Mit szólnál egy szippantáshoz? Az sokkal könnyebbé teszi. – Nem, nem, köszönöm. Számomra az ópium inkább orvosság, mint élvezeti szer. Ha meggondolom, a legrosszabb, amit valaha átéltem, a kínzás volt Dosvaldes tömlöcében. Akkoriban a Magiszter már jó barátom lett, igaz, csalán? – Így igaz. Te meg én, mi ketten kerestük és megtaláltuk egymást. Az első pillanattól kezdve tudtuk, mit akarunk, tudniillik elmenekülni, és azt is, mit nem akarunk, tudniillik maradni. Idem velleatqueidem nolle, eademum firma amicitia est, ahogy mi, műveletlen európaiak mondjuk. – A kis tudós vigyorgott, és Sîdi Moktar arcán is átsuhant egy mosoly. Megértette a kis oldalvágást, és nem vette rossz néven. Túl sok évszázadon át túl sok nép tekintette egymást kölcsönösen barbárnak… Vitus továbbszőtte a történet fonalát: – Aki valaha egyedül ült a tüskés székben, az tudja: már semmi másra nem gondolsz, csak az ellenállhatatlan fájdalomra. Nem gondolsz sem barátokra, sem asszonyokra, sem pénzre, sem javakra, sőt még Istenre sem gondolsz. Úgy szenvedsz, mint egy állat, és olyan emberek kínoznak, akik ugyancsak állattá változtak. De a legrosszabb az az önfejű, könyörtelen, értelmetlen gondolati építmény, amely az ilyen tortúrákat lehetővé teszi. Sehol sincs a Bibliában, hogy a kínzás Isten rendelése. Sehol! Jézus egyetlen beszédében sem követel ilyen szörnyűséget. Az apró kereskedő hallgatott egy darabig, és sűrű felhőket pöfékelt maga elé. Aztán elgondolkodva azt mondta: – És Isza sem. – Isza? – A muzulmánok így nevezik Jézust. Amennyire tudom, a Koránban sincs ilyenféle passzus, de hamarosan megbizonyosodom róla, mert hála a lupédnak, cirurgicus, most megint nehézség nélkül tanulmányozhatom a mi szent könyvünket. – Ennek nagyon örülök. Egyébként mit akarsz tenni a régi nagyítóüveggel? Értéktelen ugyan, de kár eldobni. – Igaz, igaz. Törtem a fejem, hogy tudnám az üveget az állapota ellenérc pénzzé tenni, de semmi sem jutott eszembe. Valószínűleg nem marad más hátra, minthogy visszaadom hadzsi Abdel Ubaidinek, vigye magával Tangerbe. Talán ott van rá lehetőség, hogy megcsiszolják, és újra áttetszővé tegyék. Az apró kereskedő utolsó szavainál Vitus felugrott a párnájáról. – Hadzsi Abdel Ubaidire, a khabirra gondolsz? – Igen, pontosan rá. – Sîdi Moktar meglepetten felvonta a szemöldökét. – Ismered őt? – Még hogy ismerjük! – vetette közbe a Magiszter. – Jobban, mint szeretnénk. – Ui, ui! Alb valami érthetetlen gurgulázott. Vitus beszámolt a szerencsétlen tangeri eseményekről és a hosszú menetelésről onnan Fezbe, mert kalandos utazásaiknak erről az utolsó fejezetéről eddig nem beszélt, és az apró kereskedő egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta. – Igen – mondta végül –, Âmina úrnő öle tele van forrósággal, ezt országszerte tudják. Éppúgy, ahogy a bosszúvágyát is ismerik. Én szerencsére csak hallomásból ismerem. Barátomnak, Abdel Ubaidinek is szerencséje volt, hogy sohasem került a karmai közé. Annál jobban örülök, hogy most házasodni készül. A Magiszter előrehajolt: – Házasodni készül, azt mondtad? Kit akar feleségül venni? – Rabiát, a szolgálólányt, egy fiatal nőt, aki, mint biztosított róla, Âmina asszony cselédségéhez tartozik, és kedvelik mindenütt a palotában. Nem tudom, hogy Sîdi Ghakir ad-e neki hozományt, de úgy tűnik, jó parti. Állítólag gyengéd természete és éles esze van, ráadásul tud írni és olvasni, és

még sakkozni is. – Ezt megerősíthetem – kiáltott fel a Magiszter. – Nagyon jól. – Igen, igen – mondta Sîdi Moktar gondterhelten. Most már tudta, hogy a hat barát rabszolgaként jött Fezbe, hadzsi Abdel Ubaidi, a barátja karavánjával, aki mindent elmesélt neki az utazásról. Aki elhozta neki a lupét, és alkudozott vele az árukon, sőt bizalmasan még azt is közölte vele, hogy házasodni készül. Csak egy dolgot hallgatott el: hogy rabszolgákat hozott magával. Ehelyett Aziz el Mamud, a pálmaliget főfelügyelője után érdeklődött, és amikor megtudta, hogy Azizt betemette a föld, tovább kérdezősködött, hogy ő volt-e az egyetlen halott. Amikor megtudta, hogy nem feltétlenül ez volt a helyzet, hogy munkás rabszolgák is meghallhattak, egyszerre nagyon elégedett lett a pillantása, és hirtelen témát váltott. Miért? Sîdi Moktarnak nem sokáig kellett töprengnie. Összeadott egyet meg egyet, és tudta, hogy a khabir szabadon engedte a cirurgicust és barátait, Ghakir Efsânehnek pedig azt fogja mondani, hogy a főfelügyelővel együtt halálos szerencsétlenség érte őket a foggarában… – El fogsz árulni bennünket? – A szőke orvos hirtelen félbeszakította Sîdi Moktar gondolatait. – Gondolatolvasó vagy, cirurgicus? – Nem, de abban a pillanatban, amikor rákérdeztem, hogy hadzsi Abdel Ubaidire, a khabirra gondoltál-e, világos volt számomra, hogy a beszélgetésünknek ebbe az irányba kell fejlődnie. Már nem tudtam visszaszívni a kérdést. A következőkben legfeljebb hazudhattam volna neked, de ezt sem akartam. El fogsz árulni minket, Sîdi Moktar? Az apró kereskedő félretette a füstölőkészüléket. – Már nem ízlik a vízipipa. Talán az ópium az oka, talán a rózsavíz. Valószínűleg a rózsavíz. Legközelebb tamariszkusz-virágokkal fogok próbálkozni, az olcsóbb is. Mit kérdeztél? Hogy elárullak-e benneteket? A válaszom: nem. Megtörölte a száját és folytatta: – Először is azért, mert igazságtalanság történt veletek, másodszor – és ez többet nyom a latban – mert a vendégeim vagytok. Amíg az asztalomnál ültök, a személyes védelmem alatt álltok, így kívánják az örök törvények. Sîdi Moktar, anélkül, hogy tudatában lett volna, újra magához húzta a vízipipát, és újra füstölni kezdett. – Már amikor a tímároknál találkoztam veletek, sejtettem, hogy nem vagytok átlagos koldusok. Most kiderült, hogy rabszolgák voltatok – vagy vagytok, aszerint, melyik oldalról szemléljük a dolgokat. Nem, nem árullak el benneteket. Ennek ellenére, és ezt minden vendégszeretetem mellett meg kell mondanom, az ítélet napjáig nem maradhattok nálam. Valamikor el kell hagynotok a tűzhelyemet, és akkor kiderül, ki mindenki látott benneteket rabszolgaként az al-Haqq fogadóban. Ha bárki újra felismer és feljelent benneteket – a szultán katonái habozás nélkül letartóztatnak. Ami azután történik, az téged, cirurgicus és téged, Magiszter a dosvaldesi tömlöcre fog emlékeztetni. – Ui, és most mi a hézag, tarkica? – Micsoda? Mit kérdezel? A Magiszter kisegítette: – Enano azt kérdezi, hogy mit jelent ez számunkra. – Ezt végig kell gondolnom, barátaim. Végén csattan az ostor. Ma azonban késő van. Szeretném kigöngyölni a szőnyegemet. Bocsássatok meg! A barátok felkeltek, és jó éjszakát kívántak. – Jó éjszakát, Allah, a mindent előrelátó adjon nektek szép álmokat. Ez után az este után több nap telt el, közben Sîdi Moktar sokat volt úton, és alig mutatkozott a házában. Nem mintha elhanyagolta volna vendéglátói feladatait – a barátokat most is, mint korábban, rendszeresen asztalához hívta –, de egy szót sem ejtett arról, mi legyen velük. Mit tervezhet az apró kereskedő? Vitus és a társai egyre nyugtalanabbak lettek. Egy délelőtt – hál' Istennek nem volt olyan hőség, mint az elmúlt napokban, mert az égen néhány felhő mutatkozott –, Sîdi Moktar azt mondta: – Cirurgicus, ma reggel megszólított egyik fiatal szolgám – a neve egyébként Eurqan –, hónapok óta problémája van a nos, eh, férfiassága területén. Azt mondja, eddig egy hályogszúróhoz járt, de az nem tud neki tartós könnyebbséget szerezni. – Hát mi a baja Furqannak?

– Ha én azt tudnám! Nyilvánvalóan nehezére esik beszélni róla, és én megértem, nekem is kicsit kínos a téma, de olyan esdekelve kért, forduljak hozzád az érdekében, hogy nem tudtam nemet mondani. Vállalod? – Természetesen. Remélem, tudok rajta segíteni. – Miután újra megcsodálhattam műszereid sokaságát, szinte biztos vagyok benne. Óvatosságból a tetőteraszra küldtem Furqant, mivel sejtem, hogy a vizsgálatokhoz megfelelő fényre van szükséged. Vitus mosolygott. – Nagyon körültekintő voltál. A páciensemnek egy pillanatig még türelmesnek kell lennie. Előbb kezet akarok mosni, aztán hozom a felszerelésemet. A Magisztert is meg akarom kérni, jöjjön velem, hátha szükség lesz a segítségére. Nem sok idő múlva Vitus és a kis tudós egy fiatal férfival állt szemben, aki láthatólag zavarban volt. – Te biztosan Furqan vagy – kezdte Vitus a beszélgetést. – Igen, cirurgicus. – Ne félj! Meséld el nekem, mi a feladatod Sîdi Moktar házában! Furqan engedelmeskedett, és Vitus elégedetten látta, hogy miközben be szél, a fiú levetkőzi zavarát, és magabiztosabb lesz. Végül azt mondta: – Akkor most térjünk rá a panaszaidra! Miben nyilatkoznak meg? Furqan, aki már-már ellazult, újra ideges lett. Vitus megismételte a kérdést. Végül az ifjonc kinyögte: – Én… uram, a tojásom nő, mindig újra megnő! – Az egyik herédre gondolsz? Hadd nézzem. Furqan még mindig kérette magát, talán félt is, mindenesetre nem engedelmeskedett azonnal a felszólításnak, úgyhogy a Magiszter türelmetlenül azt mondta: – Nos, le azzal a nadrággal, fiam, mi is férfiak vagyunk, és semmi olyanod nincs, ami nekünk ne lenne. Ülj oda a ládára! Ez parancs volt, és a fiú hozzá volt szokva, hogy engedelmeskedjen a pa rancsoknak. Azonnal lehúzta buggyos nadrágját, és szétterpesztette a lábát. – Mennydörgős menykő! – szaladt ki Vitus száján, amikor a Furqan combjai közti rendellenesség láthatóvá vált. – A bal heréd hatalmasan meg van duzzadva. Úgy néz ki, az a bajod, amit az orvosok hydrozelének mondanak, vízsérvnek is nevezik. Magiszter, légy olyan jó, és lapozd fel a De morbisban a Vesaliusról szóló fejezetet, miközben én befejezem Furqan vizsgálatát. Óvatosan megtapogatta a duzzanatot, és olyan érzése volt, mintha egy tehén feszes tőgyét érintené. – Rengeteg folyadék gyűlt össze a herédben – mondta. – Ez biztosan nem máról holnapra történt. Mióta tart már ez az állapot? – Ah, cirurgicus! – nyögött a fiú – már legalább egy éve. Minden két hétben elmentem a hályogszúróhoz, hogy szúrjon bele. Különben már biztos szétpattant volna a tojásom. Vitus megborzongott. Férfiként jól át tudta érezni, milyen kellemetlen lehetett ez az eljárás. A skrotumon legalább tíz tűszúrás látszott, és valamennyi többé-kevésbé vörös és gyulladt volt. – Pontosan mit tesz a hályogszúró? – Ah, fog egy lancettát, beleszúr, és megkarcolja a tojást. Akkor egy csomó folyadék spriccel ki. Szörnyen fáj, mégis megkönnyebbülés, mert a nyomás elmúlik. Ez azonban csak pár napig tart, akkor a tojás újra megdagad, csak Allah tudja, miért, és újra folyadék képződik, mindegy, milyen gyakran csapolják meg. – Értem – bólintott Vitus. – Ennek véget kell vetni. – Igen – sóhajtott Furqan. – A hályogszúró azt gondolja, legjobb lenne kiszedni a tojást, de én még csak tizenhat éves vagyok, és nem akarok már most fél-eunuchként futkosni. Tudsz rajtam segíteni, cirurgicus? – Megvan, megtaláltam a fejezetet! – kiáltott ebben a pillanatban a Magiszter. – Remélem, megtalálod Vesaliusnál, amit keresel. Vitus orra elé tartotta a nehéz könyvet. Tamás atya, a könyv szerzője valóban átvett Vesaliustól néhány rajzot. A férfi genitáliákat

ábrázolták, és itt különösen a skrotumox. a herékkel és mellékherékkel és a körülöttük található izomkötegeket és ereket. Egy külön ábrából, amely egy megnagyobbodást mutatott be, kiderült, hogy a herét egyfajta hártya veszi körül, és hogy a here és e burok között bizonyos folyadék van jelen. Ennek a rendeltetését senki sem ismerte, de Vitus feltételezte, hogy nincs különösebb funkciója. Ha ennek a nedvnek az összhangja felborult, és ebben láthatólag minden régi szerző egyetértett, ez a folyadékmennyiség folyamatosan növekedni kezdett. – Tudsz rajtam segíteni, cirurgicus? – kérdezte a fiú újra. – Meg fogom kísérelni. Persze nem egyedül. A Magiszter fog benne segédkezni. Gyere, csalán, gondoskodj róla, hogy az operációs terület szabad legyen! – Máris, máris. – A Magiszter egy zsinórt hurkolt Furqan teste köré, és azzal felemelte a péniszt. Vitus a műszeres ládájába nyúlt, és elővette a laudánumot és egy ónkanalat. Egy kevés kábítószert öntött a kanálba, és megitatta a fiúval. Furqan megrázkódott. – Brrr, mi volt ez, cirurgicus? – Valami, ami megnyugtat, és elnyomja a fájdalmat. – Letérdelt a páciens lábai közé, és még egyszer megtapogatta a vízsérvet, hogy pontosan megállapítsa, hol van folyadék, és hol a here. Mint tudós azon töprengett, vajon mennyi idő alatt jött létre a diszharmonikus nedv. Hangosan azt mondta: – Ha a beavatkozás úgy zajlik le, ahogy elképzelem, akkor fele olyan súlyos az egész. – De nem veszed le a tojásomat? – akart megbizonyosodni Furqan. – Ezt megígérem. – Hallottam, hogy a tojások valahogy összefüggnek a férfi nemzőerejével; akinek már nincs meg, az magokat sem tud már kispriccelni. – Furqan még mindig nem volt teljesen nyugodt. – Neked továbbra is meglesz mindkét heréd, és a magod is folyni fog. -Vitus elhatározta: úgy fogja a fiú aggodalmát enyhíteni, hogy mesél neki az emberi nemzőfolyadék természetéről. – A férfi magja nem egyéb érett vérnél, ezért azt mondják, hogy a legjobb mag jól kiegyenlített. Ha túl hígan vagy túl sűrűn hagyja el a hímvesszőt, vagy megváltozott a színe, akkor romlott. Mindenesetre a nagy Hippokratésznak ez a véleménye. Furqan érdeklődve figyelt. – Ki ez a Hippokratész? – Hippokratész már régen nem él. Görög orvos volt, és kereken kétezer évvel ezelőtt működött. Az ismeretei olyan korszakalkotók voltak, hogy őt tekintik a modern orvostudomány megalapítójának. – Sohasem hallottam róla. – Azt elhiszem. – Vitus erősebben megnyomta a vízsérvet. – Fáj még? – Alig, cirurgicus. – Nagyon jó. – Úgy látszott, a laudanum hatni kezd. – De vissza a maghoz: hogy nem egyéb érett vérnél, abból látható, hogy az, aki túl sokat hál asszonyokkal vérre emlékeztető magot veszít. – Hogyan és hol keletkezik a mag? – vetette közbe a Magiszter. Ő is érdeklődve figyelt. – A mag az egész testben keletkezik, a test minden pontjáról a hátcsigolyához folyik, onnan a két vesébe és tovább a herékbe, azután a férfitagba, és végül a méhben összekeveredik az asszony magjával, és a kettőből nemződik a gyermek. Vitus újra megnyomta a hydrozelét, és megkérdezte, hogy Furqan érzi-e még. Amikor ez nemmel válaszolt, elégedetten befejezte fejtegetéseit. – Amint a mag eléri a méhet, az befogadja. Ezután megváltozik. A hatodik nap után olyan lesz, mint a hab, tizennégy nap után, mint a vér, és huszonhat nap után, mint egy csomó. Ez felfúvódik, és az asszony lélegzésétől, és attól az anyagtól, amit belélegez, napról napra növekszik. Ezután a vércsomó széthasad, és a hasadás helyén keletkezik a köldök. Ez az összekötő szál, amelyen át a lélegzet az asszonyból a gyermekbe jut. Mármost valahányszor a gyermek lélegzik, beleáramlik a táplálék. – Milyen táplálék? – kérdezte Furqan. Vitus megállapította, hogy a fiú izgatottsága teljesen elmúlt. Ennek örült. Az a módszer, hogy operáció előtt a magról és az ember létrejöttéről cseveg, újra bevált. Különösen fiatal páciensek figyelmét lehetett így elterelni, akik hevesen érdeklődnek minden iránt, ami összefügg a

nemiséggel. – A gyermek abból a vérből táplálkozik, amely az anya egész testéből beléfolyik, és amelyet a gyermeket körülvevő magzatburok visszatart. Vitus harmadszor is megnyomta a sérvet, és erősen belecsípett a scrotum bőrébe. Ahogy remélte, Furqan nem reagált. – Az operáció során alig fogsz fájdalmat érezni. – Köszönöm, cirurgicus, nagyon köszönöm! – Ezzel várj, amíg túl vagyunk a beavatkozáson. Mindenek ellenére nem lesz túl kellemes. Nekifogunk. Kérem a szikét, Magiszter… igen, azt az összenyomott formájú pengét. Átvette a műszert, és fentről lefelé óvatos bemetszést végzett a scrotum egész hosszában. Közben a megfeszülő bőrt bal kezével elhúzta a testtől. Furqan szorosan csukva tartotta a szemét, és kezét ökölbe szorította az izgalomtól. – Maradj egész nyugodtan – mondta Vitus. Miután a bemetszést végrehajtotta, a Magiszter fogott egy sebkampót, és a másik oldalról széthúzta vele a sebet. A felfejtett bőr csak gyengén vérzett. A szélek közt láthatóvá vált valami, ami úgy nézett ki, mint egy felfújt halhólyag – a here a felduzzadt bőrburokkal. Rézsút mögötte, csaknem eltakarva, a viszonylag kicsi mellékhere csillogott halványan. Vitus szünetet tartott, és a Magiszter megkérdezte. – Most min gondolkozol? – Azon töprengek, hogy a vágás előtt pungáljak-e még. – Én nem tenném – mondta a kis tudós. – Én mindjárt vágnék, mert a burok most még nyomás alatt van, és így könnyebben megy. – Igazad van, mint mindig. – Vitus gyorsan és ügyesen bemetszett a burokba, és abban a pillanatban sárgás, vízszerű folyadék ömlött a kezére, míg a kis tudós továbbra és széthúzva tartotta a sebet. Miután Vitus csaknem teljesen eltávolította a burkot, azt mondta: – Úgy tűnik, hogy a legfontosabbal megvagyunk. Furqan nem mozdult. Még mindig csukva tartotta a szemét, csak a szája mozgott. Talán imádkozott. Vitus tovább beszélt. – Tulajdonképpen nem tettem mást, mint a hályogszúró. – Hogyhogy? – A kis tudós tűt és fonalat nyújtott neki; a tű tiszta aranyból volt, mert a cirurgicus véleménye szerint az arany, mint a legtisztább fém, felhasználás esetén felgyorsítja a sebgyógyulást. – A hályogszúró egy kis lyukat szúrt a burkon, hogy a folyadékot leeressze, én ugyancsak lyukat csináltam, még ha százszor akkorát is. – Akkor miben áll a különbség? – A pungálás révén keletkezett kis lyuk mindig újra bezárulhatott, miáltal a here és a burok közti diszharmónia minden alkalommal újra megnövekedhetett. Az általam vágott lyuk azonban olyan nagy, hogy többé nem tud bezárulni. – Vitus gondosan megcsomózta a varratot, és levágta a fonalat. – Értem – mondta a Magiszter. – Tulajdonképpen egészen egyszerű. Vitus felkiáltott: – Hé, Furqan, kinyithatod a szemed! Az operációnak vége. Mostantól kezdve nem lesznek nehézségeid. A fiú hitetlenkedve pillantott a nemzőszervére, amely ismét normális nagyságú volt. – A vágások és a varrat miatt a scrotum még egyszer meg fog duzzadni. – Vitus megnyugtatóan mosolygott. – Ezúttal azonban ennek örvendetes oka lesz: a gyógyulási folyamat. – Még egyszer belenyúlt puttonyába, és kivette doktor Chamoucha kenőcsét. Nem speciálisan sebgyógyításra készült, hanem inkább a vérellátás előmozdítására, de más nem volt. Gyorsan rákente a sebvarratra, és lefedte tiszta vászonnal. – A következő alkalommal te magad is be tudod dörzsölni, adok neked egy keveset ebben az edénykében. A következő hét napon naponta kétszer, reggel és este, vidd fel a kenőcsöt. Akkorra valószínűleg egészen túl leszel rajta. Úgy, és most felhúzhatod a nadrágodat. Szerencsére jó bő, így nem tudja feldörzsölni. Furqan tette, amire utasították, és azt hebegte: – Köszönöm… köszönöm, cirurgicus! – Mély meghajlás következett.

– Én is köszönöm neked, cirurgicus! – Meglepetésükre Sîdi Moktar csatlakozott hozzájuk. Ragaszkodott hozzá, hogy felmásszon a tetőteraszra, és személyesen nézzen utána szolgájának. – Neked is, Magiszter. Úgy látszik, Allah ügyesen vezette a kezeteket. – Szívesen segítettünk, igaz, Magiszter? – mondta Vitus. – Igen, igen, szívesen tettük – erősítette meg a Magiszter. – A mentési akció teljes mértékben sikerült. – Hogyan? – Az apró kereskedő meghökkent. – Mentési akciót mondtál? Ez jó. Sőt nagyon jó! – Hogy érted ezt? – kérdezte Vitus. Sîdi Moktar ragyogott. – Nos, a Furqan név a ti nyelveteken nem egyebet jelent, mint menekvést. Aznap este Sîdi Moktar, mint mindig, asztalához kérte a barátokat, de ezen a napon valami különös volt a levegőben. Valami más volt, éspedig nemcsak az ételek, amelyek még válogatottabbak, még finomabbak voltak, mint egyébkor. Amikor az illatosított vízzel teli tál körbejárt, és mind belemártották a kezüket, hogy megtisztálkodjanak, Sîdi Moktar megszólalt: – Bîsm tnilah Allah rachman rarhim. – Aztán egy ezüsttálcára mutatott, amelyen halványan megpirított kis húscsomók voltak apró nyársakon. – Vörös rigók, barátaim. Vegyetek. Örülök, hogy ma esete megkínálhatlak titeket velük. Sajnos ezek a repülő ínyencfalatok nem mindig kaphatók, rendszerint csak a hűvösebb hónapokban, amikor Európában tél van, de néhány példány most úgy határozott, hogy itt marad, és az én konyhámban köt ki. Habozva kóstolták meg. A fácánt, fürjet, foglyot ismerték, de a rigó ismeretlen volt az ínyüknek. Annál kellemesebbnek találták a madarak gyengéden ropogós ízét. – Tulajdonképpen kár a szép énekesekért – mondta a Magiszter, miközben egy újabb falatot vett –, de a világ minden teremtményének megvan az Isten által meghatározott sorsa, és ezé a kis madáré az volt, hogy én megegyem. Sîdi Moktar bólintott. – Mi ugyanezt mondjuk Allahról. Ő is előre meghatároz mindent. Rólunk, rólatok és rólam, úgy határozott, barátaim, hogy holnap együtt elhagyjuk Fezt. Oranba utazunk. – Ez aztán a meglepetés! – tört ki a Magiszterből. – Már egész este éreztem, igen tisztelt házigazdánk, hogy valamiben sántikálsz. Ez nem egy szokásos este! – Nem bizony, nektek ez az utolsó estétek itt. Nekem is, legalábbis egy időre. A konyhamesterem azért vetette latba még egyszer minden művészetét, hogy megédesítse nektek a búcsút. Kóstoljátok meg a töltött galambkákat is, és a szőlőlevélen tálalt ürüfalatkákat. Vagy inkább vajjal leöntött rizst óhajtotok? Hal is lenne még itt, és antilopbélszín, a Rif-hegységből. De sem a Magiszter, sem Vitus vagy a többiek nem voltak olyan állapotban, hogy az evésre gondoljanak. Túl felkavaró volt az újság, hogy másnap végre elmehetnek. Oran, ezt tudták, nagyváros a Földközi-tenger partján, Feztől messze keletre, és lényegesen közelebb tulajdonképpeni céljukhoz, az Itáliai-félsziget északi részén fekvő egyetemi városhoz, Padovához. Ezért kérdések özönével árasztották el vendéglátójukat, amelyeket Sîdi Moktar közel sem tudott olyan gyorsan megválaszolni, ahogy feltették őket. Végül azonban tisztázódott, hogy a nagykereskedő, hadzsi Moktar Bônali nagy kísérettel Oranba szándékszik utazni, hogy ott üzleteket bonyolítson le. A kíséret a cselédségből, a szakácsból és kuktáiból, tevehajcsárokból és egy tucat katonából fog állni, de a hárem nem tart velük. Vendéglátójuk négy felesége otthon marad, mert a házigazda gyorsan akar utazni, és a hölgyek részvétele, már a fizikai igénybevétel miatt is, meghiúsította volna ezt az óhajt. Azonkívül minden utazás, bármilyen jól elő is volt készítve, veszélyeket rejtett. A sivatag peremén elterülő vidék nem volt kevésbé veszélyes, mint maga a sivatag. Hüllők, skorpiók és szarvasviperák éppúgy akadtak itt, mint pókok és tarantellák, kullancsok, harisok és más kártékony rovarok. A veszélyes homokviharokról nem is beszélve. – Ezzel az utazással, barátaim – mondta Sîdi Moktar ragyogó szemmel –, mindjárt két legyet ütök egy csapásra: egyrészt végre hozzájutok, hogy feltárjam az áruim előtt Oran piacait, mert már régi vágyam, hogy ott kapcsolatokat teremtsek, és saját fiókot nyissak. A fő kereskedelmi cikket először híres, sárga papucsaim fogják jelenteni. Néhány ezer párat szállíttatok oda teherhordó tevéken. – Másrészt? – kérdezte Vitus.

– Másrészt így elkerülöm, hogy az utcára kelljen benneteket tennem, mert – barátság ide vagy oda – előbb-utóbb ez lenne a helyzet. Akkor pedig, mint már mondtam, az a veszély fenyegetne benneteket, hogy mint egykori rabszolgákat felismernek és beárulnak. Ennek a veszélynek természetesen nem tehetlek ki benneteket. így azonban minden a legszebben elrendeződik: ti továbbra is sátram vendégei lesztek, ugyanakkor jó ütemben haladtok is. Vett egy utolsó falatot, és előkészítette a vízipipát. – Látjátok, egy hadzsi betartja az ígéretét: nem árullak el benneteket, épp ellenkezőleg, még menekülni is segítek nektek. -Arca hamiskás kifejezést öltött. – Végül is nem tehetek róla, ha az üzleti ügyeim Oranba szólítanak, ti pedig elkísértek, mert véletlenül ugyanaz a célotok, nem? – Ui, ui, az már ziher, tarkica. – Nagyon hálásak vagyunk neked – mondta Vitus. Mind a hatan felálltak, és sorban kezet fogtak az apró nagyúrral. Alb is mondani akart valamit, de csak gurgulázó hangokat tudott kiadni. így csak keresztet vetett, és meghajolt. Augusztus eleji nap volt, amikor a tekintélyes karaván felkerekedett, hogy északkeleti irányban elhagyja Fez jól védett városát. Az elővédet négy lovas katona alkotta, akik közül az egyik a khabir feladatát látta el. Mind karddal, tőrrel és muskétával voltak felszerelve. Az utóvéd ugyancsak négy férfiből állt. Köztük vonult – állat állat nyomában – a vég nélküli karaván. Elöl mentek a teherhordó tevék, magasan megrakva a kereskedelmi áruval, a sárga papucsokkal, mögöttük újabb málhás állatok, hátukon mindaz, amire Sîdi Moktarnak és vendégeinek a kellemes utazáshoz szükségük volt: sátrak, takarók, párnák, tűzifa, főző- és evőeszközök, a testi szükségletek kielégítéséhez szükséges kellékek, a legkülönbözőbb formájú és alapanyagú élelmiszerek, fazekak, serpenyők, tálcák és tányérok, nagy mennyiségű víz az emberek és az állatok számára, sőt, még a speciális rózsavíz is az Úr vízipipájához. Sîdi Moktar maga tejfehér tevecsődörén, Dzsibrilen lovagolt, egy önfejű állaton, amely csak őt és az illetékes ápolót tűrte meg a közelében. Feje felett hatalmas selyemernyő volt kifeszítve, amely hatékonyan felfogta a napsugarakat. Vitus és az övéi is tevenyeregben ültek, ami egészen új tapasztalat volt számukra, miután addig csak gyalogszerrel keltek át a sivatagon. Végül a szolgák következtek, akiknek öszvérháton kellett utazniuk, és még így is szerencsésnek mondhatták magukat, hogy egyáltalán ezt tehették. Nem minden Úr bánt ilyen nagyvonalúan a cselédségével, de Sîdi Moktarnak az volt az álláspontja, hogy a kimerült szolgák rossz szolgák, és ezért súlyt helyezett a kifogástalan ellátásra, a sivatag előtt elterülő barátságtalan vidéken még inkább. A karaván közepének jobb és bal oldalán még két-két további katona járőrözött. Egyikük éppen a fehér tevecsődör felé tartott, és azt mondta: – Az elővéd küld, uram, hogy jelentsem: egy óra múlva lemegy a nap. Ideje lenne tábort vernünk éjszakára. – Nem tudunk ma eljutni Tahaláig? – kérdezte Sîdi Moktar mogorván. – Nem uram, akkor a fél éjszakát nyeregben kellene töltenünk, ráadásul az állatok is fáradtak. Takarmányra és vízre van szükségük. – Hát, igen, Allah az, aki a sebességet meghatározza – nyugodott bele Sîdi Moktar az elkerülhetetlenbe. Nem sokkal ezután Vitussal és társaival a ropogó tábortűz mellett ült, és jó étvággyal fogyasztotta a finomságokat, amelyekkel igyekvő szolgái szünet nélkül traktálták őket. – Tudod, cirurgicus – mondta –, arra gondoltam, hogy utazásunk során az Ezeregyéj szakához tarthatnánk magunkat. Mi ugyan csak nyolc vagy kilenc napig leszünk úton, ennek ellenére esténként felváltva elmesélhetnénk egy-egy történetet. Ma este én akarok az első Seherezáde lenni. Elmondom nektek a jámborról és a vajaskorsójáról szóló tanulságos történetet… – Bocsáss meg, hogy félbeszakítlak, barátom – mondta Vitus –, de ki ez a Seherezáde? – Óh, hiszen ezt nem tudhatjátok. Ő az Alf Uúla waleila szép elbeszélője. A hallgatója Sehrijâr király volt, akinek az a kegyetlen szokása volt, hogy mindennap új szüzet vett feleségül, és mivel már egy éjszaka után ráunt, másnap lefejeztette. Az okos Seherezáde értett hozzá, hogy elbeszélőművészetével lebilincselje a királyt, és így az nem ölette meg. Olyan ügyes volt, hogy a mesét mindig nyitva hagyta, és megígérte, hogy másnap este befejezi. így ezeregy éjszaka jött

össze. Utána Seherezáde megmutatta a királynak a három fiút, akiket időközben neki szült. Sehrijâr el volt tőle ragadtatva, csodálta okosságát, és életben hagyta. Most lássuk az Ezeregyéjszakából való történetemet: azért ezt választottam, mert nagyon tanulságos, és mert a Szindbádról, a tengerészről vagy az Aladinról és a csodalámpáról szóló elbeszélések már nagyon ismertek. Tudjátok meg tehát, hogy élt egyszer egy jámbor férfi, akinek semmije sem volt, amit a magáénak mondhatott volna, egy nemes lelkű ember azonban befogadta. Mindennap adott neki egy cipót és hozzá egy kevés olvasztott vajat. A vaj drága volt abban az országban, ezért a jámbor félretette, és egy korsóba gyűjtötte. Minél inkább megtelt a korsó, annál nagyobb lett a jámbor aggodalma, hogy ellophatják, ezért fejmagasságban felakasztotta, és egy bottal felfegyverkezve leült alá. Ahogy ott ült, elkezdett gondolkozni. A drága vajat, gondolta, jó áron eladom, és a pénzért egy birkát veszek. A birkát egy parasztnak adom, hogy egy év múlva egy bak és egy nőstény bárány jöjjön világra, majd ezektől újabbak és újabbak, míg egy nagy nyájam lesz. Akkor a nyájat eladom, vásárolok egy kertet, és nagyszerű kastélyt építek benne. Ruhákat és rabszolgákat is fogok vásárolni, és elveszem a leggazdagabb kereskedő lányát. Lakodalmat fogok ülni, marhát vágok, dús ételeket és édességeket készíttetek, zenészeket, akrobatákat és művészeket hívok meg, amíg mindenki engem fog dicsérni. Végül bemegyek fiatal feleségemhez, ha levették róla a fátylat, és gyönyörködni fogok asszonyiságában. Az asszony hamarosan áldott állapotba fog kerülni, és fiút szül, akit legjobb tudásom szerint fogok nevelni. Ha engedelmeskedik, gazdagon megajándékozom, ha azonban visszabeszél, akkor megfegyelmezem a botommal. Felugrott, hogy megverje fiát a bottal, és a feje fölött lógó vajaskorsót találta el. A korsó ezer darabra tört, és a vaj lefolyt rá, úgyhogy siralmas látványt nyújtott. Utolérte a valóság. Hja, barátaim, így szól a történet a jámborról és vajaskorsójáról. Ez a kilencszázkettedik éjszaka meséje, és arra tanít, hogy aki túl sokat akar, a végén semmit sem kap. – Ui, tarkinca, csípem a fülesjancsi és a csapkodó történetét! – Igen, bölcs tanítás, ami megnyilatkozik benne – erősítette meg a Magiszter is, aki jóllakottan és elégedetten ült a tűznél. – De engedd meg a kérdést, Sîdi Moktar, hogy vajon te is ehhez igazodsz-e. Nem akarsz-e te is túl sokat, ha még Oran piacait is meg akarod hódítani? Az apró nagyúr egy pillanatra meghökkent. Aztán felnevetett: – Jó és egyben őszinte kérdés, barátom. A válaszom: nem. A jámbor férfi a lehetetlent akarta, amiért Allah, a mindenütt jelenlévő tüstént megbüntette. Én azonban a lehetségest kísérlem meg, és AJlah, a magasztalt és a fenséges, pontosan ismeri a kettő közti különbséget. – Ez meggyőző – mondta a Magiszter. – Ez alkalommal eszembe jut egy második elbeszélés, ez „A három kívánság története”, és az ötszázkilencvenhatodik éjszakáról való. Főszereplője egy férfi, akinek minden óhaja és vágya az volt, hogy egyszer lássa a „mindenhatóság éjszakáját”. Mielőtt tovább mesélek, meg kell magyaráznom, mit is jelent mindez: azon éjszakát, amelyen Allah kinyilatkoztatta a mi szent könyvünket Gábriel arkangyalnak, aki viszont a Prófétának nyilatkoztatta ki. Azt tartják, hogy ezen az éjszakán dől el az emberek következő évi sorsa. De térjünk vissza emberünkhöz. Amikor egy éjszaka felnézett a csillagokra, látta, ahogy kinyílnak az ég kapui, melyek mögött minden lény a földre veti magát, és Allahot dicséri. Ezután izgatottan a feleségéhez sietett, és azt mondta: „Allah kegyelmességében látnom engedte a mindenhatóság éjszakáját, és megígérte, hogy lehet három kívánságom. Mit tanácsolsz, mit kívánjak?” Az asszony azt válaszolta: „Kérd Allahot, adjon neked nagyobb hímvesszőt.” A férfi engedelmeskedett, és alighogy kimondta a kívánságát, hímvesszője akkora lett, mint egy kígyótök. A felesége nagy rémületére, aki ettől a naptól kezdve megtagadta magát tőle. Az önmegtartóztatás hetei következtek, és amikor a férfi már nem bírta, felkiáltott: „Most ezt értem el vele, asszony! Holott a te gerjedelmed volt az, ami erre a kívánságra csábított!” Azt válaszolta erre az asszony: „Honnan tudhattam volna, hogy ekkora lesz a vessződ?” A férfi erre kétségbeesetten kérte Allahot: „Óh, Uram, szabadíts meg ettől a monstrumtól:” Allah, a megértő meghallgatta őt, és teljesen simává tette azon a helyen, ahol korábban a kígyótök lógott. Ez megint nem felelt meg az asszonynak, aki így panaszkodott: „Mi akar ez lenni? Most már egyáltalán nem szeretlek, mivel már

nem tudod megállni a helyedet.” De a férj üvöltött: „Az én egész szerencsétlenségem csak a te áldatlan követeléseidből fakad! Egyszer volt három kívánságom, és kérhettem volna az ég és a föld minden kincsét, és most már csak egy van!” Akkor az asszony azt mondta: „Kérd Allahot, hogy alkosson vissza olyanná, amilyen egykor voltál.” A férfi tehát imádkozott, és olyan lett, amilyen volt. Sîdi Moktar elhallgatott, és élvezte hallgatói nevetését. – Igen, ez a történet is arra tanít minket, hogy sohase kívánjunk túl sokat. – Ui, tarkica, helyes a bőgés. Mindenki legyen kvitt a karócskájával. A grand Machöffel így rendezte be! – Pontosan, pontosan – helyeselt a Magiszter. Alb, Wessel és Ngongo vidáman bólintott. Vitus azt mondta: – En is tudok egy történetet, amely arra tanít, hogy Isten, a felséges, nem engedi a fákat az égig nőni. Ez a fösvény Archibald Stout, egy angol kapitány története, aki a köröm alatti feketeséget is sajnálta a legénységétől. – Ezt feltétlenül el kell beszélned. – Sîdi Moktar próbált elnyomni egy ásítást, de csak részben sikerült. – Bocsásd meg az udvariatlanságomat, de talán egy kicsit későre jár! El tudnád mondani a történetet holnap? Vitus természetesen egyetértett ezzel, és miután jó éjszakát kívántak egymásnak, nyugovóra tértek. Másnap a karaván az Inaouene vádi szélén vonult végig, délben megpihent egy régi húzós kútnál, áthaladt Tahalán, és estefelé épségben megérkezett a kiszemelt táborhelyre. Amikor az ételeket feltálalták, és a barátok átadták magukat a testi élvezeteknek, Sîdi Moktar azt mondta: – Cirurgicus, bevallom, most szívesen meghallgatnám a Stout nevű kapitány történetét. Valóban olyan fösvény volt az a férfi? – Asszem, tarkica! – válaszolta a törpe élénken. – Igen, az volt. A Gallant, egy tehergálya tulajdonosa volt, amelyen a barátaimmal UjSpanyolországba akartunk hajózni. Nemcsak horribilis árat gombolt le rólunk az átkelésért, hanem még munkára is befogott minket. Én például nemcsak utas voltam, hanem egyúttal a hajó sebésze is, és a Magiszter volt az asszisztensem. Enanót egyszerűen megtette szakácsnak, mert nem volt elég legénysége. Az emberek meglehetősen leromlott állapotban voltak, mert Stout, a fösvény, mindenen takarékoskodott, amin tudott, természetesen a jó koszton is. – Való igaz – szólt közbe a Magiszter –, és ez éppúgy érvényes volt az utasokra is, azaz ránk és a két hölgyre, Phoebére és Phyllisre, akiket mellesleg nem lehetett feltétlenül hölgyeknek tekinteni, inkább kikötői fecskéknek – ha érted, mire gondolok. – Stout még december huszonnegyedikén is, azon a napon, amelyen mi, keresztények a szentestét ünnepeljük – folytatta Vitus –, kivonta magát az alól, hogy jó ennivalót adjon, és a törpével portable soupox. tálaltatott. – Az micsoda? – nézett rá Sîdi Moktar érdeklődve. – Mi is ezt kérdeztük magunktól. A válasz ez volt: „A portable soup nagyon áldásos találmány, és ezért különösen alkalmas arra, hogy a karácsonyi asztalra kerüljön”, ezek voltak a zsugori szavai. Úgy látszott, azt is teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy összekarcolt mahagóni asztala az olcsó faggyúgyertyákkal cseppet sem hat ünnepinek, inkább spártai benyomást kelt. Aztán lelkesen tovább beszélt: „A szállítható levest Londonban és más kikötőkben állítják elő. Húsmaradékot használnak hozzá, többnyire marhát vagy sertést, aztán bőségesen csontot, porcogót, ínakat, patát, szemet és egyebet, és az egészet sűrű kocsonyává főzik, aztán formába öntik.” – Pfuj! – kiáltott fel felháborodottan az apró kereskedő. – Disznóból! Felfoghatatlan! Ezzel nemcsak a só árulójává lett, hanem Allahot is kicsúfolta. Fogadok, hogy ezért súlyos büntetést kellett kapnia! – Azt bizony. Mindjárt el fogom beszélni, de előbb te áruld el nekem, mit jelent az a kifejezés, hogy „a só árulója”. – Nem tudod? Annyit jelent, hogy Stout elárulta a vendégszeretetet. Barbárság! – Ebben bizonyára igazad van, Sîdi Moktar – erősítette meg a Magiszter. – Stout barbár volt. Az a pempő úgy nézett ki, mint az asztalosenyv. A többi vendégnek ugyancsak elállt a szava. Phoebe, a „hölgy” tért magához elsőként. „Ilyen mocskot nem eszek, kapitány Úr”, kiáltott. „Mondhat, amit

akar, de én ilyen mocskot nem eszek meg.” A kapitány azonban ellenkezett: „Ugyan, ugyan! Talán nem kellett volna felsorolnom a leves tartalmát, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a portable soupnak megvan a gyakorlati oldala is: megfelelően raktározva, nedvességtől és penésztől megóvva, olyan étel, amely évekig eláll a tengeren.” Aztán így folytatta: „Az embernek csak össze kell szednie a bátorságát, és megkóstolni az első kanállal, és mindjárt meg fogja állapítani, hogy összességében nagyon is ízletes – sokkal jobb, mint az egyes adalékai külön-külön. Olyan az íze, mint…” Nos, és itt a zsugori megakadt, mert megállapította, hogy ez portable soup valóban meglepően jóízű. „Olyan íze van, mint a…”, kezdett bele újra, miközben megfelelő hasonlatot keresett… – Azt kurjantottam: „Ui, ui, kapitány Úr, mint a birkának” – kiáltott a törpe. Vitus is újra bekapcsolódott. – Ehhez tudni kell, hogy Stout a maga számára külön élelmiszer-ellátmányt vitetett a hajóra, mert ha a többiek éheztek is, ő maga nem akart. Ehhez tartozott egy birka is. Amikor most megérezte nyelvén az ürü ízét, azonnal tudta, hogy a drágaságát levágták, és belevagdalták a levesbe. – Ui, úgy lesett engem, mintha én lennék a patáslábú, és akkor fel, és nekem akar esni! – De nyomban elérte Isten büntetése – vette fel újra Vitus az elbeszélés fonalát. – Mozdulat közben megállította, és visszarántotta. Stout olyan képet vágott, mintha a tűzforró leves a belei kellős közepébe mart volna. Annyira kínlódott, hogy nyöszörgő hangokat adva fejjel az asztalra zuhant, miközben kezét tehetetlenül altestére szorította. – Mi történt? – Sîdi Moktar, aki éppen egy mézzel átitatott diót készült a szájához vinni, kíváncsian előrehajolt. Erezte, hogy a történet közeledik a csattanóhoz. – En is ezt kérdeztem a fösvénytől, és válaszul csak zihált: „Fájdalmak… altest. Szörnyű. Oóóóh… Muszáj… pis… elnézést, a hölgyek… oóóóh… oóóh”, nyöszörögte újra meg újra. – És mi baja volt? – Hólyagköve, mint később kiderült. A Magiszter és egy tiszt segítségével megszabadítottam szenvedéseitől. Az operációra nem akarok részletesen kitérni, mert az elmondása elvenné az étvágyunkat. – Megértem, megértem. – Sîdi Moktar újabb diókat tolt a szájába. – Csak azon töprengek, miben állt Allah, eh, úgy értem Isten, büntetése? – Nem sokkal később egy kalóztámadás során nyomorúságosan megölték. – Igen, igen, így van ez. – Sîdi Moktar megértően bólogatott. – A fösvénység sehol a világon nem fizetődik ki. Milyen nyomorult fickó az, aki nem képes megosztani vendégeivel a vendéglátó örömeit! Megkínálhatlak benneteket még valamivel? Amikor a vendégek elutasították, mert már túlságosan is jóllaktak, azt mondta: – Akkor engedjétek meg, hogy elmondjam esti imámat. Allah segítségével holnap magunk mögött hagyjuk Taza városát, és a Moulouya vádiig megyünk. A barátok ugyancsak jó éjszakát kívántak, és később a sátrukban hallották, ahogy oly nagyvonalú házigazdájuk befog imájába: – Allah akbar… ashadu annafia lahilaha ill all ah… lahila il Allah Moham-mad ressul Allah… anna… illa'llah… Az utazás harmadik napja ugyanolyan harmonikusan telt, mint a korábbiak. Este, miután még egy jókora útszakaszt megtettek a Moulouya vádi mentén, a szolgák felállították a sátrakat, és mindent előkészítettek egy kiadós lakomához. Ezután Sîdi Moktar találkozott a barátaival, és nekiláttak, hogy az imádság és a kézmosás után élvezettel elköltsék az ételt. A cirurgicus éppen belefogott egy történetbe, amikor kiáltások és puskalövések szakították félbe. A barátok felugrottak, és körülnéztek, de a szolgákon kívül senkit sem láttak. Ott! Egyik katonájuk jött vadul vágtatva, és csak közvetlenül előttük állította meg a lovát. Két újabb katona közeledett, ugyancsak vágtatva, köztük a khabir. – Sîdi Moktar! – kiáltott rekedt hangon. – Támadás! Egy tolvajbanda el akarja lopni a tevéinket! Gyorsan, bújjatok el a sátrak mögött, ott az ellenség nem fog titeket megtalálni. Vitus és a barátai, akik nem elbújni, hanem harcolni akartak, tiltakoztak. – Adj nekünk fegyvertkiáltották–, meg fogjuk védeni magunkat és Sîdi Moktar javait!

Az apró nagyúr krétafehér lett. – Nem, ne tegyétek ezt! Kérlek benneteket! Maradjatok velem! A törpének amúgy sincs harcoshoz illő ereje, a Magiszter pedig rövidlátó. Maradjatok velem! Mivel Sîdi Moktar ilyen esdekelve kérte őket, engedelmeskedtek, és vele együtt a sátrak mögé léptek, míg a három katona visszasietett a tevecsordához, hogy segítsen bajtársainak az ellenség ellen vívott harcban. Az apró kereskedő még mindig magán kívül volt a támadás miatt, és felfelkiáltott: – Milyen rettenetes, milyen rettenetes! Allah talán engem is meg akar büntetni, mert én is túl sokat akartam? Úgy fogok én is járni, mint a jámbor a vajaskorsójával? Vagy a férfi, akinek túl kicsi volt a vesszeje? Óh, Allah, a Ka'aba ura, adj nekem jelt, és nyomban megfordulok, és lemondok Orannal kapcsolatos kereskedelmi terveimről. Allah azonban nem küldött jelet, legalábbis semmi különlegeset. Az éjszaka cudar hideg volt, mint mindig, és az utasok hamarosan igencsak fázni kezdtek, maguk köré fonták karjukat, és egy helyben ugráltak, hogy melegen tartsák magukat. Vitus hirtelen felkiáltott: – Ngongo és Wessel, hol vagytok? Nem látlak benneteket! Hol vagytok? Jelentkezzetek! Most mindnyájan kiáltozni kezdtek, amíg a Magiszter ajkára nem tette az ujját: – Pszt, barátaim, nem veszitek észre, hogy elmentek? A lármával csak eláruljuk a tolvaj csürhének, hol rejtőzünk. Az a gondolat, hogy valamelyik gazfickó felhasítja a hasamat, egyáltalán nincs ínyemre. Vitus egyetértett. – A Magiszternek igaza van, esztelenség, amit teszünk. Elhallgattak, és tovább reszkettek a hidegben. Végre, egy örökkévalóság után, sötét árnyékok közeledtek feléjük. Barát vagy ellenség, kérdezték maguktól aggódva. A khabir volt az embereivel, és nemcsak az elveszett Ngongót és Wesselt hozták magukkal, hanem jó hírt is: – Sîdi Moktar – jelentette a vezető mélyen meghajolva –, megfutamítottuk a rablókat. Egy csapat fiatal fickó volt, csupán egy maroknyi mohó mihaszna, semmi más, akik szemet vetettek a tevéinkre. Amikor megleptük őket, épp azon voltak, hogy elvagdossák a térdbéklyóikat. Kettőnek sikerült egy tevét elorozni, és ők sajnos elmenekültek. A többieket követtük, és Ngongo és Wessel is velünk jött segíteni. Meg kell mondanom, hogy mindketten nagyon gyors lábúak, nélkülük nem fogtuk volna meg a tolvajokat. – Ez valóban jó hír. – Sîdi Moktar láthatólag fellélegzett. – Mi lett az elfogottakkal? – Én személyesen levágtam a jobb kezüket, uram. Aztán elküldtem őket oda, ahonnan jöttek. Bárhol legyen is az. – Jól tetted. Mi történt a csődörömmel, Dzsibrillel? – Ő itt van, mint mindig, uram. Nem csoda: nem engedte közel magához a tolvajokat. Azt hiszem, az enyves kezűeknek egy időre elegük van. Ezeket egyhamar nem látjuk viszont. – Allah hallgassa meg és hagyja jóvá szavaidat. Mi van az árummal? – Továbbra is minden megvan, Sîdi Moktar. Hiszen a rakományt levettük a tevékről. – Van elég tartalékállatunk, hogy minden bálát és ládát továbbszállíthassunk. – Igen, uram, semmi probléma. Erről utazásunk megkezdése előtt gondoskodtam. – Szép, szép, nagyon jó munkát végeztél az embereiddel. Meg foglak benneteket jutalmazni, éppúgy, mint téged, Ngongo, és téged, Wessel. Hogy mi lesz a jutalmatok, még nem tudom, de most ne álldogáljunk tovább itt a hidegben, barátaim, vár minket a tűz. Újra visszamentek a tűzrakáshoz, ahol azonban meg kellett állapítaniuk, hogy már alig maradt valami parázs. A szolgák nem gondoskodtak a lángokról, hanem ugyancsak elbújtak. Mindazok után, ami történt, a kereskedő ezt nem vette tőlük rossznéven, de hálás volt a melegért, amely hamarosan ismét körülfogta. – Együnk tovább – szólította fel társait, és ők nem kérették magukat. Csak a történetekkel és Seherezáde elbeszéléseivel fűszerezett beszélgetés nem akart igazán megindulni. Még most is borzongtak a félelemtől. Az utazás negyedik napja olyan eseménytelenül indult, mintha az elmúlt éjszaka borzalmai meg sem történtek volna, de dél körül elsötétült az ég, és elkapta őket a ritka felhőszakadások egyike. A vádiból, amelyet a délelőtti óráktól követtek, egy szempillantás alatt rohanó vízáradat lett, olyan erős, hogy ember, állat csak nagy üggyel-bajjal tudta biztonságba helyezni magát.

Rövid idő múlva már újra ragyogott a nap, és gőzölögve szívta fel a nedvességet a földből. Az erre a vidékre jellemző gyorsasággal itt-ott kizöldült a táj, és hellyel-közzel még egy-egy zsenge virág is megjelent. Pihenés nélkül továbblovagoltak, mert a váratlan zápor miatt időt veszítettek. Sîdi Moktar Oranra és az ottani csábító üzleti lehetőségekre gondolt. Este – közben maguk mögött hagyták Taourirt városkát, és a legjobb úton voltak Oujda felé – újra felverték a sátrakat. A nagyúr külön párbeszédet folytatott Allahhal, a mindenhatóval, aztán megerősödve khabirjához fordult. – Ma éjszaka is számíthatunk támadásra? – kérdezte, és a férfi így válaszolt: – Nem, uram, nem hiszem. Hacsak egy másik tolvajbandának nem jut eszébe lecsapni ránk. – Ha így lenne: kárhozat a kezükre! – Sîdi Moktar valósággal kiköpte a szavakat. – Bárcsak több harcost hoztam volna magammal! – Könnyen kiegészítheted a haderőnket két emberrel – mondta a khabir. – Hogy érted ezt? Rejtvényekben beszélsz! – Nos, uram, így áll a helyzet: Ngongo és Wessel arra kértek, hadd járőrözhessenek velünk az éjjel. Bizonyára kedvüket lelték a tolvaj népség utáni tegnapi hajtóvadászatban. Én nem mondtam semmi biztosat, erre csak te adhatsz nekik engedélyt. Vitus szólt közbe: – Elnézést, hogy félbeszakítalak, de hol van ez a kettő egyáltalán? – A tevéknél, cirurgicus. Tartózkodó természetűek, és ők maguk alkalmasint nem akarják megkérdezni. – Szép, szép – ragadta magához újra a szót Sîdi Moktar –, az én áldásomat megkapják, feltéve, hogy neked nincs ellenvetésed, cirurgicus. – Hogyan lehetne? Én nem a vezérük vagyok, legfeljebb a szószólójuk. – Jól van, akkor legyen úgy. Ez eszembe juttatja, hogyan tudnám őket megjutalmazni a tegnapi bátorságukért: mostantól sajátjuknak mondhatják a tevéket, amelyeken lovagolnak. A khabir meghajtotta magát, jelezve, hogy megértette. – Kellemes estét kívánok neked és a vendégeidnek, uram. Biztos lehetsz benne, hogy a tegnapihoz hasonló kellemetlenség nem fog megismétlődni. – Ezt hallani olyan az agyamnak, mint a gyomornak egy jó étel. – Sîdi Moktar Vitushoz fordult. – Azt hiszem, cirurgicus, ez volt a megfelelő végszó. Jót fog tenni nekünk egy kis frissítő. A szolgák befejezték az előkészületeket, és ahogy látom, egy bárányt húztak nyársra. Lássunk hozzá, és hallgassuk az ajkunkra toluló történeteket. Tegnap este éppen bele akartál fogni egy élményed elbeszélésébe, amikor közbejött ez a sajnálatos támadás. – Valóban. – Vitus jobb keze ujjai közé fogott egy darabka bárányt, és belemártotta a rizses tálba. – Mint orvos érdeklődéssel hallgattam, hogy ebben az országban lisztből készült tésztával és olvasztott vajjal kezelika keléseket. Én magam savanyú tejjel szoktam leküzdeni, persze csak akkor, ha a sérülés száraz. Ha viszont nedves, akkor olyan orvosságot alkalmazok, amely felszívja a nedvességet, híven a régi nagy orvosmesterek tanításához, akik szerint a nedveset szárazzal és a szárazat nedvessel kell gyógyítani. A savó mellett mészpor, gyapjúzsír és orbáncfű-olaj a választható eszköz. Sîdi Moktar bólintott. – Ezeket az orvosságokat mind ismerem. Ha nem is feltétlenül ezen a területen alkalmazva. – Egy mézes dió után nyúlt, aztán mégis félretette. A kandírozott datolyák még édesebbek voltak. Miközben élvezettel bekapott egyet, megkérdezte: – Hogyan függ össze mindez a történeteddel? Vitus újabb falatot vett a bárányból, hogy házigazdája kíváncsiságát tovább csigázza, aztán azt mondta: – Talán jó is, hogy Ngongo most nincs itt, mert az, amit cl akarok mesélni, nagyon embertelen: ez „A Guineából való néger rabszolgák és Okúmba, a cimarronok vezérének története”. Halljad tehát: Habanában, a nagy Kuba-sziget fővárosában történt, ahol néger rabszolgákkal találkoztam, és gennyesedő sebeiket kezeltem. – Ejha – szólt közbe Sîdi Moktar –, hát mi késztetett arra, hogy rabszolgákat kezelj? – Az irgalmasság, amit mind Isten, mind Allah mindnyájunktól megkövetel. – Aha, hát igen. – Emberi áruról volt szó, amely nem sokkal korábban egy úgynevezett guineamanen,

rabszolgahajón érkezett Afrikából. Az emberek nyomorúságos állapotban voltak, ezért a Magiszter a törpe és én csak keveset tudtunk tenni. Enano közbesipogott: – Hewitt, a haver is velünk trafikált! – Igaz, Hewitt, egy matróz is segített nekünk. Hogy a nyomorultaknak mit kellett kiállniuk, azt Okúmba törzsfőnöktől tudtuk, egy feketétől, aki ugyancsak Guineából származott, és a cimarronok vezére lett. – Cimarronok? – Sîdi Moktar kérdőn összeráncolta a szemöldökét. – Így hívják az elmenekült rabszolgákat. Saját, faluszerű közösségeket alkotnak. Okúmba, az emberei és ezek feleségei és gyermekei Közép-Amerikában élnek, nem messze Nombre de Diós városától. Halálosan gyűlölik a spanyolokat és a portugálokat, mert többnyire ők azok, akik Afrika partjain összerabolják a feketéket. Szabályosan vadásznak rájuk, halálra ijesztik őket a tűzfegyvereikkel, és összeszedik őket, mint a gyümölesszedő a gyümölcsöt. Aztán a vadászok a partra viszik zsákmányukat, és hajóra rakják. Néha már több tucat ember van a hajón, köztük egész családok. A felsőfedélzeten kamrákat építenek, ezekbe zsúfolják be a férfiakat. Az asszonyok és a gyerekek szabadon mozoghatnak, persze csak szigorú őrizet alatt. Aki a szegény feketék közül azt gondolná, hogy most végre elkezdődik az utazás, csalódik. Rendszerint még hetek telnek el, amíg elérik azt a rabszolga-létszámot, amely kifizetődővé teszi az átkelést. Az ács egész idő alatt, amit ebben a nyomorúságos, emberhez méltatlan helyzetben töltenek, fedélközöket épít be. Tudod milyen magas egy ilyen fedélköz? – Nem. – Sîdi Moktar úgy figyelt, mint akit megbabonáztak. – Négy láb. Vagy két rőf, ha ez a mértékegység ismertebb számodra. Ez azt jelenti, hogy ezeken a fedélzeteken a gyerekeket kivéve senki sem tud felegyenesedve járni. A szánalomra méltó feketéknek erre nincs szükségük, mert fekve láncolják oda őket. Váll váll mellett, fej fej mellett, mint a halak a ládában. Végül körülbelül háromszáz ember van együtt, és a szag, amit árasztanak, olyan bestiális, hogy egyesek megfulladnak tőle. Mások magukat akarják megfullasztani. Ezek azok, akiknek egy óvatlan pillanatban sikerül vízbe ugraniuk. Egyszerűen lemerülnek, és addig maradnak lent, amíg meg nem váltja őket a halál. Inkább meghalnak, minthogy fogságba kerüljenek. – Rettenetes, mire képesek egyes emberek. En sohasem bánnék így a rabszolgáimmal – mormolta Sîdi Moktar. Elment az étvágya. – Bizonyára személyesen a Sátán szállja meg őket, másképp nem lehet megmagyarázni. Hol a shishám? – A rabszolgahajó útja az Újvilágba általában két hónapig tart. Ez alatt az idő alatt az emberi árunak több mint egyharmada embertelen körülmények között meghal. A rabszolgák újra meg újra megpróbálnak kitörni, de a kísérleteiket minden alkalommal brutálisan leverik. A legszörnyűbb, amikor a matrózok éjjel titokban belopakodnak a fedélzetükre, hogy megbecstelenítsék az asszonyokat. Ez ugyan szigorúan tilos, mégis megteszik. Egyszer az egyik, mesélte nekünk Okúmba, a húgánál próbálkozott. Okúmba megfojtotta a láncával, és testét a lejárat elé dobta. A felvigyázók sohasem tudták kideríteni, ki ölte meg. – Rettenetes, rettenetes. – Az apró kereskedőt láthatólag megrendítette, amit hallott. – Akkor ennek a történetnek még egyáltalán nincs vége? – Nem. Amíg rabszolgaság van a világon, soha nem ér véget. Sîdi Moktar bugyborékolva megszívta a vízipipát. – Tudom, hogy a foggarában sem kesztyűs kézzel bánnak a haratinokkal, és a föld alatt is nyomorúságos szűkösség uralkodik, de a napi vesződség után a rabszolgák legalább feljöhetnek a napvilágra, és saját kunyhójukban alhatnak. Micsoda galádság folyik azokon a hajókon! Nos, igen, a spanyolokat ebben az országban sem nézik különösebben jó szemmel, habár el kell ismernem: jó üzleteket lehet velük kötni. A Magiszter is befejezte vacsoráját, noha ő hálás evő volt. – Igen – mondta –, a spanyolokkal is úgy áll a helyzet, mint minden más néppel: vannak köztük jó és rossz emberek. Semmiképp sem szabad mindet egy kalap alá venni. Én például sohasem akarnék magamnak rabszolgát, ez nem lenne igaz dolog Isten előtt -és a hivatásommal sem lenne összeegyeztethető, hogy tudniillik győzelemre segítsem az igazságosságot.

– Igen, igen, bárcsak mindnyájan egy kicsit belátóbban és meggondoltabban cselekednénk! – sóhajtott fel Sîdi Moktar. Mint kiderült, ez jó zárszó volt, és nem sokkal ezután mind nyugovóra tértek. Az utazás ötödik napjának estéjén így szólt az apró kereskedő: – Barátaim, egész nap azon törtem a fejem, amit a hajókon szállított rabszolgákról meséltetek. Azon is sokat töprengtem, mi hiányzik az emberi értelemből, hogy ilyen kegyetlenségekre képes. Úgy gondolom, ez a felismerésre és a belátásra való készség. Mi, emberek mindig úgy képzeljük, hogy fölötte állunk az állatoknak, holott gyakran ők azok, akik a korlátainkat megmutatják. De mielőtt elmesélném „A kalmár és a papagáj történetét”, engedjétek meg, hogy megkérdeznem: el vagytok-e látva mindnyájan elegendő étellel? Amikor mind igenlő választ adtak, és Alb is helyeslést jelentő gurgulázást hallatott, Sîdi Moktar mesélni kezdett. – Egy kalmárnak, aki gyakran volt úton, volt egy felesége, akinek az egész világ csodálta a szépségét. A kalmár őszintén szerette az asszonyt, de mivel ilyen szép volt, féltékenységével is üldözte. Aggodalmában beszerzett egy papagájt, hogy az mindenről értesítse, ami távollétében a házban történik. Nem sokkal ezután újra hosszabb utazásra indult, és az asszony kihasználta az alkalmat, hogy egy ifjúval szemezgessen. Jól tartotta őt étellel és itallal, és vele hált, amilyen gyakran csak lehetett, amíg egy napon a ház ura vissza nem tért, és azonnal megkérdezte a papagájt. Ez beszámolt neki: „Uram, amíg távol voltál, egy ifjú jött rendszeresen a házba, és a feleségeddel hált.” A kereskedő nagy haragra gerjedt, és elhatározta, hogy megöli a feleségét. „Állj, férjem”, kiáltott ez, amikor a ház ura feléje indult, „vedd már elő az eszedet! Be fogom neked bizonyítani, hogy a madár hazudik. Menj el ma éjszakára, és holnap reggel gyere vissza, akkor látni fogod, hogy a papagáj az igazat mondja, vagy sem.” A kereskedő beleegyezett, és aznap éjjel egy barátjánál aludt. Este az asszony egy bőrdarabot dobott a papagáj kalitkájára, a bőrre vizet öntött, közben egy legyezőt mozgatott erősen, és ide-oda lengette a lámpát. Ráadásul egy kézi malmot forgatott szünet nélkül, amíg reggel lett. A kereskedő megjelent, és nem volt sietősebb dolga, mint hogy megkérdezze a papagájt, mi történt előző éjjel. A madár szemrehányón azt mondta: „Oh, uram, az elmúlt éjjel senki sem láthatott vagy hallhatott semmit, én sem, mert zivatar vonult el a város fölött, esővel, dörgéssel és villámlással!” A kereskedő azt hitte, rosszul hall, mert semmi ilyesmi nem történt. „Hazudsz!”, kiáltott rá dühösen, de a madár ellentmondott: „Nem, uram, én csak azt mondom, amit a szemem látott, és a fülem hallott.” A kereskedő most azt a következtetést vonta le, hogy minden hazugság volt, amit a papagáj a feleségéről mondott, és ki akart békülni az asszonnyal. Ő azonban azt mondta: „Allahra, addig nem bocsátok meg neked, amíg meg nem ölöd ezt a madarat, amely ilyen csúf hazugságokat terjesztett rólam.” Ekkor a kereskedő kitekerte a madár nyakát. Ettől kezdve úgy tűnt, hogy a kereskedő házába beköszöntött a boldogság. Ez csak rövid ideig tartott, mert a férfi egy napon tetten érte a feleségét és a szeretőjét. Ekkor felismerte, hogy a madár igazat mondott, és a felesége hazudott. Keservesen bánta, hogy megölte a hűséges madarat, még ugyanabban az órában elvágta az asszony torkát. „Óh, Allah, miért engedted, hogy hiányozzon belőlem a felismerés és a belátás!”, kiáltott kétségbeesetten, és önmagát is megölte. így történt, hogy végül mind meghaltak: a papagáj, az asszony és a kereskedő. Senki sem érte el a boldogságot, amelyre vágyott. Még az ifjú sem, mert neki nagyon hiányoztak az asszonnyal töltött pásztorórák. A shisha bugyborékolt: Sîdi Moktar néhányszor mélyen megszívta, mert az elbeszélés során alig jutott hozzá. – Ez volt a történet, barátaim. A Magiszter azt mondta: – Tragikus történet, valóban. Egy egészen más sors jelenik meg benne, mint a rabszolgáké, és mégis ugyanazt a tanulságot közvetíti: felismerés és belátás – ezek a fontos értékek, mert mielőtt belátok valamit – és ennek megfelelően tudok cselekedni –, fel kell ismernem az igazságot. Ilyen egyszerű a dolog. Es ilyen nehéz. A mindenható Isten adja, hogy egy kicsit több legyen belőle a világban. – Allah, a magasztalt és a felséges adja – erősítette meg Sîdi Moktar. Az utazás hatodik és hetedik napja hasonlóan telt el, de a nyolcadik napon váratlan dolog történt: egy karavánnal találkoztak, amelynek ugyanaz volt a célja, mint az övék – Oran. Ennek a karavánnak a gazdája egy Harun el-Chalidân nevű hadzsi volt, vitathatatlan középpontja pedig

Harun leánya, Budur. Különleges küldetésben utaztak, mert Budurt kellett Oranba vinniük a vőlegényéhez. Olyan esemény volt ez, amely – mint az apa állította -már hónapok óta előrevetette árnyékát. A karaván ugyanolyan nagy volt, mint Sîdi Moktaré, mert a leány hozománya súlyos volt. Ennek megfelelő volt az őket kísérő katonák létszáma is. Miután a két hadzsi üdvözölte egymást, és mindketten hitet tettek Allah, az ég és a föld egyedüli uralkodója mellett, elhatározták, hogy együtt vonulnak tovább, és egyesítik katonáik erejét. – Ez jó nap – mondta Sîdi Moktar. Sîdi Harun egyetértett.

BUDUR,

A MENYASSZONY

„Mondd, anyám, miért nem meséltél nekem soha a havivérzésről?'''' Oujda várost maguk mögött hagyva este az el-Dzsudihoz, egy tágas udvarral rendelkező karavánszerájhoz érkeztek; az udvart istállók, raktárhelyiségek és az utazók számára fenntartott szállások vették körül. Volt egy közös konyha is, mellette egy terem, ahol az ételeket elfogyaszthatták. A falak roskatag vályogtéglából készültek, a mindent belepő por alól már csak ittott csillant elő egy-egy majolikacsempe. Az el-Dzsudi évszázadokon keresztül újra meg újra átalakított és kibővített, nehezen áttekinthető építmény volt, számtalan tornáccal és folyosóval, szűk, meredek lépcsőkkel és apró ablakokkal, amelyeken keresztül alig hatolt be a napfény. A két hadzsi megegyezett, hogy együtt fogyasztják el a vacsorát a teremben, Âminek egyszerre több előnye is volt: az ételek elkészítéséhez nem kellett külön tüzet rakni, nem kellett olyan melegen felöltözni, mint ha szabad ég alatt ettek volna, és tömjént és aloegyökeret lehetett égetni, hogy elhessegessék a rovarokat, és elfedjék a kérődzés bűzét. Az egyszerűség kedvéért szőnyegekkel beterítettek a padlón egy nagy négyszögletes területet – az asztalt, amelynél törökülésben mindnyájan helyet foglalhattak. – Hallgass ide, testvérem – mondta Harun el-Chalidân Moktar Bônali-nak, miután ez bemutatta neki barátait. – Örülök, hogy találkoztunk. Veszélyes időket élünk, és minél több őre van egy karavánnak, annál biztosabban utazik. Nekem ez most különösen fontos, mert a lányom vőlegénye, egyébként Kamar er-Rasûd a neve, nem kevesebb, mint húsz tevét fog érte fizetni Oranban, ami természetesen engem is arra kötelez, hogy ennek megfelelő hozományt adjak a kezébe. – Természetesen – válaszolta Sîdi Moktar bólintva. Ott rajzottak körülötte a saját és hadzsi testvére szolgái, ő mégis inkább maga nézett az eltett fürjtojásokat tartalmazó tálca után. Amikor nem találta, végül a pínia-mézzel átitatott diók után nyúlt, amelyek legközelebb voltak hozzá. – Te magad nem akarsz enni? – Nem, nem – hárította el Sîdi Harun. – Baj van a gyomrommal. Minél kevesebbet eszem, annál jobban vagyok. – Hogy az örömapának gyomorpanaszai vannak, már az arcáról leolvasható volt, mert két mély ránc húzódott az orrtőtől szájszögletéig, ahol eltűntek hosszú, jégszürke szakállában. Bőre színe sem hatott egészségesnek, inkább zöld volt, mint barna. Vitus megkérdezte: – Mit eszel legszívesebben, ha egyáltalán eszel valamit? Sîdi Harun szeme felcsillant. – Óh, cirurgicus, azt mondhatom, hogy Allah akaratából meglehetősen sikeres az életem, ezért a világ legfinomabb ételeit is megengedhetném magamnak, de a kedvenc ételem, most is, mint korábban, az ürühús. A szép, kövér ürühús. Ezt semmi sem múlja fölül! – Valahányszor egy kicsit jobban érzed magad, derekasan nekilátsz? -Jól mondod. Ki kell használni a ritka alkalmakat, amikor a gyomrom nem lázong. – Akkor azt tanácsolom, hogy a következő alkalommal mondj le róla. Nem jó a túl sok zsír. Utána csak felböfögi az ember, és a gyomra úgy szúr, mintha késsel hasogatnák. – Micsoda? Azt gondolod, hogy az ürü okozza a panaszokat? Még azt az egyetlen dolgot is meg akarod tiltani, amit meg tudok enni? Vitus mosolygott. – Épp ellenkezőleg. Egyél, amit akarsz, de lehetőleg sok zöldséget, és igyál hozzá sok vizet. Mellőzd mindenben a zsírosat és az édeset, aztán meg fogod látni: a lakodalmi ünnepségek idején újra örömödet fogod lelni az evésben. Sîdi Harun nyelt egyet. – Szívesen hiszek neked, de honnan tudod mindezt, cirurgicus? – Mert én nem csak sebész vagyok. Kiismerem magam a test nedveiben is, és jártas vagyok a gyógyfüvek tudományában. – Köszönöm, köszönöm! – Hadzsi Harun el-Chalidân felemelkedett, és csaknem ünnepélyesen

megrázta Vitus kezét. – Ez eszembe juttatja, hogy a kislányomat két napja mintha kicserélték volna. A gyerek sír és zokog, és senkit sem enged magához. Még kedvenc feleségemet, az anyját sem. Először azt hittem, Budurnak talán honvágya van, de nem erről van szó, pontosan érzem. Nem vagyok benne biztos, tetszik-e Allahnak, ha megengedem, hogy egy hitetlen megvizsgálja a lányomat, de megkockáztatom. A kicsi túl szerencsétlennek és kétségbeesettnek tűnik. Megnéznéd őt vacsora után, cirurgicus? – Természetesen. Köszönöm a bizalmadat, Sîdi Harun. Jóval később Vitus követte az apát az el-Dzsudi női traktusába, ahol egy nagyon fiatal, mélyen elfátyolozott kislányhoz vezették. A kislány mellett egy kissé kerekdedebb asszony ült, nyilvánvalóan az anyja. – Ugye te vagy Budur? – kérdezte a lánytól. – Hány éves vagy? A kicsike nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. Vitus látta, hogy megtelik könnyel. – Nem akarsz velem beszélgetni? Fejrázás. Vitus elhatározásra jutott. A szülőkhöz fordult, és azt mondta: – Megtennétek, hogy egyedül hagytok Budurral? Sîdi Harun és a felesége habozott. Egy hívő muzulmán számára szokatlan, sőt hallatlan dolog volt, hogy menyasszony lányát egyedül hagyja egy idegen férfival – még ha ez egy hakim is. Végül azonban az apa intésére mindketten elhagyták a szobát. A szállás egy talán hatszor hat lépés nagyságú kamra volt, és Nâdzsija, az anya láthatólag nem sajnálta a fáradságot, hogy kellemes otthont varázsoljon belőle magának és a lánykájának. Szőnyegek, párnák és drága takarók borították a padlót, még egy kis asztalkát is odakészítettek a szépítőszerek számára. Ezenkívül több selyemfüggöny is volt, amelyek egyrészt a falakat díszítették, másrészt térelválasztóul szolgáltak. Eme pompa közepén ott ült Budur, mint egy kis rakás szerencsétlenség. Vitus ugyancsak leült, aztán egy darabig hallgatott, hogy a kicsikének legyen alkalma hozzászokni a látványához. – Engem Campodiosi Vitusnak hívnak, és cirurgicus vagyok – mondta. Aztán hozzátette: – Már több mint húszéves vagyok. Semmi válasz. Ehelyett Budur tüntetően elfordította a fejét. – Fogadok, hogy te még tizenkettő sem vagy. – Egy fiatal lányra nézve csaknem sértő volt ez a mondat, ezért nem is tévesztette el a hatását. – Már tizenhárom és fél vagyok! – fortyant fel Budur, de azonnal újra el is hallgatott, mert tulajdonképpen meg sem akart szólalni. – Természetesen már tizenhárom és fél vagy, csak tréfálni akartam. Talán még többnek is látszol, de ezt természetesen nem tudom megítélni, amíg a hidzsab mögé rejted az arcod. Budur újra elfordította a fejét, és Vitus rájött, hogy túl messzire ment. Ezért újra hallgatott egy darabig, mielőtt azt mondta: -Az egyetlen, amit látok, a szemed. Nagyon szomorú szemed van. Könnyektől nedves. Olyan csúnya a vőlegényed, vagy miért sírtál? Budur vállat vont. – Tulajdonképpen örülnöd kellene. Egy fiatal lány számára a lakodalmi ünnepség a legszebb dolog a világon. Budur még mindig nem válaszolt, és Vitus már majdnem feladta, hogy szóra bírja, amikor a kislány hirtelen kitört: – Nekem… nekem meg kell… halnom. Vitus nem mutatta meglepetését. – Ki mondta neked, hogy meg kell halnod? – kérdezte szelíden. – Senki… én… én magam. – Tehát te magad gondolod így. – Vitus örült, hogy megtört a jég. Nehéz egy olyan páciensen segíteni, aki nem beszél. – Én mint orvos biztosíthatlak: az ember nem hal meg olyan gyorsan. Valamikor persze mindnyájunknak el kell hagynunk ezt a világot, de te még távolról sem tartasz ott. – De… de… a sok vér. – A sok vér? – Vitusnak derengeni kezdett valami. – Lehetséges, hogy két nap óta mindig ugyanazon a helyen vérzel? Budur szégyenkezve lesütötte a fejét.

– I… igen. Vitus mosolygott. – Gondolom, mitől szenvedsz. Ez olyasvalami, ami minden asszonynál előjön négyhetenként. Havivérzésnek hívják. Teljesen természetes dolog. – Nem… nem kell meghalnom? – Hát persze, hogy nem. A havivérzés a test öntisztulása, és egyúttal előkészület arra, hogy befogadja a férfi magját. Gratulálhatsz magadnak. A házasságkötésed előtt időben teljes értékű asszonnyá értél. – Valóban?– Budurnak kellett némi idő, amíg teljesen felfogta, hogy a panaszai teljesen természetesek, különösen, mivel anyja sohasem beszélt neki az asszonyi test efféle folyamatairól. Lassan elmúlt a félelme. – Igen, valóban – állapította meg Vitus. Felállt és kiment, ahol Budur szülei egy mellékszobában várakoztak. – Most már tudom, mi az oka a lányod könnyeinek, Sîdi Harun – közölte velük. – Először jött meg a vérzése, és azt gondolta, hogy meg kell halnia. Holnap vagy holnapután újra tisztának fogja magát érezni, és jókedvű lesz. – Oh, cirurgicus! – Sîdi Harunnak láthatólag nagy kő esett le a szívéről. – Úgy gondolod, hogy minden rendben van? – Minden a legnagyobb rendben van – mosolygott Vitus. Az asszonyhoz fordult: – Engedd meg, hogy néhány tanácsot adjak. Először gondoskodj arról, hogy Budur ülőfürdőt vegyen. A víznek testmelegnek kell lennie, nem melegebbnek. Ha kihűl, forró vizet kell hozzátölteni. Az ülőfürdőnek legalább fél óráig kell tartani. Ez segít, hogy az izomzat görcsössége enyhüljön, az altest ellazuljon, és megszűnjön a pangás, azután magyarázd el a lányodnak, hogyan jár el az ember a havivérzés alkalmával, és biztosítsd őt még egyszer, mondhatni, mint asszony az asszonyt, hogy ez a történés teljesen természetes dolog. Talán arra is előkészíthetnéd, hogy menyasszonyként mit várhat az első éjszakán – tudod, mire gondolok. Sîdi Harun kedvenc felesége félénken bólintott, majd gyors léptekkel távozott. Ura utánanézett, végigsimított a szakállán, és azt mondta: – Allahra, a világ urára, miért nem mondta el az anya a szükséges dolgokat a lányának? Ez mégiscsak asszonyi ügy! Óh, óh, melyik férfi láthat bele valaha is az asszonyi lélekbe? Nos, igen, mindenesetre boldog vagyok, hogy az egész ártalmatlannak bizonyult. Gyere, cirurgicus, térjünk vissza az asztalhoz! – Szívesen, Sîdi Harun, szívesen. – Talán mégis próbálok enni egy kis zöldséget. Mit gondolsz? Budur óvatosan beleült a langyos vízzel megtöltött fakádba. Alsótestét azonnal kellemes érzés fogta el, jótevő és megnyugtató érzés, amelytől ellazult. Olyan érzése volt, mintha egész egyszerűen elszállna a fájdalom. Milyen jó! Lehunyta a szemét, hátradőlt, és átengedte magát gondolatainak. Miért nem szólt neki az anyja egyetlen szót sem a havivérzésről? Budur elhatározta, hogy ő másképp fog viselkedni a saját lányával. Ő meg fogja kímélni a lányát a halálos félelmektől, feltéve, hogy lesz lánya. Lánya… Ehhez bizonyos dolgoknak kell történniük férfi és nő között, amikről sokat hallott, de soha nem tudott meg semmi pontosat. Hol marad már az anyja? Óh, igen, azért hagyta el a szobát, hogy hozzon valamit, ami – erősítgette – nagyon hasznosnak fog bizonyulni. Budur újra kinyitotta a szemét, és fent a fal sarkában felfedezett egy gekkót. A gekkót mintha odaragasztották volna. Olyan színű volt, mint az üveg, és szinte átlátszó volt. Egy légy ereszkedett le előtte. Vajon meg fogja fogni? Nem, nem mozdult. Pontosan úgy, mint ő az ülőfürdőben… Most, hogy már tudta, nem kell meghalnia, már csak fele olyan rossznak tűnt az elmúlt két nap. Ennek ellenére sohasem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor vizeléskor hirtelen vért pillantott meg a homokban. Rettenetesen megijedt, és csaknem pánikba esett. Soha azelőtt nem tapasztalt még ilyesmit, amikor a szükségét végezte. Emlékezete szerint valóságos véráradat volt, ami a testét elhagyta. Felugrott, és rögtön újra leguggolt. Senkinek sem szabad őt így látni! Aztán remegő kézzel leszakított egy darabot a hidzsabjából, és a lába közé tömködte. Milyen undorító és tisztátalan volt ez az egész! És mennyire félt! Még most, a meleg ülőfürdőben üldögélve is megborzongott, ahogy eszébe jutott az a jelenet. A

legrosszabb azonban az volt, hogy apja szinte ugyanabban a pillanatban befejezettnek nyilvánította a pihenőt, és neki újra fel kellett másznia a tevéjére. A következő órák merő gyötrelmet jelentettek számára. Félelem és saját magyarázat-kísérletei közt ingadozva kuporgott a nyeregben, és a testét fogta. Az anyja néhányszor melléje lovagolt, és megkérdezte, mi van vele, de ő nem tudott a problémájáról beszélni. Végül Nâdzsija nyugton hagyta. – Megjöttem. – Anyja visszajött, és volt valami a kezében. – Egyáltalán nem volt könnyű felhajtani, de egy beduin asszony, aki a keleti szárnyban éjszakázik, végül adott egyet. – Mi az? – kérdezte Budur. – Egy havi-szivacska. Nagyon praktikus. Ha megkezdődik a vérzés, a hüvelybe dugod. Ennyi az egész. Csak elég mélyen be kell vezetned, hogy minden vért felszívjon. – Nem fáj? – Nem, de nem szabad a szivacsot túl sokáig magadban hagynod, különben kellemetlen szag keletkezik. Rendszeresen ki kell venned, és kimosnod, azután újra használhatod. – Te honnan tudod mindezt, anyám? Nâdzsija halkan nevetett. – Mert én magam egy ugyanilyen segédeszközt használok. Szerencsétlenségünkre nekem is éppen megvan a bajom, különben megkaphattad volna az enyémet. Budur kezébe vette a sápadtsárga, sok pórusú tárgyat, és összenyomta. Rugalmasan engedelmeskedett, és egészen pici lett. Most már el tudta képzelni, hogy elfér az ölében. – Mártsd be a vízbe, és meglátod, hogyan működik – mondta Nâdzsija. Budur engedelmeskedett, és csodálkozva látta, hogy a szivacs jócskán megszívta magát. Kinyomta belőle a vizet, és félretette. – Köszönöm, anyám – mondta mereven. – Utána majd kipróbálom. – Jól van. – Mondd, anyám, miért nem meséltél nekem soha a havivérzésről? Nâdzsija felsóhajtott. – Ennek a kérdésnek egyszer el kellett jönnie. Tudom, nem volt helyes tőlem, hogy hallgattam, de te gyerekként inkább fiú voltál, mint lány. Mindig a legmagasabb pálmafákra kellett felmásznod, és birkózásban a legerősebb fiúkkal megmérkőznöd. Valóságos forgószél voltál, és ez még nem is volt olyan nagyon régen. Abban az időben nem tartottam szükségesnek, hogy ilyesféle dolgokkal terheljelek. Azt mondtam magamban, hogy a havivérzéssel kapcsolatos teher amúgy is túlságosan korán megjön, tehát miért beszéljek róla már most. Most már elismerem, ez hiba volt. – Igen, anyám, az volt. Még soha életemben nem álltam ki ilyen félelmeket. Nâdzsija megsimogatta gyermeke fejét. – Oh, kicsi vadrózsám. Természetesen észrevettem, hogy az utóbbi hónapokban kivirágoztál, hogy nőni kezdett a melled, de egyre halogattam a beszélgetést. Hiszen egyáltalán nem kellemes, ilyen, eh, testi ügyekről beszélgetni. Azonkívül, hogy őszinte legyek, abban reménykedtem, hogy urunk valamelyik másik asszonya el fogja magyarázni neked ezeket az összefüggéseket. Budur bólintott. A gekkó közben megfogta a legyet, és lenyelte. Látni lehetett a fekete pontot a testében. Valahogy sajnálta a rovart. Hirtelen az anyját is megsajnálta. Felismerte, hogy Nâdzsija egyfelől áldott jó asszony, másfelől viszont bátortalan és tartózkodó is. – Hagyd csak, most már tudom! – Eletében először erősebbnek érezte magát az anyjánál. Különös, de egyben jó érzés is volt. Nâdzsija tovább simogatta Budur fejét. – Fáj még, vadrózsám? – Nem, anyám. Jó, hogy a cirurgicusnak eszébe jutott az ülőfürdő. Most megint egészen egészségesnek érzem magam. – Tehetek még érted valamit? – Nem, anyám. Mindjárt felkelek, és használatba veszem a haviszivacskát. Neked nem kell jelen lenned. Budur nagyon felnőttnek érezte magát. – Tessék, kis vadrózsám, tulajdonképpen csak a lakodalmad előtti napon akartam megmutatni, de azt hiszem, jóvá kell tennem valamit. – Nâdzsija egy arany képtokot emelt fel, amely nem volt

nagyobb egy hüvelykujj-begynél. – így néz ki a vőlegényed, Kamar. Budur közelebb húzódott az asszonysátor előtt égő éjszakai tűzhöz. Egy szolgálólány éppen száraz ágakat dobott rá. A lángok felcsaptak, és egy semmitmondó külsejű fiatalember képmását világították meg. – A jövendőbeli férjem nem mondható különösebben csinosnak – állapította meg józanul. – Úgy néz ki, mintha még nálam is fiatalabb lenne. Még szakálla sincs. – Dehogy, dehogy – igyekezett Nâdzsija megnyugtatni –, nagyon szép szeme van, és kifejező szája. – Olyan ajka van, mint egy négernek. – Nem, ez félrevezető. Csak telt. Higgy nekem, akkor fogod tudni értékelni, ha majd vőlegényként először megcsókol! Budur hallgatott. Elképzelte, milyen lenne, ha egy idegen fickó szájon csókolná. A férfiak csókja állítólag egészen más, mint a szülőké vagy a testvéreké. De mi a különbség? – Mindazok alapján, amit apád és én tudunk, a vőlegényed fiatal férfi, aki a legszebb reményekre jogosít. Egyébként közben már valószínűleg szakállt visel, mert a képecske legalább két éve készült. Kamar télen lesz tizenhat éves. Ez azt jelenti, hogy bizonyára már nagyon kíváncsi rád, de még jócskán türelemmel kell lennie, mire először megláthatja az arcodat. – Tudom, várnia kell a lakodalom napjáig. – Budur újra szemügyre vette a kis képet. Tusrajz volt, halvány színekkel és lágy kontúrokkal. Már ezért sem volt a kép túlságosan kifejező. – Így igaz. Pontosabban szólva a házassági szerződés megkötését kell megvárnia. Régi szokás szerint csak akkor van joga a hidzsabot levenni. – Remélhetőleg akkor nem lesz csalódott. – Budur tudta, hogy egy kis szépség – a fényesre csiszolt sárgaréztükör elég gyakran megerősítette ebben –, de azt is tudta, milyen kiszámíthatatlan a férfiak ízlése. Különben az apja miért tartaná olyan sokra anyját, holott Nâdzsija korántsem úgy néz ki, mint egy hercegnő az Alf laila waleilából. – Nem lesz csalódott, épp ellenkezőleg, kifejezetten a szerencse fiának fogja tartani magát. Es az is, mert téged kap meg. De még ha úgy is lenne, akkor sem változtatna semmin. A szerződés az szerződés. Allah mindnyájunkat és minden cselekvésünket előre meghatározta, ezt mondja a Szent Könyv. Kamarnak akkor is el kellene vennie, ha taszító lennél, mint egy szörnyeteg, makrancos, mint egy házsártos asszony, vagy nagyétkű, mint egy mohó ghul. Ugyanez vonatkozik rád is. Te sem választhatsz, akár úgy viselkedik Kamar, mint egy nemes ifjú, akár olyan kíméletlenül, mint a bika, amely lerohanja a bárányokat. Boldogulnod kell vele. – Nâdzsija szünetet tartott. – És boldogulni is fogsz vele. Budur a lángokba pillantott. Olyan volt, mintha Kamar nézne fel rá belőlük. Egyszer mosolygott, máskor fintorba torzult az arca, mindig a világosság és sötétség játékának megfelelően. Jó ember? Gonosz? Elmosódott körvonalak, bizonytalanság. – Gyakran imádkoztam Allahhoz, anyám, adja, hogy Kamar jó ember legyen. Mivel még egyáltalán nem ismerem, és egyáltalán nem szeretem… Nâdzsija, szokásához híven, újra lánya fejét kezdte simogatni. – A szerelem majd megjön, kis vadrózsám. Pontosabb, hogy a két ember becsülje egymást. Aztán megjönnek a gyerekek – legjobb, ha egy fiú, mert a férfiak fiak után bolondulnak –, a kötelékek, amelyek Kamarhoz fűznek, megerősödnek, és egyre erősebbek lesznek. Én sem voltam másként apáddal. Még valamit: hogy milyen jó egy férj, az nem utolsósorban a feleségtől függ. Sohase becsüld le a befolyásodat, és használd ki az első naptól kezdve. Csak egy olyan férfi nem törődik a felesége véleményével, aki butább, mint ezer dzsinn. Es csak egy olyan asszony érezteti a férfival, hogy befolyást gyakorol rá, aki ugyanilyen buta. Jegyezd meg, amit most mondtam. – Igen, anyám. – Add vissza a képet! Hivatalosan csak a házasságkötés napján kaphatod meg. Budur megtette, amire utasították. Nagyon elgondolkodóvá vált. Anyja egy bizonyos megjegyzése nem ment ki a fejéből. – Mondd, anyám, mit értettél azon, hogy „olyan kíméletlenül, mint a bika, amely lerohanja a

bárányokat”? Nâdzsija köhécselt. – Nos, talán nem kerülhetem el, hogy elmagyarázzam, mi történik a férfi és az asszony között, és talán jó is így a lakodalom előtt. Nekem, amikor először apáddal háltam, sejtelmem sem volt semmiről, de ő legalább tapasztalt volt, mert mint tudod, én a negyedik felesége vagyok, és előttem már sokszor hódolt a testi vágyaknak. Veled és Kamarral azonban más a helyzet. A te vőlegényed valószínűleg ugyanolyan tapasztalatlan ezen a téren, mint te. – Milyen téren? – A nemi érintkezés terén. Várj egy pillanatig! – Nâdzsija intett a szolgálóknak, akik serényen tisztogatták az ezüstöt, hogy menjenek néhány lépéssel arrébb, és ott folytassák. Az, amit el akart magyarázni, olyan személyes volt, hogy a lányán kívül senki sem hallhatta. Először nézzük a kíméletlen bikával kapcsolatos beszédfordulatot: mi, asszonyok olyan férfit értünk ezen, aki naponta közösülni akar a feleségével, függetlenül attól, hogy az kívánja vagy sem. Csak ő határozza meg, és túlteszi magát az asszony vágyain. Az ilyen csaknem mindig faragatlan fickó, aki csak saját élvezetét akarja, és azt lehetőleg gyorsan. Fentről jön, belöki a hímvesszőjét az asszonyba, és készen van, mielőtt az észbe kapott volna. Az ilyen férfi éppen csak buta és erős, és egyáltalán nem ért a szerelem örömeihez. – A szerelem örömei? Ez úgy hangzik, mintha több öröm is lenne, anyám! – Így is van, kis vadrózsám. Hogy is mondják olyan szépen? Aki az első lépést megteszi, annak a másodikat is meg kell tennie. Ezért mindent el fogok neked mondani, amit tudok. Amilyen jól el tudom mondani. Légy türelemmel egy pillanatig! Nâdzsija eltűnt a sátorban, és hamarosan újra előbukkant, kezében egy nehéz könyvet hozva. – Az, amit itt látsz, bevezetés a szerelembe. Már csupán az oldalak száma alapján is láthatod, milyen sok öröm lehet férfi és asszony között. A régi történetekben mindig az olvasható: „A férfi éjszaka vele hált”, ami úgy hangzik, mintha csak egymás mellett feküdnének, holott nem ez a helyzet. A valóságban a férfi és a nő a szerelemben számos pozíciót tud felvenni, és ez az Indiából származó könyv mindet bemutatja. A hozzájuk tartozó leírásokat ugyan nem tudjuk elolvasni, de a rajzok önmagukért beszélnek. Az anya kinyitotta a könyvet, és két meztelen testre mutatott. – Itt az asszony behajlított lábbal a hátán fekszik; a férfi fölötte van, és bevezeti a hímvesszőjét. Ez a leggyakrabban alkalmazott mód, hogy szeressék egymást. A férfi így teljesen szabadon mozoghat, az asszony a lábával adott jelekkel irányítja, milyen mélyen hatoljon belé a pénisz. – De hiszen ez rettenetesen nagy, anyám. Ez biztosan fáj! Nâdzsija kuncogott. – Ne aggódj, kis vadrózsám. Tudnod kell, hogy az ilyen rajzokat férfiak készítik, és a férfiak számára semmi sem fontosabb, minthogy nagy hímvesszőjük legyen. A gondolat atyja itt a vágy; a valóság másként fest – kisebb. Budur, némileg megnyugodva, megkérdezte: – Es hova dugja a férfi azt a… valamit? – A hüvelybe. Tehát pontosan abba a nyílásba, ahonnan a havivérzés is kifolyik. Csak épp nem a tisztátalan napokon. – Igen, anyám. – A nyílás ismerős volt Budur számára, mert arról sok szó esett. Abban helyezkedett el a szűzhártya, amelynek a meglétéről és sértetlenségéről elindulásuk előtt két öregasszony még egyszer meggyőződött. Nagyon óvatosan jártak el, sokkal óvatosabban, mint egykor azok az asszonyok, akik körülmetélték. Budur lehunyta a szemét, erre nem szabad gondolnia. Túl kegyetlen dolog volt, amit vele műveltek, úgy vérzett, mint egy tyúk, amelynek lecsapják a fejét. Az első havivérzés okozta sokk is ezért volt olyan nagy… Legjobb akarattal sem tudta elképzelni, mi szépet találhat abban egy férfi, hogy beledugja a micsodáját, de ez nyilvánvalóan roppant fontos volt. – Tulajdonképpen mi olyan fontos ebben az egész dologban? – mondta ki a gondolatát. – Fontos? – ismételte meg Nâdzsija csodálkozva. – A szerelmi aktus nélkül nem születnek gyerekek, kis vadrózsám. Allah úgy rendezte, hogy örömöt okoz életet nemzeni. A gyerekekből férfiak és asszonyok lesznek, akik magasztalják Allahot, és maguk is gyermekeket nemzenek. Ez a világ folyása, amit a felséges, az irgalmas örökkévalón így tervezett el.

– De mi okoz ebben annyi örömöt? – Az az érzés, amely közben eltölti az embert. Az érzés! Ez lehet lenyűgözően szép, de egészen hiányozhat is, mindig attól függően, milyen pozíciót vesz fel a pár. Nézd csak, az asszony itt a hasán fekszik, és a férfi hátulról hatol belé. Ugyanakkor alája nyúl, és azt a kis helyet simogatja, amely a hüvely fölött fekszik. Ugye tudod, melyik helyre gondolok? – Igen, azt hiszem, igen. – Örülj, hogy neked még megvan. A fáraó-megcsonkításnál azt is eltávolították volna, de azt megakadályoztam. Sehol sincs megírva a Szent Könyvben, hogy csak a férfi érezhet élvezetet. A feleségnek is joga van hozzá. A következő oldalon láthatod, hogyan lehet a legkényelmesebben csinálni: oldal fekvésben. Ez különösen akkor ajánlatos, amikor az asszony terhes… Nâdzsija egymás után részletesen elmagyarázott minden pozíciót, elmondta az előnyüket és a hátrányukat, és amennyire tudta, megválaszolta a kérdéseket, és hébe-hóba azt is be kellett ismernie, hogy egyik-másik rajzzal semmit sem tud kezdeni. Jó beszélgetés volt. Budur érezte, hogy olyan közel van az anyjához, mint még soha korábban, és ezt meg is mondta neki. – Kis vadrózsám. – Nâdzsija megszorította a lánya kezét. Milyen szép, hogy ezt mondod. Miért kellett ilyen későn egymásra találnunk? Most, amikor már csak kétnapi járásra vagyunk Orantól? Budur hallgatott, de az a mód, ahogy anyja vallanak dőlt, többet mondott ezer válasznál. Egy nappal később nyugtalanság és várakozás kerítette hatalmába a nagy karavánt. Oran, a kikötőváros kéznyújtásnyira volt. Már másnap dél körül odaérnek. Miután megvacsoráztak és elvégezték az esti imádságokat, mindenki korán nyugovóra tért. Mindnyájan tudták: a nagyváros fárasztó lesz – és az ünnepségek nem kevésbé. Okosnak tűnt egy kicsit előre aludni. Voltak olyanok, akik még nem keresték fel fekhelyüket. Közéjük tartoztak az őrök, Nâdzsija és Budur is. Sok mesélnivalójuk volt egymásnak, túlságosan sok ahhoz, hogy akár csak gondolni is tudtak volna az alvásra. Újra meg újra megbeszélték a lakodalom minden részletét, amikor is egyértelmű volt a szereposztás: Budur kérdezett és Nàdzsija válaszolt. – Milyen ruhát fogok viselni, anyám? – tudakolta Budur. – Hófehér gandourát, félhosszú ujjal, és véges-végig csipkével díszítve. A ruha apád kifejezett kívánsága volt, mert ez tükrözi legjobban a vagyonosságát. De ne mondd meg neki, hogy már tudod. Szeretne meglepni vele. A fejeden természetcsen hidzsab lesz, de nem fekete, hanem fehér, mert az illik a gandourához, és fölötte egy kis arany koronácskát fogsz viselni, mint egy igazi hercegnő. – Oh, anyám, alig várom, hogy férjhez menjek! Egyszer Kamar mégiscsak leveszi majd a fátylamat, és akkor nem szabad csalódnia. Szépnek kell lennem a lakodalmamon! Segítesz nekem előtte a kikészítésben? – Igen, kis vadrózsám. Segíteni fogok neked, hogy megtanuld, hogyan tesszük magunkat mi, asszonyok ellenállhatatlanná. Az ajkadat hennával fogjuk kifesteni, és a szemöldöködet és a szempilládat fekete ólomfénnyel, hogy a szemed még nagyobbnak tűnjön, mint most. Egész testedet bekenjük kenőccsel, hogy a bőröd úgy csillogjon, mint a gyöngy, rózsavízzel és mosusszal hintünk meg, hogy az illatod csábítóan hasson Kamarra. Te leszel a legszebb, hidd el! – Nàdzsija megsimogatta Budur fejét. – Kamar menyasszonyt fog kapni, én viszont elveszítem a leánykámat, de ez időtlen idők óta így van, bele kell törődnöm. – Rendszeresen meg fogjuk látogatni egymást, anyám. írni is tudok neked! Nem hiába látogattam évekig a Korán-iskolát! – Az csodálatos lenne. Nàdzsija elfordult, mert nem akarta, hogy Budur meglássa szemében a könnyeket. Ő tudta, hogy a lakodalom után sohasem fogja viszontlátni kis vadrózsáját. A Nagy Próféta terén nagy zajjal zenélni kezdtek. Trombitások és fuvolások éles hangokat csaltak ki hangszerükből, dobosok pergették a botokat, csörgős és cintányéros férfiak léptek be. Pokoli zaj volt, amely mérföldekre elhallatszott, olyan látványosság, amely senkit sem hagyott érintetlenül. A kíváncsiak – a számuk több száz volt – azonnal táncolni kezdtek, dobogtak a lábukkal,

forogtak a lacikonyhák, mozgóárusok, a városi hivatalnokok asztala és az óriási sátor körül keringtek, amelyben már tegnap egész nap ünnepeltek. Itt gyűlt össze a vőlegény minden égtájról összejött családja, és hivatalosan itt találkozott először Harun el-Chalidânnal és az övéivel. Emlékezetes és gondosan előkészített pillanat volt, mert az előző napokban mindkét részről behatóan véleményezték mind a számos darabból álló hozományt, mind a menyasszony árát, a húsz tevét. Ma azonban a sátor csaknem üres volt. Csak Kamar volt itt apjával, fivéreivel és néhány közeli rokonával. Kamar a legszebb selyemöltözékét vette fel, széles aranyszálakkal átszőtt vörös dzsellabát, hozzá smaragdzöld vállszalagot, amelybe hosszú tőrt tűzött. Fején ugyancsak vörös, magas turbánt viselt, amelyet drága aranybross díszített. Mindent összevéve egyáltalán nem hasonlított a képecskére, amelyet Budur ismert, különösen, mivel közben szakálla is nőtt. Feszülten nézett, mert több mint egy óra óta egy pompásan feldíszített szamárkancán ült, és arra várt, hogy végre megkezdődjön a szertartás. Kint még jobban felerősödött a lárma. A táncolók dobogó léptei megreszkettették a vályogföldet, ritmikus taps kezdődött, egy dal foszlányai szűrődtek be a sátorba. Kamar egy pillanatig azt kívánta, bárcsak ő is a kíváncsiakhoz tartozna, hogy ne kelljen tovább várnia, de aztán összeharapta a fogait, és továbbra is türelemmel volt. Hogy mondta előzőleg az apja? „Asszonyokra mindig vár az ember. Ez a házasságkötéskor kezdődik, és csak a halálukkor ér véget. Minél hamarabb hozzászoksz, annál jobb”. Vajon Budur is olyan izgatott, mint ő? Nem, hiszen ő egyáltalán nem is izgatott. Legalábbis nem túlságosan. Ráadásul az anyja részletesen elmagyarázta neki az ünnepség lefolyását. Csak ha kint megjelent a menyasszony a családjával, és egyszer körülvezették az ünnep színhelyén, lehet megadni a jelt. Akkor ő kilovagol, és első alkalommal meglátja a menyasszonyát. Vajon valóban olyan csinos, ahogy apja háremében az asszonyok rebesgetik? Nem maradt ideje, hogy sokáig töprengjen ezen, mert egyik nagybátyja berontott a sátorba, és azt kiáltotta: – Kezdődik, kezdődik! A menyasszony már vár! Kamar összeszorította a fogait, és meglegyintette szürkéjét. Jól van már, gondolta, ahogy az állat hátán elindult, de akkor már csak a téren végbemenő történésekre figyelt. Nagy tér volt, köröskörül számtalan ember, mind a legjobb hangulatban. Egyfolytában énekeltek, tapsoltak és ugráltak. Egyesek – az örökké éhesek – már a lacikonyháknál álltak sorban. Mások a bukfencező bolondokon és fintorokat vágó bohócokon nevettek teli torokból. Ismét mások a nyakukat nyújtogatták, sugdolóztak, és nem tudták kivárni, hogy az ünnepi aktus megkezdődjön. Mindeme ujjongás és zűrzavar közepette ott állt a menyasszony. Kamar azonnal felismerte csodálatosan szép ruhájáról és az arany koronácskáról. Mellette három ugyanolyan drága öltözékű kislány állt – a termékenységet jelképezve, amellyel a menyasszony állítólag meg volt áldva. Kamar lassan továbblovagolt, el a városi hivatalnokok asztala mellett, amelyen elő volt készítve az oklevél, tovább, középre, ahol Budur mélyen lefátyolozva őt várta. Mögötte helyezkedett el a családja, legelöl a büszke apa, Harun el-Chalidân. Kamar apja is ott volt. Valamennyi férftrokonukkal együtt szorosan Kamar mögött haladt, csak azután következtek az asszonyaik. Kevéssel azelőtt, hogy a menyasszonyhoz ért, Kamar leszállt a nyeregből. Mozdulatai lassúak és méltóságteljesek voltak. Körülötte elhalt a zene; elhallgatott a nevetés és az ének. Csend lett, csak a város zajai hallatszottak a távolban. Kamar látta, hogy Budur szemérmesen lehajtva tartja a fejét. Odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Ugyanúgy, mint az övé, teljesen vörösre volt festve, és az ujjain durvaszemű köteléket viselt sárga fonalból – annak a jelképe, hogy még nem érték el önállóságukat. A szokás úgy kívánta, hogy először ő oldja fel Budur kötelékeit, azután az az övéit. Mindketten komolyan és koncentráltan fogtak neki a munkának, jól tudva, hogy több száz szempár nyugszik rajtuk. Amikor az ujjaik szabadok voltak, Kamar kicsit tétovázott, mert mindjárt eldől, mit szánt neki Allah, a mindentudó és mindent eleve elrendelő: szép vagy csúnya feleséget. Megfogta a fátyolt, és levette. Budur felnézett, nyugodtan és magabiztosan, és Kamar látta, hogy szebb, mint legmerészebb álmaiban képzelte. Felszabadultnak érezte magát, és elfojtott egy örömkiáltást. Aztán megcsókolta a menyasszonyt.

– Ui, ui! – hatolt át az újra elszabaduló örömujjongáson a törpe kukorékolása. – A vörös bubi csókolódzik a galambocskájával, így helyes, így helyes! De az is király egy babika, igen, király! – Fent ült Alb vállán, és egyetlen mozzanatot sem szalasztott el. – Most a tollkínzóhoz csoszognak, mindketten, és a vörös bubi aláír egy pergománt! Ezután látszott, hogy Kamar a dzsellabája ráncai között matat, és egy aranypénzt húz elő, mert mint semmi a világon, a városi hivatalnok munkája sem volt ingyen. Az örömkiáltásokból fülsiketítő ujjongás lett. A tömeg tudta, hogy ezzel befejeződött a lakodalom hivatalos része, és végre megkezdődhet az ünnepség. Újra megszólalt a zene, és az emberek váratlanul újra táncolni kezdtek. A tér szélén több férfi foglalatoskodott. Nagy nehezen egy ürüt vonszoltak oda, egy nagy, jól megtermett állatot, amely mintha már sejtette volna, mi fog vele mindjárt történni. Két férfi nyögve a hátára fordította, hogy levágják. Az ürü bégetve tiltakozott, de semmit sem tehetett legyőzői vasmarka ellen. Az egyik a mellső, a másik a hátsó lábait fogta. Egy harmadik férfi közeledett, kezében kés, amelyet alaposan és szakszerűen megfent. Letérdelt az állat feje mellett, és egy gyors, biztos mozdulattal nyakába döfte a kést, aztán egy rövid metszést ejtett rajta, éppen csak akkorát, hogy kezével és karjával benyúlhatott a nyíláson. Tapogatott. Egy pillanattal később megtalálta a szívartériát és összeszorította. Az ürü hörögve kimúlt. A körülállók tapsoltak. Milyen közel is van egymáshoz az ünnepben öröm és halál! Az emberek otthagyták a mészárlás helyét, visszatolongtak a lacikonyhákhoz és a tüzekhez, ahol más ürük már a nyárson forogtak. Aki nem ilyen egyszerű ételt kívánt, az a nagy, kerek tálcákhoz igyekezett, amelyeken kelet minden ínyencsége várta a falatozókat: fügével és gyömbérrel töltött csirke, muflon–, antilop– és gazellahúsból készült pirított vadpástétomok, borsozott mazsolás golyócskák aprított mandulával és kurkumával, tyúkmell szőlőlevélben, bárányfilé-csíkok rozmaringágyon, sáfránnyal és harisszával színezett rizs, csípős sült hús fehér fokhagymamártásban, fűszerezett gyümölcs és még sok-sok minden. Miközben az emberek lakmároztak, mértéktelenül dicsérték a menyasszony szépségét. Egy fogatlan öregember, aki lágy fürjtojást fogyasztott élvezettel, felkiáltott: – A Budur, az aztán asszony! Az végre szülne nekem gyerekeket, jóvágású fiakat, jóvágású fiakat! Eddig minden feleségem lába köze száraz volt, mint a por. Egy másik visszakiáltott: – Hoó, Omar, Hisz már harminccal megpróbálkoztál! Hé, emberek, figyeljetek csak: Omar már harminc asszonyba plántálta a magját, mindig hiába! Egy harmadik nevetett: – Omar, Omar, mindenki tudja, hogy rajtad múlik, csak te nem! Enano, még mindig Alb vállán ülve, elkukorékolta magát: – Király, király, harminc siksze, és gyerekecske egy se! – Egy csirkecombot fogott kezecskéjében, és a zene ütemére lengette. A Magiszter vigyorgott. – A rossz szántóföld terméketlen. Ager spurcus sterilisest. A legjobb szántóföld sem használ, ha a mag alkalmatlan. Alb gurgulázva nevetett, és egyszerre több húsgombócot tömött a szájába. A többi barát is kiszolgálta magát a csábítóan illatozó tálcákról, de amilyen finomak voltak az ételek, olyan heves volt körülöttük a tülekedés. Úgy tűnt, mintha egész Oran napok óta semmit sem evett volna. Vitus majdnem félrenyelt egy zöldséges táskát – nem azért, mert olyan csípős volt, hanem mert ismételten nekimentek. Rágás közben azt mondta: – Ha jóllaktatok, barátaim, keressük fel a kisebb ünnepi sátrat, amelyet Sîdi Harun a család számára állíttatott fel. Ott bizonyára egy kicsit pallérozottabban folyik a mulatság. Hamarosan félrehúzták a bejáratot fedő sátorlapot, és beléptek a sátorba, amely több tucat olajlámpa segítségével fényesen ki volt világítva. Harminc vagy negyven férfi ült drága szőnyegeken, kis falatokat ettek, és élvezettel szívták a shishát. Az asszonyok többsége a háttérben maradt, és külön kört alkotott. A menyasszony és a vőlegény középen ült, egy alacsony asztalka előtt. Kissé elveszettnek tűntek, mert a szolgákon kívül pillanatnyilag senki sem törődött velük. A férfiak közt Vitus felismerte Harun el-Chalidânt, továbbá Fáik er-Rasudot, a vőlegény apját, aki pompás indigókék galabiját viselt, és Moktar Bônalit. Flore lépett, és azt mondta: – Sîdi Harun, remélem, nem zavarunk.

– Hogy zavarhatna bármikor is gyomrom megmentője? – felelt az ősz szakállú férfi ragyogva. – Foglalj helyet barátaiddal az asztalnál. Feltétlenül meg kell kóstolnod a gyömbérmártásba mártogatott kölesgombócokat. Finomak és könnyűek! – Mintegy szavai alátámasztására végigsimított a hasán. Vitus vett egyet és beleharapott, habár már túlságosan is jóllakott. Udvariasan megdicsérte az ételt, aztán folytatta: – Sajnos ma csak négyen vagyunk; gondolom, Ngongo és Wessel megint Sîdi Moktar őrkatonáival vannak. Úgy tűnik, jól érzik magukat a katonák között. – így van, barátom – szólt közbe az apró kereskedő. – Tegnap megkérdezték tőlem, a szolgálatomba léphetnek-e, mert tetszik nekik a harcosok szabad élete és az azzal járó veszélyek. Mivel tudom, hogy te nem tekinted magad a vezérüknek, tehát szólhatnak saját érdekükben, kívánságuknak nem volt semmi akadálya. Miután az üzleteimet lebonyolítottam, vissza fognak kísérni Fezbe. A Magiszter bánatosan összeráncolta homlokát. Pislogott. – Így távoznak el tőlünk a jó barátok. – Ui, ui, fuccs és perdü a haverok! – Én ennek ellenére örülök – mondta Vitus. – Benned gondoskodó urat kapnak. – Köszönöm, köszönöm – hárította el Sîdi Moktar. – Mielőtt zavarba hozol, szeretném neked bemutatni signore Giancarlo Montellát. Ő az azonos nevű kereskedőház feje a Velence közelében fekvő Chioggiában. Az ő segítségével próbálok néhány száz pár sárga papucsot elhelyezni Itáliában. Signore, ez a cirurgicus, Gampodiosi Vitus. Valamint a barátai: magiszter Ramiro Garcia, Enano, a törpe, és a néma Alb Németországból. Egy kerekded, idősebb férfi barátságosan biccentett a barátoknak. Idegen testnek tűnt a többi férfi közt, mert nem burnuszt vagy dzsellabát viselt, hanem európai talárt, bő, elöl nyitott köpenyt, amelynek hosszú ujjain bevágások voltak a kéz számára. A fején barettet viselt, amely alól sörteszerű jégszürke haj kandikált elő. A hőségben semmiképp sem célszerű öltözéke következtében verejték-patakocskák csordogáltak homlokán és a könnyzacskói alatt. Arcát szünet nélkül egy nagy kendővel törölgetve azt mondta Vitusnak: – Úgy, úgy, ön cirurgicus, érdekes, érdekes. – Beszél spanyolul, uram? – csodálkozott Vitus. – Kereskedő vagyok. – Montella ezt olyan magától értetődően mondta, mintha az egyik feltételezné a másikat. – Nos, hallottam Sîdi Moktartól, hogy ön a társaival Velencébe készül. Jó döntés, mert La Serenissima szép város, még akkor is, ha a három évvel ezelőtti pestist máig sem heverte még ki egészen. Igen, akkoriban roppant nagy szükség lett volna egy jó cirurgicusra. Az emberek úgy hullottak, mint a legyek, és velük az orvosok is – a pestismaszkok és ezerféle egyéb óvintézkedés ellenére. Vitus elutasította az újabb kölesgombócot, amivel Sîdi Harun megkínálta, és azt válaszolta: – Éppen azért választottam Velencét, mert ilyen kevés ideje, hogy ott pestis pusztított. Szeretnék ott mindent megtudni a pusztító vészről, szeretném megtudni, milyen rendszabályokat foganatosított a város, és szeretnék olyan emberekkel beszélni, akik túlélték. Montella jóindulatúan nevetett. – Akkor nem kell messzire mennie. Az egyik közülük itt ül ön előtt. – Micsoda? Ön megbirkózott a fekete halállal? – Vitus alaposabban szemügyre vette az olaszt. Tulajdonképpen nem úgy nézett ki, mint akinek nagy ellenálló-képessége van. Túl kövér volt, és az orrát megpattant erecskék borították, ami túl magas vérnyomásra utalt. Másfelől viszont Montellának semmi oka nem volt rá, hogy hazudjon neki. Egy újabb rejtvény, amit a pestis feladott neki: gyengéktől vereséget szenvedett, és erőseket legyőzött, de megfordítva is lehetett. Milyen törvényszerűségek rejlenek ebben? Vagy nincsenek is törvényszerűségek? – Így van. – Montella hangjában büszkeség érződött. – Én legyőztem. Három napig bubók nőttek ki a hónom aljából és az ágyékomból, mint a szarvak, úgy tűnt, eléget a láz, a szájamnak olyan szaga volt, mint egy elrohadt állatnak. A negyedik napon, azokban a ritka pillanatokban, amikor magamnál voltam, úgy éreztem, néhány perc múlva meghalok, felváltva hol azt hittem, az arkangyal, hol pedig hogy az ördög vagy a Magasságos előtt állok. Az ötödik napon valamikor

észrevettem, hogy nem haltam meg, és a hatodik naptól egyre jobban lettem. Végül a tizenkettedik napon a fiaim segítségével lemásztam a szobafödémről. – Hogyan? A szobafödémről? – Pontosan onnan. Nem tudja? A pestises betegeket lehetőleg minél magasabban helyezik el, mivel a halálos miazmák fölfelé terjednek, sohasem lefelé, így az egészségeseknek nem tud ártani. Betegségem tizenkét napja alatt százak, ha nem ezrek haltak nyomorúságos halált. A sírásók nem tudták, mihez fogjanak. Nem tudták utolérni magukat. A földbe ásott gödrök esetében már nem lehetett betartani az előírt mélységet. – Montella egyszerre két köles-gombócot vett, az egyiket gyömbérmártással, a másikat mentamártással, és mindkettőt jóízűen elfogyasztotta. – Mi az előírt mélység? – Ezt sem tudja? Úgy látom, még sohasem volt komolyan dolga ezzel a pusztító vésszel. Nos, tekintse magát szerencsésnek, ha így van. Tudja meg tehát, hogy a gödörnek legalább két és fél, de inkább három rőf mélynek kell lennie, mert csak így lehet elkerülni a holttestekből felszálló veszedelmes bűzt. Ugyanilyen okból a pestises halottak koporsóját légmentesen kell lezárni. Hogy mivel, arról a tudósok még vitatkoznak. Egyesek azt mondják, hogy a legjobb a pínia gyantája, mások a szurkot, ismét mások a gumiarábikumot részesítik előnyben. Én mindenesetre megtréfáltam a halált, de ez sajnos családom minden tagjára nem érvényes. Egy héttel később elkapta szeretett feleségemet, Isten nyugosztalja. Mindössze négy nap után lázas delíriumban meghalt. Mennyire szerettem volna még szót váltani vele, megmondtam volna neki, mennyire szeretem, és mennyire fog hiányozni, de többé nem nyerte vissza az eszméletét. – Montella újabb kölesgombócért nyúlt, de aztán otthagyta. – A menyasszonyom ugyancsak pestisben halt meg – mondta Vitus, és azon igyekezett, hogy a hangja ne remegjen, mert Montella elbeszélését hallgatva feltámadtak saját ijesztő emlékképei, az egész nyomorúság. A kétségbeesett küzdelem, amit a vész ellen folytatott, és végül elveszített. – Még egy éve sincs. – Oh, nagyon sajnálom önt, amico mio! Valóban nagyon sajnálom. – A kereskedő megragadta Vitus jobbját, és megszorította. – Most már értem, miért akar minden lehetségest megtudni a fekete halálról. Biztosan megígérte a haldoklónak. – Igen, megígértem. Le akarom győzni az átkozott betegséget, és ehhez mindent tudnom kell róla. Valahol biztosan van valamilyen gyengéje, Isten segítségével ki fogom deríteni, és akkor megölöm, mint egy viperát. Addig még azonban hosszú út áll előttünk. A társaimmal nem csak Velencébe készülünk, hanem onnan tovább Padovába. Az ottani egyetemen tanít egy híres professzor, akiről azt mondják, hogy jelentős eredményeket tud felmutatni a pusztító bajjal szemben. A neve Girolamo. Vele akarok eszmecserét folytatni. – Sok szerencsét és Isten áldását kívánom hozzá, amico mio! Már sok orvos fáradozott azon, hogy ráleljen a fekete halál titkára, de eddig senkinek sem sikerült. Ha őszinte akarok lenni, nem tudom, miért éppen ön lenne az, akinek sikere lenne. Másfelől – miért ne ön lenne az? Én mindenesetre minden tudásommal szívesen segítek önnek, csak attól tartok, nem lesz elég időnk. – Ennek ellenére szeretnék önnel valahol másutt részletesen elbeszélgetni, és akkor néhány feljegyzést is készítenék. Montella szuszogva letörölte arcáról az izzadtságot. – Tévedek, vagy valóban még nagyobb lett a hőség? De hogy a kérdésére válaszoljak: szívesen válaszolok önnek, cirurgicus, csak jelölje meg a helyet és az időt, végül is ugyanaz a sorsunk, hiszen mindketten a legkedvesebbet veszítettük el emiatt a rém miatt. Csak attól tartok, már nem sok ideje van; már holnapután haza akarok indulni az én Quattro Ventimmel. Most a Magiszter szólalt meg, aki egész idő alatt figyelmesen hallgatta őket: – Sîdi Moktar nem azt mondta az előbb, hogy Chioggia Velence mellett fekszik? Ha ez így van, akkor az ön hajóján is folytathatnák ezt a beszélgetést, hiszen mi éppen a lagúnavárosba készülünk, ugye, Vitus? – Barátja válaszát meg sem várva, folytatta: – Viszont van itt egy nehézség. Eddigi utunkon nem szegődött mindig mellénk a szerencse, ezért nos igen, eh… – Elhallgatott. Vitus kiegészítette. – Hogy egyenesen kimondjuk, uram: nincs pénzünk, hogy a hajóutat megfizessük, de talán

egyébként sincs a hajóján hely újabb négy ember számára. Montella a fejét vakarta, amitől a barettje kissé félrecsúszott. – Hely éppen lenne, ha önök nem bánnák, hogy négyen aludjanak egy kabinban, de attól tartok, ingyen nem vihetem önöket magammal. Mindnyájunknak igyekeznünk kell boldogulni. – Ui, ui, széllevesből és levegőgombócból nem lehet durrogatni, igaz? – fisztulázta a törpe megértően. Ő tudta legjobban, hogy csak a halált adják ingyen. – Tud nekünk valamelyik hapsi egy kis gubát leperkálni? Szívesen trafikálnánk erről, igaz, Vitus? Montella habozott. Sîdi Harun és Sîdi Moktar – szándékosan vagy véletlenül – nem figyelt oda, hanem élénk beszélgetést folytatott a vőlegény apjának rokonaival. Végül Montella nyögve előrehajolt, és azt mondta: -Kölcsönadni nem akarok, cirurgicus, de azzal egyetértenék, ha adóslevelet állítana ki nekem egy olyan összegről, amelyért négy személyt átszállítok Oranból Chioggiába. Az összeget mondjuk egy éven belül kellene visszafizetnie, megfelelő kamattal, magától értetődik. Vitus röviden fontolóra vette az ajánlatot. Aztán felderült az arca. – Jó javaslat, uram. Ezt megtehetjük, de vállalva annak a veszélyét, hogy ártok magunknak: önnek mi az biztosítéka, hogy hozzájut a pénzéhez, ha mi nem maradunk Chioggiában, hanem Velencén át továbbutazunk Padovába, ahogy tervezzük? – Oh, ebben az esetben egyiküknek vállalnia kell, hogy a biztonság kedvéért a házamban marad. Ha eltelt az év, és én még nem kaptam meg öntől a pénzt, az ő révén fogom magam kártalanítani. Akkor ő le fogja dolgozni a pénzt. – Ön ért hozzá, hogy minden tekintetben biztosítsa magát, uram. Montella futólag elvigyorodott, mielőtt egy újabb izzadtságkitörés arra késztette, hogy a kendőért nyúljon. – Rossz kereskedő lennék, amico mio, ha nem ezt tenném. Csak most nehogy azt gondolja, hogy mi, olaszok kevésbé vagyunk vendégszeretők, mint az arabok, de a barátság az barátság, és az üzlet az üzlet. – Természetesen, uram. Rendkívül hálás vagyok önnek az előzékenységéért. Pontosan úgy teszünk, ahogy javasolta… Félbeszakította, mert Alb gurgulázott valamit. – A kérdés csak az, hogy ki marad közülünk önnél biztosítékként. Alb újra gurgulázott valamit, és közben hevesen gesztikulált a kezével. – Mit mondasz, Alb? Vitus és a barátai csak lassan értették meg. A néma önmagát ajánlotta fel kezesként.

Montella, a váza- és borkereskedő „Jó hírek, barátaim! Sikerült túladnom a papucsokon, minden, egy tucat pár kivételével! Hadd öleljem meg önöket! A Quattro Venti fedélzetén, A. D. 1519. augusztus hónap 19. napján Én, Campodiosi Vitus elhatároztam, hogy minden tudni érdemeset feljegyzek a pestisről. Nem fogok különbséget tenni olyan dolgok között, amelyek komolyan veendők, és olyanok közt, amely láthatólag a mesék birodalmába tartoznak. Egyelőre minden fontos, mert gyakran az értelmetlenségben is rejlik valami értelem. Azért teszem ezt, mert megesküdtem rá szeretett menyasszonyomnak Arlette-nek, de azért is, mert tudomásom szerint korábban még egy orvos sem gyűjtött össze minden ismeretet erről az istencsapásról. Giancarlo Montellának, egy chioggiai kereskedőnek, aki muranói vázákkal és borral keresi a kenyerét, hasonló sors jutott osztályrészül, mint nekem, és a fekete halál okait kutatva fontos beszélgetőtársam nekem és a barátaimnak. Ma a harmadik napot töltjük a tengeren, kelet felé haladva, egyenletes szél dagasztja öblös tehergályánk vitorláját, amelynek a mélyén hadzsi Moktar Dônali sok száz sárga papucsa várja, hogy Chioggiában és Velencében szép nyereséggel áruba bocsássák. A szél, mondja a Magiszter, őt, Homérosz tanítványát Odüsszeusz utazásaira emlékezteti, aki évek eonjaival ezelőtt ugyanazon az úton hajózott, mint mi. Vacsoránál ültünk a tulajdonos kabinjában, amikor ezt mondta, és Montella hozzáfűzte, hogy véleménye szerint a tengeren a szél áldás és egyben átok – áldás, mert ez teszi lehetővé a tengeri kereskedelmet, átok, mert a szárazföldre fújja az algákból és más tengeri füvekből felszálló, betegségeket okozó kipárolgásokat. Nehezemre esik ezt elhinni, mert az én tapasztalatom szerint sehol a világon nem tisztább és hamisítatlanabb a levegő, mint a tengeren. Még sohasem éreztem, hogy rossz szagú köd vagy kigőzölgés emelkedett volna fel belőle; arról sem tudok, hogy valaha tapasztalt volna ilyet tengerész. Mindezt elmondtam Montellának, de ő nagy lelki nyugalommal tovább evett, és azt az ellenvetést tette, hogy vannak tenger alatti vulkánkitörések is, amelyek során izzó láva, kőzet és maró dögvészes lehelet katapultálódik a tengerbe, a felszínre lövell, és egyesül a széllel. Az ezzel kapcsolatos kétségeimet megtartottam maganmak, mert én ugyanolyan kevéssé tudtam bizonyítani az álláspontomat, mint ő. Elhatároztam, ügyelni fogok arra, hogy a beszélgetéseink sohase végződjenek haraggal, mert nem az a fontos, kinek van igazsi, hanem az, hogy mi az igazság, és én még nagyon az elején tartok feljegyzéseimnek. A végén azonban, ha a mindenható Isten úgy akarja, lefogom tudni vonni következtetéseimet. Ma este egyébként sült kappan volt füvekkel és olívabogyóval. A. D. 1579. augusztus hónap 21. napján A hajószakács valóiban érti a mesterségét. Amit készít, rendkívül ízletes és jód emészthető. Ma este aranymakréla volt, amit a kormányos frissen fogott hosszú zsinórral, aztán roston megsütötte, hozzá még Oranból származó okra és jó velencei vörösbor. Eredeti szándékunktól eltérően, ételünket nem tudtuk szabad ég alatt elfogyasztani, mert heves zápor lepett meg minket. – It's raining cats and dogs, ahogy Angliában mondják – jegyezte mega Magiszter vigyorogva, mire Montella majdnem félrenyelt egy szálkát, olyan furcsának találta a hasonlatot. – Zuhogó macskák és kutyák! – fújtatott. – Gatti e cani! Vagy ahogy spanyolul mondják: Gattos y perros! Hohó, az angol aztán hóbortos egy nép! – Aztán gyorsan hozzám fordult: – Scusi, amico mio, scusi! Nem úgy értettem, de ez az alkalom eszembe juttatja, mennyire hasonlít az olasz és a spanyol nyelv, nem csoda, hiszen a spanyol végül is a mi szép nyelvünk bujtvanya! Mostantól kezdve már csak olaszul kellene beszélgetnünk, egyetértenek? Akkor is, ha kezdetben talán nem mindent értenek meg, jó gyakorlat a későbbiekre nézve. Mi azonnal egyetértettünk, és most ez egyszer kivételesen a törpe, Enano sem azt mondta, hogy „ui, ui”, hanem azt, hogy „si, si”. Ezt követően a beszélgetés kissé döcögős volt, de amikor Montella, a zuhogó macskáktól és kutyáktól felvillanyozva, újra a pestisről kezdett beszélni, egyre élénkebb lett. Azt mondta, a fülébe jutott, hogy a mogulok országában már többször estek sárkányférgek, köztük békák, hüllők, kígyók

és skorpiók. Másnap minden alkalommal jégeső sújtotta a vidéket. Harmadnap végül tűz esett az égből, amely elevenen elégette az embereket. Ezt követően az egész vidéket elborította a hullák bűze és a dögvész lehelete. A Magiszter homlokát ráncolta, és pislogott a maga jellegzetes módján, mert még mindig nem voltak bériljei. – Én nem vagyok különösebben jártas a Bibliában – válaszolt –, de ismereteim szerint csak néhány olyan hely van, ahol a Szentírásban valami szokatlan olvasható az esőről. Eltekintve a tűztől, amelyen kétségkívül villámokat értenek, mindig csak sáskákról van szó, Mózesnél például ez olvasható: Akkor az Úr így szólt Mózeshez: Nyújtsd ki a te kezedet Egyiptom földjére, amelyre sáskák jönnek, és felemésztik a földnek minden füvét, mindazzal együtt, amit a jégeső meghagyott. Kinyújtá azért Mózes az ő vesszejét. Es az Úr egész nap és egész éjjel keleti szelet támaszta a földre. Mire reggel lőn, a keleti szél felhozá a sáskát. Ezt a bibliai helyet természetesen én is ismerem, és, mint kiderült, Montella is, aki nagyot kortyolt üvegserlegéből, és azt mondta: – Velencében és Chioggiában emberemlékezet óta nem esett sárkányféreg, kedves Magiszterem, ezt jól tudom, és ennyiben bizonyára igaza van, de ezért nem is lehet elképzelni? Higgyenek nekem, több dolog történik ég és föld között, mint amit mi valamennyien képesek vagyunk elgondolni. En is bekapcsolódtam, és azt mondtam: – A pestisnek sok oka lehet, de annyi világosnak tűnik, hogy a betegség nagyon ragályos. így arról is olvashatunk, hogy hullarablókat már attól elkapta a kór, hogy felhúztak egy ellopott gyűrűt. Montella ezt helybenhagyta, és az alábbi esetet mesélte el: anno '76-ban, amikor Velencében dühöngött a járvány, állítólag volt három koldus, akik éjszaka rettenetesen fáztak, ezért ellopták három pestises halott szemfödelét, beburkolóztak, és jó éjszakát kívántak egymásnak. Másnap reggel holtan találták őket. Olyan gyorsan támadt rájuk a fekete halál, hogy fel sem ébredtek többé. Nem sokkál ezután mindnyájan nyugovóra tértünk, de mindnyájan rossz érzéssel. Fel fogunk-e ébredni másnap reggel? A. D. 1519. augusztus hónap 24. napján Az elmúlt három napban az időjárás istene nem volt kegyes a Quattro Ventihez. A heves zápor, mint kiderült, egy vihar előhírnöke volt, amely alaposan összerázott minket. Ηálistennek a hajó szilárd építésű, és a legénységgyakorlott. Montellával nem mindig lehetett beszélni, mert gyakran kínozta a tengeribetegség, olyan gyötrelem, amely az istencsapással szemben szinte felüdülésnek nevezhető. A gyömbérbokor gyökerének darabkáit adtam be neki, amely ősidők óta a legjobb ellenszer, és – doktor Chamoucha szavaira emlékezve – megkérdeztem tőle, tud-e a gyömbér pestis elleni gyógyhatására! Csodálkozva nemmel válaszolt. Erről még sohasem hallott életében, de arról tud, mondta, hogy egy öreg szomszédasszony, egy vénségesen vén asszony, akiről a legkevésbé volt feltehető, hogy túléli, annak a ténynek tulajdonította megmenekülését, hogy a reggeli kenyerét mindig hagymafőzetbe szokta mártogatni. Ez olyan szeszély, amelyben több lehet, mint az ember először hinné, végül is vannak komolyan veendő orvosok is, akik terápiás célból kivájt hagymát tesznek a duzzanatokra. A hagyma mint pestis elleni szer, töprengtem. Ilyen egyszerű lenne a megoldás? Biztos, hogy a Mars csillagképéhez rendelt füvek elősegítik a test jó közérzetét, ezenkívül a levük kompenzál, és felpezsdíti a bátorságot, az akaratot és az életkedvet, ezt mind tudtam. Azt is tudtam, hogy a Marsfüvek gyakran tüskések, mint a bogáncs, a csalán és a bors. De a hagyma mint menedék a ragály

ellen? Akkor már valószínűbbnek éreztem a borsot. Éppen azért, mert elősegíti az izzadást, és ezáltal kiűzi a testből a pestises nedveket. Talán. De talán nem… Montella, mintha hallotta volna a gondolataimat, folytatta: egy öreg kovács az utcájuk végén azt mondta, csak azért ugrott le a fekete halál lapátjáról, mert naponta erős borslevest fogyasztott. Nem mondtam ellent Montellának. Minek is? Nem tudtam jobban, mint ő. Azután még eszembe jutott, hogy a gyömbér ugyancsak izzasztó hatású. Izzasztó hatású szerek – az első próbálkozás a csapás ellen? A. D. l579. augusztus hónap 26. napján A gondolat, hogy izzasztó füveket pestis elleni szerként lehetne használni, nem hagyott nyugodni. Sok olyan növény van, amely kihajtja a nedveket a testből, nemcsak a gyömbér vagy a bors, hanem a reszelt torma is, éppígy a kámfor vagy az erős mentaolaj, de még sohasem hallottam, hogy ezeket a szereket a pestis ellen alkalmazták volna. Az izzadás tehát önmagában nem tudja megokolni a gyömbér vagy a bors hatását – ha ez valóban létezik. Elképzelhető, hogy a két növény ismeretlen erőkkel rendelkezik? Erőkkel, amelyek kiöblítik a testből a pestises párát? Montella nem osztotta nézetemet. Újra egy szomszédja véleményére utalt. Ezúttal a kutasáéra, aki ugyancsak legyőzte a ragályt. Ez az ember fűre-fára esküdött: csak az a fontos, hogy a megfelelő időpontban vegyék be az orvosságokat. A legjobb, ha mindig azután, hogy a közeli templomban harangoztak, és a hatást fokozza, ha a templom egy szentről van elnevezve. Ez azonban nem probléma, mert a legtöbb templom esetében ez a helyzet. Ezt a tételt nem tudtam elhinni, és ezt meg is mondtam. Montella azonnal igazat adott nekem, nevetett, és hozzátette: a kútásó olyan csúnya, mint az ördög, és lehet, hogy a pestis ezért kerülte el. Mindazonáltal, vetettem ellene, ez megfordítva azt jelentené, hogy a csapás előszeretettel sújtaná a szép embereket, holott biztosan nem ez a helyzet. Ekkor a szentelt víz, keresztek, amulettek és szent ereklyék kerültek szóba, amelyekről országszerte úgy vélekednek, hogy együttesen védőfalat alkotnak a pestis ellen, de ez sem hangzott túl meggyőzően. Bizonyára minden beteg vigaszt és reményt próbál meríteni az efféle eszközökből, de csak nagyon kevésnek segítenek. Erre mindnyájan elhallgattunk, és én újra az izzadást kiváltó szerekre gondoltam. Ezeken tovább fogok gondolkozni. De az ásványokon is. Elképzelhető, hogy a holt kőzet életet menthet? Eszembe jutott a kénbűz, amit a pestises párával kapcsolatban olyan gyakran emlegetnek, és azon töprengtem, vajon segíthetne-e egy erős szulfur-fürdő – a régi mesterek tanításához híven, akik azt mondták: Similiar similibus curantur. A. D. 1579. augusztus hónap 21. napján Ha hihetünk a kormányosnak, akkor holnap kikötünk Chioggiában, feltéve, hogy a szél kedvező marad. Az Adriai-tenger a legbarátságosabb oldaláról mutatkozik, úgy hogy tegnap este újra a felsőfedélzeten tudtunk vacsorázni. A szakács legalább ötvenszer a fedélzet pallóihoz csapta egy oktopus karjait, miáltal rendkívül puhává és élvezhetővé váltak. Pirított köles volt hozzá, bor és erős fügepálinka. Az utóbbi a barbárok országaiban készült, amelyek lakói Allah akaratának megfelelően nem ihatnak alkoholt, ez azonban nem gátolja meg őket abban, hogy nagy mennyiségben gyártsák az aqua vitae ex ficót. Akár azért, mert az alkohol megoldotta nyelvünket, akár, mert a pestis témája nem hagyott nekünk nyugtot, nemsokára ismét ennek a rémnek a gyógyítási lehetőségeiről vitatkoztunk, és Enano ezúttal különösen kitett magáért. Sajátos, nehezen érthető, töredezett tolvajnyelvén elmondta, hogy Aszkunéziában – ezen Németországot értette – ismert olyan embereket, akik a hajköteg-húzásra esküdtek. Ő ezt egyébként „lenköteg-rángatásnak „ mondta. Ez egy olyan módszert jelent, amelyről már én is többször hallottam: egy csomó hosszú, szőke hajat használnak hozzá – egyesek azt állítják, hogy szűz hajának kell lennie –, összecsavarják, és átvezetik egy tű fokán. A tűt átvezetik a bubók alatt, és utánahúzzák a hajköteget. Ezt az eljárást minden egyes duzzanatnál megismétlik, különböző égtájak felé. Ennek egyik változata szerint a bőrön két párhuzamos bevágást kell ejteni – hogy hol, arról megoszlanak a vélemények –, ezt követően a tűt a hajköteggel át kell húzni a bevágások között. Ez az eljárásmód azonban inkább a megelőzést szolgálja. Montellára a két módszer láthatólag nem tett túlságosan mély benyomást, viszont a fügepálinka,

mondta, inkább egy másfajta terápiát juttatott eszébe. Ez a tiszta – lehetőleg háromszor desztillált – alkohol alkalmazása, állítólag ezekkel kell a duzzanatokat kezelni. Persze az alkoholnak előzőleg csiszolt ezüsttel kell érintkeznie, például egy kehelyben. Ezt a lehetőséget nagyon sokra tartja, végül is az arany és az elektron után az ezüst a legnemesebb fém. Enano erre felemelte poharát, és azt sipogta: – Sí, si, taláros! De mindenképp jobb belül egy szívott szikra –, szólt, és hatalmasat kortyolt vörösborából. Nevettünk, jót tett, hogy a figyelmünk elterelődött. Ezután a beszélgetés már csak Chioggia és Velence körül forgott. Montella szándéka az volt, hogy a megszámlálhatatlan sárga papucsot először egy raktárban helyezi el az egyik lagúnaszigeten, San Erasmón, mert másutt nincs hehe. Arra kért minket, tartsuk a fél szemünket az árun, amit én megígértem. Nem különösebben sietős az utunk, azonkívül Montella adósának érzem magam. – Valóban nagyon hálás vagyok önnek, cirurgicus, hogy a barátaival egy ideig San Erasmón marad, és vigyáz a sárga papucsaimra. Biztosíthatom, mindent megteszek, hogy gyorsan vevőt találjak. Addig érezzék jól magukat. – Giancarlo Montella a kikötőhely fölötti töltésen állt, és kinyújtotta a kezét. – Ahogy látják, a sziget lapos, mint egy lepény, jóllehet mélyzöld lepény. Ennek oka a kiterjedt földekben keresendő, amelyeken a néhány itt lakó család gyümölcsöt termeszt és zöldséget nevel. Ott balra látják a raktárpajtát és mellette jobbra egy kis faépítményt. Esőálló és fűthető, szállásul fog szolgálni önöknek. Paolo, a raktármesterem lakott benne, mielőtt megütötte a guta. – Én is köszönöm önnek, uram – mondta Vitus társai nevében is. – Majd csak berendezkedünk. – Biztosan, biztosan, amico mio. Mégis beszélek majd az öreg Giovannival. Csak háromszáz lépésre lakik innen a feleségével, Carlával és a fiaival. Carla majd főz önöknek, persze az én költségemre. Meg fogják látni, a koszt rendkívül könnyű és tápláló. Hozzá a szomszédos szigetről, Vignoléról származó finom kis vörösbor… Fogadok, az idő egy pillanat alatt elrepül. Ha semmi nem jön közbe, egy hét múlva újra itt vagyok. Ciao, barátaim, ciao! Röviden és hevesen átölelte Vitust és a többieket, olasz szokás szerint mindkét oldalról arcon csókolta őket, és nehézkesen visszament az evezős csónakhoz, amely áthozta őket Velencéből. – Egyedül ezer sárga papuccsal – dörmögte a Magiszter, és letörölte a verejtéket homlokáról. -Javaslom, először járjuk körül új birodalmunkat, végül is nem tarthat túl sokáig, és én mindig szívesen tudok meg egy kicsit többet arról a helyről, ahol tartózkodom. – Si, si – sipogta a törpe. Alb gurgulázott valamit. Nem lehetett érteni, de arckifejezése arra vallott, hogy tetszik neki a sziget. – Akkor rajta – mondta Vitus. – Per pedes apostolorum, ahogy egykor a sivatagban – mondta a kis tudós pislogva. – Csak itt, hál1 Istennek, nem egészen akkora a hőség. Jobb felé indultak, és végigmentek a töltésen. A kilátás figyelemre méltó volt. Jobb kéz felől a szigetekkel tarkított nagy lagúna, előtte a Serenissima tornyai és kupolái, bal kéz felől San Erasmo, a szigetecske, olyan varázslatos, mint az Édenkert. Gyümölcs és zöldség csábító illata szállt feléjük. Ahol emberkéz nem létesített szántóföldeket, mindenütt bokrok, füvek és virágok határozták meg a képet. Legyek zümmögtek, kabócák ciripeltek. Amikor megkerülték a szigetet, és újra a kikötő közelébe értek, látták, hogy egy öblös, sekély merülésű csónak tart feléjük. Négy férfi ült benne, állva eveztek. Gyorsan és ügyesen kikötötték a ladikot, és partra ugrottak. A legidősebb, ősz hajú férfi, olyan arccal, mint egy apostolé, Vitushoz lépett, alig észrevehetően meghajolt, és azt mondta: – Ön a cirurgicus? – Az vagyok. Ok pedig a barátaim: a Magiszter, Enano, a törpe és Alb, a néma. Az öreg bólintott, és a pillantása elidőzött Albon. – Giovanni vagyok, a révész, és ezek a fickók a fiaim: Carlo, Franco és ifjabb Giovanni. Messer Montella találkozott velem a városban, és mindent elmesélt önről és hű embereiről, cirurgicus. Benvenuti a San Erasmón! Remélem, nem fognak itt unatkozni. – Nem, nem – válaszolta a Magiszter. – Zaklatott napok állnak mögöttünk, most igazán jól jön egy kis nyugalom.

– Ennek örülök. Mire lemegy a nap, Caria, a feleségem készít valami vacsorát. Örülnék, ha megtisztelnének minket. A kis tudós vigyorgott. – Boldogan! Engem hálás evőnek ismernek! – Si, si, evezőember, engem is, bizonyára engem is. Alb gurgulázva nevetett, és érdeklődve nézte a révész evezős csónakját. Vitus azt mondta: – Akkor minden világos. Add át üdvözletünket a feleségednek, nagyon szívesen elmegyünk, de ne csináljon nagy felhajtást. Nem vagyunk elkényeztetve. Caria, a matróna külsejű, anyáskodó asszony természetesen különösen nagy felhajtást csinált. Az asztal, amelynél Giovanni családja Vitussal és az övéivel helyet foglalt, óriási volt, és roskadozott a felhordott ételek alatt. Azonban hús, meglepő módon, alig volt köztük, csak egy nagy tál olívabogyóval megtűzdelt tyúkpástétom. A büszke maradék kizárólag zöldségételekből állt. Vitus csodálkozott, milyen változatosan lehet elkészíteni a babot, borsót, pasztinákot, uborkát, káposztát, tököt és sárgarépát. Bókolt a háziasszonynak, és az kissé elpirult. – Köszönöm, cirurgicus, nem sűrűn fordult elő, hogy a férfijaim megdicsérnek. Giovanni elhárította. – Ah, asszony, ha úgy dicsérnénk az ételeidet, ahogy megérdemlik, sohasem jutnánk hozzá, hogy együnk is, igaz, fickók? Mindnyájan nevettek, és férje energikus felszólítására Carla is leült az asztalhoz. – Tudja, cirurgicus – mondta –, néha azt kívánom, bárcsak néhány lányom is lenne, nem csupán fiaim, akkor néha-néha lenne segítségem a tűzhelynél. Vitus letette a kanalat, amellyel éppen a tyúkpástétomot kóstolta meg. – Nekem nagyon szokatlannak tűnik, hogy lányokat nem, hanem csupán fiakat szültél. Vagy az ok talán a pe… -elharapta a szót. Végül is nem rá tartozik, miért nincs lánya a háziasszonynak, és evés közben nem kell feltétlenül a pestist emlegetni, amely minden gondolatát lefoglalta. Carla közelebb tolta Vitushoz a pástétomos tálat. – Nem, nem, cirurgicus, a pestis egy gyermekemtől sem fosztott meg. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a mindenható Isten csupán fiúkkal áldott meg. – Keresztet vetett. – Mint orvost, érdekelni fogja, hogy három évvel ezelőtt, amikor Velencét a ragály sújtotta, nekünk, itt San Erasmón egyetlen halálesetünk sem volt. Talán azért, mert itt nagyon elszigetelten élünk. Vitus eltűnődött. – Bocsáss meg, nem akartam komoly fordulatot adni a beszélgetésnek, de bizonyára tévedsz, amikor azt mondod, hogy a szigeten senki sem halt meg a ragályban. Ez lehetetlen. – Mégis így van, cirurgicus. Senki sem imádkozott akkoriban áhítatosabban Szűz Máriához, mint a szomszédasszonyaim és én. Rendszeresen összegyűltünk a kis fakápolnában, és a Szűz védelmét és áldását kértük San Erasmo számára. Mi, asszonyok biztosak vagyunk benne: a fekete halál csak ezért kerülte el a mi szép szigetünket. – Ugyan már. – Giovanni elfojtott egy böfógést. – A többi szigeten, Vig-nolén, Buranón, Muranón vagy akárhol, az asszonyok ugyanúgy imádkoztak. Az én véleményem szerint azon múlt, hogy itt nálunk szinte egyáltalán nincsenek patkányok. Minden gyerek tudja: ahol patkányok vannak, ott pestis is van. Ha sikerülne a világ valamennyi patkányát kiirtani, akkor vele együtt mindjárt ez a vész is ki lenne pusztítva. – Csakugyan azt hiszed? – Vitus megigézve hallgatta a házigazda szavait. – Azt is tudod, mi van a patkányokban, hogy a megjelenésük együtt jár a pestissel? – Nem, azt nem tudom. Sajnos. Amennyire tudom, nagyon tiszta állatok. Gyakran ugyan a hulladékban, a szemétben és a rothadó vizekben élnek, mégis gyakran mosakodnak. Talán a leheletük az, amiből a pestises pára árad. – Ez nem kizárható. – Vitus megtörölte a száját, és hátradőlt. Többet evett, mint amennyit akart. – Nos, azt hiszem, ideje, hogy köszönetet mondjunk neked és a feleségednek a kitűnő lakomáért, ritkán ettem még ennyi zöldségből készült finomságot. – Felállt. – Jó éjszakát kívánok, neked és a tieidnek. Adjon nektek a Magasságos Úr szép álmokat! – Önöknek is, cirurgicus.

A barátok kimentek a csillagfényes éjszakába. A holdsarló ezüstös fényében jól látszott a raktárpajta és a mellette álló ház. Odasétáltak, és megvizsgálták a pajta zárját. Megbízhatónak és elpusztíthatatlannak látszott. – Tudjátok mit? – pislogott a Magiszter. – Azt hiszem, ezen a szigeten egyáltalán nem lopnak. Montella csak szívességet akar nekünk tenni, és olcsó szálláshoz akar segíteni minket. Tapintatos, tapintatos, meg kell hagyni. – Azt mondod ki, amire éppen én is gondoltam – mondta Vitus. – Montella tudja legjobban, milyen kevés készpénzem maradt, miután kiállítottam az adóslevelet, és kifizettem az utazásunkat. Valóban a barátunk lett. Ha sikerül nyereséggel eladnia a papucsokat, az neki és Sîdi Moktarnak is jó, annyi biztos. A Magiszter szusszantott. – Már látom, hamarosan egész Felső-Itália sárga cipőben fog szaladgálni! Az igazat megvallva, valóban nagyon kényelmes lábravaló. Az egyetlen dolog, ami ezekben a topogókban zavar, az a kecske- és istállószag. Vitus nevetett. – Akkor hagyd őket egyszerűen az ajtó előtt! Gyertek be a házba, barátaim, fáradt vagyok, hosszú nap volt a mai. Valóban így volt. Újra csak számos benyomást gyűjtöttek, és sok emberrel ismerkedtek meg. Ezért miután szemügyre vették a hajlék két szegényesen bebútorozott helyiségét, nem sokat teketóriáztak, hanem szalmából egy-egy fekvőhelyet készítettek maguknak, és nem sokkal később elaludtak. Habár a barátok másnap nagyon korán megjelentek Carlánál, hogy reggelizzenek, Giovanni és a fiai már elmentek. Zöldséges ládákkal magasan megrakva, már napfelkelte előtt Velence felé irányították ladikjukat. La Serenissima megszokta, hogy olyan gondoskodással veszik körül, mint egy királynőt. Vitus és a barátai sem panaszkodhattak. Carla anyai szíve újra gazdagon terített asztalról gondoskodott, úgyhogy ismét többet ettek, mint amennyi tulajdonképpen jólesett volna nekik. Egy rövid étkezés utáni sétát követően Vitus újra tintáért és tollért nyúlt, és kiegészítette feljegyzéseit: San Erasmo, A. D. 1519. augusztus hónap 29. napján Tegnap, pénteken érkeztünk meg San Erasmóra. Ez egy sziget a velencei lagúnában, amely néhány meglepetést tartogat a látogatónak. így nagyságát tekintve ugyan körülbelül akkora, mint Szent Márk városa, de legfeljebb száz lakója van. A itteni emberek zöldségtermesztéssel keresik kenyerüket. Giovanni, egy személyben révész és paraszt, a termékeket rendszeresen átszállítja a Rialto-piacra. Ő és a felesége gondoskodik vendégszeretően az étkezésünkről. Tegnap este Giovanni azt a nézetet fejtette ki, hogy bárhol, ahol patkányok vannak, pestis is van. Szerinte három évvel ezelőtt San Erasmót csak azért kímélte meg ez a pusztító rém, mert a szigeten nincs patkány. Érdekes teória, különösen, mivel a De morbisban hasonló megfigyeléseket olvastam a kiváló régi orvosoknál. Csak sajnos ez a felismerés addig semmit sem használ, amíg nem tisztázódik, milyen összefüggésben áll ez a patkányokkal. Mi van bennük, hogy ezt az istencsapást hozzák az emberekre? Amint újra a szárazföldön leszünk, ezt közelebbről meg akarom vizsgálni. Befogok szerezni egy patkányt, és felboncolom… Délután Giovanni és a fiai visszatértek a lagúnán. Két másik teherszállító ladik kísérte őket, evezőseik hozzájuk hasonlóan zöldségek eladásából éltek. Az öblös caorlinákkal, mint mindig, nehéz volt közlekedni. Mielőtt feltolták a csónakokat a partra, az evezősök kendőket kötöttek szájuk és orruk elé, és nagy üstöket cipeltek a szárazföldre. – Nocsak, hát ti mit szállítotok? – kérdezte Vitus, aki azért jött a társaival, hogy üdvözölje a férfiakat. Ugyanabban a pillanatban elfintorította az arcát. Az üstökből áradó bűz megadta a választ: fekáliát. Giovanni elnevette magát a kendője alatt. – Itt, hogy úgy mondjam, a Serenissima visszáját hozzuk, cirurgicus, és az kevésbé derűs, de nagyon hasznos. Ezzel trágyázzuk a földjeinket. Hetente háromszor végigmegyünk a Canale

Grandén és a kisebb csatornákon, kicseréljük az edényeket az árnyékszékek alatt, és súlyosan megrakodva visszatérünk. A trágyalétől pompásan fejlődik a zöldségünk. Amikor megérett, a piacra visszük, ahol eladják, aztán megeszik, megemésztik, és ismét… nos, tudja, mire gondolok. Körforgás, amely több száz éve zajlik a lagúnánkban. Vitus bólintott. Tudta, hogy ebben a pillanatban társai ugyanarra gondolnak, mint ő: a Mehmet pasa gályáján töltött időre. Most sokat adott volna egy olyan parfümgolyóért, amilyeneket a szűz királynő, I. Erzsébet udvaránál használtak, de Anglia és London olyan távolinak tűnt, mintha a holdon lenne. – Azonkívül szívélyes üdvözletet hozok messer Montellától, cirurgicus. Véletlenül összefutottam vele a Palazzo Ducale előtt. Azt mondta, találkozott Velence egyik leghíresebb pestisorvosával, és beszámolt neki önről. Dottore Mauricio Sangiónak hívják. Örül, hogy megismerheti önt. – Micsoda? Milyen kellemes meglepetés! – felelte Vitus ragyogó mosollyal. – Montella valóban körültekintő, hogy előkészített egy találkozót egy pestisorvossal. Pedig nem is kértem meg rá. – Azt nem – mondta a Magiszter, aki a bűz miatt próbált lehetőleg felületesen lélegezni –, de a barátunknak nem kellett különösebben éleslátónak lennie, hogy tudja, milyen örömmel üdvözölnél egy ilyen találkozást. – Si, si, ui, ui, hapsikák! – Enano leugrott Alb válláról. Levegős magasságból szemlélte a csónakok megérkezését. – Fel, fel, a Grandiga Ganaléra! Vitus leintette. – Ott még nem tartunk, Enano. Szombatnál előbb nem számítok Montella visszatérésére. Egy darabig még türelmesnek kell lenned. La Serenissima nem szalad el előled. – Ui! Si! Igen! Nem megyünk, nem megyünk! – A törpe újra fel akart mászni Alb erős vállára, de az már nem volt ott. Elment, hogy segítsen Giovanninak és az embereinek a trágyálé kihordásában. – Mihogy? Mit jelentsen ez? Mikor lesz megint kajálás? Korgó didergés van a hasamban! A vacsora még messze volt, és a barátok úgy ütötték el az időt, hogy újabb sétát tettek a szigeten. Ugyanezt tették a következő és az azt követő napon is, és a szemlélődő szigetéletet lassanként kezdték túl nyugalmasnak találni. Egyszerűen szólva: unatkozni kezdtek. Úgy tűnt, csak Alb kivétel ez alól, mert neki szokásává vált, hogy elkísérje az útjaira Giovannit. Örömmel fogadták a segítségét, mert természetesen értett hozzá, hogy elsőrangúan és kitartóan evezzen. Vitus, a Magiszter és a törpe ezzel szemben nagyon is boldog volt, amikor szombat délben valóban egy súlyos teherszállító ladik közeledett a szigethez. San Erasmo lakói szinte kivétel nélkül a nyakukat nyújtogatták, mert nem túl gyakran fordult elő, hogy ilyen nagy hajó kötött ki partjaikon. Alig kötötték ki a ladikot, Montella ügyetlen szökelléssel a parton termett. Ma is talárt viselt, amely túl meleg volt az időjáráshoz, a brokát mélykékje azonban remekül illett a felhőtlen ég színéhez. – Jó híreim vannak! – zihálta elégedetten, kitárta karját, és lerántotta barettjét. – Jó hírek, barátaim! Sikerült túladnom a papucsokon, minden, egy tucat pár kivételével! Hadd öleljem meg önöket! Újra feltette fejfedőjét, Vitushoz kacsázott, és a mellére szorította. Míg a hátát veregette, akár egy gép, röviden elmesélte sikeres üzleti akciója történetét: sikerült megismerkednie egy konstantinápolyi vezír udvarmesterével. Ez a férfi, aki több száz főre rúgó cselédségnek parancsol, az első pillanattól lelkesedni látszott az arab lábbeli színéért és simulékonyságáért. Személyesen fel is próbálta, néhány lépést fel-alá járt benne, miközben alárendeltjei szertelen dicséretekkel áraszották el, többek közt azért, milyen jó áll neki a papucs, milyen pompásan illik a sárga szín a lila selyem bugyogójához, milyen előkelő benne a lába és így tovább, és így tovább… és végül mindenestül megvásárolta az egész szállítmányt. – En vagyok Ghioggia és egész Velence legsikeresebb kereskedője! – ujjongott Montella, aki még mindig Vitus hátán dolgozott. Áldozata nagy nehezen kiszabadította magát. A kövér kalmárnak a viszontlátás felett érzett öröme akkorának látszott, mintha nem egy hétig, hanem egy évig lett volna távol. – Ezt meg kell ünnepelni, cirurgicus! – bömbölte Montella. – Amico mio, szerencsét hoztak egy váza– és borkereskedőnek. Együnk, meghalok az éhségtől. Carla tálaljon fel mindent, ami csak a

konyhában és a kamrában akad! Még jó időbe telt, amíg Montella és a vendégei nekiláthattak az ételnek, mert Giovanni felesége a nap tiszteletére különösen ki akart tenni magáért, és ezért meglehetősen sok időre volt szüksége. – Nos, cirurgicus – kérdezte végül a kövér kereskedő, teli szájjal rágva –, mesélt önnek Giovanni dottore Sangióról, a híres pestisorvosról? A révész közbevágott: – Hát persze, messer Montella, természetesen! Hogy felejthettem volna el! – Jól van már, jól van már, kedves Giovannim – nyugtatta meg a kövér. -Hiszen csak kérdeztem. Semmiképp sem akartalak megbántani. Tudja, cirurgicus – fordult újra Vitushoz –, arra gondoltam, holnapután, hétfőn keríthetnénk sort a Sangióval való beszélgetésre. A dottore egészen közel lakik a Márk térhez, csak néhány lépésre az irodámtól. Ön és a barátai ott alhatnának. Nem olyan kényelmes ugyan, mint itt, különösen, ha meggondoljuk, milyen kegyetlenül gyilkolják az embert éjszaka a csatornáról jövő szúnyogok, de néhány napig valószínűleg ki lehet bírni. – Nagyon le vagyok kötelezve önnek, uram – válaszolta Vitus, akinek már szinte kínos volt a bor– és vázakereskedő nagy segítőkészsége. – Remélhetőleg egyszer viszonozhatom az ön nagyvonalúságát. Biztosítom önt, a lehető leggyorsabban továbbutazunk Padovába. Természetesen a biztosíték mellett, amelyet ön az adóslevél kiállításakor kért. – Biztosíték, biztosíték? – Montella kalmáragya mintha a pillanat tört részére kikapcsolt volna, de aztán újra eszébe jutott: – Vagy úgy, a néma Albról beszél. Nos, meggondoltam magam – egy pillanatra abbahagyta a rágást –, nos tehát, talán nem tűnik éppen ügyes kereskedői viselkedésnek, de úgy gondoltam, talán lemondhatok a biztosítékról. Nem utolsósorban azért, mert vettem magamnak a bátorságot, és eh, tudakozódtam őfelsége, Erzsébet királynő – az ég adjon neki hosszú, beteljesedett életet – itteni követénél, és ezért tudom, hogy ön, cirurgicus, a nemes Collincourt-ok utolsó sarja, mindenesetre Sir Allan McTrumbull így fejezte ki magát, még ha az öröksége körül, úgy tűnik, van is még némi perpatvar. Nos, igen, ez mindenütt a világon így van. Amit mondani akarok, az az, hogy nekem elég biztosíték, miszerint ön egy kastéllyal és nagy birtokokkal rendelkezik, tökéletesen elég. – Mennydörgős menykő! – mosolygott Vitus. – Úgy tűnik, ön maga a megtestesült körültekintés, uram. De közben az történt, hogy Alb teljesen önszántából szeretne itt maradni. Szereti a szigetet és a zöldségszállítók életét, ráadásul az ön elhunyt raktármestere örökébe léphetne. Alb heves gurgulázással csatlakozott Vitus szavaihoz, és ajkai mozogtak. Arckifejezése egyetlen kérést tükrözött: hagyjatok a szigeten! Montella meghökkent. – Jól hallok? Alb, a néma, itt szeretne maradni? De hiszen ez meraviglioso! Ez fantastico, magnifico! Természetes, hogy egyetértek vele! Valóban szerencsés nap a mai! Eladtam a papucsaimat, van egy új raktárosom, és van biztosítékom az adóslevélre, eh, amire természetesen nincs szükségem, cirurgicus. De mégis. Carla! Légy olyan jó, és hozzál még nekünk abból a jó vörösborból! Ezután még sokáig együtt üldögéltek, és csak pirkadatkor tértek nyugovóra, amikor Giovanni a csónakján rendesen már Velence felé evezett. Aznap vasárnap volt, az Úr napja. Elhatározták, hogy együtt imádkoznak a kis fakápolnában, és hálát adnak az Úrnak. Azért, hogy minden ilyen jól alakult.

Doktor Sangio, a pestisorvos „ Ez az alsóruhám, szorosan illeszkedik, hogy hermetikusan elzárja a bőr verejtéknyílásait, amelyeken keresztül a miazmák behatolhatnának. Fölötte ezt a hosszú köpenyt hordom, hozzá bőrkesztyűt. A csizma ugyanebből az anyagból készült. így kezelés közben minden érintkezést elkerülök a levegővel.” Giancarlo Montella a Szent Tódor két oszlopával és Szent Márk oroszlánjával ékesített Piazettán állt, ahol bámészkodók, polgárok és patríciusok adnak egymásnak találkát, pezsgő sokaság közepette, és azt igyekezett elérni, hogy meghallgassák. A bor– és vázakereskedő, aki a jövőben papucskereskedő is akart lenni, gondosan összekötött csomagot tartott a kezében, és azt kiabálta: – Vegye ezt búcsúzóul, cirurgicus, igen, fogja csak. Meglepetés! Vitus habozott. A csomag nagyon nagy volt, és nem tudta, hol helyezze el a puttonyában. A Magiszter tarisznyája színültig meg volt rakva, és a púpos törpétől nem lehetett azt kívánni, hogy bármit is a hátára vegyen. – Köszönöm, uram. Nem lesz egészen egyszerű az ajándékát szállítani; azt hiszem, a puttonyomra fogom erősíteni a csomagot. – Tegye azt, cirurgicus, tegye azt! De ígérje meg, hogy Padova előtt nem nyitja ki. Padova előtt nem! – Szavamat adom. – Jó, jó. Eh, mint már mondtam, egy kicsit sietek, mert Oranban már várnak a következő üzletek. Kedvező szél van az én Quattro Ventim számára, és még sok előkészítenivalóm van a hajón, a vezírhez is el kell juttatnom a megvásárolt lábbeliket. Papucsokat készpénz ellenében – jó foglaló után, természetesen – így egyeztünk meg. Én mondom önnek, cirurgicus, oszmánokkal másképp nem lehet üzletelni! Ha egyáltalán sikerül. Miután Lepantónál alaposan megnyirbáltuk a szárnyukat, eleinte egyáltalán nem ment az üzlet, elhiheti nekem, de miután hetvenháromban átengedtük nekik Ciprust, megint megy. Luigi mindenesetre tudja. – Luigi? Milyen Luigi? – Ah, hol is járnak a gondolataim! Ezt nem tudhatják: Luigi az itteni irodám vezetője, és szállást fog adni önöknek. Csak azt remélem, nem lesznek túlságosan csalódottak, az a hely valóban nagyon nyomorúságos. Nos igen, ön azt mondta, csak egy-két éjszakára kell, és La Sermissima drága egy hely. Mit gondolnak, miért nem itt, hanem Chioggiában van a fő telephelyem. Montella kis szünetet tartott, szuszogott, aztán folytatta: – Nem gondolják, hogy mindig a hétfő a hét legrosszabb napja? Mindaz, amit vasárnap nem lehetett elintézni, mert a Mindenható a nyugalom napjának nyilvánította, hétfőre torlódik össze. Mindjárt dél van, és én még semmit sem csináltam. Azt sem tudom, hol áll a fejem! Mit is akartam még? Ah, igen, amim mio, sok sikert kívánok önnek és a társainak a pestis elleni harcban. Dottore Sangio már örömmel várja önt, és nekem most mennem kell. Hallassanak magukról, isten hírével! Montella, aki ezen a napon egy különösen széles sálgallérral díszített talárt viselt, szó nélkül Vitus kezébe nyomta a csomagot, fulladozva mondott még valamit, aztán a gondolához sietett, amely majd a Quattro Ventilere viszi. A Magiszter pislogott. – Ennek a férfinak aztán sietős a dolga, szavamra mondom! Még a szokásos ölelésre sem volt ideje. Ez a mammon hívó szava, én mondom nektek! Mostantól kezdve valószínűleg áthelyezi jogügyleti alapját. A jövő a sárga papucsoké! – Ui, ui, sárga csoszogok, sárga csoszogok! Vitus a puttonyra kötözte a csomagot. – Montella ajándéka a méreteihez képest meglehetősen könnyű. Hál' istennek, mert alighanem Padováig kell cipelnem. – Először csak menjünk ehhez a Luigihoz – döntött a Magiszter. – Ott bekvártélyozzuk magunkat, aztán teszünk egy kitérőt a Rialto-piacra, hogy elköszönjünk Giovannitól, a fiaitól és a jó Albtól, aztán elválunk. Te, Vitus elmész doktor Sangióhoz, mi pedig a törpével megpróbálunk nekem új szemüvegeket felhajtani. Nevetséges lenne, ha ebben a gazdag városban ne lennének

olyan üvegcsiszolók, akik értenek a berillekhez. – Pontosan ezt fogjuk tenni – mondta Vitus. Három órával később – a nap már nyugatra hajlott – Vitus doktor Sangio háza felé igyekezett. Szerencsére nem kellett gondolát bérelnie, hogy odajusson, és így megkímélhette szűkös pénzeszacskóját. A ház inkább palotára emlékeztetett. Három szintje volt, és meleg terrakotta színűre volt festve. A homlokzat felső részét frízek és freskók díszítették; az alsó részt gazdagon díszített mellvédekkel ellátott erkélyek határozták meg. Minden emeleten több pompás csúcsíves ablak nyílt. Amilyen hatásos volt a palazzo megjelenése, olyan penetráns volt a körülötte lengedező ürülékszag. A bűzt a Velencét rácsként behálózó számtalan kanális árasztotta. Giovanni és a kollégái láthatólag nem boldogultak a naponta az árnyékszékekben kikötő mennyiségekkel. Vitus a főkapu félköríves ablaka alatt állt, és működésbe hozta az oroszlánfejes kopogtatót. Egy darabig semmi sem történt. Éppen újra kopogni akart, amikor egy hang szólalt meg a háta mögött: – A dottore már várja önt, cirurgicus. – A hang egy alkalmazotté volt, aki bevezette a belsőudvarba, majd egy nyitott lépcsőn fel az emeletre. Könnyű lábbal felsietett a sok lépcsőfokon, el az első piano nobile, „az előkelő felső szint”, majd a mezzaninnak nevezett köztes emelet előtt, és végül a harmadik szintre ért. Olyan fürge volt, hogy Vitusnak igyekeznie kellett, hogy ne maradjon le. Felérve a szolga gyorsan távozott, persze nem anélkül, hogy előbb egy hívogató gesztussal beinvitálja a vendéget egy nagy, világos helyiségbe. Vitus körülnézett. Méretei alapján a helyiség inkább terem volt, és mint a termek gyakorta, alig volt bebútorozva. Néhány mennyezetig érő, aranykeretes festményen és a művészi mennyezetfreskókon kívül egy nagy márványkandalló vonta magára a figyelmet, előtte bőségesen hasábfa. – Ε pillanatban nehéz elképzelni, de télen jócskán átjárja itt az ember tagjait a hideg. Itt egy jól fűthető kandallóra ugyanakkora szükség van, mint a kiadós kosztra és egy csepp szíverősítőre. Vitus megfordult. Nem vette észre az atlétatermetű férfit, aki egy mellékajtón lépett be. Gyorsan meghajolt, és azt mondta: – Bocsássa meg a figyelmetlenségemet! Campodiosi Vitus vagyok. – A cirurgicus! Gondoltam. En pedig Maurizio Sangio vagyok, az, akit mindenki „pestisorvosnak” hív. A két férfi szemügyre vette egymást, és kölcsönösen megállapították, hogy szimpatikusnak találják a másikat. Sangio az ötvenes éveiben járó, daliás férfi volt, erős testalkatú, lapos hasú, és olyan feje volt, amely a római imperátorok szobraira emlékeztetett. Csípőjén kipárnázott, kevéssel a térd alatt végződő nadrágot viselt, spanyol csipkegalléros inget, mellényt és ujjast – minden darab a legjobb anyagból készült, és úgy állt rajta, mintha rá-öntötték volna. Az ing kivételével minden ruhadarab ragyogó fekete volt. Vitus ezzel szemben a dzsellabájában, habár a derekára széles bőrövet csatolt, még mindig félig arabnak tűnt. – Üljön már le, cirurgicus! – Sangio bal szemhéja verdesni kezdett, de nem méltatta figyelemre. Ehelyett két bőrrel bevont székre mutatott egy tölgyfaasztal mellett. – Amelyikre akar. – Köszönöm, dottore. – Remélem, megszokta már egy kicsit a szép, régi Velencét. – A pestisorvos ugyancsak leült. – Óh, igen, egy kicsit. – Vitus elmesélte, mit hozott már a nap, és különösen arra utalt, milyen fájdalmas volt a búcsú Albtól, Giovannitól és Montellától. Arról azonban hallgatott, milyen nyomorúságos a kövér kereskedő telephelye fölött kapott szállásuk. Valóban nem volt barátságos hely, hanem szűkös, nedves és penészes –, tele szúnyogokkal. Az első szúrásokat már el is szenvedték a barátok. Megjelent a szolga, és vörös nedűvel teli csiszolt üvegpalackot, egy korsó vizet és két poharat tett az asztalra. Aztán kérdőn a ház urára nézett. Amikor ez alig észrevehetően megrázta a fejét, hangtalanul távozott. Sangio felemelkedett, és maga töltött. – Igen, igen, Giancarlo Montella – mondta. – A bor- és vázakereskedő, aki most még papucsokat is árul. Mondja, ízlik a bor? Vitus ivott egy kortyot. A bor erős volt, és gyorsan a fejébe szállt az embernek.

– Köszönöm, nagyon jó itóka – erősítette meg. – Nos, hogy visszatérjünk Montellára: ő a barátom. Amikor három évvel ezelőtt Velencében kitört a pestis, egyike volt számtalan páciensemnek, és azon kevesek közé tartozott, akik túlélték. – Bizonyára az ön orvosi tudományának köszönhetően. Sangio szemhéja újra verdesni kezdett. – Óh, nem, cirurgicus! Őt ugyanabban a kezelésben részesítettem, amelyet a többi pácienseim kaptak. Be kell vallanom, máig rejtély számomra, ő miért élte túl, a többiek pedig miért nem. Vagy ha úgy akarja: miért csak neki használtak az intézkedéseim. Azt is mondhatnánk, miért nem hatottak az intézkedéseim egyáltalán, mert az, hogy Montella meggyógyult merő véletlen volt. -A vizeskorsó után nyúlt, és felhígította borát. – Kér ön is, cirurgicus? – Igen, kérek, bár szeretném, ha tiszta maradna a fejem. -Arra a mai időkben mindnyájunknak nagy szüksége lenne. – Megkérdezhetem, dottore, milyen eljárást alkalmazott a pestises betegek kezelésében? – Természetesen. Végül is ez a fő oka látogatásának, igazam van? – Sangio nem várta meg a választ, hanem tovább beszélt. – Amit tettem, aligha volt elegendő. Céhem tagjainak ugyan nehéz beismerni, de én mégis kimondom: a tudomány máig sem talált valóban biztos orvosságot a pestis ellen. Ha nem egymás között lennénk, most felüvöltenének a szavaimra, mégis sziklaszilárd meggyőződésem: a terápia tekintetében mi, orvosok még mindig úgy kotorászunk, mint hajós a rúddal a ködben. Másfelől: talán helyes is, hogy tehetetlenségünket nem verjük nagydobra, különben a pácienseknek már egyáltalán nem lenne semmi reményük. Mivel Vitus hallgatott, Sangio ivott egy korty hígított bort. – De az intézkedéseimről kérdezett, cirurgicus. Gyorsan fel lehet őket sorolni: számomra a páciens elkülönítése tűnik a legfontosabbnak. Mert ha ezt nem tesszük, más emberek is megfertőződhetnek. Az első eredmény tehát nem a beteg meggyógyítása, hanem családja védelme. Elismerem, ez csak megelőző rendszabály. Ezután a páciens enyhe hashajtót kap tőlem, egy kevés ecetfüvet, amelynek purgáló hatása ismert. Vitus ugyancsak kortyolt a poharából. A bor most könnyebb volt, és egyúttal a szomjat is oltotta. – Feltételezem, ezzel ki akarja űzni a mérget a szervezetből, és így újra helyreállítani a nedvek eukráziáját? A szempilla újra verdesni kezdett. – Pontosan ez az ok. De közben ügyelek rá, hogy ne túl erős szert használjak. Az ilyenek túlságosan legyöngíthetnék a testet. Ahogy gyógyító törekvéseim általában is a beteg testének erősítésére irányulnak, hogy saját erejéből tudja legyőzni a rémet. A láz ellen izzasztókúrát rendelek, és olyan könnyű ételeket, mint a tyúkleves és a zöldség. Zsíros húst semmi esetre, mert az túlságosan megterheli az emésztőtraktust. – Meggyőzően hangzik, amit mond, dottore, de úgy tűnik, a pestisnek sok arca van. Elhunyt menyasszonyomnál az első jel… – A menyasszonya ebben a pusztító kórban halt meg? Milyen rettenetes! Tudom, mennyire szenvedhetett, mert nekem is sok hozzátartozómat ragadta el a fekete halál. Fogadja részvétemet! – Köszönöm, dottore. Igen, nehéz idő volt számomra, és még nem is olyan túl régen történt. A múlt évben halt meg. Amit mondani akartam: Arlette-nél másképp volt, a betegség egyik első jele a hasmenés volt, úgyhogy ezt elállító italt kellett adnom neki. Később azután többször itattam vele galagonyafőzetet, hogy a szívét erősítsem. Ahogy látja, én is azon a véleményen vagyok, hogy mindent meg kell tenni a beteg testének megerősítéséért. Mondja, milyenek az érvágással kapcsolatos tapasztalatai? Sangio hörpintett a poharából. – Elvileg bevált szer, cirurgicus, de néha az az érzésem, hogy tisztelt kollégáim túlságosan szívesen alkalmazzák. Alig mondta meg a páciens, hol csikar valami, máris spriccel a vér a tálba. Ha aztán az eljárást még többször megismétlik, a szegény ember szabályosan kivérzik, és ebbe hal bele – és nem a tulajdonképpeni betegségbe. Amennyiben a páciensnek az ereiben túlságosan erős a nyomás, akkor az érvágás megkönnyebbülést jelent, és ezért segít. – Én is így látom. Mi a véleménye az étkezési tilalmakról, mint például a szárnyas, vízimadarak, szopós malac, érett marhahús és hasonlók fogyasztásának eltiltásáról? Sangio végigsimított verdeső szemhéján.

– Semmi! Én más listákat ismerek, amelyek a tyúkot, foglyot, fácánt kifejezetten aggály nélkül fogyaszthatónak nyilvánítják, éppígy az ürüt, a borjút és a kecskét. Ε felsorolások szerint ezzel szemben kerülendő a hal, a körte és mindaz, ami könnyen romlik. Az én véleményem most is az, ami korábban volt: a hús, bármilyen hús, nem árt, amíg nem zsíros. Mi köze egy csirkecombnak a pestishez? Semmi! Ebben biztos vagyok, mert gyakran láttam, hogy különböző emberek ugyanazt ették, és az egyik beteg lett, a többiek viszont nem. Nem, nem, ez humbug, és a tehetetlenségből születik, hogy valamit mégis csak elő kell írni. Oh, látom, már alig van bora. Tölthetek még? – Nem, nagyon köszönöm. Bocsásson meg, hogy így kikérdezem, dottore, de ha már az ételekről beszélgetünk: mit tart ön Nostradamus gyümölcsízeiről és rózsaleveleiről? Mint tudjuk, ő több pestisjárványt túlélt. – Ugyancsak semmit. Ismerem a recepturait, és azoknak megfelelően készítettem az orvosságokat. Hatástalanok. Sajnos, szeretném mindjárt hozzátenni. Ha Nostradamus túlélte a pestist, akkor nem a gyümölcsízei miatt. – De akkor mi miatt? A dottore vállat vont. – Ha én azt tudnám. Hiszen a pestisben éppen ez a boszorkányság: számtalan megelőző rendszabály és terápiás eljárás létezik, és mindnél úgy tesznek, mintha az lenne a bölcsek köve, de ha közelebbről szemügyre vesszük őket, kiderül, hogy mind haszontalan. Azon ritka esetekben, amikor úgy tűnik, hogy használtak, az lehet merő véletlen is. Erre a két férfi hosszan hallgatott. Mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Keserű felismerés volt, amit a doktor kimondott; azért olyan keserű, mert megfellebbezhetetlennek tűnt. Vitus törte meg elsőként a csendet: – Tangerben megismertem egy arab orvost. Doktor Chamoucha volt a neve. Ő azt bizonygatta, hogy a gyömbérnek igen erős a gyógyhatása. Míg a többi gyógyszer csak a pestis hatásait győzi le, a gyömbér a tulajdonképpeni betegséget. Chamoucha ezt azzal indokolta, hogy a gyömbér kiváltotta izzadtsággal a pestises nedvek is eltávoznak a szervezetből. A doktor bólintott. – Nagyra becsülöm az arab orvostudományt. Sokat köszönhetünk neki, amióta több száz éve a salernói iskola révén eljutott Európába. A gyömbérről is hallottam már csodálatos dolgokat, de én azt hiszem, hogy ez csupán egy eszköz az eljárások palettáján. Az izzadás leviszi a páciens lázát, és ha csökken a láz, a beteg kevésbé érzi magát gyengének, és ha kevésbé gyenge, akkor több ereje van a kór elleni küzdelemhez. így szemlélve a gyömbér megteszi a magáét – éppúgy, mint a forró leves, egy érvágás vagy egy szíverősítő főzet. Vitus oda sem figyelve a pohara után nyúlt, és ivott egy utolsó kortyot. – Attól tartok, egyet kell értenem. Túl szép is lenne, ha a gyömbérrel egyetemes gyógyszert találtunk volna. – Igen, igen, túl szép. Nagyon is nyomorúságos azoknak az eszközöknek a választéka, amelyeket mi, orvosok a gyógyítás érdekében előírhatunk. De mint már az előbb is mondtam, az is a kezelés sikerességét jelenti, ha csökkentjük a fertőzésveszélyt. Ezért véleményem szerint az is fontos, hogy a betegszobát kellően megfüstöljük tömjénnel, és a hozzátartozókat rászoktassuk, hogy a szájukat és a kezüket rendszeresen öblítsék le ecettel vagy borral. A beteget arra kell buzdítani, hogy beszéljen mindig hangosan, mert így jobban meg lehet érteni, és akkor nem szükséges odalépni a betegágyhoz. Fontos továbbá, hogy a szobának csak az északi ablakait nyissák ki, mert a veszélyes pestismiazmákat rendszerint a déli szél hozza. – Tehát ön is azt gondolja, hogy mindenért a miazmák felelősek? – Biztosan, biztosan. Persze a miazma kifejezés csak metaforája annak, ami a testet kétségkívül hatalmába keríti. Ez az ismeretlen rejtelem behatol a testbe, akár gáz formájában a nyálkahártyán vagy a bőrön keresztül, akár, mint egyesek állítják, a szemen keresztül. Azonnal küzdeni kezd a szervekkel, ami lázban, fekete-rothadt nyelvlepedékben és dudorképződésben mutatkozik meg, és halálba kényszeríti a testet, legalábbis csaknem mindig. Becslésem szerint száz megbetegedett közül csak öten élik túl a pestis támadását. Én is megkaptam belőle a magam részét, ahogy a szemem verdesésén biztosan észrevette. – Nocsak? – csodálkozott Vitus. – Mi köze az ön szemhéj-izmának a fekete halálhoz? Sangio felállt, és fel-alá kezdett járkálni a nehéz keleti szőnyegen.

A csúcsíves ablaknál, amelyen közben már az utolsó napsugarak törtek be a terembe, megállt. – Közvetlenül semmi, de közvetve igen. Három évvel ezelőtt történt, a próbatétel utolsó napjaiban. Kollégáimmal már halottak ezreit szállíttattuk a temetőszigetre, és a rém, mint egy állat, az utolsókat rúgta. Ez, azt hiszem, a halottak testén is visszatükröződött. Egy férfi feküdt előttem, aki olyan halott volt, amilyen halott ember csak lehet, ennek ellenére a bal szemhéja hirtelen mozogni kezdett – közvetlenül azután, hogy lezártam a szemét. Én úgy meredtem rá, mint akit megbabonáztak, és nem tudtam elhinni. Csupán egy inger akarattalan kihatásáról volt szó, vagy talán a rigor mortis kezdetéről, vagy valamilyen megmagyarázhatatlan jelenségről élet és halál mezsgyéjén? Miközben gondolataim e kérdések körül kavarogtak, a verdesés hirtelen abbamaradt. A halott szája gúnyosan vigyorgott, legalábbis ezt képzeltem be magamnak, és ugyanabban a pillanatban saját szemhéjam is remegni kezdett. Egészen úgy, mintha a halott megfertőzött volna. Valami átragadt rám, és én biztos vagyok benne, hogy a fekete halál keze volt a dologban. Nagyon is szeretett volna a karmai közé kaparintani, de már nem volt hozzá ereje. Hetekig, hónapokig tombolt, és most elhalóban volt. De a szemhéj-remegés révén még sikerült megfertőznie. Másnap már egyetlen pestises halott sem volt Velencében, de én alig találtam időt, hogy ezt a szerencsés körülményt kiélvezzem, mert arra számítottam, hogy szemem verdesése után más testrészeimet is meg fogja támadni a kór. Hál' Istennek semmi efféle nem történt. Sangio újra az asztalhoz lépett és leült. Vitus azt mondta: – Talán nagyon ártalmatlan magyarázata van az egésznek, dottore. Gondolja csak meg: az ásítás is ragályos, de kétségtelenül semmi köze a pestishez. Éppúgy, mint a nevetésnek. Azt hiszem, megnyugtathatom. A tény, hogy közben három év telt el, és ön még mindig nem betegedett meg, balzsam lehet az aggályaira. Sangio arcán mosoly suhant át. – Köszönöm a szavait. Jót tesznek nekem. – On valószínűleg sohasem fog pestisben megbetegedni, mert a mai napig sem betegedett meg. Az évek során valószínűleg különleges ellenerők képződtek az ön szervezetében. Erre volt elég alkalma, hiszen úgy tudom, ön több járvány során is a legelső sorban küzdött. – Talán, kedves kolléga, talán. De én azt gondolom, hogy ez inkább a védőfelszerelésemnek köszönhető. A velencei pestisorvosok szokásos öltözékéről van szó: maszk, köpeny és így tovább. Ha akarja, szívesen megmutatom. Vitus elhárította. – Nagyon kedves öntől, de attól tartok, már így is túl sokáig vettem igénybe az idejét. Hamarosan lemegy a nap, el kell búcsúznom. – Oh, kár. – Sangio szemhéja megrebbent. – Azt reméltem, velem vacsorázik. Tudnia kell, hogy meglehetős remeteéletet élek. A feleségem már évekkel ezelőtt meghalt, a fiaim kirepültek a házból, a lányaim férjhez mentek és az állandó pácienseim köre is egyre kisebb lesz. Vitus felkelt. – Sajnálom, dottore. Valóban mennem kell. A barátaim már biztosan várnak, és nem szeretném, ha aggódnának. Ha megengedi, holnap ugyanebben az időben visszajövök, és akkor folytatjuk izgalmas beszélgetésünket. Sangio ragyogott. – Bírom a szavát! – Keze mintegy magától a szemhéjához kapott, de ezúttal nem érzett verdesést. – Egyetértek, cirurgicus. Örömmel várom. – Már előre örülök. Huszonnégy órával később Vitus újra ugyanazon a helyen ült. Hogy ne üssön el túlságosan vendéglátójától, ezen a napon könnyű nyári ujjast viselt, amelyet az angol tengerésznadrággal együtt puttonya mélyéről húzott elő. Még egy kis ajándékot is hozott Sangiónak: egy sivatagi rózsát – egy ezerféle változatban előforduló lemezes-rozettaszerű homokképződményt, amely újra meg újra ámulatba ejti a vándort. A pestisorvos sem volt kivétel. – Milyen csodaszép! – kiáltott fel. – Mi ez? Kitűnő motívum lesz a belső udvar tondójához! Vitus elmagyarázta, mi is a sivatagi rózsa.

– Valóban csodaszép! A kandallón fogok díszhelyet adni ennek a képződménynek. – Sangio azonnal meg is valósította ötletét, aztán visszatért az asztalhoz. – Amint látja, cirurgicus, nemcsak bort készíttettem elő, hanem egy pár olívabogyót és egy kis pármai sonkát is. Egy barátom küldi rendszeresen, feltétlenül meg kell kóstolnia, mert egy biztos: ma nem engedem el anélkül, hogy ne evett volna néhány falatot! Vitus nevetett, és vett a sonkából. Pompás, fűszeres íze volt, száraz volt, és egyenesen megkövetelte, hogy borral öblítsék le. – Hajói emlékszem, tegnap este felajánlottam, hogy elmagyarázom a védőöltözékemet. Nos, ha még mindig érdekli, szívesen megteszem, de ehhez a kezelőhelyiségembe kell jönnie. Ott tartok mindent. – Örömmel, dottore. A kezelőhelyiség a mezzaninobn, Ά piano nobile fölött elhelyezkedő félemeleten volt, és orvosi jellegű tárgyak sokaságát rejtette, köztük néhány kiállított vágó– és szúróeszközt. A doktor büszkén mutatott rájuk, és azt mondta: – Ezek, kedves cirurgicusom, olyan szerszámok, amelyeket magam fejlesztettem ki. A segítségükkel különösen könnyen és gyorsan lehet kezelni a búbokat. Tapasztalataim szerint egyes duzzanatokat ajánlatos inkább felvágni, másokat viszont felszúrni. A cél azonban mindig az kell, hogy legyen – a szükséges gyorsaság mellett, tekintettel a betegek nagy számára –, hogy a daganatból lehetőleg minden gennyet eltávolítsunk. Minél inkább kiürülnek a szervezetből a beteg nedvek, annál jobb. Ezután néhány üvegedényre mutatott, amelyekben valamilyen por volt, a sárga különböző árnyalataiban. – Szárított, megőrölt genny – magyarázta Sangio. – Némely kollégám esküszik rá, hogy pestises megbetegedéskor ezt kell bevenni, én ezzel szemben több mint kuriózumnak tekintem ezt az „orvosságot”. – Továbbment, és rózsaleveleket és befőzött gyümölcshúst tartalmazó üvegekre mutatott. – Dottore Nostradamus recepturai alapján készültek. Szépen néznek ki, de semmire sem használhatók. Tegnap beszéltünk erről. De nézze meg ezeket a sötét gumókat. Vörös céklák. A sok kísérlet egyikét jelentik, hogy Paracelsus szignatúra-tana segítségével legyőzzék a pusztító rémet. Mint bizonyára tudja, Theophrastus Bombastus Hohenheim – valójában így hívták – azt hitte, hogy a természet bizonyos jelek révén kapcsolatban áll a terápiás célú felhasználással. – Igen – bólintott Vitus –, sokat olvastam erről. Például a szív alakú levelekkel rendelkező növények állítólag hatásosak szívbetegségek ellen. A vérontófű leve állítólag a vér betegségeit enyhítené, és a dió, amely kinézetében az emberi agyra emlékeztet, állítólag segít a fejfájást elmulasztani. – Ahogy mondja. A vörös cékla, amely formáját és színét tekintve a búbokra hasonlít, állítólag a pestis ellen használ. Tévhit, ahogy a tapasztalataim bizonyították. Ez az erős színű zöldségféle főzött állapotban egészséges táplálék, semmi több. Tehát egy újabb kuriózum a gyűjteményemben. – És ez micsoda? – Vitus több apró emberkére mutatott, amelyek konzerváló folyadékban úszkáltak. – Óh, ezt lényegesen komolyabban kell venni. Ezek főtusok, csíráknak is nevezik őket. Egytől egyig pestisben meghalt anyák testéből származnak. Kipreparáltam őket, hogy kiderítsem, rajtuk is megjelentek-e már a bubók, vagy a ragály más jelei. Amint látja, nem ez a helyzet. Ebből arra következtetek, hogy az anyát ugyan le tudja győzni a pestis, de a testében lévő magzatot nem. Miért? Azt hiszem, a víz az oka, amelyben a magzat fekszik. Ez a folyadék áthatolhatatlan védőfalként működik, amelyen egyetlen miazmarészecske sem tud áttörni. Akár tudománytalannak tartja, akár nem, a pestismaszkomban lévő gyógyfüveket ilyen magzatvízzel itattam át. Sangio egy magas szekrényhez lépett, kinyitotta, és kivette a pestismaszkját. Furcsa kinézetű szerkezet volt: két szemnyílással és csőrszerű nyúlvánnyal ellátott álarc, amely formáját tekintve kormos varjúra emlékeztetett. A nyúlványban, mint a doktor megmutatta, a légzőnyílások alatt a legkülönbözőbb gyógyfüvek gomolyaga volt elhelyezve. – Minden pestisorvos esküszik a saját keverékére – magyarázta Sangio. – Én a magam részéről babérlevelet, borókát, píniát, vörösfenyőt és jegenyefenyőt használok. A keverék babérlevélből és vörösfenyőből egy-egy részt, a három másik növényből két-két részt tartalmaz. A növényeknek

nagyon szorosan kell kapcsolódniuk, ezért én, mint már mondtam, az egész gombolyagot még egyszer magzatvízbe mártom, megszárítom, és csak akkor tömöm be a csőrbe. A maszknak egészében, természetesen, úgy kell illeszkednie, mintha ráöntötték volna az emberre, hogy a szélénél ne tudjanak behatolni a miazmák. Vitus megszagolta a növényeket. Friss, fanyar, erdőt idéző illatot érzett. – A szemüveg tömítésének legalább olyan pontosnak kell lennie, mint a maszknak – folytatta Sangio. – Látja, ezért oldalt bőrdarabok vannak rajta, amelyek szorosan a bőrhöz simulnak. – Látom – mondta Vitus. Sangio félretette a maszkot és a szemüveget, és szűk szabású bőr inget és egy ugyanilyen nadrágot vett elő. – Ez az alsóruhám, szorosan illeszkedik, hogy hermetikusan elzárja a bőr verejtéknyílásait, amelyeken keresztül a miazmák behatolhatnának. Fölötte ezt a hosszú köpenyt hordom, hozzá bőrkesztyűt. A csizma ugyanebből az anyagból készült. Így kezelés közben minden érintkezést elkerülök a levegővel. – Nagyon nehéz lehet egész nap ebben a nehéz öltözékben járkálni – mondta Vitus. – Használ legalább valamit? A doktor sóhajtott. – Nem hiszi, milyen gyakran feltettem már magamnak ezt a kérdést. Elég arra gondolni, hány pestisorvos esett áldozatul csak anno 1576-ban a ragálynak, hogy az ember teljesen kétségbe vonja ennek az öltözéknek az értelmét. Másfelől viszont senki sem tud választ adni arra a kérdésre, hány kolléga halt volna meg a védőöltözék nélkül. Ha más nem, egyszerűen tárgyi akadály a pestis és saját testünk között, azonkívül védelmet nyújt a tolakodó betegek és hozzátartozók ellen, akik nem riadnak vissza attól, hogy az orvosba kapaszkodjanak– kiáltozva, gesztikulálva és segítségért könyörögve. Sangio a szemhéjához kapott, de megállapította, hogy nem rebeg. – Általában azt kell mondani, hogy a mindent megrontó ragály az embereket is eldurvítja. Láttam olyant, hogy az anya nem volt hajlandó saját gyermeke betegágya mellé ülni, láttam, hogy a férj az ajtó elé vetette a feleségét, mert félt, hogy elkapta a betegséget, tehetetlenül álltam, amikor koldusok és csavargók a várost járták, és meglopták a halálra szántakat. Amikor minden elpusztul, még a kutyák, a macskák és a többi háziállat is, akkor Jézus Krisztus tanítása már nem valami nagy érték. Nemcsak mi, orvosok féltünk szakadatlanul, hanem a klérus urai is, ami azt eredményezte, hogy szegény bűnösök százai már nem kapták meg a haldoklóknak kijáró szentségeket. A pestises lehelet már néhány nappal a kitörése után viharrá erősödött, kedves cirurgicusom. Úgy volt, mint 1348-ban, amikor a ragály elborította La Seremssimát,. tanácsosokat, bírókat és más jeles személyiségeket ugyanúgy elragadott, mint kereskedőket, kézműveseket vagy napidíjasokat. Egyformán pusztult fiatal és öreg, szegény és gazdag, művelt és műveletlen. A fekete halál nem tett különbséget derék polgárok és iszákosok, falánkak, tékozlók és romlott csőcselék között. Az utcákat hamarosan elborították a holttestek, úgy tűnt, minden házból kilöktek néhányat, és a sírásók nem győzték a munkát. A szánalomra méltó emberek közül némelyeket bezártak saját falaik közé, megvárták, amíg meghaltak, és aztán saját otthonuk padozata alatt kaparták el őket. De nemcsak ott, az utak szélén, kereszteződéseknél, parti erődítményeknél is – nem volt hely, ahova előbb-utóbb ne temettek volna holttesteket, és közben a nyomorultak közül némelyik még meg sem halt; egyszerűen elevenen földbe ásott lyukakba dobták őket, félve a megfertőződéstől. Másokat – és ezek voltak még a legszerencsésebbek –, kivitték a temetőszigetre, ahol tömegsírokban találtak örök nyugalmat. Igen, irtózatos időszak volt. Számos palota maradt gazdátlan, és valósággal csábított tolvajlásra, de összességében csak keveset loptak. Mindenki, még a legrosszabb enyveskezűek is mintha megbénultak volna azokban a napokban. Sok kollégám azt a felfogást képviselte, hogy a halálos pestises pára a lagúnából szállt fel, de mások, köztük én is, inkább azt gondoltuk, hogy hajón került hozzánk. Vesztegzár alá helyeztük a várost. Nem utazhatott be többé olyan, aki már megbetegedett, és ki sem – figyelmeztetés terhe mellett, hogy különben a gályákra kerül. De minden igyekezetünk ellenére a járvány futótűzként terjedt, nem utolsósorban azért, mert az elhatározott intézkedéseket senki sem ellenőrizte.

Egyszerűen túl sok férfi halt meg. Még azt a szigorú előírást is naponta ezerszer semmibe vették, hogy csak tiszta ivóvizet szabad inni, holott a város lakói közül mindenki tudta, hogy bizonyos kutakat, mint a San Angelo Raffaele-templom melletti kettőt, külön erre a célra létesítették. Kuruzslók és sarlatánok virágkora volt ez. Kihasználva az emberek félelmét és kétségbeesését, egy éjszaka alatt bekövetkező gyógyulást ígértek, drága pénzért amuletteket és a legkülönbözőbb szentek állítólagos ereklyéit árusították. Sangio újra végighúzta kezét a szemhéján, és ekkor sem verdesett. Folytatta a beszámolót: – Mindent összevéve, semmi sem volt ezekben a hónapokban, ami ne halt volna meg. Még olyan hangok is vannak, amelyek azt állítják, hogy még a növényeket is megölte a ragály. Én még ma is csodának érzem, hogy a túlélők közé számítok, és minden imámban hálát adok ezért a Mindenhatónak. Az én szerencsém azonban számtalan más embernek gyász volt. Egyikük, Amadeo Rezzionénak hívták, haldokolva rám hagyományozta a házát, úgyhogy ön, cirurgicus, ma egy olyan ház vendége, amely nem az én nevemet viseli, hanem Palazzo Rezzionénak hívják. Miután Sangio befejezte, Vitus még egy ideig hallgatott. Túlságosan lesújtotta az, amiről az orvos beszámolt. Csak lassan tudta elrendezni gondolatait. A pestisorvos olyan elevenen rajzolta a rémképeket, hogy az ember szinte maga előtt látta őket. Vitus tudatosan lassan beszélt: – Az imént azt mondta, dottore, hogy annak idején semmi sem volt, ami ne halt volna meg, még a növényeket is beleértve. Meg tudja nekem mondani, mi volt a helyzet a patkányokkal? – A patkányokkal? – Sangio csodálkozva felhúzta szemöldökét. – Nos, azok is meghaltak. De nem hiszem, hogy olyan mennyiségben, mint az emberek és a háziállatok. Miért kérdezi? – Mielőtt válaszolnék, lenne még egy kérdésem: San Erasmo lakói a pestis idején is eljöttek Velencébe, hogy az árnyékszékeket kiürítsék? – Nem, természetesen nem. A lagúnaszigetek minden lakója boldog volt, ha ott maradhatott, ahol volt. – Azért kérdezem, mert Giovanni, egy San Erasmó-i révész azt állítja, hogy a pestis csak ott lép fel, ahol patkányok is vannak. Hetvenhatban San Erasmo patkánymentes volt, és ezért ott pestis sem volt. – Ah, úgy. Nos, ezt inkább a karantén-intézkedések javára kell írni, cirurgicus, mindenesetre én is tudok róla, hogy ott, ahol a ragály fellép, gyakran nagy számban fordulnak elő patkányok. Igen, még azt is tudom, hogy kétfajta patkány van: a házi patkány és a vándorpatkány. Míg az előbbiek városokban, falvakban és településeken élnek, ahol előszeretettel tartózkodnak magtárakban, pincékben és készletraktárakban, a második fajtával inkább vidéken találkozik az ember. Ezekkel elsősorban kisebb pestishullámokat hoznak összefüggésbe. A házi patkány ezzel szemben ott él, ahol a mindent elárasztó halál arat. De ha engem kérdez, cirurgicus, akkor ez inkább véletlen, és nincs további jelentősége. Jöjjön, térjünk vissza a borhoz és a sonkához. – Sangio karon fogta Vitust, és kivezette. Vitus követte vendéglátóját a legfelső emeletre, és miután mindketten újra leültek, megszólalt: – Lehet, hogy makacsnak tart, dottore, néha mégis azon töprengek, nem a patkány terjeszti-e a fekete halált, mert még nem volt olyan járvány amelynél ne lépett volna fel ez a rágcsáló. Talán mégiscsak úgy áll a helyzet, hogy a miazmákra és a rothadó kigőzölgésekre vonatkozó elméletek hamisak, és inkább a patkányokat kell a járvány okozóinak tekintenünk. Ezért kérdeztem meg előzőleg, hogy vajon a patkányokat is elragadta-e a kór. – Értem. De hogyan okozhatnák ők a járványt, ha maguk is elpusztulnak? – Ez a probléma. Ebben igaza van. Ha a patkányok maguk is elpusztulnak, ez azt jelenti, hogy ők is megfertőződtek. Most megint azt lehetne mondani, hogy ez miazmák révén történt, de akkor gondolatilag körben forogtunk volna. En mégis a patkányokra tippelek. Nem lehetséges, hogy van rajtuk valami, ami járványokat vált ki, és ami őket magukat is elpusztítja? A pestisorvos a fejét vakarta. – Nos, igen, őszintén szólva, nekem úgy tűnik, mintha az ön gondolata a hajánál fogva lenne előráncigálva. Mi lehetne az egy patkányon, ami ilyen pusztító következményekkel jár? Piszok, szemét, kártékony rovarok? Vér, ürülék, dögmaradványok?

– Nem tudom, dottore – válaszolta Vitus. – Csak azt tudom, hogy számtalan elmélet létezik, amely mind a pestis eredetét próbálja megmagyarázni, és eddig egy sem volt annyira meggyőző közülük, hogy hatékony szert eredményezett volna e csapás ellen. Giovanni biztosított róla, hogy a patkányok roppant tiszta állatok; bár hulladékban, szemétben és rothadó vizekben élnek, gyakran tisztálkodnak. Ha ez igaz, akkor szenny nem lehet rajtuk. – Ezzel önmagát cáfolta meg, cirurgicus. Az ön feltevése zsákutca. Vitus vett egy keveset a sonkából, és hozzá egy olívabogyót. – Lehetséges, de azt gondolom, hogy csak akkor lehet a ragály ellen hatékony orvosságot találni, ha egyszer minden kétséget kizáróan tisztáztuk a vész okát. Még ha orvosságot nem is találnánk, az legalábbis lehetővé válna, hogy hatékonyabb óvintézkedésekhez nyúljunk. Sangio felemelte poharát. – Erre innunk kell, cirurgicus. Meg kell mondanom, ha ön a patkánvokkal – nézetem szerint – tévúton jár is, régen nem volt részem ilyen izgalmas vitában. Salute! – Salute! A pestisorvos ivott, letette poharát, és önkéntelenül végigsimított a szemhéján. Nem remegett. Megismételte a mozdulatot, és meg kellett állapítania, hogy a szemhéja még mindig nem mozdul. Döbbenten pislogott. – Úgy tűnik, mintha javult volna a remegés. Vitus barátságosan mosolygott. – Javult, dottore? Teljesen eltűnt! Azt mondanám, az éjszaka során, mert már tegnap este, nem sokkal a távozásom előtt feltűnt, hogy a rángások időtartama lerövidült. – Ne mondja! – Sangio többször egymás után végighúzta kezét a szemén, mintha újabb rángást akarna kiváltani, de ez elmaradt, és az orvos arca felragyogott. – Úgy tűnik, valóban elmúlt – olyan hirtelen, ahogy jött. Vitus még mindig mosolygott. – A szemhéjában jelentkező remegésnek, dottore, semmi köze sem volt a pestishez, és a halotthoz sem, akiről azt hitte, hogy megfertőzte önt a szemremegéssel. A pusztító vész három évvel ezelőtt kifulladt, és önt a jövőben semmi sem fogja rá emlékeztetni. – Valóban úgy gondolja? – Természetesen. Előfordulhat, hogy bizonyos események a legszokatlanabb időpontokban együtt lépnek fel, és ez mégsem egyéb puszta véletlennél. Az ön esetében is így volt. – Dicsértessék a mindenható Isten, ha valóban így van, de ebben csak akkor fogok hinni, ha három napig tünetmentes leszek. Most beszéljünk másról. Ahogy hallottam, ön Padovába készül, az ottani egyetemre, Girolamo professzorhoz. Ismeri őt? – Nem, dottore, sajnos nem. Csak sokat hallottam róla. Hírneve, miszerint kiváló anatómus, előtte jár. Állítólag a pestis elleni harcban is nagy érdemeket szerzett. Értékes útmutatásokat remélek tőle, hogy a vészt legyőzhessem. Sangio egy szelet sonkát mártott a borába, aztán a szájába csúsztatta. – Ma nem ismeri őt, jól jöhet egy ajánlólevél a tarsolyában. írok egyet önnek, mert én jól ismerem Girolamót. – Oh, dottore! – Vitus, aki vendéglátóját utánozva egy sonkaszeletet akart éppen a borba mártani, nem fejezte be a mozdulatot. – Megtenné a kedvemért? – Hát persze, örömömre fog szolgálni, de először fejezzük be az evést és az ivást. Salute! – Salute, dottore! Vitus még ugyanabban az órában megkapta az ajánló sorokat, és a legszívélyesebben elbúcsúzott doktor Maurizio Sangiótól, azon kevés velencei pestisorvos egyikétől, aki túlélte az anno '76-os járványt. Egy nappal később Vitus újabb gondolatokkal egészítette ki a fekete halálra vonatkozó feljegyzéseit: Giancarlo Montella kereskedő irodája Velencében, szeptember 9-én, szerdán Tíz nap telt el utolsó bejegyzésem óta. Időközben két rendkívül érdekes beszélgetést folytattam egy doktor Maurizio Sangio nevű pestisorvossal. Ő testközelből tapasztalta meg a három évvel ezelőtti járványt, és a legélénkebben írta le nekem az akkori eseményeket. A legmélyebb hatást az a

káosz tette rám, amelybe La Serenissima abban az időben süllyedt. Több tízezer halott volt. A betegek kezelése ritkán, vagy egyáltalán nem volt lehetséges, különösen mivel, mint Sangio elbeszélte, az orvosok még egymással sem voltak egy véleményen. Némelyek azt állították, hogy a vész oka a lagúnák pestises kigőzölgéseiben kereshető, mások azon a véleményen voltak, hogy a miazmák hajón jöttek, tengeri úton. Ha a doktorok már ebben a tekintetben is vitában álltak egymással, mennyivel kevésbé érthettek egyet a csillapító gyógyszerek alkalmazását illetően! Én magam legalábbis az első lehetőségben nem tudok hinni. A második elképzelhetőnek tűnik, hiszen nem zárható ki, hogy patkányok halált hozó utasokként elérték Szent Márk városát. Ebben az összefüggésben érdekes megfigyelést tudtam meg doktor Sangiótól: ő azt állította, a nagy területre kiterjedő fertőzések ismertetőjele a házi patkány; a vándorpatkány ezzel szemben inkább ott található, ahol csak fertőzésfészkek jelennek meg. Ha ez igaz, mit jelent ez? A vándorpatkányok olyan pestist terjesztenek, amely kevésbé erős, mivel nem borít el egész földterületeket? Erre csak nemmel lehet válaszolni, mert a területileg korlátozott kitörések esetén a halálozási arány nem kevésbé magas. A házi patkányok akciórádiusza talán nagyobb, mint vidéki fajtársaiké? Újra csak: nem. Valószínűleg épp az ellenkezője a helyzet. Elismerem, hogy amikor erre az eredményre jutottam, nagyjából véget ért a tudományom. Akkor azonban eszembe jutott, hogy a megoldás néha meghökkentően egyszerű. Talán itt is erről van szó: elgondoltam, hogy mindkét patkányfajta egyenlő mértékben képes a pestist terjeszteni. De vidéken, ahol a lakosság elszigeteltebben él, a fertőzésfolyamat gyorsabban lezárul, egyszerűen azért, mert hiányoznak az újabb áldozatok. A városban ezzel szemben a falánk rém egyre újabb zsákmányra lel. Kilenc fejű hidraként újra meg újra lecsap. Mindenütt, még ott is, ahol azt hitték, hogy megölték, új feje nő ki. Végül, amikor teljesen telizabálta magát, hónapok után megszűnik – sokkal később, mint vidéken. Beszélgettem a Magiszterrel téziseimről, és ő úgy véli, hogy legalábbis nem lehetetlenek. Mindazonáltal azt kérdezte, milyen hasznot hoznak ezek a ragály elleni harcban, és ezzel minden gyöngédséget mellőzve újra visszarántott a tények talajára. Megint nem jutottam előre. Mit használ nekem a legszebb terjedési teória, ha nem tudom, mi rejlik a Rat tus rat tus mögött? Mindenesetre barátomnak volt még egy ötlete, amely nekem soha nem jutott volna eszembe: emlékeztetett rá, hogy szeretett Arletteemet nem sokkal a megbetegedése előtt bolhák marták meg. Alig mondta ezt ki, újra megjelentek szemem előtt a képek, olyan világosan, mintha az egész csak tegnap történt volna. A Golden Galley-ban, egy lezüllött fogadóiban voltunk, és én páfránnyal kezeltem a viszkető helyeket, mert más szer nem állt rendelkezésre. Később, amikor szerelmesemre már lesújtott a ragály, ugyanezeken a maráshelyeken nekrotikus sérüléseket kellett megállapítanom. Bolhák, mint a pestis terjesztői? Új távlat tárult fel előttem, amelynek – úgy tűnik -semmi kapcsolata nincs patkány-teóriámmal. Elhatároztam, hogy ezt még átgondolom. Talán csak véletlen volt, hogy Arlette-et a kérdéses időpontban bolhacsípések gyötörték – ugyanúgy, ahogy doktor Sangio szemhéjának remegése is bármilyen tetszőleges okból létrejöhetett. Bizonyára egyik sincs összefüggésben a pestissel. És ha mégis lenne? A Magiszternek mindenesetre új berilljei vannak, és most csordultig tele van tettvággyal. Ugyanez érvényes Enanóra is. Padova, jövünk. ARNULF VON HOHE, A MENETMESTER testvérünket, Massimót keresem, aki megesküdött, hogy követni fog, és minél tovább tart ez a beszélgetés, annál biztosabb vagyok benne, hogy a fogadóban rejtőzött el.” – Valóban nagyon rendes volt Edoardótól, hogy felvett bennünket – mondta a Magiszter. Vitussal és a törpével egy ökrösszekéren ült, a malacok között, amelyeket gazdájuk a legközelebbi hetivásáron fog áruba bocsátani. – Kár, hogy az erszényemben apály van, szívesen adtam volna neki egy obulust. Enano felháborodottan felegyenesedett. – Locsogás! Még gubát is a visítok közti zötyögésért?

– Nyugodj meg, törpe. Ha Edoardo nem lett volna, most tipeghetnél, és Padova még messze van. Minden mérföld, amelyet nem gyalog kell megtennünk, jó mérföld, igaz, Edoardo? – Si, si – válaszolt a paraszt, aki elöl ült a bakon. Nem hallotta ugyan, miről folyik a beszélgetés, de barátságos hangulatban volt. – Jól vagytok? – Természetesen! – biztosította őt a kis tudós. – Sőt, tekintettel a szép időre és az elviselhető hőmérsékletre, nagyon jól. – Egyszerre belefogott egy vidám galíciai dalocskába a ravasz és furfangos parasztasszonyról, akinek sikerült féltékeny férjét – tizenhét strófán keresztül – megcsalni a szolgalegénnyel. Amikor befejezte, előrekiáltott: – Értetted, Edoardo? – No, no, nem mindent, Magiszter, de vidámnak hangzott! – Ez a fő. Gyere, törpe, adj elő egyszer te is valamit! Hiszen különben nagyon fel van vágva a nyelved! – Ui, ui, pislogó, miért ne? – Enano egy aszkunéziai ländlert adott elő magas fejhangocskáján. Ezután Vitus volt soron, de ő bocsánatkérően felemelte a kezét, és azt kiáltotta: – Barátaim, kegyelem! Én legfeljebb egy gregorián énekkel tudnék szolgálni, de az nagyon gyászosan hangzana ezen a szép napon. – Úgy, te ki akarod magad vonni az éneklés alól? – A Magiszter társa mellének szegezte mutatóujját. – Ezt egyszer már megpróbáltad, csalán. A múlt évben volt, amikor mind a túrakocsiban ültünk, nem sokkal Greenvale Castle előtt. És te… óh, én átkozott, címeres ökör, elfelejtettem, hogy akkor Arlette is velünk volt, ennek az emléke neked biztosan… sajnálom, nagyon sajnálom! Mielőtt Vitus válaszolhatott volna, a szekér nagyot rándult. Megállt. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte a kis tudós, és a kocsi bakja mellett előrenézett, a poros útra. Újonnan beszerzett berilljei lehetővé tették, hogy pontosan lássa, mi történt: egy magas, csontos férfi állt ott, viseltes szerzetescsuhában. Mögötte további harminc férfi, hasonló öltözékben, akik rendes kettős sorokba rendeződve várakoztak. A csontos felemelte a kezét, és azt mondta: – Bocsáss meg, paraszt, hogy feltartunk, de lenne némi útravalód számunkra? A mindenható Isten, akinek a megbízásából úton vagyunk, megjutalmaz érte. – Ki vagy te? – kérdezte Edoardo, és a hangjából félelem érződött. – Ne félj, fiam! Mi a neved? – E… Edoardo. – Az enyém Arnulf von Hohe, de a származás nem számít. Egyszerűen az Arnulf névre hallgatok. – Széles gesztusokkal a többi férfira mutatott. – Ők is hasonlóan gondolkodnak, hívők Krisztusban, akik menetünk mesterévé választottak engem. Úton vagyunk, hogy Isten gyermekeit ez országban megóvjuk a következő pestistől. A népnyelv flagellánsoknak nevez bennünket. Van hát egy kis ennivalód számunkra? Edoardo gyorsan keresztet vetett. Arnulf szónoklatából csak a borzalmat keltő „pestis” szó ragadt meg benne. – A… a… hol? Minden szentekre és Isten Anyjára, hol tört ki? – Nyugodj meg, ott még nem tartunk! De nemrég álmot láttam, amelyben megjelent nekem Jézus Krisztus, mindnyájunk megmentője, és tudatta velem, hogy az emberek bűnt követtek el, és ezért újra a ragállyal akarja őket sújtani. Én így szóltam hozzá: „Mit tehetek, hogy elfordítsam a bajt a bűnösökről?” És ő így válaszolt: „Menj el, és gyűjtsd magad köré a bátrakat és a derekakat, vonulj át velük az országon, és végy magadra minden bűnt, ahogy egykor én magamra vettem azokat! Készíts magadnak korbácsot kötélből, ahogy egykor én készítettem magamnak, és űzd el a pestist, ahogy egykor én kiűztem a templomból a kufárokat! De tartsd meg a korbácsot, és büntesd vele önmagadat, hogy én ne büntessem meg az embereket! Ha azonban a szavaim ellenére cselekszel, nagy sírás és fogak csikorgatása veszi kezdetét Lombardiában az emberek között.” A rémülettől sápadtan felébredtem, és azt mondtam: „Igen, Uram, így lesz. Legyen meg a te akaratod!” Nos, Edoardo, van valami ennivalód Krisztusban való testvéreid számára? Miközben Arnulf még beszélt, egyik-másik embere lemeztelenítette felsőtestét, és korbácsolni kezdte magát. Ehhez egy erős botot használtak, amelyen három szíj lógott, a végükön nagy csomóval. A csomókban tűhegyes vastüskék rejtőztek. Olyan szerszám volt ez, amely mintha

egyenesen a kínzókamrából származott volna, és nyomok alapján ítélve bizonyára pokoli kínokat okozott. A férfiak felsőteste már csak kékre színeződött duzzanatokból és véres csíkokból állt. Edoardo megborzongott. – Milyen szörnyűnek kell lenni a… a…! – Újra keresztet vetett, és gyorsan egy Ave Máriát kezdett imádkozni, aztán összeszedte magát és megkérdezte: – Hol, eh, Arnulf mester, hol foga… a… kitörni? – Brescia és Man tova között, és egész Lombardiát el fogja borítani, aztán kelet felé fog vándorolni, végül elér Velencéig. Az egész országot meg fogja fojtani rothadt leheletével – ha jámbor harcosok, mint az embereim és én, előbb megálljt nem parancsolunk neki. Mi azért ostorozzuk magunkat, hogy tőled eltávozzon a pohár, Edoardo! Arnulf szeme most villámokat lövellt, és megismételte: – Mi azért ostorozzuk magunkat, hogy tőled eltávozzon a pohár, Edoardo! Adsz végre egy kis felesleges ennivalót? De a paraszt még habozott. – Én… én… – szólalt meg, aztán elnémult. – Akkor üsd magad, hogy a ragály megkíméljen téged és a tieidet. – Arnulf valósággal odalökte Edoardónak az ostorát. – Üsd magad! Vagy én tegyem meg neked? – Nos, én… az egyik malacomat átengedhetem nektek. – Csak egyet? Hármat! Edoardo válaszolni készült, de egy tisztán hallatszó „nem!” megelőzte. A hang Vitusé volt, aki megsokallta a dolgot. A kocsi bakjára ugrott, a megrémült paraszt mellé, és azt mondta: – Egy malacnak elégnek kell lennie. Vannak a környéken más parasztok is, akiktől alamizsnát kérhettek. – Ki vagy te? – fújtatott dühösen Arnulf. – A nevem Campodiosi Vitus. De a származásom, akárcsak önnél, nem számít. Hívjon egyszerűen cirurgicusnak, mert az vagyok. – Akkor hát tudja, cirurgicus, hogy Istennek tetsző dolog a szegényeknek adni. Az, akinek kevese van, adjon keveset, az, akinek sokja van, adjon sokat. És mint ön bizonyára régen észrevette, Edoardónak sok malaca van. – Összesen kilenc. Ha tehát ön hármat kér, akkor nem kevesebbet, mint a vagyona harmadát akarja. De ha megelégszik eggyel, még akkor is többet kapott tőle a tizednél. – Vitus szünetet tartott. A helyzet a bűnbocsánattal való üzérkedésre emlékeztette, amit a németországi doktorus, Luther Márton joggal kárhoztatott. Luther szerint senki sem állhat Isten és az ember közé – különösen nem azért, hogy pénzt zsaroljon ki a római Szent Pétertemplom építésére. -Vegyen hát el egy malacot Isten nevében, és elégedjen meg vele. Ha ön Istennek tetsző magatartásról beszél, akkor hadd mondjam meg, hogy a szegénység mindig alázattal jár együtt, és nem szégyentelen követelésekkel. – Kivett egy kisebb disznót, és átadta Arnulfnak. A menetmester átvette, és közben olyan arcot vágott, mintha savanyú uborkába harapott volna. – És most Isten veletek. – Vitus búcsúüdvözlete békülékenyen hangzott, mert a flagellánsok alapjában véve jámbor, küldetéstudattól áthatott férfiak voltak, akik csak jót akartak a tevékenységükkel. Edoardo sietett megismertetni az ökrökkel az ostort, és a szekér újra elindult. Arnulf és a flagellánsai csakhamar eltűntek a látómezejükből, és a paraszt fellélegzett. – Grazie, cirurgicus – mondta. – Én még egészen zavarodott vagyok. Azt gondolja, hogy a… a… nos, tudja, mire gondolok… hogy valóban mindnyájunkra ránk szakad? – Nehéz megmondani. Vannak látomások, amelyek valósággá váltak, de olyanok is vannak, amelyek nem teljesedtek be. Feltételezem, hogy Arnulf valóban álmodta, amit elmesélt – de ugyanakkor remélem, hogy az álma csak rémkép volt. A flagellánsok egyébként ártalmatlan, Istenért buzgó emberek. Aki egyháztörténettel foglalkozott, az tudja, hogy már 1350-ben, a nagy pestis idején megjelentek Európában. Szívesen ostorozták magukat a templomok falánál, és bizonyára azt hitték, hogy ha vérük a falra fröccsen, akkor a Mindenható bizonyára belátással lesz, és elfojtja a járványt, de hogy az önsanyargatásnak ez a fajtája valóban használ-e, kérdés. Ha a személyes véleményemet akarod hallani: én azt hiszem, hogy az áhítatos imádság ugyanolyan hatásos, mint ez az önostorozás, talán még hatásosabb. így vagy úgy: minden Isten kezében van. Ő

határozza meg a világ történéseit és minden egyes ember életének folyását. A Magiszter, aki Enanóval még mindig a disznók között üldögélt, hátulról bejelentette: – És rólunk éppen úgy határozott, hogy elöl feltűnnek Mestro első házai. Nagyobbnak képzeltem ezt a falucskát. Alig lehet elhinni, hogy itt vásárt tartanak. Mindenesetre ez is Padovába vezető utunk egyik mérföldköve. Edoardo ökrei hátsójába nyomta az ostor hegyét, hogy gyorsabb haladásra ösztönözze őket. Gépiesen tette, mert a „pestis” szó nem ment ki a fejéből. – Ön biztos benne, hogy az imádság ugyanúgy használ, hogy megóv minket a…? – fordult Vitushoz. – Ha Isten akarja, biztosan. Mondd csak, Edoardo, már korábban feltűnt: tulajdonképpen miért nem mondod ki a „pestis” szót? – Óh, én… – A paraszt olyan képet vágott, mintha rajtakapták volna az éléskamrában. – Én… nos, mindenki azt mondja, ha az ember nem gondol rá, nem is jön, a nevét meg különösen ne mondja ki az ember. Igen, pontosan. Ez lenne a helyes út, hogy elkerüljük. – A papotok is ezt mondta? – Franco atya? Nem, az úgy véli, imádkoznunk kell. – Látod, én is ezt mondom. Na, ne aggódj tovább! Ott elöl, a piac falánál letehetsz minket. És még egyszer nagyon köszönjük a fuvart. – Nem, nem, nekem kell köszönetet mondanom, cirurgicus. Ha ön nem lett volna, aligha tudnék már malacokat eladni, és nem kerülhetnék újra a feleségem szeme elé. Tudnia kell, hogy ő nagyon szigorú. Vitus még egyszer megveregette Edoardo vállát, és leugrott a szekérről. A Magiszter és Enano is így tett, és a kis tudós azt mondta: – Üdvözletünk a feleségednek, és továbbítsd neki: pompás férje van. Mielőtt Edoardo egészen felfogta volna, a három barát eltűnt. A Locanda Tozzi, a falu szélén álló szállás, amely fogadónak nevezte magát, alig szolgált rá a nevére, de olcsó volt, és ez volt a döntő. Vitus, a Magiszter és Enano az épület előtt ült és vacsorázott. Egy háromlábú asztalkán szétteregették mindazt az ennivalót, amit a piacon beszereztek: olcsó kenyeret, sajtot és néhány szem olívabogyót. A Magiszter, aki mindig is szerette az asztal örömeit, szeretett volna néhány pompásan illatozó szarvasgombát is vásárolni, de Vitus útját állta. A gomba egyszerűen túl drága volt, csakúgy, mint a borocska, amit a kis tudós kárpótlásul kívánt. így megelégedtek a vízzel, de azt annál bőségesebben itták. Ez nem maradt következmények nélkül, ezért Vitus nem sokkal később felkelt, és a locanda mögé került, hogy a fogadót elkerítő bokrok közt könnyítsen magán. Miközben eme tevékenységnek szentelte magát, hirtelen halk énekszót hallott. Hangokat, amelyek hol felerősödtek, hol elhalkultak, egyhangúan és egy hangon. Vitus kíváncsi lett, és utat tört abba az irányba, ahonnan az énekszó jött. Bokrok és fák mellett haladt el, amelyek egyre sűrűbben nőttek, és végül egy kis erdővé sokasodtak. Egy tisztás előtt megállt. Az ének közben egyre hangosabb lett, és most a búskomor éneklőket is meglátta: a flagellánsok voltak. Lobogó tűz körül kuporogtak, amelyen több nyárs forgott. Csontos férfi emelkedett fel -Vitus a menetmestert, Arnulfot ismerte fel benne –, és megvizsgálta, megpuhult-e már a hús. Nyilvánvalóan elégedett volt az eredménnyel, mert a férfiakhoz fordult, és csendet parancsolt. Kinyújtott karral és fennszóval így kiáltott: – Uram, köszönetet mondunk neked az ételért, amelyét adtál nekünk, habár bűnt vettünk magunkra. Uram, köszönetet mondunk neked az ételért, amelyet adtál nekünk, habár méltatlan kérelmezők vagyunk. Uram, köszönetet mondunk neked az ételért, amelyet adtál nekünk, habár testünk erőtlen. A tejóságod és a te irgalmasságod, a te kegyelmed és a te elnézésed kiegyenlíti, amit a földön kétféle súllyal mérnek. Áhítatosan fogjuk fogadni az ételt, mert ez a te tested. Dicséretedet fogjuk zengni, amíg erőt adsz nekünk hozzá. – Mély levegőt vett, azután dörgő hangon énekelni kezdett: „ Oh, Ú; szigorú keresztény Isten, Te, egész világ megteremtője,

Te, hatalmas Zebaoth Úr, Viszonozni akarjuk neked, amit városon és falun szegény gyermekeidért tettél. Köszönetet mondunk szívvel és kézzel, mert nem mások, csak bűnösök vagyunk! Könyörülj rajtunk, Atyánk, Krisztus nevében, Krisztus nevében… „ Befejezte, és a férfiak egyetértően kiegészítették: „Amen.” Elkezdődött a következő strófa, amely ugyancsak az ember méltatlanságáról és az Egyetlen hatalmáról szólt, és ugyancsak a tűz körül kuporgó flagellánsok ámenjével végződött. Egy újabb követte. Vitus azon töprengett, meddig akar még Arnulf énekelni, mielőtt végre megkezdődhet az étkezés, és elhatározta, hogy távozik. Ahogy elindult vissza a fogadóhoz, hirtelen halk nyöszörgésre lett figyelmes. Megállt és hallgatózott. Igen, semmi kétség, egy ember nyöszörgött és nyögött. Szétválasztotta a bokrot, amely a zaj forrásától elválasztotta, és a félhomályban egy férfit pillantott meg, a fájdalomtól meggörnyedve, az oldalán fekve. – Hé, mi bajod van? – kérdezte fojtott hangon. Válasz helyett a nyöszörgő alak megpróbált elrejtőzni a sűrű aljnövényzet közt, de Vitus gyorsabb volt. Szelíd erőszakkal újra kihúzta a fickót, és látta, hogy egy fiatal gyerek fekszik előtte, akinek a felsőtestét számtalan seb borította. Kétségkívül a flagellánsok egyike, és az is ugyanilyen világos volt, hogy elmenekült testvérei közül. – Ne félj – mondta Vitus –, csak segíteni akarok neked. – Leguggolt a fiú mellé, hogy kevésbé tűnjön fenyegetőnek. – Hogy hívnak? Az ifjú flagelláns felnyögött. – Massimónak. – Rendben, Massimo. Felteszem, nem akarsz tovább flagelláns lenni. Igazam van? A fiú bólintott, aztán eltorzult az arca. Úgy tűnt, újabb fájdalomroham tört rá. – Nem bírom tovább – suttogta. – Nem bírom tovább. A sok ütést és a kínzásokat. – Értelek. Javaslok neked valamit. A Locanda Tozsuhoz megyünk, ott mindent elmesélhetsz nekem, amíg a sebeidet kezelem. Cirurgicus vagyok. Felsegítette Massimót, aki újra meg újra felnyögött a fájdalomtól. A fiú belekapaszkodott, és hevesen megrázta a fejét. – Nem, nem, nekünk, flagellánsoknak nem szabad szilárd házba belépnünk, megfogadtuk, hogy nem tesszük. – Akkor majd a fogadó előtt foglak kezelni. – Vitus feltámogatta Massimót, és erélyesen magával húzta. Amikor a rozzant épület elé értek, a Magiszter és a törpe még mindig ott ült előtte. A kis tudós felkiáltott: – Halló, te csalán! Valami baj van a hólyagoddal, vagy miért tartott ilyen soká… nocsak, kit vontatsz itt? – Ő Massimo. Flagelláns, és sürgősen szüksége van a segítségünkre – válaszolta Vitus. – Gyorsan, gyorsan, toljátok össze a három zsámolyt! A Magiszter és a törpe engedelmeskedett, és közben kíváncsian mustrálgatták a fiút. Vitus közben kihozta a fogadóból a puttonyt a műszerekkel és az orvosságokkal. Aztán utasította Massimót, hogy feküdjön le: – A hasadra, barátom, mert ott van a legkevesebb seb, valószínűleg, mert nehéz elérni az ostorral. Massimo engedelmesen kinyújtózott. Amikor Vitus egy lámpa fényénél elkezdte a vizsgálatot, a fiú összeharapta a fogát, és zihálva azt nyögte: – Újra vissza kell mennem, cirurgicus! – Újra vissza? – Vitus gondosan kimosta a hátán lévő sebeket. – Azt hittem, ott akarod hagyni a flagellánsok csapatát.

– Nem megy. Megesküdtem Arnulf mesternek, hogy vele maradok, ahogy a többiek is. – Arnulf mester? Milyen ember ez? – Nem tudom. Senki sem tudja pontosan. Tirolból jött, ennyi biztos. Egyesek azt mondják, hogy egykori bencés szerzetes, de vétkezett, és kiűzték a kolostorából. Ez csak híresztelés. Nagyon szigorú Úr, aki azonban maga soha semmi rosszat nem követ el. A Magiszter odanyújtotta Vitusnak doktor Chamoucha kenőcsét, mert más unguentumuk már nem volt, és azt mondta: – Tehát olyan maga-csinálta vezérféle, igaz? Isten pásztora, aki maga köré gyűjti juhait, és szigorúan ügyel rá, hogy mindig jók legyenek, és ne kódorogjanak el? – Nem, nem, ezt így nem lehet mondani. Arnulf mester valóban igyekszik példaszerű életet élni. Mindennel törődik, reggel ő az első és este az utolsó. Még meg is gyóntat bennünket, mert sok olyasmi van, amit nem szabad tennünk. – Hogymi, hogymi? – sipogta a törpe. – Például tilos asszonyokkal beszélnünk. Vitus kezdte a fiút óvatosan bekötözni. – Ezt meg miért? – Szemérmetlen dolog, és gonosz kívánságokat ébreszthet. Holott olyan nehéz ezt a tilalmat betartani. Nemrég, amikor átvonultunk egy falun, egy öregasszony megkérdezte tőlünk, akarunk-e egy kis vizet inni, éppen akkor hozott frisset a kútról. Én azt válaszoltam: „Nem, köszönjük, anyóka”, csak ezt a három szót, és később Arnulf mester előtt mégis felelnem kellett érte. Az volt a büntetésem, hogy egyenként minden harcostársunk előtt meg kellett magamat korbácsolnom, amíg elájultam. Amikor újra magamhoz tértem, jött a második büntetés, amit a mester „önmagába hatolásnak” nevezett. Ez azt jelentette, hogy háromszáztízszer el kellett mondanom a Miatyánkot, minden testvéremért tízszer. Majdnem egy hétig tartott, amíg elkészültem. Igen, Arnulf von Hohe szigorú Úr. – És uraskodó – dörmögte a Magiszter. – Ha arra gondolok, milyen magától értetődően követelte Edoardótól a disznókat. Mikor nem jött össze, úgy nézett, mintha valaki az ő fejére ürítette volna az éjjeledényét, nem igaz, Vitus? – Nagyon igaz. Úgy látszik, nincs hozzászokva, hogy valaki ellentmond neki. Sohasem jó, ha minden hatalom egy kézben van. – Milyen igaz, milyen igaz! – A Magiszter odanyújtott Vitusnak egy ollót, hogy le tudja vágni a kötés végét. – Mit mond erre a mi harcias törpénk? Nocsak, hát hol bujkál ez az apróság? A kicsike valószínűleg ugyancsak kontrakcióra akarja bírni a hólyagját. Nem értelek benneteket, barátaim, hogy nektek folyton futnotok kell. Én mondom nektek: én, ha most akarnék, sem tudnék… – Pszt, hapsikák! Pszt! – Enano surrant elő a fogadó mögül. – A csuhás keselyű, a kékharisnya Arnulf cselleng erre! – Micsoda? – Vitus felugrott. – Rajta, Massimo, irány a fogadó! Igyekezz, menj be! – Betuszkolta az ajtón a fiút abba a helyiségbe, amely éjjeli szállásukul volt hivatva szolgálni, aztán újra kiment. Találkozott Arnulf von Mohéval, aki éppen odacövekelte magát a Magiszter és a törpe elé. – l.audetur Jesus Christus! – morgott a menetmester. – A vacsora előtt jelentették nekem, hogy testvérünk, Massimo hiányzik. Ő egy kicsit, nos, mondjuk, érzékeny lelkű, és szüksége van minden biztatásunkra, hogy megmaradjon a helyes úton. Elveszett fiú, akit én és az embereim keresünk. Nem láttátok véletlenül? – In aeternum, amen – válaszolta Vitus. Arnulf meglepetten felhúzta a szemöldökét. – Hogyan? Ön tud latinul? – Természetesen. Egy kolostorban nőttem fel, és hatéves korom óta rendszeres oktatásban részesültem. Ha akarja, szívesen folytathatjuk a beszélgetést a tudomány nyelvén. – Nos, eh… – ezt a menet vezetője nyilvánvalóan nem akarta, mert csupán néhány latin fordulatot tudott, egy pár töredéket, amelyek azonban az egyszerű népre mély benyomást tettek. – Megismétlem a kérdésemet: nem láttátok véletlenül Massimót? A Magiszter helyreigazította berilljeit. – Természetesen láttuk, barátom. Bárcsak ne láttuk volna! A többiekhez hasonlóan ott korbácsolta magát, amíg ön három malacot követelt Edoardótól.

Arnulf csak nagy nehezen tudta elrejteni bosszúságát. – Nem erre gondoltam, és ezt ti is tudjátok. Egyáltalán, kik vagytok ti? A Magiszter helyett a törpe válaszolt: – Tudni akarod, ki traccsol veled, csuhás keselyű? Akkor én kibököm neked: ez a híres Ramiro Garcia, a jogtudományok magisztere a spanyolországi La Corunából – nagyra becsült, tanult tudós! En magam Enano vagyok Aszkunéziából, járatos minden balzsamban és árkánumban. A menetmester újra azon igyekezett, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Ezúttal azt a sejtelmét, hogy a beszélgetés eredménytelenül fog végződni számára. – A testvérünket, Massimót keresem, aki megesküdött, hogy követni fog, és minél tovább tart ez a beszélgetés, annál biztosabb vagyok benne, hogy a fogadóban rejtőzött el. – Óh, nem, ezt nem tette – kiáltott fel a Magiszter. – Erről saját szememmel akarok meggyőződni. – Arnulf felemelte a csuháját, hogy meg ne botoljon a bejárathoz vezető lépcsőn, de Vitus visszatartotta. A menetmester felhorkant. – Jézusra és a boldogságos Szűzre. El meri állni az utamat? – Oh, ez nem nagy merészség, Arnulf mester. Hiszen tudom, hogy ön nem fog így egyszerűen belépni. – Hogyan? Micsoda? Mit akar ezzel mondani? – A menetmester félrehajtotta a fejét, mint egy harci kakas. Vitus mosolygott. – Ha jól emlékszem, a flagellánsoknál íratlan törvény, hogy felszólítás nélkül sohasem lépnek be egy házba. – Nos, eh, ez igaz – ismerte el a menetmester, de aztán azonnal újra összeszedte magát, és azt mondta: – De az is igaz, hogy senki sem hagy bennünket az ajtó előtt álldogálni, hanem természetesen behív minket. A Magiszter vigyorgott. – Mi ezt természetesen nem tesszük. Még egyszer hangsúlyozom: testvéretek, Massimo nem rejtőzött el a fogadóban. Ezt veheti expressis verbis. Hogy mondja olyan szépen János? „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!” – Ez hallatlan! Ez istenkáromlás! – Arnulf szeme villámlott. – A mindenható Isten tudni fogja, hogy bánjon veletek, bűnösökkel. Én mindenesetre nem fogok értetek imádkozni, és értetek ostorozni magam különösen nem. Pörkölődjetek mindnyájan a pokolban! – Dühösen fújtatva elrohant. – Huh, ez meleg volt – mondta a kis tudós. – Igen – válaszolta Vitus. – Tulajdonképpen miért hazudtál Arnulfnak? Hiszen Massimo természetesen bent rejtőzött el. – Nem, te csalán, nem rejtőzött el. Mi voltunk azok, akik elrejtettük, és ez nagy különbség. Mit tehetek arról, hogy a menetmester Úr nem tudja magát precízen kifejezni? Igen, ha azt mondta volna: „Biztos vagyok benne, hogy a fogadóban rejtőzik”, akkor más lett volna a helyzet. De így… Vitusnak nevetnie kellett. – Jól van, te szőrszálhasogató, akkor nézzünk Massimo után. A fiú, aki minden szót hallott, még mindig egész testében reszketett, amikor a három barát belépett a fogadóba, hogy utánanézzen. – Elmúlt – mondta Vitus megnyugtatóan. – Arnulf elvonult, és ha nem tévedek, olyan hamar nem fog itt újra felbukkanni. Most gyere ki, és egyél velünk! Úgy nézel ki, mintha az elmúlt napokban nem sok harapnivalót kaptál volna. – Igen, így volt – bólintott Massimo, még mindig remegve. – Nekünk, flagellánsoknak tilos koldulni. Ez azt jelenti, hogy gyakran szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat. – Nocsak – vetette ellen a Magiszter –, Arnulf mester azonban ugyancsak erőszakosan kérte a malacokat. – Ez igaz, de csak szükségből tette. Már napok óta nem evett egyikünk sem. Higgyék el nekem, jó ember, csak olyan keménynek látszik! Joga volt, hogy keressen, mert szabad akaratomból esküdtem meg, hogy vele maradok.

– Erről kint többet mesélhetsz. – Vitus megfogta a fiú kezét, és kivezette. Az ajtó előtt a barátok fogták az asztalkát és a zsámolyokat, és egy sarokba állították, amelyet részben eltakart az épület. – Arra az esetre, ha Arnulf még egyszer elnéz errefelé – mondta a Magiszter, és még egy padot húzott oda. – Nem kell, hogy feltétlenül felfedezzen. Massimo vonakodva ült le. – Nem szabad megszegnem az eskümet – magyarázta komolyan. – Elég baj, hogy az előbb elgyengültem, és el akartam menekülni. Vitus sajtot és olívabogyót tolt a fiú elé. – Először egyél. Nos, jól van, esküt tettél Arnulfnak, hogy szegénységben és szüzességben fogsz élni, megesküdtél neki, hogy alárendeled magad a közösségeteknek, és megesküdtél, hogy ostorozni fogod magad, hogy ezzel megmentsd a világot a pestistől és a bűntől, de arra semmiképp sem tettél ígéretet, hogy halálra ütlegeled magad. Ha ezt előre tudtad volna, sohasem emelted volna esküre a kezed, igaz? – Igen, ez igaz – ismerte el Massimo, és közben rágott. – Tudják egyáltalán a szüleid, hogy a flagellánsokhoz csatlakoztál? – Az anyám tudja. Az apámat nem ismerem. Anyám mindig azt mondta, hogy fattyú vagyok, egy milánói kereskedő nemzett, aki édes szavakkal és sok hízelgéssel elcsavarta a fejét, de másnap reggel felkerekedett, és eltűnt onnan. Vitus vett még egy kis kenyeret, és ivott egy korty vizet. – Már nem él az anyád? – Három hónappal ezelőtt meghalt. Ahogy nekem mondták, lázban. Amikor Arnulf mester ezt meghallotta, külön meg kellett korbácsolnom magam, hogy anyám lelke egész biztosan az égbe jusson. Anyám mosónő volt, férje nem volt, de sok gyereke volt. Rajtam kívül még három fiút és hét lányt szült. Hat testvérem már kiskorában meghalt, a többi szétszóródott minden égtáj felé. Massimo kérdőn az utolsó darab sajtra nézett, és amikor Vitus beleegyezően bólintott, elvette, beleharapott, és tele szájjal folytatta: – Amikor egy fél évvel ezelőtt Arnulf mester a közelünkben vonult el, azonnal tisztában voltam vele, hogy követnem kell őt. Másokkal is az történt, ami velem. Mind segíteni akartuk az ő Istennek tetsző munkáját, és közben a saját örök üdvünkért is tenni akartunk valamit, de a felvétel nem volt olyan egyszerű. Ő mindnyájunknál ragaszkodott hozzá, hogy szerezzük meg a szüleink vagy a rokonaink beleegyezését, és gondoskodott róla, hogy nyilvánosan megbocsássunk ellenségeinknek, és gyónni menjünk, mielőtt csatlakozunk hozzá. Igen, mindezt kérte. Ő egy jó ember. A Magiszter leintette. – Hadd legyen jó ember, fiam, de te ne öld meg magadat. Erre sem tettél esküt Arnulfnak. Ilyen körülmények között nem érvényes a fogadalmad. Jurammtum ad incognita non extenditur, ahogy mi jogászok mondjuk. A közönséges halandók számára ez azt jelenti: az eskü nem terjed ki arra, amit nem vettek számításba. Tehát szabadnak és el nem kötelezettnek érezheted magad. – Valóban így gondolja? – Úgy igaz, ahogy Magiszternek nevezhetem magam. Vannak még rokonaid? – A testvéreim mellett, akikről nem tudom, hol élnek, már csak az anyai nagyapám fivére. Ő Padovában él, és állítólag kerékgyártó. – Aha. Nos, akkor teszek neked egy javaslatot: gyere velünk, és menj a nagybácsikádhoz, mert nekünk is Padova a célunk. Akkor négyen lennénk, és bármely rablóbanda kétszer is meggondolná, érdemes-e ránk támadni. – A Magiszter kérdőn nézett két barátjára. – Ugye, egyetértetek? – Természetesen. – Ui, ui, si, si. Egy olyan éjszaka után, amikor azt sem tudták, hol áll a fejük, hogy megvédjék magukat a tetvektől, poloskáktól és a légyrajoktól, már hajnali szürkületkor talpon voltak, és egy közeli pataknál alaposan megmosakodtak. A hideg víz különösen jót tett a bőrüknek, ami minden erőfeszítésük ellenére tele volt csípésekkel. Vitus ellenőrizte Massimo kötéseinek feszességét, és miután kiegyenlítette mindnyájuk számláját, útnak indultak. Az ég borult volt, csak hébe-hóba bukkant elő a nap, és csak ritkán tudott áthatolni a sűrű ködön.

Őszi szellő suhant át a tájon, de örömmel üdvözölték, mert kellemes hűvösséget hozott. A négy útitárs erőteljesen kilépett – Vitus, mint vándorlása első napjaiban, a vándorbotot újra keresztbe fektetve a vállán –, és közben addigi életükről meséltek egymásnak. Kiderült, hogy noha Massimo egy szegény mosónő fia, latin iskolába járt Mestróban. Anyja ezért éjjel-nappal robotolt, mert az oktatás nem volt olcsó, de legfőbb vágya az volt, hogy taníttassa Massimót, és így az később novícius lehessen egy kolostorban. Másképp történt. Arnulf megjelenésével, aki a pestis '76-os fellépése óta szakadatlanul ide-oda vándorolt Észak-Itáliában, minden megváltozott. Massimót mindjárt első alkalommal, amikor meglátta a flagellánsokat, megbabonázta az üzenetük. Attól kezdve egyre az anyja fülét rágta, hogy engedje őt velük menni. Végül egy évvel ezelőtt az asszony beleegyezett, abban a reményben, hogy a flagellánsmenetek csak egy állomást fognak jelenteni Massimónak a kolostorhoz vezető útján. Vitus a campodiosi időkről beszélt. Bemutatta a ciszterek egyszerű, de tartalmas életét, beszámolt a testvérekről, nagy feladataikról és apró emberi gyöngéikről. Képet adott Gaudeck apátról, a viszonylag fiatal elöljáróról, aki annyira szerette a matematikát és a csillagokat, és Tamás atyáról is, a kolostor perjeléről és orvosáról, valamint Cullusról, aki rajongott Ovidius verseiért. A Magiszter La Corunában töltött éveiről mesélt, ahol nyugalmas életet élt az ottani jogtudományi iskolában, amíg össze nem futott az univerzális tudóssal, Gonradus Magnusszal, akivel megismerkedett és akit becsült, valamint aki a máglyán vesztette életét az eretnekek köntösében. Ő maga is majdnem meghalt, de nem egy autodafé során, hanem az inkvizíció kínzókamrájában. Itt a kis tudós befejezte, mert a részletektől meg akarta kímélni Massimót. Vitus vette fel a fonalat, és elmesélte, hogy ismerte meg a börtönben a Magisztert, de közben elhallgatta, miért vetették egyáltalán tömlöcbe. Ez kizárólag Enano bűne volt, aki annak idején feljelentette az inkvizíciónál, hogy megszerezze a pénzét. Az apróság azóta ezerszer megbánta és jóvátette ezt a gaztettet. A törpe a maga részéről olyasmit tett, amit rendesen sohasem, ha valakit csak ilyen rövid ideje ismert: beszámolt róla, hogyan élt gyermekként és ifjúként Aszkunéziában, elmesélte, hogy zúdították rá nap mint nap a csúfolódások özönét, hogy próbált munkát kapni, bármilyent, legyen az akár a legalantasabb is a világon. Az ember mindig kegyetlen volt és marad, és Enano, akit akkor még nem így hívtak, hanem csak olyan nevekkel illették, mint kripli, fityisz, torzszülött és hasonlók, melyeket egy nap megelégelt. Torkig lett azzal, hogy kérjen vagy kolduljon, és elhatározta, hogy a jövőben piti tolvajként, csalóként és méregkeverőként fog élni. Életének ebben a szakaszában vándorolt ki Spanyolországba, itt megismerkedett Vitussal, és rendkívül nevetségesnek találta ennek segítőkészségét és gyanútlanságát. De amióta a harmadik lett a két börtönbarát szövetségében, levetkőzte régi életét, mint a báb, amelyből egy szép lepke bújik elő… Három nap telt el így, többé-kevésbé szórakoztató csevegéssel, három nap, amelynek során elvonult előttük a kedves észak-olaszországi táj, és Massimo minden órával, amelyet új barátai között töltött, jobban érezte magát. Még a félelme is csillapodott, hogy váratlanul találkozhatnak Arnulf mesterrel és a flagellánsaival. Egyszer csak, nem sokkal azelőtt, hogy elérték Padovát, Szent Antonius városát, azt mondta: – A bácsikámat Romanónak hívják. Romano Tassininak. Romano Tassini régi, de jó karban lévő műhelyfészeréből kékes füst szállt a magasba. Délre járt az idő, de a füst nem annyira étel, inkább olaj és forró fa szagát árasztotta. Vitus és a társai kíváncsian közelebb mentek. Romano nem fogja megismerni Massimót, fivére unokáját, ez biztos volt, mert azelőtt sohasem látta. Benéztek egy nyitott ablakon, és egy aszott öregembert pillantottak meg, aki fütyörészve dolgozott. A helyiségben kevés fény volt, ezért csak hosszabb szemlélődés után tudták kivenni az eszközöket. A falakon, egy gyalupad fölött számos famegmunkálásra szolgáló szerszám lógott. A füst szagába asz-talosenyv szag vegyült. – Buongiorno, ön Tassini mester? – kiáltott Vitus. Az öregember felriadt. Annyira elmerült a munkájába, hogy nem vette észre az ablak előtt álló alakokat. – Buon giorno – válaszolt. Igen, az vagyok. Ti kik vagytok? Vitus kissé előrébb tolta Massimót. – Ez az ön unokaöccse, Massimo. – Massimo? Elena fia? – Az öreg hitetlenkedve összehúzta a szemét. Az ablakhoz jött, és

Vitusnak alkalma volt alaposabban szemügyre venni. Arcát kis öregségi foltok borították, bőre nagyon sápadtnak tűnt. Az öreg Romano nyilván nagyon ritkán hagyta el a műhelyét. Az ablakpárkányt szorító keze azonban nagy és izmos volt. Massimo hebegett: – Igen… valóban az vagyok… bácsikám! – Hm, a hasonlóság alapján ítélve ez igaz lehet. Pontosan olyan római orrod van, mint a jó Elenának. Hogy van az unokahúgom? – Meghalt, bácsikám, lázban. Isten nyugosztalja! – Massimo többször is keresztet vetett. – Nehéz csapás volt ez számomra, de Isten segítségével túljutottam rajta. Bemutathatom a barátaimat? Miután a formaságokat elintézték, az öreg hirtelen a homlokára csapott. – Milyen rossz házigazda is vagyok! Nos, gyertek már be a műhelybe! A társak beléptek, és a famegmunkálásra való szerszámok mellett több polcot láttak, rajtuk enyv, kocsikenőcs és olyan vasalkatrészek, amelyeknek a rendeltetését nem ismerték. A gyalupad mellett újabb polcok álltak, rajtuk csavarokkal, anyákkal és alátétlapokkal teli edények. Egy kicsivel arrébb vas szorítópofákkal ellátott készülék állt, amelyet egy hajtószíj segítségével forgásba lehetett hozni. Jellege és felépítése alapján esztergapadnak látszott. A helyiség közepén erős tűz lobogott, felette bugyborékoló üst lógott. Gőzfelhők szálltak fel belőle, és eltűntek a tetőbe vágott füstnyíláson. A legfeltűnőbb tárgyak azonban a műhelyben a kerekek voltak. Mindenütt fakerekek feküdtek és álltak. – Gyertek, üljetek csak le! – mondta Romano, és egy hosszú padra mutatott a tűz előtt. – Szívesen megkínálnálak benneteket valami ennivalóval, de az a szomszédasszony, aki különben néha hoz nekem valamit, mostanság betegeskedik, és az én koromban az evés már nem olyan fontos. – Ne aggódjon miattunk, Tassini mester! – válaszolta Vitus. – Nincs mesterné, aki el tudná önt látni? Romano area bánatos kifejezést öltött. – Nem, már nyolc éve nincs. Ő volt Isten világának legjobb teremtése, de az Úrnak úgy tetszett, hogy magához vegye. Pedig még csak ötvenhárom éves volt, és még jó ideig ellehetett volna. A panaszkodás nem használ, az élet megy tovább. Te, Massimo, és én, bizonyára azt veszítettük el, ami a legkedvesebb volt számunkra. Ez összeköt minket, de először mesélj a családodról és a testvéreidről. A fiú engedelmeskedett, és beszélni kezdett. Először akadozva és bátortalanul, aztán idővel egyre folyékonyabban. Különösen a flagellánsokkal töltött időt, és az ezzel kapcsolatos nyomorúságokat ecsetelte behatóan. Végül ezekkel a szavakkal fejezte be: – Miután elmenekültem, a cirurgicushoz és a barátaihoz csatlakoztam. Ők azt tanácsolták nekem, hogy jöjjek hozzád, bácsikám, és most itt vagyok. – Ez jól is van így. – Romano erős keze megsimogatta a fiút. – Ha akarod, nálam maradhatsz. Én magányos öregember vagyok, akinek jót tenne egy kis társaság. A kerékgyártás tudományába is bevezethetnélek. Ez olyan mesterség, amely eltartja az embert. – Szívesen bácsikám, de… nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. A kezemmel még sohasem dolgoztam. – Oh, azt meg lehet tanulni! – Romano láthatólag lelkesedett az ötletéért. Felállt, és Massimo elé gurított egy középnagyságú kereket. – Minden kerék egy tizenkilenc különböző farészből készült műalkotás – magyarázta. – Mindet pontosan meg kell munkálni, mert ha csak egy nem tökéletes, akkor a többi tizennyolc is tűzrevaló. – Csak nem, bácsikám! – A keréktalp hat ívelt, szalagfűrésszel kivágott négyszög keresztmetszetű fából tevődik össze. Amint látod, összesen tizenkét küllő van. Legtöbbször bükkből vagy juharfából készítem őket. A legjobbak azonban jó itáliai tölgyfából készülnek. Csak az a probléma, hogy Venetiában egyre kevesebb a tölgyfa. La Serenissima műhelyeinek egyszerűen túl sok fára van szükségük a gályákhoz. Egyetlen hajó egy fél erdőt elnyel! A Magiszter csodálkozott. – Ezt elképzelhetetlennek tartottam volna. – Pedig így van – sóhajtott Romano. – De térjünk rá a tizenkilencedik és utolsó részre, minden kerék középpontjára: a kerékagyra. Ez a legfontosabb. Ha egy küllő eltörik, vagy a talp egy darabja

elpattan, szükség esetén még meg lehet tenni vele egy-két mérföldet, de ha a kerékagy kettéválik, akkor minden elveszett. – Ez érthető – mondta Vitus. – Ugye? – Az öreg félretette a kereket, és egy cilinderformájú fadarabot vett le az esztergapadról. – A legjobb szilfa! Itt a közepén van a kocsi tengelye számára való furat, amely még egy vaspersellyel is meg lesz erősítve. -Átdugta rajta a kezét, hogy szemléltesse magyarázatát. – A szélén kidolgozzuk a tengelyszög tartóját, kívül pedig összesen tizenkét lyuk fut rajta körbe. Ide jönnek a küllők. A küllők másik végére verjük fel a talprészeket. Erre a célra már két lyuk van rajtuk. A talpdarabokat facsapokkal még egymáshoz kötjük. Ha mind a hatot rávertük a küllőkre, kört alkotnak. Utolsó szavainál Romano megint odagurította a közepes nagyságú kereket. Ez kis híján Enanóra esett, aki arra készült, hogy felmásszon az esztergapadra. – …együtt kört adnak, kört adnak! – dúdolta az apróság, láthatólag kissé unatkozva. Az öreg zavartalanul folytatta, mert ritkán volt alkalma, hogy a munkájáról beszéljen: – Itt, nézd – kérges mutatóujja két betűre mutatott a talp szélén – ide égetem bele a nevem kezdőbetűit. RT – Romano Tassini. Ezt csak akkor teszem, ha a munka valóban tökéletes. Elveszíthetem a hírnevemet, mert az ember sohasem tudja előre, merre megy egy kerék. Massimo azt mondta: – Most egészen más szemmel nézek egy fakereket, bácsikám. Eddig nem sokat gondolkodtam rajta, de ez valóban érdekes. Csodálatos lehet, ha minden rész, mintegy varázsütésre, összeülik, és egészet alkot. – Valóban az, fiam, valóban az. Nos, hogy befejezzem a dolgot: ezt követően a kereket még el kell vinni a kovácshoz, aki vasabroncsot húz a talpra, és fejgyűrűt illeszt a kerékagyba. Ez a kettő adja meg a kerék végleges szilárdságát. Most elárulom neked, minek lóg ez az üst a tűz fölött: ebben főzöm ki a kerékagyat! – Kifőzöd a kerékagyat? – Massimo hitetlenkedve nézett rá. – Mint egy darab marhahúst a levesben? Romano nevetett. – Ha úgy tetszik, igen! Egy jó kerékagyat egy óráig kell főzni. A magas hőmérséklet következtében megváltozik a fa szerkezete, keményebb és ellenállóbb lesz. A keménység foka természetesen a folyadéktól is függ, amelyben az ember kifőzi. Én mindig a legjobb olívaolajt veszem hozzá. Az öreg egy fogóval óvatosan a gőzölgő üstbe csúsztatta a kerékagyat. – Semmi sem forrósodik fel jobban, mint az olívaolaj. – Ezt nem tudtam, bácsikám! – Óh, fiam, azt hiszem, sok olyasmi van, amit még nem tudsz, és amire megtaníthatlak. Akarod? – 0, igen, bácsikám, örömmel! – Akkor maradj nálam, tanuld ki a kerékgyártás mesterségét, és örvendeztesd meg egy öregember szívét. – Romano kitárta a karját, és Massimo felállt, odament hozzá, és hagyta, hogy az öreg a szívéhez szorítsa. Miután így álltak egy darabig, a Magiszter megköszörülte a torkát, és azt suttogta: – Azt hiszem, mi itt feleslegesek vagyunk. Ne zavarjuk tovább a családi boldogságot! Vitus és a törpe egyetértően bólintott. Gyorsan elhagyták a műhelyt.

GIRO LAM O, AZ ANATÓMIA PROFESSZOR „ A babér önt illeti, cirurgikus. Ön volt az, aki rájött, hogy a Petrarca-dokumentumban esetleg még egy titkos üzenet is rejlik. Ön volt az, aki ezt láthatóvá tette, továbbá, aki a következtetéseivel egyre előrébb vitte a probléma megoldását. Kiváló teljesítmény!” Mercurio Girolamo professzor, akit a háta mögött csak „Kampócskának” hívtak, egy felnyitott holttest előtt állt a padovai egyetem előadótermében. Cingár, nagyon sajátos külsejű férfi volt, amit elsősorban három különös ismertetőjegyének, hegyes orrának, hegyes ádámcsutkájának és hegyes kis pocakjának köszönhetett. A Kampócska melléknevet, amelyet ráakasztottak, egyesek szerint gyakran furcsán félrehajtott fejtartásának köszönhette, mások szerint annak, hogy boncolás közben szívesen és gyakran mondogatta: – Kampócskát! – és ezt fürgén fel is használta. Különben a legjóságosabb szeme volt, amilyen embernek csak lehetett. Kampócska felnézett, és csengő hangján azt kiáltotta: – Kedves hallgatóim! A legnagyobb figyelmet kérem. Meresszék a szemüket, hogy megtanulják, hogy lehet egy összeesett tüdőt újra terjedelemhez juttatni. Egészen egyszerű, csak tudni kell, hogyan! A diákok a nyakukat nyújtogatták. Egymás hegyén-hátán szorongtak az asztal körül elrendezett üléssorokban. Feszülten figyelték, ahogy Kampócska egy apró bemetszést ejt a tüdőn, beledug egy szalmaszálat, és felfújja a szárnyakat. Aztán hüvelykujjával befogta a szalmaszál nyílását, hogy a levegő ne tudjon újra eltávozni, és magyarázni kezdett: – A tüdő, kedves hallgatók, de állj… – szakította félbe magát. – Hogy hívják a tüdőt latinul? – Pulmo – hallatszott az üléssorok felől. – Jól van, a tüdőt tehát páros légzőszervnek mondjuk. A mellkasban helyezkedik el, a szív két oldalán, és formáját a rekeszizom… – Újra elhallgatott. – Hogy hívják a rekeszizmot a tudomány nyelvén? – Diaphragma. – Recte. – Kampócska elégedettnek tűnt. – A tüdő formáját a rekeszizom és a mellkas határozza meg. – Thorax! – hangzott az emeletekről. – Hogyan? Ah igen, uraim, recte. Folytatom: a tüdő jobb szárnya három lebenyre tagolódik, a bal ezzel szemben csak kettőre. Tudja valaki, miért így rendezte ezt el természet anyánk? A válasz elmaradt, mert a hátsó sorokban, ahol volt még néhány szabad hely, nyugtalanság támadt, ami nem tartott sokáig, és egy hang azt kiáltotta: – Ott kisebbnek kell lenni a lebenynek, különben nem lenne elég helye a szívnek. – A beszélő vidám szemű, zömök fiatalember volt. – Jól van, kedves Carlóm. – Kampócska a szalmaszál végét még mindig befogva, újra a holttest felé fordult. – Ahogy a megváltozott színről látják, kedves hallgatóim, ennél a tüdőnél a szövet nagyobb része gyulladt. A diagnózis tehát: pneumonia. Evvel, jó anatómusként, egyúttal a halál okát is megállapítottuk. A diákok nevettek. Kampócskát, nem volt kétséges, nagyon kedvelték. – Nos, uraim, egy kis közbevetett kérdés: tudja valamelyikük, mikor nyitottak fel először egy testet kriminológiai célból? – Kampócska félrehajtotta a fejét, és várt néhány másodpercig. Amikor nem kapott választ, felkiáltott: – 1302-ben történt. Egy Azzolino nevű férfi ismeretlen okból meghalt. A teste zöldre és feketére színeződött. Habár sejtették, hogy megmérgezték, ezt senki sem tudta bizonyítani. Nos, egy Bartholomeus de Varignana nevű anatómus meg tudta tenni. Mit tett? – Felnyitotta a holttestet! – Újra Carlo volt, aki kiáltott. – Recte! De ez a válasz nem volt nehéz. Mi egyebet csinált volna egy anatómus! A diákok újra felnevettek. Kampócska folytatta: – Elmesélem önöknek azt a történetet, amelynek egyébként utánaolvashatnak az archívumunkban: az anatómus felnyitotta a gyomrot, és a tartalma egy részét kipreparálta. Többek között disznóhús és mazsola volt benne. Ha a gyomornedvektől eltekintünk,

mindkettőnek normális szaga volt. Az anatómus azonban nem elégedett meg ezzel, hanem a massza egy részét bevarrta egy darab friss húsba, és odaadta egy kóbor kutyának. Alig nyelte le a kutya a falatot, a mérgezés minden jelét mutatta. Test-hőmérséklete csökkent, és vonaglott a fájdalomtól. Így megállapítást nyert: a halottat is megmérgezték. Még a tettest is megtalálták. Egy kocsmáros volt, akinek a fogadójában pontosan ezt a mazsolás húst szolgálták fel. Volt egy lánya, aki összeszűrte a levet Azzolinóval, és gyermeket várt tőle. A feldühödött kocsmáros így akart bosszút állni. Amikor a bizonyítékot megmutatták neki, azonnal beismerő vallomást tett. Kampócska egy kis szünetet tartott, aztán megkérdezte: – Mit tanulunk ebből az esetből? A diákok tanácstalanul néztek egymásra. Nem tudták a választ. – Nagyon egyszerű: soha se kezdjenek ki egy kocsmáros lányával! – Hohó! Hahaha! – A fiatal urak remekül mulattak. – Félre a tréfával! – Kampócska felemelte a kezét, és azonnal visszatért a nyugalom. – Térjünk vissza a hullánkhoz! Carlo, legyen szíves, és varja össze, a vastag fonalat vegye, és nagy öltéseket csináljon! Holnap még egyszer fel akarom nyitni a testet. – Igenis professzor Úr. – Carlo kivette a testnyílásból a terpesztőket és a kampókat, és nekifogott a munkának. – Azután tegye vissza a testet a celláriákba, egészen le, ahol a leghidegebb van! – Igenis, professzor Úr. Kampócska félrehajtotta a fejét, és kihirdette: – Mára befejeztük, kedves hallgatóim, menjenek haza, és nézzenek bele a könyveikbe! A padok gyorsan kiürültek, mert bármennyire szerették is a professzort – a fiatal urak még jobban szeretik szabadidőt. Carlo ezalatt összevarrta a holttestet, és elkapta néhány erős egyetemista társát, akik segítettek neki levinni a testet a pincehelyiségbe. Kampócska elégedetten nézte, a hóna alá szorított két tankönyvet, valamint Vesalius Falirkájának egyik kötetét, és éppen el akarta hagyni a termet, amikor valaki megszólította: – Bocsánat, Girolamo professzorhoz van szerencsém? – Az vagyok. – Kampócska megállt, és szemügyre vette a vele szemben állót. Jóvágású, fiatal férfit látott, szőke fürtökkel, markáns vonásokkal és egy gödröcskével az állán. Az utóbbi jól látszott, mert a férfi – a helyi szokással ellentétben – nem viselt szakállt. Két kísérőjének sem volt szakálla. Az egyik alacsony, inas férfi volt, magas homlokú, és szemüveges, a másik holdvilágképű, halszájacskájú, púpos törpe. – Campodiosi Vitus vagyok – mondta a szőke barátságosan. – Az imént megzavartam az ön előadását, amikor leültem a leghátsó sorba. Remélem, nem veszi rossz néven. Tulajdonképpen meg kellett volna várnom az előadás végét, de egyszerűen túl kíváncsi voltam önre. Ön éppen a tüdőről beszélt, egy olyan területről, amely engem is nagyon érdekel, de nem akarok elkalandozni. Hosszú út áll mögöttem, professzor, hogy találkozzam önnel, és a tanácsát kérjem. – Nocsak! – Előbb engedje meg, hogy bemutassam a barátaimat! Megtette, és Kampócska üdvözölte mindhármukat, azon töprengve, mi ez az egész. A szőke folytatta: – Cirurgicus vagyok, és Banester professzornál tettem le a vizsgámat, Londonban. Kampócska szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Ah! Ez aztán a meglepetés! Az öreg Banester tanítványa? – Kuncogni kezdett. – Hogy van Banester? Még mindig annyira hajlamos a kövérségre? – Amennyire tudom, jól van. – Ezt örömmel hallom. Bizonyára alaposan megizzasztotta a vizsgán, mi? – Mondhatni. Vért izzadtam, amíg megkaptam az oklevelet. Egyébként az anatómus urak, Clowes és Woodhall, is jelen voltak. Ok ugyancsak derekasan kezelésbe vettek. – Hát igen, így megy a vizsgákon! Mit mondott, hogy hívták a másik két vizsgáztatót? – Clowes és Woodhall, professzor. – Ah igen! Clowes-t ismerem. William Clowes. Anglia egyik legjobb katonai sebésze és anatómusa. Van néhány figyelemreméltó írása, köztük egy a szív boncolásáról.

– Ismerem. De Sertionis Cordis. Nagyon tanulságos értekezés. Kampócska félrehajtotta a fejét, és jóságosan Vitusra nézett. – Mondja cirurgicus, ha már ilyen jártas a boncolás tudománya területén, mit tehet még önért egy hozzám hasonló anatómus? Hiszen már tudja, hogy az embernek ehhez a hivatáshoz egy hiúz szemére, egy szűz kezeire és egy méh szorgalmára van szüksége. Vitus nevetett. – Igen, ezt tudtam, ha nem is tudtam volna ilyen szépen kifejezni. Nos, professzor, hogy rövid legyek: bizonyos okokból megfogadtam, hogy legyőzöm a pestist. Ehhez minden tudást összegyűjtők, Aminek a birtokába tudok jutni, hogy mérlegeljem és levonjam a következtetéseimet. Ön az egyik legjelentősebb szaktekintély ezen a területen, és én rendkívül hálás lennék önnek, ha kevés ideje egy részét rám áldozná. Kampócska csodálkozott. – Az én tudásom a pestisről valójában semmi különös, cirurgicus. Ismerek valakit, aki sokkal többet tud róla, éspedig saját, pestisorvosként szerzett tapasztalatból. A neve dottore Maurizio Sangio. Kiváló fizikus, aki Velencében munkálkodik. – Éppen tőle van egy ajánlólevelem önhöz. – Vitus átadta a papírt. – Hogyan, kérem? Ön újra meg újra bámulatba ejt, cirurgicus. – Kampócska feltörte a pecsétet, és olvasni kezdett: Velence, A. D. 1579. szept. 8. Kedves barátom! Régen nem hallottunk egymásról, annál inkább remélem, hogy jó egészségben van. ÉJI magam sem panaszkodhatok, habár az öregkor már gyakran marcangolja csontjaimat. Biztos vagyok benne, hogy ön is úgy járt, ahogy én: az utóbbi időben többször készültem tollat fogni, hogy üdvözletemet küldjem önnek, de mindig közbejött valami. A munka, a munka… hiszen ismer. Ma azonban végre megvalósítom szándékomat, kivált, mivel különös okom van rá. Az ok egy ifjú cirurgikus, a neve Campodiosi Vitus, aki hozzáfogott, hogy legyőzze a pestist – ami valószínűleg kudarcra ítélt vállalkozó, de ennek a cirurgicusnak vasakarata van, és ráadásul tündöklően okos. Részesítse ezért átfogó tudása forrásából, barátom. Látni fogja, hogy Campodiosi Vitus kellemes ember, barátságos, figyelmes és csiszolt modorú. Remélem, a közeljövőben egyszer újra Velence felé irányítja lépteit, hogy elcseveghessünk, mint a régi időkben. Addig maradok az ön lekötelezett híve: M. Sangio Kampócska újra összehajtotta a levelet. – Nocsak, nocsak, tehát le akarja győzni a pestist – mondta elgondolkodva. – Hacsak nem vágta túlságosan nagy fába a fejszéjét. De legyen, ahogy lennie kell: természetesen számíthat a segítségemre. Persze nem itt az előadóteremben, hanem inkább, eh, magánúton. Mondja, van már szállásuk Padovában? – Igen, professzor, már van. Az ön egyik diákja, a neve… – Carlo! – A zömök fiatalember visszatért az egyetem pincéiből, és hallotta a beszélgetés végét. – Igen, Carlo volt olyan kedves, és tegnap segített megszállnunk a diákszállásokon. Egyszerű, de kedvező megoldás. Már be is rendezkedtünk. Kampócska a zekéje zsebébe gyömöszölte a levelet. – Nos, be kell vallanom, én agglegény vagyok, és ezért a lakóhelyem nem valami otthonos, úgyhogy sem nálam, sem önnél nem tudunk eszmét cserélni. Azt gondolom, találkozzunk itt, az egyetemen, éspedig a kis dolgozószobában, a könyvtár mellett. Megfelelne önnek a holnapi délután? Akkor vége az előadásnak, és én a rendelkezésére állhatok, anélkül, hogy szorítana az idő. – Örömmel, professzor, örömmel! – Vitus szeme ragyogott. – Nem is hittem, hogy minden ilyen problémamentesen elrendeződik. Kampócska mosolygott. – Én a tudomány szolgája vagyok, és mint ilyen, mindent megteszek, hogy előrébb vigyem. Most azonban ajánlom magamat – így szólt, köszönt és elment.

A dolgozószoba, nagy, sötét tölgyfaasztalával, a lágy fényt árasztó sárgaréz lámpákkal és a kényelmesen párnázott székekkel valósággal hívogatott az élénk eszmecserére. Vitus és a Magiszter mégsem tudta igazán, hogyan kezdje a professzorral való beszélgetést. Egy idő után – az üdvözlő fordulatokat rég elsütögették – Kampócska egy kicsit a segítségükre sietett azzal, hogy megkérdezte: – Cirurgicus, hol hagyták a törpét? Talán csak nem beteg? – Oh, nem – sietett őt Vitus biztosítani. – Csak arról van szó, hogy az apróság olykor szívesen járja a maga útját. – Közben körülnéz egy kicsit – egészítette ki a Magiszter. – Különös kis emberke. Hallottam, hogy néha mondott valamit, de nem értettem. – Az a saját tolvajnyelve volt, professzor – magyarázta a Magiszter –, az embernek hallgatnia kell egy kicsit, hogy egyes szavakat meg tudjon ragadni. Enano a Rajnától keletre eső országokból származik, Aszkunéziából, ahogy ő maga mindig mondja. Kampócska félrehajtotta a fejét. – Aszkunéziából? Nahát! Nahát! Az egy olyan terület, amelyen különös erővel dühöngött a pestis. Több hullámban, sok évszázadon keresztül. Időnként egész városok és falvak elnéptelenedtek, parlagon hevertek, mint egy letarolt erdő. Mindenesetre ez áll a régi krónikákban. A kevés túlélőt, így olvasható, Isten még azzal is büntette, hogy gyakran nem adott nekik egészséges gyermekeket, hanem csak betegeket, nyomorékokat, törpenövésűeket. Enano talán egy ilyen túlélő leszármazottja. Tudományos szempontból rendkívül érdekes lenne ezt megtudni. Vitus elővette a pestisre vonatkozó feljegyzéseit tartalmazó a könyvet. – Elképzelhető, professzor, hogy a ragály károsan hat a nemzésre, és ennek a tételnek a vizsgálata kétségkívül fontos lenne, de nekem ugyanilyen fontosnak tűnik az okok és a pestis elleni harc vizsgálata. Ebben a könyvben mindent leírtam, amit a járványról eddig megtudtam. Éspedig három rovatban. Először: Causae, ide tartoznak a miazmák, patkányok, rothadás; másodszor: Prophylactika; például kifüstölés, védőruházat, menekülés; harmadszor: Therapeutika, mint gyömbér, hashajtók és a bubók felvágása. Mindezt szigorú rendbe állítottam, mert azt reméltem, hogy így könnyebben felfedezem a lehetséges összefüggéseket. Kampócska a hallottak hatása alatt az ajkát csücsörítette. – Ésszerű feltevésnek tűnik, cirurgicus. Még sohasem hallottam ilyen eljárásmódról. Le tudott már vonni bizonyos következtetéseket? – Sajnos nem, professzor. Mint minden kutató, én is teljesen a sötétben tapogatózom. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, az, hogy a Therapeutka rovat tartalmazza a legkevesebb címszót. – Vitus áttolta a könyvet az asztalon, hogy a professzor belenézhessen. Kampócska nem sietett. Ide-oda lapozott, végül azt mondta: – Kiváló felsorolása mindazoknak a dolgoknak, kedves cirurgicusom, amelyeknek közvetve vagy közvetlenül valami köze van ehhez a pusztító vészhez – vagy köze lehet. Az én nézőpontomból szemlélve hiányzik még néhány dolog, amivel azonban nem azt akarom mondani, hogy ezekben rejlene a végső bölcsesség. Csak a rend kedvéért akarom őket megemlíteni. – Szívesen leírom őket – mondta Vitus. A Magiszter felugrott, hogy tollat, tintát és porzót hozzon, és amikor leült az asztalhoz, vigyorogva azt mondta: – így én is hasznos vagyok valamire. Padova, A. D. 1519. szeptember hónap 16. napján Túl vagyok a Girolamo professzorral folytatott első ösztönző beszélgetésen. A Magiszter jelenlétében a pestis okairól, az intézkedésekről és a gyógyítási lehetőségekről beszélgettünk. Girolamo, akit egyébként az egész világ Kampócskának hív, néhány ponttal kiegészítette rendezett listámat, ezeket itt még egyszer rögzítem… A Causae rovathoz: – Ég-kapcsolatok. Ezen olyan konstellációkat értett, amelyeknél planéták egy vonalban állnak, például újholdkor. Példaként Guy de Chauliac tézisét hozta fel, amely szerint a nagy európai járványnak állítólag a három felső planéta, a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars 1345. március 24-én bekövetkezett „Nagy konjunkció”-ja volt az oka. – A föld belsejéből származó, pestist okozó aura – 1348-ban Friaulban így keletkezett egy

földrengéskor. A Prohylactica rovathoz: – Földszintes helyiségek kerülése, hogy megmeneküljünk a föld hasadékokból szivárgó pestises lehelettől. – A fizikai erőfeszítés, különösen a testi gyönyör kerülése, különben nagyobb mennyiségű miazmában gazdag levegőt lélegezhetünk be. – Az öt „f” kerülése: fatigua, fames, fructus, femina, fiatus… tehát kifáradás, éhség, gyümölcsök, asszony és felfúvódás. – Theriak és mithridatum bevétele. Az utóbbin egy elektuárium értendő, amelynek a neve Mithridatész királyra megy vissza, akinek szokása volt ilyesmit bevenni, hogy felvértezze magát minden mérgezés és betegség ellen. A Therapeutica rovathoz: – Aconitum-főzetek. A szükséges óvatossággal, mert a sisakvirág mérgező. – A felnyitott és megtisztított búbokra zöld dohány helyezése. – Köpölyöző üvegek felrakása. – Harmonikus zene. Ezek lennének a professzor megjegyzései. Azt kell mondanom, hogy engem az utolsó pont érintett különösen, mert a törpe pontosan ehhez az intézkedéshez nyúlt, röviddel azelőtt, hogy szeretett Arletteem belehalt a pestisbe. Ő „szép, üde zengedezésnek” mondta, amit akkor előadott. Girolamo tudományosabban fejezte ki: azt mondta, a harmonikus zene erősítheti a testben az összhangot, és újra helyreállíthatja az eukráziát. A Magiszter újra csak kitűnt történeti ismereteivel, amikor hozzátette, hogy ő mint Homérosz-tanítvány csak azt mondhatja, hogy már a hellének zenével győzték le a pestist Trója előtt, és hogy már Odüsszeusz énekkel csillapította egy seb vérzését. Még sokáig beszélgettünk ezen a napon, és elhatároztuk, hogy legközelebb kizárunk minden olyan feltételezést, amely szemmel láthatólag értelmetlen, ami a sarlatánság körébe tartozik, vagy amelyről saját tapasztalatból tudjuk, hogy hatástalan. A maradékot éles értelemmel megvizsgáljuk, pontról pontra. Kihívás és egyben sziszifuszi munka. Enano, a törpe, nem volt ott a találkozón. Ehelyett meglátogatta az öreg Romanót és új tanoncát, Massimót. – Azt hiszem, lassan megszellőztethetnéd a titkot – mondta másnap reggel a Magiszter szemrehányóan Vitusnak. Fekvőhelyén üldögélt, a diákszálláson, és éppen felrakta az orrkeretét. – Talán akkor kicsit kellemesebben kezdődik a nap. Vitus, aki már felkelt, egy rozoga asztalnál ült, és még egyszer átolvasta előző napi feljegyzéseit. – Titok? Miféle titok? – kérdezte szórakozottan. Válasz helyett a kis tudós újra levette orráról a keretet, és hajlítgatni kezdte a füleket. – Ez a vacak örökké ferdén áll, már így is úgy érzem magam, mint egy gyöngybagoly. – Újra szeme elé csúsztatta a berilleket, pislogott, és végre elégedettnek tűnt. -A csomagot, természetesen, te csalán. – SÍ, si, a csomagot! – sipogta a törpe, aki a Magiszterrel osztozott a fekvőhelyen. Alváshoz egyszerűen keresztbe feküdt a lábvégnél. Neki az elég volt. Vitus a fejét rázta. – Miféle csomagot? Ma reggel orákulumokban beszéltek. – Cö, cö – cuppogott a kis ember. – Természetesen arról a csomagról, amelyet Velencétől idáig cipeltél. A puttonyod tetején. A köteget, a csomagot, a meglepetést! Vitusnak lassan derengeni kezdett valami. – Ah, Giancarlo Montella, a bor– és vázakereskedő búcsúajándékára gondolsz? – Pontosan. Montella megesketett minket, hogy Padova előtt nem nyitjuk ki, és ha nem csalódom, most Padovában vagyunk. Vitus ferdén vigyorgott. – Ezzel nehezen tudok szembeszállni. – Felállt, elhozta a csomagot a sarokból, ahol a puttonya is állt, és a kezében méregette. – Nehéznek valóban nem túl nehéz.

A Magiszter gyorsan belebújt a nadrágjába, és begombolta az ingét. – Sajnos, nem. Ami azt sejteti, hogy nincsenek benne vázák. Még sajnálatosabb, hogy borral teli amforák sem. – Egy talár az, egy köpeny, egy bolhafogó, felülcsüngő! – kukorékolt közbe Enano. – Mindegyikünknek egy! Vitus bontogatni kezdte a zsinórokat. – Nem hiszem. Inkább egy meleg nyakbavaló. Talán egy jó selyemanyag. Persze az anyaggal semmit sem tudnék kezdeni, legfeljebb eladni. – Megvan! – kiáltott a Magiszter. – Egy szőnyeg van benne! Talán éppen imaszőnyeg! Valószínűleg emlékeztetőül a barbár országokra. – Szőnyeg? Emlékül? Miért épp ilyesmit ajándékozna nekünk Montella? – Nos, eh. Igazad van. Tudsz talán valami jobbat? Valamit, ami egyszerre ilyen könnyű és mégis ilyen terjedelmes? A törpe azt sipogta: – Kígyóbőrök, hapsikák! Vagy gólyatoll? Egy gyökérásó száraz sonkája? Neem, ez túl lapos. Egy mázlihozó? Egy fíxfax eszköz? Vitus megoldotta az utolsó fonalakat, és egy levelet fedezett fel. Montellától származott. A váza– és borkereskedő szívből minden jót kívánt benne a barátoknak, és aztán – Vitushoz fordulva – kissé nehezen érthetően folytatta: …sokáig töprengtem, amico, mit adjak önnek útravalóként, és végül egy olyan ajándék jutott eszembe, amelyről azt gondolom, hogy mindig önnel fog menni. És ha már nem megy tovább, eladhatja, hogy újra továbbmenjen. Isten áldása önnel! Következett a kereskedő lendületes aláírása. – Sejtek valamit – mondta Vitus. – Én is – dörmögte a Magiszter. – Si, si, ui, ui! Együtt felhajtották a kendőt. Tizenkét pár sárga papucs került napvilágra. Tizennégy nap múlt el. A Girolamo professzorral folytatott ülések közben jó szokássá fejlődtek. A dolgozószoba, eredetileg a szemlélődő nyugalom szentélye, az eleven viták és a füstölgő fejek színhelyévé vált. Sok állítást kizártak már, amelyek a pestissel összefüggésben értelmetlennek, ellentmondásosnak, hamisnak, elavultnak vagy babonaságnak bizonyultak, de még mindig egy sereg olyan felismerés volt, amelyeket behatóan meg kellett tárgyalni. Nem a dolgozószoba volt az egyetlen olyan hely, ahol Vitus és a Magiszter összejött Kampócskával. Egyre többször találkoztak az előadóteremben is, ahol proszektorként jártak a professzor kezére. Ez olyan tevékenység volt, amely mindkét félnek hasznára vált: a professzornak, mert már régóta keresett hozzáértő segítséget boncolásaihoz, a barátoknak pedig, mert így némi fizetéshez jutottak. Ezen a délelőttön hármasban egy súlyos férfi előtt álltak, akit előző nap felakasztottak a vesztőhelyen. A halott hason feküdt egy asztalon, amely éppen megfelelő magasságú volt, hogy kényelmesen dolgozhassanak rajta. Miközben Kampócska még szorgalmasan ellenőrizte a kikészített műszereket és szerszámokat, arra kérte a diákjait, lépjenek közelebb. Fiatalurak válogatott köre volt jelen, egytől egyig magasabb évfolyamokra járó hallgatók, akik már felmutathattak bizonyos ismereteket a boncolás tudománya terén. – Mi, anatómusok a maga teljességében akarjuk megismerni az emberi testet – szólalt meg Kampócska. – Például a szervek helyzetét, állapotát és működését. Egymással való összefonódásukat és együttműködésüket az ér-kötegekkel, az izomzattal és az idegekkel. Miért van ez így, kedves hallgatóim? – Hozzájuk fordult, és várta a választ. Amikor ez nem jött olyan gyorsan, mintha pisztolyból lőtték volna ki, maga adta meg: – Azért, hogy az orvosnak megkönnyítsük az olyan dolgokat, mint a diagnózis, a terápia vagy a javallat – hogy a négynedv-tan vagy a vizeletnézés rejtelmeiről ne is beszéljünk. Nos, uraim, olyan nehéz volt a kérdés?

– Nem, professzor Úr. – Jól van. Ahhoz, hogy az emberi testet a maga egészében megismerjük, fel kell nyitnunk. Amihez nemcsak bőséges műszerkészletre van szükségünk, hanem… – Sárga papucsokra is! A közbekiáltást minden oldalról fojtott nevetés követte, de Kampócskának egy arcizma sem rezdült. Ezen a napon valóban a sárga papucsok egyikét viselte, amelyek olyan sok mérföldet utaztak Felső-Itáliában Vitus hátán. A barátok ajándéka volt, és ő hálásan elfogadta, mert nem igazán érdekelte a ruházat bármely fajtájával való foglalkozás – a megjelenése ennek megfelelően meglehetősen szegényes volt. – Hanem mechanikailag kifogástalan eszközökre is – egészítette ki teljes lelki nyugalommal. – Egy eszköznek a funkcionális szerepe a legfontosabb, uraim. Minden egyéb ennek kell, hogy alárendelődjön. Ez érvényes egyébként a lábbelire is. Amíg illik a lábra, és nem okoz hólyagokat, nyugodtan lehet sárga is. Ezúttal az ő pártján álltak a nevetők. Most sem rezdült egy arcizma sem, csak kissé felemelte a kezét. Azonnal csend lett. Halvány mosoly suhant át az arcán, mert tudta: higgadt és humoros modora tette őt Padova egyik legkedveltebb professzorává. Nyírókéséért nyúlt, odanyújtotta a Magiszternek, és megkérte, borotválja le a halott erőteljes hátszőrzetét. Aztán maga is szikét vett a kezébe, egy hosszú fogójút, hogy fokozza az emelőhatást, és azt mondta: – Kezdődik, kedves hallgatóim! Cirurgicus, fogjon már egy kampócskát. Mindig fontos, hogy a kampócska időben kéznél legyen. Az újra felhangzó vihogásra ügyet sem vetve, meggyőződött róla, hogy a Magiszter tisztán előkészítette a területet, aztán Vitus segítségével hozzáfogott a hát alsó részének kipreparálásához. Miközben gyorsan és ügyesen dolgozott, szokása szerint egyre újabb kérdéseket tett fel, köztük olyanokat is, amelyek nem függtek össze közvetlenül azzal, amit éppen csinált. így egyszer csak felnézett és azt tudakolta: – Mi történt 1543-ban? – 1543-ban jelent meg Bázelban a De humani corporis fabrica, a röviden Fabricaként emlegetett fóliáns – felelt Carlo a társai helyett. – Recte. És mi a Fabrica? – Anatómiai rajzok kompendiuma, amelyek segítségével megértjük az emberi test alakját és funkcióját, professzor Úr. – Ki a Fabrica szerzője? – Andreas Vesalius. – Recte. Orvosként és szerzőként ő a felelős a tartalomért, de kitől származnak az illusztrációk? Összesen több mint kettőszázötven van belőlük, és hét kötetbe vannak elosztva! – Tizianótól, professzor Úr. – Igen és nem, fiam! Igaz, hogy újra meg újra Tiziano Vecelliót nevezik meg a rajzok szerzőjeként, valójában azonban a tanítványa, Stephan von Kaikar készítette őket. Erről ennyit. Vissza Andreas Vesaliushoz. Ő ki volt? Egy másik hallgató válaszolt: – Híres orvos és anatómus. Tulajdonképpen Andries van Weselnek hívták, mert a családja a németországi Weselből származott. Brüsszelben született, Leuwenben és Párizsban tanult, valamint V Károly és II. Fülöp udvari orvosa volt. – Recte – mondta Kampócska elégedetten, miközben újra a holttestnek szentelte a figyelmét. – Egész mellékesen valószínűleg a leghíresebb tudós volt, aki valaha a mi szép egyetemünkön tanult. Sok jelentős ismeretet köszönhetünk neki. Magiszter Úr, legyen olyan kedves, hozza ide azt a kis csontvázat onnan hátulról. Igen, pontosan azt. Állítsa ide a halott kipreparált medencéje mellé. így jó. Köszönöm. Kampócska teljes magasságában felegyenesedett, félrehajtotta a fejét, és fokozott figyelmet kért diákjaitól. A csontvázra mutatott. – Nos, uraim, mivel már tanultak nálam ezt-azt, természetesen tudják, hogy ez nem emberi csontváz, hanem egy majomé. Láthatólag teljesen egyezik a mienkkel, ha eltekintünk attól, hogy kisebb, és különösen a koponya és a kéz más formájú. Ah, most jut eszembe: hány csontja is van az

embernek? – Kétszázhat, professzor Úr. – Újra csak Carlo válaszolt. Kampócska jóságosan nézett. – Úgy látszik, ifjú urak, fáradozásaim, hogy valamit megtanítsak önöknek, nem voltak teljesen eredménytelenek. A nevetést egy kézmozdulattal elhallgattatva tovább kérdezett: – Hány csontja van a kéznek? A lábnak? És a fejnek? Amikor nem kapott választ, nagyvonalúnak mutatkozott, és maga válaszolt. – A kéznek huszonhét, a lábnak huszonhat, a fejnek harmincegy. A következő előadásokon elvárom, hogy mindegyiket meg tudják mutatni és meg tudják nevezni. De vissza a majomhoz. Azt mondtam, a csontváza nem különbözik a miénktől. Nos, kedves hallgatóim, valóban igaz ez? Nézzék meg alaposan a két ágyéktájat. Kampócska oldalra lépett, és várt. Vitusnak, akinek már volt ideje elvégezni az összehasonlítást, azonnal feltűnt a különbség, de hallgatott, végül is ő boncnok volt, nem diák. Jó ideig csönd volt, és Kampócska már csoszogni kezdett, amikor végül Carlo kért szót: – Professzor Úr, úgy véljük, a majom ágyékcsigolyáján egy nyúlványt fedeztünk fel, amely az embernél hiányzik. – Egy kis, csontos kinövésre mutatott. – Helyesen gondolják. Még akkor is, ha egy örökkévalóságig tartott, amíg észrevették. Ez a nyúlvány egyébként egy egészen speciális dolog. Már Galénosz… ah, ki is volt tulajdonképpen ez a Galénosz? – Egy görög származású híres római orvos. – Ráadásul ügyes sebész és kiváló anatómus – sok egyéb képessége mellett, természetesen. Claudius Galénosz ugyanezt a nyúlványt említi írásaiban. Tisztelt kollégáim egy része ezért úgy véli, hogy hibát követett el, amikor az emberi csontvázat leírta, és csak Vesalius volt az, aki bebizonyította, hogy a régi mesterorvos semmiképp sem az emberi csontvázra gondolt, hanem a majoméra. Igen, a „testből eredő tudás”, ahogy az anatómiát ugyancsak emlegetni szokták, bővelkedik félreértésekben és tévedésekben. – Igenis, professzor Úr. – Legközelebb, kedves hallgatóim, elvárom, hogy maguk vezessék a szikét, mert aki igazi doktor és medicus akar lenni, annak tudni kell bánni a kampócskával, fűrésszel, nyírókéssel és szikével. Vagy hogy a nagy Paracelsus szavaival fejezzem ki magam: „Midőn pediglen nem chirurgus is egyben, úgy áll ott, miként egy bamba, aki nem más festett majomnál.” A diákok nagyot nevettek, és Kampócska is megengedett magának egy mosolyt. – Mindenesetre a majom újra visszavisz bennünket a csontvázunkhoz, a hullához és Vesaliushoz, aki nem fáradt el azt hangoztatni: „Az autopszia a saját érzékeinkkel történő észlelés. Tapintsatok és érzékeljetek saját érzékeitekkel!” En sem várok mást önöktől. A cingár professzor átadta műszereit egy diáknak, hogy tisztítsa meg, és Vitus követte a példáját. A Magiszter újra régi helyére vitte a csontvázat, és újra Carlónak jutott az a feladat, hogy a holttestet levigye a hűvös pincehelyiségbe. Aztán Kampócska felkiáltott: – Mára vége, kedves hallgatóim, menjenek haza, és pillantsanak a könyvekbe! Egy héttel később, amikor Carlo és társai egy újabb férfihullát tudtak felhajtani a vesztőhelyen, a professzor megvalósította bejelentését, és így szólt: – Ezúttal, kedves hallgatóim, önök fogják a szikét vezetni. Mert hogy szoktam mindig mondani? Aki igazi doktor és medicus akar lenni, annak bánni kell tudnia a kampócskával, fűrésszel, nyírókéssel és a szikével is. A diákok nem nevettek. Valamennyien többször dolgoztak már sebészműszerekkel, de egyikük sem érezte magát olyan kiválónak, hogy ne félt volna a megszégyenüléstől. Kampócska a halotthoz lépett, aki ma is hason feküdt. – A medencetájék – mondta, és lehúzta a leplet a meztelen holttestről –, a medencetájék… – Hirtelen elhallgatott. – Nocsak, hát itt meg mi van? Ez egészen úgy néz ki, mint egy ciszta. Mit gondol, cirurgicus? Vitus előrehajolt, és szemügyre vette a daganatot, amely közvetlenül a farkcsont alatt, a két

farpofa között képződött. Olyan nagy volt, mint egy cseresznye, és majdnem olyan piros is. A közepén egy kis nyílás volt, amelyből néhány szőrszál kandikált ki. – Igen, ez egy ciszta – erősítette meg. – Abból a fajtából, amely nagyon-nagyon kellemetlen. Csaknem mindig ugyanezen a helyen található, és nagy kínt okoz. Ez a férfi, a nyomasztó kilátás mellett, hogy meg kell halnia, bizonyára jelentős fájdalmakat is érzett. – Ugyanez az én véleményem is, cirurgicus! Mit szólna hozzá, ha a tulajdonképpeni boncolás előtt kioperálná a daganatot? Mondhatni egy kis bemutatót tartana az ifjú uraknak? Vitus kissé habozott, de amikor a Magiszter bátorítóan oldalba bökte, beleegyezett. – Miért ne? Nem adódik minden nap lehetőség egy ilyen beavatkozásra. – Anélkül, hogy észrevette volna, magára öltötte a professzor szerepét, és megkérdezte a diákokat: – Hogy kezdenének hozzá az operációhoz, uraim? Kinyomnák először a cisztát? Vagy így hagynák? – Kinyomni! – Hagyni! – Legjobb, ha mindkettőt! – Igen, először az egyiket, aztán a másikat. Vitus csendet parancsolt. – Mivel a daganatot amúgy is fel kell vágni és kiszedni a tartalmát, nem sok értelme van előzőleg kinyomni. A ciszta nem pattanás. Nem, azonnal a szikével kezdjük. Hogy illesztem oda? Hova illesztem? Hány metszést ejtek? És mindenekelőtt: hogy néznek ki a metszések? A fiatal urak újra különbözőképpen vélekedtek, ami Kampócskát arra a kérdésre indította, hogy vajon mindent elfelejtettek-e már, amit tanított nekik. Vitus úgy vetett véget az összevisszaságnak, hogy megfogott egy közepes nagyságú szikét, és megmagyarázta: – Két mély vágásra van szükség. Könnyed ívben egymással szemben helyezem el őket, úgy, hogy fent és lent hegyben találkozzanak. A daganatot egyébként kiterjedten kell kivágni, hogy minden gennyet és faggyút el lehessen távolítani. Ugyanígy a cisztában található szőröket is gyökerestül, valószínűleg ezek a daganat okozói. – Odaillesztette a szikét, és a jelenlévők érdeklődő pillantásaitól kísérve elvégezte a vágásokat. A Magiszter és a professzor asszisztált neki, kampókkal széthúzták a sebet, miközben Vitus egy kanálért nyúlt, és gondosan kikaparta az operációs területet. Ezután tűért és fonálért nyúlt, és megkérdezte: – Feltéve, hogy a férfi él: bevarrhatnám akkor egyszerűen a sebet, vagy még valami másra is ügyelnem kellene? A diákok hallgattak, és feszülten gondolkoztak. Végül Carlo nekibátorodott, és válaszolt: -Ahogy ez kinéz, cirurgicus, egyszerűen bevarrhatná a sebet. Akkor a szövet alulról kezdve utánaképződne, amíg teljesen be nem növi az operáció helyét. – Elvileg igen – bólintott Vitus. – De nem így kérdeztem volna, ha nem lenne mégis valami, amire előzetesen figyelni kell: gondoskodniuk kell arról, hogy a beavatkozás helye erősen vérezzen. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen sebek később jobban gyógyulnak. – Igenis, cirurgicus. Kampócska jólelkűen nézett, és nem takarékoskodott a dicsérettel: – Nagyon jó előadás! Ha ez a férfi még életben lenne, most egy nagy gondtól szabadult volna meg. – Igen – helyeselt a Magiszter –, így pedig már semmi gondja sincs. Padova, A. D. 1519. október hónap 9. napján Ma pénteket írunk. Holnap ennek a hétnek újabb hat, munkával telt napját hagyjuk magunk mögött. Most szinte naponta látjuk a professzort: ha nem a dolgozószobában, akkor az előadóteremben, ahol a halottak boncolásánál és a szervek bemutatásánál segédkezünk neki a Magiszterrel. Néhányszor én is szikét ragadhattam, és bemutathattam operációk lefolyását. Ezt a tevékenységet szíves-örömest végeztem, hiszen hozzásegített, hogy α kezem ne jöjjön ki egészen α gyakorlatból. A szoros együttműködés következtében baráti kapcsolatféle alakult ki a professzor és köztünk. Csak az a sajnálatos, hogy Enano olyan kevéssé vonzódik a boncolás tudományához. Talán nem tud vért látni? Talán kerüli – ahogy az is elkerüli őt? Ez mindenesetre megmagyarázná, miért léphetett fel annak idején váratlanul vérzéscsillapítóként, amikor a Sólymon Dunc matróz koponyáját trepanáltam.

Mindenesetre inkább a kerékgyártó Romano Tassinit látogatja. A Magiszter ma már tréfásan meg is jegyezte, hogy az öregnek már másfél tanonca van. Kampócskával folytatott kutatási megbeszéléseink haladnak, ha lassabban is, mint reméltem. A pestis kígyója újra meg újra kisiklik a kezeink közül. Ahogy elterveztük, legelőször kizártunk minden olyan gondolatot, magyarázatot és előírást, amelyeknek nyilvánvalóan semmi értelmük. Eszeket egy külön jegyzékben rögzítettük. Itt most csak a legfontosabbakat említem: – Mindenfajta étel tilalma. – Annak a tilalma, hogy a levágott disznókat levegővel töltsék meg. – Azöt ”f”. – A fizikai erőfeszítés kerülése. – Borókabogyó tartása a szájban. – Theriak és mithridatum szedése. – Hajköteg-húzás. – Dohány, gyömbér, bors, hagyma, sisakvirág, gyümölcsíz, rózsalevél. – Fekete szépiával való bedörzsölés. – Hashajtók. – Köpölyözők. – Égi konjunkciók. A gyömbérrel kapcsolatban még egyszer fellángolt a vita, de végül egyetértettünk abban, hogy nem több izzadást elősegítő szernél, egy a sok közül, amelyeket semmiképp sem lehet összefüggésbe hozni a pestisterápiával. Ugyanez történt, amikor a ragály fellépését az égi konjunkciókkal magyarázó kísérleteket mérlegeltük. Itt abban egyeztünk meg, hogy bizonyos együttállások újra meg újra felbukkannak a firmamentumon, és ennek következtében a pestisnek folyamatosan kellene garázdálkodnia. Mivel azonban nem ezt teszi, ez a magyarázat nem állja ki a logika próbáját. Az ésszerű terápiai intézkedések, amelyeket egyhangú véleményünk szerint végre kell hajtani, a következők: a pácienseknek adott könnyű, erősítő táplálék, az alapos izzadás, mivel a pestis mindig az influenza tüneteivel kezdődik, a túlsúlyos betegeknél érvágás, a bitbók kezelése és harmonikus zene. Ez minden. Többet e pillanatban a tudomány nem tud nyújtani a pestis ellen. Minden egyéb, mint a betegszoba kifüstölése, pestismaszkok viselése, karantén et cetera, csak védelmi rendszabály. Ami az okok kutatását illeti, ez Girolamo véleménye szerint is nagy jelentőségű, mert a tudományban már többször előfordult, hogy az ok felismerésében rejlett a gyógyítás kulcsa. Ezen a helyen még egyszer felvetettem a patkányokról alkotott elméletemet, de gondolatainkkal újra körben forogtunk, míg végül a Magiszter a maga optimista modorában azt mondta: „Az idő a legjobb tanácsadó. „ Nem is a Magiszter lett volna, ha nem tette volna hozzá latinul is: „Tempus ipsum affért consilium.” – Ez nem segít, cirurgicus, minden igyekezetünk hiábavaló – mondta Girolamo professzor, és lefújta a port egy több évszázados irományról. – Semmit sem fogunk találni az archívumban, ami rávezet bennünket a megoldásra. A pestis oka homályban marad – legalábbis addig, amíg olyan generációk nem jönnek utánunk, amelyeknek más és jobb eszközeik lesznek. – Attól tartok, igaza van. – Vitus és a Magiszter néhány lépéssel távolabb állt, és ugyancsak egyik polcot nézték át a másik után. Igyekeztek az összegyűjtött anyag rendezési elvei szerint haladni, de az évszázadok során ezeket újra meg újra megsértették, és ez nem könnyítette meg a dolgukat. Már számtalan munkát, elmélkedést és értekezést átlapoztak, éspedig nemcsak olasz, hanem német, francia és angol szerzőkét is, Gentile da Foglio írásait éppúgy áttanulmányozták, mint Johannes Jakobiét, Guy de Chauliacét, Marchionne de Coppóét, Johannes von Parmáét, Gideon Whytney-ét, rajtuk kívül Pietro d'Albanóét, Taddeo Alderottiét, Thomas del Garbóét, Guilio Cesare Aranzióét és másokét. Kampócska félrehajtotta a fejét, felemelte a kezében tartott iratot, és azt mondta: – Egy olyan nagy költő is, mint Petrarca, gyakran és kritikusan nyilatkozott a pestisről és az ellene küzdő orvosokról. Itt egy beszélgetésről ír valamit, amelyet anno 1351-ben a helybeli püspöknél, Ildebrandinónál folytatott. Itt két karthauzi szerzetessel beszélgetett izgatottan, akik, mint mondták, jól ismerték a fivérét, Gherardót. A továbbiakban Petrarca azt írja, hogy ezen nem

lehet csodálkozni, mert Gherardo ugyanahhoz a rendhez tartozott. A két jámbor férfi, nem kis rémületére, elmesélte neki, hogy a fivére volt az egyetlen szerzetes, aki a montrieux-i karthauzi kolostorban túlélte a pestist. Mintegy harminc hittestvérét nyomorúságosan elragadta a kór. Gherardo előzőleg mindnek feladta a halotti szentségeket, és azután saját kezűleg eltemette őket. Ő volt az egyetlen, aki nem irtózott mindezt megtenni. Ennek ellenére megmagyarázhatatlan okokból nem fertőződött meg. – Kampócska megrázta a fejét. – Furcsa, hogy a szöveg ilyen hirtelen véget ér. Az ember végül is azt feltételezné, hogy Petrarca még többet is írt, például a feltevéseit arra vonatkozóan, hogy Gherardót miért nem sújtotta a járvány. Volt talán valamilyen titkos szere? Olyan ismeretei, amelyekről mi nem tudunk? Nos, értelmetlen gondolatok. Az egyetlen, amit Petrarca még leír, itt van. Girolamo megmutatta az iratot Vitusnak, aki a következőt olvasta: – Remélem, hogy a kutatás lángja fényt visz a pestis körüli homályba. – Szabad? – Vitus kivette a pergament Kampócska kezéből. Tüzetesen megvizsgálta az írást, aztán az irat szélét és az üres hátoldalt, olyan sokáig, hogy a Magiszter türelmét vesztve felkiáltott: – Mindenható, úgy bámulsz rá, mintha ezáltal újabb betűket tudnál odavarázsolni! Vitus csak a homlokát ráncolta. Feszülten gondolkozott. Hirtelen az egyik gyertyához lépett, és föléje tartotta a pergament. Kampócska felkiáltott: – Elment az esze? Nem égetheti el ezt a pótolhatatlan dokumentumot! A Magiszter is bömbölt valamit, de ebben a pillanatban Vitus már elhúzta a papírt. A gyertya fényében még egyszer áttanulmányozta a pergament. Aztán azt mondta: – Semmi ok az izgalomra. Én csak szó szerint vettem Petrarca utolsó mondatát, és a láng fölé tartottam a papírját. A forróság révén valóban újabb betűk jelentek meg. Valamilyen speciális tintával íródtak – egyszerű eljárás, ha valaki nem akarja, hogy a gondolatai nem megfelelő kezekbe kerüljenek. – Speciális tinta? Miféle speciális tinta? – kérdezte a Magiszter ingerülten. – Hát mi áll ott? Egész szépen felcsigáztad a kíváncsiságunkat a professzorral! – Nyilvánvalóan valamilyen vízszínű folyadékról van szó, amely száraz állapotban meleg hatására megsötétedik. Sok ilyesfajta folyadék van. A legegyszerűbb, ha az ember saját vizeletét használja, de nézzük most a szöveget. Én nem tudom elolvasni. Petrarca bizonyára egyfajta titkosírást vetett papírra. – Hadd lássuk! – Kampócska izgatottan a pergamen fölé hajolt. A következő állt rajta: DBXBHPHVHSHVPHN GHLJDBDEQOKDKQBBDDSHUVLUV HORÜRIOHJROLDSVDVNPAVDBWVDP DÖLNQTDBNLKXOVDBHÖEHTV DBVDPDBHÖEHTDBHÖEHTV GHÖLPGHPPHNDBQNDDEQOKD HBVLUÖHTOHHOITDPFHUFQSHVTDTFD – Nem értem – mormolta Girolamo. – Kétségkívül titkosírás, amelynek nem ismerjük a kulcsát. A küldő nem akarta, hogy akárki megfejtse a gondolatait. – Annál fontosabb, hogy megtudjuk, hogyan rejtjelezte az üzenetét. – Helyes – bólintott a Magiszter. – Petrarca ezzel bonyolult feladat elé állított minket, de meg fogjuk tudni oldani, hiszen végül is hárman vagyunk, és akadémiai képzettséggel rendelkezünk. Én elkezdem, és egyszerűen hangosan gondolkodom: Petrarca, mint tudjuk, nemcsak költő volt, hanem magas műveltségű és érdeklődő férfi is. Ezért kézenfekvő, hogy a görög és a római írókat is jól ismerte. Vajon a titkosírásokban is jártas volt? Egyáltalán, melyik híres ember használt rejtjelezést? Nos? – Kérdőn nézett körül. Amikor nem jött válasz, ő maga adta meg. – Többé-kevésbé valamennyi. Az idők, akárcsak ma, akkor is bizonytalanok voltak, és aki nem volt mindig egy véleményen a hatalmasokkal, azt az a veszély fenyegette, hogy száműzik vagy megölik. Leggyakrabban azonban katonai területen használták a titkosításokat. – Sejtem, kire akarsz kilyukadni – mondta Vitus. – Én is – tette hozzá Kampócska. – Egy bizonyos nagy hadvezérre gondol, Magiszter Úr? Talán

Sándorra… de nem, ő íróként nem jöhet számításba, akkor tulajdonképpen már csak… – Igen! Gaius Julius Caesar! – A kis tudós széttárta a karját. – Amivel már csaknem meg is oldottuk a rejtvényt. Már csak azt kell kiderítenünk, hogy Petrarca Caesar melyik titkosítás-fajtáját használta. Feltételezem, hogy egy úgynevezett Caesar-eltolásról van szó. Mert az imperátor gyakran egyszerűen csak annyit tett, hogy üzenete minden betűjét egy másikkal helyettesítette, éspedig azzal, amely egy, két, három, öt vagy több hellyel állt arrébb az ábécében. Ha öt hellyel lenne eltolva, akkor a szöveg minden A-ja helyén F állna. – Ez érthető! – bólintott Kampócska felvillanyozva. – Tehát már csak azt kell kitalálnunk, hogy Petrarca a hány hellyel való eltolás mellett döntött. – Ez időt igénylő munka – sóhajtott fel a kis tudós. – Feltéve, hogy a Caesar-eltolással kapcsolatos elképzelésem igaz, kíséreljük meg lerövidíteni az eljárást. Vegyünk egyszerűen minden harmadik helyet, talán megtörténik a csoda. És megtörtént. A vállalkozás ugyan fáradságos volt, de amikor az első szavak – mintegy ködön át előbukkanva – alakot öltöttek, a három férfi annál buzgóbban dolgozott tovább. Jó ideig tartott, de aztán egy – bár nehezen olvasható – új szöveg feküdt előttük, amelyet Vitus az archívum asztalánál ülve sorról sorra leírt: AZÜZENETERETNEK DEIGAZABOLHAHOZZAAPESTIST ELŐSZÖRMEGÖLIAPATKANYTAZUTÁN AMIKORAZKIHÜLTAZEMBERT AZTÁNAZEMBERAZEMBERT DEMINDENNEKAZOKAABOLHA EZTISMERTEFELFRANCESCOPETRARCA Vitus még egyszer a tollért nyúlt, és érthetőbben is leírta az üzenetet: AZ ÜZENET ERETNEK, DE IGAZ: A BOLHA HOZZA A PESTIST ELŐSZÖR MEGÖLI A PATKÁNYT, AZUTÁN, AMIKOR AZ KIHŰLT, AZ EMBERT AKKOR AZ EMBER AZ EMBERT DE MINDENNEK AZ OKA A BOLHA. EZT ISMERTE FEL FRANCESCO PETRARCA. Vitus halkan többször felolvasta az üzenetet. Azután azt mondta: – 1351-ben nagy merészség lehetett azt állítani, hogy a bolha a pestis okozója. Gondoljuk csak meg, nagy tudományú orvosoknak és tudósoknak milyen sok elmélete, úgynevezett felismerése volt, és ezek mind egészen másként hangzottak. Pestises kigőzölgésekkel járó, világot megrázó földrengéseket neveztek meg okként. Vagy égi konstellációkat, amikor egy vonalban áll a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars – tehát az ég, ha nem mindjárt a Mindenható jeleit, hogy az emberiség büntetést érdemel! Egy kis szünet után folytatta: – Amit az egyház egyébként máig fáradhatatlanul hangsúlyoz: valahányszor szörnyű rossz idő, rossz termés vagy járványok jönnek ránk, az a Mindenható büntetése, amellyel a föld nyomorúságos bűnöseit sújtja. Akkor jön ez a Francesco Petrarca, és azt állítja, hogy az egész nyomorúság egy kis bolhával kezdődik. – Most már azt is megértem, miért kellett a költőnek ez a nagy titokzatoskodás az üzenete körül. – Igen, a cirurgicus magyarázata meggyőző – helyeselt Kampócska. – Petrarca ugyan máig vitázó kedvű, nyitott gondolkodású embernek számít, de ebben a tekintetben bizonyára mégsem lehetett olyan őszinte. Ha a gondolatait eretnekségként megbélyegzik, az ördög konyhájára kerülhetett volna. Másfelől ugyanakkor okvetlenül közölni akarta felismerését az utókorral. Nagy kár, hogy ez az üzenet mind máig figyelmen kívül hagyva itt lappangott ebben az archívumban. – Azt gondolja tehát, professzor – kérdezte a Magiszter –, hogy valóban a bolha lehet az egész baj oka? Kampócska jóságos tekintettel nézett rá. – Miért ne? Legalábbis épp annyira valószínűnek tartom, mint bármely más elméletet, még ha azok hatalmasabbnak is hangzanak. Vitus azt mondta: – Petrarca állítását a karthauzi szerzetesekkel való találkozása összefüggésében

kell szemlélnünk. Azok ketten azt mesélték neki, hogy kerek harminc Isten embere közül a fivére az egyetlen túlélő. Nemcsak erről van szó: Gherardo még a halotti szentségeket is feladta nekik, és el is temette őket. Ez idő alatt százszor vagy ezerszer megfertőződhetett volna, sőt meg kellett volna fertőződnie. Miért nem következett ez be? Mert tudta, mire kell ügyelnie: a bolhára. Benne fedezte fel a pestis hordozóját. Másként nem lehetséges. A Magiszter pislogott. – Mi van a patkányokkal? Akkor azoknak már semmi szerepük nincs? Vitus helyett Kampócska válaszolt: – A patkányok, mint ismeretes, ugyancsak meghalnak a pestisben, kedves Magiszterem. Petrarca is ezt írja. A patkányok ugyanúgy végzik, mint a háziállatok, a marha, kecske, birka vagy a kutya. Azzal a különbséggel, hogy a patkányok házról házra mennek, vagy akár keresztül az országon. Ez alkalommal a bolhák bárhová eljuthatnak rajtuk – és velük a ragály. A Magiszter töprengve bólintott. – Minél többet gondolkodom rajta, annál meggyőzőbbnek tűnik ez a teória. A bolha, mondhatni, szállítóeszközként használja a patkányt, hogy a pestist terjessze. – Nem egészen – vetette ellen Vitus. -Azt hiszem, a bolhának nagyjából mindegy, min tanyázik, az a fő, hogy legyen egy állat, amelyet gazdaként használhat. Persze azt is megöli, ahogy arról Petrarca biztosít minket. Hogyan tud egy bolha megölni egy patkányt? Itt feltevésekre vagyunk utalva. Nekem az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy ebben a marás játssza a főszerepet. Ha szegény Arlette-emre gondolok: a Golden Galley nevű silány szálláson őt is megmarta egy bolha… A Magiszter megköszörülte a torkát. – Igen, ez igaz. Érdekesnek találom, hogy Petrarca azt gondolja: a bolha először a patkányt öli meg, és aztán, ha az kihűlt, az embert. Ebből arra következtetek, hogy a halott patkány többé nem vonzó számára, talán mert akkor már nem meleg a vére. Következésképpen új áldozatot keres: átugrik a következő patkányra, vagy, ha éppen egy sincs kéznél, egy emberre. Itt ugyanaz megismétlődik: marás – pestis – halál. Kampócska félrehajtotta a fejét, és elgondolkodva megismételte: – Marás – pestis – halál… ez amilyen fájdalmas, olyan találó összegzés, Magiszter Úr. Tudja, hogy mi az, ami engem ebben az egészben bámulatba ejt? Hogy maga a bolha láthatólag ellenáll a fertőzésnek. Még sohasem láttak döglött bolhákat egy pestises területen, de ha jól meggondolom, ez nem is olyan rendkívüli. Vannak madarak is, amelyek felcsipegetnek olyan bogyókat, amelyektől mások elpusztulnak, és halak, amelyeknek nem tud ártani egy medúza tüzes csalánja. – Így van. – Vitus még egyszer Petrarca titkos üzenetére pillantott. – Azonkívül itt az áll, hogy az ember megöli az embert, amin bizonyára a fertőzést érti. Nem különösebben meglepő közlés, de a bolháról az imént megszerzett tudásunk fényében ez az információ új jelentést kap. Tartsuk még egyszer szem előtt, hogy pestisjárvány idején az alattomos rovar marása állat és ember számára halált von maga után. Namármost, azt mindenki tudja, hogy egy ilyen marás kellemetlen. A helye megdagad, és hevesen viszketni kezd. Ebbe rendesen nem hal bele senki. Tehát lennie kell valaminek, ami a harapás révén az áldozat testébe kerül. De micsoda? Méreg? Sav? Miazma? Ezt nem tudjuk. Annyi biztos: valaminek lennie kell. Fertőzéskor ez a valami kerül át egyik emberből a másikba. – Csak éppen harapás nélkül – egészítette ki Kampócska. – Talán a lélegzet révén? – találgatott a Magiszter. – Akkor a sokat emlegetett pestises lehelet új értelmet kapna. – Nem. – Kampócska megrázta a fejét. – Nem a lélegzet révén. Akkor Gherardo biztos meghalt volna. Abból kell kiindulnunk, hogy amikor segített a halálos betegeknek, akkor testileg is nagyon közel volt hozzájuk. Talán a testnedvek révén történik az átadás. Mit gondol, cirurgicus? – Ez nem kizárható. Ehhez meg kellene vizsgálni, melyek jöhetnek számításba. De ezt, ha önnek megfelel, professzor, egy későbbi alkalommal kellene megtennünk. – Nagyon megfelel. – Nekem is – mondta a Magiszter. – Akkor nekem ma már csak annyi marad, hogy kifejezést adjak a Francesco Petrarca iránti csodálatomnak. Tudására bizonyára a karthauzi szerzetesekkel folytatott hosszú beszélgetések során

tett szert, azoké pedig Gherardótól származott. Ez egy nagyon provokatív, titkos tudás volt, amit Petrarca rendkívül okosan adott tovább: egy mindössze harminchat szót tartalmazó szövegben, amely ennek ellenére korszakalkotó üzenetet továbbít. Mikor találkozunk újra, kedves professzor? Kampócska jóindulatúan, de egyúttal várakozás teljesen nézett rá. – Mindjárt holnap az előadás után! De akkor a dolgozószobában. – Úgy legyen – mondta Vitus és a Magiszter egyszerre. Másnap a professzor és a két barát alig tudta kivárni a találkozást. Végre késő délután eljött az ideje. Újra együtt ültek, és Kampócska a beszélgetést elindítandó, azt mondta: – Nos, uraim, átgondolták még egyszer közös felismeréseinket? Én a magam részéről ma egész nap azon kaptam magam, hogy gondolatban ezeket vizsgálgatom. Azt kell mondanom: nekem minden logikusnak és helyesnek tűnik, amit Petrarca szavaiból levezettünk. – Mi is így voltunk vele – válaszolta Vitus. – Most már csak az a kérdés vár megoldásra, hogyan terjed a fertőzés emberről emberre – mondta a Magiszter. – Ezzel a témánál is lennénk– bólintott Kampócska. – Ha nem tévedek, azt mondtuk, hogy az átvitel a testfolyadékok révén történhet. Ehhez először tisztáznunk kellene, milyen liguons corporis léteznek. A következőkben a három férfi felsorolta mindazt, ami eszébe jutott, és az nem volt kevés. Még a professzor is meglepődött a nedvek nagy számán. Újra Vitus vállalta, hogy mindent írásban rögzítsen: Liquores corporis (universitas): – vér – nyál – verejték – orrváladék – könnyek – fülzsír – vizelet – sperma – hüvelyváladék – magzatvíz – sárga epe – fekete epe – köhögési slejm – anyatej – genny Ez összesen tizenöt testfolyadék. Némi habozás után Vitus hozzátette a hányadékot és az ürüléket. Még később a nedves bőrpikkelyeket. Az utóbbit azonban inkább csak a rend kedvéért. Amikor ezzel megvoltak, a kutatók elhatározták, hogy a bevált módszer szerint mindazokat a pontokat kizárják, amelyeket láthatólag értelmetlenek. Ide tartozott a fülzsír, mert egyikük sem tartotta elképzelhetőnek, hogy a zsír egyik ember füléből a másik testébe jusson. Ugyanez vonatkozott a sárga és a fekete epére és a gennyre, valamint a hányadékra, vizeletre, fekáliára és a nedves pikkelyekre. De ami maradt, még mindig sok volt. Sérülések révén az egyik ember vére érintkezésbe kerülhet a másikéval. A nyál a csóknál átfolyhat egyik szájból a másikba, a kitörő verejték beszivároghat a másik ember pórusaiba, a hüvelyváladék – és éppígy a sperma is – az érzéki gyönyör során a vérkeringésbe kerülhet, az orrváladék, könnyek, nyák ölelkezéskor behatolhatnak a legapróbb bőrsérülésekbe. Vitus tehát leírta a lehetséges fertőző nedveket: Liquores corporis (reliquiae): – vér – nyál – verejték

– hüvelyváladék – sperma – orrváladék – könnyek – köhögési nyák Rövid vita után úgy döntöttek, hogy az anyatejet és a magzatvizet a veszélytelen kategóriába sorolják, közben Vitus mesélt dottore Sangio méh-magzatairól, amelyeken a ragály semmiféle tünete nem mutatkozott – hála az őket körülfogó liquor amnimak, épp ellenkezőleg! Vitus beszámolt róla, hogy a pestisorvos még a maszkjába helyezett gyógynövényeket is azzal itatta át. – Nahát, nahát – vélekedett Kampócska. – ha az elméletünk helytálló, akkor az én jó barátom, Sangio olyasmiben hitt, ami hatástalan. Hál' Istennek nem bűnhődött meg a hiszékenységéért. Vagy lehetségesnek tartják, uraim, hogy a magzatvíz valami olyasmit rejt, ami ártalmatlanná teszi a mérget, savat vagy miazmát? Vitus válaszolt, és közben gondosan mérlegelte szavait. – Én azt hiszem, nem, professzor. A dottore ugyan azt mondta nekem, hogy minden orvosnak megvan a maga gyógynövénykeveréke, de a magzatokkal kapcsolatos megfigyeléseit biztosan közölte a kollégáival. Éppígy az is valószínű, hogy néhányan közülük ugyancsak felhasználták ezt a recepturát – és mégis meghaltak pestisben. Másként kifejezve: ha Sangiónak valóban sikerült volna védőeszközt találnia, a hír futótűzként terjedt volna el egész Velencében. Kampócska felsóhajtott. – De szép is lett volna, ha – bizonyos mértékig mellékesen – sikerült volna valamilyen hatásos szert találnunk a pestis ellen. A Magiszter hangosan tovább töprengett: – Azt mégis meg kell állapítanunk, hogy a dottore életben maradt. Valószínűleg azért, mert a védőöltözéke megóvta a pestises betegek testnedveinek bármilyen átvitelétől. – Amiből az a kérdés következik, miért ragadott el a járvány annyi orvost, hiszen végül is valamennyien védőöltözéket viseltek – vitte tovább a fonalat Kampócska. Vitus félretette a tollat, és becsukta a tintatartót. – Egész egyszerűen azért, mert nem voltak tudatában a halálos veszélynek. Senki sem volt annak a titkos tudásnak a birtokában, amely megóvhatta volna a halálos bolhacsípéstől. Mind azt hitték, hogy csak az emberek révén történő megfertőződés ellen kell védekezniük – ami elvileg igaz is –, és senki sem ügyelt a bolhákra. Mit használ a legszebb védőöltözék, ha benne ül egy pestisbolha, és megmarja a hordozóját! Kampócska félrehajtotta a fejét. – Ezzel azt akarja mondani, hogy a barátom, Sangio puszta véletlenségből élt túl több járványt is? – Bizonyos mértékig igen. Mindazonáltal én olyan embernek láttam a dottorét, aki nagyon ad a külsejére. Ezzel azt akarom mondani, hogy valószínűleg nagyon szereti a tisztaságot, és gyakran mosakszik. Mindenki tudja, hogy bolhák többnyire ott találhatók, ahol kosz van. Őt talán ezért kerülték el. – Vitus megállt, a toll után nyúlt, és játszani kezdett vele. – Gherardónak ezzel szemben, aki pontosan ismerte az okozót, nem volt szüksége védőruhára. Ő mindkettőt elkerülte: a betegek testfolyadékaival való érintkezést és a bolhákkal való kontaktust. így maradt, mintegy csodaszerűen, egészséges. A Magiszter hirtelen nem volt képes tovább ülve maradni. Olyan hevesen, amilyen volt, felugrott és kiabálni kezdett: – Heuréka, heuréka! Megvan! Ha már te nem mondod ki, te csalán, akkor én kimondom: a logika eme utolsó szavaival legyőzted a pestist. Mostantól kezdve már senkinek sem kell meghalnia a ragályos kórban. Senkinek! Vitus és a professzor vidáman nézett egymásra. Aztán Vitus azt mondta: – Ha egyáltalán, akkor a ti segítségetekkel győztem le. Ezt is csak azért, mert sikerült megfejtenünk Francesco Petrarca üzenetét. Kampócska jóságos tekintettel megjegyezte: – Természetesen mindnyájan hozzájárultunk a magunk obulusával a felismerésekhez, de én is csatlakozom a Magiszter véleményéhez: A babér önt illeti, cirurgicus. Ön volt az, aki rájött, hogy a Petrarca-dokumentumban esetleg még egy titkos

üzenet is rejlik. Ön volt az, aki ezt láthatóvá tette, továbbá aki a következtetéseivel egyre előrébb vitte a probléma megoldását. Kiváló teljesítmény! -A professzor úgy beszélt, mintha egy diákot dicsérne meg, és így fejezte be: – Mindenesetre az a helyzet, hogy mostantól kezdve már senkinek a világon nem kell pestisben meghalnia, aki helyesen cselekszik. – Ezt meg kell ünnepelni! – kiáltott fel a Magiszter.

Εnano, az óriás „Ott hátul, hapsikák, egy babikát látok, egy travellinget, egy sikszét, a sarjadzásból jön, a sűrű leveszöldségből!” A törpe horkoló barátai előtt állt, és többször hangosan krákogott. – Hé, hapsikák, mindjárt dél van, és ti még mindig szunyáltok! Amikor egyik sem mozdult, egymás után rázni kezdte őket, és közben fintorgott. – Pfuj, az ördögbe! Ilyen piabűzt életemben nem pipáltam. Végül Vitus felnyitotta a szemét – hogy mindjárt újra be is csukja. A Magiszter is megmozdult, kissé felemelte a fejét, pislogott, és nyögve visszahanyatlott. Enano újra rángatni kezdte a barátait. – Szeszkazánok! Föl, föl, mi folyik itt? – Tegnap este egy kicsit késő lett – károgta a kis tudós. – Ui, ui, si, si. Na és? Vitus óvatosan felült. – Ünnepelnivalónk volt. Mindjárt az egyetemről nekivágtunk a város kocsmáinak. Azt hiszem, egyet sem hagytunk ki, egyetlen osteriát, egyetlen bettolat, egyetlen tavernát sem. Talán mégis egy kicsit túl sok bort, sört és törkölypálinkát engedtünk meg magunknak, a jó professzor és mi ketten. – Hogy mi? – A törpe egy szót sem értett, de állhatatos kérdezősködésé-re a másik kettő végül mégis hajlandónak mutatkozott válaszolni – már pusztán azért is, hogy ne zaklassa őket tovább. Így Enano értesült a pestis okát illető meglepő felismerésekről, és miközben megbabonázva figyelt, szájacskája egyfolytában tátogott: – Aaah! Óh! – Mert mint olyasvalaki, aki ugyancsak hozzá volt szokva, hogy nedvekkel és orvosságokkal bánjon, azonnal megértette a végkövetkeztetések horderejét, és lelkesen azt sipogta: – Bamba bambi bambikók! Szóval a fekete huszár a pestilencia oka. A duci csöppség: a ropogtatóról egy miskára ugrik, és a miskáról egy másik miskára, és csíp és mar, és az egész világ tajtra megy! Sí, sí, csak kapiskálni kell, akkor egész könnyű. Hogyhogy nem nyomtátok le nekem rögtön? Szívesen csalinkáztam volna veletek. A Magiszter beletúrt borzas hajába, és feltette a berilljeit. – Ahogy mondtuk, törpe, az egyetem szent csarnokait egyenesen az óváros kevésbé szent csarnokaival cseréltük fel. Óh, szegény fejem! Azon kívül te, mint mindig, a kerékgyártóidnál voltál. Hogy ott mit csináltál, az nekem örök rejtély marad. Vitus közben mélyen egy vizestálba mártotta a fejét, és prüszkölve újra felegyenesedett. – Ez jólesett! Neked is ezt kellene tenned, Magiszter. Enano közbekiabált: – Romanónál és Massimónál trafikáltam, ez minden. Vitus erre nem reagált. Újra a kis tudóshoz fordult. – Azt hiszem, amikor még mind félig-meddig józanok voltunk, a professzor azt mondta, hogy feltétlenül nyilvánosságra kell hoznom a felismeréseinket. írjam le őket, pontról pontra, és ő gondoskodni fog róla, hogy kinyomtassák. Valóban így volt? – Igen, halványan emlékszem rá. Te pedig még hozzáfűzted, hogy nagyon szívesen megteszed, mert pontosan ezek a felismerések voltak azok, amelyek kedvéért erre az utazásra indultál velünk. Óh, szegény fejem! Vitus magára kapta a ruháit, és hozzáfogott, hogy begombolja mellénye huszonhat gombját. Eltartott egy ideig, amíg elkészült, mert még nem szedte össze magát egészen. Aztán azt mondta: – Azt hiszem, holnap előtt nem fogok bele. Már rád való tekintettel sem. – Hogyhogy rám való tekintettel? – Mert te természetesen segíteni fogsz nekem. – Óh, szegény fejem! – Most már harmadszor mondod. Mégis segíteni fogsz nekem? – Természetesen, te csalán. Vitus a dolgozószobában ült, amely a kollégium egyetértésével munkahelyiségéül szolgált, és a tollat gondosan megmártotta a tintásedényben. A pestis okairól szóló értekezésének, amelynek egyszerűen a De Causis Pestis címet adta, az utolsó mondatait írta le: Jóllehet a tudomány ma még töri a fejét, melyik az megfelelő therapeuticum a pestis ellen – mint már kifejtettük, ez inkább intézkedéscsomag lesz, mint egyetlen orvosság –, annyi teljes joggal

állítható, hogy az egész baj okának a pestisbolhát kell tekinteni, amelyet én ezúttal Pulex pestise nevezek el. Leleplezését a fent már említett Francesco Petrarcának köszönhetjük, akinek titkos üzenete adta meg a döntő utalást. A Pulex pestis marásának elkerülése és egyúttal a gondoskodás arról, hogy ezt az alattomos rovart mindenütt kipusztítsák, lesz a jövőben a legjobb biztosítéka annak, hogy a pestis kígyóját végleg legyőzzük. Ezt írta Padovában, A. D. 1579. október hónap 21. napján Campodiosi Vitus – Valóban itt akarnak hagyni bennünket, urak? Küszöbön áll a tél, hamarosan november van, legfőbb ideje a kályha mellé telepedni! És önök most akarnak elindulni, vissza, Angliába? Kampócska az egyetem udvarán állt, és maga volt a megtestesült szemrehányás. – Miért nem maradnak egyszerűen itt? Ha kint fagy, és az egerek a padok alatt marakodnak, az ember a meleget keresi, egy jó könyvet olvas, és az új-bort kóstolgatja. A Magiszter felnyögött. – Bár már két hete, professzor, hogy együtt ittunk a pestisbolhát illető felismeréseinkre, de kérem, az én jelenlétemben ne mondja ki a „bor” szót. Girolamónak a szomorú alkalom ellenére nevetnie kellett. – Igen, az olyan éjszaka volt, amelyet én sem fogok egyhamar elfelejteni, ugyanúgy, ahogy a rá következő reggelt sem. Csak a Mindenható tudja, milyen köpedelem rosszul voltam. Mindazonáltal: valóban volt okunk az ünneplésre. Tulajdonképpen ma újra lenne, miután a De Causis Pestis ilyen kitűnően sikerült. Nem igaz, cirurgicus? Vitus elhárította a dicséretet, de Kampócska a karjára tette a kezét. – Csak ha az ember mindent feketén-fehéren és ilyen jól megkomponált szavakban elolvas, minden pontot, minden megfigyelést, minden következtetést, akkor veszi észre, milyen kényszerítő erejű az a logikai építmény, amelyen a következtetéseink nyugszanak! Igen, mostantól kezdve a pestis veszít borzalmasságából. Gondoskodni fogok róla, hogy a De Cmisis Pestis már a következő napokban nyomdába menjen. Mindenkinek tudnia kell, hogy a veszély egyedül és kizárólag egy nevetséges bolhától származik! A pestis kígyója ki fog múlni, és én az ön engedélyével a lehető leghamarabb ki fogom tűzni ez ország legokosabb koponyái találkozójának időpontját. Az egyetlen téma a Pulexpestis lesz. – Tegyen úgy, professzor, de akkor mi már nem leszünk itt – válaszolta Vitus. – A barátaim és én elhatároztuk, hogy Lombardián át Liguriába megyünk. Gyalogolni fogunk, és valahányszor alkalom adódik, felkéredzkedünk egy kocsira vagy egy szekérre. Genovában megpróbálunk elkapni egy hajót, amely az Ibériai-félszigetet megkerülve hazavisz minket. A küldetésemet teljesítettem. Erős honvágyam van Anglia után. A telek ott hosszabbak, mint itt, és az embereimnek Greenvale Castleban szükségük van rám. – így van – erősítette meg a Magiszter. – Elismerem, nekem is viszket az utazócipőm, habár sárga, és tulajdonképpen melegebb mezőkre szánták. – Nos, akkor – Girolamo teljes magasságában kiegyenesedett – ha önök, uraim, a józan érvek ellenére mégis utazni akarnak, számomra nem marad más hátra, minthogy szívből minden jót kívánjak önöknek. – Egy pillanatra elfeledkezett professzori méltóságáról, átölelte Vitust, és mindkét oldalról megcsókolta. – Amim mio! írni fogok önnek Angliába, és természetesen műve néhány példányát is el fogom küldeni! – Aztán a kis tudóst szorította magához, és őt is megcsókolta. – Amico mio, vigyázzon magára! – Vigyázni fogunk. – Vitus és a Magiszter kilépett az egyetem előtti Piazzára, és először mindketten mély lélegzetet vettek. – Minden búcsúval meghal belőlünk egy rész – sóhajtott fel a Magiszter. – Padovára mindig jó szívvel fogok emlékezni. Mivel még délelőtt volt, és a nap szelíden sütött le az égről, a barátok elhatározták, hogy elutazásuk előtt azt teszik, amihez egész ittlétük alatt nem jutottak hozzá: napvilágnál megcsodálják a várost és nevezetességeit. Felkeresték a Szent Antal-bazilikát, kószáltak a Prato della Valién,

felnéztek Gattamelata lovasszobrára és megtekintették a Giotto csodálatosan szép freskóival díszített Capella degli Scrovegnit. Miután egy lacikonyhánál megerősítették magukat, elindultak diákszállásuk felé. Nem sokkal azelőtt, hogy odaértek, összefutottak egy nyurga fickóval, akinek holdvilágképe, halszájacskája és tűzvörös haja volt. – Nézd csak – mondta a Magiszter –, ha ez a fickó nem lenne ilyen magas, azt mondanám, hogy Enano az, a törpe. De nem lehet ő, hacsak a legrövidebb időn belül nem nőtt négy teljes lábat. – Hé, ti hapsikák, valóban én vagyok az! – kukorékolta a fickó fejhangon, amely hajszálpontosan olyan volt, mint a csöppségé. Az elképedt barátok alaposabban odanéztek, és megbizonyosodtak róla, hogy a fickó valóban Enano. Az emberke gólyalábakon állt, és ez döcögő járását is megmagyarázta. – Valóban én vagyok az! – kukorékolta még egyszer. – Lent sétafáim vannak, és egy extra hosszú borító! Valóban, égszínkék ruháját meghosszabbították, úgyhogy majdnem a földig ért. A Magiszter pislogott. – Az ég szerelmére, mit akarsz a járóbotokkal? – Na mit, vándorolni! Egyszer úgy igazán grandig akartam lenni! – Gyere le, így nem tudsz Genováig menni! Honnan szerezted a falábakat? – Magam fabrikáltam! Romanónál és Massimónál. Kőris, a legjobb kőris! – Enano felhúzta a köntösét, hogy a lábmeghosszabbítókat láthatóvá tegye. Mindkettőn három pallóka volt, különböző magasságban, és – mindenki megerősítette volna – művészileg voltak megmunkálva. A fát, mint jellegzetes fényük mutatta, olívaolajban főzték ki. A törpe, aki most óriás volt, újra leengedte köpenyét, és peckesen többször körüljárta két barátját, akikre most levegős magasságból tudott lenézni. – Tehát egész idő alatt ezt csináltad? Miközben Vitus és én a kutatást és az oktatást lendítettük előre az egyetemen, te gólyalábakat építettél? Nos igen, biztos találkozunk az úton mutatványosokkal vagy zenészekkel, akiknek odaajándékozhatod. – No, no, nix, nix, nem, nem! – Nem? Csak nem gondolod komolyan, hogy akár csak száz lépést is meg tudsz tenni ezeken a botokon? Vitus is bekapcsolódott, és próbálta a csöppséget jobb belátásra bírni, de az ő szavai is süket fülekre találtak. Enano sziklaszilárdan elhatározta, hogy új járószerszámain fog gyalogolni. Így indultak neki együtt. Egy Össze nem illő trió, amelyben most a Magiszter volt a legkisebb. Aznap este Vitus és a Magiszter kénytelen volt beismerni, hogy alábecsülték a törpét. A csöppség, fogacskáit összeszorítva, mérföldet mérföld után tett meg járóbotjain, és közben még arra is időt talált, hogy hébe-hóba viccelődjön furcsa tolvajnyelvén. Minél tovább voltak úton, annál világosabbá vált, hogy a törpét korántsem csak a testgyakorlás igénye hajtja, hanem sokkal inkább az a vágy, hogy többé ne egy nagyobb kutya szemszögéből lássa a világot. Kevéssel alkonyat előtt egy félreeső parasztházhoz értek, amelyről először azt hitték, hogy üres, de amikor beléptek, megállapították, hogy egy öregasszony lakik benne. Az anyókát Amáliának hívták, és amikor magához tért a váratlan vendégek okozta rémületből, az is kiderült, hogy elragadó házigazda. Amália előhozta, ami kevés ennivalója volt, és az a kevés rendkívül ízletesnek bizonyult: szarvasgombák voltak, pompásan illatozó, nagyszerű példányok, amelyeket az anyóka egy régi késsel vékony szeletekre vágott, és olívaolajjal egy serpenyőbe dobott. A Magiszter elemében volt. – Garnis silvae – mondta kéjelegve –, az erdő húsa! Mintha sejtette volna, anyóka, mi segít újra talpra egy hozzám hasonló fáradt vándort. – A tarisznyájához nyúlt, felnyitotta a hajtókáját, egy vörösborral töltött kecsketömlőt varázsolt elő, és Vitus orra alá tartotta. – Velencei bor! Tegnap titokban vásároltam, miután a professzor kifizette a szolgálatainkat. Nem tudtam, egyetértenél-e vele. – Nem értettem volna egyet, te csalán – válaszolta Vitus. – Azt a kevés pénzt, amink van, a hajóra kellene tartogatni. – Helyes, helyes. Ezért nem kérdeztelek meg téged. – A kis tudós lendületesen teletöltötte az Amália háztartásában található két fakupát, sajnálkozva a már félig üres tömlőre sandított, és azt

kiáltotta: – Salute, cheers és assusso! Olyan hamar nem jövünk újra össze. Amália vihogott, és felfedett egy magányos fogat a felsőállkapcsában. Szemérmesen, mint egy fiatal lány, hörpintett az egyik pohárból. Aztán felkelt, hogy egy második porció pirított szarvasgombát készítsen. Amikor elkészült vele, a serpenyő tartalmát újra a nagy agyagtálba borította, amelyből mind kiszolgálták magukat. A törpe, aki újra felöltötte normális magasságát, derekasan nekilátott. – Finom, finom, a fogomány! – mondta vidáman rágva. – Aszkunéziában mindig őszikürtöt lakmároztam, de nem voltak ilyen finomak, messze nem. Amália megköszönte a dicséretet, és megkérdezte, hol van az az ország, amit Aszkunéziának mond. A kicsike készségesen felvilágosította, és hamarosan élénk beszélgetés alakult ki kettejük közt. Enano egyre jobban felengedett, úgyhogy Vitus és a Magiszter olyan dolgokat tudott meg róla, amiket korábban sohasem hallottak: A törpe a Magas-Taunusban nőtt fel, egy szénégető legidősebb gyermekeként. Tizennégy testvére volt, és mind normális testalkattal jöttek világra. Amikor a legfiatalabb született, Enano már betöltötte a tizenhetedik évét, és amikor az ötéves volt, már magasabb volt legidősebb bátyjánál. A törpét ez kezdetben nem zavarta, ahogy korábban a többieket sem, de ez a legfiatalabb, egy fiú, csaknem az első naptól kezdve megmutatta, milyen kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek. Felpiszkálta a testvéreit, hogy csináljanak bolondot Enanóból, újra meg újra, mindennap, és néha valamennyi vele tartott. Enano nem tudott védekezni, sem ütésekkel, sem szavakkal. Egyszerűen ki volt szolgáltatva az aljasságnak. A szülei, keményen dolgozó emberek, nem tudtak neki segíteni, talán nem is akartak, így kitaszítottként élt a családjában. Csak az jelentett némi váratlan örömöt életében, ha az apja megdicsérte: azért, mert különösen sűrűn rakta boksába a levegőn szárított fát, mert különösen jól készítette el a tűzaknát, és mert különösen gondosan fedte le a fatömeget. Igen, Enano a legpontosabban tudta a szénégető mesterségét, és minden alkalommal nagy mennyiségű elsőrendű faszenet készített. Úgy ismerte a tűz titkait, mint senki más. Apja volt az egyetlen, aki olykor-olykor megdicsérte, és ez a ritka vigasz korántsem kárpótolta a csúfolódás-özönért, amit nap mint nap rázúdítottak. Ezért egy nap elment a közeli városba. Azt gondolta, ott barátságosabban fogják fogadni, de épp az ellenkezője történt. Üldözték, csúfolták, gyalázták, pontosan úgy, mint otthon, és mintha még ez sem lett volna elég, néhány fiú még tettlegességre is vetemedett. Lökdöstek, tapogatták és ütötték, és szinte megszakadtak a nevetéstől, amikor kapálózva és nyöszörögve feküdt a földön. Akkor megjegyezte magának a főkolompost, és gondoskodott róla, hogy következő éjjel leégjen a szülei háza. Senkinek sem jutott volna eszébe, hogy gyújtogatásra gyanakodjon. Senki sem vette észre, hogy a tűz attól kezdve mindig azokat sújtotta, akik előző nap alávalóan bántak Enanóval. Abban az időben kis tolvajlásokkal tartotta fenn magát, mert senki sem volt hajlandó alkalmazni. Aztán eszébe jutott, hogy mindenféle orvossággal sokkal könnyebben lehet pénzt keresni. Az emberek mindent elhittek, amit hinni akartak, és sok ilyen volt. Alig akadt köztük olyan, aki ne lett volna annyira buta, hogy soha véget nem érő gazdagságot hozó árkánumot vásároljon. Mind izgatottan itták a varázsitalt, és ténylegesen azt képzelték, hogy ezután a vizeléskor arany fog kicsapódni. Később alkimista-ismereteket szerzett, mérgekkel és savakkal kísérletezett, és ezek nem ritkán fegyverré váltak a bosszújához. Jó pénzért meleggolyókat is kínált. Ezekről azt állította, hogy minden testi fájdalom ellen segítenek, holott csupán gipszgolyók voltak, amelyeket nedves tyúkbőrrel vont be. Ha a gyanútlan vásárló lenyelt egy ilyen meleggolyót, először valóban meleget érzett a gyomrában, de aztán ólmos nehézséget. Rosszullét és légszomj lépett fel, hideg veríték és rohanó szívverés, és aki természetes úton megszabadult a golyótól, az még szerencsésnek mondhatta magát. Ebben az időpontban azonban Enano már árkon-bokron túl volt, régen elhagyta a falut vagy a várost, és úton volt a következő helység felé. így egyre délebbre jutott, és végül hosszú, fáradságos kutyagolás után elért Spanyolországba. Nem sokkal később megismerte Vitust – és azonnal kiszagolta, milyen tapasztalatlan az egykori kolostori iskolás. Az, hogy Vitus ráadásul pénzt varrt

be a csuhája szegélyébe, a végzete lett. Enano mérgezett itallal elkábította, aztán feljelentette az inkvizíciónál… – Ui, ui, ez nem volt helyes tőlem – sipogta a törpe, – nem volt helyes, de már lekvitteltem, ugye, Vitus? – Igen, lekvittelted. Már többször megmentetted az életünket. – Amit én ezennel ünnepélyesen megerősítek. – A kis tudós a borostömlőt nyomogatta, hogy még néhány cseppet kifacsarjon belőle, de a forrás már elapadt. – Kár, kár, in vino Veritas, ahogy olyan szépen mondják, és az igazság az, kedves törpém, hogy fiatal éveidben te egy gonosz homo agrestis voltál. De időközben Saulusból Pállá változtál. – Si, si, hapsikám! Mivel a bor elfogyott, a Magiszter megelégedett azzal, hogy kimártogassa a tálból a gomba maradékát. – Mondja, kedves Amália, hol hajtotta fel ezeket a delikát szarvasgombákat? Tudnia kell, majd meghalok érte, hogy ezeket a föld alatti gumókat élvezzem. Amália vihogott, és azt motyogta: – Kiásom őket, Magiszter Úr, kiásom őket. Az embernek tudni kell, hol. – Gondoltam. – Elmegyek a disznóval. Az érzi a szarvasgombát a földben, akkor röfög, és kaparni kezd. – Aha, értem. Szóval szarvasgombát szimatol. Mindez hol történik? – Hihihi. – Amália újra vihogni kezdett. – Szeretné tudni, mi? De azt nem mondom meg. Csak annyit, hogy tölgyfák, fűzfák és nyárfák alatt ások. – Na, legalább ez is valami. Mondja, Amália, van kifogása az ellen, ha a barátaim és én a pajtájában alszunk? Meghűvösödtek az éjszakák. A törpe is közbeszólt: – Ui, ui, zöld anyánknál éppen árnyas. Az öregasszonynak természetesen nem volt kifogása, különösen, mivel a Magiszter és a törpe nem riadt vissza attól, hogy még egy kicsit csapja is neki a szelet. Nem sokkal ezután a barátok felálltak, köszönetet mondtak a finom vacsoráért, és jó éjszakát kívántak: – Most Morpheus karjába dőlünk! – Aludjon jól, Amália! – Ui, durmolj szépen, csalafintácska! Másnap továbbmentek, de csak miután előbb kiadós reggelit kaptak az öregasszonytól. Vitus ragaszkodott hozzá, hogy illő pénzösszeget hagyjon ott vendégszeretetéért. Aztán kilépett a kunyhóból, és csodálkozva látta, hogy Enano már újra a gólyalábain áll. – Valóban újra ezekkel a vacakokkal akarod magad gyötörni, törpe? – Si, si, nem gyötröm magam, hozzászoktam, olyan, mintha magától topogna. – Alig fejezte be a mondatot a csöppség, aki most megint óriás volt, már el is gólyalábazott, és Vitusnak és a Magiszternek igyekeznie kellett, hogy utolérje. Alaposan kiléptek. Szép nap volt, friss szellőcske fújt, úgyhogy nem izzadtak meg túlságosan. Az út mentén rétek és legelők bukkantak fel, és újra meg újra szántók, amelyeken már learatták a búzát, az árpát, és betakarították a répát. Néha-néha birkát vagy marhát hajtó parasztasszonyokkal találkoztak, és hébe-hóba egy-egy erdő tűnt fel előttük, többnyire fűzfa– és magyaltölgy-erdők. A Magiszter egyszer-kétszer szerencsét próbált, és vaktában szarvasgombát próbált kiásni, de ahogy várható volt, semmit sem talált, és így folytatták az utat. Kora délután átkeltek az Etsen, és közben megismerkedtek néhány bencés szerzetessel, akik ugyancsak Genovába igyekeztek, hogy onnan hajóval tovább utazzanak Barcelonába. Onnan aztán gyalog szándékoztak továbbmenni, végig a Jakab-úton, Santiago de Compostelába, az ősrégi galíciai búcsújáróhelyre. – Ah, Galícia, szülőhazám – sóhajtott a Magiszter – vajon mikor foglak egyszer viszontlátni? Néhány nappal később – éppen elváltak a szerzetesektől, mert azok túl lassan haladtak – átkeltek a Po folyón, amelynek a partját ezen a helyen számtalan nyárfa szegélyezte. Ahogy Lombardiába értek, a Magiszter váratlanul felemelte a karját, és felkiáltott: – Végre otthon! Még ha egy kicsit

idegenszerű is minden! – Ui, hapsika, hogy mi? Azt hittem, Galícia az anyafölded! Vitus is kérdőn nézett rá, és a kis tudós kegyeskedett válaszolni: – Igen, hát nem tudjátok? Lombardia 1535-ben spanyol hűbérbirtok lett. Még ma is az! Talán a jó spanyol földdel több szerencsém lesz! Egy csoport jól megtermett nyárfához igyekezett, és az egyik alatt vaktában ásni kezdett – inkább rosszul, mint jól, mert lapát hiányában egy botot használt. Természetesen ez a kísérlet is kudarcba fulladt, ami arra késztette, hogy felkiáltson: – Disznónak kellene lennünk, akkor okosabbak lennénk! -Kísérői nevetése közepette eldobta a botot, és ismét csatlakozott hozzájuk. Egy idő múlva – talán egy óra telhetett el – az elöl masírozó törpe hirtelen elkukorékolta magát: – Ördög és pokol! Mit látnak a kuksizóim? A Magiszter felnézett rá. – Nem tudom, de te biztosan mindjárt megmondod, kis óriásom. Végül is neked van a legjobb áttekintésed, és… a mennykőbe! Ez aztán a meglepetés! Vitus is tágra nyitotta a szemét. Egy útkanyar mögül rongyos férfiak csapata bukkant elő, gyászos alakok, akik kettős oszlopba rendeződve vonultak el előttük, és keresztet, valamint halat és galambot ábrázoló zászlókat lengettek. Nehéz lépteikkel ritmusára énekeltek. Flagellánsok voltak, talán kétszáznál is több férfi, és mint kiderült, a menetmester nem volt más, mint Arnulf von Hohe. Ő is meglátta őket. Jelt adott embereinek a megállásra, és méltóságteljesen a barátokhoz lépkedett. Nem messze tőlük megállt, és különösen az óriássá változott törpét vette alaposan szemügyre. Mondani akart valamit, de Enano megelőzte, és azt kukorékolta a magasból: – Tisztára látszat, csuhás keselyű! Na, hogy folyik ott lent? Arnulf úgy határozott, hogy erre nem válaszol, és kezét csuhája ujjába csúsztatta. – Adj Isten, urak. Megállapítom, hogy testvérünk, Massimo nincs köztetek. Hol van? – Nincs itt – válaszolta Vitus. – Azt látom, cirurgicus. Ne higgye, hogy átejthet, ahogy a fogadó előtt egyszer már sikerült! Massimo hűségesküt tett nekem, és ha találkozom vele, ezt be fogom hajtani. Mondja meg neki nyugodtan, ha legközelebb látja. – Erre aligha lesz lehetőség. Hálás lennék önnek, ha nem tartana fel bennünket tovább. Arnulf kihúzta kezét a csuhája ujjából, és hadonászni kezdett jobb mutatóujjával. Most láthatólag mégis erőt vett rajta a harag. – Ön, azzal a dölyfös modorával! Azt hiszi, hogy valami jobb ember, mi? De én mondom Önnek, eljön még az ön órája is, amikor jajveszékelve és bömbölve a kereszthez kúszik, a nagy pestiskígyótól való félelmében! Vitus hallgatott. Várta, hogy a kitörés elüljön, de hiába. A menetmester még távolról sem fejezte be, és tovább bosszantotta: – Igen, jól hallott! A pestis kígyója újra feltámadt. A nyelvét nyújtogatja, keresi és megtalálja áldozatait. Már ezer halott volt! Tízszer ezer halott. Mindenütt istentiszteleteket tartanak. Lombardiában itt a ragály, ahogy hónapokkal ezelőtt megálmodtam. Vitus összehúzta szemöldökét. – Nekem úgy tűnik, légből kapott dolgokat mond. Ha a pestis valóban fellángolt volna valahol, arról biztosan hallottunk volna… És most hagyjon minket el… Tovább nem jutott, mert Arnulf odacövekelte magát eléje, paprikavörösen és a haragtól remegve. – Kétségbe meri vonni a szavaimat? Mit képzel magáról? Kevélységet, bujaságot és istentelenséget látok az ön szemében, de legyen benne biztos: önért is ostorozni fogjuk magunkat, akkor is, ha nem érdemli meg, mert az Úr nem feledkezik meg a bűnösökről, és Arnulf von Hohe sem. Vitus hátrált egy lépést, és a barátait is magával húzta. Arnulf viselkedése ugyan világos választ kívánt, talán büntetést is, de a tapasztalat szerint sehova sem vezetett volna. Ráadásul nem lehetett tudni, vajon a jámbor flagellánsok mesterük felpofoztatása láttán is ilyen jámborok maradnának-e. – Engedje, hogy továbbmenjünk – mondta nyugodtan. – Csak azért, mert nem adtam hitelt a szavainak, nem kell rögtön megfeledkeznie magáról. – Nem feledkezem meg magamról! Igazam van! Már hetvenhatban megjósoltam a pestist

Velencében. Az volt a legsúlyosabb járvány, amely valaha sújtotta a várost. Több mint ötvenezer ember halt meg, és ha én nem lettem volna, és hűséges flagellánsaim, akkor kétszer annyian lettek volna! Igazam van! A nagy tüzet is előre láttam, amely az elmúlt évben tört ki a dózse-palota dísztermeiben. Falikárpitok, galériák, Tizian, Carpaccio és Bellini képei váltak a tűz martalékává. Igazam van! Vagy nem jelent meg előttem elevenen Szűz Mária, mint hetvenhatban nursziai Jakabnak, a kapucinus barátnak? Nem diadalmas égi királynőként bizonyította a jelenlétét flagelláns testvéreim előtt? Igazam van! És mindig igazam van. Ahogy az enyéimmel együtt mindig fenyíteni fogom magam a hitetlenekért és a hitszegőkért, hogy a mindenható, a kegyelmes, az irgalmazó Isten mentse meg őket. Igen, még a zsidókért is, akik keresztény gyermekeket ölnek, hogy a vérükkel varázsoljanak, és azzal győzzék le a pestist, még értük is meg fogom magam ostorozni. Igazam van, nekem… – Nincs több időm – szakította félbe Vitus. Félretolta a tajtékzó férfit, és utat tört magának. – Gyertek, barátaim, nekünk tovább kell mennünk! – Adios, ciao, és hámozd a holdvilágot – kukorékolta a törpe, és újra a kis csoport élére állt. Útban Piacenza, a rómaiak által alapított tiszteletreméltó város felé, amely Parmával önálló államot alkotott, sok emberrel találkoztak, de senki sem hallott vagy látott semmit, ami terjedő járványról tanúskodott volna. Úgy tűnt, Arnulf von Hohe állítását semmi sem igazolja. Mentek, mentek, egyre tovább, és a napok lassan rövidebbek lettek, a tájat reggeli ködök burkolták be, mint a puha vatta, és a nap csak déltájban szakította szét a fátyolt, hogy később teljesen felemelje. Egy napon, amikor a barátok nem sokkal alkonyat előtt az egyik nyugalmas falu felé tartottak, a legkülönbözőbb alakokból álló különös csoportra lettek figyelmesek. A csoport középpontjában egy impozáns, szakállas férfi állt, akinek a szeméből csak úgy sugárzott az életöröm. Arca vörös volt, mint a borisszáknak, alakja akár egy hordó. Fején fényes zöld barett ült kackiásan. A hátán egy muskéta keresztbe vetve, az övében két tőr, és nyakláncként farkasfogból készült amulettet viselt. Még valami lógott a nyakában, amiről csakhamar kiderült, hogy egy szarutülök. A férfi negyven év körüli lehetett, karja akár egy gerenda, a lába oszlop, és a válláról hosszú ráncokban Giancarlo Montella talárjára emlékeztető, földszínű köpeny omlott alá. Úgy látszott, a chioggiai bor- és vázakereskedőhöz hasonlóan ő is áruk eladásával keresi a kenyerét. Nagy négykerekű kocsi állt mellette, amely elé két ló volt befogva, megrakva ezerféle felszereléssel, amire a házban és a gazdaságban szükség van: fazekak, serpenyők és korsók, kötelek, láncok és ajtózárak, mindenfajta szerszám, bőrfújtatók és rókavasak, kapák, gereblyék, ásók, boronák, szénavillák és ekevasak. Hordócskákban zsiradék, kocsikenőcs, olaj, de bor és törkölypálinka is. Bizonyára még sok egyéb is volt a kocsiban, de az áruk többsége ponyvákkal le volt takarva, és így rejtve maradt a kíváncsi tekintetek elől. Mindennek a tetején, mondhatni az egész megkoronázásaképpen, egy fakalitka trónolt, amelyben egy fehér galamb burukkolt. A férfi a magasba emelte a karját, és rámosolygott a körülállókra. – Ez szerencsés nap, emberek! Örvendezzetek! Itt van Fabio, az országjáró! – Szájához emelte a tülköt és belefújt, hogy az arca felfúvódott. A nyílásból velőtrázó hang tört elő, amelyet bizonyára a harmadik faluban is meghallottak. – Itt az utazó Fabio! A férfi, aki az országot járja a kedvetekért, és jó árukat hoz nektek! Vége a gondoknak, mert nincs olyan, ami Fabiónak ne lenne! Fabio bellissimo! – Újra megszólaltatta a tülköt, és ezúttal a körülállók befogták a fülüket. – Hahaha, huhu! Ne fogjátok be a fületeket, hanem hegyezzétek! Nyissátok tágra a szemeteket, tátsátok ki a szátokat, tárjátok ki a szíveteket a világ legszebb dolgai előtt, amelyeket Fabio hoz nektek. Minden, minden, amit itt láttok, eladó, még az anyósom is, aki a ponyva alatt bujkál… Fabio szünetet tartott, hogy alkalmat adjon az embereknek a nevetésre. Időközben a néhány körülállóból nagyobb tömeg lett, az emberek a nyakukat nyújtogatva tolongtak körülötte, és Fabio változatlan hangerővel folytatta: -Minden eladó, eladó, eladó, csak az én kis Bussolám nem! – A galambra mutatott, amely néhány szem magot csippentett fel a kalitka aljáról. Aztán Fabio a

legközelebb állókhoz lépett, és kis ajándékokat osztogatott nekik. Egy alig ötéves kislánytól megkérdezte, honnan való. – Di dovesei? Amikor a kislány félénken hallgatott, Fabio nevetni kezdett, és egy fésűt és egy hajkefét adott neki. – Un pettine? Una spazzola? – És amikor a kicsi még mindig nem válaszolt, egy tarka szalagot tűzött a hajába, az anyának egy darab illatos szappant adott, egy idős embernek három kovácsolt szöget, egy fiatal fickónak egy faragott furulyát. Közben egyfolytában beszélt, fecsegett és tréfálkozott. A kislánynak azt mondta, most ugyanolyan csinos, mint az anyja, amitől az utóbbi enyhén elpirult, és a fiatal fickót kacsintva biztosította, hogy semmi sem jobb egy jó furulyánál, amely az elragadtatás kiáltását csalja ki a szebbik nemből, ha az ember helyesen használja. A köröskörül felhangzó vihogásra és prüszkölésre ügyet sem vetve Enanóhoz ért, és azt kiáltotta: – Igen, hát itt meg ki van? Egy törpe, aki óriás lett? Vagy egy falábú óriás? Mindenesetre különös alak! – Mihogy, tutulós? – jött föntről a válasz. – Te is furcsa alak vagy, hisz hátul hordod a csövedet! Fabio meghökkent, a hátához kapott, ahol a muskéta lógott, és maga is csatlakozott az emberek harsogó kacagásához. – Értesz hozzá, hogy visszaadd a kölcsönt, barátom, molto bene! Mi a neved? – Enano, a haragos, tutulós! – Haragos? – Ez óriást jelent a felhősíberek nyelvén, igen ezt jelenti. – Nos, te haragos óriás, azt hiszem, erre innunk kell. Figyelj! – Törlő mozdulatot tett a karjával, és hirtelen két kis poharat tartott az ujjai között, aztán egy második mozdulat, és a közönség határtalan csodálkozására bor folyt a kereskedő kezéből. A nedű egyenesen a két pohárba csurrant, és Amint megteltek, a forrás elapadt, mintha valaki egy csapot zárt volna el. Az egyik poharat Enanónak nyújtotta. – Salute, amico núo. A tömeg lelkesen tapsolt. – Assusso, abrakadabra Úr. – Hohó, azt mondtad nekem, abrakadabra Úr? Nagyon jó. – Fabio szemfényvesztő ügyességgel újra eltüntette az üres poharakat, és most komolyan kezdte kínálgatni az áruját. Rendkívül sikeresnek bizonyult, mert a legjobb hangulatba hozta a tömeget, és felébresztette az emberek vásárlási kedvét. Alig telt el egy kis idő, és már mindenki vásárolt valamit, és mivel a kereskedő semmi jelét nem mutatta, hogy a szórakoztató előadást folytatni akarná, elégedetten elvonult. Már csak az óriás Enano volt ott a barátaival. – Szépen kaszáltál, mi? – kérdezte a halszájacska. Az utazó Fabio, aki éppen egy bőrzacskóba rakta a bevételt, ezt pedig az övtáskájába csúsztatta, azt válaszolta: – így van, te falábú óriás. Mindazonáltal korábban több volt. Rosszak az idők, az embernek elégedettnek kell lennie. Szabad megkérdeznem, kik az útitársaid? – A nevem Campodiosi Vitus – mutatkozott be Vitus. – Cirurgicus vagyok. Ő pedig a jogtudomány magisztere, Ramiro Garcia. – A mennykőbe! Egy zsebmetsző és egy paragrafuslovag! Eh, ne vegyék rossznéven, uraim. De önök nem úgy néznek ki, ahogy az ember egy orvost és egy jogászt elképzel. Annál is inkább, mivel úgy látszik, meglehetősen lapos az erszényük. Legalábbis nem vásároltak semmit, ezt észrevettem. – Tartogatjuk a pénzünket, mert még hosszú út áll előttünk – mondta Vitus. – Piacenzába tartunk, és onnan le a Trebbián, Genovába. – Én is Piacenzába megyek. Az az utazásom végpontja, mielőtt más utakon visszatérek Padovába. Ha van hozzá kedvük, utazzanak egy darabig velem. Az óriástörpe mindenképp víg cimborának látszik, az ő jelenlétét jól el tudnám viselni. – Ui, és gramerszi, abrakadabra Úr! – Enano, akinek jólesett a hízelgés, meghajolt. A Magiszter pislogott. – Részemről nincs ellenvetés. Kivált, mivel ön láthatólag védekezésre kész társ. Ismeretlen utakon sohasem árthat némi védelem. Vitus is egyetértett, és így az újjáalakult csoport bevonult a kis faluba, ahol egy fogadóban talált szállást. A fogadós, egy szakácsképességekkel megáldott férfi, a vidék specialitásait tálalta fel:

pármai sonkát és sajtot, hozzá egy tökből készült ízletes ételt és frissen sütött kenyeret. Ez a menü természetesen jó itókát is kívánt, és Fabio ragaszkodott hozzá, hogy meghívja a barátokat. Hamarosan oldott hangulat támadt, és a vendégek unszolására újabb és újabb bűvészmutatványokat kellett bemutatnia. Hol egy tojást húzott elő a szájából, hol egy kendőt vágott ketté, amelyről végül kiderült, hogy újra egész, hol egy aranypénzt adatott magának, eltette, és látszólag elfelejtette visszaadni. A tulajdonos tiltakozására felszólította a férfit, hogy nyúljon a zsebébe, amelyben – lássatok csodát! – ott volt a pénz. A legtöbbször azonban a kézből folyó bor mutatványát kellett előadnia. A Magiszter követelte legmakacsabbul az ismétlést, mert feltétlenül a titok mélyére akart hatolni. Végül hátradőlt, megtisztította a berilljeit és felnyögött: – Sic me servavit, Domine! Minden csak csalóka kép, agyrém, öncsalás! Mégis: túl ostoba vagyok, és egyszerűen nem jövök rá a trükkre. Mivel ezzel nem volt egyedül, azzal vigasztalódott, hogy mélyen a pohár fenekére nézett. Valamikor éjszaka, mámorosan és távol az otthontól, az új ismerősök elhatározták, hogy attól kezdve tegeződnek, mert úgy kényelmesebben utaznak, és az óriás Enano, aki ülve újra csöppséggé lett, megjegyezte: – Mázlid van, abrakadabra Úr, hogy velünk csellengsz, mert jobb fiúkat nem találnál. Másnap reggel – péntek volt, november hatodika – a barátok a fogadó előtt találták a kereskedőt. Fabio már csizmásan-sarkantyúsan ült egy padon, kezében a galamb, Bussola, azt etette szemenként. A jelenetben láthatólag nem olt semmi szokatlan, mert a madár a legnagyobb lelki nyugalommal csipegetett, és senkitől és semmitől nem zavartatta magát. – A napraforgómagot szereti legjobban. Hát nem szép az én kedveském? Ugyr milyen kecses és bájos? A barátok csak helyeselni tudtak. Bussola valóban díszpéldánya volt nemének. – Bussola egészen különleges jószág! – Fabio újabb magokat dugdosott a madár csőrébe. – Tudnotok kell, hogy minden postagalamb, amely bizonyos mértékig értelmes lény, képes hazarepülni a galambdúcába. Bussola tehát Padovába. Az én szépségem, az én kedveském még többet tud: ő ezután újra megtalál engem itt, és ez rendkívüli. Nem ismerek több olyan galambot, amely képes erre. Valaminek lennie kell a fejében, amely megmutatja neki az utat oda és vissza. Hogy ez micsoda, nem tudom, de „Bussolának” neveztem el, ami, mint valószínűleg tudjátok, iránytűt jelent. Fabio befejezte az etetést, és egy kis összecsavart papírszeletet kötött kedvence piros lábára. – Üzenet a feleségemnek és a gyerekeknek. így tudják, hogy jól vagyok. Válaszként tájékoztatást kapok arról, hogy áll a helyzet Padovában. – Bámulatos, egészen bámulatos – mondta a Magiszter. – Ugye? – A büszke galambapa gyengéden végigsimított Bussola tollain. – Amennyire tudom, eddig csak egyetlen galamb volt, amely olyan tehetséges volt, mint az én kedvencem. Az Assisi Szent Ferenc madara volt. De az ő galambja teljesítményét nem lehet különösebben magasra értékelni, hiszen Szent Ferenc közismerten minden állattal tudott beszélgetni. A kereskedő óriási mancsába fogta kedvencét, és a kalitkájára akarta helyezni, mert ez volt a madár számára a startjel, de Vitus megelőzte, és azt mondta: – Fabio, van egy ötletem. Ha Bussola visszarepül Padovába, talán elvihetne egy üdvözletet Girolamo professzornak. Az egyetemen tanít, és biztos örülne, ha kapna tőlünk néhány szót. Gondolod, hogy ez lehetséges lenne? – Certo sí, ha csak ez a kívánságod! – A kereskedő barettjén vidáman billegett a fácán toll. – Az én szépségemnek ez semmi. Egyszerűen kap még egy levélkét a másik lábára, aztán rajta. Vitus gyorsan megírta az üdvözletet, és Bussola lágy burukkolással a levegőbe emelkedett. – Légy óvatos, szépségem, kedveském! Ügyelj a gonosz sólymokra és karvalyokra! – kiáltott utána Fabio. Egy pillanatra mintha erőt vett volna rajta az elválás fájdalma, de aztán életöröme újra felülkerekedett, és azt mondta: – Nosza, rajta, barátaim, fiatal még a nap, és az út azt kívánja, hogy a talpunk alá kapjuk. – Ui, ui, abrakadabra Úr, a gólyalábak is már csámborogni akarnak. Fabio csettintett a nyelvével, és a lovak húzni kezdtek. Ő maga a kocsi mellett ment, mert így jobban tudott a barátokkal beszélgetni. Ráadásul még mindig annyi áru

tornyosult a rakfelületen, hogy igás állatainak így is iparkodniuk kellett. Vidáman beszélgetve haladtak, és a gólyalábakon előtte döcögő törpét figyelve Fabio egyszer csak azt mondta: – Eleven koma a ti kis óriásotok. – Igen, az – felelte Vitus és a Magiszter egyszerre. Déltájban, amikor sápadtkék égből sütött le a nap, fiatal, komoly tekintetű férfival találkoztak, aki az út szélén üldögélt és rövid pihenőt tartott. Kezében egy darab friss parmezán sajt, azt eszegette jó étvággyal. Mellette egy kis, sötét láda feküdt a fűben, amelynek a formája egy jó növésű asszony alakjára emlékeztetett. – Adjon Isten, és buon appetito! – kiáltott oda neki Fabio. – ízlik ilyen időben, igaz? A fiatal férfi udvariasan bólintott, elrágta és lenyelte a sajtot, és csak akkor válaszolt: – Igen, nincs jobb egy jó parmezánnál. – Én is így gondolom. Mindazonáltal: a sajt egymagában nagyon száraz. Lenne egy jó kis vörösborom, amely nagyszerűen illene hozzá. Olyan olcsó, hogy szinte kínos megmondanom az árát. – Köszönöm, van vizem. Az elég. – Víz? Hohó, fiam, ez úgy hangzik, mintha sohasem innál egy jó kis itókát! – Így van. A túl sok alkoholtól bizonytalanná válik a kezem, és nekem biztos kézre van szükségem. Az ezt követő beszélgetésből kiderült, hogy a fiatalember hegedűkészítő, a közeli Cremonában Andrea és Antonio Amatinál tanulta a mesterséget, most úton volt Piacenzába, ahol segédkén akart dolgozni. Guido volt a neve. A barátok kívánságára készségesen kinyitotta a mellette fekvő sötét dobozt, és egy csodálatosan szép aranybarna hegedűt vett ki belőle. Játszott néhány hangot, de aztán azonnal újra visszatette a hangszert, mert, mint mondta, nem szabad sokáig kitenni a napsugaraknak. Mivel egészében megbízható benyomást keltett, a barátok megengedték, hogy velük tartson. Amikor végül együtt felkerekedtek, az óriás Enano azt mondta: – Ui, ui, kár, hogy a Guido-haver nem akar zengedezni, úgy királyin lehetne csámborogni! Kora délután pihenőt tartottak. A gyöngébb novemberi napsugarak ellenére alaposan megizzadtak; ezért nagy örömmel üdvözöltek egy kis szünetet. Körbeültek, és enni kezdtek. Fabio levette hátáról a kerékzáras muskétát, és miután megbizonyosodott róla, hogy a töltet állapota változatlanul kifogástalan, és veszély esetén csak a gyújtóserpenyő fedelét kellene eltávolítani, a kakast leengedni és az elsütőbillentyűt működésbe hozni, lövésre készen letette maga mellé. – Gondolod, hogy gonosz csürhe csavarog errefelé? – kérdezte a Magiszter rágás közben. – Világos nappal? – Csürhe? – A kereskedő nevetett, és levette fejéről a fácántollas barettet. Megtörölte izzadt homlokát, amely – egy korabeli férfinél cseppet sem szokatlanul – már igen magas volt. – Nem, tudtommal nem. De ahogy a mondás tartja: alkalom szüli a tolvajt. Nem kizárt, hogy a kincseimre való tekintettel némelyeknek kedve támad lopni. Ha ez a helyzet, gyorsan csak piff-puff, és a fickónak máris lyukas az irhája. Nem először történne, hogy ilyen módon kellene „nemet” mondanom, amikor valaki túlságos érdeklődést mutat a rakományom iránt. Enano halszájacskája, amely egy szempillantással korábban még serényen rágott, elkerekedett. – Ott hátul, hapsikák, egy hölgyikét látok, egy travellinget, egy sikszét, a sarjadzásból jön, a sűrű leveszöldségből! Mindnyájan arrafelé néztek, amerre a törpe „pislogója” irányult, amely megbabonázva tapadt egy lányra, aki óvatos mozdulatokkal közeledett a közeli cserjésből. A Magiszter pislogott. – Valóban asszonynak tűnik, sőt talán apácának, ahogy így elnézem a ruháját. Viszont az egyszerű főkötő cáfolni látszik ezt. Az inkább egy szolgáló fejfedője. De minek tovább találgatni? Ez a teremtés egyenesen felénk jön, mindjárt többet fogunk tudni. Az asszony közben már olyan közel ért hozzájuk, hogy alaposan szemügyre vehették. Hollófekete haja volt, amely kötegekben buggyant elő a főkötő alól, és ugyanilyen színű szeme. Az arca keskeny volt, és erélyesnek látszott, amiben jellegzetes horgas orrának is része volt. Orrával ellentétben a szája nagyon nőies volt, és ugyanez vonatkozott az alakjára is. Dúsnak tűnt, elöl

éppúgy, mint hátul, és az apácaöltözék – mert valóban azt viselt – erősen megfeszült a testén. Amikor megszólalt, kiderült, hogy jó fogai is vannak: -Buon giomo, urak – mondta csengő hangon. – Nem maradt véletlenül egy darab kenyerük és egy korty vizük? A férfiak automatikusan valami ehető után kaptak, csak a világot járt Fabio nem mozdult. Azt felelte: – Először mondd meg a nevedet, hogy tudjuk, kinek adunk valamit. – Antonellának hívnak. – Úgy, úgy, Antonella. Szép név. Tudod te egyáltalán, Antonella, hogy találós kérdést adsz fel nekünk? – Én? Miért? – Az asszony lesütötte a szemét. – Mert azt kérdem magamtól, mi késztethet arra egy olyan valakit, mint te, hogy egyedül vándorútra keljen! Mi viszi rá, hogy apácaruhát öltsön? Mit csinálsz itt kint, minden csomag nélkül? – Én… én… – A fiatal nő szeme megtelt könnyel. Aztán hirtelen arca elé kapta a kezét, és keservesen sírni kezdett. – Az apám… óh, ez olyan rettenetes… – Antonella újra felzokogott, és ezzel elérte, hogy a legkeményebb szívű férfiban is részvét ébredt iránta. – Ui, rogyj le, travelling – fisztulázta a törpe –, itt még van hely, és akad még egy darab sütönc is. Antonella hálásan leült Enano mellé, tovább bömbölve, de közben már egy lepényt majszolva. Jó ideig tartott, amíg evés és ivás és zokogás közepette elmesélte a történetét. Egy kefekötő lánya volt, az öregemberrel járta a vidéket. Luigi, így hívták az apját, a városokban és a falvakban kínálgatta áruját, és szegényes keresményéből fedezte kettejük megélhetését. Antonella feladata az volt, hogy a kordét húzza, és apja kezét ápolja, mert a kefekötés korántsem volt könnyű munka az öreg ujjak számára. Tehát neki magának is meg kellett tanulnia a mesterséget. Egy nap az irgalmas nővéreket is felkeresték egy félreeső kolostorban, de az apácáknak nem volt szükségük semmire, mert maguk készítették a keféiket és egyéb konyhai eszközeiket. Mégsem hagyták, hogy apa és lánya egyszerűen újra továbbmenjen, és mindkettőjüknek meleg ételt adtak. Antonella ezenfelül egy régi, többször kijavított apácaruhát is kapott – olyan ajándékot, amely foltozottsága ellenére is még mindig jobb volt annál a köpenynél, amelyet korábban hordott. Három napja történt a szörnyűség: éjszaka rablók támadták meg őket, apját megölték, és a kordét eltulajdonították. Őt a gyalázatos fickók hajszál híján meg is erőszakolták, de az utolsó pillanatban sikerült elfutnia és elrejtőzni. Azóta bolyongott, tele félelemmel és kétségbeeséssel, folyton olyan keresztény embereket keresve, akik továbbsegítik. – Ui, ui, valóban vacakul folyik a dolgod – fisztulázta Enano, a törpe, és karocskáját vigasztalóan Antonella válla köré fonta. – Vigyázatos hapsik között landoltál, igen, vigyázatosak közt. Most már nem történhet bajod. Mivel Enano ilyen módon eldöntötte, hogy Antonella a jövőben velük tart, a barátok annyiban hagyták. Mind azon igyekeztek, hogy segítsenek a fiatal nőnek, és ennek során előtérbe kerültek lovagi erényeik. A legtöbbet a törpe törődött vele. Üj öntudata még azt is lehetővé tette, hogy szemezzen az idegennel, akinek ez láthatólag tetszett. – Grandabb vagyok, mint ahogy hiszed, sokkal grandabb! – nyilatkozta Enano mosolyogva. – Mindjárt kilesheted! -Amikor a csoport nemsokára felkerekedett, Antonella megértette, mit jelentettek a törpe szavai. Gólyalábain mindenkinél magasabb volt. Peckesen döcögött előttük. Este igyekezniük kellett, hogy az éjszaka beállta előtt fogadót találjanak, és, ha sajnálkozva is, be kellett érniük egy meglehetősen nyomorúságos szállással. Minden ragadt a piszoktól, és ha az éjszakák nem lettek volna már olyan csípősek, a csillagos ég alatt aludtak volna – „zöldanyánk ölén”, ahogy Enano mondta volna. Antonella természetesen külön helyiséget kapott, és éppen belépni készült, amikor váratlanul felsikoltott. – Mihogy? Mi folyik? – Enano termett nála elsőként, hogy megnézze, mi történt. De semmi sem történt. Egyáltalán semmi. Csak annyi, hogy a piszkos földön feküdt valami. A törpe csak akkor vette észre, amikor jobban odanézett, de akkor a szemecskéje kitágult, és azt sipogta: – Egy ropogtató, egy döglött ropogtató!

AZ ORSZÁGJÁRÓ

FABIO

„Uno messaggio! Miabella fiút szült. Ki van a tucat. Dio mio, una dozzina di figli! Boldog ember vagyok!” Ha nem lett volna olyan sötét az ütött-kopott fogadóban, észrevették volna, hogy Vitus olyan fehér, mint a fal. – Egy patkány! – nyögött fel. – Egy döglött patkány ebben a koszfészekben! – Ezer gondolat villant át az agyán. De leginkább az az elképzelés gyötörte, hogy a patkány talán egy Pulexpestis marásától pusztult el. Másfelől viszont: mint minden teremtménynek, egyszer egy patkánynak is meg kell halnia. Ez talán egyszerűen csak öreg volt. Vitus körülnézett. A helyiség valóban rémisztően elhanyagolt volt. Pestisbolhák és gonosz miazmák igazi melegágya. Mit mondott Arnulf von Hohe, a fanatikus? Hogy újra feltámadt a pestis kígyója? Hogy már tízszer ezer halott van? Ez biztosan túlzás. Mértéktelen túlzás, de a lábánál heverő döglött patkány új jelentést adott az egésznek. És ha a pestis mégis újra feléledt volna? El sem lehet gondolni, mi vár akkor erre az országra és az itt élőkre… – Nem éjszakázhatunk ezen a koszos szálláson – mondta Vitus a társaihoz fordulva. Közben valamennyien Antonella kamrájába gyűltek, és a halott állatot bámulták. Fabio a fejét vakarta. Egy pillanatra elhagyta a jókedve. – Ha nem itt, akkor hol, cirurgicus? Kint cudar hideg van. Azt javaslom, rúgjuk fenéken a fogadóst, hogy a legkészségesebben takarítson ki, akkor már rendben lesz. – Nem, semmi esetre sem kellene itt aludnunk. Lehet, hogy ez a patkány pestisben halt meg, ami azt jelentené, hogy a fogadóban itt a ragály. Mindenütt halált hozó bolhák ugrálhatnak. – Pestis? Halált hozó bolhák? No comprendo! Egy szót sem értek. Csak ne fesd a falra az ördögöt! Vitus a legszükségesebbekre szorítkozva elmagyarázta a pestis okainak bonyolult összefüggését. A Magiszter közben erejéhez mérten támogatta. Beletelt egy kis időbe, de végül Fabiót, Guidót és Antonellát is meggyőzték a lappangó veszélyről, és beleegyeztek, hogy a szabad ég alatt éjszakázzanak. Amikor végül meghozták a döntést, nem győztek sietni, hogy a járványbarlangot elhagyják, de Vitus még időt szakított arra, hogy a konyhába fusson, és figyelmeztesse a kocsmárost. A fogadós egy sarokban feküdt, és érthetetlen hangokat adva hörgött, mint egy partra vetett hal. Szakadatlanul egy boros kannát simogatott, mint egy asszony arcát, és közben a levegőben hadonászott. Úgy nézett ki, mintha keresztet vetne. Vtus elfordult. Egy hullarészegtől nem várhatott mást, csak hányást, abból pedig nem kért. Néhány takarót akart keresni, hogy magával vigye, mert kint minden jól jött volna, ami melegít, de aztán mégsem tette. Ki tudja, gondolta, mennyi bolhát vinne ki a takarókban. Gyorsan a többiek után sietett. Az éjszaka hideg volt, olyan hideg, hogy reggel, amikor felkeltek, ropogtak az izületeik. Zúzmara borította a réteket, és ha megszólaltak, fehér párafelhő gomolygott a szájuk előtt. Fabio kirázta magát takaróiból, és felnyögött: – Ho dormite male! Nem aludtam valami jól ebben a hidegben. – Aztán először a lovait etette meg egy abrakos tarisznyából, majd két vödörrel a közeli forráshoz indult. Az állatoknak víz kellett. A többiek ugyancsak kihámozták magukat a ponyvákból, köpenyekből, és közben kiderült, hogy Enano és Antonella szorosan egymás mellett feküdt. Véletlenül vagy szándékosan? Még túl hideg volt ahhoz, hogy bárki ezen töprengjen. Miközben a Magiszter ásítozva a berilljeit kereste, Vitus is elindult a forráshoz. Egy üst volt nála, amelyet meg akart tölteni vízzel. Később, a pattogó tűzön majd leves lesz belőle. Amikor visszatért, már mindenki fent volt. Fabio a kocsijánál talált magának tennivalót, és egy gombával és tökkell teli ládikát keresett, Guido a hegedűjét vizsgálgatta, mert aggódott, hogy megnedvesedhetett, a Magiszter felállította az üst számára a háromlábat, Enano és Antonella pedig a tábor rendbehozatalával volt elfoglalva. Amikor a tűz lassan meleget kezdett árasztani, és az üst sustorogni kezdett, a nap áttört a

ködtakarón – tejes-fényes korong, amely egyre sárgább és aranyosabb lett, és végül izzó tűzgömbként függött az égen. Az útitársak a háromláb köré telepedtek, és éhesen várták Antonella szakácstudományának eredményét, mert mint asszonyra, rá osztották a leveskészítés feladatát. Vitus hátradőlt, lehunyta a szemét, és élvezte arcán a melengető napsugarakat. A szép, tiszta idő és a békés, sík táj láttán feleslegesnek, csaknem nevetségesnek érezte éjszakai menekülésüket a fogadóból. Egy kis, döglött patkány váltotta ki az egészet. Elsiették a dolgot? Egy patkány pusztulásának a természetesen ezen kívül is sok oka lehet. Mérgezés is szóba jöhet. Talán a piszkos kocsmárosnak gondot okoztak az állatok, és arzénos csalit tett ki? Elhatározta, hogy félretolja a haszontalan gondolatokat, és egy fontos kérdést tesz fel: – Barátaim – mondta –, tudni szeretném, hogy elmúlt éjjel megmart-e valakit a bolha. Kutassatok csípéshelyek után, és ha kell, kölcsönösen segítsetek egymásnak. Kívánsága nemigen talált helyeslésre, mert a leves minden pillanatban elkészülhetett, és senkinek sem volt kedve újra levenni a ruháit, de Vitus kitartó volt, és végül az egész csoport majomhordára emlékeztető képet nyújtott. Kölcsönösen csípésnyomokat kerestek egymás testén: Vitus és a Magiszter, Fabio és Guido, Enano és Antonella. Az utóbbi pár ennek során roppant tapintatosan járt el – egyrészt, mert Antonella nő volt, másrészt, mert a törpének púpja volt. Mint kiderült, többeken voltak poloska– és bolhacsípések, de hál' Istennek régebbiek, és semmiképp sem az elmúlt éjszakáról származók. Vitusnak nagy kő esett le a szívéről, és a Magiszterre sandított. A kis tudós ugyancsak nagyon megkönnyebbültnek tűnt. Összeszedte magát, és odakiáltott Antonellának: – Na, szakácsnő asszony, mi a helyzet? Enano is rákezdett: – Igen, mi folyik? Üres az étekfogó. Éppen levegőgombócot nyeldekelek! Antonella nevetett. Láthatólag mulattatónak találta a lovagias törpe kifejezésmódját. – Várjatok, fickók, mindjárt kezdődik! Fabio eligazított két nagy fatálat, amelyeket árukínálata kimeríthetetlen mélységeiből halászott elő, és élvezettel dörmögte: – Egy meleg leves a legszebb dolog a világon, barátaim. Higgyetek nekem, tudom, miről beszélek! Adj meleg levest egy embernek, aki játékon elvesztette a vagyonát, és megvigasztalódik; adj meleg levest két embernek, akik nem tudnak megegyezni, és kiegyeznek; adj meleg levest három embernek, akik megfojtanák egymást egy kanál vízben, és el fogják egymást viselni. Igen, egy tál meleg étel néha többet ér ezer szónál! – Csak ha egyszer elkészült – jegyezte meg a Magiszter szárazon. Várakozásteljesen lengette a kanalát, és a többiek utánozták. Fabio cseppet sem sértődött meg, hanem felkiáltott: – Csak türelem, barátaim. Pazienza, pazienza! Mit gondoltok, miért nem egy tálat kotortam elő, hanem mindjárt kettőt? Hogy mind egyszerre kiszolgálhassuk magunkat! És most: buon appetito! – A forró lébe mentette kanalát, halászott egy kicsit, amíg biztos volt benne, hogy elég gomba- és tökdarabot is kapott, és lehunyt szemmel többször megfújta. Aztán csaknem áhítatosan szürcsölni kezdte a levest. – Aaaah! Antonella, te ugyanolyan jól főzöl, mint Miabella, a feleségem Padovában. – Ili, ui, sí, síi Olyan testes, mint a testes Mrs. Melrose a Zöldvölgy-kastélyban ! – Köszönöm – mondta a kefekötőnő láthatólag elérzékenyülve. Nem értette ugyan a törpe felkiáltását, aki Greenvale Castle házvezetőnőjének művészetéhez hasonlította a főzési tudományát, de ez nem kisebbítette örömét. Fabio felsóhajtott: – Ah, a feleségem és a gyermekeim, mennyire hiányoznak! Guido megkérdezte: – Hát hány gyereked van? Fabio másodszor is telemerítette a kanalát. – Nos, a kérdésre egész egyszerűen válaszolhatok: tizennyolc éve járom az országot, tehát tulajdonképpen tizennyolc csemetémnek kellene lenni. Képzeljétek el: másfél tucat kis Fabio és Fabia. Bambini e bambine! Egyébként mindnek novemberben van a születésnapja. – Novemberben? Hát az hogy lehet? – tudakolta Antonella. Érdekelték a családi kérdések. Az országjáró már az ötödik vagy a hatodik kanálnál tartott. – Nagyon egyszerű: mindig kevéssel a karácsonyi ünnepek előtt térek haza az utazásomról, két

hónapig maradok, ezalatt az idő alatt gyereket csinálok a feleségemnek, és újra elrobogok… óh, eh, mi a baj, Antonella? A fiatal nő vonásai egy pillanatra megdermedtek, de arca máris visszanyerte szokott kifejezését. Hallgatott, ami nem nyugtatta meg éppen a kereskedőt. – Valami rosszat mondtam? Ha igen, sajnálom. Saisi! Mi displace! Én csak úgy értettem… A Magiszter a fejét ingatta, és azt mondta: – Et semel emissum volat irrevo-cabile verbum. – Hát ez már megint mit jelent? – kérdezte Fabio értetlenül. – És egyszer kiküldve, visszavonhatatlanul röppen a szó – deklamálta a kis tudós. – Horatius. De ne törődj vele, én ismerem ezt az érzést. Én is már sokszor mondtam ki életemben olyan szavakat, amelyeket legszívesebben azonnal visszaszívtam volna. – Ui, ui, ne vedd fel, abrakadabra Úr. Vitus is bekapcsolódott. – Fabio nem úgy gondolta, Antonella. Ő egy évben tíz hónapig úton van, és csak két hónapot tölt otthon. Hát mikor tudna egyébként a feleségével, eh, nos, tudod, mire gondolok. Akkor pedig világos, hogy a gyerekek mind novemberben jönnek világra. Fabio, azt mondtad, tizennyolcan vannak? – No, no. Én azt mondtam, tulajdonképpen tizennyolcnak kellene lenni. Az országjáró újra enni kezdett. – Valójában csak tizenegyen vannak. Háromszor, eh – Antonellára sandított, aki azonban egészen fesztelenül ült ott, ezért tovább beszélt: – háromszor szünetet tartottunk, és négy kicsink meghalt. Aztán váratlanul felderült az arca, és a szemébe visszatért szokásos életkedve. – De mire idén karácsonykor hazatérek, bizonyára már tizenketten lesznek! Bussola, az én szépségem, az én kedveském útján már régen megtudtam, hogy Miabella újra jó reménységben van. Ha a mindenható Istennek úgy tetszik, akkor numero tizenkettő ezekben a napokban születik meg. Vitus félretette a kanalát, mert jóllakott. – Akkor remélem, minden rendben zajlik le. A feleségednél, aki már ennyiszer szült, valószínűleg nem lesz semmi komplikáció. – Nem, nomenso! – Fabio leintette. – Miabella olyan egészséges, mint egy ló… eh, bocsáss meg a kifejezésért, Antonella, úgy értem, természetesen, hogy jó állapotban van. De ha komplikációkról beszélsz, cirurgicus, mire gondoltál? Mi következhetne be? – Igen, mi következhetne be? – Úgy látszott, Antonellát is érdekli a kérdés. – Semmi, egyáltalán semmi. – Vitus kellemetlenül érezte magát. Nem akart a beszélgetésnek ilyen fordulatot adni. – Én semmit sem értek a szüléshez, nem vagyok bába. Csak úgy mondtam. Felejtsd el! A Magiszter vigyorgott. – Et seme! emissum volat inmocabile verbum. – Hogyan, kérlek? – Vitus az első pillanatban nem értette. – Ah úgy, igen. Horatius mondása. – Nevetnie kellett. A többiek vele nevettek, még Antonella is, aki közben kissé görcsösnek tűnt. Fabio már tovább kanalazott. Az étvágya semmivel sem maradt el a Magiszterétől, és ez már jelentett valamit. – Ha Bussola visszajön – mondta –, azonnal levelet írok Miabellának, és megmondom neki, milyen mesés társaságba kerültem, és milyen mesés szakácsnőt találtunk Antonellában. – Sí, sí, ui, ui – fiszulázta Enano. Hangjában egy kis féltékenység érződött. Egynapi kemény gyaloglás után – szokás szerint Enano, az óriás sietett legelöl – eljött az este, és vele újra a kérdés, hogy keressenek-e fogadót, vagy szabad ég alatt éjszakázzanak. A sötétben a halott patkány képe sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mint világos nappal, ezért úgy döntöttek, hogy újra a csillagos ég alatt fognak táborozni. Gyorsan kipakolták a cókmókjukat, tüzet raktak, és ráakasztották az üstöt. Ezen az estén nyugtalanul lobogtak a lángok, mert erős volt a szél, és gorombán söpört el felettük, mivel csak néhány bokor nyújtott nekik védelmet. Mégis sikerült este volt, mert az életükről meséltek egymásnak, és Guido most először hagyta magát rábeszélni, hogy játsszon egy kicsit a hegedűjén. Miután végtelen hosszan tekergette a húrfeszítőket és hangolta a hangszert, nagyon hozzáértőén

játszott, de aztán azonnal visszatette a hegedűt a tokjába. – Úgy bánsz a hegedűddel, mint egy beteggel – mondta a Magiszter kissé szemrehányóan. Szívesen hallott volna még többet. Guido a maga komoly modorában így válaszolt: – Nem is sejted, Magiszter, milyen érzékeny a fa. Én ugyan összesen hét réteg lakkot vittem fel a fedelére és a fenekére, egy speciális keveréket, amely az Amati család titka, de nem szabad elfelejteni, hogy egy hegedű legalább négy különböző fából áll: fenyőből, juharból, tölgyből és ébenfából. Mindegyik fajta eltérően reagál a hidegre és a melegre, erősebben vagy kevésbé erősen tágul. Ugyanez érvényes a négy húrra is. Az eredmény az, hogy a hegedű mindig más, attól függően, milyen az időjárás. Ezért is kell a hangszert minden játék előtt újra felhangolni. – Ah, úgy – mondta a Magiszter. – El kell ismernem, akkor eddig mindig igazságtalan voltam a zenészekkel szemben, akik a játékuk előtt mindig egy örökkévalóságig forgatják a húrfeszítőket. Azt hittem, csak fontoskodnak. Guido még egy takaróba burkolta a ládát. – Csak ha minden egyes rész a lehető legjobban össze van hangolva, jön létre valóban tiszta hang. A hegedűnek meg kell, hogy legyen a harmóniája. A saját harmóniája. Vitus bólintott. – Jó végszó, Guido. Azt hiszem, a harmónia az, ami a zenét és az orvostudományt összekapcsolja. Te tiszta hangokról beszélsz, mi, orvosok tiszta nedvekről. Te négy eltérő fát különböztetsz meg, mi négy különböző folyadékot, a vért, a sárga epét, a fekete epét és a nyákot. Ha valahol zavar támad a nedvháztartásban, akkor megpróbáljuk megszüntetni. „Újrahangoljuk” a testet azáltal, hogy segítjük önmagán segíteni. A rossz matéria a genny, vizelet, széklet, köpet és egyebek útján kiválasztódik, és mi, orvosok erősítő intézkedésekkel támogatjuk a beteget. így visszatér a harmónia, egy olyan állapot, amelyet mi eukráziának nevezünk. Guidóra láthatólag mély benyomást tettek a hallottak. – Ilyen egyszerűen ezt még soha senki sem magyarázta el nekem. A Magiszter, aki egész idő alatt egy dalocskát dudorászott, felkiáltott: – Látod, és mert így van, és mert az estének még sokáig nincs vége, újra ki kellene csomagolnod a hangszeredet! – Tetszésnyilvánítást várva pillantott körbe, és amikor mind bólintottak, a hegedűkészítő nem tehetett mást, mint újra elővenni a hangszerét. Közösen elénekeltek néhány dalt, amelyet mindnyájan ismertek, végül jóéjszakát kívántak egymásnak. Fabio azonban még egyszer félrevonta Vitus, és fojtott hangon azt mondta: – Az előbb nem beszéltem róla, mert nem akartam az ördögöt a falra festeni, cirurgicus, de már csak egynapi járásra vagyunk Piacenzától, és ez a környék nem veszélytelen. Gonosz városi csőcselék kóborol errefelé, többnyire rablók, akiknek csak az utazók jószágára fáj a foguk, de néha agyon is ütik őket. Résen kell lennünk. – Akkor őrséget kell állítanunk. – Én is épp ezt akartam javasolni. – Jól van. Ha egyetértesz, akkor én vállalom az első kört éjfélig, aztán te a másodikat, hajnali szürkületig. Fabio megragadta Vitus vállát. – Te rendben vagy, cirurgicus. In una parola: neked nem kell sokat magyarázni. Ez tetszik nekem! – Jól van már, add ide a puskádat, és pihenj le. Később felkeltelek. – Tudsz bánni ezzel a vacakkal? – Tudok. – Vitus átvette a lőfegyvert, és a hátára akasztotta. Mivel az országjáró tekintetében némi kétkedést látott, hozzáfűzte: – A számszeríjjal és a karddal is tudok bánni. Egyszer-kétszer már öltem. Tulajdonképpen kár, ha az ember, mint én, orvos, és életet akar menteni. De nem volt más választásom. Fabio láthatólag megnyugodott. – Akkor fogd még a tőrömet is, minden eshetőségre! – Jól van. Na, menj aludni! – Vitus az övébe tűzte a pengét, és szó nélkül elballagott, keresett

magának egy helyet, ahonnan az egész környéket jól belátta, legalábbis annyira, amennyire a holdfény engedte. A bokrok feketének és barátságtalannak tűntek, és valahányszor átfütyült rajtuk a szél, azt hihette az ember, hogy mozognak és megelevenednek. A kihamvadó tűz hébe-hóba megreccsent, és Vitus horkolás hangját hallotta. Leült egy kidöntött fűzfa törzsére, és szabadjára engedte a gondolatait. Még hosszú út vár rájuk Angliáig, de ha a barátaival Genovába ér, akkor a nehezén túlvannak. Egy kis szerencsével elkaphatnak egy hajót, amely átviszi őket a gibraltári tengerszoroson, és onnan tovább északra, a brit szigetig. Vitus fázott. Felállt, hogy egy kicsit járkáljon. A brit sziget, Anglia… Ha egyszer otthon lesz, tanúbizonyságot kell majd tennie utazása eredményéről. Azért indult útnak, hogy legyőzze a pestist. Legyőzte? Ha őszinte akar lenni, csak részeredményekről beszélhet, mert a fertőzés elkerülése egy dolog – és a ragály gyógyítása egy másik. A mindent eldöntő, minden esetben hatékony terápiát még nem találta meg. Talán nincs is ilyen. Mindenesetre a pestis kígyójának okát felderítették – a pestisbolhát. Hogy fejthette meg Petrarca, a költő a titkot? Vagy inkább: Gherardo, a fivére, aki úgy tűnt, fel volt vértezve minden miazma ellen? Vitus néhányszor erősen dobbantott, mert fázott a lába. A sárga papucsok, amelyeket ő és a barátai még mindig viseltek, nem erre a szélességi fokra készültek. Mi várja őt még odahaza Greenvale Castle-ban? Sok jó ember, akik tisztelik és szeretik, ahogy ő is tiszteli és szereti őket. Csak az az egy – az egyetlen – nem lesz már ott. Arlette… Bánatos érzés fogta el. Arlette-re gondolt, mint olyan gyakran: gyengéden, az elszakíthatatlan összetartozás érzésével. Arlette sugárzóan természetes volt, karcsú, szép, temperamentumos. Orrában még ma is ott érezte a haja és makulátlan bőre illatát. Az ő gyermekét hordta a szíve alatt, szerelmük gyermekét, mielőtt alattomosan rátört a pestis. Néhány nap alatt elragadta Arlette-et és a gyermeket. Ezzel az ő lelkének egy darabját is megölte. Arlette, Arlette, Arlette… Igen, az asszony még mindig vele volt, mert a szívében hordta, de ez olyan kevés volt, olyan átkozottul kevés. Meghalt nagybátyjára gondolt, Lord Collincourt-ra, akit alig volt alkalma igazán megismerni. Richard Catfieldre gondolt, kissé merev, de annál kötelességtudóbb jószágigazgatójára, Keithre, az istállófiúra, aki közben az istállómesterségig vitte, Hartfordra, Catfield segédjére, Marthra, a konyhalányra és a többiekre. Még Mrs. Melrose-ra a szakácsnőre is, akiről az egész világ azt állította, hogy a pincébe jár nevetni, nehogy valaki meglássa, hogy ő is tud, nemcsak haragosan nézni. Igen, Mrs. Melrose egy erődítmény volt – amíg nem jött Enano, a törpe, és rohammal be nem vette a szívét; ez olyan teljesítmény volt, amit a kastélyban senki sem tartott volna lehetségesnek. Hetekig kuncogtak az össze nem illő páron. Enano reggeltől estig körülfonta „sültfürjét”, és elhalmozta furcsa előzékenységeivel és modortalanságaival. Valóban össze nem illő párt alkottak, de a csöppséget ez sohasem szomorította, mert a szakácsnő mellett ott ült minden testi élvezet forrásánál. Enano. A törpe, aki az utóbbi időben óriás lett. Feltűnően sokat foglalkozik Antonellával. Új öntudata jele. Mrs. Melrose esete más volt, a szakácsnő öreg volt, és azt, hogy neki udvarolt, inkább tréfának lehetett tekinteni. De Antonella fiatal, még ha kicsit kövér is. Őt a törpe korábban nem merte volna körüludvarolni. Antonella. Kétségkívül derék, fiatal nő, de van benne valami megfoghatatlan. Csak azt nem tudta Vitus, hogy mi. Vitus gondolatai visszatértek Greenvale Castle-ba. Volt még valaki a kastélyban, egy férfi, aki nem tartozott oda, mégis meg mert ott jelenni, és elvitatta tőle az örökségét. Hornstaple volt a neve, ügyvéd, a legrosszabb fajtából. Azt állította, hogy eltűnt anyja szeretőjének az érdekeit képviseli, egy bizonyos Warwick Throat-ét, egy worthingi takácslegényét. Szerinte Vitus amúgy sem jogosult az Örökségre, mert korántsem biztos, hogy ő Lord Collincourt másod-unokaöccse. Valószínűbb, hogy a campodiosi kolostor előtt elcserélték. Tehát nem más, mint egy arra kóborló parasztasszony gyermeke. Vitus újra fázni kezdett. Az emlékei nem voltak a legalkalmasabbak arra, hogy melegítsék. A felhők közül elő-előbukkanó hold fényénél megállapította, hogy éjfél már elmúlt, néhányszor még

nehézkesen körüljárta a táborhelyet, aztán felébresztette Fabiót. Suttogva visszaadta neki a muskétát, és a hálóhelyére igyekezett. Fáradtan kinyújtózott a Magiszter mellett, és néhány pillanat múlva elaludt. Valami felébresztette Vitust. Felriadt, és kinyitotta a szemét. Sötét éjszaka vette körül. Hallani annál többet hallott: zihálást, nyögést és egy kiáltást. Hosszú, éles kiáltás volt, és Antonellától származott. Mi történt? Hallotta, hogy mellette a Magiszter szitkozódik, és Enano visít valamit. Egy dörgő hang azt kiáltotta: – Megállj, nyomorult kutya! – A hang Fabióé volt. Aztán fülsiketítő dörgés hallatszott, és Vitus éles légáramlatot érzett az arca mellett elsuhanni. Önkéntelenül behúzta a fejét. Egy lövés! Hol van Fabio? Ott, az a hatalmas tömeg, amely egy támadóval birkózik, bizonyára ő az! Kilőtte a muskétáját. Vajon talált is? Vitus felugrott, és a lába belegabalyodott takarójába. A táborban teljes összevisszaság uralkodott. Surranó alakok a fakó holdfényben. Rablók, tolvaj banda! Mindenütt! Kirántotta az övéből Fabio tőrét, és a tulajdonosa segítségére akart sietni, amikor váratlanul őt magát támadták meg. Sötét árnyék vetette rá magát, árnyék, amelynek a kezében megvillant valami. Puszta szerencse volt, hogy el tudta kapni a kezet, és amikor elkapta, vasmarokkal fogta. Oda akart szúrni, de már a karját is lefogták. Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig birkózott ellenségével, aztán érezte, hogy elhagyja az ereje. A fickó olyan erős volt, mint egy medve. A puszta túlélés volt a tét, nem voltak szabályok, mint egy párbajnál! Vitus felrántotta a térdét, és a gazember lába közé lökte. A férfi felordított, és elengedte. Vitus fellélegezve elsietet onnan. Hol van a többi gazfickó? Néhányan Fabio kocsijánál matattak. Az átkozott enyveskezűek mindenütt ott voltak! Ott is, ahol a törpe, Antonella és Guido feküdt. Egy testekből álló halom mozgott arrafelé, küzdő testek, összevisszaság és kiáltások. A törpe újra kukorékolt valamit. Vitus visszakiáltott: – Várj, Enano, jövök! – Én is! – hallotta a háta mögött a Magiszter bömbölését. Rá akarta vetni magát a testekből álló rakásra, de ebben a pillanatban a földre rántották. Újra itt volt az első támadó, és mint a megszállott, szurkált feléje. Szívós fickó! Vitus oldalra gördült, és egy rúd akadt a kezébe. Gondolkodás nélkül nekihuzakodott, és lecsapott. A gazember eldőlt, mint a kivágott fa. Ettől a sikertől szárnyakat kapva, Vitus feltápászkodott, újra lendületet vett, és a pózna süvöltve lecsapott a gomolygó testekre. Újra meg újra. A szeme sarkából látta, hogy a Magiszter is harcol. Neki is egy farúd volt a kezében. Fabio, az országjáró is egy ellenséggel birkózott. Vitus nem tudta, kit talált el, barátot vagy ellenséget, de be akarta fejezni a harcot, elkergetni a rongy népséget, és ütött, újra meg újra. Most olyan volt, mintha valami bódulat fogta volna el, és alig vette észre, hogy a rúd eltört. A fa használhatatlanná vált. Már nem is volt rá szükség. A zsivány népség eltakarodott. A beköszöntő hajnali derengésben sötét alakokat látott elrohanni. A kutyák elillantak. Jól van, hála Istennek! Most a saját embereivel kell foglalkoznia. Közben szívből remélte, hogy az orvostudományára nem lesz szükség. – Megsebesült valaki? – kiáltott. A törpe válaszolt elsőként: – No, no, nem, nem! – Összefogta túl hosszú, égszínkék ruháját, és odajött Vitushoz. – Mind megléptek a bűnpimaszok! – Igen, úgy látszik, hála Istennek. Ennek ellenére: a púpodon elszakadt a ruhád, és ha nem tévedek, vérzel. Mindjárt megnézem a dolgot. A Magiszter lépett oda hozzájuk, és a fogát csikorgatta: – Eltűntek a berilljeim, már megint! Adja ég, hogy megtaláljam őket. Fabio, aki éppen azon volt, hogy megvizsgálja, sértetlen-e a rakománya, azt kiáltotta: – Úgy tűnik, mintha a csirkefogók semmit sem vittek volna el. Fortunatamente! Még időben megleptem őket, de nem értem, honnan tudtak a testvérek ilyen hirtelen felbukkanni. Végül is látnom kellett volna. – Amit én látok, az egy vérző vágás a homlokodon – válaszolta Vitus. – Nem látszik életveszélyesnek, de gyorsan be kell kötni. – Ah, csak egy karcolás! – Fabio nevetett. Jókedve ismét felülkerekedett. – Adtunk a testvéreknek, mi?

Guido jelentkezett, aki még teljesen a történtek hatása alatt állt. – Ilyesmi még sohasem történt velem – dadogta –, még soha. Halálosan féltem. – Hogymi, hapsikám? Halálosan féltél? – Igen, persze nem magam miatt, hanem a hegedűm miatt. De hál' Istennek nem történt baja. Vitus odament AntonelIához, az egyetlenhez, aki még nem kelt fel, hanem még mindig zavartan a földön üldögélt. – Valami bajod van, Antonella? A kefekötőnő felnézett. – Nem, eirurgicus, én… azt hiszem, nem. Enano megvédett. Amikor a fickók jöttek, rám vetette magát, és a testével védelmezett. Ő nagyon bátor. – Locsogás, zöldség! – A törpe láthatólag zavarba jött, és nem tudta, hova nézzen. – Én semmit sem csináltam. – Ezt meséld, akinek akarod, csak ne nekem! – Vitus áttekintette a tábort. Közben annyira kivilágosodott, hogy minden részlet jól kivehető volt. A harc heves volt, már önmagában az a tény is erről tanúskodott, hogy semmi sem volt a korábbi helyén Takarók, ládák, eszközök hevertek szanaszét, mintha egy óriás ököl összevissza forgatta volna őket. Valahol felfedezte az orvosi műszereit rejtő puttonyt. – Enano és Fabio, gyertek ide hozzám, hogy elláthassalak benneteket. Guido és Antonella összetakarítja a tábort, és segít a Magiszternek megkeresni a berilljeit. Nem sokkal később Vitus tizenhat öltéssel összevarrta Fabio homlokán a vágást. Fájdalmas művelet volt, mert az országjárónak kábítószer nélkül kellett elviselnie a procedúrát, de egy szót sem szólt, csak amikor Vitus kötést tekert a feje köré, kérdezte meg, hogy karácsonyig meggyógyul-e, mert mindenképpen el akarja kerülni, hogy Miabella megijedjen, amikor meglátja. Vitus megnyugtatta, aztán a törpét vette gondjaiba. Enano távolról sem vérzett annyira, mint Fabio, viszont több sérülése volt, mint először feltételezte. Púpján felhasadozott a bőr, és tele volt rúgásoktól származó zúzódással. Antonella igazat mondott, a törpe a testével védelmezte. Vitus doktor Chamoucha kenőcsével kezelte a sérüléseket, amihez még egy kevés szárított kamillát kevert, aztán borogatásokat tett rá, amelyeket két vászonszalaggal rögzített. A táborban félig-meddig helyreállt a rend. A Magiszter még mindig a berilljeit kereste, és Vitus kezdte elcsomagolni a gyógyszereit. Aztán a bokor mellé állította a puttonyt, hogy ne legyen útban. Félrehúzott egy takarót, és a mozdulat közepén megmerevedett. A takaró alatt egy idegen feküdt. Egy halott. Egy férfi, aki bizonyára a rablókhoz tartozott, és kétségtelenül a harc során ütötték agyon. Vitus letérdelt és megvizsgálta a holttestet. Még fiatal férfi volt, akinek a halálban békés és semmitmondó volt arca, mintha ezzel visszamenőleg meg nem történtté tehette volna a támadást. A férfi öreg, szakadt, fácán tollal díszített barettet viselt. – Deo gratias! Megvan! – Ez a Magiszter volt, aki újra megtalálta a berilljeit. Örömtől ragyogva felemelte az orrkeretet, aztán istenkáromló átkozódásban tört ki. – Krisztus vérére! Elgörbült, és szilánkokra zúzódott! Miért éppen velem kell ennek újra meg újra megtörténni! Ez a zsiványbanda, ez a csürhe! Csak ennek köszönhetem, én… Egy pillanat, csalán, kit találtál itt? Ennek a szemét bandának az egyik tagját? Saját kezűleg fogom kitekerni a nyakát, meg fogom… – Semmit sem fogsz tenni, a férfi halott. Egy vágás van a koponyáján, mintha valaki ketté akarta volna hasítani. Bizonyára azonnal meghalt. – Az te voltál. – Vagy te. Mindketten egy rúddal vagdalkoztunk, erre még pontosan emlékszem. – Uh, ez szörnyű csapás! Uuuuh, az én szép sétafáim! – Enano a gólyalábait tapogatta. Az egyik kettétört, a másikról letörtek a pallókák. – Nem bunyózásra valók, vándor uraim, nem bunyózásra valók, uh! – A halszájacska gyanúsan rángatózott. Antonella hozzásietett, és vigasztalni próbálta. A többiek is köréje sereglettek. Vitus azt mondta: – Attól tartok, én tettem tönkre az egyik gólyalábadat. – Én is – visszahangozta a Magiszter. Vitus tovább beszélt: – Nagyon sajnálom. Közvetlenül a lábamnál feküdt. Kéznyújtásnyira. Akkor megfogtam. De nem volt hiába, az egyik gazfickót elkaptuk. Ha nem mi ütöttük volna agyon őt, ő ölt volna meg minket.

– Így van – erősítette meg a Magiszter. – Másképp is mondhatjuk: ha nem lettek volna a te lábmeghosszabbítóid, akkor most egyikünk sem állna itt. Azt javaslom: Antonella készítsen nekünk egy kiadós reggelit. Vagy valakinek a gyomrára mentek a történtek? Mivel nem ez volt a helyzet, Antonellának újra alkalma nyílt volna főzési tudománya bizonyítására, ha nem történik valami, ami sokkal rosszabbnak bizonyult az éjszakai támadásnál. Vitus tette a rettenetes felfedezést. Átkutatta a halottat, végigtapogatta a ruháit, és hirtelen megvastagodásokat észlelt az ágyékán. Rosszat sejtve, és ügyet sem vetve Antonellára, aki szégyenlősen félrenézett, lehúzta a halott nadrágját. A férfi már semmit sem érzett, és Vitusnak nem kellett tekintettel lennie rá, mégis óvatosan járt el. Ujjai hegyével megfogta a két nadrágszár végét, és lassan lehúzta a lábakról. – Miért van szükség ekkora felhajtásra? – kérdezte a Magiszter. –A fickó már így sem, úgy sem érez semmit. Vitus hallgatott, és megvizsgálta a férfi lábát. – Gyere csak ide! – Mi van? Én azt gondoltam, most megreggelizünk, te meg ehelyett ott babrálsz azon a holttesten – zsörtölődött a Magiszter. Ennek ellenére engedelmeskedett, és a halott fölé hajolt. Pislogott, és azt mondta: – Mi van? – Látod ezt? – Ezt? Ez egy csípés. Na és? Vitus összeharapta a fogát. – Ez egy bolhacsípés! Pontosabban több is, mindkét lábon. – Sir me servavit, Domine! Csak nem azt gondolod, hogy ez a bitang a pestis… – De, pontosan azt gondolom. A fickón a pestis minden tünete felfedezhető. Itt a lágyéktájon jobb és bal oldalt bubók képződtek – undorító feketésbarna duzzanatok, részben már tele gennyel. – Akkor csak gyorsan el innen! – Nem. Maradj nyugton! Ne köpj bele a levesembe! – Vitus eltávolodott a halottól, és egy kádban megmosta a kezét. Aztán a tábort határoló bozótosba öntötte a vizet. – Ez a férfi már nem lehetett ereje teljében, de még elég erős volt ahhoz, hogy harcoljon ellenünk. Hajszál híján megölt a késével, feltéve, hogy ő volt az a fickó, aki megtámadott. Valami itt nem stimmel. Lehetetlen, hogy ez a fickó több mérföldet gyalogolt, és azután még volt ereje ránk támadni. A Magiszter a fejét vakarta. – Talán egész idő alatt itt volt. – Mi? Hogyan? Nem értelek. – Talán egyszerűen itt lapult a bozótban. Szépen álcázva, ahogy a róka les a zsákmányra… – Arra gondolsz…? – Vitus az ajkát csücsörítette. – Mennydörgős menykő, hogyhogy nem jöttem rá azonnal? Igen, így lehetett: a semmirekellő a cimboráival elrejtőzött a bozótosban, hogy jámbor utazókra támadjon. A mi esetünkben, akik olyan sokan vagyunk, úgy lehetett, hogy napvilágnál a banda nem mert támadni; éjszaka azonban megpróbálták. Tudod, az őrködésem idején valóban azt gondoltam, csak a szél az oka, hogy a bokros olyan erősen mozog! Most már az is világos, hogyan tudták Fabiót meglepni. – Mindenesetre azonnal útnak kellene indulnunk. Én már most úgy érzem, mintha minden lélegzetvétellel pestismiazmákat szívnék be. Vitus megrázta a fejét. – Nem szabad megőrjíteni magunkat. A többiek még semmit sem tudnak. Később, ha már úton leszünk, mindent meg fogok neki magyarázni. Előbb azonban körül akarok nézni a bokrosban. – Ember, Vitus! – A Magiszter láthatólag egyre idegesebb lett. – Nem istenkísértés ez? – Hidegvér, öreg csalán. Hiszen tudjuk, hányadán állunk. A halott lábszárán Pulex pestistől származó csípésnyomok vannak. Ő ezen az úton fertőződött meg! – Vitus szeme ragyogott. – Egyáltalán nem értem, miért örülsz annyira. A fejünk fölött függ Damoklész kardja, és te… – Fogd már fel! Amit elméletben olyan nagy nehézségek árán kidolgoztunk – annak most itt a bizonyítéka. Igazunk volt! Ha minden más is stimmel, amiről meg vagyok győződve, akkor egyáltalán nem fertőződhettünk meg: nem érintettük meg közvetlenül a halottat, és már nem is

lélegzett. – Anélkül hogy alkalmat adott volna a Magiszternek, hogy válaszoljon, Vitus eltűnt a bokrok között. A Magiszter így a vállát vonogatva ott maradt. Fabio odaordított a tűztől, ahol a többiek már helyet foglaltak: – Magiszter, anúro mio, hol maradsz? Hol van a cirurgicus, hiszen az előbb még itt volt? – Még egyszer félrevonult! – kiáltott vissza a kis tudós. – Azonnal jövünk. – Megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, aztán visszatartott lélegzettel a bokrok közé húzta a holttestet, ahol az örökre eltűnt. Néhány szempillantással később Vitus visszatért a bozótból. Nagyon elgondolkodó volt, és azt mondta: – Találtam még egy halottat. Ugyancsak pestisben halt meg, ugyancsak bolhacsípések vannak rajta és bubók. Azonban nem a lágyékban, hanem a hónaljakban. Érdekes, hogy a csípések az alsókarján vannak. Úgy tűnik, mintha a pestis a végtagok felől a törzs felé akarna előrehatolni, és mintha a test ugyanakkor azzal védekezne, hogy az átmeneteknél megvastagodásokar és duzzanatokat képez. Nos, ezt csak mellékesen. Vitus rövid imát mondott a halottakért, és könyörgött a Mindenhatónak, bocsássa meg bűneiket, és fogadja be őket mennyei birodalmába. Aztán azt mondta: – Egyébként a második halott is fácántollas barettet viselt, úgy látszik, ez valami bandajelzés. Én most a forráshoz megyek, és alaposan megmosakszom. Nem hiszem ugyan, hogy érintkezésbe kerültem valamilyen közvetítő anyaggal, de semmi esetre sem árthat. – Veled megyek. Úgy bizsereg a bőröm, mintha minden pórusomon át befelé igyekeznének a miazmák. Tetőtől talpig megmosakodtak, és a ruházatukat is a leggondosabban megtisztogatták. Mindez időbe került, ami azt eredményezte, hogy egyik-másik társuk odajött hozzájuk, megnézni, mi van velük, vagy hogy néhány megjegyzést tegyen hirtelen támadt tisztasági mániájukra, de ők nem zavartatták magukat. Végül megjelentek a tűznél, és átvették a reggeli maradékát. Amikor befejezték az evést, Vitus megköszörülte a torkát, és tömören elmagyarázta társainak a tényállást. Befejezésül azt mondta: – Nem kell aggódnunk, barátaim, a mondott okokból senkinek sem kell aggódnia. Senki sem fertőződött meg, erre mint orvos a szavamat adom. Együtt kell maradnunk, és folytatni az utat. Minden egyéb majd elrendeződik. Az imént még vidám hangulatot szörnyű rémület váltotta fel. Különösen Fabio, a különben csupa élet és elevenség országjáró nem tudott magához térni. – Milyen közel is van egymáshoz öröm és bánat! – dörmögte végül, és fázósan felhúzta a vállát. – Fa fredo, barátaim. Hagyjuk itt ezt a barátságtalan helyet, amilyen gyorsan csak lehet! Andiamo! Még jó ideig eltartott, amíg minden cókmókot összecsomagoltak, és befogták a lovakat. Amikor befordultak a Piacenza felé vezető útra, a menet élén változás történt. Enano, a törpe ment elöl, az oldalán Antonellával. A lány több mint egy fejjel magasabb volt nála. Ez azonban láthatólag egyiküket sem zavarta. Még két órát sem haladtak, amikor rájuk szakadt a következő szerencsétlenség: az egyik út menti szántóföldön egy emberi testet pillantottak meg. Egy parasztasszony volt, aki halálra váltan hevert a barázdák között. Nem volt halott, még nem. Lázas delíriumban volt, töredezett szavakat motyogott, amelyeket senki sem értett. Vitusnak elég volt egy pillantás biztos távolságból, hogy felfedezzen a testén egy csúf bubót. – A ragály sújtotta – mondta színtelen hangon. – Menjünk tovább, andiamo, andiamo! – unszolta őket Fabio. – Nem. – Vitus elutasítása mindenkit meglepett. – Ez az asszony bizonyára hívő keresztény, és joga van a halotti szentségekre. Mivel én nem vagyok pap, nem adhatom fel neki, de imát akarok mondani érte. – Az asszonytól néhány lépés távolságban letérdelt a földre, összetette a kezét, és azt mondta: „Halld meg, ismeretlen asszony, a Szentírásban vigasztaló gondolatok találhatók a halálos veszélyben. A 91 zsoltár harmadik versében ez áll: »Mert ő megszabadít engem a vadász tőréből

és a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad. Az ő igazsága menedék és oltalom. « Igen, így van megírva, asszony, és ha a mindenható Isten kifürkészhetetlen akaratának úgy tetszik, hogy meggyógyítson, akkor még ma megfogsz gyógyulni. Ámen.” – Ámen – mormolták utána a többiek. Vitus tovább beszélt: – Mondjuk el együtt a Miatyánkot, barátaim! Eddig nem gondoltunk rá, de ma vasárnap van, az Úr napja. Magasztaljuk őt, hogy megkíméljen minket a ragálytól. – És belekezdett: – Paternoster, qui es in caelis, sanctificetur… Ezt követően felállt, lesöpörte a földet köpenyéről, és a társaihoz lépett, akik tiszteletteljes távolságban vártak. Fabio felnyögött: – Bárhova megyünk, a pestis már ott van! Az az érzésem, mintha bekerítene a ragály. A legjobb, ha visszamegyünk. Vitus a homlokát ráncolta. – Vissza a bozótoshoz, ahol a pestisben meghalt rablók fekszenek? – Mamma mia, cirurgicus, mit tegyünk különben? Itt csak nem kuporoghatunk, hogy mint a nyúl, várjuk a kígyót! – Továbbmegyünk – mondta Vitus, így is történt. Harmadszor késő délután rémültek meg halálosan. Újra találkoztak Arnulf von Mohéval és jámbor követőivel. Mennyire megváltozott ez a csapat! Az egykor lelkes fanatikusokból csüggedt tömeg lett. Legutóbb körülbelül kétszáz ember alkotta a menetet, most legfeljebb nyolcvanan voltak. A nyolcvan ember többsége is lázasan és haldokolva hevert a puszta földön. Lecsapott rájuk a pestis kígyója. Itt-ott tüzek pislákoltak, a még egészségesek ezek mellett üldögéltek, és valami ételt próbáltak készíteni. A máskor buzgón lengetett zászlók a porban hevertek. A korbácsok ugyancsak. A megmaradtak közül már csak ketten-hárman használták őket. Fáradhatatlanul és minden józan megfontolás ellenére. Köztük ott állt Arnulf von Hohe, a hajthatatlan, a megszállottságtól űzött, egyenesen és teli torokból énekelve. Amikor meglátta Vitust és a csoportját, elhallgatott, és gyors léptekkel feléjük indult. – Állj! – kiáltott Vitus ellentmondást nem tűrő hangon. A menetmester így mintegy harminc lépésnyire tőlük megállt, és egy pillanatig nem jutott szóhoz, de gyorsan összeszedte magát, és kitárta a karját. – Nem láttam előre, cirurgicus? A pestis körüljár, és mindenkit elpusztít. Mindenkit, mondom! Hacsak Isten bűnöse nem kész önmagát fenyíteni, hogy a Mindenható megkönyörüljön rajta, és megmentse. Vitus helyett a Magiszter válaszolt: – Hogy az önostorozás nem a bölcsesség csúcsa, azt a saját emberein láthatja, Arnulf. Humbug, amire felszólítja őket. Öncsonkítás. Több olyan paragrafust ismerek, amelyek alapján ezért felelősségre vonnák. Vitus is megszólalt: – Nézze csak meg az embereit! Meghalnak a pestisben, noha olyan buzgón ostorozzák magukat! Mások, akik nem fenyítik magukat, ugyancsak. Mielőtt Arnulf ellenvetést tehetett volna, a kis tudós folytatta: – Az önök önostorozása körülbelül annyit segít a ragály ellen, mint egy fazék lekvár. Vegye már észre! – Ez… de hát ez… – Arnulf szája hevesen hápogott. – Ez istenkáromlás! Eretnekség! Exsecratio! Önöket az ördög szállta meg, mindnyájukat. A Sátán, Lucifer! Halljad hát, ördögfajzat, amit Arnulf, az Istent szerető, az Isten híve feléd hajít: ne merészelje az ember Isten akaratát megkérdőjelezni. Kizárólag ő határoz élet és halál felől. Ő az, aki betegeket gyógyít. Egyedül ő, a mindenható, a felséges, a mindentudó Isten. Ő az, aki kegyelmet és irgalmasságot gyakorol, ha hittel szolgáljuk, kizárólag ő! Ha az ember az ő jelentéktelenségében Istennek tetszőn szolgál, akkor ő kegyes lehet

hozzánk, vagy talán nem. Öröme telhet bennünk vagy sem. Elnéző lehet hozzánk vagy sem. Örvendező szemmel nézheti, ha korbácsoljuk magunkat… – Vagy nem! – egészítette ki a Magiszter szárazon. – Mi? Az ördögfajzat még mindig csaholni mer? – Arnulf von Hohe szája most habzott, és olyan volt, mintha fúriák szállták volna meg. – Mi halálra korbácsoljuk magunkat, hogy mások éljenek. Mi vezekelünk, és bűnbánatot gyakorlunk, belehalunk a lázba, hogy Isten gyermekei megszabaduljanak, mi véresre verjük magunkat, hogy a Magasságos újra létrehozza a földön a Paradicsomot. Ha meghal valaki közülünk, örömmel hal meg, egyszer, kétszer, ezerszer, hogy Isten megkönyörüljön rajta. Flagellare necesse est! Az ostorozás, fáradtságot okoz! Minél erősebben ostorozza magát az ember, annál közelebb van hozzá a mennyeknek országa! Hozzá és mindazokhoz, akikért fájdalmakat vállal! Nézz ide, ördögfajzat, hogy ostorozta meg magát Arnulf von Hohe! Nézd, mindenki nézze. Arnulf ezt akarja! A menetmester, teljesen magán kívül, letépte testéről a csuhát, és váratlanul úgy állt ott, ahogy a sokat citált Isten megteremtette. Meztelenül és csupaszon, a bőre sebek, furunkulusok és zúzódások vérző szőnyege. Furcsa módon gyámoltalanul és megindítóan, de egész lényét átitatta a téboly, ostort ragadott, és könyörtelenül ütlegelni kezdte magát. Az ütések csak úgy csattantak meggyötört bőrén, táncolni kezdett, felujjongott, tovább ütötte magát, egyre erősebben, és végül rágyújtott a flagellánsok énekére: „ Oh, Úr, te szigorú keresztény Isten, Te, egész világ megteremtője. Te, hatalmas Zebaoth Úr, Viszonozni akarjuk neked, amit városon és falun szegény gyermekeidért tettél. Köszönetet mondunk szívvel és kézzel, mert nem mások, csak bűnösök vagyunk.” Vitus nem bírta tovább. Keresztet vetett, és társait magával vonva elindult. A menetmesteren nem lehetett segíteni, teljesen elment az esze. így ezen az eseményekben gazdag napon tovább haladtak nyugat, Piacenza felé. Nehezükre esett a járás, túl szórakozottak voltak, ha Arnulfra és a vitustáncára gondoltak, túl eleven volt szemük előtt a haldokló flagellánsok képe. Végül Vitus megálljt parancsolt. Az úttól balra zölddel benőtt síkságot fedezett fel, lapályos területet, amelyet csak néhány facsoport tarkított. A fű és a fák olyan hívogatónak tűntek, mintha a pestis sohasem létezett volna. Vitus körülnézett, és azt mondta: – Itt kellene tábort ütnünk. A táj kellemes. Úgy tűnik, hogy az öreg parasztházat kivéve, ott hátul, senki sem lakik erre. A Magiszter pislogott. – Én nem látok parasztházat, de a berilljeim nélkül ez nem is csoda. Az egyetlen, amit érzékelek, hogy itt nincs erdő, úgyhogy nem tudok szabadulni a kérdéstől, mivel fogunk tudni tüzet gyújtani. Vitus szeme fölé emelte a kezét, hogy jobban lásson. – Ha nem tévedek, a paraszt jókora mennyiségű hasábfát halmozott fel. Odamegyek hozzá, és megkérem, engedjen át nekünk egy keveset. – Tedd azt! Én veled megyek. A többiek azalatt gondoskodhatnak egy meghitt táborhelyről. A mai nap borzalmai után kiérdemeltük. A házhoz lépkedtek, és közben elhaladtak egy kút mellett, amelynek a húzószerkezetén látszott, hogy sokat használják – annak a jele, hogy van benne víz. Továbbmentek a ház ajtajához, és bekopogtak. Amikor semmi sem mozdult, beléptek. Rossz szag csapta meg őket. Vitus fintorgott, és elkiáltotta magát: – Van itt valaki? Senki sem válaszolt. Körülnéztek. A ház nem volt túlságosan nagy, és olyan benyomást keltett, mintha sietve hagyták volna el. Vitus újra kiáltott, de most sem kapott választ. Tovább nézelődtek. A háznak kevés

helyisége volt, kettő lent és egy fent, a padlás. Falétra vezetett fel. Felmásztak, és átlépkedtek a recsegő deszkákon. A szag erősödött. Az egyik sarokban szalmából készített fekhelyre bukkantak. Üres volt, de mellette egy halom használt kötés feküdt. Ezek árasztották a bűzt, mert mind csupa genny volt. A Magiszter közelebb akart menni, de Vitus nem engedte. – Hagyd, csalán! Nem tudod, milyen miazmák rejtőznek a vásznakban. – Mint mindig, valószínűleg most is igazad van. – A kis tudós hátrált. – Isten legyen velem, de az ágy úgy néz ki, mintha meghalt volna benne valaki. Inkább nem szeretném tudni, miben. – Én sem. Különösen azért, mert egy-két apró szempárt láttam elsurranni. – Vitus lerángatta barátját a létrán. – Ha te is azt gondolod, amit én, akkor itt már nincs mit tennünk. Amikor a hátsó ajtón keresztül elhagyták a házat, a kis tudós azt mondta: – Huh, szívesen lemondok a benti bűzről. Nézd, ott hátul, úgy néz ki, mintha földhányások lennének! – Azok sírok. Felismerem rajtuk a keresztet. Összesen hét sír. A dombokhoz mentek, és több lépés távolságból szemügyre vették az egyszerű fakereszteket. A Magiszter pislogott, és azt kérdezte: – Mi áll rajtuk? – Semmi – felelte Vitus. – De nem kell prófétának lenni, hogy tudjuk: a parasztcsalád van itt eltemetve, amelyet elragadott a pestis. Az utolsó túlélő áshatta a sírt, és mondott még egy imát. – Mielőtt kereket oldott – bólintott a kis tudós. – Én bizonyára ugyanezt tettem volna. – Én nem. Gondold meg, hogy közben mindenütt dühöng a járvány. Aki ma elhagyja az otthonát, csöbörből vödörbe esik. Ráadásul úgy tűnik, hogy ez a ház nagyon jól el van látva készletekkel. A ház hátsó falánál is hasábfa van felrakva a tetőig és az elülső oldalon is. Azt hiszem, azt is tudom, miért van itt ennyi fa: a két alsó helyiség között ugyanis egy füstölőkamrát fedeztem fel, amelyben a legpompásabb sonkák és kolbászok lógnak. – Nekem most ne beszélj evésről, amikor farkaséhes vagyok! Tantaluszi kínokat szenvedek, ha kolbászokról és sonkákról hallok, amelyekről le kell mondanom. – De hát miért? Arra gondolsz, azért, mert a ház fertőzött? Mindent elfelejtettél már, amit Girolamo professzorral kiderítettünk? Amíg nem mar meg minket egy bolha, semmi bajunk sem történhet. Egyébként pedig: emlékezz arra, mit szoktak a pestises helyiségekkel csinálni – kifüstölik őket. Ma tehát valami mentes a miazmáktól, akkor a füstölőn lógó finomságok. A Magiszter helyeslően intett. – Hogy te mindig mindent jobban tudsz! Nos, igen, nem tehetsz róla, hogy én néha kissé feledékeny vagyok. Vitus nevetett, és oldalba bökte a kis embert. – De most hagyd abba! Ne rejtsd véka alá a tudásodat! Gyere, nézzünk még körül az istállókban! Átmentek az állatok kamráihoz, és megállapították, hogy mind üres. Csak szalma és ürülék borította a földet. Már senki sem trágyázta ki az ólakat. Közel s távol nem látszott sem tehén, sem kecske, sem birka, sem tyúk. Bárki is volt, aki utoljára hagyta el a tanyát, nem távozott eleven útravaló nélkül. A két barát csak néhány tyúktojást fedezett fel, de amikor a Magiszter el akarta őket tenni, Vitus visszatartotta. – Hagyd inkább, ki tudja, milyen régiek, egyikünknek sincs szüksége egy gyomormérgezésre. Maradjunk inkább a kolbásznál és a sonkánál. Javaslom, hozzál néhányat a füstölőből, én meg összeszedek egy ölre való tűzifát. Amikor a barátok visszatértek a táborba, a hangulat érzékelhetően megjavult. Fabio volt az oka, akinek csak úgy ragyogott az arca. – Cirurgicus – bömbölte már messziről –, jó hírek, jó hírek! Az én szépségem, az én kedveském visszatért! – Mancsával a kalitkára mutatott, amelyben Bussola buzgón csipegette a magokat. Hosszú út állt mögötte, és ennek megfelelően éhes volt. Ura és mestere tovább ujjongott. – Uno messaggio! Miabella fiút szült. Ki van a tucat. Dio mio, una dozzina di figli! Boldog ember vagyok! A Magiszter vigyorgott. – Termékeny vagy és szaporodsz, kedvesem! Ezt meg kell ünnepelni. Én a magam részéről egy

pár kolbásszal és egy sonkával tudok hozzájárulni, persze csak akkor, ha a bort te vállalod. A javaslat természetesen mindenki részéről lelkes helyeslésre talált, és nem sokkal később a csoport ropogó tűz mellett üldögélt, lakmározott, ivott és jól érezte magát. Csak Vitus volt töprengő. Megkérte a Magisztert, ne meséljen a parasztház mögött felfedezett pestises sírokról. Társaik még jókor értesülnek majd róla, másnap, a felkelés után, hogy ne rontsák el az estét. A felkelés után, igen. És azután? Vitus aggódott, hogyan legyen tovább, mert biztos volt benne, hogy a pestis kígyója minden égtáj felől közeledik. Mindegy, hova mennek, fogságban vannak, nem mehetnek sem előre, sem hátra, Piacenzába meg végleg nem. A halálnak ott, a város piszkában és nyüzsgésében lesz a leggazdagabb aratása. De hova mehetnek? Miközben a többiek nevettek és énekeltek, Vitusban egy őrült terv kezdett érlelődni.

Antonella, a kefekötőnő „ Én nem szeretem őt. Pedig olyan lovagias, olyan bohókás, olyan segítőkész, és olyan meghatóan törődik a kicsivel is, de én nem szeretem. Hát mit tegyek?” Minél fenyegetőbbek az idők, az ember annál inkább hajlik rá, hogy felejteni akarjon és féktelenül ünnepeljen. Vitus társai sem jelentettek kivételt. Jóval éjfél utánig együtt üldögéltek bor és törkölypálinka mellett. Az alkohol megoldotta a nyelveket, és elbódította az érzékeket. Fabiót újra meg újra felszólították, hogy adja elő bűvésztrükkjeit, ami kezdetben még jól sikerült, de később egyre inkább félresiklott. A tojás, amelyet a szájából szokott kihúzni, hirtelen törötten feküdt a földön, a kendő, amelyet felszabdalt, szakadt maradt, és a zekéjében, amelyet ittasan letett, a gallér belső oldalán egy tartályt fedeztek fel, amelyből két cső vezetett az ujjakon keresztül. Így lelepleződött a titok, hogyan folyhatott kezéből a hegy leve. De ezek a defektek a legkevésbé sem tudták megtörni a jó hangulatot. Épp ellenkezőleg, minden alkalommal ürügyet kínáltak, hogy újra megemeljék a poharat. Csak Vitus és Antonella tartózkodott az alkoholtól. Fabiónak ezzel szemben, de a Magiszternek és a törpének is, másnap reggel keservesen kellett bűnhődnie mértéktelenségéért. Levegő után kapkodtak, és a koponyájuk szét akart robbanni. Még a különben olyan komoly és meggondolt Guidót is heves fejfájás gyötörte. Felfedezte vidámságra való hajlamát, részt vett a tivornyázásban, és egyszer-kétszer játszott is a tűznél. Vitus lenézett a háromláb körül kuporgó szerencsétlenekre, megértéssel volt, és a kútról több vödör vizet hozott, amit a szenvedők fejére öntött. Megrázkódtak, mint a pudlik, szitkozódtak és nyögtek, de utána kissé jobban lettek. Igen, az elpusztíthatatlan Magiszter egyenesen azt mondta, hogy most örömmel üdvözölne egy sós levest. A só nagyon jól bevált szer a macskajaj ellen. Különösen akkor, ha az ember fejében egy kovácskalapács dörömböl. – Siralomvölgy ez a világ! – panaszkodott tovább. – A berilljeimnek vége, a nap bújócskát játszik a felhők mögött, eső közeledik, a tél hasonlóképpen, a pestis kígyójáról nem ic beszélve, amelynek az Úristen tekerje ki végre a nyakát! A hosszú szónoklattól kimerülve visszahanyatlott. Vitus a vállára ütött. – Megadtad nekem a végszót, öreg csalán. – Aztán a többiekhez fordult. – Sajnos, meg kell állapítanunk, hogy a pestis kígyója elevenebb, mint valaha. Sárkányként kúszik végig a vidéken, és gyilkos éhségét emberéletekkel csillapítja. Elmesélte, mit tapasztaltak a Magiszterrel előző nap a parasztházban, beszámolt a vászonkötésekről, amelyekkel feltehetőleg gennyes búbokat kezeltek, leírta az elárvult istállókat, és végül így fejezte be: – Tegnap elhallgattuk előletek, hogy a ragály már ezt a házat is elérte, mert nem akartuk elrontani az estéteket. – Dia mio! Áhító! – kiáltott Fabio. – Csak el innen! Engem semmi sem tarthat itt tovább! – Nem – mondta Vitus, és mély levegőt vett, mert tudta, hogy amit most mondani akar, az a felháborodás viharát fogja kiváltani a többiekből: – Itt kellene maradnunk, mégpedig legalább két hónapig. – Micsoda? Mamma mia! Ezen a helyen? Mondd még egyszer, cirurgieus! – No, no, nem, nem! Mit hadoválsz? – A hegedűm, annak nem szabad megnedvesednie! Száraz helyre van szükségünk! – Hallgass ide, csalán, te itt akarsz maradni? Miért nem mondtad ezt nekem már tegnap? Vitus vidáman nézett a kis emberre. – Tegnap este? De hiszen akkor te csak Fabio vörösére figyeltél. – Igaz, igaz, jól van már. Ne beszélj olyan hangosan. – A kis tudós a halántékát tapogatta. – Visszaszívom a kérdést. Vitus leült a tűz mellé. – Gondoltam, hogy a javaslatomat nem fogjátok valami lelkesen fogadni. Veled mi van, Antonella, te semmit sem mondasz?

A kefekötőnő a leveses üstnél talált magának tennivalót. Aztán azt válaszolta: – Mindjárt meg fogod mondani, mit akarsz ezzel elérni, cirurgicus. Akkor még mindig elmondhatom a véleményemet. – A rézangyalát, jó szöveg! Komállak, travelling! – sipogta a törpe. Vitus kényelmesebben elhelyezkedett. – Hadd magyarázzam meg, barátaim! Első tekintetre a javaslatom valóban őrültségnek hangozhat, de a másodikra és harmadikra kiderül, hogy van ben- ne értelem. Megfontolásaim kiindulópontja az a tény, hogy már mindenütt ott van a pestis. Tegnap te magad mondtad, Fabio, hogy bekerített minket. – Si, amico mio, ezt mondtam. – Ha tehát semmi lehetőségünk, hogy a ragály elől elmeneküljünk, akkor akár itt is maradhatunk. – Si, és akkor? Akkor mind nyulacskákká leszünk, akik a pestis kígyóját várják? Óh, Dio mio, ez nem jó ötlet! – Talán mégis. Nekünk mindenünk van, amire szükségünk lehet. Mindenekelőtt elegendő vizünk. Guido, oldalán a hegedű ládájával, a fejét rázta. – Cirurgicus, úgy látszik, elfelejted, hogy a kút ötven lépésre sincs a fertőzött háztól. Valahányszor vizet hozunk, a legnagyobb veszélynek tesszük ki magunkat. Ez hosszú távon nem állapot. – Ui, ui, és semmi kaja, csak széllevest és levegőgombócot nyelnénk! – Igaz – kapcsolódott be a Magiszter is –, a legfontosabb azonban, hogy minden erre kószáló pestises megfertőzne minket. Tartósan ezt nem tudnánk megakadályozni. Vitus felsóhajtott. Tudta, hogy nem lesz könnyű. – Figyeljetek, hallgassatok meg, és engedjétek, hogy megmagyarázzam. Tehát: itt maradunk, de nem pontosan ezen a helyen. A táborhelyünket áttesszük a kúthoz. Úgy könnyebben hozzáférünk a vízhez. Aztán az új táborhelyet a leggondosabban megtisztogatjuk, hogy biztosak lehessünk benne: egyetlen kártékony rovar sem maradt a földben. Egyetlen poloska, egyetlen tetű, de főleg egyetlen bolha sem. Aztán tűzgyűrűt építünk. A gyűrű körül fogja fogni a tábort és a kutat. Harminc lépés átmérőjű lesz, és éjjel-nappal égni fog. Tudom, hogy most megint ezer kérdés van a nyelveteken, de hadd mondjam tovább: a gyűrű lesz a védelmünk, a magunk választotta karantén. A pestis nem fogja áttörni, ezt tudom, mert egyszer már alkalmaztam ezt az eszközt. Α múlt évben történt, amikor védőtüzet létesíttettem Greenvale Castle körül. Ami akkor nagyban sikerült, itt is sikerülni fog kicsiben. – Ha most a szemerkélés kiszisszenti a tüzelgetést? – kérdezte a törpe. – Úgy érted, ha az eső kioltja a tüzet? Akkor újra meggyújtjuk. Azután: talán azt kérdezitek, honnan vegyünk ennyi éghető anyagot. A válasz: ott hátul a háznál jelentős mennyiségű hasábfa van felrakva. A paraszt bizonyára több éve gyűjtögette. Miért? Mert nemcsak paraszt volt, hanem füstölőt is működtetett. A házban van egy kamra, amelyben sok sonka, szalonna és kolbász lóg a mennyezeten, hogy semmilyen rágcsáló ne férjen hozzá. Vitus újra változtatott a testtartásán, aztán folytatta: – Nos, barátaim, a legfontosabb kérdésekre ezzel már választ adtam: a védelem és az élelem kérdésére. Már csak részletkérdések maradnak. Például az, hogy ki rakja meg és tartja szemmel a tüzet. Azt hiszem, ezt a törpére kellene bíznunk. Ebben nincs jobb nála. Továbbá: bizonyára tudni akarjátok, miért mondtam, hogy két hónapig kell itt kitartanunk. Nos, ma éjjel még utána olvastam a De morbik című műben. Ez egy olyan könyv, amelyben minden betegség le van írva, a jellemzőik, a hatásaik és nem utolsósorban a gyógyításuk lépései. Ebben a műben tehát az olvasható, hogy egy pestiskaranténnak hetven napig kell tartania. Ha tehát én csak két hónapról beszéltem, azt abban a reményben tettem, hogy a pestis kígyója hamarabb kimúlik. Befejezésül azt akarom még mondani, hogy én hiszek a szerencsecsillagunkban. Meg tudjuk csinálni, csak akarnunk kell. Nos, mit gondoltok? Az útitársak, akik az imént még tele voltak kérdéssel és elutasítással, most hallgattak. Csak Antonella mondta lassan: – Te biztos vagy benne, cirurgicus, hogy tegnap nem fertőződtél meg a pestises házban? Aszerint, s amit meséltél, ehhez egyetlen bolhacsípés is elég lenne. – Biztos vagyok benne, és a Magiszter is. Semmit sem érintettünk meg, csak a sonkát és a

hasábfát. De igazad van: mielőtt létrehozzuk a tűzgyűrűt, néhányszor még be kell mennünk a házba, hogy készleteket és fát hozzunk. Akkor óvatosnak kell lenni. Fabio jelentkezett: – Cirurgicus, mi van a lovaimmal? Mi van Bussolával, az én szépségemmel, az én kedveskémmel? – Igen, a lovak problémát jelentenek. Be kell ismernem, nem igazán tudom, mit tehetnénk velük. Vagy velünk jönnek a gyűrűbe, vagy szabadon engeded őket. Talán jobb, ha futni hagyod őket, mert a helyünk korlátozott, és a lovak mindent összepotyogtatnának. Azonkívül ilyen hosszú időre biztos nincs is elég takarmányod számukra. Az országjáró láthatólag nyelt egyet. – Óh, amico mio, szegény lovaim! Meg fog szakadni a szívem, ha elválok tőlük. De legalább az én szívecskémet megtarthatom? – Bussolát? Őt meg is kell tartanod. Ő lesz a kapcsolatunk a külvilággal. Elviszi az üzeneteinket Padovába, és onnan értesüléseket hoz nekünk vissza. Például a pestis viselkedéséről, vagy arról, hogy van a te újszülött fiad. Talán arról is, mit csinál a barátunk, Girolamo professzor az egyetemen. Látod, minden úgy lesz, mint egyébként, csak annyi különbséggel, hogy nem járod a vidéket. – Valamint hogy karácsonykor nem lehetek az én drágaságaimmal. Óh, buon Natale, hogy fogtok nekem hiányozni! – Fabio szétmorzsolt egy könnyet. Vitus szívtelennek érezte magát, de nem foglalkozott vele. Még túl sok mindent kellett megbeszélni. – Legjobb, ha a kocsidat a kör közepére állítod, látod, így. – Fogott egy botot, és egy kört rajzolt a homokba. Aztán megjelölte a helyet. – Most nézzük a kutat: az a kör szélén lesz. A hálóhelyeink itt vannak. Az élelmiszerkészletek ott. Talán egy földbe ásott lyukban fogjuk őket tartani, de csak akkor, ha az ólakban és a pajtákban találunk még romlékony zöldségeket. A füstölt húsok amúgy sem romlanak el. A főzésre szolgáló tűzhelyet itt állítjuk fel, a kocsi és a hasábfa védelmében, amit itt kellene felrakni. A farakás és a tűzgyűrű között árnyékszéket építünk, hogy a szagok kevésbé zavarjanak minket. – Jézus, Mária és József! – A Magiszter csodálkozva füttyentett a foga között. – Ezt mind a múlt éjszaka gondoltad ki? Vitus eldobta a botot. – Nem mindent, de a nagy részét igen. – Felállt, a puttonyához ment, és kivett egy dobozkát. – Mit tervezel már megint? Vitus nem válaszolt, hanem megkérdezte Antonellát: – Forr már a víz? – Igen, azonnal, cirurgicus. – Jól van. – Vitus levette az üstöt a háromlábról, letette a homokba, és beleszórta a dobozka tartalmát. – Ez fűzfakéreg-por – magyarázta. – Nincs ennél jobb fejfájás ellen. Várjatok egy kicsit, amíg a hatóanyag szétoszlik, és kifejti erejét! Aztán mind kaptok egy pohárral az italból. Nem akarom, hogy feleslegesen szenvedjetek, amikor nekifogunk a munkának. – Körülnézett. – Ugye, nekifogunk? Mivel senki sem emelt kifogást, a kérdés eldőlt. Meg fogják építeni a tűzgyűrűt. Háromnapi kemény munkára volt szükség, mire mindent elrendeztek, hogy öt férfi és egy asszony életben maradhasson. Aztán eljött a nagy pillanat. Enano, a törpe égő forgácsot dugott az általa kör formában felrakott fa közé. A forgács tüze átterjedt néhány üres madárfészekre, ezek azonnal lobogó lánggal kezdtek égni. A meleget apróra vágott ágaknak adták tovább, ezek viszont vastagabb ágakat gyújtottak meg, mielőtt az erős hasábfák is tüzet fogtak. A felrakás sok fáradságot és verejtéket követelt, és valóságos műalkotás volt. A tűzgyűrű minden pontja úgy volt kialakítva, hogy sokáig lángoljon, ráadásul a lángok se túl kicsik, se túl nagyok ne legyenek. Két láb magasra csaptak, fel, és így minden bolha és patkány elől eltorlaszolták a táborba vezető utat. Amikor a tűz köröskörül égett, szolgálatba lépett az első tűzőrség, mely Fabióból és Guidóból állt. A feladatuk az volt, hogy fáradhatatlanul járőrözzenek, mindig a gyűrű belső oldalán. Állandóan szemmel kellett tartaniuk a lángok állapotát, azonkívül figyelni, nem közeledik-e valaki

kívülről a táborhoz. Az őrszolgálat időtartama négy óra volt, amit pontosan mértek a homokórával. Fegyverzetük a muskétából és több tőrből állt. Őrségváltáskor a fegyvereket mindig továbbadták a következő párnak, ebben az esetben Vitusnak és a Magiszternek. Végül az utolsó pár a törpéből s Antonellából állt. Összességében egyszerű számítás volt: ha huszonnégy órán belül minden őrség kétszer fordul, akkor éjjel-nappal őrködni fog valaki. Megnyugtató érzés a többiek számára. Amikor a gyűrű körös-körül folyamatosan égett, Antonella Enanóhoz lépett, lehajolt hozzá, és azt mondta: – Ezt jól csináltad. Már nincsenek ugyan gólyalábaid, számomra mégis óriás vagy. Aztán mindenki szeme láttára megcsókolta. A tűzgyűrűben, egynapi járásra Piacenzától nyugatra A. D. 1579. november hónap 12. napján. Elhatároztam, hogy folytatom feljegyzéseimet, jóllehet bejegyzéseim közvetlen tárgya már nem a pestissel kapcsolatos kutatás lesz, de sorban akarok haladni. A ragállyal kapcsolatos mélyre ható felismeréseket követően, amelyekhez a Magiszter, a padovai egyetemen tanító Girolamo professzor és csekélységem is hozzájárult, két régi útitársammal elindultunk vissza Angliába. Utunk eddig kevéssé kellemesen alakult. Egy táborunkat ért alattomos éjszakai támadás után, amelyet éppen csak vissza tudtunk verni, találkoztunk a fekete halállal! Mindaz, amivel elméletben foglalkoztunk, hirtelen kegyetlen valósággá vált: a pestis kígyója újra feléledt, és elemészti áldozatait! Minden oldalról szorongat bennünket. Ezért csoportunk, amelyhez egy Eabio nevű országjáró, egy Guido nevű hegedűkészítő és egy Antonella nevű kefekötőnő is tartozik, három nappal ezelőtt elhatározta, hogy védelmező tűzgyűrűt emel a tábor köré. Két hónapig akarunk így kitartani, abban a reményben, hogy a kígyó addigra kifullad. Eleiemmel és vízzel, hál' Istennek, jól el vagyunk látva. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Fabio személyében egy olyan kereskedővel találkoztunk, akinek a kocsijában minden megtalálható, amire egy háztartásban szükség van. Vidám ember, aki egy olyan galamb tulajdonosának mondhatja magát, amelynek a segítségével fenntarthatjuk a kapcsolatot a külvilággal. Igáslovaitól azonban meg kellett válnia, a lovak túl sok helyet foglaltak volna el a gyűrűben, és talán meg is bokrosodtak volna a tűztől. Nehéz szívvel elhajtotta, és sorsukra hagyta őket. Annál nagyobb volt az öröme, amikor néhány óráival később újra felbukkantak, és tiszteletteljes távolságban legelni kezdtek. Azóta úgy tart velük kapcsolatot, hogy időnként üdvözletet kiált oda nekik. Guidóról, a hegedűkészítőről és Antonelláról, a kefekötőnőről nem sokat tudok mondani. Az utóbbiról csak annyit, hogy jól megértik egymást a törpével. Vajon több ez puszta pajtásságnál? Mindenesetre mindketten ragaszkodtak hozzá, hogy együtt őrködjenek. Azt hiszem, feladatot fogok adni nekik, nehogy a járőrözés pásztorórácskává fajuljon… Egyébként a szerencsétlen körülmények ellenére érdekes lesz megfigyelni, hogyan viselkednek kis területre összeszorult emberek, ha kívülről nagy veszély fenyegeti őket. Vitus egy ládán ült, és Fabio homloksebét vizsgálta. A kötést már két napja eltávolította, hogy a sérülés levegőt kapjon. Azóta nagyot haladt a gyógyulási folyamat. Három vagy négy nap múlva ki lehet majd venni a varratokat. – Óh, cirurgicus, az életben mindennek van egy jó oldala! – mondta az országjáró élénken. – Ha már karácsonykor nem lehetek otthon, legalább Miabellának nem kell elszenvednie a rettenetes látványt. Vitus nevetett. – Valójában nem nézel ki olyan rettenetesen, és ha a ligaturák egyszer kint vannak, alig látszik már majd több mint a tűszúrások apró hegei. – Valóban úgy gondolod? Fantastica! Akkor megkímélem a feleségemet, és nem írok a támadásról. – Ez azt jelenti, hogy újra üzenetet akarsz küldeni Bussolával Padovába? – Így van, amico mio, alig várom, hogy végre többet tudjak meg a fiacskámról. – Megértelek. Ha jól meggondolom, a tűzgyűrűnkről be kellene számolnod, hogy odahaza ne nyugtalankodjanak. Hajói sejtem, mostanra Padováig is eljutott a hír, hogy a járvány újra fellángolt. Talán Venetiát is elérte. – Certo si! Ez nem zárható ki, nem is szabad gondolnom rá! Imádkozni fogok Szent Antalhoz,

hogy a kedveseimnek semmi bajuk se történjen. Legjobb, ha most mindjárt írok. – Fabio felállt, hogy tollat és papírt hozzon, de Vitus visszatartotta, és megkérdezte: – Küld hetek én is egy üdvözletet Girolamo professzornak? – Si, si, miért ne? Egy órával később Bussola felemelkedett, egyik lábán egy Fabio családjának szóló üdvözlet, a másikon egy rövid levél a professzorhoz. Vitus beszámolt neki arról, mi történt velük, megemlítette a tűzből rakott védőgyűrűt, aztán leírta a pestisben meghaltakon megfigyelt bubók formáját és színét, és felhívta a figyelmét a bolhacsípések és a bubók helye közti összefüggésre. Megfigyelése szerint, írta, a karon megjelenő bolhamarás a hónaljban eredményez daganatképződést, a lábon lévő csípés a lágyékon. Megkérdezte, mi a professzor véleménye arról az elméletéről, miszerint a nyirokmirigyek megduzzadása védekezés a pestismiazmák ellen, hogy elzárják ezek útját a törzs és így a létfontosságú szervek felé. Mentegetőzött a levél rövidsége miatt, a Magiszter és a törpe üdvözletét is küldte, végül biztosította a professzort, hogy senkinek sem kell érte és az útitársaiért aggódnia. Alig tűnt el Bussola a láthatáron, esni kezdett, úgyhogy Fabio aggódva kémlelte az eget. Féltette az ő szépségét, kedveskéjét. Valóban sötét felhők borították be az eget, és erős szél fújt délnyugatról. Váratlanul a törpe tűnt fel, hátán a muskéta. – Balhé van – sipogta –, dumálnom kell veled, Vitus. – Na, mi van? Még nincs négy óra. Legalább még egyszer meg kell fordítani a homokórát, mielőtt vége az őrségednek. Kialszik a tűz? – No, no, nem, nem. A pattogó égdes. – Enano bizonytalanul babrált az övén. – Gyere csak a sátorba! Mi történt? Felfedeztél valamit? Idegen közeledik? – No, no, nem, nem. Csak Antonella miatt van. Nincs jól. Rosszul érzi magát. – Akkor feküdjön le. Mindjárt utánanézek. Te közben folytasd az őrködést! – Jó van, Vitus. – A törpe hangja szokatlanul szelíd volt, megfordult, és újra felvette a szolgálatot. Amikor Vitus nem sokkal később felkereste a kefekötőnőt a számára leválasztott sátorrészben, az asszony elnyújtózva feküdt szalmából készített fekhelyén, takarója állig felhúzva, arca verejtéktől fényes. Vitus leguggolt mellé, és az asszony homlokára tette a kezét. – Lázad láthatólag nincs. Mondd, fáj valamid, és ha igen, hol?! Antonella elfojtott egy sóhajt, és elfordította a fejét. – Ha nem válaszolsz, nem tudom megállapítani a betegségedet. – Semmi bajom, cirurgicus. – Természetesen van valami bajod. Vagy szórakozásból feküdtél le? A törpe aggódik miattad. Tehát ki vele. De Antonella hallgatott. Csak egy-egy remegés futott át a testén, és halkan fel-fel sóhajtott. Vitus várt egy ideig, remélve, hogy az asszony meggondolja magát, de aztán feladta. Aki nem akarja hagyni, hogy segítsenek neki, annak nem lehet segíteni. Amikor felállt, és elindult, Antonella utána kiáltott: – Mindjárt újra felkelek, és főzök, mint mindig. Vitus megrázta a fejét, és nem hitte el, de tévedett. Amikor a törpe négykor átadta az őrséget Fabiónak és Guidónak, Antonella felkelt, és nekifogott a vacsora előkészületeinek. Enano segített neki. Felszította a tüzet, megtisztogatta az üstöt, szalonnát és kolbászt vágott apró kockákra, és közben egyfolytában beszélgetett vele. – Érted, mi az a fontos dolog, amiről azok ketten beszélgetnek? – A Magiszter egy kis délutáni sziesztát tartott, most felébredt, és nagyokat ásított. – Nem, de Antonella az előbb nem volt túlságosan jól. Valami nincs rendben vele, de nem akarta elárulni nekem, mi baja. – Tipikus asszony. Mindig titkolózniuk kell. Na, az a fő, hogy megint egészséges. Egyébként mit keresel ott a puttonyodban? – Semmit. Csak a gyógynövénykészletemet ellenőrzöm. Antonella rosszullétéről eszembe jutott,

hogy egyszer már számba kell vennem a készletet. – Aha, nos, emberi mozgolódást érzek. Elnézek az árnyékszékre. – A kis ember eltűnt a hasábfából emelt fal mögött. Vitus utánakiáltott: – Ha készen vagy, eláshatnád közös hagyatékunkat, lassan bűzleni kezd a tábor. – Mi mindent kellene még csinálnom? – hallatszott a fa túloldaláról. – Nem csinálhatja ezt meg Fabio? Vagy Guido? Vitus akaratlanul elmosolyodott. Megértette, hogy a kis tudós nincs oda ezért a munkáért. Ennek ellenére meg kellett csinálni. Becsukta a puttonyát, a kocsihoz lépett, és levett róla két lapátot. Aztán az árnyékszékhez lépkedett, ahol a Magiszter éppen befejezte a dolgát. – Fabio és Guido őrségben van. Mintha nem tudnád. Nesze, te lógós, egy lapát. Segítek neked, akkor kétszer olyan gyorsan megy. A Magiszter felhorkant. – Ha a szaglásom lenne olyan rossz, mint a látásom, akkor némely dolog könnyebb lenne. Köszönöm, te csalán. Közösen egy gödröt ástak, belapátolták a fekáliát, aztán újra betemették a lyukat. Az eső elállt. Beköszöntött az éjszaka, és ők a tűzhelyhez igyekeztek, ahol Antonella és a törpe sürgölődött. A levesben sok hús volt, és zöldség is, mert a parasztházban sikerült néhány zsákocska disznóbabot, meg nem őrölt búzát és répát is felhajtaniuk, ami egy eldugott veremben volt elásva. Antonella a merítőkanállal a nagy közös tálba merte a levest. Gőzölgött, sustorgott és nagyon finoman illatozott. Az asszonyon semmit sem lehetett észrevenni délutáni rosszullétéből, ezért Vitus lemondott róla, hogy újra szóba hozza. Azonkívül az étel is túlságosan ízlett neki, semhogy továbbra is ezen törje a fejét. Valószínűleg csak a havivérzése jött meg. – Pszt, Borzaska, most hogy megy? Megint simán megy minden? – A törpe Antonella mellett kuporgott, és aggódva fogta a kezét. – Nem kellene a sátorba jönnöd. Ha a többiek észrevesznek valamit! – Locsogás. Fabio és Guido húzza a lóbőrt, Vitus és a Magiszter körbe sétafikál. Megint simán megy? – És ne mondd nekem mindig azt, hogy Borzaska. – Hogymi? A felhősíberek nyelvében a borzas kefét jelent, és hát te keféket csinálsz. Tehát Borzaska: hogy folyik most? – Megint elmegy, de ma délután azt hittem, meg kell halnom. Nem árultál el? – Hogy tenném! Mikor van itt az ideje? – Enano két kezébe fogta Antonelláét, hogy melegítse. Olyan volt, mintha egy mókus egy diót tartana. – Ha én azt tudnám. – A kefekötőnő felsóhajtott. – Bárcsak már túl lennék rajta! Annyira félek. – Hiszen én veled vagyok. Nem tágítok a zászlótól. – Megígérted nekem, hogy adsz orvosságot. Úgy látszik, hogy a fűzfakéreg-ital, amit a cirurgicus pár napja csinált, jó fájdalom ellen. Nem tudod megszerezni nekem a port? – Tudom hát, tudom hát, Borzaska! Hiszen komállak. És még hogyan! Sohasem komáltam még így egy babikát. A kedvelcem vagy! – Akkor hozd el nekem a port! -Antonella keze görcsbe rándult. A törpe észrevette, és sejtette, hogy imádottját újabb fájdalomhullám kerítette hatalmába. Gyorsan felállt, a férfiak sátrához sietett, ahol Vitus puttonya állt, és lábujjhegyen belépett. Elégedett, szabály horkolás ütötte meg a fülét. Óvatosan továbbment, mert alig látott az orráig. Aztán elérte a puttonyt. A dobozka után tapogatózott, és közben a grand Machöffelhez könyörgött, hogy megtalálja, és végre úgy érezte, célhoz ért. Találomra a tenyerébe rázott egy adagot, másik kezével visszadugta a dobozt, és kisurrant. Kint valamivel világosabb volt, a tűzgyűrű világított. Az üsthöz ment, fogta a merőkanalat, mert a leves maradékából, és beledobta a port. Visszatérve Antonella sátrához, kihúzott a farakásból egy fadarabot, és megkavarta a me-rítőkanálban lévő levest. – A folyósban van a por! – suttogta büszkén, amikor letérdelt a kefekötő-nő mellett. – Folyósban? – Antonella hangja bágyadt volt.

– A folyós leves, Borzaskám. Csípni fogod, hisz benne van a fájdaloműző porocska! Gyere, na, húzd le! Antonella kortyonként kiitta a merőkanál tartalmát, aztán erőtlenül visszahanyatlott. – Azt hiszem, én is komállak – mondta. Két nappal később, este kilenc óra körül Vitus és a Magiszter volt őrségben, és a kis tudós kedvetlenül megállapította: – Mint őrszem nem sokat érek, hiszen amúgy is alig látok valamit, de hogy a tűzgyűrű csaknem teljesen leégett, azt nagyon jól látom. – Hogyan? Mit mondasz? – kérdezte Vitus. A gondolatai távol jártak, eszébe jutott ez-az, ahogy a magányos köröket róva gyakran előfordul az emberrel. – Majdnem leégett a tűz – ismételte meg a kis tudós. – Hát mi a csoda van a törpével? Azt hiszem, ő a tűzfelelős! Ahelyett, hogy ezzel törődne, folyton Antonella körül legyeskedik. – Aggódik érte, és attól tartok, nem alaptalanul. Ma reggel fűzfakéreg-italt akartam neki adni, mert újra erős fájdalmai voltak, de csaknem elfogyott a készletem. Furcsa, azt hittem, még több van a dobozomban. Mindesetre osztom az Antonellát illető aggodalmait. Ha legalább megmondaná, hogy pontosan hol fészkel a baj! Először azt hittem, erős havivérzése van, de ahhoz már túl régóta tart ez az állapot. Csak azt remélem, nincs valamilyen kezelhetetlen női baja, cisztája vagy hasonló. A két barát közben a sátorhoz ért. Vitus bedugta a fejét, és fojtott hangon azt mondta: – Hé, Enano! Enano, hallasz engem? Ébresztő! Kialszik a tűz. Semmi válasz. Csak néhány cuppogó-horkoló hang hallatszott. A Magiszter közben meggyújtott egy lámpát, és bevilágított a sátorba. – Hé, törpe, kelj már fel! Felkelni! Nocsak! Vitus, látod, amit én látok? – Igen, az apróság a távollétével tüntet. Hármat találgathatsz, hol van. Minden tiszteletem az Antonelláért való aggódásának, de a sátrában tett éjszakai látogatásokkal talán mégis egy kicsit messzire megy. – Igen, igen, az örök asszonyi. Ez vonzza a férfit a nőhöz. Ki értené ezt meg jobban, mint én. Ennek ellenére: az apróságnak a tűzzel kell törődnie. – A Magiszter visszaejtette a bejáratot fedő ponyvát, és bevilágított Anto-nella sátrába. – Bocsáss meg, ha zavarlak, de… óh, Istenem! – Mi van? – kérdezte Vitus, aztán maga is meglátta: a kefekötőnő szétvetett lábakkal feküdt ott, a háta mögött néhány takaró, és a foga között egy fadarab, azt harapta teljes erejével. A törpe mellette kuporgott, fogta a fejét, és egy kendővel hűsítette a homlokát. – Óh, Istenem! – szakadt ki Vitusból. – Antonellának gyereke lesz! – Ui, ui, hapsikák, világos volt, nem! Nem kuksiztátok? Én már rég tudtam. – A csöppség a vizestálba mártotta a kendőt, kicsavarta, és újra imá-dottja homlokára tette. Antonella hálásan nézett fel rá, de hirtelen nyöszörögni kezdett, és vadul dobálni kezdte a fejét. Fájás futott végig a testén. A fadarab kiesett a szájából. A törpe újra visszacsúsztatta a fogai közé. – Csinálj valamit, Vitus! – sipogta. – Kérlek, csináld rögvest! Vitus még önmagával volt elfoglalva. – Én határtalan tökfej! Én vaksi ökör! Hogyhogy nem jutott eszembe a világ legtermészetesebb magyarázata? Antonella gyereket vár! Most már azt is tudta, mi nem stimmelt az asszonnyal egész idő alatt. A gondolatai tótágast álltak. Még sohasem segédkezett szülésnél. Félelem fogta el. Elfojtotta. Orvosként biztonságot kell árasztania. – Nos, igen, ne aggódjatok! Minden rendben fog menni. Nem Antonella az első a világon, akinek gyermeke születik. Meg fogom mondani, mi a teendő: te, Enano kimész, és gondoskodsz a tűzről. Már majdnem teljesen leégett. – Ui, ui! – A csöppség még egyszer megsimogatta Borzaskája arcát, mielőtt kisurrant, láthatólag megkönnyebbülve, hogy Vitus vette át a parancsnokságot. – Te pedig, Magiszter, felébreszted Fabiót és Guidót. Soron kívül nekik kell őrségre menniük. Szítsd fel a tüzet a tűzhelyen! Szükségem van egy üst forró vízre. – Rendben, már itt sem vagyok! -A kis tudós elsietett. – Hozd a puttonyomat is! – kiáltott utána Vitus. – És több lámpát! -Aztán leült Antonella mellé, és kivette a szájából a fadarabot. – Tudsz beszélni? – kérdezte.

– I… igen, cirurgicus. – Jönnek már a fájások? – Igen… – Szabad? – Vitus a boltozódó test fölé húzta az apácaruhát. – Emeld fel a lábadat, ha úgy jobb. – Homályosan emlékezett egy illusztrációra, amelyet egyszer látott. Egy ágyban szülő nőt ábrázolt. Az asszony éppen felhúzta a lábát. Egy bába és három orvos serénykedett körülötte. Három orvos, és ő teljesen egyedül van… Sok kérdés volt a nyelvén, többek közt az, miért nem világosította őt fel az asszony az állapotáról, de felesleges volt ezen töprengeni. Antonella lába között nedves volt a lepedő. – Kiment már a magzatvíz? – kérdezte. – Igen, cirurgicus. A De morbis című műben, a szülészetről szóló fejezetben Vitus azt olvasta, hogy a magzatburok elpattanása, és ezt követően a magzatvíz elfolyása után közvetlenül küszöbön áll a szülés. Az is ott állt, hogy a szülő nőnek heves préseléssel kell segítenie a folyamttot. Hol marad már a Magiszter? A De morbis a puttonyában volt, és most szt retett volna gyorsan utánanézni, milyen lépésekkel lehet segítségére élete rehéz órájában Antonellának. Nyöszörgő hang riasztotta fel töprengés iből. Úgy látszott, Antonellának újabb fájása van. Újra a fejét kezdte dobáini. Vitus szívesen kivette volna szájából a fadarabot, de amíg mást nem .udott adni neki a fájdalom ellen, hagynia kellett. Ezért újra megnedvesítette a tálban a kendőt, kinyomkodta, és letörölte a verejtéket az asszony homlokáról. – Itt vagyok! – A Magiszter végre visszatért. Hozta a puttonyt és két lámpát. – Köszönöm, Magiszter. A kis ember letette a lámpákat, és azonnal újra eltűnt. – A forró vízre még várni kell! Vitus futólag elmosolyodott. Amilyen könnyelműen beszélt olykor a barátja, olyan megbízható volt, ha kellett. A vajúdó asszonyhoz fordult. – Most látni akarom, hogy segíthetek neked. Megnézzük, van-e valami a puttonyomban. Úgy, már nyitva is van. Itt van néhány csík tiszta vásznunk. A sebészi munkában nagyon fontos a tisztaság. Ezt tudnod kell. Mindazonáltal az orvosok véleménye ebben a kérdésben megoszlik. Némelyek azt mondják, hogy a piszok elősegíti a gennyképződést, és a genny jó, mert azzal eltávoznak a testből a beteg nedvek, de én nem hiszek ebben. Vitus szándékosan beszélt ennyit, mert tapasztalatból tudta, milyen megnyugtatóan és figyeleméiterelően tudnak hatni a szavak. – A fűzfakéreg-porom sajnos csaknem teljesen kifogyott, így valami mást kell kitalálnom, hogy segíthessek. – Én… én már… megkaptam. – Hogyan? Te már megkaptad? – Vitusban világosság gyúlt. – Talán a törpe csente el tőlem, hogy fájdalomcsillapító italt készítsen neked? Antonella nehézkesen bólintott. – A kis tökfej. Csak meg kellett volna kérdeznie. – En… nem… akartam. – Igen, lassan kezdem érteni, miért. Neked kínos volt a terhességed, és egy pár nappal ezelőttig nem is volt szándékodban, hogy közöld velünk. Miután most itt vagyunk a tűzgyűrűben, minden másképp néz ki, igaz? Antonella újra biccentett. – Most már az is világos, miért tartózkodtál mindig a bortól, és miért érdeklődtél annyira, amikor Fabio elmesélte, hogy a felesége gyermeket vár. Most már az is értelmet kap, miért voltál felháborodva a kifejezésmódján, amikor azt mondta, hogy „minden évben gyereket csinál a feleségének, aztán újra elrobog”, és az is érthető, miért figyeltél fel, amikor Fabio azt kérdezte, milyen komplikációk léphetnek fel egy szülésnél. Nos, nézzük tovább, mit találunk a puttonyban. Mivel a fűzfakéreg csaknem elfogyott, és laudánumom sincs, hadd gondolkozzak. Azt hiszem, szárított ópiumtejből, maszlagból és atropa belladonnától készítek egy keveréket. Az segíteni fog, ha a fájdalmak elviselhetetlenné válnának, de most még nem tartunk ott.

Mintegy a szavait meghazudtolva, Antonellát újabb fájás fogta el. Felüvöltött, a fába vájta fogát, és átkulcsolta Vitus karját. Vitus elbámult az asszony erején, és azt gondolta: egy ilyen életerős asszonynak tulajdonkeppen jól át kell vészelnie ezt az eseményt. – Lélegezzél nyugodtan és folyamatosan, aztán tartsd benn a levegőt és préselj, minden egyéb megy magától – mondta, és maga sem hitte, amit mond. Miközben beszélt, előkészítette az orvosságot. Egy spatulával összekeverte az alkotórészeket, szétnyomkodta, megkeverte, végül egy zöldesfehér anyagot kapott. – Most már csak a Magiszter hiányzik a forró vízzel – mondta. – A Magiszter a forró vízzel itt van – mondta ebben a pillanatban a kis tudós, és egy nagy fazekat állított a földre. – Egy örökkévalóságig tartott a melegítés, de te magad is tudod, hogy van ez: ha gyorsan kell mennie… – Köszönöm. Jó, hogy itt vagy, öreg csalán. – Vitus megkönnyebbülten fogott egy kis albarellót, megtöltötte forró vízzel, és elkeverte benne az orvosságot. Nem volt benne biztos, milyen lesz a fájdalomcsillapító és kábító hatása, mert ezt a három hatóanyagot még sohasem kombinálta, de most nem volt idő ezen töprengeni. Kétség esetén kicsit kevesebbet fog adni. A meggyötört testet újabb fájdalom ragadta meg. Antonella felkiáltott, olyan velőtrázóan, hogy a törpe egy szempillantás múlva megjelent a sátornyílásban. Halszájacskája remegett. – Hogymi? Hogy folyik? Történt valami? – Nem, törpe, minden szabályosan halad. Ne aggódj! Mi van a tűzzel? Ég újra? – Ui, még nem vagyok kész, de a legtöbb már újra királyian ég. – Fejezd be a munkádat! Itt majd elboldogulunk. Az apróság kelletlenül eltűnt. Antonella követte Vitus tanácsát, mélyen és nyugodtan lélegzett, aztán benntartotta a levegőt, és préselt. Utána többször gyorsan levegőt vett, hogy erőre kapjon a megerőltetés után. Miközben a Magiszter a fejét tartotta, és a homlokát hűsítette, Vitus a sátor mennyezetére akasztotta a lámpákat, és az asszony lábai közé térdelt. Antonella szeméremérzete egy pillanatig erősebb volt a fájdalmánál, és össze akarta zárni a combját, de Vitus újra szétnyomta. – Orvos vagyok – csak ennyit mondott. Előrehajolt, hogy lássa, milyen stádiumban van a szülési folyamat. A hüvely már szélesen tátongott, és a nyílásban mintha feltűnt volna néhány apró hajszálacska. A csecsemő hajtincse? Igen, annak kell lennie! Vitusnak nagy kő gördült le a szívéről. – A gyerek normálisan fekszik, nem kell félned. Már látom a fejecskéjét -kiáltotta. Úgy tűnt, szavai új erőt adtak Antonellának, mert fokozta erőfeszítéseit. A belégzés, kilégzés, belégzés, préselés új összhangja azt eredményezte, hogy a csecsemő hajtincse egy töredék másodperc idejéig egy hüvelykkel kijjebb jött. – Azt hiszem, jön! – kiáltott Vitus. De tévedett. Antonella abbahagyta a préselést, és időre volt szüksége, hogy újra levegőt vegyen. Lihegve szedte a levegőt. A fejecske visszacsúszott. – Hogy áll a fájdalom? Adjam most az orvosságot? Antonella vadul megrázta a fejét. A fadarab ide-oda röpködött. Micsoda asszony, gondolta Vitus. Vajon minden szülő nőnek így kell szenvednie? Újra elfogta a sajnálkozás, hogy olyan keveset tud a szülészetről. De honnan szedte volna a tapasztalatokat? Campodiosban, ahol felnőtt, csak szerzetesek voltak, és azok nem szoktak gyermekeket szülni. – Aaaaooohhhaaa! – Antonella most kiabált fájdalmában és kétségbeesésében, és újra teljes erejéből nyomni kezdett. Vitus látta, hogy a fürtöcskék újra előbukkannak. – Igen! – hallotta most saját kiáltását. – Igen, igen, igen! Tovább, tovább, mindjárt itt van! A fejecske még egy kicsit kijjebb jött. Vitus alája nyúlt, és a gyermek vér, nyák- és vízáradat közepette hirtelen feléje mozdult. Elkapta, és nem tudta, hogyan történt. – Kislány! – kiáltott fel a Magiszter. – Ha nem tévedek. – Igen, kislány – mondta Vitus. – Egy kis csoda. Egy kis ember. – Ui, itt van? Én is megskubizhatom? – A törpe surrant be a sátorba. – Ui, ui, királyian csöpp a jövevény! – Szeme megtelt könnyel. – Mi is van velem! Borzaska, megcsináltuk, a grand Machöffel áldjon!

Antonella bágyadtan bólintott, de mosolygott. Vitus még mindig tartotta a gyereket. – Gyere, Enano, vágd el a köldökzsinórt, ott van egy olló! A törpe feszült arccal engedelmeskedett. Vitus megragadta a kicsi lábát, fejjel lefelé tartotta, és a popsijára legyintett. A kicsi azonnal sírni kezdett. – Úgy látszik, egészséges! A Magiszter megkönnyebbülten dörmögte: -A tüdeje különösen. Enano kivette Vitus kezéből a gyereket. – Nyomd már ide nekem a jövevényt, ohó, óh, cuki, az én kis Nellám! – Nella? – kérdezte Vitus. – Ez a neve, hisz Antonella egy része, nem? – Ez vitathatatlan – dörmögött a Magiszter –, de mit tettél volna, ha fiú lett volna? – Akkor Tonio lenne! – A törpe karjában ringatta az újszülöttet, és elragadtatottan nézte az apró arcot, a babszerű kezeket. A gyermek minden tagja még kisebb volt, mint az övé: szokatlan, kellemes tapasztalat. Vitus közben megvizsgálta, hogy sértetlen-e a méhlepény és a magzatburok, aztán félretette. Most újra elvette a törpétől a gyermeket, és egy takaróval szárazra dörgölte. – Add nekem! – Antonella bágyadtan felemelte a karját. Vitus anyja karjába helyezte a gyermeket. Az asszony boldogan mosolygott. – Jó munka – mondta a Magiszter, és nyitva hagyta, hogy Vitus segítségére vagy az anya teljesítményére gondolt-e, de ez mindegy is volt, mert ebben a pillanatban a gyerek újra bömbölni kezdett, hosszan, kitartóan és fájdalmasan. A barátok zavartan néztek egymásra. Végül mégsem lenne egészséges a gyermek? Rejtett baj? Valami, amit rosszul csináltak? Míg tanácstalanul nézegették egymást, a kiabálás hirtelen elnémult. Antonella azt tette, amit ösztönösen minden anya tett volna: a mellére helyezte a gyereket. A Magiszter pislogott. – Egy új földlakó! Vitus felszabadultan mosolygott. – Inkább új földlakónő. – Nekifogott, hogy megtisztogassa az ifjú anya altestét, és borogatást tegyen a meggyötört nyílásra, de Antonella intett neki, hogy ezt később maga is meg tudja tenni. Ezért abbahagyta. Újra a Magiszter szólalt meg: – Köszönetet kellene mondanunk a Mindenhatónak, hogy minden ilyen szerencsésen zajlott le. – Ui, ui, paternolljunk! Vitus azt mondta: – Ez egy vasárnap született gyermek, a Skorpió csillagképe jegyében. Imádkozzunk, és adjunk hálát, így is cselekedtek. A tűzgyűrűben, A. D. 1519. november hónap 18. napján, szerdán Vasárnap a kefekötőnő, Antonella gyermeket hozott a világra. Addig senkinek sem tűnt fel az állapota. Valószínűleg jellegzetes férfifelületesség. Egyedül a törpe tudott a terhességről, de hallgatott. Az anya jóságos segítőjévé fejlődött. Valószínűleg viszonozzák az érzelmeit. A tolvajnyelvben, amelyet Enano folyton alkalmazni igyekszik, és amely egyfajta védelemül szolgál a vándorkereskedőknek, a „szeret” megjelölésére a „komál” szót használják. Mindketten már többször mondták egymásnak: „komállak”. Remélem, szerelmük nem fog komplikációkat okozni a csoportban. Hála Istennek a szülés nem tette próbára orvosi tudásomat. Minden nagyon gyorsan ment, úgy, ahogy azt talán a természet normális esetben előirányozta. így még ahhoz sem jutottam hozzá, hogy a De morbisban a „szülészet” címszót megkeressem. Éppígy arra sem volt szükség, hogy odaadjam a fájdalomcsillapító preparátumot, amelyet előzőleg külön erre a célra készítettem. Szárított ópiumtejet vettem hozzá, a maszlag porát és atropa belladonnát, a nadragulya kivonatát – mindezt olyan vegyületben, amelyet 2:1:1 arányban kevertem össze. Az orvosságot henger alakú majolikaedényben őrzöm, és remélem, a továbbiakban nem kell alkalmaznom.

A törpének a szülés óta máson sem jár az esze, csak hogy a kis Ν ellát – így hívják a gyermeket – hurcolja és gondozza. Odaadásában odáig megy, hogy elhanyagolja a tűz őreként és őrszemként ráháruló kötelességeket, ami különösen Fabiónál és Guidónál ütközik értetlenségbe. Nem kis nehézséget jelentett számomra, hogy a kezdődő viszályt elsimítsam. Az őrségek idejének beosztása ennek ellenére továbbra is probléma, különösen, mivel Antonella még nincs olyan állapotban, hogy újra elfoglalja őrhelyét. Rendkívül gyenge, és láza is van, de minden segítséget elutasít. Ha rosszabbul lesz, mindenképpen kezelnem kell, akár akarja, akár nem. Talán a jövőben le kellene mondanunk arról, hogy nappal őrjáratot tartsunk. Mindenesetre csak akkor, ha már nem megy másképp. Szaporodnak az alkalmak, hogy tűzgyűrűnk kíváncsiakat, koldusokat, egységüktől elszakadt katonákat vagy kóborlókat vonz ide. Nem akarjuk, hogy bármi közünk legyen hozzájuk, és azzal tartjuk őket távol magunktól, hogy odakiáltunk nekik: a parasztház és az egész környék pestistől fertőzött. Mi magunk azért vagyunk itt, hogy megégessük magunkat, és ezzel irgalomra hangoljuk a mindenható Istent, hogy távoztassa el a járványt az emberiségtől. Kényszerhazugság, amely azonban újra meg újra eredményesnek bizonyul. A lovakhoz, amelyek a gyűrűn kívül a közelségünket keresik, egy kecske társult. Senki sem tudja, honnan jött. Ίalán nem vettük észre, amikor a parasztházat átkutattuk. A törpe tegnap azt mondta nekem, hogy a gólyalábai elvesztése nagyon „tré” volt számára, de a kis Νella a napfényes természetével megint mindent „lekvittel”. A Magiszterrel örülünk a boldogságának. Fabio az utóbbi napokban gyakran sírt -furcsa látvány egy ekkora kolosszusnál. Hiányzik neki a felesége és a gyerekek. A kis Nella állandóan arra emlékezteti, hogy ő is éppen apa lett. Repülő kedvence, Bussola még mindig várat magára, ami szintén nem teszi boldoggá. Guido viselkedése ugyancsak elgondolkoztat. A hegedűjéhez való viszonya napról napra furcsább. Újabban még az árnyékszékre is magával viszi, félve, hogy a távollétében valami baja történhet. Remélem, nemsokára újra beáll valami olyasmi, ami normális napirendnek nevezhető. Vitus Antoneila sátrában ült, és forró húslevest próbált belediktálni. Tulajdonképpen a törpe akarta ezt tenni, de már Nellával kellett foglalkoznia, és egyszerre ő sem csinálhatott mindent. így ő most a férfisátorban üldögélt, a gyermek a karján, és tolvajnyelvén énekelt az ő „jövevényének”. – Egyél már egy kanállal! – Nem. Köszönöm, cirurgicus. – Az erős asszonyból az utóbbi napokban egyre inkább elszállt az erő. Lázas volt és fázott, izzadt és úgy vacogott a foga, hogy megijesztette az embert. – Jobb, ha eszel – próbálkozott Vitus még egyszer. – Gondolj a kicsire! Hogy tudod táplálni, ha te megad semmit sem veszel magadhoz? – Nem. – Nos, jól van. – Vitus félretette a kanalat. – Antonella, beszélnem kell veled. Nem akarlak feleslegesen megrémíteni, de nagyon aggódom miattad. Egy erős influenza minden tünete mutatkozik rajtad. Szenvedsz. Még mindig fájdalmaid vannak az öledben, ahogy mondtad. Ennek ellenére nem engeded meg, hogy segítsek. Azt akarod, hogy mindannyian megkapjuk az influenzát? Antonella gyengén megrázta a fejét. – Még valamit, mert úgy látszik, te csak a világos beszédet hallod meg: az influenza tünetei teljesen azonosak lehetnek a pestis kezdeti tüneteivel. Hogy mit jelent az, ha téged a pestis kapott el, azt nem kell sokáig magyaráznom. Ha már enni nem akarsz, válaszolj legalább néhány kérdésemre: van a magas lázon kívül hasmenésed is? – N… nem. – Antonella arcán világosan látszott, milyen kínos neki ez a kérdés. – Kellett az utóbbi napokban hevesen hánynod? – Nem, nem. Vitus fellélegzett. De még mindig nem volt biztos a dolgában. – Attól tartok, még egy pillantást kell vetnem a lágyékodra. Ha ott nincsenek duzzanatok vagy bubók, akkor abból indulhatunk ki, hogy valóban csak influenzád van. – Nem. – Nem? – Vitust lassan elfutotta a méreg. – Hallgass ide, Antonella, most nincs idő a hamis szégyenlősségre! En orvos vagyok, és meg kell, hogy vizsgáljalak. Nem azért teszem, mert nekem

ez élvezet, hanem azért, mert aggódom az egész csoportunkért. Azonkívül egyszer már láttalak meztelenül. – Meg sem várva a választ, feltolta az apácaruhát. Antonella keze önkéntelenül az öléhez rándult, és eltakarta, mintha ezzel az ártatlanságát akarná megmenteni. Vitus nem törődött vele, és megvizsgálta a lágyéktájékot. Hála Istennek, semmi jele búboknak! Újra visszahúzta a ruhát. – Lázbeteg vagy, de pestised nincs. Úgy látszik, a tűzgyűrűnk valóban jó védelmet nyújt. Légy őszinte, tényleg olyan szörnyű volt a vizsgálat? A fiatal anya megrázta a fejét. Könnyek szöktek a szemébe. – Nahát! Te sírsz? Hiszen minden okod megvan rá, hogy boldog légy. Életet adtál egy egészséges gyermeknek, itt van a törpe, aki szeret. – Éppen ez az! – Antonella most már patakzott a könnye. – Ő szeret engem, de én, én… – Igen? – Én nem szeretem őt! – Hogy mondod? – En nem szeretem őt. Pedig olyan lovagias, olyan bohókás, olyan segítőkész, és olyan meghatóan törődik a kicsivel is, de én nem szeretem. Hát mit tegyek? – De hiszen te magad mondtad neki: „én is komállak”. – Igen, mondtam, mert örömet akartam neki szerezni. Ugyanúgy van vele, mint Roccóval, csakhogy Roccónál fordítva volt. – Antonella félrefordította a fejét, és halkan tovább zokogott. – Rocco? Ki az? Az apád? – Nem, nem ő a… szeretőm volt. Az apám már tíz éve meghalt. Minden, amit az apámról meséltem, tulajdonképpen Roccóra vonatkozott. Egy ideje vele jártam az országot. Nagyon szerettem őt, jobban, mint az életemet, de amikor megtudta, hogy gyereket várok, kereket oldott. Vitus kivette orvosságos ládájából az albarellót, és az ópiumtej, nadragulya és atropa belladonna keverékéből egy keveset belekevert a vízbe. – Megértelek. Szeretted Roccót, de ő nem viszonozta az érzéseidet. És most a törpével fordítva áll a helyzet. Ismeri ő a Roccóval való történetedet? Antonella bólintott. – Ennek ellenére szeret. Figyelemreméltó, nagyon figyelemreméltó. Hogy őszinte legyek, nem tudok tanácsot adni nektek. Az lenne a legjobb, ha először most minden erődet a gyógyulásra fordítanád. Minden más majd elrendeződik. Belediktált Antonellába egy keveset az italból, és folytatta: -Az orvosság kellemes gondolatokkal fog megajándékozni, és elaltat. Néhány óra múlva újra megnézlek. Vitus a tűzhely előtt üldögélt a fakó déli napfényben, és a fonalakat szedegette ki Fabio homloksebéből. A seb időközben teljes hosszában begyógyult. – Jól gyógyuló húsod van, Fabio – dicsérte meg Vitus a kereskedőt. – Miabella is mindig ezt mondja, cirurgicus. – Az országjáró ezen a napon nem volt olyan sírós kedvében, mint egyébként, talán mert sütött a nap, és a lovai a tűzgyűrű közelében tartózkodtak, úgyhogy már kora reggel néhány szót odakiálthatott nekik. A kecske is ott volt, de őt figyelemre sem méltatta. – Úgy, azt mondja? – Vitus éppen félre akarta tenni a csipeszt, amikor a fejük felett hirtelen szárnycsattogás hallatszott. Bussola izgatottan búgott. Megtalálta az utat Padovából vissza, és most Fabio vállára telepedett. – Mamma mla! Micsoda öröm! – kiabált az országjáró. – Alig hogy Miabelláról beszélek, és már itt is van az én szépségem, az én kedveském, és levelet hoz tőle. Szelíden levette válláról a madarat. – Ugye, drágaságom, hoztál levelecskét? – Szemügyre vette a piros lábakat. – Naturalmente, tudtam, hogy nem okozol nekem csalódást. Gyorsan széthajtogatta az üzenetet. Miközben ajkával formálgatta az egyes szavakat, mert így könnyebben ment az olvasás, arca egyre jobban ragyogott. – Igen, jól van, és a fiacskám is nagyszerűen érzi magát! Óh, Dio mio, alig tudom felfogni a

szerencsémet! Miabella azt kérdezi, mi legyen a neve. Mit gondolsz, cirurgicus, milyen nevet adjak neki? Vitus nevetett. – Nem tudom, hiszen nem tudom, hogy hívják a többi fiadat. – Ah úgy, igen, hm, hm. Tudod, azt hiszem, Fabio Feliciónak fogom kereszteltetni a kicsikémet, ez a név tulajdonképpen nem létezik, de akkora szerencsém van, hogy Frederico atya biztosan hajlandó lesz kivételt tenni. Mindjárt válaszolni fogok az én drága feleségemnek. – Tedd azt! De előbb egy kérdést: nekem vagy a barátaimnak nincs üzenet? Úgy értem, Girolamo professzortól. – Várjál, cirurgicus! – Fabio megrázta a nem teljesen széthajtogatott papírt, és valóban egy kis cédula esett ki belőle. Fabio összehúzta a szemét, mert az írás nagyon apró volt: – Campodiosi Vitus cirurgicusnak, az áll itt. Többet nem tudok elolvasni, mert az bizonyára latinul van. Vitus átvette az írást. – Ez biztosan a professzor üzenete. – Rövid ideig tanulmányozta a sorokat. – Igen, levél Girolamótól. Kíváncsi vagyok, mit ír. Örömteli várakozás töltötte el, amikor olvasni kezdte az üzenetet. Az elmúlt napok sok erejét emésztették fel, és a napi egyhangúság közepette örömmel fogadta a változatosságot. A professzor megköszönte levelét, és tömören leírta, hogy a nyirokcsomó-képződésre mint a szervi károk elleni védekezésre vonatkozó elméletét csak levéltári feljegyzések alapján tudta megvizsgálni, mert Padovában nincs pestis, így pestises halottak sem. A feljegyzések alapján azonban ez érdekes feltételezés. A levél így végződött: …amico mio, maradjon egészséges, imádkozom önért és a barátaiért. Adjon hírt magukról újra minél előbb a tűzgyűrűből! Az országjáró Fabio felesége elfogja hozzám juttatni az ön üzenetét. Őszinte híve: M. Girolamo – Padovát nem rohanta meg a pestis! – kiáltotta Vitus. – Hála legyen a Mindenhatónak! Talán a járvány fellobbanása csak nagyon korlátozott. Ez csodálatos újság lenne, mert minél korlátozottabb az előfordulása, annál nagyobb a valószínűsége, hogy gyorsan elmúlik. – Azt mondtad, hogy Padovában nincs pestis, cirurgicus? Óh, Szűzanya, Mária, köszönöm neked! – Az országjáró összekulcsolt kézzel térdre esett. A hála és az öröm könnyei folytak le húsos arcán. – Miabella ugyan azt írja, hogy ő és a gyerekek jól vannak, ezzel szemben a pestisről nem ír. Valószínűleg nem akart nyugtalanítani, ugyanúgy, ahogy én sem akartam őt, és ezért elhallgattam a ragályt. Ó, Mindenható, köszönöm neked! Fabio így beszélt még egy darabig, de Vitus otthagyta, visszatette a puttonyba az orvosságos ládát, és elindult Antonellához. Az, hogy az országjáró családja ilyen jól van, fájdalmasan emlékeztette az asszony állapotára. Az utolsó huszonnégy órában Antonella fantáziálni kezdett, és már alig lehetett vele beszélgetni. Vitus nagyon aggódott érte. De még jobban féltette őt a törpe, aki – folyvást a csecsemővel a karján – többé nem mozdult mellőle. – Ui, Vitus – sipogta a csöppség éjszakázástól fáradt szemmel – minden túl késő, azt hiszem, nem jön vissza. Vitus nem válaszolt, hanem leült a fekhely mellé, és megfogta a beteg csuklóját. A pulzus – a beteg testét szinte felperzselő, magas láz kísérőjelenségeként – talán még gyorsabb volt, mint a legutolsó vizsgálatkor. Időközben Vitus egyre kevésbé alkalmazta az albarellóban lévő keveréket, mert noha enyhítette a fájdalmat, a forróságot nem tudta kiűzni a testből. A beteg nedvek egyensúlyát pedig végleg nem volt képes helyreállítani. Mivel a fiatal anya nem köhögött és nyákot sem választott ki, Vitus egyre kevésbé tudott szabadulni egy bizonyos felismeréstől. Lesújtó diagnózis volt, amellyel szemben semmit sem ért az orvosi tudomány: gyermekágyi láz. – Igen, a barátnőd nagyon beteg– mondta Vitus fojtott hangon. -A gyermekágyi láz az altest gyulladásával jár. Ez ellen a legjobb orvosság sem használ. Tudod, hogy múlt éjjel még eret vágtam Antonellán, hogy levigyem a lázát, sajnos csak átmeneti eredménnyel. Valóban kétségbeejtő

helyzet. – Ui, már paternolltam a grand Machöffelhez, de attól félek, ki akarja nyuvasztani az én Borzaskámat. – Igen, úgy tűnik, hogy az Úr haza akarja hívni. Már csak a csoda segít. – Ui – mondta a törpe szomorúan. – Pardong… – Sírni kezdett. Vitus nem emlékezett rá, látta-e őt valaha ilyen kétségbeesettnek. – P… pardong, hogy folyók, már nem tudok mást csak paternollni, már nem tudok mást… pardong, hogy folyók. – Természetesen. Maradj mellette! Tedd a gyermeket a karjába, és hűsítsd a homlokát! Vitusnak magának is bőgni lett volna kedve, de elhagyta az asszonysátort, és átment a férfiakéba, ahol egy kis papírdarabot keresett. Aztán a tűzhelyhez indult. Fabio éppen letette a tollat. Befejezte a Miabellának és a gyerekeknek szóló üdvözletet. Ahelyett, hogy örült volna művének, kedélyállapota ismét az ellenkezőjébe csapott át. Szeme könnyes és szomorú volt. Vitus azt gondolta: Úristen az égben, muszáj ezeknek folyton zokogni? Elfojtott egy káromkodást, amely azonban inkább saját tehetetlenségének, mint útitársai magatartásának szólt, és azt mondta: – Fabio, használhatom Bussolát ezúttal is küldöncként? Az országjáró keze fejével megtörölte a szemét. – Si, amico, naturalmente, de az én szépségem, az én kedveském csak holnapután emelkedhet újra a levegőbe. Nem akarom, hogy teljesen lefogyjon, először újra fel kell táplálnom. – Ezt megértem. Ennek ellenére most azonnal írok. Ki tudja, legközelebb hozzájutok-e. -Vitus leült a tűzhöz, és rövid levelet fogalmazott, amelyben először megköszönte a professzor sorait, és aztán még egyszer rátért pestiselméletére. Töprengett rajta, beszámoljon-e a professzornak a csoportban előadódott tragikus betegségről, de aztán lemondott róla, nem utolsósorban azért, mert úgy érezte, orvosként kudarcot vallott. Ezért csak annyit írt, hogy ő, a Magiszter és a törpe jól van. És hogy a professzor úrnak nem kell miattuk aggódnia.

Guido, a hegedűkészító „Te disznó! Ezért meglakolsz, a szaros galamboddal, ezzel a légi patkánnyal együtt!” Vitus újra a tűzhelynél ült, és írt. Még csak dél körül járt az idő, de lámpára volt szüksége, hogy elég legyen a fény. Feje fölött sátorponyva feszült, amely a tüzet és a lámpát védte az órák óta szemerkélő esőtől. Ezen a napon minden nedves volt. Mivel újabban újra rejtélyes népség kószált a gyűrű közelében, tolvaj csőcselék, amelyről valósággal lerítt, hogy a holmiját pestisben mcghaltaktól lopta össze, továbbra is egész nap őrjáratot kellett tartani. Pillanatnyilag Fabio és Guido rótta a köröket, többé-kevésbé duzzogva, mert tulajdonképpen a törpe és Antonella lett volna soron. Egymás mellett haladtak, és nagyon furcsa párt alkottak: az egyiknek a hátán a muskéta, a másiknak a hegedűjét rejtő láda. Vitus félretette a tollat, és megdörzsölte elgémberedett kezét, aztán becsapta a feljegyzéseit rejtő könyvet. Az utolsó így hangzott: A tűzgyűrűben A. D. 1519. november hónap 22. napján, vasárnap Tegnap volt a legsötétebb óra, amelyet orvosként valaha is megéltem. Antonella hajnalban meghalt, csak nyolc nappal azután, hogy megszülte gyermekét. Minden igyekezetem ellenére, amelyek azonban elég szerény eredménnyel jártak, áldozatul esett az alattomos gyermekágyi láznak. Az egész csoportot mintha fejbe verték volna, a legjobban azonban a törpe szenvedett. Azt hiszem, ha nem lenne a kis Nella, véget vetett volna az életének. Nekem hasonló kedvem volt. Szemem előtt újra meg újra megjelenik a szülés utáni szituáció. Igen, így volt: meg akartam tisztítani és el akartam látni Antonella géni táljait, de elutasította, mert maga akarta megtenni. Es én, átkozott kontár, ráhagytam. Hagytam, hogy tisztátalanság kerülhessen a vaginába. Antonellának csak ezért kellett meghalnia. Testnedvei csak ezért borultak fel ilyen menthetetlenül. Csak Isten tudja, hogy fogok ezzel a nehéz bűnnel boldogulni. Eltemettük Antonellát, a tűzgyűrűben, élete utolsó állomásán, közvetlenül a nagy farakás mellett. Az imákat a Magiszter vállalta helyettem, mert én olyan nyomorultul voltam, hogy legszívesebben a halott mellé feküdtem volna. Enano, a törpe egyfolytában sírt. Karjában tartotta a kicsit, aki a szomorú alkalom ellenére vidáman kukorékolt, és a levegőbe nyújtogatta karocskáit. Hál' Istennek, ő semmit sem vett tudomásul az egészből. Nella táplálása súlyos gondot jelent számunkra. Mit használ, hogy a kicsit utoljára még a halott mellére tettük?! Előbb-utóbb nyomorúságosan éhen fog halni. Én nem sokat értek a csecsemőgondozáshoz, de annyit biztosan: a világ egyetlen újszülöttje sem bírja el a húslevest vagy húsfőzet et. Imádkozunk a Szűzhöz, hogy segítsen rajtunk, de már Antonelláért is ezt tettük, mégis meghalt. Ma reggel óta szakadatlanul esik. Az időjárás illik a hangulatunkhoz. A törpe szünet nélkül dolgozik, hogy újra meg újra meggyújtsa a védőtüzet. Talán jól is van így, mert a tevékenység legalább egy kicsit eltereli a figyelmét bánatáról. Ezért a Magiszter vette át a gyermek gondozását. Késő délelőtt Bussola újra a levegőbe emelkedett – miután ura feltáplálta, aki a búcsú felett érzett fájdalmában azonnal újra könnyekben tört ki. Hogy fog mindez végződni? Hétfő reggel nyolckor – éppen világosodott – Vitus és a Magiszter visszatért a négyórás őrjáratról. Lassan telt számukra az idő, mint mindig, ha egyáltalán semmi sem történik. De jobb volt így, mintha másként végződött volna. – Csaknem kínosan érzem magam – dörmögte a kis tudós –, Antonella halála mindnyájatoknak megfeküdte a gyomrát, csak nekem nem. Farkaséhes vagyok. Már alig várom a levest, és hogy valami szárazat húzzak. Az eső ugyan, hál' Istennek, elállt, de a reggeli köd sem kevésbé nedves. A barátok a tűzhelyhez mentek, ahol a ponyva alatt a homokórát is őrizték. A Magiszter

megfordította, és azt mondta: – Eltelt egy újabb óra a magunk választotta karanténból! Hol marad az a Guido fickó? Ha nem tévedek, most neki kell eltűnnie, Fabióval együtt. Mivel a nevezettek sehol sem voltak, a két barát a férfisátorhoz ment, ahol a Magiszter hevesen pislogva felkiáltott: – Mit látnak gyenge szemeim? Az urak még pihennek? Fel, fel, fáradt testek! – Erősen rázni kezdte a vállukat. – Kezdődik az őrségetek! – Fabio ásítva felült, és húzni kezdte a csizmáját. – Már megint itt az idő, barátom? Úgy látszik, már másból sem áll az élet, csak őrjáratból. Dio mio, ha így látna az én Miabellám! Vitus átadta neki a muskétát. – Nesze, a fegyvered! Szerencsére nem kellett használnunk. Semmi sem történt. Fabio felállt és rendbe szedte a ruházatát. A többiekhez hasonlóan ő is abban aludt. Hátára akasztotta a muskétát, még egy nagyot ásított, és körülnézett Guido után. A hegedűkészítő közben szintén felébredt, de semmi jelét nem mutatta, hogy fel akarna emelkedni. Vitus a homlokát ráncolva megkérdezte: – te nem akarsz felkelni? Guido hevesen megrázta a fejét, és átölelte hegedűtokját, mintha egy asszonyt tartana. – Miért nem? Beteg vagy? – Már csak az hiányozna nekünk! – dörögte Fabio. – Nem, nem vagyok beteg, de nem mehetek őrségre. Nem lenne jó menni. Neki nem lenne jó. – Nyilvánvalóan a hangszerre gondolt, mert a dobozra mutatott. – Neki nem jó. A Magisztert lassan elöntötte a pulykaméreg. – Mit beszélsz itt összevissza? Ha félsz, hogy az időjárás árt a hegedűdnek, akkor egyszerűen hagyd itt. – Az nem megy! – Guido csaknem kiabált. – Aha. Szóval az nem megy? Talán az hiszed, hogy valaki ellophatná? Gondold csak meg még egyszer: mi haszna lenne belőle? Még ha ezt tenné is, hova dugná el ezt az izét? Itt egy tűzgyűrű vesz körül minket, egy mindössze húsz lépés átmérőjű gyűrű! Guido remegni kezdett. – Nem szabad cserben hagynom a hegedűmet – suttogta. – Nem szabad. Fél a tűztől, nagyon fél! A Magiszter csak nehezen uralkodott magán. – Egy hegedű, amelynek emberi érzelmei vannak? Hiszen ez ostobaság! Humbug! Őrültség! Komolyan gondolod, hogy egy darab fa félhet a tűztől? – Tűz, tűz, mindenütt tűz van. Vitus megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket. – De hiszen a lángok már napok óta égnek, és te gyakran voltál őrjáraton a hegedűvel a hátadon, és sohasem történt semmi baja. Úgy látszott, hogy Guido nem is hallja, amit Vitus mond. Szeme kitágult, miközben egyfolytában a dobozt simogatta. – A forróság, a forróság! A szörnyű forróság! Mindent elpusztít, és az én kedves hegedűm fél. Félti a testét, a nyakát, a csigáját és a kis hangréseit! A Magiszter nyersen megjegyezte: – Rések nem tudnak égni. Vitus félrehúzta a barátját. – Hagyd, azt hiszem, nincs értelme! Guidóra nem számíthatunk. Legalábbis pillanatnyilag nem. Talán később újra megjön az esze. Fabióhoz fordult. – Bármennyire sajnálom, most először egyedül kell őrségre menned. Délben leváltunk. Akkor meglátjuk, hogyan tovább. Az országjáró valami érthetetlent morgott a szakállába, még egy megvető pillantást vetett Guidóra, és elvonult. – A törpe tulajdonképpen hol van? – kérdezte a Magiszter. – Ott, ahol a kicsi – feltételezte Vitus. – Valószínűleg Antonella sátrában. Átmentek oda, és meghajolva beléptek a szállásra. Valóban ott találták Enanót. Egy juhhólyaggal összekapcsolt kis klistélyt szorongatott önfeledten, a klistély vége Nella szájacskájában. A kicsi elégedetten nyelt és

szívott. Vitus csodálkozott. – Ez az én klistélyem! A Magiszter pislogott. – Ördög és pokol, te csöppség, mit adsz te annak a kicsinek? Enano felemelte a fejét, de mielőtt válaszolhatott volna, kintről erőteljes mekegés hallatszott. A barátok egymásra néztek. Mit jelentsen ez? A Magiszter fogta fel először. – Törpe, te megfejted a kecskét, és most annak a tejét adod a kicsinek, igaz? – Ui, ui. Királyian csípi. Pislogj csak oda, hogy iszik! – Ez mind szép és jó. – Vitus homloka mély ráncba húzódott, egy lépéssel közelebb lépett az aprósághoz, az azonban egy cseppet sem zavartatta magát. – De elárulnád nekem barátilag, hogy kerül a kecske a tűzgyűrűnkbe? Hányszor mondtam: a gyűrű az egyetlen esélyünk a túlélésre! Semminek sem szabad kívülről bejönni, semminek sem szabad elhagyni! Szóval hogy hoztad be a kecskét? – Pszt! Ne ordíts olyan hangosan, Vitus, különben sírni kezd a báránykám. – Hogy hoztad be a kecskét? – Vitus most halkabban beszélt, de a haragja még nem füstölgött el. A törpe lassanként észrevette, milyen komoly az ő gyógyításhoz értő barátja. Azt sipogta: –A tűzgyűrűn lévő lyukon csalogattam be szakáll urat, egy lyukon. A szemerkélő fentről eloltotta az égést. Akkor átcsalogattam szakáll urat. – Őszinte tekintettel nézett Vitusra. – Nem ment máshogy, lelkemre, Nellának tőgylé kellett, másképp kifekszik, és te sem akarod, hogy kipurcanjon, igaz? – Nem, természetesen nem. – Vitus nyugalmat erőltetett. A törpének bizonyos értelemben igaza volt: jó volt, hogy most itt a kecske, táplálékforrásként a kicsi számára. így nagy gondtól szabadultak meg, de ugyanakkor egy más problémával kerültek szembe: a fertőzésveszéllyel. – Alaposan megvizsgáltad az állatot, nincsenek-e rajta férgek? A csöppség lehorgasztotta a fejét. – Nem, azt nem tettem. Szarvon ragadtam szakáll urat, és át a gyűrűn. Gyorsan kellett mennie, nem? – Szóval tudtad, hogy ha elkaplak, akkor nem mész át! Figyelj, Enano, a kecsketejjel talán megmented a kicsi életét, de megkérdezlek: mit számít ez már akkor, ha valamennyien megkaptuk a pestist! – Ui, Vitus. Igazad van. Mégis muszáj volt megtenni. Nem hagyhattam, hogy a báránykám éhen haljon. Vitus mély lélegzetet vett. – Nos, jól van, most már úgysem lehet rajta változtatni. A kecske marad. Adja a Mindenható, hogy ne legyen fertőzött! Végülis ő is a parasztházból való, amelyben a pestis tombolt. Erre nem gondoltál, törpe? – N… nem, sajnálom. – És hogy legyen most tovább? Erről legalább van valami elképzelésed? – Ui, én és a báránykám mindig itt vagyunk, és én gondoskodok róla, és a szakáll Úr tejet ad. Kész. Vitus körülnézett az asszonysátorban. Antonella néhány holmija még ott volt: kendők, rongyok, mosdószer, egy kosár kefékkel és egyéb. A törpe cókmókja is ott hevert. Láthatólag már beköltözött. A fekvőhely végében egy fadoboz állt, szalmával és madártollal kibélelve – Nella ágyacskája. – Aha. Tehát ilyen egyszerű. Te ettől az órától kezdve már csak a kicsivel foglalkozol, és minden egyebet mi csinálunk. – Ui, ui. – Az apróság szemecskéje ragyogott. Egyetértett. – Nos, belátom, hogy valakinek foglalkoznia kell a kicsivel. A gyerekeknek ebben az életkorban különösen sok törődésre van szükségük, és ezt senki sem tudná nálad jobban megadni neki, Enano. Csak egyet fogsz továbbra is tenni: rendszeresen ellenőrizni és ellátni a tüzet. Ez a feltételem. Miközben azzal foglalkozol, a Magiszter vagy én vesszük át a csecsemőszolgálatot. – Ui, ui. – A törpe kivette a klistélyt Nella szájacskájából. A kicsi, jóllakottan és elégedetten,

egyszerre elaludt. – El van kalapálva, megcsinálom. – És még egyet: imádkozz a „grand Machöffelhez”, ahogy nevezni szoktad, adja, hogy nem hoztad ránk a pestist. Vitus, a barátját magával húzva elhagyta a sátrat. A sátor előtt a kis tudós először levegő után kapkodott. – Te aztán jól beolvastál a törpének, te csalán. Feltétlenül szükség volt erre? Vitus vállat vont. – Talán túl barátságtalan voltam, lehet, de mindenesetre igazam volt. Képzeld el, ha mindenki tetszése szerint elhagyná a gyűrűt, és újra visszajönne: ma a törpe, mert egy kecskére van szüksége, holnap te, mert virágot akarsz szedni, és holnapután Fabio, mert meg akarja simogatni a lovait. Egyébként úgy látom, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akik normálisak maradtunk. Mindenki más spekulál. Szóval, ha az előbb túl hangos voltam, akkor… – Akkor ez csak attól van, hogy neked ugyanolyan óriási lyuk van a gyomrodban, mint nekem. – A Magiszter megértően vigyorgott. – Fel a húsosfazekakhoz, öregem, akkor is, ha az utóbbi időben már nincsenek olyan jól megtöltve. Nincs senki, aki rendszeresen a főzéssel foglalkozna. – Igen, Antonella mindnyájunknak nagyon hiányzik, nem csak a törpének. – Vitus három teli merőkanál levest löttyintett a nagy tálba. A lé félig hideg volt, és meglehetősen szétfőtt. –Attól tartok, ettünk már jobbat is. – Ah, ugyan! – A mindig bizakodó kis ember belemártotta kanalát a kotyvalékba. – Az éhes ember mannának érzi a kenyeret. Vitus már újra tudott mosolyogni. Miközben maga is enni kezdett, azt mondta: – Abból kell kiindulnunk, hogy Guido mostantól kiesik. – Micsoda? Ez komoly? Hogyan folytassuk akkor az őrködést? Már csak három férfiból álló silány kis csapat vagyunk, hiszen bizonyára a törpe sem jön már számításba. – Így van. Egészen új felállást kell kialakítanunk, mert egyet nem engedek megbolygatni: továbbra is őrjáratozunk, de egyenként. Utána lesz nyolc óra őrszolgálaton kívüli időnk, mint eddig. Aki őrszolgálatban van, ezentúl nemcsak Fabio muskétáját hordja magával, hanem a tülkét is. Nehézség esetén ez jó figyelmeztető jel lesz. A főzés problémájára is új megoldást kell találnunk. Azt hiszem, ezt én vállalom. Naponta egy kiadós étkezésnek elégnek kell lennie. Vitus elfojtott egy böfögést, és folytatta: – Mindjárt odaállok az üst mellé. Ha Fabio tizenkettőkor megjön az őrségről, kap egy rendes adagot. Én veszem át az őrséget négyig, aztán jössz te, és így tovább. Az egyetlen dolog, amit valóban sajnálok, az, hogy többet nem fogunk tudni együtt enni, pedig a közös étkezés olyan erősen összekapcsol! Emlékszel még, milyen nagyszerűen megértettük egymást a mutatványosoknál? – Emlékszem, emlékszem. Mondd csak, megeszed még ezt a maradékot? Nem? Annál jobb, akkor én feláldozom magam. -A Magiszter nagy élvezettel megette az utolsó pár falatot. – Igen, nagyszerűen megértettük egymást, mindenki mindenkivel, csak a kevély kuruzsló, doktorus Bombastus Sanussus volt kivétel. Emlékszel, hogy elette előlünk az összes folyami rákot, mert kisajátította az egyetlen fogónkat? Közben folyton Tirzahnak csapta a szelet, egy bizonyos Campodiosi Vitus nagy bosszúságára. – Oh, igen, Tirzah. – Vitus szomorkásán mosolygott. – A fiatal cigánylány. Vajon mi lett vele? A Magiszter elgondolkozva bólintott. – És a többiekkel? Arturóval és Anacondussal, Zerruttival és Majával, Antonióval és Lupóval… igen, igen, az idő. Vajon viszontlátjuk-e valaha az Artistas unicost? – Ki tudja, ki tudja. A tűzgyűrűben A. D. 1519. december hónap l-jén, kedden Csúnya és veszedelmes dolgok történtek, amelyeket csak ma tudok feljegyezni. Guido, a hegedűkészítő egy hét óta mereven elutasítja, hogy akár csak egyetlen lépést is tegyen a tűz felé, mert fél, hogy a hegedűje károsodhat. Úgy kezeli a hangszert, mint egy asszonyt – mintha a fa a bőre lenne, a hangrés pedig… nos, igen. Ha nem lenne olyan kísérteties, nevetni lehetne az egészen.

Mindenesetre mint őrszem kiesik. Már Enano is csak a legszükségesebbeket teszi a közösségért, de legalább megindítóan gondozza a kis Nellát, és ráadásul gondoskodik a tűzről. Hogy a gyermeket táplálni tudja, szörnyű őrültséget csinált: behozta a gyűrűbe a kecskét, és ezzel felidézte a legnagyobb fertőzésveszélyt. De a pestis hál' Istennek kint maradt. Az említett körülmények eredményeként már csak Fabio, a Magiszter és én tudunk őrködni, mindenki egyedül, ami természetesen fokozott kockázatot jelent. Különösen a Magiszter esetében, akinek a látóképessége nem sok vizet zavar. Ő reggel és este őrjáratozik, négytől nyolcig. Az elmúlt héten a tűzgyűrű kétszer kialudt. A heves esőzés volt az oka. A törpének mindkét esetben sikerült a lángokat a legrövidebb időn belül újra felszítani. Azt mondja, az egésznek a titka a fa felrakása. A jól égő, rétegekben lerakott anyag egy kis zuhénak is minden további nélkül ellenáll. Különösen, ha az ember még némi olajat is önt a parázsba. Útitársaink egyre gyakrabban kérdezgetnek, meddig kell még kitartanunk a gyűrűben, pedig ők is pontosan tudják. En minden alkalommal azt válaszolom nekik, hogy hamarosan vége az első hónapnak. A korábban csupa élet és elevenség Fabio már csupán önmaga árnyéka. Habár kérlelhetetlenül őrködik, egyébként azonban még mindig könnyen elsírja magát. Ideje lesz, hogy a galambja, Bussola, akit szeretetteljesen „szépségemnek, kedveskémnek” nevez, visszatérjen. Azon kapom magam, hogy imáimba foglalom a madarat. Védje meg a Mindenható az állatot, és kísérje a röptét. Még elgondolni is rossz, ha valami történne vele, és teljesen el lennénk zárva a külvilágtól. Tegnapelőtt néhány száz lépésre tőlünk egy embercsoportot láttunk elvonulni. Férfiak, asszonyok, gyerekek, mind áhítatosan énekelve. Némi időre volt szükségünk, hogy megértsük: viselkedésüknek semmi köze a pestishez, hanem egyszerűen csak az idő múlásához: itt van az advent ideje. Az emberek templomba mentek. Ezért mi is imaórát tartottunk. Sajnos nem teljes számban, mert Guido vonakodott, a Magiszter pedig őrjáraton volt. Én elmondtam az Urunk születésére vonatkozó Lukács-verseket, és köszönetet mondtam a Mindenhatónak, hogy a pestis kígyóját eddig távol tartotta testünktől. Testileg mindnyájan egészségesek vagyunk, de ez minden. A kecskét most közös elhatározással „szakáll úrnak” hívjuk. December hatodika délutánja, hosszú idő óta először, újra harmonikusnak ígérkezett. Bussola volt az oka, az országjáró fehér hírnöke. Visszatért, és kecses szárnycsapással a tűzhely fölé kifeszített sátorponyvára lebbent. Fabio magánkívül volt az örömtől, és csókolta, becézte az ő szépségét, kedveskéjét. Aztán levette a lábáról a papírra rögzített üzenetet, és hangosan felolvasta Miabellája üdvözleteit. Ahogy az asszony írta, Padovában mindenki jól van, a gyerekek egészségesek, az új jövevény is. Egyetért a Fabio Felicio névvel, és javasolja, hogy a lehető leghamarabb kereszteltessék meg Frederico atyával. Isten embere kérdezteti, hogy ez még a karácsonyi ünnep előtt megtörténjen-e. Fabio feltekintett. – Te valóban úgy gondolod, cirurgicus, hogy Krisztus születését ebben a füsttől bűzlő gyűrűben kell ünnepelnünk? Én inkább ma, mint holnap, hazaindulnék. – Én is ezt szeretném. – Vitus az üstnél állt, és megkeverte a levest. – De nem megy. – Miért? Te, az örökös kéthónapos önkéntes karanténoddal! Az utolsó héten már semmit sem hallottunk a ragályról. Az erre elvonulók közül senki sem tudott semmi újat mondani. Ha holnap felkerekednék, tíz nap múlva könnyen Padovában lehetnék. – Vagy öt nap múlva halott lehetnél. – Vitus szándékosan ilyen egyértelműen választotta meg a szavait, mert nem ez volt az első alkalom, hogy Fabio megkérdőjelezte visszavonultságukat. Egyre többet és többet beszélt az otthonáról, a gyerekekről és a csodálatos feleségéről, és egyre jobban kínozta önmagát. – Oh, cirurgicus, te keményebb vagy a carrarai márványnál! – Lehetséges, de inkább két hónapot karanténban, mint az egész életet eldobni. Gondold csak meg, egy hónap már majdnem elmúlt! – Uno mese, si, si, de előttünk még egy egész hónap. Nem akarlak megsérteni, cirurgicus, de én

már látni sem tudom az örökös zöldséges húslevest. Fabio napraforgómaggal etette szépségét, kedveskéjét, és közben olyan hangokat adott, amelyek hasonlítottak a galamb burukkolására. – Nem vagyok megsértve, de mit tegyek? Ha egyszer a húskészletünk füstös és sós, a zöldség pedig lassan kifogy! – Sí, naturalmente, de muszáj mindig mindent összekeverni? Van zöldségleves, nagyon finom, egészen hús nélkül, és van hús, egészen zöldség nélkül, közben a sonkát kissé meg lehetne áztatni, hogy ne legyen olyan sós! Ugyanakkor szalonnacsíkokat lehetne kiolvasztani, és felhasználni őket egy finom mártáshoz… – Benned egy valódi szakács veszett el! Fabio elhárította a dicséretet, és újra a kedvencével kezdett foglalkozni. – Tudod mit? Te vállalhatnád a főzést, mondjuk a következő hétre. Aztán újra én jövök. – Ha úgy gondolod, cirurgicus. – Az országjáró nem tűnt különösebben lelkesnek. – Van itt még egy üzenet, neked. Az írás alapján Girolamo professzortól. – És ezt csak most mondod? – Vitus örömmel nyúlt a papír után, és kibontotta. A levél pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a legutóbbi: Campodiosi Vitus cirurgicusnak. Aztán a professzor tömör szavakban beszélt az oktatásról, beszámolt a diákok előrehaladásáról, akik közül, mint korábban is, Carlo a legjobb, végül a De Causis Pestisre fordította a szót, amely szinte már elkészült, és kevéssel a nyomtatás előtt áll. A legjobb egészséget kívánva maradt újra a cirurgicus odaadó híve, M. Girolamo. Vitus eltette az írást. Később meg akarta mutatni a Magiszternek. – Mondd, Fabio, mikor küldöd vissza újra Bussolát? – Oh, amico mio, legkorábban három nap múlva! Az én szépségemnek, kedveskémnek minden út után hosszabb időre van szüksége, hogy újra erőre kapjon. Hát akkor mit írjak Miabellának? Mikor lehet Fabio Feliciót megkeresztelni? – Azt hiszem, valamikor január közepe és vége között. – Mi? Csak olyan sokára? – Fabio alsóajka remegni kezdett. – Korábban nem megy, már vagy egy tucatszor elmagyaráztam neked. Legjobb lesz, ha azt is megírod a feleségednek, hogy karácsonykor nem tudsz otthon lenni. Vagy már értesítetted? – N… nem. – Az országjáró alsóajka erősebben remegett. – Még mindig azt reméltem… – Fabio! – Vitus erélyes lett. – Végre szembe kell nézned a dolgokkal! Megváltónk születésekor nem lehetsz Padovában. Ma eddig nem értesítetted a feleségedet önkéntes elvonultságunkról, és továbbra sem akarod, akkor találj ki valami egyéb okot, miért kell távol maradnod. Tengelytörés vagy bármi egyéb. Gondolj a szavaimra: inkább két hónap karantén, mint az egész életet eldobni. Fabio zajosan szuszogott, és levegőért kapkodott. Előhúzott egy hatalmas, piszkos zsebkendőt, és megnyomkodta vele a szemét. – Az sem segít – szipogta. – Ah, szegény, szegény Miabellám. Később Vitus felkereste a törpét az asszonysátorban. A csöppség éppen a gyermeket pelenkázta. Vitus csodálkozott: – Honnan tudsz te ilyesmit? – Ui, sok tesóm volt, és mindig én voltam a legöregebb. – Tesó? Hát az meg mit jelent? – Az hugicát és öcsikét jelent a felhősíberek nyelvén. – Aha, értem. Nesze, hoztam neked egy kis levest. – Folyóst? Már látni sem bírom. Akkor már inkább cidri a gyomromba. – Enano ellenőrizte az új pelenka illeszkedését, és még egyszer megigazította. Nella nevetett. Általában úgy tűnt, hogy a kiesi kivételesen vidám gyermek, mert ha nem aludt éppen, egész nap kacagott és gőgicsélt. Vitus letette a kis tálat egy zsámolyra. – Tudom, hogy nem vagyok mesterszakács. Már Fabio is panaszkodott. Holnaptól ő fog az üst mellett állni. Majd meglátjuk, mit alkot. – Ui és sí! – A törpe karjára vette Nellát, és gyengéden a szájába nyomta a klistélyt. – Itt az idő, hogy egy kis tejet csipegessen. Egészen friss a tőgylé. Szakáll Úr csurgatja a tejet! Vitus mosolygott. – Szakáll urat tulajdonképpen szakáll asszonynak kellene hívni, nem gondolod? Másfelől: egy

szakállas asszony, ez nem hangzik éppen hízelgőnek. – Sí, sí, hihihi! – A törpe kuncogott, és közben óvatosan megnyomta a juh-hólyagot, hogy megkönnyítse Nellának a cumizást. – Nem akarod megenni a levest, mielőtt folytatod? Különben kihűl. – Neem, nem olyan fontos, hogy kajáljak. Nella előrébbvaló. – Tökéletes anya vagy. Csak melleid nem nőttek. A törpe csibészes vigyorra húzta halszájacskáját. – Ami nincs, még lehet, nem? – Elvette az üres klistélyt és félretette. – Nella, baró volt? Ui, ui, ugye? Kuszkuszkusz, na, gyere a tátihoz. – Táti? – kérdezte Vitus. – Papát jelent – mondta Enano büszkén. Felemelte a kicsit, és megtámasztotta a fejét. Aztán gyöngéden megdöcögtette, amíg böfizett egyet. – Böpp, böpp, ez egy igazi böfi volt? Ui! Kuszkuszkusz. Böpp és glup! És meg egyet… Vitus észrevette, hogy itt már nincs rá szükség, és elindult kifelé. – Akkor csak csináld tovább – mondta. – De ne felejtsd el kint a tüzet. Visszaballagott a férfisátorhoz, ahol a lámpa fényénél írni akart Girolamónak. Éles hangokra és kiabálásra lett figyelmes. A lárma a sátorból jött. Mi történt? Meggyorsította lépteit, és belépett a szállásukra. Amikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, két férfit látott, akik úgy estek egymásnak, mint tomboló bosszúistennők, körülöttük egy izgatottan repdeső, tollait hullató galamb, amely hiába próbált valahol leszállni, mert valahányszor le akart telepedni valahova, a dulakodó gomolyagból kinyúlt egy kar vagy egy láb, amely semmivé tette szándékát. – Abbahagyni! – bömbölte Vitus, de ezzel az erővel a holdnak is kiabálhatott volna. A verekedők – sem Guido, sem Fabio – a legcsekélyebb figyelemre sem méltatták. Ehelyett tovább ütötték egymást, mintha az ördög bújt volna beléjük. A hegedűkészítő azt ordította: – Te disznó! Ezért meglakolsz, a szaros galamboddal, ezzel a légi patkánnyal együtt! – Kullancsként lógott az esetlen országjárón, és öklével az arcát célozta meg. Fabio próbált tőle megszabadulni, igyekezett lerántani magáról a tajtékzó Guidót, mint egy túl szoros inget, de nem sikerült. Egy ökölcsapás az orrát találta, és a pillanat töredékére harcképtelenné tette. Vitus kihasználta a pici szünetet, és sztentori hangon elordította magát: – Abbahagyni! Azonnal abbahagyni! Mintha a tilalma biztatás lett volna, Fabio most torkon ragadta a gyűlöletes ellenfelet, átfogta óriási mancsával, és fojtogatni kezdte. Guido ficánkolt, mint a partra vetett hal, köpködött, kirúgott, de bármivel próbálkozott, nem tudott szabadulni. – Abbahagyni! – Vitus valahogy ujjai közé kapta az óriás egyik karját, fogva tartotta, és közvetlen közelről a kolosszus fülébe ordította: – Abbahagyni! Vége, azt mondom, fejezzétek… Nem tudta befejezni a mondatot, mert egy rúgás érte, mint egy óriás pörölycsapás, és a túlsó sarokba röpítette. Feltápászkodott. Most benne is fellángolt a düh. Az elmúlt napok sok erejét felemésztették. Túl sokat ahhoz, hogy meg tudja őrizni a nyugalmát és a hideg fejét. Újra meg újra meg kellett győznie a csoportot a karantén szükségességéről, el kellett viselnie a társai szeszélyeit és őrültségeit, és újra be kellett osztania az őrségeket, együtt kellett élnie egy pestistől megfertőzött kecske gondjával, és kritizálták a főzési tudományát… Most elég volt. Egy ordítással a két harci kakasra vetette magát, és megpróbálta Fabio mancsát lefejteni Guido nyakáról. Sikertelenül, ugyanakkor ütések és rúgások zápora zúdult rá, fájdalmas sebek, amelyek nem javítottak éppen a kedélyállapotán. Ekkor belevágta a fogát az óriás karjába, és teljes erővel beleharapott. – Ooooaaahhh! – Fabio bőgött a fájdalomtól, mint egy szarvas, de elengedte ellenfelét. Aki most azt várta volna, hogy Guido örül, mert végre megszabadult, és békében marad, csalódott volna: alig jutott újra lélegzethez, újra ocsmányul szidalmazni kezdte az óriást, rikácsolt, tajtékzott, tombolt, ahogy csak olyasvalaki szokott, aki már nincs eszénél. Vitusnak végre sikerült befurakodni a két forrófejű közé. – Abbahagyni! – bömbölte ki tudja hányadszor, és újra hiába. Az öklök tovább röpködtek. Egy ütés fájdalmasan fültövön találta.

– Abbahagyni, az istenfáját! – A verekedés folytatódott, de aztán a három kötekedő hirtelen megállt, mintha megbénult volna. Egy dörgéstől, amely olyan fülsiketítőén hangos volt, hogy majd megrepedt a dobhártyájuk, meghűlt bennük a vér. A Magiszter állt a sátor bejáratánál, kezében a füstölgő muskéta. – Sajnálom, ha zavartam, de egy kicsit zajosak voltatok. – Aztán a kis ember egyszerre elkomolyodott. – Mát már csak szalma van a fejetekben? Itt az ököljog uralkodik? Verekedtek, mint az utcakölykök? Nem tudjátok a véleménykülönbségeiteket másképp megoldani? Sancta simplicitas! Oh, szent együgyűség! Legelőször is le kell ülnöm. A három harci kakas kijózanodva utánozta. Bussola is leereszkedett. Kalitkája egyik rúdjára telepedett le, és tollászkodni kezdett. A Magiszter pislogott. – Örülhettek, hogy nem lyukasztottam ki valamelyiktek bőrét. Mi történt itt? – Igen, mi történt itt? – ismételte meg Vitus Fabio és Guido felé fordulva. – Úgy csépeltétek egymást, mint a fúriák! – Aztán a Magiszterhez fordult. – Tulajdonképpen véget akartam vetni a verekedésnek, de aztán én is belekeveredtem. A kis tudós megrázta a fejét. – Egyáltalán nem így ismerlek, de mindegy, tudni akarom, mi történt! – Sürgetően Fabióra és Guidóra nézett. Egyszerű kérdés volt, de a megválaszolása hasonlíthatatlanul nehezebbnek tűnt, mert az ellenfelek most egyszerre beszéltek, folyton félbeszakították egymást, és majd felnyársalták egymást a tekintetükkel. Szívós huzavona után a következő derült ki: Fabio le akart pihenni egy órácskára, és ezért felkereste a férfisátrat. Mivel olyan sokáig el volt választva szépségétől, kedveskéjétől, a kalitkát is magával vitte, maga mellé állította, és csevegett a kedvencével. Közben elaludt. Eddig rendben van. Csak elfelejtette becsukni a madár házának ajtaját. Guido, aki ugyancsak a sátorban aludt, szintén elfelejtett valamit: csodálatos fabőrű kedvesét elmulasztotta visszatenni a ládájába. Így vette kezdetét a szerencsétlenség. Bussola valamikor kimászott a kalitkából, félrehajtotta a fejét, kíváncsian körülnézett, aztán elindult, valószínűleg azért, hogy valami ennivalót keressen. Próbaképpen fel-felcsipegetett valamit, és közben ismételten bizonyságot tett áldott emésztéséről. Egyszer csak a hegedűre is ráült, és megajándékozta Guido kedvesét egy jó adaggal. Nem kellett túlzott képzelőerő, hogy elképzeljék, mi történt, amikor Guido felébredt, és magához húzta a hegedűt… – A legtisztább bolondokháza! – horkant fel a kis tudós. – Az ilyesmit az ember egyszerűen letörli. Óh, Uram, milyen nagy a te juhaklod! – Ui, jómadarak mindig és mindenütt vannak! – A törpe állt a sátor bejáratában, és a szemecskéje villámokat lövellt. – Most végre eszeteknél vagytok? Nellának nyugalom kell! Csak csipázzátok: most óbégat és kajabál, hogy megszakad az ember pumpája. A kicsi, aki különben olyan szívesen nevetett és gőgicsélt, valóban sírt. – Látjátok, mit okoztatok, kakaskodók! – mennydörgött a Magiszter. – Egy ártatlan gyerek számlájára verekedni, pfuj! A fejét rázva újra elvonult, és tovább rótta köreit. Vitus a tűzhelynél üldögélt, a nagy tál előtt, és kíváncsian nézte a gőzölgő főzetet. – Milyen leves ez? – kérdezte Fabiótól. – Zöldségleves babból és répából – válaszolta az országjáró nem minden büszkeség nélkül. – Es az a zöld benne? – Oroszlánfog-levél. Éppen el tudtam még csípni a kecske orra elől. Egy kicsit keserű, de nagyon jól fűszerez, majd meglátod. Vitus óvatosan megkóstolta, aztán elismerően bólintott. – Valóban jó a leves. A többiek örülni fognak. – Ugye, amico mio! De míg te őrségen voltál, még valami mást is készítettem. A Magiszter segített benne. Itt van! – Fabio egy ládába nyúlt, és egy lepényt vett ki belőle. – Saját sütés.

Mozsárban megtörtem a búzát, és lisztet készítettem belőle. Ízetlen, de ha az ember belemártja a levesbe, elmegy. – Pompás! Kenyér! Milyen régóta nem ettünk már kenyeret. Fabio letört egy nagy darabot, és Vitusnak adta, aztán leült mellé, és várakozásteljesen tisztára dörgölte a fakanalát zekéje ujjában. – Jó étvágyat, cirurgicus. Azt kell mondanom, a főzőcskézéstől új gondolataim támadtak. – Ennek örülök. Az evés tartja össze a testet és a lelket, így mondják, ugye? Már sokkal régebben téged kellett volna megkérnünk, hogy állj a kedvünkért az üst mellé. Fabio ragyogott. – Miabella is mindig azt mondja, hogy egy szakács veszett el bennem. Holnap mártást csinálok kiolvasztott szalonnából és sonka-kockácskákból. Meg fogod látni, az még finomabb. A mártás a lepénnyel, hm, bellisúmo! Eláruljam, mit tervezek holnaputánra? Vitus szívesen megtudta volna, de ebben a pillanatban Guido jelent meg a színen, a hegedűtokot szorosan magához ölelve. Köszönés nélkül leült a másik kettő mellé, elővette kanalát, és a párolgó tálba akarta meríteni, de nem jutott hozzá. Az országjáró mancsa villámgyorsan előrelendült, megragadta a csuklóját, és acélmarokkal fogta. – Au? Mit jelentsen ez? – Mit jelentsen? – mondta Fabio dörgő hangon. – Ah, semmit! Csupán az érdekelne, hogy volt-e már ma az Úr őrségen? Nem? Vagy talán ma az Úr Nella gondozását vállalta? Nem? Vagy főzött ma már az Úr? Nem? Nos, azt hiszem, aki a kisujját sem mozdítja, hanem egész nap csak henyél, az ne is kapjon enni. – Engedj el! – Szívesen, de Isten irgalmazzon neked, ha csak egy falatot is eszel! – Igen, igen, jól van már. Egyáltalán nem kell a hülye levesed. – Guido visszafogta magát, de a szemén látszott, hogy éhes. Vitus, aki mindjárt az elején közbe akarta vetni magát, másként határozott. Világos volt, hogy csak egy kis szikra kell, és újra fellángol a veszekedés. De az is ugyanilyen világos volt, hogy megoldást kell találni, hogyan szorítsák munkára Guidót, mert Fabiónak természetesen igaza volt: a közösség életéhez mindenkinek hozzá kell tenni a maga obulusát. Vitus tehát hallgatott, és csak figyelte, ahogy a hegedűkészítő visszavonul. Guido eltűnésével visszatért Fabio jókedve. – Látod, cirurgicus, keménynek kell maradni! Fogadok, hogy a fickó legkésőbb holnap újra hasznossá teszi magát. A jóslata azonban tévesnek bizonyult. Vitus a férfisátorban ült, a hegedűkészítő mellett, aki makacsul bámulta a hegedűjét. – Figyelj ide, Guido, ez így nem mehet tovább! Négy nap óta nem kelsz fel a fekhelyedről, csak heversz itt, és nem csinálsz semmit. Megértem Fabiót, amiért nem akarja, hogy enni kapj. – A galambszar egy darabon elpusztította a lakkot. – Igen, látom. Ha majd Piacenzában leszünk, könnyen kijavíthatnod. De vissza a tétlenségedhez: nem szeretem, hogy te reggeltől estig, és aztán még egész éjjel is lustálkodsz. Ezzel bosszantod a többieket. – A galambszar egy darabon elpusztította a lakkot. – Igen, ezt már mondtad. Hallgass ide, Guido, békét akarok a csoportban. Ha kölcsönösen beverjük egymás fejét, az senkinek sem használ. Tehát emelkedj fel, és keress magadnak valami munkát. Valami tennivaló mindig akad. Akkor velünk ehetsz. – A teste hétszeresen van lakkozva. – Ezt is tudom. Miért nem akarsz nekem válaszolni? – A hegedűm. A szép feje. A csodálatos teste… Egyáltalán semmit sem használna nekem, ha Fiacenzában ki akarnám javítani, mert a lakk összetétele az Amati család titka. Ha egyáltalán, akkor Cremonába kellene utaznom, és ott kérnem egy adagot. – Akkor tőlem tedd ezt, Amint továbbmegyünk, de egyet mondok neked: attól, hogy bámulod, nem gyógyul meg a kedves műved.

Guido dacosan hallgatott. Vitus sem szólt többet. Éppen fel akart állni, hogy újra kimenjen, amikor eszébe jutott valami. Ülve maradt, és átgondolta. Minél tovább forgatta magában, annál jobban tetszett neki az ötlet. – Mondd csak, Guido – kezdett hozzá –, emlékszel, hogy egyszer közösen megállapítottuk: a harmónia az, ami a zenét és az orvostudományt összeköti? Beszéltünk a tiszta hangokról és a tiszta nedvekről. Arról is beszéltünk, hogy egy hegedű megépítéséhez négy fafajtára van szükség – éppúgy ahogy az emberi test is négy különböző nedvre épül. A hegedű teste tehát sok tekintetben hasonlít az emberéhez. – Igen, miért? Vitus ebbe a kérdésbe nem ment bele. – Mi történik akkor, ha az ember egy ideig nem tud mozogni – például mert a betegség ágyhoz láncolja –, és először felkel? – Nem tudom, cirurgieus. – Megmondom: ez az ember imbolyog a lábán. Ezt az állapotot általában a betegség számlájára írják, amely kizsigerelte a testet, de nemcsak erről van szó: a lábak gyengeségét az izmok eltűnése is okozza. Ha az izmokat nem mozgatjuk, elsatnyulnak. – Igen, természetesen. De hova akarsz kilyukadni? – Nos, a hegedűvel ugyanez a helyzet. A szép hegedűtest veszít anyagából és gyengébb lesz. Egyébként: nem azt mondják mindig, hogy egy hangszeren játszani kell, hogy élet költözzön bele? – Igen, természetesen, ez igaz. – Guido nagyon elgondolkodott. – De a testen itt ez a csúnya folt a galambkakától. – A folt tisztán felületi, nem több, mint a homlokodon lévő horzsolás, amit a verekedésnél szereztél. – Hja, ha így gondolod. – Mint orvos napi háromszori mozgást írnék elő a hegedűdnek. – Vitus felállt, és a sátor kijáratához ment. – Gondolkozz el ezen! Aznap este – a homokóra azt mutatta, hogy hamarosan nyolc óra lesz – Guido játszott a hegedűjén. Először bátortalanul, megszakításokkal, de aztán egyre biztosabban és hangosabban. Végül vidám dallam töltötte be az éjszaka sötétségét, vígan kúszott fel-le a hanglétrán, és harmonikus élvezettel ajándékozott meg mindenkit. Nem sokkal később a Magiszter visszatért az őrjáratról, és Fabio indult útnak. De mielőtt elment, lelkére kötötte Vitusnak és a Magiszternek: – Nehogy nekem enni adjatok a lustálkodó Guidónak! – De, adni fogunk neki – mondta Vitus. – Nem! No! Ha valaki nem dolgozik, ne is egyék! – De hiszen Guido az imént nagyon szépen játszott a hegedűjén. – Hallottam. Na és? – Tetszett neked? – Igen, miért? – Tetszett neked, és kissé felderítette a gondolataidat. Épp úgy, ahogy a Magiszterét, aki őrjáratozott, ahogy Enanóét, aki a kicsit pelenkázta, és csekélységemét, aki tüzet rakott és felmelegítette az ételt. Ezzel Guido tett valamit a közösségért, következésképpen ennie is szabad. Fabio morgott, de mindössze ennyi ellenvetése volt. Vállára vette a muskétát, és elballagott. Éjfél és reggel négy óra között: ősidők óta ez az az időszak, amely a legkeményebb próbára teszi az őrszemek figyelmét. Vitus ismerte ezeket a hosszúra nyúló órákat azokból az időkből, amikor a Magiszterrel és a törpével a tengert járta. „Kutyaőrségnek” is nevezték ezeket az órákat, valószínűleg azért, mert ebben az időben az ember alighanem egy kutyát sem zavar ki az ajtón. Ennek az éjszakának az időjárása is megtett mindent, hogy megkeserítse az őrszolgálatos életét. Az Appenninek nyúlványai felől hideg szél fújt, éles szélrohamok, amelyektől borzongás járta át az ember testét. Vitus összehúzta a vállát és továbbcammogott. Már egészen más viharokat is megélt, imbolygó hajópallókon, szemközt a halállal. A Nyugati-tenger végtelen messzeségeiben történt, a bátor Gallant mentőcsónakjában. A legénység Ambrozius atyából állt, aki Új-Spanyolországban akart téríteni, Phoebéből és Phyllisből, a „hölgyekből”, akik valójában kikötői szajhák voltak, és a világ másik végén akartak férjet keresni maguknak, a derék Hewittből és néhány más matrózból,

valamint a Magiszterből, a törpéből és belőle – szedett-vedett társaság, amely a puszta túlélésért harcolt. Igen, az nehéz időszak volt. Néhány férfit elvitt a fekete hányás, nem volt már élelmük, és – ami még rosszabb volt – az ivóvíz is újra meg újra elfogyott. Végül már csak öten maradtak. Öt ember. És egy kakas. Vitus fázott. Gyorsabban lépkedett. Az erős szél miatt a tűz köröskörül lobogva égett. A harmadik vagy a negyedik kör után hirtelen egy árnyék bukkant fel előtte: – Állj! Ki az? – kiáltotta. – Én vagyok – szólalt meg egy magas fejhang. – Szóval te vagy az, törpe. Mit csinálsz itt, az éjszaka kellős közepén? – A tűz után kell csipázni. Másképp nem megy, különben lelapul. – A csöppség nagy fahasábokat hozott, és ezeket ügyesen a parázsra rakta. Vitus figyelte. – Hogy van a kicsi? – kérdezte egy idő múlva. – Simán, de nem szívesen hagyom egyedül. – Hát nem alszik? – Nem, no, no. Éppen óbégat. Cidri van a gyomrában, a báránykámnak. – Úgy érted, Nella éhes? Tudod mit? Megetetem. Végső soron én is tudok kezelni egy klistélyt. Boldogan, hogy az őrködés egyhangúságában egy kis változatosság adódik, Vitus az asszonysátorhoz ment. Nella szalmából és madártollból készült ágyacskájában feküdt, csapkodott a karocskájával, és sírt. Nagyon iparkodott, fogatlan szájacskája egyetlen tátogó lyuk volt. – Csitt, csitt, kicsikém. Hiszen itt van Vitus bácsi. Tudja, hogy éhes vagy. Nézzük csak, hol bujkál a juhbendő a klistéllyel! Aha, már itt is van. Tele is van? Igen, csodálatos. Nella újra felsírt, de ezúttal más volt a hang: mint egy egérke éles visítása, csak tízszer hangosabb. Vitus hirtelen rádöbbent, hogy nem a kicsi kiáltott a sátorban, hanem a gyűrűnél foglalatoskodó törpe. Három szökelléssel kint termett az éjszakában, körülnézett, és a tűzgyűrű fényében sötét alakokat látott, akik egy földön fekvő alakot csépelnek. Enanót! Vitus gondolatai vadul kavarogtak. Szájához kapta Fabio kürtjét, és teljes erővel belefújt. Legkésőbb erre biztosan felébrednek a társai! De nem ők voltak az egyedüliek, akik meghallották a figyelmeztető jelzését, mert kést és husángot lendítve két támadó rohant feléje. – Segítség! Segítsetek! Támadás! – ordított teljes hangerővel, lövésre kész állapotba hozta a muskétát, és célba vette a legelsőt. A csattanás ezúttal is fülsiketítő volt. Az egyik támadó a melléhez kapott és elesett. Újabb gazfickók rohantak feléje! Vitus megragadta a tőrt, és figyelmeztetően körözni kezdett vele. Hol maradnak már a többiek? Meglökte az egyik semmirekellőt, úgyhogy az meghátrált. Ekkor végre megjelent Fabio és a Magiszter! Háromágú vasvillákat hoztak a szekérről, és azokkal mentek neki a támadóknak. A fickók meghátráltak. Az egyik nyögött és átkozódott. Eltalálták. Vitus odafutott, ahol a banda a törpét ütlegelte. Hol fekszik a csöppség? Ott. Éppen feltápászkodott, kezében egy hosszú fahasáb, láthatólag azzal védte magát. Bátor kis fickó! – Megsebesültél, törpe? – Nem, minden rendben. Az átkozott szalmacsutakok! – Rajta, a túloldalon! Mindketten Fabio és a Magiszter segítségére siettek, akiket négy gazfickó szorongatott. A fickók respektálták a tíz láb hosszú, tűhegyes ágú vasvillákat, de még meddig? Vitus rávetette magát az egyikre, és hátulról fejbe csapta a muskéta csövével. Egy másikat a puskaaggyal döfte oldalba. A törpe is derekasan osztogatta az ütéseket: egy harmadiknak a térdére csapott a fahasábbal. A férfi felordított és felbukott. Fabio és a Magiszter feladta a védekezést, és támadásba ment át. Vadul döfködtek maguk körül a vasvillákkal. Aki az útjukban állt, hamarosan kereket oldott. Azok is, akiknek Vitussal és a törpével akadt dolguk, hanyatt-homlok menekültek. Nagy szökellésekkel kiugrottak a tűzgyűrűből, és eltűntek a sötétben. A zűrzavarnak vége volt. Vitus szíve vadul vert. – Ez a gyilkos banda! Ilyen alattomosan támadni! Fabio zihált: – Si, a kocsin lévő kincseket akarta a pokolfajzat! – Tolvaj banda! Ha Morpheus karja nem tartana mindig olyan erősen, már korábban felébredtem

volna. – A báránykám! A báránykám! – sipogott közbe a törpe. – A báránykámhoz kell mennem! – Miközben az asszonysátor felé sietett, csaknem sírt Nella miatti aggodalmában. Vitus, Fabio és a Magiszter utánaszaladt. Az országjáró azt kiáltotta: – Csak azt szeretném tudni, hol volt egész idő alatt Guido! Amikor szükség lett volna rá, a fickó már megint meglógott. De nem ezt tette. Amikor a bajtársak berontottak a sátorba, a hegedűkészítőt pillantották meg, aki mindenre elszántan odacövekelte magát Nella elé, felemelt kezében egy nehéz kapa. – Ah, ti vagytok azok? – mondta megkönnyebbülten. – Hogy folyik, báránykám? – üvöltött a törpe, fürgén megkerülte Guidót, és felrántotta Nellát. – Simán? Királyian? Minden egyenesben? Köszönöm neked, óh grand Machöffel! – Határtalan megkönnyebbüléssel és szünet nélkül a kicsihez beszélve a tejesklistély után nyúlt. – Deo gratias, hogy a kicsi egészséges! – kiáltott a Magiszter, és ezzel mindnyájuk szívéből beszélt. Aztán a homlokát ráncolva hozzátette: – Mindazonáltal nem tudom, hogy helyénvaló-e állandóan a tolvajnyelv, éppen felnövekvő csecsemőknél. De ez nem az én dolgom. Nézzünk körül inkább kint. Nem hiszem ugyan, hogy ezek a barbárok még egyszer visszajönnének, de ha a gyenge szemem nem tévedett egy vagy két gazfickó még most is ott hever. A kis tudósnak igaza lett. Két férfi feküdt élettelenül a tűzgyűrű mellett. A lángok fénye ugyan csak halványan világította meg arcukat, de ahhoz elég világos volt, hogy felismerjék: az egyik fickó halott. Ez volt az, akit Vitus eltalált a muskétával. A másik még mozgott. Görnyedten feküdt a földön, és halkan nyöszörgött. Az egyik vasvilla a hasába fúródott. – Lámpát! – parancsolta Vitus. – Meg kell vizsgálnom ezt a férfit, talán meg tudom menteni az életét. – A hátára fordította a férfit, és kezdte lerángatni a ruháit. – Ez nem néz ki valami jól. – A Magiszter két lámpát hozott a férfisátorból, és Vitusnak adta őket. Ribio morgott: – Ezért nem kár. Bandito!Briccone!Brígante! Hagyd felfordulni, cirurgicus! – Nem, fájdalmai vannak. – Na és? – Ennek az embernek fájdalmai vannak, és nekem megvan rá az ellenszerem. A Magiszter megkérdezte: – Nem tudod megoperálni? – Attól tartok, ehhez túl késő. Azonkívül a hasüregi beavatkozások mindig halálos kockázatot jelentenek, amikor is csaknem mindig a halál győz. Még ha az operációt túl is éli a sérült, néhány nap múlva meghal seblázban. Menj vissza még egyszer, és hozd ide nekem a kis albarellót, tudod, amelyben a zöld keverék van. – Megyek, megyek. Miközben a Magiszter távol volt, Vitus próbált beszélgetést kezdeni a sebesülttel. – Hogy hívnak? – kérdezte. – La… Ladino. – A válasz alig volt hallható. Vitus meg akarta kérdezni, hogy érez-e Ladino vért a szájában, mert ez további belső sérülésekre utalna, de aztán felfedezte a tollat. Fácántoll volt, és a férfi barettjére volt tűzve. Egy ilyen fejfedőt már látott egyszer, ugyancsak rablóknál. Igen, az előző támadásnál történt, amikor a támadók a bozótból rohantak rájuk. Önkéntelenül visszahőkölt. Azok a fickók pestisesek voltak – előrehaladott stádiumban. Csaknem csodával volt határos, hogy még tudtak harcolni. Vajon Ladinót is elkapta a pestis kígyója? – Miért bámulod úgy azt az embert? Hiszen már halott! – A kis tudós visszatért, átadta az albarellót és egy korsó vizet. – Nem, még nem az. Éppen csak pokolian megijedtem. – Vitus belekeverte az orvosságot a folyadékba. – Miért? Ez a fickó már biztosan nem jelent fenyegetést, nem igaz? – Oh, dehogynem, ha pestises. – Vitus a férfi fácántollára mutatott. – Egyszer már láttunk

rablóknál egy ilyen tollat. Pontosabban: két rablónál. A múltkori támadáskor, amikor a törpe gólyalábait használtuk fegyverként. A Magiszter füttyentett. – Mennydörgős menykő, hát persze! Emlékszem. A fickók megkapták a ragályt. Te azt hiszed, hogy ez ugyanaz a banda, amely minket… Mindenható! – Látod, most te vagy az, aki pokolian megijedtél – Vitus futólag elvigyorodott. – De megnyugtathatlak, ez a fickó a sérülésébe fog belehalni – és nem a pusztító vészbe. Ugyanis nem pestises. A Magiszter pislogott. – Nem pestises? Ez furcsa. Az ember végül is azt feltételezné, hogy az egész akkori banda kölcsönösen megfertőzte egymást, és leszállt az alvilágba. Ehelyett a fickók itt ugrálnak, elevenen, mint a higany, és megtámadnak jámbor halandókat, mint mi is vagyunk. – Elképzelhető, hogy a fácántoll általában hozzátartozik az idevalósi férfiak viseletéhez. Akkor a megfigyelésemnek nincs semmi jelentősége. – Vitus belediktált egy adag keveréket a sebesültbe. – Azt gondolod? És ha egyszerűen az a helyzet, hogy a járvány kifulladt? – Erre inkább nem hagyatkoznék. – Vitus a földre állította az albarellót, aztán újra a súlyos sebesülthöz fordult. – Néhány pillanat múlva már nem fogsz fájdalmat érezni, Ladino. Előtte azonban szívesen megtudnám, hogy a bandátokban volt-e egy kis idővel ezelőtt pestis. így volt? Ladino tátogott, de nem jött ki hang a száján. – Ti vagytok azok, akik egyszer már megtámadtatok minket? Beszélj! Ez nagyon fontos. – En… én… nem… tudom. – A rabló hangját alig lehetett érteni. Vitus feltett még egy sor kérdést, de csak érthetetlen hangokat kapott válaszként. Végül, amikor Ladino elaludt, feladta. – Jól néz ki a dolog – mondta a Magiszter. – Hogyan? Mit mondasz? – Vitus egyáltalán nem vette észre, hogy a kis ember közben elment. – A másik gazfickó sem volt pestises. Az imént tetőtől talpig megvizsgáltam. Sehol egy duzzanat. – Hála Istennek! – Azt javaslom, pihenj le. Amúgy is nekem kell átvennem az őrséget, akkor akár most is leválthatlak. Vitus megrázta a fejet. – Nem, a sebesült mellett maradok. Feküdj vissza. Ma éjjel már amúgy sem fog semmi történni. A Magiszter felsóhajtott. – Te csalán! Most megint arról van szó, melyikünk nemesebb lélek? Dőlj le, megszolgáltad! Aki ismerte a két barátot, tudta, hogy egy darabig még így fognak csatározni, de ezúttal másképp történt, mert Fabio rémült kiáltása félbeszakította őket. – Mi történt már megint? – dörmögte a kis ember. Ekkor már kezét tördelve rohant is feléjük az országjáró. – Dio mio, eltűntek a lovaim! Ez a csürhe magával vitte őket! Pontosan tudom, mert naplementekor még itt legeltek egészen a közelben, és ilyen messze nem távolodhattak el. – Könnyek szöktek az óriás szemébe. – Eltűntek, el, mind el! Fabiónak már senkije sincs, se Miabellája, se bambinói, se Bussolája, se lovai. Óh, Uram, milyen büntetéssel akarsz még sújtani? Így jajveszékelt még egy darabig, amíg Vitusnak végre sikerült megállítania a könnyek árját: – Menj – mondta –, főzz nekünk valami finomat reggelre! A tűzgyűrűben A. D. 1519. december hónap 11-én, csütörtökön Hosszá idő után nyúlok újra tollhoz. Turbulens napok állnak mögöttünk. Magunk is alig hisszük, hogy még mindig élünk. Újabb éjszakai támadás ért minket, és újra el tudtuk kergetni a gazfickókat. Minden valószínűség szerint ugyanaz a banda volt, amely egyszer már megrohant minket. Két férfit harc közben földre terítettünk, az egyik azonnal meghalt, a másik még két napig élt. A halál végső oka a vasvilladöfés volt a zsigereibe. Nem tudom, mennyi bűnt követett el ez az ember, de ember volt, és mint ilyent, kezeltem. A halott rablókat keresztényi módon el temettük. Antonella mellett fekszenek, persze némi

távolságra tőle. A támadáskor ellopták Fabio igáslovait, félő volt, hogy ettől teljesen kétségbeesik, de hála az égnek, az egyik nap délutánján újra előbukkant. Ritkán láttam embert, aki ennyire örült volna a viszontlátásnak. Felszabadult volt a boldogságtól. Az említett támadás a tizenharmadikára, vasárnapra virradó éjszaka történt, és csak három nappal később Fabiónak újra volt oka örülni: Bussola, a szépsége, kedveskéje visszatért. Számomra ezúttal nem volt üzenet, nem tudom, miért, talán Girolamo professzornak egyszerűen nem volt ideje írni. Padovában viszont, úgy tűnik, minden a szokásos kerékvágásban halad, legalábbis ami Fabio családját illeti. A pestisről semmi újat nem lehet megtudni. Mindnyájan naponta imádkozunk, hogy merüljön ki hamarosan. Enano, a törpe továbbra is olyan gondoskodással veszi körül a kis Νellát, mintha saját vére lenne. Néhány nappal ezelőtt arra kért, hadd állítson fel az asszonysátorban egy tűzhelyet. Aggódik, hogy a kicsi meghűlhet. Természetesen beleegyeztem, különösen, mivel továbbra is van fánk bőségesen. Eddig még a felét sem használtuk fel. Fabio síróssága javult, amióta ő főz nekünk. Nagy odaadással és ötletgazdagsággal teszi. Mindnyájan csodálkozunk, milyen sok mindent tud készíteni ilyen kevésből. Guido is kissé összeszedte magát. Bár még mindig teljesen túlzó módon őrzi hegedűjét, de amióta értésére adtam, hogy gyakrabban kellene játszania, nehogy a hegedű teste veszítsen állományából, kiegyensúlyozottabbnak tűnik. Úgy látszik, megnyugtatja a saját játéka. Bussola közben újra elment. Izgatottan várom, visszatér-e épen és egészségesen, és azon töprengek, hoz-e nekem levelet a professzortól Remélem, a lelkiállapotunk bizonyos mértékig stabilizálódik. Az időjárás tartotta magát. Decemberben kevés eső esett, és viszonylag enyhe idő volt – ajándék olyan embereknek, akiket csak egy sátorponyva véd a természeti hatalmaktól. A rablótámadást követő néhány napban megerősítetten járőröztek, de mivel semmi jele nem volt, hogy a bitangok újra felbukkannak, hamarosan visszatértek a megszokott körökhöz. A nappalok most nagyon rövidek voltak, az éjszakák annál hosszabbak. Kialakult egy bizonyos napirend: napkeltekor, amikora Magiszter visszatért az őrködésből, Guidóval találkozott, aki hegedűjével a férfisátor elé lépett. Egy kicsit fecsegtek, aztán a kis tudós eltűnt a sátorban, hogy egy kicsit még leheverjen, és Guido játszani kezdett, hogy edzze hegedűje testét. Azzal a komoly indokkal tette ezt, hogy a hegedűje azt akarja, játsszanak rajta, sőt vágyik is rá. Közben Fabio kezdett őrjáratozni, amit tizenkettőkor fejezett be. Vitus, aki délelőtt a törpének és Nellának segített, addigra már mindent előkészített, hogy Fabio kibontakoztathassa főzési tudományát. Míg Vitus négyig őrségen volt, Fabio, a Magiszter és Guido megebédelt. A törpe ritkán tartott velük, mert nem szívesen hagyta egyedül a kicsit. Ebéd után Guido újrajátszott, és sötétedéskor még egyszer. Ezt tette december huszonharmadikán, a szentestét megelőző estén is. Újra heves szél fújt, amitől a lángok magasra csaptak, és a hegedűhang messzire szállt a tájon. Guido önfeledten játszott, mert ujjai alatt érezte kedvese testét. Mint mindig, lehunyt szemmel hallgatta saját játékát, de amikor egy pillanatra kinyitotta a szemét, a lángokon keresztül valami különöset vélt megpillantani: egy szakállas, sorvadt férfi arcát, amely hol közelebb jött, hol ismét eltávolodott, és a fény és árnyék játékának megfelelően állandóan változott. Csalóka kép? Alom? Nem, mert az arc most megszólalt: – Az Urnak, Izrael Istenének akarok játszani, így szól a Szentírás! Játssz tovább, fiam, játssz nekem, hogy felvidíts engem, és te megmeneküljél! Guido megborzongott. Az arc még mindig ott volt. Lehunyta a szemét. – Játssz tovább! Guido kinyitotta a szemét, és engedelmeskedett, bár remegő ujjakkal. Talán éppen az Úristen került az útjába? – Az Úr éjszaka egy tűzoszlopba költözött, olvassuk továbbá az írásban. Játssz tovább! – A hang parancsoló volt. – Igen, Uram, te mindenható. – Guido ide-oda húzta a vonót. – így jó. – Az arc újra mozogni kezdett. Csak a lángok okozták, vagy valóban mozgott? – így jól

van! Játssz, játssz, játssz! Énekelj, énekelj, énekeld a dalt a nagy Zebaoth tiszteletére! A Mindenható szája kinyílt, és énekelni kezdett: „ Óh, Úr, szigorú keresztény Isten, Te, egész világ megteremtője. Te, hatalmas 'Lebaoth Úr, Viszonozni akarjuk neked… „ Guido csak most ismerte fel, kivel van dolga: a megszállott Arnulf von Hohe volt az. Azonnal leeresztette a vonót, de a flagelláns rádörrent: – Játssz tovább, zenész, ha szegény lelked nem akar pokolra menni! Örvendeztesd meg az Urat, és adj neki hálát! Mert kizárólag ő határoz élet és halál felől. Csak ő az, aki meggyógyítja a beteget, csak ő, a mindenható, a magasságos Isten! Guido továbbjátszott, nem tudott mást tenni. Mágikus, sohasem érzett erő kényszerítette rá. Olyan volt, mintha az erő Arnulf szeméből áradna ki, egyenesen az ő karjába. Igen, mintegy magától mozgott a karja. – Ő az, aki kegyelmet és irgalmasságot gyakorol, ha hittel szolgálunk neki, csak ő! Ha az ember Istennek tetsző módon szolgál neki, akkor lehet, hogy jóságos lesz hozzánk, de lehet hogy nem. Lehet, hogy örömét leli bennünk, lehet, hogy nem. Örvendező szemmel nézhet bennünket, ha halálra korbácsoljuk magunkat, hogy mások éljenek… És ők élnek! Mind élnek, még ha mind mártírhalált haltak is. Mind, kivéve Arnulfot, a Mindenható menetmesterét, a flagellánsok vezértét. Flagellare necesse est! Ostorozni, ostorozni, ostorozni kell magunkat! Minél keményebben ostorozza magát valaki, annál közelebb van hozzá a mennyeknek országa! Hozzá és mindazokhoz, akikért fájdalmakat vállal magára! Rajta, zenész, dobd el a hegedűt, és ostorozd magad! Arnulf ezt akarja! Guido, mint akit megbabonáztak, leengedte hegedűjét. A szemek kényszerítették rá. De valami, egy erős gát, nem engedte, hogy eldobja kedvesét. Erezte a szemek hatalmát, amely szabályosan belehatolt, de ellenállt. Még… – Gyere közelebb, zenész, gyere közelebb, közelebb! Guido egyik lábát a lángok közé helyezte, amelyek azonnal felkúsztak az ujjasán. Mintegy távolról, érezte a forróságot, és egy újabb lépést tett előre. – Ha bemész a tűzbe, nem fogsz megégni, mondja a Mindenható. Ne félj, zenész! Ne érezz fájdalmat! És most: dobd a hegedűt a tűzbe, és ostorozd meg magadat! A tűzbe a hegedűt! Guido eldobta kedvesét. Meg kellett tennie. Abban a pillanatban, amikor az a lángokba hullott, Guidóban változás ment végbe. Úgy érezte, mintha gonosz álomból ébredne. Őrült fájdalmat és őrült dühöt érzett. Mindkettő olyan erős volt, hogy csaknem elvesztette az eszméletét, de mielőtt meghalt, el akarta pusztítani a gyűlöletes arcot. Az arcot és a szemeket, amelyeknek már nem volt hatalmuk felette. Megragadta a férfi szakállát, és teljes erővel megrántotta. Arnulf beszédült a körbe, újra ki akart jutni – mégis maradnia kellett. Ficánkolt, kiabált, de nem tudott szabadulni. Utolsó szavai ezek voltak: – Ma bemész a tűzbe, nem fogsz megégni… Fabio aki éppen őrségen volt, felijedt, és megdörzsölte a szemét. Elaludt az árnyékszéken, de most valami felébresztette. Egy zihálás? Egy nyögés? Egy kiáltás? Felemelkedett az ülőkéről, felhúzta a nadrágját, és előjött a fa-rakás mögül. Attól, amit látott, elállt a lélegzete: lobogó lánggal égve két alak feküdt a gyűrű tüzében! Fabio odarohant, olyan gyorsan, ahogy nehézkes lába bírta, de túl későn érkezett. A férfiak már nem mozdultak. „Testük meggörbült, szájuk kitátva. Kétszer is oda kellett néznie, hogy az egyik férfiban felismerje a hegedűkészítő Guidót, a másikban – Arnulf von Höhet. Arnulf? Hogy kerül ide a flagelláns? Fabio megrázta a fejét, mintha így el tudná űzni a szörnyű képet, de az ott maradt. Akkor teljes erővel elkiáltotta magát: – Cirurgicus, gyere! Gyere gyorsan! Másnap reggel két gödröt ástak a holttesteknek. A szentestére virradó reggel volt, borús nap, az időjárás nem illett a közelgő ünnephez. Vitus felolvasott néhány sort az írásból, és kérte az Urat, legyen kegyelmes az elhunytak lelkéhez. – Aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ, mondja Jézus János evangéliumában – mondta –, és én biztos vagyok benne, hogy mindkét halott eléri a mennyeknek országát. – Újabb versekkel fejezte be: Énvagyok a világ világossága;

aki engem követ, nem fog eltévedni a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. – Amen – kiáltott a Magiszter, Fabio és a törpe. Az utóbbi a melegen felöltöztetett Nellával a karján. Aztán hozzáfogtak, hogy belapátolják a sírokat. Guido mellé szeretett hegedűje megszenesedett maradványait is betették a gödörbe. Mivel ez reggel tíz óra körül történt, Fabio utána újra őrségbe ment – rossz lelkiismerettel, mert felelősnek érezte magát a két ember haláláért. – Soha többé nem fogok őrségben elaludni, cirurgicus – fogadkozott. – Soha többé! – Ne töprengj annyit! – mondta Vitus. – Ami megtörtént, nem tudod meg nem történtté tenni. Ez velem vagy a Magiszterrel is előfordulhatott volna. Mindnyájunknak hiányzik a megfelelő mennyiségű alvás. Fabio, még mindig bűntudatosan, vállára vette a muskétát, és távozott. A törpe is újra eltűnt. – A báránykámnak reszketős, hapsikák, muszáj megint bemenni a sátorba. A Magiszter pislogott. – Most már csak négyen vagyunk, a kicsit nem számítva. Azt hiszem, ez nem jó hely, hogy tovább itt maradjunk. – Már te is kezded? – Vitus szemöldökei között mély ránc jelent meg. – Nyugalom, nyugalom. Csak azt mondtam, hogy kellemesebb dolog is van a világon, mint egykor megszállott és most halott flagellánsok közt éjszakázni. Hegedűkészítőkről, akik úgy bánnak a hangszerükkel, mint egy asszonyi testtel, nem is beszélve. A barátok közben újra a tűzhelyhez léptek, és Vitus az üstöt kezdte tisztogatni, hogy Fabio később azonnal hozzáfoghasson a főzéshez. Hirtelen szárnycsattogást hallottak, amit szelíd burukkolás követett. Bussola visszatért! Micsoda öröm, ezen a borús napon! Fabio is meghallotta szépségét, kedveskéjét, és odasietett. – Cirurgicus! – kiáltott –, tudom, hogy őrségen vagyok, de legalább egész röviden üdvözölhetem a kedvencemet? Természetesen üdvözölhette, kegyetlenség lett volna, ha nem teheti. Az országjáró nagyon nem katonásan megszabadult a muskétájától, amennyiben egyszerűen letette a földre, és szeretetteljesen a mancsai közé fogta Bussolát. – Hát itt vagy! – kiáltott olyan hangosan, mintha a madár még egy mérföldre lenne. -Jó utad volt, szépségem, kedveském? Gyere, mutasd a szép kis lábadat! Si, igen, így. Hát akkor lássuk, mink van? Üzenet Padovából Miabellától, az én kedves feleségemtől? Addig babrált az üzeneten, míg kiszabadította, aztán mohón elolvasta a szöveget, ajkával formálva az egyes szavakat. Aztán, könnyekkel és szomorúsággal és örömmel a szemében, feltekintett. – Az én Miabellám vigasztalhatatlan, hogy karácsonykor nem lehetek otthon. Képzeljétek el, buon Natale, és én nem vagyok otthon! De azt írja, a fő dolog, hogy egészséges vagyok. A gyerekekkel együtt imádkozni fog értem, ma este, szenteste, nyolc órakor. Ha ebben az időben én is ezt tenném, akkor majdnem olyan közel lennénk egymáshoz, mintha otthon lennék. Nem megható? – Igen, megható – mondta a Magiszter. – Girolamo professzor nem küldött üzenetet a cirurgicusnak, vagy csak újra elsikkasztottad? – Hogyan? Hogy én valamit elsikkasztottam? Na, hallod! – Csak tréfa volt. – Tréfa? Ah úgy. Igen, van itt egy üzenet. Hát nem csodálatos, ahogy az én szépségem, kedveském újra meg újra a nehéz papírt szállítja? Vitus átvette a levelet. – Igen – mondta –, csodálatos. Különösen, ha még a tartalma is olyan súlyos. – Hogy? Hogy érted ezt? A Magiszter megismételte: – Csak tréfa volt. – Micsoda? Már megint? Vitus elolvasta a címzést: Campodiosi Vitus cirurgicusnak. Ezt követte a tulajdonképpeni levél: Kedves Cirurgicus, kollégám és barátom! Először is bocsánatot kell kérnem, hogy előző alkalommal nem tudtam önnek és az önéinek

üdvözletemet küldeni. Csak annyit: a De Causis Pestis ügye továbbra is jól halad. Már majdnem megkezdték a nyomtatást, de most engedje meg, hogy köntörfalazás nélkül rátérjek egy kétségkívül sokkal fontosabb dologra. Egy önnek szóló levélről van szó, amely beutazta a fél világot: Mister Catfield Greenvale Castle-ból küldött leveléről, aki egy másik levelet is mellékelt a sajátjához. Az utóbbi egy bizonyos Tamás atyától származik, Campodios kolostor perjelétől. Mindkét üzenet először Tangerbe ment, aztán bonyolult utakon Fez városon keresztül a barbár államokba, tovább Chioggiába és Velencébe és végül Padovába, az itteni egyetemre. A papír korlátozott volta miatt rövidre fogom fogni: döntenem kellet, hogy tiszteletben tartsam-e a levéltitkot, vagy tudassam önnel a levelek tartalmát. Bocsásson meg, de úgy döntöttem, hogy kinyitom a leveleket, mert pusztán azzal az üzenettel, hogy két levelet küldtek ön után, nem sokra menne, de így közölhetem önnel, hogy bizonyosnak látszik az ön nemesi származása. Egy öreg takácsasszony, aki Campodios közelében lakik, kijelentette: Isten és a világ előtt bizonyítani tudja, hogy Önt édesanyja, Jean tette le a kolostor előtt. Siessen tehát Campodiosba, amico mio, Amint a körülmények engedik. Nem tudom, önöknél hogy áll a helyzet, de Padovába az a hír érkezett, hogy a pestis kilehelte lelkét. Siessen tehát, mert az öreg takácsasszony mellszúban szenved, és napjai meg vannak számlálva. Ügyeljen magára és a barátaira! Maradok, mint mindig odaadó híve: M. Girolamo Vitus leengedte a papirost. Zavart arckifejezése kíváncsivá tette a Magisztert. A kis tudós megkérdezte: – Na? Mi áll benne? – Alig tudom elhinni. – Mit alig tudsz elhinni? Ne csigázd tovább a kíváncsiságomat, öreg csalán! – Olvasd el magad! – Vitus átadta a levelet. A Magiszter olvasni kezdte, és egyre hevesebben pislogott. Végül azt kiáltotta: – Nagyszerű! Hiszen ez nagyszerű! Nem mondtam mindig? Valamikor meglesz a bizonyíték. Nos, ez most már csaknem hivatalos: lord vagy. Lord Gollincourt! Minden irigyed és minden örökségleső, különösen arra a minden hájjal megkent ügyvédre, Hornstaple-ra gondolok, el fog némulni! Mikor indulunk Spanyolországba? Vitus elhárította. – Nem tudom. A két hónap karantén még egyáltalán… – Ugyan mit! Hiszen magad is olvastad, hogy Padovában úgy vélik, a pestis kifulladt. – Padova messze van. – Most már elég legyen. – A Magiszter, kezét a csípőjére téve, megállt a barátja előtt. – Nem ismerek rád! Hova lett a tettvágyad? – Éppen hogy felelősnek érzem magam mindnyájatokért. Így is elég sok ember halt már meg, különösen, ha Antonellára gondolok. Az kizárólag az én hibám volt… – Ostobaság! Csak semmi önsajnálat, kérlek! Te megtetted, amit tudtál, és az elég sok volt. Egyébként én is azt gondolom, hogy a pestis kígyójának vége. Emlékszel arra az éneklő embercsoportra, amely néhány nappal ezelőtt elvonult a tűzgyűrűnk mellett? Azok hívők voltak, akik a templomba igyekeztek; a Mindenhatót akarták advent idején magasztalni. Ünneplőbe öltözött hívők voltak. Megkérdezlek: így néznek ki a pestisesek? A Magiszter mély lélegzetet vett. Most úgy ömlött belőle a szó, mint a vízesés. – És aztán az elvakult Arnulf: amikor itt megjelent, teljesen egyedül volt. Egyik jámbor híve sem volt vele. Vajon miért? Nem azért, mert mindet elragadta a pestis, hanem mert már nem volt rá semmi ok, hogy a ragály miatt ostorozzák magukat. Az emberek hazamentek a feleségükhöz és a gyerekükhöz, a házukhoz és a gazdaságukhoz. Nem volt már ragály. És nincs már. A pestis halott, mi pedig élünk. Hurrá! Kitárta a karját, és átölelte Vitust. – Hurrá! Hát örülj te is végre! Aznap este megünnepelték a Megváltó születését, és a körülmények, amelyek közt ezt tették,

ugyanolyan egyszerűek voltak, mint csaknem ezerhatszáz évvel korábban Bethlehemben. Persze ők nem istállóban üldögéltek, hanem egy sátorban, és az újszülöttjük nem fiú volt, hanem egy kislány. Ökör és szamár sem volt körülöttük, viszont volt ott egy kecske és egy galamb. – Nem tudom, nem tudom, hogy a kecskének valóban itt van-e a helye -dörmögte a Magiszter. – Locsogás! – sipogta a törpe. – Karácsony van, és szakáll Úr hozzánk tartozik, igaz, szakáll Úr? – Megvakarta a kecske állát, de aztán azonnal újra Nellához fordult, és egy verset mondott neki. Báránykám! Alszol mán? tenti, baba, tenti? Így kell annak lenni! Felvette a kicsit, és a karjában ringatta. – A tátid veled van, ugye, kuszkuszkusz? Mindjárt jön valami a tejesedényből, ui? Fabio nagy lendülettel lepett a sátorba, mancsában a nagy tál, amely földöntúli illatot árasztott. Amióta tudta, hogy másnap reggel hazaindul, megint csak úgy áradt belőle a jókedv. – Zöldségleves húsgombóckákkal! – jelentette be. – Bellissimo, felülmúltam önmagamat. Két lámpa fénye mellett élvezettel lakmároztak, persze a törpe csak azután, hogy Nellát megetette a klistéllyel. A kecske egy kis tönkölybúzát kapott, Bussola pedig néhány kézzel válogatott napraforgómagot. – Még mindig el sem tudom hinni, barátaim – mondta a Magiszter falatozás közben –, hogy holnap már nem ebben a füstgyűrűben kell tanyáznunk. Mennyire vágytam már rá, hogy hátat fordíthassak ennek a földdarabnak! Nos igen, mi először Barcelonába megyünk, te pedig, Fabio, visszatérsz Padovába. Hogy szoktam mindig mondani? A búcsú fájdalma a legszebb fájdalom! Ismeretlenül is üdvözlöm a feleségedet. – Félretette a kanalat. – Ah, Galícia, Spanyolország, Ibériaifélsziget! Mennyire hiányoztatok nekem! Vitus nevetett. Eltartott egy ideig, amíg a professzor levele minden részletében világossá vált számára, és megértette a sorok teljes horderejét. De most szívvel-lélekkel örült, és vágyott haza, értve ezen mind a campodiosi kolostort, mind a Greenvale Castle-t – a régi nemesi kúriát –, amelyet Isten segítségével hamarosan hivatalosan is neki ítélnek oda. A Magiszter már újra evett. – Fabio – kiáltott fel –, tudod te egyáltalán, hogy a cirurgicus esetében egy valódi lorddal van dolgod? – Ugyan, hagyd – mondta Vitus –, én most… De nem tudta befejezni a mondatot, mert a kis tudós nem hagyta szóhoz jutni. Élénken elbeszélte az egész históriát az arany címeres vörös damasztkendőbe burkolt talált gyerekről, az ifjúról és kolostori tanulmányairól és a származása utáni hosszas kutatásról, ami végül egy angliai nemesi kúriában ért véget. Fabio csak ámult-bámult, és amikor a kis tudós végül befejezte, arca zavart kifejezést öltött. – Dio mio – sóhajtotta –, most már azt sem tudom, hogyan szólítsam a cirurgicust! Barone, conte, duca, vagy hogy szereti? – Ugyanúgy, mint korábban, cirurgicus – mondta Vitus, aki egyáltalán nem tartotta helyénvalónak, hogy a Magiszter az egész történetet kiteregette Fabio előtt. – Térjünk rá inkább arra, ami sokkal fontosabb: felolvasom a karácsonyi történetet Lukács evangéliumából: „Történt azonban azokban a napokban, Augusztus császár parancsot adott ki, hogy mind az egész föld összeírattassék. És ez az összeírás volt a legelső, és akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó… „ Az este még hosszú volt, és ők sokat énekeltek, imádkoztak és nevettek; megitták a vörösbor maradékát, amit Fabio addig úgy őrzött, mint a szeme világát. Végül a törpe nagyot ásított, megsimogatta a kis Nellát, aki jóllakottan és elégedetten szundikált a karjában, és azt sipogta:

– Itt az idő, hapsikák. A tűzgyűrűben A. D. 1519. december hónap 25. napján, pénteken Ma, karácsony napján eljött az idő: végre elhagyjuk védőgyűrűnket. A tűz kialudt, éppúgy, mint a pestis, ha hihetünk a jeleknek és az értelmezéseknek. Olyan, mintha a Mindenható Fia születése ünnepére külön örömöt akart volna nekünk szerezni. A sátrakat lebontottuk, a felszerelést elraktuk, a megmaradt ló ismét be van fogva. Mielőtt Fabióval istenhozzádot mondunk egymásnak, fel akarja bocsátani szépségét, kedveskéjét, hogy a felesége, Miabella tudja: úton van, egyenesen Padovába. Én is írtam már Girolamo professzornak, amelyben köszönetet mondok minden fáradozásáért, de különösen a jó hírért, amelyet eljuttatott hozzám. Közöltem vele, hogy a Magiszterrel, a törpével és a kis Nellával Genován keresztül Barcelonába akarok utazni, és onnan tovább régi anyakolostoromba. Bizonyára nem lesz könnyű utazás, mert tél van, és tejadóként a kecske is velünk tart. Arra kértem a professzort, a két hozzám intézett levelet küldje Campodiosba, Tamás atya kezébe, és ugyanakkor jelentse be érkezésemet. Ha előbb érnék oda, mint a posta, annál jobb. Fabio mindjárt elkészül az üzenetével, és megfogom kérni, a magáéval együtt az enyémet is kösse Russola lábára. Aztán örökre búcsút kell vennünk. Nem tudom, mikor jutok újra hozzá újabb bejegyzéshez. Valószínűleg majd csak Spanyolországban. Remélem, és imádkozom érte, hogy addigra végleg magunk mögött hagyjuk a pestist.

ERNESTO, A JAKAB-ZARÁNDOK „Nos, α nehézségeim oka valószínűleg legalább annyira nevetséges, mint amennyire fájdalmas: attól tartok, egy tyúkszem. „ Ernesto atya látta, hogy a domb gerincén kis embercsoport közeledik. Egyre közelebb ért, és ha jól látta, két férfiből, egy törpéből, egy csecsemőből és egy kecskéből állt. A törpe haladt az élen. A gyermek egy kendőben a mellére volt kötözve. A két férfi közül az alacsonyabb tarisznyát és nehéz sátorrudakat vitt a vállán. A magasabbik, egy szőke, fedetlen fejű fickó, puttonyt szíjazott a hátára. A vállán keresztbe vetett bot. Szinte azt gondolhatta volna az ember, hogy a keresztre feszített Megváltó lépked le a Golgotáról. Ernesto atya megdörgölte a szemét. Vándorútja során már sok furcsa alakkal találkozott, de ez a csoport egészen különösnek tűnt. Mivel kíváncsi természetű volt, elhatározta, hogy megvárja, amíg közelebb érnek, és megszólítja őket. Keresztet vetett az út szélén álló Madonna-kép előtt, és leült az alatta felállított kőpadra. Úticsomagját maga mellé állította. Fázósan egymáshoz dörzsölte a kezét. Az 1580-as év e márciusi napján egy cseppet sem volt meleg, és sokak véleményével ellentétben Aragónia nem örökké meleg, hanem kutya hideg vidék volt. Hó ugyan nem volt, a tavak és patakok sem voltak befagyva, de a szél alaposan átjárta az ember egész lényét. Az atya újra megdörgölte a szemét. Ráncok és ráncocskák szövevényébe ágyazott, nagyon éber, okos szeme volt, amely nagyban hozzájárult arca jóságos kifejezéséhez. A kis csapat lassan odaért hozzá. Haladásuk ütemét a kecske határozta meg, amely meg-megállt, és az út menti satnya füvet eszegette. Ernesto arra gondolt, hogy talán zenészek vagy mutatványosok, de ennek ellene szólt, hogy lakókocsi nélkül közlekedtek. Három férfi és egy csecsemő. Milyen figyelemreméltó összeállítás! Hol van a gyermek anyja? A kecske, jött rá lassan, nyilván az a kicsi élelemforrása. – Pax Domini vobiscum és adjon Isten! – kiáltott felemelkedve. – Nem a legjobb évszakot választottátok a gyalogláshoz. A sátorrudakat vivő kisebb férfi egy orrkeret mögül pislogott ki, és azt válaszolta: – De ön sem, atya. Hova-hova? – Santiago de Comopostelába zarándokolok. – Isten embere széles kézmozdulatot tett. – A keletről nyugatra vezető ősi Jakab-úton. Tovább, tovább, egyre tovább! Mindazonáltal nem vagyok túl jó gyalogló, de sebaj, Jézus, mindnyájunk megmentője még a vízen is tudott járni, akkor bizonyára én is kibírom a vándorutat a szent helyre. És ti, fiaim? Ezúttal a szőke adott felvilágosítást. – Mi Campodiosba utazunk, a Sierra de la Demandában fekvő ciszterci kolostorba. – Campodiosba? – Ernesto a Jakab-botjára támaszkodott. – Sokat hallottam róla. Állítólag még szebb, mint a Yuso és a Suso kolostor, amely az én utam mellett fekszik. A szőke mosolygott. – Ezzel nem fogok vitába szállni. Életem első húsz évét ott töltöttem. – Az első húsz évet? Akkor te a testvérem vagy, eh, akkor ön testvérem volt az Úrban? A szőke még mindig mosolygott. – Azt hiszem, ideje, hogy kölcsönösen bemutatkozzunk. Az én nevem Campodiosi Vitus, és cirurgicus vagyok, mert a kolostorban ezt a képzést kaptam, ő Ramiro Garcia, a jogtudomány magisztere, ő pedig Enano, a törpe, aki egyszerre pótolja a mi kis Nellánk számára apját és anyját is. Enano azt sipogta: – Sima fényárt és koronás jajt, csuháskeselyű! Na, hogy folyik? – Eh, hogyan, kérem? – Tolvajnyelv, égvívó Úr, a felhősíbolók és citromcipelők nyelve. Jó napot kívántam, és a drága hogyléte után kérdeztem. – Eddig jól, köszönöm. Nos igen, ti hárman, ha szabad így mondanom, rendkívüli csapatot alkottok – válaszolt Ernesto, akinek az a szokatlan körülmény is feltűnt, hogy mindhárom férfi sárga, papucsszerű cipőt visel. – De mielőtt kikérdezlek benneteket, az udvariasság azt kívánja, hogy bemutatkozzam: Ernesto atya vagyok Roncesvalles-ből a Nyugat-Pireneusok egyik kis

falujából. Az ottani Ágoston-rendi kolostorban imádkozom és dolgozom, és ezt teszem már több mint negyven éve. A Mindenható bocsássa meg nekem, de ez alatt a hosszú idő alatt sohasem találtam rá módot, hogy útra keljek Santiago de Compostelába, és ott a katedrálisban megszerezzem a tanúsítványt, hogy nekem, szegény bűnösnek kétszáz napot elengednek a tisztítótűzben. De most szilárdan elhatároztam magam, habár a lábaim nem igazán akarják. – Mi van a lábával, atya? – kérdezte a szőke orvos. Az atya habozott. – Nos, a nehézségeim oka valószínűleg legalább annyira nevetséges, mint amennyire fájdalmas: attól tartok, egy tyúkszem. – Egy tyúkszem? Aha. Tekintettel szoros csizmájára, nem csodálkoznék, ha az ítélete helyesnek bizonyulna. Üljön le újra a kőpadra, megnézem! Isten embere engedelmeskedett, és nyögve kifűzte lábbelijét, ezt a kínzóeszközt, amelyet magában csak a dörzsölővas, harapófogó, lábak számára készült bőr hüvelykszorító és hasonló kifejezésekkel illetett. Olykor-olykor egy szitok is kicsúszott a száján, ami mindig tíz Ave Maria elmondását tette szükségessé. A csizma. Természetesen ez volt szenvedései oka. De ha egyszer rá volt utalva, mert nem a cipőtlen, hanem a cipős Ágoston-rendiekhez tartozott! Erős lábbeli, vándorútja megkezdése előtt minden testvére ezt tanácsolta, mondván: ez minden zarándokút alfája és ómegája. Így aztán kölcsönvette ezt a kínzóeszközt… A szőke orvos keze gyengéd volt és ügyes. Rendkívül higgadtnak tűnt, mintha fiatalabb éveiben már sok mindenen ment volna keresztül. Most felnézett, és azt mondta: – Valóban tyúkszem, atya. Fel fogom puhítani, és azután kivágom. Persze ehhez meleg vízre van szükségem. Tudja, milyen messze van még Logrono? Ernesto vállat vont. – Pontosan nem tudom, de becslésem szerint még legalább öt mérföld. – Akkor itt pihenőt tartunk. Szeretettel meghívjuk, legyen a vendégünk. – Nem, nem, szó sem lehet róla! Továbbmegyek Logronóba. Az ottani templomban dolgozó egyik hittestvérem bizonyára megosztja velem enni-innivalóját. Mi az az öt mérföld! Azt még győzöm. Hiszen végül is Larrasoanán, Puente la Reinán, Estellán és Los Arcoson át idáig már kibírtam. – De több mérföldet már nem fog kibírni. Nem, nem, ragaszkodnom kell hozzá, hogy velünk maradjon. Ernesto atya megadta magát a sorsának. – Sohase add magad orvos kezébe – sóhajtott fel –, ha egészséges akarsz maradni. Ne vegye rossz néven, nagyon hálás vagyok önnek, cirurgicus. Ha jól meggondolom, a négyszázötven mérföld, amelyet Santiago de Composteláig még meg kell tennem, nem semmiség. Megkérdezhetem, honnan jön a társaival? – Eredetileg Angliából, de most Barcelonából. Egyfolytában nyugat felé tartottunk, átkeltünk Katalónián és Aragónián, fel az Ebro mentén, Zara-gozán, Tudelán és Calahorrán át. Fáradságos, lassú menetelés, noha nagyon sietünk. Ön is láthatja: egy kecskével és egy csecsemővel nem lehet csúcsteljesítményeket elérni. Ernesto bólintott. – Igen, igen. De bocsásson meg: azt mondta, Anglia? Hogy kapcsolódik ez össze Barcelonával és Campodiosszal? Ezt nehezen tudom ésszel felfogni. Úgy tűnik, ez egy nagyon bonyolult történet. El fogja mesélni? Szeretem a történeteket. – Szívesen, de csak a kezelés után. Vitus a közös sátorban ült, és a hatalmas szarucsaptól megszabadított tyúkszemet vizsgálgatta egy lámpás fényénél. Aztán félretette az operációhoz használt műszert, egy éles kanalat, és borogatást tett a műtéti helyre. – A legrosszabbon túl van, atya. A Magiszter, aki asszisztált, elrakta a beavatkozásnál használt eszközöket. – Így van – erősítette meg –, holnap már megint úgy ugrálhat, mint egy béka, vagy hogy

illendőbben fejezzem ki magam: tovább járhat az Úr ösvényén. Persze nem az ön csizmájában. Az ötödik lábujja érdekében sürgősen azt tanácsolom, hogy az út további részét ezekben a sárga papucsokban tegye meg. Jóknak kell lenniük. Egy zsákból előhúzott egy párat a furcsa cipőkből, és nem minden büszkeség nélkül megmutatta őket. – A legjobb kézműves munka Fezből, atya! Egyébként hosszú út áll mögötte: Fezből teveháton Oranba, onnan a Földközi-tengeren át Chioggiába és Velencébe. Hadzsi Moktar Bônali műhelyeinek díszpéldányai, ráadásul ajándék a barátunktól, Giancarlo Montellától! – Köszönöm – mormolta Ernesto atya, aki egy szót sem értett. – De valóban azt hiszi, hogy én ezt a sárga…? – Elképzelte, mit szólna szigorú apátja, Alberto, ha meglátná ebben a maskarában, de inkább gyorsan elhessentette ezt a gondolatot. – Az anyag minden kétségen felül áll. Látja rajtunk, akik már több ezer mérföldet tettünk meg benne. Hogy is mondják olyan szépen? Ne sutor supra crepidum. Ne egy varga ítélje meg, ami túl van a szandálon, nem igaz? Ernesto egy vigyort erőltetett magára. – Látom már, az ön irgalmasságával nem lehet tréfálni. Tehát köszönettel elfogadom az ajándékát, és imáimba foglalom önt. Ez természetesen önre is érvényes, cirurgicus. Mint Jakabzarándoknak köztudottan csak egy botom lehet, egy tökhéj víztartályként, és egy kagyló, amely kanálként szolgál. Vitus válaszolni akart, de a Magiszter megelőzte: – Paupertas non estprobo. – Nem, a szegénység valóban nem szégyen, Magiszter Úr – erősítette meg az atya –, de ha megengedik, lenne most egy kérdésem az orvoshoz: árulja el nekem, cirurgicus, milyen kenőcsöt rakott fel rám? – Ez doktor Chamoucha, egy tangeri arab orvos gyógykenőcse. – Doktor Cha… Tanger? – Ernesto atya csodálkozva hátradőlt. Újra erőt vett rajta a kíváncsiság. – Fez? Oran? Velence, La Serenissima? Csupa sokatmondó, titokzatos név! Ezek is az ön történetének a részei, cirurgicus? Ne feledje el, megígérte, hogy elmeséli! Szeretem a történeteket. Vitus mosolygott. – Nem felejtettem el, de először fogyasszuk el a közös vacsorát. Miután hálát adtunk az Urnák az ételért-italért, szívesen elmesélek önnek mindent. De nem egyedül. A Magiszternek segítenie kell, különben elfelejtem a felét. A kis tudós pislogott. – Szívesen segítek. Bárcsak kicsit élesebbek lennének az új berilljeim. Nem mintha az elbeszéléshez szükségem lenne rájuk, de a genovai üvegcsiszoló nem különösebben értett a mesterségéhez. – Genova? – kiáltott fel az atya. – Tehát ott is voltak? Mindenható Isten, senorok, úgy látszik önök a fél világot ismerik, én pedig még Santiago de Compostelába sem jutottam el soha! Vitus nevetett. – Mindennek megvan a maga ideje, atya. Most jöjjön, a törpe valószínűleg már elkészítette az ételt. Sok órával később – már hajnalodott – többé-kevésbé kielégült Ernesto kíváncsisága. Az elbeszélés során, amelyet nemcsak Vitus és a Magiszter adott elő felváltva, hanem hellyel-közzel a törpe is bekapcsolódott, nem győzött csodálkozni. Végül azt mondta: – Ennyi mindent kellett átélnie, cirurgicus, hogy most végül mégis meglegyen a nemesi származására vonatkozó bizonyíték. Be kell vallanom, ha én lennék az ön helyében, egyetlen nyugodt órám sem lenne, mielőtt Campodiosba érek. Mondja, miért nem kölcsönöz egy lovat, és siet előre? Néhány nap alatt ott lehetne. A társai egyedül is odatalálnának. – Bizonyára. – Vitus elnyomott egy ásítást. Az atya, sérülése és előrehaladott kora ellenére élénk volt, mint egy őz, újabb és újabb kérdéseket tett fel, és ragyogó szemmel figyelt. – Bizonyára, atya. De ezt sohasem tenném. Soha. Én a barátaimmal maradok, és a barátaim velem maradnak. Ha figyelmesen végighallgatta a történetünket, akkor tudja, hogy mindig ehhez tartottuk magunkat. – Természetesen. Ha nem lenne ilyen késő, biztosan magam is észrevettem volna.

Vitus megkönnyebbülten konstatálta, hogy most Isten embere is nagyot ásít. De korai volt az öröme, mert máris jött az újabb kérdés. – A tűzgyűrűtől Piacenzáig és Genováig, és onnan a tengeren át Barcelonáig tartó út történetével még adós nekem, cirurgicus. De azt hiszem, most túl késő van, hogy azt várhatnám: most azonnal meghallom öntől. – Később, atya, ha együtt megyünk tovább, elmesélem. – Ez nagyon kedves öntől, fiam. Tudja, szeretem a történeteket. Aznap reggel, alig két-három óra alvás után még mindnyájan fáradtak voltak, de Vitus sürgette a korai indulást, nem utolsósorban azért, mert Ernesto ötlete, hogy előrelovagolhatna, új nyugtalanságot ébresztett benne. Isten embere az út szélén állt, és figyelte, hogy veszik vállukra társai az utolsó csomagokat, és próbaképpen néhány lépést tett új, sárga papucsában. – Az Úr a tanúm – kiáltott fel –, ezt a cipőt valóban kellemes viselni! Úgy érzem, mintha mindjárt Santiago de Composteláig bírnám. A Magiszter melléje lépett. – Ma először elég lesz Alasónig, amely állítólag jó húsz mérföldre nyugatra fekszik Logronótól, de biztosíthatom róla, atya, addigra annyira összenő a cipőjével, hogy le sem akarja majd többé venni. Ernesto atyának könnyebb volt lépést tartani új útitársaival, mint gondolta. Hogy ennek új lábbelije volt az oka, a tavaszias idő, vagy a csoportban uralkodó jó hangulat, nem tudta volna megmondani, de nem is érdekelte, mert a cirurgicus rendkívül lebilincselően tudott utazása utolsó szakaszáról mesélni. – Tudja, atya – mondta éppen –, nem volt könnyű Genovában olyan kapitányt találni, aki hajlandó átvinni minket a Ligur-tengeren Barcelonába, mert az év fordulója táján alig hagyja el tehergálya a kikötőt. Ehhez járult még, hogy nem tudtuk megfizetni az átkelést, ráadásul nem is úgy néztünk ki, mintha rangos emberek lennénk. – Megértem – válaszolta Ernesto. Élénken el tudta képzelni, milyen idegenszerű hatást tehetett a csoport másokra – ő maga is így volt ezzel. – Napokig kószáltunk a kikötőben, alkalmi munkákból és a Magiszter beszédművészetéből éltünk, aki a Piazza San Matteón a bámuló embereknek az élményeinket mesélte. – Igen – kiáltott a kis tudós hátulról, mert ő alkotta az utóvédet –, úgy éreztem magam, mint Cicero és Seherezáde keveréke. Ernesto atya, anélkül hogy a lépteit meglassította volna, hátrafordult. – Hogy Cicero ki volt, azt jól tudom, Magiszter Úr, de ki ez a Sehe… eh, mi is a neve? – Seherezáde, atya. így hívják az Alf laila waleila szép elbeszélőjét. – Az meg micsoda? – Arabul van, és Ezeregyéjszakát jelent. – Pontosan. – Vitus tovább beszélt. – Hogy az Alflaila waleila végszóhoz kapcsolódjak: az átkelés érdekében kifejtett erőfeszítéseinket rossz álomnak éreztem. Végül már nem tudtam, mihez fogjak, Campodiosba akartam menni, sőt feltétlenül oda kellett mennem, és mégis ott ültünk, mintha mindnyájunkat a kikötő falához láncoltak volna. Nemcsak a kereskedelmi társaságok irodáiban és pajtáiban próbálkoztunk, hanem a világítótorony, a Torre della Lanterna közelében is, de hiába. Próbálkoztunk a San Lorenzo katedrális környékén – a hajósok szívesen mulatoznak az itteni fogadókban –, ugyancsak hiába. A Palazzo Dúcaién gazdag kereskedőket próbáltunk megszólítani, hogy megkérdezzük, nem megy-e egyik hajójuk Barcelonába – hiába. – Ha minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, akkor csodának tűnik, hogy végül mégis szerencséjük volt, cirurgicus. – Nevezze úgy, ahogy akarja: szerencse, csoda vagy a kettő különös találkozása. Mindenesetre a Locanda Fortunataban történt; itt ültünk megint egy keserves visszautasításokkal teli hosszú nap után, és búnak eresztettük a fejünket. Hál' Istennek volt a zsebünkben néhány pénzdarab, hogy legalább ennivalót rendelhettünk. A fogadós barátságos ember volt, aki egy kicsivel többet adott nekünk, mint amennyit kellett volna, és még szakáll úrnak is talált egy füves helyecskét hátul az udvarban. Igen, így volt ezen az emlékezetes napon.

– És azután? Mi történt azután? – Hirtelen valaki torkaszakadtából elkiáltotta magát: „Cirurgicus, ön az? A Sargosso-tenger algáira, azt hiszem, valóban ön az!” A kiabálót Pintnek hívták, Pintnek, mint egy pint sört. Pint angol matróz, jobban mondva: az volt. Hogy miért, mindjárt megtudja. Zömök fickó, csaknem olyan széles, mint hosszú, díjbirkózó karokkal. Evekig Sir Hippolyte Taggart, a híres kalóz alatt szolgált, aki anno hetvenháromban minden idők talán legeredményesebb zsákmányszerző útjáról tért haza. A barátaimmal egy ideig mi is Taggart hajóján, a Sólymon utaztunk. Ebből az időből ismerem Pintet. Ernesto atya, aki alig volt magasabb a Magiszternél, felnézett. – Nagyon jól ismerhette őt, különben aligha lehet megmagyarázni, hogy ennyire örült a viszontlátásnak. – Nem, nem ez a helyzet. Nem, inkább egy közös élmény volt az, ami Pintből ezt az örömkitörést váltotta ki. Tudnia kell, hogy egy napon ő segített nekem a hajón egy szerencsétlenül járt matrózt tartani, aki úgy imbolygott, mint a szél fújta nád. Duncan Rider– így hívták a szerencsétlent –, megbotlott egy kötéltekercsben, és impresszio-frakturát szenvedett a koponyatetőn, vagy kevésbé tudományosan kifejezve: megrepedt és behorpadt a koponyacsontja. Én trepanáltam a férfit az öreg hajóorvos, doktor Hall segítségével. – És az én segítségemmel! – hallatszott hirtelen elölről. A törpe szólt közbe, aki, mint mindig, elöl ment a csecsemővel. – Vérzéscsillapítóként trafikáltam. Emlékszel még? „Vérengző vér, parázsló szén, a hídon vissza, a seb felissza, állj meg, állj, csendesen állj, ahogy kívánom !” – Igen, hát persze, hogy emlékszem – mondta Vitus. – Komplikált operáció volt. Egy aranypénzt illesztettem a sérült koponyacsontjába, olyan pontosan, mint egy intarziát, és remélem, hogy még ma is azzal szaladgál. Visszatérve Pintre: ő is megtette a magáét, hogy megmentsük Duncan Rider, a férj és családapa életét. Ez köt össze bennünket. – És tovább? – sürgette Ernesto atya. – A történetnek bizonyára még nincs vége. – Nem, nincs. Mert Pint ma már nem matróz, hanem egy teherfuvarozó társaság résztulajdonosa Genovában. A zsákmányrészével beszállt a cégbe. Ernesto atya szeme csillogott. – Az Úr útjai kiszámíthatatlanok! Örülök Pint szerencséjének. Bizonyára derék, istenfélő ember. De angolként mi szél sodorta éppen Genovába? – A szerelem, atyám, a szerelem. Valamikor az a szerencse érte, hogy a szokásos kikötői szajhák helyett egy jó házból való lánnyal ismerkedett meg. Ez a lány – a neve Ornella –, Genovából származik. Pint tehát követte őt szülővárosába, feleségül vette, és gondoskodott mindkettőjük megélhetéséről. – Milyen szép történet! És most ez a Pint volt az, aki… – Pontosan. Pint lehetővé tette, hogy két nappal később útra kelhessünk. Mint résztulajdonosnak, csak a megfelelő parancsokat kellett kiadnia. – Valóban egy kisebb csoda! – Ernesto atya megállt, és ezzel a többieket is megállásra kényszerítette. – Engedjék meg, fiaim, hogy egy örömteli rózsafüzért imádkozzak Pintért, az egykori matrózért, aki ma köztiszteletben álló kereskedő. A Mindenható óvja és védelmezze minden útján. A barátok nem tehettek mást, ki kellett várniuk, míg az atya megvalósította óhaját, és közben nem kevés türelmet kellett tanúsítaniuk, mert egy rózsafüzér öt imaszakaszból, és ezek mindegyike egy Credóból, egy Mi-atyánkból, tíz Ave Mariából és egy Dicsőség az Atyának… kezdetű imádságból áll. Ezenkívül tartalmaz még egy sorozatot, amely Jézus és Mária életének egy eseményét mutatja be.

Amikor Ernesto végül egy áhítatos ámennel befejezte, Vitus azt mondta: – Ön becsületére válik a hivatásának, atyám, amikor a Mindenható áldását kéri Pintre, de arra szeretném kérni, hogy legközelebb ezt pihenőkor tegye, így túl sok időt veszítünk, és ön is tudja, mennyire sietek. – Bizonyára, fiam, bizonyára. Bocsásson meg az Úr öreg szolgájának! Akár az atya rózsafüzére tartott mégis túl sokáig, akár az út volt hosszabb, mint várták, mindenesetre a sötétség beállta előtt már nem érték el Alesónt, úgyhogy másodszor is a szabad ég alatt kellett éjszakázniuk. Amikor felverték a sátrat és tüzet raktak, Ernesto atya leereszkedett egy nagy kőre, lehúzta a sárga papucsot, és megmasszírozta a lábujjait. – Hogy őszinte legyek, cirurgicus, sohasem hittem volna, hogy az a hely, ahol a tyúkszem volt, ilyen jól bírja majd a gyaloglást. Egész idő alatt alig éreztem. Önnek áldott keze van. Vitus, aki a Magiszterrel a levest főzte, ugyanilyen udvarias modorban válaszolt. – Ez a kéz most meg akar győződni a gyógyulási folyamat alakulásáról, atyám. Hadd nézzem! – Az ötödik lábujj fölé hajolt, amely minden kín forrása volt, és szemügyre vette a művét. – Igen, nem néz ki rosszul. A seb majd belülről benő. Még egyszer bekenem doktor Chamoucha kenőcsével, és borogatást teszek rá. – Cirurgicus, utána egy teljes rózsafűzért fogok imádkozni, és bele fogom foglalni az ön nevét. Csak a Mindenható tudja, milyen sokat segített nekem. Vitus elhárította. – Ugyan, ugyan! Csak azt tettem, ami magától értetődő. Evés után az atya elimádkozta a bejelentett rózsafüzért, de előzőleg felszólította a barátokat, tartsanak vele, és mondják együtt az örökéletű szavakat. Alkalmasint egy óránál is tovább tartott, mire a jámbor cselekmény véget ért, és utána a kis Nella szólalt meg elsőként. Bömbölt, mert éhes volt. A törpe részt vett az imádkozásban, és nem tudta a szokott időben odaadni a tejét. Most sietett pótolni a mulasztást. A kicsi szájába csúsztatta a klistély végét, gyengéden megnyomta a juhbendőt, és közben szünet nélkül sipogott. – No, jól van, jól van, báránykám, itt van a táti, igaz? No, húzd csak szépen, akkor nem éhezel, ugye? Húzd csak, húzd, ui és hui, ezt csíped, mi? Kuszkuszkusz! Ide-oda hintáztatta a kicsit, amíg az böffentett egyet. – Böpp, böpp, rendes böfi volt? Ui! Kuszkuszkusz. Böpp és glup! És még egyszer… – A klistély végét, egyfolytában nyugtatgató hangokat adva, újra a fogatlan szájacskába csúsztatta. Végül, amikor a kicsi jóllakott, azt fisztulázta: – No, nincs már csikarás a pocóban, mi? A táti megpapiztatta kis Nellát. Nella, kuszkuszkusz! Ui és si, Nellának hívnak, igaz, Nellának? Hirtelen elakadt a szóáradat, és a törpe arca gondterhelt lett. – Neem, tulajdonképpen nem hívnak Nellának, hisz nem vagy megkeresztelve, igaz? Igazi leöntést kell kapnod, leöntővízzel, és úgy, megszentelve egy csuháskeselyűtől és… pillanat. – Elhallgatott, és hirtelen nagyon hivatalos lett: – Ernesto atya, égi férfi, nem tudod megkeresztelni a bárányká-mat? Fontos lenne, gondolom. Ernesto, aki bizonyos megindultsággal figyelte a törpe buzgólkodását, meg volt lepve. – Nos hát, kedves Enanóm, a keresztség természetesen fontos. Sőt nagyon fontos. Ez az a szentség, amely a keresztelendőt bevezeti az Istennel való felbonthatatlan közösségbe, de attól tartok, nem tudom teljesíteni a kívánságodat, mert ahhoz nemcsak szentelt víz kell, hanem egy keresztelőmedence is. Ezért azt javaslom, hogy a gyermeket holnap Alesónban kereszteljék meg. Biztos vagyok benne, hogy egy ottani testvérem a hitben szívesen teljesíti a kívánságodat. Aki most azt hiszi, hogy a törpe szívből egyetért ezzel az eljárással, téved. – Engedelmével, égi férfi – sipogta –, nem akarom, hogy a báránykámat egy idegen fogdossa, azt akarom, hogy a dolog társak közt történjen. – Igen, de keresztelőmedence nélkül… Vitus is bekapcsolódott: – Bocsásson meg, atya, de van az írásban valahol olyan passzus, amely előírná egy ilyen medence formáját? – Tessék? Hogy érti ezt? Előírás? – Ernesto gondolatban átvizsgálta kétségkívül tekintélyes

bibliaismeretét, többször is megcsóválta a fejét, végül arra a következtetésre jutott: – Nem, amennyire tudom, nem. Hajói emlékszem, Keresztelő Jánosnak, Zakariás fiának sem volt szüksége semmilyen speciális víztartályra. Ő egyszerűen a folyóban keresztelte meg a hívőket. De cirurgicus, itt nincs folyó. Vitus mosolygott. – Ez igaz. De vizünk van, és egy üstünk is. A Magiszter is megszólalt: – így van, atya. Van egy üstünk, amely csodálatosan alkalmas lenne keresztelőmedencének. Sajnos pillanatnyilag még túl forró, hogy erre a szent célra szolgálhatna, de azt hiszem, legkésőbb holnap reggelre kihűl. Ernesto atya megadta magát. – Úgy tűnik, fiaim, hogy a Mindenható rám osztotta ezt a feladatot, tehát nem akarom magam kivonni alóla. Egy rövid éjszaka után – még alig pirkadt – Ernesto gondoskodott róla, hogy az üst tiszta legyen, mielőtt elkezdi a szertartást. A csecsemő gőgicsélő hangokat adott, ami azonban egy cseppet sem csorbította a pillatat ünnepélyességét. – Te, egy férfi és egy asszony gyermeke – szólalt meg az atya csengő hangon –, Enano… eh? Abba kellett hagynia, mert nem tudta a törpe másik nevét. – … Aszkunéziai – segítette ki Vitus. – Aszkunéziai Enano leánya – folytatta Ernesto atya a beszédét –, az Úr, a mi hatalmas Teremtőnk áldását kérem rád, mert hogy is olvassuk az ő szent könyvében? Akinek a keze ártatlan és a szíve tiszta, aki nem hajlik álnok tanításokhoz, és nem esküszik hamisan, az elnyeri az Úr áldását és üdvössége Istenének méltányosságát… Széleskörű közbenjárás következett, amit olykor-olykor a keresztelendő csuklása szakított meg. Ezután Ernesto imába fogott, amelyben utalt az élet veszélyeire és az ördög mélységeire, magasztalta a Mindenható erejét, akinek az oltalmában senkinek sem kell a lelki üdvét féltenie, és áttért a hitvallásra: – Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában… Amikor ez is megvolt, Ernesto atya elvette a törpétől a kis emberi batyut, az üstbe állította, amelynek a vizét előzőleg megszentelte, és ünnepélyesen azt mondta: – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztellek téged a Nella névre. Fogta Jakab-kagylóját, telemerte vízzel, és a megöntözte a fejecskét. Ezt még kétszer megismételte. Aztán a gyermeket, aki mintegy magától értetődőként, sőt, szinte vidáman tűrte a történteket, visszaadta a törpének. Most Vitushoz és a Magiszterhez fordult, akik ebben az esetben a gyülekezetet jelképezték, és azt mondta: – Megkereszteltem Nellát, Aszkunéziai Enano leányát, ahogy Jézus parancsolta a tanítványainak Galilea hegyén: Azért menjetek el, és tanítsatok minden népeket, és kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Es tanítsatok őket, hogy megtartsák mindazt, amit nektek parancsoltam. És lássátok, én veletek vagyok Minden napon, a világ végezetéig. Ernesto keresztet vetett, és végezetül azt mondta: – Azt hiszem, mindent úgy csináltam, ahogy a liturgia előírja, de hiányzik egy olyan plébánia, amelynek az anyakönyvébe beírhatnám a születést. Egy oltárszárny is megtenné, de az sem áll rendelkezésemre. Ezért, fiaim, nektek kell mindenkor készen állnotok, hogy Isten és a világ előtt tanúsítsátok, miszerint ez a gyermek a keresztségben az Aszkunéziai Nella nevet kapta, éspedig 1580. március kilencedikén. Alig mondta ki ezt, a Magiszter hevesen pislogni kezdett, fülig érő vigyorral Vitushoz lépett, és rángatni kezdte a kezét, mint egy szivattyúkart. – Igaz! Hiszen ma március kilencedike van, öreg csalán, a születésnapod! Őszinte jókívánságaim, és teljesüljön minden, amit elképzelsz! A kis tudós szavaihoz egymás nyomában másik két társuk is csatlakozott, úgyhogy Vitus már

majdnem kínosan érezte magát. – Ne csináljatok ekkora felhajtást! – mondta. – Tulajdonképpen ez nem is a születésem napja, csak az a nap, amelyen Hardinus apát megtalált a kolostor előtt. – Most már huszonnégy évvel ezelőtt – egészítette ki a Magiszter. – Hogy érzi magát az ember, ha már majdnem elérte a negyed évszázadot? Vitus nevetett. – Éppúgy, mint huszonhárom évesen. – Emlékszel még, mit csináltunk egy évvel ezelőtt? – Természetesen. A tengeren voltunk, és délnek hajókáztunk, Tanger felé. – Jóságos ég! Nekem úgy tűnik, mintha csak tegnap történt volna. Arra is emlékszel még, hol voltunk két évvel ezelőtt? Vitusnak egy pillanatig gondolkodnia kellett, mielőtt válaszolni tudott volna. – Azt hiszem, pontosan ezen a napon vetődtünk az Albatrosz roncsán Új-Spanyolország partjára. Egy Nombre de Diós és Puerto Bello közti partszakaszon, hajói emlékszem. – Jól emlékszel. Tudod még, ki szedett fel ott minket? – Hogyan tudnám azt valaha elfelejteni: Haff, a kovács volt az, a kutyájával. A kis ember kitárta a karját. – Igen, igen, teljes öt hétig voltunk a viharok játékszere! De kibírtuk. Tempi passati! Most azonban lássunk valami mást: tudod, hogy szegények vagyunk, mint a templom egere, de nem akartuk, hogy üres kézzel álljunk itt a születésnapodon. Ezért elhatároztuk, hogy megajándékozunk téged valamivel, ami a világ semmi pénzéért nem kapható: idővel! Enano és én neked ajándékozzuk az időnket. Vagy másképp mondva: továbbra is melletted leszünk, mindegy, hogy huszonnégy, harmincnégy vagy negyvennégy éves leszel. Mindig számíthatsz ránk. – A karjába zárta Vitust, és magához szorította. Aztán, hogy a dolog ne váljék túlságosan érzelgőssé, hátralépett, és átengedte a terepet a törpének. – A táti és a bárányka jó kilátást, assussót és mázlit kíván neked – sipogta Enano –, és hogy a galambok mindig a szádba repüljenek. Végül Ernesto atya is sorra került, aki keresztet vetett Vitusra, és azt mondta: – Én nem sokat adhatok önnek az időmből, fiam, mert az útjaink hamarosan elválnak, de ajándékozok valami mást, ami ugyancsak megfizethetetlen: az ön és az ön orvosi tudománya iránti nagyrabecsülésemet. Mindig imáimba fogom foglalni, hogy egészséges maradjon, és békét találjon. Vitus már alig tudta, hova nézzen, olyan zavarba hozták társai szavai. Végül rekedt hangon azt mondta: -Azt hiszem, most indulnunk kellene. Nem sokkal Alesón előtt vándoraink egy sereg embert pillantottak meg, akik csapatostul egy nagy, szabad legelő felé igyekeznek, ahol fából készült színpadféle volt felállítva. Az emelvényen aszott emberke ugrált, és káromkodott, mint egy kocsis. – Igen, igen, nevessetek csak egy öregemberen, aki nem tud védekezni! Ostoba, üresfejű banda, azok vagytok! Több respektust az öregkor iránt, ha szabad kérnem, én már V. Károlyért is harcoltam, Isten nyugosztalja, amikor ti még mind pelenkába szartatok! Néhányan nevettek. Egyesek közbekiabáltak: – Na, na, ne túlozz, nagypapa! – Hohó, te sokat mesélhetsz nekünk, nagyapó. Hiszen mi nem voltunk ott! – Kicsoda egyáltalán V Károly? Sohasem hallottam róla. Hahaha! A Magiszter, aki nem sokat látott, azt dünnyögte: – Sok nevetésről ismerni meg a bolondot, így mondják, nem, atya? Ernesto bólintott. – Nagyon igaz. Per risum multum debes cognoscere stultum. A nevetők közt volt három fiatal, jól öltözött, rangbéli fickó is, akik közvetlenül a színpad előtt kaparintottak meg egy helyet, és azzal szórakoztak, hogy kövecskékkel dobálták az öreget. A legtöbb lövedék célt tévesztett, de egyik-másik talált is, és valahányszor ez történt, az öreg feljajdult, és felugrott, mint egy bolha. Ezen a nézők még jobban szórakoztak. A három ifjoncot ez feltüzelte, és újabb kavicsokat

dobáltak, ami a roskatag öregből újabb szitoközönt váltott ki. A három pimasz közül a legmagasabb azt kiáltotta: – Csak azért ekkora a szád, tata, mert öreg vagy. Hahaha! Ha fiatalabb lennél, megmutatnám neked, hogyan beszél a kardom! – Mit? – süvöltött az öreg. – Hallottátok ezt, emberek? A fickónak olyanja van, amely beszélni tud! A tömeg bömbölt a nevetéstől. Jóindulata, amelyet az imént még az ifjoncok élveztek, most az öreg felé hajlott. Az ifjonc savanyú arcot vágott. Az öreg most igazán lendületbejött: – Hiszen ez pompás! Ilyesmiről még sohasem hallottam. Mondd, barátom, inkább ernyedt vagy inkább merev állapotban beszél? De állj, természetesen ernyedten, mert ahogy így elnézlek, azt hiszem, nálad másról nem igen lehet szó. Vitus és a barátai már olyan közel voltak, hogy pontosan követhették a szópárbajt. Beszorultak a többiek közé, nem tudtak sem előre, sem hátra menni, és a nyakukat nyújtogatták. Csak a törpe húzódott félre, tekintettel a báránykájára. – Rajta, gyere csak fel a színpadra, és engedd le a nadrágodat! – csúfolódott tovább az öreg. Látni akarjuk, ahogy beszél. Nem igaz, emberek, látni akarjuk beszélni? A tömeg helyeslően ordított. – Valóban látni akarjuk beszélni? Újabb örömrivalgás. Az erős testalkatú ifjonc most komolyan megdühödött. – Fogd be a szád, tata, különben valóban feljövök, és akkor Isten irgalmazzon neked! Lekenek neked egypárat, hogy innen Alesón piacáig repülsz. – Mit? Az öklöddel fenyegetsz? Hohó, emberek, hallottátok ezt? A takonypóc tettlegességre akar vetemedni! Hogy kell ezt érteni? Azt jelentse ez talán, hogy a fegyvered egyáltalán nem tud beszélni, vagy– még rosszabb – nem is tudod használni? A tömeg újra felüvöltött az élvezettől. Ragyogóan szórakozott. – Istenemre! – A fiatal fickó egy szökkenéssel a színpadon termett, és kardot rántott. Kardja hegyét az öreg álla alatt tartva azt zihálta: – Ha párbajt akarsz, öreg, kérlek. De aztán ne jajveszékelj az életedért! A tömeg most már nem nevetett. Öröme inkább aggodalomba csapott át. Mindenfelől kiáltások hangzottak: – Sohase törődj vele, nagyapó! – Igen, jól van, hagyd! Alaposan megadtad neki. – Ne feszítsd túl a húrt! – Kössetek inkább egyezséget! Ernesto atya is a megbékélés iránti vágyat akarta erősíteni, és így kiáltott: – Maradjatok nyugton, harci kakasok! Isten nem azért teremtette az embereket, hogy beverjék egymás fejét! A fiatalember, némileg lecsillapulva, készült leszállni az emelvényről, de akkor az öreg szavai visszatartották: – Veled még bármikor elbírok, tejfölös képű! Még ha a bal lábamat felkötnék, akkor is úgy elraknának, hogy életed végéig nem felejtenéd el. Az ifjonc levegő után kapott. – Most magatok is halljátok, emberek! Az öreg mindenképpen azt akarja, hogy leckét adjak neki. Na jól van, megígérem, hogy gyorsan elintézem, akkor túl vagyunk rajta. – Újra kihúzta a kardot, amelyet már visszadugott a hüvelyébe, és vívóállásba helyezkedett. – Ne olyan gyorsan, ne olyan gyorsan, tejfölös szájú! – Aha! Most biztosan tele lett a nadrágod! – Az ifjonc néhányszor megsuhogtatta a kardot a levegőben. Veszedelmesen surrogott. – Mondd csak meg nyugodtan, ha visszakozni akarsz! Az öreg megfeszült. Most hirtelen majdnem olyan magas volt, mint ellenfele, de aztán újra magába roskadt, és érdes hangon azt kiáltotta: – Épp ellenkezőleg, tejfeles arcú, bármibe fogadok, hogy legyőzlek! De ha nem sikerül, kapsz tőlem egy négyest. Mivel te olyan biztos vagy a dolgodban, ellenkező esetben te az ötvenszeresét fizeted nekem. Vagy túl sokat kérek? – Nem, dehogy! – válaszolta az ifjonc, és arckifejezése alattomossá vált. – Istenre, ötven négyest

adok neked, ha megversz. De én mondom, ezt már mások is megpróbálták. – Akkor megegyeztünk, itt, minden néző előtt! – Amikor az emelvényen a történés idáig jutott, a Magiszter aggódva azt mondta: – Az öregnek vagy elment az esze, vagy életunt. Nem gondolod, hogy közbe kellene avatkoznunk? Vitus, akinek éles szeme volt, megrázta a fejét: – Nem, nem szükséges. Az a gyanúm, hogy egészen másképp áll a helyzet, mint ahogy látszik. Talán a születésnapomon váratlanul szép kis összeghez juthatunk. – Hangosan elkiáltotta magát: – Hé, te forrófejű, ott fent, én is fizetek neked egy négyest, ha te nyersz! Ha veszítesz, nekem is az ötvenszeresét adod? A kis tudós rémülten felszisszent: – Az ördög bújt beléd, te csalán? Hiszen nekünk nincs négyesünk! Még négy árva maravedink sincs! De már harsant is az ifjonc válasza: – Természetesen, ember. Csak jegyezd meg az arcomat, hogy aztán megadhasd nekem a pénzt! – Te meg az enyémet! – kiáltott vissza Vitus, visszatartva a még mindig hevesen tiltakozó Magisztert. Ernesto atya egy követ fújt a Magiszterrel. Dühösen összevonta a szemöldökét. – Fogadni és kockázni, egyik sem Istennek tetsző dolog, cirurgicus. – De senki sem ügyelt rá, mert fent az emelvényen komolyra fordult a dolog. A két ellenfél szemben állt egymással, a fiatalember csupasz karddal, az öreg furcsa módon csak egy bottal a kezében. – Olyan keveset látok – siránkozott a kis tudós. – Isten átka a genovai üvegcsiszolón, aki ezeket a nyomorult berilleket rám sózta. Nyert már a fiatal fickó? Krisztus vérére, honnan vegyünk csak egy négyest? Mondd Vitus, hogy néznek ki a dolgok ott fent? – Még semmi sem történt. A fiatal fickó hibátlan vívóállásban áll, az öreg ezzel szemben a botjára támaszkodik. – Pokol, Hádész és nyitott alvilág! Tudtam: az öreg az életével játszik, mi a fene ütött belé? Közben az ifjonc néhány támadást indított, de utána azonnal visszavonult. Nyilvánvalóan csak ellenfele gyorsaságát akarta kipuhatolni. Ez azonban, úgy tűnt, nem sokat ér. Az öreg csak ügyetlenül tért ki, és a fiatalember egyszer-kétszer már hajszál híján eltalálta. – Most mi történik? – kérdezte a Magiszter az izgalomtól rekedt hangon. – Semmi – válaszolta Vitus hangsúlyozottan nyugodtan. – A forrófejű ott áll, lefelé irányított pengével, és felkínál egy szextet. Támadásra hívja fel az öreget. – A tizenkét apostolra! Közéjük kellene vetni magad. Ha te nem teszed meg, megyek én. A kis tudós már mászott is volna fel a színpadra, de Vitus visszatartotta. – Nem, várjunk még. Valóban úgy tűnt, hogy az öregnek több a szerencséje, mint az esze, mert valahányszor a fiatalember támadott, csak hajszál híján hibázta el. Néhányan a tömegből, különösen az asszonyok, egyre jobban aggódtak az öreg épségéért, és szaporodtak a harc befejezését követelő kiáltások, de úgy látszott, az aggodalom megalapozatlan. Az öreg az ifjonc által kiosztott minden csapással fiatalodni látszott. Hamarosan már az volt a néző benyomása, nem puszta véletlen, hogy a fiatal a levegőbe csap, hanem inkább ellenfele jól kiszámított gyorsaságának következménye. – A forrófejű éppen egy zuhanó támadást hajtott végre – tudósította Vitus a Magisztert a történésekről –, az öreg hárított és riposztozott. A kis tudós pislogott. – Riposztot mondtál? Azt akarod ezzel mondani, hogy az öreg talán tud vívni? Vitus nem válaszolt, mert az események felgyorsultak. Az ellentámadás során az öreg többször erősen odadöfött, és eltalálta a fiatalember bordáit; minden olyan villámgyorsan történt, hogy az emberi szem alig tudta követni. Az ifjonc felnyögött a fájdalomtól. A tömegen moraj futott végig. – Igen – erősítette meg Vitus –, az öreg valóban tud vívni. De még mennyire! A botja mintha dússzak lenne, a régi fa vívófegyver. Közben az aggastyán, fiatalos erővel és könnyedén mozogva, újabb csapásokat osztogatott. A fiatalember védekezése teljesen megbénult. Görnyedt tartásban az emelvény kemény deszkáin térdelt, és levegőért kapkodott. Kezéből kicsúszott a kard.

– Megadod magad? – kiáltott az öreg. – I… igen – zihálta a fiatalember. – Akkor elengedlek, de csak akkor, ha beváltod a fogadásodat. – I… igen, igen, persze! – A legyőzöttnek láthatólag komoly fájdalmai voltak, mert egyfolytában az oldalát fogta, és többször is hiába próbált felállni. – Ötven négyest kapok tőled! – Éppúgy, mint én! – A kiáltás Vírustól jött, aki egyetlen ugrással az emelvényen termett. Az öreg egy pillanatra meghökkent. Szemében a felismerés szikrája villant, de aztán újra a tömeghez fordult: – Így van! Ennek a férfinak is ötven négyes jár. Mindnyájan hallottátok, ahogy fogadott, és hangoskodó ellenfelem belement… Míg az öreg tovább beszélt a tömegnek, Vitus letérdelt a sebesült mellé, és megvizsgálta. Gyorsan kész volt a diagnózis. Felegyenesedve azt mondta az aggastyánnak: – Az ellenfelednek legalább két bordája eltört. Rögzítőkötésre van szüksége. Az öreg bólintott. – Úgy, úgy, rögzítőkötésre. – Aztán szeme kitágult, és félrevonta Vitust. – Te orvos vagy? Akkor te… valóban te vagy? Nagy ég, te aztán megváltoztál! Vitus vagy, igaz? – Arturo! Nem ismertelek meg rögtön, de amikor láttalak vívni, már biztos voltam benne. – Vitus keblére akarta vonni régi útitársát, de az visszatartotta. – Várj, barátom, itt fent! Az előadásnak folytatódnia kell, mielőtt egymás karjába esünk. Lásd el az ellenfelemet és vedd el tőle a pénzt, amelyet kettőnk ellen vesztett! Viszontlátásra később. Alig fejezte be, Arturo egy elegáns szökelléssel a színpad közepén termett, és azt kiáltotta: – A férfi, akit az imént láttatok, orvos, emberek! Kezelésbe veszi ellenfelemet. Bocsássatok meg, hogy minden ilyen gyorsan történt, és a szájhős ennyire baj nélkül megúszta, de végül is életben kellett hagynom! Hogyan tudná különben megfizetni a tartozását? A tömeg, amely tulajdonképpen többet várt, megengesztelődve nevetett. – Látom, nem haragszotok rám. Ezért remélem, akkor sem fogtok, ha megmutatom nektek az igazi arcomat! – Arturo lerántotta az álszakállt és az ősz parókát, és most úgy állt ott, amilyen valójában volt. – Engedjétek meg, barátaim, a nevem Arturo! – Mélyen meghajolt. – Elő bizonyítéka vagyok annak, hogy az embernek sohasem szabad az ellenfelet lebecsülni. A nézők újra nevettek. – Én vagyok a világszerte ismert mutatványos csapat, a Los artistas unicos szóvivője. – Újra meghajolt, aztán belefogott egy beszédbe: – Mélyen tisztelt publikum! Férfiak, asszonyok és gyerekek! Mérhetetlen megtiszteltetés számomra, hogy egy olyan műsort jelenthetek be önöknek, amilyent még sohasem láttak. Ámuljanak, reszkessenek és rémüljenek! Tegyék ki magukat hihetetlen előadásunk csodájának! Először örüljenek annak a férfinak, akinek egyedül sikerült tökéletesen legyőzni a nehézségi erőt! Azután üdvözöljék a csonttalan testű Anacondust, az egyedülálló kígyóembert! Tapsoljanak Zerruttinak a világ mágusának és egyedülálló asszisztensének, Antoniónak! Legeltessék a szemüket Maján, a szőke szépségen, akinek finom testét brutálisan szétfűrészelik… Örvendezzenek ezeknek és még sok egyébnek. De először a nagy, az egyedülálló Balancerónak…! Arturo ruganyosan leugrott a színpadról, eltűnt egy fából készült spanyolfal mögött, és néhány pillanat múlva visszatért. Most hatalmas bajuszt viselt, amely mindkét oldalon fél könyök hosszan ki volt pödörve, fején magas, ünnepélyesnek ható kalap, amely ugyanolyan tarka volt, mint a hosszú, aranyhímzéssel díszített kabát, amelyen számtalan tarka üvegkő csillogott. Fiatal, kecses nő lépett fel mellette, aki egy dobot erősített a testére. Miközben dobolni kezdett, Arturo három labdát vett a kezébe, és zsonglőrködni kezdett. Feldobta őket, egyre magasabbra, közben megpördült saját tengelye körül, tréfálkozott, néha úgy tett, mintha egy golyót elveszítene, majdnem el is veszítette, de aztán mindig újra felfogta. A dob hangosabb lett, a dobpergés gyorsabb. Arturo most öt labdával játszott, aztán egyenesen héttel. Minden újabb labdával nőtt a közönség ámulata. Kevéssel a szám befejezése előtt, mintegy véletlenül, egy kis kutya jelent meg, és leült Arturo mellé. Arturo a hét labda közül az elsőt oldalra dobta.

– Terro, fogd meg! A kutya, mintha rúgó lökte volna fel, a levegőbe ugrott, és szájával elkapta a golyót. A kecses nő két cintányért ütött össze csörömpölve. A következő golyóval Terro hasonlóan járt el. Végül mind a hét golyó egyenes vonalban feküdt előtte. – Bravó, Terro! – Arturo tapsolt a kutyának, és ezzel megadta a jelt a közönségnek, hogy az is így tegyen. Amikor elhalt a taps, Arturo újra felemelte a hangját: – Mélyen tisztelt publikum! Tapasztalják most meg a csont nélküli férfit, az egyedülálló, szenzációs, legendák övezte Anacondust! A kecses nő most egy csengős karikát kapott fel, és erőteljesen megrázta. Az Artistes unicos műsora ment a maga útján… – Fiatal vagy – mondta Vitus a színpad szélén a forrófejűnek –, ilyenkor a bordák még könnyen összeforrnak. Mindazonáltal valószínűleg hetekig fog tartani, míg újra teljesen rendbe jössz. – Még egyszer megvizsgálta a rögzítőkötést, amely széles fehér vállszalagként vette körül a sebesült mellkasát. – így van – dörmögte a Magiszter, aki, mint olyan gyakran, asszisztált Vitusnak. – Superbientem animus prosternet, fiam. Vagy, ha a latintudásod nem terjed idáig: aki fennhordja az orrát, megszégyenül. A gyógyulásodig valószínűleg elég időd lesz, hogy csiszold a modorodat. Különösen idősebb emberekkel szemben. – I… igen. – Az ifjonc összeharapta a fogát. Nagyon sápadt volt. Úgy látszott, a kötés ellenére még mindig erős fájdalmai vannak. – De az átkozott fickó egyáltalán nem volt öreg. Csak tettette magát, lépre csalt engem, a gazember. – Ugyan, ugyan, fiam. – Ernesto atya csillapítóan a sebesült homlokára tette a kezét. – Miféle kifejezések ezek! Hálás lehetsz, hogy az Úrnak úgy tetszett: ilyen fontos tapasztalatokhoz juttat. Még egyszer ilyesmi nem fog veled előfordulni. Egyébként meg kell, hogy dorgáljalak. Egy istenfélő fiatalembernek nem illik átkozódni. Hiszel Istenben? – Természetesen, tisztelendő atya – jött nyögések közepette a válasz. – Természetesen. – Akkor bizonyára egyetértesz azzal, hogy most egy fájdalmas rózsafüzért imádkozol el velem. Ne zavartasd magad a körülöttünk rivalgó tömegtől, az Úristennek mindegy, honnan szólítja őt az ember! Ernesto atya finoman mosolyogva előhúzta az imazsinórt, és nekifogott a szent cselekvésnek. Fölöttük éppen szétfűrészelték a szőke Maját. A korán beálló alkonyat miatt az Artistas unicos előadása csak egy jó óráig tartott, ezért csaknem Ernesto atya rózsafüzérével egy időben ért véget. Alig széledt szét a tömeg, Vitust és a Magisztert illetve az Arturo körül összegyűlt mutatványosokat már semmi sem tartotta vissza. Egymáshoz rohantak, átkarolták, ölelgették és csókolgatták egymást, mintha száz éve nem találkoztak volna. Csak a Nellát tartó törpe és Ernesto atya volt kivétel. Ok félig ámulva, félig mulatva figyelték a nyüzsgést. Végül, amikor kissé csillapult a viszontlátás első öröme, Vitus körülnézett, és észrevette kettőjüket. – Hé! – kiáltott fel – Egészen elfelejtettem, hogy mi öten vagyunk! Jöjjön ide, atya, gyere, törpe! Atya, bemutathatom önnek az Artistas unicos művészeit? Itt van először is Arturo, foglalkozására nézve vívómester az itáliai Firenzéből és egyidejűleg a csoport szóvivője… Ezután következtek a többiek, Anacondus, a kígyóember, aki egy kicsit tudott latinul olvasni, és Arturóval és Terróval osztotta meg a lakókocsiját; Zerrutti, a mágus és illuzionista, fürge madárszemeivel és apró kezeivel, aki Majával, a kecses szőkével élt együtt; az ikrek, Antonio és Lupo, akik azonban mindig Antonióként léptek fel – különben Zerrutti varázs-trükkjei könnyen átláthatók lettek volna –, és nem utolsósorban Joaquin, akinek a jobb kezét vasból készült fogópofák pótolták. Amikor befejeződött a kölcsönös bemutatkozás, és mindenki véleményezte Nellát, a törpe báránykáját, Maja azt mondta: – Tudom, milyen boldog lehetsz, Enano. Zerruttinak és nekem is gyermekünk született, a kis Zerro csak hat hónapos, és teljesen az apjára ütött. Ha akarod, megmutatom neked a kocsinkban. Akarod? A törpe természetesen akarta, és Arturo egy kis gondolkodás után azt mondta: – Induljunk

mindnyájan, barátaim, menjünk a szekértáborunkba. Üljünk le ott a tűz köré, együnk-igyunk, és beszélgessünk az elmúlt időkről! Úgy tettek, ahogy mondta. Mielőtt letelepedtek volna, jó mutatványos módra megosztoztak a munkán: míg Enano Majával és Zerruttival eltűnt a lakókocsiban, Anacondus és Joaquin ellátta a lovakat, Antonio és Lupo száraz fát gyűjtött a tűzhöz, Vitus és a Magiszter gondoskodott az üst megtisztításáról, Arturo és Ernesto atya pedig használható ételmaradékok után kutatott a konyhaszekérben. Az Arthtas unicos valójában nem volt valami sikeres társulat, de a tüzük mellett még sohasem maradt vendég éhen, és ennek ma is így kellett lennie. – Valóban cuki kölyök a kis Zerro – sipogta a törpe jóval később, amikor mind a háromláb körül üldögéltek, és élvezettel fogyasztották a vacsorát, amelyet Maja maradékokból ütött össze. – Cuki kölyök! Majdnem, mint az én Nellám. – Ragaszkodott hozzá, hogy mindkét csecsemővel ő foglalkozzék, úgyhogy most ott kuporgott a barátok körében, és felváltva ringatta őket gyerekkarocskáin. Maja, akinek hízelgett a megállapítás, mosolygott, és Zerrutti madárszeme is büszkén ragyogott. A filigrán szőke asszony felkelt, és az üstből újabb levest merített a nagy tálba, amelyből mindnyájan kiszolgálták magukat. – Atya, többet kell ennie – buzdította az öreget a maga félénk modorában –, lásson neki, hogy jó erőben legyen, és bírja a hosszú utat Santiago de Compostelába. Ernesto mosolyogva bólintott, és a mosolytól megsűrűsödött szeme körül a ráncszövedék. – Megteszem, amit tudok, leányom. – A Jakab-kagylóval szófogadóan tovább merte magába a levest. – Elhihetitek nekem, fe1hősiből valók – sipogta Enano. – A mi égemberünk királyian gyalogol, addig talpal, míg odaér. A nagy Machöffel áldja. Megkeresztelte a báránykámat is. Igaz, páter, így volt? – Igen, fiam, azt tettem. Maja a fülét hegyezte. – Azt mondod, az atya megkeresztelte a te kis Nelládat? – Ui, ui, azt tette! Isten embere elhárította. – Egy szerzetes számára, akit pappá szenteltek, ebben nincs semmi különös. Ha pontosan vesszük, bárki más is megtehette volna. Egy szükségkeresztelő keretében. – Igen, de ön tette meg, atya. – Maja megkavarta a levest az üstben, amire egyáltalán nem volt szükség. – Mondja, atyám… – Elhallgatott és tovább kevergetett. Végül összeszedte a bátorságát, letette a főzőkanalat, és megkérdezte: – Megkeresztelné a kis Zerrót is, atyám? Annyira szeretném! Azt gondolom, Isten küldte önt, hogy ezt megtegye. Ernesto tisztára törölte a Jakab-kagylót csuhája ujjában, és eltette. – A pap azért van, hogy kiszolgáltassa a szentségeket – mondta. – Amit megtehetek, szívesen megteszem, de előbb engedj meg egy kérdést, leányom. – Igen, atya? – Ezt a kérdést egyúttal Zerrutti mesterhez is intézem: megkötöttétek ti ketten a házasság szent szövetségét? Ha nem, akkor Zerro bűnben fogant. Maja és Zerrutti zavartan nézett egymásra. Végül a mágus válaszolt, aki távolról sem volt olyan otthonos a spanyol nyelvben, mint a partnernője: – Mi nem megesküdve, atya, eddig nem kellett lenni, sí? – Aha, nos, igen. Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek, ezt mondja a mi Urunk János evangéliumában, és én mint egyszerű pap hogyan kárhoztathatnálak titeket, de miért nem mentek el mindjárt holnap az alesóni templomba, és kértek ott áldást az életközösségetekre? Zerrutti felemelte kis, ápolt kezét. – Van probléma, atya, sí? Mi mutatványosok, művészek, zenészek, és egyház mondja, mi félig eretnek. Mi próbált esküdni, de egy páter sem akarta eddig, elzavarni minket, sí? Ernesto erre nem tudott mit mondani, de tudta, hogy Zerruttinak igaza van. A vándor népség mindig fél lábbal a tömlöcben volt. Helyhez nem kötött életmódja miatt az egyház mindig megvetendőnek tartotta, és kétes esetben pellengérre került – ha nem mindjárt egy kínzókamra

mélyére. A törpe elkukorékolta magát. – Hogy mi? De hát ez nem probléma, égember, meg kell őket gyűrűznöd, mielőtt kis Zerrót megkereszteled! – Micsoda? Én? – Ernesto atya meghökkent. Aztán, alaposabban végiggondolva, tetszeni kezdett neki a gondolat. Bizonyára Istennek tetsző cselekedet, két embert megszabadítani bűne terhétől. Miért ne ő legyen az, aki gondoskodik erről? – Nos, gyermekeim – mondta –, azt hiszem, meg fogom tenni. Mindjárt holnap reggel. Azt követően megkeresztelem a kis Zerrót, hogy a Mindenható szeretetében és gondoskodásában nőjön fel. Ezeknél a szavaknál Maja felugrott, és tartózkodó modorával szöges ellentétben, mindkét oldalról arcon csókolta az atyát. Zerrutti is leplezetlenül kimutatta örömét, és percekig rázogatta Isten emberének a kezét. Antonio és Lupo rágyújtott egy régi mutatványos-nótára, és hamarosan mindnyájan bekapcsolódtak. Teli tüdővel énekeltek, mert egy küszöbön álló menyegző a világ minden táján örvendetes esemény, és ez alól az Artistas unicos tagjai sem jelentettek kivételt, akik tarkára festett, jól megépített lakókocsijaikkal az észak-spanyolországi AJesóntól nem messze táboroztak. Amikor a dal elhangzott, Maja és Zerrutti visszavonult a kocsijába, mert házasulandóként gondoskodniuk kellett róla, hogy illendően fel tudjanak öltözni a jövendő ceremóniához. Nyugodtan távozhattak, mivel Zerro továbbra is a törpe oltalma alatt állt. – Ui, ez egy fényes este! Király, király! – kukorékolta az apróság. – Nekem is ez a véleményem – helyeselt a Magiszter. – Egyhamar aligha jövünk össze újra. – Hevesen pislogott, úgyhogy Joaquin, az üvegcsiszoló felkiáltott: – Hé, Magiszter, megeszek egy söprűt, ha ezek azok a lencsék, amelyeket én tettem valaha az orrodra! A kis tudós vigyorgott. – Ettől az ennivalótól megmenekülsz. Már legalább három vagy négy párat elhasználtam. Egyik rosszabb volt, mint a másik. Különösen a legutolsó: a genovai üvegcsiszoló annyit értett a mesterségéhez, mint tehén a fidulázáshoz. Joaquin nevetett. Közelebb csúszott, levette a Magiszter orrkeretét, és a tűz fényénél szemügyre vette a berilleket. – Nem jó munka, valóban – mondta aztán. – Mindjárt holnap reggel új lencséket adok neked. – Köszönöm, barátom, az ég küldött téged! Úgy tűnik, holnap sok minden fog történni, csupa örömteli dolog. – Amelyekre már ma koccinthatunk – nevetett az üvegcsiszoló. A jobb kezét helyettesítő markolópofákat egy boroskancsó füle fölé tolta, becsavarozta őket, így fel tudta emelni a korsót, és töltött. – Add ide a poharadat, Magiszter, és ti többiek is! – Salud! Cheers! Lecháim! Salute! Mind ittak, és azt sóhajtották, hogy rég nem érezték magukat ilyen jól. Főleg amikor még azt is megtudták, hogy ez a különleges nap egyben a cirur-gicus születésnapja is, mindjárt még egyszer ittak. Miután Vitus elfogadta a minden oldalról jövő jókívánságokat, megkísérelte más irányba terelni a beszélgetést, Antonióhoz és Lupóhoz fordult. – Meséljétek el, hogy vannak az otthoniak? Apátok egészséges? Mit csinál anyátok? Mindkettőjük nevében Antonio válaszolt: – Már több mint egy éve nem láttuk a szüleinket. Anyánk akkoriban betegeskedett, de azt mondta, ne aggódjunk, és nyugodtan menjünk el újra. Apánk először nem helyeselte, hiszen ismered, de végül engedett, mert valahányszor hazamegyünk, viszünk magunkkal néhány csinos arany reált. – Apátok olyan ember, akinek elvei vannak. Egy paraszt fiainak a gazdaságban a helyük, ez a véleménye. Örülhettek, hogy annak idején, hetvenhatban, egyáltalán elengedett titeket. Anának, az anyátoknak köszönhetitek. És természetesen Zerruttinak, akinek szüksége volt rátok a bűvészmutatványaihoz. A Magiszter, aki újra töltetett magának Joaquinnal, közbeszólt: – Mennyi idősek vagytok most tulajdonképpen, ifjú zöldfülűek? Már húsz? Hitemre! Az ifjúságról ismeri fel az ember a sír

közeledtét. – Hogy vannak a testvéreitek? – kérdezősködött Vitus tovább. – Gago jól fejlődött? – Gago volt a legkisebb a gyermekekkel bőségesen megáldott házban. Négy évvel ezelőtt még nyúlszájban szenvedett, és ezért erősen dadogott. Vitus eredményesen megoperálta. – Nagyszerűen, nagyszerűen, már majdnem tízéves, és az egész környéken neki van a legnagyobb szája. A dadogásnak már nyoma sincs. – Lupo kiegészítette: – Conchita, Bianca, Pedro, Maria és Manoela is jól van. Csak Nínáról nem hallottunk már régen. Ő Campodiosban tanul, Tamás atyánál, és apánk rettentő büszke rá. Mindig, ha a tavernában ő kerül szóba, azt mondja az embereknek: „Sohasem hittétek volna, hogy Carlos Orantesnek ilyen tündöklően okos leánykája van, mi?” Pedig már tizennyolc lesz, és gyűlöli, ha „leánykának” nevezik. – Már tizennyolc? – Vitus lelki szemi előtt felbukkant egy leányarc, amelynek szelíd szépsége már akkoriban megérintette. – Igen – vette át a szót újra Antonio. – Néha érdeklődik utánad. – Utánam? – Vitus el nem tudta gondolni, mi oka lenne erre, és témát váltott. – Mondjátok, hallottatok valamit Tirzahról, a cigánylányról? Az ikrek megrázták a fejüket. – Bizonyára lent van Andalúziában, és hogy Bombastus Sanussus, az öreg sarlatán merre lehet, azt csak az ördög tudja. – Na, na! – avatkozott közbe Ernesto atya. – Csak ne olyan gorombán, fickók. – Elnézést, atya – tettetett bűnbánatot Antonio. – Mindenesetre egy huncut szót sem hallottunk a kuruzsló hollétéről. Csak egyszer járt híre, hogy Bilbao környékén egy sebész dolgozik, aki bolondköveket operál ki. Akkor rá kellett gondolnunk. – Az elmúlt években nekem is újra meg újra eszembe jutott a sarlatán -mondta Vitus. – Számomra akkoriban egyáltalán nem volt olyan könnyű, hogy elfoglaljam a helyét a társaságban. Ha Tirzah nem lett volna, néhány dolog másképp végződött volna. Hál' Istennek, egy-két alkalommal a törpe is segített nekem. – A törpe? -Antonio és Lupo kérdőn felhúzta a szemöldökét. Egyszerre tették, ahogy mindent életükben. – De hiszen még akkor nem is volt velünk. – Ui és si, hapsikák, nem volt ott, és mégis ott volt! – fisztulázta a törpe vigyorogva. – Rejtvényekben beszélsz. – Ui, ez egy fejtörő, fejtörő, hármat találhattok, vagy benne maradtok, hármat találhattok, vagy benne maradtok! Az ikrek természetesen nem tudták kitalálni, mire gondolt a törpe különös megjegyzésével, és végül Vitus oldotta meg a talányt. – Tudnotok kell – mondta –, hogy Enano abban az időben már velünk vándorolt, de nem mutatkozott. Ennek a közelebbi okai itt lényegtelenek. Láthatatlansága nem tartotta vissza attól, hogy egyszer egy fontos orvosságot tegyen a lakókocsim elé, éspedig azzal a megjegyzéssel: Campodiosi Vitus-nak. Valakitől, aki jót akar. Máskor öt köpölyözőt tett oda. – Köpölyözőt? Ezek voltak azok, amelyeket Tirzah senora Lopez hátára tett? – Igen, pontosan azok. Nos, mindenesetre az elmúlt években Enano mindvégig mellettem volt, ahogy a Magiszter is. – Ui, így volt. Joaquin játékosan tekert egyet markolópofái csavarjain. – Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, törpe, aki már láttalak egyszer. Most már emlékszem: egy kocsmában történt. Casa de la Cruce volt a neve, igaz? Mindenesetre neked nemigen tetszett ott, mert alaposan elhúzták a nótádat, és ha Vitus nem lett volna, talán már nem is lennél életben. Enano lebiggyesztette halszájacskáját, miközben szünet nélkül tovább ringatta a csecsemőket. – Ui és si, igaz, amit dumálsz, lencsés ember, de nem lehet róla igazán dünnyögni, túl régen volt. A Magiszter szólt közbe: – Igen, így igaz. Hagyjuk a kellemetlen emlékeket, és beszéljünk örven-detesebb dolgokról. Joaquin, barátom, lehetségesnek tartod, hogy holnap reggel, még az esküvő előtt be tudsz illeszteni egy pár lencsét az orrkeretembe? Mégiscsak kár lenne, ha csak a felét látnám Ernesto atya

liturgiájának. – Semmi gond, Magiszter. -Joaquin készségesen ejtette a témát, még ha az is volt az érzése, hogy a törpe múltjában valami titok lappang. – Még vannak különböző erősségű berilljeim, biztosan találunk két megfelelőt. – Köszönöm! Köszönöm. És most, azt hiszem, ideje, hogy részletesen elbeszéljük, mi történt velünk, és Arturo is beszámoljon arról, mi mindent élt át az Artistas unicos az elválásunk óta. Azt hiszem, fel vagyunk ajzva, de különösen Ernesto atya, aki mindennél jobban szereti a történeteket. Isten embere mosolygott. – Elismerem, a kíváncsiság az egyik gyengém, gyermekeim, sőt, nagy gyengeségem, de utána vezeklésként egy különösen hosszú, alázatos rózsafüzért fogok imádkozni. – Eh, igen atya. – Mindenkit meghívok, hogy velem tartson. Egy mérföldnyire Alesón előtt 1580. március 10-én, csütörtökön A legmélyebb hálával fogok neki ennek a bejegyzésnek. Imáim, hogy végleg megmeneküljünk a pestistől, meghallgattattak. Utolsó feljegyzéseim óta sok minden történt, túlságosan sok ahhoz, hogy itt mindent leírhatnék. Azt azonban rögzíteni akarom, hogy Genovából elindulva egészségesen megérkeztünk Barcelonába, és most, hosszú gyaloglás után a Jakab-úton vagyunk. Célunk a nyugaton fekvő Campodios, ahol végleg kifog derülni, hogy nemesi származású vagyok-e. Hogyan és miként fog ez történni, arról nincs tudomásom, de van egy Tamás atyától, az ottani orvostól és perjeltől származó levél, amely azt bizonygatja, hogy megvan a végleges bizonyíték. Bizonyára mindenki megérti, hogy ilyen körülmények között különösen sietek. ΗάΓ Istennek mind egészségesek vagyunk, ami különösen a kis Nellára érvényes, akinek mintha vérében lenne az utazás. A törpe most is, mint korábban, egy személyben apja és anyja; a Magiszter és én alkotjuk a további családját. Hosszú utunkon megismerkedtünk Ernesto atyával, egy jólelkű, imádkozni szerető Égoston-rendi szerzetessel, aki a mi kicsinyünket megkeresztelve, teljesítette a törpe szívbéli kívánságát. De nem ez volt az egyetlen szent cselekmény, amelyet foganatosított, mert a tegnapi napon hihetetlen dolog történt: rábukkantunk az Artistas unicosra, a régi mutatványos-társulatra, amelyben a Magiszter egykor antipodiisként, én pedig cirurgicusként dolgoztam. Zerruttinak és Majának, a bűvészpárnak van egy Zerro nevű hathónapos fia, és ma reggel Ernesto atya ezt a csemetét is megkeresztelte. Előtte azonban egy egyszerű, ám hatásos szertartás keretében megeskette a szülőket. Talán nem kell hangsúlyoznom, mennyire örültünk a viszontlátásnak, amikor összefütöttünk hajdani útitársainkkal, különösen, mivel ezzel sohasem számoltunk. Milyen kiszámíthatatlanok a Mindenható rendelései! A társulat még mindig ugyanaz, ha eltekintünk attól, hogy Tirzah, a cigánylány és a hamis doctorus, Bombastus Sanussus már nem tartozik hozzá. Antonio és Lupo az elmúlt négy évben erősen felburjánzott. Most húszévesek, és testileg-lelkileg artisták. Elmesélték, hogy a hugid', Nina a múltban hébe-hóba érdeklődött utánam, aminek örülök, bár alig hiszem, hogy világosan emlékezhet rám. Végül is akkoriban még csak tizennégy éves volt, tehát még félig gyerek. Most kora délután van, az Artistas unicos arra készül, hogy megkezdje számait a színpadon, mint mindig, a roskatag öregember megtévesztő manőverével. Holott a valóságban Arturo az, egy maestro di sherma, aki bárkivel fogad, hogy legyőzi vívásban. Mindnyájunknak nehéz volt a búcsúzás, még nehezebb, mint négy évvel ezelőtt, és természetesen könnyek is folytak. Antonio és Lupo megbízott, hogy Campodiosban adjam át az üdvözletüket húguknak, Ν inának. Remélem, nem felejtem el. Talán a Magiszter az egyedüli, akinek nem fájt a szíve. Ez új berilljeinek köszönhető, amelyeket Joaquintól kapott. Azt állítja, hogy most olyan szeme van, mint a sasnak. Még hosszú út áll előttünk, és Isten kezébe ajánljuk magunkat. Ernesto atya egy darabon még elkísér bennünket, amíg aztán neki is el kell válnia tőlünk.

Urunk az égben, köszönetet mondunk neked. A Te segítségeddel menekültünk meg a pestistől. Ez lesz az utolsó bejegyzésem. – Mit csinál a tyúkszeme, atya? – Vitus Ernesto mellé lépett, aki semmi jelét nem mutatta, hogy valami panasza lenne. A csoport már elhagyta Alesónt, és most egy poros úton délnyugat felé haladt. Az eget felhők borították, de nem esett. Az úttól jobbra és balra, a szántóföldek mögött minduntalan bükkfaligetek bukkantak fel, hellyel-közzel kis erdőkkel tarkítva, amelyekben szívós, spanyol magyaltölgy nőtt. Isten embere egy pillanatra megállt, és ezzel a többieket is megállásra késztette. Szemébe hamiskás kifejezés költözött, a szemöldökét körülfogó ráncszövedék megsűrűsödött. – Bizonyára arra a helyre gondol, ahol egykor a tyúkszemem volt, mert mint ön is tudja, már nincs meg. Vitus nevetett. – Válasza feleslegessé teszi a kérdésemet. Örülök, hogy megint olyan jól tud járni. – Ha ön csak megközelítőleg olyan jól tud járni, atya – dörmögte a Magiszter–, mint én látni, akkor a Mindenható valóban kegyes volt önhöz. – Valóban az volt, fiam, valóban az volt. Ráadásul neki köszönhetem azt is, hogy az utóbbi napokban egy egész sor nagyszerű embert ismerhettem meg. De a Megváltó, mint tudja, nem hagyja, hogy a fák az égig nőjenek, ezért lassan számunkra is közeleg a búcsú órája. Mint újonnan megszerzett látóképessége bizonyára igazolja, a távolban már ott van előttünk Yuso és Suso kolostora, a hit eme magasztos bástyái, amelyeket minden vándornak meg kellene néznie. Vitus felemelte a kezét. – De atyám, hiszen már mondtam önnek… – … hogy nincs ideje meglátogatni e tiszteletreméltó falakat, tudom. De én azt válaszolom: nemes ember még egész életében lehet, de Yusóba és Susóba talán soha többé nem jut el. – Atya, hát értse meg, a bizonytalanság… – Én nem akarom újra elölről kezdeni. Itt az idő, hogy istenhozzádot mondjunk egymásnak. Önök, barátaim, Ezcarayon, Fresnedán és Punta de la Cruzon keresztül Campodiosba mennek, én pedig a két kolostor meglátogatása után Santa Domingo de la Calzadán, Villafranca Montes de Ocán és Burgoson keresztül Galíciába igyekszem tovább. Néhány száz lépésen át még bizonyára halogathatnánk a búcsút, de én olyan ember vagyok, aki szeret gyorsan túl lenni a kellemetlen dolgokon. Ernesto atya teljes magasságában kiegyenesedett, és e pillanatban, jóllehet még mindig kistermetű volt, rendkívül impozánsnak látszott. – Campodiosi Vitus, Rámiro Garcia, Aszkunéziai Enano és Nella, megáldalak benneteket az Úr nevében. Fényeskedjék felettetek az ő orcája, és adjon nektek boldogságot és békét, ahogy irgalmasságának tetszik. Keresztet vetett, aztán egyenként átölelte a barátokat. Még Nellát is kivette a törpe kezéből, felemelte, magához szorította, aztán újra visszaadta. – Ön boldog ember, Aszkunéziai Enano, Isten, az Úr nem tud nagyobb kegyet gyakorolni teremtményeivel, mint ha gyermekekkel ajándékozza meg őket. Vigyázzon a kicsire, és nevelje az ő tetszése szerint! – Ui, ui, atya Úr. – Enano szipogott. Hogy mennyire megindult, már azon is látszott, hogy most először nem „égembernek” szólította Ernestót. Vitus azt mondta: – Mivel ön most kíván elbúcsúzni, atya, mi is szívből minden jót kívánunk önnek. Tudja könnyedén megtenni a sok-sok mérföldet, amely Santiago de Composteláig még önre vár. Öröm és szerencse kísérje útján. Engedje meg nekünk, hogy ezt az utat még egy kicsit könnyebbé tegyük. Tudja, hogy a fogadáson ötven négyest nyertem. Ennek egyötöde legyen az Öné. – Elővett egy kis bőrzacskót, és át akarta adni Isten emberének, de az megbotránkozva visszautasította. – Ne vegye rossznéven, cirurgicus, de nem fogadhatom el! Lehetetlen! Még ha akarnám, sem tehetném. Mint Jakab-zarándok, csak a botomat és a kagylót vihetem magammal, semmi mást. Már szinte az is bűn, hogy ezen kívül a hátamon is viszek egy kis cókmókot.

– De atya… – Nem, nem. Már az is csaknem elvetendő, hogy elfogadtam önöktől a sárga papucsokat, holott egy zarándokút nem kéjutazás. Nem, nem, pénz egyáltalán nem jöhet szóba. – De atya, engedje meg, hogy megindokoljam! Ha már saját maga számára nem akarja elfogadni a pénzt, vegye el legalább valaki más számára. Gondolja csak el, milyen könnyen találkozhat egy szegény lélekkel, akinek ételt kell vásárolnia, hogy ne haljon éhen. – Vitus még mindig fogta a bőrzacskót. – Azt mondtam: nem. – Isten embere most csaknem haragudott. – A szegény lélek, akiről beszél, kaphat alamizsnát mástól, ez végül is keresztényi kötelesség; egy Jakab-zarándoknak ezzel szemben az a kötelessége, hogy maga választotta szegénységben elzarándokoljon a santiagói katedrálisba. – Ön nagy akaraterővel rendelkező férfi. – Vitus ferdén mosolygott, és a zacskót tartó keze lehanyatlott. – Nem hiszem ugyan, hogy Isten rossz néven vette volna öntől a mi kis ajándékunkat, de megértem az elveit. Tegyünk ezért úgy, mintha sohasem kínáltuk volna meg önt a hitvány mammonnak Isten önnel! – Kezet nyújtott, és Ernesto elszántan megragadta. – Önökkel is. A legközelebbi alkalommal hálaadó rózsafüzért fogok imádkozni önökért. – Gyorsan megfordult és elment, anélkül hogy még egyszer visszanézett volna. A kis tudós utánanézett, és azt mormolta: -Valóban derék harcosa a hitnek, de egy kicsit nyakas, ha engem kérdezel. Vitus nem válaszolt. – Csak az a jó, hogy én azért Isten segítségével rákényszerítettem a szerencséjét. – Hogy mondod? A Magiszter fülig érő szájjal vigyorgott. – Hála a bűvésztrükköknek, amelyekre annak idején Fabio tanított, anélkül hogy észrevette volna, a csomagjába csempésztem a bőrzacskót. – A csomagjába…? – Pontosan. És most: fel Campodiosba!

Tamás atya, az orvos és perjel „Ennek az az oka, hogy Jean megszenteletlen földben feküdt. Tonia férje a kertben temette el, a ház mögött, papi áldás nélkül, egyszerűen úgy, mert másképp nem lehetett. Ez a körülmény azonban egész életében gyötörte Toniát. Tudta, hogy súlyos bűnt vett magára, és ezt nem akarta magával vinni a sírba.” – Köszönöm, hogy átadtad az üzeneteket – mondta Tamás atya, és a vitorlavászonból készült nehéz táskára nézett. – Tudod, ki küldi őket? A porlepte futár megrázta a fejét. – Sajnos nem, atya, csak egy megbízást teljesítek. – Nos, jól van. Akkor most menj a kolostor konyhájába, Festus testvér majd ad valami tápláló ételt! Úgy látom, megérdemled. És mondd meg az istállóban Dániel testvérnek, hogy dupla adag tönkölybúzát tegyen a lovad abrakos tarisznyájába. – Köszönöm, atyám. -A futár tiszteletteljesen meghajolt a szikár, aszketikus férfi előtt. – Isten legyen veled, fiam. – Tamás nem figyelt tovább a futárra, hanem leült szerény cellája asztalához, és közelebb húzta az olajlámpást. Kitől jöhettek az üzenetek? Gyorsan kioldotta a táska zsinórjait, és három levelet talált benne – három, kortól megsárgult papírból álló összetekert és lepecsételt irományt. Az egyiket, közelebbről szemügyre véve, ismerősnek találta. Tamás még alaposabban megnézte – és akkor már tudta: ezt a levelet ő maga írta. A személyes pecsétje semmi kétséget nem hagyott. A pecsét azonban fel volt törve, ami annyit jelentett, hogy a levelet valaki elolvasta. Tamás atya meglehetősen pontosan egy évvel ezelőtt írta, és Angliába küldte, Greenvale Castle-ba. Most pedig visszajött. Felbontva és újra lepecsételve. Tamás megvizsgálta a viaszlenyomatot. Keresztbe tett csontfűrészt és szikét ábrázolt. Körülötte, ha jól olvasta, az ANATÓMUS GIROLAMUS felirat volt kibetűzhető. Pillantása továbbvándorolt az összegöngyölt papíroson, és egy sor jelet és feljegyzést fedezett fel rajta, de ezek semmit sem mondtak neki. Egyik-másik ráadásul arab betűkkel íródott. Nos, ez csak egyet jelenthet: a levél a fél világot beutazta, mielőtt újra visszatért hozzá, a feladóhoz. És – ez kézenfekvő volt – Vitus nem olvasta. Tamás csalódott volt. Feltörte az ANATÓMUS GIROLAMUS feliratú pecsétet, és kigöngyölte az üzenetet. Igen, semmi kétség, ez az a levél, amelyben az öreg Tonia vallomásáról tudósította kedvenc tanítványát, és egyúttal közölte vele, hogy a nemesi származására vonatkozó bizonyítékok láncolatában bezárult az utolsó rés. Kezébe vette a második levelet. Ez ugyancsak Vitusnak szólt, bár másik feladótól. A feladó egy bizonyos Catfield volt, aki Greenvale Castle pecsétjét használta. Tamás ebből arra következtetett, hogy az illetőnek nincs saját pecsétnyomója, és egyúttal a kastély egyik alkalmazottja. A második levelet is felnyitották, majd újra lezárták. Végül a harmadik levél ígérkezett a legérdekesebbnek, nemcsak a pecsétje miatt, amelyen ismét az ANATÓMUS GIROLAMUS felirat volt olvasható, hanem azért is, mert ez személyesen neki szólt. Nagytiszteletű Tamás atyának, Campodios orvosának és perjelének – ez állt nagy betűkkel a papíron. Kiteregette az irományt, és megállapította, hogy latinul írták. így szólt: Νagy tiszteletű Atya, mélyen tisztelt Kolléga Úr! Szabadjon először bemutatkoznom: Mercurio Girolamónak hívnak, az anatómia professzora vagyok a padovai egyetemen. Ott volt részen abban a nagy örömben, hogy megismerhettem Campodiosi Vitus cirurgicust és a barátját, Ramiro Gardát, a jogtudomány magiszterét. Sok közös beszélgetést folytattunk a boncolás tudományáról, amelyek során a cirurgicus, aki, mint megtudtam, az ön adlátusa volt, mélyreható tudásról tett bizonyságot. A tanítvány dicsérete szóljon a mesternek! De még fontosabbak voltak azok az alapvető felismerések, amelyekre a pestis keletkezését és az ellene való harcot illetően jutottunk. Mivel ezek a felismerések nagyrészt egykori növendéke

éleselméjűségének köszönhetők, ezen a helyen szerénytelenség nélkül állíthatom: most már legyőzhető a pestis réme. Felismeréseink mérföldkövet jelentenek a leküzdéséhez vezető úton! Az egész baj okozója egy alattomos rovar: a bolha, amelynek az ön tanítványa a Pulex pestis tudományos nevet adta. Egyébként a cirurgicus minden további lépést és végkövetkeztetést leírt a De Causis Pestis című könyvben; engem ért a megtiszteltetés, hogy ezt itt kinyomathatom. Az utóbbi megfogalmazásból már felismerhette, mélyen tisztelt kolléga, hogy Campodiosi Vitus már nem tartózkodik Padovában. ’79 októberében társaival útra kelt, hogy visszatérjen Angliába, mert, mint mondta, a misszióját végrehajtotta. Én természetesen azt feltételeztem, hogy hosszú hónapokig nem fogok hallani róla, mert télvíz idején Itáliában is nehéz utazni. Annál jobban meglepődtem, amikor november közepén újra hírt kaptam tőle – rövid üzenet formájában, amely egy postagalamb útján jutott hozzám. Campodiosi Vitus abban az időben kevéssel Piacenza városa előtt tartózkodott, és bekerítette a pestis. Hogy önmagát és társait megmentse, tűzgyűrűt állított fel. Hogy ez az intézkedés mennyire hatásos volt, lemérheti azon, hogy a gyűrűben valamennyien életben maradtak. De nem akarok elveszni a részletekben, hanem rátérek e levél tulajdonképpeni indokára: '79 decembere közepén egy vitorlavászon zsákot adtak le a padovai egyetemen, benne két, Campodiosi Vitushoz intézett levél. Mit tegyek most? Rövid gondolkodás után világos volt számomra: ki kell őket bontanom, mert fontos dolgokat rejthetnek. Miután a tartalmukat megismertem, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Továbbá azzal is tisztában voltam: mindent meg kell tennem, hogy a cirurgicust erről értesítsem. Megtettem, és hál’ Istennek gyors választ kaptam – újra a postagalamb útján. Egykori tanítványa azt írta nekem, hogy azonnal elindul Campodiosba, és arra kért, tudassam önt erről, arra az esetre, ha ő lassabb lenne a futárpostánál… – Tamás! Testvér! Hol bujkálsz hát? – A kövér Cullus állt az ajtóban, és telihold képét szemrehányó ráncokba vonta. – Mindjárt kezdődik a kompletórium! Gyere, semmi kedvem, hogy Gaudeck apát újra rendreutasítson. Nos, gyere már! Tamás atya csak nehezen tudott olvasmányától elszakadni. Feltekintett, és azt mondta: – Cullus, testvérem és barátom, te csak menj a kompletóriumra, és ments ki engem. Én rendkívül fontos leveleket kaptam, amelyeket először át szeretnék tanulmányozni. Mondd meg Gaudeck apátnak, hogy később még személyesen felkeresem! – Levelek? Miféle levelek? – Cullus, akinek még az imént annyira sietős volt, közelebb tolta hatalmas testét. – Hát mi áll bennük? Tamás legszívesebben nem válaszolt volna, de erre nem volt kielégítő oka, ezért azt mondta: – Vitus úton van Campodiosba. Végre hazajön. Annyi év után. – Micsoda? Hogyan? Vitus? És ezt csak most mondod? – Cullus, az énekes kedvű, nagyivó, az asztal örömeit olyannyira kedvelő barát úgy állt ott, mintha egy üveg savanyú uborkát öntöttek volna rá. Aztán észbe kapott. – Hurrá! Ezt azonnal el kell mesélnem a többi testvérnek! – Amilyen gyorsan a lábai bírták, elhagyta a cellát. Tamás utánanézett, és mosolyogva megrázta a fejét. A javíthatatlan Cullus! Újra a levélnek szentelte figyelmét, és megkereste azt a helyet, ahol félbeszakították: … Egykori tanítványa azt írta nekem, hogy azonnal elindul Campodiosba, és arra kért, tudassam önt erről, arra az esetre, ha ő lassabb lenne a futárpostánál. Hogy eljuttassam önhöz üzenetemet, igen tisztelt kolléga Úr, megengedtem magamnak, hogy ezt a vitorlavászon táskát használjam fel szállítóeszközként, amelyet már bizonyos Catfield is használt, hogy az ön levelét Tangerbe továbbítsa – saját kísérőlevelével együtt. Valószínűleg mindkét levél kalandos utazást tudhat maga mögött… – lestvér! Testvér! Újra itt vagyok! Tamás felriadt, és Cullust pillantotta meg az ajtókeretben, aki örömteli izgalommal egy boroskannát lóbált. – Hát ez meg mit jelentsen megint? Azt hittem, a kompletóriumra siettél, és ott kimentettél. Cullus disznószemecskéje vidáman csillogott.

– Azt is akartam tenni, azt is akartam! De aztán meggondoltam magam. Nem helyes, mondtam magamnak, annyi testvért távol tartani az imaórától, mert kétségkívül ez történt volna, ha kibököm a nagy újságot. – Aha. Az érvelésed agyafúrt, nem lehet teljesen elutasítani. És mit akarsz a boroskannával? – A boroskanna? Óh, azt gondoltam, egy ilyen örömteli esemény, mint Vitus visszatérése, biztosan megér egy kortyocskát, te nem így találod? – Cullus hüvelykről hüvelykre leereszkedett az asztal mellett egy zsámolyra. Az óvatosság nem volt indokolatlan, mert néhány szék váratlanul már engedett a súlyának. – Nesze, Tamás, vegyél egy kupát, alaposan felhígítottam a nedűt, hogy ne utasítsd vissza! – Isten nevében. Különben úgysem hagysz békén. – Tamás ivott egy kis kortyot. Cullus ivott egy nagyot. – Mondd, testvér, mit ír Vitus? – Nem Vitus írt, hanem egy bizonyos Girolamo professzor Padovából. De most hagyj, hogy végre befejezhessem a levelemet. Nesze, itt van az az írás, amelyet eredetileg Vitusnak küldtem. Emlékszel? Egy évvel ezelőtt közöltem vele, hogy hál' Istennek, a származása körüli homály végleg eloszlott. Megemlítettem benne az öreg Toniát, meg az ő, Vitus anyjáról tett vallomását és így tovább, és így tovább. Olvasd csak, hogy nyugtom legyen. – Tamás atya újra megkereste a helyet, ahol félbeszakították: … Valószínűleg mindkét levél kalandos utazást tudhat maga mögött, ha az ember hitelt ad a sok furcsa széljegyzetnek. Csodával határos, hogy ezek a levelek ilyen kanyargós úton végül Padovába értek. Magasztaltassék a Mindenható az égben! Engedje meg, hogy végül még egyszer visszatérjek a De Causis Pestis című műre. Feltételezve a cirurgicus egyetértését, elküldöm majd önnek e rendkívüli könyv egy pél-dányát, és már előre örülök az ön állásfoglalásának. Adja át szíves üdvözletemet Campodiosi Vitusnak – vagy már lord Coulincourt-ot kell mondanom? –, naponta kérem a Mindenhatótól, hogy egészségesen érkezzen meg az ön kolostorába. Kiváló tisztelettel: Mercurio Girolamo a padovai egyetem professzora Padova, Anno Domini 1519. december 29. Tamás atya leeresztette az írást, és mondani akart valamit, de kövér szerzetestársa megelőzte: – De hiszen jól ismerem mindazt, ami ebben a levélben áll. Mindenki tudja Gampodiosban – mondta panaszosan. – A te leveled mit tartalmaz, testvér? Tamás szó nélkül átnyújtotta a nehéz papirost, és most Catfield sorait vette elő. Ahogy gondolta, az angol, aki egyébként valóban a kastély és a birtokok jószágigazgatója lehetett, sajnálkozásának adott kifejezést, hogy a Spanyolországból érkezett üzenet már nem érte otthon urát, aki akkor már Tanger felé hajózott. Ezért elhatározta, hogy a levelet a lehető leggyorsabban utána küldi… Tamás felnézett. Ezúttal ő lett kész előbb, mint a tudásvágyó Cullus. A kövér szerzetes kiguvadt szemmel ült az írás előtt, és úgy tűnt, mindenről megfeledkezett maga körül. Tamás megengedett magának egy újabb korty bort. Egy dologban Cullusnak igaza volt: ez rendkívüli nap volt, és valóban érdemes volt egy jó kis itókára, nem utolsósorban Girolamónak a pestissel kapcsolatos közlései miatt. Mit is ír a kolléga? Hogy a rém okozója nem más, mint egy kicsiny bolha? Tamás tudományos kíváncsisága felébredt. Szívesen megtudott volna többet is az okokról, különösen, mivel egy ideig maga is foglalkozott ezzel az istencsapással, de erre természetesen nem volt lehetőség. Türelmesen meg kell várnia, amíg Vitus Gampodiosba érkezik. De mikor lesz ez? Tamás csendben megdorgálta magát, amiért nem volt annyi lélekjelenléte, hogy néhány további kérdést tegyen fel a futárnak. Például, hogy honnan jött, és véletlenül nem találkozott-e az úton Vitussal… Aztán felsóhajtott. Értelmetlen volt elmulasztott lehetőségeken keseregni. Életvidám testvére, aki itt olyan behatóan tanulmányozta a professzor levelét, nem is tette volna. – Hallgass ide, Cullus – mondta hangosan –, add ide a levelet, Gaudeck apáthoz megyek vele. Joga van rá, hogy először értesüljön Vitus hazatéréséről.

Cullus gyorsan elolvasta az utolsó sorokat. – Igen, testvér! Mit szólnál hozzá, ha én is veled mennék? Kíváncsi vagyok Gaudeck atya arcára, ha majd megtudja a nagy hírt. – Nem, egyedül szeretnék menni. – Oh, nekem miért kell itt maradnom? – Elmondhatnád a kompletóriumot. Mit szólsz hozzá? – Óh, óh, óh. – Vagy a boroskancsódnak szentelhetnéd magad. – Oh, óh… óh, igen! Miért ne? – Tamás atya nem tudott egészen elfojtani egy vigyorgást. – Tudtam, hogy a második javaslatomat nem fogod elutasítani. Gyorsan elhagyta a cellát. Amikor Tamás belépett Gaudeck kis dolgozószobájába, az apátot mélyen egy sor csillagtérkép fölé hajolva találta, amelyek szélére ekliptikái számításokat jegyzett fel. Új eredmények voltak, amelyeket az északi égboltozaton bekövetkezett megváltozott márciusi konstellációk határoztak meg, és nagy jelentőségűek voltak. Olyan jelentősek, hogy a lehető leghamarabb közölni akarta őket egy fiatal dán asztronómussal Tycho Brahéval, akivel állandó levelezésben állt. – Zavarok, tisztelendő atya? Gaudeck, magas, erőteljes, ötven körüli férfi, aki minden volt, csak nem szokványos szerzetes, felnézett. Arcán mosoly suhant át. – Te sohasem zavarsz, Tamás. Gyere közelebb. – Köszönöm, tisztelendő atya. – Ne szólíts folyton: „tisztelendő atyának”. Legalább tíz évvel idősebb vagy, mint én. Azonkívül magunk között vagyunk. – Az apát félretette a tollat. – Mit tehetek érted? Tamás nem igazán tudta, hogy fogjon bele. Az előbb még a Vitus közeli érkezését jelző örömteli hír volt a nyelvén, de most, a dolgozószoba atmoszférájában másképp határozott. Ezért először azt mondta: – Sajnálom, hogy az imént elmulasztottam a kompletóriumot. – Bizonyára megvoltak rá az okaid. Bizonyára nyomós okok. – Gaudeck nem tett előkészületeket, hogy megkérdezze, milyen természetűek voltak ezek az okok, ehhez túl bizalomteljes volt a viszony közte és perjele között. – Valóban. Volt valami, ami lefoglalt. Tessék, ez a papír. – Tamás elhatározta, nem fog hosszú magyarázkodásba, mert Gaudeck nemcsak apát volt, hanem tudós is, akárcsak ő – és mint ilyen, undorodott a felesleges köntörfalazástól és fecsegéstől. – Hogy tarthat vissza téged egy papír a kompletórium látogatásától? – Olvasd el, akkor talán megértesz! Gaudeck elvette a levelet, és elmélyedt a tartalmában. Tamás feszülten várt. Végül az apát visszaadta az írást. – A hír egyszerre tesz boldoggá és szomorúvá – mondta. – Boldoggá és szomorúvá egyidejűleg? – Igen, így van. De először ülj le. Hiszen úgy állsz előttem, mint valamelyik tanítványod. Tamás némán engedelmeskedett. – Boldoggá azért tesz a levél, mert Vitus él. Bár az elmúlt négy évben újra meg újra eljutottak róla hírek Campodiosba, a kinti világ tele van veszélyekkel. Az egyik ezek közül a mindent elpusztító pestis, amelytől, úgy tűnik, éppen hogy csak megmenekült. Deo gratias! Mint a professzor írja, még a pusztító vész okát is felderítette. Ha ez valóban igaz, egykori kedvenc tanítványod olyan tettet vitt véghez, amelynek a jelentőségét ma még fel sem lehet mérni. Ez is boldoggá tesz. – És mi tesz szomorúvá, testvér? Gaudeck hátradőlt, és egy tollkéssel kezdett játszani. – Az szomorít el, hogy az öreg Tonia már meghalt. Már nem tudja személyesen elmondani Vitusnak, amit nekünk meggyónt. Tamás atya megpróbálta magát beleképzelni Vitus helyzetébe, és hirtelen őt is elfogta a bánat. – Igen – mondta halkan –, ezt már nem teheti meg. Csak azt remélem, ez nem lesz Vitus

hátrányára. – Én is ezt remélem – bólintott az apát. – Én is ezt remélem. Három nappal később, reggel, nem sokkal a tercia után, kopogtak Campodios régi északi kapuján. Castor testvér felriadt álmából. Körülnézett, de ezt inkább szokásból tette, mert a látásával régóta baj volt. Bebocsátást kért valaki? Talán, de talán nem is… Egy szempillantással később feje újra a mellére hanyatlott. Újra kopogtak. Most olyan erővel, hogy már nem lehetett semmi kétség. Ott kint van valaki! Castor nagy nehezen felállt, és hátratolta a nehéz reteszt. A kapu nyöszörögve kitárult. – Pax Domini vobiscum! – mondta el károgó hangon a szokásos formulát. – Mi a kívánságotok? – Nem ismersz meg, Castor testvér? – kérdezte egy friss férfihang. – Nem, igen… eh, nem ismerhetek mindenkit. – Castornak kínos volt, hogy a szeme évről évre jobban cserbenhagyja, ám annyira nem volt kínos, hogy alávesse magát a Tamás atya által már többször felajánlott hályogoperációnak. – Látom már, hogy a szürke hályog megnehezíti a munkádat, testvér. Vitus vagyok. – Vitus? Vitus! Valóban te vagy az? Bocsáss meg! Nos, meg kell értened, a nap még nem tört át, még kevés a fény, és az ember nem lehet elég óvatos… – Bizony, bizony. Ez egy jó barátom, Ramiro Garcia, ő pedig Enano, a törpe, a kislánykájával, Nellával. – Természetesen! Látlak benneteket, gyermekeim. – Castor összehúzta a szemét. – És ki az a fiú a törpe mellett? – Az nem fiú. Az szakáll Úr, a kecskénk, aki gondoskodik róla, hogy Nella ne haljon éhen. Mi van? Most már beengedsz minket? – Hát persze, hát persze. Kövessetek! Gaudeck apát fent van a dolgozószobájában. – Az öreg kapus bezárta a kaput, és sietve előrecsoszogott. Itt minden követ ismert, úgyhogy gyenge látása nem jelentett számára akadályt. Tulajdonképpen a posztján kellett volna maradnia, de nem engedte magát megfosztani attól, hogy személyesen jelentse be az örömteli hírt. Fent a dolgozószoba előtt ajkára tette az ujját. – Pszt! Az apát pillanatnyilag nagyon elfoglalt. Tudjátok, az asztronómia. A szextáig rendesen nem szabad zavarni, és azután a testvérekkel együtt a refektóriumban ebédel. – Jól van már. – Vitus kissé türelmetlen lett. – Meg vagyok róla győződve, hogy lesz számunkra egy perc ideje. Castor kopogott az ajtón, és ezzel egyidejűleg résnyire kinyitotta. – Gaudeck apát, testvér! Csodálkozni fogsz, kit hozok. – Gaudeck apát éppen auripigmentért ment. – A hang Tamás atyáé volt, aki ebben a pillanatban felkelt és az ajtóhoz jött. – Azért van rá szüksége, hogy a térképein sárgára színezze a csillagokat. Kit hozol hát… Magasságos ég! Vitus! Valóban te vagy az? – A magas, aszketikus férfi két óriási lépést tett előre, és karjába zárta Vitust. – Ilyen hosszú idő után végre újra itthon vagy, fel sem tudom fogni! Újra elengedte egykori adltusát, és a kis tudóshoz fordult. – És itt van a Magiszter Úr is, jól emlékszem önre. Jól van? – Jobban nem is lehetnék, atya. – Deogratias! És ki van itt még? – Én a törpe Enano vagyok, csontosember, és ez a báránykám, Nella. Szakáll urat kint hagytuk, bokrokat majszol, zöldet, a jó lélek. – Nem értem… – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – harsogott túl mindent egy erőteljes hang a folyosón. Gaudeck apáté volt, aki éppen visszatért. Cullus állt mellette, aki egy márványlapot tartott, amelybe több tintásüveg volt beillesztve, az egyik köztük auripigmenttel megtöltve. – Vitus, hogy vártunk mindnyájan! Hadd üdvözöljelek! – Igen, hogy vártunk mindnyájan! – ragyogott Cullus is. Az apát Vitus társait is üdvözölte, és még a kis Nella számára is volt néhány szava, ami, úgy tűnt, különösen tetszett a törpének. Aztán a falnál álló homokórára mutatva azt mondta: – Még egy szűk

óránk van a déli étkezésig. Kibírjátok még addig evés nélkül, fiaim? Amikor igennel válaszoltak, folytatta: – Üljetek le a padra, ott a falnál! Cullus gondoskodik számunkra hideg italról. Egyébként, a félreértéseket elkerülendő: vízről beszélek, Cullus. – Igen, tisztelendő atya. -A kövér szerzetes letette a tintásüvegeket rejtő lapot, és gyorsan elkacsázott. Gaudeck utánanézett. – Ő és Tamás atya éppen segítettek nekem, hogy ismét egy kicsit továbbjussunk a csillagok titkainak felderítésében. Tamás matematikusként, Cullus inkább háziasszonyként. Ő porolja le a csillagtérképeimet, és kever új színeket a tintákból. Arra gondoltam, hogy a planétákat különböző színűre festem, és a napunknak mint heliocentrikus középpontnak ragyogó sárga színt adok. Mert hogy is mondja Kopernikusz olyan találóan: „…de mindennek a közepén a Nap áll. Mert ki szeretné ebben a legszebb szentélyben ezt a világítótestet egy másik vagy jobb helyre tenni, mint oda, ahonnan egyszerre az egészet bevilágíthatja…?. így valóban a Nap irányítja, a királyi trónon ülve, a csillagok körülötte keringő családját.” De mit is beszélek? Felejtsük el a csillagászatot, Vitus. Meséld el, mi minden történt veled és a társaiddal! – Szívesen, tisztelendő atya. De engedjen meg előbb egy kérdést: az előbb azt mondta, hogy mindnyájan vártak, ebből arra következtetek, hogy levelet kaptak Padovából Girolamo professzortól. így van? – Pontosan így van. Néhány nappal ezelőtt jött egy futár, és egy tömött táskát adott le Tamás atyánál. Benne három levél. Egy, amit Tamás írt neked, egy a kastély alkalmazottjától, Catfieldtől, ugyancsak neked, és egy Tamásnak szóló Girolamótól. Meg kell mondanom, eddig ritkán keltettek üzenetek ekkora nyugtalanságot a kolostoromban. Pontosan a nyugtalanság végszónál újra megjelent Cullus, kezében egy vizeskannával és több pohárral megrakott tálcát egyensúlyozva. – A hideg ital! – kiáltott vidáman. – Ön is kér, tisztelendő atya? – Természetesen, de tölts először a vendégeinknek, aztán tovább porolhatod a térképeimet. – Igenis, tisztelendő atya. – Úgy is hallani fogod, amit Vitus mesél. – Ahogy gondolja, tisztelendő atya. – Cullus mindenkinek töltött, aztán fogott egy porrongyot, hogy aztán több felállított erős pergamentekercsnek szentelje magát. Gaudeck apát, akinek nem kerülte el a figyelmét Vitus kérdő tekintete, azt mondta: – Vannak e falak között Istennek olyan harcosai, akik olykor elmulasztják, hogy megjelenjenek a kompletóriumon, amiért természetesen fenyítés jár. A véletlen úgy hozta, hogy Cullus testvér tegnapelőtt eljött hozzám, és azt kérte, hadd porolja le a térképeimet, amit természetesen megengedtem neki. Ugye, testvér? – Így van, atyám. – Cullus buzgón hadonászott a ronggyal, és közben azt mormolta: – Levi de fungor poena –, ami annyit jelent: ezt könnyű büntetéssel megúsztam. De újra csak alábecsülte kolostori elöljárója hallását, mert Gaudeck mosolyogva azt válaszolta: – Levi poena de fungeris. – Nem fog a fejedbe kerülni. – Köszönöm, atya. Vitus nagyot kortyolt, aztán azt mondta: – Nem szeretnék udvariatlan lenni, tisztelendő atya, de nem hagy nyugodni a származásomra vonatkozó kérdés. Nem beszélhetnénk először erről? Gaudeck a fejéhez kapott. – Milyen figyelmetlen vagyok! Természetes, hogy számodra ez a kérdés a legfontosabb a világon. Igen, ebben a vonatkozásban új fejleményekről számolhatok be. Csak azt nem tudom, hol kezdjem, mert nem tudom, mennyit tudsz. – Kaptam egy postagalambbal küldött levelet Girolamo professzortól, amelyben közölte, hogy van egy öreg takácsasszony, aki Isten és a világ előtt bizonyítani tudja, hogy anyám, Jean az északi kapu előtt tett le. Többet nem tudok. Azaz mégis: a levélben még az állt, hogy az öregasszonynak mellszúja van, és meg vannak számlálva napjai. Tamás atya bólintott. – Akkor a professzor visszaadta a lényegét annak, amit neked írtam. A levelet elolvashatod, és természetesen a másik kettőt is, a cellámban vannak. Nos, az öreg Tonia, mert így hívták a takácsasszonyt, sajnos már nincs az élők között. A mindenható Isten januárban magához szólította,

miután Gaudeck apát és én feladtuk neki a halotti szentségeket. – Tehát akkor mégsem tud senki végső bizonyítékot szolgáltatni a származásomról! – kiáltott Vitus. Krétafehér lett. – Nyugodj meg, nem egészen így áll a dolog! – próbálta őt Gaudeck megnyugtatni. – Mert mielőtt megkapta az utolsó kenetet, Tonia még egyszer elmesélte nekünk, amit a múlt év márciusában már rábízott Tamás atyára. Ez ugyanaz a történet volt, kihagyás és hozzátoldás nélkül, ami további bizonyítéka annak, hogy az igazat mondta. Mi azon nyomban jegyzőkönyvet vettünk fel, amely alá ő utolsó erejével három keresztet tett. Ezt a jegyzőkönyvet a történet hiteléül ellenjegyeztük, mind Tamás atya, mind én magam. Ezután az öreg Tonia nagyon megkönnyebbült, és én egy közbenjáró imádság közben megkentem, és a Magasságos nevében megbocsátottam a bűneit. Vitus úgy figyelt, mint akit megbabonáztak, és időbe telt, amíg újra gondolkozni tudott. – Miért csak most mondta el mindezt az öregasszony? – kérdezte azután. – Jean, az édesanyád már halálosan beteg volt, amikor letett a kolostor előtt. Ezt követően elvánszorgott Tonia házához, ahol még aznap meghalt. Előbb azonban szentül megeskette a takácsasszonyt, hogy erről senkinek sem beszél. – Ezt megértem – mormolta Vitus. A minden hájjal megkent ügyvédre, Hornstaple-ra kellett gondolnia, aki 1578 végén Greenvale Castle-ba jött, hogy tulajdont igényt jelentsen be egy takácslegény, bizonyos Warwick Throat nevében. Bármennyire hajánál fogva előráncigált volt is a sértő ajánlat, egy dologban a paragrafushuszárnak igaza volt: Warwick Throat lehetett éppenséggel Vitus apja, és még ha nem is ő volt az, valakinek lennie kellett. Mindenesetre ő, Vitus fattyú volt, és ezért nem volt csoda, hogy Jean, közvetlenül a halála előtt, egy előzetes terhek nélküli jövőt akart neki biztosítani. – Ezt megértem – ismételte meg Vitus. – De a végén miért szegte meg az öreg Tonia mégis az esküjét? Tamás válaszolt: – Ennek az az oka, hogy Jean megszenteletlen földben feküdt. Tonia férje a kertben temette el, a ház mögött, papi áldás nélkül, egyszerűen úgy, mert másképp nem lehetett. Ez a körülmény azonban egész életében györörte Toniát. Tudta, hogy súlyos bűnt vett magára, és ezt nem akarta magával vinni a sírba. Gaudeck hozzátette: – Természetesen közben megáldottuk Jeant és a földet, amelyben fekszik. Isten a halálon túl feloldozta anyádat. – Köszönöm, tisztelendő atya. Mondja, megnézhetem egyszer a jegyzőkönyvet? – Természetesen. – Gaudeck az íróasztalához lépett, és a fiókból egy nagy ív papirost vett elő. Vitus köszönettel elvette tőle, és elolvasta: Protocollum Tonia Perez takácsasszony vallomása egy jelentős eseményről, amelyet maga élt át, és saját szavaival írt le, mint alább következik: Anno 1556. március hónap 9. napja volt, egy nappal azelőtt, hogy Szent Aemilianusról megemlékezünk, ezért tudom még ilyen pontosan. Ekkor nem sokkal napkelte után egy asszony jött be hozzánk, az udvariba. Olyan gyenge volt, hogy majdnem mászott. Idegen volt, azt rögtön láttam. A ruhái piszkosak és szakadtak voltak, de drága ruhák voltak. Akkoriban még élt a férjem. 0 rögtön hozni akarta a fürdőst, de az idegen asszony elutasította. „Az én életem beteljesedett”, suttogta. „A kisfiam a kolostor kapuja előtt fekszik. Melegen be van takarva egy vörös kendőbe. Gondoskodni fognak róla. „ Folyton ezeket a mondatokat ismételte. Enni nem akart, sem kenyeret, sem sajtot, sem levest. Minden ételt elutasított. „Már csak meghalni akarok”, mondta. Mi megkérdeztük, kicsoda, és ő azt válaszolta: „Angol hölgy vagyok. Lady Jean a Collincourt házból. „A név különosen hangzott a fülünkben. Ezért néhányszor el kellett mondania, amíg pontosan megértettük. Alig tudtuk elhinni, ki van előttünk. De egy gyűrű volt az ujján, rajta egy címer, akkor elhittük. Gyenge hangon elmesélte, hogy Vigóban elhagyta a hajóját, és kereskedőkkel utazott tovább. Νavarrába akartak menni. A falunk közelében útonállók támadták

meg őket. Mind meghaltak, de ő túlélte, súlyosan megsebesülve. Aztán utolsó erejével a kolostorhoz vonszolta magát, és letette a gyermeket. Ezeket mesélte el. Nem sokkal később utolsót lélegzett, és nekünk előtte meg kellett ígérnünk, hogy a ház mögötti kertecskében temetjük el, és meg kellett esküdnünk a Szűzanyára, hogy erről sohasem árulunk el semmit. De ma, amikor saját halálomat érzem, nem tudok tovább hallgatni. Lady Jean nem megszentelt földben fekszik, és ebben én vagyok a vétkes. Nagy bűnt vettem magamra. Isten bocsássa meg nekem, és fogadjon be a mennyek országába! Ez az én tanúvallomásom. Minden, amit mondtam, igaz. Aláírásként az öreg Tonia által firkált keresztek következtek, azután a Testes szó alatt a tanúk, Gaudeck és Tamás névaláírása, személyes pecsétjükkel, és a rend pecsétje az Ord. Cist. Monasterium Campodios felirattal, a dátum és a Punta de la Cruz helymegjelölés. Vitus vissza akarta adni a lapot, de Gaudeck elhárította. – Ez egy hivatalos okirat, és a tied. Nagy hasznodra lehet, hogy elismertesd a származásodat. – Biztos benne, tisztelendő atya? – Nos igen, legalábbis remélem. A Magiszter levette berilljeit, és a jegyzőkönyv után nyúlt. – Megengeded? Köszönöm. – A papírt szorosan rövidlátó szeme elé tartva, áttanulmányozta az iratot, és különösen nagy figyelemmel vizsgálta az aláírásokat és a pecséteket. – A dokumentum minden kétségen felül áll! – jelentette ki végül. – A bizonyítékok láncolata ezzel végleg teljessé vált. Főtisztelendő apát, tisztelendő atyák, kedves barátaim: egy lord van körünkben! – Térdet hajtott, ahogy az udvarban szokás, és hevesen pislogott. Ezúttal azonban nem szemgyengesége okából, hanem azért mert kópéságon törte a fejét. – Mylord, nagy megtiszteltetés számomra, hogy ismerhetem, szabad továbbra is „Vitusnak” neveznem, és tegeznem? Vitus nevetett. – Természetesen, te csalán, és csak ne próbálj meg elbizonytalanítani! Minden marad a régiben. Egyébként addig nem is vagyok lord, amíg Erzsébet királynő, akit áldjon meg az ég a legjobb egészségben leélt hosszú élettel, ki nem tüntet a főrendi ranggal. – Merő formaság. – A kis tudós leintette. – De annak különösen örülök, hogy közös barátunknak, Hornstaple-nak legközelebb beletörik a foga, ha vitássá akarja tenni az örökségedet. A szőrszálhasogatásai, hogy a kolostor előtt elcserélhették lady Jean csecsemőjét, vagy – még abszurdabb – hogy lady Jean egyáltalán ott sem volt a kolostornál, és hogy egy másik anya is lehetett ott egy másik gyerekkel, aki csak felhasználta az ellopott vörös damasztkendőt, és így tovább, és így tovább – ez az egész badarság most egyszer s mindenkorra talaját veszti. – Deo gratias!– hallatszott a pergamentekercsek felől. Az utolsó percekben senki sem figyelt Cullusra, és így az sem tűnt fel senkinek, hogy jó ideje abbahagyta a pergamentekercsek portalanítását. – Nem gondolja, tisztelendő atya, hogy ez a boldogító felismerés érdemes egy hideg italra? A tévedéseket elkerülendő, én nem vízről beszélek. Gaudecknek akár akarta, akár nem, mosolyognia kellett. A nyíltszívű, különc viselkedésű Cullusra senki sem tudott sokáig haragudni. – Isten nevében, hozzál nekünk bort! – kiáltott. – De csupán egy fél kannával! És Tamás hozzátette: – Gondolj a köszvényre a nagy lábujjadban! De Cullus ezt már nem hallotta. Egy pillanat alatt eltűnt, és ugyanolyan gyorsan ismét visszatért. Amikor mindenkinek a poharában ott volt egy korty bor, az apát azt mondta: – Nem emlékszem rá, hogy valaha is ittam volna a szexta előtt, de legyen, ahogy lesz, Isten a tudója, hogy van rá okunk. Bene tibi! – Salute! Cheers! Le cháim! Ittak, és Gaudeck éppen a barátok élményeiről akart kérdezősködni, amikor Nella sírni kezdett. Hogy miért, senki sem tudta volna megmondani, mivel általában nagyon nyugodt, elégedett gyerek volt. Talán egyszerűen az volt az oka, hogy mindnyájan ittak, csak ő nem. – Ui, a báránykám gyengélkedik, kapiskálom, szakáll úron a sor. Agyő, urak, utána látjuk egymást a burkolásnál – szólt, és eltűnt a kis Nellával.

Alig csapódott be mögötte az ajtó, újra kinyílt. Egy konyhás testvér állt ott, a földet nézte, és alázatosan megkérdezte: – Bocsásson meg a zavarásért, tisztelendő atya, a szexta elkezdődött, és már elmondták. Festus testvér kérdezteti, hogy számíthat-e önökre az ebédnél. – Micsoda? Már ilyen késő van? – Gaudeck pillantása a falnál álló homokórára siklott, amely már lepergett. Gyorsan kiitta a poharát. – Tempus avis est! Mondd meg a konyhamesternek, hogy úton vagyunk. Rakasson fel elegendő tányért. Öten vagyunk, nem, hatan. Enano, a törpe még bizonyára jön. Sietősen elindultak a régi kolostor főépülete felé, amelyben a tágas refektórium volt. Festus testvérnek, akit hordószerű teste miatt mindenki Cupa dkensnck, beszélő hordónak hívott, arcára volt írva az öröm, amikor Vitust meglátta. – Tudod még, mit adtam neked útravalóul, amikor négy éve elhagyták minket, fiam? – dörögte. – Igen, azt mondtad, az evés tartja össze a testet és a lelket, erre gondoljak, ha egyszer rossz sorom lesz az életben. – Micsoda? Ezt mondtam volna? Hahaha! Én tulajdonképpen inkább a kappanra gondoltam, amit titokban odadugtam neked. Ezzel vétettem a böjt törvénye ellen, és máig sem gyóntam meg. A Magiszter vigyorgott. – Fontolóra kell venni, hogy közben elévült-e a vétke. – Elévült? Hohó! Ez jó! Hallottad ezt, Gaudeck, eh, elnézést, tisztelendő atya? – Igen, hallottam. – Gaudeck szelíd hangja éles ellentétben állt Cupa dicens dörgő basszusával. – Azt hiszem, most le kellene ülnünk, a többi testvér már minket néz. – Hangosan azt kiáltotta: – Egyetek csak tovább, fiaim, ne zavartassátok magatokat! Festus felszólítás nélkül leült az asztalukhoz. – Van itt egy figyelemreméltó törpe, aki furcsa dolgokat beszél, ő is hozzád tartozik, Vitus? – kérdezte. – A csöppség éppen azon van, hogy az egész konyhát fellázítsa, mert tejbekását kér a gyermeke számára. – Igen – mondta Vitus, aki látta, milyen sötét felhők gyülekeznek Gaudeck homlokán. Ekkor az apát meg is szólalt: – Ede et tace, így történjék az étkezés, elfelejtetted, Festus? Ha nem hozol nekünk ennivalót, legalább hallgass! – Bocsánat, tisztelendő atya! – A hordó fáradságosan feltornázta nehéz testét, és a konyhába sietett. Nem sokkal később a konyhamester visszatért, két testvért terelgetve maga előtt, akik egy asztallap nagyságú tálcát cipeltek, rajta mindaz, amit Festus ezen a napon fel tudott kínálni. – Csak sovány böjti étel, Vitus – dörögte –, úgy látszik, mi mindig akkor találkozunk egymással, amikor felkopik az ember álla. Neked és a barátaidnak meg kell elégednetek hagymalevessel és rántott lazaccal. Lenne még egy gombapástétom is, karottakockákkal. Vagy egy kis zöldségfelfújt, persze az én híres sertéstarjám nélkül. – Ui, semmi szalonna a gyökértúróból? Csak szélleves és szálkások? – A törpe észrevétlenül besurrant. – No, fődolog, hogy a báránykám tele van, ugye? Kuszkuszkusz és böpp, csinálj szépen böppöt, csinálj király böppöt! Gaudeck megköszörülte a torkát. Most már túl sokszor törték meg az étkezés idejére előírt csendet, úgyhogy közbe kellett lépnie. – Aszkunéziai Enano – mondta –, le lennék önnek kötelezve, ha kint a kolostorudvarban tudná előcsalogatni csemetéje böfijét. Azért is hálás lennék önnek, ha nem itt a teremben pelenkázná be a gyermeket. A törpe, aki még egyáltalán nem ült le, a szemét forgatta, és azt mondta: – Ui, parancsára, nagytiszteletű apátember. Apróságok még gázolnak. Mindjárt újra itt vagyok! Gaudeck fellélegzett. Kezébe vette a nagy kést, amelynek pengéjébe egy kétsoros hálahimnusz volt belekarcolva, amelyet minden étkezés előtt elénekeltek. A kés régi volt, ezért a hangjegyeket és a szöveget csak nehezen lehetett felismerni. Így hangzott: Gratia rum actio protuis beneficiis Deus grattas agimus tibi Köszönetet fejezett ki az Úr jótéteményeiért. Minden szerzetes előtt egy ilyen kés feküdt az asztalon; egyfajta korrepetálást jelentett ez a gyenge memória számára. De ennyi fecsegés után

Gaudecknek már nem volt kedve énekelni. Elhatározta, hogy a kést eredeti rendeltetésének megfelelően fogja használni, és kezdte szétdarabolni a pástétomot. Az étkezés hátralévő része kellemes csendben zajlott le. Aznap délután patakokban ömlött az eső, de Vitus nem hagyta magát eltéríteni szándékától, hogy felkeresse anyja sírját. A hűséges Magiszter elkísérte, és Tamás is szakított rá időt, hogy velük tartson. Hosszú köpenyekbe burkolva elindultak a Punta de la Cruzba vezető kanyargós úton. Nem sokkal azelőtt, hogy a helységet elérték, rákanyarodtak egy keskeny ösvényre, amely egy erdőcskén vezetett keresztül, és a takácsasszony házánál ért véget. – Ott elöl – mondta Tamás, és egy roskatag kunyhóra mutatott. – A kert hátrafelé néz. – Megkerülték a házat, és egy elvadult földdarabkát pillantottak meg. Csak két friss fakereszt jelezte, hogy itt nemrég emberi kéz tevékenykedett. Vitus dobogó szívvel közeledett, és elolvasta a keresztek feliratát. TONIA PEREZ, állt az elsőn, aztán a születés és a halál időpontja következett. Mi áll vajon a második kereszten, töprengett, és önkéntelenül letérdelt. Ezt olvasta: LADY JEAN Született Angliában A. D. 1556. március 9. – Nem tudtuk édesanyád születésének dátumát és a hivatalos címét – mondta mögötte Tamás. – Ennek ellenére helyénvalónak találtuk, hogy új keresztet állítsunk, amikor az öreg Toniát örök nyugalomra helyeztük mellette. – Igen – mormolta Vitus. Mintha távolról hallotta volna saját hangját. – Én sem tudom a pontos születési dátumát, csak azt tudom, hogy anyám anno 1534-ben született. De ez nem is fontos. Megpróbálta maga elé idézni Jean portréját, ami nem igazán sikerült. Mindenesetre sokban hasonlított Arlette-re, és hogy Arlette milyen volt, arra nagyon jól emlékezett. Egy sugallat hatására összekulcsolta a kezét, és elmondta azt az imádságot, amelyet az öreg Hardinus apát koporsója mellett mondott. Maradandó szavak voltak, sok száz évesek, amelyek Angliából származtak, ahonnan ő maga is. Ahonnan Jean is, az anyja. Örök fényesség, ragyogj a szívünkben, Örök jóság, szabadíts meg minket a Gonosztól, Örök Bölcsesség, űzd el tudatlanságunk sötétjét, Örök Gyász, légy kegyelmes hozzánk, hogy szívünkkel, értelmünkkel, lelkünkkel, erőnkkel felismerjük a Te orcádat, és hogy végtelen kegyelmed elvezessen minket istenségedhez. Felállt, még mindig összekulcsolt kézzel. – Mennyei Atyánk, add, hogy békében nyugodjon, vedd erős karjaidba az ő lelkét. – Amen – mondta Tamás. És a Magiszter is azt dörmögte: – így van ez, így van ez. A sovány szerzetes szorosabbra húzta vállán a köpenyt. Az időjárás valóban borzalmas volt. – Van itt még valamim számodra. Az öreg Tonia adta nekem, kevéssel a halála előtt. – Egy aranygyűrűt tartott a tenyerén. Vitus utánanyúlt, és a meglepetés kiáltása szaladt ki a száján. – A Collincourt-ok pecsétgyűrűje! Pontosan ugyanúgy néz ki, mint az, amelyet a nagybátyámtól kaptam. Csak jóval kisebb. – Valószínűleg Jean gyűrűje lehetett. Tonia azt mondta, a haldoklótól kapta ajándékba, és annyi éven át megőrizte. Amikor nem sokkal a halála előtt elmeséltem neki, hogy az akkori talált gyerekből derék orvos lett, aki pillanatnyilag Angliában él egy kastélyban, és valamikor biztos újra visszajön Campodiosba, átadta nekem az ékszert számodra. – Nagyon szép a gyűrű. – Vitus hangja csaknem áhítatos volt. – Valóban az anyámé! A belső oldalán felismerem az egészen apró betűs Jean feliratot. – Csak őrizd meg jól, öreg csalán – dörmögte a Magiszter. – Talán lesz egyszer egy asszony az életedben, akinek az ujjára húzod. Vitus hallgatott, és tovább bámulta az ékszert. Tamás atya ugyancsak hallgatott. Lassan fázni kezdett. Visszakívánkozott kolostora

otthonosságába, vissza orvostudományi kutatásaihoz. De nem akart udvariatlan lenni, ezért azt mondta: – Egyébként az öreg Tonia kérte, nem sokkal a halála előtt, hogy anyád mellé temessük. Nem a férje mellett akart feküdni a falu temetőjében. Vitus pillantása a gyűrűről ismét az egyszerű keresztre vándorolt. – Miért? – Pontosan nem tudom. Feltételezem, hogy nagyon lekötelezve érezte magát anyádnak. Nina elmondása szerint naponta kiment a kertbe, hogy imádkozzon a sírjánál. – Nina? – Igen, Nina. Carlos Orantes lánya. Ő nagyon jól ismerte az öreg takácsasszonyt, ezért segített nekem a Tonia mellszúja elleni harcban. – Micsoda? Segített neked? – Igen, bámulatos fiatal nő. Ő asszisztált nekem a jobb mellben található daganat exstirpációjakor. Véres, nem túl vonzó operáció volt, amely ráadásul nem is bizonyult eredményesnek, de Nina nagyszerűen viselkedett. – Hogy hajtotta végre a beavatkozást, atya? – Vitus érdeklődése felébredt. – Ezt, ha egyetértesz, majd visszafelé mesélem el. A nedvesség lassanként a csontjaimba hatol, és vágyom egy kis száraz hely után. – Én ugyanígy érzem – helyeselt a kis tudós. – Adolescentia deferbuit, igaz? Egyikünk sem lesz fiatalabb. Vitusnak nem volt könnyű búcsút venni anyja sírjától, de arra gondolt, hogy bármikor visszajöhet, és igent mondott. Tamás felemelte jobb kezét, megáldotta a két asszony nyughelyét, aztán visszaindultak. – Hogy válaszoljak a kérdésedre, Vitus – mondta kicsivel később –, döntenem kellett, hogy fogóval dolgozom, vagy teljes amputációt hajtok végre. Érett megfontolás után a fogóhoz nyúltam, mert nem akartam ágyúval lőni verebekre. Talán mégis a radikális megoldást kellett volna választanom, és kereszt alakban alája kellett volna nyúlnom a tűvel, különösen, mivel később a beteg hónaljában további csomókat találtam, de utólag mindig okosabb az ember. Csak azt mondhatom, hogy az operációt követő napokban nagyon levertnek éreztem magam. – Ezt nagyon meg tudom érteni, atyám. Az elmúlt években én is elvesztettem néhány beteget. Minden alkalommal rettenetes volt. – Semmi sem rosszabb egy orvos számára, mint ha nem tud segíteni. Ha Nina nem lett volna, még nyomorúságosabban éreztem volna magam. Ő ragaszkodott hozzá, hogy átveszi Tonia ápolását. Ez fontosabb, mint az apja tanyáján rá eső munka, mondta. És az iskolánál is fontosabb. – Fontosabb az iskolánál? – Vitus megállt. Elképzelte magának Ninát, ahogy korábbról ismerte. Nagy szemű, szelíd Madonna-arca nem igazán illett ahhoz az elszánt cselekvéshez, amiről Tamás atya beszélt. – Ez azt jelenti, hogy eljár a kolostorba, és részt vesz az ön óráin, Tamás atya? – Igen, így van. Mégpedig rendszeresen. Hetente háromszor. Nagyon tehetséges tanuló, éspedig minden tárgyból. Ráadásul szorgalmas. Erről magad is meggyőződhetsz. Holnap kedd, akkor jön. Azt hiszem, örülni fog, hogy viszontláthat. – Nem igazán tudom. Ha én is ott leszek a leckeórán, biztosan gátlásos lesz – és a többi tanuló ugyancsak. Tamás atya nem tágított. – Hallgass ide, Vitus: végül is Ninának köszönheted, hogy itt vagy. Ő volt az első, akire Tonia rábízta a titkát, mire ő azonnal hozzám szaladt, és elmesélte az egész történetet. – Nina volt az? – Igen, Nina. En mondtam neki, hogy a takácsasszony vallomása nagy jelentőségű lesz számodra, mire ő azt válaszolta, hogy tudja, végül is ismer téged. – Valóban ismer. Nos, talán egyszer mégis részt veszek az órán.

Nina, a diáklány „ Oh, te buta, te semmit sem értesz az asszonyokhoz. Csak örömömben sírok. Kérlek, mondd még egyszer, hogy szeretsz.” Carlos Orantes, a paraszt házában kora reggel, még napfelkelte előtt mindig nagy volt nyüzsgés, aminek nem utolsósorban a sok gyermek volt az oka. A gazda egy kis frissítő után el szokta hagyni a tanyát, és két kis fia, Gago és Pedro kíséretében a földekre ment, mert tavasszal minden kézre szükség volt odakint. A földet meg kellett tisztítani a kövektől és a bogáncstói, hogy eke alá kerülhessen. Közben Ana, a felesége, mint szokta, nekifogott a házimunkának. Először előkészítette az ételt, amelyet majd délben ki lehet vinni a mezőre, aztán gondoskodott a vacsoráról. így ma is a tűzhelynél állt, a tápláló bablevest kavargatta, és közben legidősebb lányát figyelte, aki nyugtalanul futkosott a házban. – Igazán nem tudom, melyik ruhát vegyem fel – panaszkodott Nina. – A kék túl rövid, a zöldön pedig két nagy folt van. – De gyerek, a foltok egy örökkévalóság óta ott vannak, miért zavarnak most egyszerre? – Még csak nem is zöldek, mint a ruha, hanem barnák. – Igen, igen, igen, tudom. Végül is én magam varrtam fel őket. Ugyan, Nina, húzd már fel, semmi okod, hogy ne tedd, hiszen csak a kolostori iskolába akarsz menni. – Talán mégis a rózsaszínű ruhát kellene felhúznom, annak a gallérján nagyon szép csipke van, de azt újra ki kellene fehéríteni és újra keményíteni. – Micsoda, a vasárnapi ruhádat? Csütörtökön? – Ana abbahagyta a leves kevergetését, és a nehéz fakanalat átadta Conchitának és Blancának, Nina két húgának. Odament legidősebb lányához, és a karjára tette a kezét. – Senki sem ismer jobban nálam – mondta nyugodtan. – Mi van veled? Nina kerülte a tekintetét, és elhárító mozdulatot tett a kezével. – Mi lenne? Ma reggel jöttem rá először, hogy semmi értelmeset nem tudok felvenni. Egyetlen divatosan lehúzott derekú ruhám sincs, sem abroncsszoknyám. – De hogy jut eszedbe ilyesmi? A mi családunkban senkinek sincs ilyen drága ruhadarabja, sem a szomszédjainknak. Nina húzódozott. – Igen, igen, tudom. Jól van már, mama, csak néha szeretnék csinos lenni, nem tudod megérteni? – De igen, értem – válaszolta Ana, és azt gondolta: de hiszen csinos vagy. Olyan csinos, hogy apád már aggódik, mert az összes falusi fickó utánad érdeklődik. – Hangosan azt mondta: – Akkor vedd föl a kék ruhát. Egy kicsit kifakult ugyan, de nagyon jól áll. Azon, hogy egy kicsit rövid, nem lehet változtatni. A szegélyét már annyira leengedtem, amennyire lehetett. – Igen, mama, igazad van. Nina mindennek tűnt, csak boldognak nem. – Nos. – Tamás atya komolyan, de nem barátságtalanul nézett le iskolásaira. – Ma vendégünk van, aki egykor maga is itt a kolostorban koptatta az iskolapadot: egy világot járt cirurgicus, aki ma a brit szigeten él egy kastélyban, de a származására utalva még mindig Campodiosi Vitusnak nevezi magát. Minden szem Vitus felé fordult, aki az utolsó sorban húzta meg magát, és most igyekezett mosolyogni. – Ne zavartassátok magatokat miattam! – mondta, és természetesen hiába mondta. Idegen volt a tanulók számára, és mint ilyen, kíváncsiságuk középpontja. Még Nina is, az egyetlen, aki korábbról ismerte, behatóan mustrálgatta. Vitus megállapította, hogy a lánynak sötét, majdnem fekete szembogara van, amelyet selymes pillák fognak keretbe. Tamás atya folytatta: – Ma latinórát tartok nektek, és mint már a legutóbbi alkalommal az adeklinációról, az ó-deklinációról és a mássalhangzós deklinációról akarok beszélni. Halk nyögés futott végig a sorokon, de Tamás ügyet sem vetett rá. – Vegyük először a schola szót – kezdte –, mert ez kézenfekvő. Mint tudjátok, iskolát jelent. Szeretném tudni, hogy van nominativusban, genitivusban, dativusban és accusativusban. Lonso,

kérlek. Lonso, egy sápadt kilencéves fiú felugrott, és eldarálta: – Schola, scholae, scholae, scholam. – Helyes. És az ablativus? – Schola. – És hogy van plurálisban? – Scholae, scholarum, scholis, scholis. – Jól van. – A sovány Isten-embere körülnézett. – Nos, térjünk rá az ó-deklinációra, aclomus, ház szó kapcsán. Egy másik tanuló ugrott fel, és felsorolta: – Domus, domi, domo, domum, domo. – Helyes. És tovább? – Domi, domorum, domis, domos, domis. Tamás láthatólag elégedett volt, még ha a tanulók teljesítményét nem is lehetetett különösen nagyra értékelni, hiszen a deklinációkat már több hete gyakoroltatta velük. Áttért a semleges nemű főnevekre, ugyancsak elragoztatott néhány szót, és aztán elérkezett a mássalhangzós deklinációhoz, ahol először rámutatott arra, hogy ez mással hangzó-tövű, i-tövű és vegyes deklinációra tagolódik. – Afuror, agger, fráter – fejtegette – a genitivusban -is végződést kap, tehát: furoris, aggeris, fratris, és így tovább. Dativusban… Plurálisban… Most nézzük az i-tövűeket… Legkésőbb ekkor a tanulók figyelme már másfelé kalandozott, és csak a leckeóra végét várták. Vitus sem volt ezzel másképp. Elnyomott egy ásítást. Vajon korábban is mindig ennyire untatta a latin? Nem tudta magában felidézni. Ezzel szemben Nina látványát cseppet sem tartotta unalmasnak. Természetesen még csaknem gyermek volt, ennek ellenére mutatós volt egyszerű, kék ruhájában, ezt el kellett ismernie. Sőt, rendkívül mutatós. Olívaszínű bőre és szorosan hátrafésült fekete haja csodálatosan szép ellentétet alkotott egymással. A haja úgy ragyogott, mint… Vitus egy hasonlat után kutatott… igen, mintha be lenne lakkozva, és a szája valóban nagyon piros. Vajon rásegített egy kis pirosítóval? Nem, bizonyára nem. Orantes nem engedte volna. A ruhája tulajdonképpen nem égszínkék volt, ahogy vidéken gyakran látni, hanem inkább indigókékbe hajlott, és ez halványabb árnyalatokkal váltakozott. Váratlanul, mintha nagyon távolról jönne, Tamás atya hangját hallotta: – A cirurgicus biztos meg fogja tudni nekünk mondani. – Hogyan? Hogyan kérem? A sovány Isten-embere mosolygott. – A carmen szó többes szám genitivusáról van szó, úgy látszik, senki sem tudja. Ezért téged kérdeztelek, mint régi tanítványomat. – Ah, igen, természetesen. – Vitus lázasan gondolkozott. Carmen, azt jelenti dal, ének, de azt is, költemény vagy formula, csakhogy a ragozásnál nem sok hasznát veszi ennek az ismeretnek. Csak carminum vagy canninorum. – Nos, meg kell mondanom… – Carminum – kiáltott Nina, akinek az utolsó pillanatban eszébe jutott a válasz. – Helyes, leányom, habár nem téged kérdeztelek. – Bocsánat, atyám. – Nina szemérmesen lesütötte a szemét, jól tudva, hogy az atya nem tud rá sokáig haragudni. – Inkább a cirurgicustól kérj bocsánatot, aki bizonyára éppen válaszolni akart – és válaszolt volna, ha nem előzted volna meg. – Igen, atyám. – Nina felemelte tekintetét, és állhatatosan Vitusra nézett. – Sajnálom, cirurgicus. Vitus krákogott valamit, amit maga sem értett. – És most térjünk rá az u-deklinációra. – Tamás atya kész volt elfelejteni a kis közjátékot. – Az udeklináció genitivus plurálisban rendszerint -ium végződést irányoz elő, mint a turrium vagy a murium esetében látjuk… A tanítás folyt tovább. Olyan volt, mint a szívós enyv. De az életben egyszer minden véget ér, és így volt ez Tamás atya tanórájával is. A tanulók fellélegezve tódultak ki a szabadba, ahol hamarosan szétszóródtak. Vitus is elbúcsúzott régi tanítójától, és kilépett a belső udvarba. Dél körül járt az idő, és a márciusi nap első melengető sugarait küldte a földre. Egy csepp tavasz

érződött a levegőben. – Nagyon dühös voltál rám? Vitus gyorsan megfordult. Nina állt mögötte, és rámosolygott. Nagy Isten, milyen csinos! – Dühös? – hallotta sajt hangját. – Miért? – Mert félbeszakítottalak. – Ah úgy. Hja… – Vitus kicsit gondolkozott, meghagyja-e a lányt ebben a hitben, de aztán az igazság mellett döntött. – Nem szakítottál félbe. Hogy őszinte legyek, nem tudtam a választ. Ezeket a bonyolult genitivus-végződéseket sohasem tudtam megjegyezni. Mindig összekevertem őket. Pontosabban véve még boldog is voltam, hogy megmentettél a leleplezéstől. Nina még mindig nevetett. Sötét szembogarában most néhány borostyánszínű szikra villant fel. – Akkor én is őszinte lehetek: éreztem, hogy nem tudod, és segíteni akartam. – Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egy lépést tett előre, belekarolt Vitusba, és az északi kapu felé indult. Vitusnak vele kellett mennie, akár akarta, akár nem. – Ez… ez nagyon kedves volt tőled. Nina nem válaszolt, hanem áthaladt vele a kapun, és rákanyarodott a Punta de la Cruz felé vezető lejtős útra. Vitus érezte őt maga mellett, ahogy simulékonyan hozzá igazítja a lépéseit. Felemás érzések kerítették hatalmukba. Az a mód, ahogy együtt sétáltak, olyan volt, mintha egy pár lennének, holott nem ez volt a helyzet. Bárcsak ne lenne mindig olyan bátortalan! Ostobaság. Hiszen Nina Orantes lánya, még félig gyerek, ő pedig cirurgicus. Azon kívül jól ismerik egymást, hiszen négy évvel ezelőtt a paraszt tanyáján bújt el az inkvizíció poroszlói elől. Akkor hát mi van abban, ha így mennek? Hogy mondjon valamit, egy idő után megszólalt: – Úgy tűnik, te rendkívül jó tanuló vagy – és mert abban a pillanatban észrevette, mennyire oda nem illőnek, sőt oktatónak tűnhetett ez a mondat, gyorsan hozzátette: – Jó, ha az ember tud latinul. Egy teljesen új világot nyit meg az ember előtt – az irodalom világát, a tudás világát. – Igen – mondta a lány –, mióta tűrhetően tudok latinul, nagyon sokat olvasok. Tamás atya nagyon kedves, és gyakran ad nekem könyveket, amelyeket a szkriptórium melletti helyiségben olvasgathatok. – Hát milyen könyveket olvasol? – Legszívesebben az orvostudományról szólókat. Vitus csodálkozott. – Orvostudomány? Ez azért nagyon szokatlan egy kislá… egy fiatal nőnél. – Miért? Miért ne érdeklődhetne egy lány az ilyen dolgok iránt? Csak azért, mert nő? – Nem, nem. Nos… nekem nagyon tetszik, hogy ilyesmikkel foglalkozol. – Vitus maga is észrevette, milyen sután hangzott, amit mondott. – De az a probléma, hogy mindig csak a felét értem, habár nagyon igyekszem a latinnal. Vitus nevetett. Amióta a beszélgetés az ő szakterületére terelődött, jobban érezte magát. – A szó jelentésének az ismerete egy dolog, és az összefüggések megértése egy másik. Ha nekem annak idején Tamás atyában nem lett volna olyan kiváló tanítóm, semmi sem lett volna belőlem. – Tamás atyának nincs ideje, hogy nekem különórákat adjon orvostudományból. A kelleténél is jobban elfoglalja saját kutatása. – Nina hangján érződött, mennyire sajnálja ezt a körülményt. – Nos, igen, én… én át tudnám… – Igen? – Nina karjának nyomása hirtelen erősebb lett. A lány megállt. – Mit tudnál? – Hja, ha neked nem számít, és beéred velem, akkor átvenném a dolgot. – Megtennéd? – Igen. – Óh, Vitus! – Nina szeme ragyogott. Mielőtt Vitus észbe kapott volna, a lány lábujjhegyre állt, és arcon csókolta. Aztán, mintha megijedt volna attól, amit tett, megfordult, és lobogó szoknyával elszaladt. Vitus csak állt, és nézett utána. A lány csókja még az arcán égett. Újhegyével megérintette a helyét. Igen, valóban megcsókolta. Nos, igen, túláradó hálából. Biztosan semmi jelentősége. Összezavarodva indult vissza a kolostorba.

Vitus és a Magiszter cellája előtt lábdobogás hallatszott. A kis tudós, aki a fekhelyén bóbiskolt, kinyitotta a szemét, és pislogott. – A testvérek kompletóriumra sietnek, biztosan hat óra van. – Felsóhajtott. – Bármennyire szeretem is a kolostori élet nyugalmát, az imaórákkal és azzal a szokással, hogy legkésőbb hét órakor meg kell kezdeni az éjszakai pihenést, nem tudok megbarátkozni. – Hát, nem szerzetesnek születtél. A Magiszter ásított. – Nem lenne kedvem ellenére, ha most felkereshetnék egy fondât Punta de la Grúzban, és ott megvizsgálhatnám, milyen íze van itt a hegy levének. – Tudod, hogy ez nem megy. A kolostor vendégei vagyunk, és alkalmazkodnunk kell a szabályaihoz. Örülj, hogy az imaórákon való részvételt nem kívánják meg tőlünk! – Örülök is. Másfelől buzog bennem a tettvágy. Nem tudok naphosszat ezek közt a falak közt kuporogni, és semmit sem tenni. Veled más a helyzet. Te minden este itt ülsz az asztalnál, és vastag könyveket tanulmányozol, hogy felkészülj a Ninának tartandó következő órára. A törpének is van mit tennie. A cellájában ül, és tele a keze munkával, hogy a kis Nellát felnevelje. Csak én satnyulok el itt. Vitus hallgatott, és egy fóliánsban lapozott. – Azt mondtam, elsatnyulok. – Igen. – Ez minden, ami eszedbe jut? – A Magiszter sértetten félig felült. – Szeretném, ha egy kis figyelemre méltatnál! Egyébként is, az utóbbi időben gyakran látszol szórakozottnak. Aztán olyan elragadtatott mosoly ül az ajkadon, amilyent utoljára akkor láttam nálad, amikor Ar… nos, igen, ezt inkább megtartom magamnak. Mindenesetre, öreg csalán, úgy látom, Nina mély benyomást tett rád. Nina itt, Nina ott. Egész nap ezt hallom tőled. Csak nem vagy szerelmes a kicsikébe? – Szerelmes? En? Nevetséges! – Vitus homlokán mély függőleges ránc jelent meg. – Hogy juthat eszedbe ilyen ostobaság? – Jól van már, jól van már! – védekezett a kis tudós. És azt gondolta: – Szerelmes. Valóban az! – Mi bajod asszony? Miért nem alszol még? – Orantes a szülők szalmával bélelt fekhelyén ült, és lehúzta gyapjúharisnyáját. Ezt a zeke és nadrágja öve követte. Többre nem volt szükség, hogy felkészüljön az éjszakára. Aztán lefeküdt Ana mellé. – Semmi. – Semmi? Hm. – Orantes már félig az álmok országában járt, de Ana hangjában volt valami, ami nem engedte, hogy egészen belemerüljön. – Mondd meg, asszony, ha van valami! Hiszen mindig így szoktuk. Ana halkan felnyögött. – Megint fájdalmaid vannak? Erről van szó? – Nem, nem, a fájdalmak nem olyan erősek. Csak egy kis gyomorrontás. – Ezt gyakran mondod az utóbbi időben. – Orantes most újra egészen éber volt. – Ha nem javul, elmegyünk a faluban a fürdőshöz, az majd kever neked valami kis italt. Most aludj, asszony! A mindenható Isten őrizzen, és adjon neked édes álmokat. – Ámen – mormolta Ana. Eltelt egy kis idő. A szokásos éjjeli neszekhez Orantes egyre mélyebbé váló lélegzésének hangja csatlakozott. Orantes azon kevesek közé tartozott, akik nem szoktak horkolni. Ana hálás volt ezért. – Csak Nina miatt van – mondta az asszony. – Hogyan? Micsoda? – Nina miatt van – ismételte meg Ana. – Mi van vele? – Orantes félig felemelte a fejét. Nina volt a kedvenc lánya, még ha ezt nem is ismerte volna be soha. – Nem igazán tudom. Az utóbbi időben olyan… olyan más. Csak bámul a levegőbe, alig akar enni, elégedetlen a ruháival, és sok időt tölt el az öreg tükör előtt. Ha nem tudnám jobban, azt mondanám, hogy szerelmes. – Szerelmes? Ezt nem gondolod komolyan! Hiszen még gyerek! – Már egyáltalán nem az. Olyan alakja van, mint egy asszonynak, méghozzá már két éve. Az apáknak nincs szemük az ilyesmihez.

– És ki az, akibe állítólag szerelmes? – Épp ez az. Ezt nem tudom. Azt hiszem, megmondaná, ha lenne valami. Hiszen mindig mindent elmondott nekem. Valószínűleg tévedek, és senkibe sem esett bele. Erre vall az is, hogy most még több időt tölt a kolostorban, és orvostudományt tanul, ahogy ő mondja. Tudod, mindig is ezt akarta. – Igen, tudom, asszony. Azt is tudom, hogy először nem nagyon helyeselted, amikor Tamás atyához ment a kolostori iskolába. Hiányzott neked a házimunkában. Tulajdonképpen hogy lehet az, hogy Tamás atyának egyszerre van ideje őt medicinára tanítani? – Nem tudom, ember. Most aludj. Isten hozzád! – Isten hozzád, asszony. – A legtöbb orvosi műszert a nem szakember is ismeri – mondta Vitus. A szkriptórium melletti helyiség nagy olvasóasztalánál egy sor sebészeti eszközt rakott ki. – A szikére, a csipeszre, az ollóra, a kampóra és másokra gondolok. De van néhány olyan is, amelynek a rendeltetése nem következtethető ki első tekintetre. Ma ezekről akarok veled beszélgetni. Nina komolyan figyelt. Pillantását az asztalon jártatta, amelyen valóban volt néhány olyan eszköz, amelyet azelőtt még soha nem látott. – Tudod mi ez? – Vitus felemelt egy műszert, egyfajta fogót, amelynek az egyik pofája félgömbben végződött. – Nem. – Nina elvette a tárgyat, és érdeklődve szemlélte. – Gondolkozz csak! Nina az ajkát csücsörítette, amit Vitus nagyon vonzónak talált. – Hm – töprengett. – Mivel úgy néz ki, mint egy fogó, ez a valami bizonyára valaminek a megfogására szolgál. – Helyes – mondta Vitus örömmel. – Most már csak azt kell kitalálnod, mi lehet az. Nina a félgömbbe helyezte ujjhegyét. – Ide egy kis labda illene bele. – Majdnem! Majdnem eltaláltad! – Egy golyó? – Pontosan! Muskétagolyó. Egy úgynevezett golyókiemelő van előtted. Egy olyan műszer, amelyet spanyol hajókon gyakran kell alkalmazni. Ha a csatában eltalálnak valakit, az ember óvatosan beengedi a fogót a lőcsatornába, megpróbálja átfogni a golyót, végül kihúzza. Franciaországban és Németországban inkább csavaríves fogót használnak, de sajnos ilyenem nincs. Mindegy, melyik műszert használja az ember: utána nem ritkán még egy kevés szövet tapad a lövedékre. Nina bólintott, és többször működésbe hozta a golyókiemelő mechanizmusát. – Bizonyára szörnyű fájdalmat okoz a használata. – Sajnos, ez igaz. De gyakran nem is olyan nagy a gyötrelem, mert a sebesült sokkos állapotban van. Később lesz csak rosszabb. Nézz csak ide, akkor ezt a kis kannát használjuk. – Egy hosszú, kifolyócsőben végződő ónedényt emelt fel. – Hogy tud egy kannácska fájdalmat okozni? – Nem a kanna, hanem a tartalma. Forró olaj van benne, azzal öntjük ki a lőtt sebet. Az ilyenkor keletkező fájdalom akkora, hogy a sebesült néha elájul. Ennek ellenére szükség van erre az eljárásra, hogy elkerüljük a seblázat. – Éppúgy, mint a kauterizálásnál? – Nina emlékezett a mellszú-operációra, amelyet Tamás atyával az öreg Tonián hajtott végre. – Igen, pontosan. Mindkét eljárás rettenetes, de sajnos a tudomány még nem ismer jobb eszközt a vérmérgezés megelőzésére. Mindenesetre van egy francia orvos, Ambroise Parénak hívják, aki azt állítja, hogy a lőtt sebet tojássárgájából, rózsaolajból és terpentinből készült kenőccsel is lehet kezelni. Hogy az olajjal való izzítás eljárása ezzel idejétmúlttá vált-e, az még kérdéses. A tudósok, mint mindig, vitáznak rajta. De nézzünk most egy másik eszközt: úgy néz ki, mint egy háromláb, amelynek a közepén egy rúdfúró található. Tudod, mi ez? – Nem, sejtelmem sincs róla. Vitus örült neki, hogy így van, hiszen ez lehetőséget adott neki arra, hogy bizonyítsa tudását.

– Ez egy elevátor. Arra szolgál, hogy a benyomódott koponyacsontot felemeljük. A fúró hegyét óvatosan beleforgatjuk a csontba, amíg erősen tart. Közben arra kell ügyelni, hogy semmiképp se sértsük meg az agyhártyát. Ezt követően a fúrót az állványon lévő csavarmenet segítségével lassan felhozzuk; a három láb közben a koponyára támaszkodik, ez támasztja meg. Nina megtekerte a fúró végén lévő nagy, szárnyas anyát. Nyilvánvaló volt, hogy megértette a részek együttműködését. – És ez micsoda? – kérdezte. – Ez egy klistély. A klistély ebben az esetben egy juhbendőben van. – A törpe is ilyen eszközt használ a kislánya etetésére. – Így van. Ezzel azonban a berendezést elvonja eredeti rendeltetésétől, amely tulajdonképpen arra szolgál, hogy gyógyító folyadékokat fecskendezzünk be vele a testnyílásokba, az orrba, a fülbe és, nos, igen, tudod, még mi jöhet itt szóba. Nina mosolygott. – Tudom. Tulajdonképpen miért kellemetlen neked azt mondani, hogy a klistélyt a popsiba dugják? – Hm. Kicsit zavarban vagyok. Talán ez abból fakad, hogy te… hogy te… – Igen, mi van velem? – Hogy olyan csinos vagy. – Alig mondta ki, Vitus már legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – Óh, ezt olyan kedvesen mondtad. – Nina Vitus kezére tette a magáét, amely sima és hűvös volt, és Vitus úgy érezte, mintha a boldogság árama járná át. Meg akarta szorítani a lány kezét, de nem tette. Bárcsak ne lenne mindig ilyen bátortalan. Bátortalan? Őrültség. Nina Orantes lánya, még félig gyermek, ő pedig cirurgicus. Hányszor mondogatta ezt magában az elmúlt napokban. – Hja, eh, hol is hagytam abba? – Vitus összekaparta gondolatait, és remélte, hogy a lány egy kicsit még otthagyja a kezét az övén. így is történt. Valószínűleg akaratlanul, puszta véletlenségből. – Eh, egy ilyen klistélyt infúzióra is fel lehet használni. – Igen? – Igen. Tudod mi az infúzió? – Igen. – Nagyszerű. – Vitusnak eszébe jutott, hogy egy hasonló eszközzel mentette meg egykor Antoniót attól, hogy elvérezzen. Levette Lupo vérét, ezt a klistélybe töltötte, és a tartalmát Antonio nyitott erébe fecskendezte. A számítása bevált: Antonio szervezete elviselte Lupo vérét, valószínűleg azért, mert ikrek. – Mire gondolsz? – Óh, bocsáss meg, gondolatban éppen nagyon messze jártam. Lupóra és Antonióra, az ikertestvéreidre gondoltam. Ez eszembe juttatja, hogy üdvözöltetnek. Jól vannak. A Magiszter, a törpe, a kis Nella és én néhány napi járásra innen találkoztunk az Artistas unicosszal. – Valóban? Láttad őket? – Nina lelkesen tapsolt, aminek az volt a következménye, hogy ujjai már nem simultak Vitus kezére. Vitus majdnem sajnálta, hogy átadta neki az üdvözletet. – Idejönnek? – Nem másik irányba mennek. – Miért nem szóltál nekem erről már régen? – Őszintén szólva elfelejtettem. – Mesélj nekem róluk! – Nincs sok mesélnivaló. Még mindig Zerruttival dolgoznak együtt. Nem sokkal azelőtt, hogy a társulattal találkoztunk, Majának gyermeke született. Ernesto atya Zerro névre keresztelte. – Ernesto atya? – Egy Ágoston-rendi szerzetes, akivel útközben találkoztunk. – Szépen sorjában, Vitus! – Nina szeme csillogott. – Meséld el sorban! Ah, ez izgalmas. – Kezét újra a férfiéra tette. – És az orvosi leckéd? – Majd máskor bepótoljuk! – Megszorította Vitus kezét, aki mesélni kezdett.

– Ma egy kis kirándulást akarok veled tenni a múltba – mondta Vitus két nappal később. Ezt olyan titokzatos hangon közölte, hogy Ninában felébredt a kíváncsiság, és megkérdezte: – Tanulmányi kirándulást a múltba? Hogy érted ezt? – Várd csak ki a végét! – Egy ideig rendezgette a műszereket, amelyek újra nagy számban hevertek az olvasóasztalon, és végül két spatula formájú kautert vett a kezébe. – Nagy különbséget észlelsz a két eszköz között? – Nem, miért? Tulajdonképpen egyformáknak látszanak. Az egyik talán egy kicsit sötétebb, de más nem tűnik fel rajtuk. – És milyen régieknek ítéled őket? Nina nem értette meg azonnal. – Honnan tudjam? Talán egyévesek? Talán néhány évesek? Vitus mosolygott. Azt a választ kapta, amit várt. – Nos, a világosabb műszer talán valóban csak néhány éves, de a másik hasonlíthatatlanul régibb. Ez a kauter a római időkből származik. Nina elvette a szerszámot, és tiszteletteljesen szemügyre vette. – A római időkből? Alig lehet elhinni! – Mégis így van. A két eszköz elkészítése között ezerötszáz év telt el. Mégis csaknem egyformának látszanak. Mire következtetsz ebből? – Hm. Hogy akkoriban már ugyanúgy kauterizáltak, mint manapság. – Helyes. Sőt, hogy akkoriban már ugyanúgy operáltak, mint ma. Legalábbis az esetek többségében. – El sem tudom képzelni! Tulajdonképpen honnan lehet tudni, hogy a sötét kauter ilyen régi? Végül is nincs ráírva. Vitus nevetett. – Jó kérdés, amire azonban egyszerű a válasz: a császárkorban a rómaiak az egész világot uralták, Európát is, és mindenütt, ahol felbukkantak, erős katonai táborokat állítottak fel. Ezekben pedig volt egy ispotály, az úgynevezett valetudinarium. Néha, ha az ember alapos kutatásokat végez, az ilyen valetudinariumban jó állapotban megmaradt, régi műszerekre bukkan. – Van még több ilyened is? – Néhány. De nem az enyémek, hanem a kolostor tulajdonában vannak. Pontosabban Tamás atya tulajdonában. Ifjabb korában buzgó gyűjtő volt. –Vitus két újabb műszert vett fel. – Nézd csak, ez két csaknem teljesen egyforma szike! Csak a fogójuk különbözik. A római kés esetében ez lapos, mint egy spatula, ezzel a formával gyakran találkozunk, csakúgy, mint négyszög alakú vagy kerek keresztmetszetűekkel. Ezzel az ezerötszáz éves szikével ugyanolyan jól megoperálhattam volna Gago nyúlszáját. Amiből arra lehet következtetni, hogy a rómaiak valóban végeztek ilyen beavatkozásokat. Ilyeneket és sok mást is. Nina, akire nagy hatást tettek a hallottak, hallgatott. – Egyébként mit csinál Gago? Antonio és Lupo azt mesélte, hogy jól van. – Igen, sőt, nagyon jól. – Nina természetes mozdulattal újra Vituséra tette a kezét. – Kedves tőled, hogy érdeklődsz utána. Minden nappal pimaszabb lesz. A többiek is egészségesek, csak anyámért aggódom néha. Az utóbbi időben fájdalmakról panaszkodik. Azt mondja, a változókor az oka. – Úgy, a változókor. – Mint mindig, ha Nina ilyen témákat vetett fel, Vitus kissé zavarba jött. Összeszedte magát. – Ha valóban az az oka, akkor a barátcserje néha csodát tesz. De ha rosszabbodik, szólj, akkor megnézem. Egyébként is, legfőbb ideje, hogy meglátogassam a családodat. Nemsokára két hete lesz, hogy Campodiosban vagyok, és még mindig nem jelentkeztem. A Magiszter is csaknem naponta zsörtölődik, hogy szívesen viszontlátná régi barátját, Orantest. Nina megnyugtatta, kézszorítása erősebb lett: – Ne törődj vele! Nálunk otthon pillanatnyilag úgyis nagy összevisszaság van; tavasszal mindig különösen sok a munka. – Valójában azonban, maga sem tudta pontosan miért, aggódott, hogy az egész világ megláthatná rajta, mennyire tetszik neki Vitus, és hogy bele… De ez senkire sem tartozik. Mindenesetre otthon még egy árva szót sem szólt róla.

– Ha te mondod. – Vitus óvatosan kiszabadította a kezét. – Vannak még hasonló kinézetű csipeszeim, sebkampóim és szondáim. Szeretnéd látni? – Igen, persze – mondta Nina. De a hangja már nem volt olyan lelkes. – Miután részletesen beszéltünk a sebész műszereiről és a négynedv-tanról, ma az emberi szerveknek szenteljük a figyelmünket. Természetesen az lenne a legjobb, ha egy egyetem bonctermében lennénk, mert egy felnyitott holttest szemléltető erejét semmi sem múlja felül – mondta Vitus néhány nappal később. – Ezt megértem – mondta Nina. – De tulajdonképpen egészen boldog vagyok, hogy nem kell halott testeket szétszabdalnom. Megint a szkriptórium nagy olvasóasztalánál ültek, csakhogy ezúttal egy sor, sok illusztrációval ellátott könyv feküdt az asztalon. – A sok rajz alapján jól látható, milyen nagyot fejlődött a tudomány az utóbbi két évszázadban a szervek megismerése terén – magyarázta Vitus, és közelebb húzott egy nehéz fóliánst. – Nézd csak, itt még egy nagyon egyszerű anatómiai ábrázolással van dolgunk! A szív rossz helyen van, és olyan formájú, mint egy répa. Ha nem lenne benne a COR felirat, azt sem tudnánk, miről van szó. – És hol van itt a tüdő? – kérdezte Nina. – A tüdő a szív körül lóg, mint egy labda. Anatómiai lehetetlenség. Éppúgy, mint az öt lebenyből álló máj, amelyet itt látsz. A vesék és a lép ezzel szemben hiányoznak, az epehólyag és a gyomor hasonlóképpen. Ilyen ember sohase létezett. Félretolta a könyvet, és egy újat vett elő. – Itt van egy ábra, amely a latin Figura de situ viscerum feliratot viseli. Tudod, mit jelent ez? – Azt hiszem, igen. – Nina Vitushoz hajolt, hogy jobban el tudja olvasni a régi fraktúra-betűket. Közben olyan közel került hozzá, hogy Vitust kábító rózsaillat legyintette meg. – Rajz a belsőségek helyzetéről – mondta a lány. – Hm, igen. Pontosan. Vagy ha kissé szabadabban akarjuk fordítani: A szervek elrendezéséről. A tüdő itt is úgy fogja körül a szívet, mint egy labda. Hiba, amit a rajzoló biztosan így is gondolt, mert erre a helyre tette a PULMO feliratot. Nézzük a következő ábrát. – Igen, jól van. – Nina feje ott maradt, egész közel az övéhez. – Hja, hm. Itt Laurentius Phryesen A gyógyászat tükre című művéből látsz egy helyzetképet. 1517-ben keletkezett. Világosan felismered a tüdő két szárnyát, alatta a szívet. Az epe és a lép is helyesen van megadva, valamint a páros vese, a gyomor, sőt még a rekeszizom is. Csak a máj van rosszul berajzolva. Ehhez tudni kell, hogy van egy nagy jobb és bal lebeny, és mindkettőhöz egyegy kisebb kapcsolódik. – Igen – mondta Nina, és elfintorította csinos orrát. – Ez az egész nem tűnik valami túl szépnek. – Nem szép? – Vitus ebből a nézőpontból még sohasem vette szemügyre az anatómiát. – Nos, akkor neked bizonyára ez a nyomat sem fog tetszeni. – Egy csontvázrajzra mutatott, amelyet feliratos szalagok vettek körül, rajtuk az egyes csontok latin neve. – Nézd csak: forgó, könyök, orsócsont és ujjcsontocskák. Minden még egy kicsit elnagyolt, mintha a festő még nem ismerte volna testünk mind a kétszázhat csontját, de összességében már nagyon figyelemreméltó. – Azt hiszem, most be kellene fejeznünk az órát, Vitus. A koponya olyan komoran néz rám. – Nina előkészületeket tett, hogy eltávolodjon tőle. – Várj – mondta Vitus gyorsan –, a legszebb rajzokat még meg sem mutattam neked. Ezek a híres anatómus, Andreas Vesalius: De humani corporis fabrica című művéből valók, ami, mint bizonyára tudod, azt jelenti: Az emberi test felépítése. A mű 1543-ban keletkezett, és ha belenézel, láthatod, milyen nagy haladást jelentett a maga idejében. A lány újra kissé közelebb jött. A rózsaolaj illata ismét körülfogta Vitust. – Igen – bólintott Nina –, ezek a rajzok nagyon szépek. Ilyesmit még sohasem láttam. – Azt mondják, maga a nagy Tiziano készítette őket! Ugye tudod, ki volt Tiziano, a híres itáliai festő? – Már hallottam róla. Tamás atya említette egyszer a nevét. – Nina most végképp elfordult. – Ne haragudj, de mára eleget láttam! Szeretnék hazamenni. Elkísérsz egy darabon?

– Persze, természetesen, miért ne? Ez sokkal merevebben hangzott, mint ahogy Vitus gondolta. A következő leckeórán – Vitus a gyógyfüvekről beszélt, a belőlük készülő orvosságokról, és azokról a mennyiségekről, amelyekben adni kell őket -Nina szórakozottnak tűnt. A korábbiakkal ellentétben alig figyelt oda, és az esze máshol járt. Végül Vitus megkérdezte: – Nina, történt valami? Olyan más vagy, mint egyébként. – N… nem. Semmi. – Nos, jól van. Térjünk vissza a különböző bőrproblémák orvoslási lehetőségeire. Megkülönböztetünk nedves és száraz ekcémát, pikkelyeket, vörösségeket és egész általánosan viszkető léziókat. Tudod, mit értünk lézión? – Eh, hogyan? – Egy zavart vagy sérülést. Bármelyikről van is szó a nevezettek közül, az orvosnak soha sem szabad elfelejteni, amit már a régi mesterek is tudtak: a nedveset szárazzal, a szárazat nedvessel kell leküzdeni. Ennek megfelelően alkalmazunk savót, mészport, gyapjúzsírt vagy orbáncfű-olajt. Hogy hogyan jutunk ezekhez az orvosságokhoz, nem kell sokáig magyaráznom, mert ez már a nevükből adódik. Vagy van ehhez még kérdésed? Nina hallgatott. – Van még kérdésed? – Nem, nem, mindent megértettem. Vitus nem volt biztos benne, hogy ez igaz-e, de folytatta: – A bőrproblémák kezelésekor a helyes táplálkozás is fontos. A betegnek nem szabad túl zsírosan és túl sokat ennie, hanem a zöldségeket kell előnyben részesítenie. A száraz pikkelyek elleni orvosság még a kamillás borogatás és a tölgyfakéregből készült fürdők. A kamilla esetében a következőképpen járunk el: az ember vesz egy maréknyi kamillavirágot, egy edénybe rakja, és leönti forró vízzel. Egy idő múlva leszűri. A folyadékkal átitat egy vászonkendőt, és a pikkelyes helyre teszi. A tölgyfakéreg esetében az eljárás a következő: két marokra való apróra vágott tölgyfakérget és, ha van, egy marok fűzfakérget leöntünk vízzel, és egy félóráig főzzük. Aztán a kérget és a rostokat leszűrjük, és a beteg bőrt a visszamaradt hatófolyadékban áztatjuk. Egy másik bevált szer, amelyet már a tiszteletreméltó Bingeni Hildegard is ajánlott, ibolyaolajból és mályvalevélből áll. A mályvalevelet előbb megfőzzük…eh, vizeletben. Vitus elhallgatott és megkérdezte: – Mondd csak, figyelsz te egyáltalán? – Hát persze, természetesen! – Nagyszerű. Most rátérek egy olyan orvosságra, amely a mi tájainkon nemigen kapható, ennek ellenre megemlítem. A szépiáról van szó. Valószínűleg még sohasem hallottál róla. Igaz? Gondoltam. A szépia a tintahal váladéka. Titkos recept, amelyet az új-spanyolországi indiánok használnak. Az anyagot vízzel hígítják, és erdei mézzel gazdagítják. Az így nyert orvosság tehát folyékony. Ezért milyen típusú bőrproblémák esetében lehetne alkalmazni? Szárazoknál vagy nedveseknél? – Én… nos, tehát… Vitus most már megsokallta a dolgot. – Figyelj, Nina – mondta –, ma az az érzésem, mintha a falnak beszélnék. Mégis csak van valami bajod. Mi az? Még sohasem voltál olyan, mint ma! Ahogy rámeredt, a lány szeme hirtelen megtelt könnyel. Vitus megrémült. – Nagy Isten, hiszen te sírsz! Nina megrázta a fejét, habár a könnyei semmi kétséget sem hagytak. – Anyám… anyám miatt van. – Mi van édesanyáddal? Mi van Anával? – Megint nagy fájdalmai vannak. Reggel olyan erősek voltak, hogy fel sem tudott kelni. – Nina kezébe temette az arcát. – Annyira sajnálom! A papa rettenetes szemrehányásokat tesz magának, hogy már régen nem küldött a fürdősért! – És megjött a fürdős?

– Nem tudom. Iskolába kellett jönnöm. Utána mindjárt haza kellett volna mennem, de annyira szerettem volna a leckeórádon… ah, minden olyan rettenetes! – Ne sírj tovább! Megígérem neked: minden rendbe jön. Abbahagyjuk a leckeórát, és azonnal elmegyünk hozzátok. Csak gyorsan elhozom a műszeres ládámat és a gyógyfüves zsákocskámat. Azonnal itt vagyok. – Nem! – Nem? – Vitus megállt. – De miért nem akarod, hogy segítsek Anának, a legderekabb és legbarátságosabb asszonyok egyikét, akiket valaha ismertem? – Ő…Ő… – Igen? – Ő nem tudja, hogy visszatértél. Senki sem tudja a tanyán. – Micsoda? De miért nem? Nem mesélted el a tieidnek? Nina megrázta a fejét. – Ezt nem értem! Tovább rázta a fejét, de a lány egyszer csak megfogta a kezét, és könyörögve azt mondta: – Egyszerűen csak nem meséltem el, nem elég ez? És mivel ez így van, most nem jelenhetsz meg hirtelen a tanyán. – Hm, hm. Ebben talán igazad van. Másfelől viszont nem szívesen hagynám, hogy Ana valamilyen fürdős kezébe kerüljön. Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha csak most érkeztem volna Campodiosba? – Óh, megtennéd? Kérlek, tedd meg! Biztosan tudnál segíteni a mamán. – Akkor várj meg itt! – Vitus, barátom! Milyen jó, hogy visszajöttél! Örülök, hogy látlak, akkor is, ha az alkalom nem túl örvendetes! – Orantes, az erős, szögletes alkatú paraszt olyan erősen magához szorította Vitust, hogy az majdnem elveszítette a lába alól a talajt. Nem volt nehéz elképzelni, hogy rendes körülmények között mennyivel viharosabb lett volna az üdvözlés. – Amint megtudtam, hogy Ana beteg, idejöttem – válaszolt Vitus levegő után kapkodva. – Tehát még mindig az irgalmas szamaritánus vagy! Hála legyen a Mindenhatónak, hogy vannak még olyan emberek, mint te. – A gazda elengedte Vitust. – Mióta vagy Campodiosban? – Mióta? Oh, nos, mindenesetre idejében érkeztem, hogy újra talpra segítsem Anát, nem igaz? – Vitus felvette műszeres ládáját, és közben elkapta Nina hálás pillantását. Orantes megelégedett a válasszal. Egyébként is minden gondolatát lefoglalta felesége betegsége. – Akkor menjünk be – mondta, és elhessentette a kíváncsian körülöttük tolongó gyereksereget. – El innen, zöldfülűek! Menjetek a dolgotokra! A szülők hálókamrájában kevés fény volt, úgyhogy Ninának először néhány gyertyát kellett gyújtania. Közben Ana megpróbált felülni. – Te vagy az, ember? – kérdezte fátyolos hangon. – Igen – kiáltott Orantes, aki vidámságot próbált erőltetni –, de nem egyedül jövök. Vitus van velem, emlékszel még –, a cirurgicus, aki annak idején megoperálta Gagót! – A cirurgicus? – Ana most teljesen fel akart ülni, de Vitus szelíd erőszakkal visszanyomta. – Maradj csak fekve! Válaszolnod kell néhány kérdésemre, hogy segíteni tudjak. – Vitus visszajött… – Ana még mindig nem tudta felfogni. – Mióta vagy itt? – Ez most nem olyan fontos. Inkább mondd meg nekem, mióta vannak fájdalmaid. – Leült az ágy keskeny peremére. – Talán négy hete. – Jól van, négy hete. – A továbbiakban Vitus a legrészletesebben kikérdezte az asszonyt, tudni akarta, hogy a fájdalom folyamatos-e, milyen jellegű, tompa vagy szúrós, kiterjedt-e vagy sem, megérdeklődte, jelentkezik-e rosszullét és szédülés, görcsök és láz, aztán, hogy a meleg csillapítja-e a fájdalmat, érdeklődött arról, milyen táplálékot fogyaszt Ana általában, az étvágyáról, ivási szokásairól és sok egyébről. Megkérte, nyissa ki a száját, hogy megvizsgálhassa a nyelve és a fogai állapotát, és megkérte, leheljen rá, mert tudni akarta, rossz szag árad-e a belekből. Arra is kíváncsi volt, rendszeresen jár-e az árnyékszékre, és szabályos-e a havivérzése, hogy gyakran feszül-e a hasfala, és észrevett-e elszíneződéseket a bőrén.

Végül Ana csuklója után nyúlt, és megtapintotta az érverését, amelyet nem talált különösebben erősnek, csak egy kicsit gyorsabbnak a kelleténél. Szerette volna a páciens testét is szemügyre venni és megtapogatni a fájdalom helyét, de ez a merev, az ősi szokásokhoz ragaszkodó Spanyolországban lehetetlen volt. Az illem és szokás, de mindenekelőtt az anyaszentegyház a legszigorúbban tiltott egy ilyen eljárást. Az az orvos, aki vétett ez ellen, minden további nélkül az inkvizíció tömlöcében köthetett ki. Vitus elengedte Ana csuklóját, és felegyenesedett. – Mi baja van? – préselte ki magából a hangot Orantes. – Igen, mi baja van? – kérdezte Nina is. – Hál' Istennek semmi életveszélyes. Ha nem tévedek, gyomorhurutja van. Ana azt mondta, nem érez éhséget, a hányásig rosszul van, és a gyomra mintha össze lenne szorulva – ennek a betegségnek ezek a jellegzetes tünetei. A lepedékes nyelv és az egészségtelen lehelet ugyancsak erre utal. Összességében meg kell állapítani, hogy túl hideg a gyomra, amit a túl sok – hideg és nedves – nyák okoz. A négynedv-tan értelmében lenre van szüksége, mert a len meleg és szelíd. Összezúzott lenmagot áztatunk vízben, rövid ideig forraljuk, aztán átszűrjük egy kendőn. Az így nyert meleg nyák elűzi a hideg nyákot. Naponta ötször kell meginnia. Ana megmozdult. – Köszönöm, Vitus, köszönöm. Bárcsak ne lennének a fájdalmak! – A fájdalom ellen adok egy kis laudánumot, ami görcsoldóként hat. – Műszeres ládájából kivett egy kis üveg csodaszert, néhány cseppet egy ónkanálba öntött, és megitatta a beteggel. Aztán Ninához fordult. – Van itthon lenmag? – Nem, Vitus, azt hiszem, nincs. – Akkor itthagyok neked egy zacskóval. Áztasd be rögtön a magokat, hogy legkésőbb holnap meg lehessen kezdeni a kezelést. – Igen, jól van. – Nina elvette a zacskót, és eltűnt. – Fel a fejjel, Ana – mondta Vitus újra a beteghez fordulva –, hamarosan újra egészséges leszel. Csak arra ügyelj, hogy könnyen emészthető ételt fogyassz: ehetsz olívabogyót és eltett zöldséget, gyümölcsöt is, egy kis tavalyi almát! Ne egyél erősét, és inkább gyakrabban egy kis adagot, mint egyszerre egy nagyot! És mellőzd a bort, most jobb a víz! – Igen, ezt fogom tenni. Orantes felkiáltott: – Semmi gond, én szívesen megiszom a feleségem borát! – Most, hogy kiderült, Ana újra talpra állhat, visszatért a jókedve. – Köszönöm, Vitus! Téged az ég küldött. – Szóra sem érdemes. A következő napokban újra megnézem Anát. Addig Ninának kell őt ápolnia. – Úgy legyen! Mit gondolsz, meddig kell a feleségemnek az ágyat őrizni? – Attól függ. Azt hiszem, három nap elég lesz. Ha a panaszok enyhülnek, amúgy sem akar majd fekve maradni. Nina újra megjelent, kezében tálca, azon két pohár vörösbor, hozzá egy tányéron lepény és kecskesajt. – Hoztam nektek valami ennivalót – mondta, mint gondos háziasszony. – Enni, hát persze! – kiáltott Orantes. – Hogy lehettem ilyen rossz házigazda?! Gyere, barátom, a nagyszobába megyünk, és ott elfogyasztjuk! – Várjál! – Vitus még egyszer Ana után akart nézni, de nem volt rá szükség. Orantes felesége csendesen elszunnyadt. A laudanum megtette a hatását. Orantes elvette Ninától a tálcát és előrement, határtalanul megkönnyebbülve és szünet nélkül beszélve. – És hogy van a Magiszter? Biztosan vele együtt vagy itt! Milyen élményeitek voltak? Az utolsó, amit hallottam rólatok, az volt, hogy Angliából elindultatok Új-Spanyolországba. így volt? Valóban olyan tüzesek ott a bennszülött lányok? Hahaha, nem kell válaszolnod. Megnőttél, legalább egy hüvelykkel! És megvállasodtál! Milyen régen nem láttuk egymást? Majdnem négy éve! Az ördögbe, hogy múlik az idő! Hallottál valamit az én pompás ikreimről? Még mindig azzal a mutatványos társulattal tekeregnek a környéken, de nem akarok igazságtalan lenni, egyszer egy évben megjelennek, és akkor teli a

táskájuk arannyal. Amit még kérdezni akartam: a szerzetesek azt mesélik, hogy Angliában kastélyban laksz. Ez bizonyára kegyes történet, vagy…? Közben az asztalhoz értek, leültek és koccintottak. – Azt sem tudom, hol kezdjem el – mondta Vitus. Ana az éjszaka közepén felébredt. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy testében csillapult a fájdalom. Napok óta először, hála az orvosságnak, amelyet a cirurgicus adott. Csillapítóan és nyugtatóan hatott, és csökkentette a feszültséget. Oldalra nézett. Orantes aludt mellette, mint mindig, hatalmas teste olyan volt a takaró alatt, mint egy szikla. Hamarosan újra meggyógyul. Hamarosan… Ekkor zajt hallott. Gyermeksírásra emlékeztető hangok voltak. Talán az egyik kicsinye sír? Tovább hallgatózott. Igen, úgy tűnt, valaki forró könnyeket ont, mellettük, ahol a gyerekek alszanak. Vajon melyikük az? Ana gyengének érezte ugyan magát, de ez most nem volt fontos. Ki kellett derítenie a sírás okát. Lassan felkelt, egy gyapjúkendőt terített magára, és átment a másik helyiségbe. – Ki sír itt? – kérdezte halkan. Válasz helyett felerősödött a zokogás. Ana a fekhelyhez ment, ahonnan a hangok jöttek, és nagy meglepetésére megállapította, hogy a legidősebb lánya az. – Nina? – kérdezte nyugtalanul. A zokogás egy pillanatra elhallgatott, Nina a másik oldalára vetette magát, a hátát mutatta az anyjának, és tovább sírt. Ana leült az ágy szélére, és lánya vállára tette a kezét. – Mondd meg, mi bajod, gyermek, hogy segíteni tudjak! – Rajtam senki sem tud segíteni. – Nina hangja dacos volt, és rekedt a sírástól. Ana válaszolni akart, de nem tudott, mert Pedro és Gago felébredt, és tudni akarta, ki csap ilyen bögest. Már a lányok is felkeltek, és odajöttek. – Mi van, miért sír Nina? – kérdezték zavartan. – Nem olyan fontos – válaszolt Ana. – Most mind kimentek, leültök a nagy asztalhoz a tűzhelynél, és vártok. Aki akar, ehet a maradék kenyérből. A gyerekek engedelmeskedtek, és Ana újra Ninának szentelhette a figyelmét. Ismerte a lányát, és tudta, néha milyen nehéz valamit kiszedni belőle, ezért először nem szólt semmit, csak tovább simogatta a vállát. A remélt hatás nem maradt el, egy idő után Nina megnyugodott. Ellazult, és feladta védekező magatartását. Ana rövid töprengés után melléfeküdt. – Nyugodtan felém fordíthatod az arcodat, akkor könnyebb beszélni. Nina szipogott, és megfordult. – Látod, így jobb. Nagyon jól emlékszem rá, hogy egyszer már feküdtünk így, annak már hamarosan hat éve. Akkor ugyanilyen kétségbeesett voltál, azt hitted, meg kell halnod, mert olyan erős fejfájásaid voltak. Közben, mint a fürdős megállapította, csak egy agyrázkódás volt. A pajtában rád esett a korhadt gerenda, és akkora púp volt a fejeden, mint egy körte. Arról beszélgettünk, hogy történhetett ez, és a beszédtől sok minden könnyebb lett. Emlékszel még? – Hm. – Nesze, fogd a kendőm csücskét, és szárítsd le a könnyeidet! Igen, így. Meg kell mondanom, alaposan megijesztettél. – Hogy vagy, mama? Jobban? – Igen, de ez most nem olyan fontos. Mondd el nekem, miért sírtál! Nina hallgatott. De aztán azt suttogta: – Nincs értelme, hogy elmondjam. Az semmin sem változtatna. – Próbáld meg, talán mégis. – Nem. Olyan szörnyű az egész. Ana érezte, hogy a lánya újra könnyekre fakad, és gyengéden a haját kezdte simogatni. – Ne sírj, gyerek, azzal semmin sem változtatsz! Ne sírj! Nina lassan megnyugodott, és védelmet keresve az anyjához simult. Ebben a pillanatban újra kicsiny lányka volt. – Valóban nem akarod megmondani, mi nyomaszt? Nina hevesen megrázta a fejét.

– Akkor majd én megmondom neked: azt hiszem, szerelmes vagy. Az utóbbi időben minden jel erre mutat. Már apáddal is beszéltem erről. De megint felhagytunk vele, mert nem tudtuk elgondolni, kibe. Tehát ki az? – Azt nem mondhatom meg. Ana újra simogatni kezdte a lányát. – Tehát jól sejtettem. Szerelmes vagy. Ahogy így elnézlek, meglehetősen boldogtalanul. Ezért azt mondom: bárki is az, verd ki a fejedből. Valószínűleg úgysem érdemli meg. – De, megérdemli! Ő a legnemesebb, legokosabb ember, akit valaha is megismertem. – Ki lehet az? A leírásod senkire sem illik rá a szomszédságból. – Nem is a szomszédságból való. Ana abbahagyta a simogatást. – Nem a szomszédságból? Istenem, gyerek, mondd meg végre, ki az! – Vi… Vitus. – Vitus? – Anának kellett egy pillanat, amíg felfogta, kiről beszél a lánya. Aztán halkan felnevetett. – Vitus, a cirurgicus? Te tréfálsz, gyerek. Hiszen Vitus csak egy-két napja jött vissza. Különben találkozott volna veled Campodiosban. Hogy szerethettél bele ilyen rövid idő alatt? – Vitus az, és már három hete a kolostorban van. Szeretem, de ő nem szeret engem. – Miután Nina kibökte a nevet, mintha átszakadt volna benne minden gát. Részletesen elmesélte, mi történt, és Ana némán hallgatta. Amikor Nina végre befejezte, magához szorította, és nehéz sóhaj szakadt ki belőle. – Szegény gyermekem, annyira sajnállak. Vitus ugyan nagyszerű fiatalember, mintha neked teremtették volna, de Angliában él, és ahogy hallani, egy valóságos kastélyban. Bizonyára hamarosan visszamegy oda. Felejtsd el őt, ha tudod! – De hát én szeretem őt, mama, annyira szeretem! – Nina újra gátlástalanul sírni kezdett. Ana ezúttal nem tudta megvigasztalni. – Az ideális orvos maga állítja elő az orvosságait – mondta Vitus. – Ez érvényes a kenőcsökre is, különösen a szemkenőcsökre. Ma egy unguentumot hoztam neked, ami azonban aligha látszik annak. Nézd! Felemelt egy tárgyat, amely olyan volt, mint egy viaszrúd. Felirat volt belenyomva, amely így hangzott: VITUS SEPLASIUM AD CLARITATEM OCULI Nina azt mormolta: – Vitus szemtisztító kenőcse. – Helyes – mondta a férfi. – Hogy rakja fel az ember ezt a kenőcsöt? Hiszen ez a valami nem folyékony? – Így van. Kemény, hogy könnyebben lehessen szállítani. Egy folyékony szemorvossághoz lezárható tartályra van szükség, és a zárak könnyen kinyílnak. Egy ilyen kollyrium esetében ez nem történhet meg. Most lássuk azt a kérdést, hogyan alkalmazzuk: egyszerűen letörünk róla egy darabot, és feloldjuk tojásfehérjében. Ha jobban megnézed, a szélén még két szót látsz: EX OVO. – Ilyent még sohasem láttam. – Ezen nem csodálkozom. A régi időkben mindennapos volt a kollyriumok használata, de ma már alig vannak orvosok, akik ilyesmit hordanak magukkal. En kivétel vagyok. – Kivett egy másik viaszrudat és a lány elé tartotta, abban a reményben, hogy az közelebb hajtja a fejét. De Nina nem mozdult, ehelyett azt kérdezte: – Mikor utazol vissza Angliába? – Vissza Angliába? Ez most hogy jut eszedbe? – Egyszer-kétszer valóban eljátszott már a gondolattal, hogy elindul a brit szigetekre vezető hosszú utazásra, de újra meg újra elejtette. Ha őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy ennek az oka mellette ült, és Ninának hívták. Több mint egy hete, hogy Ana gyomorhurutját megállapította, és az asszony, hál' istennek, már sokkal jobban volt. Vitusnak az volt a benyomása, hogy a lánya azóta megváltozott. Nem volt már olyan természetes, valahogy megközelíthetetlennek és zárkózottnak tűnt. Nem tudta volna megmondani, hogy ez pontosan miben nyilatkozott meg, de biztos volt benne, hogy a megfigyelése helytálló.

– Mikor? – Kérlek? Ah, úgy, azt kérdezted, mikor megyek vissza Angliába. Nos, hogy őszinte legyek, nekem nem olyan sietős. A leckeórák veled túl nagy örömet jelentenek nekem. – Remélte, hogy utolsó mondata kissé oldja majd a lány tartózkodását, de az nem reagált. – Bizonyára hamarosan elutazol. Gondolom, Angliában vár egy asszony. –Asszony? Ez hogy jut eszedbe? – Miért ne? Hiszen teljesen normális lenne. – Igen, teljesen normális. Talán igazad van. – Vitus az ajkába harapott. Miért kérdez tőle ilyeneket? Azt akarja ezzel jelezni, mennyire közömbös neki, hogy van-e Vitusnak felesége vagy nincs? Elhatározta, hogy erre nem válaszol. – Vannak szemkenőcsök a legkülönbözőbb betegségek ellen – beszélt tovább –, karcolások ellen, könnyezés ellen, érdesség és gyulladások ellen. Az utóbbi panaszok esetén a viaszos hordozóanyagba gyakran ólomtapasz kerül, hozzá timsó és árnika. – Aha – mondta Nina. A leckeóra hosszúra nyúlt. Vitus mindent megtett, hogy tanítványában érdeklődést ébresszen a kenőcsök és alkalmazásuk iránt, de hiába. Nina szótlan maradt. Végül lejárt az idő, és Vitus összerámolta a dolgait. Amikor elbúcsúztak, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy elkísérheti-e még egy darabon, és nagy örömére Nina rövid habozás után beleegyezett. Kicsivel később újra áthaladtak az északi kapun, a lejtős úton elindultak Punta de la Cruz felé, és Vitus egyre azon töprengett, hogyan kérdezhetne rá legokosabban Nina megváltozott viselkedésének okára. De végül csak annyi tellett tőle: – Úgy látszik, vihar lesz. Sietned kell, hogy időben hazaérj. – Igen – válaszolta Nina. – Anyám jobban van, de még mindig van egy s más, amit le kell venni a válláról. Hallgatva mentek tovább, míg hirtelen esni kezdett, és kövér esőcseppek csattantak a földön. Ugyanakkor heves szél támadt, belekapott Nina szoknyájába, aki a kezével próbálta lefogni az anyagot. Vitus aggodalmasan az égre pillantott, és látta, hogy vastag, sötét fal boltozódik fölöttük. A távolban villám cikázott, majd morajló mennydörgés követte. – Gyere! – kiáltotta – Odaállunk az alá a tölgyfa alá. Gyere gyorsan, különben egészen vizes leszel! Gyorsan a fa koronája alá siettek, amelynek korai zöldje tűrhető védelmet ígért. A kövér cseppekből időközben sustorgó zápor lett. Hidegen fogta körül őket. Vitus tréfálkozni próbált: – Egy ilyen lombtető a legjobb ernyőt is pótolja! – De Ninának nem volt kedve nevetni. Vitus megkérdezte: – Fázol? A lány megrázta a fejét. Egy darabig csak álltak, és figyelték a vihart. Továbbra is úgy zuhogott, mintha dézsából öntenek, és a villámlás és dörgés egyre közelebb jött. – Odaadhatom a zekémet, ha fázol, Nina. – Nem fázom. – Ez ostobaság volt, mert a lány láthatólag didergett. Vitus kezdett megharagudni. Milyen nyakas tud lenni! Holott egyáltalán nem bántotta. Anélkül, hogy tovább töprengett volna, levette a zekéjét, és a lány vállára terítette. – Most ne szólj semmit, nincs rá semmi szükség! Elfogadod, és magadon hagyod ! – Igen, Vitus – Nina most olyan szófogadónak tűnt, mint egy kislány. – Jobb így? – Igen, Vitus. – Nagyszerű. -Vitus levegőt vett, és mondani akart valami olyasmit, hogy most már csak ki kell várniuk, amíg a zivatar elvonul, de nem jutott hozzá, mert közvetlenül a fejük felett fülsiketítő mennydörgés csattant, és mindketten összerezzentek. Nina felkiáltott, és szorosan hozzábújt. Vitus nem tehetett mást, átkarolta. Abban a reményben tette, hogy a lány hagyni fogja, mert az illem természetesen azt kívánta volna, hogy azonnal elengedje, de újabb dörgés hallatszott, és Nina még szorosabban hozzátapadt. Finom, kábító rózsaillat áradt a hajából. A lány felnézett rá, először zavartan, aztán egyre szélesebben mosolyogva. Szembogarában felcsillantak a borostyánszínű szikrák, és azt mondta:

– Ideje volt, hogy egy ilyen zivatar jöjjön, nem gondolod? – Miért? – válaszolt Vitus rekedten. – Mert különben talán sohasem vettél volna a karodba. – Ah, úgy. – Vitus zavartan nevetett. – Valószínűleg egész idő alatt meglehetősen vakon szaladgáltam. – Bizony, vakon. – A lány lehunyta a szemét. Vitus lehajolt, és megcsókolta a száját. Olyan csók volt, amilyent még sohasem adott, és sohasem élt át. Finom és gyengéd volt, és mégis csupa tűz, amitől egész belseje fellángolt, és ez egyszerre meglepte és megzavarta. – Nina, ó, Nina! – hallotta saját dadogását, miközben újra meg újra megcsókolta. A lány ajkának minden érintésével közelebb került hozzá egy sohasem ismert boldogság. Ebben a pillanatban nevetségesen kicsinek tűnt minden szomorúság, fájdalom, félelem, nyomorúság, veszély, jelentéktelennek minden viszontagság, távolinak, mint egy vitorla a láthatár szélén. – Nina, ó, Nina! – Elérte a boldogság csúcsát, és soha többé nem fogja feladni. Úgy tűnt, a lány ugyanígy van ezzel, mert ő is átölelve tartotta, és fiatalsága minden erejével magához szorította, lélegzet nélkül viszonozva csókjait, és egyre újakat követelve. Végül elengedték egymást, csaknem ámulva szenvedélyük kitörésén, de ez a pillanat nem tartott sokáig, mert a lány már újra Vitushoz simult, kisimított egy szőke fürtöt a homlokából, és újra csókolni kezdte. – Te buta – suttogta –, te buta, miért kellett neked ilyen sok idő, hogy észrevedd: szeretlek? – Igen, szörnyű nagy fajankó vagyok. – Újra magához húzta a lányt. – Bizonyára azért volt, mert magamnak sem akartam beismerni. Hogy miért, magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy nagy címeres ökör voltam, de most hangosan kimondom: én is szeretlek, Nina, nem is tudom megmondani, mennyire. Sohasem foglak téged többé elengedni! – Óh…! Vitus határtalan ijedelmére azt látta, hogy Nina szeméből eltűnnek a borostyánszínű szikrák, és könnyek futják el a lány szemét. – Az Isten szerelmére, mi történt? Valami rosszat mondtam? – Nem, nem. – Nina felzokogott, szipogott, és mosolyogni próbált. Vitus előkotort egy kendőt, és leszárította a lány könnyeit. – De akkor mi van? Az előbb még olyan boldog voltál, és most sírsz. – Óh, te buta, te semmit sem értesz az asszonyokhoz. Csak örömömben sírok. Kérlek, mondd még egyszer, hogy szeretsz! – Szeretlek, olyan igaz, ahogy itt állok, és ünnepélyesen kijelentem, hogy ez mindig így lesz! A lány mosolygott. – Ha tudnád, milyen régóta tied a szívem! Már akkoriban, amikor a Magiszterrel a tanyánkra jöttél, már akkor rajongtam érted. Hogy pontos legyek, már korábban is. Emlékszel, mikor láttuk egymást legeslegelőször? Apám egyik szántóföldjén történt, amikor te hirtelen felbukkantál az öreg Emilióval. Apám mindnyájunkat sorban bemutatott, és én legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, annyira vert a szívem. De te természetesen észre sem vetted. Senki sem vette észre, még a mama sem. Mind azt hitték, még csak egy tizennégy éves kislány vagyok, de én már nagyon is felnőttnek éreztem magam. Legalábbis elég felnőttnek ahhoz, hogy szörnyű szerelmi bánatom legyen. Amikor aztán később elmentél a mutatványosokkal, napokig kisírtam a szememet. Azt hittem, soha többé nem foglak viszontlátni. Egy napon mégis visszajöttél. Azt akartam, hogy feltétlenül az enyém legyél, Istenem, mi mindent tettem csak azért, hogy megnyerjelek magamnak, tanítás közben megfogtam a kezedet, és tartottam, mindig hozzád hajtottam a fejemet, sőt egyszer még meg is csókoltalak. Néha úgy éreztem magam, mint egy cafka. – Nagy Isten, és én mindebből semmit sem vettem észre. Ha én ezt tudtam volna! – Mondd ezt még egyszer! – Mit? Ah úgy: Igen, szeretlek. Igazán szeretlek, Nina Orantes! – Óh, Istenem, mit fog vajon apám mondani, ha megtudja, hogy mi ketten… Mama biztos örülni fog, ismerem őt. De apám?

– Egyet fog érteni. Végül is én komolyan gondolom. – Mennyire komolyan? Vitus nevetett. – Egész pontosan tudni akarod, ugye? Nos, olyan komolyan, hogy már holnap megkérem a szüléidtől a kezedet. – Óh, drágaságom, drágaságom! – Nina apró csókokkal árasztotta el. – Ez életem legszebb napja. Ha valóban akarsz engem, akkor talán hamarosan egy kastélyban kell majd élnem? Egy kicsit már most félek tőle. A sok szolga! Biztosan szörnyen izgalmas lesz. – Félig sem olyan rossz. Az angolok is emberek. Egy kicsit hóbortosak és makacsak, de szeretetreméltók, hisz ezt látod rajtam. Nina nevetett, és hozzásimult. – Várj csak, van egy ötletem! Zálogot adok neked az ígéretemre. – Vitus az övtáskájába nyúlt, és elővette Jean arany pecsétgyűrűjét. – Ez anyám gyűrűje. Egy napon te fogod hordani, de már ma neked adom. – Óh, Vitus, ezt komolyan gondolod? – Nina a drága ékszer után nyúlt. -Valóban komolyan gondolod? – Igen, soha semmi sem volt még számomra fontosabb. Egy pillanatig úgy látszott, mintha Nina újra elsírná magát a boldogságtól, de aztán összeszedte magát, és azt mondta: – El fogom zárni a gyűrűt, amíg megkérdezed apámat, igen, ezt fogom tenni. – Holnap este, amikor megjött a földekről és megvacsoráztatok, akkor ott leszek. – Óh, Vitus, Vitus, alig tudom kivárni. Bárcsak holnap reggel is lenne iskola, akkor előtte még láthatnánk egymást. – Erősnek kell lennünk, és addig kibírni. – Igen, igazad van. Remélem nem lesz az orrom hegyére írva a boldogságom. Hadd legyen meglepetés. – Megcsókolta Vitust. Vitus megcsókolta a lányt. Hosszan egymás szemébe néztek, és mindkettő látta a szenvedély szikráit a másik szemében. Aztán elváltak, csak azért, hogy mindjárt még egyszer átöleljék egymást. Nevettek és elváltak – és újra megölelték egymást. így ment ez még többször, míg végül mégis el kellett engedniük egymást. A vihar közben elvonult, és a felhőkön áttörtek az első napsugarak. Nem vették észre. – Ne vedd tőlem rossz néven, öreg csalán, de az arckifejezésed egy borjúéra emlékeztet. – A Magiszter a priccsén feküdt közös cellájukban, és Vitusra sandított. – Az új nap csalogat bennünket, a prímának mindjárt vége, és te egyfolytában úgy mosolyogsz, mintha már nem értenéd a világot. – Még mindig nem is tudom egészen felfogni. A kis ember felegyenesedett. – Hallgass csak ide, ez azt jelenti, hogy te… úgy értem, hogy te és Nina végre…? Vitus szeme ragyogott. – Igen, öregem, ezt jelenti. Milyen gyakran ismertél fel már hamarabb engem érintő dolgokat, mint én magam? – Krisztus vérére! Ez aztán a jó hír! Mesélj! Vitus beszámolt róla, mi történt előző nap a vihar alatt. A Magiszter olyan feszülten figyelt, hogy észre sem vette, Amint egyfolytában hol leveszi, hol felteszi a szemüvegét. Végül felkiáltott: – Orantes úgy el fog csodálkozni, hogy tátva marad a szája, ha meghallja, hogy a legidősebb lányából nemsokára lady lesz. Reméljük hogy ennyi boldogság nem megy rögtön újra a kedves Ana gyomrára. Ah, mit is beszélek. Természetesen, nem! A jó asszony nagyon büszke lesz, ahogy a derék papa is. Erről jut eszembe: miért hallgattad el eddig a jó hírt előlem és a törpe elől? Vitus beszédes mozdulatot tett. – Hogy őszinte legyek: magam sem tudtam elhinni, és egy ideig egyedül kellett lennem. De most, hogy aludtam rá egyet… – Mit? Te ennek a roppant boldogságnak a tudatában aludni tudtál? – Nem, természetesen nem. Csak átvitt értelemben mondtam. Tehát most, hogy elmúlt az éjszaka, lassan kezdem valóban elhinni. – Hát ez nagyszerű! Mikor mondjuk el a többieknek? Gaudeck, Tamás és mindenekelőtt a kövér

Cullus nagy szemeket fog mereszteni. Természetesen majd azonnal tudni akarják, hol lesz az esküvő, itt vagy Angliában. Ha engem kérdezel, inkább itt legyen. Spanyolországban melegebb van, mint a hűvös Angliában, ezt mint helybéli mondom neked, arra is gondolok, hogy itt valószínűleg pompásabbak lennének az ünnepségek. Csak azt kell végiggondolnunk, hol lakjatok, mert a kolostorban bizonyára nehezen menne, Orantes háza pedig túlságosan szűkös. Vitus felemelte a kezét. – Most azonban elszaladnak veled a lovak, te csalán! Mindent a maga idejében, és lépésről lépésre. Természetesen már ezt is fontolóra vettem, sőt ha őszinte akarok lenni, egész éjjel ezen gondolkoztam, és a következő eredményre jutottam: jobban szeretném Ninát Greenvale Castle-ban feleségül venni. Ezzel lehetőséget adnék az alkalmazottaknak és a cselédségnek, hogy részt vegyenek egy nagy ünnepségen, és – ami még fontosabb – mindnyájan úgy éreznék, hogy részvételük révén ők tették azzá az új úrnőt, ami attól kezdve lesz: Lady Nina, a feleségem. – És Orantes? Ő itt maradjon, vagy családostul át akarod őt hajózni Angliába? Az szép kis pénzbe kerülne. Vitus megvakarta a fejét, és boldogsága ellenére egy pillanatig elég kétségbeesettnek látszott. – Pénz, pénz, pénz! Mindig csak ez a fontos. Ennek ellenére természetesen igazad van. De hogy is szoktad mindig mondani? Tempus ipsum afferi consilium. Ma este először elmegyek Oranteshez. Aztán majd meglátjuk, hogyan lesz tovább. – Úgy legyen. De… egy pillanat, lépteket hallok, gyors, csoszogó lépéseket. Vajon hozzánk jön valaki? Alig mondta ki a Magiszter ezt a kérdést, amikor erőteljes kopogás hallatszott. Egy szempillantással később kitárult az ajtó, és Cullus lépte át a küszöböt. – Fiaim! – kiáltott. – Posta és hírek Padovából! – Micsoda? Padovából? – A barátok azonnal kipattantak az ágyból, és megrohanták a kövér szerzetest további újságokért. Az azonban leintette őket, és felhorkant: – Többet nem mondok, nem szabad mondanom! Tamás atya egyenesen a tisztítótűzzel fenyegetett, ha megteszem. Kövessetek, akkor mindent megtudtok! Mint kiderült, Tamás atya nem volt egyedül szegényes cellájában. Gaudeck apát időzött nála, aki Tamáshoz hasonlóan az egyszerű munkaasztalnál ült. Az asztal üres volt – egyetlen könyv kivételével. – Jó reggelt, főtisztelendő atya, jó reggelt atyám-kiáltott Vitus-, Cullus testvér azt mondta, hogy hírek jöttek Padovából! – Így van – válaszolt Tamás. – És nemcsak hírek, hanem egy csomag is. Abban volt ez a könyv. – Az asztalra mutatott. – Egy könyv? – így van. A címe valószínűleg ismerős lesz neked. – Tamás megengedett magának egy mosolyt. – így hangzik: De Causis Pestis. – Micsoda? – Vitus előreszökkent. A Magiszter, ugyanolyan meglepetten, követte. – Vedd csak a kezedbe! Girolamo professzor volt olyan kedves, és megküldte nekem. Vkusnak nem kellett kétszer mondani. Az asztalhoz lépett, és kinyitotta a könyvet. Az idő rövidsége miatt nem lehetett illusztrációkkal díszíteni, de ez nem zavarta. így is nagyszerű érzés volt, először nyomtatásban látni a saját maga által leírtakat. Mialatt lapozott és olvasott, Tamás egy levelet vett elő. – Tessék, Vitus, itt a levél, amelyet Girolamótól kaptam. Nagytiszteletű Atya, mélyen tisztelt Kolléga Úr! Nagyon remélem, hogy jól van és egészséges. Kívánom, hogy a mindenható Isten tartsa meg továbbra is az ön alkotóerejét. Ahogy korábban jelezetem, veszem a bátorságot, és küldök önnek egy példányt a De Causis Pestis című műből. A nyomdai munkálatok és az előállítás, sajnos, mégis tovább tartott, mint eredetileg terveztem, másképp mindjárt három példányt küldtem volna önnek, kettőt közülük Campodiosi Vitusnak és a Magiszter úrnak. Így azonban feltételezem, hogy a két Úr ennek a küldeménynek a megérkezésekor már úton van Angliába. Remélhetőleg a cirurgicus származására vonatkozó végső bizonyítékkal1.

Kérem, alkalomadtán tudassa velem, mi a véleménye a műről, és közölje velem javaslatait vagy kiegészítéseit, mert még sok kutatásra van szükség, többek között a pestistől megtámadott test terápiájának kérdését illetően. Kiváló tisztelettel: Mercurio Girolamo a padovai egyetem professzora Padova, Anno Domini 1580. február 21. Vitus továbbadta a levelet a Magiszternek, aki közben szemrevételezte a könyvet. – Nos, tisztelendő atya – mondta –, az, hogy Girolamo professzor azt hiszi, már úton vagyunk a Magiszterrel Angliába, jó végszót kínál számomra. Azt hiszem, elég sokáig vettük igénybe az önök vendégszeretetét. Greenvale Castle hív, mert hosszú távon egy kastélynak ugyanúgy szüksége van az urára, mint egy kolostornak az apátjára. Ebben az összefüggésben azt szeretném mondani… – Ugyan, ugyan, kedves Vitusom – hárította el Gaudeck –, ez majdnem úgy hangzik, mintha azt gondolnád, hogy terhemre vagy nekem és a testvéreknek! Épp ellenkező a helyzet. Másfelől el kell ismernem, hogy nagyon jól megértem a kívánságodat. Visszavágysz a gyökereidhez. Kövess, fiam, később még lesz rá alkalmad, hogy az általad írt könyvben lapozgass! Gaudeck apát elhagyta a cellát, és a Magiszternek is intett, hogy kövesse. Kevéssel később, egy kicsivel nagyobb dolgozószobába érve, az egyik sarokba mutatott, ahol egy tompán csillogó láda állt. – Ezt neked adom – jelentette ki. Vitus az első pillanatban nem tudta, mit mondjon, és a Magiszter is kérdő arcot vágott. Gaudeck mosolygott, mert ilyennek képzelte a reakciójukat. Kinyitotta a ládát, és egy sereg atlaszlapot vett ki belőle: tengeri és szárazföldi térképeket, városi panorámaképeket. Végül kiürült a láda, és Gaudeck nem minden büszkeség nélkül azt mondta: – Sokkal több fér bele, mint az ember gondolná. Szeretném neked adni, mert bizonyára lesz mit szállítanod. Vitus nyelt egyet. Különös ajándék volt! Természetesen olyan, amit nehezen lehetett visszautasítani. Gaudeck folytatta. – Szívesen adom. Egészen különleges darab, és mozgalmas története volt, mielőtt engem kezdett kísérni citeaux-i anyakolostorunkba tett rendszeres utazásaimon. – Ez aztán érdekes – mondta Vitus, aki még mindig nem tudta, örüljön-e. – Nézd csak, fiam, ezeket a szavakat, amelyeket művészi módon az aljába véstek! ISENHAGEN / MONASTERIUM / ANNO 1219 Vitus kibetűzte a feliratot, de nem sokat tudott vele kezdeni. Az apát kisegítette. – A ládát ügyes kezek több mint háromszáz évvel ezelőtt az isenhageni ciszterci kolostorban készítették. A kolostor Németország északi részén fekszik, egész pontosan a BraunschweigLüneburg hercegségben. A Magiszter keze végigfutott a tucatszor beviaszolt fán. – Szép munka. – Ez egy úgynevezett hornyolt láda, fiam. Ez a típus egyedülálló, mert csak cövekekből és csapokból van összeillesztve. Annakidején a rangbéli apácák ilyen ládákban őrizték a kelengyéjüket, tehát azokat a dolgokat, amelyeket az Úr menyasszonyaiként magukkal vittek az apátság remeteségébe. Vitus megerősítette, amit a Magiszter már elmondott. – Szép darab, tisztelendő atya, kétségkívül. Nagyon köszönöm önnek. És mivel már a „kelengye” szót említette, a következőket szeretném… Már nem jutott hozzá, hogy elmondja a nagy újságot, mert ebben a pillanatban újra Cullus állt meg az ajtóban, a gyors futástól kifulladva: – Gaudeck apát, tisztelendő atya! Egy látogató van velem, aki nem hagyta magát elutasítani. Azt mondja, rendkívül fontos küldetésben jár. – Valóban abban járok. – Cullus mellett fekete hajú férfi jelent meg a küszöbön, porlepte lovas köpenyben, és alig láthatóan meghajolt. – Bocsássa meg az illetlen zavarást – mondta akadozó

spanyol nyelven. – Ön ennek a kolostornak az apátja? – Én vagyok. – Gaudeck hangján némi bosszúság érződött. – És ön kicsoda, hogy megzavarja e falak nyugalmát, és megszegi az utasításaimat? Senki sem szokott bejelentés nélkül rám törni. A fekete hajú újra meghajtotta a fejét. – Ez különleges ügy, apát Úr, még egyszer bocsánatot kérek. Egy orvost keresek sürgősen, aki Campodiosi Vitusnak nevezi magát. – Micsoda? Engem? Miért? – Tehát ön az, akit keresek? – Az idegen némán összevetette a leírást, amit kapott, az előtte álló szőke jelenséggel. Úgy tűnt, minden ismertetőjegy egybevág. – Természetesen. Én vagyok Campodiosi Vitus. Lenne szíves most közelebbi magyarázatot adni? – Szívesen, uram. A nevem Morton of Edgehill, futár vagyok, és őfelsége I. Erzsébet, Anglia szűz királynője nevében járok. Át kell adnom önnek ezt az írást. Kérem, olvassa el, és azonnal kövessen! Vitus elvette a nehéz borítékba rejtett levelet. – Honnan tudjam, hogy az igazat mondja? – Ha ön az, akinek kiadja magát, akkor megismeri királynője címerét. Törje fel a pecsétet, és olvassa! Vitus dobogó szívvel megtette, amit a férfi parancsolt. Mit akarhat tőle a királynő? Honnan tudta egyáltalán, hogy Campodiosban tartózkodik? Nagyon furcsa ez az egész! Gyorsan átfutotta a néhány sort. I. Erzsébet azonnal látni kívánja, mert egy bizonyos Hornstaple nevű ügyvéd igényt jelentett be Greenvale Castle-ra és minden hozzá tartozó birtokra. A királynő a közeljövőben ki akarja hallgatni. Vitus szó nélkül továbbadta a levelet a Magiszternek. Az elolvasta a levelet, és tajtékzott mérgében. – Mind a tizenkét apostolra! Hát sohasem szabadulunk meg ettől a kullancs Hornstaple-tól? Már egyszer korrepetáltam ezt a vérszívót, és megmondtam neki, hogy tulajdonosnak az számít, aki birtokon belül van, éspedig addig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják! Dominus habetur qui possidet, cionec probetur contrarium! A kis tudós hevesen pislogott. Aztán folytatta: – És kétségtelenül te vagy birtokon belül, mert az elutazásunkig te laktál a kastélyban. A pióca valószínűleg a távollétedet akarja kihasználni, hogy mindent bekebelezzen. De ez nem fog neki sikerülni! Fogadok, hogy egyetlen bizonyítéka sincs. És még ha ez a worthingi takácslegény, ez a Warwick Throat valóban a vér szerinti apád lenne is, a te birtokigényeden ez a tényállás semmit sem változtatna. Miben sántikálhat ez a vámpír Hornstaple? – Sejtelmem sincs – mondta Vitus színtelen hangon. Edgehill jelentkezett szólásra: – Én semmit sem tudok ezekről a rejtett összefüggésekről, uram, csak azt tudom, hogy önnek még ma, ebben az órában vissza kell indulnia velem. Ez a királynő parancsa. Mielőtt Vitus válaszolhatott volna, a Magiszter folytatta beszédét: – Ez a Hornstaple egy féreg, mindig is mondtam! Mint a jog embere, szégyellem magam miatta. Az ő esetében valóban kecskére bízták a káposztát! Ovem rommittere lupo! Természetesen elkísérlek Angliába, öreg csalán, csak arra az esetre, ha jogászi védelemre van szükséged. – Nem, nem fogja elkísérni, uram. – Sir Edgehill hangja nagyon határozott volt. – Én úgy fogom végrehajtani a megbízatásomat, ahogy előírták nekem, és ez félreérthetetlen volt: vigyem a királynőhöz Campodiosi Vitus cirurgicust. Senki mást. A kis tudós tiltakozott. – De miért ilyen makacs, barátom? Egy emberrel több vagy kevesebb, ezen bizonyára nem múlik? – De igen, múlik. Mert minél több ember lovagol együtt, annál rövidebb utat tesznek meg egy nap alatt. Most Gaudeck apát tett egy kísérletet. – Kedves Morton of Edgehill uram – kezdett bele –, mindjárt dél van, a refektóriumban jó ebéd vár önre, hál' Istennek vége a böjtnek. Lesz sertéshús egyszerű gombamártásban, hozzá vadpástétom erős borssal, helyben készült véres hurka az első vágásból és még sok egyéb.

Szívélyesen meghívjuk, tartson velünk. Vitus is bekapcsolódott: – igen, egyen velünk, Morton of Edgehill, frissítse fel magát, aztán ebéd után aludjon egy nagyot. Biztosan megszolgálta. Azonkívül: holnap is szép idő lesz az utazásra. – Miközben így beszélt, állandóan Ninára kellett gondolnia. Lehetetlen, hogy most, amikor végre az övé, akkor azonnal újra el kell hagynia! Mit fog gondolni, ha megtudja, hogy ő egyszerűen elutazott? De Edgehillt nem lehetett megingatni. – Valóban sajnálom, uram, de nem megy. A kolostor udvarában négy ló vár minket. Naponta fogjuk őket váltani, hogy kettő mindig pihent legyen. Legkésőbb hat hét múlva Londonban akarok lenni. Önnel. – Jól van. – Vitus összeszedte magát. – Annyira azért nem siethet, hogy legalább még egy üzenetet le ne írhassak. – Gaudeckhez fordult. – Ha nincs ellenére, tisztelendő atyám, az ön írópultját használom. Az apát természetesen beleegyezett. Vitus írt egy üzenetet Ninának, amelyekben röviden vázolta a körülményeket. A végén biztosította róla, hogy rendíthetetlenül szereti… Miután a lapot összehajtotta, átnyújtotta a Magiszternek. – Tudod, kinek kell odaadnod – mondta halkan. – Természetesen. Hiányozni fogsz, öreg csalán. Edgehill közben egész idő alatt fel-alá járt a szobában. – Most valóban indulnunk kell, uram! – kiáltott szemrehányón. – Nyugalom, nem lehetne legalább még… – Szembe akar szállni királynője parancsával? Vitus megadta magát. – Nem. Menjünk. A következő napokban Edgehill meglehetősen szótlan kísérőnek bizonyuk, akinek egyetlen szándéka és törekvése az volt, hogy a lehető leggyorsabban célba érjen. így szótlanul lovagoltak egymás mellett, az első reggeli kakaskukorékolástól az esti sötétség beálltáig, és a futár csak akkor engedett soron kívüli pihenőt, ha a lovakon a komoly kimerültség jelei mutatkoztak. – Nem olyan ember vagyok, aki tönkrelovagol egy lovat, sir – mondta, aztán, mintegy önmaga megnyugtatására, minden alkalommal hozzáfűzte: Azt hiszem, ennek ellenére még mindig nagyon jól állunk az idővel. Vitus nem mondott ellent. Régen rájött, hogy a sietség, amellyel Edgehill az apát dolgozószobájában az indulást sürgette, nem fontoskodás volt, hanem csak túlzott kötelességtudása kifejeződése. Ez a férfi nem tehetett erről. Szenvedélyes tisztelője volt királynőjének, a „szűz glorianának”, ahogy I. Erzsébetet nevezni szokta, aki volt olyan kegyes, parancsot adott neki, és inkább darabokra vágatja magát, minthogy ne kifogástalanul teljesítse megbízatását. Viselkedése nem tette szórakoztatóbbá az utazást. Vitus szívesen beszélgetett volna a régi időkről, mert Santander felé lovagolva ugyanazokon az ősrégi utakon haladtak, amelyeken egykor a Magiszterrel és a mutatványosokkal vándorolt. Csakhogy sohasem alakult ki köztük igazi beszélgetés, la Edgehill egyáltalán megszólalt, csak egyetlen témája volt, és ez a királynője volt. Vitus, aki ugyancsak tisztelte Erzsébetet, még ha egészen más lódon is, végül feladta. Némán lovagoltak el Belorado, Rondena, Briviesca és sok más kis falu mellett, Rudrón, aztán az Ebro folyását követték. Villarcayónál egy kis szerencsétlenség érte őket: az a valószerűtlen eset állt elő, hogy négy ló közül három lesántult. Szünetet kellett tartaniuk, akár akarták, akár nem. Vitus élvezte a kétnapos pihenőt, és végre volt alkalma újra kiadós beszélgetéseket folytatni más emberekkel. Milyen jólesett! Egyszerűen csak ülni egy fogadóban, sietség nélkül enni, meginni egy pohár bort, és Istenről és a világról csevegni. Fájdalmasan tudatára ébredt, mennyire hiányoznak a társai. És mindenekelőtt Nina… A harmadik napon az állatok újra felépültek. Miután a falu kovácsa még kicserélt néhány patkót, folytathatták az utat. Edgehill, aki egész idő alatt tűkön ült, erős tempót diktált, úgyhogy estére jókora darabot maguk mögött hagytak a Torrelavega – következő úti céljuk – felé vezető útból. A következő napokban is lendületesen haladtak. Az időjárás nagyszerű volt, az ég felhőtlen kéken ragyogott felettük, és a lovak pompásan futottak. Még Edgehill is felengedett kissé. Minél

közelebb értek Santanderhez, annál beszédesebb lett. – Tudja – mondta egy este egy rubinvörös rioja mellett –, ez az első itóka utazásunk során, amely valóban ízlik. Vitus már sejtette, miért, de elég udvarias volt, hogy rákérdezzen: – Nocsak, miért? A futár leeresztett egy újabb kortyot. – Mert ha egyszer a kantabriai fővárosba értünk, uram, malomkövek fognak leesni a lelkemről. Igen, malomkövek! Akkor ugyanis már nem tőlem függ, hogy elég gyorsan továbbjutunk-e, vagy sem. Akkor egyedül és kizárólag a szerencsén múlik, hogy sikerül-e gyorsan elkapnunk egy hajót hazafelé. Vitus megértette. – Ha nem így lenne, akkor a királynője, aki az enyém is, nem tehet önnek szemrehányást. – Pontosan erről van szó. Természetesen ennek ellenére remélem, hogy Fortuna szövetkezik velünk. – Edgehill elfojtott egy böfögést. – Szűzi Glorianánk híres bizonyos… eh, türelmetlenségéről. Vitus hallgatott. Erezte, hogy az egyszerre annyira beszédessé vált futár még nem fejezte be. – És akkor még itt van… eh, ő is helyeselni fogja, ha minél előbb Londonba érünk. – Ő? Kiről beszél? – Nos. – Edgehill küzdött magával, elárulja-e a nevet, de aztán azt mondta magában, hogy értelmetlen lenne nem megmondani. A személy, akire gondolt, mindenütt jelenvaló volt -Angliában éppúgy, mint Európában. Előbb-utóbb úgyis be fog avatkozni Campodiosi Vitus életébe. – Nos, Sir Francis Walsinghamről beszélek.

SIS FRANCIS WALSHIGHAM, A KÉM „ Képzeljük csak el: egy másik anya a kolostorhoz megy a gyermekével, hogy ott letegye. Miért teszi ezt? Mert valamilyen okból meg kell tőle válnia. Egy ilyen anya sohasem hagyná ott a saját csecsemőjét azért, hogy helyette egy idegent vigyen magával, végül is akkor csak egy újjal cserélte volna fel a régi problémáját.” – Sir Francis – mondta orrhangon Christopher Mufflin, a pergamenarcú írnok és könyvmoly –, attól tartok, hogy már megint itt van ez a Hornstaple. – Én aztán semmitől sem menekülök meg. – Sir Francis Walsingham felsóhajtott. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy dokumentumokat írjon alá a dolgozószobájában. A papírok aljára művészien újra meg újra odabiggyesztette kézjegyét, és hozzá a helyet és a keltezést: London, A. D. 1580. június 23. – Megmondta, mit akar? – Nem, Sir Francis, nem mondta. Csak panaszkodott, mint szokta, hogy nem bocsátották a királynő elé, és most, eh… – Mufflin finoman köhécselt – mondhatni, önnel kell beérnie. Walsingham újra felsóhajtott. Odaadó híve volt uralkodónőjének, de néha elátkozta azt a szokását, hogy alapjában véve minden kellemetlen dolgot ráhárított. – Nem tudja elküldeni azt az embert? – Nem, sajnálom, Sir Francis. – Nos, jól van, kéretem. – Walsingham felállt, mert tapasztalata szerint a kellemetlen beszélgetéseket legjobb volt állva lefolytatni. Akkor formálisabbra sikerülnek. Automatikusan ellenőrizte az öltözékét, mert meglehetősen hiú volt. Zeke, mellény és nadrág – mind tiszteletet parancsoló fekete színben– kifogástalanul állt, mint mindig, éppúgy, mint a lábbelije. Csak holland módra gazdagon redőzött és kikeményített nyakfodra volt fehér. Megjelenése alapján gazdag hajótulajdonosnak vagy magas állású klerikusnak lehetett volna tartani, de minden volt, csak nem az: ő volt az angol titkosszolgálat megalapítója és őfelsége I. Erzsébet királynő államtitkára. Az ajtóra nézett, ahol ebben a pillanatban felbukkant az ügyvéd. Walsingham szívbéli ellenszenvet érzett ez iránt a férfi iránt, mert nyálas és fontoskodó volt, és még rosszabb: bogáncs volt. Nem lehetett lerázni. – Jó reggelt Méltóságodnak! – Hornstaple mélyen meghajolt, aztán közelebb lépett, közben az egyik magas, kényelmes párnázott székre sandítva. De nem ülhetett le, mert beszélgetőpartnere is állt, és nem kínálták hellyel. Walsinghamnek egy arcizma sem rezdült. Nem tartotta fontosnak a „Méltóságod” megszólítást. Hornstaple, ez a nyálas alak mégis mindig így szólította. Nos igen, először arról kell gondoskodnia, hogy a beszélgetésük négyszemközt folyjon. – Köszönöm, Mufflin, már nincs szükségem önre. Aztán szemügyre vette a jövevényt. Ennek az embernek nincs ízlése, ez ma újra kiderült. Túlságosan rövid barna köpenyéhez durva, rozsdaszínű nadrágot és vadbőr csizmát viselt. Mindez már kissé fényes és kopott volt. Az ügyvéd talán mégsem olyan sikeres, mint ahogy szeretné folyton elhitetni. Walsingham pillantása továbbvándorolt, kinézett a magas ablakon. Szürke nap volt, felhők nehezedtek London házaira és polgárai kedélyére. – Majd még kiderül, jó-e ez a reggel, Hornstaple. Rögtön közlöm önnel: ha megint ezzel a Greenvale Castle körüli bosszantó örökségi történettel jön, süket fülekre talál. – De Méltóságod, bocsásson meg egy olyan valakinek, aki csak igazságot akar! Olyan földbirtokról van szó, amely, ha nem öröklődik, a koronára száll. – És? Ez olyan rossz lenne? Sajnálja a birtokokat a királynőjétől? – Eh… hahaha! – Hornstaple hímezett-hámozott. – Méltóságod szeret tréfálni. Mindnyájunk által szeretett felséges királynőnk bizonyosan ugyanazt kívánja, amit én, hogy az örökséget a törvényes örökös kapja meg. Csak sajnos megint nem beszélhettem vele. – Úgyhogy újra meg kell elégednie az én személyemmel.

Az ügyvéd újra hímezett-hámozott, de ezúttal nem válaszolt Walsingham szavaira. – Új felismerések adódtak, Méltóságod, rendkívül fontos felismerések, amelyeket nem akarok eltitkolni ön elől. – Ne mondja! – Walsingham lábujjhegyen hintázott. Unos-untig ismerte Hornstaple efféle bejelentéseit. Az ügyvéd több papirost húzott elő a köpenyéből, és közben arca fontoskodó kifejezést öltött. – Van itt egy hitelesített tanúvallomásom, amelyből kiderül, az ön által névről ismert takácslegény, Warwick Throat Campodiosi Vitus vér szerinti apja. Walsingham abbahagyta a hintázást. Ebben a pillanatban elátkozta a titkosszolgálat vezetőjeként betöltött tisztségét, amellyel újra meg újra együtt járt, hogy csalókat és örökséglesőket kellett lelepleznie. Milyen hálás lett volna most, ha a dolgot egy megyei seriff rendezhette volna, de ez természetesen szóba sem jöhetett. Itt egy főrend birtokáról volt szó, ráadásul egy olyan birtokról, amelyet Hódító Vilmos egykor személyesen adományozott egyik leghűbb bajnokának: Roger Collincourtnak. – Ki hitelesítette a dokumentumot? – Kicsoda? Nos, Méltóságod, természetesen én… eh, ezzel arra akar utalni…? – Én semmit sem akarok. Ez csak egy kérdés volt. – Walsingham elégtételt érzett, hogy kihozta a sodrából a fontoskodót. – Nos, a tanúvallomás egy bizonyos Mike Springle-től származik. Springle a mindenható Istenre esküszik, hogy többször megfigyelte Throatot és Lady Jeant nemi aktus közben. Walsingham felfigyelt, de kívülről semmit sem lehetett rajta észrevenni. Ha igaz, amit Hornstaple itt fekete-fehéren állít, abból még mindig csak az következik, hogy az a férfi, aki Campodiosi Vitusnak nevezi magát, valóban fattyú. De sokan azok. Sokan még az általa annyira tisztelt Erzsébetet is annak nevezték, mert anyja, Boleyn Anna kivégzése után eleinte törvénytelennek számított. Egyébként azonban semmi sem fog változni. – Mi a tanú foglalkozása? – Söröskocsis, Méltóságod. – Nahát, nahát. – Walsingham legkésőbb ekkor már biztos volt benne, hogy a Hornstaple által bejelentett új ismeretek merőben légből kapottak. Titkosszolgálati alkalmazottként szerzett tapasztalatai azonban arra intették, hogy nem lenne helytelen, ha még várna egy kicsit, mielőtt befejezi a beszélgetést. Néha váratlanul mégis kiderült még valami fontos dolog. Úgy, tehát azt mondja, hogy egy söröskocsis? Es miért csak huszonöt évvel később jut eszébe a fickónak, amit látott? Van ennek valami ésszerű oka? Hornstaple a kezét tördelte. – Nos, Springle azt mondta nekem, hogy sokat volt beteg, évekig nem is mert kirukkolni a beszéddel, mert félt a nehézségektől. Lady Jean mégiscsak főnemesi származású. – Valóban. – Igen, Méltóságod. – Hornstaple mosolyt erőltetett, amely olyan idegenül hatott az arcán, mintha csak vendég lenne ott. – Nem akarja megnézni a hitelesített tanúvallomást? – Nem, nem akarom, mert jelentéktelen. Throat lehet tízszer is Campodiosi Vitus vérszerinti apja, akkor sincs joga Greenvale Castle-ra, mert a gyermek nem benősült apja nem öröklésre jogosult. Itt addig lovagolhat a paragrafusokon, ameddig akar. – Az Isten szerelmére, Méltóságod, nem akarnám felszítani az ön haragját, mégis meg kell… – Semmit sem kell. Inkább úgy tűnik, nekem kell önt arra emlékeztetnem, hogy a jogtudományban engem senki sem tud elámítani. Vagy nem tudja, hogy én a cambridge-i King's College jogi fakultásának a diákja voltam? – Oh… eh. – Hornstaple arckifejezése világosan beszélt. Ezt nem tudta. Mindazonáltal gyorsan összeszedte magát, és azt mondta: – Még ha így is van, Méltóságod, mégis vannak kivételek. Ez is az oka annak, hogy feltétlenül beszélnem kell őfelségével. Ő fogja eldönteni, mi a törvényes, mert ő a királynő. – Akinek azonban nincs ideje az ön számára! Nem fogja fel, Hornstaple? Az ügyvéd nyelt egyet. Aki ismerte, tudta, hogy szívós kutya. Fejébe vette, hogy kiharcolja Warwick Throat számára az

örökséget, és sohasem fogja feladni, mert ha sikerül, hatalmas összegecske kecsegteti, amely élete végéig megszabadítja minden anyagi gondtól. – A vélt fiú nem az igazi fiú, Méltóságod! Campodiosi Vitus egy jöttment parasztfiú, semmi több. Bizonyos, hogy annak idején a damasztkendőbe burkolva feküdt egy csecsemő a kolostor előtt, de az semmi áron sem volt a Collincourt-ok sarja. Ki tudja, hol tartózkodott akkor Lady Jean valójában? Senki. Az az elképzelés, hogy Campodiosi Vitus nemesi származású, egyszerűen nevetséges. – Igen, úgy találja? – Az ügyvéd pontatlan érvelése egyre jobban bosszantotta Walsinghamet. Különösen, mivel ő jó ideje tudta, hogy a cirurgicus valóban Lady Jean fia. Végül is mindenütt megvoltak az informátorai, csupán Franciaországban tizenhárom és Németországban kilenc. Itáliában és Európa nagy kikötővárosaiban is volt néhány, csupa minden hájjal megkent, dörzsölt és tapasztalt fickó, akiket – mottójához híven, miszerint „A tudás sohasem túlságosan drága” – gazdagon megfizetett… – Jól van, tételezzük fel, hogy Campodiosi Vitus nem Collincourt, akkor nem lenne öröklésre jogosult, de az ön megbízója, Warwick Throat éppolyan kevéssé lenne az. Tehát mit akar még? – Azt akarom, hogy a királynő elé bocsássanak! – Nem! – Méltóságod elfelejteni látszik, hogy vannak kérvények, megkeresések, folyamodványok, amelyekkel az ember közvetlenül őfelségéhez fordulhat! – Ezek mind nálam kötnek ki. – Walsingham most megelégelte. Érezte, hogy bármely pillanatban elveszítheti az önuralmát. Az pedig megbocsáthatatlan lenne. – Azt ajánlom önnek, Hornstaple, hogy ne feszítse túl a húrt! Ne feszegesse tovább ezt a dolgot! Mindenki számára jobb úgy. – Csak a szegény Warwick Throat számára nem, Méltóságod. – Ezt hogy érti? – Volt valami az ügyvéd hangjában, ami még egyszer figyelmessé tette Walsinghamet. – Throat halálosan beteg ember, Méltóságod. Már nem sokáig él. Az egyetlen remény, amely megmaradt neki, az örökség. Engedelmével, ezért vagyok olyan nyakas. Walsingham hallgatott, és azt gondolta: – No nézd csak, mégis megérte türelmesnek lenni. Hasznos információ lehet, hogy Warwick halálra szánt ember. Ennek a zugprókátornak az arcátlan fellépését mégsem lehet csak úgy egyszerűen zsebre tenni. Jól rá fogok ijeszteni, hogy rájöjjön, miért mondják az emberek: nem kellemes Walsingham tőrét a nem megfelelő oldalról látni… Hangosan azt mondta: – Ön valóban nagyon csökönyös, ezért befejezésként szeretném felhívni a figyelmét, hogy az ilyesfajta magatartás nem mindig használ az egészségnek. Meséltem már önnek valaha a nagybátyámról, Sir Edmund Walsinghamről? Nem? Nos, róla azt mondják a rossznyelvek, hogy mindenben egy kicsit goromba, amit csinál. Ő egyébként a Tower hadnagya. Ön ugyan, Hornstaple, Worthingből jön, de feltételezhetem, hogy tudja, mekkora jelentősége van ennek a városunk keleti részén fekvő, tiszteletreméltó citadellának. És ugyancsak feltételezhetem, hogy már hallott arról, hogy hagyják elsenyvedni a nem nemesi foglyokat a börtönnek abban a részében. – Igen, Méltóságod – Hornstaple mindössze ennyit válaszolt. Tudta, hogy veszített. Mélyen meghajolt, és hátrálva elhagyta a helyiséget. Walsingham elégedetten nézte. Az ügy el volt intézve. Ennek ellenére elhatározta, hogy továbbra is megfigyelteti az ügyvédet és megbízóját. Másnap Walsingham, ugyanazokkal az iratokkal, amelyeket Hornstaple látogatása előtt aláírt, királynőjéhez indult. Áthaladt a Whitehall palota, az angol uralkodók pompás londoni rezidenciája tágas csarnokain és folyosóin. Gond nélkül elment több őr mellett, mert mindenütt ismerték. Megállt annak a szobának az ajtaja előtt, amelyről tudta, hogy a királynő ott szeret zenélni. Kurtán odabiccentett egy szolgának, aki erre mélyen meghajolt, és beengedte. Walsingham belépett a terembe, és óvatosan ment tovább, azon igyekezve, hogy ne üssön zajt, mert királynője a spinét mellett ült. Walsingham hallotta, hogy megint azt az egyszerű, szívhez szóló dalt játssza, amelyet egykor apja, VIII. Henrik komponált, és szívesen elő is adott: Pastime with good company I love and shall until I die. Grudge so will, but none deny,

so God be pleased, so live will I: For my pastance hunt, sing and dance My heart is set all goodly sport to my comfort: Who shall me let? Walsingham áhítatosan figyelt. Szerette királynője hangját, aki ezen a napon együtt énekelt Kate Ashley-vel, öreg nevelőnőjével és fehérbe öltözött udvarhölgyeivel. Ennél is jobban csodálta a kezét: hosszú, keskeny és alabástromfehér kezét. Mint annyiszor, ezen a napon sem kevesebb, mint nyolc gyűrű villogott az ujján. Sokkal gyakrabban kellene a szép kezét mutogatnia, gondolta Walsingham, és nem kellene olyan gyakran kesztyűt viselnie. A ruháját ezúttal is megfontoltan választotta meg: zöld és fehér, a Tudorok színei. Milyen színek illenének jobban vörös hajához! A fehér, arannyal átszőtt hajháló újnak tűnik. Talán Robert Dudley-nak, a szívkirályának az ajándéka, akit Earl of Leicesterré tett. – Mit bámul rajtam annyira, Sir Francis? – Erzsébet befejezte játékát, és rámosolygott. Walsingham összeszedte magát, és hivatalos arcot öltött. – Bocsássa meg felséged, nos, csak azért történt, mert felséged ma ismét csodálatosan néz ki. Erzsébet mosolya szélesebb lett, de csak egy bizonyos mértékig, mert tudatában volt annak, hogy az utóbbi időben több fogát elvesztette. – Minden Isten adta napon ezt mondja, igaz, Kate? Az öreg nevelőnő szótlanul bólintott. – Mi újság, Sir Francis? – Meg kell néhány dolgot beszélnem felségeddel, bocsásson meg, hogy így bejelentés nélkül beállítok. – Már hozzászoktam. William Cecil ugyanígy tesz. – Igen, felség. – Walsingham természetesen tudta, hogy uralkodónője más államtitkárokkal is – királyi viszonyokhoz képest – kötetlen kapcsolatot ápol. – Néhány általam előkészített iratot is meg akartam mutatni, valamint egy könyvet, amely bizonyára érdemes felséged figyelmére. – Egy könyvet? – Egy olyan könyvet, amely robbanásszerű hatású lehet, ha az ember világosan megérti a tartalmát. – Értem. – Erzsébet felkelt, és átment egy kecses íróasztalhoz. – Kate, légy olyan kedves, mondd meg a komornának, délutánra készítse ki nekem a gyöngyberakásos karmazsinvörös ruhát. És vidd mindjárt magaddal a lányokat. Amikor mind elmentek, Erzsébet azt mondta: – Felcsigázza a kívánságomat, Francis. Walsinghamet minden alkalommal elárasztotta az öröm, ha királynője a keresztnevén szólította. Sajnos ezt csak olyankor tette, ha egyedül voltak. – Felség, arra akartam kérni, pillantson bele ezekbe a dokumentumokba. Látni fogja, hogy már most, év közepén csaknem teljesen kimerültek azok az eszközök, amelyek a titkosszolgálati tevékenységhez rendelkezésre állnak, holott még saját vagyonomból is hozzájárultam. Erzsébet átfutotta a papírokat. – Tőlem most ugyanezt várja. A magánpénztáramból támogassam az ön kémszervezetét. Walsingham erre nem szólt semmit. Világos volt, hogy ezt akarja. Erzsébet a homlokát ráncolta. – Foglaljon helyet, Francis. Az ön titkosszolgálata pénzügyi szempontból feneketlen hordó. – De nagyon hasznos, ha nem egyenesen nélkülözhetetlen. Gondolja csak meg, mi mindenre rájöttek már az embereim az ön érdekében! – Úgy érti, Anglia érdekében. Walsingham majdnem azt válaszolta: ön Anglia, felség, de aztán lemondott róla. Erzsébetnek finom hallása volt a túlzó hízelgéshez. Walsingham tehát hallgatott. – Tudom, Francis, tudom. Mondjuk ki nyugodtan: ön megfigyeltet, megvesztegettet, rászedet – olykor meg is kínoztat embereket Anglia érdekében. A részletek nem érdekelnek. Csak ne kerülne ez a szervezet ilyen roppant összegekbe! Walsingham még mindig hallgatott. A nyelvén volt, hogy csak a trónra lépés évfordulóján évenként megrendezett ünnepség olyan összegeket emészt fel, amelyek ennek a sokszorosára rúgnak, de egy ilyen megjegyzés természetesen elképzelhetetlen volt. Ha jól emlékezett, utoljára

körülbelül ötszáz ökröt, háromezer birkát, ötszáz bárányt, kétszáz disznót és tizenötezer csirkét fogyasztottak el, a vadról nem is beszélve. Igaz, ehhez, mint mindig, hozzájött a karácsony is, és az udvartartás nem kevesebb, mint ezerötszáz éhes szájat jelent… Ennek ellenére: ami ott végbement, az színtiszta pazarlás volt. Ez az egész merőben ellentétes volt Erzsébet egyebekben tanúsított takarékosságával. A kakaó, mint egzotikus ital, amely sok londoni házban megjelent, neki túl drága volt. Ő inkább fűszeres sört ivott és savanyú heringet evett. És ezt már reggelenként. De Walsingham ezért is szerette az uralkodónőjét. – Segíteni fogom a kémszervezetét, mondjuk nyolcszáz fonttal. Többet pillanatnyilag nem adhatok önnek. Walsinghamnek nagy kő esett le a szívéről. – Köszönöm, felség. – Remélem, Cecil nem tépi le ezért a fejemet. Egy idő óta folyton azért rágja a fülemet, hogy mindent meg kell tennünk a flottánk növeléséért. Minden pennyt erre kell fordítani. Állítólag elkerülhetetlen egy Spanyolországgal való háború. Ön is így gondolja, Francis? Walsingham pontosan mérlegelte a szavait, mielőtt válaszolt volna: – Mivel felséged nem akar házasságra lépni Alençon herceggel, és így a Franciaországgal való szövetség kiesik, Angliának továbbra sincs szövetségese. Annál kevésbé, mert ön Fülöp széptevéséhez is elutasítóan viszonyul. Amit én -szeretném hozzátenni –, csak üdvözölni tudok. Erzsébet nevetett, és egy pillanatra megfeledkezett foghíjairól. – Ön aztán ízig-vérig protestáns! Spanyolországi Fülöp engem csak politikai okokból akar feleségül venni. Mintha a birodalma nem lenne már így is éppen elég nagy! Es természetesen addig nincs nyugta, amíg Anglia újra katolikus nem lesz. Ettől eltekintve, nem nagyon szenvedhetem. A szeme csupa hidegség és érzelemmentesség. Komor, tűnődő, ájtatos és még bosszúvágyó is. Legrosszabb tulajdonsága azonban a buzgó, fanatikus vallásosság, és az egész világot ezzel akarja elárasztani. Nem, Fülöp lenne az utolsó, akit férjül kívánnék. Ráadásul a népem ugyanolyan kevéssé szereti, mint én. – Hogy a kérdésére visszatérjek, felség: én is azt gondolom, hogy fegyverkeznünk kell. Fülöpnek polipkarjai vannak, ahogy Portugáliában látják. Azt mondom önnek, egy napon számtalan hajóval fog megjelenni a tengeren, és meg akarja majd szállni az országunkat. – Adja az ég, hogy ez sohase történjen meg! – Erzsébet félretolta az iratokat. – Azt mondta, egy könyvet is hozott magával? Egy könyvet, provokatív tartalommal? – Így van, felség. – Walsingham az irattáskájába nyúlt, és Erzsébet elé tette a könyvet. – De Causis Pestis – olvasta a királynő hangosan. – Mit jelentsen ez? – Ez egy könyv a pestis okairól. – Tudok latinul. – Bocsásson meg, felség, a szerző Campodiosi Vitus, az a fiatal férfi, aki az elhunyt lord Gollincourt unokaöccsének mondja magát. – Emlékszem. De volt ott valami egy elcserélt lelencgyerekkel. – Pontosan. Meséltem már önnek erről. Az a háttere az ügynek, hogy Lady Jean, aki kétségkívül igazi Gollincourt volt, 1555-ben terhes lett egy férfitól, akinek a nevét a világért sem volt hajlandó elárulni. Szörnyű botrány volt a családban, amíg az öreg lordnak sikerült meggyőzni Jeant, hogy legjobb, ha Új-Spanyol országba vitorlázik, és ott egy derék férjet keres. Így akarta korlátok között tartani a szégyent. Jean elindult, és a hajón megszülte a gyereket, de a spanyolországi Vigóban partra kellett szállnia, mert a vitorlás viharba került, és így nem tudott továbbmenni. Ez 1556 tavaszán történt, és sokáig nem lehetett tudni, mi lett Jeannel és a gyerekkel. Csak 1576-ban, húsz évvel később vetült fény a sötétségbe: akkor Greenvale Castle-ban megjelent egy fiatal férfi, a neve Vitus volt, és az öreg lordnak bemutatott egy damasztkendőt a Collincourt-ok címerével. Azt mondta, ez az a kendő, amelyben csecsemőként megtalálták a campodiosi kolostor előtt. – Most már emlékszem! Itt van még az az ügyvéd, aki mindent megpróbál, hogy elém bocsássák. Azt állítja, hogy a fiatal Vitus nem a Collincourt-birtok igazi örököse, mert biztosan elcserélték. – Helyes, felség. A neve Hornstaple. Egy kis zugprókátor és örökséghajhász. Azt állítja ugyan, hogy valamilyen úton felhajtotta Jean gyermekének az apját, de többet nem tud felmutatni. Az

örökségi igény, amelyet az állítólagos apa nevében támaszt, jogilag teljesen tarthatatlan. Ennek ellenére a múltban újra meg újra megpróbálta ön elé terjeszteni a követeléseit. Csak azt tudom mondani, hogy az az ember egész szépen az idegeimre ment. – Szegény Francisom. – Erzsébet az államtitkár karjára tette a kezét. Ebben a pillanatban olyan volt, mint egy anya, habár három évvel fiatalabb volt Walsinghamnél. Walsingham élvezte a helyzetet. A királynő kegynyilvánításai ugyancsak ritkák voltak, és ha mégis, akkor legfeljebb Earl of Leicesternek, a főistálló-mesterének osztogatta őket. – Nos igen, felség, Hornstaple tegnap megint lecsapott rám. Olyan, mint a bogáncs, de amikor végleg megértette, hogy megbízója semmit sem várhat – és ennek következtében természetesen ő sem –, legalább azt akarta megakadályozni, hogy az örökséget Campodiosi Vitusnak ítéljék. Ez egy makacs, nyálas alak, aki csak akkor maradt nyugton, amikor megfenyegettem, hogy a Towerbe vettetem. Nagyon csalódnék, ha nem szabadultunk volna meg tőle egyszer s mindenkorra. – Köszönöm, Francis. – Erzsébet keze változatlanul az államtitkár karján pihent. – Ez alkalommal szeretném önnel közölni, hogy Campodiosi Vitus nemesi származását illetően időközben minden kétség eloszlott. A fiatalember valóban az utolsó Collincourt. – Hogy lehet ebben ilyen biztos, Francis? Hiszen az a lehetőség, hogy elcserélték, teljesen mégsem zárható ki. – Erzsébet elvette a kezét. – Lady Jean személyesen tette le a fiát a kolostor előtt. Azért tette, mert érezte közeledő halálát. Ezt egy öreg takácsasszony bizonyítani tudja, akinek a házában Lady Jean nem sokkal később meghalt. – Egy öreg takácsasszony? Ezt ön honnan tudja? Hiszen mindez évekkel ezelőtt történt! – Az ismereteim pontosak, felség. Hogy megértsen, engedje meg, hogy kicsit távolabbról kezdjem: Campodiosi Vitus az elmúlt évben elhagyta Greenvale Castle-t, hogy Padovába menjen. Az ottani egyetemen mindent meg akart tudni az átkozott pestisről, hogy ilyen módon legyőzhesse. Ezt megígérte Lady Arlette-nek, hatodfokú unokatestvérének a halálos ágyán. – Lady Arlette? Ah igen, emlékszem, hogy feleségül akarta őt venni. Rendesen nem érdekel, ami vidéken történik, de akkoriban a nyolc udvarhölgyemnek heteken át nem volt más témája. Arlette pestisben halt meg, igaz? – Igen. Innen is az ifjú Vitus elszántsága, hogy felvegye a harcot a fekete halállal. Amikor a múlt év elején tudomást szereztem erről a szándékáról, megparancsoltam a padovai informátoraimnak, hogy a megérkezése után figyeljék. – De miért? – Több okból, felség. Először is tudtam, milyen kiváló orvos az ifjú Vitus. Arra gondoltam, ha valakinek sikerülhet a pestis titkára bukkanni, akkor az ő. Másodszor: a pestis olyan ragály, amelynek a pusztítása semmihez sem hasonlítható. Gondoljon csak 1578 számtalan áldozatára. Londonban akkoriban egész utcasorok mintha kihaltak volna. Harmadszor, így gondolkoztam, bizonyos körülmények között a pestis ellenállhatatlan fegyver lehetne, akkor ugyanis, ha megsemmisítő erejét célzottan lehetne irányítani. Már pusztán e két utóbbi okból, felség, én akartam az első lenni, aki megismeri az ifjú Vitus kutatási eredményeit. Erzsébet, akire mély benyomást tettek államtitkára szavai, a fejét rázta. – Bámulatos, bámulatos, mi minden történik a hátam mögött, de ha jól meggondolom, nem is akarom tudni. Folytassa, Francis! – Szívesen, felség. Először hónapokig semmit sem hallottam a padovai informátoraimtól, és már azt hittem, az ifjú Vitusnak és a barátainak nyoma veszett… – A barátainak? – Igen, az egyiket Ramiro Garciának hívják, a jogtudományok magisztere, és a spanyolországi La Coruftából származik, a másik egy púpos törpe, akit Enanónak neveznek. – Furcsa trió! – Meglehetősen. Hármukat aligha lehet nem észrevenni. Ezért amikor végre megérkeztek Padovába, az informátoraimnak nem is okozott nehézséget a megfigyelésük. – Tudja, miért tartott az utazás olyan szokatlanul hosszú ideig? – Nem, nem pontosan. Csak azt tudom, hogy Campodiosi Vitus megállt Tangerben. Ezután

elvesztettük a nyomát. Hogy visszatérjek Padovára: az ifjú Vitus és magiszter Garcia megismerkedett az ottani egyetemen Mercurio Girolamo anatómussal, és vele együtt kutatták a fekete halál okait. Új, úttörő felismerésekre jutottak, amelyek kétségkívül nagy jelentőségűek. – Melyek ezek? – A türelmét kérem, felség. Először hadd számoljak be arról, miért igazi Collincourt Campodiosi Vitus. Nevezett Vitus tehát könyvet írt a kutatási eredményekről… – Ezt? – Pontosan. Amikor ezzel elkészült, elutazott a barátaival. Genovában hajóra akart szállni Anglia felé. Girolamo professzor megígérte, hogy közben gondoskodik a mű kinyomtatásáról. Az informátoraim tovább figyelték őt, mert természetesen meg akarták szerezni az első példányok egyikét, hogy elküldjék nekem. Nos, egy nap valami furcsa dolog történt: az egyetemen leadtak egy nehéz vitorlavászon táskát, Campodiosi Vitus volt a címzett. Mivel ő már elutazott, a táskát Girolamo vette át. Kinyitotta, és két levelet talált benne. A leveleket is kinyitotta. Az egyik egy bizonyos Tamás atyától jött, aki orvos és perjel Campodiosban, ezen túlmenően ő volt az ifjú Vitus tanítómestere. A másik levelet egy bizonyos Catfield írta, Greenvale Castle jószágigazgatója. – Mi volt a levelekben? – Erzsébet most úgy csüngött Walsingham ajkán, mint akit megbabonáztak. – Ezt nem is volt olyan könnyű megtudni, mert Girolamo úgy őrizte az írásokat, mint a szeme fényét. Az informátoraimnak csak akkor sikerült rövid időre megkaparintani őket, amikor a professzor továbbküldte a táskát. Három levél volt benne, az előbb említett kettő, és hozzá professzor Girolamo írása Tamás atyához. – Mi köze mindennek a Campodiosi Vitus származására vonatkozó bizonyítékhoz? – Csak még egy pillanat türelmet, felség. A kétségkívül legfontosabb levél az első volt. Ebben Tamás atya azt írja az ifjú Vitusnak, hogy előkerült nemesi származása végső bizonyítéka. A kolostor közelében van egy öreg takácsasszony – az, akit korábban már említettem –, aki bizonyítani tudja, hogy Lady Jean egy vörös kendőbe burkolva letette gyermekét a kapu előtt, mielőtt még aznap meghalt. Arra kéri tanítványát jöjjön Campodiosba, hogy személyesen beszélhessen a takácsasszonnyal. Éspedig különösen gyorsan, mert az öregasszony halálos beteg. A második, Catfieldtől származó levél jóval kevésbé fontos. A jószágkormányzó csupán sajnálkozását fejezi ki, hogy az első levél nem érte el urát, mivel már elutazott. Ezért továbbküldi a levelet Tangerbe… Informátoraimnak a harmadik levél – ezt a professzor írta Tamás atyának – okozta a legnagyobb nehézséget, mert ez még le volt pecsételve. Ennek ellenére sikerült az írást kinyitni, elolvasni és oly módon visszazárni, hogy senki sem gyanakodhatott. Ebben a professzor azt írja, hogy a fiatal Vitus hamarosan Campodiosba érkezik. Erzsébet felvonta a szemöldökét. – Egy pillanat. Hajói figyeltem – és jól figyeltem –, akkor Girolamo professzor egyáltalán nem tudhatta, hogy az ifjú Vitus úton van Gampodios felé. A professzornak azt kellett feltételeznie, hogy Angliába utazott. – így van, felség. De abban az időpontban, amikor a levelet írta, a professzor már többször újra kapcsolatba lépett az ifjú Vitussal – éspedig postagalamb útján. így röviden beszámolhatott neki arról, hogy előkerült a nemesi származására vonatkozó utolsó bizonyíték, és felszólíthatta, hogy siessen Campodiosba. – Úgy tűnik, az ifjú Vitus mozgalmas időszakot tudhat maga mögött -jegyezte meg Erzsébet egy kis hallgatás után. – Valóban így van. – Walsingham újra irattáskájába nyúlt, és két papirost vett elő. – íme, felség, az első és a harmadik levélről van másolatom. Az írás nem különösebben jól olvasható, mert az informátoraimnak csak kevés idejük volt a másolat elkészítésére, de azt gondolom, ön mégis ki tudja betűzni. Erzsébet felvette a leveleket, és tanulmányozni kezdte azokat. Nem sietett az olvasással, és amikor befejezte, nagyon elgondolkodónak tűnt. – Figyelemreméltó fiatalember ez a Vitus – mondta. – Megmentette magát és az övéit a pestistől

azzal, hogy tűzgyűrűt létesíttetett. Tudta, Francis, hogy egy ilyen gyűrű védőfal lehet? – Hogy őszinte legyek, nem, felség. – Én sem. De én még egyszer szeretnék visszatérni ennek a fiatalembernek a származására. Hornstaple azt állítja, hogy a csecsemőt elcserélhették. Nem tehették meg ezt még mindig, az öreg takácsasszony és a vallomása ellenére? Walsingham habozott. Aztán azt válaszolta: – Hornstaple sok mindent állított, egy dolog azonban most világos: van egy tanú arra, hogy Lady Jean ott volt a kolostor előtt, és ott tette le a csecsemőjét. Ez a tanú továbbá azt mondja, hogy Lady Jean kijelentése szerint a csecsemő egy vörös kendőbe volt burkolva. Ebből arra következtetek: először is, a kendőt előzőleg nem lophatták el Lady Jeantől, például egy olyan asszony, aki azt a saját gyermekének akarta, hogy abban tegye le a kolostor előtt. A vörös kendőben ott fekvő csecsemő tehát kétségkívül Lady Jean fia. Másodszor arra következtetek: nem volt másik asszony sem, aki a csecsemőt elcserélte. – De miért nem? – Mert nincs értelme, felség. – Walsingham felemelte mutatóujját, hogy aláhúzza a következők fontosságát. – Képzeljük csak el: egy másik anya a kolostorhoz megy a gyermekével, hogy ott letegye. Miért teszi ezt? Mert valamilyen okból meg kell tőle válnia. Egy ilyen anya sohasem hagyná ott a saját csecsemőjét azért, hogy helyette egy idegent vigyen magával, végül is akkor csak egy újjal cserélte volna fel a régi problémáját. – Igaza van. – Erzsébet bólintott, most teljesen meg volt győzve. – Ha egyáltalán, akkor ebben az esetben két gyermeknek kellett volna a kolostor előtt feküdnie. – Örülök, hogy felséged is így látja. – Az ifjú Vitus tehát nemes. Orvos, rendkívül derék, ráadásul egy könyv szerzője. – Igen, felség. – Mi van mármost a könyv robbanásszerű hatású tartalmával? – Rövidre akarom fogni, felség: amellett a tény mellett, hogy a fiatal Collincourt írt egy művet kiváló latin nyelven, és egy egész sor briliáns végkövetkeztetésre jutott, a legfontosabb eredmény a pestis okozójának leleplezése. Ez pedig a pestisbolha, amelyet a szerző Pulex pestisnek nevezett el. – Hogyan? Egy bolha, mint a fekete halál okozója? Egy kicsiny bolha? Ön tréfál, Francis. – Semmiképpen, felség. Egy kicsiny bolha apró marásának van ilyen katasztrofális következménye. A legmelegebben ajánlanám a könyv elolvasását. Elvezet követni az ifjú Collincourt logikus gondolatmenetét, fejezetről fejezetre, amíg mintegy magától adódik a végeredmény. A pusztító vész okozója a bolha. Kizárólag ő terjeszti, ha eltekintünk az emberről emberre terjedő fertőzéstől. Walsingham rövid szünetet tartott, hogy szavai jelentőségét hangsúlyozza, aztán folytatta: – Ez a felismerés, felség, abszolút forradalmi. Gondolja csak el: ha a járvány következő kitörésekor mindenki ügyel arra, hogy ne kerüljön érintkezésbe bolhákkal, akkor az néhány nap alatt kifut. Erzsébet kezdett megbarátkozni a gondolattal. Nagyon jó felfogóképessége és nem kevésbé jó emlékezőtehetsége volt. Ezért azt mondta: – De korábban ön azt is mondta, hogy a pestis ellenállhatatlan fegyver lehet. Ismerem önt. Ezt nem véletlenül tette. Miről van tehát szó? Walsingham csak nehezen tudta büszkeségét leplezni, amikor válaszolt: – Az a sejtésem, hogy a pestis háborús konfliktusok esetén is hasznos lehet, igaznak bizonyult, éspedig abban a pillanatban, amikor a fiatal Collincourt művét elolvastam. – Nem tudom önt követni. – Várjon, felség, azonnal meg fogja érteni, mire gondolok – válaszolta Walsingham buzgón. – Hallott már az úgynevezett tűzköpőkről? Nem? Akkor hadd magyarázzam meg: már a görögök és a rómaiak ismerték a tűzköpőket. Ezek vasedények voltak, amelyeket salétrom és más anyagok keverékével töltöttek meg. Ha egyszer meggyújtották, egy ilyen tüzet nem lehetett többé kioltani. El tudja képzelni, milyen rémületet, milyen káoszt okozott ez az ellenfél soraiban. És most gondolja végig, mi történne, ha az ember a tüzet bolhákkal helyettesítené? – Mi történne akkor? Ön majd mindjárt elmondja. – Természetesen. A Skóciában tapasztalható sok nyugtalanságra gondolok, felség. Alig múlik el egy hónap anélkül, hogy valamelyik klán fejedelme ne kelne fel, és ne a mi csapatainkon hűtené le

merészségét. Azt mondom önnek, amíg északon Stuart Mária fia, Jakab uralkodik, nem lesz nyugtunk délen. Jakab egészen az anyja nyomdokában jár, de nem akarok eltérni a tárgytól. Csak elképzelem, milyen gyors, végleges hatása lenne, ha az ember egy „pestisbolha-köpőt” dobna be egy elpártolt vár falain. – Nagy Isten! Elment az esze, Francis? Gondoljon csak a falak közt élő szegény asszonyokra és gyermekekre! – Igen, felség, gondolok. A fordított helyzetet is elképzelem: ha az ellenségnek lenne egy ilyen fegyvere. Bevetné ellenünk? Bevetné. Higgyen nekem, egy fegyvert, amely létezik, bármilyen kegyetlen is legyen, bevetik! Ha ez így van, akkor inkább mi, mint az ellenség. Erzsébet erre nem szólt semmit. Csak a fejét rázta. – Mégis jobb, ha gyorsan megölöm az ellenségeimet, befejezek egy háborút, és ezzel életben tartom saját harcosaimat. Acél szentesíti az eszközt, felség. Ez az az alapelv, amelyet a titkosszolgálatom napról napra követ. Erzsébet még mindig nem válaszolt. Walsinghamnek biztosan igaza van, de van ennek még valami köze a keresztény értékekhez? Vagy legalább a csatatéren folyó tisztességes küzdelemhez? Másfelől: melyik harc volt valaha is tisztességes? – Mindenesetre vettem magamnak a bátorságot, hogy önhöz rendeljem az ifjú Collincourt-ot. Megsürgettem a dolgot, mert a lehető leggyorsabban beszélni kell vele a pestisbolha bevetéséről. Tulajdonképpen már régen Londonban kellene lennie. – Egy pillanat, Francis. – Erzsébet fehérre púderezett homlokán a harag ránca jelent meg. – Ezzel azt akarja mondani, hogy levélben hozzám citálta a fiatal Collincourt-ot, hogy a pestis emberölési lehetőségeiről beszélgessek vele? Mit képzel?! – De felség, ezerszer kérem az elnézését! – Walsingham elutasítóan felemelte a kezét, és bűnbánó képet vágott. – Természetesen egész másképp áll a helyzet. A levélben, amelyet a futár átadott, egy szó sincs a tervemről. Az a sokkal ártatlanabb üzenet áll benne, hogy nevezett Hornstaple ön elé kíván állni, és megbízója számára akarja igényelni Greenvale Castle-t. Erzsébet megnyugodott. – Nos jól van, Francis, építek önre és az ön ügyességére. Először ön beszéljen a fiatalemberrel, azután jelentkezzen nálam, a palotában. Biztosan neki ítéljük oda a kastélyt, az uradalmat és a birtokokat. – Igenis, felség– mondta Walsingham, aki kezdte elrakni az iratait. Úgy találta, hogy a királynőjével folytatott beszélgetés egészében simán zajlott -eltekintve néhány buktatótól. – Azt hiszem az ifjú Vitus az utolsó Collincourt, ugye, Francis? – Igen, felség. Ha nem bukkant volna fel, a nemzetség nem létezne többé. Az öreg Odo lord anno '77-ben halt meg; Thomas, halott fivére, Richard fia már ugyancsak nem él, és Arlette-ről már az előbb beszéltünk. – Így van. – Tulajdonképpen már csak egy kérdésem van, felség. – Éspedig, Francis? – Hogyan szólítsam, ha itt lesz?

ERZSÉBET, AZ URALKODÓNŐ ,,Ha helyesen értelmezem a szemében tükröződő csodálkozó kifejezést, akkor ön most azon gondolkozik, miért nem adom meg önnek a lordi rangot. A válasz egyszerű: a lordi cím csak akkor öröklődik, ha az érintett egyenes férfiági leszármazott. Önnél azonban nem ez a helyzet. „ – Még egy pillanatig türelemmel kell lennie – mondta orrhangon Walsingham személyes írnoka, a pergamenarcú Mufflin már harmadszor vagy negyedszer. – Sir Francis nagyon elfoglalt. – Aha –Vitus mindössze ennyit válaszolt. Mufflin magyarázatai szöges ellentétben álltak a maga mögött hagyott utazás sietősségével, amelynek a megkezdésekor még Ninának sem mondhatott istenhozzádot. Csak egy félórával ezelőtt érkeztek meg Morton Edgehillel Londonba, porosan és piszkosan a fárasztó lovaglástól. A Whitehallba akartak sietni, hogy Vitus a királynő elé állhasson, de Sir Francis megbízottja nagy meglepetésükre elcsípte őket. Edgehill parancsot kapott, hogy vegye fel újra rendes szolgálatát, Vitust pedig Walsingham városi házába rendelték a Seething Lane-re. Most itt ült az egyik pompás, brokáttal bevont széken, az előcsarnok drága szőnyegekkel bevont falait nézegette, és a lázas utazás után egyszerre nagyon sok ideje volt. Vajon mit akarhat tőle az államtitkár? Walsinghamnek csak a parlament tagjaként betöltött szerepét ismerte, de a nép körében makacsul tartották magukat olyan híresztelések, hogy az államtitkár inkább kém, mint államférfi – titokzatos hatalom, amely a háttérben nagyon hatékonyan rángatja a szállakat. – Sir Francis kéreti. – Mufflin a házigazda dolgozószobájának ajtajában állt meghajolva. Vitus felállt, még egyszer leverte a port köpenyéről, és belépett a dolgozószobába. Az udvariatlanság ellenére, ahogy bántak vele, illendően meghajolt. – Jó napot, Sir Francis! – Jó napot! Lekötelezett vele, hogy haladéktalanul eljött hozzám. -Wal-singham, aki ezen a napon rendes szokásától eltérően éjkék színű ruhákat viselt, az íróasztala mögött ült, és egy székre mutatott magával szemben. -Foglaljon helyet. – Nagyon köszönöm, Sir Francis. Walsingham hátradőlt, összeillesztette ujjhegyeit, és először nem szólt semmit. Az első kis próbát illendően megállta, gondolta. A fiatalember fegyelmezi magát. Lássuk, hogy viselkedik a továbbiakban. – Bocsánatát kérem, hogy meg kellett várakoztatnom – kezdte a beszélgetést. – Az ön visszatérése Angliába fontos ugyan, de – ne vegye rossz néven – vannak még fontosabb dolgok. Vitus alig láthatóan biccentett, annak jeléül, hogy megértette. Walsingham mosolygott. A fiatalember a második békát is nagyon tiszteletre méltón lenyelte, állapította meg magában az államtitkár. – Talán csodálkozik, hogy vettem a bátorságot, és eh… a sorrendet illetően, mondhatni, előretolakodtam. – Valóban csodálkozom, Sir Francis. – Természetesen megvannak rá az okaim – és bírom hozzá őfelsége egyetértését. – Walsingham arra a következtetésre jutott, hogy látogatója a harmadik akadályt is vette: nem állította azt, hogy nem csodálkozott, és hogy neki nem számított a várakozás. Kezdett neki tetszeni az ifjú Collincourt. Vitus egy írást húzott elő ruhája ujjából. – Ez az a levél, amelyben őfelsége felszólít, hogy a lehető leggyorsabban jelenjek meg előtte. Önnek jó érvei lehetnek, hogy túltette magát a királynő akaratán. Ohó, gondolta Walsingham. Tehát ilyen kaliberű a fickó. Olyasvalaki, aki szempillarezdülés nélkül túr, hogy aztán maga csapjon oda erősen! Campodiosi Vitus, aki egy ifjú Collincourt vagy, egyre jobban tetszel nekem. – Tartsa meg a levelet, így is hiszek önnek… – Ez megtisztelő. – …mert én magam írtam.

– Hogy… hogy érti ezt? Walsingham örömmel látta, hogy látogatója most mégis nehezen őrzi meg a higgadtságát. – De hiszen maga a királynő írta alá! – A királynő sok iratot aláír. Előtte nem tud minden irományt átolvasni. Megbízik bennem. Önnek is ezt kell tennie. Vitus újra eltette a levelet. – Szívesen megteszem, ha elárulja, miért rendelt ide. Walsingham egymáshoz érintette ujjhegyeit. – Lehetséges, hogy ön most túlzásnak fogja érezni, de nem többről és nem kevesebbről van szó, mint Anglia jólétéről. Nézze csak, mi van a kezemben! Vitus elámult. – A De Causis Pestis! Az én munkám. – Ha jól tudom, önnek még nincs belőle példánya, ezért öröm számomra, ha ezt átengedhetem. Vitus szólni sem tudott. – Tudom, hogy most sok kérdés tolakszik fel önben. Bocsássa meg, ha most nem válaszolhatom meg mindet. Csak annyit: az angol koronának mindenütt vannak, mondjuk úgy, közvetítői, akik nekem dolgoznak. így tudtam meg azt is idejekorán, hogy ön megírta a De Causis Pestist, és küldettem magamnak néhány példányt. – De… de hogyan tudott ilyen gyorsan hozzájutni a könyvhöz? Walsingham úgy tett, mintha ebben nem lenne semmi különös. – Gyorsaság és tudás, tudás és gyorsaság, csak ezen múlik. Mindkettő nélkülözhetetlen feltétel, ha az ember hatékonyan akarja szolgálni az országát. Egyébként már a királynő is elolvasta a könyvét. Mély benyomást tett rá. – Akkor talán a könyv az oka, hogy először önnél vagyok, és nem őfelségénél? – Okos. Az kívánnám, hogy több olyan férfi lenne a táboromban, akinek az önéhez fogható esze van, de térjünk a tárgyra. Aki figyelmesen elolvasta az ön művét, az tudja, hogy a fekete halál oka a Pulex pestis. Egy jelentéktelen bolha. Ez olyan mozzanat, amit az embernek eleinte nehéz elhinni. – Nem minden Pulex automatikusa pestis-bolha, Sir Francis. Valószínűleg több bolha van, mint csillag az égen, és a többségük nem terjeszti a járványt. Hála Istennek, hogy ez így van, mert különben már bizonyára régen kipusztult volna az emberiség. – Ebben igazat adok önnek. Ha nem tévedek, ön azt írta, hogy a pestisbolha pestisben meghaltak környezetében jelenik meg, ami önmagában véve első látásra kevéssé meglepő. Azt írja továbbá, hogy amikor a halott kihűl, a Pulex pestis otthagyja, és másik áldozatot keres. így van? – Igen, Sir Francis. -Vitus azon töprengett, mire akar a másik kilyukadni. – Ha tehát az ember biztosra akar menni, hogy Pulex pestissel találkozzon, akkor friss, még meleg pestises hullát kell keresnie? – Nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek erre fájna a foga, de egyébként így van. Walsingham előrehajolt. – Nem akarom tovább kerülgetni a forró kását: én érdekelt vagyok abban, hogy száz, kétszáz, talán ötszáz pestisbolha legyen a birtokomban. – Mit mond? – Vitus olyan hitetlenkedve nézte, hogy Walsingham azon töprengett, ne öntsön-e minden vonatkozásban tiszta vizet a pohárba. Persze, ha a pestisre mint fegyverre vonatkozó elképzelései nyilvánosságra kerülnének, a felháborodás felhördülését válthatnák ki minden európai udvarban. Rövid töprengés után mégis úgy döntött, hogy megteszi. Annak a valószínűsége, hogy így előrébb jut, nagyobbnak látszott, mint a velejáró kockázat. – Angliát ellenségek veszik körül – fogott bele. – Erős nép vagyunk ugyan, és szigetünk megvéd bennünket a hatalomvágyó kezektől, de hogyan mondják olyan szépen? Sok lúd disznót győz. A franciák nincsenek jóindulattal irántunk, a skótok, az írek és a spanyolok úgyszintén. Ε pillanatban hivatalosan senki ellen sem viselünk ugyan háborút, de ez bármelyik nap megváltozhat. Ezért olyan fegyvert akarok a királynőm kezébe adni, amelynek senki sem tud ellenállni: a pestisbolhát. Walsingham szünetet tartott, és látta, hogy Vitus szeme kitágul a rémülettől, de már belekezdett, és most végig is fogja mondani: – Az a szándékom, hogy kis üstökben vagy tokokban

pestisbolhákat tartsunk, és ezeket a tartályokat az ellenség közé juttassuk. – De Sir Francis! Ez istenkísértést jelentene! A járvány, amelyet így kiváltana, visszaütne önre és a harcosaira, százszor, ezerszer! A pestisbolhának mindegy, kit mar meg. Walsingham beletörődött, hogy a fiatal Collincourt ugyanolyan kétkedve áll szemben az ötletével, mint királynője. Tárgyszerűen azt válaszolta: – Természetesen a pestiskapszulát csak ésszerűen, egy térben körülhatárolt területen vetnénk be. Például egy ostromlott várban, egy zárt táborban vagy egy szigeten. – Én természetesen nem akadályozhatom meg önt abban, hogy egy ilyen bevetést tervezzen, Sir Francis. – Vitus minden szavából sütött a felháborodás. – De a lehetőség meglenne rá? – Nos igen, biztosan. De én még egyszer nyomatékosan utalnék a saját csapatainkat fenyegető veszélyre. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, és a bolhák máris kiszabadultak a tartályukból! Gondolja meg, hogy mindegyik gyorsabban tud ugrani, mint ahogy az ember látja, és magasabbra, mint feltételezzük. Ne becsülje le a természetet! Ha egy ember olyan magasra akarna ugrani, mint egy bolha, egy hétszázötven láb magas dombra kellene felugrania. Ezért, Sir Francis, engedelmével: felejtse el ezt a gondolatot! Nincs áldás rajta. Hogy is mondta csak Assisi Szent Ferenc: „ Uram, tégy engem békéd eszközévé. Ahol gyűlölet van, hadd vessek szeretetet. Ahol igazságtalanság van, megbocsátást. Ahol kétség van, hitet. Ahol kétségbeesés van, reményt. Ahol sötétség van, fényt. Ahol gyász van, örömöt… „ – Gondolom, ismeri ezt az imádságot? – Sajnos nem. – Walsingham nem tudott és nem is akart ebbe belebocsátkozni. Megtudta, amit tudni akart: tudományos oldalról semmi akadálya sincs a Pulex pestis bevetésének. A fiatal Collincourt minden mást hagyjon csak rá. Ugyanúgy, mint a királynője. És egyáltalán: senkinek sem kell tudnia, mikor, hol és milyen alkalommal fogja a jövőben az új fegyvert alkalmazni. – Sajnos nem – mondta még egyszer. – Nem valami jól ismerem az imaszövegeket. Ez talán abból fakad, hogy én nem kolostorban nőttem fel – mint ön. – Úgy látszik, ön sokat tud rólam, Sir Francis. – Többet, mint gondolja. Tudja egyáltalán, hogy ez az ügyvéd, ez a Hornstaple nálam járt, és azt állította, most már bizonyítani tudja, hogy az ön apja egy bizonyos Warwick Throat? Vitus összeharapta a fogát. Hát sohasem lesz vége az öröksége körüli huzavonának? Még mindig nem adta fel ez az átkozott Hornstaple? – Nem, erről nem tudok – mondta, igyekezve megőrizni az önuralmát. – Honnan is tudná. – Walsingham megengedett magának egy finom mosolyt. – De elárulhatom önnek: most már mellékes, hogy Throatot kell-e az ön apjának tekinteni, vagy nem, mert már halott. Mint jelentették nekem, a múlt héten meghalt. Ezzel ez a pont valószínűleg az ön előnyére tisztázódott. – Nagyon le vagyok önnek kötelezve, és köszönöm a tájékoztatást. – Kérem. Vitus egy pillanatig töprengett. Azután azt mondta: – Szeretném tudni, hol van Warwick Throat eltemetve. – A temetőben, megszentelt földben. Van ott egy Pound nevű tiszteletes, Aki az utasításomra elmondta érte az utolsó imákat. – Ön intézkedett erről? De hát miért? Walsingham újra dobolni kezdett az ujjhegyeivel. – Tegyük fel, azt hiszem, hogy Throat valóban az ön apja. – De hát az? – Miért ne lehetne az? – Walsingham úgy találta, hogy a fiatal Collíncourt most már eleget kérdezett. – Mindenesetre úgy gondoltam, helyénvaló lenne a vigasztalás és a megerősítés néhány szava papi szájból; és bizonyára ez volt királynőm gondolata is. Végül is az ön ereiben nemesi vér

folyik. Vitus felfigyelt. – Ez azt jelenti, hogy a származásomat illetően végleg megszűnt minden kétely, Sir Francis? – Erre én nem válaszolok, mert nem akarok elébe vágni őfelségének. Mindenesetre mindjárt a mi beszélgetésünk után várja önt. – Most? – Igen, most. Uram. A komornyikot, akinek a körültekintését és megbízhatóságát már VIII. Henrik értékelte, Jonathannak hívták, és hetvenegy éves volt. Ahogy aranycsíkos, vörös libériájában ünnepélyesen lépkedve járt a dolga után, nap mint nap, mindig ugyanazokkal a fogásokkal, külsejét tekintve marabura emlékeztetett. Jonathant mindenki tisztelte, és királynője különleges rokonszenvet táplált iránta. Talán ezért is neki jutott mindig a feladat, hogy a tapasztalatlan alattvalókat a megfelelő megjelenés kérdéseiben eligazítsa. – Sir – mondta felvont szemöldökkel Vitusnak –, a nevem Jonathan. Mielőtt belép a fogadóterembe, engedje meg, hogy néhány dologban eligazítsam. – Ki vele! – Vitus azon igyekezett, hogy ne lássék rajta izgatottsága. De olyan gyorsan nem ment. Az öreg szolga, mint mindennek, amit csinált, ennek is megadta a módját. Végül kissé motyogva, mivel már csaknem minden fogát elvesztette, belefogott: – A királynő, uram, kiváló lovas. Nem utolsósorban ezért sokra becsüli a kifogástalan testtartást. Tegyen tehát egész idő alatt úgy, mintha karót nyelt volna, és mozogjon illendően. Vitus, magában kissé mulatva, megkérdezte: – Illendően? Ez mit jelent? – Semmi gyors mozdulat, semmi csoszogás a lábakkal, semmi fejbillegetés. – Ez nem fog nehezemre esni. Vitus hangjának gúnyos mellékzöngéjét figyelmen kívül hagyva, Jonathan folytatta: – Ne becsülje le, uram, ami most először vár önre! Volt, aki hirtelen észrevette, hogy kezei vannak, és nem tudta, hova tegye azokat. De nem akarom elbizonytalanítani. Ön megfelelő benyomást fog kelteni, csak hallgasson rám. – Köszönöm, Jonathan. – Viselkedjen mindenekelőtt nyugodtan és természetesen! Belépéskor kerülje a szemkontaktust a királynővel! – Ezt fogom tenni. De miért? – Miért? – A kérdés meglepte az öreg szolgát. Még soha senki sem kérdezett rá az udvari ceremónia miértjére. – Nos, nos, egyszerűen úgy van, hogy ön csak akkor nézhet őfelsége orcájába, miután ő megszólította önt. – Aha, nos jó. – Tehát amikor kinyitom az ajtót, ön bemegy a terembe, közben, mint mondtam, kerüli a szemkontaktust, és három lépést tesz előre. Akkor mélyen térdet hajt. Pontosan úgy, ahogy most megmutatom. – Jonathan látható erőfeszítéssel és recsegő csontokkal bemutatta a mozdulat pontos lefolyását. Vitus többször utánacsinálta, amíg az öreg kielégítőnek találta. – A térdhajtással egyidejűleg leveszi a barettjét, uram, ezt azután újra felteheti. Ezt követően újra három lépést tesz előre, és újra térdet hajt. Újabb három lépés után ezt még egyszer megismétli. Ebben a tartásban vár, amíg a királynő megszólítja. Ez nem mindig történik meg azonnal, mert őfelsége szereti beható vizsgálatnak alávetni a látogatóit, mielőtt az audiencia megkezdődik. – Ez az egész nagyon komplikáltnak hangzik. – Ezt találja ön bonyolultnak? – Jonathan tekintetében meglepetés tükröződött. A ceremónia annyira vérévé vált, hogy nem tudta követni Vitus gondolatát. – Azt látta volna, milyen rituálé volt napirenden őfelsége elődje idején! – A királynő meghalt féltestvérére gondol, eh… Katolikus Máriára? – Vitus majdnem „Véres Máriát” mondott, mert a nép csak ezen a néven ismerte az előző királynőt. Mária életét függőség és kegyetlenség jellemezte. Kegyetlen volt, mert nem kevesebb, mint háromszáz embert égettetett meg

máglyán, akik protestánsnak vallották magukat; függőségét az okozta, hogy odaadóan szerette férjét, II. Fülöpöt – majdnem olyan erősen, mint Úristenét, akihez szünet nélkül imádkozott. Mindez nem használt neki, gyermektelen maradt, és már néhány év után elhalálozott. Fülöp attól kezdve Spanyolországban maradt, és Erzsébet került a trónra. – Pontosan így értem, uram. – Az öreg Jonathan most közlékennyé vált. – Amikor ő és a király audienciát adott a Hampton Court kastélyban, az minden alkalommal egy örökkévalóságig tartó procedúra volt. – Aha. – Az úgy volt, hogy a látogatóknak a fogadóteremben kellett várniuk, uram. Minél alacsonyabb születésűek voltak, annál tovább. Előtte legalább három lakáj kísérte őket a terembe, ezek azután újra visszavonultak. Ha most a látogatók körülnéztek, több ülőbútort pillantottak meg a mennyezetes trónszékekkel szemben. Ezek előtt kellett állniuk, néha egy órát vagy még többet is. Ha aztán végül megjelent Mária és Fülöp, a majordomus és a testőrség kíséretében, a látogatók levették fejfedőjüket, és térdet hajtottak. Ezután a királyi pár helyet foglalt – ez volt a jel, hogy újra felegyenesedhetnek. Most Fülöp azt mondta: „Cubríos”, mert sohasem jutott volna eszébe, hogy angolul adja ki a „Tegyétek fel a kalapot” parancsot. Ezt a kegynyilvánítást a látogatóknak azzal kellett megköszönniük, hogy újra térdet hajtottak, felemelkedtek, és újra feltették fejfedőjüket. Ekkor felszólították őket, hogy ugyancsak foglaljanak helyet. Persze, hogy ennek megfelelhessenek, előtte harmadszor is térdet kellet hajtaniuk. – Te jó ég! – szaladt ki Vitus száján. – Ezt követően a majordomus előlépett, levette barettjét, és egy írópultnál állva felolvasta a látogatók nevét. Ha a király bólintott, újra fel kellett állniuk, levenni a barettet, térdet hajtani, felállni, és újra feltenni a fejfedőt. Csak ekkor kezdődhetett a beszélgetés, amely gyakran nagyon szófukar volt, mert Mária és Fülöp nem nagyon viselte szívén alattvalói kívánságait. Jonathan félbeszakította magát. – Talán csodálkozik, uram, hogy ilyen nyíltan kimondom a dolgokat, de tudom, hogy szeretett Virgin Queenünk ugyanúgy utálta ezt a rituálét, mint mindenki az udvarnál. Nos tehát, hogy befejezzem a dolgot: amikor az audienciának vége volt, az egész eljárás megismétlődött – csak visszafelé. – Nagyon köszönöm, Jonathan. – Vitus kényszeredetten mosolygott. – Remélem, hogy ezután a sok fel-le után nem felejtettem el a saját leckémet. – Biztosan nem, uram. Ön biztosan jól fogja tenni a dolgát. Eh, bocsásson meg, hogy ezt csak úgy elmondtam. Készen van? – Igen. – Akkor most kinyitom önnek az ajtót. I. Erzsébet, Anglia királynője sokáig töprengett, melyik ruhát válassza az audienciára. Holott az alkalom cseppet sem volt különleges. Naponta fogadott a nép legkülönbözőbb rétegeiből való embereket, nemeseket éppúgy, mint a nép egyszerű fiait. Mi lehet tehát az oka? Talán az, gondolta, hogy ez a Vitus olyan világot járt ember, mint Francis Drake, John Hawkins vagy Hippolyte Taggart, az öreg harcos. Mind kalandorok, só– tenger– és viharszaguk van, teljes emberek, akik az ördögtől sem félnek, és a múltban jó csomó aranyat zúdítottak a magánpénztárába. Gyengéi voltak az ilyen férfiak, mindig is… Választása végül egy ezüstbrokátból készült ruhára esett, amely smaragddal, rubinnal volt kirakva, és gyöngyök százaival kihímezve. Természetesen a ruha szabása a legújabb párizsi divatot követte, és bűndrága volt – mint minden ruhája. Egy különösen hosszú, mélyen lehúzott fűzőből állt, amely pompás abroncsszoknyában folytatódott. A kivágást a legfinomabb csipkéből készült magas nyakfodor fedte. A hasított ujjakat vörös tafttal bélelték ki; ugyanebből az anyagból készült az öv is. Fehér selyem szalagok voltak rákötve, amelyek a földig lógtak. Végül fejfedőként Erzsébet gyöngyös diadémot választott, és hosszú fürtjeit is gyöngyök díszítették. Ahogy a trónon ült, valóban királyi jelenség volt, és az udvarhölgyek és a nemesi szüzek, szándékának megfelelően, elütöttek tőle. A dámák, valamennyi nemes vérből való, fekete bársonyt viseltek, mint mindig, a szüzek ártatlan fehéret. Más nem volt a teremben, ami azonban nem

jelentette azt, hogy Erzsébet védelem nélkül maradt volna. Őrei egy mellékszobában tartózkodtak, készen arra, hogy bármikor közbelépjenek. Amikor kinyílt az ajtó, Erzsébet még gyorsan elsimított egy nem létező ráncot abroncsszoknyáján, aztán a jövevényre nézett. Első benyomása megdöbbentő volt. Nem annyira a jövevény poros ruházata miatt, nem is amiatt, ahogy ez állt, hanem egészen más okból. – Álljon fel, cirurgicus! – mondta szertartásosan, amikor Vitus harmadszor is térdet hajtott. – Nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: ön különös lábbelit visel. Még sohasem láttam ilyen sárga papucsokat. – A… a papucsok? – Vitus mindenre számított, csak arra nem, hogy a királynő a cipőjét fogja szóba hozni. – Óh, elnézést kérek. Kopottak és csúnyák, és nem éppen az angol időjárásra készültek. – Igen, az időjárást alkalmasint újra meg kell szoknia – mondta Erzsébet, és az elmúlt hetek sok esős napjára gondolt. Ez volt az oka, hogy otthagyta Grcenwichet, ahol különben a nyarat szokta tölteni, és visszatért a Whitehallba. – Remélem kellemesen utazott? – Igen, felség. Amikor Spanyolországban megkaptam felséged írását, haladéktalanul elindultam, és amilyen gyorsan tudtam, idejöttem. – Vitus mosolyogni próbált. – A cipőm látványa pedig közben kissé leromlott. A kis tréfáért egy kuncogás volt a jutalma, de ez nem Erzsébettől származott, hanem az egyik ifjú udvarhölgytől, aki most, királynője szemrehányó illantásától lesújtva, ijedten szája elé kapta a kezét. Vitus tovább beszélt: – De biztosíthatom, felség, hogy a bőr nagyon tartós. Erzsébet azon töprengett, hogy képes valaki egyáltalán ilyen csúf lábbeliket védelmezni, de annyiban hagyta, és megjegyezte: – Az imént azt mondta, hogy a papucsokat nem éppen az angol időjárásra szánták. Akkor milyen időjárásra? – Észak-Afrika száraz klímájára, felség. Fezben készültek, ez egy város a nagy sivatag szélén. Egy tekintélyes arab kereskedő, hadzsi Moktar Bonali, gyártat ilyen cipőket, és haszonnal árulja őket. Néhány száz közülük teveháton már eljutott Oranba, a kikötővárosba, onnan pedig a Földközitengeren ít Chioggiába és Velencébe. Erzsébet elhatározta, hogy témát vált. A nevetséges cipők nem érdemeltek több érdeklődést. Azonkívül elterelték a figyelmet a látogató arcáról. Markáns, nagyon férfias arc volt, éber, okos szemekkel – a fiatal Robert Dudley arcára emlékeztette. Mennyi ideje is már, hogy együtt lovagoltak ki Rubinnal? Tizenöt, húsz éve? Ha Robin akkoriban nem keveredett volna bele a felesége halála körüli intrikákba, valószínűleg hozzáment volna. Habár akkoriban még csak főistállómester volt, és nem Earl of Leicester… Másfelől a fiatal Collincourt-ot aligha lehetett volna Robinnal összetéveszteni, mert szőke volt, és valamivel magasabb. És olyan mereven állt itt, mint egy ásónyél. Valószínűleg az öreg Jonathan kötötte a lelkére. Hogy miért tette ezt minden látogató esetében, csak ő tudta. – Cirurgicus, ön egy figyelemreméltó könyvet írt. – Köszönöm, felség. Bizonyára a De Causis Pestisre gondol. Meg kell mondanom, hogy a benne foglalt felismerések nem csupán az én töprengéseimen alapulnak. Mercurio Girolamónak, a padovai egyetem professzorának és a barátomnak, a spanyol magiszter Ramiro Garciának ugyanakkora része van bennük. – Ön mellett szól, hogy meg akarja osztani az elismerést. Behatóan tanulmányoztam a könyvet, és követi tudom önt, ha a Pulex pestist tekinti a fekete halál okozójának. Más tudósok természetesen meg fogják kérdőjelezni az ön felismeréseit, híven az ismert jelszóhoz: három tudós, három vélemény. De én osztom az ön véleményét, és itt én vagyok a döntő. – Köszönöm, felség. – Amit azonban hiányolok a fejtegetéseiből, azok a pontos utasítások, hogyan védekezzen az ember a pusztulást hozó bolhák marása ellen. Mint népem királynője, mindent tudni akarok erről. Vitus megfontoltan válogatta meg a szavait. – Azok a nehézségek, amelyekre utal, felség, külön könyvet érdemelnének – kezdett bele

óvatosan. – A bolha kiirtása, vagy legalább ártalmatlanná tétele hatalmas erőfeszítéseket követelne. És hozzá bizonyos királyi intézkedéseket, én… – Azon ne múljon. Én egyszer azt mondtam, hogy olyan jó leszek a népemhez, mint még egyetlen királynő sem volt. Azt mondtam, ehhez meglesz bennem az akarat és a megfelelő hatalom is. Hozzátettem, hogy szükség esetén a véremet is adnám. Tehát milyen intézkedésekre van szükség? Vitus kissé késlekedett a válasszal. Aztán azt mondta: – Nekem úgy tűnik, hogy a legnagyobb probléma a tisztaság hiánya. – Hogy érti ezt? – Nos, a gondolatmenet egyszerű. Így hangzik: ahol nincs bolha, bolhacsípés sincs. Minél tisztábban tartanak egy házat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ott nem jelenik meg a Pulex pestis. Erzsébet a homlokát ráncolta, ügyelve rá, hogy ne vigye túlzásba, nehogy a sminkje megrepedezzen. – Megfordítva ez azt jelenti, hogy mivel London jelentős része igen piszkos, a bolha itt különösen gazdagon tenyészik? – Igen, felség, sajnos. Londonban és Európa minden nagy városában. Mindenütt, ahol emberek tízezrei koncentrálódnak kis területen. Itt a Pulex pestis különösen jól érzi magát. Hacsak a lakók meg nem keserítik az életét azzal, hogy tisztán tartják a házaikat, kifüstölik a szobákat, felsúrolják a padlókat, megújítják az ágyneműt és hasonlók. Ennek az erőfeszítésnek egyébként az lenne a további eredménye, hogy a poloskák és a tetvek is eltűnnének. Erzsébet bólintott. Nem állhatta a férgeket. – De nemcsak a házakon belül kellene tisztaságnak uralkodni – azokon kívül is. Minden utcán, téren és természetesen a kikötőben. Biztosítani kellene, hogy a hajókkal ne hurcoljanak be több pestisbolhát a tengeren túlról, ami a rakomány és a matrózok átfogó ellenőrzését igényelné. A tisztasághoz az is hozzátartozna, hogy minden ember gyakrabban mosakodjon, legjobb, ha naponta. Ugyanez érvényes a ruházatra is: nem szabadna többé hetekig hordani, hanem csak néhány napig, mielőtt a sajtárba kerül. Vitus szünetet tartott, és Erzsébet megkérdezte: – Ön valóban szükségesnek tart egy ilyen ráfordítást? – Attól tartok, igen, felség. Az általam említett nehézségek és követelmények mellett lenne még egy probléma: a kielégítő vízellátás. Mert víz nélkül nincs tisztaság. Az országban mindenütt új kutakat kellene ásni. Száz meg százat, ha nem több ezret. Erzsébet nem válaszolt. De azt gondolta: te mindent szép takarosan felsoroltál, ifjú Collincourt, és én ezért respektállak, de a legnagyobb nehézséget láthatólag nem ismered. Azt nevezetesen, hogy az én alattvalóim szívesebben lemondanának egy hétig a ginről és a sörről, minthogy egyszer megmosakodjanak. Erre még Anglia királynője sem fogja tudni rákényszeríteni őket. A hatalom mindig a végrehajthatóság kérdése, és hogyan tudnám ellenőrizni, hogy kétmillió alattvalóm naponta tisztálkodik… De nem fogom az orrodra kötni, hogy nekem is vannak korlátaim, és valami mást fogok szóba hozni. – Mielőtt hozzám jött, cirurgicus, volt Walsingham államtitkárnál? – Igen, felség. – Feltételezem, beszélt önnel a Pulex pestis fegyverként való bevetéséről? – Beszélt, felség. – Miről tárgyaltak részletesen? Vitus felfigyelt Erzsébet hanghordozására. Talán e vonatkozásban véleménykülönbség van közte és az államtitkár között? Vigyáznia kell, nehogy két ilyen határozott hatalomra törekvő ember malomkövei közé jusson. De mit válaszoljon? Semmi mást, csak az igazat. Az lenne a legjobb… – Azt mondtam az államtitkárnak, hogy a Pulex pestis bevetése mindenképpen halálos lenne Anglia ellenségeire nézve, de óvtam a várható következményektől. Véleményem szerint ebben az esetben az önmegsemmisítés veszélye ugyanolyan nagy. Azt gondolom, aki a tűzzel játszik, tűz

által hal meg. – Örülök, hogy így gondolkozik. Az az elképzelés, hogy legközelebb a katonáim bolhákkal a zsákjukban harcoljanak, visszatetsző számomra. Ha az államtitkár önhöz fordul, és tanácsot kér öntől, megtiltom, hogy adjon neki! – Ahogy felséged parancsolja. – Vitus meghajolt. Erzsébet elégedetten nézte. Az ember végül is a nemessége miatt nemes. Az ifjú Collincourt méltónak bizonyult a származásához. Ha jól meggondolja, a Tudorok szegről-végről még rokonságban is állnak a Collincourt-okkal – ahogy a főnemesség csaknem minden házával. Anyai nagyapjának, Wiltshire grófjának valamelyik rég meghalt unokafivére egy Collincourt-ot vett el. Erzsébet véget akart vetni a beszélgetésnek, és azon gondolkozott, megköveteli-e az udvariasság, hogy meghívja látogatóját az ezután következő ebédre. Az ebédet mindennap ugyanebben a fogadóteremben tálalták fel, és számos előkészületre volt szükség, mielőtt elfogyaszthatták. A királynő egy cseppet sem szerette ezeket az előkészületeket, de elkerülhetetlenek voltak, már csak azért is, hogy mély benyomást gyakoroljanak a magasrangú vendégekre, diplomatákra, és kizárják a mérgezés veszélyét. Miután a testőrök felállították az asztalt, és az alkalmazottak szimbolikusan bedörzsölték kenyérrel és sóval, számtalan aranyozott tálcát hordtak fel a legkülönbözőbb ételekkel – természetes nem számos meghajlás nélkül. Akkor azután a kürtösök és a dobosok megadták a jelet, hogy a résztvevőket asztalhoz szólítsák. Mielőtt azonban hozzáláthattak volna a finomságokhoz, ellenőrizték az emészthetőségüket. Erre a célra megjelent egy nemes hölgy, aki több udvari bókot csinált, aztán elővett egy kóstolókanalat, és minden fogást megkóstolt. Ezután a királynő feladata volt, hogy a feltálalandó ételeket kiválassza… Milyen terhes szertartás! Erzsébet már nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára meleg ételt. Hirtelen úgy döntött, hogy az ifjú Collincourt-ot nem hívja meg. Túlságosan jól néz ki, hogy ott üljön az asztalnál. Az udvarhölgyek már most róla sugdolóznak, és a fehér ruhás szüzek összedugják a fejüket. Valóban azt hiszik, hogy ő nem veszi észre? Erzsébet elhatározta, hogy később komolyan elbeszélget az ifjú hölgyekkel. Megint ideje lesz. Időről időre pofonokat szokott osztogatni, vagy – még drákóibb rendszabályként – a bűnöst visszaküldi családjához. Sőt, már az is előfordult, hogy megtiltott házasságokat, különösen akkor, ha a gyengéd kötelékeket az ő háta mögött bogozgatták. Nem, az ifjú Collincourt nem fog részt venni az ebéden, és nem is fog az udvarnál élni. Ezt már régen eldöntötte. Bár úgy hírlett, tehetséges orvos, királynőként olyan kísérőket kívánt, akik zenéről, művészetről és irodalomról egyformán szórakoztatóan tudnak beszélni, és egy cirurgicustol épp ezek a tulajdonságok aligha várhatók el. Egyébként meg a Whitehallban van már elég talpnyaló, kengyelfutó és tányérnyaló, akik mind csak pénzbe kerülnek; pénzbe, amire Angliának – ha hisz Sir William Cecil kincstárnoknak –, ezer más helyen van szüksége. – Walsingham államtitkárral beszéltem az ön származása titkáról – mondta hangosan. – Ő úgy vélekedik, nincs semmi kétség, hogy az ön ereiben a Collincourt-ok vére folyik. Vitust meglepetésként érte a hirtelen témaváltás, de gyorsan összeszedte magát. – Ez nagy megkönnyebbülést jelent számomra, felség! Hornstaple ügyvéd, mint talán tudja, a múltban egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy újabb és újabb szőrszálhasogatásokkal kétségbe ne vonja jogszerű származásomat. Az általa legtöbbször előadott érv az volt, hogy miután Lady Jean letett a campodiosi kolostor előtt, ismeretlen kéz állítólag elcserélt. Erzsébet fehér kesztyűi ujjait kezdte húzogatni – ez annak a jele volt, hogy tovább csökkent a fogadás iránti érdeklődése. – Walsinghamnek világos ellenérve volt: azt mondta, egy anya sem cserélné el a saját gyermekét egy idegenért – egy ilyen cselekvés logikátlan. – Teljesen egyetértek a véleményével, felség. Közben eszembe jut: Hornstaple egy másik fullánkja az az állítás volt, hogy akár egy másik asszony is lehetett, aki a gyereket letette. Most végre minden kétséget kizáróan bizonyítani tudom, hogy nem ez történt. Nálam van az a jegyzőkönyv, amely egy parasztasszony vallomásáról készült, aki Campodios közelében lakik. Ebben az öreg Tonia Isten előtt bizonyítja, hogy Lady Jean, miután engem letett, nála halt meg. Erzsébet elvette a papírt. Az eset iránti érdeklődése újra feléledt.

– Ismeri Walsingham államtitkár a jegyzőkönyvet? – Nem, felség. Erzsébet elégedettségfélét érzett, hogy az egyébként mindentudó és mindenről tájékozott titkosszolgálat-vezető ez egyszer nem ismer valamit, és olvasni kezdte az iratot. Amikor végzett vele, visszaadta, és azt mondta: – Fontos dokumentum, cirurgicus. Nem annyira nekem, mint inkább az irigyeknek, mert ilyenek mindig vannak, ha valaki örököl. Ez végleg el fogja őket hallgattatni. – Nagyon köszönöm, felség. – Nekem is vannak irataim az ön számára. – Erzsébet parancsolóan az egyik udvarhölgyre nézett, mire az gyorsan felállt, egy pohárszékhez sietett, és több pergamentekercset hozott magával. – Nagyjelentőségű iratok, cirurgicus, mert ezek fogják meghatározni egész jövendő életét. A királynő kigöngyölte az első pergament. – Íme, talán ez a legfontosabb: ebben pecsétemmel és királyi aláírásommal arról rendelkezem, hogy önt a Collincourt-ok sarjaként kell elismerni és respektálni. Vitus átvette az iratot. Hirtelen olyan izgatott lett, hogy a sorok táncolni kezdtek a szeme előtt, csak a nagybetűs aláírást –

a Z alatti sok kacskaringóval és a REGINA helyett álló R-rel – tudta felismerni. – A második oklevél leszögezi, hogy Greenvale Castle, minden épülettel és földterülettel, az öné. Ezt látja további papírokon is, például ezen a határoklevélen, amelybe már bevezették a nevét. Ezen túlmenően leszögezem, hogy mostantól kezdve hivatalosan Vitus of Collincourt-nak hívják. Erzsébet szünetet tartott, és újra kesztyűje ujjait húzgálta. Aztán felemelte a fejét, és egyenesen Vitusra nézett. – Ha helyesen értelmezem a szemében tükröződő csodálkozó kifejezést, akkor ön most azon gondolkozik, miért nem adom meg önnek a lordi rangot. A válasz egyszerű: a lordi cím csak akkor öröklődik, ha az érintett egyenes férfiági leszármazott. Önnél azonban nem ez a helyzet. – Eh, igen. Igenis. – Az ön apját, mindazok alapján, amit tudunk, Warwick Throatnak hívják, és takácslegény. – Igen, felség. – Vitus ugyan sohasem tülekedett a cím után, de most, amikor megtagadták tőle, mégis csalódást érzett. – Nem felejthető el, hogy az ön ereiben anyai részről a legnemesebb vér folyik, ahogy azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ön a pestis okainak feltárásával és az ellene való harccal öregbítette Anglia dicsőségét. Az ön könyve, a De Causis Pestis igen rangos munka. Felismerései igazi horderejét talán csak jövendő nemzedékek fogják tudni kellőképpen méltányolni. Térdeljen le, Vitus of Collincourt. En, Erzsébet, Anglia királynője, VIII. Henrik leánya és így tovább, és így tovább, ezennel Worthing grófjává nevezem ki. Vitus nem tudta, hogyan történt. Térdre esett, és úgy hallotta királynője szavait, mintha álmodna. – Elvárom, hogy méltónak bizonyuljon a grófi címhez, elvárom, hogy birtokát legjobb tudása és lelkiismerete szerint igazgassa, és végül elvárom, hogy mindent megtegyen azért, hogy a fekete halál a következő alkalommal megkímélje népemet. Ehhez állapodjon meg a megfelelő hivatalokkal. – Igenis, felség. – A grófi címmel, Amint tudja, a „mylord” megszólítás is együtt jár. A cselédségének Greenvale Castle-ban tehát nem kell átállítania magát, és ön nem veszít a tekintélyéből. – Igenis, felség. – Álljon fel, mylord! – Igenis, felség. – Vitus úgy érezte, úgy beszél, mint egy gép. Az egyik udvarhölgy odasuhant, és a kezébe nyomta az összes oklevelet. Nagyok és nehezen kezelhetők voltak, és izgalmában majdnem elejtette őket. – Gróffá történő kinevezésének hivatalos ceremóniájára holnap délelőtt tíz órakor a trónteremben kerül sor. Kérem, legyen pontos, és öltözzön fel megfelelően! – Igenis, felség. Teljes szívemből köszönöm felségednek, és mégegyszer jó napot kívánok önnek.

Isten áldja önt! – Vitus, még mindig kábultan, kihátrált, és háromszor térdet hajtott. Fellélegezve lépett ki a szobából. – Mylord? Vitus összerezzent. Mit akarhat még a királynő? – Holnap gondoljon más lábbelire is!

WORTHING GRÓFJA „Visszahajózok a tengeren Spanyolországba, ott felhajtom a társaimat, ha még élnek, és ha Isten úgy akarja.” Alighogy elnyerte a főrendi rangot, Vitus haladéktalanul elhagyta Londont. Elege volt az ünnepélyekből, a ceremóniákból és a bankettekből, amelyeknek tetszik, nem tetszik, ő állt a középpontjában. Amikor háromnapi fárasztó lovaglás után, csak öreg puttonya és hosszú botja társaságában, megérkezett Greenvale Castle-ba, először ügyet sem vetettek rá. Csak két szolgálólány álldogált az istállóknál, akik keresztülnéztek rajta, aztán teljes lelki nyugalommal tovább traccsoltak. Vitus nem ismerte őket. Mrs. Melrose, a kastély konyhájának uralkodónője valószínűleg a távollétében alkalmazta őket. Leszállt, és a lóállásokhoz igyekezett. Körülfogta az ismerős ló-, izzadság- és szalmaszag. A félhomályban felnyerített egy csődör. Ez biztosan Odüsszeusz! Közelebb lépett, és szeretettel megsimogatta az állat orrlyukait. – Legalább egyvalaki kiszagolta, hogy újra itt vagyok, ugye, öregem? – Mit csinál itt? Vitus hirtelen megfordult, és felismerte Keith-t, ifjú istállómesterét. Megfordítva azonban láthatólag nem ez volt a helyzet. Valóban ennyire megváltozott volna? – A lovamat, Odüsszeuszt üdvözlöm – mondta. – Remélem, Keith, a távollétemben jól gondoskodtál róla! Az istállómesterben lassan világosság gyulladt. – My… mylord? Megőrülök, valóban ön az, mylord? Vitus mosolygott. – Gondolom, igen. Alig mondta ki, Keith-t majd szétvetette a buzgóság. – Watty! – bömbölte. – Gyere ide, visszajött az Úr! – Watt megjelent, mélyen meghajolt, és körülményes üdvözlésbe fogott, de Keith azonnal félbeszakította. – Szaladj, és gondoskodj a mylord lováról! – A két szolgálólányt is felriasztotta, akik még mindig fecsegtek: – Hé, te szaladj Mrs. Melrose-hoz, és mondd meg neki, készítsen vacsorát az úrnak, te meg fuss Mr. Catfield-hez, és mondd meg neki, hogy itt van az Úr. Rajta, rajta, libák, ne mondjátok, hogy fáradtak vagytok! Csak miután mindezt elintézte, nyílt alkalma Vitusnak, hogy Keith hogylétéről érdeklődjön. Az istállómester elálló füléig érő vigyorral válaszolt. – Hogy én, mylord? A legjobban. Mindenki egészséges, és az én Marthom áldott állapotban van! – Ennek örülök. Maradj csak itt az istállóknál, egyedül is megtalálom a kastélyba vezető utat. Amikor Vitus nem sokkal később felment a nagy külső lépcsőn, Mrs. Melrose rohant eléje, nyomában a konyhalányok, zöldségtisztítók, és még a krónikusan lassú Mary is, aki az ünnepi nap tiszteletére ez egyszer gyorsabban mozgott, hogy el ne mulassza az üdvözlést. – Isten hozta Greenvale Castle-ban, mylord! – A szakácsnő, aki fentről a második lépcsőfokon állt, mély térdhajtást csinált, közben megingott, és csaknem Vitus karjába esett. De nem sokáig bánkódott a kis ügyetlenség miatt; újra feltápászkodott, és máskor oly mogorva arcán széles mosollyal azt kiáltotta: – Visszajött az Úr! Ah, Istenem, visszajött az Úr! Hogy ezt még megérhettem. Mit is főzzek csak? Hiszen semmit sem készítettem elő. Csak egy pár eltett disznócsülköm van, és semmi egyéb. Se sült, se vadhús, se pástétom, még a híres mandulasajtom se. Bocsánat, mylord, azonnal vissza kell mennem a konyhába! – Ne csináljon felhajtást, Mrs. Melrose! – kiáltott utána Vitus. – A zöld szalonban eszem. Ahhoz képest, hogy az eltett sertéscsülök csak szükségmegoldás volt, ahogy Mrs. Melrose többször is hangsúlyozta, nagyon finom volt. Vitus jóízűen ette, Mary megfontolt gondoskodásától körülvéve, aki csigalassú mozdulatokkal hozta be és vitte el újra az ételt és az italt. Hirtelen kopogtak az ajtón, és Catfield jelent meg, egyébként olyan komoly arca örömtől csillogott. – Oh, eszik még, mylord, elnézést, azt hittem, már készen van. – Jöjjön közelebb, Catfield, őszintén örülök, hogy látom. Hogy van az ön fiatal felesége?

– Köszönöm kérdését, mylord, nagyon jól. Mint ahogy a kastélyban általában minden kielégítően megy. Ha akarja, evés után előadom önnek a legfontosabbakat. Vitus lenyelte az utolsó falatot, leöblítette az ételt egy korty vörösborral, és megtörölte a száját. – Ez várhat holnapig. – Ahogy parancsolja, mylord, de legalább annyit áruljon el, hogy elérte-e Tamás atya levele. Ön után küldtem, egy kísérőlevéllel együtt. – Igen, elért, habár csupán Campodiosban. – Campodiosban? Bocsásson meg, mylord, de hiszen az nem is szerepelt az úti céljai között. Vitus most nem tehetett egyebet, minthogy asztalt bontott, és megkérte Catfieldet, kísérje el a kandallós szobába, ahol nagyvonalakban beszámolt az elmúlt másfél év élményeiről. Catfield ámulva hallgatta, és újra meg újra felkiáltott: – Milyen szívesen ott lettem volna, mylord, de mióta enyém az én Anne-em, vége a kalandoknak! – De hiszen most öné a házasság kalandja – mondta Vitus mosolyogva. Nina iránti szerelmét szándékosan elhallgatta, mert úgy gondolta, az nem tartozik senkire. Catfield egyszer csak felállt, mert észrevette, milyen fáradt az ura, és a következő szavakkal ajánlotta magát: – Néhány nappal ezelőtt egy csomag érkezett az ön részére, mylord. Holnap reggel meg fogom mutatni. – Csomag? Mi van benne? – Nem tudom pontosan, mert természetesen nem nyitottam ki. – Természetesen nem. – De feltételezem, könyvek. Egy reggeli frissítő után, amelyet újra a zöld szalonban fogyasztott el, Vitus a csomagnak szentelte figyelmét. Kiderült, hogy a küldemény Padovából érkezett, és valóban könyveket tartalmazott. Girolamo professzor egy tucat példányt küldött a De Causis Pestis-ből, hozzá egy szívélyes levelet. Jóllehet Vitusnak birtokában volt már a mű, amelyet Walsinghamtől kapott ajándékba, mégis más és izgalmas volt, hogy egyszerre ennyi példányt tartott a kezében. Egy kis ideig lapozgatott bennük, de aztán el kellett tőlük szakadnia, mert a Greenvale Castle-ban élőknek joguk volt hozzá, hogy megmutassa magát nekik. Hamarosan ott állt a külső lépcsőn, és hivatalosan Vitus of Collincourt-ként, Worthing grófjaként üdvözölte őket. Szavait örömmel, sőt örömrivalgással fogadták. De később, amikor az új tisztaságról beszélt, amelynek mostantól fogva mindenütt uralkodnia kell, és annak a szükségességéről, hogy mindenki gyakrabban váltsa testi fehérneműjét, csodálkozással is. Egyszerű szavakkal elmagyarázta ennek az okait, és mindnyájan megígérték, hogy ehhez tartják magukat, habár egyikük-másikuk némi csöndes fejcsóválással. Miután a gyülekezet szétoszlott, Vitus összeszedte a bátorságát, és megtette, amit tulajdonképpen már előző este meg akart tenni: elment a családi sírboltba, és hosszú imát mondott az öreg lord sírja előtt, aztán habozva a gránit sírlaphoz lépett, amelyen Arlette neve állt. Alatta azok a szavak, amelyeket a Magiszter egykor saját kezűleg vésett bele a kőbe, hogy őt megvigasztalja: OMNIA VINCIT AMOR – A szerelem minden legyőz – suttogta Vitus. – Emlékszel még, Arlette, mit mondott nekem a Magiszter, amikor itt álltunk együtt? Azt mondta, ezt olyan valaki helyett tette, aki már nem teheti meg – helyetted. A szerelem mindent legyőz, mondta, ez a te üzeneted számomra. Megértettem az üzenetedet, Arlette, habár sohasem hittem volna, hogy a te szerelmed segíteni fog nekem egy újat találni. Nina csodálatos fiatal nő, olyan csodálatos, hogy valójában nem is vagyok benne biztos, megérdemlem-e. Tetszene neked, Arlette, habár egészen más, mint te, szelídebb, nyugodtabb, megállapodottabb – de ugyanolyan erős. Szeretem őt, Arlette, és semmit sem kívánok jobban, minthogy te egyetérts ezzel. Erezte, hogy kibuggyannak a könnyei, ezért gyorsan mondott egy rövid imát, mielőtt elhagyta a családi sírboltot. Késő este írt még egy levelet Ninának. Hosszúra sikerült levél volt, amelyben újra meg újra biztosította a lányt, hogy szereti, és mennyire hiányzik neki. így végződött első Greenvale Castleban töltött napja.

A második nap újra magányos reggelivel kezdődött a zöld szalonban. Vitus a lehető leggyorsabban végzett, és felnyergeltette Odüsszeuszt. Egy hosszúra nyúlt lovaglás után, amelynek során Catfield a legaprólékosabban tudósította a szemes gabona, a gyümölcsök és a zöldségek állapotáról és érésük fokáról, minden pajta és kamra beható ellenőrzése után, amelynek során Hartford, Catfield segéde semmilyen magyarázattal nem maradt adós, a műhelyek alapos megvizitálása, az istállók bejárása és a -Greenvale Castle borai tárolására szolgáló – pinceboltba tett kitérő után Vitus végül a konyhába érkezett, Mrs. Melrose birodalmába. Amit ott látott, attól elámult. A zord szakácsnő nem kevesebb, mint tíz különböző ételt készített, hogy ezek közül válassza ki a vacsorára valókat. – Ez túl sok! – tiltakozott Vitus. – Dehogyis, mylord! Látnia kellene, milyen sovány lett. Megint fel kell szednie valamit a bordáira, eh… bocsánat, nem akartam önt… tudja. Mindenesetre tartalmasán kell táplálkoznia. Legjobb, ha mindet feltálaltatom. – Te jó Isten, ne! – Vitus három vagy négy finomságra mutatott. – Ez biztos elég lesz. Délután újra visszavonult a könyveivel. Királynőjére gondolt, és arra: mindent meg kell tenni, hogy Angliát soha többé ne sújtsa a pestis. Hosszú levelet fogalmazott Walsinghamnek, javaslatokkal, hogyan lehetne elérni, hogy az egész országban nagyobb tisztaság és egészségápolás legyen. Először használta az aláírásban új címét, és hozzáfűzte, szívesen tartaná fenn a levelező kapcsolatot, feltéve, hogy Walsinghamnek van ideje válaszolni. Este aztán a zöld szalonban ült, csábító illatoktól körülvéve, de ismét egyedül volt, és ezért semmi sem akart ízleni. Hiányoztak a barátai, de még jobban hiányzott Nina. így végződött második Greenvale Castle-ban töltött napja. A harmadik napon Worthingba lovagolt, beszélt a polgármesterrel és a város tisztviselőivel. Az urak hallottak már új főrendi rangjáról, és sok hajlongás közepette köszöntötték. Nekik is elmondta, hogy az új tisztaság a legjobb eszköz a pestis elűzésére. Biztosították róla, hogy a következő tanácsülésen megbeszélik kívánságait és követelményeit. Ezután felkereste a bankházat, és pótolta, amire Londonban már nem maradt ideje: aláírt egy rendelvény arról az összegről, amivel még adósa volt Giancarlo Montellának, a chioggiai bor– és vázakereskedőnek, és egyúttal üdvözletét és köszönetét küldte neki. Este, ahogy szokta, a zöld szalonba ment, és várta az ételeket, de nagy meglepetésére nem Mary jelent meg, hogy felszolgáljon, hanem Mrs. Melrose, személyesen. – Nocsak, Mary beteg? – kérdezte Vitus. – Nem, nem, mylord. – A kövér szakácsnő szavakat keresett, miközben eléje tette a sültet. – Csak azért van, mert… nos, igen, mert ön egészen egyedül tért vissza. – Igaza van. Egyedül jöttem. – És én csak meg akartam kérdezni, eh… Van elég mártása a sülthöz, igen? Jól van… eh, szóval meg akartam kérdezni, mi lett Enanóval, a törpével? Vitus hátradőlt, és uralkodnia kellett magán, hogy elfojtsa a nevetését. Tehát innen fúj a szél! A testes szakácsnőnek láthatólag még mindig gyengéje a szemtelen apróság. Hiányzik neki! – Azt hiszem, jól van. Most van egy kislánya. – Micsoda? – Catherine Melrose levegő után kapott, szeméből a féltékenység villámai lövelltek. Vitus sietett megmagyarázni, hogy a törpe adoptálta Nellát, következésképpen nem hódolt a testi vágyaknak, ami nagyon megnyugtatta a kövér szakácsnőt. – Mikor jön vissza Enano? – kérdezte az asszony mohón. – Nem tudom. Remélem, hamarosan. – Az a fő, hogy él. Akkor vissza is tér. – Mrs. Melrose pirosra gyúlt arccal és vidáman távozott. Vitus alig evett valamit, mert nem volt étvágya. így végződött Greenvale Castle-ban töltött harmadik napja. Egy héttel később a könyvtárban ült, és már az ötödik vagy a hatodik levelet írta Ninának. Ezúttal Greenvale Castle-ba való megérkezéséről számolt be neki, az emberekről, a munkájukról, a napi életről, és néha úgy érezte, mintha a lány közvetlenül mellette ülne. Valósággal hallani vélte a

hangját, és érezni hajának rózsaillatát. Ezért amikor befejezte és lepecsételte a levelet, annál magányosabbnak érezte magát. Vajon mit csinál éppen? Gondol-e rá? Jól van? Kérdések, kérdések, kérdések – és semmi válasz. Minden nap abban reménykedett, hogy levelet kap tőle, de ez természetesen ostobaság volt, hiszen csak alig néhány napja volt Greenvale Gastle-ban… Ekkor kopogtak, Catfield lépett be, a nyomában Hartford, akinek tele volt a karja papírokkal. – Mylord, zavarunk? Vitus legszívesebben igennel válaszolt volna, de erről természetesen szó sem lehetett. Tehát azt mondta: – Nem – és az íróasztalhoz invitálta a két embert. Catfield terjengősen elmagyarázta, milyen gazdag lesz az ez évi aratás, ha minden jól megy, kimerítően állást foglalt az egyes bevételekkel kapcsolatban, piacokról és árakról beszélt, és arról, hogy a várható bevételekkel milyen új beszerzéseket eszközölne. Vitus csak fél füllel hallgatta, és mindenhez beleegyezését adta. Amikor végre elintézték az üzleti ügyeket, és Catfield már menni készült, még egyszer megfordult, és körülményesen megköszörülte a torkát. – Amit még mondani akartam, mylord, mindnyájan azt kérdezzük, mi lett a Magiszter úrral. – Igen, azt kérdezzük– helyeselt neki Hartford. – Amikor utoljára láttam, a Magiszter Úr jól volt. Campodiosban volt, Enanóval, a törpével és annak a kislánykájával együtt. Feltételezem, híre ment már, hogy a törpe apa lett. – Igen, mylord, hallottunk valamit a konyhából. – Gondoltam. – Számíthatunk barátai közeli visszatérésére, mylord? Vitus felsóhajtott: – Sokat adnék érte, ha tudnám. – Igenis, mylord. Mindketten meghajoltak, és eltűntek. Vitus egyedül maradt. Két hét múlva újra Worthingbe lovagolt, hogy megtudja, mit határozott a város tanácsa a pestis megelőzése ügyében. Az urak rendkívül barátságosak voltak, bőbeszédűen elmagyarázták neki, miért tettek eddig olyan keveset. A fő ok a város financiális helyzete, amely az utóbbi években sokat romlott, mint bizonyára tudja, és így tovább, és így tovább… Haragkitörését ezer bocsánatkérés és meghajlás követte – de különben semmi. A Pound tiszteletessel, a Collincourt család régi barátjával való találkozás örömtelibben zajlott le. A tiszteletesnek a templom mellett álló házában ültek, és Isten embere élénken érdeklődött a Magiszter és a törpe után, miután ide-oda küldözgette házvezetőnőjét, hogy ételt és bort hozzon a magas vendégnek. Vitus szívesen beszélt volna Nináról, de lemondott róla. Végül is nem tudta, hogy alakul a továbbiakban kettejük dolga. Késő délután újra visszatért Greenvale Castle-ba. Mivel egyéb dolga nem volt, nemsokára kiballagott a közeli tóhoz, ahol a kacsákat és a békákat figyelte. Sok kacsa és béka volt, és úgy tűnt, mind éli a maga életét. Újabb két hét elteltével Vitus végre levelet kapott. Nagy csalódására nem Ninától jött, hanem Walsinghamtől, aki azt válaszolta, hogy a pestis megelőzésére vonatkozó ösztönzései nagyon érdekesek, és ezért rendkívül hálás neki. Mindazonáltal kételyei vannak a keresztülvihetőségüket illetően. Más intézkedések, mylord, tudja, melyekre gondol, nézete szerint sokkal könnyebben kivitelezhetők, és hasonlíthatatlanul hasznosabbak lehetnek Angliának. Vitus postafordultával válaszolt, de a Pulex pestis katonai felhasználását illető utalásra nem reagált, inkább worthingi nehézségeiről írt, és újabb javaslatokat tett a nagyvárosok tisztaságával és egészségápolásával kapcsolatban. Újabb levelet írt Ninának, és egyet Giroíamónak is, mindet átadta egy futárnak, és mivel más terve nem volt, hosszú sétát tett az istállók, a műhelyek és a pajták körül. Örült volna, ha elkísérte volna valaki, de mindenki el volt foglalva. A kastélyban mindenkinek megvolt a meghatározott feladata. Csak neki nem.

Újabb két héttel később, mint mindig, a zöld szalonban reggelizve, azt mondta magában, hogy ez így nem megy tovább. Már szeptember elejét írják, és ő lassan besavanyodik, úgy érzi magát, mint a csapdába esett róka, és tehetetlenül kell várnia, amíg végre életjelet kap Ninától vagy a barátaitól – ha kap egyáltalán. Legfőbb ideje cselekedni! Az asztalra dobta a szalvétát, és Keith után küldött. – Mit tehetek önért, mylord? – kérdezte nem sokkal később a fiatal istállómester, sapkáját gyűrögetve. – Nyergeltesd fel Odüsszeuszt! – Igenis, mylord. – És két vezetéklovat. Jó futóknak kell lenniük. Hosszú lovaglás áll előttem. Miután Keith elsietett, Vitus a szobájába ment, régi szokásnak engedelmeskedve összecsomagolta puttonyát, eltette orvosi ládáját, fogta embermagasságú botját, és kilépett a kastélyból, át a régi családi sírbolthoz. – Arlette – mondta keresztet vetve –, te vagy az egyetlen, aki itt valóban ismer engem, az egyetlen, akiben megbízhatok. Nem bírom tovább a tétlenséget. Helyes, ha elmegyek? Hosszan hallgatózott befelé, mert tudta, hogy Arlette hangja, az okossága, az elevensége, a bizalma, még mindig ott van benne. Aztán már tudta a választ. Lehajolt, és megcsókolta a sírlapot, amelyen az asszony neve állt. – Valóban el akar minket hagyni, mylord? – Catfield fogta Odüsszeusz gyeplőjét. – Ilyen hirtelen? – Igen, Catfield. A barátaim miatti aggodalom nem hagy nyugodni. – Hogy Nináért legalább annyira aggódott, arról Vitus egy szót sem szólt. – Visszahajózok a tengeren Spanyolországba, ott felhajtom a társaimat, ha még élnek, és ha Isten úgy akarja. – Igenis, mylord. De mit mondjak az embereknek? Hiszen mindnyájan annyira örülnek, hogy ön itt van! – Mondja meg nekik az igazat, Catfield. Egyszerűen az igazságot. Ha minden jól megy, tavasszal újra visszatérek. – Vitus készült lóra szállni. Megragadta a nyerget, és csizmája hegyével a kengyel után kotorászott. Odüsszeusz vidáman horkantott. Catfield megnyugtatóan megveregette a csődör nyakát, és azt mondta: – Talán egy pillanatig még várnia kellene, mylord, ott jön egy kocsi. – Egy kocsi? – Vitus a jelzett irányba nézett, és látta, hogy a kátyús országúton egy kétfogatú közeledik. – Ki lehet az? – Sejtelmem sincs, mylord, még sohasem láttam errefelé ezt a kocsit. A kocsi, amelyet egy ősz hajú öregember hajtott, közben megállt. Az öreg leszállt, és anélkül, hogy Vitust vagy Catfieldet egy pillantásra méltatná, kinyitotta az ajtót, és lecsapta a hágcsót. Rögtön ezután lesegített egy fiatal nőt. A nő sápadt és szőke volt, és nem éppen úgy nézett ki, mintha ő találta volna fel a puskaport. Viszont, mintegy kiegyenlítésképpen, dús kebel feszítette a ruháját. – Hogy folyik ott kint, tejesnéne? – sipogta hirtelen egy hangocska bentről. – Várjon, a táti és a bárányka kiszáll! Valóban, egy szempillantással később megjelent a törpe, karjában a kis Nella, akit azonnal átadott a dajkának. – Illatos zefírt és koronás jajt mindenkinek! – Ami sokáig tart, végre jó lesz. – A törpe mögött egy hevesen pislogó férfi ugrott ki a kocsiból. – Consummatum est! – A Magiszter volt. – Te vagy az Vitus? Ön az Catfield? Látjátok, egy újabb pár berill elvesztését sirathatom. De mire jó ez, édes, ha az ember újra otthoni földet tudhat a lába alatt! – Ember, Magiszter, öreg csalán, Enano, törpe, hadd öleljelek meg benneteket! Vitus magához rántotta a barátait, olyan viharosan, hogy a kis tudós levegő után kapkodott. – Még az a jó, hogy az üvegeim odavannak, különben most lenne végük! Ez egyébként Molly, bizonyos mértékig ő vette át szakáll Úr szerepét.

Vitus futólag odabólintott a szőkének. – Mondd, Magiszter, egyedül vagytok, úgy értem, nem… A kis tudós fülig érő szájjal vigyorgott. – Hogy mit nem…? Ebben a pillanatban egy kéz jelent meg az ajtóban. Kecses kéz volt, és Jean gyűrűjét viselte. Vitus gondolkodás nélkül megragadta, és felnézett a kézhez tartozó arcba. Két sötét, borostyánszínnel pettyezett szem nézett rá örömtől ragyogva. Nina itt volt. És Vitus végre otthon volt.

EPILÓGUS Még egy teljes év telt el, mire Vitus és Nina összeházasodott. Ennek Carlos Orantes volt az oka, a nyakas örömapa. Nem mintha bármi kifogása lett volna a házasságkötés ellen, épp ellenkezőleg, majd szétrepedt a büszkeségtől, hogy egy igazi gróf lesz a veje, de a világért sem volt hajlandó megengedni, hogy az fizesse az útiköltségüket Angliába. Így több hónapra és két jó aratásra volt szükség, mire a gazda összespórolta a szükséges escudókat. Akkor azonban egy napon ott állt Greenvale Castle nyitott lépcsője előtt, körülötte az övéi, Ana, Conchita, Bianca, Pedro, Maria, Manoela és Gago. Csak az ikrek, Antonio és Lupo hiányoztak. Ok még mindig az Artistas unirosszal járták Észak-Spanyolországot. – Vitus, vejem! – bömbölte Orantes, és kitárta a karját –, keblemre! – Mint mindig, ha különösen boldog volt, csak úgy áradt belőle a szó: – Vőm, vőmet mondtam? Ah, de hiszen még egyáltalán nem vagy az, csak az leszel. Mennydörgős menykő, mennyire örülök, hogy viszontlátlak! Természetesen téged is, gyermekem, csinosan nézel ki, sőt egész vonzónak, anyádra emlékeztetsz, amikor annak idején felségül vettem, igen, adj csak egy csókot öreg apádnak. És még egyet! Mondd Vitus, kicsit hangos vagyok? Az emberek ott fent az ablakokban idenéznek… Girolamo professzor sem mondott le róla, hogy megtegye a hosszú utazást a Brit-szigetre. Szívből részt kívánt venni az esküvőn, és titokban néhány épületes tudományos beszélgetésben is reménykedett, az ünnepségek után. A tudományos beszélgetésektől eltekintve ugyanez vonatkozott Sir Hippolyte Taggartra, a göcsörtös kalózra is, aki karja alá kapva Maggyjét, idesietett a Wight-szigeten lévő birtokáról. Gaudeck apát, Tamás atya és Cullus testvér ezzel szemben elnézést kértek, mert erre az évre volt kitűzve az újabb utazás Cîteaux-ba, a ciszterciek anyakolostorába. Még számos más vendég is érkezett, és azok, akik nem személyesen jelentek meg, üzeneteket, ajándékokat vagy leveleket küldtek. Így az apró nagykereskedő, hadzsi Moktar Bônali Fezből, a váza- és borkereskedő Montella Chioggiából, a pestisorvos, Sangio Velencéből és az országjáró Fabio Padovából, továbbá Francis Walsingham Londonból, és nem utolsósorban a királynő személyesen, Greenwichből, ahol ő és az udvartartás a nyarat töltötte. Már-már az volt az ember érzése, mintha az esküvő alkalmából kicsit közelebb húzódott volna egymáshoz a világ. A kastélyban napokig tartottak az előkészületek, végtelen hosszúra nyúltak a tervezgetések, és ha az alkalom nem lett volna ilyen örvendetes, a lázas nyüzsgés némelyeknek bizonyára elveszi a kedvét. De valamennyiük közül Mrs. Melrose volt a legizgatottabb, mert még sohasem kellett ennyi vendéget meggyőznie konyhaművészetéről. Ráadásul itt volt Enano, az ő púpos hercege, szíve legkedvesebbje, aki teljes figyelmét kívánta – ő és a bájos leánykája, akit a távolból hozott magával. Végre anno 1581. augusztus 15-én, a nagy Mária-ünnepen és a növények és virágok megszentelésének napján, Vitus és Nina kimondta az igent a worthingi templomban. Az esküvői tanú a Magiszter és Orantes volt. Pound tiszteletes, aki mérhetetlenül megtisztelve érezte magát, hogy egy valódi főrendet eskethet, dörgő hangon vezette a szertartást, amikor is némelyeknek az volt az érzése, hogy egy kicsit túl gyorsan prédikál. Mindazonáltal ezt nagyvonalúan elnézték neki – hiszen már mindenki előre örült az ételnek, italnak, a délutáni játéknak és táncnak, Poundot is beleértve. Ez az örömteli várakozás teljességgel megalapozottnak bizonyult. Később emberek százai tolongtak a tanyaudvar és a kastély közti réten. Mutatványosok, akrobaták, tűznyelők mutatták be tudományukat. Zenészek játszottak, olyan vidáman és magával ragadóan, hogy még a legrestebb táncos láb sem volt képes ellenállni. Az volt az egyöntetű vélemény, hogy ritkán láttak Sussexben ilyen féktelenül vidám ünnepséget. De a legszebb ünnepnek is megvannak a nyugodt percei, és egy ilyen percben a Magiszter karon fogta Vitust, és a közeli kis tóhoz ment vele. – Nem tudom, hányszor jártam körül ezt a tavat és bámultam a békákat – mondta olyan arccal, amely nem nagyon illett az általános vidámsághoz –, akkoriban, amikor a pestis elvette tőled a legdrágábbat, és én nem tudtam, mihez fogjak, hogy felvidítsalak, de az élet valahogy ment tovább. Az esőt napfény követi, így van ez. Mindenesetre azt kívánom, hogy még sok ilyen boldog nap

jöjjön Nina és a te számodra. Ha egyszer esős nap jönne, akkor jöjjön viharral. Olyannal, mint amelyik összehozott benneteket. – Köszönöm, öreg csalán. Köszönöm – válaszolta Vitus megindultan. – De most ne nézz ilyen komolyan. A kis tudós bólintott. – Az igazi boldogságnak mindig komoly háttere van. – Ez alighanem igaz. – Vitus is elgondolkodóvá vált, és eszébe jutott a sok nyomorúság, amit közösen szenvedtek végig. Olyan órák, amikor a mindenható Isten a segítségükre volt. Igen, Isten nagy és jóságos volt. Az igaz ösvényen vezette őket, és vigasztalást, erőt és reményt adott nekik, minden alkalommal. És ha úgy tetszik neki, Ninával és vele is így fog cselekedni. Minden az ő kezében van.