William Nicholson - A Szel Dalnoka

A SZÉL DALNOKA William Nicholson

GEOPEN

Edmundnak, Júliának és Mariának

Valamikor régen

A

mikor az idegenek felbukkantak, a manth nép még alacsony, gyékényfalú hajlékokban élt ‒ ezeket vadász kora óta hordozta magával. A csúcsos tetejű kunyhók egymás hegyén-hátán zsúfolódtak a sóbánya körül, amely idővel a manth nép gazdagságának forrása lett. Mindez régen történt, mielőtt még megépült volna a nagyváros a sóbarlangok fölé. Egy nyári délután idegenek csapata tódult elő a sivatagból, és a közelben vertek tábort. Férfiaknak, nőknek egyaránt hosszú, loboncos haj verdeste a vállát, lassan mozogtak, halkan beszéltek ‒ már amikor beszéltek egyáltalán. Csereberéltek egy keveset a manth néppel, kenyeret, húst, sót vásároltak, és a maguk készítette apró ezüstdíszekkel fizettek. Bajt, zűrzavart nem okoztak, de valahogy mégiscsak kényelmetlen volt a jelenlétük. Kik ezek? Honnan jöttek? Merre tartanak? Ha valaki kérdezte őket, válaszul csupán egy mosolyt, fejrázást, vállrándítást kapott. Egy szép napon az idegenek munkához láttak: tornyot építettek. Lassan alakot öltött a fából készült alkotmány, embermagasságúnál is feljebb került egy palló, arra pedig fagerendákból és fémcsövekből összerótt másik, karcsúbb

torony. Ahány cső volt, mindegyik másmás méretű, s úgy kötötték össze őket, akár az orgona sípjait. Aljuknál mindegyik fémkürtté szélesedett, a felső részüket összeforrasztották, hogy egyetlen, nyak formájú hengert alkottak, ez feljebb megint szétterült, és a legeslegtetején nagy bőrhurkok karikájában végződött. Amikor feltámadt a szél, belekapott a hurkokba, és az egész felső szerkezet forgásnak indult, ahogy a szél erősödött, egyre gyorsabban. Az örvénylő levegő a nyakon keresztül a sorba kötött sípokba áramlott, majd a kürtökből hang formájában tört elő. A toronynak nem volt látható rendeltetése. Egy darabig megbámulták, ahogy erre-arra csikordult. Amikor viharos szél fújt, a toronyból gyászos-panaszos nyögés tört elő ‒ ezen eleinte mulattak, de hamarosan már bosszantott mindenkit. A hallgatag vándorok nem magyarázkodtak. Úgy tűnt, jövetelük egyetlen célja az volt, hogy felépítsék ezt a különös szerkezetet, amikor ugyanis elkészült, felszedték a sátorfájukat, és útra készülődtek. Mielőtt elindultak volna, vezérük elővett egy kicsiny ezüsttárgyat, felmászott a toronyba, és a kis tárgyat a szerkezet nyakánál levő résbe illesztette. Csendes nyári hajnal volt ‒ a vándorok eltávoztak, mozdulatlan volt a lég. A fémcsövek, kürtök hallgattak, miközben az idegenek nekivágtak a végtelen síkságnak. A manth nép a távozásukat éppolyan kevéssé értette, mint az érkezésüket, és csak bámulta ezt az irdatlan madárijesztőt, amit maguk mögött hagytak. Mindenki aludni tért, ám éjszaka feltámadt a szél ‒ és a manth nép életébe új hang költözött. Álmukban meghallották, és mosolyogva ébredtek ‒ maguk sem tudták, miért.

Összegyűltek a meleg hajnali légben, és gyönyörködve, boldogan hallgatták. A Szél Dalnoka énekelt.

1

KICSI PINPIN LEVIZSGÁZIK

‒S

zogahog! Pompaprún! Szoga-szoga-HOG! Bowman Hath ágyában fekve hallgatja, hogyan szitkozódik édesanyja a szomszédos fürdőszobában. A távolból idehallatszik a háztetők fölött a császári palota tornyából a harang arany kongása: mmnang! mmnang! A hatodik órát kongatja: ilyenkor ébred Aramanth. Bowman kinyitja szemét, és a narancsszín függönyön áttetsző napvilágot bámulja. Bowman szomorú. Ugyan miért? ‒ gondolja. Eszébe jut a rá váró nap az iskolában, és a gyomra, mint mindig, összeszorul ‒ de ez a szomorúság most más, több ennél. Olyan érzés, mintha elveszített volna valamit. De vajon mit? Kestrel, az ikertestvére még alszik a szomszédos ágyban ‒ ha kinyújtja a karját, elérheti. Néhány pillanatig hallgatja Kestrel szuszogását, majd „ébredj fel”-gondolatot küld neki. Kestrel álmosan felmordul. Bowman ötig számol magában, aztán felkel. A fürdőszobába menet megáll az előszobában, hogy üdvözölje kishúgát, Pinpint. A gyerek bolyhos hálóruhájában

áll a kiságyban, és az ujját szopja. Pinpin az előszobában alszik, mert a kiságy a két hálószoba egyikében sem fér el. A Narancsszín kerület lakásai igazában kicsik egy öttagú családnak. ‒ Hahó, Pinpin ‒ szól Bowman. Pinpin kiveszi szájából a hüvelykujját, és kerek arcára ragyogó mosoly terül. ‒ Puszi ‒ mondja. Bowman megpuszilja. ‒ Még ‒ követeli a kicsi. Bowman megöleli. Ahogy magához szorítja a puha, gömbölyded kis testet, egyszeriben eszébe jut, mi bántja. Ma van Pinpin első vizsgájának a napja. Kishúga még csak kétesztendős, fel sem fogja, mennyit számít, ha jól vagy rosszul vizsgázik, de a mai naptól fogva élete végéig ‒ rangsorolni fogják. És Bowman ettől szomorú. Könny szökik a szemébe. Hamar eltörik nála a mécses, de mit tegyen? Mindent a szívére vesz. Igazán nem akarja, de amikor ránéz valakire, bárkire, rögtön tudja, hogy a másik mit érez, és ez az érzés többnyire félelem vagy szomorúság. Bowman pedig felfogja, mitől fél a másik, mi szomorúja el, és ő is ugyanazt érzi, s menten el is sírja magát. Roppant kényelmetlen. Ma reggel nem az szomorítja el, amit Pinpin érez ‒ hanem amit egyszer majd érezni fog. Most nem lakik semmi gond a kishúga derűs szívében. De mától fogva, kezdetben csak homályosan, ám egyre kínzóbban, nyomasztóbban rettegni fog a jövőtől. Mivelhogy Aramanthban az életet vizsgákkal mérik. Minden vizsga magában hordozza a kudarc lehetőségét,

minden sikeresen letett vizsga a következőhöz vezet, s vele a kudarc következő lehetőségéhez. Ez elől nincs menekvés, ennek sosem lesz vége. Ha csak gondol is rá, a szíve majd szétpattan a kishúga iránti szeretettől ‒ és majd beleszakad a kishúga miatti rettegésbe. Még szorosabban öleli magához, és sok-sok puszit nyom a mosolygós pofikára. ‒ Szeretlek, Pinpin! ‒ Szejeti Bo ‒ hangzik a válasz. A fürdőszobából reccsenés hallatszik, utána megint kitör a szitokáradat. ‒ Szogahog! Bangaplop! Ezután pedig az ismerős siralom: ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! Így kiáltott fel hajdanán Ira Manth, a nagy próféta, akinek Bo anyja távoli leszármazottja. A név azóta is szülőkről gyermekekre száll a családban, és Bo anyjának is Ira a neve. Amikor ‒ mint igen gyakran megesik ‒ dühroham fogja el, édesapjuk a gyerekekre kacsint: ‒ Halljátok hát a prófétanőt! Felpattan a fürdőszoba ajtaja, s megjelenik maga Ira Hath. Az arca céklavörös ‒ nem találta a köntöse ujját, hát dühödten magára rántotta a ruhadarabot, az ujjak üresen csüngnek kétoldalt, Ira két karja a felszakadt varrásokon bújik ki. ‒ Ma van Pinpin vizsgája ‒ mondja Bo. ‒ Ma van micsoda?! Ira Hath egy pillanatig üres tekintettel bámul. Azután elveszi Pinpint Bowmantól és most ő szorítja magához, mintha valaki el akarná rabolni tőle. ‒ Kicsi babám ‒ gügyögi. ‒ Én kis gyönyörűségem.

Csak a reggeli vége felé esik megint szó a vizsgáról. Édesapjuk félreteszi könyvét, a szokásosnál kicsit előbb kel fel az asztaltól, és megszólal: ‒ Talán jobb lesz, ha készülődünk. Kestrel felnéz, szeme eltökélten villog. ‒ Én nem akarok elmenni! ‒ jelenti ki. Hanno Hath felsóhajt, félkézzel megdörzsöli gyűrött arcát. ‒ Tudom, kicsim. Tudom. ‒ Nem igazság! ‒ kiabál Kestrel, mintha csak apja kényszeríteni akarná, hogy elmenjen. És ha jól meggondoljuk, valahogy így is áll a dolog. Hanno Hath annyira gyengéden bánik a gyerekeivel, olyan pontosan átérzi az érzéseiket, hogy szinte lehetetlen nem teljesíteni a kívánságát. Ismerős füstszag emelkedik a tűzhelyről. ‒ Ó, szogahog! ‒ kiált fel Ira. Megint elégette a pirítóst.

Még alacsonyan jár a nap az égen, a magas városfal árnyékot vet az egész Narancsszín kerületre, ahogy a Hath család végigballag az utcán a Közösségi Csarnok felé. Elől megy Hanno és Ira, mögöttük Bowman és Kestrel, közrefogva Pinpint. Más családok is ugyanabba az irányba tartanak, ugyancsak kétéves csemetékkel, végig a narancsszínre festett házak takaros sora mentén. Hathék előtt jár a Blesh család; jól hallják, ahogy menet közben oktatgatják kisfiúkat. ‒ Egy, kettő, három, négy, te kis csacsi, hová mégy? Nem megyek én messzire, csak a világ végire!

Ahogy a főtérre érnek, Bleshné hátranéz, és megpillantja a Hath családot. Nyájasan int, és megvárja, míg a Hath házaspár beéri. ‒ Tudtok titkot tartani? ‒ suttogja. ‒ Ha a kicsikénk ma jól szerepel, felköltözünk a Bíbor kerületbe! Ira Hath elgondolkodik egy pillanatra. ‒ Szép szín ‒ mondja végül. ‒ Hát azt hallottátok? A mi kis Rufynk tegnap délután második lett az osztályában! ‒ Második? Második?! ‒ kiált vissza a válla fölött Blesh úr. ‒ Csak azt szeretném tudni, miért nem első?! ‒ Ezek a férfiak! ‒ ingatja a fejét Bleshné. ‒ Nekik mindenáron győzni kell! ‒ mondja bizalmasan Irának. Dülledt szeme megpihen egy pillanatra Hanno Hath-on. Mindenki tudja, hogy szegény Hannót három éve nem léptették elő, bár persze a felesége soha be nem vallaná, mekkora csalódást jelent ez neki. Kestrel észreveszi a szánakozó pillantást, és legszívesebben tőrt döfne Bleshné szívébe. De még ennél is jobban szeretné megölelni édesapját, gyűrött arcát csókokkal borítani. Mivel azonban mást nem tehet, goromba gondolatokkal bombázza Bleshné széles hátát: Poksziker! Pompaprún! Szogahog! A Közösségi Csarnok bejáratánál egy segédvizsgáztatónő ül, és az előtte fekvő listán pipálja ki a neveket. Bleshék lépnek be elsőnek. ‒ Szobatiszta a kicsi? ‒ kérdi a segédvizsgáztató. ‒ Tudja szabályozni a hólyagműködését? ‒ Ó, hogyne! ‒ turbékolja Bleshné. ‒ Sokkal, de sokkal fejlettebb a koránál!

Amikor Pinpin kerül sorra, a segédvizsgáztató felteszi ugyanazokat a kérdéseket. ‒ Szobatiszta a kicsi? Tudja szabályozni a hólyagműködését? Hanno Hath Irára néz, Bowman meg Kestrelre. Mindannyiuk lelki szemei előtt megjelennek a Pinpin csurrantotta pocsolyák a konyhakövön. De ugyanakkor valamennyiük szívét elönti a családi öntudat. ‒ Hogy tudja-e szabályozni…? ‒ kérdi ragyogó mosollyal Ira Hath. ‒ Ha meghallja a nemzeti himnuszt, ritmusra pisil! A segédvizsgáztató hölgy kissé meghökken, de aztán beírja a listába: SZOBATISZTA. ‒ Huszonhármas pad ‒ mondja. A Közösségi Csarnok zsong, akár a megbolydult méhkas. Az egyik végében álló nagy táblán ábécésorrendben olvasható mind a kilencvenhét vizsgázó neve. Ott van a Pinpiné is, szokatlan hivatalos formájában: PINTO HATH. A Hath család védőgyűrűt alkot a huszonhármas pad körül, míg Ira eltávolítja Pinpin pelenkáját. Most, hogy szobatisztának jegyezték be, csalásnak számítana, ha rajta hagynák a pelust. Pinpin boldog. Imádja, ha hűs levegő legyezgeti a popsiját. Csengetnek ‒ a nagy terem elcsendesedik. Kilencvenhét padban kilencvenhét kétesztendős várja a vizsgáztatókat. A padok mögötti lócákon ülnek kinek-kinek a szülei, testvérei. A hirtelen némaság megrémíti a kicsiket, mukkanni se mernek. Bevonulnak a vizsgáztatók. Bíbor köpenyük leng, méltóságteljesen sorakoznak fel az emelvényen. Tízen vannak. Középen kimagaslik a fővizsgáztató, Maslo Inch, az egyetlen a

teremben, aki hófehér köntöst visel ‒ a legmagasabb rangúaknak jár, s itt egyedül őt illeti meg. ‒ Mindenki feláll! Halljuk a fegyelmi fogadalmat! Mindenki feláll; a szülők talpra segítik a kicsiket. És a terem közösen zengi a begyakorolt szöveget: ‒ Fogadom, hogy még jobban igyekszem, még magasabbra törekszem, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a holnap jobb legyen a mánál. Hajtóerőnk: császárunk szeretete, célunk: Aramanth dicsősége! Ezután mindenki leül, és most a fővizsgáztató rövid beszéde következik. A negyvenes évei derekán járó Maslo Inch nemrégiben nyerte el a legfőbb rangot: olyan magas, olyan tekintélyes, hangja olyan mély, hogy bárki azt hihetné: egész életében ezt a hófehér köntöst viselte. Hanno Hath, aki régóta és igen jól ismeri, magában elmosolyodik. ‒ Barátaim! ‒ zengi a fővizsgáztató. ‒ Különleges nap ez a mai, szeretett gyermeketek első vizsganapja. Micsoda büszkeség töltheti el a szíveteket ‒ hiszen tudjátok, hogy mától fogva a kisfiatok vagy kislányotok megkapja a maga rangsorolását! Milyen büszkék lesznek ők is, mihelyt megértik, hogy erőfeszítésükkel hozzájárulhatnak családjuk rangsorolásához! ‒ Maslo Inch ekkor figyelmeztetően felemeli kezét, és körülhordozza komoly pillantását. ‒ De sose feledjétek: maga a rangsorolás még nem elegendő. Csakis az számít, hogy hogyan igyekeztek mind jobb és jobb rangsorolást elnyerni. Ma jobban, mint tegnap! Holnap jobban, mint ma! Ez az a szellem, amely naggyá tette szeretett városunkat!

A bíbor köpenyes vizsgáztatók ekkor elindulnak a padsorok közén. Maslo Inch mint fővizsgáztató az emelvényen marad, toronymagasan, szeme végigpásztázza a termet. Kutató pillantása megállapodik Hanno Hath-on. Szemében felismerés csillan, aztán kihuny, mihelyt a pillantása továbbvándorol. Hanno Hath magában vállat von. Napra egyidős Maslo Inchcsel. Valamikor régen osztálytársak voltak. A befejezett vizsgalapokat osztályozzák, az osztályzatokat felírják a nagy táblára. Alakul a kicsikék rangsora. Bleshéké majdnem az élen áll, a maximális pontszámból, 30-ból 23-at szerzett, rangsorolása: 7,6. Bleshné, karjában diadalmas csemetéjével, végigsiet a sorok között, hogy mindenkivel megossza tapasztalatait. ‒ Ez a kis buta kihagyta az ötöt ‒ magyarázza. ‒ Egy, kettő, három, négy, hat. ‒ Tettetett haraggal fenyegeti meg gyermekét. ‒ Négy, öt, hat, te kis csacsi! Hiszen tudod! Pinto is biztosan tudja. ‒ Pinto millióig tud számolni ‒ közli Kestrel. ‒ Ejnye, ejnye, de megszaladt a fantáziánk! ‒ paskolja meg Kestrel fejét Bleshné. ‒ A kicsikénk megmutatta a tehenet, a könyvet, a bögrét ‒ folytatja. ‒ Csak a banánt vétette el. De hát a 7,6 kezdetnek igazán jó. Rufy első rangsorolása, emlékszem, 7,8 volt, és nézzétek csak meg, most hol tart! Sosem teljesít kevesebbet 9-nél. Nem mintha engem túlságosan izgatna a rangsorolás, ugye… A vizsgáztató most Pinpinhez ér. Odalép a padhoz, szeme az iratain. ‒ Pinto Hath ‒ szólal meg. Felemeli tekintetét, arcára nyájas mosoly terül. Pinpin ösztönös gyanakvással néz vissza rá.

‒ No és téged hogyan szólítsunk, kicsikém? ‒ A nevén ‒ mondja Ira Hath. ‒ Nos tehát, Pinto ‒ szól a vizsgáztató; arcán még most is ott a ragyogó mosoly. ‒ Nézd csak ezeket a szép képeket. Mondd meg nekem, mit látsz itt. És Pinto elé tart egy papírlapot, tele színes képekkel. Pinpin nézi, de nem szól. A vizsgáztató egy kutyára mutat. ‒ Mi ez? Pinto meg se mukkan. ‒ Hát akkor nézzük: mi ez? Csend. ‒ Talán baj van a hallásával? ‒ Nincs ‒ feleli Ira Hath. ‒ Remekül hall. ‒ De nem beszél! ‒ Bizonyára nincs mondanivalója. Bowman és Kestrel visszafojtják lélegzetüket. A vizsgáztató összevonja szemöldökét, szigorú arccal jegyez valamit a papírjaira. Azután visszatér a képekhez. ‒ Nos tehát, Pinto. Mutasd meg a szépen a kutyust. Hol van a kutyus? Pinto némán visszanéz rá, és nem mutat semmit. ‒ Hát akkor mutasd meg a házat. Hol van a házikó? Semmi. És így folytatódik, míg végül a vizsgáztató elteszi a képeket, és arca még zordabb kifejezést ölt. ‒ Próbálkozzunk a számlálással; jó lesz, kicsikém? És számlálni kezd, abban a reményben, hogy Pinto majd folytatja. De a kicsi nem szól, csak bámul némán. A vizsgáztató megint bejegyez valamit a papírjaiba.

‒ A vizsga utolsó feladata ‒ fordul Ira Hath-hoz ‒ felmérni a gyermek kommunikációs képességét. Figyelni, felfogni, felelni. Tapasztalatunk szerint a gyermek könnyebben feloldódik, ha ölbe vesszük. ‒ Ölbe akarja venni? ‒ Ha nincs ellene kifogásuk. ‒ Bizonyos benne? ‒ Régi tapasztalatom, asszonyom. Nyugodtan rám bízhatja a kicsikét. Ira Hath lenéz a földre, az orrcimpája egészen picikét megrebben. Bowman észreveszi, és nyomban gondolatot küld Kestrelnek. Mama mindjárt kiborul. De Ira nem szól, kiemeli Pinpint a padból, és odaadja a vizsgáztatónak. Bowman és Kestrel érdeklődve figyelnek. Apjuk csak ül, némán, a szemét is lehunyja. Tudja, hogy a dolgok mindjárt olyan rosszra fordulnak, hogy rosszabbra már nem is lehetne, és ő nem tudja megakadályozni. ‒ Nos, Pinto, aranyos kisbaba vagy, igaz? ‒ A vizsgáztató megcsiklandozza Pinpin állát, és megnyomja az orra hegyét. ‒ Hát mondd meg szépen, mi ez? Ugye, ez az orrocskád? Pinpin némaságba burkolózik. A vizsgáztató előhúzza a nyakában láncon függő nagy aranymedálját, és meghintáztatja Pinpin szeme előtt. A medálján megcsillan a reggeli fény. ‒ Ugye milyen szép? Szeretnéd megfogni? Pinpin nem szól. A vizsgáztató elkínzott pillantást vet Irára. ‒ Nem tudom, tisztában vannak-e vele ‒ szólal meg ‒, de ahogyan most állunk, kénytelen leszek a gyermeküknek zéró rangsorolást adni.

‒ Ennyire rosszul állunk? ‒ kérdi halkan Ira. De a szeme veszedelmesen villog. ‒ Nem tudok semmit kihozni belőle. ‒ A világon semmit? ‒ Van valami kedvenc verse? Mondókája? Játéka? ‒ Hadd gondolkozzam. ‒ Ira úgy tesz, mintha mélyen elgondolkodna, mutatóujjával a homlokára bök, ajkát összecsücsörít. Mindjárt kiborul! ‒ gondolja Kestrelnek Bowman. ‒ Igen ‒ ragyog fel Ira arca. ‒ Van egy kedvenc játéka. Próbálja csak azt mondani neki, hogy pis-pis-pis-pis. ‒ Pis-pis-pis-pis? ‒ Pis-pis-pis-pis. Meglátja, nagyon örül majd. Bowman és Kestrel ugyanazt a gondolatot küldik egymásnak: Kiborult! ‒ Pis-pis-pis-pis ‒ szól Pinpinhez a vizsgáztató. ‒ Pis-pispis-pis, kicsikém! Pinpin meglepett pillantást vet a vizsgáztatóra, fészkelődik egy kicsit a karjában, mintha kényelmesebben akarna elhelyezkedni. Ira Hath feszülten figyel, az orrcimpája reszket. Figyel Bowman és Kestrel is, a szívük majd kiugrik a helyéből. Még egy pillanat! ‒ gondolják egymásnak. ‒ Még egy pillanat ‒ mondja Ira Hath. Most, Pinpin, most, biztatja gondolatban Bowman és Kestrel. Rajta! Hanno Hath kinyitja szemét, és meglátja családtagjai arcán a feszült figyelmet. Hirtelen rádöbben, mi megy itt, feláll a lócáról, és Pinpin felé nyújtja két karját.

‒ Hadd vegyem el! Késő. Hurrá, Pinpin, hurrá! ‒ biztatja lelkesen gondolatban Bo és Kess. Hurrá, Pinpin, hurrá! Pinpin kerek pofija elrévül, és a gyerek bőséges pisifolyamot zúdít a vizsgáztató karjára. A vizsgáztató érzi, amint terjed a langymeleg, de az első pillanatban nem érti, mi történt. Aztán meglátja Ira Hath és gyermekei arcán az elragadtatott gyönyört, és lepillant. A folt már beleivódik bíborszín köpenyébe. Egy árva szót sem szól, átnyújtja Pinpint Hanno Hath-nak, sarkon fordul, és méltóságteljesen visszalépdel az emelvényhez. Ira elveszi férjétől Pinpint, és elborítja csókjaival. Bo és Kess levetik magukat a padlóra, hemperegnek, rázza őket a kacagás. Hanno Hath figyeli, amint a vizsgáztató beszámol az esetről Maslo Inchnek, és magában felsóhajt. Ő tudja, amit a felesége meg a gyerekei nem: hogy ma aztán igazán nagy szükségük lett volna a kedvező rangsorolásra. Egyetlen pontot sem szereztek, hát nyilván el kell hagyniuk házukat a Narancsszín kerületben, és szerényebb lakásba költözniük. Ha szerencséjük van, kapnak két szobát, de valószínűbb, hogy csak egyet, az emelet többi lakójával közös konyhával, fürdőszobával. Hanno Hath nem hiú ember. Nemigen érdekli, mit gondolnak felőle mások. De a családja mindennél kedvesebb a számára, és mélységesen elkeseríti, hogy nem tud értük kellőképpen helytállni. Ira Hath szorosan magához öleli Pinpint, és nem gondol a jövőre.

‒ Pis-pis-pis-pis ‒ motyogja boldogan Pinpin.

2

Kestrel rémes barátra tesz szert

A

z iskolába érve Bo és Kess rádöbben: otthon felejtették a házifeladatukat. ‒ Otthon felejtettétek? ‒ mennydörög doktor Batch. ‒ Otthon fe-lej-tet-té-tek?! Az ikrek egymás mellett állnak a hosszú tanteremben, a padsorok előtt. Szembenéznek tanítójukkal. Doktor Batch végigfuttatja tenyerét duzzadt pocakján, nyelve hegyét pedig duzzadt ajkain. Elhatározza, hogy most leszerepelteti őket. Doktor Batch imádja leszerepeltetni a tanítványait. Úgy érzi, egy tanítónak ez a legfontosabb feladata. ‒ Kezdjük talán a kezdetén. Miért felejtettétek otthon? ‒ A kishugunknak ma reggel volt az első vizsgája ‒ magyarázza Bo. ‒ Korán kellett elindulnunk, és egyszerűen elfelejtettük. ‒ Egyszerűen elfelejtettétek? Hm, hm, hm! Doktor Batch roppantul kedveli a buta kifogásokat.

‒ Tegye fel a kezét ‒ fordul az osztályhoz ‒, tegye fel a kezét mindenki, aki szintén ott volt ma reggel az első vizsgán! Tucatnyi kéz szökken a levegőbe, köztük Rufy Blesh keze. ‒ És most tegye fel a kezét, aki otthon felejtette a házifeladatát! A levegőben egyetlen kéz sincs. Doktor Batch Bowmanhoz fordul, arcán vérfagyasztóan nyájas mosoly. ‒ Úgy látom, csak ti vagytok ennyire feledékenyek. ‒ Igen, tanító úr. Kess mindeddig nem szólt egy szót sem. De Bo érzi, milyen sistergő düh fortyog ikertestvére szívében, milyen mérges gondolatok kergetőznek a fejében. És tudja, hogy Kess mindjárt robban. Doktor Batchnak azonban fogalma sincs erről. Vaskos lábain fel-alá járkál a padsorok előtt, és felteszi a szokásos kérdést: ‒ Osztály! Mi történik azzal, aki nem dolgozik? És ötvenegy szájból harsan a szokásos válasz: ‒ Aki nem dolgozik, nem is halad! ‒ És mi történik azzal, aki nem halad? ‒ Aki nem halad, nem kap pontot! ‒ És aki nem kap pontot?… ‒ Aki nem kap pontot, az lesz az utolsó! ‒ Utolsó! ‒ ismétli diadalmasan doktor Batch. ‒ U-tol-só! Borzongás fut végig az osztályon. Utolsó! Akárcsak Mumpo, az iskola legbutább tanulója. A pillantások lopva Mumpót keresik, aki ott vacog leghátul a szamárpadban. Málé Mumpo, akinek mindig csöpög az orra, mert nincs anyja, aki megtanítaná zsebkendőt használni. Szagos Mumpo, akit

mindenki elkerül, olyan bűzt áraszt ‒ mert nincs apja, aki megtanítaná mosakodni. Doktor Batch odakacsázik a táblához; azon olvasható valamennyi tanuló neve és rangsorolása. Minden tanítási nap végén kiszámítják az aznapi pontszámot, és felírják az új sorrendet. ‒ Mindkettőtöknek levonok öt pontot ‒ jelenti ki doktor Batch. És már át is számolja a rangsort. Bo is, Kess is két-két hellyel visszacsúszik ‒ a huszonötödik, huszonhatodik helyre. Az osztály feszülten figyel. ‒ Lecsúszunk, lecsúszunk ‒ ingatja busa fejét doktor Batch. ‒ Mit csinálunk, amikor azon kapjuk magunkat, hogy lecsúszunk? ‒ Még jobban igyekszünk, még magasabbra törekszünk, hogy a holnap jobb legyen a mánál! ‒ kántálja az osztály. ‒ Még jobban! Még magasabbra! ‒ Doktor Batch visszafordul Bowmanhoz és Kestrelhez. ‒ Remélem, többet nem felejtitek otthon a házifeladatot ‒ mondja fenyegetően. ‒ Menjetek a helyetekre. Ahogy visszaballagnak a padsorok között, Bo érzi, hogy Kessben fortyog a düh, doktor Batch ellen, a rangsor ellen, az iskola ellen, egész Aramanth ellen. Nem számít, gondolja Kessnek Bo. Utolérjük őket. Nem akarom, válaszol gondolatban Kess. Engem nem érdekel. Bo odaér új helyükre, két paddal hátrább, mint a régi volt. De Kess nem áll meg, továbbmegy, egészen hátra, a szamárpadig. Mumpo mellett üres a hely, hiszen mindig ő van a rangsor legeslegvégén. Ide ül le Kestrel. Doktor Batch döbbenten bámul. Mumpo ugyancsak.

‒ Hel-ló ‒ suttogja Mumpo, bűzös leheletével valósággal elárasztva Kestrelt. Kess elfordul, befogja az orrát. ‒ Barátom vagy? ‒ hajol közelebb Mumpo. ‒ Eredj odébb ‒ mordul rá Kess. ‒ Büdös vagy. ‒ Kestrel Hath! ‒ rikoltja a terem túlsó végéből doktor Batch. ‒ Menj azonnal a helyedre! ‒ Nem megyek ‒ mondja Kess. Az osztály megdermed. ‒ Nem? ‒ kérdi doktor Batch. ‒ Jól hallottam? Azt mondtad, hogy nem?! ‒ Azt ‒ feleli Kess. ‒ Azt akarod, hogy vonjak le még öt pontot engedetlenség miatt? ‒ Csak tessék ‒ von vállat Kess. ‒ Nem érdekel. ‒ Nem érdekel? ‒ Doktor Batchnak már lila az arca. ‒ Majd mindjárt érdekelni fog! Csináld, amit mondok, különben… ‒ Különben? ‒ kérdi Kess. Doktor Batch csak hápog ‒ nem talál szavakat. ‒ Így is a rangsor végén vagyok ‒ közli Kess. ‒ Mit tehet még velem? Doktor Batch egy percig némán küszködik magában, keresi a megfelelő választ. Az egész osztály visszafojtja a lélegzetét, Mumpo még közelebb nyomakodik Kestrelhez, Kestrel pedig még jobban elhúzódik tőle, orrát elfintorítja undorában. Doktor Batch észreveszi, és a zavart kaján mosoly váltja fel az arcán. Méltóságteljes léptekkel elindul a padsorok között. ‒ Osztály ‒ szólal meg, ezúttal végtelenül nyájasan. ‒ Osztály! Forduljatok csak hátra, nézzétek Kestrel Hath-t!

Minden szem Kess felé fordul. ‒ Kestrel új barátra talált. Mint láthatjátok, Kestrel új barátja nem más, mint a mi kedves Mumpónk. Kestrel és Mumpo, két barát egy pár! Mi a véleményed új barátodról, Mumpo? ‒ Szeretem Kesst ‒ vigyorog Mumpo. ‒ Kess a barátom. ‒ Szeret téged, Kestrel ‒ bólint doktor Batch. ‒ Miért nem húzódsz hozzá közelebb? Át is karolhatod. Meg is ölelheted. Hiszen ő a te új barátod! Ki tudja, egyszer talán majd össze is házasodtok, Mumpóné leszel, és sok-sok kis Mumpótok születik. No, mit szólnál hozzá? Ha három-négy kis Mumpót fürdethetnél, pelenkázhatnál? Az osztály kuncog. Az osztály vihog. Doktor Batch elégedetten somolyog. Visszanyerte tekintélyét. Kestrel mereven ül, fortyog benne a düh, a szégyen, de nem szól egy szót sem. ‒ De talán tévedek. Vagy talán Kestrel tévedett. Lehet, hogy tévedésből ült rossz helyre. Véletlenül. Most már ott áll Kestrel mellett, némán néz le rá. Kess érzi, hogy doktor Batch alkut kínál: engedelmességgel megválthatja nála a büszkeségét. ‒ Lehet, hogy Kestrel mindjárt feláll, és visszamegy az igazi helyére. Kestrel megremeg, de nem mozdul. Doktor Batch vár még egy percig. Aztán valósággal sziszegi: ‒ Kestrel! Szép, szép! Kestrel és Mumpo! Micsoda szép pár! Egész délelőtt folytatja a hadjáratot. Nyelvtanórán felírja a táblára: Határozzátok meg az igeidőt és módot a következő mondatokban: Kestrel szereti Mumpót.

Kestrel szeretni fogja Mumpót. Kestrel szeretheti Mumpót. Kestrel szeretné Mumpót. Matekórán a következő példa kerül a táblára: Ha Kestrel 392-szer megcsókolja Mumpót, és 98-szor megöleli, és feleannyiszor csókkal kíséri az ölelést, és a csókok egy nyolcada nyálas, hány öleléssel párosult nyálas csókot ad Mumpónak Kestrel? És így tovább; az osztály pedig vihog, doktor Batch nagy elégtételére. Bo sokszor hátranéz Kessre, de az csak ül, végzi a feladatot, nem szól egy szót sem. Ebédszünetben az ikrek némán mennek ki az osztályból. Bo nagy bosszúságára a csöpögő orrú Mumpo nem tágít Kess sarkából. ‒ Tűnés, Mumpo ‒ förmed rá Kestrel. De Mumpónak esze ágában sincs eltűnni. Ott baktat Kestrel mellett, tekintete áhítatosan csügg Kestrel arcán. Olykorolykor maga elé motyogja: ‒ Kess a barátom ‒ aztán az inge ujjába törli csöpögő orrát. Kestrel a kapu felé indul. ‒ Hová mégy, Kess? ‒ kérdi Bowman. ‒ El ‒ mondja Kestrel. ‒ Utálom az iskolát. ‒ Igen, de Kess… ‒ Bowman nem tudja, mit is mondhatna. Hogyne utálná Kess az iskolát?! Mindenki utálja. De mégis muszáj iskolába járni. ‒ És mi lesz a családunk rangsorolásával? ‒ Nem tudom ‒ mondja Kestrel. Sietősebbre veszi lépteit, és elkezd bőgni. Mumpo elkeseredik, mocskos kezével meglapogatja Kestrelt, és tagolatlan kis morgásokkal próbálja vigasztalni. ‒ Ne sírjál, Kess. Én a barátod vagyok. Ne sírjál.

Kestrel mérgesen odébblöki. ‒ Tűnj el, Mumpo. Büdös vagy. ‒ Tudom ‒ motyogja alázatosan Mumpo. ‒ Kess ‒ szólal meg Bo ‒, gyere vissza az iskolába, ülj a rendes helyedre, akkor Batch békén hagy. ‒ Soha többet nem megyek vissza ‒ jelenti ki Kestrel. ‒ De ha muszáj! ‒ Elmondom papának. Ő megérti. ‒ Én is ‒ jelenti Mumpo. ‒ Takarodj, Mumpo! ‒ rivall rá Kestrel. ‒ Eredj innen, mert mindjárt kapsz egyet! És fenyegetőleg felemeli öklét. Mumpo vinnyogva térdre esik. ‒ Üss meg, ha akarsz. Nem bánom. Kess ökle megáll a levegőben. Mumpóra bámul. Bo is Mumpót nézi. Egyszerre megérzi, milyen az, ha valaki olyan, mint Mumpo. Jeges rémület önti el, és szívettépő magány. Kis híja, hogy fel nem kiált, annyira vágyódik egy kis gyengédség után. ‒ Nem mondta komolyan ‒ szól Mumpóhoz. ‒ Nem fog megütni. ‒ Ha akar, megüthet. És Mumpo imádattal bámul fel Kestrelre, orra csöpög, szemét elfutotta a könny. ‒ Mondd, hogy nem ütöd meg, Kess. ‒ Nem ütlek meg ‒ mondja Kestrel. Ökle lehanyatlik. ‒ Nem akarok hozzád érni. Olyan undorító vagy. Sarkon fordul, és végignyargal az utcán, Bo mellette. Mumpo néhány lépés távolságból követi.

Nem bírom tovább, gondolja Bowmannak Kestrel. Egyszerűen nem bírom. Mi mást tehetnénk? Nem tudom, gondolja Kestrel. Valamit. Méghozzá minél hamarabb, mert szétrobbanok.

3

CSÚNYA SZAVAK Amikor Kestrel, nyomában Bowmannal és Mumpóval otthagyta a Narancsszín kerületet, még nem alakult ki semmiféle terve azonkívül, hogy el akar szabadulni a gyűlölt iskolából: most azonban a város négy főútjának egyikén szalad a központi aréna felé, amelyben a Szél Dalnoka áll. Aramanth városa kör alakban, sőt dob formájában épült, hiszen magas fal veszi körül ‒ ezt réges régen emelték, hogy védelmezzék a város népét a síkság harcias törzseitől. Immár sok-sok nemzedék óta senki sem merte megtámadni a nagy hatalmú Aramanthot, de a fal most is ott áll, és kevesen merészkednek ki a városból. Hiszen mi is van a falon túli világban, amit bárki megkívánhatna? Csak a sziklás tengerpart délen, ahol a hatalmas szürke óceán robajlik, és tarajos hullámok száguldanak rajta; északra meg a beláthatatlan sívó pusztaság, egészen a távoli hegyekig. Nincs odakint se élelem, se kényelem, se biztonság. Itt, a falon belül bezzeg megvan minden szükséglete az életnek, mi több: a jó életnek. Aramanthnak minden egyes polgára szerencsésnek érzi

magát, hogy a békének, bőségnek s a minden ember számára egyenlő lehetőségeknek ebben a paradicsomában élhet. A várost koncentrikus körökben kerületekre osztották. A legkülső kör a fal árnyékában, a Szürke kerület nagy, kockaalakú háztömbökből áll. Eggyel beljebb következnek a Gesztenyebarna kerület alacsonyabb házai, majd a Narancsszín kerület kis sorházai, ahol a Hath család is lakik. A város központi részéhez legközelebb fekszik a Bíbor kerület széles övezete, tágas, különálló házak, mindegyik saját kerttel, tekergős ösvények kellemes labirintusában, hogy minden egyes ház különállónak és különlegesnek érezheti magát, bár persze valamennyit egyformán bíborvörösre festették. És végül a legszebb, a legdicsőségesebb, a város szívében ‒ a Fehér kerület. Itt emelkedik a császári palota, ahonnan a császár, Hatodik Creoth, Aramanth atyja tekint végig polgárgyermekei fölött. Itt állnak a városi vezetők márványból vagy csiszolt mészkőből épült, szép és rideg nagy házai, itt áll a teljesítmények hatalmas oszlopcsarnoka, ahol közszemlére teszik a családok rangsorolását; szemközt vele pedig, a tér túloldalán, melynek közepén I. Creoth császár szobra áll, a vizsgáztatók sokablakos kollégiuma, a Vizsgáztatók Tanácsának, Aramanth legfőbb kormányzótestületének székháza. A nagy tér mellett, a császári palota égbeszökő falainak tövében, a négy főút találkozási pontján fekszik a városi aréna. Ezt a nagy, kerek amfiteátrumot eredetileg arra tervezték, hogy itt gyűljön össze Aramanth teljes lakossága, vitákra, választásokra, amelyek a rangsorolási rendszer bevezetése előtt szükségesek voltak. Ma már túlságosan sok a polgár, be

sem férnének az aréna kilenc, lejtős márvány üléssorába, de még ma is használják, hangversenyeket, előadásokat tartanak itt. És természetesen ez a színhelye az évenkénti nagy vizsgának, ahol minden családfőt levizsgáztatnak, és megállapítják a következő esztendőre minden család rangsorolását. Az aréna közepén van a színpad, fehér márvánnyal kikövezett kör ‒ itt áll a Szél Dalnoka néven ismeretes furcsa fatorony. Sehogy sem illik a környezetébe. Először is ‒ nem fehér. Nem szimmetrikus. Híjával van a Fehér kerület egészét jellemző egyszerűségnek, nyugalomnak. A legenyhébb szellőre is nyikorogni, csikorogni kezd, és ha erősebb szél támad, kellemetlen nyöszörgést hallat. A Vizsgáztatók Tanácsának évenkénti gyűlésén rendszeresen előterjesztik a javaslatot, hogy bontsák le a tornyot, és tegyenek a helyére a várost fenségesebben jelképező emblémát ‒ de a javaslatot évente elvetik; méghozzá nem más, mint maga a császár. Legalábbis így szól a fáma. És az is igaz, hogy az emberek szívesen nézik a Szél Dalnokát, hiszen annyira régi, és mindig is itt állt, és mert a legenda úgy tartja, hogy egy szép napon majd megint dalra fakad. Kestrel Hath, amióta az eszét tudja, mindig is szerette a Szél Dalnokát. Szereti, mert kiszámíthatatlan, mert nem szolgál semmiféle gyakorlati célt, és szomorú hangja arra vall, hogy nem kedveli Aramanth rendezett világát. Néha, amikor Kess már torkig van élete mindennapi kudarcaival, leszalad az aréna kilenc üléssorán, letelepszik a középső kör fehér köveire, és beszél a Szél Dalnokához, olykor akár egy óra hosszat is. Az persze nem érti Kestrelt; nyikorgása, csikorgása nem értelmes

beszéd ‒ Kess mégis roppant megnyugtatónak találja. Nem kívánja ő, hogy megértsék. Csak a dühét, a tehetetlenségét akarja kifújni magából, s érezni, hogy nincs egészen egyedül. Ezen a napon, amelyhez foghatóan komisz napot még nem élt meg, Kestrel ösztönösen az aréna felé tart. Apja még nem érkezett haza a könyvtárból, anyja bizonyára még az orvosi rendelőben van, ahol Pinpint vetik alá a kétévesek kötelező ellenőrzésének. Hová mehetne máshová? Később majd azzal vádolják, hogy gyalázatos cselekedeteit előre kitervelte ‒ de Kestrel nem a tervek embere. Ösztönszerűen cselekszik, többnyire maga sem tudja, mi lesz a következő lépés. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, Bo, aki követi, megérzi, hogy Kess mindjárt bajba keveri magát. Ami pedig Mumpót illeti ‒ hát egyszerűen azért nem marad el Kess mögül, mert szereti. A középponthoz vezető főút elhalad a Szövők Századának udvara mellett, ahol, ebédidő lévén, valamennyi szövő kint van az udvaron, és tornagyakorlatokat végez. ‒ Földig le! Égre fel! ‒ vezényel az edző. ‒ Megy ez, csak akarni kell! A szövők hajolnak, nyújtóznak, hajolnak, nyújtóznak, ütemesen, egyszerre. Kissé távolabb egy utcaseprőre bukkannak: taligája mellett ül, és az ebédjét fogyasztja. ‒ Nincs nálatok véletlenül valami szemét? ‒ kérdi a gyerekeket. A gyerekek feltúrják valamennyi zsebüket. Bo talál egy darabka égett pirítóst: reggelinél dugta el, hogy ne szomorítsa az édesanyját.

‒ Dobd csak le! ‒ biztatja ragyogó szemmel az utcaseprő. ‒ Beteszem a talicskájába ‒ ajánlja előzékenyen Bo. ‒ Jól van, csak végezd el helyettem a munkámat ‒ mondja keserűen az utcaseprő. ‒ Sose izgasd magad azon, hogy hogyan fogom elérni a célomat, hát még hogyan fogom túlteljesítem, ha soha senki nem dob szemetet az utcára. Ne is törd a fejed, hogy hogyan boldogulok, te a Narancsszínben laksz, nincs neked semmi bajod a világon. Eszedbe se jut, hogy talán én is többre törekszem, akárcsak mindenki más. Próbálnál csak a Szürke kerületben élni. A feleségem szíve vágya, hogy a Gesztenyebarnában kapjunk egy kis lakást, erkélyeset! Bo ledobja a pirítósdarabkát az utcára. ‒ Nagyszerű! ‒ örvendezik az utcaseprő. ‒ Gyönyörködök benne egy darabig, mielőtt felseperném! Kess eközben már messze jár, Mumpo nem tágít a sarkából. Bo utánuk szalad. ‒ Mikor ebédelünk? ‒ kérdi Mumpo. ‒ Fogd be ‒ mordul rá Kestrel. Ahogy átvágnak a téren, a palota magas tornyának órája elüti a kettőt. Mnang! Mnang! Osztálytársaik már visszatódulnak a padokba, doktor Batch pedig beírja hármójukat igazolatlan hiányzónak. Ez újabb pontveszteséggel jár. Átmennek az aréna legmagasabb üléssorát körülölelő márványoszlopok kettős során, és le a lépcsőn az aréna aljába. Mumpo megtorpan az ötödik üléssornál, és leül a fehér márványlépcsőre. ‒ Éhes vagyok! ‒ jelenti.

Kess ügyet sem vet rá. Tovább megy lefelé, mögötte Bowman. Mumpo is követné, csakhogy most már annyira mardossa az éhség, hogy minden egyéb gondolatot kiszorít a fejéből. Ül a lépcsőn, átfogja térdét, és teljes szívével ennivaló után sóvárog. Kestrel a Szél Dalnokának lábához ér, és végre megáll. Dühe ‒ a Pinpin vizsgája, a doktor Batch bosszúhadjárata, Aramanth egész fojtogató rendje elleni dühe ‒ immár vad vágy: rombolni, zavart kelteni, megdöbbenteni ‒ hogy kit, hogy mit, hogy hogyan, azt nem is tudja, csak fel akarja dúlni a világ sima és töretlen rendjét, ha csupán egy pillanatra is. Azért jött el a Szél Dalnokához, mert barátja és szövetségese, és amikor megáll a lábánál, már tudja is, mit fog csinálni. Mászni kezd fölfele. Gyere le, kiáltja riadtan gondolatban Bo. Meg fognak büntetni. Lezuhansz. Megsebesülsz. Nem érdekel. Kestrel felhúzódzkodik a pallóra, és mászni kezdi a tornyot. Nem könnyű, mert az egész alkotmány leng a szélben, és a csövek között a lépcsők csúszósak. De Kestrel erős és ügyes, mászás közben jól fogódzkodik. Harsány kiáltás hallatszik az aréna legfelső sorából. ‒ Hé! Hallod?! Jössz le azonnal?! Bíbor ruhás tiszt pillantotta meg, már siet is le a lépcsőn. Meglátja, hogy Mumpo ott kuporog az ötödik üléssornál, s megáll, hogy kikérdezze. ‒ Mit művelsz itt? Miért nem vagy az iskolában? ‒ Éhes vagyok ‒ mondja Mumpo. ‒ Éhes? De hiszen most ebédeltél.

‒ Nem ebédeltem. ‒ Minden gyerek egy órakor ebédel az iskolában. Ha nem ebédeltél, arról csak te tehetsz. ‒ Tudom ‒ mondja szerencsétlenül Mumpo. ‒ De akkor is éhes vagyok. Eközben Kestrel már felért a Szél Dalnokának nyakához, és érdekes felfedezést tesz. A széles fémcsőbe hasadékot vágtak, föléje nyilat véstek, amelynek a hegye a résre mutat, a nyíl felett pedig egy ábra látható. Kicsit olyan, mint az S betű, csak az S farka felfele kanyarodik. A bíbor ruhás tiszt a Szél Dalnokának tövébe ér. ‒ Hallod-e, fiú ‒ szól szigorúan Bowmanra. ‒ Mit művel az a lány? Ki az? ‒ A testvérem ‒ feleli Bo. ‒ És te ki vagy? ‒ A testvére. Idegesíti a szigorú tiszt, és idegességében mindig roppant logikus. A tiszt meghökken, aztán felnéz, és felkiabál Kestrelnek: ‒ Hé, te lány! Jössz le azonnal? Mit művelsz odafenn? ‒ Pongo! ‒ kiált vissza Kess, és feljebb mászik. ‒ Micsoda? ‒ kérdi a tiszt. ‒ Mit mondott? ‒ Azt, hogy pongo ‒ válaszol Bowman. ‒ Azt mondta nekem, hogy pongo?! ‒ Nem biztos ‒ válaszolja Bowman. ‒ Az is lehetséges, hogy nekem mondta. ‒ De én beszéltem hozzá. Én parancsoltam meg, hogy jöjjön le, amire azt válaszolta, hogy pongo. ‒ Talán azt hiszi, hogy magát úgy hívják.

‒ Nem hívnak úgy. Senkit sem hívnak Pongónak. ‒ Nem tudtam. És biztosan a testvérem sem tudja. A tisztet megzavarja Bowman reszketeg, de értelmes válasza, és felnéz Kestrelre, aki most már majdnem felért a torony tetejéig. A tiszt felkiált neki: ‒ Nekem mondtad, hogy pongo?! ‒ Pongo púa-púa pompaprún! ‒ tódítja harsányan Kestrel. A tiszt Bowmanhoz fordul, öntelt arca merev. ‒ Hallottad? Szégyen-gyalázat! Ha nem jössz le ‒ kiabál fel Kestrelnek ‒ feljelentlek! ‒ Akkor is feljelenti, ha lejön ‒ véli Bo. ‒ De még mennyire! ‒ vág vissza a tiszt. ‒ De ha nem jön le, duplán feljelentem! ‒ Felkiabál Kestrelnek. ‒ Javasolni fogom, hogy vonjanak le pontokat a családodtól rangsoroláskor! ‒ Bangaplop! ‒ hangzik Kestrel válasza. Egy szinten van az egyik széles bőr hurokkal, és ahogy elkurjantja ezt a csúnya szót, a hang végigszalad a Szél Dalnokának csövein, és egy-két másodperc múlva a kürtökből bukkan elő, visszhangos, torzított formában. ‒ Bang-ang-anga-plop-op-p! Kestrel bedugja fejét a bőrhurokba, és elkiáltja magát: ‒ Szogahog! És hangját sokszorosára erősítve zengik a kürtök: ‒ SZOG-AG-AG-A-HOG-G-G! A tiszt nem hisz a fülének. ‒ Megzavarja a délutáni munkaszakaszt! ‒ hápog. ‒ A kollégiumban is meghallják! ‒ Pompa-pompa-pompaprún! ‒ süvít Kestrel.

‒ POMP-P-PA POMP-P-PA POMP-P-PA-PRU-U-ÚÚÚN! ‒ dörgi végig az arénán a Szél Dalnoka. A Vizsgáztatók Kollégiumából kitódulnak a város főtisztviselői, fehér köntösük lobog, akár a szárny ‒ ugyan mi zavarja meg a délutánjukat? ‒ UTÁ-LOM AZ ISKO-O-O-LÁÁAT! ‒ rikolt Kestrel felerősített hangja. ‒ UTÁ-LOM A RANG-SORO-LÁÁÁST! A vizsgáztatók döbbenten hallgatják. ‒ Roham jött rá ‒ mondják. ‒ Megzavarodott az elméje. ‒ Hozzák le! Hívják a békeőröket! ‒ Nem fogok jobban igyekez-niii! ‒ kiabál Kestrel. ‒ Nem fogok maga-sabbra töre-ked-niii! Nem akarom, hogy a holnap jobb legyen a mááá-nááál! Egyre többen tódulnak oda a lárma hallatára. A Teljesítmények Csarnokában tett látogatásuk után gesztenyebarna kerületi gyerekek kígyózó sora bukkan fel a két oszlopsor között, és lenyűgözve hallgatja Kesst. ‒ Nem szeretem a csáá-szááárt! ‒ Kestrel most már bőg. ‒ Aramaa-a-anthban nincs dicső-séééég! A gyerekek tátott szájjal bámulnak. Tanítónőjükbe bennreked a szó. Szürke egyenruhás békeőrök csapata rohan le a lépcsőn, kezükben gumibot. ‒ Hozzák le! ‒ kiált a bíbor ruhás tiszt. A békeőrök körülveszik a Szél Dalnokát, kapitányuk felkiabál Kestrelnek: ‒ Be vagy kerítve! Nem menekülhetsz! ‒ Nem is akarok! ‒ vágja oda Kestrel; fejét visszadugja a bőrhurokba, és nagyot kiabál: ‒ PONGO-O-O MINDEN VIZS-GÁÁ-RAAA!

A gesztenyebarna kerületi gyerekek már vihognak. ‒ Micsoda komisz kölyök! ‒ sopánkodik a tanítónő, és visszatereli osztályát a Teljesítmények Csarnokába. ‒ Gyertek, gyermekeim. Ne is hallgassátok. Fékezhetetlen jószág. ‒ Azonnal gyere le! ‒ üvölt a békeőrök kapitánya. ‒ Lesz okod sírni, ha nem jössz le! ‒ Már most is van! ‒ kiált vissza Kestrel. ‒ Sírnom kell magam miatt, miattad, az egész szánalmas város miatt! Bedugja fejét a hurokba, és elkiáltja magát, hogy hallhatja az egész aréna: ‒ NEM FOGOK JOBBAN IGYEKEZNIE! NEM FOGOK MAGASABBRA TÖREKEDNIIII! NEM TESZEM JOB-BÁÁÁÁ A HOLNA-POOOT A MÁ-NÁÁÁL! Bo nem is próbálja megfékezni testvérét. Túlságosan jól ismeri. Amikor rájön a dühroham, nem lehet vele értelmesen beszélni, míg ki nem tombolja magát. A tanítónőnek igaza van: Kestrel fékezhetetlen jószág. Fékezhetetlenül száguld ereiben a vadság, diadalmasan, felszabadítóan; ide-oda hintáztatja magát a Szél Dalnokának tetején, és világgá kiabálja azt a rengeteg rémes, felfoghatatlan gondolatot, ami olyan régen háborog a lelke mélyén. Most már nincs visszaút: annyi szabályt szegett meg, annyi csúnyaságot kiabált, hogy maga is tudja: a legszigorúbb büntetés vár rá; és mivel ami történt, megtörtént, most már olyan rossz lehet, amilyen csak akar. ‒ Pongo a császárra! ‒ kiabálja. ‒ Egyáltalán: hol van a császár? Ki látta? Nincs is császár! A békeőrök nekiveselkednek, hogy megmásszák a Szél Dalnokát, és erőszakkal hozzák le Kestrelt. Bo fél, hogy baja esik a testvérének, hát eloson, hogy elhívja édesapjukat

munkahelyéről, a Narancsszín kerület alkönyvtárából. Ahogy egyik oldalon kiszalad az arénából, a másikon maga a fővizsgáztató lép be, és komor hallgatásba burkolózva figyeli a zűrzavaros jelenetet. ‒ POMP-PA POMP-PA-PRÚÚÚN A CSÁSZÁÁÁÁRRAAA! -harsog Kestrel felerősített hangja. Maslo Inch mélyet lélegzik, és határozott léptekkel megy le a lépcsőn. Az ötödik üléssornál egy kis kéz markolja meg tiszta fehér köntöse szegélyét. ‒ Kérem szépen, uram ‒ szól egy hangocska. ‒ Van magánál valami ennivaló? A fővizsgáztató lenéz, és megpillantja Mumpót: az orra csöpög, az arca mocskos, könnyes, buta szeme felnéz a fővizsgáztatóra, aki most dühösen kapja ki köntöse szegélyét a piszkos kis mancsból. ‒ Hozzám ne érj, te koszos kis szörnyeteg! ‒ sziszegi. Mumpo megszokta, hogy elhessegetik, kinevetik, de a fővizsgáztató csupa gyűlölet hangja megdöbbenti. ‒ Én csak… Maslo Inch meg se hallgatja. Tovább csörtet az aréna közepe felé. Érkezése rémületet kelt a tisztek és békeőrök között. ‒ Megparancsoltuk, hogy jöjjön le… megteszünk minden tőlünk telhetőt… biztosan részeg… hallotta, uram, miket kiabál?… nem hallgat ránk… ‒ Csend legyen ‒ parancsolja a fővizsgáztató. ‒ Valaki távolítsa el ott azt a mocskos gyereket, és mosdassa meg ‒ bök válla fölött Mumpo felé.

Az egyik békeőr felsiet a lépcsőn, és csuklón ragadja Mumpót. Mumpo hagyja magát, de vissza-visszanéz Kestrelre, fent a Szél Dalnokának magasán. Nem panaszkodik, megszokta, hogy tekintélyes emberek ide-oda rángatják. A békeőr odacipeli az I. Creoth szobra mellett álló szökőkúthoz, és a fejét a hideg víz sugara alá tartja. Mumpo visít, kapálózik. ‒ Maradsz nyugton? ‒ förmed rá a békeőr. Dühös, hogy lefröcskölték. ‒ A magadfajtára nincs szükség Aramanthban. Elereszti a gyereket, kezet mos a szökőkút medencéjében. ‒ Én nem is szeretek Aramanthban lenni ‒ mondja dideregve Mumpo. ‒ De nem tudom, hová mehetnék. Az arénában Maslo Inch figyeli, amint a békeőrök a Szél Dalnokára kapaszkodnak, és megpróbálják elkapni a könnyebb, mozgékonyabb gyereket. ‒ Gyertek le! ‒ parancsolja Maslo Inch a békeőröknek. ‒ Mindjárt elfogják, uram ‒ mondja a békeőrök kapitánya. ‒ Azt mondtam: gyertek le. ‒ Igenis, uram. A békeőrök zihálva, kivörösödve lekecmeregnek. Maslo Inch rezzenetlen, megvető pillantással nézi az összeverődött tömeget. ‒ Senkinek sincs dolga ma délután? ‒ Nem hagyhattuk, hogy olyan csúnyákat mondjon… ‒ Ti vagytok a közönsége. Menjetek el, akkor majd elhallgat. Kapitány, üríttesse ki az arénát. A tisztek, a békeőrök elsompolyognak, s közben a válluk fölött vissza-visszasandítanak: ugyan mit csinál most majd a fővizsgáztató?

Kestrel nem hallgat el. Nótába fűzi az általa ismert valamennyi csúnya szót, és beleénekeli a Szél Dalnokába: Poksziker poksziker pompaprún! Banga-banga-banga plop! Szogahog szogahog pompaprún! Udderbut pongo-pongo plop! Maslo Inch néhány pillanatig felnéz rá, mintha meg akarná jegyezni magának az arcát. Többet nem szól. Ez a lány kigúnyolt, megsértett mindent, ami Aramanth városában köztiszteletben, becsben áll. Meg fogják büntetni persze; de ez az eset büntetésnél többet érdemel. Ezt a lányt meg kell törni. Maslo Inch nem riad vissza a kemény döntésektől. Akármilyen fiatal a gyermek, meg kell tenni, méghozzá egyszer és mindenkorra. Maslo Inch kurtán biccent, sarkon fordul, és nyugodtan tovalépdel.

4

MILYEN LESZ AZ ÚJ OTTHON? Mire Bo visszatér édesapjával, az aréna üres, a Szél Dalnoka hallgat. A tér kerületét vigyázó békeőrök nem engedik belépni őket. Ő a zabolátlan gyermek apja, magyarázza nekik Hanno Hath, és azért jött, hogy hazavigye. Az őrök a kapitányukat hivatják, az pedig a Vizsgáztatók Kollégiumától kér utasítást. A válasz egyszerű: ‒ Küldjétek haza. Később foglalkozunk vele. Ahogy apa és fia lefelé mennek az aréna lépcsőin, Bo suttogva megkérdi Hannót: ‒ Mit fognak vele csinálni? ‒ Nem tudom ‒ válaszol Hanno. ‒ Azt mondták, pontokat veszítünk a családi rangsorolásnál… ‒ Igen, erre biztosan számíthatunk. ‒ Kess pompaprúnt mondott a császárra. Azt mondta, nincs is császár! ‒ Azt mondta? ‒ És édesapja elfojt egy mosolyt. ‒ Tényleg, papa, létezik a császár?

‒ Ki tudja? Én sose láttam, sőt még csak nem is találkoztam olyannal, aki látta volna. Talán ő is csak amolyan… célirányos eszme. ‒ Haragszol Kessre? ‒ Nem, dehogyis. De jobb lett volna, ha nem csinál ilyesmit. Odaérnek a Szél Dalnokához, és Hanno Hath felkiabál a tetőre, ahol Kess összekuporodott a bőrhurkok között. ‒ Kestrel! Gyere le, kicsikém! Kess lenéz, megpillantja odalent édesapját. ‒ Haragszol? ‒ kérdi cérnavékony hangon. ‒ Nem haragszom ‒ válaszol szelíden édesapja. ‒ Szeretlek. Kess lemászik, s mire leér a földre, elpárolog a bátorsága, egész testében reszket, és sír, sír, sír. Hanno Hath a karjába veszi, leül az aréna legalsó lépcsőjére, és magához öleli kislányát, míg csak az ki nem zokogja magából a düh és a megaláztatás minden könnyét. ‒ Tudom, tudom ‒ ismételgeti Hanno. Bowman mellettük ül, várja, hogy testvére megnyugodjon, s legszívesebben ő is apjához bújna. Közelebb húzódik, fejét Hanno karjának támasztja. Papa nem tud rajtunk segíteni, gondolja. Szeretne, de nem tud. Bo életében először gondol ilyet, ennyire tisztán, világosan. Magában odagondolja Kestrelnek. Papa nem tud rajtunk segíteni. Tudom, gondolja vissza Kestrel. De szeret bennünket. És mind a ketten egyszerre érzik, mennyire szeretik édesapjukat, és egyszerre kezdik csókolgatni kétfelől, szemét, fülét, borostás arcát.

‒ Jól van, jól van ‒ mondja Hanno. ‒ Ti vagytok az én okos kismadaraim. Némán baktatnak haza, karonfogva, és nem állja útjukat senki. Ira Hath már vár rájuk, karjában Pinpinnel, ők pedig röviden beszámolnak a történtekről. ‒ Bárcsak hallottalak volna! ‒ kiált fel Ira. Sem apja, sem anyja nem hibáztatja Kestrelt, még csak azt sem mondják, hogy haszontalan volt. De tudják valamennyien, hogy ennek meg kell fizetni az árát. ‒ Nagyon rossz lesz nekünk, ugye? ‒ kérdi Kestrel, és aggódva firtatja édesapja tekintetét. ‒ Hát igen, gondolom, leszerepeltetnek ‒ sóhajt Hanno. ‒ Át kell költöznünk a Gesztenyebarna kerületbe? ‒ Azt hiszem, igen. Hacsak el nem kápráztatom a világot zsenialitásommal a következő vizsgán. ‒ Igenis zseniális vagy, apa! ‒ Köszönöm, drágám. Sajnálatos módon, ami zsenialitás szorult belém, a vizsgákon egyszerűen elpárolog. És mókásan elfintorítja arcát. Mindannyian tudják, mennyire utálja a vizsgákat. Este nem zörgetnek be a békeőrök, hát együtt vacsoráznak, és megfürdetik Pinpint, mintha mi sem történt volna. De mielőtt Pinpint lefektetnék, ahogy a lenyugvó nap puha, párás rózsaszínre festi az eget, a család összeölelkezik, mint minden este. Ez a kívánósdi. Hanno Hath letérdel a padlóra, és felnyújtja karját. Bo az egyik karja alá fészkelődik, a másik alá Kess. Pinpin szemközt áll apjával, arcát Hanno melléhez szorítja, kurta karjával átöleli. Ira Hath Pinpin mögött térdel,

két karjával átfogja az ikreket, hogy szoros gyűrűt alkotnak. Azután valamennyien lehajtják fejüket, míg össze nem érintik, és ki-ki elmondja esti kívánságát. Gyakran mulatságos dolgokat kívánnak, különösen anya, aki egyszer öt este egymás után azt kívánta, csípjék véresre a szúnyogok a Blesh családot. De ma este komoly a hangulat. ‒ Azt kívánom, hogy soha többé ne legyen semmilyen vizsga ‒ mondja Kess. ‒ Azt kívánom, hogy semmi rossz ne történjék Kesszel ‒ mondja Bo. ‒ Azt kívánom, hogy az én drága gyerekeim éljenek biztonságban, és legyenek mindig-mindig boldogok ‒ mondja édesanyjuk. Amikor gondterhelt, mindig ezt kívánja. ‒ Azt kívánom, hogy a Szél Dalnoka megint énekeljen ‒ mondja édesapjuk. Bo megböki Pinpint, és a kicsi megszólal: ‒ Azt kíván, azt kíván. ‒ Aztán mind összecsókolóznak, s eközben beverik az orrukat, mert a csókolózásnak nincs megszabott rendje. Mindezek után pedig ágyba dugják Pinpint. ‒ Gondolod, papa, hogy egyszer valóra válik? ‒ kérdi Bo. ‒ Énekel majd megint a Szél Dalnoka? ‒ Ez csak amolyan régi mese ‒ mondja Hanno Hath. ‒ Már senki sem hisz benne. ‒ De én igen ‒ jelenti ki Kestrel. ‒ Hogyan hihetnéd? ‒ kérdi a testvére. ‒ Te se tudsz róla többet, mint bárki más. ‒ Azért hiszem, mert senki más nem hiszi! ‒ vág vissza Kestrel. Édesapa elmosolyodik.

‒ Valahogy így vagyok vele én is. Sokszor elmesélte már a régi-régi történetet, de Kestrel szeretné megint hallani. Hogy megnyugtassa, Hanno mesébe kezd a régi-régi időkről, amikor a Szél Dalnoka énekelt. Dala olyan gyönyörű volt, hogy boldoggá tett mindenkit, aki csak hallotta. Aramanth boldogsága pedig feldühítette a Morát, a szellemek urát… ‒ De hiszen a Mora nem is létezik ‒ veti közbe Bo. ‒ Nem, ma már senki sem hisz a Morában. ‒ Én igen ‒ mondja Kestrel. A Mora megharagudott, szól a régi-régi történet, és szörnyűséges sereget küldött, a zárok seregét, hogy rombolják le Aramanthot. Az emberek megijedtek, kivették a Szél Dalnokának hangját, és a Morának ajándékozták. A Mora elfogadta az ajándékot, a zárok sarkon fordultak, nem rombolták le Aramanthot ‒ de a Szél Dalnoka azóta nem énekel. Kestrel nagyon izgatott lesz a történet hallatán. ‒ Igenis igaz! ‒ kiáltja. ‒ A Szél Dalnokának a nyakánál ott van a hang helye! Láttam! ‒ Igen ‒ bólint Hanno. ‒ Én is láttam. ‒ Akkor biztosan igaz a történet! ‒ Ki tudja? ‒ szól csöndesen Hanno. ‒ Ki tudja?… Kestrel szavai mindannyiuknak eszébe juttatják a délutáni eseményeket. Elhallgatnak. ‒ Talán elfelejtik… ‒ szólal meg reménykedve Ira Hath. ‒ Nem ‒ rázza meg a fejét Hanno. ‒ Nem felejtik el. ‒ Legfeljebb ki kell költöznünk a Gesztenyebarna kerületbe ‒ véli Bo. ‒ Miért olyan nagy baj az?

‒ Nagyon kicsik a lakások. Egy szobában kell aludnunk mindannyiunknak. ‒ De jó lenne! ‒ csillan fel Bo szeme. ‒ Mindig azt szerettem volna, hogy egy szobában aludjunk! Kess hálás pillantást vet rá, anyja pedig megcsókolja. ‒ Derék fiú vagy. De apátok horkol, tudod-e. ‒ Igazán? ‒ lepődik meg Hanno. ‒ Én már megszoktam ‒ mondja a felesége de a gyerekek egy darabig biztosan nem tudnának elaludni tőle. ‒ Próbáljuk ki! ‒ ajánlja lelkesen Bo. ‒ Próbáljuk ki, milyen lesz az új otthon! Az ikrek ágyáról leveszik a matracot és beviszik a szülők szobájába. Ott áll a nagy ágy, rajta százszínű ágytakaró, rózsaszín és sárga, zöld és kék ‒ Aramanthban ritkán látott színek. Ira Hath maga készítette a takarót, aprócska lázadásképpen, és a gyerekek borzasztóan szeretik. A túlsó falhoz tolják a nagy ágyat, a két matrac a padlóra kerül, egymás mellé. Most már lépni sem lehet a szobában, Pinpin kiságya pedig sehogysem fér be. Elhatározzák hát, hogy Pinpin majd Bo és Kess között alszik, ott ahol a matracuk összeér. Amikor mindennel elkészülnek, az ikrek lefeküsznek, édesapjuk pedig kiemeli az alvó Pinpint az előszobában álló kiságyából, és lefekteti a két gyerek közé. A kicsi felneszel, s amikor rájön, hogy egyik oldalán ott a bátyja, a másikon a nővére, kerek kis arcán álmos mosoly tűnik fel. Elfészkelődik, majd ide-oda fordul: ‒ Szejeti Bo, szejeti Kess ‒ motyogja, és elalszik.

Lefeküsznek a szülők is. Egy darabig ébren feküsznek, összezsúfolódva a sötétségben, és hallgatják egymás szuszogását. Azután megszólal Ira Hath, prófétai hangján: ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! Holnap jő a bánat! Halkan nevetnek, mint mindig, amikor meghallják édesanyjuk prófétai hangját; de tudják, hogy most csak az igazságot jövendöli. Megborzonganak, mélyebben elfészkelődnek a takaró alatt. Annyira kellemes, biztonságos, családias így egy szobában aludni, hogy csak azt nem tudják, miért nem csinálták már eddig is ‒ és hogy mikor lesz megint módjuk rá, ha ugyan lesz valamikor.

5

A Fő Vizsgáztató Figyelmeztet

M

ég el sem költötték reggelijüket, amikor megérkezik a parancs. Csengetnek; odakint a Vizsgáztatók Kollégiumának küldönce áll. A fővizsgáztató sürgősen hívatja Hanno Hath-t, Kestrel leányával együtt. Hanno feláll. ‒ Gyere, Kess. Essünk túl rajta. Kestrel nem mozdul, arcáról süt a konok ellenállás. ‒ Nem muszáj elmennünk. ‒ Ha nem megyünk, békeőrökkel vitet be minket. Kestrel feláll, ellenségesen mered a küldöncre. ‒ Csináljon velem, amit akar ‒ mondja. ‒ Nem érdekel. ‒ Hogy én? ‒ kérdi zaklatottan a küldönc. ‒ Mi közöm nekem az egészhez? Én csak hozom-viszem az üzeneteket. Gondolod, hogy valaha is megmagyarázzák nekem, miről van szó? ‒ Nem muszáj engedelmeskednie.

‒ Hogy nem-e? A Szürke kerületben lakunk, az ám. Próbáld csak ki, milyen az, hat családdal osztozni egy vécén! Próbáld csak ki, milyen egy szobában élni egy beteg asszonnyal meg két randalírozó kamasszal! Nem, kérem, én elvégzem a munkámat, ahogy csak telik tőlem, sőt még annál is jobban, és egy szép napon átköltözhetek a Gesztenyebarna kerületbe, és azzal nagyon meg leszek elégedve, köszönöm szépen. Maslo Inch tágas irodájában, jókora íróasztalánál ülve várja őket. Ahogy Hanno és Kestrel belép, szálfatermete fölegyenesedik, és legnagyobb meglepetésükre kegyes mosollyal üdvözli kettejüket. Előrejön az erődítménynek is beillő íróasztal mögül, kezet fog velük, és hellyel kínálja őket a süppedő fotelokban. ‒ Édesapád meg én játszótársak voltunk a te korodban ‒ mondja Kestrelnek. ‒ Sőt, egy darabig padszomszédok az iskolában. Emlékszel, Hanno? ‒ Igen ‒ bólint Hanno. ‒ Emlékszem. Emlékszik, hogy Maslo Inch valamennyiüknél sokkal nagyobb volt, és kényszerítette őket, hogy térdeljenek le előtte. De ezt nem említi. Azt szeretné, ha minél hamarabb túl lennének a kihallgatáson. Maslo Inch köntöse oly vakítóan fehér, hogy nem is lehet sokáig nézni; sem ezt, sem a mosolyát. ‒ Elmondok neked valamit, amin talán meg fogsz lepődni ‒ fordul Kestrelhez a fővizsgáztató. ‒ Édesapád jobb tanuló volt, mint én. ‒ Ebben nincs semmi meglepő ‒ válaszol Kestrel.

‒ Nincs? ‒ Maslo Inch nem jön ki a sodrából. ‒ Akkor miért én vagyok Aramanth fővizsgáztatója, a te édesapád pedig egy alkönyvtár segédkönyvtárosa? ‒ Mert nem szereti a vizsgákat ‒ feleli Kestrel. ‒ Apám a könyveket szereti. Hanno Hath észreveszi, hogy az ingerültség árnyéka tűnik át a fővizsgáztató arcán. ‒ Mindannyian tudjuk, hogy most a tegnap történtekről van szó ‒ mondja Hanno csöndesen. ‒ Halljuk hát, mi a mondanivalód. ‒ Ó, igen. A tegnapiak. ‒ Az állhatatos mosoly szinte fogva tartja Hanno arcát. ‒ A lányod szép kis színházat rendezett. Rátérünk majd arra is. Hanno Hath állja a fővizsgáztató pillantását. A villogó szem a gyűlölet feneketlen kútja. ‒ De miért? ‒ gondolja. ‒ Ennek a nagyhatalmú embernek nincs tőlem félnivalója. Miért gyűlöl ennyire? Maslo Inch feláll. ‒ Kövessetek, kérlek. Mind a ketten. Hátra sem nézve elindul, Hanno Hath és Kestrel a nyomában, kéz a kézben. A fővizsgáztató végigvezeti őket egy hosszú, üres folyosón, amelyet kétoldalt aranybetűs nevekkel telerótt táblák szegélyeznek. Mindennapos látvány ez Aramanthban, Hanno és Kess egyetlen pillantást sem pazarol rá. Aki csak elért valami említésre méltót, a nevét a falakon megörökítik, így megy ez időtlen idők óta, s a középületek falain jószerint már tenyérnyi üres hely sem akad. A Vizsgáztatók Kollégiumát a folyosó a császári palotával köti össze. Udvarra érnek, a palota közepén. Egy szürke ruhás

pandúr a járdát söpri. Maslo Inch belefog nyilván előre begyakorolt beszédébe. ‒ Kestrel, azt akarom, hogy jól figyelj arra, amit ma hallasz tőlem, jól megnézd, amit megmutatok neked, és emlékezz rá életed végéig. Kestrel nem szól. Nézi, hogyan jár a söprögető ember seprűje: suhé, suhé, suhé. ‒ Tudakozódtam felőled ‒ folytatja a fővizsgáztató. ‒ Megtudtam, hogy tegnap délelőtt az iskolában az osztály legaljára helyezted magadat. ‒ És akkor mi van? ‒ Kestrel továbbra is a söprögetőt nézi. Annak a szeme a munkájára szegeződik, az arca üres. Vajon mire gondol? Bo biztosan tudná. ‒ És hogy azt kérdezted a tanítódtól: „Mit tehet még velem?” ‒ És akkor mi van? Miért söpör ez még mindig? Nincs is semmi söpörnivaló. ‒ Később pedig gyerekes dührohamba lovaltad bele magad, nyilvános helyen. ‒ És akkor mi van? ‒ Természetesen tudod, hogy a rangsorolásod a családod rangsorolását is befolyásolja. ‒ És akkor mi van? Suhé, suhé, suhé, jár a seprű. ‒ Mindjárt meglátjuk! Maslo Inch megáll egy kőfalba vágott ajtó előtt. Az ajtót súlyos, hatalmas vasretesz zárja el. Maslo Inch kezét a reteszre teszi, és megint Kestrelhez fordul.

‒ „Mit tehet még velem?” Érdekes kérdés, de nem jó. Inkább azt kellene kérdezned: Mit tehetek még magammal, és azokkal, akiket szeretek? Elhúzza a súlyos reteszt, benyit a vastag ajtón. Odabent nyirkos kőalagút lejt a sötétségbe. ‒ Megmutatom neked a sóbányákat. Ez nem akárkinek jut osztályrészül. Igen kevés polgárunk láthatja a sóbányákat, s ennek az okát hamarosan megtudod. Követik az alagútba, a boltíves tető visszhangozza lépteiket. Az alagút falát fehér sziklába vájták, ami visszaveri a gyér fényt: sóból van. A történelemórán tanulják, hogy Aramanth sóra épült. A manth nép, hazát kereső vándor törzs az ásvány nyomaira lelt, és letelepedett, hogy kibányássza. A sónyomok erekké vastagodtak, az erek barlanggá szélesedtek, ahogy az alagút egyre mélyebben hatolt a földalatti óriási kincsesbányába. A sónak köszönhette a manth nép a gazdagságát, és ebből a gazdagságból építették meg városukat. ‒ Gondolkodtál valaha azon, mi lett a sóbarlangokból? ‒ kérdi Maslo Inch, ahogy haladnak a hosszú, kanyargós alagútban. ‒ Amikor minden sót kibányásztak, csupán egy óriási tér maradt. Egy óriási semmi. Üresség. Mi a haszna szerinted az ürességnek? Most már lassan csorduló víz nesze hallatszik, halk, mély gurgulázás. És a nyirkos levegővel csípős gázszag keveredik. ‒ Száz esztendőn át elvettük a földtől, amire a legnagyobb szükségünk volt. És újabb száz éve visszazúdítjuk a földbe, amire nincs szükségünk.

A lejtős alagút hirtelen széles föld alatti helyiségbe torkollik: határozatlan, árnyékos hely, amelyet eltölt a vízcsobogás hangja, mintha ezernyi folyó ömlene föld alatti tengerbe. A szag immár félreismerhetetlen: orrfacsaró és gyomorkavaró. Maslo Inch hosszú korláthoz vezeti őket. A korláton túl, valamivel lejjebb mérhetetlen sártenger kavarog, imitt-amott nagy buborékok törnek fel belőle, mint valami óriási, fortyogó üstből. A tó fölötti helyiség fala mintha verítéktől fénylene. Ittott vastag vascsövek törik meg, s ezekből szürke folyadék tör elő, néha csak csöpög, néha sebesen csurog. ‒ Kanálisok ‒ magyarázza a fővizsgáztató. ‒ Ez itt a szennyvízcsatorna-hálózat. Nem szép, de hasznos. Kestrel is, édesapja is önkéntelenül befogja az orrát. ‒ Te azt gondolod, kedves kisasszony, hogy ha azt teszed, amit a szeszélyed diktál, ha az iskolában nem erőlteted meg magad, akkor te meg a családod átköltöztök a Narancsszín kerületből a Gesztenyebarnába. Onnan pedig talán még alacsonyabbra: a Szürke kerületbe. Azt gondolod, hogy igazában ez is mindegy neked; ez sem érdekel. A Szürke kerület nem szép, nem is kényelmes, de az mindennek a legalja, és ott legalább már nem zaklat senki. Ezt gondolod, igaz? A legrosszabb, ami történhet az emberrel, ha leköltöztetik a Szürke kerületbe. ‒ Nem ‒ mondja Kestrel, holott pontosan ezt gondolta. ‒ Nem? Azt hiszed talán, hogy van még annál is rosszabb? Kestrel nem válaszol. ‒ Tökéletesen igazad van. Sokkal, de sokkal rosszabb is lehet. Végtére is, a Szürke kerület nagyon szegény, de azért

még Aramanth része. Csakhogy Aramanth alatt is van egy világ. Kestrel a tó szennyes felszínére bámul. Messze-messze terjed, ameddig a szem ellát, sőt még annál is távolabb. És messze, messze mintha valami parányi fényt pillantana meg, kis fénypocsolyát, olyan fényt, amilyen néha áttör a távoli hegyek fölött a felhőkön. Kess arra a kis fényre szegezi szemét, és egyszeriben szépnek látja a bűzös tavat. ‒ Az Alsó-tó terül el előtted, a rothadó anyag tava, amely nagyobb, mint egész Aramanth. Szigetek is vannak a tavon, sárszigetek. Látod? Nézik, amerre mutat, és épp csak hogy ki tudnak venni a tó sikamlós szürkésbarna felszínének távolában egy csoport alacsony halmot. Nézik, nézik, s egyszeriben mozgást észlelnek a halmokon, és maguk sem hisznek a szemüknek, amikor felsejlik előttük egy távoli alak: átgázolna a sáron, és hirtelen elsüllyed. Ahogy szemük megszokja a homályt, több alakot is látnak, mind olyan egyöntetűen sötét, akár a sár, amelyben némán surrannak. ‒ Emberek élnek odalent? ‒ kérdi Hanno. ‒ Igen. Sokezren. Nők, férfiak, gyerekek. Primitív, alantas népség, alig különbek az állatoknál. Int, hogy lépjenek közelebb a korláthoz. Közvetlenül előttük, a korlát egy kapuján át keskeny palló nyúlik ki. Gerendáihoz horgonyozva mintegy húsz láb mélységben több lapos fenekű bárka, félig megtöltve mindenféle hulladékkal. ‒ Azt eszik, amit mi kidobunk. Szemétben élnek, és szemétből élnek. ‒ Maslo Inch Kestrelhez fordul. ‒ Azt kérdezted: „Mit tehet még velem?” Nos, itt a válasz. Miért

igyekszünk jobban? Miért törekszünk magasabbra? Mert nem akarunk így élni. ‒ Nem érdekel. Nekem mindegy ‒ von vállat Kestrel. Maslo Inch vizsla tekintetet vet rá. ‒ Neked mindegy? ‒ kérdi lassan. ‒ Mindegy. ‒ Nem hiszem. ‒ Hát akkor ne higgye. ‒ Bizonyítsd be, hogy neked mindegy. Kinyitja a korlát kapuját, s int Kestrelnek, hogy csak tessék, lépjen be rajta. Kestrel végignéz a síkos pallón. ‒ Menj csak végig rajta. Ha csakugyan mindegy neked. Kestrel kilép a keskeny pallóra, aztán megáll. Mi tagadás, megrémíti az Alsó-tó, de feszül benne a dühös büszkeség, és bármit megtenne, hogy letörölje azt az önelégült mosolyt a fővizsgáztató arcáról. Hát lép még egyet. ‒ Elég lesz, Kess ‒ mondja édesapja. Aztán a fővizsgáztatóhoz fordul: ‒ Elmondtad a magadét, Maslo. A többit hagyd rám. ‒ Túlságosan is sokáig hagytuk rád a gyerekeidet, Hanno. ‒ A hangját most sem emeli fel, de rosszallása így is nyilvánvaló. ‒ A gyerekek a szüleik példáját követik. Benned megtört valami, barátom. Már nem tudsz harcolni. Nem törekszel sikerre. Kestrel hallja, eltölti a hideg düh, és fürge léptekkel elindul a pallón. Maga elé néz, tekintetét arra a helyre szegezi, ahol a távoli fény sugárzik a tó sötét felszínére; gépiesen rakja egyik lábát a másik elé, megy-megy a síkos pallón. ‒ Kess! Gyere vissza! ‒ kiált Hanno.

Lánya után indulna, de Maslo Inch vaskézzel megragadja a karját. ‒ Hadd menjen ‒ mondja. ‒ Okulnia kell. Szabad kezével a palló kapuja melletti hosszú emelőt hozza mozgásba; sziszegő-gurgulázó hang tör elő, ahogy a palló túlsó végének tartógerendái lassan a tóba merülnek. A palló lejt, egyre meredekebben süllyed a sárba. Kestrel rémülten felkiált, megfordul, megpróbál felkapaszkodni, visszafutni a deszkán, de a pallót nyálka borítja, és Kestrel sehogy sem tud megkapaszkodni. Csúszik, csúszik hátrafelé. ‒ Papa! ‒ kiabál. ‒ Segíts! Hanno feléje lendül, kirántaná magát a fővizsgáztató szorításából, de nem sikerül kiszabadulnia. ‒ Eressz el! Mit művelsz vele?! Megőrültél? Maslo Inch szeme Kestrelre szegeződik, aki akárhogyan kapálózik, egyre csak csúszik lefelé. ‒ Csúszunk, csúszunk, csúszunk! ‒ kiáltja a fővizsgázató. ‒ Nos, Kestrel, még most is mindegy? ‒ Papa! Segíts! ‒ Hozd vissza! Megfullad! ‒ Most már érdekel? Most már jobban igyekszel? Hadd halljam! Hallani akarom! ‒ Papa! ‒ sikolt Kestrel, ahogy lecsúszik a lejtős pallóról, bele a tóba. Lábát undok cuppanással nyeli el a barna víz, a folyékony sár. ‒ Elsüllyedek! ‒ Mondd, hogy nem mindegy! ‒ üvölti Maslo Inch, és oly szorosan markolja Hanno karját, hogy kezén a csontok kifehérednek. ‒ Hallani akarom! ‒ Megőrültél! ‒ kiált Hanno. ‒ Elment az eszed!

Kétségbeesetten meglendíti szabad karját, és arcul csapja a fővizsgáztatót. Maslo Inchnek egyszeriben oda minden önfegyelme. Rázza Hannót, mint holmi rongybabát. ‒ Hozzám ne merj érni! ‒ üvölti. ‒ Te féreg! Te takony! Te nyű! Magad vagy a két lábon járó kudarc! Kudarc a vizsgán, kudarca családodnak, kudarca hazádnak! Kestrel közben észreveszi, hogy nem süllyed tovább. Valahol a felszín alatt szilárd talaj van, s ő csak térdig merült el. Két kézzel megragadja a keskeny pallót, és megpróbál visszamászni. Már nem kiabál. Szemét a fővizsgáztatóra szegezi, és roppant akaraterővel visszakecmereg a meredek pallón. Maslo Inchet annyira elragadja a düh, hogy észre sem veszi. ‒ Mire vagy te jó? Te senki! Nem csinálsz semmit, nem törekszel, elvárod, hogy más végezzen el mindent helyetted, csak bújod a semmirevaló könyveidet! Élősdi vagy! Bacilus! Körülötted mindenkit megfertőzöl a beteges lustaságoddal, a kudarcaiddal! Undorodom tőled! Kestrel a palló tetejére ér, mélyet lélegzik, és vérfagyasztó sikollyal a fővizsgáztató hátára veti magát. ‒ Poksziker! Karjával átfogja a fővizsgáztató nyakát, lábával a derekát, és nyomja-húzza minden erejével, hogy az eleressze apját. ‒ Szogahog! Púa-púa-púa-púa-banga-pompaprún! Pokszikkoló udderbug! A Fő Vizsgáztatót váratlanul éri a támadás, elengedi Hanno Hath karját, és megfordul, hogy lerázza magáról Kestrelt. De

fordulhat akármerre, a kislány mindig ott van mögötte, erős kis karja fojtogatja, sáros lába a bordáit rugdossa. Rövid a harc, de heves. Közben Kestrel lábáról a sár nagy része átkerül a fővizsgáztató patyolat köntösére. Amikor végre sikerül megragadnia és letépnie magáról a gyereket, távolabbra hajítja a szándékoltnál. Kestrel menten talpra ugrik és eliramodik. Maslo Inch nem is próbálja üldözni. Elborzad sáros öltözékétől. ‒ A köntösöm! ‒ hebegi. ‒ A hófehér köntösöm! A kis szörnyeteg! Kestrelt már nem is látni, inaszakadtáig rohan, fel az alagútban a távoli ajtó felé. Maslo Inch megpróbálja leverni magáról a sarat, majd megrántja az emelőt, hogy a palló visszakerüljön eredeti helyzetébe. Azután Hannóhoz fordul. ‒ Nos, kedves régi barátom ‒ mondja dermesztően hideg hangon. ‒ Hát mit szólsz mindehhez? ‒ Nem lett volna szabad ezt művelned vele. ‒ Ez minden mondanivalód?! Hanno Hath hallgat. Nem akarja mentegetni lánya viselkedését, de nem lenne okos, ha kimondaná, amit valójában érez ‒ azt, hogy nagyon-nagyon büszke rá. Igyekszik megőrizni közömbös arckifejezését, miközben mélységes elégtétellel szemléli a sárfoltokat a fővizsgáztató egykor patyolatfehér köntösén. ‒ Most már látom ‒ mondja halkan Maslo Inch ‒, hogy komolyabb a gond ezzel a lánnyal, mint gyanítottam.

6

Különóra

K

estrel kiront az alagútból, neki egyenesen a szürke ruhás söprögetőnek. Az alighanem hallotta a közeledtét, mert eldobta seprűjét, és kitárt karral várja Kestrelt. Elfogja, felkapja, és a levegőben lóbálja, Kestrel meg teljes erejéből rúgkapál, és visít, ahogy a torkán kifér. De a sepregető nagydarab férfi, és erősebb, mint amilyennek a seprűje fölé hajoltában látszott. Kestrel visítozása lepereg róla. Maslo Inch kiér az udvarra, nyomában Kestrel apja, s épp akkor ér oda még két pandúr, a szörnyű zenebona hallatára. ‒ Papa! ‒ visít Kestrel. ‒ Papa-a-a! ‒ Tegye le ‒ mondja Hanno Hath. ‒ Csend legyen! ‒ kiált a fővizsgáztató, olyan szörnyű fensőbbséggel, hogy még Kestrelben is bennereked a visítás. ‒ Vigyék ki innen ezt az embert ‒ mondja csöndesebben Maslo Inch, és a két pandúr máris kifelé taszigálja Hannót. ‒ A lányt pedig vigyék be a különórára. ‒ Nem! ‒ kiált Hanno Hath. ‒ Nagyon kérem, ne! ‒ Papa! ‒ visít Kestrel, rúgkapál, szabadulni igyekszik. ‒ Papa-a-a!

De már hurcolják is az ellenkező irányba. A fővizsgáztató komoran néz utánuk, arca mint a kő. ‒ „Mit tehet még velem?”! ‒ mondja magában halkan. ‒ Azt majd meglátjuk! ‒ És elvonul, hogy tiszta fehér köntöst öltsön. A különóra színhelyéül szolgáló különálló épület a palota területén áll, egy elhagyatott kis tér oldalán. Jókora kőház, hasonlatos a többihez a városnak ebben a legelőkelőbb kerületében, szép nagy kapujához három lépcső vezet. Ahogy a pandúr, karjában a rúgkapáló Kestrellel közeledik, a kaput belülről kinyitják. Mindjárt be is csukja mögöttük egy szürke ruhás ajtónálló. ‒ A fővizsgáztató küldi ‒ mondja a pandúr. Az ajtónálló bólint, és kinyit egy belső ajtót. Kestrelt betaszítják egy hosszú, keskeny szobába, és szó nélkül ott hagyják. Az ajtó egy kattanással becsukódik mögötte. Kess egyedül marad. Csak most döbben rá, hogy egész testében reszket ‒ a félelem, a düh, a kimerültség együttes hatására. Mélyeket lélegzik, hogy megnyugodjon, aztán körülnéz a szobában. Üres. Nincs ablaka. Szemügyre veszi az ajtót ‒ talán ki tudná nyitni valahogy. De nincs rajta kilincs. Végigtapogatja, de az ajtó szorosan illeszkedik a falba, belülről sehogy sem lehet kinyitni. Visszafordul hát, a szobát vizsgálja meg. Az egyik falat teljes szélességében, mennyezettől a padlóig függöny fedi. Félrehúzza; mögötte ablakot fedez fel: egy sokkal nagyobb szobára néz. Óvatosan elhúzza egészen a függönyt, és az ablak mögött feltáruló különös látványra

bámul. A helyiség nem közönséges szoba, hanem ‒ tanterem. Benne padsorok, a padokban háttal neki sok-sok gyerek, vannak talán százan is. Mindannyian a könyvük fölé hajolnak, némán tanulnak; az ablak üvegén legalábbis nem hatol át semmiféle hang. A terem túlsó végében katedra, tanári asztal, tábla ‒ de tanító sehol. A hátsó padsorban ülő gyerekek egészen közel vannak az ablakhoz. Talán ők segíthetnének. Kestrel megkocogtatja az üveget ‒ csak halkan, hátha mégis van tanító a közelben. A gyerekek meg se moccannak. Kestrel erősebben kopog, aztán a tőle telhető leghangosabban ‒ de azok odaát mintha semmit se hallanának. Most veszi csak észre, hogy van ezekben a gyerekekben valami fura. Annyira lehajtják a fejüket a könyv fölé, hogy az arcukat nem látja, de a kezük… a kezük ráncos. A hajuk pedig szürke vagy éppenséggel fehér, sőt ‒ most már látja ‒ némelyikük kopasz. Voltaképpen miért is nézte őket gyereknek? Márpedig akkorák, mint a gyerekek, gyerekformájuk van, csak… Kestrel mögött nyílik az ajtó. Hátraperdül, a szíve vadul kalapál. Bíbor köpenyes vizsgáztató lép be, középkorú nő. Becsukja maga mögött az ajtót. Kezében nyitott irattartó; a papírokról felpillant Kestrel-re, aztán megint a papírokra. Az arca barátságos. ‒ Kestrel Hath? ‒ kérdi. ‒ Igen, tanárnő kérem. Halkan beszél, kezét összekulcsolja maga előtt, tekintetét a padlóra szegezi. Elhatározza, hogy jó kislány lesz. A vizsgáztatónő zavartan néz rá. ‒ Mit követtél el, gyermek?

‒ Megrémültem ‒ mondja cérnavékony hangon Kestrel. ‒ Azt hiszem, pánikba estem… ‒ A fővizsgáztató különórára küldött. ‒ Az ablakon át a tanteremben némán dolgozó osztályra pillant, és megcsóválja a fejét. ‒ Kissé eltúlzottnak érzem. Kess nem szól, minden igyekezetével megpróbál szomorúnak és nagyon-nagyon jónak látszani. ‒ A különórára ugyanis ‒ magyarázza a vizsgáztatónő ‒ a legkezelhetetlenebb gyerekeket küldik. Akiket másképp nem lehet fegyelmezni. És az oktatás, nos… végleges. Kestrel a vizsgáztatónőhöz lép, megfogja a kezét, és tágra nyílt, ártatlan szemmel, nagy-nagy bizalommal néz fel rá. ‒ Van a tanárnőnek kislánya? ‒ kérdi. ‒ Igen, gyermek. Van kislányom. ‒ Akkor bizonyára tudja a tanárnő, hogy mi lenne nekem a legjobb. Mintha csak a kislánya volnék. A vizsgáztatónő lenéz rá, sóhajt, és megpaskolja Kestrel fejét. ‒ Nos… talán el kellene mennünk a fővizsgáztatóhoz, nem? Lehet, hogy tévedés történt. A kilincstelen ajtó felé fordul. ‒ Kinyitni, kérem! ‒ kiáltja. Az ajtót a túloldalról kinyitja egy pandúr, a vizsgáztatónő kézen fogja Kestrelt, és kilépnek a térre. Most, hogy szabadabban mozoghat, mint amikor idecipelték, Kestrel látja, hogy a tér egyik oldalát a Nagy Torony hátsó fala alkotja. A császári palota közepén emelkedő tornyot, Aramanth legmagasabb építményét mindenünnen látni, még a Narancsszín kerületből is. Közvetlen közelről

mérhetetlenül magasnak látszik, még a várost körülölelő falnál is magasabbra nyúlik. Átmennek a téren; a torony aljában nyílik egy kis ajtó, és kisiet két fehér köntösű férfi. Meglátják a Kestrel kezét fogó vizsgáztatónőt; a két férfi közül az idősebbik összevonja szemöldökét. ‒ Mit keres itt egy Narancsszín kerületbeli gyermek? ‒ kérdi szigorúan. A vizsgáztatónő megmagyarázza. A fehér köntösű férfi elveszi tőle az irattartót, és a papírok tanulmányozásába mélyed. ‒ A fővizsgáztató különórát írt elő ennek a lánynak ‒ mondja metsző hangon. ‒ Maga pedig önhatalmúlag kétségbe vonta az ítéletét. ‒ Azt gondoltam, hogy talán tévedés történt. ‒ Tud valamit erről az esetről? ‒ Nos… ‒ a vizsgáztatónő arcát elfutja a pír ‒ igazában csak olyan érzésem volt… ‒ Érzése? ‒ A férfi hangja szinte vág. ‒ Maga a gyermek teljes hátralevő életét befolyásoló döntést akar hozni holmi… érzés alapján? A gyermek teljes hátralevő életét! Kestrel testén végigfut a hideg. Körülnéz, merre menekülhetne. Mögötte a különóra épülete, előtte a fehér köntösű férfi. ‒ Én csak a fővizsgáztatóval akartam beszélni, hogy megbizonyosodjak, jól értettem-e a kívánságát. ‒ A kívánsága itt áll, feketén-fehéren. Tökéletesen tiszta és világos, vagy nem? ‒ De igen.

Kestrel észreveszi, hogy a toronyba vezető ajtó, résnyire nyitva maradt. ‒ Maga feltételezi, hogy amikor a fővizsgáztató ezt a parancsot adta és aláírta, nem tudta, mit csinál? Ezt gondolja?! ‒ Nem. ‒ És mégsem hajtja végre? ‒ Dehogynem, dehogynem. Sajnálom. Kestrel már tudja, hogy egyetlen reménysége elveszett. A vizsgáztatónő szomorú pillantást vet rá, és megismétli, ezúttal neki, Kestrelnek: ‒ Sajnálom. ‒ Semmi baj ‒ mondja Kestrel, és megszorítja egy kicsit a vizsgáztatónő kezét. ‒ Kösz, hogy megpróbálta. Azután elengedi a kezet, és rohan. Egyenesen be a torony ajtaján; bevágja maga mögött, mire egyáltalán ráébred, mi történt. Az ajtó belső oldalán retesz, azt betolja. És csak akkor ‒ a szíve majd kiugrik a helyéből, úgy kalapál ‒ csak akkor néz körül, hogy hova is került valójában. Kis előtérfélében van, abból két ajtó nyílik, és keskeny csigalépcső indul felfelé. Mindkét ajtó zárva. Hallja kintről a kiabálást, rázzák a külső ajtó kilincsét, igyekeznek behatolni. Azután hangos dördülések, mintha a reteszt próbálnák letörni. Majd valaki elkiáltja magát: ‒ Maradj itt! Én körbekerülök. Kestrelnek nincs választása: felfelé iramodik a lépcsőn. Fel, fel, egyre feljebb ‒ és a csigalépcső egyre sötétebb. Odalent mintha ajtók nyílnának-csukódnának, hát Kestrel kapaszkodik, kapaszkodik, amilyen gyorsan csak bír. Fel és fel, körbe, körbe ‒ és most fény látszik fentről. A torony

kőfalába mélyesztett apró, rácsos ablakhoz ér. Az ablakon át látja a palota tetejét, s egy csücskét a térnek, ahol Creoth császár szobra áll. De még nem ért véget a lépcső, hát Kestrel elfulladva, sajgó lábbal kapaszkodik, kapaszkodik tovább, alatta eltűnik az aprócska ablakon behatoló fény. Furcsán eltorzított hangfoszlányok hallatszanak lentről, rohanó lábak dobogása, zűrzavaros kiabálás. Fel és fel, most már lassabban ‒ vajon hová vezethet a lépcső? S ha felér végre, vajon ott is zárt ajtóra bukkan? Újabb ablakot pillant meg. Kimerülten, reszketve engedélyez magának egy pillanatnyi pihenőt, és kinéz a városra. Látni a járókelőket, a Bíbor kerület elegáns boltjait, házait. Azután olyan zajt hall, mintha bakancsok kopognának felfele a csigalépcsőn, és a félelem friss erőt önt Kestrelbe. Fel és fel, kényszeríti a lábát, hogy másszon, taposson, már félájultan a kimerültségtől követi a végtelenbe kanyarodó lépcsőt. Klop, klop, klop, közelednek lentről a bakancsos léptek, a kőfalak felnagyítva visszhangozzák a zajt. Már nincs messze, biztatja magát Kestrel. Bár igazában sejtelme sincs, mennyit kell még kapaszkodnia. És amikor úgy érzi, hogy most aztán már egy tapodtat sem bír tovább, aprócska lépcsőpihenőre ér, és ott van előtte egy ajtó. Reszkető kézzel fogja meg a kilincset. Kérlek szépen, gondolja. Nagyon szépen kérlek, ne légy zárva! Lenyomja a kilincset, érzi, hogy nincs zárva. Megnyomja, de az ajtó nem mozdul. És ekkor a félelem, amit ez az utolsó reménység tartott féken, rázúdul Kestrelre, és elborítja. Keserű könnyekre

fakad, és labdává gömbölyödve kuporodik az ajtó elé. Átfogja térdét, és zokog, zokog, hogy majd kiszakad a szíve. Klop, klop, klop. Közelednek a bakancsok a lépcsőn, mindjárt felérnek. Kestrelt rázza a zokogás; legszívesebben ott helyben meghalna. És ekkor új hangot hall. Csoszogó lépteket, közvetlen közelről. És az ajtó nagy nyikorgással kinyílik. ‒ Na gyere már ‒ szól egy türelmetlen hang. ‒ Meddig várjak még?! Kestrel felnéz: foltos, vörös arc bámul le rá; a dülledt, vizenyős szempár alatt kusza, őszes szakáll. ‒ Mondhatom, alaposan megvárattál ‒ szól a szakáll gazdája. ‒ Na jó, kerülj végre beljebb.

7

SÍR A CSÁSZÁR

A

szakállas ember becsukja az ajtót, rátolja a reteszt, aztán int Kestrelnek: maradjon csendben. Az ajtó túloldaláról most már tisztán hallani a felfele kapaszkodó bakancsok zaját. Majd, akárki viseli is a bakancsot, megáll a lépcsőpihenőn. ‒ Ezt a tésztát! ‒ szól egy meglepett hang. ‒ Nincs itt! Bentről látják, amint a bakancsos a kilincset próbálgatja. Azután hallják, hogy lekiabál a lépcsőn. ‒ Nincs itt, ti málészájú pokszikerek! Felmászok ezen a pompaprúni lépcsőn, a kölyök meg a fészkes udderbugba van, de nem itt! És azzal lefelé indul a csigalépcsőn, magában sűrűn szitkozódva. A szakállas ember felhorkan örömében. ‒ Poksziker! De rég hallottam! Jó tudni, hogy még nem halt ki az ómódi káromkodás! Kézenfogja Kestrelt, és az ablakhoz vezeti, hogy jobban megnézhesse. Kestrel visszabámul rá. A szakállas ember köntöse kék ‒ ez meglepő. Aramanthban senki sem visel kéket.

‒ Nos ‒ mondja a szakállas ‒ nem éppen ilyenre vártam, mondhatom. De ha nincs jobb, veled is beérem. A szoba közepén álló asztalhoz lép; az asztalon üvegtál, tele csokoládépasztillával. A szakállas gyorsan bekap hármat. Kestrel közben elképedve bámul ki az ablakon. A szoba alighanem a torony tetejének a közelében van, ha ugyan nem éppen a tetején, mert a városfal fölé magasodik. Egyik irányban ellátni egészen az óceánig; túloldalt messzire nyúló sívó pusztaság, egészen az északi hegyek párába vesző vonaláig. ‒ Milyen nagy! ‒ ámul Kestrel. ‒ Nagynak igen nagy. Még annál is nagyobb, mint ami innen látszik. Kestrel lenéz a kerületekre tagolt városra. Ott a Bíbor és a Fehér, ott vannak a Narancsszín ismerős utcái, a Gesztenyebarna meg a Szürke, és az egészet körülveszi a vastag városfal. És csak most ötlik az eszébe, hogy milyen fura is ez az egész elrendezés. ‒ Miért kell nekünk a fal? ‒ Jó kérdés ‒ bólogat a szakállas ember. ‒ És miért kellenek különféle színű kerületek? Miért kellenek a vizsgák? A rangsorolás? Miért kell jobban igyekeznünk, magasabbra törekednünk, miért kell jobbá tennünk a holnapot a mánál? Kestrel rábámul. A szakállas az ő legtitkosabb gondolatait mondja ki. Hát másnak is eszébe jut ilyesmi? ‒ Hajtóerőnk: császárunk szeretete ‒ idézi a fegyelmi fogadalom szavait. ‒ Célunk: Aramanth dicsősége. A szakállas kuncog. ‒ Haha! A császárotok én vagyok.

És bekap még három csokipasztillát. ‒ Maga? ‒ Én. Nem csodálom, ha nem hiszed el. Pedig én vagyok VI. Creoth, Aramanth császára. Te pedig az a személy, akire időtlen idők óta várok. ‒ Hogy énrám?… ‒ Hát éppenséggel nem tudtam, hogy pont te leszel az. Igaz, ami igaz: holmi keménykötésű fiatalemberre számítottam. Aki bátor és erős, hiszen tudod, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen feladat vár rá. De hát, ha már így esett, akkor te vagy az. ‒ Nem ‒ rázza meg a fejét Kestrel. ‒ Én nem magát kerestem. Azt se tudtam, hogy létezik. Én ugyanis elszöktem. ‒ Ne beszélj szamárságokat. Hogyne volnál te. Eddig még soha senki se talált rám. Ide zártak, hogy soha senki ne találjon rám. ‒ Nincs bezárva. Hisz maga nyitotta ki az ajtót. ‒ Az egészen más. De a lényeg, hogy itt vagy. Nyilván bosszantja, ha ellentmondanak neki, hát Kestrel nem szól többet, a szakállas meg csak kapkodja be a csokipasztillákat. Láthatólag nincs is tudatában, hogy falja, annak meg még kevésbé, hogy Kestrelt is illenék megkínálnia. Ő pedig maga sem tudja, elhiggye-e, hogy ez a szakállas ember a császár ‒ hanem ahogy körülnéz, észreveszi, hogy a szobának igazán pompázatos a berendezése. Az egyik oldalon díszes, mennyezetes ágy, függönnyel körülvéve ‒ olyan, mint valami óriási sátor. A másik oldalon cifra faragású íróasztal, két oldalán díszes kötésű könyvekkel teli könyvszekrények. A csokipasztillás tál kerek asztalon áll, az asztal körül mély

bőrfotelek, meg egy magas falú hatalmas fürdőkád; a padlón süppedő szőnyeg, az ablakokon hímzett kárpit. A szoba falán körös-körül ablak, mindegyiknek mély ablakfülkéje, és két-két ablak között ajtó. Nyolc ablak, nyolc ajtó. Az egyik, amelyiken ő bejött. Két másik nyitva áll, látható, hogy azok faliszekrénybe nyílnak. Marad hát öt. Az ötből az egyik bizonyára kivezet a toronyból. A szakállas most otthagyja a csokipasztilláit, és az íróasztalhoz lép. Egymás után nyitogatja ki a kis fiókokat ‒ láthatólag keres valamit. ‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Kestrel. ‒ Most már hazamehetek? ‒ Hogy hazamehetsz-e? Már megint micsoda szamárság ez? Hogy mehetnél haza? Mész a Mora palotájába, és visszahozod. ‒ Mit? ‒ Itt van valahol a leírás… Hopp, ez az! Előhúz egy poros, megsárgult papírtekercset, és kigöngyölíti. ‒ Persze, nekem kellett volna mennem. ‒ És felsóhajt. ‒ No mindegy. Nézd. Világos, mint a kétszerkettő. Kestrel nézi az elébe tartott tekercset. A papír töredezett, fakó, de annyit mindenesetre látni, hogy ‒ térkép. Felismeri rajta az óceán vonalát, meg egy kis kriszkrakszot, ami bizonyára Aramanthot jelenti. Onnan jelzett ösvény vezet át a síkságon a hegyek vonaláig. Imitt-amott, legfőképpen pedig ahol az ösvény véget ér, apró jelek, vagyis inkább jelképek csoportjai, mintha ismeretlen betűkkel rótt szavak volnának. Kestrel úgy érzi, forog vele a világ. Felbámul a szakállas arcba.

‒ Ne tátsd a szád, te lány ‒ mondja a császár. ‒ Ha valamit nem értesz, kérdezz. ‒ Egy árva szót sem értek. ‒ Szamárság! Világos, mint a vakablak. Mi itt vagyunk, nézd. És Aramanthra mutat a térképen. ‒ Erre kell menned. Látod? Ujja követi az Aramanthtól észak felé vezető vonalat. ‒ Le ne térj az útról, mert elvéted a hidat. Ez az egyetlen út, látod? Ujja zegzugos vonalra mutat, amely keresztben kettészeli a térképet. Neve is van, pókláb betűkkel, de akárcsak a többi írás, ez is teljességgel kivehetetlen. ‒ De mért kell ezt csinálnom? ‒ Ősatyáim szakállára! ‒ kiált fel a császár. ‒ Egy agyatlan csecsemőt szabadítottak rám? Hát hogy visszahozd a Hangot, hogy a Szél Dalnoka megint énekeljen. ‒ A Szél Dalnokának a hangját?! És Kestrel egész testében megremeg. Hát igaz, mondja magában. Igaz. A császár megfordítja a térképet: a másik oldala csupa írás, azok a különös betűk, s mellettük kifakult rajz ‒ olyanforma, mint az a felkanyarított farkú S betű, amilyet a Szél Dalnokába véstek. ‒ Tessék. Kestrel a rajzra mered, izgatottság és félelem elegye tölti el. ‒ Mi történik akkor, ha a Szél Dalnoka megint énekel? ‒ Hogy mi? Hát megszabadulunk a Morától, természetesen. ‒ Megszabadulunk a Morától?!

‒ Meg-szaba-dulunk-a-Mo-rá-tól ‒ ismétli lassan és hangosan a császár. ‒ De hiszen a Mora csak mese. ‒ Csak mese? Ősatyáim szakállára! Csak mese! A város rosszabb a börtönnél, az emberek irigység és gyűlölködés közepette robotolnak, és te azt mondod, hogy csak mese! A Mora uralkodik Aramanth fölött, gyermek! Ezt mindenki tudja! ‒ Nem ‒ rázza meg a fejét Kestrel. ‒ Nem tudják. Senki se tudja. Azt hiszik, hogy a Mora csak valami régi mese. ‒ Tényleg? ‒ néz rá gyanakodva a császár. ‒ Nos, ez is csak azt bizonyítja, milyen agyafúrt a Mora, hát nem? ‒ Igen… biztosan. ‒ Most már hiszel nekem? ‒ Nem tudom. Annyit tudok csak, hogy utálom az iskolát, utálom a vizsgákat, utálom a vizsgáztatókat, utálom Aramanthot. ‒ Mi sem természetesebb. Ez mind a Mora műve. Kijelentik, hogy Aramanth a tökéletes társadalom. Szép kis tökéletesség! Megszűnt talán a rettegés, a gyűlölködés? Ugyan. A Mora gondoskodik róla, hogy viruljon, gyarapodjon. Az a fura, hogy amint Kestrel hallgatja, egyszerre minden szépen összeáll. Megint a térkép hátán levő rajzra néz. ‒ Ezt honnan szerezte? ‒ Atyámtól. Ő meg az övétől, az is az övétől, és így szépen vissza, egészen I. Creothig. Ő vette ki a Szél Dalnokának a hangját. ‒ Hogy megmentse a várost a zároktól. ‒ Aha! Szóval mégiscsak tudsz valamit!

‒ Mire kellett a Morának a hang? ‒ Hogyhogy mire? Hogy a Szél Dalnoka ne tudjon énekelni. A Szél Dalnokát azért állították, hogy megvédje Aramanthot a Morától. ‒ Akkor mért adta ki a kezéből a hangot az első császár? ‒ Miért, miért? ‒ A császár sóhajtva ingatja fejét. ‒ Nem szép, ha hibáztatjuk. Ő látta a zárok hadseregét, mi meg nem. A rettegés, gyermek. Ez a válasz a kérdésedre. Ő tudta, hogy a Szél Dalnokának hatalma van, de vajon megállíthatta volna a zárokat? Vállalhatta ősatyám a kockázatot? Nem, igazán nem hibáztathatjuk azért a réges-régi históriáért. Mint láthatod ‒ mutat a térkép szélén futó különös betűkre ‒, megbűnhődött ő ezért réges-régen. Kestrel a kibetűzhetetlen írásra bámul. ‒ És a Szél Dalnoka meg tudná állítani a Morát? ‒ Ki tudja? Nagyatyám bölcs ember volt, ő mondta, hogy a Hangnak bizonyára nagy a hatalma, különben miért ácsingózna utána annyira a Mora? És magad is láthatod, itt áll a térkép hátán: A Szél Dalnokának éneke megszabadít benneteket. ‒ A Morától? ‒ Hát persze hogy a Morától. Mégis mi mástól, talán a repülő kígyóktól? Ne tátsd már a szádat, gyermek! ‒ A császár megint kifogyott a béketűrésből. ‒ Ezt már megbeszéltük, nem? ‒ Akkor miért nem próbálta eddig senki sem visszaszerezni? ‒ Miért, miért! Gondolod, hogy az olyan könnyű? Hiszen… ‒ A császár elharapja a szót. ‒ No persze nem akarom azt mondani, hogy olyan rettenetesen nehéz. És természetesen

meg kell csinálni. De hát sokáig úgy látszott, minden rendben van. A zárok elmentek, a változás pedig olyan lassan jött, hogy igazában senki sem kapott észbe. Csak nagyatyám döbbent rá, hogy szörnyű nagy hiba történt. Ő meg már igen öreg volt, hát odaadta a térképet atyámnak. Atyám viszont megbetegedett. Halála előtt rám bízta a térképet, de én még taknyos kis kölyök voltam. Most azonban itt vagy te, hát én meg rád bízom. Mi sem egyszerűbb, nem igaz? Azzal visszamegy az íróasztalhoz, és sorra betolja a kis fiókokat. Katt, katt, katt. ‒ De maga azóta már megnőtt ‒ mondja Kestrel. ‒ Hogyne nőttem volna meg. ‒ Akkor mért nem megy el maga? ‒ Mert nem mehetek, és kész. Rád vár a dolog. ‒ Sajnálom ‒ mondja Kestrel. ‒ Itt valami tévedés történt. Én egyáltalán nem vagyok különleges. A császár vádló pillantást vet rá. ‒ Ha nem vagy különleges, hogyhogy te vagy az egyetlen, aki idetalált? ‒ Elszöktem. ‒ Kitől? ‒ A vizsgáztatóktól. ‒ Na tessék! Erről van szó! Aramanthban ez egészen, de egészen szokatlan. Hogy úgy mondjam, példátlan. Soha senki nem szökik el a vizsgáztatóktól. Akkor mégiscsak különleges vagy! ‒ Egyszerűen utálom a vizsgáztatókat, és utálom az iskolát, és utálom a vizsgákat! Kestrel mindjárt bőg.

‒ Nahát ‒ mondja diadalmasan a császár. ‒ Ez is csak arra vall, hogy pontosan te vagy a megfelelő személy. Mihelyt visszaszerzed a Hangot, és visszateszed a Szél Dalnokába, soha többet nem lesz vizsga! ‒ Nem lesz több vizsga? ‒ Érted most már, hogy menned kell? ‒ Mért nem megy maga? Maga a császár. A szakállas szomorúan néz rá. ‒ Mennék én. Biz’ isten, mennék. Csak éppen… van egy kis gond. Ajtótól ajtóig megy, kinyitja valamennyit. Három ajtó vezet lépcsőpihenőre; mindegyikről lépcső indul lefelé. ‒ Néha már-már elindulok ‒ vallja be a császár. ‒ Ha mondjuk megtetszik nekem valamelyik ajtó. Olyankor nekivágok. Lép egyet-kettőt, azután megtorpan. ‒ Csak még egy csokipasztillát, és már megyek is. És visszatér a szoba közepén álló asztalhoz meg a csokipasztillákhoz. ‒ Vegyen egy marókkal ‒ biztatja Kestrel. ‒ Akkor nem kell visszajönnie. ‒ Könnyű azt mondani ‒ sóhajt a császár. De azért megfogadja Kestrel tanácsát, belemarkol a csokipasztillás tálba. Majszolja a csokoládét, visszaballag az ajtóhoz. A küszöbön megint megtorpan. ‒ Na és mi van, ha ez elfogy? ‒ Megszámlálja a kezében a csokipasztillákat. ‒ Egy, kettő, három… ‒ Vigye el a tálat ‒ javasolja Kestrel.

A császár visszaballag az asztalhoz, felveszi a tálat. De most is csak a küszöbig jut el. ‒ Soknak látszik ‒ ingatja a fejét ‒ de előbb-utóbb ez is csak elfogy. ‒ Elfogy így is, úgy is ‒ véli Kestrel. ‒ Hát éppen ez az. A tálat mindennap megtöltik. De ha elviszem, hogyan töltsék meg? Visszatér az asztalhoz, leteszi a tálat. ‒ Nyilván az lesz a legjobb, ha itt marad. ‒ Mért szereti annyira a csokipasztillát? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Nos, igazában nem is szeretem annyira. Csak hát… szükség van rá. ‒ Szükség? ‒ Minek beszélünk erről annyit? Roppant nehéz megmagyarázni. Egyszerűen muszáj, hogy itt legyen, még ha nem eszem is belőle. Igazság szerint néha napokon át hozzá se nyúlok. ‒ De amióta itt vagyok, egyfolytában csak eszi. ‒ Mert ideges vagyok. Ritkán jön látogatóm. Mi tagadás, nem jön egyáltalán. ‒ És mióta van így? ‒ Ó, hát egész életemben. ‒ Egész életében? Egész életét itt töltötte ebben a szobában? ‒ Itt. ‒ De hát ez butaság! ‒ Tudom. A császár felemeli kezét, és hirtelen képen törli magát. ‒ Buta vagyok. Nem vagyok én jó semmire. Újabb pofont ad magának, még nagyobbat.

‒ Szégyent hozok ősatyáimra! És püföli magát irgalmatlanul, ahol csak éri. ‒ Mást se teszek, csak eszem meg alszom, kövér vagyok, fáradt vagyok, és olyan rettenetesen unatkozom! Nem megyek sehova, nem találkozom senkivel! Soha egy jó szó, soha valami kis szórakozás! Legszívesebben meghalnék, de még ahhoz sincsen erőm! És zokog, zokog, és közben csépeli magát kegyetlenül. ‒ Igazán sajnálom ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem tudom, mit tehetnék. ‒ Nem számít ‒ zokog a császár. ‒ Mindig csak ez a vége. Nagyon hamar elfáradok. Muszáj egy kicsit lazítanom. Azzal úgy, ahogy van, tetőtől talpig felöltözve bemászik az irdatlan nagy mennyezetes ágyba, magára húzza a paplant, és már alszik is. Kestrel csak néz ‒ hát most mi lesz? Pár pillanat, és a császár már horkol. Kestrel hát lábujjhegyen az egyik ajtóhoz oson, és leóvakodik a lépcsőn. Szorongatja az összetekert térképet.

8

A Hath Család Megszégyenül

K

estrel eléri a toronynak azt az ajtaját, amelyiken belépett. Megáll, kikukucskál a kulcslyukon az udvarra. Két pandúr léptet fel-alá, mérgesen, de láthatólag céltalanul. Kestrel zsebébe rejti a térképet, mélyet lélegzik, kinyitja az ajtót, és elkiáltja magát: ‒ Segítség! A császár! Segítség! ‒ Micsoda?! ‒ kiált fel a közelebbi pandúr. ‒ Hol? ‒ Fent a szobájában! A császár! Segítsenek gyorsan! Annyira rémült a hangja, hogy a pandúrok nem sokat kérdezősködnek, hanem a tőlük telhető legsebesebben nekivágnak a csigalépcsőnek. Kestrel abban a szempillantásban átrohan az udvaron, végig a hosszú folyosón, ki a túlsó ajtón, és máris a főtéren találja magát, I. Creoth szobránál. Mellékutcákon, sikátorokon kanyarogva jut vissza a Narancsszín kerületbe, vigyáz, meg ne lássa senki hivatalos személy. Ám ahogy befordul az utcájukba, már látja, hogy lehetetlenség észrevétlenül besurranni a házukba. Kisebbfajta tömeg verődött össze a ház előtt, és szinte valamennyi

szomszéd az ablakában könyököl, úgy bámulja a látnivalókat. A küszöbön, a csukott ajtó két oldalán, két kerületi békeőr, a hivatalos jelvényükkel babrálnak, és zord képet vágnak. Láthatólag arra vár mindenki, hogy történjék valami. Ahogy Kestrel egyre lassabban közeledik, Rufy Blesh megpillantja, és odafut hozzá. ‒ Kess! ‒ kiabál izgatottan. ‒ Nagy bajban vagy! A papád is! ‒ Mi történt? ‒ Bentlakó tanfolyamra viszik. ‒ Rufy halkabbra fogja a hangját. ‒ Ami igazából olyan börtönféle, mondja az apu, akárminek nevezik is. Az anyu szerint szörnyű nagy szégyen, és hála istennek mi átköltözünk a Bíbor kerületbe, mert ezek után már nem állhatnánk szóba veletek. ‒ Akkor te mért állsz velem szóba? ‒ Hát tulajdonképpen még nem vitték el ‒ magyarázza Rufy. Kestrel olyan közel lopózik a házhoz, amennyire csak mer, aztán befordul a ház oldalán, végigfut a sikátoron, ahol a szemetes tartályok állnak, és így éri el a házuk hátulját. Az ablakon át látja anyját, a konyhában járkál fel-alá, karjában Pinpinnel, de Bowmannak semmi nyoma. Kestrel szólítja gondolatban. Bo! Itt vagyok! Már érzi is, micsoda megkönnyebbülés önti el a testvérét. Kess! Nincs semmi bajod? Bo felbukkan a hálószobájuk ablakában, kinéz. Kestrel óvatosan előbújik. Vigyázz, Kess, nehogy meglássanak. Érted jöttek, el akarnak vinni. Papát is elviszik. Bemegyek, gondolja Kestrel. Beszélnem kell papával.

Bowman otthagyja az ablakot, lemegy a nappaliba, ahol édesapja a bőröndjét csomagolja. Az ikrek tanítója, doktor Batch a heverőn ül, mellette a Vizsgáztatók Tanácsának egy magas rangú tagja, doktor Minish. A két férfi arca komoly, sőt komor. Doktor Batch előveszi az óráját, megnézi. ‒ Már fél órát késünk ‒ közli. ‒ Nem tudhatjuk, mikor tér vissza az a lány. Azt ajánlom, ne várjunk tovább. ‒ Mihelyt a leánya hazajön, azonnal értesítse a kerületi békeőrséget! ‒ parancsolja Hannónak doktor Minish. ‒ De én nem leszek itt ‒ mondja szelíden Hanno Hath. ‒ Szaporán, uram, szaporán. Doktor Batch idegesen nézi, ahogy ez a szerencsétlen alak tehetetlenkedik a padlóra dobált ruhákkal, könyvekkel. ‒ Ne hagyd itthon a szappant meg a fogkefét, papa ‒ szólal meg Bowman. ‒ Szappant? Fogkefét? Hanno Hath a fiára néz. Maga Bowman hozta le a mosdószereit egy félórája. ‒ A fürdőszobában van ‒ mondja Bo. ‒ A fürdőszobában? ‒ kapcsol Hanno. ‒ Persze, persze. Doktor Minish elkeseredve követi ezt a társalgást. ‒ Mozogjon már, ember. ‒ Igen, igen, azonnal. ‒ És felmegy a fürdőszobába. Ira Hath belép a nappaliba, karjában a nyafogó Pinpin, aki megérezte a háznép aggodalmát. ‒ Innának valamit várakozás közben? ‒ kérdi Ira Hath a két tanerőt.

‒ Talán egy pohár limonádét, ha lehet ‒ mondja doktor Minish. ‒ Ön is inna limonádét, doktor Batch? ‒ Igen, asszonyom. Nagyon jól esne. Ira visszamegy a konyhába. Hanno Hath fent a fürdőszobában a lányára bukkan. Némán, megkönnyebbülten megöleli, megcsókolja. ‒ Drága, drága kislányom. Már a legrosszabbtól tartottam. Kestrel suttogva beszámol a különóráról. Hanno felnyög. ‒ Ne hagyd, hogy odavigyenek, soha, érted? Soha! ‒ Miért? Mi történik ott? De Hanno csak a fejét rázza. ‒ Soha, soha ne engedd, hogy odavigyenek! Azután Kestrel elmeséli, hogy s mint volt azzal az emberrel, aki azt állítja, hogy ő a császár. ‒ A császár! Te láttad a császárt? ‒ Azt mondta, vissza kell szereznem a Szél Dalnokának a hangját. Ezt kaptam tőle ‒ mutatja a térképet. Hanno kigöngyöli, és meglepetten rámered. Reszket a keze, ahogy a töredezett, ódon tekercset tartja. ‒ Kess, ez valami egészen különös… ‒ Azt mondta, hogy a Mora igazán létezik, és mindannyian a hatalmában vagyunk! Apja elgondolkodva bólint. ‒ Ez itt az ősi manth írás. Ezt a térképet a dalnok nép készítette. ‒ Kik azok?

‒ Nem tudom pontosan, csak azt, hogy réges-régen éltek, és ők építették fel a Szél Dalnokát. Kess, drága kicsikém… Hogy szabadulhatnék? És mit akarnak veled művelni? Kessre átragadt apja izgatottsága. Szorosan fogja Hanno karját, mintha sosem akarná elengedni. ‒ Hát tényleg igaz? ‒ Igen, igaz. Ismerem a régi manth írást. Idenézz, ez itt azt jelenti, hogy Nagy út. Ez meg itt a Hasadék. Ez itt A Mora palotája. Itt pedig az áll, hogy Be a tűzbe. Megfordítja a térképet, nézi az írást, és mellette a fura formájú S-et. ‒ Ez a dalnok nép jele. ‒ A császár azt mondta, hogy a Szél Dalnokának a hangja. ‒ Akkor bizonyára olyan formájú, mint a jelük. Hanno gondosan tanulmányozza a kifakult írást, összeillesztgeti a szavakat. „A Szél Dalnokának… éneke megszabadít… benneteket. Azután keressétek… a hazai földet.” Ragyogó szemmel pillant fel Kestrelre. ‒ Ó, kislányom, ha csak elszabadulhatnék… Fel-alá járkál a parányi fürdőszobában, agyában vad tervek kavarognak, de egy pillanatnyi reménység után mindegyik szertefoszlik. Hanno szomorúan megrázza a fejét. ‒ Nem… Elvinnék Irát, a gyerekeket… Megborzong. ‒ Az lesz a legjobb, ha nem tanúsítok ellenállást. A büntetésem nem veszélyes. Tanfolyamra küldenek, egészen a nagy vizsgáig. ‒ Tanfolyamra? Talán börtönbe!

‒ Nem lesz semmi bajom ‒ mondja szelíden Hanno. ‒ És ha keményen dolgozom, talán jobban fogok vizsgázni, és akkor megkérhetem, hogy neked is adjanak még egy lehetőséget. ‒ Kell az udderbugnak még egy lehetőség. Gyűlölöm őket! ‒ De azt nem bírnám elviselni, ha te… Hanno elharapja a mondatot, vállat von. ‒ Mindent megtennék érted, drága kislányom. Akár az életemet is odaadnám. De a legnagyobb megpróbáltatás, hogy tudom: semmit sem tehetek. Elhallgat, a térképet nézi. Lentről felhallatszik doktor Batch ingerült hangja. ‒ Jöjjön már, kérem! Ne várasson bennünket! ‒ A császár azt mondta, ha visszaszerzem a Hangot, és a Szél Dalnoka megint énekel, akkor nem lesz több vizsga! ‒ Csakugyan ezt mondta? Hanno arca egy pillanatra felderül. ‒ De drágaságom, te nem mehetsz el, hiszen még gyerek vagy. Különben sem engednék, hogy elhagyd a várost. Keresnek. Nem, nem, várnunk kell, amíg hazajöhetek. Lent a nappaliban egyre türelmetlenebbek és egyre szomjasabbak a várakozó urak. Ira visszajön a konyhából, karjában Pinpin, aki már mélyen alszik. Doktor Batch mohón várja a limonádét, és kérdő pillantást vet Irára. Doktor Minish összevonja szemöldökét, és megint az órájára néz. ‒ Mintha limonádét említett volna ‒ szólal meg doktor Batch. ‒ Limonádét? ‒ vet rá kérdő pillantást Ira.

‒ Itallal kínált bennünket ‒ mondja doktor Batch, immár élesebben. ‒ Én? ‒ Ira hangja meglepett. ‒ Ön, asszonyom. Megkérdezte, innánk-e limonádét. ‒ Igen, emlékszem. ‒ És mi igenlőleg válaszoltunk. ‒ Valóban, arra is emlékszem. ‒ És mégsem hozza. ‒ Mégsem hozom, doktor Batch? Ugyan mit? ‒ Megkérdezte, hogy innánk-e limonádét ‒ mondja lassan, tagoltan a tanító, mintha kiváltképp nehéz felfogású tanulóhoz beszélne. ‒ És mi azt mondtuk, hogy igen. Most pedig önnek kellene hoznia. ‒ Miért? ‒ Mert ‒ mert ‒ mert meginnánk. ‒ De doktor Batch, itt valami félreértés lehet. Nálunk nincs limonádé. ‒ Nincs limonádé? Asszonyom, ön limonádéval kínált bennünket. Ezt nem tagadhatja. ‒ Hogyan kínálhatnám magukat limonádéval, amikor egy árva citrom nincs a házban? Nem, uram. Én csak azt kérdeztem, innának-e limonádét. Ez egyáltalán nem ugyanaz. ‒ Uramisten, asszonyság! Miért kérdi, hogy szeretnénk-e valamit, ha nem akar megkínálni vele? ‒ Roppant különös, amit mond, doktor Batch. Mindent adjak meg magának, amit szeretne? Kétségtelenül szereti a szép nyári naplementét, de remélem, nem várja el, hogy tálcán hozzak egyet. Doktor Minish feláll.

‒ Hívom a békeőröket ‒ mondja. ‒ Ami sok, az sok. Doktor Batch is feláll. ‒ A leányát megkeresik, és érdeme szerint elbánnak vele. Ebben bizonyos lehet. Doktor Minish felszól Hannónak. ‒ Jön már, kérem? Vagy hozassuk le? Nyílik a fürdőszoba ajtaja, kilép Hanno. Ahogy lejön a lépcsőn, doktor Batch már nyitja a bejárati ajtót. ‒ Hath úr távozik ‒ szól a békeőröknek. A bámész tömeg közelebb nyomul. Hanno a nappaliba lép, búcsúzkodik. Megcsókolja kicsi Pinpint, aki még akkor is anyja karjában alszik. Megcsókolja feleségét, akinek ‒ dac ide, dac oda ‒ könny szökik a szemébe. Azután megcsókolja Bowmant, és a fülébe súgja: ‒ Vigyázz Kessre! Felkapja bőröndjét, kiléptet az ajtón. A békeőrök kétoldalról közrefogják, a két bíbor köntösű úr mögöttük kacsázik. A tömeg hátrább húzódik, némán bámulják az elhaladó kis menetet. A Hath család az ajtóban áll, néznek a távolodó családfő után. Fejüket felemelik, integetnek, mintha csak Hanno nyaralni indulna. De a szájtátiak a fejüket csóválják. ‒ Szegény ember ‒ suttognak. ‒ Micsoda szégyen. Ahogy a menet az utca sarkára ér, Hanno Hath egy kurta pillanatra megáll, visszanéz. Karját magasra lendíti, int még egyet, elmosolyodik. Bo soha el nem felejti ezt a mozdulatot, ezt a mosolyt, mert ahogy a lépcsőről apja után néz, hirtelen pontosan átérzi az érzéseit. Családja iránti végtelen, meleg, erős, kimeríthetetlen szeretetét ‒ de az elkeseredés néma

kiáltását is, amely szavak nélkül kérdi: Lehet, hogy örökre elhagylak benneteket? Rufy Blesh apja, aki ott áll a bámészkodók között, meglátja Hanno mosolyát, kihívó karmozdulatát, és Bo meghallja, amint így szól a feleségéhez: ‒ Mosolyoghat, amennyit csak akar, de soha többet nem fogja viszontlátni a családját. Ekkor határozza el Bo a lelke legmélyén: mindent megtesz, hogy visszahozza édesapját; ha kell, akár egész Aramanthot lerombolja ‒ mert mit ér egy örökkévalóság ebben a takaros és rendezett világban édesapja bátor és szeretetteljes mosolyának egy pillanatához mérve?

9

Menekülés Aramanthból

E

stére őrséget állítanak a ház elé is, mögéje is, hogy

elfoghassák Kestrelt ‒ abban reménykednek ugyanis, hogy mihelyt besötétedik, hazaoson. Kess persze már rég odabent van, és vigyáz, ne kerüljön az ablakok közelébe. Mihelyt besötétedik, már nem gyanús, hogy összehúzzák a függönyt, és Kess szabadabban mozoghat. Ira Hath nem adja meg magát ‒ nem sír, nem esik pánikba. Annyiszor ismétli, oly konokul, hogy „Édesapátok hamarosan hazajön”, hogy már-már az ikrek is hisznek benne. Ira megeteti, megfüröszti Pinpint, csakúgy mint máskor. Aztán következik a „kívánósdi”, mint mindig ‒ csak éppen az egész valahogy sántít édesapa nélkül. Mindannyian azt kívánják, jöjjön haza minél hamarabb, s ezáltal kicsit úgy érzik, mintha itt volna közöttük. Azután Ira lefekteti Pinpint úgy, mint mindig. És amikor a kicsi elalszik, Ira leül, az ikrek melléje telepednek, ő megfogja a kezüket, és így szól: ‒ Most aztán meséljetek el mindent. Kestrel elmeséli a történteket, és azt is, amit édesapjától hallott. Azután előveszi a térképet, és mielőtt elfelejtené, a

kacskaringós fura betűk mellé odaírja: Nagy út, Hasadék, A Mora Palotája, Be a tűzbe. A térkép hátára pedig, ugyancsak emlékezetből, leírja az írott szöveg fordítását: A Szél Dalnokának éneke megszabadít benneteket. Azután keressétek a hazai földet. ‒ A hazai föld! ‒ sóhajt Ira. ‒ Ez itt sohasem volt a mi igazi hazánk. ‒ És hol van a hazai föld? ‒ Ki tudja? De ha rátalálunk, rá fogunk ismerni. ‒ Miből? ‒ Abból, hogy otthon érezzük magunkat. Ira nézi még egy darabig a térképet, azután összegöngyöli. ‒ Akárhol legyen, várjuk meg, míg édesapátok hazajön. Most azt kell eldöntenünk, mit csináljunk veled. ‒ Nem bújhatnék el itt a házban? ‒ Drágaságom, nem hiszem, hogy sokáig itt maradhatunk. ‒ Nem hagyom magamat elhurcolni. Nem, nem és nem! ‒ Nem, dehogy. El fogunk bújtatni. Majd kitalálok valamit. A hosszú nap viszontagságaitól kimerültek, különösen Kestrel, Ira el is határozza, hogy a beszélgetést majd másnap folytatják. Csak arra nem számítanak, hogy milyen hamar utoléri őket a megtorlás. Még fel sem kelt a nap, amikor dörömbölésre ébrednek: a bejárati ajtót döngetik. ‒ Felkelni! Indulás! Ira kinyitja a hálószoba ablakát, és kihajol. Békeőrök osztaga áll az utcán.

‒ Pakoljanak össze! ‒ kiabál fel az egyik békeőr. ‒ Kiköltöznek! Áthelyezték őket ‒ csakhogy nem a Gesztenyebarna kerületbe, amire számítottak, hanem a Szürkébe. Új otthonuk egyetlen szoba egy tízemeletes háztömbben, háromszázhúsz család lakóhelyén. Narancsszín kerületi házukat legkésőbb délre át kell adniuk az új lakóknak. Ira Hath nem csügged. ‒ Legalább kevesebbet kell takarítani! ‒ Azzal megy, hogy felkeltse Pinpint. A legnagyobb gond: mi legyen Kestrellel. A békeőrök még most is keresik, és elől-hátul őrzik a házat. Hogyan juttathatnák ki Kestrelt észrevétlenül? Hamarosan két pandúr bukkan fel az utca végén: üres taligát tolnak, azzal szállítják majd a Hath család cókmókját a Szürke kerületbe. Most már a szomszédság is ébredezik, sokan kijönnek az utcára, hogy el ne mulasszák a készülő érdekfeszítő jelenetet. ‒ Folyik majd a könny. Sírva jön elő az anya. Kiköltöztetésnél mindig így van! Bezzeg az újak majd mosolyognak, hogy fülig ér a szájuk! ‒ Mi van a kisbabával? Ugye kisbaba is van? Ő még fel se fogja, mi történik vele. ‒ Bezzeg azok az ikrek, úgy vág az eszük, akár a borotva! ‒ Hallották, mit művelt az a lány? Tudtam, hogy megüti a bokáját! ‒ Akárhogyan is, van miért sírnia. Bent a házban azon folyik a vita, ki lehet-e csempészni Kestrelt a nagy ágyneműs ládában. Bo kinéz az ablakon a

békeőrökre, a pandúrokra, a szomszédokra, és megrázza a fejét. ‒ Nagyon is kockázatos. Egyszercsak meglát a tömeg hátsó soraiban egy kicsi alakot. Mumpo az. Ott lapul, szemét reményteljesen a bejárati ajtóra szegezi, láthatólag Kestrelt lesi. ‒ Mumpo van odakint ‒ mondja Bo. ‒ Csak nem az a ronda, büdös Mumpo? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Van egy ötletem! Bo a hálószobájuk szekrényéből előveszi Kestrel télikabátját: bokáig érő narancssárga ruhadarab, még csuklyája is van, esős-havas időre. Bo jó szorosan összetekeri, és a zubbonya alá rejti. ‒ Kimegyek, beszélek Mumpóval ‒ mondja. ‒ Míg vissza nem jövök, ne csináljatok semmit. ‒ De Bo… De Bo már el is tűnt. ‒ Elkészültek már? ‒ kérdi az egyik szürke pandúr, ahogy Bo az ajtóhoz ér. ‒ Még nem ‒ veti oda Bo, és kiszalad az utcára. ‒ A mamám nagyon gondosan csomagol. Rohan az utcán, nehogy a kíváncsi szomszédok megszólítsák, befordul a sarkon, és csak a szájtáti tömeg látótávolán kívül áll meg. Mint várta, Mumpo hamarosan felbukkan, zihál, az orra csöpög. ‒ Bo! ‒ kiáltja. ‒ Mi történik? Hol van Kess? ‒ Akarsz neki segíteni? ‒ Persze. Segítek. Hol van?

Bo előhúzza zubbonya alól a narancssárga kabátot, kigöngyöli. ‒ Figyelj. Megmondom, mi lesz a dolgod. Bo már egy jó órája visszaért a házba, mikor anyja végre kinyitja az ajtót, és szól a pandúroknak, hogy vihetik a bőröndöket. A pandúrok nagy meglepetésére a bőröndöket az emeleti hátsó hálószobában pakolták be, a háznak a bejárattól legtávolabb eső pontján. ‒ Mért nem pakoltak odalent? Nem gyerekjáték ezt mind lecipelni ezen a szogahog lépcsőn! S hogy még nagyobb legyen a kavarodás, az új lakók, bizonyos Warmishék a vártnál korábban érkeznek, nyomukban két taligán feltornyozva rengeteg holmijuk. Természetesen égnek a vágytól, hogy körülnézzenek új otthonukban, csakhogy Ira odaplántálja magát az ajtóba, és vérfagyasztó mosolyt vet rájuk. ‒ Mennyi hely van a konyhában? ‒ tudakolja Warmishné. ‒ És étkező van-e? Vagy éppenséggel reggelizőszoba? ‒ Ó, roppant tágas a konyha ‒ közli Ira. ‒ Az asztalnál akár harminchatan elférnek. ‒ Harminchatan? Uramisten! Biztos? ‒ És csak várjanak, míg meglátják a fürdőszobát! Nyolc felnőtt tud egyszerre fürödni, de úgy, hogy egész hosszában elheverhet a kádban! ‒ Ejha! ‒ Warmishnénak bámulatában tátva marad a szája. Igyekszik Ira válla fölött bekukucskálni, hátha meglát valamit a csodalakásból. ‒ És a padló…? Lakkozott?

‒ Még hogy lakkozott! ‒ kacag fel gúnyosan Ira. ‒ Tiszta méhviasszal van beeresztve, mint minden jobb házban! A Hath család poggyásza lassan felkerül a taligára. A bútor a házban marad, hiszen új lakásuk sokkal kisebb. Amikor az utolsó bőröndöt is kivitték, Ira, aki még akkor is az ajtóban állja Warmishék ostromát, karjára veszi Pinpint, hátranéz, elkapja Bo pillantását. A fiú kurtán biccent, és anyja mellett kisurran a bejárati lépcsőre. Onnan mintha a megrakott taliga felé indulna, de hirtelen a tömeg végébe mutat, és elkiáltja magát: ‒ Kess! Mindenki megfordul; az utca túlsó végén meglátnak egy kabátos, csuklyás gyereket. ‒ Szaladj, Kess! ‒ rikoltja Bo. A gyerek sarkon fordul és szedi a lábát. Békeőrök, pandúrok iramodnak utána, a szájtáti tömeg az utca végébe csődül, hogy el ne mulassza a hajsza végét. Kestrel pedig kisurran a bejárati ajtón, és sikerülne is észrevétlenül elmenekülnie ‒ csakhogy Pinpin meglátja, és boldogan felkiált: ‒ Kess! A leglomhább pandúr, aki a bőröndöket kötözte a taligára, mikor a hajsza elkezdődött, meghallja a kiáltást, megfordul, és észreveszi, amint Kess inaszakadtáig rohan a ház oldala mentén, Bo szorosan a nyomában. ‒ Ott van! Láttam! ‒ üvölti a pandúr, és a gyerekek után veti magát. Csakhogy azok gyorsabbak nála, és hamarosan nagyra nő közöttük a távolság. Hanem az a baj, hogy nem tudják, merre vegyék az irányt. Annyiból állt csak a tervük, hogy Kestrelt ki

kell juttatni valahogyan a házból. A folytatást már ösztönükre meg a szerencsére bízzák. Megállnak, hogy lélegzethez jussanak. Meglátnak egy kis benyílót, ahol a kiürítésre váró szemetestartályok állnak. Gyorsan lebuknak a kukák mögé. ‒ Ki kell jutnunk a városból… ‒ zihál Kestrel. ‒ De hogyan? Nincs kilépési engedélyünk. Anélkül nem nyitják ki a kaput. ‒ A sóbarlangokon át kijuthatunk. Láttam. Csak azt nem tudom, oda hogyan kerülhetünk be. ‒ Azt mondtad, a barlangokba kerül a szennyvíz, igaz? ‒ kérdi Bo. ‒ Igen. ‒ Akkor biztosan odavezetnek a szennyvízcsatornák. ‒ Hogy te milyen okos vagy, Bo! Szemük az utcát fürkészi, és nem messze meg is pillantanak egy csatornanyílást. De már hallják üldözőik zaját: egymásnak kiabálnak, ahogy átfésülik az utcákat. ‒ Közelednek. ‒ Biztos, hogy ki tudunk jutni a sóbarlangokból? ‒ Nem. Az utca túlsó végén felbukkan egy pandúr. Nincs választásuk. Irány a csatornanyílás! A nyílás vasfedele nagyon súlyos. Egy karikánál fogva lehet felemelni, csakhogy az annyira rozsdás, hogy alig bírják megmozdítani. Nagy nehezen sikerül megfogniuk ‒ de addigra észreveszi őket a pandúr, és elkiáltja magát: ‒ Ott vannak! Hahó, mindenki! Megtaláltam őket! A félelem erőt ad ‒ vállvetve húzzák a karikát, s a csatornafedél végre megmozdul. Rángatják keservesen, míg

akkorára nem tágul a nyílás, hogy beleférnek. A téglával kirakott aknába vas létrafokok vezetnek, alant pedig vízcsobogás hallatszik. Kess megy elsőnek, Bo követi. Mihelyt a fedél szintje alá ér, megpróbálja visszahúzni a helyére, de nem sikerül. ‒ Hagyd ‒ mondja Kestrel. ‒ Gyerünk. Bo hát követi le a létrán, majd belelép a csatorna alján a sötét vízbe. Ügyel a lépteire, nem néz vissza, pedig ha megteszi, észrevette volna, hogy árny vetül felettük a csatornanyílásra. ‒ Jól van ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem mély. Kövesd a víz útját. Bokáig vízben caplatnak a sötét alagútban, s a nyitott aknán behatoló fényt lassan elnyeli a sötétség. Mennek, mennek, úgy érzik, időtlen idők óta. Bo nem szól, pedig fél a sötétben. Sok furcsa zaj hallatszik körülöttük, víz gurgulázik, csöpörészik, a lépteik visszhangot vernek. Több csatornanyílás mellett haladnak el, s érzik, hogy az alagút egyre tágul, ahogy beljebb hatolnak. És ekkor vízi nesz hallatszik mögülük ‒ de nem csobogás. Félreismerhetetlenül hangzik a placcs, placcs, placcs. Valaki követi őket. Jobban szaporázzák a lépést. A víz már mélyebb, a lábuk szárát verdesi. Előttük pislákoló fény, és mennydörgésszerű robaj. Mögöttük pedig egyre hallani üldözőjük lépteinek egyenletes csobbanásait. És ekkor az alagút hirtelen hosszú barlangba torkollik, amelynek a közepén sebes vizű folyó fut. A barlang iszamosan fénylő falait halványan megvilágító fény a túlsó végén levő alacsony, széles lyukból fakad ‒ ezen át tűnik el szemük elől a

folyó. Az alagút vize innen elcsorog, a folyóba ömlik, s ők száraz sziklapadon találják magukat. És Bo ekkor valami szörnyűt érez a közvetlen közelükben. ‒ Nem állhatunk meg ‒ suttogja. ‒ Gyerünk innen, de gyorsan! ‒ Haza ‒ szólal meg egy mély hang. ‒ Gyertek haza. Kestrel megriad, belekémlel a sötétségbe. ‒ Bo? Te szóltál? ‒ Nem. ‒ Bo egész testében reszket. ‒ Van itt még valaki. ‒ Barát ‒ szól a mély hang. ‒ Jó barát a bajban. ‒ Hol vagy? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Nem látlak. Feleletül gyufa sercen, majd fényes ívet leíró láng, égő fáklya röppen át a levegőn, és tőlük néhány lábnyira ér földet. Ott fekszik, sziszeg, ropog, ámbraszínű fénykört vet. És túlnan a sötétségből belelép a fáklya halványan izzó fénykörébe egy kicsiny, fehér hajú alak. Kis öregember lassú lépteivel közeledik, de ahogy odaér hozzájuk, a hunyorgó fényben meglátják, hogy hozzájuk hasonló korú fiú az, csak éppen a haja teljesen ősz, a bőre pedig száraz és ráncos. Ott áll, merőn nézi őket, aztán megszólal: ‒ Most már láthattok. Az a mély hang, amit az imént hallottak ‒ öregember hangja. És különösen rémisztő, hogy ez az elnyűtt, rekedtes hang egy gyermek testéből tör elő. ‒ A vén gyerekek… ‒ suttog Kestrel. ‒ Akiket a különórán láttam! ‒ Annyira örültünk, hogy belépsz az osztályunkba ‒ mondja az ősz hajú gyermek. ‒ De hát minden jó, ha jó a vége,

ahogy mondani szokás. Gyertek utánam, visszavezetlek benneteket. ‒ Nem megyünk vissza ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem jöttök vissza? ‒ A simogató hang hallatán gyerekesnek tetszik a dacos ellenállás. ‒ Hát nem értitek? Ha én nem segítek, sosem találtok ki innen. Itt fogtok meghalni. És a sötétben nevetés hallatszik. Az ősz hajú gyermek elmosolyodik. ‒ A barátaim jól szórakoznak. És a kis fénypocsolyába gyerekek lépnek sorra, némelyik ősz, akár az első, egyik-másik kopasz, és mind koravén. Először úgy látszik, mintha csak páran volnának, de mind több és több csoszog elő az árnyékból, előbb tíz, aztán húsz, aztán harminc, és csak jönnek, jönnek, megszámlálhatatlanul. Bo tágra nyílt szemmel bámulja őket, egész testében reszket. ‒ Mi vagyunk a ti kis segítőtársaitok ‒ mondja az ősz hajú gyermek. És valamennyi vén gyerek megint felnevet, a felnőttek mély, dörgő kacagásával. ‒ Ti is segítetek nekünk, mi is nektek. Így igazságos, ugye? És közelebb lép, kezét nyújtja. ‒ Gyertek velem. Csoszogó léptekkel közelebb húzódik a többi vén gyerek, és nyújtják ők is a kezüket. Nem támadóan, inkább kíváncsian. ‒ A barátaim szeretnének benneteket megsimogatni ‒ mondja vezetőjük. Hangja mély, lágy és távoli. Bo rémületében csak a menekülésre tud gondolni. Hátralép a rebbenő karok elől. De mögötte ott a folyó; sebesen áramlik a földalatti lyuk felé. A vén gyerekek közelebb csoszognak; Bo érzi, hogy egy kéz végigsimít a karján. S ekkor ismeretlen

érzés árad el benne: mintha az erejét kiszippantanák, s ő fáradt és álmos lesz. Kess! kiált némán, kétségbeesve. Segíts! ‒ Eresszétek el! ‒ kiált Kestrel. Bátran előrelép, fél karját az ősz hajú gyermek felé lendíti, meg akarja ütni. De alig ér ökle a gyermek testéhez, az ütés elveszíti erejét, és Kestrel érzi, hogy karja elernyed. Megint támadásba lendül, de közben egyre jobban elhagyja az ereje. Körülötte sűrű és szivacsos a levegő, a hangok távoliak, elmosódnak. Bo!. gondolja. Mi történik velem? Bowman látja, hogy a testvére térdre esik és érzi a legyűrhetetlen fáradtságot, amely mindjobban eluralkodik Kestrel testén. Tudja, hogy segítenie kellene, de megdermed: mozdulatlanságba nyűgözi a rettenet. Gyere innen, Kess, rimánkodik. Gyere el innen. Nem tudok. Bo tudja, érzi. Kestrel mind jobban elgyengül, mintha máris vinnék magukkal a vén gyerekek. Meg se tudok mozdulni, Bo. Segíts. Bo nézi, amint körülveszik, de a gyomra kavarog a rettegéstől, és tehetetlenül bámul; tudja, hogy tehetetlen, és szégyenében sírva fakad. Egyszerre nagy loccsanás, csobbanás, valami kiront mögülük az alagútból. Ordít, mint holmi vadállat, és szélmalomként kaszáló karja vagdalkozik minden irányban. ‒ Kakka-kakka-kak! ‒ kiált. ‒ Bubba-bubba-bubba-kak! A vén gyerekek rémülten hátrálnak. A forgószél elsüvít Bo mellett, a partról betaszítja a sebes folyóba. A csobbanás kioltja

a fáklyát. A hirtelen sötétségben Kestrel érzi, hogy a folyóhoz vonszolják, és bedobják a vízbe. Még egy csobbanás; már hármukat pörgeti, forgatja az áramlat, és sodorja a robajló lyuk felé. A hideg víz magához téríti Kestrelt ‒ rúgkapálni kezd. A felszínre vergődik, lélegzetet vesz. Aztán meglátja a közelgő alacsony sziklamennyezetet, visszabukik a víz alá, s az átszippantja a lyukon. Pillanatokig a tomboló víz, aztán Kestrelt hirtelen átrepíti a levegőn a vízsugár, zuhan, zuhan a zuhataggal, egyre lejjebb, levegő után kapkod, s azt gondolja: Itt a vég, mindjárt összezúz, amikor hirtelen egy cuppanás, hosszú szisszenés, és arra eszmél, hogy mély, puha sárba pottyant.

10 A SÓBARLANGOK

M

ihelyt magához tér az esés okozta megrázkódtatásból, megérzi a gyomorkavaró bűzt, s rádöbben, hogy az Alsó-tóba pottyant. Feje fölött a sószikla boltozata, nem messze pedig a barlang mennyezetének számos nyílása közül az egyik, s azon át szűrődik be valami kis gyér fény ebbe az árnyékok világába. S Kestrel előtt a végtelenbe nyúlik a feketén csillogó víz, a bűzlő sártenger. Mögötte a dübörgő zuhatag, amely idesodorta. Keresi a pallót, a kikötőt, a lehorgonyzott bárkákat, de a hatalmas sóbarlangnak bizonyára más részén vannak, nem látszanak a félhomályban. Egyszercsak halk nyöszörgést hall, megfordul, és meglátja Bowmant, amint a sárban vergődik. ‒ Semmi bajod, Bo? ‒ Semmi ‒ válaszolja, aztán sírva fakad. Részben a megkönnyebbüléstől, hogy túlélték a zuhanást, de főleg ‒ szégyenében. ‒ Ne sírj, Bo. Arra most nem érünk rá. ‒ Tudom. Sajnálom. És magában testvére bocsánatáért esedezik. Segítenem kellett volna neked. De úgy féltem.

‒ Ez itt az Alsó-tó ‒ magyarázza Kestrel. ‒ Innen biztosan ki lehet jutni a síkságra. Végignéz a sártengeren, s közben egy félig-meddig ismerős alak kecmereg ki köpködve, morgolódva a sárból. Felegyenesedik, letörli arcáról a sarat, és ragyogó mosolyt vet Kestrelre. ‒ Mumpo! ‒ Helló, Kess ‒ szólal meg boldogan Mumpo. ‒ Te voltál az? ‒ Láttam, amint lementek a lyukba ‒ magyarázza. ‒ Utánatok jöttem. A barátod vagyok. ‒ Mumpo, megmentettél! ‒ Bántani akartak téged. Én nem engedem, hogy bántsanak téged, Kess. Kestrel rábámul: tetőtől talpig csupa sár ‒ hogyhogy ennyire elégedett? De hát most már ők is szakasztott olyan sárosak, arról nem is szólva, hogy éppúgy… illatoznak. ‒ Mumpo ‒ szól Kestrel ‒ bátor vagy és erős, és örökké hálás leszek neked, hogy megmentettél. De most muszáj visszamenned. Mumpo döbbenten bámul. ‒ De én veled akarok lenni, Kess. ‒ Nem, Mumpo. ‒ Kestrel kedvesen beszél, de határozottan, mintha kicsi gyerekhez szólna. ‒ Engem keresnek, nem téged. Haza kell menned. ‒ Nem tudok, Kess ‒ közli tárgyilagosan Mumpo. ‒ Bennragadt a lábam. És Kestrel meg Bowman csak ekkor jön rá, hogy ‒ süllyednek. Apránként ‒ de megállíthatatlanul.

‒ Semmi baj ‒ mondja Kestrel. ‒ Voltam már itt. Csak térdig süllyedünk. Megpróbálja kihúzni a lábát, de sehogy se sikerül. Kess. mondja némán a testvére. Mi lesz, ha utánunk erednek? Kess körülnéz, de a vén gyerekeknek semmi nyoma. Ha utánunk erednek, válaszolja, ők is bennragadnak. Hát csak állnak, csuromvizes ruhájuk reszkető testükre tapad, szívják a dögletes levegőt, és érzik, hogy egyre süllyednek. Amikor már a térdüket is ellepi a sár, Bowman megszólal: ‒ Még mindig süllyedünk. ‒ Valahol csak van alja a sárnak ‒ véli Kestrel. ‒ Miért? ‒ Hát csak. Egy darabig nem szól senki; némán süllyednek tovább. A csöndet végül Mumpo töri meg. ‒ Szeretlek, Kess, a barátom vagy. ‒ Ej, fogd már be, Mumpo. Bocs. Tudom, hogy megmentettél, de azért… Csend. Már derékig merültek. ‒ Szeretsz, Kess? ‒ kérdi Mumpo. ‒ Egy kicsit ‒ mondja Kestrel. ‒ Barátok vagyunk ‒ lelkesedik Mumpo. ‒ Szeretjük egymást. Gügye vidámsága végül arra készteti Kestrelt, hogy kimondja, amit eddig még elgondolni sem mert. ‒ Te lüke pongo! Hát nem érted? Mindjárt elnyel bennünket a sár! Mumpo néma döbbenettel mered rá. ‒ Biztos? ‒ hebegi végül. ‒ Nézz körül. Ki fog minket kihúzni?

Mumpo engedelmesen körülnéz, de nem lát senkit. Arcát eltorzítja a rettegés: torkából visítás tör elő. ‒ Segítség! Elsüllyedek! Segítség! Elmerülök! Segítség! ‒ Jaj, fogd már be. Nincs itt senki, aki segítsen. De Mumpo csak annál hangosabban visít ‒ és ennek meg is van az eredménye. Kestrel ugyanis téved. Van ott valaki, aki segíthet. Nem messzire tőlük egy Willum nevű pocakos kis sárlakó a tó felszíne fölé hajolva tixalevelek után kutat. Ez a növény vadon terem, a legváratlanabb helyeken, s aki rá akar bukkanni, annak sokszor órákig kell keresgélnie ‒ de csak úgy szőrmentén, mert ha nagyon merőn nézi a tó iszapos, szürke felszínét, észre sem veszi a szintén iszapszínű tixanövényt. Ha nem néz nagyon merőn, akkor a szeme sarkából esetleg megpillantja. Ha pedig talál párat, letépi a leveleket, a tarisznyájába teszi, és csak egyet tart meg: azt rágcsálja út közben. A tixalevél rágcsálásától lelassul az ember, álmodozó lesz, s így még könnyebben rátalál a növényre. Amikor Willum meghallja a sikítást, felegyenesedik, belekémlel a sötétségbe, és ezúttal megerőlteti a szemét. ‒ Ejha ‒ motyog magában mosolyogva. Öntudatlanul mosolyodott el. Majd’ egész nap tixára vadászott, közben szinte állandóan rágcsálta a levelet, s most már épp ideje lenne hazaindulni. A nyakába vetett bogyógyűjtő zsákok kis híján megteltek, és felesége már biztosan rég várja. Csakhogy a fülhasogató sikítozás nem marad abba, hát Willum mégiscsak arrafelé indul, a csapások vonalát követve: ezeket a sár népe, mihelyt járni tud, megtanulja. A csapások a

sár felszíne alatt futnak, néhol közvetlenül alatta, másutt térdmélységben. A sár népére jellemző, ahogyan a csapásokat járja, lassan, ütemesen, előbb az egyik lábat bedugni, aztán a másikat kihúzni, lassan, ütemesen. Gyorsan nem lehet menni, csak ballagni, kivált, ha az emberfia egész nap tixára vadászott. A gyerekek pedig egyre süllyednek. Már nyakukig ér a sár, kétségbeesetten kaparásznak a lábujjaikkal, de sehogy sem érnek szilárd talajt. Kestrel is legszívesebben kiabálna, ha Mumpo nem ordibálna hármuk helyett. ‒ Oáááááá! ‒ bömböl Mumpo, szakasztott úgy, ahogy a csecsemők. ‒ Oáááááá! Csak akkor hallják meg Willum közeledését, amikor megszólal a hátuk mögött. ‒ A teremtésit! ‒ kiált fel, és megtorpan a csapáson. ‒ Oááá…. Glup! Mumpóban bennreked az ordítás: nem azért, mert megérkezett a segítség, hanem mert a szája tele lett sárral. Mind a három gyerek megpróbál hátranézni, de sehogy sem sikerül. ‒ Sehe-gít-ség! ‒ fuldoklik Bowman. ‒ Mingyá ‒ bólogat Willum. Mint minden sárlakónál, aki a tavat járja, nála is van kötél, körbe-körbe-karikába tekerve vaskos derekán. Most letekeri, és ügyesen elhajítja a tó felszíne fölött, a három gyerek keze ügyébe. ‒ Foggyátok ‒ vezényel. ‒ Csak lassan a testtee’.

Ahogy a gyerekeknek sikerül kihúzni a kezüket a sárból, a kötél felé, Willum észreveszi, hogy épp mellettük nő egy jókora tixabokor, szép, érett levelekkel ‒ a legjobb fajtából. ‒ Amott, azok a levelek ‒ mutatja. ‒ Hozzátok mán azokat is, hajjátok? A gyerekek vergődve próbálják elérni a kötelet, eközben még gyorsabban süllyednek, és már fojtogatja őket a sár. Willum akkora izgalomba jött a kövér tixalevelek láttán, hogy szorult helyzetükről egészen elfeledkezett. ‒ A levelek! ‒ mutogat. ‒ Hozzátok mán, hé! Bowmannak végre sikerül elkapnia a kötelet, nagyot ránt rajta, s ezzel kis híja, hogy Willumot le nem lódítja a csapásról. A másik kezével a testvére után nyúl, s tartja, amíg Kestrel is el nem kapja a kötelet. Kestrel pedig Mumpóért nyúl, aki a legközelebb van a tixabokorhoz. ‒ Húzd! ‒ kiált Bo, mert érzi, hogy megint süllyednek. ‒ Húzd! ‒ Húznám én ‒ mondja Willum ‒, csak hozzátok mán azokat a leveleket. Tiszta véletlen, hogy Mumpo keze a kötél után kaparászva, belekap a tixabokorba. S mihelyt Willum meglátja, menten húzni kezd, előrehajol, hogy teljes súlyával a kötélre nehezedjen, s indul a csapáson, húz, akár egy teherhordó öszvér. Kurta, vaskos lába irdatlanul erős, mint minden sárlakóé, és a gyerekek hamarosan érzik, hogy kiemelkednek a ragadós-tapadós sárból. Kestrel kiszabadítja arcát, s hatalmasat nyel a levegőből. Mumpo kiköpi a szájába került sarat, és legott tovább ordít. Bowman, zihálva, kalapáló szívvel, minden igyekezetével

hessegeti magától a gondolatot, hogy mi történt volna, ha a sárlakó nem talál rájuk. Amikor végre megérzik lábuk alatt a csapás szilárd talaját, összeroskadnak, s ott hevernek, sáros rakásként, elgyengülten a megrázkódtatástól. Willum Mumpo fölé hajol, és kiszabadítja a markából a tixaleveleket. ‒ Emmá, igen! Köszönöm alássan. Menten letöri egy levél csücskét, leveri róla a sarat, aztán a szájába dugja. A többi a tarisznyába kerül. Csak ezután fordul a gyerekek felé, akiket kihúzott a tóból. Ugyan kik lehetnek? Nem sárlakók, annyi biztos. Ahhoz igen véznák, s nincs olyan sárlakó, aki a csapásról a mély fölé keveredne, méghozzá kötél nélkül. Alighanem onnan jönnek, felülről. ‒ Tudom ám, kik vattok ‒ mondja nekik. ‒ Sovánkák. Caplatnak a gömbölyű kis sárlakó mögött a kanyargós csapáson, amit csak ő lát, róják az Alsó-tó sötét felszínét. Kérdezősködéshez nagyon is kimerültek, csak cuppognak a sárlakó nyomában libasorban, a kötelet markolva. Sajog a lábuk a sárdagasztástól, de csak mennek, mennek, míg a boltozat nyílásain át már látni, hogy sötétedik odafent. Willum menet közben dudorászik, s néha kuncog egyet. Micsoda szerencse, hogy rátalált ezekre a sovánkákra! Meg is lepődik majd az asszony! És a gondolatra hangosan felnevet. Willum messze elkalandozott az egész napos tixavadászatban, és beesteledik, mire hazaér. A mély homályban a gyerekek már nem látják, merre tartanak, a kötél rángatásával tudnak csak megmaradni a csapáson. Willum végre megáll, és elégedett sóhajjal fordul hozzájuk:

‒ Mindenhol jó, de legjobb otthon, igaz-e? Otthon? Hol van itt ház? Vagy egyáltalán valamiféle menedék? Csak egy vékony füstcsík száll fél egy kis lyukból a földön. A gyerekek félve, fázva, reszketve és kimerülten néznek körül. ‒ Csak utánnam, sovánkák. Vigyázzatok, hová léptek. Azzal Willum megindul ‒ egyenesen le a földbe. Kestrel, a nyomában, észreveszi, hogy a lába a sáron keresztül hirtelen egy lyukat ér, amelyben mintha lépcső kanyarodna lefelé. ‒ Szájat becsukni! ‒ vezényel Willum. ‒ Szemet becsukni! Kestrel egyik pillanatban a nyaka körül érzi a sarat, a következő pillanatban száját-orrát-szemét tömi el, az azután következő pillanatban pedig már lent találja magát egy füstös, föld alatti helyiségben, amelyet tűz fénye világít meg. Bo követi, utolsónak pedig Mumpo ‒ köpködnek, törölgetik szemükből a sarat. És fölöttük, a lépcső tetején, a sár megint lezárul, mint holmi fedél. ‒ Nahát, Willum ‒ szól egy ingerült hang. ‒ Jól elmaradtá! ‒ Aha, csak idenézzé’, Jum! Willum félreáll, és felsorakoztatja a gyerekeket. Sárral lepett gömbölyű asszony ül a tűz melletti zsámolyon, fazékban kavargat, és mérges pillantást vet a párjára. ‒ Oszt mi lenne az? ‒ Sovánkák, galambom! ‒ Sovánkák-e? Felcihelődik a zsámolyról, a gyerekekhez cammog. Sáros kezével meglapogatja őket, s megsimogatja a reszkető arcokat. ‒ Szegény kis bogarak. Azzal Willumhoz fordul, és ráförmed:

‒ Fogak! Willum engedelmesen kivillantja fogsorát. Csupa sárgásbarna folt. ‒ Tudtam! Tixi. ‒ Csak egy parányi levél, kincsem. ‒ És holnap szüret. Szégyeld magad, Willum! Legjobb vóna, ha elbujdosná’. ‒ Hoztam ám sárbogyót, Jum ‒ békítgeti a párja. Kibogozza a hosszú zsákot, kiszed egy jó marék barna göröngyfélét. Jum visszacammog a tűzhöz, ügyet se vet Willum munkájának gyümölcsére. ‒ De kincsem! Aranyom! Cukorfalatom! ‒ Csak ne cukrozzá’ engem! Te meg a tixid! A gyerekek, akikről pillanatnyilag megfeledkeztek, csak bámulják a helyiséget, ahová vetődtek. Nagy, kerek odú, gömbölyű a teteje, annak a legtetejébe vágott lyukon száll ki a füst. Magát a tüzet a helyiség közepében rakták, kőlapra, a körül vasrudakból eszkábált ketrecféle. Erről lógnak a tűz fölé az üstök, fazekak, más-más magasságban. Legfelül jókora üst gőzölög; alatta fazékban rotyog valami. A tűz mellett falóca, azon ül Willum családja, mind gömbölyű és tetőtől talpig csupa sár, úgyhogy a más-más méretük különbözteti csak meg őket. Valójában egy gyerek, egy nagynéni meg egy nagyapa alkotják a családot. Mind kíváncsian bámul a jövevényekre, csak a nagypapa nem: ő Willumra néz, és kacsint. Az odú padlóját sáros, gyűrött rongyok halmaza borítja ‒ olyan, akár a vetetlen ágy.

‒ Pollum! ‒ szól Jum, és kavargatja azt, ami a fazékban rotyog. ‒ Aggyá még tálkákat! A sárgyerek felugrik, és a faliszekrényhez szalad. ‒ Hát jó napod vót, Willum? ‒ kacsint az öreg. ‒ Ölég jó ‒ kacsint vissza Willum. ‒ Akkor nem is vacsorázó, igaz? ‒ kérdi Jum. ‒ Jóllaktá’ mán a tixivel! Willum mögéje lép, két karjával átöleli. ‒ No ki szereti az asszonykát? Ki gyött haza a szerelmetes párjához? ‒ Ki maradt el egész nap? ‒ zsémbel Jum. ‒ De hisz meggyöttem, galambom! Nem is üres kézzel! ‒ Jó, jó! ‒ Jum leteszi a főzőkanalat, és hagyja, hogy a párja nyakon csókolja. ‒ No és ezekkel a sovánkákkal micsinájjunk? Megszólal a hallgatag nagynéni: ‒ Tőccsük meg a sován kis hasukat! ‒ Ez a beszéd! ‒ mondja Willum. Azzal leül az öregember mellé, és valamit sutyorászik vele. Pollum tálkákat rak az asztalra, Jum telekanalazza mindet sűrű, gőzölgő pörkölttel. ‒ No, űjjetek mán le, sovánkák! ‒ Most már kedvesebb a hangja. Bo, Kess és Mumpo letelepszik az asztalhoz, és bámulja a pörköltet. Rettentően éhesek, de a pörkölt világra olyan, mintha csupa sárgöröngy volna, és nemigen akarózik megkóstolniuk. ‒ Bogyópörkölt ‒ mondja bátorítóan Jum. Mindjárt be is kap egy jókora kanállal, hadd lássák, mi ennek a módja. ‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Bo ‒ milyen bogyó ez?

‒ Milyen vóna? ‒ csodálkozik Jum. ‒ Hát sárbogyó. Mumpo nekilát. Nem köpi ki, hát Kestrel is követi a példáját. Az étel meglepően jó, kicsit hasonlít az íze a sült krumpliéhoz. Hamarosan mind a hárman buzgón kanalazzák. Jum elégedetten nézi őket. Pollum anyja vaskos lábába kapaszkodik, és súg valamit. ‒ Mik ezek, anyó? ‒ Hát sovánkák. Odafönt laknak szegények. ‒ És mér vannak idelent? ‒ Elmenekűtek. Megszöktek, azér. A gyerekek az evéstől magukhoz térnek, és most már kíváncsian méregetik környezetüket. ‒ Az Alsó-tóban vagyunk? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Nemtom ‒ mondja Jum. ‒ Hogy lent vagyunk, annyi bizonyos. ‒ És a sár…? Mármint, onnan van…? ‒ Nem talál udvarias módot, hogy megkérdezze, hát elkanyarodik: ‒ Idelent nem is olyan szagos a sár. ‒ Még csak az kéne, hogy ne legyen szagos! ‒ kiált fel Jum. ‒ Hisz ez maga az édes, édes főd! ‒ Semmi más? Ez minden? ‒ Hogy minden? Persze, hogy ez minden, sovánkám. A tűznél kuporgó nagynéni felvihog. ‒ Kvaccs! ‒ kiált fel. ‒ Assziszik, a mi sarunk ‒ kvaccs! ‒ Ne-e-em ‒ csóválja a fejét Jum.- Csak nem olyan bambák? ‒ Kérdezzed meg őket ‒ biztatja a néni. ‒ Kérdezzed csak. ‒ Assziszitek, a mi sarunk… kvaccs? No, sovánkák, ki vele ‒ assziszitek? -Mi az a kvaccs? ‒ tudakolja Bo.

Jum elképed. ‒ Hogy mi az a kvaccs? Hát… eccerűen: kvaccs. Pollum vihog. Willum is bekapcsolódik a társalgásba. ‒ No és ha kvaccs? Az édes főd mindent elnyel, az adja meg az ízit. Egyetlen nagy fazék az egész, bizony. És jó adagot merít a pörköltből. ‒ Egy szép napon lefekszek, és az édes főd elnyel, aztán megint visszaad. Nincsen azzal a kvaccsal semmi baj, sovánkáim. Kvaccs vagyunk mi mindannyian, ha jól megnézzük. Részei vagyunk mind az édes fődnek. És egyenesen a merőkanálból falja a pörköltet. Jum helyeslőleg bólogat. ‒ Néha egészen meglepődök tőled, Willum. Mumpo fogyasztja el elsőnek az adagját. Mihelyt megette, leheveredik a rongyokkal borított padlóra, labdává gömbölyödik, és már alszik is. ‒ Jól van, sovánkám ‒ bólogat Jum, és betakarja. Bo és Kess is laposakat pislog, de először szeretnék levakargatni magukról az egész testüket lepő sarat. ‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Bo. ‒ Hol mosakodhatnék? ‒ Fürdené’, sovánkám? ‒ Ha lehetne… ‒ Pollum! Késziccsed a fürdőt! Pollum a tűzhöz lép, leakasztja a gőzölgő üstöt. Az odú egyik oldalán levesestányér-formájú mélyedés látszik a földes padlón. Oda önti az üstből a forró vizet, egyenesen a földre. A víztől megfényesedik a mélyedés oldala, sekély, gőzölgő pocsolya gyűlik az alján. ‒ No, ki lesz az első? ‒ kérdi Jum.

Bo és Kess csak bámul. ‒ Mutassad meg szegény kis jószágoknak, Pollum ‒ kurjant oda a nagynéni. ‒ Odafent nincsen fürdő! Ritkán adatik meg Pollumnak, hogy elsőként hengergőzhet meg a friss vízben, hát nem kell neki kétszer mondani: már ugrik is, hanyatt heveredik, karját, lábát szétveti, aztán hempereg, forog, tetőtől talpig friss meleg nyálka borítja. És közben vigyorog, mintha nem is sárral, de hájjal kenegetnék. ‒ Elég lesz, Pollum. Haggyá’ a sovánkáknak is. Bo és Kess szépen megköszönik, de úgy érzik, fáradtak már a fürdőhöz. Hát Jum elfészkeli őket a padlón a rongyhalmok között, s ők is összegömbölyödnek, akárcsak Mumpo. Bowmant a nap ijedelmei után hamar meglepi az álom, de Kestrelnek még nyitva a szeme, fekszik, figyeli a sárlakókat, hallgatja a beszédüket. Willum kiszed valamit a tarisznyájából, az öregembernek adja, aztán kettesben kuncognak a sarokban. Jum kavargat valamit, ami irdatlan mennyiségű pörköltnek látszik. Pollum pedig ki nem fogy a kérdésekből. ‒ Mér olyan soványak, anyó? ‒ Nem kapnak eleget enni. Odafent nem terem ám sárbogyó! ‒ Nincsen sárbogyó?! ‒ Hogy vóna, ha eccer sár sincsen hozzá? ‒ Nincsen sár?! ‒ Sose feledd, Pollum, milyen szerencsésnek születté’! Kestrel hallgatja, de a hangok egyre halkabbak, összefolynak; a lángoknak a mennyezeten játszó visszfénye meleg folttá mosódik. Jobban elvackolódik a jó meleg fészekben, és fáj ugyan a lába, de mégis milyen jó ágyban

lenni… a szempillája elnehezül, hát lehunyja a szemét, és a következő percben őt is elnyomja az álom.

11

SÁRBOGYÓ SZÜRET

A

rra ébrednek, hogy a tűz fölötti füstlyukon lágy, szürke napvilág szűrődik az odúba. Nincs otthon más, csak Pollum, csöndesen ül a tűznél, s várja, hogy ők felébredjenek. Mumpo nincs sehol. ‒ A barátotok odaki van a tavon ‒ mondja Pollum. ‒ Segít szüretelni. Már vár rájuk a reggeli: olyan, mintha kétszersült volna, de szeletelt, pirított sárbogyónak bizonyul. ‒ Mindig csak sárbogyót esztek? ‒ kérdi Kestrel. De Pollum mintha nem értené a kérdést. Az ikrek evés közben megbeszélik, mit tegyenek. Eltévedtek, félnek. Édesanyjuk talán belebetegszik az aggodalomba miattuk. De Kestrelnek egy szemernyi kétsége sincs afelől, hogy Aramanthba egyszerűen nem mehet vissza. ‒ Elküldenének a vén gyerekekhez ‒ véli. ‒ Akkor már inkább a halál. ‒ Tehát tudod, hogy mi a dolgunk. ‒ Tudom. Előveszi a császártól kapott térképet; mind a ketten tanulmányozzák. Bo rámutat a Nagy utat jelző vonalra. ‒ Ezt kell megkeresnünk.

‒ De először ki kell jutnunk innen. Megkérdik Pollumot, vezet-e út „oda fel”, de ő azt válaszolja, hogy ilyenről sose hallott. Már a kérdés is ámulatba ejti. ‒ Muszáj, hogy legyen út ‒ mondja Kestrel. ‒ A fény is csak jön valahonnan. ‒ Hát… ‒ szólal meg hosszas töprengés után Pollum. ‒ Leesni lehet, de fölesni nem. ‒ A felnőttek talán tudják. Mikor jönnek haza? ‒ Hát csak este. Ma van a szüret. ‒ Milyen szüret? ‒ Hát sárbogyószüret! Pollum feláll, eltakarítja a reggeli maradványait. Bo és Kess suttogva tanácskoznak. ‒ Mi legyen Mumpóval? ‒ kérdi Kess. ‒ Jobb lesz, ha velünk jön ‒ véli Bo. ‒ Több a haszna, mint nekem. ‒ Miket beszélsz, Bo. Nehogy nekem megint elkezdj bőgni! És csakugyan: Bowman szemébe máris könny szökik. ‒ Ne haragudj, Kess. Tudod, hogy nem vagyok bátor. ‒ Más is van a világon, nem csak bátorság. ‒ Papa azt mondta, vigyázzak rád. ‒ Majd vigyázunk egymásra ‒ biztatja Kestrel. ‒ Te vagy az, aki érez, én meg aki végez. Bo lassan bólint. Ő is így érzi, de még sosem sikerült magában így megfogalmaznia. Pollum közben már valamennyi edényt berakta egy sárosvizes pocsolyába, hadd ázzanak.

‒ Ki kéne má’ menni a tóra ‒ szól az ikrekhez. ‒ Merhogy szüretelni mindenki segít. Elhatározzák, hogy vele tartanak, és megkeresik Willumot. Valahogyan ki kell innen jutniuk. Ahogy kimásznak az odúból, egészen más látvány fogadja őket, mint az Alsó-tó előző esti sivársága. Fény táncol, szikrázik mindenütt, zúdul be a nagy ezüstös sóbarlang mennyezetének lyukain át, a szem is belefájdul, úgy csillognak-villognak a fénypocsolyák. A ragyogó tavakból kifelé gyűrűzik a fény, a párás messzeségig fénylik a vizes sár selymes felszíne. És a fénycsíkokon százával szorgoskodnak a kis sárlakók. Oszlopokba rendeződve munkálkodnak, meg nagy, lapos tutajokon, irdatlan máglyák körül, hatalmas, csörlőforma szerkezetek mellett. És akárhol verődnek össze, dalra fakadnak. Egymásba fonódik énekük, egymásnak adogatják a strófákat ‒ zeng a munkadal. Mert a sárlakók dolgoznak, méghozzá keményen. ‒ Itt már nincs is olyan bűz ‒ csodálkozik Kess. ‒ Dehogynem ‒ mondja Bo. ‒ Csak már megszoktad. Óvatosan körülnéznek, hátha a vén gyerekek is ott lappanganak valahol, de szerencsére sehol sincsenek. Ismerőst is keresnek, de valamennyi sárlakó egyformának látszik: mind gömbölyű, és mind csupa sár. Pollum nyomában kicsit félve tapossák a sarat egy gerincen, a legközelebbi máglya felé, közben nézik a munkálkodókat, és lassan megértik, mit művelnek. A sárbogyó a tó felszíne alatti sekély földeken terem, lent a puha sárban. A szüretelők lassan járják a földeket, lehajolnak,

könyékig belenyúlnak a sárba, úgy szedik a bogyókat. Sárlakók hosszú sorai kígyóznak a tavon, módszeresen, mind egyszerre lépnek, egyszerre hajolnak, egyszerre merítik be a karjukat. A felszedett jókora bogyókat a maguk mögött vonszolt facsöbörbe dobják. És ahogy mozognak, ahogy szüretelnek, éneklik a nótájukat, hogy a hosszú sor ki ne essen a ritmusból. Különös látvány az a sok hajlongó emberfüzér a tavon, mindet összekapcsolja az apadó-áradó mozgás, a barlang magas mennyezetét ostromló, onnan visszapattanó kántáló hangok. És száll az ének a nagy máglyák körül is, bár ott már szaggatottabban, kuszábban, itt az egyik nótába fognak, amott a másikba. A tűz mellett már nem olyan szorgos a tevékenység, sőt, egyesek mintha éppenséggel tétlenkednének, de közben jókat hahotáznak. Van, aki sárbogyót pirít, begurítja a parázs közé, aztán hosszú bottal kikotorja; mások a sarat vakargatják a bogyókról, és sokan csöbrökkel jönnek-mennek. Pollum felkap három üres csöbröt, ad egyet-egyet Bowmannak és Kestrelnek. ‒ Gyöjjetek utánnam. Megmutatom, micsinájjatok. Természetesnek veszi, hogy segítenek szüretelni, s mivel Willumot sehol sem látják, és mert mindenki megfogja a munka végét, hálátlanság lenne, ha nem vennének részt benne. Mennek hát Pollum nyomában a sármezőn, és követik az utasításait. A sárlakók gyerekeinek a dolga kiüríteni a megtelt csöbröket. Ahogy egy-egy csöbör megtelik, a szüretelők elkiáltják magukat: ‒ Csöbööör! ‒, mire egy gyerek odaszalad egy üres csöbörrel, a telit meg elvonszolja. A sárbogyót

felhalmozzák a máglyák körül, a földek mentén húzódó gerinceken ‒ hát a gyerekeknek nem kell messzire hurcolniuk a teli csöbröket. De a munka még így is fárasztó, jön rá hamarosan Bowman és Kestrel. Nehezek a teli csöbrök, s lábszárközépig érő csúszós sárban kell őket cipelni. Mire a tűzhöz érnek, karjuk-lábuk sajog, s izzadsággal keveredik rajtuk a sár. De hamarosan átveszik a munka ritmusát, és a szüretelők énekének hallatán felvidul a szívük. Egy pillanatnyi pihenő is adódik, mielőtt felharsan a kiáltás: ‒ Csöbööör! ‒, aztán kezdődik újra a cipekedés. De a tűzhöz közeledve úgy érzik, ereiket átjárja a perzselő-pezsdítő meleg, s együtt örülnek a sárlakókkal, mikor kikaparják a parázs közül a megpirított bogyókat. Aztán következik az áldott pillanat, amikor kiborítják a súlyos csöbröket, s a testüket egyszeriben pillekönnyűnek érzik. A visszaúton mintha repülnének a tavon át; szinte táncra kelnek a tó felszínén játszó napsugarak-árnvak között. Mikor vége a hosszú munkanapnak, s a napfény is megfakul az églyukakban, látják az ikrek, hogy a szüretelők felegyenesednek, sajgó derekukat dörzsölik, és a máglyák felé indulnak. ‒ Vacsora ‒ jelenti Pollum. Nagy tömeg verődik össze a máglyák körül, már várja a szüretelőket tálakban a frissen pirított sárbogyók tömege, meg a vizeshordók. Először isznak, közvetlenül a hosszú nyelű merőkanálból, kanál kanál után, hogy oltsák a napi munka szomját. Azután letelepednek, kis csoportokban beszélgetnek, körbeadják a tálakat, és sebesen fogy az ízletes sárbogyó.

Az ikrek meg se próbálják megkeresni barátaikat. Annyira éhesek, hogy egyszerűen nekiesnek a jókora bogyóknak. Néhány pillanatig némán esznek, aztán összenéznek. Úgy érzik, életükben még ilyen finomat nem ettek. Édes, porhanyós a sárbogyó, és mégis valahogy olyan, mint a tejszín; a héja közelében ropogós, a közepén lágy, a parázsban pirított héja füstös zamattal omlik szét a szájukban… ‒ Nincs is enné’ jobb, igaz-e? Willum ért oda hozzájuk; vigyorog, hogy fülig ér a szája. ‒ Frissibe a sárbul, forrón a tűzbül. Édes, akár maga az élet! És rájuk kacsint, aztán ‒ hogy miért, talán maga se tudja ‒ harsány hahotára fakad. ‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Kestrel, mert attól tart, Willum megint odébbáll ‒ segítene nekünk? ‒ Osztán mit segiccsek, sovánkám? És göcögve himbálózik kurta, vaskos lábán. ‒ Szeretnénk tudni, hogyan kerülhetnénk ki a sóbarlangokból, ki a síkságra. Willum pislog, a homloka ráncba szalad; de aztán megint elvigyorodik. -Ki a sóbarlangokbul? Kifele a síkságra? Nem, nem, nem, azt nem akarhattyátok! És már kacsázik is tova, és magában kuncog. Az ikrek körülnéznek, s látják, hogy sok sárlakó viselkedik hasonlóképpen, mint Willum; lassan, céltalanul, nevetgélve ődöngenek, imitt-amott ingó-bingó csoportokba verődnek, s fel-felhangzik harsány hahotájuk. ‒ Biztos attól a levéltől van, amit rágnak ‒ véli Bo.

‒ Úgy bizony ‒ szól egy ismerős hang. ‒ Az embereink mind tixiországba járnak ma este. ‒ És felsóhajt. Jum az; teli tál pirított sárbogyót hord körül. ‒ Az asszonynépnek több esze van. No meg több dóga. ‒ Kérem szépen ‒ szól Kestrel ‒, tetszik tudni, merre vezet innen ki az út? ‒ Hogy kifele? Hát, nézzük csak. Attul függ, merre mennétek. ‒ Északnak. A hegyekbe. ‒ A hegyekbe? ‒ ráncolja a homlokát Jum. ‒ Oszt mit keresnétek a hegyekbe? ‒ A Mora palotáját. Hirtelen csend támad körülöttük. A sárlakók felcihelődnek, odébb csoszognak, s közben aggodalmasan pillantgatnak hátra az ikrekre. ‒ Nem beszélünk mink itt ilyenekről. Még csak meg se nevezzük az ilyet. ‒ Miért nem? Jum megrázza fejét. ‒ Nincs itt ilyesmi, nem is kérünk belőle. Elég az, ha odafent van. És felnéz a barlang mennyezetére. ‒ Aramanthban? ‒ Odafent annak a népe lakik ‒ magyarázza Jum ‒ akit mink meg se nevezünk. De hisz tudod ezt te, sovánkám. Ezért szököl előle. ‒ De mi… ‒ kezdi Kestrel. De testvére a szavába vág. ‒ Igen ‒ mondja ‒, tudjuk. Kestrel rábámul.

‒ Tudjuk? ‒ Igen ‒ mondja a testvére, bár maga sem tudná megmagyarázni, mi az, amire rádöbbent. Valahogyan érzi, hogy a világ, amit olyan jól ismer, az egyetlen világ, amiről eddig tudott, valóságos börtön, s hogy a népe ‒ az ő népe ‒ fogoly a magas falak között. ‒ Odafent van annak a világa, akit mink meg se nevezünk ‒ ismétli Jum. ‒ így vagy úgy, odafent minden az övé. Csak itt, az édes fődben, itt hagynak minket békességbe. ‒ De ha a Szél Dalnoka megint énekel ‒ mondja Bo ‒, akkor már nem leszünk azé… azé, akit nem neveznek néven. ‒ Ahá, a Szél Dalnoka, aszondod? ‒ Tudnak róla? ‒ Mese az. Régi mese. Szeretném ám hallani a Szél Dalnokát, de mennyire szeretném. Szeretjük mink az éneket. ‒ Akkor segítsenek, hogy megtaláljuk az utat. Jum elgondolkodik. ‒ Az lesz a legjobb ‒ szólal meg pillanatnyi hallgatás után ‒, ha beszéltek az öreg királynővel. Ő megmondja, amire kíváncsiak vattok. És tömzsi ujjával a tóból kissé távolabb kiemelkedő halomra mutat. A halom tetején alacsony gerendaépítmény. ‒ Amott a palotája, ott megtalájjátok. ‒ És beengednek hozzá? ‒ Már mér ne engednének? ‒ csodálkozik Jum. ‒ Igen, eriggyetek csak, beszéjjetek az öreg királynővel. Az ikrek megköszönik, és a gerincen a palota felé indulnak. Körülöttük vígan vannak a sárlakók, kacagnak, dalolnak, még táncolnak is a maguk dülöngélő módján. A tixalevél végtelen szeretettel tölti el őket az emberiség iránt, mert ahogy az ikrek

elhaladnak, mindenfelől kedvesen integetnek nekik, mosolyognak rájuk, sőt akad, aki még meg is ölelgeti őket. A sármezőnek hamarosan olyan részére érnek, ahol túlságosan mély a sár, már nem lehet gyalogszerrel szüretelni, s a bogyókat tutajról érik el. Ezeket a hosszú faalkotmányokat nagy csörlőre tekert kötél húzza. Szüreteléskor a bogyószedők a tutaj szélén hasalnak, és vállig merítik karjukat az alanti sárba. Most, hogy végeztek a napi munkával, pihen a tutaj is, a csörlőkezelő is. Itt az alkalom, hogy a merész ifjak a sárbúvárkodás sportját űzzék. Bo és Kess megáll, elképedve nézi őket. A tutaj sarkaira magas, vékony póznákat erősítettek, úgy húszlábnyira emelkednek a levegőbe. A sárbúvárok kötelet kötnek a derekuk köré, és majomügyességgel kúsznak fel a póznákon. Felérve megkapaszkodnak, ide-oda lengenek, majd vakmerőén félkézzel elengedik a póznát. Aztán harsány kiáltással levetik magukat a sárba, a kötél kígyózva kanyarog utánuk. A sár itt annyira folyékony, hogy menten elnyeli őket. Néhány rémületes másodpercig nem történik semmi. Aztán megrándul a kötél, felkavarodik a sár, s felbukkan a sárbúvár, harsány éljenzés közepette. Aki legtovább marad odalent, azt éltetik legharsányabban. Kestrel bámészan nézi a sárbúvárokat, amikor egyszer csak ismerős alakot lát felkúszni az egyik póznán. ‒ Odanézz! Mumpo! Bizony ő az. Vékonynak, törékenynek látszik a többiek mellett, de ő a legeslegmerészebb. A pózna tetején meghimbálja magát, hajlong, rugózik, s amikor leveti magát,

távolabb merül el, tovább marad odalent, mint bármelyikük, és amikor felbukkan, őt üdvözli a legeslegharsányabb éljenzés. Az ikrek nem győzik bámulni. ‒ Ezt vajon hol tanulta? ‒ Mumpo! ‒ kiabál Kestrel. ‒ Mumpo! Itt vagyunk! ‒ Kess! Kess! Mihelyt megpillantja őket, még egyet ugrik, hadd csodálják. Aztán eloldozza kötelét, és a csapáson szökdécselve közeledik hozzájuk. ‒ Láttatok? ‒ kiabál. ‒ Láttatok? Szörnyen el van ragadtatva magától, vigyorog, ugrál, mint valami bolondos kiskutya. Bo veszi észre a sárgás foltokat Mumpo fogán. ‒ Olyan levelet rágott. ‒ Szeretlek, Kess! ‒ kiáltja Mumpo, és átöleli. ‒ Boldog vagyok! Te is boldog vagy? Azt akarom, hogy te is olyan boldog legyél, mint én! ‒ És körülugrándozza Kesst, kacag, és hadonászik sárral borított karjával. Bo észreveszi Kestrel pillantását, de mielőtt a testvére megszólalhatna, csöndesen figyelmezteti: ‒ Hagyd csak, Kess. ‒ Ez megveszett! ‒ Nem hagyhatjuk itt. Bo megragadja Mumpo csépelő karját. ‒ Gyerünk, Mumpo. Elmegyünk az öreg királynőhöz. ‒ Boldog vagyok! Boldog, boldog, boldog! ‒ kukorékol Mumpo. ‒ Becsszavamra ‒ panaszkodik Kestrel ‒, jobban szerettem, mikor bőgött.

De Bo előtt megjelenik Mumpo képe, amint leugrik a magas pózna tetejéről. Teste meglepően kecses volt. Bowmanban egész más érzés támad Mumpo iránt. Olyan, akár a vadliba: a földön esetlen, de röptében szépséges. Bowmannak tetszik ez a gondolat, mert nincs benne semmi szánalom. Rádöbben, hogy a Mumpo iránti szánalom igazából nem volt más, mint közöny. Miért nem volt rá soha kíváncsi? Végtére is Mumpo a maga módján ‒ rejtély. Honnan jött? Miért nincsen családja? Aramanthban mindenkinek van családja. ‒ Mumpo… ‒ kezdi. ‒ Boldog, boldog, boldog ‒ kántál Mumpo. De most nincs itt az ideje a kérdezősködésnek. Cuppognak hát tovább, s Mumpo egyre kacag és dalol, míg a palotához nem érnek.

12 EGY KIRÁLYNŐ EMLÉKEI

A

hogy közelednek a palotához, felettébb különös zaj üti meg a fülület. Kotyogó, sípoló, gurgulázó zaj. Továbbá rengeteg láb lépteinek kopogása, topogása, néha pedig kiáltás harsam ‒ Elég volt! ‒ Vagy: ‒ Jössz le onnan?! ‒ De akármi folyik odabent, eltakarja a gerendaalkotmány, amelybe egyetlenegy ajtó nyílik. Az ajtóhoz közeledve még Mumpónak is feltámad a kíváncsisága, és abbahagyja a danolászást, Kestrel nagy megkönnyebbülésére. ‒ Most aztán embereld meg magad, Mumpo. A királynőhöz megyünk. Ő itt a legfontosabb személy, hát viselkedjünk illő tisztelettel. ‒ És Kestrel kopogtat az ajtón. Néhány perc telik el, senki sem válaszol. Persze, döbben rá, abban az irdatlan hangzavarban nem is hallhatják a kopogtatást ‒ hát benyit. Tágas tér fogadja őket, telis-tele fülig sáros kisbabákkal. A legkisebbek gyékényen fekszenek, a nagyobbacskák négykézláb másznak, olyanok, mint megannyi kölyökkutya, a totyogósok egymásba ütköznek, a szaladgálok teljes cérnavékony hangerejükkel kukorékolnak. És mind-mind

meztelen, habár természetesen valamennyit tetőtől talpig sár borítja. És láthatólag valamennyien remekül szórakoznak. Minduntalan összeütköznek, egymásba gabalyodnak, mégsem ér senkit baj, és még csak nem is nyafog senki. Aki elesett, felpattan, és folytatja kisded játékait. A kisbabák kavargó tömkelegének közepén igen kövér öreg nénik ülnek. A gyerekektől eltérően tökéletesen mozdulatlanok ‒ megannyi kiemelkedő sziget a kavargó tengerben. A kicsikék pedig úgy másznak rájuk, mintha valóban sziklák volnának, s imitt-amott egyik-másik néni védekezőn felemeli karját, vagy rászól valamelyik rendetlenkedőre. De jobbára nem csinálnak semmit. A zűrzavar láttán az ikrek nemigen tudják, mitévők legyenek. Aztán észreveszik, hogy a térség közepén nyílás van, ahonnan lépcső vezet lefelé ‒ bizonyára valami föld alatti helyiségbe. Talán ott van a királynő! De mindenesetre előbb kérdezősködni illik. Kestrel a legközelebb ülő nénihez lép. ‒ Kérem szépen ‒ szólal meg ‒, a királynőhöz jöttünk. ‒ Ki máshoz? ‒ válaszol a néni. ‒ Meg tudná, kérem, mondani, merre menjünk? ‒ Én a helyetekben nem mennék semerre ‒ hangzik a válasz. ‒ Akkor elkísérne valaki a királynőhöz, kérem szépen? ‒ Minek? Én vagyok a királynő ‒ válaszol a néni. ‒ Legalábbis az egyik. ‒ Ó… ‒ Kestrel zavarában elvörösödik. ‒ És sok királynő van?

‒ Akad egypár. Ezek a hölgyek itt mind, és még rajtuk kívül is jó sok. Kestrel zavarát látva megcsóválja a fejét. ‒ Sose izgasd magadat, sovánka. Mondd csak el szépen, mit akarsz. ‒ Az öreg királynővel szeretnénk beszélni. ‒ Aha! Szóval az öreg királynőt keresitek? Ebben a pillanatban három totyis, aki az öreg néni hátát mászta meg, egy kupacban lepotyog, és hangosan méltatlankodik. A királynő talpra állítja őket, és megpaskolja a popsijukat. ‒ Nemsokára lefekszenek ‒ mondja. ‒ Majd utána beviszlek benneteket az öreg királynőhöz. Akkor kicsit nyugisabb lesz itt. Csengő szól, az öreg nénik felkászálódnak, és terelgetni kezdik a kicsiket lefelé a lépcsőn. Bowman, Kestrel és Mumpo követik őket, de nemigen vet rájuk ügyet senki. A tixalevél hatása csökken, Mumpo elcsendesedett. A lépcső alján odúforma helyiség, amilyet már láttak, csak ez sokkal, de sokkal nagyobb. Annyira tágas, hogy amikor kiásták, szilárd földoszlopokat hagytak a helyükön, hogy alátámasszák a tetőt. Hála az oszlopsoroknak, a helyiség mintha a végtelenbe nyúlna, benyíló benyíló után, a homályos messzeségig. A babahadat a lehető legegyszerűbb módon fektetik le. Akárcsak Willum odújában, itt is rongycsomók hevernek a földön, a kisbabák kupacokba tömörülnek, összegabalyodva motyognak, sipognak. A kövér öreg nénik közöttük totyognak, paskolnak, simogatnak, rendezkednek; ahol szükséges, ott

pelenkáznak, imitt-amott betakarják a babakupacokat, de többnyire hagyják, helyezkedjenek el, ahogy kedvük tartja. Aztán letelepednek a babatömeg mentén, és rekedtes öreg hangjukon bölcsődalt énekelnek. A dal eltölti a hatalmas odút, lágyan körülöleli az óriási fészket, a babák szuszognak, ásítoznak, és hamarosan elnyomja őket az álom. Mumpo panaszkodik: olyan fura a feje. Aztán az alvó babákra pillant, irdatlan nagyot ásít, és azt mondja, leülne egy percre. És mielőtt megakadályozhatnák, összegömbölyödik a pokrócokon a kisbabák között, és hamarosan ő is mélyen alszik. Meglepően hamar beáll a csend; nem hallatszik más, csak a száz meg száz baba szuszogása. Az öreg néni, akit odafent megszólítottak, az ikrek felé fordul, int, ők pedig követik az oszlopos terem túlsó végébe. Menet közben a néni elmeséli, hogy ő Num királynő, és ne gondolják, hogy a babák mindig a palotában alusznak. A királynők máskor csak nap közben gondozzák a kicsinyeket, de ma szüret volt, és mindenki későig fennmarad, lakmározik, ünnepel. Fura, véli Kestrel, hogy királynők gondozzák a kisbabákat, mire Num királynő elneveti magát. ‒ Mért, mire való különben egy királynő? Öregek vagyunk mi már ahhoz, hogy a földeken dógozzunk. A föld alatti nagy csarnok túlsó végén még öregebb nénik kis csoportjára bukkannak: karosszékben ülik körül a tüzet, és üresen bámulnak a semmibe. Egyikük olyan öreg, hogy mármár nem is látszik élőnek. És ehhez a nénihez vezeti Num királynő a gyerekeket.

‒ Ébren vagy, kedves? ‒ kérdi emelt hangon. A gyerekekhez pedig: ‒ Ez az öreg királynő. Nem hall valami jól. Egy pillanatnyi csend, aztán vézna, ingerült hang bújik elő az aszott arcból. ‒ Persze hogy ébren vagyok. Évek óta nem alszom. Bárcsak tudnék. ‒ Tudom, kedves. Roppant fárasztó lehet. ‒ Ugyan, mit tudsz te erről? ‒ Pár sovánka jött hozzád, kedves. Néhány kérdést szeretnének feltenni. ‒ Csak nem találós kérdést? ‒ szól az ingerült hang. Nem mutatja jelét, mintha látná a gyerekeket, pedig ott állnak az orra előtt. ‒ Untatnak a találós kérdések. ‒ Nem hinném, hogy találós kérdések ‒ mondja Num királynő. ‒ Az emlékeidről akarnak kérdezni. ‒ Az emlékeim… ‒ Az öreg királynő hangja bosszús. ‒ Túl sok az emlékem. ‒ Madárszeme hirtelen Kestrelre szegeződik, aki legközelebb áll. ‒ Ezeréves vagyok. Elhiszed? ‒ Nem igazán ‒ mondja Kestrel. ‒ Nagyon helyes. Mert nem is igaz. ‒ És száraz, kotkodácsolásszerű nevetés tör elő belőle. Aztán elhalkul, az arc megint kelletlen ráncokba rögzül. ‒ Most elmehettek. ‒ Kérlek, kedves, nem beszélgetnél velük egy kicsit? ‒ kérdi Num királynő. ‒ Messziről jönnek. ‒ Elég buták. Mért nem maradtak otthon. Behunyja szemét, méghozzá szorosan. Num királynő tehetetlenül vállat von.

‒ Sajnálom ‒ fordul a gyerekekhez. ‒ Amikor ilyenje van, nem tehetünk semmit. ‒ Nem beszélhetnék vele? ‒ kérdi Bo. ‒ Nem hinném, hogy válaszolna. ‒ Nem baj. Letelepszik a földre a vénség mellé, lehunyja szemét, és gondolataival az öreg királynő felé fordul. Pár pillanat, és már érzi is a gondolatainak halk zümmögését, mintha őszi legyek szálldosnának. Érzi zsémbelését, érzi, amit valamikor régen megbánt, és mindezek mögött tompa, csontig ható fáradtságot. Aztán türelmesen vár, majd mind mélyebbre hatol, és végül elérkezik a félelem tartományába, amely sötét és néma, akár az éjszaka. És ott ‒ Bo hirtelen ráérez ‒ lyuk van, üresség, maga a semmi, amely rettegésbe nyílik. Bo önkéntelenül felkiált. ‒ Jaj! Iszonyú! ‒ Mi van? ‒ kérdi szorongva Kess. ‒ Érzi a halált ‒ suttog reszketegen Bo. ‒ Már nagyon közel van, és olyan szörnyű! Nem tudtam, hogy ilyen az, amikor meghal valaki. És ekkor megszólal az öreg királynő; inkább csak magához beszél, nem Bowmanhoz. ‒ Fáradt vagyok már élni ‒ és reszketeg vén hangjába mintha derű lopózna. ‒ De félek a haláltól. És szavai közben könnyek csorognak végig fonnyadt orcáján. Kinyitja szemét, Bowmanra néz. ‒ Hej, sovánka, sovánka, hát hogy másztál bele a szívembe? Könnyezik Bo is, nem szomorúságból, hanem mert ebben a pillanatban eggyé lettek ők ketten. Az öreg királynő felemeli

két remegő, vézna karját, s mert Bo érzi, mit kíván, felmászik a székre, s hagyja, hogy a királynő reszketegen megölelje. Könnyes arcát Bo arcához szorítja, kettejük könnyei elvegyülnek. ‒ Te kis tolvaj ‒ suttogja a királynő. ‒ Te kis szívrabló. Kestrel büszkén is, bámulva is nézi. Ikertestvére Bowmannak, s néha olyan közel érzi magát hozzá, mintha egy testben lakoznának, de ezt a fortélyt nem érti ‒ hogyan tud behatolni mások érzéseibe? De ezért még jobban szereti. ‒ Ej, ej ‒ nyugtatgatja önmagát és Bowmant az öreg királynő. ‒ Nem kell azért sírni. Num királynő döbbenten bámul. ‒ Ó, kedves… ‒ suttogja. ‒ Ó, kedvesem. ‒ Nincs mit tenni ‒ simogatja Bo csupa sár haját az öreg királynő. ‒ Nincs mit tenni. ‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Bo ‒, segítene nekünk? ‒ Mi haszna egy magamfajta vénasszonynak, sovánkám? ‒ Meséljen nekünk… ‒ Elhallgat, felfogja Kestrel néma figyelmeztetését ‒ … arról, akit nem nevezünk néven. ‒ Aha, hát innen fúj a szél! Megint megsimogatja Bowmant. Hallgat. Aztán megszólal, távoli, emlékező hangon. ‒ Azt mondják, a Névtelen alszik, és nem szabad felébreszteni, mert… Volt ennek valami oka, de elfelejtettem. Rég volt, nagyon rég. De várj csak! Már emlékszem… Szeme rég elfeledett borzadállyal tágra nyílik.

‒ Menetelnek, gyilkolnak, és csak menetelnek. Se szánalom. Se menekvés. Ó, kedveseim, hadd haljak meg, mire megint eljönnek a zárok! A homályos térbe mered, teste megmerevedik rettenetében, mintha már látná is a közeledőket. ‒ A zárok! ‒ Jaj, sovánkáim ‒ reszket az öreg királynő sok-sok éve annak, s mostanáig nem is emlékeztem. Nagyanyám mesélt róluk rémmeséket. Az ő nagyanyja látta a zárok utolsó vonulását ‒ ó, borzalom! Legjobb lenne, ha meghalnánk mindnyájan, mire megint eljönnek a zárok! Nehezen lélegzik, erőt vesz rajta a rettenet. Num királynő előrelép. ‒ Elég lesz, kedves. Pihenj. ‒ Mi tudjuk, hogyan lehet rábírni a Szél Dalnokát, hogy megint énekeljen ‒ szólal meg Kestrel. ‒ Ó… ‒ Az öreg királynő megnyugszik egy kicsit. ‒ A Szél Dalnoka… Ha hallanám a Szél Dalnokának énekét, már nem is félnék… Kestrel előveszi a térképet, és kigöngyöli az öreg királynő előtt. ‒ Ide kell mennünk. Csak nem sokat értünk belőle. Az öreg királynő vizenyős szemével tanulmányozza a térképet, s fel-felsóhajt, mintha a régmúlt napokat idézné. ‒ Ki adta ezt neked, sovánka? ‒ A császár. ‒ Császár! Piha! Ugyan minek a császára? ‒ Érti, ami itt áll? ‒ Hogy értem-e? Igen, igen…

Ráncos, reszkető ujját végighúzza az elsárgult papíron. ‒ Ez itt a Nagy út… Hej, de szép is volt valamikor! Óriások vezették az embert. Kislány koromban láttam is őket… A csontos ujj tovább vándorol. ‒ Egyetlen híd visz át a szakadék fölött. A… hogy is… mi a neve? A mindenségét, de rossz is megöregedni! ‒ A Hasadék ‒ segít Kestrel. ‒ Ez az! Honnan tudod? ‒ Az édesapám ismeri a régi manth írást. ‒ Igazán? Kevesen vannak ma már, akik ismerik. Biztosan még nálam is öregebb. A Hasadék… itt van, látod? Kövessétek a Nagy utat, mert az vezet az egyetlen hídhoz… Elhal a hangja. ‒ Elfáradtál, kedves ‒ szól Num királynő. ‒ Pihenned kell. ‒ Lesz időm pihenni épp elég… ‒ motyog az öreg királynő. ‒ És mi lesz azután? ‒ kérdi Bo. ‒ Azután, ott van a Hegy… A tűz… Ott van az, akit nem nevezünk nevén… Be a tűzbe, de kijönni nem lehet… ‒ Miért nem? Mit csinál velünk? ‒ Amit az egész világgal, sovánkám. Ellopja a szerető szíveteket. ‒ Nincs választásunk ‒ mondja halkan Kestrel. ‒ Vissza kell szereznünk a Szél Dalnokának hangját, mert különben sosem ér véget a borzasztóság. Az öreg királynő kinyitja szemét, és rámered. ‒ Sosem ér véget a borzasztóság… jól mondod. Nos, talán így rendeltetett… Mutasd meg a sovánkáknak a felfelé vezető ösvényt, Num. Segíts nekik, ahogy tudsz. Küldd utána a szeretetünket. Hallod, amit mondok?

‒ Hallom, kedves. Az öreg királynő hangja kimerült suttogássá halkul. ‒ El kell jönnie, el kell jönnie… ‒ És nem szól többet; szavát szegi a zaklatott bóbiskolás. Num királynő int a látogatóknak: nem időzhetnek tovább. Elvezeti őket a palota másik részébe, ahol kései vacsorára terítettek. ‒ Reggelig nincs mit tenni ‒ mondja józanul. Üres helyet mutat nekik, ahová vacsora után leheveredhetnek. Ő maga egy székben tölti az éjszakát, az alvó babák álmát vigyázza. ‒ Szüret éjszakáján sosem alszom ‒ mondja. ‒ Csak ülök és őrködök reggelig. Örül a szívem, ha az alvó kicsinyeket látom. Az ikrek letérdelnek a pokrócokkal borított padlóra, és mielőtt elvackolódnának éjszakára, gyorsan egy kis kívánósdit rendeznek. Szomorú és rossz ez így, a szülők erős, oltalmazó karja nélkül, a kistestvérük szuszogása nélkül, de jobb a semminél. És az otthonukra emlékeztet. Kestrel homlokát testvére homlokához simítja, és ő kíván elsőnek, halkan, nagyon halkan az álmosan lélegző szobában. ‒ Azt kívánom, hogy találjuk meg a Szél Dalnokának hangját, és kerüljünk gyorsan haza. Ezután a Bowman kívánsága következik. ‒ Azt kívánom, hogy mama és papa, és Pinpin legyen biztonságban, és ne legyenek szomorúak, amiért nem vagyunk ott, és tudják, hogy valahogyan majd hazakerülünk. Azután összeölelkeznek, és leheverednek. ‒ Kess ‒ suttogja Bo. ‒ Félsz? ‒ Igen ‒ suttogja Kess. ‒ De akármi történik, együtt leszünk.

‒ Én nem félek, ha velem vagy. És végre elnyomja őket az álom.

13 BÜNTIBEN A HATH CSALÁD

I

ra Hath szemére nem jön álom, amióta az ikrek eltűntek. Aznap este, kettesben Pinpinnel Szürke kerületbeli szobájukban, lefekteti a kicsit, mint rendesen, aztán késő éjszakáig csak ül, és várja, mikor koppintják meg halkan az ajtót. Az ikrek biztosan a városban bujkálnak valahol, és sötétedés után megpróbálnak majd hazatalálni. De hiába várja őket ‒ nem jönnek. Másnap reggel két zord képű békeőr állít be, az ikrek felől kérdezősködnek, és figyelmeztetik Irát: amint hazaérnek, azonnal jelentse. A látogatás új reményt kelt Ira szívében. Tehát nem fogták el őket! Már tudja, hogy nem mernék megközelíteni új lakhelyüket, hátha azt is figyelik. Elhatározza hát, hogy kimegy a kerületbe, nyíltan mutatkozik, és reméli, hogy búvóhelyükről majd meglátják, s valahogyan talán üzennek is. Alig lép ki az utcára, kézen fogva Pinpint, azt kell tapasztalnia, hogy ahány járókelővel találkozik, mind dühösen, szinte vicsorogva mered rá. Széles ívben kikerülik, egy árva szót sem szól hozzá senki. Csak bámulnak, dühösen.

Egy közeli pékségben rozscipót vásárol reggelire. A pékné is haragosan mered rá, aztán odaveti, miközben átadja a cipót: ‒ A Narancsszínűben biztos nem esznek rozskenyeret! ‒ Miért mondja ezt? ‒ csodálkozik Ira. ‒ Ó, ott nyilván csak kürtőskalácsot meg brióst reggeliznek ‒ von vállat mérgesen a pékné. ‒ Kutyául érezheti itt magát, köztünk, szegények között. Kint az utcán szürke ruhás szomszédok kisebbfajta tömege verődött össze, sziszegnek, kotkodácsolnak, akár a mérges baromfi. Egyikük, a velük egy folyosón lakó család anyja, kiront a tömegből, és odavágja Irának: ‒ Itt aztán ne flancoljon, hallja-e? Mink beérjük a szürkével, jó lesz az magának is. Csak akkor döbben rá Ira Hath, hogy a költözködés zűrzavarában elfelejtett átöltözni. Ő is, Pinpin is még narancsszínben virítanak. ‒ Feljelentettük ám! ‒ süvíti az egyik szomszéd. ‒ Lesz majd nemulass, de úgy kell magának! ‒ Elfelejtettem… ‒ mentegetőzik Ira. ‒ Elfelejtette! Nahát! Azt gondolja, most is a Narancsszínben parádézik! ‒ Különbnek hiszi magát nálunk! Pedig a kölykei ki tudja, hol csavarognak! ‒ Nézzék azt a szegény kis porontyot! Azt is elrontja! Pinpin sírva fakad. Ira Hath sorra a szomszédok arcára néz ‒ mindegyikről süt a gyűlölet. ‒ Nem hiszem magamat különbnek maguknál ‒ mondja. ‒ Egyedül vagyok, és nem könnyű a helyzetem.

Együttérzést akarna kelteni, csakhogy higgadt hangja még jobban feltüzeli a szomszédokat. ‒ És arról vajon ki tehet? ‒ tudakolja Moothrié, a folyosószomszéd. ‒ Dolgozott volna szorgalmasabban a férje, hát nem? A semmiből nem lesz semmi ezen a világon! Ó, jaj, boldogtalan nép! ‒ gondolja Ira Hath. De nem szól többet. Felkapja a síró Pinpint, felvonszolja magát a három emeleten, végig a Szürke kerület 29-es háztömbje 318-as számú házának komor folyosóján az egyetlen szobáig, ami immár az otthonuk. Nem feleselt a szomszédokkal, de ahogy becsukja maga mögött az ajtót és leteszi Pinpint, a szívében forr a harag. Rettenetesen hiányzik a férje, majd megőrül az aggodalomtól az ikrek miatt, és iszonyú, izzó gyűlölettel gyűlöli a Szürke kerület lakóit. Leül az ágyra, amely a fele szobát elfoglalja, és a tenyérnyi ablakon kibámul a szemközti 28-as háztömbre. Ameddig a szem ellát, csupa-csupa szürke betonépület. A szoba fala festetlen szürke cement. Az egy szál függöny ‒ szürke. Az ajtó ‒ szürke. A szobában nincs egyéb szín, csak az ő narancsszín ruhájuk, meg a tarka ágyterítő, amelyet a Narancsszín kerületből hozott magával. ‒ Jaj, drágáim ‒ szól fennhangon. ‒ Kérlek, kérlek, gyertek haza… Nagyjából ugyanakkor Hanno Hath a padjában ül, negyvenkét úgynevezett „jelölt” társaságában, a Városi Tanulmányi Központ szemináriumi nagytermében, ahol

Pillish igazgató tudatja velük: ő csakis azért van itt, hogy segítsen nekik. ‒ Önök mind gyengén szerepeltek a múltban a nagy vizsgákon ‒ papolja. Hangján érződik, hogy ugyanezt, ugyanezekkel a szavakkal már százszor elmondta. ‒ Valamennyien szégyent hoztak magukra, szégyent hoztak a családjukra, és ezt mindannyian nagyon sajnálják. Most azért vannak itt, hogy mindezt kijavítsák, én pedig azért, hogy segítsek önöknek. Legfőképpen azonban saját magukon kell segíteniük, mivel szerencsétlen helyzetükön csakis kemény munkával javíthatnak. És két tenyerét összecsattintva hangsúlyozza mondókája legfontosabb tételét: ‒ Kemény munkával! Felemel négy barna kötésű könyvet. ‒ A nagy vizsga nem különösebben nehéz. A kérdések széles témaköröket ölelnek fel. Megoldásukra nem csak a természettől tehetségesek képesek. Azok is, akik keményen dolgoznak. Sorra felmutatja a barna köteteket. ‒ Számolás. Nyelvtan. Természettudomány. Művészet. Amit csak tudniuk kell a nagy vizsgára, itt van ebben a négy tankönyvben. Olvasni. Emlékezni. Ismételni. Csupán ennyi a teendőjük. Olvasni! Emlékezni! Ismételni! Hanno Hath egy szót sem hall az egész prédikációból. Minden gondolatát a családja miatti aggodalom tölti el. A délelőtti szünetben körbejár a magas fallal körülvett udvaron, igyekszik megnyugodni, rendezni a gondolatait. Amióta eljött otthonról, nem hallott semmit. Ez arra vall, hogy Kestrelt nem

fogták el, még most is rejtőzik valahol a városban. Akkor azonban már csak idő kérdése, mikor kapják el, hiszen Aramanthból sehogyan sem juthat ki. Forrongó-fortyogó gondolatok kavarognak az agyában, ahogy körbe-körbe jár, míg egyszer csak halk zokogás üti meg a fülét, s erre hirtelen megtorpan. Egy jelölt, gyér hajú, őszülő emberke áll arccal a falnak ‒ és zokog. ‒ Mi baj? ‒ lép hozzá Hanno. ‒ Semmi ‒ mondja az emberke, és megtörölgeti a szemét. ‒ Néha nem bírok uralkodni magamon. ‒ A nagy vizsga miatt? Az emberke bólint. ‒ Én igazán igyekszem. De mihelyt beülök a padba, amit csak tanultam, egyszeriben kiszáll a fejemből. ‒ Miko Mimilith a neve. Szabó; családjával a Gesztenyebarna kerületben lakik. Keményen dolgozik, mondja, és jól is végzi a munkáját ‒ de az évenkénti nagy vizsga maga a rettenet a számára. ‒ Idén töltöm be a negyvenhetet ‒ mondja. ‒ Huszonötször mentem neki a nagy vizsgának. És mindig, mindig ugyanaz. ‒ Egyetlen kérdésre sem tud válaszolni? ‒ A számtan még megy valahogy, ha nem zavarom össze. De ezzel kész. ‒ Akkor igazán szerencsés. ‒ Egy fiatalabb, szőke férfi szólal meg, aki meghallotta a beszélgetésüket. ‒ Bárcsak én tudnék számolni. Persze ha mondjuk pillangókról kérdeznének, mesélhetnék nekik sok mindent. ‒ Vagy felhőkről ‒ szól közbe egy harmadik.

‒ Ismerek minden pillangót, ami valaha is előfordult Aramanthban ‒ mondja a szőke fiatalember. ‒ Azt is, amit harminc esztendeje láttak utoljára. ‒ Kérdezzenek tőlem bármit a felhőkről! ‒ A harmadik férfi sem akar elmaradni tőle. ‒ Adják meg a szélerősséget, a szélirányt, a levegő hőmérsékletét, és megmondom, hol lesz eső, és mikor! ‒ Én igazában azt szeretném ‒ szólal meg a kis Miko Mimilith, és finom kezével a levegőt simogatja ha a kelmékről kérdeznének. Finom pamut, hús vászon, meleg gyapjú ‒ ismerem valamennyit. Ha bekötik a szememet, és a kisujjam hegyével érek hozzá egy vég anyaghoz, megmondom, mi az, sőt bizonyára azt is, hogy hol szőtték. Hanno Hath egyikről a másikra néz, és figyeli, amint a tompa közöny eltűnik a szemükből, ahogy felemelik a fejüket, és egymás szavába vágva igyekszik mind elmondani a mondókáját. ‒ De csudás is lenne ‒ sóhajt a felhők embere ‒, ha olyasmiből vizsgáztatnának, amit igazán tudunk! ‒ Talán még megeshet… ‒ véli Hanno Hath. Mielőtt azonban bővebben megmagyarázhatná, mire gondol, végigdübörög az udvaron Pillish igazgató hangja. ‒ Hath jelölt! Azonnal jelentkezzen az igazgatói irodában! Pillish igazgató könyvespolcokkal szegélyezett irodájában ki mást talál Hanno, nagy társalgásba merülve Pillish igazgatóval, mint magát a fővizsgáztatót, Maslo Inchet. ‒ Itt is van ‒ mondja Pillish igazgató. ‒ Távozzam? ‒ Nem szükséges ‒ mondja Maslo Inch. Hideg mosolyával Hanno felé fordul. ‒ Nos, öreg barátom. Roppant sajnálom,

hogy megzavarom tanulmányaidat, de kétségtelenül tudni szeretnéd, mi lett a gyermekeiddel. Hanno nem válaszol, de a szíve majd kiugrik a helyéből. ‒ Sajnos rossz híreim vannak. Tegnap déltájban látták őket, amint beléptek az Alsó-tóba. Azóta nem bukkantak elő. Attól tartok, igen csekély a remény, hogy még életben vannak. Szúrós szemét le nem veszi Hannóról, ő pedig, amennyire csak tud, közömbös arckifejezést erőltet magára, de szíve mélyén szárba szökken a remény. Napvilág volt odalent, mondja magában. Kess látta. Már úton vannak. Büszkeség tölti el a szívét; büszke a gyerekeire, akik bátran nekivágtak egy ilyen veszedelmes utazásnak. De ezt a gondolatot nyomban hideg rettegés követi. Őrizd meg őket, mondja, mintha csak volna odakint valaki vagy valami, akihez fordulhat. Olyan fiatalok. Vigyázz rájuk. ‒ Csak magadat hibáztathatod, barátom. ‒ Igen ‒ mondja Hanno. ‒ Most már tudom. A fővizsgáztató személyesen akarta tudtára adni a hírt, mert így kívánja büntetni. Hanno ezt nagyon is jól érti. Fejét lehorgasztja; reméli, bűnbánó képet mutat. Nem akar gyanút kelteni. ‒ Már csak egy gyermeked maradt. Még nagyon fiatal ahhoz, hogy kárt tehetett volna benne a te rossz példád. Azt tanácsolom, igyekezz mától fogva. Tanítson meg ez a szerencsétlen eset arra, hogy értékeld a fegyelmet, az igyekezetét és magát a kemény munkát. ‒ A kemény munkát ‒ visszhangozza tiszteletteljesen Pillish igazgató.

‒ Gondoskodom róla, hogy a feleségedet is értesítsék. ‒ Nagyon szomorú lesz ‒ mondja halkan Hanno. ‒ Lehetséges volna, hogy magam mondjam el neki? A fővizsgáztató az igazgatóra néz. ‒ Úgy vélem, a jelen körülmények között megengedhető egy rövid beszélgetés. Ira Hath józan szürke ruhát visel, amikor a Városi Tanulmányi Központ látogatószobájába kísérik. Hanno már várja; ő is talpig szürkében. Pillish igazgató, ahogy hivatali kötelmei diktálják, csukott ablakon át figyeli a találkozást. Örömmel látja, hogy a gyászoló pár zokogva ölelkezik. Csak azt nem hallja, mit mondanak egymásnak ‒ mert annak már egészen más a hangneme. Okkal hihetik, hogy az ikrek megmenekültek, s ez új bátorsággal tölti el kettejüket. Bo és Kess mindent kockára tesznek, hogy megtörjék a mindannyiuk életét romboló komor hatalmat ‒ nem cselekedhetnek ők se másképpen. ‒ Nem hagyom magamat ‒ mondja Hanno. ‒ Visszavágok. ‒ Én is ‒ mondja a felesége. ‒ Már tudom is, hogyan.

14 MEGINT A VÉN GYEREKEK

M

ire Bo és Kess felébred, nincs ott egy szál sárbaba sem, Mumpo pedig alaposan bereggelizett, és túlteng benne a tettvágy. Sárlakók osztaga érkezik, hogy kivezesse őket az Alsó-tóból. Köztük van Willum is, zöld képpel, és tele önsajnálattal. ‒ Nehéz munka a szüret ‒ motyogja csak úgy maga elé. ‒ Kikészíti ám az embert. ‒ Kalandra indulunk ‒ jelenti Mumpo. ‒ Kess a barátom. A nap már betűz a tető nyílásain, az ikrek gyorsan bekapnak valamit, és búcsúzkodnak. Num királynő megpaskolja őket, meglepően szomorúnak látszik, és útravalónak tömött sárbogyós tarisznyákat nyom a kezükbe. ‒ Két-két zsák mindegyikőtöknek, többet el se igen bírnátok. Hát csak óvatosan, sovánkák. Csúf száraz egy világ az a fenti. Párosával összekötik és a nyakukba akasztják a súlyos sárbogyó-zsákokat, ahogy a sárlakóktól látták. Hamarosan megszokják, hogy a bogyók minden lépésnél a mellükhözgyomrukhoz verődnek, sőt még kellemesnek is találják. Húsztagú kísérettel távoznak a palotából. A mindegyre világosabb csapáson mások is csatlakoznak hozzájuk, mind

többen és többen, végül már vagy százan tapossák mögöttük a sarat. ‒ Mi vagyunk a három jóbarát, mi vagyunk a három jóbarát ‒ kántálja Mumpo, míg Kestrel rá nem szól, hogy fogja be. A talaj szinte észrevétlenül emelkedik, keményebb sarat tipornak, ahogy az Alsó-tavat rejtő nagy sóbarlanghoz közelednek. Nemsokára már hűs szellő legyezgeti az arcukat, és a barlang tetejének ezüstös köve egyre jobban csillog, ahogy mind erősebb a fény. A barlang szájából először csak egy ragyogó fénysávot pillantanak meg a messzeségben. Ahogy azonban közelebb érnek, immár nedves, de szilárd homokon, látják, hogy a barlang itt alig félmérföldnyire szűkül, és lefele ível, hogy a fejük fölött alig magasabb, mint egy sudár fa legfelső ágai. A barlangon túl a csillogás most már alakot ölt, végtelen homokos síkság terül el a mélykék ég alatt. Amikor a menetoszlop odaér, ahol már közvetlenül süti a nap a szilárd talajt, megtorpannak, és igyekeznek a homályos tartományban maradni. A gyerekek megértik ebből, hogy most már magukban kell folytatniuk útjukat. ‒ Köszönjük ‒ szólnak. ‒ Köszönjük, hogy törődtetek velünk. ‒ Énekelünk nektek ‒ mondja Willum. ‒ Hogy a nótaszó elkísérjen. A gyerekek továbbindulnak, a sárlakók búcsút intenek, azután dalra fakadnak. Édesbús búcsúdal; szavak nélkül, lágy hullámokban kíséri őket. Kestrel felidézi magában az öreg királynő szavait. ‒ A szeretetüket küldik utánunk ‒ mondja.

Ahogy a gyerekek kilépnek a sóbarlangból, és kiérnek a poros síkságra, a sárlakók dala velük tart ‒ meleg és csupa szeretet, mint az odúk, amelyekben alszanak. Aztán egyre halványul, míg az utolsó hang is elhal, és ők tudják, hogy magukra maradtak. Az Alsó-tó oltalmazó homálya után határtalannak tűnik a síkság. Csak északnak, messze, nagyon messze ködlik alig kivehetően a hegyek halvány szürke vonala. S ahogy magasabbra hág a nap, a kiégett talajról felszálló hő egybeolvasztja a látóhatárt az éggel, s arctalan, reszkető világba zárja őket, ahol rajtuk kívül nincs más élő teremtmény. Ha hátranéznek, egy darabig még látják a barlang hosszú, fekete nyílását, de aztán azt is elnyeli a poros levegő meg a távolság, és immár nincs, ami irányíthatná őket útjukon. Egyenesnek vélt vonalban baktatnak észak felé; remélik, hogy előbb-utóbb valami jel megmutatja, hol a Nagy út. Feltámad a szél, felkavarja a homokot, reszket a táj. Bo és Kess nem beszél, de érzik egymás szorongását. Csak Mumpónak nincs gondja egy szál se, ahogy Kestrel lába nyomában tapodja a homokot. ‒ Éppúgy lépek, mint te, Kess! Egyformák vagyunk! Egyre erősebben fúj a szél, még jobban felkavarja a homokot, eltakarja a ragyogó eget. És egyre nehezebb a járás, mert a homok az arcukba vág, és el kell fordítaniuk a fejüket, hogy ne fújja a szemükbe a szél. S ekkor a kavargó levegőn át alacsony, zömök építmény tűnik fel előttük, mint valami tető nélküli kunyhó. Arrafelé veszik hát lépteiket, hogy menedékre leljenek.

Amikor egészen a közelébe érnek, már látják, hogy valami szekérféle az; az oldalán hever. Tengelye eltört, kerekeit félig betemette a homok. Homok halmozódik a szél felőli oldalán is, de mögötte védett helyre lelnek, ahol összekuporodhatnak a szél elől. Leveszik nyakukból az elemózsiás zsákokat, és jóízűen elköltik pirított sárbogyóból álló ebédjüket. A bogyók füstös íze visszaidézi a szüret képeit, a sárlakók vidám arcát, és visszakívánkoznak az Alsó-tó kényelmes odúiba. Amíg ilyen heves a szél, hiába is próbálnának tovább vergődni, hát Kestrel előveszi a térképet, és Bowmannal összedugják fölötte a fejüket. A sivatagban nincs útjelző, csak a nap helyzetéből meg a távoli hegyek halvány vonalából következtetnek rá, merre van észak ‒ de valahogyan meg kell találniuk a Nagy utat, már ami maradt belőle. ‒ Az öreg királynő óriásokat emlegetett. ‒ Az rég volt. Ma már nincsenek óriások. ‒ Tartsunk egyenesen északnak. Mihelyt elül a vihar. Kestrel felnéz a térképről, és meglátja, hogy Mumpo széles vigyorral figyeli. ‒ Minek örülsz, Mumpo? ‒ Semminek. És csak akkor látja meg Kestrel, hogy Mumpo előtt üresen hever mind a két bogyós zsákja. ‒ Nem igaz! Felfaltad az egészet?! ‒ Majdnem ‒ ismeri be Mumpo. ‒ Majdnem? Egy szem se maradt! Mumpo meglepetten kémlel az üres zsákokba.

‒ Egy se maradt! ‒ csodálkozik, mintha csak valaki ellopta volna. ‒ Te nagy pongo! Hisz ennek hosszú-hosszú napokig ki kellett volna tartania! ‒ Sajnálom, Kess ‒ mondja Mumpo; de tele van a hasa, hát elégedetten vigyorog, és sajnálkozásnak nyoma se látszik rajta. Bowman eközben a szekérféleséget tanulmányozza, amely mögött menedéket leltek, meg a körülötte heverő törmeléket. A meglepően nagy és vékony kerekek mellett hosszú, vastag pózna darabjai hevernek, vászon- és hálófoszlányok, kötéldarabok: mindez hajótörött vitorlásra vall. Bowman körüljárja a roncsot, hunyorog, hogy szemébe ne menjen a szúrós homok, és meglátja, hol csatlakozhattak az árbocok a törzshöz. Ez bizony valamiféle homokvitorlás lehetett. A hajóroncs belsejében addig túrja a széltornyozta homokot, míg egy csörlő-re, aztán bőr hajtószíjra nem talál; és kis híja, hogy el nem vágja a kezét, amikor kiás két hosszú vaspengét. Nyilvánvaló, hogy a hajó gépeket szállított. De ugyan mire szolgálhattak a gépek? Mivel pillanatnyilag nincs jobb elfoglaltsága, gondolatban megpróbálja újjáépíteni a hajót a szanaszét heverő darabokból. Nyilvánvalóan kétárbocos volt, s alighanem magas építésű, a négy irdatlan kerekén. Az orra mintha valamikor vasvillafoggá keskenyedett volna. Kétoldalt vaskos gerendák nyúlhattak karformán kifelé; s azokról, foszlányokban még most is láthatóan, hálók lógtak. A homokvitorlást alighanem arra tervezték, hogy kitárt karral száguldjon a síkságon, hálóit vonszolva, hogy foglyul ejtsen és magával hordozzon ‒ ugyan mit?…

Mintha ott keresne választ, Bo a kavargó viharba bámul. S közben megpillant valamit, ami az előbb még nem volt ott. Erőlteti a szemét, hogy kivegye, mi lehet az örvénylő homok mögött az a mozgó alak. De már kettő is van. Már három. Halvány alakok, lassan közelednek. Bowmannak sebesebben ver a szíve. ‒ Kess ‒ szólal meg. ‒ Valaki jön. Kestrel elteszi a térképet, és belebámul a szélbe. Most már jól látni a tompa égre rajzolódó sötét alakok vonalát. Körülnéz: oldalról is közelednek. És mögülük is. ‒ Ők azok ‒ mondja Bowman. ‒ Tudom. ‒ Kik? ‒ kérdi Mumpo. ‒ A vén gyerekek. Mumpo menten vad haditáncba kezd. ‒ Majd jól beverem a fejüket! ‒ kurjantja. ‒ Ne engedd, hogy hozzád érjenek, Mumpo! ‒ kiabálja túl a szelet Kestrel. ‒ Ha hozzád érnek, baj lesz! A közeledbe ne engedd őket! A halvány alakok egyre közelednek, csiszi, csoszi, csiszi, csoszi, át a homokviharon, körbeveszik a homokvitorlás roncsát, amely mellett a gyerekek menedéket találtak. Most már a szélnél is hangosabban szólal meg egy hang ‒ mély és nyugtató, mint a múltkor. ‒ Emlékeztek ránk? Mi vagyunk a ti kis segítőitek. És körös-körül felhangzik a göcögő nevetés. ‒ Előlünk nem szökhettek el. Mi lenne hát, ha most hazajönnétek velünk? Mumpo vadul ugrál, a levegőt bokszolja.

‒ Kess a barátom! ‒ kiabál. ‒ Ha a közelébe jöttök, olyat kaptok, hogy megemlegetitek! Bo körülnéz; fegyvert keres, amivel távol tarthatná őket. Megrángat egy félig eltemetett, törött árbocdarabot, de meg se mozdul. A vén gyerekek már olyan közel vannak, hogy az arcuk is látható, azok a kísérteties, ráncos arcok, vének, és mégis gyerekarcok. Az összeaszott kezek már feléjük nyúlkálnak. ‒ Cirógassunk álomba benneteket? ‒ kérdi a mély hang. ‒ Ciróka, ciróka, és mire felébredtek, megvénültetek. A többi kacag; kotkodácsoló nevetésüket felkapja a szél, és pörgeti, forgatja a robajló levegőben. Szaladjunk, gondolja Bowmannak Kestrel. Látsz valahol rést, ahol kitörhetnénk? Nem. Egészen körülvettek. Másképp pedig nem megy. Biztos gyorsabban futunk náluk. És közben a vén gyerekek közelednek, csiszi-csoszi, csiszicsoszi, szűkül a kör. ‒ Bubba-bubba-kak! ‒ bokszolja Mumpo vadul a levegőt. ‒ Kinek törjem be az orrát? Ha Mumpo leüti az egyiket, kitörhetünk a résen. De mi lesz Mumpóval? Alighogy Bo elküldi ezt a gondolatot, Mumpo előreszökken, és jól orrba vágja az egyik vén gyereket. De mindjárt hátra is tántorodik, és szörnyűségesen óbégat. ‒ Kess! Kess! Kestrel elkapja, Mumpo a karjába roskad és keservesen nyöszörög. ‒ Bántottak, Kestrel! Segíts! A vén gyerekek vihognak; a vezérük megszólal:

‒ Ideje hazajönni. Máris túl sokat mulasztottatok. Gondoljatok a rangsorolásra! ‒ Nem én! ‒ kiált Kestrel. ‒ Akkor inkább itt halok meg! ‒ Dehogyis halsz meg ‒ szól a csillapító, mély hang, de már közelebbről. ‒ Csak éppen megvénülsz. Nincsen kiút. Bo rémülten lehunyja szemét, és várja, mikor érintik a száraz, csontos kezek. Csiszi-csoszi, közelednek a léptek. És ekkor, a szél zúgásán túl, új hangot hall: kürtszót. Süvít, föl-le, föl-le, akár a sziréna, és igen sebesen közeledik. És már ott is van rajtuk; irtózatos törés-zúzás-csattogáscsikorgás, és a vihar közepéből, szélűzötten, kiront egy magas kerekű homokvitorlás, kinyújtott karjai repülő hálókat vontatnak. Kess abban a szempillantásban tudja, mit kell tennie. Mielőtt elszáguldana mellettük, félkézzel megragadja Bo csuklóját, a másikkal a Mumpóét, és mindhármójukat a vágtató vitorlás útjába veti. És a hálók már el is kapják és magukkal sodorják őket. A sűrű szemű, vastag hálóba gabalyodva repülnek a vihar szárnyán, lélegzetelállító iramban, végig a homokzivataros síkságon. Mihelyt visszanyeri lélegzetét, Kess mászni kezd a hálón, fel a támasztókarra. Megkapaszkodik, és a süvítő levegőben körülnéz. Lejjebb megpillantja Mumpót: a háló rabságában vergődik, akár a kelepcébe esett vad, két lába átbújik a hálón, fejjel lefelé lóg, és visít. Bowmannak sikerült felegyenesednie; követi Kestrel példáját, és felhúzódzkodik a hálón. Nem könnyű, mert a homokvitorlás olyan sebesen száguld, hogy ahány göröngy, nagyobb kő akad az útjába, mindannyiszor nagyot zökken, és meginog. És közben egyre süvít mellettük, körülöttük a szúrós homok. Az árboc tetején jajong a kürt,

mint valami elkárhozott lélek, a kiszögellő fakarok külső végén pedig óriási kaszaforma pengék forognak sebesen, félelmetes sziszegő, csikorgó hanggal. Kestrel benéz a hajó mélyére ‒ sehol egy lélek. Kormányszerkezetet, kormányrudat keres ‒ sehol semmi. A homokvitorlás irányíthatatlan: ha szikla vagy fa kerül őrült száguldásának útjába, teljes sebességgel nekiront, és magával együtt őket is összezúzza. Valahogyan meg kell fékezni a hajót. ‒ Minden rendben? ‒ kiált Bowmannak Kestrel. ‒ Azt hiszem. ‒ Hozd be Mumpót a hajóba. Elvágom a vitorlákat. Bowman már fordul is, lemászik Mumpóhoz. Az hosszas biztatásra felegyenesedik, s követi Bowmant, fel a hálón. Mihelyt bekeverednek a hajóba, belekapaszkodnak az árbocokba, a homokvitorlás pedig száguld tovább. Kestrel megtalálja a fővitorla horgonyzókötelét, s kezdi letekerni. A hajó hirtelen megbillen, kis híja, hogy Kestrel ki nem repül, de szorosan markolja a kötelet, és nagy csattanással visszavágódik a hajó bordázatának. Óvatosan felkapaszkodik, megint megveti lábát a gerendázaton, és meglazítja a fővitorlát. Az egészet szeretné kioldani, hogy csökkentse őrült sebességüket, de csak az egyik oldalával sikerül megbirkóznia. A vitorla élesen fordul, a hajó most csak két keréken fut. Néhány tébolyult pillanat, a homokvitorlás robog, két kerekével a levegőben, a penge alul a homokot szántja. Azután elakad a hajó, cigánykereket vet a levegőben, át- meg átfordul, borul és bukfencezik, tehetetlen játékszereként hajtóerejének. Ahogy tovagördül, a nagy pengék elpattannak, az árbocok

derékba törnek, a kerekek ízzé-porrá zúzódnak, de a tömör alváz épségben marad. Mikor végre a tönkresilányított hajó dülöngélve elpihen, a gyerekek megállapítják, hogy mindenük sajog, levegőt alig kapnak, de még élnek, és csontjuk se tört. Feküsznek némán; vadul verő szívük lassan egyenletes ritmusra vált. Még dúl a vihar, de a kürt elnémult, a homokvitorlás gépezete megállt. Már csak a ledőlt vitorlák csapkodása hallatszik a szélben. Megint a romos hajó szélvédett oldalán keresnek menedéket. Nincs mit tenni, feküsznek, és várják, hogy elüljön a vihar. A vén gyerekek okozta rettenet, a szédült menekülés kifárasztotta őket; mind a hárman nyugtalan álomban forgolódnak, úgy érzik, mintha a testük még mindig a síkságon száguldana, az elszabadult homokvitorláson. Álom és emlék elegyedik az üvöltő széllel, álmukban tovább dobálja őket a vihar, hogy rémülten felkiáltanak, és rettegve kapaszkodnak egymásba. Zűrzavaros álmukból arra ébrednek, hogy végtelen csend van körülöttük. Elült a vihar. Már csak lenge szellő fújdogál. Kitisztult a levegő, s fölöttük, amikor előmásznak az összetört homokvitorlás romjai közül, ragyogó kék az ég. Amióta elhagyták a sóbarlangokat, most először látnak tisztán minden irányban. Végtelen síkság közepén találják magukat; ameddig a szem ellát, csak a lágyan hullámos homok. Észak felé a hegyek vonala rémlik a látóhatáron. Különben sehol semmi, ami eligazítást adhatna a vándornak. A hegyek ugyan közelebb vannak, de még így is többnapi járóföldre. Talán ha egynapi élelmük maradt, de csak ha jól beosztják. És mi lesz azután?

‒ Menjünk ‒ mondja Kestrel. ‒ Majd csak történik valami. Alászáll a nap az égen; ma már nincs értelme folytatni útjukat. Kestrel előveszi sárbogyótartalékát. Mumpo nyomban közli, hogy éhes ‒ ahogy Kestrel előre sejtette. ‒ Egyforma adagunk volt mindhármunknak, Mumpo. ‒ De az enyém elfogyott. ‒ Sajnálom ‒ mondja Kestrel. ‒ Az enyémből nem kapsz. ‒ De én éhes vagyok. ‒ Gondoltál volna rá hamarabb. Elhatározta, hogy móresre tanítja Mumpót, hát büszke némasággal fogyasztja a maga adagját. Mumpo ül és néz, mint valami szomorú, hűséges kutya. ‒ Hiába nézel így, Mumpo. Megetted a magadét, most én eszem az enyémet. ‒ De én éhes vagyok. ‒ Késő bánat. Mumpo sírva fakad, némán csorognak a könnyei. Néhány perc múlva Bo elővesz a maga zsákjából egy sárbogyót, és odaadja Mumpónak. ‒ Kösz, Bo! ‒ derül fel Mumpo. Kestrel nézi, amint eszik, és bosszankodik. Testvérének kedvessége miatt magára haragszik. ‒ Teneked tényleg semmi hasznod az égvilágon, Mumpo ‒ mondja. ‒ Tudom, Kess. ‒ Hosszú út áll még előttünk, ha nem tudnád.

‒ Nem is tudom ‒ jelenti ki Mumpo. ‒ Fogalmam sincs, hová megyünk. Igaz; még sose fáradtak azzal, hogy neki is elmondják. Bo elszégyelli magát. ‒ Mutasd meg neki a térképet, Kess. Kestrel kigöngyöli a térképet, és amennyire tudja, elmagyarázza útitervüket. Mumpo némán hallgatja, szemét le nem veszi Kestrelről. A végén megkérdi: ‒ Félsz, Kess? ‒ Félek. ‒ Majd én segítek. Én nem félek. ‒ Mért nem félsz, Mumpo? ‒ kérdi Bo. ‒ Mitől félnék? Itt vagyunk, a három jóbarát. A vihar elmúlt. Megvacsoráztunk. Nincs semmi baj. ‒ De az nem aggaszt, hogy mi történik ezután? ‒ Mért aggasztana? Nem tudom, mi történik, csak ha már megtörtént. Bo kíváncsian néz Mumpóra. Talán mégsem olyan buta. Talán… Megdermed. Kestrel nyomban megérzi testvére félelmét. ‒ Mi van, Bo? ‒ Nem hallod? Kestrel hallgatózik, és meghallja. Távoli mennydörgés. Mind a távoli látóhatár felé fordulnak. ‒ Valami jön. Valami nagy.

15 OMBARAKA FOGLYAI

A

homokhalmok mögül zászló tűnik fel, és egyre közeledik. Zászlórúdon lobogó piros-fehér zászló. Hogy a zászlórudat mire tűzték, az még nem látszik, elrejti egy bucka, de tudják, hogy közeledik, mert egyre magasabbra emelkedik. Hamarosan észreveszik, hogy nem is zászlórúd az, hanem árboc ‒ mert most már látszik a vitorla is. Akárki is az, mindenesetre bemásznak előle a homokvitorlás roncsai közé, és búvóhelyükről figyelik a közeledőt. Az egy vitorlából sok lesz; árbocok hosszú során felül kisebb, alul nagyobb vitorlák. Most már látszik a hajó felépítménye is, ablakok sora, és járópallók a hajótesten. A pallókon emberek futkosnak, de még messze vannak, nem látni, kifélék-mifélék. Ahogy a hajó lassan kiemelkedik a mélyedésből, már a hangja is tisztán hallatszik: erőteljes, mély dörej. És egyre több és több vitorla bukkan fel az alacsonyabb árbocokon, a járópallók szintje alatt. Majd feltűnik a homok fölött a hajótest második szintje, jóval szélesebb az elsőnél, fészerféleségek, viskók kötélhidakkal, fapallókkal összekapcsolt kesze-kusza tömkelege. Emberek nyüzsögnek

ezen a szinten, s már hallatszik, hogy parancsokat kiáltanak egymásnak. Hosszú, lobogó köpenyt viselnek, a mozgásuk gyors, ügyesen lendülnek szintről szintre, mögöttük léggömbbé fúvódik a köpenyük. Az alacsonyan járó nap oldalba kapja az óriás hajót, ahogy csikorogva-nyikorogva kúszik fel az emelkedőn, kismillió vitorláját dagasztja a szellő. A gyerekek elképedve, riadtan bámulják, s ekkor faépületek harmadik szintje bukkan fel. Ez már sokkal díszesebb az előzőnél, szép, faragott ablakkeretekkel, csinos tornácokkal ékes házak rendezett sora vesz körül három nyitott oszlopcsarnokot. A. hatalmas árbocok ezeken az építményeken át emelkednek, s még feljebb, két további szinten át, egészen a legmagasabb vitorlákig, meg a legfelül lobogó zászlóig. És az irdatlan építmény egyre növekszik, ahogy közeledik a hajóroncs felé. Már fülsiketítő a zaj, hörgés-zörgés-csikorgás tölti el szinte az egész világot. Már láthatók a kerekei is, háznál is magasabb mindegyik. És a kerekek között is van egy szint, raktárak, üzemek, gazdaságok, kovácsműhelyek; mindet kanyargós pallók és belső utak kötik össze. Nem homokvitorlás ez, hanem kerekeken gördülő város, szélhajtotta világ. A hegynyi hajót óriási mérete ellenére hajszálpontosan kormányozzák, egyenesen a homokvitorlás roncsa felé. A gyerekek mi mást tehetnének: kuporognak a roncsban, és reménykednek, hogy nem tapossa el őket az elhaladó szörnyeteg. Csakhogy a szörnyeteg ‒ nem halad el. Ahogy az árnyéka rájuk hullik, újfajta kiáltás száll szintről szintre, száz vitorlát vonnak be, az óriás test megremeg, és megáll.

Legközelebbi kerekei alig néhány lépésnyire a gyerekek búvóhelyétől. Vezényszavak csattannak. Egy magas szintről emelődaru hosszú karja lendül ki, a végéről óriási vas markolóféle függ. Igen ügyesek a darukezelők. Mire a gyerekek észbe kaphatnának, már a homokvitorlás köré csattan a markoló, és a roncs, velük együtt, egy rándulással a magasba emelkedik. Ahogy feljebb, egyre feljebb szállnak, embereket pillantanak meg a nagy hajón: hadonászva mutogatnak feléjük. A daru karja befelé lendül, a homokvitorlás roncsát a felső fedélzet aknáján át egy alsóbb szintre ereszti. És már el is hangzik az indulásra a parancs, a vitorlákat kigöngyölik, s az óriás építmény nagy zajjal útra kel. Mikor a homokvitorlás nagyot koppan a fedélzeten, a gyerekeket vad ábrázatú férfiak veszik körül. Szinte egyforma mind, magasak, szakállasak, homokszínű köpenyüket bőrszíj fogja össze, hosszú hajuk száz meg száz fonatába tarka-barka zsinórt fűztek. ‒ Kifelé! ‒ parancsol az egyik férfi. A gyerekek kimásznak. Nyomban vasmarkok ragadják meg őket. ‒ Csaka kémek! ‒ szól a parancsnok, és megvetően kiköp a fedélzetre. ‒ Terroristák! ‒ Kérem szépen… ‒ szólal meg Kestrel. ‒ Csend! ‒ rivall rá a parancsnok. ‒ Csaka söpredék! Akkor beszélj, ha kérdezlek! ‒ és a homokvitorlás felé fordul. Emberei a roncsot méregetik, felbecsülik, milyen kár esett benne. ‒ Tönkrement a hajó? ‒ Igen, kapitány úr. ‒ Zárjátok be őket! Ezért kötél jár!

Elcsörtet, nyomában alárendeltjeinek osztaga. Bowmant, Kestrelt és Mumpót a fedélzet szélén álló ketrec felé taszigálják. Őreik belépnek velük a ketrecbe, és kikiáltanak: ‒ Lefelé! Végig! A ketrecet függőleges síneken leeresztik a legalsó szintre. Az őrök eközben gyűlölettel vegyes undorral méregetik a gyerekeket. A ketrec nagy döccenéssel megáll, a gyerekeket sötét folyosón terelik egy vasrácsos ajtóhoz, és gorombán betaszítják őket egy börtöncellába. Csattanva csukódik mögöttük az ajtó, a zárban nagy kulcs csikordul. A zárka üres, még csak egy lóca sincs benne. Egyetlen, kicsiny ablaka a gyakorlóudvarra néz. A gyerekek körülnéznek, megpróbálják felmérni új helyzetüket, amikor menetelő lábak zaját hallják. Az ablakon át meglátják, amint szakállas férfiak sorakoznak fel az udvaron, karjukat mellük előtt összefonják. Parancsnokuk vezényszót vakkant, a szakállasok kardot rántanak, s maguk elé tartják a hosszú szablyákat. ‒ Megölni a csaka kémeket! ‒ ordít a parancsnok. ‒ Megölni a csaka kémeket! ‒ visszhangozzák alárendeltjei. Heves ordítozás, hadonászás ‒ amolyan haditáncféle. A vezér emelt hangon elrikkantja magát: ‒ Baraka! ‒ Az emberek a levegőt kaszabolják, és teli torokból üvöltenek: ‒ Raka ‒ ka! ka! ka! ‒ és: ‒ Megölni a csaka kémeket! ‒ Ez számtalanszor ismétlődik, az emberek szenvedélyes dühbe

lovalják magukat, kivörösödve toporzékolnak, készen arra, hogy bárkit és bármit felkoncoljanak. Kestrel és Bowman fokozódó undorral nézi a parádét, de Mumpo leplezetlen csodálattal bámulja a haditáncot. Legjobban a harcosok hajviseletétől van elragadtatva. ‒ Látjátok, hogyan csinálják? ‒ kérdi, és a maga petyhüdt tincseit csavargatja. ‒ Piros meg kék fonalat fűznek mindegyik fonatba. Meg zöldet és sárgát! Meg mindenféle színt! ‒ Fogd be, Mumpo. Kattan a zár, nyílik az ajtó, belép egy férfi. Hasonlít a többihez, csak idősebb és valamivel testesebb. Nehezen lélegzik; egy tálcán ételt hoz. ‒ Nem mintha volna értelme ‒ jegyzi meg, miközben leteszi a tálcát a padlóra. ‒ Hiszen felkötnek benneteket. Dehát legyen meg a Mora akarata. ‒ A Mora! ‒ kiáltja Kestrel ‒ Maga tad a Moráról? ‒ Már hogyne tudnék? ‒ csodálkozik az őr. ‒ A Mora vigyáz ránk. Még énrám is. ‒ Hogy megvédelmezze? ‒ Hogy megvédelmezzen! ‒ Az őr jót mulat. ‒ Ó, hogyne kérem, a Mora megvéd! Viharral, nyavalyával, marhavésszel! Így védelmez engemet a Mora. Várjatok csak, majd meglátjátok ti is. Itt vagytok, épen, egészségesen, frissen, fürgén, aztán holnap vár az akasztófa. Hej; úgy ám, a Mora vigyáz ránk, ahányan csak vagyunk! Mumpo letelepszik, és nyomban nekilát a rozskenyérnek, sajtnak, tejnek. Pillanatnyi tétovázás után az ikrek is követik, de ők lassabban esznek. Az őr az ajtóból gyanakvó tekintettel figyeli őket.

‒ Kémnek elég kicsik vagytok ‒ állapítja meg. ‒ Nem vagyunk kémek ‒ mondja Kestrel. ‒ De hisz csaka söpredék vagytok, nem igaz? ‒ Dehogyis vagyunk. ‒ Azt akarod mondani talán, hogy barakák vagytok? ‒ Nem, mi … ‒ Hát ha nem vagytok barakák, akkor csakák vagytok, és kész ‒ jelenti ki az őr. ‒ Mint mindenki, aki nem baraka. Kestrel erre nem tud mit válaszolni. ‒ És a csakákat meg kell ölni ‒ fűzi hozzá az őr. ‒ Tetszik nekem a haja ‒ közli Mumpo, mihelyt végzett a vacsorával. ‒ Igazán? Az őr meglepődik, de hízeleg neki, amit hallott. Felnyúl, meghúzogatja hajfonatait. ‒ Ezen a héten zöldet meg sárgát is hordok. ‒ Nehéz megcsinálni? ‒ Nem mondanám. Csak hát kell ahhoz egy kis gyakorlat, hogy a fonatok egyenletesen vastagok legyenek, meg egyforma távolságra. ‒ Biztosan nagyon érti. ‒ Nem tagadom, megvan hozzá a kézügyességem. De mondhatom, jóeszű kis kölyök vagy. Már holmi csaka söpredékhez képest. Az ikrek ámulva hallgatják a beszélgetést. Az őr hangjából a maradék gyűlölet is eltűnt. ‒ A kék pont olyan színű, mint a szeme ‒ állapítja meg Mumpo.

‒ Azért választottam ‒ vallja be az őr. ‒ Legtöbben a pirosat kedvelik, de nekem jobban tetszenek a természetes árnyalatok. ‒ Az én hajamat biztosan nem tudná így megcsinálni ‒ mondja sóváran Mumpo. ‒ Pedig szeretném, ha úgy néznék ki, mint maga. Az őr elgondolkodva méregeti. ‒ Hát éppenséggel megcsinálhatnám. Már persze, ha tekintetbe vesszük, hogy úgyis lógni fogtok, nemigen számít. Milyen színeket szeretnél? ‒ Milyenek vannak? ‒ Mindenféle. Amit csak akarsz. ‒ Akkor valamennyit! ‒ jelenti ki Mumpo. ‒ Nem lesz nagyon elegáns ‒ figyelmezteti az őr. ‒ Dehát persze, kezdő vagy… Azzal otthagyja őket, az ajtót bezárja maga után. ‒ Nahát, Mumpo! ‒ háborog Kestrel. ‒ Hogy gondolhatsz ilyenkor a hajadra? ‒ Mi egyébre gondolhatnék? ‒ kérdez vissza Mumpo. Visszajön az őr, fésűt hoz, meg egy zacskó színes fonalat. Letelepszik a padlóra, és nekilát, hogy befonja Mumpo haját. Munka közben egészen barátságos lesz. Salimba a neve, és rendes foglalkozására nézve tehenész. Elmeséli, hogy Ombaraka, az óriási gördülő város, ezer főnél is nagyobb csorda gazdája, s van kecskenyáj meg hosszúszőrű birkanyáj is. Kestrel, élve az őr nyájas hangulatával, lényegesebb információt próbál szerezni. Először is kik azok a csakák? Salimba trükknek tekinti a kérdést. ‒ Engem nem csaptok be. Na nézzed, itt egy szép lila. De a hajadra ráférne a mosás, tudod-e.

‒ Tudom ‒ mondja Mumpo. Kestrel nem tágít. ‒ A csakák a barakák ellenségei? ‒ Jó kérdés! Hogy ellenségeink-e? Ti, csakák nemzedékek óta könyörtelenül mészároltok bennünket! Gondolod, hogy elfeledtük a hold-tölte-tömeggyilkosságot? Vagy IV. Raka meggyilkolását? Soha! Addig nem nyugszik egyetlen baraka sem, amíg el nem pusztul minden csaka söpredék! Salimba úgy felindul, hogy a keze megcsúszik, és elvéti a fonást. Szitkozódva bontja ki a fonatot és kezdi elölről. Kess megint felteszi ugyanazt a kérdést, csak egy kicsit diplomatikusabban. ‒ Tehát a végén a barakák győznek? ‒ Hát persze ‒ mondja Salimba. Minden baraka férfit, aki betöltötte tizenhatodik évét, magyarázza, besoroznak a hadseregbe, és mindennapi katonai kiképzésben részesül. Fejével az udvar felé bök, ahol a csapat épp befejezte a gyakorlatozást. Mindegyiknek megvan a maga munkája, mondja, vitorlakezelő vagy ács, vagy abrakgyűjtő, de első kötelessége valamennyinek Ombaraka védelme. Amikor riadót fújnak a harci kürtök, minden férfi otthagyja munkáját, felköti kardját, és jelentkezik kijelölt állomáshelyén. Szívesen jönnek, mert a vérbeli baraka számára a világon mindennél fontosabb, hogy megérje a napot, amikor Omcsaka rombadől. És az a nap bizonyára eljön, hiszen ez a Mora akarata. Mumpo fodrászolása egy óránál is tovább tart, de amikor elkészül, a látvány diadalmas. Mumpo még most is koszos, de homlokától felfelé szemkápráztató látvány. Haja annyira összetapadt a sártól, hogy amikor befonják, úgy áll, mint

megannyi tüske. Salimba szerint ez szokatlan, de van benne valami daliás. Büszkén szemléli keze munkáját. A börtöncellában nincs tükör, és Mumpo borzasztóan szeretné látni magát új díszében. ‒ Milyen? Hogy tetszik, Kess? Ugye tetszik? Kestrel nem tudja, mit mondjon. A látvány elképesztő. Mumpo olyan, mint valami szivárványtól szalajtott sündisznó. ‒ Egész máshogy nézel ki ‒ nyögi ki végül. ‒ Jól? ‒ Hát… csak másképp. Salimbának eszébe jut, hogy a tálca alja fényes. Mumpo elé tartja, aki elégedetten szemléli kissé elmosódott tükörképét. ‒ Köszönöm! ‒ sóhajt fel. ‒ Tudtam, hogy jó kezekbe kerülök! A folyosón felhangzó lábdobogás börtönőrt, foglyot visszatérít a valóságba. Vadul dörömbölnek az ajtón. Salimba gyorsan zord arckifejezést ölt, és kinyitja a zárat. ‒ Foglyok, felállni! ‒ üvölti el magát. A gyerekek felállnak. Idősebb baraka férfi lép be; hosszú, ősz, fonott szakálla van, hosszú, ősz, fonott haja. Mögötte, vigyázzállásban, karjukat mellükön összefonva, egy szakasz katona. Az ősz férfi meglepetten nézi Mumpo szivárványszínű haját, de megtartóztatja magát mindennemű megjegyzéstől. ‒ Kemba vagyok, IX. Rakának, a barakák hadurának, Ombaraka uralkodójának, a szél harcosai főparancsnokának és a síkság urának tanácsosa ‒ közli ünnepélyesen. ‒ Őr, hagyjon magunkra. ‒ Igenis, tanácsos úr.

Salimba távozik, becsukja maga mögött az ajtót. Kemba az ablakhoz lép, kinéz, tarka gyöngyökből font övét babrálja, azután felsóhajt, és visszafordul a gyerekekhez. ‒ Jelenlétetek roppant kényelmetlen ‒ mondja. ‒ De nyilvánvaló, hogy lógnotok kell. ‒ Mi nem vagyunk csakák ‒ mondja Kestrel. ‒ Már hogyne volnátok csakák. Ha nem vagytok barakák, akkor csakák vagytok. Márpedig mi háborút viselünk valamennyi csaka ellen, mindhalálig. ‒ Mi Aramanthból jöttünk. ‒ Ne beszélj szamárságokat. Csakák vagytok, és lógnotok kell. ‒ Nem köttethet fel bennünket! ‒ vágja oda dühösen Kestrel. ‒ Ebben sajnos igazad van ‒ sóhajt a tanácsos. ‒ Nem köttethetünk fel benneteket; tiltja a szerződés. Másfelől azonban életben sem hagyhatunk benneteket. Hej, hej! ‒ sóhajt még nagyobbat. ‒ Ez csakugyan roppant kellemetlen. De majd kifundálok valamit. Mint mindig. Összecsattantja a tenyerét. ‒ Ajtót! ‒ parancsol a kint várakozó osztagnak. És a gyerekekhez, mintha csak most jutna eszébe: ‒ El kell hogy vigyelek benneteket Raka elé. Puszta formaság. De minden halálos ítéletet személyesen Rakának kell meghoznia. Nyílik az ajtó. ‒ Osztag, vigyázz! ‒ parancsolja Kemba. ‒ A foglyokat vigyék azonnal az udvarba.

A gyerekeket szigorú őrizettel átkísérik Ombaraka, az óriási gördülő építmény alsó fedélzetén a központi liftaknához. A lift szekrénye sokkal nagyobb, mint amelyikben levitték őket, kényelmesen elfér benne a kíséretükre rendelt osztag. Nyikorogva viszi őket a lift, létrák, járópallók mellett, fel egészen az udvar fedélzetéig. Ott takaros sugárúton kelnek át, be az egyik tágas oszlopcsarnokba. A járókelők megbámulják őket, vagy éppenséggel gyűlölködve sziszegnek; amikor azonban megpillantják Mumpót, tátva marad a szájuk. Kestrel hallja, amint kísérőik suttogva tárgyalják Mumpo frizuráját. ‒ Túlságosan rikító. ‒ És az a sok narancsszín! Igazán közönséges. ‒ De vajon hogyan áll ilyen egyenesen? ‒ töpreng egy harmadik. ‒ Nem mintha irigyelném… Végigmenetelnek a visszhangos, nyílt csarnokon. Közeledtükre kinyílik a túloldali ajtó. Odabent hosszú terem, a közepén asztal, annak a lapja óriási térkép. Az asztalt több fontos külsejű férfi állja körül, szemöldöküket zordul összevonják; köztük a parancsnok, aki látta a gyerekeket kibújni a homokvitorlás roncsai közül, valamint Tanaka, a fegyveres erők fővezére, mély, mérges redőkkel televésett képű férfi. Neki is eláll a lélegzete, amikor meglátja Mumpo újdonatúj hajfonatait. ‒ Mit mondtam nektek? ‒ kiált fel. ‒ Az egyikük ráadásul barakának álcázza magát! Az asztal körül álló férfiak legkisebbike peckesen előlép, és roppant ellenségesen mered a gyerekekre. IX. Raka, minden barakák hadura, Ombaraka uralkodója, a szél harcosainak főparancsnoka, valamint a síkság ura, balszerencséjére ‒ kicsi.

De ami híja van magasságban, azt az elképzelhető legádázabb modorral pótolja. Egész Ombarakában egyedül az ő haj fonatait fűzték tele parányi acélpengékkel, s ezek félelmetesen villognak, valahányszor a fejét mozdítja. Köpenyén keresztülkasul övek, fegyverszíjak, ezekbe a legkülönbözőbb méretű tőröket, kardokat tűzte. Minden mozdulata aggresszorra vall, mintha az egész világot akarná kardélre hányni; hangja inkább ugatás, mint emberi beszéd. ‒ Csaka kémek! ‒ Nem, kérem szépen… ‒ Nekem merészeltek ellentmondani? Én Raka vagyok! Haragja oly elsöprő, hogy Kestrel többet meg se mukkan. ‒ Parancsnok! ‒ Igenis, felség ‒ lép előre Tanaka. ‒ Ezek szétromboltak egy hadivitorlást? ‒ Igenis, felség. ‒ A csakák megfizetnek ezért! ‒ csikorgatja Raka a fogát, és toporzékol. ‒ Omcsaka lőtávolban van? ‒ Nem, felség. ‒ Ezúttal valaki más válaszol, szintén a térképet körülállók közül. Gyors számítást végez. ‒ Legfeljebb egy napra, felség. ‒ Útirányt változtatni, ütközéshez! ‒ kiált Raka. ‒ Ez pimasz kihívás volt! Csak magukat hibáztathatják! ‒ Úgy érti, felség, hogy ütközzünk meg velük? ‒ kérdi csöndesen Kemba. ‒ Úgy, tanácsos! Majd megtanulják, hogy ha ütnek ‒ én tízszeresen ütök vissza! ‒ Igenis, felség.

És már harsognak az új parancsok, és még a gyerekek is érzik a csikorgásból, nyikorgásból körös-körül, hogy Ombaraka irányt változtat. ‒ Parancsnok! Hajnalra álljon készenlétben a támadó flotta! ‒ Igenis, felség. ‒ És a csaka kémek, felség? ‒ Fel kell kötni őket természetesen. ‒ Nem tudom, vajon ez bölcs eljárás-e, felség. Az elgondolkodó hang Kembáé. ‒ Bölcs? Bölcs? ‒ rikolt az apró hadúr. ‒ Miről beszél maga? Hát persze hogy bölcs! Mi mást lehet tenni kémekkel? Kemba közelebb lép, s ura és parancsolója fülébe súgja: ‒ Kihallgatni őket. Megtudni a csaka hajóhad titkait. ‒ És utána felkötni őket? ‒ Igen, felség. Az apró hadúr biccent, és körülnyargal a szobában, homlokát mély gondolatokra valló ráncok redőzik. A teremben mindenki visszafojtja lélegzetét. Az uralkodó megáll, és fennhangon kihirdeti határozatát. ‒ A kémeket előbb ki kell hallgatni, azután felkötni. Kemba megint súg valamit ura és parancsolója fülébe. ‒ Azt kell mondani nekik, hogy nem fogjuk felkötni őket, ha együttműködnek velünk, felség. Különben nem mondanak semmit. ‒ És utána felkötni őket? ‒ Igen, felség. Raka biccent, és fennhangon megismétli: ‒ A kémeket nem kötjük fel, ha együttműködnek. Tanaka alig jut szóhoz dühödt meglepetésében.

‒ Nem kötjük fel őket, felség? ‒ Ez titkosszolgálati ügy, parancsnok ‒ förmed rá Raka. ‒ Ezt maga úgysem érti. ‒ Azt azonban értem, hogy a tanácsos nem hajlandó teljesíteni kötelességét ‒ mondja komor gőggel Tanaka. Raka ezt elengedi a füle mellett. ‒ Vigyék el és sürgősen hallgassák ki őket, tanácsos ‒ int, majd visszalép a térképasztalhoz. ‒ Most pedig, paracsnok, lássunk a haditervhez. A gyerekeket visszaterelik a börtöncellába. Az őröket elbocsátják, de Kemba ott marad. ‒ Nyertem egy kis időt ‒ mondja. ‒ Szükségem van rá; kiutat kell találnom ebből a csapdából. És ezt a kis időt nem fogom arra fecsérelni, hogy a csaka hajóhad titkairól faggassalak benneteket. ‒ Nem is ismerjük a csaka hajóhad titkait. ‒ Ez igazában nem is fontos. A csapda a következő. Nem köthetünk fel benneteket, mert azzal megszegnénk a szerződést. De életben sem hagyhatunk, mert szégyent és gyalázatot hoznánk őseinkre és egész Ombarakára. Az utolsó emberig valamennyien megesküdtünk, hogy halottainkat csaka vérrel bosszuljuk meg. Mindeddig ez nem okozott gondot, mert eddig sosem voltak csaka foglyaink. És higgyétek el, szívből kívánom, bárcsak most se volnának. És tovább magyaráz. Szavaiból kiderül, hogy a barakák meg a csakák közötti örökös háború vérontását megszüntetendő a két harcias nép valamikor régen szerződést kötött, melynek értelmében baraka harcos nem ont csaka vért, ha előzőleg nem ontottak baraka vért, és viszont.

‒ És ezzel véget ért a háború? ‒ Szó sincs róla ‒ mondja Kemba. ‒ Az elképzelhetetlen volt és áz is marad. A háború sosem érhet véget. Ombaraka egész léte a háborútól függ. Mozgó szigeten élünk, hogy megvédjük magunkat a támadástól. Harcos nép vagyunk, társadalmunkban minden rang ‒ katonai rang, és ami a legfontosabb: vezérünk, Raka, Ombaraka uralkodója ‒ hadúr. Nem, nem; a háború folytatódik. Csak az öldöklés szűnt meg. Sem baraka, sem csaka harcos nem esett el csatában immár egy nemzedék óta. ‒ És hogy lehet csatát vívni elesettek nélkül? ‒ Gépekkel. Kemba kimutat az ablakon. A gyakorlóudvar túloldalán még éppen látni a homokvitorlások árbocait. ‒ A mi hajóhadunk megtámadja az ő hajóhadukat. Néha mi győzünk, néha ők. De egyik fél sem kockáztat egyetlen emberéletet sem. A könnyű páncélos hajók, a rombolók és a csatahajók önállóan kelnek harcra. ‒ De hiszen akkor az egész csak játék! ‒ Nem, nem. Háború, és mi teljes háborús szenvedéllyel harcolunk. Kívülállók ezt nemigen érthetik. Raka szentül hiszi, hogy hadserege egy szép napon lerombolja Omcsakát, és ő lesz a síkság egyeduralkodója. Mindannyian hisszük; bizonyos mértékig még magam is. Ha ugyanis nem hinnénk, egészen másképp kellene élnünk, és akkor már nem is lennénk barakák. ‒ De ha egyszer így van, akkor talán nem is kell igazán felkötni minket. Maguk nem olyan kegyetlenek, szívtelenek!

‒ Dehogyisnem ‒ mondja rá szórakozottan a tanácsos. Elméje a problémát latolgatja. ‒ Engem ti egy fikarcnyit sem érdekeltek. Annál jobban viszont a szerződés. Ha a csakák megtudják, hogy felkötöttünk néhány csaka kémet, akkor bosszút állnak értetek, és kezdődik elölről az egész öldöklés. ‒ Látja? Éppen ezért nem köthetnek fel berniünket. ‒ Dehát egész Ombaraka tudja már, hogy itt vagytok. Mindenki akasztást vár. El sem tudjátok képzelni, mennyire izgatottak. Mindannyian abban nevelkedtünk, hogy öljük a csakákat, és annyi év után végre, végre itt van három csaka kém, akiket terrorcselekményen kaptak rajta! Hát hogyne kellene felkötnünk benneteket?! Megint kibámul az ablakon, és szinte magának mondja, nem nekik: ‒ Én tárgyaltam le az egész szerződést. Az volt életem fénypontja. És hosszan, mélabúsan sóhajt. ‒ Hagyhatna minket megszökni. ‒ Ugyan már. Szégyenbe hozna mindannyiunkat. ‒ Akkor csak tegyenek úgy, mintha felkötnének. ‒ Mit segítene? Ha a tettetés sikeres, a csakák azt mondhatják, megszegtük a szerződést, és máris kezdődik az öldöklés. Ha pedig a tettetés nem sikerül, Ombaraka népe puszta kézzel tép benneteket darabokra, és valószínűleg engem is. Próbáljatok végre logikusan gondolkodni, álljatok elő valami értelmes javaslattal, vagy hallgassatok, hadd találjak ki valamit magam.

Hát elhallgatnak; nem hallatszik más, csak az egész szerkezet állandó nyikorgása, csikorgása, ahogy Ombaraka tovagördül a síkságon. A tanácsos néhány perc elteltével a homlokára csap. ‒ Hát persze! Milyen ostoba is vagyok. Hisz itt a megoldás, épp hogy nem kiabál! Bo és Kess az ablakhoz szalad: ugyan mire bámul a tanácsos. De az udvar néptelen. Nem változott semmi. ‒ Mi a megoldás? ‒ A hadiflotta! Legyen a büntetés méltó a bűnhöz! Feléjük fordul, öreg arca valósággal tüzel az izgatottságtól. ‒ Tudtam, hogy kifundálok valamit! Hej, micsoda agyam van énnekem! Ezt hallgassátok meg. Másnap, magyarázza, csata lesz. A baraka hadiflottát homokra bocsátják, és a csaka hadiflotta síkraszáll ellene. A páncélozott homokvitorlások irdatlan sebességgel ütköznek össze a síkság közepén, és forgó pengéikkel lekaszabolják egymást. Mi lehetne méltóbb halál csaka terroristáknak? Kiküldeni őket az egyik páncélos hajón, és fasírttá aprítja őket a csaka hadiflotta! ‒ Látjátok, mi a szépsége ennek a tervnek? Meghaltok, nagy elégtételünkre, és ráadásul maguk a csakák ölnek meg, tehát a szerződés nem sérül! Hát nem tökéletes? Fel-alá nyargal a zárkában, karja vadul csépel. ‒ Ezt a szimmetriát! Ezt az eleganciát! ‒ És mi a végén meghalunk? ‒ De meg ám! Méghozzá egész Ombaraka szeme láttára! Becsszavamra, ilyen zseniális ötletem nem volt még egész életemben!

Az ajtó felé iramodik, a gyerekek már nem is érdeklik. ‒ Őrség! Kinyitni! ‒ Kérem szépen ‒ kiáltja Kestrel ‒, nem lehetne, hogy… ‒ Csönd, csaka söpredék ‒ szól nyájasan a tanácsos, és kicsörtet a zárkából.

16 A SZÉLCSATA

K

emba terve nyilván elnyerte Raka hadúr tetszését, mert

amikor Salimba legközelebb belép a zárkába, örömmel tudatja a gyerekekkel, hogy Ombarakában másról sem folyik a szó. ‒ Sose vívtunk még csatát, valódi elesettekkel! ‒ Salimba szeme izgatottan csillog ‒, legalábbis emberemlékezet óta. Hej, micsoda látvány lesz! Magam is ott leszek, számíthattok rám. ‒ Mért olyan biztos, hogy megölnek minket? ‒ kérdi Kestrel. ‒ És ha a hajó átrepül a síkságon, és nem ütközik semmibe? ‒ Szó se lehet róla! Az egészet gondosan megtervezték. Megvárják, míg kivonul a teljes csaka hajóhad, benneteket meg odairányítanak a közepébe. Azoknak a csaka hadihajóknak a fegyverzete csupa régi, kipróbált gyilkos penge. Szép rendesen felaprítanak benneteket. ‒ És maga nem is bánja? ‒ kérdi villogó szemmel Bowman. Salimba ránéz, aztán kissé zavartan elfordítja a fejét. ‒ Hát, nektek éppenséggel nem lesz valami jó mulatság. Értem én. Csakhogy… ‒ visszanéz, a szeme felragyog. ‒ Nekünk annál nagyobb gyönyörűség lesz! Mihelyt kimegy, az ikrek összedugják a fejüket.

‒ Fura ‒ jegyzi meg Bo ‒, akármennyit szavalnak akasztásról, gyilkosságról, az az érzésem, hogy a szívük mélyén egészen szelíd népek. ‒ Juhuhuuj! ‒ kurjantja el magát Mumpo. ‒ Mi van? ‒ Kess! Hallod? A barátom vagy! Szeretlek! ‒ Felfogod te egyáltalán, hogy mi történik velünk? Mumpo kicsit furán néz, de Kestrel nem tágít. ‒ Holnap reggel betesznek minket egy olyan homokvitorlásba, és egy csomó másik ránk támad! ‒ De jó lesz! ‒ Dehogyis lesz jó. Nagy, forgó késeik lesznek, és minket darabokra vagdalnak. ‒ Nagy darabokra vagy kicsikre? ‒ vihog Mumpo. ‒ Vagy egészen irinyó-pirinyó darabkákra? Kestrel szúrós szemmel néz rá. ‒ Mumpo! Mutasd csak a fogadat! Mumpo kivillantja fogsorát. Csupa sárga. ‒ Tixát rágsz, igaz? ‒ Boldog vagyok, Kess! ‒ Hol van? Ide vele! Mumpo kimarkol a zsebéből egy csokor tixalevelet. ‒ Semmirekellő vagy, Mumpo. ‒ Tudom, Kess. De szeretlek. ‒ Ugyan, fogd már be. Bo a szürkészöld tixalevelekre mered. ‒ Talán megcsinálhatjuk. ‒ Mit? ‒ Amikor a hajóroncsban lapultunk, kispekuláltam, hogyan kapcsolódnak az alkatrészei. Azt hiszem, rájöttem. Ha Mumpo

fent lenne az árbocon, mint amikor sarat ugrott, meg tudnánk csinálni. Másnap, alig virrad a hajnal, Ombaraka őrtornyaiból a kémlelők megadják a hajóirányítóknak a várva várt jelet: Omcsaka a látóhatáron! Hatalmas hajó tart feléjük a síkságon, Ombarakának valósággal a tükörképe; vitorlái és árbocai, fedélzetei és tornyai a rózsa-arany égbe nyúlnak. Erős délnyugati szél fúj, a két gördülő város szélirányba áll, és mire fent ragyog a nap, egymás lőtávolába érnek. Maga Raka a parancsnoki hídon foglal helyet. Odalent harckészültségbe helyezik a támadó flottát rögzítő csörlőket és darukat, és egész Ombaraka készül a csatára. A szélmesterek a helyükön, a külső galériákon, magasra emelik műszereiket; szüntelenül érkező jelentéseik alapján a parancsnoki szobában folytonosan pontosítják a szélerőt és -irányt. Csatában a két legfontosabb tényező: a szélirány, és a támadás időzítése. Mennél később bocsátják támadásba a hadiflottát, annál közelebb a célpont, következésképpen annál nagyobb fokú a pontosság. Ha azonban sokáig halogatják a támadást, a hajóhad esetleg nem éri el a támadási sebességet, mire az ellenséges erő megindul. A két nagy anyahajó, Ombaraka és Omcsaka hadállásán magaslik; mindegyik a legelőnyösebb szél felőli helyzetet keresi. És ahogy minden esetben történik, óhatatlanul keresztezik egymás útját, és egyikük sem kap kedvező szelet. De ez senkit sem zavar, hiszen épp ezért mindkét hajóhadat úgy tervezték, hogy kedvezőtlen széljárásban haladjon a leggyorsabban.

Ahogy a nap a látóhatár fölé emelkedik, és szemkápráztató sugarait a síkságra zúdítja, Raka parancsot ad a harci riadóra. Felhangzik a vezérőrtoronyban az első kürtszó, s átveszi tőle egész Ombaraka valamennyi őrt állója. A mély kürtszó sorra harsan, fedélzetről fedélzetre száll a visszhang. A gyerekek is meghallják börtöncellájukban, és tudják, ez mit jelent. Hamarosan futó léptek közelednek, és felpattan az ajtó. Állig felfegyverzett osztag ragadja meg és vonszolja ki a folyosóra őket. Egyetlen szó nélkül ösztökélik át hármójukat az udvaron, s le egy rámpán a kilövő fedélzetre. Itt, ameddig a szem ellát, minden irányban sorakozik a baraka hadiflotta: az anyahajó magas oldaláról kinyúló daruk tartják a szélmeghajtású hadihajók számtalan sorát. Emberek kúsznakmásznak a hajókon, igazgatják a légcsavarforma pengéket, aggatják a hálókat, ellenőrzik a hajtószíjakat meg a csigákat, beállítják a vitorlákat. A flotta minden egyes hajójának megvan a személyzete, s most elérkezett életük legdiadalmasabb pillanata. A gépezetet, amelyet oly szerető kézzel gondoznak, s oly halálos pontossággal készítenek fel a csatára, nemsokára útjára bocsátják, a soha viszont nem látásra. Magával viszi dicsőségük reményét, s ha szerencse kíséri, leronthat egy csaka hajót, mielőtt maga is óhatatlanul elesik az ellenség vagy az elemek csapásai alatt. A gyerekeket leparancsolják a csatahajók vonalára, és az első páncélozott könnyűvitorlás elé állítják. Mindenütt rajzanak Ombaraka katonái, s aki csak meglátja a gyerekeket, kiköp, és gyalázkodó szavakat ordít. ‒ Csaka söpredék! Szép látvány lesz, ahogy az agyvelőtöket szárnyára kapja a szél!

Minden egyes darunál férfiak várakoznak, hosszú, kampós póznákkal ők húzzák majd helyükre a hadihajókat. Három ilyen pózna tartja most a könnyű páncélzatú vezérhajót a kibocsátófedélzet mellett, hogy a gyerekeket a fedélzetre tehessék. A támadó pengék ezüstjén megvillan a napfény, a hajó ringatózik, a pengék egyelőre mozdulatlanok. Megjelenik Kemba tanácsos, hogy szentesítse a csaka kémek sorsát. Barátságosan biccent a gyerekeknek, aztán parancsot ad a kísérő osztagnak: ‒ Kössétek a csaka kémeket az árbocokhoz! ‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Kestrel ‒, nem azt mondta, hogy mindenki minket fog nézni? ‒ És ha azt mondtam…? ‒ Ha odakötöznek, akkor túlságosan hamar véget ér a művelet, nem? ‒ És mi a javaslatod? ‒ Azt gondoltam, ha ide-oda futkosnánk a hajón, sokkal érdekesebb lenne a látvány. Kemba kissé meghökken, de fontolóra veszi az ajánlatot. ‒ És mi van, ha kiugortok? ‒ kérdezi végül. ‒ Kössenek lazán hosszú pórázra ‒ javasolja Kestrel. ‒ És adhatnának valamit, amivel mi is harcolhatnánk. Akkor lenne csak igazán érdekes a cirkusz! ‒ Nem, nem ‒ rázza meg a fejét Kemba. ‒ Csaka kémek kezébe kardot? Azt már nem. ‒ És mi lenne ha olyan póznát kapnánk? ‒ mutat Bo a hajót a fedélzethez rögzítő kampós póznákra. ‒ Az meg minek nektek? ‒ Talán odébb taszigálhatnánk a csaka hajóhadat.

‒ Odébb taszigálni a csaka flottát? Póznákkal? A vén tanácsos elmosolyodik; körülötte harsányan hahotáznak az emberek. Ők tudják, milyen szélsebesen rontanak egymásnak a hadihajók. ‒ Nos, jó ‒ bólint Kemba. ‒ Adjatok mindegyiknek egy póznát. Hadd lássuk, hogyan „taszigálják odébb” a csaka hadihajókat! Gúnykacaj kíséri a gyerekeket, ahogy a könnyűvitorlás fedélzetére hurcolják őket, s mindegyiket hosszú kötéllel rögzítik a középső árbochoz. A kötél vékony, de igen erős, a csomókat szakértő matrózkezek kötötték. Mindegyikük után hajítanak egy-egy kampós végű póznát, és harsog a kacagás a kilövőfedélzeten. A pózna csörömpölve hullik a hajó aknájába. Bo otthagyja. Kess súg valamit Mumpónak, az vigyorogva bólint, és felkapja a póznáját. Ombaraka nyugati oldala mentén készenlétben a hadiflotta: a kilövési parancsot várják. A gyerekek a hajójuk fedélzetéről tizennégy nagy csatahajót számlálnak meg előttük, mögöttük pedig kilenc könnyűpáncélzatú hajót. Távolabb sötétlik Omcsaka tömege a fényes égbolt előtt, s már hallani a csaka harci kürtök távoli szavát. A nagy anyahajó egyenletesen halad a feltámadó szélben, a két ellenfél között csökken a távolság. A hadihajókon még nem húzták fel a vitorlákat, de a vitorlakezelők készenlétben várnak. Kestrel megfordul, felnéz a fölötte tornyosuló fedélzetekre, galériákra: emberek százai, nők, férfiak, gyerekek zsúfolódnak mindenütt, némán bámulnak a síkságra. És még náluk is magasabban, az őrtornyokban az őrök messzelátót szegeznek Omcsaka daruira, készen rá, hogy abban a

pillanatban elkiáltsák magukat, amikor a csaka hadihajókat kilövik. Ahogy az ellenség mind közelebb és közelebb gördül, nőttön nő a várakozás feszültsége mindenkiben; vagyis ‒ mindenkiben, kivéve Mumpót. Feje körül forgatja a hosszú, kampós póznát, és kuncog magában. Mintha fel sem fogná, hogy a baraka nép egy emberként gyűlöli, s amikor az öklüket rázzák feléje, és taglejtéssel mutogatják, hogyan leli majd halálát a csatában, ő vidáman, kacagva visszainteget. Bo és Kess viszont csendben marad; a lehető legkevesebb figyelmet szeretnék magukra vonni. Tanulmányozzák a vitorlaszerkezetet, figyelik a kilövőosztag emberének a tevékenységét, aki majd pályára állítja a hajót. És végre felhangzik a távoli kiáltás, majd egy közelebbi, aztán egy még közelebbi. ‒ Csatára felkészülni! Élénk mozgás a kilövőfedélzeten, mindenki a vezényszóra vár. Úgy egymérföldnyire a síkságon mozgás látszik Omcsaka kilövőfedélzetein is. Aztán, távol, de tisztán hallhatóan, mintha vízesés robaja volna, felhangzik a csakák csatakiáltása: ‒ Csa-csa-csaka! Csa-csa-csaka! És ebben a pillanatban kigöngyölik a csaka hadihajók vitorláit: a vezérhajót leengedik, vitorláit dagasztja a szél. Ombarakán minden szem a kioldott csaka hajóra szegeződik, ahogy a pengéi kavarni kezdik a levegőt. Minden szem követi, amint fokozza sebességét, és támadásba lendül. ‒ Kilövés egy! A vezényszó azonnali tevékenységre indítja a kilövőfedélzetet. A vezérhajó kilövőosztaga elvégzi a jól

begyakorolt műveletsort: vitorlákat lazítani, pengéket kiengedni, szélirányt ellenőrizni, távcsöveket az ellenségre szegezni, pályát tartani. Kurta biccentés a jelzőőrtől, és a kilövés vezetője kiadja a végső parancsot: ‒ Raj-ta! A tartókampók felpattannak. Az élénk szél kihajtja a kilövőfedélzetről a súlyos hajót; előregördül magas kerekein. Az óriási pengék megkezdik forgásukat, ahogy a szélben duzzadnak a vitorlák. Az anyahajó szél alatti oldaláról kiérve a keresztszél teljes erejével dagasztja a vitorlákat, üvölt az árboc tetején a kürt, és a csatahajó halálos támadásba lendül. Minden fedélzetről, minden galériáról felharsan a barakák csatakiáltása, buzdítva a hajót: ‒ Raka ka! ka! ka! Raka ka! ka! ka! Odaát kilövik a második csaka cirkálót, aztán a harmadikat. Minden szem a vezérhajót követi, a kilövőfedélzet visszaveri a parancsszavakat, cirkálót cirkáló után bocsátanak útra. És közben a két nagy anyahajó között egyre fogy a távolság. A jelzőőr jó munkát végzett. A két vezérhajó frontálisan ütközik, az óriás pengék összeakadnak, szétroncsolják egymást, összegabalyodva zuhan közös végromlásba az ellenséges két hajó. A nézők éljeneznek, és odaát is hasonló éljenzés tör fel Omcsaka fedélzeteiről. Messze volt ahhoz az ütközés, hogy megállapíthatnák, melyik hajó szenvedett nagyobb kárt. Az éljenzés az első összecsapásnak szól. Most aztán folyik a haddelhadd! Mindkét oldal jelzőőrei és szélmesterei szakmájuk kiváló szakértői, és a csatahajók olyan pontosan csapnak le mozgó célpontjukra, mintha élő kormányos irányítaná mozdulataikat. A síkság közepe a két

nagy anyahajó között hamarosan csatahajók roncstemetője, a vitorlák hasztalan rángatják a megfeneklett hajótörzseket. Most már sebesebben követik egymást a kilövések, a csaka parancsnokok fokozzák a nyomást. Céljuk nyilván, hogy létszámfölénnyel hengereljék le a baraka flottát, s Ombaraka védtelen maradjon a csata végső, döntő szakaszában, amikor a két gördülő város olyan közel kerül egymáshoz, hogy a támadó had magukban az anyahajókban tehet kárt. A háború teljes stratégiája abban a döntésben csúcsosodik ki, hogy meddig lehet késleltetni a flotta utolsó, leggyorsabb, legkönnyebben manőverező hajóit, a páncélozott vitorlásokat. A csatakiáltások egyik oldalon sem halnak el: üvöltésük elvegyül az egymásnak rontó cirkálók törésével-zúzásával, meg a szaporodó roncsok szétszóródó záporával. Lehetetlenség megállapítani, melyik oldal kerekedik felül, bár a csaka hajóhad pillanatnyilag oly irdatlannak látszik, hogy az egész síkságot beborítja. És egyre pattognak a vezényszavak: ‒ Raj-ta! Raj-ta! Raj-ta! Hajó hajó után feneklik meg, a kilövések parancsnokai izzadva irányítják a csatatérre az újabbakat. A paracsnoki hídon Raka a megfigyelő ablaknál tétlenkedik, körülötte kavarog az ordító hangok zűrzavara. ‒ Szélirány két fokkal nyugatra! ‒ Csaka kilövés, harmincegy! ‒ Üsd! Vágd! Nem apád! ‒ Távolság ezerkétszáz lépés! ‒ Csaka kilövés harminckettő! Harminchárom! ‒ Még hány? ‒ kiabál Raka.

‒ A második flottának vége! Könnyűvitorlások, készülj! Tanaka, a fegyveres erők főparancsnoka a hadúrhoz siet. ‒ Vessük be a páncélozott könnyűvitorlásokat, felség? ‒ Nem! Az ellenség épp ezt akarja! ‒ Csaka kilövés harmincnégy! Harmincöt! Harminchat! ‒ Távolság ezer lépés! ‒ Be kell vetnünk őket, felség! Csak a könnyűvitorlásokkal tarthatjuk sakkban az ellenséget. ‒ Pokolba minden csakával! ‒ fakad ki Raka. ‒ Hányat tartanak még vissza? ‒ Csaka kilövés, harminchét! ‒ Be kell vetnünk a könnyűvitorlásokat! ‒ Hagyjuk, hogy ők diktálják a stratégiánkat? ‒ tajtékzik Raka. ‒ Épp ezt akarják! ‒ Csaka cirkáló áttört! Csaka cirkáló áttört! Az egész parancsnoki híd megdermed. Ettől rettegnek mindahányan: az első hajó, amely áttört a baraka hajóhad védvonalán, most egyenesen Ombaraka felé robog! ‒ Ütközési pontot megállapítani! ‒ ordít Tanaka. ‒ Vészjelzőket megszólaltatni! ‒ Majd visszafordul a hadúrhoz, hangja sürgető: ‒ Felség… a könnyűvitorlásokat… ‒ Hát rajta ‒ mondja nehéz szívvel Raka. ‒ Küldje ki a páncélozott könnyűvitorlásokat. A kilövőfedélzetek legénysége meghallja, hogy a kürtök új, fülhasogatóbb hangon szólnak: a vészjelzés! A csatakiáltás elhal, ahogy galériáról galériára terjed a hír: áttört a csaka flotta. Hogy hogyan vagy miért, azon tűnődni most nincs idő,

mert nyomban a kürtszó után elhangzik a kilövés vezényszava, és végre akcióba lendülnek a páncélozott könnyűvitorlások. ‒ Raj-ta! Raj-ta! Raj-ta! A gyerekek ugyan a vezérhajóban vannak, de mégsem ők érnek elsőnek a síkra. Mögöttük sorra indulnak a karcsú, de halálosan veszedelmes hajók, sűrűn, akár a géppuskaropogás. Nyílegyenesen a csaka cirkálók közeledő vonala felé. Ahogy sorra kioldják őket, az egyetlen elszabadult csaka cirkáló már ott van rajtuk, lehengerlő sebességgel. Telibe találja az első könnyűvitorlást, feldobja a levegőbe, aztán akár az elhajított kalapács, száguld Ombaraka legalsó fedélzete felé. Omcsakában hatalmas éljenzés harsan, ahogy a szétforgácsolódó cirkáló kavargó törmeléke magasra csap Ombaraka falán, és az emberek menedékbe húzódnak. A kilövőfedélzetek legénysége meg se rezzen. Sorra lőnek ki a páncélozott könnyűvitorlások, hogy feltartóztassák a közeledő csaka cirkálókat. ‒ Raj-ta! Raj-ta! Raj-ta! Egyetlen könnyűvitorlást nem vetettek még be ‒ azt, amelyiken a gyerekek figyelik a csatát, Bo és Kess feszülten, némán, Mumpo a kampós póznát lóbálja, és ordít izgalmában. ‒ Törni! Zúzni! Hubba búbba! Jönnek már! Beng-beng-beng! Ja-haa! Ekkor új vezényszó harsan, s egész Ombarakán behúzzák a vitorlákat. Az óriási gördülő város megremeg, megáll. Raka felkészül a végső ellenállásra. Itt vívják meg a döntő csatát. Omcsaka néhány hosszú percig még gördül feléjük. Közvetlen közelből akarják megvívni az utolsó csatát? S ekkor

látni, hogy Omcsakán is bevonják a vitorlákat, és a két óriás szörny egymástól alig ötszáz lépésnyire állt meg, hogy tanúja legyen hajóhaduk utolsó, mindent eldöntő összecsapásának. A parancsnoki hídon Raka majd megtébolyodik aggodalmában. ‒ Van még hajójuk? Tudni akarom, hogy van-e még hajójuk! ‒ Nincsen, felség. ‒ Kilőtték az utolsót? Nem hiszem. ‒ Üsd-vágd! Üsd-vágd! ‒ Szélirány délnyugatra, három fokkal! ‒ Három páncélozott könnyűvitorlásunk van tartalékban, felség. Kilőjük? ‒ Van még tartalékuk?! ‒ Valamennyi csaka kilövőhely üres, felség. ‒ Akkor rajta! Raj-ta! Hátraveti karját, szeme megint csillog. ‒ Korán vetették be az utolsó erőt! Most majd meglátjuk, ki tör át elsőnek! Mindkét oldalon tetőzik a harci zaj, az ellenfelek már látják egymást, és mindegyik túl akar tenni a másikon hangerőben. ‒ Csa-csa-csaka! Csa-csa-csaka! ‒ Raka ka! ka! ka! Raka ka! ka! ka! A két hajóhad összecsap, egymásba gabalyodik, minden egyes ütközés hatalmas ordításra buzdítja a nézőközönséget. Egyik félnek sem sikerül áttörnie, és nincs több csaka kilövés, amikor Ombaraka tartalék-könnyűvitorlásai megkapják a parancsot az indulásra. A gyerekek hajója a harmadik és utolsó a vonalban. Kemba az ő pusztulásukat szánja a csata végső nagy jelenetének. A gyerekek nyugodtan várják, ahogy végre kigöngyölik hajójuk

vitorláit, és érzik, amint az árboc megfeszül a szélben. Fent nyikorognak a csigák, ahogy a hajót a földre eresztik. A jelzőőr megállapítja az útirányt, és leszíjazza a fővitorla rúdját. Kemba búcsúzóul nyájasan int. ‒ Életem legjobb ötlete! ‒ kiált le a gyerekeknek. ‒ Aztán szépen szerepeljetek! ‒ Raj-ta! ‒ harsan a vezényszó. A rögzítőkampók felpattannak, a páncélozott könnyűvitorlás megblokkol, a három gyerek az aknába pottyan, s a hajó akcióba lendül, kilő a nyílt térre. Kétoldalt forgásnak indulnak a pengék, az árboccsúcson kísérteties rikoltást ereszt meg a kürt. A tömeg Ombaraka fedélzetein diadalordítással üdvözli a tartalék vitorlásokat. Az utolsó hajó bizonyosan áttör. Majd amikor megpillantják a gyerekeket, a diadalkiáltás a gyűlölet üvöltésévé fajul. ‒ Csaka kémek! Söpredék! Halált rájuk! Halált! Halált! Halált! És egyszer csak elhal ajkukon a kiáltás. Omcsaka oldalában óriási ajtók pattannak fel, rejtett daruk bukkannak ki, markolójukban egy új hajóhad. Rakát a parancsnoki hídon hideg kétségbeesés fogja el. Tehetetlen. Kivezényelte utolsó hajóit, úton vannak, visszahívni őket nem lehet. Ombaraka ki van szolgáltatva az ellenség kényére-kedvére. ‒ Hányan vannak? ‒ kérdi tompán. De látja maga is, ahogy a daruk előgördülnek. Nyolc csatahajó. Közel vannak, ötszáz lépésnyire, nem érhetik el a legnagyobb sebességet, de így is szörnyű kárt tehetnek. Ők maguk biztonságban vannak, a csaka parancsnokok akkor bocsátják ki őket, amikor nekik

tetszik, neki pedig nincs más választása, csak itt ülni, és elszenvedni a csapásokat. Ombaraka megrokkan. Katasztrófa! És tudja ezt az egész nép. Döbbent csend ereszkedik fedélzetre, galériákra, ahogy nézik, amint páncélozott könnyűvitorlásaik megütköznek a még harcban álló csaka cirkálókkal. Nem harsan most uszító üvöltés. Csak Omcsaka vad csatakiáltását hordja feléjük a szél. ‒ Csa-csa-csaka! Csa-csa-csaka! És ekkor valami furcsa történik. A harmadik páncélozott könnyűvitorlás, amelyik a csaka kémeket szállítja, jókora kanyart ír le. A szájtáti tömeg ámulva követi a röptét. Két gyerek mintha a vitorlákat kezelné, az egyik a fővitorlát, a másik az orrvitorlát. A harmadik fölmászott a főárboc tetejére, póznával hadonászik. A leírt széles ív elviszi a hajót a csatából, de mindjárt vissza is kanyarodik, teljes körben. A szédítő sebességgel száguldó könnyűvitorláson Bo és Kess megfeszített figyelemmel kezelik a vitorlákat, és tapasztalják, hogy a hajó engedelmeskedik az akaratuknak. Az első kanyarban ügyelnek, hogy mind a négy kerék a földön maradjon, de a másodikat már élesebbre veszik, s hagyják, hogy a hajó egy kicsit megdőljön. Csodaszépen engedelmeskedik, ők ketten pedig szavak nélkül közük egymással a teendőket. Keresztezni! És kész! Tartsd a kanyart! Úgy van! Mikor a második hosszú kanyart is beveszik, már tudják, hogy urai a hajónak. Egymásra néznek, mozgásuk sebessége, hatalmuk izgalommal tölti el őket. ‒ Minden rendben, Mumpo? ‒ kiált fel az árboc tetejére Kess.

‒ Boldog, boldog, boldog! ‒ kántálja Mumpo, és megforgatja feje körül a kampós póznát. ‒ Gyerünk horgászni! A rejtett csaka cirkálók közül az első földet ér. Ahogy akcióba lendül pályáján, mely elkerüli a roncsokat, Bo és Kess megfordul, és az üldözésére indul. Pályájukat úgy tervezik, hogy ne ütközzön a csaka cirkálóval, hanem ívben kerülje meg, azután mögötte fusson. Kerülj, Kess, kerülj! Most adj neki! Ombaraka népe döbbenten bámulja a manővert. Omcsaka népe valósággal elkábul, torkukra forr a diadalkiáltás. Mi folyik itt? A könnyűvitorlás talán együtt akar támadni a csaka cirkálóval? Mindenesetre úgy látszik, ahogy a sokkal könnyebb hajó a fölé tornyosuló cirkáló mellé lendül. Közelebb! Közelebb! Még közelebb! Kestrel a hajóorrban diktálja a fordulókat, Bowman a fővitorlarúdnál amennyire csak meri, olyan közel viszi a hajót a csaka cirkálóhoz, csak arra vigyáz, hogy le ne kaszabolja az óriási forgó penge. Mumpo térdénél fogva lóg az árboc tetejéről, kinyújtja a póznáját, és kiabál: ‒ Közelebb! Közelebb! ‒ Fokozatosan közelednek, míg olyan közel nem érnek, hogy már érzik a cirkáló pengéinek léghuzatát. ‒ Horgászok! Horgászok! ‒ kiabál Mumpo. ‒ Most! ‒ kiált Kestrel. Bowman megrántja a fővitorlát; a száguldó hajó két kerékre dől. Mumpo lóg az árbocról, és póznája végét beakasztja a csatahajó felső kötélzetébe. ‒ Húzzad! Húzzad! ‒ kiált Kestrel. Bo megrántja a fővitorla rúdját, a hajó felegyenesedik, éles szögben elhúz a cirkálótól, de Mumpo nem ereszti. A csaka

hajó féloldalra billen, Mumpo kiakasztja a póznát, a könnyűvitorlás elsuhan, most a másik két kerekén fordul, a csatahajó pedig óriási robajjal ledől, és a tulajdon pengéivel kaszabolja szét magát. Vad diadalüvöltés tör fel Ombarakán. A könnyűvitorlás felegyenesedik, megint négy keréken száguld, Mumpo visszakerül függőleges helyzetébe, s két karját felemeli, mint a győztes birkózó. ‒ Hubba hubba Mumpo! ‒ kiáltja Kestrel. És fordulnak megint, ismét támadásra. Szemükben ég a harci tűz, s minden csapással jobban felbátorodnak. Alig bocsát ki Omcsaka egy nagy cirkálót, már rávetik magukat, és úgy terítik le, mint vadat a kopó. Kétszer elvétik a csapást, de oly könnyedén mozognak, hogy mire a súlyos cirkáló kellő sebességre váltana, hogy elfusson előlük, már megint fordultak egyet. És minden sikeres csapásnál tomboló diadalüvöltés tör fel Ombaraka fedélzetén. A parancsnoki hídon Raka elhűlve bámul, keze görcsösen tépdesi gyöngyhímes övét. ‒ Ezek nem csaka kémek ‒ suttogja maga elé. Szeme láttára fordul diadalba a katasztrófa. Mikor a negyedik vadonatúj csatahajó is roncstömeggé válik, a csaka parancsnokság nem kockáztat többet. Sorra becsukódnak a titkos kilövőfedélzet ajtai, és Omcsaka visszavonulóra fordítja vitorláit. Raka, Ombaraka ura ennek láttán elrendeli a győzelmi fanfárt. Rákezdenek a kürtök, és Ombaraka népe, valamennyi férfi, nő és gyermek átveszi a dallamot. Ezernyi hang kántálása közben kormányozza vissza Bo és Kess a vitorlást az

anyahajóhoz, támadó pengéi még akkor is forognak. Ahogy az óriási építmény szél alatti oldalára érnek, leengedik a vitorlákat, és a hajó megáll. Mumpo lecsusszan a főárbocról, a három gyerek összeölelkezik, de még akkor is remeg bennük a csata izgalma. ‒ Hős vagy, Mumpo! Te is hős vagy, Bo! ‒ Mi vagyunk a három hős ‒ ujjong Mumpo, és boldogabb, mint életében bármikor. ‒ Hősök vagyunk mind a hárman! Népség-katonaság éljenzése közben emelik őket vissza a fedélzetre, fel a járópallókon, át az oszlopcsarnokokon a parancsnoki hídig, ahol Raka vár rájuk. ‒ A ma látottak után ‒ jelenti ki ünnepélyesen ‒ tudom, hogy nem vagytok csakák. És ha nem vagytok csakák, akkor barakák vagytok! Fivéreink! ‒ És nővérünk ‒ teszi hozzá Kemba tanácsos, legnyájasabb mosolyával. Raka sorra megöleli mindhármukat, reszket felindultságában. ‒ Én és egész népem a szolgálatotokra állunk! Hálája különleges jeleként Raka, minden barakák hadura elrendeli, hogy mindhárom gyerek haját fonja be az udvari fonómester. Tanácsosai komoly vita után megegyeznek, hogy az ifjú hősök hajába aranyfonalat kell fonni. Ez a második legmagasabb kitüntetés a hadúr acélpengéi után, és okoz is némi fejcsóválást bizonyos körökben. Ám ahogy Kemba tanácsos rámutat, a gyerekek nem maradnak sokáig Ombarakán, és mihelyt kikerülnek az udvari fonómester keze közül, az aranyfonal hamarosan megfakul.

Mumpo roppant izgatott az arany haj hírére; Kestrel és Bowman kevésbé, de érzik, hogy udvariatlanság lenne visszautasítani. Mihelyt azonban kezdődik a körülményes művelet, azon kapják magukat, hogy a vártnál sokkal nagyobb élvezetüket lelik benne. Az az első, hogy háromszor megmossák a hajukat, s végre kikerül belőle az Alsó-tó sara. Aztán a szakképzett fésülők következnek; száz meg száz karcsú fürtté fésülik a tincseket. A fésülés gyengéd és mégis erős, ami fura érzés, bizsereg tőle a fejbőrük. Ezután következnek a segédfonók, akik magának az udvari fonómesternek a parancsnoksága alatt dolgoznak. Minden egyes fürtöt megfonnak előbb magával, majd háromszoros aranyfonállal, s ebből szép, keresztül-kasul fonott copf alakul, mindegyiknek a végén kis aranycsomóval. Nem úgy, ahogy Salimba művelte Mumpo hajával, a fonatokat gondosan elrendezik, hogy szép egyenesen lógjanak, és ez bizony roppant időigényes feladat. Ha az udvari fonómester egyetlen apró kis gubancot lát az egyik fonatban, máris elrendeli, hogy bontsák ki a tövéig, és kezdjék elölről. Kis híján végeznek ezzel a türelemjátékkal, amikor Kemba tanácsos lép hozzájuk. ‒ Drága ifjú barátaim ‒ szól ‒, Raka, minden barakák hadura megbízásából meghívlak a tiszteletetekre rendezett díszvacsorára, ma estére. Tájékoztatást kíván továbbá afelől, hogyan adhatná hálájának maradandóbb jelét. ‒ Csak azt kérjük, segítsenek továbbindulni az úton ‒ mondja Kestrel. ‒ És merre lenne az az út? ‒ Meg kell találnunk az úgynevezett Nagy utat.

‒ A Nagy utat? ‒ komolyodik el egyszeriben Kemba hangja. ‒ Mit akartok ti a Nagy úttal? Kess elkapja Bo pillantását, és benne a maga gyanakvásának tükörképét. ‒ Az csak valamilyen ösvény, amit követnünk kell ‒ mondja. ‒ Tudja, merre van? ‒ Tudom, hogy merre volt ‒ válaszol Kemba. ‒ A Nagy utat sok sok esztendeje nem használja senki. Rengeteg veszélyt rejt az a vidék. Farkas is van ott. Meg még annál is rosszabb. ‒ Nem félünk a farkastól! ‒ kántálja Mumpo. ‒ Mi vagyunk a három hős! ‒ Azt láttuk ‒ mondja fanyar mosollyal Kemba. ‒ De akkor is ajánlatosabbnak gondolom, ha délnek vinnénk benneteket, Aramanthba, hisz azt mondjátok, az a hazátok. ‒ Köszönöm, nem ‒ mondja határozottan Kestrel. ‒ Északnak kell mennünk. Kemba tanácsos beleegyezésnek vélhető főhajtással búcsúzik, otthagyja őket a hajfonatokkal. A végeredmény felettébb látványos. A három gyerek megbámulja magát a tükörben, és elnémul az áhítattól. Fiájuk glóriaként övezi arcukat, s a fény táncol, valahányszor a fejüket mozdítják. Az udvari fonómester végtelen büszkeséggel szemléli művét. ‒ Tudtam, hogy az arany előnyös a halvány bőrötökhöz ‒ állapítja meg. ‒ Hozzánk, barakákhoz jobban illenek az erősebb színek. Rajtam például nem mutatna az arany. És büszkén morzsolgatja a maga vörös, narancsszín és sóskazöld fonatait.

A díszvacsorán állva fogadja az éljenző vendégsereg a gyerekeket. Az asztalok hosszú sora mellől a csodálat sóhajai szállnak a gyertyafényt visszaverő aranyfonatok láttán. Raka, minden barakák hadura maga mellé ülteti őket. Majd előáll a bizonyára örömteli meglepetéssel: ‒ Délnek hajózunk! Kembától hallom, egyetlen kívánságotok visszatérni Aramanthba. Kiadtam hát a parancsot, hogy délnek hajózzunk. ‒ De hát ez nem igaz! ‒ kiált fel Kestrel. ‒ Mi északnak akarunk menni! Raka arcáról eltűnik a mosoly. Kérdő pillantást vet Kembára. A tanácsos széttárja ápolt kezét. ‒ Kötelességünknek tekintem, felség, hogy a tőlünk telhető legjobb módon gondoskodjunk ifjú hőseinkről. Az észak felé vezető út járhatatlan. A szakadékon átívelő híd romokban hever. Egyetlen utas sem mer nekivágni annak az útnak. ‒ De mi merünk! ‒ jelenti ki szilajon Kestrel. ‒ És van még valami. ‒ Kemba sóhajt, mintha fájdalmat okozna, hogy meg kell említenie. ‒ Mint tudja, felség, bár régóta vagyunk hadiállapotban Omcsakával, egy nagyobb veszedelemtől mindeddig megmenekültünk. Ami nem más, mint… ‒ tétovázik, majd suttogva teszi hozzá: ‒ …a zárok. ‒ A zárok? ‒ dörgi Raka. És az asztalok hosszú során visszhangként fut végig a szó: ‒ A zárok… A zárok… ‒ Ha a gyermekek akaratlanul felébresztenék…. ‒ Persze, persze ‒ szól sietősen Raka. ‒ Jobb lesz, ha délnek indulunk. Az ikrek mérgesen hallgatnak.

Egyelőre hagyjuk, mondja némán Bowman. Kestrel hát nem szól többet, és Kemba tanácsos, aki árgus szemekkel figyeli őket, elégedetten sóhajt. A díszvacsora végeztével Bo különleges szívességet kér Rakától. Négyszemközt szeretne beszélni a hadúrral. ‒ Nagyon szívesen ‒ mondja Raka. Evett, ivott, tele van jóindulattal. ‒ Miért ne? Kemba azonban gyanakszik. ‒ Azt gondolom, felség… ‒ kezdi. ‒ Ej, ej, Kemba ‒ szól Raka. ‒ Mire jó ez az állandó aggodalom? Azzal magánlakosztályába vezeti Bowmant, Kemba pedig kénytelen beérni azzal, hogy a szomszéd szobában az ajtó mellé áll, és minden szót kihallgat. De nem azt hallja, amire számított. A fiú és a hadúr egy darabig tökéletes csendben ül. Még az sem lehetetlen, hogy Raka elaludt! De aztán meghallja a tanácsos, amint a fiú halkan így szól: ‒ Érzem, hogy emlékszik. ‒ Igen… ‒ Ez Raka hangja. ‒ Kisbaba most. Édesapja mindenhová magával viszi. Felemeli, mosolyog. Még kisbaba, de érzi édesapja büszkeségét, szeretetét. ‒ Igen, igen… ‒ Most már nagyobb. Kamasz fiú. Édesapja előtt áll, ő pedig így szól: ‒ Fel a fejjel! Fel a fejjel! ‒ Tudja, hogy édesapja szeretné, ha magasabbra nőtt volna. Maga is azt kívánja, jobban, mint bármit a világon. ‒ Igen, igen…

‒ Most már idősebb. Férfi; és az édesapja rá se néz. Nem bírja elviselni, hogy a fia olyan kicsi. Nem szól semmit, de a szíve így kiált édesapjához: ‒ Légy büszke rám! Szeress! ‒ Igen, igen… ‒ Raka már halkan zokog. ‒ Honnan tudod ezeket? Hogyan? ‒ Érzem. Mindkettőnkben. ‒ Sosem beszéltem erről. Soha, soha. Kemba tanácsos az ajtónál hallgatózva nem állhatja tovább. Hogy hogyan befolyásolja ez a terveit, azt nem tudja biztosan, de azt igen: nem egészséges, ha Ombaraka hadura bőg, akár egy csecsemő. Izgatottságot mímelve beront a magánbeszélgetésbe. ‒ Felség, mi történt? Mi baj? IX. Raka, minden barakák hadura, Ombaraka uralkodója, a szél harcosai főparancsnoka és a síkság ura, felnéz, kivörösödött szeméből patakzik a könny, és így szól főtanácsosához: ‒ Törődjön a maga dolgával. ‒ De felség… ‒ Malmozzon az ujjával! Ki innen! Kemba tanácsos mit tehet mást: visszavonul. És hamarosan parancsot kapnak a kormányosok, hogy északnak vegyék az irányt. Az óriási anyahajó pedig lassan körbefordul, és a hegyek felé gördül. Ahogy felvirrad az új nap, Kestrel felmászik Ombaraka legmagasabb őrtornyának tetejére, és végignéz a síkságon. Tiszta, hideg a reggel, mérföldekre ellátni. Ahol a síkság véget ér, halványan látni az emelkedőt, rajta a nagy erdőt. És már nem is olyan messzire, a látóhatáron, a hegyek sötét tömegét.

Ahogy Kestrel nézi a tájat, mintha a síkság porában, az erdő fái között régóta elhagyatott út vonalát látná: széles, egyenes, a hegyek felé tart. Kestrel nézi a térképen a Nagy utat, amelyet a Hasadék zegzugos vonala tör meg. Az út végénél, pontosan ahol a Nagy Út a legmagasabb heggyel találkozik, ott állnak a szavak, amelyek édesapja magyarázata szerint azt jelentik: Be a tűzbe. Ombaraka hálás népe nagyszabású búcsúztatásban részesíti hőseit. Mindenki ott van, csak Kemba tanácsost nem látni sehol. Raka sorra megöleli mindhármukat, különleges hévvel Bowmant. ‒ Ha bármikor a segítségünkre van szükségetek ‒ mondja ‒, csak szólnotok kell. Salimba előlép, három elemózsiás tarisznyát ad nekik az útra. ‒ Mindjárt tudtam én, hogy nem kémek ‒ mondja. ‒ Hát nem fontam be a haját? Aztán leengedik őket a földre, s egész Ombaraka összegyűlik, és búcsúzóul megint rágyújt a győzelmi dalra. Fülükben visszhangzik az ének, míg a közeli dombok meg a nagy erdő felé indulnak. Egyszer visszanéznek, búcsút intenek új barátaiknak, és figyelik, ahogy a hatalmas gördülő város kibontja milliónyi vitorláját, s nyikorogva-csikorogva visszagurul a síkságra. A szél belekap az aranyfonatokba, a gyerekek megborzonganak. Itt hidegebb van, és előttük sötét a táj.

17 A HATH CSALÁD VISSZAVÁG ‒ Hol Bo? ‒ kérdi Pinpin. ‒ Hol Kess? ‒ Elmentek a hegyekbe ‒ válaszol Ira Hath, aki vallja, hogy

gyereknek, ha csak kétéves is, mindig meg kell mondani az igazat. ‒ Emeld fel a karodat. ‒ Hol Pa? ‒ Elment tanulni. Állj nyugton, míg felöltöztetlek. Mindjárt kész leszünk. Kritikus pillantással nézi a gyereket. Ahhoz nem volt elég nagy az ágyterítő, hogy mindkettejüknek ruhát varrjon belőle, hát Pinpin csak ujjatlan mellényt kapott, azt húzza Ira a narancsszín kezeslábas fölé. Elnézve kettejüket, elégedetten gondolja, hogy helyesen határozott. Tetőtől talpig egyforma mintásban kicsit nevetségesen hatnának. Amikor mind a ketten elkészülnek, Ira felkapja a már előzőleg bepakolt nagy kosarat, kézen fogja Pinpint, és kimegy vele a folyosóra. Moothék szobája előtt meghallja, hogy az ajtó résnyire nyílik, és bent rekedt kiáltás harsan. ‒ Odanézzetek! Már megint mit talált ki? Három döbbent arc kukucskál ki a résen, figyelik őket, amint a lépcsőhöz mennek.

Lent az utcán is szenzációt kelt tarka-barka megjelenésűk. Épp arra jár a tömb pandúrja, s nyomban felemeli kezét, belefúj sípjába, és Irára rikolt: ‒ Ez szigorúan tilos! Egy hordókkal megrakott taligát toló férfi fordul feléjük, s annyira elbámészkodik, hogy a taligát egyenesen egy másik férfiba gurítja, aki viszont kosarat visz a fején. A kosár elrepül, a taligáról lezuhannak a hordók. A kosárból egy rakás apró, rózsaszín rák potyog ki ‒ kedvelt csemegéje a Fehér kerületnek. Két nagydarab asszonyság közeledik az ellenkező irányból, azok is Irára meg Pinpinre merednek, keresztülesnek az elszabadult hordókon, a nagyobbik asszonyság ripityára töri az egyiket, abból meg sűrű melasz ömlik az utca kövére. A háztömb pandúrja sietve helyre akarja állítani a rendet, belelép a melaszba, átgázol a szanaszét szaladó rákokon, és egyenesen ráesik a nagydarab asszonyságok kisebbikére. Ahogy megpróbál felkászálódni, rúgkapáló bakancsát beletörli az asszonyság hajába ‒ a bakancs csupa melasz, és teleragadt apró, rózsaszín rákokkal. Pinpin roppantul élvezi a cirkuszt, mintha csak az ő szórakoztatására rendezték volna. Ira Hath ügyet sem vet minderre. Fenséges közönnyel néz át a bámész szomszédok feje fölött, a pandúr szitkozódását, a rákkal szórt hajú asszonyság visítozását meg se hallja, büszkén vonul végig az utcán, s fordul be a városközpont felé vezető főútra. Ahogy egyik kezében kosárral, a másikkal Pinpin kezét fogva masíroz, kisebbfajta tömeg szegődik a nyomába. Néhány lépéssel hátra maradnak, sugdolóznak, hogy meg ne

hallja őket. Ira Hath szinte élvezi a dolgot. Tarka öltözéke mintha erőt kölcsönözne. Elhalad a Gesztenyebarna kerület mellett, majd belép egykori szűkebb hazájába, a Narancsszínbe, s követőinek száma egyre szaporodik: már ötvennél is többen vannak, mindenféle népség. A Bíbor kerületbe érve hirtelen megtorpan, és szembefordul követőivel. Azok is megállnak, és némán bámulnak rá, mint holmi tehéncsorda. Persze Ira tudja, miért nem maradnak el a sarkából. Látni akarják, amint megbűnhődik kihágásáért. Aramanth népének mi sem okozhat kellemesebb izgalmat, mint ha tanúi lehetnek polgártársaik nyilvános megszégyenítésének. A tompa, üres tekintetek mintha mondanának valamit Irának. Önkéntelenül is őseinek szava tolul az ajkára: ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! ‒ kiáltja. ‒ A holnap bánatot hoz, de a holnapután kacagást! Keveredjenek a színeitek! Visszafordul, megy tovább, azok pedig csoszogvamotyogva követik. Ira Hath emelt fővel megy tovább; érzi, hogy testében szinte zúgva kering a vér. Kedveli a családanya szerepet, de épp most fedezte fel, hogy a prófátanőé jobban illik hozzá. Mire a császári palota terére ér, Aramanth minden lézengője a tömeghez csatlakozott. Szigorúan véve persze nincsenek lézengők Aramanthban; a város gondoskodik róla, hogy mindenki hasznos munkát végezzen. A kormányzatnak hát sehogy se tetszik a tarkabarka anya és gyermeke nyomában már a Vizsgáztatók Kollégiuma előtt csoszogó menet. És Ira halad tovább feltartóztathatatlanul, át a márványoszlopok kettős során, egyenesen az arénába. Lemegy

a kilenc üléssoron; a tömeg nem tágít a nyomából ‒ kíváncsiak, vajon mit csinál most. A hatalmas aréna közepén, a Szél Dalnoka faemelvényének lábánál áll meg. Kosarát fellendíti a pallóra, utána emeli Pinpint. Aztán felmászik maga is. Kosarából elővesz egy takarót, a deszkákra teríti, és letelepszik Pinpin mellé. A jókora kosár mélyéből egy üveg limonádé meg egy zacskó zsemle kerül elő. A tömeg tátott szájjal bámul, várja a következő szenzációt. ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! ‒ kiált a prófétanő. ‒ Eljött az idő, hogy elfogyasszuk a tízórainkat! És szavait tett követi. A tömeg türelmesen vár a fejleményekre. Kis idő elteltével felbukkan egy fehér köntösű, magasabb rangú vizsgáztató, nyomában négy békeőr. Doktor Greeth, a vizsgáztató felelős a város közrendjének fenntartásáért. Amint közeledik lefelé a kilenc üléssoron, nyomában a négy békeőrrel, a tömegen az izgatott várakozás moraja fut végig. ‒ Asszonyom ‒ szól éles, metsző hangján doktor Greeth. ‒ Ez itt nem cirkusz. Ön nem pojáca. Le fog jönni onnan, és felölti kijelölt ruházatát. ‒ Nem én ‒ válaszol Ira Hath. Doktor Greeth a békeőröknek biccent. ‒ Hozzák le! A prófétanő teljes magasságában felegyenesedik, és legprófétaibb hangján felkiált: ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! Lássátok hát, hogy Aramanthban nincs szabadság!

‒ Még hogy Aramanthban nincs szabadság?! ‒ méltatlankodik doktor Greeth. ‒ Ira Hath vagyok, Ira Manth egyenesági leszármazottja, és azért jöttem, hogy prófétáljak a népnek! Doktor Greeth várakozásra inti a békeőröket. ‒ Asszonyom ‒ emeli fel a hangját, hogy az egész tömeg meghallja. ‒ Ön ostobaságokat beszél. Olyan szerencsés, hogy minden idők egyetlen igazán szabad társadalmában élhet. Aramanthban mindenki egyenlőnek születik, és egyenlő esélye van, hogy akár a legmagasabb rangra emelkedjék. Itt nincs szegénység, nincs bűnözés, nincs háború. Nincs szükségünk prófétákra. ‒ És mégis félnek tőlem! ‒ kiált a prófétanő. Okos húzás, döbben rá doktor Greeth. Vigyáznia kell, hogyan válaszol rá. ‒ Ön téved, asszonyom. Mi nem félünk, öntől. Csak egy kissé… zajosnak találjuk. A tömeg nevet. Doktor Greeth elégedett. Nem kell erőszakot alkalmazni, az csak részvétet keltene a nő iránt. Ott kell hagyni a kakasülőn, majd ha fázik és megéhezik, lejön a maga jószántából. Közben, hogy tekintély-e ne csorbuljon, elrendeli a békeőröknek, oszlassák, fel a tömeget. ‒ Vissza a munkához! ‒ kiáltja. ‒ Hagyjuk, hadd prófétálja meg, mit eszik vacsorára! A Városi Tanulmányi Központba zárt Hanno Hath csak az ebédnél értesül felesége lázadásáról. A felszolgálónők izgatott sustorgással terjesztik a pletykát, miközben vegyes főzeléket kanalaznak a jelöltek tálkájába. Egy pojácának öltözött

zabolátlan nő ül a Szél Dalnokán, mesélik, és mindenkit felszólít, hogy legyen boldogtalan. Hanno nyomban ráismer felesége stílusára, és elönti a büszkeség ‒ s egyszersmind a nyugtalanság. További részletekről faggatja a felszolgálónőket. Kényszerítette-e a hatóság a zabolátlan nőt, hogy szálljon le a Szél Dalnokáról? ‒ Ó, dehogy ‒ szól a rizsfelfújtat osztó felszolgálónő. ‒ Jót nevetnek rajta, akárcsak mi. Ez megnyugtatja Hannót, de meg is acélozza az elhatározását. Már csak két nap van a nagy vizsgáig, és az ő kicsiny lázadása szépen fejlődik. A többi jelöltet is fokozatosan sikerül megnyernie tervének, a végén már csak egyet, bizonyos Scooch nevű gyári söprögetőt nem tud meggyőzni. A szervezkedés azzal az eredménnyel is jár, hogy a tanfolyam légköre megváltozik. A jelöltek, akik eleinte tompán meredtek tankönyveikre, s letörten hallgatták az igazgató előadásait, most már odaadóan végzik a gyakorlatokat. Pillish igazgató elégedett. A jelöltek láthatólag segítenek egymásnak legyőzni a vizsgák iránti ellenszenvet, és ez kedvező eredményekkel kecsegtet. Megfigyeli, hogy ennek az új keletű lelkesedésnek a jámbor, csöndes szavú Hanno Hath a forrása. Ugyan mit mondhatott jelölttársainak? Be is hívatja Hannót az irodájába, hogy elbeszélgessen vele. ‒ Imponál nekem, Hath ‒ kezdi. ‒ Mi a titka? ‒ Ó, roppant egyszerű ‒ válaszol Hanno. ‒ Itt ráérünk elgondolkodni a vizsgák valódi értékén. Rájöttünk, a vizsga annak a próbája, hogy mi bennünk a legjobb. Ha tehát a legjobbat nyújtjuk, nos ‒ akármi legyen az eredmény, beérjük azzal, hogy annak alapján ítéljenek meg.

‒ Brávó! ‒ kiált fel Pillish igazgató. ‒ Ez aztán a fordulat! Nem titkolom, Hath, hogy maga a kartotékja szerint megátalkodottan bomlasztó magatartású. Hanem ez kitűnő! A legjobbat nyújtani ‒ helyes, nagyon helyes! Magam sem tudnám jobban megfogalmazni. Csak éppen Hanno Hath nem tartja kötelességének, hogy elmagyarázza az igazgatónak: hogyan szándékozik ő és a többi jelölt a legjobbat nyújtani. Akkor támadt az ötlete, amikor Miko Mimilith lelkes szavait hallgatta a különböző kelmékről. Ha Miko a kelmékből vizsgázhatna, akkor nem rettegne. Ezt nyomban másik gondolat követte. Miko kelmeismerete: a szakmája, és egyben a szenvedélye. Miért kellene más tárgyakból vizsgáztatni, amelyekből nyilván megbukik? Mindannyiunknak abból kellene vizsgáznunk, amihez a legjobban értünk. Ezt el is mondta új barátainak a tanfolyamon. ‒ Szép, szép ‒ válaszoltak ‒, csakhogy ez álom. A valóság egészen más. A nagy vizsgán száznál is több kérdést kapnak, és ‒ nagy szerencsével ‒ talán egyetlenegyet a kelmékről vagy a felhőalakzatokról. ‒ Akár el se olvassátok a vizsgalap kérdéseit ‒ buzdítja őket Hanno. ‒ Arról írjatok, amit a legjobban ismertek. Nyújtsátok magatokból a legjobbat. ‒ Egyszerűen megbuktatnak. ‒ Így is, úgy is megbuktatnak. Ha az ő kérdéseikre próbálunk válaszolni, akkor buktatnak csak meg igazán. Így igaz, bólogatnak. Hisz épp azért küldték őket a tanfolyamra, mert eddig mindig megbuktak. Miért lenne ez most másképp?

Hanno nem tágít. ‒ Olyan ez a tanfolyam, mitha halakat tanítanának repülni. Csináljuk mindannyian azt, amihez a legjobban értünk! ‒ Dühösek lesznek. ‒ Hát csak dühöngjenek. Ott akartok ülni négy óra hosszat az arénában, míg a rettegéstől kavarog a gyomrotok? Ez meggyőző érv. Mindannyian rettegnek, nem is annyira az eredménytől, hanem magának a vizsgának a megaláztatásától. Minden egyes gyűlölt részlet valósággal beleégett az emlékezetükbe. A vontatott léptek a számozott pádig. Ezernyi szék csikorgása. Ezernyi vizsgalap zizegése. A friss nyomdafesték szaga. A táncot járó fekete betűk, amelyek értelmetlen szavakat formálnak. A tollak kaparása köröskörül, ahogy az okos jelöltek nekilátnak a válaszoknak. A puha talpú cipők halk stirrogása, ahogy a vizsgafelügyelők a padsorokat járják. A páni félelem, hogy írni kell, valamit, akármit. A mély, tompa bizonyosság, hogy írjon bármit az ember, az se szép nem lesz, se jó. Az óra mutatóinak vonszolódása. A mindent elöntő elkeseredés. Bármit, akármit, csak ezt ne! Így aztán sorra csatlakoznak Hanno Hath titkos lázadásához. A gyakorlóórákon dolgozatokat írnak maguk választotta témákról. Tanulmányok készülnek szennyvízelvezető rendszerekről, káposztatermesztésről, ugrókötelezésről. Miko Mimilith a gyapjúszövetek meghatározó osztályozását dolgozza ki. Hanno Hath a régi manth írás problémáival foglalkozik. Csak a kis Scooch nem ír semmit. Ül a padjában, összegörnyedve, és a falat bámulja. ‒ De hát csak tud valamiről valamit ‒ biztatja Hanno.

‒ Nem én ‒ mondja Scooch. ‒ Nem tudok semmiről semmit. Azt teszem csak, amit mondanak. ‒ És mit csinál szívesen, amikor végzett a munkájával? ‒ Leülök ‒ mondja Scooch. Hanno Hath felsóhajt. ‒ Valamit kell írnia. Miért nem írja le életének egy jellemző napját? ‒ Hogy érti azt, hogy leírjam? ‒ Kezdje az elején, amikor reggel felkel, aztán írja le, mit csinál egész nap. ‒ Megreggelizek. Munkába megyek. Hazamegyek. Vacsorázok. Lefekszek. ‒ Nagyszerű. Nem is kell más, csak néhány részlet. Például hogy mit reggelizik. Vagy mit lát, mikor munkába megy. ‒ Nem hangzik valami érdekesen. ‒ Érdekesebb, mint a falat bámulni. Scooch hát nekiül, hogy leírja egy jellemző napját. Úgy egyórányi állhatatos munkával elér a délelőtt közepére, és meglepő felfedezésre jut. A tízórai szünetben odasiet Hanno Hath-hoz, hogy elmesélje. ‒ Találtam valamit, amiről tudok! ‒ újságolja. ‒ Arról fogok írni a nagy vizsgán. ‒ Nagyszerű! ‒ mondja Hanno. ‒ És mi az? ‒ A tízórai szünet. Scooch arca büszkén ragyog. ‒ Amíg el nem kezdtem a napomról írni, nem is jöttem rá, hogy a világon a legeslegjobban a tízórai szünetet szeretem! És a következő fél órában elmagyarázza a türelmes Hanno Hathnak, mennyire várja a tízórai szünetet attól a perctől fogva, hogy elkezd dolgozni. A várakozás nőttön-nő, ahogy az

időpont közeledik. És milyen tökéletes boldogság, amikor leteszi a seprűt, és felveszi a teáskulacsot. Hogyan lélegzi be a kulacsból felszálló gőzt, amikor a dugót kihúzza; hogyan tölti bögréjébe a forró, barna teát. Hogyan csomagolja ki a három zabliszt bucit a zsírpapírból, és hogyan mártogatja a forró teába. Ó, az a bucimártogatás! Ez a tízórai szünet fénypontja: a feszültség és a feszültség feloldása, az ügyesség próbája, az ismeretlen felfedezése! Néha, amikor sikerül helyesen megítélnie, szájához emeli az édes, átázott bucit, egyben bekapja, s hagyja, hogy a nyelvén morzsolódjon, olvadjon szét. Néha túlságosan sokáig mártogatja, vagy éppenséggel túlságosan hamar emeli ki, vagy túlságosan éles szögben, és egy nagy darab lehullik, s a bögre aljára süllyed. Az az izgalmas a tízórai szünetben, hogy az ember nem tudhatja, mikor sikerül újra, és sikerül-e egyáltalán. ‒ Tudja ‒ mondja elgondolkodva Hanno Hath ‒, meg kellene találni a módját olyan bucit készíteni, amelyik átázik, ha teába mártják, de nem törik el. ‒ Bucit ‒ készíteni…? ‒ döbben meg Scooch. ‒ Úgy érti, egészen másfajta bucit… feltalálni? ‒ Úgy ‒ feleli Hanno. ‒ Tyű, az áldóját! ‒ kiált fel Scooch, és törni kezdi a fejét. Bucit feltalálni! Az lenne csak valami. Így aztán, Hanno Hath szelíd kezű vezetésével, a tanfolyam jelöltjei egyre izgatottabban készülődnek a nagy vizsga napjára. Életükben először ‒ ha kérik tőlük, ha nem ‒ azt nyújtják, amihez a legjobban értenek.

Ira Hath és Pinpin az egész éjszakát a Szél Dalnokán tölti. Ira ezt rég megtervezte, és jókora kosarában bőséges elemózsiát, sőt takarókat is hozott. Még hálóruhát is Pinpinnek, meg a kedvenc kispárnáját. Amikor még a reggel is ott találja őket, megint tömeg verődik össze, hahotáznak, gúnyolódnak. ‒ Halljuk a próféciát! ‒ kiabálnak. ‒ Rajta, hadd halljuk, hogy „Ó, jaj, boldogtalan nép!” ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! ‒ szólal meg Ira Hath. Halkabban, mint ahogyan szeretnék; és valahogy már nem is találják annyira mulatságosnak. És Ira megismétli, halkan, szomorúan. ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép. Se szegénység. Se bűnözés. Se háború. Se szeretet. Ez már egyáltalán nem mulatságos. Az emberek topognak, csoszognak, kerülik egymás pillantását. És Ira Hath harmadszor is megszólal, még halkabban. ‒ Ó, jaj, boldogtalan nép. Hallom, amint a szívetek szeretet után kiált. Aramanthban még soha senki ilyet nem mondott. Az emberek döbbent csendben hallgatják Irát. Aztán egyesével, kettesével elszállingóznak, és Ira Hath tudja, hogy igaz prófétanőnek bizonyult, mert nem bírják elviselni a mondandóját. A Vizsgáztatók Tanácsa délelőtti ülésén tárgyalja a dolgot. Doktor Greeth most is ellenzi a beavatkozást. ‒ Sokáig nem maradhat ott az a nő. Jobb, ha mindenki láthatja, mennyire hiábavaló az ilyen magatartás. Ő is hamarosan be fogja látni, és akkor mit csinál? Lemászik.

Doktor Greeth roppantul meg van elégedve okfejtésével. De a fővizsgáztató arca komor marad. ‒ Ismerem ezt a családot ‒ mondja. ‒ Az apa elkeseredett, bukott ember. Az anya őrült. A nagyobb gyerekek… nos, azok nemigen fognak több borsot törni az orrunk alá. Más nem marad, csak a kicsi. ‒ Nem egészen világos, hogy ön egyetért-e velem vagy sem ‒ panaszolja doktor Greeth. ‒ Elvileg egyetértek a felfogásával ‒ válaszol Maslo Inch. ‒ De a gyakorlatban el kell onnan távolítanunk azt a nőt még a nagy vizsga előtt. ‒ Ó, addigra már rég nem lesz ott. ‒ No és ott van a jóvátétel kérdése. ‒ Mi tehát a javaslata, fővizsgáztató? ‒ Ennek a családnak a magatartása sérti Aramanth városát. Nyilvános bocsánatkérésre van szükség. ‒ Rettenthetetlen teremtés az a nő ‒ ingatja kétkedőén a fejét Doktor Greeth. ‒ Akaratos perszóna. ‒ Rettenthetetlen teremtéseket is meg lehet rettenteni ‒ szól hideg mosolyával a fővizsgáztató. ‒ Nincs olyan akarat, amit meg ne lehetne törni.

18 A HASADÉK

M

ost, hogy az ikrek megint leszálltak a földre, a Nagy út, amit Kestrel olyan tisztán látott Ombaraka magas őrtornyából, mintha megint elbújt volna. Az egyre emelkedő dombokon csupa halom és árok, itt-ott csökött fák csoportja, de köztük széles útnak semmi nyoma. Csak a hegyek szaggatott vonala a látóhatáron; arrafelé veszik hát lépteiket. Mumpo nagyokat nyög. A csata során túlságosan sok tixát rágott, most fáj a feje, száraz a szája, és hányhatna, de sose sikerül. Bo és Kess eleinte szánakoznak, de hamarosan megelégelik a panaszkodást, és Kestrel visszatér régi szokásaihoz. ‒ Fogd már be, Mumpo! Mumpo most már nemcsak nyög, hanem bőg is. Ilyenkor bőségesen csöpög az orra, és ettől csak még nehezebben lehet sajnálni. Különben is, Bowmannak és Kestrelnek most más a gondja. Ahogy sűrűsödnek a fák, és az ösvény egyre árnyékosabb ligeten át vezet, Kestrel a Nagy út nyomát keresi, Bowman pedig szanaszét kémlel, hátha valahonnan veszedelem fenyeget. Tudja, hogy túlságosan élénk a

képzelete, és nem akarja megijeszteni a többieket, de úgy érzi, követik őket. És akkor messze előttük megpillant valamit. Vagy valakit. Némán mutatja a többieknek. A fák között óriási alakot látnak meg, magas emelvényfélén áll, és rájuk mered. Bowmannak is, Kestrelnek is ugyanaz a gondolata: óriások. Az öreg királynő említette, hogy a Nagy úton óriások vannak. Hosszú percekig nem mozdulnak, sem ők, sem az óriás. Aztán Mumpo egyszer csak nagyot tüsszent. ‒ Bocs, Kess! ‒ mentegetőzik. Az óriás nem adja jelét, hogy meghallotta volna. Óvatosan közelednek hát, míg ki nem érnek a ligetből ‒ és itt egyszeriben elpárolog a félelmük. Mivelhogy az óriás ‒ szobor. Legalább kétszeres életnagyságú, és igen-igen öreg, alaposan megrágta az idő vasfoga. Köpenyes férfit ábrázol, egyik kezével dél felé mutat: illetve inkább csak egyik karjával, mert a keze feje hiányzik. A másik karja úgyszintén, és az arcának a nagy része is. Magas kőtalapzaton áll, annak a peremét is kikezdte a szél meg az eső. Nem messze másik talapzat, azon is egy szobor. És most már látják, hogy szobrok kettős sora húzódik a fák között. ‒ Óriások ‒ mondja Kestrel. ‒ Ők vezetik az utast végig a Nagy úton. Valamikor régen véges-végig szobrok állhatták rajta. Most már bíznak benne, hogy a jó úton járnak, s tovább igyekeznek a hegyek felé. De Mumpo hamarosan megint rákezdi a nyöszörgést-nyafogást. ‒ Mért nem ülünk le? Le akarok ülni. Fáj a fejem.

‒ Jobb lesz, ha nem állunk meg ‒ mondja Bo. Mumpo bőgni kezd. ‒ Haza akarok menni! ‒ Sajnálom, Mumpo. ‒ Bo igyekszik szelíden szólni hozzá. ‒ Tovább kell mennünk. ‒ Mért nem törlöd meg soha az orrodat? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Mert akkor is folyik ‒ válaszol elkeseredve Mumpo. Mire az erdő sűrűjébe érnek, már látják, hogy valóban az egykori utat követik. Néhány facsemete hajtott ki a nyílt téren, de az igazán nagy, öreg fák egy széles út két oldalán magasodnak, bizonyára úgy, mint a Nagy út hajdani napjaiban. Kestrel rövid pihenőt javasol ‒ elkölthetnék az elemózsiájukat. Mumpo menten leroskad. Bowman elosztja a kenyeret meg a sajtot, és éhesen nekilátnak. Kestrel figyeli, hogyan tér vissza Mumpo jó kedve, mihelyt teli a gyomra. És ez eszébe juttatja Pinpint. ‒ Tisztára olyan vagy, mint egy kisbaba, Mumpo. Ha éhes vagy, bőgsz. Ha álmos vagy, úgy alszol, mint egy csecsemő. ‒ És az baj, Kess? ‒ kérdi Mumpo. ‒ Olyan akarsz lenni, mint egy kisbaba? ‒ Olyan akarok lenni, ami neked tetszik, Kess ‒ jelenti ki Mumpo. ‒ Ejnye már, neked is hiába beszél az ember. ‒ Bocs, Kess. ‒ Igazán nem értem, hogy bírtál annyi évig megmaradni a Narancsszín kerületben. ‒ Mert sohasem kérdeztük, Kess ‒ mondja halkan Bo. Kestrel a tesvérére bámul. Igaz: szinte semmit sem tud Mumpóról. Az iskolában mindig ő volt az, aki kilógott a

sorból, akit mindenki széles ívben elkerült. Amikor aztán az ő kéretlen barátja lett, őt bosszantotta ez a kutyaszeretet, és nem tett semmit, hogy bátorítsa. Útjuk során pedig amolyan vadállatfélének tekintette, aki ‒ vagy ami ‒ hozzájuk szegődött, és ő szinte a kutyájuknak tartotta. Holott Mumpo nem állat. Hanem gyerek, akárcsak ő maga. ‒ Mi lett a papáddal meg a mamáddal, Mumpo? Mumpót meglepi a kérdés, de boldogan válaszol. ‒ A mamám meghalt, mikor kicsi voltam. Papám meg nincs. ‒ Ő is meghalt? ‒ Nem tudom. Csak ‒ nincs. ‒ Mindenkinek van apja. Legalábbis egy darabig. ‒ Hát nekem nincs. ‒ Nem is vagy rá kíváncsi, hogy mi történt vele? ‒ Nem. ‒ Mért nem? ‒ Csak. ‒ Ha nincs családod ‒ kérdi Bo hogyan lehet családi rangsorolásod? ‒ Hogy járhatsz iskolába a Narancsszín kerületben? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Mikor pedig… Elkapja Bo pillantását, elhallgat. ‒ Mikor pedig olyan buta vagyok? ‒ Mumpo egyáltalán nem sértődött meg. ‒ Van egy bácsikám. Őmiatta járok a Narancsszínben iskolába, pedig buta vagyok. Bowmanon végisöpör a szomorúság, és megremeg, mintha csak a magáé volna. ‒ Utálod az iskolát, Mumpo? ‒ kérdi.

‒ Nagyon ‒ vágja rá Mumpo. ‒ Semmit se értek, és mindig egyedül vagyok. Ezért vagyok boldogtalan. Az ikrek eszébe jut, mennyit nevettek a rovására a többiekkel, és elszégyellik magukat. ‒ De most már nincs semmi baj ‒ mondja Mumpo. ‒ Most már van barátom. Igaz, Kess? ‒ Igaz ‒ mondja Kestrel. ‒ A barátod vagyok. Szeretlek, Kess, üzeni szavak nélkül Bowman, még ha nem gondolod is komolyan. ‒ Ki a bácsikád, Mumpo? ‒ Nem tudom. Sose láttam. Nagyon fontos ember, irtó magas a rangsorolása. De én buta vagyok, hát nem akarja, hogy a családhoz tartozzak. ‒ De hiszen ez borzasztó! ‒ Á, dehogy, ő nagyon jó hozzám. Chirish néni mindig mondja. Csak ha a családhoz tartoznék, akkor nagyon lerontanám a rangsorolást. Hát jobb, ha Chirish néninél lakom. ‒ Jaj, Mumpo ‒ sóhajt Kestrel. ‒ Micsoda szomorú, szánalmas hely lett Aramanth. ‒ Azt gondolod, Kess? Azt hittem, ezt csak én gondolom. Bo eltűnődik. Minél többet tud Mumpóról, annál jobban… annál jobban csodálja. Igen, ez a helyes kifejezés. Mumpóban nincs se rosszindulat, se hiúság. Elfogadja, amit a pillanat kínál, és sose töri a fejét olyasmin, amin úgysem tud változtatni. Magányos, boldogtalan élete ellenére gyógyíthatatlanul jószívű: vagyis hát lehet, hogy az egyik a másikból következik; a sok kegyetlenség, amit tapasztalt, megtanította, hogy a legapróbb kedvességért is hálás legyen.

Ettek, pihentek, esteledik ‒ hát felkelnek, és folytatják vándorútjukat. Mumpo jobb kedvre derült, és mind a hárman eltökélten kaptatnak a Nagy út maradványain a hegyek felé. Útjuk viszonylag egyenes, de állandóan emelkedik, a dombokon át a távolabbi nagy hegyek felé. Kétoldalt egyre magasabbak, egyre sűrűbbek a fák, és ahogy a nap alászáll, körülöttük mélyülnek az árnyak. Mozgó alakokat látnak ‒ vagy csak vélnek látni ‒ a fák közt, figyelő szemek villanását. Szorosan összekapaszkodnak, gyorsabbra veszik lépteiket, s úgy érzik, mintha mellettük loholnának holmi alakok, csak épp nem látszanak. Mire besötétedik, rádöbbennek, hogy az éjszakát az erdőben kell tölteniük. Mennek, mennek, de menet közben most már táborozásra alkalmas helyet keresnek. Mumpo elfárad, nem érdekli, hol heveredik le, csak legyen minél hamarabb. ‒ Ehhez itt mit szóltok? Jó lesz. ‒ Mi benne a jó? ‒ Hát akkor ott a nagy fák között. ‒ Nem, Mumpo. Olyan hely kell, ahol nem látnak bennünket. ‒ Mért? Keres minket valaki? ‒ Nem tudom. Talán igen, talán nem. De Mumpo most már ideges, meg-megrezzen, minduntalan hátranéz. Egyszer lát vagy látni vél valamit a fák között, és vakrémületében körbe-körbe futkos. Bo elkapja, és el sem engedi, míg meg nem nyugszik. ‒ Nyugi, Mumpo. Nincs semmi baj. ‒ De én szemeket láttam! Figyelnek bennünket! ‒ Igen, igen. De nem engedhetjük, hogy bántsák Kesst.

‒ Igazad van, Bo. ‒ Mumpo egyszeriben megnyugszik. ‒ Kess a barátom. De azért csak be-bepillant idegesen a fák közé, s ha valami mozgást lát, öklét rázva förmed rá: ‒ Ha közelebb jössz, beverem az orrodat! Baktatnak a félhomályban, igyekeznek minél messzebbre jutni. S épp amikor úgy határoznak, hogy most már ideje megállni, akár akad megfelelő táborhely, akár nem, előttük, a fák között két magas kőoszlop ködlik fel. A régi Nagy út két oldalán álló oszlopok szakadékon átvezető hosszú kőhíd kezdetét jelölik. A túloldalon is áll két oszlop, messze, kétszáz lépésnél is távolabb. A híd már csak roncs. Két oldalán kőpárkány, óriási kőívek egymástól húszhúsz lépésnyire, de a híd közepe, ahol valamikor az út vezetett, már nincs sehol. Hogyan menekülhetett meg támaszték nélkül ez a két égbe szökő ív? Mert a mélység, amely fölé épültek, félelmetes. A három gyerek megtorpan az oszlopoknál, és a szakadékba bámul. Meredek sziklafalak nyúlnak le mélyen, mélyen, egészen az alanti folyóig. A magas hidat tartó két középső ív között látják a rohanó víz csillámlását. A szakadék túlsó fala magasabb, mint bármilyen tengeri szirt, mély repedéseiből fű és bozót sarjad. A szakadék szaggatott pereme kétfelől átszeli az erdőt, ameddig a szem ellát, mint valami óriási, kés vágta seb. ‒ A Hasadék… ‒ szólal meg Kestrel. Az óriási szakadékon át nem vezet más út, csak az egykori híd, s mennél tovább nézik, annál kevésbé akarózik átkelniük rajta. ‒ Omladozik ‒ mondja Bo. ‒ Nem bírna el bennünket.

A száz tél marta kő repedezett, töredezett, félő, ha rálépnek, megbillen alattuk. Csak a tartósabb anyagból faragott két párkány töretlen, keskeny, de vízszintes fedeléül a maradék falaknak. Kestrel az egyik párkányhoz lép, megtapogatja. Szilárdnak érzi. A teteje vagy két lépés széles. Végignéz a hosszán, egészen a túlsó oszlopokig. Mindvégig egyenes és lapos. ‒ Végigmehetünk a párkányon ‒ mondja Kestrel. Bo nem válaszol, de elrémül a keskeny párkány s alatta a szédítő mélység láttán. ‒ Ne nézz le ‒ javasolja Kestrel, mert tudja, mit gondol az ikertestvére. ‒ Akkor olyan, mintha utcán járnánk. Nem bírom megtenni, Kess. ‒ Hát te, Mumpo? Végig tudnál menni a párkányon, a túloldalig? ‒ Ha te mész, Kess, megyek én is ‒ válaszol Mumpo. Nem bírom megtenni, Kess. Ám amikor ezt a rettegő gondolatot küldi ikertestvérének, mögülük csoszogás hallatszik, és Bowmanon végigfut a hideg. Lassan megfordul, retteg attól, amit mindjárt meglát. És ott sorakoznak egymás mellett, egymás kezét fogva, elállják a Nagy utat. Lassan, vigyázva közelednek, és közben vihognak, mint a hadijátékot játszó gyerekek; csak az ő nevetésük mély hangú és öreg. ‒ Jó nagy út áll mögöttetek ‒ mondja a vezetőjük. ‒ De itt vagyunk mi is. Mumpo nyöszörögni kezd félelmében. Kestrel a vén gyerekek arcvonalára pillant, aztán a hosszú párkányra. ‒ Gyerünk! ‒ szólal meg határozottan. ‒ Mozgás.

Felszökken a párkányra, és indul a túloldal felé. Mumpo a nyomában. ‒ Ne hagyd, hogy hozzám érjenek, Kess! ‒ kiabál. Bo habozik még egy kicsit, de tudja, hogy nincs választása. Mélyet lélegzik, és felmászik a párkányra. Feszülten, óvatosan lépked a másik két gyerek nyomában. A híd néhány lépésen át a szakadék felső része fölött halad, alatta nem veszedelmes a mélység. De hirtelen meredély támad alattuk, s ettől fogva úgy érzik, mintha a levegőben lépkednének. Gyorsan sötétedik, de nem elég gyorsan, és amikor Bowman ‒ elhatározása ellenére ‒ lenéz, olyan mélyen látja a folyó ezüst szalagját, hogy megszédül, és egész testében megremeg. Kestrel megáll, hátranéz, s látja, hogy a vén gyerekek felmásznak a párkányra, és követik őket. ‒ Menjünk csak ‒ biztatja a két fiút. ‒ Ne feledjétek: öregek, nem bírnak velünk lépést tartani. Jóval előttük átérünk a túlsó oldalra. És trappol tovább, eltökéltségével szinte húzza maga után a másik kettőt. Bo hátranéz, látja, hogy testvérének igaza van: ők sokkal gyorsabban kelnek át a hosszú hídon, mint a vén gyerekek. Azok közül néhányan már libasorban lépkednek a párkányon, lassan, óvatosan. Kestrel eltökélten halad, egyik lábát a másik elé teszi, nem néz le, nem gondol a szakadékra. Már fele úton vagyunk, gondolja, már nem tart sokáig. S ekkor olyasmit lát meg a túloldalon, hogy egy pillanatra megáll a szívverése. A híd végét jelző oszlopok mellett is vén gyerekek állnak, tucatszám.

S amikor ő megáll és bámul, azok felmásznak a párkányra, és feléje csoszognak. Bo! Ott vannak a túloldalon! Bowman odanéz, látja, s megérti. Ezúttal nincs menekvés. A vén gyerekek mindkét oldalról lassan közelednek. Mihelyt középre érnek, nem lehet őket visszaverni, hiszen minden érintés gyengülést jelent. Lenéz, az iszonyú, egyre sötétedő szakadékba, és arra gondol, milyen lenne esni, esni, aztán reccs! a sziklára zuhanni. Gyors lenne vajon a halál? Bo! Meg kell velük küzdenünk! De hogyan? Nem tudom. De én nem hagyom magamat. Bowman érzi Kestrel gondolatainak ismerős dühét, és ez furcsa módon megnyugtatja. Töri a fejét, mit tehetnének, és a vén gyerekek egyre közelebb és közelebb csoszognak. Mumpo csak most döbben rá, mi történik, és pánikba esik. ‒ Kess! Bo! Elkapnak! Ne hagyjátok, hogy hozzám érjenek! Mit csináljunk? Nem akarok megvénülni! ‒ Ne ugrálj, Mumpo! Maradj veszteg! ‒ Nyugi, Mumpo. Nem fognak utolérni. Ne feledd, gondolja Kestrel, öregek, gyengék, és csak egyenként tudnak közeledni. Csak az a lényeg, hogy ne éljenek hozzánk. ‒ És mi se hozzájuk ‒ felel fennhangon Bowman. ‒ Ne hagyjátok, hogy hozzám érjenek! ‒ visít Mumpo, és félelmében ide-oda tántorog. Kestrelbe akar kapaszkodni, félő, hogy mindannyian lezuhannak. ‒ Hagyd abba, Mumpo! Mitől nyugodna meg Mumpo? Kajától, válaszol Bowman.

Kestrel most döbben rá, hogy még most is ott a nyaka körül a sárbogyós zsák, és hogy az egyikben maradt egy sárbogyó. Lekanyarítja a nyakából, odanyújtja Mumpónak. ‒ Nesze, Mumpo. És ahogy feléje lendíti, érzi a sárbogyó súlyát, s menten vissza is lendíti, és körbe, körbe lengeti a zsák végében. Szeme követi a súly útját. ‒ Bo! ‒ kiált fel. ‒ Van még nálad sárbogyó? Bowman megtapogatja a nyakában lógó zsákokat. Mindegyikben maradt még egy-egy bogyó. Az egyensúly kedvéért osztotta kétfelé az utolsókat. ‒ Kettő ‒ jelenti. ‒ Így tarthatjuk távol őket ‒ mondja Kestrel, és meglengeti a bogyószsákot. ‒ Sárbogyóval nem tehetünk kárt bennük. ‒ Nem is kell. Csak az egyensúlyukból billentjük ki őket. ‒ Vagy magunkat. ‒ Ne feledd: mi fiatalok vagyunk és hajlékonyak. Ők meg vének és merevek. Bowman kételyei nem oszlottak el, de azért hősiesen lengeti, lengeti a bogyózsákot, és kis híja, hogy le nem zuhan a párkányról. Szíve zakatol, dől róla a verejték, felegyenesedik. ‒ Nem megy. Nem tudom megcsinálni. ‒ Muszáj ‒ mondja Kestrel. ‒ Éhes vagyok ‒ közli Mumpo. A sárbogyótéma tárgyalása közben megfeledkezik félelméről. ‒ Fogd be, Mumpo. ‒ Igen, Kess.

És eközben a két vezető vén gyerek kúszik, kúszik feléjük a párkányon, a híd két végéről. A többiek kitartóan követik őket. A Bowman oldalán levők vannak közelebb, azokat kell először visszaverni. ‒ Lengesd, Bo ‒ szól testvérére Kestrel. ‒ Vigyázz az egyensúlyra. Bowman lenéz; most már csak szuroksötétséget lát. Nem bánnám, ha nem volna odalent az a szakadék, gondolja. És ahogy lebámul, egyszerű gondolata támad. Lent sötét van. Akármi lehet ott, csak kívánnom kell. Hát nem képzeli el a meredélyt, és magában új képet rajzol. Nincs Hasadék, mondja magában. Kicsivel lejjebb lágy füves mező terül el. Bowman tovább színezi a képet: lóhere, pipacsok, és hogy valósághű legyen, csípős csalán. Meglepetésére azt észleli, hogy már nem fél a zuhanástól. Most már csak a vén gyerek marad, aki egyre közelebb csoszog a párkányon. Bo a feje fölött meglengeti sárbogyós zsákját, hogy vízszintes köröket ír le a levegőben. Gyorsabban lengeti, hogy nagyobb erőt fejthessen ki. Elképzeli a vén gyerek helyzetét, és ott lengeti a zsákot, ahol hamarosan a vén gyerek feje lesz. Puha fű, zöld mező, mondja magában. Pipacsok. Puha, zöld mező. ‒ Óvatosan, fiú ‒ szólal meg rekedtes, öreges hangján a vén gyerek. ‒ Fogd meg a kezem. Kinyújtja aszott, vén kezét, és vihog. De még nincs elég közel. Kestrel a másik oldal felé néz, kezében a bogyós zsák, figyeli, ahogy a vén gyerekek vezére közeledik. A tied ér oda hamarabb, Bo. Meg tudod csinálni?

Megpróbálom. Szeretlek, Bo. Válaszra nincs idő, még gondolatban sem. A vén gyerek már egész közel van, keze kettejük közt tapogatja a levegőt. Bo meglendíti a zsákot, de az egyarasznyival elvéti a célt. ‒ Minek verekedni? ‒ kérdi a vén gyerek. ‒ Úgy lesz, ahogy a Mora akarja. Hiszen tudod. Bowman nem válaszol. Rugózik, egyensúlyát próbálgatja a keskeny párkányon. Gyorsabban, egyre gyorsabban lengeti a zsákot, felméri a távolságot kettőjük között. ‒ Ne félj az öregedéstől ‒ motyogja a vén gyerek. ‒ Nem tart sokáig. Aztán a Mora megint megfiatalít, szép leszel és fiatal. És csak csoszog, csoszog, és Bowman úgy számítja, hogy lőtávolba ért. De erről meg kell bizonyosodnia. ‒ Ejnye, ejnye ‒ szól a vén gyerek. ‒ Hát hadd simogassalak meg. Bo meglendíti karját a feje fölött, teljes erővel lengeti a bogyószsákot, megcélozza az ősz fejet. A lendület nem ért célt. Bowman megtántorodik, kis híja, hogy le nem esik. A vén gyerek lekapta fejét a zsák elől. ‒ Ejnye, ejnye ‒ gúnyolódik a mély hang. ‒ Óvatosan, fiú. Csak nem akarsz… Bo megint lendít, a düh erőt ad, a súlyos zsákot egyenesen a vén gyerek arcába vágja, telibe találja, közvetlenül a füle alatt. ‒ Auuu! Auuuuuu! A vén gyerek az arcát markolja, megtántorodik a párkányon, elveszti egyensúlyát. Két karja támaszt keres, de nincs ott semmi, semmi. A levegőt csépeli, mintha abba akarna kapaszkodni, de már zuhan is.

‒ Áááááááá…. A rémülettől éles, vékony hang sikolt, sikolt zuhantában, és a vén gyerek zuhan, zuhan, zuhan. És még most is hallják a rémes sikoltást, zuhan, zuhan, míg végül elhal. Hubba hubba hubba Bo! kiált Kestrel. Zsákját lengetve ront támadójára, és lesöpri a párkányról, egyenesen a szakadékba. Ez felserkenti a vén gyerekeket, rekedt bosszúkiáltást hallatva rohanják meg kétfelől Bowmant és Kestrelt. De egyszerre csak egy fér a korlátra, s ahogy Kestrel megjósolta, reakciójuk lassabb, ízületeik merevebbek, és az ikrek sorra taszítják őket a koromsötét mélységbe. Kess ujjongva lóbálja fegyverét. ‒ Gyertek csak, ráncos vén pokszikkerek! Kipróbáljátok a halálugrást? ‒ Üsd, vágd, Kess! ‒ ugrál izgalmában Mumpo. ‒ Ne sajnáld! Kestrel előrelendül és üt, és még egy vén gyerek zuhan sikoltva a mélybe. Mumpo utána kurjant. ‒ Reccs, reccs, reccs! Ronda vén rosszcsontok! Mikor már hét vén gyerek bukfencezett le a párkányról, a többi nem csoszog tovább, motyognak valamit egymás között. Aztán idegesen, óvatosan megfordulnak, és visszacsoszognak társaikhoz a szakadék két oldalán. Megfutamodtak! Az ikrek vad örömujjongásban törnek ki. Bowmant elönti a vad és szokatlan büszkeség. ‒ Megcsináltuk! Legyőztük őket! ‒ Többet a közelünkbe se merészkednek! ‒ ujjong Mumpo. Csakhogy a vén gyerekek nem mennek messzire. Lemásznak a párkányról a szakadék két oldalán, és ott maradnak. Mumpo

azt hiszi, a győzelmük biztonságot jelent, de Kess és Bo jobban tudja. A szilárd talajon, ahol a vén gyerekek körülfoghatják őket, mint már máskor is megtették, puszta zsáklengetéssel nem menekülhetnek. Csapdába kerültek megint. ‒ Kergesd meg őket, Kess! ‒ rikoltja Mumpo. ‒ Adj nekik még egyet! ‒ Nem lehet, Mumpo. Nagyon sokan vannak. ‒ Nagyon sokan? Végignéz a hosszú hídon, előbb az egyik irányban kémlel az éjszakába, azután a másikban. ‒ Itt kell maradnunk ‒ mondja Kestrel. ‒ Legalább is reggelig. ‒ Micsoda? Egész éjjel? ‒ Igen, Mumpo. Egész éjjel. ‒ De Kess, azt nem lehet. Nincs hol aludnunk. ‒ Nem fogunk aludni, Mumpo. ‒ Nem fogunk aludni?! Mumpónak az alvás éppolyan szükséges és elengedhetetlen, mint az evés. Azt se tudja, mit mondjon döbbenetében. Hogy lehet nem aludni? Az alvást nem úgy választja az ember. Az álom egyszerűen meglepi, lecsukja az ember szemét. Ezt az ikrek is éppolyan jól tudják. ‒ Ne félj, Mumpo ‒ mondja Bowman. ‒ Melléd ülünk kétoldalt, és ha akarsz, alhatsz. Sorban letelepszenek a párkányra, Bo és Kess összefonja karját Mumpo háta mögött, ő kettejük között ül, ők pedig befelé hajolnak, kettős ölelésben tartják, szakasztott mint a kívánósdiban. Ha elalszik is, nem fog lepottyanni a

párkányról. Mumpo érzi az ikrek biztonságos, meleg fogását, és mélységesen boldog. ‒ Mi vagyunk a három jóbarát ‒ közli. És olyan nagy a bizalma, hogy valóban elalszik, kétlépésnyi párkányon, s alatta tátong a fél-mérföldnyi mélység. Az ikrek nem alusznak. ‒ Nem lehet elmenekülni előlük, igaz? ‒ kérdi Bowman. ‒ Nem tudom, hogyan lehetne. ‒ Az egyik azt mondta nekem, ne féljek az öregedéstől. A Mora majd megint megfiatalít! ‒ Én inkább meghalok. ‒ Együtt maradunk, igaz, Kess? ‒ Együtt. Mindig. Elhallgatnak. Majd egy kis idő elteltével megszólal Bowman: ‒ Vajon mi lehet mamával, papával és Pinpinnel? ‒ El sem tudja képzelni, mit gondolnak, ha ők soha vissza nem térnek. ‒ Nem tudnák, hogy meghaltunk. Örökké visszavárnának. Szüleinek a képe, akik még akkor is reménykednek, ha ők már nem lesznek, jobban elkeseríti, mint a halál kilátása. És mert helyzetük nagyon emlékeztet a kívánósdira, elkeseredéséből kívánságot formál. ‒ Azt kívánom, hogy papa és mama tudják, mi történik velünk. ‒ Azt kívánom, hogy megmeneküljünk a vén gyerekektől ‒ mondja Kestrel ‒, és találjuk meg a Szél Dalnokának a hangját, és érjünk haza épségben. Elhallgatnak. Csak Mumpo szuszogása hallatszik, meg a szél sóhaja lent a nagy szakadék mélyén.

És távoli mennydörgés. ‒ Hallottad? Vörös villanás szántja az eget, aztán elhal. ‒ Vihar lesz? Újabb mennydörgés. Újra a vörös fény. Ezúttal meg is látják a tűz-csóvát, messze; az égnek tör, majd a föld felé kanyarodik. ‒ A hegyekből jön. ‒ Odanézz, Kess! Nézd a vén gyerekeket! Bumm! dörren az ég, huss! villan a tűzcsóva, és ahogy a lángvörös ív az égre rajzolódik, majd újabb és újabb, a vén gyerekek a szakadék két oldalán vad kiáltozásban törnek ki, tébolyultan futkosnak, és nézik a záporozó tüzet. Most már folyamatos az égzengés, és a tűzcsóvák mindenfelől az égre törnek. Lángoló törmelékük olykor a közelben ér földet. Egy izzó zsarátnok a gyerekektől néhány lépésnyire hullik az alanti szakadékba. Egy másik éppen előttük; egy pillanatig még ég, aztán belefakul az éjszakába. A vén gyerekek megvadulnak. Az ikrek eleinte azt hiszik, félelmükben, de aztán látják, hogy az égre nyújtogatják karjukat, és a földet érő tűzcsóvák felé rohannak. ‒ Azt akarják, hogy eltalálja őket! ‒ álmélkodik Kestrel. Most az egyik tűzcsóva egyenesen az egyik vén gyerekre hullik, s narancsszín lángözönné robban. A ragyogó fény amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan kihuny, és a nyomában ‒ semmi sem marad. A vén gyerekek akár az őrültek, rohangálnak, karjukat égre nyújtva ordítoznak: ‒ Engem találj el! Engem!

És ha itt-ott, találomra, valamelyikükre esik egy tűzcsóva, azt mindjárt el is emészti. Az égbolt lánggal ég; szüntelen a mennydörgés. A sűrűn záporozó tűzcsóváknak már a forrása is látszik: az északi hegylánc legmagasabb csúcsa. Az ikrek döbbenten nézik, bámulatukban félni is elfelejtenek ‒ Mumpo pedig édesdeden alszik. ‒ Oda kell mennünk ‒ néz Kestrel a hegyre. ‒ Be a tűzbe. Körülöttük hullanak a tűzcsóvák, de ők nem mozdulnak ‒ hiszen hová is mehetnének. Ösztönösen érzik, hogy nem érheti őket baj. Ez a halálos zivatar nem nekik szól, ők csak véletlen tanúk. Ezt a vén gyerekeknek címezték. ‒ Engem találj! Engem! ‒ rikoltoznak a vén gyerekek, és a tűz felé tárják karjukat. ‒ Fiatalíts meg! Hanem amikor csakugyan eltalálja őket egy tűzcsóva, a nyomában nem marad semmi. Aztán halkul az égzengés, a mennybolt elsötétül, a tűzcsóvák zápora ritkul. Az utója épp csak felemelkedik, és lehullik, valahol messze. A maradék vén gyerekek szánalmasan sírnak, és a messzi tűzcsóvák felé futnak, mintha átugorhatnék a sok-sok mérföldet, mielőtt a lángoló törmelék a földre hullik. Egy kis idő múltán a hegy elcsendesedik, és az ikrek megint magukra maradnak. Szelíden ébresztgetik Mumpót, nehogy megriadjon és lepottyanjon a párkányról. Igazában félig alszik; teszi, amit mondanak neki, de valójában azt se tudja, hová mennek. Óvatosan kitapogatják az utat, átkelnek a szakadék túlsó oldalára, és a keskeny párkányról a biztonságos szilárd talajra.

Mumpo azon nyomban összegömbölyödik és tovább alszik. Az ikrek összenéznek, és egyszeriben rádöbbennek, milyen fáradtak. Kestrel leheveredik. ‒ Mi lesz, ha visszajönnek? ‒ kérdi Bo. ‒ Nem érdekel ‒ mondja Kess, és már alszik ő is. Bo leül a durva, göröngyös földre, és elhatározza, hogy őrizni fogja a másik kettő álmát. Szép, szép az elhatározás ‒ de alig pár pillanat, és őt is elnyomja az álom.

19 MUMPO ELROMLIK

F

ényes napvilágra ébrednek az ikrek. A vén gyerekek eltűntek nyomtalanul. A nagy szakadék, amelyet előzőleg csak alkonyi félhomályban láttak, most félelmetes mélységében tárul fel előttük. Elképesztő a mélység, de az is, hogy milyen keskeny kis párkányon keltek át fölötte. ‒ Csakugyan ezen jöttünk? ‒ álmélkodik Bo. Kestrel lenéz a híd nagy kőíveire. Most már látszik, ami előző este elkerülte a figyelmüket, hogy a támasztóoszlopok sok helyütt omladoznak. Az egyiknek a talapzatát annyira kimosta a folyó, hogy olyan mintha tűhegyen állna. De Kestrel nem szól Bowmannak, mert tudja, hogy visszafelé is erre kell majd átkelniük. Mumpo is felébred, és bejelenti, hogy éhes. ‒ Odanézz, Mumpo ‒ mutatja Kestrel a félelmetes Hasadékot. ‒ Ezen a nagy hídon keltünk át tegnap! ‒ És hoztunk magunkkal valami ennivalót? ‒ tudakolja Mumpo. Bo megtalálja az előző este még fegyverként szolgáló zsákot, és benne a sárbogyót. Megviselte az ütközet, de azért még fogyasztható.

‒ Nesze! ‒ dobja oda Mumpónak, aki azonban nem kapja el. A sárbogyó a lejtős talajon a szakadék pereme felé gurul. Mumpo kergeti, de az eltűnik odalent. Mumpo a szakadék szélére térdel, lekémlel a mélybe. ‒ Ott van! ‒ kurjantja el magát. ‒ Felhozom! ‒ Van még egy ‒ mondja Bo. ‒ Hagyd, hozza csak fel, ha tudja ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem pazarolhatjuk az ennivalót. Mumpo mellé kuporodnak, és látják, hogy a sárbogyó fennakadt a sziklafal egy kitüremkedő fűcsomóján. Közvetlenül alatta bokrok. Bo hátrál; szédül, ha lenéz a feneketlen mélységbe. Mumpo hason fekszik, és a szakadék pereme fölött a sárbogyó után kaparászik. Majdnem eléri, de nem egészen. Hát megpróbál tovább kúszni. ‒ Óvatosan, Mumpo. Csakhogy Mumpo éhes, és nem gondol másra, csak a hívogató sárbogyóra. Kicsit tovább kúszik, és az ujja hegye már érinti a bogyót. De megmarkolni még nem tudja. ‒ Még egy kicsit ‒ mondja, és kúszik tovább. A keze a sárbogyó után nyúl, ám ekkor egész teste csúszni kezd lefelé. ‒ Segítség! ‒ ordibál, mert rádöbben, hogy nem sikerül megállnia. Kestrel ráveti magát Mumpo lábára, és markolja, amilyen erősen csak bírja. ‒ Jól van ‒ zihál Mumpo, a Hasadék fölött lógva, és csak a reggelijére tud gondolni. ‒ Mássz vissza! ‒ parancsolja Kestrel. ‒ Vissza! ‒ Jó, csak előbb…

Keze már a sárbogyó köré zárul, amikor aszott, csontos kéz tör elő az alanti bokorból, és megragadja Mumpo csuklóját. ‒ Jaaaj! Segítség! Mumpo rémülten rángatózik, Kess kis híján elereszti a lábát. ‒ Bo? Mi van? Bo kényszeríti magát, hogy lenézzen, és megpillant egy vén gyereket, aki fennakadt egy bokorban, és szorosan markolja Mumpo karját. ‒ Vágd fejbe, Mumpo! ‒ kiabál Bo. ‒ Harapd meg! ‒ Mi az? ‒ liheg Kess; keservesen tartja Mumpót, és érzi, hogy most már nagyobb súly húzza lefelé. ‒ Segítség! ‒ hallatszik Mumpo szánalmas hangja; s a következő pillanatban már mélyebben szól: ‒ Segítség… ‒ Egy vén gyerek ‒ mondja Bo. Leakasztja második bogyós zsákját, megpróbál nem lenézni a szédítő mélységbe, és meglóbálja a zsákot. A súlyosabbik vége épp csak súrolja a vén gyerek vállát. Felnéz Bowmanra, ráncos képét eltorzítja a gyűlölet és a düh. ‒ Csecsemők! ‒ sziszegi. ‒ Ostoba csecsemők! Bo csak most nézi meg alaposabban. Gyérülő ősz haj, beesett orca, szíjas nyak; és megérzi benne az ártó szándékot, a rombolás vágyát. Magasra emelik a bogyós zsákot, jól meglendíti, és lecsap vele a vén gyerek felfelé néző arcába. ‒ Aááááá! ‒ kiált a vénség, és elereszti Mumpo karját. Megtántorodik, lecsúszik a bokorba. Az megremeg a súly alatt, kiszakad a sziklából, a vén gyerek pedig lezuhan. ‒ Áááááá…

Míg a szakadék aljába nem ér, hallatszik a kiáltás, azután a távoli puffanás, ahogy a sziklára zuhan. Kestrel felrángatja Mumpót a szakadék széléről, aztán elereszti. Hogy hozzányúlt, máris úgy érzi, elgyengül. Mumpo csak hever, mozdulatlanul, s fel-felnyög egy kicsit. ‒ Nem esett bajod, Mumpo? Mély, rekedt hangon tör elő a válasz. ‒ Fáj mindenem. Megpróbál feltápászkodni, de nem sikerül. Visszahuppan, alig kap levegőt. ‒ Elromlottam, Kess. Kestrel és Bowman rámered, megpróbálja elrejteni döbbenetét. Mumpo befont haja tiszta ősz, de ott van még benne az aranyfonal. Bőre ráncos, lazán fityeg. Teste görnyedt. Mumpóból kis öregember lett. ‒ Nem lesz semmi baj, Mumpo ‒ küszködik a könnyeivel Kestrel. ‒ Meg fogsz gyógyulni. ‒ Beteg vagyok, Kess? ‒ Egy kicsit. De valahogy majd meggyógyítunk. ‒ Minden tagom fáj. És sírva fakad. Nem a jól ismert Mumpo szokásos bőgése ez, hanem csöndes, fáradt zokogás, és az arcát redőző mély ráncokon könnyek futnak végig. Mit csináljunk? Tovább kell mennünk, válaszol Bowman. Fennhangon pedig megkérdi Mumpót: ‒ Tudsz járni? ‒ Azt hiszem. Felcihelődik, ezúttal óvatosabban, és lép egyet-kettőt. ‒ Gyorsabban nem megy.

‒ Nem baj. Amennyire tőled telik, igyekezz. ‒ Segítenél, Bo? Ha rád támaszkodhatok, talán gyorsabban is tudnék menni. ‒ Nem érhetsz hozzánk, Mumpo. Csak majd ha jobban leszel. ‒ Nem érhetek hozzátok? De miért? Csak ekkor döbbennek rá: Mumpo nem is sejti, hogy mi történt vele. ‒ Hogy ne kapjuk el a betegségedet. ‒ Aha, értem. Nem, persze hogy nem. És hamar meggyógyulok? ‒ Persze, Mumpo. Hamar. Hátat fordítanak a Hasadéknak, és tovább mennek a Nagy úton a hegyek felé. Nem is mennek ‒ vánszorognak. Mumpo akárhogyan igyekszik, nem tud rendes iramban járni. Csoszog, megmegáll, megpihen. Aztán csoszog megint, nem panaszkodik, látni, hogy nagyon igyekszik. De az is nyilvánvaló, hogy ha így haladnak, sose érnek fel a hegytetőre. És Mumpón kívül egyéb gondjuk is van. Megváltozott kétoldalt az erdő. A Nagy út hajdani vonalán nincsenek fák, de kétoldalt egyre sűrűbb az erdő, már valóságos falat alkot. És a sűrűben mintha árnyak kísérnék őket, halkan lopakodnak, sosem előznek, de le sem maradnak. Bo a szeme sarkából érzékeli a jelenlétüket, de ha odanéz, semmit se lát. Aztán az árnyak, a fejük fölött… Most már látni, hogy madarak köröznek magasan a fák felett. Eleinte ügyet sem vetnek rájuk, de azok egyre alacsonyabban szállnak, nesztelenül siklanak kiterjesztett óriási szárnyukon. Eleinte

öten-hatan vannak, de amikor Bo legközelebb felnéz, már tizenhármat számol. És azután, alig fél óra elteltével, megszámlálhatatlanok; vészt jósló fekete árnyak áradó tömege húz a magasban. Homályos mesék ötlenek fel emlékezetében: utasembereket követő, prédára leső vadállatok, csak arra várnak, mikor marad le valaki, mikor hagyja el az ereje. Bo sietősebbre veszi lépteit. ‒ Mumpo nem bírja ‒ mondja Kestrel. ‒ Lassítsunk. Pihenni kellene. ‒ Nem! Nem állhatunk meg! Kestrel meghallja testvére hangjában a félelmet; éles pillantást vet rá. ‒ Semmi… baj ‒ pihegi Mumpo. ‒ Lépést… tartok… ‒ De a szavakat is alig bírja kinyögni. Bo, ezt nem tehetjük. Mi mást tehetnénk? Hát tovább vergődnek. Minél lassabban mennek, annál vakmerőbbek a madarak. Már alacsonyabban vitorláznak, a fák koronájának vonalában, nagy fekete szárnyuk árnyékot vet a földre. Feketék, sas formájúak, csak sokkal nagyobbak. Fent a fák magasában nem is látni, hogy igazában mekkorák. Ekkor Mumpo megbotlik egy kőben, és elesik. Csak fekszik ott, meg sem próbál felkászálódni. Kestrel melléje térdel, hogy vajon nem sérült-e meg, de Mumpo csupán kimerült. ‒ Pihennie kell, Bo. Ha akarjuk, ha nem. Bo is belátja, hogy igaza van. ‒ Ha eszik valamit, mindjárt jobban érzi magát. Bo lekanyarítja sárbogyószsákjait, és előveszi az utolsó megmaradt bogyót. Kestrelnek nyújtja, hogy adja Mumpónak,

amikor hirtelen szélroham támad, sötét árnyék suhan, és a kezén heves, fájdalmas ütést érez. Bo felkiált, inkább meglepetésében, mint fájdalmában, és megmarkolja a kezét. Ujjai közül vér csordul. A fekete sasmadár már elszáll irdatlan szárnyain, a sárbogyóval borotvaéles karmai közt, amelyek az imént négy sekély barázdát véstek Bo keze fejére. Bo döbbenten néz fel az óriási madárra. Még három kering körülöttük, alacsonyan, várják, hátha előkerül még valami az elemózsiás zsákból. Szárnyuk oly terebélyes, hogy hárman egymás mellett árnyékot vetnek a széles útra. Mumpo fektében felbámul az óriás sasokra, szeme tágra nyílik rémületében, szíve vadul kalapál. Kestrel ösztönösen fölébe terjeszti két karját, védelmezőn. A madarak még lejjebb ereszkednek, eleséget keresnek. ‒ Dobd el, Bo! ‒ kiáltja Kestrel. Bo olyan messzire hajítja a bogyószsákot, amennyire csak tudja. Az óriás sas menten lecsap, felkapja a zsákot, és felszáll a fa tetejére. A többiek ‒ rengetegen vannak ‒ némán köröznek, figyelnek, várnak. Mivel a gyerekek az eget figyelik, nem látják a fák közül elősompolygó első vadat, de még a másodikat sem. A bestiák megszimatolják Bo vérét: a vér sebet jelent, a seb gyengeséget. Csöndben osonnak ki az erdőből, egyesével, s csak állnak ott, sárga szemük meredten néz. Mumpo veszi észre őket elsőnek. Felsikolt. Bo gyorsan arra fordul, és megdermed. Körülöttük, alig húszlépésnyire, hatalmas szürke farkasok köre. Soványak, a bundájuk csapzott; akkorák, mint az őz, óriási állkapcsuk tátva, nyelvük kilóg, halkan lihegnek, és csak néznek.

‒ Semmi baj, Mumpo ‒ mondja gyorsan Kess. Maga sem tudja, mit beszél, csak Mumpo ne kezdjen sivítani. A fekete sasok megint alacsonyabban köröznek, prédára várnak. Hatalmas szárnyuk árnyékot vet az útra, mintha máris leszállna az éj. A farkasok nesztelenül közelebb osonnak, és megállnak megint. Várnak, vajon prédájuk felveszi-e a harcot. Mumpóból sikoltás helyett a megszokott idegtépő nyöszörgés tör elő; csak most öregemberesen zokog. ‒ Ne hagyjátok, hogy elkapjanak ‒ hörgi. Érzik a levegő suhogását, ahogy odafent elsöpörnek a sasok, érzik a farkasbundák forró, nyirkos szagát. A gyerekek rémületükben mozdulatlanul kuporognak, látják, amint a farkasok éles, hegyes, fehér foga kivillan, s a bestiák nesztelenül közelebb lopóznak. És ekkor hang hallatszik a fák közül, hosszú vonítás. A farkasok egyszeriben megtorpannak. A nagy sasok, holott eddig minden körnél alacsonyabbra kerültek, megint felszállnak a magasba. Újra felhangzik a vonítás, gyászosan, erőteljesen, s a farkasok megfordulnak és várakozásteljesen néznek az erdőbe. És a fák közül lassú léptekkel előjön egy óriási, szürke bundájú vén farkas, mindannyiuknál nagyobb. Minden mozdulata hatalmat és tekintélyt sugall, de immár öreg, és minden egyes lélegzetnél hosszú, sóhajtó korgás tör elő széles mellkasából. Akkora, mint egy szarvasbika, de sovány és inas, s ahogy közeledik a fák közül, sárga szeme Bowmanra szegeződik. Bo rezzenéstelenül állja a pillantását. A többi farkas félrehúzódik, utat engednek vezérüknek, a falka atyja pedig

előrelépdel, míg végül a fiú fölé tornyosul. Azután hosszú, loncsos testén hullámzó mozgás fut végig, s az öreg farkas leereszkedik, majd elhasal. Fejét kinyújtott mancsára fekteti, szemét le nem veszi Bowmanról. A többi farkas követi vezére példáját, míg végül az egész falka a három gyerek körül fekszik, és halkan liheg. Bo ekkor jön rá, hogy mit kell tennie. Kinyújtja véres kezét, a farkasok atyja pedig felemeli szürke orrát, és megszagolja. Azután kinyúlik rózsaszínű nyelve, és lenyalja a vért. Bo lassan letelepszik, a farkas pedig az ölébe fekteti a fejét. Szeme a fiú arcára szegeződik, s amennyire ember és állat között ez lehetséges, megértik egymást. ‒ Ránk vártak ‒ mondja Bo, de maga sem tudja, hogyan hatolt a farkas gondolataiba. ‒ Miért? ‒ Hogy megküzdjünk a Morával. A név hallatán mozgás támad a farkasok között, mintha hideg széláramlat fújna; loncsos bundájuk megremeg. A falkavezér feláll, a többiek követik. Az öreg farkas magasra emeli fejét, és megint gyászos vonítást hallat. A fent köröző nagy sasok meghallják a szavát, s egyre alacsonyabbra ereszkednek, már-már olyan közel, hogy a szárnyuk szinte a gyerekek fejét súrolja. Azután sorra leszállnak, és körülveszik a farkasokat. Bo a sasok fekete szemébe és a farkasok sárga szemébe néz, és kiolvassa belőle büszkeségüket, bátorságukat. Régóta várunk. Most végre szembenézhetünk ősi ellenségünkkel. ‒ Segítenek nekünk ‒ mondja Bo. ‒ Itt az idő. Indulnunk kell.

Kestrel és Mumpo szó nélkül engedelmeskedik ‒ tudják, hogy Bo olyasmit tud, amit ők nem tudhatnak soha. A sasok kiterjesztik szárnyukat és felrepülnek; a gyerekek és a farkasok pedig tovább mennek a Nagy úton a hegyek felé. Mumpo nehezen vonszolja fáradt vén csontjait. Az ikrek is lassan baktatnak, tudják, mennyire fél, hogy otthagyják. De hamarosan elérkezik az idő, amikor Mumpo nem bírja tovább. Leül a földre, és sírva fakad. ‒ Ne hagyjatok el! ‒ zokogja. A farkasok atyja mindent lát, és mindent megért. Hamarosan előnyargal egy fiatal farkas, és leheveredik Mumpo mellé. ‒ Mássz fel a hátára, Mumpo. Ő visz majd. Segíteni nem mernek, de Mumpo valahogy felvergődik a farkas hátára, s belekapaszkodik a loncsos bundába. Útjukat most már jó iramban folytatják, és egyre jobban közelednek a távoli hegyekhez. Idővel az ikrek is elfáradnak, és őket is hátukra veszik a farkasok. Most már elhagyhatják a Nagy utat, és a farkascsapást követik a fák között. Gyors haladásukat a sasok röpte követi, kétoldalt farkashad kíséri őket. És mást nem látni körös-körül, csak az erdő árnyas mélyét. Már a hegyek magasabb lankáin haladnak, hideg van, a sudár fenyők legfelső ágai közt pára fehérlik. Ritkul az erdő, s visszanézve látják, hogy száz meg száz farkas csatlakozott hozzájuk, özönlenek utánuk, fent pedig százával szállnak a sasmadarak. Útjuk célja, a hegység már előttük magasodik. Irdatlan nagynak látszik, csúcsán a fennsík oly lehetetlenül magas,

hogy úgy érzik, még a farkasok sebes futásával sem érhetik el soha. S ami még rosszabb, távolibbnak bizonyul, mint várták, mert ahogy átkelnek egy gerincen, előttük fákkal borított mély völgy terül el, s csak ekkor ébrednek rá, hogy a fő hegycsúcs megmászását még meg sem kezdték. A völgybe ereszkedő csapás kanyarodik, és a gerincen túl eltűnik a szemük elől. A gyerekeket hordozó farkasok egyre lassabban lépkednek, a sasok is alacsonyabbra ereszkednek, leszállásra készülőben. Ahogy a csapás kanyarulatához érnek, a farkasok megtorpannak, és leheverednek. Nyilvánvaló, azt akarják, hogy a gyerekek szálljanak le. S amikor megteszik, leszállnak a sasok is, százával, a fákra, a földre. Kestrel Bowmanra néz: most mit tegyenek. De Bo sem tudja. És ekkor Mumpo veszi át a vezetést. Az ikrek meglepetésére, mihelyt talpraáll, meg is indul, csoszog a csapáson, amilyen gyorsan csak bír, valamilyen megmagyarázhatatlan kényszer hajtja. ‒ Mumpo! Várj! Meg se hallja őket. Két karját előrenyújtja, mintha minél hamarabb el akarná érni azt, ami hívja, akármi legyen is az. Bowman hátranéz, a farkasok végtelen seregére. Ülnek, fekszenek, nyelvük lóg, lihegve szegezik szemüket a falkavezérre. Az pedig felemeli fejét, beleszimatol a szélbe ‒ és vár. Bo is szimatol. ‒ Füst. ‒ Nem veszthetjük el! Hát Mumpo után indulnak, aki már el is tűnt a szemük elől. Ahogy ők is megkerülik a csapás kanyarulatát, rendkívüli látvány tárul a szemük elé. Alattuk megint a Nagy út, széles és

nyűt, és rajta százak haladnak, közöttük Mumpo. És ők is, akárcsak Mumpo, kinyújtják karjukat, és hajlott háttal, sántikálva haladnak. Mumpo, valamivel előbbre a többinél, már-már szinte fut. Nyög és zihál futás közben, és vén hangján kiabál: ‒ Vigyetek el! Vigyetek el! A füst forrása felé szalad, ahol a Nagy út a hegyoldalba torkollik: az út szélességével egyező hasadék, telis-tele tűzzel. A lángok magasba csapnak és füstté válnak, és a füst kiárad a fenti légbe. És végig a Nagy úton, a tűz kapuja felé, Mumpo előtt, Mumpo mögött más, görnyedt alakok, ők is kinyújtott karral, nem mind gyerekek, de vének mindahányan; és szájukból ugyanaz a kiáltás fakad, ahogy a lángokhoz közelednek: ‒ Vigyél el! Hadd legyek megint fiatal! Mumpo most már istenigazában szalad, rángatózva, nehezen, de mintha az élete függne tőle. ‒ Mumpo! Ne! Kestrel utána iramodik, de Mumpo már messze jár, és meg se hallja Kess hangját. Hanyatt-homlok rohan a tűzbe. A többi vénség ugyanúgy: minél közelebb érnek a lángokhoz, annál jobban sietnek, mintha alig várnák a halált. Amikor a tűzhöz érnek, kinyújtott karjuk lehullik, és minden látható félelem vagy fájdalom nélkül egyenesen besétálnak a lángok közé. Kestrel nem látja, mi történik velük, mert szemét elvakítja a tűz ragyogása. Bo utoléri, egymás mellett állnak, némán bámulják a hegy magas hasadékát, és a belőle áradó füstöt. Rémületükre Mumpo botladozva fut a lángok közé, és kiáltoz:

‒ Vigyetek el! Hadd legyek újra fiatal! És a szánalmas kiáltozás elhallgat, az idétlen futás bicegő baktatássá lassul, és Mumpót is elnyelik a lángok. Az ikrek még egy percig döbbenten hallgatnak. Aztán Kestrel megfogja a testvére kezét. Be kell mennünk a tűzbe. Együtt megyünk, mondja Bo, mert tudja, hogy így kell lennie. Mindig együtt. És kéz a kézben mennek véges-végig a Nagy úton, a lángok felé.

20 BE A TŰZBE

A

hogy a hegy nagy hasadéka felé közelednek, már érzik a tűz vad hevét, és a füst maró szagát. Miért nem félnek a vének? Hogy vethetik magukat oly lelkesen a tűztengerbe, s még csak fel sem kiáltanak? De azért mennek ők is a tűz felé, és félelmüket csak az árulja el, ahogy egymás kezét szorongatják. Amikor már vakít a ragyogás, lehunyják szemüket. Nagy a hőség, de nem éget. A külvilág, a hegyek, az erdő hangjai csenddé fakulnak. Mintha még az izzó kemence felé haladó lépteik sem ütnének zajt. Innen már nincs visszaút. Még néhány lépés… És egyszerre szétfoszlik a hőség; lágy hűvösség ömlik köréjük. A fény még most is vakít, csukott szemhéjuk mögött vérvörösen izzik. De ha nem látják is, tudják, hogy beléptek a tűzbe, és hűvös lángok nyaldossák őket körül. És csak lépkednek tovább, sértetlenül, a vakító fény halványul, a hűs simogatás alábbhagy. És apránként megérzik, hogy fakul a fény is. Kinyitják a szemüket: a lángok már halványabbak. Még néhány lépés, és kiértek a tűzből, az árnyék birodalmába. De hogy hová, azt nem tudják pontosan.

Ahogy szemük hozzászokik a sötétséghez, széles folyosó falait látják, a végén ajtó. A falon faburkolat, a padló márvány. Mintha valami palota előcsarnokában járnának. Hátranéznek, s újabb meglepetés éri őket. Mögöttük tűz ég ‒ de nem az iménti tűztenger. Faragott kő kandallóban szén hétköznapi tüze ég. Ezen gázoltak volna át? A hosszú előcsarnok egyik végében a kandalló, a másikban ajtó. Ablak sehol. Nincs mit tenni: elindulnak kéz a kézben a folyosó túlsó végébe, a csukott, kétszárnyú ajtó felé. Bo a kilincset próbálja: nincs zárva. Résnyire kinyitja, bekukucskál. Újabb folyosóféle. Ebből azonban kétoldalt sok szoba nyűik. Gyertyafény világítja meg, a sötét faburkolaton faragott levél- és virágminta. Az ajtók között falikárpit; megfakult vadász- és íjászjelenetek. És a folyosó közepén szép futószőnyeg. Ezen a szőnyegen indulnak el az ikrek, közben jobbra-balra bepillantgatnak a nyitott ajtókon. Elsötétített szobák kétoldalt, a bútorokon porvédő huzat. Igen csendesen, félve lépkednek; nem tudják, mire bukkanhatnak. Bár senki nem mondja, lépteiket a folyosó túlsó vége felé veszik, ahol, mint az iméntinél, csukott, kétszárnyú ajtó várja őket. Közelebb érve látják, hogy az ajtó alól fény szűrődik ki. Hallani nem hallanak egyebet, csak a tulajdon szívverésüket. A palota ‒ ha csakugyan az ‒ láthatóan néptelen. De a fali kandeláberekben gyertyák égnek, és a szőnyeg, amelyen lépkednek, szép tiszta. A kétszárnyú ajtóhoz érve megállnak, hallgatóznak. Nem hallani semmit. Kestrel óvatosan lenyomja a kilincset: az ajtó

nyílik, a sarokvasak kicsit megnyikordulnak. A gyerekek megdermednek. De nem történik semmi, nem hallani lépteket, hangokat. Hát Kestrel felbátorodva benyit, és a két gyerek belép a szobába. Ebédlőbe értek; a szoba közepén szép nagy asztal, vacsorához terítve. Csillog a kristály, az ezüst. Tizenkét személyre terítették az asztalt. Két karos gyertyatartóban s a mennyezetről függő csillárban égnek a gyertyák. A kristálykancsókban víz, az ezüstkosarakban kenyér. A szoba két végében, két szép kandallóban ég a tűz. Az ablaktalan falakon képek, régmúlt idők gőgös nagyurainak, dámáinak arcmásai. És a szoba végében is ajtó, de ez csukva. Egyáltalán nem erre számítottak az ikrek. Bár hogy mire, azt maguk sem igen tudják, csak azt, hogy biztosan valami félelmetes fogadja őket. És ez a különös, néptelen előkelőség, ha nem is veszedelmes ‒ de csakugyan félelmetes. Nem értenek semmit, és éppen ez az ijesztő. Amit itt látnak, abból semmit sem tudnak kihámozni ‒ itt bármi megtörténhet. És nem tudják, mire számíthatnak. Óvatos léptekkel végigmennek a szobán, a hosszú, csillogó asztal, a brokáthuzatú székek mellett, egészen a túloldali ajtóig. Kestrel megáll, hallgatózik, de semmit se hall. Benyit az ajtón. Női öltözőszoba; két olajlámpa világítja meg. Magas szekrények, az ajtajuk nyitva, s mind tele szebbnél szebb ruhákkal. Nyitott fiókokban ingek, harisnyák, alsószoknyák ‒ mind gyönyörűen kivasalva, összehajtogatva. És cipők, és papucsok, és csizmák végeláthatatlan sora. Egy próbababán félig kész báli ruha, varrásait összetűzték. Egy heverőn szép,

mintás selyemvég, félig kitekerve. Egy berakott asztalkán szabókellékek, ollók, tűk, fonalak, gombok, selyempaszomány. Egy nagy állótükörben tulajdon tükörképüket pillantják meg: sápadtak, idegesek, kéz a kézben állnak, szemüket tágra nyitják. Az öltözőszobából két ajtó vezet ki, mind a kettő nyitva. Az egyik sötét és üres fürdőszobába nyílik. A másik hálószobába. Némán, zajtalanul állnak az öltözőszoba ajtajában, és benéznek a hálószobába. Az ágy melletti alacsony asztalkán lámpa ég. A nagy, négyszegletes szoba faburkolatú falán trófeák: kardok, sisakok, zászlók és lobogók, mintha csak harcedzett, diadalmas katonatisztek ebédlőjének a falát díszítenék. Csakhogy öblös bőrfotelok, újságokkal borított asztalok helyett egy díszes, mennyezetes ágy áll a szoba fényes padlójának közepén. Az ágy tüllfüggönye a mennyezetbe erősített karikáról függ, s áttetsző szoknyaként borítja az ágyat. Az ágy melletti asztalkán, a lágy fényű lámpa mellett egy pohár víz, és tányéron egy narancs. A narancs mellett kis ezüstkés. És az ágyban, a tüllfüggönyön át alig láthatóan, csipkés szélű ágyhuzat és hímzett takaró alatt, párnahalmokkal ülő helyzetbe támasztva egy igen-igen öreg hölgy alussza mélységes álmát. Az ikrek nagyon lassan, óvatosan osonnak be a hálószobába ‒ félnek, hogy megzavarják az öreg hölgy álmát. Lábuk alatt meg se nyikordul a padló, és szinte még a lélegzetüket is visszafojtják, nehogy megtörjék a szoba mély csendjét. Lassan, óvatosan az ágy mellé érnek, s a tüllfüggönyön át nézik az alvó öreg hölgyet.

Arca sima és nyugodt, csontjai kiütköznek papírvékony bőrén. Arcán hajdani szépség nyomai látszanak. Bowman nézi, és szinte elviselhetetlen sóvárgás fogja el, maga sem tudja, hogy mi után. Kestrel tekintete ide-oda rebben, hátha meglát valami szekrényt vagy ládát, amely a Szél Dalnokának Hangját rejtheti. Nem nagy; bárhol lehet ebben a szobában vagy a többi szoba valamelyikében, vagy valahol, ahová még nem léptek be. És Kestrel most érzi először, mélyről felszökő komor félelemmel, hogy kudarcot vallhatnak. Hogy talán sosem találnak rá. Bo megérzi a riadalmát. Szemét nem veszi le az alvó öreg hölgyről, némán szól ikertestvéréhez. Ott van. A hajában. És Kestrel megpillantja. Az öreg hölgy vékony szálú ősz haját összefogó ezüstcsatnak felkanyarított szárú S betű formája van ‒ ugyanolyan, mint a Szél Dalnokára vésett körvonal, ugyanolyan, mint a rajz a térkép hátán. Óriási megkönnyebbülés önti el, éppoly hirtelen, mint az imént a rettenet, s újult erőt és akaratot kelt benne. Meg tudod szerezni úgy, hogy nem ébreszted fel? Megpróbálom. Bowmant mintha elhagyta volna szokásos félénksége; vagy csak megfeledkezett róla, annyira lenyűgözi az az öreg, öreg arc. Szelíden odanyúl, és biztos kézzel megfogja az ezüstcsatot. Visszatartja lélegzetét, egész teste mozdulatlan, és lassan, nagyon, nagyon lassan kihúzza a csatot a gyér ősz hajból. És az öreg hölgy csak alszik, zavartalanul. A csat alig érzékelhetően megremeg, kiszabadul, és Bowman a lámpa fényénél látja, hogy az S kanyarulatát sok finom, feszes, ezüst

drótszál keresztezi. Kiengedi visszafojtott lélegzetét, és felemeli a csatot. S ekkor hirtelen rántást érez. Egyetlen szál ősz haj beleakadt a csatba, s ahogy felemeli, a hajszál megfeszül, azután elpattan. Bo megdermed. Kess az ezüstcsat ‒ a Szél Dalnokának Hangja ‒ felé nyúl, és elveszi Bo kinyújtott kezéből. Menjünk! De Bo nem veszi le szemét az öreg hölgyről, akinek a szemhéja most megrebben, szeme kinyílik. Fakókék szempár bámul fel rá. ‒ Miért ébresztesz fel, gyermek? Halk, szelíd a hangja. Bo hasztalan próbálja kerülni a pillantását. Bo! Menjünk! Nem tudok. S ahogy Bo abba a vizenyős kék szempárba bámul, egyszeriben változást lát. Az öreg hölgy szemében más szemeket pillant meg, sokat, százat meg százat, és mind rámered. A szemek magukhoz vonzzák, és mindegyikben egyre több és több szemet lát, és egyre többet, a végtelenségig. És ahogy néz, érzi, amint új szellem tölti el a testét, fényes, tiszta és hatalmas. Mi vagyunk a Mora, mondja a milliónyi szem. A számunk végtelen. Mi vagyunk a minden. ‒ Látod? ‒ szól az öreg hölgy. ‒ Már nem félsz. És Bo tudja, hogy igazat mond. Mitől is félne? Amíg abba a milliónyi szembe néz, ő is része a mindenség legnagyobb hatalmának. Nincs többé félelem. Féljenek mások.

Távoli zeneszót hall: dobokat, dudákat, trombitákat. Menetelő sereg félreismerhetetlen hangjait, menetelő lábak dobaját. ‒ Bo! ‒ kiált rettegve Kestrel. ‒ Gyere innen! De Bowman nem tudja levenni szemét arról a fakókék szempárról, amelyben ő is a milliókhoz kapcsolódik, a milliókhoz ‒ akik a Mora. De nem is akarja levenni róla a szemét. És közeledik a menetelő lábak dobaja, közeledik a pattogó zene. ‒ Jönnek ‒ mondja az öreg hölgy. ‒ Már nem tudom őket megállítani. Kestrel megfogja testvére karját, húzza, de Bo váratlanul erősnek bizonyul, meg se tudja mozdítani. ‒ Bo! Gyere már! ‒ Az én szépséges zárjaim ‒ suttogja az öreg hölgy. ‒ Annyira szeretnek ölni. Ölni! gondolja Bowman, és az erő, a hatalom izgalma fut végig rajta. Ölni! Felnéz; előtte a falon szép, görbe szablya lóg. Trapp! Trapp! Trapp! közeledik a menet. ‒ Vedd el a kardot ‒ mondja az öreg hölgy. ‒ Ne! ‒ sikolt Kestrel. Bowman felnyúl, leveszi a falról a kardot, markolata éppen beleillik jobb kezébe. A penge könnyű, de halálos. Kestrel rémülten hátrál, még éppen jókor, mert Bowman hirtelen megfordul, olyan mosollyal, amilyet még sohasem látott az arcán, s kardjával a levegőbe suhint ‒ oda, ahol Kestrel állt az imént. ‒ Ölni! ‒ mondja Bo.

Testvérem! Mit tettek veled? Trapp! Trapp! Trapp! Pereg a dob, harsog a trombita. Kestrel rémülten látja, hogy a hálószoba falai beleolvadnak a sötétségbe. Az öltözőszoba ajtaja, a trófeákkal megrakott fal a semmibe vész; nem marad más, mint a mennyezetes ágy, mellette az asztalka meg a lámpa, a meleg fénykörével. S azon túl ‒ fekete üresség. Trapp! Trapp! Trapp! ‒ Nincs többé félelem ‒ mondja az öreg hölgy. ‒ Féljenek most már mások. Kestrel rémülten hátrál Bowman elől, csak gondolatban kiált hozzá. Bo drágám! Testvérem! Gyere vissza hozzám! ‒ Ölni! ‒ kaszabolja a levegőt Bowman. ‒ Féljenek most már mások! ‒ Megindultak az én szépséges zárjaim ‒ mondja az öreg hölgy. ‒ Hogy szeretnek ölni! ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! ‒ kántálja vidáman Bo a menetelő zenekar dallamára. ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! És ekkor előbukkannak a sötétségből. Elöl, aranypálcát forgatva egy magas, szépséges lány masíroz, ropogósra vasalt fehér egyenruhában. Üde, fiatal arcát keretező hosszú arany haja a vállát veri. Tizenöt évesnél aligha idősebb, s ahogy masíroz, és a pálcáját pörgeti, mosolyog. És hogyan mosolyog! Széles vállú, a derekán testhez álló fehér zubbonyát nagy aranygombok díszítik. Makulátlan fehér lovaglónadrágot visel, fényesre suvickolt fekete csizmát. Fején hetykén félrecsapott ellenzős fehér sapka, arany sujtással, válláról arany bélésű, arany zsinóros hosszú fehér köpeny leng.

Egyenesen maga elé néz, a messze távolba, és mosolyogva menetel. Mögötte a sötétségből katonabanda válik ki, mind fehér egyenruhában. Fiatalok ők is, tizenhárom, tizennégy, tizenöt éves fiúk és lányok, mindegyikük szépséges, mindegyikük mosolyog. Pattog a zene, pattog a léptük, menet közben fújja ki-ki a hangszerét. Mögöttük egy sor dobos, azok mögött pedig, dalolva, mosolyogva, ütemre menetelve fiatal katonák végeláthatatlan sora. Kestrel hallja az énekszót, és lassan a szöveg is behatol döbbent érzékeibe. Ezek a szebbnél szebb fiúk-lányok, a fehérbe, aranyba öltözött hadsereg, ugyanazt éneklik, mint Bowman, azt a nótát, amelynek egyetlen szó a szövege: ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! A zene harcias, de dallamos, és aki egyszer hallja, soha nem feledi. Fel-le, fel-le, egyformán, kérlelhetetlenül. ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! És vonul a sereg, egyik sor a másik után válik ki a sötétségből. Hányan lehetnek? Végtelen a számuk. ‒ Az én szépséges zárjaim ‒ suttog az öreg hölgy. ‒ Most már nem állíthatja meg őket semmi. A pálcát pörgető karmester most megáll, de helyben masíroz tovább. Mögötte a zenekar egyre játszik; széles sorokba fejlődve helyben masíroznak ők is. És mögöttük a katonák. Elhallgat a nótaszó, de a zene és a helyben menetelés folytatódik. Az óriási sereg most nem nyomul; hátul, távol a sötétségben, ahová nem ér el a lámpafény, katonák újabb és újabb sorai csatlakoznak a helyben masírozókhoz. És mind fiatal, mind szépséges, és mind mosolyog.

Kestrel hátrál, hátrál, a folyosók és a tűz felé. Fél kézzel szorongatja az ezüst Hangot, de tökéletesen megfeledkezett róla. És maga sem tudja, hogy ‒ sír. Mert szemét ikertestvérére szegezi, akit jobban szeret, mint saját magát, és fiatal szíve majd megszakad. Testvérem! Drágaságom! Gyere vissza hozzám! De Bowman nem hallja, nem is néz rá ‒ Bowmant megbabonázták. A végtelen hadsereg élére áll, kardja a levegőt hasítja, arcán ugyanaz a szörnyű mosoly, mint a többi fiatal arcon. És Kestrel még könnyein át is egy másik ismerős arcot pillant meg a katonás sorokban ‒ de az is menynyire megváltozott! Mumpo az, a zárok fehér-arany egyenruhájában; már nem vén, és nem is maszatos. Fiatal, csinos, és büszkén mosolyog. És ahogy Kestrel rámered, Mumpo elkapja a pillantását, és integet. ‒ Nézd, mennyi barátom van, Kess! ‒ rikoltja vidáman. ‒ Nézd, ezek mind a barátaim! ‒ Nem! ‒ sikolt Kestrel. ‒ Nem! Nem! NEM! De a kiáltását nem hallja senki, Bowman magasra emeli kardját, és nagy suhogással kardot rántanak mind a zárok, és ismét menetel a hadsereg. A szépséges pálcaforgató Bo mögött masíroz, a rezesbanda játszik, a dobok peregnek, és mindenki mosolyog, és mindenki énekelve menetel: ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! Kestrel elfordul, zokog, és rohan, hogy mentse az életét. Amikor a zárok oszlopa a mennyezetes ágyhoz ér, soraik kettéválnak. Kivont kardjuk villog, félbevágja a narancsot az ezüsttányéron, cafatokra aprítja az ágy mennyezetét, tüllfoszlányok szállnak a levegőben. Egy foszlány a lámpa

ernyőjére hullik, tüzet fog. A következő pillanatban lángokban áll az ágy. És a zárok rendületlenül menetelnek, szép fiatal arcukat megvilágítja a lángoló ágy. És az ágyban mozdulatlanul fekszik az öreg hölgy, égő párnái halmán, és büszkén nézi az elvonuló sereget. Kestrel sírva szalad végig a Mora palotáján, kezében az ezüst Hang. Mögötte jönnek a zárok, és lerombolnak mindent, ami az útjukba esik. Az öltözőszobában kikészített gyönyörű ruhák, a soha-meg nem érkező vendégeknek terített asztal, mind a suhogó kardok áldozata, mind porrá omlik. Ó, testvérem, drágám, vér a véremből! Kestrelnek futtában majd a szíve szakad, és fennhangon szólongatja testvérét, míg meg nem pillantja a nagy kőkandallót, amelyben még akkor is ég a tűz. Mögötte milliónyi láb menetel, milliónyi hang dalol. Kestrel nem lassít veszett iramán, beleveti magát a kandallóba, és… Csend. Hűs lángoszlopok. Kápráztató ragyogás. Kestrel zihálva, reszketve kényszeríti magát, hogy megálljon. A tűz kísérteties hidege kitisztítja a fejét, és már tudja, hogy nem ezt akarta. Miért fut el az ikertestvére elől? Hiszen nélküle nincsen élet. Ha Bo megváltozott, megváltozik majd ő is. De nem így, gondolja. Együtt megyünk. Megfordul, és a fehér fényben megpillantja szeretett testvérét, amint a zárok seregének élén feléje közeledik. Lassan lépked, a zene mintha nagyon messziről hallatszana, de Bo még akkor is énekel, s énekelnek mindannyian, mosolygó suttogással: ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!

Kestrel felnéz, keresi Bo pillantását, karját kitárja, hogy Bo menetelés közben lengetett kardja az ő keblébe hatoljon. Együtt megyünk, testvérem, mondja némán Kestrel. Még ha megölsz, akkor is. Bowman tekintete most megtalálja Kestrelt. Még akkor is mosolyog, de a dal szavai elhalnak a száján. Nem hagylak el, mondja Kestrel. Többé soha nem hagylak el. Már közelebb van, kardját még most is lengeti. Szeretlek, mondja Kestrel. Én szeretett testvérem. Elhalványul a mosoly, a kard mozgása lassul. Bowman már egészen közel van Kestrelhez, és meglátja az arcán pergő könnyeket. Ölj meg, drágám. Menjünk együtt. Bowman tekintete megzavarodik. Kardja a levegőben, és már-már eléri Kestrelt. Még egy csapás, és kettészeli. De a kard nem csap le. Bowman megtorpan, s csak áll ott, mozdulatlanul. A szépséges karmester elmenetel mellettük, még csak oda se néz. Hasonlóképpen a rezesbanda, a dobosok; játszanak, és belemosolyognak a hideg lángokba. Bowman tekintete Kestrelébe kapcsolódik, s Kestrel látja, hogy az elveszettnek hitt testvér visszatér, mint a mélyből felmerülő búvár. Kess, ismeri fel a testvérét. És kezéből kihullik a kard. Átöleli, magához szorítja Kestrelt, és a zárok serege énekelve menetel el mellettük. Ó, Kess… Bo reszket, és sír. Kess megcsókolja könnyben ázó orcáját. Jól van, mondja. Jól van. Visszajöttél.

21 MENETELNEK A ZÁROK

B

o megragadja testvére kezét, és nekiront a hűvös fehér lángoknak. Nincs idő a történtekről beszélni. Kiérnek a tűzből, és már ott emelkednek kétoldalt az erdő borította hegyek, arcukat legyezi a szél, előttük kitárul a Nagy út, fejük felett felhők sötétlenek. Nem felhők: Kestrel felnéz, és meglátja őket. Százával köröznek a sasok, elsötétítik az eget. Kestrel magával húzza Bowmant a fák közé. ‒ Támadnak! Mind alacsonyabban köröznek a hatalmas sasok, szárnyuk erőteljes csapkodása megremegteti a fák ágait. És a fák között, sárga szemüket a tűzkapura szegezve, némán sorakoznak a szürke farkasok. A szépséges fiatal karmester kimasíroz a tűzből, pálcája fennen lobog, nyomában a rezesbanda fújja a hetyke zenét. Ahogy a zárok nyolcas sorai a Nagy útra érnek, a sasok összezárják szárnyukat és süvítve zuhannak le az égből, akár a mennykő. Az utolsó pillanatban megint kiterjesztik a szárnyukat, az óriás karmok lecsapnak, felkapják az aranyfehér testeket, akár a pelyhet, és a legmagasabb fák koronája

fölött ejtik földre áldozataikat. A felragadott zárok ajkát egyetlen kiáltás sem hagyja el; bajtársaik fel sem pillantanak, félelemnek nyoma se látszik rajtuk. Sas sas után, hullámra hullám hasít a menetoszlopba, de akárhány rést vágnak a sorokban, nyomban betöltik a mögöttük menetelők, és a zárok szünet nélkül nyomulnak tovább. Hosszú kardjuk halálosan villog, sok sas csapott le utoljára, hogy fel ne szálljon soha többé. De a zárok csapásainál is borzasztóbb, hogy ők maguk meg sem érzik a kapott sebeket. Arcukról egy pillanatra sem tűnik el a mosoly, mikor bajtársaik megsemmisülnek. És még a lépést sem vétik el. Fehér-arany soraik végtelen áradata töretlen zúdul elő az alagútból. A sasok már leszakadoznak; most a farkasokon a sor. A vén falkavezér felemeli fejét, és vad üvöltést hallat. A fák közül vérszomjas vonítással veti magát az ellenségre a farkasok hordája. A hatalmas állkapcsok belemarnak a zárokba, véres rendet vágnak soraikban, de a hosszú kardok gyorsabbak, halálosabbak, és egyetlen vad sem indul új támadásra. És tombol tovább a csata. Új rohamra térnek vissza a sasok, majd a farkasok: de a menetelő sorok szüntelenül kapják az utánpótlást, a fehérben-aranyban fényeskedő katonák kitartóan nyomulnak a rezesbanda zenéjére, átgázolnak holt sasokon, farkasokon s a maguk elesett és sebesült bajtársain hasonlóképpen. Trapp! Trapp! Trapp! ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! Még a nóta sem hal el az ajkukon. Bowman lenyűgözött rettenettel bámulja őket.

‒ Aramanthba menetelnek ‒ mondja. Majd sürgetően, hevesen Kestrelhez fordul: ‒ Nálad van a Hang? ‒ Igen. Vigyáztam rá. ‒ Mennünk kell! Meg kell előznünk őket! Máris rohanna, de Kestrel megfogja a karját. ‒ Odanézz! Ott van Mumpo! És a tomboló csata kellős közepén, visszanyert fiatalságának boldog elragadtatásában, vérrel befröcskölt fehér-arany egyenruhájában ott menetel Mumpo a zárok seregében, és mosolyog a vérengzés láttán. ‒ Gyerünk! ‒ rikoltja Bowman. ‒ Mennünk kell! ‒ Nem hagyhatjuk itt ‒ mondja eltökélten Kestrel. Amint a menetelő Mumpo melléjük ér, Kestrel a kavarodásba veti magát, karon ragadja Mumpót és kicibálja a sorból. Mumpo, kábultan a zenétől, a meneteléstől, azt se tudja, mi történik vele. ‒ Kess! Odanézz, mennyi barátom van! Kestrel és Bowman közrefogják, és berohannak vele a fák közé. A zárok egy osztaga leszakad a menetből, és üldözőbe veszi őket. Futnak, amíg a lábuk bírja. Aztán Kestrel Mumpóra támad. ‒ Figyelj, Mumpo. A zárok nem a barátaid, hanem az ellenségeid. Mi vagyunk a barátaid. Vagy velük mégy, vagy jössz velünk. Mumpo zavartan bámul rá. ‒ Mért ne mehetnénk együtt mindannyian? ‒ Hát nem érted… ‒ Kestrel kétségbeesetten rázza Mumpót. ‒ Hagyd, Kess. ‒ Bowman megfogja Mumpo két kezét, és szelíden szól a fiúhoz. ‒ Tudom, milyen érzés, Mumpo.

Átéltem én is. Azt érzed, hogy nem vagy egyedül, és többé nem félsz semmitől. Hogy ezután már nem bánthat senki. ‒ Igen, Bo, tényleg ezt érzem. ‒ Mi nem adhatjuk meg neked ezt az érzést, Mumpo. De melletted voltunk, és mellettünk voltál te is. Ne hagyj el minket. Mumpo Bowman szelíd szemébe néz, és lassan elhalványul a diadalmas álom. ‒ És megint egyedül leszek, Bo? És megint félni fogok? ‒ Igen, Mumpo. Mi nem ígérhetünk neked biztonságot. Nem vagyunk olyan erősek, mint ők. Kestrel hallgatja és csodálja Bowmant. Testvére idősebb, szomorúbb, magabiztosabb lett. Mumpót pedig megváltoztatta az a sok minden, ami történt vele; zavarodott, de már nem ostoba. ‒ Ti voltatok az én első barátaim ‒ mondja eltökélten. ‒ Nem hagylak el benneteket. Az ikrek megölelik, bajtársi öleléssel. De már villannak a fák között a fehér egyenruhák. A zárok nemcsak üldözik, ‒ bekerítik őket. Tucatnyian közelednek mindenfelől. ‒ Felmászni! ‒ adja ki a parancsot Kestrel, és már el is kapja egy fa ágait, és kúszik. Bowman és Mumpo a nyomában. Fel, fel, mindig feljebb, míg el nem érik a legmagasabb ágakat. Innen látják a Nagy Utat, és a még mindig tomboló csatát. A sasok száma megcsappant, a farkasok ereje fogytán. Egy magas sziklán áll az ősz falkavezér, hosszú vonítása a farkasok utolsó tartalékát küldi támadásra. A gyerekek a fa magasából tehetetlenül figyelik a farkasok rohamát. A néhány megmaradt ordas büszkén magaslik a fák

között, vár a sorára, mert ha elhangzik a parancs, tudják, hogy ők is elesnek az irgalmatlan kardcsapások alatt. De támadnak, elüvöltik csatakiáltásukat, és mielőtt elesnének, annyi zárral végeznek, amennyivel csak tudnak. Természetes ellenféllel szemben pusztító volna a farkasok vad ereje. De a zárok száma végtelen, és akármennyi esik el, mind több és több lép a helyébe. ‒ Állj! ‒ kiált a fa tetejéről szánakozva és borzadva Kestrel. ‒ Állj! Nem mentek semmire! De ha hallja is a vén farkas, ügyet se vet rá. Megrázza loboncos bundáját, elüvölti magát megint, s a farkasok utolsó sora veti magát harcba. És ahogy sorra elhullanak a hegyvidék büszkeségei, a vén falkavezér sajgó szíve elcsendesedik. Végre megütközünk ősi ellenségünkkel. Mi egyebet tehetnénk ‒ meghalunk. És magasra emeli vén fejét, és elüvölti a maga csatakiáltását, halálordítását, és összeszedve maradék erejét, ő is a küzdelembe veti magát. Egy ellenféllel végez félelmetes fogsora; végez kettővel; a harmadik ellen fordul, és még látja a fénylő villanást, mikor a penge feléje sújt ‒ aztán átdöfi öreg szívét. De a zárok menetelnek tovább, nyomulnak dalolva. Mögöttük a vérben ázó csatatér, fölöttük a nagy sasok lelecsapó utója, de a zárok oszlopa vígan, töretlenül menetel, veszteségük egyetlen jele a lobogó fehér köpenyekre freccsent vér. Közben a gyerekek fáját körülveszik ellenségeik. Mintha csak játszótéren volnának, kacagva ledobják sapkájukat, köpenyüket, és nekivágnak, hogy megmásszák a fát.

‒ Hahó! ‒ kurjant fel nekik egy barátságos hang. ‒ Jövök! Mindjárt megöllek benneteket! És amikor a következő ágra ér, magában dúdolja az indulót: ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! Mögötte kapaszkodik ügyesen egy hamvasszőke lány. ‒ Hagyjál egyet nekem! ‒ szól fel bajtársának. ‒ Tudod, hogy imádok ölni! A gyerekek igyekeznek az águk legvégére húzódzkodni. Így a zárok csak egyesével tudják követni őket. Kestrel lenéz. Messze a föld ‒ leugrani nem lehet. Bowman felnéz, tudja, hogy a menekülésnek már csak egyetlen útja marad. Hosszú, elnyújtott kiáltást ereszt meg, s amazok meghallják, és már szárnyalnak is sebesen feléjük. A nagy sasok. A zárok előőrse ott van egy ággal alattuk, de már kapaszkodik is az ő águkra. ‒ Hamar megy, ne féljetek! ‒ mosolyog, és kihúzza hosszú kardját. ‒ Hagyj egyet nekem is! ‒ kiált lentről a lány. ‒ A lány az enyém! ‒ Hogyisne! ‒ kiált vissza a fiú. ‒ Még sose öltem lányt! Sötétség borul rá, valami levágódik:, már meg is ragadta egy lecsapó sas, és a levegőben tépi szét. Mielőtt a gyerekek feleszmélhetnének, három sas lebeg felettük, és már tudják is, mit kell tenniük. Bowman magasra nyújtja két kezét. Mumpo követi a példáját. Egy sas lejjebb száll, gyengéden nagy karmai közé fogja Mumpo két csuklóját, felemeli, s magával viszi. Utána Bowman következik. Kestrel tétovázik, a zár lányra bámul, aki már ott van az ágon, kardja a levegőt kaszálja. Kestrel is felemeli karját, mert látja, hogy a sas

közeledik. A kard villan, a sas kitér előre, épp abban a szempillantásban, amikor Kestrel leszökken az ágról -a semmibe. Karját kinyújtja zuhanás közben, de vele zuhan a sas is, szelet csap a szárnya. Aztán sikerül Kestrel fölébe vágnia, a karmok összezárulnak a csuklóján, és Kestrel már nem zuhan. Az erős szárnyak átviszik a zárok menetelő sorai fölött, a Nagy Út fölött. Arcát hűti a szél, a széles szárnyak védik a nap hevétől, és Kestrelben felébred valami pici remény. Hátranéz. A zárok odalent kicsinynek és távolinak látszanak; de a menetoszlop most is a végtelenbe nyúlik. Kestrel észreveszi, hogy az ő sasmadara nehezen tudja megtartani a magasságot. A Bowmané máris lassabban, alacsonyabban száll. Akármilyen nagyok a madarak, a gyerekek súlyát nem bírják sokáig. Most mi lesz? Ha leszállnak, hamarosan utolérik őket a zárok. Kestrel hátranéz: Vajon mennyi az előnyük? És mögötte három másik sasmadarat pillant meg. Azok lassan szétválnak, és a megfelelő helyzetbe siklanak. Oly gyorsan történik minden, hogy Kestrelnek megijedni sincs ideje. Az egyik pillanatban észleli, hogy egy sas száll alatta. A következő pillanatban érzi, hogy a csuklóját tartó karmok szétnyílnak, ő pedig zuhan, akár a kő. És alig egy pillanat elteltével az alatta szálló sas a hátára fordul, és karmai összezárulnak Kestrel csuklója körül. A nagy szárnyak egyet vernek, s ő ismét repül, magasan a fák fölött. Óvatosan hátranéz, s látja, amint a művelet megismétlődik Mumpóval. Csakhogy amikor elengedik, rémülten rúgkapál, karja csépeli a levegőt. A rá váró sasnak még így is sikerül elkapnia, és helyrebillentenie.

Bo már a második madara karmai közt szántja a levegőt Kestrel balján. Kess megfordul, hátranéz, és a távolban látja, amint a zárok hadoszlopa kitartóan menetel a Nagy úton, csak a maradék néhány sas vívja ellenük reménytelen csatáját. Visszafordul: előttük a Hasadék, és az egyetlen átvezető út, a romos híd magas ívei. Ha ez a három sas kifárad, nincs a helyükbe másik, és Aramanth még messze van. Egyetlen reménységük maradt. ‒ Bo! ‒ kiált Kestrel. ‒ Le kell rombolnunk a hidat! Bowman is előre néz, és megérti testvére gondolatát. Megrángatja a sas lábát; a hatalmas madár örül, hogy megpihenhet, és körözve leszáll. A szakadék déli oldalán érnek földet, a híd elejét jelző nagy oszlopok mellett. Mihelyt a gyerekek biztonságos talajt éreznek a lábuk alatt, a sasok megint felrepülnek, visszatérnek a csatába ‒ mintha tudnák, hogy végül mindnyájuknak el kell esniük. Bowman vad iramban köveket kezd gyűjteni. ‒ Zuhatagot kell csinálnunk ‒ magyarázza. ‒ Le kell rombolnunk a hidat. Köveket gurít le a lejtőn, s a szakadék pereméről figyeli, hová esnek. Amikor végre az egyik kő messze lent nekikoccan a legrozogább tartóoszlop lábának, Bo megjelöli a helyet, ahonnan gurította. ‒ Mumpo, hoci a kardodat! ‒ kiáltja. Mumpo kivonja kardját, Bowman pedig belevágja a földbe. ‒ Ahány követ csak találunk, ide! ‒ parancsolja, és máris építi a kőrakást a penge mellett.

Mumpo eközben leoldja kardkötőjét, kigombolja aranygombjait, leveti fehér zubbonyát, lekerül a magas szárú fekete csizma, az arany zsinórral kivert fehér lovaglónadrág. Alatta: Mumpo régi, elrongyolt narancsszín öltözéke. Amikor megszabadul a zárok egyenruhájától, visszahúzza a csizmát, mert a cipőjét elhagyta valahol. Aztán felnyalábolja a vérfoltos fehér uniformist, és mindenestől a szakadékba vágja. ‒ Kész, vége! ‒ jelenti. És mindhárman gyorsan munkához látnak, építik a kőrakásokat. Addig dolgoznak, míg be nem sötétedik, és a kőrakás már náluk maguknál is magasabb. És a zárok egyre közelednek. Olykor egy-egy kő legurul a rakásról, és a lejtőn a mélybe bukfencezik. Bowman mindannyiszor odaszalad, ellenőrzi, hová esett a kő, és mindannyiszor ezzel jön vissza: ‒ Több kell! Még több! Alászáll a nap, vöröslik az ég alja. A szakadék túloldalán már látni a zárok előőrsét, s a pálcáját pörgetve vezénylő, masírozó lányt. Nem tudják, elegendő követ gyűjtöttek-e tervezett akciójukhoz, de azt igen, hogy sürget az idő. Mindhárman elhelyezkednek a magas kőrakás mögött, és nekigyürkőznek. Az alkonyi légben feléjük száll a rezesbanda hangja, s vele a menetelő lábak szüntelen dobogása. Trapp! Trapp! Trapp! ‒ Rajta! ‒ vezényel Bowman, kihúzza a földből a kardot, és mindhárman nekifeküsznek a kőrakásnak. Egy része megcsúszik, és lezuhan a szakadékba. ‒ Erősebben! Egyszerre mozduljon az egész! Teljes erejükből nekiveselkednek, és a kőrakás hirtelen enged. Halk morajjal csúszni kezd. Az összegyűjtött ezer meg

ezer kő lezúdul a lejtőn, gyorsul, a nyomában porfelleg, törmelék, míg mind bele nem zuhog a Hasadék ásító torkába. Zúdul a törmelék, a gyerekek lélegzetvisszafojtva figyelik. Nagyon mély már az árnyék, nem látni, hova zuhant a görgeteg, de egy örökkévalóságnak tűnő idő után meghallják: puskaropogásszerű zaj, ahogy a kövek ‒ mit érnek? A tartóoszlopokat? A szakadék oldalát? Azután megint záporozó törmelék zaja, de nem tudhatják, a föntről indított zuhatagé-e, vagy a leomló karcsú íveké. Nézik a híd felső részét, a keskeny párkányt, ahonnan visszaverték a vén gyerekeket ‒ de semmi sem mozdul. És a szakadék túloldalán már látni a zárokat, fehér-arany egyenruhájuk vörösen izzik az alászálló nap fényében. ‒ Nem sikerült ‒ néz Kestrel a hídra. ‒ Indulnunk kell. Meg kell előznünk őket. ‒ Nem ‒ mondja határozott hangon Bo. ‒ Utolérnek, jóval mielőtt Aramanthba érnénk. ‒ Mi egyebet tehetünk? ‒ Te indulj el Mumpóval. A hídon csak egyesével kelhetnek át. Én feltartóztatom őket. A zárok már elérték a Hasadék peremét. A karmester helyben jár, aranypálcája emelkedik, süllyed, mögötte felzárkózik a zenekar, a csinnadratta tovább szól. És amikor Kestrel éppen szavakat keres, hogyan bírhatná rá testvérét, hogy gondolja meg magát ‒ a karmester előremutat pálcájával, és peckesen fellép a híd párkányára. Mögötte, míg a rezesbanda zavartalanul játszik tovább a szakadék peremén, libasorban a zárok. Bo lehajol és felveszi a kardot.

‒ Nem! ‒ kiált Kestrel. Bo hátrafordul, különös mosolyt vet rá, és olyan hangon szólal meg, amilyet Kess még sosem hallott tőle: nyugodt, de csupa erő. ‒ Menjetek Aramanthba. Nincsen más mód. ‒ Nem hagyhatlak el. ‒ Érzem a Mora erejét. Nem látod? Megfordul, és a híd felé fut. A karmester már feleúton masíroz, oly nyugodtan, mintha még most is a Nagy utat taposná, és mögötte a mosolygó zárok végtelen sora. Bo futás közben magasra emeli a kardot, torkából kiáltás tör elő, a düh tagolatlan üvöltése, s maga sem tudja, hogy közben könnyek patakzanak az arcán. Kestrel utána iramodik, és teli torokból kiabál: ‒ Ne menj! Ne menj nélkülem! Csak Mumpo marad ott, és a szakadékot bámulja, így hát ő látja meg az első jelét annak, ami bekövetkezik. ‒ A híd! ‒ ordibál. ‒ Megmozdult a híd! Bo épp a kőpárkány elejéhez ér, amikor a középső ív megremeg, mint szélben a fa, és repedő kő zaja hallatszik. Azután, még most is lassan, a vékony vonal, amely a szakadék egyik oldalát a másikhoz kötötte, elpattan, akár a túlfeszített zsinór, a fal meg a párkány megremeg, és zuhanni kezd. Először a gyerekek oldalán, s egyre gyorsabban omlik a közepe felé, ahol a zárok masíroznak. Azután a párkány, amelyen menetelnek, lekonyul, a karmester zuhan, utána a zárok sora, az alkonyi fényből a sötétség kútjába. Nem kiáltanak, egyetlen hangot sem adnak. És a lezuhanók mögött jönnek sorban a bajtársaik, és zuhannak ők is.

Bowman megtorpant, döbbenten bámulja a látványt. Kestrel utoléri, egymást ölelve nézik, ahogy immár nyolcas sorokba rendeződve menetelnek a zárok át a szakadék peremén, egyenesen a végzetükbe. Sor sor után, a rezesbanda hangjaira, eltűnik valamennyi. ‒ Megállítottuk őket, Bo. Biztonságban vagyunk. Bowman a lezuhant hídra bámul. ‒ Nem ‒ mondja. ‒ Nem vagyunk biztonságban. De nyertünk egy kis időt. ‒ Hogyan kelhetnek át a Hasadékon, ha leomlott a híd? ‒ A zárokat semmi sem állíthatja meg. Mumpo is odaér, elképeszti a látvány, ahogy a zárok oly vígan masíroznak a halálba. ‒ Nem is bánják, hogy meghalnak? ‒ álmélkodik. ‒ Nem emlékszel, Mumpo, milyen érzés volt? ‒ kérdi Bowman. ‒ Ameddig egyetlen zár él, él valamennyi. Egymás által élnek. Nem törődnek azzal, hányán halnak meg, mert lesz belőlük mindig több és több. ‒ De mégis mennyi? ‒ Végtelenül sok. Ez volt az a borzalom, amit az öreg királynő látott. A zárokat le lehet mészárolni, le lehet győzni, de megállítani soha. Mert mindig lesz belőlük több és több. ‒ Ezért kell megelőznünk őket Aramanthban ‒ mondja Bo. Sarkon fordul, indulna máris, de az utolsó, elszánt roham, amelyben úgy érezte, el kell esnie, kivette maradék erejét; néhány lépés után összecsuklik. Kestrel riadtan melléje térdel. ‒ Nem bírom tovább ‒ mondja Bo. ‒ Aludnom kell. Így aztán Kestrel és Mumpo összegömbölyödnek Bo két oldalán, és egymás karjában lepi meg hármójukat az álom.

22 MEGTÖRIK A HATH CSALÁD

A

nagy vizsga előtti napon Pillish igazgató úr összegyűjti a tanfolyam jelöltjeit, hogy előadja nekik szokásos, vizsga előtti napi szónoklatát. Roppant büszke erre a szónoklatra, már számtalanszor elmondta, és kívülről fújja. Szentül hiszi, hogy különlegesen értékes módon erősíti meg a jelöltek idegzetét. Igaz, hogy kis csoportjának tagjai évről évre kivétel nélkül kudarcot vallanak a nagy vizsgán. De ki a megmondhatója, hogy nem vallanának-e még csúfosabb kudarcot, ha nem tart nekik szónoklatot a vizsganap előtt? Pillish igazgató úrnak van egy titkos álma. Legényember; a munkája nem sok örömöt jelent. Titkos álma, hogy egy szép napon bukdácsoló jelöltjeinek egyike meglepi őt és egész Aramanthot, mert kitűnő osztályzatot szerez a nagy vizsgán. Titkos álmában a boldog jelölt, hitvese és gyermekei társaságában elébe, Pillish igazgató elé járul, és örömkönnyek közepette mond hálát, amiért megváltoztatta egész életét. Majd a jelölt hitvese hajol meg előtte, alázatosan kezet csókol, a jelölt gyermekei szégyenlősen átnyújtanak egy kis virágcsokrot, amelyet maguk szedtek a zöld mezőn, a jelölt pedig faragatlan, ám szívből fakadó beszédet tart, melyben

elmondja, hogy mindent a vizsgát megelőző napi felbecsülhetetlen szónoklat arany szavainak köszönhet. Ezután, úgy érzi Pillish igazgató és felsóhajt, boldogan élvezhetné megérdemelt nyugállományát, tudva tudván, hogy munkálkodása nem volt hiábavaló. És idén, mondja magának, ahogy végigtekint jelöltjei arcán, idén minden bizonnyal van erre esély. Soha még ilyen lelkes csoportja nem volt. Soha még a tanfolyamnak e szakaszát el nem érték úgy, hogy valaki ne szenvedett volna súlyos idegösszeroppanást. Idén, végre-valahára, meglesz a befutó. ‒ Jelöltek ‒ kezdi, és ragyogó mosolyt vet rájuk, hogy eltöltse őket létfontosságú önbizalommal. ‒ Jelöltek, holnap érkezik el a nagy vizsga napja. Önök szoronganak. Mi sem természetesebb. Minden jelölt szorong. Önök nincsenek hátrányban azért, mert szoronganak. A szorongás ‒ segítség. A szorongás ‒ jó barát. És újabb ragyogó mosollyal ajándékozza meg őket. Hite szerint ez a vizsgát megelőző napi beszéd egyik legelvarázsolóbb, legfelemelőbb mozzanata. Titkos álmában a sikeres jelölt így szól majd hozzá: ‒ Amikor ön azt mondta „A szorongás ‒ jó barát”, minden megváltozott a számomra. Mintha addig bekötött szemmel tántorogtam volna, s akkor egy csapásra tisztán láttam mindent. ‒ A versenyző szorong a start előtt ‒ melegszik bele témájába Pillish igazgató. ‒ És ennek a szorongásnak köszönheti a legmagasabb fokú készültséget. Eldördül a startpisztoly, indul a mezőny! Szorongásából fakad a versenyző ereje, gyorsasága, győzelme!

Azt remélte, hogy ennél a pontnál válaszul izgatottság gyúl a szemekben. Erre mi történik ‒ mosolyognak. Felettébb szokatlan. Az előző években a tanfolyamnak e szakaszában a jelöltek arca komor és lehangolt volt, és egyikük sem nézett a szemébe. Idén meg határozottan vidámak, és valahogyan az az érzése, hogy igazában nem is figyelnek rá. Úgy határoz, hogy rövid kitérőt tesz a vizsgát megelőző napi szónoklatban, már csak azért is, hogy ellenőrizze a reakciójukat. ‒ Hath jelölt ‒ szemeli ki azt a tanítványát, akihez a legtöbb reményt fűzi. ‒ Úgy érzi, kellően felkészült a holnapi napra? ‒ Igen, azt hiszem ‒ feleli Hanno Hath. ‒ A tőlem telhető legjobbat fogom nyújtani. ‒ Helyes, helyes ‒ bólogat Pillish igazgató. Holott van valami Hath jelölt válaszában, ami nem tetszik neki igazán. ‒ Mimilith jelölt. Hogy érzi magát? ‒ Egész tűrhetően, köszönöm ‒ válaszol Miko Mimilith. Na tessék, gondolja Pillish igazgató. Itt valami nem stimmel. Ösztönszerűen a tanfolyam leggyengébb jelöltjéhez fordul. ‒ Scooch jelölt. Már csak egy nap van hátra. Bizonyára alig várja, hogy nekivágjon? ‒ Igen, igazgató úr ‒ válaszol derűsen Scooch. Hát ez már igazán különös. Mi lehet itt a baj? Kérdi magában Pillish igazgató. És már kész is a válasz: nem szoronganak! Elönti a felháborodás. Nem szoronganak! Hogy merészelnek nem szorongani? Ez tiszteletlenség. Ez pimaszság. Ez… igen, igen… ez hálátlanság! És ami a

legrosszabb, ha nem szoronganak, csúfosan fognak szerepelni a nagy vizsgán, és lerontják családjuk rangsorolását. A szorongás jó barát. Neki, mint tanárnak, mint útmutatójuknak, fáklyájuknak kötelessége ismét felszítani a szorongást ebben az illetlenül magabiztos csoportban. Az ő érdekükben és a családjuk érdekében. ‒ Scooch jelölt ‒ szólal meg, de már mosolytalanul. ‒ Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen buzgón vár a megméretésre. Miért ne éleznék hát szellemi pengénket a csatára? Miért ne próbálkozzunk itt és most néhány kérdéssel? Azzal máris az egyik tankönyv után nyúl, és találomra kinyitja. ‒ Mi a közönséges konyhasó kémiai képlete? ‒ Nem tudom ‒ felel Scooch. Pillish igazgató belelapoz a könyvbe. ‒ Írja le a tarajos gőte életciklusát. ‒ Nem tudom ‒ felel Scooch. ‒ Ha hatvannégy kocka alakú dobozt kocka alakú halomba rakunk, hány doboz magasságú a halom? ‒ Nem tudom ‒ felel Scooch. Pillish igazgató becsapja a könyvet. ‒ Három jellegzetes vizsgakérdés, Scooch jelölt, és ön egyikre sem tud válaszolni. Nem érez egy icipici szorongást, ha a holnapi napra gondol? ‒ Nem, igazgató úr ‒ felel Scooch. ‒ S ugyan miért nem? ‒ Hát az úgy van, igazgató úr ‒ kezdi Scooch, és nem veszi észre, hogy Hanno Hath kétségbeesetten igyekszik elkapni a

pillantását ‒, hogy én egyáltalán nem fogok az ilyen kérdésekre válaszolni. ‒ S ha szabad kérdeznem, Scooch jelölt, mégis miről fogja megírni a vizsgadolgozatát? ‒ A tízórai szünetről. Pillish igazgató szeme előtt halvány rózsaszín köd képződik. Reszkető kézzel belekapaszkodik a tanári asztalba. ‒ A miről?! ‒ A tízórai szünetről, igazgató úr kérem ‒ felel Scooch. Észre sem veszi a hatást. ‒ Hogy úgy mondjam, szakértő vagyok a tízórai szünet tárgyában. Mint megtudtam itt a tanfolyamon a kollégáktól, nem mindenki kap tízórai szünetet. Hogy halandó ember hogy bírja ki reggelitől ebédig, egy kis harapnivaló, egy korty üdítő nélkül, fel nem foghatom. A délelőtt első részében az ember ugye várja a tízórai szünetet, igazgató úr kérem, a második részében pedig ugye emlékezik rá… ‒ Hallgasson… ‒ krákogja Pillish igazgató. Zord tekintettel mered a jelöltek gyülekezetére. Titkos álma már ott volt jóformán egy karnyújtásnyira, s most romokban hever a lába előtt. Pillish igazgató szívét keserűség tölti el. ‒ Szándékozik még valaki a tízórai szünetről írni? Nem jelentkezik senki. ‒ Lenne szíves valaki közölni velem, hogy mi folyik itt?! Hanno Hath felemeli a kezét. Pillish igazgató magánirodájában hallgatja Hanno Hath magyarázatát. Hanno szenvedélyes védőbeszédben ismerteti újszerű módszerét, de Pillish igazgató úr úgy érzi, az egésznek

se füle, se farka. Amikor Hanno azt mondja: ‒ Ilyen erővel akár halakat lehetne repülésből vizsgáztatni ‒, Pillish igazgató úr végigsimít homlokán, és azt mondja: ‒ Az én tanfolyamom jelöltjei nem halak. Amikor Hanno befejezi előadását, az igazgató néma csendbe burkolózik. Úgy érzi, elárulták. A buzgó szóáradatot nem értette, de tisztán kihallotta belőle a lázadást. Mert ez nem lustaság, ez nem vizsgadrukk. Ez, kérem, lázadás. És az adott körülmények között nem vitás, hogy mi a kötelessége. Tájékoztatnia kell a fővizsgáztatót. Maslo Inch végighallgatja a tirádát, aztán fejét ingatva, így szól: ‒ Csak magamat hibáztathatom. Az az ember a velejéig rothadt, és most az egész társaságot megfertőzte. ‒ De mit csináljak én, fővizsgáztató úr? ‒ Semmit. Magam foglalkozom vele. ‒ Csak az a nehézség, hogy egyáltalán nem bánja a dolgot. Meg van róla győződve, hogy igaza van. ‒ Majd én teszek róla, hogy megbánja. A fővizsgáztató szavaiból annyi meggyőződés süt, hogy Pillish igazgató sértett büszkesége valamelyest megenyhül. Látni akarja, amint Hanno Hath arcáról letörli a mosolyt a félelem és a szorultság. A megaláztatását akarja látni. Természetesen csakis az ő jól felfogott érdekében. Ez az új fejlemény megérleli Maslo Inch elhatározását. Hívatja a békeőrök kapitányát, és parancsokat ad neki. Aznap este, két órával napszállat után, tíz válogatott emberből álló

csapat oson az arénába, és körülveszi a Szél Dalnokát, ahol Ira Hath alszik, karjában Pinpinnel. Rajtaütésszerűen támadnak. Ira Hath csak akkor neszei fel, amikor megmarkolják a karját, és gyerekének meleg súlyát elemelik róla. Fel akar kiáltani, de erős kéz tapasztja be a száját, szemét pedig bekötik. Hallja, amint Pinpin szánalmasan kiabál: ‒ Mama! Mama! ‒ És Ira rúg, és küszködik teljes erejéből, de rabul ejtői értik a dolgukat; Ira képtelen kiszabadulni a kezük közül. Pinpin sírása elhal, Ira kimerültén, levegő után kapkodva elnémul. ‒ Abbahagyta? ‒ kérdi valaki közvetlenül mellette. Ira bólint. ‒ Jön a maga jószántából, vagy vigyük? Ira megint bólint, jeléül, hogy megy velük. A durva kéz elkerül a szájáról. Ira mély, reszelős lélegzetet vesz. ‒ Hol van a kislányom? ‒ Jó helyen. Ha viszont akarja látni, azt teszi, amit mondunk. Ira Hath tudja, hogy nincs választása. Szeméről nem veszik le a kendőt, s ő hagyja, hogy levezessék a Szél Dalnokáról, és ki a nagy arénából. Átmennek a téren, be egy épületbe, ajtókon át, folyosókon végig, egy szobába, aztán egy másikba, míg végre a kísérője megállásra készteti. ‒ Engedje el ‒ szól egy ismerős hang. ‒ Vegyék le a szeméről a kendőt. És előtte, hosszú asztalnál, Maslo Inch ül. Oldalt pedig, Ira jobbján, de ahhoz nem elég közel, hogy meg is érinthetné, a férje áll.

‒ Hanno! ‒ Csendet! ‒ förmed rá a fő vizsgáztató. ‒ Csak akkor beszélnek, ha én már elmondtam a magamét. Ira Hath hallgat. De a pillantása találkozik a Hannóéval, és a tekintetük azt mondja egymásnak: Valahogyan kijutunk innen. Egy pandúr lép a szobába, takarosán összehajtogatott szürke ruhákat hoz. ‒ Tegye az asztalra ‒ parancsolja Maslo Inch. A pandúr engedelmeskedik, majd távozik. ‒ Nos ‒ néz fel rezzenetlen pillantással kettejükre Maslo Inch ‒ a teendőjük a következő. Holnap lesz a nagy vizsga. Ön, Hanno Hath, teljesíti családja iránti kötelességét, részt vesz a vizsgán, és legjobb képessége szerint felel meg a követelményeknek. Ön, Ira Hath mint kötelességtudó feleség és családanya megjelenik a nagy vizsgán, hogy bizonyítsa, támasza a családfőnek. Természetesen mindketten előírt ruházatukat fogják viselni. És az asztalon halmozódó ruhák felé biccent. ‒ A vizsga végeztével, mielőtt az emberek elhagynák az arénát, mindkettejüket felszólítom, hogy tegyenek rövid nyilatkozatot. A szövegét itt olvashatják. Reggelre tanulják meg kívülről. Felvesz két papírlapot, a pandúrok kapitánya átadja Hannónak és Irának. ‒ Az éjszakát a fogdában töltik. Senki sem fogja zavarni önöket. Ira Hath nem bírja fékezni magát. ‒ Hol van a kislányom? ‒ tör ki.

‒ A gyermeke jó kezekben van. A derék asszonyság, akinek a gondjaira bíztuk, holnap leviszi az arénába, ahol a kisgyermekek részlegéből fogja figyelni a nagy vizsga folyamatát. Ha önök holnapi magatartásukkal bebizonyítják, hogy alkalmas gyámjai egy befolyásolható gyermeknek, úgy a gyermeket visszaadják önöknek. Ha nem, úgy a városi árvaházba kerül, és önök soha többé nem láthatják viszont. Ira Hath érzi, hogy szemébe forró könnyek tolulnak. ‒ Szörnyeteg, szörnyeteg ‒ suttogja. ‒ Ha ez a hozzáállása, asszonyom… ‒ Nem ‒ szól közbe Hanno. ‒ Megértettük. Azt tesszük, amit mondanak. ‒ Majd meglátjuk ‒ mondja közönyösen Maslo Inch. ‒ Holnap kiderül. Amikor Ira és Hanno Hath magukra maradnak a fogdában, egymás karjaiba omlanak, és keserű zokogásban törnek ki. Majd Hanno letörli mindkettejük könnyeit. ‒ No, fogjunk hozzá ‒ mondja. ‒ Meg kell tennünk, amit tudunk. ‒ Adják ide Pinpint! Ó, én kisbabám, hol vagy? ‒ Nem, nem. Ezt hagyd abba. Egyetlen éjszakáról van csak szó. ‒ Gyűlölöm őket. Gyűlölöm. Gyűlölöm. ‒ Hát persze, persze. De egyelőre meg kell tennünk, amit mondanak. Széthajtogatja a papírlapot, és elolvassa a nyilatkozatot, amelyet meg kell tanulnia, és a nyilvánosság előtt elmondania:

Polgártársaim, szabad akaratomból teszem ezt a nyilvános vallomást. Néhány éve nem törekszem, hogy megtegyem, ami tőlem telik. Következésképpen gyalázatot hoztam magamra, a családomra. Szégyenletemre, kudarcomért másokat próbáltam okolni. Már belátom, hogy ez gyermekes és önző magatartás volt. Mindannyian felelősek vagyunk sorsunkért. Büszke vagyok, hogy Aramanth polgára lehetek. A mai napon megígérem, ezentúl mindent megteszek, ami erőmből telik, hogy méltóvá váljak erre a megtiszteltetésre. ‒ Rosszabb is lehetne ‒ sóhajt Hanno, amikor elolvasta. Ira nyilatkozata a következő: Polgártársaim, talán tudjátok, hogy nemrégiben két gyermeket vesztettem el. E veszteség ideg-összeroppanáshoz vezetett, ez vitt olyan viselkedésre, amit ma már szégyellek. Megbocsátásotokat és megértéseteket kérem. Megígérem, hogy a jövőben családanyához méltóan szerény és illedelmes módon viselkedem. Ira a földre hajítja a papírt. ‒ Ezt nem mondom el! Hanno felveszi a nyilatkozatot. ‒ Ezek csak szavak. ‒ Ó, én kicsinyeim, én kicsinyeim ‒ fakad megint sírva Ira Hath. ‒ Mikor ölelhetlek megint mindnyájatokat?

23 A SÍKSÁG OSTORA

M

ikor a hajnal első sugara felébreszti a három gyereket, az első hang, amit meghallanak, a rezesbanda csinnadrattája, s a nagy szakadékon átpillantva meglátják, hogy a zárok még menetelnek, és sorra el is nyeli őket a szakadék. Elborzadva néznek le a szakadék pereméről a mélységbe. Odalent mintha a folyómedret hó lepné ‒ csak éppen a fehérségben itt-ott arany csillan. És ebbe a fehérségbe zuhannak a szépséges fiatal zárok, és a fehérség egyre jobban magasodik, magasodik. Eljön majd az idő, talán nagyon hamar, amikor a zárok a halottaik hegyén át masíroznak keresztül a szakadékon. A három barát szó nélkül sarkon fordul, és a Nagy úton a reggel hűvösében Aramanth felé igyekszik. A Szél Dalnokának ezüst Hangja Kestrel nyakában függ, az ingébe dugva, aranyfonálon, amit a hajából bontott ki. Csontos mellkasán fekszik, testének melege melegíti, és menet közben csiklandozza a bőrét. Gondolatai már Aramanthban járnak, apjánál, anyjánál, kishúgánál. És ez erőt önt a lábába, mert Bo könyörtelen iramot diktál. ‒ Meg kell előznünk őket Aramanthban ‒ mondja.

A zárok már nem üldözik őket, de a Nagy úton más gondba ütköznek. A Mumpóban végbement nagy változás jele, hogy nem szól semmit, bár minden órával fokozódik mardosó éhsége. Éhesek mind a hárman. Egy nap és egy éjszaka telt el, amióta utoljára ettek, és most már a következő napban járnak. Elemózsiás tarisznyájuk üres, a fák errefelé nem teremnek gyümölcsöt. Imitt-amott egy út menti patakból csillapítják szomjukat, de mihelyt a síkságra érnek, ez is megszűnik. Mekkora út vár még rájuk? Nem tudják; hiszen odafelé menet Ombaraka ezernyi vitorlája röpítette át őket a síkságon. Talán háromnapi járóföld, talán annál is több. Hogyan tehetik meg élelem nélkül? A Nagy út széles, és enyhén lejt, s most már látják a távolban elterülő síkságot. Délre már csak lassan vánszorognak az éhségtől, egyre gyengébbek, és ez igazán ijesztő. Még Bo is elfárad. Végül pihenőt rendel el. Hálásan roskadnak le egy széles levelű fa árnyékában. ‒ Hogy jutunk haza? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Nem tudom ‒ mondja Bo. ‒ De hazajutunk, mert muszáj. Ez ugyan nem válasz a kérdésre, de mégis megnyugtató. ‒ Talán megkóstolhatnánk a leveleket ‒ ránt meg egy faágat Kess. ‒ Tudom! ‒ szólal meg Mumpo. Zsebébe nyúl, és kiveszi az utolsó tixa levelet, amelyet még az Alsó-tóból hozott magával. Háromfelé töri, mindegyikük megkapja a maga adagját. ‒ Nem igazi kaja ‒ mondja ‒ de ha megeszitek, nem gondoltok ennivalóra. ‒ Így igaz. Rágják a tixaleveleket, nyelik csípős levét, s ha üres hasukat nem is tölti meg, legalább a gondját elvetik.

‒ Keserű ‒ fintorog Kestrel. ‒ Keserű, keserű, keserű! ‒ dalolja Mumpo. Felkelnek, baktatnak, imbolyogva, néha éppenséggel tánclépésekkel, s a megoldhatatlan gondok mintha szertefoszlanának. Hogyan kelnek át a nagy síkságon? Hogyan? Hát repülnek, akár a madár, a szelek szárnyán. Szállnak, akár a felhők az égen. S ahogy a Nagy úton haladnak tánclépésben, a tixa szárnyon, egyszer csak énekszó formájában buggyan ki belőlük a félelem, s harsányan kikacagják. ‒ Hahaha, a zárok! ‒ énekel Mumpo. ‒ Zárok, zárok, hahaha! ‒ visszhangozzák az ikrek. ‒ Vénség voltál, Mumpo! ‒ kántálja Kess. ‒ Vénség, vénség, vénség! ‒ éneklik hármasban a refrént. ‒ Milyen volt vénnek lenni, Mumpo? Mumpo eljárja a vének totyogós táncát. ‒ Lassú és keserves ‒ billeg nehézkesen. ‒ Keserves és fáradt. ‒ Fáradt, fáradt, fáradt ‒ dalolják mind a hárman. ‒ S amikor sár borított a fejünk búbjáig? ‒ Sáros, sáros, sáros! ‒ Aztán lepergett a sár, és… ‒ Mumpo nagyot ugrik, karja vadul kaszál. ‒ Zár, zár, hurrá! ‒ Zár, zár, hurrá! ‒ visszhangozzák az ikrek. Kart karba öltve utánozzák a zárok menetelését, az indulót is fújják hozzá: ‒ Taram-taram-tará! Taram-taram-tará! És énekelve, masírozva bukkannak ki az erdőből a síkságra. Itt aztán megtorpannak. Ahogy végignéznek a távoli

látóhatárig húzódó sívó pusztaságon, megszűnik a tixa hatása, és nagyon is tudatában vannak, hogy éhesek, majdhogy éhen nem pusztulnak, s messze, messze még az otthon. Könnyű lenne leheverni, elaludni, és soha fel nem ébredni ‒ a tánc, az ének az utolsó erejüket is felemésztette. Csakhogy Bo nem engedi. Konokul, kérlelhetetlenül hajtja őket tovább. ‒ Nagyon messze van. Sosem érünk oda. ‒ Nem számít. Akkor is menni kell. Mennek hát, vigyáznak, hogy mindig jobb felé legyen a nap, amely lassan száll alá az égen. Élénk szél támad, s ők egyre lassabban vánszorognak, de nem állnak meg. Botladoznak kimerültségükben, de makacsul kaptatnak tovább, hajtja őket Bo akarata. Sötétedik, súlyos fekete felhők kúsznak az égre, amikor Kestrel végre megáll. Leveszi nyakából az aranyfonalat, átnyújtja Bowmannak az ezüst Hangot. ‒ Menj tovább ‒ mondja halkan. ‒ Én nem bírok. Bo elveszi, szorongatja a finom ezüstcsatot, és a tekintete Kessével találkozik. Látja, hogy testvére mélységesen szégyelli gyengeségét, de a szégyenen túltesz a kimerültség. Nélküled nem mehetek, Kess. Akkor vége. Bo megfordul, és látja, hogy Mumpo figyeli, vár tőle valamit, egy szót, ami még felcsillanthatja a reményt: de neki nincsenek mór szavai. Lehunyja szemét. Segíts, fohászkodik némán, de hogy kihez-mihez, maga sem tudja. S mintegy válaszul, félig-meddig ismerős hangot hallanak: távoli csikorgást-nyikorgóst hord feléjük a szél.

Bo kinyitja szemét, s mind a hárman a hang felé fordulnak. És a látóhatáron lobogó tűnik fel, az alkonyi égre rajzolódik. Aztán kiemelkednek az árbocok, a vitorlák, az őrtornyok és a legfelső fedélzetek. Aztán a főfedélzet, minden oldalon dagadó vitorlák, és az anyahajó egész óriási tömege lassan gördül feléjük az alkonyi homályból. ‒ Ombaraka! ‒ kiált fel Kestrel. A remény erőt kölcsönöz a gyerekeknek, futva indulnak a mozgó város felé, kiabálnak, integetnek, hogy magukra vonják a jelzőőrök figyelmét. S azok meg is látják őket. A nagy hajó lassan megáll. Leszállókompot eresztenek le, ők felmásznak, összeölelkeznek, sírnak megkönnyebbülésükben. Nyikorogva emelkedik a komp, el az alsó fedélzetek mellett, s a parancsnoki hídnál áll meg. Nyílnak a kapuk, s előttük állig felfegyverzett, kopaszra borotvált férfiak sora áll. ‒ Baraka kémek! ‒ kiáltja a parancsnokuk. ‒ Zárjátok be őket! Hajnalban lógni fognak! Csak ekkor döbbennek rá, hogy Omcsaka fogságába estek. A gyerekeket ketrecbe zárják; akkora, hogy épp elférnek benne ülve, térdüket felhúzva. Kattan a zár, a ketrecet felhúzzák a levegőbe, ott himbálóznak, kavarognak a szélben, s gúnyosan köpköd rájuk az őrzésükre kirendelt osztag. ‒ Baraka söpredék! Gyereknek álcázva! ‒ Kérem szépen ‒ rimán kodnak a gyerekek. ‒ Nagyon éhesek vagyunk. ‒ Minek pazarolnánk rátok ennivalót? Reggel úgyis lógni fogtok. A csaka nép külsőre vadabb, mint a barakák, talán azért, mert kopaszra vannak borotválva; minden egyéb tekintetben

azonban meglepő a hasonlóság. Ugyanazok a homokszínű köntösök, ugyanaz a harcias hetykeség, rájuk aggatva ugyancsak töméntelen fegyver. A gyerekek rimánkodása hallatán hahotára fakadnak, és a rácson át bökdösik őket. ‒ Nyafogó kisbabák! ‒ gúnyolódnak. ‒ Holnap reggel majd lesz mért sírnotok! ‒ Nem érjük meg a reggelt ‒ mondja elhaló hangon Kestrel. ‒ Napok óta nem ettünk. ‒ Pedig jobb lesz, ha életben maradtok ‒ kiált a legvaskosabb őr. ‒ Ha reggel holtan talállak, a két kezemmel öllek meg! A többi őr ezen hatalmasat röhög. A nagydarab őr elvörösödik. ‒ No, hadd hallom, mit mond a nagy eszetek? Talán azt jelentenétek Haka Csakának, hogy nem lesz nyilvános akasztás? ‒ Öld meg őket duplán, Pok! Tanítsd őket móresre! És még harsányabban hahotáznak. A Pok nevű nagydarab őr csúnyán néz, és magában motyog. ‒ Mind ostobának néztek, pedig ti vagytok ostobák, nem én, majd meglátjátok, várjatok csak… Leszáll az éj, egyre erősebben fúj a szél, az őrök elhatározzák, hogy egymást váltva őrködnek. A nagydarab Pok jelentkezik elsőnek, a többiek távoznak. Mihelyt magára marad, a ketrechez lép, és rekedten suttog: ‒ Hé! Baraka kémek! Éltek még? Semmi válasz a ketrecből. Pok felnyög. ‒ Szóljatok már valamit, söpredék. Nekem meg ne haljatok. ‒ Ételt… ‒ suttogja alig hallhatóan Kestrel. ‒ Ételt…

‒ Jó, jó ‒ mondja idegesen Pok. ‒ Csak várjatok. Hozok nektek ételt. Addig ne csináljatok semmit! Kaptok enni, de semmi meghalás, értitek? Ígérjétek meg, hogy nem haltok meg, különben el se indulok. ‒ Már majdnem… ‒ suttog Kestrel. ‒ Nem, nem! Erről hallani se akarok! Meg ne tegyétek, különben … különben… Rádöbben, hogy nem tudja őket mivel fenyegetni, hát könyörgésre fogja. ‒ Figyeljetek, így is, úgy is meghaltok, hát nektek nem számít, de nekem annál inkább. Ha az én őrségem alatt haltok meg, engem fognak okolni, és ez nem igazság. Beismerhetitek, hogy nem én tehetnék róla, de akár hiszitek, akár nem, én leszek a bűnbak. Már megint ez a Pok, mondják majd. Pok mindig elszúrja. Szegény öreg Pok apó, buta, akár a tinó. Igen, ezt mondják majd. Nem igazság. A gyerekek hallgatnak. Pok páni félelembe esik. ‒ Csak egy kicsit még ne haljatok meg, jó? Már megyek is. Hozom a kaját. És elnyargal. A gyerekek hallgatnak, hátha valaki figyeli őket, bár most már nagyon sötét van, és a zúgó szélben nemigen merészkedik ki senki. Pok hamarosan visszatér, nagy halom kenyeret, gyümölcsöt hoz. ‒ Nesztek ‒ liheg, és bedugdossa a cipókat a rácson. ‒ Itt a kaja! Megenni! Az egészet! És aggodalmasan figyel, s amikor a gyerekek hozzálátnak, megkönnyebbülten sóhajt. ‒ Ez már egészen más! De egy szót se többet meghalásról, értitek?

Mennél többet esznek a gyerekek, annál boldogabb Pok. ‒ Tessék! Az öreg Pok mégse ront el mindent! Reggelre olyan elevenek lesztek, akár a csík, és Haka Csaka élvezhet egy szép akasztást! Minden jó, ha jó a vége, ahogy mondani szokás! Bo új erőre kap az ételtől, és az erővel visszatér a reménység. Töri a fejét, hogyan menekülhetnének. ‒ Nem vagyunk ám baraka kémek ‒ mondja. ‒ Nono ‒ ingatja a fejét Pok. ‒ Nem lehet ám engem olyan könnyen becsapni! Azt még az öreg Pok is látja, hogy nem vagytok csakák, és aki nem csaka, az baraka. ‒ Mi Amaranthból jövünk. ‒ Ugyan már. Hisz baraka hajat viseltek! ‒ Mi lenne, ha ki fonnánk? ‒ kérdi Kess. ‒ Vagy ha leborotválnánk úgy, mint maguk? ‒ Hát… akkor ‒ mondja bizonytalanul Pok ‒ akkor talán… Úgy néznétek ki… Teljesen összezavarodik. ‒ Úgy néznénk ki, mint maga. ‒ Talán ‒ véli Pok. ‒ De ma éjszaka már nem tudjátok leborotválni, holnap reggel meg úgyis fölkötnek. Hát ennyi. ‒ Csakhogy mi lesz, ha felkötnek, és utólag rájönnek, hogy tévedtek? ‒ Haka Csaka parancsol ‒ mondja elégedetten Pok. ‒ Haka Csaka Omcsaka atyja, az igazságosság főbírája, a síkság ostora. Haka Csaka tévedhetetlen. Akármilyen kényelmetlen is a helyzetük a szűk ketrecben, akármennyire üvölt a szél, a gyerekek elalusznak. A teli has, a

kimerültség legyőzi a másnap félelmét, és mélyen alusznak, míg csak a hajnal első fénye fel nem ébreszti őket. A szél elült, de az ólomszürke ég vihart jósol. Csaka őrök osztaga veszi körül a ketrecet, leeresztik a fedélzetre, az ajtaját kinyitják. A gyerekek kibotladoznak. Az osztag körülveszi és egy járópallón Omcsaka főterére kíséri őket. A téren meg a fenti fedélzetek korlátja mellett nagy tömeg zsúfolódik. Mihelyt megpillantják a gyerekeket, szól a fütty, röpködnek a szitkok. ‒ Kötélre velük! Baraka söpredék! Kössék fel őket! A tér közepén frissen ácsolt emelvényről három kötélhurok lóg. Az állvány mögött az Omcsaka hadsereg parancsnokai állnak, valamint egy sor dobos. A gyerekeket az emelvényre vezetik, és mindegyiküket egy padra állítják, egy-egy hurok elé. Majd a dobok peregni kezdenek, és a főparancsnok elkiáltja magát: ‒ Mindenki álljon fel Haka Csaka, Omcsaka atyja, az igazságosság főbírája, a síkság ostora tiszteletére! Senki se mozdul, hiszen áll már mindenki. A térre becsörtet Haka Csaka a kíséretével. Tekintélyes külsejű öreg ember, ősz haját kurtára borotválja. De nem őt bámulják elképedve a gyerekek. Hanem mögötte, az ugyancsak kopaszra borotvált ‒ Kemba tanácsost. ‒ Ő baraka! ‒ szegezi rá vádlón az ujját Kestrel. ‒ Kembának hívják, és Ombarakából jött! Kemba a legnagyobb lelki nyugalommal elmosolyodik. ‒ Legközelebb felségedet fogják barakának mondani, felség. ‒ Mondhatnak, amit akarnak ‒ szól komoran Haka Csaka. ‒ Sokáig már úgysem beszélhetnek.

Int a gyerekeket tartó embereknek, azok a három gyerek nyakára teszik a hurkot. Mumpo ezúttal nem bőg, mint régebben tette volna, csak valami fojtott pihegés jön ki a torkán. ‒ Sajnálom, Mumpo ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem hoztunk neked szerencsét. ‒ Dehogyisnem ‒ mondja bátran Mumpo. ‒ A barátaim vagytok. Haka Csaka magas szószékre kapaszkodik, hogy szózatot intézzen a néphez. ‒ Omcsaka népe! ‒ kiált. ‒ A Mora kezünkre adta ellenségeinket! Bo egyszer csak meglátja a kivezető utat. ‒ A Mora felébredt! ‒ kiáltja fennhangon. Döbbent csend támad a tömegben. A szürke égből közeledő vihar halk moraja hallatszik. Kemba Bowmanra fordítja izzó tekintetét. ‒ Menetelnek a zárok! ‒ kiáltja Bowman. Erre támad csak nagy zűrzavar! Izgatott sustorgás, mozgolódás, taszigálás mindenhonnan. Haka Csaka tanácsadóihoz fordul. ‒ Igaz lehet ez? ‒ Bennünket üldöznek ‒ kiáltja Bowman. ‒ Akárhol vagyunk, ránk találnak. Most aztán már hangos jajgatás támad mindenütt, s hirtelen szélroham rázza, zörgeti a kötélzetet. ‒ A zárokat semmi sem állíthatja meg! ‒ Megölnek mindnyájunkat! ‒ Szóljanak a vitorlakezelőknek! Azonnal induljunk!

‒ Ostobák! Kemba úrrá lesz a pánikon. Erős a hangja, nyugodt, sőt nyugtató. ‒ Csak nem hagyjátok rászedni magatokat holmi baraka fortélytól? Mért ébredt volna fel a Mora? Miért menetelnének a zárok? Ez a baraka söpredék hazudik, hogy mentse a bőrét. ‒ Én magam ébresztettem fel a Morát ‒ mondja Bo. ‒ így szólt hozzám a Mora: „A számunk végtelen. Mi vagyunk a minden.” A tömeg megdermed a szavak hallatán. Kemba gyűlölködő pillantást vet Bowmanra, de a gyűlölet félelemmel elegyedik. ‒ Hazudik! ‒ kiáltja. ‒ Ezek az ellenségeink! Mért hallgatunk rájuk? Kössük fel őket! Kössük fel most, azonnal! A tömeg kap a jelszón, vadul visszhangozzák, friss félelmük gyűlölködő dühként tör felszínre. ‒ Kössétek fel őket! Kössétek fel őket! Szorul a hurok a gyerekek nyaka körül. Két őr áll a pad mellett, készen rá, hogy kirúgja a gyerekek lába alól. Haka Csaka felemeli karját, hogy elcsitítsa az üvöltő tömeget. ‒ Mitől félnénk? ‒ kiáltja. ‒ Mi vagyunk Omcsaka! Hatalmas éljenzés válaszol. ‒ Remegjen Ombaraka! Így bánunk el Omcsaka minden ellenségével! Ám abban a pillanatban, mielőtt leengedné karját, s ezzel megadná a jelet az akasztásra, új hangot hoz a viharos szél: menetelő lábak dobaját, rezesbanda indulóját, ezernyi fiatal hang énekét: ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!

Néma borzadállyal néz össze Omcsaka népe. Aztán ajkukon felhangzik az iszonyodó kiáltás: ‒ A zárok! A zárok! Kemba tanácsos akcióba lendül. ‒ Felség ‒ szól sürgetőleg a síkság ostorához eressze el a kémeket! Tegyék be őket egy homokvitorlásba, és küldjék őket délre. A zárok majd követik őket. Omcsaka pedig bontson vitorlát, és induljon azonnal keletnek. Haka Csaka ért a szóból, és kiadja a parancsot. A tömeg feloszlik, ki-ki kijelölt posztjára siet, Kemba pedig a gyerekekhez lép, és dühödten suttogja: ‒ Negyvenévi békesség, és ti mindent tönkretesztek! Életem főműve romokban! Egyetlen vigaszom, hogy nem menekülhettek a zároktól se ti, se a becses Aramanthotok! A gyerekek kötelékeit kioldozzák, s hármukat begyömöszölik egy homokvitorlásba: nem amolyan karcsú, könnyű páncélosba, hanem egy súlyos, lapos fenekű teherhajóba, egyetlen, rögzített vitorlával. A daru sietősen átemeli Omcsaka oldalán, míg maga az óriás város visszhangzik az eszeveszett tevékenységtől. A matrózok kigöngyölik minden fedélzeten a vitorlákat, utasításokat ordítoznak, az egyre viharosabb szél dagasztja a vitorlarengeteget, és az irdatlan anyahajó megremeg, ahogy mozgásba lendül. Alig ér nagy dobbanással földet a homokvitorlás, már látni messze a zárokat, menetoszlopban, nyolcas sorokban, elöl a rezesbanda, ahogy a síkságon menetelnek. Az észak felől alázúduló vihar belekapaszkodik a vitorlába, és kitépi a homokvitorlást Omcsaka szélárnyékából. A kis hajót telibe

találja a szél, egyre gyorsabban repül. A vasszürke ég megdördül, s a zivatar utoléri őket ‒ hamarosan bőrig áznak. Egyre gyorsabban fut a homokvitorlás, meg-megdöccen a köves talajon, s a gyerekek ‒ mi mást tehetnének? ‒ kapaszkodnak az árbocba, és vitetik magukat a viharral. Már orkánerősségű a szél, a szakadó eső függönyén át semmit se látnak. Minduntalan villám hasít a sötétségbe, és fejük fölött óriási dördülésekkel zeng az ég. A hajó aknája vízzel telik, már a lábukat nyaldossa, s a kis vitorlás irányíthatatlanul bokkol és szökell. Aztán az egyik kerék kőbe ütközik, és két küllője elpattan. Forog még néhány másodpercig, majd a karimája nyolcast kap, és szinte abban a percben összeroppan a kerék. A hajó féloldalra dől. A könyörtelen szél döngeti a vitorlát, pörgeti a hajót, és a második kerék robban darabokra. A homokvitorlás felborul, egy darabig még viszi a hajtóerő, aztán egy csusszanás, és megáll. És körülöttük egyre tombol a vihar. Tehetetlenségükben összebújnak a törött hajótest védelmében, és várják, hogy alábbhagyjon a felhőszakadás. Bo megtapogatja nyakában a Szél Dalnokának ezüst Hangját; arra gondol, milyen közel jártak a halálhoz, s úgy érzi, valaki vagy valami bizonyára törődik velük. Valaki vagy valami azt akarja, hogy hazajussanak; ám hogy ez ki vagy mi lehet, azt még csak nem is sejti. ‒ Megcsináljuk ‒ mondja. Kestrel és Mumpo is ezt érzi. Már nem lehetnek messze Aramanthtól.

A felhőszakadás alábbhagy, futó záporokká szelídül, és elül a szél. A gyerekek kimásznak a menedékből, és a világosodó ég fényében körülnéznek. A vihar elhúzódott dél felé, és ott a közeli látóhatáron, még az eső függönyén át is félreismerhetetlenül, emelkedik Aramanth magas fala. ‒ Megcsináljuk! ‒ ismétli lelkendezve Bo. Trapp! Trapp Trapp! A záporban bőrig ázva, de mosolyogva, énekelve masíroznak a megállíthatatlan zárok. ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl -ni! A gyerekek szó nélkül nekiiramodnak: futnak a városfal felé.

24 AZ UTOLSÓ NAGY VIZSGA

E

lérkezik a nagy vizsga napja. Az évszakra nem jellemző zivatar késlelteti a kezdést, ami szintén szokatlan, de már letörölgették az aréna üléssorain a padokat, és javában folyik a vizsga. A város valamennyi családjának feje ott ül a padsorokban, és a vizsgalapokon dolgozik, amelyek az elkövetkező esztendőre meghatározzák a család rangsorolását. Mind a kilenc lépcsősoron háromszáz pad van; közel háromezer vizsgázó ül néma csendben, nem hallatszik más, csak a papírt szántó tollak sercegése meg a padsorok közt járkáló vizsgáztatók puha talpú cipőjének halk surranása. A kilenc lépcsősor fölött kétoldalt, meredek padsorokban ül a vizsgázók csalódja. A nélkülözhetetlen munkakört betöltőkön kívül mindenkinek kötelező megjelenni a nagy vizsga napján, részben hogy erkölcsi támasszal szolgáljanak a családfőnek, részben hogy tanúsítsák, a vizsga a család rangsorát éppúgy meghatározza, mint az egyénét. A családok színek szerint elkülönített részlegekben ülnek. A néhány fehér és a lényegesen több bíbor a palota felé eső oldalon, a széles középső részt egyik oldalon a Narancsszín kerületbeliek, a másikon a gesztenyebarnát viselők foglalják el; az arénának a

Creoth szobra felőli vége ‒ a szürkék valóságos tengere. Maslo Inch, a fővizsgáztató kőtalapzaton álló emelvényen ül ‒ a kőtalapzatra a fegyelmi fogadalmat vésték: FOGADOM, HOGY MÉG JOBBAN IGYEKSZEM, MÉG MAGASABBRA TÖREKSZEM, MINDEN IGYEKEZETEMMEL AZON LESZEK, HOGY A HOLNAP JOBB LEGYEN A MÁNÁL. HAJTÓERŐNK: CSÁSZÁRUNK SZERETETE, CÉLUNK: ARAMANTH DICSŐSÉGE. Órájára néz; megállapítja, hogy eltelt egy óra. Feláll, lelép az emelvényről, lassan körbejárja az arénát, szeme találomra siklik el a vizsgázók lehajtott feje fölött. Maslo Inch számára a nagy vizsga mindig a boldogító elmélkedés ideje, és ma, a közelmúlt zavarai után kiváltképpen. Íme, itt van Aramanth népe, rangsor és rend szerint, amint tisztességes és igazságos módon megvizsgáltatnak. Senki sem panaszkodhat elfogultságra, senki ellen nem táplálnak titokban ellenérzést. Mind ugyanazt a vizsgát teszik le, mindenkit azonos rend szerint osztályoznak. A jó képességűek és a szorgalmasak kerülnek az élre, hiszen így tisztességes, így igazságos, a henyék és az ostobák lejjebb csúsznak a rangsorban, ami szintén igazságos és tisztességes. Természetesen kellemetlen azok számára, akik silány teljesítményt nyújtanak, s kénytelenek szegényebb kerületbe költözni, de tisztességes, hiszen mindig azt jelenti, hogy egy másik család, amely keményen dolgozott és jól teljesített, elnyeri jutalmát. És sose feledjük ‒ magában Maslo Inch már a vizsgát záró beszédét

gyakorolja ‒ sose feledjük, hogy jövőre, a következő nagy vizsgán megint megkapja mindenki az esélyt, és visszanyerheti, amit elveszített. Igen, mindent tekintetbe véve ez minden létező rendszerek legjobbika, ezt nem tagadhatja senki. Vándorló tekintete a Városi Tanulmányi Tanfolyam csoportjára esik ‒ együtt ülnek a különleges őrizet miatt. Arcukon most is ugyanazt a rettegést és kétségbeesést látja, mint minden esztendőben, amikor olyan kérdésekkel birkóznak, amelyekre elmulasztották a felkészülést, és Maslo Inch tudja, hogy ez így van rendjén. Vajon miért nem okul némelyik ember? Hisz csak egy kis erőfeszítés kell, egy kis külön nekiveselkedés. És a csoport közepén ül Hanno Hath, két kézzel fogja a fejét. Igen, ez az ember egész Aramanth szégyene. De mostantól nem lesz vele gond. Szeme végigsiklik az arénán, oda, ahol a Szürke kerület családjai ülnek. Ott van Hath felesége, szürkébe öltözve, kezét összekulcsolja az ölében, jámborabban már nem is lehetne. Tekintete a kisgyermekek részlegére siklik, ahol az a megbízható asszony, Chirishné ül, ölében a Hath gyermekkel. Azt várta, hogy a gyermek majd bajt okoz, de nyugodtnak látszik, kétségtelenül elnémítja az arénára telepedő nagy, szorgos csend. Igen, mondja magában Maslo Inch, ilyen a jól végzett munka. A Hath család büszkesége egyszer s mindenkorra megtört. A császári palota fölé magasodó toronyban rosszkedvűen szemelgeti a császár a csokoládépasztillát, s lenéz a város elhagyatott utcáira. Korábban látta, amint megérkeztek

családostul a vizsgázók, és megérezte szorongásukat, rettegésüket. Utálja a nagy vizsga évente megismétlődő napját. Hallotta, amint ezernyi hang kántálja a fegyelmi fogadalmat, s amikor a „Császárunk szereteté"-hez értek, befogta a fülét. De az elmúlt egy órában minden csendes volt. Mintha kihalt volna a város. De most mintha új hangot hallana: távolról, halkan, fojtottan, de ‒ lehetséges, hogy rezesbanda játszik? Fülel, hogy jobban hallja. Ki merne itt zenélni a nagy vizsga napján? S ahogy lebámul az utcára, kimondhatatlanul furcsa dolgot pillant meg. Az úton kinyílik egy csatornafedél, kimászik egy csupa sár gyerek, a nyomában még kettő, körülnéznek, tájékozódnak, aztán az aréna felé rohannak. Nézi, nézi őket a császár, s mintha felismerné az egyiket. Ez volna az a lány? És a csatornanyílásból ekkor egy csinos fiú bukkan elő, fehérarany egyenruhában. A nyomában még egy, és még egy. És mögülük, végig a hosszú utcán, ugyanilyen egyenruhások egész oszlopa, élükön menetelő rezesbandával. A császár szeme kimered, lába földbe gyökerezik. Mert pontosan tudja, mit lát. Ez a zárok hadserege. És egyre többen és többen masíroznak elő a mellékutcákból, és másznak ki a csatornanyílásokon, és csatlakoznak a fősereghez. És menetelés közben nótára gyújtanak, s a nótájuk szövege egyetlen szó: ‒ Öl -ni! Öl-ni! Öl-ni! A császár tudja, hogy meg kell állítania őket. De hogyan? Mozdulni se tud. Önkéntelenül kimarkol egy jókora adag csokoládépasztillát a tálból, bekapja, de az ízét se érzi, és evés közben zokog.

A gyerekek elrohannak Creoth szobra mellett, berontanak az aréna oszlopos bejáratán, és lihegve megállnak a legfelső lépcsősoron. Akármennyire fenyeget a veszély, a némán padjuk fölé hajló ezernyi vizsgázó látványa lenyűgözi őket, s néhány sorsdöntő pillanatig, míg megint lélegzethez jutnak, tétováznak. Ebben néhány pillanatban látja meg őket Maslo Inch, és a felháborodása leírhatatlan. Semmi, de semmi nem törheti meg a nagy vizsga szent csendjét! Nem ismeri fel a három szakadt utcakölyköt, a lehetetlenül gubancos hajukkal, sáros lábukkal. Elegendő, hogy betolakodók. Szigorúan int segédeinek, hogy tegyék, amit kell. A gyerekek meglátják a feléjük közeledő bíborköntösű vizsgáztatókat. Odalent, az aréna közepén, a Szél Dalnoka halkan fordul erre-arra a szellőben. Bo előhúzza inge alól az ezüst Hangot, lekanyarítja nyakáról az aranyfonalat. Szavak nélkül szól a testvéréhez: Maradj mellettem. Ha engem elkapnak, te viszed. A gyerekek egymás közelében elindulnak a lépcsősorokon a Szél Dalnoka felé. Most már a vizsgázók is kezdik észrevenni a rendzavarást, és a sorokból halk hangok moraja hallatszik. Ez tűrhetetlen, gondolja Maslo Inch, és ösztönszerűen visszaindul az emelvényre. Fentről-lentről közelednek a vizsgáztatók a betolakodók felé; először azt hiszik, néhány elsuttogott szigorú szóval el lehet zavarni őket. De ahogy közelebb érnek, a három gyerek háromfelé szökken, körberohannak a teraszokon, el a vizsgázók mellett.

‒ Fogják meg őket! ‒ ordít a fővizsgáztató a békeőröknek, már nem érdekli, hogy megzavarja a vizsgát. ‒ Állítsák meg őket! S miközben kiált, lehetetlen hangot hall meg kintről, az utcáról: rezesbandát, és menetelő lábak dobaját! Trapp! Trapp! Trapp! Bo a padsorok között zegzugol, lesodorja a vizsgalapokat, teraszról teraszra szökken. Balján megpillantja Kestrelt, aki lépést tart vele. Elrohan Hanno Hath mellett, észre sem veszi, de apja felismeri, szíve örömtől dobog, feláll a helyén. Egy békeőr elkapja Kestrelt, de az akkorát harap a kezébe, hogy menten elereszti. Már egyetlen vizsgázó sem körmöl: minden fej felemelkedik, mindenki elképedve bámulja a gyerekeket, meg a nyomukban vágtázó békeőröket. A szürkék padsorában Ira Hath is feláll és bámul. Szinte bizonyos benne… csak a hajuk egészen más… de hiszen ezek… ‒ Hubba hubba Kestrel! ‒ rikoltja, vad izgalommal. És Hanno Hath is feláll az aréna túloldalán, a szíve vadul ver, és rikolt ő is: ‒ Hubba hubba Bowman! Bo arra fordul, hogy intsen, s egyenesen belefut két békeőrbe, akik elkapják a nyakánál meg a lábánál fogva. ‒ Kess! ‒ üvölt Bo, és felhajítja a levegőbe az ezüst Hangot. Kess hallja, látja, és ott terem: felkapja a Hangot, és lerohan a következő teraszra, a Szél Dalnoka felé, mellette Mumpo. A nagy izgalom közepette Chirishné elereszti Pinpint, aki rögtön megragadja az alkalmat, kiugrik az öléből és elrohan. ‒ Hé! ‒ kiabál Chirishné. ‒ Fogják meg azt a gyereket!

De Pinpin már eltűnt a padok alatt, lábszárak között bujkál, a muris barna alakok felé, akikben rögtön felismerte a két testvérét. Kestrel leveti magát az utolsó teraszról, és rohan a Szél Dalnoka felé, szorosan a nyomában két jól megtermett békeőr. Már a fatorony lábához ér, amikor kezek ragadják meg és rángatják le. ‒ Mumpo! ‒ üvölti, és odadobja az ezüst Hangot. Maslo Inch látja, amint leesik, és hirtelen és tökéletesen megérti, mi történik itt. Odanyargal, hogy felkapja. Mumpo egy lépéssel megelőzi. ‒ Adod mindjárt ide, te koszos kis csirkefogó! ‒ parancsolja a fővizsgáztató legfensőbbségesebb hangján, és erőteljes kezével megragadja Mumpót. De ekkor a tekintete találkozik Mumpóéval, és valami történik benne, aminek nem tud parancsolni. Felhördül, és arcát forrón önti el a vér. ‒ Te?! Elereszti; Mumpo rohan a Szél Dalnoka felé, kezében az ezüst Hanggal. Odakint már közelednek a menetelő zárok, a tömeg az arénában hallja a rezesbandát, és nyújtózkodik, fülel, hogy vajon ki merészel zenélni ezen a különleges napon. Bo és Kess, mind a ketten rabul ejtőik vasmarkában, nézik, amint Mumpo odaér a Szél Dalnokához, és felfelé kapaszkodik. Rajta, Mumpo, rajta! Mumpo majomügyességgel kúszik fel a fatornyon, kezében az ezüst Hanggal. De hová kell tennie? ‒ A nyakába! ‒ üvölt Kestrel. ‒ A nyakán levő résbe! Most már tisztán hallatszik az utcáról a zárok zenéje, és menetelő lábuk trapp! trapp! trapp! zaja. Mumpo

eszeveszetten keresi a rést, tapogatja a Szél Dalnokának rozsdás fémjét. Hanno Hath figyeli, szíve a torkában dobog, és teljes akaratával buzdítja. Rajta, Mumpo, rajta! Ira Hath figyeli; leküzdhetetlenül reszket. Rajta, Mumpo, rajta! És Mumpo ujjai egyszerre kitapintják, magasabban, mint várta. Az ezüst Hang kis rugalmas klikkkel a helyére csusszan, épp amikor a zárok előőrse beront az oszlopok között, kivont kardjuk villog, ajkukon harsog a nótaszó: ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! És a Szél Dalnoka fordul a szellőben, a levegő beáramlik a nagy bőrtölcsérekbe, és utat talál lefelé, az ezüst Hanghoz. És az ezüstkürtök halk dalba fognak. A mélyen rezgő első hang hallatán megtorpannak a zárok. Mintha megdermedtek volna, kardjuk megáll a levegőben, arcukra odafagy a mosoly. És körös-körül az arénában különös remegés fut végig az embereken. A következő hang magasabb; szelíd, mégis átható. Ahogy a Szél Dalnoka forog a szélben, fel-le hullámzik a hang, mély zümmögés fölött. Azután következik mind közül a legmagasabb hang, mint holmi mennyei madár dala, áradó dallam zuhataga. Egyre hangosabb, s egyre tágabb körben terjed a dal, teraszról teraszra foglalja el az arénát, a széksorokat, s mögötte magát a várost. A békeőrök elengedik Bowmant és Kestrelt. A vizsgázók zavartan nézik padjukon a vizsgalapokat. A családok a padsorokban egymásra bámulnak.

Hanno Hath kilép a padjából. Ira Hath otthagyja a szürkék részlegét. Pinpin előmászik a legalsó padok alól, a nyílt térre totyog, és örömében kacag. És a Szél Dalnokának éneke mind mélyebben és mélyebben hatol az emberekbe, és minden megváltozik. Vizsgázók kérdezgetik egymást: ‒ Mit keresünk itt? ‒ Az egyik vizsgázó felkapja padjáról a vizsgalapokat, darabokra tépi, s a papírfoszlányokat a levegőbe szórja. Hamarosan mindenki követi a példáját, kacagnak, akárcsak Pinpin, és a levegő telis-tele van repülő papírdarabkákkal. A családok a padsorokban elvegyülnek, keverednek a színek, gesztenyebarna olvad szürkébe, bíborral ölelkezik narancsszín. Fenn, tornya magasában a császár hallja a Szél Dalnokának zenéjét, kitárja ablakát, és kihajítja a tálat, csokoládépasztillástul. Azok szétszóródnak, és a dermedt zárok oszlopa körül érnek földet. A császár pedig megfordul, kicsörtet számos ajtaja egyikén, és lemegy a lépcsőn. Az arénában Ira Hath eltűnődve ballag le a lépcsősorokon, át a tömegen, ahol az emberek most öltözéket csereberélnek, színek elegyét próbálgatják, és mulatnak a szokatlan látványon. Látja, amint Hanno kitárt karral közeledik az ellenkező irányból. Ira a középső körbe ér, és felkapja Pinpint, megöleli, megcsókolja, s megfordulva ott találja drága Bowmanját, aki öleléssel, csókkal köszönti. És már jön Hanno is, karjában Kestrellel, és kedves arcán könnyek csorognak, és Ira Hath ekkor sírva fakad ‒ boldogságában. ‒ Én drága kismadaraim ‒ mondja Hanno, és átöleli mindnyájukat. ‒ Hát visszajöttek az én bátor kismadaraim.

Pinpin ugrál, tekereg anyja karjában, magánkívül izgalmában. ‒ Szejeti Bo! ‒ kiabál. ‒ Szejeti Kess! ‒ Ó, drágaságaim ‒ mondja Ira Hath, és átöleli mindnyájukat. ‒ Ó, szívem legdrágább kincsei! Nem messze tőlük, észrevétlenül a nagy zűrzavarban, a kacagó tömeg közepette Maslo Inch Mumpóhoz lép, és lassan térdre ereszkedik előtte. ‒ Bocsáss meg ‒ szól reszkető hangon. ‒ Bocsássák meg? ‒ csodálkozik Mumpo. ‒ Ugyan miért? ‒ A fiam vagy. Mumpo néhány hosszú pillanatig elképedve bámul rá. Aztán félszegen kinyújtja kezét, a fővizsgáztató pedig megfogja, és ajkához érinti. ‒ Apa ‒ mondja Mumpo. ‒ Most már vannak barátaim. Maslo Inch sírva fakad. ‒ Csakugyan, gyermek? Csakugyan, fiam? ‒ Akarod megismerni őket? A fővizsgáztató bólint, szólni nem bír. Mumpo kézen fogja, és a Hath családhoz vezeti. ‒ Kess ‒ szól. ‒ Mégiscsak van apám. Maslo Inch lehajtott fejjel áll előttük, nem tud a szemükbe nézni. ‒ Vedd gondjaidba, Mumpo ‒ mondja halkan Hanno Hath, aki még akkor is a gyerekeit öleli. ‒ Az apáknak nagy szükségük van a gyerekeik segítségére. A császár az oszlopok kettős sora között a legfelső teraszra ér, és lenéz az arénában zajló zűrzavaros jelenetre. A Szél Dalnokának éneke tovább zeng, s a császár a hosszú tél után

kisütő nap melegét érzi. Karját kitárja, boldogan mosolyog, és nagyot kiált: ‒ Ez az! Hahaha! Egy város legyen lármás! Ami pedig a zárokat illeti ‒ attól a pillanattól fogva, hogy a Szél Dalnoka énekel, ők öregedni kezdenek. Szobormereven állnak, az arany fiatalok gyönyörű vonásai ráncokat vetnek, megereszkednek, fanatikus tekintetüket pára vonja be. Hátuk meggörnyed, arany hajuk gyérül, őszül. Évek telnek percek alatt, s a zárok sorra a földre rogynak, és kimúlnak. Az oly sokáig féken tartott idő és romlás most utoléri őket. Csontjaikon elmállik és porrá lesz a hús. Kint, Aramanth utcáin a Szél Dalnokában éneklő szél elfújja csontjaikról a bőrt, kertek és csatornák fölött forgatja, míg a Mora győzhetetlen ármádiájából nem marad más, mint csontvázak hosszú sora, s oldalukon villog a napfényben a kard.