William Kotzwinkle = E. T. - Földönkívüli

NNCL1332-4Ecv2.0

WILLIAM KOTZWINKLE

E.T. Földönkívüli TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

E.T. The Extra-Terrestrial A novel by William Kotzwinkle Based on a screenplay by Melissa Mathison 1982 by MCA-Publishing, a Division of MCA Communications Inc. All rights reserved FORDÍTOTTA SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

A FEDÉL KORGA GYÖRGY MUNKÁJA © Szentmihályi Szabó Péter. 1983 Hungarian translation

Az űrhajó finoman lebegett, egy levendulaszínű fénycsóva horgonyozta a földhöz. Ha valaki rábukkant volna erre a leszállóhelyre, egy pillanatig azt hihette volna, hogy az éjszakai égből egy hatalmas karácsonyfadísz hullott alá – mert a hajó kerek volt, tükörként verte vissza a fényt, s valami finom, gótikus minta rajzolatát viselte. A hajó lágy fényt sugárzott, testén mintha gyémántport hintettek volna szét, s az esetleges szemtanú tekintetét újból a díszes horogra vonzotta volna az orrhegyen, amelynél fogva egy távoli galaxisról leeresztették. De senki sem volt a közelben, és a hajó céltudatosan ereszkedett alá, a járművet irányító értelem nem követett el navigációs hibát. Mégis el fognak követni egy hibát... A fedélzeti ajtó nyitva volt, a legénység odakint, a hajó körül szondázta a talajt különös alakú eszközökkel, mintha apró, öreg manók gondozták volna ködös, holdfényes kertjüket. Amikor néhol felszakadt a köd, és a hajótest pasztellszínű fénye rájuk hullott, nyilvánvaló lett, hogy ezek nem manók voltak, hanem természettudományosan gondolkodó lények, mert mintákat gyűjtöttek – virágokból, mohákból, bokrokból és facsemetékből. Mégis, ormótlan fejük, lelógó karjuk és tömzsi, lefűrészelt torzóalakjuk a szemlélőt a manók világára emlékeztethette volna, és az a gyöngédség, amellyel a növények iránt viseltettek, hozzájárulhatott volna ehhez a megfigyeléshez – feltéve, ha egy földi személy jelen lett votna, de senki sem volt, és az űrbéli manó-botanikusok szabadon és nyugodtan munkálkodhattak. Még így is ijedten összerezzentek, amikor egy denevér suhant el mellettük, vagy egy bagoly huhogott, avagy egy kutya csaholt a távolban. Ilyenkor lélegzésük meggyorsult, s valami ködszerű védőlepel vette körül őket, amely ujjuk hegyéből és hosszú lábujjukból folyt ki; ilyenkor valóban nehéz lett volna észrevenni őket, s a holdfényben egy magányos vándor könnyen elmehetett mellettük a ködös ösvényen, sohasem sejtvén, hogy egy ősi lényekből álló csoport lapult arrafelé. Az űrhajó már másféle dolog volt. Hatalmas, viktoriánus karácsonyfadíszek nem esnek a földre túlságosan gyakran. Megjelenésüket érzékelik – radarral, katonai megfigyeléssel, más eszközökkel–-, és már ezt a hatalmas buborékot is felfedezték. Túl nagy volt ahhoz, hogy eltévesszék; semmiféle ködálca nem takarhatta el teljesen a földön, még az éjszaka sötétjének rengetegében ringatózva sem. Így hát – egy Találkozásra készülődnek. A kormány járművei útnak indulnak; a kormányszakértők megkeresik éjszakai bérüket,

zötyögnek a mellékutakon, rádión beszélgetnek egymással, s egyre közelebb érnek a nagy karácsonyfadíszhez. De a vén botanikusok kis csoportját mindez még nem zavarja – legalábbis egyelőre nem. Tudják, hogy van idejük; tudják, hogy az idő legkisebb egységein belül meddig tart, amíg majd a földi járművek nyers, goromba hangja bántani kezdi fülüket. Már voltak itt korábban is, mert a Föld nagy, és sok növényt kell összeszedni, ha a gyűjteményt teljessé akarják tenni. Folytatták a mintavételt, s mindegyikük körül köd folydogált, amint a Föld talajából származó zsákmányukkal visszatértek. Felmentek a fedélzeti ajtóhoz, a gyönyörű dísz pasztellszínben parázsló belsejébe. Közömbösen haladtak át a technikai csodák lüktető folyosóin, egészen a Hajó közepének csodájáig: a Föld növényeinek hatalmas, belső katedrálisáig. Ez az óriási melegház volt a Hajó szíve, ez volt célja és különlegessége. Voltak itt lótuszvirágok egy indiai lagúnáról, páfrányok Afrika dzsungeljeinek mélyéről, apró bogyók Tibetből, szederbokrok egy isten háta mögötti amerikai országút széléről. Valójában minden vagy csaknem minden itt volt a Földről egy példányban – mert a munka még nem fejeződött be. És minden virágzott. Ha egy szakértő csöppent volna ide valamelyik nagy földi botanikuskertből, ebben a melegházban olyan növényekre is bukkanhatott volna, melyeket még sohasem látott – legfeljebb fosszilis alakban, szénlenyomatban. Szeme nyilván kiugrana a bámulattól, hogy eleven növényeket lel, amelyeket a dinoszauruszok fogyasztottak ebédre, s a Föld első kertjeiből származó növényeket, az idő felmérhetetlen távolságából, A növénytantudós minden bizonnyal elájulna, s Babilon függőkertjeiből származó fűszerekkel keltenék életre. A legyezőszerű tetőszegélyről nedvesség csöpögött, azokkal a tápanyagokkal együtt, melyek a Hajó belsejének teljes felületét ékítő, megszámlálhatatlan növényfajt táplálták, a földi növényzet legtökéletesebb gyűjteményét, mely egyidős volt a Földdel, s egyidős a kis botanikusokkal, akik itt jönnekmennek, s szemük sarkának ráncai is a kövületekre emlékeztetnek, a gyűjtőmunka végtelen évei vésték őket. Most éppen egyikük lépett be, s valami helybeli növérnyt hozott, amelynek levelei már kezdtek lekonyulni. Egy medencéhez vitte, s valamilyen folyadékba helyezte, mely azonnal hatott a növény közérzetére, levelei hirtelen feléledtek, gyökerei ringatózni kezdtek. Ugyanekkor a medence feletti rózsaablakból pasztellszínű,fény gyulladt ki,

elárasztotta a növényt, és délcegen kiegyenesítette szomszédja, egy özönvíz előtti kis virág mellett. A földönkívüli botanikus egy pillanatig nézte, hogy megbizonyosodjék, minden rendben van, aztán megfordult, s ismét átment a melegházon. Japán cseresznyeágak, lefüggő Amazon-parti virágok és egészen hétköznapi tormaágyások között haladt, melyek szeretettel szegélyezték útját. Megveregette a növényeket, és továbbment, vissza a lüktető folyosón, lefelé a parázsló fedélzeti ajtón át. Az éjszakai levegőben teste ismét gyenge ködöt bocsátott ki, mely körülvette, amint továbbhaladt, hogy még több növényt gyűjtsön. Egyik társa ment el mellette, kezében egy vad paszternákgyökeret szorongatott. Szemük nem villant össze, hanem valami más történt helyette: mellük egyszerre parázslott fel, valami belülről jövő vörös fény izzott fel a szívtájékon, mely elöntötte vékony, áttetsző bőrüket. Aztán továbbmentek, az egyik a paszternákkal a kezében, a másik üres kézzel, lefelé egy sziklás lejtőn és szívfényük ismét elsötétedett. Ködbe burkoltan hatolt be a magas fűbe, mely feje búbjáig ért, s kijött a másik oldalon, egy vörösfenyőerdő szélén. Ott, eltörpülve a hatalmas fák mellett, visszafordult a Hajója felé, és szívfénye ismét felizzott, mintha magának a Hajónak jelezne, a kedves, régi karácsonyfadísznek, amelyen időtlen idők óta utazott. A hajó pallóin, fedélzeti ajtajában hasonló szívfények izzottak fel, mint ide-oda mozgó szentjánosbogarak. Megbizonyosodván arról, hogy közel a segítség, és tudván, hogy még van idő a munkára, mielőtt veszélyessé válnék a helyzet, behatolt a vörösfenyőerdőbe. Éjjeli madarak daloltak, rovarok zümmögtek az árnyékban, s a kis lény továbbhaladt; természettől puffadt hasa súrolta az erdei talajt, manószerű jelleget kölcsönözve neki, holott valójában egészen ésszerű volt ez a testforma, mert alacsony és stabil súlyponttal ruházta fel. Ám azért ezt a testformát a földlakók nem könnyen fogadták volna el, ezeket a nagy, hártyás lábakat, melyek csaknem átmenet nélkül nyúltak ki mélyre csüngő hasából, s a hosszú kezeket, melyek emberszabású majmokéhoz hasonlóan lógtak a törzs mellett. Emiatt a lény és társai sok millió éve félénkek voltak, és sosem támadt vágyuk, hogy bármi mással teremtsenek kapcsolatot, mint a Föld növényvilágával. Ez talán hiba volt részükről, de elég sokáig tartották megfigyelés alatt a bolygót ahhoz, hogy jól tudják, a földlakók számára az ő gyönyörű Hajójuk mindenekelőtt célpontot jelentett, ők maguk pedig előbb egy állatkitömő kezébe, majd üveg alá kerülnének. Így hát a földönkívüli óvatosan mozgott és csöndesen, át az erdőn, szeme körbejárt – körteszerű, hatalmasan kidudorodó

szeme volt, akár egy óriási ugróbékának. Tudta, mekkora esélye lenne egy ilyen békának az életben maradásra egy városi utcán, s a saját esélyeit hasonlóképpen ítélte meg. Ami pedig azt a lehetőséget illeti, hogy felvilágosíthatná az emberiséget valamilyen nemzetközi diplomáciai központban – nos, ez a kérdés fel sem merülhetett, ha egyszer valakinek az orra olyan volt, mint egy belapult kelbimbó, s egész megjelenése hasonlított egy túlfejlett kaktuszfügéhez. Továbbtotyogott, tökéletesen rejtve, ujjának hegye végigsúrolta a leveleket. Hadd legyenek az emberiség tanítómesterei más, ismerősebb külsejű űrlények! Őt csak egy apró vörösfenyősarj érdekelte, melyre kidülledt szemét már egy ideje rámeresztette, egy kicsit odébb. Megállt mellette, gondosan megvizsgálta, aztán kiásta, s mormogott neki valamit csikorgó űrnyelvén, különös, nem földi szavakkal, de a vörösfenyö mintha megértette volna, és semlegesítette a gyökérrendszerében okozott megrázkódtatást, amint a lény nagy, ráncos tenyerében pihent. Megfordult, és valami gyenge fény jutott el szeméig, fény, mely vonzotta, a fák mögötti völgyben fekvő kisvárosból. Már egy ideje felkeltette ez a kíváncsiságát, s a mostani este volt az utolsó alkalom a kíváncsiskodásra, mert ezen az éjszakán lezárult egy kutatási szakasz. Hajója el fogja hagyni a Földet egy hosszabb időszakra, míg a földi növényzet új, nagyobb mutációja be nem következik, s ez csak évszázadok múlva lesz esedékes. Ma este lenne utoljára alkalma arra, hogy bekukucskáljon az ablakokon. Előkúszott a vörösfenyőerdőből, s leereszkedett egy nyiladékon, amelyet az erdőtüzek ellen irtottak ki a domboldalon. A házakból kiáradó sárga fénytenger lenyűgözően villogott. Átkelt az irtáson, hasával seperve az aljnövényzetet. A hosszú úton visszafelé az űrben majd valami örömmel szolgálhat ürhajóstársainak: elmesélheti apró kalandját a fények birodalmában, egy magányos fügekaktusz kalandjait az emberek útján. Szeme sarkának ősöreg ráncai mosolyogtak. Lábujjhegyen totyogott a nyiladék végéig, nagy, úszóhártyás lábán, melyen ugyancsak nagy, hosszú ujjak meredeztek. A Föld nem volt túlságosan alkalmas terep a számára, hiszen olyan bolygón született, ahol az ilyen lábakra valóban szükség volt. Ahonnan ő jött, ott minden folyékonyabb halmazállapotú volt, s a lényeknek valósággal evezniük kellett, s csak ritkán volt szükség arra, hogy szilárd talajon haladjanak. Lent pislákoltak a házak fényei, s egy pillanatra felvillant saját szívfénye is, rubinpirosan felizzva. Szerette a Földet,

különösen növényi életét, de szerette az embereket is, és mint mindig, amikor szívfénye felizzott, tanítani akarta őket, vezetni, átadni számukra évezredek felhalmozott bölcsességét. Árnyéka előtte csoszogott a holdfényben, feje olyan volt, akár egy padlizsán, valami hosszú nyakfonálon. A füle fejének fedőibe volt rejtve, akár a sarjadó limabab első, félénk hajtása. Nem, a földi emberek túlságosan is nagyot nevetnének, ha egyszerűen a világkormány elé állítana. A világmindenség összes felhalmozott bölcsessége sem lenne elég, ha az emberek kinevetnék egy értelmes lény körte alakú árnyrajzolatát. Ezért hát elrejtette még árnyát is a holdfényben, halvány ködöt bocsátva köré, s továbbhaladt lefelé az úton. Agyában felfogta a hajó figyelmeztető jelzését, de tudta, hogy ez túl korai; tudta, hogy ez azért történt, hogy időt adjon a legénység lassúbb tagjainak. De ő azért továbblépett kacsatalpú szörnylábával, egyik lépést tette a másik után. Ő gyorsan jár, nem úgy, mint a többiek. Persze minden földi sebességi mérték szerint a lény lehetetlenül lassú volt, egy földi gyermek háromszor olyan gyorsan haladt volna, s egyik szörnyű éjszakán az egyik gyerek majdnem el is ütötte kerékpárjával. Éppen hogy megúszta. De ez ma nem fog előfordulni. Ma este óvatos lesz. Megtorpant, fülelt. A Hajó figyelmeztető jelzése újból felhangzott, ott lüktetett szívfényében a riadó egyezményes jele. A műszer enyhén nyugtalankodott, a legénység minden tagját összehívta, második előzetes figyelmeztetésként. De a gyorsabbak számára még mindig maradt elég idő; jobb, bal – vonszolta magát előre, ujjai csaknem úsztak a levelek között, amint a város széle felé totyogott sietve. Vén volt már, de ügyesen mozgott, gyorsabban, mint a tízmillió éves botanikusok többsége, akiknek lába a kacsáéhoz volt hasonló. Nagy, dülledt szeme forgott, pásztázta a várost és az eget s a közvetlenül előtte lévő fákat és a talajt. Semmilyen irányból nem jött arra senki, csak maga volt, hogy egyetlen gyors pillantást vessen egy földlakóra, s aztán sok-sok keringési időre búcsút mondjon szeretett Hajójának fedélzetén, messze innen. Körbejáró tekintete hirtelen előreszegeződött, a nyiladékon túlra, ahol egy mozgó fénycsóva jelent meg, ezt követte egy másik, s ikerfények robogtak felé a semmiből! Ezzel egy időben szívriadója a pánikszerű jelzés szakaszába lépett: a legénység valamennyi tagja térjen vissza, veszély, veszély, veszély!

Visszafelé botorkált, aztán oldalt, megzavarta tájékozódását a közeledő fény, mely sokkal gyorsabb volt egy kerékpárénál, sokkal hangosabb, sokkal erőszakosabb. A fény most már vakító volt, éles, földi fény, hideg és tiszta. Ismét megbotlott, és lezuhant a nyiladékról a bozótba, fény pásztázott közötte és Hajója között, a fénycsóva elvágta a vörösfenyőerdőtől és a mögötte lévő tisztástól, ahol a Nagy Karácsonyfadísz várakozott lebegve. Veszély, veszély, veszély,.. Szívfénye vadul villogott. Kinyújtotta kezét egy apró vörösfenyő-csemete felé, mely az útra esett, s melynek gyökerei most felé sírtak. Hosszú ujjai kinyúltak, ám villámgyorsan vissza is húzódtak, amint vakító fény villant fel, s aztán üvöltő motorzaj támadt. A bozótba hengeredett, eszelős igyekezettel takarta el szívfényét egy lehajló ággal. Nagy szeme még jobban kidülledt, minden oldalról befogadva a részleteket, de más rettentő látványban nem volt része, csak a kis vörösfenyő-csemete hevert ott, a járművektől eltiportan, fiatal levelei megtépázva, s tudata még mindig sírdogálta számára: veszély, veszély, veszély! Fény és még több fény követte egymást a nyiladékon, egy mindig néptelen úton, mely most járművek zajától és kiabáló, haragos, zsákmányra éhes hangoktól visszhangzott. Átvergődött a bozóton, keze még mindig elrejtette a verdeső szívfényt, miközben a hideg fény őt kutatta, végigsöpörve a bozóton. Hét galaxis minden csillaglakójának intelligenciája sem segíthetett neki abban, hogy gyorsabban mozogjon az idegen környezetben. Milyen abszurd módon használhatatlan volt kacsaszerű lába! Érzékelte az ember lábának gyorsaságát saját talaján, mindenütt közelebb húzódtak körülötte, s most már tudta, milyen őrült volt, hogy megkísértette őket. Felhangzott fürge lábdobogásuk, és a fény hideg csóvái újra meg újra átszelték a bozótot. Üvöltöztek idegen nyelvükön, s egyikük, akinek valami csilingelt az övén, már a nyomában volt. A felvillanó fényben a vén botanikus meglátta az ember övét, amelyről mintha valami foggyüjtemény csüngött volna, éles szélű fogak, talán elejtett trófeák, valami másféle űrlény szájából tördelhette ki, s húzhatta fel egy karikára. Itt az idő, idő, idő – szólalt meg a Hajó, összehíva utolsó, elbóklászott tagjait. A Lény az emelkedő fények alá bukott, a nyiladék széle felé. .

A járművek szétszóródtak, akárcsak a járművek vezetői. Bekapcsolta a védőködöt, és átsiklott a holdfényes úton, elvegyülve a motorokból kiáramló szennyes gázzal, s e mérges felhő pillanatnyilag hozzájárult álcázásához aztán már túl is volt az úton, s egy kisebb szakadék szélén csúszott le. Az emberek hideg fényei éppen ilyen gyorsan fordultak meg, mintha megérezték volna, hol ment át. A Lény a homokés sziklafal mellé lapult, miközben a földlakók átugráltak a szakadék felett. Körbejáró szeme felfelé fordult, s látta a csilingelő fogakból karikát, amint borzalmasan vigyorgott, miközben tulajdonosa átugrott fölötte. Még mélyebben lapult le a szikla mellett, a köd körülölelte, s nem különbözött a szakadékok körül látható kis ködfoltoktól, éjszaka, amikor a nedvesség tapadós lesz. Igen, én csak egy felhő vagyok, földlakók, egy kis földi felhő, jelentéktelen semmiség, ne próbáljatok átdöfni fénycsóváitokkal, mert a felhőben van egy hosszú nyak s két úszóhártyás láb, melynek ujjai olyan hosszúak és vékonyak, mint a bíborszínű trillium gyökerei. Ti persze nem is értenétek meg, bizonyos vagyok benne, hogy én azért vagyok a bolygótokon, hogy megmentsem növényeiteket, mielőtt teljesen megsemmisítenétek őket. A többiek is átugráltak felette, mély hangjuk izgatott volt, élvezték a vadászatot, és jól fel voltak fegyverkezve. Feltápászkodott, miután az utolsó ember is elhaladt, és behatolt utánuk az erdőbe. Egyetlen előnye az volt, hogy jól ismerte a hőn szeretett terepet, amelyen a gyűjtőmunkát végezte. Szeme sebesen forgott, és feltérképezte a csapást, a halvány kiszögellést az ágak sűrűjében, amelyek behálózták á sötétséget, egy ösvényt, amelyet ő és legénységének tagjai tapostak ki, miközben a növénymintákat elvitték. A nyers, kegyetlen fény átdöfte a sötétséget, különböző szögekben fel- és lekúszva. A földi emberek most megzavarodtak, a Lény pedig egyenest a Hajó felé irányította lépteit. Szívfénye ragyogóbb lett, csoportjának energiamezője felerősítette, amint közelebb került hozzájuk, minden szív őt szólította, akárcsak a fedélzeten őrzött százmillió éves növényi élet, s mind azt mondta: veszély, veszély, veszély! Rohant a végigsöprő fények között, az egyetlen világos ösvényen az erdőben, miközben hosszú lábujjgyökerei minden talajmélyedést érzékenyen észleltek. Minden levélköteg, minden pókháló ismerős volt számára. Érezte finom üzenetüket, mely gyors iramban átvezette az erdőn, s szólongatta, hogy erre, erre...

Most megelőzte a hideg fényt, amelynek csóvái belebonyolódtak az ágakba, amelyek átengedték őt, de elzárták üldözői útját; az ágak kinyúltak, összefonódtak, s elzárták az utat; egy alacsonyan csüngő inda kissé megemelkedett, s elgáncsolta a fogkarikás fickót, egy másik gyökér alárendeltje elé hajlott, aki arcra bukott a földön, s a bolygó nyelvén átkozódott, miközben a növények azt kiáltozták, hogy szaladj, szaladj, szaladj... A földönkívüli lény rohant át az erdőn, a tisztás felé. A Nagy Karácsonyfadísz, a Galaxis Drágaköve pedig rá várt. Ő pedig felé totyogott, derűs és gyönyörű fénye felé, tízmilliónyi fény világossága felé. A Hajó csodálatos energiái most mind összpontosultak, hatalmas sugárhullámokat bocsátva ki, amelyek mindenütt visszaverődtek. A Lény előrenyomult a füvön keresztül, megpróbált láthatóvá válni a Hajó számára, felerősíteni szívfényét, de nevetséges lábujjai beakadtak holmi aljnövényzetbe, s nem engedték tovább. Maradj velünk – mondták –, maradj velünk! Kiszabadította magát, s előrerugaszkodott, a Hajó fényeinek legkülső körébe, a tisztás szélére. A sugárzó Karácsonyfadísz átvilágított a fűszálakon körülötte, s szivárványszínű fényt vetett teljes dicsőségében. Kikémlelte, merre van a fedélzeti ajtó, még nyitva volt, s egy társa állt ott, szívfénye villogott, s őt szólította, kétségbeesetten kutatva mindenfelé. Megyek már, megyek. Átgázolt a füvön, de lelógó hasa, melyet másfajta nehézségi erő formált, lelassította útját, s hirtelen elárasztotta érzékeit egy kollektív döntés summája, s az érzés csontig hatolt benne. A fedélzeti nyílás bezárult, a virágszirmok befelé gyűrődtek. A Hajó akkor emelkedett fel, amikor a Lény kitört a bozótból, s meglengette hosszú ujjú kezét. De a Hajó most már nem láthatta őt; hatalmas tolóerejét bekapcsolták, s vakító fény törölt el minden részletet a tájból. A Hajó egy pillanatig még lebegett, aztán felszállt, megperdülve a fák tetejénél, a kedves Karácsonyfadísz visszatért az éjszaka legkülsőbb köreibe. A Lény ott maradt állva a fűben, szívfénye félelemtől verdesett. Egyedül volt, hárommillió fényévnyire az otthonától.

Mary a hálószobában ült, lábát felhúzva, félig-meddig újságot olvasva, félig-meddig két fiának és barátaiknak a hangjára figyelve, akik a Börtönök és Sárkányok nevű társasjátékot játszották odalent a konyhában. – Tehát te odaérsz az erdőszélre, de elkövetsz egy igazán ostoba hibát, így hát én szólítom az egyik Vándorszörnyet. Vándorszörnyek – gondolta Mary, és lapozott az újságban. És mi van a szenvedő anyákkal? Azokkal, akik elváltak, akiknek kevés a gyermektartásuk. Akik egy házban élnek olyan gyerekekkel, akik idegen nyelven beszélnek. – Hívhatod a Vándorszörnyeket csak azért, mert barátságot kötöttem egy manóval? – A manó a tolvajok zsoldjában állott, úgyhogy hálás lehetsz, ha csak a Vándorszörnyekkel gyűlik meg a bajod. Mary felsóhajtott, összehajtotta az újságot. Manók, zsoldosok, vérszomjas óriások, akármi is a nevük, nála mind megvolt, odalent a konyhában, minden este, s velük együtt egy egész romhalmaz műanyag palackokból, burgonyaszirmos zacskókból, könyvekből, papírfecnikből, számológépekből és rettentő átkokból, amelyeket faliújságjára tűztek. Ha az emberek, tudnák, mármint előre, mit jelent a gyereknevelés, sohasem fognának hozzá. Most a gyerekek valami dalba kezdtek: Tizenkét éves volt, mikor kihúzta a dugót. Beszedett tizenöt vöröset s egy kancsó bort... Milyen gyönyörű dal – gondolta Mary, s csikorgat-ni kezdte fogait a gondolatra, hogy egyik gyereke egyszer csak bevesz egy marék vöröset valamelyik este, vagy valami mást, LSD-t, DMT-t, XYZ-t, ki tudja, mivel állítanak be legközelebb? Talán egy vérszomjas óriással? – Steve a börtönparancsnok. Most abszolút hatalma van. Abszolút hatalom. Mary kinyújtóztatta fájó lábát, és megmozgatta ujjait. Mint a háztartás vezetőjének, neki kellene abszolút hatalommal rendelkeznie. De még arra sem tudja rávenni őket, hogy eltörölgessenek egy edényt. Úgy érzem magam, mint egy vérszomjas óriás. Csupán homályos sejtelme volt arról, miféle lény lehet az ilyen, de úgy tetszett, ezzel nagyjából meghatározta, hogy érezte most magát. Akár egy vérszomjas óriás. A föld alatti hangok tovább szövögették esztelen álmaikat, pontosan az ő hálószobája alatt.

– Mifélék ezek a Vándorszörnyek? – Emberfélék – mondta a börtönparancsnok. – Aha. Ez a legrosszabb. Hallgassátok csak, milyen tulajdonságaik vannak! Megalománia, paranoia, kleptománia. És szkizoid lények. Hát ez a szkizoid – mondta Mary a tapéta felé fordulva. Ahogyan én érzem magam az utóbbi időben. Hát azért neveltem fel a gyermekeimet, hogy börtönparancsnokok legyenek belőlük? Ezért dolgozom én naponta nyolc óra hosszat? Talán nem is lenne olyan rossz, ha az én életem nem lenne olyan... spontán, mint az övék. Legfeljebb a csodálóim tesznek egy-egy meglepetésszerű látogatást. Végigment csodálóinak listáján, de be kellett ismernie, hogy bennük is volt valami vérszomjas óriáshoz hasonló. – Hát rendben van, az emberfélék előtt szaladok, és csak a kisebb nyílvesszőimet lövöm ki rájuk, hogy üldözőbe vegyenek. Az ólomhegyű nyilaimat... Ez a legkisebb fiam – gondolta Mary, s hallgatta Elliott vékony, sipító hangját. Az én kisfiam. Aki ólomhegyű nyílvesszőkkel lövöldöz. Úgy érezte, mintha őt találták volna el egy ilyen nyílvesszővel, pontosan a pajzsmirigyébe vagy mibe, amely levezeti energiáját azokba a bugyrokba, ahol a vérszomjas óriások élnek. Úristen, de nagy szüksége volna egy kis lazításra!... – Végigfutok az úton. Ők a nyomomban vannak. És pontosan akkor, amikor már majdnem elkapnak, és már tényleg dühösek, ledobom a hordozható lyukamat... Hordozható lyuk? Mary kihajolt az ágy szélén, hogy erről egy kicsivel többet tudjon meg. A dolog enyhén obszcénnek tűnt. – Belemászok, és a tetejét bezárom. És hipp-hopp! Már fel is szívódtam a levegőben. Bárcsak nekem is lenne ilyesmim – gondolta. Körülbelül fél ötkor mindennap belebújnék. – De csak tíz millimásodpercig maradhatsz egy ilyen hordozható lyukban, Elliott. Nekem csak tíz percre lenne szükségem az irodában. És talán egy kicsit később is, csúcsforgalomban. Nagy lendülettel levette lábát az ágyról, erős elszántsággal, hogy szembenéz az estével, az aggodalom bármely tünete nélkül. De hát hol van a romantika? Hol van az izgalmas hím az ő életében?

A Lény a nyiladékban csoszogott tovább. Az út most csöndes volt, üldözői eltűntek, de nem sokáig bírhatta ebben a légkörben. A földi nehézkedés előbb-utóbb hatni kezd rá, s a talaj ellenállása kicsavarja gerincét, izmai ellanyhulnak, s valahol egy árokparton fognak rátalálni, s azt hiszik, valami nagy, puffadt tök volt. Micsoda sors egy csillagközi botanikus számára! Az út most lejteni kezdett, s a lent fekvő külváros fényei felé vezetett. Átkozta a fényeket, melyek oly végzetesen vonzották, s amelyek magukhoz húzták most is. Vajon miért ereszkedett most le irányukban? Lábujjhegyei bizseregtek, szívfénye reszketett, de vajon miért? Miféle segítségre számíthatna éppen most, idegen környezetben? A nyiladék alacsony bozótban, bokrokban végződött. Lopakodva mászott át rajtuk, fejét leszegve, egyik kezét szívfénye fölött tartva. A fény lelkesen vibrált, átkozódott emiatt is. „Te fény, te is inkább egy kerékpár hátulján kellenél" – szólt hozzá saját nyelvén. A bizarr alakú földi házak éppen előtte álltak, a nehézségi erő lent tartotta őket, nem úgy, mint a gyönyörű, lebegő teraszokat, amelyek... Rossz érzés volt, hogy eszébe jutott a hazája. Kínszenvedés volt minden emlékezés. A házak apró fénye nagyobb lett s még csábítóbb. Átbotorkált a bozóton s egy homokos kaptatón, hosszú lábujjai idegenszerű nyomokat húztak itt s a házak felé vezető kanyargós ösvényen. Pontosan előtte egy kerítés magasodott, amelyen át kellett másznia. Hosszú kéz- és lábujjai igen alkalmasak voltak ilyen.... akadályok... leküzdésére... Felkúszott a kerítés tetejére, akár valami szőlőinda, de a másik oldalon átbukott, hassal felfelé, csapkodó lábakkal. Puffanva ért földet, végtagjai minden irányban kibicsaklottak, ajkán fájdalmas nyöszörgés hangzott fel, s mint valami nagy tök, végiggurult a gyepen. Mit csinálok én itt, biztosan megbolondultam... Lefékezte magát, és mozdulatlanná dermedt az idegen talajon. A földi ház ijesztően közel volt, fényei és árnyai táncot jártak a rémülettől káprázó szeme előtt. Miért vezette őt ide szívfénye? A földi házak groteszkek, rémesek voltak. De valami az udvaron halk jelzéseket küldött felé. Megfordult, s megpillantotta a veteményeskertet. A levelek és szárak a barátság félénk jelzéseinek mintáit sugározták; szepegve kúszott feléjük, s megölelt egy articsókát.

A veteményeságyás növényei közé rejtőzve tanácskozott a növényekkel. A tanácsukat, hogy nézzen be a konyhaablakon, nem fogadta szívesen. Azért kerültem ilyen bajba, jelezte a növényeknek, mert be akartam kukucskálni az ablakokon. Nem tetézhetem ezt az ostobaságot újabbal. De az articsóka hajtogatta a magáét, halkan morogva, s a földönkívüli Lény engedelmesen elindult kúszva, miközben szeme aggodalmasan cikázott körbe-körbe. A konyhai fény négyszöge kifelé sugárzott, baljóslatúan, mint a fekete lyukak az űrben. Szédülés fogta el, mely elernyesztette tagjait, amint belevetette magát ebbe a kimondhatatlan örvénybe a mindenség legvégső határán. Fejét egy műanyag szélkakas mellett emelte fel, amelyen egy egér és egy kacsa egyensúlyozott. Most a kacsa volt kint a házikóból, és esernyőt tartott. Egy asztal mellett, a szoba közepén öt földlakó ült, valami rituális szertartást végeztek éppen. A lények kiabáltak, és apró bálványokat tologattak körbe az asztalon. Papírlapokat lengettek, amelyek nyilván sötét titkokat rejtettek, mert mindegyik földlakó elrejtette a többiek elől, ami rájuk volt nyomtatva. Aztán egy hatalmas kockát csörgettek és dobtak el, s mindannyian figyelték, hogyan esik le a hatoldalú alakzat. Újra kiabáltak, megnézték táblázatukat, s áthelyezték apró bálványaikat, miközben idegen beszédük felverte az éji csendet. – Remélem, megfulladsz a hordozható lyukadban. – Ezt hallgasd meg: holdkórosság. Elmebeteg hallucinációk... – Aha, olvasd tovább! – A betegségnek e formája arra készteti a benne szenvedőt, hogy olyan dolgokat lásson, halljon vagy érzékeljen, amelyek nem léteznek. A Lény visszahúzódott az ablakpárkányról a sötétségbe. Ez a bolygó kimondhatatlanul különös volt. Vajon meg tudja-e valaha is tanulni ezt a szertartást, tudjae kezelni a hatoldalú kockát, és vajon befogadják-e? Rettentően bonyolult rezgések lebegtek kifelé a házból, finom kódok és jelzések, oda-vissza. Tízmillió éves volt, és már elég sok helyen megfordult életében, de még sohasem került szembe ilyen bonyolult dolgokkal. Szinte megsemmisülten mászott el onnan, mert szüksége volt arra, hogy agyát megpihentesse a veteményeságy ásban. Igen, már bekukkantott földi ablakokon, de sohasem ilyen

közelről, sohasem vett részt ilyen bensőségesen az emberek bizarr gondolathullámaiban. De hát ezek csak gyerekek – szólalt meg a közelben egy uborka. Az ősöreg botanikus vinnyogó hangot hallatott. Ha mindaz, amit éppen az előbb hallott, csupán a gyermekektől származó gondolathullám volt, akkor vajon milyenek lehetnek a felnőttek? Miféle áthatolhatatlan bonyodalmak várnak ott reá? Letottyant egy káposzta mellett, és lehajtotta fejét. Mindennek vége van. Hadd jöjjenek csak érte reggel, hadd vigyék el és tömjék ki.

Mary lezuhanyozott, megpróbálta felfrissíteni magát. Aztán fejét törülközőbe csavarva, a fürdőszoba gyékényére lépett, amelyet Harvey, a kutya darabokra rágcsált. Az apró gyékénydarabok lábujjai közé akadtak, miközben megtörülközött, és belebújt selyemutánzatú kimonójába. A tükör felé fordult. Vajon miféle új ráncot, miféle apró megereszkedést, milyen rettentő lepusztulást fedez fel testén ma este, hogy betetőzze csüggedését? A károk csekélynek tűntek. De az ember sohasem tudhatta, sohasem kezdhette elég korán elhárítani a gyermeki atrocitásokat, melyek bármelyik pillahatban felléphettek a, házban – verekedés, kábítószer, elviselhetetlenül hangos zene –, hogy siettessék anyjuk fizikai és erkölcsi romlását. Valami rémesen drága hidratáló krémmel kente be magát, és azért imádkozott, hogy legyen béke és csend. De a csendet azonnal megtörte Harvey, a kutya, mely ugatott, ahogy a torkán kifért a hátsó tornácon elfoglalt, száműzött helyzetéből. – Harvey! – kiáltott ki az asszony a fürdőszobaablakon. – Fogd be a szád! Az állat nevetségesen gyanakodott mindenre, ami a sötétben a ház mellett elhaladt, s az asszonyt ez mindig azzal a sejtelemmel töltötte el, hogy a közelben szex-mániákusok ólálkodnak. Ha csak szexmániákusok esetében ugatna, még hasznos is lehetne. De az eb megugatta a pizzáskocsit, a repülőgépeket, a halványan pislogó szputnyikokat, s Mary attól tartott, elmebeteg hallucinációkban szenvedett. Arról nem is szólva, hogy megrágta a fürdőszoba gyékényeit.

Újból kicsapta az ablakot. – Harvey! Az isten szerelmére, csillapodj! Bevágta az ablakot, s kiment a fürdőszobából. Ami rá várt odalent a hallban, az nem vonzotta túlságosan, de meg kellett csinálnia. Kinyitotta Elliott szobájának ajtaját. Dugig volt mindenféle haszontalan limlommal, egészen az őrületig. Tipikus fiúszoba. Legszívesebben belerámolta volna az egészet egy hordozható lyukba. Nekilátott. Elkezdett rendezni, selejtezni, összerakni mindent. Leakasztotta a mennyezetről lelógó űrhajókat, s a fiú kosárlabdáját a benyílóba gurította. Fogalma sem volt, honnan szerezhette a srác a lopott utcanévtáblákat. Csak abban reménykedett, ez nem valami anális ösztön elfojtásának eredménye. Gyanakodott arra, hogy Elliott-tal sok minden nincs rendben, mivel apa nélkül nő fel, örömtelenül, s hajlama van arra, hogy Vándorszörnyekkel töltse minden szabad pillanatát. És ha jól megnézzük, a fiú még nem is jóképű. De talán mindez csupán egy fejlődési szakasz. – Elliott!... – kiáltott kis emberevő óriásának. Persze válasz nem érkezett. – Elliott! – Most már üvöltött, ezáltal növelve vérnyomását és elmélyítve az üvöltés okozta ráncokat szája körül. Elliott léptei már a lépcsőn dobogtak, aztán végigdübörögtek a hallon is. Szinte négy lábon szökkent be az ajtón keresztül, már-már csodálatra méltó fürgeséggel, de bámulatos tulajdonságai egy csapásra eltűntek, amint gyanakodva körülnézett mit tett anyja a kacatgyűjteményével. – Elliott, látod, hogy néz ki ez a szoba most? – Aha, nem találok meg majd semmit sem. – Nincsenek piszkos tányérok, a ruhák el vannak téve. Az ágy meg van vetve. Az íróasztalodon minden a helyén van... – Oké, oké. – Így kellene festenie egy felnőtt ember szobájának mindig. – Miért? – Hogy ne érezzük úgy, hogy egy szemétkosárban lakunk. Rendben? – Aha, rendben. – Ez a levél apádtól jött? – Mary az asztalra mutatott, a kézírásra, melyet oly jól ismert azokról az átutalási csekkszelvényekről, amelyeken meg szokott jelenni. – Mit ír? – Semmit. – Értem. – Az asszony megpróbált könnyedén témát váltani. – Szeretnéd, ha kifestetnénk itt? Kezd kicsit koszos lenni.

– Hát persze. – És milyen színűre? – Feketére. ' – Ügyes. Az egészség jele. – Én szeretem a feketét. A kedvenc színem. – Már megint kancsalítasz. Levetted a szemüveged? – Nem. – Mary! – A Börtönőr kiáltott lentről. – Most megy a számod! Kidugta az ajtón a fejét. – Biztos vagy benne? – A te számod, anya - mondta Elliott. - Gyerünk. Elmosódottan hallotta a Persuasions dallamát a konyhából. Követte a ritmust, lefelé a lépcsőn, Elliott előtte ment. – Említette az apád, hogy esetleg meglátogatjátok? – A Hálaadás napján. – Hálaadás? Hiszen tudja, hogy a Hálaadás az enyém. – De hát mikor volt az apjuk igazán szótartó? Csak az átutalási csekklap alsó rubrikájában, ahol több golyóstollat elpusztított már. Amikor alkatrészeket vett a motorbiciklijéhez. A férfira gondolt, aki most is robog valahol, és holdfény süt vastag szemhéjára, és felsóhajtott. Hát igen... Majd megvacsorázik Hálaadáskor az önkiszolgálóban. Vagy a kínai étteremben, egy tartósítószerrel átitatott pulyka társaságában. Elliott elszökött mellőle, és Harvey ismét csaholni kezdett, ezúttal egy közeledő autó zajára.

A földönkívüli lebukott a zöldségágyásban, és hasra feküdt, kidudorodó alakjára húzva néhány levelet. Nem kell semmitől sem tartani – mondta egy paradicsompalánta. Csak a pizzáskocsi az. Mivel a földönkívüli nem tudta, mi az a pizzáskocsi, a levelek takarásában maradt. A kocsi megállt a ház előtt. A ház egyik ajtaja kinyílt, és a Lény látta, hogy egy földlakó bukkan elő. Ez Elliott - mondta a zöldbab. Itt lakik. A földönkívüli kikukucskált a levelek mögül. A földlakó alig volt magasabb nála. De a földlakó lába persze groteszk módon hosszú volt, és hasa nem csüngött a talajig bizonyos magasabb rendű létformák elegáns divatja szerint. Ám azért nem nyújtott túlságosan ijesztő látványt. A fiú lement a kocsifelhajtón, s eltűnt szem elől.

Menj körbe – mondta a paradicsom. Jól láthatod majd, amint visszatér. De a kutya... A kutya meg van kötve – szólt a paradicsom. Megette Mary kalucsniját. A földönkívüli kikecmergett a veteményesből, és megkerülte a házat. De a pizzáskocsi fényei hirtelen végigsöpörtek az udvaron, amint a kocsifelhajtóra fordult, s a Lény pánikba esett; előrevetve magát a kerítéshez ugrott, s kezdett átkúszni rajta. Egyik hosszú lábujja azonban véletlenül lenyomta a kapu reteszét, s váratlanul visszalendült az udvarra. A kis földlakó már közel volt, és feléje nézett. Gyorsan eltakarta szívfényét, lehuppant a kapu tetejéről, és bemászott a szerszámoskamrába, ahol összekuporodott, s a félelem ködével burkolózott be. Csapdába esett, de legalább voltak szerszámok a fészerben, például egy szénavilla, amellyel megvédhette magát. Sok tekintetben hasonlított a Hajón található szerszámokra, mert a kertészkedés mindenütt kertészkedés. Hosszú ujjaival megmarkolta a nyelét, és felkészült, hogy szembenézzen támadójával. Egy sarokba szorított csillagközi botanikussal nem jó kukoricázni. Csak nehogy megszúrd a saját lábad – szólalt meg egy apró cserepes repkény. Összeszedte bátorságát. A kertből megérezte egy közeli narancsfa gondolathullámát, amint egyik gyümölcsét letépte a földi gyermek. Egy pillanattal később a gyümölcs berepült a fészerbe, és mellen találta. A kicsi, öreg Lény hátratántorodott, lehuppant nagy, lottyadt fenekére, a narancs pedig lepattant róla a fészer padlójára. Micsoda szégyen, egy ilyen méltóságteljes botanikust, mint amilyen ő, csak úgy meghajigálnak érett gyümölccsel! Mérgesen megmarkolta a narancsot, kiegyenesítette egyik hosszú, erős karját, és a gyümölcsöt visszahajította az éjszakába. A kis földlakó felkiáltott, és sürgősen visszavonult. – Segítség! Mama! Segítség! Marynek meghűlt ereiben a vér. Vajon ezalatt mennyire gyorsult fel öregedésének üteme? – Valami van ott kint! – kiáltotta Elliott, amint a konyhába viharzott. Aztán megfordult, becsapta az ajtót, és bezárta. Mary rettentően elgyengült, ránézett a Börtönök és Sárkányok kiállítás tárgyaira, s kétségbeesetten vágyott rá,

bárcsak lenne egy elég nagy hordozható lyuk mindannyiuk számára. Vajon most mit kellene tennie? Erről nem volt szó a válóperes tárgyaláson. – A szerszámkamrában – morogta Elliott. – Az az izé megdobott egy naranccsal. – Huhú – vigyorgott Tyler, a Börtönőr gúnyosan. – Ez aztán veszedelmesen hangzik. A fiúk feltápászkodtak a játék mellől, és az ajtó felé indultak, de Mary elébük került. – Állj! Ti mind itt maradtok. – Miért? – Mert azt mondtam, hogy maradtok. – Kihúzta magát, bátran felszegte fejét, és felkapta a zseblámpát. Ha tényleg valami szexmániákus van ott kint, akkor ő majd kimegy, s mint valami anyamadár, önmagát kínálja fel csalétek gyanánt. Csak abban reménykedett, hogy azért némiképp vonzó mániákus lesz. – Maradj csak itt, mama – mondta Michael, legidősebb fia. – Majd mi utánajárunk. – Te csak ne beszélj ilyen leereszkedően velem, fiatalember! Az asszony mellett most a Börtön-játék másik résztvevője, az ifjú Greg felkapott egy henteskést. – Tedd azt le! - mondta Mary, és a gyerekekre meredt az Abszolút Hatalom dermesztő pillantásával. De ők elrohantak mellette, kinyitották az ajtót, és kiszaladtak az udvarra. Utánuk ment, lépést tartva Elliottal. – Tulajdonképpen mit láttál? – Ott bent. – A fiú a szerszámkamrára mutatott. Az asszony befelé villantotta zseblámpáját, a cserepekre, mütrágyás zacskókra, kapákra és lapátokra. – Semmi sincs ott. Michael hangja a gyepen túlról érkezett: – Nyitva van a kapu! – Nézzétek, micsoda nyomok! – kiáltotta a Börtönparancsnok, s a kapu felé iramodott. Durva, zavaros nyelvük a Lény számára semmit sem jelentett, de az ősrégi utazó most már világosan kivehette alakjukat rejtekhelyéről, a homokos domboldalról. Ott volt az öt földi gyermek és... Ki lehetett velük az az egzotikus teremtmény? Szívfénye izzani kezdett, gyorsan el kellett takarnia. Ügyesen közelebb cammogott, hogy többet lásson ebből a magas, nyúlánk lényből, aki a gyermekeket kísérte.

Ennek a földi lénynek nem volt benyomott karfiolorra, az alakja sem volt krumpliszsákhoz hasonló, hanem... Kicsit közelebb kúszott. – Oké, vége a mulatságnak. Gyerünk vissza a házba. Greg, add csak ide azt a kést! Nyelvének csitt-csattogó szótagjai érthetetlenek voltak számára, de azt megérezte, hogy ezeknek a kicsiknek az anyja volt. De hol van az apjuk, fölébük magaslóan és erőteljesen? Az asszony már évekkel ezelőtt kiadta az útját – mondta a zöldbab. – Itt van a pizza – mondta Greg, és felszedte, – Elliott rálépett. – Pizza? Ki mondta nektek, srácok, hogy rendelhettek pizzát? – Mary most a tornác lámpája alatt ment el, és a földönkívüli Lény csak bámulta őt rejtekhelyéről, s a menekülés gondolatai pillanatnyilag háttérbe szorultak. Te ostoba szívfény – mondta e sajátos szervnek, mely ismét villogni kezdett. Jobb helyed lenne egy... egy pizzáskocsin! Mary visszahessegette őket a házba, boldogan, hogy a legrosszabbtól nem kell tartani. Elliott már megint képzelődött, ennyi volt az egész, csupán néhány újabb ránccal gazdagította anyját. Ez még nem indokolta, hogy kis adag váliumot tegyen minden este az ételébe. Ez csupán egy fejlődési szakasz, amelyen át fog esni. – Valami volt odakint, anya, esküszöm. Tyler gúnylódni kezdett: – Elliott, gyáva kukac. – Hé – mondta Mary –, az én házamban nincs gyáva kukac! – Túl sokat tudtak, és. minden percben távolabb kerültek tőle. Csak valami fegyverszünetben reménykedhetett, de érezte, hogy hiába. – Rendben van, gyerekek, ideje hazamenni. – Nem ettük meg a pizzát. – Lábnyomok vannak.rajta – mondta Mary, s kétségbeesetten kívánta magában, bárcsak visszatérne a nyugalom, de persze nem vettek tudomást róla, s falni kezdték a megtaposott pizzát. A lépcső felé vonszolta magát, s úgy érezte, mintha őt is megtiporták volna. Majd lefekszik, valami gyógyfűpakolást tesz a szemére, és iguánákra gondol. A lépcső tetején visszafordult. – Ha eltűnt az a pizza, kifelé mindenki!

A Börtönből dörmögés-mormogás hangzott fel. Milyen csodás is lehetett, amikor a gyerekek szénbányába mentek dolgozni kilencéves korukban! De érezte, hogy azok az idők már nem térnek vissza. Bebotorkált szobájába, s lerogyott az ágyra. A vidám, elvált nő újabb tipikus estéje. Hidegrázás, sokk és Vándorszörnyek. Feltette a szempakolást, és vakon meredt a plafonra. Mintha valami visszabámult volna rá. De ez csak túlcsigázott képzeletének terméke volt, jól tudta. Csak az az átkozott kutya abbahagyná végre a csaholást! Ha nem hagyja abba, ott hagyom az országút mentén, szájában egy bankjeggyel. Nagyot sóhajtott, és kezdte számolni a gyíkokat, amint barátságosan felé kezdtek csusszanni félálomban.

A Börtönök és Sárkányok társasjáték titokban tovább folyt a játékszobában, s mindenki játszott, kivéve Elliottot, aki morcosan saját szobájába vonult. Elaludt, különös álmok kínozták, óriási távlatú mintázatok, vonalak, amelyek egyik kaput a másik után alakították ki, s elvezettek... .. .az űrbe. Átrohant a kapukon, de egyre több állt előtte. Nemcsak ő került feszült idegállapotba: Harvey, a kutya elrágta pórázát, és elszökött a hátsó tornácon elfoglalt őrhelyéről. Odaosont Elliott szobájához, beóvakodott és lefeküdt; megszemlélte Elliott alvó alakját, aztán megszemlélte Elliott cipőit, de nem kezdett rágcsálásukhoz, mert ez újabb hullámokat kavart volna fel. De ideges volt, rosszul érezte magát, valami szórakozásra vágyott. Nem túlzottan élvezte saját esti holdra ugatását sem. Valami furcsa dolog hatolt be az udvarra, és Harvey szőre égnek állt, apró nyüszítések törtek fel torkából, aztán összeszedte magát, és csaholni kezdett a szokott módon. Mi lehetett az ott kint? Fogalma sem volt róla. Elkezdte ímmel-ámmal tisztogatni a far tájékát, puha nyelvével beszíva, fogaival bekerítve néhány bolhát. Aztán hirtelen ismét meghallotta azt a hangot. Elliott is meghallotta, felült ágyában. Harvey mörgott, szőre felállt, szeme aggodalmasan járt ide-oda. Valakit meg kellett harapnia, cserkészve elindult Elliott mellől, ki a hálószoba ajtaján, le a lépcsőn s a házon át a hátsó udvarba.

A vénséges űrlény elaludt homokos domboldalon, de aztán felkelt, és visszament a ház felé. Az ablakok mind sötétek voltak. Megtalálta a kapu reteszét, lábujjával lenyomta a megfelelő módon, és belépett, nagyjából úgy, ahogyan egy földi gyermek tette volna. De otromba árnya a holdsütötte gyepen arról árulkodott, hogy meg sem közelíti azokat a lényeket. Valami érthetetlen okból a földi has nem fejlődött olyan kellemes, lefelé gömbölyödő formában, mint az övé, nem lett megbízható hassá, mely érintkezik a talajjal. A földlakók olyanok voltak, mint a szerencsétlen futóbabok, pattanásig feszülve csontjaik és izmaik hálójában. Ő pedig kényelmes életmódú lény volt, alacsony építésű és mélázásra hajlamos. Ilyenféleképp elmélkedve cammogott át az udvaron, hogy valami más stratégiát gondoljon ki, ha a veteményes növényeivel találkozik. De nagy lába lenyomta egy fémből készült kerti szerszám rejtett lapját, s nyele nagy sebességgel emelkedett feléje. Fejbe csapta, s a Lény hanyatt esett egy intergalaktikus sikollyal ajkán, aztán villámgyorsan behúzódott egy közeli kis kukoricásba; néhány pillanat múlva kinyílt a hátsó ajtó, és egy földlakó rontott ki rajta, a lapuló kutyával. Elliott átszáguldott az udvaron, zseblámpáját villogtatva, s bevilágított a szerszámkamrába. A hideg fénysugár ismét végigugrált a szerszámokon, és Harvey is csatlakozott a küzdelemhez, kiharapta a tőzeges zsákot, s ettől azonnal jobban kezdte érezni magát, csak a szája lett tele tőzeggel. Körbetáncolt, némiképp elnémultan, s az árnyak után kapkodott. A földönkívüli Lény a kukoricásban hasalt összekuporodva, s megmarkolt egy uborkát, csatára készen. Fogát csikorgatta félelmében, s egész testében reszketett. A kukoricaszárak szétváltak, a fiú benézett, felkiáltott, és lebukott a földre. Az űrlény kihátrált akukoricásból, és a kapu felé sietett, nagy lába csattogott a talajon. – Ne menj el! A fiú hangjában volt valami gyöngédség, akárcsak a fiatal növényekében – és az öreg botanikus megfordult, hogy ránézzen. Szemük találkozott. A házőrző kutya körben futkosott, csaholva, s tőzegdarabok repültek ki a szájából. Különös étrend – gondolta az idős űrmdós, de nem időzött tovább a felderítéssel. Harvey fogai villogtak a holdfényben,

de a fiú nyakörvénél fogva visszatartotta a kutyát, s ismét odakiáltott az űrhajósnak: – Ne menj el! De az ősi Lény már elindult, keresztül a kapun és bele az éjszakába.

Mary felébredt szempakolása alatt, s úgy érezte, mintha a ház az oldalára billent volna. Felkelt, felvett egy köntöst, és belépett a hall árnyai közé. A játékszobából hangok szűrődtek fel hozzá. Gyakran eltűnődött, mivel foglalatoskodnak odalent; úgy tetszett, hogy félmeztelen űrhercegnőkről készült plakátok is nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy élvezzék a játékot. – Az én kicsinyeim! – sóhajtott fel. Aztán, ahogyan közeledett a játékszobához, meghallotta Tyler hangját, majd Steve-ét, Gregét – a Börtönőrökét, akiknek lelkére kötötte, hogy menjenek már haza. Persze semmibe vették a parancsát. Itt töltik az éjszakát, és holnap majd megjelennek anyjuk előtt, karikás szemmel, mintha egy bordélyházban aludtak volna. Már nem sokáig tudom ezt elviselni. Összehúzta köntösét, és felkészült a támadásra, de az ajtó félig nyitva volt, és meglátta a villódzó vörös fényt – házi gyártmányú lézerelőadásukat, mely összhangban volt a halk zenével. A hatás megnyugtató volt, ezt el kellett ismernie. És vajon ez nem kreatív időtöltés? – Nézd csak, ez olyan, mint egy cici. Ott van a bimbója. A falnak dőlt, elernyedt. Az ember nem nyerhet ezekkel szemben. Ha beront hozzájuk, mint egy őrült, ha beléjük vési az érett-nő-képmását-aki-üvöltözik-a-köntösében-valaholéjszaka, vajon nem gátolja-e meg szexuális fejlődésüket? S vajon nem támad-e ebből komplexusuk? Bármint is van, az biztos, hogy megint megfájdul a feje. Visszasompolygott az árnyékba, akár egy sebzett teve – éppen akkor, amikor Elliott felrohant a lépcsőn, és berobbant a játékszobába. – Hé, fiúk! – Oda nézz, micsoda pár cici! Egy szörny volt a hátsó udvaron! – Egy szörny? Hé, itt van egy egész rendes, melltartó nélküli Mars-lakó! – Egy... egy manó volt! Cirka három láb magas, és hosszú karja volt. A kukoricásban bújt el. – Csukd be az ajtót, mert még félébreszted anyát.

Az ajtó becsukódott. Anya szép lassan visszament a szobájába. A ház nem volt oldalára dőlve, inkább Elliott. Teljesen elvesztette formáját. Vagy így van, vagy valami félénk szexmániákus éppen az ő veteményeskertjét szemelte ki, hogy ott, hajtsa végre természetellenes tetteit. De miért? Ezen törte a fejét. Miért éppen nálam?

– De hát itt volt, pontosan itt... A földönkívüli Lény hallgatta az emberek hangját, akik még mindig ide-oda mászkáltak a leszállóhely körül. A fák mögül figyelt, és megértette beszédük lényegét: itt volt egy csodálatos jármű, mely elszökött előlük. Itt szállt le és itt emelkedett magasba egy csodálatos Hajó, amelyre a bolygó csak bámulattal tekinthetett. – .. .és kicsúszott a kezemből. A vezetőjük, akinek övén a csörgő fogak függtek, újra meg újra megfordult. Alárendeltjei ostobán bólogattak. Vezetőjük beszállt járművébe, és elment, a többiek követték. Már nappal volt, s a leszállóhely üres volt. A földönkívüli gyászosan bámult azokra a nyomokra, amelyeket a Hajó hagyott maga után. Kicsúszott a kezemből... Bénán felemelte kezét. A kimerültség már kezdett hatni rá, s az éhség. Azok a tartalmas energiatabletták, amelyekkel ő s a legénység többi tagja élt, nem földi eredetűek voltak. Már megpróbált elrágcsálni néhány sombogyót, de nagyon nem ízlett neki, s kiköpte a kemény, apró magokat. Tízmillió éve gyűjtögette a vadon termő növényeket, de sosem találta szükségesnek, hogy megtudja, melyek táplálóak, s most már túl késő volt ahhoz, hogy kísérletezzen velük. Ó, bárcsak lenne egyetlen apró energiatablettája! — Nehézkesen csoszogva ismét visszatért a bozótba, gyengén, letörten és minden porcikájában viszketett valami trombitavirág-félétől, amelyet előzőleg megpróbált begyűjteni. Közeledett a vég.

Elliott elpedálozott az utcán, a messzi dombok felé. Nem is tudta, miért. Biciklilámpája olyan volt, mint a mágnes, ha vasra lel, mely a hegyek közt rejtőzik. Igen, a kerékpár mintha tudta volna, merre tart, s ő rábízta magát. Elliott olyasvalaki volt, akit többnyire hitvány figurának neveznek. Még a pacsézijátékban is csalt. Éles, sivitó hangja volt, fel s le ugrált, mint a palackba zárt szellem, de mindig a lehető legrosszabb dolgot mondta az iskolában is vagy otthon vacsora közben. Amit csak el lehetett kerülni az életben, azt elkerülte abban a reményben, hogy Mary vagy Michael majd gondoskodik róla helyette. De akadtak más dolgok is, hosszú volt a lista, ideértve a vastag szemüveget is, amely miatt úgy érezte magát, mint béka az uborkásüvegben. Szóval mindent

egybevéve szépreményű neurotikus volt, hitvány figura. Útja az életben sehová sem vezetett, de ha útirányát ki lehetett volna jelölni a lélek térképén, akkor Elliott úticélja a középszerűség, szánalmasság és csüggedtség felé mutatott, olyasvalaki sorsát jelezte, aki majd véletlenül a vonat alá esik. Ilyesvalami várt rá, amit egy gyermekpszichológus nyilván jobban elmondott volna róla, csakhogy ezen a napon Elliott útja másfelé vitt – a hegyekbe. Követte a bicikli sürgető hívását, egészen a nyiladékig. Ott leszállt a gépről, és áttolta a letarolt lombokon. Kerékpárja horpadt és rozsdás volt, hiszen annyiszor dobta félre, hagyta kint az esőben, de ma pehelykönnyűnek tetszett. Ma mintha vadonatúj fényével ragyogott volna, a rozsdán keresztül is. A bicikli egy kanyargós ösvényen át vezette a fiút az erdőben. Elliott a tisztáson bukkant elő, s azonnal tudta, valami hihetetlen dolog volt ott előtte. Mintha minden a Nagy Hajó emlékét hordozta volna. Szemüvegén keresztül a benyomódott fűre bandzsított, s csaknem teljesen kivehette a hajó alakját, amilyen lehetett. Elliott szíve hangosan vert, s ha lett volna fénye, most világított volna. Mintha homloka is tüzet fogott volna, elkapta valami rettentő erő utórezgése, mely még mindig ott vibrált a tisztáson. A vénséges űrlény, aki a közeli bokrokban rejtőzött, nem mutatkozott, mert a fiú ellenszenves kutyája is ott szaglászhat valahol, abban a reményben, hogy bokán haraphatja a kiváló tudóst. De nem – az ifjú ember, úgy tűnt, egyedül van. Mégis az volt a legcélszerűbb, ha észrevétlen marad. Hiszen egy földönkívüli lény fog itt kimúlni az aljnövényzetben, s nincs értelme annak, hogy idegenek is tanúi legyenek. A fiú azonban egy különös cselekvéssorozatba kezdett. Elővett egy zacskót a zsebéből, abból pedig egy apró tárgyat húzott ki. A tárgyat a földre tette, ment néhány lépést, ismét elhelyezett egyet, megint egyet és így tovább, míg csak el nem tűnt szem elől, messze, egy rejtett ösvényen. A vénséges utazó nehézkesen előmászott a bokrok közül. A kíváncsiság volt legrosszabb jellemvonása, de most már túl öreg volt ahhoz, hogy megváltozzék. Négykézláb közelítette meg a tisztást, hogy megnézze, mit helyezett ott el az ifjú. Kicsiny, kerek pirula volt, nagyon hasonlított az űrtápláléktablettához. Megfordította tenyerében. Megfejthetetlen jelzés volt rányomva: M&M Szájába helyezte és hagyta, hogy szétolvadjon.

Finom. Voltaképp kitűnő. Valójában sohasem kóstolt még ehhez hasonlót sehol a galaktikában. Végigsietett a csapáson, egymás után ette meg a pirulákat, ereje visszatért, remény támadt fel szívében. A nyomok ismét a fiú házához vezették.

Mary feltálalta a vacsorát. Ez volt egyik kedvenc étele: nyers búzacsíra konzervmakarónira szórva, sajttal s néhány szem kesudióval, mely megadja a végső ízeket. – Edd a vacsorádat, Elliott! A fiú szokás szerint úgy görnyedt a fő fogás fölé, mintha el akarna merülni benne. Depressziós gyermeket neveltem fel. Mary gondolatai korábbi vacsoráknál időztek, egy másik korszakból, amikor Elliott kisebb volt, és ő meg a férje vajas villákat vagdosott egymáshoz. Egy egész csirke pattant vissza a falról, és a krumplipüré úgy lógott a mennyezetről, mint a cseppkövek, és zsíros lé csöpögött Elliott kedves kis fejére. Hát biztos, hogy ez nem volt jó neki. Az asszony megpróbálta vidámabbá tenni a mostani étkezést egy kis csevegéssel. – Nos, ki hogyan fog felöltözni mindenszentekre? – A rettegett este gyorsan közeledett; a házába sok száz gyermek fog jönni, hamisan énekelve, s aztán rá fognak bámulni. – Elliott manónak öltözik – mondta Michael. – Frászt! – vicsorgott Elliott. – Fiatalember – Mary villájával megkocogtatta Elliott poharát –, edd meg a makarónidat. – Senki sem hisz nekem – szólt Elliott, és még gyászosabban bámult a vidám estebéd kellős közepén. Mary megsimogatta kezét. – Nem arról van szó, hogy nem hiszünk neked, aranyom... – Igazi volt, esküszöm. – Elliott anyjára nézett vastag szemüveglencséi mögül, s a felnagyított szemek tele voltak könyörgéssel. Mary Gertie-hez fordult, a család legkisebb gyerekéhez, aki ötéves volt, és máris külön szobát akart. – Gertie, aranyom, mi leszel majd mindenszentekkor? – Bo Derek. , Mary gondterhelt agyát rabul ejtette annak elképzelése, hogy óvodás kislánya meztelenül és víztől csepegve parádézik végig az utcán. A makarónit piszkálta, és megpróbált másra gondolni, de Michael újból rá-szállt Elliottra. – Talán egy leguán volt – mondta Michael, az idősebb testvér fensőbbségével.

– A leguánok az enyémek – suttogta Mary egy kesudiónak. – Nem leguán volt – mondta Elliott. – Hát tudod, hogy azt rebesgetik, alligátorok tanyáznak a csatornákban? – mondta Michael. Alligátorok – gondolta Mary. A változatosság kedvéért megpróbálkozhatnék az alligátorok számolgatásával is. Becsukta szemét, s azonnal megjelent egy nagy, villogó fogú állat. Visszafordult Elliotthoz. – Elliott, a testvéred csak azt akarja mondani, hogy valószínűleg képzelődtél. Ez előfordul. Valamennyien elképzelünk rengeteg dolgot állandóan... Elképzelem magam, amint belépek az áruház leértékelt holmikat árusító osztályára, s találok egy odakeveredett Diort, két dollárért. Kábító illatfelhőben jelenek meg a McDonald'sben. – Lehetetlen, hogy csak képzelődtem – mondta Elliott. – Talán valami perverz fickó volt – felelte Michael. – Kérlek, Michael – figyelmeztette Mary –, ne tedd tönkre GertiE lelkivilágát ilyen szövegekkel. – Mi az a perverz, mama? – Egy esőkabátos férfi, aranyom. – Vagy egy torzszülött gyerek – folytatta Michael. – Michael... – Az asszony legerősebb silencio nézésével meredt rá. Miért imádják a gyermekek annyira a szörnyűséges magyarázatokat? Miért ilyen minden beszélgetés a vacsora mellett? Hol marad a kifinomult, elegáns csevegés, amikor a második fogást, a fagyasztott halpálcikákat felszolgálják? – Hát az is lehet – tartott ki a téma mellett Michael, nem véve tudomást anyja csendre intéséről, amint más parancsáról sem vett soha tudomást –, az is lehet, hogy valami kobold volt vagy törpe. Elliott lecsapta villáját. – Nem olyan volt egyáltalán, te péniszfejű! Péniszfejű? Mary hátradőlt, szemét kimeresztette. Hát ez a kifejezés meg honnan került kis családi körébe? A szólás összes eleme lassan szívódott fel benne, s el kellett ismernie, ez biológiai lehetőség, mely még bizonyos vágyakat is kelthet egy magányos, elvált nőben, de... – Elliott, többé soha ne használd ezt a kifejezést a vacsoraasztalnál! És egyáltalán: ebben a házban! Elliott elbújt a szalvétája mögé. – Papa hitt volna nekem. – Miért nem hívod fel és mondod el neki? – Ha ugyan nincs kihúzva a telefondugója, amit kétlek.

– Nem tudom felhívni – mondta Elliott. – Mexikóban van, Sallyvel. Mary megőrizte nyugalmát, csak egy kicsivel mélyebben vágott a halpálcikákba korábbi barátnőjének neve hallatán, aki most gyűlölt ellensége lett. A gyerekek olyan kegyetlenek tudnak lenni, tűnődött. Különösen Elliott. – Ha megint észreveszed, akármi volt is az, ne menj a közelébe. Szóljál nekem, és valakivel elvitetjük, – Olyasvalakivel, mint a sintér? – kérdezte Gertie. – Pontosan. Harvey halkan morgott a hátsó tornácon, ahol kedvenc gyékényét rágcsálta. – De akkor agyirtást végeznek rajta, vagy kísérleteznek vele vagy ilyesmi – jelentette ki Elliott. – Hát annak az izének meg kell tanulnia, hogy tartsa magát távol más emberek uborkáitól – mondta Mary.

A Lény azonban a fák közül lefelé kúszott, miközben a város aludt. Sosem hallott agyirtásról, de okkal félt attól, hogy kitömik. A vénséges lény lábujjhegyen, csöndben osont a fiú háza felé. A domboldalon haladt lefelé, s olyan nyomokat hagyott maga után, mintha két kacsacsőrű emlős egy hatalmas dinnyét vonszolt volna arrafelé. A fiú háza sötét volt, csak egy apró ablak világlott. Átkukucskált a kerítésen, hatalmas szeme fel-le és körbejárt. A kutyát sehol sem látta. Csak szépen ráteszem a lábujjamat a reteszre, a megszokott módon... és aztán befelé lendülök. A nagy M&M-ek visszaadták az életerőmet. Csodálatos étel. A Hajó majd visszatér ezer év múlva; ha az M&M-ek kitartanak, talán még ki is húzza addig. Hagyd abba az álmodozást, vén bolond. Sohasem fogsz visszajutni – oda. Felnézett az égre, de nem sokáig, mert a kirajzolódott szomorúság túlságosan nagy volt ott az égen. Semmiféle mennyiségű M&M nem tartaná őt életben, ha hajóstársainak szeretete eltűnt volna iránta. Vajon miért hagyták el? . Nem tudtak volna kitartani egy perccel tovább? Becsukta a kaput a lábával maga mögött, ahogyan a fiútól látta. Meg kell tanulnia ezeket a földi eljárásokat, ha sikert akar elérni.

Lábujjhegyen átment a hátsó udvaron. Meglepetésére ott találta a fiút, egy hálózsákban, alva, a veteményeskert mellett. A földönkívüli dideregve összerázkódott, s ködöt bocsátott ki lábujjain keresztül, az aggodalom, félelem és zavar ködét. Hirtelen kinyílt a fiú szeme. Elliott felnézett a hatalmas szemekbe, amelyek holdmedúzákra hasonlítottak, bennük apró, erős csápokkal, s e szemek ősi és rettentő tudással voltak telve; ezek a szemek testének minden atomját mintha átvizsgálták volna. A földönkívüli lefelé bámult, elszörnyedt a fiú kiugró orrától és nagy, kifelé nyúló fülétől s leginkább aprócska szemétől, mely sötét volt és kerek, mint egy kókuszdió. De a gyermek apró, besüppedt szeme pislogni kezdett, s a benne kifejeződő félelem meglágyította a vén tudós szívét. Kinyújtotta egyik hosszú ujját. Elliott felsikoltott, és visszafelé mászott, maga köré rángatva hálózsákját, közben a földönkívüli az ellenkező irányban ugrott el, megbotlott saját lábában, és ultraszonikus rikoltást hallatott, mely egy denevért vonzott oda a sötétségből. A denevér egy pillanatra lecsapott, de csak egyetlen kört írt le az űrlény körül a légi rágcsáló, s máris elcsapdosott az éjszakába, vacogó fogakkal. Elliott fogai is úgy vacogtak, akár egy zacskó kavics, térde ide-oda lengett, és haja égnek állt a tarkóján. Hol van ilyenkor Harvey, a házőrző, a házi tűzhely védelmezője? A hátsó tornácon volt, vacogó fogakkal, elgyengült ízületekkel, felálló szőrrel állt ott. A rémült állat lekuporodott, nekiugrott az ajtónak, visszahuppant, és kergetni kezdte saját farkát; olyan szagot érzett orrában, amilyet még sohasem szimatolt; olyan messzi térségek illatai érkeztek hozzá, amelyeket egyetlen épelméjű eb sem kívánt volna tüzetesebben megvizsgálni. Ismét lehasalt, csak orrának hegye nyúlt ki egy ajtórepedésen; még több szag áradt felé, összehúzta magát, s egy seprű végét kezdte rágcsálni. Az űrbéli lény még egy kísérletező jellegű lépést tett Elliott felé. Elliott szeme kitágult félelmében, s hátralépett. Bátorsága a nullával volt egyenlő, neki feladatai voltak, meg kell csinálnia a leckéjét, különböző házimunkákat kell elvégeznie, ezernyi dolga van, csak nem ez. . . Szörnyű szemek kutatták természetét; érezte a legbelsejébe lenyúló szondázást, energianyalábok hatoltak belé, kérdő, számító, elemző energianyalábok. A rettentő lény ajka ijesztő grimaszba torzult, éles kis fogak csikordultak össze. Vajon mit akar? Elliottnak az volt az érzése, hogy közölni akar valamit. -

A vénséges vándor kinyújtotta kezét, és feléje tárta. A nagy, pikkelyes tenyéren volt utolsó M&M-je, mely lassan olvadozott. Elliott lepillantott az apró édességre, aztán felnézett a szörnyetegre. A szörnyeteg hosszú ujjával saját tenyerébe bökött, aztán szájára mutatott. – Rendben van – mondta Elliott halkan. Kigombolta kabátját, elővette M&M-es zacskóját, és lassan hátrálni kezdett, újabb nyomvonalat húzott az udvaron keresztül. Térde még mindig remegett, és foga erősen vacogott, semmivé téve a költséges fogszabályozás munkálatait. Az öreg űrutazó követte a fiút, felkapkodva minden egyes M&M-et, s éhesen bekapta valamennyit. Ez az istenek, királyok, hódítók eledele lehet. Ha túléli földi megpróbáltatásait, mintát visz majd belőle kapitányának, mert ezzel a csodálatos étellel hatalmas világokon lehet átkelni, diadalmas szárnyalással. Olvadt csokoládé folyt le az űrlény szájának szögletén, s ujjai is ragacsosak voltak tőle. Örömittasan nyalta le őket, mert ereje visszatérőben volt, érzékelte, amint a csodás anyag átáramlik erein, titkos vegyha-tását kiterjeszti az agyára, mely örömfüttyöket és fényjeleket adott. Most már megértette a földi létezés értelmét: tízmilliárd éves evolúció ment itt végbe, hogy létrehozza – az M&M-et. Mi egyebet kívánhatna bárki is egy bolygótól? Lecsapva az apró pirulákra, gyorsan keresztülvágott a gyepen, s mire feleszmélt volna, a nyomvonalon bejutott a földlakó házába. Szeme rémülten forgott. Az idegen világ most minden oldalról körülvette – minden szöglet, minden tárgy, minden árnyék rettentő sokkot okozott szervezetében. De ki kellett bírnia, hogy megszerezze a csodálatos M&M-et. Követte a nyomokat a lépcsőn keresztül, a hallon át, egészen a fiú szobájáig. Ott a gyermek egy egész maréknyi M&M-mel jutalmazta meg. Azonnal felhabzsolta mindet, Elhamarkodott lépésnek tetszett, de ki tudja, mit hoz a holnap? A fiú beszélődoboza megszólalt: – Én Elliott vagyok. A szavak összemosódtak, érthetetlenek voltak. De bárki, aki hajlandó megosztani M&M-készletét, bizalomgerjesztőnek látszott. A földönkívüli lerogyott a padlóra, a végsőkig elcsigázva. Takaró vette körül, s elaludt. Elliott jó darabig ébren feküdt, nem mert elaludni. A szörnyeteg ott volt a padlón, az ágya mellett, groteszk alakja

kirajzolódott a takaró alatt is. Vajon honnan jöhetett? Csak annyit tudott, hogy nem erről a Földről való. Megpróbálta felfogni ezt, de mintha ködöt akart volna marokszám gyűjteni. Energiahullámok töltötték el a szobát, melyek szinte láthatóak voltak, amint a hőhullámok meglátszanak a sivatagban — fátyolos, felfelé emelkedő táncban. S ebben a fátyolban Elliott érezte, hogy egy ragyogó tudat mozog, még amikor maga a Lény alszik is, mintha őrszem vigyázna rá ebben a fátyolban, s tanulmányozza a szobát, az ablakokat és az éjszakát. A hall felől érkező halk nyüszítés elárulta Elliott-nak, hogy Harvey ismét kiszökött a hátsó tornácról, s a kutya most ott fekszik ajtaja előtt. Hallotta a fogak rágcsáló neszét az ajtókeretnél s a kutya farkának szapora odaütődését. Mi van ott bent? – kérdezte önmagától a megzavart eb, miközben izgatottan harapdálta a fát. A fátyol, amelyet Elliott látott, őt is elérte, s szondázni kezdte homályos kutyagondolatait. A kutya nyüszített, és kaparászta az ajtót, aztán visszarettent, igazából nem is akarta, hogy beeresszék, nem akart közelebb kerülni a hullámzó fátyolhoz, mely lüktetett, mint az öreg csont – kitűnő csont, vénséges csont, de az ijesztő fajtából való, mennydörgéssel velejében. Elliott oldalára fordult, s egyik karját a párna alá dugta. Az álmosság utolérte, bár ébren akart maradni, őrt akart állni. De szemhéja súlyos lett, és máris zuhant, zuhant lefelé. Egy pacsézitáblán ért földet, azon, amelyen egyszer csalt, és mintha lába gyökeret vert volna rajta. De aztán meglátott egy apró édességnyomot, mindegyik aranyként lángolt, az M&M-csapás volt ez, amelyet szörny barátjának készített, s a csapás gyönyörű úttá tágult a világon át, s ő rálépett az útra. A földönkívüli úgy ébredt fel másnap reggel, hogy nem tudta, miféle bolygón van. – Gyere, el kell rejtőznöd. Az űrlényt keresztültaszigálta a szobán, egyenesen egy ruhásszekrénybe, s rázárta annak zsalus ajtaját. Néhány perc múlva a ház többi lakója is felébredt. A Lény hallotta egy idősebb fiú hangját, s aztán az anyáét is. Összehúzta magát a szekrényben, amikor az anya belépett és megszólalt: – Ideje iskolába menned, Elliott. – Rosszul érzem magam, mama... A földönkívüli kikukucskált a ruhásszekrény ajtajának zsaluin. A fiú visszament az ágyba, s mintha könyörgött volna a magas, nyúlánk lénynek. Az asszony valami csövet helyezett a fiú szájába, és elhagyta a szobát. A fiú gyorsan feltartotta a csövet a lámpához, mely ágya felett függött,

megmelegítette a benne lévő folyadékot, s visszahelyezte a szájába, mire anyja visszajött. Az öreg tudós bólintott. Ezt a trükköt galaktika-szerte ismerik. – Lázad van. – Igen, azt hiszem. – Az éjjel odakint vártál arra a dologra, hátha visszatér, ugye? A fiú bólintott. Az asszony a szekrény felé fordult. A földönkívüli visszabújt a sarokba, de csak egy kéz nyúlt be, s egy takarót emelt ki, mely a Lény fölötti polcon volt. Az asszony a fiúra tette. – Gondolod, hogy életben maradsz, ha elmegyek dolgozni? Az anya sejtette, hogy a fiú megint rászedi, de Elliottnak mostanában volt néhány rossz éjszakája, s remélte, nem valami furcsa kábítószertől ilyen ütődött. A pillantása kissé különös volt, de az apja szeme is gyakran kidülledt, ilyen vagy olyan téveszméktől felajzva. Talán örökletes ez az egész. – Oké – mondta –, itthon maradhatsz. De tévézés nincs, megértettük egymást? Nem fogsz nekem darabokra esni a képernyő előtt. Sarkon fordult és kiment, az ajtónyílásból visszaszólt: – Már megint az az átkozott kutya rágcsált itt össze mindént? Az lesz a vége, hogy gumibetétet rakatok a fogaira. Lemasírozott a hallba, de néhány lépés után megingott, mintha valami hullám csapott volna át rajta; összeszedte magát, és megtapogatta homlokát. Halvány bizsergés futott végig rajta, mintha tündérujjak érintették volna meg. De egy pillanat múlva már eltűnt ez az érzés. Kinyitotta Gertie ajtaját. – Kelj fel, ragyogj... A gyermek felült, hunyorgott, aztán vidáman lelógatta lábát az ágyról. – A perverzről álmodtam, anyu. – Ó, igazán? – Hosszú, vicces nyaka volt és nagy, dülledt szeme... – És esőkabátot hordott? – Nem volt rajta semmi. Hát ez bizony perverzre vall – gondolta Mary, de nem tudott időt szakítani további töprengésre. – Ideje, hogy megreggelizz. Menj, segíts Michael-nek. Továbbment a fürdőszoba felé, hogy gyorsan megmosakodjon reggel valami nevetségesen drága szappannal, mely gyorsabban olvadt, mint a jég; a két nappal

ezelőtt teljes nagyságú szappandarab most már parányi, átlátszó forgács volt csak. De egyik barátnője szerint megakadályozza a ráncok, bőrfoltok, pattanások és szemölcsök képződését. Beszappanozta magát, a darabka teljesen eltűnt, s ennyi volt az egész, egy hatdolláros semmiség csurgott le a lefolyóban. Megtörülközött – és éjszakai álma merült elő a reggeli ködből: egy férfiról álmodott, de nagyon alacsony férfiról, akinek rettentő pókhasa volt és mókás, totyogó járása. Biztosan ez lesz a perverz. Folytatta a reggelivel, mely a szokásos zűrzavarral járt, aztán kiment a házból a kocsifelhajtóhoz, ahol Michael gyakorolta az autóvezetést, s az utca felé tolatott. – Tessék, mama, mehetsz – mondta és kiszállt. – Köszönöm, drágám – mondta az asszony, bebújt a volán mögé, és megmarkolta szokásos komor elszántságával; hirtelen felengedte a kuplungot, túl nagy gázt adott, s elsivitott a ház elől, Michael pedig integetett.

Elliott, miután hallotta, hogy anyja elment, kiszállt az ágyból, és felnyitotta a szekrényajtót. A földönkívüli visszarettent. – Hé, gyere ki onnan! – mondta Elliott, és kinyújtotta kezét. A vén szörnyeteg vonakodva ugyan, de előrecsúszott, ki a szekrényből, és körülnézett. Pillantása a tárgyak rendkívül változatos körére tapadt, valamennyi különös formájú volt, a többségük műanyag. Az egyetlen ismerős darab egy íróasztal volt, de túl magas az ő rövid lábaihoz. De hát azt hitte talán, hogy levelet írhat, és elküldi a Holdba? – Hogyan szólítsalak? – nézett Elliott a szörny nagy, villódzó szemébe, melyben apró energiavirágok nyíltak és fonnyadtak el, hogy helyükre újabbak lépjenek. A Lény körbejárta a szobát, és Elliott félrehúzódott, hogy helyet biztosítson neki. – Földönkívüli vagy, ugye? A földönkívüli pislogott, és Elliott érezte, a nagy gömbök valamiképp válaszolnak neki, de az üzenet csak valami zümmögés volt az agyában, mintha egy légy röpködne a fejében. Elliott kinyitotta a hálószoba ajtaját. A szörny visszaugrott, mert az undok kis állat, a földi eb ott nyáladzott a másik

oldalon, szemében ostoba kíváncsisággal, barátságtalan pofával. – Harvey! Légy jó! Ne harapj vagy ilyesmi! Jó kutya. Okos Harvey... – .. .errrrrggggggggg.. .errrrrrrrggggggggg... A kutya beszéde a kommunikációs láncolatban alacsonyabb rendű helyet foglalt el, mint a fiúé, s olyan hangokat hallatott, mint egy tolatásra kényszerült űrcirkáló. – Látod, Harvey? Ő rendes fickó. Nem fog bántani téged. Érted? Apró ködfoszlány jött ki a szörny lábujjából. Harvey odadugta orrát a ködbe, és olyan ebdimenziókat látott, amelyekre nem volt felkészülve lelkileg: nagy levescsontnyi fényt, mely átrohan az éjszakán, villog, villog, s üvöltő zajjal leszáll a tér ősi, visszhangos kamrájába. A kutya összehúzta magát, agya megszédült. Rettegő nyüszítés tört fel torkából. Kihátrált, lesunyt fejjel. A szörny előrelépett. – Tudsz beszélni? – pattogtatta Elliott ujjainak hegyét a tátogó szájhoz hasonlóan. A vénséges tudós ismét pislogott, aztán ő is megmozgatta ujjainak hegyét, megadta a galaktikus értelemjelzéseit, az életben maradás kozmikus szuperkódjában, mely tízmillió éves volt. Elliott ostobán pislogott, amint a villámgyors ujjhegyek finom köröket, spirálokat, fizikai törvények szögeit írták le. Az öreg lény a kudarc érzésével eresztette le kezét, látta, hogy semmit sem ért el, s újból emlékeztette önmagát, hogy csupán egy tízéves gyermekkel van dolga. Hát akkor vajon mihez kezdjek? A vén szörny a helyzetet tanulmányozta. Agya annyival fejlettebb volt a fiú megértésének fokozatainál, hogy alig tudta kitalálni, hol kezdje a dolgot. Túlságosan specializálódott vagyok – gondolta a szörny. Lássuk csak, lássuk csak... Megpróbálta lefokozni agyműködését a földi gondolkodás durva próbálkozásaihoz, de mintha csak malmozott volna hüvelykujjaival. Hogyan remélhette, hogy jelzést adhat a nagy egyenletekről, e csodálatos felismerésekről, amelyeket az idő vándorló szuperszakaszai szültek? Legfeljebb arra vállalkozhatott, hogy megpróbáljon M&M-et kérni. Elliott odament a rádióhoz, bekapcsolta. – Szereted ezt a dallamot? Szereted a rock and rollt? Olyan hang ömlött a rádióból, amelyet az űrvándor még sohasem hallott; telepatikus úton felfogta a hegyoldalon lefelé

guruló sziklák képét. Érzékeny fülkagylóit eltakarta kezével, és összegörnyedt., Elliott körülnézett, s megpróbált kieszelni más fontos dolgokat, amelyekről egy űrből érkezett lénynek feltétlenül tudnia illik. Előhalászott egy negyeddollárost a kasszájából. – Itt van egy darab a mi pénzünkből. Az ősrégi utazó rámeredt a fiúra, s megpróbálta felfogni beszédét, de a földi nyelv számára csak zavaros, nyers artikuláció volt. – Látod, itt van, ez egy negyeddolláros. A felkínált tárgy kicsiny volt, lapos, kerek, csillogó bevonattal, más színárnyalatú, mint az M&M, de talán ez még hatásosabb űrhajóstáplálék lehetett. Beleharapott. Ócskavas. – Igen, így van – mondta Elliott –, ezt nem lehet megenni. Hohó, csak nem vagy megint éhes? Én is megéheztem, együnk együtt valamit. – Harvey – figyelmeztette Elliott a kutyát –, takarodj! Harvey nyüszített és félresurrant, aztán követte Elliottot és a szörnyet lefelé a konyhába. Az eb lefeküdt tányérja mellé, és jelezte Elliottnak, hogy egy kis Alpot kér idegei megnyugtatására, egy egész dobozzal, melyet azonnal fel is habzsolna. De Elliott nem vett tudomást a kérésről, és Harveynak meg kellett elégednie azzal, hogy a tányér szélét rágcsálja. Elliott fiókokat húzgált ki, s elővette kedvenc reggelijének tartozékait. – Ropogós palacsinta – mondta, s kezdte a tésztát kevergetni. – Ez az én specialitásom. Ettél már ilyet? A vénséges botanikus figyelte, amint az egyes alapanyagok megjelentek, de egyikük sem volt kapcsolatos az űrutazással. Figyelt, nagy szeme körbejárt, s regisztrálta az érthetetlen cselekvéssorozat minden részletét, kivéve azt, hogy a ragacsos anyag egy darabja lefolyt a konyhaszekrényről a padlóra. Harvey, akárcsak valami nedves felmosórongy, gyorsan felnyalta a kiömlött tésztát, miközben a többi anyagot Elliottnak sikerült a palacsintasütőbe juttatnia. – Na, megvan, látod? Már sül is. Az öreg szörnyeteg orra megrándult, odatotyogott a palacsintasütőhöz. Remek illata volt, akárcsak egy hatalmas M&M-nek. Elliott kivette a sütőből az elkészült palacsintát, és kihúzott még több fiókot, és kinyitott más szekrényajtókat is.

– .. .Egy kis szörp, vaj, konzervgyümölcs, és mit szólnál egy kis tejszínhabhoz az egésznek a tetején? A szörny nagyot ugrott ijedtében, amint a széndioxid kicsapott, és a fiú keze nyomán fehér sugár tört elő. – Ne félj, ez jó kaja lesz! – Elliott egy M&M-et tett a tejszínhab tetejére, és a palacsintát átnyújtotta a deres fejű, vén időutazónak. – Tessék, itt egy villa is. Tudod, hogyan kell használni? A vén tudós a villa szikrázó ágaira bámult. Ez volt ez idáig a legjobb műszer, amit ebben a házban látott. Halvány fények gyulladtak ki elméjében. Igen, egy tárgy négy ággal... amely hozzákötődik... mihez is? Egy pillanatra úgy érezte, menekülési reflexei felvillannak, mélyen eltemetve elméjében, ahol a villa képmása lassan kialakult. – Nézd csak, ezzel enni kell! Érted? Így! Ahogyan én teszem. A tudós ügyetlenül kaparászott, de sikerült kihalásznia az M&M-et. Megette, és folytatta a táplálkozást az alatta lévő fehér krémmel, amelynek vegyi anyagai meglepő ízekkel párosulva cikáztak át érzékein, képleteik egymás után küldték jelzéseiket, amint villáját használta, mintha egy felhőt fogyasztott volna el szép lassan. Kitűnő, kitűnő anyag... – Mit szólnál egy kis tejhez? Tessék, itt egy pohár. A folyadék ide-oda lötyögött, ujjaira ömlött, s szájberendezése nehezen idomult a pohár alakjához, úgyhogy a tej nagy része a mellére folyt, s a sugár szívfényét is elöntötte. – Öregfiú, te aztán nem sok mindenhez értesz, ugye? Az öreg utazó ismét a villát bámulta, miközben felszúrta a ropogós étel egy-egy darabját. Négy ág, mely klikk-klikk hangot hallat... – Mi baj van? Hirtelen olyan szomorú lettem miattad. Elliott egész teste megingott, elöntötte valami magas, erős hullám, bezáporozta; érzelmek töltötték meg pattanásig, melyeket nem értett, de mintha elvesztett volna valami hihetetlenül csodálatosat, amelynek pedig mindig birtokában kellett volna maradnia. Klikk-klikk... A vénséges Lény behunyta szemét, holgy a magasságokra jobban figyelhessen. Talán van valahol egy fül, mérhetetlen messzeségben, amely hallgatja a négy villaág zenéjét? De hát hogyan? Hogyan lehetne a mindenséget átszelni ezzel a kicsinyke eszközzel? Az idős botanikus arra gondolt, bárcsak jobban odafigyelt volna a navigátorok és kommunikációs szakemberek beszélgetéseire, mert ezek többet tudtak az ilyen dolgokról, mint ő.

– Egy kicsit szórakozunk most – mondta Elliott, lerázva magáról a szomorúság, hangulatát, s kézen fogta az öreg szörnyeteget. – Gyere... A hosszú, gyökérszerű ujjak összefonódtak az ő ujjaival, s Elliott úgy érezte, egy nálánál kisebb gyermeket vezet, de aztán a fodrozódó hullám ismét elborította, és csillagtitkokat és kozmikus törvényt csobogott, s ekkor megsejtette, hogy ez a lény idősebb, mint ő, sokkal idősebb. Valami megváltozott Elliottban, először csak apró rezdüléssel, akár egy pörgéttyűs iránytű, mely rejtélyes módon helyesbíti saját állását; pislogni kezdett, megdöbbent ezen az érzésen, annak érzésén, hogy ő is a csillagok gyermeke, és hogy sohasem tett semmi olyat, amellyel bántott volna valaki mást. Visszavezette a totyogó szörnyet a lépcsőkhöz. Harvey követte, kutyatálkájával a foga közt, hátha valami jó falat akad útközben. Elliott a menetet a fürdőszobába vezette, a tükörhöz, mert eszébe jutott, hátha ez a Lény sohasem látta önmagát ilyen módon, a tükörben. – Látod? Ez te vagy. A tiszteletreméltó csillagvándor megnézte saját képmását a durva, földi tükröző üvegben. Magasabb rendű kommunikációs mintái nem voltak láthatók, nem lehetett látni a feje felett szivárványló, ragyogó, finom hullámokat. Képmásának legszebb része láthatatlan maradt. – Oké, ez a kéz..., – Elliott feltartotta a végtagot. Az űrkövület követte példáját, ő is felemelte kezét egy magasabb rendű mozdulattal, ujjaiból nagy sebességű rakétatudomány, csillagközi átvágások és kozmikus jóslatok képletei villámlottak elő. – Szent ég, neked aztán fura ujjaid vannak! – A gyermek pislogott, lassú, földi módon, az ujjakra figyelve, nem pedig kifinomult jelzéseikre. – Ó jaj – sóhajtott a csillagvarázsló –, hát ez butább, mint egy uborka! – Innen jön a vizünk – mondta Elliott, és kinyitotta a csapokat. – Látod, meleg. Hideg. Mit szólsz ehhez? Van ott folyóvíz, ahonnan jöttél? A vénséges lény markába vett egy kis vizet, és arcához emelte. Szeme mikrofókuszba váltott, és egy pillanatra szokása ellenére vizsgálat alá vonta az apró vízi élővilág egyedeit. – Szereted a vizet, mi? Nézd csak, ez jó lesz! Elliott kinyitotta a fürdőkád csapjait, és intett a földönkívülinek, szálljon be a kádba. – Menj csak, nem halsz bele!

Az ősi vándor a kád fölé hajolt, mely nagyon hasonlított a Nagy Hajó kísérleti tartályaihoz, amelyek mellett a tudósok megpihenhettek, és figyelhették a vízi világmindenség belső életét. Csüggedt hangulatban lépett be a kádba. Egy csengő szólalt most meg. A tudós nagyot ugrott a kádban, óriási lábai fröcskölték a vizet. Vajon a víz alól titokban megfigyelik? Talán ez egy laboratórium, ahol a hullámait bemérik? – Nyugodj meg, ez csak a telefon... Elliott kiment a fürdőszobából, és a Lény alámerült a kád vízben, megnyugtatta hullámzása, elringatta mikroorganizmusainak tánca. Légzőrendszerét lezárta készenléti állapotra, és kinyújtózott, teljesen elmerülve. Szemét atomfókuszra állította be, és vizsgálni kezdte a vízmolekulát, megfigyelte látens hőenergiáját. Talán fel tudná használni ezt szorult helyzetében? Harvey, a kutya óvatosan a kád felé sündörgött. Életének legkínosabb percei ide fűződtek, az évenként megejtett bolhafürdő kapcsán; a kád szélén keresztül a kád jelenlegi lakójára bámult, aki mintha nagyobb örömmel feküdt volna itt. Harveynek eszébe jutott egy nagy, öreg alligátorteknős, amelyet egyszer el akart kapni; ez a találkozás balul ütött ki, s a végeredmény egy rémes harapás volt az orrán. Így hát a kutya óvakodott attól, hogy mást is tegyen, mint hogy a lemerült vendéget bámulja. Vajon Elliott őt is besamponozza? Elliott visszajött, felrántotta a Lényt. – Hé, még megfulladsz, ha ilyet csinálsz! Harvey látta, itt nem lesz samponozás. A vendég nyilván nem bolhás. – Félig-meddig vízimanó vagy? – kérdezte Elliott. Ha ugyan nem félig-meddig alligátorteknős – gondolta Harvey, és gyorsan orrára tette egyik mancsát, minden eshetőségre készen. – Nesze egy törülköző, tudod, hogyan kell használni? Törülköző? A szupernóva-veterán ostobán bámult a tárgyra, mivel bőrének víztaszító rétege is volt. Elvette a törülközőt, ránézett, aztán a fiúra. – Nesze, szárítkozz meg, te oktondi! A fiú keze most megérintette. Gyógyító vegyületekben gazdag földi ujjak érintették meg sajgó hátát. Köszönöm, fiatalember, ez nagyon kedves tőled. – Tudod, nálunk mindenkinek van saját törülközője. Ez az enyém - mutatta meg Elliott –, ez Michaelé, az meg Gertie-é, ez mamáé. Az meg ott valamikor a papáé volt. Most lent van Mexikóban. Repültél már arrafelé?

A szörny pislogott, a fiú kommunikációs sávjában valami szomorú hullámot fogott fel. A fiú közelebb lépett, és kiterjesztette karját, mint a szárnyakat. – Te mindenfelé elrepülsz a hajóddal, ugye? Van hajód? A Hajó, lágy ragyogásban most megjelent a Lény elméjében, levendulaszínű fénycsóvával a törzs körül, ahová az ősi feliratot vésték. Szívfénye halványan felizzott válaszképpen, s most már a fiú bánata az övé is volt. – Tartsd meg ezt a törülközőt - mondta Elliott. – A tiéd. Majd rátesszük a jelet, hogy E.T., vagyis extra-terresztriális. Földönkívüli. – Újból megérintette a szörnyet, meglepte bőrének tapintása. Újabb hullám haladt át Elliotton, és most már tudta, hogy ez a lény vénebb Matuzsálemnél, minden földi lénynél vénebb. – Egy kicsit hasonlítasz a kígyókhoz is, ugye? Atyám, tényleg fura szerzet vagy! A tudós érezte, amint a fiú energiája dum-dum-dum, már be is hatol legbelsőbb csatornáiba; nagyon érdekesek ezek a földi energiák, nyersek, de jóravalók, ha kivárjuk őket. A szörny visszajelzett ujjaival, megmagyarázta az atomszerkezetet, a csillagok szeretetét és a világegyetem eredetét. – Megint éhes vagy? Mit szólnál egy kis Oreo süteményhez? Harvey bólintott, és farkát csóválta. Az Oreo számára igen megfelelő táplálék lett volna – ugyan nem a kedvenc eledele, de az a kutya, amely elfogyasztja a seprű végét is, nem válogatós. Foga közé szorítva odatartotta tálkáját Elliottnak, aki azonban elment mellette, maga után vezetve a szörnyet. Jól van – gondolta Harvey –, én azért mellettük maradok. Követte őket le a hallba, Elliott szobájába, ahol a szörnyeteg süteményt kapott. Harvey morgott, és megkocogtatta a tányérját. – Túl kövér vagy már, Harvey. Kövér? A kutya oldalt fordult, hogy megmutassa kiálló bordáit. De minden korábbi képessége, amellyel rászedte Elliottot, most fogyóban volt; a szörnyeteg lett Elliott új kedvence. Harvey inkább elkezdte kutatni, van-e valami ehető Elliott egyik túrabakancsában. A szoba másik felében Elliott éppen kinyitotta a szekrényajtót, és megszólította a szörnyeteget: – Csinálnunk kell valami helyet számodra a szekrényben. Olyan lesz, mint az űrrepülőgép, rendben? Minden ott lesz, amire szükséged van.

De a vénséges csillagtérlakó a szoba tetőablakát bámulta. Festett sárkány terpeszkedett rajta, nyitott szárnyakkal, s most halvány napsugarak sütöttek át rajta. – Tetszik? Nézd csak, itt van még egypár! Elliott felnyitott egy könyvet a padlón, s a szörnnyel együtt belelapozott. – Ezek manók... ezek koboldok... A szörny szeme különböző fókuszállásokba merevedett, többek között felderítette a papír anyagának rostos szerkezetét, majd visszatért a ráfestett hordóhasú figurácskára, mely némiképp hasonlított őrá, s a lapról visszabámult. Talán más utazók is hajótörést szevedtek itt réges-régen? Elliott otthagyta a lényt, hadd nézegesse a képeket, s nekilátott, hogy a szekrényt kibélelje párnákkal és takarókkal. Meg sem fordult a fejében, hogy feltegye magának a kérdést, miért ad menedéket a szörnynek, vagy mit akarhat az tőle; automatikus repülésre volt beállítva, nem kérdezett, nem is kétkedett, nem próbált kibúvót találni. Tudta, hogy ezt a lényt a csillagok adták a számára, és követnie kell, vagy... vagy meghalni. – Jó lesz itt bent neked – szólt hozzá az ajtón keresztül. Agya és teste szinte erőfeszítés nélkül működött, jelek lüktettek benne. Nem tudhatta, hogy egy kozmikus törvény érintette meg, új irányba pörgette fel; csak annyit tudott, hogy jobban érezte magát, mint valaha eddigi életében. Harvey, a kutya nem érezte létének ugyanezt az átalakulását; a bakancssarkak rágcsálása kevéssé használt a lelkiállapotának, még kevésbé a gyomrának. Azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy majd bokán harapja a postást, ezt az eseményt délelőttre szokta betervezni. Elliott lement a hallba, és visszajött egy kancsó vízzel, ez pillanatnyi reménységgel töltötte el Harveyt, de a kancsó a szekrénybe került, és mellé használati utasítás is jutott. – Ez a tiéd, és ez az egész itt a te parancsnoki kabinod. Elliott felsorakoztatott egy sereg játékállatot az ajtó nyílásában. – Ez védelmi álcázás. Ha közöttük maradsz, senki sem veszi észre a különbséget. A rémült, öreg szuperlény értetlenül bámulta az elrendezést. Harvey is bámult, halvány vágy mocorgott benne, hogy lerágcsálja egy teddy-mackó fejét. Elliott odalépett egy asztali lámpával. – Fény. Látod? Bekapcsolta, és a lámpa belsejének durva fénye elvakította az utazó szuperérzékeny szemét. Hátrálni kezdett, nekiment

egy lemezjátszónak, karja a lemezen lévő tűbe ütközött. A kellemetlen, kaparászó zaj ellenére halvány fények gyulladtak ki benne, s agyában megint menekülési tervek kezdtek érlelődni – ha egy villát használna fel, és – és valamit, ami így forog, mint ez a dolog, amelybe az imént beleütközött. Forogni fog, és be fog karcolni..,, egy üzenetet... A lemezjátszót nézte, abban keresve a megoldást, miközben az ő belső kerekei is forogtak, minden bennük volt, amit a kommunikációs eszközökről csak tudott. Körbetotyogott, további alkatrészek után kutatva. Kinyitotta az asztalfiókot, tartalma lábára potyogott. – Hé – mondta Elliott –, nyugi, nyugi! Azt szeretnék, ha rendben tartanám ezt a helyet. A vándor felderítette a szoba többi részét is, leejtette, félredobta, átkutatta a dolgokat. Mindent szemügyre kell vennie, s itt minden annyira furcsa, ez a primitív bolygó éppen csak ízlelgeti az alkotás örömét. Honnan nyerheti vajon az ihletést? Felpillantott egy poszterra, amelyet a falra rajzszögeztek, egy félmeztelen űrhercegnőt ábrázolt a Marsról, itt-ott lazán lógó fémfoszlányokat viselt. Hmmmmmmm... Egy ideig elbámészkodott rajta, a nő sugárpisztolyán, sisakján, villamos csizmáin. – Tetszik? – kérdezte Elliott. Az öreg utazó lassan leeresztette kezét, először befelé, majd kifelé mutatva, s leírta a szépség klasszikusabb formáját, a lefelé gömbölyödő körtealakzatot. – Nálunk nem sok ilyen szaladgál, mint ez itt – jegyezte meg Elliott. Aztán megfogta a vén szörnyeteg könyökét, és finoman a szekrény'felé vezette. – Maradj odabent, rendben? Maradj csak ott.... Az időtel megviselt utazó mocorgott a szűk helyen. Őt, aki valaha a legnagyobb űrtermekben ellenőrizte a növényi életet, most összezárták egy gördeszkával. Letottyant. Hol van az ő Hajója, a Mindenség Csodája, most, hogy szüksége lenne rá? Hirtelen észrevett egy fénycsóvát az űr végtelenjében, mely felé fordult, s mérhetetlen messzeségből kutatta a Földet. – Látod – mondta Elliott –, még egy kis ablakod is van odabent. – Egy kis üvegnégyzetre mutatott, a szörny feje fölött. – És itt van az olvasólámpád. – Bekapcsolta. – Rendben van, később majd találkozunk. El kell mennem, hogy vegyek még süteményt meg ezt-azt. A szekrény ajtó bezárult. Az utazó a lámpából áradó durva fényre bandzsított, aztán levett egy piros zsebkendőt a

szekrénypolcról, és a lámpaernyőre terítette. A fény pasztellrózsaszínre lágyult, parázsló fénye az anyahajóéhoz volt hasonlatos. Jelzést kell adnia neki, tudatnia kell a legénységgel, hogy életben van. A villa képe ismét megjelent agyában, négy ág, mely körben jár, klikk-klikk-klikk.

Mary a kocsival a felhajtóra fordult, a lökhárítóval enyhén súrolva a szeméttartályokat, amelyek egy már felfordult kuka társaságában kötöttek ki. De mit számít mindez, végre hazaért. Kikapcsolta a gyújtást, és egy pillanatig csak üldögélt a kormány mögött, testben és lélekben kimerülten. Talán ginszenget kellene szednie. De lehet, hogy csak ginre volna szükség. Kinyitotta az ajtót, és kikászálódott. Tekintete felvándorolt Elliott ablakáig, látta, hogy a szekrényben valami manóbábut helyezett el. Amilyen dolgokat manapság a gyermekek számára készítenek, alkalmasak arra, hogy hallucinációkat idézzenek elő. Végigment a járdán, fel a tornácra. Harvey elébe ment az ajtóban, szájában a tányérral. – Ne nézz így rám, Harvey, éppen elég bűntudatom van. Az asszony elsuhant a könyörgő állat mellett, az asztalkához, ahová a postát szokták tenni. Talán érkezett valami levél titkos imádóktól? Vagy Vándorszörnyektől? Semmi, csak szemét, számlák, régen esedékes számlák, nagyon régen esedékes számlák, s egy levél egy díjbeszedő társaságtól. Csak hadd fenjék rá mind a fogukat. Beszórta a postát a kellő közelségben elhelyezett papírkosárba, s levette cipőjét. Törzsének gyermekeit szólította: – Van itthon valaki? – Nem kapott választ, csak Harveytól. – Vedd már ki azt a tányért a szádból. Leült egy székre a hallban, túl fáradt volt ahhoz, hogy továbbmenjen. Egy légy zümmögött a feje körül, elhessegette, aztán megint félresöpörte, csak akkor vette észre, hogy nem légy volt, s a zümmögés a fejében keletkezett. Legközelebb majd harangok lesznek, aztán... hangok is. – Nos, ma nincs időm egy idegösszeroppanásra. – Felállt, és a konyhába vonult, ahol látta, hogy Elliott kiadós reggelit

készített magának, a padlón. Letisztította a szekrényeket, az ajtókat, s aztán főzött magának egy csésze erős kávét. Hosszú ideig elüldögélt vele, a lábait szemlélte. Fáradt lábait. Lábakat, amelyek sztrájkba akartak lépni. – Hé, van itthon valaki?! Persze nem válaszoltak neki. Mélyen elmerültek titkos terveikben; talán a kormány megdöntésére szőttek összeesküvést. Csak legalább csöndben csinálják. A hátsó ajtó döngve kinyílt, ágyúlövéshez hasonló zajjal, s Michael jött be, mintha elefántháton érkezett volna. – Szia, mama, milyen napod volt? – Jó, és a tiétek? Michael vállat vont, jelezve hogy nem tudja, milyen volt. – Most focizom egy kicsit – tette hozzá, jelezve, hogy semmi, de semmi nem állhat útjában. – Remek – mondta az asszony. – Érezd jól magad. Nyomás! – Kezével intett egy kicsit, mintha engedélyt adna, amit senki sem kért tőle. Újból visszamélyedt kávéscsészéjébe, és újracsoportosította energiáit. Ha egy idegen férfi várna rá odafent az ágyban, ugyancsak elfáradna a várakozásban, amíg őneki összegyűlik annyi ereje, hogy megmássza a lépcsőt. Michael felvette a válltöméseit, és felkapta sisakját, ma erőteljesnek érezte magát, ma lendületben volt. Két szökkenéssel a fenti hallban termett, de Elliott állt ott, elzárva útját. – Michael... – Hogy vagy, te szédelgő?... – Michael el akart száguldani mellette. – Van valami nagyon fontos mondandóm a számodra. – Igen, és mi? – Emlékszel a manóra? – Manóra? Hé, eredj az utamból! – Várj egy másodpercet, Michael, ez komoly. Visszajött. – Elliott – Michaelnek csak kevéssé volt szüksége öccsére, vagy éppenséggel semmi hasznát sem vette. Elliott olyan volt, mint valami menyét, undok, sunyi mozgású, amint ez a pacsezijatékban is többnyire bebizonyosodott. – Kopj le! – Majd megmutatom neked, de ő az enyém. Michael habozott. – Hát jó, de gyorsan. – Előbb esküdj meg. A legnagyobb esküvel, amit csak tudsz. – Oké, oké, hadd lássam! Mi az, valami görény vagy ilyesmi? A szobádban tartod? Anya megöl téged.

Elliott végigvezette Michaelt a hallon. – Vedd le a vállvédődet – mondta, amint beléptek a szobába. – Esetleg megijed tőle. – Ne vidd túlzásba, Elliott. Elliott odavezette a beépített szekrényhez. – Most csukd be a szemed. – Miért? – Csak, tedd meg, jó, Michael? A szekrényben a vénséges lény újból átgondolt mindent, amit a távközlési műszerekről tudott, mert egy berendezést mindenképpen meg kell építenie. Hallotta, hogy a két káposztafej bejön a szobába, de nem vett tudomást közeledésükről, mert sokkal inkább lefoglalta, hogy agyában adóberendezések tervei után kutasson. A szekrényajtó hirtelen kinyílt. Elliott átölelte, és biztatóan bólogatott. – Gyere, ismerkedj meg a testvéremmel. Éppen akkor léptek elő, amikor Gertie hazajött az óvodából, és beviharzott a szobába. Ahogyan meglátta a szörnyet, felsikoltott, akárcsak a szörny és Michael is, aki éppen kinyitotta szemét. Az összevegyült üvöltés eljutott a ház parancsnoki posztjáig, ahol Mary ült, s megpróbálta összeszedni magát. – Ó, istenem... – Felkelt a konyhaasztal mellől. Vajon miféle vad rítust gyakorol éppen az ő családja? Olyan hangot hallott, mintha éppen Gertie bugyiját húznák le. Húsz év múlva majd Gertie megpróbál visszaemlékezni minderre, egy pszichiáter heverőjén. Mary felment a lépcsőn, készen arra, hogy feljegyzéseket tegyen, amelyeket majd átnyújt Gertienek, ha pszichoanalízise kezdetét veszi. Csüggedten ment végig a hallon Elliott szobája felé. Egész napi munka a hivatalban, amelyet, otthon kisgyermeki trauma követ – ez megint egyike az élet apró kihívásainak. Egy pillanatig megállt Elliott ajtaja előtt. Legalább a szoba rendben lenne. Kinyitotta az ajtót. Minden tárgy, melyet Elliott birtokolt, a padlóra volt dobálva. Mary a fiúra nézett. Hogyan lehetséges, hogy mindemellett olyan ártatlan az arckifejezése? – Mi történik itt? – Hol itt? – Hogy hol? Nézd meg ezt a felfordulást! Hogyan lehet ilyet csinálni? – Úgy érted, a szobámban? – Ez nem szoba, ez egy rakás szerencsétlenség. Felbéreltél egy kerengő dervist? A szekrényben a vén kozmológus ott csücsült Gertie és Michael között. A kislányon látszott a hajlandóság, hogy beléharapjon, a fiú szája lefittyedt, szeme bután pislogott, és

rémesen idomtalan válla meglehetős helyet foglalt el az amúgy is szűkös térből. Az űrbéli vendég abban reménykedett, hogy a jelen elrendezés nem lesz állandó, mivel szálláshelye eléggé szűk volt eddig is. Kikandikált egy résen, a zsalus ajtón keresztül, a ház anyjára, a szanaszét hányt holmira mutogatott, amelyet ő szórt szét a szobában, miközben az adóberendezés alkatrészeit keresgélte. Megpróbálta felmérni a földi nő barátságosságát. Nem viselt fémláncokat, nem tűnt felfegyverzettnek, s minden porcikájában olyan vonzónak tetszett, mint az a marsi hercegnő a poszteren, bár persze nála is hiányzott az alsó sziluett körteszerű, felsőbbrendű szépsége, s a hosszú lábujjak terén is hagyott némi kívánnivalót. – Elliott, hallottam, hogy Gertie felsikoltott. Talán te meg Michael valamilyen módon megbántottátok őt? – Ugyan, mama . . . – Nem szabad ilyesmiket tenned Elliott. A végén csúnyán ráfizetsz. Kilencven dollár óránként körülbelül, hogy pontos legyek. – Mama, én semmit sem csináltam. – Akkor mi volt ez az üvöltözés? – Nem tudom. Csak bejött, felsikoltott és kirohant. Mary elgondolkodott ezen. Vajon ő kislány korában berohant a szobákba, ész nélkül sikoltozni kezdett aztán megint kiszaladt? Gyakorta megtette. És most is sikoltozós kedvében volt. Ha jól meggondolja, már üvöltözött is. Talán még egy kicsit üvöltözik Elliottal aztán ő is kimegy. – Sajnálom, anya. – Nem akartam üvöltözni veled, Elliott. Én is sajnálom. De szedd rendbe a szobádat, különben megöllek. – Oké, mama, minden rendben lesz. Mary sarkon fordult és kiment. Amikor léptei már a lépcsőn visszhangoztak, a szekrényajtó kinyílt, és Michael, Gertie és a vén szörny előjött. Michael mélységesen megváltozott néhány pillanat alatt; úgy érezte, hogy a rögbipályán összeütközött egy gőzhengerrel; a teste megbénult, s állandóan azt hitte, csak álmodik, s talán tényleg elment a rögbiedzésre, fejjel nekiment valakinek, és most éppen eszméletlenül fekszik. De itt volt Gertie, a maga megszokott, idegesítő lényével, s itt volt a nyomorult Elliott életnagyságban. És itt volt a szörny is. – Elliott, meg kell mondanunk anyának. – Nem lehet, Michael. Ő a megfelelő dolgot akarná csinálni. És tudod, az mit jelent, ugye? – Elliott rámutatott a vén utazóra. – Úgy végezné, mint kutyaeledel.

Harvey a farkát csóválta. – Tud beszélni? – Nem. – Na és akkor mit csinál itt? – Nem tudom. A két fiú ránézett ötéves húgára, aki tágra nyílt szemmel bámulta a szörnyet. – Gertie, nem bánt. Hozzányúlhatsz. A hajótörött öreg utazó alávetette magát az újabb szondázásnak és bökdösésnek, a gyermek ujjának hegye üzeneteket küldött mélyen fekvő receptoraiba, s bár ezek az üzenetek kaotikusak és zavarosak voltak, annyit megállapított, hogy ezek a kis kókuszdiók nem buták. De vajon fel tudják őt juttatni a Nagy Csillagködbe? – Ugye nem mondod meg, Gertie? Még anyának sem? – Miért nem? – Mert… mert a felnőttek nem láthatják meg. Csak a gyerekek látják. – Nem hiszem el. Elliott kivette Gertie kezéből a babát. – Tudod, mi lesz, ha megmondod? – A baba karját a háta mögé csavarta. – Hagyd abba! Hagyd! – Megígéred, hogy nem mondod el? – A Holdról jött? – Ühüm, a Holdról.

Mary a hálószoba padlóján feküdt, és együtt tornázott a tévével. A műsor vendége egy ötven körüli, ránctalan svéd nő volt, és a barátja, egy alacsonyrendű kis féreg, aki a hasizmaival enyhén pornografikus mozgásokat végzett. – .. .és egy... kettő... három... Mary megpróbálta követni őket, de belezavarodott, levette a hangot, s csak hevert a szőnyegen, kedvenc pózában, amelyben úgy festett, mintha hasba lőtték volna egy nyílvesszővel. Elliott szobájából alig kivehetően hallotta három gyermekének hangját. Tudta, hogy valami tervet főznek ki, valami feszültség volt a levegőben. Mi zümmög már megint a fejében? Talán a bizarr szexuális ifjító gyakorlattól származik, amelyet éppen megpróbált elvégezni, lábát a füle mögé dugva? Úristen, ezt soha többé nem próbálja meg, combjának izmai még mindig remegnek, és nem a szenvedélytől. Ránézett a tévébeli féregre, aki néma szájmozgással utasításokat adott neki. Nyilvánvalóan alacsony

intelligenciahányadosa ellenére megkívánta a férfit, és elképzelte, hogy kézen fogva beugrik vele a vetített úszómedencébe, miközben a svéd nő a nagylábujját morzsolgatja. Elég, elég. Kikapcsolta a tévét. Ideje, hogy betömje az éhes fiókák száját.. – Elég volt – kiáltotta, s kiment a hallba –, gyertek, segítsetek vacsorát csinálni! Természetesen nem érkezett válasz, és egyedül ment le a lépcsőn. Ma este pulykaporcogóst esznek, és – lássuk csak – mellé remek lesz egy kis félkész tört krumpli sós rudacskákkal. Elkezdett dolgozni az étel előkészítésével, szeme időnként a konyhaablakra tévedt, s a szomszédos udvarra, ahol a szomszéd úgy lovagolt fűnyíró gépén, mint valami őrült óriás egy játékautón. Náluk persze nem volt fű az udvaron, Harvey miatt, mert a kutya feltúrt mindent nem létező csontok reményében. Az eb most is az asszonyra bámult, füle a szokásos kolduló pózban, egyik felállt, másik lekonyult. – Ki rágta meg a seprűnyelet, Harvey? Ismerjük az illetőt? Harvey pofáját nyalogatta, nyelve még orrán túl is felért. – De hát mi van veled, Harvey? Mit láttál, ami ennyire felizgatott? Megint erre ment az a kis francia pudli, amelyik masnit visel a göndör szőrén? Ettől vagy ennyire kiborulva? Harvey bólintott, halkan morgott, aztán nyüszíteni kezdett. Ma egész nap nem került elő étel. Mindenki elfelejti mostanában a legfőbb dolgát, vagyis a kutyaetetést. Mi folyik itt? Az emeleti szörny miatt van mindez? A vége az lesz, hogy fel kell falnom – gondolta Harvey nyugodtabban. Mary felment az emeletre, és kegyesen bejelentette, hogy kész a vacsora. – Gyertek azonnal le, különben meglátjátok, mi lesz! Hamarosan orrszarvúléptek döngtek a lépcsőn, s megjelentek ivadékai titkolódzó képpel. – Mit forgattok a fejetekben? Na, ki vele, úgy olvasok bennetek, akár a nyitott könyvben! – Semmit, anya. – Michael leült, Gertie pedig mellé telepedett. Gertie ránézett a pulykaporcogósra. – Fuj! – Fogd be a szád, drágám. Elliott, kérlek, add ide a sót. – A nagy szekrényben ma házat rendeztem be – nézett Elliott anyjára ravaszul. – Miféle házat?

– Olyan rejtekhelyfélét. – Na ne mondd, hogy jutott erre is időd, miközben mindent felforgattál? – Úgy maradhat? – Remélem, nem arra használod, hogy kibújj a felelősség alól, ugye, Elliott? A kisfiúknak nem az a dolguk, hogy gardróbszekrényben bújócskázzanak! – Nem állandóan. Csak néha. – Majd alaposan meggondolom – mondta Mary, s ebből mindnyájan megértették, hogy anyjuknak nincs más választása, mert Elliott addig fogja gyötörni, amíg be nem adja a derekát. Az asszony finoman megpróbált témát váltani. – Hát nem finom ez a püré? – Fuj! – Egyél még, Gertie, ha annyira ízlik! – Sokkal jobbat ettem az óvodában – jelentette ki Gertie. – Nagy csokoládés fánkot kaptunk. – Igazán? Hát erről majd beszélek az óvoda vezetőjével. – Az egy perverz. – Gertie, ne használj olyan szavakat, amelyeket nem is értesz! – Perverz, perverz... – énekelte halkan Gertie a krumpli fölött, és Mary eltakarta arcát.,

Odafent a vén szökevény kimászott a szekrényből. Ott volt előtte a szoba – egy halom cókmók, amelyet ő hányt szét, hogy adóberendezéséhez alkatrészeket keressen. Most folytathatta kutatását. Szeme végigpásztázta a szobát, finom fókuszra állítva. A szoba elektronjai jelentek meg, körkörös táncukat lejtve, de e belső kozmikus örvénynek most nem volt haszna. Szilárd tárgyakra volt szüksége, mint amilyen a lemezjátszó. Szemének fókuszát visszaállította a természetes látásra, és odatotyogott a gépezethez. A korong üres volt. Rátette ujját, és megpörgette. Hogyan lehet ezzel egy villát érintkezésbe hozni? Mindjárt jön a válasz, vége... Biccentett. A menekülés útja a pergetett jelzéseken át vezet, felpörgetve az éjszakában, a remény szálait sodorva, sok száz millió szálat, amely ragyog, mint a sudár lény selyemhaja. A házban odalentről villák zaja hangzott fel – most már jól ismerte ezt a hangot –, és poharaké, tányéroké, s foszlányokban hallott valami fecsegést is, mely fülébe mászott.

– Mama, a gyerekek miért látnak olyan dolgokat, amilyeneket te nem látsz? – Mit láttál, Gertie? Elliott manóját? – Mama, micsodák azok az emberek, akik nem emberek? A személy, aki nem is volt földi személy, megérezte, hogy a gyermekek nem akarják szántszándékkal elárulni, de a kislány bajt okozhat, mert nem érti meg, miért van szükség titoktartásra. De pillanatnyilag úgy tetszett, minden rendben van. A vacsora végéhez közeledett, valószínűleg nagy mennyiségű M&M-et fogyasztottak el. A Lény remélte, neki is hoznak belőle hamarosan. – Na jó, akkor ki mosogat el? A sudár lény hangja jutott el hozzá, az asszony telepatikus képmásával, akinek fejét sugárzó fénypászmák koronázzák, amelyek finomabbak a selyemnél. Ha az orra is rendben lenne... ...s jobban hasonlítana a belapított karfiolra... Ismét megpörgette a korongot ujjával. Elliott lépte visszhangzott a lépcsőn, s megjelent a fiú, aki egy tálcát hozott. – Tessék, itt a vacsorád – mondta suttogva, és átnyújtotta. A tányéron néhány salátalevél, egy alma és egy narancs díszelgett. A növényi élet vénséges kutatója elvette a narancsot, és megette héjastul, mindenestül. – Ti mindig így csináljátok? Az idős utazó homlokát ráncolta; belső rendszerelemzője azt javasolta neki, hogy legközelebb mossa meg. – Hogy érzed magad? Minden rendben? – Elliott felfigyelt a még mindig forgó korongra. – Akarsz valami zenét hallgatni? A szörny jelezte, hogy szeretne. Elliott feltett egy lemezt, és ráeresztette a tűt. Van néha baleset, de ez csak rock and roll... A vén csillagutazó hallgatta ezt a különös zajt, és figyelte, amint a fekete korong pereg, s közben elméjét az adókészülékkel kapcsolatos gondolatok foglalkoztatták. A Csodás Éj Hajója nem fog válaszolni a domboldalon lefelé gördülő köveknek. Az üzenetet az ő népének igazi nyelvén kell eljuttatnia. Hogyan módosíthatná ezt a zajt? Hogyan sokszorozhatná meg frekvenciáját a mikrohullámú sávban? Füle most a nyúlánk lény hangját fogta fel lentről, a hallból.

– Gertie, mit csinálsz, kicsim? – Megyek, és játszom Elliott szobájában. – De ne hagyd, hogy kínozzon. A gyerek belépett, s maga után húzott egy kis teherautót, mely játékokkal volt tele. Egy cserepes muskátlit is belerakott, amelyet a vén botanikus lába elé tett. A Lény lepillantott a felkínált ajándékra. Szívfénye lüktetni kezdett. Köszönöm, kislány, ez nagyon kedves tőled. Most Harvey, a kutya jött be. Megszaglászta a szörnyet, és odament a muskátlihoz. Talán meg kellene locsolni? – Harvey, csillapodj! Michael lépett be, abban a reményben, hogy a szörnyeteg valamiképpen felszívódott, de itt volt, és foglalkoznia kellett a problémával. Egy pillanatig tanulmányozta a Lényt, aztán Elliotthoz fordult. – Lehet, hogy csak valami állat, amiről nem is sejtették, hogy létezik. – Ne légy hülye, Michael. – De én nem hiszek az ilyen dolgokban... – Én most már igen. Voltaképp mindig is hittem. Gertie a többi ajándékát is a szörny elé halmozta. – Itt van egy kis gyurma. Szoktál ilyesmivel játszani? A földönkívüli kezébe vette a gyurmát, aztán szájához emelte, elszánva magát, hogy leharap belőle egy nagyobb darabot. – Ne, te buta, ezt gyúrni kell... – Gertie megmutatta neki, hogyan kell csinálni, s a Lény golyót formált a tenyerében. – Van egy ötletem – szólalt meg Elliott. – Hol van a földgömb? Michael odaadta neki. Elliott megforgatta a glóbuszt a csillagvándor előtt, és Észak-Amerikánál megállította. – Nézd csak, itt vagyunk... A vándor biccentett, felismerte a területet, melyet gyakran látott, mert hasonló szögben érkezett a bolygó fölé a Korszakok Hajóján. Igen, ismerte ezt a bolygót, túlságosan is jól... . – Ühüm – mondta Elliott. – Mi innen származunk. – Te hová való vagy? A vénséges utazó megfordult, s kitekintett az ablakon a csillagos éjszakába. Elliott felnyitott egy atlaszt, és rábökött egy ábrára, mely a Naprendszert mutatta. – Innen való vagy, az. univerzum közeli vidékéről? A szörny szétnyomkodta a gyurmát, és öt golyócskát helyezett a Naprendszer térképére, a középponti napgömb köré.

– Öt? A Jupiterről jöttél? A Lény nem értette kérdezősködő fecsegésüket. Rámutatott az öt golyóra, és ujjhegyeiről kibocsátott egy elektronemelő energianyalábot. A golyók felemelkedtek a levegőbe, és a gyermekek feje körül lebegtek. A golyócskák rótták a köröket, körbe-körbe, s a gyerekek felnyögtek, mintha lábuk nem bírta volna tartani súlyukat. – Jaj... nem... Vajon megbántotta őket? – tűnődött a Lény. Kikapcsolta az elektronszőnyeget, és a golyók a padlóra estek. Aztán visszavonult a szekrénybe a muskátlijával.

Mami – mondta Gertie –, Elliottnak van egy szörnye a szekrényben. – Hát ez nagyon jó, aranyom – mondta Mary, lábát feltette a nappali díványára, és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne figyeljen oda a gyermekeire, ami most kissé nehezebbé vált, mivel Elliott éppen fejbe vágta Gertie-t egy összecsavart újsággal. – Jaaaaaaaj! – rikoltotta Gertie. – Utállak, Elliott! – Hagyjátok abba! – Mary megmoccant az arckrém rétegei alatt, arcbőre mintha géptengelyzsírozóban merült volna alá, de remélte, alatta a ráncok is csodálatosképpen eltűnnek majd. – Elliott, légy kedves Gertie-vel! – Miért? – Mert a kishúgod. – Na gyere, Gertie – szólalt meg Elliott hirtelen hangulatváltozással. – Majd játszom veled a hátsó udvaron. – Hát ez már jobban hangzik – mondta Mary, és visszafordította fejét a díványpárnára. Krém álarca mögül tekintett szét, s az volt az érzése, hogy szembehajították egy habos tortával. De ha majd levakarja az egészet, előbukkan az Új Én mögüle. Persze csak akkor, ha a házban nagyjából nyugalom lesz. Hallgatta, hogyan vezeti ki Elliott Gertie-t a hátsó ajtón. Olyan szerető és rendes fiú tud ez lenni, ha akar... – Ha még egy szót szólsz a szörnyről – suttogta Elliott, mihelyt kiléptek az udvarra –, lekopasztom az összes babádat. – Csak azt próbáld meg! – mondta Gertie, és apró kezét apró csípőjére tette. – Gertie, a szörny, az... nagy ajándék mindnyájunk számára. – Elliott a gondolataival küszködött, megpróbált hangot adni annak, amit érzett,.hogy valami magasabb cél költözött életükbe, hogy ez a legjobb dolog, ami eddig történhetett velük. – Segítenünk kell neki. – Hát én úgy látom, csak egy nagy játék – jelentette ki Gertie. – Ő nem játék. Ő csodálatos lény, aki onnan jött. – A fiú az égre mutatott. – De akkor is olyan, mint egy játék – duzzogott Gertie. – És a mama azt mondta, hogy minden játék közös. – Közös, a tiéd is. De titokban kell tartani. – Titok, titok – énekelte Gertie –, tudok egy kis titkot... – Ránézett Elliottra, szemében pajkos, erőszakos szikrák villantak. – Mit kapok, ha nem mondom meg? – Mit akarsz?

– A walkie-talkie készülékedet – mosolygott Gertie diadalmasan. Ez volt a legszebb az egészben, végre az ő nagy testvére beadta a derekát. – Oké – mondta a fiú –, megkapod. – És babáznod is kell velem. Elgyötört kifejezés költözött Elliott szemébe.

– .. .és most az összes baba teázni fog... – Gertie a szobájában volt, és a játszóasztalt terítette meg. A sokféle baba körülötte ült, és udvariasan társalgott. – .. .és az én babám azt mondja a te babádnak, hogy nem rémesek a fiúk? És akkor a te babád azt mondja... Elliott meghallgatta, mit kell a babájának mondani, és aztán elmondta helyette, s közben mozgatta a baba fejét, és a baba kezével a teáscsésze után nyúlt. Halványuló örömmel idézte fel magában a régi szép időket, amikor átgörkorcsolyázott Gertie teaestélyein, s lerombolt mindent, babákat, székeket, asztalt, aztán nevetve továbbgörizett. Hát ezek a csodás pillanatok örökre elmúltak? Mary elhaladt az ajtó előtt, s bepillantott. – Nahát, Elliott, milyen szép tőled! – Elliott majd babázik velem minden este – mondta Gertie boldogan. Elliott babája felnyögött, és az asztal alá bújt.

Amikor Tyler megérkezett, hogy Börtönök és Sárkányokat játsszon, az a különös látvány fogadta, hogy Elliott a konyhában guggol Gertie-vel, és a kis Betty Crocker-féle játéktűzhely fölött raboskodik. Elliotton kötény volt, és egy apró tepsit tartott a kezében. – Mi van, megbolondultál? – Tyler nyúlánk, koraéretten magasra nőtt testével nekidőlt az ajtófélfának. Csupa kéz és láb volt, s Elliott felhasználta az alkalmat, hogy műanyag embernek szólítsa, erre a csúfnévre Tyler érzékeny volt, mert legkínzóbb félelmére emlékeztette, hogy esetleg két méter fölé is meg fog nőni. – Mi a nyavalyát csinálsz, Elliott? – Tyler a kis tűzhely fölé hajolt, amely mellett Gertie izgatottan cuppantott, miközben rabbá alacsonyított bátyja egy kis sarat meg vizet kotyvasztott. – Mi ez, valami fasírt? – Szívódj fel, jó, Tyler? – Elliott megtörölte kezét a virágos kötényben.

– Aha, jól van, de úgy volt, hogy ma játszunk egy Börtönök és Sárkányokat, nem felejtetted el, ugye? – Most velem játszik - szólalt meg Gertie –, amíg csak él. Kinyílt a hátsó ajtó, és megjelent Greg, az emberevő óriás, színjátszó ingében úgy festett, mint valami neon nyalókareklám, s a benyomást az is erősitette, hogy beszéd közben nyáladzott. – Hé, mi folyik itt? – Semmi, habzószáj – sziszegte Elliott tepsikéje felett. – Elliott meg én sárkánypitét csinálunk – mondta Gertie. Greg megfordított egy széket, és ráült, ferdén vigyorgott, s frecskelt a nyála, amint megszólalt: – Mi van, megrontod a kislányt, vagy micsoda? – Csak halkan, Greg, nagyon halkan – mondta Tyler. Greg a szék támlájára csorgatta nyálát. – Most már mindent láttam. – Elliottra bámult aki ez idáig, amennyire tudta, úgy viselkedett, mint minden báty a világon, akit csak akkor érdekelt a játék a kishúgával, ha jópofa játékról volt szó, például ha addig lehetett csiklandozni, míg a kislány csaknem idegösszeroppanást kapott, ezt a játékot ő is gyakran élvezte saját húgával. Még jobban esett, ha egy fához kötözte, és aztán kezdte csiklandozni. Vagy betörni a fürdőszobába négy-öt sráccal együtt, miközben a kiscsaj fürdik, és röhögni, amíg az sikoltozik. Ez mind normális játék. De ez? Tűnődő nyálcsöppek peregtek le Greg alsó ajkán, neoningére. A Börtönök és Sárkányok csapat utolsó tagja is feltűnt a konyhaablakban: Steve, aki baseballsapkát viselt, amelyből kövér, verdeső szárnyak álltak ki. Ujjait a szárnyak mögé tette, és meglengette őket. E vidám üdvözlés után lépett be. – Ne is mondj semmit! vicsorgott rá Elliott, és süteményeit a kis tepsibe lökte. – Mit is mondhatnék? – Steve újból meglengette kalapszárnyait. – Ilyen dolgok időnként megesnek. – Őt is megzsarolta már a húga. Az embernek résen kell lennie, az ajtókat be kell zárni, a lámpákat leoltani. Az embernek óvatosnak kell lennie. – Elliott meg én egy kis péküzletet nyitottunk – mondta Gertie, mocskos süteményei felett énekelve. – És mindenki a mi süteményünket veszi meg, még a Mikulás is. – Elforgatta a tűzhely gombjait, és bezárta a sütőajtót. Aztán Elliottra nézett, és titka megjelent pajkos tekintetében, a fenti szörnyre gondolt. Elliott megvonaglott, és elkezdte az újabb játéksütik gyártását.

Éjszaka a földönkívüli felnézett párnáiról, s látta, hogy Elliott kimászik a hálószoba ablakán, a cseréptetőre. Vajon hová megy a fiú? Az űrutazó kibámult saját kis ablakán, miközben Elliott végigment a ferde tetőn, aztán lekászálódott az onnan levezető lépcsőkön a kertbe. Egy pillanat múlva már el is tűnt szem elől. A vén csillagvándor telepatikus módon követte a fiú útját: Elliott a házat övező dombok felé tartott. Talán azért ment arrafelé, hogy ételt hozzon szekrénybe zárt barátjának? Nem, a fiú a nyiladék felé mászott, ahol minden baj kezdődött. A földönkívüli finom tudatantennái görcsösen megrándultak, mert az éjen át is megérezte... a fogcsattogást a gyűrűre akasztott, rettentő trófeán. Elliott nem volt egyedül a nyiladékban. Még valaki volt ott, aki valami után kutatott a sötétben. Vagy valaki után? Lehetett-e még kétség efelől? Érezte a nehéz lépteket, érezte a hideg, bámész pillantásokat, egy földi ember tekintetét, mely átfúrta az éjszakát saját telepatikus erejével. A vénséges űrutazó kikapcsolta tudatradarját, és összezsugorodott a szekrényben. Ezek őt keresik, vakító fényeikkel. Most fent vannak a hegyekben, átvizsgálnak minden négyzetcentimétert, s tudatradarjuk azt mondja nekik, hogy a földönkívüli valahol itt van, és mi majd megtaláljuk. És kitömjük. Üveg alá tesszük. Kinyújtotta kezét egy Oreo sütemény után, és idegesen majszolni kezdte. Nem szabad, hogy megtalálják. De hát olyan közel vannak! És Elliott most ott van, őket kémleli. Mi lesz, ha elfogják? Ki lehet szedni belőle, mit tud egy bizonyos, furcsa küllemű vendégről, aki a szekrényében tartózkodik?, A muskátlija felé fordult, és könyörgő pillantást vetett rá. A növény megfordult szárával, vele szemben állt meg. Szorosan zárt bimbói kipattantak, s a növény élénkpiros virágok sokaságával virágzott ki egyetlen szempillantás alatt. Aztán felsóhajtott, csaknem kimúlva a rettentő erőfeszítésben, de az űrbotanikus megsimogatta hosszú ujjával, és halkan mormogott hozzá. Kozmikus beszéde, megszámlálhatatlan világok tapasztalatának lényege felélesztette a növényt, és megtartotta pompázatos kivirágzásában.

A te hangod a legtisztább gro-képlet, Ősi Mester – mondta a muskátli. Igen, de nem angolul szól. A vénséges utazó megvakarta a fejét. Angolul kellett volna tudnia, hogy jobban megtalálja helyét, és kívánságait tudathassa. Gertie az előbb odahozta neki az. ábécéskönyvét. Ölébe vette, és lassan kikereste az M... és... M betűt.

Elliott a bozótban feküdt, a nyiladék szélén, és nézte, hogyan haladnak el a kormány ügynökei, lámpáik minden irányban végigpásztázták a terepet. Ha felfedeznék, csak annyit mondana, hogy a kutyáját sétáltatja. Harvey melléhúzódott, idegesen reszketett. Az állatnak ellenállhatatlan kényszere támadt, hogy előrohanjon, és megharapja a kulcsos embert. Harvey úgy érezte, hogy mindenkit meg kellene harapnia, akinek ennyi kulcsa van. – Ma este már nem találunk itt semmit – mondta az egyik ügynök. – Tudom. De még mindig az az érzésem, hogy valaki figyel minket. – A kulcsos ember lámpájával végigsöpört az út szélén. – De kicsoda? Egy félig éhen halt kutya – gondolta Harvey, és azon tűnődött, vajon a nyiladék szélén parkoló járművek valamelyikében nincs-e véletlenül végszükség esetére néhány adag kiváló csont is. Megpróbált arrafelé osonni, de Elliott lenyomta a földre. – Nyugi, Harvey... – súgta Elliott, elhátrált a nagyobb sötétség irányában. Egy percen belül már csöndben gurult lefelé a homokos domboldalon, Harvey pedig mellette bukfencezett. Az égen milliárdnyi csillag fénylett, és Elliott tudta, hogy az éjszaka egyik nagy titka az övé, elrejtve szobájában. Sosem fogja kiárusítani ezt a titkot, sosem árulja el, még ha elfognák és megkínoznák is. Harvey a maga részéről egy ízes csontért is elárulná, de tőle senki sem kérdezi. Csöndben poroszkált, s megpróbált valamiféle tervet kieszelni. – Harvey – mondta Elliott halkan – nagy kincs van minálunk. Tudod te ezt? Harvey az alatta elvonuló járda kövét bámulta. Ő csak annyit tudott, hogy ezen a világon nincsen elég kutyaeledel. – Szeretem őt, Harvey. Ő a legjobb kis fickó, akivel valaha is találkoztam. – Elliott felnézett a csillagokra, s megpróbálta elképzelni, vajon melyikről érkezett új barátja.

Minden csillag az övé – szólalt meg egy suttogó hang a holdfényben. Harvey a fülét hegyezte. Hallottam valamit? Talán ebcsemegés zacskó zörgött? Körülnézett, de az utca üres volt.

Mary felébredt a zajra, mely a tetőről jött. Levette gyógyfüves szempakolását, és felült. De a hang már megszűnj és a ház ismét csendes lett. Odament az ablakhoz, és kinézett. A kert üres volt, csak Harvey volt ott, aki dühödten ásott valami gödröt. Lehúzta a redőnyt az őrült kutyára, és visszabújt ágyába. Valami különös dolog folyik itt, ezt sejtette. De micsoda? Mire készülnek a gyerekei? Kisimította párnáját, és álmosan átölelte. Az előbbi álma most visszatért. Az előbb még táncolt, milyen jó volt. ...valakivel, aki csupán a köldökéig ért. Szeme lecsukódott, a furcsa zene újból elkezdődött – különös, idegen hang, melybe cifrázatok és sípolások vegyültek –, és érezte, ismét táncra kerekedik, partnerja pedig látókörön kívül, orrát az ő hasához nyomva lejt vele együtt.

– Meg kell mondanunk, Elliott. Ez már túl komoly ügy. – Nem, ő velünk akar maradni. A két testvér az iskolabusz-megálló felé ment. Michael izgatott volt. Világa fenekestül felfordult. Fura elképzelések kavarogtak a fejében, szputnyikútvonalakról és a Merkúr felszínéről, ahelyett hogy rögbicsatákról és cselekről gondolkodott volna, vagyis az élet lényeges dolgairól. – Ő az űrből jött ember, Elliott. Mi nem tudhatjuk, mit fog csinálni, vagy miért van itt. Előfordulhat, hogy mire felébredünk, mindnyájan a Marson leszünk, vagy ilyesmi, és sok millió ilyen tökszerű lény vesz minket körül. Elliott nem figyelt rá, mert egy új alakra esett pillantása a hajnali utcán. – Ez nem a mi tejesemberünk, ugye, aki erre szokott jönni? – Biztosan elment szabadságra, ez valami másik tag. – Michael, nézd csak, vannak errefelé emberek, akiket itt sohasem láttunk. Nézd csak ott azt a kocsit, amelyikben egy ember ül, aki újságot olvas. Őt keresik. – De kik? Kicsodák ezek? – Mind errefelé vannak. Fent a hegyekben is.

– Jobb lesz, ha valamit kiagyalsz minél előbb, Elliott, mielőtt a nyakunkra jönnek. – A Lénynek idő kell, amíg kiterveli a stratégiáját. – Lehet, hogy nem is olyan okos; lehet, hogy olyan, mint valami szalagmunkás, aki csak a gombokat tudja nyomogatni, vagy ilyesmi. – Michael, ő... ő annyival fejlettebb, mint mi, el sem tudod képzelni. – Ühüm, akkor miért lakik a mi szekrényünkben? – Balszerencséje volt. De majd mi segítünk neki. – Elliott, te meg én csak buta gyerekek vagyunk, hát nem érted? Ha valaki segíthet rajta, annak képzett tudósnak kell lennie, vagy valami hasonlónak. Olyasvalakinek, akinek... megvan a hozzá való gógyija. Megvizsgálhatnák a Lényt, jobban táplálhatnák. – Mi nagyon jól tápláljuk. – Oreo süteménnyel, Elliott. Miféle étrend ez? Lehet, hogy megölöd vele, és még csak meg sem tudod. Elliott arca megfeszült, hangja reszelős lett. – Michael, ha átadjuk őt bárkinek is, sosem érkezik haza. Ezt biztosan tudom. – De miért, Elliott? Honnan tudod? – Érzem, mintha belém égették volna. Állandóan rám telepszik ez a érzés. Hogy azért választott minket, mert egyedül mi tudunk csak segíteni rajta. – De miért éppen mi? Mi senkik vagyunk. Nekünk nincs pénzünk, nekünk nincsenek ötleteink. Még apánk sincs. – Ez mind nem számít. Ő tudja. Mi vagyunk azok. akiknek... akiknek össze kell rakni a számára... – Összerakni? De mit? – Valamit. Valamit... Elliott a szavakat keresgélte, mintha most ocsúdott volna egy álomból, amelyre emlékeznie kellene, de képtelen rá, egy álomból, amit az űrlény bocsátott rá; egy képet arról, amire szüksége volt. De a kép elhalványult, és a buszmegálló már előttük volt. Tyler, Steve és Greg is ott volt, egymással kötekedtek várakozás közben, és Elliottra is rászálltak, amint közeledett feléjük. – Szia, Elliott, hogy megy a cukrászda ma? Gyártottál gyümölcstortát? – Kopj le, Tyler. Greg elárasztotta Elliottot Gertie-re vonatkozó tanácsaival, szokás szerint nyál csörgött rángatózó szájáról. Alaposan végiggondolt, értelmes tanács volt. – Dugd be a, szennyesládába. Steve megrázta szárnyait.

– Mondd csak, Elliott, elfelejtettem megkérdezni: mi a csoda lett a manóddal? Visszajött? A megpróbáltatás, hogy babáznia kellett Gertie-vel, hogy főzőcskézésre kényszerült, hogy sársüteményeket kellett sütnie minden mennyiségben – ez most már Elliott agyára ment. Kitört: – Aha, visszajött. És nem is manó. Hanem űrhajós. – Micsoda, ki az az űrhajós? - Egy aprócska, vörös hajú kisfiú lépett elő, hangosan és orrhangon beszélt. – Tudod, meddig tart, míg eljut valaki a Földtől az Uránuszig? – A te ánuszodig, Lance! - mondta Elliott, aki már megbánta nyelvbotlását. Lance patkányszerű szeme megvillant, és úgy tetszett, megérezte, hogy valami fontos dolog van a levegőben. Az iskolabusz a járda mellé húzódott, és a fiúk beszálltak, egy új sofőr mellett haladtak el. – Mi történt George-dzsal? – Beteg – mondta az új sofőr, akit egyik gyermek sem látott még ezelőtt.

Gertie-nek ezen a napon nem kellett óvodába mennie. Illetve kellett volna, de betegséget tettetett, és rávette a portást, hogy hazavigye, ahol aztán szép nyugodtan játszhat a szörnyeteggel. Mert Elliott teljesen lefoglalta a szörnyet. A kislány kiszállt a játékautójából, és játékszereket tett bele, olyanokat, amelyek majd tetszenek a szörnynek. Abban reménykedett, hogy a Lény örökre velük marad, és majd feleségül veszi mamát. A kislány végighúzta a kocsit a hallon, be Elliott szobájába, kinyitotta a gardróbszekrényt, és bement. A szörny felnézett, szeme kidülledt. Gertie is kuncogva kidüllesztette szemét, és letelepedett mellé, a kocsijával együtt. – Hát ha nem vagy nagy játék, akkor mi vagy? A Lény a szekrény sarkába hátrált, és ijedtnek látszott. A kislány már egyáltalán nem félt, mert az éjjel azt álmodta, hogy a szörny egy csodás helyre vitte el, messze, a csillagok között, Álmában a szörny kézen fogta, és csodálatos virágokat mutatott neki, és különös kismadarakat, amelyek a szörny fejére szálltak, énekeltek neki, és gyönyörű fényesség volt mindenütt. Most ő fogta kézen a szörnyet. – Ne félj – mondta. – Minden éppen olyan, mint álmomban. – Megsimogatta a kezét, úgy babusgatva, ahogyan Harveyt szokta simogatni. –

Elliott meg én majd gondot viselünk rád, úgyhogy nincs mitől tartanod, még ha nagy-nagy játék lennél is. Itt vannak a babáim a kocsiban, látod? Ugye, milyen szép hajuk van? Neked semmi hajad sincsen, tudod? A földönkívüli a csacsogó gyermekre bámult, s bár Harveynál jobb társaságot jelentett, hogyan tudhatnának ilyen gyermekek segíteni abban, hogy eljusson az ő népéhez? Igen, el tudják bújtatni egy ideig. De neki magasan fejlett technikára volt szüksége, nem egy szekérderéknyi babára. – . . . és itt van a sodrófám és ez á cowboymellényem, nem aranyos? Ez meg a Beszélő-betűzőm. Játszottál már ilyesmikkel? A vénséges idegen hosszú ujjaival megfogta az élénk színű, négyszögletes dobozt. Tudata hirtelen magasabb fokozatba kapcsolt, és szívfénye villogni kezdett. – Megtanítja az ábácét – magyarázta Gertie. – Látod. Lenyomott egy gombot a dobozon, egy A jelzésű gombot. A Beszélő-betűző megszólalt Gertie-nek. S azt mondta, egészen tisztán, egy férfi hangján, hogy A... A kislány lenyomta a B gombot, és most felhangzott a B... A vénséges utazó lenyomta az M gombját, és hallotta, hogy M... – Na, most ezt figyeld! – mondta Gertie, és lenyomott egy Indulás jelzésű gombot. A doboz megszólalt: – Betűzd a következő szót: „mechanikus". Gertie lenyomkodta a gombokat, de még nem tudott elég jól betűzni. A doboz így szólt: – Nem. Ez rossz. Próbáld meg újra. A kislány újból megpróbálta. A doboz így szólt: – Ez helytelen. A helyes betűzés: M-E-C-H-A-N-I-K-U-S. Az űrlény a készüléket bámulta, szeme villogott. Igen, ez majd megtanítja, hogyan kell földi nyelven beszélni. De ami ennél is fontosabb, sokkal fontosabb – valójában a legeslegfontosabb dolog a világmindenségben e pillanatban –, hogy ez egy számítógép. Tudatradarja máris a szerkezet belsejében tapogatózott, végigszáguldott a mikroprocesszoron, a beszédszintetizátoron, a memóriaprogramokon. – Mi van, jól vagy? – Gertie megérintette a vénséges Lényt, akinek remegett a keze. Bólintott a gyermeknek, de tekintete továbbra is az értékes készüléken függött, miközben agya vadul működött, megoldásokat, alternatív megoldásokat, fő- és mellékutakat keresve a szabadság felé – s valamennyi lehetőség ebben az

apró dobozban született meg. Gertie újabb gombokat nyomott meg. – Betűzd a következő szót: „kellemetlenség" – mondta a doboz. Megint rosszul betűzte a kislány a szót, és a vén tudós figyelte a játékot, s kivárta, amíg a kislány elfáradt. – Nos, Szörnyeteg úr, ezzel véget ért a mai betűzési lecke. Majd később visszajövök. A gyerek kiosont. A szörny ölébe kapta a dobozt, és eltávolította hátsó fedelét. Csodák csodája... Megcirógatta az áramköröket. Itt volt adóberendezésének a szíve. Elmajszolt egy Oreót, és nekilátott. A Beszélőbetűző világító tervrajza jelent meg tudatában, amint nézte a gépet, titkait elsajátította. Elraktározta az információt, s a raktározás módszere gyermekjáték volt egy olyan vén űróceáni medve számára, mint amilyen ő volt. A számítógépek ismerős barátok voltak. Mulatságos volt számára, hogy most egy beszélő komputerre bukkant. – Betűzd a következő szót: „mechanikus"... Lebegő füle felállt, feszülten figyelt a gépre, agya gyorsan felfogta a fonémákat, melyre a nyelv épült. – Betűzd a következő szót: „kellemetlenség"... Saját áramkörei zümmögtek, asszimiláltak, szintetizáltak. Hártya borult szemére, miközben elméje magasabb tanulási fokozatra kapcsolt. Más bolygókon – halott bolygókon, elveszett bolygókon – már tanulmányozta az ősi nyelvek emlékeit, egynek-egynek birtokába is jutott. Az ölében most ilyen rejtély kulcsa hevert – a Föld Beszélő-betűzője, elektronikus kőtábla, melynek segítségével elsajátíthatja e bolygó jeleit és hangjait. – Betűzd: „hűtőszekrény"'... A szó finom sugárzása megjelent belső ernyőjén, s már látta is az említett tárgyat, látott egy hűtőszekrényt, azt a helyet, ahol a tejet és a süteményt tartják. – Hű-tő-szek-rfrény... – Szája körülfogta a szót és a fogalmat egy időben. Mintha a gyomra is megszólalt és értette is volna, összes belső koordinátáit ez az értékes hangsor határozta meg. Ilyen késztetés hatására csodálatos agyának beszédközpontja teljesen aktivizálódott, ezernyi elraktározott nyelv jelent meg újra benne, amint az utalások és összehasonlítások folyamata megindult, hogy a földi nyelvet tökéletesen megfejthesse. Felfogta alapjait, majd finomságait is. – „Cu-kor-ka... sü-te-mény..."

Hamarosan teljes szótár lesz birtokában a munka elindításához, minden társaságban el tud majd boldogulni, s elmondhatja a fontos dolgokat. – „Fagy-lalt..." Lenyomta a gép gombját újra meg újra. Ez igazán barátságos eszköz volt, egyszerre tanár és társ. De még ennél is többet jelentett. Mert ha ez a gép már beszél egy földi nyelvet, akkor egy számítógéppel a belsejében arra is képes, hogy megtanuljon még egy nyelvet. Ez pedig az ő nyelve lesz, és ezzel továbbíthatja üzenetét a csillagokba.

Ezen a napon az egyetlen hiba az volt, amit elkövetett, hogy készenléti telepatikus kapcsolatban maradt Elliottal. Teljes figyelmét a Beszélő-betűzőnek szentelte, s elfeledkezett Elliottról, de a finom telepatikus kapcsolatok megmaradtak, és ez nagyon megnehezítette Elliott dolgát, mert a fiúnak az lett volna a feladata, hogy boncoljon fel egy békát biológiaórán. A tanár éppen hozzákezdett a magyarázathoz. De egyik tanulója most éppen pislákoló üzenetet kapott a Beszélőbetűző gép sematikus működésével kapcsolatban. – A bőrt vissza fogjuk hajtani... – A tanár az eleven békákkal teli tartályra mutatott. – .. .és belekukkantunk. – Felvette az egyik békát, és piros vonalat húzott végig a hasán. – Elvégezzük az egyetlen bemetszést... Elliott, mégis mit gondolsz, mit csinálsz? A tanár Elliott laborfeladatlapjára bámult, amelyet Elliott dühödten beborított valami borzasztóan bonyolult elektronikus kapcsolási rajzzal, keze úgy mozgott, mintha automatikusan írna, mintha egy szellem irányítaná. A szellem természetesen a földönkívüli volt Elliott szekrényében, akinek tudata elnyomta Elliottét a digitális beszéd és a programozható memória rejtélyeivel. De a tanár nem tudhatta ezt. Az ő tanulója, aki mindig kicsit problémás volt, tökéletesen semmibe vette a feladatot, s oly lázasan firkált, hogy homloka fényes volt a verítéktől, és a teremben hirtelen mindenki őt kezdte nézni. – Elliott... A fiú csak írt, letévedve a papír széléről, már az asztalra. Karja már a levegőben írt. Odament a terem elejére, letépte a béka antómiai ábráját, és krétával kezdett írni a táblára. . Tyler, Greg és Steve megdöbbenve bámult. Tyler kinyújtotta hosszú lábait a biológiai szertári asztal alatt, és

megkocogtatta Greg bokáját. Aztán Elliottra mutatott, és ujjával a feje mellett a hibbantság csavaros jelét adta le. Greg bólintott, izgatottságában nagy mennyiségű nyál gyűlt össze szája sarkában, miközben figyelte Elliottot, aki firkált, akár egy őrült, a táblára, furcsa alaprajzok folytak elő a krétából, amelyek egy rádió vagy ilyesmi belsejére emlékeztettek. Ideges buborék képződött Greg ajkán, ilyen buborékokra tartalékolta nyálát. Eddig még sohasem sikerült levegőbe juttatni egy ilyen buborékot, mindig elpukkant, ha odébb akarta fújni, de most egy tökéletes példány elszabadult hirtelen, és a tanár felé vitorlázott, s tarkóján pukkadt szét. De a tanár nem vette észre, hanem Elliottra üvöltött: – Fiatalember, üljön, le azonnal! Megragadta Elliott karját, de abba a fiú erejénél sokkal hatalmasabb költözött, s érintése olyan volt, mintha lüktető vasrúd lett volna és rejtélyes-képletei gyorsan betöltötték a táblát, és elszabadult a pokol az osztályteremben. – Vége az órának! Majd jövő héten folytatjuk! Elliott! A kréta eltört Elliott kezében, és a padlóra hullott. A fiú a tanár felé fordult, ködös szemmel, elméjében egy számítógépintézet teljes állományának egyesített szaktudásával, mely egészen hirtelen szállott le rá a semmiből. – .. .analóg a digitálissal... – motyogta, és a tanár kipenderítette az előcsarnokba, s Elliott orra hegyén apró vércsöpp jelent meg. Steve elővette zsebéből szárnyas kalapját, és feltette; kirázta a szárnyakat, és a fejét csóválta, amint nézte, hogyan vonszolják Elliottot az igazgatói iroda felé. – Egy hónapig moshatja a szivacsokat. – Meghülyült – mondta Tyler. – Talán megtalálta Mary diétapiruláit – vélte Greg. – Az anyjának mintha lett volna valami izgis gyógyszere... – Figyeljetek csak – szólalt meg Steve –, ez mind azok miatt a sárkotyvalékok miatt van, amiket csinált. Én aztán tudom, mit tud az emberrel egy kishúg elérni! – Lesimította szárnyait. – Megnyomoríthatja az embert egy életre.

Gertie felült, abbahagyta a kifestőkönyvének színezését, és azon tűnődött, miért is színezget egyáltalán, amikor ott van a szörny, lehet vele játszani. De valami eltávolította a gardróbszekrényből, és leküldte a hallon át a saját szobájába. Most felocsúdott, és megint akart egy kicsit játszani a szörnyeteggel.

Végigment a hallon át Elliott szobájáig, és bement. Mihelyt belépett, több is eszébe jutott arról az álomról, amelyet előző éjszaka álmodott: ő meg a szörny valami messzi helyen voltak, és kéz a kézben lesiklottak egy vízesésen. Kinyitotta a szekrényajtót. A szörny az ő Beszélőbetűző gépével játszott. Belenézett a Lény nagy, vicces szemébe, és ott látta az álombéli vízesést, és a szivárvány minden színében ragyogott, amint a víz táncolt. Az öreg utazó félretette a Beszélő-betűzőt. Elméje most már kielégült, miután teljesen bekebelezte az egész bonyolult kapcsolási rendszert, s ez volt a legjobb szellemi csemege, amióta csak erre a bolygóra érkezett. Viszont teljesen megfeledkezett a gyermekekről, és ezt nem szabad tennie, mert rájuk nagyon is nagymértékben szüksége van. Nélkülük terve nem sikerülhet. Ennek az apró gyermeknek a kezéből kapta meg a mindenható Beszélőbetűzőt. Vajon még milyen ajándékokat tartogat számára a kislány? – Gyere, Szörny! Tiszta a levegő! Gertie kézen fogva vezette, ujjacskái eltörpültek a Lény hatalmas tenyerében, amelybe egy csillagember sorsa volt beleírva hogy három földi gyermek fogja visszasegíteni a csillagokba. De a sorsvonalat a legnehezebb értelmezni, ezt jól tudta, és sok ránc keresztezte ezt a vonalat, mely felfelé vagy lefelé vezetett. Gertie előtte totyogott, keresztül a szobán és a hallon. – Gyere csak, ez tetszeni fog... Most már csaknem egészen megértette a gyermeket, miután a délutánt a beszéd reprodukált hullámformájában töltötte, a Beszélő-betűzőben. Igen, itt az ideje, hogy egy kis próbát tegyen ezzel az új nyelvvel... – Betűzd a következő szót: mechanikus! Gertie ránézett. – „M-E-H-A-N-I-K-U-S..." – Ez helytelen. – Te tudsz beszélni! – Maga után vonszolta a Lényt anyja hálószobájába, ahol a földönkívüli felfogta a nyúlánk lény teljes kisugárzását. Ez alapjában véve szép volt, de a szélén tüskés a magánytól. Ifjú, nyúlánk lény, Mexikó csak egy Villanás a nagyobb képernyőn – és van egy jóképű imádó is a közelben. Bip-bip.... Kinézett az ablakon, és meglátta az asszonyt, aki éppen most hajtott a ház elé, és a kocsit a veteményeskert mellett állította le. Rokon lélek ez az asszony, nemde? Szereti a növényeket, akárcsak ő... Hát nem lehet vajon ez az alapja egy

kiterjedtebb, bensőségesebb... kapcsolatnak? Vajon meg merje mutatni az asszonynak körte formájú profilját? Nem, ez őrült ötletnek tűnt. Nem tudná az asszony megérteni, mit keres ő a fia szekrényében. Túl nehéz lenne elmagyarázni, még újonnan szerzett nyelvi képességeivel is. Ez helyes. Most betűzd a következő szót: kellemetlenség. – Mama a kertben van – mondta Gertie. – Itt nem hall minket. Gertie odatipegett a tévékészülékhez, és bekapcsolta. Egy ágáló Muppet jelent meg, szeme nagyjából ugyanúgy kidülledt, akár a földönkívülié. A Lény közelebb húzódott a képernyőhöz. – „Tudtok tízig számolni?" – kérdezte a dülledt szemű Muppet. – Igen – mondta Gertie. – Egy – mondta a Muppet. – Egy – felelte, a szörny. – Kettő! – énekelte Gertie, előresietve a számolásban. – Húsz, harminc, negyven, ögyven! – Ögyven – ismételte a szörny. A Muppet táncolni kezdett ormótlan lábain. Gertie letekintett az űrlény intergalaktikus topogóira. – Te Muppet vagy? – kérdezte. – Nem. – Alma – mondta a Muppet. – Alma – ismételte Gertie. A szörny a tévé háta mögé óvakodott, szerette volna közelebbről megnézni alkatrészeit. Tudatradarja mindent letapogatott – az UHF-beállító volt az, amire szüksége volt, hogy Beszélő-betűző jelzését mikrohullámú frekvenciára alakítsa át. Ez helyes. Most betűzd a következő szót: irányjeladó. Most itt volt, csak ki kellett volna szednie. Csakhogy a nyúlánk lényhez tartozott. Érezte, hogy az asszony ragaszkodik hozzá, egy bizonyos program miatt, amelyben egy dagadt izmú férfiról van szó, és ostobán mászkál összevissza, hülye vigyorral az arcán. Mégiscsak kölcsön kell vennem, időlegesen. Gertie azonban játékosan rikoltozott, s mielőtt a zseniális vén tudós kiszedhette volna az UHF-kapcsolót, a kislány egy cowboykalapot nyomott a fejébe, hogy egyforma viseletben legyenek az ő tehenészlány-sombrerójával. – Most mindketten cowboyok vagyunk. – B – mondta a Muppet. – B – ismételte a szörny.

– Látom külsődről, hogy cowboy vagy... – kezdte Gertie énekelni kissé hamisan. – Légy jó! – kérte a szörny. A rikoltozó gyermek jókedve biztosan idevonzza az anyját. Az öreg szörny odacsoszogott az ablakhoz, és kinézett. A kert üres volt. Félrelökte a cowboykalapot, hogy kilásson, és a hall irányában, a szobája felé mutatott. – Haza. – Mondd ki újra! – szólt Gertie. – Haza. Gertie fulladozva nevetett. A nyúlánk lény hangja visszhangzott alulról: – Gertie, akarod látni életed legnagyobb tökjét? – Játszom, mama. A.. .a..:. – Légy jó. Légy jó – mondta a szörny. A Lény felvette a kislány babáját, és megcsavarta a karját. Tudta, hogy ez úgy működik, mint egyfajta kapcsoló, amivel a kislányt ki lehet kapcsolni. És tényleg, Gertie rögtön elhallgatott. A Lény csöndben végigvezette a hallon, de aztán megtorpant, és lekukucskált a korláton át az anyára, aki odalent a hallban állt az asztal mellett, és a postát olvasta át. Az asszony szelíd szivárvány-fényköre minden irányban hatott, és a Lény elidőzött a kisugárzásban egy kis időre. – Gyere, szörny – suttogta Gertie. A kislány az út hátralévő részén végigvonszolta a hallon, Elliott összevissza szemetelt, rendetlen szobájába. A szekrényajtó nyitva volt, és Gertie betaszigalta a Lényt, éppen akkor, amikor Elliott hangja felhangzott odalentről: – Szevasztok, itthon vagyok! Gertie bement a gardróbba a szörnnyel együtt. Felvette a Beszélő-betűzőt, és megnyomta a B gombot. De ami a kijelzőn megjelent, az olyan betű volt, amilyet még senki sem láthatott a Földön. És a hang, amely a dobozból szólt, már nem a jó öreg bé betűt mondta ki. Hanem azt mondta: bip. Vagy valami ilyesmit, valami nagyon furcsát mindenképpen, és a vén számitógép-varázsló felvillantotta széles, teknősbékaszerű mosolyát. – Csak tudnám, mi baja van a Beszélő-betüzőmnek – mondta Gertie. – Semmi – válaszolta a vénséges lény. A jelzés átalakítása kielégítőnek bizonyult, megszakította a program eredeti kapcsolatait és új szókincset programozott be. A szekrényajtó kinyílt és bebújt Elliott. – Elliott – mondta a szörny a párnáin kuksolva. Elliott szája tátva maradt.

– Megtanítottam beszélni – mondta Gertie. – Hiszen te szóltál hozzám! – kiáltott fel Elliott. – Mondd még egyszer! – Elliott. – E.T.! Ki tudod ezt mondani? Te E.T.. vagy, vagyis extraterresztriális. – E.T. – mondta a földönkívüli. Kopogás hangzott fel, háromszor kopogtak a szoba ajtaján. – Ez Michael lesz – mondta Elliott,.és kinyitotta a szekrényt. Kiléptek a szobába, amikor Michael megjelent. A szörny ránézett. – Betűzd a következő szót: mechanikus! – M-E-C-H. . . micsoda? Elliott mosolygott. – Megtanítottuk beszélni. – Én tanítottam meg – mondta Gertie. Michael. közelebb lépett. – Még mit tudsz mondani? – Betűzd a következő szót: kellemetlenség. – Ez minden, amit tud? Szavakat betűztet veletek? A vénséges vándor szerényen vállat vont. Még mindig nem nagyon jól értette a gyerekeket, de azt tudta, hogy a lényeges dolgokat már kommunikálni tudja. Majd el kell lopniuk az anyjuk UHF-kapcsolóját, és el kell látniuk süteménnyel. A telefoncsöngetés szakította félbe beszélgetésüket, és Mary hangja úszott fel a lépcsőn: – Elliott, téged keresnek! Elliott kiment a hallba, felvette a mellékállomás kagylóját, és visszament a szobájába, maga után húzva a hosszú drótot. – Hello, Elliott! – Éles, orrhangú beszéd harsogott a kagylóból. – Itt Lance beszél. – Elliott érezte Lance hangjában a veszedelmesen kutató hangsúlyt; Lance volt az, aki sohasem hívta fel, hacsak azért nem, hogy hazudozzon, mennyit ért el a flipperen, de Lance most váratlanul a Szaturnuszról beszélt és az Olümposz-hegyről a Marson és hasonló furcsa űrdolgokról. –. . .igen, Elliott, az űr az űr, az űr. Mintha itt az agyamban keringene minden. Hát nem különös? Nem érzel valami furcsát a levegőben? Mert én igen... – Hé, nekem most mennem kell... – Elliott letette a kagylót, és megtörölte homlokát. Lance megkezdte a bekerítést, ez érezhető volt. Érezte ezt a telepatikus képességekkel megáldott vénséges utazó is, aki szintén vette a hívást. A vibrációja még mindig benne volt, egy túlságosan kíváncsi gyermeké, olyasvalakié, aki esetleg... bajt okozhat.

Így hát nem volt vesztegetni való ideje. Rámutatott a telefonra, aztán pedig az ablakra. – He? Mi van, E.T.? Ismét rámutatott a telefonra és az ablakra és az ég végtelenjére. – Telefon haza. – Haza... akarsz telefonálni? Bólintott. – E.T. akar haza telefon.. .álni.

– Nem, Elliott, ha a tanárodat dinnyének hívod, az még nem elég jó válasz. – Nem tudom, mitől gurult be annyira. Csak hülyéskedtem. – Mi van veled az utóbbi időben? – Minden oké velem, mama. Csak egy fázis, amin keresztül kell jutnom. – Kérlek, ne beszélj úgy, mint egy pszichiáter. – Mary kivett egy diétás kekszet, és beleharapott ízetlen külsejébe. Az étkezés ideje volt, az őrület ideje, és ha valódi vágyai szerint járt volna el, akkor egy egész cipót evett volna vajasan és málnalekvárral, hogy enyhítse kínzó, névtelen nyugtalanságát, valamint a megnevezhető bajait is, mint amilyen Elliott volt. – Találkoztál már szörnyekkel, anya? – kérdezte Gertie. – Gyakran. – Mi több, gondolta Mary, az egyikhez feleségül is mentem. – Van egy barátom, aki egy szörny – jelentette ki Gertie, s ez volt az a pillanat, amikor Elliott felkapta a kislány babáját, és megcsavarta a nyakát. – Elliott! – sivított Gertie. – Sajnálom, elfelejtettem, hogy... – Elliott, kérlek! – mondta Mary. – Ne légy szadista. Gertie szipogott, és a babáját simogatta. Elliott rámeredt. Mary vett egy szelet kenyeret, vastagon megvajazta, és rengeteg dzsemet csepegtetett rá. Néhány pillanat múlva, mikor már az egész a gyomrában volt, felfújtnak és kövérnek érezte magát, így hát vett még egy szeletet, hasonló módon elkészítve, hogy megnyugtassa önmagát. – Mama – mondta Michael –, megint átrágod magad egy egész cipón. – Kuss! – mondta Mary halkan, és megpróbált tovább enni, de Michael elvette a kenyeret, Gertie a lekvárt, Elliott pedig eldugta a vajat. Az asszony rájuk nézett. – Köszönöm. – Az Anya, Aki Megette a Világot – mondta Michael. – Jól van, jól van – mondta Mary, és vakon az edények után nyúlt, megtörve a puding csábítását. – De ne engedjetek a közelébe se! Vigyétek el jó messze. Úgy is lett. A gyerekek hátuk mögé dugták, felvitték, és megetették vele E.T.-t.

A Beszélő-betűző ki lett belezve, érintkezéseit átkapcsolták, s néhány drót málnalekváros lett. A mechanikus,

kellemetlenség és más hasonló földi szó helyett a gép most azt mondta, hogy dup-dupl, skigl és zlokk, legalábbis nagyjából, és még jóval többet, amit emberi fül nem foghatott fel. A fiúk a Lény mellett üldögéltek. A Lény pedig bemutatta a gépet, a gombokat nyomkodva. – Ez a te nyelved, E.T.? – E.T. telefonál haza. – Kimutatott a gardróbhelyiség ablakán. – És eljönnek majd? Bólintott. De ez csak része volt az üzenetközvetítőnek, ez csak az alapja volt. A csillagok alá helyezve ez majd folyamatosan játszik, éjjel-nappal, bár senki sem fogja nyomkodni a gombokat. Csakhogy ehhez hajtóerőre volt szüksége, valamire, ami az ismétlést állandóan előidézi. Kivezette őket a szekrényből, a lemezjátszóhoz. Kézjelekkel és félmondatokkal, nyögésekkel jelezte kívánságát. A gyerekek ostobán bámultak. Tehetetlenül járkált fel s alá, aztán sarkon fordult, kinyitotta száját, s megpróbált énekelni: Ez cs-a-akk ro-okk and ro-oll... A Lény hangja, bár a világmindenség bizonyos köreiben dallamosnak tetszett volna, itt csak fintorokat és kuncogásokat eredményezett a gyermekek körében. A Lény rájuk meredt. – E.T. csinál dal. A gyerekek ránéztek, még mindig értetlenül. – Dal, dal, E.T. csinál dal. – Felkapott egy lemezt, és meglengette. – Meg akarod csinálni a saját lemezedet? – Igen, igen. – De miből? – Miből... miből... – Nem tudta, miből. Csak valami kerekre tudott gondolni, egy kör alakú formára, ezt le is írta kezével. – Valami kerek dologra van szükséged? – Igen, igen. – És felveszel rá egy dalt? Michael előrelépett. – Ez nem hangstúdió. Egy egész vagyonba kerül a lemezfelvétel. E.T. a saját fejére bökött. – Betűzd: mechanikus.

– M-E-C-H-... várj csak, mit akarsz ezzel? Mit akarhat, Elliott? Elliott a szörnyre pillantott. – Azt akarod mondani, hogy értesz a gépekhez? – Igen, igen, betűzd, hogy mechanikus. – A Lény felfordította a lemezjátszót, és kicibált belőle egy marék drótot. – Hát elbúcsúzhatunk ettől a szerkentyűtől – mondta Michael. E.T. feltartotta a drótot. – Még. – Még több drótot akarsz? A Lény bólintott. – Még több drótot akar. – Egymásra meredtek, még mindig azon töprengve, hogyan derítsék jobb kedvre vendégüket, de az csak fel-alá járkált a szobában tappancsaival, s a Nagy Megoldáson törte a fejét. Annyi mindenre volt szüksége, hogy elkészítse a saját rock and roll-lemezét... Tudatának örvénye most megmutatta számára az eszközt, újra meg újra felvillantotta, minden alkalommal valami új részletet világított meg. Szüksége volt... .. .egy ruhára. Odament a szekrényhez, kivett egy kabátot, felvette. Meglehetősen jó viselet olyasvalaki számára, akinek csirkeválla van, és persze a gombolás kissé szűk volt a dinnyepocak fölött. De azért... Forgolódott az öltözékben, szerette volna tudni, a kozmikus tengerek milyen szeszélye öltözteti őt földi kabátba, s mi köze van ennek az üzenettovábbítónak. Nem, te öreg légypapír, nem a kabátra van szükséged! Hanem a ruhafogasra. Rámeredt, szeme villogott, agya lüktetett. A fából készült ruhafogas mintha ragyogott és hullámzott volna, alakja valósággal hipnotizálta. Odacsavarozná a lemezjátszóhoz, és aztán... – Betűzd a következő szót: forgatókar. Megragadta a ruhafogast, ujjával megcélozta az illesztést, és lyukakat égetett bele, a Beszélő-betűzőn található valamennyi drótkimenet számára. – Hé, olyan ujjad van, mint egy forrasztólámpa, E.T.! Még mindig új kabátjában feszítve, a Lény visszasietett szekrényébe, Beszélő-betűzőjéhez. Forrasztó-láng-ujjai szép csöndben megolvasztották a nyomógombtábla forrasztásait, s odaillesztette az összes drótot. – Még... még.

A fiúk az ajtóra néztek. A Lény meglengette a ruhafogast; – Még... még.

Hoztak neki drótot, egy pástétomkonzerv-dobozt, egy tükröt és egy keréktárcsát. Megtartotta a drótot, s visszatolta a többi tárgyat. Ezek nem jók arra, hogy megcsinálja az ő rock and roll-lemezét. Keménynek, laposnak, kereknek kell lennie. Hát nem tudják felfogni? Muskátlija felé fordult. Ezek földi gyermekek – mondta a növény. – Jók, de lassúak. – Oké, E.T., majd keresünk valami mást, – Aha, van itt egy csomó kacat... Figyelte, amint elmentek. Nem szabad türelmetlennek lennie velük szemben. Úgy kell viselkednie, ahogyan egy ME-C-H-A-N-I-K-U-S-nak illik, és helyére kell forrasztania az összes drótot a Beszélő-betűzőben, és kifeszíteni mindet a ruhafogasra, a lyukakba. Ezekben a lyukakban érintkezőket kell elhelyeznie, apró fémdarabokat, erős rugózattal. Látott ilyen fémujjakat errefelé valahol a házban. De hol is volt ilyesmi? A nyúlánk lénynek, a gyerekcsapat főnökének sugárzó hullámai érkeztek el hozzá. A Lény behunyta szemét, és erre a tudati képmásra összpontosított, mely előtte lebegett. Igen, az asszonynak fémujjak voltak a hajában. Vajon hogyan is nevezheti őket? Elmerült memóriatárában, kutatott egy darabig, s megtalálta. – Gertie... A Lény másik cinkosa rohanva érkezett. A Lény rábökött ujjával. – Betűzd a következő szót: hajcsavaró. – H-A-R-C-C-S-... – Helytelen. – A szörny saját sima, haj nélküli fejére mutogatott. – Olyasmit szeretnél, ami. A Lény bólintott. Gertie kézen fogta. Együtt osontak le a hallba, Mary hálószobájába. A Lény kipillantott az ablakon. A nyúlánk teremtmény ismét a kertjében volt, és a környék leghatalmasabb növényei körül foglalatoskodott. Mélységesen meghökkent kifejezés tükröződött arcán, amint megemelt egy gigantikus méretű tököt, mely olyan nagy volt, mintha titokban tejjel táplálták volna szalmaszálon keresztül.

Az ablakpárkányon lévő cserepes virágok, melyeken az évszaknak nem megfelelő bimbók pompáztak, meghajoltak a Lény előtt. Légy üdvöz, Ősi Mester! Mit keresel? Milyen magasrendű, csodás tudományos küldetést teljesítesz éppen? – Hullámcsatra van szükségem. – Tessék – mondta Gertie, és kinyitott egy fehér porcelán csibét. A földönkívüli kivette a hullámcsatokat, és megpillantotta saját képmását Mary öltözőtükrében. Ha nemcsak kabát lenne rajta, hanem nadrág is – vajon a nyúlánk lény el tudná viselni a megrázkódtatást? Talán meg kellene rövidíteni a nadrágszárat és zacskót húzni a lábára. De akkor meg... – Gyere, E.T. – mondta Gertie, és elkezdte húzni kézen fogva. Kivonszolta a hálószobából a haliba. A Lény követte a kislányt, vissza Elliott szobájába, s bebújt a szekrénybe. – Mit fogsz csinálni mama hajcsatjaival? A Lény leült párnáira, és a csatokat az akasztó nyakához erősítette. Így egy sor fémérintkező lógott le, hogy majd végigszántsa az ő rock and roll lemezét. A csatokat összekötötte a Beszélő-betűzőből kivezető drótokkal. – Hát ez tényleg jópofa szerkentyű! – mondta Gertie. – Te mindig ilyen muris dolgokat csinálsz? – Igen. – És miért? – E.T. hazatelefonál. – Hol laksz? A Lény az ég felé mutatott. Gertie kibámult az apró ablakon. – Ott, ahová elvittél álmomban? A messzi hely? – Messze. – És hallani fognak ott, ahol laksz? A földi gyermekek megdöbbentően sokat tudnak kérdezni. – Majd felveszik a kagylót és azt mondják: Halló, E.T.? – Betűzd: „kellemetlenség". -K-E-L-E... – Helytelen. – Hát amiért nem tudok jól helyesen írni, az azért van, mert elvetted a Beszélő-betűzőmet, és most csak azt mondja, hogy glipl dipl. – Glipl dupl. – Mindenesetre nem betűzi azt, hogy kellemetlenség. Gertie hátat fordított a szörnyetegnek, és elkezdett a tűzhelyével játszani, amelyet magával hozott a szekrénybe. Egy újfajta süteményt sütött most, amelyet sárból és mama arckréméből kotyvasztott. A vénséges számítógép-műszerész

pedig egyedül dolgozott tovább, s közben egy negyvenes évekből származó slágert zümmögött, amelyet Elliott rádióján hallott. Annyira betemélyedt munkájába s Gertie az övébe, hogy nem hallották meg Mary lépteit felfelé a lépcsőn. Azt sem hallották, hogy végigjön a hallon. Csak azt hallották meg, amikor kinyitotta Elliott szobájának ajtaját. Az öreg szörny felugrott, s beleállt a kitömött állatok sorába, a szemdüllesztő Muppetek és játékűrrobotok mellé a gardrób ajtajában. Végtagjai megmerevedtek, s nagy bolygóközi szeme, mely fejlettebb volt. mint a Föld legnagyobb optikai berendezései, most olyan buta és vak hályogot kapott, hogy egy béka is megirigyelhette volna. Üvegesen bámult maga elé, és otromba formája éppen olyan élettelennek tűnt, mint jobbján a játékrobot. Mary belépett. Szeme végigrebbent a szétszórt játékvásáron, egy pillanatra találkozott a földönkívüli, üres tekintetével, aztán a muskátli felé fordult, mely most a szekrényben virágzott. – Ezt te hoztad ide, Gertie? – A holdbéli ember szereti a virágokat. Ő növeszti őket. Mary megsimogatta a pompázatos virágot, és csodálkozva rázta a fejét. – Minden úgy nő, mintha megbolondult volna. Nem értem. – Vegyél egy süteményt, mama. – Ez igen, ez ízletesnek látszik – mondta Mary, és belenézett a tepsibe. Túl ízletesnek látszik, döbbent rá, ahhoz képest, hogy sárból van. Az illata halványan ismerős volt.... – Úristen, Gertie, csak nem az arckrémem van benne?! – Ez banánkrém. Mary az Új Én titkos képletének romjaira bámult. – Gertie, én nem fogok kijönni a sodromból, aranyom. Tudom, hogy nem akartál rosszat. De a mama huszonöt dollárt fizet egy tégely ilyen krémért, és most úgy kell az arcomra kennem, hogy tele van sárral, homokkal és kavicsokkal. – Bocsáss meg, mama. Sajnálom. – Tudom, hogy sajnálod, drágám. És lesz idő, amikor majd nevetni tudok az egészen. Csak ma még nem. Az asszony szeme visszakalandozott a megmerevült földönkívülire, aki a Muppetek között állt, s még csak meg sem rebbent, annyira bántotta a meggyalázott arckrémének a sorsa. Mary elfordult, és a Lény megkönnyebbülten sóhajtott, a sóhajba azonban melankólia is vegyült. Mert hogyan is tudná szeretni őt ez az asszony, ha egyszer nem tekinti többnek valami békánál?

Nézte, amint Mary kimegy a szobából, és nehéz volt a szíve, amint kibogozta önmagát egy zsinóron rángatható báb zsinórjaiból. Ő csak egy játék Mary számára, a szekrényben, a többi kitömött szörnyeteggel együtt. Boldogtalan űrlény, betűzd: magány. Betűzd: visszautasítás. Visszaguggolt az üzenetközvetítője mellé, és forrasztópáka-ujjával még néhány drótot rögzített. Milyen mulatságos volt számára, hogy a nyúlánk lény, a szépséges Mary eltűnt férje után sóvárog, miközben egy szekrényben, a közvetlen közelében a kozmosz egyik legnagyobb elméje lakik. Lepillantott hatalmas dinnyehasára, mely a padlóig csüngött, és most először életében, mely igen hosszú volt, groteszknek látta. De még ha abbahagyná az Oreo-süteményevést, akkor sem apadna le ez a pocak. Mert ez volt ő. – Miért vagy olyan szomorú, E.T.? – kérdezte Gertie. A kislány belenézett a Lény szemébe, és látta, hogy a táncoló vízesés sivataggá változott, mely nagy, puszta repedésekkel volt borítva a végtelenségig, a legmagányosabb hely volt ez, melyet valaha is látott. A Lény pislogott egyet, és a sivatag eltűnt. Aztán felkapta a Beszélő-betűzőt, és megérintette a gombokat még egyszer. .. .glipl dupl zwak-zwak snafn olg mmnnnnip... A magasabb rendű értelem nyugtató hangzatai megvigasztalták. Ez aztán nyelv volt végre! Ezen ki lehet fejezni a szív érzéseit. Majd egész éjszaka beszél, újra meg újra, mihelyt a fiúk hazajönnek tolvajkörútjukról a műszakicikk-boltból. Ha majd elhagyja a Földet, legalább az az elégtétele meglesz, hogy ezeket az ifjú földlakókat a magasabb szellemiség útjaira képezte ki és vezérelte. Ha ugyan elhagyja a Földet. Amint ránézett összebarkácsolt üzenetközvetítőjére, amely hajcsatokból és egy ruhafogasból készült, megvoltak az aggályai. De legbelső tudata biztosította arról, hogy jó nyomon jár. Csak abban bízhatott, hogy követi e belső parancsokat és reménykedik. De ha nem sikerült egy körfűrészlapot lopniuk... Léptek visszhangzottak a lépcsőn, és megjelent Elliott és Michael. Kigombolták zakójukat, és elővették a kért körfűrészlapot, valamint egy csomó gyűrűscsavart és egyéb rögzítő alkatrészeket. – Tessék, E.T. Erre van szükséged? – Betűzd: rock and roll... – E.T. ujjai izgatottan tapogatták a fűrészlap felületét. Ráhelyezte a lemezkorongra, és

megpörgette. A fogazott penge körbekörbe járt, villogott a kis ablakon beeső napsugárban. – De hogyan tudsz lemezt csinálni egy fűrészlapból? – Betűzd: festék. – Mutatta, hogy a lap felszínét be kell vonni. – Van valami különleges óhajod? – A Lény az égre mutatott. – Kék? Bólintott. – Mama bejött közben – mondta Gertie. – És még csak észre sem vette E.T.-t. – Igen? Az álcázás ezek szerint működött? – Elliott rámutatott a bohókás kitömött figurák sorára. – Kifelé, kifelé! – mondta E.T., és kizavarta őket. Ennél több megaláztatást egy kiváló kozmológus egyetlen napon nem képes elviselni.

Mary az öltözőasztala feletti tükörbe bámult, és kinyújtotta kezét a porcelán csibe felé, hogy kivegyen egy hajcsatot. Ujjai körbejárták a madár üres belsejét. – Hol...? De máris tudta, hol. Gertie, hát persze. Már az arckrémét is használta. Hajcsatra is szüksége volt. – Gertie! A gyermek futva érkezett. – Igen, mama? – Add vissza a hajcsatokat. – Nem tudom, mert a szörnyetegnek van rájuk szüksége. – Ó, igen? És mire kellenek neki? – A gépéhez. A gépéhez. Mary eltűnődött ezen. Érdemes végigjárni a gyermeki fantázia, végtelen labirintusát csak azért, hogy visszaszerezze a hajcsatjait? Nem, világos, nem érdemes. Inkább hadd lógjon a hajam az arcomba, jól áll a divatos, idegösszeroppanás szélén tartó nő arcképéhez. – Köszönöm, Gertie, akkor egyelőre ez minden. – Majd megmondom a szörnynek, hogy üdvözlőd. – Igen, add át neki legmelegebb üdvözletemet.

A szörny a szekrényében ült, és keményen dolgozott. A fűrészlapot már befestette és megszárította, s most az idős

műszerész lyukakból álló mintázatot kezdett égetni a festett felületbe. – Hohó! – mondta Elliott. – Már értem. Olyan lesz, mint egy zeneláda. Michael átkukucskált Elliott válla felett, amint a minta kialakult. – Mint a gépzongorában – mondta, amint E.T. orrasztópákaujja lyukkártyarendszert égetett a pengébe. E.T. ezután a lemezkorongra helyezte a programozott pengét, megpörgette és leeresztette a ruhafogaskart, amelynek hajcsatsora a körben forgó fűrészlapot követte, ki-be kapcsolva a kilyukasztott program szerint.. – Hűha, E.T., nagy vagy... Amint a fűrészlap forgott és a csatok kattogtak, a drótok működésbe hozták a Beszélő-betűző billentyűzetét, és a csillagnyelv hangjai újra meg újra előtörtek. .. .giipl dupl zwak-zwak snafn olg mmnnnnip... – Megcsináltad, E.T.! Megcsináltad a saját lemezedet! Gertie jött be, s magával hozta nemrég szerzett walkietalkie készülékét. A távollévő babáihoz beszélt, amelyek a szobájában maradtak. – Halló, babus, itt Gertie. E.T. kinyújtotta hosszú karját, két másodpercen belül kiszerelte a walkie-talkie mikrofonját, és beiktatta a Beszélőbetűzőbe. – E.T., minden játékomat tönkreteszed! - sivított a kislány olyan hangosan, hogy az egész ház visszhangzott tőle. A bátyjai türelmesen magyarázták, s közben a babájának a karját rémes helyzetekbe csavargatták, hogy meg kell tanulnia a jólelkűséget. – Hát akkor is jobb lesz, ha mást már nem tesz tönkre – szipogta. Az idős tudós bizonygatta neki, hogy többé egyetlen játékának sem esik bántódása. Már csak a koncentrikus kábelra volna szüksége az anyjuk szobájából, a tévékészülékből. És az UHF-hangolóra, mert elérkezett az idő, hogy ezt is felhasználja. Együtt lopakodtak vissza, végig a hallon. Később, estefelé Mary bement hálószobájába, bekapcsolta a tévét, lerúgta cipőjét, és lefeküdt. Fáradtan kinyitott egy újságot, és olvasni kezdett. Közben észrevette, hogy a tévé nem kapcsolt be. – Michael! A ház csöndes maradt. – Elliott...

Eltöprengett, anyai ösztöne azt súgta, hogy a két fia felelős ezért is. De ez a megérzés finomabb módon most összekapcsolódott Gertie képével. – Gertie? - kérdezte halkan az est magányában. – Vajon Gertie csinált valamit? Lehunyta szemét, és csodálkozó ránc jelent meg homlokán, mert tudatában feltűnt Gertie képmása, amint a hálószobába surran egy hatalmas Muppettal. Túl sokat dolgoztam – sóhajtotta Mary, és kinyújtózott, az újságot arcára borítva. Rövid, ideges alvás után éhesen ébredt fel. Nem lenne itt az ideje, hogy megegyen egy egész cipót, megkenve eperlekvárral? Megint elérkezett talán a Züllés Órája? Csöndesen kimászott az ágyból, és lábujjhegyen a hallba ment. A gyerekeknek nem szabad meglátniuk őt, nem szabad rossz példát adnia; egy anya, aki nem tud parancsolni az étvágyának, s akit e pillanatban is látomások gyötörnek, gyümölcszselé-látomások. Megtorpant a hallban, hallotta, hogy Elliott és Michael a játékszobában van. Jól van, legalább nem látják, amint undorító disznóként viselkedik, de ami még fontosabb, nem akadályozzák meg benne. Az én előrelátó fiaim, akik nem akarják, hogy csak oldalt férjek át az élet kapuján. De nem tehetek róla. Éhen pusztulok. Zselérudakat akarok. Sok tál tejsodót. Rizspudingot. Vagy egy kis banánkrémet? Leosont a lépcsőn, és megállt a hallban, hogy meggyőződjék róla, tiszta-e a levegő. A nappali üres volt. Az étkezősarok sötét volt. Mary továbbment lábujjhegyen a konyha felé. Amint befordult a sarkon, látta, hogy ég egy lámpa, s a következő pillanatban felfedezte Gertie-t, amint az asztal mellett ült, tejet iszik, és süteményt majszol. Amit viszont nem látott, az E.T. volt, aki egy konyhaszéken ült a hűtőszekrény mellett. A szegény kis űrmanó ott gubbasztott, mert képtelen volt elbújni, s felkészült a legrosszabbra. De Mary Gertie-hez intézte szavait, és az asztalon levő két tányérra mutatott. – Kinek kell ez a tányér? – kérdezte, s éhesen bámult a kirakott süteményekre. – A babádnak? – Az űrhajósnak – mondta Gertie. – Szereti a sütit. – Megharagudna az űrhajós, ha én is ennék egyet? – Ó nem – felelte Gertie. – Imád téged.

– Milyen aranyos űrhajós – mondta Marv, és felkapta a süteményt. Ó, istenem, cukor! Az iszonyú élvezet elöntötte ízlelabimbóit, és tudta, hogy el van veszve. – Ennem kell egy kis zselét. Az asszony a hűtőszekrényhez ugrott, kicsapta ajtaját. Az ajtó szélesre tárult, lelökte E.T.-t a székéről, egyenesen a szemétkosárba. A mélyére süllyedt, a lába pedig kiállt, de Mary még mindig nem vette észre. – .. .almasajt... narancsdzsem... áfonyás pite, négy darab, fagyasztva... mind a négyet meg tudnám enni... – Mama - kérdezte Gertie –, már megint rád jött? – Igen, drágám... felfújt... piskóta... Hirtelen erős, karok fogták le hátulról. – Végy erőt magadon, anya! – Elliott... Michael.. hagyjatok békén! – Mama, kérlek! – Michael elfordította anyját az ele táruló ételkiállításról. – Te mondtad, hogy sohase engedjük meg, hogy ezt tedd. – Felejtsétek el, hogy ezt mondtam! – Az asszony kinyújtózott, hogy elérje a Gertie tányérján díszelgő süteményeket. – Gyerünk, mama – mondta Elliott, és hátával takarta E.T.t, akinek lábai még mindig felmeredtek a szemétkosárból. – Inkábbjátszunk veled Gazdálkodj okosan!-t. Mary belenézett Elliott szemébe, látta, hogy a fiú ideges, izgatott, ide-oda ugrál előtte, hogy elterelje figyelmét a hűtőszekrényről. – Te igazán szeretsz engem, Elliott. – Te mondtad, hogy figyelmeztessünk – felelte Elliott –, mert ha még több édességet eszel, olyan leszel a fürdőruhádban, mint egy hurka. A két fiú eltávolította anyját a szörny közeléből, ki a konyhából a hallba, Mary pedig két fia között csoszogott. – Jó fiúk vagytok... szigorúak, de jók... Elindították az asszonyt felfelé a lépcsőn. – Ne is nézz vissza, mama! Tudod, mi lesz, ha visszanézel. – A Tagbaszakadt Hölgyek Osztálya – mondta Mary beletörődően, és folytatta útját felfelé.

Másnap esett az eső. Mary odament az esernyő tartóhoz az ernyőjéért. Nem volt ott, és sehol sem találta, mert odafent volt a szekrényben, és parabolaantennaként működött. – Hűha! – mondta Elliott. – Ez már döfi!

Az esernyőt fényvisszaverő fóliával bélelték ki. A fogantyújához egy kávéskannát erősítettek, az UHFhangolóval, amelyből a koncentrikus kábel kivezetett Gertie walkie-talkie-jának mikrofonjáig, a mikrofont pedig összekapcsolták a Beszélő-betűzővel, és most a glipl dupl zwak-zwak sokszorosan hallhatóvá vált a mikrohullámú frekvencián. A vénséges rádiós kifejtette, hogy most olyasvalamire lenne szüksége, amit Mary kocsijának műszerfala alatt kémlelt ki. – A radarjelző? Mama radarjelzőjére vona szükséged? – rázta Michael a fejét, és Elliott egyetértett vele. – Ez az egyetlen dolog apa holmijából, amit anya meghagyott. Nagyon kötődik hozzá. A vénséges utazó tervrajzot készített, és megmutatta a fiúknak, hogyan kell a radarjelzőt a kávéskannában elhelyezni, hogy a mikrohullámú frekvenciát kívülre sugározhassák. És aznap este, miközben Mary kocsijával rohant hazafelé, a figyelmeztető berendezése nem jelzett, hogy rendőrségi radar működik a közelben, és megbüntették huszonöt dollárra. De a kommunikátor már csaknem készen állt. – Igen – szólt Michael. – De ki fogja hajtani? Ki fogja forgatni ezt? – Megpörgette a fűrészlapot a korongon. – Ha ezt felvisszük a hegyekbe – mutatott ki az ablakon –, ott aztán nem lesz villanyáram... Az űrlény éppen befejezte vacsoráját. A vajas kését kezelésbe vette forrasztópáka-ujjával, meglágyította, meghajlította, és a ruhafogashoz csavarozta a villával együtt, hogy egyfajta zárókilincset hozzon létre: a kés és a villa a fűrészlap fogain ki-be járt, mindig egy-egy fog megakasztotta járásukat. – Ühüm – mondta Michael. – De nem állhatunk odakint egész éjszaka, hogy forgassuk ezt az izét. A földönkívüli csak mosolygott továbbra is. Most már mindent értett, a belülről jövő ihlet korai utalásait, amelyek egy kis villáról regéltek, mely egy tányér körül táncol. Ez volt az a dolog, amelyet megalkotott, és működnie kell, odafent a hegyekben, és sem emberi, sem másféle kézre nem lesz szükség, hogy mozgásba hozza.

– Hát akkor ki ez? – Az új játékosom. – És kicsoda ő? Varázsló, első osztályú. Itt van a jellemzése.

– Halljuk. – Bölcsesség 20, karizma 20, értelmi képesség 18, erő 14. – A neve? – E.T. E.T. hallotta a konyhában odalent folyó Börtönök és Sárkányok játékot, de sokkal inkább kíváncsi volt valami másra, amely minden este bekövetkezett a házban. Csak oda kellett tapasztania fülét Gertie szobájának ajtajára. Leguggolt, előrehajtotta fejét, és tovább hallgatta a Föld történetét. Mary hangja halkan szűrődött át: – Péter azt mondja: A rézbőrűeket legyőzték? Wendyt és a fiúkat foglyul ejtették a kalózok? Én majd megmentem Wendyt! Megmentem! Tink figyelmeztető kiáltást hallat. Ó, ez csak az orvosságom! Meg van mérgezve? Ki mérgezte volna meg? Megígértem Wendynek, hogy beveszem, és meg is fogom tenni, mihelyt kiélesítettem a tőrömet. Tink nemes lélekkel felhörpinti az italt, amint Péter keze kinyúlna érte. – Jaj, nem! –mondta Gertie. – Jaj, nem! – suttogta maga elé a vén űrutazó. – Jaj, Tink, megittad az orvosságomat! Meg volt mérgezve, és te megittad, hogy megmentsd az életemet! Tink, drága Tink, csak nem halsz meg? A fénye egyre halványabb, és ha kialszik, ami azt jelenti, hogy már halott! Olyan halkan szól, hogy már azt sem értem, mit mond. A vénséges utazó lehajtotta fejét. Ez tényleg rettentő dolog. – ...azt mondja, hogy ismét meggyógyulna, ha a gyermekei hinnének a tündérekben! Hiszel a tündérekben? Mondd meg gyorsan, ha igen! – Hiszek! – mondta Gertie. – Én is hiszek – mondta a vénséges űrutazó, és szeme sarkában könnyek kezdtek gyűlni. Ennél a pontnál jött Elliott fel, leukoplasztot keresett, mert megvágta az ujját a sajtvágóval. A vénséges növénygyógyász megfordult, észrevette a vágást, és a sebre irányította hosszú ujját. Ujjának hegye fényes rózsaszín fényt lövellt ki. Elliott hátralépett, megdöbbenten, mert tudta, hogy E.T. lyukat tud égetni az acélba is, ha akarja. De E.T. ujja csak meleg rózsaszínben villogott, és végigjárta Elliott sebét. A vérzés elállt, és a vágás begyógyult, mintha soha nem is lett volna ott. Elliott meglepődve nézte. Beszélni kezdett, hogy megköszönje E.T.-nek, de a tiszteletreméltó kozmikus orvos csendre intette, és visszanyomta fülét Gertie szobájának ajtajára. – Ha hiszel a tündérekben, tapsoljál...

A vén utazó halkan tapsolt óriási, nem földi tenyerével.

Aztán, még később, éjszaka ott állt a gardrób kis ablaka mellett, és figyelt. A Hold leírhatatlan vágyakozással töltötte el, és a Tejút szívébe suttogta halk csillagfényét. Az anyagi és finom sugárzások mind ott csillogtak időnyitotta szemében; a nagy csillagkerék forgásából kihallotta a repülő csillagok és bolygók titkos zenéjét, és érezte párbeszédüket a sötétben, a nagy távolságokon átnyúló óriások ünnepélyes hangját. Homlokát az ablakpárkányra eresztette, elméje és szíve szomorúságba zuhant. Valamikor ő is része volt a Nagy Kerék működésének, megengedtetett neki, hogy tanúja legyen a világegyetem csodáinak, látta egy csillag születését. Most pedig egy másfélszer másfél méteres gardróbszekrényben csücsült egy lopott ernyővel és egy kitömött Muppettel. A Lény felé fordult, de a Muppet csak báván nézett üvegszemével az éjszakába, saját gondolataiba mélyedve. Kozmikus magány tört rá E.T. tagjaira. Testének minden pórusa vágyakozott a csillagfény után, odafent a megszokott tájakon, ahol az Orion szépsége belefojtotta a lélegzetet a szemlélőbe, s ahol pompás színek tarkázták a.csillagködöket. És a Pleiádokban. ahol egy fiatal csillag kékes fényköre egyenesen a Lény szívébe ragyog. És a Fátyolköd, mely egyre messzebb úszik, s felséges titkát elsuttogja; azoknak, akik az űróceánon hajóznak. Ilyen és hasonló emlékektől gyötörve elment az ablaktól, és lassan kinyitotta a szekrényajtót. Lábujjhegyen elhaladt Elliott alvó alakja mellett, és kilépett a hallba. Csöndben végigment, torz árnya a falra vetődött, egy sétáló tök, egy mászkáló dinnye árnya, egy szerencsétlen figura egy idegen világban. Szeme most már földi szem volt – magába szívta az ő elképzeléseiket a szépségről és az alakokról, és igazán groteszknek látta magát, visszataszítónak a szem és az ész számára, elképzelhetetlenül csúnya törpének. Bekukucskált Gertie szobájába, s néhány pillanatig nézte, hogyan alszik a gyermek. Ő úgy vélte, hogy a Lény kedves, de hát számára a béka is jópofa fickó lehetett. Továbbkúszott a hallban Mary szobája felé, és oda is benézett. A nyúlánk lény aludt, és hosszú ideig figyelte őt is. Istennő volt, a legszebb dolog, akit valaha is láthatott. Sugárzó haja, mely szétterült a párnán, a holdfény volt maga, s finom vonásai, amelyeket szó nem fejezhetett ki eléggé, a természet

tökélyét hirdették – lecsukott szeme pedig olyan volt, mint az alvó pillangók az éjszaka nyíló nárciszon, ajkai pedig a galambvirág szirmait idézték. Mary – szólalt meg az öreg szív. Aztán evezőszerű lábán odatipegett az ágyhoz, es közelebbről is szemügyre vette az asszonyt. Ez volt a világegyetem leggyönyörűbb lénye, és ő mit adott eddig neki? Semmit. Csak ellopta a radarjelzőt. Tovább bámészkodott, amint az asszony megfordult álmában, s álmodott valamiről, amiben jól tudta, semmi szerepet nem játszott egy hordóhasú, vén botanikus, aki a távoli űrből érkezett. Gyöngéden egy M&M-et helyezett az asszony párnájára, és visszamászott, végig a hallon. A hall végében Harvey, a kutya várakozott. Harvey nyelve egy kissé kilógott, amint a feléje totyogó különös lényre bámult, aki olyan volt, mint egy járkáló tejeszacskó. E.T. megveregette Harvey fejét. Egy csomó bip-bip futott végig a kutya gerincén, és úgy felgöndörödött tőle a farka, akár egy ruhaakasztó. Megfordult, megnézte, majd E.T.-re pislantott. Egyenesítsd ki a farkam, jó? Az űrlény megveregette a kutya orrát, és a farok visszakunkorodott. Tovább folytatták útjukat, keresztül a házon, éjszakai portyájukon, s ezt később is mindig megtették, ha már mindenki aludt, Harvey a vendég mellett ügetve, le a lépcsőn, a lenti szobákig. E.T. megállt az alkóvban, ahol a telefon volt, és felvette a kagylót. Meghallgatta a búgó jelet, aztán Harvey füléhez tartotta a telefont. A kutya feszülten figyelt. Tapasztalta már, hogy Elliott megpörgeti ennek az izének a tárcsáját az ujjával, és belebeszél, és kis idővel később megjelenik a pizza. Harvey a tárcsához dugta orrát, forgatott rajta egyet, és abban reménykedett, hogy egy marhahúsos szendvics tűnik majd fel. E.T. csavart még néhányat a tárcsán, és aztán hallották, amint egy álmos hang szólal meg: – ...Halló?... Halló? – Egy marhahúsos szendvicset – mondta Harvey, – és egy adag pompás csontot. E.T. visszatette a kagylót, és továbbmentek, be a nappaliba. Egy Maryről készült színes fénykép volt a tévékészülék tetején. E.T. felkapta, és csókot nyomott Mary ajkaira.

Aztán megmutatta az arcképet Harveynak. A kutya érzelmek nélkül bámult a bekeretezett fényképre. Az üveg már maszatos volt, s mivel minden miatt ő kapta a szidást, ami be lett mocskolva a ház körül, ezért is biztosan őt veszik majd elő. Felemelte egyik mancsát, és sürgette E.T.-t, tegye vissza a fotót. De E.T. a hóna alá vette és magával vitte a képet. Így hát, gondolta Harvey, azt fogják hinni, hogy én ettem meg. Már megbánta, hogy megette a fürdőszobagyékényt, a seprűt, Mary egyik kalapját és egy pár ízletes bőrkesztyűt. Mert emiatt az emberek hajlamosak elhamarkodott következtetésekre is. E.T. végigportyázta a nappalit. Egy virágokkal teli váza állt az egyik asztalon. Szeretetteljesen megcirógatta a virágokat, és mormogott nekik valamit saját nyelvükön. Harvey reménykedve mozgatta orrát. Egyik kutyaálmában egy igazi hamburger-bokrot talált, és azóta is azt kereste mindenütt a környéken. E.T. leeresztett egy rózsát, amelyet Harvey mohón megszagolt, de ez nem a hamburger-bokorról származott, ez csak egy ostoba virág volt. E.T. a virágot óvatosan Mary fényképe mellé helyezte, és szárát a keret finom ötvösmunkájába illesztette, úgyhogy a rózsa és az asszony eggyé vált – a Föld két legszebb lénye. Aztán folytatta útját a házon keresztül, a konyhába. Harvey elkezdte farkát csóválni, és nyelve egyszer körbejárt orra körül, mert ez a helyiség volt a középpontja egy eb valamennyi reménységének. E.T. kinyújtotta ujját. – Hű-ttő-szekk-rény. Harvey lelkesen bólintott, és halk nyüszítés hagyta el a torkát. Évek óta próbálkozott azzal, hogy mancsával kinyissa ennek a doboznak a kilincsét, de az evolúció megtagadta tőle a hüvelykujj adományát. E.T. kinyitotta a hűtőszekrényt, tejet vett elő és egy Pepperidge Farm csokoládétortát. Harvey érzelgősen nyüszített, nyálzott, farka a levegőt kavarta, és E.T. megajándékozta egy maradék sertésszelettel. Harvey rávetette magát, örömteli, apró hörgések szakadtak fel torkából, amint a gyönge húst szaggatta. Egy pillanatra szünetet tartott, és felnézett E.T.-re. Én a te kutyád vagyok. Ha bármi baj lenne, csak szólj nekem!

Az éj leszálltával az utcákon a pizzáskocsi mellett egy másik zárt teherkocsi is megjelent, de ebben nem voltak egymásra rakott ládák, melyekből a sajt és paradicsom illata áradt volna. Ez különféle hangdetektorokkal volt dugig, amelyek elég érzékenyek voltak ahhoz, hogy még egy csillagközi utazó tiszteletét is kivívták volna. És a kivilágított műszerfal előtt ülő kezelőnek nagy kulcskarika fityegett az övén. És hangok áradtak be hozzá, hangok, melyek már ismerősek voltak, a közeli lakosok hangja: – Mama, ha süteményt csinálsz, egy csésze tej ugyanannyi, mint egy csésze liszt? És: – Csak szűnj már meg az életemben, jó? És: – Ma gyermekfelügyeletet vállaltam, Jack, ha át akarsz jönni... A zárt teherkocsi lassan végiggördült a háztömb körül, kielemezve minden hangot, minden beszélgetést, mely felhangzott a szomszédok éjszakájának összerakós játékában. – Péter azt mondja: „A rézbőrűek vereséget szenvedtek? Wendyt és a fiúkat fogságba ejtették?" És: – A kommunikátora készen van, Michael. Kivittetjük és felállíthatjuk... A kulcsos ember intett, és a kocsi megállt. – Tudod, Elliott, az utóbbi időben nincs valami jó bőrben. – Ne mondd ezt, Michael. Mi mind remekül vagyunk! – Mi az, hogy „mi", állandóan? Azt mondod, ,,mi", amikor csak lehet. – Az ő telepátiája miatt van. Én... annyira közel vagyok hozzá. Úgy érzem magam, mintha én lennék ő... Az átlagos hallgatódzó számára ez a beszélgetés csupán egy gyermek fantáziavilágát jelen tette, volna, de ennek a hallgatodzónak a számára olyan erőteljes jelzés volt ez, mintha üzenetet kapott volna a Marsról. Előkeresték az utcatérképet, és Mary házát nagy, piros körrel jelölték meg. Aztán a fedett teherkocsi elfordult a háztömb sarkánál, amint a pizzásfurgon megjelent...

Elliott elmagyarázta mindenszentek ünnepét E.T.-nek legjobb tudása szerint, rámutatva, hogy ez lesz E.T. egyetlen alkalma arra, hogy minden különösebb álcázás nélkül körüljárkálja a környéket.

– ...mert mindenki furcsa lesz. Érted? Jaj, bocsáss meg, E.T., nem azt akartam mondani, hogy te furcsa vagy, csak éppen – más. – Betűzd: más – mondta E.T., miközben Elliott lepedőt borított a vén utazó fejére, és nagy, szőrmés papucsot húzott evezőszerű lábára. Az öltözéket egy cowboykalap koronázta meg. – Jól fest – mondta Elliott. – Bárhová el tudnánk így vinni. Elliott saját maszkja egy púpos szörnyé volt, hogy hasonlítson E.T.-ére, és így köznapibbá varázsolja az űrmanót. Michaelnak, aki Maryvel együtt odalent tartózkodott, kis nehézsége támadt a ruhájával. – Nem – jelentette ki Mary –, és ez az utolsó szavam. Nem mehetsz el úgy, mint egy terrorista. – De minden srác annak öltözik. – Nem fogsz négyutcányit ezen a környéken ilyen öltözékben végigmászkálni! – De kérlek! – Nem. És hol van Gertie? – Fönt van, Elliottal együtt készülődik. De Gertie nem készülődött Elliottal. Az egyik ablakon mászott ki éppen. Elliott E.T.-hez fordult. – A mama sohasem jön rá a különbségre, ha szép csöndben maradsz, és csak csoszogsz előre a lepedőben. Oké? Te Gertie vagy, megértetted? – Gertie - szólt a vén szörny, és előrecsoszogott Elliottal, le a lépcsőn. Mary odalent várakozott rájuk. A mindenszentek őrült lázában ő is maszkot öltött, párducmintás ruhát viselt és álarcot a szeme körül, valamint egy csillagpálcát, amellyel fejbe suhinthatta a varázslatban kételkedőket. – Hűha, mama, fantasztikusan nézel ki! De nem, csupán Elliott csodálta meg. A vén szörnyeteg, Gertie-nek öltözve és biztonságosan elrejtve egy lepedő mögé, ámulva bámult Maryre, mert úgy festett, akár egy csillaglény, égi szépség, gyönyörűbb, mint valaha. – Gertie – mondta az asszony, és odalépett hozzá –, hát ez csodás kosztüm! Hogy csináltad, hogy ilyen nagy lett a hasad? Megütötte a nagy körteformát, és a vénséges utazó titokban nagyot sóhajtott. – Kitömtük párnákkal – mondta Elliott idegesen. – Hát nagyon jól mutat – vélte Mary. – Csak az kell még, hogy ezt a cowboykalapot egy kicsit betyárosabban csapjuk hátra. Keze gyöngéden kinyúlt a földönkívüli teknősbékafeje felé. A lepedő alatt orcái kipirultak, amint az asszony ujjai

megérintették. Csodás energiahullámok áradtak ki belőle, le egészen a struccnyakáig. Szívfénye rögtön bekapcsolt, és kénytelen volt gyorsan eltakarni kezével. – Így ni – mondta Mary. – Most már jobb. – Hátralépett, és Elliottnak szólt oda: – Vigyázz rá, és ne egyetek semmit, ami nincs csomagolva, és ne álljatok szóba idegenekkel... Michael lépett ismét a színre, terroristaöltözékét kissé módosította. – ...és ne egyetek almát, mert esetleg zsilettpenge van benne, és ne igyatok puncsot, mert esetleg LSD-t tettek belé. Mary lehajolt, megcsókolta mindkét fiút, aztán megcsókolta az űrmanót, akinek kacsaszerű térde megroggyant, és bőr alatti áramköre villódzott; az Orionéhez hasonló gyönyörű fények gyulladtak ki agyában. – Jól van – mondta Mary –, érezzétek jól magatokat. .. Elliottnak kézen fogva el kellett húznia a vén manót, mert a Lény sóbálvánnyá válva állt Mary előtt, mintha egy csillag születésének volna szemtanúja. Az ajtó felé bukdácsolt hálópapucsában, de még egy utolsó pillantást vetett visszafelé. – Viszlát, aranyom! – szólt utána Mary. Viszlát, aranyom – mondta a Lény halkan, és kozmikus szerelemvisszhangok záporoztak megkínzott elméjében. A gyerekek a kocsifeljáró felé vonszolták E.T.-t, aztán a garázsba. Gertie várt ott lepedőben, s ott volt a bolygóközi üzenetközvetítő is – az esernyő összehajtva, a többi alkatrész kartondobozba rejtve. A Lény ránézett a dobozra, és egy pillanatra eltűnődött, egyáltalán érdemes-e megpróbálkoznia velük. Nem lenne talán boldogabb az élete a gardróbszekrényben, Mary közelében, élete hátralévő napjai során? – Oké, E.T., induljunk! . . . Beemelték a bicikli kosarába, kommunikátorát a hátsó kerék feletti csomagtartóra kötötték, és elhúztak a kocsifeljárón át, ki az utcára. A Lény a kosárban ült, apró lábait összezsugorítva, s nézte a földi gyermekek parádéját, akik az utcán végigmasíroztak: hercegnők, macskák, bohócok, hobók, kalózok, ördögök, gorillák, vámpírok és Frankensteinek. A Föld tényleg megdöbbentő helynek bizonyult. – Kapaszkodj, E.T.! Elliott érezte a Lény súlyát a kosárban – kicsiny, de jelentékeny teremtmény volt, aki eltévedt a csillagok szőtt. A ma este valóságos küldetés volt, s Elliott számára sohasem tapasztalt érzések forrása. Amint kormányozta a kerékpárt, és hajtotta a pedált, hordozva E.T. súlyát is, rádöbbent, hogy ő mégsem olyan szerencsétlen flótás. Félszegsége elmaradt

mögötte, sötétségbe merült, elnyelték az árnyak; tudta, hogy erre a munkára lett kiszemelve, annak ellenére, hogy rövidlátó, ügyetlen és levert. Amint a kerekek surrogtak előre, boldognak és szabadnak érezte magát, mintha megérintette volna a világűr keze. Ránézett Michael-re, és Michael mosolygott, a fogszabályozó drótja megcsillant fogsorán. Ránézett Gertie-re, és Gertie integetett, viháncolt azon, ahogyan E.T. festett, összegöngyölve a kosárban, a szőrmés papucsokat kidugva. Visszajuttatjuk oda, ahová tartozik – gondolta Elliott, és a Tejút felé tekintett. A csillagköd átviláglott a telefondrótokon és a füstködön, és mintha halkan énekelt volna. Furcsa, szögletes fények buktak ki belőle, hideg lángleplek és hálók, amelyek lehulltak, és megérintették őt is, aztán félretáncoltak és eltűntek. – Hát ez a leghihetetlenebb maszka, amit valaha is láttam! – jelentette ki a hall előtt álló férfi. Felesége mellette ácsorgott, szeme tágra nyílt a csodálkozástól, gyermekeik megdöbbenten álltak mögöttük, szüleik lába között kandikálva ki a földönkívülire. E.T. levette lepedőjét. Cowboykalapjában és hálópapucsában, hihetetlen szemével, földet söprő pocakjával, békaszerű lábával tényleg páratlan látványt nyújtott a mindenszenteket ünneplők között. Minden háznál ugyanez történt, nagy hűhót csaptak körülötte. Tetszett neki. Egy szekrényben tartózkodott már hetek óta. Most kinyújtotta kéregetőkosarát, és rengeteg cukorkát kapott. – .. .hát ez fantasztikus – dünnyögte a férfi, aki a kapuig kísérte őket, s közben le sem vette a szemét E.T. hosszú, gyökérszerű ujjairól, melyek a hall szőnyegén kaparásztak. E.T. kilépett a járdára, tele kosárral. Micsoda kincset gyűjtött, a legjobb minőségű tápanyagokból, ostyák és pirulák formájában, melyek elegendőek lesznek számára akár hosszú napokig is az űrben! Rengeteg M&M volt, s egy különösen vastag csokiszelet, melyet Tejútnak neveztek, nyilván hosszabb utazásokra szánták. – Te vagy a sláger, E.T.! – mondta Elliott, biciklijét a járda mellett tolva. Az űrlény mellette totyogott, és Elliott érezte, hogy boldogság árad a vénséges lényből. Elliott jól tudta, milyen érzés nyomoréknak lenni, milyen érzés, ha kinevetik az embert; mindig ilyenfajta gyermek volt, mintha az ő orra is karfiolszerü lett volna. De most már nem érezte magát nyomoréknak. Öregebbnek, bölcsebbnek érezte magát, mert kapcsolatba került távoli világokkal, s nagy gondolatok járkáltak fejében, mint az üstökösök, nyomukban tűzcsóvával és bámulattal.

Ami a karfiolorrú Lényt illeti, kezdte észlelni, hogy bizonyos gyermekek bekukucskálnak más emberek ablakán. Megrángatta Michael kabátujját, és jelezte kívánságát. Átosontak egy gyepdarabon, és bekukkantottak egy ablakon. Egy férfi járkált ott trikóban, kezében konzervsör, foga között szivar. A vénséges űrlény magában mosolygott, állat az ablakpárkányon nyugtatta. Ha minden este elmehetne a barátaival, és bekukucskálhatna az ablakokon, érdemes lenne végigélni a Földön az életet. – Gyere, E.T. – suttogta Gertie. – Gyere velem... A kislány csendben a ház körül vezette, az elülső tornácra, az ajtóhoz. Megnyomták a csengőt, és elszaladtak. A Lény szőrmés papucsa csattogott, az egyik leesett, s elveszítette cowboykalapját. Felkiáltott az örömtől. Most igazán élet volt ez a javából – olyan volt, mint a földi emberek. – Gyorsabban, gyorsabban! – kiáltotta Gertie, és lebukva megkerültek néhány bokrot, lihegtek, köd folyt ki E.T. lábujjaiból. A vén utazó olyan izgatott volt, hogy ujjai saját maguktól mozogtak, kozmikus alapjelzéseket adtak, amelyek a világegyetem fejlődésének legbensőbb titkait írták le. Az egész bokorsor elalélt, aztán kivirágzott. De a nagyszerű öreg botanikus már eltűnt, s a másik ház előtt volt, hogy ott is bekémleljen. Így mentek házról házra a környéken. A nagy izgalomban rengeteg édességet habzsoltak fel, és a vénséges mindenszentek-ünneplő kifejezte vágyát, hogy gyűjtsenek még több cukorkát. – Oké – mondta Elliott. – Próbálkozzunk meg a túloldali házzal. Elliott vezette őket a járdán, most már bízva abban, hogy a mellette tébláboló rémes figuráról azt hiszik majd, csupán egy másik kisgyerek lapul a gumi álarc alatt. Ami E.T.-t illeti, ő már nem érezte furcsa kinézésűnek önmagát. Kezdett úgy gondolni nem evilági alakjára, mint olyasvalamire, amit csak erre az estére öltött magára. Belül ő is emberi lény volt, aki most cukorkát evett, ajtócsengőket nyomkodott, kéregetett, és orrát forgatta. De amint az előttük álló ajtó kinyílt, szeme félelemtől rebbent, ezen az estén először, mert az ajtó másik oldalán egy vörös hajú kis gazfickó állt, s tudta, ez csak Lance lehet, akire mindig is gyanakodott. Lance pedig a maga részéről nagyon is gyanakodott E.T.re.

– Hát ez meg ki? – kérdezte, fel sem tételezve, hogy ezek a hosszú karok, ez a küszöbig érő kugligolyóhas mind gumiból készült volna. – Ez... ez az unokatestvérem – dadogta Elliott, és majdnem bokán rúgta saját magát, amiért nem ismerte fel Lance-ék házát, ahol most csapdába estek, s Lance támadásba lendült. – Rémesen fura mondta Lance, közelebb lépett, valamilyen érthetetlen erő vonzotta, mely mély összhangzatban volt a különös idegennel. Ez a fiú, gondolta a vén kozmológus, ez egy másféle lény. Hátrálni kezdett, s Elliott vele együtt hátrált. Lance pedig folytatta előrenyomulását, ahogyan ezek visszavonultak, és biciklijére ugrott, amint ezek is kerékpárra szálltak. – Betűzd: gyorsan – mondta E.T., és Elliott teljes erőből hajtott, dühös volt önmagára, amiért elbízta magát, és E.T.-t mutogatta az egész világnak. De hát hogyan lehet egy ilyen titkot, mint amilyen E.T., megőrizni a világ elől? Az ember szeretné körbemutogatni, szeretné látni, ahogy leesik az emberek álla. De nem szabad megmutatni az olyan másféle embereknek, mint amilyen Lance, mert őt nem lehet becsapni. Rögtön tudja, ki űrhajós, és ki nem. E.T. a biciklikosárban utazott, fejét leszegve, de lába kilógott. Vajon mihez kezd Lance? Elmegy a hatóságokhoz? Végül is kitömnek majd? – ezen törte a fejét. Elliott megfordult, hátranézett a vállán keresztül, vissza a sötétségbe. Nyoma sem volt Lance-nak, aki valószínűleg nem tudta ilyen gyorsan hajtani biciklijét. – Minden rendben – mondta. – Leráztuk. De nem rázták le. Csak a telepatikus képességekkel megáldottak számára ismert titkos utakon Lance rohant az éjszakában, állandóan kapcsolatban volt prédájával. Vajon honnan tudta, hol kell befordulni, s milyen éles kanyarban? Valami vonzotta őt telepatikus értelemben. Fel volt hangolva, érintkezésben volt E.T. rendszerével, és hajtott, mint az őrült, gyorsabban, mint az átlagember valaha is álmodni merné. Vörös haja lelapult, hegyes füle kimeredt, rettentő sebességgel hajtott a holdfényben, utcákon át, Elliott nyomában. Kerékpárlámpáját kikapcsolta, csak a fényvisszaverő prizmák húztak mintákat a sötétben, de senki sem látta őket. Lance egyszerre érezte magát forrónak és hűvösnek, de fel volt dobva. Rövid életében, gondolatolvasói képességekkel megáldott gyermekként a dolgok még sohasem alakultak kedvezően, csak téblábolt ide-oda, és elektronikus játékokat játszott önmagával. De ma este – ma este kerékpárja majd felrobbant az energiáktól, úgy vette a kanyarokat, mint egy

hivatásos versenyző. Nyúlfogai vacogtak az izgalomtól. A szél átfújt rakoncátlan fürtjein. Az éjszaka jóságos volt irányában. A kerékpár megbillent egy járdát szegélyező kövön, sivító kerékkel ért újra földet, s megpillantotta maga előtt Elliottot, akinek hátsó prizmáján megcsillant egy utcai lámpa fénye, nem messze a város szélétől. A hegyek felé tart – gondolta Lance, és mosolygott, miközben kerékpárja elzúgott az utcai lámpa alatt, gyorsan és halkan, mert olyan vezető irányította, aki a nyomot akarattal sem téveszthette volna el; most egészen lehajolt, homlokán zümmögve tört meg a levegő. Ráhajolt a kormányszarvra, lába pergette a pedált. Az űr mélységes gondolatai töltötték meg agyát, s úgy érezte, szinte az ég felé tudna siklani. Ismét mosolygott; minden gyerek kinevette, mert ő csak svájci sajtot evett. És akkor mi van? Mit számított ez most, amikor ebben a hihetetlen energiahullámban úszik? Maga mögött hagyta az utolsó utcai lámpát, és rátért a hegyi útra. Elliott visszapillantott vállán keresztül, de nem látta üldözőjét. Lekormányozta biciklijét az országútról, a nyiladékba, és felhajtott rajta. Az űrutazó ide-oda ingott a kosárban, hasa a drótnak nyomódott, ujjai görcsösen köré kulcsolódtak. Most, hogy oly közel volt a régi leszállóhelyhez, elméje felpörgött. Fel kell állítania a kommunikátort és el kell kezdenie a jeladást. Az űr mérhetetlen és az idő végtelen; nem szabad egyetlen újabb pillanatot sem elvesztegetni. De milyen lassan halad most Elliott, alig mozdul kerékpárja előre. – Elliott. – Igen? – Betűzd: kapaszkodj. – Az űrvándor megmozgatta ujjait, alacsony szintű antigravitációs képletét írt le, és a bicikli felemelkedett a fölről. Súrolta a bokrokat, aztán a fák tetejét, és továbbvitorlázott az erdő felett. Most jobb, sokkal jobb – gondolta a vén utazó, és újból elhelyezkedett kosarában. Elliott megdermedten kapaszkodott a kormányszarvba, szája kinyílt, haja felállt. A kerékpárkerekek lassan peregtek a szélben, de agya gyorsabban forgott, amint lenézett a lent elterülő erdőre. Látta a nyiladékot és a fák közötti ösvényeket. És felette és mögötte ott volt a Hold, mely ezüstfelhők között siklott tova.

Odalent egy bagoly ébredezett, és lustán kiterjesztette szárnyait. Megcsattogtatta csőrét, egerekre gondolt, vagy talán egy denevérre, amelyen elrágódhat. A madár levegőbe emelkedett, és semmivel sem törődve szárnyalt magasabbra. Hirtelen azonban nagy szeme kimeredt, és zuhanórepülésbe ment át. Hát ez meg mi a csuda lehet? Elliott és biciklije, kosarában az űrmanóval, elvitorlázott a riadtan csapkodó bagoly mellett, mely összezárta szárnyait, és a földre hussant, ahol kétségbeesetten meghúzta magát. Ebben a pillanatban Lance robogott felé, és a bagoly megpördült, majdnem elütötte a gyorsan közeledő telepatikus fiú. Mi folyik ebben az erdőben? – gondolta a megrettent madár, de Lance-nak nem volt ideje válaszolni; továbbrobogott, kerékpárja ide-oda billegett a gyökereken, köveken és ágakon. Fejét megtöltötték az elektronikus sípolások, melyek halványan visszhangoztak, és tudta, merre kell mennie, titkos jel vezérelte pontosan. Az erdő befogadta, az ösvények szelíden megnyíltak előtte, és a telepatikus lény átsiklott olyan helyeken, amelyek csapdába ejtették volna a gyakorlott erdőjárókat is. De hol van Elliott? A holdfény hálószerűén szűrődött át a lombsátron át, mely felett Elliott repült, elrejtve Lance és a világ szeme elől, csak rémült, sivító denevérek észlelték, amelyek arra hussantak és lebuktak, ahogyan a kerékpár átrepült területükön. Elliott lába gyengén hajtotta a pedált, idegesen, a lánc üresen kattogott a semmiben. Lelke mélyén mindig is tudta, hogy a bicikli tud repülni, megérezte néha, amikor egy hegytetőre ért, de ma éjszakáig hiányzott a bűvös erő végső bizonyítéka. E.T. volt ez a bűvös erő, és mágiája olyan fejlett űrtudományból származott, melyet csak az ősrégi Lény ismerhetett. Ez az erő hajtotta nagy Hajójukat, hogyne hajtotta volna el ezt a kerékpárt is egy-két mérföldön át – a leszállóhelyig. A vénséges menekült kikukucskált a drótkosárból, amint a kerékpár a tisztás felé ereszkedett. Finom mozgással ellenőrizte a leszállást, és a bicikli a fűre siklott, és finoman leszállt, csak az utolsó pillanatban bicsaklott meg, amikor a vénséges utazó hosszú lábujja beakadt a küllők közé. –Jaj... A kerékpár oldalára dőlt, s végül E.T. felett állapodott meg. Kimászott kosarából, fájós lábujjai, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy fájdalmára figyeljen. Elliott is összeszedte magát, és kezdte kipakolni a kommunikátort. A vénséges utazó egy pillanatra félrefordult, és végigpásztázta a tisztást, hogy meggyőződjék róla, ott lapulnak-e azok, akik az első éjszaka üldözőbe vették.

Érzékeny belső radarja végighaladt az erdő minden zugán, majd Lance-hoz ért, és azonnal bip-bipezni kezdett. De miért? Mert a telepatikus embergyermek kisugárzása hasonlított E.T.-ére – ő is számkivetett, magányos, korcs volt –, és E.T. csak átfutott rajta, nem érzett benne fenyegetést. Visszafordult Elliotthoz, és jelt adott, hogy felállíthatják az üzenetközvetítőt. A körkörös fűrészlap úgy forgott, mintha elvarázsolták volna, mellette a kés és villa lejtett táncot, a fürész fogait aprózva. Mi hozta létre a varázslatos forgást? Egy szerkezet, rugóval ellátva, mely egy facsemetéhez volt kötve. Amint a szél meghajlította a fácskát, a kötél megfeszült, felemelte a késből és villából álló reteszt, a fogak előbbre jöttek, megforgatták a fűrészlapot, amelyen a hajcsatok haladtak, és beindították a Beszélő-betűző programját. És mi adta a Beszélőbetűző energiáját? Sok száz drót, amelyet a vén botanikus a fákba vezetett; ezek a drótok most a levelek erében, az ágakban és gyökerekben voltak elrejtve, innen szívták az élet elektromosságát, s hogy mindez hogyan történt, azt csak a vén botanikus tudta. De Elliott érezte, hogy az erdő élete útnak indul a drótokon keresztül, felgyülemlik, s energiával látja el a kommunikátort. A felfordított esernyő, amelyet alumínium fóliával borítottak be, fénylett a holdvilágban. De többet tükrözött vissza, mint csupán a holdfényt. A radarjelző mikrohullámú jelzés, amelyet az UHF-hangoló irányított, most kisugárzott a parabolikus antennán, egyenesen az űrbe. – ...glipl dupl zwak-zwak snafn olg mnnnnnin... – megközelítőleg valami ilyesmit. A szerkezetből kiáramló hang valójában sokkal elegánsabb volt, de a mi ábécénk képtelen visszaadni azoknak a hangoknak a finomságát, amelyeket E.T. facsart ki a Beszélő-betűzőből. Elliott várta, hogy a jelzés kiáramoljék, s reménykedett sikerében, de olyan csekélységnek tetszett, olyan gyengének, amint ott a végtelenséget kutatta. A földönkívüli megérezte a kételyeit, és megérintette a fiú vállát. – Találtunk egy ablakot. – Igazán? – A mi frekvenciánk ez az ablak. El fogja érni Őket. Ott álltak az üzenetközvetítő mellett hosszú ideig, mindketten nagy csöndben. Mintha a csillagok is figyeltek volna, és persze, a telepatikus embergyermek is hallgatózott a bokrok között.

Mary közben megpróbált helytállni a kis manók egész rajával szemben, melyek meglátogatták. – Hát persze, persze, gyertek csak be! Úristen, milyen félelmetes kis csapat vagytok!... Énekeltek neki, kis táncot jártak. Nyálas rágógumigolyócskák pottyantak ki a szájukból egy-egy dal közben, amelyeket a szőnyegbe tapostak, és a ritmusnak megfelelően nyálas nyalókákat nyomtak a mintás tapétának, melyek lehúzták a mintát, miután Mary megpróbálta eltávolítani őket. Harvey megharapta az egyik kis manót. Miközben a félelmet nem ismerő házőrzőt lefoglalta egy ártatlan gyermek megbüntetése, odafent kinyílt egy ablak Mary szobájában, és egy kormányügynök hatolt be valamilyen elektronikus szerkezettel, melynek pislákoló fénye és reszkető tűje végigvezette a hallon. A készülék izgatottabbá vált, amint Elliott szobájához ért, és egészen megvadult, mihelyt E.T. szekrényébe jutott. Néhány lépést még tett az ügynök, de elégedettnek látszott, s visszalopakodott, végig a hallon, teljes nyugalomban átmászott Mary ablakán, miközben odalent Harvey orrát bekötötték zsebkendővel, és a zokogó gyermeket csokoládéval próbáltak vigasztalni.

– .. -glipl dupl zwak-zwak... Elliott és E.T. a kommunikátor mellett ült, hallgatott, és figyelte az éjszakai eget, miközben Lance, a telepatikus lény őket figyelte. Az ég csöndes volt, és nem válaszolt. Sok-sok óra múlva Elliott elaludt, és Lance-nak kilenc órára otthon kellett lennie, így hát a vén utazó egyedül maradt szerkezetével. A jel után kutatott, amint újra és újra elszállt a sötétségben. Nem érezte magát már annyira jól. Talán túl sok édességet evett? Elsétált az erdőszélig, meglátogatta a növényeket. Léptei kissé nehezeknek tűntek, a szokásosnál nehezebbnek. Talán mindez az ablakokon való kukucskálás és ámokfutás miatt volt? Nem szokott hozzá az ilyesmihez. Addig gyalogolt, míg egy kis csermelyhez nem ért, letelepedett mellé. A víz hangja varázsos volt, beledugta fejét. Órákig maradt így, hallgatózva, hallgatta a Föld ereiben a vér folyását. Végül elaludt, fejét a víz alatt hagyva.

– Azt hiszem, úgy négy láb magas – mondta Mary a rendőrnek. – Kis emberke, aki púposnak öltözött. Sírni kezdett. – Megevett egy zsilettpengét – mondta. – Tudom. – Ugyan, ugyan... – felelte a rendőr. – Mindenszentekkor rengeteg kissrác elvész. Biztos vagyok benne, hogy Elliott jól van. Szürkén szállt a hajnal a környékre. Gertie és Michael már tíz óra óta otthon volt. Elliott ágya üres maradt. Mary agya őrült körforgásban járt megint. Könnyein keresztül a rendőrre nézett. – Az utóbbi időben rettenetesen bántam vele. Rávettem, hogy kitakarítsa a szobáját. – Hát ez nem logikátlan kérés – mondta a rendőr. Harvey megpróbált jelt adni, de pofája még mindig be volt kötve. Mancsát az ajtóra tette, és fojtott, nyüszítő hangokat hallatott. – Elliott! – ugrott fel Mary. Elliott jött éppen át a hátsó gyepen. Az asszony hálásan vette le a zsebkendőt a kutyáról, és Harvey üvöltött a megkönnyebbüléstől, állkapcsát fel-le mozgatva. – Ez a mi eltűnt személyünk? – mosolygott a rendőr. Összecsukta noteszát, eltette, és magára hagyta az ismét egyesült családot.

– Meg kell találnod, Mike. Az erdőben. Valahol a tisztás közelében... Mary ágyfogságra ítélte Elliottot. És most E.T. volt az eltűnt személy. Michael kiment a garázsba, és elővette a kerékpárját. Néhány perc múlva már az utcán hajtott végig, és egy autó követte. Válla felett visszanézve látta, hogy három alak ül benne, s mindnyájan feszülten nézik. Éles kanyarral befordult egy szűk átjáróba két ház között, lerázta a kocsit, és a hegyek felé indult. Megtalálta E.T.-t, fejjel a patakban. A vén utazó nem volt jó bőrben, de erősködött, hogy jól érzi magát, csak hallgatózott. Rámutatott a patakra, az égre és sok más dologra, de Michaelnek úgy tetszett, a Lény sápadt, és léptei lassúk, nehézkesek.

– Még csak kis ideje működik – mondta Michael. – Higgadtan kell gondolkozni. – Mondd ezt meg neki – szólt Elliott, és a szekrény felé intett, ahol E.T. gubbasztott gyászosan. A vén űrlény tudta, hogy abszurd dolog azonnali eredményt várnia, vagy talán bármiféle eredményt is. De nem tehetett róla. A Nagy Hajóról álmodozott, s mihelyt lehunyta szemét, már látta is, amint a Nagy Karácsonyfadísz leereszkedik. Ám amikor felébredt, még mindig egyedül volt egy félig kiürült Oreo-féle édességes doboz és egy ostoba, bámész Muppet társaságában. A ház másik fertályában Mary végezte szokásos házimunkáját, s azon tűnődött, nyújthat-e még valamit az élet azonkívül, hogy a gyerekek tornacipője a hűtőszekrényben tűnik fel időnként. Csüggedten jártatta a porszívót, felszedett egy-egy gitárhúrt és furcsa kinézetű magvakat, amelyek – emiatt különösen aggódott – esetleg a marijuanától származnak. Elliott és Michael nagyon furcsán viselkedett az utóbbi időben, és Gertie is. Az egész család meg fog bolondulni? A gyermekek apjáról álmodozott, az ellenállhatatlan csavargóról. Elment. Mexikóba. Arra gondolt, hogy aerobic-tánctanfolyamra kellene járnia. Vagy mindenesetre vásárolni kellene egy pár új cipőt. Hát maradt még valami meglepetés az ő számára ebben az életben? Nem olyan nagyjából minden, amilyen majd lesz is, csak még több ránccal, s ő majd még drágább krémeket vesz ellenszerül, amelyek méhlepényből vagy ilyesmiből készülnek? Amikor lekapcsolta a porszívót, rádöbbent, hogy szól az ajtócsengő. Valami különös okból reményei fellángoltak. Őrült dolog volt, tudta, de mintha az egész ház megőrült volna. Az ajtóhoz ment, abban a meggyőződésben, hogy kedves csavargó férje jelenik meg, a régi szép idők emlékére. Vagy talán valaki más, az új szép idők kedvéért. Valaki, aki magas, sötét hajú és elbűvölő. Kinyitotta az ajtói. A valaki alacsony volt, vörös hajú és telepatikus képességű. – Elliott itthon van?

– Egy pillanat, Lance... – Az asszony felsóhajtott, megfordult, s megmászta a lépcsőket Elliott szobája felé, mely zárva volt, mint általában. Vajon mit csinálnak odabent? Milyen rettentő dolgokat, melyek arra késztetik, hogy idő előtt méhlepénykrémet vásároljon?. .. • Kopogott. – Elliott, az a fiú, Lance van itt. – Telepatikus fickó. Mondd meg, hogy kopjon le. – Ezt nem tehetem, Elliott. Meg fogom neki mondani, hogy feljöhet. Az anya lement a lépcsőn, s úgy érezte, élete taposómalmában lépked. Hát semmi új nem változtatja meg helyzetét? – Köszönöm – mondta a telepatikus lény, s megelőzte az asszonyt a lépcsőn. Az ö életében valami hihetetlenül új dolog következett be, és most a nyomában volt, fölfelé, ahonnan elindult. Bögrefüle, melyet éjszakánként anyja ragtapasszal ragasztott le, most mintha még jobban szétállt volna, fittyet hányva minden anyai reménységnek. Kopogott Elliott szobájának ajtaján. – Eressz be! – Menj el... – Látni akarom az E.T.-t. Mosolygott, nagyon elégedett volt azzal a hatással, amely, érezte, szavait kísérte a hirtelen elcsendesedett szobában az ajtó mögött. Az ajtó kivágódott. Belépett, telepatikus lény módjára, tolakodóan. – Hallgass ide, hadd vázoljam az álláspontomat rögtön az elején! Beismerem, hogy tévedtem. Tényleg hiszek az űrlényekben. És láttam is egyet, kint az erdőben, veled. – Megmondtam neked, hogy az unokatestvérem – mondta Elliott. – Akkor hihetetlenül ronda családod van. Láttam őt, Elliott, a saját szememmel. – Nem, nem láttad. – Nem akarok szívóskodni, de van odakint egy fickó az utcán, éppen most, mindenhová bekopogtat, és rengeteget kérdezősködik, nem látott-e valaki valami furcsát a környéken... – És akkor? – És akkor most én odamehetnék egyenesen hozzá, és mindent elmondhatnék, amit tudok. És sokat tudok. – Lance Elliottra meredt, svájcisajt-ábrázata fénylett. Nem volt rossz fiú, csak balszerencsésnek született. Az ilyenek mindig akkor tűnnek fel, amikor az emberek rosszul érzik magukat, és tőlük

még kutyábbul lesznek. – Vagy megjátszhatom az ostobát. Választhatsz. Elliott sóhajtott, és Lance tudta, ez megadást jelent. Fecsegni kezdett: – Hol találtad, Elliott? Tudod, honnan jött, milyen fajból származik? A mi Naprendszerünkből való? Tud beszélni? Van valami szuperképessége? Michael félbeszakította: – Ha megmondod bárkinek is, megsemmisít, egyszerűen kiperegsz a semmibe. – Meg tudja ezt tenni? Igazán? Már csinált ilyet? Elliott odament a gardróbszekrényhez, kinyitotta és belépett. A vén szörny zavartan bámult, mert hallotta Lance ismerős hangját, és tudatszondázása most nem vallott kudarcot. Fenyegető jelenlét volt az övé. – Ő telepatikus – mondta Elliott. – De nem fog bántani. Ígérem. E.T. eltakarta arcát, és megrázta fejét. Már nem mindenszentek volt. Arca pedig nem volt olyasmi, amit csak úgy mutogatni lehetett volna az embereknek. A helyzetet a csengő mentette meg – az ajtócsengő. Mind Elliott, mind Michael úgy érezték, úgy csattant idegeikben a hang, mint a korbácsütés. Elliott kihátrált a gardróbból, még látta, hogy Michael kilopódzik a haliba. Bátyja halkan végigsuhant a hall szőnyegén, aztán a lépcsőház első fordulójáig ereszkedett, ahonnan szemmel tarthatta a lenti helyzetet. A csengetés a szófa mögül hozta elő Maryt, ahol egy egész életre szóló papírgalacsint talált és egy magazint, amely buja űrnimfák szexuális praktikáival foglalkozott. Az én kicsinyeim – gondolta fáradtan, az én ártatlan, elveszett kisfiaim. A kitartó ajtócsengő felé ment, most az egyszer biztosan tudván, hogy ez a valaki nem lesz magas, sötét hajú és lenyűgöző. Kinyitotta az ajtót. A férfi magas volt, sötét hajú és lenyűgöző. Meg... őrült. – .. .és az azonosítatlan repülő tárgyakkal kapcsolatos rémhíreket vizsgáljuk... Az asszony a férfi övéről fityegő kulcskarikákra bámult. Akárki is az illető, elég sok ajtót kell nyitogatnia ebben az életben.

Aztán a férfi felmutatott valamit, ami kormányjelvénynek tetszett. De nem vághatta ki vajon egy zabpelyhes dobozról vagy ilyesmiről? – Sajnálom – dadogta –, de nem értem... – Innen nem messze egy UFO szállt le. Okunk van annak feltételezésére, hogy legénységének egyik tagja itt rekedt... – Maga biztosan viccel. – Biztosíthatom arról, hogy én nem – mélyesztette tekintetét a férfi az övébe. Mary csodálkozva bámult vissza. Itt van ő, elvált asszony, három eltartandó gyermekkel, magányosan, frusztráltan, éppen arra gondol, hogy táncleckéket vesz – és belép az ajtaján egy vonzó, valószínűleg nőtlen férfi, és repülő csészealjakat keresgél. Egy kicsit megroggyant, és a porrongyát babrálta. – Hát én nem láttam semmit. A férfi rábámult, aztán az asszony mögé pillantott, be a házba, mintha már nagyon sokat tudna róla és az asszonyról, és éppen most fejezne be valami alaposan kidolgozott tervet. Ha a férfi megpróbál behatolni mellette, akkor fejbe csapja a partvissal, aztán addig ápolgatja, míg magához nem tér. De a férfi máris bocsánatot kért a zavarásért, és lehátrált a lépcsőn. Mary figyelte, amint végigmegy a járdán, és azon tűnődött, biztosan túl sok képregényt olvasott az illető gyermekkorában. Vagy fejre esett valamikor? Aztán észrevette, hogy egy elegáns, hivatalos kinézetű kocsi áll meg a járdánál a férfi mellett. A sofőr mintha tisztelgett volna, és a férfi beszállt, a hátsó ülésen ülő többi férfi mellé. Mindnyájan a fejükre estek? Az asszony ellépett a hall ablakától, és felújította meghitt kapcsolatát a partvissal. Talán rosszul ítélte meg a látogatót. Talán tényleg komoly ember volt, komoly küldetéssel. Hát persze, és egy űrlény van a gardróbszekrényben. Kinyitotta a szekrényt, rendbe rakta a szétdobált kalucsnikat, kabátokat, kalapokat, kesztyűket. Az esernyő még mindig hiányzott. Tudta, hogy Michael és Elliott vitte el, s csupán abban reménykedett, hogy nem valami pornográf célra kellett nekik. Michael visszaosont Elliott szobájába. – Egy nyomozó. Jelvényt mutatott mamának. Azt mondja, hgy UFO-k voltak itt... Lance fel-le ugrált, mintha rugóra járt volna. – Te már láttál UFO-t? Akkor te vagy a legszerencsésebb ember az egész világon! Elliott félbeszakította:

– Mondott neki anya valamit? – Nem. – Tud az a férfi a kommunikátorról? Lance még egy kicsit ugrándozott. – Hát akkor erről van szó! Valami más világból hozta? Olyan, mint egy valódi jövőgép? – Hajcsatokból készítette. – Hajcsatokból? – Lance ezen eltöprengett egy kicsit, aztán továbbnyomult előre, ahogyan a telepaták szokták. – El akarja érni a saját bolygóját? Te jóisten, Elliott, le fognak szállni valahol? Hol? Mikor? – Aztán megérezve, hogy gyengül a helyzete, felelevenítette fenyegetését. – Mutassátok meg az E.T.-t, most rögtön, különben a jelvényes pofa után szaladok! Komolyan mondom! – Tudsz róla, hogy az ujjad szopod? – Nem tehetek róla. Elliott tudta, hogy meg kell tennie, így hát kinyitotta az ajtót. A szörny előlépett, újból nyugodtan, elmélyedve gondolataiban s egy Oreót majszolva. Ránézett a telepatára. Lance keze bénán hullt le. A vér teljesen kifutott orcáiból, melyek most olyan fehér amerikai sajt színét öltötték magukra, amelyeket még benne hagytak a műanyag csomagolásban. Homloka mögött egy sereg bip-bip jelzés hangzott fel, ugyanazok, amelyeket holdfényes kerékpárútján érzékelt. – Meg tudnék ma halni – mondta suttogva –, és a mennyországba jutnék. – Lehet – mondta Michael. – Most pedig vérszerződést kötünk. – Bármit – mondta Lance, aki alig vett tudomást Michaelről, Elliottról vagy a világról, és nem is törődött velük. Mert itt állt előtte a világ leghihetetlenebb lénye. – Én... álmodtam... rólad... – mondta Lance halkan – egész... életemben... Michael csuklón ragadta Lance-ot. – Mondd utánam: esküszöm, hogy soha, egyetlen eleven lénynek nem mondom el, amit ma láttam. Michael zsebkésével megvágta saját ujját, aztán Lance-ét, és Lance utána mormogta: – Esküszöm... Vér folyt ujjukból, és Michael összeérintette ujjúkat. A kozmikus utazó értetlenül bámult, ő is felemelte ujját, mely rózsaszín fénnyel kezdett világítani. – Nem – mondta Elliott. – Ne.

Már késő volt. A rózsaszín fény kiterjedt, megérintette Michaelt és Lance-ot. Ujjukon a vágás vérzése elállt, a bőr visszanőtt, és a sebek nyom nélkül begyógyultak.

A stábban mindenki Kulcsosnak hívta. Volt rendes neve is, de a kulcsairól lehetett igazán megismerni: egy közönséges külsejű áruházat nyitottak ezek a kulcsok, rengeteg közönséges helyiséggel odabenn, és ezekhez is voltak kulcsai. Most az egyik ilyen szobában állott, egy műveleti térkép előtt, amelyekre koncentrikus köröket rajzoltak, egyre szűkülő köröket, egyetlen pont körül. Csöndesen odaszólt a segédjének, szemét továbbra is a térképre függesztve: – Hallottam néhány vallási fanatikust a rádióban valamelyik nap. A mi észlelésünkről beszéltek. Azt állítják, hogy a Hajó sátáni manifesztáció. A segéd feketekávét ivott, és az előtte fekvő listán dolgozott közben is. A listán nevek voltak, s utánuk többnyire tudományos fokozatok álltak: doktorok, laboratóriumi specialisták, mindenféle fajta. – Azt tudod, ugye, ha egyszer belevonjuk ezeket az embereket a műveletbe, megdöbbentő mértékben nőnek az esélyeid, hogy bolondnak nézzenek? – Ideje, hogy bevonjuk őket – mondta Kulcsos, szeme még mindig a térképen, azon a ponton, ahol Elliott háza volt. A segédje felnézett a listáról. – De tegyük fel, hogy a gyerekek csak képzelődtek. Tegyük fel, hogy amit lehallgattunk, az csak valami gyerekjáték volt. – A Hajó itt szállt le. – Kulcsos az egyik külső körre mutatott. Ujja visszatért a belső körökhöz. – A legénység egyik itt rekedt tagjáról itt hallgattuk le a beszélgetést. – Rátette ujját a pontra, ahol Elliott háza állt. – Túl közel van ahhoz, hogy véletlen legyen. Kulcsos a háta mögé nyúlt, és bekapcsolt egy magnetofont, és Elliott hangja szólalt meg a szalagról: „– ...a messzi űrből, Michael, egy olyan helyről, amelyet mi fel sem foghatunk. Segítenünk kell neki... Kulcsos lenyomta a stop gombot, és a műveleti terem ismét csöndes lett. Megérezte akkor éjjel a Hajó rettentő fenségét, látta hihetetlen közeledtét radarernyőjén: hatalmas energianyaláb a csillagokból, mely a láthatár alá süllyed. A Hajó teljesítménye megegyezett azokkal az észlelési eredményekkel, amelyeket az ügynökség korábban már feljegyzett. Csakhogy ez alkalommal sikerült a Hajót meglepniük. Segédje felállt az asztal mellől, és ő is a térkép elé állt.

– Rendben van – mondta, s ujjával a listára bökött –, itt van mindenki, akire szükséged van. Úgy fest, akár egy Nobeldíjasok számára rendezett bankett. – Szedd össze őket. – Rám figyelnél egyetlen másodpercig? Mielőtt beavatnánk az egész tudományos közvéleményt? – A segéd a térkép felé fordult. – Ha a legénység egyik tagját itthagyták, nem tűnik valószínűnek, hogy valakinek a házában rejtőzzék el. – Miért nem? – Mert ő idegen lény. Gerilla módra viselkedne, kint a hegyekben. – A segéd arra a terepre mutatott, amelyen valószínűleg menedéket keresne az, akit üldöznek. – Azt hiszed, nincs gyakorlatuk a veszélyes helyzetekben való életben maradásban? Gondolod, hogy az értelem, mely megalkotta a Hajót, sohasem számolt ilyen eshetőséggel? – Elkaptuk őket egy óvatlan pillanatukban – mondta Kulcsos halkan. – Lehet, hogy így van. De ha te idegen lény volnál, te házról házra bekopogtatnál a közelben? – Abban a házban van - mondta Kulcsos. – Győződjünk meg róla, mielőtt idecsődítjük az egész társaságot. – A segéd ismét megbökte a listát. – Nagy cirkusz lesz itt, ha ezek az emberek idejönnek. Akkor már nem lehet útját állni a szóbeszédnek. És ha rosszul saccoltál, ha abban a házban nincs senki, csak egypár ütődött gyerek, akik támadókat várnak az űrből, akkor te leszel az, aki állás után nézhet. Mert akkor már elköltöttél tízmillió dolcsit egy vadkacsavadászatra. A kormány nyirbálja a költségvetést, ne felejtsd el! Már most a tönk szélén állunk. Kulcsos a jegyzékre mutatott. – Kerítsd mind elő. . A segéd sóhajtott. – Ha tévedtél, akkor mindketten új pályát választhatunk, és válóperes bíróságok számára gyűjthetünk bizonyítékokat..Valami nyomott magánzsaru motelszállásán. .. – Majdnem elfordult, aztán visszalépett, és a térkép legkülső köreire mutatott, a hegyekre és dombokra. – A te embered, ha valahol egyáltalán, akkor itt van, ezekben a hegyekben, és megpróbálja életben tartani magát. – Mint Robinson Crusoe, gondolom. – Pontosan. Az biztos, hogy nem valakinek a konyhájában ücsörög, és nem iszik tejturmixot.

E.T. a konyhában ült, és szalmaszálon át szívta a tejturmixot. A szalmaszál, így érezte, az egyik legnagyszerűbb földi találmány, hiszen annyira megkönnyíti az ivást. – Ízlik, E.T.? – kérdezte a vele szemben ülő Elliott. Az idegen lény bólintott, amint a pompás folyadék bugyborékolt a poharában.

A jegyzékben szereplőket összehívták: szakértők szedettvedett csapatát, akiket előzőleg lenyomoztak, tisztáztak biztonsági szempontból, aztán felkérték őket, hogy vegyenek részt egy rendkívül sajátos készenléti csoport munkájában, s ezt el is vállalták, egyesek derülten, mások gúnyosan, de valamennyien lustán, sosem álmodva, hogy szakértelmükre valamikor tényleg szükség lehet. Így hát mindannyian nagyon meglepődtek, amikor a telefonvonal másik végén beszélő hangra figyeltek, s mélységes csöndben helyezték vissza a kagylót végül valamennyien, sokáig bámulták, és azon törték a fejüket, ők bolondultak-e meg, vagy a kormány.

Rejtett helyén, a leszállóhely közelében, a kommunikátor tovább sugározta állandó jelzését, ki, ki, ki, a külső, térségbe. Nem volt szabadalmaztatva, nem jelentették be a találmányi hivatalban, s kívülről úgy festett, hogy egyik szemétlerakatban sem tűnt volna fel. De amint Elliott közeledett felé, érezte az energiát, mely működtette, és tudta, hogy az ócskasághalomnak komoly értéke van. Leszállt az este, s egyedül volt ezzel a dologgal. Reteszelő kereke halkan pattogott a fűben, mint valami tücsök, amely párját szólongatja. Elliott hanyatt feküdt a fűben, és felnézett a csillagteli égboltra. Hosszú ideig hevert ott, egy furcsa kis srác, akinek a fejében csupa értéktelen holmi volt összezsúfolva, de aki megszerette a csillagok fényét. Néha a Hold mintha nagy, sárga fénnyel tárult volna ki, aztán pedig reszkető háló húzódott a csillagok közé. Mintha egy halk hang valami érthetetlen szót suttogott volna – vagy csupán a szél volt az? Hallgatta az üzenettovábbítót, a számára érthetetlen kódban, amely valamiképp mégis áthaladt rajta, s nézte a felfordított ernyőt, mely a holdfényt mintha egyenesen belé tükrözte volna. Belül, a fejében hallotta Maryt, aki azon töprengett, hol lehet, mit csinálhat odakint ilyen későn, de egyszerűen kikapcsolta anyját, és szétvetette karját a fűben. A csillagok fényfátylukon munkálkodtak, a szépség finom áramlatain, amelyek mozgásukkal lenyűgözték. Órákig feküdt ott, olyan erők kerítették hatalmukba, amelyeknek nem tudott ellenállni, erők, melyeknek létezéséről sem tudhatott volna, s amelyekről senki sem tudott a Földön. Elliott reszketett, nem a hidegtől, hanem azoktól az érzésektől, amelyek mocorogni kezdtek benne. Kozmikus magány fészkelte be magát a földlakó csontjaiba. A fűben nyögdécselt, nehéz teher alatt, mert a földlakók nem voltak felkészítve a csillagok utáni éhség elviselésére. A hang suttogott neki, felnyitotta ifjonti elméjét, egyre tágabbra. A még mindig bolygójukhoz láncolt földlakók nem tudnak mihez kezdeni a mindenség szerelmének fájdalmával, mondta az aranysuttogás, mely végtelen folyosókon visszhangzott. Elliott az éjszakai eget bámulta, és mintha kilépett volna önmagából az ősi csillagfénybe, mely oly édesen csábító volt, de melynek titkai rejtve vannak az emberek elől, és bölcsen van ez így. Forgolódott a fűben, teste bizsergett a hideg csillagtűztől. Az üzenet átjárta egész valóját – egy üzenet, amelyet egy nála fejlettebb lényre kellett volna bízni, akinek

belső természete olyan volt, hogy szeretni tudott egy csillagot, s akit cserében viszontszerethet a mindent elsöprő napenergia. A szférák zenéje magába olvasztotta, elragadva apró földi lelkét és megtöltve a kozmosz eksztázisával, amely ellen a földlakók születésüktől fogva fel vannak vértezve. Visszafojtotta zokogását, felkászálódott, odatántorgott biciklijéhez. Nem tudta befogadni, nem tudott mit kezdeni ezekkel a képekkel, melyek zuhatagszerűen ömlöttek rá, a téridőről, az elviselhetetlen, elgondolhatatlan görbületről. Hajtotta a pedált, a fényvisszaverők forogtak, apró kis holdak a lábainál, körbe-körbe folytonosan. Zökkenve rákanyarodott a nyiladékra, minden tagjában reszketve.

Kulcsos irodájának falai tele voltak fényképekkel; az aláírás valamennyi fotó alatt tanúsította, hogy a légierő tulajdona. Míg egyes képek csupán elmosódott fényeket mutattak – gyönyörű csíkok, melyek vízszintesen vagy függőlegesen húzódtak keresztül az égen –, más képek elég kivehetők voltak hozzá, hogy az ember hinni kezdjen bennük, különösen akkor, ha a fényképészek történetesen a légierő pilótái voltak, akiknél nem valószínű, hogy hallucináltak volna, vagy bedőlnének valami sötétkamrában végrehajtott hókuszpókusznak. Kulcsos íróasztalán ott díszelgett E.T. lábnyomának gipszöntete, amelyet a leszállóhely puha talajából vettek. Mellette volt egy dosszié, amelyben egy analízis eredményeit őrizte az üzemanyag égéstermékeiről, amelyeket a Hajó maga után hagyott. Kulcsos tehát nem volt valami holdfényben botorkáló részeg, sem valami sikertelen csodabogár, sem pedig hivatásos tréfacsináló. Meglehetősen jól fizetett kormánytisztviselő volt, aki ebben a pillanatban telefonon beszélt egy nála sokkal magasabb személyiséggel a hierarchiában, akit arról biztosított, hogy az ügynökség, amelynek élén állott, most végre megszolgálja a fizetségét. – Még jó néhány napba telik... nem, a késedelem elkerülhetetlen... az eredeti direktívát követjük, hogy a példánynak tökéletes létfenntartó rendszert kell adnunk... Kulcsos figyelt, bólogatott, ujjaival dobolt, újabb biztosítékot nyújtott. – A területet megfigyelés alatt tartjuk, és senki sem és semmi sem távozhat tudtunk nélkül... igen, nagyon jó... Visszahelyezte a kagylót. Éjszaka volt, az utolsó csöndes órák a vihar előtt. Beleszürcsölt kávéjába. Ha tévedett, ha a

hálójába nem kerül más, csak levegő, akkor holtbiztos, hogy elveszti az állását. De addig még hátravan néhány pompás óra. Az ajtó kinyílt, és segédje lépett be. – A fertőzésgátló karanténegység iszonyú nagy. Az egész házat be kell borítanunk majd. – Na és? – Na és láttál már valaha egy ház nagyságú műanyag sátrat? Amelyből csövek állnak ki? Ez lesz a legkülönösebb kinézetű építmény öt megyeszerte, és körülbelül egymillió ember csődül ide, azt ígérhetem máris. – Nem fognak átjutni. Kulcsos segédje lepillantott E.T. lábának gipsznyomatára. – Miért nem osonunk be egyszerűen, elkapjuk az űrlényt, és felszívódunk? Alacsony rizikójú művelet. – Lehet, hogy én is így szeretném – mondta Kulcsos –, de ők nem így akarják. – A telefonra mutatott. – Hát persze, mert meg akarják lovagolni a reklámot, ha az űrlény ott van. De ha nem, ha megrohamozzuk ezt a környéket azzal a felszereléssel, ami itt van – megkopogtatott egy másik papírköteget –, akkor rémületbe ejtünk egy csomó embert. Akik beperelik a kormányt. Ezt ne felejtsd el! – A segéd megfordult és kiment. Kulcsos nem felejtette el. De ez csak tudatának egy részét foglalkoztatta. Mert tudta, az űrlény ott van. Rágyújtott egy cigarettára, a mennyezet felé fújta a füstöt, és a kialudt gyufát E.T. gipsz lábnyomába dobta. Állami járművek gördültek elő, egy bizonyos áruház kinyitotta kapuit, és egyenruhás alkalmazottak intésére gyűlt a felszerelés az épület óriási gyomrában. Kulcsos az egészet ellenőrizte, és felülvizsgálta azok munkáját is, akiknek az volt a feladatuk, hogy újra összerakják és működtessék a felszerelést. Az áruház belseje kezdett egy katonai kórházéra hasonlítani.

E.T. kinyitotta a szekrényajtót, és Elliott bebukott, egyenesen a párnákra. Szeme dagadt volt, ajkán csillagszavak rebegtek, melyeket nem tudott kiejteni. Ott ült, csöndben zokogott, a vénséges látogató pedig csak bámult. Az űrlény megérintette Elliott homlokát. A galaktikák összegyűlt hatásának energiája visszavonult, elörvénylett, a külső tér lakói felé, akiknek szánták ezeket az energiákat. Elliott összecsuklott, mélyet sóhajtott. Néhány pillanat múlva már aludt is gubojában, ahová a csillagcsapás nem érhetett el.

A vén utazó nézte az alvó gyermeket, és keserédes érzést fedezett fel saját testében, egy fájdalmat és egy örömöt, amelyet nem tudott megérteni, de aztán felfogta, hogy szereti ezt a gyermeket. Én vagyok az ő vezérlője és védelmezője, de merre vezéreltem? Az éjszaka sötét őrületébe. És mit tanítottam meg neki? Hogy lopjon a műszaki cikkek boltjában. De Elliott – megérintette ismét a fiú homlokát –, az én szívfényem miattad világít jobban. Te vagy az én tanítóm, vezérlőm és védelmezőm. Volt-e valaha is ilyen gyermek, mint ő? Ilyen áldozat- és szolgálatkész? Áldjon meg valamennyi csillag gyöngéd tudással, olyannal, amelyet befogadhatsz, felhasználhatsz és megérthetsz! –Parancsoló kézjeleket adott a finoman áramló hold-és csillagfénynek, és lágyan elhajlította Elliott alvó alakja körül. A szimatolás az ajtórés mögött jelezte, hogy megérkezett Harvey, az eb, hogy bekalandozza az éjszakát E.T.-vel. Az űrmanó kinyitotta az ajtót, és Harvey féloldalasan besurrant, még nem érezte magát egészen biztonságban. Megszaglászta az alvó Elliottot, aztán körbejárt többször is egy párnát, s végül leült E.T. előtt. E.T. ránézett, és a kutya idegesen pillogott vissza, de pillantásuk egybeolvadt. Harvey nyelve egyre jobban kilógott, és egyik füle felkunkorodott, amint látta kutyaelméjében a Nagy Kozmikus Csontot, amely az űr levesében úszik. Nyelvével megnyalta pofáját, és halk, vonyító hangot hallatott. E.T. tovább oktatta őt, fénysugár-üzenetekkel, közvetlenül tudattól tudatig, azokról a dolgokról, amelyeket egy kutyának tudnia illik, miközben ugatja a Holdat.

Mary az iratszekrény előtt állt, és a dossziékat rakosgatta. Még csak tizenegy óra volt, de már gyilkosan sajgott a lába. Ránézett az irathalomra, amit még osztályoznia kellett. Legszívesebben a szemétledobóba osztályozta volna az egészet, a levelezés gyönyörű, csattogó szárnyakra kelne. – Mary, ha volna egy kis ideje, lenne szíves és legépelné ezeket az elképzeléseket az elárusitasi osztály részére? Ha lesz egy kis időm? Ránézett munkaadójára. Egy tökfej, egy zsarnok, egy szadista, egy bolond. Ha nőtlen volna, hozzámenne. Így hát leülhetett. – Igen, Mr. Crowder, hozzálátok, mihelyt tudok. – És ha már belefogott, tudna esetleg... – Igen, örömmel. – De hát még nem is mondtam meg, miről van szó. Crower homlokán értetlen ránc jelent meg. – Bocsánat, Mr. Crowder, éppen arra gondoltam, hogy az iratszekrény könnyen felborulhat. Néha megtörténik. – Igazán? – Ha az ember egyszerre kinyitja az összes fiókot. Crowder figyelmét egy időre lefoglalta ez a lehetőség, és ott állt az iratszekrényre bámulva. Mary gyakran tűnődött azon, hogyan emelkedhetett éppen ő, mindenféle diploma nélkül, arra a posztra, amelyet a Társaságnál birtokolt, de még gyakrabban töprengett el azon, hogyan sikerült eddig megtartania állását anélkül, hogy beleőrült volna. Arra gondolt, hogy felmond. Talán már ma felmondhatna, és munkát vállalhatna egy benzinkútnál. Az autószerelőknek, úgy látszik, megvan a humorérzékük, különösen akkor, ha az ő kocsiján dolgoznak. – Azt mondja, ha kinyitjuk az összes fiókot? – vizsgálgatta Crowder az iratszekrényt. – Nem ajánlanám, hogy kipróbálja. – De hát akkor... a falhoz kellene rögzítenünk, nemde? – Valószínűleg. – Még érdekesebb lenne, gondolta Mary, ha Mr. Crowdert rögzítenék a falhoz. És faliújságként használnák. – Szólnom kell erről a karbantartóknak. - Crowder elmasírozott, ebédidőig el volt terelve. Az ebédidőt Mary egy parkbeli padon töltötte, egy tengeralattjárószendvicset evett, és masszírozta a rüsztjét. Mellette a padon egy idős asszony beszélgetett valakivel, aki a bevásárlószatyrában tartózkodott. Mary ránézett; valószínűleg ez is iratrendező lehetett. És így fogom én is végezni. Jelentőségteljes kapcsolatom lesz egy papírzacskóval.

Kinyújtotta lábát, és sóhajtott. Bárcsak erre jönne Mr. Derékember az ő Visa csekk-kártyájával. Becsukta szemét, és megpróbálta elképzelni. De állandóan odatolakodott valakinek a képe, aki nem volt nagyobb egy esernyőtartónál, és egy szelet édességgel a kezében totyogott felé.

– Üzleti út, ugye? – kérdezte egy utastárs kilencezer méter magasságban. – Ó igen – mondta a mikrobiológus. – Egy konferencia. ..

Elliott kinyitotta fiókját az iskola alagsorában, és betuszkolta könyveit, papírdarabok lógtak ki, jegyzetek hulltak szét. Csüggedten bámult a sok kacatra, szeretett volna erőt gyűjteni némi tanuláshoz, de az iskolai munka nem szórt csillagfényt, ez robot volt. Becsapta a fiókot, és végigment a folyosón. Az iskola szürke falai olyan vidámak voltak, mint egy börtönben. És Lance, az Év Telepatája, éppen felé közeledett. Magával hozott egy Time magazin-tükröt. Megmutatta benne Elliott arcát. – Az Év Gyermeke, elnökök, királyok és E.T.-k barátja. – Most megfordította a tükröt úgy, hogy saját arca is belekerült. – Persze még valaki ott lesz majd veled együtt. Mi tudjuk, ki lesz az, ugye, rózsaszín arcú, kék szemű, ugye? Ennek az ízetlen szövegnek, mely annyira jellemző egy ilyen különös srácra, megvolt a kívánt hatása, Elliottnak még a háta is lúdbőrzött tőle. Elliott heves vágyat érzett, hogy fenéken billentse Lance-ot. Lance mosolygott, érezte, hogy végre valamire viszi ebben a világban. Ha majd a képe megjelenik a Time címoldalán, akkor az ötödik osztályból egyenesen az űrprogram központjába mehet, és tanácsokat adhat, hogyan vegyék.fel a kapcsolatot a földönkívüliekkel, hiszen az ő fejében állandóan sípolnak az üzeneteik... – Ő beszél hozzám, Elliott, állandóan beszél. Ő szeret engem. – Csak tudnám, miért! – Érzi, hogy hasznos lehetek a számára. Elliott... – Lance elkapta Elliottot kabátujjánál fogva. – Felfogtad már, hogy mi vagyunk a legfontosabb emberek ebben az iskolában, ebben a percben? Mert mi vagyunk kapcsolatban. – Lance még jobban kezdett ban-dzsítani, mint valami éjszakai repülő mókus, ha napfényre kerül. Elliott belenézett apró, vizenyős szemébe, és be kellett ismernie – benne égett E.T. parázsló tüze. Nem billenthette fenéken Lance-ot, bármennyire is szerette volna. – Igen, igen, Lance, ez igaz. Kapcsolatban vagyunk. De most már mennem kell...

Továbbment a hallban, és Lance is folytatta útját, s mindkettőnek a fejében tovább tartott a zümmögés, de Elliott zümmögése nem volt örömteli, bár erőteljesebben hangzott; a kozmikus magány visszatért olyan hullámokkal, melyek áthatoltak az iskola falán. Nem volt nehéz ezt a hullámot forrásáig követni: az iskolától kiindulva át kellett menni a városon, jobbra fordulni, felmenni a hegyek felé, az ott lévő kis házcsoport irányában, be kellett lépni az egyik házba, amelynek emeleti benyílójában ott üldögélt egy vénséges űrutazó muskátlijával együtt, mély kétségbeesésben.

–„...földönkívüli" – motyogta a mikrobiológus, amint végigkísérték a hallon az eligazító központ felé. Egy kollégájához fordult, aki mellette haladt. – Most sajnálom igazán, hogy aláírtam ezt a nyavalyás listát. – Hát igen – mondta a tudóstárs –, nekem viszont kellett már egy kis kikapcsolódás. – A kormány rengeteg módját képes annak meglelni, hogyan vesztegesse az ember idejét – mondta a mikrobiológus. Beléptek az eligazító központba, ahol az asztal mellett már alig volt hely, a fejek fölött úszott, egymás mellett ült a sok tudományos, katonai és orvosi szakértő, hangjuk halk morajba olvadt. Halk kulcscsörgés jelezte a munkacsoport vezetőjének érkezését, aki az asztalfőre igyekezett. Csaknem azonnal csend támadt. – Hölgyeim és uraim, nem fogjuk sokáig feltartani önöket. Tudom, hogy fáradtak az utazástól, és holnap már kora hajnalban ébren kell lenniük. Az a karanténrendszer, melyet alkalmazunk, igen bonyolult, és megs lehetősen nagy előkészületet igényel... Vajon miféle ember volt ez a Kulcsos, ez a csöndes férfi egy ciklon közepében, mely fokozatosan felgyorsult? Már gyermekkorában volt ilyen furcsa álma: hogy eljön majd egy űrhajó a Földre, és őt választják ki, mint fejlett tudásának hordozóját. Ezt a tudást aztán ő átadja az emberiségnek. A gyermekkor álmai ritkán valósulnak meg. Kulcsost álma arra késztette, hogy a megfigyelés egyre titkosabb régióit keresse, mígnem egyike lett azoknak, akik a leghomályosabb dolgokat lesték – egy-egy felvillanó fényt az égbolton, egy páracsíkot a szemhatáron vagy egy zavarbaejtő alakzatot a radarernyőn.

Kulcsos olyan ember lett, aki jól ismerte a sivatagokat és a hegycsúcsokat, hónapokat töltött bennük és rajtuk, feje fölött a csillagok térképével, amelyen át a rejtély hajózott, őrjítőén távol. De mint minden kitartó vadász, egy idő után Kulcsos is felfedezte a szabályosságot prédája mozgásában. Minden tekintetben hátrányban volt; ő dzsipen közlekedett, míg zsákmánya egy egész energiaüstökösnek parancsolt; neki be kellett érnie a földi technikával, miközben az égi jármű emberfeletti kecsességgel siklott tova. De úgy látszik, a megszokáshoz mindenütt ragaszkodnak, és Kulcsos felfedezte, hogy még az égi kapitánynak is van egy szokása – amely a földi növényzet ciklusaihoz kapcsolódott. Kulcsos lassanként rádöbbent a titokra: a nagy Hajó mindig akkor érkezett, amikor a növények virágba borultak. Így Kulcsos a virágokat követte – és most irodájának falán ott volt egy fénykép a Hajóról, egészen közelről vették fel, amint elsüvített a hegyekben Elliotték háza mögött. Irodáján kívül az áruház valósággal pezsgett a munkától, egyre több szakértő érkezett, valamint technikusok és kiszolgálószemélyzetük. Olyan csapda volt ez, mely lassan zárult be, Kulcsos számára túlságosan is lassan, mert minden darabnak a helyén kellett lennie, hogy az elejtendő trófea ne sérüljön meg. Az áruházban ott volt minden elképzelhető létfenntartó rendszer – mert a vadászat célja nem egy halott űrlény volt. A trófeának elevennek kellett lennie, és Kulcsos minden tőle telhetőt elkövetett, hogy életben tartsák. Bármiféle sokkot is szenvedett volna az idegen környezetben való hosszasabb tartózkodástól, Kulcsosnak megvolt rá az ellenszere. Amit csak az orvostudomány létrehozott, az megvolt itt, Kulcsos áruházában, Amit csak a Föld kínálhatott, azt majd oda is adja az idegen lények hajótörést szenvedett képviselőjének. Kulcsos nem is gondolt arra, hogy a túl nagy szakértelem veszélyes lehet, hogy egy kis űrlény, aki kiválóan megélt az M&M-en, esetleg nem igényel intravénás táplálást, s talán szervátültetésre sincs szüksége. De Kulcsos összezárta az egyetlen hálót, melyet életében font – gigantikus méretű hálót, amelynek minden csomója valamiféle szakértő volt, és az egész felszerelés képes volt arra, hogy egy döglött és megfagyott masztodonba is életet leheljen, ha kell, hogy működésre serkentsen bármilyen szervet, megifjítson bármilyen sejtet, s fenntartson bármit, ami a világegyetem akármiféle elképzelhető atmoszférájában honos.

– Nem akarok halott űrlényt – ez volt az a parancs, melyet folyamatosan megismételt munkatársainak és az egyre gyülekező szakembereknek. De már elképesztő mennyiségű felszerelés gyűlt össze; ha minden készenlétben fityegő tesztdrótot E.T. testéhez kapcsoltak volna, úgy nézett volna ki, akár egy telefonközpont. És az áruházban mindenki eszeveszetten vágyott arra, hogy érintkezésbe kerüljön azzal a lénnyel, amelyről már annyit hallottak. És kinek nem lenne kedve hozzá? Kulcsos hatalmas hálója villamos árammal teli izzó volt, készen arra, hogy egy három láb magas kis lény köré fonódjék, aki egy szekrényben lapul. És a Lény valamiképp tudta ezt.

A muskátli hervadozott, akárcsak E.T., aki lehorgasztotta fejét, keze összekulcsolva úgy pihent fölében, mint egy pár döglött tintahal. Minden remény elhagyta, mely a kommunikátorával volt kapcsolatos. Most már hetek óta forgott egyfolytában, és nem jött válasz az űrből. A Nagy Hajó legénysége messze volt, egyre gyorsuló mozgásban, nem lehetett őket már visszahívni. Haldoklom, Mester – suttogta a muskátli elhalóan, de a vén botanikus semmit sem tehetett; a növény magába szívta érzéseit, és ezek felett neki sem volt hatalma. A kozmikus magány csontjaiba ette magát. Rátámaszkodott a Muppetre, elrugaszkodott a báb fejéről, és kinézett a gardrób ablakán. Pillantása az ég felé irányult, teleszkopikusan rögzítette szemét a kékségen keresztül, de nem villant fel a Hajó, nem volt energiaudvar sehol, nem volt páracsík nyoma sem. Egy repülőgép húzott el, egy közeli vásárlóutca reklámját vontatta, ahol két orangutánt mutatnak meg a vásárlóknak aznap délután. Elfordult. Nemsokára őt is kiállítják. Kitömik, lelakkozzák, és üveg alá teszik. Talán néhány lelakkozott Oreo süteményt is mellé tesznek majd, hogy jelezzék, milyen táplálékkal élt ez a lény. Kinyitotta a szekrényajtót, és kilépett Elliott szobájába. Fáradtan ösvényt keresett magának a fiú szanaszét szórt holmiján keresztül. Mélységesen elcsüggedten lépett ki a halba. Megtört szívvel ment le a lépcsőn, kacsalába klaffogott a futószőnyegen.

Ott állt a lenti hallban, érzékelte a ház belső lüktetését. Zűrzavaros, őrült hely volt ez, de kedvelte. Mennyire szerette volna, ha gazdagságot költöztethetett volna belé, megvalósíthatta volna mindenkinek az álmát, de mindössze arra lett volna képes, hogy levegőbe emelje a bútorokat, és mi értelme lett volna ennek? Ez csak megnehezítette volna annak a dolgát, aki le akart volna ülni egy székre. Végigcsoszogott a hallon, termete nem volt nagyobb, mint az esernyő tartó. Ettől komplexusa is támadt, de számtalan más problémájához képest mit számított ez?! Bement a konyhába, és kinyitotta a hűtőszekrényt. Mit ehetne ma egy földönkívüli? Különös vágya támadt, hogy svájci sajtot egyen. Mú – mondta a sajt. – Mú – felelt a vénséges látogató, és szendvicset csinált magának mustárral. Mit is igyak emellé? – töprengett, s végül kiválasztott egy fényes palackot. A konyhaasztal mellé ült, evett és ivott. Nyelve gyors elemzést végzett az ital összetevőiről: malátás árpa, komló, rizs- és kukoricaadalék. Valószínűleg teljesen ártalmatlan. Megitta az egészet, nagyon ízlett neki, ivott még egyet. A napfény végigömlött a konyhaasztalon. Ránézett az ablakra. Mintha kicsit forgott volna, először balra, aztán jobbra. Milyen különös érzés! Kinyitott még egy üveggel az italból, és egyetlen hajtásra ledöntötte torkán, élvezte a közben keletkező, kis gurgulázó hangot. Aztán felállt és rádöbbent, hogy nem tud járni. Hát megtörtént – gondolta, miközben megkapaszkodott az asztal szélében. A Föld tömegvonzása végül is magához húz. Térde megroggyant, pontosan úgy, ahogyan félt tőle, ha eljön az idő, ha a nyomás túl nagynak bizonyul majd az ő testalkatához képest. Lábai mintha ellenkező irányba mennének, bokája, mint a rongy. Nekiütközött a tűzhelynek, visszatántorodott, nekicsapódott az ajtónak. Keze bénán kalimpált a levegőben, úgy látszik, csuklója is használhatatlanná vált. Betántorgott a nappaliba, hasa a szokásosnál mélyebben húzódott végig a szőnyegen. Azt kívánta, bárcsak kerekeken gördülhetne a hasa; elképzelte a kerekeket kétoldalt, fölöttük prizmákkal. Bekapcsolta a tévékészüléket.

– ...nyúlj ki – énekelte a tévé. – ...nyúlj ki, és érints meg valakit. Ostobán bámult a képernyőre, szemhéja lassan le-fel emelkedett. Csengett a telefon. Kinyújtotta tintahalszerű kezét, megragadta a kagylót, amint Elliottól látta, és felvette. A készülékből egy női hang jött, melynek mintája Maryéhez volt hasonló, de idősebb volt, zsémbesebb és egy kicsit dilis. – Halló, Mary? Csak egy percem van, de meg akartam neked adni ezt a receptet, mert tudom, hogy izleni fog, és olyan dolgok vannak benne, amelyekre nagyobb szükséged volna a kiegyensúlyozatlan étrended miatt is.. – .. .nyúlj ki – énekelte a tévé –, nyúlj ki, és csak annyit mondj, szia. – Mondd, szia – szólalt meg a részeg öreg manó. – Elliott? Az én kis angyalszeműmmel beszélek? Mit csinálsz ilyenkor otthon, hogy nem vagy iskolában? Beteg vagy? A nagymamád beszél, aranyom. – Betűzd: mechanikus. – Ágyban kellene lenned, Elliott. Menj vissza az ágyba ebben a pillanatban. Kérd meg a mamádat, hogy hívjon vissza később. – Hívjon vissza később. – Gyógyulj meg, édesem. És jól takarózz be. – A zavaros elméjű vénasszony csókszerű hangokat lehelt a kagylóba. A bolondos vén botanikus viszonozta a csókokat, és visszatette a kagylót a helyére. Felnyitott egy újabb üveg sört, felrakta lábát, és folytatta a tévénézést. Részegen zümmögött magában, ide-oda lóbálva egymáshoz csapkodta lábait. Elfeledkezett arról, hogy telepatikus adója teljes erővel működik, és hogy ami most nagyon zavaros tudatából, kiárad, az bizony zűrzavaros hullámsorozat. A hullámok körbetáncolták a szobát, átbukdácsoltak a falon, és végigrepülték a várost, ingadozva, nagy hurkokat leírva, míg el nem érték az iskolát, ahol egy kicsit megpihentek, majd támadásba lendültek. Elliott éppen a biológiai munkaasztal fölé hajolt, amikor a spicces, sükebóka hullám elérte. Éppen a tanár beszélt: – Most mindenki előtt van egy üvegedény. Körbejárok, és mindegyik edénybe teszek egy darab éterbe áztatott vattát, aztán a békánkat belehelyezzük ugyanebbe az edénybe, és megvárjuk, míg kimúlik.

Elliott megingott, előrehajolt, és ajkát az üveghez érintette. Űrzajokat kezdett hallatni, meghatározhatatlan, de nagyon is zavaros zajokat, mint amilyeneket a vén űrcsavargó éppen ebben a pillanatban hallatott – gurgulázást, dadogást és nyekergést. – A komédiásunk lesz szíves és elhallgat! – mondta a tanár. Elliott meg is próbálkozott ezzel, de mintha a terem elvesztette volna alakját, meggörbült volna, s vele is ilyesmi történt.. Megkísérelte összeszedni magát, ránézett a szomszédos asztalnál ülő bizonyos lányra, Peggy Jeanre, aki mintha élvezte volna az előző pillanatban kibocsátott zajokat. A lány halványan rámosolygott, ő pedig viszonozta a mosolyt, miközben ajka mintha elzsibbadt volna. – Nagyon jól van... – A tanár előkészítette a vattát, éterbe áztatta. Elliott visszafordította tekintetét a békás üvegre. A béka onnan bámult rá, és Elliott most először döbbent rá, hogy maga E.T. is leginkább egy békára emlékeztet, egy apró, guggoló űrlény csücsült az üvegben, és tehetetlenül bámult kifelé. – Csak nem akarja megölni ezt a szegény, védtelen lényt? – kérdezte Elliott. – De igen – mondta a tanár. Közben a tévékészülék mellett az apró, zömök űrutazó egy délutáni operettelőadást nézett. Harvey, a kutya átjött az ebajtón, és most E.T. mellé telepedett abban a reményben, hogy a szörny majd további oktatásban részesíti a téridő természetével kapcsolatban, s mellesleg megosztja vele szendvicsét. A tévé képernyőjén az operetthős éppen hátrahajtotta az operetthősnő derekát, és szenvedélyes csókkal ajándékozta meg. E.T. Harveyra nézett. Harvey halkan, félénken nyüszített. A megkergült vén szörnyeteg kinyúlt, átölelte a zavart fejű korcsot, és egy csókot helyezett el a pofáján. Elliott Peggy Jeanhez fordult, lenyomta az asztalra, és szenvedélyes csókot nyomott ajkára. A tanár most megvadult, s némi okkal, mert Elliott üvegtől üvegig rohangált, szabadon eresztette a dülledt szemű foglyokat, melyek nem haboztak, hogy elhagyják a helyszínt azonnal, a padlón ugrándoztak, s ki az ajtón. – Gyógyuljatok meg! – kiáltotta Elliott, aki már teljesen elvesztette az eszét, és bibliai nyelven szólt. Talán más hullámok is bekapcsolódtak, speciális tévéadások is beszűrődtek. Mindenesetre végigrohant az osztálytermen, és

üvöltözött: – Ki innen, mérges démonok, Isten nevében! – Mely tanácsot az utolsó tétovázó béka is megfogadta, s hatalmas ugrásokkal az ablakpárkányig jutott. Tyler kinyújtotta hosszú lábát a munkaasztal alatt, és szomorúan csóválta a fejét. Amióta csak ismerte, most először érzett némi szánalmat iránta; Elliott megváltozott, már nem volt amolyan büdös kis patkány, mint régen, igazából egészen jó srác lett belőle. Csak most kipurcant. – Uram, uram! – szólalt meg Tyler, megpróbálva elvonni a tanár figyelmét Elliottról –, egy béka éppen most ugrott be a tízórais csomagjába! A tanár megpördült, felkapta a zacskót, megrázta, szendvicse kiesett, tartalma valami formalinoldatba pottyant, a sonka és sajt lesüllyedt, s azonnal konzerválódott. Béka nem volt felfedezhető. Az utolsó békát most segítette le az ablakpárkányról Greg a terem végében, akinek habzott a szája az izgalomtól. A béka átvitorlázott a levegőben, s egy tökéletesen repülő nyálbuborék követte, mely csillogott a napfényben. Elliottot kivonszolta a teremből a feldühödött tanár. Steve elővette szárnyas kalapját, és meglóbálta a szárnyakat. – Holtbiztos felfüggesztik – mondta, és még mélyebben elgondolkodott mindarról, ami az emberrel megeshet, ha az ember kishúga veszi kézbe az ember életének irányítását. Elliott őrültségi rohamának igazi irányítója közben részegen kapcsolgatott egyik csatornáról a másikra a tévében. E.T., kivetkőzve normális önmagából, hátradőlt a nappali szoba székében, rövid lába egyenesen felmeredt a párna szélén. Most a hírek következtek, a délutánt egy bányaomlás részleteivel rontották el. – ...a déli alagút beomlott – mondta egy porral borított férfi a mentőalakulatból a mikrofonba. – Azt hiszem, mindenki kint van már, de ezek az emberek válságos állapotban vannak. A délután békés világában közelkép villant fel a sebesült bányászokról. A spicces kis manó karosszékében ülve felemelte ujját. Ujjának hegye rózsaszín lángot lövellt ki. A sérült emberek leugrottak a hordagyukról. Megölelgették egymást, sírva a megdöbbenéstől, amint feltartották begyógyult karukat, lábukat. Az űrlény felbontott még egy üveg sört. A tanár Elliottot végigcibálta a hallon, elege volt a fiú viselkedéséből. Egy biológiatanár élete nem rózsaágy; a pattanásos kamaszok hordája mindennap szétrön-gyolta az idegeit, s néha ő is arra gondolt, beledugja fejét az éterbe. Annyi bizonyos, hogy szívesen belenyomta volna Elliott fejét

az oldatba. De miután leküzdötte ezt a gyilkos sóvárgást, megelégedett azzal, hogy átadja Elliottot az igazgatónak, abban a reményben, hogy az igazgató megkorbácsolja vagy megkorbácsoltatja. Persze egy modern iskolarendszerben ilyesmit nem tesznek, és a reszkető, összetört biológiatanár kiszédelgett az igazgatói irodából, érezte, hogy végül is a gyerekek fognak győzni, feláldozzák őt saját biológiai laboratóriumának asztalán, vattacsomókkal orrlyukaiban és vörös bevágással a hasán. Az igazgatói irodában, mint fentebb jeleztük, a visszafogott viselkedés érvényesült. Az igazgató, aki haladó gondolkodású nevelő volt, elővette gyökérpipáját, rágyújtott, és megpróbált olyan légkört teremteni, melyben a kölcsönös bizalom érvényesülhet. – Mondd el, miről van szó, fiú. Valami fű? Ópium? Marihuána? – Eloltotta gyufáját, és finoman pöfékelt. – A te nemzedéked, édes fiam, dalolva megy a pokolba. Felelősséget kell vállalnod a saját életedért... Az igazgató alaposan nekilendült; élvezte saját hangját, mint mindenki más, és azt is, hogy tökéletesen kiszolgáltatott hallgatósága akadt. Elliott, aki moccanni sem mert, biztató látványt nyújtott. Közhelyekkel ostorozta, rengeteg közhellyel, amelyet a tévéből és az újságokból kölcsönzött, és unalmas szakmai folyóiratokból, valamint saját elméje mocsarának lidércfényeiből. – .. .megértheted, hogy ilyen napon és ebben a korban az embernek össze kell szednie magát... Pipájából elégedett kis pöffenéseket eregetett. A világ szilárdan a helyén volt. A lázongó fiatalok hamarosan be fogják látni, hogy nincs értelme a baj keverésnek. – .. .nem harcolhatsz a rendszer ellen, fiú, ez nem vezet semmi jóra. Mert nincs értelme... – Pipájával csapott egyet a levegőben a nyomaték kedvéért. Az ő elődje hivatalában szexuális eltévelyedett volt, aki több magánjellegű incidens után a raktárban lelepleződött, és hamar nyugdíjba ment. Ő aztán bajt kevert. Az igazgatói állás azonban most stabil volt, és a légkör előre megjósolható maradt. A nevelés pillérei kikezdhetetlenek voltak, a földgolyó mozgása szabályozott maradt. A rendszer győzedelmeskedni fog. Csak az volt a baj, hogy Elliott kezdett kilebegni a székéből. Ez persze megint E.T. hibája volt. Részeg hullámai még mindig működtek, ide-oda verődtek az igazgatói irodában, s végül, mint most kiderült, szegény Elliot-tot fellökték, akár valami meglazult dugót.

Elliott teljes erővel megragadta székének karját, és megpróbálta magát odalent tartani; az igazgató nem vette észre, azt hitte, a fiú csak izeg-mozog. – ...ez a tündérmesébe illő hozzáállás az élethez értékes időveszteséget jelent neked és barátaidnak. Érted, hogy mire akarok kilyukadni? – Tovább jártatta száját, már-már elfeledkezve Elliottról, foglyul ejtette saját hangjának bugása. – .. .a világ fel van fedezve, fiú. Ne kutasd a pókhálós sarkokat. Hagyd abba az álmodozást azokról a dolgokról, amelyek nem is léteznek. Azt hiszem, ez minden problémádnak a gyökere. Elliott problémáinak gyökere az volt, hogy elszakadt a földi gravitációtól. A spicces hullám most ismét a feneke alatt volt, játékosan felemelte olyan erővel, mely meglazította Elliott szorítását a széken. Minden előzetes bejelentés nélkül fellebegett az igazgatói iroda mennyezetéig. Az igazgató a szemüvegét törölgette, szemét elfordította, amint a lencséket a fény felé tartotta, és tovább búgott. – .. .előre látható jelenségek ezek, fiam. Tudod, milyen óriási haladást jelentett az, hogy az emberiség felismerte: az anyag előrelátható módon viselkedik? Elliott széke felé pillantott. Elliott nem volt ott. A mennyezeten lebegett, s e tényt egy pillanattal később az igazgató is érzékelte, s a felfedezéstől szemgolyói igen jelentős mértékben kidomborodtak. Mélyen hátrasüppedt forgószékében, megfeszült ujjai kipattintották szemüvegének egyik lencséjét. Mintha egy élet közhelyei záporoztak volna fejére apró csilingeléssel, mintha egy tetőablak szakadt volna rá. Orra dagadni kezdett – talán mindjárt vérezni is kezd majd –, és elméje olyan állapotban volt, mintha egy zoknit hirtelen kifordítanának. Egy mozdulattal csendet kért, bár senki sem beszélt. Csak egy fiú volt ott, aki a mennyezeten lebegett, ettől csengett a füle, mintha az üllők leszakadnának benne, mintha egész tömegek ordítanának, mintha éppen egy vonat haladna át felette, csattogó kerekekkel. Még jobban a szék mélyére húzódott, és mint Harveynak, az ebnek, vinnyogó nyöszörgés hagyta el ajkát. Elliott lassan újra leereszkedett székébe. – Elmehetek most, uram? – Igen, igen, kérlek, menj csak... – Az igazgató elhessegette, és székével lassan az ablak felé fordult, amelyen napsugarak táncoltak. Aztán visszafordult, kinyitotta Elkobzott kábítószerek feliratú fiókját, és felhabzsolt egy maréknyi pirulát.

A részeg hullámok forrásuknál voltak a legerősebbek, amint az elázott öreg űrlény ide-oda klaffogott a házban. Már a végére járt a hat üvegből álló söröscsomagnak is. Egy földlakónak nem jelentett volna túl sok alkoholt, mely ezzel a szervezetbe jut. De ennek a kettéfűrészelt, finoman hangolt, ősöreg, ártatlan égi lénynek a számára ez olyan volt, mintha egy tonna téglát ejtettek volna rá. Beleütközött különböző tárgyakba, másokat felborított, szobáról szobára tántorgott, és Harvey, az eb hűségesen követte. Harvey is rossz állapotban volt, saját telepatikus képességei miatt; általában fürge kutyalépte most féligmeddig tántorgás volt, s a szegény állat becsúszott egy szék alá, nagy erőfeszítéssel kimászott, majd merev lábakkal a szófa alá hengeredett. – Mi bajod van? – kérdezte a vén szörnyeteg. – Nem tudsz egyenesen járni? Menj úgy, mint én! – mutatta meg E.T., hogyan kell ezt csinálni, hasra esve egy zsámolyban. A kutyák általában élvezik a bolondos viselkedést, de Harvey most mindenütt kis levescsontokat látott lebegni maga körül, űrhajókkal együtt, amelyekre a legfinomabb kutyaeledel-címkék voltak ragasztva, és villogtak a fényeik; beleharapott a csontokba, de nagy csalódására úgy találta, hogy nincs ott valójában semmi. E.T. ide-oda forgolódott a zsámolyon egy darabig, aztán ellökte magát, és kipróbált néhány diszkólépést, amelyet Gertie tanított neki, miközben azt kornyikálta, hogy „Mindig törtéééénik baleset...". Hamisan énekelt, de valamit csinált a tónusértékekkel, mert a szétsugárzó visszhangok betöltötték a levegőt: Harvey nyüszített, nagy, hosszú kőbarlangokat hallott, amelyeket távoli világokban vájtak, s ahol apró szörnyek jöttek-mentek. – .. .de ez csak rock and roll... A szörny megingott, megpróbálta ringatni kugligolyóhasát. A tánctudomány merész formáit még tovább is gyakorolta volna, ha Mary nem jött volna haza. Az elülső ajtón át jött be, átlapozott egy képeslapot, mely a postaasztalon hevert, aztán a konyha felé indult. Az idős űrhős úgy határozott, elérkezett az ideje, hogy szerelmet valljon Marynek. Hallotta, érezte minden gondolathullámát; az asszony már lélekben felkészült egy hozzá hasonló érett személyiség fogadására. A Lény belépett a hallba. Harvey, bár őt is különös álmok bombázták, tudta, hogy ez őrültség.

E.T. után ugrott, éppen akkor, amikor Mary feléjük fordult. A kutya hátsó lábaira ágaskodott a szörny előtt, és ott ült pitizve, nyelvét kinyújtva, kutyatestének minden porcikáját megfeszítve, hogy elfedje az űrszörnyet Mary tekintete elől. Mint már korábban megállapítottuk, E.T. nem volt túl terebélyes lény, csupán körülbelül egy esernyőtartóval volt egy magasságban, és Harvey el tudta takarni E.T.-t a maga kalimpáló, pitiző, nyelvlógató alakjával. – Nicsak, Harvey – mondta Mary. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz pitizni. Elliott tanított meg rá? A kutya bólintott. – De én nem adok neked enni, Harvey, csak később, ezt jól tudod. – Mary továbbment, végig a hallon és ki az ajtón át a kertjébe. Harvey lerogyott nagyon is fárasztó pitiző állásából; mivel sosem szerette túlerőltetni sem agyát, sem testét, nem nagyon örvendett saját gyakorlatának. Ránézett az öreg űrlényre. A vén szörny viszonozta pillantását, és átnézett fölötte, a kertbe nyíló ajtón keresztül. E.T. úgy döntött, hogy most már értelmetlen volna elrejteni Mary elől saját bölcsességét, és hogy elérkezett az óra, hogy elnyerje kegyeit dallal, mesével és a legtitkosabb kozmikus ujj-jelzésekkel. Félretaszította Harveyt. A kutya felszökkent, és két lépéssel jobbra ért földet, amikor Mary visszajön egy halom virággal. Harvey E.T. elé ugrott, és csapott egyet a farkával. E.T. egyik lábát éppen felemelte, hogy előbbre lépjen, s egyensúlyát vesztve, félig-meddig még ittasan, átrepült a hallon s keresztül egy nyitott ajtón. Harvey ismét felvette a kolduló pozíciót, bár a térde iszonyúan fájt már, kitartott, míg Mary meg nem állt, tele virággal és semmit sem véve észre. – Harvey, ma igazán tevékeny vagy. – Megfordult és ránézett. – Michael beletett valamit a kutyaeledelbe? Az eb bólintott. Mary továbbment, a virágokat a konyhaasztalra tette, ahol felvett egy csomó kitisztítandó holmit a karjára, vállára csapta, és a lépcső felé indult. Vajon igazán láttam, hogy a kutya bólint? E.T. felkászálódott, megkapaszkodott egy székben. Mintha mindenfele végigbotladozta volna a házat, de sehová sem jutott el. Nehezebb volt ez, mint átnavigálni égy kisbolygóövezeten keresztül. Megingott, mély lélegzetet vett, és folytatta előrenyomulását. Mert ki tudhatja? Talán ma van az ő utolsó napja a Földön. Ha a gravitáció ennyire megrogyasztja a térdét, talán az

éjszakát sem éri meg. Nem halhat meg anélkül, hogy megvallaná az asszonynak mély vonzalmát. Visszaküzdötte magát a hallba, és a lépcsők felé indult. Harvey mellette ugrándozott, lógó nyelvvel, aprókat morgott, miközben farka a korlát léceit csapdosta, platta-ta, platta-taplat. Mary már bement a hálószobájába, és az első előkészületeket tette meg éppen hőn kedvelt délutáni zuhanyozására. E meleg közjáték alatt szokta lassan átcsoportosítani erejét, hogy a világot féken tartsa még egy napig. Ilyen szentséges órában vajon szívesen látna egy földönkívülit maga mellett a zuhanyozóban? Aki mellette állna kacsalábain, és feltekintene rá dülledt és kérlelő szemmel? Ez nem volt valószínű. De valószínűsége gyorsan növekedett, amint E.T. egyre feljebb ment a lépcsőn, s megint azt zümmögte: „Ez csak rock and roll..." Mary megmenekült ettől a zenei élvezettől, mivel a zuhanyozó csapjait már megnyitotta. Néhány percig tartott, míg a forró víz elkezdett folyni a vízmelegítőből, s ezalatt kezdett levetkőzni. E.T. éppen elhaladt Mary hálószobája mellett. Benézett, és a növények lekonyultak, bénán, súlyosan, zavartan. Vajon mit csinál most a vénséges virágmester? A növények olyan zsibongást éreztek, mint Vénusz legendás méhrajai, melyek most a vén mester agyából szóródtak szét. Végigment a hallon a fürdőszoba felé, a méhzöngés rezgései megelőzték, s a vibrációk hegye a fürdőszoba ajtaja felé irányult. Harvey lekushadt, mancsával eltakarta orrát, mivel őt nem eresztették be a fürdőszobába, amióta megette a fürdőgyékényt. De a becsapódó fürdőszobaajtó zárjának kattanása megszüntette a szegény állat izgatottságát. E.T. megtorpant a hallban az ajtó előtt; a vénuszi méhraj még körözött egyet, villámló fénnyel jelzett, majd ködös foltként felszívódott. A vén utazó visszatotyogott szekrényébe, és eszméletlenül zuhant a párnákra.

Kulcsos nem tudta, hogy máris fojtogatja áldozatát, hogy az áruházban felsorakoztatott elegáns gyógyászati készletet már érzékelte E.T. telepatikus jelzőrendszere, és hogy ez a

jelzés a kis Lényt súlyosan érintette. E.T. nem tudta pontosan, mit jelentett ez a jelzés, ez a változatos fényminta, a szondák e hálózata, mely folyton támadta periferikus tudatát. De melankolikus és csüggedt lett tőle, teste feltöltődött ezernyi homályos aggodalommal, amelyet kirúgása a hámból nem oszlatott el. Még most is, amint szekrényében feküdt, kinyúlva, képtelenül arra, hogy fejét felemelje, érezte, hogy gépkarok nyúlnak ki feléje, átölelik, szorosan tartják. Görcsösen aludt, rettentő látomások zavarták álmát. E sötét látomások forrása, egy bizonyos közeli áruház most a gyorsan közeledő küldetés lázától lüktetett. Kulcsos örömmámorban úszott, a közelgő diadal érzete lelkesítette. Legénysége egyfajta szent elragadtatással hemzsegett körülötte; a Föld számára fontos pillanat közelgett. Kulcsos tudta, mennyire fontos e pillanat, mert valamiképp elérte a civilizációnak azt a telepatikus területét, mely megteremtette és irányította a Hajót. Csodás álmok szálltak le rá, melyek rácáfoltak gyermekkori álmaira – és különös szeretet virágzott ki benne ez iránt a szépséges értelern iránt, mely kacérkodni kezdett a Földdel. Munkacsoportja készen állt, a visszaszámlálás megkezdődött. De mindezt a tevékenységet valahogyan elfedte az a folyamatos érzés, mely azt sugallta, hogy együtt van a Hajóval és legénységével. Energiájuk folyamatos gondolathulláma felé szállt, vezette őt. Úgy érezte, nem fogják híjával találni sem az együttérzésnek, sem az előkészületeknek. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megvédje legénységük Földön rekedt tagját. Járműveinek hada csillogott, s ahol az ajtó nyitva voltak, látni lehetett, hogy a járművek belseje is csiílog-villog – a kijelzők pislogtak, a mutatók táncoltak, s a bonyolult áramkörök villogtak. Úgy hozta mindezt az űrből idetévedt lény számára, mint valami áldozati ajándékot.

Elliott hazament, Lance, a telepata mellette ment – Mi történt veled a biológiaórán, Elliott? Ma teljesen megőrültél, tudsz róla? – Tudok. – Ez bizarr viselkedés volt, Elliott. Nem gondolod, hogy ésszerűtlen, ha felhívod magadra a figyelmet – éppen most? – A telepata jelentőségteljesen bámult Elliottra, mint egy egér, aki jobbra-balra néz, miután elfogyasztott egy nagy adag sajtot.

Elliott visszanézett rá, s újból ellenállt a kísértésnek, hogy fenékbe rúgja Lance-ot – mert, mint korábban is, a telepata bandzsa szemében E.T. tekintete tükröződött, apró fények villantak meg mélyen benne. Elliott felsóhajtott, és a lépcső felé indult, Lance szorosan mögötte, mint egy darab rágógumi, mely kitartóan rátapad a cipőtalpra. – De azt el kell ismernem, hogy jól kiosztottad azt a bioszörnyet, Elliott. A srácok a következő óráról azt mondták, hogy bementek, és ott találták, teljesen kiborulva az étertől. Tudod, hogy tántorognak, akik étert szívnak összevissza? Nahát, ő pontosan így viselkedett. .. Beléptek Elliott szobájába, keresztülgázoltak a szétdobált holmikon, és kinyitották a szekrényt, ahol E.T.-re találtak, akinek lába az égnek állt a párnákon heverve. Lance elképedt. – Te csak így egyedül hagyod? Meg vagy bolondulva? Ez a világ legértékesebb kincse, bárki betörhetne ide és elrabolhatná, vagy valami bajt csinál magának, vagy ilyesmi. Elliott felemelte a vén utazót párnáiról. – Betintázott. E.T. felnyitotta szemét. – Betűzd: hat üveg. – Eleget ittál, E.T. A vén csillagzarándok néhány kozmikus ujj-jelzést adott le, szemét forgatta és csuklott. Lance megdöbbenten folytatta: – Miért rejtegeted végül is? Tudod te, hány ember fizet nagy pénzt azért, hogy a Kiss együttest láthassa? Az isten szerelméért, ez a lény nagyobb szám, mint a Kiss, nagyobb szám, mint a New York-i jenkik összesen! Elliott, egy aranybányád van! Indítsd el valamerre! Lance széles mozdulatokkal magyarázott, hogy megmutassa, minden lényeges tulajdonsága arra képeíti, hogy menedzsere legyen ennek az ügynek. Lenyalt, vörösen izzó haja olyan benyomást keltett, mintha éppen most szabadult volna nagy nehezen egy sajttal preparált egércsapdából; egy igazi reklámfőnök a szeméttel együtt kidobatta volna a hátsó lépcsőn. De mivel fura srác volt, nem érezte meg ezt. A telepaták módjára tovább erősködött. – Te meg én és E.T. törvényesíteni fogjuk ezt az egészet. Elliott egyenesen tartotta E.T.-t, de az időtlen utazó előrehátra ingadozott. – Betűzd: fejfájás, Elliott. ; – Macskajaja van – nyögdécselt Lance. – Elliott, itt olyasvalakire van szükség, aki kezébe veszi a dolgokat. Még

ahhoz sem értesz, hogyan kell gondját viselni egy földönkívülinek. Elliott továbbra is átölelve tartotta E.T.-t, de érezte a súlyosságot a vénséges lény testében – különös súlyosság volt ez, mély súlyosság, sohasem tapasztalt még ehhez hasonlót. – E.T.! – Megrázta a földönkívülit, és E.T. rátekintett, de szemében a kozmosznak olyan látomásai voltak, amelyeket Elliott el sem tudott képzelni, s E.T. ittléte alatt sohasem látott. A lehető legtávolabbról jövő jelek voltak ezek. Elliott egész testét megrázták, és a súlyosság most már beleköltözött. – E.T., mi... történik... itt? A vénséges lény előrebukott. Fajsúlya kezdett megváltozni. Olyan volt, mint egy összeomló csillag magja, a földi gravitáció teljes súlya ránehezedett. Kezdett olyanná válni, mint egy fekete lyuk az űrben. Lance-re is ránehezült ez az erő, teste ledőlt, még lejjebb került, s patkányként lapult meg E.T. másik karja alatt. – Nézd csak, rajtad keresztül kommunikál. Hozzád tartozik. De ezt törvényessé kell tenni. Az én papám ügyvéd. Majd kitalál valamit. Milliomosok leszünk, mindenhová elmehetünk. Mindenki ismerni akar majd minket, mert mi leszünk a leghíresebb fiúk az egész világon. Mindenki találkozni akar majd E.T.-vel. És ő a miénk lesz! De E.T. senkié sem volt, csak a gravitációé. Most már egészen magához tért, szervezetében semlegesítette a részegséget egyetlen pillanatnyi koncentrálással. De ezzel a másik dologgal, ezzel a saját létének berobbanásával nem tudott megbirkózni. Jaj nekem... Előre-hátra ingatta magát, görcsök járták át. Csillaglétének vége volt ez. Befelé zsugorodott, gombostűfej nagyságúra. Léttartama véget ér... De nem szabad magával vinnie a fiút. És mégis ez történt éppen: a fekete lyuk nyitva volt, és semmi sem menekülhetett közelében. Azok, akik túl közel repülnek hozzá, belehullnak – ez az űr törvénye. – Betűzd: menj... el... Megpróbálta eltávolítani őket. De rajta csüggtek, és érezte, hogy szeretetük mindkét karját átmelegíti. Bolondos gyermekek, nem akarhattok követni engem! Mert én E.T. vagyok. A ti elmétek nem követhet oda, ahová én megyek. Én vagyok az ősi utazó az űrben, ti pedig csak kölykök vagytok... Harvey szökött be a szobába, fejét lesunyta, lekushadt. Mary visszatért; az eb érezte, hogy egyre közelebb jön, és figyelmeztetni akarta Elliottot. A szekrényajtó előtt morgott, s egy pillanattal később az ajtó kinyílt.

Ránézett az űrlényre, és kutyatudata sötét, barlangos erőt látott, melybe fénycsontok estek egymás után. Visszaugrott, saját csontjaiban érezte a félelmes érintést. – Hagyjatok el... – mondta E.T., s megpróbálta felemelni karját, de a Nagy Elmélet most működésbe lépett benne, és koncentrált energiaformája, mely annyira alkalmas volt a tér külső határain való vándorlásra, most befelé sűrűsödött. Meg kellett találnia a módját, hogyan haljon meg egyedül. De még így is az energia olyan nagy lehet, hogy esetleg beszippantja a közeli energiákat is. Lehetséges lenne, hogy ő, egyetlen idegen lény, befelé robbantja és megsemmisíti az egész Földet? Vajon a halála kifordítja az egész bolygót? – Betűzd: .. .veszély. Valamennyi kozmikus szinten végighaladt, de nem talált megfelelő módszert semlegesítésére. Itt ragadt mozdíthatatlanul, és Hajója fényévekre volt innen. – Olyan... nehéz... – zihálta Lance, amint végigbotladoztak a Lénnyel a szobán. Teljes erejükből felemelték, és rádobták Elliott ágyára, éppen akkor, amikor Mary léptei felhangzottak a lépcsőn. Egy pillanat múlva kinyitotta az ajtót. – Szevasztok, srácok. Harvey az asszony előtt jött, mancsaival pitizett. Szőre felállt, hihetetlenül felvillanyozva, s eltakarta Elliottot és Lance-ot, akik gyorsan egy takarót borítottak E.T.-re. – Mit csináltál Harveyval? – kérdezte Mary; a kutya előtte lihegett, integető mancsokkal. – Megetettétek valami kábítószerrel? Mondd meg az igazat! – Harvey – mondta Elliott –, nyugi! E.T. pedig hullott, hullott alá, egyre mélyebbre. Érezte a nyúlánk lény, a ház anyja jelenlétét, és tudta, hogy az ő erőtere az asszonyt is be fogja szippantani – és már nem kívánta a bizalmas kapcsolatot, mert útjaik már teljesen elváltak. Az asszony kozmosza és az övé ellentétesen kapcsolódott össze. Mary sosem tudná meg, hová került, ha belezuhanna az ő süllyedő mélységébe. Tudata szétmállana, akárcsak ezeké a fiúké... Ha nem kelek fel... betűzd: felkelni... De nem tudott megmoccanni; csak hallgatni tudott, figyelte az idegen, földi beszédet. – Mi volt az iskolában? – Minden oké. – Akartok enni valamit? – Azonnal lemegyünk - mondta Elliott. – Van egy kis svájci sajtotok? – Lance-nak szüksége volt valami szilárd pontra. Agyában váratlanul különös események zajlottak le. Mintha olyan mélységbe zuhant volna, melyről

sohasem álmodott. Úgy érezte magát, mint éjszaka a kerékpárján, de fordítva: akkor úgy hitte, csaknem repülni tudna, most pedig sötét, ragadós dolgok csapdájába esett, amelyet csak egy kis svájci sajt képes enyhíteni. – Valaki már megette az összes svájci sajtot – mondta Mary, és gyanakodva nézett a kis telepatára. Tudta, hogy valamit forralnak ezek a srácok – ott motoszkált a gyanú anyai ösztöneiben, de nem akarta kierőszakolni a dolgot. És... hirtelen szaggató fejfájás tört rá. Úristen, remélte, hogy nem egy korán jött havibaj. Még csak ez hiányzott volna! Kiment a szobából. Elliott gyorsan visszafordult E.T.-hez. A vén vándor karja kibukott a takaró alól. Rémület suhant át Elliott arcán, ahogyan megpillantotta a kar színét – szürkés árnyalatú volt, s hipnotikus erővel vonzotta tekintetét a rémálmok olyan mélységeibe, amelyekre nem volt egyáltalán felkészülve. Lerogyott, a vén kezet apró markába fogta. – E.T., gyógyítsd meg magad...

Leszállt az éjszaka. Elliott behozott mindenféle gyógyszert, ami csak feltalálható volt a családi orvosságos szekrényben, de ezek csak játékszerekként hevertek szanaszét szobájában, haszontalanok voltak arra a bajra, mely az ágyban fekvő lényt gyötörte. E.T. a gravitációs erő örvényében volt. A földi életről és a csillagfényről szőtt álma véget ért. Napja most már a fekete nap volt. És mindez csak azért, mert nem tudott ellenállni a vágynak... hogy bekukucskáljon az ablakokon... Valamiképp meg kell akadályoznia, hogy személyes balszerencséje magával sodorja ezeket a földlakókat vagy magát a Földet is, mert nem tudhatta – erre a bolygóra nem végezték el a számításokat –, hogy követné-e balsorsában, mert teste nagy titkot rejtett, melyet atomjai tartalmaztak. A házban minden növény halott volt. Maguk a falak is felé hajoltak, tüdejének minden egyes lélegzetvételétől. – Gyógyítsd még magad – könyörgött Elliott újra, mert úgy érezte, a vénséges lángész bármit meg tud tenni. De akadnak dolgok, amelyeket még a vénséges istenek sem tudnak végrehajtani. E.T. lassan megrázta fejét. – Akkor add át nekem – mondta Elliott, nem tudván, hogy valójában túlságosan is sok jutott neki ebből a bajból, s megvolt rá az esélye, hogy áttűnjék egy idegen világba. De ez oly ősi és gyors képesség volt, hogy sosem tudta volna

irányítani, és a más dimenzióba való áttünés valósággal kettévágta volna tudatát. – Vigyél el... messze... – suttogta E.T. – és hagyj ott... – E.T. – mondta Elliott –, én sohasem hagylak el. Az eltévedt utazó visszakényszerítette magát a felszínre újból, hogy szóljon, hogy könyörögjön. – Én... súlyos veszély vagyok nektek... – Felemelte hosszú ujját. – ...és a bolygótoknak... – Fejét is felemelte, csillagszeme fénylett a holdvilágban. – De hát a kommunikátorunk - szólalt meg Elliott. – Még mindig működik. – Szemét mondta E.T. Szeme megvillant a sötétben. A szemében Elliott hihetetlenül bonyolult vonalakat látott, melyek fényközökkel olvadtak össze, s ez a szem felfogta az összeomló mélység erejét. A mennyezet felnyögött fejük felett. Harvey a sarokban nyüszített, és a földöntúli szempár tovább bámulta az anyag örvénylő rejtélyeit, amelyek felett a csillagok botanikusának sem volt hatalma. – Még csak meg sem próbálod - mondta Elliott, aki félt ettől a szempártól, de valami vonzotta is felé. – Kérlek, E.T.! Az éjszaka órái teltek. E.T. teste merevebb lett, s teljesen elszürkült. Ajka mozgott, de szavak nem törtek fel, csak valami belső, örvénylő zaj, a csillaganyag végső összehúzódásának hangja. E.T. testének tömege, bár nem volt nagyobb egy esernyőtartónál, hihetetlen sűrűségűvé vált. Energiatöltését felszívta a mag. A dolgok felgyűltek benne, csillagmagvát összepréselve. Elliott úgy érezte, mintha testét láncok borítanák, vasláncok szorítanák le. Egyre súlyosabbnak érezte magát; feje majd széthasadt, s a sötét kétségbeesés százezer tonna ólom súlyával nyomasztotta. Amikor végre elérkezett a reggel szürke fénye, összeszedte magát, és ránézett E.T.-re. A szörny olyan volt, mint akit lecsapoltak, már nem szürke volt, hanem fehér – egy fehér törpe. Elliott elvonszolta magát a hallig, és lebotladozott Mary szobájáig. Kitaszította az ajtót, a vassúlyú csüggedés és a kozmikus magány mind benne egyesült most. Úgy érezte magát, mint a földönkívüli, idegen volt saját maga számára, és félt. Mary kinyitotta szemét, ránézett. – Mi baj van? – Minden... mindennel baj van – mondta, s érezte a mélység befelé omlását, az összecsuklást, a búcsúzást. – Jaj, kicsim, nem szabad így gondolkoznunk! – mondta Mary, bár valójában ő is pontosan azt érezte, amit Elliott;

egész éjszaka azt álmodta, hogy víz alatt volt, és nem tudott kikeveredni a felszínre. – Van valamim, ami csodálatos – mondta Elliott –, és elszomorítottam. – Mindenki érez ilyet néha – mondta Mary, keresve a megfelelő közhelyet, de ez nem jelentett orvosságot az ő számára, hát hogyan használhatna a fiának? Megveregette az ágyat, jelezve, üljön le mellé. A melegség jobb, mint bármilyen okos sző, de teste didergett a hajnali szürkületben, csontig volt fagyva, és még jobban fázott, amikor Elliott elhelyezkedett mellette. Mi történik ebben a házban? Érezte, hogy valami van a dolgok legmélyén, valami megnevezhetetlen, rettenetes, ami mindent magában összpontosít. – El tudod... tudsz róla beszélni? – kérdezte. – Később... – Elliott befészkelte magát mellé, de jelen volt az esésnek ugyanaz az érzete, le, az örvény fenekére, még mélyebbre, hogy senkinek a keze nem éri el őket – mert senki sem létezik többé. – Aludjál – mondta Mary, és megsimogatta fia homlokát. – Aludjál. Elliott elaludt, és egy vasgömbről álmodott, mely nagyobbra nő, aztán kisebbre, még kisebbre, és ő ezen a vasgömbön lovagolt a semmiségen keresztül.

Amikor a félnyolcas ébresztés elhangzott, Mary egyedül kelt fel, hagyta, hogy Elliott tovább aludjék mélyen. Tudta, hogy fia tud hamis lázat színlelni, de ez most nem tetszett színjátéknak. Amint felvette háziköntösét, nyomás nehezedett szemhéjára, be kellett hunyni szemét. Visszahúzta magát a vonzásból, megrázta magát, hogy teljesen felébredjen, és Elliottra nézett. Igen, volt a fiú körül ma valami nem természetes. Macskajaja van? Az ő kisfia ilyen gyorsan semmirekellő apja nyomdokaiba lépne? Hat üres sörösüveget talált... Az ajtó kinyílt, és Michael jött be. – Hol van Elliott? – Ne ébreszd fel! – mondta Mary, és magával húzta Michaelt a hallba. – Tudod, hogy mi bántja? – Mary megszorította köntöse övét. –- Nagyon lehangoltnak látszik. – Talán csak az iskola miatt – mondta Michael, – Az iskola lehangoló. – Elliott bátyja végignézett a hallon. Valami baj van E.T.-vel, valami baj van Elliot-tal, és az ő feje is majd szétszakad. – Hát én azt szeretném, ha pihenne – mondta Mary.

– Hadd maradjak vele – mondta Michael. – Ma csak fél napig kell iskolában lennem. Kérlek, mama... Mary egy aszpirint vett elő a köntöse zsebéből. – Rendben van – mondta. – Talán neked sikerül kirántanod a bajból. – A lépcsőhöz ment, megpróbálta lerázni saját bénultságát. Talán erős altatót szedett be éjszaka tévedésből? Úgy érezte, mintha a feje egy ólom léggömb volna.

– Most már ébredj fel, jó? – Michael Elliott mellett ült az ágy szélén. Felemelte Elliott szemhéját, és a szem, mely visszapillantott rá, olyan tekintetet mutatott, amilyet még sosem látott öccsénél – mintha égy kődarab nézett volna rá. Michael felnyögött, és megrázta Elliottot. – Kérlek, Elliott, ébredj fel!... Elliott lassan magához tért, és Michael végigsegítette a hallon, a szobája irányában, a két testvér időnként egymásnak tántorodott, Michael úgy érezte, mintha egy vasgolyót vonszolna maga után. Mi lehet ez a különös, lefelé húzó erő? Mi történik ezzel a házzal? Beomlik alatta a talaj, vagy micsoda? Michael megérintette a falat, hogy bizonyságot szerezzen, de a fal olyan volt, mintha más dimenziókból jönne, részecskéi megteltek a sötét fény finom táncának mozdulataival. – Gyerünk, Elliott, ne hagyd magad... Bevonszolta öccsét a hálószobába; Elliott merevnek érezte magát, mint a lánc, mint a vas. És E.T. egy takaró alatt feküdt kinyújtózva, s hamuszürke volt. Michael eleresztette Elliottot, félelem cikázott át rajta, ezernyi sötét álom gyülekezett egy távoli helyen. E.T. belélegzett valami mély igazságot, hatalmas atomenergiája robbanásig feszült. Az istennek távoznia kellett. Már nem volt ura önmagának. Mentsetek meg! – kiáltotta Parancsnokának, aki a távoli éjben a Legmesszibb Fény Hajóján vitorlázott. Jöjj, Parancsnokom, jöjj első osztályú botanikusodért, aki most bukásra áll. A növényeim haldokolnak. És attól félek, én is haldoklom. – Most már meg kell mondanunk, Elliott – szólalt meg Michael. – Segítségre van szükségünk. Elliott Michael felé fordult, szeme olyan volt, mint a holdmedúza, veszélyes vizeken úszott, csápjai ragyogtak.

– Nem, ezt nem teheted, Michael. Ne... Elliott tudta, senki más odakintről, a világból nem érhet el hozzájuk. A hadsereg ezt nem értené meg. Sem a kormány. Ők elfognák a csodálatos lényt, és mindenféle dolgot csinálnának vele. – Megfelezem... veled – lihegte Elliott. – Ennyit hajlandó vagyok megtenni... Michael megtörölte arcát, megpróbált arra gondolni, mit jelent ez a fele királyság az adott játéktéren. Az ágyból kisugárzó energia oda-vissza rángatta, bábként taszigálta összevissza a szobában, és jól tudta, ez több, mint amivel meg tudnak birkózni, még ha csökkent is ez az energia. Túlságosan kezelhetetlen volt ez számukra. A falak sötéten lüktettek, és Michael ezernyi apró E.T.-alakot látott, s E.T. mögött kozmikus tűz lángolt. Vajon ez az űrlény elégeti az egész világot? – Elliott... – Michael odébb tántorgott, megpróbált védekezni a túltöltött atomok vad tánca ellen. – Elveszítjük, ha nem kapunk segítséget. És Elliott, téged is elvesztünk... Elliott szeme a ragadozó halé volt, vörös csápok villantak fel tekintetében. Energia gyülemlett fel itt, földi léptékkel felmérhetetlen. Elliott úgy parázslott, mint a vas az olvasztókemencében. Igaz, hogy mindig tudott lázat színlelni, de ilyesmit... Michael megragadta Elliottot egyik karjával, a másikkal felemelte E.T.-t. Mike erős volt, de ennek a két lénynek a súlya karjaiban... Küszködött velük, Elliott vasgolyójával és E.T. kozmikus napjával. Michael ujjai rángatóztak, E.T. energiái mozgatták. E.T. érintése villamos mágia volt, s most összegyűlt, tízmillió éves űrtudás tapasztalatai gyűjtötték ide. Elfeledett, energiadús világokban tett utazások, amikor sok mindent megtanult... Michael a fürdőszobába vonszolta őket, és a zuhanyozóban elengedte mindkettőt. El kellett oltania ezt a tüzet, le kellett hűtenie Elliottot... A víz megindult, eláztatta Elliottot és E.T.-t. A vénséges utazó megrázta fejét, amint a víz végigsöpört rajta. Ó igen, a zuhany, ahol a nyúlánk lény táncolni szokott. E.T. érzékelte Maryt, érzékelte erőterének szépségét, de most már üstökösökkel fog zuhanyozni. Isten veled, kicsiny fűzfa... Előretántorgott a vízesés alatt, de ez már egy vénuszi vízesés volt, egy rejtett barlangban, ahol titkos folyók táncoltak a sötétben. E.T. becsukta szemét, és ott fürdőzött

egyet. Mindez, amiről azt hitte, hogy mindörökké felkeresheti, most el fog tűnni. És ő mindezt eldobta magától, a kíváncsiság lett az űrkadét veszte, amint a közismert mondás-járja idegen világok vándorai közt. Kukucskáljunk ki-be a dimenziók között, de ne hagyjuk, hogy a halál elcsípjen minket! . Amilyen ostoba volt, ő pedig eldobta magától a halhatatlanságot. Bár sok-sok csillagmérföldet megért, most mégis hibázott. És most, egy utolsó zuhany... ...amelyet egyesek a Vénuszon vesznek, mások a Marson. .. .de csak egy kozmikus őrült nyugodna bele, hogy a Földön essék csapdába. Tocsogott kacsalábával, s halkan énekelt, mély, kozmikus tónusban, melyet visszhangzottak az ősi, föld alatti járatok. – .. .mindig történik baleset. Lerogyott, térde mintha ólomból lett volna, mintha sok ezer tonna ólmot sűrítettek volna belé. Elliott vele együtt zuhant, a kád fenekéig. – E.T., gyógyítsd meg magad... – Elliott érezte, hogy az energianyalábok végigcsapnak benne, de nem tudta irányítani őket; ez csak őrült tűz volt, mely tagjaiban lobogott, és gyógyító sugara mélyen el volt temetve a lánghullámok alatt. Az ajtó kinyílt lent, és Mary jött be, mellette Gertievel. – Menj, vidítsd fel a bátyádat – mondta Mary, és előreküldte Gertie-t. Mary letette a bevásárlószatyrát, a szaggató fejfájás abban a másodpercben visszatért, amint belépett a házba. Olyan volt, akár egy késszúrás homloka közepén. Előre-hátra mozgatta fejét, megpróbált körülnézni, aztán megnyomkodta halántékát. Hirtelen erőteljes képet látott orvosáról, aki olyan dolgokat ír fel neki, amelyekre nincs is szüksége. Michael mennydörgő kamaszléptei dübörögtek le a lépcsőn, minden lépése olyan volt, mintha egy ólomlabdát vernének oda. – Csak nyugalom, aranyom – mondta –, még mielőtt átfúródsz a padlón. . – Mama, valamit el kell neked mondanom. Jobb lesz, ha leülsz... Mary széke felé hátrált. Ó, kérlek, Istenem, ne sújts engem még egy gyermekkori szerencsétlenséggel, ne ma, nem akarok emberi harapásnyomokat látni a mellkasán vagy más hasonló kamaszkori ökölharcról szóló történetet hallani.

Feneke súlyosan lezöttyent, hallotta, hogy a szék megreccsen, mint amikor az izmok pattanásig feszülnek. – Valami komoly dolog? – Komolyabb, mint amilyet el tudsz képzelni. Az asszony felugrott, forgott vele a világ, valami rettentő dolog örvénye rántotta be. – Emlékszel a manóra? Csak ne a nemi eltévelyedettről legyen szó, gondolta magában. Mi szállta meg a családomat? Michael szeme olyan volt, mint egy medúza. Gertie léptei visszhangzottak a lépcsőházban, és Mary úgy érezte, a ház alapjaiban rendül meg – egy ötéves kisgyermek súlyától. – Mama – kiáltotta Gertie –, eltűntek! Már nincsenek a szekrényben! – Ők? Kicsodák? – nézett Mary Michaelre. – Jobb lesz, ha megmutatom – mondta Michael. Felvezette anyját a lépcsőn, a fürdőszobáig. – Ígérd meg a legszentebb ígéreteddel, hogy... – Michael... – Mary türelme úgy fogyott el, mintha hajcsatjai egyszerre potyogtak volna ki hajából, és Michael úgy beszélt, mint a Börtönök és Sárkányok játékban. – Miről van szó? Michael félrehúzta a zuhanyozó függönyét. Mary pislogott, szeme csukva maradt egy tétova pillanatig, mert azt hitte, valami hüllőfélék tekergő tömegét látja a zuhanyozó padlóján. Aztán kinyitotta szemét, meglátta Elliottot és... – Betegek vagyunk... – Elliott felemelte kezét –.. .haldoklunk... A víz patakzott rájuk, Elliottra és a szörnyű alakra, a lidérces álmok e három láb magas tornyára. De a toronyból jelzés érkezett. A Lény ajka megmozdult, és Mary torz visszhangokat hallott, szaggatott, mélyről jövő és barlangi térségeket felverő szavakat: – .. .nyú.. .lánk fűz.. .fa.. .lény... – A Holdról jött – mondta Gertie. Mary megragadta Elliottot, és kivonszolta a zuhanyozóból. Csak a menekülésre tudott gondolni, akármi is volt, ami egy pillanattal előbb Elliottot fogva tartotta, valami nedves hüllőszerű dolog, túl rémes ahhoz, hogy jobban szemügyre vegyék. . – Lefelé mindenki! – mondta, becsavarta Elliottot egy törülközőbe és mindnyájukat maga előtt lökdösve. Agya nem működött racionálisan; valamiféle farkasvakságban menekült, vakon tapogatózva. A fürdőkádban lévő dolog ott maradhat: ő kimenekül a gyerekekkel. Ezenkívül nem volt más elképzelése, nem érdekelte semmi más.

– Nem hagyhatjuk magára. – tiltakozott Elliott. Mary csak tovább taszigálta. Most teljhatalma volt, amelyet a mindent elsöprő félelem és a menekülés szükségszerűsége diktált. Mindhárom gyermeket úgy tolta az ajtó felé, akár a rongybabákat. Kinyitotta az ajtót, s a maradék józan esze akkor hagyta el, amikor egy űrhajóst pillantott meg a küszöbön. Az űrhajós kupolás sisakból tekintett rá. Testét űrruha fedte. Az asszony becsapta előtte az ajtót, és a hátsó kijárathoz rohant. Ez éppen akkor nyílt ki, s egy másik űrhajós lépett be. Mary az ablakhoz ugrott. Műanyag lepedő ereszkedett rá, s látta, hogy egy űrhajós ruhát viselő férfi az ablakkerethez erősíti. Aztán, néhány pillanat múlva hatalmas műanyag zsák ereszkedett alá, s az egész házat beborította.

Estig az egész házat hatalmas, légmentes csomaggá alakították át, átlátszó vinillel borították be, s hatalmas légcsatornák kapaszkodtak fel a tetőre és kerülték meg az épületet. Vakító reflektorok, magas állványokra helyezve, világították meg a házat minden oldalról. Az utcát lezárták, és a kocsifelhajtóban nyergesvontatók és teherautók álltak. Kék overallba öltözött férfiak jöttek-mentek. A házba egy furgonon keresztül lehetett bejutni. Kulcsos a furgonban volt, éppen magára öltötte overallját és sisakját. Kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, és belépett az egyik hatalmas légcsatornába. Addig ment, míg egy pneumatikus ajtóhoz nem ért, ezt kicipzárazta, és behatolt a karantén alá helyezett házba. – ...megdöbbentő... egyszerűen megdöbbentő... A szkeptikus mikrobiológus beszélt magában sisakja belsejében, hangja különösen lihegett, arca, akárcsak egy filléres boltban vásárolt akváriumba zárt aranyhalé, amint a szakértők számára biztosított területen állt földbe gyökerezve: férfiak és nők vizsgálták E.T.,létfenntartó rendszerének szövetmintáit és más elemeit, s ez a rendszer egy időre valamennyiüket megdermesztette, s csak mostanra engedtek fel annyira, hogy vizsgálódáshoz láthattak. Egy másik részén a háznak egy orvoscsoport dolgozott a családtagok vizsgálatán. Mary vérmintáját a nappaliba vitték, mely most kórházteremmé lépett elő. – Van valami környezeti változás, mely azóta következett be, hogy az... szóval ez a házba került? Hőmérséklet, nedvességtartalom, fényerősség?

Az asszony a férfira bámult, képtelen volt vagy nem akart megszólalni. Mellette egy másik orvos éppen Michael vérnyomását mérte. – Észrevettél bármiféle felületi változást a Lény bőrszínében vagy lélegzésében? Bármiféle hajhullást, felszíni verítékezést tapasztaltál? – Sosem volt haja – mondta Michael. – A gyerekek nyilván valami primitív nyelvi rendszert alakítottak ki a Lénnyel – mondta az egyik orvos a másiknak. – Hét-nyolc egytagú szóval. – Én tanítottam meg beszélni – mondta Gertie az orvosnak, aki éppen lecsippentett róla egy hajfürtöt. Egy pszichiáter elétérdelt. – Te tanítottad meg beszélni? – A Beszélő-betűzőmmel. A pszichiáter szemmel láthatóan sohasem használt ilyesmit. – Láttad, hogy a barátod kimutat valamilyen érzelmet? Nevetett vagy sírt? – Sírt – mondta Gertie. – Haza akart menni. Mindennek a lázas tevékenységnek a vezetője átment a szobán, az ebédlőbe, amelyet egy röntgencsoport foglalt el, és a csontrendszert tanulmányozta, amitől gyakran vakarták fejük helyett a sisakjuk oldalát. Kulcsos kicipzárazott egy műanyag ajtót, és belépett egy másik szobába, ahol a karantén előírásait a legszigorúbban betartották. Az egész szobát műanyag lepedőkkel borították be, és még egy szobát rendeztek be benne: egy hordozható fertőtlenítőt, háromszor három métereset, átlátszó műanyagból. Ebben volt Elliott és E.T., s orvosszakértők egy csoportja dolgozott körülöttük. – Most kapok kijelzést, az EKG-minta nem emberéhez hasonló. – Vannak Q-, R- vagy röntgensugarak jelen? – Nincsenek. – Van valami sugárzás egyáltalán? – Én... nem is tudom. Az a kijelzés, amelyet a szakértő kapott, egyik kézikönyvben sem volt leírva. De az orvosok vicces fickók; ha néhány percre egyedül maradnak bármilyen megdöbbentő létformával, és rászegezhetik gépeiket, megfejtik titkát, nyugalmuk szinte mindent áthat., – Ez különös... – csupán ennyit mondott egyikük, bár ez jóval több volt, mint különös. Az asztalon előttük heverő Lény körül minden ellentmondásos volt – egyes részei mintha csöndes, növényi álmukat álmodták volna, más területek

kőkemények voltak, olyan anyagsűrűséggel, hogy a gépek nem tudtak mit kezdeni velük. – Hangradarral sikerült meghatározni a Lény szívének helyét? – Nehezen értékelhető. – Hát akkor van szíve? Az egész képernyő kigyulladt. Úgy látszik, mintha az egész mellkasa egyetlen... szív volna. Döfködték, nyomogatták, minden irányban tekergették végtagjait. Tűk járták át húsát, ereket kutatva, ismét más tűkkel a reflexeket keresték. Megtalálták fülcimpáit, felnyitották finom kis hallójáratait. Mindenségvizsgáló, szuper-fényérzékeny szemét vad, kutató sugaraknak vetették alá. A munkacsoport lázasan dolgozott, egyszerre próbálták minden lehetséges szempontból megvizsgálni, megkínzott alakját minden lehető próbának alávetették, amit csak az orvostudomány kieszelt, hogy felfedjék az élet legbensőbb működésének titkát. Az orvos, aki a csoportot vezette, megpróbálta megtörölni homlokát, csak akkor döbbent rá, hogy üveg alá van zárva. Érezte kudarcát, zavart volt, kezdett úgy tekinteni E.T.-re, mint egy tengerfenékről kifogott lényre, egy öntudatlan szörnyetegre, egy embertelen alakzatra, amelynek jelentése, célja és titka végül is megfoghatatlan marad számára. Félelmetes volt, igen, és kimondhatatlan csúnyasága miatt az orvos nem volt olyan gyengéd, mint általában. Fáradt agya pterodaktilokat, ősgyíkokat varázsolt elé, groteszk létformákat, melyeknek sosem kellett volna kialakulniuk, és szerencsére már megszűntek létezni. Ez az előtte fekvő lény ezekhez volt hasonló, hideg és érzéketlen, megvalósult rémálom – a deformált szörny, amelytől mindig rettegtek, hogy egyszer kiemelkedik az élet méhéből. Természetes, hogy ilyen tárgyat gyűlölni kell és halálát kívánni. – Él - mondta mellette a technikus –, de nem érzem a lélegzését... – .. .a pulzus szabályos marad... A vénséges utazó csöndesen feküdt, mint egy halott hold. A vakító, fluoreszkáló fények valósággal odaszögezték, rettentő emberi pillantások, melyek idegeiben villództak. Látta, hogy varázslatuk alá került, e földi doktorok keze alá, akik a lehető legdurvább felszereléssel dolgoztak, összehasonlítva a Nagy Hajó finom szondáival. Jaj, orvostudomány! – sóhajtott fel, a Külső Éjszakába szólva, ahol az ő orvosai voltak valahol. – Marfan típusúnak látszik a test. – Jegyezzük fel: komparatív exopthalmia.

– A lábreflex kétoldali babinskit mutat. – .. .most fogtam egy lélegzetvételt. Csak egyet... Megpróbálta gondolatban érzékelni a Hajó irányát, az ő magasabb célját, amely miatt szükség van őrá a világegyetemben. Hát mindent el kell most veszítenie? Jaj, E.T. – sóhajtott magában –, most elkaptak! A Föld vasláncai köréfonódtak. Meg volt kötve, megbilincselve, és a súly döbbenetes volt, mert életereje állandóan befelé zuhant. – Van bármilyen típusú nyomelemünk? – Megállapítottuk a radioaktív küszöböt. De nincs semmi nyoma a családon a felületi égésnek, csontkárosodás sincs. – Doppler, találtál bármilyen vérzést? – Azt hiszem, látunk egy kis vért a lágyéktájon. – Extraszisztolét találtunk – a Lényé is kijelez és vele egyidőben a fiúé. Az orvosok vezetője ismét idegesen törölgette sisakját. A fiú és a szörny valamiképp össze vannak kapcsolódva, mintha a szörny a gyermek életével táplálkozna. A gyermek hol elvesztette eszméletét, hol magához tért, hallucinált, zűrzavarosan fecsegett, újból a mélybe süllyedt. Átvágnám a köteléket, mely összekapcsolja őket – gondolta az orvos –, csak tudnám, hol van, és mi az! Mélyebbre szondázott, sisakja üvegburáját törülgetve megint. Bizonyos volt benne, a Lény haldoklik; most a fiú miatt aggódott. A szívverés szabálytalan volt, a pulzus gyenge, és mind valamiképp egyezett a szörnyével, titkos kapcsolat volt közöttük, a legpokolibb módon. Az isten verje meg – gondolta a doktor, s egy pillantást vetett a külső szobák felé –, még senki sem jött erre rá? Látta a kupolás, bólogató fejeket, melyek a gépek felé mutogattak, és tudta, hogy erre senkinek sincs magyarázata. Visszafordult, lepillantott a rettentő arcra. Ha létezik érzéketlen, kapcsolat nélküli, hideg és szeretet nélküli lény a világegyetemben, akkor ez az átkozott izé volt itt, előtte. Valahogyan kifejlődött az intelligenciája – hiszen űrhajón érkezett –, de a lények, amelyek irányították, paraziták, ragadozók, együttérzésre, kedvességre, minden szép emberi tulajdonság gyakorlására képtelenek. Olyan biztosan tudta ezt, ahogyan ott állt, és legszívesebben megfojtotta volna ezt a torz teremtményt. Veszélyt jelentett; nem tudta megmondani, miért, de egész testével érezte, veszélyes mindannyiukra. Egy tű szúrta át E.T. bőrét. Mellette az asztalon Elliott összerándult, mintha őt szúrták volna meg. Az egyetlen ismerős arc, Kulcsos felé fordult. – Fájdalmat okoznak neki. Megölnek minket...

Kulcsos E.T.-re meredt. A látomás, amelyet egy nemes űrlényről hordozott magában, most radikálisan megváltozott E.T. csúfsága láttán; de Kulcsos agyában még mindig magasrendű tudathullámok égtek. Ez a Lény itt előtte, az asztalon, bármilyen csúnya is volt, de a Hajóról származott, és a Hajó hatótávolsága és energiája végtelen. Hogy ezt szolgálja, ez volt Kulcsos küldetése. – Megpróbálunk segíteni neki, Elliott. Ápolásra szorul. – Velem akar maradni. Nem ismeri magukat. – Elliott, a barátod ritka és értékes teremtmény. Meg akarjuk ismerni. Ha megismerjük, rengeteg dolgot megtudhatunk a világegyetemről és az életről. Te megmentetted, és jó voltál hozzá. Nem engednéd meg, hogy most már mi is elvégezzük a magunk munkáját? – Velem akar lenni. – Veled lesz. Amerre csak megy, te is vele mégy. Ezt megígérem neked. De ahová a Lény most menni készült, senki sem követhette. Testének örvénylő erői a legmélyükben átrendeződtek. A vénséges teremtmény érezte ennek az erőnek a rettentő nagyságát, az ősi sárkányokét. Az ő fajtája megzabolázta ezt a lángot, ezt az életet. Vajon kataklizmát idéz elő, úgy végzi be? El fogja pusztítani ezt a bolygót? Nem – kiáltott fel magában –, ennek nem szabad megtörténnie! Mi lenne ennél szörnyűbb végzet, mint elpusztítani egy olyan gyönyörű dolgot, mint a Föld? A világmindenség örökre megátkozna ezért. De teste közepében a sárkány már táncolt, szeme ragyogott, mint a lángoló napok, a rémület és hódítás titkai égtek benne. Iszonyú energia szabadulna fel, elsöpörve orvosokat, gépeket, barátokat és ellenségeket, mindent, mindenkit, ki az űrbe. – A fiú megint eszméletlen. – Hívják be az anyját. E.T. a semmiség szélén kapaszkodott, az utolsó, vékony energiaszálon. Üvöltés töltötte be fülét, és a sárkány torka nyitva volt alatta; ijesztő, fekete, kozmikus tűznyelvek nyaltak felfelé, vágyakozva arra, hogy elemésszenek egy bolygót, egy naprendszert, bármit, ami útjukba kerül. E.T. érezte, hogy természetes burka széttöredezik, és a csillagtudomány tölcsérszerűén kiárad, egyre gyorsabban. – Esik a vérnyomás. – .. .és a pulzus csökken... – Növeljétek az oxigént. – Ez a hullám most átalakult! – De hogyan? Ha egyszer nincs Q, R vagy röntgen?

– Egyszerűen eltűnt. – Injekciót! Egy elektromos berendezés közeledett E.T. mellkasához. Megvíllanyozták, adrenalint fecskendeztek belé, megdögönyözték. – Semmi... Itt véget ér a tudományom... A vén űrutazó EKG-kijelzése tömör, folyamatos vonal volt, a szívműködés megszűnt. E.T. holtan feküdt – de Elliott megmozdult, minden ereje szinte rögtön visszatért abban a pillanatban, hogy a vén utazó szíve megszűnt dobogni. E.T. legalább egy formulát megtalált azok közül, melyeket keresett, egy pajzsét, melyet maga mögött hagyott, mielőtt halálba ájult volna, úgyhogy a fiú nem követhette. Elliott felegyenesedett az ágyban, nagyot kiáltott: – E.T., ne menj el! – Nincs reakció – mondta egy orvos. – Nincs lélegzés. . – Vissza tudja tartani a lélegzetét – sírt Elliott. Az orvosok a fejüket rázták. A lény, amelyet próbáltak megmenteni, eltűnt, s most felajzott érzékenységüket ismét felkavarta a kérdés: voltaképp mi is volt az, amin dolgoztak? Alig vehették észre a világítás pillanatnyi kihagyását, az áramkimaradást a gépekben,, nem érzékelték teljesen a ház, a völgy rázkódását. Ennek érzékelése más emberek, másféle felszerelések feladata volt, akik a föld mélyében zajló rengéseket figyelik... Kulcsos, akár egy gyermek, aki nem tudja elhinni, hogy a halál valóságosan létezik, odahajolt a földönkívüli mellé, és azt suttogta: – Hogyan léphetünk kapcsolatba a te népeddel? Elliott nem érezte meg Mary vállára tett kezét, semmit sem érzett, csak veszteségét. – Ő volt... a legjobb... – zokogta Elliott, szeme könnyben úszott, amint a régi barátra nézett. Mögötte Gertie és Michael lépett be, az orvosok főnökének tiltakozása ellenére. Gertie odament az asztalhoz, és lábujjhegyre állt, ránézett a szörnyre. – Meghalt, mama? – Igen, aranyom. – Kívánhatjuk, hogy visszajöjjön? Mary életében a legutolsó dolog lett volna azt kívánni, hogy a kis szörnyeteg visszatérjen. Rábámult rettentő, zsugorodott alakjára, iszonyatos szájára, hosszú, kígyózó ujjaira és lábujjaira, groteszk hasára – merő rútság volt, és majdnem megölte Elliottot. – Én azt kívánom – mondta Gertie. – Kívánom, kívánom, kívánom...

Kívánom – gondolta Mary, megismételve a kislány mondókáját, bár maga-sem tudta, miért. Az elkülönítő helyiségből mindenkit eltávolítottak, Elliottot is, aki most odakint állt, és E.T.-t nézte, akit egy műanyag zsákba cipzároztak, és szárazjéggel fedtek be. Mögötte a többi szobából kezdték kihordani a felszerelést, és leszedték a vinil védőburkolatokat. Kis ólomkoporsót hoztak, és bevitték az elkülönítőbe. Az ügynökök a földönkívülit a ládába helyezték. Kulcsos odajött Elliott mögé, és kezét a fiú vállára tette. – Szeretnéd megnézni még utoljára? – Kulcsos kihessegette a. többi ügynököt, és beküldte Elliottot egyedül, a műanyag fedőlepedő lehullott mögötte. Elliott ott állt a kicsiny koporsó fölött. Elkotorta a szárazjeget E.T. arcáról. A könnyek Elliott szeméből orcáira peregtek, és lehulltak a műanyag hártyára, mely E.T. ráncos homlokát takarta. – Azt hittem, örökre meg tudlak tartni. És millió dolgot akartam megmutatni neked, E.T. Olyan voltál, mint egy megvalósult álom. De nem is tudtam, hogy ilyesmire vágyom, míg el nem jöttél hozzám. Most valami más helyre mentél el? Ki hisz a tündérmesékben? Gipl gipl snnnnnnnnnnnnnn org Aranyszínű fénysugár lövellt át a Föld térségén keresztül. A kozmosz történészeinek véleménye megoszlik, milyen irányból érkezett. Öregebb volt E.T.-nél, vénebb a legrégibb kövületnél. Vannak, akik azt állítják, hogy magának a Földnek a gyógyító lelke volt, egyetlen sugárban felvillantva minden képességét, talán diplomáciai gesztusként egy idegen vendég irányában. – Többé ne kukucskálj be az ablakokon – egyesek szerint ezt mondta és eltűnt. Mások úgy mondják, a Föld sorsa meg volt pecsételve, és nem tudta megmenteni önmagát, s a megmentő erő egy testvérbolygóról érkezett, hogy segédkezet nyújtson a nukleáris energia sárkányának megfékezésére. És ismét mások azt hallották, hogy: driiipl zunnnnnngggggggggummmmmmmmmm twrrrdssss, mely onnan túlról szólt. Akármi is volt ez az erő, megérintette E.T. gyógyító ujját, és az felparázslott tőle. Meggyógyította önmagát. Nem tudta, hogyan. ,/ De volt egy látomása Parancsnokától, gyönyörűbb, mint amit bárki is el tudna képzelni. Jó estét, Parancsnok – mondta E.T.

Ne kukucskálj be az ablakokon – felelt a hang. Soha többé, Parancsnokom. Ragyogó fényesség töltötte meg E.T. egész testét, érezte, mindene aranyból van, de különösen szívfénye, ahol az arany pirossal váltakozott. A szárazjégből felszálló gőz rózsaszínű lett, színárnyalatot kapott. Elliott észrevette, elkaparta a jeget E.T. melléről, és meglátta a vén utazó szívfényének parázslását. Az ajtó felé fordult, ahol Kulcsos még mindig Mary-hez beszélt. Gyorsan elfedte E.T. szívfényét a kezével. E.T. szeme kinyílt. – E.T. telefonál haza. – Oké – mondta Elliott örömteli suttogással. – Oké. – Levette ingét, és a szívfényre tette. – Ki kell téged lopnunk innen. Maradj veszteg... Elliott visszatette a szárazjeget E.T.-re, és bezárta a műanyag zsákot. Aztán szomorúságot színlelve átment az ajtónyíláson, kezét arcára szorítva, elhaladva Mary és Kulcsos mellett. A következő pillanatban már a konyhában volt Michaellal együtt, ahol egy asztalon sebészeti eszközök, arcmaszkok és mikroszkópok hevertek szanaszét. Az asztalon volt E.T. elhervadt muskátlija is. Amint Elliott suttogni kezdett Michaelnak, a muskátli, akárcsak Michael, felemelte fejét, és egy pillanat múlva friss, zöld levelek bújtak ki a halott szárakból. Bimbók jelentek meg. Aztán a növény újból virágba szökkent. Michael egyetlen halk telefonhívást intézett csak el, aztán kiosont az oldalajtón.

Elliott a fő légcsatornánál állt, mely a házból kivezetett, amikor az ügynökök arra jöttek, és hozták az ólomládát. Kinyitották a villámzáras ajtót, a kulcsos ember tartotta nekik. Átvitték a koporsót a házból, lerakták a furgonban, és visszajöttek. – Én E.T.-vel megyek – mondta Elliott. – Te és a családod velem jöttök, Elliott. Mindnyájan ugyanarra a helyre megyünk. – Ahová ő megy, oda megyek én is. Megígérte. Most vele megyek. Kulcsos felsóhajtott, visszahúzta a villámzárat, és áteresztette Elliottot. Elliott felmászott a furgonba, és kopogott a vezetőfülke felé nyíló ajtón. Michael a sofőrülésen megfordult.

– Elliott, csak egy baj van. Előre még sohasem vezettem, csak hátramenetben. Ekkor sebességbe tette a furgont, rálépett a gázpedálra, és elindult. Rettentő, szakadó zaj jelezte, hogy az egész csőrendszer letépődött a házról, s ahogy elszakadt, a házat körülvevő hatalmas műanyag sátor is összedőlt. A furgon a kocsifelhajtón megfarolva száguldott le, s vagy hatméternyit a legnagyobb légcsatornából úgy húzott maga után, mint valami csapkodó sárkányfarkat. Michael teljes erővel nyomta a dudát. A rendőrök ugrottak, hogy elvigyék az utat lezáró akadályokat, és a tömeg szétnyílt, hogy átengedje a furgont. Elliott hátul ide-oda csapódott, ahogy a furgon kifutott a nyílt útra. Csak akkor vette észre, hogy két ügynök a légcsatornában ragadt, amelyet a furgon maga után vonszolt, az ügynökök a cső bordáiba kapaszkodtak, és megpróbáltak előremászni. És ha ki tudott volna nézni a cső másik végén, akkor láthatta volna, hogy Mary kocsiba ugrik Gertie-vel együtt. Az asszony lehajtott, elhaladt a kormány járművei mellett, üldözőbe véve a furgont és reménykedve, hogy a lopás, melyet éppen végrehajtanak gyermekei, nem igazán bűncselekmény, bár erősen gyanította, hogy az. – Hová megyünk, mami? – kérdezte Gertie. – Méhlepénykrémért – mondta Mary, csikorgó kerekekkel rohanva át a megnyitott rendőrségi barikádok között. – Elliott és Michael ellopták a furgont? – Igen, drágám.... – És miért nem vittek engem magukkal? – Mert te még túl kicsi vagy ahhoz, hogy furgonokat lopj – mondta Mary, végigszáguldva az utcán. – Ha majd nagyobb leszel, megteheted. Sivítva vette a kanyart az ide-oda billegő furgon után. Most már tudta, hogy a szörny él, érezte testének minden megkínzott idegvégződésével. És akár a kívánságok, akár a puszta szerencse hozta őt vissza az életbe, az asszony örült, mert bár ez további bonyodalmakat okoz az ő helyzetében – bár rendőrségi autók üldözték őt és a Lényt is, tudta, hogy valamiképp – így a legjobb. Az ide-oda verődő ügynökök felküzdötték magukat a légvezetéken, ingó alakjához simulva. A légvezeték. nyílásán át látták Elliottot, hogy őrülten dolgozik. Hé – gondolta egyikük –, az a srác csak nem akarja elereszteni ezt a csövet, ugye?

Egy pillanattal később az ügynök az utcán hempergett, a rá és társára omlott csődarabbal együtt, a furgon pedig továbbrobogott, otthagyva őket. Michael a suhanó furgon kormányával és pedáljaival küszködött. – Itt fogunk meghalni, Elliott – szólt át vállán keresztül. – És sohasem fogják megadni nekem a jogosítványt. Azon álmélkodott, hogyan kerülték ki a többi kocsit pontosan az összeütközés előtti pillanatban; és a furgon száguldott tovább. Elliott odamászott E.T. ide-oda rázkódó ólomdobozához, kinyitotta, és kibontotta a műanyag zacskót. E.T. felült, lesöpörte magáról a szárazjeget, és körülnézett. – E.T. telefonál haza. – Érted jönnek? – kérdezte Elliott. Ziiip zipl zwak-zwak E.T. szeme ragyogott, de még inkább ragyogott szívfénye, mely olyan fényességgel felelt Elliottnak, hogy betöltötte a furgont. Michael sebesen lefordult a sugárútról arra az útra, amely egy Kilátónak nevezett dombra kapaszkodott fel. És a Kilátóról most a Börtönök és Sárkányok teljes társasága nézett le rájuk, akiknek félórája telefonált. Ott várakoztak most kerékpárral. A furgon port kavarva megállt, Michael és Elliott lesegítette E.T.-t. A Börtönösök – Greg, Tyler és Steve – szájtátva álldogáltak, amint a kis szörnyet odahozták hozzájuk. – Ő egy ember a világűrből – mondta Elliott –, és most elvisszük a hajójához. Ahogy az orvosok agya meglódult korábban, most a Börtönösök elméje is kissé zavarttá vált. De a játékban már minden szerepet kipróbáltak – zsoldosok, emberevő óriások, varázslók, lovagok szerepét –, és ez valahogyan előkészítette őket a megdöbbentő dolgokra. Így aztán, bár agyuk majd szétpattant, azért besegítették E.T.-t Elliott biciklikosarába, és aztán villámsbesen elszáguldottak a négy út egyikén, mely a Kilátóra vezetett. Tyler haladt az élen, hosszú lába fel-le pumpálta a pedált. Vállán keresztül hátrapillantva újabb őrjítő látvány tárult elé, amint az az izé Elliott kosarában ült, és még gyorsabban pumpált, mert szeretett volna gyorsan megszabadulni tőle, akármi is volt az. Mielőtt elkezd szaporodni vagy ilyesmi. – Elliott! – kiáltotta Greg, a nyál mögé csapódott. Mi... mi... – De nyelve csak ide-oda mozgott nyálában, s ámulatában csak folyt a nyála, ahogy teljes erejéből hajtotta a kerékpárt. Mellette Steve hajolt rá a kormányszarvra, szárnyas

kalapja a fején volt, s a szárnyakat meghajlította a szél. Ő is a szörnyre pillantott, és tudta, hogy akármi is légyen, valahogyan kapcsolatban áll azzal, hogy az ember hagyja, hogy a kis húga sársüteményt süttessen vele. A részleteket majd később megtudja. De mély fogadalom született meg benne ebben a percben, hogy sohasem közösködik ezentúl senki húgával, ideértve a saját húgát is. Fura dolgok történhetnek meg, olyanok, amilyenekről majd nyilván hall elsőéves egészségtanórán. Még jobban ráhajolt a kormányra, ifjonti elméjében megválaszolatlan kérdések tomboltak, lába repült a pedálon. Amint a kerékpárosok e furcsa csapata eltűnt, a dombtető ismét megtelt állami járművekkel, rendőrautókkal, és Mary is odaért. Mind sikoltva fékeztek a furgon körül, és a rendőrök kiugráltak, revolverrel a kézben. Mary ugyanekkor ugrott ki, és a rendőrök felé futott, kiabálva: Ne, hiszen csak gyerekek! – Több hónap kudarca, félelme és egyszerűen a téboly töltötte meg hangját; a rendőrök megdöbbenten visszahúzódtak, amint elsöpört mellettük. Ha ilyen meggyőző lett volna a válóperes tárgyaláson, ma gazdagabb nő lenne. A pillanatnyi zavar növelte a kerékpárosok távolságát a rendőröktől, akik még mindig a furgonnal foglalkoztak és a szárazjéggel, mely kiömlött belőle. De amikor az ajtókat teljesen kinyitották, látható lett, hogy a kocsi üres. Ebben a pillanatban a bokrokból egy másik alak került elő, aki valamiképp előre tudta, hogy ma este ez a hely lesz a legfontosabb az egész világon. – Kerékpárral mentek! – rikácsolta Lance. – Tudom, merre mentek! Mary tenyerét a kis telepata kiálló fogakkal telt szájára tapasztotta, és bevonszolta a kocsijába. De Lance letekerte az ablakot, és odakiáltott a rendőröknek és a kormányügynököknek. – A tóhoz, a tó túlsó partjára indultak! A rendőrök az ügynökökkel együtt szétrebbentek, a tó irányában. Lance Maryhez fordult. – Az erdő... – majd megmutatom magának. – De hát... a tó? – Hé, az lehet, hogy kripli vagyok, de nem olyan ostoba, tudja.

E.T. és társai továbbhajtottak a kanyargós úton, a leszállóhely felé. A Börtönös játék résztvevői állandóan E.T.-

re nézegettek, elméjük zavart volt a látványtól, de szívük mást mondott nekik, szavak nélkül és erőteljesen: hogy ő a barátjuk, és ez végre maga a Játék, a lehető legmagasabb formájában. Erősebben, gyorsabban hajtottak, s vitték arra, ahol vártak rá, bármi is legyen az. A rendőrautók a tó körül járkáltak, táborok, villák, a parkfelügyelő kunyhója körül. – Nem, itt senki sem járt... – A felügyelő a mellékúton összegyűlt járműsorra nézett. – Mi folyik itt? Kerekek pörögtek fel, az abroncsok sárt és kavicsokat hajigáltak a felügyelő irányában, aztán az üldözők csapata eltűnt, a tó melletti útról ismét a kövesútra térve. Vajon melyik úton? – tűnődött a vezérkocsi sofőrje, egy rendőr őrmester, akinek egyik szemhéja remegett, remegett egész reggel, mintha valamiféle jelzést adna le. Balra tekerte a kormányt, és valami belső radar hangját követve elindult. A mögötte lévő kocsik követték, újból végigrohantak az országúton, tövig nyomott gázpedálokkal, a kormányügynökök ragaszkodtak a nagy felhajtáshoz; ez nagy vadászat volt, és semmi sem állhatta útját. – Itt váljatok kétfelé, állítsd csatárláncba az embereidet. .. Rádiók jeleztek a vadászaton, és a zsaruk szétszóródtak, legyező alakban, amelynek alja az utcák végénél volt, s ez a legyező állandóan elfordult, kinyílt és bezárult, egyik háztömbtől a másikig. – ...fordulj, fordulj meg... – A reszkető szemhéj megremegett, és az autókerekek vele remegtek, nyomra akadva valamilyen előttük lévő különös jel alapján, s ez a jelzés valamennyi autóvezetőhöz elért zsákmányuk szívéből kiindulva, a földönkívüli izgatott távközlési adója az eget kutatta olyan erős telepatikus szondázással, hogy még a kövek is megérezték.

E.T. Elliott kosarában rázkódott, hosszú ujjaival megkapaszkodva benne. Fejében zümmögtek a jelek, zümmögtek a znakl nerk nerk snakl hallasz minket? szavai. Igen, Parancsnokom. De kérlek, siessetek, jó? zinggg zingl nerk nerk Tyler hosszú lábai szinte összeolvadtak a nagy pedálozásban, térde a tízes sebességen pumpált, ő vezette a társaságot, Michael mellette, kerékpárjára borulva. Michael messziről hallotta a szirénát.

– Jönnek! – Egy pillantást vetett Elliott felé. – Az allé felé! – kiáltotta Elliott elébük vágva, mögötte Greg és Steve, nyál szálldosott, szárnyak kalimpáltak. Vékony gumikerekek sivítottak, ahogy ráfordultak az allé feltört aszfaltjára, az allé volt céljuk középvonalában, a messzi hegyek irányában, melyek távolibbnak tűntek, mint valaha. A biciklik ugráltak és félrepattantak a réseken, és a házak hátsó oldalán ablakok pislogtak, lehunyt szemek nyíltak fel. Egy kéz, mely sörkonzervet szorongatott, az ajkakhoz emelte az italt, s az ajkak egy pillanatra megremegtek, a redőnyt felhúzták. Tényleg szörnyet láttam, amint egy kosárban elhaladt? Böfögés következett, majd még egy, aztán nehéz léptek a régi bárszekrény irányában. Az embernek inni kell valamit ilyen látvány után... Vagy abba kellene hagynom az ivást... – Erre, jobbra... – Az ügynök arrafelé mutatott, ujja hegye mintha lángolt volna. Honnan tudom, merre kell menni? – kérdezte magától. Egyszerűen tudom, hogy tudom. Arra fel.. .arra... Az autókerekek az allé irányába perdültek. A rendőrautók hét különböző ponton értek oda, aztán karavánt alkottak a feltört kövezeten. A vezérkocsi, melyet még mindig a reszkető szemhéjú őrmester vezetett, átrohant a szűk folyosón, bekapcsolt szirénával, az őrmester jó szeme kétszer annyit dolgozott, – de Isten óvja a kis öreg hölgyet, gondolta, aki most lépett ki a kukásedények mögül, hogy elszívjon egy cigarettát. Mert kegyetlenül kivasaljuk. A legyező külső szélén az ügynökök húzták szorosabbra a kört, az allé távolabbi végét zárták le. Egy lángoló ujj mutatott arra, és tökéletes bizonyossággal lángolt. – Ott vannak! Elliott még pörgő kerékkel megállt, leugrott kerékpárjáról, és felrohant a betonlépcsőkön, egy régi garázs mellett. Michael és Tyler szorosan mögötte volt, egy hátsó udvarba jutottak, amelyet mindkét oldalról fakerítés védett. Greg a felső lépcsőn jött habzó szájjal, mellette Steve, a szárnyak felemelkedtek, amint megtorpantak, felkapták biciklijüket, és kilőttek a másik allé irányában. Tyler már ott is volt, jobbra húzódva, vele Michael és Elliott és E.T. közöttük. E.T. körülnézett, hatalmas szeme forgott. Ne engedjétek, hogy elkapjanak xyer-xyer nark vmmmmmmmnnnn hallotok engem? zerk, nergle vmmmmmmmnnnn znak nagy Parancsnokunk sürget, hogy siess, veszély veszély veszély Az allé finoman felfelé hajlott, végigszáguldott rajta öt kerékpáros és egy szörny a magas hegyek felé, a hátsó úton, a

belső átjárót inkább ismerték a biciklizők, mint az autósok. A nagy járművek összetorlódtak kicsit lejjebb, hátrálniuk kellett, megfordultak, újra elindultak. – Ügyes kis patkányok – mondta a vezérkocsi őrmestere, bal szeme úgy pislogott, mint egy diszkólámpa, gyorsabban, mint ahogy a szemhéjak szoktak mozogni. Felborított néhány szeméttartályt, s remélte, nincs mögöttük öreg hölgy, kutya, gyerek vagy valahonnan kirúgott részeg, mert akkor a kerekei alá kerültek máris. Felgyorsított, jajongó szirénával, sapkaellenzőjét vad elszántsággal a szemébe húzta. Kidübörgött az allé távolabbi végénél, és ismét balra fordult, követve szeme parancsát. A kis fattyú... – Kulcsos, az ügynök magában mormogott. – A semmirekellő kis kurafi. – Elliott kedves, hazug arca táncolt szeme előtt. A srác még sokra viszi az életben ilyen arccal. Dögöljetek meg mind, pont az utolsó pillanatban, amikor már a markotokban van a zsákmány. – Fordulj be, fordulj be! – üvöltötte, ismerte az utat, ott bizsergett kéz- és lábujjaiban. Sofőrje engedelmeskedett, új útvonalra tért, vissza az utcára, éppen akkor, amikor Tyler és Elliott feltűnt az alléból kijövet. – A francba – mondta Tyler –, ott vannak.. Az utolsó utcaszakasz állt útjukban, az utolsó városi háztömb az erdő előtt, a menekülés előtt, s ez az utca hirtelen megtelt, mindkét végén ügynökök, középen rendőrök, az autók ajtaja kinyílt, és az emberek kirajzottak. Elliott visszafordult az allé felé. Ott egy rendőrautó orra jelent meg, reflektorai égtek, a kocsi közeledett. A legyező most már minden úton bezárult, középen egészen szorosan, teljesen eltorlaszolva a fiúk útját. A magas Tyler ráhajolt tízsebességes kerékpárjára. – Próbáljuk meg, szórjuk szét őket. – Előrepedálozott, mellette Michael és Elliott közvetlenül mögöttük, a kerékpárokat felpörgették, amennyire bírták. Volt némi hely, szűk ösvény két parkoló jármű között. Tyler rámutatott, Elliott bólintott. A repülő ék két oldalán Greg és Steve haladt, Greg szája végre kiszáradt, évek óta először köpni sem tudott. – Nem tudjuk megcsinálni – mondta, de ráhajolt a kormányra, s csak arra vágyott, bár maradt volna még nyála, hogy az arcukba köpjön. Steve szárnyai szorosan a kalapjára tapadtak, egyre gyorsuló kerékpárja szelet kavart. Ha jól céloz, egyenesen egy zsaruba futhat, és az éjszakát börtönben töltheti. A kerékpárok falanxa a rendőrségi kordon felé hajtott, mellettük a kormányügynökök és a félkatonai egységek. Minden átjárás el volt barikádozva előttük.

Még egy utolsó kitörés, gondolta Elliott. Csak ennyit adhatunk neki. E.T. felemelte egyik ujját, és kissé megnehezítette a vadászatot. A kerékpárok felszökkentek a levegőbe, az üldöző autók fölé. – Megüt a guta – mondta a rendőrfőnök, kezét csípőre tette, sapkáját tarkójára tolta, szája tátva maradt. Öt bicikli vitorlázott el a házak felett. Kulcsos úgy érezte, mintha gyomra kiszakadna, és a lábaihoz zuhanna, mintha most lépett volna le egy magas ház tetejéről. A kerékpárok súrolták a telefondrótokat, aztán a villanyoszlopok tetejét, majd eltűntek a szürkületben, csupán egy szárnyas kalap maradt hátra utánuk. E.T. lepillantott a lenti tájra. Igen, ez sokkal jobb volt, simább utazás. Szívfénye megint megelevenedett, és Elliott biciklikosarán keresztül kiviláglott az alkonyba. Egy bagoly, mely nemrég tért vissza kedvenc fájára, felébredt, és lustán megrázta szárnyát. Itt az ideje, hogy egerésszünk egy kicsit. Felemelkedett. De az ég szerelmére, mi ez? Öt repülő bicikli vitorlázott el a madár mellett, mely visszahőkölt a levegőben, csőrével idegesen pattintott. E.T. szívfénye eljutott kitűnő szeméig. Rámeredt a vénséges manóra, akinek szeme is éber fókuszra volt állítva, s az éjszakát figyelte. A denevérek egyre nagyobbak errefelé – gondolta a bagoly. Vagy én vesztettem el a józan eszemet. A kerékpárok már eltűntek a sötétségben, mely mindenütt leszállott. Elliott kormányozta is gépét, a már kialakult módon, s a többiek követték, mellette siklottak. – Szóljatok, ha vége van – nyálzott Greg, szemét lehunyva, nedves ajka lefittyedt. Mellette Steve kalap nélkül, haja szanaszét repült és felállt, amint lefelé bámult a földre. Kishúgok – mondta magában halkan. Tyler és Michael közrefogták Elliottot, és E.T. a távoli égre meredt, külső tudata a felhők fölé emelkedve kutatott. znak zerkle dergggg, ó, Parancsnokom, igazán te vagy az? znerkle derggg dergggg Telepatikus arc jelent meg előtte, a legmegbízhatóbb, legtökéletesebb és legfinomabb minden ősutas-arc közül. Magasabb rendű tudatának teknősbékaszerű mosolyával mosolygott, s aztán eltűnt, a rohanó leszállás rejtett tartományában.

– Az erdő! – kiáltotta Elliott, amint a kerékpárok kanyarba dőltek az égen, és a többiek is látták már maguk előtt a dombok halmait és aztán a mély árnyakat. Mary a földön, de így is haladva, ugyanazon a hegyoldalon állította meg kocsiját, a telepata utasításainak megfelelően. Feljebb, a nyiladékhoz – mondta Lance rosszkedvűen. Ez volt a világ legnagyobb kerékpáros üldözése, és ő nem vett benne részt. Miért? Mert ő... Telepata volt. Gertie köztük ült, ölében a muskátlival. Még több bimbó nyílt ki rajta, a szirmok szétváltak, amint Mary kocsiját a nyiladékra ugratta. Lance előrenézett, a sötét lombok csúcsára. – Erős jelzéseket kapok most – mondta. – Álljunk meg itt. Leparkoltak, kiszálltak, és bementek az erdőbe, Lance vezette őket, Mary pedig Gertie kezét fogta. Útjuk lassú volt, de a lombok feletti út gyors, és Elliott már ott vezette társait gyorsan az elrejtett kommunikátor felé. – Ott... – E.T. ujjával jelt adott, és a kerékpárok felvették a leszállás alakzatát. Könnyedén lesiklottak, és lassan gördülve megálltak. Ulllll-lipl-lip A kommunikátor zümmögött. Amint Elliott feléje közeledett, ragyogó, váratlanul érkező levendulaszín fény csapott le rá. Megmerevedett, ránézett E.T.-re. A vén szörny vele együtt belépett a fénybe, és együtt néztek fel. Felettük volt a Nagy Hajó, halvány fényei parázslottak. Úgy tetszett Elliott számára, hogy egy nagy karácsonyfadísz hullott alá a sötétségből. Rámeredt a gyönyörű járműre, – magába itta hatalmas erejének csodáját. Ez E.T. volt, milliószorosan megsokszorozva, a legnagyobb szívfény, melyet a világ valaha látott. Titkai belevilágítottak, és a szeretet és csodálat üzenetei cikáztak végig testén le és fel, szinte semmivé olvasztva őt magát. E.T. felé fordult. A vénséges utazó szeme is nagyra nyílt, megtelt a szeretett anyahajó képével. A Tejút Királynője érkezett meg. Parancsnoki fényei elegáns mintában rajzolódtak ki a hajótörzsön, és benne érezte a kozmosz tudatát, legfejlettebb formájában. Rápillantott barátjára, aki segített neki, hogy üzenjen a felmérhetetlen messzeségen át. – Köszönöm, Elliott... – Hangja erősebb lett, mintha tónusa megnőtt volna a Hajóval való harmóniában, egyre magasabb energiamintákat követve.

– Ígérem – mondta a parázsló fedélzeti ajtónak –, nem fogok bekukucskálni az ablakokon. De ebben a pillanatban érezte, hogy egy másik alakzat jelenik meg a tisztáson, s ott volt a nyúlánk fűzfa-lény, hosszú pillanatokig nézte őt. Gertie szaladt felé. – Itt van a virágod – mondta, és maga elé tartotta a muskátlit. Karjába vette a kislányt. – Légy jó. Egy árny mozgott a tisztás szélén, és a csilingelő kulcsok zaja betöltötte az éjszakát. E.T. gyorsan letette Gertie-t. Elliotthoz fordult, és eléje tartotta kezét. – Jössz? – Maradok – mondta Elliott. A vénséges utazó megölelte a fiút, és érezte, hogy a kozmikus magány keresztülfut rajta, mint még soha eddig. Megérintette Elliott szívét, s ujjai hegyével bonyolult hullámvonalat rajzolt, hogy megmentse a gyermeket a csillagok vonzásának kábítószerétől. – Én itt leszek veled – mondta, s ujjhegye lángolt Elliott mellkasa fölött. Aztán a vén botanikus felment a létrán. A Nagy Karácsonyfadísz belülről jövő fénye parázslott körülötte, és érezte, amint a Hajó tudatának milliószoros kötése fellángol benne, és szíve, akárcsak Elliotté, nem magánnyal telt meg, hanem szeretettel. Eltűnt a ködös fényben, muskátlijával együtt.

WILLIAM KOTZWINKLE E.T. – FÖLDÖNKÍVÜLI

A körte formájú, sok millió éves, apró termetű ősbotanikus túl kíváncsinak bizonyul, amikor az 1000 évenként a Földön növényeket gyűjtő űrexpedíció ismét a mi bolygónkat kutatja. A földi hatóságok megriasztják a szelíd utazókat, s a sietve menekülő űrhajóról lemarad E.T., az ősöreg extraterresztriális űrmanó. Szívfénye egy közeli házhoz vezeti. Nem kell csalódnia, a család – a kis Elliott és a jeles kutya vezérletével gondjaiba veszi. Mulatságos kalandok sorozata veszi kezdetét, mert csak a gyerekek tudhatnak a kozmikus virágvarázsló földi jelenlétéről. Vajon észrevétlen maradhat-e a házban E.T., amíg a gyerekek segítségével megteremti az összeköttetést a távoli Parancsnokkal? Erről szól a regény, amelynek címszereplő űrmanója először Steven Spielberg világhírű filmjében hódította meg a közönséget. William Kotzwinkle jóvoltából a film eredeti forgatókönyvét most remek sci-fi regény formájában is olvashatjuk. A számtalan mulatságos kaland olvasva sem kevésbé szórakoztató, s a gyerekek hősies küzdelme az elesett, segítségre szoruló, magányos űrtörpéért elsősorban a felnőttek számára szolgál tanulságokkal. .

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK HU ISSN 0324-5,225 ISBN 963 211 583 X Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Sylvester János Nyomda, Szombathely 1983-2409 Felelős vezető: Hanuszek Béla igazgató Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor A szöveget gondozta: Makai Judit Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Beszédes Natasa 170 000 példány Terjedelem: 12,8 (A/5) ív. IF 5018