William Dietrich
Véres birodalom General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
A mű eredeti címe Blood of the Reich Copyright © 2011 by William Dietrich Published by arrangement with HarperCollins Publishers Hungarian translation © Bánki Vera © General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította BÁNKI VERA Szerkesztette PÁLFI ANNA A borítót KISS GERGELY tervezte ISBN 978 963 643 412 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 29,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3473-12
Tartalom
Első fejezet Németország, Berlin 1938. március 21. Második fejezet Egyesült Államok, Seattle szeptember 4., napjainkban Harmadik fejezet Németország, Berlin 1938. március 21. Negyedik fejezet Egyesült Államok, Seattle szeptember 4., napjainkban Ötödik fejezet Németország, a wewelsburgi kastély 1938. március 30. Hatodik fejezet Egyesült Államok, Seattle-től északra szeptember 4., napjainkban Hetedik fejezet Egyesült Államok, New York 1938. szeptember 10. Nyolcadik fejezet A Trieste fedélzetén a Földközi-tengeren 1938. június 25. Kilencedik fejezet Egyesült Államok, a Skagit folyó völgye szeptember 4., napjainkban Tizedik fejezet Sikkim, Kangra La 1938. július 28. Tizenegyedik fejezet Kína, Hongkong 1938. szeptember 28. Tizenkettedik fejezet Egyesült Államok, Concrete, Summit Bank szeptember 4., napjainkban Tizenharmadik fejezet Tibet, a Lhászába vezető út 1938. szeptember 2. Tizennegyedik fejezet Kína, Hankou 1938. szeptember 29. Tizenötödik fejezet Egyesült Államok, Cascade River Road szeptember 4., napjainkban Tizenhatodik fejezet Tibet, Lhásza, Potala Palota 1938. szeptember 20. Tizenhetedik fejezet Nyugat-Kína felett 1938. szeptember 9. Tizennyolcadik fejezet Egyesült Államok, Cascade-hegység, Hood kunyhója szeptember 4., napjainkban Tizenkilencedik fejezet Tibet, Lhásza 1938. szeptember 21. Huszadik fejezet Tibet, repülőút Lhásza felé 1938. szeptember 10. Huszonegyedik fejezet Egyesült Államok, Cascade-hegység, Hood kunyhója szeptember 5., napjainkban Huszonkettedik fejezet Tibet, a Kunlun hegység felé 1938. szeptember 30. Huszonharmadik fejezet Tibet, Lhásza, Nyári Palota 1938. október 2. Huszonnegyedik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-csúcs szeptember 6., napjainkban Huszonötödik fejezet Tibet, a Shambala völgye 1938. október 3. Huszonhatodik fejezet Tibet, a Shambala völgye 1938. október 3. Huszonhetedik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-bánya szeptember 6., napjainkban Huszonnyolcadik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. Huszonkilencedik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. Harmincadik fejezet Tibet, az elveszett völgy 1938. október 3. Harmincegyedik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-bánya szeptember 6., napjainkban Harminckettedik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. Harmincharmadik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-csúcs szeptember 6., napjainkban Harmincnegyedik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. Harmincötödik fejezet Egy Boeing-747-es fedélzetén a Csendes-óceán felett szeptember 7., napjainkban Harminchatodik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 4. Harminchetedik fejezet Egy Boeing-747-es fedélzetén a Csendes-óceán felett szeptember 7., napjainkban Harmincnyolcadik fejezet Tibet, Lhásza szeptember 10., napjainkban Harminckilencedik fejezet Tibet, Lhásza szeptember 11., napjainkban Negyvenedik fejezet Egyesült Államok, Concrete 1945. szeptember 7. Negyvenegyedik fejezet Tibet, Kunlun hegység szeptember 19., napjainkban Negyvenkettedik fejezet Tibet, a Lezárt Ajtó Kolostora szeptember 19., napjainkban Negyvenharmadik fejezet Tibet, Shambala szeptember 20., napjainkban Negyvennegyedik fejezet Tibet, Shambala szeptember 20., napjainkban Negyvenötödik fejezet Egyesült Államok, Cascade-hegység, Hood kunyhója 1945. szeptember 8. Negyvenhatodik fejezet Tibet, a Lezárt Ajtó Kolostora szeptember 20., napjainkban Negyvenhetedik fejezet Tibetből Németországba szeptember-október, napjainkban Negyvennyolcadik fejezet Németország, Wewelsburg október 2., napjainkban Negyvenkilencedik fejezet Németország, Wewelsburg október 2., napjainkban
Ötvenedik fejezet Németország, Wewelsburg október 3., napjainkban Ötvenegyedik fejezet Németország, Wewelsburg október 3., napjainkban Ötvenkettedik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban Ötvenharmadik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban Ötvennegyedik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban Ötvenötödik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban Ötvenhatodik fejezet Svájc, Genf október 17., napjainkban Ötvenhetedik fejezet Svájc, Genf október 18., napjainkban
Ismét Hollynak „A tibeti expedíciónak elsődlegesen politikai és katonai feladata volt, nem pedig tudományos. A részletek valószínűleg nem kerülnek ismertetésre.” Joseph Goebbelsnek, a Harmadik Birodalom propagandaminiszterének a német újságok számára készített feljegyzéséből, 1940
„Az a vágyam, hogy az egész fizikát egy olyan elegáns és egyszerű formulába foglalva lássam, amely ráfér egy póló elejére.” Leon Lederman fizikus, 1993
Köszönetnyilvánítás Ez a regény számos írásos forráson alapul. Azok, akik a történelmi háttérre kíváncsiak, elolvashatják Christopher Hale Himmler's Crusade (Himmler keresztes hadjárata) című könyvét az 1938-as tibeti náci expedícióról; a könyv 2003-ban jelent meg Nagy-Britanniában. Ez regényem számára jó meglátásokat tartalmazó forrásnak bizonyult. Isrun Englehardttól létezik egy fényképes beszámoló Tibet 1938-1939 címmel. A későbbi náci teoretikusokat megihlette Sir Edward Bulwer-Lytton 1871-ben íródott könyve, a Vríl, The Power of the Corning Race (Vril, az eljövendő faj energiája). Felhasználtam egy sor népszerű tudományos művet is, amikor a húrelméletről írtam, vagy a világ-egyetem keletkezésével foglalkozó Melméletről. Tibeti látogatásom alkalmával hasznomra váltak Ugyen Kyab tibeti idegenvezetőm, és útitársaim, a holland Marc Stoelinga, a belga Johan Willemse és Sherine Geusens észrevételei, megérzései. A Szakja buddhista kolostor menedéket nyújtott nekünk egy himalájai vihar alkalmával, és új irányba terelte elképzeléseimet. Különleges köszönet illeti Katie Yurkewiczet, a genfi CERN részecskegyorsítóban lévő Fermilab fizikusát, aki iratokat, fotókat adott nekem, és türelmesen kidolgozta a módozatokat, amelyekkel eltehettük láb alól a rosszfiúkat. Az övé az érdem mindenért, ami valódi, a szándékos fikció az én művem. Ismét lekötelezettje vagyok a HarperCollinstól Jonathan Burnham kiadónak, Rakesh Satyla szerkesztőnek, Muriel Jorgensen nyomdai előkészítőnek, Renato Stanisic tervezőnek, Heather Drucker újságírónak; Andrew Stuartnak, az ügynökömnek és első olvasómnak, továbbá a feleségemnek, Holly-nak. Amíg én a szuperhúrokkal játszadoztam, ők mindent megtettek, hogy a megfelelő hangot szólaltassam meg.
Első fejezet Németország, Berlin 1938. március 21. A tavasz első napja ugyanolyan várakozással volt terhes, mint amilyen Kurt Raedert töltötte el, akit váratlanul magához hívatott Heinrich Himmler SS-Reichsführer. Hideg volt a porosz égbolt, a német főváros vasszürkeségét gyenge napfény aranyozta be, amely a tél végét ígérte. Talán Himmler lesz az a pogány nap, amely elűzi a felhőket Raeder megtorpant pályafutása egéről. Talán elindulhat egy új expedícióra. „Érdeklődéssel olvastuk Tibetről írt könyveit” állt a meghívólevélben. Ez az egyszerű üzenet kizökkentette a felfedezőt az egyetemi tanítás unalmából és a felesége halálát követő gyászhangulatból. Az új lehetőség olyan volt, mint az SS jelének ikervilláma. Ahogy Raeder az U-bahntól, azaz a földalattitól a náci hatalmi központ szíve felé tartott, mintha Berlin is osztozott volna előérzeteiben. A város szürke volt, mint mindig, de a rügyek duzzadtak, és a fákon már egy kevés zöldet is lehetett látni. Az éjszakai esőtől csillogott a kövezet, a főváros nyugodt és eltökélt volt, akár az új acéltankok, amelyek alig kilenc nappal korábban ott várakoztak Ausztria határán az Anschlussra. A két ország immár egy Német Birodalmat alkot, és a náci taktikával kapcsolatos aggodalmak végül lelkesedésbe fordultak, amely olyan ragyogó volt, mint a seb élénkségét tükröző vörös horogkeresztes zászlók. Az egész világ azt várta, mi lesz Németország következő lépése. Egész Németország pedig arra várt, hogy Hitler mit fog lépni legközelebb. Az általa megvalósított Új Rend valószínűtlenül sikeres volt, és a Wilhelm-Strassén az ég felé törtek a márványtömbök és oszlopok: épült a Führer impozáns Kancelláriája. Speer megígérte, hogy alig egy év alatt elkészül, a munkások szorgos hangyákként nyüzsögtek az építkezésen. Az emberek büszkén szemlélték a látványt. Raeder titokban élvezte fekete SS-uniformisa színpadiasságát és az SS-kiképzés középkori rituáléit. Szövetséget jelentett számára, azt a megelégedettséget, hogy egyike lehet a kiválasztottaknak. Amikor 1933-ban egy barátja tanácsára belépett az új német lovagrendbe, lehetőséget kapott, hogy bizonyítsa árja származását, és az egyetemen, ahol szinte befagyott az előmeneteli rendszer, úgy alakult, hogy vonakodva, de elismerték. A zsidók eltávolításával egyre több feladatot kapott, de frissen szerzett hírnevét még nem erősítették meg előléptetéssel. Az egyetem értelmiségei sznobként viselkedtek a nácikkal szemben. Az iskolában Raeder többnyire kerülte az egyenruhát, szívesebben barátkozott a keményített gallérosokkal. Az évek során bizonyos hírnévre tett szert, unta a tanítást, és végül egy személyes tragédia is lesújtott rá. De most az SS-Reichsführer valahogyan felfigyelt rá. Raeder elérkezett élete fordulópontjához. Így azután a fiatal professzor büszkén és öntudatosan felöltötte a Schutzstaffel-egyenruháját a rovásírásos jelvényekkel. Amikor Gosling, az egyik kollégája a karról, egy kávéház ablakából észrevette, és csipkelődött vele, a zoológusnak sikerült jókedvűnek mutatnia magát. Csak vállat vont, mondván: – A tanároknak is kell a betevő. A nácik azt hirdették, hogy az élet küzdelem. Raeder tudta, milyen jól áll neki az SS-egyenruha. Barna haja egy árnyalattal sötétebb volt az eszményinél, de jóvágású volt, és alkalmas a feladataira: egyenes tartású, izmos, olyan, amilyennek egy ifjú németnek, az új embernek, az árja prototípusnak lennie kell. Remekül lőtt, alpinista volt, egyetemi oktató, vadász, könyvek szerzője, a Harmadik Birodalom tudósa. Lotte halálát a férfi eredményeire való tekintettel nem verték nagydobra. Kínzó kétségeit megtartotta önmagának. A nagy forgalmú Wilhelm-Strassén a berliniek szinte öntudatlanul helyet adtak egyenruhájának, és ő ezt az óvatosságot normálisnak fogadta el. Az SS-t nem kell szeretni tanította Himmler. Untersturmführer Kurt Raeder, a kalandor! Elszánt tekintete egyenesen folyóiratokba illő. A nők elsuhantak mellette, és röpke
pillantást vetettek rá. Ahogy Göring új minisztériuma steril, masszív épülete mellett elhaladt, amelynek modernista tömege a Luftwaffe erejét hirdette, ritkult körülötte a gyalogosok tömege. Még kevesebben jártak arrafelé, ahol balra kanyarodva bejutott a Prinz-Albrecht-Strasséra, és elérte a 8-as házszámot: ez volt a náci Németország lehírhedtebb címe. Itt székelt a Reich Biztonsági Minisztériuma, amely magában foglalta az SS-t és a Gestapót is. A mellette lévő 9-es számú épületben volt a Prinz-Albrecht-Palais Hotel, amelyet szintén elfoglalt a biztonságiak növekvő bürokráciája. Raeder szemében a rendőrség székhelye sokkal kellemesebbnek tűnt, mint Göring főhadiszállásának puritán szigorúsága. Az SS neoreneszánsz stílusban emelt épületeinek boltíves bejárata volt, és a letisztultabb 19. századot idézték. Csak a kapu két oldalán álló, feketébe öltözött őrszemek utaltak az épület új funkciójára. Azt rebesgették, hogy az alagsorban a Gestapo cellái sorakoznak. Különben is mindenről mindenütt a lehető legrosszabb hírek keringtek. Raeder szerint ez jó dolog volt. A fenyegetés biztonságot jelentett azok számára, akik tartották magukat a szabályokhoz. Senki sem tagadhatja, hogy a nácik rendet teremtettek a káoszból. Miközben a demokráciák hanyatlottak, a totalitárius modellek Németország, Olaszország, Spanyolország, Japán felívelőben voltak. Ez az épület a jövő ökle volt, Raeder jövőjéé. Bent olyan csend uralkodott, mint egy templomban. Nagy lépcsőház vaskos korláttal, a lépcsőkön süppedő vörös szőnyeg, mint egy moziban. A lépcsősor egy boltozatos hallba vezetett föl. A dekoráció három horogkeresztes zászló volt, valamint Hitler és Göring mellszobra. A váróterem egyik oldalán fapadok, kényelmetlenek, mint a templomban. Az íves, homályos ablakokon hideg fény szűrődött be. A terem végén újabb három lépcsőfok újabb bejárathoz vezetett (az oltárhoz, folytatta Raeder gondolatban a templomi hasonlatot), a feketébe öltözött őrök helyettesítették a feketébe öltözött papokat. Himmler a jezsuiták mintájára alakította elitjét, az SS buzgalmát pedig az inkvizíció fegyelme szerint. Ellenőrizték Raeder papírjait, beengedték egy privát váróterembe, ahol az irodarészt egy hatalmas, gátszerű tölgyfa pult választotta el a várakozóktól. Itt alaposabb ellenőrzés következett, amelyet egy szőke északi őr végzett, az a típus, amelyet az SS előszeretettel szerepeltetett a plakátjain. – Egy Untersturmführer jön a Reichsführerhez? bámult szkeptikusan Raeder rangjelzésére. Raeder felmutatta a levelet, amely odaszólította őt, az SS-hadnagyot a tiszteletre méltó Wilmersdorf kerületbeli lakásából, amely Lotte halála óta kísértet járta hely volt. – A Reichsführer minden rendű és rangú embertől elvárja, hogy szolgáljon tette hozzá. A kommentár nem váltott ki reakciót a robotkülsejű, arckifejezés nélküli emberből. – Várjon! A felfedező mereven állt, mialatt a szolgálattevő telefonált, majd a helyére tette a kagylót. Nem is pillantott többé Raederre. Hosszú percek teltek el. Raeder hallotta a kőpadlón a sarkak kopogását, az írógépek és rejtjelező gépek tücsökciripelés-szerű hangját, a fa iratrendező fiókok ki- és becsusszanását. A távolból felhangzó telefonokat azonnal felvették, egyik sem csörgött kétszer. Mindenki suttogva beszélt, mintha a minisztérium épülete elnyelte volna a hangokat. Vajon ugyanígy elnyelte az alagsori zajokat is? A zöld és a krémszín volt uralkodó, a lámpák komor sárga fényt sugároztak. – Erre, Raeder professzor! Egy másik SS-tiszt, egy Sturmbannführer, kövérebb, rózsásabb arcszínű, fürge léptekkel vezette át egy folyosólabirintuson. Hol erre, hol arra kanyarogtak, lépcsőkön mentek fel, újra elfordultak. Raeder (talán nem ok nélkül) elveszítette tájékozódóképességét. Irodák előtt haladtak el, de az ajtók csukva voltak, a tejüveg mögött mozgó alakok látszottak. Útközben kevés emberrel találkoztak: mind férfiak voltak, siettek, a csizmájuk dobogott, a társalgás csak mormolás volt. A falakon nem volt semmi. A padló mindenütt ragyogott. Csodálatra méltó és nyugtalanító volt a magabiztos hatékonyság, a szerzetesi összpontosítás, az irodák papír- és ragasztószaga…
Újabb, vikinghez méltó felépítésű SS-testőrök álltak vigyázzba, feltárult egy kétszárnyú ajtó, és beléptek egy bükkfával burkolt, nagy belmagasságú előszobába. Megvizsgálták, nincs-e fegyver Raedernél, és ismét gondosan átvizsgálták személyi okmányait. Senki sem mosolygott, és mindenki a lehető legkevesebbet szólt. Az előszoba homályos volt, ablaktalan, a színjáték szavak nélkül zajlott le. Raeder egy hatalmas gépezet közepén találta magát. Kopogtatás egy oldalajtón a válasz egy csengőhang volt: beléphetett. Raeder egy újabb folyosóra számított, ehelyett egy szerény, festett falú irodában találta magát, a mennyezet alacsonyabb volt, mint az előszobáé. Az egyetlen ablak az udvarra nézett, a kilátás egy kőfalra nyílt. Kintről senki sem láthatott be a szobába. Egy nagyméretű, de egyszerű íróasztal volt a szobában, előzőleg bizonyára valamelyik porosz minisztériumban szolgált, előtte három borszék állt. Az íróasztal mögött Németország második legnagyobb hatalmú embere ült. Himmler felpillantott egy dossziéból, és bagolyszerű pillantást vetett Raederre. Az SS-Reichsführer kerek szemüvegével, csapott állával és keskeny vállával egyáltalán nem hasonlított az ajtaja előtt álló pretoriánusokhoz. Leginkább banktisztviselőnek vagy tanárnak látszott. Gyér bajsza volt, sápadt bőre és kellemetlenül nőies, fehér keze. A haját a fülénél egészen rövidre nyírták, a porosz divat szerinti sisakszerű fazonra. A Führer szenvedélyesebb, lángoló buzgalmat sugárzó arcképe tekintett le rájuk a falról: sűrű fekete haj, hangsúlyos bajusz. Az irodában nem is volt más dekoráció. Nem voltak emléktárgyak, személyes fényképek. Az egyik falat könyvespolc borította sok régi, bőrbe kötött, szakadozott kötettel. Raeder nem tudta elolvasni a megfakult címeket. A Reichsführer asztalán olyan rend volt, mint egy könyvelőnél, a dossziékon színes címkék, minden megfelelően elrendezve. Vagy nem ez volt Himmler igazi irodája, vagy a Reichsführer nem igényelte Hermann Göring főúri pompáját. Az önmegtartóztatás titokzatos volt. Himmler bezárta az előtte fekvő dossziét, és úgy fordította, hogy Raeder láthatta rajta a saját nevét és arcképét. – Üljön le! A zoológus engedelmeskedett. A szék lábaiból levágtak, Raeder csaknem guggolt, fel kellett néznie Himmlerre. A Reichsführer arcán halvány mosoly futott át, mintha a vendégét szerette volna nyugtatni, de a hűvösség csak a saját hatalmát hangsúlyozta. Volt valami furcsán üres abban a személyiségben, amelyet Himmler mutatott; Raeder úgy érezte, csak megtévesztő álca. Ekkor Himmler váratlanul, meglepő lendülettel előrehajolt, tekintetében ragadozó fény gyulladt, mint egy rovaréban, a szemüvege villogott. Mintha hirtelen lángra lobbant volna benne valami, a tárgyra tért: – Untersturmführer szólalt meg minden bevezetés nélkül a rendőrminiszter, miközben Raeder dossziéján összefonta a kezét , hisz ön a vér fontosságában?
Második fejezet Egyesült Államok, Seattle szeptember 4., napjainkban A férfi jóképű volt, a lány láthatóan felfigyelt rá, és azonnal megkapta tőle a „mirelites” címkét. Rominy Pickett elmélete szerint egy férfi jellemére abból lehet következtetni, hogy hol tartózkodik egy szupermarketben. A módszer körülbelül annyira volt megbízható, mint az állatövi jelek. Általában nem szentelt figyelmet a sör- és chipspolcoknál álldogálóknak, kétbalkezes óriáscsecsemőknek tartotta őket, akiket még alaposan meg kellene reformálni. Akik a szokványos készételeknél álldogálnak, mind konzervatívok és unalmasak gondolta. Csak egy republikánus vásárol zöldborsókonzervet. Ígéretesebb volt a borrészleg (úgy érezte, hogy ő maga egy kissé sznob, mert a bort a sör fölébe helyezte). A gyümölcs- és zöldségosztály is kínált lehetőségeket. Nem szeretett volna magának egy vegetáriánust, de aki zöldséget vásárol, és időt szán az elkészítésére, az talán alapos és megfontolt az élet többi dolgában is. A kenyeresgondolánál megbízható, teljes kiőrlésű kenyérre vágyó pasasok voltak, de a legtöbbjük már jegygyűrűt viselt. A piknikeket ellátó részleg olyan emberre utalt, aki szeret a szabad levegőn tartózkodni, egy értelmiségire a folyóiratok polcánál lehet rátalálni, az csak a kérdés, hogy a The Economist vagy a Truck Trend köti-e le a figyelmét. Rominy szerint azonban a fűszerek, ízesítők és borok osztályai voltak a legjobb helyek: aki ott keresgél, nyitott a részletekre, a kísérletezésre, és jó ízlése lehet. Elismerte, hogy ez a felosztás távol állt a tökéletestől, hiszen a boltban a férfiak is összevissza járkáltak a gondolák között. Persze a zodiákus jegyeket is többféleképpen lehet értelmezni. Az ő osztályozása legalább annyira megbízható állította a barátainak mint az internet randioldalain olvasható kitalációk. A mélyhűtött áruk problémát jelentett. Itt megvolt az esélye, hogy nőtlennel találkozik, a csomagolások is megfeleltek az egyedül élőknek. A mélyhűtött áru azonban sietségre, mikrosütőre és (ha a bevásárlókosár tartalmából ilyenre is lehet következtetni) a becsvágy hiányára is utalhatott. Kiolvasztani valamit gyerekjáték. Igaz, ami igaz, ő is ott állt a mélyhűtött áruk pultjánál, a fogyókúrásoknak ajánlott krumpli- vagy brokkolicsomaggal, és egy doboz Häagen-Dazs fagylalttal. A terveiben azonban élettársról volt szó, nem pedig Rominy, a szoftvereket reklámozó nő magányos életéről. Diplomát szerzett kommunikációból, egy 37 négyzetméteres kis lakásban lakott, ipari padlószőnyeg, nem túl modern PC, két hosszabb kapcsolat, amely véget ért, mert a felek nem igazán kötelezték el magukat benne, és mert Rominy elhatározta, hogy nem hajlandó elfogadni a középszerűséget. Soha semmi sem történt vele. Ijesztő globális hírek, döcögő gazdaság, a barátnői csak gúnyolódni tudtak, a férfiak meg csak be akartak hozzá költözni. Bevásárlás a Safewayben. Egy személyre. Maholnap harminc lesz. Nem mintha manapság ez sok volna emlékeztette magát. Nemsokára elő is fogják léptetni. Sok minden vár még rá. És igen, a csinos mirelites pasi újra őt nézi. Rominy észrevette, hogy zavarában önkéntelenül tekergette barna haját, miközben ezer dolgot képzelt el a férfiról: az a tény, hogy a pizzák körül téblábolt, azt jelenti, érdekli az olasz konyha és a reneszánsz művészet; az edzőcipős lábával a bevásárlókocsira támaszkodott, és ettől olyan atlétikusan festett, mint egy kerékpáros vagy egy rögbijátékos; hogy az inge zsebében a toll nem arra utalt, hogy nyomorult bevásárlólistával érkezett az üzletbe, hanem arra, hogy költő, aki a megfelelő ihletre vár. Makrancos, göndör szőke haj, jegeskék szem, izgató sebhely az állán: milyen
nagyszerű volna, ha valami nagy bátorságot igénylő cselekedet nyomát őrizné! (Valószínűleg csak egy gyerekkori gördeszkás baleset emléke.) A farmering alatt láthatóan izmos felépítésű volt. Igen, Rominy valódi Sherlock Holmes volt, ahogy egyetlen pillantással fel tudott mérni egy hímet. Baj volt, ha a vizsgálódás láttán visszakoztak, és a fenébe velük, ha vették a bátorságot, és ők is megbámulták őt. Rominy a lelkűket szerette volna lemezteleníteni. A férfi azonban nem közeledett, csak nézte őt. Talán kicsit túlságosan sokáig nézte. Furcsa, tétova pillantással méricskélte, amely nem volt sem tartózkodó, sem kihívó, de még szemezgető sem. Egyszerűen úgy tekintett rá, mint valami fura szerzetre. Mr. Mirelit, ez ijesztő! Vagy unalmas. Térj magadhoz! Kelj életre! Rominy továbbment az ízesítők és a fűszerek felé. Két gondolával odébb azt vizsgálgatta, mekkorát fejlődött a civilizáció a tubusos ketchupok terén. Az volt az álma, hogy egyszer feltalál valami egyszerűt, [1] mint a gemkapocs, visszavonul egy tengerpartra, újra megpróbálkozik Prousttal vagy Pynchonnal Mesterien fejti meg a szudokut. Edz az Iron Manre. Állatmenhelyet nyit. Kajakot épít. A fényképezőgépével megörökíti a világot, ahogyan ő látja. És ekkor megjelent a Hóember, úgy támaszkodott a bevásárlókocsijára, mint cowboy a nyeregkápára, teljesen megfeledkezve arról, mi is olvad ki közben a fémkosárban. Még mindig csak bámult, nem tett semmit. Félénk? Vagy gyakorlott vadász? Nem érdemes ezen gondolkozni. Rominy talán túl sok lányregényt olvasott, de olyan férfira vágyott, aki magabiztosan kezdeményez. Aki odalép hozzá, és mond neki valami jópofa dolgot. Így azután megfordult, és gyorsan elindult a nőknek szánt áruk polcai felé, ahonnan a kéretlen férfilátogatók távol maradtak, ahogyan a fokhagyma és a feszület elűzi a vámpírokat. Nem is szándékozott viszonozni a férfi pillantását. Bár végül is ki tudja? Egy ideig táborozik itt, és időt ad a bámulós fickónak a távozásra. De nem, a férfi végigment az üzlet szélén lévő széles folyosón, és rátalált új búvóhelyén. Bekormányozta a kocsiját az ismeretlen területre, kérdően nézett rá, a száját némán kinyitotta, mint egy hal, mint aki nem tudja, hogyan fogjon bele a mondókájába. A tamponoknál állt meg. Vagy talán ismeri ezt a pasit? Nem. Akkor meg mit jár a nyomában? És miért nem mond már valamit? Itt nem arról volt szó, hogy alaposan megnézte, ez az ember figyelte őt. Így azután elbújt egy középkorú vásárló mögé, aki a legrosszabb áruházi szokás szerint keresztbe állította a folyóson a bevásárlókocsiját. Mrs. Ostoba így akaratlanul komoly akadályt képezett, miközben Rominy elindult a pénztár felé. A gyorspénztárhoz tartott, ahova azok mehetnek, akik nyolcnál kevesebb árucikket tettek a kosarukba. Menekülés! De nem, Mr. Mirelit újra felbukkant, bevásárlókocsija úgy indult el felé, mint egy csatahajó orra, a tekintete aggodalmas volt, a mozgása felgyorsult. Jelenetet fog rendezni? Hol a borsspray, és hol az önvédelmi kick-box tanfolyam, most, amikor szüksége volna rá? Vagy a férfi csak egy balfácán, aki képtelen kapcsolatot létesíteni, mint annyi más pasi? Nyugalom, Rominy, ez csak egyike megszámlálhatatlan csodálóidnak! Ekkor a férfi dzsekije szétnyílt, és ő valami fekete tokot pillantott meg a derekán. Olvadjon csak el a fagylalt! Otthagyta a bevásárlókocsiját, elsodort egy másik matrónát, aki éppen a PIN kódját ütögette a hitelkártya-leolvasóba, és a kijárat felé sietett. Sajnálom, Safeway, ma nincs vásárlás! Rominyt arra tanították a tapasztalatai (köztük az a néhány rosszul végződött randevú, amelyek olyan gyötrelmesek voltak, mint egy adóhatósági vizsgálat), hogy az izgalmasan excentrikus férfiakról idővel kiderül, hogy… kissé bizarrak. Az udvariasság pedig csak bátorította őket. A megoldás abban állt, hogy egyszerűen elkerülte őket. Segítséget senkitől sem kérhetett.
Kérem, egy férfi egy bevásárlókocsival engem bámul. Az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendben. Bedobta a pénzt a parkolóórába, a kocsija vagy ötvenméternyire parkolt. Ez az autó volt a boldogsága és a büszkesége, egy ezüst 2011 Mini Cooper, olyan csillogó volt, mint egy új huszonötcentes, de most egyszeriben olyan messzinek tűnt, mint játékosnak a futballkapu. Eladta a régi Nissanját, elköltötte a pénzt, amelyet a nyugdíj-előtakarékossági számlára kellett volna befizetnie, és vállalta, hogy négy éven át fizeti a részleteket. Úristen, mennyire szerette ezt a csinos és könnyen kezelhető autót! Ez lesz a menedéke! Tudta, hogy valószínűleg túloz a Rémes Hóemberrel kapcsolatban, de eddig még sohasem követte őt ilyen kitartóan egy áruházban egy vásárló fickó anélkül, hogy előzetesen egy barátságos sziával ne próbálkozott volna. – Kisasszony! A férfi a nyomában volt, kijött ő is az üzletből. Rominy egyre gyorsabb léptekkel haladt a kocsija felé. Erről az ügyetlen ismerkedésről jópofa üzeneteket fog küldeni a barátnőinek. – Várjon! Léptek hangja. A férfi futni kezdett utána. Rendben. Be a kocsiba! Magára zárni az ajtót, gyújtást ráadni, sebességbe tenni. Résre nyitja az ablakot, és majd akkor nézi meg, ki ez a holdkóros. Ha nem lesz belőle semmi baj, a jó kis történetet elmesélheti egyszer az unokáinak. Így azután ő is futni kezdett, a táskája a csípőjét verte, lapos sarkú cipője akadályozta a futásban. – Hé! A férfi felgyorsult, mint egy rövidtávfutó. Nincs senki a parkolóban, aki közbeavatkozhatna? Fuss, Rominy, fuss! A Mini Coopere úgy várt rá, mint egy biztos menedék. És akkor a szemétláda minden figyelmeztetés nélkül hátulról megragadta és a földre nyomta. Négykézlábra esett, erős fájdalom hasított bele és sikoltani akart. Amikor a férfi teljes testsúlyával ránehezedett, kiszorította belőle a szuszt, és a fattyú még a száját is befogta. Ennyi gondolta. Most megerőszakolják, megfojtják és megölik egy Safeway-parkolóban, fényes nappal. A mirelitpultnál álldogáló fickók nyilvánvalóan pszichopaták. És ekkor hatalmas dörrenés hallatszott, a föld megremegett, forróság áradt szét. Úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Sokkos állapotban feküdt. Füstfelhő emelkedett fel, ködbe burkolta őket is, és körülöttük nagy csörömpöléssel fémdarabok hullottak szerteszét. Szeretett Mini Coopere felrobbant. Még harminckilenc havi részletet kell kifizetnie, ám a kocsi darabkái úgy repültek körülötte, mint egy túlterjeszkedett Wall Street-i bank roncsai. Támadója Rominy csengő füléhez szorította a száját. A lány összerezzent a gondolattól, hogy vajon mit fog tenni. A férfi csak annyit súgott a fülébe: – Megmentettem az életét.
Harmadik fejezet Németország, Berlin 1938. március 21. – Herr Raeder, a nemzetiszocializmus azon a megcáfolhatatlan következtetésen alapul, amely a modern biológiából vonható le: be vagyunk zárva a darwini evolúciós harcba. Himmler a pedáns előadó hangján szólalt meg, amelyet azok az emberek használnak, akik olyan magasra jutottak, ahol már senki sem mer ellentmondani nekik. A természetben a fajok küzdenek egymással, a fajokon belül az egyedek harcolnak, így az emberek is állandó harcban állnak egymással. Ezt lehet levonni tanulságként a történelemből, nem igaz? Raeder tudta, hogy ez a kihallgatás elvezethet az előléptetéséhez. – A Führer ezt tanítja, Reichsführer. Raeder úgy érezte, guggolva tekint fel a nagy asztalra. – Az árja faj mindig is versenyben állt a szlávokkal, az északiakkal és a negroidokkal mondta Himmler. Róma legyőzhetetlen volt, amíg lehetővé nem tette, hogy a meghódított alsóbbrendűek beszennyezzék. Akkor a mi ősünk, Arminius, az ókori Germaniában legyőzte a rómaiakat. A germán törzsek is addig voltak legyőzhetetlenek, amíg megmaradtak a Rhenus, a mai Rajna vonala mögött, ám amikor más népekkel kereszteződtek, sebezhetőkké váltak. Végső soron egyetlen győztese lehet az evolúciónak, és az árják csakis akkor nyerhetnek, ha tiszta a vérük. Az egész a tenyésztésről szól, Untersturmführer, a tenyésztésről. Mindezt meg lehet tanulni egy csirkés gazdától. A dogma nem új, Raeder sokszor hallhatta már az unalmas SS-tanfolyamokon, amelyekről a résztvevők fele meglógott. Az emberek akcióra vágytak, nem túlzott pedantériára. A csirketenyésztésre való hivatkozás azért meglepte a felfedezőt. Ismerte a kósza vicceket Himmler rövid életű és nem túl sikeres állattenyésztési kísérleteiről, de nem is álmodta, hogy a Reichsführer ilyesmire is ki fog térni. – Az ön tudása tükröződik a Schutzstaffel tanításaiban. Ennyit sikerült kipréselnie magából. Himmler mosolya olyan volt, mint a borotvapenge. – Azt hiszi, nem tudom, hogy mennyire lebecsülik az én állattenyésztési tapasztalataimat? Én mindent tudok mindenkiről. Himmler az iratcsomókat ütögette. Egy rettenetes pillanatig Raeder azt hitte, közvetlenül róla van szó, és lázasan keresgélt az emlékezetében, hogy hol s mikor gúnyolhatta ki az SS vezetőjét. Csak nem egy koncentrációs tábor előszobája ez a találkozó? Én tudomást szerzek minden tréfáról folytatta Himmler , szóljon akár a Führerünkről, rólam, Göringről, az egész csapatról. Azt hiszi, ez feldühít? Raeder izzadni kezdett. – Esküszöm, mi soha… – Figyeljen rám, Untersturmführer! Akinek van hatalma, az cselekszik, akinek nincs, az vicceket gyárt a hatalmasokról. Higgyen nekem, jobb a viccek tárgyául szolgáló főnöknek lenni, mint egy talpnyalónak, aki a viccet gyártja! Így működik a társadalom. Így működik az élet. Harc. Elkapta Raeder tekintetét. Igen, tenyésztettem baromfit, és megtanultam: az élet a tenyésztés harca a tenyésztés ellen. Az SS szent küldetése az, hogy megtisztítsa fajunkat, és új szintre emelje az emberiséget. A mi küldetésünk tudományos. Misztikus. Evolúciós. Amikor végzünk a munkánkkal, a bolygó olyan utópia lesz, amilyet [2] senki sem látott az ultima Thule ősi napjai óta, amikor ősapáink leszálltak a csillagokról. Bólintott, mintha a megerősítés önmagában is igazolná a mondat igazságát. Raeder végre fellélegezhetett. – Miért mondja el nekem mindezt, Reichsführer? – Mert Isten magát is szolgálatra hívta, mint engem – mondta nyugodtan Himmler. Az én feladatom a tisztogatás lesz. A magáé, hogy tibeti tapasztalatait a nemzetiszocializmus javára fordítsa. Úgy tudom, már
kétszer járt ott. – Igen. Raeder megkönnyebbült, most jött rá, hogy a tapasztalataira van szükség, és nem valami indiszkrét megjegyzése miatt hívatták. Két zoológiái és antropológiai expedícióban vettem részt. – Vadászott. Puskával. – Ritka egyedeket gyűjtöttünk. – Egy Mauser M98, egy Magnum 375-ös, az expedíciókat amerikaiak pénzelték, és a vezető dr. Benjamin Hood volt, a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeumból olvasta fel Himmler a papírjaiból. Négy hónap 1930-ban Nepálban a Himaláján, majd 1934-ben hat hónap Kínától Tibet keleti részéig. Maga könyvet is írt Fent a Himaláján címmel, és az elejtett madarak és állatok osztályozása és a preparátumok révén sikerült megszereznie a Berlini Akadémia doktorátusát. A kalandot kombinálta a tudománnyal, és hírnévre tett szert, még huszonöt éves kora előtt. Jó hegymászó is, néhány kiváló rekorddal. Mondhatni, maga a modern Németország példás képviselője. – Jó néhányszor szerencsém is volt. – A szvasztika Tibetben a jó szerencse jelképe, nem így van? – Igen, Reichsführer. Mindenütt látható. – Elgondolkodott már a miérten? – Talán valami keleti találmány, úgy gondolom. – Vagy egy árja találmány, kapcsolat a mi árja őseink és Tibet lakói között. Ez Tór isten jelképe. Ötven évvel ezelőtt Guido von List ezt tette meg a Thule Társaság, egy újpogány mozgalom jelképévé. A mi fajunk múltjának a kulcsa a Himalájában található, ezen elgondolkozhatunk. – Arra gondol, hogy a tibetiek is árják? – A felső réteg talán az unokatestvéreinkből áll. Léteznek elméletek ezzel kapcsolatban. Himmler Raeder dossziéja fölé hajolt, és összefoglalta a tartalmát: Meghívást kapott, hogy Göringgel, a német légierő parancsnokával vadásszon, előadásokat tartott Londonban, Heidelbergben, szerepel itt egy bájos ifjú feleség is a Reichsführer itt megállt, a szemüvege fölött Raederre nézett , akit maga megölt. Raeder újra izzadni kezdett. – Baleset volt. A beszélgetés során Himmler többször is kizökkentette az egyensúlyából. Szándékosan tette volna? – Szörnyű tragédia. Vadászni voltak? – A puskámat egy csapat vadkacsára szegeztem, és megbotlottam a csónak fenekén fekvő másik fegyverben, amely elsült. Lotte azonnal meghalt. Ez volt a hivatalos változat. A hangja üresen kongott, ahogy visszaemlékezett a borzalomra, a bűntudatra és a megkönnyebbülésre. A felesége vére beborította a csónak deszkáit. Az agyveleje szétszóródott a vízen. Akkor úgy érezte, gyanakszik rá Lotte családja, amely tudomást szerzett a dolgairól. És most? Megbocsáthatatlan ügyetlenség volt. Nem, nem az volt. Vajon a bűnügyi rendőrség, a Kripo gyanakszik rá? – Ennek a szörnyű eseménynek az emlékét csak új tapasztalatok törölhetik el mondta Himmler egy oldalt morzsolva. Vissza kellene térnie Tibetbe, de ez alkalommal az amerikaiak nélkül. Vissza kellene térnie az én szervezetemhez, az ősi örökséget kutató és tanító Ahnenerbe társasághoz tartozó emberekkel. Ők mind az árja múltat tanulmányozzák. Raeder, elég elszánt és elkötelezett ember ön ahhoz, hogy odavezessen egy SS-csapatot? A zoológus nagyot nyelt. Íme, amit remélt, amelyről álmodott, és most felkínálták neki a Lotte halálához fűződő keserű emlék ellenére vagy éppen azért? – Ha a haza szólít, Reichsführer. Himmler rácsapott a becsukott aktára. – Minden oka megvan, hogy változást kívánjon, elfeledje a múltat, és hogy energiáit a Reich, a birodalom javára folytatott misszióra fordítsa. Németország előtt fényes jövő áll, Raeder. Ha sikerrel jár, lényegtelenné válnak a felesége halála körüli tisztázatlan kérdések. Ha csődöt mond…
Raeder nyelt egyet. – Megértettem. A szíve erősen vert, és ezért nagyon haragudott önmagára. Önuralom! – Aggódott a mai látogatással kapcsolatban, Untersturmführer? – Mindenki ideges lenne a helyemben, ha egy ilyen magas tisztséget viselő személlyel találkozhat… – Sokkal inkább meg volna rettenve. Himmler egy kézlegyintéssel elismerte a nyilvánvalót. Raeder rájött, hogy Himmler élvezi, ha félnek tőle. Erőt merített belőle. Élvezte a fekete egyenruhákat. Himmler szeretett volna részt venni az első világháborúban, de egy évvel lemaradt róla. – És most mondja meg, Raeder, hát olyan félelmetes vagyok én? Én csak egy ember vagyok, aki biztosítani akarja a Német Birodalom jövőjét. – Nagyra értékelem… – Én egyenes vagyok, mert annak kell lennem. Azért említettem a felesége szerencsétlen halálát, mert nem szeretem, ha kimondatlan dolgok bújnak meg egy normális beszélgetés zugaiban. A Führerért kellemetlen dolgokat is megteszek, hogy betölthesse sorsát a csúf, mindennapi dolgok terhe nélkül. Ő meglátja, amit a közönséges emberek nem képesek. Ő vezeti a mi megtisztulásunkat. – A Führer rendkívüli ember. Úgy érezte, Hitler arcképe letekint rájuk. – Hogy miért Tibet? Bizonyára csodálkozik ezen. A baromfitenyésztő Himmler netán újabb madarakra vágyik Ázsiából? Megismételte pengeéles mosolyát. Nem, ennél többre vágyom. Sokkal többre, Raeder, többre, mint amiről valaha is álmodhatott életében. Ezért arra kérem, látogasson meg Padenborn mellett, az SS főhadiszállásán, amely az új világ középpontja lesz. – A világ középpontja? – Megkérem, legyen a vendégem a Wewelsburg kastélyban. Szeretném, ha teljes mértékben átérezné küldetése jelentőségét, mégpedig azon a helyen, ahol szervezetünk valódi központját akarom létrehozni. Hozza magával a tibeti térképeit, Raeder! – És mi lesz az utazás célja, Reichsführer? – Hogy hozzásegítsen bennünket a világ meghódításához. Egy héten belül hozza el a térképeit!
Negyedik fejezet Egyesült Államok, Seattle szeptember 4., napjainkban A hűtőpultos fiatalember legördült Rominyról, minden teketória nélkül szorosan átkarolta a melle alatt, és felemelte. – Megpróbáltam figyelmeztetni, de maga csak ment, ment előre mondta. Féltem, hogy ez lesz belőle. – Mi történt? – Majdnem meghalt. Valami derengeni kezdett. Az emberek kiabáltak, összevissza szaladgáltak. Messziről sziréna hallatszott. Úristen, mintha Bagdad belvárosában lettek volna. Fájt a feje, a keze, a térde, és ez a nyomorult fickó az imént csaknem összeroppantotta a bordáit. A táskája kiborult. – Maga meg kicsoda? kérdezte Rominy elfúló hangon. – Ebben a pillanatban a maga egyetlen barátja. Megszorította a lány karját. Rajta, jöjjön! A lány lerázta a kezét. – Hagyjon, engedjen el! Tűnjön el innen! A férfi ismét megragadta, kitartó volt, de türelmetlen is. A nőnek fájt, ahogy az ujjai a karjába mélyedtek. – Jöjjön már, ha nem akarja, hogy mind a ketten meghaljunk! – A táskám! A férfi vasmarokkal szorította a lány karját, lehajolt, és a másik kezével behajigálta a kézitáskába a szétszóródott holmit, majd felegyenesedett, és a táskát a hóna alá szorította. – Ez okos húzás volt! Nem kell több információval szolgálni nekik, mint amennyivel máris rendelkeznek. A férfi irányítása mellett a lány tántorogva elindult, eltávolodott a kocsija roncsától. A megrettent emberek ott ácsorogtak. Valakinek kiborult a bevásárlótáskája, és mindenfelé vidám narancsok pettyezték a kövezetet. A levegőben nemcsak füst terjengett, de belekeveredett valami vegyszer szaga is. A lány érezte, hogy megfájdult az állkapcsa, olyan erősen szorította össze a fogait. Támadója vagy megmentője egy viharvert Ford kisteherautó felé vonszolta, amely semmiben sem hasonlított álmai immár megsemmisült kocsijához. A lány átfogta fájó mellkasát. A robbanás sokkja kiszívta belőle minden erejét. – El akar rabolni? kérdezte erőtlenül. – Mondtam már, hogy én most megmentem magát. Besegítette a lányt a vezetőfülkébe, minden ceremónia nélkül megfogta a fenekét, feltolta, és rácsapta az ajtót. A lány ködös pillantást vetett az ajtóra, azt latolgatta, elmenekülhet-e, vagy sem. A teste teljesen elernyedt. – Mitől ment meg engem? kérdezte a vezetőülésbe felkapaszkodó férfitól. A férfi a lány ölébe hajította a kézitáskát. – Miért nem azt kérdezi, kitől? Beindította a motort. A Ford botváltós volt, mint az ő egykori Mini Coopere. Minden álomszerűnek tűnt. – Várjon! A lány kinézett. Kék fények közeledtek nagy sebességgel. A rendőrség! A férfi kiállt a járda mellől. – Úgysem tudnak segíteni mondta zordonan. A kocsi félrehúzódott, hogy elengedjen egy tűzoltóautót, aztán gyorsított. Olyan régi típus volt, hogy az ajtókon még ott voltak a zárógombok, de a lány oldalán hiányzott a gomb. A férfi bezárta a kocsiba?
Megpróbálkozott a kilinccsel, és összeszorult a szíve. Hasztalanul rángatta, nem nyílt az ajtó. Az egész egy borzasztó lidércnyomásnak tűnt. Amilyen ostoba, áldozat lett. – Figyeljen rám, tudom, hogy nagyon kiborult szólalt meg Mr. Mirelit. Én is. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire is képesek. Ez az egész egy fantasztikus katyvasz. Én csak egy kis levegőhöz akarom juttatni magát, hátha a bőrfejűek valahol itt lapulnak. Nézzen hátra! Követnek bennünket? Rominy hátrafordult, és kinézett a piszkos hátsó ablakon. A kocsiban hátul fegyvertartó állvány volt: a klasszikus Washington megyei vidék jellemző kelléke. A megmentője vagy az elrablója a Gyilkos túra című filmből lépett elő, valami isten háta mögötti rettentő helyről érkezett, mint Twisp vagy Mossyrock? Volt ott egy krómozott szerszámos láda, amely széltében kitöltötte a kisteherautót, bizonyára egy láncfűrész van benne. De az is lehet, hogy a texasi láncfűrészes otthon tartotta félelmetes kunyhójában. – Honnan tudhatnám, hogy követnek-e? mondta Rominy. Rettenetesen fájt a feje. – Nem lát elszánt fickókat borotvált fejjel? A lány kitekintett. Az ablaktörlő dolgozott, az üveg homályos volt. Látott egy autóst… de hosszú volt a haja, úgy festett, mint egy tévériporternő, aki egy viharról tudósít. – Nem látok senkit. A feje kezdett kitisztulni. Látta, hogy olyan helyzetben van, amelytől mindig is rettegett. Be van zárva egy autóba egy idegennel, aki isten tudja, hová viszi. Nincs fegyvere, nincs semmi segítsége, bár… várjunk csak. Visszakapta a táskáját. Ez hiba volt, Mr. Mirelit. Halleluja! Mobiltelefon, a kocsija kulcsai amelyekre többé már nem lesz szüksége, gondolta szomorúan , Tic Tac dobozka, papír zsebkendő, rúzs, amelyet csak ritkán használt, ajakír, amelyet gyakran, tükrös púderes doboz, a saját névjegye, unalmas szoftveres ügyfelek névjegyei, akikről azonnal megfeledkezett, és elfelejtette átírni az adataikat a rendszerbe, egy csomag óvszer, rajta zavarba ejtően régi szavatossági dátum, egy pénztárca harminckét dollárral (a Safewayben még húsz dollárt akart kivenni a hitelkártyájával), egy elfelejtett emlékkarkötő egy Dave Matthews-koncertről, szemüveg… Kivette a kontaktlencséjét, és feltette a szemüveget. A látása a régi, legalább. Valahol a táskában volt egy hajkefe is, gonosz, szúrós nyéllel. Körömvágó csipesz. Fülbevaló, azzal is lehet szúrni. Valóságos arzenál! A „mirelites” rápillantott. – Maga szemüveges? – Ühüm. – Jól áll. Hitetlenkedve nézett a férfira. – Most ugrat? – Nem, úgy is gondoltam… A férfi türelmetlen volt, de érdekes módon frusztrálnak is látszott. Talán ő is fél? Újra megszólalt: Nézze, legyünk barátok, rendben? – A kocsi ajtaja nem nyílik. – Ez egy régi járgány. – Álljon meg, kiszállok! – Nem biztonságos. – Még az ablakot sem tudom lehúzni. – Adjon nekem egy esélyt, Rominy! A hang nem fenyegetett, kért. A lány nagyot sóhajtott. – Ezt a kopóknak mondja majd! Elővette a mobilját. Honnan tudja a nevét a férfi? – Ha használja a telefont, a nyomunkra bukkanhatnak. – Kik bukkanhatnak a nyomunkra? – A fickók, akik felrobbantották a kocsiját.
– És ők kicsodák? Az ujja a telefonon volt. – Emberek, akik kutattak a maga múltjában, ahogy én is. – Nekem nincs olyan múltam, amiben érdemes kutakodni. – Sajnálom, de ez nem így van. Utánanéztem. – Ezért hord magával fegyvert? – Micsoda? Nekem nincs fegyverem, bár most éppen jól jönne. – Még a boltban láttam, az övére van erősítve. – Erre gondol? húzta szét a zakóját. Ez a mobilom. Mégis mit képzel, zsaru vagyok? Vagy magándetektív? – Inkább a sorozatgyilkosokhoz sorolnám. És hol van a tizenkét kaliberes erről az állványról? – Én a Seattle Times riportere vagyok. Oknyomozó újságíró, alacsony fizetéssel, sóher költségvetéssel, és kedvelem a Ford kisteherautókat. Ha nyomom a gázt, úgy kell ösztökélni, bár a benzinkútnál úgy fizetek, mintha nyolchengeres kocsi volna. A környezetvédelemmel foglalkozó kolléga szid is miatta. Kezet nyújtott a lánynak. Jake Barrow. Ártalmatlan vagyok, amikor nem az írógépemnél ülök; bocsánat, már terminált kell mondani. A lány nem fogott vele kezet, a mobilt az ölébe engedte, bár a keze még rajta volt. – Maga úgy ragadott el engem, mint a sorhátvéd a labdát az amerikai futballban. – Nem maga az első lány, aki felpanaszolja, hogy mennyire hiányzik belőlem a finomság. Nézze, még új vagyok ezekben a dolgokban. – Milyen dolgokban? – A rosszfiúk elől való rejtőzködésben. – Miféle rosszfiúkról van szó? És miért kutakodott a múltamban? Megmarkolta a hajkefét. Hogyan tudna kiszabadulni innen? Leszúrja a férfit, és kimászik rajta a piros lámpánál. Nagy jelenetet csap. Torkaszakadtából üvölteni kezd. Bármit tesz, csak jobb lesz, mint úgy ülni itt, mint egy tökkelütött. De van-e mersze? A fickó rászolgált, hogy kételkedjen benne? A férfi ránézett, úgy, mint aki szövetségest keres. Aztán felhajtott a gyorsítósávon a forgalmas Interstate 5-ös autópályára, majd habozva nagy levegőt vett. A lány ránézett. A Space Needle tornya, mint a valóság utolsó útjelző táblája, egyre kisebb lett a távolban, a Lake Union vize pedig úgy csillogott, mint a délibáb. – Miért? Hát mert maga valójában nem Rominy Pickett.
Ötödik fejezet Németország, a wewelsburgi kastély 1938. március 30. Háromszázhúsz kilométerre Berlintől, Vesztfáliában, nem messze attól a helytől, ahol Kr. u. 9-ben Arminius legyőzte Varus római légióit, Wewelsburg városka felett egy sziklás hegy koronája egy háromszög alaprajzú tizenhatodik századi várkastély volt. A háromszög csúcsa északra mutatott, pontosabban, mint bármely iránytű. – Ez a Reichsführer Camelotja mondta az SS-pilóta, aki Berlinből hozta el Raedert. Bruno Halder megdöntötte a könnyű, polgári célra épült Messerschmidtet, hogy a zoológus jobban lássa a tájat. – Még közel sincs készen az újjáépítés, de megvannak a tervek: a vár egy lándzsa formájú, modern épületegyüttes hegye lesz, a lándzsa nyele pedig egy felvonulási útvonal. Ez lesz a Végzet Lándzsája; az a legendás lándzsa ihleti, amellyel Krisztust döfték meg. A városkát természetesen át kell költöztetni máshova. – Nem is hallottam erről. – A Reichsführer nem olyan magamutogató, mint Göring. Halder magabiztosan becsmérelhetett akárkit, biztonságot nyújtott neki az SS-ben betöltött pozíciója. A közeli repülőtér felé vette az irányt, meredeken szállt le. Himmler küldetését fátyol fedi. Nincsenek légi parádék, kitüntetés-osztogatások; ő inkább képzelgő alkat, mondhatni, romantikus. Itt alattunk látható az a hely, Raeder, amelyet egyszer majd úgy fognak nevezni: a modern ember bölcsője. – És ez mit jelent? – Az emberiség árja jövőjét. És itt lesz a vezetők kriptája is. Camelot, mint mondtam. – Csodálatos mondta udvariasan Raeder, aki zavarban volt, de hízelgett is neki, hogy repülhet először történt meg vele , és élvezte a zöldellő táj képét. Talán még túl szép is a Schutzstaffel számára. – Meglátja majd, hogy elég komor hely. A várban még egy Hexenkeller is van, egy boszorkánypince. Errefelé a tizenhetedik században több mint ötven boszorkányt égettek meg. Tulajdonképpen nem is volt olyan régen. Leállította a motort, és a gép bukdácsolva földet ért. Már alkonyodott, amikor a szolgálati kocsi elérkezett velük a vár kapujához. Wewelsburg városka csendes volt, üresek voltak az utcák, csak a házak csipkefüggönyös ablakain szűrődött ki fény. Raeder érzékelte, hogy az emberek figyelik az elhaladó kocsit. Amikor kiszálltak a várárkon átvezető felhajtónál, csak a károgó varjakat lehetett hallani. Ekkor a láncon tartott német juhászkutyák óriási ugatásba kezdtek, a félhomályban villogtak a fogaik. A kapu világos, lakkozott fából készült, láthatóan új volt. Horogkereszteket és az SS ikervillámait faragták bele. Az őrszemek szoborszerűen, mereven álltak, a fáklyák lángja középkori hangulatot idézett. Reneszánsz vár volt, azaz nagy üvegablakai voltak, nem keskeny, lőrésszerű ablakok, de most a legtöbb ablak sötét volt. Tornyok magasodtak a három csúcsban, a déli tornyokon olyan kupola volt, mint egy-egy homburg kalap. Az őrök ellenőrizték, majd bekísérték Raedert és Haldert az udvarba. A belső udvar furcsa bezártság-érzetet keltett: nyújtott háromszög volt, a falak belül is olyan meredeken emelkedtek, mint kívül. Az északi csúcson kövér, kerek torony állt, lapos tetővel, körülötte állványzattal. Volt ott minden, faanyag, deszkák, kőhalmok és malterosládák. – Modernizálás? kérdezte Raeder. – Újrateremtés. A Reichsführer rendünk szellemi otthonául választotta ki ezt a helyet. Egy munkatábor is épül majd, hogy megvalósítsa a tervét. A rabok közül kiválogatják a legjobb mesterembereket. Wewelsburg az SS fővárosa lesz, a Vatikánja. Itt tudásközpont létesül, ahol a német nép és az árja faj eredetét fogják kutatni. Az északi torony tetején planetárium lesz, és a pincében ott lesz a Reich kriptája.
Himmler Reichsführer évszázadokra előre lát, Raeder. Ő próféta. – A Führerünk, Adolf Hitler a próféta. A helyreigazítás kedves, tanáros volt, de tekintély állt mögötte. Hirtelen vigyázzba álltak és megfordultak. Ott állt Himmler, aki saját alkotását tanulmányozta. Katonaköpenyt, lovaglónadrágot, csizmát viselt. Nagyon egyenesen állt. Berlini kihallgatása óta Raeder sokat olvasott a feletteséről. Hitler 1923-as, kudarcot vallott puccsa alkalmával Himmler olyan büszkén tartotta a császári sasos hadijelvényt, mint egy iskolás fiú. – Én vagyok Merlin, lovagrendem szövetségének varázsló tudósa folytatta Himmler. – Führerünk nem osztja minden intellektuális érdeklődésemet; ő politikus, olyan ember, akinek a gyakorlati, a közvetlen közeli dolgokkal kell megküzdenie. Lehetővé teszi azonban nekem a luxust, enged a gyengémnek, hagyja, hogy kutassam a távoli múltat és a lehetséges jövendőt. Ugye, szerencsés vagyok, Raeder professzor, hogy ilyen pártfogóm van? – Ahogyan mi mind azok vagyunk, Reichsführer. Himmler bólintott. – Egy nagy emberrel élünk együtt. Egy nagyon nagy emberrel. A szemüvegen megcsillant a gyér fény; Raeder nem láthatta a Reichsführer szemét, csak a hangjából érződött az imádat. Raedert meglepte az a hév, amellyel az egyik nagy hatalmú férfi beszélt a másikról. Arra számított, hogy több féltékenységgel, több kétséggel találkozik, de nem. A zoológus hallgatott, nem tudta, mit mondjon. – Nos folytatta végre Himmler , köszönöm, hogy meglátogat a váramban. – Részemről a megtiszteltetés. – Nem hívok meg ide akárkit, ez egy csendes, titkos hely, amíg be nem fejezem… De engem nagyon izgat Tibet, Untersturmführer. Nagyon érdekel, hogy egy ilyen titokzatos ország mit tud nekünk mondani. Jöjjön velem a dolgozószobámba! – Reichsführer, lenyűgöz a vendégszeretete. Himmler elmosolyodott a vallomástól. – Olyan embereket keresek, akik képesek szolgálni. Olyanokat, akiknek szükséglet a szolgálat. A tekintete rendkívül átható volt; Raeder úgy érezte, behatol lelke minden zugába. A zoológus abban reménykedett, hogy értelmet nyer az élete, és akkor elérkezik a megváltás. – Halder, köszönöm, hogy elhozta a vendégemet. Magát az ebédlőben várják. Nyilvánvaló volt, hogy elbocsátja a pilótát, akinek az arcán a csalódás árnya suhant végig. Összecsapta a bokáját, és távozott. Ekkor a Reichsführer átváltozott idegenvezetővé, miközben mutatta az utat Raedernek. Elmagyarázta, hogy hogyan alakít át egy romos várat, amely a német kézművesség bemutatóhelye lesz. – Ősidők óta erődítmény állt ezen a helyen, de a jelenlegi vár 1603 és 1609 között épült. A harmincéves háborúban lőtték szét. – És a boszorkányok a pincében? – Aha, a pilótánk mesélt a helyi folklórról. Ne törődjön vele, nem kísértenek. Nem jobban, mint más, kiirtott csőcselék. Volt ott egy gyönyörű csigalépcső, egy kézikönyvtár, ebédlők és kantinok, a faragványokon rúnák és horogkereszt közepű napkerekek szerepeltek, az egész a teuton asztalosság remeke volt. – Az északi torony padlójában lesz egy berakásos, sámánisztikus napkerék, és lesz egy kerek asztal is rendünk tizenkét felső vezetője számára mondta a Reichsführer. Az építészeim tréfálkoznak velem Artúr királyról, de én nem tréfálok. Az a véleményem, hogy a modern világ hasznot húzhat a múlt egyes szertartásaiból. Keleten hisznek a lélekvándorlásban, nem igaz, Raeder? – Így van, Reichsführer. Tibetben minden a következő élet körül forog. – Én is hiszek benne. Hiszek Madarász Henrik király reinkarnációjában, aki ezer évvel ezelőtt a keletről érkező magyarok ellen harcolt. Nem tartja ezt furcsának?
– Egy buddhistát nem lepne meg. Himmler rávillantotta a szemét, hogy jelezze: észrevette, hogy Raeder kitért a válasz elől. – Abban hiszek azonban, hogy erre az életre kell összpontosítani. Azért születünk újjá, hogy megvalósítsunk valamit. Jöjjön a dolgozószobámba, ott nyugodtan tudunk beszélgetni. A szoba a nyugati toronyban kapott helyet, kerek volt, kőből rakott kandalló, medvebőr szőnyeg és fabútorok voltak benne. A falakon nem volt semmi, a helyiség ugyanazt a szigorúságot sugározta, mint Himmler berlini irodája. Annak ellenére, hogy Himmler a melegséget és a régi építészet iránti nosztalgiát emlegette, környezete légüres tér volt. Az egyetlen szín a teremben egy tál gyümölcs volt. A Reichsführer leültette a vendégét, és helyet foglalt a szemközti széken. Mindkét szék magas támlájú, egyenes és meglehetősen kényelmetlen volt. A bőrbe az SS villámmotívumát nyomták bele. – Nos, Raeder, jól ismeri az Ahnenerbét? – Annyit tudok, hogy az az SS kutatórészlege. – Missziókat küldök mindenfelé a földgolyón, hogy tisztázzanak érdekes elméleteket, amelyek fajunk eredetével foglalkoznak. Izland. Peru. A nemzetiszocializmus hisz abban, hogy a modern tudományból logikus következtetéseket lehet levonni, ahogyan mondtam magának, még akkor is, ha a következtetések kényelmetlenek. Mi nem félünk az igazságtól. Hiszünk abban, hogy a német nép gyökerei egy felsőbbrendű fajhoz, az árjákhoz nyúlnak vissza. Mi, árják testesítjük meg az emberiség jövendő fejlődése szempontjából a legjobb reményt, Raeder. Egyetért velem? – Ez az SS tanítása. – Ezt tanítja a józan ész. Tudja-e, Untersturmführer, hol hibázott az emberiség? Raeder görcsösen igyekezett, nehogy rossz választ adjon. – Nos, a Biblia Éva almáját okolja. Tréfának szánta a választ, de Himmler halálosan komolyan vette. Elővett a szíjából egy SS-tőrt, amely csillogott a gyertyafényben. A penge papírvékony volt a sok köszörüléstől. A Reichsführer kivett egy almát a gyümölcsöstálból, akkurátusán kettévágta, de nem függőlegesen, a szárától lefelé, hanem vízszintesen. A szétnyitott alma közepén a magok csillagmintát alkottak. – Igen, az alma. Tudja-e, mit képvisel? Raeder csendben maradt, fogalma sem volt arról, mit is kellene meglátnia. – Ez az ötágú árja csillag, a pentagramma, Lucifer csillaga, amely Vénusz ösvényét követi. Ez nem a zsidó korrupció hatágú csillaga. És így az alma a tudást képviseli. Így láthatjuk meg a mennyeit egy közönséges gyümölcsben. Minden egy. Bólogatva megerősítette a saját kijelentését. A zsidók nem akarják, hogy megtudjuk. Ezért költötték azt a tündérmesét az Édenről. – Hogy megtudjunk micsodát? – Nem Éva vezetett bennünket tévútra, Raeder. Akkor is, most is a zsidók. Ők találták ki azt a rémes gondolatot, amely ellenkezik a természet minden törvényével és az ésszel. Tudja, hogyan tévesztették meg a világot és torzították el a civilizációt? Raeder igyekezett visszaemlékezni az SS-oktatásokra, hogy hallott-e ott erről valamit. – Uzsorával? – Azzal, hogy kitalálták a szelídséget! Himmler hangja recsegett a megvetéstől. Itt van Mózes, lejön a hegyről, és mit hirdet? Ne ölj! Raeder, ölni a legalapvetőbb igazság ezen a bolygón! Minden megöl mindent a túlélésért, és az erős egyre erősebb lesz. Küzdelem, szüntelen küzdelem. Ne lopj? Ostobaság. Hogy a gyengék rátegyék a kezüket olyasmire, amit nem is tudnak felhasználni? Ne kívánd meg a szomszédod feleségét? Ugyan. Ezzel korlátozni akarják az erősek szaporodását? A zsidók feltaláltak egy törvényt arra, hogyan gyengítsék meg a fajtánkat. A legrosszabb zsidó, Jézus, még tovább ment, és azt hirdette, hogy a gyengék öröklik meg a Földet. Milyen felforgatása ez a mindennapok tapasztalatának? Miért volt mindez, Raeder? Miért hazudtak ennyit a zsidók? – Hogy fenntartsák a rendet?
– Nem! Himmler tenyérrel az asztalra csapott, amelyen a gyümölcsök voltak, a fél almák csak úgy ugráltak. Hogy meggyengítsenek mindenkit, aki ebben hisz. Hogy meggyengítsenek bennünket, az árjákat, és ők ellenőrizhessék a világot. A hazugságok elvakítanak és gúzsba kötnek minket, Raeder. A hazugságok elfeledtetik velünk az erőt, amellyel egykor árja őseink rendelkeztek. Most azonban ébredezünk hosszú álmunkból. Lerázzuk magunkról a zsidó hipnózist. Visszaemlékezünk arra, hogy az erő jogának kell diadalmaskodnia, és hogy őseink olyan erők felett rendelkeztek, amelyekről nem is álmodunk. És mi történik, ha ismét felfedezzük ezt az erőt? Mi történik, ha kiderül, hogy eltemették a világ legrejtettebb helyén? – Tibetre gondol? – Amikor egy faj felhígul, amikor megfertőzi a fajkeveredés a zsidókkal, a négerekkel vagy az ázsiaiakkal vagy a gyengeelméjűekkel vagy a nyomorultakkal, a faj legyengül, elfajzik. Hanyatlani kezd, elindul a primitivitás felé. Ha azonban az árják megtisztulnak, midőn csak a legkiválóbbak nemzenek utódokat egymás között… Nos, akkor az evolúció a másik irányba tart, a Felsőbbrendű ember vezeti, ahogy Nietzsche nevezte. Erről szól a nácizmus, Raeder. Ez lesz a mi ajándékunk a leszármazottainknak. Ez tesz majd bennünket halhatatlanná a történelemben, nem a háború vagy az emlékművek. – De hogyan, Reichsführer? – A zsidók elűzésével, természetesen. A gyengék sterilizálásával. A deviánsok megsemmisítésével. A fajok szegregációjával. Azzal, hogy a legjobbakat bátorítjuk a gyermeknemzésre. Azzal, hogy felmérjük, mi illeti az erőseket, legyen szó földről vagy nőkről. A dolog nem sokban különbözik egy gazdaságban folyó állattenyésztéstől vagy a gyomlálástól. – Ez évszázadok munkája. – Talán fel lehet gyorsítani. Himmler arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Raeder úgy döntött, hogy nem kíván túl sokat megtudni. – De mi köze van mindennek Tibethez? – Őseink sokfelé vándoroltak. A tibeti vezetők rendelkeznek a mi nemes csontszerkezetünkkel, és léteznek elméletek, amelyek szerint közvetlen leszármazottak. A mi természetes unokatestvéreink, ha így jobban tetszik. Hogy hogyan lehet ezt tisztázni? Nem engednek be látogatókat a fővárosba. Az önző briteknek van ott egy kis missziójuk, amelyet 1904-ben invázióval erőltettek Tibetre, de ettől eltekintve az az ország a legtitkosabb hely a világon. Teokrácia van ott, amelyben az istenkirály láma uralkodik, és az ő ideiglenes helytartója. Tekintélye felülmúlja bármely pápa hatalmát. Ott azért élnek az emberek, ami majd a következő életük lesz, nem a jelenlegi életüket tartják szem előtt. De talán mégsem mindegyik. Élnek legendák korai árjákról, akik olyan erőket fedeztek fel, amelyek azóta teljes feledésbe merültek, olyan erőket, amelyek eldönthetik a világ sorsát bármely elkövetkező háborúban. – Erők Tibetben? Az ottani vad pusztaság, Reichsführer, elmaradott helynek tűnik. Még a kereket is alig ismerik. Csak a szerzetesek tudnak írni-olvasni. Himmler felállt, és izgatottan a kandallóhoz lépett. Régi, faragott kőkandalló volt, keresztény jelképekkel kifaragva. A jelenetek egyikén mintha Káin sújtott volna le Ábelre. – Olyan erőkről van szó, amelyek ma istenekké tehetnek bennünket. Herr Raeder, hallott már a Vrilról? – Nem, Reichsführer. – Elmesélek magának egy titkos történetet. Aztán majd maga is elmesélheti azt az embereinek. – Az embereimnek? – Kóbor lovagokat küldök magával erre az útra. A kezével végigsimította a kandallópárkány faragványait. Tudja, ki volt Barbarossa, avagy Rőtszakállú Frigyes, Németország egyesítője, a szent Német-római Birodalom császára, a keresztes hadjáratok hőse? – Minden német iskolás fiú csodálja Barbarossát, és a feleségét, Beatrixot. – Barbarossa karizmatikus volt, bátor, látomásos és tudós. Tragédia, hogy vízbe fulladt a harmadik keresztes hadjárat során, akikor hatalma csúcsán volt. 1190-ben, halála után, a hadserege összeomlott.
– A Közel-Keleten temették el, ugye? – Valakit eltemettek ott. Barbarossát legendák övezik. Azt beszélik, hogy a Távol-Keletre, János pap legendás királyságának a keresésére indult. Azt is mondják, hogy nem halt meg, csak alszik egy német hegy gyomrában, és egyszer majd visszaadja a hazának egykori nagyságát. Még azt is suttogják egyesek, hogy a mi Führerünk az ő reinkarnációja. A történelem azt jegyezte fel, hogy egy Frigyes korú férfi testét találták meg a páncélban, amelyet partra vetett a folyó. De mi van, ha Barbarossa nem halt meg, csak elszökött? – Ezt nem értem. – Mi van akkor, ha egyedül indult János pap keresésére? És mi van akkor, ha annak a mitikus keresztény királyságnak a legendáját összekeverték és egybeszőtték a Shambala ősi tibeti királyságáról szóló legendákkal? Mi van akkor, Raeder, ha Barbarossa eljutott Tibetbe? – Ez teljességgel lehetetlen. Tibetet még ma is nagyon nehéz elérni. A tizenkettedik században az egész iszlám az útjában állt volna. Sivatagok, hegyek, vadállatok, barbár törzsek… – Amióta Führerünk Németország kancellárja, a náci párt olyan történelmi feljegyzésekhez és tárgyakhoz jutott hozzá, amelyekre a kezdetek óta vágytunk. Megismerhettünk olyan középkori titkokat, amelyeket eddig a katolikus egyház őrzött. Én a lehetőségeket tanulmányozom. – Ön valóban hisz abban, hogy Rőtszakállú Frigyes elért Tibetbe? – Én nem hiszek semmit, de egy dolgot tudok. Az aacheni székesegyházban, a német császárok ősi székhelyén őriztek egy érdekes ereklyét. Az egyházi feljegyzések szerint néhány évvel Barbarossa halála után került a székesegyház birtokába. – Himmler benyúlt zubbonya belső zsebébe, és egy lezárt ezüstcsövecskét húzott elő, töltényhüvely méretűt, amely ezüstláncra volt erősítve. Azt állítják, hogy ebben Barbarossa vére van; ez a német történelem felbecsülhetetlen értékű ereklyéinek egyike. Fogja, Raeder! – Alig merem kézbe venni mondta, miközben óvatosan megfogta a fiolát. Nagy megtiszteltetés. Vajon a vallásos ereklyéknek van valami valóságalapjuk? Rátekintett az ereklyére. A középkor óta le van pecsételve? Himmler komolyan figyelte a férfit. – Igen válaszolta. – Sohasem hallottam erről a fiola vérről. – Féltve őrzött titok volt. Raeder visszanyújtotta Himmlernek az ereklyét. – Kérem, vegye vissza, mielőtt leejtem. – Ellenkezőleg, Untersturmführer, mostantól kezdve magánál lesz, miközben a föld legnehezebb tájait járja be. Nagy erő ez a fiola, maga pedig a szíve fölött fogja viselni egy láncon. Raeder rámeredt a fiolára. – De miért? – Mert ennek a kis ereklyének több mint hétszáz éven át Shambala kulcsa volt a neve. A legenda szerint ez az a vér, amelynek a segítségével meg lehet nyitni Shambala titkos városának a kapuit. Ez az érdemdús ember vére, aki megörökölheti a rettentő erőt, amely abban a városban rejlik. Ez az erő fogja jelezni, hogy Rőtszakállú Frigyes szelleme valóban visszatért.
Hatodik fejezet Egyesült Államok, Seattle-től északra szeptember 4., napjainkban – Maga nem hiszi, hogy én Rominy Pickett vagyok? – Sajnálom, nem akartam felizgatni magát. De ezt én tudom. – Akkor hát maga a nem megfelelő nőt rabolta el, vagy még annál is lököttebb, mint amilyennek gondoltam. Jake Barrow egyenesen előrenézett, mindkét keze a kormányon volt, a tíz óra tízperces pózban, mint egy tanulóvezetőnek. A kisteherautó óvatosan, 10 kilométer per órával lépte csak túl a sebességhatárt, éppen annyira, hogy ne kockáztasson egy büntetést. Úgy tűnt, a férfi tudja, hova tart. Seattle-től északra az autópálya fontos verőér volt, a rajta haladó autók a vérsejtek, az érfalak sötétzöld örökzöldből voltak. Az esőre hajló idő mindent beborított a szokásos északnyugati szürkeséggel. – Nézze, tisztában vagyok vele, hogy kicsit kevésbé drámaian kellett volna felvezetnem ezt a témát mondta , de általában nem felrobbantott autóknál szoktam találkozni a forrásaimmal. – Én nem vagyok a maga hírforrása, Mr. Oknyomozó Riporter, ha tényleg az, aminek mondja magát. Én a maga áldozata vagyok, és maga kábé tizennyolcféle szabálysértést követett el, mire idáig jutott velem. A kiadói helyeslik a módszereit? A férfi összeszorította a száját. – A kiadóim azt tanácsolták, hogy hagyjak fel ezzel az egésszel. – Remek! – De nincs igazuk! – Minden bolond ezt mondja. – Maga életem legnagyobb sztorija, és sohasem álmodtam volna, hogy ilyen fordulatot vesznek a dolgok. Egy bőrfejű fickó fecsegett valamit egy autóbombáról. Rájöttem, hogy nem kutathatok tovább egyedül, és fel kell keresnem magát. Amikor megláttam, hogy az Explorerjük éppen a maga autója mellé parkolt le, nem tudtam, mi mást tehetnék. Vagy lépek, vagy hagyom, hogy felrobbanjon. Úgy tűnt, nem annyira diadalmas, inkább zavarban van. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy sorozatgyilkos. Van valami esély arra, hogy a fickóban nem csak szemét és gyilkos szándék lakozik? Ha ő tette a bombát a kocsi alá, miért mentette meg az életét? – De miért is akarna bárki, bőrfejűek vagy mások, épp engem megölni? – Mert nácik, és mert azt hiszik, maga sokkal többet tud annál, mint amit tud. – Miről kellene tudnom, és mit? – Egy hetvenéves titokról, egy tündérmeséről, idegen erőkről és egy elveszett városról. – Jake, ha valóban ez a maga neve… – Itt a sajtóigazolványom… – Nagyszerű. Sajnálom, de még nem bizonyította be nekem, hogy normális. Azt akarom mondani, hogy percről percre nagyobb balfácánnak tűnik. Nem tudom kinyitni a kocsi ajtaját, a saját kiadója sem hisz magának, és már csaknem Everettben vagyunk. Elővette a mobilját. Úgy látom, elérkezett az idő, hogy hívjam a 911-et. – Várjon! Kérően nézett a lányra. Ha idejönnek a rendőrök, és a főnökeim megtudják, hogy kudarcot vallottam, akkor valószínűleg végem. Nincs sztori, megpróbálok olyan válaszokat adni, amelyeket még én sem tudok biztosan, és maga még mindig nem tudja, ki is valójában. Tudom, hogy bűnözőnek látszom, vagy egy őrült pasasnak. De ha ad nekem egy napot, maximum kettőt, a saját jószántából, akkor megtudhat valamit, ami megváltoztathatja az egész életét, én meg megkapom a nagy sztorit, és az is lehet, hogy a
végén a jók győznek. Lehetséges. De nekem arra van szükségem, hogy adjon egy esélyt, hogy megmagyarázzak mindent, és kérem, ne tartsa úgy azt a telefont a kezében, mint egy újabb bombát. Egyébként komolyan mondom: a bőrfejűek a telefon segítségével könnyen a nyomunkra bukkanhatnak. – Miért mondogatja, hogy én nem is tudom, ki vagyok valójában? – Hallott már egy Benjamin Hood nevű emberről? – Nem. – Nos, maga az örököse. – Micsoda vagyok? Rominy a telefonjára pillantott, de a kijelző nem mutatott semmit. Éppen most kellett lemerülnie! Próbálta bekapcsolni. Rá kell hogy találjon Washington állam rendőrsége, és nem Mr. Jake Barrow-ban kell megbíznia. Nyomogatta, nyomogatta. Nem történt semmi. – Nem működik a mobilom. Barrow megkönnyebbült. – Égi jel, nem gondolja? Belenézett a visszapillantó tükörbe. – A fenébe! Beletaposott a gázba, a kis kocsi megugrott, Rominy az ajtónak esett, amelyet nem tudott kinyitni. – A fenébe, a fenébe! Átverekedték magukat két sávon és vissza, az autók dudáltak, végül a férfi beállt egy tartálykocsi mögé, amelynek a veszélyes rakományt jelző tábláját befröcskölte a sár. – Mi a csuda történik? – Bújjon le, itt vannak! Újra gyorsított, előretört, nagy nehezen a tartálykocsi elé jutott, és nyomta a dudát. Barrow erős, nagy keze megragadta Rominy fejét, és olyan erővel nyomta le az ülésre, hogy az arca az ócska műbőrhöz ért. Nem látott mást, mint a férfi farmeros lábát és a kocsi piszkos padlóját. – Maradjon ott, lőhetnek! A lány körülnézni sem mert, már szinte látta, amint a golyók úgy hatolnak át az öreg karosszérián, mint az alufólián. Úgy haladtak, mint Mad Max, az országúti harcos. Rominy semmire sem tudott gondolni, és a félig elfeledett Üdvözlégyet próbálta felidézni. Meg volt győződve arról, hogy ütött élete utolsó órája. Igazuk volt az apácáknak, gyónnia kellett volna. – Jönnek… A lány összeszorította a szemét. Jól hallotta egy nehéz terepjáró vagy teherautó dübörgését, és az ő öreg kisteherautójuk panaszos hangját. Aztán egy koppanás, egy fütyülő hang. – Átkozottak mondta komoran a férfi. Lőnek. – Kérem, kérem, állítsa le ezt az egészet… – Zsaruk! Barrow hangja lelkesen csengett, és azonnal visszavett a sebességből. Utol akartak érni bennünket, de a rendőrök lemeszelték őket! Még egyszer sávot váltottak, és a kocsi határozottan lassított. – Halleluja, a zsaruk leállították őket! Na, fiúk, most mit csináltok a puskával? – Bennünket is követ a rendőrség? kérdezte a lány reménykedve. – Nem, hála istennek. Lefoglalják őket a szkinhedek. Változott a kocsi keltette zaj, észlelte, hogy lehajtottak az autópályáról. Remegett a félelemtől, a zűrzavartól, megalázónak találta, hogy a feje csaknem a férfi ölében van. Ekkor végre megálltak egy közlekedési lámpánál. A férfi újra a lány fejére tette a kezét. – Maradjon lenn, még egy-két lámpáig! Természetesen az is lehetséges, hogy újra megmentette az életét. Vagy egy komplett őrülttel van dolga. Üdvözlégy, Mária, de a csudába is, mi folyik itt? – Hol vagyunk?
– Everettben. Átmegyünk a városon, hogy biztosak legyünk benne, leráztuk őket, és csak utána térünk vissza az autópályára. – Kérem, menjünk a rendőrségre. A lány úgy érezte, vereséget szenvedett, kimerült és reményvesztett volt. – Mondtam, a rendőrség nem segíthet rajtunk, még nem. De azért azt mondom, háromszoros hurrá Washington állam rendőrségének! Lemeszelték a fattyakat. Nagy büntetés várna ránk azért, ahogyan vezettünk. Meg kellene szondáztatni bennünket. Azt hiszem, Rominy, biztonságban vagyunk, legalábbis a következő öt percre. – Én nem érzem biztonságban magam. Azt hittem, összetörjük magunkat. – Annál azért jobb sofőr vagyok. – Olyan volt, mint Mr. Toad szellemvasútja Disneylandben. – Részt vettem néhány amatőr roncsderbin. Finoman megérintette a lány vállát. Most már felülhet. Azon a sugárúton voltak, amely Puget Sound mellett halad, még mindig észak felé tartottak, jobbra meredek hegyoldal látszott házakkal. Rominy rosszul érezte magát, szédült a félelemtől. Folytak a könnyei, emiatt szégyellte magát. Miért nem bátrabb? – Én csak azt szeretném, hogy legyen már vége az egésznek. – Sajnálom, de még csak most kezdődik. Együtt érzőn nézett a nőre, az arca elszánt volt, de nem kegyetlen. Sikerül, majd meglátja. Nagyon fontos ügy, különben nem rángattam volna bele magát. A lány felsóhajtott. Hirtelen hideg levegőt érzett a nyakán, és finoman fütyült a szél. Hátranézett. A kabin hátsó ablakán egy lyuk volt, amely körül pókhálószerűen megrepedt az üveg.
Hetedik fejezet Egyesült Államok, New York 1938. szeptember 10. Az Amerikai Természettudományi Múzeum az érdekességek kastélya volt New Yorkban, a Central Park szélén, ez volt a szenzációs és az oktatásra alkalmas dolgok lomtára. A válság idején is megfizették az emberek a negyed dollárt, hogy láthassák a Jurassic Hallban a csontvadász Barnum Brown Tyrannosaurusát, a rekonstruált pueblo indián falut az antropológiai szárnyban vagy a Hayden Planetáriumban az elképzelt holdutazást. Dioráma mutatta be Belga Kongó vulkáni hegyeinek a gorilláit. A festmény felidézte a helyet, ahol Carl Akeley, a múzeum munkatársa meghalt egy trópusi betegségben. A további termekben Carter kitömött állatai idézték fel a Felső-Zambézi vidékét, inka ereklyék voltak láthatóak, amelyeket Bennett ásott ki a perui romoknál, és a burmai Iravádi folyó vidékéről származó madarak kitömve. Volt ott egy pompás bharal, azaz kék juh, amelyet az 1934-es Benjamin Hood-expedíció hozott haza és állított ki. A kos tekintete mindörökre egy hullámzó felföldre szegeződött, a festett Himalája távoli havas csúcsai felé. Az iskolás gyermekek üvegen át szemlélhették a világ tetejét. Hood irodája a Central Parkra néző, tekintélyes délkeleti toronyban volt, csak egy emelettel a múzeum nyughatatlan igazgatója, a Góbi sivatag szakértője, Roy Chapman Andrews irodája alatt. Hood családjának elég pénze volt ahhoz, hogy finanszírozza Hood expedícióit és hozzájáruljon a múzeum költségvetéséhez, ezért azután az irodája tágasabb volt, és onnan szebb volt a kilátás. A kevésbé kedvező helyzetben lévő (vagy kevésbé gazdag) kurátorok kisebb, sötétebb irodahelyiségekben izzadtak. A kedvezés bűntudatot ébresztett Hoodban, de nem akkorát, hogy feladja irodáját. Az önmagát hivalkodóan előtérbe toló Andrews ott trónolt mindannyiuk fölött. A múzeumigazgató vitte el az első Dodge teherautókat Mongóliába, és fegyverekkel védte meg dinoszauruszcsontjait a banditáktól. A kalandos cowboyidők óta kiderült róla, hogy legalább olyan rossz múzeumvezető, mint amilyen ügyesen fedezett fel csontokat és irányította önmagára a figyelmet. Kapkodó, követelőző és feledékeny volt. Nem meglepő tehát, hogy Hood bizalmatlanul fogadta a hívását. Az igazgató bejelentette, hogy felküld hozzá tárgyalni egy kormánytisztviselőt. Korábban már vesztegette Hood idejét politikai feladatokkal és adományozók gyűléseivel, amelyeknek nem lett semmi hozadéka. – Most nem tudom fogadni hazudta Hood. A Rockefeller Alapítvány egyik emberével van megbeszélésem; arról a Hudson-öbölbeli expedícióról van szó, amelyet én javasoltam. – Felejtsd el a Hudson-öblöt! mondta Chapman szokásos nyers modorában. Arra nem kerül sor. Még ha te meg is tudnád engedni magadnak, a többiek semmiképpen sem. A gazdasági válság nem enyhül, a költségvetésünk meg több sebből vérzik. Össze kell szednünk magunkat a jövő évi New York-i világkiállításra, tudod jól. – Roy, én nem vagyok egy világkiállításos fickó. – Éppen ezért kell beszélned Mr. Duncan Hale-lel. Ne csapd be az ajtót, amikor éppen kinyitják előtted, Ben! Ígérhetem, ez az ember felkelti majd az érdeklődésedet. Hood tovább gyanakodott. – Akkor meg miért küldöd hozzám? – Mert Hale ügynökről van szó, és te vagy az a szakértő, akit kölcsön akar kérni tőlünk. És csak zárójelben jegyzem meg: nincs választásunk. Andrews letette a kagylót. Az igazgató ráerőltette a tekintélyét Hoodra. Őszintén szólva, Hoodnak nem volt szüksége a kurátori állásra. A családja fából, papírból és ingatlanüzletből gazdagodott meg. Ben megtehette volna, amit ezer más gazdag ifjú: kijárhatta volna a magániskolák sorát, válogathatott volna a társasági életbe bevezetett
hajadonok között, majd elvehette volna a kellő pedigrével rendelkezőt, és irányíthatta volna azt a birodalmat, amelyet nem ő teremtett meg. Hood azonban másmilyen volt. A család Hudson Valley-ben, Palisade-ben lévő birtokán növekedő gyermek mindig kint volt a szabadban, még rossz időben is. Lenyűgözte a természet világa. Az apja megtanította vadászni és halászni megmászták a Sziklás-hegységet, és szafarira utaztak Afrikába , hegyet mászott és túrázott a saját szakállára is. Úgy látta, a gazdagok unalmasak, csak a pénzzel foglalkoznak, míg a tudósok, akik fillérekért dolgoznak, a világegyetem titkait igyekeznek megfejteni. Azok végezték a legvonzóbb munkát, akiket a legrosszabbul fizettek. A tudományos életben is létezik sznobság, mint minden hivatásban. Ennek a sznobságnak az ellentéte viaskodott benne a gazdag emberrel. Hood azonban befészkelte magát a tudósok testvéri közösségébe azzal, hogy mások ügyét is felkarolta, és ő finanszírozta az ismeretlen Tibetbe indított expedíciót is. Brit, német és svájci társakat vitt magával, és minden zokszó nélkül tűrte az éhséget, a szomjúságot és a rovarokat. Andrewshoz hasonlóan ő is megjelent a National Geographic oldalain. Finoman a múzeum értésére adták, hogy a Hood család adományt juttat a nehéz helyzetben lévő New York-i múzeumnak, ha talál egy állandó státust Hood számára. Az a tény, hogy dr. Hood a legkiválóbb folyóiratokban jelentette meg a cikkeit, védhetővé tette a kinevezését azok előtt a múzeumi tisztviselők előtt is, akiket ezzel a kinevezéssel megelőzött. Így azután megkapta a második legjobb irodát, egy fizetést, amely az éhenhalásra volt elég, és Andrews időről időre figyelmeztette, hogy engedelmeskednie kell múzeumi feletteseinek. Az alárendeltség nem volt kedvére, de ebben legalább osztozott a többi kurátorral. A főnökétől kapott rutinletolásoknak és a riválisai projektjeihez adott visszafogott hozzájárulásoknak köszönhetően Hood jól tudta, hogy barátságokat vásárol így lassan ő is egy lett közülük. Az volt a baj, hogy ez nem elégítette ki. Hood kettős életet élt. Jóképű volt, nőtlen, járta a New York-i klubokat, ahonnan hazavitte a Park Avenue-n lévő lakásába azokat a szépen bodorított hajú nőket, akik kíváncsiak voltak különcségeire. Az emberek fogadásokat kötöttek, hogy mikor unja meg a múzeumi játszadozást, és mikor gyürkőzik neki a családi üzletnek. A nőket az foglalkoztatta, hogy mikor fog végre megállapodni, vele háltak abban a reményben, hogy megváltoztatják a szívét. Ő azonban nem vetette bele magát az üzleti életbe. Tudományos utazásai kínálták számára az egyetlen alkalmat, amikor megszabadulhatott a születésével szerzett jogoktól, és megteremthette önmagát mint tudóst, kutatót, felfedezőt. Így azután találkozott azzal, akivel Chapman szerint találkoznia kellett. Hale ügynök egy sötét lámpaoszlopra emlékeztette Hoodot: sovány, sötét hajú, sápadt férfi volt, olcsó, komor öltönyt viselt, amely a világon mindenütt a közszolgálatban állók egyenruhája volt. A látogató hagyta, hogy Hood megvizsgálja az igazolványait Army Corps of Intelligence Police (rendőrnyomozói hadtest) , miközben ő a Hood irodáját díszítő állatfejeket és térképeket nézegette. Voltak ott kínai kovás puskák, afgán handzsárok, ősrégi ammoniták, perzsa dárdák és viktoriánus festmények vadont ábrázoló tájakról és vízfolyásokban meztelenül fürdőző nőkről. A fényképeken Hood sahokkal, lámákkal, filmcsillagokkal volt látható. – Több holmi van itt, mint a Woolworth'snél mondta Hale, és színtelen hangjából nem derült ki, hogy bírálatnak vagy gratulációnak szánta. – Ez egy kurátori iroda, mi tárgyakat gyűjtünk. Hale kitekintett a Central Parkra nyíló ablakon: Manhattan felhőkarcolói úgy magasodtak, mint Óz Smaragdvárosa. – Az én irodámnak ablaka sincs. – Igen, a maga ügynöksége… forgatta Hood Hale igazolványát , attól tartok, sohasem hallottam róla. – Éppen ez a célunk felelte az ügynök. Tevékenykedtünk az első világháborúban, abban az évtizedben
azonban csak alig húsz tisztünk volt. Most viszont, hogy a japánok hadban állnak Kínával, Olaszország Abesszíniával, Hitler bevonult Ausztriába, és a Szudéta-vidékre pályázik, ismét divatba jövünk. Most éppen a maga segítségére van szükségünk a németek ellen. [3] – Maguk kémek? Hale a valódi neve? Úgy, mint Nathan Hale: „Kár, hogy csak egy életem van, ha több lenne, azt is odaadnám a hazámért”? – A maga számára ez a nevem. Az ilyen cowboyintrika pontosan olyasmi volt, ami érdekelhette a hivalkodó Andrewst. Valószínűleg előzetesen egyeztették a dolgokat. – És Hitler miatt idejött egy múzeumi tisztviselőhöz, kitömött állatok kurátorához? Hale kéretlenül belehuppant egy hatalmas bőrfotelbe. – Azért jöttem, hogy egy olyan tisztviselővel találkozzam, akinek módjában áll megszerezni magának azt, amit akar, beleértve egy újabb utat Ázsiába. Elővett egy cigarettát, rágyújtott, anélkül hogy megkínálta volna Hoodot. A múzeumigazgató szerint maga az az ember, aki segíthet nekünk. – Én Tibet szakértője vagyok, nem Németországé. – Jó úton jár, hogy mindkét témában szakértő legyen. Hale nagyot szippantott, majd kifújta az ezüstszínű füstöt. Úgy tudjuk, ismer egy Kurt Raeder nevű német felfedezőt. Hood meghökkent. Azt hitte, azt az egész zűrzavart már maga mögött hagyta. Jó lesz óvatosabbnak lenni! – Túlzás volna azt állítani, hogy ismerem Raedert. Magának való ember, fura alak. Igen, együtt jártunk Tibetben négy évvel ezelőtt, és úgy látom, ezt ön tudja is. Nehezen kezelhető ember, de nagyszerű vadász. Mintegy 350 méterről ejtett el egy pompás kőszáli kecskét a berlini gyűjtemény számára. Fantasztikus lövés volt! – Tudja, hogy készül vissza Tibetbe? – Nem, nem levelezünk. Össze is különböztünk. – Egy nő miatt. Hood a homlokát ráncolta: – És ezt honnan tudja? – Maga megmentette a nőt. A zoológus kínosan érezte magát. – Ez bonyolult ügy. – El tudom képzelni. Hale újból nagyot szippantott. Egy SS-küldöttség kelt útra Genovából április közepén. Átutaztak Szuezen, Colombón, és Kalkuttába mentek. A britek megpróbálták feltartóztatni őket Indiában, de nem sikerült megfelelő indokot találni rá, így a nácik már a Himalája felé tartanak. A jelentések szerint a céljuk Lhásza, a tibeti főváros. Maga szerint miért küldi Tibetbe az embereit az SS? – Fogalmam sincs róla. – Maga tudta, hogy Raeder náci? – Nem beszélt erről nyíltan. Ritkán került szóba politika. Hale elgondolkodva tovább dohányzott. – Akkor maguk csak egy kis baráti vadásztársaságot alkottak, nem igaz? – Tudományos expedícióról volt szó, amelyet ez a múzeum szponzorált. Raeder korábban is járt már a Himalájában, ez szólt mellette. Nem mindig értettünk egyet, de ez természetes tudósok között. Miért érdekes ennyire egy német zoológus? Náci, vagy sem, bizonyára nem kiemelkedő alakja Hitler rezsimjének. Hale rábólintott erre, mint teljesen ésszerű okoskodásra. – Még nem. – Mit akar ezzel mondani? – Hood, értesüléseink szerint Raedert nem más küldte vissza Tibetbe, mint Heinrich Himmler, a német
titkosrendőrség feje. Hogy pontosan miért, az nem világos. Amennyire tudjuk, akár Shangri-lát is keresheti. Egy évvel korábban a James Hilton brit szerző által kitalált mitikus utópiából A Kék Hold völgye címmel sikeres hollywoodi film készült kellemes ellenszer volt a válságra. – Shangri-la kitaláció. Hilton még Ázsiában sem járt! – Fantázia szüleménye volt El Dorado, és a Fiatalság Forrása is, a spanyolok mégis a keresésére indultak. A káposztaevők keresnek valamit, és a hivatalom szerint a háború maholnap kirobban. Ha kitör, véleményünk szerint belerángatják az Egyesült Államokat is, éspedig nem Hitler oldalán. Nem engedhetjük meg, hogy a nácik előnyre tegyenek szert. – Hale ügynök, Tibet stratégiailag nem jelentős hatalom. – Már hogy az ördögbe ne lenne az! Ott lapul India, Kína és a Szovjetunió között. Kiismerhetetlenebb, [4] mint Fu Manchu. Bármely ázsiai vetélkedés jelentős tétje. És Himmler valamilyen szándékkal küldi oda Raedert. – Mi volna az a szándék? – Azt magának kell kitalálnia. – Megmondaná, hogyan? – Roy Chapman Andrews azt mondta, hogy maga szereti a terepen végzett munkát, ahogy ő is, és hogy annyira érzi jól magát ebben a ritkaságok boltjában, mint egy madár a kalitkában. Azt mondta, azért adta magának ezt a nagy termet, hogy ne szegődjön át a Smithsonianhez vagy a Phillyhez. Honnan tudhatott erről Andrews? Hood valóban tárgyalt a rivális múzeumokkal, de azt hitte, gondosan ügyelt arra, hogy ne tudódjon ki. – Mr. Hood, az Egyesült Államok kormánya felajánlja, hogy elvégzi a tibeti útjához szükséges papírmunkát, megírja az ajánlóleveleket, a China Clipperen helyet foglal magának, és kap egy igazi állami 45-ös automata Coltot, valamint ajánlólevelet a mostani kínai kormányhoz. Diplomata státusban utazhat Lhászába. Ha lehetséges, találkozzon ott a buddhista pápával, aki, úgy hallom, ott fenn kucorog. Láma, valahogy így hívják. Én eddig azt hittem, az valami kecskefajta Dél-Amerikában. – A mostani láma még kisgyermek. Helyette egy régens uralkodik, Reting rinpocse. – Akkor segítünk, hogy találkozzon ezzel a Retinggel. – Feltéve, hogy Raeder nyomára bukkanok, és kiderítem, mit akar ott csinálni. Hale bólintott, és egy asztalkán elnyomta a cigarettáját. Nem volt hamutartó a szobában, Hood nem dohányzott. – Pontosan. Találja meg, tudja meg, mi után kutat, és szerezze meg Uncle Sam számára! Így van ürügye, hogy kijusson ebből a mauzóleumból, és a hazáját szolgálhassa. – Uncle Sam költségére? – Az a helyzet, hogy arra van szükségünk, hogy most maga segítsen ki bennünket, személyes forrásaira és feltételezett hazafiságára támaszkodva. Amerika pénztárcája lapos. Hallott a nagy gazdasági válságról? – Igen, mintha ez került volna milliókba a családomnak. Maga azt akarja, hogy maguknak kémkedjek, és mindent a saját zsebemből fizessek? – Láttam az adóbevallását. Megengedheti magának. Ha a Vanity Fair még az újságosstandokon volna, ön biztosan felkerülne a címlapra. A válság mélypontján a folyóirat felfüggesztette a megjelenést, de Hood megértette az utalást. Londoni zakója és nyakkendője a sokszorosába került Hale öltözékének, a cipője olasz volt. Sötét haja, erős álla a nők szerint igazi színpadi bálvánnyá tette. Élvezte, hogy jól néz ki. Élvezte, ha utazásra és kutatásra költhette a pénzét. Élvezte, ha a puszta földön kellett aludnia, tudván, hogy neki nem volna muszáj. – Sokat enged meg magának, Mr. Hale. – Volt egy olyan érzésem, hogy azonnal megragadja az alkalmat, hogy visszatérjen Tibetbe. Mert van ott
valami; ez az egész hegymászás csak duma! Hood haragos volt, hogy ez az ellenszenves bürokrata bármit is tud róla, de hát ilyen volt a modern világ. Csökkent a magánélet védelme, a jövedelemadó csapás volt, a gengsztereket dicsőítették. – És ha Raeder szándékai teljesen ártalmatlanok? Tudományosak és kulturálisak? – Akkor azt írja bele a jelentésébe. De ha nem… – Akkor? – Akkor vadássza le őt! Nem szabad, hogy Németország kedvező helyzetbe jusson ott. Ölje meg, ha szükséges! – Megölni!? Hale felállt, lesöpörte a hamut a ruhája hajtókájáról. – Mi úgy tudjuk, ez nem okozna magának olyan nagy nehézséget, mint ahogy most igyekszik beállítani.
Nyolcadik fejezet A Trieste fedélzetén a Földközi-tengeren 1938. június 25. Két hónappal a Hood-Hale-találkozó előtt az olasz személyszállító hajó, a Trieste átszelte a Földközitengert, amely olyan nyugodt volt, mint egy halastó; ezüst út vezetett a hajótól a kövér teliholdig. A levegő olyan meleg volt, mint egy anya lehelete. Most, hogy biztonságos távolban voltak a szárazföldtől, Raeder meghívta a Himmler által toborzott férfiakat néhány pohár snapszra a vasmacska csörlőjéhez. A német ötös szándékosan nézte ki magának a helyet: a többi utas itt nem hallgathatta ki őket, és az utaskísérő sem hallhatott meg semmit a beszélgetésből. A hajó gőzerővel tartott Szuez felé, ahonnan majd a Vörös-tengerre hajózik, onnan az Indiai-óceánra és Kalkuttába. Sajnálatos módon Brit-India volt a kapuja a tiltott tibeti palotáknak. Blöffölniük kell majd, és valahogyan elérni, hogy átjussanak a briteken. Raeder „lovagjai” mind profik voltak, mint ő maga: SS-tisztek, akiket újonnan neveztek ki Himmler Ahnenerbéjébe, a Reichsführer kutatóközpontjába. Több ehhez hasonló expedícióban vettek már részt, veteránok voltak, és tapasztalt hegymászók. Gondosan elcsomagolták fekete egyenruhájukat, amelyre majd csak Lhászában lesz esetleg szükségük valamilyen ceremónián, ám attól még katonák maradtak. A hajó gyomrában az expedíció ládáiban puskák, pisztolyok is voltak, és egy új, Erma MP 38-as nevű könnyű géppisztoly. Sokkal kisebb és könnyebb volt a Thompsonoknál, amelyeket a gengszterek használtak az amerikai filmekben. Vittek magukkal ásót, robbanóanyagot, gyutacsot, detonátort és távcsövet. Volt náluk hegymászó kötél, jégszeg, mászóvas. Volt tábori tűzhelyük, voltak tudományos műszereik és filmkameráik. A németek készen álltak a partnerségre, de a háborúra is. Julius Müller geofizikus volt, az ő feladata a Föld mágneses változásainak a mérése volt. Tudományosan hasznos munka volt, segített megérteni a Föld belsejét; először végeznek majd ilyen méréseket a Föld legmagasabb fennsíkján. Müller kutatásai során gyakran használt robbanóanyagokat, és lehetett rá számítani, hogy szükség esetén pusztító célra is felhasználja tapasztalatait. A Rajna-vidékről származó férfi szkeptikus volt, olyan ember, aki megkérdőjelezi a hatalmat, így azután SS-beli felettesei boldogan szabadultak meg tőle. Raeder elhatározta, hogy rajta tartja a szemét a saját útját járó Mülleren. Ha eljön az idő, Müllernek a legtökéletesebb hűségről és engedelmességről kell majd tanúbizonyságot adnia. Wilhelm Kranz volt az antropológus. Az árját a zsidótól úgy különítette el, hogy megmérte az arcot és a fejet, így a hatóság objektív módon különböztethette meg a fajokat. Kranz azt tervezte, hogy a tibeti arisztokrácián próbálja ki tapintókörzőjét, gipszöntvényeket is készít, hogy kiderítse, valóban a német faj távoli leszármazottairól van-e szó. Kranz szívvel-lélekkel náci volt, vallotta a nácik fajelméletét. – Talán rábukkanok egy árja hercegnőre, és elcsábítom, nem igaz? mondta sajátos humorával. Olyan ember volt ugyanakkor, aki gyakorlottan bánt a fojtóhurokkal és a késsel is. Hans Diels a csoport régésze és történésze volt, aki mindent tudott Tibet múltjáról, és akihez nyugodtan lehetett fordulni bármely hajdan létezett civilizáció maradványainak értelmezéséért, akármire is bukkannak. Egy ládányi könyvet hozott magával, olyan tibeti felfedezők műveit, mint Sven Hedin, Nicholas Roerich és Alexandra David-Neel. Diels részt vett az első világháborúban, tudta, milyen érzés harcolni és ölni. Nem olyan, mint a filmeken. Ez gyilkosság. Te megpróbálsz meggyilkolni valakit, mielőtt neki nyílna alkalma rá. Puff, odalősz csaknem kétszáz méter távolra. Ha pedig megteszi helyetted a tüzérség, annál jobb. Hitlerhez hasonlóan ő is gáztámadás részese volt, és negyvenhárom évével ő volt a csapat öregje. Az operatőr Franz Eckells volt. Együtt dolgozott a híres rendezőnővel, Leni Riefenstahllal, és fotózott a
Germanische Leitheife, az SS folyóirata számára. Ő volt az expedíció politikai tisztje, a jelenléte biztosította, hogy senki le ne térhessen az SS-ortodoxia ösvényéről. Kiváló látása lehetővé tette, hogy céllövészeteken díjakat nyerjen. Két évvel korábban a bajorországi téli olimpiai játékokon majdnem érmet nyert a Katonai Őrjárat kategóriában, amelynek során síelni és célba lőni kellett. Macskaszerű eleganciával, önbizalommal telve mozgott, és Raeder alig várta, hogy összemérje vele a lövésztudását. A zoológus élvezte bajtársai okosságát és testi erejét, kíváncsiságát és bátorságát. Az új Németország mintapéldányai voltak. Ezek az emberek felvállaltak egy kalandot, anélkül hogy pontosan tudták volna, hova mennek és mit kockáztatnak, csak mert bíztak Himmlerben. Raeder most elmond nekik mindent. A németek enyhén ittasak és jókedvűek voltak. Gyönyörű éjszaka volt, selymes a levegő, a szalonból zeneszó szűrődött ki, a hajó motorja biztatóan dübörgött. Gondolataik visszaszálltak a Vaterlandhoz, a hazához. Eddig olyan volt az expedíció, mint egy nyaralás. Raeder felszedett egy szajhát Genovában, hogy kiélje vágyait, és mire a nő panaszt tehetett volna durva viselkedése miatt, a csapat már tengerre szállt. Kielégült volt, és egyben várakozás töltötte el. – Uraim kezdte, és felemelte a poharát , elvisszük a horogkeresztet Tibet fővárosába, Lhászába. Bólintottak, erre már ők is rájöttek. – Lehet, hogy a britek megpróbálnak megakadályozni bennünket, de nem hagyjuk eltéríteni magunkat a céltól. Okunk van azt hinni, hogy a tibeti kormány céljai egybeesnek a mi céljainkkal. – Milyen célokról van szó? kérdezte Diels. – Arra is sort kerítek. Amiről most beszélni fogok, nem titok, de mivel Németország egyedül dolgozik ezen a terven, tartsák meg maguknak mindazt, amit hallani fognak. Ezekről a dolgokról sem itt a hajón, sem máshol nem beszélhetnek senkinek, amíg csak el nem jutunk Tibet belsejébe. A sikerünk azon a képességünkön múlik, hogy mennyire tudjuk meglepni a világot. Ha sikert érünk el, önök mind hősök lesznek, olyan mértékben, amelyet most el sem tudnak képzelni. – Veszélyes a dolog? kérdezte Kranz, akit azonban láthatóan nem aggasztott ez az eshetőség. – Wilhelm, az a célunk, hogy ne alakítsunk ki veszélyes helyzetet. Most élvezzük ezt a kellemes éjszakát. Akkor készüljünk majd fel a nehéz időkre, ha elérkezünk a Himalájához! Beleegyezően bólintottak. Raeder nagy levegőt vett. – Amint tudják, a sarkvidékek kivételével a Föld legtávolibb, legrejtelmesebb része Közép-Ázsia. Stratégiailag is fontos terület, a mongol, a tatár, a török birodalmak szülőhelye. Nagyra értékelik a szovjetek, a kínaiak és az indiai brit vezetés. Ott vannak a legmagasabb hegyek, a legszárazabb sivatagok, és ott erednek a nagy folyók, mint az Indus, a Mekong, a Sárga-folyó és a Gangesz. A lakók vallási babonák foglyai, szerzetesek irányítják őket, de az a hír is járja, hogy Tibet lenyűgöző mágikus hatalmak földje. A technológia primitív, történelméről nem sokat tudni, de vallásos és szellemi mágiája felkelti az érdeklődést. – Tudósként hírnévre fogunk szert tenni jósolta Diels. Eltanuljuk tőlük, amit tudnak. – Az évszázadok folyamán csak kevés európainak sikerült behatolni ebbe a régióba. Én már kétszer jártam a határain két expedícióval, az egyiket egy Benjamin Hood nevű amerikai milliomos finanszírozta. Agvan Dorjiev orosz szerzetes Lhászában tanult. A német báró, von Unger-Sternberg a fehéroroszok oldalán harcolt Mongóliában a kommunisták ellen, és sok történetet hallott. Ferdynand Ossendowski, egy lengyel, aki a báróval együtt szolgált, leírta a látott csodálatos dolgokat. Egy évtizeddel ezelőtt Nicholas Roerich expedíciót vezetett át Tibeten. A Népszövetség rábízott egy jó szerencsét hozó ékkövet. Azt remélte, hogy vissza tudja juttatni egy titokzatos föld alatti királyságba, Shambalába, de nem bukkant rá. Ezek a felfedezők mind érdekes legendákat hoztak haza magukkal, amelyek mesés, ősi királyságokról szóltak, a bölcsesség és az erő letéteményeseiről, és a Világ Királya vagy a Sötétség Ura uralkodott
felettük. A tibeti hagyomány szerint a titkos Shambala seregei egy nap felkelnek, és megváltják a világot. Egyes nyugatiak úgy hiszik, hogy Shambala lakói atlantiszi menekültek, akik rejtett várost létesítettek, hogy megőrizzék ősi tudásukat. – Régi barátja, Hood tud minderről? kérdezte Eckells. Kell tartanunk az amerikaitól? – Hood nem a barátom. Ő egy playboy, aki mindenfélébe belefog, hogy elüsse az idejét New Yorkban. Ne izgassa magát Hood miatt! Raeder hangjának éle volt, de a többiek már megszokták a temperamentumát és a hangulatváltozásait. Tudták, hogy nem célszerű tovább kérdezősködni. – David-Neel látott levegőben lebegő szerzeteseket, akik emberfeletti sebességgel voltak képesek a helyváltoztatásra szólalt meg Hans Diels. Roerich pedig 1927-ben egy titokzatos ovális testet látott átsuhanni az ázsiai égbolton. Hatalmas volt, irányt tudott változtatni, de nem volt észlelhető energiaforrása. – Azaz fejlettebb volt minden ma létező légi járműnél helyeselt Raeder. Barátaim, nem azért teszünk meg sok-sok ezer kilométert, hogy jaktrágyát gyűjtsünk. Felnevettek. – A nemzetiszocializmus filozófusai elemezték ezeket a legendákat és beszámolókat folytatta Raeder. Az amerikai Madame Blavatsky, az osztrák Rudolf Steiner, Alice Bailex brit médium, a német Thule Társaság mind segítették a munkát. Ha figyelmesek voltak az SS-szemináriumokon, akkor ismerniük kell Atlantisz, Hüperborea és Thule történetét. A teozófia, az árjákkal foglalkozó tudomány, és más új tudományágak tisztázták a faji konfliktusok történetét, és a mi, azaz az árják eredetét. Ez az új német tudomány. Bólintottak. Blavatsky három elvet állított fel: Isten eszköze egy elektrospirituális erő, amely megtestesíti a természet törvényeit; hogy a teremtés a pusztulás és az újjászületés ismétlődő ciklus; valamint hogy minden egyesül, a szellem és a test, a kicsi és a nagy. A természetfeletti erő titka, hogy képes manipulálni ezt az egységet hirdette Madame Blavatsky. Führerünk, Adolf Hitler maga is tanulmányozta a filozófiát, és tanításait beillesztette a nemzetiszocializmusba. Tehát gazdag filozófiai útravalóval bontunk vitorlát. – Heil Hitler! Eckells olyan lágyan mondta ki a szavakat, mintha imádkozna. – Lehetséges, hogy északi őseink egyik ága eljutott Tibetbe. Az egyik feladatunk ennek az igazolása vagy cáfolata. Wilhelm a tapogatókörzőivel a faji bizonyítékokat fogja kutatni. – Elég, ha engem nem mér meg mordult fel Müller. Szerintem a fej méricskélése antropológiai értelmetlenség. Juliusnak nem volt szüksége a társadalomtudományokra. – És azt se engedje, hogy gipszmaszkot készítsenek önről! szólalt meg Diels, aki már átesett ezen. Olyan, mintha megfojtanák. – Már ez a felfedezés az egész világon hírnevet biztosítana számunkra mondta Raeder. Egyesülhetnének újra az árják, és bebizonyosodna a szkeptikusok számára is, hogy a német fajelmélet valóság. Julius bővíti majd az ismereteinket a Föld fizikai tulajdonságaival kapcsolatban, Hans az emberiség történelmét gazdagítja majd. Franz pedig olyan felvételeket visz majd haza szertartásokról, amelyeknek nyugati ember még nem volt tanúja. – Ha minden rendben lesz fűzte hozzá Eckells. – Van azonban nagyobb tét is, mint ezek. Mindnyájan hallottunk Einstein, Heisenberg és Bohr furcsa elméleteiről. A tágas világegyetemet és a kicsinyt egészen más törvények igazgatják, mint amelyeket mi a mindennapi életben észlelünk. Egyes fizikusok úgy vélik, ezek az elméletek furcsa és gonosz új erőkre utalnak, amelyek atomi szinten mutatkoznak meg. – De hát ez zsidó tudomány! vetette ellen Kranz. – Még egy zsidó is rábukkanhat az igazságra. És nem szabad megengednünk, hogy a zsidók megszerezzék bármilyen új erő monopóliumát. Úgy vélem, mi, igaz németek, jóval előttük járunk. Haushofer két évtizeddel ezelőtt alapította meg a Vril Társaságot, amelynek a feladata annak az
erőforrásnak a felkutatása, amelyet a történetek Shambalának tulajdonítanak. – Mi az a Vril? kérdezte Müller. Fizikai tanulmányai során nem hallott ilyenről. – Megfelelő név, egy régi regényből származik, és olyasvalamire vonatkozik, amely a Reichsführer vélekedése szerint egy igencsak valóságos erőforrás. A régi emberek úgy értették a természet világát, ahogyan mi már elfelejtettük, és megtalálták a módját, hogy olyan energiaforrásokhoz férjenek hozzá, amelyek sokkal hatalmasabbak, mint a puskapor vagy a kőolaj. Ezt az erőt az elme segítségével lehet irányítani, lehet vele építeni vagy pusztítani. Olyan erő ez, amely talán ott létezik a mesés városokban, amelyek számos író és gondolkodó szerint rejtve pihennek a föld felszíne alatt. Talán az ilyen városok adták az ötletet a pokol elképzeléséhez. Diels nagyot húzott a pálinkából. – A pokolba visz bennünket, Kurt? – Vagy a mennybe. Ott valahol rejtezik egy mesés város, különlegesebb, mint Tenocstitlán, az aztékok fővárosa. Egy új Eldorádó! Nem az arany a fontos most, hanem az erő. A tudatlanok varázslatként értelmezhetik az utazók leírásait, miközben egyszerűen szellemileg magasabb szinten uralták egykor a tudományt és a kozmoszt. Ez az erő visszahelyezi az embert központi irányító szerepébe, nem lesz többé áldozat, a fizika játékszere. Nem túszok leszünk, hanem királyok. Nem halandók, hanem istenek. Nem termékei leszünk a teremtésnek, hanem az irányítói. Führerünk nem mutatta-e meg máris ezt az újfajta varázslatot? Hitler lesz a Világ Királya, a mi küldetésünk pedig az, hogy segítsük ebben. Uraim, ez nemcsak tudományos, hanem egyben vallásos kutatóút. Azért indítottak útra bennünket, hogy főként a természetfeletti erőket keressük olyan erőket, amelyekkel egykor már rendelkeztek árja őseink, uralkodtak is a segítségükkel, ám amelyek ezer éve elvesztek. – Hogyan veszhetett el ez az erő? – Nem tudjuk. Talán szándékosan rejtettek el mindent, arra várva, hogy megjelenjen egy megfelelő nép, mint mi, a Harmadik Birodalom népe. Az első Reich, az első Birodalom a hősi, történelem előtti korszak volt, az árja isten-emberek kora, a németek ezt tudják. A második a történelem zűrzavara volt, amelyet az átkozott zsidó és keresztény filozófiák okoztak. Most érkeztünk el a harmadik birodalom hajnalához, amely a nemzetiszocializmus birodalma lesz. – Uraim, mi vagyunk az apostolok, a lovagok, az angyalok, akik a világnak ezt a legnagyobb titkát visszavihetjük hazánkba. Akkor azután megkezdődhet fajtánk evolúciós sorsának a kibontakozása, amelyet nem fertőznek meg többé emberi férgek. – Azért megyünk Tibetbe, hogy ezt a Vrilt ellopjuk a tibeti szerzetesektől? igyekezett tisztázni a helyzetet Müller. – Nem lopunk el semmit. Csak újra megtalálunk valamit. A tibetiek szegénységbe és tudatlanságba süllyedtek. Elfelejtették saját zsenialitásukat. Mi addig faggatjuk a legendáikat, amíg rá nem jövünk, hogy a mi őseink legendái igazak-e, és a végén megtudjuk, hol van elrejtve a Vril. Tibet lesz az új szövetségesünk, hiszen ott van Oroszország, Kína és Brit-India között. Raeder is ivott. Ilyen kis csapatnyi ember még sohasem kapott lehetőséget arra, hogy ilyen sokat vigyen végbe. – De hogy találhatunk meg valamit, amire eddig még senki sem bukkant rá? – Himmler Reichsführer kutatásokat végzett ezekkel a legendákkal kapcsolatban. Talált középkori térképeket, amelyek Rőtszakállú Frigyes idejéből származnak. Mi fogjuk egyesíteni ezeket a bizonyítékokat azzal, amit a tibetiek tudnak. – Barbarossa! – Vannak bizonyítékok arról, hogy Barbarossát is érdekelték ezek a titkok. És hisszük, hogy hagyott ránk egy kulcsot is a megfejtésükhöz. – Miféle kulcsot? – Arról majd akkor beszélek, ha elérkezik az ideje.
– És ha kudarcot vallunk? kérdezte Diels. Mi lesz, ha nincs Shambala, és nincs Vril? Raeder komolyan nézett rájuk. – Abban az esetben meg kell fontolnunk, hogy sohasem térünk vissza Németországba. Ez nem az a hír volna, amelyet a Reichsführer szívesen hallana.
Kilencedik fejezet Egyesült Államok, a Skagit folyó völgye szeptember 4., napjainkban A Starbird Roadtól északra az Interstate 5-ös elkanyarodik a Skagit folyó völgye felé, és igazi paradicsom tárul az utazó elé. Az északnyugati horizonton ott merednek a Washington-beltenger szigeteinek csúcsai, Fodalgo, Lummi, Cypress és Orcas, olyan zöldek és meredekek, mintha egy gyermek ceruzával rajzolta volna azokat. Északkeletre a Mount Baker hófedte vulkáni kúpja látszik, és a Cascade Range előhegység irtványai. A kettő között sík mezőgazdasági terület, egy hajdani öböl, amelyet az utolsó jégkorszak végén feltöltött az üledék. Az eredmény a világ egyik legtermékenyebb talaja lett. Százféle növény nőtt itt, tavasszal tulipánok, nyár elején bogyós gyümölcsök, és így, az ősz közeledtével, megindult a burgonya, a kukorica begyűjtése és a szőlőszüret. Az időtlenségnek meg kellett volna nyugtatnia Rominyt: csillogtak a gleccserek, a felhők habcsókként úsztak az égen, a beérett termények rendezett táblái megnyugtatóak voltak. Felszakadtak a felhők, a Skagit vize aranyként ragyogott, és a völgy színeinek a palettáján a szépia uralkodott a szeptemberi aranyos fényben. Rominy gyakran járt erre a hétvégéken, kerékpározott, kajakozott, hogy elmeneküljön seattle-i szűkös lakása unalmából. Most azonban a szépség is fenyegetőnek tűnt. Valóban üldözik őt? Hova tart vele Jake Barrow? Az öreg teherautó panaszosan zörgött, ahogy az újságíró 130 kilométeres sebességgel vezette. Megmenekülésük után Rominy igyekezett visszanyerni nyugalmát. Az arcát szárazra törölte, de sajnos nagyon piros volt, bár a tartása olyan volt, mint egy hercegnőé. Volt elég ideje, úgy döntött, hogy vár és mindent megfigyel. Jake nem tűnt közvetlen fenyegetésnek, azt pedig nem szerette volna, ha kirakják, és valahol egyedül kell bevárnia az őt követő bőrfejűeket. A sztrádán mutatott őrjöngés után a férfi nyugodtabb volt, de éberen figyelt, és úgy pillantgatott a tükörbe, mint aki a rendőrség elől menekül. Néha a lányra mosolygott, úgy, ahogy egy kutyát vagy egy gyermeket igyekszünk megnyugtatni, mégis sugározta a feszültséget, mint egy kályha a meleget. A nyugtalansága emberibbnek, hitelesebbnek, meggyőzhetőnek mutatta. Ki tudja, talán ha beszél a férfihoz, kikerülhet ebből a valamiből, bármi is legyen az. Rominy látta, hogy a férfi mellékutakat választott, de a fő célja a távolság növelése volt. Így telt el fél óra. – Hova visz? próbálkozott végül. Maga errefelé lakik? – Én nem, maga lakik itt. – Ugyan, dehogy! – Elviszem egy birtokra, ami a magáé, noha nem is tud róla. A leány felsóhajtott. – Kicsit megnyugtatna, ha értelmesen beszélne. A férfi már ezredszer igazított a visszapillantó tükrön, hátul a kis golyó ütötte lyuk meg úgy sípolt, mintha eresztene az egyik gumi. – Azon vagyok, de elterelik a figyelmemet a kocsikba rejtett bombák és a puskagolyók. Egyelőre csak le akartam rázni a szkinhedeket, hogy legyen időm a magyarázatra. Amit mondani fogok, több lesz, mint meglepő. Újra megpróbálkozott a félmosollyal. Megállhatunk egy Starbucksnál. A név egy szikrányi biztonságot kínált. Gőzölgő tej emberek között. Rominy tárcájában ott volt a Starbucks-kártyája. – Én azonban valami rafináltabbat javasolnék. – Ne törje magát! Rominy nem tudta kiszűrni a gúnyt a hangjából. – Errefelé a völgyben sok borpince van. Alázatos megmentője szeretne meginni magával egy üveg pinot noirt, miközben tisztázzuk a helyzetet. Skagit nagyszerű terroirja ennek a fajtának.
Úrjézus! A fickó nem normális. Elrabolta egy borszakértő! Úgy kell neked, Rominy. Mentél volna a konzerves pulthoz, és kerestél volna magadnak egy republikánust. – Tudja, ha a fűszerosztályon találkoztunk volna, az egész ügy jobbra fordulhatott volna. – Hogyan? Most Jake nem értette a helyzetet. – Ne törődjön vele felnyöszörgött , fáj a térdem. – Ó, igen, sajnálom. Hamarabb is eszembe juthatott volna: az ülés háttámláján van egy elsősegélydoboz, vannak benne fertőtlenítőtapaszok. Az idióta végre legalább aggódott. Az ülések mögött halomban álltak a holmik: sátor, hálózsákok, egyéb felszerelések. – Szeretek táborozni mondta Jake, miközben a lány kotorászott. – Ugye, nem az erdőbe akar vinni? – Nem egészen. Egy piros műanyag dobozt keressen! Rominy megtalálta a dobozt, bekötötte mindkét térdét, és zavarban volt, mert rendetlenül festett. Rominy nem volt szupermodell, de megszokta, hogy a férfiak kétszer is megnézték. Adott is arra, hogy csinosan nézzen ki, szoknyában ment le vásárolni. Most piszkos volt, gyűrött, a könnyek nyomot hagytak az arcán; nem örült, hogy Jake ilyennek látja. Izgalmas barna szeme volt, vöröses árnyalatú sötét haja, enyhén olajbarna volt a bőre, ennek köszönhetően nem jellemezte a seattle-iek téli sápadtsága. Attól sem aggódott, ha fürdőruhában kellett mutatkoznia. De most? A megjelenése általában önbizalommal töltötte el, de eltűnt belőle, amióta elmenekült a Safeway parkolójából. Ez is Barrow tervének volt a része? – Adja csak ide! nyújtotta ki a kezét a fertőtlenítőkendőért, amellyel Rominy letisztította térdét, majd a foltot nézte. Vér. – Persze, vér. Rominy még érezte a fertőtlenítő csípését. – Tudom, hogy őrültnek tart, de meglátja, megéri az út. Beledobta a törlőkendőt a műszerfalról lógó műanyag zacskóba. A járműnek régi divat szerinti gombjai voltak. Ha Jake riporteri keresményéből csak erre telik, milyen újságíró lehet? Rominy elgondolkodott. Eddig egy-két lépéssel a fickó mögött járt, eljött az idő, hogy megelőzze. Elhaladtak Mount Vernon és Burlington mellett, és a Cook Road-i lehajtónál elhagyták a sztrádát, keletre indultak a völgyben. Barrow mintha egy kicsit fesztelenebb lett volna. A hegyek egyre közelebb nyomultak a Skagit folyóhoz, ott sorakoztak a North Cascades Nemzeti Park sziklás csúcsai. Nyár végén az előhegységben nem volt hó, a mezők békésen, álmosan terültek el; a betakarítás megelőzi majd az őszi viharokat. A legelőket sötét erdők szegélyezték, ilyennek képzelte az ember a német tájat. Rominy nem járt még Európában. A Skagit folyó, a sűrű és mély erdőhöz illően, szintén zöld volt. Az egyik mezőn jávorantilopok legeltek. Áthaladtak Sedro Wooley-n, Lymanon, Hamiltonon, mindegyik városka kisebb volt az előzőnél, és minden kilométer egyre beljebb vitte őket a hegységbe, és egyre messzebb minden lehetséges segítségtől. A mobilja nem volt más, mint egy haszontalan papírnehezék, a férfi meg még annyit sem kérdezett tőle, hogy nem kell-e pisilnie. Egyszer úgyis meg kell állnia benzinért… – Megérkeztünk. Elhagyták a főutat, egy Challenger elnevezésű útra tértek, és elhaladtak egy sor szerény, takaros, favázas épület előtt, amelyek ott sorakoztak a folyó felett a domboldalon. Egy kis szőlőskertnél álltak meg, a cégérre Challenger Ridge volt kiírva. Rendezett szőlőtőkék sora között értek el egy juhar- és fenyőerdőig. Az út mindkét oldalán régi gazdasági épületek csoportja állt, a deszkák mohosak voltak az időtől. Jake leparkolt, kiszállt, nyújtózott, és körbement, hogy kinyissa Rominy ajtaját. Recsegve kinyílt az ajtó, Barrow a karját nyújtotta, kisegítette a lányt. A keze nagy volt, erős, és meglehetősen durva egy újságíró kezéhez képest. Egy sportoló könnyedségével mozgott. – Ha el akar futni, megteheti, de ha meghallgat, kap egy pohár bort.
A lány mereven lépett ki az autóból. Egy álmatag skót juhászkutya odament, megszagolta őket. A borkóstoló hely cédrussal fedett, oromfalas ház volt, faverandával. Két amerikai zászló is függött rajta, és a virágtartók régi boroshordókból készültek. A lóherével vegyes füvön kempingasztalok álltak. [5] – Már csak Norman Rockwell hiányzik. – A ház 1904-ben épült mondta Jake. Először hobbiból termeltek bort, aztán már díjakat nyertek vele. A hétvégi mellékletünkben egyszer írtunk róluk, és ízlik nekem a pinot-juk. Csinálnak néhány jó cuvée-t Yakima szőlővel is. Tessék, kifogott egy borszakértőt! – Itt nincs senki rajtunk kívül. – Nem véletlen. Hétfőn itt nyugalom van, és nekünk időre van szükségünk a beszélgetéshez. Ma úgyis nagybevásárlásra készült. – Ez az én szerencsém. – Tudom, hogy nehéz ez az egész, Rominy. – Szombaton este nyolcig egy prezentáción dolgoztunk, hogy a főnök a Bay Areában tarthasson előadást, mialatt mi otthon vagyunk. Lemondtam egy randevút aznap este, hogy szabad legyek… és ez lett belőle. Úgy látom, a bőrfejűek hétfőn is dolgoznak. Még saját magát is meglepte, hogy képes volt tréfálkozni. – Komoly randevú volt? A lány ránézett: úgy tűnt, a férfi őszintén érdeklődik. – Még nem volt az. Savanyú képet vágott. És nem is lesz, miután én mondtam le. A férfi nyelt egyet. – Remélem, ízleni fog a bor. Kezével az épületekre mutatott. Challenger azon az úton fekszik, amelyen úgyis végig kell mennünk. Rominy úgy érezte magát, mint egy nyúl, amelyik nem tudja, mikor nyílik meg a csapda ajtaja. A levegő kristálytiszta volt, a bogarak zümmögtek, a madarak csiripeltek. A világ meglepően normálisnak tűnt. – Hol a mosdó? – Erre. [6] Csak mobilvécé volt, nem éppen Napa színvonal. De aztán bementek a borkóstoló terembe, amely jól tömött díványaival, a gázkandallóval, a sötét faburkolattal olyan lakályos volt, mint egy hálózsák. A fiatal nő, aki a bort árulta, közölte, hogy Cora a neve, és Jake fecsegett vele, csaknem flörtölt, ami váratlanul rosszulesett Rominynak. Az asszony kimutatott a dombok felé. – Szép innen a kilátás. Kérnek dugóhúzót? – Ha volna szíves. Barrow mosolygott, mintha az egész ügy csak egy jó móka volna. Cora adott nekik műanyag poharakat is. Rominy és Jake letelepedett egy hármas törzsű cédrus alatt egy faasztalhoz. A festett asztallap tele volt hintve tűlevelekkel. Nagyon megnyugtató volt a panoráma, talán túlságosan is vélte Rominy. A főútig katonás rendben sorakoztak a szőlőtőkék, aztán a fák jöttek, és mögöttük a zöld Skagit. A folyó túloldalán egymás fölé tornyosultak az erdőkkel borított dombok. A kora ősz mindennek mézarany csillogást kölcsönzött. Rominy haragos volt, fáradt, frusztrált és kíváncsi. Most elfuthatna, sikoltozhatna, megkérhetné, hogy használja a borház telefonját… de egyiket sem csinálta. Figyelte, amint Barrow a dugóhúzóval foglalatoskodik, a folyó és az országút távoli morajlását hallgatta. Az árnyékban hűvös volt, de nem kellemetlen, és hirtelen furcsa módon elengedte magát. Ez talán a Stockholm-szindróma, amikor az áldozatok azonosítják magukat fogvatartóikkal? Vagy Barrow valóban megmentette őt, hogy elmondhasson neki valami nagyon fontosat? Az biztos, hogy a munkahelyi íróasztalánál semmi sem történt vele, ami feleilyen érdekes lett volna.
Rominy a napjai zömét úgy töltötte, hogy vagy a képernyőre, vagy az irodája falát borító szürke tapétára szegezte a tekintetét, és több estén, mint amennyit szívesen elismert, egy másik képernyőt bámult otthon. A lakása Seattle-ben a Queen Anne Hillen volt, amire valójában nem tellett volna; a fűtést 18 fokon tartotta, csak hogy közműkedvezményt kapjon. Hetente három reggel tornaterembe járt, egy könyvklub tagja volt, a pletykaújságokra szánt időt tudatosan a fodrásznál töltött havi egy alkalomra korlátozta, néha szórakozni ment a barátnőivel, és inkább óvatosan, mint lelkesedéssel randizott. Az IKEA-ban vásárolt, a Nordstromnál megvárta a kiárusítást. Egy mexikói társasutazáson használta a középiskolában szerzett spanyoltudását, valamint azt a fürdőruhát, amelynek a kiválasztása két hetébe került, és vallásos buzgalommal kente magára a fényvédő krémet. Szoftvermérnökök számára írt sajtóközleményeket, munkaadói vagy semmibe vették, vagy unalmukban flörtölni próbáltak vele. Céljai között szerepelt egy bungaló megvásárlása, egy fontos műtárgy megszerzése vagy egy afrikai utazás, de ennél messzebb nem terjedtek az álmai. Ha valaki megkérdezte volna de senki sem tette meg , azt válaszolta volna, hogy boldog. Igen, most végre történt vele valami. A férfi kitöltötte a bort, és felemelte a poharát. – A dicső őseire! – Kicsodáimra? Ivott egy kortyot, a pohár pereme felett Jake-et figyelte. Nem is rossz, gondolta a férfiról és a borról. A pillanatnyi elégedettség megzavarta. – A dédapjára, Rominy. A híres-hírhedt kalandorra, felfedezőre, kurátorra és titkos ügynökre, Benjamin Hoodra. – Nem semmi… – Ez az ember azonban, úgy tűnik, kegyvesztett lett. Megfosztották előjogaitól, és a második világháború idején gyakorlatilag a távoli Skagit megyébe száműzték, amikor pedig a hazának a legnagyobb szüksége lett volna rá. Ha most minden vidékiesnek tűnik itt, hát bizony akkoriban ez volt a világ vége. Ezt az embert elveszítette a történelem, és a saját családja is. És ez alatt magát értem. – Van egy dédapám? – Biztosíthatom, hogy mindnyájunknak van mosolygott a férfi. Magát örökbe fogadták, ugye? – Igen. Honnan tudja? – Mondtam már, hogy nyomoztam. Ez a munkám. – A szüleim meghaltak egy autóbalesetben, amikor még kisbaba voltam. – És nem ismer senki más rokont? – Nem voltak családtagjaim. – Valahol, valamikor azonban kellett lenni rokonoknak. A szülőknek is vannak szüleik. Ezen sohasem gondolkozott? – Mama és Papa, az örökbe fogadó szüleim, azt mondták, hogy nem ismerik a rokonaimat. Én pedig tényleg nem töprengtem ezen. Sohasem éreztették velem, hogy csak örökbe fogadott gyerek vagyok, én egyetlen gyermek voltam, és az ő gyermekük. Nem foglalkoztunk a balesettel. Nem olyan téma, amelyről szívesen beszélgetnek az emberek, nem így van? – Természetesen. Jeges hegyi út. És magára rejtélyes körülmények között találtak rá, elhagyatva, de bepólyázva, az erdészet egyik táborhelyén egy bölcsőben. – Nem voltam elhagyatott pirult el Rominy. Hirtelen visszatért minden régi félelme és frusztrációja, mert örökbe fogadó szülei mindig kitértek a kérdései elől. Nem öngyilkosság volt. Biztosan történt valami rettenetes dolog, és kitettek egy percre, hogy segítséget hozzanak, de a jégen… Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, de igyekezett visszafogni a sírást. Az egésznek nem volt értelme. Rosszulesett neki, hogy a férfi nyilvánvalóan olvasta a régi újságcikkeket. Úgy érezte, behatoltak a magánéletébe, megbolygattak egy tragédiát, amelyet már eltemetett az idő. – Természetesen nem öngyilkosság volt, Rominy. Gyorsan nyelt egyet. Tehát tudja, hogy a maga igazi
neve nem Pickett? – De az. Hát erről van szó? És maga ezt itt és most hozza elő? – Ez az örökbe fogadó pár neve. – Ez az én nevem, ez a nevem, amióta csak az eszemet tudom. És szegény meghalt szüléimét sem Hoodnak hívták. – De az anyja anyjának a neve Hood volt. Elmagyarázom a családfáját. Maga anyai ágon Benjamin Hood leszármazottja. De nem erről akartam most beszélni. Egyetértek abban, hogy nem öngyilkosság volt, hanem gyilkosság. – Micsoda? – Ugyanazok az őrült fanatikusok követték el, akik most magát próbálták megölni. A lány zavartan rázta a fejét. – Bőrfejűek ölték meg a szüléimét? – Nem bőrfejűek, Rominy, hanem nácik. Neonácik. Elővette a mobilját. Erről jut eszembe, telefonálnom kell az öröksége ügyében.
Tizedik fejezet Sikkim, Kangra La 1938. július 28. Kurt Raeder letekintett a Himalájáról a párába burkolózó, lapos világra; India nagy folyóinak acélszínű vonalai adtak valami támpontot a tájékozódáshoz. A németek kiszabadultak az indiai brit hatóság forró, nyirkos poklából, és céljuk felé kapaszkodtak, a mennyország felé, amelyről az ősi tibeti szövegek szóltak, s amelyeket Himmler velük küldött egy acéldobozban: Shambalát keresték, az elveszett királyságot, amely erőszakkal fogja megváltani a világot. Raeder nyakában, teste melegében ott függött a fiola, amely állítólag Rőtszakállú Frigyes vérét tartalmazta. A felfedező felfelé kapaszkodva egyre könnyebbnek érezte magát. Négy társával együtt több mint egy hónapig csapdában volt Brit-Indiában, miközben egyre rosszabb hírek érkeztek Európából. Tibetbe a leggyorsabban Kalkuttán és Sikkim himalájai tartományon keresztül lehetett eljutni, de, miközben egyre feszültebbé vált a viszony Anglia és Németország között, mindkét félnek egyre nehezebben ment az áltatás. Közben teljes erővel megérkezett a monszun, szakadt az eső. A bengáli síkságon a páratartalom fojtogató volt. Kígyók bújtak elő a vízzel megtelt föld alatti lyukakból. A moszkitók nagy rajokban repültek. Raeder társai ingerültek voltak, és veszekedtek. Nyomasztotta őket a forróság, a poloskák, egy halódó birodalom bürokratikus tespedtsége. Anglia hanyatlóban volt, Kalkuttában a zsúfoltság és a zűrzavar uralkodott. Miközben Hitler igyekezett újraegyesíteni a Német Birodalmat, amelytől az első világháború után kíméletlenül megvonták a jogait, a régi ellenségekben újra feltámadt a féltékenység, és igyekeztek korlátok közé szorítani a németeket. Így aztán az arrogáns és borzalmas angolok karámba zárták a német Tibetexpedíciót. Ezért Raeder megvetéssel gondolt az angolokra. A kalkuttai tisztviselőid azt kérdezték tőle, hol vannak a beutazási engedélyek, hogy eljussanak a „Tiltott Tibeti Királyságba”. Természetesen nem volt engedélyük, mivel nem volt szabad Tibetbe utazni. Engedélyt csak akkor kaphatnak majd a németek, ha találkoznak Lhászában a háromesztendős isten-király régensével. A találkozóra azonban nem kerülhet sor, mert oda egyedül a brit konzulnak van joga beutazni. A németek ott főttek, miközben a Whitehall és Kalkutta között zajlott a felesleges hírcsere. A britek azonban egyvalamivel nem számoltak, és ez a németek elszántsága volt. Ehhez társultak még annak az angolnak a tanácsai, aki maga is birodalomépítő volt. Mielőtt Raeder a szövetséges Olaszországban, Genovában hajóra szállt volna, egy fura levelet kapott Sir Thomas Pickfordtól, a nyolcvanas éveiben járó Himalája-felfedezőtől, a Gyantse ostromának a hősétől, ahol sok ezer tibetit lemészároltak a brit puskák. A tibetiek azt hitték magukról, hogy golyó nem árthat nekik. Pickford részt vett Patrick Younghusband 1904-es tibeti expedíciójában, amikor is létrejött a vonakodó Tibet és a britek közötti kapcsolat. Most, harmincnégy évvel később, Pickford írt az ifjú németnek, akinek Londonban meghallgatta egy előadását. Tudományos körökben beszéltek már Raeder készülő SS-expedíciójáról, és Pickfordnak voltak tanácsai. Csak kevés angol értette meg, mit is akar a Reich magyarázta , Németország faji szelleme újraéledt. Kevesen rokonszenveztek Hitler víziójának a hatalmasságával ebben a 20. századi új, korrupt, dekadens világban. A mogorva öreg angol ezt írta: Ne engedje, hogy a bürokratikus intrikák akadályozzák. Hazám feladni készül civilizálós küldetését, de a maga országa felvállalja ezt. Egyedül Németország mutatja meg fajunk jellegét. Mi végül is unokatestvérek vagyunk, és nem hagyhatjuk, hogy Tibet továbbra is elzártan éljen, és elrejtse titkait. Ragadjon meg minden lehetőséget, és csak menjen előre, fütyüljön a határokra! Ha egy német ilyent írt volna egy angolnak, azt a Gestapo hazaárulásnak nevezte volna. Az angolok
azonban, éppúgy, mint az amerikaiak, úgy érezték, szabadon mondhatnak bármit bárkinek. Furcsa gondolat. Az öreg angol folytatta: Láttam a napnyugtát a Potala Palotánál: a sugárzás Istenről beszélt. Tudom, hogy abban az országban olyan dolgok után lehet kutatni, amelyekről álmodni sem merünk. Ha meg akarja látni ezeket, járja a saját útját, és keljen át a határon, ahogyan 1904-ben Younghusband tette. És most Raeder meg is tette ezt. Először is Kalkuttában megtévesztésül azt mondták a németek, hogy haza szeretnének térni, a diplomáciai késlekedések miatt. Aztán az éjszaka leple alatt, miközben az utcákon dühöngött a monszun, becsomagolták a teodolitokat, a kronométereket, földinduktorokat, rövidhullámú rádiókat, antropológiai tapintókörzőket, kamerákat, filmeket, puskákat, a pálinkásüvegeket és a rengeteg cigarettát a külön erre a célra tervezett, gumival szigetelt, Hamburgban gyártott ládákba. Teherautókat béreltek a vasútig, és borravalóval elintézték, hogy feljussanak az északra tartó expresszvonatra. Egy nap és egy éjszakányi előnyt szereztek így az üldözőikkel szemben. Olyan csábítóan emelkedtek előttük a hegyek, mint a délibáb. Birodalmi arannyal fizettek, és gyorsan megvettek két tehervagont a következő vonaton. A nép játék vonatnak hívta, a sínek távolsága alig volt több 60 centinél. A kis vonat 20 kilométeres sebességgel tartott Dardzsiling, az ottani brit helyőrség és a tearaktárak felé. Ott már 2200 méter magasban voltak. A nácik szökési útvonaluk második szakaszán jártak, mire a megtévesztett kalkuttai brit hatóságok észbe kaptak. – Zsidó aranyat használunk fel mondta Raeder a társainak. A Berlinből menekülő patkányoktól koboztuk el. A Gondviselés így támogatja küldetésünket. Ahogyan egyre magasabbra kapaszkodott a vonat, először banánültetvények között haladt, azután dzsungel következett, a fák összeértek a vonat felett, a vonat tetejét verte a szakadó eső. Korhadó orchideák és gőzölgő lombok illata szállt a levegőben. Indiai munkások nyitott tehervagonban utaztak; ha a monszun okozta földomlás akadályozta a haladást, kötelességtudóan lemásztak, és megtisztították a síneket. Raeder türelmetlen volt, mialatt a kulik dolgoztak, fogta a puskáját, és tigrist keresett a dzsungelben. Egyetlen eleven állatot sem látott. A bambuszerdő olyan csendes volt, mint a halál. Dardzsilinghez közeledve teaültetvényeket pillantottak meg. Ott, Nepál és Bhután között, a száguldó felhők résein át megpillanthatták a Himalája hívogató csúcsait. A legmagasabb a Kancsendzönga hegy volt, amely 8530 méteres magasságával csaknem olyan magas volt, mint a büszke Everest. Diplomáciai táviratok várták Raedert, tiltakoztak az utazásuk ellen, követelték, hogy a németek térjenek vissza Kalkuttába. A német külügyminisztérium azonban nyomást gyakorolt az angolokra, hogy hagyják békén a németeket. Ők is elküldték a távirataikat, és azon voltak, hogy az ügy a diplomáciai jegyzékek cseréjére csendesedjen le. Amíg a konzulok vitatkoztak, Raeder csellel megkerülte a brit rendőrségi posztot, ökrös szekereket bérelt, és elindult Gangtok, Sikkim tartomány fővárosa felé. Tudta, hogyan működik Ázsia. Vagy arrogánsan, türelmetlenül lépsz fel, vagy nem jutsz el sehova sem. Most a dúsan zöldellő Tista-völgy hajtűkanyarjain vonult végig állataival, mindegyik ökör hátára négynégy felszereléseket tartalmazó ládát rögzítettek. A monszun még mindig tombolt. A hegyoldalakból sok száz fehér vízesés tört elő, a völgyekben a folyók csokoládébarnán kavarogtak. A németek felfelé tartottak, először nyír- és feketefenyő-erdőkön át, aztán rododendronerdő következett, minden pocsolya és vizes levél körül színes pillangók felhői hömpölyögtek. Annyira párás volt a levegő, hogy a hegymászás olyan volt, mintha egy tó mélyéről emelkedtek volna ki. Sáros talajon küzdötték magukat előre, átkeltek bizonytalan állapotú, fatörzsekből és kúszónövényekből összeeszkábált hidakon, ökreiket sziklacsúcsok peremén vezették át. Az embereket elborította a ragacsos sár, a föld zsírja. A nap végén vízesések alá álltak be, hogy megmosakodjanak, és sörcsarnokokban szokásos dalokat énekeltek hangosan. Ahogy feljebb jutottak, egyre hidegebb lett az eső ez volt az előrehaladás biztos jele.
Raeder arra gondolt: bolondok a britek, hogy idáig engedték őket. Az igen erős, de lassú ökröket Gangtokban fürgébb öszvérekre cserélték, amelyek ügyesebbek és rátermettebbek voltak az egyre szűkülő ösvényeken. Kétszer annyi állatra volt szükség a ládák szállításához. A makacs állatok, amelyeken ragyogó színekben pompázó nyergek és takarók voltak, és amelyeket jakszőrből font kötőfékekkel vezettek, kórusban bőgtek, ordítottak a gangtoki kolostor dobpergésére és a hosszú dungcsen trombiták hangjára. Kopogtak a patkók a sáros út kövein. Német csizmák gázoltak át hatalmas pocsolyákon. Minél magasabbra jutottak, úgy látszott, egész domboldalakat mosott el az özönvíz. Néha meg kellett állniuk, mert új ösvényt kellett kialakítani egy földcsuszamlás mellett. Dikcsunál, az Ördög Vizénél, leszakadt a régi függőhíd. Egy újat készítettek az alant dübörgő vízmosás felett. Utána átvonszolták rajta a vonakodó állatokat, és elindultak a fehér csúcsok felé. A csapás egyre keskenyebb, egyre sárosabb, egyre csúszósabb lett. Ha nem esett, mindent ellepett a köd. A pihenőknél leszedték egymásról a piócákat; az undorító állatok teleszívták magukat vérrel. A legtöbb az alsó lábszáron, a bokán tapadt meg, ahol éhesen lakmároztak, egyesek azonban az ösvényre hajló ágakról a nyakba vagy a vállra estek. A németek csak ritkán találkoztak egy-egy zarándokkal vagy vándor árussal. Amazok félreálltak a meredély veszélyesebb oldalán, míg az európaiak kíméletlenül előrenyomultak a szikla melletti védettebb oldalon. Egyszer azonban egy gyapjúszállító karaván a hosszú szőrű jakokkal elzárta az utat. A szarvas állatok éppen ott bukkantak fel, ahol hatalmas szakadék volt az egyik oldalon, és nem volt mód a kikerülésre. A jakok pásztorai nem voltak hajlandók utat engedni a Reich karavánjának. Ha megkísérelték volna, hogy visszafordítsák a csökönyös öszvéreket egy kiszélesedő pontig, fennállt volna a veszély, hogy az állatok és értékes rakományuk a mélyben végzi. Raeder előrelépett. Az SS villámaival díszített trópusi kalapot viselt, bal kezében nyírfagallyat tartott, mint egy lovaglópálcát. Amikor az öszvér és a jak egymással szemben megállt, a német szembeszállt az ujgur vezetővel. A mohamedán, törökül beszélő férfi viseltes angol katonazubbonyt hordott, bizonyára egy meggyilkolt áldozatról húzta le gondolta Raeder. Az ujgur kihívóan kiabált, és a fegyverét lengette. Lefele mutatott a hegyi ösvényre, karmozdulatokkal hozta Raeder értésére, hogy a németeknek kell visszafordulniuk. Mögötte ott álltak zömök, komor, mogorva emberei. Nem beszélték egymás nyelvét. Raeder egy percig gondolkodott, benyúlt a kabátjába, és elővette a Lugerét. Mielőtt bárki mozdulhatott volna, odaszorította a csövét az első jak homlokára, és lőtt. Az állat összerándult, felmordult, és lassan lefordult a szikláról, az orrlyukaiból vér buzgott, a szemét forgatta, majd súlyosan, méltósággal lezuhant. Vagy 30 métert esett szabadesésben, utána ide-oda verődött az omladékos hegyoldalban, a kődarabok gránátként repültek, a jak hátán lévő csomagok kiszakadtak, és a gyapjú kihullott belőlük. Az állat nyomában sár és gallyak verődtek föl. Az ujgur törzsfő tátott szájjal meredt Raederre, megfeledkezve arról, hogy puska van a kezében. Raeder mosolygott. Szeretett célba lőni. Azután nyugodtan elhaladt az ujgur mellett, odalépett a következő állathoz, lelőtte azt is, és amikor az a mellső lábaira rogyott, rálőtt a bőgő harmadikra is. Ez alkalommal kissé mellé ment a lövés, a nyakát találta el, de az ütéstől így is a szakadékba zuhant az állat. A második jak is követte társait. Az állatok lezuhantak, a terhük szétrepült, az ujgurok megdöbbenve, megfélemlítve álltak. Egy őrült akadt az útjukba! A többi német gyorsan előszedte a fegyverét, felkészültek egy összecsapásra a veszedelmes ösvényen. Több fegyverre azonban nem volt szükség. Raeder szemében őrült fény égett, a Lugere füstölt, és már a következő állatra célzott, amikor a vezető elsietett mellette, és gyorsan elrendelte, hogy a karavánja forduljon meg, és vonuljon vissza. – Rajta, kövessük őket! csattant fel Raeder.
Az öszvéreket rúgásokkal ösztökélték, az állatok követték a lassú mozgású jakokat, amíg a jakok el nem értek egy kiszélesedéshez, ahol odalapultak a sziklákhoz. Az európaiak arrogánsan elhaladtak mellettük, lökdösték az ázsiaiakat. Az ujgurok gyűlölettel néztek rájuk. A vezetőjük rákiáltott Raederre, amikor az elhaladt mellette, gesztikulált a puskájával, de nem célzott rá. Raeder nem vett róla tudomást. A nácik és teherhordóik nemsokára eltűntek egy kanyarban, az ösvény immár csak az övék volt, ott kapkodhatták a ritkuló levegőt. – Istenem, Raeder, megbolondult? kérdezte Müller. Csak a maga pisztolya volt készenlétben. Mi lett volna, ha harcba bocsátkoznak az ujgurok? – Ha hirtelen csapsz le, megtöröd az akaratukat válaszolta Raeder, és újratöltötte a Lugert. Julius, egy a millióhoz túlerőben vannak hozzánk képest, nekünk úgy kell viselkednünk, mint akik felsőbbrendűek. Ezt az egyet tanultam a britektől. – Harcolva érkezünk el Tibetbe? – Nem lesz rá szükség mondta a zoológus visszatekintve. Még hallották a jakok nyakában a kolompokat, ahogy azok sietve ereszkedtek lefelé az ösvényen. Ennek az esetnek híre megy, és megadják majd nekünk a kötelező tiszteletet. Hans Diels előrelépett, és megveregette az Untersturmführer vállát. – Most már tudom, miért önre esett Himmler választása, miért magát tette meg vezetőnek. Ön ismeri a dörgést mondta. – És mi volna a dörgés? – Az élet küzdelem értett egyet velük Kranz. Olykor kíméletlennek kell lennünk. – Akkor álljanak készen arra, hogy kövessetek, barátaim! Felértek a szakadék peremére, és alpesi rétek tárultak fel előttük, bíborszínű tárnicsokkal, kék pipacsokkal és vadszamócával. Raeder pihenőt rendelt el, a többiek is átcserélték sapkáikat az impozánsabb SS-sisakokra. Azután minden egyes öszvér szerszámjára náci horogkereszttel díszített vörös tollakat tűztek. Már Tibet közelében jártak, és szerették volna világosan kifejezésre juttatni küldetésük diplomáciai jellegét. Előttük az ég olyan sötét volt, mint egy tó. A tiszta levegő vakító fényében világítottak a csúcsok. A hegyeken a hó makulátlan volt. Hatalmas sziklák ragyogtak a napban. Mögöttük a bengáli síkság gyapotszerű felhőkbe burkolózott. A forróságot éjszaka a hideg váltotta fel. Még lassabban haladtak, mert Müller elővette a magnetométerét, hogy mérje a Föld mágneses mezőit. Az eltérések föld alatti városokat rejtő üregekre utalhatnak, mint mondta. Az anomáliák felfedhetik Shambala hollétét. Kranz megmérte a felbérelt tibetieket és bhutániakat. Használta a tapintókörzőket, és gipszöntvényt készített az arcukról, csöveket illesztve orrlyukukba, hogy meg ne fulladjanak. – Itt nincsenek zsidók jelentette ki. A maszkok a lehunyt szemek miatt úgy festettek, mintha halotti maszkok lettek volna. A maszkkészítésről elterjedt, hogy kellemetlen, így a tibetiek igyekeztek távol tartani magukat az antropológustól. – Árják tehát? kérdezte Müller szkeptikusan a kollégáját. – Lehetséges. Eckells kétféle munkát is végzett: filmen dokumentálta az expedíció útját, és a fémbarométerekkel regisztrálta a légköri nyomást. Raeder ragaszkodott a tudományos mérésekhez, azt mondta, ez legitimálja az expedíció útját, amely hozzájárul a német tudomány fejlődéséhez. – A kormány előtt hírnévre teszünk szert, a tudósok tisztelni fognak. 1938. július 25-én Lionel Sopwith-Hastings brit hadnagy tajtékos öszvérén utolérte az SS-expedíciót, átadta nekik a gangtoki konzulátus parancsát, hogy azonnal térjenek vissza Indiába. A parancsban az volt olvasható, hogy a németek nem kockáztathatnak diplomáciai zűrzavart azzal, hogy erőszakkal átlépik Tibet
határát. Sopwith-Hastings merev tartásban várt a válaszra. Nagyon igyekezett képviselni a brit birodalmi tekintélyt, de ha huszonkét éves vagy, és a felső ajkad felett épphogy pelyhedzik egy kis szőke bajusz, és ha olyan gyenge vagy, hogy a katonai sapkát lecseréled a khampára, erre a prém juhászkucsmára, hogy ne fázz, nem vagy valami tekintélyparancsoló jelenség. Világoskék szeme azt sugározta, hogy mennyire boldogtalan a küldetése miatt. Tekintetét a nácikon tartotta, egyiket a másik után vette szemügyre, mintha újra és újra felmérné az esélyeit. A németek lebarnultak, piszkosak, szakállasak voltak, szikár, atletikus testük sokéves edzésről árulkodott. Kilométereken át követték a közeledő angolt, és kis táborhelyükön a sziklákon elrendezték a három puskát, a könnyű géppisztolyt, a töltényes dobozokat és Raeder Lugerét. – Hiszen nekünk van engedélyünk mondta kedvesen Raeder. – A brit konzul szerint nincs mondta a hadnagy, és megnyalta az ajkát. Gangtokba kell kísérnem magukat, onnan Dardzsilingbe és Kalkuttába, hogy az ügyüket a hatóságok elé tárjuk. – Ó, eléjük kell tárni a mi ügyünket? Bizonyára igazságosan fogják kezelni, nemde? A hadnagy elpirult. – Ez a Brit Birodalom. – Nos mondta Raeder , ön nagy erőfeszítést tett, hogy utolérjen bennünket. – Maguk gyorsan haladnak. Hátra kellett hagynom a velem utazó rendőröket, és előresiettem. Gyorsan a fegyverekre pillantott. De biztosíthatom magukat, hogy ők is közel járnak már. – Igen, de pillanatnyilag ön teljesen egyedül van. – Találkoztam néhány nagyon izgatott ujgurral. – Nem ismerik a közlekedési szabályokat. Sopwith-Hastings kihúzta magát, amennyire csak tudta. – Hajlandók engedelmeskedni a parancsnak? A szeme ismét a fegyverekre tévedt. – A brit bátorság mindig inspirálja Németországot mondta Raeder. Van két szabad öszvérünk, mert az élelem egy részét már elfogyasztottuk, kettő pedig lesántult. Nagy segítség volna, ha levezetné ezeket. Leült egy kőre, kézbe vette a Lugert, és hallani lehetett, amint a lövedék a helyére csusszant. – Gyorsabban tudjuk majd követni magát. Diels is leült, elővett egy Mausert, kinyitotta a zárját, mintha csak tisztítaná. – Maga talán meg is jelölhetné azt az ösvényt, amelynek nagyon rossz az állapota mondta Hans. Nem kétlem, az ujgurok jakjai is erősen megrongálták az utat. Sopwith-Hastings vigyázzban állt, közben az egyikről a másikra nézett. – Rendben. Becsületszavukra! – Követni fogjuk önt, hacsak nem omlik le az ösvény biztosította őt Raeder. Amint láthatja, itt fenn nincs semmi. Nincs értelme továbbmennünk. A kis horogkeresztes tollak lengtek a szélben. – Várom önöket Gangtokban. A brit szalutált, sarkon fordult, és összeszedte a sánta öszvéreket. Amint eltűnt a láthatárról, Raeder tábort bontatott, és elhatározta, hogy gyorsan elindulnak a Kangra La felé. A többieket előreküldte, majd elővett a ládákból vagy kétkilónyi robbanóanyagot. – Jöjjön, Müller, már unom, hogy a britek a nyomunkban járnak! – Háborúságot akar? – Elejét veszem, hogy kitörhessen a háborúság. Felkapaszkodtak a kanyargó ösvény fölé vagy száz méterre, és elhelyezték a töltetet egy kupac sziklatörmeléken. – Kurt, okos dolog ez? kérdezte Müller. Ez egy kereskedelmi útvonal, létfontosságú. Muszáj lerombolnunk? Ha ennek híre megy, a helybeliek ellenünk fordulhatnak. – Azt hittem, Julius, mindenre készen áll. – A kutatás és a tudomány érdekében igen. De a vandalizmust nem szeretem. – Reichsführer Himmlert érdekelni fogja, hogy vandalizmusnak minősíti az expedíció
továbbhaladásához szükséges lépéseket. – Az a brit fiú nem jelent fenyegetést ránk. – Az a brit fiú embereket hozhat a nyakunkra. Raeder elindult, engedte maga mögött a gyújtózsinórt. – Amikor Cortés elérkezett Mexikóba, felgyújtotta a hajóit. – Nem valami megnyugtató. – Mi semmi esetre sem térhetünk vissza ezen az úton. Talán majd Perzsián, Kínán vagy Oroszországon át megyünk haza. Müller megadóan segített rákapcsolni a drótokat a gyújtószerkezetre. – És most indítsa be! parancsolta Raeder. – Nem, csinálja ön! – Nem, szeretném, ha magának is része lenne benne. Nem én vagyok itt az egyetlen nemzetiszocialista. Müller savanyú ábrázatot vágott, de elfordította a gombot. Hatalmas dörejjel szikladarabok repültek minden irányba, az ösvény megsemmisült. Kőlavina zúdult a vízmosásba. A ködben nagy robajjal gurultak lefelé a kövek. – Hahó! kiáltotta Raeder. A hangja visszhangzott a völgyben. Az ösvény mintegy százméteres szakaszon eltűnt. Hetekre lesz szükség, mire új ösvényt vájnak. – Sajnálatos módon folytatta Raeder nem tudjuk követni a hadnagyot. Müller végignézte a pusztítást. – Nem tudtam, Kurt, hogy a zoológusok ilyen kíméletlenül törnek a céljuk felé. – Tanultam valamit Hoodtól '34-ben Tibetben felelte Raeder. – A pusztítást? – Nem. Hanem azt, hogy ne adj egyetlen lehetőséget sem az ellenfeleidnek. Most már próbálkozhatnak követni őt a britek. Egy határ menti faluban elcserélték az öszvéreket jakokra, kevesebb állatra pakolták fel a csomagjaikat, és továbbvonultak. Az ösvény mellett már nem nőttek fák, a föld barna volt, ahol meddő sziklák sorakoztak, és zöld a vizes mélyedésekben. A Kangra La nem volt más, mint egy terméketlen gerinc útjelző kőhalommal és libegő imazászlókkal. – A zászló minden libbenése imát küld az isteneikhez mondta Raeder a társainak. – És mi a mi imánk, Kurt? kérdezte Eckells. – Az erő. Ötezer-kétszáz méter magasan voltak. Körülöttük még háromezer méterrel magasabb hegycsúcsok sorakoztak, finom gyémánthoz hasonló kék gleccserekkel. Kobaltkék volt az ég, a nap hidegen ragyogott. A szél dühöngött a hágón, tépte a ruhájukat és a tolldíszeket. – Tibet jelentette ki Raeder és rámutatott a végtelen hegyek horizontjára. Ezt érezhette Cortés, amikor megpillantotta Tenocstitlánt, vagy Mózes az ígéret földjét. – Cortést az arany vágya hajtotta mondta Kranz. – Tibetben is van arany, a buddhista templomokban hegyekben áll. Gazdagok, és bizarr módon mégis gyengék. – Aha, ez hát az ön titkos indítéka, Kurt? Rabolni fogunk? Gondolkoztam rajta, miközben itt lihegtünk felfelé. – Természetesen nem. A puszta kincsvadászat már csak történelmi emlék. A modern időkben az arany a tudományos felfedezésekből származik mosolygott. Ha pedig mégis viszünk haza aranyat, az csak igazságos kárpótlás lesz, nem igaz? – Erő lenne itt, ezen az oxigénhiányos, kietlen, középkori, elmaradott vidéken? mondta Müller szkeptikusan, és körülnézett az ürességben. Raeder szeme csillogott, mintha valami kinyilatkoztatást várt volna az előtte feltáruló hegyektől. – Itt rejlik a világ legnagyobb titka. SS-testvéreim, mi azt az erőt keressük itt, amely a világot mozgatja.
Tizenegyedik fejezet Kína, Hongkong 1938. szeptember 28. Benjamin Grayson Hood kilenc nap alatt több kilométert tett meg, mint Raeder expedíciója tengeren utazva és gyalogolva kilenc hét alatt. Az első 4800 kilométert vonaton tette meg, Chicagón keresztül utazott New Yorkból San Franciscóba a csillogó-villogó California Zephyrrel. Azután mintegy tizenháromezer kilométer következett a Csendes-óceánon át hidroplánnal. A Pan American kezelésében lévő Martin 130-as China Clipper hidroplán lenyűgöző, 260 kilométer per órás sebességgel haladt, leszállt Pearl Harborban, Midwayen, Wake Islanden, Guamon, Manilában és Hongkongban. Minden állomás a béke és a nyugalom oázisa volt, távol attól az agressziótól, amelyet a japán császárság követett éppen el Kína ellen. Hood elindult, hogy versenybe szálljon a németekkel, és ehhez a jegye a szédítő 1600 dollárba, azaz két új autó árába került. Ezért azonban kapott egy saját kabint, ággyal, mosdótállal és a legjobb étkezéssel, amit a repülőtársaság csak biztosítani tudott. Élvezte, amíg lehetett, a garnélarákot és a steaket, és nem vetette meg egy bizonyos Edith Warnecke társaságát sem. Csinos, unatkozó harmincöt éves, kétszer elvált nő volt, aki Szingapúrba igyekezett a legújabb férjéhez. Edith megszimatolta Hood pénzét és származását, Hood pedig a lehetőséget. A nő kedvelte a vörösbort, a csokoládét és a szexet, és 4800 méter magasban, a Csendes-óceán felett meglovagolta az amerikai kalandort, és közben olyan hangokat adott ki, mint egy propeller. A férfi szívesen beleegyezett; tudta, hogy az előtte álló napok meglehetősen sivárak lesznek. A szórakozás azonban fura módon nem volt kielégítő. Edith boldogtalan nő volt, aki szerette volna elterelni a gondolatait. Ben felfedezte (nagy meglepetésére), hogy egyre kevésbé teszi boldoggá az ilyen figyelemelterelés. Az életnek kell hogy legyen valami értelme, nem állhat pusztán társasági eseményekből, különleges expedíciókból és a múzeum türelméből, miközben ő azon gürcöl, hogy tudóssá váljon. Egyszer valamikor a szexnek is kell hogy legyen valami jelentése. Miután a Clipper leszállt a vízre a hongkongi öbölben, kilépett a dokkra, és elégedetlen volt saját viselkedésével. A tibeti botrány óta, amelybe négy évvel korábban belekeveredett, figyelte az idő múlását. Úgy érezte, most jött el az ő pillanata. Mrs. Warnecke megérezte Hood hangulatát, minden búcsú nélkül odébbállt, a búcsúitalt egyedül itta meg, amíg a szingapúri járatra várt. Mit keresek én itt? kérdezte magától Hood, ahogy az öblöt átszelő dzsunkák táncát figyelte. Az biztos, hogy nem azért kelt útra, hogy Uncle Sam kifutófiújaként teljesítsen egy titkos missziót Duncan Hale számára. Azt akarta befejezni, amiről már régen úgy érezte, hogy befejezetlen ügy, Kurt Raederrel és Keyuri Linnel. Meghökkentő, hogy Raedernek volt mersze visszatérni Tibetbe. Valahol Közép-Ázsiában ott volt az, amitől eddig távol tartotta magát: a férfiúság próbája. Hood elérkezett a káosz peremére. Hongkongban ott horgonyoztak a hatalmas brit hadihajók, voltak ott fejedelmi bankok, minisztériumok, forgalmas utcák, a kulik a szokásos ritmusban húzták a riksákat, az elegáns kínai nők szűk, éppen a kellő pontig térdig felhasított selyemruhában jártak, amely lehetővé tette a mozgásukat. Kínai lakócsónakok zsúfolódtak a rakparton, a személyszállító hajók úgy ragyogtak, mint óriási esküvői torták, hatalmas füstfelhőket eregettek. Mindehhez a meredek zöld dombok kínáltak csodálatos, valószínűtlen hátteret. Mindezek mögött azonban ott volt a szárazföld. Nanking és Sanghaj az előző évben elesett a japán támadások következtében. Decemberben a Jangce folyón japán hadi repülőgépek elsüllyesztették az amerikai Panay ágyúnaszádot; az ügy nagy diplomáciai felháborodást váltott ki. Miközben a nehézségekkel küzdő kínai hadsereg tavasszal lenyűgöző győzelmet aratott Santungnál, most a japán
császári hadsereg Hankou irányába ellentámadásba lendült. Repülőgépeik, amelyeken a kelő nap volt a szárnyakra festve, ragadozó madarakként sorjáztak. A Csang Kaj-seknek szánt muníció biztonságosan el volt raktározva a hongkongi rakpartokon, brit védelem alatt. Amint azonban vasútra rakták, hogy eljuttassák az ország belsejébe, ki volt téve a légitámadások pergőtüzének. Sir Arthur Readings brit kereskedő magyarázta el mindezt Hoodnak, amikor az amerikai meglátogatta őt a Boldog-völgynek nevezett hongkongi oázisban, ahol a gyarmat lóversenypályája volt. A brit titkosszolgálatot értesítették Hood missziójáról, és a britek segítséget ígértek neki. Hale instrukciója szerint Hoodnak fel kellett keresnie Readingset tanácsokért. Sir Arthur jól ismerte a pénz világát, a finom italokat és Kínát. – Normál körülmények között, öregem, itt meg kellene állnia, és kijelentenie, hogy az utazás véget ért mondta Readings, amikor találkoztak whiskyre és vacsorára Readings klubjában. Úgy tűnt, hogy Sir Arthur titkos tevékenységet is végez hazája számára, nem csak hajózási és egyéb munkásnyúzó vállalkozásaival foglalkozik. Ebbe a munkába beletartozott a kapcsolattartás rejtélyes egyesült államokbeli titkos ügynökségekkel is. Már nem olyan a helyzet, mint 1934-ben, amikor utoljára itt járt folytatta Sir Arthur. Tudom, hogy akkor is volt egy kis kavarodás Kínában, de most igazi háború folyik itt, milliókat ölnek meg, és a japánok bombázzák a Kowloon-Kanton-vasútvonalat. Nem tudom, hogy aki magát ideküldte, tudja-e, hogy milyen itt a helyzet. Nem kárhoztatom Washingtont, hiszen a világ másik felén fekszik. Én kárhoztatnám gondolta magában Hood. – Azt mondta: „normál körülmények között”? – Pontosan. Az az igazság, hogy veszedelmes időket élünk, és azt hallottam, hogy a maga küldetése valóban fontos lehet. Maga idejött, hogy egy kicsit kitombolja magát. Így azután van egy ötletem. Éppen elég ahhoz, hogy magát megöljék. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez meghökkentené megbízóimat. Én olcsó vagyok nekik, mert általában én fizetem a dolgaimat. Csekély hazafias hozzájárulás a New Deal deficitjét ellensúlyozandó. – Istenemre, még egy brit lord sem tenne ilyet! Ez véresen csodálatos vagy véresen abnormális. Így hát maga egy kicsit brit, egy kicsit ütődött, nem igaz? – A hazám számít rám. El kell jutnom Tibetbe, és ehhez a lehető leggyorsabban át kell utaznom Kínán. – Ez egy kicsit olyan, mintha valaki a waterlooi csatamezőn akarna átmenni, hogy gyorsan Brüsszelbe érjen. Ember, itt teljes a pusztulás! Csang tábornokai egymás torkának estek, a japcsik uralják a tengerpart legnagyobb részét és az ipart, a kommunisták egy banditaállamot hoztak létre valahol északnyugaton. Ez az alak, ez a Mao nem fog kiállni és harcolni, de csahol és ugrál, mint egy kis terrier. Csang csak úgy tudná lelassítani a japánokat, ha átvágná a gátakat a Sárga-folyón és a Jangcén, és elárasztana sok ezer várost. Ezzel az erővel akár maga a holdra is mehetne. – Arthur, ha rajtam múlna, elfogadnám a „normál” tanácsát, és visszaszállnék a Clipperre, indulnék vissza Hawaii felé, és keresnék magamnak egy újabb luxusszajhát, hogy feledtessem az út unalmát. – Egy újabbat? Volt tehát egy idefelé is? – Még mindig jobb, mint az óceánt bámulni. Az angol megrázta a fejét. – Maguk, jenkik mindenből viccet csinálnak, nem így van? Bárcsak még úgy festenék, mint maga! Arthur kopasz volt, volt rajta vagy 25 kiló túlsúly, és olyan piros volt a feje, mint egy alma. És maga arra vágyik, hogy újra feljusson a Világ Tetejére? – Úgy valahogy. Úgy tűnik, a nácik megkísérlik, hogy megelőzzenek bennünket. – A nácik! Úristen, már mindenütt jelen vannak, nem igaz? És ez alkalommal milyen nácikról van szó? Kínából kivonult a német katonai misszió. Erre késztették a németeket új japán barátaik. Mindenki helyezkedik, cserélgetik a táncpartnereiket. – Ez a náci más. Egy régi társam, Raeder a neve, felfedező, tudós, és útban van Tibet felé. Jó
képességű, talán túlságosan is az. Meg kell őt találnom, és meg kell tudnom, miért utazott oda. – Gondolom, hogy megszerezze a világ feletti uralmat. Úgy tűnik, mostanában ez a megszállottság vezérli a németeket. Sir Arthur elfintorodott, végigpillantott saját birodalmi klubján, lóversenypályáján. Nehéz volt elképzelni, hogy bármi is fenyegetheti ezt a jól megalapozott gazdagságot. Nos, ha a német után akarja vetni magát, sok erőt kívánok hozzá. Vigyen magával elég aranyat a megvesztegetésekhez, elegendő muníciót, hogy utat vághasson magának, és egy liter whiskyt, mert azt nem fog találni Tibetben. A világ legrosszabb konyhája az övék, úgy hallottam. – És az egyik legcsodálatosabb ország. A völgyeik magasabban fekszenek, mint a Sziklás-hegység csúcsai. – Ha engem kérdez, ez egy újabb ok, hogy ne menjen oda az ember. Rémes dolog a hegymászás. De figyeljen, van egy ötletem. Maga értékeli a hölgyeket, ugye? – Azt hiszem, amennyire egy normális férfi szokta. – Hallott már Beth Calloway-ről? – Szemrevaló nő? – Pilóta, bár azt hallom, nem fest éppen rosszul. Ez a lány egy valódi Amelia Earhart. Egy igazi fiús leány, amit maguk amerikaiak csodabogárnak neveznek. Jelentkezett, hogy lelövi a japán gépeket. A kínaiak nem engedik, hogy nő ilyen munkát végezzen, de Csang felesége alkalmazta őt, hogy mindenfélét elvégezzen a kínai légierőnek. – Micsodát? – A férfi zsoldosoké a harci repülők és a bombázók monopóliuma, így azután Betht instruktornak alkalmazták. Légi felderítést is végez, légi utakat és reptereket figyel meg Indiában és Burmában, most, hogy a japánok ellenőrzik a kínai tengerpartokat. Többet repült Ázsia felett, mint bármelyik nő, jobban mondva valószínűleg többet, mint bármelyik férfi. – Valóban? Hood kihúzta magát. Tibet is szóba jöhet? – Fogalmam sincs róla, de gyalogosan három hónapnyira van, és útközben banditák és hadurak támadhatják meg. Ezzel szemben a repülőút háromnapos. Arra gondoltam, egy-két hétre felbérelhetné ezt a lányt; el tudná kérni Csang asszonytól, ha a hölgy úgy gondolja, hogy ön a generalisszimusz oldalán áll. Írhatok magának ajánlólevelet. Jó kis móka lesz egy csinos pilótanővel utazni? Megelőzheti a nácikat, mert ők valószínűleg még ott izzadnak a hegymászással. – Gondolja, hogy a nő elvinne engem? – Az az igazság, hogy tett már néhány értékes szolgálatot a Koronának itt is, ott is, és vannak bizonyos kapcsolataink mondta Sir Arthur. Keresett is pár pennyt. Én is levelezésben álltam a maga Mr.… Halejével, és ő is a nőre gondolt. A kereskedő kortyolt az italából. Úgy tűnik, mindenki azon dolgozik, hogy maga útra keljen. – Ez biztató. Hood ivott egyet a whiskyjéből. – Calloway-nek jó szimata van. Ha el tud jutni élve Hankouba, az új kínai fővárosba, biztos megtalálja. Általában cowboycsizmát hord, és egy 45-ös Coltot. És persze, gondolom, egy Bowie kést. Szeretetre méltó teremtés. Talpraesett mondta mosolyogva. – Maga nagy kedvet csinált az egészhez. – Biztosíthatom, hogy sokkal jobb, mint azok a vad Dzsingisz kánok, akikkel különben találkozna. Elég, ha meghúzza magát, ha a japcsik bombáznak. És sohase bízzon meg a németekben!
Tizenkettedik fejezet Egyesült Államok, Concrete, Summit Bank szeptember 4., napjainkban – Maga anyai ágon származik Benjamin Hoodtól mondta Barrow, amikor továbbautóztak a Skagit völgyében. Rominy kábult volt, miután megitták a palack bor több mint a felét. Csak nagy ritkán ivott, de most úgy döntött, hogy ez egy ilyen alkalom, még ha kicsit zavarta is, hogy Jake látja: már a harmadik pohárral issza. Ha a feljegyzések pontosak, a nagyanyja, Hood lánya egyetlen gyermek volt. Amikor férjhez ment, levetette a leánykori nevét. A rokonsága anyai ágon folytatódik, aki szintén a férje nevét használta. Tehát nem meglepő, ha maga sohasem hallott Benjamin Hoodról. – És akkor maga hogyan hallott róla? – Az egész úgy kezdődött, hogy egy olyan helyi személyiségről akartam egy történeti jellegű cikket írni, akit mindenki elfelejtett. A tibeti felfedező a vidékies Washington megyébe költözik, és senki által nem becsülve, elfeledve hal meg. Valami ilyesmiről akartam írni. Azután elkezdtem előásni a rejtélyes iratokat, amelyekből az derült ki, hogy Benjamin Hood nemcsak elment Tibetbe, hanem látott vagy talált ott valamit, amit mások is maguknak akartak, például a szövetségi kormány emberei. Ahhoz a régi helyhez azonban csak egy Dotty Crockett típusú lökött asszonyt leküzdve lehet eljutni, aki a folyó mentén lakik. Az egyetlen ember, akinek joga van oda belépni, az az örökös. Én pedig rájöttem, hogy ez az örökös maga. – Mit látott vagy mit talált Hood Tibetben? – Ez nem világos, de a nácik is ugyanazt keresték. Ezért úgy gondoltam, ez olyasmi, amit eladhatok az American Heritage-nek vagy a Smithsoniannak, vagy esetleg megbízást kapok könyvet írni belőle, miközben az újság közli a cikkeimet. Nagyon kedves, gazdasági világválságbeli történet. Akkor azonban kezdtem fura kattogást hallani a telefonvonalamon, és az íróasztalomon is találtam poloskát. – Poloskát? – Lehallgatókészüléket. Úgy hessentette el a gondolatot a kezével, mintha az ilyesmi mindennapos kellemetlenség volna. Rájöttem, hogy mások is meg akarnak ismerkedni ezzel a történettel, de nem azért, hogy szabadúszóként valami jó cikket kerekítsenek belőle. Vagy azt akarják, amit Hood megtalált, vagy afelől akarnak biztosak lenni, hogy soha senki más nem fogja megszerezni. Akkoriban nácik is jártak Tibetben, én pedig egyszer csak észrevettem, hogy bőrfejű verőemberek követnek. Arra gondoltam, jobb, ha megtalálom magát, és kiderítjük, hogy miről is van szó. – Nekem fogalmam sincs, hogy miről van szó. – De maga a családfa alapján ki kell hogy találja. – Én nem kértem, hogy belerángasson ebbe! – Természetesen nem, mégis maga a kulcsa az egésznek. És ezért van veszélyben. Balszerencsés fordulat volt a kocsirobbantás. Már éppen eleget tudtam ahhoz, hogy figyelmeztessem. És úgy tűnik, van itt egy örökség is. Később majd ráér köszönetét mondani érte. – Majd ha begyógyult a térdem. Nagyon mérges volt, hogy a megkérdezése nélkül belerángatták valamibe. Ez nem volt tisztességes. – Nem így terveztem. Még mielőtt bemutatkozhattunk volna egymásnak, bumm! És most itt vagyunk. – Itt vagyunk, de hol? – Concrete-ben. Barrow visszatért a főútra, a kocsi elhaladt néhány ronda, szürke betonsiló mellett, amelyekre megfakult piros betűkkel valóban az volt írva: Concrete. – Találja ki, miért hozták létre ezt a települést! Hát azért, mert a folyó felső folyásánál nagy duzzasztógátakat építettek.
– Benjamin Hood Concrete-ben élt? – Nos, ő fent lakott a Cascade folyónál, ahová mi is elmegyünk. De ide járt bankba. Itt jön maga a képbe. Rominy kinézett egy esőfoltos, aprócska városkára, amely beékelődött a völgy dús erdői közé. Hallotta már a város nevét, de sohasem járt itt. Barrow bekanyarodott a főutcára. – Ez a városka némi hírnévre tett szert, mivel De Niro és DiCaprio itt forgatta az Ez a fiúk sorsa című [7] filmet. Tobias Wolff életrajza? Wolff Seattle társvárosaiban, Newhalemben és Diablóban lakott, de ide járt középiskolába. Hollywood, kislány! Leparkoltak. A belváros egy háztömbnyi, építészetileg érdektelen épületcsokor volt, körülbelül annyira vonzó, mint egy benzinkút, és olyannyira amerikai, mint a baseball vagy a Barbie baba. Vendéglő, vaskereskedés, automata mosoda, élelmiszer. Nem volt meglepő, mert pénznek itt nyoma sem volt. Az egyetlen szívderítő dolog egy még létező mozi volt. Az idő marta épületek zöme (kitalálhatta volna) befestett betonból épült. Voltak régi szállások az amerikai cserkészszervezet számára, volt egy kétméteres, fából faragott medve, amely egy kis esőtető alatt állt két lábon, a Summit Bank homlokzatáról leolvasható volt a hőmérséklet (18 fok) és egy felirat: „1914 óta”. Belül olyan gyakorlatias volt, mint egy postahivatal. Fehérre festett faburkolat, mélyzöld padlószőnyeg, és az a fajta fénycsöves világítás, amely körülbelül egy grönlandi hósapka melegét árasztja. A tisztviselők azonban mosolygósak voltak. Egy boltíves ajtó vezetett a széfekhez. – Amikor Hood itt élt, ez volt Concrete Állami Bankja magyarázta Barrow. Az örökösei számára hátrahagyta a végrendeletét és egy széfet, de hát kitalálhatja: nem volt örökös. És akkor jön maga, és ezzel megoldódik egy több mint hetvenéves rejtély. Vigyorgott, és odalépett az egyik pénztároshoz. – Mr. Dunnigannel szeretnék beszélni. – Megnézem, szabad-e. – Mondja neki, hogy Mr. Barrow és Mrs. Pickett-Hood szeretne találkozni vele! Már vár bennünket. Jake úgy állt ott, mint aki nyomon van, és mint akinek születésnapja van. Türelmetlenül tekingetett körbe. Rominy ismét méregette őt. A társa állapította meg izgató, jóképű és szexis férfi. A fizikuma olyan volt, mintha megőrülne a fitneszért, a szemében kék tűz lángolt. Bizonyára érdekesebb vele, mint egy újabb este otthon, amikor fagyit majszol a tévét bámulva. Jake nem volt már sem emberrabló, sem a megmentője, hanem egyre inkább a partnere. A kíváncsiság pedig a férfi mellett tartotta. Megnyugtató volt, hogy egy olyan banális helyre vitte magával, mint egy bank. – Még mindig nem értem, mit kell nekem itt tennem suttogta. – Örökölni, ne feledje! súgta válaszul a férfi. Mr. Dunnigan kopasz, testes bankigazgató-helyettes volt, fehér, vasalásmentes műszálas ingben és J. C. Penney sportzakóban. Tölgyfurnérral borított műanyag asztal mögött trónolt. Elővett egy csomó papírdossziét, és átvezette vendégeit a szomszédos tárgyalóba, ahol faasztal állt, és körülötte kemény székek. Úgy nézett Rominyra, mintha kísértetet látna. Tulajdonképpen az is gondolta a lány , ha mindaz, amit Barrow elmondott, igaz. Benjamin Hood hiányzó örököse! – Gratulálok, Mr.… Barrow kezdte a bankár, és ledobta az asztalra a dossziékat. Tudja, szkeptikus voltam a kutatásait illetően. – Maga épp úgy beszél, mint a szerkesztőim. – A DNS-vizsgálat azonban meggyőzött. – DNS? kérdezte Rominy. – Igen, kisasszony, Mr. Hood halála olyan régen történt, és a családi történet olyan hézagos, istenem, micsoda tragédia, hogy engem nem győzött meg egy puszta családfa arról, hogy valóban létezik egy
örökös. Akkor Mr. Barrow javasolta a DNS-tesztet, amely meglepően gyors, és nem is kerül sokba. A rendelkezésünkre áll egy meglehetősen hátborzongató maradvány… Itt szünetet tartott, és Barrow-ra nézett. – Egy emberi ujj. Az újságíró összerázkódott. Bizonyára jelent valamit, mert Hood, miután levágták a kezéről, egy széfben őrizte. – Az úr ragaszkodott hozzá mondta Dunnigan mosolyogva. Úgy látszik, Concrete-ben nagyon derűsek a bankárok. – Egy pillanat! szólalt meg Rominy. Az én DNS-emet összehasonlították Hoodéval? – Igen, kedvesem. Az előző nemzedékek számára ez lehetetlen lett volna, de a tudomány fejlődik. – De hogyan jutottak hozzá a DNS-emhez? Dunnigant meglepte a kérdés, és Jake-hez fordult. Jake kellemetlenül érezte magát. – Hogy szerzett tőlem DNS-mintát, Barrow? kérdezte újra Rominy. A férfi megköszörülte a torkát. – Nyálból. – Nyálból? Mikor? – Egy Starbucks-pohárról. Kivettem a szemétből, miután maga elhagyta a helyiséget. – Tréfál? Mikor történt ez? – Egy hete. – Maga azért követett engem, hogy hozzájusson a nyálamhoz? – Hogy maga hozzájusson az örökségéhez, Rominy felelte türelmesen a férfi, mintha Rominy kicsit nehéz felfogású volna. – De ez törvénytelen, nem igaz? – A bankom nem engedélyezhet semmit sem, ami helytelen tette hozzá azonnal Dunnigan. – Természetesen törvényes mondta nyugodtan Barrow. A bankárhoz fordult: Az újságom ügyvédjei utánanéztek. Ha nem valakinek a testéről vesz az ember mintát engedély nélkül, teszem azt, levág a hajából, akkor nem törvénytelen. Máskor is alkalmaztuk ezt a megoldást. Jó módszer, hacsak nem ürített szerves anyagokról van szó. Dunnigan gondolkodott, majd megrázkódott. – Itt egy kiürített Starbucks-pohárról van szó mondta Rominy – Igen. – Ez beteges dolog. – Gondolja, hogy megengedte volna, hogy egy pálcikával nyálmintát vegyek a szájából? – Talán lehetséges lett volna, ha először értelmesen elmagyarázza, miről is van szó. – Biztosnak kellett lennem afelől, hogy nem futamodik meg, mint egy nyuszi. Hé, maga! Lehet, hogy egy örökség vár magára; megengedné hát, hogy mintát vegyek DNS-vizsgálathoz? Ez molesztálás lett volna. Maga rám borította volna a presszókávéját, és dühös lett volna. Így aztán olyan megoldást választottam, amivel egy fikarcnyit sem zavartam magát. Összehasonlítottuk Hood mintáját a maga nyálával. – Ez az egész undorító! – Lehet, de ezért ma maga itt ül egy bankban, és bele fog tekinteni Benjamin Hood széfjébe. Hányszor kell még elmondanom, hogy segíteni akarok magának? – Maga csak saját magának akar segíteni. A lány lehunyta a szemét, egy percre azt kívánta, ez a nap sohase virradt volna fel. Amikor azonban kinyitotta, mind a ketten várakozással és kedvesen tekintettek rá. A légkör rokonszenves volt. Jake arcán ott látszott az a kedves kis heg. A nő felsóhajtott: A DNS szerint ez a Hood fickó és én rokonságban vagyunk? – Igen szólalt meg Dunnigan, és láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kerül sor semmiféle jelenetre. – És mi lett a többi leszármazottal? Három nemzedék után már milliónyian is lehetnek… – Csak azok a gyerekek, akik túlélték az anyjuk rejtélyes balesetét mondta Jake. Vízbe fulladás,
autóbaleset. Soha senki nem hozta kapcsolatba egymással ezeket az ügyeket a névváltoztatások miatt, és egyre nőtt a félelem is, hogy megvitassák a Hood rokonságot. Senki sem gyűjtötte össze az adatokat, csak én. És felfedeztem, hogy van egy életben lévő leszármazott, egy túlélő, egy lány, akit egy táborhelyen hagytak, idegenek fogadtak örökbe, és ez a lány semmit sem tud a saját múltjáról. Az igazi szülei valóban meg akarták védeni? Tudták, hogy halál vár rájuk? Üldözték őket? – És maga azt gondolja, mindez náci fanatikusok műve volt, a második világháborúból itt maradt embereké, akik nem akarták, hogy valaha is kiderüljön, mire is bukkant a dédpapám? – Lehetséges. Jake a bankárra pillantott, aztán megvonta a vállát. Vagy az amerikai kormányé. – Amerikaiak? De hiszen a dédpapa amerikai volt! – Hősként, a kormány ügynökeként utazott el, és kegyvesztettként tért haza. Nos, nem tudjuk. Ez az a titok, amelyet én igyekszem megfejteni. Azt hittem, több időnk van, egészen addig, amíg az a bomba fel nem robbant. – Miféle bomba? kérdezte a megriadt Dunnigan. – Nézze meg a ma esti híradót, Mr. Dunnigan, de ne izgassa fel magát, már túl vagyunk rajta. Ne hívja a sajtót, és akkor ők sem fogják magát keresni! De ne húzzuk tovább az időt! Mi lesz, ha a riporterek rábukkannak az újságokból ugyanarra a nyomra, amelyikre én, és hogy Rominy itt van? Vagy a rendőrök jutnak erre a következtetésre? Vagy a nácik? – Igaza van. A bankár hirtelen fürge lett. Akkor magyarázzunk el mindent a csinos hölgynek! Fogta a dossziékat, és papírokkal borította el az asztalt, mintha kártyát osztott volna. Hirtelen nagyon sürgőssé vált, hogy megszabaduljon tőlük. Itt vannak a családfák, amelyeket Mr. Barrow állított össze, születési anyakönyvi kivonatok, címek, újságkivágások és a DNS-dokumentáció. A nyomozás nagy feladat volt, mert Benjamin Hood teljes visszavonultságban élt. Mi sohasem találkoztunk vele, igazi remete volt. Egy asszony képviselte, valószínűleg a maga dédanyja. De itt a végrendelet, itt vannak a papírok és információk a Cascade River-i birtokról. Rápillantott Rominyra. Ön ismeri a kamatos kamatot? – A micsodát? – Azt, hogy a megtakarítások az idő múlásával felhalmozódnak. Mr. Hood egy viszonylag szerény összeget hagyott a számláján, amikor 1944-ben meghalt, és ez most jogosan az öné. Alig volt több, mint nyolcezer dollár. A felhalmozódó kamatokkal együtt egy táblázatra pillantott ma már a csinosnak mondható 161 172 dollárra rúg az összeg, ha levonjuk a pénzből a széf bérleti díját, a birtok adóit és a mi adminisztrációs költségeinket. Szeretne egy csekket? Mi szívesen lezárnánk a számlát. A lány meg volt döbbenve. Először a levegőbe repül az autója, aztán meg ez? Talán kábítószert fogyasztott? Ránézett Barrow-ra. – Most már megérti, miért volt fontos? kérdezte a férfi. És ez még csak a jéghegy csúcsa! Dunniganhez fordult: Szükségünk lehet pénzre egy utazáshoz. Azt javaslom, hogy adjon harmincezer dollárt készpénzben, a többit csekkre. – Ez nagyon nagy összeg ahhoz, hogy csak úgy magukkal vigyék! figyelmeztette a bankár. – Nem sokáig kell, és nagyon fog rá vigyázni fordult a férfi Rominyhoz. – Attól tartok, jobb volna, ha az ifjú hölgy maga nyilatkozna. Rominy szédelgett. Harmincezer? Az egész éves keresete alig volt több ennél. – Csak egy-két napról van szó, amíg eldöntjük, hogy el kell-e utaznunk Tibetbe mondta Jake. – Tibet! – Bírja ki még egy kicsit mellettem, Rominy, később mindennek értelme lesz. – Rendben emelte fel a kezét , húszasokban kérem! Nem így szokták a filmekben? Különben sem érezte igazi pénznek. A különbözetet átutalhatja a seattle-i számlámra. A hangja még saját megítélése szerint is nagyon gyenge volt. Nem akart magánál tartani egy csekket, amellyel Barrow vagy a neonácik leléphetnek. – Azt hiszem, ebben a bankfiókban nehéz lesz ennyi húszast összeszedni, de ha tudnának várni egy-két
napig… – Akármilyen bankjegy megteszi, Mr. Dunnigan mondta Jake. Amennyit csak nélkülözni tud. Ne felejtse el, hogy szorít bennünket az idol Az ajtó felé intett. Nem szeretném, ha valaki idáig követne bennünket. – Igen, igen, természetesen. Írja alá ezeket a papírokat, és máris intézkedünk! Rominy a sok pénz említésétől remegő kézzel mindent aláírt, amit csak elé raktak. Akkor a bankigazgató-helyettes egy kis rézkulcsot adott át. – Ez a széf kulcsa, ha továbbra is fenn akarja tartani. Gondolom, szeretne beletekinteni. Még mindig hasogatott a feje, de mi mást felelhetett volna? – Igen, lássuk, mi az, ami ezt ez egész felfordulást okozta.
Tizenharmadik fejezet Tibet, a Lhászába vezető út 1938. szeptember 2. A Tibeti-fennsík átlagos magassága 4800 méter, a kiterjedése pedig négyszer nagyobb, mint Franciaország területe, de nem olyan egyszerű táblás síkság, mint amilyenre a nevéből gondolni lehetne. A németek átkelése a Kangra Lán (a La tibeti nyelven hágót jelent) azt jelentette, hogy belefogtak az utazásba egy végtelen tengernek tűnő, fátlan, terméketlen, hullámzó hegyvidéki tájon, ahol egyik kitüremkedés követi a másikat, nincsenek mindent elborító ködök, a láthatárt csak a Föld gömbölyűsége szabja meg. Csodálatos kietlenség volt, nyár végén csak a legmagasabb hegycsúcsokat födte hó. A fű- és szikla-Tibet tökéletesen különbözött a nyirkos Sikkimtől, kopár barna gyűrődései a végtelenség felé kanyarogtak. A füves szőnyegből sziklák meredtek ki, okker, sárga és fehér színű, élénk sávokkal. A mély völgyekben a kavicsos mederben folyók kanyarogtak, mint egy nyakék ezüstszálai. Az ég sötét, ibolyakék, berlini kék mondta Raeder a többieknek, bár azok szerint ez valamivel bíborosabb árnyalatú volt, mint a berlini. A napkelte és a napnyugta sárgászöld volt a jeges égen, az alkony és a pirkadat delejesebb, nyomatékosabb volt, mint otthon. A felhők és a sziklák árnyéka nagyon határozott volt, ez furcsa ellentétben állt a napsütötte hegyláncokkal. Minden olyan éles volt, és ez megtévesztette az embereket a távolság érzékelésében. A németek tisztán láttak olyan hegycsúcsokat Müller szerint az egyik az Everest volt , amelyek a térképen csaknem 150 kilométerre voltak tőlük. A levegő ritka volt, de annál értékesebb. A lélegzetvétel a pezsgőivásra emlékeztette Raedert. A tüdő mohón szívta be a levegőt, a torkot lehűtötte, szinte felsebezte, és furcsa, bizonytalan érzés töltötte el az embereket. Ez a kábítószer okozta eufóriához hasonlatos érzés ellensúlyozta a szüntelen fel- és lemászás okozta izomfájdalmakat. Első pillantásra Tibetnek ez az oldala eltérően a kínai határ felőlitől, 1500 kilométerre keletre, ahol Raeder négy évvel korábban felfedezőúton járt Hooddal tökéletesen üresnek tűnt. Később azután a felfedezők rájöttek, hogy a sötét foltok a távolban nem kövek, hanem legelésző jakok, és a fekete piszokfoltok nem hanga- vagy tövisbokrok, hanem a nomádok nemezsátrai. Dél-Tibet lényegében meredek lejtőkön elterülő legelő volt. Amint a németek előrehaladtak, időnként piszkos, csepegő orrú nomád gyerekek szaladtak oda hozzájuk az ösvényre, és kéregettek eredménytelenül. Pásztorok vágtattak el mellettük lóháton, lefékezték lovaikat, és megbámulták a németek karavánját. Az arcuk szögletes és sötét volt, testüket chuba, köpenyszerű gyapjúkabát fedte. A németek jól láthatóan viselték a fegyvereiket: Dielsnél volt a könnyű géppisztoly, Raeder a távcsöves vadászfegyverét a hátán keresztbe vetve viselte. Háromszor kínálták meg őket teával, és Raeder és Eckells azzal szórakoztatta a pásztorokat, hogy a négyszáz méterre lévő sziklákra célba lőttek. Egyszer azonban, amikor Raeder egy távolban legelő antilopra célzott, a törzsfő finoman elmozdította a puska csövét. A buddhisták nem tűrik a felesleges öldöklést. Amikor Raeder és Eckell kettesben maradt, azzal szórakoztak, hogy a meredek sziklák előtt fehéren kirajzolódó állatokra lőttek. A tetemeket otthagyták a keselyűknek. Az a néhány tibeti katona, akivel találkoztak, még mindig íjászkodott, mert nem volt elegendő töltényük a puskával való gyakorlatozáshoz. A nyugati stílusú fegyverbemutatót némileg kiegyensúlyozták a kis piros horogkeresztes tollbokréták, amelyek ott libegtek a németek teherhordó állatain mint bátor állásfoglalás. Raeder azt remélte, a helybeliek ezt ismerős, jó szándékot sugárzó jelnek fogják fel. Az biztos, hogy észleltek hasonló horogkereszteket kapukon, kolostorok bejáratánál, szekereken, rajzolva vagy felfestve. Egyes helyeken a horogkereszt szárai beleilleszkedtek abba a bonyolult geometriai körbe, amelyet Himmler napkeréknek
nevezett. Bátorító jele volt ez annak, hogy az árják valóban réges-régi rokonaikra bukkantak. A falvak épületei vályogtéglából készültek, a lapos tető sárral, beleolvadtak a sötétszürke dombokba, és mindent beborított a jaktrágyából rakott tüzek füstje. Itt csak a távoli folyóvölgyekben nőtt néhány fa, a trágya volt a tüzelőanyag. Fiatal lányok tégla alakúra formázták a trágyát, és minden lakás mellett felhalmozták télire, ezek a téglák büszkén sorakoztak az udvarok kerítései mentén, a házaknál az ablakpárkányig értek. A falvak utcái piszkosak voltak, a jakok cammogása trágyaport vert fel. Rosszul táplált kutyák vicsorogtak és ugattak, amikor elhaladtak előttük a nácik, rángatták nemezből font kötőfékeiket. A kanyargó, göröngyös ösvényeken a németek vörös ruhás szerzetesekkel utaztak együtt, akik leereszkedtek a közeli dombokon erődként ülő kolostoraikból. Jártak arra még árpatermelő gazdák, pásztorok, boltosok és vándor árusok. A németek felfigyeltek arra, hogy a nők csinosak voltak: kiugró arccsont, sötét szem, fekete selyemhaj jellemezte őket. Az öltözetük szerény volt, a sokszínű ruha és a csíkos kötény, a pangden, a széltől védte őket, de engedett következtetni az alakjukra is. Az SS-katonák már nagyon vágytak nőre, de fogalmuk sem volt, hogyan juthatnának hozzá ebben a furcsa, elmélyült, szemlélődő kultúrában. Raeder is szeretett volna egy nőt, hogy uralkodhasson rajta, hallja a sikoltásait, de nem kockáztatott semmit. A küldetés fegyelmet követelt. A vágyakozás kihatott a hangulatára, és amikor Diels tréfálkozni próbált vele a trágyáról és a porról, válaszképpen csak felcsattant. Lőttétől is azt várta volna, hogy az akarata alá rendeli magát, de az asszony végül célzásokat tett a családjának a férje szokásairól. A házasság nagyon bonyolulttá vált, véget kellett vetni az egésznek. A balesetet mert csaknem baleset volt ő egyáltalán nem tervezte meg, amikor a puskacső lendült, hogy kövesse a felrepülő kacsákat, és a lövés áthatolt Lotte testén, az ujjai önállóan cselekedtek. Raeder azt állította, hogy a lőfegyver a csónak fenekén feküdt, és véletlenül sült el. Kellően híres ember volt már ahhoz, hogy elejét vegye az alaposabb vizsgálódásnak. Így azután Lotte hirtelen halt meg, odaomlott a csónak fenekére, a koponyája teteje hiányzott, ömlött belőle a vér, a szája olyan kérdésre nyílt, amelyre Raeder nem tudott választ adni. Gyönyörű szép volt. Naiv, ártatlan, és nem hajlott az együttműködésre. Raedernek itt most arra volt szüksége, hogy valami igazán nagyot találjon, valami valóban kolosszálist, hogy biztosíthassa helyét a történelemben, és végre képes legyen aludni. – Min töpreng, Kurt? – A győzelmen. Raeder elgondolkodott azon, hogy az olyan titánoknak, mint Himmler, vannak-e démonaik. A vallás mindenütt jelen volt. Minden szent dombra imazászlókat függesztettek ki. Minden szent hely falain ott forogtak az imamalmok. Hegyes kis fehér dombocskák, a lelkek és a szentek ereklyetartói ott álltak a városok bejáratánál, mint felfordított karórépák vagy óriási, aranyhegyű gyújtógyertyák. Úgy tűnt, minden második férfi szerzetes, és láthatóan az egyetlen működő iparágat a kolostorok alkották. A csoszogva járó emberek a 108 gyöngyszemből álló buddhista olvasót morzsolták. Raeder ötös fogatát leginkább a dzongnak nevezett régi, elhagyott katonai erődök vonzották. Ezek a középkori erődök üres, kísértet járta helyek voltak, helyükbe a nagy hatalmú vallás kolostorerődjei léptek. Az SS emberei jobban érezték magukat a régi erődök romjai között, mint a sötét, füstös kolostorokban, ahol mindig zengett valami nyugtalanító ének. Raeder emberei úgy bolyongtak a szobák labirintusában, mint kisfiúk egy német várban. Itt bizonyára árja őseik uralkodtak és elmélkedtek egykor. – Az hősiesebb, katonás kor volt mondta a régész Kranz. Most már nem tesznek mást, mint imádkoznak. A völgyekben mustárfüvet és árpát termesztettek, ez a magasság nem kedvezett a búzának. A cshang, azaz a furcsa helyi sör árpából készült. A gazdaságok felett a sziklába vésve vörösre mázolt Buddhaszobrok voltak, vagy fekete-fehér létrákat festettek a sziklafalra, amelyek a nirvána felé törekvő hosszú, imával teli utat jelképezték. A tibeti technológia primitív volt, gyakorlatilag nem léteztek kerékkel ellátott szekerek, de a németek
időről időre láttak vízikereket. Gyantse közelében egy vízikerékkel árpát őröltek. Egy másik a víz erejét kizárólag arra használta, hogy imamalmokat forgatott egy kolostor mellett, minden fordulat egy rádióüzenet volt Istenhez. A tavak türkiz- és kobaltkékek voltak, eleven színfoltok a fátlan hegyek között, a madarak úgy keringtek felettük körbe a széllel, mint a papírsárkányok. A németek teherhordója, Akeh, az egyik felbérelt tibeti, mutatott nekik helyeket, ahol az égi temetkezést gyakorolták: ott a holtakat feldarabolták, és átadták a keselyűknek, hogy meggyorsítsák a földhöz való visszatérés ciklusát. A dögevő madarak szentek voltak. – Szegénység, babonák, tudatlanság, imák és barbárság. Egy este a táborban a Jamdok-tó mellett Raeder így foglalta össze a tapasztaltakat. Egy tábortűz melegét élvezték, a tüzelőt egy közeli kis liget ferdén nőtt fái adták. – Himmler Reichsführer kezdhet kételkedni abban, hogy ezek a tibetiek árják-e, vagy voltak-e árják valaha, és hogy egyáltalán hagyhattak-e maguk után valamit, amit érdemes újra felfedezni. – Az bizonyos, hogy eddig nem bukkantunk egy nemesebb faj nyomaira mondta Müller. Ezek csak egyszerű erődítmények. – Jobb ételt sem találtunk, mint a jakhúst és az árpakenyeret panaszkodott Eckell, az operatőr. Az ízetlen campa lepény a mindennapos étkezés részét képezte. – Itt azért közelebb vagyunk az éghez szólalt meg Raeder. A csillagok alkotják a mennyezetet, a levegő olyan éles, mint egy jégszilánk. Azt hiszem, megértettem, miért foglalkoznak olyan megszállottan a vallással. Ezen a helyen ez az egyetlen elfoglaltság, amelynek értelme van, így húzhatnak hasznot ebből a különleges, semmihez sem hasonlítható fényből. Ebben az esetben nem lehetséges, hogy egy civilizáció olyan felfedezéseket tesz, amelyek elérhetetlenek az alacsonyabb, sötétebb régiókban létező birodalmak számára? Igazak lehetnek a Vrilról szóló legendák? – Nem tudom, Kurt szólt Müller. Istenem, ezek úgy dolgoznak, mint a parasztok. – Lehet, hogy elveszítették a mi titkos bölcsességünket mondta Kranz. Szükségünk van a tibetiek segítségére, ezért meg kell győznünk őket arról, hogy Németország és a nemzetiszocializmus az ő természetes szövetségesük. – Nekünk is van rovásírásunk és horogkeresztünk mondta Diels. – Vannak gépeink, modernek vagyunk. Vannak fegyvereink és magnetométereink szólalt meg Eckell. – Igen, és van miszticizmusunk, és hiszünk a múltban. A tibeti olyan nép, amely a múlt felé fordul, és mi is foglalkozunk a múltunkkal. Hisznek a jelen életen túli életben, és ebben hisz a mi Reichsführerünk is. Bajtársaim, mi vagyunk az új druidák, a fekete lovagok, akik elvezetjük majd a világot a jég tisztaságához. Tegyünk tehát még a tűzre, és énekeljünk a teherhordóink számára mondta Raeder. A tűz lángja felcsapott, a fény tükröződött a tó vizén, vörös szikrák szálltak felfelé, és összekeveredtek a fejük felett a hideg csillagokkal. A németek egy birodalmi katonai himnuszba fogtak, hangjuk szétterjedt a vízen: Fel-fel a lánggal, Vakítson fénye, Hegyre fel és le a Rajnánál – Izzóan. Nézd, eme szent hely Körében állunk Látva, amint égsz szép anyaföldért – Otthonért. Zsarátnok fénye, Lángkéve intése Szeplőtlen szíved hevítse szentül –
[8] Forrásig. Égő ágakat ragadtak fel, körbejárták a táborhelyet, az öszvérek idegesen félrehúzódtak. Utána lementek a sötét tópartra, és Raeder parancsára messze behajították az égő ágakat a vízbe. A fáklyák meteorként [9] hullottak alá, és sisteregve érintkeztek a hideg vízzel. Tűz és jég, a Világjég-elmélet. Minden csak a világosság és a sötétség közötti küzdelem, a fehér és a fekete, a forró és a hideg, a makulátlan és a romlott közötti harc. Azután egymás egészségére koccintottak a snapsszal, és úgy üvöltöttek a holdra, mint a germán [10] werwolfok. A homályból csendben figyelték őket a tibeti teherhordók.
Tizennegyedik fejezet Kína, Hankou 1938. szeptember 29. A Nakadzsima harci repülő árnyéka egy pillanattal hamarabb suhant át a vonat felett, mint a puskagolyók. A vonaton ülő katonák olyan riadtak voltak, mint a mókus, ha karvalyt pillant meg. Hood a poggyászkocsi tetején utazott, hogy elkerülje a zsúfoltságot és a forróságot. Onnan figyelte a feléje közeledő pusztítást: az emberek sikoltoztak, látta, ahogy ösztönösen összehúzzák magukat. A mészárlás borzalmas volt. Alig volt idő egy figyelmeztető kiáltásra, felerősödött a motorzaj, és a harci gépről sorozatot lőttek ki a vasúti kocsikra. Repültek a faszilánkok, kiáltoztak a sebesültek. Az újonnan toborzott kínai gyalogos katonák úgy hullottak le a vagonok tetejéről, mint a pelyva. Ahogy a repülő megbillentette felettük a szárnyait, jól látható volt rajta a felkelő napot jelképező vörös „húsgolyó” fehér kontúrral, azután ismét feléjük ereszkedett. Sok száz izgatott katona az ég felé lőtt, amikor a vonat mozdonya figyelmeztetően sípolt. Bizsergető érzés volt. Hood elővette a 45-ös Coltot, amelyet Duncan Hale-től kapott. A térdén egyensúlyozta, amikor a gép ismét feléjük vette az irányt. A fegyver súlyos volt, és gyors. Hood elrejtőzött volna, de bent sem élvezett volna nagyobb védelmet. Minden egyes lövedék akkora volt, mint egy mutatóujj, és áthatolt mindenen, egészen a sínek aljzatáig. A rájuk vadászó gép mérete egyre nőtt, végül elborította az égboltot. A pisztoly visszaütött, amikor tüzelt, megrántotta a csuklóját. Megfogadta, hogy többet fog gyakorolni. A karabélya és a vadászpuskája lent volt, az úti felszerelésébe csomagolva. Érthetetlen módon azon izgult, nehogy egy lövedék kárt tegyen a holmijában. Az előtte lévő tehervagonok teteje szinte megemelkedett, amikor lecsapott a géppuskatűz az emberek összerándultak, leestek , az összes vasúti kocsin végighaladt. Hood felkészült rá, hogy szét fog robbanni a teste. A Nakadzsima eldübörgött, a golyószórók elcsendesedtek, az izgatott kínaiak az üres égboltra lőtték ki fegyvereiket. Hood érezte a propeller szívó hatását. A repülő, olyan hirtelen, ahogy jött, eltávozott. A vonatuk továbbra is fütyült, de már nem volt semmi értelme. Talán eltalálták a pilótát. Talán elfogyott a lövész muníciója. Talán nem volt több üzemanyaguk. Hood azonban tudta, hogy az egyetlen dolog, ami megmentette az életét ezen a fájdalmas úton a zűrzavaros új kínai főváros felé, pusztán az volt, hogy a repülőnek nem sikerült másodszor is teljes sorozatot leadnia a vonatra. A második sorozat hatására a szilánkok szökőkút vízcseppjeiként szálltak a levegőben, a látvány lenyűgöző volt, majd az egész abbamaradt, éppen a Hood előtti vagonnál. Ezüstkanállal a számban születtem, vakszerencse kísér gondolta Hood. Biztos valami jót cselekedtem az előző életemben. Vagy a mostaniban kell majd valamit tennem, hogy kiérdemeljem. A támadást nagy zűrzavar követte. A vagonokat telefröcskölte a vér, emberek nyöszörögtek a golyó ütötte sebektől, egész gerendák álltak keresztben, de a mozdony nem sérült meg, és a vonat nem lassított. Kitartóan haladt előre, az emberek legurították a kocsikról a halottakat, hogy több hely maradjon a reszkető túlélőknek. Hood újratöltötte a pisztolyát, úgy tette vissza a tokjába. A nagy pisztoly kevésbé volt pontos, mint egy jól célzott kő, de ha egyszer célba talált, hatásos volt. Ez volt az első összecsapása, és örült, hogy volt lélekjelenléte visszalőni. Éjszaka elértek Hankouba. A vasútállomást kerozinlámpák, papírlampionok és a szemerkélő esőben gőzölgő tűzrakások világították ki. Az állomás zűrzavarában katonák, kulik, ápolónők, apácák, tábornokok kavarogtak. Hood csapatszállító vonatának padlódeszkáiról még mindig csöpögött a vér, amikor leszállt a vonatról. Az esővíz felhígította a vért. A mozdonyokból elősistergő gőz keveredett a köddel és a füsttel. A
távoli dörej nem mennydörgés volt, hanem a japán és a kínai tüzérség zaja. A torkolattüzek villámlásnak tűntek. A vonaton maradt halottakat úgy halmozták fel, mint az ölfát. A katonák visszatartották a gyerekeket, hogy ne fosztogassák a hullákat, ezért azután csapatosan Hoodra rontottak, de végül sikerült megszabadulnia tőlük. Öregasszonyok környékezték meg: teát és zsemlét kínáltak. Megevett egyet, hogy érezze, valóban él. Mindig is tudtad, hogy még nincs lezárva az ügy Raederrel gondolta. Egy riksa vitte el Hoodot Csang főhadiszállására. A zsúfolt utcákon áthaladni olyan volt, mint sűrű szirupban úszni. Mindenütt fegyverek voltak, lőszer, szigorúan őrzött liszteszsákok, üzemanyagtartályok, menekültek. Hood úgy látta, a japánok arra a zűrzavarra támadtak, ami maga Kína volt, egy végtelen, ragacsos méztenger, amely végül úgyis elnyel minden megszállót. Közben persze milliók fognak meghalni. Sir Arthur Readings ajánlólevelet adott neki Csang Kaj-sek feleségéhez, a Sanghajban született, Amerikában, a Wellesley College-ban nevelkedett és diplomázott hölgyhöz, aki eleven kapocs volt Kína és az Egyesült Államok között. Mivel érdeklődött a repülés iránt, egyben a kínai légi közlekedési bizottság főtitkára is ő volt. Más szavakkal: a generalisszimusz felesége irányította a kínai légierőt. Hoodnak az ő jóváhagyására volt szüksége, amikor kikéri Beth Calloway-t. Csang asszony apró kínai nő volt, nagy fejjel. Már nem volt csinos, a hatalom megkeményítette, de rendelkezett azzal a parancsoló külsővel, amely megadatik azoknak, akiknek jellegzetes kiugró arccsontjuk és átható tekintetük van. Meglepő délies amerikai kiejtése volt Georgiában szerezte, ahol felnőtt. A mosolya és a dinamizmusa egy világítótorony energiáját sugározta. Kína a túlélésért küzdött, és a nő, ez a két világot összekapcsoló, dinamószerű energiaraktár, mindenre készen állt, hogy megmentse az országot. – Tibet! kiáltott fel, miután átvizsgálta az ajánlóleveleket, amelyeket Hood az amerikaiaktól és a britektől kapott. Még számunkra, kínaiak számára is az a világ vége, a rejtélyek és a félreértések helye. És maga azt állítja, hogy Himmler expedíciót küld oda? – Nekem ezt mondták. Kurt Raeder, a misszió vezetője évekkel ezelőtt elkísért engem az egyik expedíciómon. A hangulatok embere, de rendkívüli szakember. És náci. Ezért engem arra kértek föl, nyomozzam ki, miben sántikál, mit akar megtalálni. Raeder már régen útra kelt, ezért repülőgépet kellene bérelnem. Sir Arthur egy pilótanőt javasolt, bizonyos Beth Calloway-t. – Sir Arthur őt javasolta, persze; feltételezem, minden férfi őt javasolná. Az asszony lopva Hoodra nézet. Ő az egyik legjobb pilótánk, ugye tudja? – Akkor rá van szükségem, ha a Föld legmagasabban fekvő országába akarok repülni. – Magam személyesen érdekelt vagyok abban, hogy ön tesztelje, lehetségesek-e az ilyen repülőutak, Mr. Hood. A repülés Kína jövője. Ez az egyetlen technológia, amely képes egyben tartani egy nagyon nagy, nagyon népes és összetett nemzetet. A férjem egyetért velem ebben. Mivel nincs saját repülőgépiparunk, szovjet, német, amerikai és brit gépeket kellett összegyűjtenünk, hogy harcoljunk a japánok ellen. Miközben ezt tesszük, a megszállók megtanulhatják, hogy nem a tudatlan kulik országa vagyunk. – Az egész világ csodálja az önök bátorságát. – Az egész világ tudja, hogy visszavonulóban vagyunk. Ezért nem hagyhatjuk védtelenül a hátországunkat. Ha a németek bármi módon befolyásra tennének szert Tibetben, és Tibetet ellenünk fordítanák új szövetségeseik, a japánok javára, akkor két ellenség között találnánk magunkat. Ezt nem tűrhetjük. Így hát elrendelem, hogy Ms. Calloway repüljön el önnel Lhászába. Tudnunk kell, mi után szimatol ott Herr Raeder, nem igaz? Repült már kétfedelű géppel? – Reméltem, hogy van valami modernebb is. – Minden, ami modernebb, a japánokkal áll harcban. Találkozott már Beth Calloway-jel? – Nem. Sir Arthur színes szavakkal írta le őt.
– Színes szavakkal, érdekes megfogalmazás! Akkor tehát ön is új tapasztalatokat fog most szerezni. Megírom a parancsot, hogy az egyik Corsair gépünkön utazhasson. Épp csak át tud repülni a tibeti hágókon, de tartós, javítható és elég öreg gép ahhoz, hogy ne legyen nagy kár az elvesztése. – Rendkívül megnyugtató. – Biztosíthatom, hogy Miss Calloway nagyon találékony. Olyan közel merészkedik, amennyire csak tud, és olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Öltözzön melegen, és legyen magánál fegyver! – Több fegyverem is van, és már lőttem is egy japán harci gépre. – Pompás. És el is találta? – Nem tudom, mindenesetre visszavonult. – Bárcsak az egész japán hadseregről elmondhatnám! mosolygott az asszony. – Köszönet a segítségért és a tanácsaiért, légügyi főtitkár asszony. – Köszönet a szolgálataiért, Mr. Hood. Úgy tudom, ön gazdag ember és tiszteletben álló múzeumi szakember… Tudom, hogy nem kényszerből teszi ezt. – Elgondolkoztam rajta, és úgy határoztam, megcsinálom. Megfordult, hogy távozzon. Amikor az ajtóhoz ért, Csang asszony még utána szólt: – Dr. Hood… – Parancsol? – Maga biztosan vissza akar majd térni Brit-Indiába. Mi megtesszük, amit lehet, de Hankou talán már a japánok kezén lesz, mire ön haza szeretne utazni. Ha egyáltalán életben marad. Beth Calloway-nek nem volt Bowie kése, de cowboycsizmát viselt, farmernadrágot, hasonló anyagból varrt inget, amely motorolajtól volt foltos, és egy Brooklyn Dodgers baseballsapkát, ellenzővel hátra. Egy 38-as függött a kétségtelenül vonzó csípőjén. Szőke haja praktikusan bubifrizurára volt vágva. Férfias elszántsággal egy villáskulccsal tekergetett valamit egy mustárszínű kétüléses, kétfedelű gép motorjában. Hangárként egy szalmatető szolgált, legyek szálltak a gépek fekete alkatrészeire, mintha csak dögökre szálltak volna. Egy 1937-es adventi naptár Coca-Colát reklámozott. A gép foltozott szárnyai, csorba propellere és a fémtesten a két lövedék nyoma nem volt bizalomgerjesztő. Hood szemében a Corsair arra sem volt alkalmas, hogy végigguruljon a kifutón, nemhogy átrepüljön a Tibeti-fennsíkon. [11] – Végkiárusítás volt a Wright fivéreknél? A nő felpillantott, hunyorgott, az arcát rengeteg szeplő borította. A szeme égszínkék volt. – Talán fél a repüléstől, Mr.…? – Hood. A férfi megveregette a gép keresztmerevítését. Én a lezuhanástól félek. Dr. Hood, ami azt illeti, a tudományok doktora. – A nő kiegyenesedett. – Akkor biztos maga az a nagyokos, akinek a jövetelét a kínaiak bejelentették. – Múzeumi kurátor. – És repülési szakember. Calloway leeresztette a karját, benne a súlyos villáskulccsal, és szemügyre vette Hoodot. A férfi jó karban volt, napbarnított volt, abban a bizonyos „country club” stílusban, és rendelkezett a származásból, a pénzből és az olyan jó iskolákból eredő magabiztossággal, amelyek jelvényét ráhímezik a diákok zakójára. Utazózsákja a vállán lógott, teljes testhosszában. A férfi gondosan meg volt mosdva, fésülködve, és kellően magabiztos volt. Beth keze összevissza volt karcolva, a körme rövid volt, festetlen ajkát kétkedőn lebiggyesztette. Meglehetősen jóképűnek ítélte a férfit, de nem volt lenyűgözve tőle. A férfi máshoz szokott. Az igazat megvallva Calloway úgy nézett Hoodra, mintha azon is csodálkozna, hogy idáig eljutott. – Csak óvatos vagyok, ha olyan gépet látok, amelyen lyukak vannak szólalt meg Hood.
– Ez a Vought Corsair csak tízéves. Könnyű vele repülni, és rágógumival is meg lehet javítani, ha van rágója. – Talán Wrigley-részvényeket kellett volna vennem. Megkopogtatta a repülőgépet, és amikor a nő nem reagált a szellemességére, elhatározta, hogy felhagy a szarkazmussal. Jobb, mint gyalog menni. – El vagyok ragadtatva, hogy megismerhettem. A nő hangjából kiérződött, hogy erről szó sincs. – Tehát maga Beth Calloway. Akkor hát Csang asszony elküldte a parancsot, és bemutatott bennünket egymásnak. Elvisz engem Tibetbe? – Istenem! Ezzel? És egy női pilótával? Biztos, hogy ezt akarja? – Sajnos Csang asszony azt mondta, hogy csak ezt a kasztnit és magát tudja nélkülözni. „Feláldozható”, ez az a szó, amelyet itt mindenki használ. Bepillantott az egyik pilótafülkébe. Nem nagyobb, mint amilyennek látszik? – Sőt kisebb, főként az első tíz óra után. Nem szeret repülni, dr. Hood? – Hívjon csak Bennek. A Clipperrel érkeztem Hongkongba. Ezüst evőeszközzel tálaltak, és válogatott borokat szolgáltak fel. – Én bádogedényből vacsorázom, és felforralom a vizet, mielőtt megiszom. Letette a villáskulcsot, és a kézfejével megtörölte a homlokát. Még az olajfolt is jól áll neki gondolta férfi, de a nő nem kacérkodott. Talán nem a fiúkat kedveli. – Attól tartok, ezt az utat meg kell tennünk mondta, és a legkedvesebb mosolyát villantotta a nőre. – Úristen, maga úgy fest, mint egy Pepsodent-reklám. – Szoktam fogat mosni vörösödött el a férfi. – Vasalt selyem nyakkendő, viasszal kezelt limuzin, keményített inggallér, ez a maga élete. Rendben, elviszem magát Tibetbe, Nagy Fehér Vadász. – Ön hízeleg nekem. De én csak tudományos fajokat gyűjtök. – Egyedül Csang asszony hízeleg magának, professzor. A nő végül felé nyújtotta olajos kezét, tenyérrel felfelé. A férfi nem tudta, hogy ez üdvözlés-e, a fizetség kérése vagy egy figyelmeztető gesztus. Csang asszony azt írta, hogy maga a ritka és védtelen állatok nagy vadásza, amelyeket kitöm, és hazavisz az Államokba. – Magának meg az a híre, hogy a legjobb amerikai pilótanő Kínában. Sőt az egyetlen amerikai pilótanő Kínában. Megrázta a felé nyújtott kezet. A nő ujjai csúszósak voltak az olajtól, de nem volt kellemetlen érzés. Úgy érezte, a nő egy percig habozott, mielőtt visszahúzta volna, de ez olyan jelzés, amelyet előbb kétszer-háromszor meg kell tapasztalni, hogy el lehessen hinni. – Örülök, hogy megismerhettem, Miss Calloway. Nem szerencsés, ha az utas becsmérlően nyilvánul meg a repülőgépéről, nem igaz? – Nem szerencsés, ha mit csinál? – Becs… ha kritizálja. – Nocsak, nocsak. A legjobbakat küldik ide, nem igaz? Maga igazi, jó iskolából való fiú. Eminens. – Az Amerikai Természettudományi Múzeum zoológusa vagyok New Yorkban. És már felmásztam egyszer Tibetbe. Most azonban arról van szó, hogy nagyon gyorsan oda kell érnem. – Engem nem érdekelne a dolog, de Csang asszonyt érdekli. – A lhászai hatóságokkal kell tárgyalnom. – Senki sem tárgyalhat a lhászai hatóságokkal. Tilos. – Az én dolgom az lesz, hogy megoldjam. – A múzeuma érdekében? – A mostani megbízóim számítanak a diszkréciómra. – A micsodái mire számítanak? – Az új főnökeim azt mondták, hogy ne sokat fecsegjek. – Értem. Egy hosszú percig a férfira nézett, végigmérte. Mennyit nyom maga, zo-o-ló-gus úr?
Hood önkéntelenül kihúzta magát. Körülbelül nyolcvanhárom kilót. Talán nyolcvanötöt a Clipper bőséges étkezései után. Miért? – Nagy szavak, ködös küldetés, aggódó utas. Az az érzésem, hogy bármennyi tartalék üzemanyagot viszek is a fedélzetre, az mind hasznosabb lesz, mint maga. Hood arra gondolt, hogy a nő lehetne valamivel kedvesebb is. Vagy ráférne egy kis szelídítés.
Tizenötödik fejezet Egyesült Államok, Cascade River Road szeptember 4., napjainkban Ahogy Rominy és Jake felfelé haladt a Skagit mentén, a hegyek egyre magasabbnak és egyre közelibbnek tűntek. Az országút kanyarjaiban időnként már havas részeket is lehetett látni. Marblemountnál a völgy egy rövid szakaszon kiszélesedett, az út mellett legelő volt, a meredek folyóparton szerény házak gubbasztottak, a Skagit pedig olyan izmosnak tűnt, mint egy kígyó. Egy kétsávos acélhídon keltek át a folyón, és elindultak a Cascade folyó völgyén. Ez a mellékfolyó egy erdős völgyből bukkant elő és egy kavicsos lapályra folyt ki. Elöl süvegcukorszerű meredek dombok sorakoztak, fölül kiálló sziklaormok. Az új folyó ékszer csillogású volt, áttetsző vizű, medrében a kavicsok ragyogó pénzérméknek tűntek… A bankárjuk talált egy régi karácsonyi kekszesdobozt a bankfiók étkezőjében, kirázta belőle a száraz morzsákat, és belerakta mindazt, ami a Hood-féle széfben volt, hogy Rominy magával vihesse. Volt ott egy régi, egykor a hadseregnél rendszeresített 45-ös Colt Barrow azt javasolta, Rominy vegye magához „önvédelemre”. Az a tény, hogy az újságíró szándékosan fegyvert adott a kezébe, még ha valószínűleg nem is volt töltény a pisztolyban, megnyugtatóan hatott a nőre. A pisztoly olyan nehéz volt, mint egy tégla, és Rominy még életében nem sütött el fegyvert. Érdekesebb volt az a három aranypénz, amelyeken fura keleti rajzolat volt a fémbe nyomva. Volt ott még egy fehér selyemkendő, egy horpadt, fekete iránytű ezüsttűvel, egy rézkulcs, amellyel azt a lakatot lehet kinyitni, amelyet a hatóságok helyeztek el Hood kunyhóján (ezt Dunnigan mondta neki). És ott volt még valami drámai: a dédapja mumifikálódott ujja, amely enyhén meggörbült. Talán ez az utolsó, a világ igazságtalanságai ellen figyelmeztetően felemelt ujj? – Nem tudjuk, hogy jelentenek-e ezek valamit mondta Dunnigan Rominynak, amikor a széfteremben a pultra pakolta Hood széfje tartalmát. A bank rozsdamentes acél fiókjai zöldesen csillogtak a hátborzongató fényben persze azon túl, amit a dédapjának jelentettek. Az aranypénzek mai áron néhány ezer dollárt érhetnek, a pisztolynak talán régiségértéke lehet, nem tudom. A pénz a régi számlán lévő letét kamataiból halmozódott fel. Mr. Hood a halála előtt hagyott egy jelentős összeget a széf bérleti díjára. A készpénz, amelyet kértek, hipnotikus hatást gyakorolt Rominyra, aki végül 28 500 dollárban állapodott meg a bankkal, mivel Dunnigan ilyen rövid idő alatt ennél több készpénzt nem tudott előteremteni. Húszasokban, ötvenesekben és százasokban volt a pénz, fehér papírszalagok fűzték össze ezerdolláronként. A lány életében nem látott együtt még ennyi pénzt. Jake elővett egy hátizsákot a kisteherautóból, beletömte a pénzt, és átadta Rominynak. – A magáé. – Hogyan halt meg? kérdezte Rominy a bankárt a dédapjáról. Mivel a többi rokona gyanús körülmények között halt meg, legalábbis Jake Barrow szerint, titokban valami nagyon egzotikus dologra gondolt, mint a kígyómarás vagy egy nindzsa dobócsillag. – Az újságok azt írták, természetes halállal. A vizsgálóbírónak is ez volt a véleménye. Tavasszal valaki rányitotta a kunyhó ajtaját, és kiderült, hogy már hónapok óta halott volt. Nem lettem volna a látogató helyében! Feltételezem, nem sok maradt a dédapjából. Mindenesetre a fontos dolog, a végrendelete itt volt ebben a dobozban: minden tulajdonát meg nem határozott örököseire hagyta. Az örökös, úgy tűnik, maga. Maga az utolsó leszármazott. – Ezért az enyém a kunyhó kulcsa? – A ház is a magáé. Ne várjon tőle sokat! Alig kellett adót fizetni utána, olyan alacsony az értéke, és nem volt karbantartva. – Néhány órával ezelőtt még egyáltalán semmire sem számítottam.
– Lenyűgöző, milyen forgandó a szerencse, nem igaz? És mindezért Mr. Barrow-t illeti köszönet. Dunnigan nagy nyájasan a férfira mosolygott, Barrow pedig mindent megtett, hogy szerénynek látszódjon. Egyre mélyebben hatoltak be az erdőbe, a juharfák itt már vörösbe fordultak, és az út fölé hajló feketefenyők olyan magasak voltak, mint a felhőkarcolók. A föléjük tornyosuló hegyből kis patakok fakadtak, fehéren bukkantak ki az aljnövényzet alól, és a simára kopott köveken át jutottak be a folyócskákba. Jake balra fordult egy sáros útra, amely szinte alagút volt a dús növényzettől. A kijáratot egy szürke, idő marta fatábla jelezte, rajta egyszerűen felfestett házszámokkal. Végighaladtak a Cascade River Road felett egy hegyoldalon, a kisteherautó zötykölődött a gyökereken. – Elképzelheti, hogy nem volt könnyű idetalálni mondta Jake , és a végén még egy kutyás asszony is rám szegezte a puskáját. Itt, a folyó mentén ezt hívják üdvözlésnek. – Jó messze vagyok itt a rendőröktől, ugye? – Nem úgy a barátoktól nézett rá a férfi. Még vagy száz métert vezettek a szűk ösvényen; a keréknyomok között fű nőtt, és a kocsi oldalát összekarcolták a bokrok szúrós ágai. Elértek egy tisztásra, ahol egy kis lakókocsi állt, amelynek a színe már tíz évvel azelőtt is meghatározhatatlan lehetett. A lapos tetőt benőtte a moha. Füst kanyargott egy könyökcsőből, amely a trélerből nyúlt ki. Minden ablak be volt függönyözve. Aztán ott állt néhány roncsautó, amelyeket befont a szederinda, egy régi csirkeketrec, egy rozoga, részegesen dülöngélő csűr. A le nem kaszált gyomban rengeteg rozsdás tárgy és műanyaghulladék hevert. Egy romhalmazból két kutya [12] rontott elő, úgy ugattak, mintha a hely legalábbis A 17-es fogolytábor lett volna. Felugráltak a kocsira, orrukat a teherautó ablakához nyomták, és ugattak. Rominy ösztönösen Jake-hez húzódott, aki olyan nyugodtan szemlélte az állatokat, mintha csak egy állatsimogatóba tévedtek volna. Néhány perc után a kutyák rájöttek, hogy nem történik semmi, vagy egyszerűen kifulladtak. Lenyugodva járkáltak a teherautó mellett, morogtak, és folyt a nyáluk. Ekkor egy öregasszony jelent meg a düledező verandán, és a kutyák újra rákezdték. – Mennydörgés, Kárhozat, csend legyen! Nyomatékül meglengette a botját. Nem, nem bot volt az, hanem egy puska. Úristen. Rominy Jake-hez fordult: – A dédapám egy kutyafarmon élt? – Ő fent, az út végénél lakott, de előbb meg kell mondanunk Mrs. Crockettnek, bocsánat, Clarksonnak, hogy odamegyünk, különben az egész szomszédság rajtunk fogja gyakorolni a céllövészetet. A legtöbben Észak-Karolinából jöttek ide erdőt irtani. Delphina Clarkson minden sémának megfelelt. Bozontos ősz haj, Carhartt overall, gumicsizma, egy kétcsövű puska, amely a cowboyok idejéből származhatott, és egy mosoly, amely mögött a fogak valószínűleg szintén azóta nem láttak fogorvost. A kutyák körbeugrálták, mindent megtettek, hogy kiérdemeljék a vacsorájukat azzal, hogy kellemetlenek. – Megálljatok ti ketten! Mennydörgés, nyugi! A fenébe is, Kárhozat! A nő a puskacsővel megkocogtatta Jake ablakát, és Barrow egy tenyérnyire letekerte az üveget. – Helló, Mrs. Clarkson, emlékszik még rám? – Megmondtam, hogy táguljon! – És én meg azt mondtam magának, hogy megpróbálom megtalálni az öreg Hood házának a jogos örökösét, és ez az út a szabályos bejutás a házhoz. Maga is olyan jól tudja, mint én, hogy a törvény engedélyezi a szolgalmi út használatát. Az örökösnő most megtekinti a birtokát. – Örökösnő? odasandított Rominyra. De hiszen ez egy városi lány! – Abbizony! felelte Barrow vidékies kiejtéssel.
A kutyák újra rákezdték, és Mrs. Clarkson a puskatussal csapott közéjük, közben úgy káromkodott, mint egy matróz. – Kárhozat, te ostoba… – Kárhozatnak hívják a kutyáját? kérdezte Rominy, és meglepődött, hogy egyáltalán hang jött ki a torkán. – Az ördögbe is, igen. Damnation Creekről, a szurdokról neveztem el. Ez a kölyökkutya itt tekergett elveszetten, ebben a patkányok lakta vízfolyásban. Úgy kellett üldözni őt az erdő sűrűjén át. Azóta alaposan rászolgált a nevére. Az asszony mintha kevésbé lett volna ellenséges, amikor a kutyáiról beszélt. – Mrs. Clarkson, bemutatom Rominy… Hoodot szólalt meg Barrow. Ő Benjamin Hood dédunokája. Megkerestem, hiszen megmondtam, hogy meg fogom keresni, és mostantól ő a maga szomszédja. Van kulcsunk a házikóhoz, és itt fogunk aludni, legalábbis ma éjszaka. – Maguk ketten együtt? A gondolat megrémítette Rominyt. Eszébe jutott, hogy már csaknem beesteledett, és eddig nem is gondolt arra, hogy hol fog aludni. Semmi szín alatt nem óhajtott Mr. Jake Barrow-val aludni, akármilyen csinos fickó is volt. De itt ült egy kisteherautóban, amelyből a férfi segítsége nélkül ki sem tudott szállni, a Mini Cooperéből nem maradt más, mint egy halom összegyűrt alumíniumlemez, a lakása meg több mint [13] háromszáz kilométerre található. Arra sem vágyott, hogy ennél a Bajkeverő Jane-nél húzza meg magát, Mennydörgés és Kárhozat társaságában. A folyó menti úton nem sok esélye volt stoppolni: vagy tizenöt kilométert utaztak anélkül, hogy egyetlen kocsival találkoztak volna. – Mi csak üzlettársak vagyunk válaszolta azonnal Barrow. Nyugodt lehet, Ms. Hood már kimutatta, hogy képes ellenállni a vonzerőmnek. – Akkor hát mégis van esze a lánynak. – Mind a ketten a házban fogunk aludni, mert nincs hova mennünk. Nagyra értékelném, ha a kutyák megmaradnának a maga birtokán, és ne hívja a seriffet, ha fényt lát a házikó ablakában. – A seriffet? Nyolc gyereket is felnevelhetnék, mire egy helyettes seriffet rá tudnék venni, hogy kijöjjön ide! Rábandzsított az újságíróra. Maga meg csak bánjon tisztelettel ezzel az ifjú hölggyel, vagy én fogom magára szabadítani a kutyákat, Mr. Üzlettárs, hallja-e? – Igen, asszonyom mosolygott a férfi. Az asszony Rominyra nézett. – Óvakodjon a férfiaktól! Ez az én tanácsom. – Igen, asszonyom. A nő elgondolkodott: – És mostantól állandóan ide fog feljárni? – Ez Rominyn múlik, de nem nagyon hiszem mondta helyette Barrow. Mi most csak megpróbáljuk megismerni a múltat. – Hmm. A múlt az múlt, és jobb, ha az is marad, legalábbis én ezt tanultam meg. Ránézett Rominyra. Ha el akarja adni ezt a helyet, először nekem szóljon! – Igen, asszonyom. – Biztos nem akarja majd megtartani. Félrehúzódott, a puskáját a karjában tartotta. Már eddig is láttam fényeket néha ott fenn. Ifjú hölgy, a maga háza kísértet járta hely!
Tizenhatodik fejezet Tibet, Lhásza, Potala Palota 1938. szeptember 20. A téli palota, amelybe nemsokára beköltözik Tibet tipegő isten-királya, a környező hegyek méltóságát igyekezett leképezni. Az ég felé tört, a fehér és piros emeletek egymást követték, a falak tibeti szokás szerint felfelé keskenyedtek, olyan külsőt kölcsönözve az épületnek, mintha valódi sziklatömb volna. Királyi korona volt, a hó és az alvadt vér színében, a teteje arany. A palota a főváros, Lhásza felett, egy hegy csúcsán állt. Amikor a nap rátűzött a Potala Palotára, és az fényben úszott, úgy tűnt, mintha a szent hely elegendő energiát nyelne el ahhoz, hogy elszakadjon talapzatától, és mint egy kőből készült léghajó, felemelkedjen a mennybe. Madarak kerengtek a felső ablakok körül, és bíborszínű és sárga zászlók jelezték a királyi lakosztályok helyét. A teraszokon skarlátszín szerzetesek őrködtek, és vagy ezer ablak tekintett le a zöld hegyekre és a Kyichura, Lhásza folyójára. Raeder és németjei számára a négyszáz esztendős palota álomnak tűnt, egy tizenötezer kilométeres út során dédelgetett álom valóra válásának, az ázsiai titkok és amennyire hinni lehetett a híreknek felbecsülhetetlen mennyiségű arany tárházának. A királyság régense aki addig uralkodik, amíg a dalai láma legújabb reinkarnációja nagykorú nem lesz beleegyezett, hogy fogadja a nácikat. A régens, Reting rinpocse, Thupten Jamphel Yeshe Gyantsen volt. Így döntött, a heves brit ellenkezés dacára, mert szerette volna megtudni, mit kínálhatnak neki a külföldiek, vagy mivel fenyegetik. Raeder körüludvarolta Thuptent, ajándékokat küldött neki. Amikor a Reting felbontotta a csomagokat, talált bennük egy távcsövet, egy rádiókészüléket és egy zenedobozt; mindegyik a náci horogkereszttel volt díszítve. Raeder elküldte neki Himmler kedvenc könyveit németül, és egy levelet is, amelyet egy tibeti szerzetessel fordíttatott le tibeti nyelvre. Ebben megemlítette, hogy a német és a tibeti faj talán közös árja ősöktől származik. Az ajándékok valószínűleg felkeltették a Reting érdeklődését, mert az öt SS most ott haladt a meredek, hepehupás lépcsőkön, amelyek a palota főbejáratához vezettek. Felöltötték sebtében kisimított, ezüsttel díszített fekete Schutzstaffel-egyenruhájukat. Annak ellenére, hogy a Himalájában megtett út, a sok hegymászás formában tartotta őket, lihegtek. A palotába 2564 lépcső vezetett, ez fizikailag is emlékeztette az embereket arra, hogy milyen nehéz eljutni a nirvánába. Maga az épület szédítő, 150 méter magas volt, valódi, kőből emelt felhőkarcoló, és olyan széles, mint egy völgyzáró gát. A vörös-arany kaputól letekintve, amely felett hét fehér oroszlánfej volt, Lhásza házai szétszórt barna kockáknak látszottak, amelyek a megművelt völgy sárga árpaszőnyegén hevertek, és az arénát zöld, fűvel borított hegyek fogták körbe. A folyó úgy hajlott, mint egy khata kendő, ezüstös volt, ahol rásütött a nap. A hegyek tövében kolostorok lapultak, és Lhásza központjában a Dzsokhang-templom aranyteteje válaszolt a Potala csillogására. A látvány lélegzetelállító volt, az egyik legnagyszerűbb azok között, amiket Raeder valaha is látott, és kivívta elismerését. Az a nép, amely ezt létrehozta, talán valóban rendelkezik olyan titkokkal, amelyek győzelemhez segíthetik a Reichet. Ha így van, ezeket a titkokat meg kell ismerni, és el kell lopni. A németeket a dungcsenek, a hosszú tibeti trombiták dinoszauruszbődülése üdvözölte, a gyászos, túlvilági szerenádot visszhangozták a lejtősen épített falak. Átléptek a kapun, és egy szolga átvezette őket a Vörös palota sötét termekből álló labirintusán, meredek létrákon, szűk átjárókon. Lokes, tibeti teherhordójuk tolmácsolt. Mind beljebb hatoltak a homályos labirintusba. Buddha hatalmas szobrai homályos termekben álltak, mindegyik szobor derűs volt, és vaj simaságú a csodás aranyborítástól. Az emeleteken szellőzőnyílások futottak végig, olyanok voltak, mint az üres liftaknák, az ezek által okozott légáramlatban remegtek a vajjal töltött lámpások fényei. Vízikerék nagyságú fémmandalákat láttak, a szobrok csodálatos miniatűr templomokat ábrázoltak, a világegyetem jelképeit, mindegyik aranyozott volt
drágakövekkel kirakva. A kézművesség remekei mellett a kézzel faragott és festett fa ajtókeretek és gerendák az egész helynek valami furcsa hegyilak-szerű hangulatot kölcsönöztek. A padló földből és kavicsból volt, amelyet az ősi padozattartó gerendákra szórt száraz cementbe döngöltek. – Annyi gazdagság van itt felhalmozva, amennyiből egy tucat páncéloshadosztályt fel lehet állítani mormolta Raeder. Ezeket a középkori őröket egy szakasz géppisztolyos rohamcsapat elintézné. Mi konkvisztádorok vagyunk, bajtársak, olyan kincseket láthatunk, amelyek Atahualpa, az Inka kincseivel érnek fel, de most meg kell hajolnunk és bókolnunk, hogy egy még nagyobb célt érhessünk el. Ha Himmlernek igaza van, akkor ez a sok kincs csak értéktelen holmi. – Értéktelen holmi? Mihez képest? suttogta Müller. Ferde szemű Buddhák, aranylámák, aranyozott szentek néztek szigorúan maguk elé. A palota elképesztő panteonja volt sok száz, ezer aranyszobornak. – Shambala felelte Raeder. Az igazi Shangri-la. – Az lehet, hogy csak Himmler képzeletében él, de ez itt a valóság. A nagy pompától kellően elképedt németeket átvitték a keleti udvaron a Fehér palotába, amelynek jeges színe a békét jelképezte. A téren száznál többen várakoztak: őrök, szerzetesek, követek, kérvényezők. A napon meleg volt, az árnyékban hideg. Negyvenkét percnyi várakozás után Raeder mérte az időt Junghans katonai órájával az európaiakat felvezették egy kőlépcsős, alacsony piramisra. Utána olyan meredek fa lépcsősor következett, amely már inkább létra volt, mint lépcső. Az ajtó mellett a végtelenség bíbor jelképét viselő zászlók voltak. Bent a homály sem tudta tompítani a színorgia hatását, a vörösek, aranyak, kékek, zöldek és bíborok kaleidoszkópszerű forgatagát az oszlopokon és a gerendákon. Talán egy esztendőre lett volna szükség az ábrázolások megvizsgálásához és megfejtéséhez. Minden éppen az ellentéte volt a Harmadik Birodalom hideg, félelemkeltő szigorúságának. A trónteremben fehér, obeliszkszerű rudak emelkedtek a mustársárga mennyezetig. A párnák Vatikán-vörösek voltak, színezüstből készültek a szertartási célokra szolgáló vizesedények. A palotabelső olyan barokkos volt, amilyen kopárak voltak kint a hegyek. Sokféle tisztviselő, szerzetes, tányérnyaló ült a füstös árnyékban a párnázott padokon, halkan beszéltek, imákat mormoltak. Sárga jakvaj égett a mécsesekben, a levegőben csípős, erős tömjénszag terjengett. Négyszáz év szagát lehetett érezni. – Sohase használj ezer színt, amikor milliót is használhatsz! mormolta Kranz. Olyan, mintha felrobbant volna egy gyerek festékesdoboza. – Nézzék szólalt meg Diels , horogkeresztek! A jelképet kárpitokba szőtték. – Akármilyen idegennek is látszik mindez, az az érzésem, bizonyos értelemben hazaérkeztünk mondta az embereinek Raeder. Tibet régense törökülésben ült a kipárnázott trónon, bő ruhákban, a fején csúcsos, sáfrányszínű süveg volt, amely a füléig ért, és hátul a nyakára lógott, mint egy madár szárnya. A Reting komoly kinézetű, simára borotvált arcú, nagy fülű fiatalember volt, aki nem látszott nagyon boldognak a felelősségtől. Addig uralkodik, amíg az új dalai láma akinek a felkutatásában egy évvel ezelőtt ő is közreműködött el nem éri a nagykorúságot a Kumbum-kolostorban. A méltóság továbbadása mindig bizonytalan volt. A Reting megálmodta, hol lehet rátalálni az elhunyt tizenharmadik dalai láma reinkarnációjára. Egy csapat szent ember elzarándokolt egy távoli, falusi portához. A kis totyogó parasztfiúcska kísérteties biztonsággal megragadta az elhunyt szent ember holmijait, és azt kiáltotta: „az enyém, az enyém”. Tudomást sem vett a többi eléje kirakott holmiról. Még egy hívőt is megrendít, ha rátalál egy újra megtestesült emberre. Őszentségét nemsokára Lhászába hozzák, de addig Reting a Potala uralkodója és felelőse, és a tanácsosaival neki kell eldöntenie, mit tegyen ezekkel a németekkel. Az európaiak keménykötésű, napbarnított, erős férfiak voltak, akik láthatóan a szájukkal kívántak tapasztalatokra szert tenni, és nem a lelkűkkel átérezni azt. A tibetiek úgy érezték, az európaiak szeme úgy villog, mint a rágcsálóké, végtagjaik remegnek a türelmetlenségtől, és ijesztőnek találták a fekete
egyenruhájukat. A gallérjukon halálfejet viseltek ezek a sápadt, aggódó, boldogtalan emberek. A régens tudta, hogy a világ nyomást akar gyakorolni Tibetre. Keleten háború folyt Kína és Japán között. A britek már több mint harminc évvel korábban erővel bejutottak Lhászába. A Kunlun hegység túloldalán terült el a Szovjetunió, a maga titokzatos, homályos diktatúrájával. A távolság szentségét repülőgépek és rádiók rombolták le: a szent királyságot pedig eddig a távolság őrizte meg. A Reting maga is a brit rádióból értesült Raederék érkezéséről. És most ezek a németek valami ősi rokonságot emlegetnek! Hirtelen mindenki Tibet barátja akart lenni, mert mindenki azt akarta, hogy Tibet az ő ellenségei ellen forduljon. Melyik nemzetben lehet megbízni, és melyiket kell távol tartani? Hogyan lehetne kijátszani egymás ellen ezeket az óriásokat, az acélgépeikkel, amelyek dübörögnek és tüzet okádnak? Akkor a németek szóvivője, egy Raeder nevű ember megadta a megoldást. A jóképű látogató egy fényképalbumot mutatott be a náci Németországról és vezetőiről, megmutatta a nemzetiszocialista jelképeket, amelyeket láthatóan az ősi tibeti ikonográfia ihletett. A Führer, éppúgy, mint Tibetnek a Reting és a jövendő dalai láma, nemcsak politikai vezetője Németországnak magyarázta Raeder. Ő egyben szellemi vezető is, egy újfajta isten egy új emberfaj számára. Néhány képen hatalmas felvonulásokat lehetett látni, az emberek a Führer előtt vonultak, fura sorokban, mereven. Sisakot viseltek, és úgy tűnt, mintha felsorakozott bogarak lennének. A Reting legszívesebben nevetett volna a merevségükön, de tudta, hogy neveletlenség lett volna. Visszaadta az albumot. Ennek a Führernek a helytartója, Himmler, melegen érdeklődött az emberiség eredete és az árja faj története iránt magyarázta Raeder. A tibeti nemességnek olyan finom a csontozata, mint az árjáknak, és talán ebben a csodaszép országban rejlik valahol rokonságuk bizonyítéka. Azért jöttek Tibetbe, hogy megtudják, rokoni kapcsolatban áll-e a két nép. – Vannak nyugati elméletek, amelyek szerint hajdan ősi erőkre bukkantak Tibetben, amelyek immár elvesztek mondta Raeder. Kranz barátom gipszmintákat vett arcokról, és úgy találja, hogy az önök és a mi polgáraink között sok és jelentős a hasonlóság. Müller barátom tudományos méréseket végzett a mágneses és a nehézségi erővel kapcsolatban, hogy rátaláljon olyan rejtekhelyekre, ahol az ilyen erők esetleg feltalálhatok. Diels barátom az önök történelmét kívánja tanulmányozni, Eckells barátom pedig meg akarja örökíteni az önök szertartásait. Heinrich Himmler SS-Reichsführer azért küldött bennünket ide, hogy felajánljuk a segítségünket. – Mi nem rejtegetünk semmit felelte a régens. Egy másik teremben megmutathatok egy Buddhát, amely 450 kiló aranyból készült. Nincs szükségünk föld alatti helyekre, hogy elrejtsük. A mi hitünk a mi életünk. És ez az élet csak egy lépés a következő felé. – Ekkora bölcsességből is sokat tanulhatunk felelte Raeder, bár nem hitt az egészben. De sok mindent meg is oszthatunk önökkel. A németek között is vannak, akik hisznek a reinkarnációban, például Himmler Reichsführer. – Akkor maga miért vadászott, amikor előzőleg itt járt az amerikaiakkal? A régens láthatóan többet tudott Raederről, mint amire számítottak. És miért lőtt most is állatokra, amikor azt hitte, nem látják? Megölte azokat, akik esetleg a maguk vezetőinek az ősei voltak, és állatként születtek újjá. Raeder kényelmetlenül érezte magát. – Tudományos célból vadásztam. – Otthagyta elrohadni az állatokat. Amíg ebben a királyságban tartózkodik, nem szabad ölnie. A német mereven bólintott. – Bocsánatot kérünk a szokásaink miatt. Elfogadjuk az önök bölcsességét. – Az élet szentsége a nirvánához vezető ösvény. – Mi, németek nagyra becsüljük az önök hiedelmeit. Reting megrázta a fejét. – Én láttam a maguk könyveit és filmjeit. Mi abban hiszünk, hogy menekülni kell a szenvedélyek elől,
maguk viszont fokozni akarják azokat. Mi abban hiszünk, hogy jó, ha megszabadulunk vágyainktól, maguk pedig táplálják azokat. Szerintünk a becsvágy elégedetlenséghez vezet, maguk szerint a becsvágy az élet értelme. Mi azt akarjuk felfedezni, ami belül van, maguk pedig azt, ami kívül. A németek pusmogtak egymás között, majd Raeder szólalt meg újra: – Az igaz, hogy vannak közöttünk különbségek, de vannak hasonlóságok is. Önök abban hisznek, hogy számos újjászületésen keresztül tökéletesítik a lelkűket, mi pedig a természetes kiválasztódással és a nemzetiszocializmussal akarjuk tökéletesíteni az emberiséget. Mindketten jobban hiszünk az elmúlt koroknak, mint a jelennek, és hiszünk az ígéretes jövőben. Mi mind, önök, szerzetesek, és mi, nácik, a magunk módján idealisták vagyunk. Mély levegőt vett. De mi hiszünk ennek az életnek a fontosságában is, és a tudomány és a mérnöki tudás segítségével igyekszünk azon javítani. Régens, a világ egyre kisebb lesz, és önöknek erős barátokra lesz szükségük, ha hatalmas szomszédaik szorításába kerülnek. – Épp a barátság miatt nem tartóztattuk le önöket, amikor Lhásza felé közeledtek. – És barátságból kellene még több németnek idejönni, hogy megvédje önöket. Kiképezhetjük a katonáikat. – Még több német? A maga amerikai barátaival együtt? – Az amerikaiak nem a barátaink. Egy korábbi expedícióban tudományos okokból vettem részt, de a vezető, egy Benjamin Hood nevű ember, féltékeny volt az eredményeimre, és igyekezett kisebbíteni azokat. Önöknek sohasem szabad amerikaiakat beengedniük ide. Mohó, lélektelen emberek, csak a pénz után futnak. – És maguk nem? – Mi, németek tudósok vagyunk, és idealisták. Segíthetünk elveszett titkok feltárásában, amelyek mindkettőnk javát szolgálhatják. – Ó, a titkok! Ez az, amit mindenki keres. – Vannak történetek Shambala elveszett királyságáról, nem igaz? – Itt, a Potalában van egy falikép mondta a régens. Ez a mi Olümposzunk, Atlantiszunk vagy utópiánk. Egy királyság, amelyet áthatolhatatlan hegyek öveznek, és ahová csak a legszentebb emberek juthatnak el. Ott ismeretlen a szegénység, az éhség, a betegség és a bűn. Az emberek sok száz évig élnek. Közepén [14] csillogó palota áll, ahol a szent Kalacsakra tanításokat őrzik. És egy napon, amikor a bűn eláraszt mindent, és a világ végzetes háborúba bonyolódik, fel fog szállni a köd, amely elrejti Shambalát, az ország királya kilovagol serege élén, elpusztítja a gonosz erőit, és megalapítja az új aranykort, amely ezer évig fog tartani. – Ez nem sokban tér el azoktól a jövendölésektől, amelyeket a keresztény Biblia tartalmaz. – Amelyeket talán Shambala sugallt, ha igazak az ősi kapcsolatokról szóló feltevések. – Vagy a nyugat sugallta Shambalát, ki tudja? – Egykor, a távoli múltban, minden egy volt. Ahogy a világegyetemben is. – Igen, a német nép északi legendáiban is visszhangzanak ilyesmik. Tehát egykor talán mégis egy volt a mi népünk és az önöké. Most pedig közösek a jelképeink mutatott Raeder a horogkeresztre. – De nem vagyunk szükségszerűn szövetségesek, Tibet nem akar belekeveredni a világ vitáiba. – A világban azonban dúlnak a viták. – És mit kérnek cserében a barátságukért? – Mi van akkor, ha Shambala mégis létezik, ha meg lehet találni, és tanulni belőle? A Reichsführer hisz ebben. Ezek a titkok hosszú időre biztosíthatják az önök országa és a mi országunk biztonságát. – Ha egy tibeti valaha is rátalált Shambalára, nem tért onnan vissza. – Az embereim készen állnak, hogy az ön nevében is kutassanak, az ön útmutatása alapján. Mi hisszük, hogy létezik, de az ön segítségére van szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk. – Shambala annyira létezik, amennyire bármi abban az álomban, amelyet életnek nevezünk mondta a
régens. Szerintem azonban az oda vezető utazást az embernek legalább annyira a szívével kell megtennie, mint a lábával, és az emberi szív megértése valóban veszedelmes vállalkozás. Raeder mosolygott. E miatt a keleti értelmetlenség miatt maradnak meg ezek a társadalmak a középkorban, és veszik át az irányítást az uralkodó fajok. – Hagyja, hogy mi, németek vállaljuk önök helyett a kockázatot! – Megvan magukban a kellő tudatosság? – Rendelkezünk a kellő akarattal. Úgy alakítjuk a szívünket, hogy képesek legyünk felkutatni a pusztaságot. Tisztelem az önök belső utazását, de Shambala fizikailag is létező hely. Tudja, hogy a feltételezések szerint hol terült el ez a királyság? – A hagyományok szerint ez a hely a Kunlun hegység egy eldugott völgyében volt, egy olyan folyó forrásánál, amely később elenyészik a semmibe, távol volt minden lakott helytől és kereskedelmi útvonaltól. Ott a halottak hangja zúg a szélben. Nehéz odatalálni, és úgy hírlik, veszélyes behatolni. Járhatatlan szurdokok és megmászhatatlan hegyek vannak arrafelé. – Minden csak addig lehetetlen, amíg valaki meg nem csinálja. A fiatal régens végignézett látogatóin. Sok száz történetet hallott már. Tibet múltja a történelem és a mítoszok ködébe veszett, ebben a ködben el is lehet tévedni, de a köd az igazság tavából táplálkozik. Ezeknek az európaiaknak fogalmuk sincs, milyen veszélyek várnak rájuk, és nem sejtik, miféle rettenetes dolgokra bukkanhatnak. – Vegyem úgy, hogy amire mi nem voltunk képesek, azt önök meg tudják tenni? – Csakis az önök segítségével és engedélyével. Ahogyan ön mondta, mi felfedezzük a világot, noha talán a lelkünket kellene felfedezni. De a világ felfedezésében nagyon jól állunk. – És ha megtalálják, amit keresnek? – Akkor megosztozunk rajta önökkel. A németek bólogattak. Reting a terem homályba borult része felé pillantott. Ott a polcokon ezrével sorakoztak a szent könyvek, az össze nem fűzött oldalakból álló pechék, amelyeket szövetbe csavartak és fa borítótáblákkal láttak el. Ezek a sok évszázados írások rejtélyesek voltak, és számos iránymutató elem volt bennük. Egy figyelemre méltó fiatal szerzetesnő foglalkozott a Shambalához kapcsolódó bizonyítékokkal. A nő már találkozott korábban nyugatiakkal, és előre megjósolta ezt a pillanatot. Az volt a véleménye, hogy a modern Tibetnek kell felfedeznie Shambalát, mielőtt a nyugatiak találják meg, vagy meg kell tenni mindent, hogy soha senki se lelje fel. A régens tudta, hogy a nővel kapcsolatban túl sok hír terjeng, ami árt Keyuri Linnék. Ennek ellenére ők ketten elkészítettek egy tervet. A Reting látogatói nyugtalan, keménykötésű fickók voltak, olyan vágyak égtek bennük, amelyektől Buddha tanítása szerint meg kellene szabadulni. De itt voltak a Potalában, amelyhez még közeledni is tilos lett volna. Hova képesek még elhatolni? És mi lenne, ha valóban igazi erőt tudnának biztosítani Tibetnek ebben a veszélyes világban? – Talán partnerkapcsolatot alakíthatunk ki mondta a régens, és a németeket figyelte. A nyugatiak szemében kigyúlt a becsvágy és a mohóság lángja. – A világ válsága egyre súlyosabb szólalt meg Raeder. A legfontosabb tényező az idő. Vannak teherautóik vagy egyéb járműveik, amelyekkel meg lehetne gyorsítani a Kunlunig vezető utazást, legalábbis részben? – A briteknek van, tőlük kell kérni mosolygott a régens. Hadd veszekedjenek egymás között az európaiak! Ő nem hajlandó kockáztatni az egyetlen autóját, amelyet állatok hátán, darabokban szállítottak ide, és itt Lhászában szereltek össze, hogy a palotaszertartásokra fenntartott helyén autózhasson vele. Keyurira fogja bízni a dolgot, hogy foglalkozzon a betolakodókkal, és vagy szerezze meg az emlegetett titkokat, vagy szabaduljon meg végleg a németektől. A nő azt tanácsolta neki, hogy talán mindkettőt megtehetnék ez a furcsa nő olyasmiket tanulmányozott, amelyek a férfiak hatáskörébe tartoznak.
A németek nyugtalankodtak. – Az angolok nem fognak megsegíteni bennünket mondta Raeder. Egy nemzedékkel ezelőtt háborút viseltünk egymás ellen. A régens megvonta a vállát. – Van egy tudósunk, egy kivételes szerzetesnő, akiben szokatlan érdeklődés él. Ő többet foglalkozott a Shambala-legendával, mint bármelyik más szerzetes. Az önök szokásai megengedik, hogy együttműködjenek egy nővel, és ő legyen a vezetőjük? – Természetesen felelte Raeder, titkolva, hogy teljes mértékben a nácikkal ért egyet, akik szerint a nők legfőbb kötelessége a gyermeknevelés. Az európai nemzetek felett nemcsak királyok uralkodtak, de királynők is. A németek összenéztek. Ez az alakuló együttműködés több volt, mint amit reméltek. Egyszerre voltak felajzottak és gyanakvók. A Reting tapsolt egyet, néhány szerzetes meghajolt, és eltűnt a homályban. Kis idő elteltével a fogadótérbe vezettek egy fiatal nőt. Rövidre volt nyírva a haja, ahogy itt a szerzeteseknél és szerzetesnőknél szokásos volt, de meglehetősen csinos volt, finom arcvonásokkal, hosszú szempillákkal. Lesütött szemmel közeledett, a kezében papírokat és térképeket tartott. – Keyuri Lin megadja önöknek az összes lehetséges útmutatást mondta a Reting. Raeder összerezzent. A társai kíváncsian néztek rá, de ő csak a tudósnőt figyelte, és hirtelen elsápadt. A nő felemelte a fejét. Ez volt az a nő, akit Benjamin Hood elvett tőle. Mindketten azt várták, hogy a másik felkiált, figyelmezteti a többieket, de egyikük sem szólalt meg.
Tizenhetedik fejezet Nyugat-Kína felett 1938. szeptember 9. A kétfedelű Corsair gépnek két utasfülkéje volt. Hood Beth Calloway pilóta előtt ült egy kis fülkében, amely körülbelül annyira volt kényelmes, mint egy hordó. Fémülés, kemény bordázat, hegesztett perem, amelybe bele lehetett kapaszkodni a morgó motor mögött. Lhászáig 3200 kilométert kell megtenniük, és minden egyes kilométer szeles, hideg és zajos lesz. – Eleinte földközelben fogunk repülni, és meghúzzuk magunkat, ha japánokat látunk. Utána Csongkingig a Jangce vonalát követjük, majd onnan nyugat felé repülünk Csengtu felé. Aztán pedig csak hegyek és hegyek következnek. – Milyen magasan képes repülni ez a kasztni? A mustársárga festéket sárral fröcskölték be a merész földet érések. – Ha nem viszünk terhet, ötezer méterre is felemelkedik. Az éppen elegendő a hágókhoz. Ha annál magasabbra kell menni, azt már gyalog kell megtenni. – Vigyen el csak 3600 méter magasra, Lhászába! Ha elég gyorsan eljutok a hatóságokhoz, remélem, teljesíteni tudom, amit elvárnak tőlem. A nő végigmérte. A férfi csinos, széles karimájú Filson kalapot viselt, amelyet lekap a fejéről a szél, ha le nem veszi, vízhatlan útikabátja volt, és egy 45-ös automata pisztolya, amiről azonnal tudhatja mindenki, hogy ő amerikai. Vállon átvetett puskát és tölténytárat hordott a mexikói banditák stílusában, és magas, fűzős hegymászó csizmát, amely csillogott a vízállóságot biztosító viasztól. Épp csak egy kitüntetés hiányzott róla. A nyirkos melegben folyt róla az izzadság. – És az micsoda? mutatott felé szkeptikusan a nő. Hood vállán a vászon útitáska úgy meg volt tömve, mint egy tengerészé, és majdnem olyan hosszú volt, mint egy ember. Ledobta a válláról, hogy megmutassa. – Ez a felszerelésem. Hova tehetem? – Sehova. Ez nem utazhat velünk! – Tibetben szükségem lesz erre. Calloway a saját ülése mögött kinyitotta egy fülke ajtaját. – Maga el sem jut Tibetbe, ha ezeket nem visszük magunkkal. A férőhely zömét három üzemanyagkanna foglalta el. A Corsair maximum ezer kilométert tud repülni egy tankkal. Két helyen vehetünk fel üzemanyagot, de ezekre szükségünk van, hogy elérjünk Lhászáig. – Akkor egy nagyobb gépre van szükségünk. – Nincs nagyobb gép, hacsak be nem csomagolt magának egyet ebbe a zsákba. – Hiányolom a Clippert ráncolta össze a férfi a homlokát. – Nekem meg az hiányzik, hogy egyedül repülhessek. Egyáltalán mi van ebben? A férfi vonakodva adta át a csomagot, amelynek a súlyától a nő megtántorodott. – Maga tréfál velem, ugye? Ledobta a zsákot a hangár koszos padlójára, és elkezdte kiszórni a tartalmát. Nem, nem, nem. Ingek, alsónemű, nadrágok és zakók lettek félrehajítva. Hasonló sorsra jutottak a váltáscipők, távcsövek, iránytű, hálózsák és a tábori konyhai felszerelések. – Mit művel? – Ellenőrzőm a súlyt és a férőhelyet. Na, fogja! Felkapott egy pulóvert, és odadobta Hoodnak. Csengtu után hideg lesz. A többi túl sok helyet foglalna el. Ez meg micsoda? Magasra tartott egy Glenfiddich whiskys üveget, amely Sir Arthur tanácsára került a zsákba. – Egy másik fajta tankoláshoz. – Ez nagyon súlyos lökte odébb a nő az üveget, amely eltörött.
Az üvegben húszéves whisky volt. Ez a nő őrült! – A szerzeteseknek nincs rá szükségük, és nekünk sincs. És ez micsoda? Elővett két fegyvert, egy 12 kaliberes puskát és egy 70-es Winchestert távcsővel. – Úr Jézus. Már megint vadászni megy? – Bizonyos értelemben igen. Ezeket magunkkal fogjuk vinni. – Nincs hely, Eminens! – Idefelé már lőttek rám. – Nincs hely. – Magánál is van pisztoly! – És magánál is. Nincs helyünk hosszú csövű puskák számára. – Elférnek mellettem a kabinomban. Ha szükséges, legfeljebb magát fogjuk itt hagyni. – Azt akarja mondani, hogy maga fogja elvezetni a gépet? tette csípőre a kezét a nő. – Mennyire lehet nehéz ezt vezetni? mérte végig a férfi a pilótanőt. A sértésre megjelent egy kis mosoly a nő arcán, a tisztelet első jele. Vonakodva bólintott. – Ha ezek egyikével leszedne egy japán vadászgépet, az nagy benyomást tenne rám. Jöjjenek akkor a puskák! Talán valami mást kellene itt hagynia. És ezzel a nő fellépett a gép szárnyára, benyúlt a férfi üléséhez, kivett egy csomagot és hevedereket. Így lesz egy kis helye, és még inkább arra tör majd, hogy pontosan célozzon. – Az micsoda? – A maga ejtőernyője. Itt hagyjuk. – Nagyszerű. És maga mit hoz magával? – Azt a ruhát, ami rajtam van, egy szerszámos ládát és rágógumit. Meg persze az ejtőernyőmet, mert nekem nincs poggyászom. Van pénze? – Kínai arany. – Ne mutogassa, tegye egy pénztartó övbe! Szerintem Tibetben fillérekért vehet majd ruhát és csizmát, de még fegyvert is. – Jobban szeretem a sajátomat. A nő adott neki egy bőr pilótasapkát, szemüveget és egy fehér selyemsálat. – A rovarok és a kavicsok repülés közben akkorát ütnek, mint egy puskagolyó. A kendő arra jó, hogy ne dörzsölje fel a nyakát, ahogy nyújtogatja. Azt szeretném ugyanis, ha az első pár száz kilométeren figyelné, nem lát-e japánokat. Ha a Potala Palotába megy, odaajándékozhatja a régensnek. A kendőcsere tibeti szokás. Ők khatának hívják a kendőt. És most tegye magát hasznossá! Megforgathatja a propellert. – Tényleg a középkorban vagyunk. – Ne kezdje el, amíg jelt nem adok! Ha forogni kezd, lépjen hátra. Nem szeretném, ha a húscafatai borítanák el a gépemet. A motor életre kelt, fekete füstöt ontott. A propeller helyett már csak egy homályos folt látszott. A férfi körbejárta a kétfedelűt, hogy lássa, mit csinál a pilóta. A nő kabinjában volt egy botkormány, két lábpedál és egy gázszelep. Hát, ha muszáj, akkor repülni fog. – Fogja, és vegyen belőle! kiabálta túl a nő a motor hangját. Egy doboz vazelin volt, amellyel bekente az arcát. Nagyon jól véd a szél okozta sérülések ellen. A tibeti pásztorok egy tejsavóból készült piros kenőcsöt használnak, de az pokoli büdös, és valóban ördögi külsőt kölcsönöz. A férfi is bekente az arcát, fellépett az alacsonyabb szárnyra, és becsusszant a fülkéjébe. Annak ellenére is nagyon szűkös volt a hely Hood és a puskái számára, hogy kitették az ejtőernyőt. A puskacsövek az égnek meredtek, és zörögtek a vibrálástól. Beth meghúzta az ezüstös szelepet, a kétfedelű megremegett és elindult. Utána a kormánypedál segítségével megfordult, és máris a földes kifutón bukdácsoltak. A motor felbőgött, a hang egyre élesebb lett, zötykölődve egyre gyorsabban haladtak. Azután egy mozdulat a botkormánnyal, és felemelkedtek a
levegőbe. Egy seregnyi kínai gyerek futott utánuk integetve. Hood először keserűen arra gondolt, hogy még vagy huszonöt kilót biztos elbírt volna a gép, de aztán úgy emelkedett a hangulata, ahogy a repülő. Talán még el tudja kapni Raedert. A házak lent játékszereknek látszottak. Az emberek bogaraknak. Elhelyezkedett az ülésben, felkészült az útra, a beszélgetéshez túl nagy volt a zaj. A kilátás gyönyörű volt, a szél csípős, ez a repülés teljesen különbözött a Clipperen szerzett tapasztalattól. Úgy érezte, olyan messze lát el, mint a madarak. Kína zöld paplannak látszott, amelyen a cserép- és zsúptetők voltak a gombok. Pár száz méterrel repültek el a parasztok felett, akik megálltak, és feltekintettek rájuk. A láthatáron füstfelhők jelezték a kínai-japán front helyét. A háborús övezet felé tekintve úgy látta, a nap megvillan egy repülőgépen. Elővigyázatosságból elővette a puskáját, becsúsztatott egy töltényt. Félig elfordult, és a puska csövét a pilótafülke pereméhez támasztotta. Calloway ellökte onnan. – Maga megőrült! kiabálta. Hamarabb szedi le a fejemet, mintsem eltalálna valamit, amikor épp több száz kilométeres sebességgel haladunk! Csak tréfáltam, amikor azt mondtam, szedjen le egy japán gépet. Rakja el! Hood szalutált, de a Winchestert ismét a kabinja padlójára állította csővel felfelé, egyik kezével a csövet fogta. Ha egy harci gép megközelíti, ő bizony lőni fog rá. A széles, iszapos Jangcét, a világ harmadik leghosszabb folyóját követték. Kelet felé repültek, a táj dombosabb lett. Kína ködbe vesző, hullámzó óceán volt. Mindenféle jármű úszott alattuk, a gőzhajótól a sampanokig, a parasztok hajlongtak, az ökrök szántottak, a táj képe ezer év alatt sem változott. A talaj szint tovább emelkedett, átrepültek egy sor csodás szurdok felett, a zöld hegyek magasabbra emelkedtek, mint a gép szárnyai. – Ez a Wu-szurdok! kiabálta Calloway. Erdővel borított hegyoldalak emelkedtek, olyan volt, mintha New York felhőkarcolói között repültek volna. A hordaléktól lassú folyó úgy kanyargott, mint egy narancsszínű bél. Falvak bújtak meg a partján. Valahol Hood előtt ott volt Raeder. Az első éjszakát Csongkingban töltötték. Hood kábult és merev volt a sokórás motorzajtól, a füsttől, a széltől és a kényelmetlen testhelyzettől. A füves kifutó melletti ideiglenes fogadóban kivett két szobát. Sötét volt bent az elektromosság nem ért el ilyen messzire , és füstölt a faszénparázstartó. Calloway kimerültnek látszott az egész napos repüléstől, és körülbelül annyira volt kacér és vonzó, mint Eleanor Roosevelt. Úgy falta fel a zöldséges-rizses tál tartalmát, mint egy kutya. Hood társalogni próbált: – Nem valami bőbeszédű, nagyon hasonlít a nővéremre. – A nővérére? fintorította el az arcát a nő. – Hogy tanult meg repülni? Calloway fáradtan nézett a férfira. – Titokban ellestem egypár pilótától, megspóroltam a repülőleckék árát. Végigjáratta bepirosodott szemét a termen, mintha a társas érintkezést tovább már nem volna képes elviselni. Ettől az egész csak még érdekesebb lett. – Ez kezdeményezőkészségre vall. – Nebraskában ezt dörzsöltségnek hívják. – És maga lány. – Micsoda megfigyelés, maga igazi sasszem. – Nem szokványos történet, ennyi. – Mi alkotjuk a lakosság felét. És a szokatlan nem lehetetlen. Én valami többre vágytam, mint a krumplihámozás és a gyerekszülés.
A férfi arra várt, hogy feltesz majd neki kérdéseket, de a nő nem szólalt meg, ezért ő folytatta: – Hosszú az út Nebraskától a kínai légierőig. Beth ez alkalommal rátekintett teáscsészéje pereme felett. – Maga jól nevelt ember. Oké. Én egy fiús lány vagyok, egy szökevény, és pénzért megvásárolható. Itt jobb az időjárás. – Az idő mindenütt jobb, mint Nebraskában. – És jól keresek. – Hát igen, szembetűnő a gazdagsága. A nő megrágta a falatot. – Még nem látta a szekrényemet, cipőkkel van tele. A férfi mosolygott a tréfán. Haladás! – És egy nőnek dolgozom. – Csang asszony? – Figyelemre méltó asszony, ugye? – Erőteljes. És maga is az, Miss Calloway. Nyolcszáz kilométert repült velem, és egyszer sem vétette el az irányt. – Azt meg honnan tudja? Különben is, csak a Jangcét követtem. – Ez nagy bölcsességre utal. – Nem szükséges hízelegnie nekem, Mr. Hood. Nem tesz rám nagy hatást a maga múzeuma, sem a pénze, sem a társalgása, és az a képessége sem, hogy védtelen állatokat öl meg. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy kedvem legyen lefeküdni magával, és kellően olvasott ahhoz, hogy olyasmit mondhasson, ami különösen érdekes volna a számomra. Maga nekem egy fuvar. – Maga hízeleg nekem! Azt hittem, csak egy kis házimunka vagyok. Újabb haladás, gondolta, a nő egy mondatnál többet mondott egyhuzamban. – Az út Csengtuig 350 kilométerrel rövidebb, de megbocsát, ha most lefekszem? Azt hiszem, nem tévedek, hogy holnap frissnek szeretne látni engem. Biztos vagyok benne, hogy egyedül is jól elszórakozik. A nő felállt. Hood ülve maradt. – Majd megoldom valahogy. Elővett néhány aranyat. – Az első napért. A nő nem nyúlt a pénzért. – Hajnalban indulunk. Reggel hatkor elindultak, a repülőgép bukdácsolva kelt útra nyugat felé. Egy újabb hosszú és kényelmetlen repülőút következett. Miután leszálltak Csengtuban, és üzemanyagot vettek fel, Hood elnyűtten ült a gép farkához támasztott háttal, és figyelte, amint a nap tűzvörös ködben lenyugszik a nyugati hegyek mögött. A fülébe vattát gyömöszölt a pilótasapka alatt, de még mindig csengett a levegőben töltött órák után. A leszállás után Calloway továbbra is szűkszavú önmaga maradt, szavak nélkül irányította a kulikat, akik üzemanyaggal töltötték fel a gépet. Ellenőrizte a motort, amely kihűlve kattogó hangokat hallatott. A legtöbb ember előbb vagy utóbb érdeklődött Hood családja és pénze iránt, de a nő egyiket sem tette. Nagyon profi volt, óvatos, és keményen dolgozott; nem volt könnyű hatást gyakorolni rá. Hood úgy gondolta, ilyen a jelleme, ilyen hallgatag. Beth végre megtörölte a kezét egy ronggyal, és megállt előtte. – Beéri azzal, hogy nekidől a gépnek, vagy keres egy helyet, ahol aludni lehet? – Igyekszem késleltetni az elkerülhetetlent: kint kevesebb a bolha, mint bent. – Azt hittem, az eltörött whiskysüvegét siratja. A férfi felnézett a nőre, hunyorgott a lenyugvó nap sugaraitól.
– Én meg azt hiszem, hogy készakarva megjátszottá magát, azért törte el. A nő összeharapta az ajkát. – Maga is megjátszottá magát, amikor elhozta az üveget. Pontosan tudtam, mennyibe került. A férfi végignézett a repülőtéren. A csinos nők kiváltsága, hogy kellemetlenek legyenek, és ez a nő mindent megtett, hogy kellemetlenkedjék neki. Pepsodent, még mit nem! – Sajnálom, ha megbántottam mondta a nőnek. Beth egyszerre habozni látszott, majd gyorsan újra körbejárta a gépet, megütögette a szárnyak felfüggesztéseit. Azután lehuppant mellé a fűre. – Nézze, ostobaság volt. A férfi figyelte a nőt. Nagyon kemény lány volt, aki nem kockáztatta meg, hogy megbántsák. – Nem túl sok élvezetet enged meg magának, ugye? mondta a nőnek. – Nem engedem magamnak, hogy csalódnom kelljen. Tudom, ez hiba. Megrázta a fejét, hogy a pilótasapkától lelapult haja kiengedjen. Természetesen nem ment el olyan messzire, hogy ránézzen a férfira, vagy valami kedveset mondjon neki. Az már túl udvarias lett volna. De nem is állt fel mellőle. Mindkettőjük szeme körül ott volt a motorosszemüveg nyoma, úgy néztek ki, mint két mosómedve. A nő felnézett az égre. – Sohasem gondoltam volna, hogy a repülés ilyen fárasztó tud lenni próbálkozott ismét Hood. Csend. – Még mindig remegek a motortól. Nem múlik el egyhamar. Még nagyobb csend. Azután Calloway megszólalt: – Készen áll egy kis gyaloglásra, Eminens? – Miért nevez így? Én nem vagyok értelmiségi, csak állatfajokat gyűjtök. Maga viszont már kijelentette, hogy olvasott ember, bár ennek még nem sok jelét láttam. – Egész nap Thuküdidészt idézgettem magamnak, csak maga nem hallhatta a motor zajától. – Süket duma. Azt hiszem, maga sohasem olvasott mást, mint a Hölgyek Otthona folyóiratot, és néhány motorkarbantartással foglalkozó kézikönyvet. – Hölgyek Otthona! Felkacagott. Aztán hirtelen a férfira nézett, és büszkén, mint egy diáklány, citálni kezdte: „A boldogság titka a szabadság. A szabadság titka a bátorság.” Ezt Thuküdidész mondta. – „E Pluribus Unum.” Ez meg egy pénzen van. Látja, mind a ketten nagyon tanultak vagyunk. – Oly sokak közül egy. Végre elnevette magát. – De maga a magányos pilótanő. – Én csak magamra számíthatok. – És maga szabad. – Egy bizonyos pontig. – És bátor. – Egy bizonyos pontig. – És semmibe vesz minden férfit, aki nem maga. Az állítás felkeltette a nő óvatos érdeklődését. – Ami azt illeti, a nőket is semmibe veszem. – Én sohasem ültem otthon, és nem vagdostam a tőzsdei szelvényeket, bár megtehettem volna. Érezte, hogy védekezik. És én fizetem az utat, amelyet a kormányom érdekében teszek meg. Itt vagyok a semmi közepén, egy olyan embert keresek, akit inkább minél hamarabb elfeledni volna jó. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen gépen repüljön, egy olyan pilótával, mint maga, egy ilyen helyen, de ettől egyáltalán nem érzem szabadnak magam. – Boldognak sem? – Annyit értem el legfeljebb, hogy elszórakozom.
– Akkor meg mi a fenét csinál maga itt, dr. Hood? Keresztbe rakott lábakkal ülve előrehajolt, egy kis kíváncsisággal. – Az természetesen titok. Nem tudott elképzelni jobb módszert arra, hogy bosszantsa a nőt. – Meg akarja menteni a világot? találgatott a nő. Csakis valami fontos dologért repül el az ember a világ végére. – És ez miért érdekli magát? – Elhozott ide magával. Az csak úgy tűnik, mintha én hoztam volna magát ide. A férfi a füvet tépdeste, elismerve az állítás igazságát. Azt latolgatta, hogyan válaszoljon. – Tudom, hogy az a legtöbb, ha az ember önmagát menti meg. De bízzon bennem, megteszem, amit tudok. Az a helyzet, hogy a szerencsés születésem mindig zavarba hoz. Irigylem a hétköznapi embereket. – Akkor maga bolond. – A hétköznapi emberek boldogabbak. – Butaság. Maga éppen az az ember, aki mindent megtesz, amit csak lehet, hogy ne legyen mindennapi. Százszor láttam már a maga típusát Kínában. Rettegnek az unalomtól. Szándékosan különcök, hogy beleilleszkedjenek a kalandor sémájába. Ha eredményt érnek el, azt büntetésként élik meg. – Miért büntetésként? – Azt majd maga megmondja. – Mert irigyelnek az olyanok, mint maga. És miközben ezt mondta, egyenesen a nőre nézett. Ez megállította egy percre a nőt, majd rábólintott. – Akkor most mondja el nekem, dr. Benjamin Grayson Hood, mit keres maga itt valójában! Miért megy most Lhászába? Senki sem utazik Lhászába. – A nácik egy expedíciót küldtek Tibetbe. – A nácik! – SS-tiszteket. Nekem kell megtudnom, mi után szaglásznak ott. – És miért magát küldik? A nő még jobban csodálkozott. – Mert már kétszer jártam Tibetben múzeumi expedíciókkal. – Így azután az amerikai, a brit és a kínai kormány egy múzeumi kurátort küld ide? Calloway szemében a dolognak láthatóan nem volt értelme. – Amikor korábban itt jártunk, egy nemzetközi expedíciót alkottunk. Az egyik tudós egy Kurt Raeder nevű német volt. Kiváló hegymászó, remek lövész és képzett zoológus, mint jómagam. Természetes partnerség volt. – Maga tud németül? – Igen, de azt akartam ezzel mondani, hogy én ismerem Raedert. Ő vezeti azt a náci csoportot, és most visszatér egy olyan néphez, amelynél korábban már jártunk. – Aha, akkor maga, mint régi barát, könnyen megtudhatja tőle, mit keres Tibetben. – Az az igazság, hogy ellenség mosolygott Hood minden jókedv nélkül. Ez izgatta a nő képzeletét. – Valóban? Összevesztek? Huzakodás egy elejtett vad teteme felett? Vita a megfelelő latin tudományos elnevezés körül? A nő ugratta, de Hood elhatározta, hogy becsületesen válaszol. Ez a nyilvánvalóan intelligens nő valójában az életét kockáztatta, csak hogy elrepítse őt Tibetbe. – Egy nő miatt vesztünk össze. – Ó! – Keyuri Lin volt a neve. A férjét felvettük teherhordónak és vezetőnek, ő pedig a férjével tartott, hogy főzzön és mosson. Raeder az első pillanatban szemet vetett rá, nagyon csinos nő volt. Raeder és a férj egy napon kettesben mentek el valahová, és Mondro leesett egy szikláról, legalábbis Raeder ezt állította. – Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy talán lelökte a vezetőt. Legalábbis az első pillanatban erre gondoltam. – Ez vádaskodás. – Lehet, de nem kedveltem a fickót… Túlságosan… céltudatos volt. – Nicsak, ki beszél! – Raeder aztán nagyon gyorsan valami mássá fejlesztette Keyuri vigasztalását. A férfi is volt olyan jóképű, amilyen elragadó Keyuri, és talán a nő akarva-akaratlanul bátorította a németet. Tudja, milyenek az emberek. – Kéjvágyók. Ügyetlenek. Ostobák. A nő kinyújtotta a lábát. Szép lába volt, és ezt tudta is. – Gondolom, azt hitték, el tudják titkolni a dolgot a többiek előtt, de egy táborban semmi sem marad titokban. A gyilkosságnak nem volt bizonyítéka, és rendes körülmények között ez az egész ügy nem tartozott volna rám. De egyszer csak a nő érezhetően rettegni kezdett. – Mitől félt? – Raedertől. Azt hiszem, van valami sötét germán folt a férfi lelkén. Nemcsak birtokolni akarta a nőt, de el is akarta pusztítani, bántani akarta, a rabszolgájává akarta tenni. Figyelmeztettem, de feldühödött, és azt mondta, törődjek a magam dolgával. – És ez meglepte magát? – Nem… de a személyiségében beállt változás a méltóságteljességtől a dühig olyan tökéletes volt, hogy attól kezdve még a táboron belül is töltött pisztollyal jártam. Van benne valami sötét vonás, a szokásos náci hősködésen túl. Attól tartottam, valami erőszakos dologra ragadtatja magát. Egy éjszaka Keyuri belopakodott hozzám, és segítséget kért. Meg… megmutatta nekem a testét. Tele volt vágásokkal és égésekkel. Féltette az életét. Calloway odasandított rá. – Elhatároztam, hogy leleplezem. Ő azonban ellenem hangolta a többieket: azt állította, hogy megpróbáltam elcsábítani a nőjét, a törékeny özvegyet. Az emberek két pártra oszlottak. Attól tartottam, ez tönkreteszi az expedíciót, és erőszakhoz vezet. Én… nem bíztam Raederben. – Megijedt, és ez azóta is gyötri. Hood összeráncolta homlokát ettől a véleménytől, de nem vitatta. – Egy éjszaka fogtam a nőt, és elmenekültem vele és néhány állattal. Hátrahagytam egy üzenetet, hogy nem pénzelem többé az expedíciót. Egyesek felrótták nekem, hogy nem tudták elérni tudományos céljaikat. Raeder meg lett alázva. De volt még annál is rosszabb! Beth már élvezte az elbeszélést, elmélyedt benne, és nem csak tettette rokonszenvét. Két férfi, egy nő? Régi nóta! – És mi volt még rosszabb? – Magam is beleszerettem Keyuriba. És mi is szeretkeztünk, de nagyon meg voltunk zavarodva. Az expedíció vakvágányra futott. A nő bűnösnek érezte magát azért a szerepért, amelyet talán a férje halálában játszott. Haragudott Raederre, de zavarban is volt, mert zavarba hozta a férfit is. Az áldozat bűnösnek érezte magát. Ezért aztán egy éjszaka engem is elhagyott. Jó időbe tellett, amíg túltettem magam ezen. – És valóban túl van rajta? Ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy most Tibetbe repülünk? – Utoljára azt hallottam róla, hogy belépett egy buddhista kolostorba. – És maga most visszamegy, és sót szór a sebre. Ügyes húzás, Eminens! – Én csak szeretném végre elrendezni a dolgokat. – Maga nem tudja elrendezni a dolgokat. Az egész történetnek ez a lényege. – Nos, ezért repülünk oda, és maga ezt akarta tudni. És talán én alakíthatom a jövőt. – Ezzel mit akar mondani? – Keyuri még ott van, amennyire én tudom. Azért megyek vissza, hogy Kurt Raeder sem neki, sem senki másnak ne okozhasson kárt soha többé.
Tizennyolcadik fejezet Egyesült Államok, Cascade-hegység, Hood kunyhója szeptember 4., napjainkban Benjamin Hood utolsó otthona egy szürke farönkökből épült, csapott hátú kunyhó volt. Az illesztékek olyan hiányosak voltak, mint egy puncstól részeg díjbirkózó fogai, mohos teteje pedig olyan bozontos volt, mint egy medve. A ház körülbelül egyidős lehetett a Titanickal, és Rominynak úgy tűnt, mintha el is akarna süllyedni a föld alá. Újdonsült birtoka nem menedék volt, hanem egy rom, amelynek sürgős karbantartásra lett volna szüksége. Jake ismét kívülről nyitotta ki a teherautó ajtaját, Rominy csak így tudott kiszállni. Olyan volt az egész, mintha valami groteszk randevún lettek volna. Azután előkotort a teherautó hátsó részéből egy lámpát. Közben Rominy is az ülés mögött keresgélt, az elsősegélydobozra volt szüksége, hogy kicserélje a kötést a térdén. Megcsillant egy rézvalami. Csaknem teljesen becsúszott a férfi kempingfelszerelése és a padlót borító szőnyeg alá. Ösztönösen felvette. Egy üres, használt töltényhüvely volt. Jake azt állította, nincs puskája. Ezt talán egy hajdani tulajdonos hagyta itt, vagy valami vadászatról maradt vissza? Meg akarta kérdezni Jake-et, aki a szerszámos ládájával foglalatoskodott. A hüvely felidézett valamit a lány emlékezetében, de nem tudta pontosan, hogy mit. Zsebre vágta, hogy majd később foglalkozik vele. – Jöjjön, örökösnő! Jake meglengette a lámpát, hogy a nagyra nőtt gazban és a szederindák között könnyebben rátaláljanak az ösvényre, amely a roskadozó verandához vezetett. Amikor Rominy fellépett a verandára, az egyik deszka teljesen beszakadt, és valamilyen állat lapulva elrohant. Pompás! – Mesés örökségem egy darabja? húzta ki cipős lábát a szétkorhadt deszkák közül. Jobb lett volna, ha horgász gumicsizmában jövök. – Remélem, ez csak egy újabb darabja a kirakós játéknak. A kocsiban van csizma, kölcsönadhatom magának. – Az én méretemben? – Az is lehet. Egy régi barátnőm felejtette ott, amikor elhagyott. – Hogyan is tehet egy nő ilyet? – Én is ezt kérdeztem Jake átlépett némi állati ürüléken, és az ajtóhoz ment , de az efféle kérdésekre az ember sohasem kap választ. – De most maga a mesebeli királyfi, aki egy üvegcipellőt hoz nekem? – Én egy történetet igyekszem kibogozni, és lehet, hogy magának az erdőben is kell majd gyalogolnia. – A csudába is, annak a nőnek nem volt igaza. Maga igazi romantikus. Oda jutottak, hogy már tréfál is vele. A széfben őrzött kulcs beleillett egy lakatba, amely egy rozsdás pánton lógott. Jake-nek csak némi erőfeszítéssel sikerült kinyitnia. Az ajtó a közmondásos nyikorgással, jobban mondva egy tiltakozó reccsenéssel megnyílt, és dohos levegő áramlott ki rajta. Belül sötét volt, a világosságnak a kazettás, zsíros ablakokon kellett volna beáramlania, amelyeket évtizedek óta nem mostak le. A gondolat, hogy Hood itt feküdt, itt bomlott fel a teste hónapok alatt, borzongással töltötte el Rominyt. A hely valódi időkapszula volt. A nagy válság idejéből származó vaságy volt benne, matrac nélkül, egy régi, lecsapható oldalú asztal, három festett faszékkel, és volt egy folyami kövekből rakott kandalló. A prémszőnyeg annyira szétmállott, hogy nem is lehetett azonosítani az állatot, amelynek a bőréből készült. A mennyezeti gerendák és a padlódeszkák csupaszok voltak, a mennyezeten a becsorgó eső foltokat hagyott. Még könyvespolc is volt, Rominy megszemlélte a könyveket. Megfakult kötetek Tibetről, a buddhizmusról, a zoológiáról és a repülésről. Az idő egyetlen masszává ragasztotta össze az oldalakat, és
a könyveket megrágták az egerek. A polcokon és a padlón mindenütt egérpiszok volt. A falon egy szögön egy kifakult naptár függött a Mount Bakerről készült fotóval, 1945 szeptemberét mutatta. Alig látszott, olyan volt, mint egy kísérteties negatív. – Akkor halt meg? Jake bólintott. – Úgy tűnik. Emlékszik: nem azonnal találtak rá. A naptár éppen a második világháború végét jelzi, de csak a következő tavaszon találták meg. – Itt várta ki a háború végét. – Igen. Ez itt valóban a világ vége. Keletre sok száz kilométernyi hegy és vadon terül el. A lány megfordult, vonakodott bármihez is hozzányúlni. [15] – Rendben, Woodward és Bernstein, és mi az, amit meg akarunk itt találni? [16] – A történetet, Lois Lane. Hogy mi történt a dédpapával. A háború előestéjén Tibetbe utazik, majd hazatér, játssza itt a remetét, és elfeledve hal meg. A leszármazottai korán elhalnak, és a dédunokáját, aki semmit nem tud a dédpapáról, csaknem felrobbantják a Mini Cooperében. Most végre eljutottunk a házába, megkaptuk a széfje tartalmát, és magának hirtelen lett elég dohánya, hogy akár több új kocsit is vehessen, hála nekem. Csak annyit kérek magától, hogy az enyém lehessen az évszázad riportja, és már itt sem vagyok. – Csak így, piff-puff, és „isten önnel, asszonyom”? – Én nem fogalmaznék ilyen durván. Mi már társak vagyunk, Rominy. Ha én Woodward vagyok, akkor maga Bernstein. – Én akarok Woodward lenni. Maga Bernstein. – Legyen mosolygott rá a férfi. A lány körülnézett. – Ez itt egy disznóól. – Nevezzük a nosztalgia kissé poros színhelyének. Felpillantott. A függönyszerűen lógó pókhálók mennyisége egy kriptának is a díszére vált volna. Egerek, pókok és legyek. – De valaki járt itt mutatott Rominy a padló porában látható nyomokra. Ha a házban kísértetek laknak, hát itt hagyták a lábnyomukat is. Barrow összeráncolta a homlokát. – Talán gyerekek? Bejöttek az ablakon át? Vagy csavargók, akik élelmet kerestek? – Vagy a maga bőrfejűi. Körbekémleltek egy lámpával, gyorsan végignéztek mindent. – Nem hinném, hogy eleget tudnak ahhoz, hogy idáig eljussanak. Rominy végighúzta az ujját a porban. – Jobb is, ha vigyáznak magukra, nehogy a szomszédasszonyom egy kis söréttel válaszoljon a Hitlerköszöntésre. Ezen a szemétdombon meg még összeszednének valami betegséget. Egyetlen magára valamit is adó kísértet sem telepedne meg egy ilyen helyen. – Akkor biztonságban vagyunk mosolygott Jake. Leült a régi ágy keretére; a rugók nagyot nyögtek. Akkor hát isten hozta itthon! – Remélem, nem képzeli, hogy ez a hely nagyon vonzó lépett Rominy a konyhaablakhoz, és kitekintett a zománcos mosogató felett. Minden irányban a fenyők tömbje látszott, valódi bezártságérzést keltve. Olyan volt, mintha egy zöld kút fenekén lettek volna. – Fura, hogy ide jött, és itt is halt meg. De arról, hogy én a leszármazottja vagyok, nincsenek bizonyítékaim. – Most a magáé a széf tartalma. – Ugyan már, egy összeaszott emberi ujj? Köszönöm, Dédpapa! A középső ujja lehetett?
A lány sóhajtott. – Oké, gondoljuk végig! Leült a festett asztalhoz, az alkarjával lesöpört onnan egy csomó port, és kiborította a kekszesdoboz tartalmát, amelyben a széfben őrzött tárgyakat hozták magukkal. Egy kendő. Azt hiszem, ez valami emlék lehet. Felemelte a fény felé. Egy darabja letépve, és piszkos is, valaki a nyakában viselte. Pompás. Mi van még? A kínai aranypénzekkel nincs semmi baj. És itt ez a súlyos pisztoly. Rominy felemelte a 45-öst, majd nagy puffanással visszaejtette az asztalra. Kalapácsnak is lehet használni. – Úgy látom, a hadseregnél használt fegyver volt. – Egy iránytű, hogy megtaláljuk az utat, ha van valami irány, amelyet követni akarunk. Ha ez nem csak valami érzelmes emlék, akkor utalás egy úti célra, esetleg egy térképre is, nem gondolja? De a térkép sehol. [17] – Lehet, hogy az ujj mutat valami felé. Olyasmi, mint Sacajawea Lewisnak és Clarknak vetette fel Barrow. – De itt nincs hozzá Sacajawea. És ez a kunyhó? Hood meghal a háború végén. Miért? Hátrahagy… micsodát? A lány körülnézett. Sehol sincsenek képek vagy térképek. A polcokon, a kredencekben rozsdás edények és háztartási felszerelési tárgyak. A könyvek tönkrementek. Titkos átjáró? Rejtett fülke? Megérintette a kandalló kövét, aztán le kellett törölnie a kezét. Körbejárt a kis kunyhóban. Barrow figyelte, ahogy gondolkozott, de az is lehet, hogy csak nézte őt. A férfiak már csak ilyenek gondolta Rominy. Csak ő még mindig nem a megfelelő fickó, még nem. Ki is lehet ez a Jake Barrow? Megmentő, emberrabló, egy fanatikus? Vagy valóban a társa? – Ha éppen nem királylányokat ment meg, akkor miről ír riportokat? kérdezte hirtelen a férfitól. Barrow megvonta a vállát. – Mindenféléről. A riporterek nem szakosodnak témákra. Részemről, én a tudományt kedvelem. Arról hátborzongató dolgokat lehet írni. – Ezzel mit akar mondani? – Csak azt, hogy a világ jóval kísértetiesebb, mint ahogyan mi látjuk, amikor feltekintünk a galaxisokra vagy megvizsgáljuk az atom részecskéit. Rácsapott az ágykeretre. Tudja, hogy mindez csak illúzió? – Bárcsak az lenne, de oké, elfogadom. Miért illúzió? – A dolgok nem olyan szilárdak, ahogy mi hisszük. Az atom leginkább egy üres tér. Ha az atommag akkora, mint egy teniszlabda, akkor az elektronok akkorák, mint apró, légpuskába illő golyók, amelyek két-három kilométer távolságban keringenek körülötte. Nem az a kérdés, hogy mi tart meg bennünket, hogy ne zuhanjunk a padló alá, hanem azok a fizikai erők, amelyek együtt tartják az atomokat, és eltaszítanak más atomokat. A szemünk a szilárd testek illúzióját látja, de ha mi valóban a dolgok mélyére látnánk, akkor elénk tárulnának a vibráló erőterek, a részecskék úgy ugrálnának, mint a pattogatott kukorica a sütőben. Az egész jórészt véletlen, a részecskék dobókockaként pattognak, de az egészből a végén kibontakozik valami rendezettség. Minden rendkívül furcsa, le, egészen a legkisebb részekig. – Leszámítva, hogy még mindig nem tudunk átmenni egy ajtón? – És mi van, ha mégis sikerül? Azt akarom mondani, ha valóban megértjük, hogyan működik az anyag és az energia? Tudja, mi áll a Bibliában: „Legyen világosság”; a világegyetem valóban úgy indult, mint fény. Az energia egy részéből később anyag lett, de ez a megfagyott energia ismét fel tud olvadni, képes atombombává válni. A dolgok átalakulnak egymásba, minden felcserélhető mindennel. A fizikusok extra dimenziókról beszélnek, több világegyetemről, és mindenféle bizarr eszmékről. De az egész nem furcsább, mint amilyen fura lett volna Galilei számára az elektromosság. – Maga így gondolkodik erről? A férfi hátradőlt, a régi vassodrony felnyögött. – Amikor éppen nem valami más, fiús dolgon gondolkodom. Sör, keblek, baseball. Az emberek élik a
mindennapjaikat, de néha felemelik a tekintetüket a sárból. – Csak nagyon ritkán, legalábbis ez az én tapasztalatom. – És a nők miről gondolkoznak? – Magfúzióról. Önmagát is meglepte, hogy kedélyesen tréfálkozik a férfival. Persze sok minden történt nagyon rövid idő alatt. – Látja? Én kedvelem a rejtélyeket, és a maga dédpapája igazán remek rejtvény. Mi a csuda történt vele? Nem volna jó móka kideríteni? Jó móka volt, de kimerítő és ijesztő is. Elrabolta egy fickó, de ez a legérdekesebb férfi azok közül, akiket eddig ismert. Koncentrálj, Rominy! Azért vagy itt, hogy megfejts egy rejtélyt, és nem azért, hogy a titokzatos Jake Barrow-n elmélkedj! A lány odalépett a naptárhoz, tanulmányozta. Ez is azon a fakampón lógott, amelyet talán a magányos Benjamin Hood készített itteni száműzetésében. De Dunnigan szerint volt itt egy asszony is, aki Hood nevében a bankügyeket intézte, ő lett volna a dédmama? A fura az volt, hogy a képen látható hegy olyan volt, mintha a Baker-tó túloldaláról készítették volna, és ettől megborzongott. Az volt az a hely, ahol a szülei mármint az örökbe fogadó szülei szerint rátaláltak, az erdészet egyik táborhelyén. A vér szerinti szülei szándékosan azon a helyen tették ki őt? Levette a naptárt, és egyet visszalapozott, augusztushoz. – Itt két nap be van keretezve mondta. A születésnapja? Jake odament, megnézte. – Augusztusban ért véget a háború. Nagyon érdekes, hatodika és kilencedike. Elég hátborzongató! – Miért? – Ezen a két napon bombázták Hirosimát és Nagaszakit. – Jó ég, de ahhoz Hoodnak nem lehetett semmi köze, ugye? – Én sem hiszem. Talán felidézett benne valami emléket a japán kapituláció. Rominy végigpörgette a lapokat. Kifakult képek sorakoztak benne, nem tűntek olyannak, amelyek megoldják a háború rejtelmeit, vagy akár kulcsot kínálnak a dédpapa személyiségéhez. Még egy csinos lány falra kitűzhető képe sem volt benne. Kedves Riporter úr, nem fogja tudni megírni a nagy sztorit, mert itt nincs semmi felfedeznivaló. Benjamin Hood valószínűleg csak egy bolondos öreg remete volt, aki egyszerűen semmit sem csinált meg abból, amit a feltételezések szerint Tibetben meg kellett volna tennie. Megpróbálkozott vele, csődöt mondott, visszavonult és meghalt. Ez az életút érvényes nagyjából a legtöbb emberre. Ekkor Rominy észrevett egy bélyeget. Kék volt, a közepén egy állat látszott, macska vagy szarvas. Az állat körül finom írás látszott, valahol az arab és a kínai írás között, vagy Középfölde tünde nyelvén. Alatta latin betűkkel: „Tibet”. A szíve nagyot dobbant. A bélyeg egy régi naptárlap szélén volt, azaz két oldalt ragasztott össze, és ezt csak most vette észre. Ha nem lapozgatta volna végig a naptárt, erre sohasem derült volna fény. A körmével felszakította a bélyeget, és óvatosan szétválasztotta a réges-régi papírlapokat. A két oldal közé be volt csúsztatva a naptár két hátsó, üres oldala, azzal a különbséggel, hogy már nem voltak üresek. Szétnyitották, és furcsa rajzolatot találtak rajta. Gondosan kapcsolódó, tintával rajzolt vonalak voltak rajta, elliptikus körök, absztrakt rajzuk betöltötte a lapokat. Az egész olyan ismerősnek tűnt, de mire is hasonlít? Barrow a nő mögött állt. Megfogta Rominy karját, a válla fölé hajolt, forró lélegzetét a nő az arcán érezte. – Maga talált valamit! – Csak irkafirka. Maga sem tudta, valóban rábukkant-e valamire, vagy sem. Azt azonban érezte, hogy hozzáért a férfi, és nem tudta, mit gondoljon az egészről. – Nem, ez nem lehet véletlen. Itt csak egyetlen naptár van, csak ez függött a falon, és mégis rejtve volt.
Azt hiszem, ez egy térkép. – Ha térkép, akkor egy labirintus térképe. A lány megfordult, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából, de ott találta magát Jake és a fal között. És felnézett a bosszantóan csinos arcába. Rominy keze enyhén remegett. Igen, talált valamit. És túl közel állt hozzá a férfi. A férfi habozott, egy percig gondolkozott. – Azt hiszem, ez egy szintvonalas térkép mondta végül, és hátrébb lépett. – Az meg mi? kérdezte megkönnyebbülten Rominy. A férfi megfogta a lány könyökét. Úgy látszik, szereti megérinteni. – Jöjjön az asztalhoz, és megmutatom. Kiterítették a régi naptárlapokat. – A szintvonalas térkép a magasságot mutatja. Ezek a hurkok a valóságban hegygerinceket és hegységeket jelentenek, legalábbis azt hiszem. Ez a kocka alakú jel talán a kunyhót jelöli. Feltételezem, ez a környező hegyek térképe. – De miért? – Hogy elvezesse Hoodot, netalán bennünket, egy közeli helyre. Nem gondolja? Várjon, a kocsiban hátul van egy Geological Survey térképem. Jake térképe zöld volt, és sokkal részletesebben meg volt rajzolva. – Itt bejelöltem, hogy hol vagyunk, most már csak hozzá kell igazítanunk Hood térképét a miénkhez. Tanulmányozták mindkettőt. – Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra mondta végül Rominy. A magáén itt a folyó, Hood térképén csak vonalak vannak. Barrow összevonta a szemöldökét. – Ez igaz. Nem értem. – Talán Tibetet ábrázolja ez a térkép. – De Tibetben mit, az ördögbe is! Csalódottságába ingerültség vegyült. Rettenetesen vágyott erre a sztorira. Talán az egész pályafutása függött tőle. – Vagy valami egészen mással kapcsolatos. – Mire gondol? nézett rá a férfi. – Nem tudom, Jake. Annyira fáradt vagyok. Rominy leroskadt az egyik konyhai székre. Éhes vagyok, és egész nap hasogat a fejem. Ma még csak bort ittunk. A férfi felnézett a térképről a lányra, az ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon. Azután azonban határozottan bólintott. – Igen, persze, teljesen bolond vagyok. Tudja, van ennivaló a szerszámos ládában. A kocsiban ott a tábori tűzhely, és vannak hálózsákok. – Micsoda maga, cserkész? [18] – Sas. Légy résen! Főzök valamit, és végiggondoljuk a dolgokat. Addig alhat is. Már közel járunk, Rominy. Közelebb, mint ahogyan én valaha is voltam. De ennünk kell, és gondolkozni. Érzem, hogy valami hiányzik még. Ezután valóban ettek. A spagettikonzerv, a salátának szervírozott sárgarépa és az M&M desszert láthatóan a legtöbb volt, ami Barrow főzési tudományából kisülhetett. Nem véletlen, hogy a mélyhűtött áruknál találkoztak. Miközben a férfi főzött, Rominy átöltözött egy kölcsönkapott régi farmerba, amelyet egy övvel összeszorított magán. Elrakták a magas sarkú cipőjét, csizmát kapott, amely illett is a lábára. Elgondolkodott a lányon, akié volt, de nem kérdezett semmit. Aztán egy fenyőágból készült söprűvel kitakarított, és kidobta az állatszőr szőnyeget. Besötétedett, egyre hidegebb lett. Jake összeszedett egy kis fát, és begyújtott a régi kandallóba, a tűz
elnyomta a dohos szagot. Az égő ágak ropogása, a füst illata megnyugtató volt. Rominy is kényelmesebben érezte magát új ruháiban és a melegebb kunyhóban, de egyben úgy érezte, hogy elveszíti önazonosságát. Csapdába került. A tábori tűzhelyen Jake vizet melegített, és porból forró almabort készített. A melegben Rominy felengedett. Még mindig úgy érezte, csapdába esett: ott kell éjszakáznia. De már túl késő volt, és túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármi mást kigondoljon. Kivette az egyik hálózsákot, és betakarózott vele, mint egy paplannal, ott, a székben ülve; pajzsnak érezte a hálózsákot a hideg, a por és minden ellen, amivel Barrow megpróbálkozhat. Nem mintha valamivel is próbálkozott volna. És nem mintha Rominyt nem érdekelte volna, ha próbálkozik valamivel. Úgy tűnt, a lányra bízza a kezdeményezést, és ez jó volt, leszámítva azt, amiért valahogy mégsem volt jó. A lány rájött, hogy a férfi nem telefonált sehova, mert nem is volt telefonja. A rádiót be sem kapcsolták. Azonosították vajon a felrobbantott Mini Coopert és a tulajdonosát? Valaki a keresésére indult egyáltalán? Nevelőszülei régen elköltöztek, és pillanatnyilag állandó partnere sem volt. De vajon mit gondolnak a barátai? Holnap nem fog bemenni a munkahelyére. Olyan volt, mintha egy másik bolygóra került volna. – Itt láthatóan nincs matrac, de hoztam párnákat. A padlón alszunk, és majd kitaláljuk, mitévők legyünk holnap reggel. – Mármint mi ketten? – Olyan messze vackolhatja be magát, amilyen messze csak akarja. Csak semmi dráma! A lány azt kívánta, bárcsak lett volna valamilyen dráma, csak egy kicsike, csak hogy alkalma legyen azt mondani: maradjon a kunyhó túlsó felében, de a férfi is olyan kimerültnek látszott, mint ő. Így aztán a puritán kétméternyi távolságot betartva a kandalló két oldalán ágyaztak meg maguknak. Rominy álomért imádkozott, de az agya azon dolgozott, hol látta korábban azt a rajzot, amely Hood térképén volt. Talán valami művészeti múzeumban vagy egy labirintust ábrázoló gyermekkönyvben. De miért ezen töpreng? Alvásra volna szüksége! Tüsszögött a rengeteg portól. És akkor bevágott a megvilágosodás, olyan volt, mint kedves kocsijának a felrobbanása. Felült a hálózsákjában. A kunyhóban teljes volt a sötétség, kísérteties, tintafekete. – Jake, megvan! suttogta. Semmi válasz. Kimászott. Farmerban volt, és a reggel óta viselt felsőben, nem akarta, hogy a férfi fehérneműben lássa, bár eredetileg gondolt arra is. Jól megrázta. – Jake! – Mi van? Jake már mélyen aludt. Férfiak! – Azt hiszem, rájöttem. Hood térképe nem szintvonalas térkép, hanem egy ujjlenyomat. – Micsoda? – Gyújtson lámpát! Égett a lámpa, mind a ketten vacogtak a hideg kunyhóban, mert a tűz már elhamvadt. A kekszesdobozból kivették Hood összeaszott ujját. Rominy óvatosan belenyomta az ujjat a konyhapolc porába, majd a lámpa fényénél tanulmányozta a port. Halvány ujjlenyomat rajzolódott ki. Aztán a tintával megrajzolt naptárlapra nézett. – Ez az. Jake is közelebb hajolt. Látja, ez a minta éppen olyan, mint az ujjlenyomata. A férfi visszafogta a lélegzetét. És az mit jelent? – Fogalmam sincs róla. Éjfél van, és itt vagyunk a semmi közepén. A férfi elmosolyodott, ránézett. – Egy zsenit mentettem meg! suttogta diadalmasan, és mielőtt a lánynak alkalma lett volna elgondolkozni a dolgon, megcsókolta.
Tizenkilencedik fejezet Tibet, Lhásza 1938. szeptember 21. A rövidre vágott haj csak kihangsúlyozta Keyuri Lin arca szépségét, sötét szemét, finom vonalú fülét, arca, álla szobrászi vonalát, ahogy ott állt Raederrel a nagy fogadóteremben, a vajmécsesek fényében, ahol egy gigantikus Buddha békés pillantása úgy töltötte meg a helyiséget, mint egy felhő. A nő Nofertiti királyi vonásait viselte. Olyan nyugalom áradt belőle, amire Raeder nem emlékezett. Ez bizonyára ettől az őrült vallástól van gondolta. A nyugalom idegesítette a férfit. A nő felbukkanása a Potala Palotában a lehető legnagyobb szerencsétlenség volt, ennek ellenére feltámadt benne a régi vágy. Keyuri csodaszép volt! Raeder újra csak arra vágyott, hogy birtokolhassa, különösen, mert mint szerzetesnő még elérhetetlenebb volt, mint valaha. Igen, ahogyan a Reting mondta, a németeket gyötörte a vágyakozás, de hát nem éppen ez vezette el őket a sikerekhez? Raedert ugyanakkor zavarta saját gyengesége. Egy mesés, legendás erő keresésére indult, és erre a nőre pazarolja az érzéseit? Vagy bármelyik nőre? Fegyelem! A nő tárgyilagosan vizsgálta őt, ami meglepő volt. Miért? Többé már nem fél tőle? Talán azt hiszi, érinthetetlen, védi őt a Reting és a kolostora. Ez nem jelent semmit! Mindenki sebezhető. Végül mindenki csak önmagára számíthat. – Látom, nagy utat tett meg azóta, hogy a táborban tányérokat mosogatott mondta Raeder. – És maga is attól az időtől, amikor a múzeuma számára lőtt ki állatokat, Herr Raeder. Most Hitler és Himmler diplomatája? – A hazámat képviselem. Ez megtanít az alázatosságra. – Ebben erősen kételkedem. Újra előjön az a nyugtalanító önbizalom. – A régens tud a mi közös múltunkról? – Azt tudja, hogy Shambala kutatója vagyok. A tisztasága foglalkoztat. Ha az volt a nő szándéka, hogy megbántsa, és emlékeztesse tisztátalan vágyaira, a férfi nem törődött vele. – Miért gondolja, hogy a Reting hajlandó bennünket segíteni? A nő elgondolkozott. – A Reting kíváncsi rá, hogy maguk képesek-e megtalálni Shambalát, de boldogtalanná teszi a gondolat, hogy kudarcot is vallhatnak. Ha azt keresik, amit meg akarnak találni, nagy az esélye, hogy sohasem térnek vissza, és akkor megoldódik a probléma, amelyet maguk jelentenek. Ha visszatérnek, megtudja maguktól a titkot. Gyanítom, jó tréfának tartja, hogy együtt küld el bennünket, egy asszonyt és az egyenruhás nácikat. A kutatásaim felkeltették az érdeklődését. – Valóban? – Mi van, ha a mítosz igaz? Veszedelmes lehetőségek. Kellemes dilemmák. Raeder épp ezért volt ott. – Miért lett magából szerzetesnő? – Maga azt mindenkinél jobban tudja. Most elárulta magát, egy kis hidegség, egy keserű villanás, és ez megnyugtató volt Raeder számára. Amíg megérti a nőt, ellenőrizni is tudja. Máris a lehetőségeket latolgatta. – És miért kezdett tanulmányokba? – Maguk, európaiak ezekről a dolgokról beszélgettek a Hood-expedíció során, és miután átmentem, amin átmentem, eljött az idő, hogy visszavonuljak, és gondolkozzam. Ahogyan Buddha elmélkedett azon,
mitől van a sok szenvedés. A tekintete állta a férfi tekintetét, a kézfeje a teste mellett kifele fordult. Mondja meg nekem, Kurt Raeder, amin azóta is minden éjjel töprengek a sötétben! Én okoztam a férjem halálát, azzal, hogy barátságos voltam magához? – Természetesen nem hazudta a férfi. A lezuhanása baleset volt, mondtam már. – Bárcsak hinni tudnék magának! – Hinnie kellene a barátainak! Én a barátja akartam lenni, Keyuri. A hazugság úgy lebegett a levegőben, mint a tömjénfüst a füstölő felett. Raeder szándékosan mondta ezt, hogy provokálja a nőt, akit az általa remélt irányba akart terelni. Keyuri igyekezett leplezni saját elgondolásait. – Ami a legendákat illeti, magam akartam felfedezni az igazságot, mielőtt bárki más rábukkanna. Mi van, ha Shambala létezik? A maguk nyugati kíváncsisága felcsigázta az enyémet is. Mi lenne Tibet felelőssége ebben? – A régens szerint a maga felelőssége az, hogy együttműködjön velünk, németekkel. Hogy segítsen bennünket. Mit szándékozik tenni? – Először magát szeretném végighallgatni. – Azt hiszi, a Kunlun hegységben van? – Az a legvalószínűbb hely. – El lehet oda jutni? – Hónapokba telik. Nemsokára itt a tél. A férfi bólintott. – A britek túl sokáig tartottak fel bennünket Indiában. És ha lennének teherautóink vagy gépkocsijaink? – Látta Lhászát. Itt nincsenek autók, csak a Reting szertartásokhoz használt kocsija és a briteké. Kerekes jármű különben is csak egy darabig használható. – A hónapokat azonban napokra rövidítené. A nő a Buddhára pillantott, a hatalmas, nyugodt arany-dzsinnre. – Igen. A férfi nagy levegőt vett. Ha a nő valóban tud valami hasznosat, vele kell próbálkoznia. – És szerettem magát, Keyuri. A magam módján. Én… megváltoztam. Segítsen, hogy bérelhessek autókat a britektől. Maga lesz a vezetőnk; egy szerzetesnő minden gyanú felett áll. Cserében megosztunk egymás között mindent, amire a maguk királyságában bukkanunk. Németország felemelkedőben van. Olyan partnerség ez, amely megmenti magát mindenkitől, a britektől, a kínaiaktól, az oroszoktól. A nemzetiszocializmus megvédi magát. – Tibet talán képes megmenteni önmagát. – Már itt tartunk? A tibetiek megtalálták Shambalát, és már fel is használták a titkait? A nő hallgatott. – Képes a tibeti hadsereg megállítani egy modern inváziót? A nő feltekintett a Buddhára. A szobor a végtelenbe nézett. – Az idő rövid sürgette a férfi. A világ háború felé rohan. Hogy fogja túlélni a hazája? A nő a fejét ingatta. – A britek nem fognak magának bérbe adni autót. – Akkor a maga feladata lesz, hogy megszerezze a kocsikat a számunkra. Vagy a Retingé. Neki kell megvennie vagy ellopnia az autókat. A nő Raeder felé fordította hatalmas sötét szemét, vagy inkább elnézett a feje felett, mintha valami kisugárzást szemlélne a férfi fejénél. – Adjon időt, hogy utánajárjak! Ez a nő megcsinálja. El fogja őt árulni, pontosan úgy, ahogy a férfi remélte. Keyuri azt hitte, megtévesztheti őt, de olyan könnyedén olvas a tekintetében, mint egy nyitott könyvben. A nőben élő
gyűlölet biztosítja majd a leggyorsabb utat. A férfi meghajolt. – Ha nem lehetünk barátok, legalább partnerek legyünk! Mosolygott. Olyan volt a mosolya, mint amikor megroppan a kifeszített pergamen, az agya megrettent az iróniától, a karmától, attól, hogy ismét ezzel a nővel kell dolgoznia. De nem engedhették meg maguknak, hogy frusztráltan üldögéljenek Lhászában, ahogy Kalkuttában tették. Jövő tavaszra kitörhet a világháború. Nem fogja a tibetiek és a britek játszmáját játszani! Nem fogja megengedni, hogy bárki más rátegye a kezét Shambalára! – Barátaim, árulásra kell számítanunk mondta Raeder az SS-bajtársainak, amikor a szállásukon, a palota alatt elterülő városban voltak. Kint öszvérek és jakok zajongtak, árusok kiabáltak, szerzetesek énekeltek. Középkori zűrzavar. – Árulás? ismételte meglepetten Kranz. Azt hittem, éppen most nyertük el a tibetiek segítségét, hogy együtt találjuk meg azt, amit keresünk. Istenem, látta az aranyat a palotában? Úgy érzem magam, mint Pizarro! Mi más várhat még ránk a hegyek között? – A fiatal nő is csodaszép mondta Diels. Mit nem adnék egy kóstolóért. Ki tudja, vannak-e nővérei? – Én ismerem a szerzetesnőt a korábbi útjaimról mondta Raeder. Nem bízhatunk meg benne. Nem bízhatunk meg benne mint vezetőben sem, amíg nem vagyunk teljesen urai a helyzetnek. – Egy szerzetesnőben? Azt hittem, ha valakiben, hát bennük meg lehet bízni. Egy szerzetesben vagy szerzetesnőben. Mi a baj vele? – Amikor én megismertem, még nem volt szerzetes mondta Raeder. – Mi volt akkoriban? – Egy özvegyasszony. A Benjamin Hood-expedíciónak dolgozott, a férje meghalt, én vigasztaltam. Azután elváltunk. – Mit akar ezzel mondani? Mi folyik itt, Kurt? Raeder habozott. – Azt hiszem, belém szeretett. Természetesen ott kellett őt hagynom. Túl nagy volt köztünk a kulturális szakadék. – Úristen, és a Reting éppen őt választotta ki, hogy a vezetőnk legyen? Tud erről a régens? – Nem tudom biztosan, mit tud, vagy mit nem tud ez a keleti fattyú, és azt sem tudom, pontosan milyen segítséget vagy beavatkozást kínál nekünk. Az ázsiaiaknál sohasem tudhatod, mit gondolnak. – De miért ezt a nőt? – Azért, mert tanulmányozta a misztériumokat, amelyek engem érdekeltek. Gondolom, az én indíttatásomra. És azzal, hogy szerzetes lett, talán titkos feljegyzésekhez is hozzáférhetett. Ki tudja? Reting rinpocse valószínűleg egy egyszerű ember, és egyszerűen azt hiszi, hogy a nő tud dolgokat, ha pedig a dolgok nem jól sülnek el, nem kár érte. Nagyon kellett igyekeznie, hogy a társai ne sejtsék meg a teljes igazságot. – Felismerte magát? – Természetesen. Láthatták, hogy beszélgettünk. – Azt hiszi, még mindig szerelmes önbe? – Fogalmam sincs róla. Talán igen. Valószínűleg. Talán sértődött vagy féltékeny, ezért nagyon óvatosan kell vele bánnunk. Raeder szemében a szerelem elhanyagolható volt. Ő akkor régen elhatározta, hogy elszórakozik majd a nővel, a többi tudós hallótávolságán kívül. Keyuri tiltakozott, amiről Raeder nem vett tudomást, azután kérlelte, amit a férfi élvezett. Végül a nő meglepte őt azzal, hogy titokban felkereste Hoodot, panaszkodott neki, és az amerikai beavatkozott az ügybe. Az expedíció felbomlott, és Raeder mindenkinek azt hirdette, hogy alulmaradt egy szerelmi háromszögben. Hood beleegyezett, hogy ne derüljön ki az igazság, cserében a német hagyja elmenni a nőt, nem rendez jelenetet, ami tönkretette volna a hírnevüket. Meg kellett volna ölnöm mindnyájukat!
De nem, így mindegyikük tudományos pozíciója meg lett mentve. És most itt ez a meglepő jutalom az általa gyakorolt kegyért? Keyuri Lin végül mindenek ellenére a hasznára lesz? Raeder jól emlékezett rá, milyen érett nő volt. A nők tehetnek úgy, mintha nem élveznék az ő étvágyát, de Raeder ennél jobban ismerte őket. Az a gyűlölet, amelyet iránta mutatott, amikor azt hitte, ő ölte meg a férjét, Raeder hite szerint az is csak a tisztelet egy formája volt: engedelmeskedett a győztesnek. Ostobaság szégyenkezni azért, ami emberi! Miért kellene zavarban lennie olyasmiért, ami természetes? Himmlernek igaza van. A vallási parancsolatok csak arra jók, hogy kiheréljék az erőseket. Ő azt gondolta, ez a szajha Keyuri már eltűnt, újra házasságot kötött valami tibetivel, ehelyett itt volt a Potalában. Szerzetesnő? Shambala kutatója? Tréfál vele az Isten? Nem. Ez olyan szerencse, amelyet a maga javára kell fordítania. – Lefizettem az egyik vezetőnket, hogy mindenhová kövesse mondta Raeder. A nő el fog árulni engem, ahogy Júdás elárulta Jézust, ezért nekünk kell először lépni. Mi lenne, ha nem használná fel a nőt, csak visszaszerezné? Mi lenne, ha nemcsak Shambalát szerezné meg, de a nő is megalázkodna előtte? Izgatott, lázas volt a lehetőségektől. Müller furcsán nézett rá, és Raeder úgy döntött, hogy nem kedveli a geofizikust. Julius mindenről véleményt formált. Nem volt hűséges. Nem volt megbízható. Lokes, a tibeti vezető hűséges volt. Alkonyatkor hozta a hírt, hogy Keyuri felkereste a brit követséget. Raeder számított erre. Most rajtuk a sor, hamarabb kell lépniük, mint az ellenfél. – Lokes, tetszene neked az én fekete SS-egyenruhám? A férfi szeme felcsillant. Nagyon izgalmasnak találta azt az öltözetet. Azon az éjszakán egy csapat tibeti katona észrevétlenül körülvette a német vendégek szállását. A brit konzul meghallgatta Keyuri Lint, és figyelmeztette Reting rinpocsét, hogy a nácik nem segítséget jelentenek, hanem felforgatók. A konzul parancsot kapott a Potalától, hogy a tibeti rendőrséggel együttműködve tartóztassa le és hallgassa ki a németeket. A brit hatóságok, amióta rádión figyelmeztetést kaptak Kalkuttából, egyfolytában azon töprengtek, mi után szaglászhat Raeder és csapata. Lin most elmondta nekik. Ősi erők felkutatása? Amikor a náciknak egyáltalán nincsenek is kapcsolataik Ázsia déli részében? Abszurdum. Lélegzetelállító volt Himmler és bandita társai arcátlansága. Eljött az ideje, hogy megleckéztessék a barbárokat. Százötven tibeti katona, egy egész század, Derrick Hoyle kapitány parancsnoksága alatt készen állt a támadásra. A fogadó főbejárata elé felállították a Younghusband 1904-es expedíciójából ott maradt régi ágyút. A hadsereg két nehéz géppuskájából egy a hátvédnél volt. A kis sötét ablakokból lehetett követni a németek mozgását. Végre felhangzott egy erős sípszó, a britek vezették a támadást. Betörték az ajtókat, erővel hatoltak be. Hoyle németül kiáltotta, hogy Raeder le van tartóztatva. Nem kellett azonban tüzet nyitni. A csapat engedelmesen feltartotta a kezét. A katonák öt tibeti teherhordót fogtak el, akik Himmler SS-ének az egyenruháját viselték. Raeder az embereivel, a felszerelésével és a fegyvereivel együtt eltűnt. Hoyle kapitány csalódottan csapkodott a lovaglópálcájával. Jó néhány kilométerrel távolabb egy brit gépkocsi és egy nagy teherautó haladt a Lhászától északra vezető kanyargós földúton egy hágó felé, amely egy tágas fennsíkra vezetett. Messze északon a rejtelmes Kunlun hegység várakozott. Az elöl haladó autóban ült a vezetőjük, egy fiatal tibeti nő, aki biztosította az angolokat, hogy ők jobb szövetségesei a tibetieknek az ősi titkok felkutatásában, mint a németek. A brit követségen úgy gondolták, ez a tökéletes választás. Ha bekövetkezik a háború, a brit birodalom és a közeli India bizonyára győznek, Anglia tehát Tibet természetes szövetségese. A brit teherautó utánfutóján üzemanyag, élelem, robbanóanyag és hegymászó-felszerelés volt. Az utolsó, nagyon nehéz szakaszon már nem tudnak majd autóval menni, de a karavánutakon a sebtében megszervezett expedíció már olyan közelségbe kerül
céljához, hogy erőltetett menettel odaérhet még a tél beköszönte előtt. Az angolok arra számítottak, hogy ha minden a tervek szerint ment, az Indiából elszökött nácikat már internálták is Lhászában. Az angolok, Keyuri segítségéért cserében, megesküdtek, hogy bármit is találnak, átadják a Potalának. Reting komolyan rábólintott az ajánlatukra, de természetesen egy percig sem hitt az angoloknak sem. Ragyogott a hold, a hegyek ezüstszínűek voltak, és a gyorsan haladó járművek által felvert por tompa ónszínű volt a homályban. Egyszerre sötét akadály tornyosult előttük. Az első kocsi brit sofőrje a fékre lépett. Kőtömbök lehetetlenné tették az akadály megkerülését. – Ördög és pokol! mondta Howard Southampton őrnagy. Kiszállt, hogy körülnézzen. A homályból négy férfi bukkant fel, akik a tibeti parasztok jakszőrből készült köpenyét viselték. Banditák! Mielőtt az angolok elővehették volna fegyvereiket, a németek puskát szegeztek a fejüknek. – Óvatosan mondta Eckell angolul. Olimpiai bajnok lövő vagyok. – Helló, Keyuri! A pásztorok vezetője Lugerrel a kezében üdvözölte a nőt. Milyen nagyszerű, hogy neked köszönhetően ilyen hamar elindulhattunk Shambalába. Kurt Raeder volt az; a jak gyapjából készült köpenyben úgy festett, mint egy medve. – Ők azok! kiáltotta az asszony. Ő az! De akkorra már lefegyverezték a briteket. – Köszönjük, hogy átengedik az autóikat. Még szerencse, hogy innen Lhászába lefelé vezet az út. – Ez nem egyszerű rablás, ez egy hadi cselekmény! sziszegte Southampton. – Ez csak egy hasznos lépés, amelyre az kényszerít, hogy rosszindulatúan be akartak avatkozni a Reich kutatásaiba, és fel akarták használni a Reich felfedezéseit. A letartóztatásunkra irányuló kísérletük a hadi cselekmény. Blablabla, a diplomácia eszközeivel csak toporogni lehet. Hitlernek igaza van. Fegyverrel jobban célt lehet érni. A németek elkezdték felpakolni a felszerelésüket az autóra, a teherautóra és az utánfutóra. – Maguknak errefelé kell majd visszatérniük figyelmeztette őket az őrnagy. Az egész tibeti hadsereg itt fogja várni magukat. – És mi őket, akármit is találunk majd. A cipőiket kérem, de gyorsan! – A cipőt? De uram, ez túlmegy minden határon! – Örüljön, hogy csak lassítom a mozgásukat, és nem lövöm le magukat. A németek, miután birtokba vették a járműveket, elindultak a rejtélyes északi hegyek felé. Nyolc brit katona és három teherhordó ott állt mezítláb, fegyvertelenül; megalázó út várt rájuk Lhászáig. Egész Tibetben nem volt több gépjármű, a Reting ünnepi szertartásokra használt autóját leszámítva. Az elöl haladó autó hátsó ülésén Raeder az új foglyát figyelte. A nő elárulta őt, pontosan úgy, ahogyan előre elképzelte, és elindult a britekkel, akik így kikerültek a tibetiek védelme alól. Rámosolygott a szerencse az Ahnenerbére. – Milyen kellemes, hogy így kiteljesedik az újbóli találkozásunk fordult a nőhöz. Az asszony elfordult tőle. – Vigyázz, hogy mire vágyakozol! A férfi felnevetett. Buddhista zagyvaság! Aztán megütögette Diels vállát: – Hajts gyorsabban!
Huszadik fejezet Tibet, repülőút Lhásza felé 1938. szeptember 10. A harmadik napon attól számítva, hogy Hood útra kelt Hankouból, Kína emelkedni kezdett, mint egy hatalmas cipó, amely kidagad a szakajtóból. A dombok erdővel borított hegyekké váltak, azokat árnyas, mély völgyek szelték át, amelyekben folyók csörgedeztek. Hood és Calloway átrepült a Jangce és a Mekong felső folyása fölött. A kis kétfedelű gép zihálva repült át egymás után a hegyláncok felett, a föld hirtelen eltávolodott, és Hood gyomra felfordult. Ha nem tudja elkapni Raedert Lhászában, akkor nehéz dolga lesz, ha a hatalmas Ázsiában kell megkeresnie őt. A fák gyérültek, majd teljesen eltűntek. A felhők felszakadoztak, az ég egy hatalmas kék bura volt. Minden irányban hóborította hegyláncok húzódtak mint távoli, fehér tarajú hullámok. A repülőgép egy kis rovar volt, amely mintha az örökkévalóságon igyekezett volna átrepülni. Ben elbóbiskolt, de Beth megbökte a vállát. – Ellenőrizze az üzemanyagot! A tartály a felső szárnyban volt, az üzemanyag egy odarögzített csövön jutott el a motorba. Volt ott egy üvegből készült folyadékszintmérő, amelyen át könnyen ellenőrizni lehetett az üzemanyag szintjét. – Csaknem üres a tartály! – Most már érti, miért van szükségünk azokra a kannákra? Beth körülnézett. Abban a völgyben legelő van. Talán elég sima a talaj. A repülőgép megkezdte a leszállást. Olyan volt, mintha egy szobába ereszkedtek volna le, ahogy süllyedtek, a hegyek egyre magasabbak lettek, és beszűkült felettük az ég. A völgy felső végében Hood sátrakat látott, és nem nagyon örült, hogy ott kell leszállniuk, ahol emberek is élnek. Messzebb állatok legeltek. Calloway elszállt a pásztorok felett, végigsiklott a völgyön, és amikor már csak hat méterre volt a talajtól, kihajolt, hogy megvizsgálja a terepet. Köves, bozótos volt mindenütt. Hood úgy vélte, ha itt leszállnak, nem fognak tudni újra felrepülni. – Nagyon kockázatos! kiáltotta. A nő meghúzta a botkormányt, felemelkedett, és megdöntötte a gépet. A szárny elsuhant a kopár hegyoldal mellett. Elrepültek a pásztorok tábora felett, az emberek szaladgáltak, az égre mutogattak, és előhozták a lovaikat. A völgy bejáratánál Beth újra megfordult, megcélozta a völgyet, és leszállt. – Vörös zászlót láttam ott! mondta figyelmeztetően. – És? – Azok nem egyszerű pásztorok, hanem kommunista zsoldosok! – És? – Besorozott banditák. A pokolba! Az utolsó métereket óvatosan tették meg, kereste a helyet a biztonságos leszálláshoz. Hood hallotta, ahogy a kerekek súrlódnak a fűhöz. Meg-megérintették a földet, bukdácsoltak. Előttük magasodott egy nagy kő, de a gépnek sikerült kikerülnie, és orral a völgy elején lévő sátrak felé állt meg. A motor köhögött, leállt, a propeller is megállt. Hátszéllel fognak felszállni, most azonban az arcukba sodorta a szél a kipufogógázt. – Szálljon ki, és adja ide az üzemanyagkannákat. – Szolgálatára, asszonyom. Ben kinyitotta a pilótaülés mögötti fülkét, és felemelte a húszliteres kannákat oda, ahol Calloway egyensúlyozott a felső szárnyon. Egy csövön át töltötte a tartályba az értékes, whiskyszínű üzemanyagot.
Időről időre a völgy másik vége felé pillantott, mint egy óvatos madár. – Társaságunk lesz mondta végül, és előremutatott. Apró lovakon egy csapat férfi vágtatott feléjük. – Mit gondol, mit akarhatnak? kérdezte Hood. – Mindent, amit elszedhetnek tőlünk, gondolom. Vagy letartóztatnak, és ellopják a repülőt, ha ott van mögöttük egy komisszár. – A pokolba is, akkor induljunk! – Addig nem, amíg nem töltöttük tele a tartályt! A nő elszántan beszélt. – Maga közben találjon ki valamit, amivel lefékezheti őket. Hood elővette a puskáját a fülkéjéből. Ezerszer lőtt már állatokra, de most, itt Kínában keveredett először háborúba. A puskáján német Zeiss távcső volt. Rátámasztotta a gép törzsére, és célzott. A lovasoknál is volt puska. – Csak ijesszek rájuk? – Ha fel akarja őket dühíteni. – Talán tárgyalhatnánk. – És miről? Rólam? Ezek olyan banditák, akik gerillaharcosoknak tartják magukat, a küldetéstudatuk és a fegyelmük olyan, mint a mongol hordáké. – Jó célpont kezdetnek! motyogta Hood. Az első ló mellére célzott, visszafogta a lélegzetét, és lőtt. A puska visszaütött. A ló eltűnt a látóteréből, a férfi felnézett. A ló összeesett, a lovasa lezuhant. A többiek pillanatnyi zavarukban lefékeztek. Szállt a por. Meglepett, haragos kiáltásokat lehetett hallani. – Készen van már? kérdezte Betht türelmetlenül. – Még töltöm. Nincs szükségünk még egy ilyen leszállásra. – Úristen! Megindult a lövedékek zápora, de a banditák négyszáz méter távolból szerencsére nem céloztak pontosan. A lövések hangja is elért hozzájuk, a támadókat eltakarta a füstfelhő. A kommunista lovasság legyezőformát vett fel. – Megmondtam, hogy maga csak feldühíti őket. Engem meg fognak erőszakolni, de magát is, és csak azután ölnek meg mindkettőnket. A gyilkolás legalább egy napot vesz majd igénybe, de lehet, hogy többet. – Pompás repteret talált mondta Hood, és újra célzott. A kínaiak félkörbe rendeződve gyorsan közeledtek feléjük. – Nekem azt mondták, maga kiválóan lő. A nő hangja hideg volt, de megbújt benne egy kis remegés. A férfi tüzelt, újabb töltényt tett a puskába, felemelte a fegyvert, lőtt, és újra lőtt. És újra. Egy-két ember lezuhant a lováról. A távolság már csak olyan háromszáz méter volt. Hallották, ahogy a banditák golyói becsapódnak a repülőgépbe. A férfi teste öntudatlanul is megfeszült, várta, mikor éri golyó a testét. Beth elővett egy pisztolyt, és a gép szárnyán állva több lövést leadott, miközben végre befolyt az üzemanyag. Nem is próbált célzottan lőni. Utána lemászott, bedobta az üres kannákat a helyükre. Becsúszott az ülésébe, indított. – Rajta, forgassa meg a propellert! Hood lőtt, és egy póni összeesett. Bedobta a Winchestert a saját fülkéjébe, odaszaladt a propellerhez, megforgatta. Felbőgött a motor. A gép már mozgott, amikor felugrott az alsó szárnyra, és felhúzta magát a gépre. Bukdácsolva haladtak a göröngyös talajon, és közben lőttek ellenfeleikre. Az idegesség nőtt. Még mindig volt vagy egy tucat támadó. Hood bemászott a helyére. – Nem tudok célozni, ha így ugrál a gép. – Remélem, ők sem. Ekkor egy golyó eltalálta a műszerek felett a szélvédőt, a szilánkok szerterepültek. – A fenébe, ez szúr! Csináljon valamit, Ben, hogy ne célozhassanak! Hood a puskája mindkét csövén tüzelt.
A gép fokozatosan gyorsult, de minden másodperc egyre közelebb vitte őket vadul lövöldöző támadóikhoz. Az egyik lovas egyenesen a propellert célozta meg, úgy látszott, nekivezeti a lovát. Az utolsó pillanatban rántotta csak el az állatot. Hood felállt, felhúzta magát a felső szárnyra, ahol előtte Calloway állt, és a pörgő propeller ívét vette célba. Lőni nem mert, nehogy eltalálja. A fegyveres férfi meglátta Hoodot, és célba vette. Alig pár méterre voltak egymástól. Hood lőtt elsőként, a ló összeesett, a lovas puskája elrepült. Az ólomgolyó a kurátor feje mellett süvített el. A repülőgép nagyot döccent, átgurult az oldalára dőlt lovon, gyorsan forogtak a kerekek. Már ismét a levegőben voltak, búgott a motor. Egy másik lovas vágtatott mellettük, Bethre célzott. Hood megfordult, tüzelt, és a bandita felemelt karral hátrazuhant. – Hahó! kiáltotta Calloway. Vérzett az arca. Hood hagyta, hogy a szél belökje a saját ülésébe. A lovas, Hood mérhetetlen megkönnyebbülésére, leroskadt a porba. Ez aztán izgalmasabb volt, mint New Yorkban a múzeumi megbeszélések! A többiek még mindig nem adták fel. Sebesen lovagoltak a gép nyomában, és a golyók a szárnyakra záporoztak. Hood felállt, a térdével kitámasztotta magát, újratöltötte a fegyverét. Utána Calloway feje felett lőtt hátrafelé. Bumm, bumm! A sörét szerterepült. Három ember megingott a nyeregben, mintha részeg lenne, a föld pedig egyre távolodott, ahogy a Curtis erőlködve emelkedett. Elrepültek a sátrak felett; az emberek még mindig lövöldöztek, a vörös zászlókat lobogtatta a szél. Egy szirt meredt előttük. Beth megdöntötte a gépet. Csak néhány centire haladtak el az akadály mellett. Végre a kellő magasságban voltak, és továbbrepültek nyugat felé. A mélyben a lovasok csalódottan lovagoltak körbe-körbe. Hood látta az általa lelőtt emberek testének a foltjait. Nem érzett bűntudatot, csak megkönnyebbülést. – Jó munka volt! veregette meg a hátát a nő. Hood megfordult. Beth mosolygott a repülőszemüvege mögött. – Nem találhatott volna egy békésebb helyet a leszálláshoz? – Nem vagyok olyan szerencsés. De talán maga az. – Megsérült? – Karcolás, de nem tudták elvenni az üzemanyagunkat és a gépünket. Most már eljutunk Lhászába, Ben. A férfi megérintette a nő arcát, le akarta törölni a vért, de már megalvadt. – Bárcsak itt volna az az üveg whisky! A nő nevetett. – Én is örülnék neki, jó volna üzemanyag-utánpótlásnak. Alkonyaikor leszálltak a Kyichu folyó völgyébe. A nap lehanyatlott az őket körülvevő hegyek mögött, csillogott a Potala aranyozott teteje. Fénylett néhány lámpa, de Lhászában még nem volt villanyvilágítás, minden elhagyatott és sötét volt. Volt azonban egy leszállópálya, és a Curtis földet ért. Elgurult két másik romos kétfedelű gép és egy brit alumínium szállítógép mellett, amelynek se szárnya, se motorja nem volt, valamint egy kőből rakott jakkarám mellett. Vajon Raeder még itt van a városban? És ha igen, Hood mit tehet? Hány embert ölt meg a mai napon? Hood és Beth felkavarva, örvendezve és kimerülten lépett ki a gépből. Calloway kis gépén rengeteg lyuk volt, a kabin padlóját ellepték a töltényhüvelyek. Ha elkerülöd a halált, nagyon eleven leszel. Erősnek érzed magad, ha mások fölébe kerekedsz. És a nő drótból és rágógumiból összetákolt gépe végül is remek kis jószágnak bizonyult.
A férfi mosolygott. Az egész nagyon kezdetleges volt. Elemi. Beth nézte, ahogy a férfi körbejárja a gépet. A nő haja a pilótasapka alatt összeragadt, kócos volt, az arcát összemaszatolta a vér és a korom, az ujjain érződött az üzemanyag szaga, a tekintete azonban ragyogott. A férfi megállt közvetlenül mellette. A puskák csöve még ott meredezett a kabinjából. A füves kifutón senki sem jött elébük, hogy üdvözölje őket. A távolból hallották a folyó zúgását. – Most megkeresi azt a tibeti nőt, akit itt hagyott? kérdezte Beth. – Talán. Valójában tartok a találkozástól. Mit is mondhatnék neki? Azt hiszem, a britekhez fordulok, megkérdezem, mit tudnak, és csak aztán döntök arról, hogyan közeledjem Raederhez. A férfi elindult a folyó felé. Most, hogy végre itt vagyok, egyáltalán nem vagyok biztos abban, mit várnak el tőlem. Nem tudom, mit kell tennem. – Talán megmenteni a világot? – Igen, persze. De nem abban maradtunk, hogy mindenki csak önmagát tudja megmenteni? Az ujjával megérintette az egyik golyó ütötte lyukat. Csoda, hogy nem tették tönkre teljesen a gépet. És maga, Miss Calloway, ilyen messzire elhozott engem. Maga nagyszerű pilóta. – Maga pedig remekül lő. Végül a nő belefáradt, hogy a férfitól várja a kezdeményezést, és megcsókolta Hoodot. Meglepte a férfit, de hát a nők néha kiszámíthatatlanok, így aztán Hood visszacsókolta a nőt, élvezte az ízét, és hirtelen úgy érezte, meg kell szabadulni az elmúlt néhány nap alatt felgyülemlett traumáktól. A nő elakadó lélegzettel nézett fel, tágra nyílt szeme azt jelezte, saját magát is meglepte az új helyzet. A férfi lehajolt, és megcsókolta a nő nyakát. – Gázolajszaga van suttogta. – Magának meg puskaporszaga. A férfi nevetett, megcsókolta a nő fülét, a nyakszirtjét, a nyakát ott az álla alatt. Kigombolt egy gombot a blúzán, és megsimogatta a vállát. A nő keze megérintette a férfit, és a férfi is végigsimított a nő durva ruházatán. Beth pontosan az ellentéte volt a társasági hercegnőknek és a ragyogó modelleknek, akikhez szokott, és éppen ezért százszor kívánatosabb volt. Ez a nő valódi volt. A férfi felemelte az arcát. A nő két kezébe fogta a férfi arcát, vadul megcsókolta, a tekintete sürgetően csillogott. Egyszer csak mindketten a füvön feküdtek, és igyekeztek megszabadulni a ruháiktól, miközben a hold a hegyek fölé emelkedett. A férfi várt, mialatt a nő vetkőzött, élvezte, hogy közben a kezével, az ajkával felfedezhette a testét. Beth apró sikolyokat hallatott; már nem a kemény pilótanő volt, csak egy kapcsolatra vágyó asszony. Azután egymáséi lettek. Utána még gyengédebben csókolóztak, még mindig összefonódva. A férfi olyan buzgón csókolgatta az asszonyt, hogy nem vette észre a tucatnyi tibeti katonát, akik felbukkantak a homályból, körülvették őket és a repülőjüket, és bámulták a holdfényben fehérlő testüket. – Benjamin Hood? szólalt meg végre az egyik katona, brit kiejtéssel. Ben felriadt és körülnézett. Beth felkiáltott, és eltakarta magát a ruháival. – A pokolba is! – Bocsánat, doktor úr, de önt a palota parancsára letartóztatjuk.
Huszonegyedik fejezet Egyesült Államok, Cascade-hegység, Hood kunyhója szeptember 5., napjainkban Ahogy a régi dal mondja, egy csók és más semmi, és Rominy készen állt, hogy megmondja Mr. Jake Barrow-nak, hogy ne merjen ennél többet megengedni magának, nem, köszöni szépen. A férfi azonban éjfélkor csókolta meg őt, mégpedig élete legzaklatottabb napja után, amelyben volt robbanás, üldözés, [19] bor, örökség és Nancy Drew-féle rejtélyes őrültség, és egy olyan órában, amelyben a legsebezhetőbb és legbizonytalanabb volt. A férfinak füstszaga volt, az állán kellemesen szúrt a borosta. Visszacsókolta hová lett az önfegyelem? , és a dolog halad előre, az elkerülhetetlen komédia felé, amely abból állt, hogy kinyitották a hálózsákokat, elővették a párnákat, és megszabadultak a ruháiktól. Így esett meg, s a szegény Benjamin Hood levágott ujja elfeledetten hevert felettük egy polcon. Túlságosan kimerültek voltak valami kirobbanó dologhoz, túl ügyetlenek és puhatolódzók ahhoz, hogy nagyszerű legyen, de mindenképpen egyfajta megkönnyebbülés volt. A nő melegséget érzett utána, csak azon aggódott, hogy nem követett-e el hibát. Azt tanácsolom, tartsd magad távol a férfiaktól! Akkor meg miért esik ez ilyen jól? Elaludtak, a férfi átölelte, de aztán megfordult, és Rominy nem ébredt fel, csak amikor az ablakokban tejesen-szürkén mutatkozott a közeledő hajnal. Álmosan pislogott, nézte az ismeretlen árnyakat, kinyújtózott az alvóhelyén. Jake hangosan lélegzett, de legalább nem horkolt. Egy pont oda. Hallotta azonban a mezei egerek mozgását, és talán valami más, rosszabb zörejt is. A kunyhó kicsi volt, meghitt és barátságos. Ahogy nőtt kint a világosság, a madarak is rákezdtek a fákon. Valaki állt az ablaknál. A lány tágra nyitotta a szemét, hirtelen felkapta a fejét. A halvány holdfényben az üvegen túl ott lebegett egy fiatal, kegyetlen arc, húsos, félrehúzott ajakkal, kopaszra borotvált fején a mohawk indiánok haj tincsével. Az egyik fülében ezüstdísz függött. Az arc visszanézett, a sötét szem mintha élettelen lett volna, nem pislogott, olyan volt, mint egy cápa szeme. Aztán eltűnt. Rominy dobogó szívvel ült fel. Valóban látott valamit? – Jake sziszegte. A férfi morgott, és közelebb húzódott. – Jake, ébredj fel! Láttam valakit! – Kit? motyogta. – Egy kopasz fickót, olyan volt, mint egy bőrfejű. Megjelent az ablakban, aztán eltűnt. Rominy suttogva beszélt, maga sem tudta, miért. Barrow kinyitotta a szemét, és átnézett Rominy válla felett. – Hol? – A mosogató felett. – Biztos vagy benne? Felállt, és meztelenül odament az ablakhoz. Itt volt a bozótban? A többi ablakon is kinézett, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót, körülnézett, majd becsukta. – Semmilyen autó nem áll kinn. Biztosan álmodtad. – Nem hiszem Rominy remegett. És mi van, ha eljutottak idáig? – Nekem egy örökkévalóságba tellett, hogy kinyomozzam ezt a helyet. Nem hinném, hogy azoknak a fickóknak sikerült volna. Ellenkező esetben itt vártak volna ránk. – Ez azért nem megnyugtató.
– Valaki idejön csak azért, hogy bekukucskáljon, és utána elmenjen? És Delphina kutyáit sem őrjítette meg? Nem, azt hiszem, csak rosszat álmodtál. Visszament az alvóhelyéhez, leült, és visszafektette Rominyt. – Az is lehet, hogy egy mosómedvét láttál. – Jake, még egy puskánk sincs, és itt vagyunk a semmi közepén. – Itt van a dédpapa fegyvere, elég ijesztően fest. És mivel a semmi közepén vagyunk, nincs is szükségünk puskára. Ebben a pillanatban, hidd el nekem, ez a legbiztonságosabb hely. És van egy olyan érzésem, hogy ma meg fogjuk találni azt, amit keresünk. Bebújt a lány mellé, a hátához simulva átölelte, nagyon kellemes volt. Rominy megérezte, hogy a férfi kívánja. – De mi van, ha mégis van valaki a ház körül? – Megnéztem, nincs itt senki. Egy kilométerről hallanánk, ha ezen az úton valaki közeledne. Talán az öreg Lady Clarkson által emlegetett kísértetet láttad. – Olyan igazinak látszott. – Csak álmodtál. Pihenj, korai még felkelni! A lány odabújt a férfihoz, örült teste melegének és a közelségének. – Te már nagyon éber vagy. – Örvendek, hogy láthatom, ahogyan Mae West mondaná. – Tudod, én nem gondoltam, hogy sor kerül arra a tegnap estire suttogta a lány. – De én igen. Tetszel nekem. – Én még mindig nem tudok rólad semmit sem, Jake, tényleg semmit. – Majd megtudsz mindent. Ez most itt egy jó kezdet. – Általában visszafogottabb vagyok. – Nem kétlem. Most szokatlanok voltak a körülmények. – Kivételesek! – Lát-vá-nyo-sak. Nevetni kezdett, így aztán a lány megfordult, megcsókolta, hogy elhallgattassa, és így gyorsan eltelt még egy fél óra. Aztán a férfi azt mondta, hogy maradjon csak a meleg ágyban, ő majd felkel, tüzet rak, és vizet melegít a tábori tűzhelyen. A lány nézte, ahogy felhúzta a farmerjét. Hát igen, olyan remekül festett, ahogy a Safewayben elképzelte, egy Dogpatch gyöngyszeme. Túlságosan is jó formában volt ahhoz képest, hogy valószínűleg komputer előtt üldögélt egész nap. Bizonyára alaposan kihasználja a pénzt, amelyet befizet egy edzőterembe. Talán hiú is? Nem szép dolog mások felett ítélkezni! Rominy is egyik nap karcsúsító ételeket vásárol. Másnap meg itt van egy erdei házikóban egy szexis riporterrel. Valóság-e ez az egész? Lustán figyelte, ahogy a férfi belebújt az ingébe. – Van rajtad egy tetoválás. A jobb vállán látta meg. – Ja, igen. Ez most szinte kötelező. – Mit ábrázol? Valami kerek? – Ez egy napkerék. Ősi népművészet. Tibeti, egyebek között. Tetszett a mintája. – Akkor választottad, amikor kicsit több sört döntöttél le a kelleténél? – Nem, nem, nagyon alaposan megfontoltam. – Nekem tetszik állapította meg Rominy. – Azt mondják, szerencsét hoz. A lányban felrémlett, hogy valahol látott már ilyesmit vagy hasonlót, de nem jutott eszébe, hogy hol. – Van még egy megoldandó rejtélyünk emlékeztette a férfit. – Akkor ne együnk, amíg meg nem oldottuk mondta a férfi. – De én éhes vagyok.
– Akkor először eszünk, és utána kigondoljuk a többit. A tábori tűzhelyen sípolt a vízforraló, a férfi a nescaféra öntötte a forró vizet. – Van nálam egy csomag Kellogg Variety keksz is. – Te aztán tudod, hogy kell elkápráztatni egy lányt. Hajlandó vagy elfordulni, amíg felöltözöm? A férfi kortyolt egyet, és kijelentette: – Nem, nem hinném. És persze nem is volt rossz, úgy tűnt, értékeli a látványt. Felkelt a nap, megvilágította a fákat és a kunyhót. Visszatértek Hood furcsa térképéhez, amely az ujjlenyomata rajzolatát ábrázolta. Sokkal inkább festett úgy, mint egy Rorschach-teszthez való tintafolt, mint egy kincskereséshez rajzolt térkép, de csak kellett valami értelemnek lenni Hood különcsége mögött. Lehetséges, hogy csak ezért vágta le az ujját? Ahogy Van Gogh levágta a fülét? A térképen volt egy irányt jelző nyíl, egy É betűvel, ami valószínűleg északot jelentett. Jake ezt is egybevetette a saját térképével, de a kettő között nem volt észlelhető megfelelés. – Ez olyan, mint egy bizonyítéknak a fele mondta Rominy. – Remélem, nem volt bolond, amikor ezt csinálta. A lány visszatért a kekszesdobozhoz, átnézte újra a tartalmát. – Hagyott ránk egy iránytűt is. – Azt csak akkor érdemes használni, ha már tudod, hogy milyen irányba akarsz elindulni. – Hihetetlen, hogy még működik! Rominy kézbe vette, és figyelte a tűt, de az nem mozdult. Hát, mégsem működik. El van törve. Mozdulatlan. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hogy a tű mindig egy irányba mutat, valahova északkelet felé. Jake a kezébe vette a szerkezetet, megütögette. A tű nem mozdult. – Igazad van. – És ha ez is jelent valamit? – Mit jelenthetne egy elromlott iránytű? – Talán ő állította így be az iránytűt, hogy ne mozdulhasson el, és berakta a széfbe az ujjával együtt? – Szerinted van ennek jelentősége? – Szerintem igen. – De honnan indult ki? – Vegyük kiindulópontul ezt a házat. Keresd meg a térképeden, hol vagyunk, és az iránytű útmutatása alapján húzz egy vonalat rajta! Jake megtette. A vonal áthaladt több hegyen, de még mindig nem volt világos, hogy melyik felel meg Hood ujjlenyomatának, ha egyáltalán ilyenről van szó. – Még mindig hiányzik valami. Hogyan tovább, Woodward? A lány gondolkozott. – Nagyon egyszerű, kedves Bernsteinem. A dobozban lévő többi holminak is van jelentése, csak az a kérdés, hogy micsoda. A férfi megrázta a fejét. – Gyermekem, ez nem olyasmi, mint jegyzetelni egy sajtókonferencián! Az én agyam nem így működik. Egy pisztoly és egy kendő? Ennek nincs értelme, ez a naptár nem igazít el bennünket… várj csak egy percig! A pisztoly meg van töltve? – Úristen, remélem, nincs. Ott hadonásztam vele a bankban. Hetvenkét éves tölténnyel? A férfi felvette a pisztolyt, célzott, és olyan ügyesen kezelte a szerkezetet, ami meglepte a lányt. Jake a fegyverekhez is ért? Egy megzöldült töltény kigurult a pisztolyból, és leesett a padlóra. – Mi lett volna, ha csak úgy elsül? – Szerencsére nem tette. A férfi felvette, és kíváncsian tanulmányozta a szerkezetét. Nézd! Odavitte a
töltényt a naptárhoz. Az átmérője megfelelt annak a lyuknak, amely áthaladt az egész naptáron, lehetővé téve, hogy felakasszák a falra. A lyuk széle szakadozott. Azt hiszem, Benjamin Hood átlőtte ezt a naptárat, mielőtt megrajzolta volna a térképét vagy az ujjlenyomatát vagy akármit, amit csinált. – De miért? A férfi a nyitott oldalakra mutatott. – Hogy egy hivatkozási pontot adjon, vagy arról, ahova menni kell, vagy arról, ahol állunk. – Igen. Rominynak tetszett ez az együtt gondolkodás. Azt hiszem, arról van szó, ahol most vagyunk. Ez a kiindulópontunk. Akkor a golyó ütötte lyuktól kell vonalat húzni. Jake az É betűt használva vonalat húzott a 45-ös lövedék által a naptáron ütött lyuktól északkeleti irányban. A vonal keresztezte Hood ujjlenyomatát. – És akkor ez most mit jelent? kérdezte. – Nem tudom. És a kendő mire jó? – A dédapád egy kicsit bolond volt, nem igaz? Vagy teljesen paranoid, mindent elzár, amíg csak fel nem bukkan egy örökös, és magának követeli mindezt. Valaki, aki remélhetőleg nem a kormány embere, nincs köze Tibethez vagy a nácikhoz. És itt vagy te, kedves, ifjú detektív. A hangjában csodálat volt, ami tetszett a lánynak. Rajta, használd ki, Rominy! A lány elővette és vizsgálgatta a kendőt. A piszkos selyem törtfehér volt, és minden szempontból jelentéktelen. Talán valami tibeti hatalmasságtól kapta? Vagy volt valami titkos jelentése? Mit tesz ilyenkor egy ifjú detektív? Vagy egy férfi, aki élete végéhez érkezett egy rettenetes háború végén? A nő odaállt az egyik ablakhoz, és a fény felé tartotta a kendőt. Egyes részek tisztábbak voltak a többinél, ez jelenthet valamit. – Jake, gyújtsd meg a lámpádat! – Süt a nap, Rominy. – Gyújtsd csak meg! Szükségem van egy kis hőre, de nem akarom a tűz elé tartani a selymet, nehogy lángra kapjon az egész. A lámpa régi típusú gázlámpa volt, ismerős sistergéssel gyulladt meg. Hamarosan forró lett az üveghenger, és Rominy a fény elé tartotta a kendőt. – Gyerekkorunkban csináltunk ilyesmit. – Kendőket tartottatok lámpák elé? – Láthatatlan tinta. Írhatsz gyümölcslevekkel, mézzel, vizezett borral, vizelettel… nagy a választék. Kólával is. Összekevered vízzel, írsz, megszárítod, és az egész láthatatlan marad. – Amíg fel nem melegíted? – Pontosan. És íme! Barna számok jelentek meg a kendőn. Leolvasták: 360/60/60=1 – Világos, mint a vakablak tréfált Jake. – Nem, ez biztosan jelent valamit. Egy időpontot? De egy évben nem 360 nap van, hanem 365. – Az ókori babiloniak és egyiptomiak 360 napos évet használtak, amíg a csillagászat nem fejlődött tovább. Még ma is használunk hatvanas beosztást. Azt hiszem, a 360 fokokat jelent, mint az iránytű fokai. Hatvan plusz hatvan az százhúsz, ez éppen ellentétes azzal, amit az iránytű mutat. És az egy… nem tudom. – Miért adna meg egy másik irányt? – Hogy keresztezze az elsőt? – De nem keresztezné. Egyszerűen az ellenkező irányba mutat. Ez nem segít rajtunk. – Hadd gondolkozzam! Jake összeszorította az ajkát, vizsgálgatta a relikviákat, a lány közben úgy érezte, ellenállhatatlanul csinos a férfi. Hát igen, beleesett. – Volt már a kezedben hajózási térkép? – Nem felelte Rominy, és gondolatban megrótta önmagát, mert olyan óvatlan szívügyekben, de hát néha történnek varázslatos dolgok, nem igaz? És… – A tengeri mérföld hossza egy fok egyhatvanada, vagy a Föld szélességi fokának egy perce. Ez a
távolság valamivel hosszabb a szárazföldi mérföldnél, vagyis bő másfél kilométer. – De a láthatatlan tintával két hatvanast írtak. – Ami egy tengeri másodpercre utal, ez, ha a hajózási tapasztalataimra gondolok, körülbelül száz láb. Száz plusz egy láb, azt hiszem, vagyis kicsit több, mint harminc méter. – Ez azt jelenti, hogy tíz centi ezen a térképen valójában százhúsz méternek számít. – Ez minden? Ez azt jelenti, hogy a golyó ütötte lyuktól az ujjlenyomat csak néhány száz méter. A lány újra a kendőt nézte. – Várj, vannak itt más számok is! Alaposan szemügyre vették; kevésbé olvashatóan ott volt még: 72.1. – Nézd meg a szinttérképet újra! – És? – Mi van akkor, ha meg kell szorozni 72,1-del a száz plusz egy lábat? Akkor hova jutunk? A férfi elvégezte a szorzást. – Az annyi, mint 7282 láb, vagyis 2,2 kilométer. Ez akkor a modern térképet nézte, és Hood ujjlenyomatát ennek a hegycsúcsnak a túloldalán, Lookout Mountain és Teebone Ridge között lehet, Eldorado felé. – Nézd meg, mit jelent ez a te Geological Survey térképeden! – Itt valahol, Little Devil Peak alatt, a Marble Creek Canyon környékén. – Olvasd le a koordinátákat! A férfi leolvasta. – Azt hiszem, oda kell mennünk mondta Rominy. Egy kicsit bonyolult lesz az erdőben megtalálni ezt a helyet. – Talán nem. Van GPS-em, ha azt használjuk, pontosan oda érkezünk. – Nagyszerű. És aztán mi történik? – Nem tudom. Úgy tűnik, alaposan megdolgoztunk azért, hogy idáig eljussunk, de a dolog még mindig nem világos. Ha nem Hood széfjének a tartalmával dolgoznánk, semminek sem volna értelme. Talán a mi magyarázatunk sem a megfelelő, de azt hiszem, Rominy, te eltaláltál valamit. Induljunk, kövessük ezt az irányt és… talán kincsre bukkanunk. Óvatos volt a hangja. Igyekezett visszafogni a reményeit. És a pénzérmék mire valók? kérdezte. Rominy egy percnyi gondolkodás után diadalmasan válaszolt: – Ez könnyű. Te mondtad, hogy ezekben a hegyekben rengeteg régi bánya van. Vagyis egy aranybányát fogunk találni! – Irigyellek az optimizmusodért. – Talán olyasvalamit talált Tibetben, ami segített neki a bányászatban. – Hozom a hátizsákot. – Én meg elmosogatom a reggeli dolgokat. Ha kimégy, kérlek, nézd meg, nincsenek-e itt a kísértetek és a bőrfejűek! – És a mosómedvék! Jake előző nap egy zacskót nevezett ki szemetesnek. Kiment a kocsihoz, holmikat vett elő a szerszámos ládájából, és körbejárta a házat. Rominy félbehagyta a maradékok besöprését a szemetesbe. Jake újra felhasználható dolgokat is beledobott, a spagetti dobozát és két műanyag vizespalackot. Fura, hogy egy seattle-beli fiú ennyire nem környezettudatos. Úgy döntött, kiszedi és átválogatja a szemetet. Amikor belenyúlt, az esti, összegyűrt papírszalvétából valami kicsi, kerek és fényes esett ki. Barrow elveszített egy fémpénzt? Kiemelte a spagettiszálak közül. Nem érme volt, hanem egy kis akkumulátor. Fura, hogy épp itt dobta ki. Hirtelen eszébe jutott valami. Kilesett az ablakon: a férfi még kint tett-vett. Rominy kinyitotta a kézitáskáját, elővette a mobilját, levette a hátlapot.
Hiányzott belőle az akkumulátor. Visszatette az akkut a helyére, de a telefon még mindig nem működött.
Huszonkettedik fejezet Tibet, a Kunlun hegység felé 1938. szeptember 30. A németek Lhászától ezer kilométert vezettek északnyugat felé, először kanyargós karavánutakon, a hegyek labirintusán át, aztán egy főútvonalon, amely átszelte Ázsiát Kasmír és a Karakorum felé. Százhatvan kilométerrel a Karakorum-hágó előtt észak felé fordultak, elindultak a pusztaságba. Ez a vidék olyan magasan feküdt és annyira néptelen volt, hogy attól kezdve már nomádokkal sem találkoztak. Az állatok kíváncsian, félelem nélkül figyelték őket, nem értették, micsodák ezek a kétlábúak. Raeder nagyon vágyott rá, hogy megöljön néhányat elég közel jöttek, használhatta volna a könnyű géppisztolyt , de a vadászat lassította volna a haladást. Közeledett az ősz, a távoli hegycsúcsok egyre fehérebbek lettek, minden reggel lejjebb és lejjebb volt már a hó vonala. A Kunlun hegység, ez a Himalájával párhuzamos, kétezer-hatszáz kilométer hosszú hegylánc alkotja Tibet északi határát. Úgy terül el a láthatáron, mint egy fehér fal, és olyan távolinak tűnik, mint a hold. Keyuri Lin igyekezett egybefonni a régi pechékből, avagy könyvekből leszűrt töredékes információkat az ősi legendákkal, hogy a tibeti rejtélyt kézzelfoghatóvá tegye. Az egész arra hasonlított, amikor Kolumbusz nyugat felé hajózott el, hogy keletre jusson. Most a világ teteje elnyelte őket, belekerültek egy földrajzi vákuumba. A térképek itt nem számítottak. Amikor a brit autó lerobbant harmincórányi földút és sztyeppén átvezető ösvény után, Kurt Raeder és társai leszívták az üzemanyagot a tartályából, és egyszerűen lelökték az autót az egyik hegyoldalról. A németek megtapsolták, ahogy bukdácsolt lefelé, a darabjai színes márványszilánkokként repültek szét a levegőben. A teherautó és az utánfutó még három napig bírta, némelyik német fel is kapaszkodott az utánfutóra. Aztán elértek egy hatalmas hasadékhoz. Mintha Isten mérhetetlen erejű kezébe fogta volna a földet, és megtörte volna a kérgét. Ez nem mély völgy vagy kanyon volt, ez egy sziklahasadék volt, egy hasadék a fennsíkon, amely minden irányban elnyúlt, ameddig csak a szem ellátott. Háromszáz méter mélységben víz csillogott a hasadék fenekén. A túloldal alig 50 méternyire volt, de a hasadék olyan áthatolhatatlan volt, mint egy vár vizesárka. – És most? kérdezte Müller. – Átkelünk rajta felelte Raeder. – Lehetetlen! volt Diels véleménye. Ahhoz léghajóra volna szükségünk. – Semmi sem lehetetlen egy nemzetiszocialistának. A léghajó gondolata nem is volna olyan rossz, ha módunkban állna egyet készíteni. Raeder megszemlélte, mi van a teherautón és az utánfutón. Sajnos nem tudom, hogy lehetne léghajót csinálni. – Esetleg megkerülhetjük ezt az egészet? – Ezeken a sziklamezőkön keresztül? Mekkora volna a kerülő? És ha a tibetiek üldöznek bennünket? Egy kitérő vagy késlekedés mindent tönkretehet. – Átdobhatnánk egy könnyű kötelet valakinek a túlpartra mondta Eckells. – Lát ott valakit, Franz? kérdezte Müller, aki egy kövön ült. – Egyikünk lemászik, aztán fel a másik oldalon kukucskált le Eckells a szakadék pereméről. De nincs nálunk elegendő kötél egy ilyen úthoz. Politikai tisztjük, aki egyben az operatőrük is volt, a legbuzgóbb volt a csapatban, és egyben a legbutább is. Raeder fel-alá járkált a peremen, mint egy türelmetlen állat. – Hagyjanak gondolkozni! – Talán ezért nem találta meg soha senki Shambalát mondta Müller. Raeder nem vett róla tudomást, a porba rajzolt valamit a bakancsa orrával.
– És ha át tudnánk lőni egy kötelet a túloldalra? Mit szólnak hozzá, baj társak? – És mivel? – A teherautó segítségével. Van egy ötletem. A teherautó kipufogója lett az ágyúcső. Leszedték az első rácsról a függőleges rudakat, amelyekből egyfajta horgonyt szerkesztettek. A horgonyra erősítették azt a legkönnyebb kötelet, amely szerintük elbírja majd egy ember súlyát, a kötelet gondosan összetekerték a házilag gyártott kilövőállomásuk mellé. A csövet lőporral töltötték meg, egy revolvert szétszedtek, az adta az elsütőszerkezetet és a gyúszeget. – Megvakulunk, ha ez az egész felrobban mondta idegesen Kranz. – Mintha az anyámat hallanám! mordult rá Raeder. – Felveszem az egészet ígérte Eckells. Hátrahúzódott; mégsem volt olyan ostoba, mint ahogy a többiek gondolták. Ástak egy lejtős árkot, a kilövőszerkezet vége a földre támaszkodott. A kipufogócső a szakadék túloldala felé irányult, a horgony rúdját úgy illesztették bele, mint egy puskavesszőt. Valakinek be kellett menni az árokba, és elsütni a szerkezetet. – Megcsinálom mondta Diels végre , ha valaki vállalja, hogy elsőként átmászik. – Az a valaki én leszek mondta Raeder. Diels lehunyta a szemét, és meghúzta a ravaszt. Óriási dörrenés. A cső nagyot rándult, a régész pedig felkiáltott, amikor a forró fém megégette a karját. A házi készítésű ágyú hátsó része szétrobbant, de a horgony úgy szállt, mint egy rakéta, és a kötél vonagló kígyóként repült utána. A csáklya vagy tíz méterrel a szakadék pereme mögött ért földet. Raeder addig húzta, amíg bele nem akadt egy nagy kőbe. Gyorsan a teherautóhoz kötötte azt a kötélvéget, amely náluk maradt. – Feszülnie kell! Ekkor egy vastagabb kötéltekercset a vállára vett, megragadta a kifeszített kötelet, összeszorította a lábait, és ellökte magát a levegőbe. Olyan volt, mint egy pók a szélben, háromszáz méterrel egy sziklaágy felett. Lassan-lassan átküzdötte magát. A kötél megereszkedett, de nem szakadt el. – Heil Hitler! kiáltotta vissza a túlpartról. A többiek lenyűgözve, elismerésük jeleként köszönésre lendítették a karjukat. A vastag kötelet visszahúzták a szakadék felett. A teherautóról leszerelt lendkerekekből egy csigaszerkezetet készítettek, és egy kötélbölcsőt erősítettek rá. A nap végére Keyuri Lint is átszállították, nem csak az élelmet, a vizet, és annyi muníciót, amennyit csak elbírtak. A teherautó magára maradt, olaj szivárgott belőle. Az utánfutóban ott maradtak az üzemanyaggal teli kannák. Raeder Keyurihoz fordult. – Elég közel vagyunk már, hogy gyalog is odajussunk? – Valahol ott van, annak a túloldalán mutatott Keyuri a horizonton előttük sorakozó, hóval borított hegyekre. A férfi bólintott. – Tudom, hogy te elvezethetsz bennünket a semmibe… – Az én népem is szeretné megismerni Shambala titkát. A nő a vállára vett egy csomagot. – Igen. És ha tévútra vezetsz bennünket, te sem látod viszont Lhászát. – Ha megtaláljuk Shambalát, talán akkor sem. Onnan még sohasem tért vissza senki, Kurt. Raeder nem mondta meg Keyurinak, hogy a németeknek nem is állt szándékukban visszatérni Lhászába. Talán átjuthatnak Kínán át a japánokhoz. Vagy északra mennek, és a transzszibériai vasúttal elérik Vlagyivosztokot, ott hajóra szállnak a Csendes-óceánon, így elkerülik a kommunisták vizsgálódását Moszkvában. A legbiztonságosabbnak azonban a nyugati útvonal ígérkezett Afganisztán vad vidékein át Perzsia felé. Azon az úton semmilyen hatalom, még Tibet sem volna képes feltartóztatni őket. Azon az úton biztonságosan eljuthatnának Shambala titkaival Németországba.
Raeder nem szándékozott megosztani terveit a Potala Palota szent embereivel, annak ellenére, hogy megígérte nekik. A kitűzött cél a világ meghódítása volt. Azok a szent emberek semmit sem fognak megtudni abból, amit a németek megtaláltak, csak amikor már késő lesz. Raedernek nem állt szándékában életben hagyni Keyuri Lint. A náci vezető már az első éjszakán visszaállította a nő feletti uralmát, a többi németnek pedig csak annyit mormolt, hogy a szemüket is vegyék le róla. Felverte az egyik brit sátrat a többiek hallótávolságán kívül, magához parancsolta Keyurit, rászegezte a Lugert. – Vetkőzz! A férfi volt a gazda, a nő a rabszolga, és ez a játék nagy élvezetet okozott Raedernek. Borotvált volt a feje, vagy sem, Keyuri teste a szerzetesi ruhák alatt is érett, szép barack volt. Keyuri azonban kellemetlenül közömbös maradt a férfi figyelmességeivel szemben. Nem reagált a simogatásaira, nem tiltakozott és nem harcolt. A gondolatai messze jártak. Raedert feldühítette a nő megadó viselkedése, és vadul a magáévá tette. Utána nem érzett mást, csak kielégületlenséget. Hol a láz, amelyet Hood táborában éreztek? Hol a nő rettegése? És hol a gyűlölete? A nő egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy a férfi emlékeiben élt. Attól az első éjszakától kezdve nem is nyúlt hozzá többé. S ami még rosszabb, a többiek megjegyzéseket tettek. Müller rászólt: – Mit tett vele, Kurt? Nézze, olyan, mint egy megkorbácsolt kutya! – Csak tetteti magát. – Magának miért jár a nő, és nekünk nem? panaszkodott Eckells. – Fogja és vigye, engem nem érdekel. De tudta, megölné Franzot, ha megtenné, és valahogy Eckells is megérezte ezt. – Én nem veszek el magamnak senkit. Csak azt mondtam, hogy vagy legyen mindenkié a nő, vagy egyáltalán ne legyen itt nő. – Igen, nekünk vezetőre van szükségünk, nem egy ágyasra dörmögte Müller. – Nekem meg egy geofizikusra, és nem egy dadára. Fenyegetően beszélt társaihoz. Rendben. Ő kérte, hogy feküdjek le vele, de mostantól egyedül alszik. Csak azért van velünk, mert térképei és bizonyítékai vannak. A nemzetiszocializmus javára hoztuk magunkkal ezt a nőt, bajtársak. Addig lesz velünk, amíg meg nem találjuk Shambalát. Keyuri a menet közepén haladt. Beletörődött új sorsába az ázsiaiak furcsa fatalizmusával. Nem volt túlságosan meglepve, amikor Raeder sikeresen csapdába csalta a briteket, az sem lepte meg, hogy a britek autóit habozás nélkül tönkretette, és az sem, amikor áthidalta a szakadékot úgy, ahogyan senki földi halandó nem lett volna képes. Kurt Raeder ilyen volt. Talán várta a nő, hogy visszatérjen? Ez olyan titok volt, amelyet nem vallott be sem a kolostorának, sem a Retingnek, talán még magának sem… Még mindig benne izzik a vonzódás szikrája? Kurt lehetségesnek tartotta, de a nő semmi jelét sem adta ennek. A közöny Keyuri eszköze, azzal bünteti őt a múltért? A régi könyvek tanulmányozása talán őt is megfertőzte ugyanazzal a vágyakozással, amely a nácikban égett? Hogy megtalálja Shambalát, és uralkodjon titkos erőin? Ő, a buddhista szerzetesnő éppolyan mohó volna, mint bárki közülük? Igen, erről lehet szó. Raeder nem hitte, hogy bárki el tudja rejteni a vágyakozását, bármilyen vallású is. Az emberek vágyakozásból álltak, minden ember a vágyak bonyolult szövevénye. Az embereket a vágy határozza meg. Keyuri hirdetheti szellemi felsőbbrendűségét, amíg a Nap ki nem hűl, de a lelke még mindig Raederé volt. A férfi észrevette, hogy Keyuri bámulja a halálfejes jelvényeket, a fegyverek csövének kékes csillogását, társainak, az SS lovagjainak erős karját. Titokban mindez elbűvölte a nőt, efelől Raeder biztos volt. A nyugalma csak álca. El volt szánva, hogy felébreszti a nő tekintetében a vágyakozást, a vágyat valami iránt, mielőtt majd megöli.
Elindultak. A terület tökéletes üressége kísértetként nehezedett a németekre. Volt szépség ebben a kietlen tájban is, természetesen. Az út 4800 méter magasságban fekvő tavak mellett vezetett, amelyek mögött még 1600-3200 méterrel magasabb, hófödte csúcsok húzódtak. A víz színe az indigókéktől a színjátszó zöldig váltakozott, olyan volt, mint egy kolibri nyakán a tollazat. A fennsík olyan volt, mintha egy vízfestékes doboz tégelyei sorakoztak volna rajta. Az ég nagyon tiszta és mély volt, olyan lehatárolatlan, mint a világűr. Minden hatalmas volt, és ez jelentéktelenné változtatta a kis csapatot. A németek arról suttogtak maguk között, hogy a tibeti nő nem akarja-e elveszejteni őket ebben a pusztaságban. Elnyeli-e ez a táj a Reich legjobbjait, ahogy korábban mindenkit elnyelt már, aki a Shambalát kereste, ahogyan a Reting figyelmeztette erre őket. A nő szándékosan távútra vezeti őket? Nem, biztosította őket Raeder. A tibetieket is érdekelték a legendáik, éppannyira, mint a németeket. Együtt fognak működni a végső, az elkerülhetetlen árulásig. Ilyen magasságban már nem nőnek fák, a nyár végén a barna, száraz fű is gyér már a köves talajon. Az előttük sorakozó hegycsúcsok tengeréből fenyegetően törtek elő és jól kirajzolódtak a kék és barna gleccserek. A csúcsok körül felhők gyülekeztek, amelyek szürke árnyékot vetettek. A felfedezők olyan tavacskákból ittak, amelyek szélén jégkoszorú volt, és olyan sátrakban ébredtek, amelyeket minden reggel jég borított. Nem volt sem fa, sem trágya, hogy tüzet rakhassanak. Már alig volt petróleum a főzéshez. A sík talaj domboknak adta át a helyét, kaptatón vezetett az útjuk, a levegő egyre ritkább lett, a szél csípősebb. Lehullott az első hó. A férfiak kendőt kötöttek az arcuk elé, csak a szemük látszott ki a keskeny nyíláson. Keyuri köhögött, de sohasem panaszkodott. – Ez a Kunlun? kérdezte Keyuritól Müller. – Csak a tornáca. Hóval borított ösvényeken küzdötték magukat egyre feljebb, míg végül nem volt tovább: a csúcson álltak a süvöltő szélben és a csípő hófúvásban. – Kurt, hol van Shambala? lihegett Kranz. – Ott. Tőlük balra nyugodott le a nap. Sok száz kilométerre elláttak. Egy újabb tágas, jeges medence terült el előttük, amelyet befagyott tavak pettyeztek. Mögötte még magasabb, jeges, ködbe burkolózó és kérlelhetetlen hegyek sorakoztak. – Az a Kunlun? mutatott oda Raeder. Keyuri bólintott. – Gyerünk, vágjunk neki a medencének, és jussunk olyan messzire, amennyire csak tudunk, még az éj leszállta előtt! Megtettek még vagy 13 kilométert, majd letáboroztak. Hajnalra a ruhájuk merevre fagyott. Folyékony víz csak az volt, amit a mellükön viselt kulacsban tartottak. Borzongva ették a hideg ételt; jeges hegyek álltak mögöttük, és jeges hegyek vártak rájuk. Meneteltek tovább. Egyszer csak elérték az eltűnő folyót. Tejszerű, jeges forrás fakadt a hegyekből, láthatóan a semmiből jelent meg a távolban egy sziklafal meredezett , és el is tűnt a semmibe. A köves fennsíkon legyezőszerűen szétterült, egy sor kis vízfolyásra bomlott. Ez a folyó, ahogy távolodott a forrásától, nem nőtt, hanem egyre kisebb lett. A víz nyilvánvalóan leszivárgott a földbe. Utolsó erecskéi egy sziklaágyon tűntek el. Ahogy a folyó partján haladtak felfelé, a Kunlun felé, a vízfolyás paradox módon egyre szélesebb lett. – Ez különös jegyezte meg Müller. Ezt a folyót követve, mintha visszafelé utaznánk az időben. Ki hallott már olyan folyóról, amely szélesebb a forrásvidékénél, mint lejjebb? – Nincsenek mellékfolyói, amelyek táplálhatnák mondta Keyuri. A fennsík magába issza. Feltételezem, hogy télen, amikor a forrásnál a gleccserek nem olvadnak tovább, ez a folyó teljesen eltűnik. Éppen erről szól a legenda: egy olyan folyóról, aminek nincs vége. Először arra gondoltam, végtelen, olyan
értelemben, hogy talán körbe-körbe folyik, de csak annyit jelent, hogy a vize sohasem éri el a tengert. A vízfolyás felderítette a németeket. Előtte a végtelen tájtól csendesek voltak, csak a szél szüntelen süvöltését hallgatták. Most egy csobogó víz mellett haladtak, ez a hang ismerős volt nekik az Alpokból és a Himalájából is. Minél tovább mentek azonban a folyó partján a magasabb hegyek felé, kitűzött céljuk annál elérhetetlenebbnek tűnt. A Kunlun ott feküdt, fehéren, vihartépetten, tilalmasan. Sem völgy, sem hágó nem kínált ígéretes bejutást. A gleccserek szürke deszkakerítésnek tűntek, alsó végük repedezett volt, kifelé türemkedő. A hatalmas, kavicsos gleccserturzások nyelvekként nyúltak el a fennsíkon. A növények satnyák, töpörödöttek voltak. Ez volt a jégkorszak. Maga a forrás is teljesen valószerűtlenül, egy fekete sziklafalból tört elő. Ekkor elértek a már zúgva dübörgő folyó mellett amelynek a vize rozsdabarnán habzott a gleccserek iszapjától egy halom tetejére, és meglátták, honnan érkezik a víz. Egy sziklában volt egy függőleges hasadék, amelyet Müller hatszáz méter hosszúnak becsült. Olyan volt, mintha egy óriás egy fejszével kettéhasította volna a sziklát. A kanyon nem volt szélesebb egy szobánál, a falai meredeken emelkedtek, mint egy várfal. Ebből a szűk kapuból tört elő a forrás, vize úgy lövellt a levegőbe, mintha egy tűzoltófecskendőből törne elő, és vagy háromszáz métert zuhant le a síkra, amelyen ők tartózkodtak. Láthatóan nem volt lehetőség eljutni a vízesésen át a kanyonhoz, és a kanyonon át sem tűnt elérhetőnek a víz forrása. A dörgő folyó faltól falig kitöltötte a hasadékot, amelyet a felszálló pára jéggel keretezett. Döbbenten álltak. – Ez nem lehet a helyes út mondta Raeder Keyurinak. Úgy tűnt, a látvány a nőt is meglepte. – De minden éppen olyan, ahogy a történetekben leírják. A folyó kapu lesz. Amögött, a legenda szerint, egy olyan völgy terül el, amely minden vihartól védett. És onnan nyílik a bejárat Shambalába. – Ez csapda motyogta Müller. – A csapda olyasmi, amibe be tud sétálni az ember cáfolta Diels. Ez meg olyan hely, ahová be sem léphetünk. – De micsoda látvány, mi? mondta Kranz. Látott valaha ilyen szűk kanyont? Talán egy földrengés hozta létre? Vagy egy villámcsapás? Franz, készítsen róla képeket! Az operatőr már a felszerelésével foglalkozott. – Nézze, alatta felvillan valami fehér! Azt hiszem, van ott egy gleccser, abból táplálkozik ez a folyó. Ez majd felizgatja a földrajzi társaságokat. Raeder a távcsövén át vizsgálta a falat. A sziklák felnyúltak a meredek, felhőkbe vesző, hóval borított hegyoldalakig, amelyek fehér köpenyét a lavinák nyoma éktelenítette el. A gerinceken a szél éles párkányokat formált, amelyek szélén a hó füstként kavargott a levegőben. – Képtelenség átkelnünk a hegyen mondta. Ha van is mögötte völgy, azt ez a bejárat úgy őrzi, mint egy erőd. – Ha mi nem vagyunk képesek bejutni oda, akkor senki más sem szólt Müller. Azt hiszem, egy elérhetetlen helyhez fűződő mítoszt kergetünk. Ezért találhatnak ki erről történeteket a tibetiek. Egy völgy, amelynek nincs bejárata? Hát miért ne állítsuk róla, hogy egy titkos királyság rejtőzködik ott? Ki tudja megcáfolni? – Várjon csak szólalt meg Raeder. A távcsöve a kanyonra szegeződött. Van ott egy ösvény, vagy legalábbis egy kiugró sziklapad. Nézze csak meg! adta át a geofizikusnak a távcsövét. – Nem mondhatja komolyan! felelte Müller, és beletekintett a távcsőbe. Miféle ösvény? – A zubogó víz felett hat méterrel van egy kiugró sziklapad. Túl keskeny a legtöbb állat számára, úgy vélem, és talán túl keskeny nekünk is. Ha beleesünk a vízbe, és netán nem fulladnánk meg, akkor a vízesésben végezzük. Nevetségesnek tűnhet, de úgy látszik, az ösvény folytatódik, eltűnik az árnyékban,
olyan, mintha belevájták volna a sziklába. – Azt akarja, hogy azon menjünk be? kérdezte Kranz, és immár ő vizsgálta meg a helyet a távcsővel. Ez kész öngyilkosság! Az ott egy csapda. – Vagy próbatétel mondta Raeder. Ha Shambalába könnyű lenne bejutni, már régen rábukkantak volna, nem igaz? Legalább fel kell jutnunk odáig, és meg kell nézni, valóban járható csapás-e az, és mi lehet a túlsó végén. – És utána? – Minden felszerelést itt hagyunk, oldalazva behatolunk. Ha leesünk, meghalunk. De ha hazajutunk a Reichsführerhez, és azt mondjuk, igen, láttunk valami ígéreteset, valamit, ami egybecseng a legendákkal, de óvatosságból visszafordultunk, nos, azt hiszem, akkor is meghalunk. – A Vaterland, a szülőföld nem tűri a kudarcokat bólintott Eckells.
Huszonharmadik fejezet Tibet, Lhásza, Nyári Palota 1938. október 2. Hát ennyit Hale ügynök diplomáciai ajánlóleveleiről. Benjamin Hoodot Lhászába érkezése óta egy aranyozott kalitkában tartották fogva, egy pagodatetejű, meditációra szolgáló pavilonban. Börtöne csendes pihenőhely volt, amely a dalai láma nyári palotája területén, egy négyszögletes tó közepén lévő szigeten épült. Senki sem közelíthette meg engedély nélkül ezt a virágos Édent, és ő sem távozhatott el onnan. Katonák őrizték a szigetre vezető hidat. Klausztrofóbiát keltő paradicsom volt, a teraszt faragott kőkorlát övezte, a zöld vízen kacsák és hattyúk úszkáltak, a közeledő ősz arannyá változtatta a fák leveleit, a lehullott levelek ott ringtak a vízen. Hood kérte, hogy fogadja őt a Reting rinpocse, de megtagadták tőle. Kérte, hogy engedjék szabadon, de nem törődtek vele. Magyarázatot kért, de csak a monoton buddhista kántálás volt a válasz: „Om mani padme hum.” Ezt a mantrát végtelenül sok módon lehet értelmezni, és általában a helyes útra terelte az ezt ismételgető személyt, de melyik is volt a helyes út? Kis szigete egyik sarkából a fákon át ellátott a látványos fekvésű téli palotáig, a Potaláig. Aranyozott teteje olyan távolinak tűnt, mint a menny. Vajon ott van Kurt Raeder, és nevet rajta? Mi történt Beth Calloway-jel? Bizonyára elutazott. A múzeuma vagy a kormánya foglalkozik-e a hollétével? Őrjítő volt a hírek hiánya. Ezért azután óvatos megkönnyebbüléssel hallgatta a dobokat és a dungcsen, a tibeti hosszú trombita torokhangját. Ez a trombita olyan hosszú volt, hogy a végét a földre támasztották le. A hangja olyan volt, mintha a föld mélyéből jött volna. Egy szerzetesi körmenet, skarlátvörös és bíborszín öltözetek sokasága, közeledett felé. Egy másik irányból fegyveres tibeti katonák masíroztak elő, és körülvették a lagúnát, amelyben Hoodot fogva tartották. Trópusi sisakot, brit katonai gyakorlóruhát és lábszárvédőt viseltek. A szertartásoknál jelen lévő íjászok hosszú öltözékükben a hídhoz vezető kavicsos ösvény túloldalán sorakoztak fel, olyan csinosak és feszesek voltak, mint az íjaik. Velük érkezett a lhászai arisztokrácia az egész olyan ünnepélyes volt, mint egy nászmenet. Egy hegyes fejfedőt viselő alak kivált a csapatból, és előresietett; a katonák vigyázzba álltak. Nem jöttek vele kísérők, nem volt nála fegyver, és láthatóan nem félt az amerikaitól. Akkor meg miért tartották fogva Hoodot? A férfi lassan közeledett, mint aki nem akar felébreszteni egy bizalmatlan állatot. A kezében khata volt, fehér selyemkendő, az üdvözlés kendője. – Én a Reting rinpocse vagyok, Tibet régense; addig kormányzom az országot, amíg Őszentsége a dalai láma nem éri el a nagykorúságot mondta a férfi. Meghajolt, és odanyújtotta Hoodnak a kendőt. Üdvözlöm királyságunkban. Beth figyelmeztette erre a szokásra, így azután Hood meghajtotta a fejét, és átvette a kendőt. Átnyújtotta a repülésnél használt kendőjét a régensnek. Piszkos volt, de a Reting erről nem vett tudomást. – Örülök, hogy végre megismerhetem mondta óvatosan Hood. – Elnézését kérem a fogva tartásáért, de attól tartok, ez szükséges volt. Bizonyos eseményeknek be kellett következniük, mielőtt sor kerülhetett erre a találkozásra. Igyekeztünk olyan kényelmessé tenni itteni életét, amennyire csak lehetséges volt. – Kényelmes volt, de aggódtam. Én az Amerikai Természettudományi Múzeumtól érkeztem, Benjamin Hood vagyok, és azért jöttem, hogy figyelmeztessem önt. – Igen, már vártuk magát. – Vártak? Engem?
– A kendők békét jelentenek. Reting a pavilon felé mutatott: Leülhetünk, és örvendhetünk neki, nemde? A tibetiek láthatóan komótosan intézték a dolgokat. A két férfi leült pihenni az árnyékba. A kicsi, ragyogó színekbe öltözött sereg a tó túlpartján mereven állt és várt. – Maga nagyon messziről érkezett ide kezdte a Reting. – A kormányom kérésére, diplomáciai küldetésben… – Dr. Hood, minden tudok a maga küldetéséről. – Hogyan lehetséges? Eddig még senkivel sem tudtam beszélni. – Jöveteléről két nappal a megérkezése előtt hírt kaptunk a brit követségtől, a briteket hongkongi kollégáik informálták. Én magam is beszéltem az angol hatóságokkal azon a rádiókészüléken keresztül, amelyet egy német küldöttség nagyon kedvesen nekem ajándékozott. Amint el tudja képzelni, amit a britek mondtak önről és a németekről, jelentősen különbözött mindattól, amit Herr Kurt Raeder SSUntersturmführer mondott el nekem. Hood le volt sújtva. Előző utazásai alkalmával egy technológiailag elmaradott, kizárólag a vallással foglalkozó Tibetet ismert meg. Arra számított, a Potala lakói megelégedettek és restek, és nem számított rádió adó-vevő készülékre. Az ifjú régens azonban nyugodt és jól értesült volt, és egyáltalán nem tűnt olyan naiv hatalmasságnak, akit a Nyugat könnyedén manipulálhat. – Maga ismeri Kurt Raedert? – Tanácskoztam vele. – Hol van most? – Azt hiszem, Shambala ősi ereje után kutat a Kunlun hegységben, messze északnyugaton. Megígérte, hogy akármit is talál, megosztja kormányommal. A Reting úgy mosolygott, mint aki egy jó tréfát mesél. – Tudja, hogy milyen ember Raeder? – Többet tudok róla, mint gondolná. Értékes tanácsokat kaptam egy fiatal szerzetesnőtől, aki sokat tud Shambaláról, Raederről és magáról. – Rólam? – A neve Keyuri Lin mondta, és az amerikai reakciójára várt. Istenem, mi folyik itt? Hood meg sem kísérelte palástolni zavarát. – Keyuri él? – Nagyon is. – Az ön szolgálatában áll? – Ő a vallását szolgálja. És természetesen tibeti honleány. – Miatta tartanak fogva? – Ó nem. Neki köszönheti, hogy kiengedjük. – Találkozhatom vele? – Csak akkor, ha megtalálja Kurt Raedert. – Mit akar ezzel mondani? – Keyuri vele van. Hoodnak leesett az álla. – Csak nem már megint? – Keyuri választása is volt, nemcsak Raederé. De nem azért, amire most gondol. – Zavarban vagyok. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem önt Raeder érkezésére… – Nekünk nem figyelmeztetésre van szükségünk nézett körül a Reting , de milyen hűvös ez a délelőtt, már érezni a tél leheletét. A levegő azonban kellemesen tiszta, nem gondolja? Ez a legjobb évszak Lhászában, amikor a levelek sárgára váltanak, és az első viharok hóval hintik be a távoli hegyeket. Hood türelmetlenül fészkelődött. – A katonái megleptek engem és a társamat, Beth Calloway-t. Nagyon kínos volt. – Csupán természetes. A dolgok úgy történnek, ahogy kell mondta nyugodtan a Reting.
Mit jelenthet mindez? – Akkor talán ön most elmondja nekem, mi is folyik itt? A Reting elhelyezkedett, ruhája legyezőszerűen terült el, és azon gondolkozott, mit is mondjon. Hood számára New York után idegen volt a belőle áradó kedves türelem. Egy olyan világban, amely egyre csak a háború felé sodródott, a Reting kísértetiesen nyugodt volt. – Körülbelül egy hónappal ezelőtt felkeresett a Potalában a brit konzul, és jelentette, hogy egy német SS-katonákból álló küldöttség engedély nélkül elhagyta Kalkuttát. Bejelentett úti céljuk Lhásza volt. Az itteni brit követség rádión kapta a híreket Indiából. A konzul azt javasolta, hogy mozgósítsam a katonákat, tartóztassam fel a betolakodókat, és küldjem vissza őket az indiai brit hatóság területére. Figyelmeztettek, hogy a németek nem akarnak jót Tibetnek. – Tehát Raeder megkerülte önt? – Ó nem. Mi mindvégig tudtuk, hogy merre jár, és bármely percben megállíthattuk volna. A tibeti buddhista azonban vendégszerető a fáradt utazókkal, és különben is kíváncsi voltam, hogy ki az a merész ember, aki meghívás nélkül felkeresi királyságunkat. Az angolok megadták nekem a Kalkuttából útra kelt németek nevét, és az egyik tudósom felkiáltott, amikor az egyik nevet meghallotta. – Keyuri volt az, ugye, amikor Kurt Raeder nevét említették előtte? – Igen. – Keyuri tudós? Egy nő Tibetben? – Miss Lin nem mindennapi fiatal nő. Négy évvel ezelőtt úgy határozott, hogy bevonul egy buddhista kolostorba. Előtte egy nyugati kutatóexpedíciónál dolgozott. – Az az én expedícióm volt. – Elmondta nekem, hogy nem sokkal azután, hogy megözvegyült, mind Raedernek, mind önnek viszonya volt vele. – Igen hajtotta le a fejét Hood. – Keyurit mélyen megzavarták a nyugatiakkal kapcsolatos tapasztalatai. Részben az e világi becsvágyuk zavarta, részben az a képességük, hogy olyan földön, amely nem az övék, hogyan boldogultak és utazgattak. Zavarta őt a bennük élő vágy is, az őrültségük, ha mondhatom ezt. Maguk kiválóak és zaklatottak. – Mi mindketten tudósok is vagyunk, de Raeder… – Raeder adta az ötletet Keyurinak, hogy tanulmányozza az ősi tibeti erőkről szóló legendákat szólalt meg a Reting. A nő tart a Nyugattól, és azt szeretné, ha ezzel a kérdéssel a tibeti nép megbirkózna. Hosszú órákon át beszélgettem vele négyszemközt, elmesélte nekem a történetét, és azon gondolkoztunk, mit tegyünk. A legkönnyebb azt lett volna, ha visszaküldjük a németeket. De vajon a legbölcsebb lépés is az lett volna? – Ők nácik, és Hitler a világ feletti uralmat hirdeti. – Igen, de jól képzettek, és nem félnek azoktól a legendáktól, amelyek bennünket megbénítanak. Olyan műszereik vannak, amelyekkel a talajt vizsgálják, és nekünk nincsenek műszereink. Tanulmányozták a tibeti múltat, és képesek olyan technológiákat megérteni, amelyekre mi nem is figyelnénk fel. Keyurinak volt egy javaslata. Azt tanácsolta, hogy működjünk együtt ezekkel az SS-katonákkal. – De Raeder kihasználta őt! – Régóta keringenek hírek Shambaláról, de soha senki sem végzett komoly kutatásokat. Mi, tibetiek különbséget tudunk tenni legenda és történelem között. De mi a helyzet, ha a legenda egy része igaz? Rátalálhatnak Shambalára ezek a becsvágyó germánok? És megfejthetik a titkát? – Ha meg is fejtik, azt csak Németország javára fogják fordítani, erre figyelmeztetem. – Természetesen. A Reting kedvesen oldalra tekintett, a lubickoló kacsákat nézte. – Keyurinak az volt a terve, hogy Raederrel tart, megfigyeli, amit lehet, megtudja, amit megtudhat. Tudja, hogy a férfi még mindig megszállottam vágyik utána, mert nem sikerült elnyernie a szívét. A mi
szerzetesnőnk azért ment el a németekkel, hogy segítse és kikémlelje őket. Osztozik a felfedezésben, de ő visszahozza az elért eredményt ide, a Potalába. – Ez bonyolultabb, mint Buddha tanítása. Hoodnak nem nagyon tetszett ez a játék. – Veszélyes időket élünk. Vajon a vihar eléri az én népemet is? És ha igen, hol találunk előle menedéket? – Talán Kína megvédi Tibetet. – Mi épp Kínától tartunk leginkább. – Keyuri felajánlotta Raedernek, hogy velük tart? – Természetesen nem. A férfi nem számíthatott erre az után, ahogyan az asszonnyal bánt. Hood meglepetten nézett a Retingre. – Igen, megmutatott nekem néhány sebhelyet mondta Reting. Nekünk ravaszabbnak kellett lennünk. Az volt a tervünk, hogy Keyuri elárulja a német küldetés titkát a briteknek, akik azonnal útra kelnek, hogy ők fedezzék fel Shambalát. Ezt mi előre láttuk. De Raeder is gondolt erre, és csapdát állított a briteknek Lhászától északra. – Úristen. Ezt ön tervelte ki? – A briteknek nem esett bántódásuk, de a gépkocsijaikat, az egyetleneket Lhászában, amelyek ilyen utazásra alkalmasak, a németek ellopták. Ugyanúgy magukkal vitték Keyurit, azt a tibetit, aki a legtöbbet tudja arról, ami után a németek kutatnak. Így hát most együtt járnak a legenda nyomában. – Ön megőrült! Raeder elevenen megeszi a nőt! Semmit sem fog megtudni Shambaláról, amit a németek nem akarnak a tudomására hozni! – A szerzetesnő tökéletesen tisztában van ezzel, de szerencsére talált rá megoldást. – Éspedig mit? – Önt mosolygott rá a Reting. – Nem értem. – Azért tartottuk itt önt, hogy időt adjunk a németeknek, hadd találják meg, amit keresnek. Úgysem tudott volna senki sem versenyre kelni a gépkocsikkal. Megtudtuk azonban, hogy ön repülővel készül ide, és ez kínálta a megoldást. Azt akarjuk, hogy repülővel kövesse Raedert, tudja meg, amit ő megtud, bánjon el a németekkel saját tetszése szerint, és hozza vissza a Potalába Shambala titkát és Keyurit. Beth Callowaynek megígértük, hogy annyi üzemanyagot kap majd tőlünk, amennyivel visszatérhet Kínába, ha segít nekünk ebben a vállalkozásban. Azóta azzal foglalkozik, hogy a gépüket javítgatja. – Engem küldenek, nem a briteket vagy a saját tisztjeiket? Én nem vagyok katona. – Nem, de van valami, ami magát a tibeti kormány figyelmébe ajánlja, és ami meggyőzött bennünket arról, hogy maga a helyes utat fogja követni, azaz Lhászába hozza, amit megtudott. – És az micsoda? – Az, hogy ön még mindig szerelmes Keyuri Linbe. – Ezt ő mondta maguknak? – Ön árulta el, aki ilyen messzire utazott el miatta. Hood elvörösödött. Beismerte, hogy igaz, amit a Reting mondott, s hogy a Reting hamarabb ismerte fel az igazságot, mint ő maga. Immár arról volt szó, hogy megkérje a nőt, akibe éppen kezdett beleszeretni, hogy vigye el őt a másikhoz. – Beth gépén csak két személy számára van hely. – Remélem, sok túlélő lesz mondta nyugodtan a Reting, majd fülelt. Ez Miss Calloway gépe, most száll le a palota mellett, és már indulhatnak is.
Huszonnegyedik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-csúcs szeptember 6., napjainkban Rominy és Jake elindultak egy ösvényen Monogram-tó felé, elkanyarodtak Lookout-hegy irányába, és felmásztak oda, ahol ésszerűnek látszott átvágni az erdőn. Nem ez volt a legegyenesebb út felfelé is indulhattak volna Hood kunyhójától , de még az erdészet hepehupás ösvénye is jobb volt, mint átküzdeni magukat a Cascade-erdőségen, a kidőlt fatörzseken, a dús aljnövényzeten. Rominy azt a női csizmát viselte, amelyet Jake-tól kapott úgy érezte, fél számmal nagyobb a kelleténél , a méreténél jóval nagyobb farmernadrágot combközépnél levágta. Jó, hogy Barrow-nál volt ilyesmi, de a Starbucks-papírpohárról vett nyálminta után Rominy már gyanakodott az egész történetre. Jake annak is utánajárt, hogy hányas cipőt visel? Valóban oknyomozó riporter, vagy csak egy fanatikus? Szándékosan tette működésképtelenné a telefonját? Ha igen, akkor csak időt akart nyerni, hogy eladhassa neki ezt a vad történetet? Visszaemlékezett a simogatásaira, és nem akarta elhinni, hogy ennyire megcsalnák az ösztönei. Úristen, hogy tud csókolni! És rábukkant az ő örökségére is. A készpénzt azonban a saját hátizsákjába tette, nem az ő táskájába. Rominy arra gondolt, hogy az öreg 45-öst becsúsztatja a kézitáskájába, védekezésképpen, de olyan nehéz volt, mint egy üllő, és kétséges volt, hogy működik-e egyáltalán. A ruháját, amelyet a Safewayben viselt, elpakolták, a tárcája a teherautóban volt, meg volt fosztva az identitásától. Jake azt mondta, magával viszi a pénzt a biztonság kedvéért. – Jobb, mint ha a házban hagyjuk, hátha valóban volt odakinn valaki. Ez persze egyáltalán nem volt megnyugtató. – Ne izgulj, bennem úgy megbízhatsz, mint egy bankban. – Mintha ez olyan megnyugtató volna a Wall Street összeomlása után! A férfi nevetett. A pénz a hátizsák cipzáras zsebében volt, amely éppen olyan duci volt, mint a másik, amelyben elemek voltak. Rominy arra gondolt, megkéri, hadd legyen nála a pénz, de végül is a férfi talált rá az örökségére, és nem szeretett volna egy olyan vitát, amely elrontja a kapcsolat hangulatát. Szép csendben valamit megtett, egyedül és titokban, amiről Jake nem tudott. A melltartójába gyömöszölte a láthatatlan tintával írt régi tibeti kendőt. Ez nem volt sok, de valami, amit ő csinált, és nem Mr.… Riporter. Rominynak szüksége volt rá, hogy valamennyire visszanyerje az önbizalmát. Szeretett volna azonban ennek az őrülten titokzatos ügynek is a végére járni, és eddig jó csapatmunkát végeztek. Együttműködik vele, megtud mindent az őseiről, és a végén, ha szükséges, sikítozva hívja majd a rendőröket. Nos, hát ez volt a terve. Barrow valóban edzett férfi volt, ami nem ritka az országnak ebben a részében, de már ő is lihegett, amint felfelé haladt az ösvényen a hegyre kapaszkodó kis mozdony elszántságával. Rominy is gyakran járt kirándulni a fiatalemberek úgy gondolták, ez olcsó módja a randizásnak , de alpesi kalandjai eddig csak a Mount Rainier Paradise parkolójáig terjedtek, ahol azután a rengeteg emberrel együtt ott járt a vadvirágos rétek között, amíg véget nem ért az aszfaltos út. Ha az Úristen azt akarná, hogy az emberek földutakon mászkáljanak, miért gondoskodott aszfaltról? Az ösvény, amelyen haladtak, csupa sár, szikla, gyökerek és bozót volt, nem véletlenül nem járt rajta senki. Nem kínált semmilyen kilátást, csak egyhangúan kapaszkodott a Cascade folyó völgye felett. Árnyas és csendes volt. Az erdő mélyén kevés madár élt. – Hoztál zseblámpát? jutott eszébe a kérdés, amelyet már fel akart tenni.
– Kettőt is, meg a GPS-t, egy működő iránytűt, hegymászó kötelet, svájci katonai kést és két napra elegendő élelmet. Akár Afganisztánba is betörhetünk. – Úgy tűnik, alaposan felkészültél. – Elértem a sas fokozatot a cserkészeknél, ne feledd! – És még mit szereztél meg? – Hegyi mentés, vízi mentés, elsősegélynyújtás és szalontánc. Rominy nem tudta, tréfál-e. – Szalontánc, tényleg? – Vettem néhány leckét. – Izgalmas. Azt hittem, az újságírók bárokban lopják a napot, későig fennmaradnak és egészségtelenül étkeznek. – Valóban egészségtelenül étkezem, nem vetted észre? – De jól ismered a borokat, és rendelkezel ezzel a sokoldalú felszereléssel. – Turista vagyok, és szoktam kempingezni. Láttam Hood házát. A segítséged nélkül nem juthattam volna be oda. Rominy, én erre már jó ideje készülődtem, de nem számítottam a kocsi felrobbantására. És arra sem, hogy te ilyen okos vagy. – Nem érzem magam okosnak, inkább zavartnak. – És milyen csinos vagy! Ez tipikus férfibaromság volt, de tetszett Rominynak. Még most is, lihegve és izzadva, elégedetten gondolt vissza a szeretkezésükre. Miért van az, hogy semmi sem egyszerű? – Mit gondolsz, mit fogunk találni odafenn? Hood valami kinccsel tért vissza Tibetből, és ott rejtette el? – Remélem. Nem annyira a pénz, mint a sztori miatt. Máris van persze egy jó történetem: a bomba, a felmenőid, és a széfben őrzött doboz. De van egy olyan érzésem, hogy ez még nem a teljes történet. Miért vannak a nyomodban ezek a rémes bőrfejűek? Mi történt a szüleiddel? Miért bocsátkozott Hood egy ilyen rejtvényfejtő játékba? Remélem, addig mászunk, amíg minden kérdésre megtaláljuk a választ. – Nekem úgy tűnik, minden megtalált válasz csak további kérdéseket szül. – Olyan, mint az élet, nem igaz? Túl sok kérdés, és a végén meghal az ember. Kétórás kemény hegymászás után Jake ellenőrizte a GPS-t, tanulmányozta a szintvonalas térképét, és kijelentette: itt az idő, hogy letérjenek a csapásról, és kelet felé induljanak tovább felfelé, a saját szakállukra. – Csak arra vigyázz, hogy megtaláljuk majd a hazafelé vivő utat is. – Én egy műholdat követek. De ha a legrosszabb következik be, szerintem nem kell mást tenni, csak leereszkedni a hegyről, előbb vagy utóbb elérjük a Cascade River Roadot, ha közben nem halunk éhen, vagy nem esz meg bennünket egy puma vagy egy medve. – Előre is kösz, Jake. Szerencsére 1600 méter felett a fák egyre kisebbek lettek, a kidőlt törzsek már nem falként tornyosultak, inkább csak kisebb akadályokat jelentettek. Lassan lehetett haladni az ezüstfenyők és az áfonyabokrok között. Jake időnként nagyot kiáltott, hogy elriassza az esetleg útjukba kerülő medvéket. Végül kijutottak egy hangával borított rétre, körben magasabb csúcsok sorakoztak. Rominynak elakadt a lélegzete. Sűrű erdővel borított völgy felett gleccserek függtek, sziklás, havas földsánc vett körbe mindent. A sötét fák és a hó mellett ott világított az alpesi legelő ír zöldje. Jake feltekintett a térképéből a láthatárra. [20] – Dorado Needle, Triad, Mount Torment, Forbidden Peak. – Vidám elnevezések! – Az ott az Eldorado. Nagyon ígéretes név, amikor éppen egy aranybányát keresünk, nem igaz? – Leszámítva, hogy El Dorado sohasem létezett.
– Ahogy nem létezett Óz birodalma, Shangri-la és Camelot sem. Vagy mégis? mosolygott lenyűgözően a férfi. Gyerünk, Dorothy! Jake időnként megállt, tanulmányozta a GPS-t, és a két térképen a zöld szintvonalason és Hood ujjlenyomattérképén is bejegyezte a helyzetüket. Közeledtek a célhoz. Maga a gondolat, hogy műholddal azonosítsák be a helyüket a Cascade-hegységben, valódi varázslatnak tűnt Rominy szemében, és hogy nyomra vezető jelként egy összeaszott emberi ujj szolgált, csaknem hátborzongató volt. Ez a nap fantasztikusan alakult, friss levegő, ragyogó napfény, a távolban csillogó gleccserek és ez az új ember itt mellette, aki a semmiből bukkant fel, és úgy tűnik, bármit és mindent képes megcsinálni. Már attól hevesebben vert a szíve, ha a mozgását nézte. Titokzatossága ijesztő volt, és egyben elbűvölő. Az viszont már kevésbé volt elbűvölő, hogy a helyes irányt követve le- és felmásztak szakadékokon, átküzdötték magukat kivágott fatörzseken, és kúsztak az aljnövényzetben. Kemény munkával telt a délelőtt, csak a kincsvadászat izgalma óvta meg a csüggedéstől a bozótban vándorlókat. Egyszer csak megérkeztek a feltételezett helyre. Meredek hegyoldal volt, hat-kilenc méter magas fenyőkkel, egy szirt alatt. Köztük és az Eldorado között egy erdővel borított térség terült el. Sehol sem volt valami jelentős kitüremkedés, semmi sem volt iksszel megjelölve, nem fénylett sehol sem arany, és koponya sem látszott. Az egész hely tökéletesen jelentéktelennek tűnt. – Nem értem mondta Rominy. Jake leguggolt, tanulmányozta a GPS-t és a térképeket. – Ha jól számoltunk a kunyhóban, akkor megérkeztünk. Felpislogott az égre, mintha a műholdaktól valamilyen más választ várt volna. Talán nem jól értelmeztük a megadott adatokat. – Nagyszerű mondta a lány csípőre tett kézzel, és körülnézett. Akkor hát hiába izzadtunk ennyit. Piszkosnak érezte magát, és nyugtalannak. – Talán a dédpapád elszámított valamit. Végül is neki nem voltak ilyen műszerei. – Talán a dédpapám sült bolond volt. Nos, ellenőrizzük a környéket! Lehet, hogy csak százméternyi a különbség, bár nekem inkább száz kilométernyinek tűnik. Te menj felfelé, én lefelé. – Csak le ne ess arról a szikláról! Megkezdték a kutatást. Nem találtak mást, csak fákat és bokrokat. Rominy áfonyabokrokon haladt keresztül, ahogy óvatosan lefelé ereszkedett. Ő is, Jake is időnként felkiáltott: „Hé, medve!” csak hogy hallótávolságon belül maradjanak. Egyszer csak a lány megcsúszott valamin, a fenekére huppant, és elkezdett csúszni lefelé. Megrémült egy pillanatra, mert a szikla pereme felé csúszott, de a hanga és az áfonya hamar lefékezte. Nem látott mást, csak leveleket. Felállt, hogy megkeresse Jake-et, de nem látta. Egy mélyedésbe került. A baj nemcsak az volt, hogy a férfi nem volt mellette, de nála voltak a térképek, a GPS és az iránytű is. A pénzéről nem is beszélve. – Jake? Semmi válasz. – Jake? – Mi van? hallatszott nagyon messziről; Rominy azt szerette volna, ha közelebb van hozzá. – Azt hiszem, találtam valamit! Egy idő után hallotta már, hogy a férfi közeledik felé. Közben szemügyre vette a saját helyzetét, hiszen meg kell magyarázni, miért hívta őt magához. Egy mélyedésben volt, amely egy hajdani kráterre hasonlított, egy méter mély volt, és három és fél méter széles. – Mi van ott? kérdezte Jake, amikor lepillantott a mélyedés pereméről. Úgy dugta ki a fejét az áfonyabokrok közül, mint egy medve. Csupa izzadság volt. – Egy gödör, mintha ember ásta volna.
A férfi szkeptikusan nézett rá, de lemászott hozzá. – Talán csak egy kidőlt fa helye, a gyökérzet a törzzsel együtt kifordult a talajból. – Ilyen hatalmas fák nem nőnek errefelé, és hol van a kidőlt fa? – Igaz mondta a férfi, és körülnézett. Azután egy nagy morajlással megnyílt alattuk a föld, és a gödör elnyelte őket. Belezuhantak a sötétségbe.
Huszonötödik fejezet Tibet, a Shambala völgye 1938. október 3. Ha a Shambala völgye a paradicsom kapuja volt, akkor úgy készült, hogy elbátortalanítson mindenkit, a legmerészebbek kivételével. Nem hatolt be a napfény abba a hasadékba, amelyből kirobbant az eltűnő folyó. A szurdok falait jégcsapok borították, drámai volt a barlang mészkőburkolata is. A hasadék túlsó vége nem látszott. Raeder csapatának először a vízesés falára kellett feljutnia. A meredek fal kifelé hajolt, a vízfüggöny kulisszája mögött jeges terület húzódott, ahova csak a legtapasztaltabb hegymászók juthattak fel. A [21] németek alpinisták voltak, akik megmászták az Eigert. Tudományos műszereiket most nem vihették magukkal, ez gondot jelentett, mert Müller nem mérhette többé a föld alatti üregeket. A teherautóról azonban magukkal hozták a hegymászáshoz szükséges jégszegeket és köteleket. A vállukon ott voltak a puskák, magukkal vitték a könnyű géppisztolyt, a zsebeiket pedig teletömték lőszerrel. – Ha választani kell élelem és muníció között, a lőszert válassza az ember! utasította őket Raeder. Élelmet szerezhetünk a shambalaiaktól is, a hasadék túloldalán. A zubogó vízesés mellett választották ki az útvonalat, amely olyan volt, hogy még Keyuri is fel tudott kapaszkodni a sziklára. Kis csizmája kereste a támaszt a csúszós felületen. Raeder, Müller és Diels ment elöl, felküzdötték magukat egy párkányra a vízesés felett. A párkány nem volt szélesebb, mint Himmler régi íróasztala Berlinben, és csúszós volt a jégtől. Kifelé lejtett, olyan volt, mint egy bezsírozott üvegfelület, de onnan be lehetett jutni arra a csapásra, amelyet Raeder kifigyelt a távcsövével. A keskeny járat a nyugati sziklába volt vájva, két méternél magasabb folyosóféle volt, amely a hasadék sötétjébe vezetett. A teteje a járat fölé hajolt, peremét jég borította. Ennek a tetőnek az volt az előnye, hogy távol tartotta az úttól a nedvesség egy részét. Maga a sziklába vájt ösvény alig volt hatvan centi széles. Alatta fehéren tajtékzott a folyó őrjöngő, zavaros habzással. Ha leesnek, a vízesés ereje kilövi őket a levegőbe, és harmincméternyi zuhanás után meghalnak. A hasadék enyhén elfordult, így fogalmuk sem volt arról, mi lehet a végében. Raeder mindenesetre lelkes volt. Kezét a mellkasára helyezte, ahol lüktető szívéhez közel, a melegben ott függött a fiola, amely a legendás Rőtszakállú Frigyes vérét tartalmazta. – Ezt valaki kiépítette! kiáltotta oda a folyó robaja felett Müllernek. – Örült lehetett motyogta a geofizikus. Ezen nem mehetünk végig, Kurt. Nem vihetjük magunkkal a holminkat, belecsúszunk a vízbe. – Azt visszük magunkkal, amire szükségünk van. Hozza fel Keyurit! Felhúzták a nőt. A haját, a ruháit jég borította. – Mi van ennek a hasadéknak a túloldalán? kérdezte Raeder. – Feltehetően Shambala felelte a nő. Nyitva áll a kiválasztottak előtt. A férfi összeráncolta a homlokát. A „kiválasztott” szó a zsidó törzsekre emlékeztette, de az SS-re is, a felsőbbrendű fajra. – Olyan emberekre gondolsz, mint akik ezt az ösvényt készítették? – Ez mind legenda, metafora, jelkép. Nem ígérhetem, hogy bármi is van a túloldalon. A nő rápillantott a tilalmas ösvényre. – Lehet, hogy ez egy természetes képződmény. Talán egykor itt egy négy méter széles út volt, amelynek a nagyobb része beleomlott a folyóba, és most járhatatlan. Talán a legendák szerzői, a mesemondók mind megálltak itt, nem haladtak tovább, és amit továbbadtak nekünk, azt csak kitalálták. – És az is lehet, hogy az ókor óta senki sem próbálkozott itt újra ragyogott fel Raeder szeme.
– Keyuri, te nem lennél itt, ha te magad is nem hinnél ebben. Nem próbáltál volna meg elárulni engem a briteknek, ha azt gondolnád, hogy itt semmi felfedeznivaló sincs. A nő hunyorogva tekintett be a hasadékba. – Kurt, te hiszel a végzetben? – A sorsban, azt akartad mondani? – Az a sors, hogy velem találkoztál. – Igen. A dolgok valamiért történnek. Az alkalom is valami okból támad. A nő tekintete ünnepélyes volt. – A fájdalom is valamilyen okból sújt le? A férfi bólintott. Igen. Igen! – Elmegyek veled Shambalába. De ne képzeld, hogy teljesen veled vagyok. Ez itt az én hazám, nem a tiéd. – Természetesen. Mindketten megőrizzük a hűségünket. De a végzet együtt juttatott el bennünket idáig. Megragadta a nő vállát. Lássuk, hová viszel még el bennünket, Keyuri. Amíg a végén már nem lesz szükségem rád gondolta. Összetekerték a hegymászó kötelet, új jégszeget vertek be a kis kiszélesedés fölé, amelyen mind álltak. Kranz izgatottnak látszott, Müller kételkedőnek, Diels, mint egy magát a sorsának megadó gyalogos katona, készen állt a támadásra. Eckells, aki utolsónak érkezett fel, mert ragaszkodott ahhoz, hogy hozza a felvevőgépeit, Heil Hitlert mormogott, hogy merítsen a náci bátorságból. Megölelték egymást, mintha egyetlen lény lettek volna. Raeder indult el elsődként, arccal a szikla felé, oldalazva. Mauser vadászpuskája a hátán keresztbe vetve lógott. A vízesés vagy hat méterrel a csizmája alatt dübörgött, és nyaldosta a sziklát. Olyan volt, mintha egy befagyott tó jegén tipegne. Maga mögött engedte a kötelet. Három méterrel odébb bevert egy újabb jégszeget. Amikor biztosították a kötelet, a második német indult el oldalazva. A csapat tagjai egymást követték; olyan volt, mintha gyöngyszemek lettek volna egy kifeszített láncon. – Most maradjatok nyugodtan, megpróbálok előremenni! parancsolt rájuk Raeder. Kinyújtózott, mint egy pók, és felerősített egy kötelet, amelyet a többiek követtek. Amikor az utolsó német is felért, egy csúszó csomó segítségével visszaszerezték és összegöngyölték az első kötelet, hogy majd újra felhasználhassák. Úgy haladtak előre, mint egy százlábú. Mindig Raeder ment elöl, és ő semmibe sem kapaszkodhatott. Mindig a vezető vállalja a legnagyobb veszélyt. Ahogy beljebb és beljebb haladtak, a hasadék egyre sötétebb és hidegebb lett. És mi lesz, ha elfogynak a jégszegek? Keyuri reszketett, de nem szólt semmit. Müller és Eckells közé állították be, velük együtt kúszott előre, ha rá került a sor. Órák múltak el. Fogalmuk sem volt, milyen magasan jár a nap, a hegyeknek ebben a hasadékában örök homály uralkodott. Egyszerre körülbelül három métert tettek meg, és Raeder ragaszkodott ahhoz, hogy mindvégig ő haladjon elöl. – Idehoztam önöket, és ki is fogom vinni innen mondta. A haza bátorságot követel tőlünk, barátaim. Müller csak a szemét forgatta. Diels alamuszin mosolygott. Egy örökkévalóság után úgy tűnt, világosság szűrődik be a hasadékba. Raeder megkérte Dielst, fogja meg a hátizsákját, miközben megpróbált kihajolni a zubogó víz fölé és kitekinteni előre. Aztán intett, és Diels visszahúzta őt. – Látom a végét mondta. Egy szélesebb völgy van ott, a távolban hó látszik. Bajtársak, azt hiszem, megérkezünk Shambalába. – És milyennek látja, Kurt? – Ez a paradicsom hunyorított.
A valóságban nem látott mást, mint a jég fehérségét, de az emberei máris gyorsabban csoszogtak előre. Láthatták, hogy vagy kétszáz méterrel előttük kiszélesedik az ösvény, éppen amikor elfogytak a jégszegek. – Mit csinálunk, ha ebben a Shambalában is szükségünk lesz szegekre? kérdezte kedvetlenül Müller. Raeder felcsattant: – Majd visszaküldöm magát, hogy másszon vissza, és hozza el ezeket! Aztán hozzátette, bár egyáltalán nem tudhatott semmi biztosat: Ne izgassa magát, túl vagyunk a nehezén! A többiekhez fordult: – Már csaknem megérkeztünk. Innentől óvatosan egyensúlyozva kell haladnunk. Figyeljék, hogyan csinálom, már csaknem a végére értünk ennek a pokoli ösvénynek! Újabb harmincméternyi utat tettek meg. A lábuk remegett, ahogy a jeges ösvényen tipegve haladtak, amikor is egy árnyék suhant el felettük. A többiek észre sem vették volna, de Raeder vadászathoz szokott érzékei kifinomultak voltak. Felpillantott. Egy keselyű? Nem, egy repülőgép! Egy másodperc alatt villant át azon a keskeny csíkon, amely a hasadékból kitekintve az égből látszott, aztán eltűnt a perem felett. Repülőgép, itt? A tibetieknek egy sincs. Ez talán valami brit trükk? Raeder hallotta, ahogy köröz a repülőgép. – Atyaúristen mormolta. – Nem isten, Kurt, hanem Benjamin Hood szólalt meg Keyuri. – Micsoda? Egy másodpercre eltűnt a jól begyakorolt önuralma. Hátratekintett, oda, ahol a nő tapadt a hasadék falához. – Téged keres mondta a nő. Elvezetted őt ahhoz, amit ő is keresett. – Hazudsz! A nő nyugodtan nézett Raederre, aki jól tudta, hogy nem hazudik. – Honnan szeded ezt? – Én terveltem ki, a Retinggel. – Átkozottak! A nő megengedett magának egy mosolyt. A többi német zavartnak látszott. – Az amerikaiak? Tibetben? kérdezte Diels. Raeder gondolkozott. – Nem tudott leszállni Shambalában a völgyben, mert különben már megtette volna. Hallottuk a gép motorját. Neki is ugyanazon az úton kell bejönnie ide, amelyet mi jártunk most végig. De mi értünk ide előbb, és felkészülve várjuk őt. – Le fogja lőni? – Megállítom. – De ha vele tart a brit vagy a tibeti hadsereg… – Senki sem hoz ide egy hadsereget. Végignézett a szédítő hasadékon. Most mind kerüljenek meg engem, én megyek ki innen utolsónak. – Hogyan kerülhetnénk meg? tiltakozott Kranz. Le fogunk zuhanni! A folyó lent dübörgött, a felszálló párától olyan volt, mintha forrna a vize. – Én ebbe a repedésbe kapaszkodom a kesztyűs kezemmel. Olyan lesz, mintha gyökeret vertem volna a sziklába. Fogják meg a hátizsákomat, és kapaszkodjanak erősen bele! Újabb villanás látszott, motorzajjal kísérve. A kétfedelű gép újra megjelent. – Siessenek! Egyesével megkerülték, belekapaszkodtak a csomagjába, remegtek a kimerültségtől, aztán tovább csúszkáltak a keskeny ösvényen a felé a pont felé, ahol az ösvény kiszélesedett és egy völgy kezdődött.
Müller, Kranz, Diels, Keyuri… Eckells volt az utolsó. A náci operatőr teljesen ki volt merülve. A filmfelvevő és az állvány kellemetlen csomag volt, amellyel nehéz volt egyensúlyozni. Belekapaszkodott Raeder hátizsákjába, elkezdte a manővert, hogy megkerülje, habozott, végtagjai remegtek az erőfeszítéstől. A csomagja hátrafelé húzta. Az egyik lába megcsúszott, kihajolt a folyó fölé. – Franz, ne álljon meg, menjen tovább! Rajta! Eckells kapálózni kezdett. – Franz, így engem is leránt! Mind a ketten a folyóban végezzük! Az operatőrt elöntötte a páni félelem, a szeme tágra nyílt. Próbált mondani valamit, de nem jött ki hang a torkán. Csak egyvalamit érzékelt, a vizet maga alatt. – Franz, leránt engem is! Induljon már! Eckells még szorosabban kapaszkodott Raederbe, aki nem volt képes tovább olyan erősen tartani magát, mint addig. Ekkor az Untersturmführer rálépett az operatőr lábára. Eckells a fájdalomtól és a meglepetéstől elengedte Raedert. A szája kerekre nyílt a megdöbbenéstől, és már zuhant is. Csobbanás hallatszott, és Eckellsnek egy pillanat alatt vége lett: nem volt más, mint egy sötét folt a rohanó folyóban, saját csomagja terhe a mélybe húzta. Mielőtt megfulladna, máris a vízeséshez fog érni. Akkor pedig mintha sohasem élt volna. Raeder a sziklához lapult, vissza a kőtömb védelmébe. A többiek dermedten, elborzadva álltak. Ott sorakoztak a vezetőjük előtt, és őt nézték. Raeder nagyot lélegzett, káromkodott, azután pedig nem vett róluk tudomást. Ledobta a válláról a hátizsákot, a csúszós padkára tette, és kihalászott belőle valami robbanóanyagot. – Kurt! kiáltott fel rémültem Müller. Mit művel?! A zoológus dinamitot tömött a repedésbe, amelybe addig kapaszkodott. Nem volt idő gyújtószerkezetet eszkábálni. Elővett egy öngyújtót, és meggyújtotta a gyújtózsinórt. – Ez üzenet az amerikainak! Ide hadsereg nem fog követni bennünket! kiáltotta. – Kurt, ne! – Csendet! Elindult a többiek után, többé nem oldalazva, hanem arccal előre, hogy gyorsabban haladhasson. Nem figyeltek többé a zubogó folyóra. A gyújtózsinór lángolt. – Siessenek, ha nem akarják, hogy a robbanás lesodorja magukat a szikláról! – De hogy fogunk visszamenni! kiabálta Diels. – Shambala és az ott létező új erő segítségével üvöltötte Raeder. – Maga megbolondult! kiáltotta Müller. – Maga pedig mindjárt halott lesz, ha nem siet! Keyuri Müller karjára tette a kezét. – Minden rendben van suttogta a nő. Müller rábámult. Mit akart ezzel mondani ez a nő? – Nemsokára vége lesz az egésznek. Ez egy boszorkány. El vagyunk átkozva gondolta a geofizikus. Olyan gyorsan haladtak, amennyire csak mertek, hogy minél messzebb kerüljenek a robbanóanyagtól. Olyan volt, mint egy villámcsapás, a robbanás csaknem lesöpörte őket a folyóba. A hasadék sziklafalából nagy darabok váltak le és a túloldalhoz csapódtak, majd onnan a folyóba. Ott, ahol a keskeny ösvény húzódott, ott, ahol Eckells lezuhant, most hiányzott egy darab a sziklafalból. Nem volt több jégszegük, nem volt semmilyen felszerelésük, hogy gleccsereket másszanak meg, nem létezett többé a hazavezető út. A kétfedelű még egyszer átrepült felettük, csak egy villanás volt peremtől peremig.
Raeder nevetett, karját az égre emelte náci köszöntéssel. – Most próbálj meg a nyomomba eredni, Hood! A társai összebújtak. Most már shambalaiak voltak.
Huszonhatodik fejezet Tibet, a Shambala völgye 1938. október 3. Ha Kurt Raeder nem robbantott volna, Benjamin Hood talán sohasem lett volna biztos afelől, hol is vannak a nácik. Beth Calloway azt kiáltotta oda neki, hogy fogytán az üzemanyag, vissza kell fordulni, ha el akarnak jutni Lhászába. A nő nem volt hajlandó otthagyni az értékes Corsairt, üzemanyag nélkül, a kietlen vidéken. Ekkor azonban villanást és füstöt láttak, amely a föld mélyéből tört elő, és az amerikaiak tudták, hogy jó nyomon jártak. A németeknek a szűk szorosban kell lenniük, onnan próbálnak meg lejutni a völgybe. A nácik meglátták őket, és erre valamit elpusztítottak következtetett Hood. A verseny elért végső szakaszába. A repülőút Lhászától odáig hosszú és kimerítő volt. Amikor a tibeti fővárosban, a nyári palota melletti területen találkozott Calloway-jel, és meglátta a repülőt, Hood becsületes akart maradni. Ott volt egy asszony, akit akkor látott utoljára, amikor szeretkezett vele, és most arra kéri, hogy repüljön el vele a világ végére. – Tudod, ki után megyünk? Nem azt kérdezte, mi után, hanem ki után. – A régi szeretőd és a régi ellenséged után felelte tárgyilagosan Beth. A tibetiek mindent elmondtak neki. – És benne vagy? – Ne beszélj annyit, inkább forgasd meg a propellert! – Ez veszedelmes utazás. – Akkor dupla tarifát számítok, hogy még több cipőt vásárolhassak. – Beth, nem várom el tőled, hogy Keyuri után indulj. – De te reméled, hogy elmehetsz. – Nem arról van szó vele kapcsolatban. – De arról. – Ha visszatérünk, megbeszéljük ezt az egészet. – Ha te visszatérsz! Én vezetem ezt a rozoga gépet. És majd én döntöm el, melyikőtök a könnyebb mosolygott fenyegetően. A férfi a megfelelő szavakat kereste. – A te géped az egyetlen, amellyel utolérhetjük a nácikat. – Az egyetlen lehetőség, miután időt kaptak, hogy megtalálják azt, amit a tibetiek is szeretnének megtalálni. Jól mondom? A németek kihasználják a tibetieket, a tibetiek kihasználnak bennünket, és te kihasználsz engem. Mindenkinek van egy fogadása ebben a fiaskóban, Ben, ezért aztán ne képzeld, hogy megjutalmaznak! Mi csak tegyük, amit tennünk kell. – És te kire fogadsz? Beth megvonta a vállát. – A te szerzetesnőd valószínűleg már nem is lesz életben, mire elérünk oda. Vagy nem lesz olyan édes, ahogyan emlékszel rá. Vagy nem lesz partiképes. – De ha igen? – Én megmentek annyit közülünk, amennyit csak bírok. Ez az én feladatom. Elindultak. A hegyek magassága miatt nem repülhettek egyenes vonalban, hanem a hágón kellett átrepülniük. A kétfedelű a földutak vonalát követte. Hood közben a németeket kereste, de csak az előre várható kecskenyájakat, jakkaravánokat, ökröket látta. Minél északabbra és nyugatabbra repültek, annál jobban csökkent a forgalom, azután szinte teljesen megszűnt. A nyugat felé vezető fő útvonalat követték, ez volt a vezérfonal a hatalmas, kietlen fennsíkon. A szél olyan erősen fújt, hogy Hood múmiaszerűen beburkolta a fejét a
Retingtől ajándékba kapott kendőbe. Calloway-nek is megvolt a maga khatája, a selyem elfedte az arckifejezését, a repülőszemüveg mögött nem láthatta a tekintetét sem. – Valahol el kellett fordulniuk a Kunlun irányába kiabálta Hood. – Figyeld a nyomokat! Egy óra múlva a férfi megpillantott valamit. Az egyik mellékúton világosabb volt a föld, mintha a port nem csak pár állat patája verte volna fel. A férfi szavára Beth megdöntötte a gépet, ő is látta az autógumik nyomát. Észak felé fordultak. A kétfedelű hasította a hideg levegőt. Vagy százötven kilométerrel odébb fémes csillogás igazolta, hogy a németek nyomában vannak. Ez a felborult brit autó roncsa volt, amely kerekekkel felfelé hevert egy hegyoldalban. Baleset? Kétszer is körberepülték, de nem láttak sem holttesteket, sem túlélőket. – Azt hiszem, csak bedöglött kiáltotta túl a motor zaját Hood. Beth bólintott. Továbbrepültek. Három órával később elérkeztek a földkéreg hatalmas szakadékához. Az úton keresztbe fordulva állt egy teherautó, mellette egy utánfutó. A szakadék felett egy kötél feszült. Itt sem lehetett élet jelét látni. – Bárcsak hagytak volna üzemanyagot az autóban! mondta Beth. Ez a leszállóhely még annál is göröngyösebb volt, mint ahol a lövöldözés zajlott le, de ez alkalommal nem láttak banditákat. Ami azt illeti, németeket sem. Sehol sem volt senki sem, csak a szél süvöltött egy olyan üres tájban, amely még a tibetieknek is sok lett volna. Beth megtöltötte a tartályát a németek által otthagyott üzemanyaggal, Hood pedig még a kannákat is megtöltötte. Beth három tele kannát tett fel a gépre, a többi üzemanyagot elrejtette egy szikla mögé. Ha életben maradnak, csakis ilyen módon kerülhetnek majd vissza Lhászába. Felszálltak, a motor öblös hangon bőgött, ahogy átrepültek a szakadékon. Későre járt. Volt ott egy behavazott hegylánc, amely felett könnyedén átrepültek csizmák nyoma látszott a hóban, aztán egy kopár medence. A Kunlun a láthatáron jeges bástyafalként húzódott, és elnyúlt minden irányba, amerre csak el lehetett látni. Amikor felfigyeltek a folyóra, Hood rámutatott, Beth bólintott, és követte a folyót. Kilométerekkel odébb a vízesés fehér pontja látszott, közelebb érve úgy tűnt, a sziklafalból fakad. A szoros olyan keskeny hasadék volt, amelybe nem lehetett belátni. Furcsa. Köröztek. A vízesés tövében Hood hátrahagyott csomagokat vett észre. – Repülj olyan magasra, amilyenre csak tudsz! Nézzük meg, át tudunk-e kelni a folyó forrása felett, és bejutunk-e a hegyek közé! Úgy emelkedtek fel, mint egy madár. A sziklák tetején egy havas nyereg volt, amely fehér párába veszett. A sziklában húzódó hasadékra egy cikcakkos fekete vonal utalt. Ahogy a hasadék felett repültek el, zuhogó szürke vizet pillantottak meg. A németek ott vannak valahol a hasadékban? Beth megütögette a vállát, és lemutatott. Jó pár kilométerrel keletre, a Kunlun hegylánc külső részén valahonnan füst szállt fel. Egy fal nyomai is látszottak. Van valaki, aki itt él, Shambala kapujában? Ekkor látták meg a robbanás okozta villanást mélyen a hasadékban. – Ott vannak! kiáltotta Hood. – Hol? A nő is kitekintett a gépből. A hasadék egyes helyeken keskenyebb volt, mint a repülőgép szárnytávolsága. – Valószínűleg a hasadékon át haladnak. Nézd meg, hogy átjuthatunk-e a nyereg fölött! Csakis oda tarthatnak ők is. A gép a lehetőségei határán van. – Próbáld mégis emelni! Beth megrázta a fejét, és elindult a géppel arra, amerre Hood mutatta.
– Imádkozz! Hegy hegyre tornyosult. Szinte súrolták a havat. A gép küszködött a ritka levegőben; úgy tűnt, összetörnek a kerekek, aztán a talaj hirtelen eltávolodott, csak sziklákat láttak, alattuk pedig egy rejtett völgy terült el. Shambala olyan volt, mint egy kút. Az árnyas völgyet gleccserekkel borított, tornyosuló hegycsúcsok vették körül, amelyek a folyót táplálták. A völgy mélyén azonban valószínűtlen zöld vidék terült el, amilyenre októberben nem lehet számítani. Valahogy ott lent a medencében melegebb lehet, mint a kinti szokásos idő. Beth ott körözött a hegyekkel körülvett völgy peremén. Embereket láttak, akik sietve haladtak át régi romokon. – Le tudsz szállni? – Hová? Nézd, micsoda zavaros hely. – A németek valószínűleg felrobbantották az egyetlen ide vezető utat. – Az egyiket, hacsak a németek és a hajdani barátnőd nem tervezik, hogy innen sohasem térnek haza. Beth körülnézett. Mindenütt olyan hegyek voltak, amelyek magassága meghaladta a gép lehetőségeit. A kétfedelű csak egy legyecske volt egy pohárban. Ha bármelyik irányba akár csak néhány kilométert eltértek volna, sohasem fedezik fel ezt a titkos völgyet. – Úristen kiáltotta Hood. Ezeken a sziklákon nem tudunk felmászni. – Van még egy megoldás, Eminens, de nem fog tetszeni. A gép ott lebegett a völgy felett. Az imént lent látott csoport eltűnt. – Éspedig? – Ugrani. – Jó lenne. Bárcsak sikerülne valamelyik havas hegyoldalra lejutni, onnan talán le tudna valahogy mászni pillantott le Hood. – A kívánság teljesítve. Beth lebegtette a gépet, és előráncigálta a saját ejtőernyőjét. Csatold magadra olyan szorosan, ahogyan csak tudod. Amikor már zuhansz, ezt a kötelet húzd meg hirtelen. Nem vagy messze a talajtól, és az ernyőnek idő kell, hogy kinyíljon. Így is nagyon kemény lesz a földet érés. – Én még sohasem ugrottam ejtőernyővel! – Én sem. – Nincs más választás? morgott Hood. – Ide jut az ember, ha meg akarja találni a tibeti kedvesét. Én megpróbálok leszállni azon a síkon, amely felett átrepültünk, és megtudom, mi volt az a füst. Nincs ház, amelynek csak egy ajtaja volna. A férfi lehunyta a szemét. Az eszkimók jégkunyhóinak csak egy van. – Hát akkor csak reménykedj, hogy a shambalaiak nem eszkimók! Siess, pazaroljuk az üzemanyagot! És Raeder egy-kettőre elkezdhet lövöldözni rád. Hood igyekezett a csatokat a testmagasságához igazítani, és ügyetlenül felvette az ejtőernyőt. Egyszerre érezte magát terjedelmesnek és könnyednek. – És én még unatkoztam. – Most meg miért panaszkodsz? Mostantól egyáltalán nincs ejtőernyőm. Menj már, ránk sötétedik! A férfi körülnézett. Körben hegyek, fagyos levegő, alul valami furcsa zöld, az ellenség pedig eltűnt. A nap már régen lebukott a hegyek mögött, minden sápadt szürke volt. Nagyon kockázatos lett volna puskával kiugrani a gépből. Ellenőrizte, megvan-e a Duncan Hale-tól kapott 45-ös pisztolya. Nagy levegőt vett, és igyekezett a lehető legkevesebbet gondolkodni; megragadta a gép peremét, és kimászott. A szél teljes erőből lecsapott rá. Valami támaszték után kotorászott, igyekezett megfelelő testhelyzetet felvenni az ugráshoz. Minden ösztöne ellenállt, nem akarta elengedni a gépet. Beth akkor hirtelen megbillentette a repülőt, és a hideg levegő magával ragadta Hoodot.
A férfi zuhanni kezdett Shambala felé.
Huszonhetedik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-bánya szeptember 6., napjainkban Rominy zuhant, csúszott, aztán újra zuhant. Olyan hirtelen történt az egész, a teljes sötétségben, hogy vége is lett, mielőtt még sikítani tudott volna. Jake-kel együtt belepottyant valamilyen régi bányába. Egy ajtó szétrohadt deszkái hevertek mellettük. Amikor magához tért az adrenalinbomba hatásából, elkezdett igazán félni. Mi lesz, ha nem tudnak innen kimászni? – Rominy? Minden rendben? – Tudok mozogni nyögte. Megmozgatta a végtagjait, hála istennek minden működött. De nem nagyon. Köhögött. Csupa piszok lettem, minden tagom fáj, és nem látok semmit. A térdem, azt hiszem, felhasadt csontig. – Van nálam kötszer. Némi fény szűrődött be onnan, ahonnan bezuhantak. Olyan volt, mintha egy kút mélyéből tekintettek volna fel. – Tudod, még egyetlen randevúm sem járt ilyen rémes következményekkel. – Ezt én is elmondhatom köhögött Jake. A lány körülnézett. Legalább 12 métert zuhantak, és egy 3 méter magas, tágas helyiségben voltak, ami lehetetlenné tette, hogy felmásszanak a keskeny kürtőn, amelyen át leestek. Az oldalfalak és a mennyezet szikla volt, a talaj piszkos, tele törmelékkel, és minden irányban szuroksötét volt, leszámítva a felső nyílást. – Ez nagyon rosszul fest, Jake. Rominy igyekezett kiszűrni a remegést a hangjából. Hogyan tovább? A férfi felállt, kicsit megszédült, de aztán kiegyenesedett, és lesöpörte magáról a piszkot. – Azt hiszem, megtaláltad az iksszel jelölt helyet. Talán a dédpapád a végén remete bányász lett. – Óriási! Rominy is talpra tornázta magát. Hurrá, semmije sem törött el! Nem, mintha számítana, ha úgysem tudják innen kihúzni. Nem jutott az eszébe az öregnek, hogy oldalirányban ásson? – Nem tudom. Ez talán egy régi bánya, amelyet ő talált meg. – És miért szerepel az ujjlenyomattérképen? – Feltetted az összes jó kérdést. De szerencsénkre, talán emlékszel rá, én cserkész vagyok. A csomagjaikkal együtt zuhantak le. Jake egy darabig kotorászott a magáéban, majd elővett egy elemlámpát. A másikat tartsuk meg tartaléknak! Nézzük csak meg, hova vezetett bennünket ez az izgalmas utazás. A fénysugár olyan kellemes volt, mint egy kávéház neonreklámja a hideg seattle-i éjszakában. A sötétség visszavonult, és megpillantottak egy vízszintes tárnát, amely valószínűleg azokig a sziklákig húzódott, amelyeket a felszínen végigvizsgáltak, a régi vízszintes tárna végén pedig bizonyára Eldorado panorámája tárul eléjük. A mennyezeten megereszkedtek az ódon gerendák. Vagy három méter után az alagút nagy csalódásukra véget ért, a falat törmelék és összeroppant támgerendák alkották. – Beomlott mondta Rominy. Nem valami biztonságos ez a hely. – Megvan benned egy oknyomozó riporter minden ösztöne. Jake végigjáratta a fényt a zárófalon, aztán a mennyezeten. Úgy forgatta a fénysávot, mintha pemzlivel festene. – Látod ezeket a csíkokat? Egy robbanás korma hagyott itt nyomokat. – És ez mit jelent? – Hogy ez a bánya talán nem beomlott, hanem lezárták. Egy kis dinamit, és bumm. Az betemette a bejáratot, mi pedig a hátsó kijáraton át estünk be ide. – Ez azt jelenti, hogy nincs kiút innen?
– Talán egykor volt itt valami létra vagy kötél. A háború vége óta persze biztosan elrohadt már. A férfi folyvást a mennyezetet nézegette. Ez szerintem jó állapotban van, de persze nem vagyok bányamérnök. Talán a legjobb visszamenni oda, ahol leérkeztünk, és végiggondolni, mit tehetünk. – Tudod, nem értem az egészet. Mire gondolhatott Hood? Mit fogunk itt találni? Jake hangja nem annyira aggodalmas volt, mint inkább csodálkozó. – Én arra gondolok, hogy aranyról lehetett szó. Talán azt hitte, az örökösei csinálhatnak majd valamit ezzel a bányával, de ma erre nincs semmi lehetőség. Túl sok a környezetvédelmi megszorítás. Azt hiszem, itt a nagy semmi közepén különben is szövetségi területen vagyunk. – Az egészből az azért kiderül, hogy tudta, vannak gyermekei, egy legalábbis. Ez érdekes, mert a feljegyzésekből nem lehet tudni, hogy valaki élt volna vele itt fenn. Hol van a dédmama? Rejtély rejtély hátán. – Jake, a legfontosabb rejtély most az, hogy hogyan foguk innen kimászni. – Talán felemellek, és te majd megkapaszkodsz a tárnában. – Nem vagyok valami nagy hegymászó. – Gondold végig a másik lehetőséget. Ebben a pillanatban Rominy megbotlott valamiben, ami egy reccsenéssel engedett. A földön hevert valami, ami puhább volt a törmeléknél. – Jesszusom! Mi ez? Ez valami borzalmas, Jake. A férfi odavilágított. – Fúj, egy cipő. Egy rendes, öltönyhöz illő férficipő hevert ott, abban botlott meg Rominy. Fehérlett benne valami. Barrow lehajolt, hogy megnézze. – Van hozzá egy lábfej is. Amikor ráléptél, eltörött a csont. – Istenem, hányingerem van. – Rominy, ez csak egy holttest. Por a porhoz. – Jake, menjünk innen! Megígérem, hogy felmászom. – Nem, ez itt fontos dolog. A dédpapa egy holttestet hagyott ránk. A bokacsonthoz tartozik a sípcsont… Ide-oda táncolt a fénysugár. Megvan. Egy csont állt ki egy kőnél, mellette volt a cipő párja. Hahó! Azt hiszem, tényleg találtunk valakit. – Az egész olyan szörnyű. – És mit szólnál, ha a te dicső ősöd volna? – Dunnigan azt mondta, hogy a házban bukkantak az ősöm tetemére. – Igaz. De akkor ez itt kicsoda? – Nem hiszem, hogy nagyon vágynék rá, hogy megtudjam. Nem bírok csontokat bámulni, főként nem, amikor olyan csapdában vagyunk, mint ez most. – Kislány, úgysem állhatunk odébb. A férfi hozzáfogott, hogy szép nyugodtan eltakarítsa a kőtörmeléket. Nahát, itt van az egész pasas! Mi a nem jó ebben a férfiban, hogy ilyen könnyedén képes kiásni egy halottat? – Ez nem hullagyalázás? – Azt hiszem, 1945 óta lehet itt, és vagy a robbanás ölte meg, vagy az azt követő kőomlás. A szegény fickót nem temették el rendesen. Talán mi megtehetnénk. – De mi a csodát keresett éppen itt? – Hát igen, ez az egymillió dolláros kérdés, nem igaz? Légy szíves, világíts csak ide! A hús már régen elbomlott, hála az égnek, de a csontvázon még rajta volt a foszladozó ruha. A koponyán nem volt látható sérülés, nem lehetett tudni, hogyan halt meg. Férfi volt, hiszen férficipő volt rajta. A ruházata egy üzletember ruháinak a maradványa volt. Itt, ezen a vidéken? – Nem éppen bányalátogatáshoz öltözött, igaz? jegyezte meg Jake.
– Mit keresett itt az erdőben ilyen ruhában? – Azonosítani kellene. A lámpa fénysugara táncolt. Heuréka! A férfi tovább kotorászott, és a kövek alól egy csomagot emelt ki. Nézd csak, régi viaszosvászon, jól véd az időjárás ellen! Nem törődött a piszokkal és a penésszel, előhúzta a csomagot. Csontok gurultak szét, ruha szakadt. És benne… egy bőrtáska. Rominy, talán ezért vezetett bennünket ide a naptárban talált térkép. Rominy akarata ellenére fellelkesült. Oda irányította a fényt, ahová Jake kérte: – És mi van benne? A férfi óvatosan nyitotta fel a bőrtokot. Papírok, okmányok idegen írással, fura ábrák és térképek. Óvatosan kiterítette az egyiket. Közép-Ázsia. Az elemlámpa fényénél jól olvasható volt a szó: Tibet. – Halleluja mondta Jake. – Akkor hát mégis ő a dédapám? – Üzletembernek öltözve. Temetésre öltözve mondta Jake, és sarkon fordult. Csak nem öngyilkosság volt? Fura nyomokat hagy hátra, felveszi a legjobb ruháját, amelybe szeretné, ha eltemetnék, feljön a régi bányához, és felrobbantja magát dinamittal, hogy ott maradjon örökre? Ez különös, ezt nem hiszem el. – De azt mondták, természetes halállal halt meg, és 1946 tavaszán találtak rá. – Aha, és ennek a vidám kirándulónak megvan mind a tíz ujja, nézd csak! – Vagyis ez az ember nem Benjamin Hood. – Vagy az az ujj nem a dédpapa ujja. Rominy megrázta a fejét. Jobban össze vagyok zavarodva, mint eddig bármikor. – Én is, mondhatom. De amondó vagyok, ez itt egy másik fickó, akit a dédpapa zárt be ide. Ki lehet? Jake tovább kotorászott a bőrtáskában, hogy valami bizonyítékra bukkanjon. Rominy észrevett valamit a bordacsontok és a foszlott ruhamaradványok között. Egy sokkal kisebb csomagocska volt. Nem akart hozzáérni, de a kíváncsiság irányította a kezét. Különben is, ha azonosítják ezt az embert, végre elkezdhetnek gondolkodni a kijutáson. Émelyegve szedte ki a csontok közül a csomagot. Jake felpillantott a papírokból. – Mit találtál? – Azt hiszem, a tárcája, vagy valami olyasmi. – Nyisd ki! A bőrtárca olyan volt, amilyenben a személyi okmányokat szokták tartani; egy kicsit össze volt ragadva a nedvességtől, a mocsoktól és az időtől. A régi bőr roppant egyet, amikor Rominy szétnyitotta. – Valami kormányzati megbízóirat olvasta Rominy lassan a lámpa fényénél. Egy jelvény. Office of Strategic Services, vagyis a Stratégiai Szolgálatok Irodája. – Az OSS? Hiszen az a CIA elődje volt! Jake összevonta a szemöldökét. – Mit keresett itt egy tengerentúli ügyekkel foglalkozó ügynök? – Itt van a neve is. Én sohasem hallottam róla. És te? mutatta fel Rominy a papírt. Együtt olvasták, összedugott fejjel: – Duncan Hale különleges ügynök.
Huszonnyolcadik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. Kurt Raedernek azt tanította az anyja, hogy az élet nem más, mint csalódások sora, a valóság sohasem felel meg az elvárásoknak, a reményeknek. Az asszony megözvegyült az első világháborúban, és özvegyként el is szegényedett. A német vereséget követő weimari köztársaság idején szinte éhezett, megkeseredett, és zsémbes lett, akinek még a jó sem volt sohasem elég jó. Kurt ifjúsága idején elutasított minden kérőt, és keservesen panaszkodott a sorsra. Raeder, válaszul, kalandtörténetekben keresett menekülést. Gyermekkori stratégiája abban állt, hogy azt hitte, ha elég keményen dolgozik, ha elég magasra mászik, és elég díjat nyer, sikeres lesz, és azzal véget vet a gyászos családi hangulatnak. Vastag nyakú, bajszos apja, aki eltűnt Verdunnél, megbabonázva bámult rá a kopott aranyozású keretbe zárt, fakuló fényképről. Kurt igyekezett a brutális apa szellemének megfelelni, aki alaposan elverte őt, amikor még kisfiú volt. Félelmet gerjesztő, hősködő alak volt, s végül a fia is olyan lett. Kurt mindig is úgy érezte, hogy valami nemesebbre van hivatva, mint az anyja, aki vallást csinált a pesszimizmusából, és mint az apja, aki örökösen elégedetlen volt. Elhatározta, hogy ő eljut a Walhallába. Nos, most éppen eleget gyalogolt és mászott. Elérkezett a világ végére, egy helyre, ahol ritka a levegő, ahol eposzi pusztaság terült el, a jég és a szikla vidékére, a hiperboreus, a mesebeli észak népeinek földjére. Egy olyan hőstörténetbe keveredett, amilyenekbe gyermekként menekült, és a győzelemre vágyott. Most itt végre megtalálta a meseországot, Eldorádót, amelyről egész életében álmodott. Megtalálta Shambalát. Efelől biztos volt. Csapata túlélői csendben voltak, amikor a hasadékból kikerültek a völgybe. Még Keyuri is, aki elárulta őt Hoodnak, félelemmel vegyes tiszteletet és meghatódottságot érzett. A kráterszerű völgyet meredek sziklák szegélyezték, amelyeken a gleccserek félig behúzott függönynek tűntek. Ezekből a jégmezőkből tucatnyi vízesés eredt: halvány krétavonalaknak tűntek, vizük a folyót táplálta, amely felé araszolva, lassan haladtak. A nagy és szürke folyó kettészelte a völgyet. Körben csak tornyosuló hegyek voltak, azokon nem látszott hágó. A hatás egyszerre volt bezártságérzetet keltő és védelmező. A völgy talaja csodálatos volt. A különben barna tibeti őszben itt minden zöld volt; nem volt buja növényzet, de fű és hanga borította a talajt. – A hegyek révén a felhőkből ide több csapadék jut spekulált Müller csak úgy magának, de a többiek is hallhatták , és a magas hegyek benn tartják a meleget. A mezőn ősi romok sorakoztak, tető nélküli falak és oszlopok porladó labirintusa. Az építkezések stílusa a tibetire emlékeztetett, a falak enyhén szűkültek felfelé, mintha a hegyeket utánoznák, és egyben merevítenék az épületet földrengések esetére. A kőművesmunka azonban különbözött mindattól, amit Raeder valaha is látott. Voltak benne egyiptomi, római és kínai utalások, de az építészet egyikre sem hasonlított, és lehetetlen volt kitalálni, milyen korban keletkezett. A romos falakon absztrakt mintás frízek sorakoztak. A talapzatokon, gyámfalakon és bejáratokon faragott állatfigurák szerepeltek, felismerhetőek és képzeletbeliek, az oroszlántól és a tevétől a szárnyas kígyókig, a bozontos jetikig és a földközi-tengeri gályákkal azonos méretű krokodilokig. A romok néha Babilont idézték, a geometria a Yucatán-félsziget építményeit. Az erózió elvégezte a munkáját, de a köveken itt-ott még élénk színű volt a festék. – Itt egykor minden olyan színes lehetett, mint Lhászában a Potala mondta Diels, a régész. Ilyen színesek voltak az egyiptomi és a görög templomok is, mielőtt lekopott volna róluk a festék. – Megtaláltuk az elveszett várost, amelyet kerestünk jelentette be, némileg feleslegesen Raeder. Arra számított, hogy a társai egy ilyen pillanatban felkiáltanak a csodálattól, vagy vállon veregetik, ehelyett azonban mind visszafogottnak és óvatosnak tűntek. Ezen a helyen kísérteties hangulat uralkodott. – Érzik, hogy a levegő melegebb? Nem meleg, de melegebb, mint a völgyön kívül. Nem furcsa ez?
jegyezte meg Diels. – Én pedig egy furcsa búgó hangot hallok, önök nem? szólalt meg Kranz. Halk búgás, olyan, mint az elektromos áramé. Mintha egy dinamó volna itt valahol. Lehet ez valami elektromágneses jelenség, Julius, egy energiamező? – Ha hoztuk volna a műszereimet, megmondhatnám felelte rosszkedvűen Müller. – És ha itt lenne a snapszos kulacsom, akkor ihatnánk és ünnepelhetnénk ékelődött Diels. – Megőrült? csattant fel Müller. Franz Eckells halott! Én nem mehetek vissza a műszereimért, mert a vezetőnk elpusztította az egyetlen visszavezető utat. Maga meg ünnepelni akar? Vagy a hőmérsékletről társalogni? – Ez tudományos jelenség felelte a megbántott Diels. Franzot nem támaszthatjuk fel, és különben is igazi náci seggnyaló volt. Ugyan, Julius, ez itt az egyik legnagyobb felfedezés a világtörténelemben! És maga nem érez semmit? – Csapdában érzem magam. Nézzen körül, mit lát! Ez egy halott város. Innen nincs kiút. És egy megszállott a vezetőnk. – Én pedig úgy érzem, célhoz értünk vágott vissza Raeder. Németország azért küldött ide bennünket, mert hazánk meggyőződése, hogy értékes titkok rejtőznek itt, amelyeket meg kell ismernünk. Heinrich Himmler erről álmodott. Müller, szomorkodjon itt, a folyó partján, ha akar, de mi elindulunk, és felfedezzük Shambalát. – És ő is velünk jön, ez a Delila, akinek valahogy sikerült ránk szabadítania az amerikait? mutatott Keyurira Müller. – Rá feltétlenül szükségünk van, ő tudja megmagyarázni, mi az, amit találunk. Szőheti a fondorlatait, ahogy csak akarja, de ide az amerikai nem követhet bennünket. És nézze a tekintetét. Ő is fel akarja fedezni azt, ami itt található. – Te sem hitted ezt az egészet, ugye, Keyuri? Te is azt gondoltad, csak egy mítosz nyomába eredtünk. De a németek győzedelmeskedtek. A nemzetiszocializmus győzött! – A végzet győzedelmeskedett mondta a szerzetesnő. – Emlékezz rá, hogy innen soha senki sem tért még vissza! – Én vissza fogok térni. A Vrillel. Raeder a többiekhez fordult. Készítsék elő a fegyvereiket! Nem tudhatjuk, ki rejtőzik itt. – Kísértetek felelte Müller. Elindultak a völgybe, a geofizikus vonakodva vállalta a hátvéd szerepét. A völgy oldalai teraszosan voltak kialakítva. Raeder azt is észrevette, hogy a gleccserekből eredő patakok tavacskákat táplálnak; egykor mindez egy bonyolult öntözési rendszer része lehetett. Valamikor a múltban igazi oázis volt, intenzív földműveléssel. Miért rejtőzött el ez a civilizáció egy ilyen helyen? És kik építették fel mindezt? Valószínűleg a hajdani fő útvonalon jártak. A kikövezett út kőlapjaiból sok elcsúszott a helyéről vagy összetört. A puskák csöve leért a földre. Egyre jobban láthatóvá vált az egykori város elrendezése, de az is nyilvánvaló lett, hogy itt minden elhagyatott annak ellenére, hogy a mítoszok hosszú életről és tökéletes harmóniáról szóltak. Katasztrófa pusztított itt el mindent, vagy ez a civilizáció is elöregedett, mint annyi másik? Olyan téma volt ez, amely minden régész álma, és Diels tágra nyílt szemmel bámészkodott. Raeder célja azonban gyakorlatias volt: egy új erőt kellett megtalálnia. Elhaladtak két harcos-király hatalmas szobra mellett, a szobrok legalább 18 méter magasak voltak. Az alakok rudat tartottak a kezükben, előremutattak vele. Testüket láncszemes páncélféle borította, amelyen mellvértet és ágyékvédő páncélt is viseltek. Fura módon sisakos fejük hátrafelé állt, mintha a sisak keskeny nyílásán át az őket követőket figyelték volna. Az arcuk nem volt látható. – Nem tudják, hogy jönnek-e vagy mennek tréfált Kranz. Nem valami hősies póz. – Valamire figyelnek, ami mögöttük van, azt hiszem így Diels. – Vagy elfordítják a fejüket mondta Müller.
– Elfordítják, hogy ne lássák Isten arcát szólalt meg csendesen Keyuri. – Istenét? – Vagy a manifesztációjáét. A világegyetem ereje olyan vakító, mint a nap. – Hm mondta Müller. Mit gondol erről, Kurt? – Azt hiszem, a történelem folyamán az emberek mindig is imádták a napot, amely bolygónkon nyilvánvalóan az élet forrása. Mi csak energia által életre keltett por és víz vagyunk. Néhány teozófus szerint a föld belsejében létezik egy bizonyos Fekete Nap, amely az igazihoz hasonló erőkkel rendelkezik. A shambalaiak talán felfedezték és megcsapolták ezt az erőt, és a magukévá tették. Nézze ezeket a frízeket! Ezek itt repülőgépek is lehetnek, vagy rakéta-meghajtású hajók, mint az amerikai Buck Rogers[22] képregényekben. A ruhák akár űrhajósöltözékek is lehetnek. Lehet, hogy ezek az alakok istenek szárnyas szekereken. – De miért Tibetben? Miért ebben a völgyben? kérdezte Kranz. Diels elgondolkodott. – Ha az ellenséges helybeli lakosok elől elrejtett bázist akart valaki kialakítani, ahhoz ez a legjobb hely. Túl magasan van a hagyományos civilizációk számára, és messze távol az utaktól és a városoktól. Bolygónk legmagasabb fennsíkján található. A völgy rejtett, könnyen védhető. Az is lehet, hogy csak megálltak itt, hogy felépítsenek vagy megjavítsanak valamit. – Ki állt meg itt? – A sisakos emberek. Istenek vagy űrből érkezett látogatók. Az árják ősei, a mi őseink. Elhintették a civilizáció magvait, elvégezték, amit akartak, és továbbmentek. Valószínűleg itt hagyták leszármazottaikat, a németeket, hogy uralkodjanak a földön mondta Raeder. – Vagy nem mentek tovább, csak egyszerűen kihaltak mondta nyugodtan Keyuri. – Mint oly sok más európai felfedező tette hozzá Müller. Betegség, éhezés, kétségbeesés. Talán az, amit kerestek itt, nem működött. – Vagy nem tudták ellenőrzésük alá vonni mondta a nő. – Én megteszem, ha tényleg itt van mondta Raeder. A társaira nézett. Talán asszonyok vagyunk, és a legrosszabbtól félünk, mint Keyuri? Vagy megtesszük, amiért idejöttünk? Raeder kinyújtotta a karját. A sisakos alakok hátrafelé néznek, annak az alagútnak a bejárata felé. Látjátok azt a fényt? Ott van Shambala valódi bejárata. A szobrok nem őrzők, hanem útmutatók. Ekkor ismét meghallották a repülőgép hangját. Az ég már alkonyi kék volt, mindenre homály borult. A kétfedelűn megcsillant a lemenő nap utolsó sugara, és egy percig úgy fénylett, mint egy csillag. – Az ott Hood morogta mérgesen Raeder. Bennünket keres. Még le is lőhet minket. Siessünk a barlang felé, mielőtt észrevesz! Nemsokára elfogy az üzemanyaga, vissza kell indulnia. Ha valaha is megtalálja az ide vezető utat, már késő lesz. A Vril már a miénk lesz, és készen állunk majd Hood fogadására. Megragadta Keyuri karját, úgy siettette. A többi német is gyorsan haladt. Előttük íves bejárat állt, amely a hegy belsejébe vezetett, a faragott kőbejáratot egy matematikai jelképekből álló, szőnyegszerű ábrázolásba illesztették. Halványzöld fény szűrődött ki. A nyílás akkora volt, mint egy vasúti alagúté. Az út, amelyen jártak, felvezetett a bejárathoz, majd lejtett. A többiek néhány méterrel előtte jártak, de Raeder megállt, mielőtt belépett volna a bejáraton, és felnézett az égre. A kétfedelű céltalanul körözött a völgy felett. Sehol sem volt hely a landolásra. Hood a semmiért tette meg ezt az egész utat. A német elégedetten lépett be a föld alatti helyiségbe. – Valahol itt lent van a mi Eldorádónk.
Huszonkilencedik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. A Shambala-alagút boltozata ugyanolyan féktelenül volt díszítve, mint a Potala Palota oszlopai, de itt a dekorációt nem festették, hanem kőbe faragták. Képek özöne vette őket körül, ahogy haladtak az enyhén lejtő úton: sűrű dzsungelból ferde szemű vadállatok kukucskáltak ki, történelem előtti lombok közül, magas hegyekből vízesések fakadtak. Hatalmas templomok, menetelő hadseregek voltak kifaragva, furcsa hajók, amelyek nem a vízen, hanem a levegőben lebegtek, érzéki táncosnők, menekülő harci szekerek, vigyorgó majmok. Az alakok körül spirálvonalak, hurkok voltak: egy zsiráf egy leány haját legelte, egy lazac tűzkarikán ugrott át, egy katona pedig beledöfte a lándzsáját valamibe, ami egy kormányozható léghajónak látszott. Egy fogolyból kivágták a szívét, de voltak erotikusán egybefonódó alakok is. A művészi munka táblákba volt foglalva; úgy mesélte a történeteket, ahogyan a templomok ólomüveges ablakai. A táblákat geometrikus sávok választották el egymástól. – Csodálatos és barbár egyszerre jegyezte meg Kranz. Csaknem maja vagy mexikói, de egyben indiai, kambodzsai, minószi. Az ősi kultúrák közötti kapcsolatok talán még annál is mélyebbek lehetnek, mint az Ahnenerbe valaha is megálmodta? – Ezek az emberek vagy mindenhonnan lemásoltak valamit mondta Diels . vagy a világ másolta őket. Le volt nyűgözve, meg akart állni, de Raeder továbbvonszolta. A művészettörténetre lesz idő később is. Őt az a rejtélyes erő izgatta és aggasztotta, amely a követ betöltötte valami furcsa, zöldes, elektromos fénnyel, mintha a kő eleven volna vagy belülről lenne megvilágítva. Mi okozhatja ezt? – Ez itt őrültek álma suttogta Müller, amikor körültekintett a kísérteties fényben. Minden felszínen faragások. És mi ez a fény: Curie sugárzása? Körülbelül száz méter után egy masszív kapu állta az útjukat. A kapu ismeretlen anyagból készült, és olyan fénytelen matéria volt, mint a ceruzabél. Teljesen lezárta az alagutat. A kaput hatalmas, mintegy négy méter átmérőjű korong díszítette, amelyet szirmokra osztottak, mint egy fényképezőgép zárját. Egy tibeti mandala rajzolata volt rajta, amilyent a Potala Palotában is láthattak, a világegyetem jelképes ábrázolása. Egy fantáziatemplom vagy -palota madártávlati képe volt, számos csatorna osztotta fel sávokra a paloták és kertek eme utópikus képkorongját. Ezek a sávok egyre nagyobbak voltak, ahogy a tekintet a középpont felé haladt. Platón szerint ilyen volt a legendák Atlantisza. A rajz közepén nem trón volt, vagy egy király, hanem a szó szoros értelmében egy szív. Egy emberi szerv volt kifaragva, ott értek össze a szirmok. Ennek a világegyetemnek a középpontjában az emberi vért pumpáló szív állt. Faragott verőér indult ki a szívből, olyan volt, mint egy virág szára. – Ez azték, nagyon is az! mondta Müller. Emlékeznek rá, hogy az ókori mexikóiak hogyan tépték ki az áldozatok szívét? Ez vajon a véráldozat és -imádás jelképe? – Bizonyos értelemben igen felelte Raeder. – De miért kellett a föld alatt élniük? kérdezte Müller. – Mert a feltalálás nem azonos a bölcsességgel felelte Keyuri. Ezek az emberek veszedelmes dolgokkal foglalkoztak, azt rejtették el itt lenn. Magukat igyekeztek megvédeni, vagy másokat is. – Az ősi időkben ez veszélyes lehetett mondta Raeder , veszélyes, mielőtt fejlődött volna a tudomány. Veszélyes, mielőtt megszületett volna a nemzetiszocializmus. Veszélyes, mielőtt megvalósultak volna az Ahnenerbe kutatásai. Raeder az egész csoporthoz szólt. Bajtársak, megvan az esélyünk arra, hogy megváltoztassuk a világtörténelmet. Csupán bátorságra van szükségünk. – A gondviselés megjutalmazza a bátrakat támogatta Kranz. – Nem szólalt meg a gyakorlatiasabb Müller , csak akkor, ha lesz kulcsunk ehhez a kapuhoz. Az előttük tornyosuló akadály sok tonnát nyomhatott, de sem kilincs, sem kulcslyuk nem volt rajta. Az
egyes részek a szívnél egyesültek, de nem volt világos, hogyan nyílik ez a kapu. Diels megpróbálta betaszítani. Olyan szilárdan ellenállt, mint egy hegy. – Ezt vérlakat zárja le szólalt meg Raeder. – Mit akar ezzel mondani? – Mondd el nekik te, Keyuri! Az asszonyt láthatóan lehangolta, hogy a férfi rájött a dologra. – A Shambala-legendák szerint az ősök úgy tudták, hogy csak egyetlen személy tudja kinyitni, az, akinek megfelelő a vére. A szerkezet meg tudja különböztetni az érdemeseket az érdemtelenektől. – Ennek nincs semmi értelme mondta Diels. – De van, hiszen nem ezt tanítja a nemzetiszocializmus is? szólalt meg Kranz. A faj valóság. A vér valóság. Az öröklés valóság. Talán van valami kód a vérben, amely megkülönbözteti az egyik embert a másiktól. – És ezzel mi nem rendelkezünk mondta Müller. – Valóban szükségünk lesz egy kulcsra mondta Raeder. A ruhája alól előhúzott egy ezüstfiolát, amely alig volt nagyobb egy töltényhüvelynél. A fémtartály vékony láncon függött. Ezt tizenötezer kilométeren át hordoztam a testemen. – És mi volna ez? kérdezte Diels. – Mielőtt elindultunk volna Németországból, Himmler SS-Reichsführer rám bízott egy ereklyét, amelyet középkorkutató német tudósok juttattak el a náci párthoz. Erre nyolcszáz éven át vigyáztak, a fiolát egyik őr a másiknak adta át. Úgy nevezték: „Shambala kulcsa”. Senki sem értette, mit jelent mindez, amíg az Ahnenerbe nem végzett kutatásokat. Ez itt árja vér a történelem ködéből. Nagy német elődünk, Rőtszakállú Frigyes ereiből származik ez a vér, amelyet később hoztak el Európába. – Barbarossa? Megőrült? mondta Müller. – Ha én őrült vagyok, akkor őrült Heinrich Himmler is. Barbarossa nem halt meg a harmadik keresztes hadjáratban, bajtársak. Titokban eljutott ide. – És miért jött ide? – Hogy tanuljon, és talán azért, hogy elzárja ezt a kaput addig, amíg el nem érkezik a megfelelő idő, amíg Adolf Hitler meg nem teremti a nemzetiszocializmust, és népünk készen nem áll arra, hogy befogadja Shambala titkait. – Várjunk csak! Barbarossa elment Tibetbe, és onnan haza? kérdezte Diels. – Ő talán nem tért vissza. De a vére hazajutott. És a vére zárva tartotta ezt a kaput, amíg jogos leszármazottjai vissza nem térnek ide, hogy felhasználják azt, amire ő rábukkant. Látják a szív közepén a verőeret? Raeder lecsavarta a fiola tetejét, és előrelépett. A kő verőér olyan volt, mint egy nyitott száj, és a kő a szívbe vezetett. – Ide kell beleönteni, ugye, Keyuri? A szerzetesnő nem szólalt meg. Raeder megvonta a vállát, óvatosan felemelte a fiolát, és beleöntötte csillogó, vörös tartalmát a kapuba. – Ahogyan Wilhelm mondotta, az Ahnenerbe, az ősi örökségünkkel foglalkozó kutató és oktató társaság tudósai azt állították, hogy Shambala kapuját a vér nyithatja meg. A kódot mi nem ismerjük, de a kód megkülönbözteti az egyedeket. A kód olyan kicsiny, hogy mikroszkóppal sem látható. Keyurinak igaza van: ide csak a kiválasztott egyedek juthatnak be, akiket a természet valahogy beprogramozott, mint egy számkombinációs zárat. A kapu leolvassa a kódot, és válaszol. Valóban, hirtelen zörgés, csikorgás hallatszott, mint amikor egy gépezet működésbe lép. Az alagút oldalfalaiban emelők és szerkezetek mozdultak meg. A nagy kőkapu felmordult, és lassan-lassan megnyílt. Por szállt ki, és vette körül őket. Dohos szag tört elő a kapu mögül. – Ez őrület mondta Müller. A keresztes hadjárat idején Barbarossa már öreg ember volt. Hogyan
juthatott volna el ide? – Jobb, ha azt kérdezi, miért? Mit tudott? Mit keresett? Azt gyanítom, a Szentföldön hallhatott történeteket erről a helyről. Ki tudja, ki más járt még itt? Ábrahám? Jézus? Mohamed? A kulcs a bejárathoz királyunk utolsó ajándéka volt a Német-római Birodalomnak. Talán amikor eltávozott, lezárta ezt a kaput. Talán a csontjai itt vannak, nem pedig a Szentföldön. – Ön hisz ebben? Raeder felfelé mutatott. – A kapuk hisznek benne. A hatalmas szirmok szinte teljesen eltűntek az alagút falában, már csak egy kis részük volt látható, leginkább úgy festett, mint egy cápa ívelt fogsora. Egy kerek bejárat vezetett át az alagút folytatásába. Szabad volt az út. A széles útvonal továbbra is lejtett, de nem volt többé zöldes ragyogás, sötétség volt előttük. A németek haboztak. – Mit mond a legenda, mi van ott lenn? kérdezte Raeder Kayurit. – Reveláció. És az azzal járó veszély; olyasmi, mint az alma a Bibliátokban. Kurt, amiben ti hisztek, az ellentétes az én vallásommal. Mindaz, amire ti vágytok, az én vallásom szerint csak illúzió. Menj végig ezen az úton, és csak nyomorúságot szabadítasz magadra és a világra. – Én pedig azt mondom, Keyuri, hogy mindaz, ami rossz a te vallásodban, jól látható országod középkori barbárságában. Te a belenyugvást és a reménytelenséget tanítod, mi pedig a reményt és a győzelmet. A többiekhez fordult: A kapu a megfelelő emberre várt, hogy az kinyissa: Rőtszakállú Frigyes diadalmas örököseire. És kinyílt! Ez a tanulság ebből. – Kurt, világítás nélkül nem mehetünk ide be figyelmeztette Kranz. – Talán csinálhatnánk magunknak fáklyákat mondta Diels. Nézzék, itt a falnál van egy halom bot! Talán ősi fegyverek vagy munkaeszközök. Rákötünk valami ágat, meggyújtjuk, és mehetünk. Ha többet készítünk, az egyikről meggyújthatjuk a másikat, és lesz egy kis időnk, hogy körülnézzünk. – Jó ötlet mondta Kranz, odalépett, felragadott egy botot, és… A bot világított. A rúd felső harmada fényt adott ki. A német a meglepetéstől csaknem leejtette a rudat, azután álmélkodva a magasba emelte. Ahogy feltartotta a karját, a vége még fényesebben ragyogott. Napfényben a fénykibocsátás csekély volna, de a nagy kapu mögötti homályban árnyakat vetett. – Miféle varázslat ez? suttogta Kranz. – Shambala felelte Keyuri. – Látják? mondta Raeder. Ez Isten jele, a mi Istenünké, és azt mutatja, hogy a jó úton járunk. Annak a jele, hogy szerzetesnőnk félelmei megalapozatlanok. A többiek is megragadtak egy-egy rudat. Az emberi kéz érintésétől mindegyik világított. A fénylő rudak megbizsergették a tenyerüket; a levegőben furcsa energia volt érezhető, mint amikor vihar közeledik. – Remélem, nem fekete mágia mondta Müller. – Nem nagyobb varázslat, mint amilyen egy elemes zseblámpa volna egy középkori lovag számára felelte Raeder. Azzal találkozunk itt, amiért jöttünk: egy olyan technológiával, amely fejlettebb a miénknél. Teozófus filozófusaink ezt az erőt Vrilnek nevezték, de bármi is legyen a neve, ez az az erő, amely a világegyetemet mozgatja. Mi nem érzékeljük ezt az erőt, de ezek a rudak a levegőből vagy a barlang falából hozzájutnak. Meg fogjuk találni, bajtársak. És ellenőrzésünk alá fogjuk vonni. Ha ezt ellenőrizzük, akkor az egész világot is ellenőrizni fogjuk. – És hol vannak a többiek? kérdezte Müller. Miért kellett az ajtókat lepecsételni, hogy csak különleges vérre nyíljanak meg? Én itt valami gonoszságot sejtek. – Julius, maga teljesen olyan, mint egy öregasszony! Immár két apácánk van, nem egy! A többi náci nevetett. – Így beszél egy ember, aki mindnyájunkat elvágott a külvilágtól? Aki hagyta, hogy szegény Franz
belezuhanjon a folyóba? – És aki elvezette magukat a világtörténelem legizgalmasabb leletéhez, ha egyáltalán képesek felfogni ezt. Istenem, itt van a maga híres mágneses anomáliája, a föld alatti ürege, itt az anyag sok száz tudományos dolgozathoz és az örök hírnévhez! És nem akar lesétálni ezen a rámpán? Remek! Akkor üljön le itt kinn a géppisztollyal, és őrködjön, hogy olyan betolakodók, mint ez a Benjamin Hood, ne zavarhassanak meg! – Nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen! Szeretném magán tartani a szememet. Én vagyok itt az egyetlen, akiben van még egy kis józan ész. – Akkor meg hagyjon fel azzal, hogy rombolja a kedélyeket, és vezesse a csapatot! Éljen az SS eszményei szerint, Julius! Az a tény, hogy senki sem maradt itt, valódi áldás. Legalább békében megvizsgálhatjuk ezt a helyet mondta Raeder lángoló tekintettel. Elindultak lefelé. Müller vonakodva, de az élen haladt. A fő útvonal továbbra is olyan széles volt, mint egy vasúti alagút, mindkét oldalon ajtók nyíltak, sötét termek felé. – Ez egy hatalmas méhkas, úgy vélem mondta Raeder. Érzékelik a lépcsők méretét? Éppen akkorák lehettek, akik itt jártak, mint mi. Nem álltak meg, hogy a többi termet felderítsék. Megmaradtak a fő útvonalon. Előrehaladva a pusztulás egyre több nyomára bukkantak, rengeteg törmelékre. Sok cserépmaradvány volt, fura anyagmaradványok, amelyek rugalmasak voltak, mint a szövet, de merevebbek és keményebbek. Kanavász vagy viaszosvászon, de olyan alapanyagból, amellyel addig sohasem találkoztak. Minél mélyebbre mentek, annál több repedés mutatkozott az alagút falain és mennyezetén. A tetőről víz csepegett, kis cseppköveket képezve. Úgy látszott, hogy a domborművek egy részénél az arcokat szándékosan megrongálták: királyok, királynők, kurtizánok és hadvezérek, királyi kedvencek és állatkerti vadak ábrázolásai voltak ezek. Ha Shambalát lezárták, arra nem akkor került sor, amikor még minden a legkiválóbb állapotban volt ott. – Menekültek, és eldobálták a holmijukat mondta Keyuri. – Vagy egy hadsereg tört ki innen mondta Raeder. – Vagy egymás között harcoltak. Fellázadtak mondta Müller. Egyszer csak megszűnt az út lejtése. Egy pályaudvar nagyságú terembe értek, a mennyezet olyan magas volt, hogy a homályba veszett a fejük felett. Raeder úgy gondolta, hogy ennek a föld alatti labirintusnak ez volt a gyülekező- vagy fogadóterme. Íves ajtó vezetett oda, ami láthatóan egy hatalmas ebédlő volt, kőasztalokkal és -padokkal, amelyek közül némelyik széttörött. Mögöttük kőpultok és -kemencék sorakoztak. A falakon megfakult faliképek hihetetlenül viruló kerteket és pavilonokat ábrázoltak, csodás színű madarakkal, óriási pillangókkal és vigyorgó majmokkal. Az Édent festették fel egy barlang falaira. – Úgy gondolom, itt lenn dolgoztak, de nem itt éltek jegyezte meg Diels. Látszik, mennyire kedvelték a természetet. Erre szolgált a völgy. – Vagy hiányzott nekik az a természet, amelyet elhagytak mondta Keyuri. – De miért kellett a föld alá beásni magukat? Kranz nem értette a dolgot és lenyűgözte a saját kételkedése. Egy életre való anyag volt itt a kutatásokhoz, és micsoda hírnévhez! Mi volt itt lent? kérdezte. – Menjünk, mielőtt ezek a világító rudak kialszanak! mondta Müller. – Azt hiszem, ezek sohasem alszanak ki szólt Diels. Azt hiszem, ez a bizsergő, csípős érzés azt jelzi, hogy újra feltöltődnek. El tud képzelni egy villanykörtét, amely önmagától örökké világít? Már csak ez gazdaggá tesz bennünket, Kurt! – Remélem, igaza van mondta Müller. Hosszú volna felfelé mászni a sötétben. Az ebédlőből visszatértek a hatalmas, barlangszerű hallba. Baloldalt számos kisebb ajtó vezetett sötét kis szobákba. Jobbra azonban egy nagy, garázsszerű nyílás volt. Amikor bejárták, megláttak egy félig felszerelt hangárajtót. Belökték, még az egyik sarokvasán lógott. Ez az óriási ajtó fémből volt, és vöröslött a rozsdától. A rozsda lemezekben hullott a padlóra, olyan volt, mint a fahéj. Mögötte olyan nagy tér
húzódott meg, amelyet a rendelkezésükre álló fény elsőre nem volt képes bevilágítani. Az volt az érzésük, hogy hideg, üres térről van szó, a kőpadlón visszhangoztak a lépteik. – Tartsák olyan magasra a rudakat, amennyire csak tudják! parancsolta Raeder. Ahogy a fény erősödött, visszaverte egy előttük tornyosuló óriási, behemót gépezet, amely az egész falat elfoglalta a bejárattal szemközt. A gépezet egy gyárra emlékeztette őket, vagy egy erőműre; a gép motorjai benyúltak a sziklába vágott barlangba. Ahogyan közeledtek ehhez a berendezéshez, lámpásaik egyre több fényt adtak, és egyre jobban vibráltak. Halk rovarzümmögést lehetett hallani. – Ez nem egy ősi civilizáció, ez valami felfoghatatlan jövő mormolta Diels. Ott hevert előttük egy hatalmas állat, egy gép, amely akkora volt, mint száz mozdony, a csövek, kerekek, kapcsolók, dobok, dugattyúk és emelők óriási mátrixa, olyan nagy volt, hogy szinte a homályba veszett. A kábelek szőlőfürtként függtek rajta, a pallóhidakon el lehetett jutni a magasabb szintekig. A tetejéből csövek álltak ki, mint egy fa ágai, tekeregve felértek egészen a mennyezetig. A gép közepénél ezek a csövek egy tartályhoz vezettek, amely egy földbe ásott, halványan villódzó aknában állt, azt a benyomást keltve, hogy az egész berendezés valamiképpen a pokolból nőtt ki. Egyes részei fémből voltak, de más darabok egy fakó anyagból, amelyet a németek nem ismertek. Nem voltak láthatóak karok vagy gombok a gép irányításához, és nem volt nyilvánvaló az egész különös szerkezetnek a rendeltetése sem. Volt azonban egy lényeges pontja. A gép közepén, a talaj szintjén a balról és jobbról érkező vízszintes csövek a semmiben végződtek. Ezen a helyen volt egy kőbölcső, amelyben ott hevert egy láthatóan kristályból készült rúd. A két vége egy vonalban volt a két irányba futó csövek nyílásaival. Ezek a csövek belevesztek a nagy terem két végében lévő három méter átmérőjű vízszintes, homályba torkolló alagutakba. A szerkezet tövében zömök ládák álltak felirat nélkül. Diels elhúzta a botját az egyik mellett. Zümmögött, majd reccsent egyet, amikor elvette a botot a ládától. – Talán ezeken a ládákon volt valami jel vagy piktogram kockáztatta meg a tudós , talán ezekkel irányították a gépet. – De mit csinál ez a berendezés? kérdezte Kranz. – Fogalmam sincs róla. Raeder megszólalt: – A terem mindkét végében alagút indul. Menjünk, nézzünk körül! Az alagutak még furcsábbak voltak. A kristályrúdtól kiinduló csövek vastagabb csövekbe torkolltak, amelyek végigfutottak az alagutakban, legalábbis ameddig ők a botok fényében elláttak. – Ez valami csővezeték? kérdezte Diels. Talán valami olajat vagy vegyi anyagot juttatnak el a berendezésből egy finomítóba vagy máshova? – Vagy ez itt maga a finomító, és a csövekben nyersolaj van? találgatott Kranz. – Bizonyára eljut a város többi részébe. Erről mit tudsz? fordult Raeder Keyurihoz. – Ahhoz, hogy teljesen megérthessük, bölcsességre volna szükségünk. Ez a szerzetesi ostobaság fárasztotta Raedert. – Kövessük a csöveket? kérdezte Kranz. Diels megszólalt: – Azt hiszem, először meg kellene tudni, mi ez az óriási gép. – Nézze, újabb rudak! szólalt meg Müller. A gép aljában, a zömök ládák mellett halomban álltak a rudak; mintha fegyvereket halmoztak volna fel. Voltak közöttük tompa feketék, mint a szén. Voltak kristályosak. Mások fémből voltak. Amikor Müller megérintett egyet, ragyogó fehér fényt adott ki, fényesebbet, mint a fentről hozott botok. Elvakította őket a fénye. Éreztem, ahogy vibrál mondta a geofizikus. Olyan, mint egy rádióvevő, amely energiát vesz fel.
– Ezek még erősebben világítanak? – Azt hiszem, ezeket a botokat a masina bölcsőjében lehet feltölteni mondta Raeder. Azt hiszem, ezek Vril műszerek. Fegyverek. Varázspálcák. Az új rúd árasztotta a fényt; jobban láttak, de ez csak növelte a rejtélyeket. Most már látták, hogy a mennyezeti csövek némelyike eltörött és ledőlt. A durván megmunkált, díszítetlen falakon fekete csíkok húzódtak, mint egy robbanás égésnyomai. Itt egykor valamilyen baleset történhetett. A gép közepén pedig, ahol a csövek egy kerek kútfélébe torkolltak, magas fémháló volt, hogy védje. Raeder elvette Müller botját, odament, betekintett a rácson át az aknába. Lent a mélyben lehetetlen volt megmondani, mennyire mélyen, de rettentő mélységben kísérteties vörös fényt pillantott meg. Hő áradt a rácson át. Lépcsők, csövek és kábelek húzódtak le a mélybe Az akna oldalain ajtók vezettek újabb és újabb kőlépcsőkhöz, amelyek láthatóan még mélyebbre vezettek. – Talán valóban a pokolba hoztam önöket szólt Raeder a többiekhez , vagy egy csúszdához, amelyen le lehet jutni a Föld középpontjához. – Maga szerint mire jó ez az akna? kérdezte Kranz, amikor óvatosan letekintett. Szédítő mélységet pillantott meg. – Az energiát a föld mélyéből nyerik vetette fel Müller. Hőenergiát, és talán elektromágneses energiát is. Esetleg olyan új energiát is, amelyről fogalmunk sincs. Talán éppen azért választották ezt a völgyet, hogy itt áshassanak, és létrehozhassák ezt a kapcsolatot. Vagy azért dolgoztak a föld alatt, mert a kísérleteiket csak mélyben és sötétben végezhették el. Talán olyan veszélyes volt a munkájuk, hogy a Föld legtávolabbi pontját kellett kiválasztaniuk. Egy dolog biztos, a gépeknek üzemanyagra van szükségük, és ez itt a bolygó legbelsejére támaszkodik, úgy vélem. Az üzemanyag talán a Fekete Nap. – De mire szolgált a gép? – A Vril előállítására. Raeder felemelte a legfényesebb rudat, és elhúzta az egyik zömök láda mellett. A láda tetején a fekete négyzet ragyogni kezdett. Egy kattanás, nyögés és zümmögés, és a nagy gép beindult. Semmi sem mozdult, de egyes alkatrészeiből ugyanaz a kísérteties zöld fény áradt, amelyet az alagút bejáratánál láttak, és most először a terem teljesen fénybe borult. – Életre kel dünnyögte Kranz. Hátraléptek, nem tudták, hogy fog viselkedni a berendezés. Berregő hang hallatszott. Az előttük lévő kőbölcsőben a kristályrúd világítani kezdett. – Ez egy generátor határozott Raeder. Ez közvetítette a Föld központjából származó energiát, vagy azt az energiát, amelyet nem ismerünk, ezeknek a műszereknek vagy fegyvereknek. Nézzék! Ezek a csövek hozzák fel a mélyből az energiát. A motorok és kapcsolók átadják az erőt a vízszintes csöveknek, amelyek elnyúlnak az alagutakban. Azok pedig végül átadják az erőt a botnak, feltöltik, mint egy elemet. Hogyan volt képes mindezen úrrá lenni egy ókori civilizáció? – Minden tudásuk elveszett vetette fel Diels. Vagy elmentek innen egy másik világba. – De hová mentek? A történelem előtti Germániába, a mi hősi korunkba? Tőlük származnak az istenekről szóló legendák? Müller körülnézett, bebámult a félhomályos helyekre. – Vagy nem is hagyták itt ezt a helyet mondta. Nézzenek oda! Kranz tekintete követte Müller ujja irányát. – O, istenem! Azt már látták korábban, hogy a hangárajtó csak egy vason függ. De elsőre nem vették észre, hogy a gépből származó erő végigsöpört a termen, és mindent a falhoz vágott, az ajtó mögötti sötétségbe. Az újfajta világosságban nagy halom csont fehérlett ott, kifehéredett zátony, benne sok száz üres szemüregű emberi koponya. Emberi csontokból álló halom. Régóta halott emberek maradványai hevertek ott nagy összevisszaságban.
Harmincadik fejezet Tibet, az elveszett völgy 1938. október 3. Ben Hood zuhant Shambala felé. Meghúzta az ejtőernyő zsinórját, és egy borzalmas pillanatig nem történt semmi sem. Azután az ejtőernyő hirtelen kinyílt, és a hevederek annyira összeszorították, hogy alig kapott levegőt. Felpillantott. A selyem megnyugtató kupolává szélesedett. Beth repülőgépe a haldokló fényben csak egy kis fekete pont volt, majd eltűnt a hegyek mögött. Egyedül maradt. Lenézett. A talaj gyorsan közeledett. Megfeszült, úgy készült a becsapódásra, aztán eszébe jutott, hogy inkább lazítania kell. Lent sötét kuszaság várt rá, mindenfelé épületromok és a hegyekből lefolyó kis csatornák. Az ősrégi víztárolók szürke négyzeteknek látszottak. Fogalma sem volt arról, hogyan irányíthatná az esését. Mindenütt akadályok látszottak, ösztönösen felhúzta a térdét, aztán egy puffanással leért, gurult, az ernyője beleakadt valami régi mellvédbe. Egy percig kábultan feküdt, utána felült, ellenőrizte, nem tört-e el valamije. Nyoma sem volt sem Raedernek, sem senki másnak. Hood leoldotta magáról az ejtőernyőt, de hagyta, hadd lógjon ott a falon, a hevederek, mint hosszú fehér férgek, lebegtek a sötétben. És most? Nem volt nála élelem, víz és fegyver sem, csak a 45-ös pisztoly a csípőjén. Raedernek azonban itt kell lennie, és vele van Keyuri is, hacsak az a fattyú mostanra már meg nem kínozta és ölte őt. És persze a többi német is itt van valahol. Az egyetlen előnye, amelyre számíthatott, a meglepetés volt. A robbanásból arra következtetett, hogy a nácik azt hitték, a dinamittal sikerült megakadályozniuk, hogy ő a nyomukba eredjen. Hood a régi romokon próbált áthatolni, miközben egyre sűrűbb lett a sötétség. Aztán egy járható ösvényre bukkant, egy régi útra, amelynek töredezett volt a kövezete. Megállt. Halk zümmögést halott. Remeg a lába alatt a talaj? Úgy tűnt, a hang onnan jön, amerre az ösvény vezet. Abban az irányban valami halványzöldes fényt látott. Ben olyan gyorsan ment előre, amennyire csak tudott, de végig a sötétben rejtőzködve, mert csapdától tartott. Falak, tornyok és hatalmas szobrok sorakoztak az út mentén. A szobrok hátrafelé néztek, abba az irányba, amerre ő tartott. Shambala nagyon furcsának tűnt. Ha legalább Roy Chapman Andrews és Duncan Hale ügynök látta volna mindezt. Az út egy alagúthoz vezetett, majd lefelé tartott a föld belsejébe. Onnan hallatszott a zümmögő hang. A halvány, beteges fényt az alagút falai bocsátották ki, mintha a szikla eleven, energiával telített lett volna. Hoodnak fogalma sem volt arról, hogy ez miként lehetséges. Aztán vagy száz méterrel beljebb egy kerek bejárat volt, kétoldalt keskeny nyílással, amelybe belecsúsztak a kapu szárnyai. Onnantól sötét volt. Azaz nem teljes sötétség, mert valahol a távolban sárgás fény látszott, mint egy gyertya egy alagút végén. Abból az irányból jött a zaj is, amely most olyan volt, mint egy pörgő turbina hangja. A rom sok száz, sőt sok ezer évesnek tűnt, de úgy remegett, mint egy erőmű. Hood óvatosan elővette a pisztolyát. Azután új zajra figyelt fel. A kapu fekete szárnyai lassan bezárultak mögötte, mint egy rovar szájszerve. Egy percre arra gondolt, hogy kimenekül. Tudta azonban, hogy akkor soha többé nem érheti el azt, amiért idejött. Úgy járt volna, mint utoljára, amikor semmit sem sikerült befejeznie. Továbblépett és figyelt. A kocka el volt vetve, a kapu bezárult mögötte. Ott volt Shambalában.
Sötét volt, a távoli fényt leszámítva. Óvatosan megindult lefelé a lejtőn. Menet közben légáramlatokat észlelt, feltételezte, hogy a központi alagút mindkét oldalán nyílások vannak. Úgy érezte, mintha a hajdan itt éltek szelleme figyelné őt, de senki sem szállt szembe vele. Csak a távolból hallatszott el hozzá a németek beszélgetésének a zaja. A zümmögő hang egyre erősödött, és fényt látott ferdén kiáramlani egy hangár méretű nyitott helyről. A fény egy barlangszerű, nagy termet árasztott el, egy nagy kőátriumot, ahol faragott oszlopok tartották a sziklamennyezetet. Minden oldalon számos ajtó nyílt. Jobbról izgatott hangokat hallott. Arra tartott, ahol a masszív vasajtó féloldalasan lógott. Testét takarásban tartva óvatosan bepillantott a másik terembe. Meglátta Raedert és csapatát! Megdöbbentő volt négy év után megpillantani a zsákmányát, amint ott állt egy bálterem méretű kőhelyiségben, amelyben nem volt sem bútorzat, sem díszítés. Olyan volt, amilyennek Hood emlékeiben élt: magas, jóképű, és megvolt az a bizonyos furcsa teuton testtartása. Raeder és másik három férfi feltételezhetően mind nácik hegymászó bakancsban, meleg dzsekiben volt, csomagjaikat lerakták a padlóra. Egy kisebb, karcsúbb alak Keyuri volt; amint megmozdult, Hood azonnal felismerte. Alakja kecses íve olyan volt, mint egy ujjlenyomat vonala. Látta, hogy mind az öten hosszú rudakat tartanak a kezükben, amelyek csúcsa fényt árasztott, mint egy gázfáklya. Mögöttük pedig egy hatalmas gépezet terpeszkedett, mint egy szikla, a fém alkatrészek ragyogtak, de voltak fekete, fénytelen csövek és kazánok is rajta. A szerkezet fényt és halk, panaszos hangot bocsátott ki. A gépből mindkét oldalon csövek vezettek el két alagúthoz. A behemót szerkezet közepén egy mélyedésben volt egy rács, amelyen egy botféle feküdt, de ez áttetsző volt, mintha achátból faragták volna. Nem fénylett, mint egy lámpás, de zöld ragyogással villogott, mint egy eleven szív. Mögötte egy üreg volt, amely mintha a föld mélyébe nyúlt volna le, és az akna szájából vörös fény áradt. Melyik ókori civilizáció építhette ezt fel? – Azt hiszem, a gép energiát ad át a rúdnak, olyan erőt, amelyet mi nem ismerünk, ez a Vril mondta a többieknek Raeder. A hosszú csöveken át pedig valami beérkezik a géphez. – És mire szolgált a rúd? kérdezték a németek. – Gondoljanak a legendákra és a tündérmesékre. Emlékeznek a tündérek varázspálcájára vagy a boszorkányok botjára? És ha mindez igaz? Azt hiszem, az őseink ismerték és használták ezeket a varázspálcákat. – Ez nagyon veszélyes figyelmeztette őket Keyuri. – És nehéz ellenőrizni mondta az egyik német, aki boldogtalanabbnak tűnt a többieknél. És mit keres itt ez a rengeteg csont, Kurt? Hol vannak Shambala lakói? – Mi pontosan arra találtunk rá, amiért a Reichsführer ideküldött bennünket mondta Raeder, és nem vett tudomást a kérdésekről. Csak egyvalami fontos: Németország. Hood bepillantott a ferdén lógó ajtó mögé, ahol nagy halom kísérteties emberi csont hevert, ennek a [23] civilizációnak a halottai egy macabre tableau-n. Mi a csoda történhetett itt? Miért volt ez a hely olyan titkos, olyan idegen, és miért volt a föld alá rejtve? – Ha megérintjük a rudat, talán olyan lesz, mintha áram alatti drótot érintenénk óvatoskodott egy másik német. – Vagy olyan, mintha megfognánk egy puska tusát mondta Raeder. A legtöbb barbár ember félne megfogni egy lőfegyvert, de nem mindenki. Egy percig habozott, a többiekre nézett. Aztán határozottan a géphez ment, megállt, és a bölcsőben fekvő rúd felé nyúlt. – Ne, Kurt! – Hagyja már ezt az öregasszonystílust, Julius! Amikor megérintette a rudat, egy sóhajtással leállt a zümmögés, és a kezükben lévő rudak fénye
elhalványult. Nem mozdult. – Mintha lecsavarta volna az egészet mondta az egyik német. Mintha kiment volna egy biztosíték. – Vagy lehűlt a gyertya, hogy megfoghassam. Ez a rúd arra vár, hogy valaki a kezében tartsa. Raeder egy percig habozott, aztán megragadta a rudat, és felemelte. Borostyánszínben csillogott. A mézszínű kristályrúd mintegy 180 centiméter hosszú volt, és úgy lüktetett, mint az élet maga. A többi rúdtól eltérően ebből nem áradt fény, de szinte dorombolt, és a méz és borostyán színe ide-oda hullámzott rajta. – Érzem benne az erőt mondta Raeder. A kezemtől a lábujjamig. – És mire jó ez az erő? kérdezte az egyik német. – Ez egy elixír. Raeder óvatosan megmozgatta a rudat a levegőben, amely felbúgott. Amikor egy félkört írt le vele, még hangosabban búgott, a tágas teremben furcsa akkordot játszott le. – Muzsikál nevetett Raeder. – Földöntúli muzsika mondta egyikük. – Talán a szférák zenéje. A kozmosz zenéje. Ez nem ártalmas, ez gyönyörű mondta Raeder. – Tizenötezer kilométert utaztunk eddig a pokoli barlangig, hogy egy játékszerre leljünk? mondta a legmogorvább német. Ezért kellett Franznak meghalnia, Kurt? Ezért robbantotta fel az egyetlen visszavonulási útvonalunkat? Egy zenélő rúdért? Itt halunk meg éhen ebben a pincében, maga meg közben itt lengeti a rúdját a levegőben? Raeder kényelmetlenül érezte magát. – Ez nagyobb felfedezés, mint Tutanhamon fáraó sírja, és ezt ön játékszernek nevezi? Itt egy gépezet, amely nagyobb, mint egy csatahajó, és úgy gondolja, a semmiért jöttünk ide? Gyáva ember maga, Julius. A német elvörösödött. – De mire jó ez, Kurt? A Juliusnak nevezett férfi a csontokra mutatott, és Hood visszahúzódott az árnyékba. Shambala miért egy katakomba? – Minden városban vannak csontok. Nézze meg Rómát! – Miért nem maradt itt senki, hogy a géppel törődjön? – Majd mi működtetjük. Az építők talán megkapták, amit akartak, a Vrilt, és eltávoztak. Lezártak mindent, hogy egyszer majd rátaláljanak Barbarossa visszatérő leszármazottai. Megőriztek mindent a számunkra. – Ön gondos mérlegelés nélkül kockáztatja az életünket. Itt óvatosnak kell lenni. Kísérletek, tesztek kellenek. Tudományos módszereket kell alkalmazni. – Igyekszem megszerezni, amit lehet, mert ez a buddhista szuka ránk szabadította az amerikai szeretőjét. Ez itt nem egy régészeti lelőhely, ez kincsvadászat, és mi versenyzünk az amerikaiakkal. Különben is, elegem van a bírálataiból, Müller. A rúddal a társára mutatott. – Nekem pedig elegem van a kíméletlen vezetési stílusából! Ekkor egy villanás látszott, mint egy villámcsapás, egy rettenetes reccsenés hallatszott, és az előbb panaszkodó német egy kiáltással átrepült a géptermen, odacsapódott a távoli falnak, és a földre omolt. Furcsán összeégett, a ruhái füstöltek. Mindenki megdermedt a rémülettől. A Julius nevű embert megölték, a húsa megfeketedett, levált a csontokról. A holttest a földön ült, a szája a fájdalom kiáltásába merevedett, azután nagy darabokban levált a húsa a csontjairól. Nem egyszerűen megégett, szinte megsemmisült. – Úristen! kiáltotta a másik német. Megölte Müllert! Raeder holtsápadt volt a sokktól. – Én nem tettem semmit… A tiltakozás ott lebegett a levegőben. Keyuri hátralépett mellőle. Épp csak gondoltam! fejezte be álmélkodva a mondatot. Rábámult a kezében tartott rúdra. Én nem akartam, hogy ez történjen. Mintha önmagától indult volna el ellene. – Valahogy úgy, mint ahogy a feleségével történt, ugye, Kurt? szólalt meg a másik megrendült német.
Raeder sarkon fordult. – Ne merje Lottét emlegetni! A másik férfi elővette a könnyű géppuskát, és körbefordult vele. – Engem is meg akar sütni? – Nem. Nem! A fenébe is. Nem tudom, mi történt! – Ez valami nagyon gonosz dolog, megmondtam előre szólalt meg Keyuri. Ez az ősi Shambala kardja vagy puskája. Erejét a föld legmélyéből nyeri, a világegyetem központjából, és neked fogalmad sincs, hogyan bánj vele. Raeder nagy zajjal a földre ejtette a rudat. – Önmagától sült el mondta, és odébb lépett. Nem állt szándékomban ártani Müllernek. Szükségem volt rá, a fenébe is. Az ő hibája, ő bírált állandóan engem, és panaszkodott… A többiekre meredt. Ezt egyikőjük sem mondhatja el Himmlernek! Nem hagyom, hogy tönkretegyék a pályafutásomat! – Arra nem kerül sor, ha ez tényleg fegyver, Kurt mondta az egyik német. Ön még mindig hős, ha Himmler valóban ezért küldött bennünket ide. A megsemmisülő testre nézett. Sajnálatos, ami Müllerrel történt, de én jobban sajnálom Franzot. Bárcsak itt lenne a kamerája, hogy dokumentálhassuk mindezt. Istenem, egy kézi villámosztogató? Egy sugárpuska? Képzeljenek el egy hadsereget ilyen fegyverekkel! Egyetlen ország sem fog tudni ellenállni nekünk. Hood az esélyeket latolgatta. Az egyik német a földre ejtette a könnyű géppuskát, amely vállán függött, a másik a vadászpuskáját tette le a földre. Raeder is letette a fegyverét. Mindegyiknek volt pisztoly a derekán. De nyílik-e számára ennél jobb alkalom, amikor a nácikat megzavarta a saját kudarcuk? Előugrott a megrongált ajtó védelméből, pisztollyal a kézben, és olyan gyorsan és csendben közeledett, amennyire csak tudott. Raeder Keyurira igyekezett hárítani felelősséget. – A te hibád! Tudtad, hogy ilyesmi fog történni. Elege volt a moralizálásból. Mindenki csak kérdéseket tett fel, amikor neki cselekvésre volt szüksége. – Nem én céloztam a rúddal. Raeder előhúzta a pisztolyát. – Jobb szerető is lehettél volna! – Mert nem élveztem a kínzásaidat? Engem is meg akarsz ölni? A férfi hunyorgott. – Többé nincs szükségem rád. Hood körülbelül hat métere volt tőlük. – Állítsd le magad! Hood Raederre célzott. A németek megfordultak. Hood 45-ös pisztolyának a csöve Raeder fejét vette célba. Raeder rémülten nézett rá. – De hát én felrobbantottam az ösvényt! – Mégis itt vagyok. Keyuri, fogd a rudat! A nő habozott. – Nem tudom, mit kell csinálni vele. – Kurt sem tudta, de az a férfi, aki felemelte ellene a szavát, már halott. Milyen érzés Isten kezének lenni, Kurt? – Egyedül van szólt oda Raeder a társainak. Nem menekülhet előlünk. Mi vagyunk többségben. Ha jelt adok, használják a fegyvereiket! – Most, Keyuri! – Hans! kiáltotta Raeder. Az archeológus ugrott, Hood ösztönösen felé fordította a fegyverét. Amikor pedig Keyuri lehajolt a rúdért, Raeder megragadta őt is, a botot is. Lövések dördültek el. Hirtelen minden fény kihunyt.
Harmincegyedik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-bánya szeptember 6., napjainkban – Ez egyre hátborzongatóbb mondta Jake, miközben a szomorú csonthalmot tanulmányozta. – Mi a csudát keresett Duncan Hale különleges ügynök a Cascade-hegység egy régi aranybányájában, öltönyben és városi cipőben? Valami köze lehetett Benjamin Hoodhoz? – Talán a dédapám hozta el ide találgatott Rominy. – Vagy kényszerítette, hogy idejöjjön. – Ha a kormánynak dolgozott, akkor a dédpapa oldalán kellett hogy álljon, nem igaz? – Gondoljuk végig, mit tudunk az egészről. Jake leguggolt, és végiglapozta a bőrtáska papírjait; most ismét a szorgos, oknyomozó riporter volt. Dédapát felkérik, hogy utazzon Tibetbe. Hazajön, de nem tér vissza New Yorkba, hanem beáll itt remetének. Valahol van egy gyermek, aki a te majdani nagyanyád. Hale eljön látogatóba. Talán azért jött, hogy előcsalogassa Hoodot a visszavonultságából? Hogy kitalálja, mit tudott meg Tibetben? És ha Hale ellopta tőle ezt a táskát? – És mi van, ha Ben dédpapa csalogatta őt ide? Vagy ő rejtőzött itt el, vagy a táska volt itt elrejtve? Így azután Hale ügynök feljött a hegyre… – Vagy megölték a kis házban, és felcipelték ide, mint egy zsák krumplit. – Nem hiszem, hogy az ősöm ilyet tett volna. El tudod képzelni, hogy erre a hegyre valaki felhoz egy holttestet? És el tudod képzelni, hogy az OSS nem kereste volna Hale-t? – Az az ügynök megtalálta Hoodot, és megölte… Jake felegyenesedett. – Ez nagyon melodramatikusan hangzik. – Nos, csak annyit tudunk, hogy mindenki meghalt, a nagyanyád kivételével. De végül talán őt is meggyilkolták. Rominy megborzongott. – De az ő anyja ki volt? Kit vett feleségül Benjamin Hood? – Ahhoz, hogy gyereked legyen, Rominy, nem kell házasságot kötnöd! Kotorászott a papírok között, és elővett egy fényképet. Egy megfakult pillanatfelvétel volt egy nőről, aki egy régi, kétfedelű repülőgép mellett állt, repülőssapkában és -nadrágban. – Nézd őt, például. – Rominy odahajolt, és megnézte a képet. – Csinos. Gondolod, hogy ő volt a dédanyám? – Lehetséges. – És ő kicsoda? Jake megfordította a képet. – Az van ráírva: „Beth Calloway, 1938.” Talán a papírokból többet is megtudunk róla. – Olyan furcsa érzés rég meghalt emberekre bukkanni, és felfedezni, hogy létezik köztünk valami rejtélyes kapcsolat. – Nem rejtélyes. Vérségi. A vér sűrűbb a víznél. A leszármazás fontos dolog. Az ősök fontosak. – Kérlek, ne beszélj itt nekem vérről, libabőrös leszek tőle. – Történelmileg ez mindent jelentett. Te az vagy, akik a szüleid voltak. A gyermekek örökölték atyáik bűneit. Ma a genealógia nem több időtöltésnél, a nemzetek elkorcsosultak, a faj politikailag nem korrekt fogalom. De a vér megmondja, kik is vagyunk valójában. – Nem. Ez nagyon kirekesztő. – Én a családról beszélek, Rominy. A DNS-ről. Az önazonosságról. A valakihez tartozásról. Neked,
egy árvának, ezt mindenki másnál jobban kellene értened. – Tartozni egy fajhoz? Jake, ez politikailag nem korrekt. – Tudod, hogyan lehet belőled messiás? Mondd azt a követőidnek, hogy ők a kiválasztottak. Zsidók, újjászületett keresztények, muszlim fundamentalisták, mindegy. Mondd, hogy kiválasztottak, és ők követni fognak mindenhová. Gondolod, Hitler nem értette meg ezt? Az emberek arra vágynak, hogy azt hallják: ők különlegesek. Kedvesem, a vér mozgatja a világot. Elfordította a lámpát, a fény alulról világította meg az arcát, olyan volt, mint egy halloween-álarc. – A trükk abban áll tette hozzá mélyebb hangon , hogy eldöntsük, ki is valóban a kiválasztott. A lány zavartan nézett rá. Megijesztette őt a férfi. – És te ki vagy, Jake? A férfi elfordította a fénysugarat, a homályban csak a körvonalai látszottak. – Újságíró vagyok, elfelejtetted? Azon vagyok, hogy tájékozódni tudjak a világban a manapság olyannyira divatos, ócska öncenzúra nélkül. Már nem égetünk boszorkányokat, hanem kiirtjuk a kendőzetlen igazságokat a rádióból. Az igazat mondom. Nem erről szól ma az újságírás? – Miért vetted ki az akkumulátort a mobilomból? – Micsoda? emelte fel a fejét. – Ma reggel megtaláltam a szemétben. Azért nem működött a készülék, ugye? Te vetted ki belőle az akkumulátort. – Azért vettem ki, mert nem működött. Megpróbáltam megjavítani. Amikor felfedeztem, hogy rossz, kidobtam. Csak nem arra gondoltál, hogy én szabotáltam a telefonodat? – De igen, valahogy így. De most, hogy visszagondolok, már a Safewayben is akartam telefonálni, de nem sikerült. – Mert már akkor lemerült! Hogyan tudtam volna kivenni a telefonodból az akkut? Houdininak nézel? Hékás, ne légy ilyen paranoiás! Itt minden arról szól, hogy segítenünk kell egymást. Együtt kell innen is kijutnunk. A lány felsóhajtott. Jake-nek igaza van, az akkuja korábban lemerült. – Annyira meg vagyok zavarodva. – Jézusom, mintha én nem volnék! A tegnap éjszaka nem jelent neked semmit? – Jake nyögött fel Rominy. – Kezdek beléd szeretni, Rominy. Kérlek, bízzál bennem. Valami nagy dolog nyomában vagyunk, igazán nagy dologról van szó. Majd meglátod, ettől minden megváltozik. Gyere, menjünk vissza a nyíláshoz, ahol van egy kis fény, és nézzük meg, mi van még a táskában! A lányt kétségek gyötörték. Ő is kezdett beleszeretni a férfiba, de ugyanakkor minden ösztöne azt súgta, hogy ez az egész história nagyon bizonytalan lábakon állt. Hiszen már akkor óvatos volt vele, amikor először pillantotta meg. Most azonban Jake kisfiúsan sértődött volt, benne pedig ott remegtek még az éjszaka és a hajnal emlékei. Melyik ösztöne a helyes? – Hol szerezted azt a sebhelyet? – Melyiket? – Az álladón. Olyan, mintha verekedtél volna. A férfi úgy nézett rá, mint egy holdkórosra. – Tízéves koromban felborultam a biciklimmel. A lány teljesen bolondnak érezte magát. Elpirult. Ha a férfi valami gazember lenne, miért volna most itt vele ebben az egérfogóban? Nagyokat lélegzett. Lépésről lépésre kell haladni! Először innen kell kijutni, és csak aztán gondolkozni. Minden olyan gyorsan történt. Szüksége lett volna egy napra nem egy napra, egy hónapra , hogy ellazuljon. Hogy megvizsgálhassa, valódi-e mindaz, ami e körül a fickó körül van. Egy olyan emberbe szeret most bele, akiben nem bízik meg teljesen, és ez nem illett ahhoz a talpraesett, önálló lányhoz, akinek tartotta
magát. Összpontosítania kell, és világosan látni a dolgokat. Közben kiderült, a táska igazi kincseket rejt. Térképek, ábrák, naplók, fényképek voltak benne: egy furcsa, félbeszakadt élet elnagyolt emlékei. Volt egy vázlatos rajz hegyekről, amelyek egy tálszerű völgyet fogtak körül, helymeghatározással. Egy kör alakú rajz nyilakkal, dobozokkal. És egy napló, a fedelén „Csak az örökös számára” felirattal. Jake ünnepélyesen odanyújtotta a lánynak. – Azt hiszem, ez téged illet. Azonnal átlapozta, nem volt képes ellenállni az izgalomnak. Ez itt valóság volt. A kézírás meglepően rendezett volt, csaknem nőies. Hát igen, azokban az időkben még tanították a szép kézírást. A napló láthatóan valami utazásról szólt, menekülésről valami borzalom elől. De feljegyzések szóltak arról is, hogy vissza kell majd oda térni, „ha eljön a megfelelő idő”. Alatta ez állt: „A bölcsesség fontosabb a találékonyságnál.” Talán ez magyarázatot ad az egész történetre. Egész eddigi élete hirtelen olyan jelentéktelennek tűnt. Jake a térképet nézegette. – Istenem, pontosan megmondja, hová kell mennünk! – Menni? Azt hittem, már helyben vagyunk, itt, ebben a föld alatti lyukban. – Nem, Tibetről beszélek, hogy majd ott megkeressük, amit ő megtalált. – Tibet, hiszen az a föld túloldalán van! – Nem érted? A halála, a rokonaid halála, a bőrfejűek… mindennek itt van az eredete. Van ott valami óriási, valami csodálatos, és csak rád vár, az örökösre, akié a széf, aki ezen a nyomon megtalálta ezt a bányát, és most újra meg kell találnia azt, amit a dédapja már megtalált. Elmegyünk Tibetbe, megismételjük az utazását. A férfi szeme csillogott. Megtalálta a kincskereséshez szükséges térképet. – Jake, még ebből a bányából sem tudunk kijutni. Itt fogunk elporladni, mint ez a szegény öreg Duncan Hale, és majd valami újabb leszármazott fog rábukkanni erre a táskára és a Summit Bankból származó pénzünkre. A férfi nevetett. – Még nem volt időnk leszármazottról gondoskodni. – Tulajdonképpen megtettük, de én tablettát szedek. – Tessék, jól kinézünk! Figyelj csak, ha tényleg el akarunk jutni Tibetbe, jobb lesz, ha most arra összpontosítunk, hogyan jussunk ki innen. Felállt, kifelé pislogott a nyíláson. A lány nem osztozott a magabiztosságában. Jake nem olyan volt, mint egy ügyefogyott újságíró, hanem mint egy kommandós. – Jake, én nem megyek Tibetbe. Én oda akarok menni, ahol zuhanyozni lehet. – Tibetben is lehet zuhanyozni. Figyelj! Megpróbállak felemelni, te pedig kapaszkodj meg abban a párkányban és abban a gyökérben. Ha már feljutottál a kürtőbe, kitámaszthatod magad: a hátad vesd az egyik oldalnak, a lábadat feszítsd a másiknak. Akkor araszolva feljuthatsz. – És akkor? – Elmész, és hozol segítséget. Az autómban van kötél. Holnap reggelre visszaérkezhetsz ide, hacsak nem vagy tökéletesen elégedetlen azzal, amit nyújtok neked. – Én nem akarok egyedül lemenni a hegyről! – Nos, talán lecsúsztathatsz ide egy fatörzset, amelyen fel tudok kapaszkodni. De az első lépés az, hogy te kijuss innen. A lány felsóhajtott. Volt más választása? A férfi erős volt, meglepően erős, felemelte Rominyt a vállára. – El tudod érni? – Alig… – Próbálj nyújtózkodni! Én majd tolom fölfelé a lábadat.
Az egész a legrémesebb iskolai tornaórákra emlékeztette a lányt. – Jake, az én felsőtestemben nincs semmi erő… – Próbáld meg, Rominy! Ki kell jutnunk innen. A lány nyújtózott, megfeszítette magát, a férfi a tenyerével nyomta felfele a lábát, a lány megingott, ahogy igyekezett feljutni a kürtőbe. Úgy érezte magát, mint egy artista, akinek a közönség mindjárt megtapsolja a mutatványát. A végén a csípője már a kürtő alsó szájával volt egy vonalban, megragadott egy gyökeret, és felhúzta magát. A lába kalimpált, a karja remegett. Szerencsétlenül lógott, kétségbeesve igyekezett valami magasabb dologba kapaszkodni. Semmi! Aztán, mintha valaki egy tűt döfött volna az erőfeszítés-léggömbjébe. Elhagyta minden ereje, és visszazuhant a férfi karjába. Jake felkiáltott és elesett. – Nem vagyok rá képes, Jake. Sajnálom, de nem tudom felhúzni magamat. Rominy hangja remegett. – Meg kell próbálnunk! – Megpróbáltam. – És te fel tudnál emelni engem? Ez még hasztalanabb kísérlet volt. A lány megpróbálta felemelni, de a férfi csaknem száz kiló tiszta izom volt, Rominynak mintha egy zongorát kellett volna felemelnie. Együtt estek a földre, a lány sírt. Itt fognak meghalni, ebben a lyukban. Egy darabig lihegve fekve maradtak. Akkor kutyaugatást hallottak. A férfi felült. – Figyelj! A hangok közeledtek. Azt is lehetett hallani, hogy valaki a bozóton halad át, és az ugatás is erősödött. Kutyák álltak a nyílás pereménél. Rominy felült, letörölte az arcát, és visszatért belé a remény. Mentőcsapat? – Mennydörgés! Kárhozat! Mi a csudát találtatok? Delphina Clarkson volt, a szomszédjuk! – Mrs. Clarkson, itt vagyunk lent! kiabált Jake. – Maga az? És mit csinált azzal a lánnyal? – Ő is itt van lent. Tudná hívni a hegyimentőket? – Nincs szükségem a hegyimentőkre. Az ördögbe is, már rég mosómedvék eledele volnék, ha mentőkre várnék! Úgy ismerem ezt a hegyet, mint a tenyeremet. Bekukucskált a lyukba. – Kisasszonykám, jól bánik magával? – Igen, Mrs. Clarkson. Véletlenül estünk be. Csak segítséggel tudunk kiszabadulni. – Rendben, majd idekötök egy kötelet ehhez a fához. Városi népség! A kötél lecsusszant az aknába. Jake ismét felemelte Rominyt. Ez alkalommal volt mibe megkapaszkodnia, és ott volt a menekülés reménye is, így azután valahogy felmászott. Amikor a kürtőben már a lábával is tudott segíteni magán, könnyebben ment a dolog. Jake közvetlenül mögötte haladt, ő is kapaszkodott, és szükség esetén bátorította Rominyt. Ő hozta fel mindkettejük hátizsákját és a bőrtáskát is. Kijutottak a lyukból. A kutyák szimatoltak és csaholtak. Jake és Rominy összeesett, az ég látványa valódi csodának tűnt. – Mi a csuda van ott lent? kérdezte Mrs. Clarkson. – Gondolom, egy régi aranybánya felelte Jake. Rábukkantunk erre a mélyedésre, csodálkoztunk, mi lehet, és puff, beomlott alattunk a föld. Nagy szerencse, hogy maga erre járt. – Képzelem. De maguk mit kerestek errefelé? Nem is a rendes úton jártak. Tudják, hogy van erre egy veszélyes szikla is? nézett rájuk gyanakodva. – Igen, asszonyom. A kutyák Rominyt akarták nyalogatni, de a lány eltolta magától az állatokat.
– A kutyák vezettek nyomra mondta Delphina. A teherautótól követtem a nyomukat az ösvényen. – Hála istennek! De miért keresett bennünket? kérdezte Rominy. – Mert maga, kisasszonykám, mindenütt benne van a hírekben. Seattle-ben bomba robbant, és senki sem tudja, hova tűnt maga és kivel van, városi bűnözők követték-e el, vagy a tálibok. Az állam rendőrsége, legalábbis a fele, a maga nyomában van. Tudta ezt? – Fogalmam sem volt róla. Minden olyan gyorsan történt… Rájött, hogy Jake be sem kapcsolta a rádiót az autóban. Arra sem emlékezett, van-e egyáltalán rádió a kocsiban. – Na, szerencséjük van, hogy eszembe jutott megkeresni magukat. Én és a kutyáim. – Megfizetjük a fáradozását biztosította Jake. – Ó nem, arra nincs szükségem. Felemelte a puskáját, és rájuk szegezte. Magukért kettőjükért ötvenezer dollárt fizetnek bólintott. Azt hiszik, maguk terroristák, vagy még annál is rosszabbak. Szomszédok, letartóztatom magukat!
Harminckettedik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. Hood nem mert lőni, félt, hogy eltalálja Keyurit. A németeket nem gyötörte hasonló lelkiismeretfurdalás, a sötétben felvillantak a torkolattüzek. Az amerikai szerencsére a földre vetette magát, miközben a golyók szörnyű zajjal ide-oda csapódtak. Végül Raeder leállást parancsolt. – Figyeljenek! Figyeljék a lépteit! A szava visszhangozva zengett tovább. Hood lassan kúszott a padozaton. – Azt hiszem, eltaláltuk, Kurt. – Majdnem engem talált el, maga hülye! – Megvan a lány? – Nem, megharapott! – Scheisse! – Hol van a rúd? – Nem tudom. – Semmit sem látni. Nem képzeltem volna, hogy ennyire sötét is lehet. – Mind halottak vagyunk. Müllernek igaza volt. – Fogja már be a száját, fogja be! És figyeljen! Valami elgurult a padlón. Hood hason odacsúszott, és megfogta. A rúd volt. Amint a keze megérintette a sima kristályfelületet, olyan volt, mintha egy konnektorba nyúlt volna. Fájdalom nyilallott végig a karján, felnyögött. A rúd felragyogott, és megvilágította a jelenetet. Keyuri tőle 3-4 méterre szintén hason feküdt. A németek megfordultak. Raeder puskája a földön volt, odaugrott, késsel a kezében. Csizmás lábával Hood csuklójára lépett, amelyben a 45-öst tartotta. Az SS-tőr lecsapott, átdöfte a másik kezét, amelyben a rúd volt. Hood összerándult a kés szúrásától, a gyűrűsujjába éles fájdalom nyilallt, és közben a fegyverét is elveszítette. Aztán Raeder lelépett a csuklójáról, és ráállt a rúdra. Egy pukkanás hallatszott, mint amikor rövidzárlat keletkezik. Egy rejtélyes, de jelentős erő hátralökte a németet, aki felkiáltott, megcsúszott és elesett. Az amerikai vérző kézzel felmarkolta a furcsa fegyvert, és a nácik felé fordította, nem tudva, mit is vár tőle. Valami fényes, forró és rettenetes áramlott ki belőle. Az erő visszafelé is hatott, Hood sérült kezére is, és a férfi felkiáltott. Mennydörgés és vakító villámlás következett. A németek sikoltoztak, kezükkel a szemüket és a fülüket védték, megdermedtek a villanástól. Olyan volt, mintha a napba néztek volna. Utána a mennyezeten megjelent egy repedés, kövek hullottak alá, és a padozaton szerteszét pattogtak. A rúd és Hood végigcsúszott a földön, mint egy kilőtt hokikorong, a férfi a fájdalomtól összeszorította a fogait. Végre ismét sötét lett, csak a szeme szikrázott még a káprázattól. Hallotta a németek kiabálását, és arra gondolt, hátha a leomló kövek eltalálták valamelyiket. Mi történhetett? Mintha a rúdnak önálló élete lett volna, vagy a saját gondolatai összekeveredtek a rúd képességeivel, és ezért bocsátotta ki azt a villámfélét? Ha ez volt Shambala titka, akkor inkább nem kívánt részesedni belőle. Mégsem engedte el a rudat. Amint a szeme ismét hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a varázsrúd még mindig halvány fényt ad. Könnyű léptek. Valaki megfogta a karját.
– Siess! súgta Keyuri. Nálam van a pisztolyod. – Lődd le őket! – Megpróbáltam, de nem működik. Hood feltápászkodott. Bal kezén a gyűrűsujj csaknem teljesen le volt vágva, a sebből ömlött a vér. A keze, amely láthatóan áramütést szenvedett, és meg is volt sebezve, tűzben égett. A fegyverét meg közben összetaposták. A terem visszhangzott a németek káromkodásaitól. Keyuri a férfi karjába kapaszkodott, a rúd végét a földre szorította, hogy elfojtsa a fényét. Hood kábultan követte a nőt. Először arra gondolt, hogy a csonthalom mellett mennek el, és rátérnek a fő útra, amelyen leérkezett. A németek azonban ott álltak köztük és a főbejárat között. A szerzetesnő az egyik oldalalagút felé vezette, amely a berendezés mellől indult. Csattant egy revolver, a fémről lepattant egy lövedék. Egy nagy fémkar mögé buktak le, láthatatlanná váltak, amikor a könnyű géppuska is elsült. Még több golyó süvöltött a levegőben. – Állj! Visszapattannak ránk! – Ők meg közben lelépnek! kezdtek vitatkozni a németek. – Hová megyünk? suttogta Hood Keyurinak. – Oda, ahol bezárhatunk egy ajtót, és kinyithatunk egy másikat, és tudod használni újra a varázsrudat. Bementek az alagútba. Hepehupás út vezetett a vízszintesen haladó csövek mellett. A férfi visszapillantott. Halvány fehér fényt látott, a németek világító rúdjai újra működtek. Hood egész teste sajgott, és gondolatban elátkozta Raedert. Az az őrült mindent összezavart. – Rossz irányban indultak el hallották a németek kiáltozását. Csapdába esnek. – Hagyja csak, hadd menjenek! szólalt meg a másik. Müllernek igaza volt, ez egy pokoli hely. – Nem, én a nőt akarom, és a rudat! A nő többet tud, mint amennyit elmondott nekünk! Keyuri megragadta Hood karját. Egy percre megálltak, hátranéztek. – Zárd be magunkat ide! A férfi kérdőn nézett az asszonyra. Feltételezhetően van itt egy második, egy hátsó ajtó, valahol mélyen ebben a föld alatti városban. Használd a rudat, zárd le mögöttünk az alagutat, és majd megkeressük azt a másik ajtót. – Így szól a legenda? – Ez az egyetlen esélyünk. Hood felemelte újra a rudat, érezte, ahogy az erő átáramlik a boton is, és rajta is, a karja reszketett. A rúd felragyogott, a németek lőttek, és futva elindultak feléjük. Hood összeszorította a fogát, és az alagút bejáratának a mennyezetére célzott. Dörrenés, robaj, a sziklamennyezet egy része leszakadt, a törmelék elzárta az alagutat. A törmelék csaknem elborította őket, por szállt a levegőben. Hood feje hasogatott, a füle csengett. Egy három méter magas alagútban voltak, amely folytatódott, ameddig csak a férfi ellátott, és amelyben mellmagasságban vastag csövek húzódtak. – Bravó! mondta. Bezártuk magunkat. Csapdába kerültünk; olyanok vagyunk, mint a molylepke a befőttesüvegben. – De a németeket kizártuk, legalábbis egy időre. A rúd halványabb fényt bocsátott ki, mint korábban. Lemerült, mint egy elem? Keyuri újra Hoodba kapaszkodott, és továbbindultak, egyre mélyebben be Shambalába. – Hol van az a második kapu? kérdezte Hood. – Nem tudom. – Úgy látom, ez a tűzrúd veszít az erejéből. A fénye is el fog halni? – Nem tudom. – Szaladjunk? A nő megállította Hoodot. – Nem. Letörölt egy kis vért a szájáról. Megütött felelte a férfi kérdő pillantására , de mi történt a te kezeddel?
A férfi megragadta félig levágott ujját. – Raeder megvágott. És ez a pokoli fegyver sem segít, mert úgy éget, mint a gyehenna tüze. Szédült az eltelt óra őrült eseményeitől. – Hogyan használták a shambalaiak ezeket a dolgokat? – Mutasd a tenyeredet! Felnyögve engedelmeskedett. A nő rátette a férfi kezét az egyik nagy csőre, így még jobban látszott az ujjon vágott seb. Lüktetett és véres volt. – Csókolj most meg! mondta a nő. – Micsoda? A nő nagy, sötét szemmel nézett rá, arcvonásai olyanok voltak, mint a fényezett porfír, az ajka követelődző, a haja még rövid, de már nőtt azóta, hogy elhagyta Lhászát. Az egyik kezével megragadta a férfi fejét, magához húzta, és vadul megcsókolta a férfit; nem mint egy szerzetesnő, hanem mint egy szerető. Akkor Hood hirtelen olyan fájdalmat érzett a kezében, hogy azt hitte, szétrobban. A nő egy késsel lemetszette a sérült ujjat. – Mindenható isten! Mit tettél, Keyuri? – Sajnálom, de ezt be kell kötözni. Add csak a kendődet! A nő levette róla a fehér selyemkendőt, amelyet Lhászában kapott a Retingtől, letépett belőle egy csíkot, bekötözte a sebet, ott, ahol egykor az ujja volt, és szorosan megkötötte. – Nem tudtál volna figyelmeztetni? A férfi szeme könnyben úszott az erős fájdalomtól. – Akkor még rosszabb lett volna. A nő megvizsgálta a kötést. El kellett állítani a vérzést, különben elájultál volna. Hood leült, a csöveknek támaszkodott. – Az így is előfordulhat. Jó kis napom volt. Szinte el sem hitte, hogy hol is van. Múzeuma történetében valószínűleg ez lett volna a legnagyobb felfedezés, és ő szándékosan sziklaomlást idézett elő ezen a helyen. Roy Chapman Andrews már biztosan kiszabadult volna innen, addig lövöldözött volna. A nő Hood mellé térdelt. – Nekem sem volt könnyű napom. Felemelte a levágott ujjat. Talán felhasználhatom egy vérlakathoz. – Egy mihez? – Ezen a helyen a zárak, mint a fő alagút bejárata is, csak a megfelelő személy vérére nyílnak meg. Raeder azt állította, a birtokában van a szükséges vér, amely egy rég meghalt német hős vére. – Ennek nincs értelme. – Raeder azt képzeli, hogy a németek és a shambalaiak rokonok. Árják. Hook hátratámasztotta a fejét. – Nehéz elképzelni, hogy egykor partnerek voltunk. Tudományos kollégák. Nagyon értek hozzá, hogy ilyeneket szedjek össze. – Még mindig zavarban van, hogy elbocsátottad. Szégyelli, hogy milyen, de nem képes változtatni rajta. Keyuri a férfira nézett, most az ő arcán csorogtak könnyek. Sajnálom, hogy ezt kellett tennem a kezeddel. Sajnálom, hogy a végzet visszahozott ide. Odahajolt, és újra megcsókolta a férfit. Sajnálom, hogy te is engem választottál, nem csak Kurt. De nekünk újra találkoznunk kellett, Benjamin. A fájdalmak ellenére a férfi viszonozta a csókot. Együtt lenni ösztönös ellenszere volt mindannak, ami itt történt. A nő ajka telt volt, puha, éppen az ellentéte annak a gépies rémálomnak, amelyet Shambala jelentett. A nőhöz simulva Hood úgy érezte, enyhül a fájdalma, aztán a nő simult hozzá, és a férfi felnyögött a hirtelen támadt vágytól. Félbeszakította a csókot, és zihálva mondta: – Keyuri, sajnálom, nem bírok magammal, tudom, hogy te fogadalmat tettél… – Hadd legyek most a tiéd! A hangja ellentmondást nem tűrő, parancsoló volt. Lehet, hogy meghalunk
itt, azt szeretném, ha előbb szeretkeznénk. – Az isten szerelmére, egy barlangban vagyunk, és egy őrült elől menekülünk. – Az alagút most le van zárva. Ben, ez nagyon fontos! Ki akarom törölni magamból Raeder emlékét is. Most, most, kérlek! Keyuri sírt. Kérlek, mosd le rólam, amit ő tett velem. Belekapaszkodott a férfi ruhájába, kigombolta a nadrágját, és Hood meglepetésére, a teste reagált. Mi történt vele? Hiszen ez a nő egy buddhista szerzetes! Ez éppen olyan őrület volt, mint a nácik, de természetesen nem törődött az egésszel. Az asszony magára húzta a férfit, a saját ruháit felemelte, széttárta a térdét, megemelte a csípőjét, és másodpercek alatt egyek voltak. A nő csüggött rajta és sürgetően ringott. – Kérlek, lehet, hogy soha többé nem lesz rá alkalmunk! Türelmetlen volt. Néhány lökés, a nő biztatta, és a férfi elélvezett. – Sajnálom, olyan meglepetésszerű volt… A nő a férfi ajkára tette az ujját. Nem sajnálta a gyorsaságot, inkább mélységesen elégedett volt. A csípőjét finoman ringatta. – Nagyon jó. Legalább addig is megfeledkezik a férfi az ujjáról. Keyuri megborzongva, hangosan fújta ki a levegőt, a szemét szorosan behunyta. Aztán újra magához szorította a férfit, vadul megcsókolta és ugyanolyan hirtelen ellökte magától. – Mennünk kell, de ez volt számomra a megváltás egyetlen módja. – Ezt nevezed megváltásnak? nézett fel Hood csodálkozva a nőre. És mi van a fogadalmaddal? – Raeder újból megerőszakolt. – Raeder? És a többi káposztaevő tudott róla? – Igen is, meg nem is. Nem tudom. De számít az? Végtelen szomorúság volt a szavak mögött, a veszteség és a balsors mélységes átérzése. – Nem akartam, hogy ő legyen az életemben az utolsó. De most szedd rendbe a ruhádat! Sietnünk kell, hogy megtaláljuk a második ajtót. – Nem azt mondtad, hogy elszigeteltük magunkat a németektől? Úgy érzem, egy örökkévalóságnyi időnk van. Hood belepillantott az előttük lévő sötét alagútba. – A nyugatiak mindent lineárisan látnak. Számunkra minden körforgás. Nézz végig az alagúton, meddig látsz el? – Sötét van… – Az alagút nem nyúlik a végtelenbe, eltűnik, mint a hajó a láthatáron. Az alagút enyhén elkanyarodik. – És ez mit jelent? – Az alagút körbemegy. Ha továbbmész, ettől a végétől elérkezel a berendezés másik végéig. Olyan ez, mintha körbejárnád a világot. A kezdet a vég, és a vég a kezdet. Ezek a csövek a végtelenbe nyúlnak, soha sincs végük. És mégsem tartanak sehová sem. – Ez valami tibeti találós kérdés? – Akármi is van ezekben a csövekben, az a cél, hogy ugyanoda jusson vissza, ahonnan elindult mondta Keyuri. Ez nem rejtvény, ez egy mandala, a világegyetem térképe. A férfi felállt. – Ha ez az alagút visszavezet a berendezéshez… – Igen, elérhetnek bennünket, ha elindulnak a másik végétől. Csak abban reménykedhetünk, hogy időbe telik, amíg erre rájönnek. – Talán már feladták. Nekünk meg itt ez az őrült rúd. – Raeder lemondana rólad, még rólam is, de a rúdról soha. Hood nagy levegőt vett, dühös volt Raederre Keyuri miatt, de furcsa módon meg is könnyebbült. A nő nem merítette ki, hanem új erőt adott. Feltöltötte őt, ahogy a gépezet láthatóan feltöltötte ezt a varázsrudat. Az ördögbe! A nő még mindig szerette őt? És ő szerelmes volt Keyuriba, ahogyan Reting és Beth hitte? Mi
történik majd hármukkal, ha egyszer véget ér ez a lidércnyomás? Keyuri azonban és ezt Hood jól érzékelte nem gondolta, hogy túlélik. – Oké mondta. Figyeljük, hogy jönnek-e a nácik a másik irányból. A rúd fénye egyre gyengül, az a benyomásom, nem sok erő van már benne. Kifogyott a muníciója. Add csak vissza a pisztolyomat! – Nem tarthatod a sebesült kezedben, és mondtam már, hogy nem működik. A férfi elfintorította az arcát. – Meg kellene találni azt a második ajtót, akkor beomlaszthatnánk az alagút másik felét is, és elmenekülhetnénk. A sziklafolyosón, amelyen menekültek, nem voltak díszítések, de ajtók sem voltak az oldalfalakon. Csak haladtak előre, kilométert kilométer után tettek meg a tömör sziklába vájt alagútban. A benne futó csövek csendesek voltak. Ők pedig futottak, aztán kocogtak, aztán már csak siettek, ziháltak az erőfeszítéstől. Kilométer követett kilométert. Hood nyomában fényes vércseppek sorakoztak a padlón, amilyent a sebesült vad hagy maga után. – Milyen hosszú ez az alagút? – Nem elég hosszú felelte Keyuri. Akkor hirtelen géppisztolytűz tört ki. A golyók ide-oda csapódtak a kanyargó alagútban. Szemből egy német közeledett. Csapdában voltak. Hood megragadta a rudat. – Jobb harcolva elesni mondta. Én megpróbálok ezzel robbantani, vagy elrejtőzöm a sötétben a nagy cső mögött, és jól elverem őket. Neked megvan a késed, Keyuri? Megfordult. A nő a földön feküdt. – Keyuri! A nő testéből vér ömlött a sziklapadlóra. Az egyik német nem Raeder felkiáltott: – Add meg magad, Hood! Nálam géppuska van. Add át a rudat, és életben hagylak! Ennek ellenére a náci nem mert közelebb jönni. Látta az alagút másik végén a robbanást, óvatosan távol tartotta magát. Hood a szerzetesnő mellé térdelt, óvatosan megfordította. A ruhája elöl csupa vér volt, és zihálva lélegzett. Úgy látszott, a tüdő alsó részét érte a lövés. Ez a seb nem volt azonnali halált okozó, de súlyos volt. – Keyuri, áthúzlak a szemközti falhoz, a csövek közé. Ott legalább védve leszel a kósza golyóktól. A nő felnyögött. – Raeder talán elmegy mellettünk, észre sem vesz suttogta. – Nem, látni fogja a rúd ragyogását. Hogy tudnánk kikapcsolni? – Nem tudom. Egy elemlámpa fénye késként hatol át a sötéten. A német óvatos, ötvenméternyi távolságot tartott. Ez túl sok volt ahhoz, hogy pontosan célozhasson, de legalább ahhoz is elég nagy távolság volt, hogy ne kerüljön a varázsrúd hatósugarába. – Hood, tudom, hogy ott vagy! Gyere elő feltartott karral, ha életben akarsz maradni! kiabálta angolul. Gyere elő, és nem bántjuk a szerzetesnőt! Hood és Keyuri csendben lapult egy cső mögötti rejtekben. – Nem menekülhetsz, te magad zártad el a visszautad. Gyere elő, amerikai, és tárgyalunk, rendben? Nem akarhatod, hogy baja essen a lánynak. Hood a bal kezével megragadta a rudat, és érezte az immár ismerős erőt. Egyetlen reménye az volt, hogy lesújthat vele a németre, mielőtt az meglátja őt. A náci lámpája kialudt. A rúd viszont egyre fényesebben ragyogott. Borostyánszínű fénye elárulta a helyüket a csövek alatt.
– Tehát ott vagy! Nem a megfelelő embert választottad, Keyuri. Csapdába vezetett téged. Miért ne mentse meg legalább a nőt? Hiszen még nem halt meg. – Megadom magam, cserében az életedért suttogta Keyurinak. Raeder még mindig magának akar téged, a maga eltorzult módján. Talán megkíméli az életedet. A nő megrázta a fejét. – Ha meg is kíméli, csak azért teszi majd, hogy lassan pusztítson el. Neki szüksége van rá, hogy elpusztítson embereket. Ben, te tudod jól. Súlyos léptek közeledtek feléjük. Lassan, óvatosan, de kérlelhetetlenül. – Ne kelljen megölnöm téged! mondta a német. – Hagyd, hadd jöjjön közelebb suttogta Keyuri , és aztán pusztítsd el! Igencsak harciasan hangzott egy buddhista szerzetesnőtől. Hood felállt, rettegett, hogy a fájdalmas rúddal ismét tüzelnie kell. Rájuk szakad majd az egész mennyezet? Akkor vakító lámpafény vágott a szemébe. A sugár közvetlenül Hoodra irányult, majd elsiklott a Keyuri vére alkotta vértócsa felé. – Látlak! Állj meg! A homályban olajosan csillogott a géppisztoly rövid, vastag csöve. A német ideges volt, de elszánt. Gyere elő! Gyere elő! Ez az egyetlen lehetőséged! Gyere ki, vagy sorozatot eresztek a lányba! Hood lassan leengedte a rudat. – Nem! nyögött fel Keyuri. A férfi nem törődött vele. A német nem volt túl messze. Ha a rudat használja, leszakadhat az egész mennyezet. Meg kell menteni a nőt! – Fel a kezekkel! Mássz ki a cső mögül! Hood elindult. A német felemelte a géppisztolyt. – Na akkor. Fejezzük ezt be, és tűnj el! Bólintott és célzott. Akkor elsült egy pisztoly, majd még több lövés dördült el. A német összerándult, homloka közepén megjelent egy lyuk, és lassan hanyatt esett. Vér csörgött az arcán. A törzsét is golyók járták át, a fegyvere nagy csattanással esett a földre. Leroskadt, feltekintett oda, ahonnan fény áradt be a mennyezetről, mintha látomása volna. Egy új hang szólalt meg fentről, mintha a mennyből jött volna. – Erre, Eminens! És hozd magaddal azt a kis kopaszt is!
Harmincharmadik fejezet Cascade-hegység, Eldorado-csúcs szeptember 6., napjainkban – Mrs. Clarkson, maga nem tartóztathat le bennünket mondta Jake türelmesen, farkasszemet nézve Delphina kétcsövű vadászpuskájával. Maga nem rendőr, és mi nem vagyunk terroristák. – Képzelem, hogy az az Oszama bin-Lunatikus is éppen ezt mondaná. Ez állampolgári kötelesség, két rendkívül gyanús fiatalt tartóztatok le, akik bombákkal, bankokkal, és még ki tudja, mivel foglalkoznak. Az Úr kegyelméből a kutyáim megszimatolták magukban a gonoszt, amikor feljöttek azon a szolgalmi úton. Most pedig induljanak, mielőtt elfárad az ujjam, és rácsusszan a ravaszra! – De hát a bombát ellenem tették a kocsiba! kiáltott fel Rominy. Mi az áldozatok vagyunk! Mi menekülünk a terroristák elől, ha valóban azok tették. Mrs. Clarkson, magának segítenie kell bennünket! – Segítek, hogy eljussanak egy zárkába, ahol előadhatják a történetüket a jelvényes nagyfejűeknek, azok majd meghallgatják magukat. Előre, asszony! Rominy sokkot kapott. Először a bányaomlás, aztán ez? Életében soha nem érintett még fegyvert a dédapja öreg pisztolya kivételével, most meg ráfognak egyet. A dupla puskacső vége olyannak tűnt neki, mint egy alagút. Jake odaadta neki a hátizsákját, de a sajátját a pénzzel és a bőrtáskát magánál tartotta. Rákacsintott, mintha ez az egész valami játék része volna, része az ő rejtélyes, idegesítő, csodálatra méltó, irigylendő önbizalmának. Azt hitte, ezzel megnyugtatja? Ez a férfi képes csontok között kotorászni, és belekacsintani egy töltött puska csövébe? Ki ez az ember? Rominy ment elöl, mellette a kutyák, mögötte haladt Jake, a hátában Delphina Clarkson vadászpuskájával. – Fogadok, maguk, seattle-i népek nem is feltételezték, hogy nekem itt, a Cascade folyónál van televízióm, ugye nem? mondta a fogvatartójuk, miközben visszafelé tartottak. Azt hiszik, sohasem ugróm be Marblemountba egy bivalyburgerre és egy sörre? Bizony, a Safewaynél történt bombarobbantással tele vannak a híradók, és Miss Rominy Pickett arcképének több teret szentelnek, mint egy letolt gatyájú politikusnak. – Akkor hát eltűntnek hisznek? És ezért tűzték ki a jutalmat? – És mondok még valamit. Egyik híradó sem beszélt Benjamin Hood örököséről. Egyetlen híradós sem beszélt csinos riporterfiúkról vagy régi, penészes rejtélyekről. Tudják, mit mondok? Az a házikó nem is a maguké. – Legalább még senki sem nyúlta le a nagy sztorimat mormolta Jake. – Mit mond? – Azt, hogy milyen jó, hogy ön, Mrs. Clarkson, ennyire figyeli a híreket. – Fogja be a száját, kíméljen meg az ostobaságaitól! Elérték a fő ösvényt, és elindultak lefelé. Semmilyen okoskodással nem tudták rávenni a bolond öregasszonyt, hogy ne fogja rájuk a fegyvert. Az egyetlen örvendetes tény az volt, hogy láthatóan nem érdekelte, mire bukkantak a bányában, vagy hogy mi lehet a rossz állapotban lévő bőrtáskában. Nem gondolt másra, csak a jutalomra. Rominy megpróbált lenyugodni. A rendőrség kezében majd biztonságban lesznek. Csak azt szerette volna elérni, hogy Delphina fordítsa el a puskacsövet, vagy vegye le az ujját a ravaszról. Hogyan tudná vele megtalálni a hangot? – Mrs. Clarkson, bámulatos, hogy a kutyái képesek voltak a nyomunkra bukkanni. – Az én kutyáim egy szem kelbimbót is kiszimatolnának egy húsfeldolgozó üzemben. Ekkor valami átsüvített a levegőn, surranó hang, tompa puffanás. Kárhozat, Clarkson egyik kutyája hirtelen felugrott, felvisított és felfordult. Oldalából egy nyílvessző állt ki. Ahol a nyíl a húsba fúródott, az
állat testéből vér szivárgott. Rominy megszédült. Az erdőből felbukkant egy terepszínű ruhás férfi, ő lőtte ki a nyilat. A feje tetején egy hajtincs volt, mint a mohawk indiánoknál szokás. Ugyanaz a fickó volt, akit a kunyhó ablakában látott. A férfi kilőtt még egy nyilat, és akkor a vadászpuska nagy robajjal eldördült a nő füle mellett. – Fuss! Jake előrelépett, megragadta Rominyt, mint egy rongybabát, elhagyta a hepehupás ösvényt, és a bozóton át egyenesen lefelé rohant a hegyoldalról. A lány karját markolva félig futottak, félig csúsztak lefelé a meredek hegyoldalon. Őrjöngő csaholás és durva kiabálás hallatszott mögöttük. Rominy feszülten figyelt egy újabb puskalövésre, de nem történt semmi. Az asszony előbb a bőrfejűt vette célba, később őket már eltakarta az erdő növényzete. – Az a vén szuka túl öreg ahhoz, hogy ezen az úton követhessen bennünket. Fuss, fuss, fuss! A lány úgy szökellt, mint egy gazella, nem volt tekintettel az akadályokra, olyan fatörzseken ugrott át, amelyekre normális körülmények között felmászni sem mert volna. Egyetlen hibás lépés, és a lábát törhette volna, a menekülés mégis elbűvölte, varázslatos volt, szinte lelkesítő, amint átszáguldottak az erdőn. Újra elérték az ösvényt, de nem azon haladtak, hanem ismét a sűrűbe vetették be magukat, lefelé bukdácsolva a lejtőn. Még egy lövés dördült el, de messze fenn a hegyen, és kiáltozást lehetett hallani. Lépés, ugrás, lépés, ugrás, a fák gyorsan villantak el mellettük. A lány nem kapott elég levegőt, kábult volt, félt és izgult. Ismét útjukba került a göröngyös ösvény, és Jake lihegve megállította Rominyt. Vigyorgott a szemtelen. – Jesszusom, Rominy, mi volt ez? – Ez volt az az ember. – Milyen ember? – Az az ember, akit az ablakban láttam. Ez egy kicsit kijózanította a férfit. – Tehát ő volt. Bőrfejűek. Na gyere! – Mintha azt mondtad volna, biztos egy mosómedve volt. – Akkor rosszul gondoltam. Újra futottak, de most az ösvényen, Jake néha előreszaladt, de utána lassított, hogy a lány utolérje. Rominy lába remegett, mint a kocsonya, a lábfeje sajgott, de nem mert megpihenni. És ha a puskás nő üldözi őket? És ha a mohawk indián is a nyomukban van? És ezredszer merült fel benne a kérdés: mi folyik itt valójában? – Jake, miért érdekli a dédapám a bőrfejűeket? – Nácik. A nácik versenyeztek Hooddal valami nagyon fontos dolog megtalálásáért. Ezek az újnácik többet tudnak, mint gondoltam. Egészen idáig követtek bennünket, ami azt jelenti, hogy tudnak a házról is. Futás közben a lány éberen figyelt. Úgy érezte, minden fa mögött egy íjász vagy egy útonálló lapul, horogkeresztes tetoválással. A magas kanadai fenyők nem eresztették át a napfényt: sötétben haladtak. Az egész világ fenyegetést jelentett. – Vágjunk itt át! javasolta Jake. Nem szeretnék belefutni egy rosszfiúba, aki az ösvény végén vár ránk. Újra elhagyták az ösvényt, páfrányok és bokrok között siettek a világosság, az út felé. Az utolsó árokparton a lány majdnem orra bukott, de végül csak a fenekére huppant az út melletti kavicsos, piszkos részre. Meztelen lábszárát karcolások és kosz borította. Jake leguggolt, és jobbra-balra végignézett az úton. – Ott van mutatott egy irányba. Porlepte fekete terepjáró volt, sötétre festett ablakokkal. Az útpadkán parkolt. Jake kisteherautóját innen nem lehetett látni, az az ösvény előtti parkolóban volt. – Gondolod, ez a kocsijuk?
– Láttam a Safeway előtt is. Elindult az Explorer felé. – És ha valaki van benne? – Ha volna, már kiszállt volna, és itt állna előttünk. Zihálva odament, benézett az ablakon, megrázta a kilincset. – Zárva. – Mit csinálsz itt? Tűnjünk el innen! – Éppen azon mesterkedem. Benyúlt a vezető ülése alatti keréknél az ajtó alá. Megvan. Elővett egy mágneses dobozt. Hegymászók nem szeretnek kulcsot vinni magukkal. – Csak nem akarod ellopni a nácik kocsiját? – De bizony! A saját kocsim kulcsa nálam van, és nem szeretném, ha Mr. Íjász a nyomunkba eredhetne. Vége a játéknak! Gyalogolhat, el egészen Marblemountig… Már ha Delphina Clarkson eddig nem végzett vele. – A rendőrségre megyünk? A férfi kinyitotta az ajtókat, beugrott, és várta, hogy Rominy beüljön mellé. A kocsi belsejének még új szaga volt, és megvolt benne minden extra, amelyet Detroit csak nyújtani képes. Láthatóan volt pénzük a bőrfejű náciknak. Vagy ők is lopták a kocsit. A motor dübörögve beindult. – Nincs más megoldás rázta meg a fejét Jake. Elmegyünk Tibetbe.
Harmincnegyedik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 3. Beth Calloway behajolt a mennyezeten lévő szellőzőnyíláson, és lelőtte a németet. Egy félretolt kőlap jelezte a kürtőt. Megfordult, a füstölgő pisztolyt az övébe dugta, és könnyedén leugrott a végtelenbe kígyózó nagy csőre. Körülnézett mindkét irányba. – Van belőlük több is? – Még nem értek ide felelte Hood. – És mi ez itt lent? – Ördöngösség. Sérült kezével a magasba emelte a borostyánszín rudat. Szivárgott a vér a kötés alól. – Egyedül nem megy, mi? Mi történt a kezeddel? – Összecsaptunk valami átkozott varázsrúdért. Az SS-vágóeszközei igencsak élesek. Végül Keyuri maga fejezte be az amputációt. – Levágta az ujjadat? – Egy csókkal fintorgott. – Nem csoda, ha levertnek látszol. Ugye a nő nem halt meg? – Még nem, de megsebesült. – Akkor fel kell őt vinni, ott fent sok szerzetesnő van. – Szerzetesnők? – A völgy külső oldalán van egy kolostor, ahonnan alagutakon be lehet jutni ebbe a hangyabolyba. Az apátnő adott nekem vért, hogy kinyithassam ezt a csapóajtófélét, ahonnan leugrottam. Azt mondta, itt a vér működik kulcsként. Hitted volna? – Sajnos igen. A sebészem máris félretette a levágott ujjamat erre a különös célra. Hood behajolt a cső alá. – Keyuri, segítség érkezett. Összefoltozunk, rendben? A fiatal nő felnyögött. Beth is lehajolt, hogy megvizsgálja. – Hát ez rosszul fest. Oké, a repülőskendőmmel bekötözöm, aztán feltesszük a cső tetejére, én felállók a kürtő szájához, és te feladod nekem. – Beth, megmented az életét. És úgy tűnik, megmentetted az enyémet is. – Mennyire igaza van, professzor úr! Mozduljon hát, vagy el akarja rontani a rekordomat? A férfi feltekintett a kürtőbe, ahonnan Beth leugrott. Messze fent fáklyák fénye látszott, és a nyílás pereméről vörös ruhák, borotvált fejek koszorúja tekintett le. A nők tágra nyílt szemében félelem ült. Amilyen finoman csak lehetett, felemelték Keyurit a cső tetejére, és ők is felmásztak. Beth keresett egy kapaszkodót a kürtőben, felhúzta magát, majd újra lehajolt, hogy felemelje a szerzetesnőt. Hood furcsán érezte magát, amikor együtt látta a két asszonyt. Mindkettővel szeretkezett. Keyuri sokkos állapotban volt, Beth viszont láthatóan csak a menekülés kivitelezésére gondolt. Ekkor enyhén remegni kezdett a föld. Zaj hallatszott, egy nyöszörgő hang, és halvány fény áradt az alagútból, amely mindenünnen jött, és egyben sehonnan, a sziklákból és a levegőből, még a porszemekből is, amelyek a folyosót díszítették. Raeder újra beindította a szerkezetet. Hood Calloway után kiáltott: – Hogyan találtál ránk? – Letettem a repülőt, aztán felmásztam, hogy megnézzem, mi az a füst, amelyet láttunk. Kiderült, hogy ez az őrült kolostor van ott. Ezek a szerzetesnők itt őrködnek, amíg el nem jön a megfelelő idő, így mondta
nekem az apátnő. Olyan zavartak voltak, mint egy felbolydult méhkas, mert évszázadok óta nem járt erre senki, és egyszer csak ezek a nácik, ezek az ember formájú legyek felmásztak ide. Amikor megmondtam nekik, hogy te ejtőernyővel leugrottál a völgybe, olyan hatást értem el, mintha azt közöltem volna, hogy Herbert Hoover visszaküzdötte magát a Fehér Házba. Teljesen begerjedtek. Aztán meghallottuk ezt az ijesztő lármát. Micsodájuk van ezeknek a németeknek? Itt a Kövér Berta ágyú? – Egy rúd, amely tüzet okád. – Egy villámló bot? Indiánosdit játszunk? – Ennyire értünk ehhez a technológiához. Itt lenn olyasmi van, ami mintha egy Buck Rogersképregényből került volna elő. Halmokban állnak a csontok. Itt egyszer valami nagyon félresikerült. – Látom. A Raeder nevű haverod még lent van? – Igen, azt hiszem, ő kapcsolta be újra a nagy berendezést. Azt hiszem, hogy újra tölt egy tűzrudat. Egy olyan varázsrudat, mint ez itt mondta, és felmutatta a sajátját. – Nem engedhetjük meg, hogy egy olyan ember, mint Kurt Raeder, egy ilyen fegyverrel rendelkezzék. – Látom. Kezdjük akkor Keyurival! Felhúzom a szerzetesnőkhöz. Hood felemelte a nyögő, félig öntudatlan tibeti nőt, és figyelte, amint apró, lelógó lába eltűnik a kürtőben. A homályban olyan volt, mintha az ég felé szállt volna. Aztán Beth újra megjelent, és Hood felé nyújtotta a kezét. – Most rajtad a sor. A férfi megrázta a fejét. – Köszönöm, hogy visszajöttél értem, de engem azért küldtek ide, hogy ezt leállítsam… Azt hiszem, Raeder el akar vinni egy ilyen mennydörgő rudat Adolf Hitlernek. Meg kell akadályoznom. – Hogyan akarod megállítani? – Azt hiszem, már csak két káposztaevő maradt. – Akkor veled tartok, Ben, egyenlők az erőviszonyok. – Nem, ez a harc nem rád tartozik. – Már hogy a pokolba ne tartozna? A miatt a fattyú miatt keveredett ide a kétfedelűm a semmibe. Várakozva nézett Hoodra. Keyurit lelőtték, Hood kétségbe van esve. Megerősíthetik a kapcsolatukat. – Nem rázta a fejét határozottan a férfi. Lehet, hogy nem tudom megcsinálni. Azt szeretném, ha az én rudamat felvinnéd a felszínre. Már alig van benne töltés, itt a küzdelemben nem lenne a segítségemre. De azt hiszem, meg kell mutatnunk az amerikai kormánynak. Közeleg a háború. – Egy időre itt hagyhatjuk a szerzetesnőknél. Először elkapjuk Raedert, és csak aztán törődünk majd a rúddal! – Nem, Beth. Azt szeretném, ha a rúddal és Keyurival visszarepülnél Lhászába. – Én téged viszlek vissza Lhászába. – A gépen csak két hely van. Ha nem maradok életben, kell valaki, aki jelenti, hogy mi van itt. Valakinek élve kell innen kikerülnie. Valakinek figyelmeztetnie kell a tibetieket, akkor megpróbálhatják letartóztatni Raedert, ha arrafelé tér haza. Ez a hely nagyon furcsa, van bennem egy rossz érzés, hogy ez ártalmas hely. Ezért tartsd magad távol ettől! Ha sikerül megállítanom Raedert, visszajövök ide. Ha nem, Keyurinak és neked el kell mesélnetek, mi történt. Keyuri meg is sebesült. Meg kell gyógyítanod! – Nem vagyok orvos! Majd te meggyógyítod. Lehet, hogy elég, ha ide bezárjuk Raedert. – És lehet, hogy addig robbantgat, amíg ki nem jut innen, ha hagyjuk, hogy sokáig játszadozzon ezzel a pokoli géppel. Kérlek, menj fel, és várj. – Hülyeség. Beth tudta, hogy a férfi döntése végérvényes, és úgy érezte, megszakad a szíve. Megszerette a fickót. Okostojás volt, igen, de józan paraszti eszű entellektüel. Hagyd ezeket a fanatikusokat, hadd játszadozzanak a masinájukkal, Ben! Ha neki van varázsrúdja, milyen esélyed marad, ha erről lemondasz? És hol a pisztolyod? – Keyurinál van, nem működik. De magammal viszem az általad lelőtt német géppisztolyát. Én ennek itt
véget vetek. – Ben… kérlelte a nő. A férfi kimerültén emelte fel vérző kezét. – Egész életemben szerencsés voltam. Egész életemben gazdag voltam. Tejben-vajban fürödtem egész életemben. És csak ritkán akadt valami, ami igazán érdekelt, a kék juhok kivételével, és azon túl, hogy mindkettőtökbe beleszerettem. Most valami fontosabb dolgom akadt: egy olyan ember ellen harcolok, akit mindenkinél jobban ismerek. Kurt Raedert és engem akkor állított szembe egymással a sors, amikor Keyuri férje meghalt. Beth arca megrándult. – Nem akarlak elveszíteni. – Én meg szeretném rendbe hozni ezeket a dolgokat. Az egész Shambalával kezdődik. – Ez nem Shambala mondta Beth. Shambala nem lehet ez a gonosz erő. A legenda nem ezt ígérte. – Nos, akármi is legyen, nekünk ezt itt le kell zárnunk, mielőtt a pokol rászabadul a világra. Azt mondták, nekem nem fog nehezemre esni megölni Kurt Raedert, és most látom, hogy Duncan Hale-nek igaza volt. Menj, és zárd le ezt az ajtót, amíg véget nem ér ez az egész! Mentsd meg Keyurit! A pilótanő lehunyta a szemét. – Vigyázz, ne veszítsd el a többi ujjadat! – Bárcsak itt lenne a whisky! – Most én is meghúznám azt az üveget. A szerzetesek angolul lekiáltottak: Siessen! – Legalább odaadom a lámpámat, ha elsötétedne minden. Beth átadta neki a lámpát, és a pisztolytáskára nézett. – És itt a pisztolyom. – Nem, nekem elég a géppisztoly. Nem maradhatsz fegyver nélkül. – Te indulsz tűzharcba, jó, ha van tartalékod. Vedd már el, a fenébe is, én megyek, és meggyógyítom a barátnődet. Közben majd megjavítom a 45-ösödet. – A nő nem a… Hood megállt, kényelmetlenül érezte magát. Köszönöm. Fogta a revolvert, egy hatlövetű cowboypisztolyt, és beledugta a fegyvertáskájába. – Ne légy túlságosan hálás! Már csak egy töltény maradt benne. Tartogasd magadnak, ha csapdába esnél, és itt ragadnál ebben a barlangban! – Ó! – Én előrelátó vagyok. A férfi fáradtan mosolygott. Odalépett a vértócsában heverő némethez. Calloway elsőrangúan bánt a pisztollyal, három lövés is érte a nyomorultat. Felvette a halott géppisztolyát a földről, könnyebb és jobb volt bármely amerikai fegyvernél. – Isten veled, Beth. – Várunk rád mondta a nő meggyőződés nélkül. A férfi nézte, ahogy felmászott és eltűnt a szeme elől. A kőlap a helyére csúszott, olyan jól illeszkedett, hogy nem is látszott a helye. Hány másik járat vezethet le ide? Hood elindult az alagútban, hogy megkeresse Kurt Raedert.
Harmincötödik fejezet Egy Boeing-747-es fedélzetén a Csendes-óceán felett szeptember 7., napjainkban Rominy korábban sohasem utazott businessosztályon, de Jake meggyőzte, hogy szükségük lesz egy kis pihenésre, mert fárasztó út áll előttük. – És helyre is szükségünk van, hogy nyugodt körülmények között átvizsgálhassuk Benjamin Hood megtalált táskája tartalmát. Csak nem a turistaosztályon, egy középső ülésen akarsz foglalkozni a kincskereső térképpel? A frissiben örökölt pénz annyira valószerűtlen volt, hogy Rominy beleegyezett a hihetetlenül drága, két csak oda szóló repülőjegybe, amely 5500 dollár volt. Kétségei ellenére hitt Jake Barrow-ban. A férfi célratörése, önbizalma, újságírói elkötelezettsége megtette a magáét. Egy lopott terepjáróval menekültek el a Cascade folyótól, mellékutakon jutottak el Darringtonba és Granite Fallsba, és megállás nélkül hajtottak a seattle-i repülőtérig. A lány haza akart ugrani tiszta ruháért, de a férfi nem engedte. – Kockázatos. Lehet, hogy ott várnak a bőrfejűek. A reptéren majd vásárolunk pár holmit. – Jake, a rendőrség keres engem. Nem tűnhetek csak úgy el. – Jobb, ha eltűnsz egy kis időre. – Hogyan? Jake gondolkozott. – A nevelőszüleid nyugdíjasok, ugye? – Igen, Mexikóban élnek, nem tartják velem a kapcsolatot. – Más közeli rokon? – Nincs. – Nekünk csak pár hétre van szükségünk. Elmegyünk a reptéren a Business Centerbe, és nyitunk egy új e-mail fiókot, írhatsz a főnöködnek, hogy életben vagy. Említs meg olyasmit, amiről tudni fogja, hogy tényleg te vagy, valami munkát, amelyen csak ketten dolgoztok! Aztán közöld, hogy felmondasz! – Micsoda? A férfi ránézett, a tekintetét eltakarta a napszemüveg, amelyet a kesztyűtartóban talált. – Van több mint százezer dollárod a bankban, egy semmi jövővel sem kecsegtető munkád, és előtted áll életed nagy kalandja, ahogy a tévében mondanák. Vissza szeretnél menni a kuckódba? Az e-mail arra jó, hogy a rendőrség ne keressen többé. A pénz lehetővé teszi, hogy egy-két évig ne kelljen munka után nézned. Hogy utazhass, ha akarsz. Hogy megnézd, mi alakul ki kettőnk között. És ha úgy döntesz, hogy megszabadulsz tőlem… majd valószínűleg vissza is vesznek. Valószínűleg nem, de az igaz, hogy egy ajtó megnyílt a szabadság felé. Legalább annyira ijesztő volt a dolog, mint amilyen lelkesítő. A lány összeharapta az ajkát. – Rendben gondolkodott el , de ez még nem magyarázza meg a Mini Coopert. – Küldj egy e-mailt egy barátodnak, hogy találkoztál egy fickóval, aki megváltoztatta az életedet, és elindultál vele egy önfelfedező útra. És ez igaz is! Én felgyújtottam a kocsidat, hogy a biztosítótól szerezzünk egy kis pénzt az utazásra. Sohasem hitted volna, hogy bekerülsz ezzel a hírekbe, de ne aggódjanak, biztonságban vagy és boldog vagy. A lány pislogott ennyi merészség hallatán. – Milyen hazudozós vagy, Jake Barrow! – Van benne igazság is. Én csak találékony vagyok. – Gondolod, hogy beveszik a rendőrök? – Nem, de hozzájuk naponta vagy száz bejelentés érkezik eltűntekről és bajba jutott fiatal nőkről. Az
üzenet alapján ez az ügy már csak biztosítási csalás, amelynek nem szentelnek olyan nagy figyelmet. Ha pedig valaki észrevette a kisteherautómat a Safewaynél, és utána megtalálják azt Eldoradónál, addigra mi már Ázsiában leszünk. Mi aranyat keresünk. Azután hazatérünk a sztorival, mindent megmagyarázunk. És már tárgyalhatunk is a könyvkiadókkal és a filmrendezőkkel. – Filmrendezőkkel? – Gondold csak ki, ki játssza majd a te szerepedet. Óriási! Az egész egy őrület volt. Izgalmas, abszurd, elbűvölő. – Ha megszerzed a sztorit. – Ha megszerezzük a sztorit. Elvágni minden köteléket, és elindulni a világ másik felére? Felszabadító. Felelőtlen. Ellenállhatatlan. – Nem úgy érzem magam, mintha mi lennénk Woodward és Bernstein, hanem inkább, mint Bonnie és Clyde. – Én azt remélem, mi leszünk Pierre és Mareé Curie, a rádium felfedezői. Sok minden van, amit még el kell neked mesélnem a repülőn. – Jake, elveszítem az egész eddigi életemet! – És megnyílik előtted egy új. Egy diszkontáruház félig üres parkolójában leálltak a lopott kocsival. – Ha itt hagyjuk, az jobban megzavarja a rendőrséget, mint ha a reptér garázsában hagynánk; jobb így, amíg el nem hagyjuk az országot. Jake taxit hívott, azzal mentek a repülőtérre. Amikor Rominy megjegyezte, hogy nincs útlevele, Jake előhúzott kettőt, Mr. és Mrs. Robert Anderson névre szólót (Rominy keresztneve Lilith volt), és volt engedélye is, hogy beutazzanak Kínába, amelyhez Tibet tartozik. – Reméltem, hogy a sztorinak köszönhetően erre is sor kerül, így azután csináltattam két útlevelet egy hamisítóval, akivel az egyik bűnügy felderítése során ismerkedtem meg. – Egy hamisítóval? Jake, börtönben fogjuk végezni. – Nem, ha nyugodtan viselkedsz. Elővett két egyszerű karikagyűrűt. – Egy zálogházban vettem, mindig magammal hordom. Vannak esetek, hogy munka közben jobb, ha nősnek tartanak. – Miféle munka közben? – Amikor összpontosítanom kell, és nem érek rá flörtölni. Kevésbé terelik el a figyelmemet a lényegről. Ez nem volt valami hihető. – És kettőt hordasz magadnál? – Párosával árulják, talán valami végkiárusításról származnak. Az egyiket egyszer egy fényképész viselte, amikor egy konzervatív kis faluban nyomoztunk Idahóban egy vallási szekta után, amely még mindig a tizenkilencedik században él. – Gondolom, a dolog csak akkor működik, ha a fényképész nő. – Telitalálat! nevetett Jake. Caroline megesketett, hogy nem mondom el a szerkesztőségben. Így aztán hallgattam, de még mindig ugratom vele. A megjátszott házasság Rominy szemében szinte szentségtörésnek tűnt, de ez nem merült föl kérdésként a repülőtéren. Nagyon furcsa volt, amikor a férfi odaadta neki a gyűrűt. Az egész színjáték volt, de volt benne valami megható is. – Szokj hozzá! mondta Jake, és elpirult egy kicsit, ami tetszett a lánynak. A szíve erősebben dobogott, amikor felhúzta a gyűrűt. A jegyet készpénzben fizették, ezzel öt percet veszítettek, mert az illetékes kétszer is ellenőrizte, hogy nincsenek-e rajta a körözött személyek listáján. Az is gyanús volt, hogy nincs poggyászuk.
– Nem fizetem az új poggyásztarifákat. Maguk a levegő kalózai! mondta Jake a repülőtéri fickónak. – Uram, a businessosztályon nem kell fizetni a csomagokért. – Ez nálam elvi kérdés. Rominy azt várta, hogy a férfi azonnal megkongatja a vészharangot, és hívja a felettesét, de az csak kedvesen mosolygott. – Kellemes repülést, uram. Rominy minden percben várta, hogy letartóztatják őket gyújtogatásért, emberrablásért, autólopásért, személyazonosság megváltoztatásáért, de nem történt semmi sem. Amikor azonban Rominy fehérneműt akart vásárolni a seattle-i reptér csarnokában, Jake felhívta a figyelmét négy kopasz fiatalra a pub egyik asztalánál. Bomberdzsekit, gyakorlócsizmát viseltek, tetováltak voltak. Az egyikük Rominyra pillantott. Vajon őket figyelték? Gyorsan odébbálltak, és Rominy elhalasztotta a vásárlást. Los Angelesben lesz két órájuk, majd akkor vesz farmert, pulóvert és parkát. Onnan a Csendes-óceán felett repülnek Sanghajba, majd Csengtuba és onnan Lhászába. – Mi van ezekkel a bőrfejűekkel? kérdezte, miközben a beszállásra vártak. Miért akarják megfélemlíteni az embereket? – Tartozni akarnak valahová. Ez az alapja a bandáknak, a hadseregeknek, a nemzeteknek. A náci fajta kellően lázadó ahhoz, hogy felrázzon egy népet. Jobb nekik, ha nácik, mert előtte csak szegények voltak, és senki sem vett róluk tudomást. Az egész mögött filozófia van, egyfajta idealizmus. – Amögött, hogy náci valaki? – Nézd, a nácik veszítettek, nem írtak történelmet. Hitler azt mondta a követőinek, hogy tartsanak össze a saját érdekükben. Ebben hisznek a bőrfejűek is. Hasonlóan gondolkoznak a zsidók, a feketék, a nők. Mindenki egy törzshöz akar tartozni, csak a fehér emberek nem. – Jake, de ők végül nem csak a maguk dolgával foglalkoztak. Megpróbálták meghódítani az egész világot. – A dolog kicsúszott az ellenőrzés alól. Kezdetben azonban a legfontosabb náci filozófusok olyan reformerek voltak, akik hittek az egyén fejlődésében, a fegyelemben, a művészetekben, és felelevenítettek régi, a természettel és a környezettel kapcsolatos hiedelmeket is. Az emberek rájuk szavaztak! Tudtad, hogy az SS-nek volt egy kutatásokkal foglalkozó osztálya? Az küldött nácikat Tibetbe. Heinrich Himmler azt tervezte, hogy felépíti az SS Vatikánját, egy Camelotot vagy Walhallát, egy Wewelsburg nevű régi várban. Hitler pedig a szülővárosából, Linzből a világ művészeti központját akarta csinálni. Nem állítom, hogy igazuk volt, de az egész nem a páncéloshadosztályokkal és a haláltáborokkal kezdődött. – Én azt hiszem, azokkal kezdődött minden. Azt hiszem, a rémség kezdettől fogva benne volt az egészben. – Szerintem a dolgok csak rossz fordulatot vettek. Ez inkább hihető, mint az, hogy egy nemzet egy évtizeden át úgy dönt, hogy gonosz, és azután ismét jó lesz. A lány megrázta a fejét. Az egész olyan volt, mint egy harmadik személy által szervezett randevú, ahol a liberális agnoszticizmusodat egy szintre hozzák egy teremtéselméletet vallóéval. Miben hihet valójában Jake? – Hallottam már, hogy legyünk nyitottak, de ez nevetséges. És a fehér emberek is egyazon törzs. – Nem nevetséges. Én riporter vagyok, arra neveltek, hogy a dolgoknak mindkét oldalát vizsgáljam meg. Én mentettelek meg a bőrfejűektől. Én a te oldaladon állok. De megkísérlem megérteni a másik oldalt is, akkor tudok írni róluk. – Én ebből annyit értek, hogy felrobbantották a kocsimat. – És mi ezért léptünk akcióba. Megnyugtatónak tűnt, hogy elmennek Seattle-ből, ahol ez az egész őrület indult. Hasonló hatásúnak bizonyult egy Bloody Mary az első repülőúton, majd két Martini a Los Angeles-i repülőtéren, és jól jött a businessosztály pezsgője is. Mire kiértek az óceán fölé, már mélyen elaludt, csak valahol a Csendes-
óceán közepe felett ébredt fel. Sötét volt, a lány éhes volt. Jake félretett neki egy csomag földimogyorót. – Egy-két óra múlva újból kapunk ételt nyugtatta. Rominy kábának, kissé spiccesnek érezte magát. Azt a bizalmas kapcsolatot, amely Jake-kel a kunyhóban kialakult, a háttérbe szorította az a hullámvasútszerű rettegés, amely a beomló bányával kezdődött, majd az őrült Delphina Clarkson és a mohawk íjas vadász előli eszeveszett meneküléssel folytatódott. Utána rejtélyes e-maileket küldött a reptérről, aztán új ruhákat vásárolt készpénzért, és végül belevetette magát a semmibe. Létezik, hogy még két napja sincs, hogy megsemmisült a Mini Coopere? A régi élete helyett most volt két hátizsákja, több mint huszonegyezer dollárnyi készpénze, felduzzadt bankszámlája, egy csomag földimogyorója, és egy köteg penészes irata, amelyet egy csontváztól szerzett meg. – Jól aludtál? kérdezte Jake olyan készségesen, mint egy komornyik. Vásárolt tisztálkodószereket; most úgy látszott, megmosdott, megfésülködött, és tettre késznek tűnt, meghagyta viszont a kétnapos borostát, divatos rosszfiúnak látszott, és, a fenébe is, a borosta jól festett az erős állkapcsán. Nos, Rominy élt, gazdagabb lett, és egy külön fülkében ült, amely sznob módon elválasztotta őt a turistaosztály proletárjaitól. Eddig a turistaosztály körülményeihez szokott. A businessosztályon legalább nem voltak bőrfejűek. – Jó volna egy aszpirin. – Szereztem. A reptéri újságosstandon vettem egy dobozzal. A férfi adott neki egy napszemüveget, és egy nap ellen védő kalapot is, hogy azt viselje a seattle-i repülőtéren. Bár a róla szóló hír már régi volt, huszonnégy órás, de egyszer felbukkant a fotója a reptér televízióján. Rominy végig a People folyóiratba temette az arcát, a hírességek gondjáról-bajáról olvasott, amelyek nevetségesen hétköznapinak tűntek, ha egybevetette a sajátjaival. Senki sem pillantott rá, még a felismerés szikrája sem villant fel senki szemében. Most nem volt országa, háttere, történelme, ott lebegett valahol a levegőben. – Vizet kérek szólt az egyik légikísérőnek , és egy gin-tonikot. A végén még alkoholistává változtatja a kaland. – Megvártam, amíg felébredsz, hogy átrágjuk magunkat ezeken a papírokon mondta Barrow. Ezek elsősorban a te papírjaid, de azt hiszem, ezekből tudjuk majd meg, hová is kell mennünk Tibetben, ha odaérünk. Rominy, azt hiszem, sok ezer kilométerrel megelőztük az üldözőinket. – Csak jussunk át a kínai vámvizsgálaton! – Te nem szökevény vagy, csak eltűntél. Az arcképed nem fog megjelenni a kínai komputerekben. – És veled mi van, Jake? Mit mondtál a szerkesztőidnek? – Hogy életem legnagyobb sztorija után nyomozok. Meglehetősen szabadon engednek, mert jó vagyok. Most csak pár napról van szó. És mire elkezdik számolgatni a munkaóráimat, már meglesz az év legnagyobb története, és odalesznek a Pulitzertől. – Én leszek az év legnagyobb története? kérdezte Rominy. – Nem te, hanem Shambala. – Shamb… micsoda? – Az a helyzet, hogy belekukucskáltam egy kicsit a papírokba. A dédpapa Shambalát kereste, Rominy. Egy legendás tibeti királyságot, Shangri-la életnagyságú előzményét. – És te hány Bloody Maryt ittál meg? – Annak idején ezt akarták megtalálni a nácik is, név szerint egy Kurt Raeder nevű fickó. Ben Hood versenyt futott vele valamilyen új erő, egy atombombaszerű valami megszerzéséért. Amerika Hitler ellen. És azt hiszem, meg is találták, vagy találtak valamit, ezek szerint a papírok szerint. Végül is lehet, hogy Duncan Hale ügynök is ennek akart a nyomára bukkanni. Gondolj bele: a háborúnak vége lett. Felrobbantották az atombombát. A szovjetek Berlinben voltak. Aki figyelt, érzékelhetett egy új fegyverkezési versenyt. Mr. Hale megszimatolhatta, hogy a visszavonultan élő Hood talán mégis talált
valamit, amivel fel lehetne borítani az erőegyensúlyt. Eljött Washington államba, kinyomozta a dédpapa hollétét, megszerezte a titkos papírokat, de azután meghalt abban a bányában. Talán Hood állított neki csapdát azzal a bányaomlással. – De miért ne osztotta volna meg a dédapám azt, amit talált? Végül is az ő hazája is volt. – Nem tudom. De miért nem tért vissza New Yorkba? Miért nem követelte magának a családi vagyont? Miért nem tudtak hónapokig arról, hogy meghalt? Mi csapatban dolgozunk, és megtaláljuk majd minderre a választ. A lány felsóhajtott. – Rendben, de akkor lássunk neki az olvasásnak! A papírok nem voltak rendbe rakva. Volt ott egy napló, benne töredékes bejegyzések, egy csomó vázlat, térképek, alkalmi feljegyzések és koordináták. Volt egy vázlatos térkép egy mély, hegyek ölelte, tálszerű völgyről, rajz egy vízesésről. Voltak újságkivágások, tankönyvekből kitépett oldalak amperekről, voltokról, egyenletekről, amelyek semmit sem mondtak Rominynak, voltak grafikonok és hajózási térképek. Hood lejegyzett mindent, szép, könnyed kézírással, de Rominy nem tudta elképzelni, hogy a dédapa szóbeli magyarázatai nélkül mire menne mindezzel Hale vagy bárki más. Voltak ott rajzok egy gépezetről, amelyben csövek, kazánok, kémények voltak, de semmi sem jelezte, hogy mire szolgált, vagy hogyan működött. Az egész olyan összefüggéstelen volt, csak az lehetett rá az elfogadható magyarázat, hogy Hood jobb esetben különc lett, rosszabb esetben megbolondult. És ő 5500 dollárt költött repülőjegyekre ezeknek a papíroknak az alapján! – Hát, nem tudom, Jake, ez az egész olyan bizonytalannak tűnik. – Megad egy helyet, ahová el kell menni. Rominy, itt koordináták vannak. – Minek a koordinátái? Egy mitikus utópiáé? Egy vízesésé? – Azt hiszem, ennek a koordinátáiról van szó húzott elő Jake egy rajzot. A lány már korábban is látta, de semmit sem jelentett számára, csak egy keskeny gyűrűt, egy vékonyka fánkot. A rajzon egy elliptikus tér volt, lehetett valamelyik bolygó pályája, vagy akár egy jegygyűrű terve is. – És ez micsoda? – Ez egy ősi ciklotron rajza. – És mi a csuda az a ciklotron? – Részecskegyorsító. Úgy mosolygott, mintha máris megnyerte volna a lottófőnyereményt. – Jó, feladom. És miért teszünk meg tizenhatezer kilométert egy részecskegyorsítóért? – Ugye, tudod, mi az a részecskegyorsító? – Gyorsítja a részecskéket. Nem akarta beismerni, hogy eddig nem foglalkozott a témával. – Felbontja az atomokat, hogy megláthassuk, mi van bennük. – A tudósoknak vannak részecskegyorsítóik. – Ma már igen! De ez itt úgy tűnik, sok száz, esetleg több ezer éves. A hátterében lévő elv nagyon modern, nagyon kifinomult. Ahhoz, hogy annyira felgyorsítsd az atomokat, hogy felbomoljanak, mágnesekkel kell útra bocsátani őket, de csak hosszú út megtételével veszik fel a kellő sebességet. Olyan ez, mintha sível nagyot akarna ugrani valaki. 1929-ben Ernst Lawrence, a Berkeley fizikusa rájött, hogy ha el tudja hajlítani a sugarat, és körben mozogva tudja felgyorsítani, akkor gyakorlatilag végtelen a pálya. Ha megvan a kellő méret és erő, a dolgokat csaknem fénysebességre lehet felgyorsítani. – És Shambalában minderre rájöttek már sok száz vagy ezer évvel ezelőtt. – Olyan időkben, amikor senki sem tudta, hogy léteznek az atomok! Képzeld csak el, Rominy: egy ősi civilizáció, amely olyan kifinomult vagy még kifinomultabb, mint a miénk. Az 1930-as években volt néhány kezdetleges próbálkozás a ciklotronnal, de eredmények csak az 1950-es években mutatkoztak. Ha pedig ezek az ábrák igazak, a shambalaiak már akkor tudták mindezt, amikor mi még tógában vagy páncélban jártunk. Rominy újra megnézte az ábrát.
– Képzelem, ez mennyire tetszene Indiana Jonesnak. De miért érdekli a náci bőrfejűeket? – Amikor apró részeket szétszedsz, megérted, hogyan működnek, és ha ezt megérted, beavatkozhatsz a működésükbe. A nukleáris fegyverek kínálják erre a legjobb példát. Miután a fizikusok rájöttek, hogy az atom felhasítható, és a folyamat alatt energia szabadul fel, onnan már viszonylag egyenes út vezetett az atombombáig, még ha a részletek kidolgozása költséges és bonyolult is volt. – Az újnácik bombát akarnak készíteni? Mibe keveredett?! – Nos, az 1930-as években a nácik ennél valami könnyebben ellenőrizhetőt szerettek volna előállítani. Az atombomba nem válogat. Jó lenne olyan tűzfegyvert előállítani, amelyet célzottan lehet felhasználni. – Ha egy őrült tudós vagy. – Vagy ha a hazádat próbálod megvédeni. Amikor olvasni kezdtem a dédapádról, találkoztam a Tibettel kapcsolatos mindenféle elméletekkel és legendákkal, Heinrich Himmlerrel és titkos expedíciókkal. De amíg rád nem találtam, az egész csak történetek halmaza volt. Azután megtaláltuk ezt a táskát az iratokkal. Hood volt a kulcsfigura, de meghalt, és kizárólagosan az örököseire hagyta a bizonyítékokat. Az örököseinek azonban volt egy idegesítő szokásuk: meghaltak. Végül rád találtam. És mindez azért, mert egy Safeway parkolójában a férfi megmentette az életét. – A nácik megölték a nagyanyámat és a szülőanyámat. – Lehetséges. Az is lehet, hogy Duncan Hale ügynök emberei tették el őket láb alól, mert titokban akarták tartani az egészet. Nem tudták, mit rejtett el Hood, ezért mindenkinek elvették a kedvét attól, hogy a keresésére induljon. Nekem rengeteg időmbe került, amíg a nyomodra bukkantam. Azért volt olyan fura a helyzet az élelmiszer-áruházban. Nem tudtam, hogy kezdjem a beszélgetést. „Helló, bébi, beszélgethetnék veled a nácikról?” – De ha ma már léteznek részecskegyorsítók, mi szükség van a régiekre? – A tibeti szent emberek mindig abban a hírben álltak, hogy mágikus, természetfeletti erőkkel rendelkeznek. Mi van, ha ezeknek a híreknek tudományos alapjuk van? A mi részecskegyorsítóinknak az a feladatuk, hogy szétverjék a dolgokat. Ez a régi azonban a náci legenda szerint arról szólt, hogy összerakott részecskéket, új módon gyűjtötte össze az erőt. – És te honnan tudod mindezt? – Mondtam, hogy tudományos dolgokkal szeretek foglalkozni mint újságíró. Szorosan a kezébe fogta Rominy mindkét kezét. Rominy, hallottál már valaha egy titkos erőforrásról, a Vrilről?
Harminchatodik fejezet Tibet, Shambala 1938. október 4. A nagy szerkezet zaja egyre erősebb lett, a fokozatosan élesebbé váló hang felülmúlt mindent, amit Hood valaha is hallott. Óvatosan haladt előre az alagútban, hálás volt a világításért, de attól is tartott, hogy könnyen észrevehetik. Minden percben várta, hogy felbukkan még egy német az alagút mélyéről, talán a bizarr rúddal, és úgy elégeti, mintha villamosszékbe ültette volna. Senki sem mutatkozott. Ez annyit jelentett, hogy csapdát állítottak neki, és oda várták. Nem, talán ők is féltek. A csövek alkotta kör sok kilométernyi volt, és egy órájába tellett, amíg Shambala „hátsó kijáratától” a gépteremig jutott, ahol először pillantotta meg Raedert. A csöveket magában foglaló alagút végén leguggolt, és óvatosan mozdult előre, készenlétben tartva az MP 38-ast, míg csak be nem látta a nagy terem jó részét. A túlsó végében egy törmelékhalom jelezte a köralagút bejáratát, amelyet Hood varázsrúdja beomlasztott. A nagy teremben mindenütt kövek hevertek, amelyek a felrobbantott mennyezetről estek le. A csontok konfettiként szóródtak szét. A borzalmasan megcsonkított német, aki kiváltotta Raeder vagy legalábbis ördögi rúdja haragját, még ott ült félig megsemmisülve az egyik fal tövében. Raeder és egy másik túlélő német a gépnél állt, egy új rudat helyezett a bölcsőbe. A fegyver borostyánszínben lüktetett, feltehetően most töltötték fel. A két ember vitatkozott. Úgy tűnt, Shambala nem ösztönöz a harmóniára. Hood előlépett a géppisztollyal a kezében, és feléjük indult. Az amerikai jól látta, hogy Raedernek a kezében is egy ragyogó, fényes rúd van. – Próbáljuk újra mondta Hood. Dobják el a fegyvereiket! A németek megfordultak, egy pillanatra elbizonytalanodtak, de hamar visszanyerték önuralmukat. – Ó, hát rájöttél, hogy az alagút nem vezet sehova? kérdezte Raeder. Igen, immár ott vagyunk, ahol előtte voltunk. De mit csináltál Keyurival? – Az egyik hóhérod meglőtte. – Ez nagyon rossz hír. És te lelőtted a férfit? – Valami ilyesmi történt. – Ez az egész meglehetősen őrült dolog, nem igaz, Benjamin Hood? Úgy vélem, itt olyasvalami van, ami többet ér Eldorádó minden aranyánál. Megrázta a rúdját. Mi pedig ahelyett, hogy örvendeznénk, egymás ellen harcolunk. Miért? – Azért, mert te ezt oda akarod adni egy csomó könyvégető náci holdkórosnak. Hood a géppisztoly csövével gesztikulált. – Neked véged, Kurt. – Valóban? És ki rendelkezik felettem? – Engem a tibeti kormány küldött ide. – Hogy maguknak szerezzék meg ezt az erőt. – Ez az ő országuk, nem igaz? Így hát megismétlem: kezeket fel! – És mivel tudod igazolni, Hood, hogy valakinek a megbízásából dolgozol, és nem a saját zsebedre? – Azzal, hogy nálam van a géppisztoly. – És mi lett a rúddal, amelyet elloptál? – Lemerült. – Gondolom, Keyuri majd kimenekíti innen. A mi sorsunk közös, az övé és az enyém. Nálam pedig van valami, ami teljesen más, mint a te primitív puskád. Himmler SS-Reichsführer Vrilnek nevezte, és a
kezedben lévő játékszert olyan feleslegessé teszi, mintha kőbunkó volna. Olyan gyors fegyverem van, mint a gondolat. Csak gondolok valamit, és máris elpusztítom. Könnyedén felemelte a rudat. Képzelj el egy szerszámot, amely nem lesújt a valóságra, hanem átrendezi. Ezt érzem én, amikor ezt a kezemben tartom, Benjamin. Megszereztem magamnak a világegyetem anyagát. – Ne kényszeríts arra, hogy meghúzzam a ravaszt! – Valóban úgy akarsz lelőni, mint a múzeumnak szánt ritka állatokat? – Csak úgy, ahogyan te megégetted a saját emberedet, aki ott a falnál roskadt össze. A másik német meglehetősen idegesen nézte Raedert, aki azonban nem vett róla tudomást. – Ki küldött téged valójában? A kínaiak? Az amerikaiak? Annyira bíznak benned, hogy csak így egyedül ideküldtek! – Mi mindketten tudósok vagyunk, Kurt. Úgy küldtek engem ide mint kollégádat. – Hogy ellopd a felfedezést! Sajnálatos módon én értem ide elsőként. Felemelte a rudat, hogy célozzon vele. Hood tüzelt. Az M 38-as lőtt, a cső enyhén felemelkedett, amint igyekezett megküzdeni az ismeretlen fegyverrel. Úgy szólt, mint a gengszterfilmekben a pisztolyok, a töltényhüvelyek pedig úgy repkedtek, mint a szétszórt pénzérmék. Raedernek meg kellett volna semmisülnie. Ehelyett vakító villanás látszott, dübörgő hang szólt, mint a harangok egy katedrális harangtornyában, és kétségbeesett, sivító kürthangok. Hood golyói körberepülték a termet, de egyik sem érte el Raedert: a kristályrúd ereje elterelte tőle a golyókat. Az amerikait mintha egy hurrikán ereje lökte volna hátra, elesett, és a fenekén csúszott hátra a csövekig. Raeder lövésének a hangja megrengette körben a falakat, azután továbbgördült. A levegő olyan nehéz volt, mintha villámlott volna. Ózoníze volt. A mennyezetről még több kő hullott le, és pattogott szerteszét a padozaton. A másik német felnyögött. – Nem tudom, hogyan működik szólalt meg Raeder , vagy hogy valójában mire is képes. Ha nem a golyóid energiáját kellett volna lekötnie, feltételezem, már halott volnál. Hagyd, hogy befejezzem, amit elkezdtem, és zárjuk le ezt az egészet! Hood igyekezett fedezékbe húzódni, Raeder az alagút bejáratára célzott a rúddal. Újabb villámlás, a barlang megremegett, a mennyezet rázkódott, a hulló kövek elől Hood a csövek alatt keresett menedéket. A leomló törmelék betemette az alagút második bejáratát is, ott pattogtak a kövek a nagy terem padlóján, és óriási volt a porfelhő. Maga a nagy berendezés is úgy tűnt, sebességet váltott és egyre hangosabb lett. – Mennyire élvezem ezt az erőt, még ha fájdalmat is okoz. Hood? Megöltelek? – Az isten szerelmére, Kurt, menjünk már! sürgette a másik német. – Hallgasson már, Hans! Felfogta, hogy ebben a pillanatban én vagyok a leghatalmasabb ember a világon? Diels felemelte a saját botját. – Nem, nem maga az, Kurt. Ez is fel van töltve. Mindkettőnk rendelkezik Vrillel. – Akkor menjen, és intézze el az amerikait! Nem került volna sor erre az egész mészárlásra, ha ez a tehetségtelen tudós és az ő szerzetesnője nem avatkozik bele. Keyuri Lin kezéhez a bajtársaim vére tapad. A német régész óvatosan indult el a porfelhőben. Kezében lüktetett a Vril-rúd, fényt árasztott, de a robbantás füstje mindent homályba borított. – Nem látom Hoodot kiáltotta Diels. – Elmenekült? – Vagy maguk alá temették a kövek, vagy csapdába esett az alagútban. – Akkor jöjjön, és segítsen, hogy elboldoguljak ezzel a géppel. Egyre nagyobb fordulatszámmal működik, attól tartok, úgy felgyorsul, hogy a végén felrobban. Most, hogy lezártuk az alagutakat, nyugodtan
dolgozhatunk. Diels megfordult. – Betemettük a csővezeték mindkét végét. Talán ezért melegszik fel ennyire. – Tegyünk hát bele egy újabb rudat, és töltsük fel! Az talán elnyeli az erőt. – Kurt, azt sem tudjuk, mit csinálunk. A legjobb lenne elmenni innen. – Itt hagyni ezt az isteni erőt? Ekkor felcsattant egy pisztoly, és Diels alkarja darabokban volt. Felsikoltott, átölelte a karját, és elejtette a rudat. A porból és a törmelékből egy alak emelkedett ki a csövek alól. Hood szürke volt a barlang porától, a sebei véreztek, a kövek tönkretették a géppisztolyát. Diels feje felett Raeder felé hajította Beth Calloway immár üres revolverét, Raeder ösztönösen elhajolt, és nem tüzelt a Vril-rúddal. Hood elszánta magát, hogy rátámad a másik férfira. Diels felkiáltott, amikor az amerikai nekirontott sebesült karjának. Raeder nem használhatta a rúdját, mert akkor elhamvasztotta volna mindkét férfit. Aztán Hood ellökte a németet, feltérdelt, és körbeforgatta Diels rúdját. Az ikervillámok összecsaptak. A világ elfehéredett. Olyan volt, mint két csillag felrobbanása, két sugárzó energiakorona. Diels felkiáltott, amikor a jelenség elérte és megsemmisítette, felmorzsolta és a falhoz kente teste maradványait. Hood és Raeder, akiket saját rúdjuk energiája védett, másképp érezték magukat. A sötét energia átjárta testüket, és olyan fénnyel töltötte meg, ami átváltoztatta őket, kihatott minden porcikájukra, minden sejtjükre. A lélegzetük elakadt, majd visszatért. Egy pillanatra megvakultak, de érezték az idő és a tér szemcsés szövetét. Mindketten látták az erőterek és a részecskeködök vibrálását, a világegyetemnek azt a részét, amelyet normális körülmények között ember nem foghat fel. A gépezet egyre gyorsult, a hangja szinte sikollyá vált. A vörös fényt kibocsátó aknába vezető csőkötegben valami eltörött, és a gőz gejzírként tört elő. Raeder végre futni kezdett, félelmében. Valami elszabadult, amit nem értett. Visszafelé futott azon a rámpán, amely ehhez a föld alatti városhoz vezetett. Hood óvatosan követte, tántorgott, úgy érezte, hogy minden idege lánggal ég. A rúd erőkibocsátása fájdalmas volt, lelkesítő és bénító egyben. Az érzékei csúcsra jártak, de mindene fájt. A gépterem bejáratánál, ahol a nagy ajtó egy eresztéken lógott, és ahol a csontok voltak felhalmozva, visszafordult, és rúdjával a szerkezetet vette célba. Egy nagy dörrenés, még több cső tört össze, a vezetékek összegabalyodtak, letekeredtek. A gép hangja egyre magasabb és magasabb lett. Nem akarta, hogy a nácik még egyszer játszadozhassanak ezzel a szörnyű gépezettel. Aztán a fő rámpán Raeder nyomába eredt. Robbanást hallott, és hideg levegő áramlott be. Amikor Hood elérkezett a kerek mandalakapuhoz, láthatta, hogy darabokra robbant szét. Raeder valahol azon túl volt, a Shambala völgyében. Hood is kiment az alagútból, a teste nemcsak bizsergett, de csaknem sistergett, eleven elektronok golyója volt, benne valami furcsa, új zenével. Ilyen érzés a halál? Talán már halott volt? De nem, hiszen látta a saját testét, amelynek azonban természetfeletti, radioaktív kisugárzása volt. Olyan áttetsző volt ő maga is, mint a borostyán. És merre lehet vajon az őrült Untersturmführer? Éjszaka volt, a völgy feletti égbolton ragyogtak a csillagok, a hó ezüstösen csillogott, a vízesések gyöngyszínű vonalak voltak. Az egész völgy reszketett az általuk elszabadított energiáktól. Hallotta a mélyből a gépezet egyre erősödő hangját. Hogyan lehet leállítani ezt az őrületet, hogy ne jusson ki a világba? Hogyan kellene csapdába ejtenie Raedert, mielőtt Raeder ejti csapdába őt? Ekkor támadt egy ötlete.
Végigfutott Shambala fő útján, balról és jobbról romok sorakoztak, a falak hiányosak, csorbák voltak, szomorúan festettek. Lakosai eltemették mindazt, amit túl borzalmas lett volna a szabadban tartani? Elmenekültek, amikor az általuk elszabadított erőket nem tudták már ellenőrizni? Vagy csak megcsináltak valamit, amire szükségük volt, és visszatértek a csillagokba? Olyan csattanás hallatszott, mintha ezer ostorral pattintottak volna, mellette fény tört fel, és visszaverődött a völgy faláról. Megrendült az egész katlan. A környező gleccserekről hó és jég szakadt le, lavinaszerűen gördült alá, sziklákkal együtt. Raeder rálőtt. Hood megfordult, és a rúdját a romokra irányítva sorozatlövéseket adott le a pusztuló vidékre, amely a legfelső falakat gránátszilánkokká változtatta. A mennydörgés végighömpölygött a völgyön, és visszhangzott. Ez a démonok csatája volt. Aztán megfordult, és futni kezdett a Shambalát átszelő folyó felé. A felé a keskeny hasadék felé tartott, amelyben az egyetlen ösvényt Raeder megsemmisítette dinamittal. Előtte háromszáz méter magas sziklák zárták el az utat. Az éjszakai sötétben olyan volt, mintha a folyó egy barlangban tűnt volna el, sötét volt, de Hood tudta, hogy a hasadék olyan, mint egy kardvágás egy pajzs peremén. Várt, amíg a Vril fegyverek keltette lárma lassan elült, és a folyó csobogása ellenére igyekezett kifülelni, merre lehet Raeder. Hol bujkálhat a német? Aztán a hasadék felé fordult, és felemelte a rúdját, akarata minden erejét összpontosította: le akarta rombolni a kanyon meredek oldalfalait. Célzott, és a céljára gondolt. Úgy tűnt, a világegyetem újjászületik. Fény ragyogott. A karja eltört, lehanyatlott, a rúd messzire repült, bele a sötétségbe. Felkiáltott a fájdalomtól. A folyót rabul ejtő sziklafalak meghasadtak, veszedelmesen inogtak, de nem omlottak le. Még kellett volna egy lépés, de azt már nem tudta megtenni, a rúdja a folyó menti köveken hevert összetörve. A borostyánszínű kristályból eltűnt minden ragyogás. A karja darabokra törött, a keze ismét vérzett. Hood arccal a völgy felé fordult. A talajt földrengések rázták meg, csikorgás hallatszott, amint a föld alatti masina folyamatosan gyorsult a túlerőltetéstől. – Még megvan a géppisztolyom, Kurt! kiáltotta, és ezzel elárulta hollétét az omló sziklák tövében. Ez volt a legbátrabb hazugsága. Még mindig le tudlak lőni! Akkor a legnagyobb sziklacsúcs feléje hajolt, a föld megrázkódott, mint egy sérült izom, és a hegy leomlott.
Harminchetedik fejezet Egy Boeing-747-es fedélzetén a Csendes-óceán felett szeptember 7., napjainkban – Nem, Jake, még nem hallottam a Vrilről. Hacsak nem az a fürdőszobák takarításához reklámozott új szer, amely magától dolgozik. Rominy elég intelligens volt, de nem fárasztotta az agysejtjeit náci erőforrások feletti töprengéssel. Legalábbis eddig nem. – Ez egy kitalált név, egyfajta kód valamire, aminek a létében a német teozófusok reménykedtek. – A német kicsodák? – Olyan fickók, akik a nemzetiszocializmus számára akartak valamilyen intellektuális hátországot teremteni, meg akarták alkotni Hitler pártja hitvallását. A pártnak volt filozófiája is, biztos tudod. – Eltaláltad. Fel akarták robbantani a világot. – Az 1930-as években magasan képzett emberek is komolyan vették a fajelméletet és az evolúciós elméleteket. Darwin után magától értetődőnek tűnt, hogy ha jobbítani akarták az emberi fajt, ha azt akarták, hogy továbbfejlődjön, akkor a legjobbakat kellett pároztatni a legjobbakkal. Az emberek ma is mindennap ezt teszik. Mindenki a legcsinosabbal, a legokosabbal vagy a legerősebbel és a leggazdagabbal akar párosodni. A nácik egyszerűen azt gondolták, hogy ezt a józan elméletet alkalmazni lehet csoportokra is. – Felsőbbrendű faj? Árja felsőbbrendű emberek? Neheztelés a zsidókra? – És Vril. – Valószínűleg az Oprah Show-nak ezt az epizódját nem láttam nézett ki az ablakon Rominy. A látvány a Csendes-óceán felett pontosan olyan volt, mint órákkal korábban. Istenem, milyen hosszú az út Kínáig! – Nagyon idétlenül hangzik: olyasmi, mint amikor ólomból akarnak aranyat csinálni, vagy mint Artúr király kardjának, az Excaliburnak a legendája. Ennek ellenére az emberek évezredeken át jobban hittek egy szellemibb világban, mint mi ma, egy olyan világban, amelyben megjelentek az istenek vagy a kísértetek. Azután felbukkant a tudomány, és minden, ami szembement a tudománnyal, babonás eretnekségnek minősült. Elvetették az egzotikus erőforrásokkal, például a Vrillel kapcsolatos elképzeléseket. Egészen addig, amíg meg nem jelentek a modern fizikusok. – Cikloráma. – Ciklotron! De ez nem egyszerűen részecskegyorsító vagy atomfelbontó. Ez a mi világról alkotott teljes koncepciónk. Ma sokan hiszik, hogy a nácik valaminek a nyomában voltak. Talán a Himmler-féle „Lewis-Clark-expedíció” Tibetbe mégsem teljesen a fantázia terméke. Talán a Vril, vagy akármi is a neve, valóban létezik. – És azt hiszed, hogy Benjamin Hood rátalált? – Lehetséges. Tudod, mi az atom, Rominy? – Jake, én egy tanult lány vagyok. – Bocs, ne haragudj! Először a görögök használták a kifejezést. Körülnéztek a világban, és látták, hogy a nagy dolgok kisebbekből állnak össze. Az épületek kövekből. A tengerpart homokszemekből. És még a homokot is porrá, lisztszerű anyaggá lehet őrölni. Minden redukálható kicsi és még kisebb részekre. De van-e egy olyan pont, amelynél kisebb részre már nem osztható az anyag? Ezt az alapvető részecskét a görögök nevezték el atomnak, azaz oszthatatlannak. Ez volt az a pillanat, amikor egy nőnek valamit tennie kell, hogy a férfi kedvében járjon. Lehet helyeslően bólogatni, vagy, ha az embert igazán érdekli a pasas, lehet elragadtatottan mosolyogni, vagy tágra nyílt szemmel rábámulni. Ha a férfi okos, megtanulja, hogy ennek a csábításnak az ellenpárja az, hogy rokonszenvvel végighallgatja barátnője siránkozását az aznapi történésekről, majd megmasszírozza a
lábát. Barrow folytatta: – Kiderült, hogy a görögöknek igazuk volt. Léteznek alapvető részecskék, az atomok. Mintegy kilencvenkét méretben vagy tömegben vannak jelen a természetben, és bármit fel lehet építeni belőlük, amivel a világegyetemben találkozhatunk. Egy kicsit olyan, mint ahogyan létrehozhatsz egy angol nyelvű könyvet pusztán huszonhat betű kombinációiból, vagy bármilyen dalt nyolc hangból. Vedd a periódusos rendszer atomjait, és azokból bármit létrehozhatsz. De itt jön a bökkenő. A huszadik század elején a tudósok már tudták, hogy nem az atom az anyag legkisebb építőkockája. Tudod, mit képzeltek akkor a legkisebbnek? – Ronnie Hoskinsnek, az én gimis iskolatársamnak a gonosz szívét? A férfi nevetett. – Hé, én komoly dolgokról beszélek! – Látom. – Az elektronokat, a protonokat és a neutronokat. Az atom típusa attól függ, hány van belőlük egy atomban. Tehát eljutottunk oda, hogy mindössze három dologból gyakorlatilag minden létrehozható. – Lenyűgöző meresztette a szemét Rominy. – Azután azon gondolkoztak, mi történik, ha egymásnak eresztik ezeket a részecskéket. – A kisfiúk is ezt játsszák a vonatokkal. – Akkor kiderül, hogy léteznek még kisebb részecskék is. Kvarkok, amelyeknek legalább hat változata van. A fizikusok ezt részecskeállatkertnek hívják: neutrínók, müonok, leptonok… A részecskéknek különkülön családjuk, törzsük van. Az egész nagyon bizarr és zavarba ejtő. Egy kvark ezerszer kisebb egy atom magjánál, és ne feledd, hogy azt mondtam, az atom magja csak egy pihe tűszúrása. Az atomnak több mint 99,99 százaléka üres tér. – Jake, nagyon kedves tőled, de miért meséled ezt el nekem? – Mert ettől őrülnek meg a fizikusok. Ők romantikusak, abban hisznek, hogy a világegyetem nemcsak a legapróbb részecskék szintjén egyszerű, de szükségszerűen egyszerű, hogy esztétikus és tiszta, vallásos és legfőképp igaz legyen. Az egész mindenséget egy egyszerű képlettel akarják megmagyarázni, amely olyan rövid, hogy ráfér a pólódra. – Mint az E=mc2. – Pontosan! Ez megmagyarázza az energia viszonyát az anyaghoz, azt, hogy ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. De a tudósok négy alapvető energiafajtát találtak: a gyengét, az erőset, az elektromágnesest és a nehézségi erőt. Ettől megőrülnek. – Remélem is. – A legalacsonyabb szinten minden szépen megy. Egy részecske egy időben két helyen is lehet. Pillanat alatt elmozdulhat az egyik helyről a másikra anélkül, hogy áthaladna a közbülső téren. – Ugyan már! – Még rosszabb, hogy a világegyetem egésze, amelyet mi látunk, az egész gyönyörűség, amelyet a Hubble űrtávcsővel készült felvételeken megcsodálhatunk, még nem minden. Az igazság az, hogy a legtöbb dolog nincs is benne. A tudósok szerint a világegyetemet alkotó valaminek a 96 százaléka olyan anyag és energia, amelyet mi nem is látunk, sőt még a nyomára sem tudunk bukkanni. Ezt hívják sötét anyagnak és sötét energiának. – Térj vissza a földre, Jake! Mi köze van mindennek a nácikhoz? – Hát jó. Néhány náci hitt egy Fekete Napnak nevezett energiaforrásban, amely a Föld középpontjában rejlik. Tudsz követni? Ez nem sokban különbözik a sötét energiáról alkotott mai elképzelésünktől. Olyan titokzatos erőről van szó, amelynek nem tudunk a nyomára jutni. – Akkor honnan tudjuk, hogy ott van? – Valami dolgozik azon, hogy a világegyetem szétessen, gyorsabban, mint különben megtenné. Ezt a
valamit nevezték el sötét energiának. – És te komolyan veszed ezeket a fizikusokat? – Ez a valóság! Oké, most már vannak elméletek, amelyek szerint léteznek még kisebb részecskék, trillióval kisebbek, mint az atom, a nevük string vagy húr. Ez egy egydimenziós vonal. Ez a részecske olyan kicsi, hogy csak hosszúsága van, szélessége nincs. A lány morgott valamit. – És hol van a gin-tonikom? – Amikor ezek a stringek vibrálnak, akkor jön létre minden, ahogyan egy rezgő hegedűhúr hozza létre a muzsikát. – A zene nem valami anyag. – Ez a zene az. Ez minden anyag, az összes energia. – Akkor én miért nem hallom? – Ez nem igazi muzsika, Rominy. Mi jelképekben beszélünk. Ha valóban ezek az atomok építőkövei, akkor ezekből áll ez a lökhajtásos repülőgép, a füled, és a levegő is, amelyen a gép motorjai áthaladnak. Ez olyan, mint a szférák zenéje. Ez a világegyetem zenéje. A lány fészkelődött az ülésében. Valami keményet érzett a zsebében a combjánál. – És a nácik meg akarták szerezni ezt a zenét. – Lényegében igen. Tegyük fel, van egy hegedűvonód, amellyel játszani tudsz a rengeteg apró húron, és úgy vagy képes manipulálni a valóságot, ahogy szinte el sem lehet képzelni. Nem egyszerűen arról beszélek, hogy ólmot arannyá lehet változtatni. Én azt mondom, hogy az anyagot energiává lehet alakítani, a tudatosságot cselekvéssé, a teret idővé és az időt térré. Extradimenziókról beszélek, mert a húrelmélet hívei szerint vagy tucatnyi dimenzió létezhet, amelyeket nem ismerünk, nem csak a megszokott négy. Én itt arról beszélek, hogy át lehet majd menni a falakon, távszállításról beszélek, és igen, mágiáról. A tibetiek a tulpákban hisznek, olyan lényekben, amelyeket a koncentrált gondolkodás hív életre, azazhogy gondolattal életre hívhatunk dolgokat, ha megértjük, hogyan is működik valójában a világegyetem. Olyan kivételes képességekről beszélek, amelyek után évszázadokon át kutattak a világ legértelmesebbjei, varázslók, alkimisták, papok és királyok. Olyasmi ez, mint Isten kézíve. Várakozóan tekintett a lányra. – Adolf Hitler szeretett volna ezeken az apró húrokon játszani? – Nem, Hitlernek és a náciknak nem is volt fogalmuk ezek létezéséről. Éltek a Vril legendái, de Németországban senkinek sem volt fogalma arról, hogy az valójában mi, és hogyan lehetne szabályozni. Azóta azonban megvalósultak ezek a lenyűgöző fizikai felfedezések, és az 1930-as években őrültnek hitt eszmék ma már kézenfekvők. Mi van, ha egy ősi civilizáció minderre már századokkal korábban rájött? Ha Shambala egy kutatóközpont volt? Gondold csak el! Tibet a föld legmagasabb fennsíkja, az angyalokhoz és a földönkívüliekhez a legközelebbi hely, természetes leszállóhely egy idelátogató civilizáció számára. Mi van, ha valaki, valamikor rájött arra, hogyan lehet a szférák zenéjét játszani, hogyan lehet megszólaltatni az alapvető húrokat valamiféle íven? – És te úgy véled, hogy az ősöm és a nácik valami ilyesmi után kutattak? – Igen. Rominy elgondolkodott. – Ezek a húrok igazán nagyon aprók, ugye? Azt akarom mondani, apró hegedűről beszélünk. – Egészen aprókról. – Akkor a megszólaltató ív is picike? Nem tudnám kézbe venni? – Nem tudom. Azt gyanítom, hogy elkészítettek egy nagyon nagy eszközt, amely képes az apró húrok zengetésére. Tudod, a történetek, a ránk maradt legendák egy botról, egy varázsrúdról szólnak, olyasmiről, mint a bűvész varázspálcája.
[24] – Mint Gandalf botja? – Pontosan. És nem csak a mesebeli varázslóra gondolok; Richelieu bíboros mindig magával hordott egy arany-elefántcsont pálcát, amelynek az ellenségei különleges erőt tulajdonítottak. Newtont nemcsak a tudomány érdekelte, de az alkímia és a mágia is, és olyan utakat keresett, amelyeken át átléphette volna a normális anyagi korlátokat. Nikola Tesla szerint kapcsolat létezik a mentális és a fizikai szint között, az elme uralja az anyagot, ha így jobban tetszik. Én azt gondolom, hogy a legendáknak kell hogy legyen valami valós alapja, hogy Shambala az atomnál kisebb részecskékhez képest igen nagy eszközöket hozott létre, amelyek képesek voltak eljátszani az atomnál kisebb részek zenéjét, és ahogy ellenőrizték a természet világát, azt mi varázslatnak nevezzük. És ha mindez valóban létezett? És ha még ma is létezik? Abban a rejtett városban, amelyre a dédapád rábukkant? – Jake, ez az egész már sokkal többnek tűnik, mint egy jó újságírói sztori. Egy kicsit ijesztőbb is. És sokkal, de sokkal őrültebb. – Már bevallhatom. De most talán már jobban megérted a furcsa viselkedésemet. Az egész egy őrület, mert bogaras történetnek tűnt, amíg fel nem robbant az autód. Akkor fogtam fel, hogy valódi dologról van szó, és hogy téged védelmezni kell. – Én meg tudom védeni magamat vágta rá Rominy, bár egy védelmező férfi gondolata nem volt minden vonzerő nélküli. – Bocsánat. Akarom mondani, szükséged van egy partnerre, egy barátra. A lány lepillantott a rajzokkal teli papírokra. – Azt hiszed, a bőrfejűek ez után a shambalai valami után szimatolnak? – Igen. Vagy legalábbis az hajtja őket, hogy van valami alapja a shambalai legendáknak. Rominy elgondolkodva dőlt hátra. Nem tudta, hogy egy őrült ül-e mellette, vagy Einstein. Akkor eszébe jutott valami. Eszébe jutott, mi nyomta a zsebénél. Ott volt az az üres töltényhüvely, amelyet Jake kisteherautójában az ülések mögött talált. Nem volt világos a jelentése, de a hatalmas és a mikroszkopikus dolgokról szóló előadás már megzavarta a memóriáját. Megérintette a töltényhüvelyt, de úgy döntött, nem veszi elő. Visszaemlékezett a méretére. Kicsi volt, kisebb, mint amekkorák szerinte a töltényhüvelyek lenni szoktak. A hüvelyben olyan lövedék lehetett, amely éppen egy olyan kis lyukat ütne Barrrow hátsó szélvédőjébe, mint amilyen azóta mutatkozott ott, amióta az országúton menekültek az üldözőik elől. És mit keresett egy ilyen hüvely Jake vezetőfülkéje belsejében? A lövés a sohasem látott támadótól jött, mialatt neki le kellett lapulni a kocsi padlójára? Vagy Jake Barrow-tól származott? Eljött az idő, hogy kérdőre vonja ezért a férfit? – Oké, Jake, de én még mindig nem értem az egészet. Magaddal vittél, megszereztük a széfet, megtaláltuk a bányát, itt a bőrtáska. Eddig tartott az én szerepem, az örökösé. De miért van még mindig szükséged rám? A férfi mosolygott, a lány kezére tette a kezét, oda, ahol az aranygyűrű csillogott az ujján. – Nem találod ki? Beléd szerettem.
Harmincnyolcadik fejezet Tibet, Lhásza szeptember 10., napjainkban Lhászában Rominynak megfájdult a feje, de az odalátogatók kezdetben mind erről panaszkodtak. A 3600 méter magasban épült város az egyik legmagasabban fekvő volt a világon. A repülőtér szédítő magasban terült el a születő Brahmaputra folyó völgyében, amelyet magas, zöld nemezhez hasonló fűvel borított hegyek kereteztek. Az ég mélykék volt, amelyen a felhők gályaként lebegtek tova. A terep olyan meredek volt, hogy Rominy és Jake egy alagúton át jutott el a szomszédos völgybe, ahol Lhásza feküdt. Kavicsos medrű folyók partján aranyfüzek és amerikai nyárfák nőttek. A fákat zsinórok kötötték össze, amelyeken imazászlók lobogtak egyfajta vászongraffitiként, és küldözték a táviratokat az örökkévalónak. Sziklákba vágott fülkékből Buddha tekintett le. Festett létrák jelképezték az utat az újjászületésen keresztül a nirvána végső kegyelme felé. Tibetben összezavarodott az idő. Az árpaföldeken több volt az ökör, mint a traktor. A szűk ablakrésekkel készült épületek erődnek tűntek a nagy üvegfelületekkel rendelkező amerikai otthonokhoz képest, a házakat vályogfalak vették körül, nem fehér, hegyes lécekből készült kerítés, geometriájuk mégis arányosabb volt, mint egy McMansion. Az ablakok trapéz alakúak voltak, a falak váltakozva fehérek vagy földszínűek, és a házak négy sarkán imazászlók lobogtak. A tető ereszén fekete és okker csíkok voltak, a tetők pedig laposak, hiszen olyan ritkán esett az eső. Olyan erővel tűzött a nap, amit sohasem lehetett érezni a tengerszinten fekvő Seattle-ben. Minden friss volt, a ragyogóan tiszta levegőben megtévesztő volt a távolságok megbecslése, mert hiányzott az ahhoz szükséges pára. Az árnyak mélyfeketék voltak, a sziklák csillogtak. A tibetieknek az arccsontja is olyan kiugró volt, mint a hegyeik, bőrük színe a földével volt azonos. Ha valaki a világegyetem működésén óhajtott elmélkedni, arra ez volt a megfelelő hely. Rominy arra számított, hogy egy érdekes, elmaradott helyre érkezik, de a város fejlődő, kocsikkal teli metropolis volt. Lakosainak száma meghaladta a négyszázezret, ám a tibetiek kisebbséget alkottak. A han kínaiak elárasztották Tibet fővárosát. A Potala Palota olyan félelmetes volt, ahogyan azt Jake előrevetítette, egy túlvilági épület kilencszáznál több szobával, szemben vele a totalitárius államok által annyira kedvelt hatalmas terek voltak, amelyek parádék színhelyéül szolgáltak, és fel volt szerelve a megfelelő elektronikus faliújsággal. A riksák versenyeztek a dudáló taxikkal. A hirdetőtáblákon Budweiser sört, olasz divatcikkeket áruló üzleteket, csillogó motorkerékpárokat és Mercedeseket áruló üzleteket reklámoztak. – A kínai kommunisták 1950-ben megszállták Tibetet mesélte Jake , és 1959-ben a dalai láma, aki még gyermek volt, amikor Benjamin Hood itt járt, száműzetésbe menekült. Ez a fickó időközben világhírű személy lett, de míg mi turistaként bejuthatunk a Potalába, ő, az uralkodó nem látogathat ide. A háborúkban és felkelésekben, úgy tartják, egymilliónál több tibetit öltek meg. Azután a kínaiak beköltöztek az országba, úgyhogy ma Tibet félig hagyományőrző, félig modern, a kínai diktatúra erőlteti a túlzott piacgazdaságot. Ha egy határőr talál valakinél egy dalai lámáról szóló könyvet, elkobozza. – Igazi szakértő vagy. – Amióta a Ben Hood-sztorival foglalkozom, mást sem teszek, mint Tibetről olvasok. Megmaradt valami a régi Lhászából is. A Potalától keletre az aranytetejű Dzsokhang-templom körül terült el a Barkhor negyed, amely történelmi épületeivel és piacaival azt a fény- és hangbenyomást őrizte meg, amellyel Kurt Raeder találkozhatott 1938-ban. Az utcák keskenyek és kanyargósak voltak, rengeteg volt az olcsó ruházatot és globalizált emléktárgyakat árusító bódé. Mindenütt faszénparázstartók és ciprustömjén illata szállt. Egyetlen kendőárus bódéja a rózsaszínek, vörösek, bíborok és sárgák kavalkádja olyan volt, mint egy felrobbanni készülő szivárvány.
– Kedvelik a színeket jegyezte meg Rominy. – Várj csak, majd meglátod a templomaikat. A Dzsokhanggal szemközti négyszögletes téren férfiak és fiúk sárkányokat eregettek, amelyek szálltak és párbajt vívtak a szélben, egymás pályáját igyekeztek átszelni. Az északi hegyek lábánál a Sera-, Necsungés Drepung-kolostorok úgy tapadtak a hegyoldalakra, mint öregemberre a szemöldöke, a középkori dicsőség görcsös maradványai voltak, és letekintettek az alattuk nyüzsgő modern életre. A Potala hegye körül a zarándokok véget nem érő menete járta a maga lassú útját az óra járásával megegyező irányban, ezt korának hívták; doboltak az imadobokkal, és imádkozták a rózsafüzérszerű malast. Jake és Rominy a Shangri-la Hotelben vett ki szobát. – Ha inkognitóban utazunk, nem túl árulkodó ez a név? suttogta Rominy. – Senki sem tudja, hogy itt vagyunk felelte Jake. Különben sem maradunk itt sokáig. Kínában nem bolyonghatsz csak úgy, tetszésedre, szükségünk lesz egy engedélyekkel rendelkező idegenvezetőre. E-mailt küldtem egy céghez, amely ilyen szolgáltatásokat nyújt, és találtak is nekünk az utolsó percben valakit, ami valószínűleg azt jelenti, hogy az illetőt senki sem akarta felfogadni. – Óriási. – Nem számít. Nekünk csak a papírjaira van szükségünk. Jake a recepcióshoz fordult. Igen, hátra nézzen a szoba. Igen, franciaágyat kérünk, nem külön ágyakat. Rominy nem mondott ellent. A szobában Jake megölelte. – Végy be egy aszpirint, és feküdj le, az megkönnyíti az alkalmazkodást a magassághoz. Lemegyek, veszek egy-két dolgot a piacon, vacsoránál találkozunk. Az idegenvezetőjük egy külföldre szakadt amerikai volt, khakiszínű ezerzsebes nadrágot, elnyűtt Led Zeppelin sportpulóvert, REI hegymászó bakancsot viselt, egy barátságos senki volt, olyan, amilyennel Rominy élete során számtalanszor találkozott már a seattle-i kávézókban, de nem foglalkozott ezekkel a szeretetre méltó, céltalanul élő fickókkal. Ezek előtt egy tizennégy éves gyerek céljai lebegtek: play hard. Erre alapozta az életét, idegenvezető lett Tibetben, de ha igaz, amit Jake mondott, akkor már a lehetőségei végén járt. Szőrös volt, mint egy vándor, bozontos sötét haját napok óta nem mosta meg, rendetlen szakálla és növekvő sörhasa volt. A nyakában és a csuklóján békegyöngyöket viselt, és volt egy izzadságfoltos, arcot takaró L. L. Bean-féle Booney kalapja. Szórakozottan pötyögtetett egy iPhone-t, amikor belépett az étterembe, és szórakozottan nekiment a tibeti pincérnőnek. – Sam Mackenzie mutatkozott be, leült az asztalukhoz, és feléjük nyújtotta hatalmas, kérges kezét. Hallom, szakértőt keresnek. Jake Rominyra sandított. – Bob és Lilith Anderson. Szükségünk van valakire, aki elvezet bennünket a Kunlun hegységhez. Úgy tűnik, a tibeti idegenvezetők nem lelkesednek a feladatért, ezért az ügynökség magát javasolta. – A Kunlun? A fenébe is, ha hegyeket akarnak látni, innen a járdáról is rengeteget tudok mutatni. Miért akarnak éppen a Kunlunhoz eljutni? Meglehetősen távol van a járt útvonalaktól. – Mr. Mackenzie, Seattle környékén is számos hegyet tudnék mutatni magának, de mi átrepültük a fél világot szólalt meg Rominy. Olyan hegyeket szeretnénk látni, amelyeket előttünk nem sokan láttak. Mackenzie megnézte magának a nőt. Csinos. – Tisztességes válasz. Jobb, mintha azt mondta volna, azért megyünk oda, mert ott vannak ezek a hegyek. Rendben, elvihetem magukat a Kunlunig. Megvannak az engedélyeim, átjutunk a kínai ellenőrző pontokon. Van egy Toyota Land Cruiserem. Vannak térképeim. Mindenesetre hosszú és kényelmetlen utazás lesz. Már benne járunk az őszben. Tyúkszem nő a fenekükön, amikor a mély keréknyomok szabdalta úton haladunk, és olyan sok zacskós levest fognak enni, hogy a végén azt hiszik, nátriumglutamátból vannak. Hosszú, monoton, kényelmetlen, lihegős, veseszaggató utazás vár ránk. A hegyek csak hegyek, de igazuk van, a Kunlun különlegesség. Magas, magasabb és legmagasabb mosolygott bátorítóan.
– Már járt ott? kérdezte Jake – A közelében mondta gesztikulálva. Bárhova elvihetem magukat, ahova el akarnak jutni. – Repülhetünk is? – Ha fogócskázni akar a kínai légierővel. Ez itt Tibet, Mr. Anderson, nem Topeka. Senki sem repülhet a kommunista kormány engedélye nélkül. Nincsenek magánrepülőgépek mosolygott Sam. Maradnak a főbb útvonalak és az ösvények. Az ösvények után csak az állatok kitaposta csapások következnek. Az autóklub pokoli messze van. Nincsenek orvosok, nincsenek kereső- és mentőcsapatok, nincs benzinkút, és egy árva bokor sincs, amely mögött pisilni lehetne. Kérem, bocsásson meg, Mrs. Anderson. – Megértettem a helyzetet. – Hát igen, a tibeti idegenvezetők nem lelkesednek, ha a Kunlunhoz kell utazni. Időigényes. Ott pedig nincs más, mint régi legendák és elegendő jég még ahhoz is, hogy ellássák vele Kanadát. Kísértethistóriákat mesélnek a helyről. A Kunlun hegység hossza 32 kilométer. Mindegy, hogy melyik részéhez látogatunk el? – Nekünk megvannak a koordinátáink egy bizonyos helyről mondta Jake. A hegylánc nyugati részéről van szó, közel a Hindukushoz. Én író vagyok, és egy történelmi rejtély nyomát követem. Az idegenvezető kikacsintott a kalapja alól. – Kedvelem a rejtélyeket. Miről van szó? – Arról inkább nem beszélnénk. – De hát pontosan mit keresünk? – Nem szívesen beszélnék róla. – Értem. Mackenzie rájuk nézett, megvakarta az állát. Nos, a Kunlun figyelemre méltó. Ha hegyekre kíváncsiak, valóban kivételes hely. De egy ilyen utazás egy kicsit költséges. Úgy vélem, napi pár ezer jüan az ára, vagy napi háromszáz dolcsi. Megállt, tiltakozásra számított, és amikor nem tiltakoztak, folytatta: És talán három hétbe is beletelik, mire odaérünk és onnan vissza, mindent egybevetve, hatezer… – Kap tőlünk készpénzben tízezer dollárt mondta Jake. Sam pislogott. Valóban? – És külön pénzt a készletek beszerzéséhez. Ha rövidebb idő alatt lebonyolítja az egészet, a maradékot megtarthatja magának. Ha tud bármit, amivel lerövidítheti az utat, ne habozzon! Ha a szárított tésztalevesen kívül mást is vásárolhat, adok rá külön ezer dollárt. Rominyt megrémítette, milyen könnyen költi Jake az ő pénzét, még ha szükség is volt egy vezető félfogadására, és megtenni ezt a rettenetes utazást. Ugyanakkor a pénze még mindig nem tűnt számára valódinak. Úgy érezte magát, mintha kirabolta volna a Summit Bankot, nem pedig a saját pénzét vette volna fel. Hozott azonban egy gyors döntést. Éjszaka, amikor a férfi alszik, ki fog venni a bankjegy kötegből 5500 dollárt vészhelyzetre, és nem szól róla. A pénzt a saját táskájába teszi. Nem bízik abban a férfiban, akivel együtt hál? Többnyire megbízott benne, de szerette volna, ha neki is van valamije, mint a kunyhóból elhozott khata, a kendő, amelyet a szíve fölé gyömöszölt be, mint egy talizmánt. – Maguk nagyon el akarnak jutni azokba a hegyekbe mondta Mackenzie. – Turisták vagyunk, Sam, és sietünk. – Most megvannak! Egyikükről a másikukra tekingetett. Maguk valójában nem is Mr. és Mrs. Anderson, ugye? – Természetesen azok vagyunk, akinek mondjuk magunkat. – Idehallgasson, fütyülök rá, de nem akarok összetűzést a kormánnyal. Általában a tibetiek kapják az idegenvezetői melókat, de én itt már megöregedtem, és én kapom azokat az amerikaiakat, akiket senki sem akar elvállalni. Ugye maguk nem kémek? És nincs fegyverük sem? Nem szeretnék belülről megismerkedni egy kínai börtönnel.
– Turisták vagyunk, Sam, ahogyan a vízumunkban is áll. – Klassz. Rendben. Habozva nézett rájuk, megvonta a vállát, és felállt. – Ezer dollár a szükséges dolgokra? Szeretik a sört? Hozhatok sört az útra. – Azt hoz, amit csak akar. De szükségünk lesz két fejszére, két ásóra, egy emelőrúdra, és kétezer méter hegymászó kötélre. Pompás volna, ha bérelni tudná ezeket. – Mennyi időre szóljon a bérlet? – Három hétre, hiszen maga mondta. – A koordináták szerinti helyen van valami, ugye? – Reméljük. Igaz is, az iPhone működik itt? – Nem azért hordom magammal, hogy a kezemet melengessem rajta. Sokkal jobb itt a vétel, mint az Államokban. Ember, ezek le fognak körözni bennünket! Mi marakszunk, ők gyarapszanak. Ez az ország olyan ügyes, hogy az már félelmetes. – India is. – Mindenki sorra kerül egyszer. – Indulhatunk holnap reggel korán? – Mit ért a korai időpont alatt? – Nyolckor. Sam töprengett. – Jól hangzik, de kilenc talán jobb volna. Tíz, ha nem tudom összeszedni a szükséges dolgokat. Az udvaron találkozunk. És ami a pénzt illeti… Barrow százdollárosokban kiszámolt hatezret Sam kezébe. A vezető szeme tágra nyílt. Begyömöszölte a pénzt a nadrágja zsebeibe, körülnézett az étteremben, nem figyeli-e valaki. – A másik ötezret akkor kapja meg, ha visszatértünk mondta Jake. Prémium is jár, ha megtaláljuk, amit keresünk. Viszont feljelentjük a kínai rendőrségnek, ha kibaszik velünk. – Minden rendben lesz, bwana köszönt el Sam.
Harminckilencedik fejezet Tibet, Lhásza szeptember 11., napjainkban Mackenzie csak tizenegykor került elő, Jake nagyon dühös volt a késés miatt. A vezetőjük elmagyarázta, hogy annyi mindent vásárolt össze, hogy akár jöhet az Armageddon, vagy legalábbis annyit, hogy az „pótolja a Tibet északi részében hiányzó üzleteket”. A kopott fehér Land Cruiser kilométerórája 133 468 kilométert mutatott, de Sam megnyugtatta őket, hogy a kocsi elpusztíthatatlan, ezt „a tálibok pecsétje igazolja”. A rakodóteret megnövelte azzal, hogy a hátsó ülés felét lehajtotta. Mindenütt üzemanyaggal teli marmonkannák voltak, kempingfelszerelés, élelem, víz, sör, bemérő távcső, egy kamera, két társasjáték, egy frizbi és sok tekercs élénk színű hegymászó kötél. A felhalmozott dolgok közé beszúrta az ásót és az emelő szerszámokat, amelyeket Jake kért. – Ahogy fogy a sör, úgy veszünk majd még több marmonkannát, üzemanyaggal. Innen kábé 640 kilométerre van egy töltőállomás, azután már a pusztaság következik. A Google-lal próbáltam utánanézni annak a helynek, ahová el akarnak jutni, de a világnak az a része fehér folt. Én csak annyit tudok mondani, hogy ott nincs semmi sem. – Pontosan abban reménykedtünk, hogy ezt fogja mondani szólalt meg Jake. Így azután mi leszünk az elsők, akik megpillantjuk azt a helyet. Sam helyeslően bólintott. – Kedvelem a logikáját. Átküzdötték magukat az akadozó lhászai forgalmon, kijutottak a városból, és rátértek a főútvonalra. Mackenzie azzal mutatta ki a reinkarnációba vetett hitét, hogy vakmerően előzte a teherautókat a keskeny, kanyargós úton. Úgy tűnt, jól kezeli a négykerék-meghajtású járművet, és feltett egy CD-t, amelyen monoton, zsongító, buddhista folk-pop zene volt. Élvezte, hogy Tibetről beszélhet az utasainak. – Amit most látni fognak, az a világ legvallásosabb országa, amelyet a világ legkevésbé vallásos országa irányít. A spirituális áll szemben itt a materiálissal. Az elkövetkező élet a jelennel. Ezért azután nagy itt a feszültség, ember, így ha egy kínai nagykutya iderepül látogatásra, több itt a géppuska, mint a [25] Sebhelyesarcúban. Mondhatom, ez nagyon rossz. Tibetben az a nagyszerű, hogy a tibetiek nem olyanok, mint a többi ember: megvan a maguk teokráciája, és a maguk komótos, higgadt szellemisége. Erre idejön Kína, amely kétségbeesetten igyekszik milliárdnyi lakójának megadni a nyugati, jobb életet. Akarja a huszonegyedik század történetét? Átfuthatunk rajta. – Nem tudnának valahogy meglenni egymás mellett? kérdezte Rominy. – Ezt mondják a kínaiak is. És végső soron bizonyos fokig egymás mellett élnek. A komcsik engedélyezték, hogy a kolostorok sok évtizedes elnyomás után újra megnyíljanak, mert Tibet nagy turistavonzerő, és nemcsak a nyugatiak, de a felemelkedő kínai középosztály számára is. De Dél-Dakota talán a sziú nemzet elvei szerint éli az életét? Az uralkodó kultúra ural mindent. Így aztán nem hinném, hogy belátható időn belül enyhülne a feszültség. A kínaiak csak arra várnak, hogy meghaljon a dalai láma, és vele a tibeti függetlenség utolsó reménye. – Semmi jót sem hoztak Tibetnek a változások? kérdezte Jake. Utakat, energiát, ivóvizet, termékeket? – Feltételezem, dehogynem, de nem tudom, hogy itt ezektől valaki is boldogabb lett. – Nem lehet leállítani a fejlődést nézett ki az ablakon Jake. – De el is lehet fuserálni vele mindent. Sam Mackenzie arra gondolt, hogy egy kicsit különcök a kuncsaftjai. Mire jó napjainkban és az ő korukban azt hazudni, hogy házasok? Hozzá volt azonban szokva, hogy ő foglalkozik azokkal a fura amerikaiakkal, akiket a tibeti idegenvezetők nem vállalnak fel, és hogy ő viszi el őket azokra a lehetetlen
helyekre, ahova a tibetiek nem akarnak elmenni. A tibetieknek családjuk volt, amelyhez haza akartak térni, Sam meg egy szál magában élt. A furcsaságok ez volt az ő üzlete. Amit nem kedvelt, az a bonyolult halandzsa volt. – Most, hogy magunk mögött hagytuk a várost, és együtt fogunk táborozni három hétig, kicsoda maga valójában, Mr. Anderson? Nem tisztázhatnánk egymás között a dolgokat? Jake elgondolkodott. – Azt hiszem, nagy baj nem lehet belőle. Az én nevem Jake Barrow, újságíró Seattle-ből. És ő Rominy… Pickett. Segítek neki megoldani egy régi családi rejtélyt. Ez egy genealógiai nyomozás. Ahová mi tartunk, olyan hely, ami a hölgy számára fontos. Sam belenézett a visszapillantó tükörbe. – A családja járt itt Tibetben, Lilith? Akarom mondani, Rominy? A lány felpillantott a régi papírokból, amelyeket tanulmányozott. – Úgy hiszem. Tulajdonképpen a gyökereimet keresem. Érdekes. Sam ügyfeleinek a zöme azért jött ide, hogy hozzáírhasson egy újabb globális tapasztalatot az utazásai listájához, és elegendő Buddha-szobrot csomagoljon össze, hogy otthon legyen kellő témája a társalgáshoz a partikon. Digitális kamera, feltolt napszemüveg, 50-es fényvédő krém, szent zsinórok a csuklóra tekerve, egy-két mágikus buddhista tetoválás, magasságmérő, iPod, Kindle, lépésszámláló, iránytűs óra, amely száz méterrel a víz alatt is működik, a bakancs több részből van összeállítva, mint egy űrsikló, toll, gyapjú, Goretex szövet, és az elszántság, hogy végigcsinálják az utat, miután legyőzték a hitetlenkedést, hogy itt valóban nincs többé energiaellátás, és nincs minden kanyarban mobil vécé. Az ilyen turistákkal minden rendben volt. Jöttek, körülnéztek, fizettek. Több gondja volt azokkal, akik a megvilágosodásra vágytak a buddhista hívőkkel és a keresgélő, kutató keresztényekkel , akik kétségbeesetten igyekeztek megszabadulni vágyaiktól, mégpedig lehetőleg hamarabb, mint a barátaik vagy a szomszédjaik, hogy eldicsekedhessenek vele. A legrosszabbak a szellemi sznobok voltak, akik lenéztek mindenkit, aki nem osztozott misztikus belső zűrzavarukban, és akik előre megmondták, hogy melyik Buddha-szobor melyik, mint egy jó tanuló, aki buzgón elsőként jelentkezik felelésre az osztályban. Sam is keresett valamit egy darabig, miután azonban túl sok amerikai zarándok szemével látta az egészet, már nem érezte úgy, hogy meg kell világosodnia, és tudta, hogy a magaslati levegő nem jár más következménnyel, csak egy kis kótyagossággal. Azt is tudta azonban, hogy ha végig jól játssza a szerepét, udvarias a nőkkel, de nem flörtöl velük, barátkozik a férfiakkal, de nem hangsúlyozza, hogy egyenlő velük, a turisták jó borravalót adnak. Egy héten át a bizalmasuk, utána meg soha többé nem látja őket, ami mindkét fél számára megkönnyebbülés. Ez a pár másmilyen volt. Barrow körülbelül annyira tűnt vallásosnak, mint egy vándor árus, aki az ügyfeleinek eladandó limlomot rendezgeti. Valami az újságíróság körül sem volt rendben. Mackenzie számtalanszor rúgott be újságírókkal, de ez itt túlságosan… sima volt. És nem takarékoskodott a pénzzel. Akkora köteg bankó volt nála, mint egy maffiafőnöknél. A lány fura módon tűrte Jake baromságait, talán mert néhányszor alaposan megkefélte a fickó. A lány értelmes volt, de szerelmes szerencsétlen kombináció , és valószínűleg meg volt győződve arról, hogy az ő pasija okosabb minden más pasinál. Sam megalapozott véleménye szerint minden vonzó nő, aki Mackenzie charme-jánál jobban kedvelte a saját gyarló párját, nyilvánvalóan rosszul ítélte meg a férfiakat. Rominy csinos volt, és ha nem lett volna itt Anderson-Barrow, Sam talán ráhajtott volna. De volt itt még más furcsaság is. Barrow úgy költötte a pénzt, mintha nem ő kereste volna, és láthatóan mindketten valami mást is kerestek, nem csak családi emlékeket. Valamit, ami csak nekik fontos vélekedett Sam , és félt a reakciójuktól, ha azt a valamit nem fogják megtalálni. A Kunlunban nem volt semmi sem, a lhászai tibetiek ezért nem akartak oda menni. Az utazás gyakran csalódást okozott, és ilyenkor egyesek mindenért a vezetőt tették felelőssé. Útközben Barrow kollégiumi okoskodással töltötte az időt.
– Az a nagy kérdés, mi tesz bennünket boldogabbá, nem igaz? Pénz? Nagyszerű ruhák? Megvilágosodás? Maga miért jött ide, Sam? kérdezte Jake, miután egy darabig kibámult az ablakon. – Istenért. Nem találtam meg, de itt maradtam az emberek miatt. A harmadik világ nagyon otthonos. – Tudta, hogy az 1930-as években a németek eljutottak ide? – Igazán? Sam gyűlölte, ha az ügyfelei oktatták ki őt. – Nácik voltak, és azt hiszem, valamilyen szövetséget próbáltak a tibetiekre sózni, de nagyon nagy volt közöttük a szakadék. És utána kitört a háború. Mackenzie elhatározta, hogy udvariasságból érdeklődni fog Jake jelentéktelen témája iránt: – A káposztaevők eljöttek Tibetbe? Fogadok, ez nagy port vert fel. Barátkozzunk az őrült Adolffal! Jake nevetett. – Azért Hitler csinált Németországban néhány jó dolgot, amit itt is felhasználhattak volna. Autópályák, foglalkoztatottság, Volkswagen. – Nem hinném, hogy az 1930-as években Tibetnek nagy szüksége lett volna autópályára, hiszen autók sem voltak. És, Mr. Anderson, akarom mondani Mr. Barrow, én nem tudok felidézni sok jó dolgot, amit Hitler nevéhez köthetnék. – Hívj csak Jake-nek! Ez azért van, mert a történelmet a győztesek írják. Lárifári! gondolta Sam. Ez a fickó talán csak nem holokauszttagadó? Na, jó móka lesz ilyesmiről csevegni a következő három hétben? – Miért nem állt meg Hitler a Volkswagennél kérdezte Sam, gondosan ellenőrzött, semleges hangon , mi volt akkor az a dolog a zsidókkal? – A pszichológusoknak számos tippjük volna erre felelte Jake tárgyilagosan. A prűd Hitler, akinek a nagypapája valami bűnös viszonyba keveredett egy zsidóval. Hitler, a mama fiacskája, és a zsidó orvos, aki a rákban haldokló anyját kezelte. Azt is beszélték, a fiatal Adolf vérbajt kapott egy zsidó prostituálttól. És azt is, hogy a zsidó író, Kafka valamelyik rokona megsértette őt, amikor nagy szegénységben élt Bécsben. Meg hogy szerelmes volt az unokahúgába, és a lány öngyilkossága vagy meggyilkolása miatt akadt ki. Hogy csak egy heréje volt, és volt valami freudi az egészben. – Maradjunk az unokahúg-elméletnél. A nácik egyszerűen nem voltak jók a lányokkal, nem igaz? – Az igazság az, hogy a legtöbben boldog házasságban éltek. Róluk valóban elmondható, hogy társadalmilag konzervatívok voltak, a családi értékeket nagyra becsülték. Hitler nem nősült meg, mert úgy gondolta, nőtlensége politikailag előnyös a számára. – Messiásnak hitte magát. – Jó pár német így is gondolta. Nem mintha utólag beismerték volna. – És te? – Én természetesen nem. Én csak tanulmányozom ezt a korszakot. Rominy meg beletörődik. – Jake úgy tartja, nyitottan kell közelíteni a dolgokhoz szólalt meg Rominy a hátsó ülésen. – És ön hogy látja ezt? kérdezte Sam. – Marhaságnak lapozott tovább a lány, Jake pedig nevetett. Megbánja még, hogy vitába kezdett vele, Sam. – Elismerem, hogy szeretek vitatkozni mondta Jake. Sam nem kedvelte Jake fesztelen bizalmasságát, mert féltékeny volt rá. Az általa kísért turisták párokat alkottak, mint Jake és Rominy, vagy valamilyen hegymászó közösséghez tartoztak. Mindig mindenki tartozott valakihez, vagy egymáshoz, mint a három testőr, vagy az otthonhoz, ahonnan eljöttek, és ahová hazatértek. Valahol megállapodtak. Volt foglalkozásuk, pénzük, vagy számíthattak pénzre, esetleg volt családjuk, de legalábbis voltak barátaik, ott volt a Facebook… valami. A sodródó Samet, a csonka család gyermekét, a főiskoláról kimaradt fiatalembert, akit megsebeztek az őt elhagyó közönyös, vékony hajú lányok és számos önző útitársának az árulása, akit nemegyszer kiütött a túl sok ital, vagy a joint, vagy valami ostoba döntés… szóval rendkívül érzékennyé vált a társaságra. Ott volt oszthatatlan önmaga, élt
benne a szabadság és a nyugtalanság. Arra kényszerült, hogy bizonyos tarifáért ismeretleneket kísérgessen, akiket gyakran nem is kedvelt, mint egy magát áruló prostituált a kuncsaftját. Mi a fenét művelt az életével, hogy most is elindult Világvége külső felé, és megpróbál nácikról társalogni? És olyanokkal utazik, akik egymáshoz tartoznak. Úgy tűnt neki, hogy Barrow valami igen szoros szövetséghez tartozik. Egy ellenszenves, amolyan „szálljunk szembe a politikailag korrekt dolgokkal” fickó volt, Sam szerint dögunalmas. Rominyt kedvelte. – Adolfnak nem sikerült úrrá lennie a magánéleti frusztrációin? És ezért megölt hatmillió zsidót és még másik hatmilliót? Lengyeleket, oroszokat, cigányokat, csökkent képességű embereket, homoszexuálisokat, szabadkőműveseket… Ugyan már! mondta kihívóan Sam. – Tegyük fel, hogy ez így igaz felelte kedvesen Barrow. Vannak, akik szerint megszállta az ördög. Hitler ennél egyszerűbben magyarázta a tetteit. Gáztámadás áldozata volt az első világháborúban, és azt állította, hogy amíg a kórházban ápolták, látomása volt, amely szerint neki kell megmentenie Németországot. Úgy gondolta, hogy a zsidó bankárok és vezetők kergették háborúba a hazáját. – Te véded a fickót? – Én csak megpróbálom elmagyarázni a dolgokat. Sok emberrel ellentétben én tanulmányoztam őt. Ha meg tudjuk érteni Hitlert, utána talán mindenkit meg tudunk érteni, még önmagunkat is. – Hát, sok sikert! Hű, ez a Barrow egy önelégült kis pöcs! Vagy elbűvölte a Harmadik Birodalom, hiszen olyan sokan vannak, akik megállnak, és megbámulják a baleseteket, ellátogatnak a kínzások történetét bemutató múzeumokba, és ott sétálgatnak az egykori koncentrációs táborok kavicsos ösvényein. – Tudod, mi ebben a visszás? kérdezte Sam. Üldözni kezdte a zsidókat, és erre létrejött Izrael állam. Óvatosan kell bánni a vágyainkkal. Én ezért várakozom hátradőlve. Ezért várakoznak hátradőlve a tibetiek. Foglalkozz a magad dolgával, törődj a magad lelkével. Ha mindenki így cselekedne, a világ boldogabb lenne, nem igaz? Ez az, amit Jézus tanított. És ez az, amit John Lennon is mondott. – Az egyiket keresztre feszítették, a másikat lelőtték. – Attól még lehetett igazuk. – Persze, de az ő világuk egészen középkori volna. – John Lennon világa középkori volna? – Az ő türelmes, hátradőlve szemlélődő világukban nem volna helye Land Cruisereknek tromfolta le Barrow. – Ha nem lenének Land Cruiserek, nem is hiányozhatnának folytatta makacsul Sam. – Hosszú az út a Kunlun hegységig. – A Kunlunt nem lehet eltéveszteni. – Figyelj ide! mondta Jake. Azért tanulmányoztam Hitlert, mert olyan helyre megyünk, ahol 1938-ban a németek jártak. Kíváncsi vagyok, mit találtak ott. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit kerestek. Rominy a leszármazottja egy amerikai felfedezőnek, aki valamilyen módon belekeveredett ebbe az egészbe. Tehát minél többet megértek a nácikkal kapcsolatban, annál többet tudok meg arról, hogy hova is mehettek. – A Kunlunba? Ember, azok Középső-Sehovába utaztak! Oda mentek, ahol nincs semmi sem. De te nagyon feltüzeled magad, ha Hitlerről van szó! pillantott Sam Barrow-ra. – Én csak azt gondolom, hogy összetett ember volt, mint mindenki más, és érdekes, mint mindenki más. – Összetett? Ez fura megközelítés. – És mi van, ha a maga módján idealista volt, aki olyan háborúkba keveredett, amelyeket nem is kívánt? – Én nem egészen így hallottam erről, testvér. – Igen, maradj meg a valóságnál! szólalt meg Rominy. Ne légy provokatív, pusztán a provokáció kedvéért. – Rengeteg ember követte őt valami okból kifolyólag védekezett Barrow. Én csak azt mondom, ha meg akarod érteni a történelmet, akkor értsd meg, miről is volt ott szó. Ne ismételjük papagáj módjára a
cowboy-indián-dogmákat, hogy kinek volt, és kinek nem volt igaza. – Sorry, amigo, én láttam a filmeket. A náciknak nem volt igazuk. – Éppen erről beszélek, te csak filmeket láttál. Lárifári! gondolta Sam, és kimutatott az ablakon. – Akarsz jakot fotózni? Itt volt az ideje a témaváltásnak, mielőtt még felforrt volna az agya. Rominy a hátsó ülésen igyekezett nem figyelni a férfiak vitájára, miközben újra és újra átfutotta a bőrtáskában talált papírokat. Minél többször olvasta végig, annál inkább meggyőződött arról, hogy azokat nem Benjamin Hood írta. Az írás női kézírás volt, a térképek és az ábrák bizonytalanok voltak, mintha valaki hallomás után, emlékezetből készítette volna azokat. Nem voltak mérési adatok, és nem volt logikus leírás egy bonyolult gépezetről. Az egész csomag mintha csak benyomásokat rögzített volna. Azt jelenti-e mindez, hogy csak egy mítoszról van szó, és ők egy tündérmese nyomába eredtek? Vagy azt jelentette, hogy valaki, például a fényképen látható pilótanő összebarátkozott Bennel, aki később neki diktálta le az egészet? Beth Calloway, 1938. A napló jó része összefüggéstelen volt, leginkább jegyzetek gyűjteménye, nem egybefüggő elbeszélés vagy valódi napló. Szerepeltek benne nevek: Kurt, Keyuri, Beth, Ben. Bethnek hívták a dédanyját? Rominy elgondolkodott. Talán Hood és Calloway együtt indultak a nácik után, Beth vezette a repülőgépet. Aztán elvonultak a Cascade-hegységbe, és Beth igyekezett megérteni az egészet. Talán Hood nem volt teljesen egészséges. A napló tele volt kérdőjelekkel, nyilakkal, olyan volt, mintha valaki csak félig rakott volna össze egy kirakójátékot. Talán itt, Tibetben Rominynak sikerül összeállítania a képet. Talán őrá vár, hogy befejezze, amit a dédanyja elkezdett. Talán a napló majd Shambalában nyeri el az igazi értelmét.
Negyvenedik fejezet Egyesült Államok, Concrete 1945. szeptember 7. Nos, tehát itt rejtőzött el a világ elől a bujkáló Benjamin Hood gondolta Duncan Hale, az OSS, azaz a Stratégiai Szolgálatok Irodája különleges ügynöke. Az ügynökség az éppen befejeződött második világháború kohójában jött létre, és magába olvasztotta hajdani munkaadóját, az Army Corps of Intelligence Police-t, avagy a Rendőrnyomozói Hadtestet. Megérkeztem. Ez az USA legelmaradottabb vidéke! gondolta Hale. Hale csak a háború végén érezte szükségét, hogy hozzáfogjon annak az embernek a felkutatásához, akit nyolc évvel korábban ő küldött el Tibetbe. Fantasztikus hírek kerengtek Hood felfedezéseiről, és az eltűnése mindenkit meglepett. A milliomos megbolondult gondolták sokan , és visszavonult, mint egy remete, valahová az amerikai vadonba. Azután következett a háború, a tudomány robbanásszerű fejlődése; és a különös a mindennapok része lett. A német V2-es rakéta. Lökhajtásos vadászgépek. Az atombomba. És egyszer csak megérkezett egy névtelen levél, amely még érdekesebbé tette a furcsa, szállongó híreket. Mit is fedezett fel Benjamin Hood Tibet legtávolabbi zugában? Netán lehetne valamit hasznosítani belőle a medvéhez hasonlatos Szovjetunióval kialakuló új, kellemetlen kapcsolatban? Az FBI segítségével a banki információk elvezették Hale-t ebbe az aprócska városkába, az ismert világegyetem peremére, a betonvároskára igencsak illő nevet viselő Concrete-be, Washington államba. Most, hogy ott állt a vasútállomás peronján, a Skagit és a Baker folyó összefolyásánál, Hale felpillantott a kisvárosra, amely a reggeli pára és a szénfüst ködében szendergett. Az üzemanyagot még jegyre adták, nem sokan jártak autóval az utakon. A háború csak három héttel korábban ért véget. Az OSS azonban attól tartott, hogy egy új, egy veszedelmesebb háború van kibontakozóban a Szovjetunió vörös hordáival. Eljött az idő, meg kellett tudni, Ben Hood mit fedezett fel, és meg kellett bizonyosodni afelől, hogy arról senki más nem szerezhet tudomást. Hale nem vitt magával mást, csak egy aktatáskát, és elsétált a concrete-i Állami Bankhoz. A házakon még mindenütt ott függtek a zászlók és a díszítések, szeptember másodika, a japánok felett aratott győzelem napja emlékeként. A katonák még nem tértek haza, de a gazdasági válság rossz és a háború még rosszabb évei után mindenütt érzékelhető volt a megkönnyebbülés, mint itt a környező erdőkből érkező édes illat. A bomba véget vetett a háborúnak, és egy teljesen új világ vette kezdetét. Arról is szóltak hírek, hogy az OSS-t átalakítják valami állandó kémszervezetté. Az oroszok teljes erőbedobással működtek, éppúgy, mint annak idején a nácik, és erre Amerikának válaszolnia kellett. Hale jól tudta, hogy Benjamin Hoodra valószínűleg csak pazarolni fogja az idejét. A fickó bolond volt, feladta a családi vagyont, és eltűnt, hogy valami rozoga tanyán éljen, mint egy remete. 1938-ban Hood utazása gyakorlatilag semmibe sem került a kormánynak (Hale-t bosszantotta, hogy soha senki sem ismerte el az érdemét abban, hogy rávette a playboyt a nehéz feladatra), és semmi eredményt sem hozott a náci expedíció sem, már amennyire ő tudta. Olyan volt, mintha Tibet elnyelt volna mindenkit. Amikor minden a világháború felé rohant, Hood eltűnése nem keltett nagy feltűnést. Hale nem is gondolt sokat rá, hiszen egy egész háborút kellett megnyernie, de amikor Nagaszaki után a japcsik bedobták a törülközőt, újra előkerült a régi rejtély. Olyan névtelen levelet kapott, amely egy sor érdekes kérdést vetett fel. Hood elpusztult Közép-Ázsiában? Vagy elrejtőzött, mint egy bolond hegylakó paraszt, egy agyafúrt katonaszökevény, aki elbújik, hadd harcoljanak helyette mások? És ami fontosabb: talált valamit a kurátor, ami fontos lehet az elkövetkezendő küzdelmekben? Hood talán valamilyen rettenetes titkot rejtegetett? Duncan Hale nagyon szeretett rettenetes titkok nyomára bukkanni.
Nem volt könnyű Hood nyomát követni. Az Amerikai Természettudományi Múzeum 1938 óta nem állt kapcsolatban vele. A családja halottnak tartotta, öröksége a fivéreié lett. Egy darabig szó volt arról, hogy adományoznak neki egy posztumusz érdemérmet, és akkor a hivatala javára írhattak volna egy újabb titkos küldetést… Csak az volt a bökkenő, hogy senki sem tudta, mi volt a titkos küldetés, vagy hogy abból mi valósult meg. A németek nem segítettek, irattáraik hallgattak Tibetről, csak néhány rejtélyes utalásra bukkantak, amelyek olyan emberektől származtak, mint Goebbels. Himmler halott volt, öngyilkos lett, miután nem sikerült álruhában elmenekülnie a szövetségesek elől. Halott volt az SS zöme is. Az egész már nem volt más, csak egy régi történet. De Duncan Hale sohasem felejtett el semmit. Először a katonai nyilvántartásokat böngészte, aztán a társadalombiztosítás iratait, végül a szavazópolgárok jegyzékét és a népszámlálási adatokat. Ben Hood nem szerepelt egyiken sem. Végül az jutott eszébe, hogy a bankokban néz utána. Olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban, de az FBI-nak voltak feljegyzései feltűnően magas letétekről, ez is egy módja volt a háború alatt a kémek megfigyelésének. 1938 végéről felbukkant egy adat tízezer dollárról, amely abban az időben csinos summa volt. A pénzt befizető neve Calloway volt, hivatkozással egy kaukázusi személyre, akinek az előző címe Lhászában volt. Hale megérzés alapján felhívta a bankot. A letét ott más néven szerepelt: Benjamin Hood nevén. Telitalálat! Így hát személyesen utazott ide, a földnek ebbe a mohos sarkába, hogy megtalálja a boldog vadászt. Hood a Central Parkra néző sarokirodájából a Cascade-hegység egy zugába költözött akkor, amikor annyi pénze volt a bankban, hogy szép házat vehetett volna magának, és olyan örökség várt rá, amely méltó volt egy Rockefellerhez is. Az egésznek nem volt semmi értelme, és Hale nem kedvelte az ilyen dolgokat. Az egyik pénztárosnak felmutatta az igazolványát. – Szükségem van az egyik betétesük lakcímére. Előkerült a bank igazgatója, egy Henderson nevű fickó, hogy megbeszéljék a kérdést. Concrete-ben megehetősen szokatlan volt egy különleges ügynök látogatása. – Ez a Hood itt él valahol? kérdezte Hale. – Úgy tudom, néhány kilométerre, a folyó felső folyásánál. Mi sohasem láttuk. – Hogyhogy sohasem látták? Hiszen a bank ügyfele. – Ő egy remete, de ott él vele egy nő és egy gyermek… attól tartok, nem szentesíti házasság a kapcsolatot. Talán nem akarja, hogy elítéljük ezért. Mindenesetre a férfi sohasem jön le ide. Miss Calloway-t látjuk időnként, lejön bevásárolni. – És kicsoda ez a Miss Calloway? – A… házvezetőnője. A barátnője. Közösen kezelik a számlát. – Maga sohasem látta Benjamin Hoodot? – Nem, én nem. De a feletteseim bizonyára látták. Elkövetett valamit? – Vagy nem követett el. Ha elindulok felfelé a folyó mentén, megtalálom? – Biztosan. Itt mindenki tud a másikról. Csak, kérem, óvatosan közelítse meg. A folyó mentén élők nagyon féltékenyen őrzik a magánszférájukat; van, aki először lő, és csak utána kérdez. – Vigyázni fogok. Ez a nő nem fecseg bolondságokat? – Mit ért ezen? – Nem beszél kincsekről, vagy arról, hogy ismer valami titkot, vagy hogy van rejtegetnivalója a világ elől? – Egyáltalán nem beszél. Az itteniekhez képest igazán nem bőbeszédű. Kellemes külsejű hölgy, de valójában senki sem ismeri. Arra gondol, hogy talán a tengelyhatalmak kémje? Hale nevetve emelte fel a karját. – Ne kezdjen el ilyen híreket terjeszteni! A háborúnak vége, pajtás! Nem, nem, nem kém. Csak valami
nincs rendben az adóbevallásában. Kacsintott. – Mi van az adóbevallásával? – Hibás. De ez maradjon köztünk! Vacsoraidőre a pletyka eljut majd Concrete egyik végéből a másikba, gondolta Hale, és éppen ezt akarta. Köszönöm a segítséget. A kormány nagyra fogja értékelni. Henderson büszkén kihúzta magát. – Örülök, hogy a szolgálatára állhattam. Hale fogta az aktatáskáját. – Csak még egy dolog. Azt mondta, hogy van velük egy gyermek is? – Igen, azt beszélik, egy kislány. A lánya, feltételezem. Már iskolába kellene járnia. De itt még nem látta senki. – Jó, majd erre is rákérdezek. Vannak még törvények. Megérintette a puhakalapját. – Jó napot kívánok, Mr. Henderson. – Önnek is jó napot. Hale kilépett az épületből, nagyot lélegzett a tiszta levegőn, és elnézte a hazafias dekorációkat. Concrete valószínűleg kedves hely. Decens hely. Annál rosszabb a gyerek számára. Elsétált egy garázsig, ahol autót bérelhetett, vett egy térképet, és kért némi útbaigazítást. Beült a vezetőülésbe, kigombolta a zakóját, megtöltötte 32-es automata Colt M 1903 pisztolyát. Az OSS fegyvere könnyű volt, halálos, és olyan kicsi, hogy azt mesélték, Bonnie Parker, a gengszter a combjára ragasztott fel egy ilyet, hogy kiszabadítsa Clyde-ot a börtönből. Kedves kis fegyver volt. Eljött az idő, hogy elvarrjon bizonyos szálakat. Miután Hale elhajtott, a benzinkutas elővett egy kártyát, amelyet az előző napon adott át neki egy fura, sápadt idegen, amikor az után érdeklődött, hol lehet autót bérelni. A fickó végül nem bérelt autót, de a kártyát egy százdollárosba csomagolva adta át, amely akkor jelentős összeg volt. A benzinkutas maga elé mormolta a telefonszámot, fogta a telefont, és kérte a számot a kezelőtől. Elmondta, ki bérelt tőle autót.
Negyvenegyedik fejezet Tibet, Kunlun hegység szeptember 19., napjainkban Kilenc nappal azután, hogy elindultak Lhászából, a három amerikai merev végtagokkal kászálódott ki a Land Cruiserből, amelyet barnára festett a por és a sár. Háromszor kaptak defektet, és egyszer tört el a vízpumpa. Sam mindent megjavított. A köves út földúttá változott, a földút pedig sziklás ösvénnyé. Kiszáradt vízmedrekben zötykölődtek végig, és óvatosan felkapaszkodtak a kanyargós hágókra. Rominy szíve vadul zakatolt, amikor átvezettek egy meredek szurdok felett kifeszített, kötélből és fából készült hídon. A víz háromszáz méterrel alattuk kavargott. Ugyanezt az utat járták végig a németek is? Egy különösen magas hágónál éles pengeként vágott a szél. Láthattak még piszkos hófoltokat, az előző tél maradékát, de a levegőben már érezni lehetett az őszi viharok illatát. A hágón túl egy hatalmas medence terült el, majd a Kunlun fehér fala következett. Most közvetlenül e titokzatos, távoli hegyek tövében parkoltak le a kocsival. Balra tőlük egy hideg vizű folyó szürke volt a gleccserek hordalékától. Ott bukkantak a folyóra, ahol eltűnt a síkság homokos talajában. Ahogyan haladtak a forrása felé, a folyó egyre hangosabb és elevenebb lett. Láthatóan egy mintegy 30 méteres vízesés táplálta a folyó vizét, amely onnan fehéren patakzott alá egy sziklás lejtőn. Az előttük álló hegyoldal olyan volt, mint egy meredek erődfal, a fekete sziklák oldalát jég és hó borította. Olyan ponthoz érkeztek, ahonnan nem vezetett tovább út. – Ide akartatok eljutni? kérdezte Sam. Jake tanulmányozta a GPS-ét. – Ha az iratokban szereplő koordináták helyesek, akkor igen. Azokban az időkben nem léteztek még ilyen pontos műszerek, de Hood és Calloway kellő navigációs tapasztalattal rendelkeztek. A vezetőjük megfordult, tanulmányozta a tájat. Mögöttük a könyörtelen síkság, előttük a meredek hegyoldal, hideg szürke mennybolt, és fújt a szél. – Festői, ha kedvelitek Wyoming keleti vidékét. – És mi van a mögött a vízesés mögött? – Ott sohasem jártam, jó ember. Már arra is nagyon büszke vagyok, hogy idáig elhoztalak benneteket. Ez itt komoly hely, nem olyan, ahol telefonálhatunk a pizzafutárnak. – Nem, Sam, azt tényleg nem tehetjük. Jake elővette a távcsövét, és a sziklákat tanulmányozta. Rominy, mi áll Hood papírjaiban erről a vízesésről? – Hogy volt a sziklafalon egy vízesés, és felette egy kanyon. De ez itt nem hasonlít a rajzhoz, Jake. Nem vagyok biztos benne, hogy a megfelelő helyre érkeztünk. – Mindenesetre jó volna, ha ez lenne a megfelelő hely. Tanulmányozta a vízesést, akaraterejével olyanná szerette volna változtatni, mint amilyennek elképzelte. Azért tettünk meg tizenhatezer kilométert, hogy a megfelelő helyre jussunk el. Csend volt. Jake kezelte a GPS-t, ő irányította őket ide. – Akkor hát csak itt ődöngünk? Ezért akartatok idejönni? kérdezte Sam. – Letáborozhatunk a folyónál mondta Rominy. – Én azért jöttem, hogy megismerjen Kurt Raeder 1938-as expedíciója történetét mondta végül Jake. Megmásszuk azt a hegyoldalt, és megnézzük, mi van a túloldalán. – A mit szó szerint kell értenünk, vagy ez csak olyan királyi többes volt? kérdezte Sam. – Kilenc napon át ültünk a fenekünkön a Land Cruiserben, egy kis testgyakorlás jót fog tenni nekünk. Én megyek majd elöl. – Jake, én oda nem tudok felmászni mondta Rominy. – Úgy látom, van egy felvezető út. Majd rögzítünk néhány kötelet.
– És mondd már meg, mi az a varázslatos dolog, ami a túloldalon vár ránk? kérdezte Sam. Jake egy darabig méregette a vezetőjüket, mielőtt válaszolt volna: azon gondolkozott, mennyit mesélhet el neki. – Shambala fedte fel neki az igazságot , ha a történetek igazak. – Shambala nyögött fel Sam. Ugyan már, csak nem valamilyen Shangri-la legenda nyomában járunk? Erről még ott, Lhászában lebeszéltelek volna, egy sör mellett. – Majd akkor adok végleges választ, ha sikerül belátnom a vízesés feletti hegy túloldalára. – Turisták! ingatta a fejét Sam. – Idegenvezetők! mosolygott Jake. Manapság az ember nem talál tisztességes segítőket. – Miért ne várhatnánk meg téged itt, Romínyval? – A hegymászás egyedül nem biztonságos. Különben is, szerintem jobb, ha együtt maradunk. Mi ebben az ügyben egyek vagyunk, jól mondom, Rominy? A lány töprengve nézett fel a vízesésre. – Sohasem éreztem magam ennyire távol mindentől. Sam, van itt valami a túloldalon? – Nincs semmi. De engem azért fizettek, hogy a barátod kedvében járjak. Ő majd saját maga meggyőződik erről, aztán lejövünk, és megvigasztalódunk egy kis csokival és likőrrel. A cukor majd mindent rendbe hoz. – Mary Poppins, készülődj! mondta Jake. A mindig meglepetéseket tartogató Mr. Barrow egyszer csak megmutatta, hogy pontosan tudja, mit fog csinálni. Mindegyikük magára akasztott két kötéltekercset. A kötél nehéz volt, de biztonságot sugallt, mindenki kapott kalapácsot és kapcsokat, amelyeket Jake jégszegeknek hívott. – Kötelet feszítünk majd ki a legrosszabb pontok között, de főleg törmeléken kell felkapaszkodni. Nem lesz nagyon nehéz. Eleinte valóban nem is volt az. A dübörögve zúgó folyó mentén kapaszkodtak felfelé, csak annyira távolodtak el tőle, hogy távol tartsák magukat a párától, amely jéggel vonta be a sziklákat. Leginkább olyan volt, mintha egy meredek lépcsőn mennének felfelé. Hamarosan azonban olyan nyílások voltak a sziklák között, amelyeken nem lehetett egyszerűen csak átugrani. Jake ment elöl, jégszegeket vert be, és lekiabált Samnek, amikor biztonságos volt egy szakasz. Ez volt a fogantyú, amelybe kapaszkodhattak. Ennek a segítségével Rominy is bátrabban kapaszkodott egyre feljebb és feljebb. Az utolsó két hét messze sodorta őt az irodája és a kis lakása között zajlott életétől. Ott táboroztak a tibeti pusztaságban, autógumikat javítottak, marmonkannából töltötték meg a kocsi tankját, és a csillagok alatt elmélkedtek. Jake és ő szeretkeztek a sátrukban. A férfi várakozó boldogsága megnyugtatta Rominyt is, és elviselhetővé tette furcsa történelmi és tudományos szenvedélyeit. A férfi csodálatos volt. Rominy beleszeretett, de egyelőre még nem közölte vele. A gyűrűiket sem vették le. – A barátod úgy fest, mint aki csinált már ilyesmit korábban is jegyezte meg Sam, miközben arra vártak, hogy Jake feljebb rögzítse a kötelet. – Gyakorolta otthon a hegymászást a Cascade-hegységben felelte Rominy. Ahhoz képest, hogy újságíró, igazán sokoldalú. – És mindezt egy jó sztoriért? – Azt gondolja, ezzel megalapozhatja a karrierjét. – Úgy látom, az újságja szabad kezet adott neki pénzügyekben. – Megtalálta az örökségemet, abból segítem őt. Sam hümmögött. – És te? – Mit jelent az, hogy és te? – Mit csinálsz, amikor éppen nem a nácik nyomában szimatolsz?
– Reklámmal foglalkozom. Azzal töltöm az időt, hogy hibás szoftvereket adok el, amelyek hat hónap [26] alatt feleslegessé válnak. Olyan vagyok, mint Dilbert. Sam kibontott egy rágót. – Kérsz? – Nem, köszönöm. A férfi bekapta, rágni kezdte. – És hogy találkoztatok? – Elrabolt, amikor felrobbant az autóm simította hátra piszkos haját az arcából Rominy. Mackenzie kérdőn nézett rá, mintha valami viccet hallott volna. – Hát, oké… – Ez hosszú történet. – Képzelem. És jól ismered ezt a fickót? – Két hete találkoztam vele először. – És hajlandó voltál elutazni vele Tibetbe, jegygyűrűt viselni, és azt állítani, hogy a felesége vagy? – Már mondtam, ez hosszú történet. – Nem gondolod, hogy Jake náci halandzsája egy kicsit hátborzongató? – Csak arról van szó, hogy kedveli a történelmet. Mackenzie szavaira Rominy ösztönösen védekezni kezdett. – Úgy beszél a nácikról, mintha normálisak lettek volna. Mintha magyarázatot találna a viselt dolgaikra. Ember, ki lenne képes ilyesmire? Rákérdeztem, hogy miket írt az újságja számára, de valójában semmi konkrétat nem mondott. Szerintem… nem volt meggyőző… És te? Te olvastad a dolgait? A lányt zavarba hozták a kérdések. Sam Mackenzie-nek fogalma sem volt, miről is van szó. – Nem felelte. – Találkoztál a férfi barátaival? Ellátogattál a szerkesztőségébe? – Hidd el nekem, ilyesmire nem volt időnk. – De minden rendben van vele? – Eddig talán nem fizetett meg rendesen, Sam? – Nos, ebben van valami. A korunkbeli fickók hátizsákkal, kevés pénzzel bolyonganak Ázsiában. Mindig megpróbálnak alkudozni velem, vagy csekkel akarnak fizetni, vagy káromkodnak a Dzsokhannál lévő készpénz-automatánál, mert nem adja ki nekik, amit akarnak, mert persze valójában nem is rendelkeznek elegendő pénzzel. Ám Jake az egészet készpénzben fizette. Sam megrázta a fejét. Az is lenyűgöző, hogy rávett arra, add oda neki a pénzedet. Ez persze szokatlan, ezt te is belátod? – Váratlan örökség pirult el a lány. – De ő költi a pénzed. – Mi költjük el. – Oké, részemről rendben van, csak… – Csak micsoda? – Csak meg akartam tudni, hogy veled minden rendben van-e. A lány széttárta a karját. – Attól eltekintve, hogy egy sziklán kucorgok a semmi közepén, remekül vagyok, láthatod. Sajnálom, nem mesélhetek el mindent, de ne izgasd magad, nincs benne semmi törvénytelen. Sehol semmi kábítószer. Mi a dédapámat keressük. – És a dédapád náci volt? – Ő a nácik ellen harcolt. – Oké, akkor ez is rendben van. De nem volt. És Sam olyan tekintetet vetett rá, amely felkavarta, mert újra felébresztette benne a saját
maga által megfogalmazott kétségeket. A töltényhüvely. A mobilból kiszedett akkumulátor. De az utazás alatt Jake ezerszer is kedves volt hozzá. Kedves, becéző. Szerető. Szexi. Ügyes. Magabiztos. Olyan volt, mintha kipipált volna egy kívánságlistát. Akkor miért nem akarja bevallani magának sem, hogy szereti? Mert Jake nem tárulkozott ki. Csak annyit árult el magáról, amennyit akart. Mert nagyon különc volt. Mert időnként, ha őszinte akart lenni önmagával, túlságosan is jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Rominy tudta, hogy a fiatalemberek nem ilyenek. Mert érezte, hogy el akarta őt bűvölni, de nem adta neki a szívét. És ha őszinte akart lenni önmagával, ő saját akaratából volt itt, nem a férfi kedvéért. Ez egy kaland volt, ő pedig kíváncsi. Szeretett volna valamit csinálni, szeretett volna valaki lenni, és nem csak egy férfi tartozéka. Ez azért nem volt szerelem. Jake lekiáltott értük, és tovább kapaszkodtak felfelé. Az egész hegymászás három órát vett igénybe. Közeledtek a vízesés pereméhez, az utolsó szakasz volt a legmeredekebb. Jake türelmetlenül eltűnt a szikla mögött, azután Sam ért fel. Végül Rominy húzta fel magát elcsigázva. És most meglátják majd a sok furcsaságot, amelyekről a táskában lapuló ábrák beszéltek? A mászástól felhevült lányt lehűtötte a hideg szél, amely egy kanyonból áradt. Jake mintegy elbűvölve állt, a karja ernyedten lógott, a válla megereszkedett. Sam Mackenzie szuszogva leroskadt egy nagy kőre. Felettük a szurdok továbbnyúlt a jég és a felhők felé, a nyílás szélei egyenetlenek voltak, a szikla világosabb volt, mintha nagy darabok törtek volna le onnan, és gurultak volna alá. A hótól csillogó hegyek koszorújában amelyek egy tökéletes stadiont alkottak ott terült el… egy tó! A víz homályos volt, palaszürke. A tóból egy folyó indult útjára, átküzdötte magát a hasadt sziklákból képződött gáton, majd lezuhant vízesést alkotva. Rominy Jake-hez lépett. A férfi megrendülten nézett le. Láthatóan nem erre a látványra számított. – Itt nincs Shambala, Jake érintette meg a férfi vállát, aki összerándult, mint egy bizalmatlan állat. – Elárasztották a völgyet. – Ki árasztotta el a völgyet? – Tavat csináltak, gáttal elzárták a folyót. Elárasztották Shambalát. – Én nem látok sehol sem gátat. – Éppen most másztunk fel rá. Ez a duzzasztógát sziklából van, földdel töltve, ez nem betonból készült. Nézz ide! A világosabb sziklákra mutatott. Felrobbantották a völgy falait, a sziklák lezuhantak, és felduzzasztották a folyót. Akármi is volt itt, a víz alá került. A tó olyan volt, mint a többi hegyi tó, amelyet a Cascade-hegységben és Olympicsnél is lehet látni, de Rominy úgy döntött, nem mond ellent a férfinak. Ha neki jólesik hinni valami víz alatti utópiában, hát legyen. De ha a jó helyen járnak, a rendelkezésükre álló adatok szerint, akkor láthatóan itt már nem sokat lehet megtudni Benjamin Hoodról. Jake-nek nem lesz meg a nagy sztorija. Indulhatnak haza. És mi lesz azután? Mennyire összetartozó párt alkotnak, most, hogy a közös kaland véget ért? – Azt akarod mondani, hogy ez valamikor 1938 után történhetett? igyekezett Rominy tisztázni a helyzetet. – Vagy éppen 1938 folyamán. Hood talán ezért tért haza titokban Amerikába, és rejtőzött el. Talán tönkretette azt, ami a régészet történetének a legnagyobb felfedezése lett volna. Jake szavai keserűen csengtek. – Azt akarod mondani, hogy zavarba ejtette őt, amit itt talált, bármi is volt az? – Remélem is, hogy zavarban volt, ha ez volt Shambala, ő pedig elárasztotta vízzel. – Talán visszajöhetnél ide búvárfelszereléssel. – Talán. Visszasétáltak. Délre tőlük ott terült el a sok síkság és hegy, amelyeken átkeltek, az üresség
végtelenje. Mélyen lent a Land Cruiser apró játékszernek látszott. Keselyűk köröztek köztük és a szakadék alja között. – Akkor hát nincs itt? kérdezte Mackenzie. Megmondtam neked előre gondolta magában. Jake nem vett róla tudomást, körülnézett. Lepillantott a tóra, de láthatóan nem akaródzott neki megtenni az utolsó szakaszt, hogy leérjen a partjára. Egyszer csak hirtelen megmerevedett, és egy pontra mutatott. Rominyt egy pillanatra Delphina Clarkson vadászkutyáira emlékeztette. Jake feléjük fordult, és mosolygott. – Füst!
Negyvenkettedik fejezet Tibet, a Lezárt Ajtó Kolostora szeptember 19., napjainkban Az a kolostor, amelyre Jake felfigyelt, zömök, négyszögletes épület volt, mint egy régi tibeti erőd. Hat méter magas külső kőfala szervesen nőtt ki a sziklából, egy meredek gerincen, amely nyelvként nyúlt ki a Kunlun hegységből. A fal követte a terep hullámos vonalát, és egy templomot, alvóhelyiségeket meg egy konyhát vett körül. A fal és a mindennapos használatra szolgáló épületek szürkék voltak, a négyszögletes, lapos tetejű templom a Potala Palota okkersárga színét viselte. Az épületek elfordultak a külvilágtól, ajtók és ablakok nem a kietlen környezetre, hanem az udvar felé nyíltak, de az imazászlók vidáman lengtek egy darchen csúcsán, mint szalagok a májusfán. Arany tetődíszek álltak a templom négy sarkán. Ebből a terepszíne miatt messziről észrevehetetlen menedékből szállt fel a füst. – Mi a fenét keresnek itt buddhisták, Sam? kérdezte Jake az idegenvezetőt. – A világegyetemet szemlélik vonta meg a vállát. A kolostorok általában falvak mellett épülnek. Erről még sohasem hallottam. – Valószerűtlen ez a hely, hacsak nem itt van Shambala. Bonyolult volt eljutni a kolostorhoz, először le kellett mászni a sziklagátról, amelyen felkapaszkodtak, aztán oldalazva egy kecskeösvény vezette el őket a kiálló gerinchez. A hegyekből erős szél fújt, először a törmelék porát sodorta feléjük, aztán, ahogyan sötétedett, hóval vegyes esőt. Kellemetlen volt a por, és a jégszilánkok is. A kapucnis amerikaiak maguk is zarándokoknak látszottak. A kapu olyan régi volt, hogy a fája szinte megkövesedett. Olyan erősnek látszott, mint ami ellenáll egy faltörő kosnak is. Rominyt meglepte a kapun látható díszítés. Rézcsíkok egymáshoz kapcsolódó négyzeteket alkottak, ezek úgy fűződtek egymásba, hogy az egyik elvezetett a másikhoz. Az egész egy Escher-rajzra emlékeztette Rominyt, arra a végtelen lépcsősorra, amely egyszerre vezet le és fel. Az illúzió megtévesztette az érzékeket, de a kapu nem ezért bűvölte el Rominyt. Ugyanez a minta szerepelt az aranypénzeken, amelyeket Benjamin Hood a széfben helyezett el. – Mit jelent ez a jelkép? kérdezte Rominy. – A végtelent felelte Sam. Tibetben mindenütt találkozhatsz vele, éppúgy, mint a horogkeresztekkel. A tibetiek ezeket a jelképeket azután bonyolultabb mintákká alakítják, mint például a napkerék. Jake felvonta a szemöldökét, és a lányra nézett. Rominy megborzongott a nyirkos levegőn. Hood arany emlékpénzei nem a North Cascades aranybányáira utaltak, hanem erre a kolostorra. Ez azt jelentette, hogy elérkeztek a megfelelő helyre. Az amerikaiak azon töprengtek, hogyan lépjenek kapcsolatba a ház lakóival, amikor a kapu hirtelen kitárult, és skarlátszín öltözetű szerzetesnők az udvarba invitálták őket, amely védelmet kínált a szél ellen. Az újra előbukkanó nap fényében a kövezeten ragyogtak és gőzölögtek a pocsolyák. A két fiatal nő, aki az utazókat üdvözölte, egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Ebből a madárfészekből kilométerekről észlelhették a Land Cruiser által felvert port, és követették, amint az amerikaiak hangyaként felmásztak a sziklagátra. A kolostor épülete olyan mesterien készült, hogy a vízesés aljától nem lehetett észrevenni. Őrködött, de láthatatlan maradt. A nehéz ajtó becsapódott mögöttük. A szerzetesnők beszéltek, és Rominy azon volt, hogy legalább szótagokat megértsen. Dga bszu zu szgo brgjab. – Azt hiszem, azt mondják: „Köszöntünk a Lezárt Ajtóban” mondta Sam. – De hisz kinyitották! – És újra bezárták jegyezte meg Jake.
Rominy reszketett a hegymászástól és az esőtől, annyira fázott. A szerzetesnők a templom felé invitálták őket. Bent a mennyezet alatti ablakból egyetlen nyalábban hullott alá a fény. Körben az árnyékot csak a sárga jakvajjal égő lámpások fénye oldotta. A lámpák nem tudták felmelegíteni a helyiséget, de bent mégis melegebb és szárazabb volt, mint odakint. Egy fiatal szerzetesnő vörös gyapjúköpenyt terített a reszkető Rominy vállára. A lány hálásan csavarta maga köré. A mennyezet alatti ablak előtt emelkedett egy hatalmas, bronzszínű Buddha, az idő és a lámpák korma megfakította sokszínű díszítését. A szobor teste gömbölyű és erőteljes volt. Előtte oltár volt, a hét fémből való szent hangtálakkal, vajból faragott szobrokkal, amelyek olyan múlékonyak voltak, mint az élet maga. Oldalt oszlopos emelvény volt párnázott ülésekkel; oda irányították őket. – Kha lan szólalt meg Sam. Köszönet. Párolgó edények érkeztek, Rominy belekortyolt. Furcsa tejes leves volt, de kellemesen meleg és tápláló. – Vajas tea mondta Sam. A jakvajban protein van, és zsír, erőt ad. Vannak persze, akik nem képesek meginni. Jake le is tette a csészéjét. – Bármi, ami meleg, mennyei mondta Rominy. Úgy le vagyok törve. A semmiért jöttünk ide. – Ez nem biztos mondta Jake. Miért van itt egyáltalán ez a kolostor? – Hát… lehet, hogy azért jöttünk, hogy ezt itt megtapasztaljuk mondta Sam. Ezek a szerzetesnők barátságosabbak, mint az új híveket toborzó szcientológusok egy társkereső klubban. Szerencsénk van. A szemük lassan hozzászokott a félhomályhoz. A szerzetesnők csendben varrtak és szőttek. A sarkokban vastag motringok álltak halmokban; biztosan jakgyapjú gondolta Rominy. A fonalak ragyogó színűek voltak. Arra gondolt, az itt készült darabokat bizonyára eladják Lhászában, és abból él meg a kolostor. Az is felmerült benne, hogy valahol bizonyosan van kertjük vagy földjük, de hogyan hozzák ide, erre a távoli helyre akár a legegyszerűbb szerszámokat is? Nincsenek férfi szerzetesek a közelben? Besötétedett. A tea után kedvesen mutogatva elvezették az amerikaiakat a közeli hálófülkékhez. Cellánként két fekhely volt, Jake és Sam került az egyikbe, Rominy egy másikba. A szerzetesnők világosan a tudtukra adták, hogy itt kell eltölteniük az éjszakát. A vacsora árpalisztből készült campából, momos nevű gombócokból és thukpából, tésztával dúsított levesből állt. A nyugati ízléshez képest nagyon egyszerű ízesítésű ételek voltak, de a három ember mohón evett, a szerzetesnők pedig örömmel figyelték az étvágyukat. Minden elmosódott, középkorias volt. Nem volt villanyáram, csak vajlámpások. Amikor az amerikaiak befejezték a vacsorát, a szerzetesnők visszavonultak. Nekik ott maradtak a bőrszíjakból font priccsek, a matracot vastag gyapjútakarók jelentették. Rominy arra gondolt, a sok furcsaság miatt nem fog tudni aludni. De a következő pillanatban reggel volt már. Kaptak meleg vizet nagy tálakban a mosdáshoz, majd kivezették őket a magaslati levegőben olyan különös napfényre az udvarba. A kolostor felett sorakoztak a Kunlun hegyeinek hóval koronázott csúcsai. A távolból méltóságosnak látszó keselyűk köröztek az égbolton. – Égi temetés súgta oda nekik Sam. A hagyományos tibeti gyakorlat az, hogy feldarabolják a halottakat, kiteszik egy rácsra, ahol a keselyűk martaléka lesznek. Ezt isteni körforgásnak tartják. – Itt helyénvalónak tűnik felelte Rominy. Olyan, mintha a madarak segítségével jutnának el a mennybe. Sam, itt nagyobb az ég, mint Seattle-ben. Közelebb is van. – Kapiskálod már, miért maradtam itt! Rominy arra gondolt, vajon rosszulesik-e Jake-nek, hogy többet beszélget Sammel. Az idegenvezető kérdései, bár néha kellemetlenek voltak, azt éreztették Rominyval, hogy törődik vele. Úgy tűnt, a barátja nem figyelt fel erre. Bizonyos értelemben a megelégedésére szolgált volna, ha Jake zokon veszi ezt, de úgy tűnt, a férfi a gondolataival millió kilométerekre van tőlük. Eltűnt városokról álmodott. Egy lehajtott fejű, kámzsás nő ült törökülésben a padozaton, őket pedig az előtte lévő kövekre ültették
le. Az amerikaiak ügyetlenül foglaltak helyet törökülésben, mögöttük számos szerzetesnő félkört alkotott. Akkor a központi figura felemelte a fejét, a kámzsája hátracsúszott. Az ő feje is le volt borotválva, mint a többieké, vasszürke rövid haj utalt életkorára. Fenséges nagyanyai arcát kedves ráncok szabdalták, a népére jellemző kiugró arccsontja volt, és mélyen ülő szeme. – Amritának hívnak szólalt meg folyékony angolsággal, bár érezhető akcentussal. Ti sok-sok kilométert tettetek meg a Lezárt Ajtóig. – Ön beszéli a nyelvünket? kérdezte meglepetten Jake. – Nemzedékekkel ezelőtt ápoltunk itt egy amerikait, és arra gondoltunk, esetleg mások is el fognak jönni ide. A maguk visszatérését előre jelezték. Az amerikai nő megtanított bennünket a saját nyelvére, és nem is vagyunk itt teljesen elszigetelve. Én Lhászában és Pekingben tanultam. – Amerikai nő? Akkor Beth Calloway-ről van szó, nem pedig Benjamin Hoodról? kérdezte Rominy. – Igen, róla. – De akkor hol volt a dédapám? – Shambalában. Mi sohasem találkoztunk vele. Ez felkavaró hír volt. – Akkor hát Shambala valóban itt van? hajolt előre Jake. – Mit jelent az itt, Mr. Barrow? Igen, megnéztük a papírjait, amíg aludt. A paradicsom hely vagy lelkiállapot? Külső út vezet oda, vagy belső? Jake csalódottan ült vissza a helyére. – Tudom, hogy önök lelki utat járnak, de mi egy fizikai utazáson vagyunk. Rominy dédapja és minden valószínűség szerint a dédanyja is itt járt, és látott valamit. Mi felkapaszkodtunk ide, ahol szerintünk Shambala lehetett, de csak egy tavat találtunk. Ha nem létezik, elfogadjuk. De azt szeretném tudni, létezette valaha. Nem csak mese volt? – A maga valóság-meghatározása és az enyém nem esik egybe nézett rájuk a nő szigorúan, de nem kellemetlenül. Megmutatok maguknak egy másik ajtót, hogy kielégítsem a kíváncsiságukat. Az igazi Lezárt Ajtó vagy megnyílik, vagy nem. Megadhatja maguknak azt, amit meg akarnak találni, vagy nem. – Egyes esetekben a rá nem bukkanás legalább olyan fontos, mint valaminek a megtalálása mondta Rominy. A dolgokat le kell zárni. – Igen, a kezdetek és a végek. A nyugatiak célja és a keletiek illúziója. Jöjjenek! Bevonultak újra a templomba, libegett a vajlámpások lángja, a levegőben tömjénfüst lebegett, a hatalmas Buddha olyan elmosódott volt, mint egy álom. Amrita körbevezette őket a szobor körül. A templom hátsó kőfalában volt egy igen régi vasajtó. Durván kovácsolták, de végtelenül erősnek látszott. A szerzetesnő elővett a köpenyéből egy hatalmas kulcskarikát, rajta középkori kulcsokkal. Az egyiket beillesztette a zárba, de az ajtó nem nyílt ki. A nő Jake-hez fordult: – Ez az első Lezárt Ajtó, Mr. Barrow. Nem használtuk, a zár berozsdásodott. A maga keze elég erős? – Ehhez talán igen. Heves mozdulattal elfordította a kulcsot, csikorgás, koppanás, és a fémajtó a sarkain csikorogva kinyílt. Már a templomban is hűvös volt, de az ajtó mögül jóval hidegebb, nyirkos levegő tört elő. Meglátszott a lélegzetük. Kétszáz nemzedéken át mi őriztük ezt a kaput. De amit ma őrzünk, az már jelentősen más. Van elemlámpájuk? – Igen. – Akkor lemehetnek. Jake-re nézett. Vigyázzon, mit keres! – Én nem a magam számára keresek valamit. Elindultak. A kapu másik oldalán lépcsők voltak a sziklába vágva, csigalépcsőszerűen vezettek lefelé, mint egy régi várban. Lent teljesen sötét volt. – Be kell zárnom maguk mögött az ajtót, hogy ne legyen huzat mondta Amrita. Kopogjanak, ha ki
akarnak jönni! A vasajtó nagy dörrenéssel becsukódott. Összerezzentek. – Jól kinézünk! morogta Sam. Olyan érzés, mintha Frankenstein várában lennénk, és ő volna Frau Blucher. – Nagyon szkeptikus idegenvezető vagy, Sam mondta Jake. – Meggyengült a hitem. A megtértekből lett kételkedők a legrosszabbak. Én a megvilágosodást kerestem, és helyette szobrokat kaptam, és jakteát. Azt hiszem, honvágyam van. – Épp eleget fizetek neked, hogy majd hazajuthass. – Azért béreltél fel engem, hogy olyan messzire vigyelek el, ameddig csak el tudunk jutni. – Én megbízom a szerzetesnőben mondta Rominy. – Te mindenkiben megbízol vágta rá Sam. Lefelé tartottak, a lámpák fénye pásztázta a területet. Egyes helyeken szépséges faragványok díszítették a kőfalakat, a tibeti írásra hasonlító szép feliratok. – Ez azért nem egészen tibeti magyarázta nekik Sam. A faragványokon virágok, állatok, fura gépezetek és nagy fejű, lobogó ruhájú emberek szövevénye volt. Térhatású volt a dombormű, a virágok mintha a sziklából fakadtak volna. – Ezeket a faragványokat nem szerzetesnők készítették mondta Jake. Shambala valóság. – Akkor ki csinálta ezeket? kérdezte Sam. – Ókori emberek, vagy földönkívüliek, akik többet tudtak nálunk. Te nem így gondolod? Tetszenek a szőlőtőkék és a fák. A görögök szerint mi eredetileg boldog növények voltunk, utána fejlődtünk boldogtalan állati és emberi formákká, és így távolodtunk el az istenitől. Úgy gondolták, minél messzebbre nyúlnak vissza, annál jobbak lehettek a dolgok. Azok az SS-ek, akik Tibetbe jöttek, szintén úgy gondolták, hogy a távoli múlt nem olyasmi volt, amitől megmenekültünk, hanem az volt a kaland paradicsoma, egy olyan erő, amelyet elveszítettünk. – Hát, nem tudom mondta Sam. Nekem egy növényi ős még rosszabbnak tűnik, mint egy majom ős. – Van valami békés abban, ha répa az ember mondta Rominy. – De nem, ha egy salátabárba kerülsz. Egy idő után a falak egyszerűek, simák voltak. Hirtelen az egyik fal eltűnt, az amerikaiak pedig ott álltak a lépcsőn, egy harminc méter átmérőjű akna szájánál. Az akna magasabb volt, mint hogy kikémlelhették volna a lámpák fényénél. A másik oldalán sötét nyílások voltak, és denevérek csapkodtak, amikor Jake odaütötte a lámpáját egy kőhöz. – Szellőzőakna találgatta. Ha vannak denevérek, akkor fölül kell lenni egy nyílásnak. Ez Shambalához tartozott, barátaim. – Hatalmas akna mondta Rominy. – Ez azt jelenti, hogy Shambala hatalmas volt. – Víz szagát érzem szólalt meg Sam. Visszajutunk a tavadhoz, Barrow. Óvatosan ereszkedtek lefelé az aknában, a lépcsőnek nem volt korlátja, amely megvédhette volna őket a leeséstől. A lépcső később újra befúrta magát a hegybe. A vízszintes folyosó ugyanúgy a homályba veszett, mint az akna. A lépcső tovább vezetett lefelé. – Lemegyünk mondta Jake. Vagy száz lépcső után sötét és nyugodt víztükörhöz érkeztek. Nem volt pihenőhely, a lépcső tovább vezetett lefelé a mélybe. – Ez a tó erősítette meg Jake. Elárasztotta vízzel Shambalát. – Kicsoda? kérdezte Rominy. – A dédapád. – De miért? – Ki tudja rázta meg a fejét Jake. – Nézzétek a falon a sötét vonalakat mondta Sam. Lehet látni, hogy az évszakok változásával hogy emelkedik és apad a víz.
– Egy tengeralattjáróra volna szükségünk mondta kétségbeesetten Jake. – Ide akarsz alámerülni? Hát, ahogy akarod, pajtás, de én ugyan nem! – Ez itt olyan nagy, mint a Machu Picchu vagy az Angkorvat. Csak megcsináljuk! – A dédapám talán azért hozta létre a tavat, hogy mindent eltemessen, akármi is volt itt mondta Rominy. Az a valami talán veszedelmes vagy gonosz dolog volt. – Vagy valami felbecsülhetetlenül értékes sóhajtott Jake. De így is találtunk valamit. Ez így is nagyszerű új sztori. Benjamin Hood vízzel eláraszt egy várost. Ezért lett aztán remete? – Talán el akarta rejteni, amire rábukkant mondta Rominy. Csendben álltak a fénytelen víz partján. Jake visszatekintett, és a vízszintes folyosó felé mutatott. – Ez az utolsó lehetőség, ellenőrizzük azt is! Visszakapaszkodtak a folyosóig, elindultak, de a folyosó hirtelen véget ért, lezárta egy nagyon erős ajtó. Itt ismét bőséges díszítés volt, de nem faragványok, hanem öntött díszek voltak, mintha bronzból lett volna az ajtó. Az anyaga azonban sötét volt, elnyelte a fényt, valami olyan, amilyent addig egyikük sem látott. Nem hasonlított sem kőre, sem fára, sem fémre, sem műanyagra. – Egy újabb zsákutca mondta Sam. Jake mereven állt. – Nem szükségszerűen. Az ajtók kinyílnak mondta. – Nincs rajta se kilincs, se kulcslyuk mondta Rominy. – Ennek másmilyen zárja van. Jake a kezével végigtapogatta az ajtó szoborszerű szőlőtöveit. Ahogy végigfuttatta a kezét a virágözönön, elérkezett egy anatómiailag pontosan megformált szívig. A verőér egy nyitott cső volt, finom, mint egy váza, de olyan erős, mint az acél. – Ez hihetetlen! szólalt meg Sam, aki a kezét az ajtóra tapasztotta. Érzitek? Ez az egész lüktet. Rominy is rá tette a kezét az ajtóra, amely válaszképpen rezgett, mint egy doromboló kiscica. – Olyan, mintha élne ismerte el. – Felmerül a kérdés, milyen életről van itt szó mondta Jake. Az anyag és az energia szövetsége mikor változik át életté? Az erő maga az élet? Tudjátok, hogy az agyunk elegendő energiát termel egy kis égő táplálásához? – Akkor beszélj hozzá, Barrow! Szezám, nyílj ki! – Várj csak, én felismerem ezeket a mintákat mondta Rominy. Ennek az ajtónak a rajza ott szerepel a Hood táskájában lévő papírokon. Ez itt talán Shambala kapuja. A Lezárt Ajtó! Miért rajzolta le Benjamin Hood? – Vérlakat bólintott Jake, és rámutatott a szívre. – Vérmicsoda? kérdezte Sam. – A kutatásaim szerint a legendák Shambalájában olyan módszerrel lehetett az ajtókat kinyitni, amelyhez meghatározott alanyra volt szükség, akit a vére alapján azonosítottak. 1938-ban a németek, akik itt jártak, egy fiolányi vért hoztak magukkal, éppen erre a célra. Akkor nem értették meg, hogyan működhet ilyesmi, de ma már ismerjük a DNS-t, és tudjuk, hogy mindegyikünknek megvan a saját genetikai kódja. Az az érdekes, hogy a bejutás joga így örökölhető, egy leszármazott vére is működhet kulcsként. Rominyra nézett. Talán egy dédunokáé is. A hátizsákját a padlóra dobta, és kotorászott benne. A hangja komollyá, hivatalossá vált. – Rominy, most majd megtudod, hogy miért vagy itt. – Mit akarsz ezzel mondani? A férfi elővett egy kést, kihúzta kemény tokjából. Gonosz kinézetű, kétélű fegyver volt, a nyelén egy sassal, és a gombján két villámszerű vonallal. A pengére néhány német szót véstek. – Mi a fene ez? kérdezte Sam. – Azt akarom mondani, hogy remélem, megtaláltuk végre, amit keresünk. Jake kifejezéstelen arccal nézett arra a nőre, akit állítólag szeretett.
– Attól tartok, szükségem lesz a véredre.
Negyvenharmadik fejezet Tibet, Shambala szeptember 20., napjainkban – Megőrültél? bámulta Rominy tágra nyílt szemmel a pengét. Nem vadászkés volt, hanem egy tőr, amellyel embert lehet ölni. – Higgadjunk csak le egy kicsit, Barrow! szólalt meg Sam, és riadtan felemelte a kezét. Ember, azt hiszem, túladagoltad az egzotikus kultúrát! Jake arca olyan halott volt, mint egy zombié, a hangja cinikusan szólt. – Azt hiszem, Sam, végre megtaláltuk azt, amiért felkértünk, hogy idehozz bennünket. Közben a másik kezével egy fegyvert húzott elő a csomagjából. Rominynak elállt a lélegzete. Ez csak egy 22-es, de biztosíthatlak, hogy erről a távolságról is halálos lövést tudok leadni vele. Ezért maradj ott a sarokban, Mackenzie, és fogd be a szád, vagy én fogom be, a magam hatásos módján! Jake olyan rideg és távoli volt, mint egy laboratóriumi technikus. – Csak ne bántsd a lányt, testvér! lépett hátrább Sam. – Nem vagyok a testvéred. Ó viszont az a dédunoka, akit annyit kerestünk. – Miért? Rominy csak ennyit tudott kérdezni. A tőr pengéje már szinte kardnak tűnt a szemében. – Amíg ki nem nyitjuk az ajtót, nem tudhatjuk. De valaki, egy nagyon-nagyon fontos ember, úgy gondolja, hogy itt valami nagyon-nagyon fontos dolgot rejtettek el. Nekem ezért kellett megkeresnem és elcsábítanom téged. – Képes volnál megvágni őt egy újságcikkért, egy sztoriért, hogy aztán dicsekedj vele? – Mind a ketten ostobák vagytok. Elhittétek, hogy újságíró vagyok? Életemben a lábamat sem tettem be szerkesztőségbe. Rominy gondolatai kavarogtak, nem tudta levenni a szemét a tőr pengéjéről. Minden csak hazugság volt? – Rominy, ha hagytam volna, hogy kapcsolatba lépj a Seattle Timesszal, egy perc alatt kiderült volna, hogy sohasem hallottak rólam jelentette ki tárgyilagosan a férfi. – Akkor mégiscsak te vetted ki az akkumulátort a mobilomból. – Előbb egy mágnessel tönkretettem, csak később vettem ki. Nagyra értékeltem, hogy megadtad nekem az ártatlanság vélelmét, noha teljes joggal kételkedhettél volna bennem. Szerencsére nagyon siettünk, és te olyan ügyesen segítettél megoldani Hood rejtélyes feladványait, ahogy nem is reméltem. A Negyedik Birodalom egy nap majd elismeri a szolgálataidat. – A Negyedik Birodalom? kérdezte Sam. – Mindig újra lehet kezdeni mosolygott Jake a maga kis tréfáján. Sam azon töprengett, melyik kérdéssel kezdje. – Hogyan sikerült behoznod Tibetbe egy pisztolyt? kezdte végül. – A barátnőm négyezer dollárja bánta. A Dzsokhang környékén szégyenletesek az árak, de igaz, ami igaz, készpénzzel bármit meg lehet vásárolni. A töltények darabja tíz dollár volt. Hihetetlen, nem igaz? Rablók! – Hát akkor jól gondolt meg, mielőtt egyet is kilősz. – Én alaposan meggondolok mindent, mielőtt megtennem. Ott guggolt, az egyik kezében a pisztoly, a másikban a tőr. – Rominy, tartsd ide a kezedet! A penge nagyon éles, biztosíthatlak, nem fog fájni. – Miről van szó valójában? kérdezte a lány. Minden magabiztossága eltűnt, a higgadtsága elillant. Minden csak színjáték volt, még a szeretkezésük is? Beleszeretett egy őrült náciba? Ki volt akkor az a bőrfejű, akit a Cascade-hegységben látott? Most már valóban semmit sem értett az egészből.
– Az erőről. És mielőtt Rominy bármit tehetett volna, megragadta a csuklóját, magához rántotta, és az SS-tőrrel megvágta a tenyerét. A lány elolvashatta a pengébe vésett szavakat: „Meine Ehre Heist Treue”. [27] Fájt. A vér ijesztő gyorsasággal folyt a sebből. A férfi felállt, megcsókolta a lányt. – Hogy ne fájjon annyira. Aztán minden érzelem nélkül berakta a tőrt az övébe, elővett egy kempingpoharat a táskájából, felfogta a vért. Rominy azt hitte, elájul. Amikor a pohár megtelt a sűrű, burgundi színű folyadékkal, durván Sam felé lökte a lányt, és félretette a poharat. Ismét belenyúlt a zsákjába, kötszert vett elő, az idegenvezetőhöz hajította. – Kösd be a sebét, Mackenzie! Utána megragadta a pisztolyt, óvatosan szemmel tartotta őket, odalépett az ajtóhoz, újra leguggolt, és beleöntötte Rominy vérét a verőeret formáló csőbe. – Mit csinálsz, Barrow? kérdezte Sam. – Figyelj, és meglátod. Nem tudom, mennyi vérre lesz szükség, kezdetnek ez a pohárnyi is megteszi. Minden él, ha megfelelő módon nézzük a dolgokat. Vagy másképpen: az élet maga egyfajta képzelődés, az erő illúziója, ha rájössz, hogy minden egy. Izzás terjedt szét a sziklán. Kattanás, suhogó mozgás, és a tömör ajtón megjelent egy nyílás, majd csikorogva, lassan feltárult a kapu. Mögötte egy kis szoba volt, üres, minden jellegzetesség nélküli. Nem vezetett sehova. – Megvágtad Rominy kezét, hogy egy fülkére bukkanj? kérdezte Sam. Jake nem vett róla tudomást. A hátsó falhoz támasztva ott volt egy áttetsző rúd. Nem bocsátott ki magából fényt, de gyönyörű, érzéki tárgy volt, mintha színes üvegből lett volna, a felületére állatok és harcosok voltak finoman rávésve. – Heil Hitler suttogta Jake. – Te faszfej, nem vagy normális! Orvosra van szükséged, ember! – Ellenkezőleg, Mackenzie, én egyike vagyok a kevés egészséges embernek ezen a földgolyón. – Hazudtál, mindennel kapcsolatban! szólalt meg Rominy. – Nem mindennel kapcsolatban. Megmentettelek attól, hogy meghalj a felrobbanó kocsiban. De tudtam, hogy fel fog robbanni. Hazudtam a kilétemről, de arról nem, hogy te ki vagy, és többet tanítottam meg neked önmagadról, mint amennyit valaha is tudtál. Nem mondtam el mindent arról, hogy minek is eredtem a nyomába, de őszinte voltam, amikor elhoztalak Tibetbe. Szükségem volt a DNS-edre, Rominy, és boldog lehetsz, hogy szerepet kaptál a történelemben. – Akkor nem is üldöztek bennünket bőrfejűek az autósztrádán? Csak úgy hazudtad. Lenyomtad a fejemet, és te magad lőttél az ablakon át. Egy ilyen pisztollyal. – Okos! Hangtompítót használtam. Hogyan jöttél rá? – Megtaláltam a töltényhüvelyt az ülés mögött. – Aha. Mennyit kerestem! – De hozzá kellett férned a széfhez. Ezért volt rám szükséged. – Igen, és a véred miatt. Te vagy az egyenes leszármazottja annak, aki lezárta ezt a szobát. – Ezért a rúdért jöttél, erről beszélgettünk a repülőn? – Erre a botra vagy rúdra szükség van ahhoz, hogy újjáépítsük Shambalát. Láthattad, az eredeti város most egy kicsit nedves, és ha volna is búvárfelszerelésünk, a hetvenévnyi víz alatti lét aligha javított az ottani gépek állapotán. 1938 óta azonban nagyot fejlődött a tudomány, és közülünk néhányan készen állnak, hogy shambalaiak legyenek. Meg kell értened, hogy a hagyományos történelem a nemzetiszocializmus evolúciós céljainak borzalmas eltorzítása. Most befejezhetjük, amit elkezdtünk, és ha megtesszük, a mi fajunk valóra válthatja a benne rejlő lehetőségeket. – Befejezitek a holokausztot? kérdezte Sam.
– Ha visszaszerezzük a hatalmat, befejezzük a tisztogatást. Véget vetünk a globális felmelegedésnek, leállítjuk a nem megfelelő népesség szaporodását, és helyet teremtünk az igazaknak. Minden csak szervezés, fegyelem és akarat kérdése. – Barrow, térj magadhoz! nyögött fel Sam. Hitler nem tudta leigázni Európát. Németország közben liberális állam lett. Már túl késő. – Ellenkezőleg, végre eljött az idő. Ti ketten örülhettek, hogy szerephez jutottatok a tervben, amely a [28] legnagyobb a Manhattan-terv óta. – Jake, kérlek! könyörgött Rominy. Ennek az egésznek nincs értelme. Ha valóban létezett volna a Vril, a tudósok mára már biztosan rábukkantak volna. – Mi a csoda az a Vril? kérdezte Sam. – Egy képzeletbeli erőforrás. Jake úgy gondolja, Shambala ezt használta. De a város eltűnt, víz alatt van. Hitler elveszítette a háborút. Kérlek, tedd le azt a fegyvert. – Kedvesem, az SS Camelotjában veszi majd kezdetét a feltámadás. Ami azon túl van, a részletek, meghaladják a te elmédet. Már így is többet tudsz, mint ami javadra válhat, sőt mint ami az én javamra. – Meg akarsz ölni? – Van még valami, amiről nem hazudtam neked: már kezdtem beléd szeretni, bár kihasználtalak. Csinos vagy, okos vagy, sokkal több vagy, mint egy lány, akit jól megdug az ember. A lány reszketett a félelemtől és a haragtól. – Igazán hízelgő! – Úgy érzem, nem tudnálak lelőni. Ehelyett annyit kérek, menj be ebbe a kis szobába. – Ha rázárod az ajtót, megfullad mondta Sam. – Nem, ha a szerzetesnők időben rátalálnak. Így hát a válasz a kérdésedre: nem. Nem vagyok gyilkos. De őrültnek őrült volt. Rominy rávetette magát. A kést vagy a pisztolyt akarta megszerezni, de a célpont Jake Barrow volt, az összes hazugságával és a rengeteg mesterkedésével. Rominyt elöntötte az indulat, dühös volt önmagára, dühös volt a férfira, dühös volt, mert hagyta, hogy ez az őrült kizökkentse az egyensúlyából, és az orránál fogva vezesse. Szinte égette a harag, sohasem gondolta volna, hogy a harag és a gyűlölet ilyen óriási is lehet. Olyan erővel vetette rá magát a férfira, amelyre nem is gondolta volna képesnek magát. A frusztráltság kirobbanó erejével sújtott le. Jake meglepve hátrált, az egyik kezében a fegyver volt, a másikban a tőr, aztán nagy puffanással mindkettő a padlón kötött ki. – Fogd meg, Sam! kiáltotta a lány, és belekarmolt Jake arcába. A pisztoly elsült, és Rominy egy percre leállt. A pisztoly agya ekkor sújtott le a halántékára, elhomályosult előtte a világ. Mackenzie abban a pillanatban hátralépett, felnyögött. – A rohadt életbe, ez meglőtt engem! A hangja hitetlenkedőn csengett. Barrow megfordult, lerázta Rominyt a férfi olyan erős volt, mint egy vadállat , felugrott, és gyomorszájon vágta a lányt. – Ez nagyon ostoba húzás volt. Megölted a barátodat mordult rá Jake. A fájdalomtól görnyedt Rominy megfordult. A lövés ereje Samet a fülkébe lökte, a földre csúszott a fal mellett, és levegőért kapkodott. Inge elején vörös folt terjengett. Rominy szemét elhomályosította a könny, a harag, a félelem, a lelkifurdalás és a kiszolgáltatottság. Barrow felemelte Rominyt, mint egy zsák krumplit, berakta a kis szobába Sam mellé, aki nyögött a fájdalomtól. Majd felkapta a furán áttetsző rudat, és kilépett a helyiségből. – A ti szempontotokból sajnálatos, de Rominy vére belülről nem nyitja az ajtót: ott nincs rajta zár. Az ajtó sarkához érintette a rudat, és az ajtó lassan a helyére csúszott. Végig a lányra szegezte a pisztolyt.
– Kedvellek, Rominy. Nagyon élveztem az együtt töltött időt, ezért nem akarlak lelőni. Azt hiszem, ez a jobb megoldás. – Ne zárj be ide, inkább meghalok! kiáltotta Rominy. – Már késő. Az ajtó bezárult. Be voltak zárva a teljes sötétségbe.
Negyvennegyedik fejezet Tibet, Shambala szeptember 20., napjainkban Jake Barrow felvonszolta magát a lépcsősor tetejére ezen a tengerszint feletti magasságon nem volt képes jobban sietni , és kopogott a templom ajtaján, bebocsátást kérve. Belülről nem volt zár az ajtón. Volt nála elég C4 plasztik robbanóanyag ahhoz, hogy szükség esetén felrobbantsa az egészet, és ott volt a pisztoly, hogy megfélemlítse a szerzetesnőket, de nem óhajtott volna futva menekülni egy csapat feldühödött buddhista asszony elől. A mészárlás megnehezítette volna a menekülését Tibetből. Megkapta, amiért ideutazott, és a vízzel elárasztott Shambalát nem lehetett tovább kutatni, amíg a Szövetség nem diadalmaskodik. Most a legjobb csendesen eljutni a Land Cruiserig, és irány Németország. Türelmetlenül várt egy örökkévalóságig, amely a valóságban nem lehetett több egy percnél, azután kattanás, nyikorgás, és az ajtó kinyílt. A lépcső sötétje után még a templom homálya is ragyogó világosságnak tűnt. – Mr. Barrow hajolt meg Amrita , megtalálta, amit remélt? – Azt hiszem, igen, de történt egy baleset, nővér. Jó színész volt, és remélte, hogy az arca tükrözi a kellő aggodalmat. – Rominy és Sam egy ajtó kinyitásával próbálkoznak, de Sam megsebesült. Rominy ápolja, amíg én felhozom az autóból az elsősegélydobozt. Van itt néhány fiatal szerzetesnő, akiket le tudna küldeni, hogy segítsenek nekik? Amrita szeme a rúdra szegeződött. – Látom, megtalálta, amire vágyott. – Igen, de most Sam fontosabb. – Felhasználhatnánk ezt a rudat, hogy hordágyat csináljunk? – Attól tartok, ez a régi üveg eltörhet. – Persze, persze. Meg fogja osztani a felfedezését a kínai hatóságokkal? – Természetesen. Mosollyal palástolta a türelmetlenségét. Kérem, Samnek fájdalmai vannak. Szüksége lesz a tablettáimra. Ezek a borotvált fejű nők teljesen ütődöttek a vallásos miszticizmusokkal és az elfojtott vágyaikkal. Nem lesz nehéz hazugságokkal megtéveszteni őket. Amrita azonban még az útjában állt. – Látom, Mr. Barrow, mennyire türelmetlen, de néha hasznosabb megállni, és meditálni a tennivalóink felől. – Nem, ha egy barátunk szenved. Az asszony egy percig Jake szemébe nézett, a férfi zavarában elfordította a fejét. Akkor a nő félreállt. – Természetesen leküldök néhány növendéket, nézzenek utána a társainak, amíg maga elsiet. – Köszönöm, és Isten áldja. A fémajtó kulcsai ott függtek egy karikán a közelben. Amíg Amrita segítséget hívott, a férfi a Buddha mögé került, úgy érezte, a szobor ránehezedik, összenyomja, bár figyelme befelé irányult, nem kifelé. Jake behúzódott a homályba. Minden lehetséges időre szüksége volt. Megjelent három fiatal szerzetesnő, kötszerekkel, ruhákkal és saját készítésű gyógyszerekkel. Kezükben kis lámpát tartottak, és Amrita vezetésével eltűntek a mélybe vezető lépcsőkön. Jake előlépett, körülnézett, bevágta a vasajtót, kulccsal is bezárta, a kulcsot pedig zsebre tette. Aztán a szobájába rohant, felragadta a hátizsákját, és átsietett a kolostor udvarán. Egy szerzetesnő mondott neki valamit tibeti nyelven. Megdermedt, és felkészült, hogy főbe lövi, ha szükséges. A rémület majd elbizonytalanítja a többieket. A keze a fegyvert szorította. Bár nem értett tibeti nyelven, egy nevet ismert.
– Amrita? Szabad kezének tenyerét felmutatva jelezte, hogy valami zűrzavar van, és a kapu felé mutatott. A szerzetesnő megrázta a fejét, nem értette őt. A férfi elsietett a nő mellett, ki a kapun és le a hegyen. A hideg szél lobogtatta a ruháit. Lesietett a síkságra, ahol ott várta a Land Cruiser, a kulcs benne volt. Még ha fel is fedezik, hova zárta be Amritát, órákba telik, amíg kinyitják a vasajtót. Elindított bizonyos dolgokat, és nem ölt meg senkit mondta magának , még nem. Még akkor is nagyon óvatosan célzott, amikor meglepte Rominy támadása. Rominy sírja tökéletesen sötét volt, tökéletesen kemény és abszolút csendes, csak Sam nehéz lélegzése hallatszott. A rémületet csak az tartotta távol tőle, hogy a gondolkodása megbénult. Megrendítette, hogy milyen katasztrofálisan értelmezte és milyen rosszul értékelte a dolgokat. Miért kellett bárkit is követnie Tibet legbelsőbb részébe? Hiúságból, a saját öröksége és fontossága iránt érzett kíváncsiságból, és attól a hiedelemtől ösztönözve, hogy Jake Barrow fülig belészeretett. Csodálatos tündérmese volt, egyfajta kalandos szökés, amelyet a hamis jegygyűrűk tettek teljessé. Mekkora bolond volt! A gyűrű égette a kezét, lerángatta, és odavágta a zárt ajtóhoz. Halk pendüléssel esett le. Itt fog megfulladni, és senki sem fogja megtudni, hol is halt meg. – El sem hiszem, hogy az az őrült meglőtt köhögött nyögve Sam. – Nem számít, Sam. Bezárt minket ide, mind a ketten itt fogunk meghalni mondta egykedvűn Rominy. – Nekem számít. Hát persze. A vezetőjét meglőtték, ő meg csak itt ücsörög, és önmagát sajnálja. Szedd össze magad, Rominy, egy ember melletted lassan elvérzik, meghal! – Ne haragudj, csak olyan bénának éreztem magam… Hol ért a lövés, Sam? Elállíthatjuk a vérzést? A férfi újra köhögött. – A leglényegesebb részemen ért a golyó. – A szívedet találta el? – Az iPhone-omat. – Micsodát? – Az ingem zsebében volt, a dzsekim alatt. Az a disznó szétlőtt kétszáz dollárnyi hardvert, megsértette egy vagy két bordámat, és úgy érzem magam, mintha megrúgott volna egy öszvér. – Azt akarod mondani, a golyó nem hatolt a testedbe? – Azt hiszem, belefúródott a falba. De az iPhone-ban volt az összes fontos címem. – Akkor hát nem halsz meg? – Te mondtad az imént, hogy meghalok. – Persze, de oxigén és víz híján, nem a vérveszteség miatt. Ez jó hír, nem igaz? Furcsa módon feldobta a hír, hogy Sam nincs életveszélyben. – Mi tói jó hír? – Mert nem szeretnék egyedül megfulladni. A féri egy percig halálos csendben volt. Aztán megengedett egy kis nevetést, egy kis kuncogást, aztán újra köhögött. – Úr Jézus, ez fáj! Ó, istenem, micsoda bolond csaj vagy! Nem csoda, hogy olyan szerencsétlenekkel kerülsz össze, mint én vagy az a náci Jake. Jesszusom, örülök, hogy a szolgálatodra lehetek, Rominy. Ez újabb háromszáz dollárt jelent. – Sam, igazán nagyon, de nagyon sajnálom. Én ebből az egészből nem értettem semmit. Én nem voltam Jake társa. Jobban mondva, vele tartottam, de azt hittem, újságíró, és egyfajta kincsvadászatra indultunk. Azt hiszem, én egy kicsit… mohó lettem. Szerettem volna valaki lenni, számítani. Ő meg
részecskegyorsítókról beszélt, és fura kis húrokról, és úgy tűnt, van valami értelme annak, amit mond. De a végén persze nem volt. – Hallottam olyanról, hogy valaki meghibban, de a fenébe is, az a fickó totál őrült. Hogy lehet, hogy a nők ennyire nem értenek a férfiakhoz? – Mert reménykedünk. De miben is reménykedett? Izgalomban. Életcélt remélt. Szerelmet. Ó, isten, mennyire fájt neki ez az egész. Egy percig csendben voltak. Sam szólalt meg újra: – És mi van azzal a bottal, amelyet felragadott? Az valami fénykard vagy micsoda? – Varázspálca, legalábbis annak hívta. Bűvös valami. Abban hisz, hogy az ókoriak mindent tudtak az atom alkotórészecskéinek a fizikájáról. Fejlett tudományt műveltek, amit mi mágiának hittünk. – Akkor hát most varázsló lesz? – Azt hiszem, valaki más számára szerezte meg a rudat. Ha azok tényleg tudják, hogyan működik egy ilyen dolog, miért van szükségük egy régire? Fogadok, elviszi valahova, hogy tanulmányozhassák. Szeretné, hogy az övék legyen az az erő, amelyet Shambala Vriljének neveznek. – Úristen, bizonyára vacak idegenvezető vagyok, ezért vonzom a bolondokat. – Vagy legalábbis megpróbálod. – Ezzel azt akarod elérni, hogy jobban érezzem magam? – Ha jót tesz az ember, az számít. Ha rosszat, azt a rovására írják. – Azért vállaltam ilyen munkát, mert elfogyott az utazásra szánt pénzem. Kirúgtak a főiskoláról, sodródtam, munka nélkül lógtam. De beszélem egy kissé a tibeti nyelvet, és íme, most itt vagyok bezárva Shambala gyomrába. Elcsendesedtek. – Ha hallgatunk, nem fogyasztunk annyi oxigént? kérdezte végül Rominy. – Ha most nem beszélhetek, sírva fakadok. Nem, az utolsó leheletünkig átkozni fogjuk azt a nyomorultat. Ha elszántan próbálkozunk, talán kijuthatunk innen valahogy. – Bárcsak igaz volna. Rominy is elhatározta, hogy próbálkozik, nemcsak vágyakozik a szabadulás után, de imádkozik is érte, és akkor meglátja, hogy a puszta gondolat képes-e tenni valamit a körülöttük tornyosuló soktonnányi szikla ellen. Összpontosított hát, az általa ismert összes katolikus szenthez fohászkodott, ráadásképpen még Buddhához is. Nem történt semmi. Minden sötét és áporodott volt. Hallotta, hogy Sam úgy lélegzik, mint egy öregember. A halántékában érezte a szíve dobogását. Aztán koppanás, zörgés, és a rájuk zárt ajtó félig kinyílt, beszűrődött a vajlámpások fénye. Csoda? Meghallgatásra leltek az imák? Vaksin pislogtak a fénytől és a könnyektől. – Ki az? Magas, karcsú, szerzetesi ruhát viselő női alak jelent meg az ajtónyílásban. – Amrita vagyok, Rominy. Azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk magukat. Felálltak, a falra támaszkodva, aztán a szerzetesnők karjai közé omoltak. Rominy reszketett a megkönnyebbüléstől. Sam inge vérfoltos volt. – Hogyan tudták kinyitni? Jake azt mondta: ez egy vérlakat, amelyet csak az én véremmel lehet kinyitni. Felmutatta a hevenyészve bekötözött kezét. – Vagy az ön ősei vérével mosolygott Amrita, és elővett egy fiolát. – Mr. Barrow sohasem kérdezte meg, őrzünk-e valami ilyesmit. – És még sohasem használták? – Azt mondták nekünk, várjunk, amíg maga idejön. Most, hogy Mr. Barrow elment, átadunk egy levelet, amely már nagyon régóta vár itt magára. – Egy levelet?
– Azt hiszem, itt az idő, hogy választ kapjon néhány kérdésre.
Negyvenötödik fejezet Egyesült Államok, Cascade-hegység, Hood kunyhója 1945. szeptember 8. Amikor Beth Calloway visszaért a remetelak gazos udvarára, tizenötezer kilométerrel távolabb, mint ahol az egész lidérces álom elkezdődött, a 29-es Ford Woody üzemanyagtartálya csaknem üres volt. A teherautó műszerfala piszkos és mohos volt, a csomagtartóban csak a hátizsákja volt. Nem számít. Az az érdekes, hogy mi az, ami többé nem fontos, amikor közel már a vég. Hamarabb jöttek, mint remélte, és később, mint ahogy tartott tőle. Amikor olvasott az atombombáról, rögtön tudta, hogy az emberek még több képtelen dologra vágynak majd. Az egész világ megőrült. Ő megtette, amit tudott. Most már minden Isten kezében volt. Akárki is volt valójában ez az Isten. Kimászott a vezetőülésből, megállt, a térde csaknem kicsuklott alóla. Duncan Hale gyors volt, és ő még gyorsabb, de az a fattyú mégis hason lőtte, és ez mindent megváltoztatott. A derekát vastagon bekötözte, és egy sötétkék tengerészkabátot vett rá, hogy elrejtse a vérzést, és hogy Margaret, a szomszédja ne fecsegjen többet a szokásosnál… de Krisztus a kereszten, ez fájt! Beth fura módon mosolygott a fájdalomtól. Tudnia kellett volna, hogy egy olyan ember, mint Benjamin Hood, nem hoz szerencsét. De még ma is elrepülne vele bárhova, ha volna még repülőgépe. Sántikálva átment az udvaron, felbotorkált a verandára, közben eltorzult az arca a fájdalomtól. Azt kívánta, bárcsak vele volna a pisztoly, ha másért nem, a biztonságérzetért, de Margaretre kellett bíznia, hogy tegye be a többi holmi közé a bank széfjébe. Különben sem volt képes tovább küzdeni. – Gertie, ma éjszaka visszautazom Nebraskába hazudta a barátnőjének. Mondd a bankban, hogy szívességet teszel nekem, és amikor beteszed a széfbe, ügyelj, hogy ne lássák meg, hogy egy pisztoly! Magában többször elismételte ezeket az utasításokat. Aztán vidd le a gyerekemet Seattle-be, és hagyd ott az apácáknál, amíg vissza nem jövök! Száz dollárból kijön az egész. – De miért nem te csinálod, Beth? siránkozott Margaret. Nem volt valami erős nő, de Bethnek nem volt ideje, hogy valaki megfelelőbbet válasszon. Margaret csak nyolc kilométerrel lejjebb lakott, és Beth nem kockáztathatott több idő- és vérveszteséget. Szegény kis Sadie, úgyis egy árvaházban fogja végezni, akárkivel is küldi le a városba, de ott mindenképpen nagyobb biztonságban lesz, mint itt. Beth szívét összetörte, hogy meg kell tőle válnia, de egyben meg is könnyebbült. Számít is ez majdan? Ez is Isten kezében volt. – És add fel ezt a levelet! Ez mind közül a legfontosabb. Add fel, megértetted? – Megteszem, Beth. Remegett a hangja, megijesztette Calloway holtsápadt arca. Milyen gondja-baja lehet, hogy hozzá fordult? Miért kell ilyen hirtelen visszatérnie a családjához? Mindig elkápráztatta Beth Calloway, de egy kicsit tartott is tőle. – Mikor jössz vissza Sadie-ért? – Ha elintéztem, amiért el kell utaznom. De hiszen sohasem fog visszatérni. Nem térünk vissza az örökkévalóságból. Beth tudta, hogy elérkezett a vég, aznap reggel, amikor Duncan Hale autója felbukkant a hajnali derengésben. A férfi haja zsíros, mosatlan volt, az arcán a város sápadtsága ült, az öltönye olyan feltűnő volt rajta, mintha valaki a Wall Streeten csíkos szőttes anyagból varrt inget és gumicsizmát viselne. Mint [29] egy Eliot Ness, felugrott a verandára, egyik kezében az igazolványa, a másik a zsebében a kis pisztolyt fogta, amely a szöveten át kidudorodott, mintha enyhe erekciója lett volna. Női fegyver gondolta Beth. Mielőtt ajtót nyitott volna, Ben nehéz 45-ös automatáját belecsúsztatta a
hátizsákjába. Hale undorítóan arrogáns volt, közölte vele, hogy ő százszázalékos kormánytisztviselő volt, valamilyen hivatal küldte ki tudja ma már megmondani, melyik, amióta Roosevelt és Truman összekeverte ezt a sok hivatalt? , és hogy az ő dolga megkeresni egy bizonyos Benjamin Grayson Hoodot, egy különleges ügynököt, aki már vagy hét évvel azelőtt eltűnt. – És maga, városi emberke, hét év alatt nem tudta megtalálni? – Megtaláltam most, nem igaz, szívem? Vagy börtönbe szeretne jutni? A nő megvonta a vállát. – Megmutathatom magának Bent, persze. Vagy inkább azt, ami megmaradt belőle. De maga igazából nem ezt akarja, ugye? Azt keresi, amit ő megtalált? – Mindkettőt keresem, Benjamin Hoodnak egy sor kérdésre kell válaszolnia. Ez nemzetbiztonsági ügy, Miss Calloway. Veszedelmes világban élünk. Egy nagyon veszedelmes világban. Hitler rossz volt, de Sztálin, úgy tűnik, még rosszabb lesz. Ha van valami, ami segíthet Amerikának, akkor Uncle Samnek joga van hozzá. – Ez azt jelenti, hogy hajlandó fizetni is a jogért? A kormánytisztviselő önelégülten vigyorgott. – Mr. Hood önként vállalta, hogy az expedíció költségének a zömét fizeti. Ez a megállapodás nem módosult. Ezen a megállapodáson senki sem változtatott. – Engem például sohasem fizetett ki, csak hogy tudja. Én repültem el vele Tibetbe. – Segíthetek kitölteni a szükséges papírokat a lehetséges kárpótlásért. A férfi körülnézett. Akkor le kell menni a városba, szükségünk lesz írógépre. – Ráérek egész nap. – Akkor vigyen el először Hoodhoz! A nő felmérte az ügynököt. – Hood visszavonultan él. Fel kell hozzá mászni a hegyre, és lemenni egy bányába. Ne haragudjon, de a maga öltözete arra sem jó, hogy átsétáljon az udvaromon. – Egy bányában lakik? – Ez a biztonságos. Hale gyanakodva nézett rá. – Vezet oda ösvény? – A bányászok ösvénye. – Akkor pedig ne izgassa magát, Miss Calloway, az öltözetem miatt. – Honnan tudja, hogy nem vagyok-e férjnél? – Ellenőriztem az iratokat, mielőtt idejöttem. Minden nyilvántartást. Mielőtt elindultak volna, még reggelit is készített Hale-nek, közben végiggondolta a teendőit. Nem tetszett neki, hogy a férfi túlságosan figyelmesen nézegette Sadie-t. Most kellett volna leszaladni a gyermekkel Gertie-hez, de nem akarta, hogy a férfi megtudja, hol tartózkodik a gyermek, ha a dolgok mégsem az ő tervei szerint alakulnak. – Sadie, te szépen itt maradsz a házban, és játszol, amíg a mama felmegy a hegyre ezzel az úrral. Megértetted? A kislány bólintott. A hétéves gyerek máskor is maradt már egyedül, és korához képest önálló volt. – Mikor jössz haza? – Ebédre, remélem. Ha késnék, csinálj egy mogyoróvajas szendvicset. Csak maradj a házban, és ne nyisd ki az ajtót senkinek és semminek. Nem akarod, ugye, hogy bekapjon egy fekete medve, mint egy süteményt? Ez szokásos tréfa volt közöttük. Sadie kuncogott. – Nem, Mama. Az öltönyös ember a barátunk?
– Nem, drágaságom. Csak egy ember. Elfordult, hogy Sadie ne lássa a könnyeit. Ahányszor a gyermek szemébe nézett, kísértetet látott. Azután elindultak a bozótos ösvényen. Sadie az ablakból nézett utánuk. Hale jó formában volt, ezt el kellett ismernie. Képes volt lépést tartani a frissen lépkedő Beth-szel. Még a városlakó Hale is elcsodálkozott, amikor először pillantotta meg Eldoradót. Zsebkendőjével törölgette az arcát, miközben a North Cascades pompás panorámáját csodálta. Azután lefele haladtak a keleti oldalon, és óvatosan közelítették meg a bánya bejáratát. A sziklafalon félúton volt, a hevenyészett feljárót a bánya meddőkőzete adta. – Micsoda ez itt? kérdezte Hale. – Egy régi aranybánya. Valószínűleg nem termeltek ki itt egyebet, mint olcsó rezet. A mai gazdasági helyzetben senkit sem érdekel, így azután megfelelő rejtekhely. A férfi óvatosan belépett. – Helló? Nem kapott választ. Megfordult. – Figyelmeztetem, Miss Calloway, a főnökeim pontosan tudják, hova utaztam. Ha ez itt csapda, az Egyesült Államok kormánya teljes erejével le fog sújtani önre. A nő körülnézett. – Mintha máris látnám őket. Hale habozott. A nő erőt vett magán, mosolygott. – Rajta, városi fiú, megmutatom, amiért idejött. Vagy száz métert tettek meg a tárnában, ahol egy fényfolt látszott, amely egy szellőzőaknán érkezhetett. A bánya üres volt, leszámítva néhány rozsdásodó szerszámot és a nyílás alatt egy pocsolyát. – Hol van Hood? A nő a fejével intett. – Ott. Egy bőrtáska lógott ott az egyik régi gerendáról, alaposan be volt csomagolva viaszosvászonba, ami védte a víztől és az állatoktól. – Ez valami tréfa? – Elgondolkodott-e már valaha azon, Mr. Hale, hogy mik is vagyunk? – Mit akar ezzel mondani? – Az élet értelmére meg ilyesmikre gondoltam. – A lényeg az, hogy ne veszítsünk, hanem győzzünk. Ezt megtanultuk a háborúban morogta Hale. – A tibetiek abban hisznek, hogy az isteni gondolat teremtett bennünket. Ha elpusztítasz valakit, bármit, aki vagy ami gondolkodik, akkor valami istenit ölsz meg. Nem kívánja, hogy bárcsak ebben hittek volna a nácik, mielőtt elindították az utóbbi hat év őrületét? – Hova akar kilyukadni? Hood halott? – Ha Benjamin valóban csak egy gondolat volt, egy isteni gondolat, akkor még mindig az. Ha leírom a gondolatait, ha leírom azt a keveset, amit megértettem abból, amit megtalált, akkor most is itt van. Itt. Ebben a táskában. Ez minden, amire emlékeztünk. És ha maga ezt értelmezni tudja, akkor okosabb nálam. De minden itt van benne: Shambala. – Tehát végül rátalált. – Az egyszer biztos, hogy talált valamit. – És nem tért vissza? A nő a táskára mutatott. – Megmondtam, hogy visszatért.
A férfi szemén egy pillanatra átvillant a mohóság. Aztán az arca ismét álarcszerű lett, a táskát a vállára akasztotta. – Azon az alapon, hogy Hood a kormány megbízásából utazott, ez a táska az Egyesült Államok kormányának a jogos tulajdona. – Egy örökös ezt vitathatná. – Akkor pereljen be engem! – Nem én vagyok az örökös. – Talán a maga gyereke? – Itt az idő, hogy visszamenjek Sadie-hez. – A gyereket le kell vinni a városba, beíratni a megfelelő iskolába. Itt úgy nő fel, mint egy kis állat. – Azt hiszem, megfogadom a tanácsát. Beth a bánya kijárata felé mutatott. Rajta, Hale ügynök! – Ez minden? Itt végeztünk? – Igen. Végeztünk. A férfi végigpillantott a sötét, hosszú tárnán, és megrázta a fejét. – Hölgyeké az elsőbbség. Ez valójában csapda gondolta Hale , de őt ez a nő nem csalja csapdába! Sajnálatos, de ha Hood meghalt, Calloway-t sem volna okos dolog életben hagyni. Túl sok kormányellenes halandzsa terjengett elkobzással foglalkozó szövetségi ügynökökről. A nő a végén még a komcsiknak is eladhatja a történeteit. Így azután, ahogy a nő elindult a bánya bejárata felé, és alakja körvonala kirajzolódott a fényben, Hale a pisztolya után nyúlt, hogy beleeresszen egy-két golyót. El kell varrni az elvarratlan szálakat. Először végez ezzel a pilótanővel, aztán a kislánnyal. Sokkal rosszabb dolgokat is meg kellett már tennie a háború alatt. Amikor azonban éppen jó volt a fény, hogy célozni tudjon, és a fény mégse vakítsa el, a nő hirtelen megállt, levette a hátizsákját, fél térdre ereszkedett. – Muszáj innom egy kis vizet mondta, és benyúlt a táskájába. A férfi úgy figyelte, mint egy ragadozó. A nő keze megragadta a 45-ös Coltot. Ez a kurva forgat valamit a fejében. Hale előrántotta a pisztolyát. Ugyanabban a pillanatban a nő a hátizsákon keresztül rálőtt, a golyó kis lyukat ütött az anyagon. Egy másodperccel később a férfi fegyvere is elsült. A lövések dörrenése és visszhangja a bányában egyetlen lövésnek hangzott. Hasba lőtték egymást. Lassú és rettenetes halál. Beth nagyobb kaliberű fegyvert használt, a lövésre Hale hátratántorodott, felkiáltott a meglepetéstől, hogy a nő megelőzte. Hanyatt esett, a pisztolya jó messzire repült; nem is tudott arra gondolni, hogy megtartsa. A fenébe is! A nő egyszerűen leült, elkábította, hogy végül is megtörtént a dolog, és igyekezett megfeszíteni az izmait. Nem számított ekkora fájdalomra. Alig kapott levegőt. Elképzelte, hogy érzi a golyót, mintha megette volna, és olyan erős hányinger tört rá, hogy majdnem elájult. Kitartás, Beth! Először gondoskodnod kell Sadie-ről! A játék még nem ért véget! A fájdalomtól nyögve felállt, a fegyvert kihúzta a hátizsákból. Hale hanyatt feküdt, karjával és lábával úszó mozdulatokat tett, így próbált megmozdulni, és rettegve nézett a nőre. Beth elhaladt mellette, felvette a férfi fegyverét, zsebre vágta, aztán lehajolt, megtapogatta, van-e nála másik is. A férfi felnyögött, ahogyan a nő megnyomta az oldalát. Beth felállt. – Maga nem érdemel meg még egy lövést. – Ne hagyjon itt! könyörgött a férfi. Beth visszament a hátizsákjához.
– Maga nem hagyott volna engem életben, ugye, Hale? Mert ha abban a táskában valóban van valami értékes, ami nagyon fontos titok, akkor nem hagyhatta, hogy én csak úgy járjak-keljek a világban, hiszen minden itt van a fejemben. Még azt sem kérdezte meg, hogy jó hazafi vagyok-e, vagy hogy hajlandó lennék-e segíteni. Mert maga nem is vágyott segítségre, csak birtokolni akarta az egészet. Beth munkához látott, dinamitrudakat szedett elő a hátizsákból. Hale szájából bugyborékolva tört elő a hang. – Hood? – Az a legviccesebb, hogy maga végül megszerezte azt, amiért idejött. Ben ott van, abban a táskában, és mindaz a sok furcsa és csodálatos dolog, amiben reménykedett, szintén ott van. Nincs kétségem, előbb vagy utóbb talált volna egy nagyokost, aki megfejtette volna ezeket. Talán egy nácit, akit maguk elfogtak a háborúban. Most pedig mind a ketten meghalunk, és ez a legjobb lezárása ennek az ügynek. Tudja, Mr. Hale? Maga nem is akarja valóban megtalálni Shambalát. Nem akarja megtalálni, amit Ben megtalált. – Hood? mondta, de már csak egy hörgés volt. Beth maga után húzta a gyújtózsinórt a kijárat felé. – Ég önnel, Duncan! A robbanás sziklákat repített a levegőbe Eldorado felé. A törmelék lezúdult a meredek hegyoldalon, aztán hatalmas dübörgéssel beomlott a bánya, füst és porfelhő emelkedett az ég felé. Beth várt egy darabig, amíg kitisztult a levegő, és akkor megnézte, hogy valóban beomlott-e a bejárat. Remek. Sziklafal zárta le Hale sírját. Utána Beth letépte a blúza alsó részét, bekötözte magát, ahogy tudta, a félelem segítette az összpontosításban. Utána nagy fájdalmak közepette felmászott a bánya függőleges szellőzőaknájához. Már régen felkészült erre az eshetőségre. Faágakat, bokrokat húzott a nyílás fölé, és egy kis földet is szórt rá. Az erózió és a növényburjánzás megteszi majd a magáét, évtizedekre lezárja a szellőzőaknát. Duncan Hale ügynök pedig lent a sötétben elvérzik és meghal. Azután nagy keservesen visszament a házhoz, erőltetetten mosolygott a zavart Sadie-re, és gyorsan átadott mindent az ijedt Margaretnek. Az erőfeszítés csaknem megölte, de még maradt egy kis ereje. Kár, mert a következő látogató, aki feljön az úton a házig, szintén meg akarja majd ölni őt. Meg kell halnia, de a lehető legrettenetesebb módon, és előtte elvárják, hogy mondjon el nekik mindent, amit tud. Lefeküdt az ágyra, fegyvertelenül, szédelegve, megadóan. Kíváncsi volt a következő emberre, aki felkeresi. Felkészült. Férfibakancsot vett fel, és zakót, amelynek a zsebében ott voltak a Bent azonosító, Kínában hamisított iratok, amelyeket a bankban használt. Így talán sikerül összezavarnia a nyomokat, amíg elő nem kerül majd a jogos örökös. A naptároldalak össze voltak ragasztva egy tibeti bélyeggel. Úgy gondolta, a vidéki vizsgálóbíró nem fogja nagyon alaposan átnézni egy remete hagyatékát. És utána? Számít majd egyáltalán valami utána? Csak abban reménykedett, hogy a vérlakat igazi örököse életben marad. Alkonyatkor a régi úton legalább két-három autó lámpái jelentek meg. Ajtócsapkodás. Hallotta, ahogy férfiak szállnak ki nagy zajjal az autókból. Levette a kötést a hasáról, rábámult a feldagadt, redős sebszájra, a gyomrát bíbor és sárga foltok borították. A fájdalom lüktető volt. El sem tudta képzelni, hogy ennyire fájhat! A férfiak az ajtó előtt gyülekeztek. Hallotta a német szavakat. Akkor a mutatóujját beledöfte a golyó ütötte sebbe, és felüvöltött. Kint megdermedtek a férfiak, elbizonytalanodtak. Parancsszó hangzott el, és betörték az ajtót. Beth kihúzta a sebből az ujját. Olyan volt, mintha egy gát szakadt volna át. A vér a halál szökőkútjaként tört fel, Beth látása elhomályosodott. Ahogy süllyedt az eszméletlenség és a halál felé, egy utolsó pillantást vetett az elsőként belépő férfira. Ó, istenem! A férfi arcán csalódás ült. Sokkal, de sokkal rosszabbul érezte magát, mint Beth.
Negyvenhatodik fejezet Tibet, a Lezárt Ajtó Kolostora szeptember 20., napjainkban Sam sérülése nem volt súlyos, a szerzetesnőknek nem kellett felcipelniük őt. Zihálva és folyamatosan káromkodva (időnként eszébe jutott, kiknek a társaságában van, de azután a fájdalom ezt újra és újra elfeledtette vele), saját erejéből botorkált felfele a lépcsőn, fokról fokra. Vérzett, de a seb felszíni volt, a szétlőtt iPhone darabjai sértették fel a mellkasát. A vasajtóhoz érve csak tizenöt perces időveszteséget okozott a tény, hogy Jake Barrow ellopta a kulcsokat. Dörömböltek, Amrita utasításokat adott, hogy hol keressék a cellájában elrejtett tartalék kulcsokat, és a szerzetesnők elsiettek értük. – Segítségünkre van, hogy Mr. Barrow mindenki mást bolondnak hisz mondta nekik. Ha nem így vélekedne, a filozófiája összeomlana a józan ész előtt. Amikor az amerikaiak beléptek a templom sárgás fényébe, Rominyt elöntötte a megkönnyebbülés. A megmenekülés olyan volt, mintha halottaiból támadt volna fel. Letérdelt, homlokát odaérintette a Buddha talapzatához. A szerzetesnők rokonszenvvel figyelték. Megesküdött volna rá, hogy amikor hozzáért a szoborhoz, elektromosság áramlott át rajta, és visszanyerte testi és lelki erejét. Istennek ilyen sok arca volna? – Menjünk! Eredjünk a nyomába! mondta Sam köhögve és nyögve. – Hogyan? kérdezte Amrita. Elvitte az autójukat, és már messze járhat. Végül nem is olyan rossz, ha minél távolabb van innen. – De meg fog szökni! – Maguk, amerikaiak mindig sietnek. Éppen most bukkantak egy titokra, amely hetven éven át el volt rejtve. Nem vesztegették az időt. A világnak eddig kellett várnia, hogy a Lezárt Ajtó Kolostora időszerű, fontos legyen. És nem lesz elvesztegetett idő, mert először meg kell értenie, hogy mi is a következő lépés. – Miért olyan fontos most újra ez az egész? Rominy felemelkedett az imából. – Az atom miatt felelte. – Elmagyaráznád ezt nekem, minden igazság tudója? hunyorított Sam. – Jake arról beszélt, hogy Shambalában volt talán egy ősi atomrészecske-gyorsító. Úgy gondolta, hogy az a rúd egy igazi varázspálca, amely képes az atomnál kisebb láncokat előállítani. A tudósok újabb és újabb dolgokat fedeznek fel, ezért Jake arra gondolt, hogy a tudomány segítségével működőképessé teheti a rudat. Azt hiszi, meghódíthatja az új energiaforrást, amelyet Vrilnek nevezett. – És te ezt a fickót választottad barátodul? – Én kezdetben semmit sem tudtam erről. És igen, egy életen át szemrehányást fogok tenni magamnak. Persze lehet, hogy az életem nagyon rövid lesz, ha még sok náci jár errefelé. Sam józanul rábólintott. – Mit tart erről, Amrita? Gondolja, hogy mások is settenkednek itt? Amrita megrázta a fejét. – Arra gyanakszom, hogy Mr. Barrow-nak nem sikerült teljes mértékben meggyőznie a feletteseit, bárkik is legyenek azok, és hagyták, hogy egyedül vágjon bele a vállalkozásba. Ha sikerül, sikerül, ha nem, nem. A rúd megszerzésével viszont elnyerheti a többiek bizalmát. – Ha lett volna vele más is, nem bíztam volna meg Jake-ben. Vagy legalábbis remélem, hogy nem mondta Rominy. – Már nem érhetjük utol ezt a megtévesztett embert mondta Amrita. Lássuk el a sérüléseiket, igyanak jakvajas teát, és aludjanak egy keveset! Azután, mielőtt eldöntenék, mit tesznek a továbbiakban, szeretnék
megmutatni maguknak valami fontosat. Később Amrita cellájában találkoztak. A padló döngölt föld volt, az ágy egy deszkalap, a szerzetesnő mégis elégedettebbnek látszott, mint bármely nő, akivel Rominy addig találkozott. Mi volt ennek az elégedettségnek a titka? A vágyaktól való megszabadulás, vagy a homloklebeny eltávolítása? – Ez a lepecsételt levél Amerikából érkezett, azzal az utasítással, hogy csak annak az örökösnek szabad átadni, aki ki tudja nyitni a Lezárt Ajtót. És ez maga, Rominy mondta Amrita. A régi boríték recsegett, a légipostabélyeg és a bélyegző dátuma nagyon régi volt. „Az utolsó shambalainak” ez volt ráírva. A lány megborzongott. Sam figyelte. Aztán Rominy felbontotta a levelet. A szöveg, amint számított rá, angolul volt, a női kézírás ismerős volt az általa megtalált feljegyzésekből. A papír megsárgult, a tinta megfakult, de az írás tökéletesen olvasható volt. A kézírás olyan stílusú volt, amilyent már nem tanítanak mostanság. – Olvasd hangosan, Rominy! kérte Sam. Kedves Utód! Amikor ezt olvasod, akkor az ereidben folyó vérrel már kinyitottad Shambala elárasztott városának az utolsó vérlakatját. Én legalábbis így gondolok vissza arra a furcsa, zavarba ejtő helyre. A társam, aki nálam sokkal többet foglalkozott a kérdéssel, kételkedik, hogy egyáltalán ez volt-e a legendák Shambalája. Azt állítja, tragikus kísérlet volt, amely túl mélyen nyúlt bele a teremtés misztériumába, és olyasmit próbált kiaknázni, amit nem kellett volna, olyasmihez fért hozzá, amihez nem lett volna szabad hozzáférnie. Én nem tudom. Mi, akik megmenekültünk, olyan pánikban és zűrzavarban menekültünk el, hogy nem is volt időnk megérteni a dolgokat. Ha kinyitottad az ajtót, amelyet mi bezártunk, akkor lehetséges, hogy sokkal többet tudsz annál, mint amennyit mi tudtunk. Ennek ellenére maradhatott benned némi zűrzavar. Engedd meg, hogy megosszam veled, amit tudok. 1938-ban pilóta voltam, felderítést végeztem és küldetéseket hajtottam végre a kínai légierő számára. Csang Kaj-sek felesége parancsára Hankouból Tibetbe szállítottam dr. Benjamin Hoodot, egy amerikai múzeumi kurátort. Ő egy német küldöttséget követett, amelynek úti célja szintén a rejtélyes Tibet volt. A nácik valódi célja titok volt, és titkos volt a mi tevékenységünk is. A világ a háború felé sodródott, nagy dolgok forogtak kockán. A megfelelő időben Reting rinpocse a Kurt Raeder nevű német által vezetett küldöttség nyomába küldött bennünket. A nácik úti célja a Kunlun hegység egyik pontja volt, az, ahol most valószínűleg vagy. Hood ejtőernyővel ereszkedett le egy eldugott völgybe, ahol ott hevertek a legendás város romjai, amelyet úgy írtak le, mint a paradicsomot, amely megváltja a világot. A társam ezzel szemben arról számolt be, hogy a halott város tele volt csontokkal, mintha valami rettenetes katasztrófa sújtott volna le a lakosaira. Én közben letettem a gépemet, és eljutottam ebbe a közeli kolostorba. Rávettem a szerzetesnőket, hogy mutassák meg nekem a hátsó kaput, a hegy belsejébe vezető másik bejáratot. Rátaláltam Benre, de nem voltam képes rávenni, hogy repüljön el onnan velünk. Elszánta magát, hogy megállítja Raedert. Nem sokkal később rettenetes robbanások rengették meg a Kunlun hegységet, a törmelék elzárta a folyó vizét. Shambala, vagy bármi is volt a hely neve, eltűnt a felduzzasztott víz alatt. Bennek és Raedernek nyoma veszett. Ez kételyeket ébresztett Rominyban. Tehát a dédapja nem tért vissza Amerikába? Rápillantott a borítékra, a bélyegzőn az állt: Concrete. Nem tudom pontosabban elmagyarázni, mi okozta a katasztrófát, de arról tudok néhány dolgot mondani, hogy mi történt azután. Ha idáig eljöttél az általam hagyott jelek és nyomok alapján, akkor méltó vagy őseidhez. Kétségtelenül elgondolkoztál már a származásodról, és hogy hogyan lett belőlem hogy rövidre fogjam a szót gyám. Gyám? Hood megmentett egy tibeti szerzetesnőt a náciktól, a neve Keyuri Lin volt. Az összecsapásban
Keyuri megsebesült. A rettenetes shambalai éjszaka után sem Keyuri, sem én nem tudtunk hová menni. A szerzetesnők meggyógyították testi és lelki sebeinket. Azután következett a terhesség. Örülnünk kellett volna, de csak aggódtunk. És ha a nácik visszatérnek? Leírtunk mindent, amire emlékeztünk, de olyan volt, mintha egy álmot akartunk volna rekonstruálni. Keyurit összetörte az egész ügy, én az egészsége miatt aggódtam. Nekem kötelességem lett volna visszatérni a kínai frontra, de nem mertem elindulni. A szülés nagyon nehéz volt, és utána Keyuri még mélyebb depresszióba esett. A belenyugvás és az elfogadás csődöt mondott állította. Buddhista hite megrendült. Azt reméltem, a gyermek reménnyel tölti majd el, de az emlékek túlságosan fájdalmasak voltak. Állandósult a visszatérő németektől való félelem, mindig kaptunk rossz híreket. Azt hiszem, Keyuri a shambalai energia hatására megtébolyult, így azután egy évvel a város felfedezése után, amikor Hitler bemasírozott Lengyelországba, egy álmatlan éjszaka után úgy határoztam, megkérem, jöjjön velem haza Amerikába, ahol megfelelően kezelni tudták volna. Nem találtam a cellájában, ami nagyon szokatlan volt. Hideg, szeles éjszaka volt, a hegyek a hold kísérteties fényében ragyogtak. Már csaknem feladtam a keresést, és vissza akartam térni az ágyamba, amikor eszembe jutott, hogy a kisbaba is eltűnt. Elöntött a félelem. Kirohantam az udvarra, végigfutottam a hegygerincen, a nevét kiáltoztam. Akkor megláttam őt, az alakja kirajzolódott a távoli havas táj előtt. Kiabáltam neki. Rám emelte szomorú tekintetét, és lépett egyet. Én felé ugrottam, igyekeztem megragadni, de ő lelépett a szakadékba. Őt nem tudtam megmenteni, de az ősödet megmentettem. Elterültem a földön, kinyújtott karral, megragadtam a babát, aki nem volt nagyobb egy labdánál. És onnan néztem, ahogy Keyuri ruhája lebeg esés közben; lezuhant a szakadékba, a végső béke felé. Amikor kinyújtottam a karom, és megmentettem a vér szerinti utódot, valamit eldöntöttem. Otthagyhatom az egészet, az elfeledett, eltemetett energiát, lezárva, úgy, ahogy Keyuri kérte. Vagy megőrizhettem annak a lehetőségét, hogy egyszer valaki mindezt jóra használja fel, de azt csak a jogos személy tehesse meg. Ha te olvasod ezt, akkor követted az útmutatásokat, amelyeket én hagytam hátra. Remélem tehát, hogy te vagy a megfelelő személy, Azután eljött az idő, hogy visszatérjek Amerikába. Most, amikor ezt a levelet írom, az Egyesült Államok is hadba lépett. A tétek óriásiak, az erőfeszítés hatalmas. Vereséget vereség után szenvedünk el, a világ egyre nagyobb sötétségbe borul. Éppen ezért egész hadseregek vetélkednek majd azért, amit mi megpillantottunk Shambalában. Ha megtalálod a rudat, amelyet elrejtettünk, kérlek, jól vigyázz rá. Csak a megfelelő emberek férhetnek hozzá, a megfelelő időben, amikor már kellően bölcsek leszünk ahhoz, hogy jól tudjuk felhasználni. Ha elveszítenéd, feltétlenül vissza kell szerezned. Talán a mi fajtánk még túl fiatal, hogy megbirkózzon ekkora felelősséggel. Egy nap, talán ezer év múlva, amikor a bölcsességünk utoléri naivitásunkat, talán akkor eljön majd az idő, hogy visszatérjünk ahhoz az elveszett, sötét városhoz. Időközben te már megtaláltad mindazt, amit ott hagytunk. Adjon erőt neked a tudat, hogy a kisbaba anyja nagyon jó ember volt, aki rettenetes időket élt át! Én megteszem a gyermekért azt a keveset, ami tőlem telik, de előbb vagy utóbb azok az emberek, akik erről az erőről álmodnak, eljöhetnek érte és értem. Ha erre sor kerül, eltemetem a titkot egészen addig, amíg a vér szerinti jogos örökös meg nem jelenik, és el nem rendezi a dolgokat. Akkor adom postára ezt a levelet. A vér szerinti örökös, kedves olvasóm, te vagy. Isten óvjon felfedezőutadon! Elizabeth Calloway 1942. április 17.
A postai bélyegző 1945. szeptember 10-i volt. Rominy letette a levelet. Nem értem. Ki volt pontosan ez a Keyuri Lin? És a dédanyám miért úgy beszél róla, mintha már halott volna? Újra elolvasta: „A kisbaba anyja jó ember volt.” – Nem érted, Rominy? kérdezte kedvesen Sam. – Nem, nem értem. Amrita rátette a kezét a fiatal nő kezére. – Beth Calloway elvitte a nagyanyádat, aki akkor kisbaba volt, Amerikába, hogy ott nevelje fel. Előtte hagyott itt nálunk egy fiolát a gyermek véréből. De nem Beth volt a baba anyja. Rominy, a dédanyád nem amerikai volt, hanem tibeti. – Micsoda? – A dédanyád Keyuri Lin volt. Akkor ő részben tibeti? Ben Hoodnak szexuális kapcsolata volt egy tibeti szerzetesnővel? Visszaemlékezett arra, amit Jake az elején mondott neki. „Maga nem Rominy Pickett.” Hát, mondhatni, alulértékelte a helyzetet. A korábbi élete fényévekre volt már tőle. – Az 1940-es években nem lehetett könnyű egy félig ázsiai kisgyerek helyzete. A nyugati parton a japánokat táborokba zárták. Calloway talán azért rejtőzött el egy isten háta mögötti helyen. Rominy lassan bólintott. Mennyi benne ma a tibeti? Nyolcadrész. – Meg akarta menteni a gyermeket, de nem akarta, hogy rátaláljanak… hogy rátaláljanak a vérlakat nyitjára. Amritához fordult: – Arra gondoltam, hogy a vérlakat kinyitásához azt az ujjat használták, amely a dédapámtól maradt fenn. De nem, Keyuri vérét használták erre. A szerzetesnő rábólintott. – És Keyuri, miközben itt elmélkedett a kolostorban, úgy döntött, az ajtót soha többé nem szabad kinyitni. Ő és Miss Calloway nem voltak ugyanazon a véleményen a teendőket illetően. Azért vitte ki magával Keyuri a kisbabát a sziklára, hogy véget vessen a vérvonalnak. Akkor a náciknak nem lett volna többé okuk visszatérni Tibetbe. – De Beth megmentette a gyermeket. – És valamit Benjamin Hoodtól is: azokat az utalásokat, amelyek alapján ide visszataláltál. – És a szerzetesnők segítettek Bethnek. – A kisbabának is. Nem a mi feladatunk életet elvenni vagy beavatkozni a sorsba. Ezért vagy te életben, és ezért vagy itt. Nem furcsa? Hát nem kifürkészhetetlen a sors? Rominy aggódva dőlt hátra. – És most a rúd Jake Barrow, ha ez az igazi neve, kezében van. Miért is mentem el vele? És hova tart most a rúddal? Miért vágyott rá olyan erősen? Nem látszott működő valaminek. – Gondolom, újra fel akarja tölteni mondta Sam. Valamilyen okból a nácik úgy döntöttek, eljött az idő, meg kell találni a leszármazottat, és fel kell nyitni a vérrel lezárt ajtót. Ezért azután kinyomozták a létezésedet, mindvégig hazudtak, hogy ide elcsalogassanak, hátha szükségük lesz a véredre. – Bárány a vágóhídon mormolta Rominy. – Vagyis ez azt jelenti merengett el Sam , hogy Raeder elmegy egy részecskegyorsítóba? – Lehetséges. Hol van ilyesmi? – Halvány fogalmam sincs róla. Jesszusom, nagyon fáj a mellkasom. Bocsásson meg, Amrita, de kezdem elveszíteni a nyugalmamat! – E téren nincs sok veszítenivalód jegyezte meg Rominy. – Talán segíthet, hogy Jake nem vitte magával az összes holmiját szólalt meg Amrita. Amikor igyekeztünk tisztázni a személyazonosságukat, a hátizsákjáról levágtunk egy régi repülőtéri cédulát.
Mielőtt túl sokat mutattunk volna meg az itteni dolgokból, tudni szerettük volna, kik is maguk. Itt a repülőtéri cédula. A kis papíron ez állt: „FRA”. – Franciaország? találgatott Rominy. – Frankfurt mondta Sam. Átrepültem Frankfurton, amikor két évvel ezelőtt Tibetbe utaztam. Úgy látszik, a fickó Németországba tart. Talán odavalósi. – Nekem százszázalékosan amerikainak tűnt. – Hova máshova mehet egy náci? Tudod-e, hogy a háború alatt a németek sok emberüket tüntették fel amerikainak? Félre is vezették a katonáinkat az ardenneki csatában. Rominy, te egy csaló áldozata lettél. Egy titkos ügynöké. – Nevezzük, aminek akarjuk sóhajtotta Rominy. De Németországban hova mehet? Várjunk csak… emlegette az SS Vatikánját. Azt mondta a repülőtéren, hogy az egy várkastély volt, amelyet Himmler használt. – Nem emlékszel rá, hol van ez a vár? – Nem, de ha látnám a nevet, felismerném. Majd megnézzük a neten, ha Németországban leszünk. – És hogy jutunk el Németországba? – Van nálam egy kis pénz, amelyet elrejtettem, mert elegem lett abból, ahogy szórta a pénzemet. A lány elszánt volt. Amióta felrobbant a kocsija, egyfolytában félrevezették. Eljött az idő, hogy a saját kezébe vegye az életét, és fordítson a helyzeten. Azzal eljutok Németországba. – Mi jutunk el Németországba szólalt meg Mackenzie. – Sam, ez nem a te problémád. – Azok után, hogy golyót eresztett a mellkasomba? És világosan látom, hogy neked szükséged van egy felnőttre, aki vigyáz rád. – Nekem? Az életben tekintettek téged bármikor is „felnőttnek”? A férfi mosolygott. – Soha, de szeretném kipróbálni. Az a szemét meg tartozik nekem egy iPhone-nal. Rominy megkönnyebbült a gondolatra, hogy nem egyedül fog utazni, mert nem nagyon tudta, mit is keressen a váron kívül. Mindennek így kellett történnie? – Csak arra kérlek, ne hazudj nekem kérte Rominy. – Megígérem. Legjobb, ha máris csomagolunk. Nagy az előnye hozzánk képest. – Igen felelte Rominy , de nekünk is van egy nagy előnyünk. – Éspedig? – Hogy azt hiszi, halottak vagyunk.
Negyvenhetedik fejezet Tibetből Németországba szeptember-október, napjainkban A visszaút Lhászáig csüggesztő volt, de béke uralkodott a szívükben. Nem kellett mást csinálni, csak végiggyalogolni a nagyon hosszú utat. Rominy és Sam kapott a szerzetesnőktől vastag takarókat, árpakekszet, jakvajat. Ennek a borzalmas, de tápláló ételnek kellett életben tartania őket, amíg segítségre és nyugati ételre találnak. Sok kilométert tettek meg úgy, hogy közben a különféle pizzafeltétekről beszélgettek. A tél gyorsan közeledett, és még a legforgalmasabb utakon is gyér volt a forgalom, végül azonban az egyik úton találtak egy járművet. Addig is a végtelen üresség bizonyos értelemben védte őket a náciktól. A Kunlun hegységen egyre alacsonyabbra ereszkedett a hó fehér vonala, ahogyan haladt előre az ősz, de a hideg északi szél a hátukat érte, és csak azzal kellett törődniük, hogy előrelépdeljenek. Sam a mellkasán lévő sérülések ellenére zokszó nélkül cipelte a csomagok kétharmadát. Nagy volt, erős, dühös, és a megpróbáltatásukat illetően furamód nyugodt. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy már két éve Tibet volt az otthona. – Nem az a kérdés, hogy kapunk-e segítséget, hanem az, hogy mikor nyugtatta a lányt. Jobb Tibetben veszni el, mint Nevadában. Összebújva aludtak, nem szerelemből, hanem hogy melegítsék egymást: különben is túlságosan hideg volt ahhoz, hogy levessék a ruhájukat. Nem volt semmi, amiből tüzet rakhattak volna, nem volt sátor, amelyben menedékre találtak volna. Így azután vagy egy vízmosás völgyében, vagy egy kiemelkedés mögött fészkelték be magukat, amelyek felfogták a szelet, és ők befúrták magukat a takaróikba. A lány tudta, hogy Sam egy percre sem feledkezett meg arról, hogy Rominy nő, néha nyugtalanul mocorgott, amikor összebújva feküdtek. Máskor óvatos vágyakozással nézett rá, de mindketten piszkosak voltak, fáztak, nem is lett volna erejük a szexhez, és még nem alakult ki köztük a kellő romantikus érzelem sem. Rominy nagyra értékelte, hogy Sam kerülte a témát. Úgy kucorogtak együtt, mint a rókakölykök, és amikor a lány reszketve ébredt fel, a férfi a karjaiban tartotta, amíg a reszketés el nem múlt. – Tudod, mit őriztem meg a múltamból? kérdezte Rominy egyik reggel, amikor odahasalva ivott egy kis tó jeges vizéből. – Egy társadalombiztosítási azonosítót? A lány benyúlt az anorákja zsebébe. – Ezt hoztam el a dédapám házából. Ez egy tibeti kendő, amelyet ő kaphatott, és valaki, gondolom, Beth Calloway, egy kódot írt rá, amelynek a segítségével megtaláltunk egy régi bányát. Ez minden. Ezek az én felmenőim. Nincs meg a napló, nincs meg a térképeket tartalmazó táska, nincs autóm, nincs munkám. – Azt mondtad, hogy biztos helyen van az örökséged egy része, egy seattle-i számlán. – De nincs személyi igazolványom, hogy felvehessem. – Minél kevesebbed van, annál értékesebb. – Hagyjuk ezeket a dolgokat. Amikor áthaladtak azon a hegynyergen, amelyről először pillantották meg a Kuniunt, egy hatalmas hóviharban Rominy elveszítette a tájékozódóképességét. Samnél volt egy iránytű, úgy haladtak, mintha tengeren utaztak volna. – Mindig legyen nálad a tíz legfontosabb dolog. Iránytű, margarita koktél, keserű csokoládé. Megnyugtató volt Sam ügyessége. Különben is olyan régóta fázott és éhezett, hogy a kellemetlen alapérzés a létezés háttere lett. Nagyon jól tudta, hogy már régen átlépte az alultápláltság határát, de a monoton táplálkozás elég energiát biztosított, hogy gyalogolhasson. Képzeletében a Shangri-la Hotel
jakburgerei jelentek meg. Nem sokat töprengett a rá váró feladaton. Félt attól, hogy találkozzon Jake Barrow-val, a férfival, akit egykor szeretett, és akit most gyűlölt. Egész egyszerűen haza szeretett volna menni, de ez nem volt lehetséges. Szívesen feladta volna, de elhatározta, hogy győzni fog. Belátta, hogy a bátorság nem az emberrel születik, amellett dönteni kell. Az ősei úgy határoztak, hogy bátrak lesznek. Most rajta a sor. – Sam, te hiszel Istenben? kérdezte, miközben vánszorogtak tovább. – Isten? A férfi megállt, körülnézett. Sehol sem látom. Ő a felnőttek Mikulása, Rominy. – Akkor nem foglalkozol többé spirituális dolgokkal? – Nem vagyok vallásos. Ez különbség. Gondolj például Jézusra. Ő az őt megelőző istenek fénymásolata. Egy ács fia volt, és szűztől született, mint Krisna, december 25-én, mint Mithras, csillag jelezte születését, mint Hóruszét, a vízen járt, mint Buddha, úgy gyógyított, mint Püthagorasz, embereket [30] támasztott fel halottaikból, mint Illés, fán pusztították el, mint Adoniszt vagy Ódint és felment a mennybe, mint Herkules. A vallásos hagyomány eredeti, de azt állítani, hogy ő az egyetlen, és nem csak a legutóbbi „szoftverfrissítés”, az nem lehetséges. – Igazi teológus vagy. – Az ember nem jön el Tibetbe, ha nem elmélkedik dolgokon. Én is kerestem, mint mindenki, de egy idő után elegem lett a dogmákból. Tudod, a buddhisták nem sokat beszélnek Istenről vagy a teremtésről. Ahhoz ragaszkodnak, amit ismernek, amit a saját eszünkkel fel tudunk fogni. – De szeretetről és empátiáról beszélnek. Jézus is ezt hirdette, nem? Azok a szerzetesnők az életüket ennek a kozmikus… valaminek szentelik. Ez a jóság, ez a kegyelem az, amely egyesíti a nagy vallásokat. A vallások hívei látják az istenüket vagy a Lényeget. Ők képesek lennének meglátni az istent itt és most, ebben a pusztaságban. – Sajnálom, de az a szikla számomra nem Isten. És a Lényeggel mi van? Hogy itt élnek a középkorban, a világ végén? Hogy húszmilliószor mondanak imát egy nap? Hogy még többet mondjanak majd a következő életükben? Két éven át figyeltem a tibetieket. Érdekes látványosság a turistáknak, de nem azonosulnék vele. Sajnálom, Rominy, de azok, akik vallás nélkül értelmetlennek találják az életet és elrettentőnek a halált, azoknak csak annyit mondhatok, nekik valóban értelmetlen és elrettentő lehet. – Hát, én láttam Istent mondta a lány. A férfi megállt, csípőre tette a kezét. – Ne mondd! És nem kértél tőle egy fuvart? – Nagyon vicces vagy. Emlékszel, amikor felmásztunk a vízesésnél, és lementünk a tó partjára? Ott láttuk meg a kolostor füstjét, és elindultunk felé a hegyoldalon? – Hát persze. – Minden olyan üres, vigasztalan, magányos volt, és Ő, akárki is legyen, megtöltötte azt. – Mit töltött meg? – Mindent. – Ha ilyen jó kábszered volt, nekem is adhattál volna belőle. – Nagyon furcsa érzés volt, és csak egy percig tartott. Ahogyan a kolostor felé kapaszkodtunk, hirtelen nagy békességet éreztem. Úgy éreztem, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. És úgy éreztem, kötődöm, kötődöm Jake-hez, hozzád, a folyóhoz és a sziklához és a fejünk felett kerengő madarakhoz. Kapcsolatba kerültem a világegyetemmel. Úgy éreztem, hogy minden egy. És azt gondoltam: ilyen lehet a mennyország. Sam szkeptikusan figyelte a lányt. – Az agy vegyi folyamatai. A magasság, az alváshiány, a helytelen táplálkozás. Hallucináltál, Rominy, mint minden próféta és guru, aki kiment a sivatagba, és ott szándékosan éhezett. Azt érezted, amit érezni
akartál. – De én nem akartam. Egy pár pillanatig tartott, és valóban nem akartam semmit sem. – És most is érzed? kérdezte egy nagy sóhajjal a férfi. – Nem. – Elismered, hogy ez csak az agyad trükkje lehetett? – Nem. – Akkor a tizenkét apostol is csak egy maroknyi marihuánát szívó pasas volt? – Nem. Az élmény túlságosan valóságos volt. Annyira, hogy az volt a valóság, nem pedig a kezével a környező tájra mutatott ez itt. Nem olyan volt, mint amit most érzek. Olyan volt, mintha felébredtem volna, épp csak egy pillanatra, majd újra visszatértem volna aludni ebbe a létbe, amelyet életnek nevezünk. – Hohó! Jake csak egy kígyó volt, Rominy. Nem kötődhettél ahhoz a náciimádó fattyúhoz! – Ez a dologban a hátborzongató. Tudom, hogy ő egy kígyó, mégis volt kötődés. Ha láthatnánk a maga valójában azt a lényeget, amelyből az a rúd erőt meríthet, ha fellebbenthetnénk a fátylat, és eljuthatnánk addig az alapvető dologig, ami minden mögött van, akkor volna, ahogy volt is, kötődés. Kísérteties, csodálatos, ijesztő volt. A valódi Shambala nem villámokat jelent, Sam, hanem egységet. Azt, amit elveszítettünk. Azt, amit keresünk. – Én egy jakburgert keresek. – Még Hitler is, még ha végérvényesen elveszett ember is volt. – Ugyan már, Rominy! Már egészen úgy beszélsz, mint Jake Barrow. Ilyesmiket fogunk mondani annak a szemétnek is, ha megtaláljuk? Mindenki egyetlen egységet alkot, mindent megbocsátunk, kérjük, add vissza a rudat? – Nem. Csak neki fogalma sincs arról, mit vitt magával. Olyan helyen járt, ahol láthatott volna valamit, ehelyett vak maradt. – És sírba zárt bennünket. Te csak imádkozz, én meg majd lövök. Hat napba került, mire az ösvényről eljutottak a földútig, és újabb két napba, mire a földút kavicsosra váltott, és még egy napba, hogy a kövesútra érjenek. Végre leintettek egy kisteherautót, és néhány dollárért visszavitették magukat a fővárosba. Sam aggódott, hogy Barrow esetleg csapdát állított nekik valahol, de nyomát sem látták a férfinak. Kellemes éjszakát töltöttek egy szállodában (külön szobában), a legamerikaibb ételeket ették, mindent, amit nem szégyelltek rendelni, azután pedig (ezúttal turistaosztályon) Delhin és Dubaion át Frankfurtba repültek. Sam megújította az amerikai útlevelét, Rominy Lilith Andersonként utazott. Dubaiban a háromórás várakozás alatt Sam az újságosnál megvette a Herald Tribune egy példányát. – Nézd, mit találtam! Az újságban az Associated Press egyhasábos cikke volt, a főcíme: Részecskegyorsítóval igyekeznek elérni a tökéletes erőt. „A CERN, vagyis az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet nemsokára megkísérli, hogy csúcsra járassa a Genf közelében létesített nagy hadronütköztető gyűrűt, abban a reményben, hogy vizsgálhassák a világegyetem eredetével kapcsolatos elméleteket kezdődött a cikk. Ha a fénysebességhez közeli sebességre gyorsítják fel az atom részecskéit, a tudósok reményei szerint olyan alapvető kérdésekre lehet választ találni, mint például hogy miért létezik az anyag. A föld alatti ciklotront, amely a legnagyobb a világon, úgy tervezték, hogy a protonnyalábok energiája hét teraelektronvolt legyen.” – Gondolod, van közünk ehhez? kérdezte Rominy. – Nem, azt hiszem, ennek ahhoz a patkány Jake Barrow-hoz van köze, és ahhoz, ahogyan kihasznált téged. Ez egy részecskegyorsító, igaz? Amely teljes erőbedobással működik, nemde? Mondhatjuk-e, hogy ez véletlen egybeesés? – Jake-nek nem lehet köze egy hatalmas részecskegyorsítóhoz. Ez kizárt. – Bármibe fogadok, hogy van köze. Hogy hogyan, azt nem tudom. Talán ő a segédje valami őrült
tudósnak? Én azt hiszem, ennek jelentenie kell valamit. – És mi van az SS Vatikánjával vagy micsodájával? – Ott kezdhetünk, ha kitaláljuk, hol is van. És figyelmeztetnünk kell ezt a CERN-csapatot, ha megtudunk valamit erről az aljas, szemét emberről. Elhallgatott, a hangosbemondóra figyelt. – Gyere, beszállás. Rominy eleinte boldog volt, hogy a tizenkettedik századból visszakerült a huszonegyedikbe, de a jó érzés néhány nap alatt elpárolgott, amikor leszálltak a felhőkből, és meglátták Németország zöld síkságait. Ott lenn valahol ezt remélték ott van az ellopott rúd. Az lesz a gond, ha a rúddal jár majd egy csomó náci is. Sam rábeszélte Rominyt, hogy béreljenek egy BMW 3-as Coupét. – Valójában Ford Fiestát választottam volna ismerte be , de most titkos ügynökök vagyunk, és adni kell a külsőségekre. Nagyszerű, hogy a te pénzedet használjuk. Kezdem megérteni Jake Barrow-t. – Sohasem voltam ilyen népszerű a férfiak körében jegyezte meg szárazon Rominy. Ne izgasd magad, a készpénznek már csaknem a végére értünk. Miután megmentettük a világot, remélem, annyi azért marad, hogy vehessünk egy repülőjegyet, és hazamehessünk. – De hiszen te otthon vagy! Emlékezz csak, minden egy egységet alkot, Köln, Cleveland, Katmandu… – Nem tudom elhinni, hogy annyira cinikus volnál, mint ahogy mutatod. Nem élhettél két évig Tibetben úgy, hogy ne ragadt volna rád valami. – Ellenőrizd a bankszámlámat, Rominy! Én a semmiért voltam kint nevetett a férfi. A frankfurti repülőtér Business Centerében gyors Google kereséssel azonnal rábukkantak Wewelsburgra mint „Himmler Camelotja” színhelyére, az SS megálmodott spirituális otthonára. A dolog körül nem volt semmi titokzatosság, ezért azután úgy gondolták, nem valószínű, hogy ott fogják tudni lerohanni Jake Barrow-t. Wewelsburg csak 150 kilométerre volt északra. Más támpontjuk nem volt. Sam nagy élvezettel vetette bele magát a sofőrségbe, 130-cal ment az autósztrádán, és amikor letértek, nagyon sportosan vette a kanyarokat. Az egész arra emlékeztette Rominyt, amikor Jake „menekült” vele a kisteherautójával. Sam a shambalai kirándulás során lefogyott, Lhászában meg is borotválkozott, jól festett, hogy megszabadult az állát borító satnya szőrzettől. A lány Jake mellett vibráló feszültséget tapasztalt, Sammel minden könnyed és kellemes volt. Nem annyira megbízhatóság volt ez, hanem kutyahűség; érezte, hogy a férfi ösztönösen vigyáz rá. Végül is idegenvezető volt. Észrevette, hogy időnként rápillant. – Te is sokszor gondolsz a sörre, a keblekre és a baseballra? kérdezte Rominy az autózás közben. – Mire? – Ezt Jake mondta egyszer. Azt szeretném megtudni, hogy minden férfi egyforma-e. – Ó, ember, semmi sem ér fel a focival! Az a király! Rominy arra gondolt, most meg a sör- és chipsosztályról szerzett be egy fiút. Ahogyan közeledtek Wewelsburghoz, egyre inkább érezték, hogy a háború és a nácizmus árnyait elűzték Németországból. A táj kellemes, bukolikus vidék volt. A falvak csinosak voltak, az autók tisztára mosva. Az emberek jómódúaknak tűntek. A politika liberális volt, Hitler már a régmúlt történelméhez tartozott. Sam félreállt a kocsival, amikor feltűnt a vár képe. Olyan volt, mint egy csapott orrú hajó, ott az Almevölgy fölé nyúló kisebb kiemelkedésen. Az épület egyik csúcsa észak felé mutatott. Az északi végében egy kerek, lapos tetős torony emelkedett. A másik két szegletben homburg kalap formájú kupolákkal fedett kisebb tornyok álltak. Sam számolgatott. – Legalább hatvan ablak van a felénk eső oldalon. Ahhoz képest, hogy itt volt a világtörténelem legbaljósabb szervezetének az otthona, nem fest túlságosan ijesztően.
– Ez nem Artúr király vára. Ez egy reneszánsz kastély olvasta fel Rominy a repülőtéren készített jegyzeteiből. Himmler azt kívánta, ne annyira vár legyen, mint inkább egyfajta pogány templom. Egy újfajta szabadkőművesség páholya, találkozóhelye. Volt itt egy akkora földgömbjük, hogy nem is tudták egyszerűen bevinni, úgy húzták fel egy ablakig. – Hogy jobban feloszthassák a bolygót, kedvesem. Nos, mi is a tervünk? Ha Barrow megpillant bennünket, azonnal a fegyveréhez kap, ezt már tudjuk. – Vagy öt kilométerre innen láttam egy táblát, szállást kínált reggelivel. Vegyünk ki egy szobát, és sötétedés után keressük fel a várat. Körbeszimatolhatunk, ő pedig nem vesz minket észre. – Óriási! Fegyvertelenül. Minden útmutatás nélkül. A nyelvet sem beszéljük. Kedvelem, ahogy gondolkodsz, Tomb Raider mondta Sam. – Bizonyítékokra van szükségünk, ha fel akarjuk jelenteni, vagy a CERN-be kell mennünk. Sam, Jake meg akart gyilkolni bennünket. Nekünk meglepetésszerűen kell lecsapni rá. Jake azt hiszi, meghaltunk, hogy én egy báb vagyok, aki csak arra vár, hogy ő mondja meg, mit tegyen. A legjobb védekezés a támadás. Tegyük tehát azt, amire nem számít! – Miféle bizonyíték lehet ott? – A rúd. Azt akarom visszaszerezni: a dédszüleimé volt. Meg fogom találni, és ellopom. Utána mehetünk a rendőrségre. – És mit mondasz a rendőröknek? – Hogy megkísérelt megölni bennünket Tibetben. Hogy lopott a kolostorból. – És hogy kívánod mindezt bizonyítani? – A rúd olyan anyagból készült, amilyent sohasem láttam életemben. Ki kell találni, miből van, és hogy kicsoda Jake valójában. Megmutatjuk a sérüléseket a mellkasodon és a golyót az iPhone-ban. Felhívhatjuk a Seattle Timest, hadd nyomozzanak ők a csaló után. – Besurranunk, lopunk, ötleteket adunk egy újságnak, és utána elmegyünk a zsarukhoz. Szavamra, a normandiai partraszállást nem tervezték meg ilyen gondosan! A lány nem vett tudomást a gúnyos hangról, úgy tanulmányozta a várat, mint egy ostromra készülő hadvezér. – Sam, szerinted ebben az egészben benne lehet valahogyan a rendőrség? Tudod, a neonácikon keresztül? A férfi elkomorult. – Nem Németországban. Ők meglehetősen paranoid módon reagálnak erre az egészre. És az egész három nemzedékkel ezelőtt történt. Úgy vélem, Jake Barrow saját szakállára dolgozik, leszámítva egy-két holdkóros bőrfejűt. Rominy összerezzent. A kunyhó ablakában látott kopasz ember Jake Barrow-val dolgozott? És azért lőtte ki a nyilait, hogy elősegítse a menekülésüket? Rájött, hogy még mindig milyen keveset tud arról, mi is történt vele az elmúlt hetekben.
Negyvennyolcadik fejezet Németország, Wewelsburg október 2., napjainkban Csaknem éjfél volt, amikor leparkoltak, pár száz méterre a vártól. Óvatosan közlekedtek Wewelsburg külterületein, a csomagjaikat pedig bepakolták a kocsiba, arra az esetre, ha hirtelen menekülni kényszerülnének. Ősz volt, rövidültek a nappalok, a termés be volt takarítva, de a város még ehhez mérve is furcsán nyugodtnak tűnt. Az ablakok le voltak függönyözve. Csak néhány házból szűrődött ki fény vagy villant meg egy tévé képernyője. És csak nagyon ritkán haladt el egy autó az utcákon. Olyan nagy volt a csend, hogy egy becsapódó ajtó zaját sok száz méterre hallani lehetett, egy kutyaugatás még annál is messzebbre elhangzott. A lépéseik zaja is hangos volt, és Rominynak az volt az érzése, hogy figyelik őket, de senki sem mutatkozott. A fák árnyékába húzódva tanulmányozták a kastélyt. Az épület teljesen sötét volt, éjszakára lezárták. A bejárathoz egy hídon lehetett eljutni, amely a várat körülvevő árkot keresztezte, de a bejáratot az építkezéseket nemzetközileg jelző rudakkal és szalagokkal zárták le. Láthatóan valami szezon utáni felújításba fogtak. Az előttük meredő épület komor és szomorú volt, egyáltalán nem tűnt Camelotnak. Még mindig itt lebegtek vajon a régi SS-összeesküvések, szemináriumok, beavatási szertartások és árja esküvők árnyai? – Csak ábrándokat kergetünk itt morogta Sam. Ha a kastély zárva van, akkor Barrow bizonyára nem ide jött. – De hova máshova mehetett volna? kérdezte csalódottan Rominy. – Mi nem vagyunk detektívek. Felbérelhettünk volna egyet, vagy találhattunk volna egy rendőrtisztet, aki elhiszi a történetünket, és akkor a rendőrség elvégezte volna a nyomozást. Az is lehet, hogy Jake nincs is Németországban. Nekünk nem az ösztöneinkre van szükségünk, hanem az Interpolra. – De hát még arra sincs bizonyítékunk, hogy Jake Barrow létezik, akármi is az igazi neve. – Talán ha előadnánk a történetünket, a kínai rendőrség igazolhatná, ha meghallgatja a szerzetesnőket. – Nem fogom rászabadítani a kommunista kínai zsarukat egy buddhista kolostorra. A férfi visszapillantott a csendes városkára. Olyan rendezett volt, mintha Disney rajzolta volna egyenesen ennek a terepasztalra hasonlító országnak a számára. – Akkor most mit tegyünk? – Nem tudom. Járjuk körbe alaposabban a helyet! – Még csak be sem tudunk jutni. – Ezen az oldalon van egy átjáró, azt hiszem, azon a német feliraton az áll, hogy bejárat a toronyba. Próbálkozzunk ott! Talán beleshetünk valamelyik ablakon. – Benned aztán van szufla, te leány! – Nem szeretném, ha kidobott pénzt volna a repülőjegy. És dühös vagyok, mert hagytam, hogy csak úgy megtörténjenek velem a dolgok, és nem én irányítottam az eseményeket. – Irányítani az eseményeket? – Tudod, mire gondolok. Neked meg az iPhone-odat tette tönkre az az őrült. Átmásztak az akadályokon, lemásztak egy füves árokba. Nem volt telihold, de jókora karéj lebegett felettük, és elegendő fényt adott. Átmentek az árok nyírt füvén. A falak alól a kastély még magasabbnak, sötétebbnek tűnt, olyan sziklának, mint amelyik elzárta a Shambalába vezető utat. Az árok szintjén nem voltak ablakok, amelyeken be lehetett volna kukucskálni, és ennek Rominy szinte örült. A legszívesebben boldogan otthagyta volna ezt a félelmetes helyet, de úgy érezte, tennie kell valamit. A legjobbat kell nyújtania, azután hazamehet. Az árok elvezette őket az északi, lapos tetejű nagy toronyhoz. Az árok ott ért véget, ahol az orom,
amelyen a kastély épült, meredeken lejteni kezdett a völgy felé. A meredek hegyoldalon más védelemre már nem volt szükség. A lenti síkságon néhány gazdaság fényei látszottak. Hátraléptek, felnéztek a toronyra; a pártázatot kirajzolta a hold fénye. Semmi… Hacsak… – Láttad? kérdezte suttogva Rominy. – Micsodát? – Egy gyertya. A lángja mozog. Van valaki a toronyban. Rominy reszketett az izgalomtól és a félelemtől. – Remélem, ez nem az egyik dilis „Látom az Istent” pillanatod, ugye? – Nem, nem, esküszöm, fényt láttam mutatott fel a toronyra , ott fenn, ahol a fő szint lehet. – Egy éjjeliőr egy elemlámpával. – Vagy valaki, aki beosont. – Akkor pedig hívjuk a zsarukat. – Nem tehetjük. Hátha mégis egy éjjeliőr a zseblámpájával. – Rominy… – Nézd, vannak itt lépcsők, amelyek a toronytól egy aknába vezetnek le, és onnan egy ajtó nyílik a pincébe. Talán ott bejuthatunk. – Be akarsz törni egy náci kastélyba Németország közepén? És utána akarod előadni az ügyünket a rendőröknek? – Bizonyítékra van szükségünk. Rominy hangja sokkal bátrabban csengett, mint ahogyan érezte magát. És az is lehet, hogy valóban csak egy éjjeliőr. – Én már nem is kapok többé fizetséget. – Megengedtem, hogy BMW-t bérelj. Vagy azt akarod, hogy egyedül menjek? – Nem, szükséged van egy felnőttre, aki vigyáz rád. Mivel ilyen nem áll rendelkezésre, be kell érned velem. Lementek a lépcsőkön, előttük egy régimódi kilinccsel és zárral ellátott faajtó volt. – Ügyesen tudsz zárakat kinyitni? suttogta Sam. Rominy megfogta a kilincset. Az ajtó kinyílt. – Remek, nincs is bezárva. A férfi Rominy karjára tette a kezét. – Ez nem feltétlenül jó jel. – Sam, körül kell néznünk! Nem tehetünk mást. – Vin Diesel és Schwarzenegger lövöldözve nyomulnának be. – Rajta, menjünk! Bent koromsötét volt. Óvatosan haladtak a torony alagsora felé, kitapogatták a láthatatlan lépcsőfokokat. Megálltak. Alig szűrődött be valami kis fény az ajtón, amelyen beléptek. Nem láttak semmit. – Gyújtsd meg a gyertyát! suttogta a lány. Találtak egyet a szállásukon, talán rövidzárlat esetére szolgált, talán arra, hogy a vendégek romantikus hangulatba ringassák magukat. Sam elővette a gyertyát, és a panzió gyufájával meggyújtotta. A hirtelen fellobbanó fényben meghátráltak az árnyak, és a szemük elé tárult egy kerek, komor szoba. A torony alagsorában voltak, kőboltozat volt a plafonja. – Ó, istenem, odanézz! sziszegte Rominy. A kupolán kőből horogkereszt volt, mindegyik karja még tovább kanyarodott. A rengeteg látott háborús film ellenére a geometriai bonyolultság fura módon lenyűgöző volt. – Láttam ilyet Tibetben motyogta Sam. Napkeréknek is nevezik. A szoba közepén egy kör alakú mélyedés volt, egy sekély medence. A horogkereszt alatt ezen a körön
belül is volt egy kör, ott a padló pár centivel még mélyebb volt, a rendeltetése nem volt világos. A szobában körben tizenkét zömök kőtalapzat volt, mintha pillérek alsó részei lettek volna. Mindegyiken egy-egy bronzszobor állt. – Az állatöv jegyei. Vajon mire lehet jó ez? kérdezte Rominy. – Pogány kozmológia. A tizenkettő ősi szent szám. Az ókoriak azt hitték, az istenek kapcsolatban állnak a bolygókkal. A neten azt olvastam, hogy Himmler egy csillagvizsgálót is akart itt létesítni. Talán ide jöttek le a nácik, hogy kikémleljék a jövőjüket. – Ha működött, lehangoló lehetett számukra. – Talán még mindig ide járnak. A szobrok ragyognak, újnak látszanak, és nincsenek szépen elrendezve; mintha valaki csak úgy lepakolta volna ezeket. – Nagyon jó megfigyelés, Mackenzie! szólalt meg egy hang. Az ajtó, amelyen bejöttek, döngve becsapódott. Sam és Rominy megfordult. Az árnyékban állt valaki. – Ez itt a Walhalla mondta egy női hang éles német akcentussal. Egy elemlámpa sugara végigpásztázott rajtuk, ők meg álltak meredten, mint a szarvasok. – Ez a Holtak Terme. A lámpát tartó nő az ajtónál állt, kosztümben, körömcipőben, és egy gonosz gépkarabélyt tartott a kezében. A turistáknak elmondják ezt, amikor nyitva van a kastély, de most nincs. – Az ajtó nyitva volt próbálkozott Sam. – Kapóra jött, ugye? A fény ott táncolt rajtuk, azt ellenőrizte, nincs-e náluk fegyver. – Ismeri Jake Barrow-t? kérdezte Rominy, és a hangja remegett, bár igyekezett nagyon bátornak tűnni. Miért is ne térne a tárgyra? – Bolond lány! Hát persze hogy ismerem. A nő közelebb lépett, a lámpát úgy tartotta, hogy jobban megnézhessék. Rominy csaknem elájult. A nő frizurája, fogazata tökéletes volt, nagyszerűen volt kisminkelve, és egy nemzedékkel fiatalabbnak tűnt, de a fegyvert Delphina Clarkson tartotta a kezében, Rominy szomszédasszonya a Cascadehegységből.
Negyvenkilencedik fejezet Németország, Wewelsburg október 2., napjainkban – Himmler ezt a termet az SS elit halottjai számára építette mondta Clarkson, és körbetáncoltatta a szobán a fénysugarat. Nem teljesen világos, mire szolgáltak volna a talapzatok. Szobroknak? Urnáknak? A tizenkettes szám természetesen a zodiákusra utal, ezért ennek megfelelően díszítettük fel a találkozóink számára. – A nácik díszítenek? kérdezte Sam. – Ő nem náci, ő a szomszédom. Ugyebár? De miért öltözött így ki, és miért beszél német akcentussal? És egyáltalán miért van itt? – Magának már halottnak kellene lennie, Rominy, ugyebár? A nő mosolya alattomos volt. – Annyira másképp néz ki! Rominy ismét naivnak és nem túl éles eszűnek tűnt, éppen annak, aminek nem szeretett volna látszani. – Nem, Rominy, Mrs. Clarkson nézett ki másképpen. Én általában pontosan úgy nézek ki, mint most. Az álöltözet tökéletessége, az észak-karolinai akcentus, a beszédmodor, az életkor… Lenyűgöző. Van itt egyáltalán valaki, aki az, akinek mondta magát? – A kastély zárva van építkezés miatt mondta Sam. – Mi zártuk be. Az átalakítás csak egy fedőakció javította ki Clarkson. Különleges időket élünk, szükségünk volt egy különleges helyre, különleges légkörre és különleges hívatlan vendégekre. Figyeltük, ahogyan közeledtek hozzánk. – Ki az a mi? kérdezte Sam. A nő a gonosz küllemű fegyverrel noszogatni kezdte őket. – Gyerünk felfelé a lépcsőn! Ez parancs volt. Átmentek egy vaspántos belső ajtón, felmentek a kripta feletti terembe. Ez a terem is kerek volt, körben tizenkét pillérrel és boltívvel. Egy kerek középkori stílusú csillár függött a mennyezeten tizenkét égővel. A lámpát nem gyújtották fel, a fényt az ablak mellett a földre rakott néhány asztali lámpa adta. Akárki tartózkodott is itt, nem akarta a városka tudomására hozni a jelenlétét. A csillár alatt a padlón újabb, körbe foglalt horogkereszt volt látható. Rominy hirtelen felismerte a rajzot. – Ez az a napkerék, amelyet a vállamon láttál szólalt meg egy hang a homályból. Jake Barrow lépett elő, vagy az a férfi, aki Jake-nek hívatta magát. Fekete öltönyt viselt, fehér inget, vörösesbarna selyem nyakkendőt, úgy festett, mint egy politikus vagy egy vállalatvezető. A nyakkendő finom mintája rovásírásszerű villámokból állt, a férfi bal csuklóján drága aranyóra csillogott. Jobbjában egy fekete, halállal fenyegető automata pisztolyt tartott, a csöve derékmagasságra irányult. Rominy hirtelen arra gondolt, hogy túl sok fegyver van a világon. – Azt hittük, rohamosztagos szerelésben találunk rád, Barrow mondta Sam. – Én meg azt képzeltem, talán elhagyod a piszkos csavargó külsőt, ha elvetődsz Európába, de úgy látom, semmi változás felelte Jake. Bár ahogy nézem, a borotvált áll már egy lépés előre. Rominyra akarsz jó benyomást gyakorolni, Sam? – Csak a repülőtéri biztonság miatt tettem. – Mi, a Szövetség tagjai nem viseljük a három nemzedékkel ezelőtti öltözéket. A nemzetiszocializmus az eszmékben van jelen, nem a viseletben. – Na persze: népirtás. Hódítás. Rablás. Könyvégetés. És gyilkossági kísérlet egy nő ellen, akit állítólag szerettél. – Nem volt szó gyilkosságról, csak késleltetni akartam a dolgokat, hogy felkészülhessünk. Biztos voltam abban, hogy a szerzetesnők előbb-utóbb kiszabadítanak benneteket, és nem volt kétségem, hogy ide jöttök
utánam. Szándékosan céloztam a mobiltelefonodra, hogy életben maradj, és segíts Rominynak eljutni ide. Szándékosan utaltam Rominy előtt bizonyos dolgokra. Így hát isten hozott, türelmetlenül vártunk benneteket, és most végre elkezdődhet kis színjátékunk utolsó felvonása. – Színjáték? kérdezte Rominy. – Igen. Úgy gondolom, Ursula Kalb mint egyszerű amerikai falusi asszony kiérdemelné alakításáért az amerikai filmakadémia díját mondta Jake, és rámutatott arra a nőre, akit Rominy Delphina néven ismert meg. – Akkor hát az egész csak egy nagy játék volt? A bőrfejű is benne volt? – Nem bőrfejű, csak divatosan kopasz. A férfi, akit Rominy a kunyhó ablakában látott, az, aki lelőtte a szegény kutyákat, kilépett egy pillér mögül. Már levágatta a mohawk hajfürtöt, tökéletesen le volt borotválva a feje. – Otto Niezel, szolgálatukra. Ő is öltönyt viselt, keskeny fekete nyakkendőt, de a lábán fekete katonai bakancs volt. Nyakkendő ide vagy oda, továbbra is egy bandita volt. Én valódi vagyok, nem egy játék része. – Maga mészárolta le a kutyákat? – Felhasználtam a kutyákat, hogy elmenekülhessen Jakobbal, ahogy elterveztük. A lány egyikükről a másikukra nézett. – A kocsimat is te robbantottad fel? kérdezte végül Jake-et. – Tartok tőle, hogy igen. Hatásosabb volt, mint ha megkörnyékeztelek volna egy társkereső klubban. – Volt egyáltalán az egészben valami valódi? – Ahogyan Tibetben is mondtam, először is te magad. Örömmel látom, szépen gyógyul a kezed. A rejtély valódi volt. Rablással nem szerezhettük meg a széfben őrzött dobozt, mert akkor megjelent volna az FBI. Nem tudhattuk, van-e benne valami hasznos. De erről meg kellett bizonyosodni. Fogalmunk sem volt a bányáról és az ott található táskáról. Mindaz, amit a fizikáról mondtam a repülőgépen, igaz. A te naivságod is igazi volt, és a tested is. – Igazi a sebhely az arcodon? Lerepültél a biciklidről? – Egy zsidó visszaütött simította végig az állát. A lány megborzongott. És ő szeretkezett ezzel a ravaszul manipuláló szörnyeteggel. – Ursula a kutyákkal talált ránk az Eldorado-bányában folytatta a férfi , miután a hátizsákomba rejtett vészjeladóval jeleket adtam le neki. A repülőtéren látott bőrfejűek az én amerikai testőreim voltak, arra az esetre, ha elrohantál volna a zsarukhoz. Az örökség merő szerencse volt. Egy nemes ügyhöz járultál hozzá a pénzeddel. – Létezik valódi Delphina Clarkson is? – Létezett, sajnos elhunyt. – Meggyilkoltad? – Megoldottunk egy problémát. Egy kicsit… makacskodott. – Ó, istenem. Rominy átkozottul érezte magát. A szegény asszonynak sohasem esett volna bántódása, ha ő nem engedte volna be az életébe ezeket a holdkórosokat. Az egész egyre rosszabb lett. – Én sem vagyok valódi mondta kedvesen Jake. Nem vagyok újságíró, nem vagyok amerikai, és nem nagyon szeretem a bort sem. Német keresztnevem Jakob. – Az angoltudásod lenyűgöző mondta savanyúan Sam. – A Columbián és a Yale-en tanultam. Nevetségesen liberális, dekadensen idealista helyek. – Biztos meghúztak. Erre Frau Kalb az idegenvezető veséjére sújtott M3-as puskája csövével. Sam felszisszent és térdre esett. Otto vigyorgott az ütést látva. Rominy szíve kalapált.
– Kérlek, Sam, ne hősködj. A férfi igyekezett megszólalni. – Ügyes manőver, Ursula, tegyen csak úgy, mint a tömeggyilkos mestere! Adolf bácsi sohasem nyert csatát, ha nem tudott bevinni egy váratlan ütést. Otto arckifejezése elborult, gyorsan körbesietett a szobán, a bakancsa kaplija pengett a márványon. – Verekedni akarsz, amerikai? Megragadta Mackenzie fülét, és a térdével belevert Sam arcába. Vér fröccsent szét. Sam eldőlt, és Nietzel gonoszul belerúgott kemény bakancsával az ágyékába. Az áldozat összegömbölyödött, mint egy pióca, ha sót szórnak rá. A náci még egyszer belerúgott Sam oldalába. Sam elsápadt. – Elég szólalt meg Jake vagy Jakob. Otto, lesz még alkalmad játszadozni vele. A bőrfejű kiköpött és hátralépett. Rominy reszketett. Gyűlölte az erőszakot, és ezek az emberek erőszakos alakok, gyilkosok és hazudozók voltak. Végre kapott választ néhány kérdésére, most már tudta, kik ezek és mit csináltak. Ez azt jelenti, hogy az ő meggyilkolását is eltervezték, vagy tervezik is talán? Feszülten várt ő is egy ütést, de nem történt semmi. Valamiért nem nyúltak hozzá. Az egésznek nem volt értelme. – Miért hagyták, hogy idejöjjünk? kérdezte, és gyűlölte a saját megremegő hangját. – Ez igazán nyilvánvaló, nem igaz? szólalt meg egy új, mély, átható hang. Amikor a hang tulajdonosa előlépett az egyik pillér mögül, a németek ösztönösen kihúzták magukat. Többen is előjöttek, férfiak és nők, mindenki magas beosztású üzletembernek volt öltözve. Összeesküvés, a megfelelő stílusban. De csak egyetlen alak közeledett feléjük a terem közepén lévő körön át, egyenesen, elegánsan haladt át a márványberakásos napkeréken. – Ön kiválasztott, Rominy mondta. Jakob ezért nem ölte meg Amerikában, bár a vérét úgy is elvihette volna Tibetbe. Nem is rabolta el. Mi megvizsgáltuk önt, hogy megfelel-e a Kiválasztott Egyén kritériumainak. Nem sokban különbözött attól, mint amikor a következő dalai lámát igyekeznek azonosítani. – Jakob? mondta nehezen lélegezve Sam. Jakob az a zsidó volt, ugye, aki az angyallal viaskodott, és aki a nevét Izraelre változatta? A barátaid ellenőrizték a vérvonaladat, Jake? – Fogd be a szádat, vagy Otto újra megrugdos! figyelmeztette Jake vagy Jakob. Itt senkit sem érdekelnek a zavaros vallási sületlenségeid. – Sam, ne provokáld őket! kérte Rominy. Odafordult a németek vezetőjéhez: Maga ölte meg az anyámat és a nagyanyámat? – Meg kellett szabadulni az anyjától és a nagyanyjától, mert akkor még nem érett meg az idő a felfedezésre, és nem kockáztathattuk meg, hogy az amerikaiak kezére kerüljenek mondta csendesen az újonnan érkezett, tudomást sem véve a többiekről. Mielőtt végeztünk volna velük, megvártuk a következő leszármazottat. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy egy korszakalkotó pillanatban él. A tudomány mentette meg magát. – A fizikára gondol? – A részecskegyorsítókra mondta Jake. Az atomgyorsítókra. – Maga megpróbálja feléleszteni a Vrilt abban a rúdban. Fel akarja használni a Genf közelében lévő szuper részecskegyorsítót, és egy olyan fegyvert akar készíteni, amellyel még több embert lehet megölni. – Kiváló mondta nyugodtan az idősebb férfi. Valami nincs rendben ezzel az újonnan jött emberrel, aki láthatóan a csoport vezetője gondolta Rominy. Még mindig a homályban állt, nem tudta jól megfigyelni, de a mozdulataiban volt valami furcsa, mechanikus, és az arca betegesen sápadt volt. – Ha tehát a fizika nem fejlődött volna, én már halott lennék. – Igen. Ezért az volt a legjobb, hogy úgy nőjön fel, hogy nem tud sokat. Így nagyobb biztonságban élhetett. Boldogabb volt.
Rominy agya azt próbálta feldolgozni, hogy mennyire csapták be. Mindenkit becsaptak, évtizedeken át. – Mi történt a dédapámmal? – Sohasem hagyta el Tibetet. – És ki élt abban a kunyhóban, és ki halt meg ott? – Ezt majd elmagyarázom útközben, de engedje meg, hogy először bemutatkozzam. Kilépett a fénybe, és bőrkesztyűbe bújtatott kezét a lány felé nyújtotta, aki önkéntelenül hátrahőkölt. A férfi bőre nemcsak sápadt volt, hanem áttetsző, látható volt a bőr alatt az izomzata. Olyan volt, mintha egy megnyúzott ember arcára egy sárga lufit feszítettek volna. Lázas tekintete vérben úszott, a haja vasszürke volt, az egész sovány, hullaszerű ember úgy festett, mint egy aszkéta próféta vagy egy koncentrációs táborban sínylődő áldozat. Ösztövér, fanatikus, földöntúli volt. Mi volt rendkívüli benne? – Helló, Rominy mosolygott tompa, kopott fogait kivillantva. Igazi csodát lát. Kurt Raeder vagyok. Én vagyok az az ember, aki megölte a dédapját. Több mint hetven évet vártam erre a pillanatra.
Ötvenedik fejezet Németország, Wewelsburg október 3., napjainkban Rominyt és Samet leparancsolták a lépcsőkön, még mélyebbre mentek, mint a toronybeli kripta, le a Hexenkellerbe, a boszorkányok pincéjébe. Otto beterelte őket egy fehérre meszelt cellába. A szoba rideg volt, és hideg. – Maga reggel indul majd mondta a bőrfejű náci Rominynak. Próbáljon addig pihenni! – És mi lesz Sammel? A férfi fájdalmak közepette támaszkodott az egyik falhoz. – Többé nincs rá szükségünk. Egy vastag, súlyos tölgyajtót csaptak rájuk. Hallották, hogy az ajtót kívülről egy rúddal is elreteszelték. A szellőzést a kastély vastag falába vágott apró rácsos ablak biztosította, de túlságosan magas és túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy ki lehessen mászni rajta. A padlón két matrac volt katonai gyapjútakarókkal. Sam nyögve lehuppant az egyikre. A matrac ropogott. Szalmazsák! Isten hozott a középkorban! A fejük felett védőrácsban egyetlen égő világított, kapcsoló nem volt, eloltani nem tudták. Láthatóan egy vödör szolgált toalettként. Nem volt víz, és nem volt lehetőség elvonulni sem. – Soha többé nem fogok panaszkodni a motelek szolgáltatásaira. Rominy mellé térdelt. – Minden rendben van, Sam? – Nem, nincs rendben semmi sem. Mellen lőttek, arra kényszerültem, hogy a pusztaságban vándoroljak, és leverték a vesémet. És ne beszélj nekem arról, hogy mekkora hely jut az ember lábának az ülések között, és milyen ételeket szolgálnak fel a repülőgépen! – Mindenkire csak bajt hozok, akivel kapcsolatba kerülök. Szegény Mrs. Clarkson. – Ez a Mrs. Clarkson nagy valószínűséggel sohasem találkozott veled. Ne vedd a szívedre, amit ezek az őrült gyilkosok csináltak. Bolondok áldozatai vagyunk, akiknek a vezetője úgy fest, mintha most lépett volna ki egy koporsóból. Azon a kis ablakon egy denevér sem fér át, feladom. Megmozdult és felnyögött. – Az a férfi nem lehet Kurt Raeder, hiszen már több mint százévesnek kellene lennie. – Egy nappal sem látszik idősebbnek, mint kilencvenkilenc. – Történt valami, hogy ilyen sokáig életben maradt? – Ki tudja? Ezek itt mind olyanok, mintha a helyi bolondokházából szöktek volna ki. A következő egy fickó lesz Charlie Chaplin-bajuszkával, Hitler-köszöntéssel, aztán jön majd a következő, háromszögletű kalapban, a kezét a mellénye gombjai közé dugva. De legalább a részecskegyorsítót illetően igazunk volt. Arra vártak, hogy a berendezés teljes kapacitással működjön. – Hogyan fogják tudni felhasználni? Egy nagy nemzetközi tudományos programról van szó. – Van egy érzésem, hogy ezek a nácik nem fognak engedélyt kérni ahhoz, amit meg akarnak csinálni. Az ajtóra nézett. És láthatóan mi sem szólhatunk bele semmibe. Nos, mitévők legyünk? Rominynak fogalma sem volt róla. Leült Sam mellé. A legrosszabb azonban az volna, ha feladnák az egészet. – Azt hiszem, sokkal jobb cselekedni, mint pusztán reagálni az ő lépéseikre. Eljött az idő, hogy valami tervet dolgozzunk ki. A cellában nem oltották el a lámpát, úgy aludtak, ahogy tudtak a vékony, sustorgó matracokon. Nem volt fűtés, a hőmérséklet az alig elviselhető és a fagyos közé süllyedt. Rominy odamászott Sam matracához, és hozzásimult a férfihoz, ahogy Tibetben tették. Olyan jó, biztonságos érzés volt, amilyent Jake mellett sohasem érzett. Sam átölelte, és sikerült is elszundítania, mialatt Rominy lázasan gondolkozott. A férfi fel-
felnyögött álmában. A szürke hajnal első fénysugara alig hatolt be a magasan lévő ablakon, amikor a férfi hirtelen felült. – Mi van? kérdezte suttogva Rominy. – Fáj. – Sam, annyira sajnálom! – Nem érdekes. Ha már felébredtem, gondolkozom. Rominy, téged elvisznek valahová, talán a részecskegyorsítóhoz, engem pedig itt megölnek. Csakis ennek van értelme. Számomra pedig csakis annak van értelme, ha megszabadulok valahogy ezektől a banditáktól, és utánad megyek. Nekem tehát ezt kell tennem. – Te csak magadat mentsd! mondta Rominy reményvesztett hangon. – Nem, az ilyenek éppen erre számítanak, arra, hogy az ellenségeik csak magukat akarják megmenteni, és az egyiket a másik után el teszik láb alól. Tudod, milyen egy fasiszta? – Olyan, mint egy szélsőjobboldali. – A fasiszta kifejezés Mussolini Olaszországából származik, ő pedig a rómaiaktól vette át. A szertartásokon a római vezetők egy vesszőnyalábot hordoztak, ezt hívták fascesnek. A nyaláb azt [31] jelképezte, hogy egységben az erő. A vesszőket egyenként könnyű volt eltörni, kötegben lehetetlen. Hiába voltak kiváló harcosok a gallok és a germánok, de ha egy római légió egyesült erejével szembesültek, puff! A barbárok veszítettek. Mussolininek megtetszett a gondolat, és a követőit elnevezte fasisztáknak. – És? Rominy arra gondolt, hogy a férfiak mennyi felesleges dologról tudnak beszélni. – Ezzel azt akarom mondani, hogy fasisztákká kell lennünk. Össze kell dolgoznunk dörzsölte össze a kezeit. Meg foglak menteni, Rominy! – Nagyon kedves tőled, de te nem vagy római. – Nem számít. Nagyon teszel nekem. – Sam… Rominy nem akart belekezdeni valamibe, aminek úgysem volt jövője. – Nem tehetsz ellene semmit. Nagyon csinos vagy. Egyszerű biológia, ne is gondolj rá! Kigondoltam azonban egy fegyvert, és azt is tudom, hogy hova fogsz menni: a részecskegyorsítóhoz. Ha odaérsz, tudasd velem valahogy, hogy ott bent merre vagy. – És akkor mi lesz? – Bosszút állunk a családodért! Sam mosolya keskeny fehér vonal volt a hajnali derengésben. Hajnalban Ursula Kalb kosztümben, hozzá illő körömcipőben megjelent, hogy magával vigye Rominyt. Úgy festett, mint egy multicég alelnöke. – Jöjjön! Nemsokára megérkeznek az építőmunkások, addigra el kell innen tűnnünk. A főnökük hisz az ügyünkben, ő biztosítja nekünk itt ezt a lehetőséget, de nem minden munkása tud rólunk. Rominy továbbra is ott ült a matracon. – Én nem megyek el innen Sam nélkül. – Ezt nem maga dönti el. – Akkor sem megyek. Kalb úgy támadt Rominyra, mint egy kígyó. Előreugrott, meglepő lendülettel talpra rántotta Rominyt, és rettentő erővel egyszer-kétszer pofon vágta. Az ütések hatására jobbra-balra fordult Rominy feje, kicsordultak a könnyei. – Azt képzeli, én is olyan türelmes vagyok, mint a Führerünk, Kurt Raeder? Maga velem jön, vagy egy igazi kutyát szabadítok magára, nem olyan korcsokat, mint amilyeneket Amerikában látott. Na jöjjön! – Hagyja békén! A német nő az ajtóhoz vonszolta Rominyt. – Magáért mindjárt jön Otto! szólt vissza Samnek.
Az idegenvezető a háta alsó részét vakargatta, és gonoszul figyelte Frau Kalbot. A nő maga és Mackenzie között tartotta Rominyt. Ráncolta az orrát, ahogy maga előtt tartotta a fiatal nőt. – Koszos disznó. Előbb egy zuhany, aztán mehetünk. – Sam! Rominy a férfi felé nyújtotta könyörgően a kezét, de Sam visszahúzódott. – Isten veled, Rominy mondta belenyugvóan. Egy olyan ember búcsúja volt, aki elfogadja a sorsát. Megbeszélték ezt a jelenetet. – Várjon! Rominy megpróbált kiszabadulni, de Kalb olyan szorosan tartotta, mintha bilincsbe lett volna verve. – Ne feledd, amit mondtam neked mondta csendesen Sam. – Kérem, ne bántsák Samet! Ezután kiléptek a cellából, becsapódott az ajtó. Fél óra telt el, Sam nem hallott zajokat. Aztán ajtócsapódások, egy induló autó, a kavicson csikorgó gumikerekek távoli zaja szűrődött be. Csend. Szomjas volt, és éhes, de érezte, hogy nem sokáig fogják őt békén hagyni. Otto bizonyára vágyik valami szórakozásra. Sam nyújtózott, lazított, igyekezett felkészülni. A várakozástól remegett. A félelem jó dolog volt, mert felkészítette. Motoros fűrészek, kalapácsok hangja szűrődött be. Megérkeztek az építőmunkások. Végre bakancsok dübörögtek le a lépcsőn, valaki levette a reteszt az ajtóról. A nyíló ajtóban ott állt Otto, ez alkalommal nem öltönyben, hanem gyakorlónadrágban, amelynek a szárát katonai bakancsába gyűrte. Fekete magas nyakú pulóvert és bomberdzsekit viselt. – Akkor most játszunk egy kicsit? mosolygott önelégülten. – Otto, te csak egy bőrfejű verőlegény vagy. Nem kellene előbb hátat fordítanom neked? A náci megrázta a fejét. – Nem hinném. Neked nem. Te egy anyámasszony katonája vagy. Nézd, nincs nálam fegyver, csak a puszta kezem, mint neked. Talán megleckéztetsz most. Nagyon rossz fiú voltam. Ezzel a bőrfejű belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Ne zavarjuk a munkásokat! Sam nekigyürkőzött, ökölbe szorította a kezét, és felemelte. – Én nem vagyok harcos típus, inkább szerető. – Lefeküdtél a nőddel? – Nem. – Ha ezen túl leszünk, majd megerőszakolom. Talán olyan, aki sikítozik. Felemelte a kezét, hogy lesújthasson. Általában megígértetem a lányokkal, hogy hallgatnak róla mosolygott gonoszul, ahogy emlékeket idézett fel magában. Aztán ingó léptekkel, mint egy bokszoló, lassan elindult befelé a cellába. Sam nyelt egyet, a szeme ugrált a félelemtől, a hangja hamis bátorságtól remegett. – Hol vettek rossz irányt a dolgok, Otto? Nem voltak rendes szüleid? Rossz társaságba keveredtél? Bántottak az iskolában? – Egyszerűen szeretek kárt tenni dolgokban bokszolt a levegőibe a német. Sam elhajolt, de ez még nem volt igazi ütés. Otto bakancsa megmozdult, átlendült a cellán, és eltalálta Sam oldalát. Mackenzie felmordult a fájdalomtól, és a matracára esett. – Ó! kiáltotta. Az oldalára szorította a kezét, nyögött. Ó, cseszd meg! – Állj fel! Szeretnélek újra megrúgni. Sam a cella egyik sarka felé vonszolta magát. – Hagyj békén! A német ment utána, az ingénél fogva rángatta talpra. – Nem, játsszunk még! Sam védekezően az arca elé emelte mindkét öklét. Sírt. Otto undort érzett. Ez az amerikai egy kislány! Leköpte Samet, így próbálta ellenkezésre ösztönözni, de a férfi összehúzta magát. Olyan volt Ottónak,
mintha halott húst verne. Mackenzie a fogvatartójába kapaszkodott. – Kérlek, kérlek… Az egész nagyon patetikus volt, semmi móka sem volt benne. Otto úgy határozott, hogy Sam fejét a kőfalhoz fogja verni. Addig fogja csinálni, amíg nem reccsen, és közben számolja majd az ütéseket. Akkor azonban a német hirtelen olyan fájdalmat érzett, amilyent még sohasem. Sam ökle lesújtott a náci fejére, és úgy érezte, mintha valaki egy forró tűt döfött volna a fülébe. Egy hegyes, gonosz dolog hatolt be a fülén keresztül a koponyájába. Úristen, mintha egy rovar csápja hatolt volna be a fejébe, az egyik fülétől a másikig. A fájdalom olyan volt, mint egy áramütés: hihetetlen, robbanásszerű. Mit tett vele ez a fattyú? Mégis van nála kés vagy valami szúrószerszám? A német kinyitotta a száját, kiáltani akart. Akkor Sam a másik öklével valamit a jobb szemébe vert. A tárgy áthatolt a szemgolyón. A fájdalom olyan volt, mint a tűz. A szemüregből vér fröcskölt szét. A rémület megbénította, nem is tudott reagálni. A késedelem pedig katasztrofális következménnyel járt, mert ezután Sam kiszúrta a másik szemét is. Otto hanyatt esett, így távolodott el váratlan kínzójától, és a cellaajtónak zuhant. Az arcát tapogatta, visított, a bakancsával a földet kaparta. Rudak álltak ki a szeméből! Megvakult! Hol tett szert ezekre az amerikai? A háta meggörbült a rettenetes fájdalomtól. Lecsúszott a padlóra. Egy bakancs szétlapította a náci orrát. Aztán a fogait vette célba, amelyek recsegve törtek ki. Otto nem tudott válaszolni, az izmai nem engedelmeskedtek, a fájdalom olyan volt, mintha villamosszékbe ültették volna. Ahhoz szokott, hogy ő okoz fájdalmat, de ezt nem volt képes elviselni. Azt érezte, hogy egy kéz lehajtja a magas nyakú pulóver nyakrészét. Valami nagyon hegyes, nagyon vékony behatol a nyakába. A verőérből gejzírként tört fel a vér. Kinyitotta a száját, de többé nem jött ki hang a torkán. Sam zihálva ült le. Beborította a vér. Otto holtteste a fájdalom csúcsán merevedett meg, a háta meggörbült, a bakancsos lábak összeakadtak, a nyakából egy darabig még csörgedezett a bíborszínű vér, azután elállt, mint amikor kimerül egy kút. Úristen! Megölt egy embert, a lehető legbrutálisabb módon. Eleinte nem volt benne biztos, sikerülhet-e. Könnyű volt felébreszteni magában a haragot, de meg is kellett valósítani a tervét! Megszemlélte a művét. Házilag gyártott fegyverei kiálltak a férfi füléből, szeméből, a torkából. Fasces, nyalábok. Sam tudta, ökölvívásban nem képes legyőzni Ottót. Megviselték az előző napon kapott verések, és nem is volt járatos a harcművészetekben. Azon gondolkozott, mi szolgálhatna a javára, milyen fegyverre tehetne szert. Akkor hirtelen felbukkant az agyában a fasiszta szó, és visszaemlékezett a szó eredetére. Mi lehetne a segítségére ebben az üres cellában? Szalma. Csak ez állt rendelkezésére az ócska matracokban. A szalmaszál szúrós volt, de gyenge, ha egyenként akarta volna felhasználni. Egy nyaláb, gondosan elkészítve, azonban már olyan volt, mint egy kihegyezett ceruza. Ha körbetekeri még egy másik szállal, kegyetlen tőrré válik, ha azt valami sebezhető részbe döfi. Sam négy ilyen tőrt készített, mindegyik olyan erős volt, mint egy lúdtoll. Ezeket a markába és a ruhaujjába rejtette. Azután elgondolta, hogyan fogja közel engedni magához Ottót, hogy használhassa is az eszközeit. Csakis úgy, ha eljátssza a gyávát. Az arrogáns szkinhed immár halott volt. A kísérteties az volt a dologban, hogy nem érezte borzalmasnak ezt az egészet. Olyan volt, mintha valami jót tett volna. Remegve állt fel. Úgy érezte magát, mint akit jól megvertek egy futballmeccsen, de ő lélegzett, és Otto
nem. Leköpte a férfit. Megerőszakolni Rominyt? Azt azért már nem, te náci szemét! Megborzongott a megkönnyebbüléstől, kinyitotta a nyikorgó ajtót. És ha mások is várnak rá kint? Akkor máris halott vagy, Sam, nem számít, mi történt öt perccel ezelőtt! Egyszerre csak egy lépés, ember! Az előtér üres volt. Kilépett a cellából. Otto egy fenyegető fekete pisztolyt kint hagyott egy padon. Valószínűleg, hogy „igazságos” legyen az összecsapás. Milyen előrelátó volt ez a bőrfejű! Sam maga felett hallotta az építőmunkások lármáját. Ez azt jelentette, hogy kint bizonyára vannak járművek is. Sam felosont a lépcsőkön, átment a kriptához vezető ajtón, majd az alagsori termen, és kijutott a kis kapun át az árokba. Egy külső szemlélő számára őrült dzsihádosnak tűnhetett, véres ruhában, pisztollyal. Korán volt még azonban, és a munkások mind bent voltak az épületben. Egy vízvezeték-szerelő kocsijában benne volt a kulcs. Óvatosan vezetett a városka utcáin, egy fészer mögött megállt, és átszállt a saját BMW-jükbe. A csomagtartóban ott volt a holmijuk, az útlevelek és Rominy maradék készpénze. Nem akarta felkelteni a rendőrök figyelmét, szép lassan autózott ki Wewelsburgból. Egy facsoportnál megállt a folyóparton, megmosdott, kiöblítette a ruháit, amennyire tudta, és visszavette a vizes darabokat. Felcsavarta a fűtést. Volt egy kis készpénze, egy pisztolya és elképzelésük arról, hogy hova tart Kurt Raeder és Jake vagy Jakob Barrow. Volt egy fiatal nő, aki nem szolgált rá erre az egészre. És talán neki kell megmentenie a világot is. Sam Mackenzie-nek. Ki gondolta volna?
Ötvenegyedik fejezet Németország, Wewelsburg október 3., napjainkban A kőkemény arcú Ursula Kalb megengedte, hogy Rominy lezuhanyozzon, kapott kávét és valami német süteményt. Kapott egy biztató mosolyt is a kísérteties külsejű Kurt Raedertől, ami egyáltalán nem volt bizalomkeltő. Utána beültették egy nagy, fekete német Mercedes hátsó ülésére. A kocsi olyan erős volt, mint egy tank, és valószínűleg egy vagyonba került. Láthatóan jövedelmező dolog volt náci fanatikusnak lenni. Rominy még sohasem ült Mercedesben: bőrülései voltak, a motorja úgy búgott, mint egy puma, a belső fadíszítés csillogott, mint egy hegedű teste. A lány meg volt félemlítve. Nagyon gyorsan vezettek dél felé, a kerekek úgy vették a kanyarokat a békés német tájban, mintha síneken haladtak volna. – Mi lesz Sammel? kérdezte Raedertől. Hátul ült, Raeder mellett, Ursula vezetett, Jake az anyósülésen ült. Raeder mereven maga elé nézett. Nem is fordult meg, úgy felelt. – Tudja, hogy 1938 óta várok erre a pillanatra? – Ha Samnek bántódása esik, én nem segítek magának. – Samet felteszik egy gépre, és visszamegy az Egyesült Államokba. Ne aggódjon miatta! Rominy remélte, hogy így lesz, de nem bízott benne. Ez a férfi megölte a szüleit és a nagyanyját is. És valóban több mint százéves volt? – Nem hiszem el, hogy maga Kurt Raeder. Neki 1900 körül kellett születnie. Maga eléggé hátborzongató, de nem úgy fest, mintha száztizenvalahány éves volna. – Ezt bóknak veszem. – És azt sem hiszem el, hogy a maga hazug Jakobja azt akarta, hogy kiszabaduljunk Tibetből. Amikor ránk zárta az ajtót, azzal hencegett, hogy nem is lehet többé kinyitni. – Belülről nem is lehetett. Rominy szeretett volna olyan reakciót kiváltani, ami több az önelégült felsőbbrendűségnél. – Egy atomgyorsítóhoz megyünk, ugye? – A CERN, az európai nukleáris kutatási szervezet nagy részecskegyorsítójához tartunk, Rominy. Ez a szervezet egy 27 kilométer hosszú kör alakú alagutat működtet, amely arra képes, hogy a fénysebesség 99,9999999991 százalékára felgyorsítsa az atomot alkotó részecskéket. Pontosan kimondta a tizedeseket, mintha az egész az ő érdeme lett volna. – Ehhez hasonlót Shambala óta nem valósított meg senki sem. Nekem olyan, mintha hazatérnék. Visszatérek ahhoz, amire Tibetben rátaláltam. – É mi közöm nekem ehhez? – Arra is fény derül a kellő időben. Addig is elmesélek egy történetet. Este azt kérdezte, kinek a maradványaira bukkantak a Cascade-hegységben lévő kunyhóban. Szeretné tudni, ki volt az? – Igen. – Elizabeth Calloway volt, az a pilótanő, aki Kínából Tibetbe repítette Benjamin Hoodot. Jakob mondta, hogy ön már hallott róla. – Igen. És azt hittem, ő volt a dédanyám. Tibetben azonban megtudtam, hogy a dédanyám egy tibeti szerzetesnő volt, Keyuri Linnék hívták. Öngyilkos lett, és csaknem magával vitte a halálba a gyermekét is, a nagyanyámat. – Ó, Keyuri, szomorú történet. – Jake azt mondta, hogy a megtalált holttest a dédapámé, Benjamin Hoodé volt. – Jakob sok mindent mondott magának, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy menniük kellett. Most, hogy
velünk van, Rominy, sok mindent megmagyarázunk. Megosztjuk magával az igazságot, és maga megbízhat bennem. El akarom mesélni, mi történt, és azzal kezdem, ki voltam és ki vagyok én. – Hogyan lehet maga Kurt Raeder? – Mert én… átalakultam. Igen, idősebb vagyok százévesnél, bár a testem egy fiatalemberé. Amikor látta a lány hitetlenkedő tekintetét, folytatta: Jó, rendben, csak fiatalabbé. Én arra következtetek, hogy ennek az átalakulásnak volt valami célja, valami magasabb rendű célja. Azok az álmok, amelyek hamuvá váltak 1945-ben, most felélednek. – A náci hódítással kapcsolatos álmok? – Az ember átalakításával kapcsolatos álmok. A lány a halántékára szorította a kezét. – Bárcsak otthon lehetnék! – Maga most otthon van. Hallgasson végig! Jake hátrafordult. – Mi törődünk veled, Rominy. Úgy hangzott, mint amikor a biztosító embere arra fogad, hogy a kliens nem hal meg, és beszedheti tőle a biztosítási díjat. A lány ráöltötte a nyelvét, és a férfi elvörösödött. – 1938-ban kezdte Raeder tudományos expedíciót vezettem Tibetbe. Hallottunk legendákról, amelyek egy ősi, eltűnt királyságról, Shambaláról szóltak. A nemzetiszocialisták magukhoz ragadták a kezdeményezést, és nyomozni akartak utána. Keyuri tudós volt, tanulmányozta az ősi feljegyzéseket. Beleegyezett, hogy ő lesz a vezetőnk. Együttműködve rábukkantunk egy rejtett, titkos völgyre és egy föld alatti városra. – Ott, ahol mi csak egy tavat találtunk. – Pontosan. Sajnálatos módon amikor éppen elkezdtük a kutatásokat, félbeszakított bennünket Benjamin Hood, aki lövöldözve rontott ránk. A szó szoros értelmében elpusztította azt, ami minden idők legjelentősebb régészeti felfedezése lett volna. Keyurinak sikerült elmenekülnie a rúddal, amelyet azóta Jakob visszaszerzett számunkra, de minden társam odaveszett. Hood pedig olyan robbanásokat idézett elő, amelyek tönkretették a völgyet. – Akkor maga egy áldozat mondta szárazon a lány. – Nem, mind a ketten birtokba akartuk venni Shambalát, de én azt reméltem, Shambala titkai magasabb célokat is szolgálhatnak, és nem csak egyszerű kiállítási tárgyak lehetnek egy poros New York-i múzeumban. Hood a legszívesebben palackba zárta volna Shambalát, én viszont ki akartam használni. Volt ott egy berendezés, amely meggyőződésem szerint elődje a mai részecskegyorsítóknak. Megremegett, vakító fényt bocsátott ki, és ez az utolsó dolog, amire vissza tudok emlékezni. – Semmi ilyesmi nem történt volna, ha maga nem viszi el a nácikat Shambalába. – Egy hegyoldalban tértem magamhoz, a testem olyan állapotban volt, amit korábban sohasem éreztem. Bizonyára ismeri a fotoszintézis folyamatát, amikor a növények magukba szívják és hasznosítják a nap energiáját. Úgy éreztem, én is energiát nyeltem el, de ez egy új, csodálatos forrásból származott. Nemcsak arról volt szó, hogy a testem égett és remegett, minden sejtemet, hajszáleremet, minden porcikámat különkülön éreztem. Magam körül az ismert világot láttam, de egyben láttam egy olyan világot is, amely energiamezőktől vibrált. Fellebbent egy fátyol. A vak visszanyerte látását. Lehetetlen pontosan leírni, de gondoljon a sarki fényre, vagy azokra a gázfelhőkre a galaxisban, amelyeket a Hubble űrtávcsővel fényképeztek le, akkor lehet valami elképzelése arról a szépségről, amely bennünket állandóan körülvesz, és amelyről nincs is tudomásunk. Arra gondoltam, hogy meghaltam és kísértetté váltam. – Bizonyos értelemben ez történt szólalt meg Jake. – Igen. Éltem, éhes voltam, éreztem a meleget, a hideget, a környezet összes terhét, de ugyanakkor eltöltött az erő új dimenziója is. Akkor természetesen nagyon meg voltam zavarodva, de az évtizedek alatt arra a következtetésre jutottam, hogy bejutottam a világegyetem egy olyan részébe, amelyet még nem
vagyunk képesek felfogni. Mi, nácik, ezt Vrilnek neveztük. A modern fizikusok sötét energiáról és sötét anyagról beszélnek. Nem láthatjuk, de a látható világegyetemben észlelhetjük a hatását. Olyasmi ez, mint amikor egy gyermek felismeri, mi a levegő, vagy amikor egy hajladozó fát látva egy házból arra gondolunk, hogy fúj a szél. – Kurt shambalaivá vált mondta Jake , új ember lett, mint az a felsőbbrendű ember, akiről a német teoretikusok álmodtak. Ő egy új állomás az evolúció történetében. – A felsőbbrendű faj egyede mondta Rominy. – Ezt a kifejezést besározta a történelem, de a válaszom: igen mondta Raeder. Az emberszabásúak emberré lettek. A neandervölgyiek átadták a helyüket a Homo sapiensnek. Újabb fejlődési szakaszhoz ért az ember? Van valahol egy magasabb cél? Nem volt időnk megállapítani, honnan származott Shambala. A korai emberi zsenialitás egyik megnyilvánulása volt, amely valamilyen hiba miatt félresiklott? Talán űrbeli látogatók műve volt, akik később elhagyták a földet? Más dimenziókból származó korai isteneké, akiknek nem hagytunk helyet a magunk szűk létfelfogásában? Én mindezeket végiggondoltam. És mi van, ha egykor valóban éltek szatírok, driádok, és élt a Minótaurosz? – És mi van akkor, ha a shambalaiakat megölte az, amit feltaláltak? kérdezte Rominy. A feljegyzések csonthalmokról szólnak. Raeder megvonta a vállát. – Vagy átváltoztatták, átalakították őket azért, hogy megmeneküljenek, felsőbb szintre emelkedjenek? Ha nincs Hood, mi választ tudtunk volna találni ezekre a kérdésekre. Ehelyett évtizedekig bolyongtunk, és arra vártunk, hogy a tudomány eljusson addig, amit a shambalaiak már elértek. Eközben megtanultam nagyon türelmesnek lenni. – Miért halt meg a dédapám, és maga miért nem? – Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meghalt. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam tájékozódni. Nem voltam már Shambalában. Elvetődtem, mint az atom egyik részecskéje, egy távolabbi helyre. Olyan volt, mintha mindaz, amit megtapasztaltam, csak egy álom lett volna, és Shambala eltűnt. Csak sokkal később szereztem tudomást a kolostorról és Beth Calloway-ről. Nem tudtam azt sem, hogy a Hood által ellopott rúd fennmaradt, csak később szereztem erről tudomást, amikor arannyal és megfélemlítéssel szóra bírtunk néhány bukott szerzetesnőt. A tóról sem tudtam, amíg Jakob vissza nem tért Tibetből. Akkor ott feltápászkodtam, fáradt voltam, de ugyanakkor lendületet adott valami furcsa, új erő. Tudtam, hogy a britek valószínűleg letartóztatnak és megkínoznak azért, amit tudok, így nyugat felé vettem az irányt, a Hindukuson át vándoroltam, koldultam, dolgoztam és loptam. Afganisztánban túléltem hóviharokat és rablótámadásokat, Kandahárban rövid ideig rabszolga is voltam. Végül elértem Perzsiába, ahol felvettem a kapcsolatot a német nagykövetség személyzetével, és onnan hazarepültem Berlinbe. Akkor már sajnos folyt a háború, és nem lehetett visszatérni Tibetbe. Engem is kiűztek a Paradicsomból, mint Ádámot és Évát. – Maga nem Ádám, és az ott nem az Éden. A férfi egyáltalán nem figyelt Rominyra. – Senki sem tudta, mihez kezdjenek velem. A külsőm elváltozott, nem annyira drasztikusan, mint ahogy most lát, de az emberek szemében fura jelenség voltam, egy sárga kísértet. Olyan voltam, mintha tele lennék fénnyel, és értelmetlen dolgokat motyogtam. A feletteseim valami jelentéktelen kutatómunkára fogtak, így nem voltam az útjukban. És akkor került elő a Barbarossa. Raeder szünetet tartott. – És az micsoda? szólalt meg végül Rominy. Hallotta már ezt a nevet, de fogalma sem volt a jelentéséről. – Ez volt a Szovjetunió 1941-es megszállása tervének a fedőneve. Barbarossa középkori német hérosz volt, király, aki keresztes hadjáratba ment. Az emberek azt hitték, ez a fedőnév pusztán történelmi utalás. Csak néhányan voltunk, akik többet tudtunk erről. Rőtszakállú Frigyes vérének köszönhetően tudtunk
bejutni Shambalába, és én elszántam magam, hogy visszatérek oda. Csakis úgy tudtuk volna megnyerni a háborút. Barbarossa nem csak azt jelentette, hogy meghódítjuk Oroszországot. Újra megnyitotta az utat Tibet felé. – Mégsem hódították meg. – Nem. Raeder szomorúan merült el az emlékeiben. Én kísértem a páncélosokat, amelyek a Kaukázus [32] felé tartottak, de visszavertek bennünket, és Sztálingrádnál csapdába estünk. Amikor Paulus megadta magát, hadifogoly lettem. Keletre vittek egy szovjet hadifogolytáborba. Shambala azonban éppen olyan messze volt, mint előtte. Szokatlan képességekkel rendelkeztem láttam azt, amit mások nem voltak képesek meglátni, és néha a puszta akaraterőmmel ártani is tudtam embereknek de nem voltam ura ennek a képességnek, és az nem is állt mindig a rendelkezésemre. Nem volt lehetséges átsétálni a Szovjetunión, egészen Tibetig. Ehelyett megragadtam egy lehetőséget, és megszöktem, északkeletre tartottam a szibériai pusztán, arrafelé, ahol Ázsia szinte összeér Alaszkával. Őszig vártam, amikor javarészt megfagyott a sár, aztán vártam a tél beköszöntét. A helybeliek nagyon furcsának találtak, a végén adtak egy állatbőrből készült csónakot, csak hogy megszabaduljanak tőlem. Áteveztem a Bering-tengeren, és Alaszkába tartottam. Azt játszottam el, hogy egy kereskedelmi hajó hajótöröttje vagyok, aki elveszítette az emlékezőtehetségét. Végül elértem Seattle-be, megkaptam azokat az amerikai iratokat, amelyek állításom szerint a birtokomban voltak, és vonatra ültem New York felé. Meg akartam találni Benjamin Hoodot. Az Amerikai Természettudományi Múzeumban azonban azt a választ kaptam, hogy sohasem tért vissza Tibetből. Az irodájában lévő iratokat még titokzatosabb dolog az USA kormánya kérésére egy Duncan Hale nevű szövetségi ügynöknek adták át. És itt a nyomozás véget ért. Én nem vadászhattam Hoodra egy idegen országban. Mivel német nemzetiségű voltam, Hale-t sem akartam felkeresni, nehogy a végén letartóztasson mint kémet. Ekkor már 1945-ben jártunk, és nyilvánvaló volt, hogy közeledik a háború vége. Végül a Führer meghalt, és a mongol hordák bevették Berlint. Összeomlott mindaz, amiről álmodtunk. – És közben megöltek sok millió ártatlan embert. Raeder helytelenítően nézett a lányra. – Amikor hírt kaptunk a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombákról, ami sokkal borzalmasabb, megkülönböztetés nélküli mészárlás volt, mint amit a németek valaha is elkövettek, akkor jött az ihlet. Íme itt volt a rettenetes új atomenergia, amely megváltoztatta a politikai erők egyensúlyát. És mi van, ha létezik egy másik, egy hasonló erő? Mi van, ha létezik a Vril? Névtelen levelet írtam Hale-nek, elmagyaráztam, hogy az amerikai természettudós, Benjamin Hood rátalált egy ilyen erőre, és hogy Hood valahol az Egyesült Államokban rejtőzik. Miért kellett volna nekem felkutatni a riválisomat, amikor megtette helyettem az amerikai kormány? Nem kellett Hoodot keresnem, elég volt Hale-t követni. Meg is tettem. Nagy meglepetésemre Seattle-be utazott, éppen abba a városba, ahol én bekerültem az amerikai életbe. Onnan északra ment, arra a vidékre, ahol maga is járt Jakobbal a kunyhóban. Kenőpénzzel elértem, hogy a helybeliek értesítettek engem arról, hogy Hale merre jár. Rominyban feltámadt egy gyakorlatias kérdés. – Nem is kellett dolgoznia? Hogyan volt ideje és pénze minderre? – Az Egyesült Államokban még megvolt a náci szimpatizánsok hálózata. Az FBI azt hitte, hogy minden ügynökünket elfogta, de nem így volt. Felvettem a kapcsolatot a régi Német-Amerikai Bund tagjaival. Egy egész csapat követte Hale-t. – Concrete-ig és a Cascade folyóig? – Igen. Az volt a tervünk, hogy Hale szálljon szembe Hooddal, szerezze meg azt, amit a zoológus megszerzett vagy megtudott, és azután a kunyhó csapda lett volna mindkettőjük számára. Hitler szempontjából már elkéstünk, de olyan titokkal tudtunk volna visszatérni Németországba, amelynek az ereje vetélkedett volna az atombombáéval, és titokban megindulhatott volna az élet újraszervezése.
– A Negyedik Birodalomé mondta Jake , amely tisztább és jobb lett volna, mint a Harmadik. – Hitler követett el hibákat ismerte el Raeder. – Amelyeket ez alkalommal mi nem fogunk újra elkövetni jegyezte meg Jake. – Sajnos folytatta Raeder azonban éppen a kunyhóban találkoztunk a valódi titokkal. Nem Hoodot találtuk ott, hanem Beth Calloway-t, akit megölt egy puskagolyó. És sehol sem leltük Duncan Hale-t. – Amíg Jake meg én rá nem akadtunk a maradványaira a bányában. – Én úgy gondolom, valami leszámolás volt Hale és Beth között mondta Jake , puskalövések, a bánya beomlása… sohasem derült volna ki az egész történet. 1945-ben valóban úgy látszott, hogy a rejtély örökre elveszett. – Shambala el volt zárva mondta Raeder , az én rudam pedig megsemmisült a robbanásokban. Elveszett a legenda. Mégsem adtam fel. A zavaros 1950-es években visszamentem Tibetbe, ahol olyan híreket hallottam, hogy a megmaradt ereklyét Keyuri Lin elzárta valahova, majd eltűnt. Beszéltek egy gyermekről is, akit Amerikába vittek. Ezekből igyekeztem következtetéseket levonni. Feltételeztem, hogy van egy másik vérlakat, azazhogy azt a zárat csak a hiányzó gyermek, a maga félig tibeti nagyanyja tudná kinyitni. De ha rá is találtunk volna a fennmaradt rúdra, mihez kezdhettünk volna vele? Megsemmisült a berendezés, amely képes lett volna energiával feltölteni. Elhatároztam, hogy várok. – A halhatatlanság türelemmel jár mondta Jake. – Maga halhatatlan? kérdezte Rominy Raedertől. Raeder ajkai gumiként húzódtak mosolyra kopott fogain. – Sajnos nem. Csak meg van hosszabbítva az életem. A Vril nem állítja le az öregedést, ahogyan [33] reméltük, de meghosszabbítja az életet azzal, hogy leállítja a sejtjeimben a telomerek természetes öregedési folyamát. Van bennünk egy biztosíték, amely kiég. Az én testemben ez a biztosíték elromlott. Én lehetek beteg, érezhetek fájdalmat, de megmaradok. Érthető módon senki sem követte nálam mohóbban a magfizika fejlődését. Rájöttem, hogy abban van a válasz. Elkezdtem ígéretes fiatal tudósokat toborozni, és arra bátorítottam őket, hogy ezen a területen munkálkodjanak. Mi testvériséget alkotunk egy tudományos közösségen belül, és vannak mind politikai, mind tudományos céljaink. – Vissza akarják hozni a náci barbárságot. – Hogy feltámasszuk az árja fajt, és azzal létrehozzunk egy új Németországot. Olyan Németországot, amelyet a nemzetiszocializmus képzelt el, de ami jobb, erősebb, igazabb annál. Tiszta lesz, fejlett, az emberiség vezére. A mi fajunk a többi ember felett fog állni, ahogyan a Homo sapiens a neandervölgyi felett állt. Minden a Vrillel fog kezdődni, Rominy, azzal a titkos erővel, amelyre én bukkantam rá először. A Vrillel és magával. – Én nem vagyok hajlandó együttműködni ebben az egészben! – Rominy, a magáé a megfelelő vér. Az a szándékunk, hogy kitesszük magát ennek az új fénynek, ennek az új tudománynak, és maga lesz, velem együtt, az első shambalaiak egyike.
Ötvenkettedik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban A Genfi-tó és a Jura hegység között van egy síkság, mezőgazdasági és ipari terület. Ez alatt rejtőzik a világ legnagyobb részecskegyorsítója. Egy 27 kilométer hosszú alagutat létesítettek csaknem egy kilométerrel a föld felszíne alatt. Az egész nyolc ívre oszlik, és négy gigantikus detektor szakítja meg, amelyek akkorák, mint egy-egy villamos erőmű. Ezek követik nyomon a láthatatlan kis részecskeütközéseket, amelyeket a szerkezet létrehoz. A CERN-részecskeütköztető annyi villamos energiát használ fel, amennyi fedezhetné egész Genf lakosságának az energiafogyasztását. A légritkító berendezése akkora, mint egy katedrálisépület hajója. Folyékony héliummal hűti a szupravezető mágneseit, amelyek meghajlítják és felgyorsítják a nyalábokat az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékleten. A berendezés célja, hogy kis méretben újra létrehozza azt a hőmérsékleti és energiaszélsőséget, amely az ősrobbanáskor létezhetett, betekintést engedve a világegyetem eredetébe. A részecskenyaláb olyan érzékeny, hogy még a hold változásait is tekintetbe kell venni, amikor a nyaláb végigszáguld a gigantikus versenypályán. Kurt Rader elhatározta, hogy a saját hasznára fordítja ezt a berendezést. A fizikusok gondos számításokat végeztek, megnyugtatták a közönséget, hogy a nagy hadronütköztető nem teremt majd olyan fekete lyukat, amely elnyeli a földet, vagy elméletben megalkották a „furcsa” vagy „strange” szubatomi kvarkdarabokat, amelyeket strangeletnek neveznek, s amelyek felrobbanhatnak az anyaggal. Amit nem számítottak ki, az az, hogy a berendezés óriási energiáit arra lehet felhasználni, hogy rekonstruálják Shambala elveszett technológiáját. Ezt azonban megtette titokban egy csapat újnáci fizikus. – Szövetségünk régóta várta magát, Rominy oktatta a lányt Raeder, miközben a Mercedes Genfben a tóparti úton suhant a CERN épületegyüttese felé, amely a város nyugati végében állt. Leszállt az éj, fények tükröződtek a tavon. Vártuk, hogy fejlődjön a tudomány. Vártunk a vér szerinti örökösre, akire szükségünk volt: magára. És vártunk arra, hogy ideológiai követőink nemzedékei fizikus diplomát szerezzenek, és beépüljenek az atom részeivel foglalkozó tudósközösségekbe. Igen, vannak szövetségeseink! Nemcsak tudósok, de őrök, tisztviselők, PR-osok, tudományos szakírók, gépészek, gondnokok, beszállítók. Fél évszázadon át alakítottam ki a hűségesek hálózatát, egy maffiát, ha úgy jobban tetszik, akik mind ezért a napért dolgoztak. A részecskegyorsító terve is húsz év alatt valósult meg. – Azt akarja mondani, hogy a nácik hozták létre a szuperütköztetőt? – Nem. A megvalósításban részt vevők között van néhány nemzetiszocialista, vagy ahogyan ma mondják: konzervatív vizionárius. A mi szélesebb Szövetségünk azt tervezi, hogy felhasználja, kölcsönveszi ezt. Tagjaink megtalálhatóak a legfelsőbb kormányzati és pénzügyi körökben. Gondold csak el! Miért költenek a világszervezetek több mint hatmilliárd dollárt, csak hogy protonokat ütköztessenek? Hatezer-millió dollárt? Összeszedtek már valaha ennyi pénzt egy tudományos projektre? Igen, sok résztvevő naivan azt képzeli, a szuper részecskegyorsító csak a tiszta tudományt szolgálja. A maguk tudatlanságában ők a mi legértékesebb szövetségeseink. Leon Lederman amerikai fizikus az „isteni részecske” kifejezést használta, hogy megmagyarázza, miért keresi a „Higgs-bozon”-t, egy olyan tulajdonságot, amely megmagyarázná, miért is létezik az anyag. A tudósok nagyon okosak, és sikerült megragadniuk a közönség képzeletét. – De maga mindegyiküknél ravaszabb mondta gúnyosan Rominy. A férfi mosolygott.
– De a kormányok és az üzleti körök többet akarnak kihozni ebből a föld alatt létesített székesegyházból. Erőre van szükségük a beruházásaikhoz. És mi megígértük: ha felépítik, mi olyan varázslatot produkálunk, amilyet még soha senki sem látott, és fenekestül felforgatjuk az erőegyensúlyt. Észak-Európa visszanyeri az őt megillető súlyát, és a világ ura lesz. Azok a bürokraták, akik támogatták az építkezést és a fejlesztést, azt hiszik, a titkos előnyök meg lesznek osztva, hogy a felfedezések újraformálják a gazdaságot és a technológiát. A páratlan felvirágzás korszakát látják maguk előtt. De akik hozzám a legközelebb állnak, jól tudják, hogy Shambala titkát nem szabad megosztani, hogy a demokrácia csak egy zsidó elképzelés, amely megmérgezi a társadalmat, és hogy mindezek a felfedezések a jogos vérvonalon keresztül a nemzetiszocializmus által irányított árják örökségét alkotják, és arra használjuk azokat, hogy létrehozzuk uralmunkat a világ felett. Ha maga ezt nácizmusnak nevezi, ám tegye. A férfi nyilvánvalóan őrült volt, de ez nem jelenti azt, hogy egy csokornyi őrült ne idézhetne elő hatalmas pusztítást. Nem ez okozta a második világháborút is? Akkor az egészből az atombomba született meg. Most meg ez? – De szüksége volt a Shambalában elrejtett rúdra igyekezett tisztázni a képet Rominy. A berendezés nem volt elég. A férfi kinézett a kocsi ablakán a sötét tóra. – Igen, valójában nem tudjuk, hogyan működött a rúd, vagy hogy hogyan lehetne sokszorosítani. De ha most működőképessé tesszük, elkezdődhet a vizsgálata és a sokszorosítása. Végül lesz egy légiónyi, rúddal felszerelt árja, akik a gondolat erejével képesek lesznek másokra erőltetni az akaratukat. Megrendítik azt a tudatosságot, amely támogatja a világegyetemet. Kozmikus zenét fogunk játszani, és átalakítjuk a világot. – Mit akart azzal mondani, hogy mi leszünk az első shambalaiak? – Azt, hogy önt a föld minden asszonya irigyelni fogja. Elmagyaráztam, hogy mi az emberi evolúcióval foglalkozunk. Nem élhetünk tovább mint atombombával felfegyverzett, fejlett emberszabású majmok, és nem pazarolhatunk el sok millió tonna szenet naponta. Fejlődnünk kell, magasabb szintre kell eljutnunk. Szelektíven kell szaporodni, hogy felgyorsíthassuk az emberiség biológiai sorsát. Ezért jelölteket kerestünk. Egy körúton száguldottak. A lány látott egy repülőteret, szállodákat, irodaházakat, a lakások hívogató, kivilágított ablakait, egy normális világot, amely elképzelhetetlenül távolinak tűnt. Mindenütt békés mindennapi élet zajlott, egy kanna tea, egy tévéműsor, egy könyv, és valakinek az ölében ott ült talán egy selymes szőrű macska. Gyermekek feküdtek az ágyukban. Más egy pohár bort ivott a kedvesével. Mindez fényévekre volt a nőtől. Már megpróbálta kinyitni a Mercedes ajtaját. Hiábavaló próbálkozás volt, mint Jake Barrow teherautójánál. Nem mondta eleget az anyja, hogy sohase szálljon be idegenek autójába? Hogyan fogja leállítani mindezt, ha nem érkezik meg Sam? Egy szoborhoz, egy gömbhöz közeledtek, amelyet reflektorok világítottak meg. A szobor a pázsit fölé emelkedett, mint… minek a jelképe is? A földé? Az atomé? A kozmoszé? Rozsdavörös volt. Olyan volt a színe, mint az alvadt véré. – És mi a csudát jelent az, hogy szelektíven szaporodni? tért vissza a témához Rominy. – Azt majd elmagyarázzuk az átalakulás pillanatában. No, meg is érkeztünk. Beálltak egy parkolóba egy sor nagy, többnyire ablak nélküli, dobozszerű kutatóépület közelében; ilyenek vannak a világon mindenütt, mint egy játék darabjai. Az egyikre fel volt írva: „Atlas”. Nem ő tartotta a vállán az égboltot? – Nyújtaná a kezét? – A kezemet? – Nyújtsa csak ki! A lány tétován kinyújtotta a kezét, az egyik öklében ott szorongatott valamit Wewelsburg óta. Raeder
megfogta a kezét, és bilincset kattantott rá. – Hogy nehogy kárt tegyen valakiben vagy önmagában. Szokványos elővigyázatosság. Aztán kinyílt az autó ajtaja, és erős, katonás kezek húzták ki a hűvös levegőre. Valaki a bokájára csatolt valamit. – Nyomkövető szerkezet mondta Jake. Kérlek, ne próbálj elfutni. Kutyáink vannak, és elektromos sokkolóink. Hát, remek barátot találtál magadnak, Rominy! Eddig még csak életében egyszer érezte így magát, amikor végiggurították egy kórházi folyosón, hogy kivegyék a vakbelét: a lámpák úgy vonultak felette, mint ragyogó napok, az ajtók surranással nyíltak és záródtak, mint a pokol kapui. Tízéves volt, és rettentően félt. Most bénító félelem vett erőt rajta, mert rájött, hogy az utolsó hetek alatt nem tett mást, mint menetelt egy szakadék felé. – Hatmilliárd dollár, hogy megtaláljanak egy részecskét? Abszurd mondta Raeder, miközben az épület felé mentek. De hatmilliárd dollár azért, hogy manipuláljuk ezeket a részecskéket és azokon keresztül az egész világot? Ez már megéri! Hatmilliárd dollár az adófizetők pénzéből, hogy megszerezd magadnak a hatalmat? Hogy uralkodj? Hogy kisajátíts? Hogy hihetetlenül gazdag légy, és az alacsonyabb rendű fajokat visszaszorítsd természetes állapotukba, a rabszolgaságba? Ezért tudtunk olyan sok mindenkit meggyőzni, hogy segítsenek bennünket. Egyeseket kétségtelenül meg kellett vesztegetni. Másokat zsarolni. A hősjelöltek váratlan balesetekben haltak meg. Nagyon alapos munkát végeztünk. Megálltak egy kapunál. Zöld egyenruhás, fekete sapkás őrök csoportosultak ott, az övükön ott függött a megfelelő felszerelés. Az egyik előrelépett: – A szektor ellenőrzését csak a reggeli váltásig tudjuk biztosítani, Reichsführer fordult Raederhez. Rennsler még nem tud semmit, de ha bejön dolgozni, mozgósítja ellenünk a biztonsági szolgálat többi emberét. Ha ez megtörténik, a dologból hír lesz, és az egész összeomlik. Raeder bólintott. – Ha a számításaink helyesek, az éjszaka fennmaradó része elég nekünk. Ha a rúd működik, megadják majd nekünk a még szükséges időt. A legfontosabb kormánytisztviselők mellettünk fognak állni. Ha pedig nem, akkor sem fordulhatnak ellenünk, ha birtokoljuk a Vrilt. A férfi karját üdvözlésre emelte: Szövetség! – Szövetség. Beléptek. Akkor Rominy elengedte azt, amit addig a kezében szorongatott, és berúgta egy vízcsőhöz. Millió az egyhez. Amikor azonban egyáltalán nincs remény, nem is rossz arány. A következő ajtó erősebb volt, és ott egy csoport tudósféle várta őket. Az egyik a szokásos fehér köpenyben volt, de a többiek nem voltak formálisan öltözve, khakiszínű ruhát vagy farmert viseltek. Idegesnek tűntek, de nem lepte meg őket Rominy bilincse. A fehér köpenyes üdvözölte Raedert. Azután az ajtó melletti szerkezethez lépett, beütött egy kódot, majd a szerkezet feletti résre tapasztotta a szemét. – Retinaellenőrzés mondta Jake Rominynak, és olyan közel állt a lányhoz, mintha még a kedvese volna. Talán arra gondolt, hogy újra az lesz, ha majd a felsőbbrendű faj veszi át az ellenőrzést. A lány elnézett mellette, és megpróbált olyan hullámokat kibocsátani, hogy taszítsa magától a férfit. Ha Jake ezt meg is érezte, nem mutatta a jelét. Kinyílt az ajtó, mögötte lépcsők vezettek lefelé a homályba, de volt ott egy liftakna is. Kinyílt a liftajtó, és egy tucatnyi ember beszállt. Rominy a törekvő náci holdkórosok közé szorult, megbilincselt kezét megalázó módon maga elé tartotta. A férfiak kíváncsian méregették, ő meg legszívesebben az arcukba köpött volna. Rendezzen jelenetet? De mit tehetne? Teljesen egyedül volt egy föld alatti tudományos katedrális tetején. A lift csak egy emeletet ment lefelé, ott kiszálltak. Újabb ajtó, újabb retinaellenőrzés, majd bekerültek egy ellenőrző terembe. Egy üres, törtfehérre festett, ablaktalan térben komputerek és képernyők voltak. Ipari szőnyeg, irodaszékek, laminált pultok. A képernyőkön grafikonok, számoszlopok voltak, valamint
videokamerák felvételei alagutakról és nagy gépekről. Feltételezte, hogy az ütköztető egyes részeit látja. Minden olyan színes volt, mint egy vidám építőjáték alkotórészei. Hirtelen visszahőkölt. Három holttest feküdt hason a földön, a fejük körül vértócsa, a koponyájukon fekete lyuk. – Egyszerűbb volt végezni velük, mint győzködni őket mondta a biztonságiak vezetője. Raeder bólintott. – Nem lehet visszafordulni. Majd állítunk nekik egy emléktáblát. Az emberi fejlődés áldozatai. A tudósok, akikkel együtt voltak a liftben, szétszóródtak a képernyők előtt. Távolról valami zaj hallatszott, mint amikor valami beindul. Enyhe olaj- és ózonszag érződött. – Egy órába telik, amíg teljes gőzzel fog működni mondta az egyik ember. – Elég idő ahhoz, hogy helyzetbe hozzuk a lányt. Jakob? Rominy? Kövessetek! A lány habozott, nem volna-e jobb ott maradni, de ekkor a nagydarab őr fenyegetően elindult felé. Így azután vonakodva, de követte Raedert. Egy pillanatra azonban visszafordult, és ráöltötte a nyelvét a biztonsági főnökre. A férfi rezzenetlen arccal tűrte. Nem túl jó jel. Mentek előre, a szelíd Rominy úgy, mint egy bárány a vágóhídra. Az apró lakásban élő szoftveres menetelt a legújabb feladata felé. A büszke feminista betartotta az illendő két lépés távolságot a férfiak mögött. Megpróbált azon gondolkozni, hogyan lehetne az egészet felrobbantani. Még rágója sem volt. Újabb liftbe szálltak be, amely egyre mélyebbre vitte le őket a svájci-francia határ alatti sziklaágyba, egy kilométerrel a föld szintje alá. Beléptek a fizika kolosszális templomának a főhajójába. Egy óriási, négy-öt emelet magas terem, fent egy rakétakilövő állomásra hasonlító akna, amely a felszín felé irányult, mint egy bálna fecskendezőnyílása. Ahhoz, hogy megismerjék a menny eredetét, a tudósok a föld alá ásták be magukat, mint Tolkien elátkozott törpéi. De miféle csodaországot teremtettek! A termet több szintű járdák keretezték, mint egy operaház erkélyei, voltak ott csövek, vezetékek, nagy fémteknők tele kábelekkel, daruk, lépcsők, létrák, oszlopok, gerendák, rácsok, tartályok, emelők, légkondicionálók, zsilipek… a technológia bőségszaruja. És a színek! Felhasználták egy doboz színes ceruza minden árnyalatát. Vörös, zöld, kék és sárga, minden olyan fényes volt, mint a legókockák, aztán volt ragyogó rozsdamentes acél, fényes réz, fényesre csiszolt bronz, csillogó fekete, minden úgy villogott, mint egy tükörterem. Hogyan tudtak megvalósítani ilyen pompás sokféleséget? Olyan színkavalkád volt, mint amilyennel a lhászai templomokban lehet találkozni. Ez nemcsak tudomány volt, hanem művészet is, nemcsak eszközök voltak itt, de szépség is. Minden búgott, zúgott, kattogott, recsegett, mint egy gyermekjáték, és a hely illata abszolút természetellenes volt: beton, festék, olaj, kenőzsír, gumi és műanyag szaga keveredett. A részecskedetektor gondosan tiszta volt, abszolút steril, ugyanakkor úgy hatott az érzékekre, mint egy vadvirágos rét. A fluoreszkáló fény mindent hideg, fémes ragyogásba borított. Ez is titkos város volt, mint Shambala. És Kurt Raeder behatolt ide, hogy megrontsa. Itt akarja újrateremteni elveszett romvárosát. Egy újabb tudós üdvözölte őket. Istenem, hány tudós csatlakozott ehhez az őrülethez? De hát Raeder, ha valóban ő volt az, hetven éven át készült erre a pillanatra. A lánynak hirtelen furcsa gondolata támadt. – Nyitott magának valaha bankszámlát? – Micsoda? fordult felé a férfi. – Akkor, amikor hazaérkezett Tibetből. A felhalmozódó kamatokkal mára már gazdag ember lehet, ha valóban ilyen magas kort élt meg. Hood vagy Beth Calloway így tett, én pedig megörököltem a pénzt. A férfi nem tudta, hogy tréfál-e a lány, és ekkor először látszott kissé zavartnak. – Én minden pfennigemet, minden pillanatomat, minden csepp verejtékemet és véremet erre az álomra
költöttem. – Hát ez nem jó. Mostanra már visszavonulhatott volna, és békén hagyhatna bennünket. Jakob vagy Jake hátulról meglökte a lányt. – Ne figyelj rá, Kurt! Ez a lány tisztára bolond, csak vesztegeted rá az idődet. – Én vesztegetem a maguk idejét? Ekkor egy fegyver csövét szorították a tarkójához. – Fogd be a szád, és tedd, amit mondanak neked! szólalt meg egykori szeretője. Egy erkélyen jártak, a cipők sarka dobogott a textillel bevont fémen, úgy sétáltak be a technológiába, ahogy a sperma hatol be ennek a hatalmas gépezetnek a petesejtjébe. A százesztendős Raeder obszcén módon fürge volt, egy lelkes hulla, Jake/Jakob robotszerű volt, Rominy gyászos. Ha a székesegyház hajója bonyolult volt, ez a szűkebb terület, amely mélyebben benyúlt a szerkezet belsejébe, felfoghatatlannak tűnt. Voltak ott acélpanelek, rézvezetékek, ragyogó színű dugattyúk, csévék, orsók. Rominy magában keresgélte a szavakat, mert fogalma sem volt arról, mit is lát. A remek alkatrészek zűrzavaros együttese rakétamotorokra és tengeralattjárókra emlékeztette. Az a hordó formájú valami olyan nagy volt, mint egy kisebb hajó keresztmetszete. A homlokzatán háromszögletű darabokból összeállított panelek voltak, mindegyik akkora, mint egy lakás, és úgy sugároztak szét, mint egy virág szirmai. A közepén a porzó egy keskeny cső volt, amely kiemelkedett, és eltűnt a gép mögötti alagútban. – Egy napkerékre emlékeztet mondta Jake. Minden imádás, nagyon helyesen, visszavezethető a naphoz. A napból ered minden élet. Egy kis karzathoz értek, amely a kivezetőcsőhöz tartott. A fejük felett hat méterrel boltíves mennyezet volt, a galéria egész szélességét elfoglalta egy hernyótalpas daru. Narancsszínű kampó emelhetett fel dolgokat. Kábelek és láncok nyúltak le egy keskeny csőbe, amely a hatalmas gép közepéből jött ki; a cső alig volt nagyobb, mint egy háztartási vízvezeték. A cső azután egy sokkal szélesebbe torkollott, ez csatorna méretű volt, az átmérője megfelelt egy csatornafedél méretének. A szélesebb cső kékre volt festve, és benyúlt egy alagútba, ameddig csak ellátott Rominy. Olyan volt, mintha egy hatalmas mechanikus báb belsejében lettek volna. Az ezüstös kisebb cső egy darabját eltávolították, és technikusok szereltek a helyére egy újabb készüléket. Ez az új darab torpedó méretű volt, és rudak nyalábjából állt. A rudak között hézag volt, és színes drótok kötötték össze. Köztük volt egy átlátszó plexicső. A nyaláb a fascesre emlékeztette a lányt, amelyről Sam beszélt neki. Remélte, hogy a férfi sikeresen megvalósította a tervet, de attól tartott, hogy az elmúlt órák alatt Otto megölte a barátját. A szomorúság csak növelte benne a reménytelenséget. Akkor észrevette, hogy volt ott még egy rúd, amely vízszintesen feküdt ennek az új szerkezetnek a közepén. A két vége beleillett a keskeny csőbe. Ez az a borostyánszínű rúd volt, amit Jake ellopott a Shambala szögletében álló kolostor alatti teremből. Ez volt Kurt Raeder mágikus rúdja, a varázspálcája, a Vril fegyvere. Istenem, most fel fogják tölteni! – Gyorsan, mielőtt a sugárzás szintje túl magas lesz! mondta Raeder a technikusoknak, azok pedig bólintottak. – Vannak sugárzásmérőink. Különben is lehet majd hallani, amikor felgyorsul a gép. És valóban: a háttérből hangzó sivító hang egyre erősödött. Volt egy mélyebb hang is, hatalmas generátoroké vagy szivattyúké, ez lehetett a bálna tüdeje. Sugárzás? A szíve kalapált. – Rominy, elérkeztünk utunk végére. Tovább már nem követhetlek mondta Jake. Még nem. Még mindig a lányra szegezte a pisztolyát. Olyasmi fegyver volt, amit a németek használtak a régi, második világháborús filmekben. Mi is volt a neve? Luger.
Legalább nem sündörgött ott körülötte, hogy valami kísérteties SS-aktusra kerítsen sort. Amikor Raeder a felsőbbrendű faj szaporodásáról beszélt, Rominy attól tartott, hogy folytatnia kell a szexet elrablójával. De erre nem kerülhet sor, hiszen részben ázsiai, hála Keyuri dédmamának, és ráadásul korcs amerikai. Akkor meg mit keres ő itt? A technikusok meghúztak néhány csavart, és felálltak. – Ennyi. Csak a rudat kellett rögzíteni. A többit a gyorsítónak kell elvégeznie. – Az ellenőrző teremből tovább figyelhetik az egészet mondta Raeder. Jakob, levehetnéd a lányról a bilincset. – És ha cirkuszol? – Innen sehova sem mehet. Attól tartok, hogy mivel elektromágneses energiákról is szó van, ez a sok fém beindíthat olyasvalamit, amire nem számítottunk. Vedd le róla a nyomkövetőt is! Nem szeretném, ha túl sok elektromosság jutna a testébe. – Talán jobb, ha itt maradok veled, Kurt. – Túlzás volna mindkettőnket kockáztatni, amikor a Vril először mutatkozik meg felelte Raeder. Én erre tettem fel az egész életemet, de ha nem úgy működik, ahogy számítottunk rá, szeretném, ha te életben maradnál, és folytatnád az egészet. Rominyra szükség van, hogy a mag hordozója legyen. – Minek a hordozója? tiltakozott a lány. Kurt odafordult hozzá, mialatt Jake leszedte a bilincseket, és lehajolt, hogy a bokájáról is levegye a bokaperecet. – A jövendő evolúcióé. Megtapasztalja, Rominy, a világegyetem alapvető energiáit, amelyekkel rendelkezem. Meg fogja döbbenteni, meg fogja ijeszteni, de túl lehet élni, ugyebár elég rám nézni. Át fog alakulni, színt fog váltani. Ha véget ér, nagyon jól fogja érezni magát. Úgy fogja elnyelni a sötét energiát, mint egy növény. Olyan hosszú életű lesz, amilyenre a többiek csak vágynak. És ön fogja kihordani az én első gyermekemet. Olyan tisztelet fogja övezni, mint Szűz Máriát. Mosolygott, a műanyaghoz hasonló ajkak szétnyíltak a kopott fogakon, a szeme beesett volt, a bőre viaszos. A lány elborzadva nézett rá. – És szűz is maradok, ugye? – Mi mind tudjuk, hogy nem szűz, és én nem vagyok isten, hogy a szellememmel termékenyítsem meg. Tartok tőle, hogy a régi, bevált módon kell cselekednünk. – Maga tréfál? Úristen, nem Barrow-val, hanem vele? – Ez szükségszerű lépés a felé a jövő felé, amelyről a Führer álmodott. – Azt kívánja, hogy szeretkezzem magával? Istenem, maga száztíz-százhúsz éves! – Ez nem számít, majd meglátja. – Csak szex, Rominy! tette hozzá Jake. Ne tulajdoníts olyan nagy jelentőséget neki! – Afelől biztos vagyok, hogy számodra nem sokat jelent. – Meglehetősen élveztem vonta meg a vállát a férfi. – Istenem, miért nem lősz le inkább? – Attól tartok, ez nem része a tervnek mondta Jake. Téged át kell hogy itasson a fény, mint Kurtot Shambalában, és azután párosodnotok kell. Nem különbözik ez attól, ahogy az állatok teszik a gazdaságokban. – Nem! Ez őrület! Nézz már rá, hiszen olyan borzalmas! És én nem is vagyok árja! Kétségbe volt esve. Te magad mondtad, hogy részben tibeti vagyok, és még ki tudja, mi más. Én a rossz vérből vagyok. Nem a megfelelő nőt választották ki! – Nem, nem tévedtünk mondta nyugodtan Raeder. – És honnan tudják? – Mert Jake az Államokban elvégeztette a szükséges DNS-vizsgálatokat. Ön pontosan az, akinek lennie kell.
A lány izzadt. A fiatalabb férfi közelebb ment hozzá, a lány vágyakozva pillantott a pisztolyára. Jake átadta Raedernek, és hátrálva távozott. – Az ellenőrző teremben várakozom mondta. Ez Himmler álma, Kurt. Az idősebb férfi bólintott. – Himmler álma. Figyelte, ahogy Barrow kiment. A lány hallotta egy ajtó csukódását. – Most megtudod, Rominy, hogy ki is vagy valójában. – Ki vagyok? Ki vagyok én, Raeder? – Rominy, te az én leszármazottam vagy. A lány fülében őrülten dübörgött a vér. – Micsoda? – Nem Benjamin Hood volt a dédapád, hanem én. A lány rémülten nézett a férfira. – Én közösültem Keyurival Shambala felé utazva. Ó Hooddal is szeretkezett, de a kolostorban az én gyermekemet hordta ki. Ezért akart végezni a gyermekkel is. Beth Calloway képében közbelépett a végzet. Jakob az én DNS-emet vitte magával Amerikába, és azt vetették össze a tiéddel. A tiédre szüksége volt a banknak is, de a másik minta nem Hood ujjáról származott. Ugyanakkor kettőnket már elegendő nemzedék választ el egymástól. És most nekünk lesz gyermekünk, egy szuper gyermek, egy felsőbbrendű gyermek. A férfi szeme csillogott, a bőre repedezett, mosolya egy halálfej grimasza volt. – A Vril egyik tulajdonsága az, hogy a szexuális étvágyam nem csökkent, sőt nőtt. Öltönye belső zsebéből egy kis bőrtokot vett elő. És fejlődtek az igényeim is. Kinyitotta a tokot. Benne fényes, ragyogó sebészeti eszközök voltak, amelyekkel vágni és csípni lehetett. A berendezés zaja már fülsiketítő sivításig emelkedett, amely csak a lány sikoltásához volt hasonlítható.
Ötvenharmadik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban Sam kétszáz kilométeres sebességgel hajtotta a BMW-t, számításai szerint ez 125 mérföld óránkénti sebességet jelentett, ilyen gyorsan még sohasem vezetett. A szürke német őszben a zsúfolt autósztráda volt a versenypályája, és úgy cikázott a gyorsan haladó kamionok között, mintha álltak volna. A meglepő az volt, hogy néha egy Lotus vagy Audi képes volt tartani vele a lépést. Micsoda őrült ország! Abból indult ki, hogy tudja, hova vitték Rominyt. Remélte, előbb odaér, mintsem a nácik rábukkannak Otto felnyársalt tetemére, vagy mielőtt a német rendőrség üldözőbe venné, és túl sok kérdést tenne fel neki. Besötétedett, mire Genfbe ért. Azonnal eltévedt, mert a nagy sietségben nem akart érdeklődni. Így csak az ostoba turisták gondolkoznak! Végül útbaigazították, úgy tűnt, ott mindenki beszél egy kicsit angolul. Az éjszaka közepén immár óvatosabban vezetett a CERN főhadiszállása felé. Valami rendkívülit keresett, és azt remélte, hogy annak a közepén megtalálja Rominyt. Volt ott egy fura, földgömbszerű valami, úgy nézett ki, mintha egy világkiállításról maradt volna vissza, és egy ipari parkszerű valamiben egy csomó irodaépület látszott. Utak, parkolók, bemutatóhelyre utaló jelzések. Így hát ott volt a 27 kilométer hosszú föld alatti hurok valamelyik pontja felett, s e hurokból semmi sem volt látható… Hogy a csudába fog itt valaha is rábukkanni Rominyra? Akkor megpillantott egy csomó parkoló autót, sok embert; az egyik dobozszerű épületből reflektorok fénye villogott; az egész körülbelül annyira volt elegáns, mint egy repülőgéphangár. Mit keres egy tudományos intézmény parkolójában egy csomó fegyveres? Lassított. Hagyott-e vajon hátra Rominy valami jelet, úgy, ahogy kérte tőle? És akkor megpillantotta. Egy darab szövet volt, amely bárki másnak jelentéktelen hulladéknak tűnhetett, de ez a khata, a fehér kendő egy darabkája volt, amelyre Beth Calloway a Cascade-hegységben, a házikóban láthatatlan tintával kódokat írt. Ezt Rominy ejtette el. Hurrá! – Mackenzie, mégsem vagy olyan rossz idegenvezető! mormolta. Miért ácsorognának a világ vezető fizikusai a hajnal óráiban egy parkolóban, hacsak nem semmirekellő nácikról van szó? Így hát, amit most tennie kell… Micsodát? Nála volt Otto fegyvere, de azok legalább húszan voltak. Jó lenne tudni, hány bőrfejű náciszimpatizáns él a világban. Leginkább egy páncélökölre vagy egy Hawk rakétakilövőre lett volna szüksége, vagy arra, hogy légitámadást indítson, de sajnos a pentagonos névjegyét otthon hagyta. A jó öreg Amerikában kint lenne egy tíz méter magas neonfelirat „Fegyverek!” felirattal, és a pénztárnál olyan bunkók állnának sorba, akiknek még csavarhúzó használatára sem adnának ki engedély. Egy olyan kontinensen, ahol minden olyan csinos, rendezett volt, mint Disneylandben, hol szerezhet be az ember szükség esetén egy RPG gránátvetőt? Valahogy be kell jutnia, és meg kell keresnie Rominyt. Ahhoz, hogy az ajtón bejusson, el kell terelnie a náci verőemberek figyelmét, és ezért… Először is elhajtott a kocsijával az őrültek csoportja mellett. Úgy bámultak rá, mint egy Los Angeles-i utcai banda tagjai, de nem moccantak. Az épületek később eltakarták őt a fickók elől, és Sam körülnézett. Esetleg teljes erővel neki kell mennie valaminek, amire az van ráírva: „Verboten”, és koponyával és lábszárcsontokkal van kidekorálva. Ilyenek lehetnek azok a tartályok a kerítés mögött egy laboratóriumnak tűnő épület mellett.
Kétszeres hurrá! Nagy zajt kell csapnia. Nem lehet, hogy a holdkóros Raedernek olyan sok követője volna, azaz minél több embert tud Sam mozgósítani az elterelő akcióval, annál valószínűbb, hogy megjelenik egy illetékes is, és feltesz néhány zavaró kérdést a rosszfiúknak. És ha Otto gyilkos szándékaiból szabad következtetéseket levonni, Sam tudta, hogy nem késlekedhet. Egyes számú terv: öngyilkos roham a tartályok ellen, bízva a légzsákban és abban, hogy az ütközés után lesz elég ereje kimászni, mielőtt szénné ég. Rossz terv. És milyen a kettes számú terv? Leparkolt az árnyékban, kinyitotta a csomagtartót. Kivette a hátizsákját, belegyömöszölte Rominy útlevelét és a készpénzt a saját holmija közé, és a hátára vette a táskát. A csomagtartóban volt egy elsősegélydoboz, elakadásjelző háromszög és egy pótkerék, éppen akkora, amekkorára szüksége volt. A tartályoktól körülbelül száz méterre állt le a BMW-vel, a megfelelő irányba állította a kerekeket, a vontatókötelet arra használta, hogy a kormány kereket az utasülés felőli ajtó kilincséhez kösse. Azt remélte, hogy ez majd irányban tartja az új robotautóját. A remek autó motorja duruzsolt, fogalma sem volt arról, hogy nemsokára feláldozzák. Kézifék behúzva. Felnyalábolta a pótkereket, az első ülésre tette, és behajolt a kocsiba. – A kocsikölcsönző nagyon-nagyon zabos lesz… suttogta magában. Begyömöszölte a pótkereket a műszerfal alá, és az úgy beállt, mint egy dugó. A motor felbőgött. Sam kiengedte a kéziféket. Hátraugrott, a kocsi, a csodaszép bajor autó megindult. Ez az ő saját nagy hatótávolságú, irányítható rakétája. A BMW úgy gyorsult, mint egy gyorsulási versenyen, füstöltek a gumik, és a kocsi országúti sebességgel tartott az ütközőpontig. Volt valami tragikus szépség abban, ahogyan egyenesen száguldott. Az autó áthaladt a kerítésen, beleütközött a tartályokba, félretaszította azokat. A békés éjszakai csendben az ütközés óriási zajt keltett, Sam látta fehérleni a kinyíló légzsákot, és közben megszólalt egy riasztó. Valami kiömlött, propánszag terjengett a levegődben. A kocsi orra olyan lett, mint egy harmonika, gőz tört elő belőle, de más nem történt. Sam olyan közel futott, amilyen közel csak mert, egy országúti fáklyát meggyújtott, és odahajította. Utána sebesen távozott. Az éjszakából nappal lett. Tűzgolyó tört az ég felé, a tartályok és a kocsi darabjai meteorként repültek szerteszét. Újabb robbanás, majd megint egy. Erezte a forróságot, a léglökéseket. Nahát, jobb, mint egy július negyediki tűzijáték. Sam elrejtőzött az árnyékban. A hangárszerű épületből nagy csapat ember áramlott ki, és az általa gyújtott tűz felé rohant. Németül, franciául kiabáltak, fegyvereket lengettek. A távolból szirénák hangját hallotta. A robbanás döreje beindította a gépkocsik riasztóit. – Na, akkor gyerünk! Körülpillantott, észrevett egy közműcsöveket borító rácsot, felemelte, és begyömöszölte alá a hátizsákját megőrzésre. Aztán elsietett a sötétben a célja felé. – Jövök már, Rominy! A bejárat körül még mindig sok autó és teherautó volt, de a legtöbb náci verőember ha valóban azok voltak elindult, hogy megnézze, mi történt. Ketten maradtak a bejáratnál, nagyon veszélyes fegyvereik voltak. Sam nem habozott. Ha töprengett volna, az idegei felmondták volna a szolgálatot. Ő csak annyit tudott, valami rettenetes történik azzal a fiatal nővel, akit megszeretett. Otto automata fegyvere Samnél volt, begyömöszölte a farzsebébe. Ez volt mindene, és a meglepetés egy-két másodperce. Úgy ment a kapu felé, mint aki oda tartozik. A férfiak felemelték fegyvereiket. – Raeder? kérdezte Sam. Haboztak, majd az egyik felé intett a fejével, és túl voltak a dolgon. Háromszoros hurrá! A náci fattyú tehát itt van, ami azt jelentette, hogy Sam látványos gyújtogatása és wewelsburgi
gyilkolása esetleg igazolható lesz a hatóságok előtt, arra a nem valószínű esetre, ha a naplopó Mackenzie túléli ezt az éjszakát. Elindult az ajtó felé, igyekezett olyan fontosnak tűnni, mintha egy VIP volna, aki egy éjszakai mulató bársonyfüggönyén halad át, nem pedig az a harmadik világbeli idegenvezető, aki valójában volt. A viselkedés számít, ember. A verőemberek haboztak. Sam arra gondolt, hogy nem felbérelt félkatonai személyzet, csak amolyan „víkendnácik”, akik azt a feladatot kapták, hogy őrködjenek, míg a nagykutyák bent dolgoznak. Német szavakat kiabáltak. – Stoppen. Wer sind sie? Kirántotta a pisztolyt, és lábon lőtte az egyiket. A szükség pillanatok alatt átkozottul találékonnyá teszi az embert, nem igaz? A férfi felvakkantott a meglepetéstől, összeesett, és vonaglott a fájdalomtól. Mielőtt a másik felemelhette volna a fegyverét, Sam odaugrott, a bal szeméhez szorította a fegyver csövét. – Dobd el, te náci fasz! Elegem van ebből az egészből. Amikor a férfi fegyvere koppant a padlón, Sam maga előtt tolta, beléptek az ajtón, és bezárta maga mögött. – Schnell, schnell! parancsolta, és egy rövid folyosón továbbra is maga előtt tolta a férfit. Igen, láttam én is háborús filmeket. Lövéssorozat hatolt át az ajtón, amelyet bezárt maga mögött. A sebesült férfi ezek szerint nem törődött a sérülésével, és igyekezett levezetni a frusztráltságát. Ezt jelentették a golyó ütötte lyukak az ajtón. Ezzel megvolnánk. A zajra még több rendőr fog előkerülni. Következett egy újabb ajtó, mellette nyomógombos tábla. – Nyisd ki! Foglya tagadóan intett, elmúlt a meglepetés, visszatért a bátorsága. – Nyisd ki, vagy megöllek! Verstehen? fenyegetőzött Sam a fegyverével, és a férfi azonnal megértette. A rettegő őr beütött valamit. Nem történt semmi. Sam a férfi halántékához emelte a pisztoly. – Egy… A férfiról ömlött az izzadság, de nem mozdult. – Kettő… Csak tudja ez a fattyú, hogy ő most számol, angolul. A három lesz az utolsó szó, amelyet hallani fogsz, Fritz. – Semmi. Há… És meghúzta a ravaszt. Az őr előredőlt, vér ömlött a lábából, de a szemét odatartotta valami leolvasókészülékhez. Kint nagy volt a lárma és a lövöldözés. Nagy dörrenéssel kinyílt a mögöttük lévő bezárt ajtó. A fenébe is! Megérkezett a náci felmentő csapat. Bizonyára megunták az égő kocsit bámulni. De kinyílt az az ajtó, amelyre Samnek szüksége volt. Pisztolyával teljes erejéből fejbe verte a náci őrt, a fickó egy puffanással a földre rogyott. Az amerikai belépett az ajtón, amely becsukódott mögötte. Egy pillanatra látta az utána iramodókat, és azok is meglátták őt. Felemelték fegyvereiket. Sam ajtaja éppen időben zárult be, miután újabb sorozatot adtak le, de egy golyó sem hatolt át az ajtón. – Príma svájci mérnöki munka. Sam belelőtt a mellette lévő nyomógombos készülékbe, remélve, hogy ezzel megsemmisíti az ajtó nyitószerkezetét, majd körülnézett. Előtte egy lift volt a zárt doboztól Sam tartott , és egy lépcsősor. Sam elindult lefelé a lépcsőkön.
Ötvennegyedik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban – Te túlságosan fiatal vagy, hogy felfoghasd azt az intellektuális maratont, amelyet meg kellett tennem, hogy eddig eljussak mondta Raeder Rominynak. Csalódottan szemlélte a lányt. Reszketsz! – Kérem, ne bántson. – Én örömet fogok okozni neked, Rominy, meglátod. A fájdalom csodálatos. Rominy azon gondolkozott, hogy milyen fegyvert használhatna. Minden fel volt csavarozva, drótozva. Mindenütt táblák voltak, amelyek veszélyre és magasfeszültségre figyelmeztettek. – Amikor megtaláltuk Shambalát folytatta Raeder , ott egy ehhez nagyon hasonló berendezés volt. Olyan helyzet volt, mintha barlanglakok, akik mi voltunk, egy számítógépet szemlélnének. Fogalmunk sem volt, hogy mire szolgált, leszámítva, hogy láthatóan energiával töltött fel csodálatos rudakat. Azután következett a találmányok áradata. Radar. Televízió. Atombomba. Mikrohullámú sütő. Lézerlemez. De ezeknél az eszközöknél sokkal fontosabb, hogy a fizikusok elkezdtek érdeklődni a hihetetlen teremtéstörténet iránt. Ősrobbanás. Elszakad az energia az anyagtól. Tizenhárommilliárd évnyi galaktikus evolúció. És egy mikroszkopikus csodaország, olyan apró részecskékkel, amelyek szabad szemmel nem láthatóak, és amelyek nem hajlandóak követni a természet törvényeit. Vagy ellenkezőleg, éppen a mi törvényeink hibásak a legalapvetőbb szinteken. No és ott vannak még azok az újfajta energiák és anyagok, amelyeket nem is tudunk azonosítani, mégis ezek uralják a világegyetemet. Elkezdtem megérteni azt, ami szétáradt bennem, és erőt adott nekem, és ami elárasztotta Shambalát, és erőt adott neki. A Vril Társaság legendái valóságon alapultak! Akkor kezdtem el keresni jó képességű fiatal fizikusokat, akik többre vágytak, nem csak a protonok ütközését akarták megfigyelni. Becsvágyó férfiakról és nőkről van szó. Látomásokról. A történelem érzékeléséről. – Német tudósok. – Néhányan, de nem mind. – De mind könyörtelen, mohó ember. – A nemzetiszocializmus eszméinek általános a vonzereje. – Még senki sem mondta magának, hogy úgy fest, mintha be lenne balzsamozva? Ekkor valami halvány szín jelent meg Raeder arcán. – Erős vagyok a koromhoz képest. És potens is, amint majd látni fogod. A lány lehunyta a szemét. – Az az utolsó dolog, amit látni szeretnék. – Idővel rájöttem, hogy Shambala nem volt más, mint egy részecskeütköztető. Elméleteket állítottunk fel a rúd tulajdonságairól. De nem volt példányunk, amelyet tanulmányozhattunk volna, nem tudtuk, hogy kell előállítani. Ám a kiváló fiatalemberek ki tudtak számítani egy molekuláris rendszert, amely üzeneteket hozhat a húrok, a stringek birodalmából, és annak hajlott dimenzióit átemeli a mi világunkba. Végül felfedeztük, hogy a CERN nagy hadronütköztetője által elért energiaszint elegendő lehet, megfelelően irányítva, a sötétenergia-áram aktiválására, ha a berendezés teljes kapacitással működik. Már csak egy eredeti rúdra volt szükségünk, és az aktuális örökösre. Te segítettél ki bennünket. Hogyan is tudnánk meghálálni? Csak azzal, hogy te leszel az új, felsőbbrendű faj anyja. – Én nem akarok a maga átkozott fajának az ősanyja lenni! Ezek az ostoba kiselőadások nem valami vonzóak! A nyöszörgő hang egyre erősebb lett. – Ez a végzet, Rominy. Fogadd el a sorsodat! Bennünket összeköt a vér. Felemelte a pisztolyát, és a
lány fejére célzott, a karja sziklaszilárd volt. Fel fog villanni a megvilágosító fény, olyat fogsz érezni, amilyet korábban sohasem, és a fény kisugárzik majd a tested minden sejtjébe. Ne félj! A fény csak megtisztít, de nem öl. – Fájni fog? A hangja elbicsaklott, nagyon igyekezett, hogy ne sírja el magát. – Igen. Villogtak a fények. A géphangok egyre erősebbek lettek, mintha egy hurrikán közeledett volna. A Shambalából elhozott rúd ragyogni kezdett a rúdnyalábot tartalmazó ketrecben. – Én elvesztettem az eszméletemet, amikor velem történt meg tette hozzá Raeder. A lány kétségbeesetten körülnézett, hátha talál valami menekülőutat, de nem látott mást, csak a csövek és vezetékek hálózatát, egy elektromos gyűjtősínt, és angol, francia, német nyelvű figyelmeztető feliratokat. Ha rossz helyre nyúlna, azonnal meghal. Végül is az sem rosszabb, mint a másik lehetőség. Ekkor a részecskegyorsító sivító hangján túl meghallott egy másik, torokhangszerűt is. Felnézett. A daru elmozdult, és éppen a feje felett állt meg. A sötétből leereszkedett egy nagy fekete lánc, amely úgy himbálózott, mint egy felfüggesztett lámpa zsinórja, rajta egy súlyos narancssárga kampóval. Feléjük lendült a fél tonna súlyú, nagy erejű kasza. A horgon egy vad tekintetű idegenvezető lovagolt. – Félre az útból, Rominy! Sam! A férfinál pisztoly is volt. Raeder haragjában felüvöltött, és célzott a fegyverével. Rominy ráugrott, és a kezébe harapott. Raeder fájdalmasan felkiáltott, mindkét férfi elsütötte a fegyverét, miközben Sam ajzott Tarzanként földet ért. A lövedékek úgy pattogtak, mint a pattogatott kukorica. Rominy még erősebben harapott. A szitkozódó Raeder ellökte a lányt, óriási, emberfeletti erő lakozott benne. Rominy megperdült a sima padlón. A lógó lánc azonban faltörő golyóként szelte a levegőt, sok centi mélyen felszakította a cementpadozatot, hatalmas csattanással odavágódott ahhoz a ketrechez, amelyben a Shambala-rúd ragyogott, és félrelökte az egész szerkezetet. Sam szinte odarepült a túlsó falon lévő csövekhez, és lesújtott a kábelekre. Mennydörgésszerű roppanás hallatszott, és napfényhez hasonló vakító villanás. És akkor minden fényt kihunyt. Sóhajszerű zajjal a gyorsító sebessége csökkenni kezdett a rövidzárlat miatt. Úgy tűnik, kiverték a fő biztosítékot. Rominy pedig, legnagyobb csodálatára, életben volt. Kigyúltak a piros biztonsági lámpák. Sam úgy hevert a földön, mint egy halott, a ruhája füstölgött, bizonyára az áram hatására. A nagy lánc és a kampó megpihent a csőnél, amelyet összetört. A nyílás sistergett, köd kezdte betölteni a helyiséget. Szóltak a vészcsengők, és a lánynak úgy tűnt, a távolban lövések dörrennek. Hol lehet Raeder? Rominy négykézlábra ereszkedett. Reszketett, nem tudta, hogy a félelemtől vagy az adrenalintól. Valószínűleg mindkettőtől. Odamászott Samhez, és a szájához hajolt. Alig hallhatóan, de lélegezett. Élt, de csak alig. Rominy körülnézett. Két pisztoly hevert a földön, és ott volt a kristályos anyagból készült rúd is, félig kicsúszva a bölcsőjéből, és még mindig halványan ragyogott. Rominy égő gumi és műanyag szagát érezte. A ködből és a füstből előtántorgott egy alak. Kurt volt. Most valóban száztíz évesnek tűnt, elgyötört volt, kimerült és dühös. Megtört szörnyként közeledett a lányhoz, a tekintete döbbenetet sugárzott.
– Tönkretette a mágneseket károgta. A protonsugárnyaláb. Eltérült. Hét teraelektronvoltos feszültség. A lány nem értette, mit beszél. Csak azt látta, hogy a férfi feje a mellére bukik. Az inge felnyílt, a mellkasát egy vékony fekete vonal szelte át. Ahogy ott állt, a seb vérezni kezdett. – Az az őrült kettéhasított engem mondta, és összeesett. Rominy a felettük lévő szintről robbanásokat, kiabálást, ajtócsapkodást hallott. Mintha csata zajlott volna. El kell bújnia! Már nem tudta, kiben bízhat, Sam kivételével, aki valami csoda folytán kiszabadult Wewelsburgból, csak azért, hogy itt égjen meg. Maradjon a férfival? Fogjon fegyvert? Ekkor mozgást látott a galérián, ahonnan jöttek. Rosszul lett, amikor felismerte az alak körvonalát. Jake volt. Egy hang szólalt meg benne, egy jelenlét, amelyet eddig sohasem érzett. „Fogd a rudat!” Felhevült, úgy érezte, egy energiahullám megújítja. Azonnal tudta, hogy Benjamin Hood hangját hallotta. Körülnézett. Lehet, hogy ő is itt van? Sehol senki. De a szelleme jelen volt. „Fogd a rudat!” Csak egy percig habozott, azután megragadta a kristálypálcát, és botorkálva szaladni kezdett az alagútban, a vastag kék csövet követve. A rúd enyhén vibrált, Rominynak érzékeny volt még a tenyere. Jake nem teheti rá a kezét a rúdra, most nem, amikor talán már kellő mennyiségű energiát szívott magába! Ezért az egyetlen irányba futott, amerre mehetett, bele a látszólag végtelen alagútba. Nem tudta, hova máshova mehetne. Ahogy múlt a sokk hatása, egyre gyorsabban futott, kezében az ősi kézműves alkotással. Érzékelte, hogy az alagút enyhén kanyarodik, ahogy azt Jake előre meg is mondta. Milyen hosszú is az alagút? Huszonhét kilométer? Maratoni futónő lesz belőle. De ennek valójában nincs is vége, futhat és futhat, és mindig oda jut vissza, ahonnan elindult. A nácikkal a nyomában. Elkezdett sírni. – Rominy! kiáltott utána Jake a távolból. És akkor a lány megpillantott egy biciklit.
Ötvenötödik fejezet Svájc, Genf, a nagy hadronütköztető gyűrű október 4., napjainkban Rominyban először ébredt valami remény. A kerékpárokkal járhatta be a személyzet az alagutat detektortól detektorig. Nagy sebességgel pedálozott a végtelennek tűnő alagútban; a markában szorongatott Shambala-pálca úgy nyúlt ki előre, mint egy középkori lovag lándzsája. Ragyogott. Neki csak valami kijáratot kellene találnia, azon kijutni, és elrejtőzni az erdőben. Fogalma sem volt arról, hogy a gigantikus berendezés többi részében mi történt, de nem is akart részt venni a csatában. Elege volt az egészből. Kurt Raeder végre meghalt. Jake nem lőtt rá. Hallotta, hogy fut utána, kiabál, de nem lőtt. Talán volt benne mégis egy szikrányi érzés? Vagy itt lent túlságosan veszélyes lett volna lövöldözni? Mindenesetre csak egy kerékpár volt itt. Mint egy őrült, úgy hajtott a biztonsági lámpák vörös fényében, zihált, félt, és örvendezett is, hogy Jake-et maga mögött hagyta. Hol voltak a többiek? Miért egyedül csak ő volt itt lenn? Aztán visszaemlékezett, hogy Raeder sugárzásról beszélt, és akkor Barrow óvatosan visszavonult. Vajon elmúlt a sugárzás most, hogy az erő elenyészett? Vagy sugárfertőzött lesz? Csak addig bírjam ki, amíg sikerül valahol elrejtőznöm gondolta Rominy. Úgy el fog bújni az erdőkben, mint egy állat, nem kockáztatja meg a találkozást senkivel sem, félni fog a saját árnyékától is, a rúddal a kezében. Azután, ha elér a Genfi-tóhoz, a legmélyebb vízbe hajítja majd be az elátkozott rudat, hagyja, hogy elsüllyedjen, mint az Excalibur, hadd borítsa víz, ahogyan Shambalát is víz borítja. Akkor majd átadhatja magát a gyásznak azért, hogy identitása és a múltja romokban hever. Az alagút egy ugyanolyan nagy géphez ért, amilyen azon a ponton állt, ahol behatolt az alagútba. A fizikának ez a temploma is ragyogó színekre volt festve. Rominy úgy gondolta, hogy itt feljuthat a felszínre, de a hely túlságosan közel volt a mögötte dúló csatához, és túl közel Jake Barrow-hoz. Függőfolyosókon jutott tovább az alagút következő szakaszába. Úgy látszott, időközönként detektorokat helyeztek el az alagútban. Majd a következőnél próbálkozik. Jó érzés volt pedálozni és menekülni. Az alagút vörös fényben úszott, mint a pokol, a távolban vészjelzők szóltak, a csövek a végtelenbe nyúltak. Belépett egy mitikus alvilágba. Kilométer kilométert követett. Már nehezen lélegzett, kimerült volt, fájdalmai voltak, még sohasem érezte így magát; a kerékpár mozgása lelassult. Jake bizonyára a nyomában van. A kör túlsó része 14 kilométerre van? Légvonalban kevesebb. Ha annál tovább jut, valójában már visszafelé halad, vagyis ismét közeledik a nácikhoz. Meg tudja-e becsülni, milyen messze vannak? Ahogy haladt, észrevette, hogy piros dobozokban kék fény villan fel, amikor elhalad előttük. Mintegy nyolcszáz méterenként voltak elhelyezve. Ha kilenc kilométert tett meg, hány doboz előtt is haladt el? Talán tíz előtt. Ha tizenhat előtt elhalad, és talál egy kijáratot, megpróbál kijutni. De mi lesz vele az után, hogy kijutott a Genfi-tóhoz? Nem volt sem pénze, sem útlevele, nem voltak ruhái, sem barátai. Sam valószínűleg haldokolt. Talán a rendőrség? De ki tudja, hogy Sam és ő hány millió dollárnyi kárt okoztak, és hány haláleset következett be miattuk? És ha a hatóságok is benne vannak az összeesküvésben? A börtön, ha arra kerülne sor, a jelen helyzetben kellemes menedéknek tűnt. Vagy egyszerűen kivezetik egy udvarra és agyonlövik? Ahogyan a filmekben szokás? Vagy egy cellába zárják a nácikkal?
Még egy kék villanás. Csak akkor villant fel a fény, amikor elhaladt a doboz előtt. Talán épp az áthaladása idézi elő a fényt? Lepillantott. A kerékpáron két csavarral rögzítettek egy kis fémdobozt, amely szintén villogott. Mint egy jelzőfény, egy repülőgép radarja, mint egy bokára csatolt jeladó. Ó, ne! A kék fények alapján be lehetett azonosítani a tartózkodási helyét. Odafenn Kurt Raeder Mercedese a Compact Muon Solenoid detektornál fékezett, a gyorsító legtávolabbi felén. Ursula Kalb úgy vezetett, mint egy őrült, hogy Jakob megelőzhesse Rominyt, lemenjen, s így Rominy és Sam közé kerüljön. Jake kiszállt az anyósülésből, és megadta a végső utasításokat. – Második Führerünk halott, de a rúd feltöltődött energiával. Ursula, mindent újra kell kezdeni, de most meg tudjuk mutatni a rúd erejét a fontosabb szövetségeseinknek. Hatalmasabb támogatóink lesznek, mint valaha. – Ha meg tudod szerezni a rudat attól a lánytól. Még ott is hallották a szirénákat. Az égő propántartályokból piszkos fény lövellt az égre. Az Atlas épülettömbnél rendőrségi autók lámpái villogtak, és hallottak puskalövéseket is. A náci terv balul sült el, de Ursula nem emlegette. Az ő élete, szerelme is balszerencsés fordulatot vett, de erről sem beszélt. – Nincs minden veszve mondta Jakob. Bízz bennem: Rominyban élnek még az érzések az iránt a férfi iránt, akit ő Jake néven ismert meg. Meg tudom majd győzni. Engedni fog nekem. Ha pedig feljövök a rúddal, elrejtőzünk, hogy mindent újraszervezzünk. – Meg kell ölnöd az amerikai lányt. – Nem, ő még mindig tenyészanyag. Kalb gyászos hangulatban nézett ki a kocsi ablakán. – Várj meg, nem tart sokáig. Ha pedig nem térek vissza… Ursula bólintott. – Van nálam cián. A nő nézte, ahogy a férfi elsiet a CMS-detektor épülete felé. Amikor belépett a leszállító liftbe, egy helikopter repült a Mercedes fölé, és keresőfénnyel pásztázta a földet. Ursula Kalb felpillantott. Kurt elhamarkodta a lépést, nem készítette elő megfelelően az egészet, nem volt hajlandó meghallgatni a nő figyelmeztetéseit. Rendkívül felizgatta őt, hogy előkerült a rúd. Ursula csodálta Kurt elszántságát, de ez aláásta a fegyelmét. Ez az éjszaka egy második Sztálingrád volt. Most pedig szerencsétlenségére a szeretője is elment. Amint bezárult az ajtó a fiatal náci mögött, Ursula elővette a ciánkapszulát és a Szövetség igazolványát. Ha megállítják, nem fog mindenféle kérdésekre válaszolni. Igen, mindent újra fognak kezdeni, de nem ezzel az amerikai lánnyal, akinek Kurt Raederrel kellett volna párosodnia. Ursula nem hitte, hogy Jakobot viszontlátja. A rendőrség körbezárta az egész létesítményt. Sebességbe kapcsolt, elindult, pontosan betartva a sebességhatárt, távolodott a gyorsítótól. Várta őt egy biztos otthon a tengerparton, Amalfi közelében, hajnalra már Olaszországban lehet. Megérintette a bőrülést. A Mercedes nagyszerű autó. De Ursula Kalb még nem akarta elhagyni Genfet. Még meg kellett fizetnie egy véradósságot. Rominy belátta, hogy a nácik ismerik a tartózkodási helyét. Lassított a biciklivel, azon gondolkodott, mitévő legyen. Miközben a következő ponthoz közeledett, egyszer csak egy alak állt előtte, csendben, de tettre készen, mint egy gengszter. A lány ostobának érezte magát, tudta, hogy csapdába esett. Jake volt. Valahogyan elébe került. Rominy nem volt képes többé összpontosítani, a kerékpár kereke ide-oda imbolygott. Odaért egy csőhöz a keskeny járdán, és elveszítette az ellenőrzést a bicikli felett. Átbukfencezett a kormányon, nagyot
esett, lenyúzta a térdéről a bőrt. Minden úgy ment, mint a Safeway parkolójában. A rúd nagy csörömpöléssel esett le mellé. Nyögve feltámaszkodott a kezére, és Jake-t figyelte. Ez volt az a nyomorult, aki megrendezte a Mini Coopere felrobbantását, és neki még harminckilenc részletet kell kifizetnie a roncsért. Hazudott neki, fogva tartotta, megbilincselte, és lelketlenül, ravaszul elcsábította. És most ott állt előtte, diadalmasan mosolyogva. – Vége, Rominy szólt oda a lánynak. Az embereim követnek. Nem tudsz elmenekülni, nekünk pedig továbbra is szükségünk van a rúdra. Nem akartuk, hogy ez történjen veled vagy Kurttal. De most ránk maradt a feladat megvalósítása. Rád és rám. – A felsőbbrendű faj érdekében. – A világ harmóniája érdekében, amelyből kiirtunk minden szennyet. A pisztolyával a lányt vette célba. Azt hittem, mostanra már a királynőnk leszel. – Te teljesen beteg vagy! A férfi megrázta a fejét. – Csak idealista. Add ide a rudat! A férfi óvatosan, vagy tíz méter távolságból a lányon tartotta a fegyver csövét. Lövök, ha szükséges. – Azt képzeled, ez után az összeomlás után el tudsz rejtőzni a rendőrség elől? – Rominy, mi vagyunk a rendőrség. A lány először a sarkára ült, majd feltápászkodott – Legalább nem erőszakol meg a tulajdon dédapám. – Igen, új Ádámot és új Évát kell keresnünk. Kérem a rudat. A lány felemelte. Az anyaga sima és meleg volt, valami a karbonszál és a műanyag között. Tűnődött, miből is készíthették. Amikor megérintette, finoman vibrált, és kísértetiesen gyönyörű, szinte hipnotikus fényt bocsátott ki. – Én tényleg beléd szerettem, Jake. – Az csak a javadra szolgált bólintott a férfi. Közvetlenül a férfi mögött, közel ahhoz a helyhez, ahol az alagút elér a következő detektorhoz, volt egy kis kék tartály. Tömlők vezettek egy fehér csőhöz, amely az alagút nagy kék csöve mellett futott, és több cső is összekapcsolta a kettőt. A csatlakozások fehérek voltak a hidegtől. Abban a tartályban valami nagyon hideg lehetett. A felirat csak ennyit volt: HE. Mit jelenthet ez? Valami felmerült az iskolai évekből, a periódusos rendszerből. Rominy többet őrzött meg a tanultakból, mint amennyit ez a férfi feltételezett róla, és különben is nagyon vágyott valami rettenetesen hidegre. Úgy emlékezett, hogy a folyékony hélium nagyon-nagyon hideg. A rúd végét Jake felé tartotta. – Vigyázz figyelmeztette Jake , nehogy le kelljen lőnöm téged. A lány érzékelte, hogy a férfi ideges. Végtére neki is fegyver volt a kezében. Vajon elegendő energiára tett szert a… miből is? Raeder azt mondta: a protonnyalábból? Jake félelméből a lány bátorságot merített. – Csak nehogy nekem kelljen lelőnöm téged. Tedd le a pisztolyt, Jake! – Rominy, most nincs idő ilyesmire. – Lesz időnk a hatóságokkal mindent megbeszélni. A te rendőrségeddel és az enyémmel. Majd tisztázzuk a dolgokat valahol, egy kihallgatószobában. – Tudom, hogy nagyon félsz, ez érthető. De az, ami a kezedben van, rendkívül veszélyes. Kérlek, ne tartsd így a hegyét, mert kárt teszel magadban. – Csak, ha te is leteszed a pisztolyt, Jake. A férfi habozott, gondolkodott.
– Hogyan bízhatok meg benned? – Hogyan bízhatsz meg te énbennem? hördült fel Rominy. A férfi kissé lejjebb engedte a pisztoly csövét. – Rendben, nem szegezem rád a fegyvert. Tégy te is így. Beszélnünk kell, Rominy. Beszélnünk kell, és gondolkozni a jövőről. A lány is elfordította a rudat. – Jake, ne mozdítsd a pisztolyodat, mert nagyon hirtelen tudok reagálni! – Én is. Ne szegezd rám a rúd csúcsát! – A falra célzok mondta a lány, és a HE feliratú tartályt vette célba. Hogyan működik ez a fegyver? Hogyan? Nem volt rajta semmiféle elsütőszerkezet, semmilyen kapcsoló. – Mi a tudomány úttörői vagyunk, itt és most mondta Jake. Mennyire kívánta a lány, hogy a Vril-rúd lepuffantsa ezt a csúszómászó disznót! A Jake Barrow iránt érzett gyűlölete elárasztotta egész valóját, a lelkét, végigfutott a karján, a kezén, elérte a rudat. Teljes erejéből azt kívánta, bárcsak összetörhetné a héliumtartályt. – Még nincs túl késő, hogy mi ketten megvalósítsuk az utópiát próbálkozott Jake. Rominy hirtelen megtapasztalta az egységet, de nem a testvériesség meleg érzését, amelyet a Kunlunban érzett. Ez valami sokkal sötétebb és ijesztően hatalmas volt, megfélemlítő és csodálatos. Egy pillanatra belelátott egy idegen anyagból álló univerzumba; ezek az energiák teljesen mások voltak, mint amilyeneket eddig ismert. – Még nem túl késő, csatlakozz hozzánk! Csatlakozz hozzám! Ekkor valami a gondolataival együtt eljutott a héliumtartályhoz, ahogy az atom egy részecskéje eljut az egyik ponttól a másikig. Robbanás volt, szikrakorona, az elektromosságból egy mininap született, amely elvakította a lányt. A tartály szétesett. A levegő hóvá vált. A rúd fájdalmat okozott! Annyira sajgott a keze és a karja, hogy leejtette a rudat, és hátrált. A rúd pedig, mintha a saját útját járná, Barrow és a csövekből kiáramló pára felé gurult. Rominy a padlóra esett, egyszerre félt a férfi fegyverétől, a szikráktól, a hidegtől és a megpillantott óriási erőktől. Elborzadva nézte, hogy gurul a férfi felé a rúd. De Jake-t megbénította a hélium, a folyadék gázzá alakult, és nem is láthatott, mert a rettentően hideg levegőben minden vízcsepp és pára azonnal jéggé vált, és a jégdarabok vakítottak. Az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékletű folyékony hélium előtört a szétesett tartályból, ködöt képezett, amely a mennyezet alatt hömpölygött. Rominy rettegve igyekezett visszatartani a lélegzetét. A hideg ökölcsapásként érte, a tüdeje sajgott. A padló szintjén még lehetett levegőhöz jutni. Hátranézett, és látta, hogy az alagút megtelik a hélium terjengő ködével. Vagy tíz méterre Jake hitetlenkedve nézett rá. A hélium vette át az oxigén helyét a levegőben. Nem szívott be mást a tüdejébe, mint a hideg gázt. Nem volt képes lélegezni. Kétségbeesett, kimeredt a szeme. A keze karommá torzult, azonnal fagyások borították el. Az ízületei megmerevedtek. A tüdeje megfagyott és megrepedt. Úgy állt ott, mint egy szobor, egy kővé vált ember. És akkor a shambalai rúd, amely nem ragyogott többé, amióta Rominy gondolattal előidézte a robbanást, szintén bekerült a jéghideg ködbe, és törékennyé vált. A cementpadlón összetört, ezernyi érdektelen üvegszilánk lett belőle. Jake szomorú, tágra nyílt szemmel eldőlt. A köd kavargott, hó hullott, a falakat zúzmara lepte be. Rominyt is elborította a dér. Hason csúszva próbált elérni egy dobozt, amelyben oxigénmaszk volt. Egyre több riasztó szólalt meg, kiabálás hallatszott. Végre elérte a maszkot, megragadta, a gumit az
arcára húzta. Megborzongott a jeges érintéstől. Elájult.
Ötvenhatodik fejezet Svájc, Genf október 17., napjainkban A genfi kanton egyetemi kórházában két hétig külön részlegen ápolták Rominyt és Samet. A lány gyógyult a sérüléseiből és a fagyás okozta sebekből. Sam az életéért küzdött. Teszteket csináltak vele, kérdéseket tettek fel. Rendőrség, az amerikai nagykövetség személyzete, a CERN tisztviselői és fizikusai mind-mind Rominyt faggatták: volt, aki hízelegve, volt, aki kegyetlenül, volt, aki rokonszenvvel, és volt, aki gyanakodva. A neonácik láthatóan meghaltak vagy eltűntek. A tisztviselők tehát azt kérdezték: mit kerestek ott? Miért vették át az uralmat egy részecskegyorsító felett? És hogyan csinálták? Rominy ugyanezeket a kérdéseket tette fel kihallgatóinak. Többé nem bízott senkiben. „Mi vagyunk a rendőrség.” Azt mondta a hatóságoknak, hogy Sam és ő buta turisták voltak, akik Wewelsburg kastélyban az SS szentélyét keresgélték, és egy csoport fanatikusra bukkantak. Örült történet, de azok a végén túszul ejtették őket. Sam elmenekült, és megpróbált segítséget hozni neki. Nem volt idő, hogy a rendőrséget hívják, ezért hősiesen tüzet nyitott, és csaknem meghalt, miközben Rominy a fogvatartójával harcolt. – És hogyan találkozott Mackenzie-vel, Miss? – Tibetben. Idegenvezető volt. Jól kijöttünk egymással. – A kínaiak szerint magának engedélye volt, hogy a Kunlun hegységhez utazzon. Az ősz elején ez nagyon furcsa úti cél. – Ostobaság volt, nem is jutottunk el odáig. – De volt magukkal egy másik úr is, egy bizonyos Mr. Barrow, nem igaz? És hamis útlevéllel utaztak mint Mr. és Mrs. Anderson? – Mr. Barrow sürgősen el akart jutni Kínába. Jake és én szakítottunk. – És mi lett Mr. Barrow-val? – Fogalmam sincs róla. – És maga Mackenzie-t választotta? – Ő csak a barátom. Tibetben vége volt a turistaszezonnak, úgy gondoltuk, Európában pihenünk egyet. Nevetett, azután köhögött. Az orvosok szerint a tüdősérülései idővel meggyógyulnak. – Sam Mackenzie a szeretője volt? – Ez nagyon személyes kérdés, nem gondolja? – Szokatlan lelkesedéssel indult a maga megmentésére. – Mi egymást igyekeztünk megmenteni. – Ms. Pickett, mi csak meg akarjuk érteni ezt az egészet. – Ez azt jelenti, hogy le vagyok tartóztatva? – Nem. – Akkor a szerelmi életemet megtartanám magamnak. Amikor felébredt a kórházban, azonnal belátta, hogy soha senki sem fogja neki részletesen elmesélni, mi is történt a részecskegyorsítóban, vagy hogy kik voltak az összeesküvők. Nem akarták a világ tudomására hozni, hogy nácik szállták meg a tudomány templomát. Nem akarták felfedni vagy talán nem is tudták , mit keresett ott a Szövetség. Így azután egymaga próbálta meg összerakni, hogy hol van és mi is történt. Az emlékezetére, a kihallgatók kérdéseire, hírfoszlányokra támaszkodott, és közben megtartotta magának azt, amire emlékezett, mint egy kínai aranypénzt. Honnan is tudhatná, ki kinek az oldalán áll? Volt még egy oka, hogy ilyen visszafogott legyen: elege volt ebből az őrületből, és szeretett volna eltűnni, ahogyan Beth Calloway három nemzedékkel korábban. A héliumkitörés? Fogalma sincs, hogyan
történhetett. A megfagyott holttest? Fogalma sincs, ki lehet az áldozat, ő csak menekült a zűrzavarból, amikor megjelent egy ember és felrobbant valami. Hogy ki lehet az a furcsán megöregedett férfi, akit szinte kettéhasított egy protonnyaláb, még mielőtt a részecskegyorsító leállt volna? Úgy gondolja, még egy őrült náci. Az biztos, hogy nagyon furcsa kinézetű volt. És hogy ő maga miért volt ott a CERN-ben? – Azt mondták, felhasználnak, és felajánlanak cserében, ha őket a sarokba szorítják, másra nem emlékszem. Annyira féltem, úgy meg voltam zavarodva. És ez igaz is volt. – Csúnya vágás van a tenyerén. – Amikor Tibetben kempingeztünk, megvágtam egy zsebkéssel. Érdekes, hogy senki sem említette az üvegszerű törmeléket az alagút padlóján. Ő sem. De nem csodálkozott volna, ha valahol laboratóriumi vizsgálatoknak vetették volna alá a maradványokat. Az is lehet persze, hogy egy takarítónő egyszerűen belesöpörte az egészet egy szemetesvödörbe, és ezzel szemétre vetette a világegyetem titkos anyagát. Vajon a hatóságok rábukkannak-e a végén a családjával kapcsolatos régi iratokra, amelyeket Jake Barrow felkutatott? Elképzelhető, hogy egy napon valaki ismét a nyomába ered? Félelemben fogja leélni a hátralevő életét? Az International Herald Tribune-ben Rominy olvasott egy rövid hírt. GENF Jelentős késedelmet szenvednek az Európai Atomügynökség vagy a CERN arra irányuló kísérletei, hogy a nagy hadronütköztető gyűrűt (LHC) csúcsra járatva működtessék, mert kedden egy hibás gyűjtősín zárlata következtében eltörött egy folyékony héliumot tartalmazó tartály. A balesetben tizenegy CERN-alkalmazott életét vesztette, és a berendezés hónapokig vagy még tovább állni fog. – A javítások egy évet is igénybe vehetnek mondta Franklin Rutherford, a berendezést működtető nemzetközi konzorcium amerikai operációs vezetője. A kár rendkívül nagy, ki kell elemezni a baleset okait, nehogy megismétlődjék ez a rettenetes ipari tragédia. Elképzelhetik, mennyire megrendített mindnyájunkat itt a CERN-nél mondta Rutherford. 2008 végén hasonló késedelmet szenvedett az LHC működése, amikor a szupravezető mágneseknél történt hibás kapcsolás. Arra a kérdésre, hogy a szuper részecskegyorsítóban esetleg valami alapvető tervezési hiba van-e, Rutherford ezt válaszolta: – Azt hiszem, csak néhány balszerencsés dologról van szó. Ezek nagyon összetett berendezések, és minden részecskeütköztető beindításánál jelentkeznek gondok. Szemtanúk szerint az LHC-nál a felszínen is voltak robbanások, sőt van, aki tűzharcról is beszél, de Rutherford szerint a laikusok „összekevernek egy gépkocsibalesetet, egy mechanikus dolgot valami drámaiabbal. Attól tartok, egyszerűen valami hiba van a csővezetékeinkben. Egy alapos biztonsági átvizsgálás után, szerintem valamikor jövőre, érjük el a célunkat, a hét teraelektronvoltos energiaszintet.” A 27 kilométer hosszú szuper részecskegyorsító, amely a legnagyobb a világon, ekkora energiával bontja fel részeire az atomot. A tudósok remélik, hogy olyan kérdésekre kapnak választ, mint hogy hogyan keletkezett a világegyetem, és egyáltalán miért létezik az anyag. A történet jól jött Rominynak. Egyáltalán nem vágyott egy sajtóértekezletre, vagy paparazzókra. Életben volt, feltételezhetően Sam is. Jake és Raeder meghalt. Ez már éppen elég tudományos csoda volt. A neonácik úgy eltűntek, mint ahogyan a hélium párolgott el. Az első éjszakákon rémálmai voltak, hogy lesnek be a kórterem ablakán, mint egykor Otto Nietzel, a bőrfejű. De semmi sem történt, nem tartóztatták le, nem fenyegették meg. Arról sem szóltak a hírek, hogy halott bőrfejűre bukkantak Wewelsburg kastélyában. Úgy tűnt, a rendőrség nem akart elmélyülni az ügyben. Mi vagyunk a rendőrség.
Amikor azt kérte, hadd látogathassa meg Samet, kitérő választ adtak. – Majd ha Sam jobban lesz, szóba kerülhet egy látogatás mondták az orvosok. Majd így szóltak Rominyhoz: Mielőtt elbocsátjuk önt, vizsgálatokat kell még elvégeznünk. Többször is vettek vért tőle, a karja és az ujjai sajogtak a szúrásoktól. Volt valami felkavaró üresség némelyik orvosban, akik úgy néztek rá, hogy nem is látták. Elszigetelt lény volt, egyágyas szoba, az ajtó automatikusan bezáródott, belülről nem volt nyitható, semmi hírt sem kapott Amerikából. A szobában nem volt telefon. A televízió csak egy francia szórakoztató csatornára volt beállítva, azt meg kérte, hogy kapcsolják ki. De hát nem volt fogoly! Vagy mégis? – Hol vannak a ruháim? – A raktárban. – És hol van a szekrény? – Biztos helyen. – Megtalálták az útlevelemet és a pénzemet? – Kérem, pihenjen, legyen nyugodt, a kórházi kezelés költségei fedezve vannak. Az ágyából a leveleket hullató fákat látta, a fák mögött a szürke tavat. Várta, hogy kiengedik, de nem történt semmi. Információkra várt, de azok sem érkeztek. – Pihenjen, pihenjen, holnap újra vért veszünk. Nagyon bizonytalannak érezte magát. Talán kábítják? És miért vár mindig arra, hogy valaki más cselekedjen? Samre várt. – Már javul az állapota. Az egyik ápolónő fehér köpenye zsebében egy babarózsaszín okostelefont hordott. Rominy lázra panaszkodott. A nő lehajolt, hogy megmérje a lázát, az apró telefon meg belecsusszant Rominy ravaszul kinyújtott tenyerébe. Bedugta a takarója alá. Az ápolónő a digitális kijelzőt nézte a lázmérőn, megérintette Rominy homlokát, és kijelentette: nincs is láza. Gyanakodva nézegette a betegét, látszott, hogy nincs türelme a szimulálókhoz. Rominy megvonta a vállát. – Kaphatok néhány aszpirint? – Oui hangzott a mogorva válasz. Az ápolónő kiment, gumitalpú cipője nyikorgott. A kórház száma a telefonban az ápolónő „kedvenc” számai között szerepelt. Rominy tárcsázott, és belefogott: – Beszél angolul? – Oui. Yes. Melissa Jenkins vagyok az amerikai nagykövetségről. Át kell adnom néhány iratot Sam Mackenzie-nek, de nem találtam azon az emeleten, ahol kerestem. Egy fiatal amerikai. – Egy pillanat. Papírsustorgás. Ötszáztizenhetes, nem ez volt megadva? – Bocsánat, akkor rossz szobaszámot adtak meg nekem. Merci. Befejezte a hívást, és törölte a készülékből. Az ápolónő visszajött az aszpirinnel. – Nem látta a mobilomat? Rominy megrázta a fejét. – Kiesett a zsebéből? Az ápolónő egy rozsdamentes acél kerekes asztalka alatt megtalálta a telefont. Mialatt lehajolt érte, Rominy több oldalt kitépett a nő orvosságkiosztásra szolgáló kis füzetéből. Az ápolónő felegyenesedett, a páciensre bámult, de az amerikai nő ártatlan arccal éppen az aszpirinjét vette be. A nő zsebre vágta a telefont, és kiment. Rominy felugrott, elkapta a még be nem zárult ajtót, és a megszerzett papírral
kitámasztotta. Éjjel, amikor a kórház elcsendesedett, csak a gépek pityegése hallatszott, felkelt, kinyitotta az ajtót, és amikor nem látott senkit, kisurrant a folyosóra, óvatosan elindult, a köntösét összehúzta magán. Benézett szobákba, rátalált a nővérek öltözőjére, elemelt egy egyenruhát, és az azonosítóval együtt a hóna alá szorította. Ahhoz képest, hogy folyékony héliummal megölte egykori szeretőjét, a ruhalopás csínytevésnek tűnt. Egy mosdóban felvette a fehér, öves nővéröltözéket, egy férfikórteremből megszerezte egy alvó, begyógyszerezett beteg ruháit Sam számára. Ezután elindult Mackenzie keresésére. Eljött az idő, hogy ő mentse meg a barátját.
Ötvenhetedik fejezet Svájc, Genf október 18., napjainkban Samnek még feküdnie kellett, de hajnali kettőkor ébren volt. Lefogyott, és ettől jobban is nézett ki. Az arca egy érett emberé, ez is előnyére vált. Meglepődött és örült, amikor Rominy belépett hozzá. – Rominy! Nincs benned annyi józan ész, hogy elhagyj engem? Sam a párnáira támaszkodva a francia csatorna éjszakai műsorát nézte, de a hangot lecsavarta. – Nem alszol? – Két héten át mást sem csináltam. A lány a televízióra nézett. – Honnan tudod, mi megy? – Csak a hirdetéseket nézem. Szexisebbek, mint nálunk. – Akkor hát jobban vagy? – Igen. Rosszabbul is lehetnék, hiszen olyan áramütést kaptam, mintha egy magasfeszültségű vezetéket markoltam volna meg. Aztán a lány öltözékére nézett. – Mi a csuda ez? Rominy az ajkához emelte az ujját. – Azért jöttem, hogy elvigyelek innen. – Miért? – Elegem lett, hogy fürkésznek utánam. Nem bízom bennük. A férfi szorosan megragadta Rominy kezét. – Én sem. Millió dolgot kérdeznek, de egyetlenre sem válaszolnak. – Elég jól vagy ahhoz, hogy elinduljunk? – Egészségesebb vagyok, mint Kurt Raeder. – Elkaptad őt, Sam, amikor széthasítottad azt a csövet! – Elmagyarázták nekem, hogy mágnesek irányítják a protonnyalábokat. Amikor egy ilyent eltérítettem, a sugárnyaláb kettészelte a gazembert. Olyan volt, mintha egy mikroszkopikus késsel felvágtam volna a mellkasát. A szíve felrobbant. – A sugárnyaláb csak egy másodpercig élt, aztán rövidzárlat állt be. – Az volt életem legjobb másodperce. – Nem érzel bűntudatot? – Tréfálsz? A fickó több mint száz évet élt. Bárcsak én lennék olyan szerencsés! – Tudod, hogy Raeder azt tervezte, közösülni fog velem? – Viccelsz? – Azt is megmondta, hogy a DNS-vizsgálat kimutatta, hogy ő a dédapám. – Micsoda? – 1938-ban megerőszakolta Keyurit. Nem Hoodé volt a gyermek, hanem Raederé. – Ó, Rominy, sajnálom. Ez borzasztó. Ezek a fickók állatok voltak. És az a Jake, micsoda szemétláda! Nem mindenki ilyen, hidd el! Rominy leült az ágy szélére. – Tudom, Sam, hogy nem minden férfi ilyen. Úgy látom, az én bevásárlós módszerem nem működik jól. – A te micsodád? – Egyszer majd elmagyarázom. Csak azt sajnálom, hogy olyan messzire mentem el Jake-kel. – Azt hallottam, hogy véget vetettél annak a kapcsolatnak, méghozzá meglehetősen nyomatékosan. – Igen. Rominy szomorúan ült.
– Nem bántam meg… de nem könnyű megölni valakit, Sam. – Ne felejtsd el, neki nem okozott volna nehézséget megölni téged. A lány bólintott, de nem tudta biztosan, hogy ez igaz-e. Remélte, hogy nem, még mindazok után is, ami történt. Az érzelmek nem párolognak el könnyen, hanem lyukakat égetnek és sebeket okoznak. – És mi barátok vagyunk még? kérdezte Sam felvont szemöldökkel. – Sam, majdnem meghaltál, csak hogy megmentsd az életemet. – Csak félig mentettem meg. Barrow-t te intézted el. – És a rúd is darabokra tört. Furcsa, hogy erről senki sem beszél. – Nem furcsa. Előre látható volt. Képzelheted, hogy van egy csomó dolog, amit nem mondanak el nekünk, ahogy mi sem mondtunk el nekik mindent. Nem foglalhatsz el egy 27 kilométer hosszú alagutat rengeteg belső segítség nélkül. Csak akkor hallgathat mindenről a média, ha a nagykutyákra ráparancsolnak, hogy ne ugassanak. Ismered az „összeesküvés” szót? – Éppúgy nem hisznek nekem, mint ahogy én nem hiszek nekik. – Akkor ez ennyi. Sam megfogta Rominy kezét. Vége. Fini. Kaput. Rominy, legyőztük a rosszfiúkat, legalábbis azokat, akiket felismertünk. Számunkra itt a történet vége. A zsaruk azt állítják, hogy egyetlen túlélő újnácira sem bukkantak. Rendben. A fizikusok kijelentették, hogy közöttük mindenki tiszta. Olyan, mintha ez az egész nem is történt volna meg. – Csaknem olyan. A lány elfordította a fejét, a semmibe bámult. Nekem alakoskodni kellett, hogy megtaláljalak. Kiszöktem a szobámból. Végiglopakodtam a folyosókon. Foglyok vagyunk talán? – Derítsük ki! – És mi van, ha még mindig itt vannak a nácik? – Nincs többé varázspálca. Nincs Shambala, hacsak ki nem fecsegjük a történetet, és valaki le nem csapolja a tavat. Nincs Vril, hacsak a tudósok újra fel nem fedezik saját erejükből. Nincsenek vérlakatok, hacsak nincs valaki, akiről senki sem beszélt nekünk. Ránk többé senkinek sincs szüksége. Elérkezett a pillanat, amelytől fogva boldogan élünk, míg meg nem halunk. Igazam van? – Remélem. Sam aggódva nézett a lányra. – Mi nyomaszt, te lány? Én haza akarok veled menni. Talán az egyetemet is befejezem. Rominy tudta, hogy Sam egy napon több szeretne lenni, mint barát, azok után, amin együtt átmentek. Megborzongott, amikor eszébe jutott Jake Barrow gyengéd érintése. És Delphina Clarkson vagy Ursula Kalb? figyelmeztetése: „Tartsa távol magát a férfiaktól, ezt tanácsolom.” A halottak között nem volt női holttest. Egy náci tanácsát akarja követni? – Remélem, Sam, valóban el tudunk szökni a lopott ruhákban. Nincs útlevelünk, nincs pénzünk. – Bízz az idegenvezetődben! Én eldugtam a maradék ruháinkat, iratainkat és pénzünket egy titkos rejtekbe. Ha hajnal előtt eljutunk a részecskegyorsító közelébe, egy csatornafedél alól előszedhetjük a holminkat, és akkor van miből továbblépni. Keresünk egy fapados járatot, olcsó helyek, vacak étkezés. A lány mosolygott. A cselekvés reményt fakaszt. – Működni fog? – Ha sietünk. És akkor kopogtak az ajtón. – Herr Mackenzie, vizit. – A fenébe is motyogta , most? Már annyi gyógyszer van bennem, mint egy első osztályú labdarúgó játékosban. – A nővér jelenteni fogja, hogy itt vagyok súgta Rominy. – Bújj az ágy alá! intett neki Sam. A lány lekuporodott a linóleumpadlóra, ostobán érezte magát. Kikukucskált, amikor belépett a németül
beszélő ápolónő Nem gumitalpú cipőt viselt, kopogott a cipősarka. Nem gyújtotta fel a világítást. Kattanás, mint amikor bezárják az ajtót. A lépések az ablakhoz tartottak, az ápolónő lehúzta a redőnyt. Két műanyag vödröt állított le a padlóra. Rominy hallgatta a beszélgetést. – Nincs semmi kezelés beiktatva, nővér. – Beszédet hallottam. Egyedül van, Herr Mackenzie? – A televíziót hallhatta. – Szeretnék segíteni, hogy elaludjon. – Már így is túl sokat alszom. – Orvosi parancs. A hangja furcsán fojtott volt. Rominy úgy érzete, csapdába esett. – Mire kell a vödör? kérdezte Sam. És miért van magán maszk? – Meg vagyok fázva. Itt ez a fertőtlenítő. – Rossz a szaga. Hé! horkant fel Sam. – Lazítson! Ez megszünteti a fájdalmat. Sam vergődött, aztán lassan elnyugodott. Csend. A nővér várt, az ágy fölé hajolt. Senki más nem lépett a szobába Mi folyik itt? Ha Rominy előbújik, nagy zűrzavar támad. Nem tehet mást, mint vár. Micsoda balszerencse. Tényleg csak balszerencse volt? Hogy jelent meg itt az éjszaka közepén egy ápolónő? Éppen akkor, amikor Rominy két hét után először lépett be Sam szobájába? Ez az egészségügyi dolgozó csak arra várt, hogy Rominy idejöjjön? Az amerikai lány elhagyta végre zárt szobája védelmét. Kíséret nélkül végigsurrant a kórházon. Nem találkozott egy lélekkel sem. És most bezárták? Elsötétítették az ablakokat, nem gyújtottak lámpát? A lehalkított tévé fénye lüktetett a szobában. Rominy kikukucskált. Az ápolónő odahúzott egy kerekes állványt Sam ágyához. Mackenzie csendben volt, ami nem volt rá jellemző. Talán elkábították? – Minden a vérről szól mormolta az ápolónő. Műanyag csőből készült hurok lógott az állványról. Rominy elfordult, és meglátta a nővér lábát. Bőr körömcipőt viselt. A szíve kalapált. Folyadék csörgött a vödörbe. Kikukucskált. A műanyag cső vörös volt. – Eltesszük, sohasem lehet tudni mormolta a nővér. Miért kell megőrizni? Elveszett városokhoz, titkos ajtókhoz? Valami rettentően rosszra fordult. Odaugorhatna az ajtóhoz? Megpróbált kibújni az ágy alól. Porosz vasmarok ragadta meg Rominy bokáját, és úgy rántotta ki Sam ágya alól, mint egy rongybabát. Ijesztő volt az erő és az erőszak, de gyomorforgatóan ismerős. A nőn hasonló ruha volt, mint Rominyn, a keze satuként szorította Rominy bokáját, a gézmaszk felett gonosz szempár látszott. – Kisegér, azt hitted, elengedlek? szólalt meg. Úgy hallgattam a lélegzetvételedet, mint egy macska. A nő kezében éterrel vagy kloroformmal átitatott ruha volt. Rominy forgolódott, rúgott, úgy mozgott, mint egy hal. – Vártalak. Vártam ezt a találkozást. Ez Delphina Clarkson, azaz Ursula Kalb hangja volt. Te amerikai boszorkány, azt hitted, megtarthatod a véredet, és mi nem juthatunk hozzá? Egy rettenetes pillanatig Rominy megbénult. A pánik leállította a gondolatait. Megszólalt ismét egy hang, az a kísérteties hang, amelyet a gyorsítóban hallott. „És mit tanultál?” Harcolni kell! Rominy a másik lábával oldalról belerúgott a nő térdébe. Kalb felkiáltott, a lába kicsúszott alóla, és elesett. Németül szitkozódott. Rominy felé tartott négykézláb, a maszkja félrecsúszott, és a vegyszeres anyaggal átitatott ruhát igyekezett Rominy arcára helyezni. Az amerikai lány úgy csúszkált a padlón, mint
egy megbolondult breaktáncos, rúgott és ütött. Felrúgta a kék vödröt, a kiömlő vér bíborszínű legyezőformát rajzolt a padlóra. Ursula a köpenye alatt kotorászott, elővette a fegyverét, amelyen egy hurka nagyságú hangtompító volt. – Maradj veszteg, mert lövök! sziszegte. Rominy megragadta az állvány lábát, és a kínzójukhoz vágta. Az ágyon megrándult Sam karja, amikor a tű kiszakadt belőle. A tű és a tapasz ott libegett a cső végén. A vér kilövellt a falra, a padlón is terjedt a vértócsa. A hangtompítós fegyver egyik lövedéke a falba fúródott: a feldőlő állvány miatt a nő nem célzott jól. Kalb fél térdre emelkedett, hogy jobban célozhasson. Rominy hozzávágta a vödröt, és megütötte. A német nő kiabált, Sam vére beborította. Ellökte a vödröt, és azt kiabálta: – Te szemét! Rominy újra a nőre vetette magát, aki ismét tüzelt, a golyó Rominy füle mellett süvített el. Ursula elesett, a gézmaszkja lecsúszott. A vérben hemperegtek, a nő szeme tágra nyílt a gyűlölettől és a rémülettől. Egy kerekes szék és egy szék felborult. Feltápászkodtak, és az ablaknál, a redőnynél birkóztak. Újra elcsúsztak, a földre zuhantak. – Megölted a szerelmemet! sikoltotta Ursula. – Úristen, melyiket? Jake-t vagy a borzalmas Kurt Raedert? – Ő a génjeidet akarta. Most én öllek meg téged! A fegyverért küzdöttek. Még egy lövés, amely valahová a mennyezetbe fúródott. Sohasem nyit ide be senki? Vagy a kórházi személyzet őrizetlenül hagyja a Sam szobája előtti folyosót, amíg a Szövetség visszavág? Milyen mélyre nyúlnak ennek az összeesküvésnek a gyökerei? A német nő hihetetlenül erős volt. Ki akarta szabadítani a fegyvert tartó kezét Rominy szorításából, hogy készen álljon az utolsó lövésre. – Megszerezzük a véredet, így. Lecsapolom, abba a vödörbe! Rominy a másik kezével felragadta az altatóval átitatott ruhát, és Ursula arcára csapta. A német nő kígyóként vonaglott. Rominy az orrára szorította a ruhát. Több lövés fúródott a falba, minden lövés porfelhőt csapott. Ursula rúgkapált, de a kiáltásai elhaltak. A két nő őrült ölelésben, vértől átázva gurult ide-oda a padlón. Végre koppanva kiesett a pisztoly a nő kezéből. Kalb mozgása lelassult, a nő elgyengült, aztán végleg elcsendesedett. A szörnyeteg öntudatlanul feküdt. Rominy reszketve állt fel, a ruhát a német nő száján hagyta. Felragadta a pisztolyt. Remegett, de elszántan cselekedett. Automata pisztoly volt, elsüthette volna. Gyorsan kivégezhetett volna egy csalót és gyilkost. Nem. Volt ennél megfelelőbb bosszú is. Rominy a véres fehér egyenruha övébe dugta a fegyvert: ki tudja, mikor dugja be a fejét az ajtón egy bőrfejű? Akkor nem fog habozni, lőni fog. Elmúltak az idők, amikor irtózott a lőfegyverektől. Ez a történet itt és most véget ér. Samhez lépett. A karja vérzett, ahol a cső kiszakadt belőle, de lélegzett, hála istennek. Mikor múlik el az éter hatása? A felborult gyógyszeres kocsin talált kötszert, bekötötte Sam karját. Kalb öntudatlan testét az ágyhoz vonszolta, felfektette Sam mellé. Igazán össze nem illő párt alkottak. – Még egy perc, Sam suttogta. Nagy levegőt vett. Fájdalomtól összegörnyedve visszahozta az állványt az ágyhoz. Nem tudta, hogyan kell egy vénát megszúrni, ezért Kalb csuklóján próbálkozott, nézte, melyik szúrás után buggyan ki a vére. Amikor elindult a vérzés, behelyezte a tűt az érbe, és a csövet a vödörbe vezette. Az edénybe lassan folyt a sötét, sűrű folyadék. – Miért is nem hagytál engem békén?
Rominy talált még étert, s miközben védte a saját arcát, meglocsolta a Kalb arcán lévő ruhát. Az a kevés is kótyagossá tette, amit beszippantott. A német nő fintorgott, és belélegezte az étert. Az adrenalin erejétől hajtva Rominy az ajtóhoz tántorgott, kinyitotta, kikémlelt a folyosóra. Sehol sem volt senki. A személyzet azt a parancsot kapta, hogy mindenki maradjon távol. Az előbb az arcához tartott törülközőn megtörölte a lábát, kiosont, pisztollyal a kézben. Sehol senki. Talált egy kerekes hordágyat, odatolta az ágyhoz, és nagy nehezen rágördítette Samet. A férfi motyogott valamit, Rominy jó jelnek vélte. Lecsatolta saját kórházi azonosítóját, Ursula csuklójára kapcsolta, és a kórházi céduláját is a nő gallérjára. Eljött az idő, hogy eltűnjenek. Rominy Pickett, nyugodj békében! Ezzel talán nyerhetnek egy kis időt. Ursula arca falfehérré vált, a szeme kimeredt. Rominy közel hajolt, ügyelt, hogy nehogy beszívja az étert. Nem hallott légzést. Nem érzett mást, csak megkönnyebbülést. Az utolsó vércseppek cseppentek a műanyag vödörbe. Miféle őrült elme akarta még mindig Rominy vérét, az után a katasztrófa után, amelyet mindez okozott? Az ajtó elé terített törülköző feladata volt, hogy letisztítsa a hordágy kerekeiről a vérnyomokat. Sam szobája olyan volt, mint egy mészárszék, a padló skarlátvörös, golyó ütötte lyukak a falban és a mennyezetben, felborult bútorok, leszakadt redőny. Kitolta Samet a folyosóra, becsukta az ajtót, amely kattanással be is zárult. Lepedővel letakarta a férfit, hogy elrejtse kilétét, és a lift felé tolta. Megpillantott egy laboratóriumi köpenyt egy szék hátán, azt ráhúzta véres, ragacsos ruhájára. Még megvoltak a férfiruhák Mackenzie számára, és tiszta ruha várt rájuk a részecskegyorsítónál, a csatornafedél alatt. A férfi nyögve ébredezett. A lift csengetett, amikor betolta a hordágyat. Az alagsori gombot nyomta meg. A pisztolyt Sam feje mellé tette, arra az esetre, ha valaki meg akarná őket állítani. – Ébredj, Mackenzie! Éles volt a hangja, és kemény pofonokat mért a férfi arcára. – Rominy? hunyorgott Sam. A lány attól félt, hogy valamelyik emeleten megállítják a liftet, szükség esetén kész lett volna használni is a fegyvert. A lift azonban szép simán leérkezett az alagsorba. Üres folyosó, morgó generátorok, egy kocsikihajtót jelző tábla. Előrenyomult, áthaladtak egy kétszárnyú ajtón, felmentek egy rámpán. Nagy sietve feltolta Samet egy udvarba, ahol néhány kivételes státusú autó parkolt. A levegő friss volt a kórház áporodott levegője után. Remegett az izgalomtól és a kimerültségtől. Soha senki nem vesz tőle többé vért. – Hol vagyunk, te lány? kérdezte elhaló hangon Sam. – Kint. Fel tudsz öltözni? – Talán. Szédülök. – Sok mindent otthagytunk belőled. Sam kóvályogva felült. – Mi történt? A lány körülnézett: a legtöbb ablak sötét volt, egy boltíves kapu a külvilágba vezetett. – Azt hiszem, nagyon bátrak voltunk. Odaadta Samnek a lopott ruhákat. Vegyél fel nadrágot, Mackenzie! Megyünk haza.
A szerző megjegyzése Ezt a regényt egy 1938-as tibeti náci expedíció ihlette, amelynek a célját, feladatát ma is vitatják. A történet részben valós kutatáson alapul. Annak az összetett filozófiai hagyománynak, amelyre a náci párt ideológiája épült, valóban részei voltak a spekulatív Vril Társaság és az 1930-as években a Wahrheitsgesellschaft, az Igazság Társasága jelentései, amelyek szerint a Vril energiája új gépeket működtethet. Heinrich Himmler Ahnenerbéje, az SS kutatási intézete is létezett, úgy, ahogy a könyvben szó van róla. Himmler várkastélya, Wewelsburg is létezik, látogatható. Ahogy létezik a Shambaláról szóló tibeti legenda is. A húrelmélet, a sötét anyag és a sötét energia mind-mind helyet kaptak a modern fizika elméleti keretében.
Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Nyomta és kötötte KINIZSI NYOMDA Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János
[1] [2] [3] [4] [5] [6] [7]
Thomas Ruggles Pynchon (1934-) amerikai kortárs író. (A ford.) A legenda szerint egy elveszett ősi földterület északon, az árja faj ősi otthona a náci misztikusok szemléletében. (A szerk.) Nathan Hale (1755-1776) a britek által kivégzett amerikai kém volt a függetlenségi háború idején. (A szerk.) Fu Manchu egy 20. század elején kitalált alak, egy kínai mesterbűnöző. (A ford.) Norman Rockwell (1894-1978) híres amerikai tájképfestő volt. (A szerk.) Híres kaliforniai borvidék. (A szerk.)
Tobias Jonathan Ansell Wolff (1945-) amerikai író, novellista. Őt személyesíti meg a filmbeli kisfiú, az ő visszaemlékezése a film története. (A szerk.) [8] B. Szabó Károly fordítása alapján. (A szerk.) J. H. Ch. Nonne 1814-ben szerezte a szöveget. [9] Hans Hörbiger (1860-1931) osztrák mérnök és feltaláló. Áltudományos világjégelméletét, amely a jég felsőbbrendűségén alapszik, 1912-ben tette közzé, ám a legnépszerűbbé az 1930-as években vált. Elmélete szerint az égitesteket a nagyobb tömegű égitestek szépen sorban befogják, és megeszik a körülöttük keringőket. (A szerk.) [10] Mitikus farkasember a germán legendavilágban. (A szerk.) [11] Orville Wright (1871-1948) és Wilbur Wright (1867-1912) az amerikai repülőgép-tervezés és -építés úttörői. (A szerk.) [12] Billy Wider 1953-as háborús filmdrámájának a címe. (A ford.) [13] Bajkeverő Jane, született Martha Jane Cannary (1852-1903) legendás amazon, harcias határvédő, jellegzetes vadnyugati figura volt. Alakját számos filmben, musicalben megörökítették. (A szerk.) [14] Időkerék tantra, a buddhista meditáció fontos eleme. (A ford.) [15] Carl Bernstein (1944-) és Bob Woodward (1943-) a Watergate-ügyet kirobbantó két amerikai újságíró. (A ford.) [16] Lois Lane 1938 óta létező képregény-figura, riporternő, Superman szerelme. (A ford.) [17] Az amerikai kormány a 19. században a vadnyugat felfedezésére küldte a Lewis-Clark-expedíciót, amelynek idegenvezetője és tolmácsa egy Sacajawea nevű indián asszony volt. (A ford.) [18] Az amerikai cserkészek által elérhető legmagasabb rang. (A ford.) [19] Nancy Drew egy dinamikus fiatal amatőr nyomozónő képzeletbeli figurája, az 1930-as években találták ki. (A ford.) [20] „Krőzus-szirt”, „Triád”, „Gyötrelmes-hegy”, „Tiltott-csúcs”. (A szerk.) [21] Eiger: közel négyezer méteres csúcs az Alpokban, Svájcban. (A szerk.) [22] Buck Rogers az egyik leghíresebb amerikai képregényhős 1928 óta. (A szerk.) [23] Macabre tableau (fr.) hátborzongató, rettenetes kép. (A szerk.) [24] Tolkien regényeinek a varázslója. (A ford.) [25] 1983-ban készült amerikai akcióthriller Brian De Palma rendezésében. (A ford.) [26] Amerikai szatirikus képregény-sorozat egy mérnökről, irodai környezetben. (A ford.) [27] „Becsületem a hűség”, az SS jelmondata volt. (A szerk.) [28] Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kanada közös programja az atomfegyver kifejlesztésére a második világháború idején. A kísérletek után az urán- és plutóniumbomba éles bevetésére került sor Hirosimában és Nagaszakiban 1945-ben. (A szerk.)
[29] [30] [31]
Eliot Ness (1903-1957) híres chicagói rendőrnyomozó a szesztilalom éveiből. (A ford.) A szerző megközelítése; a magyar kiadás alatt vitatott megállapítás. (A szerk.)
Valójában a lidor nevű tisztviselő hordozta a fascest a vezető előtt. A vesszőköteg azt volt hivatva jelezni, hogy a vezetőnek jogában állna testi fenyítést alkalmazni. (A szerk.) [32] Friedrich Wilhelm Ernst Paulus (1890-1957) német tábornok, a Barbarossa-terv vezetője. (A szerk.) [33] A kromoszómát alkotó DNS két végén található rövid, ismétlődő szakasz. (A ford.)
