Wilbur Smith - Afrika mélyeV32

WILBUR SMITH

AFRIKA MÉLYE

DELEJ KFT 2013 ISBN 978 963 912456 1

A férfi már teljesen ébren volt, de nem nyitotta ki a szemét. Egy másodpercig csak mozdulatlanul feküdt. Hagyta, hogy harci ösztönei működésbe lépjenek. Ösztönösen felmérte helyzetét, hogy nem fenyegeti-e veszély. Aztán megcsapta az orrát az asszony finom parfümjének az illata, hallotta halk és szabályos lélegzését, amely olyan volt, mint az elhaló hullámtörés zaja valamely távoli tengerparton. Minden rendben. Elmosolyodott, kinyitotta szemét, és óvatosan arrébb gurult, nehogy felébressze az asszonyt. A korai napsugár egy rést talált a függönyön, a résen keresztül vert arany fényszilánkot vetített a mennyezetre, és fondorlatos fénybe borította a hátán fekvő asszony arcát és alakját. Az asszony szép arca nyugodt volt. Álmában ledobta magáról a takarót, és most meztelen volt. A szeméremdombját borító aranyszínű pamacsok egy árnyalattal sötétebbek voltak, mint arcába hulló pompás hajfonatai. Terhességének ebben az előrehaladott szakaszában melle majd kétszeresére duzzadt. A férfi tekintete az asszony hasára siklott, amelynek bőre fényesen feszes volt a drága tehertől, amelyet hordozott. Ahogy bámulta, észrevette az apró mozgást: a gyerek megmozdult az asszony méhében. Oly erővel nehezedett rá irántuk – asszonya és gyereke iránt – érzett szeretetének súlya, hogy egy pillanatra elfulladt a lélegzete. – Ne bámuld azt a nagy, kövér hasamat, inkább csókolj meg! – mondta az asszony anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. A férfi halkan elnevette magát, és az asszony fölé hajolt. A nő mindkét kezével felnyúlt, átölelte a férfi nyakát, és miközben ajkai szétváltak, a férfi érezte édes leheletét. Röviddel később az asszony így suttogott a férfi nyitott szájába: – Képtelen vagy féken tartani a szörnyedet? – Egyik kezével lenyúlt a férfi ágyékához. – Neki is illene tudnia, hogy jelenleg nincs hely a számára. – Ostoba szegény – válaszolta a férfi. – De te se tudtad soha féken tartani. Veszed le rólam a kezed, te szemérmetlen nőszemély! – Csak várj néhány hetet, és megtanítom neked a szemérmetlen szó valódi jelentését, Hector Cross – figyelmeztette az asszony. – Most pedig csengess le a konyhába egy jó kávéért! Míg a kávéra vártak, Hector kikászálódott az ágyból, és elhúzta a függönyt, hogy szabadon beáradhasson a napfény.

– Itt vannak a hattyúk a Mill Pool-ban – kiáltotta az asszonynak, aki két kezével átölelte a hasát, és felült. A férfi azonnal odament hozzá, és segített neki talpra állni. Az asszony felkapta a székből kék szaténköpenyét, és belebújt, majd együtt átmentek a nagy ablakhoz. – Olyan ormótlannak érzem magam – panaszkodott az asszony, miközben megkötötte a köpeny övét. Hector az asszony mögé lépett, és két kezével gyengéden átölelte a hasát. – Valaki megint rugdos – suttogta az asszony fülébe, majd a fogai közé kapta a fülcimpáját, és gyengéden beleharapott. – Ne mondogasd! Úgy érzem magam, mint egy pirospozsgás focilabda – hátranyúlt a válla felett, és gyengéden megpaskolta az arcát. – Ezt ne csináld! Jól tudod, hogy egész testem libabőrös lesz tőle. Némán bámulták a hattyúkat. A hím és a tojó tolla fehéren ragyogott a korai napfényben, de a három fióka piszkosszürke volt. A hím hosszú, hajlékony nyakát a zöld vízbe dugta, és a tó fenekén növő vízinövényeket keresett táplálékul. – Úgy-e milyen gyönyörűek? – Sok dolog miatt szeretem Angliát, többek közt a hattyúk miatt is – suttogta Hazel. – Micsoda tökéletes látvány! Keresnünk kéne egy jó festőt, hogy megörökítse. A folyó egy kőből készült bukógáton keresztül ömlött a tóba, amelynek vize átlátszóan tiszta volt. Három méternyire is leláttak benne, és felismerték a kavicsos fenéken pihenő hatalmas pisztráng árnyékát. A partokat fűzfák övezték, amelyek ágai a vízfelszínt söpörték. Mögöttük a rét zamatosan zöld volt, és a legelésző birkák ugyanolyan fehérek voltak, mint a hattyúk. – Tökéletes hely kislányunk felneveléséhez. Hogy tudd, pontosan ezért vettem meg – sóhajtott fel elégedetten az asszony. – Tudom. Elég sokszor mondtad már. Amit viszont nem tudok, hogy miért vagy olyan biztos benne, hogy kislány? – Hector gyengéden megsimogatta Hazel hasát. – Találgatás helyett nem akarod inkább biztosan megtudni a nemét? – Én nem találgatok. Tudom – mondta az asszony magabiztosan, és karcsú, fehér kezét a férfi barna kezére tette. – Megkérdezhetnénk Alant ma délelőtt, ha Londonba értünk – javasolta a férfi. Alan Donnovan Hazel nőgyógyásza volt. – Szörnyen erőszakos vagy. Ne akard elrontani az örömömet és

megkérdezni Alan-től! Most pedig bújj a köntösödbe, mert még megrémíted szegény Maryt, amikor felhozza a kávét – mondta gyengéden Hazel. Néhány pillanat múlva tapintatos kopogás hallatszott az ajtón. – Bejöhet – mondta Hector, és a szobalány belépett a kávéstálcával. – Jó reggelt mindkettejüknek! Hogy vannak ön és a gyerek, Mrs. Cross? – mondta a szobalány pattogó ír kiejtéssel, miközben letette a tálcát az asztalra. – Minden rendben van, Mary. Jól látom, hogy sütemények is vannak a tálcán? – kérdezte Hazel. – Csak három kis aprósütemény. – Vigye el őket! – Kettő az úrnak, és csak egy önnek. Tiszta zablisztből készültek. Cukor nélkül – hízelgett Mary. – Ki velük! Nem hallja? – Szegény kicsike, mennyit éhezhet – mormogta Mary. Azzal felkapta a süteményes tálat, és kimasírozott a szobából. Hazel leült a kanapéra, és töltött egy erős feketekávét, amelynek illata az egész helyiséget betöltötte. – Istenem, de jó szaga van! – suttogta vágyakozva, miközben odanyújtotta a kávét a férfinak. Saját porcelán csészéjébe meleg, édesítetlen sovány tejet töltött. – Pfuj! – nyögött fel undorodva, ahogy megkóstolta, majd felhajtotta, mintha orvosság lenne. – Szóval mivel fogod eltölteni az időt, amíg én Alan-nél leszek? Tudod, hogy ez jó pár óráig is eltart. Alan nagyon alapos. – El kell vinnem a puskáimat Paul Robertshez, hogy eltegye őket, utána pedig öltönypróbára megyek a szabómhoz. – Ugy-e nem az én gyönyörű Ferrarimmal akarsz a délelőtti csúcsforgalomban furikázni Londonban? Azt is be fogod horpasztani, mint a Rolls-t. – Ezt már soha nem fogod elfelejteni? – Hector színlelt haraggal széttárta a kezét. – Az a hülye nő hajtott bele a tilosba és belém. – Úgy vezetsz, mint egy őrült, Cross, és ezt te is jól tudod. – Rendben, majd taxival intézem a dolgaimat – ígérte meg a férfi. – Úgyse szeretném, hogy focistának nézzenek abban a cicababás autódban. Egyébként a Range Roverem a Park Lane-nél vár. Stratstone,

a kereskedő tegnap telefonált, hogy készen van. Ha jó kislány vagy, ami senki előtt nem titok, elviszlek vele ebédelni. – Ha már szóba került az ebéd, hova megyünk? – kérdezte Hazel. – Nem is tudom, miért csinálok ebből problémát. Salátalevelet mindenhol kapni. De lefoglaltam a szokásos asztalunkat az Alfréd’s Klubban. – Most már tudom, hogy tényleg szeretsz. – Jobb, ha elhiszed, Csontkollekció. – Bókok! Bókok! – Hazel üdvözült mosollyal nézett a férfire. *** Hazel piros Ferrarija a főbejárat előtti előtető alatt parkolt. Hatalmas rubin kristályként csillogott a napfényben. Róbert, a sofőrje imádta fényesíteni. Ez volt a kedvence a ház alatti garázsban parkoló sok autó közül. A lépcsőn Hector odanyújtotta a karját Hazelnek, majd besegítette a vezetőülésbe. Amint Hazelnek sikerült a hasát elhelyezni a kormánykerék mögött, Hector bekapcsolta Hazel biztonsági övét, és kényelmesen eligazította a hasa alatt. – Biztos nem akarod, hogy én vezessek? – kérdezte aggályoskodva. – Szó sem lehet róla – válaszolta az asszony, – azok után a szörnyű dolgok után, amiket mondtál róla. – Megütögette a kormánykereket. – Ülj be, és induljunk! Háromnegyed óra hosszat tartott eljutni a majorságtól az országútig, de a birtokon átvezető utat végig aszfalt borította. A Test-folyón átvezető híd előtti kanyarból nagyszer kilátás nyílt a házra. Hazel egy pillanatra megállt. Csak ritkán tudott ellenállni a csábításnak, hogy mohó pillantást ne vessen az általa szerényen „egyszerűen a létező legszebb György-korabeli háznak” nevezett épületre. Brandon Hallt Sir William Chambers építette 1752- ben Brandon earlje számára. Ugyanaz az építész volt, aki a Somerset House-t építette a Strandén. Brandon Hall szégyenletesen elhanyagolt és lepusztult állapotban volt, amikor Hazel megvette. Amikor Hectornak eszébe jutott, mennyi pénzt pazarolt rá Hazel, hogy a jelenlegi tökéletes állapotba hozza, majdnem hideglelést kapott. De azért egy pillanatra sem tudta letagadni, hogy milyen szép, elegáns és arányos épület. Múlt évben Hazel a Forbes magazinban a világ hetedik leggazdagabb nőjeként szerepelt. Volt miből költenie rá.

– Mi a jóistennek kell egy normális nőnek tizenhat hálószoba? De kit érdekel, hogy mibe kerül! A folyóban tényleg remekül lehet horgászni, az minden pénzt megér – vigasztalta magát némán, aztán fennhangon hozzátette: – Gyere, induljunk, kislány! A visszaúton is gyönyörködhetsz benne, de most menünk kell, nehogy lekésd az Alannel megbeszélt időpontot. – Annyira élvezem a kihívást – mondta Hazel édesen, és a gázba taposott. Az aszfalton fekete guminyom, a levegőben halványkék füstfelhő maradt vissza utána. Miután könnyedén befarolt a Harley Street-i alatti mélygarázsban arra a helyre, amelyet Alan Donnovan hagyott üresen a számára, a karórájára pillantott. – Egy óra negyvennyolc perc! Azt hiszem ez eddig a legjobb időm. Van még tizenöt percem a megbeszélt időpontig. Lennél szíves visszaszívni gúnyos megjegyzésedet, miszerint mindig mindenhonnan elkések, okos tojás? – Egyszer úgyis lekapnak radarral, és bevonják a vezetői engedélyedet, szerelmem. – Amerikai jogosítványom van. Ezek az aranyos angol zsaruk nem nyúlhatnak hozzá. Hector felkísérte Hazelt Alan rendelőjébe. Az asszony hangját meghallva Alan kijött a rendelőjéből, hogy üdvözölje – ami részéről ritka kifejeződése volt a tiszteletnek, amellyel általában az előkelőségekhez közeledett. Az ajtóban megállva megcsodálta Hazelt, aki laza, Sea Island kismamaruhát viselt, amelyet méretre készítettek a számára pamutból. Szeme csillogott, bőre ragyogott. Alan kezet csókolt neki. – Ha minden páciensem olyan tökéletesen egészséges lenne, mint Ön, nem lenne munkám – mormogta. – Meddig lesz magánál, Alan? – kérdezte Hector, és kezet rázott az orvossal. – Tökéletesen megértem, miért várja olyan türelmetlenül, hogy visszakapja. A sikamlós megjegyzések nem igazán voltak jellemzőek Alan stílusára. Hector kuncogott, de nem engedett. – Meddig? – El akarok végezni néhány vizsgálatot, aztán konzultálnék a kollégáimmal. Adjon nekem két és fél órát. Hector! – mondta, azzal

karon fogta Hazelt, és bevezette a rendelőbe. Hector az asszony után bámult, megvárta, amíg becsukódik az ajtó. Hirtelen olyan előérzete támadt, amilyet korábban csak nagyon ritkán tapasztalt – a fenyegető veszteségé. Hazel után akart menni, hogy visszahozza, és mindörökre a karjaiba zárja. Eltartott egy kis ideig, amíg összeszedte magát. – Ne légy tökhülye, Cross! Kapd össze magad! – Hector elfordult, kilépett a folyosóra, és elindult a felvonók tele. Alan Donnovan recepciósa egykedvűen nézte, ahogy elmegy. Csinos afro-angol lány volt nagy, ragyogó szemekkel. Fehér egyenruhája jó alakot takart. Húszas éveinek közepén járhatott. Várt, amíg hallotta, hogy kinyílik a felvonó ajtaja, majd becsukódik Hector után, aztán elővette kabátja zsebéből az okostelefonját. Beütötte a férfi telefonszámát, amely „Ő!” név alatt szerepelt a telefonszámok között. A telefon mindössze egyszer csengett, és máris hallotta a kattanást a vonalban. – Helló. Te vagy az, Aleuthian? – kérdezte. – Mondtam, hogy ne említs nevet, te szuka. – A lány megremegett, amikor így szólította. A férfi macsó típus volt. Semelyik korábbi férfiismerőséhez nem hasonlított. Kezét ösztönösen a bal melléhez emelte, amely sebes, de mégis lágy volt ott, ahol a férfi tegnap éjjel megharapta. Megdörzsölte, amitől mellbimbója máris megkeményedett. – Bocsánat, elfelejtettem – mondta fátyolos hangon. – Akkor ne felejtsd el kitörölni ezt a hívást, ha végeztünk. Most pedig beszélj! Eljött a nő? – Igen, itt van. De a férje már elment. Azt mondta az orvosnak, hogy egy harmincra visszajön. – Jó! – mondta a férfi, és a vonal elnémult. A lány elvette a telefont a fülétől, és belebámult. Észrevette, hogy nehezen veszi a levegőt. A férfire gondolt, hogy milyen kemény és vastag volt, amikor benne volt. Lenézett magára, és érezte, hogy valami meleg szivárog le a bugyijából a combjára. – Forró, mint egy tüzelő kis szuka – suttogta. A férfi így nevezte az elmúlt éjszaka. Az orvosnak egy darabig nem lesz rá szüksége. El van foglalva Cross-néval. Otthagyta a recepciós pultot, és elsétált a folyosón lévő WC-hez. Bezárkózott az egyik fülkébe. Aztán derékig felhúzta szoknyáját, és bokáig letolta a bugyiját. Leült a WC-re, és széttette a lábát. Lecsúsztatta a kezét és magához nyúlt. Lassan akarta csinálni, de

ahogy keze a forró „kapcsológombhoz” ért, már nem tudta visszafogni magát. Olyan gyorsan és intenzíven történt minden, hogy a végére jutva zihált és remegett. *** Hector két órával később visszajött, és kényelmesen letelepedett a váróterem egyik bőr karosszékében, szemben Alan ajtajával. A mellette lévő asztalról felvette a Financial Times egy példányát, és fellapozta az újság tőzsde mellékletét. Nem pillantott fel, amikor a recepciós asztalánál megszólalt a házi telefon. A lány halkan beszélt a telefonba, majd lerakta a kagylót. – Mr. Cross – kiáltott a lány Hector felé. – Mr. Donnovan szeretne néhány szót váltani önnel. Kérem, fáradjon be a szobájába. Hector letette az újságot, és felpattant a karosszékből. Ismét rátört a szorongás. Az évek során megtanult bízni ösztöneiben. Milyen ijesztő hírt tartogat Alan a számára? Átsietett a váróhelyiségen, és kopogtatott az orvos ajtaján. Alan tompa hangon szólította. Az orvosi szoba falait tölgyfabontás fedte, a könyvespolcok bőrkötésű orvosi könyvekkel voltak tele. Alan egy hatalmas antik asztal mögött ült, szemben Hazellel. Az asszony felállt, és nagy hasát előretolva férjéhez lépett. Arcára ragyogó mosoly ült ki, amely lecsillapította Hector rossz előérzetét. – Minden rendben van? – kérdezte, és felesége csillogó szőke haja felett Alan-re nézett. – Minden a legnagyobb rendben! Nyugodt tenger, jó szél! – nyugtatta meg Alan. Foglaljanak mindketten helyet. Mindketten leültek egymás mellé, és tekintetüket az orvosra szegezték. Alan levette a szemüvegét, és egy darabka szarvasbőrrel megtisztogatta. – Akkor hát ki vele! – bíztatta Hector. – A baba jól van, de Hazel már nem olyan fiatal. – Egyikünk sem – értett vele egyet Hector. – De kedves öntől, Alan, hogy megemlítette. – A baba készen áll, hogy a világra jöjjön, de Hazelnek segítő kézre lehet szüksége. – Császármetszés? – kérdezte riadtan az asszony. – Óh, dehogy! – nyugtatta meg Alan. – Semmi különleges. Csak a szülés megindítására gondoltam. – Kifejtené ezt egy kicsit bővebben? – sürgette Hector.

– Hazel a negyvenedik hétben van. A jövő hét végére készen fog állni. Maguk odakint élnek a sötét Hampshire-i vadonban. Mennyi időbe telik feljönni onnan Londonba? – Ha minden jól megy, két és fél óra – válaszolta Hector. – De némelyik nehéz lábú sofőr két órán belül megcsinálja. – Hazel egy grimaszt vágott férje felé. – Szeretném, ha azonnal felköltöznének a belgraviai házukba. – Alan már többször volt ott vacsoravendég. – E hét csütörtökjétől lefoglaltatok egy magánkórtermet a Great-Portland Street-i Portland Szülészeti Klinikára. Ez az ország egyik legjobb intézménye. Ha a szülés még csütörtök előtt spontán megindulna, mindössze tizenöt percnyire lesznek tőle. Ha pedig péntekig semmi sem történik, akkor beadok Hazelnek egy injekciót, és máris kicsusszan a baba. Hector a felesége felé fordult: – Mi a véleményed erről? – Semmi kifogásom ellene. Ami engem illet, minél előbb, annál jobb. Minden elő van készítve a számunkra a londoni házban. Néhány dolgot kell csak összeszednem, mint például a könyvet, amit éppen olvasok, és már holnap visszajöhetünk a városba. – Hát akkor ezt megbeszéltük – mondta Alan élénken, és felállt az asztala mögött. – Akkor viszlát legkésőbb pénteken. A várószobán áthaladva Hazel megállt a recepciós pultnál, és belekotort a retikiiljébe. Kiemelt belőle egy ajándék-csomagolású Chanel parfümöt, és letette a recepciós lány elé. – Csak egy apró ajándék magának a kedvességéért, Victoria. – Óh, maga olyan kedves Mrs. Cross. De tényleg nem kéne... Miközben lefelé haladtak a felvonóval, Hazel a férjéhez fordult. – Elhoztad a Range Rovert Stratstone-tól? – Az utca túloldalán áll. Elviszlek vele ebédelni, aztán visszahozlak az öreg rozsdás vasadhoz. Hazel belebokszolt Hector vállába, és férjét megelőzve kilépett a felvonóból. Hector belekarolt Hazelbe, miközben átvezette a Harley Streeten. A mindkét irányból érkező taxisok a csinos, állapotos asszony láttán beletapostak a fékbe. Egyikük vigyorogva kihajolt az ablakon, és kezével jelezte, hogy bátran menjenek át előtte, majd utánuk kiáltott: – A legjobbakat, aranyom. Fogadjunk, hogy fiú lesz! Hazel visszakiáltott: – Majd értesítem az eredményről. Egyikük sem figyelt fel arra a motorbiciklire, amely egy tőlük jó

száz méterre lévő rakodóhelyen állt. Mind a motoros, mind utasa kesztyűt és sisakot viselt. A sisak sötétített Perspex arcvédője elrejtette az arcukat. Amikor Hazel és Hector odaért a parkoló Roverhez, a motoros bekapcsolta az önindítót, és felbőgött az erős japán motor. A hátsó ülés utasa csizmás lábát indulásra készen a lábtartóra helyezte. Hector kinyitotta az utas ülés ajtaját Hazel előtt, és besegítette az ülésbe. Aztán átsietett a sofőrüléshez, beugrott az autóba, majd indított, és besorolt az autófolyamba. A motoros megvárta, amíg öt jármű választja el őket egymástól, majd a Rover után eredt. Óvatosan tartotta a követési távolságot. Megkerülték a Marble Arch-ot, majd ráfordultak a Berkeley Square-re. Amikor a Rover megállt a Davies Street 2. előtt, a motoros elhaladt mellette, majd a következő kereszteződésnél balra fordult Megkerülte a háztömböt, és egy olyan helyen állította le a motort, ahonnan rálátott az Albert s Klub bejáratára. Egyből látta, hogy a portás egy kicsit feljebb parkolta le a Rovert *** Mario, az étteremigazgató, ragyogó arccal várta őket a bejáratnál. – Isten hozta Mr. és Mrs. Cross! Régóta nem jártak nálunk. – Ugyan már, Paul – mondott ellent neki Hector – tíz napja is itt voltunk lord Renwickkel. – Hát az már régen volt, uram – jegyezte meg Mario és kedvenc asztalukhoz vezette őket. A helyiség elcsendesedett, miközben áthaladtak rajta. Az összes tekintet rájuk szegeződött. Mindenki ismerte őket. Hazel még ebben az előrehaladott állapotában is csodálatosan nézett ki. Fátyolszerű szoknyája rózsaszín felhőként libegett körülötte, krokodilbőr retikülje láttán pedig a helyiségben ülő összes nő legszívesebben öngyilkos lett volna. Mario odatolta a széket Hazel alá, majd halkan megszólalt: – Jól gondolom, hogy a hölgy grapefruit salátát kér és utána grillezett St. Jacques-t? És ön, Mr. Cross, a szokásos, erősen fűszeres tatár bifszteket, utána meg homárt Chardonnay szószban? – Igen, a szokásosat – mondta jóváhagyólag Hector. – Inni Mrs. Cross egy üveg Perrier-t kér jéggel, nekem pedig hozzon egy palack Vosna-Romanee Malconsorts-ot a saját italszekrényemből. – Már bátorkodtam intézkedni, Mr. Cross. Tizenöt perce ellenőriztem, hogy az ital 16 C°-os legyen. Kinyittassam az italpincérrel?

– Köszönöm, Marió! Tudom, hogy mindig számíthatok magára. – Megtesszük, ami tőlünk telik. Amikor a klub-igazgató magukra hagyta őket, Hazel áthajolt az asztal felett, és kezét Hector karjára tette. – Úgy szeretem a kis rituáléidat, Mr. Cross. Olyan megnyugtató érzés. – Elmosolyodott. – Cayla is mindig szórakoztatónak találta őket. Emlékszel, hogy nevettünk, amikor utánzott téged? – Mint az anyja. – Hector Hazel-re mosolygott. Volt, amikor Hazel képtelen volt hangosan kimondani a Cayla nevet. Ez az időszak lánya brutális lemészárlásának és holtteste gyilkosa általi megcsonkításától kezdve nyolc hónapon át tartott mindaddig, amíg Hazel felfedezte, hogy Hector gyerekével várandós. A katartikus érzéstől zokogva omlott Hector karjában, és nagy nehezen kimondta lánya nevét. – Cayla! Lesz egy másik, kis Caylánk – zokogta. Ezt követően a seb gyorsan begyógyult. Mostanra már könnyedén és gyakran tudott Cayláról beszélni. Most is beszélni akart róla. Miután az italpincér kihozta a Perrier-t, belekortyolt és megkérdezte: – Gondolod, hogy Catherine Cayla Cross is szőke és kékszemű lesz, mint a nővére volt? – Halott elsőszülött gyermeke emlékére választotta a nevet az újszülöttnek. – Valószínűleg fekete borosta lesz az állán, mint az apjának – válaszolta incselkedve Hector. Ö is szerette a lányt, akit meggyilkoltak. Cayla volt a mágnes, amely a rossz kezdet dacára összehozta őket. Hector a Bannock konszern biztonsági főnöke volt. amikor Hazel elhunyt férjétől megörökölte a vállalat vezetését. Hazel kezdettől fogva ki nem állhatta Hectort, annak ellenére hogy saját férje nevezte ki, akit nagyon szeretett. Részletekbe menően ismerte Hector káderlapját és hírét, és viszolygott azoktól a kemény, néha brutális eszközöktől, amellyel a cég vagyonát és személyzetét védte a veszélyektől. Hector katona volt, és katonaként harcolt. Nem ismert kegyelmet. Semmi nem volt benne, ami Hazel finomabb, gyöngéd női ösztöneinek ne lett volna ellenére. Hazel első találkozásukkor közölte vele, hogy elég a legcsekélyebb ürügy, és kirúgja. Aztán Hazel elkényeztetett és kiváltságos élete egyik pillanatról a másikra darabokra hullott szét. Lányát, visszahúzódó életének egyetlen támaszát, afrikai kalózok rabolták el. Hazel mindenét, egész hatalmas vagyonát és összes – a legmagasabb társadalmi körökig terjedő –

befolyását latba vetette megmentése érdekében. De senki, még az Egyesült Államok elnöke sem tudott segíteni rajta. Még azt se tudták megállapítani, hogy hol tartják fogva Caylát. Amikor minden próbálkozása, tudománya csődöt mondott, félredobta büszkeségét, és az általa olyannyira gyűlölt és megvetett, szánalmat nem ismerő, kegyetlen, sőt brutális katonához, Hector Crosshoz fordult. Hector nyomára bukkant az emberrablóknak, akik az afrikai sivatagban egy erődben tartották fogva Caylát, akit brutálisan megkínoztak. Hector utánuk ment az embereivel, és biztonságba helyezte Caylát. Ezzel a tettével bizonyságot tett Hazelnek megbízhatóságáról és arról, hogy mindenben emelkedett elveihez tartja magát. Olyasvalaki volt, akiben Hazel fenntartás nélkül megbízhatott. Hazel megadta magát annak a vonzerőnek, amit első találkozásuk során oly gondosan elfojtott magában, és ahogy közelebb kerültek egymáshoz, felfedezte, hogy a páncélosán kemény külső mögött meleg és szerető szív dobog. Hazel most Hectorra pillantott, és az asztal felett átnyúlva megfogta a kezét. – Most, hogy te itt vágy mellettem, és Catherine Cayla bennem van, megint tökéletes minden. – És így is marad mindörökké – nyugtatta meg Hector, de egy pillanatra ismét végigfutott a hátán a hideg, mert tudta, hogy kihívta a sorsot maga ellen. Miközben gyengéden rámosolygott Hazelre, azon rágódott, hogy Cayla megmentésével nem lett vége az ügynek. A Caylát elrabló fanatikusok nem hagyták annyiban. Banditákat béreltek fel, akik visszajöttek érte, és meggyilkolták. Levágott fejét pedig elküldték Hazelnek. Hector és Hazel kénytelen volt ismét harcba szállni, hogy megsemmisítsék az életüket tönkre tevő szörnyeteget. „Talán most tényleg vége van”, gondolta, miközben Hazel arcát figyelte. Az asszony tovább beszélt Cayláról. – Emlékszel, amikor horgászni tanítottad? – Született tehetség volt. Már egy kis tanítás után is képes volt erős szélben százötven méterre eldobni a lazaclegyet. Ösztönösen képes volt olvasni a haljárásra uraló jeleket a víz felszínén. – Hogy volt azzal az óriási lazaccal Norvégiában? – Az egy szörnyeteg volt. Szinte rácsimpaszkodott Cayla övére, és majdnem mindkettőnket a folyóba rántott – mondta Hector nevetgélve. – Soha nem felejtem el azt a napot, amikor bejelentette, hogy nem

műkereskedő lesz, aminek szántam, hanem állatsebész. Majd megütött a guta a méregtől! – Hát az nagyon csúnya dolog volt tőle – jegymc meg Hector zord arckifejezéssel. – Csúnya? Te voltál a csúnya. Végig te támogattad ebben. Engem is együtt beszéltetek rá. – Ugyan-ugyan! Rossz befolyással volt rám – ismerte be Hector. – Szeretett téged. Ezt te is tudod. Úgy szeretett, mint az apját. – Ez az egyik legszebb dolog, amit valaha is mondtak nekem. – Te jó ember vagy, Hector Cross. – Hazel szemét döntötték a könnyek. – Catherine Cayla is szeretni fog. Családod mindhárom lány tagja szeret. – Hazel egyszerre csak felsóhajtott, és átkarolta a hasát. – Te jó ég! Mekkorát rúgott! Jelezte, hogy egyetért az imént mondottakkal. – Mindkettejükből kitört a nevetés, amivel általános szimpátiát keltettek a helyiségben, és mosolyt csaltak a többi asztalnál ülő vendégek arcára. De akár egyedül is lehettek volna a teremben, annyira elmerültek egymásban. Annyi közös emlékük, megbeszélnivalójuk volt. Mindkettejük élete tele volt erőfeszítéssel és igyekezettel. Mindketten megtapasztalták a szárnyaló győzelem és lesújtó tragédia érzését, de Hazel sokkal látványosabb pályafutást futott be. Kezdetben rámenősségén és eltökéltségén kívül jóformán semmije sem volt. Tizenkilenc évesen megnyerte az első Grand Slamjét profi teniszben. Huszonegy évesen hozzáment Henry Bannock olajmágnáshoz, és leányt szült neki. És még harminc se volt, amikor Henry meghalt, és ráhagyta a Bannock Olajtársaság vezetését. A nagyvállalatok világa exkluzív terület, ahol nem látják szívesen a betolakodókat és a kezdőket. Senki sem akart esélyt adni a bájos felsőosztálybeli teniszjátékos nőből lett olaj bárónőre. De egyikük sem vette figyelembe Hazel veleszületett üzleti érzékét, sem pedig a Henry Bannock mellett eltöltött tanulóéveket, amelyek száz felsőfokú diplomával is felértek a vállalatvezetői szakon. Mindazok, akik lenézték és kritizálták Hazelt – mint egykor a római cirkuszok közönsége kezüket dörzsölve várták, hogy felfalják az oroszlánok. Ő pedig legnagyobb megrökönyödésükre megvásárolta a Zara 8-at. Hector élénken emlékezett a fehér teniszruhát viselő, jobbjában teniszütőt tartó Hazelre a Forbes magazin címoldalán. „Hazel Bannock

kiszerválja ellenzékét. A legutóbbi harminc év leggazdagabb olajlelete!” – harsogta a vezércikk címe. Maga a történet így hangzott: „Az Abu Zara nevű, nyomorúságos, elszegényedett kis emirátus legelrejtettebb zord zugában van egy olaj lelőhely, amelyre egykor a Shell Olajtársaságnak volt koncessziója. Az olajmezőt a második világháborút követően szárazra szivattyúzták és a kiszáradt mezőt elhagyták. Azóta elhagyatottan, elfeledetten állt a semmi közepén. Aztán Mrs. Hazel Bannock színre léptével mindez megváltozott. A hölgy néhány vacak dollármillióért megvásárolta a koncessziót, miközben a szakértők vigyorogva egymást bökdösték. Mrs. Bannock tanácsadói véleményét figyelmen kívül hagyva jó néhány millióért kúpos Rotary-fúrót süllyesztett egy apró földalatti anomáliába, a mező legészakibb részében. Az anomáliát a harminc évvel korábbi primitívebb kutatóeszközökkel a fő-olaj medence leágazásának gondolták. Az akkori geológusok egyetértettek abban, hogy erről a területről már minden olajt árszivattyúztak a főtárolóba, onnan pedig felpumpáltak a felszínre. Ezért úgy vélték, hogy az egész olajmező száraz és értéktelen. Azonban amikor Mrs. Bannocks fúrócsapata átfúrta egy hatalmas, földalatti üreg áthatolhatatlannak hitt boltozatát, kiderült, hogy az üreg egy olajcsapda, elsődleges olaj lelőhely, és a gáz a túlnyomás következtében olyan erővel süvített fel a fúrónyíláson keresztül, hogy a majd nyolc kilométernyi acél-furószár fogpasztaként préselődött át a lyukon amely végül szétrobbant. A kiváló minőségű nyersolaj több mint száz méter magasra fröcskölt fel a levegőbe. Végezetül bebizonyosodott, hogy a Shell által elhagyott Zara 1-7 olajmezők csak kis részét képezték az egész olajlelőhelynek. Az emlékek felidézése közben közelebb bújtak egymáshoz az asztal felett. Az emlékezés hangulata elvarázsolta őket, noha a történtek már sokadszor hangzottak el szájukból. De még mindig találtak teljesen új és érdekes dolgokat bennük. Egyik alkalommal Hector csodálattal eltelve rázta meg a fejét. – Ó, te jó Isten! Asszony! Egész életedben te még soha senki vagy semmi miatt nem törtél le. Mindent egyedül csináltál, és semmi sem jött könnyen. Az asszony meglepetten rápillantott, és elmosolyodott. – Hát nem érted, hogy az élet soha nem ígérkezik könnyűnek? Ha

nem így lenne, nem tulajdonítanánk neki igazi értéket. Na de rólam elég ennyi. Beszéljünk inkább rólad! – Már mindent tudsz rólam. Vagy ötvenszer elmondtam mindent. – Akkor vágjunk bele az ötvenegyedszer. Mesélj arról a napról, amikor elejtetted az oroszlánt! Ismét hallani akarom az összes részletet. Vigyázz, mert észreveszem, ha bármit is kihagysz! – Rendben. Akkor vágjunk bele! Kenyában születtem, de a szüleim britek voltak, vagyis eredetileg brit állampolgár vagyok. – Bobnak és Sheilának hívták a szüléidét – noszogatta Hazel. – Igen. Bob és Sheila Cross. Apámnak volt egy közel huszonötezer hektáros legelője a legkiválóbb minőségből a maszáj törzsi rezervátum mellett. A legelőn több mint kétezer díjnyertes Brahman szarvasmarhát legeltetett. így aztán gyerekkori barátaim majdnem kizárólag velem egykorú maszáj gyerekek voltak. – Volt egy kisöcséd is, Teddy – mondta Hazel. – A kisöcsém, Teddy állattenyésztő akart lenni, mint az apánk. Bármit megtett az apánk kedvéért. Én viszont harcos akartam lenni, mint a nagybátyám, aki Rommel ellen harcolva egy El-Alamein nevű helység közelében essen el. Ez az észak-afrikai sivatagban van. Addigi életem legszörnyűbb napja köszöntött rám, amikor apám beíratott a Duke of York fiúiskolába, Nairobiban. – Utáltad – folytatta helyette Hazel. – Gyűlöltem a szabályokat és a korlátokat. Szabadsághoz voltam szokva – mondta Hector. – Lázadó voltál. – Apám is azt mondta, istenverte lázadó és vadember vagyok. De mosolygott közben. Azért én voltam a harmadik legjobb tanuló az osztályban, az utolsó évben pedig a Duke rögbi-csapatának a kapitánya. Ez tizenhat éves koromban volt. – Ez volt az oroszlános éved! – Hazel előrehajolt az asztal felett, és megfogta Hector kezét. Szeme várakozóan csillogott. – Ez a rész a kedvencem. Az első rész egy kissé egyhangú. Kevés benne a vér és az izgalom. – Maszáj barátaim nagykorúak lettek. Elmentem a faluba, és beszéltem a főnökkel. Azt mondtam, én is „moroni akarok lenni velük együtt." – Moroni harcost jelent – mondta Hazel, és Hector bólintott.

– A főnök végighallgatott. Aztán azt mondta, én nem vagyok igazi maszáj, mert nem lettem körülmetélve. Megkérdezte, nem akarom-e megcsináltatni egv törzsi varázslóval. Gondolkodtam a dolgon, de aztán elvetettem az ajanlatot. – Hála Istennek! – mondta Hazel. – Én olyannak szeretem a fütykösödet, amilyennek Isten teremtette. – Miket nem beszélsz! De térjünk vissza az én történetemre. A főnök elutasítását megbeszéltem a barátaimmal akiket ugyanúgy lehangolt a dolog, mint engem. Napokig vitatkoztunk, és a végén oda lyukadtunk ki, hogy ha már igazi moroni nem lehetek, egy oroszlán elejtésével legalább félig azzá válhatok. – Csak hát volt egy kis probléma – emlékeztette Hazel. – Igen. A probléma abban állt, hogy a kenyai kormány, amelyben a maszáj törzsnek nem volt komoly képviselete, betiltotta az oroszlánpróbát, ami a férfiasság bizonyítására szolgált. – Ezzel elérkeztünk ahhoz a már-már isteni beavatkozáshoz – emlékeztette mosolyogva Hazel. – Egyenesen a mennyországból! – hagyta rá Hector. – A törzs földjeivel szomszédos maszáj Mara Nemzeti Parkban fiatalabb és erősebb riválisai elkergettek egy öreg oroszlánt a falkájukból. A vadászatnál nélkülözhetetlen nőstényeitől megfosztott öreg állat kénytelen volt elhagyni a védelmet nyújtó parkot, és könnyebb préda – zebra vagy gnú – után nézni. Először a maszájok szarvasmarháit nézte ki magának, amelyek a törzs vagyonát képezték. Ez már önmagában is baj volt, de aztán megölt egy fiatal nőt egy itatónál, ahová azért ment, hogy vizet hozzon a családjának. Maszáj barátaim legnagyobb örömére a kenyai kormány vadászati minisztériuma kénytelen volt rendeletet hozni, amely engedélyezte az öreg gazfickó kilövését. Hála a törzzsel kialakított jó kapcsolatomnak – amiért évekig keményen dolgoztam és mert koromhoz képest már elég nagy és erős voltam, és mert a törzs öregei tudták, milyen jól elsajátítottam a botokkal és a harci lándzsával való küzdelmet, meghívtak, hogy a többi, fiatal moroni-jelölttel együtt vegyek részt a vadászatban. Hector elhallgatott. Megvárta, amíg az italpincér egy ujjnyi vörösbort tölt a poharába, és Hazel poharát is telitölti Perrierrel, majd odamorgott neki egy köszönömöt. Aztán megnedvesítette az ajkát a

burgundival, és így folytatta: – Az oroszlán majd egy hete nem ölt és nem evett, és mindnyájan izgatottan vártuk, hogy az éhség ölésre kényszerítse. Aztán a hatodik este, amikor sötétedni kezdett, két meztelen pásztorfiú futva hozta a jó hírt a faluba. Amikor a csordát leterelték az itatóhoz, az oroszlán meglepte őket. Lesben állt a magas fűben, az ösvény szélfelőli oldalán, aztán nem több mint tíz lépésről lecsapott. Még mielőtt a csorda szétszóródhatott volna, rávetette magát egy ötéves tehénre. Hatalmas mancsát kinyújtva nagy sárga karmait belemélyesztette a tehén orrába, majd mellső mancsával, óriási erővel hátraforgatta a fejét. A tehén nyaki csigolyája hatalmas reccsenéssel szétszakadt, és az állat azonnal kimúlt. Orra bukott, mellső lábaira rogyott, majd hatalmas port kavarva előrebukfencezett. Az oroszlán félreugrott, mielőtt a hétszáz kilós élettelen tömeg agyonnyomta volna. – Akkora ereje volt, hogy ilyen könnyedén meg tudott ölni egy ilyen nagytestű állatot? – kérdezte csodálkozva Hazel. – És nem csak az, hanem fel tudta kapni az állkapcsával, és be tudta vinni a magas fűbe. Olyan magasra emelte, hogy a tehénnek csak a patái súrolták a földet. – Folytasd! – sürgette Hazel. – Ne törődj a buta kérdéseimmel! Meséld, tovább, mi történet! – Nos, közben besötétedett, ezért meg kellett várnunk a hajnalhasadást. Egyikünk sem aludt túl sokat azon az éjszakán. Körülültük a tüzeket, és az öregebbek jókedvűen ecsetelték, mit várhatunk, ha elindulunk a zsákmányát őrző öreg oroszlán ellen. Nem nagyon nevetgéltünk, és hangunk is vesztett az erejéből. Még sötét volt, amikor a csípős hajnal elleni védekezésül magunkra öltöttük kecskebőr öltözékünket. A bőr alatt teljesen meztelenek voltunk. Nyersbőr pajzzsal és rövid, döfő lándzsával fegyverkeztünk fel. A lándzsa hegye olyan éles volt, hogy le tudtuk volna borotválni vele a szőrt a karunkról. Harmincan voltunk, csupa jó barát. Énekelve indultunk az oroszlán ellen. – Énekeltetek?- kérdezte Hazel. – De hát azzal elriasztottátok az oroszlánt. j – Sokkal több kell ahhoz, hogy egy oroszlán otthagyja a zsákmányát – mondta Hector. – Énekünkkel kihívást intéztünk hozzá. Harcra szólítottuk. És hát saját bátorságunkat is növeltük ezzel. Énekelve,

táncolva forrósítottuk fel a vérünket. Lándzsáinkkal a levegőbe döfködtünk, hogy kilazítsuk karizmainkat. A fiatal lányok nagy távolságból követtek bennünket, hogy lássák, ki száll majd szembe az oroszlánnal, és ki csinál hátraarcot, és fogja menekülésre a dolgot, amikor a nemes ellenfél előbukkan, hogy válaszoljon a kihívásra. – Hazel vagy egy tucatszor hallotta már a történetet, de olyan elragadtatással nézett Hectorra, mintha először hallotta volna tőle. – Feljött a nap. Karimája pontosan előttünk emelkedett a látóhatár fölé. Fényesen ragyogott, mint kemencében az olvadt fém. Az arcunkba sütött, és elvakított minket. De tudtuk, hol kell keresni az oroszlánt. Láttuk, hogy megmozdul a fű teteje ott, ahol szellő rezdült, aztán meghallottuk a morgását. A szörnyűséges hangtól szinte elállt a szívverésünk, beleink görcsbe rándultak. Lábunkon végigcsorgott a veríték, és az állathoz közeledve minden további lépéshez tudatos erőfeszítésre volt szükségünk. Aztán az oroszlán felállt az üsző teteme mögött, ahol addig feküdt. Sörénye égnek állt, és hatalmas koronát képezett a fején. Arany színben izzott a hátulról rásütő napsugarak fényében, ami szinte megduplázta a méretét. Aztán felüvöltött. Hangja orkánként csapott le ránk, és egy pillanatra elfulladt a hangunk. De aztán erőre kaptunk, és üvöltve válaszoltunk neki. Hívtuk, hogy válassza ki az emberét, és küzdjön meg vele. Láncot alkotva haladtunk előre, majd a lánc két széle nagyobb sebességre váltott. Kezdtük bekeríteni. Végül teljesen körbevettük, nem hagyva számára utat a menekülésre. A hatalmas állat lassú mozdulattal egyik oldalról a másikra fordította fejét, és figyelte, ahogy közeledünk. – Te jó ég! – sóhajtott fel Hazel. – Bár tudom, hogy mi történt, mégis alig bírom a feszültséget. – Aztán abbahagyta feje mozgatását, és farkával kezdett jobbra-balra csapkodni. A farka végén lévő fekete pamaccsal saját oldalát csapkodta. Én középen álltam, ez a hely a megbecsülést jelentette. Elég közel voltam ahhoz, hogy az állat szemébe nézhessek. Az oroszlán szeme sárga volt, fényesen ragyogó sárga. Tekintete rám szegeződött. – Miért pont rád, Hector? Miért rád, drágám? – Hazel sürgetően ingatta fejét. Szeme tele volt félelemmel, mintha szemtanúja lett volna az eseménynek. – A jó ég tudja – vonta meg a vállát Hector. – Talán azért, mert én álltam középen. De valószínűbb, hogy azért, mert sápadt bőrszínem

kiviláglott a körülöttem álló sötét testek közül. – Folytasd! – sürgette Hazel. – Mondd el a végét! – Az oroszlán lekuporodott; felkészült a támadásra. Abbahagyta farkával a csapdosást, és kissé begörbítve az ég felé meresztette. Aztán kettőt csapott vele, és egyenesen felém indult. Testével a földhöz lapulva lopakodott előre, de olyan sebességgel, hogy egyetlen rőt-sárga vonalnak tűnt mint a napsugár. Egyébként is olyan volt, mintha az éterből közeledne felém a halál. – Ezek alatt a másodperc-töredékek alatt tanultam meg a félelem valódi jelentését. Minden lelassult. A levegő is mintha besűrűsödött, megnehezedett volna körülöttem. Nehézzé vált a légzés. Olyan érzés volt, mintha egy sűrű mocsárba zuhantam volna. Minden mozdulathoz erőt kellett vennem magamon. Tudtam, hogy ordítok, de hangom gyenge volt, mintha nagyon messziről jött volna. A nap rásütött a fényesre csiszolt fémre, és vakító fényszikrákat szórt a szemembe. Az oroszlán alakja óriásira növekedett előttem, végül teljesen betöltötte látóteremet. A lándzsa hegyével a mellkasa közepére céloztam. Ziháló mellkasából felszakadó gyilkos dühvei ordította el magát. A hatalmas hanglökések szinte megsüketítettek, úgy csaptak le rám, mint egy teljes sebességgel robogó mozdony. – Összeszedtem minden erőmet. Aztán a legutolsó pillanatban, mielőtt teljes súlyával rázuhant volna pajzsomra, előrehajoltam, és lándzsám hegyére döftem. Engedtem, hogy teljes súlyával és sebességével saját magát nyársalja fel. A lándzsa félig eltűnt a testében. Haldokolva rám zuhant; ledöntött a lábamról. Hanyatt estem, az oroszlán meg karmát a pajzsomba mélyesztve, minden dühét és kínját az égre meredő képembe bömbölte. Hazel megborzongott a maga elé képzelt látványtól. – Szörnyű! Mind a két karom libabőrös lett. Ne hagyd abba, Hector! Hallani akarom a végét. – Hirtelen az oroszlán egész teste megmerevedett, hátrafeszült, és rám okádta a szívéből kiömlő vért. A vér egész fejemet, felsőtestemet elborította. De végül a társaimnak sikerült lerángatniuk rólam, és saját lándzsájukkal összevissza szurkálták. – Ha belegondolok, hogy máshogy is végződhetett volna a dolog, még most is megrémülök – mondta Hazel. – Hogy esetleg soha nem találkoztunk volna, és nem oszthattuk volna meg egymással mindezt.

Most pedig meséld el, mit mondott apád, amikor visszamentél a birtokra aznap! – Lovon indultam vissza az öreg, zsúptetős házhoz, de csak délutánra értem haza. A családom már az ebédlőasztalnál ült a ház elülső frontján lévő verandán. Kikötöttem a lovat az oszlophoz, és komótosan fellépkedtem a lépcsőkön. De családtagjaim arcát látva azonnal elpárolgott a lelkesedésem. Eszbe kaptam, hogy elmulasztottam a mosakodást. Az oroszlán vére beleszáradt a hajamba, rászáradt a bőrömre. S az arcom! Mintha alvadt vér-álarcot viseltem volna. Ledörzsöltem a ruhámmal, de ettől meg a kezem és a körmöm lett fekete. – A rémült csendet Teddy öcsém kuncogása törte meg. Teddy mindig kuncogott, mint egy iskolás lány. Ettől meg anyámra tört rá a zokogás. Arcát a kezébe temetve sírt. Tudta, hogy apám mit fog szólni a dologhoz. – Apám felállt, és egy méter nyolcvanas magasságával fölém tornyosult. Arca rángatódzott és lila volt a dühtől. Aztán arckifejezése lassan megenyhült, és vészjósló hangon így szólt: „Ugy-e megint azokkal a fekete vadakkal voltál, fiam, a kebelbarátaiddal, mi?”„Igen, uram”, vallottam be. Édesapámat mindig 'uramnak’ kellett szólítani, soha nem 'apámnak’, és főleg nem ’apának.’ „Igen, uram”, ismételtem meg. Arckifejezése hirtelen megváltozott. „Ugy-e az oroszlánod után mentél, akár azok a nyomorult maszáj moronik. Ez a helyzet. Nem igaz?” „De igen, uram", ismertem be. es anyám ismét zokogni kezdett. Apám továbbra is rám meredt azzal a különös arckifejezéssel, én meg vigyázban álltám előtte. Aztán megszólalt:„Megálltad a helyed vagy elhullottál?"„Megálltam, uram.” Megint hosszú csend következett majd így szólt: „Menj be a házba, és hozd rendbe magad! Aztán majd a dolgozószobámban beszélünk.” Ezek a tetemrehívások felértek egy halálos ítélettel, legalább is száz botütéssel. – Aztán mi történt? – kérdezte Hazel, noha ismerte az egész történetet. – Nem sokkal később, mikor kopogtam az ajtaján, már az iskolai egyenruhám volt rajtam – zakó, fehér ing és nyakkendő. Cipőm ragyogott, és nedves hajam le volt fésülve. „Gyere be”, bömbölte apám odabentről. Bementem, és megálltam az asztala előtt. „Te egy átkozott vadember vagy”, mondta határozottan. „Egy teljesen civilizálatlan

vadember. Mindössze egyetlen dologban reménykedem veled kapcsolatban.” „Igen, uram.” Belülről teljesen összeomlottam. Azt hittem, tudom, mi következik. „Ülj le, Hector”, mondta, és az asztala előtt álló karosszékre mutatott. Ez teljesen megrendített. Még soha nem ültem abban a székben, és arra se emlékeztem, mikor nevezett utoljára Hectornak, nem pedig „fiamnak”. Leültem szemben vele, és ő így folytatta: „Soha nem lesz belőled farmer, nem igaz?”„Én is így gondolom”, válaszoltam. „ Az idősebb fiú jogán a birtok téged illetett volna. De inkább Teddyre hagyom.” „Remélem, hogy Teddy örömét leli majd benne, uram”, mondtam, de apámnak egy mosoly suhant át az arcán. „Természetesen nem lesz sokáig az övé”, mondta apám, és már nem mosolygott. „Néhány rövid esztendő, és a korábbi tulajdonosok, akiktől elloptuk a földet, ki fognak paterolni bennünket innen. Afrika a végén mindig győz.” Én hallgattam. Mit válaszolhattam volna erre? „És te, ifjú Hector? Mit kezdjünk veled?” Erre se tudtam mit válaszolni. Ki se nyitottam a számat. Már rég megtanultam, hogy ez a legbiztonságosabb megoldás. Ő pedig így folytatta: „Te a szívedben mindig vadember maradsz, Hector. De ez nem komoly hátrány. A mi tisztelt brit hőseink többsége Clive-tól Kitchenerig, Wellingtontól Churchillig mind vadember volt. Nélkülük soha nem jött volna létre a Brit Birodalom. De én azt akarom, hogy kulturált és művelt vadember legyél, ezért a sandhursti Királyi Katonai Akadémiára küldelek tanulni, hogy megtanuld, hogyan kell szétrúgni a seggét a föld összes aljanépének.” Hazelből kitört a nevetés, és összecsapta a tenyerét. – Micsoda rendkívüli ember. Erőszakos természete lehetett. – Féktelen volt, de ez csak színészkedés volt a részéről. Azt akarta, hogy kemény embernek tartsák, aki soha nem hátrál meg, aki soha nem kertel. De a felszín egy kedves, rendes embert takart. Azt hiszem, szeretett engem. Én imádtam. – Bárcsak ismertem volna – mondta elgondolkodva Hazel. – Valószínűleg jobb, hogy nem ismerted – nyugtatta meg feleségét Hector. Aztán Mario felé fordult, aki udvariasan köhintett Hector könyöke mellett. – Óhajtanak még valamit, Mr. Cross? – kérdezte a főpincér Hector olyan pillantást vetett rá, mintha korábban még soha nem látta volna. Körbejáratta a tekintetét a helyiségben, és látta, hogy a

konyhaajtónál álldogáló néhány unatkozó pincértől eltekintve már teljesen kiürült. – Te jó ég! Mennyi az idő? – Pár perccel múlt négy. – Mi a fenéért nem figyelmeztetett bennünket? – Annyira jól érezték magukat maguk közt, hogy nem volt szívem megtenni, uránt. Hector egy ötven fontos bankjegyet tett le az asztalra a pincér számára, és Hazellel a klub főbejáratához ment, ahol már várta a portás a járó motorú Roverrel. A Harley Streethez érve Hector lehajtott a rámpán az Alan épülete alatti földalatti garázsba, és besegítette Hazelt a Ferrariba. – Nos, méhkirálynőm, ne felejtsd el, hogy mögötted jövök, és nem autóversenyen vagyunk! Néha vess egy pillantást a visszapillantó tükörbe! – Elég a fontoskodásból, drágám! – Addig nem hagyom abba, amíg nem adsz egy puszit. – Gyere, és vedd el, te mohó! Miközben Hector arra várt, hogy Hazel kihajtson előtte a garázsból, puha bőrkesztyűt húzott a kezére, majd a Ferrari után indult. Miközben átvágtak London utcáin és végül rákanyarodtak az M3-as autópályára, az őket követő motoros a köztük lévő járműveket használva takarásként jócskán visszamaradt. Nem volt rá szükség, hogy jobban megközelítse őket, és kockáztassa, hogy megriasztja a kiszemelt vadat. A motoros pontosan tudta, hova tartanak. Arra is figyelmeztették, hogy a fickó nagyon gyorsan indulatba jön; nem az a fajta, akivel szórakozni lehet. Csak jóval később szándékozott akcióba lépni, miután már elhagyták Winchestert. A kereszteződésekben röviden beleszólt a bukósisakjába szerelt mobiltelefon mikrofonjába; ismertette az előtte haladó két autó útvonalát. Az üzenet fogadója minden alkalommal egy kattanással jelezte, hogy vette az információt. Hector kétszáz méterrel a motoros előtt haladt. Vezetés közben a rádióból sugárzó zene ritmusára ujjával dobolt a kormánykeréken. A Magic Radio volt a kedvenc állomása. Éppen Don McLean énekelte az American Pie-t. Hector vele énekelte. Kívülről tudta a tekervényes szöveget. De ébersége egy pillanatra sem lankadt. Néhány másodpercenként belepillantott a visszapillantó tükörbe, és a mögöttük haladó forgalmat fürkészte. Az ő sávjában közlekedő járművek folyamatosan cserélődtek, de ő mindegyiket

megjegyezte magában. „Mindig tartsd szemmel, ki van a hátad mögött!”, szokta mondogatni magának. Közvetlenül a farnhami elágazásnál a forgalom megritkult, és Hazel beletaposott a gázba. Hectornak 200 km/órára kellett felgyorsulnia, hogy ne szakadjon el a Ferraritől. Rácsöngetett Hazel mobiljára. – Vedd vissza, szerelmem! Ne felejtsd el, hogy egy nagyon fontos utast viszel! – Hazel lekicsinylő hangot hallatott, de visszavette a sebességet egy kicsivel a megengedett fölé. – Tudsz te jó kislány is lenni, ha megpróbálod – mondta Hector, és a Ferrari sebességéhez igazította sajátját. *** – Közeledünk a 9-es elágazáshoz. Még mindig a piros jármű megy elől. Lefordul az A-272-esre vezető sávra. A fekete jármű követi – mondta bele rejtett mikrofonjába a mögöttük haladó motoros, és a hívott állomás ismét egy kattanással jelezte az üzenet vételét. Az egymást lazán követő két autó közül az első rákanyarodott az ezerötszáz éves régi királyi székhelyet, – Nagy Alfréd király egykori fővárosát –, Winchestert elkerülő útra. Hector időnként ki tudta venni a város többi épülete fölé magasodó csúcsíves katedrálist. Miután maguk mögött hagyták Winchestert, a piros autó lelassított, hogy beforduljon a „Smallbridge on Test” és „Brandon Hall” táblákkal jelzett elágazásnál. Ahogy Hector Hazelt követve beért a kanvarba, két útmunkásra lett figyelmes. Fényvisszaverő-csíkokkal díszített sárga esőköpenyt viseltek. Az esőköpenyek hatan a „British Roads” felirat volt olvasható. Acélkorlát elemeket rakodtak le az út szélén parkoló teherautó platójáról. Hector nem fordított különösebb figyelmet rájuk. Inkább előre nézett, az egyre kisebbnek látszó Ferrari után. Ameddig ellátott, a keskeny út a piros kocsi kivételével elhagyatott volt Kevesebb mint egy perccel később a motoros a mögötte ülő utasával szintén befordult a Brandon Hall felé vezető útra. Az útmunkások mellett elhaladva kesztyűs kezével jelt adott, és a munkások azonnal munkához láttak. Gyorsan keresztbe raktak néhány acélkorlát darabot, és mindkét irányban lezárták velük az utat. Aztán felállítottak egy nagy, sárgafekete táblát, amin a következő szöveg volt olvasható: Údezárás. Behajtani tilos. Kerülőút. Egy nagy fekete nyíl a főút felé irányította a forgalmat, gyakorlatilag elszigetelve Hazelt, Hectort és az őket követő motorost. Az ál-

útmunkások visszamásztak a teherautóba, és elhajtottak. Elvégezték, amivel megbízták őket. Ilyen közel az otthonukhoz Hector már nyugodtabban vezetett. Egyszer belepillantott a visszapillantó tükörbe, és az volt az érzése, hogy egy motorost lát úgy kétszáz méterrel maga mögött, de figyelmét ismét az előtte kanyargó útra fordította. Az utat mindkét oldalról zöld mező szegélyezte, amit csak itt-ott tarkítottak sötétebb fákból álló facsoportok. Némelyik ezek közül szinte benőtte a hullámzó domboldalakon kanyargó utat. Közben az út két keskeny sávra szűkült le, és emiatt Hazel kénytelen volt lecsökkenteni a sebességét. – Mindkét jármű behajtott a kijelölt zónába, – mondta a motoros éles hangon a mikrofonba. Ez alkalommal válasz is érkezett a vonal túloldaláról: – Itt Roger, egyes állomás. Látlak, és a vadat is látom. Hirtelen egy sáros földútról egy másik jármű gördült fel az aszfaltútra Hector Rovere és a motoros közé. Egy facsoport mögött rejtőzve várta, hogy Hector elhaladjon mellette. Nagy, balkormányos Mercedes-Benz furgon volt francia rendszámmal. Semmi egyéb jelzés nem volt rajta. A motoros gyorsított, és öt-hat méterre megközelítette a furgont, aminek hátsó sárvédője mögött haladt tovább. Előttük Hector Roverje eltűnt a következő bukkanóban. Amikor a Mercedes és a motoros is elérte ezt a pontot, látták, hogy az út egy mély völgybe ereszkedik le, ahol egy töltésen fut tovább, amelynek mindkét oldalán láp terül el. Hector közeledett a töltéshez, miközben elől a Ferrari már a völgy túloldalán emelkedő alacsony dombra kapaszkodott fel. A Mercedest vezető férfi arcára elégedett mosoly ült ki. A csapda tökéletesre sikerült. A padlóig taposta a gázt, és lesüvített a lejtőn, majd felhajtott a töltésre. Gyorsan beérte Hectort, és vadul nyomni kezdte a dudát. Hector a visszapillantó tükörbe nézett. „Ez a pimasz disznó meg honnan bukkant elő?” Meglepte a dolog. Amikor legutóbb a tükörbe nézett, még nem volt ott a furgon. Mindazonáltal úgy döntött, hogy bár a töltés keskeny, van elég hely az előzésre. Ösztönösen lelassított, kihúzódott az út szélére, helyet adva a nagyobb kocsi számára. Csak néhány hüvelyk választotta el egymástól a két kocsit. Hector egy másodperc tört részéig egy vonalban volt a furgon vezetőfülkéjével. A francia rendszámú kocsi természetesen

balkormányos volt. A sofőr egyenesen ránézett. Hectort meghökkentette a bizarr látvány, mert a sofőr egy vigyorgó Richard Nixon álarcot viselt, amilyent Halloween-kor szoktak feltenni magukra az emberek. Bal karja a furgon nyitott ablakának párkányán nyugodott. A kar izmos volt és nagyon sötét bőrű. A kézfej külsején vörös tetoválás díszelgett. A furgon mögött, szinte annak hátsó sárvédőjére tapadva egy fekete Honda Crossrunner motorkerékpár repesztett. A motoron két bukósisakos ember kuporgott. Bőr motorosruhát viseltek „Hells Angel” felirattal, és arcukat teljesen eltakarta a sisak sötét arcvédője. A mocsaras mélyedés túloldalán Hazel éppen felért a domb tetejére. Hector rájött, hogy a furgon és a motor kerékpár szépen elvágta őket egymástól. „Hazel!”, kiáltott fel. Vad ösztönei az összes vészcsengőt bekapcsolták tudatában. „Hazel kell nekik!” Első gondolata az volt, hogy felhívja mobilon és figyelmezteti. De ezzel drága másodperceket vesztegetett volna el. A furgon és a motor egyre távolodott tőle. A padlóig taposta a gázpedált, és az autó felbőgve utánuk eredt. Látta, hogy Hazel Ferrarija eltűnik a következő dombtetőn. Teljes figyelmét a furgonra és a motorkerékpárra összpontosította. Range Rover-jának a motorja új volt, ráadásul most állították be, és gyorsan közeledett a két járműhez. Ösztönösen kabátja belsejébe nyúlt, ahol 9 mm-es Berettáját tartotta egy tokban a hóna alatt. De a fegyver természetesen nem volt ott. A jó öreg Angliában szigorúan tilos kézifegyvert tartani magunknál. „Rohadt politikusok!”, horkant fel. De figyelme egy pillanatra se terelődött el az előtte kanyargó úton rá leselkedő veszélytől. Eldöntötte, hogy elsőnek a nehézkes Mercedes furgont taszítja félre. Az volt a könnyebb célpont. Ha sikerül mellé érnie, a bevált rendőrtaktikát alkalmazza: hátsókerekeinek magasságban neki hajt, és félrelöki. Az meg pörögve leborul az útról. A motorkerékpár már fogósabb téma. De ha megszabadult a furgontól, rá tud összpontosítani. Gyorsan közeledett a furgonhoz. A Honda előrehúzott a furgon ajtaja mellé. Hector elérte a furgon hátulját. A furgon sofőrje kacsázni kezdett az úton; megakadályozta, hogy Hector mellékormányozhasson. „A francba!”, átkozódott Hector, amikor kivágódott a furgon hátsó ajtaja. „Most mi lesz?”

A nyitott ajtón belátott a furgon rakterébe. Egy jó széles és erős kőműves pallót látott, amin átlátszó, betonkockákkal megrakott műanyagzsákok álltak. A palló alá kerekeket tettek. Biztos van még egy bandita a raktérben, akinek az a dolga, hogy legurítsa a pallót. A palló megmozdult, és gördülni kezdett Hector felé. Hector a fékbe taposott. Éppen hogy meg tudott állni, mielőtt a palló kizuhant volna az útra a Rover elé. A műanyagzsákok kiszakadtak az ütéstől, és a betonkockák teljes szélességében eltorlaszolták a keskeny utat. Egy ilyen akadállyal még az ő bivalyerős gépe se volt képes megbirkózni. A kocsi orra majdnem nekiütődött a betonkockákhoz. Az akadály felett átnézve látta, hogy a furgonból még két másik pallót is ledobnak az útra, amitől az út további ötven méteren át járhatatlanná vált. Jóval előtte a furgon és a Honda éppen nekiveselkedett annak a dombnak, amelynek teteje mögött Hazel már eltűnt. Hector rövid pillantást vetett a betontömbökre. Félelmetes, szinte áthághatatlan akadályt képeztek. Mégis meg kellett próbálnia. Előretolta a sebességváltót, és a legalacsonyabb sebességbe kapcsolta a Rovert. Aztán felbőgette a motort, és nekirontott az akadálynak. A kocsi kínlódva kapaszkodott felfelé. A kocsiszekrény és az alváz csattogva verődött neki a betonnak. A betontömbök elmozdultak a kocsi súlya alatt, ami megnehezítette, hogy a kerekek meg tudjanak kapaszkodni. A kocsi sebessége lecsökkent, majd a motor lefulladt. Félúton felfelé a Rover három levegőben pörgő kerékkel elakadt. A negyedik, a bal első kerék pedig beszorult két betonkocka közé. A furgon és a motorkerékpár már eltűnt az emelkedő mögött. Hector elkeseredetten hátramenetbe kapcsolt, és újraindította a motort. A jármű megugrott, és oldalra billent. Tartani lehetett attól, hogy felborul, és az oldalt leszánkázik az útakadályról. De végül a gravitáció a segítségére sietett, és a kocsi visszazöttyent az útra. Hector kilépett a lábtartóra, és kétségbeesetten körülnézett. Meg próbálta kikémlelni, hogyan tudná kikerülni a betömböket. Elkeseredetten állapította meg, hogy mindkét oldalon szögesdrót-kerítés húzódik, nyilván azzal a céllal, hogy távol tartsa az állatokat a töltéstől. A kerítések alatt vízelvezető árok húzódott. Az árkokat fényes fekete, ragadós sár töltötte meg. Járható út pedig sehol sem látszott. „Ezt jól kigondolták! Összeszűkülő útszakasz, betontömbök, mocsaras talaj, kerítés és árok az út mindkét oldalán. Agyafúrt

gazemberek!” Dühöngve visszaült a kormánykerék mögé, visszacsatolta biztonsági övét, és egy gyors ipszilon fordulót csinált. A kerítésnek ahhoz a részéhez kormányozta a Rovert, ahol a három szál szögesdrótból kettő már majdnem teljesen átrozsdásodott. Mély lélegzetet vett, és maga elé motyogott: „Felesleges erőlködés!” A Rover nekiment a kerítésnek. A meggyengült drótszálak ostorcsattanásszerű hang kíséretében elpattantak, és a jármű belezökkent a kerítés mögötti árokba. Hectorra olyan erővel feszült rá a biztonsági öv, hogy azt hitte, elrepedt a kulcscsontja. De a fájdalommal mit sem törődve nekifeszült a kormánykeréknek, amely ugrált és rángatózott a szorításában. Végül a Rover nagy erőlködéssel felkapaszkodott a sáros árokból a mögötte elterülő nyílt mezőre. Hector fordult egyet és az úttal párhuzamosan nekilódult. A sáros talaj csalóka volt. Kétszer is majdnem elakadt a latyakban. De a Rover pörgő kerekei, sarat és földdarabokat fröcskölve, megbirkóztak a talajjal. Hector alig látott ki a sárral borított szélvédőn. Bekapcsolta a szélvédőmosót. Elhaladt a betonkockákkal borított útszakasz mellett. Csökkentett sebességgel a töltés felé kormányozta a kocsit. Került minden hirtelen kormánymozdulatot. A talaj itt már szilárdabb volt, és a Rover óvatosan gyorsulni kezdett. Hector észrevette, hogy itt sekélyebb a vízelvezető árok, és egyenesen belehajtott. A kocsi ugrándozott, orra ide-oda himbálódzott, de végül felküzdötte magát az árok túloldalán. Itt alacsonyabb volt a töltés, és enyhébb a lejtő. Hector nekilendült a lejtőnek, és egyenesen nekihajtott a töltés tetején futó kerítésnek. A szögesdrót egy szívszorító rövid pillanatra megállította az autót, de aztán a kerítésoszlop eltörött, és a kerítés a talajra dőlt. A Rover átgurult felette, és felszáguldott az aszfaltos útra. Hector a dombtető felé kormányozta, és elégedetten dörmögve magában száguldani kezdett a domb gerince felé, amely mögött Hazel és üldözői eltűntek. *** Hazel mindössze egy-két mérföldre volt attól a ponttól, ahol le kellett kanyarodnia a Brandon Halihoz vezető útszakaszra. Mint az istállóját megszimatoló ló, a gázba taposott. Észre se vette, hogy egyre jobban elszakad a mögötte haladó Mercedestől. Nem is látta. A visszapillantót a sminkje igazítására szokta használni, nem arra, amire kellett. A Nixon álarcos sofőr maximális sebességgel haladt, de egyszerre

észrevette, hogy a Ferrari fokozatosan távolodik tőle. Tudta, hogy még azelőtt utol kell érnie az asszonyt, hogy elérné a mindössze egy mérföldre lévő leágazást Brandon Hall Estate felé. Lenyitotta az ablakát, és félig kihajolt rajta. A reflektort villogtatta, miközben egyik karjával vadul integetett, a másikkal pedig hosszason nyomta dudát. Látta, hogy kigyulladnak a Ferrari féklámpái. A furgon ismét nekilendült, hogy megpróbálja utolérni a sportkocsit. Közben sofőrje megállás nélkül villogtatta a reflektort, és nyomra a dudát. Hazelt először meghökkent, aztán rájött, hogy azt jelzi, hogy álljon meg... de miért tesz ilyet? Ekkor észre vette, hogy a furgon mögött üres az út. Nyomát sem látía Hector Land Roverének. Arca elfehéredett. „Valami szörnyűség történt Hectorral. A furgon sofórje arra akar figyelmeztetni. Lehet, hogy karambolozott. Lehet hogy megsérült.” Bele se mert gondolni az egészbe, olyan rettenetes volt. Beletaposott a fékbe, és lehúzódott az útszéli fűsávba. A továbbra is villogó és dudáló furgon odaért, és a sofőr elvigyorodott a maszkja mögött. Terve bevált; a nőt a sport-kocsiban összezavarta és megriasztotta a vezető furcsa viselkedése. A kocsi ideális helyen állt meg, pont az árok pereménél. A szögesdrótkerítés valamivel korábban véget ért, de az út menti ároknak még nem volt vége. Ebben a pillanatban ért fel a Range Rover a mögöttük lévő domb tetejére, és Hector egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. „Ne állj meg a rohadéknak!”, ordította elkeseredetten. „Menj tovább amilyen gyorsan csak tudsz! Az Istenre kérlek, ne állj meg!” A padlóig nyomta a gázpedált, és a kocsi fokozatosan gyorsulva vágtatott lefelé a lejtőn. De hátránya még mindig negyedmérföldnyi volt, és csak tehetetlen nézője lehetett a bekövetkező eseményeknek. A Mercedes lassítás nélkül beérte az álló Ferrarit, és oldalról belerohant. Az egymásba csapódó acél szikrát vetett. A könnyebb sportkocsi az árok széle felé csúszott – jobb oldala teljesen behorpadt, eldeformálódott majd belebukott az árokba. Az oldalán feküdt az árok alján, kormányoldali két kereke az égnek meredt. A Mercedes furgon vadul megrázkódott, és az ütközés ellenhatásától az út túloldala felé pörgött. De sofőrje rutinosan megállította a pörgést, majd a gázba taposott, és lassítás nélkül elszáguldott. A motorkerékpár, amely közelről követte a furgont, most megállt az úton. A vezető nem szállt le az üléséről, menekülésre kész helyzetben

tartotta a gépet. De utasa lepattant róla, és a felfordult Ferrari felé rohant. Gyors volt, mint egy majom. Az árok széléről ráugrott a Ferrari összetört jobboldalára, és két karjával egyensúlyozva megállt a sofőr ablaka felett. Hector ekkor vette észre, hogy egy rövidnyelű, kétkilós kalapácsot tart a kezében. Az ütés biztos ablak se volt képes ellenállni a hatalmas csapásnak, amelyet a férfi két csizmája között mért az üvegre, ami berepedt és megereszkedett az ablakkeretben. A bukósisakos férfi ismét a levegőbe emelte a kalapácsot, és újra lesújtott. Az ablak most már szilánkokra hullva zuhant rá Hazelre. Hazel még mindig a vezetőülésben ült; nagy hasát és derekát fogva tartotta a biztonsági öv. Felemelt kézzel próbálta védeni az arcát a rázuhanó szilánkoktól. A felette álló férfi most eldobta a kalapácsot, és ugyanazzal a mozdulattal bőrruhája zsebébe nyúlt. Hector már elég közel volt ahhoz, hogy lássa, mit tart a kezében a Pokol Angyala. Egy 22-es S&W pisztoly volt, végén egy kilenchüvelykes hangtompítóval. Az izraeli Moszad ítéletvégrehajtói használták ezt a fegyvert. A férfi szabad kezével felhajtotta sisakja Perspex arcvédőjét, és a fegyver meghosszabbított csövét bedugta az ablakon. Hazel felnézett rá. Látta, hogy fiatal és fekete. Ekkor észrevette a rámeredő, fenyegető fegyvert, és a merénylő szemébe nézett. A férfi tekintete merev és érzéketlen volt. – Ne! – suttogta Hazel. – Kérem, gyereket várok! Nem szabad ilyet tennie! A babám... – A férfi arckifejezese nem változott, és elsütötte a fegyvert. A fegyver alig adott hangot. Mindössze egy halk pukkanás hallatszott. A férfi felnézett, és észrevette a felé robogó Land Rovert. Nem maradt ideje egy második lövésre, de tudta, hogy az első megtette a dolgát. Megfordult, és leugrott a Ferrari összezúzott karosszériájáról. De alig ért földet a iába, amikor a Range Rover telibe találta a hátát. Tömör puffanás hallatszott, és a féri teste átrepült a Rover teteje felett. Hector sebességét nem csökkentve most egyenesen a Hondán ülő másik bőrruhás férfit vette célba. A motoros próbálta elkerülni az ütközést, és a kézi gázt maximumra tekerve elfarolt a Hondával. A manőver kis híján sikerült is neki, de Hector túl gyors volt a számára. Hector egy erős mozdulattal eltekerte a Rover kormányát, és lökhárítója legelejével sikerült eltalálnia a Honda forgó hátsó kerekét. A motorkerékpár bukfencet vetett, a motoros lerepült az üléséről, egyenesen a Rover első kerekei alá. A nehéz jármű

első és hátsó kereke is áthajtott a testén. Hector a viszszapillantó tükörből látta, ahogy elterülve fekszik az aszfalton. Bukósisakja bizonyára megóvta a fejét, mert bizonytalanul felült. Hector most a fékbe taposott, recsegő hang kíséretében hátramenetbe kapcsolt, és tolatni kezdett. Áldozata látta a közeledő autót, és megpróbált felállni, de Hector ismét eltalálta. A férfi visszazuhant a földre, és Hector érezte, amint teste ide-oda csapódik kocsija kerekei között. Végül, amikor előbukkant az első kerekek előtt, arccal lefelé feküdt az aszfalton. Hector kiugrott a kocsiból, odarohant hozzá. Egyetlen gyors mozdulattal kikapcsolta sisakpántját, letépte a fejéről a sisakot, és félredobta. Aztán a férfi lapockái közé térdelt, egyik kezével leszorította a nyakát, másikkal átnyúlt az álla alatt, és egyetlen mozdulattal szinte körbetekerte a nyakán a fejét. A motoros nyakcsigolyája olyan hangot adott, mint amikor a tűz belekap egy száraz gallyba. Aztán pukkanó hang hallatszott fekete bőrnadrágja felől, és kegyetlen bűz kíséretében kiürültek a belei. Hector visszatette a sisakot a halott fejere, és visszakapcsolta a csatját. Ezt követően felnyitotta a sisak arcvédőjét, hogy fedetlen legyen az arca. A rendőrség kérdéseket fog feltenni. Neki pedig nem volt szándékában megfutamodni. Ujjlenyomatoktól nem kellett tartania; végig a kezén volt a bőrkesztyűje. Szeretett volna már Hazelhez rohanni, rettegve attól, mi történt vele, de nem mert élő ellenséget hagyni a háta mögött. Biztosítania kellett a hátát. Ez a túlélés egyik legalapvetőbb követelménye volt. A fegyveres, aki rálőtt Hazelre, könyökén kúszva vonszolta bénult altestét. Nyilván eltört a gerince vagy az ágyékcsontja, amikor Hector nekirohant. De még mindig nála volt a fegyvere. Hectornak el kellett intéznie. A kalapács ott hevert az út szélén, ahova a fegyveres dobta. Hector futás közben felkapta, és a fegyveres mögé érve a levegőbe emelte. A férfi feje a mellére csuklott, sisakja előrecsúszott. Nyakának alsó része nem sokkal a C4-es csigolya vonala felett szabadon volt. A feladat befejezése inkább pontosságot, mint erőt igényelt. Hector csupán félméternyire emelte fel a kalapácsot, majd csuklóból lecsapott. Az acélkalapács és a csont találkozása nagyot rántott a csuklóján, és hallotta csigolya roppanását. A fegyveres feje lecsuklott. Hector fél térdre ereszkedett, és a hátára fordította a holtestet. A motoros arcvédője nyitva volt. Tágra nyílt szeme a semmibe meredt. Nílusi vonásain enyhe meglepődés tükröződött. Hector lehúzta a kesztyűjét, és megtapogatta nyaki verőerét. Nem

érzékelt pulzust. Elégedetten dörmögött, és visszabújt a kesztyűjébe. „Semmi kétség, honnan jöttél fiacskám. Már találkoztam a fajtáddal”, mormogta fenyegetően, a halott arcába nézve. Szándékosan nyitva hagyta a sisak arcvédőjét, aztán a kalapács nyelét a halott kezébe helyezte, és szorosan rákulcsolta az ujjait. Nem valószínű, hogy a rendőrség a helyszínelés során arra a következtetésre fog jutni, hogy saját nyakának kitörésére használta a kalapácsot. „Ne pazarolj több időt a pisztolya keresésére. Hagyd a rendőrségre”, mormogta, azzal talpra ugrott, és a felborult Ferrarihoz rohant. Felmászott a roncsra, és a betört ablakon keresztül lenézett Hazelre. Az asszony rábukott a kormány kerékre. Hector gyorsan lehajolt. Két tenyerébe fogta Hazel – fejét, és óvatosan hátrahajtotta, hogy lássa arcát. Óriási megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy szép arcvonásait nem torzította el lövedék nyoma. Szeme nyitva volt, de nem volt benne élet. "Agyrázkódás". Hector megpróbálta értelmezni a reakció teljes hiányát. „Nyilván megütötte a fejét, amikor a kocsi beborult az árokba”. Aztán hangosan folytatta: – Meglátod, minden rendben lesz, drágám. Egy szempillantás alatt kiszedünk innen. – De mialatt foga segítségével lehúzta egyik kesztyűjét, ujját Hazel álla alá tolta, és kitapogatta a nyaki ütőerét. – Köszönöm, Uram. – Az ütőér gyengén, de folyamatosan lüktetett az ujja alatt. Át kellett préselnie a felsőtestét az ablaknyíláson, hogy elérje Hazel biztonsági övének a csatját. Miközben kicsatolta a biztonsági övét, másik kezével átölelte az asszony vállát, és úgy tartotta. Végül két kézzel a hóna alá nyúlt, és óvatosan emelni kezdte. Hazel, hasában a babával nem volt könnyű, és Hector bizonytalanul állt az autóroncson. Minden erejét össze kellett szednie, hogy meg tudja mozdítani a tehetetlen testet. Nyögött az erőfeszítéstől, de lassan sikerült kiemelnie Hazelt az autóból. Az asszony álla mellkasára csuklott. – Jól van, kicsikém – zihálta Hector. – Majdnem megvagyunk. Tarts ki! – Még egyszer megfeszítette felsőtestének izmait, és sikerült Hazelt olyan magasra emelnie, hogy megnövekedett hasa kiemelkedjen az ablaknyílásból. Ezt követően leültette, és a balkarját a saját nyaka köré fonta, nehogy az élettelen test hátrabukjon. Ereje gyorsan visszatért. Ahhoz képest, amilyen kényelmes életet élt az utóbbi időben, még

mindig elég jó erőnlétben volt. Hazel felé fordult, és megcsókolta az arcát. – Az én bátor kicsikém – suttogta a fölébe. De amikor a karjához nyúlt, szíve majd kiugrott a helyéből az ijedtségtől. Az asszony balkeze vérzett. Remegve szemügyre vette a kezét, és észrevette, hogy a harmadik ujján lévő nehéz, esküvői aranygyűrű valamiféle ütéstől teljesen eldeformálódott. A fém belevágott a húsába, és az így keletkezett sebből szivárgott a vér. – A golyó!”– sóhajtott fel Hector. „Bizonyára az arca elé kapta a kezét, amikor az a disznó célba vette, és a golyó eltalálhatta a gyűrűt. Csupán egy könnyű, 22-es kaliberű lövedék, és így a gyűrű akadályozta meg, hogy az arcába csapódjon.” Ettől a gondolattól nagyon megkönnyebbült. „Életben marad. Minden rendben lesz.” Ereje teljesen visszatért. Átlendítette a lábát a Ferrari oldalán, és amint ülőhelyzetbe került, sikerült Hazel lábalt kiemelnie az ablakon, és testét úgy fordítani, hogy az ölébe emelhesse. Miután ezzel megvolt, Hazel fejét a vállára hajtotta. Ezt követően óvatosan letette a lábát a földre, és Hazelt, mint egy alvó kisbabát, a karjába kapva a Land Roverhez rohant. Kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és óvatosan ráfektette a hátsó ülésre. Az utazó pokróccal és az ülés vánkosokkal kiékelte, nehogy leguruljon a kocsi padlójára. Miután ezzel végzett, hátralépett, és az asszonyra mosolygott – szomorkás, elkeseredett mosoly volt ez, a szeme nem mosolygott. – Soha sem leszel képes felfogni, mennyire szeretlek – mondta, és éppen be akarta csukni az ajtót, amikor meglátott valamit, amitől ismét kiverte a hideg veríték. Vékony csillogó vérpatak csordogált le Hazel szőke haj fonatai alól arcára, és onnan tovább az állára, és a nyakára. – Jaj, ne! Istenem, ne! – tört ki belőle hangosan Kinyújtotta a kezét, de nem merte megérinteni Hazelt és szembesülni a legrosszabbal. Végül kényszerítette magát. Szét választotta az asszony aranyszínű hajfonatait. A lövedék ütötte seb a haja alatt rejtőzködött. Hector közelebb hajolt, és szemügyre vette a sebet. Katona volt, és számtalan lőtt sebet látott már. Első helyzetfelismerése megerősítést nyert. A súlyos aranygyűrű eltérítette a könnyű lövedéket, közben maga a gyűrű is elfordult. De a golyó röppályájának a megváltozása nem volt elegendő ahhoz, hogy érintetlenül hagyja Hazel fejét. A golyó fölül találta el a koponyája elejét. A bemenő seb nem egy szabályos, kerek lyuk volt, hanem egy

elnyúló hasadás a fejbőrön. A golyó röptében elpördült, és oldalról érte. Hector óvatosan beletúrt Hazel hajába, és a fejbőrt vizsgálta. Nem talált kimeneti nyílást. A golyó még mindig a fejében, az agyában volt. Szorosan összezárta a szemét. Igen, katona volt, és sok jóembert látott már meghalni. De ilyenben nem volt része – meghalni látni azt az asszonyt, akit igazán szeretett. Úgy vélte, elég kemény ahhoz, hogy tudomásul vegye. S most ráébredt, hogy ez nem igaz. Nem képes rá. Zokogott a lelke. Egész világa összeomlott. De összeszedte minden lelkierejét, és hangosan ráförmedt saját magára: – Te idióta! Itt állsz és nyavalyogsz, miközben szerelmednek elfolyik az élete! Mozdulj meg, hogy a fene essen beléd! Bevágta a kocsi ajtaját, átrohant a vezetőoldali ajtóhoz, és felkapaszkodott az ülésbe. A motor nem indult. Még egyszer megpróbálta. Kavarogtak a fejében a gondolatok. A legközelebbi kórház a winchesteri Royal Hampshire volt. Mögötte az út el volt torlaszolva. Képtelenség volt átjutni a torlaszon. Kiszámította, melyik a leggyorsabb alternatív út a kórházig – ami plusz nyolc mérföldet jelentett. „Nincs más lehetőség”, motyogta maga elé elkeseredetten, és nekilódult a Roverrel. Gyorsan, nagyon gyorsan vezetett. Még a legkockázatosabb előzésekbe is belement. Közel járt a végső bukáshoz, de a végső meneküléshez is. Elrobogott egy megrakott teherautó mellett, amely éppen egy beláthatatlan emelkedőre kapaszkodott fel. Eközben csak néhány hüvelykkel került el egy frontális ütközést egy szembejövő rendőrautóval. A rendőrautó azonnal megfordult, és hangos szirénázással Hector után eredt. Hector a visszapillantó tükörből látta a fényvisszaverő kék és sárga csíkokkal ellátott autót, és sofőrjének csúcsos sapkáját. „Köszönöm Uram!”, sóhajtotta, és azonnal lehúzódott az út szélére. A rendőrautó megállt előtte, és két haragos képű, egyenruhás rendőr ugrott ki belőle. Elindultak Hector felé. Hector letekerte az ablakát, kidugta rajta a fejét, és még mielőtt a rendőrök megszólalhattak volna, odakiáltott nekik: – A feleségemet fejbe lőtték. Haldoklik. Be kell kísérniük Winchesterbe, a kórház sürgősségi osztályára! A rendőrök arcáról eltűnt a haragos arckifejezés, és helyére mélységes megdöbbenés költözött. – Nézzék meg! Itt fekszik a hátsó

ülésen – folytatta Hector. Az őrmesteri stráfokat viselő rendőr a hátsóablakhoz futott, és benézett rajta. – Jézusom! – kiáltott fel. – Minden csupa vér. – Felegyenesedett, és Hectorra nézett. – Rendben van! Kövessen minket, uram. – Kérem, ültesse a társát hátra, a feleségemhez. Tartani kell a fejét, hogy ne rázkódjon össze-vissza. – Peter, hallottad, mit mondott az úr – csattant tél az őrmester, és a fiatalabb rendőr bemászott a Roverbe. Az ölébe vette Hazel fejét, majd kikiáltott az őrmesternek. – Minden rendben. Induljunk. – A rendőrautó szirénázva nekilódult, és Hector a Roverjével közelről követte Egy mentőautó parkolt a kórház sürgősségi osztályának főbejárata előtt, de a rendőrautó rászirénázott. A mentő azonnal elgördült az útból, és Hector sebesen beállt a helyére Az őrmester gyorsan kiugrott az autóból, berohant az épületbe, és szinte azonnal vissza is jött egy fehérköpenyes betegápolóval, aki egy betegszállító ágyat tolt maga előtt Hector segített az ápolónak feltenni az ágyra és egy lepedővel betakarni Hazel ernyedt testét. – Menjen a feleségével, uram – mondta az őrmester Hectornak. – Itt várom, és majd később felveszem a vallomását. Mindent el kell majd mondania, ami történt. – Köszönöm, őrmester. – Hector megfordult, és a betegszállító után indult. Odabent egy fiatal orvosnő lépett oda hozzá. – MI történt a hölggyel? – kérdezte. – Egy 22-es pisztollyal fejbe lőtték. A lövedék a fejében van. – Vigye a beteget a röntgenbe – utasította az doktornő az ápolót és mondja meg nekik, hogy elölről és mindkét oldalról csináljanak felvételt. – Aztán Hectorra pillantott. – Rokona a betegnek? – A férje vagyok. – A legjobb helyen van, uram. Épp ma van itt Londonból a konzultáns idegsebész. Szólok neki, hogy a lehető leghamarabb vizsgálja meg a feleségét. – Itt maradhatok vele? – Attól tartok, meg kell várnia a röntgenfelvétel eredményét, és amíg a professzor megvizsgálja. – Értem – mondta Hector. – Megtalál kint a rendőrökkel. Ki akarnak

hallgatni. Hector a következő félórát a rendőrautó első ülésén töltötte a rendőrőrmesterrel. A rendőrtisztet Evan Evans-nek hívták. Hector megadta neki az esemény pontos helyét, és röviden beszámolt neki a támadásról. – Megpróbáltam megvédeni a feleségemet a merénylőktől – magyarázta Hector, de vigyázott, hogy ne menjen túlságosan bele a részletekbe. A törvény értelmében kettős gyilkosságot követett el. Időre volt szüksége, hogy kitaláljon egy elfogadható történetet. – Belevezettem a Range Roveremet a motorkerékpárjukba, és bizonyára mindkét motoros megsérült. Nem volt időm megnézni őket. Igyekeztem minél előbb orvosi segítséget szerezni a feleségemnek. – Ez teljesen érthető, uram. Rögtön felhívom a központomat, hogy küldjenek ki egy kocsit a helyszínre. Tartok tőle, hogy egy alapos törvényszéki kivizsgálás érdekében le kell foglalnunk a felesége autóját. – Hector egyetértően bólintott, és az őrmester így folytatta: – Tudom, hogy a felesége mellett akar maradni, de minél hamarabb szükségünk van az ön aláírt írásos vallomására. – Ismerik a lakcímemet, és mobiltelefonom számát – Hector kinyitotta a kocsiajtót –, bármikor a rendelkezésükre állok, és köszönöm, Evans őrmester. Ha a feleségem felgyógyul, abban nagy része lesz önnek. A sürgősségi felé menet az orvosnő odasietett hozzá. – Mr. Cross, az idegsebész megvizsgálta a feleségét, és megnézte a röntgenfelvételeket. Szeretne beszélni önnel. Még mindig Mrs. Crossszal van. Kérem, jöjjön velem. Az idegsebész az elfüggönyözött fülkében éppen a háton fekvő és eszméletlen Hazel fölé hajolt. Hector beléptekor kiegyenesedett, és elé lépett. Jóképű, középkorú férfi volt. intelligenciája és rendkívüli hozzáértése révén maga biztosságot sugárzott. – Trevor Irving vagyok. Önt hogy hívják? – Cross. Hector Cross. Hogy van a feleségem, Mr. Irving? – vetett véget az udvariaskodásnak Hector. – A lövedék nem távozott el. – Irving is hivatalos hangnemre váltott. – Nagyon kényes helyen fekszik, és folyamatos a vérzés. El kell távolítani, mégpedig azonnal. A Hazel ágya mellett lévő szkennerre terített, hátulról megvilágított

röntgenfelvételre mutatott. Az apró, kerekvégű lövedék sötét árnyéka élesen kiemelkedett az őt körülvevő hullámos agyszövetből. – Értem. – Hector elfordította a tekintetét. Nem akarta látni Hazel halálának szörnyű előhírnökét. – Van egy komplikáció. A felesége várandós. Hányadik hónapban van? – A kilencedikben. Ma délelőtt vizsgálta meg a nőgyógyász. – Én is ennyire gondoltam – mondta Irving. – Az anya műtéte komoly veszélyt jelent a magzat számára. Ha elveszítjük, a gyermek is elveszhet vele. – Bármi áron meg kell mentenie a feleségemet. Ő az, aki átkozottul számít – csattant fel Hector vadul. Irving pislogott. – Mindketten átkozottul számítanak, Mr. Cross. Ezt átkozottul ne felejtse el. – Hangja ugyanolyan indulatos volt, mint Hectoré. – Őszintén sajnálom, Mr. Irving. Egyáltalán nem így gondoltam. Mentségemül szolgáljon a zaklatottságom. – Irving felismerte Hectorban azt a típust, aki nem könnyen hátrál meg. – Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy mindkettejüket – az anyát, és a gyereket is – megmentsem. De szükségünk lesz az ön hozzájárulására Dr. Naidoo számára, hogy gerincérzéstelenítéssel és császármetszéssel azonnal kiemelje a gyereket. Csak ezt követően kezdhetek hozzá a golyó eltávolításához. – Irving a fülkében lévő másik orvos felé fordult. Az előrelépett, és kezet nyújtott Hectornak. Fiatal indiai volt, de szinte akcentus nélkül beszélte az angolt. – A baba továbbra is nagyon jó állapotban van. A császármetszés egy igen egyszerű eljárás. Jóformán semmiféle veszéllyel nem jár a feleségére vagy a gyermekére nézve. – Akkor rendben van. Csinálja. Minden szükséges papírt aláírok – mondta Hector. Ugyanolyan hideget érzert, amilyen hidegen a hangja a saját füle számára csengett. *** Egy nővér a kórház várótermébe kísérte Hectort. Már vagy fél tucat ember volt ott. Mindannyian várakozóan tekintettek fel, amikor Hector belépett, aztán csalódottan és lemondóan ismét magukba zuhantak. Hector töltött magának egy kávét a közös kávéskannából. Látta, hogy remeg a keze – a csésze a csészealjnak verődött. Erőt vett magán, és megállított a remegést, aztán leült a nagy terem sarkában.

Megszokta az önuralmat, hogy úrrá legyen minden helyzetet, de most tehetetlennek érezte magát. Semmi nem tehetett a várakozáson kívül. De tudta, hogy közben nem szabad hagynia, hogy legyűrje a kétségbeesés. Azóta a szörnyű pillanat óta nem volt ideje végiggondolni a dolgokat, amióta a Mercedes furgon az álarcos sofőrrel elrobogott mellette a keskeny úton. Attól a pillanattól kezdve csak az adrenalin és túlélési ösztöne hajtotta saját maga és szeretettel – Hazel és a születendő gyerek – érdekében. Most először nyílt rá lehetősége, hogy higgadtan, nyugodtan végiggondolja a helyzetet. Egy dolog biztos volt: élet-halál harcba keveredett. Meg kellett erősítenie a lelkét, és fel kellett készülnie az arctalan rejtőzködő ellenség következő támadásra. Csak találgathat hogy legközelebb honnan fog felbukkanni. Csak egy dologban lehetett biztos: abban, hogy jönni fog. De elméje továbbra is becsapta. Megint rátört a kétségbeesés, a zűrzavar, a bizonytalanság és a rémület ellenállhatatlan érzése. A Hazel arcára csorgó vér és üres tekintetének látványa minden gondolatot felülírt a fejében. Belekortyolt a kávéjába, és másik kezének ujjait olyan erővel nyomta szemgödrébe, hogy az már fájt. Minden lelkierejét megpróbálta összeszedni. Eltartott egy darabig, de végül sikerült erőt vennie magán. „Szóval mi az, amit tudtunk a szörnyeteg természetéről?”, tette fel a kérdést magának. Öltönye belső zsebébe nyúlt, és előhalászott egy kis bársonyborításu noteszt. „A furgont minden bizonnyal lopták, de emlékszem a rendszámtáblájára”. Felírta. „És akkor most a Mercedes sofőrje. Nagyon kevés a támpont. Álarccal takarta el az arcát. Felidézte az emlékezetében azt a néhány pillanatot, ameddig látta: „Olcsó kék farmer munkásdzseki.” Egy kis szünetet tartott, aztán folytatta: „Bal karja fedetlen. Nagyon sötét bőr. Jó izomtónus. Fiatal, jó erőben.” Gyorsírással mindent lejegyzett a noteszében. „Csuklóján karóra nyoma, karóra azonban nem voit rajta. Óvatos gazember, az biztos. Rákészült a dologra. Külső kézfején piros tetoválás. Szív? Skorpió? Összetekeredett kígyó? Bizonytalan.” Ismét megállt. „Semmi egyéb. És a másik kettő, akiket átküldtem a másvilágra? A rendőrség majd leellenőrzi az ujjlenyomatukat, és minden nyomot leszednek a tetemükről. Nem sok kétség merülhet fel törzsi hovatartozásukat

illetően sem. Jól megnéztem mindkettőt, miután kipurcantak. Ezek a nílusi vonások összetéveszthetetlenek. Keskeny orr, keskeny ajkak. Előreálló első fogak, kiálló pofacsont. Jóképűek. Magasak és szikárak. Majdnem biztosan szomáliaiak.” Saját naivitása zord mosolyt csalt az arcára. „Vagy maszáj vagy etióp vagy szamburu, vagy valamelyik másik nílusi törzsbeli. De a Szomáliái tűnik a legvalószínűbbnek. Tipoo Tip, a nagy hadúr dinasztiája. Ők az, igazi vadállatok. Ők rabolták el Hazel jachtját; ők rabolták el Caylát, és ugyancsak ők voltak azok, akik levágták Cayla fejét és elküldték hozzánk egy üvegben. Ez a stílus nagyon rájuk vall. Azt hittem, már végeztem a klán javával. Azt hittem, már mindnyájukat elintéztem, de a skorpiófészek gyorsan újra benépesül. Nagyon is lehetséges, hogy néhányuk meglépett, és most ők folytatják a vérbosszút. Hektor gyakran próbált ezeknek a becsületgyilkosságoknak a mélyére hatolni. A vérbosszú a nyugati elme számára végtelenül idegen saria törvénykezés fogalmi körébe tartozik. A vérbosszúnak nem a büntetés vagy a megtorlás a célja. Ha az lenne, a gyilkolás céltárgya az eredeti bűn elkövetője lenne, és az ő halálával az ügy lezárulna. A történet inkább a családi becsület megtisztításáról szól a sérelmet okozó másik család bármely tagja a lemészárlásával. Az áldozat kiontott vére természetesen a másik család véréért kiált a megtisztuláshoz. Vég nélküli kör. Hector felsóhajtott. „Ideje némi segítséget hívni”. Nem kellett sokat töprengenie azon, hogy kitől. Csak egy válasz volt: „Paddy O’Quinn, a jó öreg Paddy és fegyvertársai", gondolta. Amikor Hector és Hazel először találkozott, a Crossbow Security Hector tulajdonában volt és ő is működtette. A Crossbow-nak egyetlen ügyfele volt: a Hazel által vezetett Bannock Oil nevű hatalmas olaj-konszern. Azt követően, hogy összekapcsolták az életüket, Hazel ragaszkodott hozza, hogy Hector mindig a közelében legyen. Meggyőzte, hogy lépjen be a Bannock Olajtársaság igazgatótanácsába, adja el a Crossbowban lévő tulajdonjogát a Bannock Olaj társaságnak, ami által lehetővé válik, hogy betársuljon hozzá. A Bannock tekintélyes és tisztességes summát fizetett Hectornak – elegendőt ahhoz, hogy pénzügyi értelembe függetlenné váljon, és a kezébe vehesse saját sorsát. Hazel ilyen módon tudta biztosítani Hector szabadságát, és hogy egyenlő partnerek

legyenek a házasságban. Nem akarta, hogy hatalmas vagyona miatt Hector alárendeltnek érezze magát a kapcsolatukban. Tudta róla, hogy egy alfa-hím, aki hosszú, távon nem tudna másféle helyzetet elviselni. Ez a gesztus annyira jellemző volt Hazelre. „Tip-top, mint a friss festés, és kétszer olyan gyönyörű!” Hazelre gondolt, és hangulata ettől egy pillanatra megenyhült, de aztán ismét visszatértek a sötét felhők. Paddy O’Quinn Hector helyettese volt a Crossbownál. Kezdettől fogva segített Hectornak létrehozni a céget. Nem is volt senki, akiben Hector jobban megbízott volna. Paddy rendíthetetlen volt, akár egy hegy. Eszes és gyors. És ezekhez az erényeihez még hozzáadódott az is, hogy majdnem ugyanolyan erős volt benne a harcosoknak az az ösztöne, amellyel megérzik a veszélyt, mint Hectorban. Hectort megnyugtatta, hogy Paddy egy telefonhivásnyira van tőle. Ábrándozásából a helyiségbe lépő kórházi nővér térítette magához. A nővér Hector nevét kiáltotta, és a férfi talpra ugrott – Én vagyok Hector Cross. – Kérem, jöjjön velem, Mr. Cross. – Hector a nővér után sietett, és közben egy pillantást vetett a karórájára Kevéssel több, mint másfél órát várakozott. A folyosón utolérte a nővért. – Minden rendben van? – kérdezte. – Igen – válaszolta mosolyogva a nővér. – A feleségem? – Ő a műtőben van. Mr. Irving éppen operálja. De van itt valaki, aki találkozni akar önnel. – A nővér folyosók labirintusán keresztül egy ajtóhoz vezette, amelyen „Szülészeti megfigyelő szoba” felirat volt olvasható. A szobába lépve Hector egy széksor látott szemben egy hatalmas üvegablakkal. – Hé, Bonnié! Itt van Mr. Cross! – szólt bele a nővér a mikrofonba, amely az ablak alatti asztalon állt. – Egy másodperc, és ott vagyok – válaszolta odabentről egy hang. Hector odalépett a hatalmas üvegablakhoz, és egy perc múlva egy másik ápolónő lépett be a megfigyelő szobába, az üvegablak túloldalán. Az osztályos nővérek egyenruháját viselte. Harmincéves lehetett – túl fiatal egy ilyen magas beosztáshoz. Csinos, dundi nő volt joviális arccal. Egy kék takaróba csavart csomagot tartott a kezében. A takaróra

a Royal Hampshire Megyei Kórház kezdőbetűi – RHCH – voltak pirossal ráhímezve. A nővér a túloldalon odalépett az ablakhoz, sugárzó arccal rámosolygott Hectorra. Mosolya ragadós volt, és Hector visszamosolygott rá, noha a legkevésbé sem volt mosolygós kedvében. – Helló, Mr. Cross! Bonnie a nevem. Nem bánja, ha bemutatom valakinek? – Széttekerte a takarót, amelyből egy pirospozsgás, ráncos arcocska bukkant elő. A szeme csukva volt. – Üdvözölje a lányát. – Te jó ég! Milyen kicsi! – buggyant ki Hectorból. De rögtön rájött, hogy még saját maga számára is milyen bárgyúan hangzik ez a mondat. – Gyönyörű szép! – mondta szigorúan a nővér. – Azt hiszem, bizonyos értelemben tényleg az. – Minden lehetséges értelemben gyönyörű – javította ki a nővér. – Súlya pontosan három kiló. Hát nem nagyszerű kislány? Mi lesz a neve? – Catherine Cayla. Az anyja választotta neki ezeke a neveket. – Ennél bizonyára többet kellett volna éreznie hogy először látta újszülött gyermekét, de Hazel jutott az eszébe, aki egy lövedékkel az agyában valahol a közelben feküdt. Kis híján elsírta magát. Könnyeit csak úgy tudta visszatartani, hogy köhintett és pislogott egyet. Utoljára hat éves korában sírt mások előtt, amikor pónija ledobta a hátáról, és az eséstől három helyen eltört a karja. Catherine Cayla nagyot ásított, amitől kivillant fogatlan fogínyét. Hector elmosolyodott, és mosolya ez alkalommal valódi volt. Mintha valami kigyúlt volna a lelkében. – Gyönyörű baba – mondta halkan. – Átkozottul szép. Akár az anyja. – Óh, nézze a kis aranyost! – mondta Bonnié. – Már éhes. Megyek, megetetem. Ez lesz az első etetés. Mondjon pá-pát neki, apuka! – Pá-pá – mondta kötelességszerűen Hector. Ez volt az első alkalom, hogy apukának nevezték. Nézte, ahogy a nővér elviszi a lányát. Az apró kis lény néhány másodpercre meleg fénnyel árasztotta el a lelkét, de miután elvitték, ismét megdermesztette a lelkét az aggodalom jeges hidege. Elfordult az ablaktól, és visszament a váróhelyiségbe. Összegörnyedve ült egy széken a sarokban, és hullámokban tört rá a sötét kétségbeesés. A lelke mélyén valami bátorság után kutatott, amire a fájdalom elviseléséhez szüksége lett volna, de csak haragot talált benne. "A harag jobb gyógyszer a beletörődésnél." Kihúzta két vállát,

felállt, és a váróhelyiségből kiment az átjáróba. Megkereste a WC-t, bezárkózott az egyik fülkébe, és leült a WC csészére. Kihalászta telefonját az övére akasztott tokból. Paddy O’Quinn száma benne volt a névjegyzékben. A telefon hármat csörgött, és máris Paddy hangja hallatszott: – O’Quinn. – Paddy, most hol vagy? – Hector hangja ismét éles és határozott volt. – Te jó ég! Azt hittem, hogy leléptél a bolygóról, Hector. – Hónapok óta nem beszéltek egymással. – Elkapták Hazelt.” Paddy képtelen volt megszólalni. Hector hallotta, amint ziháltan lélegzik a vonal túloldalán. Aztán megszólalt: – Kik? Hol? – Hangja úgy hangzott, mint amikor kivonnak egy szablyát a hüvelyéből. – Négy órával ezelőtt belerobogtunk egy csapdába. A helyzet rossz. Hazelnek egy 22-es lövedék van a fejében. Most operálják. Az orvos a golyót akarja kivenni. Még nem tudjuk, túléli-e. – Nagyszerű asszony, Heck. Tudod, hogy érzek iránta. – Tudom, Paddy. – Harcosok voltak. Nem jajveszékeltek, nem fecsegtek. – Ugy-e teherben volt? Mi van a kisbabájával?- dörmögte Paddy. – Őt megmentették. Kislány. Úgy néz ki, jól van. – Hála az égnek, legalább ezért – Paddy elhallgatott, majd kisvártatva megkérdezte: – Van valami elképzelésed? – Kettőt lekapcsoltam közülük. Azt hiszem, szomáliaiak voltak. – Ez csak a szörnyeteg lehetett! – mondta Paddy. – Azt hittem, már mindet elkaptuk. – Én is azt hittem. De tévedtünk. – Mire gondolsz, mit tegyek? – kérdezte Paddy. – Találd meg őket nekem! Bizonyára néhányan életben maradtak a Tipoo Tip fészekből. Találd meg őket! Hector félelmetes szervezetté építette át a Crossbow-t annak az elvnek az alapján, hogy a támadás sokkal hatékonyabb eszköz a védekezésnél, és hogy a jó felderítés a legfontosabb támadó eszköz. Amikor Paddy átvette tőle a céget, ugyanennek az elvnek az alapján működtette tovább. A Bannock olajtársaság egyik igazgatójaként

Hectornak rálátása volt a Crossbow számláira. Pontosan tudta, mennyit költ Paddy a hírszerzésre Ha a cég korábban jó volt, akkor most még jobb lett. – Tariq Hakam még veled van? – kérdezte Hector. – Ő az egyik legjobb emberem. – Küldd vissza Puntlandbe, hogy kutassa fel Hadzsi Sejk Mohammed Tipoo Tip kán családjának túlélőit! Tariqnál senki sem ismeri jobban azt a terepet. Ott született. – Azok után, amit Puntlandben tettünk velük, aki közülük megmenekült, bizonyára felszívódott a Közel-Keleten. – Bárhol is vannak, találd meg őket! Tariq állítson össze egy listát Tipoo Tip kán tizenöt évnel idősebb férfileszármazottjairól. A legutolsóig levadásszuk őket. – Hallgatlak, Heck. Közben nagyon szorítok Házelért. Ha valaki ki tud ebből jönni, az Hazel. Ezt bármiben lefogadom. – Kösz, Paddy! – Hector kinyomta a telefont, és viszszament a váróhelyiségbe. *** Fájdalmasan lassan vánszorogtak az órák, egyik a másik után míg végül egy ismeretlen műtősnővér odalépett Hectorhoz. Haját műanyag fejfedő takarta, sebész-maszk lógott a nyakában, és műtős papucs volt a lábán. – Hogy van a feleségem?- kérdezte a székéből felpattanva Hector. – Mr. Irving minden kérdésére válaszol – válaszolta a nővér. – Kérem, kövessen. A nővér egy magánkórterembe vezette, amely közvetlenül a műtők mellett volt. Nyilvánvalóan az intenzív kórtermek egyike volt, ahova súlyos műtétek után viszik a beteget. Kinyitotta az ajtót Hector előtt, és félreállt, hogy a férfi beléphessen. Hector egy zöldre festett falú helyiségben találta magát. A távolabbi falnál egy kórházi ágy állt. Az ágy mellett egy állványon egy szívmonitor pityegett nagyon halkan. Képernyőjén villogó zöld pont ugrált az ágyon fekvő beteg szívverésének ritmusában. Az ugráló pont egy élénkzöld, fűrészfogszerű ábrát képzett. Hector megállt az ajtóban. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg az ajtóban állt, felmérte, hogy az ugráló pont által kirajzolt ábra nem szabályos. Egy sor gyors szívdobbanást világosan észlelhető szünet követet, aztán egy tétovának tűnő szívverés

következett, újabb szünet, és ismét három-négy gyors szívdobbanás. Irving az ágyon fekvő beteg fölé hajolt, és erőtlen testét figyelte. Amikor észrevette a mögé lépő Hectort, félreállt. Hector Hazel arcára pillantott. Hazel fejét fehér gézből szorosra font turbán fedte. A turbán az álláig ért, és eltakarta a fülét. Alsó testét lepedő takarta. Még mindig a műtéteknél szokásos zöld hálóing volt rajta. Egy-egy intravénás tű lógott ki két karjának és két kézfejének vénájából. Feje fölött az ágy mellé állított gurítható állványon műanyag tasakok lógtak, amikből műanyag csöveken folyadék áramlott testébe. Irving odalépett Hectorhoz. – Hogy van? – kérdezte Hector. Sikerült visszafognia a hangját. Irving habozott. A szívmonitor kettőt sípolt, mielőtt Irving megszólalt volna. – Eltávolítottam a lövedéket. De több lágy szövetrész sérült meg, mint feltételeztem. A röntgenfelvételeken ez nem látszott. Hector lassan odalépett az ágyhoz, és lenézett. Az asszony arca hófehér volt. Szeme résnyire nyitva volt. Hosszú szempillái alól csak szeme fehérje látszott. Bal orrlyukában cső volt, amely a padlón álló oxigénpalackhoz kapcsolódott. Olyan halkan lélegzett, hogy Hectornak egészen közel, egy ujjnyira kellett hajolnia az arcához, hogy hallja. Leheletkönnyű csókot nyomott az ajkára, aztán felegyenesedett, és Irvingre pillantott. – Milyenek az esélyei? – kérdezte. – Az igazat mondja! – Irving habozott, aztán alig észrevehetően megvonta a vállát – Ötven-ötven, vagy egy kicsit kevesebb. – Ha felgyógyul, az agya visszanyeri az összes funkcióját? Irving ismét tétovázott, aztán megszólalt. – Nem valószínű. – Köszönöm az őszinteségét – mondta Hector. – ltt maradhatok mellette? – Természetesen. Azért van itt ez a szék. – Az orvos az ágy túloldalán lévő székre mutatott. – Mindent megtettem, amit tudtam. Most át kell adnom a feleségét dr. Dalynak, a kórház specialistájának. Már látta a feleségét. A szobája itt van a folyosón. Másodpercek alatt ideér, ha Palmer nővér hívja. A főnővér felé bólintott, aki éppen Hazel infúzióinak csapjait igazgatta. – Viszontlátásra, Mr. Cross. Isten legyen magával, és gyönyörű

asszonyával! – Viszontlátásra, Mr. Irving. Tudom, hogy senki sem tudott volna többet tenni érte. Miután Irving elment, Hector Palmer nővérhez fordult. – A férje vagyok. – Tudom. Üljön le, Mr. Cross! Lehet, hogy sokáig kell várnunk. – Hector közelebb húzta a székét az ágyhoz, és leült. – Megfoghatom a kezét? – kérdezte Hector. – Természetesen. De vigyázzon, nehogy megmozduljanak a tűk! Hector óvatosan előrenyúlt, és megfogta Hazel három ujját. Nagyon hidegek voltak, de nem annyira, amilyennek saját szívét érezte. Hazel arcát nézte. Szempillái majdnem teljesen zárva voltak. Szeme szinte teljesen kifordult. Nem látta a pupilláit. Csak egy kis cikkely látszott íriszéből. Elvesztették zafírkék színüket. Üresek, élettelenek voltak. Hector úgy helyezte el a székét, hogyha Hazel magához térne, egyenesen őt lássa. Ő legyen az első, akit megpillant, amikor visszanyeri az eszméletét. Óvatosan elkerülte, hogy a „ha” kötőszóra gondoljon. A szívmonitor szabálytalan pityegését hallgatta, és időnként rápillantott az oxigénadagoló szivattyúra. Ezen kívül csak a szobában serénykedő Palmer nővér halk léptei és szoknyájának suhogása hallatszott. Karórájára pillantott. Házeltól kapta legutóbbi születésnapjára. Kékszámlapos Rolex signature platina modell volt. Hajnali egy óra negyvenet mutatott. Az előző nap hajnala óta talpon volt. Álla a mellkasára csuklott, és Hazel kezével a kezében elbóbiskolt – de nem túl mélyen, mert a szívmonitor pityegésében beálló bármiféle változásra azonnal felriadt. Azt álmodta, hogy Hazellel a Colorado farmon felkapaszkodnak a dombra, és kéz a kézben átvágnak az erdőn, azon az ösvényen, amely Henry Bannock mauzóleumához vezet. Cayla előre szaladt. „Látni akarom apát!” Cayla nevetve hátrapillantott a válla felett. Elképesztő módon hasonlított az anyjára. „Várj meg!”, kiáltotta utána Hazel. „Veled megyek.” Hectoron végigfutott a rettegés. Erősebben szorította Hazel kezét. „Ne!” – mondta. „Maradj velem! Nem hagyhatsz el. Soha nem szabad elhagynod.” Érezte, hogy egy kéz megérinti a vállát, és egy hangot hallott.

– Mr. Cross, minden rendben van? – Hector kinyitotta a szemét. Palmer nővér állt mellette. Arcán aggodalom tükröződött. – Kiabált álmában – mondta. Eltartott néhány pillanatig, amíg Hector magához tér és felfogta, hol van. Hazel arcára pillantott. Az asszony nem változtatott a fejtartásán, de mindkét szeme nyitva volt és újra kéken ragyogott. Látta Hectort. – Hazel – suttogta sürgetően Hector szorítsd meg a kezem! – Nem volt reakció. Ujjai ernyedten lógtak és hidegek voltak. Hector elhúzta a kezét az arca előtt. Hazel szeme meg sem rebbent; továbbra is Hectorra meredt. – Én vagyok az, Hector – suttogta. – Szeretlek. Már azt hittem, elveszítelek. – Belenézett Hazel szemébe, és úgy látta, mintha Hazel pupillája kissé összeszűkült volna. Vagy csak csalóka remény okozta ezt e képzetet? A szívmonitor pityegésére figyelt. A hang gyors volt, de szabalyos. – Lát engem – mondta hall engem. – Hangja felerősödött. – Nyugodjon meg Mr. Cross! – mondta Palmer nővér. – Nem szabad elő rerohannunk az időben. Az agyi károsodás... – Hector nem akarta tovább hallgatni. – Mondom, hogy lát és hall engem. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette Hazel sápadt és hideg arcát. Érezte, hogy visszatér bele a bátorság és az elszántság. – Palmer nővér – mondta éles hangon menjen le a szülészeti osztályra, és mondja meg az ügyeletes nővérnek, hogy hozza, fel ide a lányomat! A nővért Bonnie-nak hívják. – Ezt nem tehetjük meg, uram. A baba császárral született és a felesége nagyon rossz állapotban van. – Palmer nővér, van saját gyereke? – vágott a nővér szavába Hector. A nővér tétovázott, majd megváltozott hangon és hangszínnel válaszolt. – Van egy hatéves fiam. – Akkor el tudja képzelni, mit jelenthet anélkül meghalni, hogy valaha is láthatta volna. – Vannak szabályok – mondta a nővér halkan. – Teszek a szabályokra. A feleségem meghalhat. Menjen le a szülészetre, és hozassa ide neki a lányát. Most! Palmer nővér még egy pillanatig habozott, majd suttogva így szólt: – Éjszaka, ebben az órában csak nagyon kevesen vannak bent. – Kihúzta

magát, és az ajtóhoz ment. Kilépett a folyosóra, és halkan becsukta maga után az ajtót. Hector pedig Hazel füléhez hajolt, és belesuttogott. – Igazad lett, drágám. Kislányunk van. Catherine Cayla a neve, ahogy tervezted. – Az élet nyomait keresve belenézett Hazel szemébe. Mintha két, végtelen mélységű, kék tóba bámult volna. – Idehozzák neked Catherine-t. Meglátod, milyen gyönyörű. Olyan aranyszőke haja lesz, mint a nővéréé volt. Három kiló. – Hector bátorító szavakat, gyengédségeket suttogott Hazel fülébe, és közben az arcát cirógatta. A szívmonitor egyenletesen csipogott. A fűrészfogszerű rajzolat szabályos és egyenletes volt. Hector számára végtelenül hosszú időnek tűnt, míg végre kinyílt az ajtó a háta mögött, és Palmer nővér belépett a kórterembe. Szélesen mosolygott. Bonnie, aki a szülészeti osztályon volt nővér, szorosan követte. Hector meglepődött azon, hogy még mindig szolgálatban van. Egy kék takaróba csavart csomagot tartott karjában. Hector felpattant a székből, és odasietett hozzá. Bonnie szó nélkül odanyújtotta neki a csomagot. Hector bizonytalanul kinyújtotta a kezét, aztán motyogva egy lépést tett hátra. – Melyik végét fogjam meg? Nem szeretném leejtem – Formáljon kosarat a karjával – utasította Bonnie és amikor Hector megtette, a karjába fektette Catherint Hector olyan izgatott volt, mintha egy ketyegő bombát tartott volna a kezében. – Még soha nem csináltam ilyet. – Ne féljen, nem törik el – mondta neki Bonnie. A babák kemény kis fickók. Úgy tartsa, mintha szeretné. Hector lassan megnyugodott, és mosoly ült ki az arcára. – Jó szaga van. – Mosolya vigyorrá szélesedett. Meleg és puha. – Még jó hogy! – mondta Bonnie. – A babák már csak ilyenek. Hector, kezében a babával az ágy felé fordult. Olyan mélyre hajolt Hazel fölé, hogy Catherine arca egy szintbe kerüljön Hazelével. – Nézd csak meg! Hát nem ő a legcsodalatosabb dolog a világon? – motyogta. Hazel arca meg sem rezdült, tekintete közönyös maradt. Hector még közelebb tartotta a babát anyja arcához. – Azt hiszem, a lányának szüksége lenne egy puszira, Mrs. Cross – mondta, és Catherine ajkát hozzáérintette anyjáéhoz. A csecsemő

azonnal cuppogni kezdett az ajkaival. Működésbe léptek a szopóreflexei, ösztönösen a mellbimbót kereste. Fejét jobbra-balra mozgatva arcával anyja arcát simogatta. De Házel krétafehér arca továbbra is mozdulatlan és merev maradt. Miután nem találta, amit keresett, Catherine panaszkodni kezdett. Frusztrációja egy pillanat alatt haraggá változott, és nyögdécselő, tompa bőgés – az anyai fül számára legigézőbb hang – tört ki belőle. De Hazel arca továbbra is kifejezéstelen volt. Hector csüggedten vette ismét a karjába Catherine-t. Reménykedett, valamiben, bármiben. Valamiféle jelben, hogy Hazel tudja, hogy az arcát csiklandozó kis orrocska a lányáé. Aztán egy kis csoda játszódott le a szeme előtt. Egy könnycsepp csordult ki Hazel bal szemének kék mélységéből. A könnycsepp gyöngyszem méretű volt, és ugyanolyan opálos színben ragyogott, mint a gyöngy. – Sír – suttogta Hector halk megilletődöttséggel. – Látja. Tudja. Megérti. Bonnie odalépett hozzá, és elvette tőle a csecsemőt. – Most mennünk kell. Nem merek tovább itt maradni. De ez a látogatás még az állásomnál is fontosabb volt – mondta, és gyors léptekkel az ajtóhoz sietett. Megállt, és visszamosolyogott Hectorra. – Hatalmas kockázat volt, de örülök, hogy vállaltam. – Én is – válaszolta rekedtes hangon Hector. – Adósa vagyok, Bonnie nővér. És nem is kicsivel. Miután Bonnie eltűnt a kicsivel, Hector Palmer nővérre pillantott. – És önnek is! – mondta. *** Hector visszament a székhez az ágy mellé. Tenyerébe fogta Hazel ujjait, és megpróbált némi meleget dörzsölni beléjük. Még egy darabig suttogott neki, de aztán a fáradtság és az érzelmi kimerültség újra legyűrte, és sötét ködszerű álomba zuhant. Valami felébresztette. Nem volt benne biztos, mi az. Álomittasan körülnézett, és gyors egymásutánban két dologra lett figyelmes: a szívmonitor vadul és össze-vissza pityegett, és képernyőjén a kis zöld pont kaotikus módon ide-oda ugrált. Pánikszerűen talpra ugrott, és Hazel fölé hajolt. Hazel mellkasa zihált, és nyitott szájából hörgő hang tört elő.

– Hazel – mondta növekvő haraggal. – Jaj drágám! Győzd le a nyavalyást! – Tudta, hogy eljött Hazelért a fekete angyal. – Ne engedd, hogy magával vigyen! Hector hangos kiabálására Palmer nővér is bejött a szobába. Odasietett az ágy túloldalához, és egy hosszú pillantást vetett Hazelre. – Hívom az ügyeletes orvost mondta, és kirohant az ajtón. Hector nem nézett utána Hazel kezét rázta. – Figyelj rám! – győzködte. – Maradj velünk! Szükségünk van rád. Mindkettőnknek – Catherine-nek és nekem is – szükségünk van rád. Ne menj! Kérlek, ne menj el vele! A szívmonitorból hallatszó hangzavar gyengülni kezdett. A képernyőn kirajzolódó minta csúcspontjai kezdtek széthúzódni, eltávolodni egymástól. – Teljes szívedből harcolj, Hazel! Ne add fel! – suttogta Hector, miközben könnyek patakzottak végig az arcán. Oly sokszor volt a tanúja ennek a harcmezőn, de korábban soha nem sírt. – Gondolj ránk! Ne add fel! Egész harcos szíved vesd be a harcba! Hosszú suttogó sóhaj hagyta el Hazel tüdejet, es többé nem lélegzett. A monitor még egy utolsót pityegett, majd elhallgatott. A zöld pont egyetlen zöld vonallá egyenesedett ki a képernyő legalján. Hector fölötte állt, és patakzó könnyei Hazel arcára csorogtak. Megfogta az asszony vállát, és megrázta. – Gyere vissza! – kiáltotta. – Nem engedem, hogy elmenj! Ekkor a háta mögött kinyílt az ajtó, és a fiatal ügyeletes orvos odasietett az ágyhoz. Megfogta Hector könyökét, és elvezette az ágytól. – Kérem, Mr. Cross, álljon hátra, hadd végezzem a dolgomat! – Az orvos gyorsan dolgozott. Sztetoszkópját Hazel mellére helyezte, néhány másodpercig figyelt, majd összeráncolta a szemöldökét. Aztán megfogta Hazel csuklóját, kitapogatta a verőerét. – Nagyon sajnálom, Mr. Cross – szólalt meg végül halkan. Óvatosan Hazel arcára helyezte a kezét, és lezárta a még mindig mereven előrebámuló kék szemét. Aztán lenyúlt a takaróért, és Hazel fejebúbjáig felhúzta. – Ne! – Hector megfogta az orvos csuklóját. – Kérem, ne takarja le! Örökké emlékezni akarok az arcára. Hagyjon egyedül vele még egy kis ideig. – Palmer nővérre nézett, aki az ágy lábánál téblábolt. – Ön is menjen ki, nővér! Úgy se tehet már semmit.

Az orvos és a nővér csendben kiment. Hector odatérdelt az ágy mellé. Már jó ideje nem imádkozott, de most megtette. Aztán felállt, és megtörölte a szemét. – Ez nem búcsú, Hazel. Bárhova is mentél, várj rám! Egy napon megint együtt leszünk. Várj rám, kedvesem! – Szájon csókolta Hazelt. Az asszony ajkai már kihűlőben voltak. Felhúzta a lepedőt az arcára, és kiment az ajtón. *** A kijárat felé menet Hector megállt a szülészetnél, és csengetett a nővérszoba ajtaján. Egy nővér nyitott ajtót. – Segíthetek valamiben, Mr. Cross? Hectort kissé meglepte, hogy a nővér tudja a nevét. Fogalma sem volt róla, hogy milyen izgalmat keltett a várószobában. A hír körbejárt. – Bonnie nővért keresem. – Bonnie Hepworth-öt? Egy órával ezelőtt véget ért a műszakja. – Mikor lesz bent megint? – Este hatra jön. – Köszönöm. Megnézhetném a lányomat most? Tegnap éjjel született. – Igen, tudom. – Csipeszes írótáblájára pillantott megtalálta a nevet. – Catherine. Redben van. Tudja, hol van a megfigyelő szoba? Ott találkozunk. Hector homlokát az üveghez szorította. – Sokkal emberibbnek néz ki, mint pár órával ezelőtt. – A nővér rosszalló pillantást vetett Hectorra, amiből a férfi megértette hogy ezen a helyen nem szeretik a lekicsinylő megjegyzéseket a kisbabákkal kapcsolatban, és gyorsan megkérdezte: – Mikor jöhet ki innen? – Hát... – a nővér habozott a baba a negyvenedik hétre született, és a mamája nem tudja etetni. – Mikor jöhetek érte? – kötötte az ebet a karóhoz Hector. – Ha minden jól megy, úgy három-négy nap múlva. De természetesen Dr. Naidoo-tól függ. Ő volt ott a szülésnél. – Este visszajövök, hogy megnézzem. Hector kiment a parkolóba a Range Roverehez. Körbejárta a kocsit, és megnézte a sérüléseit. Az autó nagyon piszkos volt a sok rászáradt sártól, és az első sárvédője elgörbült. Felmászott az ülésbe, beindította a motort, és visszahajtott Brandon Hallba.

Azon az úton haladt Winchestertől, amely elvezetett a csapda helyszíne mellett. Kint voltak a helyszínelők zászlói, Hazel Ferrariját már elszállították, és mindössze három rendőrtiszt méricskélt és keresett újabb bizonyítékot a területen. Hector lelassított az útakadálynál, de az egyik rendőrtiszt továbbintette. *** Az inas nyitott ajtót neki. – Örülök, hogy látom, uram. Nagyon aggódtunk, amikor az asszonyommal nem tértek haza tegnap este. Az asszonyom nincs önnel? – Átnézett Hector válla fölött. Hector elengedte a füle mellett a kérdést. – Kérem, küldessen fel Mary-vel egy kancsó kávét a dolgozószobámba. Aztán délután kettőre hívja össze a teljes személyzetet a zöld szalonba. Hector felment az emeletre. Elővette a borotválkozó készletét, de aztán egy hirtelen sugallatra eldöntötte, hogy Hazel emlékének a tiszteletére megnöveszti a szakállát. Így csak lezuhanyozott. Épp furdőköpenybe burkolózva az öltözőszobába igyekezett, amikor kezében a kávés tálcával megjelent Mary. – Reggeliztek már az asszonyommal? – Ne törődjön a reggelivel. Hallott Mr. Reynolds-tól a személyzeti gyűlésről? – Igen, uram. Hector sportos kordba öltözött. Lábára bakancsot húzott, és a folyosó végén lévő dolgozószobájába ment. Leült a székére, és felvette a telefonkagylót. Paddy a negyedik csengésre vette fel a telefont. – Paddy, egy síró nyomorulttal beszélsz. Hazelnek nem sikerült. Ma, hajnali ötkor meghalt. – A bejelentést néma csönd fogadta a vonal túlsó végén. Paddy a választ fontolgatta. Végül érdes hangon megszólalt. – Fogadd őszinte részvétemet, Heck! Elkapjuk a rohadékot, aki ezt tette. Erre megesküszöm. Mikor lesz a temetés? Násztya és én szeretnénk virágot küldetni. Násztya, egy gyönyörű orosz szőkeség, Paddy felesége volt. A KGBnél kapott kiképzést. Ő volt Hazel dublőre a „Trójai faló” műveletben, amely során sikerük eltörölni a föld színéről a Szomáliái kalózbázist. – Magán hamvasztás lesz. Semmi sietség. Hazel ezt akarta. És azt is akarta volna, hogy mindketten itt legyetek. Egyébként most hol

vagytok? – Abu Zarában. Az Emirátusok Légitársaságnak egy közvetlen járata a londoni Heathrowra. Azzal fog jönni. – Gyertek! – mondta Hector. – A hamvasztásra még egy ideig nem kerül sor. A bíróságnak további vizsgálatokra lesz szüksége. De mindenképpen gyertek, amikor tudtok. Beszélnünk kell egymással; terveket kell készíteni. – Mi van a kisbabával, Heck? Legalább ő megúszta? – Császármetszéssel vették ki, mielőtt Hazel... – Hector elhallgatott. Nem akarta kimondani azt a szót – túlságosan végleges volt. Aztán gyorsan így folytatta. – Catherine-nek hívják, és gyönyörű. – Akkor Hazelre hasonlít, nem pedig rád. – Hector nevetése inkább károgásnak hatott, Paddy pedig folytatta: – El kell majd rejtenünk, Heck. Ha a szörnyeteg tudomást szerez róla, vissza fognak jönni mindkettőtökért. – Engem is ez aggaszt, Paddy. Csak Hazel kellett nekik, Nem engem akartak. – Beszélj! – bíztatta Paddy. – Simán lelőhettek volna, de nem tették. Szándékosan elszigeteltek az akciótól. Egy csomó betonkockát dobáltak az útra a kocsim elé, hogy elvágjanak tőle. Mindketten hallgattak. A talányon tűnődtek. – Nem tudom, erre mit mondjak. Nincs értelme – törte meg a csendet végül Paddy. – Talán figyelmeztették őket, hogy ne akasszák össze a bajszukat veled. Egyszerűen nem értem. Majd, ha munkához látunk, kitisztul a kép. De semmiféle esélyt nem szabad hagynunk nekik Catherine-t illetően. Olyan helyre kell elrejtenünk, ahol nem találják meg. – Oké, Paddy, mielőtt elhagyod Abu Zárát, szeretném, ha összehoznál egy biztonságos helyet Catherine számára. Próbáld megszerezni a legfelső emeletet az emír által építtetett tengerparti felhőkarcolók valamelyikében. Olyan hely kell, amit könnyen meg tudunk védeni. – Rendben van. Személyesen fogok beszélni Mohammed herceggel. – A herceg az emír sógora volt, és nem csak az államkincstárat, a hadsereget és a rendőrséget felügyelte, hanem az állam építési programjait is ő irányította. Adósa volt a Bannock Olajtársaságnak,

annak a vállalatnak, amely az a lyukat fúrta, amely Abu Zárát a világ egyik legvirágzóbb kisállamává tette. – Rendes vagy, Paddy! írd meg e-mailben a repülőjárat adatait! Várni foglak. – Hector kinyomta a telefont, és a házi telefonon felhívta Hazel titkárnőjét. Agatha irodája a hosszú folyosó túlsó végében volt, azonnal felvette a telefont. – Agatha, kérem, jöjjön az irodámba! – Mrs. Cross is önnel van, uram? Alá kellene írnia néhány levelet. – Jöjjön az irodámba, majd mindent elmondok! Amikor Agatha kopogott, Hector megnyomta a térdénél lévő ajtó nyitó gombot. Agatha belépett. Egyszerű szürke kosztümöt viselt. Ősz haja ápolt volt. Azóta dolgozott Hazelnek, amióta feleségül ment Henry Bannockhoz. – Foglaljon helyet, kérem. – A titkárnő leült Hectorral szemben, és szoknyáját ráhúzta a térdére. – Tragikus hírem van, Agatha. – A nő félig felemelkedett a székéből, és arcára kiült a rémület. – Mrs. Cross nincs itt? Valami rettenetes... – Üljön le, Agatha! Bízom benne, hogy olyan nyugodt és erős marad, mint mindig. – Hector mély lélegzetet vett, és kimondta a végzetes szavakat. – A feleségem meghalt Agatha halkan sírni kezdett. – Hogyan halt meg? Olyan fiatal volt és tele élettel. Ez olyan valószínűtlen. – Megölték – válaszolta Hector, és Agatha hirtelen felállt. – Kimehetek, Mr. Cross? Azt hiszem, rosszul vagyok. – Természetesen. Ameddig csak akarja. – Hecto hallotta, hogy a titkárnő zokog, majd hallotta a lezúduló víz zubogását. Agatha sírástól vörös szemmel de az utolsó szálig gondosan rendezett hajjal jött vissza a toiletről. Leült a székre, és Hectorra nézett. – Ön is sírt – mondta, és Hector beleegyezőleg lehajtotta a fejét. – Megértem önt, ebben a helyzetben... Mi van a babával? – Kislány – válaszolta szomorú mosollyal az arcán Hector. – Igen. Hazellel tudtuk, hogy az. Jól van? – Nagyon jól. De nagyon kell vigyáznunk, nehogy ki tudódjon a születése. Ha ez mégis megtörténne, ugyanolyan veszélybe kerülne,

mint amilyenben Hazel volt. El kell rejtenünk, és ehhez szükségem lesz a segítségére. – Természetesen mindenben számíthat rám. – Menjünk sorjában! Szeretném, ha keresne egy temetkezési vállalkozót Winchesterben. Mihelyt a rendőrség befejezi a vizsgálatokat, és kiadják Hazel holttestét, a temetkezési vállalkozónak el kell hoznia a Royal Hampshire Megyei Kórházból, és fel kell készítenie a hamvasztáshoz. – Még valami? – Van egy piros viasszal lepecsételt nagy barna boríték feleségem széfjében. Kérem, hozza ide nekem! – Természetesen. Tudom is, melyik borítékra gondol. – Agatha felállt, és egy hosszú pillantást vetett Hectorra. – Mindkettőnknek nagyon bátornak kell lennünk – mondta. – Hazel ezt várná el tőlünk. A titkárnő néhány perccel később egy barna borítékot tett le az asztalra Hector elé. – Köszönöm, Agatha. Van még valami. Értesítenünk kell mindazokat, akiknek tudniuk kell, hogy mi történt a feleségemmel. Kérem, nézze át Hazel címjegyzékét, és csináljon egy listát nekem azokról, akiket értesítenünk kell! Addig megfogalmazok egy gyászjelentést. Hector megvárta, amíg a titkárnő kimegy, és csak utána vette a kezébe a borítékot, amelyet Hazel kézírással neki címezett. Megfordította, és meggyőződött róla, hogy a pecsétek érintetlenek rajta. „CSAK HALÁLOM ESETÉN NYITANDÓ KI” – állt Hazel kézírásával a boríték hátoldalán. Ezt követően egy görbe arab tőrrel, amelyet papírvágó késnek használt, felvágta, és kicsúsztatta belőle a vastag dossziét. A dosszié fedőlapjához egy levél volt gemkapoccsal hozzátűzve. Hector felismerte rajta Hazel kézírását, és a megszólítást olvasva éles fájdalom hasított a szívébe. „Hector, drágám! Remélem, soha nem fogod olvasni ezt a levelet, mert ha olvasod, az azt jelenti, hogy megtörtént az elképzelhetetlen, elképzelhetetlen te és én örökre elváltunk egymástól... ” Innentől kezdve a levél hangneme hivatalosabbá vált. Hazel

részletesen leírta számára a birtok kiterjedését és elrendezését. .. .Az ingatlanok többsége, amelyek felett életem során rendelkeztem – így a houstoni és a coloradói farm, a washingtoni és a san-franciscói lakosztály, a belgraviai ház és a hampshire-i Brandon Hall – valójában a Henty Bannock Családi Alapítvány tulajdonát képzi, és halálom után visszakerül az Alapítvány tulajdonába... Hector horkantott egyet. Nem érte meglepetésként az információ. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében hogy e hatalmas ingatlanok bármelyikében folytassa az életét. Főleg nem úgy, hogy Hazel szelleme kísértse, amikor végigmegy az üres helyiségekben. Az én tulajdonomat ténylegesen csak a Seychelles szigetcsoport egyik szigete valamint a Bannock Olajtársaság piaci értékének a 4,75 %-a képzi. Henry végakaratának megfelelően további 48 százalékot én igazgattam és én képviseltem a szavazatommal, de halálom esetén azok a részvények is visszakerülnek az Alapítvány tulajdonába. Ha lesznek közös gyerekeink, az Alapítvány nagyvonalúan fog gondoskodni róluk. Henry jó és kegyes ember volt. Tudta, hogy minden valószínűség szerint ő fog hamarabb távozni ebből az árnyékvilágból, és én valószínűleg újra férjhez fogok menni. Nem akart engem és a még meg nem született gyerekeimet büntetni ezért. Biztos vagyok benne, hogy rendelkezett a gyerekeimről – függetlenül attól, hogy ő az apjuk vagy nem. Minden bizonnyal imádni fogsz majd egyezkedni az igazgatósági tagokkal, akiket a te kifejezéseddel élve „egy rakás karót nyelt vaskalapos jogásznak”nevezek, de a gyerekeink érdekében meg kell majd tenned. Kedvesem, kérlek, hogy még akkor is legyél barátságos velük, ha az őrületbe kergetnek. Henry hallgatási fogadalmat tetetett velük. Az Alapítványról nem tudnak és nem fognak semmit elmondani neked. A többi kedvezményezett nevét sem fogják elmondani neked, mint ahogy azt sem, hogy miből tevődik össze az Alapítvány vagyona. Henry szándékosan választotta az Alapítvány székhelyének a Kajmánszigeteket, mert ennek a kis államocskának a hivatalos politikája a hallgatás, amit még az USA Legfelsőbb Bíróságának utasítása sem tud megtörni. Mindazonáltal nyugodt lehetsz azt illetően, hogy gyermekeink mindent megfognak kapni, amire szükségük van, sőt egy csomó olyasmit

is, amire nincs szükségük. Az igazgatótanács nem fog kekeckedni. Henry mindig nagyvonalú volt. Egyik kikötése az volt, hogy a kedvezményezett által megkeresett minden dollárt a Alapítvány három dollárral egészítsen ki. Amikor Cayla 100 dollárt keresett azzal, hogy vigyázott a szomszéd gyerekére, a Tröszt 300 dollárt utalt át neki. Amikor én a Bannock Olajtársaság alkalmazásában mint igazgató összeszedtem pár millió dollárt. ..Nos, kell még valamit hozzáfűznöm? A Henry Bannock Családi Alapítvány vezérigazgatója a texasi Austinban székelő Bunter and Theobald Inc. nevű ügyvédi irodában dolgozó Ronald Bunter. Már régóta nem találkoztam vele, de Agatha oda tudja majd adni neked a címét és a telefonszámát. Mi egyéb van még? Ja, igen! A fentieken túl van még néhány rubelem, sékelem és egyéb készpénzem különféle befektetési bankokban és pénzügyi intézményekben a világ különféle pontjain. Nem tudom pontosan, mennyi pénzről van szó, de mikor utoljára összeszámoltam durván 500 vagy 600 millió dollár volt. A levél mellékletében megtalálod azoknak a bankoknak és bankhivatalnokoknak a listáját, amelyek és akik a számláimat kezelik, és a hozzáféréshez szükséges jelszavakat is. Ezekhez a bankszámlákhoz azonnal hozzá tudsz férni, anélkül hogy külön köröket kéne futnod. És adót sem kell fizetned utánuk – hacsak te nem akarsz. Ha jól ismerlek, és remélem, így van, kedves, butuska szerelmem, te ez utóbbit fogod akarni. Hogyan is szól St. Hector evangéliuma, amelyet nekem prédikáltál? „Fizess be minden adót, amivel tartozol! Egy fillérrel se többet vagy kevesebbet. Csak így lehet nyugodtan aludni. ” Mindig tudtad, hogyan kell engem megnevettetni A G5 a Bannock Olajtársaság tulajdona, a Boeing Business Jet az Alapítványé. De mivel te is tagja vagy a Bannock Oil társaság igazgatótanácsának, mindig rendelkezésedre áll a valamelyik másik repülőgépe. Jól van, tudom, hogy te jobban kedveled a kereskedelmijáratokat, mert plebejus vagy. Az összes kocsi és versenyló az enyém. Szóval óvatosan vezesd őket, illetve okosan fogadj rájuk. Sajnos a festmények az Alapítvány tulajdonát képezik – az összes Gauguin és Monet (nagy sóhajtás). A ruhák a cipők és a retikülök, a szőrmék és az ékszerek szintén az enyémek, ahogy az itt-ott heverő egyéb holmi is. Hát ennyi. Mindezt rád hagyom a végrendeletemben, amelyekhez ezeket a leveleket hozzácsatoltam.

Isten veled, Hector, én igaz szerelmem. En tényleg nem akartalak elhagyni Olyan jól éreztem magam veled! Az örökkévalóságban is szeretni foglak. Hazel Még egy utolsó gondolat, édes drágaságom: Ne szomorkodj túl sokáig, hogy elmentem! Örömmel emlékezz rám, de keress magadnak másik társat! Egy olyan ember, mint Te, nem arra, rendeltetett, hogy szerzetesi életet éljen. De jószívű asszony legyen, különben visszajövök majd kísérteni őt! Hector felpattant a székéből, kinyitotta a kétszárnyú ajtót, és kiment az erkélyre. Ráhajolt a párkányra, és lebámult a folyóra, de a szemébe tóduló könnyek elhomályosították a csodálatos látványt. „Soha semmit nem akartam ebből. Ez túlságosan is sok. A Bannock Olajtársaság által kibocsátott összes kötvény 4,75%-a? Istenem! Ez elképesztő mennyiségű pénz! Én semmi mást nem akartam, csak téged.” Háta mögött, a dolgozó szobában megcsörrent a házi telefon, és Hector visszament a szobába, hogy felvegye a hallgatót. – Igen, Agatha? – Elkészültem a kért listával, Mr. Cross. – Köszönöm, kérem, hozza át hozzám. Az Agatha által elkészített listán mintegy ötszáz név szerepelt – Hazel összes barátja és üzleti kapcsolata. Hector egy golyóstollal négyszáztízre csökkentette a számukat. Aztán bekarikázta a nevek egy részét. – Ezek azok, akiket azonnal értesíteni kell. Nekik kell legelőször megtudniuk, még mielőtt a sajtó világgá kürtölné a hírt. A többieknek ráér holnap elküldeni. A sürgősen értesítendők között volt John Nelson, Hazel anyjának, Grace Nelsonnak a fivére, aki Dél-Afrikában élt, és John Bigelow, egykori republikánus szenátor Houstonban. Bigelow a Bannock Olajtársaság elnökhelyettese volt Hazel elnöksége alatt. Hector még egy további nevet karikázott be: Ronald Bunterét, a texasi Austinban székelő Bunter and Theobald ügyvédi iroda alkalmazottját. Bunter volt a Kajmán-szigeteken bejegyzett Henry Bannock Családi Alapítvány vezérigazgatója. Hector lapozott egyet a jegyzettömbjében, és egy tiszta lapra a

következő szöveget írta: „Fájdalomtól megtört szívvel értesítem, hogy szeretett feleségem, Hazel Bannock-Cross hétfon, június 23-án tragikus körülmények között elhunyt. Hamarosan megküldöm a gyászszertartásra szóló meghívót. Hector Cross” Agatha átvette Hectortól a módosított listát, és emlékeztette: – Mindjárt két óra van, uram. A személyzet már várja a kék szalonban. *** Brandon Hall összes alkalmazottja – a lakájtól a vadőr-halászati felügyelőig, a gondnoknőtől a szobalányig – a szalonban gyűlt össze. A férfiak elkülönülten álltak a falnál esetlenül és zavartan feszengtek a kanapékon és a széken. Hector nagyon szeretett volna már túl lenni az egészen. Jó emberek voltak, kiválóan végezték a dolgukat. Nem akarta kikergetni őket a gazdasági recesszió miatt már amúgy is telített munkaerőpiacra. Összeszedte magát, és elmondta nekik, mi történt Hazellel. Bejelentését az alkalmazottak megrendült felhördüléssel és hitetlenkedő felkiáltásokkal fogadták. Némelyik nő felzokogott. – Valószínűleg el kell majd adni Brandon Hallt egy másik tulajdonosnak. Én tőlem telhetően mindent megteszek, hogy az új tulajdonos – bárki legyen is az – továbbra is alkalmazza önöket. De bármi törtenjen is, mindnyájan kétévi fizetésüknek megfelelő végkielégítést fognak kapni. A továbbiakban még köszönetet mondott nekik hűségükért és jó munkájukért, és mindnyájukat meghívta Hazel gyászszertartására, amelyre a krematóriumban kerül sor Végül figyelmeztette őket: – A környéket el fogjak lepni az újságírók, mint a legyek. Megpróbálnak majd részleteket kiszedni magukból a magánéletünkről és feleségem haláláról. Kérem, ne álljanak szóba velük. Ha pénzt ajánlanának fel önöknek, szóljanak nekem, és én kétszer annyit fogok fizetni a hallgatásukért. Köszönöm. Miközben az alkalmazottak kifelé tódultak a teremből Hector megkérte a két dadát, akiket még Hazel vett fel, hogy maradjanak vissza. – Hölgyeim, önökre nem vonatkozik az alkalmazotti státusz megszűnése. Mielőtt feleségem meghalt volna, még életet adott egy kislánynak. Mindkettőjükre szükség lenne a baba gondozásához. Hirtelen mindketten felélénkülnek.

– Egy lány! Oh, de csodálatos! Mi a neve, uram? – Catherine. De kérem, ne felejtsék el, nem szabad idegeneknek beszélni róla. Most pedig szeretnék egy gyors pillantást vetni a gyermekszobára, hogy lássam, készen áll-e minden a baba fogadására, ha hazahozzuk a kórházból. A gyerekszoba a folyosón volt, pontosan a hálólakosztállyal szemben. Teljes mértékben Hazel alkotása volt. Hector egyáltalán nem avatkozott be a tervezésébe, a megépítésébe és a berendezésébe. A lakosztály öt szobából állt, amiből két hálószoba a dadáké volt. Az uralkodó szín a babarózsaszín volt. A baba hálószobája Hectort egy trónteremre emlékeztette. A szoba közepét egy nagy fehér és aranyszínű, rózsaszín baldachinos gyermekágy foglalta el. A falakat polcok borították, tele puha játékkal és egy egész állatsereglettel – nyuszikkal, zsiráfokkal és zebrákkal, oroszlánokkal és tigrisekkel. A látvány felülmúlta a Hamley játékbolt karácsonyi kirakatát. A két dada fiatal volt és tisztelettudó. Az egész lakosztályon végigvezették Hectort, aki egy szót sem szólt, csak bölcs képet vágott. Csak a végén rukkolt elő gondosan megfontolt véleményével. – Nos, úgy tűnik, minden megvan, amire szükségük van. Már csak egy érettebb, tapasztaltabb kéz kell a kormányhoz. – Megköszönte a lányoknak a bemutatót, és visszamenekült dolgozó szobájába. *** Ahogy belesüppedt a forgószékébe, a számítógép monitorján észrevette, hogy máris megérkezett az első e-mail. John Nelson, Hazel dél-afrikai nagybátyja válaszolt. Megnyitotta a levelet. Nem volt benne üdvözlés sem, rideg és keserű volt. „Három olyan ember haláláért terhel közvetlen felelősség, akiket igazán szerettem – Grace húgomért, Hazel lányáért, Cayla Bannock-ért, és most Házelért. A halál bűze követ téged, Hector Cross. Olyan gyűlöletes vagy, mint egy nagy fekete hiéna. A sírodba kívánlak, és ha végre oda kerülsz, leköpöm.” Hector hátradőlt a székében. „Szegény John nagyon fáj neked. De megértem. Nekem is.” Kitörölte az üzenetet a beérkezett üzenetek mappájából. Eltartott egy ideig, amíg visszanyerte lelki egyensúlyát. „Foglald el magad!”, buzdította magát. „Ne töprengj! Mozdulj! Ne állj le!” Megfordult a székével, és a telefonért nyúlt. Emlékezett Evans őrmester telefonszámára, és tárcsázta. Evans azonnal felvette.

– Örülök, hogy felhívott, Mr. Cross. Szomorúan hallom hogy mi történt a feleségével. Felesége két merénylője már nem élt, mire a kollégáim a helyszínre értek. A jelenlegi álláspontunk szerint mindketten az Ön kocsijával való ütközéskor haltak meg. Az iratokat átadtuk Harlow detektívfelügyelőnek a winchesteri rendőrkapitányságon. Tudomásom szerint nagyon várja az ön nyilatkozatát az üggyel kapcsolatban. Kérem hívja fel a 101-en, hogy megállapodhassanak a talalkozó időpontjában és helyszínében. – Hector letette a telefont, es feltárcsázta a 101-et, ahonnan átkapcsolták a központba, ahol a nem sürgős ügyeket intézik. Onnan végigkapcsolták a teljes szolgálati úton, mígnem eljutott Harlow detektívfelügyelőhöz. Abban maradtak, hogy még aznap este találkoznak a rendőrkapitányságon. Hector letette a telefont, és a karórájára pillantott, Leszólt a földalatti garázsba a sofőrnek. – Kérem hozza a Bentleyt a főbejárathoz. Bemegyek a városba. – Akarja, hogy én vezessek, uram? – kérdezte reménykedve a sofőr. Úgy érezte, nincs eleget foglalkoztatva. – Ma nem, Robert. – A dolgozószobából kifelé menet Hector lekapta a kabátját a fogasról, sietve belebújt, és a lépcsőket kettesével véve lerobogott a földszintre. Lihegve ért a hallba. „Úgy szuszogok, mint egy öregember. Vissza kell nyernem a erőnlétemet, ha túl akarom élni ezt a szart”, mondta magának. Az inas gazdája lépteit meghallva elébe sietett, és kinyitotta előtte az ajtót. – Visszajön vacsorára, uram? – kérdezte. – Kérjen elnézést a nevemben a szakácstól! Bent eszem a városban. – Kezdte nyomasztani a hatalmas ház és a sok üresen tátongó helyiség. Majd keres egy kocsmát, ahol megvacsorázhat. Esetleg összefut a vadőrrel vagy a halőrrel, akivel legalább vadászatról vagy halászatról beszélgethetnének, és egy kis időre elhessegetheti a bánat sötét felhőit. Időközben a sofőr már odahozta a Bentley-t. Elsőként a kórházhoz hajtott. Fél órát töltött a Hazel halotti és Catherine születési bizonyítványának kiadásával kapcsolatos teendőkkel az anyakönyvi hivatalban. Egyúttal magának is útlevelet csináltatott. Hazel búcsúleveléből egyértelműen kiderült, hogy szüksége lesz ezekre a okmányokra, ha azt akarja, hogy a Henry Bannock Családi Alapítvány igazgatói odafigyeljenek rá. Az anyakönyvi hivatalból a szülészeti osztályra ment. Az osztályos

nővérek már ismerték, és a tragikus körülményekről is tudtak. Már becenevet is adtak Hectornak, aki véletlenül meghallotta, hogy maguk között „Szívtipró papának”, röviden SzTP-nek hívják. – Még nincs látogatási idő – mondta egyikük szigorúan, aztán meglágyult a hangja. – De önnel kivételt teszünk, Mr. Cross. Egy ajtóhoz vezette Hectort, amelyen „Tilos a bemenet. Szigorúan magánterület” feliratú tábla volt olvasható. Aztán egy gézmaszkot helyezett fel a férfi arcára, és bevezette a csecsemőosztályra. Csak három ágyacska volt foglalt A középsőből felvette a takaróba tekert kis csomagot, és Hector karjába helyezte. – Tíz perc. Nem több. Akkor visszajövök, és kizavarom – figyelmeztette. Hector meglehetősen egyoldalú beszélgetést folytatott Catherine-nel. Teljes babaszókincsét bevetette, amire a baba buborékfujással válaszolt, aztán elaludt. Hector a karjában ringatta, és közben alvó arcocskáját figyelte. Amikor a nővér visszajött, alig akarta odaadni neki a gyereket. Hat előtt tíz perccel kiment a parkolóba, hogy megvárja Bonnie Hepworth nővért. A nővér autója hamarosan be gördült a parkolóba. Régi ütött-kopott Mini Cooper volt ami a brit Forma 1-es versenyautókat utánozta a jól ismert zöld színével és az oldalára festett csíkokkal. Bonnie leállította a motort, Hector udvariasan kinyitotta a kocsi ajtaját, A lány meglepődve nézett fel ra, de aztán felismerte. – Lenne rám néhány perce, nővér? – Természetesen. Örömmel, Mr. Cross. – Van saját gyereke? – kérdezte komoly arccal Hector, – Bárcsak lenne, de nincs. – Akkor talán tehetünk valamit ez ügyben. Egy állást szeretnék felajánlani magának – mondta Hector. – Már van állásom – vágta rá a nő, de aztán gyorsan visszatáncolt. – Milyen állást? – Főnővérit a lányom, Catherine mellett. Tudom, hogy nagyon gyakorlott, és jól bánik a kisbabákkal. Azt hiszem Catherine már meg is kedvelte. Két fiatal nővér lenne beosztva ön alá. – De hát már van állásom – mondta újra, és zavartan széttárta a kezét. – Mekkora fizetést kap itt? – erősködött Hector. – Évi negyven ezret. – Én százhúszezret adok – mondta Hector, mire Bonnie nyelt egyet.

– Hát nem is tudom – motyogta. – És mi lesz a nyugdíjammal? – Az mennyi? – Eddig körülbelül százhúszezret fizettem, és még van hátra huszonhárom évem. – Megduplázom, és határozatlan idejűvé változtatom. Megszűnne az életkori korlátozás. Addig marad velünk, ameddig akar. Gondolkozzon rajta, Bonnie! Ráér holnap választ adni, amikor eljövök meglátogatni Catherine-t. Hector megfordult, és elindult az ezüstszínű Bentley felé, amely a sor legvégén parkolt. Bonnie a gyönyörű kocsira pillantott, és egy új világot látott feltárulni maga előtt. – Mr. Cross – kiáltott a férfi után sürgetően. – Gondolkodtam a dologról. A férfi visszanézett a válla felett. – És? – kérdezte. – Elfogadom az ajánlatot. Hector megállt, és megfordult. – Adja meg a mobil számát! – Leírom. – Elég, ha megmondja. Meg tudom jegyezni. Bonnie megmondta a számát. – Majd felhívom, hogy megbeszéljük a részleteket. Addig is értesítse a döntéséről a társadalombiztosítót! – mondta Hector, és megszorította Bonnie kezét. – Isten hozta a fedélzeten, Bonnie nővér! Hector beszállt a Bentley-be, és a rendőrkapitányságra hajtott. *** Harlow detektívfelügyelő negyvenes éveiben járt. Kövér volt és kopaszodott. Okos fakóbarna szeme fáradtnak látszott fémkeretes szemüvege mögött. Amikor Hector belé felállt és íróasztalát megkerülve üdvözlésére sietett. – Fogadja őszinte részvétemet, uram! Kérem, foglaljon helyet. Hozathatok önnek egy csésze kávét vagy teát? – Egy kávét. Feketén, tej és cukor nélkül. – Készen áll? Kezdhetjük? – kérdezte Harlow. Hector eltolta magától a csészét, és részletesen elmondta, hogy mi történt a Hazel elleni gyilkos merénylet előtt, beleértve azt is, hogy mit tett ő azért, hogy megpróbálja megakadályozni a merényletet, és mit csinált utána egészen a rendőrségi autóval, illetve Evans őrmesterrel való véletlen találkozásig. Csak a francia rendszámú furgon sofőrjének a leírását

hallgatta el. Harlow nógatására csak annyit mondott, hogy gumiálarcot viselt, és csak egy pillanatra látta, amikor elhaladt mellette. – Azt nem tudja, hogy fekete volt-e vagy fehér? – A karja, ami csupaszon volt, fekete volt. Teljes bizonyossággal csak ennyit mondhatok. Sajnos csak egy futó pillanat volt az egész. – De belül elégedettséget érzett. „Ha valaki ki fogja kérdezni azt a banditát, az én leszek vagy Paddy McQuinn. És nem lesz hivatalos eljárás, nem olvassuk fel a jogait, amikor darabokra szedjük. Egyértelműen ő irányította az akciót ” Harlow elégedett volt. – Igen, ez egybevág azzal, amit a helyszínen találtunk. – Evans őrmestertől hallottam, hogy a két tettes már nem élt, amikor rájuk találtak – mondta Hector. – Így van, Mr. Cross – erősítette meg Harlow. – Sikerült azonosítania őket, felügyelő úr? – Igen. Azonnal ujjlenyomatot vettünk róluk, és megtaláltuk őket a bűnügyi nyilvántartásban. Mindketten büntetett előéletűek. – Kihúzta íróasztala egyik fiókját, és egy kisebb paksaméta papírt vett ki belőle. A lapokat egyenként, magyarázat kíséretében átnyújtotta Hectornak. Az első egy rendőrségi fénykép volt. Hector azonnal felismerte. – Igen, ő vezette a motorkerékpárt. Harlow lenézett a papírra, és hangosan olvasta: – Victor Emmanuel Dadu. Huszonnégy éves. Brit állampolgár. Birmingham-ben született. Szülei 1981-ben vándoroltak be Kenyából Angliába. Nincs állandó lakcím. Háromszor volt büntetve. 2004-ben hat hónapot ült autólopásért Felthamban, a fiatalkorúak börtönében; 2009-ben minősített rablásért három hónapot kapott; 2011-ben ismét három hónapot kapott a 2011-es nyári lázongások során nyilvánosan elkövetett erőszakos cselekményekért. Egyébként kedves, aranyos srác. – Átnyújtotta Hectornak a papírlapot. – Igen – Hector a képet nézte. – Ő lőtt, ez a mocskos gazember gyilkolta meg a feleségemet. Hector kitörésére Harlow összeráncolta a szemöldökét, és tovább olvasta, ami a papíron volt: – Ayan Brightboy Daimar. Huszonhárom éves volt. A Szomáliái Mogadishuban született. Illegális bevándorló. 2009-ben egy évet ült betöréses rablásért. Fellebezett a kiutasítás ellen, és 2010-ben menekült státuszt kapott.

Hector diplomatikusan bólintott. Elégedett volt, amiért első feltevése helyesnek bizonyult. „Szomália. Egy újabb jel, ami a Tipoo Tip klánra utal. Kezd szépen összeállni a kép”, gondolta, és Harlowra nézett. – Van még valami, amivel a segítségére lehetek? – kérdezte. – Köszönöm a türelmét, Mr. Cross! Ha ismét szükségem lesz önre, tudom, hol érem el. Ha sikerül elkapnunk azt a fickót, aki a francia furgont vezette, a tárgyaláson szükségünk lesz a tanúvallomására. Kérem, fogadja még egyszer legmélyebb részvétemet felesége halála miatt. Legyen nyugodt, minden követ meg fogunk mozgatni, hogy megtaláljuk azokat, akiknek része volt ebben a szörnyűségben. Hazafelé menet Hector megállt Smallbrídge-ben a P and Bear kocsmánál. A zsíros rakott hús félénél tartott a pint csapolt meleg sörnek is még több mint a fele megvolt amikor bosszantani kezdték a pultnál ülő két kifestett fiatal nő kihívó pillantásai és éles nyelvű megjegyzései. Tovább ment Brandon Hallba. Otthon bekapott néhány Melatomint, és belezuhant a dupla ágyba. Pirkadatkor azzal az érzéssel ébredt, hogy valaki nagyon nincs rendben. Csendben feküdt, és Hazel lélegzését figyelte. De teljes csend volt körülötte. Behúnyt szemmel Hazel felé nyúlt, de Hazel oldalán teljesen hideg volt a takaró és a lepedő. Erre kinyitotta a szemét, oldalra fordult, és akkor tudatosult benne, hogy Hazel tényleg nincs többé. Ismét rátört a kínzó, szinte elviselhetetlen fájdalom. *** Kellet találni valami célpontot haragja és gyűlölete számára. Kiugrott az ágyból és kiment a fürdőszobába. Miután lezuhanyozott, lement a dolgozószobába. Bekapcsolta az asztali számítógépet. Bár tudta, hogy még túl korán van, mégis remélte, hogy Paddy már talált valamit a számára. Amint kinyitotta az e-mail fiókját, látta, hogy a „bejövő üzenetek” mappa tele van. Átfutotta az első néhány e-mailt, és látta, hogy mindegyik részvétnyilvánítás. Aztán felfogta, mi történt. A veszett sajtókutyák kiszimatolták a történetet. De hogyan voltak rá képesek ilyen gyorsan. Józan megfontolása ellenére rákattintott Rupert Murdoch hírhedt szennylapjának, a Sunnak az internetes oldalára. „Egy mellékúton lőtték agyon a milliárdos nőt”, harsogta a főcím, ami alatt Hazel képe volt látható, amint szőrmebundában, gyémántokkal felékesítve éppen kiszáll a Rolls Royce-ából. A háttérben Hector látszott. „Mielőtt meghalt

volna, még végzett két támadójával.” A cikkben minden el volt ferdítve. Csak annyi volt belőle igaz, hogy Hazel meghalt. Catherine születéséről nem esett benne szó. „Az ember azoknak a kis dolgoknak örüljön, amiknek lehet!” Átrágta magát az összes többi internetes honlapon. Minden nagyobb újság közölte a hírt. A Murdoch sajtóbirodalom minőségi napilapjának, a The Times-nak a híradása méltóságteljes és visszafogott volt. A Mailé és a Telegraphé már kevésbé. De egyikük sem adott hírt Catherine születéséről. Ettől Hector nagyon megkönnyebbült. „Titokban kell majd kihoznom a kórházból. Az újságíró vérebek már bizonyára kiszimatolták.” Ismét felment a vérnyomása; felkészült az előtte álló napra. Paddy-től nem jött semmi, de tudta, hogy hamarosan hallani fog róla. Túl korai volt még bármiféle eredményt várni tőle. John Bigelow egy hosszú e-mailt küldött. A Bannock Olajtársaság többi igazgatója nevében is kifejezte megrendülését és megdöbbenését Hazel meggyilkolása miatt, és közölte, hogy Houstonban már megszervezett Hazelnek egy megemlékezést. Majd így folytatta: „Szeretném, ha hozzájárulna ahhoz, hogy Londonban is megemlékezzünk Házelról. Nagyon sok barátja és üzlettársa volt abban a városban. Már meg is kértem az amerikai nagykövetet, aki régi barátom, hogy összeköttetései segítségével foglalja le erre a célra a St. Martin in the Fields templomot a Trafalgar Square-en. Azt javaslom, hogy mához képest két hét múlva tartsuk meg a megemlékezést, hogy mindazoknak, aki jelen akarnak lenni – és sokan vannak ilyenek – legyen idejük megszervezni az utazást. Remélem, nem forgat a fejében olyan gondolatokat, hogy a tragikus esemény miatt lemond a Bannock Olajtársaságban viselt igazgatósági tagságáról. Valamennyi igaz társa együttérzéssel gondol önre, és mindnyájan fontosnak tartják, hogy továbbra is hozzájáruljon a közös munkához. „Nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlem John ’Biggles’ Bigelow. Nekem épp annyira szükségem van mint állításod szerint neked rám. A Bannock-infrastruktúra fogja a számomra biztosítani azokat az eszközöket és anyagiakat, amikre azoknak a rohadékoknak a levadászásig szükségem lesz, akik ezt tették Hazellel.” Válaszlevelében Hector köszönetét mondott John ’Biggles’ Bigelownak. Elfogadta javaslatát, és biztosítóta afelől, hogy megtartja helyét a Bannock Olajtársaság igazgató tanácsában. Megírta neki, hogy

Hazel emléke is kötelezi, hogy folytassa azt a munkát, amelyre felesége szinte az egész életét szentelte. Gyorsan haladt az e-mailek feldolgozásával; nagy részüket letörölte. Aztán megakadt a szeme az egyiken, és megnyitotta. Ronald Buntertől, a Henry Bannock Családi Alapítvány főigazgatójától jött. „Kedves Mr. Cross! E-mailje mélységesen megrendített. Fogadja legőszintébb együttérzésemet felesége, Mrs. Hazel Bannock Cross halála miatt. Hazel gyönyörű, nagyszerű kiállású és nagyformátumú, rendkívül intelligens hölgy volt. Én magam személyesen is rendkívül tiszteltem és csodáltam. Véletlenül éppen Londonban leszek üzleti ügyben a megemlékezés időpontjában. Szombatig a Piccadilly-n található Ritz Hotelben tartózkodom. A központ telefonszáma 02074938181. Lakosztályom száma 1101. Mivel Ön a végrehajtója felesége végakaratának, rendkívül fontosnak tartom, hogy az Önnek megfelelő legkorábbi időpontban találkozzunk. Kérem, hívjon fel, hogy megbeszélhessük a találkozót. Tisztelettel Ronald Bunter.” Hector a telefonért nyúlt, és feltárcsázta a megadott számot. A telefonközpont kezelője azonnal felvette a kagylót, és kapcsolta az 1101-es lakosztályt. A vonal túloldalán női hang szólt bele a telefonba. – Jó reggelt! Jo Stanley vagyok, Mr. Ronald Bunter jogi asszisztense. Miben segíthetek? – A nőnek közép-atlanti akcentusa volt; pattogóan és visszafogottan beszélt. – Beszélhetnék Mr. Ronald Bunterral? – Kit jelenthetek be neki? – Hector Cross vagyok. – Te jóságos ég! Mr. Bunter már várja a hívását. Várjon, kérem! A „Te jóságos ég” kifejezést hallva Hector elmosolyodott. Saját anyján kívül mástól még nem hallotta ezt a kifejezést. Egy perc sem telt bele, és Bunter felvette a kagylót. Hangja vékony volt, de határozott, mint egy tudálékos öreg szobaasszonyé. – Mr. Cross, örülök, hogy telefonált.

– Mr. Bunter, mikor és hol tudunk találkozni? – Ma este hat után szabad leszek. Ha jól tudom, a városon kívül lakik. Sajnálatos módon nem áll a rendelkezésemre jármű... – Eljöhetek önhöz a Ritzbe? – Igen, az nagyszerű lenne. Hector a nap további részében folytatta, amit elkezdett – telefonált, hívásokat fogadott, elvégezte az összes papír-munkát. Néhány perccel délután egy után lement konyhába, belebújt derékig érő gumicsizmájába magához vette horgászbotját, és kiment a folyóhoz. A Honeymoon Poolt övező fűzfák ágai alatt volt egy jó horgászhely ahol sok hal volt. Hazel adta ezt a nevet, ő nevezte Nászutazás-nak, amikor kéz a kézben a tavacska partján üldögéltek. Erről az oldalról nem volt könnyű egyetlen dobással elérni a halat. Hector egy Daddy Longlegs pók-csalit fel a borra, és harmadik dobásra sikerült eltalálnia a pisztráng búvóhelyét. Az ezüstben és bíborban pompázó hal villogva, pörögve vetette rá magát a csalira, és Hector beakasztott neki. Jó tizenöt percen át fárasztotta. A pisztráng először nagy sebességgel úszkált körbe a kis tóban. Mikor végül sikerült kirántania a partra, fölé térdelt, és elgyönyörködött elegáns vonalaiban és csillogó színeibe majd szarvasagancsból készült bunkóval, amit a pisztráng, horgászok „papnak” neveznek, mert ez adja fel a halnak az utolsó kenetet, egy csapással agyonütötte. A szakács erdei gombával grillen megsütötte. Hector a teraszon ette ebédre. Ebéd után átöltözött, sötét öltönyt vett fel, és megint a bejárathoz rendelte a Bentleyt. Minden kézhez állt benne, és jó volt vezetni. Útközben megállt a kórháznál, hogy eltöltsön egy lopott órát Catherine-nel. „Napról napra szebb”, gondolta. Miután kiebrudalták a szülészeti osztályról, megkereste az ügyeletes orvost. – Mikor vihetem el a lányomat, doktor? – kérdezte. Az orvos belepillantott Catherine kórlapjába. – Nagyon jól van. Megszervezte már, hogy ki fog gondoskodni róla, Mr. Cross? – Igen. – Tudom. Az egyik legjobb nővért csalta el az osztályomról. – Beismerem a vádat – mondta Hector. Az orvos gyászos képet vágott.

– Rendben. Holnap a reggeli vizit után kiengedem a lányát. Aláírja az átvételt, és elviheti. – Az autóparkoló felé tartva Hectort furcsa, lelkes hangulat kerítette a hatalmába: a gondjaira bíztak egy apró emberi lényt. Catherine volt az egyetlen dolog, ami ténylegesen része volt Hazelnek. Elindult London felé. *** A Ritzhez érve a portás gondjaira bízta a Bentley-t, és a lépcsőket kettesével véve felrobogott a szálloda bejáratához. Mikor a portáspulthoz ért, látta, hogy ott már három vagy négy ember várakozik. Beállt a sor végére, és szórakozottan körbejáratta tekintetét a hallban és az előcsarnokban. Kitört a szent és sérthetetlen brit tea-idő: az előcsarnok szinte teljesen megtelt. Az előcsarnokkal szemben lévő asztalnál egy nő üldögélt. Amikor Hector tekintete átsiklott felette, a nő felállt, és egyenesen Hectorra nézett. Hector tekintete visszasiklott rá. Magas, feltűnően szép nő volt. Fényes fekete hajában rozsdabarna csíkok voltak. Egymástól távoli két nyugodt tekintetű, tengerzöld szemét szív alakú arc foglalta keretbe. Hosszú karcsú lábán Hector felé indult. Magas sarkú cipője kihangsúlyozta szép formájú vádliját. Szűk szoknyája egy ujjnyival a térde felett végződött. Csípője egyszerre volt karcsú és kerek. Előremeredő, telt keblei kidomborították elegánsan szabott kosztümkabátját. Hector elé érve a nő megállt, és tartózkodó, zárkózott mosolyt vetett Hectorra. – Mr. Cross? – kérdezte. – Jo Stanley vagyok. – Lágy és kellemes hangja volt, de tiszta kiejtése határozottságról tanúskodott. Hector kezet fogott vele. – Igen, Hector Cross vagyok, örvendek, hogy megismerhetem, Miss Stanley. – Természetesen Mr. Bunter már várja. Felviszem a lakosztályba? Mások is voltak a felfelé tartó felvonóban, ezért addig nem szólaltak meg, míg fel nem értek a legfelső emeletre. Végigmentek a folyosón, és amikor a folyosó végén a kétszárnyú ajtóhoz értek, a nő megérintette Hector karját, hogy egy pillanatra visszatartsa. – Fogadja őszinte részvétemet a felesége miatt! Viszonylag jól ismertem. Csodálatos személyiség volt: egyenes és erős. Együtt érzek magával.

Hector látta rajta, hogy minden szavát komolyan gondolja, és ez mélyen megrendítette. – Köszönöm. Nagyon kedves Öntől. *** Ronald Bunter egy kanapén ült a nappali túlsó végében, megérkezésükkor felállt. Alacsony, ősz hajú, elegáns ember volt, Aranykeretes olvasószemüveg volt rajta. Ingujjban volt, és élénkpiros nadrágtartója sehogy sem illett különben komoly öltözékéhez. Arckifejezésében volt valami fenyegető. Hector alig tudta elnyomni mosolyát, mert eszébe jutott Hazel megfogalmazása: „egy rakás karót nyelt vaskalapos jogász.” Kezet ráztak. Hector látta, hogy Bunter fakó szeme felcsillan. Lehet, hogy a feltűnő élénkpiros nadrágtartó utal az igazi természetére? – Engedje meg, hogy még egyszer hangot adjak együttérzésemnek. Tragikus körülmények között találkozunk, Mr, Cross. – Az asztalon szétszórva heverő bulvárlapokra mutatott. Az összes címlapon Hazel fényképe volt látható. – Nyomasztó üggyel kell most foglalkoznunk. – Igazán kedves és figyelmes öntől, Bunter úr. – Mielőtt belekezdenénk, hadd kínáljam meg valami frissítővel. Teát vagy kávét kér? – Kávét, ha lehet. – Én is. – Bunter az asszisztensére pillantott. – Lenne szíves intézkedni, Jo? Amíg a nő telefonon leadta a rendelést a szobaszerviznek, Bunter a vele szemben lévő fotelre mutatva hellyel kínálta Hectort. Hector letette aktatáskáját az asztalra, és belesüppedt a kényelmes fotelba. – Remélem, nincs ellenére, hogy az asszisztensem jelen legyen. Pontos feljegyzéseket készít mindarról, amiről beszélünk. – Semmi kifogásom ellene. Amíg a szobapincérre vártak, az időjárásról beszélgettek, amely – és ebben mindketten egyetértettek – az évszakhoz képest igazán kellemes volt. Aztán témát váltottak, és az amerikai elnökválasztást vették terítékre. Bunter elkötelezett republikánus volt, és Hector egyetértett vele. Jo kitöltötte a kávét, és miután mindannyian kezükbe vették csontszínű porcelán csészéjüket, Bunter az asztal túloldalán ülő Hectorra nézett. – Akkor folytathatjuk, Cross úr? – És Hector válaszát meg sem várva

folytatta. – Nyilván tudja, hogy én vagyok a Henry Bannock Családi Alapítvány vezérigazgatója, ami annyit jelent, hogy enyém a döntő szavazat a bizottságban. – Igen, a feleségem elmondta. – Az ön felesége egyike volt az Alapítvány kedvezményezettjeinek. – Még hány kedvezményezett van? – próbált visszalőni Hector, hátha talál, de Bunter kitért a válaszadás elől. – Nem áll módomban tájékoztatni erről. – Bunter szeméből eltűnt a csillogás, és arckifejezése komorrá vált. Hazel mondta, hogy ez fog történni, de neki magának kellett megtapasztalnia. – A feleségének élete végéig rendelkezésére álltak az Alapítvány egyes vagyontárgyai – folytatta Bunrer. – De nem képezték a tulajdonát, ezért visza kell kerülniük az igazgatótanács ellenőrzése alá. – Igen, erre is figyelmeztetett. Teljes mértékben együtt fogok működni önökkel. Bunter arckifejezése kissé megenyhült. – Köszönöm, Cross úr. Rendelkezésünkre tudná bocsátani Mrs. Bannock-Cross halotti bizonyítványának egy példányát? Sok nehézségtől kímélne meg mindnyájukat. – Igen. Akár azonnal is. – Hector kinyitotta aktatáskáját, és egy átlátszó dossziét húzott elő belőle. A dossziéból kiemelt egy hivatalos iratot, és odacsúsztatta az asztalon. Bunter gyors és figyelmes pillantást vetett a papírra – Cross úr, ön nagyon hatékony. – Úgy hiszem, feleségem lányának születési bizonyítványára is szüksége lesz, – mondta Hector, es egy másik iratot is kihúzott a dossziéból. – Köszönöm, de az irattárunkban is megvan Cayla Bannock születési és halotti bizonyítványa. – Én nem Cayla Bannockra gondoltam, hanem Catherine Cayla Bannock-Crossról beszélek. Bunter megrökönyödve nézett Hectorra. „Egy pont a javamra, uram”, gondolta elégedetten Hector. Feltételezte, hogy nem könnyű pontot nyerni ettől a kis embertől. De Bunter gyorsan összeszedte magát. – Bocsánat, de nem tudom követni, Mr. Cross. A feleségének csak egy lánya volt, ehhez nem fér kétség. Hector néhány pillanatig élvezte ellenfele zavarát, majd így szólt: – Öt órával a halála előtt feleségem császármetszéssel életet adott egy

kislánynak. És azt akarta, hogy a baba a Catherine Cayla nevet kapja. Itt van Catherine születési bizonyítványa. Bunter átnyúlt az asztal felett, és kivette az iratot Hector kezéből. Figyelmesen átolvasta, és közben maga elé motyogott: – Elképesztő! Micsoda figyelemreméltó fordulat. Amikor a szépség szikrája egy pillanatra átvillan a tragédia sötét és szomorú felhőin. – Aztán felnézett Hectorra, és elmosolyodott. – Gratulálok az apaságához, Cross úr! – Köszönöm, Bunter úr! – Hector visszamosolygott rá. Egy könnyű érintést érzett a karján, és odapillantott. Jo Stanley előrehajolt, és rátette a kezét Hector alsókarjára. – Annyira örülök ennek. Meggyőződésem, hogy Catherine komoly vigasztalást fog jelenteni az ön számára – mondta, mint aki komolyan gondolja. – Ez nagyon nagy jelentőséggel bír az Alapítvány számára. Catherine teljes jogú kedvezményezett lesz – vette át a szót Bunter. – Még akkor is, ha nincs vérrokonságban Henry Bannockkal? – Hector tisztán akarta látni a helyzetet. – Efelől semmi kétség – mondta Bunter. – Henry nagyszerű ember volt. Az egyik legnagyszerűbb az általam ismert emberek közül. Nem volt kicsinyes, és hiányzott belőle a rosszindulat. Ami pedig a lányát illeti, mostantól kezdve élete végéig az Alapítvány felel mindenért, amire szüksége van, bármire is lenne szüksége. Csak a számlákat kell elküldenie nekünk, de ha nincsenek számlák, elég, ha röviden leírja, mire van szüksége, és becslése szerint ez mennyibe kerül. Az Alapítvány azonnal megtéríti minden költségét. Ha a gyermek elég idős lesz ahhoz, hogy fizetésért dolgozzon, az Alapítvány megnégyszerezi jövedelmét. Ez egész életére vonatkozik. – Igen. Henry Bannock rendkívüli személyiség volt. Együttműködésünk során néhány alkalommal találkoztam vele. Tőle kaptam a megbízást a Bannock Olajtársaság Biztonsági Szolgálatához – értett vele egyet Hector. – Igen, tudom – válaszolta Bunter. – Beszélt önről. Kedvelte. – Ez igazán jól esik – mondta Hector. Bunter órájára pillantott. – Tíz perc múlva hat. Azt hiszem, még egy kicsit korán van. De nem kéne innunk annak örömére, hogy a lánya megérkezett erre a bűnös világra? – mondta Bunter, és választ meg sem várva Jo Stanleyhez fordult. – Jo, kedvesem mintha láttam volna egy üveg Dom Perignont a mini bárban?

Hector lassan kortyolta a pezsgőt. A társaság kellemes volt, és nem sok kedve volt visszamenni az üres előcsarnokba Meglepte, amikor Bunter meghívta vacsorara. A Ritz pompás éttermében vacsoráztak hármasban. Bunter szivelyes vendéglátó, Jo Stanley jó közönség volt. Nem volt ok a vidámságra de egy alkalommal Jo elnevette magát Hector egyik megjegyzésén. Nevetése még beszédhangjánál is dallamosabb volt. Amikor Hector távozott, mindketten elkísérték a szálló bejáratához. Noha barátságos estét töltöttek együtt, továbbra se szólították egymást keresztnéven. Megmaradtak a Cross úr, Bunter úr és a Stanley kisasszony megszólításnál. Amikor kezet fogtak, Bunter így szólt Hectorhoz: – Jo és én holnap visszarepülünk Houstonba, de ne felejtse el hogy csak fel kell hívnia, ha Catherine Caylának bármire szüksége lenne. Végül Hector búcsúzóul kezet nyújtott Jonak, amit a hölgy habozás nélkül elfogadott. Hectort egy rövid pillanatra ismét elkápráztatta a nő szépsége. De részéről nem volt ebben semmi szándék. Olyan volt, mint amikor felfigyelünk egy elsuhanó felhőre vagy egy virágzó rózsára, A portás kinyitotta neki a Bentley ajtaját. Hector elfordult Jo-tól, becsúszott a kocsi ülésébe, és elhajtott anélkül, hogy a visszapillantó tükörbe nézett volna. Bonnie Hapworth felettesei hozzájárultak ahhoz, hogy előzetes bejelentés nélkül szabadságot vegyen ki annak fejében, hogy Hector jelentős összeggel járult hozzá ahhoz az alaphoz, amelyből a kórház egy új MRI készüléket akart beszerezni. Másnap reggel elment érte Winchesterbe, ahol lakott, és bemutatta őt a két huszonnégy órás nővérnek, akik már a Land Rover hátsó ülésén foglaltak helyet, és egyenesen a kórházba hajtott. Minden szükségessel – Mózes-kosárral, cumisüvegekkel, tartalék pelenka csomagokkal és egyéb holmival – fel voltak szerelkezve, ami egy anyátlan csecsemő ellátásához nélkülözhetetlen. A szülészeti osztályon kisebb fogadóbizottság várta őket. Ott volt az összes ügyeletes nővér is, hogy elbúcsúzzanak Catherine-től, és hogy egy utolsó pillantást vessenek az apjára. Hector a karjában vitte lányát az autóhoz, kísérete pedig követte. Brandon Hallba érkezve, Agathával és a lakájjal az élén a teljes személyzet felsorakozott az üdvözlésükre az oszlopos főbejárat előtt. Illő ceremónia kíséretében megmutatták nekik Catherine-t, majd a

baba ünnepélyesen lehányta hímzett pizsamáját és apja kabáthajtókáját. Hector annyira megijedt, hogy azonnal vissza akart rohanni a kórházba. De Bonnie nővérnek sikerült lebeszélnie erről. – Minden baba ezt teszi, Mr. Cross. – De legalább ne rajtam gyakorolná! Miután Catherine-t kényelembe helyezték új lakosztályában, a folyamatos izgatott nyüzsgés és női nevetés hatásara a ház is egyre inkább megtelt élettel. De mintha Hector félrehúzódott volna. Végakaratában Hazel kikötötte, hogy halála a lehető leggyorsabban hamvasszák el. De a gyilkosság gyanúja miatt a halottkém boncolást rendelt el, és annak befejezéséig nem járult hozzá Hazel holttestének kiadásához. Hectort éjszakákon át nem hagyták aludni a lelki szeme előtt megjelenő képek arról, hogyan alázzák és csonkítja meg annak a nőnek a testét, akit az életénél is jobban szeretett, és mindhalálig szeretni fog. A várakozás véget nem érőnek tűnt, de végül Hazel maradványai visszakerültek hozzá. Hector zártkörű hamvasztási szertartást szeretett volna de a késedelem miatt Hazel halálanak híre széles körben ismertté vált. Több száz ember gyűlt össze a világ minden sarkából, hogy végső búcsút vegyen tőle. Ráadasul a Brandon Hall és a belgraviai ház teljes személyzete is jelen akart lenni, A kápolna szinte teljesen megtelt. De Catherine Cayla megszületését Hector továbbra is megpróbálta titokban tarani. Ezért a dajkák felügyelete alatt hagyta a babát. Hazel koporsója zárva volt. Hector előző éjszaka elment a halottasházba. Nem akarta, hogy mások is lássák Hazel hideg és sápadt arcát. Most egyedül ült az első sorban, A kápolna tele volt kontyvirággal. A papot, aki a búcsúbeszédet tartotta, Hector most látta először. Kifejezéstelen arccal nézte, hogy a pap megnyomja az indító gombot, és a koporsó végiggördül a szállítószalagon, majd eltűnik a tolóajtó mögött. Amint az ajtó bezárult, Hector felállt, és hátrament a széksorok között. Tekintetét mereven előreszegezte; nem vett tudomást a kápolnát zsúfolásig megtöltő emberekről. Azon az éjszakán egyedül ült Brandon Hall hosszú ebédlőasztalánál, és feledést keresve megivott két üveg bordóit. S bár józan maradt, haragja minden egyes pohár borral fokozatosan nőtt, mígnem égő pokollá változott, és azzal fenyegetett, hogy őt is elnyeli. ***

Másnap reggel tiszta fejjel ébredt, és dühe is lecsillapodott. Bevett három aszpirint, és alaposan fogat mosott – ez volt a gyógymódja a másnaposságra. Ezt követően lezuhanyozott és felöltözött. Aztán lement a dolgozószobába. A szobalány az asztalon hagyta a reggeli Timest. Címoldalával felfelé feküdt az asztallapon, és Hector a szoba túloldaláról is el tudta olvasni rajta a főcímet. Egy pillanatra megdermedt a rémülettől, de aztán összeszedte magát, és gyors léptekkel az asztalhoz ment. Felkapta az újságot: „A meggyilkolt asszony halálos ágyán hozta világra gyermekét. A fejlövéssel halálosan megsebesített milliárdos örökösnő, Hazel Bannock-Cross halála előtt öt órával egy leánygyermeket hozott világra. A csecsemő jó egészségnek örvend, és szerdán kiengedik a winchesteri Royal Hampshire Megyei Kórházból. Gondozásáról apja, Mr. Hector Cross gondoskodik a hampshire-i Smallbridge közelében lévő Brandon Hall...” Hector végigfutotta az oldalt. Az egész történet ott állt az újságban, és a leírtak lényegében megfeleltek a valóságnak. Papírgolyóvá gyűrte az újságot, és a falhoz vágta. – Gazemberek – vicsorogta –, átkozott gazemberek! Megfordult, visszarohant a folyosón, és a lépcsőket kettesével véve felrobogott a következő emeletre. Berontott a babaszobába, de az ajtóban megállt. Catherine anyaszült meztelenül, hason feküdt az asztalon, és lábacskáival a levegőben kalimpált, miközben Bonnie nővér fehér hintőport szórt rózsaszínű popsijára. – Mr. Cross – kérdezte levegőért kapkodva Bonnie mi a baj? – Semmi – válaszolta Hector, és hátrálni kezd Csak ellenőrizni akartam valamit. Minden rendben van? Bonnie elmosolyodott. – Ó, igen. Most ittunk meg egy teljes üveggel, és engedtünk el egy jókora pút. – A többes szám használata szomorú emlékképet idézett Hector emlékezetébe. – Az jó. Nagyon jó. Bonnie nővér, akkor most figyeljen ide! Azt akarom, hogy mindent pakoljon itt össze, azonnal beköltözünk a londoni házba. A sajtó szétkürtölte Catherine születését. A szörnyeteg azonnal meg fogja tudni ; hol talál magukra. – Mindent összecsomagolni? – Bonnie hitetlenkedve nézett Hectorra. – De hiszen csak most jöttünk ide! Tényleg ezt akarja, uram?

– Igen. Ezt akarom. Gondoskodjon róla, hogy délután egyre készen álljanak. – Hector otthagyta őket, és visszament a dolgozószobába. Felvette a házi telefont, es felhívta a birtok fő vadőrét, aki rögtön felvette a telefont. – Paul, kérem, zárja be a birtok összes kapuját, és mindegyikhez állítson egy-egy vadőrt. Legyen náluk puska! Nem léphet be idegen a birtokra. Megértette? – És mi legyen a faluból érkező szállítmányokkal, Mr. Cross? Teherautót várunk Farnham-ből. A fácánoknak hoz eleséget. – Győződjön meg róla, hogy ismerik a sofőrt! Idegen nem jöhet be. – Hector visszaakasztotta a telefont. Körülnézett a szobában, és összeírta azt a néhány dolgot, amelyeket magával akart vinni Londonba. Nem volt sok. A részletekre is mindig odafigyelő Hazel mindkét házat szinte mindennel egyformán látta el. Az esetek többségében elég volt bemenni Londonba és kijönni a kastélyba, ha úgy adódott. Még Catherine-nek is berendezett gyerekszobája volt ott. Ha csak erről lett volna szó azon a végzetes napon, talán soha nem futnak bele a csapdába, és Hazel még mindig élne. Azon tűnődött, mi volt a címe a könyvnek, amit aznap el akart hozni Brandon Hallból. Megint felvette a telefont, és a londoni belgraviai ház számát hívta, amit maguk közt mindig csak a „Tizenegynek” hívtak. A lakáj vette fel a telefont. – Cross-rezidencia. Miben segíthetek? – Jó reggelt, Stephen. – Ó, Mr. Cross! Hogy van, uram? Mindnyájunk megrázott, ami az úrnővel történt. Annyira szeretetreméltó hölgy volt! Mindnyájunknak nagyon fog hiányozni. – Köszönöm, Stephen – válaszolta rosszkedvűen Hector. – Ma délután érkezem a babával és a dadákkal. Határozatlan ideig maradunk. Kérem, készítsen elő mindent az érkezésünkre. A Range Rover háromnegyed egykor haladt át Brandon Hall kapuján. Hector örült, hogy Bonnie Hepworth-öt választotta a dadák főnökének. A lány betű szerint követte utasításait. A birtok kapui zárva voltak, és Paul Stowe, a fővadász állt őrt hóna alatt puskával. Hector letekerte a kocsi ablakát, hogy beszéljen vele. Paul a Különleges Légiszolgálatnál, Hector egykori ezredében szolgált. Afganisztánban súlyosan megsebesült egy tálibokkal folytatott összecsapásban, és

felgyógyulása után leszerelték a hadseregből. Amikor jelentkezett vadőrnek, Hector tétovázás nélkül felvette. Soha nem volt oka megbánni ezt a döntését. Hector megismételte utasításait Paulnak, hogy tartsa a kapukat zárva, és ne engedjen idegeneket a birtok területére. Aztán elindult, és a visszapillantó tükörből figyelte, hogy Paul bezárja a nehéz, reteszes acélkaput. Három óra múlva begördültek a Belgravia 11. alagsori garázsába. Hector nem vezetett gyorsan Catherinenek nyugodt útja legyen. Amikor egy órával később benézett a gyerekszobába Catherine már jóllakottan, megbüfiztetve, összegömbölyödve aludt a bölcsőjében. Hectornak aznap először volt alkalma arra, hogy egy kicsit leeresszen. *** A Brandon Hallból magával vitt holmik között volt kedvenc portréja Házelról. A képet felakasztotta az íróasztalával szemben lévő falra, és bekapcsolta a számítógépet. Amint betöltött a számítógép, ellenőrizte a bejövő e-maileket. A bejövő üzenetek oszlopának felső harmadában megtalálta a várva várt levelet. Nasztyával az Emirátusok Légitársasága EK 005-ös számú járatával csütörtökön, helyi idő szerint 18 órakor érkezünk a Heathrow 3-as termináljára. Értünk tudsz jönni? Híreim vannak. Paddy Huszonnégy órával később, amikor kileptek a terminál érkezési oldalának a kijáratán, Hector már várta őket. Paddy csontos arca kakaóbarna volt. Násztya arcának es csupasz karjának a színét a réz és az arany közötti árnyalatként lehetett meghatározni. Mindkettőjükön látszott, hogy majd kicsattannak az egészségtől. Hector mindkettejüket megölelte. Testük izmos és ruganyos volt, mint az edzésben lévő atlétáké, minthogy azok is voltak. – Nálam fogtok lakni a belgraviai házban – közölte velük – Reméltem, hogy ezt fogod mondani – válaszolta Násztya. – Jó hercegnőnek lenni a változatosság kedvéért, – Nazzy, te nem hercegnő vagy, hanem cárnő. – Miért kell mindig marhaságokat mondanod, Hector Cross? – Násztya megpróbált gőgös képet vágni, de nem sikerült neki. Lelke mélyén szerette, amikor Hector cárnőnek nevezi. Két oldalról puszit nyomott Hector arcára. Bepakolták poggyászukat a Range Roverbe. Paddy előre ült Hector

mellé, Násztya a mögötte lévő ülést foglalta el. Hector elfojtott egy mosolyt: „Milyen meggyőzően játssza az alávetett feleség szerepét, amikor éppen nem rúgja szét a fenekét annak, aki felbosszantja.” Amint egyedül maradtak, Paddy és Násztya újból kifejezték együttérzésüket Hazel meggyilkolása miatt, és kinyilvánították szándékukat, hogy megbosszulják halálát. Hector sután válaszolt, nehezére esett megtartania dacos arckifejezését. Aztán, mindhármuk megkönnyebbülésére a beszélgetés nyugodtabb és mindennaposabb témákra váltott. Jó ideje nem találkoztak, és kicserélték az információikat közös barátaikról, ismerőseikről. Aztán Paddy beszámolt Hectornak a Crossbow Security Társaság jelenlegi ügyeiről. Az autópályára érve a forgalom tovább gyérült, és Hector a fontos témákra fordíthatta a figyelmét. – Szóval azt mondod, vannak híreid a számomra, Paddy. Jók vagy rosszak? – Jók is és rosszak is. Először a jókat mondom el. Nazzy talált egy teljesen biztonságos otthont Catherine-nek. Ahogy javasoltad, egy teljes emeletet – a legfelsőt – Mohammed herceg tengerparti toronyházainak egyikében, Abu Zarában. Magánfelvonóval lehet feljutni hozzá, ráadásul az épület tetején helikopter leszállópálya és úszómedence is van. És van hely bőven egy biztonsági egység számára is. Bevehetetlenné tudjuk alakítani. Ez a jó hír. – És mi a rossz? – Hector felhúzta a szemöldökét. – A herceg százhúsz millió dollárt kér... készpénzben, közvetlenül a szerződés aláírása után. – Jézus Mária!– kiáltott fel Hector. Paddy-nek szemmel láthatóan nem tetszett Hector válasza. – Jézusnak semmi köze az üzlethez, a herceg nem hiz benne. – Hajlandó bérbe adni nekünk? – Igen, de az se sokkal jobb. Tizenöt milliót kér egy évre. Ilyen olcsón csak a legjobb barátainak adná ki, hogy őt idézzem. Hector gondolkodott. – Elkapta a tökünket – Nem tudnád visszafogni a nődet, Paddy? – Hector, és ismét elmerült gondolataiban. Ronald Bunter biztosította arról, hogy a Bannock Alapítvány Catherine minden kiadását fedezi. És nem luxusról volt szó, hanem szükség. Catherine biztonsága, sőt életben maradása volt a tét, az ideje próbára tenni a jó öreg Ronny szavahihetőségét. Ha Bunter elutasítaná, Hector eltökélte,

hogy maga fizeti ki a költségeket. Hazel elég pénzt hagyott rá, hogy megtegye. Catherine-nek biztonságba kell kerülnie, az ár nem számig – Ki kell bérelnünk. Aztán egy év múlva talán nem lesz rá szükségünk. Mikor költözhetünk be? – kérdezte Paddy-től. – Akár azonnal. Az ár tartalmazza a berendezést a teljes felszerelést. Az ingatlan beköltözhető állapotban van De még szépíthetsz rajta, ha Catherine-t már biztonságba helyeztük. Mikor akarod Abu Zarába vinni? – A lehető leghamarabb – válaszolta Hector. – A kockázat napról napra exponenciálisan növekszik. Bocsáss meg egy pár percre! Beszélnem kell egy barátommal. – Karórájára pillantott. A texasi Austinban öt órával korábban volt, Mobilja névjegyzékében benne volt Ronald Bunter magán telefonszáma. – Itt Bunter. – A félreismerhetetlen vénlányhang kizökkentette gondolataiból. – Jó napot, Bunter úr. Hector Cross vagyok. – Örülök, hogy felhívott, Cross úr. Miben lehetek a segítségére? Hector elmondott neki mindent. Bunter csendben hallgatta, amíg mondandója végére nem ért. Aztán halk hangon megkérdezte: – Milyen egyéb opció létezik Catherine védelme érdekében, Cross úr? – Nincs más opció, Bunter úr. Ön is tudja, mit tettek Catherine anyjával. – Beszélnem kell igazgató társaimmal. De még ma, munkaidőben visszahívom, Cross úr. – Köszönöm, uram. Hector kinyomta a telefonját, és Paddy-re pillantott. – Van még más közölnivalód is? Látom az arcodon, hogy visszatartasz valamit. – Már majdnem ott vagyunk a Tizenegyben. – Paddy tétovázott. – Megvárom, amíg odaérünk. – Rendben – adta be a derekát Hector. – A szokásos lakosztályotok már készen vár benneteket. De előtte még üdvözölnötök kell Catherinet. – Utána kaptok egy fél órát, hogy kicsípjétek magatokat. Hazelnél az volt a szabály, hogy az úriembereknek fel kell öltözniük a vacsorához. – Egyetlen úriembert sem látok a közelben – mondta Násztya. – Ne bátorítsd Nazzy-t – mondta szomorú képpel Paddy. – Az orosz

viccek olyanok, mint az orosz orvlövészek; jól vannak álcázva, nehéz észrevenni őket. *** Amikor Násztya először megpillantotta Catherint átváltozáson ment keresztül. Szinte elolvadt, akárcsak a titánium-acél lemez az elektromos kemence izzó tüzében. Karjába vette a babát, és oroszul dünnyögött neki. Cathrine pedig világoskék szemeit forgatva próbálta beazonosíta e rendkívül barbár hangok forrását. Aztán Nasztya vádolóan Paddy-re emelte tekintetét: – Miért nem kapok tőled egy ilyet? – Ne légy igazságtalan! – vágott vissza bosszúsan Paddy. – Hát nem próbálok meg mindent tőlem telhetőt a cél érdekében? Végül sikerült kicibálnia Násztyát a babaszobából felzavarni a lakosztályukba. Egy órával később, amikor megjelentek Hector dolgozószobájában, Paddy fekete csokornyakkendőt viselt, zakójára feltűzte kitüntetéseit. Násztya magasra tornyozta szőke haját, és mély dekoltázsa volt. – Te jó ég, Paddy! Te aztán tudsz választani. – Hector túljátszott csodálattal nézett Násztyára. – Micsoda gyönyörű nőt hoztál ide! Násztya egy csókot hintett Hectornak, aki már előtte elkészített számára egy vodka-tonikot, Paddy-nek pedig nagy pohár Jameson whiskyt. – Üljetek le, igyatok, aztán beszéljetek! Paddy nagyot kortyolt az italából, majd hangosan kifújta a levegőt. Aztán erős ír akcentusával megjegyezte: – Dublinon túl ehhez foghatót sehol sem lehet találni. – Ennél érdekesebbet nem tudsz mondani? – Tariq fülest kapott valakiről, akit kihagytunk, amikor megtisztítottuk Tipoo Tip fészkét. Hector kiegyenesítette magát magas támlájú székében, és letette a poharát. – Folytasd! – mondta csendesen. – Ahogy megbeszéltük, visszaküldtem Tariq-ot Puntlandbe. Ott született, nem lóg ki. Rokonai, barátai élnek ott. Busszal utazott. Először lement a régi kalózbázisra, a Gandanga Bay-be, de teljesen kihaltnak találta. – Ez nem lep meg. – Zord mosoly ült ki Hector arcára. – Elég alapos munkát végeztünk ott. – Felperzselt föld – mondta egyetértően Paddy. – Tariq ezután

visszament Tipoo Tip erődjébe, a Miracle oázisba. Ez az a hely, ahol megmentetted Caylát a szörnyetegtől. Csupán néhány túlélő tengeti az életét ott, a romok között. Közülük az egyik a kán ágyasa volt. Tariq szerint egy öreg banya, vak, mint a denevér, és éhezik. Tariq megetette és jó kedvre derítette. Az öregasszonyt Almasnak hívják. Arra ugyan nem emlékezett, hogy mit evett reggelire, de teljesen tisztán emlékezett arra, ami húsz évvel ezelőtt történt. Kétszáz évre visszamenőleg kívülről fújja Tipoo Tip családfáját. Azt állította, hogy ikreket szült a kánnak. Egy fiút és egy lányt. Elmondta Tariqnak, hogy a fia, Kamal, irányította a kán kalózflottáját. Ez az a srác lehet, akit lelőttél a Golden Goose fedélzetén. – Soha nem felejtem el – mondta mosolyogva Hector. – Öt darab 9 mm-es golyóra volt szükség a lenyugtatásához. – Kemény gazfickó volt, az már igaz – tette hozzá Paddy. – Annyira azért nem volt kemény. – Násztya most szólalt meg először. – Úgy visított, mint egy csecsemő, amikor leharaptam az ujját. Hector felnevetett. – Ez figyelmeztetés akar lenni arra, hogy soha ne bőszítsd fel a feleségedet. – Ugyan, Násztya egy lágyszívű kisbaba, majd meglátod. – Paddy gyengéd pillantást vetett Násztyára. – De elkalandoztam a tárgytól. Az öregasszony, – aki Kamal anyjának mondja magát azt állította, hogy Kamal ikertestvére tizenhat éves korában világra hozott gyereket. Ez a fiú tehát Tipoo Tip unokája. ^ – Bökd már ki! – sürgette Hector. – Megszerezte a nevér? Mi történt vele? Él még? – Aazim Muktar Tipoo Tipnek hívták, illetve jelenleg is. Húsz éves kora körül elhagyta Afrikát, és ide jött iszlám jogot tanulni a Regents Park-i nagymecsetbe. – Most is Londonban van? Tud valamit erről az anyja? – kérdezte Hector. – Nem, semmit sem tud róla. Tulajdonképpen nagyon keveset tud arról, mi történik mostanában. Ideje nagy részét a tündérek világában tölti. Még azt se tudja, ő maga hol van hát még az unokája. De én felhívtam a londoni mecsetet beszéltem az egyik ottani mollával. Ő jól ismeri Aazim Muktart. Fontos egyházi személyiség lett belőle; az egész Közel Keleten nagyra becsülik. Befolyásos, nagyhatalmú ember. – Értem. És hol találjuk meg? – Az öböl túloldalán, Mekkában, Abu Zarával szemben. Ő a Masjid

Ibn Baaz mecset egyik fő-mollája. Elküldtem Tariqot, hogy szimatolja körül a mecsetet. Ezért jelentkezett oly sokára nálad. Tariq elment néhány istentiszteletre, megnézni Aazim Muktárt, és hallotta prédikálni. A mecset tömve volt. és a hívők a „kezéből ettek”. A Közel-Kelet minden sarkából – odacsődültek hallgatni a szavait. Még Tariqra is mély benyomást tett. Azt mondja, hogy Aazim Muktar szent ember, – Örömmel hallom. Szóval, ha végeztem Aazim Muktarral, lesz hova mennie, hiszen Allah szívesen látja – mondta fenyegető hangon Hector. – Mennyire nehéz elkapni, Paddy? Paddy a kérdést fontolgatta, aztán maga is kérdéssel válaszolt: – Jól gondolom, úgy-e, hogy nem egy mesteri lövéssel akarod leszedni, amikor kilép a mecsetből? – De nem ám! – válaszolta Hector. – Bele akarok nézni a szemébe; látni akarom a lelkét. Azt akarom, hogy megtudja, ki vagyok, és milyen árat kell fizetnie. Mesélni akarok neki Hazelről. Azt akarom, hogy lássa, amikor eljön érte a fekete angyal. Azt akarom, hogy lassan haljon meg, és hallani akarom a sikoltozását. Hector dühe még Paddy-t is megdöbbentette. Eltartott neki egy darabig, amíg kigondolta, mit válaszoljon. – Nem állítom, hogy lehetetlen elkapni, de a dolog nem lesz problémamentes. Végül is nem kell ejtőernyővel leszállnunk egy sivatagi erődítménybe, mint amikor a nagyapját elkaptuk. Az egyik ima után Tariq egészen a lakhelyéig követte őt és kíséretét. Egy templom-negyedben lakik, úgy egy kilométernyire a mecsettől. Nem tudta megközelíteni az épületet anélkül, hogy magára ne vonná a figyelmet. De azt mondja, hogy egy nagy épület, amelyet erős fal vesz körül. Nehezen megközelíthető hely; sok szem figyeli. A kapuját fegyveres őrök vigyázzák. Nem lesz olyan könnyű végrehajtani az elgondolásodat, mint ahogy mondjuk én szerettem volna. Hector kézbe vette a poharát, meglötyögtette a whiskyt és belebámult. De még mielőtt megszólalhatott volna, az övére tűzött telefonján felhangzott az „American Pie”. – Bocs, de muszáj fogadnom ezt a hívást. – A füléhez emelte a készüléket. – Itt Cross! Köszönöm, Bunter úr, hogy visszahívott. Van valami híre a számomra? – Beszéltem a társaimmal, és mindnyájan azon a véleményen vagyunk, hogy a biztonságos otthon Catherine-nek és a velejáró többi

biztonsági intézkedés jogos igény. Továbbá, az Alapítvány Boeingje jelenleg Farnborough-ban van hangárban. Személyzetét utasítottuk, hogy álljanak készenlétben, hogy önt és Catherine-t elvigyék Abu Zarába. Egyértelmű, hogy minél előbb ki tudjuk vinni a veszélyzónából, annál jobb. – Hálás köszönet érre önnek is és a társainak Bunter úr. – Semmiség, Cross úr. Nyugodtan telefonáljon ha Carherine-nek bármi egyébre szüksége lenne. Viszontlátásra uram. Hector visszatette a tokjába a telefont. – Rendes ember ez a Bunter – mondta, és visszafordult hozzájuk. – Köszönöm, Paddy. Most aztán van min törni a fejünket. – A karórájára pillantott. – De most már nagyon éhes vagyok. Menjünk le az ebédlőbe, és nézzük meg, milyen meglepetést tartogat számunkra a séf. *** Első fogásnak grillezett Fine de Claire osztrigát tálalt Tabascoval színezett Hollandaise szószban, amihez jéghideg Chablis illett. Hector éppen csak lenyelte az első osztrigát elégedetten forgatva szemét, mikor ismét megszólalt okostelefonja. Nagyot káromkodott. – Ki a fene telefonál ilyenkor? – dörmögte, és a telefon megvilágított kijelzőjére pillantott. – A vadőröm Brandon Hallból. Nem muszáj beszélnem vele a vacsora középén. Csak megbocsátja, ha lekapcsolom ezt a pokoli találmány – Nyet, Hector – mondta Násztya. – Ez nem olyan bölcs egy ilyen helyzetben. – Hector tudta, hogy „annyii, bölcset” akart mondani, és elbizonytalanodott. Megtanult respektálni Násztya tanácsait. Félelmetesen fejlett volt a harci ösztöne. A füléhez emelte a kagylót. – Paul, bármiről is van szó, fogja rövidre! Éppen vacsorázunk – mondta. Paul Stowe hangja annyira éles és izgatott volt, hogy az asztal körül mindenki tisztán hallom.. – Uram, ég a kastély. Legalább négy emberünk bent ragadt a lángok között. – Atyaúristen, Paul! Mi okozta a tüzet? ; – Gyújtóbombák, uram. – Paul öreg katona volt. – Felismerem az égő foszfor szagát. Két bomba volt gyors egymásutánban. Hallottam a robbanást, aztán az egész kastély lángra robbant, mint egy tábortűz. – A ház melyik részét találták el? – kérdezte Hector. – A hálószoba szárnyat. Úgy tűnik, az egyik gránát az ön

dolgozószobája ablakán repült be, a hálószoba alatt. A másik a könyvtár ablakán, közvetlenül az új gyereklakosztály alatt. Hector gyorsan megemésztette az információt. A támadóknak ismerniük kellett a ház alaprajzát. Jól összpontosított támadás volt. Hector elképzelte, milyen következményekkel járt volna, ha Catherine ezen az estén Brandon Hallban alszik. A gyújtóbombák égésfoka 2200 C° – ilyen hőfokon még az acél is megolvad. – Látta valaki a támadókat? Van bármiféle elképzelése róla, hogy kik lehettek? – A két söpredék az este folyamán jöhetett be a birtokra, valószínűleg alkonyat után. – Paul hangja magabiztos volt, és csak úgy áradt belőle a düh. – Ezt miből gondolja, Paul? – Megtaláltam a kocsijukat, egy új Vauxhall Zafirát. A kerítésfal túloldalán rejtették el, szemben a Corner Stone Drive-val. Éppen hazafelé tartottam, és felfigyeltem valamire, ami egy nappal korábban még nem volt ott – egy halom zöld gallyat láttam. Mivel ön figyelmeztetett, hogy legyek résen, odamentem megnézni. Ekkor találtam meg az ágak alá rejtett kocsit. Onnan követtem a gazfickók nyomát, és megtaláltam a helyet, ahol átmásztak a faiunkon. Majdnem egy félórába került visszajutni a kastélyba, mert körbe kellett mennem a kőhídhoz, hogy átkeljek a folyón. Addigra már besötétedett. Éppen keresztülvágtam a lenti réten, amikor meghallottam a gránátok robbanását, és megláttam a lángokat. Nem lett volna jó ötlet követni a nyomukat túl sötét volt. Mindenesetre az első dolgom volt megpróbálni kimenteni az épületben rekedt embereket. Száz százalék, hogy a gazfickók egyenesen a kocsijukhoz igyekeztek persze az nem indult. Arról magam gondoskodtam – Hogyan?- kérdezte Hector. – Nálam volt a sokoldalú zsebszerszámom, a Leathermann Tool-om. Kivettem az összes gyertyakábelt és bedobtam a folyóba. így bárhova is igyekeznek ma éjjel gyalog mehetnek. – Paul, most mit csinál? – Megpróbálom kimenteni azokat a szerencsétleneket akik bent ragadtak a házban. De nem fűzök túl sok reményt a dologhoz. Akkora a tűz, hogy meg sem lehet közelíteni. Hamarosan leszakad az egész tető. – Paul, azt csinálta, amit kellett. Odajövök segíteni. Ilyenkor már

nincs nagy forgalom. Két órán belül ott vagyok. – Kinyomta a telefont, és Paddy-re nézett. – Megint a szörnyeteg – mondta Paddy. – Semmi kétség. Olvasták az újságokat, tehát tudnak Catherine-ről, és azt hiszik, Brandon Hall-ban van. Őt akarják. – Itt szünetet tartott. – És természetesen téged, Hector – tette hozzá – Öltözzünk át, és induljunk! – mondta Hector. Otthagyták az osztriga maradékát; a borhoz pedig még hozzá sem nyúltak. Felrohantak a hálószobájukba, és néhány perc múlva a lépcsőházban találkoztak. Mindhárman terepruhát viseltek. Hector magához vezette kökényből faragot ír fütykösét, a shillelagh-ot, és a földalatti garázsba érve a Rover hátsó ülésére dobta. Gyorsan haladtak az üres autópályán, és nyolcvan perc alatt elérték Winchestert. Miközben elhaladtak a város mellett, Hector ismét felhívta Paul Stowe-ot. – Paul, tájékoztatást kérek. Mi a helyzet most? – Mintegy félórája megérkeztek a tűzoltók. Uralják a helyzetet, de az épület kiégett. Két holttestet találtak, de annyira összeégtek, hogy képtelenség megállapítani a személyazonosságukat. – Szegények! Hagyja, hogy a tűzoltók tegyék a dolgukat! Meg kell próbálnunk megtalálni a gazfickókat, akik a gránátokat bedobták. Ha kénytelenek gyalogolni, még kint vannak az úton. Most haladunk át Winchesteren. Végigkutatjuk az utat innen Brandon Hallig. De nincs kizárva, hogy nem erre jönnek, hanem déli irányba, Southampton felé tartanak. Pattanjon be az egyik Land Roverbe, és pásztázza végig azt az útszakaszt. Vigyen magával néhány puskás vadőrt, mert gyilkosokat keresünk. – Hector kinyomta a telefont, és a válla felett hátraszólt Násztyának: – A hátad mögött a dobozban találsz egy reflektort. Vedd elő, és dugd be az öngyújtó dugaljba, az ülések közti hamutartó mellett! Utána nyisd ki a tetőablakot a fejed felett! Az ülésen állva még egy hozzád hasonló mélynövésű is ki tudja dugni a fejét és a vállát a nyíláson. Pásztázd végig a reflektorral az út mindkét oldalát. Innen egészen a Brandon Hall felé vezető leágazásig teljesen nyílt a terep, de ha látják, hogy jövünk, behúzódhatnak a fák közé. Az út továbbra is elhagyatott volt. Vidéken a népek korán fekszenek, így a következő öt mérföldes szakaszon nem is találkoztak másik autóval. Aztán egy éles kanyarhoz értek, amelyet erdős terület övezett.

A kanyart elhagyva az út egy nyílt mezőre ereszkedett alá. Ekkor, mindössze kétszáz méterrel előttük két sötét férfialak bukkant fel Násztya reflektorának ténycsóvájában. Az út közepén húzódó fehér vonalon vánszorogtak a kocsi irányába. A fás térség eltakarta a közeledő Land Rover lámpáinak fényét, és csak akkor észlelték, amikor már egészen a közelükben volt. A meglepetéstől néhány kritikus másodpercig szinte a földbe gyökerezett a lábuk, mialatt a Land Rover tovább robogott feléjük. Arcuk nem látszott, mert kapucnis dzsekit, a társadalommal való szembenállás egyenruháját viselték. De gyorsan magukhoz tértek meglepetésükből, megfordultak, és rohanni kezdtek. Elég ostobák voltak, hogy nyílt terepen hagyták rajta kapni magukat, és hogy menekülésre fogták mert ezzel beismerték bűnösségüket, de annyira azért elég okosak voltak, hogy ne maradjanak együtt. Elváltak egymástól, mint akik előre megállapodtak ebben. Egyikük elhagyta az utat, átugrotta a kerítést, és felfelé rohant az őszi búzával frissen bevetett enyhe emelkedőn. A csillagok fényének hátterében kirajzolódó sötét facsoport felé igyekezett. Társa ellenkező irányba futott. Ő is átugrott a kerítésen, és a nyílt mezőn rohant az érnek látszó valami felé, amelynek medre párhuzamosan haladt az úttal a domb aljában. Az út azon pontjához érve, ahol a menekülők szétfutottak, Hector beletaposott a fékbe, és kivágta az ajtót. Hátranyúlt a kőrisbotjáért, és közben így kiáltott: – Paddy, Nazzy-vel kapjátok el azt, amely a ti oldatokon menekül. Én meg elkapom a másik gazfickót. Násztya kiugrott a tetőablakon, és hibátlanul egyensúlyozva ért földet az út szélén. Paddy még ki sem szállt a kocsiból, amikor már a kerítésnél volt. Egyik kezét a kerítésoszlop tetejére téve, a lejtős töltésen vett lendülettel hasmánt átlendült a kerítés felett. A harminc centi magas zsenge rozs semmiféle akadályt nem jelentett számára. Olyan sebesen közeledett a menekülőhöz, mint az agár a menekülő nyúlhoz. Jóval azelőtt elcsípte a fickót, hogy elérte volna a fákat. Paddy jó húsz méterrel lemaradva követte. A férfi hallotta a könnyű lépteket, és harcra készen megfordult. Amikor felismerte, hogy egy kistermetű nővel áll szemben, a zsebébe nyúlt, és egy rugós kést rántott elő belőle. Védekező állásba görnyedt,

és a kés hegyét Násztya felé fordította. – Gyere te szuka – zihálta a nő felé –, kivágom azt a büdös pinádat, és feldugom a seggedbe. – Násztya nem lassított. Teljes sebességgel nekirontott a férfinak, és a legutolsó pillanatban meglepetésszerűen lábbal előre nekiugrott. Földet érve a vállával fogta fel az esés erejét. Majd mintegy visszapattant, és egyidejűleg egy nyílvessző sebességével és erejével mindkét lábával kirúgott. A férfit annyira meglepte a támadás, hogy képtelen volt védekezni. Fájdalmasan felkiáltott, amikor Násztya jobbtalpával beletaposott a csuklójába. De fájdalomkiáltásánál is hangosabb volt kéztőcsontjainak roppanása. A kezéből kirepülő kés pörögve-forogva jókora ívet írt le a levegőben. Násztya még ugyanazzal a lendülettel talpra pattant, és elegáns mozdulattal a nyelénél fogva elkapta a kést. A férfi magához szorította törött csuklóját, és hátrálni kezdett. De Násztya könyörtelenül követte, közben a kés pengéjével néhány hüvelyknyire az arcától hadonászott. – Térdre! – kiáltott a férfira. – Térdelj le te mocskos sátánfajzat, mert lenyisszantom és megetetem veled a büdös golyóidat. – Várjon! – nyöszörögte a férfi. – Mindent megteszek, amit mond. – Térdre esett, és törött csuklóját maga elé szorítva felkészült a következő rúgásra – amely az álla alatt érte, és hátrazuhant. A rúgástól átharapta nyelvét, és a vér bugyborékolva ömlött a szájából. Paddy Násztya mellé ért, és lenézett a rozsszárak között vonagló férfira. Ezt az újjáépített épületet ebédlőhelyiségnek használták a vadászati időszakban. Mintegy félmérföldnyire volt a Halltól. Fák takarták el tőle. Hector az épületnek a főúttól távolabbra eső részénél parkolta le az autóját. Senki nem láthatta vagy hallhatta, mi történik a régi istállóban. 118-119 hiányzik Násztya előrement kinyitni a főbejáratot és felkapcsolni a világítást, ezalatt Hector és Paddy kirángatta a két foglyot a kocsi hátuljából. Aztán követték a nőt a tágas épületbe. – Tartsd rajtuk a szemed, Paddy! – mondta Hector, noha látta, hogy mindkét fogoly harcképtelen. Az istálló távolabbi falánál álló szekrénysorhoz ment, és amikor röviddel később visszatért, egy nagy tekercs sárga elektromos kábel és két kábelvágó volt nála. A foglyokat

belekötözte két egyenes támlájú székbe az ebédlőasztal mellett, csupán sérült karjukat hagyta szabadon. Ügyesen, hozzáértően végezte a dolgot. – Tegyétek a szabadon lévő kezeteket az asztalra – parancsolta a foglyoknak. Amikor azok haboztak, Hector átnyúlt az asztal felett, megragadta az egyikük csuklóját, és erősen megcsavarta. A férfi felordított; arca a kapucni alatt hófehérre vált. Veríték öntötte el az arcát és a homlokát. – Tedd, amit mondok!– ismételte meg Hector. – Rendben van! Rendben van! Csak nyugalom, ember. – A fickó csak motyogni tudott, mert félig átharapott nyelve megduzzadt, és szinte egész száját betöltötte. Óvatosan Násztya felé nyújtotta kezét, aki az asztal felett felé hajolt. Násztya a sárga kábelből szoros hurkot kötött a fickó dagadt csuklójára. – A hétszentségit, ember! – vinnyogta a fogoly. – Meg akar ölni? – Néhány dolgot meg kell tudnod, pajti – válaszolta Násztya. – Először: továbbra se díjazom a mocskos dumádat. Másodszor: nem vagyok férfi. Harmadszor: nagy élvezettel ölnélek meg. Szóval kérlek, adj rá okot! A másik fogoly látta, hogy mi történik a társával, és inkább a készséges együttműködést választotta. Vonakodás nélkül odanyújtotta sérült karját az asztal felett Paddy-nek. Paddy az ő csuklójára is hurkot kötött. Hector a foglyok mögött állt, és hátrarántotta a fejükről a kapucnit. Aztán átsétált az asztal túloldalára, és beállt Paddy és Násztya közé. Egy darabig a két fogoly arcát tanulmányozta. Mindketten húszas éveikben vagy harmincas éveik elején jártak, és mindketten fehérek voltak. Feketének vagy barnának képzelte őket, mert Hazel gyilkosainak is ilyen volt a bőrszíne. „ A bőrszín nem számít”, emlékeztette magát Hector. „Az általam ismert disznók némelyike fehér, és az általam ismert legjobbak némelyike pedig fekete.” Szemügyre vette a Násztya által elcsípett férfit. Zömök alkatú, lapos szláv arcú, kócos fekete hajú fickó volt. Állát és arcát sárga pattanások és mély hegek borították. Hevesen zihált a fajdalomtól. Képtelen volt levenni a tekintetét a kábel végét fogó Násztyáról, aki rideg tekintettel nézett vissza rá.

A másik fogoly magas, szikár alkatú, betegesen sárgás arcú fickó volt. Homokszínű haja máris ritkult. Szeme halvány barna volt, elszíneződött fogai össze-vissza álltak. Hector még az asztal túloldaláról is érezte leheletét. – Nos, uraim, egy kis figyelmet kérek. Hector Cross a nevem. Engem akartatok élve elégetni. A lányom Catherine még csecsemő. Őt is megpróbáltátok megölni. Nem sok jóindulat van bennem irántatok. Hagyott nekik néhány másodpercet, hogy feldolgozzák a hallottakat, majd így folytatta: – Ha tetszik nektek, ha nem, de válaszolni fogtok a kérdéseimre. Ha őszinte válaszokat adtok, tíz cserkészponttal jutalmazlak meg benneteket. De ha megpróbáltok hamukálni, nagyot csavarok a fájó karotokon. – Hector rámosolygott a pattanásos képűre – Tudod, mi a hamukázás, szépfiú? – Hazudás – morogta a férfi. Kis vércsík szivárgó a szája sarkából. Lenyalta a saját fogai által mélyen felsértett kékeslilára színeződött nyelvével. – Jó válasz. Na, akkor kezdhetjük a játékot? – Nem várta meg, amíg válaszol, hanem átvette a sárga kábel végét Paddy-től illetve Násztyától. – Az első kérdésem neked – a rosszfogúra nézett – tudod-e, hogy büdös a szád? – Nem büdös. – Rossz válasz – mondta neki Hector, és megrántotta a kábelt. A fickó törött könyökcsontja nagyot reccsent, és felordított. Próbálta kiszabadítani a karját a hurokból. Végűl megnyugodott és zihálva zokogott. Hector pedig halkan megismételte a kérdést. – Akkor tehát tisztázzuk! Büdös vagy nem büdös? – Igen! Igen! Büdös. – Nagyszerű. Szóval Szagosnak foglak nevezni, ami a leopárdlehelet szinonimája. Most a másikhoz fordult. – Tudod, hogy tele vagy ragyával? – Aha. Igen. Van néhány pattanásom. – Inkább egy rakás, mint néhány. De mindegy. Ezért az új neved Ragyás lesz. Szóval, mondd el nekem, Ragyás, honnan szereztétek a gyújtóbombát? – A fickó sötét szeme elkalandozott. Hector felemelte a lelógó kábelvéget tartó bal kezét. – Gyorsan! – nógatta fenyegetően.

– A négertől kaptam. – Nagyon érdekes válasz, még ha sérti is a politikai meggyőződésemet. – Hector elmosolyodott. De mosolya fenyegetőbb, mint zord arckifejezése. – Nevezzük a bombaszállíródat ettől kezdve Értékes Afrikai Uraságnak – röviden ÉAU-nak? – Nekem mindegy – vonta meg a vállát Ragyás, és összerándult a mozdulat okozta fájdalomtól. – Mi a neve ennek az ÉAU-nak? – Nem tudom. – Csak óvatosan! – figyelmeztette ismét Hector, és megmutatta neki a kábelvéget. – Anyám sírjára esküszöm, hogy nem tudom a nevét. Nem kérdeztem, ő meg nem mondta meg. – Hogyan találkoztál vele? – Valaki, akinek régebben dolgoztam, adta meg a nevemet neki. – Milyen munka volt ez? Gyilkosság? – Igen. Kinyiffantottunk egy öregurat, akinek tartozása volt és nem fizetett. Példa volt mások számára. – Mi volt az öregúr neve, és hol tettétek hidegre? – Asszem, Charley Bean-nek hívták, de a címre nem emlékszem; valahol Croydonban lakott. – A társa felé fordította a fejét. – Mi volt a címe, Bonzó? – Pulson Street 16. – Jól dolgoztok össze. – Hector megtapsolta az előadásukat. – Milyen eszközzel tettétek hidegre Charley Beant. Késsel? – Dehogy. Egy golfütővel. – És hol találtatok golfütőt? – A hálószobája ajtaja mögött lógó zsákban. – Wedge volt vagy öt-vas? És hány ütéssel? – kérdezte Hector. Ragyás értetlenül nézett vissza rá. – Oda se neki. Csak egy kicsit ugrattalak – vigasztalta Hector. – Ki adta a megbízást Charley Bean-nel kapcsolatban, és ki küldte hozzátok az ÉAU-t? – Már nem emlékszem. – Válaszul Hector e rántott a sárga kábelen. Ragyás felüvöltött, és ismét kiverte a veríték. – Gondolkozz! – bíztatta Hector. – Egy Aaron Herbstein nevű bukméker – mondta – A romfordi és

sunderlandi kutyaversenyekre lehet nála fogadni. – Köszönöm Ragyás. És hogyan szervezte meg Herbstein, a buki a randit veletek és az ÉAU-gal? – Ranmicsodát? – kérdezte rémült arccal Ragyás – Találkozót. Hol és hogyan találkoztatok? – Brixton főutcáján a metróállomás előtt vártuk múlt vasárnap reggel 9-kor, ő arra jött egy autóval, és felvett bennünket. – Milyen autóval? – Egy fekete Forddal. – Emlékszel a rendszámtáblájára? – Nem érdekelt. – Miért nem? – kérdezte Hector, és Ragyás megvonta a vállát. – Lopott volt, mi? Hát persze, hogy az volt. Szóval beültetek a Ford hátsó ülésére, és megnéztétek a sofőrt. Meséld el, milyen volt. – Nagydarab fickó volt fura maszkkal – mondta Ragyás. – Richard Nixon maszk? – Nem. Dolly Parton maszk. – Honnan tudod, hogy fekete volt? – A tarkójáról. Az fekete volt. – És még mit figyeltél meg rajta? – Nos, muszkó volt. – Muszkó? Az meg mi a fene? – Muszlim. Egy hadzsi. – Ezt a nyaka hátsó részéről olvastad le? – Nem. Maalik tetoválása volt. – Mi a franc az a maalik? – Egy angyal. Muszkó angyal. Van egy banda, maalikoknak nevezik magukat, mert azt tartják, hogy ők Allah vagy valami hasonló franc katonái. Magukra tetoválják ezt az izét, és azt gondolják, hogy ettől valami nagy fene-tudja-mivé válnak. De ők is csak ugyanolyan utcai harcosok, akik – akárcsak mi többiek – megpróbálnak egy kis dohányt csinálni. Rendszerint területért megy a bruszt. De ez alkalommal üzletről volt szó. Ez a maalik krapek öt rongyot ígért, ha felgyújtunk egy régi öreg házat valahol mucsán. – Az én házamat – mondta Hector. – Bocs, főnök. Ha ezt tudtam volna, azt mondom neki, hogy dugja fel magának az öt rongyot. – Ragyás gyorsan folytatta: – Tudtam, hogy

ő csak az alvállalkozó. Ezt teszik ezek a szarházi maalikok. Valaki tíz rongyot ajánl nekik a melóért, és ők ötért megcsináltatják mással. Szarháziak, én mondom. – Tehát ti elvállaltátok a melót? – Bárcsak ne tettük volna – motyogta bánatosan Ragyás. – Nem tudtam magáról és a lányáról. És hát az öt rongy az nagy pénz. Lehet venni érte egy pár szippantást. Ez a maalik azt mondta, hogy a ház egy öreg krapeké. aki nem tud ellenállni a puncinak. – És most nézd meg magad! – Hector kettőt rántott a sárga kábelen. – A Ragyás sírt. aztán hangja eltulladt. és nyafogni kezdett. – Kérem, hagyja abba. Mindent elmondok. Kérem, ne tegye ezt még egyszer. – Könnyek csorogtak végig az arcán a pattanások között. Nem volt szabad keze, hogy letörölje őket, és azok az ingmellére csöpögtek. – Nem, Ragyás, még nem mondtál el mindent. Mesélj még erről a maalik tetoválásról. Írd le nekem. – Akkora, mint egy tízpennys. Úgy néz ki, mint egy rakás szarból kimászó féreg; össze-vissza tekeredik. Azt hiszem valamiféle muszkó írás. Nem viselheti mindegyikük. Csak az egyes brancsok fejesei. – Milyen színű a tetoválás. – Minden brancsé más. – A te emberedé, aki az öt rongyot adta, milyen színű volt? – Hát ő amerikai, nem igaz? – Ezt honnan tudod? – Először is, mert jenki akcentussal beszélt. Másodszor, mert piros volt a tetoválása. Bonzo is és én is leellenőriztük, mielőtt elfogadtuk a megbízást. A piros a kaliforniai brancsot jelenti. – Mit keres az óceán ezen az oldalán? – Nem t’om! A fejesek fejese lehet. Mint Róbert de Niro a mozgóiban, vagy ilyesmi. – Hol volt rajta a tetoválás? – A karján. – Nem tudod a nevét?– Ragyás vadul rázta a fejét. – Nem! Ez minden, amit tudok. – Hol az ötezer font, amit a munkáért kaptatok? – Nincs itt. Nem hoztuk magunkkal. – Azt kérdeztem, hogy hol van, nem azt, hogy hol nincs. – Odaadtam a barátnőmnek, hogy őrizze.

– Van barátnőd? Hát, nincs túl jó ízlése. Mindenestre jó napja van ma. Kapott öt rongyot, és többé nem kell látnia a te undorító képedet. Hogy miért? Mert ha mi nem ölünk meg, a kékruhások húsz-harminc vagy még több évre bekasztliznak. Ezt tudod? Szándékos gyújtogatás és többszörös gyilkosság, nem? – Ragyás szófordulatát utánozta. – Uraim, egy szikla és egy nagyon kemény kőtömb közé szorultak. – A fickók tompa lemondással bámultak rá. Hector Násztyához fordult: – Nem sok minden maradhatott bennük, ami érdekelhet minket. Szerinted mit tegyünk velük, Nazzy drágám. Mintha magam nem tudnám kitalálni. – Szerintem öljük meg őker! Hadd legyen az enyém a ragyásképű! Nagyon csúnya dolgokat mondott nekem. Még most is nagyon, de nagyon haragszom rá emiatt. – Hát, jó kis buli lesz végignézni – mondta Hector. és odafordult Paddy-hez: – Mi a te véleményed? – Nincs elvesztegetni való időnk ezekre a szarkupacokra. Tegyük azt, amit Nazzy javasol! Méghozzá most rögtön. Hector úgy tett, mintha latolgatná a döntést – mindkét fogoly szorongva figyelte az arcát – végül nagyot sóhajtott. – Határozottan ez a legtetszetősebb javaslat. De rengeteg munkával járna a nyomok eltakarítása. Nem könnyű két hullától megszabadulni. Szerintem legyünk könyörületesek, és adjunk nekik egy kis időt, mondjuk húsz-harminc évet, hogy Őfelsége vendégszeretetét élvezve mindent átgondoljanak, és megbánják bűneiket. Azt hiszem, ez a jó megoldás. – Elővette mobiltelefonját, és a 999-et tárcsázta. Nem telt bele negyven perc, és a winchesteri rendőrkapitányság két rendőrautója begördült Brandon Hall elé. A rendőrtisztek nagyon udvariasak és tiszteletteljesek voltak Hectorral. Mindnyájan tisztába voltak a közösségben elfoglalt társadalmi helyzetével és tudtak Hazel meggv^- koiásáról. Megpróbálták zökkenőmentesen intérni a letartóztatást; nem akartak további terhet rátenni a gyasrole emberre. Ezzel együtt is hosszú volt az éjszaka. Hector ragaszkodott hozzá, hogy mindaddig Brandon Hallban marad amíg az összes alkalmazottat meg nem találják. A tűzoltók éjfél után találták meg a kihűlt hamuban a negyedik, egyben utolsó áldozat holttestét. A lakájé volt. A szerencsétlen a saját konyhájában esett a lángok

csapdájába. Életének utolsó pillanataiban, mielőtt a füst teljesen elborította volna, egy tűzálló takarót borított a fejére a mentőkészletből. Arca csak felületesen égett meg és felismerhető maradt, de teste a nyakától lefelé elszenesedett. Miután a tűzoltók betették a cipzáras zöld hullazsákba Hectorék kimentek a Range Roverhez. Követték a rendőrautókat a winchesteri rendőrkapitányságra, ahol eskü alatt vallomást tettek. A két fogoly ellen vádat emeltek, és bezárták őket egy cellába. Ezt követően Hectort, Paddyt, Násztyát és Paul Stowe-ot egymástól elválasztva, külön kihallgatták, és felvették a vallomásukat. A dolog elég unalmas volt így, de mivel Brandon Hallból a rendőrkapitányságra vezető rövid utazás során egyeztették a verzióikat, a kihallgatás probléma mentesen bonyolódott le. Hectornak sikerült a vallomásába belefoglaltatnia az elkövetőkből kiszedett információt egy bizonyos Charley Bean (Pulson Street 16. alatti lakos) meggyilkolásával kapcsolatban, akit valakinek a megbízásából öltek meg. A kihallgatást végző rendőrőrmester elnézést kért, és visszament a szobájába a számítógépéhez. Amikor tíz perccel később visszajött és leült Hectorral szemben, Hector arckifejezése ismét mogorva volt. – Van egyezés a központi adattárunkkal – mondta a rendőrőrmester. – A név és a cím stimmel. Március ötödiké, két évvel ezelőtt. Megoldatlan ügy. Násztya átadta a rendőröknek a támadójától elvett rugós kést, és elmondta, hogyan támadt ra a férfi, és hogy védekezésként kénytelen volt lefegyverezni. Kihallgatója áhítattal hallgatta. – Egyetlen rúgással intézte így el a csuklóját? – Vigyáztam, hogy ne alkalmazzak indokolatlanul nagy erőt! – magyarázta Násztya. – De hiszen maga olyan kicsi, a támadója meg akkora darab nagy ember! – Kevés férfi tudott ellenállni ennek a kistermetű orosz nőnek, amikor hosszú szempilláival gyermeki ártatlansággal pislogott. *** Hajnali kettőkor hagyták el a winchesteri rendőrkapitányságot. Halálosan fáradtak és éhesek voltak, de továbbra is hajtotta őket az adrenalin. Hector megállt az első út menti McDonaldsnál, vett egy nagy zacskó dupla sajtburgert és kávét, amit műanyag pohárba töltöttek. Az ételtől és a kávétól ismét erőre kaptak, és hazafelé, a Belgravia 11 -be

vezető úton, élénk beszélgetésbe bonyolódtak. Együttesen próbálták megfejteni a Hector és családja ellen intézett két támadás értelmét, és azt, hogy a maszkos kaliforniai bandavezér milyen szerepet játszhatott a merényletekben. – Nyilván ő volt az, aki a furgont vezette. Egyértelműen ő a következő láncszem a parancsnoki rangsorban. A két motoros, akik megölték Hazelt és ez a kettő, akit ma elintéztünk, pusztán parasztok voltak a játszmában. Fogalmuk sem volt róla, miért tették, amit tettek. Nem tudták, honnan érkeznek a parancsok. Csak vakon teljesítették azokat. Ez önmagában is fontos információ – érvelt Hector. – Miért is gondolod így?– kérdezte Paddy. – Rendben. Az első alkalommal meg volt az esélyük ellenem. Könnyen elkaphattak volna, de elpasszolták a – esélyt. Elzárták az utamat, legalább is megpróbáltak elzárni az akció helyszínétől. Egyértelmű, hogy a megbízatásuk Hazel meggyilkolására szólt. Én nem érdekeltem őket. De miért? Mondjátok meg, miért? Ez aggaszt engem. – Ez kemény – ismerte be Paddy. – Ha logikusan cselekszenek, én lettem volna az elsődleges célpont, nem Hazel. Én öltem meg a klán fejét Tipoo Tip kánt. Én voltam az is, aki legalább öt fiát, köztük Kamelt és Adamot, a kedvenceit, kivontam a forgalomból Én szerveztem meg a Trójai faló műveletet, amelynek során elpusztult az egész kalóz-flotta. Nekem kéne elsőnek lennem a listájukon. – Hazel ugyanolyan felelős volt, mint te. Sőt még inkább. Nála volt a csekk-könyv. Te csak az ő bérence voltál, Mi több, Adam kivégzésénél lényegében ő húzta meg a ravaszt – mutatott rá Paddy. – Ez igaz – ismerte be Hector. – De azok a banditák ezt nem tudták. Ha pedig mégis, mindkettőnket levadászták volna. Miért csak Hazelre utaztak? – Hectornak igaza van, muslaki. – Hectort mindig mulattatta, amikor Násztya ’cukorfalatnak’ nevezte Paddy-t. Se cukor nem volt, se falatka. – És mi van a múlt éjszakával? Kire utaztak valójában a gyújtóbombákkal? Hectorra vagy Catherine-re? – Nagyon okos lányt vettél feleségül – jegyezte meg Hector. – Tökéletesen igaza van. Miért változtatta meg a Szörnyeteg hirtelen a véleményét, és döntött úgy, hogy végül én is kellek neki?

– És miért támadtak ilyen röviddel az után, hogy az újságok kipofázták Catherine születését?– mondta Násztya. – Arra célzol, hogy Catherine-re és nem pedig Heck- re mentek? – Paddy hangja szkeptikusan csengett. – Ennek így nincs értelme. Mit nyertek volna egy csecsemő tüzhalálával? Egészen Londonig vitatkoztak, de mindig visszatértek a kiindulópontra. Fennakadtak apróságokon, lelőtték egymás ötleteit, és a végén abban egyeztek meg, hogy sehogy sem áll össze a dolog. A szörnyeteg irracionálisan cselekedete és ez már önmagában sem stimmelt. A szörnyeteg soha nem cselekedett irracionálisan. Mialatt áthaladtak a West End-en, Hector összegezte a dolgot. – Mindössze egy' dologban vagyok biztos: Catherine-t ki kell vinnünk Angliából. Csak azután leszek hajlandó magára hagyni, ha eldugtuk az Abu-Zarai Seascape Mansions legfelső emeletén, és Paddy legjobb embereiből áiló szakasz vigyáz rá. – Magára hagyni? És aztán hova mennél, és mit csinálnál ott, ahova menni akarsz?– kérdezte Paddy. – Mik a terveid, Heck? – Tariq Hakammal elmegyek Mekkába, hogy megkeressem és elkapjam a Tipoo Tip klán utolsó leszármazottját. Miután elcsíptem, elviszem egy biztonságos helyre, ott kifaggatom, a hallottakat kiértékelem, és ha bűnösnek találóm, a pokol lángjai közé hajítom, ahonnan előbújt. Mindössze néhány napra volt szükség, hogy mindent összepakoljanak és előkészítsenek a költözéshez Abu Zaraba. Hector személyes tárgyai nem okoztak gondot. Csak egy fogkefét és egy váltás fehérneműt vett magahoz. Minden egyéb, amire a művelet második fázisához még szüksége lehetett, a Bannock Olajtársaság raktárában. Abu Zara Citytől mintegy száz mérföldre délre, a Crossbow Security rendelkezésére állt. Hectort leginkább az aggasztotta, amihez a legkevésbé értett – a csecsemő ellátásához szükséges utánpótlás beszerzése és odajuttatása. Felhívta a velük lakó Bonnie Hepworth nővért. A késői óra ellenére a nővér azonnal felvette a telefont, és pár pillanat múlva hálóingben, egy csontra váró kölyökkutya arckifejezésével már ott is állt Hector asztalánál. – Engem kíván, Mr. Cross? – Igen, látni akartam. – változtatta meg tapintatosan Bonnie szavait.

– Bonnie, tudja, hol van Abu Zara? – Az egy szálloda, Mr. Cross? – Nem talált. Fussunk neki még egyszer! Tudja, hol van az Egyesült Arab Emirátusok? – Hát, nagyjából. Hallottam róla, de még soha nem voltam ott. Valahol Egyiptom és India között? – a nővér bizonytalannak látszott. – Na, ez már egész közel volt – dicsérte meg Hector. – Hát oda megyünk mindnyájan. Maga is és Catherine is. – Te jóságos ég! Rémesen jópofa dolog önnek dolgozni. Az ember azt se tudja, mi történik a következő percben. – A következő percben az történik, hogy maga összeír egy listát mindarról, amire magának és Catherine-nek szüksége lehet a következő hat hónapban. Jó, ha tudja, hogy az Emirátusokban nem könnyű antibiotikumokhoz jutni, ha tehát bármiféle recept kell, itt van az orvosi kártyám. – Hector odanyújtotta Bonnie-nak. – Rendeljen meg mindent, amire szüksége van, csomagolja be, és készüljön fel arra, hogy mához három napra indulunk. – Rövid szünetet tartott, aztán megkérdezte: – Van érvényes útlevele? – Természetesen, uram. Tavaly húsvétkor néhány lánnyal a kórházból Párizsba utaztunk. Ahhoz kellett kiváltanom. – Kiváló. Ne felejtse el azt is magához venni! – Tudta, hogy a két fiatal segéddadának van útlevele. Erről még Hazel győződött meg, amikor alkalmazta őket. Az asztal felett odacsúsztatta Bonnie-nak saját Fekete Harrods hitelkártyáját. – Ezzel fizessen mindenért, és mindent szállíttasson ide. – Bonnie elindult az ajtóhoz, de Hector visszahívta. – Úgy döntöttem, hogy az elutazásig Catherine-t átköltöztetjük az én hálószobámba. – Ó, egek! – Bonnie zavartnak látszott. – Ki adja majd oda neki a cumisüveget, és ki cseréli a pelenkáját? – Majd én – nyugtatta meg Hector. –Itt maradhatok mindkettejükkel, csak hogy segítsek. Engem nem zavarna – ajánlotta fel Bonnie. – Köszönöm, Bonnie nővér, de biztos vagyok benne, hogy ketten is képesek leszünk boldogulni. Hector terhesnek képzelte a maga választotta éjszakai nővér szerepet. De kiderült, hogy sokkal több örömet talál benne, mint amekkora terhet jelent. Úgy állította be az éjjeli lámpát, hogy halvány

fénnyel világítsa meg Catherine arcocskáját, amikor az ölébe veszi. Miközben a csecsemő a palack cumiját szopta, Hector mélyeket szippantva élvezte az apró test illatát. Az arcocskáját nézte, Hazel vonásait kereste rajta, és meg volt róla győződve, hogy szája alakjában és apró álla formájában meg is találta őket. Ez valamennyire mérsékelte a lelkét gyötrő magány és veszteség érzetét. *** „Ismerd meg és alaposan tanulmányozd az ellenségedet, aztán egy királykobra gyorsaságával csapj le rá, hangzott Hector Cross alapelve. Hector másnap napkeltekor lezuhanyozott belebújt a köntösébe, és lecsengetett a babaszobába Bonnie nővérért. – Intézkedtem, hogy Mrs. O’Quinn a mai napot magával és Catherine-nel töltse – mondta neki, miközben a gondjaira bízta Catherine-t. Násztya örömmel nyugtázta a feladatot, hogy ő fogja őrizni a csecsemőt. Azzal, hogy Catherine-t a két nő gondjaira bízta, Hector megszabadult szorongásától, és visszatérhetett a teendőihez. – Egy időre elmegyek, de Mr Quinn itt marad. Ő majd gondoskodik arról, hogy távollétem alatt minden a legnagyobb rendben legyen. Semmi okuk nem lesz az aggodalomra. Még mindig köntös volt rajta, mikor lement a dolgozószobába. Az íróasztallal szemben egy nagy márványkandalló állt. Közvetlenül a teteje alatt egy díszszegély futott körbe rajta. A szegélyt öt oroszlánfej díszítette. Hector megnyomta a középső fejet, és amikor meghallotta a rejtett mechanizmus tompa kattanását, az oroszlán fejét az óramutató járásával egyező irányban elfordította. Ismét egy kattanás hallatszott, amelyet csend követett, aztán a kandalló egyik oldalánál álló könyvespolc halkan és egyenletesen mozogva elfordult, és egy keskeny acélajtó tárult fel. Beütötte jelszavát az ajtó elektromos zárjának billentyűzetébe, mire az ajtó kinyílt. Belépett a kis helyiségbe, amelynek minden falát padlótól mennyezetig polcok borították. A polcokon szép rendben kartondobozok sorakoztak. Tartalmukról az oldalukra ragasztott címke adott felvilágosítást. A dobozok többsége támadófegyvereket vagy egyéb kényes eszközöket tartalmazott – késektől a gumibotokon át egészen a kedvenc 9 mm-es Beretta automata pisztolyig és a hozzávaló kétszáz lövedékig. Az egész kollekció szinte minden darabja szigorúan tiltva volt Angliában. Az

egyik dobozon Útlevelek felirat volt olvasható. A doboz legalább harmincféle útlevelet tartalmazott betűrendben – Abrahámtól Zakariásig más és más néven és adatokkal, de mindegyikben az ő fényképe volt. Felnyúlt a legfelső polcra, és levette az Arab öltözékek feliratú dobozt. A többi dobozhoz nem nyúlt. Becsukta majd bezárta az ajtót, aztán a rejtett mechanizmussal visszaforgatta a helyére a könyvespolcot. A dobozt felvitte az öltözőszobájába. Odafenn alsóneműre vetkőzött, és a következő néhány percben kozmetikai szerekkel finoman közel-keleti árnyalatúvá sötétítette már amúgy is napbarnított arcát. Az arcát borító sűrű, sötét borosta még meggyőzőbbé tette elkeletiesített külsejét. Kivette a dobozból és magára öltötte a földig érő fehér disdast, feltette a fejére a kefiát úgy, hogy lelógó része a vállát verdesse. Platina Rolexét egy egyszerű Seiko-ra cserélte, belebújt egy pár nyitott bőrszandálba, és az orrára biggyesztett egy sötét repülős-szemüveget. Az eredményt a tükörben ellenőrizte. „Megfelel”, döntötte el. Folyékonyan, társalgási szinten beszélte az arab nyelvet. Vele született érzéke volt a keleti szokásokhoz és viselkedéshez. A könnyed társasági helyzetekben épp úgy mint a tradicionális vallási szertartások során megkülönböztethetetlen volt a született muszlimoktól. Magánfelvonójával lement a földalatti garázsba. A második sorban parkoló kocsik között állt egy kicsi, kissé ütött-kopott, elhanyagoltnak látszó négyajtós autó. Szándékosan volt ilyen félrevezető a külseje. Hector sötétített ablaküvegeket rakatott bele. A kocsi futóműve olyan volt, mint a versenyautóké, és egy nagyon erős, elképesztő sebességre képes motort szereltetett bele. Hector különleges alkalmakkor használta ezt a kocsit, ha kerülni akarta a feltűnést. Q-autónak nevezte a Q-hajók után, amelyeket II. Világháborúban a brit királyi flotta a német tengeralattjárók lőtávolon belülre csalogatásához használt. Hector beindította az autót, és néhány másodpercig elégedetten hallgatta a motor mélyhangú dübörgését, aztán felhajtott a rámpán, és a garázs felgördülő redőnye alatt kihajtott az utcára. Péntek reggel lévén a forgalom rendkívül sűrű volt. Péntek egyben a muszlimok imanapja is volt A Regents Parkban a nagy mecsettől néhányszáz méterre talált magának parkolóhelyet. Kiszállt az autóból, és elindult a mecset felé. Igazhitűek tömege igyekezett ugyanebbe az irányba. Mindegyikük hagyományos öltözéket viselt. Hector a tömeggel együtt lépett be a

mecset előterébe. Nem ez volt az első látogatása a mecsetben, és jól kiismerte magát benne. Először odaült a többi férfi mellé a vízcsapokkal szemben lévő hosszú betonpadra, hogy elvégezze a szertartásos tisztálkodást. Megmosta kezét, lábát, arcát, és végül a száját is kiöblítette. Még messze volt az ima ideje, de az imahelyiség kijelölt területe, a maszjid, máris tele volt sorban egymás mellett térdelő, fehérbe öltözött alakokkal. A hátsó részben azért volt még pár üres hely. Hector letérdelt. Két válla majdnem érintette a tőle balra és jobbra térdelőét. Aztán elkezdődtek az imák, és Hector belefogott az arcra borulások és a válaszok bódító sorozatába. Hector nem volt ateista; oly sokszor volt a halál közelségében, hogy megtanulta, milyen tünékeny és jelentéktelen az élet. Mélyen hitt abban, hogy lennie kell valami olyan erőnek a világegyetem bámulatos működése és a kitárulkozó végtelenség mögött, amely irányítja. Ebben az értelemben hívő volt, de különben semelyik vallást sem követte. Szabad kezet akart abban, hogy az egyes vallások hittételei közül maga válassza ki a neki legjobban tetszőket, és saját ízlése szerint igazítsa őket az Istenről és a világmindenségről alkotott sajátságos nézeteihez. Számára mind a kereszténység, mind az iszlám tele volt szépséggel és igazsággal. Közülük sok hasonlított egymáshoz. Hector ezért mindkét vallást nagyra értékelte. Így most teljes átéléssel imádkozott, és azon kapta magát, hogy főleg Házelért imádkozik, bár nem tudta, hol lehet abban a pillanatban. Az ima végén úgy érezte, mintha megújult volna. Otthagyta a fő imahelyet, és átsétált a szomszédos árkád alá. Elhaladt azok előtt a Rilkék előtt, ahol a mecset mollái vártak a gyülekezet azon tagjaira, akik további szellemi irányítást és tanácsot kerestek. Azt, akit ő keresett, a második oszlopsor vége közelében találta. A molla intelligens tekintetű éles szemét vékony ráncok övezték, hófehér szakállát gyömbérszínű szálak szőtték át, megjelenése állandóságot sugárzott, mint aki már nagyon rég óta a helyén van. Hector belépett a fülkébe, és meghajolt. – Asz szalamu alejkum! Béke legyen veled! – köszöntötte. – És veled is! – válaszolta a molla, és az alacsony asztalka elé terített szőnyegre mutatott. Az asztalkán egy sokat forgatott Korán és egyéb vallási szövegek és kommentárok hevertek. Hector törökülésben leült

vele szemben, és egy darabig fesztelenül beszélgettek. A molla szinte azonnal felismerte a dialektusát. – Gyanítom, hogy kelet-afrikai vagy, Szomáliából. – Hector beleegyezően széttárta karját. Tariq Hakam volt az aki arab tudását csiszolgatta, ő pedig pundandi volt, és Hector átvette dialektusát. – Ennyire nyilvánvaló, sejk? – A tisztelet kifejezését használta. – Sok évig éltem abban az országban. – A molla elmosolyodott. – Miben tudok segíteni, fiam? – Atyám, a közeljövőben zarándokutat tervezek Mekkába, insallah! – Masallah Úgy legyen – mondta az öregember. – Hallottam embereket egy ottani molláról beszélni aki valamikor ebben a mecsetben prédikált, ahol most ülünk. Akik hallották, azt mondták, hogy fiatal kora ellenére szent és nagyon bölcs ember. Szeretném, ha megmondanád amennyiben ismerted ezt az embert, amikor itt volt, hogy érdemes-e időt és pénzt fordítani mekkai utazásom meghosszabbítására csak azért, hogy meghallgassam. És azt is tudni szeretném, hogy összhangban van-e Mohamed próféta tanításaival, amit prédikál. – Ki ez a molla, fiam? Mondd meg a nevét! – Aazim Muktarnak hívják... – Mielőtt befejezhette volna a mondatot, elragadtatás ült ki az öregember arcára. Összecsapta tenyerét, és felkiáltott. – Allah és áldott prófétája – áldassék a nevük mindörökké –, hiszen te nem másról, mint Aazim Muktar Tippoo Tipről beszélsz! Hectort meglepte, hogy milyen szenvedélyesen reagál az öreg tanító. – Ismered? – kérdezte. – Úgy ismerem, mint saját fiaimat. Bárcsak a fiam lenne. – Eszerint csodálod őt, öregapám. – Olyan, mintha Aazim Muktart megérintette volna Gábriel, a legfőbb angyal Allah angyalai közül. – A molla tiszteletteljesen lehalkította a hangját. – Olyan éles látással áldották meg, hogy oly messzire lát, ahova a többi ember már nem képes. Bölcsessége révén azt is világosan megérti, ami rejtve marad mások előtt. Szíve tele van Allah és embertársai iránti szeretettel. – Úgy véled, érdemes lenne meghallgatnom? – Életed végéig bánni fogod, ha elszalasztod az alkalmat. Hangja, mint a legszebben zengő hangszer, mint az egyetlen igaz Isten hegye, a

Hóreb cédrusai között szárnyaló szél sóhajtása. – Mondjon valamit a külsejéről, Öregapám, hogy megismerjem, amikor először megpillantom! A molla ujjhegyét összetéve, ajkát lebiggyesztve alaposan megfontolta, hogy mit válaszoljon, aztán beszélni kezdett: – Magas, de nem túlzottan. Karcsú, mint egy leopárd. Homloka széles és magas. Szakállát még nem érintette meg az öregség dere. Orra erős, mint a sasé. Tekintete éles, de egyben lágy is. Hiányzik belőle a ravaszság. Röviden: jóképű, de nem szép. – Ekkor Hector legnagyobb meglepetésére a molla hirtelen összeesküvők módján körülnézett, majd előrehajolt, és lehalkította hangját: – Sokan vélik úgy, hogy ez az ember a Mhadi; a Messiás, aki a próféciák szerint a világ végekor bukkan fel; a megváltó, aki elhozza a béke és az igazság uralmát. Ha majd magad is meghallgatod, talán te is egyet fogsz érteni velük. Ha így lesz, akkor Londonba való visszatérésed után feltétlenül el kell jönnöd hozzám, hogy beszéljünk róla. Hector az öregemberre bámult. Ahogy nézte, drámai változáson ment keresztül benne az a kép, amelyet eddig az előtte álló útról gondolt. Az út, amelyre készült, koránt sem volt olvan nyíl egyenes, mint képzelte. Sokrétegű, rejtett mélységekkel teli út elébe néz. Aznap este mindhárman. Paddy, Násztya és Hector vacsora előtt összegyűltek a szalonban. A férfiak szokásukhoz híven kitüntetésekkel díszített egyenruhát viseltek. Násztya felvette gyémánt nyakékét, amely a mély dekoltázsban telt keblei között csillogott. Arca kipirult volt, szeme ragyogott. Miközben Hector Dóm Perignont töltött a hosszúnyakú poharakba, Násztya megszólalt: – Milyen csodálatosak a babák! Soha nem hittem volna. – Mindegyik baba? – ugratta Paddy. – Vagy csak egy bizonyos? – Ne hülyéskedj! Csak egy babát ismerek. De ő gyönyörű. Ma én etettem a cumisüvegből, sőt a pelenkáját is kicseréltem. Nem hittem volna, hogy meg tudom csinálni, de a dajkája megmutatta, hogyan kell. Azt hittem, el fogom hányni magam, de tudjátok mit? Jóformán semmi szaga nincs. – Nem zavar, drágám, hogy éppen Heck legendás vacsoráinak egyikét készülünk élvezni? Nincs ide illőbb témánk, mint a babakaki? – tiltakozott Paddy, és gyorsan témát váltott. – Ma délután beszéltem

Mohammed herceggel a lakosztály bérléséről a Seascape Mansion-ben. A herceg természetesen szükségesnek tartotta közölni velem, hogy egy másik bérlő is érdeklődik, aki többet is hajlandó lenne fizetni. Egy ideig alkudoztunk, végül sikerült 10% engedményt kicsikarnom az általa elképzelt árból, és megkötöttük az üzletet. Heck, tiéd a lakosztály. A másik jó hír az, hogy csak tizenkét másik lakó van az egész épületben, és ők vagy a királyi család tagjai, vagy az Abu Zara-i kormány miniszterei, vagy mindkettő. Azt állítja, hogy teljes a biztonság: szinte lég- és vízmentes. – Hajlandó szavát adni erre? – Nem, Heck, senkinek a szavával nem elégedhetünk meg. Rögtön az után, hogy a herceggel befejeztük a beszélgetést, felhívtam Dave Imbisst. Dave Paddy jobb keze és elektromos szakértője volt a Crossbow Security-nál. – Dave megígérte, hogy holnap korán reggel odamegy az egész csapatával. Milliméterről-milliméterre átvizsgálják az egész lakosztályt, hogy nem hagyott-e ott valaki némi rossz szándékkal elektronikus poloskákat vagy egyéb rondaságokat mert megszagolt valamit. Dave némán riasztó mozgás- és nyomásérzékelőket, zártrendszerű kamerákat, írisz-szkennereket és egyéb modern nyalánkságokat fog beszerelni. Semmilyen élőlény nem moccanhat a Seascape Mansions legfelső emeletén vagy bárhol az épület többi részében anélkül, hogy Dave tudomást ne szerezne róla. Mire Abu Zarába érünk, a lakosztály lényegében már egy elektronikus erődítmény lesz. – Elfogadta a Hector által odanyújtott Jameson whiskyt, és belekortyolt. Aztán egy nagyot sóhajtott és megkérdezte: – És te találtál valami szívderítőt a Regents Parkban? – Attól tartok, semmi igazán megnyugtatót. Úgy tűnik, célpontunk egy vallásos demagóg, aki szenvedélyes szónoklataival képes felkorbácsolni hallgatósága érzelmeit. Néhányan, – vagy talán mindenki, – azt hiszi róla, hogy ő a Mhadi. A másik kettő Hectorra bámult. Arcukra nyugtalanság és aggodalom ült ki. Aztán kettejük nevében Paddy szólalt meg. – Mindarra, ami szent, Heck, csak nem hiszed el ezt a zagyvaságot? – Egyáltalán nem számít, hogy én mit hiszek, kedves Paddym. Csak az számít, hogy egy óriási sokaság elhiszi. A messiás eljövetele közös hittétel, amely mind a judaizmusban, mind a kereszténységben, mind az

iszlámban megtalálható. Eltérés mindössze abban van, hogy ki az és mikor jön el, vagy hogy itt volt-e már és eltávozott. Konkrétan arról van szó, hogy Aazim Muktar visszavonult az iszlám vallás szent városába, ami történetesen Mohamed próféta születési helye. A várost zsúfolásig megtölti a hithű és istenfélő tömeg. Halálbüntetés terhe alatt csak a valódi igazhívök léphetnek, a városba. Úgy tűnik, közülük nagyon sokan teljes szivükből hisznek abban, hogy Aazim Muktar a Mahdi, és akár életük árán is hajlandók megvédeni. Puszta kézzel tépik ki kezétlábát annak, aki akár egyetlen ujját is ráemeli. Elhallgatott, és belekortyolt a poharába. Közben összeszedte gondolatait. – Eredetileg arra gondoltam, hogy zarándoknak öltözve Mekkába megyek, és a tömegben elvegyülve meghallgatom és megfigyelem Aazim-ot. Aztán abból, amit látok és hallok, megpróbálom eldönteni, hogy lehet-e ő a szörnyeteg, aki folytatja a vérbosszút. Ha kétséget kizáróan ártatlannak találom, otthagyom, és máshol folytatom az ellenség felkutatását. Ha viszont ártatlanágát illetően bármi kétség merülne fel bennem, elkapjuk, és bíróság elé állítjuk. De arról az opcióról, hogy kihozzuk, lemondhatunk. Túl kockázatos lenne. Az a város csapda a hitetlenek számára. Fel kell mérnem annak a valószínűségét, hogy ártatlan-e vagy sem, és ha az inga bűnössége felé leng ki, kénytelen leszek a helyszínen végezni vele, és otthagyni a hulláját rohadni Mekkában. – A helyedben, Hector, én bemennék a városba, aztán minden teketóriázás és vizsgálódás nélkül elintézném. A lélekbúvárkodás amúgy sem a te stílusod – vélekedett Násztya. – Könyörgöm, minek kockáztatni? Ha megölöd, és később kiderül, hogy tévedtél, mert ártatlan volt, akkor az nagyon sajnálatos, és majd gyújtunk érte egy gyertyát. De legalább elmondhatjuk, hogy nem maradt több Tipoo Tip a világon. Ami nem valami nagy veszteség, nem igaz? – Természetesen egyet értek veled, szívem virágszála. – Paddy büszkén a feleségére mosolygott. – De tudom, hogy Hector néha nagyon esztelen és makacs. – Férfi – vonta meg a vállát Násztya, és lemondóan sóhajtott. – Minden férfi hajlamos az esztelenségre és makacsságra. – Nazzy, tudod, milyen mély szeretetet, nem, mély tiszteletet érzek irántad, de... – kezdett bele Hector, de Násztya egy sóhajtással

megállította. – Hagyd a süket dumát, Hector Cross! Jó, szóval továbbra is óvatoskodni akarsz? Rendben. Paddy és én – ahogy mindig is szoktuk – alkalmazkodunk a döntésedhez. De ne minket hibáztass, ha a nagy Megváltó hátrafordul, és beleharap a töködbe! *** Még további negyvennyolc órára volt szükség, hogy Hector végre elégedetten nyugtázza, készen állnak arra, hogy Londonból Abu Zarába költözzenek. Sötétedés után a két nagy bérelt teherautóból álló csomagszállító konvoj elindult Belgraviából a Farnborough-repülőtérre, ahol a Bannock Olajtársaság Boeingja várakozott a rakományra. Hector és barátai nyugodtan megvacsoráztak, és csak vacsora után öltöztek át kényelmes utazó öltözékbe. Hector visszament a titkos szobába. Elsőként magához vette a 9 milliméteres automata pisztolyt. Majd levett két póttárat és még száz lövedéket. A pisztolyt belecsúsztatta a könnyen elérhető váll-pisztolytokba, és mosolyogva meglapogatta. A fegyver megnyugtató érzéssel töltötte el. Ezt követően levette az útleveleket tartalmazó dobozt, és kivett belőle egy szaúdi. egy iraki és egy Abu Zara-i útlevelet. Bezárta a titkos szobát, majd lement a Rolls-hoz, amelyben már bent ült a soför, és járó motorral várta. Volt egy kis huzavona Hector és Násztya között, hogy melyikük tartsa az ölében Catherine-t a repülőtérig vezető rövid úton. Násztya aduja egy gonoszkodó, de tényszerű megállapítás volt, miszerint angol férfiak soha nem babusgatnak csecsemőket. Az első ülésen ült a sofőr mellett, és halk hangon orosz bölcsődalokat énekelt az ölében fekvő Catherine-nek, aki egész úton meg sem nyikkant. Bonnie és a két másik dada egy másik autóban utazott. A konvoj kihajtott a betonon várakozó Boeing Business Jet-hez, és a szárnya alatt megállt. A brit határőrség hivatalnoka, egy fiatal indiai angol nő személyében már fent volt a gép fedélzetén, és gyorsan és zökkenőmentesen kitöltötte a hivatalos papírokat. A repülőgép néhány perc múlva kigördült a felszállópályára. Amint a levegőbe emelkedtek, Násztya a fedélzeten tartózkodó összes nő asszisztálása mellett beletette a bölcsőjébe Catherine-t, aki pillanatokon belül mély álomba szenderült. Ezután Násztya, aki hálósapkát húzott a fejére, visszament a férfiakhoz. Összegömbölyödött, mint egy kiscica, bekucorodott a Paddy

melletti ülésbe, és csábító hangon a fülébe súgta: – Imádott férjem, ugye tudod, mennyire ki nem állhatom a sorbaállást a repülőtereken? Szóval, ha szeretsz, szerzel nekem egy ilyen csodálatos kis bigyót. De ha nem, akkor vigyél a hálónkba, és valami más módon bizonyítsd be a szerelmedet! Valamivel több, mint hét órával később leszálltak Abu Zarában. A repülőtéri felvezető autó már ott várakozott a leszállópályánál, és villogó jelzőfénnyel a királyi légierő hangárába vezette a gépet. Az emír új 747-8-asa mellé álltak be. Az emír feleségeinek kisebb Boeingjai a 747-es mögött sorakoztak. A Bannock Olajtársaság és mindenki, aki kapcsolatban állt vele, megkülönböztetett megbecsülésnek örvendett Abu Zarában. Az érkezők tiszteletére a lépcső aljában a Crossbow Security egy kisebb fogadóbizottságot sorakoztatott fel. Dave Imbiss és Tariq Hakam állt az élükön. Mindnyájan a Násztya által tervezett sárgásbarna egyenruhát viselték. Tariq alig tudta leplezni örömét, amikor meglátta a lépcsőn ruganyos léptekkel közeledő Hectort. Jó régen, amikor Hector még a British Special Air Services őrnagya volt, Irakban Tariq Hakimor Hector egységéhez osztották be tolmácsként és helyi kísérőként. Hectorral az első nap megkedvelték egymást, amikor az egység csapdába esett ahonnan ki kellett magukat vágni. Azon a szörnyű napon is Hector mellett volt, amikor az út mellett elhelyezett bombára futónak. Amikor Hector tűz alá vette azt a három arab felkelőt, akik a bombát elhelyezték, és szemmel láthatólag öngyilkos merényletet akartak elkövetni, Tariq fedezte Hectort, és leszedte az egyik ellenséget. Amikor Hector otthagyta a Különleges Légi-szolgálatot, Tariq felkereste, és azt mondta neki: „Te vagy az apám. Bárhova mész, követlek.” Most ott állt vigyázban Hector előtt, és szíve előtt összekulcsolt kézzel mélyen meghajolt. – Allah szeretete kísérjen, és óvjon meg minden veszélytől, apám! – mondta halkan, arab nyelven. Hector a protokollt félredobva magához ölelte, és elfúló hangon angolul válaszolt neki: – Tariq, te vén zsivány! Te jó ég, mennyire hiányoztál! Olyan gyakran hallotta Hector szájából a „Te vén zsiványt” mint üdvözletét, hogy meg volt róla győződve, ez a legnagyobb dicséret angol nyelven. Arca felragyogott, és viszonozta Hector ölelését. Aztán

hátralépett, utat engedve a Crossbow Security többi tagjának, hogy ők is üdvözölhessék Hectort. Hector mindnyájukat jól ismerte. Némelyiküket maga vezette Punrland mélyébe, Hazel nagyobbik lányának megmentésére, és a harcok tüzében erős kapcsolat kovácsolódott közöttük. Most Dávid lmbiss volt Paddy O'Quinn helyettese a Crossbownál. Dave azt a látszatot keltette, mintha maga lenne a fiatalság és az ártatlanság, de már két teljes turnust szolgált végig az amerikai tengerészgyalogságnál, amelynek eredményeként egy sor szalag és kitüntetés díszítette egyenruháját. Nem sokkal a Crossbow megalakulása után Hector jó szemmel választotta ki a csapatból. Dave agyafúrt volt és erős. Ami hájnak látszott rajta, valójában kőkemény izom volt. Dave sok embert látott már meghalni, nem egyet közülük ő maga küldött az egyirányú útra. Ő és Hector sokszorosan köszönhették egymásnak életüket. Miközben kezet ráztak, Hector megkérdezte tőle: – Szóval tényleg olyan biztonságos, Dave, a te biztonságos otthonod? – Akár a páncél. – Ne csak mondd, mutasd is! Mindannyian belefértek Dave homokszínű Hummvee-jébe. A kocsi kihajtott a repülőtérről, és elindult a sivatag felé. A két poggyászszállító teherautó szorosan követte őket. Az út négysávos, egyenes és tükörsima volt. Akárcsak a messzeség tejszerű ködébe vesző földöntúli város, ez is abból az olajból épült, amely ott hevert a mélyben a sivatagi homok alatt. Abból az olajból, amelyre Hazel Bannock minden vagyonát és tekintélyét feltette, amikor a Bannock Olajtársaságot irányította. Dave gyorsan hajtott az Öböl partján vezető úton. A parti homok fehér volt, mint a napszítta csont. A homokon túl a víz a tengerfenék hirtelen mélyülései következtében hol kéken, hol zölden ragyogott. Odafenn az égen egyetlen felhő sem Játszott, az ég vakító kékje szinte bántotta a szemet. Minél közelebb értek Abu Zara Cityhez, annál magasabbnak látszottak a krémszínű, csupa beton és csupa üveg felhőkarcolók. David Imbiss arra a toronyházra mutatott, amely jól elkülönülve állt a többitől. – Na, ott van! A Seascape Mansions, a kis Catherine új tündérpalotája – mondta Hectornak, és a következő lehajtónál

lekanyarodott az autópályáról. – Dave, kérlek, húzódj le, és állj meg egy pár percre! – mondta Hector. A szélvédő alatti kis tartóban egy távcső hevert. – Használhatom? – Csak nyugodtan, Heck. – Amint a Hummvee megállt, Hector kiszállt, és a motorháztetőre támaszkodva a távcsővel szemügyre vette a felhőkarcolót. Figyelmesen megvizsgálta az épület külső szerkezetét, aztán végigpásztázta a környezetét. A fő épületet nagy kiterjedésű kertek övezték jól ápolt pázsittal, szökőkutakkal, datolyapálmákkal és egyéb, egzotikus növényekkel. A területet kettős, borotvaéles drótkerítés vette körül. A kertek mögött diszkréten meghúzódva sorakoztak a haszonépületek és az alkalmazottak lakóépületei. Az épületegyüttest szintén őrség védte. – Innen nézve rendben lévőnek látszik – mondta Hector. Visszakapaszkodott a Hummveebe, és továbbhajtottak a Seascape Mansions főbejárata felé. Az őrök az ellenőrzőpontnál udvariasak, de alaposak voltak. Még Catherine babaútlevelét is gondosan megvizsgálták. Miután továbbengedték őket, Dave megállt a kert közepén, és mindnyájan felnéztek a toronyépületre. Dave megmutatta Hectornak a kívülről alig láthatóan felhelyezett acél terelőlapokat, amelyeket az emberei szereltek a legfelső emelet ablakaira. Ezeknek kellett megvédeniük a bentlakókat a talajszintről vagy a tengerpartról esetleg kilőtt rakétagránátoktól vagy más robbanó lövedékektől. Hector felhívta Dave figyelmét a gyújtógrána- tokra, amelyeket a Szörnyeteg Brandon Hallnál hasznait. Nem akart még egy esélyt adni egy hasonló előadásnak. A földalatti parkoló bejáratát is őrizték. Az őr ellenőrizte a Hummvee rendszámtábláját, amelyet a főbejárattól telefonáltak meg neki. Az alagsorból egy kizárólag a legfelső emeletre közlekedő lifttel mentek fel. Amikor Hector a liftből a lakosztály előterébe lépett, rögtön belátta, miért állapított meg Mohammed herceg ilyen rendkívül magas bérleti díjat, és azt is, hogy ez a díj egyáltalán nem volt irreális. Egy tucat fehérköpenyes, fején fekete bojtos piros fezt viselő szolgáló sorakozott fel a lifttel szemben. Tiszteletteljes főhajtással üdvözölték Hectort, aztán csendesen visszavonultak a hatalmas lakosztály alsó részeibe. – Tudom, mi lesz a következő kérdésed, főnök – szólalt meg Dave

Imbiss. – Mindnyájukat alaposan leellenőriztem és megvizsgáltam. Mindegyikükért garanciát vállalok. A lakosztály belsőépítészeti megoldásai egy ismert olasz építészirodában készültek. Tizenket háló, két sajat konyhával ellátott étkező, három társalgó, egy gazdagon felszerelt edzőterem, két játékszoba és egy mozi tartozott hozzá. Ráadásul, amint azt Dávid Imbiss elmondta, a komplexumhoz egy maximum huszonöt alkalmazott elhelyezésére méretezett külön bejáratú épület is tartozott. Catherine-nek saját, nagyméretű babaszobája volt, melyhez két oldalról közvetlen kapcsolódott a gondozó nővérek szobája, hogy késedelem nélkül kéznél legyenek, ha a kisbaba bármilyen oknál fogva felsírna. Az épület tetején, a helikopter leszállópályán kívül volt még egy úszómedence, egy napozókert és egy bárral és barbecue-val ellátott kertrész. A tetőről fenséges kilátás nyílt az öböl túloldalán elterülő Abu Zara City belvárosára. A másik irányban a Perzsa-öböl nyílt vize terült el a látóhatárig. A megszámlálhatatlanul sok dhow háromszög alakú vitorlái virágzó százszorszépekként terítették be a végtelen kékséget. – Hát ha már muszáj ide költöznünk, ez a kis lak megteszi – mondta Hector a mozi-reremben sebtében összehívott haditanácson. *** Hector csak azoknak – Paddy-nek, Násztyának, Dave Imbiss-nek és Tariqnak – számolt be tervéről, akik közvetlenül részt vettek az akcióban. Még a Crossbow vezetői, bizalmi beosztású alkalmazottai sem tudhattak az ügyről. A hadművelet első lépéseként Hectornak és Tariq-nak a zarándokokat szállító sok repülőjárat egyikén zarándoknak öltözve el kell utaznia Mekkába. Tariq egyszerű magánemberként, mint akinek semmi kapcsolata sincs a Bannock Olajtársasággal, már lefoglalta a jegyeket. Szaudi riallal fizetett, így nem kellett hitelkártyát használnia. A terv szerint Dubaiból egyenesen Dzsidába repülnek, és onnan távolsági busszal utaznak tovább a szent városba. Közeledett a Dhúlhidzsa, a zarándoklás fő évadja, amikor Mekka zsúfolásig megtelik hívőkkel, és Hector és Tariq könnyedén elvegyülhet a tömegben. Tariq a szállás kiválasztásában is elővigyázatos volt. A város egyik legolcsóbb karavánszerájában kevesebb mint húsz dollárért foglalt fekhelyet maguknak a többi zarándokkal közös teremben. A szörnyetegnek soha nem fordulna meg a fejében, hogy Hector Cross

egy ilyen bolhacirkuszban húzza meg magát. A tervek szerint Hectornak majd három hete maradt arra, hogy felkészüljön a mekkai utazásra. Tudta, hogy arab nyelvtudása már kissé modorossá vált, berozsdásodott. és nem hangzana túl meggyőzően egy jó szimatu vallató számára. Arcának és karjának napbarnított színe is megfakult, és sminkkel se tudná félrevezetni a tüzetesen vizsgálódó tekintetet. De ami még fontosabb: fizikai állapota egy kissé leromlott; tudta, hogy nem igazán harcra kész. Létfontosságú volt hogy visszanyerje erőnlétét. Dave Imbiss és Tariq már elkészítette a terveket a hiányosságok pótlására. Hector csak egy éjszakára élvezte a Seascape Mansions hódító, túlságosan is kifinomult luxusát. Másnap reggel búcsú puszit nyomott Catherine arcocskájára, és Tariq társaságában belépett annak a szaúdiarábiai építési vállalkozónak a munkásai közé, akinek a vállalata egy újabb felhőkarcolót épített az Abu Zara-i tengerparton. Az Abu Zara-i kormány ellenezte a szakszervezetek megalakulását a királyságban. A munka feltételeket személy szerint az emír akarta diktálni, nehogy véletlen ő kerüljön függőségbe az alkalmazottaitól. A Khidrash Construction munkafelügyelői ismervén az emír nézeteit nem nagyon törődtek munkásaik emberi és egyéb jogaival. A munkások elhelyezése primitív, munkatempójuk brutális volt: tizenhat-tizennyolc órás munkanap, hetente hétszer, mindez a tűző napon. Cementtel és kőzúzalékkal teli zsákokat kellett a csaknem száz méter magas állványzaton felvinniük, vagy csákányozniuk és lapátolniuk kellett az épület mély alapjainak kiásásakor. Hector és Tariq izmai szinte égtek a fájdalomtól, és Hector arcát és karját sötétvörösre égette a tűző nap. Akikkel együtt dolgoztak, az emberiség legaljához tartoztak. Viselkedésükből teljesen hiányzott a finomság. Színes, köznapi szókinccsel beszéltek. Hector hamarosan ismét folyékonyan beszélt arabul. Tíz napot dolgozott sztoikus nyugalommal a Khidashnál, aztán Tariq-kal ötszáz kilométerrel délebbre utaztak, a Bannock Olajtársaság fő kitermelő helyére, ahol napi három-négy órában pisztollyal és puskával céllövő gyakorlatot tartottak. Dávid Imbiss-nek kiváló kapcsolatai voltak az amerikai hadseregben, és zseniálisan értett a fegyverek beszerzéséhez, így sikerült szereznie egy Ml 10 SASS félautomata mester-lövész karabélyt. Hector a

Bannock igazgatótanácsában viselt rangját igénybe véve a társaság egyik sugárhajtású gépét küldte az amerikai tengerészgyalogság fő afganisztáni támaszpontjára a fegyverért. Pár órányi gyakorlás után fél tucat sárga teniszlabdát helyezett el egy homokdűne tetején. A teniszlabdát azért tartotta jónak, mert alig kisebb, mint az emberi agy, amit megfelelő célpontnak tartott. Pontosan lemért 350 métert, és ebből a távolságból gyors egymás utánban leadott hat lövéssel mind a hat labdát szét tudta lőni. A nagyszerű célzó készülékkel ellátott fegyver alig volt több tíz kilónál. Darabjaira szétszedve könnyen el lehetett rejteni, és két ember könnyedén tudta vinni. Mekkában, közvetlenül azzal a mecsettel szemben, ahol Aazim Muktar prédikált, volt egy kis – talán egy – másfél hold nagyságú – közpark. Tariq keresett egy ideális helyet a parkban, ahonnan jó rálátás nyílt arra az útra, amelyen a molla nap mint nap végigment a lakásától a mecsetig és vissza. Tariq lelépte a lőtávolságot: 210 méter. Hectornak ekkora távolságból nem okozhat gondot fejen találni akár egy mozgó alakot sem. Természetesen az Ml 10 SASS Mekkába csempészése jelentette a legnagyobb problémát. Tariq egy szállítási cégnél, amely a zarándok évadban naponta több száz tonna árut szállított Dzsidda repülőteréről Mekkába, kialakított valakivel egy kapcsolatot. A rakomány jobbára romlandó élelmiszer volt. De Tariq biztos volt abban, hogy be tudja csempészni a rakományba a darabjaira szétszerelt félautomata mesterlövész karabélyt. A csomagra azt lehet írni, hogy pótalkatrész légkondicionáló berendezéshez vagy felvonóhoz. Dave Imbiss szorosan együttműködött Tariq-kal a témában. Neki is számos kapcsolata volt Szaúd Arábiában, akiket kenőpénzzel és hízelgéssel rá lehetett bírni az együttműködésre. Mindez a hosszú távú tervezés része volt. Rengeteg idejük volt még arra, hogy kidolgozzanak egy tökéletes tervet. A végső tervet csak akkor kell kialakítani, ha Hector a gyilkosság mellett dönt. A mekkai utazás előtti tíz napot Hector arra fordította hogy jó formába hozza magát. Dávid Imbiss elküldte hozzá egyik karate edzőjét, aki inkább volt gép, mint ember, és Hector rangját és társadalmi helyzetét figyelmen kívül hagyva, a nála majdnem kétszer annyi idős férfit teljesítőképességének határáig, sőt azon is túl, megdolgoztatta. A végére Hectornak nehezen ugyan de sikerült kiérdemelnie a karate edző tiszteletét, mikor megtanultatta vele, hogy hiába hiszi magáról, hogy azt

csinál vele, amit akar, jobb ha a falkavezért messzire elkerüli. Az utolsó hat egymást követő nap mindegyikén Hector és csapata, Paddy-vel és Násztyával együtt, teljes harci felszerelésben a vállalat helikopterén elrepült a sivatagba, ahol alacsonyról kiugrottak a gépből, és továbbra is teljes harci felszerelésben de már az ejtőernyőt is magukkal cipelve huszonhat kilométert futottak vissza a bázisra. A gyakorlat kezdetben Hector számára nehezebb volt, mint fiatalabb társai számára. De mikor visszanyerte csúcsformáját, már inkább csak mulattatta a brutális fizikai erőfeszítés. Mélyen aludt, nem álmodott. A szörnyű, fájdalmas űr, amelyet Hazel hiánya hagyott a lelkében, kezdett betemetődni. Végül eljutott odáig, hogy Hazel emléke már inkább örömmel töltötte el, mintsem reménytelen elkeseredéssel. Tudta, hogy meg fogja bosszulni Hazel halálát, és remélte, hogy azt követően talán Hazel is békésebben fog nyugodni. Testi erejének visszanyerésével együtt Tariq-hoz fűződő kapcsolata is erősödött. Ismét olyan közel voltak egymáshoz, mint évekkel korábban. Nagyon sok mindenen mentek keresztül, nagyon sok dolgot viseltek el együtt. Vállvetve harcoltak a harcmezőn. Mindkettejük feleségét az érzéketlen szörnyeteg ölte meg. Tariq felesége, Daliyah, csecsemője együtt bennégett a házukban. Tragédiájuk erős köteléket jelentett kettejük között. Hector azt vette észre magán, hogy Tariq-kal úgy tud Hazelről beszélni, mint senki mással, Paddy-t és Násztyát is beleértve. Hazel ott volt velük a puntlandi expedíción, amelyet azzal a céllal indítottak, hogy kimentsék a lányát, Cayiát a Tipoo Tip kán erődjéből. Tariq tanúja volt Hazel bátorságának és fizikai állóképességének, amely akár a Crossbow legkeményebb emberével is felért. Mély tisztelet és csodálat alakult ki benne Hazel iránt. Egy homokdűnén ültek. A legapróbb részletig mindent meg akart tudni arról a csapdáról amit a szörnyeteg állított Hazelnek. Nagy figyelemmel hallgatta Hector részletes beszámolóját a támadásról. Az elbeszélés végén Tariq szomorúan lehajtotta fejét, és egy darabig hallgatott. Aztán tekintete végigsiklott a homokdűne előtt elterülő végtelen sivatagon. Köhintett egyet, majd felkrákogott egy sárga nyálcsomót. Beleköpte a homokba, és együtt nézték, amint apró homokgolyóként legördül a dűne aljába. Ekkor Tariq megszólalt: – Honnan tudták, hogy jössz? – A kérdés meglepte Hectort.

– A két motoros disznó bizonyára egészen a Harley-Streettől követett bennünket. Valószínűleg előre telefonaltak a furgon vezetőjének – magyarázta. – Igen, ezt értem. De honnan tudhatta a két motoros, hogy aznap reggel Hazel orvosánál lesztek? Ki tudhatott arról, hogy akkorra volt időpontja? – Hector néhány percig Tariq-ra bámult majd halkan elkáromkodta magát. – A szentségit! Igazad van. Senki nem tudta kivéve Hazel, a titkárnője és én. – Megbízható a titkárnő? – Éveken át Hazelnek dolgozott. Ő nem lehet az. Erre mérget vennék. – Pedig valaki tudta – kötötte az ebet a karóhoz Tariq – Csak ez magyarázhatja a történteket.04 Tariq – Nem gondolkodtam logikusan. – Hector arcára harag ült ki. – Persze, hogy igazad van. Valakinek tudnia kellett. Rögtön ebbe az irányba kellett volna elindulnom. Öregszem, barátom. – Dehogy is, Hector. Csak Hazel elvesztése súlyosan megsebesített. Amikor megölték az én Daliyah-mat, és a babánkat, majd egy éven át olyan voltam, mint egy veszett kutya. Így aztán értem, mi történt veled. Én már előted megjártam ezt az utat. – Ha visszamegyek Londonba, valaki csúnya halált fog halni – mondta halkan Hector. – De előtte még el kell mennünk Mekkába, hogy megtaláljuk az odavezető véres nyomot. – Tariq Hector karjára tette a kezét. – Egyszerre csak egy dolgot. De a végén megtalálod azt, aki ezt a szörnyűséget elkövette ellened. Ezt a szívem mondja. És én is szeretnék ott lenni veled, amikor megtalálod. Egy darabig csendben ültek, és Hector a kettőjüket összekapcsoló szoros kötelékre gondolt, amely az évek során olyan erős lett, mint a sodort selyem. Ami emlékeztette arra, hogy egy férfinak egy másik iránt érzett platói szerelme az élet nemes élményei közé tartozik. „Lám, van egy másik ember, akire rábízhatom az életemet”, gondolta teljes komolysággal, ami segített neki elviselni a jelent. *** Hat nappal később, amikor beszálltak a Dubaiból Dzsidába tartó zsúfolt repülőgépbe, mindketten kiváló fizikai állapotban voltak. Hector

bőre napbarnított, szakálla fekete és göndör volt. Kevés poggyásszal utaztak. Sem fegyvert, sem bármifék elektronikus kütyüt – például mobiltelefont – nem vittek magukkal. Mindössze a visszaútra szóló jegyük, az útlevelük, és egy marék gyűrött és szutykos papírpénz volt náluk, amit a köpenyük alatt viselt pénztartó övbe tartottak. Alapvető tisztálkodási eszközeiket és ruháikat kis vászonzsákokba csomagolták. A repülőgép – egy öreg, légcsavaros Fokker – zarándokok számára beállított különjárat volt és egy eldugott kis repülőtérről indult. A légkondicionálás gyatra volt, és a mosdatlan testek orrfacsaró bűzétől az embernek könnybe lábadt a szeme. Az ülések keskenyek voltak, és nélkülöztek minden kárpitot. A sorok között olyan szűkös volt a lábtér, hogv Hectornak az álláig fel kellett húznia a térdét. Az előtte lévő sorban ülő gyerek felszálláskor bepisilt, és a vizelet hátracsorgott Hector lábához. A háromórás utazás harmincórásnak tűnt. Miuán Dzsidában túljutottak az útlevél ellenőrzésen és a többi repülőtéri formaságon, hét órát várakoztak, mire sikerült állóhelyet kapniuk egy Mekkába induló buszon. A busz kétszer is lerobbant, mielőtt elérte volna a Szent Várost, ahova jóval éjfél után futottak be. A szálloda, ahol Tariq a szobákat lefoglalta, össze-vissza kanyargó keskeny utcák labirintusában, a fényűző belvárostól jó messsire volt. Tizenkét másik zarándokkal osztozkodtak a szobán. De Hectort a többiek horkolása, szellentése se zavarta meg abban, hogy perceken belül mély álomba szenderüjön. A zarándokok napfelkelte előtt már ébren voltak. Hector elvégezte a dolgát az egyetlen guggoló WC-n. aztán néhány pitli hideg vízzel megmosakodott egy bádog-lavórban, amely az egyetlen csaphoz volt láncolva. Miután tiszta köpenybe bújtak, a hátukra vetették a szerény vagyonukat tartalmazó zsákot, és kiléptek a keskeny és zajos utcára. Reggelire egy utcai mozgóbüfében ettek egy erősen fűszeres kovásztalan lepényt, egy jól megfűszerezett lepénykenyeret, majd nekivágtak a városközpontba vezető útnak. A szaúdi királyi család az olajból származó dollár-bevételekből milliárdokat költ arra, hogy az iszlám legszentebb helye gyönyörű legyen. A központban egy hatalmas márvány épületegyüttes áll aranylevelekkel borított csúcsos tornyokkal, kupolákkal, minaretekkel, épületekkel és terekkel. Ezek veszik körbe az iszlám legszentebb

mecsetjét, az al Maszdzsid al-Harám-ot és a Kába követ, amelyet 1400 évvel ezelőtt maga a próféta állíttatott oda: az iszlám legszentebb helyét. Az igazhívő muszlimok ezek felé fordulva imádkoznak naponta ötször. De csak Mekkában további több száz kevésbé jelentős mecset van, amelyek közül sokat még a pogány időkben építettek. Az egyik ilyen kisebb jelentőségű mecsetben prédikált Aazim Muktar. A mecset a Maszdzsi Ibn Baaz nevet viselte, és az Azeziyah kerület nyugati szélénél állt. Kívülről nagyon modernnek látszott, de Tariq elmondta Hectornak, hogy ezer évnél is régebbi, és nagy tisztelet övezi a benne imádkozó és prédikáló híres szentemberek miatt. Beléptek a mecsettel szemben lévő közparkba. Néhány holdas, kopár, napégette föld volt az egész, de máris sok száz zarándok gyűlt össze benne. Várták, hogy beléphessenek az út túloldalán lévő mecsetbe a Dhuhr-ra, a déli imára. Tariq a park közepén kissé kiemelkedő halomhoz vezette Hectort. A halmot sűrű, tövises, sivatagi kutyatej borította. Egymás mellett guggoltak a barna füvön csoportosuló hívők között. Kovásztalan lepénykenyérbe csomagolt hummuszt és falafelt ettek, és hideg tejesteát ittak hozzá, amelyet Tariq vásárolt az egyik út menti büfében. Mielőtt Tariq odanyújtotta volna Hectornak az üveget, köpenye szélével gondosan letörölte az üveg nyakát. Miközben ettek, Tariq megmutatta Hectornak a merénylet számára kiválasztott helyet, amely közvetlenül előttük volt, amit Hector a mesterlövész szemével alaposan szemügyre vett. – Arra gondoltam, hogy a bozótos megfelelő lőállás – mondta Tariq, és állával a kutyatej bozót felé bökött. – Elég sűrű ahhoz, hogy eltakarjon bennünket és a fegyvert. A kora reggeli órákban csak nagyon kevés ember jár errefelé. Aazim Muktar hat körül hagyja el az innen mintegy száz méterre lévő otthonát. – Megmutatta Hectornak a lapos tetejű épületet. – Az utca túloldalán gyalogol tanítványai gyűrűjében. – Fel tudom majd ismerni a sok tanítvány között? Nem szeretném az első lövést egy másik emberre pazarolni. – Még ma látni fogod. S ha egyszer láttad, soha nem felejted el. Kiemelkedik minden tömegből – biztosította Tariq. – Mozgó célpont lesz – morfondírozott Hector, de Tariq nem értett vele egyet.

– Ha türelmesen vársz, akkor nem így lesz. Az út mentén mindig várnak rá kérelmezők. Leborulnak előtte az úton. és áldását kérik, mások oda tartják neki beteg gyereküket, hogy érintésével meggyógyítsa őket. Ő pedig senkit nem utasít vissza, mindenkinek megáll. Álló célpont lesz. Egy olyan lövész, mint te, nem tévesztheti el. – Tariq a villa felett hátranézett Hectorra. – Amikor Aazim Muktar a földre zuhan, nagy lesz a zavar és a felfordulás. Neked csak ott kell hagynod a fegyvert, és ki kell sétálnod a park hátsó kijáratán. A kapunál van egy buszmegálló, ahol mindig sok háromkerekű riksa taxi is várakozik. Valamelyikkel nagyon gyorsan eltűnhetsz a helyszínről. – Igen, ezt értem. A lövés hangját vissza fogják verni az utca túloldalán lévő magas házak, ezért képtelenség lesz; megállapítani, honnan jött. Ez megkönnyíti számomra a felszívódást. – Vegyük szépen sorban a dolgokat! Minderre csak akkor fog sor kerülni, ha ma meghallgatod Aazim Muktart, és úgy döntesz, hogy ő az a szörnyeteg, aki parancsot adott Hazel meggyilkolására. – Tariq nagyon halkan beszélt, mert sok idegen guggolt körülöttük, hallótávolságon belül. – Most hol lehet Aazim Muktar? Azt mondtad, minden nap korán reggel a mecsetbe megy? – kérdezte Hector. – Minden reggel hat órakor érkezik. Az egész napot a mecsetben tölti. Ő vezeti mind az öt imát, ahogy azt az iszlám második pillére előírja – magyarázta Tariq. – Naponta kétszer prédikál; először a déli Zuhr imákat követően, aztán az esti imák után. Aztán, este kilenckor hazatér a családjához. A hívei közül sokan akkor is követik. – Ezek szerint most a mecsetben van? – Egészen biztosan. – Tariq a karórájára pillantott. – Tíz perc múlva fél tizenkettő. Épp jó időben vagyunk. Itt pihenhetünk és várhatunk. Melegen sütött a nap, és a körülöttük beszélő emberek hangja álomba ringatta Hectort. Aztán nagy hirtelen felébredt. Nem volt benne biztos, mennyit aludt, és gyorsan körülnézett. Tariq nem volt sehol. Hirtelen elfogta az izgalom, de aztán megpillantotta. Tariq feléje tartott a poros földön csoportokban üldögélő zarándokok között. Megvárta, amíg Tariq mellé guggol, majd odafordult hozzá. – Hol voltál? – kérdezte. – Ott. – Tariq a park bejáratánál álló nyilvános WC-re mutatott. – Leengedtem a vizet.

– Mondhattad volna – mordult rá bosszúsan Hector. A Szörnyeteg barlangjában voltak. Veszélyben voltak. Mindig figyelniük kell egymásra – ez alapelvük volt. – Bocsánat. De aludtál – Tariqot bántotta a ledorongolás, de rászolgált. Hector megfékezte haragját. Lehet, hogy túlérzékeny volt? Amellett ő se volt vétlen – nem lett volna szabad elaludnia. Tariq leült Hector mellé, és Hector a kibékülés jeleként megérintette a vállát. A domb aljában lévő mecset minaretjében végre felcsendült a müezzin magas hangja. Az imára hívó Adzant kántálta. Tariq azonnal felállt. – Ideje lemennünk az imához – mondta. Nem tudta palástolni türelmetlenséget. Hangja izgatott volt. Hector is felállt, és csatlakoztak a mecset felé hömpölygő tömeghez. Szandáljukat a Maszdzsid bejárata előtti udvaron hagyták, és a többi imára gyülekezővel együtt elvégezték a szertartásos mosdást. Végül mezítláb és rituálisan megtisztulva a tömeggel együtt beléptek a Maszdzsjidba, és a Kába felé fordulva letérdeltek egymás mellé a gyapjú imaszőnyegre. A szinte kitapintható várakozás mintha az egész térdelő gyülekezetet a hatalmába kerítette volna. Mintha minden jelenlévő visszafojtotta volna a lélegzetét. Amikor Aazim Muktar Tipoo Tip molla belépett a Maszdzsidba. Hector azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt kifújja a levegőt, és megnyugszik. Tariq igazat beszélt. Hectornak semmi kétsége nem volt efelől. Tudta, hogy a molla tényleg Aazim Muktar. A férfinek kisugárzása volt, amely szinte betöltötte a mecset nagycsarnokát. Egyfajta belső erő áradt belőle. Hector nem tudta megállapítani, vajon gonosz volt-e vagy rosszindulatú denesetre rendkívül erőteljes volt. Olyan volt, amilyennek Hector számára leírták magas, szikár és jóképű, erős, már-már vad vonásokkal. Ez az ember akár gyilkos is lehet, gondolta magában Hector. De ugyanakkor sok más is volt, ami kétségbe vonta ezt a feltételezést. Szája íve nemes lelkűségre utalt, bár szigorúnak tűnt. Tekintete fürkésző és egyenes volt, de nem volt benne kegyetlenség. Hector szinte azonnal megállapította, hogy ez az ember egy talány. Aazim Muktar fellépett a Minbarba, ahonnan rálátott a gyülekezetre. Kecsesen mozgott. Bő köpenye által takart teste rugalmas volt, akár egy ragadozóé. Amikor imádkozásra szólította a gyülekezetet, hangja

bezengte a hatalmas terem minden sarkát, visszaverődött a fejük felett domboruló kupolából. Hector megigézve hallgatta, ahogy végigvezeti a sokaságot a rituális lebomlásokon és imádságokon. Érezte, hogy hatalmába keríti a bizonytalanság. Egyik pillanatban azt gondolta, hogy ez az az ember, akit meg kell ölnie, aztán néhány pillanattal később erőt vett rajta a kétség, ami aláásta eltökéltségét. A rajongókból hullámokban kisugárzó mély tisztelet őt is megérintette, ítélőképessége el-elbizonytalanodott, és – mint a széllökések a folyami nádat – őt magát is ide-oda ringatta. Bár tudta, hogy nem lehetséges, mégis vágyott rá, hogy szemtől szembe kerüljön ezzel az emberrel; hogy lehámozhassa róla a valódi személyiségét elrejtő rétegeket, hogy behatolhasson a lelke mélyébe és biztosan megállapíthassa, szent-e vagy ördög. Rájött, hogy mindkettejüket lealacsonyítaná, ha leshelyén fekve, távolról lőné le. Pozitív bizonyítékra vágyott: hogy ez az ember ellenség, és rászolgált az ólomra, vagy hogy tisztességes és őszinte ember, aki megérdemli a tiszteletét. Az előírásos imák véget értek. A hívek felegyenesedtek és sarkukra ültek. A várakozás újabb hulláma sepert végig a tömött sorokon. Mindenki a Minbarban föléjük tornyosuló impozáns alak felé fordította az arcát. Aazim Muktar leült eléjük, és jobbját felemelve beszélni kezdett. A nagyhatású, zengő hang szinte odaszögezte a helyére a hallgatóságot – köztük a szkeptikus Hectort is. – Ma az al-Quisas, a bosszú törvényéről óhajtok beszélni nektek, amelyet elsőként Mózes fogalmazott; meg második könyvének 21. fejezetében (23-25), és amit Mohamed, próféta a Korán 5. szúrájában megerősített. – Az al-Quisas a sértett fél azon joga, amely alapján életet követelhet az életért, szemet követelhet a szemért és fogat követelhet a fogért, kezet követelhet a kézért, lábat követelhet a lábért, égetést követelhet az égetésért, és sebet követelhet a sebért. Mintha jeges fuvallat csapott volna le Hector gerincoszlopára. Az Aazim által választott téma és az ő céljai között rendkívüli közelség talán több volt véletlen egybeesésnél. Hátul ült a tömött csarnokban, és nem látta tisztán a molla arcát. így sem arckifejezését, sem tekintetét nem tudta olvasni.

– Tudjuk, hogy a Próféta közvetlenül az égből kapta a Korán 5. szúráját. Tudjuk, hogy a Hadíszban vannak feljegyzések arról, hogy Mohammed a gyakorlatban is alkalmazta a saria-törvénykezésnek ezt az elemét. Az egyik példa szerint egyik társának, Anasnak a nagynénje kitörte egy szolgálólány fogát, és a lány családja elégtételt követelt. Anas elment a Prófétához, és megkérte, hogy avatkozzon közbe. „Szeretett Mester”, kiáltott fel. „csak nem fogja elveszíteni egyik fogát!”. De Mohamed így válaszolt: ..Ez Allah törvényt". – Insallah – kiáltotta kórusban a hallgatóság. – De vajon Allah és az ő prófétája, Mohamed akararta-e, hogy az isteni törvény leplével palástoljuk bosszúvágyunkat? – kérdezte könyörtelenül Aazim Muktar. – Ezért a Mindentlátó, a Leghatalmasabb Allah egy másik választást is ajánlott nekünk. Ez a vérdíj, vagy a mi alQuisas-unk. A sértett fél azt is választhatja, hogy készpénzt vagy annak megfelelő valamit fogad el a sérelem kiegyenlítéseként. Nincs szükség vérontásra. Nem muszáj halállal fizetni a halálért, és Allah haragja lecsendesedik. – Masallah – örvendezett a gyülekezet. – De vajon nemesebb indíték-e a kapzsiság, mint a bosszú? Vannak, akik azt mondanák, hogy nem erről van szó. De Allah egy harmadik cselekvési lehetőséget is felajánlott. Ez a lehetőség a megbocsátás. – Allah Akbar! Isten a legnagyobb – kiáltotta a tömeg az ég felé. – Na de ha megbocsátunk a gyilkosnak, igazságszolgáltatás-e az, hogy a gyilkos szabadon elsétál, hogy esetleg ismét gyilkoljon? Micsoda nemes lélekre van szüksége annak a férjnek, aki hagyja, hogy felesége gyilkosa életben maradjon? – Nem! Meg kell halnia! – ordította haragosan a tömeg. Aazim Muktar hozzáértő módon játszott velük, Szókratész kérdve-kifejtő érvelési módszerét alkalmazta, úgy cáfolta magát az érvet, hogy bebizonyította érvelés konklúziójának a hibás voltát. Hector csak csodálni tudta éleselméjűségét. – Aztán ha a gyilkost megölték, az ő bátyjának is joga lesz a vérbosszúra? Visszatér, és megöli a halott asszony fiát. Nem fogja ez az emberiséget a halál által nemzett halál ördögi körébe taszítani? A gyülekezet ragjai egymás között kezdtek mormogni – elbizonytalanodtak, össze voltak zavarodva. Aazim Muktar egy darabig hagyta őket a saját lelkiismeretükkel birkózni, aztán megesett rajtuk a

szíve. – Lehetséges, hogy minden újabb kor új erkölcsöt talál magának? Talán ami helyes volt 150 évvel ezelőtt, ma már nem helyes. – Felemelte mindkét kezét, és könnyedebb, vidámabb hangon így folytatta: – Az egyik tantétel, amely nem csak a Koráné, hanem a Tóráé és a keresztény Bibliáé is, azt mondja, hogy a világ végekor, mielőtt az általunk ismert világ megsemmisül, és örökre eltűnik, Isten egy Megváltót küld le hozzánk. A Korán szerint kilenc évig fog uralkodni felettünk, és ez az idő a béke, a szeretet és az igazság kora lesz, amikor nem lesz több kegyetlenség és gonoszság, s a bűn el fog tűnni a föld színéről. – Insallah! – Sokan hisznek abban, hogy a megbocsátás és igazságosság ezen áldott kora már elérkezett, és a Megváltó már itt van közöttünk. – Allah Akbar! – Azim felállt, áldásadó kézmozdulatot tett, majd lelépett a márványpadlóra, és távozott a Minbar mögötti ajtón. A hívők felálltak, és a kijáratok felé Indultak. Emelkedett hangulatban távoztak. Izgatottak és megindultak voltak a hallottaktól. A sűrű tömeg Hectort is magával sodorta. A kijáratokhoz közeledve a tömeg egyre sűrűsödött, és Hector szinte az emberek közé ékelődött. A közvetlenül mellette tolongó emberek magasak és nagytestűek, sokan közülük vele egymagasságúak voltak. Szinte úgy tűnt, mintha e tulajdonságukért esett volna rájuk a választás. Hector körülnézett, Tariq-ot kereste, de sehol sem látta. Nyilván elsodorta mellőle az embertömeg. Hector nem aggódott különösebben. Tudta, hogy megtalálják majd egymást kint az udvaron. Közben a nekiszoruló testek szinte kiszorították belőle a levegőt. A jobbján lévő ember arca csak néhány ujjnyira volt az övétől. Szája kis híján hozzáért a füléhez. – Effendi – mondta halkan arabul. Hectort meglepte az udvarias megszólítás. – Kérlek, ne ijedj meg. Nem szándékozunk bántani, nem vagy veszélyben. De ragaszkodnom kell hozzá, hogy velünk gyere. – Az, hogy többes számot használt, azonnal világossá tette Hector számára saját helyzetét. Nyilvánvaló, hogy a körülötte lévő emberek összedolgoztak. Hector legalább húszra becsülte a számukat. Lábbéklyó és bilincs nélkül is a foglyuk volt. Megpróbálta felbecsülni esélyeit. Kettővel, hárommal vagy akár tízzel is elbánhat, de végül a számbeli

fölény lesz a döntő. S még ha sikerülne is kitörnie közülük, fogalma se volt a menekülési útvonalról a mecset szokatlan útvesztőjében. Itt állt fegyvertelenül egy idegen állam idegen városában. Minden kéz ellene fordult volna. Tudta, hogy nem jutna túl messzire. Nem ez volt az alkalom a menekülésre. Ki kellett várnia, amíg az esélyek inkább a javára billennek. – Hova visztek? – Értelmetlen kérdés volt, de ezzel is időt akart nyerni. Gyorsan forgott az agya. „Hol a fenében van Tariq?” Tariq volt a legjobb esélye. Talpraesett és bátor volt. És Tariq ismerős terepen volt. De ami a legfontosabb, Tariq lojális és odaadó volt. – Aazim Muktar Tipoo Tip molla szeretné tudatni veled, rendkívül fontos, hogy megbecsült vendégként meglátogasd. Beszélni akar veled. Utasított minket, hogy vigyünk a házába. – Azt hiszem, összetévesztetek valakivel – tiltakozott Hector. – Nincs tévedés, effendi. Tudjuk, hogy ki vagy. – Hector elhallgatott, hogy így védje magát, de tudta, hogy hiábavaló. Kénytelen volt abban reménykedni, hogy Tariq felismerte a bajt, amelybe belesodródtak, és képes lesz kitalálni valamiféle megoldást. Aztán hallotta, hogy egyikük a háta mögött halk hangon figyelmezteti a többit. – Vigyázzatok. Lehet, hogy fegyvere van. – Nem. Mindketten fegyvertelenek voltak. – A másik arab válasza magabiztos volt. Kételynek nyoma sem volt benne. Hector teljességében felfogta ennek az egyszerű állításnak az értelmét, és megdöbbent. A férfi többes számot használt, ami Tariq-ot és őt jelentette. Csak Tariq tudta, hogy nincs náluk fegyver, ami azt jelentette, hogy információjuk Tariq-tól származik. „Tariq!” Néma és keserű kiáltásként szakadt ki lelke mélyéből a név. „Tariq beszélt és segített nekik csapdába csalni engem. Tariq áruló.” Hector megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. De hátulról azonnal előretolták – nem erőszakosan, de határozottan. Elfogói, ha lehet, még szorosabb gyűrűt alkottak körülötte. „Mikor tette? Egész idő alatt velem volt. Mikor?" Aztán eszébe jutott, hogy mialatt aludt, Tariq elment. Áruló! Odavetett a szörnyetegnek!” Most már teljesen biztos volt benne tudta, hogy meg fogja ölni Tariq-ot; azt a Tariq-ot, akit mindaddig fivéreként szeretett. Tariq meg

fog halni – ez a gondolat adott most erőt Hectornak. Teljesen elszánt volt. Mindkettejüket. Tariq-ot és Aazim Muktar Tipoo Tipet is meg fogja ölni. Ha ha neki is velük kell meghalnia, örömmel veszi, mert semmi nem maradt ezen a világon, amiben hinni tudna. A főkapun keresztül hagyták el a mecsetet, majd az útra fordulva elindultak a fallal körülvett lakóépületek felé, amelyet korábban Tariq Aazim Muktar otthonaként jelölt meg Hectornak. Gyorsan haladtak, már-már katonásan, mint egy osztag, középen Hectorral. Amikor elérték az épületegyüttes kapuját, a kaput belülről kinyitották, és a kis csoport bevonult a kikövezett udvarra. Az udvar közepén egy nagy szerteágazó ágú banán fa nőtt. A fa árnyékában lefátyolozott nők és fiatal gyerekek ültek. Érdeklődve nézték, amint Hectort odakísérik ahhoz a lépcsősorhoz, amely egy lapos tetejű földszintes épület verandájára vezetett fel. Szerény, még befejezetlen épület volt, nem olyan, amilyet az ember egy magas rangú pap vagy fontos kormány-hivatalnok otthonaként elképzel. Hector kísérőinek többsége megállt a lépcső előtt, de ketten mellette maradtak és két oldalról megfogták a karját, hogy felvezessék a lépcsőn a verandára. Hector bosszúsan lerázta magáról kísérői kezét, és azok nem erősködtek. Kettesével vette a lépcsőket, és a verandára érve egy nyitott ajtóval találta szemben magát. Határozott léptekkel belépett az ajtón, majd megállt, hogy az udvart beragyogó napfényről belépve szeme hozzászokjon a helyiség félhomályához. A nagyméretű szobában csak egy-két arab stílusú bútor volt. A közepe teljesen üres volt. Csak Aazim Muktar tartózkodott a helyiségben. Törökülésben ült egy halom zöld bársonypárnán, egy alacsony asztalka előtt. Könnyed mozdulattal a sarkára emelkedett, és meghajolva megérintette az ajkát. Ajkak és szív. – Nagy örömmel látom az otthonomban, Mr. Cross. – Nagyon kedves öntől, Tipoo Tip sejk, hogy meghívott. – Hector viszonozta a meghajlást. Aazim Muktar halvány grimasszal nyugtázta a Hector hangjából kicsengő iróniát. – Az lesz a legjobb, ha egyenesen és nyíltan beszélünk, Mr. Cross. Nem szándékozom a szükségesnél hosszabb ideig feltartani. – Tökéletesen beszélt angolul, mint egy iskolázott és művelt felső osztálybeli angol. – Pontosan ezt várom el öntől, Aazim Muktar molla.

– Kérem, foglaljon helyet, uram. – molla egy magas támlájú székre mutatott, amelyet nyilvánvalóan Hector számára készítettek elő. Hector odament a székhez, és habozás nélkül leült. Jelentős hátrányban volt, ezért fontos volt a számára, hogy megtartsa komor arckifejezését és rideg eltökéltségét. Aazim Muktár szemben ült vele törökülésben a párnákon. Egymást méregették. Végül Aazim Muktár megtörte a csendet. – Tudta, hogy néhány éve találkoztam a feleségével egy fogadáson az amerikai nagykövet londoni rezidenciáján? Hazel Bannock-Cross gyönyörű és nagyszerű asszony volt. Nagyon kedveltem és csodáltam. Hector lassú és mély lélegzetet vett. Nem akarta, hogy a teste összes porcikáját elöntő düh kicsengjen a hangjából. Amikor megszólalt, hangja halk és egyenletes volt. – Akkor miért gyilkoltatta meg? Aazim Muktar szeme sötét, tekintete kifejező volt. Szempillái szinte nőiesen hosszúak voltak. Nem illettek erőteljes, férfias arcvonásaihoz. Szeme lassan megtelt a bánat és a fájdalom árnyaival. Hector felé hajolt, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy előrenyúl és megérinti. De visszatartotta magát. Ismét kiegyenesedett, és állta Hector vad tekintetét. – Allah és a Próféta legyen a tanúm, uram, amikor kijelentem önnek, hogy ez nem igaz. Semmi közöm nem volt a felesége meggyilkolásához. – Én meg azt mondom, uram, hogy gördülékenyen hagyják el a szavak annak a száját, akinek a szavak a kenyere. – Szóval semmiképpen nem tudom meggyőzni önt? – kérdezte halkan a molla. – Majdnem ugyanannyira gyászolom őt, mint ön. – Semmit nem tudok elképzelni, ami meggyőzhetne erről – mondta Hector. – Önön kívül senki másnak nem volt indítéka. – A megtorlás és a vérbosszú hitvallása mélyen beleágyazódik az ön vallásába, kultúrájába, leikébe. – Ez nem igaz, Mr. Cross. Ott van a megbocsátás fénye is, amely továbbvezet minket. Nem figyelte a beszédem ma a mecsetben, amelyet személyesen önnek címeztem? Arra igyekeztem rábeszélni, hogy parancsoljon megálljt a gyilkolás és az újragyilkolás ördögi körének. – Hallottam, amit mondott – válaszolta Hector – de egy szót sem hittem el belőle.

– Úgy tűnik, egy megoldásom maradt az ön számára. – Éspedig? Engem is meg fog ölni? – Nem, uram. Nem öltem meg a kedves feleségét, és magát sem fogom megölni. Maga a házam vendége. A védelmem alatt áll. Ki bír velem még egy kis időt, Mr. Cross? – Hector nem válaszolt, Aazim Muktar pedig felállt, és elhagyta a szobát. Hector felpattant a székből, és gyorsan körbejárta a szobát. Tekintete ide-oda siklott – menekülési utat, önvédelemre alkalmas fegyvert keresett. De csak könyveket és tekercseket látott, az ablakon kinézve pedig látta, hogy az udvar még mindig tele van Aazim Muktar követőivel. Menthetetlenül csapdában volt. A molla néhány perc múlva visszatért: – Bocsásson meg nekem, Mr. Cross, de intézkednem kellett, hogy kijuttassam a városból. Bizonyára nincs tisztában vele, de rendkívül súlyos vétség egy nem iszlámhitű ember számára belépni Mekka és Medina szent helyeire. Büntetése halál, büntetés – lefejezés. Egy autó és egy sofőr várakozik önre az épületegyüttes kapujánál, hogy elvigye a dzsiddai repülőtérre. Lefoglaltattam egy első osztályú kabint a Dzsidda és Abu Zara között közlekedő gépen, amely helyi idő szerint ma este 22 órakor száll fel. Amint a levegőben van, értesítjük az érkezéséről az embereit a Crossbow Security-nél. Mekkát pedig azonnal el kell hagynia. Hector döbbenten és hitetlenkedve nézett rá. Nem engedik szabadon. Tudta, hogy ez egy másik csel. A molla tekintete nyílt, arckifejezése őszinte volt. Hector megpróbált belelátni a leikébe. – Kérem, Mr. Cross, ez élet-halál kérdés. Azonnal távoznia kell. Én egy másik járműben fogom követni. Lefoglaltattam a dzsiddai repülőtér VIP szobáját, ahol módunk lesz még további beszélgetésre. Hector kissé lehajtotta a fejét; belenyugvást színlelt. Tudta, hogy a sofőr majd kiviszi a sivatagba, ahol egy vallási megszállottakból álló kivégzőosztag fogja várni. Már bizonyára a sírját is megásták. „Mindegy, milyen túlerőt állított szembe velem ez a gazember, odakint a sivatagban jobbak az esélyeim, mint ide bezárva”, döntötte el magában. – Igazán nagylelkű... – kezdte, de Aazim Muktar a szavába vágott. – Itt a repülőjegye. – Átnyújtott Hectornak egy borítékot, amely az Emirátusok pecsétjét viselte. Hector kinyitotta a borítékot, és ellenőrizte a jegyen lévő nevet. Ugyanaz a név volt a jegyen, mint a hamis Abu

Zara-i útlevelén, amellyel ideutazott. Tariq, az áruló adta meg nekik ezt az információt. Hector felnézett: – Ez rendben lévőnek látszik. – Jó! Most pedig menjen. Dzsidában fogunk megint találkozni. – Kinyitotta az ajtót, Hector pedig kilépett, és lerohant az udvarra. Abban a pillanatban egy fekete Mercedes luxusautó gurult be a kapun az utcáról. A kocsi megállt Hector előtt. A szakállas, fekete turbános sofőr kiszállt a vezetőülésről, és kinyitotta neki a hátsó ajtót. Amint Hector elhelyezkedett, a sofőr becsapta az ajtót, és visszaült a kormány mögé. A molla követői utat nyitottak a kocsinak és a Mercedes kihajtott az útra. Hector hátranézett a hátsó ablakon keresztül. Aazim Muktár a bungaló verandáján áll és a távolodó kocsit nézte. Hector az egész utat a dzsiddai repülőtérig bizonytalanságban és zavarodottságban töltötte. Oly könnyű lett volna előrenyúlni, és egy mozdulattal kitekerni a soför nyakát, aztán az autóval az Abu Zara-i határhoz robogni De a határ több mint ezer mérföldnyire volt innen, és a Mercedes műszerfalán az üzemanyag tartály mutatója nem érte el a félig tele jelzést sem. Csak néhány dollár volt nála, amely nem lett volna elég a tankoláshoz. A sofőrnél lehet készpénz de Hector kételkedett ebben. Bizonyára kártyával, valamiféle készpénzes kártyával tankol. Készpénz nélkül nem megy a dolog. S természetesen, ha egyszer kiadják a riasztást, a szaúdi rendőrség minden úton riadókészültséget rendel el. Nemhogy ezer mérföldet, de százat se tesz meg, máris elfogják. Elvetette az ötletet. Aztán Aazim Muktar Tipoo Tipre gondolt, és ártatlansága, illetve bűnössége esélyét mérlegelte. Vajon hihet neki? Megbízhat benne? Amikor a mecsetben hallgatta, kis híján meggyőzte. Ezzel szemben most, hogy visszanyerte a szabadságát, Hector biztosra vette, hogy csak szemfényvesztésről lehet szó. Újabb megrázkódtatásnak kellett jönnie a számára. A két hátsó ülés között volt egy telefonkészülék. Felvette, és a füléhez tette a kagylót. Azonnal bejött a tárcsahang. Kinyitotta az Aazim Muktartól kapott borítékot, amiben megtalálta az Emirátusok Légitársasága dzsiddai repülőtéri beszálló pultja telefonszámát. Feltárcsázta a számot, és a harmadik csengetésre egy női hang szólt bele a telefonba. Hector megadta neki a jegy részleteit. – Meg tudja erősíteni, hogy rendben van a helyfoglalásom?

– Egy kis türelmet, uram. – Rövid csend következett, majd ismét megszólalt a női hang. – Rendben van, uram. Várjuk. Interneten már megtörtént a bejelentkezés. A járat menetrendszerűen száll fel. 22 órakor. Hector letette a telefont. Minden teljes mértékben összevágott. Talán túlságosan is. Végül Hazel felé szálló gondolatai érlelték meg benne a döntést. Hazel emlékének tartozott azzal, hogy szembenézzen Aazim Muktarral, és kockázattal nem törődve belelásson a veséjébe. Szinte hallotta Hazel hangját: „Meg kell tenned, kedvesem. Meg kell tenned, vagy soha többé nem lesz nyugalmam.” Hátradőlt az ülésen, és hagyta, hogy a sofőr elvigye Dzsiddába. *** A dzsiddai repülőtéren az UAE légitársaság Első Osztály bejáratánál a hagyományos fehér köpenyt viselő portás kinyitotta a Mercedes ajtaját Hector előtt, és különleges tisztelettel a nevére lefoglalt váróhelyiséghez kísérte. Amint Hector egyedül maradt, kipróbálta az ajtót. Nem volt bezárva. Résre nyitotta, és kilesett. Nem látott őrséget. Mostanra már inkább kíváncsi volt, mint gyanakvó. Becsukta az ajtót, és körülnézett a fényűzően berendezett váróhelyiségben. Szája kiszáradt az veszélyérzet avas ízétől. „Odaadnám a szüzességemet egy jó Scotch-ért” futott át az agyán, de természetesen nem volt rövid ital ebben, az iszlám erődítményben. Felhajtott egy pohár Perrier ásványvizet, kitöltötte a következőt, és pohárral a kezében leült a karosszékbe. Alighogy elhelyezkedett, kopogtak az ajtón. – Szabad – kiáltotta, és Aazim Muktar lépett be ajtón. Szorosan követhette Hector Mercédeszét Mekka Dzsiddáig. Hector igen csak meglepődött, amikor a moll mögött egy teljesen lefátyolozott nőt pillantott meg. A nő halkan sírdogált a fátyol alatt. Egy hat-hét éves barna bőrű kisfiút vezetett kézen fogva. Helyes kis fickó volt nagy sötét szemével és sűrű göndör hajával. A hüvelykujját szopta boldogtalannak és zavarodottnak tűnt. Aazim Muktar intett a nőnek, aki sietve a szoba sarkába ment, és leült a padlóra A kisfiút a melléhez szorította. Hector látta, hogy szeme a burka fátyla mögött felvillan, ahogy ránéz. Aztán ismét zokogni kezdett. Aazim Muktar éles szavakkal csendre utasította, majd leült a másik fotelbe Hectorral szemben. – Negyvenöt perc múlva szólítani fogják a beszálláshoz – mondta

Hectornak –, ennyi időm maradt, hogy meggyőzzem, hogy semmilyen módon nem vagyok felelős a felesége ellen elkövetett merényletért. De elsőként hadd mondjam el, hogy szinte mindent tudok arról a tragikus bonyodalomról, amelybe családjaink – az öné és az enyém – keveredtek. Sok haláleset történt mindkét oldalon. Én elfogadom, hogy ön a hadsereg tisztje volt, és időnként kötelességből joga volt ölni. De nem mindig erről volt szó. Előfordult, hogy saját kezébe vette a törvényt. – Szünetet tartott, és élesen Hector szemébe nézett. – Folytassa – biztatta Hector kifejezéstelen arccal. – Elfogadom a tényt, hogy az apám és fivéreim többsége kalóz volt, és szembementek a nemzetközi törvényekkel. A nyílt tengeren kereskedelmi hajókat foglaltak el, személyzetüket túszul ejtették. Fiatalemberként én elleneztem ezeket a bűnöket, amelyeket a családom követett el, és Angliába mentem, hogy a lehető legtávolabb legyek tőlük. Soha nem merült fel bennem, hogy jogom lenne bosszút állni önön és a családján. Már elmondtam, hogy találkoztam a feleségével, és csodáltam őt. Rettenetesen lesújtott, amikor tudomást szereztem az ellene elkövetett merényletről. Ez ember és Isten ellenes cselekedet volt. De tudtam, hogy a halála után le fog engem vadászni, hogy megfizessen a klánom bűneiért. – Minden figyelmem az öné. – Rettegtem találkozásunk napjától, de felkészültem rá. – Ebben biztos vagyok – válaszolt mogorva arccal Hector. – Nem az ön módszerével, mert ön egy kemény katona, Mr. Cross, és az ön módszere a kard. – Akkor mondja el, Tipoo Tip molla, mi az ön módszere? – Az én módszerem Allahé. Az én módszerem a kölcsönös megbocsátás. Az én módszerem az al-Qisas. Én életért életet ajánlok önnek. Felállt és a szoba sarkában kuporgó, egymáshoz lapuló nőhöz és gyerekhez lépett. Kézen fogta a gyereket, és Hector elé vezette. – Ő a fiam. Hat éves. Kurrumnak hívják, ami boldogságot jelent. A kisfiú ismét a szájába kapta a hüvelykujját, és Hectorra bámult. – Gyönyörű fiú – ismerte el Hector. – Az öné – mondta Aazim Muktar arabul, és gyengéden előretolta a gyereket. Hector döbbenten pattant fel a székéből. – Az Isten szerelmére, mit kezdjek vele?

– Allah nevére, vigye magával és tartsa magánál becsületem zálogaként! Ha cáfolhatatlan bizonyítékot akar arra, hogy én ölettem meg a feleségét, ölje meg, amire feljogosítja az al-Quisas, és én megbocsátok önnek. A nő felsikoltott, és a földre vetette magát. – Ő az én fiam! Az én egyetlen fiam! Engem öljön meg, effendi, ha muszáj, de ne a fiamat! – Letépte fátylát és hosszú körmeivel arcába karmolt. A hosszú sebekből szivárogni kezdett a vér, és a vérerek lecsorogtak az állán. Odakúszott Hector lábához. – Esedezve kérem, engem öljön meg, a fiamat hagyja élni! – Hallgass el, asszony! – mondta kedvesen a férje. A vállára helyezte a kezét, és elhúzta Hectortól. Aztán visszament Hectorhoz, és odaállt vele szemben. Egy bőrtárcát halászott elő köpenye hajtásából, és odanyújtotta Hectornak. – Itt az összes irat, amire szüksége van, hogy magával vihesse Kurrumot; a repülőjegye a mai járatra önnel, a születési bizonyítványa, és a többi papír, amire az örökbefogadáshoz szüksége lesz. Hogy dönt, Mr. Cross? Hector továbbra is döbbenten állt. Erre végképp nem számított. Lenézett a kisfiúra. Megrázta a fejét, mint aki nem hisz a fülének. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a gyerek fejét. Hajfodrai kemények voltak, mint megannyi kis rugó. Kurrum nem próbálta elhúzni a fejét. Felemelte a fejét, és felnézett Hectorra. Sötét szeme okosabbnak mutatta a koránál. Halkan beszélt: – Apám azt mondja, hogy veled kell mennem. Apám azt mondja, hogy férfi vagyok, és férfiként kell viselkednem. Ez Allah akarata. Hector továbbra is képtelen volt megszólalni. Torka száraz volt, a halántékában lüktető pulzusa dobszóként visszhangzott a fejében. Előre hajolt, és az ölébe kapta a kisfiút, Kurrum nem ellenkezett. Hector megérintette az arcocskáját, majd elfordította a fejét, és a gyerek apjára nézett. Végre belelátott a szívébe, és amit ott látott, tetszett neki. Most már biztos volt benne, hogy ez az ember nem a fenevad, akire vadászott. Hector az ölében lévő kisfiúhoz fordult. – A túszom vagy, Kurrum. – A gyerek anyja hallotta és felzokogott. Hector nem vett róla tudomást, és folytatta mondókáját Kurrumnak. – Tudod, mit jelent az, Kurrum?

A kisfiú megrázta a fejét, és Hector folytatta. – Azt jelenti, hogy bátor és jó vagy, ahogy az apád is bátor és jó. – Letette a talpára a gyereket, az anyja felé fordította, és gyengéden anyja felé tolta. – Menj vissza az édesanyádhoz, Kurrum, és nagyon vigyázz rá, mert most már férfi vagy, ahogy apád is férfi volt te előtted. Az asszony kitárta két karját, és a gyerek odaszaladt hozzá. Az anya felkapta a gyereket, és az ajtó felé fordult. Az ajtóhoz érve megállt, és könnyes, karmolásoktól véres arcát Hector felé fordította. – Jó uram... – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Menjen! – szólt rá Hector. – Vigye a fiát, és Allah kísérje az útján! – Az asszony kiment, és halkan becsukta az ajtót maga mögött. Hector és Aazim Muktár ottmaradtak egymással szemben. – Biztos benne? – kérdezte Aazim. – Ennél biztosabb semmiben se lehetnék az életemben. – Nincs szó, amivel hálám mértékét kifejezhetném. – Aazim meghajolt. Minden elképzelhetőnél nagyobb ajándékot adott nekem. Nem is tudom, hogyan tudom valaha is viszonozni. – Már kifizetett. Az, hogy egy ilyen szentéletű embert megismerhettem, gazdagabbá tette az életemet. – Továbbra is az adósa vagyok. A fiam élete mindennél többet nyom a latban a számomra – mondta teljes öszinteséggel Aazim. – Ha jól tudom, látta azt az embert, aki meggyilkolta a feleségét. Az illető egy banda tetoválását viselte. – Ezt is Tariq Hakam mondta el önnek! – robbant ismét Hector hangja. – Az az ember egy áruló. Elárulta a barátságunkat. Egy napon megölöm. – Nem, Mr. Cross. Ő nem az ellensége. Hector makacsul megrázta a fejét, de Aazim felemelte az egyik kezét, hogy visszatartsa. – Egy napon majd meggyőződik róla. Tariq Hakam megkért, hogy adjak át Önnek egy üzenetet. Megígértem neki. Elmondhatom? – Ha óhajtja. – Azt üzeni, nem volt egyéb módja, hogy megérthesse önt, hogy rossz irányban keresi az ellenséget, azt mondta, hogy önnek és nekem találkoznunk kell, hogy meggyőzhessük egymást. – Soha nem fogom visszavenni, bármit is mondott Többé már nem bízom benne.

– Tariq ezzel is tisztában van. – És most mit fog tenni? – Eltökélte, hogy letér a harcosok útjáról. Mostantól azt az utat követi, amely elvezeti Allah lábához. – Szóval felfedezte Istent, és az ön egyik tanítványa lesz, nemde? Jó neki, a vén zsiványnak. – Vén zsivány. Mondta, hogy ezt fogja mondani. – Aazim elmosolyodott. – Mindazonáltal... – elhallgatott, mert egy női hang hallatszott a repülőtéri hangszóróból. „Utolsó figyelmeztetés az Emirátusok Légitársasága Abu Zarába tartó EK 805-ös járata utasai számára. Az A26-os kapunál a beszállás hamarosan véget ér. Kérjük utasainkat, haladéktalanul fáradjanak a beszálláshoz az A26-os kapuhoz.” – Együtt eltöltött időnk a végéhez közeledik, Mr. Cross. Amikor Londonban éltem, egy olyan emberrel dolgoztam, aki az Egyesült Királyság nagyvárosaiban a bűn útjára lépett muszlim fiatalok jó útra térítésére tétre fel az életét. Üzenetet küldök neki, hogy lépjen önnel kapcsolatba. Talán ő tud majd segíteni önnek a maalik-tetoválásos gyilkos felkutatásában. Talán ily módon sikerül majd nagy biztonsággal beazonosítania rejtőzködő ellenségét. – Hogyan fogja elküldeni az emberét hozzám, Aazim Muktar Tipoo Tip? Nem tudja, hol élek. –Amióta Brandon Hall leégett, fő tartózkodási helye a londoni otthona, a belgraviai Conrad Road 11. Egyik e- mail címe [email protected]; de több másikkal is rendelkezik. Ez így pontos, Mr. Cross? Hector egyetértően lehajtotta a fejét. – Tariq sok mindent elmondott rólam. Az se lepne meg, ha tudná a cipőméretemet. – Amerikai számozás szerint 11 és 1/2 – válaszolta komoly arccal Aazim. Hector hangosan felnevetett. – Viszontlátásra Aazim Muktar Tipoo Tip! Soha nem fogom elfelejteni. – Én sem önt, Mr. Hector Cross. Kezet rázhatok önnel? Hector megfogta Aazim kezét, és egymás szemébe néztek. – Allah kísérje útján, Hector Cross úr! – Imádkozzon értem, Tippo Tip sejk! – Hector megfordult, és

anélkül, hogy visszanézett volna, kiment az ajtón, majd elsietett az A26-os kapu felé. *** Noha már éjfél is elmúlt, mire Hector visszaért az Abu Zara-i Skyscape Mansions tetőlakásába, azonnal haditanácsot hívott össze a mozi teremben. Amint a csapat tagjai összegyűltek, lelkesen üdvözöltek Hectort, majd Tariq Hakamot keresve körülnéztek. Hector mindaddig semmit sem tett kíváncsiságuk lecsillapítására amíg el nem foglalták helyüket az első sorban, szemben a pódiummal, amelyen ő ült. – Hol van Tariq? – érdezte mindannyiuk nevében Násztya. – Hosszú történet – bújt ki a válaszadás elől Hector – Rendben. Akkor rövidítsd le – javasolta Násztya – Még mindig Mekkában van. – Senki sem moccant és Hector kénytelen volt folytatni. Röviden adta elő a történetet, mellőzve a részleteket és a megjegyzéseket. A feszültség fokozódott a teremben. Mindent elmondott, kivéve a dzsiddai repülőtéren történteket, hogy Aazim túsznak ajánlotta a fiát. Amikor befejezte, mindnyájan komoran és némán bámultak rá. Végül Násztya törte meg a borzadt csend varázsát. Egyedül ő nem félt Hector Crosstól. – Szóval Tariq Hakim végig áruló volt. Elárult téged, és elárult mindannyiunkat. Miért nem ölted meg, Hector? Hector a repülőgépen Mekka és Abu Zara között felkészült erre a beszélgetésre. A többiek még vagy harminc percen át ostromolták kérdéseikkel. Részletesen, szinte szóról-szóra elmondta nekik Aazim Muktar mecsetbeli prédikációját. – És te, úgy-e, hittél neki, Hector? – Nagyon meggyőző volt, de nem nagyon hittem neki. Akkor még nem. Mindaddig nem hittem neki, míg hatéves kisfiát fel nem ajánlotta nekem túszul. Attól fogva hittem neki. Kitárta előttem a lelkét, és felajánlotta nekem a fiát. Akkor már tudtam, hogy az angyalok oldalán áll. Nem ő tervezte meg Hazel meggyilkolását. – Ha odaadta neked túszul a fiát, akkor hol van most a gyerek? – Elfogadtam, aztán visszaadtam az anyjának. – Teljesen meghibbantál, Hector Cross? – kérdezte Násztya. – Úgy is lehetne mondani. – Hector elmosolyodott, majd így folytatta: – De aztán Aazim Muktar Tipoo Tip végső bizonyságát tette

ártatlanságának. – És az miben állt, te hibbant jóember? – Bár azt csinálhatott volna velem, amit csak akar, hagyta, hogy elmenjek, beszálljak a repülőgépbe, és épségben visszatérjek Abu Zarába. Paddy McQuinn-ből kitört a nevetés, és a felesége térdére csapott. – Hectornak igaza van, drágám. Ennél komolyabb bizonyíték nem kell. Most már én is hiszek Aazim Tipoo Tipnek. A feszültség egyszerre elpárolgott a teremből. Mindenki bólogatott vagy vigyorgott. Csak Násztya húzta ki a kezét Paddy kezéből, és vágott még egyet oda Hectornak. – Amilyen kékvérű angol vagy, biztos még kezet is fogtál ezzel a gyilkos mollával, sőt, abban is biztos vagyok, hogy nem fogod megölni Tariq Hakamot. – Semmit sem tarthatok előled titokban, cárnőm. Igen, kezet ráztam Aazim Tipoo Tippel, és nem találtam rajta vért. És hagytam, hogy Tariq Hakam kövesse istenét. – Hector ezzel a beismeréssel le is zárta a vitát, és felállt. – Az igazat megvallva jobban is érzem magam e két dolog miatt. Most pedig szükségem van néhány óra alvásra. Holnap reggeli után mindnyájan itt találkozunk, hogy megvitassuk, hogyan is áll az ügy. – Én akár most is meg tudom mondani, Hector Cross. hol állunk. Visszakerültél a kezdő kockába, és még örülhetsz is ennek. – Násztya megpróbált rendíthetetlenül nyugodtnak látszani, de egy apró kék szikra azért felvillant a szemében. *** Hector az ölébe ültette Catherine-t, és egy cumisüvesből etette. A baba elégedett cuppogással tapadt rá a cuclira, teljesen figyelmen kívül hagyva a velük szemben lévő széksorokban ülő érdeklődő nézősereget. – Nem ismerek még egy olyan férfit, aki képes lenne arra, hogy miközben egy csecsemőt etet, halálos terveket sző – jegyezte meg Paddy O’Quinn. Násztya belebokszolt a karjába. – Férjecském, neked fogalmad sincs a babákról. Hallgasd meg, mit mond Hector, és fogd be a szád! – Gyerekek, ebből elég. Fejezzétek be a civakodást! Sok dolgunk van – dorgálta meg őket Hector. – Az este nem vitatkoztam Násztyával, amikor azt mondta, hogy visszakerültem a kezdő kockába. De ez nem

teljesen igaz. Még mindig van egy vékony, követhető szál. Tariq Hakim hívta fel rá a figyelmemet. Ezt érdeméül tudom be. Arról beszélgettünk, hogyan állított csapdát a szörnyeteg Hazelnek, mire Tariq feltett egy egyszerű kérdést, ami így hangzott: Honnan tudták? Hector szünetet tartott; hagyta, hogy a többiek felfogják, amit mondott. Aztán megismételte: – Honnan tudta a fenevad, hogy Hazel azon a napon Londonba megy a nőgyógyászához? – A többiek mocorogtak, és egyetértőén mormogtak. – Mindössze Hazel és én tudtunk róla, valamint Hazel személyi titkárnője, Agatha, aki a találkozót megbeszélte. Tegnap este felhívtam Agathát, aki teljes bizonyossággal azt állította, hogy ő senkinek nem beszélt róla. Nagyon bántotta, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben. Tizenöt éven át dolgozott Hazelnek, és teljes mértékben megbízható. – Hazel nőgyógyásza tudta – szólt közbe Násztya. – Úgy van. Igazad van. Mr. Donnovan tudta. Ma délután Londonba utazom, hogy beszéljek vele. Mindazonáltal kissé kényelmetlen lesz felvetni neki, hogy megszegte a betegekkel kapcsolatos titoktartást. Szeretném, ha Paddy és Násztya velem jönne, és hát te is, Dave, mert látom, hogy kissé aggódsz. Valószínűleg rád is szükségünk lesz. Dave Imbiss megnyugodva elmosolyodott. Majd Hector így folytatta. – Catherine egyelőre biztonságban van itt a Seascape-ben Bonnie nővérrel és csapatával. – A karórájára pillantott. – 9 óra 13 van. 11 óra 30-kor indul egy járat a londoni Heathrow-ra. Ha megmozdítjátok a feneketek, még elérhetjük. *** Aznap este már mind a négyen a belgráviai házban vacsoráztak. Miután Paddy és Násztya felment a szobájukba, Násztya rózsaszínű szatén köntösében leült az öltözőasztal tükre elé, és fésülni kezdte a haját. A tükörből Paddy-t nézte, aki az ágyon fekve az aznapi újságot olvasta. – Tudod, mire van szüksége Hectornak? – Úgyis elmondod – morogta a férfi, és közben lapozott egyet az újságban. – Egy jó asszonyra van szüksége az ágyban, hogy segítsen neki felejteni. Paddy úgy ült fel fektéből, mintha villám csapott volna bele.

– Ne merj ilyesmit javasolni neki! Még megöl érte, te szívtelen orosz banya. – Hogy szívtelen vagyok-e, azt nem tudom; hogy banya, azt sem tudom, de hogy jó vagyok és édes, azt igen. Ha akarod, adhatok belőle egy kis ízelítőt. *** Másnap korán reggel Hector talált egy parkolóhelyéé a Harley Streeten, így csak egy tél háztömbnyit kellett gyalogolnia Donnovan rendelőjéig. Nem használta a liftet, inkább gyalog ment fel a lépcsőn. A váróterembe lépve látta hogy üres. Néhány percnyi várakozás után kinyílt Alan ajtaja, és a recepciós lépett ki rajta. Nagy halom betegkartont tartott a karján. – Elnézést, amiért megvárattam, Mr. Cross. – Semmi gond, Victoria. – Hectornak úgy tűnt mintha a lány őt látva kissé zavarba jött volna, de ezt annak a feszültségnek tudta be, amellyel egy ilyen, Alan-szerű embernek végzett munka jár. – Mr. Donnovan egy kis késésben van. Van valami egyéb tennivalója? – Semmi gond. Nem sietek. Tudok várni – válaszolta Hector. A lány letette a kartonokat a pultra. Szabad kezében egy Iphone S4et tartott. Ekkor megszólalt a belső telefon, és az Iphone-ját letette az irat halom mellé. – Elnézést, Mr. Cross. Ma reggel minden egyszerre történik. – Felvette a telefont. – Igen, doktor úr, azonnal – mondta, a kagylóba, majd letette. – Még egyszer elnézést kérek, Mr. Cross. Elindult a belső helyiségek felé. Az okostelefont otthagyta az iratok mellett. Hector megállapította, hogy ugyanolyan készülék, mint az övé. Ez elindított egy gondolatsort a fejében, és egyszerre úgy tűnt, minden a helyére került. A rejtély megoldása mindvégig ott hevert az orra előtt. Bosszantotta, hogy nem jött rá hamarabb. – Tudja mit, Victoria? Most jutott az eszembe, hogy lenne némi elintéznivalóm. Egyáltalán nem olyan fontos, hogy ma beszéljek Mr. Donnovan-nel. Kérem, törölje az időpontomat. Jövő héten felhívom egy új időpontért. – Biztos benne? Rendben van. Végtelenül sajnálom, Mr. Cross. – A lány elsietett Allan szobája felé. Amint becsukódott az ajtó Victoria mögött, Hector áthajolt a pult

felett az Iphoneért. Ugyanazzal a mozdulattal elővette a sajátját, és kicserélte a két készüléket. Remélte, hogy eltelik egy kis idő, mire a lány észreveszi a cserét. Attól nem tartott, hogy fontos információt juttat a lány kezébe. Dave Imbiss megtanította neki, hogyan tegye feltörhetetlenné és lehallgatás biztossá a telefonját. Elhagyta a rendelőt, és visszament az autójához. Hazament a „Tizenegybe’’. A csoport másik három tagját a könyvtárszobában találta. –Nem tartott sokáig, főnök. Nem vártuk ilyen koránra – mondta Dave Imbiss. – Hoztam egy kis ajándékot. Itt van. – Odalökte elé Victoria Iphoneját. – Ezer köszönet érte – mondta Dave –, de már van egy ilyenem. – Ilyened bizonyára nincs – biztosította Hector. – Most azonnal menj le a műhelybe, és szedj ki a memóriájából minden információt: a teljes telefonkönyvet, az összes elküldött és fogadott üzenetet, legyen hang vagy SMS, és a videofelvételeket. Különösképpen a március elejétől mostanig tartó időszak érdekel. – Hol szerezted ezt, főnök? – Dave-ben egyszerre felébredt az érdeklődés a készülék iránt. Fel se nézett róla, úgy tette fel a kérdéseket Hectornak. – Kié? Hogy került hozzád? – Dr. Alan Donnovan recepciósától loptam el. Alan volt Hazel nőgyógyásza. A recepciós neve Victoria Vusamazulu. Helyes kis afrikai lány; a neve azt jelenti. "Támaszd fel a Zulu népet", ami egy politikai csatakiáltás. A nemzetben nem vagyok biztos, de fizikai adottságaival néhány halottat biztosan fel tudna támasztani. Mostanra már bizonyára tudatára ébredt a telefon cserének. A főnökén kívül egyedül Victoria tudta, hogy Hazel Londonba jön azon a napon amikor csapdát állítottak neki. Dave elmosolyodott. – Nem fog addig tartani. – A kis zulu lánykának hamarosan semmiféle titka nem lesz előttem. Elnézést srácok. Hector ellenállt a vágynak, hogy kövesse Dave-et a pincében lévő műhelybe. Dave szakmájának egyik legjobbja volt, és talán még jobban dolgozik kéretlen tanácsok és sürgetés nélkül. Hector hagyta elmenni Dave-et, és felment a dolgozó szobába. Agatha a Hazelre vonatkozó összes információt digitalizálta, attól a naptól kezdve, hogy munkába állt nála. Hector asztalán hagyott egy

hatalmas, több száz gigabájt kapacitású adattárolót, amely minden információt tartalmazott. Az a felismerés, hogy Hazel gyilkosának nyoma nem Mekkába vezetett, Hectort arra az elhatározásra juttatta, hogy egészen a kezdetekig, Hazel ragyogó karrierjének kezdetéig megy vissza, és megpróbálja felkutatni mindazokat, akiket Hazel a pályája során ellenséggé tehetett. Bármennyire szerette is Hazelt, egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy az asszony képes volt ellenségeket csinálni. Foggal, körömmel harcolta fel magát a csúcsra, és soha nem hátrált meg a harc során. Ha az ember egész életében hegyeket renget, óceánokat kavar és az őserdők vadjait kergeti ki csapdosásával rejtekükből, ahogy azt Hazel tette, borzalmas alakok haragját vonhatja magára. Hector nekilátott, hogy megtalálja ezeket. A legelvetemültebb és legbosszúállóbb mindezek közül az olyan ellenség, aki képes csivava ölebnek látszani, holott valójában egy nagy fehér cápa. Már jó pár órája dolgozott, amikor megszólalt a belső telefon. Agatha telefonált. – Jó reggelt, Mr. Cross. Doktor Donnovan recepciósa van a vonalban. Megpróbáltam lerázni, de nem hagyta magát. Fogadja hívását? – Köszönöm, Agatha. Fogadom. – Emlékeztette magát, hogy valamikor majd komolyan akar beszélni Agathával. Nagy szüksége volt egy személyi titkárnőre, és Agatha tökéletesnek tűnt az állásra. Egész életét Hazel töltötte ki. Talán képes a hozzá való hűségét az ő irányában is átvinni. És van még egy mellékes haszna a dolognak: nem fenyeget az érzelmi belebonyolódás veszélye. Elhessegette ezt a gondolatot, és beleszólt a telefonba: – Cross. – Elnézést, hogy zavarom, Mr. Cross. Vicky Vusamazulu vagyok. Úgy tűnik, egy kis kavarodás történt. Már az előző látogatása során felfigyeltem arra, hogy pontosan ugyanolyan Iphone S4-e van, mint nekem... – Igen, így igaz – válaszolta Hector, aztán felmordult. – A fenébe is! Most már értem, mi történt. Képtelen voltam kinyitni a telefonomat. Nem fogadta el a jelszavamat. Emlékszik, ma reggel ott

álltam a pultjánál, amikor kiment a helyiségből. Telefonálni akartam, de meggondoltam magam és kimentem a WC-re. Aztán rájöttem, hogy a telefonomat az irodájában hagytam. Visszamentem a pulthoz. Maga nem volt ott, de láttam egy telefont a pulton. Azt hittem, az enyém, és zsebre vágtam. Elnézését kérem, kedves Vicky. Butaságot csináltam. Egyébként nincs ott magánál az én telefonom? – Pont ezért hívom. Nálam van, uram. Onnan tudom, hogy az öné, mert a tokja belső oldalán ott van a telefonszáma. Az enyémen egy csomó nagyon személyes információ van. Meglátogathatnám az otthonában ma este, munka után, hogy visszacseréljük a telefonokat? – Kérem, bocsásson meg nekem, Victoria. Néhány perc múlva el kell mennem, és csak késő éjjel jövök vissza. Nem hagyom itt a telefonját az alkalmazottaimnál, ha fontos információk vannak rajta. Manapság senkiben sem lehet megbízni. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy felkeresem a munkahelyén, és kicseréljük a telefonokat. – Ó, jaj! Nem tudja ma megtenni, bármikor? Tényleg nagyon kellemetlen nekem. – Sajnálom, Victoria. De holnap reggel tíz előtt ott leszek. – Hector biztos volt benne, hogy a lány telefonja csak jelszóval kapcsolható be, és meg Dave Imbissnek is időre van szüksége a kódok feltörésére. Még mielőtt a lány tiltakozhatott volna, letette a telefont. Aznap délután pár perccel öt után Dave Imbiss hívta a belső telefonon. – Bocs, főnök. Kissé tovább tartott, mint először hittem. Miss Vusamazulu egy kis ravasz boszorkány. Egy rakás csapdát tett fel a készülékére. De végül sikerült mindent letöltenem róla a számodra. – Nagyszerű srác vagy. Mesélj! – Jobb, ha te jössz le, és magad nézed, illetve hallgatod meg. A mozi terem a legmegfelelőbb erre. Mintegy órányi videó van rajta, amit látnod kell. De mielőtt lejössz, vegyél be egy nyugtatót, vagy inkább kettőt, mert el fog szállni az agyad attól, amit mutatok neked. – Ötre ott vagyok. Hívd meg Paddy-t és Násztyát is erre a díszelőadásra! Amikor Hector belépett a mozi helyiségbe, Paddy és Násztya már a második sor közepén ült. Dave az elektronikus eszközzel babrált. Csak akkor nézett fel, amikor Hector hosszú lábával átlépett az ülés felett, és lehuppant Násztya mellé.

– Bocsánat, hogy csalódást kell okoznom önöknek, de nincsenek hirdetéseink. Tehát egyenesen a főműsorra kapcsolok – mondta Dave. – Elsőként jöjjön néhány válogatás párbeszédekből! Az I-phone tulajdonosok nagy többsége nem tudja, hogy soha semmi nem veszik el a készülékről, tekintet nélkül arra, hányszor törlik le. A tartalom mindig visszanyerhető. Miss Vusamazulu kétszer is megpróbált letörölni egy bizonyos beszélgetést, de megmaradt. Aznap vette fel, amikor Hazel az utolsó vizsgálatra ment dr. Alan Donnovanhoz. – Dave elindította a hangberendezést. Az első hang a mobiltelefon egyetlen csengése volt, és rögtön azután egy kattanás hallatszott, amint felvették a telefont. Kis szünet után a nő hangja hallatszott: „Halló, te vagy az, Aleuthian?” A másik azonnal felcsattant: „Mondtam, hogy ne említs nevet, te szuka”. A hanghordozás amerikai hip-hop volt, az előadásmód arrogáns. A lány megszeppent, de lihegése alig volt hallható. Aztán alázatos és könyörgő hangra váltott: „Bocsánat, elfelejtettem”. ,Akkor ne felejtsd el kitörölni ezt a hívást, ha végeztünk! Most pedig beszélj! Eljött a nő?” „Igen, itt van. De a férje már elment. Azt mondta az orvosnak, hogy egy harmincra visszajön.” „Jó!”, mondta a férfi, és a vonal elnémult. Dave lekapcsolta a hangberendezést. Egy darabig senki sem szólalt meg. Végül Hector megtörte a csendet. – Aleuthian. Ugye, a lány ezt a nevet használta? – Igen. így hangzott. De bizonyára a bandában hívják így. Álnév. Nem ez áll az útlevelében, ha értitek, mire gondolok. – Játszd le újra! Dave megkereste és újra lejátszotta a telefonbeszélgetést. Mindnyájan előrehajoltak, úgy figyeltek. Amikor a végére ért, Paddy egyetértőleg megjegyezte: – Aleuthian. Határozottan Aleuthian. Nos, legalább van egy nevünk, amellyel elindulhatunk. – Az idő és a dátum egyezik. Elkísértem Hazelt Donnovan rendelőjébe, utána elintéztem egy-két dolgot a városban – jegyezte meg Hector. – Mi van még rajta, Dave? – A következő hívás ideje ugyanaznap este kilenc-negyvenöt – mondta Dave. – Aleuthian hívja Victoriát. – Elindította a lejátszót. A telefon négyszer csengett, aztán a lány mással össze nem téveszthető hangja és hanghordozás hallatszott: „Halló, itt Victoria!”

„Tíz perc múlva ott vagyok érted. Lent várj rám, a dohánybolt előtt! Bérelt kék Volkswagennel jövök.” „Késel. Hét órára ígérted.” "Ja? Akkor felejtsd el! Keresek egy másik csajt ma éjszakára. Térdig áll itt a punci." „Ne! Nem erre gondoltam. Bocsáss meg. Jóváteszem, megígérem.” „Ajánlom is. Akkora merevedésem van, hogy ha felrobban, betöri az összes ablakot a környéken.” Victoria kuncogott. „Irtó vicces vagy. Gyere ide, verd be az én ablakaimat, szépfiú.” Hector halkan közbeszólt. – Miközben ez a kulturált beszélgetés folyt, Hazel, fejében egy lövedékkel, kómában feküdt a kórházban, és már csak két órája volt az életéből. – Paddy lehajtotta a fejét, és lábát arrébb csúsztatta a padlón. Násztya megfogta Hector kezét, amely az üléseiket elválasztó karfán pihent, és erősen megszorította. De nem mondott semmit. Nem volt semmi, amivel fájdalmát enyhíthette volna. Dave köhécselése törte meg a csendet. – Még négy másik telefonbeszélgetésük van rajta, de mindegyik ehhez hasonlít. Lehangoló. Találkozók egyeztetése, fenyegetések, a férfi hencegése a szexuális minőségeivel és a lány vádaskodásai. Azonban április 27-ét követően nincs több hívás Aleuthiantól. Ez pedig hat héttel ezelőtt volt. Megpróbáltam hívni ezen a számon, de nem kapcsolt ki. – Vagy dobta a lányt, vagy hat hete elhagyta az országot – vélte Hector. – Csak dobta – mondta Násztya teljes magabiztossággal. – Az olyan férfik, amilyen az Aleuthian is, nem tartanak ki néhány hétnél hosszabb ideig. Miután jól kiélvezték a ringyójukat, továbbállnak. – Jelentőségteljes pillantást vetett Paddy-re. – Kéretik eltekinteni a magánjellegű megjegyzésektől – figyelmeztette Dave. – Vegyük továbbra is komolyan a dolgot! A telefonhívásokról ennyi. De van más jó anyag is róluk. – Hektorra pillantott. – Főnök, ha készen állsz, lejátszom a videókat. – Kérlek, folytasd, Dave. Dave lekapcsolta a fényeket, és az I-phone-ról leszedett videók közül elindította az elsőt. Azonnal hangok kakofóniája töltötte be a termet:

hangos mély férfihangok, magas hangú női kiabálás és nevetés, üvegek és poharak koccanása. A kamera vad mozdulatokkal ide-oda pásztázott a mennyezet és a padló, az asztalon heverő sörösüvegek és félig teli poharak között, emberi lábakról mutatott közelképeket. Aztán megállt. Nyilvánvalóan egy lepusztult éjszakai bár belseje volt a helyszín. Az asztalok szorosan körülvették az apró táncparkettet. Victoria senkiével össze nem keverhető hangja kiemelkedett a hangzavarból. „Hé, csillapodjatok! Jusson eszetekbe, hogv ez most a ti X-faktoros meghallgatásotok!” A kamera egy csoport fiatalemberre fókuszált, akik egy italos üvegekkel és tömött hamutartókkal teli asztal körül ültek. Némelyikük a kamerába bámulva koccintásra emelte a poharát. Másoknak kézzel sodort joint lógott a szája sarkából. Egyikük ujját a torkába dugva úgy tett, mintha hányni akarna. Aztán a kamera egy csinos szőke lányra fókuszált, aki egy fiú ölében ült az asztal túlsó végén. Victoria hangja hallatszott, amint odaszól neki. „Gyerünk, Angie! Mutass nekünk valamit a bájaidból!” Angie beleakasztotta két hüvelykujját ruhája pántjába, és a derekáig lehúzta. Két nagy, fehér melle szabaddá vált. Kezébe vette a melleit, és a mellbimbóit odamutatta a kamerának. „Bum! Bum! Bum! Halott vagy!” sikította. A kamera a nevető operatőrrel együtt megrázkódott, aztán a következő tivornyázóra ment át. – Megérkeztünk! – mondta Dave Imbiss, és megállította a képet. A képen egy sötétbőrű férfi látszott. Hector harminc évesnek vagy kicsit idősebbnek becsülte. Haja fürtökbe volt zselézve. Kapucnis dzsekit viselt, amelynek ujját feltűrte a könyöke fölé. Kapucniját hátratolta. Izmos, kigyúrt alsókarján látszott, hogy gyakori látogatója az edzőtermeknek. Jóképű volt, de kegyetlen, cinikus szája brutális vonást kölcsönzött neki. Arckifejezése kiszámítottan közönyös volt. Dave hagyta, hogy alaposan szemügyre vegyék a képet. – Azt hiszem, ő a hiányzó láncszem a talányban; a mozgató, az irányító, aki előkészíti a találatot. Fiúk és lányok, ő az Aleuthian. Hector felegyenesedett a székben, és előrehajolt, mint egy zsákmányát megszimatoló vadászkutya. – Van még valami anyag erről a szépségről? – kérdezte halálosan halk hangon. – Rengeteg, főnök. Rengeteg. Victoria nyilvánvalóan bele van zúgva. Nem tud betelni vele. – Én sem – mormogta Hector. – El akarom kapni! Menj tovább,

Dave! A videó ismét elindult, és megint Victoria hangja hallatszott. – Hölgyeim és uraim. Ennél baróbb már nem lehet. Itt van személyesen Mr. Báró. Integessen a rajongóinak, Mr. Báró! Mr. Báró V jelet formált két ujjával, és közéjük tette a hüvelykujját. Aztán, anélkül, hogy arckifejezése megváltozott volna, durván buja kézmozdulattal a kamera felé döfött. Victoria felnevetett és rákezdett a „Do That to Me One More Time” című dalra. A képen látható férfi hátradőlt, két kezét összefonta a feje mögött, és a kamerába kacsintott. Dave ismét megállította a képet. – Emberek, nézzétek meg a balkezét- mondta, és a zoommal ráment a kézre. – Ez az a vörös tetoválás, főnök? – Ez az, Dave. A maalik tetoválás. De biztos, hogy ő Aleuthian? Victoria nem használta ezt a nevet ebben a részben. Játszd le a többit is! Dave újra elindította a videót, de a kamera semmit sem mutatott, és Dave elnézést kért. – Ezen nincs semmi. De nincs ok aggodalomra. A három másikon még rengeteg anyag van. Elég ahhoz, hogy még egy erős ember is kidobja tőle a taccsot. – Akkor ne várass minket! Játszd le őket! – utasította Hector Dave-t. A következő képsor széles látószögű felvétel volt ugyanarról a táncparkettről. A film készítőjének egy asztal tetején kellett állnia, hogy olyan magas szögből filmezzen. A táncparkett legközelebbi sarkában Victoria Vusamazulu táncolt a maalik motívummal tetovált férfival. A csípőjét rázta, és közben egyik oldalról a másikra vetette fejét, amitől a műhajból készült hajtoldaléka újra meg újra végigseperte az arcát. Partnere fölé tornyosult. Már nem volt rajta a kapucnis dzseki, és rövid ujjú trikója látni engedte kidolgozott izomzatú felsőkarját. Hector meg tudta becsülni a magasságát, csak Victoriához kellett mérnie. Jóval magasabb volt a lánynál. Nagydarab férfi volt és jól mozgott. Mozgása kiegyensúlyozott, jól összehangolt és gyors volt. Harc esetén veszélyes ellenfél, gondolta Hector. A férfi hirtelen lekapta Victoria fejéről a póthajat, és végigvágott vele a lány hátán és fenekén, mint egy rabszolgahajcsár. Victoria fájdalmat színlelve megvonaglott. A férfi a lány hátára tette a kezét, és kikapcsolta a ruháját, majd a ruha cipzárját lehúzta egészen a feneke vágásáig. Victoria ruhája elejét a mellén tartotta, de a háta

meztelen volt, és verítéktől csillogott. A többi táncoló körbefogta őket. A zene és forgásuk ritmusára tapsoltak, és metsző hangon sikítozva és izgatott csaholással bíztatták őket. A férfi hátulról odasimult Victoriához. Megragadta csípőjét, és magához húzta, majd anális közösülést imitálva ágyékát a fenekéhez nyomkodta. A lány pedig fenekét hátrafeszítve minden lökését viszonozta. Hirtelen elsötétült a kép és teljesen elnémult a zaj. Dave felkapcsolta a teremvilágítást. – Elnézést, de itt vége a videónak – mondta vidáman. – Soha nem fogjuk megtudni, hogyan végződött a történet. – De van valami jó is a dologban. Nincs olyan széplány, aki biztonságban lehetne férjétől, ha az megnéz egy ilyen filmet – mondta Násztya, és oldalba bökte Paddy-t. – Ha úgy gondolod, hogy ez már túl van mindenen, Násztya, akkor jobb, ha még azelőtt kimész a teremből, hogy elindítanám az utolsó filmet – figyelmeztette Násztyát Dave. Násztya megrázta a fejét, közelebb húzódott Paddy-hez, és belekapaszkodott a karjába. – Én bízok ebben az emberben, hogy meg tud védeni – mondta. – Kötelességem irt maradni. Az sincs kizárva, hogy egy napon az én kötelességem lesz megölni ezt a pofátlan állat Aleuthiant. – Miből tudhatjuk, hogy ő Aleuthian?– vágott közbe Hector. – Rajta, Dave! Bizonyítsd be! – Kérésed számomra parancs, főnök. Mindjárt meghallod a nevét! – Elindította a következő filmet. Ismét egy sor zavaros, életlen kép látszott egy egyértelműen női hálószoba padlójáról és mennyezetéről. A nagyméretű ágyat rózsaszín ágynemű borította, a toalett asztalka tele volt szépítő szerekkel, parfümökkel. Az ágy mellett álló egyetlen széken szabályos elrendezésben bolyhos szőrmeállatok sorakoztak. Aztán megszűnt a kép mozgása, mintha a kamerát rátették volna egy állványra. A kép ráfókuszált az ágyra. Az éjszakai képsoron látható férfi a hátán feküdt az ágyon. Meztelen volt. Belebámult a kamera lencséjébe. Arckifejezése változatlanul talányos volt. Egyik kezét a tarkója alatt nyugtatta, ettől a tetoválás teljesen kivehető volt. Másik kezével magát

simogatta. „Gyerünk!”, mondta a kamera mögött álló személynek. „Mire vársz? Megijedtél Mr. Bigtől, szuka?” Vicky Vusamazulu lépett be a képbe. Ő is meztelen volt. Ahogy az ágyhoz lépdelt, fényes fekete feneke léptei ritmusára hullámzott. Egyik lábát átvetette a férfin, és lovagló ülésben elhelyezkedett rajta. A vetítőteremben teljes volt a csend. Victoria még kétszer felkelt az ágyból, hogy állítson a kamera szögén es élességén, széles látószögből közeli képre. Aztán visszaszaladt ágyba, és ismét akcióba lendült. – Nem furcsa? – kérdezte végül Hector. – Mi nem furcsa? – kérdezte Paddy anélkül, hogy le vette volna a tekintetét a vetítővászonról. – Hát, hogy milyen unalmas más embereket nézni amikor ezt csinálják, mégis mekkora öröm, ha mi magunk csináljuk. Násztya hangosan felnevetett. – Imádlak, Hector Cross! Olyan bölcs és vicces tudsz lenni. – Dave, gyorstekerés előre, – mondta Hector, és Dave megvonta a vállát. – De figyelmeztetlek, hogy elmulasztasz egy csomó jó anyagot. A pár mozgása a vásznon szaggatottá és viharosan gyorssá vált, mint a 30-as évek fekete-fehér Chaplin filmjein. A hang kivehetetlen nyávogássá változott. Násztya kuncogni kezdett, és ettől mindenkiből kitört a nevetés. Végül Dave Imbiss-nek sikerült úrrá lennie a nevetőgörcsén, és rászólt a többiekre. – Csendet kérek mindenkitől! Most jön az a pillanat, amelyre mindannyian vártunk! A kép visszaállt normális sebességre. Épp Aleuthian beszélt. Minden szava tisztán kivehető volt. „Szedd össze magad, kis szépségem! Most jön a halálos afrikai fekete kígyó!” „Ó, igen, Aleuthian! Add nekem mind, Aleuthian, te piszkos gazember!” – Na, itt van!- mondta Dave Imbiss önelégülten. – A nevet kéred? Imbiss nem csupán egyszer, hanem kétszer is feltálalja a számodra. Ezt nevezem én szolgáltatásnak! – Kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a lejátszót.

A beálló csendet Hector törte meg. – Ez a lány nem részesült túl jó nevelésben – mondta komoran. – Észrevettétek, hogy a végén még azt sem mondta, hogy „légy szíves”? – Felállt, és felment a pódiumra. Zsebre vágta a kezét, és a többiek felé fordult. – Nagyszerű munka, Dave. Soha nem okozol csalódást. E pillanatban az egész városban nincs számomra értékesebb dolog, mint Victoria Vusamazulu. Ő a mi egyetlen szálunk, amely elvezet Aleuthianhez. Meg kell dolgoznunk. – Násztyára nézett. – Azt hiszem, ez a te feladatod lesz, Nazzy. – Az enyém? – Násztya meglepetten nézett Hectorra. – Nekem nem tűnt úgy, hogy leszbikus hajlamai lennének. – Te is tudod, hogy a nők nyitottabbak egy másik nő barátságos közeledésére, mint egy férfiére. Vicky nem testi közeledést vár. Azt szeretném, ha lelki testvérekké válnátok, így tudunk Aleuthian közelében maradni. – Rendben – vonta meg a vállát Násztya. – És szerinted mit kell csinálnom? Hector odafordult Dave-hez. – Add ide, légy szíves, a lány okostelefonját! Dave odacsúsztatta neki. Hector bekapcsolta, és felhívott vele egy számot. – A saját okostelefonom számát hívom – magyarázta. Amint csengeni kezdett, Hector kihangosította, és csendre intette a többieket. – Halló, Hector Cross telefonja. Victoria Vusamazulu vagyok! – Én meg Hector Cross. Vicky, ha még mindig fontos, hogy ma este visszakapja a telefonját, van rá megoldás. – Ó, igen, Mr. Cross! – kiáltotta lelkesen a lány. – Az nagyszerű lenne. Szinte tehetetlen vagyok nélküle. – A titkárnőm mindjárt végez. Hívok neki egy taxit és átküldőm magához. Nála lesz a telefon. – Köszönöm. Nagyon köszönöm, uram. – Feltételezem, hogy már otthon van. Mi a címe? – Igen, már otthon vagyok, Richmondban. A cím 47 Gardens Lane, az irányítószám: TW9 5LA. Mondja meg a taxisnak, hogy a Kew Gardens Road sarkán van. Körül belül háromszáz méterre a Kew Gardens metróállomástól – Feljegyeztem. A titkárnőm neve: Natasa Voronov. Szőke orosz

hölgy. Harminc-negyven perc múlva ott lesz. – Kinyomta a telefont, és átnyújtotta Násztyának. – Indulás, cárnő! Victoria vár rád. Nem kell sietned. Melegen tartjuk a vacsorádat. – Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Tudod mit? Útközben állj meg egy italboltnál, és vegyél valami jófajta bort Victoriának. Mondd meg neki, hogy az én ajándékom, a bocsánatkérésem, amiért elcsentem a telefonját. Lehet, hogy meghív, hogy együtt fogyasszátok el. Bizonyára magányos, hiszen Aleuthian eltűnt a képből. Haverkodj össze vele! Bírd rá, hogy megossza veled női titkait! Szinte biztos vagyok benne, hogy panaszkodni akar Aleuthianra. Mondd meg neki, hogy micsoda egy szemét alak az a pasas. Akár egy kellemes este is kikerekedhet a dologból. – Tetszik a javaslat – mondta egyetértőleg Násztya. Násztya egy óra múlva tért vissza a Victoriánál tett látogatásból. A három férfi vacsorához öltözve a nappaliban várt rá. Már a második whiskyjüknél tartottak. Beléptekor a férfiak felálltak. – Na, hogy ment a dolog, édesem? – kérdezte elsőként Paddy. – Először hadd menjek fel átöltözni! Egy perc, és itt vagyok. Aztán majd elmondom a teljes történetet. Amikor Násztya lejött a lépcsőn, a többiek látták, hogy megérte várni rá. A gyémántjait is feltette, és egyszerűen gyönyörű volt. Hector mint házigazda kézen fogta, és bevezette az ebédlőbe. Az első fogás filézett nyelvhal volt Dover módra, hozzá provence-i girolle vadgomba sáfrány szószban. A mennyei ízek néhány percre beléjük fojtották a szót, végül Násztya elégedetten sóhajtott, megtörölte a száját, és belekezdett a történetbe. – Ez a Victoria egy aranyos gyerek. Belopta magát a szívembe. Természetesen nagyon naiv és bolond a férfiakkal kapcsolatban – mint minden egészséges lány az ő korában. És nem rossz. Megivott két pohár bort, és most azt hiszi, én vagyok a legjobb barátnője. Hectornak igaza volt, nagyon magányos. Kell neki valaki, akivel beszélgetni tud. A végén egyáltalán nem volt könnyű lelépnem tőle. Azt hiszi, hogy ez az Aleuthian visszajön Amerikából, és feleségül veszi. – Szóval Amerikába ment. Ez megmagyarázza a kiejtését és a tetoválását. Tudja, hogy a fiújának köze van Hazel meggyilkolásához? Násztya határozott és minden kétséget kizáró választ adott. – Biztos

vagyok benne, hogy nem. Természetesen nem akartam én ráterelni a témára, de mivel tudta, hogy Hectornál dolgozom, maga hozta fel a dolgot. Hazel meggyilkolásáról a TV-ből és az újságokból szerzett tudomást. Soha nem kapcsolta össze Aleuthiannal. Aleuthian azzal etette, hogy az olaj-bizniszben utazik Kaliforniában. Egy nagy cég fejese. Megkérte Vickyt, segítsen neki létrehozni egy találkozót Hazellel, mert érdekeltté akarja tenni a Bannock Olajtársaságot és Hazelt valami üzletben. Megkérte, hogy értesítse, mikor hagyja el Hazel dr. Donnovan rendelőjét, hogy „szándékosan véletlenül” összefuthasson vele. Ahogy mondom: Vicky nagyon naiv és egy kicsit buta. de tényleg megkedveltem. – Akkor ha jól gondolom, nem csípjük nyakon ezt a kis Vickyt, hogy megcsicseregtessük. – Paddy Hectorra nézett. – Kár, mert jó kis buli lett volna. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy Násztyának igaza van – mondta mosolyogva Hector. – Ez a lány egy balek Nem túl okos, és semmit sem tud. De van rá esély, hogy Aleuthian visszajön, hogy ismét megkóstolja, amit a lány oly szívesen feltálal neki. Mindössze ennyi haszna van a lányból – ahogy nekünk is. Nem tudod, hogy megvan-e Vickynek Aleuthian telefonszáma vagy bármilyen más elérhetősége? – Megkérdeztem tőle, és azt mondta, soha nem veszi fel a telefont. Azt hiszi, hogy azért, mert nincs a telefonjának roaming-ja az Egyesült Államokban. Csak annyit tud, hogy a pasas megígérte, visszajön és összeköltöznek. Bízik benne, hogy tartja a szavát. – Erre sor kerülhet. Kérlek, Nazzy, maradj vele kapcsolatban. – És addig mit csinálunk, főnök?- kérdezte Dave Imbiss. – Megint zsákutcába kerültünk? Mindenki Hectorra nézett, de ő nem válaszolt azonnal. Belekortyolt a borospoharába, és a bort körbefuttatta a szájában. – Ez a Chablis tényleg nagyon jól megy a nyelvhalhoz. – Mindnyájan tisztában vagyunk vele, mekkora szakértő vagy, de ez nem igazán válasz Dave kérdésére – mutatott rá Násztya. Hectort komornyikjának, Stephennek a megjelenése mentette ki a válaszadás elől, és megkönnyebbülve fordult felé. – Mi a probléma, Stephen? – Elnézést, hogy zavarnom kell, uram, de egy úr van a bejáratnál.

Nos, hogy az igazat mondjam, inkább egy rosszkülsejű ifjú, mint úr. Megpróbáltam elküldeni, de nagyon kitartó. Azt mondja, hogy egy bizonyos Sam Mucker küldte önhöz. Azt mondja, ön tudni fogja, ki az. Azt mondja, élet-halál kérdése a dolog. Igen, pontosan ezeket a szavakat használta. Hector egy pillanatig elgondolkozott. – Sam Mucker? Halvány fogalmam sincs róla, kiről beszél. Elmúlt tíz óra, és éppen a vacsora közepén vagyunk. Kérem, Stephen, mondja meg a fickónak, hogy húzzon el. – A legnagyobb örömmel, Mr. Cross. – Stephen elfojtott egy mosolyt, és határozott léptekkel elindult vissza a bejárathoz. Alig, hogy becsukta maga mögött az ajtót, Hector felpattant a székéből. – A szentségit! – kiáltott fel. – Aazim Muktarról van szó. Stephen, jöjjön azonnal vissza. Az ajtó ismét kinyílt, és Stephen várakozva megállt a küszöbön. – Szólított? – Úgy van. Megváltozott a terv. Kérem, vezesse az uraságot a könyvtárszobába, és kínálja meg egy itallal. Bánjon vele úgy, mintha úriember lenne, tekintet nélkül arra, hogy kicsoda! Legyen hozzá kedves! Mondja meg neki, hogy rögtön bemegyek hozzá! – Hector visszafordult Dave-hez. – Nem, kedves, ifjú David cimborám. Nem hiszem, hogy újabb zsákutcába kerültünk. Ami azt illeti, inkább úgy vélem, az igazi mulatság csak most kezdődik. – Becsengette az inast, és így szók hozzá: – Kérje meg a séfet, hogy tartsa melegen ennek a nagyszerű vacsorának a maradékát! – Aztán felállt, és a többiekhez fordult: – Ne várjatok rám, ez eltarthat egy darabig! – Azzal elhagyta az ebédlőt, és elindult a könyvtár felé. Annál jobb, minél kevesebben látják Aazim Muktar emberét. A látogató a kandalló előtt állt, és a hátát melegítette. Egyik kezében egy dobozos kólát tartott. Hector azonnal látta hogy mit kifogásolt rajta Stephen, a komornyik. Borotválatlan arc. Zsírosan összetapadt haj. Farmerja rongyos; valószínűleg soha nem látott belülről mosógépet. Szája mogorva arckifejezést kölcsönzött neki; viselkedéséből csüggedtség áradt. Minden arra utalt, hogy az élet árnyékos oldalán él, az élet vesztese. Hector odalépett hozzá, és kezet nyújtott neki. – Helló, Hector Cross

vagyok! – A férfi gondolkodás nélkül elfogadta Hector kezét. Világosbarna szeme barátságos és intelligens volt; sehogy sem passzolt a megjelenéséhez. – Tudom. Utánanéztem a Google-n. Ön nagyon figyelemreméltó valaki. Az én nevem Yaf Said, de korábban, még mielőtt megtaláltam volna Allah-ot, Rupert Marsh-nak hívtak. – Hangja kellemes és határozott volt. – Szóval, hogy szólítsam? – Önre bízom a választást, uram. – A Yaf barátot jelent. Ezt a nevét fogom használni. Rendben van? – Rendben, uram. Ez nekem is jobban tetszik, uram. – Foglaljon helyet, Yaf. – Hector hellyel kínálta, és példát mutatva maga is belesüppedt az egyik bőr karosszékbe. – Jó itt a tűznél, uram – utasította vissza az invitálást Yaf. – Hideg volt a motoron, és amúgy is szívesebben maradok állva azoknak a jelenlétében, akiket nagyra tartok. Hector meglepetten pislogott. „Ennek a fiúnak volt neveltetése”, gondolta, és mintha Yaf olvasott volna a gondolatiban. – Kérem, bocsásson meg a hajam, a szakállam és úgy általában a megjelenésem miatt. Ez a munka-felszerelésem. – Aazim Muktar mondta, hogy utat tévesztett fiataloknak segít visszatalálni a helyes útra. Yaf arca felragyogott a név hallatán. – Ugyanazt csinálom, amit Aazim Muktár tett velem. Amikor betévedtem a mecsetjébe, egy roncs, egy tökéletes roncs voltam. Életunt voltam, utáltam magam, és tele voltam drogokkal. Aazim Muktar megmutatta nekem az utat, és teljesen megváltoztatott. Szent ember! – Zavartan elmosolyodott. – Ó, bocsásson meg Mr. Cross! Úgy hangzok, mint egy TV hirdetés. – Pontosan tudom, hogyan érez. Én is rajongója vagyok. – Aazim Muktar mondja, hogy egy férfit keres. Azt nem árulta el, Hogy miért, én pedig nem fogom megkérdezni. – Ami a nevet illeti, az általam keresett személyt Aleuthiannak nevezik – mondta Hector, mire Yaf elmosolyodott. – Odakint, az alsó világban a nevek nem sokat vagy egyáltalán semmit sem jelentenek. Tudja, hogy néz ki? – Van róla képem – válaszolta Hector.

– Ragyogó, uram. Kép birtokában semmiség az egész. Megnézhetném a képeket? – Odaadom önnek, de beletelik egy kis időbe. – Hector felállt. – Mikor evett utoljára, Yaf? Nagyon soványnak tűnik. – Nem sok időm van odakint az evésre. – Nos, most van ideje. Küldetek a szakáccsal egy halom szendvicset és egy tál sült krumplit ketchuppal. – Köszönöm, uram. Nagyon jól hangzik. De, kérem, semmi húst. Vegetáriánus vagyok. – Tojás és sajt? – Mindkettő nagyszerű. Dave Vicky videóiról egy órán belül kinyomtatott egy tucat állóképet. Hector a képeket levitte a könyvtárba, ahol Yaf már végzett egy tányér sajttal, jó néhány paradicsommal, egy sajtos szendviccsel, és épp a főtt tojásokkal meg egy tál sült krumplival birkózott. Amint Hector belépett a könyvtárba, Yaf talpra ugrott. – Ilyen finom szendvicset nem ettem azóta, hogy a mamám tizenöt évvel ezelőtt meghalt, és én kikerültem az utcára. Hector nem nézte huszonöt évnél idősebbnek. Tehát tízéves kora óta igencsak kemény élete lehetett. – És az édesapja? – kérdezte. Yaf arcára szomorú mosoly ült ki. – Soha nem ismertem. Nem hinném, hogy akár anyám is túl sokat tudott volna róla. Talán én is egyike vagyok azoknak a szerencsés srácoknak, akiknek csak egy anyjuk, de vagy huszonöt vélelmezett apjuk van. Nem tudom. Hector elmosolyodott ezen a szomorú-tréfás megjegyzésen, és odanyújtotta neki a képeket. – Vessen egy pillantást rájuk, és lássuk, mi jut róluk az eszébe! De tegyen meg nekem egy szívességet, Yaf, és üljön le! Idegesít. Yaf Hectorral szemben leült a szék karfájára, és átnézte a fényképeket, amiket Dave készített. Mindegyiket alaposan szemügyre vette. – Látja rajta a tetoválást? – kérdezte Hector. – Igen. A maalik banda jele. Biztos, hogy maffia-tag – Végül Hectorra pillantott, és így szólt: – Sajnálom, uram – Nem ismerem ezt a fickót, de rosszfiúnak tűnik. Aztán, Hector csalódottságát látva gyorsan folytatta. De kérem, ne

aggódjon emiatt, uram! Ha London ötven kilométeres körzetében van, én megtalálom. Sok szemet állíthatok rá az utcákon. Tud adni nekem egy mobil számot, ha sürgősen fel kell hívnom? Az ilyen alakok gyorsan mozognak, és úgy köröznek, mint a tigriscápa. – Ha kapcsolatba kerül vele, ezen a számon hívhat. – Hector az íróasztalához ment, és felírta a telefonszámát egy üres kártyára. – Bárhol is lennék a világban, megtalál. – Azzal odanyújtotta a kártyát Yafnak. Hector a bejárati ajtóhoz kísérte vendégét, és utánanézett, ahogy felül a robogójára, és kihajt a kapun. „Valószínűleg soha többé nem látom, bár az ember soha nem tudhatja.” Megpróbálta kiverni a fejéből a fiút. De a rákövetkező napokban Yaf folyamatosan igyekezett beügyeskedni magát Hector gondolataiba; még akkor is, amikor megpróbált Hazel iratainak olvasására összpontosítani. „Micsoda eszement társadalom. A bankárok több millió fontos jutalékokat akasztanak le, közben a jó srácok nem találnak munkát, az utcán rohadnak, amíg rosszfiú nem lesz belőlük. Jókora szarvihar kerekedik még ki ebből egyszer.” Catherine Cayla jutott az eszébe, és az, hogy mit tartogat az élet a számára a jövőben. Ráébredt, mennyire hiányzik neki a lánya és mennyire szeretné már látni. így, néhány nappal később mindannyian – Paddy, Násztya és Dave is – visszarepültek Abu Zarába. *** – Nagyon jó kislányok voltunk, papa. Majdnem egy teljes fontot híztunk, amióta elmentél. – Amint Hector belépett az ajtón, Bonnie nővér a karjába adta Catherine-t. – De nagyon hiányoltuk már a papánkat, úgy-e? Hector füle csak nehezen szokta meg a babaszoba-beszédet, és nem volt egészen biztos abban, hogy ki hiányolt kicsodát. Remélte, hogy nem arról volt szó aminek Bonnie szájából hangzott. Éppen időben érkezett ahhoz, hogy cuclisüvegből megetesse és ágyikójába tegye Cathrine-t. Másnap egy hordozható aluminium keretre erősitett babazsákba tette, ami úgy volt megtervezve, hogy egyszerre legyen kényelmes és biztonságos a csecsemő szamara. Dave Imbiss szerezte ezt a hígh-tech alkalmatosságot Hectornak. Ha Hector a mellére erősítette, kocogás közben láthatta Catherine

arcát, ha pedig a hátára szíjazta, Catherine kilátott a válla felett. Elvitte Catherine-t egy hosszú gyaloglásra a part mentén A baba szemmel láthatóan élvezte a himbálódzást – legalább is hallható módon nem tiltakozott ellene. Inkább végigaludta az egész utat, és csak akkor ébredt fel, amikor hazaértek. Farkaséhes volt. Kimaradt egy étkezése, amit Bonnie nővér nagyon helytelenített, és sztentori hangon hozott a világ tudomására. A napok csendes, de kellemetlennek nem mondható rutin szerint követték egymást. Paddy Násztyával természetesen külön lakásban lakott Abu Zara Cityben. Mindketten egy épületben dolgoztak a Crossbow Főhadiszállásán kívül, így napok teltek el anélkül, hogy találkoztak volna. Paddy azért minden este felhívta Hectort, hogy megbeszéljék a fejleményeket; de nem volt túl sok megbeszélnivaló, és még annál is kevesebb volt, ami fontos. Násztya hetente legalább kétszer meghívta Hectort vacsorára a lakásukba, vagy a város valamelyik ötcsillagos éttermébe. Ezeken a vacsorákon mindig volt egy harmadik vendég, egy fiatal, házasságra érett szingli nő. Bámulatos volt hol talált ilyen sokat belőlük Násztya. Minden bizonyára a repülőjáratok női légikisasszonyaiból, valamint az amerikai nagykövetség és a városban működő fontos transznacionális cégek hivatalainak titkárnőiből. Hector azonban ügyesen kikerülgette ezeket a férfi-csapdákat. De Násztya nem hagyott fel a próbálkozással. A dolog szinte már baráti játékká vált közöttük – amin Paddy jót mulatott magában. Dave Imbiss naponta hosszú órákat töltött a Seascape tetőlakásában, hogy a Catherine Caylát körülvevő biztonsági berendezéseket ellenőrizze, fejlessze, és gondoskodjon róla, hogy emberei mindig felkészültek és éberek legyenek. A kis Catherine soha – se éjjel, se nappal – nem volt egyedül. A három nővér egyike mindig ott volt mellette. A babaszoba ajtaját éjjelnappal fegyveres őr vigyázta kívülről. A Crossbow egy másik csapata a folyosó végén lévő monitor teremből figyelte, mi történik a bejáratoknál és a babaszobában. Hector minden reggel 6 órakor együtt reggelizett Catherine-nel. Hector sonkástojást evett, Catherine megmaradt a cumisüvegénél. Reggeli után mindig magával vitte a tengerparti futásra. A tetőlakásba visszatérve átadta a kisbabát a nővéreknek, és a délelőtt további részét

Hazel életével kapcsolatos megrendítő feljegyzések átvizsgálásával töltötte. Az iratok közül Hector számára Hazel naplói voltak a legfontosabbak és legizgalmasabbak. Agatha egyedül ezeket a dokumentumokat nem digitalizálta. Hazel tizennegyedik születésnapján kezdett el naplót írni. Gondolatait több mint húsz – serdülőkorától kezdve évente egy – egyforma fekete könyvecske őrizte. Aprólékosan feljegyzett mindent. Helyenként titkosírást használt. Hectornak minden képzelőerejére és találékonyságára szüksége volt, hogy a kódok egy részét feltörje. Hazel élete minden triviális vagy apokaliptikus részletét feljegyezte. Hector el volt bűvölve. Rengeteg mindent megtudott róla. Többet, mint amennnyit valaha is el tudott képzelni. Hencegései, vallomásai saját keze írásával jelentek meg az oldalakon. Még szüzességének elvesztését is sikerült jóízűen papírra vernie – az eseményre tizenöt éves korában került sor teniszedzője öreg Fordjának hátsó ülésén. A történetet olvasva Hectort elöntötte a féltékenység. „A kéjenc gazember majd harminc évvel idősebb volt az én ártatlan kis babámnál. A gazfickót le kellett volna ültetni azért, amit Hazellel tett. Rohadt pedofil!” Aztán azzal vigasztalta magát, hogy a rohadt pedofil mostanra már bizonyosan kövér, kopasz és impotens, és Hazel kétségtelenül élvezte a dolgot. Átlapozta a naplókat, kihagyta a közbülső éveket egészen addig, amíg el nem jutott addig a napig, amikor először találkoztak. Ez a nap fordulópont volt az ő életében is. A legapróbb részletekig emlékezett mindenre. Itt, az Abu Zara-i sivatagban, a Bannock Olajtársaság telepén került sor az eseményre. A Bannock Olajtársaság többi fejesével együtt várta érkezését a tomboló homokviharban. Aztán a homokfelhőből előbukkant a helikopter. Hector emlékezett arra, hogy úgy érezte magát, mint akit egész gerincén végigfutó áramütés ér a gép ajtajában felbukkanó Hazel láttán. Átkozottul gyönyörű volt. Hazel az első nap lekezelően bánt vele, és ez feldühítette. Nem volt hozzászokva a goromba elutasításhoz. Gyűlölethez, ahhoz igen, de a hűvös lekezeléshez nem. Most megtudhatta, mit gondolt Hazel azon a sorsdöntő napon. Hazel így írt róla: „...csupapóz, tesztoszteron és izom. Imádkozom istenhez bocsássa meg, amiért egész csinosnak és nagyon szexisnek

találok egy ilyen visszataszító fajankót. ” *** Az Abu Zarába való visszatérésük utáni huszonnegyedik éjszakán mobiltelefonjának csengetése verte fel álmából. Oldalára fordult, felkapcsolta az éjjeli lámpát, és az ébresztőórára pillantott. Tíz perc híján hajnali négy óra volt. – Cross – szólt bele a telefonba. – Yaf vagyok! – Hector azonnal felült. – Beszéljen! – Itt van. De jobb, ha siet. Nagyon sokat mozog. Nem tudni, mikor tűnik el ismét. – Hány óra van most Londonban? – Mindjárt éjfél – válaszolta Yaf Hector gyorsan számolt. – Rendben – mondta végül. Holnap este londoni idő szerinti este nyolc körül ott vagyok. Menjen a házamba, és várjon rám! Üzenek a komornyikomnak, hogy engedje be, és a szakácsnak, hogy készítsen egy pazar lakomát magának. – Letette a kagylót, és Paddy lakását hívta. Násztya álomittas hangja szólt bele a telefonba. – Ez csak Hector Cross lehet! – mondta. – Telitalálat – dicsérte meg Hector. – Aleuthian felbukkant Londonban. Mondd meg a szerelmesednek, ott melletted, hogy kapja magára a nadrágát! Mondd meg neki, hogy igényelje ki a Bannock Olajtársaság G5-ös gépét azonalra. Az úti cél Farnborough. Mondja meg nekik, hogy ha kell, verjék ki a pilótát az ágyából! Felbukkant Aleuthian. Utánaeredünk a gyilkos gazembernek. Hector Dave Imbiss-t a Seascape Mansions-ban hagyta, hogy felügyelje Catherine őrzését. A többiek reggel 8:43-kor szálltak fel a G5-tel Abu Zárából, és öt órával később értek földet Farnborough-ban. Hector sofőrje a leszállópályán varta őket. Nem egészen egy órával később leparkoltak a „Tizenegy” alagsori garázsában. Yaf Said a konyhában várta őket, és közben összebarátkozott Cynthiával. a szakácsnővel. Az asszony éppen híres csokoládé pudingjával és fagylaltjával tömte. Hector hangját hallva a fiú ledobta kanalát és felrohant, hogy üdvözölje. Hector bemutatta őt Paddy-nek és Násztyának, aztán rendkívüli haditanácsot hívott össze a könyvtárban. Hector biztatására Yaf nagy vonalakban elmondta, mi történt távollétük alatt.

– A legutóbbi néhány hét során jelentéseket kaptam Aleuthianról; többnyire a London belvárosában lévő éjszakai klubokból. De minden alkalommal, amikor utánamentem a dolognak, kiderült, hogy téves volt a beazonosítás, vagy a nyom tűnt el, mire odaértem. Aztán egy Fusion Fire nevű helyen rátaláltam. Ez egy felkapott hely; stroboszkópok és tükrök; rengeteg díler és kurva, vad zene. A bárnál egész közel kerültem Aleuthianhoz. Három másik fekete sráccal ivott. Szemügyre vettem a tetoválását. Ő az, akit keres. E felől semmi kétség. De a haverjai Oscarnak szólították, nem Aleuthiannak. – Ez mikor volt? – kérdezte Hector. – Két hete, pénteken. Nem akartam azonnal felhívni önt. Akár egyszeri fellépés is lehetett volna. A rákövetkező négy éjszaka ott vártam rá a bárban. De nem bukkant fel ismét. Tehát szétküldtem az embereimet a környék többi klubjába. A következő hét folyamán két másik helyen is láttuk. Aztán két egymást követő napon ismét felbukkant a Fusionban. Ekkor hívtam fel önt. Azt hiszem, állandóan mozog, és minden nap cseréli az öltözékét. A mozgása nem követ semmiféle mintát. Figyelnie kéne az összes klubot, ahol az utóbbi időben megfordult. Nekem úgy tűnik, hogy szokásai rabja. Azt hiszem, ez a legjobb módja, hogy nyakon csípje. – Jól hangzik – mondta egyetértőleg Hector. – Es magával mi lesz, Yaf? Yaf feszengett, és beletelt egy kis időbe, mire összeszedte a bátorságát, és megszólalt. – Boldogan megosztottam önnel az összes információt, hogy hol találhatja meg a fickót, de nem szeretnék az elfogásánál jelen lenni, amikor elkapja. Már rég felhagytam a kemény ügyekkel, amikor Allah a szárnyai alá vett. Nem akarom megsérteni, Mr. Cross. Örömömre szolgált megismerni egy olyan embert, mint ön, de úgy gondolom, most már hagynom kéne, hogy a saját útját járja – ahogy nekem is a sajátomat. – Még egyszer köszönöm, Yaf. Valószínűleg bölcs döntést hozott. Én is örülök, hogy találkoztam magával. Megerősítette a hitemet a fiatalabb nemzedékben. Ha bármikor, bármiben segítségre szorul, tudja, hol talál meg. Egyébként pedig szeretném megfizetni idejét és fáradozását. Yaf tiltakozó kézmozdulatot tett. – Ne, kérem. Nem pénzért

csináltam. A nagy és szent emberért tettem. – Rendben van, Yaf. De a mecset, ahova jár, biztosan foglalkozik jótékonykodással, amihez hozzájárulhatnék. – Nos, az igazat megvallva támogatásunk javát a Muslim Youthwork Alapítványtól kapjuk, uram – válaszolta szégyenlősen Yaf. – On-line is elküldheti támogatását, és meg sem kell adnia a nevét. – Az ön nevében küldöm el – biztosította Hector. – Köszönöm, uram. Nem szükséges, de biztosíthatom, hogy a pénz jó helyre fog kerülni. – Yaf belenyúlt dzsekije zsebébe, és egy papírlapot halászott ki belőle. – Itt a listája azoknak a helyeknek, amelyekben Aleuthian megfordult. Ha egyáltalán felbukkan, éjfélkor szokott lenni, de akkor hajnalig marad. Remélem, uram, megtalálja azt, amir keres, Hector elkísérte a bejárati ajtóig. – Remélem, a barátságunk nem ér ezzel veget, Yaf. Ha bármikor erre jár, ugorjon be! És ha nem is vagyok itt. Cynthia mindig szívesen várja egy kávéval és valami harapniválóval. Szólok neki, hogy számítson magára. – Nagyon kedves öntől, uram. Isten áldja és Maelszalama. – Kezet ráztak. Hector megvárta, amíg Yaf felül mopedje nyergébe és elhajt. Tudta, hogy többé nem látja. Yaf a maga ura volt, túl büszke ahhoz, hogy kéregessen. – Tehát a Yaf Said listáján lévő mindhárom klub, a Fusion Fire, The Rabid Dog és a Portals of Paradise, London központjábán van, a Sohótól az Elephantig és a Castle-ig. – Én nem ismerem ezeket a lebujokat. Hát ti? – Hector először Násztyára nézett. – Egyiket sem ismerem. Nem kimondottan az én stílusom – válaszolt kimérten a nő. – És te, Paddy, te hogy állsz velük? – Én sem ismerem őket, de jó kis bulinak tűnik a dolog. – Akkor elmondom, hogyan kellene intéznünk ezt a dolgot. Az interneten utánanéztem mindhárom klub elhelyezkedésének. Elég nagy területen vannak szétszóródva; néhány mérföldnyire egymástól. Szét kell válnunk, hogy mindhárom helyet lefedjük. Mint Yaf is említette, nincs értelme éjfél előtt elkezdeni a keresést. Át kell állnunk éjszakai műszakra. Ha bármelyikünknek sikerül rátalálni, hívja a másik kettőt. Szemmel tartjuk Aleuthiant, és követjük, amikor elhagyja a klubot.

Egyikünk a Q-autót fogja vezetni. A hajnali órákban az utcák jobbára üresek. Amint egyedül találjuk, benyomjuk neki a Hypnos-t. A Hypnos egy zárt, szubkután fecskendő, amely egy tenyérben elfér, vagy el lehet dugni a kabátujjban. Olyan műanyagból készült, amelyet sem a röntgen, sem más átvilágító eszköz nem mutat ki. Tartálya zöld színű. A műanyag tű a védőkupak hüvelykujjal történő lepöc – kölesével azonnal használhatóvá válik. A tű két centiméter hosszú, és a bőr alá szúrva két köbcenti erős nyugtatószert lehet vele befecskendezni, ami szinte azonnal lebénítja a pácienst. Elnevezései Hüpnoszról, az alvás görög istennőjéről kapta. Az efféle fegyverekből lehetetlen volt szerezni egyet, hacsak az embernek, mint mondjuk Dave Imbiss-nek, nincs valami kapcsolata az amerikai hadsereg vegyi hadviselési hadosztályánál. – Ahogy Aleuthian összeesik, bepakoljuk a Q-autóba, és elhozzuk ide. – Folytatta Hector a terv felvázolását. – A pince véletlenül hangszigetelt, és van benne egy szoba, ahol a horgászcuccaimat tisztítom, ami jó lesz kihallgató szobának. Minden szükséges felszerelés a rendelkezésünkre áll. A fal és a padló csempézett; könnyű leslagozni. Amennyiben a vizes-pad nem győzi meg, lehet, hogy egy kis rendetlenséget kell csinálnunk, mígnem Aleuthian sürgetést nem érez a beszédre, és megadja megbízója nevét. Ha végeztünk vele, mindazt, ami maradt belőle, berakjuk egy halas ládába, és a G 5-össel Abu Zarába exportáljuk. Ha a megfelelő felszállópályát használjuk, nem kell aggódnunk a vámosok miatt, hogy belenéznek a ládába. A túloldalon Dave Imbiss elviszi Aleuthiant az egyik olajkutató csoporthoz, melyik a Zara 12. koncesszión fúr, és a fickó eltűnik a fúrólyukban, amely e pillanatban ötezer méter mély, aztán a gyémántfúró által finom péppé darálva visszajön az iszappal. Hector elvigyorodott, arca olyanná vált, mint egy farkasé, majd így folytatta: – Tudom, hogy ez így elég vázlatos haditerv, de azt is tudom, hogy mindketten kiválóan tudtok improvizálni a változó körülményeknek megfelelően, A karórájára pillantott, és felállt. – Két óránk van.. Hogy átöltözzünk a vacsorához. Tudom, hogy a szakács valami különlegeséggel akar meglepni bennünket, de. kumiiy Mágikus, bort nem szolgálnak fel vele. Yilagostcju. Ivro;vaaeyú akarok lenni az este folyamán. Vacsora után néhány tónleabw. hunyni a szemem, aztan 11-kor ismét találkozunk itt. Az állásaink elfoglalása egy órát vagy

talán többet is igénybe vesz. Szerintem Násztyának nyilvánvaló okokból a Porrais of Paradise-ba, vagyis a paradicsom kapujába kell mennie. Hasonlóan nyilvánvaló okokból Paddy-é legyen a Rabid Dog, a veszett kutya. Én pedig a Fusion Fire – ben, a magfúzióban fogok szimatolni, amire semmilyen jó okot nem tudok megnevezni. – £1 tudom képzelni, hogy van ott néhány olyan csinibaba, akit veszekedett múltadból ismersz, aki bőségesen el tudna látni bennünket okokkal – vetette fel Násztya. Hector felment a nappaliba, és kinyitotta a kandalló mögötti titkos ajtót. Az egyik nyitott polcról levette azt a dobozt, amely már előre a válltartóba helyezett pisztolyát tartalmazta. Sebész gumikesztyűt húzott a kezére, és ujjlenyomatát gondosan letörölte a fegyverről. Aztán a Dave-től kapott speciális lövedékekkel megtöltötte a tárat. Végül a biztonság kedvéért még egyszer letörölgette a pisztolyt. Végiggondolta, milyen előnnyel vagy hátránnyal járhat, ha aznap éjjel magával viszi a fegyvert. A hatóságok szempontjából súlyos szabálysértésnek számít, ugyanakkor nagyobb kockázatott jelent puszta kézzel szembekerülni egy Aleuthian kaliberű emberrel. *** Éjfél után néhány perccel kitették Násztyát a Portals of Paradise előtt. A klub diszkrét módon egy keskeny sikátorból nyílt. Fiatalok izgatott csoportja tolongott a bejárat körül. Két nagytestű, agresszív kinézetű ajtónálló elállta a bejáratot, miközben a finom modorú, öltönyt és fekete nyakendőt viselő üzletvezető kiválasztotta, ki érdemes arra, hogy, belépjen erre a megszentelt helyre és ki nem. Hector a sikátor bejáratánál parkolta le a Q-autót, és Paddy-vel együtt figyelte, ahogy Násztya könnyed léptekkel halad a klub bejárata felé. Az üzletvezető azonnal felfigyelt a sikátorba beforduló Násztyára, aki bíborvörös testhezálló ruhát és tizenöt centi magas, tűhegyes magas sarkú cipőt viselt, amely jól kiemelte izmos vádliját. A látványtól elcsendesedett a klub bejáratánál összegyűlt, bejutni vágyó lármás csődület. A sorok szétváltak, és az emberek ámult csendben figyelték a közöttük elhaladó nőt. Az üzletvezető előresietett, hogy üdvözölje, és kenetteljesen mosolyogva belekarolt. Odakísérte a bejárathoz, átsegítette a küszöbön, és odaszólt a pénztárban ülő lánynak:

– A hölgy ma este a ház vendége. Gondoskodj róla, hogy a legjobb asztalt kapja! A Q-autó hátsó ülésén ülő Paddy O’Quinn aggódott miatta. – Remélem, minden rendben lesz vele. Látok néhány gyomorforgató figurát abban a bagázsban. Hectorból kitört a nevetés. – Te viccelsz, Paddy. Én inkább azért a pasasért aggódok, aki megpróbál pimaszkodni a mi hölgyünkkel. Elindította a motort, és elindultak az onnan kétmérföldnyire lévő Rabid Dog felé. – Na, Paddy, ez itt a te ólad. Tartsd nyitva szemed, és ne hagyd, hogy átvágjanak! Megvárta, amíg Paddy egy tízfontos bankjegyet csúsztat az őr kezébe, aki beengedte a vendégeket, és eltűnik a bejáratot eltakaró fekete függönyök mögött. A Fusion Fire egy újabb mérföldnyire volt. A klub két szintet foglalt el. Utcai frontja a járdától a mennyezetig erő üvegablakokból állt. Hector az ablakokon keresztül látta a sok ezernyi színes stroboszkóp által fényesen megvilágítón belső tereket. A mennyezetet tükörcsempék borítottak, amik visszatüközték a villogó fényeket és a parketten táncolok alakjait. A táncolok oly szorosan voltak, mint a trópusi tengerek csillogó halrajai, és szinte együtt lüktettek a dübörögve lüktető zenével. Lassú tempóban elhaladt a klub mellett, és a következő saroknál megállt. Onnan visszasétált a bejárathoz. Sötét napszemüveg és vágott ujjú, aranybrokát Nehru-kabát volt rajta. Násztya választotta ki neki az öltözéket. Szándékosan választotta a külföldies öltözéket, hogy különlegesnek és dekadensnek látszódjanak. Senki sem hitte volna őket egy rohamcsapat tagjainak, akiktől tartani kell. Hector száz fontot fizetett egy VIP asztalért. Leült az asztalhoz, és körülnézett a hatalmas teremben. Szinte azonnal felismerte benne az egyik videó helyszínét azok közül, amelyeket Vicky Vusamazulu vett fel az I-phone-jával Aleuthianról. Ezt bíztató jelnek találta. Ha Aleuthian korábban már volt itt, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy visszatér. Húsz percen belül öt fiatal hölgy próbálta becserkészni a legkülönfélébb ajánlatokkal – a legolcsóbb ötven fontért leszopta volna az asztal alatt, a legdrágább ötszáz fontért egy egész éjszakára az övé

lett volna. Hector az összes ajánlatott udvarias köszönet kíséretében visszautasította. Reggel öt óta húszra a táncolok tömege megritkult, de még mindig nem bukkant fel senki, aki akár csak a legcsekélyebb mértékben is hasonlított volna Aleuthianra. Hector kiment az autóhoz, és elhajtott a Rabid Doghoz Paddy-ért. – Hogy ment, öregfiú? – kérdezte, miután Paddy bemászott a mellette lévő ülésre. – Ha elszívtam, beszippantottam és lenyeltem volna mindazt, amit kínáltak, magasabban szárnyalnék, mint a Hajnalcsillag odafent. A Portals of Paradise-hoz hajtottak. Amikor Násztya felbukkant, úgy nézett ki, mintha az egész éjszakát egy szépségszalonban töltötte volna. – Semmi siker, szívem királynője? – érdeklődött izgatottan Paddy. – Egy egész vagyont kereshettem volna. Egy kilencven év körüli öregfiú tízezer fontot ajánlott fel, ha megnézhet anélkül, hogy hozzám nyúlna. – Elfogadhattad volna az ajánlatot – mondta Paddy, mire Násztya oly fagyos pillantást vetett rá, mint a téli tundra ege. Miután visszaértek a belgraviai házba, délig aludtak. A következő éjszaka pontosan olyan volt, mint az előző, csupán a vendégek cserélődtek. *** A harmadik éjszaka Hector röviddel éjfél után sétált be a Fusion Fire káoszába. Szombat este volt, és szinte mozdulni sem lehetett a táncparketten. A zene hangereje eltompította az érzékeket. A mennyezetről függő fényes tükörgolyók a táncpadlón dobogó lábak ritmusára ugráltak. Hector az alkalomhoz illően fodros fehér inget viselt fekete zsinór nyakkendővel, amire egy fekete szatén spanyol boleró-kabátot húzott. Torreádor nadrágja teljesen feszes volt. Ezt az öltözéket is Násztya állította össze számára. Amint leült a szokásos asztalához, egy miniszoknyás, tündérképű, lebiggyesztett ajkú lány azonnal belecsüccsent az ölébe. – Hű, de gyönyörű vagy! Hozzád akarok menni feleségül – mondta Hectornak. – Gazdag vagy, úgy-e? – Multimilliomos vagyok – válaszolta nyugodt hangon Hector. – Ó, Istenem, – mondta elfúló hangon a lány az Istenre esküszöm,

hogy elélveztettél. Hector egész szórakoztatónak találta a lányt. Elnevette magát, miközben a lány válla felen egyenesen arra a sötét, barátságtalan arcra bámult, amelyre oly jól emlékezett Victoria Vusamazulu videóiról. Aleuthian a táncparkett túloldalán állt, az előcsarnokba vezető lépcsősor tetején. Egy lány volt vele, aki felnézett rá, de arca nem Hector irányába fordult. Aleuthian védelmezően nézett le a lányra. Noha a párt körülfogta az örvénylő tömeg, Aleuthian egy fejjel kimagaslott közülük. Ezért sikerült Hectornak kiszúrnia. Csupán néhány másodpercig nézte, hogy teljesen meggyőződjön róla, ő a keresett ember, de ez is túl sok volt. Ha az ember szándékosan bámul egy vadállatot a dzsungelben, az állat gyakran megérzi, hogy figyelik, és reagál rá. Ez történt Aleuthiannal is, mert a maga módján ő is ragadozó volt a saját területén. Tekintete lesiklott a lányról, és összekapcsolódott Hectoréval. Azonnal felismerte. Sarkon fordult, és lerohant a lépcsőn. Hector talpra ugrott, a lány az öléből lezuhant a padlóra a lába elé. Hector átugrotta, és berohant a táncparkettre. Átverekedte magát a táncolok között a lépcsősor tetejére, ahonnan Aleuthian lerohant. A lépcsők majdnem annyira zsúfoltak voltak, mint a táncparkett. Amikor Hector elérte a bejárati ajtót, és kirohant az utcára, már nyomát sem látta Aleuthiannak. Hector úrrá lett ösztönös reakcióján, hogy vaktában rohangáljon a sötét utcákon. Eszébe jutott az a lány, aki Aleuthiannal volt. Talán megtalálja. Talán tőle megtudhatja, hol rejtőzködik az embere. De azonnal kiverte a fejéből az ötletet. A Fusion Fire tele volt hozzá hasonló babákkal. Még az arcát se látta. Soha sem ismerné fel a tömegben. Bizonyára egy kurva, akit erre az estére szedett fel. „Mivel jött ide Aleuthian? Autóval? Taxival? Ha így történt, már rég hetedhét határon túl van.” Veszettül törte a fejét. „Metróval? Igen, hát persze!” Az interneten végzett kutatásaiból tudta, hogy a Blackfriars metróállomás északi kijárata talán négyszáz méterre van onnan, ahol most állt. Futásnak eredt. Elfutott az első sarokig, és látta, hogy az állomás bejárata az előtte lévő tömb végénél van. Az utca majdnem teljesen kihalt volt ebben az órában. Csak egy maroknyi mulatozó igyekezett hazafelé. Közülük az egyik Aleuthian volt. Hector elől futott

a metróállomás felé. Pontosan akkor ért a bejáratához, amikor Hector utánaeredt, és azonnal eltűnt, mint nyúl a vadasparkban. Hector is a bejárat felé rohant. Hárompercnyi hátránya volt. Hármasával rohant le a lépcsőkön. Lépései visszhangzottak az üres folyosón. Odalent egy T elágazáshoz ért. Bal felé Richmond, jobb felé Upminster tábla volt olvasható. Fogalma sem volt róla, melyik irányba igyekszik Aleuthian. Ötletszerűen jobbra indult, de meghallotta, hogy egy szerelvény érkezik a Richmond-vonalon. Megfordult, és abba az irányba kezdett futni. A peronra érve körülnézett. A vonat már bent állt. Ajtai nyitva voltak. Kis csoport éjjeli utas és szórakozásból hazaigyekvő szállt be éppen a szerelvénybe. Hector egyből látta, hogy gyanúja helyes volt. Aleuthian a többi utassal együtt nyomakodott befelé. Hector megvárta, amíg beszáll a kocsiba. Lerohant az utolsó lépcsőkön, de még a peron feléhez sem ért, amikor a vonatajtók bezáródtak, és a szerelvény elindult. A vonat elhúzott Hector előtt. Aleuthian az egyik ablak előtt állt és őt nézte. Hector a válltartóba nyúlt a pisztolyáért de megfékezte magát. A szög és a távolság nem tette lehetővé a pontos lövést. Aleuthian az utasok között állt és Hector nem akarta megkockáztatni, hogy ártatlan embert találjon el a fokozatosan gyorsuló vonaton. Aleuthian tudta, hogy biztonságban van. Hectorra vigyorgott. Kaján vigyor volt tele fenyegetéssel. Hectornak viszketni kezdett a bőre. Hazel gyilkosának a szemébe nézett, Lába remegett a benne tomboló érzelmektől. Miután az utolsó kocsi is eltűnt az alagút torkában, Hector látta, hogy a szerelvény úti célja Richmond. Eltelt néhány másodperc a vonat eltűnése után, mire Hector ismét képes volt szenvedélytől mentesen gondolkodni. Sarkon fordult, és visszarohant azon az útvonalon, amelyen érkezett. De tudta, legalább tíz percre van szüksége, hogy odaérjen a parkoló Qautóhoz. A metró óránként 40 mérföldes sebességgel vitte Aleuthiant célja felé. Aleuthian előnye sokkal nagyobb volt annál, hogy akár a Qautóval utolérje. Előre kellett telefonálnia Paddy-nek és Násztyának, hogy vágják el az útját. De közben volt tizenkét állomás, és Aleuthian bármelyiken kiszállhatott, mielőtt a szerelvény beér Richmondba. Képtelenség volt mindegyiket szemmel tartani. De valami nem állt össze. Ezen törte a fejét, miközben felfelé igyekezett az utca szintjére.

„Gondolkodj!”, buzdította magát. „Használd a fejedet! Hova igyekszik a gazfickó?” A válasz az utcára érve villant az agyába. Megállt. Előkapta a telefonját, és beütötte Násztya számát. A készülék véget nem érően csengett, és miközben teljes sebességgel futott, végig a fülénél tartotta. „Vicky Vusamazulu a kulcs!” Most már a napnál is világosabb volt Hector számára. Biztos volt benne, hogy Aleuthian felveszi a kapcsolatot a lánnyal. „Egy róka ösztönével azonnal megérezte, hogy elárulták. Tudta, hogy annak az esélye, hogy véletlenül összefutunk a Fusion Fire-ban, mérhetetlenül kicsi. Tudja, hogy valaki odairányította, tudja, hogy egyedül Vicky ismer mindkettőnket. Egyedül ő tudja róla, hogy gyakori vendég a Fusion Fire-ban. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy Vickytől származik a hozzávezető szál. Tíz az egyhez, hogy most a lányhoz tart, hogy bosszút álljon rajta. Gyerünk, Nazzy drágám! Vedd már fel azt a rohadt telefont!” – Hector, hol vagy? – hallatszott hirtelen Násztya hangja. – Kiszúrtam Aleuthiant. De sikerült meglépnie. Lefogadom, hogy Vickyhez tart. Ugye, emlékszel Vicky címére? – 47 Gardens Lane, és az irányítószám? TW9 LA5. Körülbelül háromszáz méterre van a Kew Gardens metróállomástól. – Násztya válasza rövid és lényegre törő volt. Nem hiába volt profi. – Aleuthian e pillanatban azon a metrón van, amely egyenesen a Kew Gardens metróállomás felé tart. Te sokkal közelebb vagy oda, mint mi. Jóval előttünk oda tudsz érni. Ülj taxiba! Paddy-vel mi is sietünk, ahogy tudunk, erősítésnek. Legyél nagyon gyors, Nazzy! A barátnőd, Vicky egy agyaggalamb, a fickó pedig egy profi gyilkos. A telefon elnémult. Násztya mindig takarékoskodott a szavakkal. Futni kezdett az autó felé, és közben Paddy-t hívta. – Paddy, várj rám a Rabid Dog előtt! Húsz percen belül ott vagyok, de lehet, hogy hamarabb. – Mi a helyzet? – Aleuthian felbukkant, én meg jókora kavarodást okoztam. Most éppen menekül. A többit majd személyesen mondom el, ha felvettelek. Paddy meg sem várta, hogy az autó megáll, hanem beugrott a még mozgó kocsi utas ülésébe. – Paddy, üsd be a GPS-be. hogy 47 Gardens Lane TW9 LA5! Ez Vicky címe. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Aleuthian oda tart.

*** Az ajtócsegő folyamatos csengetése felébresztette Vicky Vusamazulut. Álomittasan felült az ágyában. Az este altatót vett be. Rápillantott az éjjeli szekrényén lévő ébresztőórájának fluoreszkáló számlapjára. Majdnem éjjel kettő volt. „Hál’ Istennek Mrs. Church majdnem teljesen süket.” Vicky megpróbálta az öklével kidörzsölni az álmot a szeméből. Mrs. Church a háztulajdonos volt. Az emeleten lakott, és Vicky tapasztalatból tudta, hogy lefekvés előtt kikapcsolja nagyothalló készülékét. Olyan szigorú és olyan undok egy banya volt, hogy Vicky volt az egyeden lakója, aki kibírta nála. Ismét megszólalt az ajtócsengő. Vicky felkapcsolta az éjjeli lámpát. Felhajtotta a takaróját, kidugta a lábát az ágyból, és felállt. Kislányos, nagy virágmintás rövid pizsama volt rajta. Kitántorgott a folyosóra, és végigment rajta az ajtóig. Ellenőrizte, helyén van-e a két biztonsági lánc, majd felágaskodott, hogy kilessen a kukucskálón. A látogató háttal állt az ajtónak. – Ki az? – kiáltotta mérgesen. A látogató megfordult, és Vicky megismerte. Szíve nagyot dobbant és szaporábban vette a levegőt. Közben teljesen felébredt. Fogalma sem volt róla, hogy Aleuthian ismét Londonban van. – Nyisd ki azt a rohadt ajtót, te szuka! – mondta férfi. – Aleuthian! Te jó ég! Tényleg te vagy az? Azt hittem, már soha nem jössz vissza. – Izgatottan babrált a biztonsági lancokkal, de nem boldogult. – Várj! Ne menj sehova. Mindjárt megvan. Várj, drága Aleuthianom! Végre sikerült kiakasztania a láncokat, és kinyitotta az ajtót, hogy átölelje. De a férfi félretolta, és bement Vicky lakásába. A hálószobájába tartott, és közben vissza se nézett rá. Vicky bezárta a bejárati ajtót, de nem bíbelődött a biztonsági láncokkal. Aztán a férfi után szaladt. – Azt hittem, többé már nem jössz vissza. Soha nem lett volna szabad kételkednem benned. Tudhattam volna, hogy megtartod a szavad. Nagyon hiányoztál – motyogta izgatottan. Vicky ágyán ült és furcsa arckifejezéssel nézte a lányt. – Jó voltál, amíg nem voltam itt?

– Ó, igen! Igen! Minden éjjel itthon maradtam, és téged vártalak. Rá se néztem másik férfira. Nagyon szeretlek. – Hazudsz! – mondta különös, halk és vérfagyasztó hangon, amitől a lány megremegett. – Szerintem rossz kis ribanc voltál, és azt hiszem, meg foglak büntetni. Vicky jól ismerte ezt a játékot, mellbimbói máris meg – duzzadtak vékony pizsama felsője alatt. – Vedd le a pizsamádat! – utasította a férfi. Vicky a fején keresztül kibújt a pizsama felsőből, és az ágyra dobta, a férfi mellé. Aztán lehúzta a nadrágot. Először a csípőjéig, aztán a térde alá, majd hagyta, hogy lecsússzon a padlóra, és ott félrerúgta. Meztelenül állt a férfi előtt. – Meg fogsz verni, Aleuthian? – kérdezte ijedten, és kezével eltakarta az ágyékát. – Vedd le a kezed, és gyere ide. – Aleuthian behajlította egyik ujját, és a lány odalépett elé. – Tárd szét a lábadat, te szuka. A lány engedelmeskedett. A férfi előrehajolt, és kezét a lány combjai közé dugta. – Jobban tárd szét! – utasította. Vicky érezte a belé hatoló ujjakat, és nagyon élvezte. A férfi felé tolta a csípőjét. Érezte, hogy az ujjak elérik a méhszáját. – Olyan nedves vagy odabent, mint egy vödör angolna, te mocskos kis kurva – mondta. – De ugye érted, hogy meg kell, hogy büntesselek, amién nagyon rossz voltál. – Igen, értem. – Mester. Nevezz mesternek! Vagy már elfelejtetted? – Valamit csinált az ujjával, ami olyan fájdalmat okozott Vicky-nek, hogy felnyögött. Mintha valamit beleszúrt volna ott benn. Szeme tágra nyílt a fájdalomtól. De a fájdalom olyan jól esett, hogy máris majdnem eljuttatta az első orgazmusig. – Igen, értem, mester. Aleuthian kihúzta az ujját a lányból, és odatartotta az arca elé. – Most nézd meg, mit csináltál, te piszkos kis kurva. Bepiszkítottad a tiszta ujjamat a mocskos punciddal. – Bocsánat, mester. Nem volt szándékomban. – Térdelj le – utasította most Aleuthian. A lány letérdelt előtte, és Aleuthian eléje tolta az ujját. – Nyald tisztára. – Vicky a szájába vette, a férfi meg olyan mélyen tolta le a torkán, hogy a lány reflexszerűen öklendezni kezdett.

– Vald be, hogy nagyon rossz voltál, amíg én távol voltam. Vickyből összefüggéstelen tagadó szavak törtek elő. Fuldoklott, és arca felduzzadt. Aleuthian hátradőlt, és kihúzta ujját a lány torkából. A lány megkönnyebbülten zokogott, és egész teste görcsösen rángatódzott, ahogy levegőért kapkodott. A férfira nézett. Szeme véres volt, és patakokban csorogtak a könnyei. Aleuthian előhúzta a kezét a háta mögül, és Vicky észrevette, hogy egy rugós kés van nála. A férfi megnyomta a kioldó gombot, kipattant a kés pengéje. Tizenöt centi hosszú volt, és úgy csillogott, mint a napsugár. Ez valami új dolog volt. Aleuthian eddig még soha nem mutatta meg neki ezt a kést. Vicky megpróbált térdelve elhátrálni tőle, de Aleuthian felkapta maga mellől a lány p1' zsama felsőjét, és a nyaka köré tekerte. Úgy tartotta Vickyt, mintha kiskutyát tartana pórázon. – Úgy-e beszéltél rólam valakinek, te szuka? – Nem! – Suttogta Vicky, és hevesen rázta a fejét. – Ne hazudj nekem, te tehén! – A kés hegyével megszúrta a lány arcát, az pedig a döbbenettől és a fájdalomtól felsikoltott. – Ne, kérlek, ez fáj! Már nem szeretem ezeket a játékokat. Nem akarok tovább játszani. Kérlek, Aleuthian, tedd el a késedet. – Ez nem játék! Beszéltél rólam Hector Crossnak, te szuka! – Nem. Nem igaz. – De annak ellenére, hogy tagadott, Aleuthian meglátta a szemében, hogy ráeszmél valamire. A lány arca eltorzult a félelemtől. – De. Igaz. Elmondtad neki, hol találhat meg – mondta, és felnevetett. – Kérlek. Nem érted. – Aleuthian elengedte a füle mellett a tiltakozást, viszont hangja kedvessé és megnyugtatóvá vált. – Ne aggódj! Csak csináld azt, amit mondok, és minden rendben lesz! Fogd meg a bal füledet, és húzd el, amennyire csak tudod! – Vicky teljes értetlenséggel bámult Aleuthianra. – Csináld, Victoria! Tedd meg, ha igazán szeretsz! – sürgette a lányt, aki továbbra is döbbenten bámulva felemelte a karját, és két ujjával a fülcimpájánál fogva elhúzta a fülét. – Így jó – mondta a férfi, és egy gyors mozdulattal levágta a lány fülét. Vicky felsikított, miközben iszonyodva nézett az ujjai között tartott

megcsonkított fülére. – Most edd meg! Tedd a szádba, és edd meg! – mondta Aleuthian halkan. – Nem! – válaszolta a lány. – Sajnálom. Nem akartam. Hadd magyarázzam meg...! Aleuthian kése hegyével megérintette a lány szemhéját. – Edd meg, különben egyenként kivágom a szemgolyódat! A lány a szájába vette a fülét. – Na, látod. Nem is olyan rossz. Bizonyára jó az íze, úgy-e? A lány ismét öklendezett. – Ne csináld! Nyeld le! Vicky mindenképp engedelmeskedni akart. Arca eltorzult, torka összeszorult. Végül lenyelte. Zihálva törtek elő belőle a szavak: – Lent van. Lenyeltem. – Nagyszerű. Büszke vagyok rád. – Kérlek, kérlek. Most már hagyd abba! Kérlek, ne bánts tovább! – Vicky keservesen sírt, miközben ide-oda ingatta a fejét. – Hagyjam abba? – mondta Aleuthian meglepetést színlelve. – De hiszen még csak most kezdtük el. Ugye, van még valami, amit el akarsz mondani, Vicky? El akarod mondani, hogy kinek beszéltél rólam, nem igaz? – Anyám sírjára esküszöm, hogy soha senkinek nem beszéltem rólad! Patakzottak a könnyek a szeméből, és zihálva szedte a levegőt. – Hazudsz, Vicky. A másik füledet is meg kell etetnem veled. – Térdre kényszerítette a lányt, megragadta a másik fülét, és elhúzta a fejétől. Felemelte a kését, és Vicky sikítani kezdett. Násztya hallotta a sikítást. *** Násztya a Portals of Paradise előtt fogott taxit magának. Éppen négy kuncogó és visítozó lengyel lány szállt ki. Félretolta az egyik lányt, és bevetette magát a hátsó ülésbe. – 47 Gardens Lane, postai irányítószám: TW9 5LA. A Kew Gardens út sarkánál van, mintegy háromszáz méternyire a Kew Gardens metróállomástól – adta meg a koordinátákat. – Tudom, hol van, szépségem – mondta a taxisofőr. – Ötven font üti a markát, ha fél óránál rövidebb idő alatt odavisz. – Kapcsolja be a biztonsági övét, és készítse elő az ötvenest! – mondta a sofőr Násztyának.

Az utcák majdnem üresek voltak, és a sofőr nagyon gyorsan vezetett. Jócskán időn belül kanyarodott be a Gardens Lane-be, és Násztya két ötvenfontost dugott be a sofőrnek a fizetőablakon keresztül. – Tartsa meg a visszájárót! Megdolgozott érte – tette hozzá. Násztya kiugrott a kocsiból, és belépett a kis előkertbe. Lerúgta magas sarkú cipőjét, és flitteres táskáját a földre hajította. Szűk szoknyáját felhúzta a derekára, és lendületet gyűjtve az ajtóhoz rohant. A múltkori látogatásakor megfigyelte, hogy a zár régi és gyenge volt. De emlékezett a két biztonsági láncra is. így aztán páros lábbal rúgta előre magát, és a legutolsó pillanatban előrerúgott. Legnagyobb meglepetésére a zár könnyedén megadta magát, és az ajtó nekivágódott a folyosó falának. Násztya lábbal előre repült be a folyosóra. Azonnal talpra pattant, és máris rohant tovább. Pontosan emlékezett a kopott kis lakás elrendezésére. A nappali és a konyha jobbra volt. Meglátta az egyetlen hálószoba ajtaja alatt kiszűrődő fényt. Berúgta az. ajtót, aztán félreugrott, és nekilapult az oldaltálnak. Az ajtótokon keresztül belesett a hálószobába. Olyan volt, mint egy kripta. Vércseppek tarkították a rózsaszín ágytakarót. A falak is véresek voltak, ahogy a szoba közepén heverő puha szőnyeg is. Vicky a padlón térdelt Násztyával szemben, de Násztya alig ismert rá. Meztelen volt. Fülei hiányoztak. A friss sebekből vér szivárgott egyenesen bele a szájába, vörösre festve a fogait. A vér az álláról rácsorgott a testére. A helyiség bűzlött a vértől és a hányástól. Násztya azonnal felismerte Aleuthiant a videóról. Vicky mögött állt, és a lány fejét fogta, amitől a szerencsétlen mozdulni sem tudott. Másik kezében a véres kést szorongatta, amellyel a vérengzést elkövette. Körülfogta Vicky testét, és a hosszú és véres késpenge hegyét a lány köldökéhez nyomta. Vickyt használta pajzsként, és a lány válla felett meredten nézte Násztyát. – Idehallgass, Aleuthian! Engedd el Vickyt, és szabadon elmehetsz! – mondta Násztya nyugodt hangon. – Nem tudom, ki a fene vagy, Szöszi, de tetszel. Azt hiszem, nekem jobb tervem van a tiednél. Először befejezem, amit elkezdtem ezzel a tehénnel, aztán utánad eredek, és ha elkaptalak, olyan dugásban lesz részed, amilyet eddig még nem éreztél. Aztán persze téged is megöllek, méghozzá igen lassan. Na, akkor neki is kezdek, úgy, hogy kérlek, jól

figyelj. Késével keresztbe, jó mélyen belevágott Victoria meztelen hasába, átvágva a bőrt, az izmokat és gyomorfalat. A lány belei előbuggyantak a sebből. Aztán változtatott a késpenge szögén, és átszúrta a szegycsontját. Amikor a penge elérte Vicky szívét, a lány szeme tágra nyílt, és belemeredt az örökkévalóságba. Egy utolsó sóhaj hagyta el nyitott száját, amint kilehelte a lelkét Aleuthian szorításában. A látvány brutalitása még Násztyát is megdermesztette, De a továbbiakban a fő probléma már nem Vicky megmentése volt, hanem az Aleuthian kezében lévő kés. A kés biztosított hatalmat Aleuthiannak. Abból, ahogy a férfi a késsel bánt, Násztya az első pillanatban felismerte, hogy nagyon ért a késsel való harchoz. Talán a legveszélyesebb késelő, akivel valaha is találkozott. A férfi tudta magáról, hogy jól bánik a késsel, és ez rendkívül magabiztossá tette. Tetszelgett önmaga előtt. Nyilvánvalóan megvadította a szétvagdalt belek és a vér szaga, amely teljesen betöltötte a szobát. Násztya tudta, hogy alábecsülte veszélyességét. Ő maga fegyvertelen volt; mezítláb volt és alig volt rajta ruha. A kis hálószoba közepét elfoglaló ágy miatt, még kevesebb hely volt. A saját harcstílusához helyre volt szüksége, hogy visszahúzódhasson és cselezhessen. És ami a legfontosabb, ahhoz is helyre volt szüksége, hogy kitérhessen a kés elől. Aleuthian hasonló következtetésre jutott, és gyorsan mozgott, hogy még jobban korlátozhassa Násztyát a mozgásában. Vicky holttestét továbbra is pajzsként tartva maga elé megpróbálta Násztyát beszorítani a szoba sarkába. De Násztya kitört, Aleuthiant balról megkerülve tért ki a kése elől. Még mielőtt Aleuthian ádendíthette volna emberi pajzsát a másik oldalra, hogy megállítsa, Násztya visszajutott az ajtónyílásba. Most két oldalról a két ajtófélfa védte Násztyát. Ismét szemben állt Aleuthiannal, és harci állásba görnyedt. Csuklóinál keresztbe vetett két kezét, mint két harci szekercét, mereven a magasba tartotta. – Báró, Szöszi! Látom, szereted Jackie Chan kungfu filmjeit – gúnyolta Násztyát, majd Vicky élettelen testet maga elé tartva rárontott. Ki akarta szorítani a folyosóra, ahol könnyebben elkaphatja. Násztya meglátta a lehetőséget: a férfi lába kilátszott Victoria

himbálódzó két lába alatt. Visszavonulás helyett támadásra lendült. Egy pillanattal azelőtt, hogy összeütköztek volna, lábát előrevetve Vicky lába alatt előrerúgott. Ez volt a kedvenc rúgása – az öszvérrúgás. Mindkét lába pontosan ott találta el Aleuthian bokáját, ahol akarta. Tisztán hallotta a csont és a porcok roppanását. Győzelmi érzés áradt szét a testében. Tudta, hogy a férfi összeesik, és neki esélye támad arra, hogy elvegye a kését. Aleuthian fájdalmasan felhördült, de Násztya megrökönyödésére állva maradt. Násztya talpra ugrott, és ismét szembefordult vele. De még mielőtt teljesen visszanyerte volna az egyensúlyát, a férfi, bicegve ugyan, de Vickyt pajzsként maga elé tartva olyan erővel vetette rá magát Násztyára, hogy a nő kizuhant a folyosóra, és nagy erővel nekiütődött a folyosó szemben lévő falának. Aleuthian utána vetette magát. Sérült bokája miatt bicegett, de ahhoz képest meglepően gyorsan mozgott. Vicky megcsonkított testét továbbra is maga elé tartotta. A falhoz szorította Násztyát, és Vicky válla felett az arca felé döfött. Násztya megragadta a csukóját, de az csúszós volt a vértől. Aleuthian kiszabadította a kezét, és még mindig nála volt a kés. Násztya a falnak feszült, és Aleuthian nekinyomta Vickyt, hogy meglepje. Vicky feje ide-oda gördült a vállán. Szeme üveges volt. Aleuthian ismét Násztya arca felé döfött, ő pedig lehúzta a fejét, és egy pillanatra szem elől veszítette Aleuthiant. A férfi ekkor ledobta Vicky holttestét, amely így már nem védte Násztya altestét, és egy vipera gyorsaságával Násztya hasa felé döfött. Násztya vadul oldalra pördült, hogy elkerülje a döfést, de a két lába között heverő holttest akadályozta a mozgásban. Aleuthian eltalálta. Násztya érezte a csípést, amint a penge egy hosszú, de nem mély vágást ejtett keresztben a csípőjén. Megpróbálta átugrani a holttestet és kijutni a nyílt térbe, mielőtt a férfi újra szúrhatott volna, de Vicky belei rátekeredtek a bokájára, és felbukott. Térdre zuhant és felemelte a kezét, hogy elfogja a biztosra várt döfést. De e helyett Aleuthian megragadta a csuklóját, és a padlóra szorította a fejét. Egyik térdével a derekára térdelt, hogy leszorítsa, és gyorsan igazított a fogásán. Aztán a térdére kényszerítette Násztyát, mögé térdelt, és fél kézzel előrefeszítette a fejét. Ettől Násztya gégéje összeszorult, és képtelen volt kiáltani. – Egész jó vagy, Szöszi – dicsérte Aleuthian. – Tudod, hogyan kell

harcolni – mondta lihegve, és kuncogott. – Most meg megmutatod nekem, milyen jó vagy a jó öreg kutyapózban. Abban a pillanatban a lakás bejárati ajtaja megreccsent a zsanérjain, és Hector és Paddy rontott be a folyosóra. Odabent lelassítottak, és körülnéztek. Felmérték a színhelyet. Aleuthian talpra állt, és szembe fordult velük. Pajzsként most a fojtó fogásba kényszerített Násztyát tartotta maga elé. – Maradjanak ott, ahol vannak! – figyelmeztette őket. – Ha közelebb lépnek, ennek a ribancnak is vége! Kését Násztya nyakához tartotta, pengéje nekinyomódott a nő fülének. Látta Hector kezében a két kézre fogott pisztolyt. Hector a jellegzetes pisztolyos harcállásba görnyedt. Lábujjhegyen egyensúlyozott, és Aleuthian fejére célzott. Aleuthian lehúzta a fejét, és közelebb bújt Násztya hátához, minimálisra csökkentve ezzel azt a felületet, arai célpontot nyújtott. Egyidejűleg elkezdte egyik oldalról a másikra ingatni a fejét, hogy megakadályozza Hectort a célzásban. – Isten hozta, Mr. Cross! Örülök, hogy ismét látom. Kérem, fogadja részvétemet szeretett felesége elvesztése miatt. Mintha egy fátyol lebbent volna Hector szeme elé. Szemét elöntötte a düh vörös köde. Alig volt képes erőt venni magán. Agya ismét számítógépként dolgozott – a távolság és a célpont egymáshoz való viszonyát igyekezett felmérni. A pisztoly irányzéka úgy volt beállítva, hogy huszonöt méteren négy centivel kellett fölé célozni a fegyverrel. A távolság jelenleg nyolc vagy kilenc méter lehetett a célponttól. Ki kellett egyenlíteni a lövedék emelkedését. Aleuthian folyamatosan mozgott, csak pillanatokra bukkant elő a feje. – Leszedheted, Heck – súgta Paddy, miközben lekuporodott Hector mögé. Hangja alig volt hallható. Hector ajkai egymásnak préselődtek, és egyetlen vékony vonalat képeztek; tudta, hogy ötven százalék esélye van annak, hogy Násztya nem sebesül meg. – Meg is egyezhetünk, Mr. Cross – mondta Aleuthian. – Tudom, hogy odakint van egy kocsija. Kocsi nélkül nem ért volna ide ilyen gyorsan. Ideadja a kulcsot, cserébe én meg odaadom ezt a szőke puncit.

Nem jó üzlet? Hector kezében a fegyver meg se rezzent. – Kitől kapta az utasítást a feleségem meggyilkolására? – kérdezte. – Ez nincs benne az üzletben. – Ez az egyetlen üzlet, Aleuthian. – Nézze meg, mit tettem a barátnőjével, Victoriával! Se fülei, se belei. Kérem, ne bosszantson fel. Hector szeme meg sem rebbent. Nem nézett Victoria megcsonkított holttestére. – A nevet akarom. – Én meg élve akarok távozni. Nincs név. – Tudok várni – mondta Hector – Nem hinném, hogy tud – mondta Aleuthian. Ezt nézze meg! – Előhúzta a kést tartó kezét Násztya háta mögül, és a kés hegyét nekinyomta a nő meztelen tricepszének, aztán a hosszú pengével átszúrta az izmot. Násztya arca eltorzult a fájdalomtól, amikor a penge hegye előbukkant a bicepszében. – Minden rendben, Hector – mondta Násztya, de hangja rekedt volt, és szemét elöntötték a könnyek a fájdalomtól. – Kemény pasas maga – mondta Aleuthian elismerőleg Hector sztoicizmusát látva, és kihúzta a pengét Násztya húsából. – A következő a lábába megy – és beledöfte a pengét Násztya combjába. Amikor kihúzta a pengét, vér fröcskölt ki a sebből, és locsogva szétterült a padlón. – Szedd le! – követelte most már Paddy. – Hazel. – Ez az egyetlen szó volt Hector magyarázata arra, miért vonakodik lövéstől. – Hazelt már nem tudod megmenteni, de Nazzyt még igen. Kérlek, szedd le. – könyörgött Paddy. Hector addig még soha nem hallotta könyörögni a barátját. Igaz, arra se kényszerült még soha, hogy tehetetlenül végignézze, amint miszlikbe szabdalják a nőt, akit szeret. Hector tudta, hogy lőnie kell. És azt is tudta, hogy ez lesz életének a legkritikusabb lövése. A kezében lévő pisztoly nagyon különleges fegyver volt. Dávid Imbiss a katonaság egyik mester fegyverkovácsát beszélte rá az elkészítésére. A fegyvermester első lépésként eltávolította a pisztolyból a sorozatszámot, ettől kezdve semmiféle papír nem hozhatta Hectorral kapcsolatba. Utána kézzel finomcsiszolásnak vetette alá a tölténytűrt, hogy a töltények ne tudjanak elakadni benne. Ezt követően az amerikai

hadügyminisztérium mesterlövész részlegében egy titkos készülékben tükörsimává varázsolta a huzagolást és vájatmezőket a fegyver csövében. A töltények se maradtak ki a különleges kezelésből. A fegyver ballisztikája tökéletes volt: minden egyes lövedéknek ugyanúgy kellett forogni a csőben, és azonos röppályán kellett elérni a célpontot; szó se lehetett imbolygásról vagy pörgésről. Csak minimális mértékű elhajlás volt megengedett. Végül a nyersvas célkereszt helyére a legmodernebb optika került. Végeredményként a fegyver pontossága egy ezred collra nőtt. Hector olyan sok órát töltött a pisztollyal való gyakorlással, hogy a fegyver szinte hozzánőtt a karjához. Ráadásul Aleuthian most egy harcra kényszerített vadállat volt, aki közel állt ahhoz, hogy pánikba essen. Már nem úgy gondolkodott, mint egy hidegvérű gyilkos, ami valójában volt. Elkövetett egy kis hibát. Fejmozgása szabályos ritmust vett fel. Most már egy metronóm pontosságával mozgatta jobbról balra. Aleuthian jobb szeme és feje jobb feléből egy négy centis darab két másodpercenként bukkant elő. Hectornak 1/36 collal kellett Násztya arca mellé céloznia. Hosszan és lassan beszívta a levegőt, és ugyanolyan lassan ki is fújta. Felvette azt a pózt, amelyből lőni szokott. A ravasz meghúzásához már csak egy apró ujjmozdulat kellett. Annyira összpontosított, hogy úgy érezte, mozdulatlanságba dermed körülötte a világ. A pisztoly saját magától sült el – Hector számára úgy tűnt, hogy egy rajta kívül álló erő húzta meg a ravaszt. Látta, hogy Násztya egyik arany hajfürtje félrelebben a lövedéktől, aztán azt, hogy a behatoló golyótól Aleuthian szeme halvány zselé formájában pattan ki szemüregéből. Koponyájának hátsó része kiszakadt. Szétfröccsenő agya beterítette mögötte a folyosó falát. Nagy teste a földre zuhant. A hátán feküdt, sarkai görcsösen rángatóztak a fa padlón. – Azonnal érszorítókat kell szereznünk a sebekre, de ne nyúlj semmihez a szobában; ne hagyjunk ujjlenyomatokat! – kiáltott oda Hector az előrerohanó Paddy-nek. Násztya egy lépést tett felé, de sérült lába képtelen volt megtartani, es előrezuhant. Paddy elkapta, és gyengéden lefektette a padlóra. Hector gyorsan odalépett, ahol korábban Aleuthian állt. Nem kellett aggódnia a lövedékeken hagyott ujjlenyomatok miatt. Egyedül a fegyver külsején voltak rajta az ő ujjlenyomatai. Egy vászon zsebkendőt

húzott elő a zsebéből, és aprólékosan megtörölgette vele a pisztolyt. Aztán ugyanazt a zsebkendőt kesztyűként használta. Odalépett Aleuthian holttestéhez. Letérdelt a holttest mellé, felemelte élettelen jobb kezét, ujjait a markolat köré fonta, és rányomta a kékesen csillogó acélra. Aztán ugyanezt megtette a balkezével a závárzaton. Ezt követően szünetet tartott, és néhány másodpercig a halott csuklójára tetovált maalik motívumot tanulmányozta. Arca ismét eltorzult a haragtól. Aztán letérdelt a hulla mögé, karjával a hóna alá nyúlva lassan felállt, álló helyzetbe emelve Aleuthiant. – Húzd be a nyakad, Paddy! – figyelmeztette társát. – Még egyet lövök. – Aleuthian halott ujjait ráfeszítene a fegyver ravaszára, és elsütötte a fegyvert. Ez a lövedék a bejárat mellett fúródott bele a folyosó falába. Aztán elengedte a testet, amely saját súlyánál fogva a padlóra zuhant. Néhány percig alapos szemlét tartott a színhelyen. A lövések szögei rendben voltak. Aleuthian jobb kézen most égett lőpor nyom volt. Amikor a rendőrség helyszínelői parafin-tesztet készítenek, az eredményt pozitív lesz. Aleuthian teste természetes pózban feküdt azon a késen, amellyel Vickyt meggyilkolta. Egészen meggyőző volt a látvány. Otthagyta a hullát, és leguggolt Paddy mellé, aki Násztya lábával foglalatoskodott. Paddy lenyisszantott egy jó hosszú darabot a folyosóvégi ablak szalagjából, és a seb felett körültekerte vele Násztya combját. Éppen most kötötte szorosra. A szalag belevágott Násztya húsába, és a vérzés fokozatosan alábbhagyott. Hector letérdelt Paddy mellé, és a kendőből szorítókötést sodort Násztya karjára. – Megmentetted az életét, Heck! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked – mondta Paddy anélkül, hogy felnézett volna. – Akkor ne köszönd meg! – válaszolta Hector. – Ebben én jobb vagyok a buta férjemnél. Amint fel tudok állni, adok neked egy nagy, nagy puszit – mondta Násztya Hectornak. Nagyon sápadt volt, hangja rekedt volt, de mosolygott. – Számon fogom kérni – figyelmeztette Hector. – Miért süttetted el Aleuthiannal a pisztolyt, amikor már halott volt? – kérdezte Paddy. – Hogy lőpor nyom legyen a kezén, és ujjlenyomat a pisztolyon – válaszolta Hector.

– Mit fog a rendőrség gondolni, ha megtalálják ezt a hatalmas felfordulást, amit csináltunk? – kérdezte Násztya. – Reméljük, azt fogják hinni, hogy Aleuthian egy szerelmi vitát követően késsel megölte Vickyt, aztán a következményektől való félelemből és bűntudatból végzett magával. – És ehhez két lövésre volt szüksége? – kérdezte hitetlenkedve Paddy. – Kissé hibbant lehetett a célpontja. – Az öngyilkosok gyakran adnak le egy próbalövést a végzetes lövés előtt, hogy kipróbálják a fegyvert és megerősítsék elhatározásukat – magyarázta Hector. – Azt hiszem, mi eltisztítottuk a nyomainkat. Azt hiszem, semmit nem hagyunk itt, aminek a segítségével a kékruhások eljuthatnának hozzánk. Tűnjünk el innen! Násztya szó nélkül tűrte, hogy Paddy felkapja és kivigye a bejárati ajtón. Hector felállt, és visszament oda, ahol Vicky Vusamazulu feküdt. A mód, ahogy Aleuthian végzett vele, még egy olyan ember számára is sokkoló volt, aki hozzászokott a halál legocsmányabb formáihoz. Hector rászánt néhány másodpercet, hogy néma búcsút vegyen tőle. – Szegény kis butuska. Nem szolgált rá egy ilyen végre. Aztán Aleuthianhoz lépett, és lenézett rá. Zsebre dugott kézzel bámulta szétroncsolt fejét. A gyilkos megmaradt szeme visszabámult rá. Váltakozva tört rá a harag és a kétségbeesés érzése. A harag azért, amit ez az ember Hazellel tett, és a kétség – beesés amiatt, hogy halálával elveszett a nyom is, amely Hectort elvezethette volna a szörnyeteg odújába. Tudta, hogy zsákutcába jutott. Megfordult, és követte Paddy-t az Q– autóhoz. Az utca teljesen kihalt volt. Hector kinyitotta az autó vezetőülését, és becsússzant a kormány mögé. Paddy a hátsó ülésre ült Násztyával, aki nagyon csendes és sápadt volt. Hector a motor felbőgetése nélkül indított, és a kocsi halkan nekilódult. Csak miután elhajtottak a Kew Gardens bejárata előtt, szólalt meg ismét: – Megint szerencsénk volt. A Nazzyval történtektől eltekintve tisztán jöttünk el. Hogy érzed magad, cárnőm? – Voltam már rosszabbul, de sokkal jobban is – válaszolt Násztya, majd megkérdezte: – És most hova megyünk? – Meglátogatunk egy embert, akit én is és Paddy is jól ismerünk –

válaszolt neki Hector, miközben hátranyújtotta I-phone-ját Paddy-nek. – Fogd meg. Paddy! A címlistámban megtalálod Hogan dokit. Mondd meg neki, hogy utón vagyunk hozzá. Körülbelül másfél óra múlva odaérünk. Hogan a Royal Medical Corps orvosa volt, és egységét a Különleges Légiszolgálat azon ezrede mellé rendelték, amelyben Hector is szolgált. Amikor nyugdíjba ment, egy családi farmot vásárolt Hampshire-ben. De a vidéki úriember külseje mögött továbbra is gyógyított – persze nem hivatalosan. A traumák kezelése volt a specialitása. Kicsiny és válogatott pacientúrája olyan egykori seregbeli barátokból, katonatársakból tevődött össze, akik kisebb balesetet szenvedtek el – például olyan hölgyet ejtettek teherbe, aki nem volt a feleségük, vagy megkéseltették magukat, vagy gondatlanul egy repülő lövedék útjába álltak. Paddy és Násztya tíz napig élvezték Hogan doktor vendégszeretetét. Csak azt követően engedte el őket, hogy a Bannock Olajtársaság gépével visszarepüljenek Abu Zarába, hogy ott folytassa a gyógyulást. Aleuthian és Vicky Vusamazulu halála jóformán semmi érdeklődést nem keltett. A helyi újságok családi viszályként adtak hírt róla a leghátsó oldalon. A hír soha nem került fel a TV csatornákra vagy az országos rádióadók híradásaiba. *** Agatha elfogadta Hector ajánlatát, hogy dolgozzon nála. Most már ő volt a titkárnője. De Hectornak nem kis erőfeszítésébe került rábírnia, hogy fogadja el az állással járó jelentős fizetésemelést. – Fogalmam sincs, mit kezdjek ennyi pénzzel, Mr. Cross. – Maga okos lány, Agatha. Majd csak kitalál valamit – biztosította Hector. – De szükségem lesz magára Abu Zarában. Kéznél kell lennie mind az üzleti ügyek, mind Catherine Cayla miatt. Ha az Alapítvány eladja a belgráviai házat, visszajöhetünk Londonba, és kereshetünk magunknak egy új lakóhelyet. Függetlenül attól, hogy milyen lelkiismeretes és tapasztalt titkárnő volt, ő volt az egyetlen ember a világon, aki mindent tudott Hazel életéről azelőtt, hogy Hector felbukkant volna. Hector nap, mint nap bevonta abba a munkába, amelynek során Hazel feljegyzéseiből próbált rájönni arra, hogy ki lehetett Hazel rejtett ellensége. Ebben a kutatásban Agatha tanácsai felbecsülhetetlenek

voltak. Egyik hosszú és részletekbe menő tanácskozásuk alkalmával, amikor szokás szerint a gyilkos azonosságát próbálták kitalálni, Agatha felhívta Hector figyelmét Henry Bannock mostohafiára, akinek anyja Hazelt megelőzően töltötte be a feleség szerepét. A fiút Carlnak hívták. Henry örömmel, tárt karokkal fogadta be a családba. A legkiválóbb neveltetésben részesítette, és amikor elvégezte az egyetemet, jól jövedelmező állást biztosított a számára a Bannock Olajtársaságnál. De egy szörnyű családi botrány tönkretette kapcsolatukat, ami mély hatással volt Henry Bannockra. – Mi miatt tört ki a botrány, Agatha? – kérdezte Hector. – Hallottam valamit, amikor a Bannock Olajtársasághoz jöttem dolgozni, de semmit sem tudok a részletekről. – A részleteket nagyon kevesen ismerik. Feltehetőleg 1974-ben történt, és én csak 1979-ben kezdtem dolgozni Mr. Bannocknak. Szóval még jóval előttem történt. Önhöz hasonlóan én is csak hallottam a mendemondákat. De Mr. Bannock mindig nagyon szégyellte, bármi is történt. Senki nem beszélhetett róla a Bannock-házban. Henry Bannock irataiban se találtam semmiféle uralást a dologra: bizonyára megsemmisített mindent, ami erre vonatkozott. Mintha meg sem történt volna. Hallottam, hogy Carl Bannock hosszú évek után kijött a börtönből. Aztán egyszerűen eltűnt mindaddig, amíg Mr. Bannock halála után Hazel nem vette volt férje helyét az Alapítvány élén. Carl ekkor előbukkant a semmiből, és elkezdte követni Hazelt. Nem tudom, mit akart tőle, de azt hiszem, zsarolni próbálta. Azt hiszem rákényszerítette, hogy egy nagy összeget fizessen neki, mert hirtelen ismét eltűnt, és azóta semmit sem hallottam róla. Önnel beszélt róla Hazel? – Soha. Én nem kérdeztem, ő pedig nem mondta el. Tudtam, hogy van egy nagy és sötét családi titok, és nem akartam megpiszkálni azokat a régi és fájdalmas dolgokat, amik Henry Bannockkal voltak kapcsolatosak – ismerte be Hector. – Hazel nagyra becsülte Bannockot. Az egész olyan volt, mintha ez a Carl gyerek soha nem is létezett volna. – De bárhogy volt, nem látom, miért keveredett volna bele Carl Hazel meggyilkolásába. Mit nyert volna a megölésével vagy a megöletésével? Már minden pénzt kiszedett belőle, amit tudott. – A bosszún kívül nem találok semmiféle indítóokot. De ha Hazel

kifizette, ahogy maga állítja, miért jött volna vissza ennyi év után, hogy meggyilkolja? Ennek szerintem sincs semmi értelme. Azt hiszem, máshol kell keresnünk a gyilkost. De azért észben tartjuk Carl Bannock mestert, noha szerintem nagyon hátul áll a lehetséges gyilkosok listáján. *** Amint visszamentek a Seascape Mansions-be, Hector és Agatha nekilátott, hogy összeállítsa a lehetséges gonosztevők listáját. De Hazelnek olyan sok ellensége volt, hogy a lista folyton folyvást nőt, mígnem azzal fenyegetett, hogy kezel – heteden méretűvé válik. Hector mégsem utazgathatott keresztül-kasul az egész földkerekségen, hogy kövessen minden nyomot, és nyakon csípjen minden lehetséges tettest. Ezért Agathának az volt a dolga, hogy minden olyan országban keressen egy jó nevű magándetektívet, ahova Hazel hajdani ellenségei keveredtek. Hector őket bízta meg a kereséssel. Hector csak akkor repült a helyszínre, hogy a keresett személy nyomába eredjen, ha a felbérelt magándetektívtől érkezett információ frissnek és ígéretesnek bizonyult. Első útja Kolumbiába vezetett, hogy utánanézzen egy hírhedt kokain – és olajbárónak, aki valaha üzleti kapcsolatban állt a Bannock Olajtársasággal. A kapcsolat kölcsönös vádaskodásba torkollott, és haraggal végződött. Agatha emlékezett, hogy idősebb Bartolo Julio Alvarez halálos fenyegetéseket küldött Hazelnek, és nyilvánosan „ Yanguiputain de bordel de merde”-nek. nevezte. Hector nem értette, mit jelent ez a kifejezés, de Agatha zamatosan és ízesen így írta körül a számára. „Egy könnyű erkölcsű amerikai hölgy egy ürülékből épített, rossz hírű házból.” – Hát nem éppen hízelgő – ismerte be Hector. – Az lesz a legjobb, ha elmegyek oda, és megvitatom vele ezt az ügyet. Bogotába érkezve Hector értesült róla, hogy csupán egy héttel mulasztotta el a lehetőségét, hogy részt vegyen idősebb Alvarez temetésén. Egy Scorpion SA Vz1-es géppisztolyból hátulról, mintegy kétlábnyi távolságból a koponyájába eresztett hat lövedék vetett véget földi pályafutásának, A fegyver másik végénél leghűségesebb testőre állt, minden bizonnyal azért, mert nem sokkal korábban a rivális kokainszindikátus fejének esküdött hűséget. Amikor Hector visszarepült Abu Zariba több szerencséje volt. Násztya már eléggé felgyógyult sérüléséiből ahhoz, hogy Paddy-vel

együtt kijöjjön elé a repülotértv. – Nem fogod kitalálni, mi történt – mondta Hector-nak, miközben összeölelkeztek. – Bármi is az, csak jó lehet – válaszolta Hector mert úgy vigyorogsz, mint egy vadalma. – Catherine Cayla mászik. – Mit csinál? – Mászik! Érted? A kezén és a térdén. Már a következő olimpiát emlegetjük – mondta büszkén Násztya. – Gratulálok, Heck! – Paddy nevetett. – Köszönöm, Padraigh. Egyértelmű, hogy a lányom egy csodacsecsemő. – Megvolt illetődve. – Ezt meg kell néznem. – A fogadóbizottság már izgatottan vár a Seascape Mansions-ban. Figyelmeztetlek, hogy ugyancsak komoly előkészületek folytak – jegyezte meg Paddy. A magánliften mentek fel, és amikor az ajtók kinyíltak, a teljes személyzet ott várt az előcsarnokban, a szépen kidolgozott, faltól falig érő molinó alatt, amelyen arany betűkkel a következő szöveg volt olvasható: ISTEN HOZOTT ITTHON, APA! Az előtér végét az alkalmazottak sorai töltötték be. A szakácsok és a konyhaszemélyzet makuládan fehér munkaruhát és tradicionális magas fejfedőt viseltek. A személyzet alacsonyabb beosztású tagjai tiszta, frissen vasalt öltözékben voltak. A szobalányok fodros fehér kötényt kötöttek tengerészkék egyenruhájuk elé. Ő előttük a biztonságért felelős alkalmazottak álltak díszegyenruhában, fényes övcsattal, ragyogó csizmában. Legelöl Bonnie állt két oldalán a két másik nővérrel. Bonnie a karjában tartotta Catherine Cayla Bannock Cross-t. Catherine-en egy hímzett rózsaszín kezeslábas volt. Bolyhos szőke haját jókora rózsaszín masni díszítette. Amint Hector kilépett a liftből, a személyzet tapsban tört ki. Catherine érdeklődve forgatta jobbra-balra fejecskéjét, aztán tekintete a közeledő Hectorra szegeződött. Hector észrevette, hogy a baba szemének színe megváltozott. Kéksége mélyebb és ragyogóbb lett. Hazel szeme nézett rá. Hosszan és figyelmesen nézett. Hector rájött, hogy a baba bizonyára most látja őt először igazán.

Hector megállt előtte. Catherine szájába vette a hüvelykujját, és komolyan méregette. – Gyönyörű szép vagy – mondta Hector a lányának. – Olyan gyönyörű, mint a mamád. Karját a gyerek felé nyújtotta, és mosolygott. – Felvehetlek? Tudta, hogy a baba még túl kicsi ahhoz, hogy emlékezzen rá vagy felismerje. Megmondták neki, hogy erre majd csak egyéves kora után lesz képes, de azért továbbra is mosolyogva nézett a szemébe. Látta, ahogy gondolatai – mint szép, apró halacskák a mélykék tóban – a felszínre törnek, Catherine hirtelen visszamosolygott rá, és két kezét Hector felé nyújtotta. Előrehajolt Bonnie nővér karjai között, és úgy ficánkolt, hogy a nővér majdnem elejtette. „Pokolba a szakértőkkel”, gondolta boldogan Hector, „igenis felismer!” Karjába vette Catherine-t és a kislány egyenes derékkal, könnyedén egyensúlyozva ült Hector karja hajlatában. Könnyű és puha volt, és friss meleg tejszagot árasztott. Hector megcsókolta a feje búbját, mire a kislány tisztán azt mondta, hogy „Ba! Ba!” – Dadát akarunk mondani – sietett Catherine segítségére Bonnie nővér. – Keményen dolgoztunk rajta, de elég nehéz szó a számunkra. Hector karján Catherine-ncl elindult a babaszóba fele. A három nővér engedelmesen követte. A szobába érve Catherine-t letette a szoba közepére, és hátrálni kezdett az ajtó felé. – Na, te kis gyönyörűség – mondta a kislánynak – mutasd meg, hogyan mászol! – Tapsolt egyet. – Gyere, Cathy! Gyere ide a Babához, drágaságom! Catherine a hasára fordult, aztán négykézlábra állt, és sebesen elindult Hector irányába. Amikor odaért hozzá, két kis markával megragadta apja nadrágszárát, és megpróbált talpra állni. De visszahuppant pelenkával kipárnázott popsijára. Erre mindhárom nővér izgatott kiáltozásba tört ki: – Látta? – Megpróbált felállni! – Ezt eddig még nem csinálta! Eljött az ebéd ideje, és Hectorra várt a feladat, hogy a csirkéből és

sütőtökből álló bébiételt bekanalazza Catherine szájába. Az étel nagyja visszajött – lecsorgott a baba állán, szétkenődött a partedlijén, és Hector ingmellén. Amint Catherine lenyelte az utolsó kanál ételt, szeme lecsukódott, kis álla lecsuklott a mellére, és ültében álomba szenderült. A két órát, mialatt lánya aludt, Hector az edzőteremben töltötte. Aztán felvette a futócipőjét, elővette Catherine nyakba akasztható babazsákját, és elindult Catherine-ért. Amikor a kislány meglátta a zsákot, rugdalózni kezdett a lábával, és olyan hangokat hallatott, amik arra utalhattak, hogy örül annak, ami most jön. A szokásos tengerparti útvonalon futottak, amely majd nem teljesen elhagyatott volt. Dave Imbiss két embere diszkrét távolságból követte őket. Hector énekelt Catherine-nek , és grimaszokkal kacagtatta. A kislány Hector arcát fürkésszte. Húsos, rózsaszín ujjacskáit apja szájába dugta, hogy lássa, honnan jönnek ezek a furcsa hangok. Aztán megpróbálta utánozni Hectort. Nyálbuborékokat eregetve hangosan kacagott. Enyhítette apja magányát. Hazel hiánya már nem fájt neki annyira. De hamarosan vissza kellett mennie Londonba. *** Bár csekély esély volt rá, a belgraviai ház eladásával megbízott ingatlanügynöknek mégis sikerül vevőt találnia az ingatlanra. A Bannock Olajtársaság igazgatói nevében Ronnie Bunter megkérte Hectort, hogy legyen jelen az átadás-átvételen. Tehát ott kellett lennie, amikor a költöztető cég kiüríti a hatalmas házat. A vevő, egy indiai acélmágnás, a fiának szánta nászajándékba. Hectornak sikerült elvitetnie a bútorok javát. A Hazel által gyűjtött régiségeket és műtárgyakat a Sothebys-hez küldte értékesítésre, és szinte fizikai megkönnyebbülést érzett, amikor az alaposan megrakott bútorszállító kamion útnak indult. Ugyanez az ügyes ingatlanügynök vagy egy tucat másik helyet talált a belgráviai ház helyett. A listán a harmadik egy szép kis ház volt egy zsákutcában, Mayfairben. A házat, amiben eredetileg istállók és az istállók felett lakószobák voltak, teljesen felújították, még a festék is alig száradt meg a falakon. Volt benne minden: irodák, négy hatalmas hálószoba, földalatti garázs három autónak, és az alagsorban lakóhely öt alkalmazottnak. Hector negyvenöt perc alatt eldöntötte, hogy megveszi. Miközben aláírta a szerződést, rögtön nevet is talált Catherine-nel

közös új otthonának: „The Cross Roads. 4 Lowndes Mews. Mayfair.” A ház alapterülete csak egy kicsivel haladta meg a belgraviai palota alapterületének húsz százalékát. Belsőépítészeket hívott, és hat hetet adott nekik, hogy az ingatlant bebútorozzák, és beköltözhetővé tegyek. Kezdte úgy érezni, hogy végre sikerült maga mögött hagyni a múltat, és újra tudja kezdeni életét. *** A Brandon Hallt felgyújtó két bűnöző pere az Old Bailey-ben néhány héttel később kezdődött, és mindössze hat napig tartott. Násztya, Paddy és Hector összesen két napot töltött a tanúk padján, és vallomásuk Paul Stowe vallomásával együtt döntőnek bizonyult. Az esküdteknek mindössze két és fél órára volt szükségük az ítélet meghozatalához. Minden vádpontban bűnösnek találták a gazembereket. Amikor a bírónak felolvasták, hogy hányszor és miért voltak már korábban elítélve, a törvény teljes szigorával csapott le a vádlottakra. Mindkettőjüket huszonkét év börtönre ítélte, amelyből tizenkilenc évig feltételesen sem bocsáthatók szabadlábra. Hectort csak részben engesztelte ki az ítélet súlyossága, hiszen megpróbálták elégetni Catherine Caylát. De azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy már egyszer nem lehet senkit halálra ítélni, mégis csak az erélytelen új törvények által kiszabható legsúlyosabb büntetést kapták. *** Amikor Násztya, Paddy és Hector visszarepült Abu Zarába, Hector meghívására Paul Stowet is velük tartott. Hectornak már nem volt szüksége fővadászra. Paul azonban túl jó volt ahhoz, hogy elveszítse, ezért a Crossbow Security-nél talált neki új elfoglaltságot. Hector ideje nagy részét Catherine-nek szentelte, de eközben továbbra is kereste azokat az írásos nyomokat, amelyek előbb vagy utóbb elvezethették őt és Agathát a homályban meghúzódó merénylőhöz. Ugyanakkor kétségek is gyötörték. A területi megbízottjaitól érkezett negatív válaszok következtében a gyanúsíthatok listája gyorsan zsugorodott. Egyre gyakrabban kerítette hatalmába a tehetetlenség és alkalmatlanság érzése, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva.

Kemény testedzésekkel és hosszú órákon át tartó lőgyakorlatokkal próbálta kompenzálni ezeket a hangulati ingadozásokat. A Bannock Olajtársaság éves közgyűlése is segített egy kicsit elterelni a figyelmét, amelyre feltétlenül el kellett mennie, hiszen továbbra is tagja volt az igazgatótanácsnak. A közgyűlést az Egyesült Államokban tartották. Aztán megérkezett a hír a londoni belsőépítészektől, hogy befejeződtek a Lowndes Mews-i Cross Roads felújítási munkálatai, aminek ő adta a Keresztút nevet, ami saját nevével játszott szójátékot. Mindössze öt napot csúsztak a Hector által megadott határidőhöz képest. Hector megkönnyebbülve tért vissza London izgatott nyüzsgésébe. *** A belsőépítész és két segítője körbevezette Hectort a Cross Roadsnak elkeresztelt házban. Minden tökéletes volt. Az uralkodó szín a világoskék és a sárga volt, amelynek különféle árnyalatait a barna árnyalatai ellensúlyozták. Szívélyes, funkcionális és férfias aurája volt az egésznek. A Hector által nagy gondossággal kiválasztott alkalmazottak, akiket a belgráviai házból és Brandon Hallból hozott magával, már elfoglalták szolgálati helyüket. Cynthia a szakács, már buzgón munkálkodott fazekai és lábasai körében. A mélygarázsban már benn állt egy makulátlan karosszériájú új Bentley Continental és egy vadonatúj Range Rover. A bárt és a borospincét feltöltötték kedvenc röviditalaival és boraival. A világítás kellemes munkakörnyezetet biztosított a dolgozószobában, és az internet is működött már. A fő háló-lakosztály kész műalkotás volt a közepén álló, császári méretű ággyal. Az ágynemű selyemdüftinből, Hector kedvenc anyagából készült. Mindegyik hálólakosztályhoz egy fehércsempés fiú és egy halványrózsaszín lány fürdőszoba tartozott – ez utóbbi természetesen bidével. Hector öltönyei és ingei kivasalva lógtak a gardrób szoba szekrényében. Tükörfényes cipői a cipőtartó állványon sorakoztak. Catherine gyereklakosztálya a folyosó túloldalán volt. Mielőtt Hector beköltözött volna, Dave Imbiss elektromos eszközei társaságában Abu Zárából Londonba repült, és pincétől a padlásig

átvizsgálta a házat. Ellenőrizte, nem poloskázták-e be. A ház teljesen tisztának bizonyult. Úgy döntött, hogy a jövőben tíz naponként fog ingázni a londoni Cross Roads és az Abu-Zara-i Seascape Mansions között. Így egyaránt élvezni tudta a nagyváros biztosította izgalmakat és a sivatagi királyság nyugalmát. Az új otthonában töltött első este Hector vacsorára hívta három régi bajtársát, akikkel együtt szolgált a Különleges Légiszolgálatnál. Jókedvű mulatozással telt el az este, és éjfél után került ágyba. *** Másnap reggel, alig, hogy kilépett a zuhany alól, megszólalt a mobiltelefon. Megtörölte a jobb kezét, kirázta hajából a vizet, és felvette a mosdókagylóról a telefont. – Cross! – horkantotta a telefonba. Feje még mindig sajgott az előző esti dáridótól. – Ó, remélem, nem zavarom, Mr Cross – mondta egy női hang. – Jo? – kérdezte óvatosan Hector. – Jo Stanley? Vagy inkább Miss Stanley-t kellene mondanom? – Természetesen tudta, hogy kivel beszél. Egy év után is emlékezett dallamos hangjára. – A Jo jobban hangzik a számomra, mint a második ajánlata, Hector. – Micsoda meglepetés! Merre van most? Csak nem Angliában van véletlenül? – De igen. Londonban vagyok. Elég későn érkeztem tegnap este. – Szokása szerint a Ritzben szállt meg? – Te jóságos ég, dehogy! – A megjegyzést hallva Hector elmosolyodott. Olyan régimódiasan hangzott. – Nem engedhetek meg magamnak ilyen luxust. – Már hogy ne engedhetné! Csak el kell küldenie a számlát Ronny Bunternek, a főnökének – mondta Hector. – Már nem dolgozom Mr. Bunternek – mondta a nő, ami meglepte Hectort. – Akkor hol dolgozik? – Hogy egy jól ismert eufémizmussal éljek: jelenleg két állás között lebegek. – Ezzel ismét zavarba hozta Hectort. – Akkor mit csinál London városában? – Önt jöttem meglátogatni, Hector. – Ezt képtelen vagyok elhinni. Mért pont engem?

– Bonyolult. De a telefonnál van jobb és biztonságosabb mód is arra, hogy ezt megbeszéljük. – Önnél vagy nálam? – kérdezte Hector, és a nő ismét elnevette magát. Hectornak tetszett ez a hang. – Tolakodónak hangzanék, ha azt mondanám, hogy önnél? – Soha nem jutunk sehova, ha nem tolakodunk. Hol találom? Hol lakik? – Egy aranyos nevű aranyos kis szállodában, Chelsea Green végében. – Mi a neve? – Az Én szállodám. – Igen, ismerem. Negyvenöt perc múlva felveszem a bejáratnál. Az autó... – Az autó, amivel értem jön, egy szürke Bentley CRO 55 rendszámmal. Jól tudom? – A feltevés jó megérzésre utal, Miss Stanley. – Hector kuncogott. – De az a régi tragacsom volt. Az új gép fekete, bár a rendszám ugyanaz. – Te jóságos ég! Csak az angyalok képesek megérteni a férfiakat és autóikat. Jo Stanley kék farmernadrágban, fehér színű copf mintás, magas nyakú dzsörzé pulóverben és tengerészkék anorákban állt a szálloda előtt. Egy bőr aktatáska volt nála. Megváltoztatta hajviseletét. Most rövid hajat és frufrut viselt, ami még jobban állt neki. Hosszabbnak, hattyúszerűnek mutatta a nyakát. Hector már elfelejtette, hogy milyen magas és elegáns valójában, ami még így, farmernadrágban is látszott. Amint Hector átnyúlt, és kinyitotta neki az ajtót, becsússzan az ülésbe, bekapcsolta a biztonsági övét, és csak azután fordult Hector felé. – Meg sem kell kérdeznem, hogy van. Nagyon jól néz ki, Hector. – Köszönöm. Maga is nagyon jól néz ki, Jo. Isten hozta Londonban! – Hogy van Catherine Cayla? – A megfelelő gombot nyomta meg. Egész nap mesélhetnék róla. Catherine Cayla elmondhatatlanul gyönyörű. – Ne foglalkozzon a részletekkel, csak a fontos dolgokát mondja el róla! – Kék szeme van, és már mászik. Ki tudja mondani, hogy Dada, bár Babának ejti, ami minden kétséget kizárólag azt bizonyítja számomra, hogy csodagyerek.

– Mit gondol, lesz rá valaha is módom, hogy lássam? – Na, látja, ez ritka jó gondolat. *** Amikor megálltak a macskaköves zsákutcában a Cross Roads bejárata előtt, Hector bevitte Jo aktatáskáját a házba, aztán betessékelte az előtérbe. Jo körülnézett, és szeme megakadt a nagy, kerek lépcsősoron és a nappali nyitott ajtain. – Szép – mondta jóváhagyólag Jo. – Nagyon szép. Remek ízlése van, Hector. Az ott egy valódi Paul Gauguin? – A nappali szemben lévő falán függő nagy olajfestményre mutatott. – Bárcsak az lenne! Hazel a teljes gyűjteményéről másolatokat készíttetett, hogy az eredetiket biztonságban tudhassa, és ne kelljen hatalmas összegeket fizetnie a biztosításukra. Biztos vagyok benne, hogy emlékszik rá: az eredetik az Alapítvány tulajdonát képezték. Én Hazel emléke miatt tartottam meg ezt a másolatot. – Hectort magát is meglepte, milyen könnyedén – inkább megkönnyebbüléssel, mint fájdalommal – beszél Hazelról. Letette az aktatáskát, és segített Jónak kibújni a kabátjából. A nő mellett állva emlékezett rá, milyen parfümöt használt első találkozásukkor – Chanel No 22 , ami tökéletesen illett hozzá. – Ha maga is egyetért vele, menjünk a dolgozószobába dolgozni! Feltételezem, hogy dolgozni jöttünk ide, és nem azért, hogy a tulajdonomat képző hamis mestermüvekben gyönyörködjünk. – Jo halkan nevetett. – Helyes a feltevése. – Tetszett neki, hogy Hector készségesen beismerte, némelyik festmény másolat. Ez azt bizonyította, amit már első találkozásukon is gyanított: hogy egyenes, nem köntörfalaz. nem játszik szerepet. Olyan férfi, akiben egy nő megbízhat, és akitől jobb, ha távol tartják magukat a rosszemberek. Hector megfogta Jo könyökét, és felsegítette a lépcsőkön. Dolgozószobája kimondottan férfias volt. De nem gondolta volna, hogy ennyi könyve van. A padlót kellemes színű és mintázatú perzsaszőnyegek borították. A tágas helyiséget egy nagyméretű teakfa íróasztal uralta. A szembe lévő falon egy olajfestmény függött, ami Hazelt ábrázolta. Egy aranyló búzamezőn állt, egyik kezében egy széles karimájú szalmakalapot tartott, a másikkal eltakarta szemét és nevetett. Aranyszínű haját, ami a búzánál sötétebb volt, felborzolta a szél. Elfordította a fejét.

Hector egy hosszú és régi könyvtári asztalra tette az aktatáskát, majd megveregette a gombokkal díszített borszéket. – Ez a legkényelmesebb szék a helyiségben. – Köszönöm – válaszolta Jo, de ahelyett, hogy leült volna, végigsétált a könyvespolcok előtt, és felmérte Hector gyűjteményét. – Hozathatok önnek valami enni vagy innivalót? – kérdezte Hector. – Élni-halni tudnék egy csésze kávéért. – A halál nem kívánatos – mondta Hector, és elindult a Nespresso kávéfőzőhöz, amely egy régi kínai paraván mögött rejtőzködött a sarokban. – Nem szeretem, ha más készíti el helyettem – magyarázta. – Még Cynthia, a szakácsnőm se. Jo végül leült a felkínált székre. Hector letette a csészét az asztalra. Aztán átment az asztal túlsó oldalára a saját székéhez. – Mennyire vagyunk biztonságban itt? Nagyon érzékeny témákat kell megbeszélnünk – kérdezte halkan Jo. – Nincs miért aggódnia, Jo. Olyan valakivel vizsgáltattam át az egész épületet, akiben fenntartás nélkül megbízom. – Sajnálom, de meg kellett kérdeznem. Tudom, hogy maga profi, Hector. – Hector biccentett, amivel azt jelezte, hogy elfogadja a mentegetődzést, mire Jo folytatta: – Az Atlanti-óceán felett végig azon töprengtem, hogyan tudom a legjobban elmondani magának. Aztán eldöntöttem, legjobb, ha a legelején kezdem. – Ez logikusan hangzik a számomra – értett vele egyet Hector. – Ezért fogom a végén elkezdeni. – Ha jobban belegondolok, ez is teljesen logikusan hangzik, de csak abban az esetben, ha ön egy nő. – Jo elengedte a füle mellett az iróniát. Arckifejezése kezdett megváltozni. Eltűnt róla az élénkség és a könnyedség. Szép szemét árnyak töltötték meg. Hector nagyon szeretett volna segíteni neki, de rájött, hogy a legjobb, ha csendben marad és figyel. Végül Jo megszólalt. – Ronald Bunter kiváló jogász és kedves, egyenes ember. De a Henry Bannock Családi Alapítvány főigazgatójaként, olyan választás elé került, amely elpusztítja a lelket. El kellett döntenie, mihez legyen hűtlen: szakmai becsületéhez vagy a rábízott ártatlanok életéhez. Jo elhallgatott, és Hector ösztönösen megérezte, hogy ő is ugyanilyen választás elé került.

Aztán Jo felsóhajtott. Szívfacsaró sóhajtás volt. Kezét az aktatáskájára tette, és így szólt: – Ebben a táskában egy digitális másolat van a Henry Bannock Családi Alapítvány okiratról. Attól a jogi cégtől loptam, amelynek hűséget esküdtem. Ronald Bunter oda-adta nekem a kulcsmásolatot és a kódokat, és így modom volt bejutni a páncélszobába, amikor az épület üres volt. Ronald megóvott a lelepleződéstől. A tettestársam volt. Hosszú es alapos tanácskozások és önvizsgálat után követtük el ezt a tettet. Végül úgy döntöttünk, hogy az igazság fontosabb a betű szerinti jognál. Ez olyasmi, amit egy jogásznak majdnem lehetetlen elfogadnia. Mindazonáltal amikor véghezvittem azt, amit elhatároztam, hogy megteszek, Isten és önbecsülésem miatt kötelességemnek éreztem, hogy otthagyjam azt a céget, amelynek bizalmát oly szánalomra méltó modon kijátszottam. Hector azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva hallgatja. Most hosszasan kifújta a levegőt, aztán megszólalt: – Ha ezt értem tette, nem engedhetem, hogy megtegye. Ez túl nagy áldozat. – Megtettem – mondta Jo. – Már nem tudom visszacsinálni. Ehhez már túl késő van. Emellett ez a helyes döntés. Tudom, hogy így helyes. Kérem, ne vitatkozzon. Ez az én ajándékom önnek és Catherine Caylának. – Ha így mondja, nem marad választásom. El kell fogadnom. Köszönöm, Jo. Meglátja, nem leszünk hálátlanok. – Tudom. – Lesütötte a szemét, és az ölében nyugvó két kezét nézte. Amikor ismét Hectorra nézett, már teljesen visszanyerte uralmát az érzelmei felett. – Az Alapítvány Henry Bannock által összeállított alapító okirata egy háromszáztíz oldalas szörnyszülemény. Rengeteg idejébe telne átrágnia magát rajta, mert két-három oldalanként álomba merülne. Kinyitotta az aktatáskáját, és két USB tárat vett ki belőle. A tenyerében egyensúlyozta őket, mintha vonakodott volna átadni őket. – Szóval készítettem egy digitális másolatot a valódi alapító okiratról. – Az egyik USB kulcsot letette Hector elé. – A másik USB táron felvázoltam a hátteret, a Henry Bannock által létrehozott tröszt megalapításának, majd az általa beindított láncreakcióknak a történetét. Azt hiszem, hogy Ronnie Bunter teljes támogatásának a birtokában a

tényeket sikerült olyan koherens és logikus sorrendbe raknom, amely ugyanakkor olvasható is. Azt hiszem, mindig volt bennem egy mélyen gyökerező vágy, hogy író legyek, mert azon kaptam magam, hogy teljesen leköt az írás. – Túlzott szerénységgel elmosolyodott. – Függetlenül az értékétől, ez az én első próbálkozásom az elbeszélő irodalom területén. Nem regény, még csak nem is kisregény, mert minden, ami benne van, tényszerű. Jo felállt, és a második USB tárat is letette az első mellé az asztalra. Hector kézbe vette, és kíváncsian vizsgálgatta. Jo visszaült a székébe, és Hectort nézte. Hector áthajolt az asztal felett, és az USB tárat bedugta asztali számítógépébe. – Microsoft Word-ben van – mondta a nő. – Gond nélkül kinyílik – válaszolta Hector. – De most jelszót kér. – poisonseed7805 – mondta Jo. – Csupa kisbetűvel és egybeírva. – Megvan. Itt is van. Már nyílik. Carl Pieter Kurtmeyer. A mérgezett mag. – olvasta hangosan a címet a dokumentum fejszövegéből Hector. – Remélem, érdekesebbnek fogja találni, mint amit a cím sugall – mondta Jo. – Most azonnal elkezdem olvasni, de ahogy ez kinéz, hogy jó néhány óráig, – ha nem napig is eltarthat, mire a végére érek. Nem akarja addig valamivel elfoglalni magát? Mondjuk olvasni vagy TV-t nézni? Esetleg elmenni egy kis városnézésre, bevásárlásra? London tele van érdekességgel. – Nagyon kimerített az időeltolódás – mondta Jo. és beleásított a tenyerébe. – Az éjszakai repülés a turistaosztályon rémes volt. A sok turbulencia és az ülésemre átlógó hájas szomszédom oroszlánszerű horkolása miatt egy szemhunyásnyit sem aludtam. – Szegény lány! – Hector felállt. – De semmi gond. Könnyen segítünk a baján. Jöjjön utánam! – Felkapta Jo aktatáskáját, és felvezette a vendéglakosztályba. Az ágyat meglátva Jo elmosolyodott. – Láttam már ennél kisebb pólópályákat is – jegyezte meg. Ugyanígy lenyűgözte a fürdőszoba is. Hector visszavezette a hálószobába. – Köpenyeket a beépített szekrényben talál. Válasszon közülük, aztán zárja be az ajtót, és mondjon búcsút ennek a gonosz világnak olyan hosszú időre, amilyenre csak akar! – tanácsolta, majd kifordult a szobából.

Visszament a dolgozószobába. Leült a számítógép elé, és olvasni kezdte a Mérgezett mag első oldalát. *** Karl Pieter Kurtmeyer Nyugat-Németországban, a Rajna – Ruhr vidék egyik nagyvárosában, Düsseldorfban született. Apja, Heinrich Eberhardt Kurtmeyer a II. Világháború alatt a Gestapo alacsonyabb rangú tisztje volt. A háború utolsó napjaiban a Bergen-Belsen-i koncentrációs-tábort felszabadító brit csapotok fogságába esett. Heinrich-et a táborban elkövetet atrocitások miatt egy háborús bűnöket kivizsgáló bíróság négy év fegyházbüntetésre ítélte. Szabadulását követően visszatért düsseldorfi otthonába. Egy Víg özvegy nevű éjszakai bárban talált magának munkát. Jó külsejű, kulturált modorú fiatalember volt, és jó szimatú üzletember. Keményen dolgozott. Amikor az eredeti tulajdonos meghalt, megvette a bárt az özvegytől. Harminc év alatt egy egész klubhálózatot hozott létre Németországban, és meggazdagodott. Még hetvenkét évesen is dolgozott a klubjaiban. Ugyanabban az évben felvett egy fiatal táncosnőt az eredeti, düsseldorfi szórakozóhelyre. A lányt Marlene Imelda Kleinschmidtnek hívták. Okos volt, vidám és szép. Tizenkilenc éves volt, amikor Heinrich Kurtmeyer elvette feleségül. A rákövetkező évben világra hozta fiát, Karl Pieter Kurtmeyert. Fia születése után tizennyolc hónappal Heinrich Eberhardt Kurtmeyer vastagbélrákban meghalt. Halála épp oly csúf volt, mint amilyen halált ő mért ki a hatalmába került zsidó férfiakra, nőkre és gyerekekre a koncentrációs táborban. Marlene Imelda tehát huszonegy éves korában megözvegyült. Amikor kijöttek az adófelügyelők, hogy felbecsüljék Heinrich vagyonának az értékét, felfedezték, hogy Heinrichnek a védtelen zsidók lemészárlásán kívül egy másik rejtett bűne is volt. Megrögzött szerencsejátékos volt. Szemben azzal, amit a düsseldorfiak gondoltak róla, Heinrich nem volt vagyonos ember. Elherdálta a vagyonát. Miután éjszakai klubjait eladták, Marlene Imelda és csecsemője majdnem nincstelenné vált. De Marlene Imelda fiatal, gyönyörű és talpraesett volt. Tudta, hol keresse a pénzt. Kivándorolt az Egyesük Államokba, és megérkezése után néhány hónappal helyettes titkárnői állást kapott egy akkor induló olajkutató vállalatnál Houstonban.

A vállalat alapítója és tulajdonosa egy Henry Bannock nevű férfi volt. Jóképű, féktelen és óriási jellem volt. Külsőleg John Wayne-re hasonlított némi Burt Lancaster beütéssel. Fiatal korában egy F-86-os Sabre Jet vadászgép pilótája volt Koreában, és hat MIG-15-öst lőtt le, amiért hivatalos elismerésben részesült. Később Alaszkában Bannock Air néven saját charter-vállalatot működtetett. Nagyon sokat repült olajkutató cégek megbízásából, és ezek során sok magas beosztású üzletemberrel találkozott. Ők ismertették meg vele a szakma csínjátbínját, és az ő révükön jutott be az olaj világába. Hamarosan már néhány fúrási koncesszió volt a birtokában. Nem sokkal azelőtt, hogy Marlene Imelda beállt volna dolgozni a Bannock Olajtársasághoz, Henry Bannock az alaszkai North Slope-on megvásárolta az első olajmezőjét, vagyis már multimilliomos volt. Henry-nek két korábbi házasságából nem volt gyereke, és nagyon szeretett volna egy fiút. Ez volt a fő oka annak, hogy előző házasságai kudarcot vallottak – egyik felesége se tudott fiút szülni neki. Marlene közben huszonhat éves lett. Gyönyörűbb volt, mint tizenkilenc évesen, amikor megismerte Heinrichet. Tudta, hogyan kell örömet okozni egy férfinak az ágyban és az ágyon kívül, és rendkívül boldoggá tette Henry Bannockot. Az a tény, hogy volt egy ötéves fia, még kívánatosabbá tette a férfi számára. Karl Pieter Kurtmeyer hasonlított az anyjára. Ha lehet, még az anyjánál is szebb volt. Sűrű szőke haja és határozott vonalú álla volt. Szemének belső redője és szemöldökének vonala titokzatos és elgondolkodó arckifejezést kölcsönzött neki. Ezek az apró tökéletlenségek mintha kihangsúlyozták volna többi arcvonását. Karl intelligens és értelmes gyerek volt. Már egész fiatalon beszélt spanyolul, franciául, németül és angolul. Mindig mindenből jelest kapott. Henry-re mély benyomást tettek a jóképű, ugyanakkor okos és készséges személyek. Karl anyjához hasonlóan mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezett. Amikor Henry Bannock feleségül vette Marlene Imeldát, formálisan is örökbe fogadta Karlt, és nevét Carl Pieter Bannockra változtatta, elhagyva keresztnevei teuton írásmódját. Henry kapcsolatait igénybe véve helyet szerzett Carlnak Texas egyik legrangosabb iskolájában, a St. Michaels elemi iskolában, ahol Carl szinte kivirult. Mindig ott volt osztálya első három legjobb tanulója

között, emellett futballozott és kosárlabdázott az iskola csapatában. Odahaza Marlene Imelda bebizonyította, hogy Henry, ellenségei rosszindulatú feltételezései ellenére, nem volt magtalan. Házasságuk harmadik évében egy három és fél kilós lánynak adott életet. Sacha Jean is kivételesen gyönyörű volt – akárcsak az anyja. Kedvessége és érzékenysége mellé rendkívüli zenei érzék is társult. Hároméves korától taníttatták zongorázni, és hétéves korára már a klasszikus repertoár legtechnikásabb darabjait játszotta – Rahmanyinov 3. zongoraversenyét is közéjük értve. Sacha Jean majomszeretettel csüngött bátyján, Carlon. Sacha még kilenc éves sem volt, amikor Carl közösülésre kényszerítette. Hat hónapon át készítette erre elő úgy, hogy amikor kettesben voltak, péniszét simogattatta vele. Carl ekkor már majdnem tizenöt éves, és szexuálisan koraérett volt. Megtanította Sachának, hogyan bánjon a péniszével. Szervét húga kezébe tette, és addig húzogattatta vele rajta a bőrt, amíg el nem élvezett. Türelmes és kedves volt a húgához; elmondta neki, mennyire szereti, milyen szépnek és okosnak tartja, mennyire az örömére szolgál. Az ártatlan Sacha közös titkuknak tartotta ezeket az élvezetes játékokat – és nagyon szerette a titkokat. Carl legszívesebben a családi otthon hatalmas kertjében lévő uszoda öltözőjét használta a húgával való intim együtt – létekre. A legjobb alkalom erre akkor adódott, amikor apjuk Alaszkába ment üzleti útra, és anyjuk ebéd után visszavonult pihenni. Marlene-nek szokásává vált ebéd után három vagy több citromos gin-koktélt elfogyasztani és ilyenkor bizonytalan léptekkel tántorgott el a hálószobájáig. Carl ezt az időpontot választotta ki, hogy Sachaval úszni menjen. Az első alkalommal, amikor Carl a szájába elvezett, Sacha teljesen megdöbbent. Undorodott az ízétől, sírt, és azt mondta Carlnak, hogy többet nem játszik vele. Bátyja megcsókolta, és azt mondta, hogy nem baj, ha Sacha nem szereti. Ő azért továbbra is szereti Sachát. De nem úgy viselkedett, mintha még mindig szerette volna. A rákövetkező hetek során nagyon távolságtartó volt, és rosszindulatú, gyűlölködő szavakat vagdalt a fejéhez. A végén Sacha javasolta, hogy ebéd után együtt menjenek úszni. Aztán hozzászokott az ízhez. De Carl néha túl mélyre nyomta le a torkán, és Sacha éjszaka álomba sírta magát. De továbbra is csak

egyetlen dolog számított neki: hogy a bátyja megint szeresse. Aztán egy délután Carl levetette vele a bugyiját. Leült a húga elé a padra, és megérintette a lába között. Sacha lehunyta a szemét, és megpróbált nem elhátrálni, amikor bátyja belédugta az ujját. Végül Carl felállt, és ráélvezett a pocijára. Utána azt mondta Sachának, hogy undorítónak tartja, törölje magát tisztára, és senkinek ne beszéljen a dologról. Szó nélkül kiment. Sacha azon az estén nem volt hajlandó enni. Anyja két kanál ricinusolajat adott be neki, és másnap nem engedte iskolába. Három héttel Sacha kilencedik születésnapi partija előtt, amikor a házban csend volt, Carl bejött Sacha hálószobájába. Levette a pizsamanadrágját, és bebújt a húga mellé az ágyba. Amikor péniszét betolta Sachába, a kislány a fájdalomtól felsikított. De senki nem hallotta. Miután Carl visszament a szobájába, Sacha észrevette, hogy vérzik. Leült a WC-re, és hallgatta, ahogy vére a kagylóba csöpög. Túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy szóljon az anyjának. De tudta, hogy anyja bezárkózott a hálószobába, és úgy se reagálna kopogására, könyörgésére. Egy idő után a vérzés elállt. Hálóruháját a combjai közé gyűrte, és eldöcögött a folyosó végére, az ágyneműs szekrényhez. Kivett egy tiszta lepedőt, és kicserélte a véreset. Aztán lelopakodott az üres konyhába, és a piszkos pizsamát és a véres lepedőt belegyömöszölte a szemeteszsákba. Másnap az iskolában mindenki őt bámulta. Rendszerint ő volt a matematika órák egyik sztárja, de most egyetlen feladatot sem tudott megoldani. A tanár az óra végén magához hívta, és leszidta gyenge teljesítményéért. – Mi van veled, Sacha? – A földre dobta az asztalon előtte fekvő papírlapot. – Ez nem te vagy. Sacha képtelen volt válaszolni. Hazament, ellopott egy borotvapengét az apjától, és felvágta mindkét csuklóját. Az egyik szobalány meglátta, hogy vér szivárog az ajtó alól, és sikoltozva a konyhába rohant. Az inasok betörték az ajtót, és megtalálták. Kihívták a mentőt. Szerencsére a vágások nem voltak túl mélyek, és Sacha nem volt életveszélyben.

Marlene három hétig nem engedte iskolába. Amikor Sacha visszament, közölte a zenetanárral, hogy abbahagyja a zongorázást. Nem jelent meg a következő péntekre szervezett zenés estén. Néhány nappal később, egy ollóval kopaszra nyírta magát, és addig karmolta az arcát, amíg vérezni nem kezdett. Úgy vélte, pattanásokat távolít el a bőréről. Arca nyúzott lett, modora rejtelmes és ideges. Tekintete zavarossá vált. Többé már nem volt gyönyörű. Carl közölte vele, hogy csúnya, és többé nem akar vele játszani. Sacha egy hónappal később megszökött otthonról. A rendőrség kilenc nappal később az új-mexikói Aibuquerque-ben találta meg, és visszavitte. Pár hónappal később ismét megszökött. Ez alkalommal egészen Kaliforniáig jutott el, mielőtt megtalálták volna. Amikor visszaküldték az iskolába, felgyújtotta a zenetermeket. A tűz az egész zene-szárnyat elpusztította. A kár több millió dollárra rúgott. Egy hosszadalmas és alapos kivizsgálás után Sachát beutalták a pasadenai Kilenc Szilfa Pszichiátriai Intézetbe, ahol hosszú és bonyolult kezelést kapott, és részt vett egy rehabilitációs programban. Senki soha, egyetlenegyszer sem gyanította, hogy bármilyen módon bántalmazták. Úgy tűnt, hogy Sacha is teljes mértékben törölte a történteket emlékezetéből. Gyors ütemben hízni kezdett. Hat hónap sem telt bele, és teste óriásira duzzadt, klinikai értelemben elhájasodott. Haját a fejére simítva hordta. Tekintete eltompult, eltűnt belőle az értelem, és annyira rágta a körmeit, hogy ujjhegyei tömpe csonkká deformálódtak. Szinte folyamatosan szopta a hüvelykujját. Egyre idegesebbé és rendkívül agresszívvé vált. A legkisebb provokációra nekiment az ápoló személyzetnek és más betegeknek. Különösen a személyzet azon tagjaival szemben viselkedett ellenségesen, akik a családjához fűződő kapcsolatáról próbálták faggatni. Álmatlanságban szenvedett, és elkezdett alva járni. Amikor a család először engedélyt kapott rá, hogy meglátogassa, Sacha mogorva és visszahúzódó volt. Állatszerű morgással válaszolt szülei kérdéseire, és egytagú szavakat motyogott. Nem ismerte meg egykor szeretett bátyját. – Nem üdvözlőd Carl Pietert, drágám? – kérdezte tő e kedvesen az anyja. De Sacha elfordította tekintetet. – De hát ő a bátyád, Sacha drágám – erősködött Marlene. Sacha

kissé felélénkült. – Nekem nincs bátyám – mondta. Először használt teljes mondatot, de továbbra se nézett fel a padlóról – Nem akarok bátyát. Henry Bannock erre felállt, és így szólt a feleségéhez: – Azt hiszem, Carl és én most több kárt okozunk azzai, ha in maradunk, mint azzal, ha elmegyünk A parkolóban leszünk. – Fejével odaintett Carlnak. – Gyere, fiam! Menjünk innen! Henry irtózott a nyomorúság és szenvedés bármilyen formájával való szembesüléstől. Különösen akkor, ha személyesen ő is érintett volt benne. Egyszerűen elzárkózott előle, leválasztotta magát róla, és otthagyta. Sem ő, sem Carl Pieter nem ment többé vissza a Kilenc Szilfa Pszichiátriai Intézetbe. Marlene viszont soha nem hagyott ki egyetlen látogatási napot sem. A sofőr minden vasárnap elvitte a száz kilométerre lévő Pasadenába, ahol az egész napot csendes és visszahúzódó lányával töltötte. Az egyik látogatásra magával vitte DVD-n Rahmanyinov zongoraversenyeit, hogy lejátssza Sachának a hordozható lejátszón. Remélte, hogy felébreszti velük Sacha érdeklődését a zene iránt. De alig hangzott el a D-moll Concerto első térelének első néhány üteme, Sacha talpra ugrott, és mániákus dühvel a falhoz vágta a lejátszót, ami ripittyává tört. Sacha levetette magát a padlóra, térdét magzati pózban felhúzta mellkasához, szájába kapta a hüvelykujját, és fejét ritmikusan a padlóhoz csapkodta. Ez volt az utolsó alkalom, hogy lene megpróbált beavatkozni a kezelésbe. Attól kezdve versolvasásra és az elmúlt hét lényegtelen, eseményeinek a részleteire szorítkozott. Sacha csendes és terjesen zárkózott maradt. Előre-hátra hintázott a széken, mintha hintalón ült volna, és a falat bámulta. *** Hónapokkal később Marlene Imelda felfedezte, hogy ismét állapotos. Megvárta, amíg a nőgyógyász meghatározza az embrió nemét, aztán a következő látogatásán a Kilenc Szilfában bizalmasan közölte Sachával az eredményt. – Sacha drágám, csodálatos hírem van. Állapotos vagyok, és lesz egy kishúgod. Sacha anyja felé fordult, és a látogatás során először nézett az arcába. – Húgom? Saját húgom? Nem bátyám? – kérdezte tiszta, világosan

érthető hangon. – Igen, drágám. Saját kishúgod lesz. Hát nem izgalmas? – Igen, nagyon akarok egy húgot. De báty nem kell! – Szerinted milyen nevet adjunk neki? Melyik név tetszik neked? – Bryoni Lee! Nagyon tetszik az a név. – Ismersz valakit, akinek ez a neve? – Volt egy lány az iskolában, ő volt a legjobb barátnőm. – Sacha elmosolyodott. – De az apja új munkahelyet talált, és elköltöztek Chicagóba. – Élénk volt, és úgy beszélt, mint az ő korabeli normális gyerekek. Hétről-hétre az új babáról beszélgettek, és Scaha hétről – hétre ugyanazokat a kérdéseket tette fel ugyanabban a sorrrendben. És nevetett anyja válaszain. Amikor Marlene nyolcadik hónapos lett, Sacha a látogatás alatt végig ott ült mellette, és Marlene a hasára tette a lánya kezét. Amikor a baba először mozdult meg a keze alatt, Sacha izgatottan felsikoltott, méghozzá olyan hangerővel, hogy az ügyeletes nővér berohant a látogató szobába. – Mi a baj, Sacha? – kérdezte. – A kishúgom. Jöjjön, tapogassa meg a kezével! Marlene három hónapos korában hozta el először Bryoni Lee-t Sachához. Sacha kezébe vehette húgát, leült vele, és az egész látogatás során az ölében tartotta. Gügyögött neki, ránevetett, és anyját faggatta vele kapcsolatban. A Bryonival tett első látogatás után Marlene nem hagyott ki egyetlen hetet sem, és Sacha figyelemmel kísérhette Bryoni Lee növekedését. Terapeutája felismerte azt a jótékony hatást, amelyet a csecsemő gyakorolt Sachára, és tevékenyen ösztönözte a kapcsolatot. Múltak az évek. *** Bryoni Lee is gyönyörű gyerekké cseperedett. Picike volt és kecses, tündéri arcvonásokkal és feltűnően sötét szemekkel. Szív alakú arca élénk és kifejező volt. Az emberek ösztönösen szerették, és mindig mosolyogtak, ha belépett a szobába. Varázslatosan énekelt, és a lábát is mintha táncra teremtették volna. De erős akaratú és magabiztos volt. Bryoni Lee természetes helye a csapat élén volt. Apjához, hasonlóan született vezető és szervező volt. Bármelyik gyerekcsoportban

erőfeszítés nélkül át tudta venni a vezetést, és még az idősebb fiúk is meghajoltak az akarata előtt. Henry-nek szüksége volt egy kis időre, hogy megszokja, olyan gyerek van a házban, akit fölött nem tud teljes mértékben uralkodni – főleg azért, mert lány volt, és kész volt szembeszállni vele. Henry-nek határozott nézetei voltak a nemek közötti különbségekkel, a gyerekek és a szülők szerepével, a gyerekek és a szülők valamint a férfiak és a nők egymáshoz való viszonyával kapcsolatban. Bryoni Lee örömöt okozott neki az eszével és hogy jó volt ránézni, ugyanakkor megijesztette azzal, hogy visszabeszélt és vitatkozott vele. Szörnyen fel tudta bosszantani Henry-t, llyenkor Henry kiabált vele, megfenyegette, hogy elfenekeli. Egyszer be is tartotta a fenyegetését. Kihúzta a derékszíjat, és végigvert vele a hátán és a lábszárán. Az ütés hosszú vörös csíkot hagyott maga után, de Bryoni állta a sarat és nem sírt. – Papa, ilyet nem szabadna csinálnod – mondta komoly arccal. – Te magad mondtad, hogy úriember soha nem üt meg egy hölgyet. Henry, aki komcsi repülőgépeket lövöldözött le Korea egén, aki képes volt akárhány nagydarab bugrist és olajmunkást eszméletlenre verni, meghátrált egy tizenegy éves lány előtt. – Ne haragudj! – mondta a kislánynak, miközben derékszíját visszafűzte a nadrágja bujtatójába. – Igazad van. Nem lett volna szabad ezt tennem. Többet nem is teszem. Megígérem. Neked viszont hallgatnod kell rám, Bryoni Lee! Ami őt illeti, elkezdett odafigyelni arra, amit a gyerek mondott. Ez olyan gesztus volt a részéről, amit csak nagyon ritkán gyakorolt más nőnemű személlyel szemben. Legnagyobb meglepetésére felfedezte, hogy Bryoni Lee-nek gyakrabban volt igaza, mint nem. *** Az az év, amelynek során Bryoni Lee betöltötte tizenkettedik életévét, emlékezetes volt a Bannock-család számára. Májusban Henry megvette első off-shore mélyvízi olajkútját. A Bannock Olajtársaság piaci értéke elérte a tíz milliárd amerikai dollárt. Júniusban megvette Gulfstream V típusú sugárhajtású magánrepülőgépét, amelyet rendszerint maga vezetett. A Bannock-család még ugyanebben a hónapban beköltözött új Forest Drive-i otthonába, amelyet Andrew Moorcroft tervezett a Moorcroft

and Haye Architects-től. A nyolc hálószobás házat hétholdas kert vette körül, és abban az évben az amerikai építész kamarától elnyerte az év legjobb háza díjat. Júniusban Carl Pieter Bannock húsz éves lett. Cum laude lediplomázott Princetonban, és a Bannock Olajtársaság houstoni központjába ment gyakornoknak. Júliusban Henry Bannock megkérte régi barátját, a jogász Ronnie Buntert, hogy hozza létre a Henry Bannock Családi Alapítványt, hogy életük végéig tartó védelmet nyújtson szorosabban vett családjának mindennemű bajjal és rosszal szemben. Augusztusig izzadtak és szenvedtek az Alapítvány alapító okirata és a hozzá kapcsolódó rendelkezések megszövegezésével, mikor is Henry végre aláírta. Ronald Bunter az eredeti okiratot cége páncéltermében tartotta, Henry pedig az egyetlen másolatot a Forest Drive-i ház páncéltermében helyezte el. Ugyanabban az évben, augusztusban az orvosok Kilenc Szilfában közölték Henry-vel és Marlene-nel, hogy Sacha soha nem lesz képes önálló életre az intézményen kívül, és egész hátralévő életében gondoskodásra szorul. Henry szótlanul hallgatta végig az ítéletet, Marlene pedig egy üveg Bombay Sapphire ginnel bezárkózott pazarul berendezett új hálószobájába. Szeptemberben Marlene Imelda bevonult a houstoni drogklinikára, hogy végigcsináljon egy alkoholisták számára indított, három hónapos rehabilitációs programot. Októberben Henry Bannock elvált Marlene Imelda Bannocktól, és megkapta a teljes felügyeleti jogot mindkét lánya – Sacha és Bryoni Lee – felett. Carl már felnőtt volt. ezért az ő neve nem szerepelt a válási iratok között. Miután Marlene drogprogramja befejeződött, a Kajmánszigetekre költözött, és egyedül élt egy gyönyörű, tengerparti ingatlanban, ahol nagy létszámú bennszülött személyzet gondoskodott róla. Mindez a válási egyezség része volt. Október végén a polgári repülési bizottság nem hosszabbította meg Henry Bannock kereskedelmi-pilóta engedélyét. Elbukott az orvosi vizsgálaton. – Mi a fenéről beszél? – kérdezte Henry a vizsgálatot vezető orvostól. – Épp most vettem magamnak tizenkét millióért egy Gulf Stream-et! Ugyanolyan kondícióban vagyok, mint amikor Sabre-Jettel

repültem Koreában. – Tiszteletteljesen emlékeztetem, Mr. Bannock, hogy az harminc évvel ezelőtt volt. Azóta úgy dolgozott, mintha egy személyben egy összeláncolt kényszermunkás csoport lenne. Mikor volt utoljára szabadságon? – Ennek meg mi köze az egészhez? Nem volt időm nyaralgatni. – Hát pontosan erről van szó, uram. És mondja el, hány Havanna szivart szívott el Korea óta? Hány palack Jack Daniels-nek nézett a fenekére? Hányszor edzette magát? – Maga egyre arcátlanabb, fiacskám. – Henry arca vörösre váltott. – Ez az én magánügyem. – Elnézését kérem, de ugyanakkor közölnöm kell önnel, hogy a pitvari remegés jellegzetes tüneteit produkálja. – Kíméljen meg a tudományos halandzsától. Miről remeg és fecseg itt? – Azt próbálom az értésére hozni, hogy a szíve úgy táncol, mint Gene Kelly, amikor szteroidot szed. De ez még csak az egyik fele a dolognak. A vérnyomása Neil Armstrong-i magasságokban jár. Ha én lennék az orvosa, Mr. Bannock, azonnal Coumadin-kúrára fognám. – De hál’ istennek nem maga az orvosom. Hallottam erről a Coumadin-izéről. Tudom, hogy patkányméregként használták, és nem olyan az íze, mint a Jack Danielsnek; szóval beveheti vagy kerek golyóvá gyúrhatja, és feldughatja a hátsójába, Dr. Menzies. – Henry felállt, és kiment a helyiségből. Henry pilótaengedély nélkül is folytatta a repülést imádott Gulfstreamjével. Felfogadott két kereskedelmi pilótát, akik falaztak neki. De néha, az éjszaka közepén arra ébredt, hogy szíve egyenetlenül verdes a mellkasában. Mégsem volt hajlandó másik orvoshoz menni. Nem akarta, hogy felolvassák előtte a halálos ítéletét. Annak tudatában, hogy napjai meg vannak számolva, még inkább belevetette magát a munkába. Még a gondolatát is elfogadhatadannak tartotta annak, hogy lemondjon Havanna szivarjairól és szeretett Jack Daniels-éről. Úgy, hogy ki is verte a fejéből. Novemberben Bryoni Lee megnyerte az állami matematika-versenyt, ahol versenytársai három-négy évvel voltak idősebbek nála, és osztálytársai megválasztották az Egyesült Államok legvalószínűbb

jövőbeli elnökének. Távol lévő anyjától átvette nővére látogatásának feladatát. Henry színes bőrű sofőrje és testőre, Bonzo Barnes minden vasárnap elvitte a Kilenc Szilfába, Sachához. Bonzo korábban nehézsúlyú bokszoló volt. Mindenki máshoz hasonlóan ő is szerette a kis Bryonit. Bryoni előre ült Bonzo mellé, és vidám beszélgetéssel töltötték az utat Pasadenáig, és onnan vissza. Ugyan annak az évnek a decemberében, mialatt Henry Bannock Abu Zarában az ottani Bannock koncessziókat ellenőrizte, Carl Pieter Bannocknak végre sikerült megfejtenie Henry Bannock páncélszobájának jelszavait és kódjait. Carl talált egy helyet az uszoda teraszán, ahonnan lopva belátott apja dolgozószobájába. Egyik szombaton egy tízszeres nagyítású Zeiss távcsövön keresztül látta, hogy Henry leül az íróasztalhoz, visszahajtja határidőnaplója selyem-bélését, és előhúzza saját cégkártyája egyik példányát, amelyet oda rejtett. A kártya hátulján egv hosszú betű – és számsor látszott Henry lendületes kézírásával. Henry átment a szobán személyes páncélterme acél ajtajához, és a kártyát a kezében tartva a jelszónak megfelelően előre-hátra forgatta a zár tárcsáját. Aztán a záró kereket elfordította az óramutató járásával ellentétes irányban, és kinyitotta a nehéz ajtót. Carlnak várnia kellett néhány hetet, amíg apja elindult következő üzleti útjára. De akkor tíz nap és tíz éjjel állt a rendelkezésére. Az első éjszaka számos meghiúsult próbálkozás után sikerült végrehajtania a bonyolult műveletsorozatot, amellyel hatástalanítani tudta a zárszerkezetet. A végén feltárult előtte a páncélterem acél ajtaja. A következő éjszaka lefényképezte a helyiség belsejét, elrendezését és tartalmát. Mielőtt bármit elmozdított volna, tudnia kellett a pontos, eredeti helyét. Tudta, hogy apja akár a legcsekélyebb változást is azonnal észrevette volna. Sebész kesztyű volt rajta, nehogy ujjlenyomatokat hagyjon hátra bármin is, és a legkisebb részletre is alaposan odafigyelt. A harmadik éjszaka nekiláthatott a helyiség tartalmának az átvizsgálásához. A színarany rudak a padlón tornyosultak. Súlyuknak az acél és beton alapzat állt ellen. Az aranykészlet értékét 50-60 millió dollárra becsülte. Henry viselkedésére mindig is a vakmerő bátorság és a megfontolt

óvatosság sajátságos elegye volt a jellemző. Ez a készlet a vésztartaléka volt. A következő polcsor Henry kitüntetéseivel és számara különösen fontos fényképekkel és emléktárgyakkal volt tele. A felettük lévő acélpolcokon iratok, részvények, kötvények, és a Henry személyes tulajdonát képező számtalan tárgy és koncesszió jogi dokumentumai sorakoztak. A többi jelentős vagyontárgy a Bannock Olajtársaság jegyzékében szerepek. Carl fentről a negyedik polcon találta meg azt, amit valójában keresett. Már tudomása volt a Henry Bannock Családi Alapítvány létezéséről. Még Princetonban volt, amikor elkezdte meghekkelni apja háló – és dolgozószobai telefonjait. Még Henry-nek a Bannock Olajtársaság központjában lévő magánvonalaival is megpróbálkozott, de a Bannock székházat védő biztonsági kordon áttörhetetlen volt. Carl kénytelen volt a hálószobába vezető vonal lehallgatására hagyatkozni, amelyen Henry korábbi feleségeivel, illetve szeretőivel beszélt. De ami ennél fontosabb: Carl másolatot készített azokról a beszélgetésekről, amelyeket Henry a lenti dolgozószobából folytatott üzletfeleivel és jogászaival. Fültanúja volt számos megbeszélésnek Henry és első számú jogásza, Ronald Bunter között a Családi Alapítvány alapító okiratának megalkotása során. De a végleges alapító okirat tartalmáról és kitételeiről csak halvány elképzelései voltak. Most végre megtalálta a Henry tulajdonát képző vaskos másolatot a negyedik polc közepén. Nem vetette rá magát. Mielőtt kinyitotta volna, nagyitóüvegen keresztül aprólékosan megvizsgálta. Megjegyezte azokat a lapokat, amelyeket Henry egy csepp ragasztóval összeragasztott, és óvatosan szétválasztotta, majd elolvasásuk után ismét összeragasztotta őket. A harmincadik és harmincegyedik oldal között megtalálta azt a szőrszálat, amelyet Henry a befúrakodók számára tett oda csapdának. Ráismert benne Henry saját – erős göndör – szőrére; az oldalszakállából tépte ki. Carl beletette egy üres fehér borítékba, és amikor végzett a dokumentum elolvasásával, visszahelyezte a helyére. Ezek az előkészítő intézkedések és az apja visszaérkezéséig

hátralévő három zavartalan éjszaka elég időt biztosított Carl számára, hogy átrágja magát a Henry Bannock Családi Alapítvány alapító okiratán. És amit az iratban olvasott, saját hatalma szárnyaló érzésével töltötte meg. Az alapító okirat majdnem isteni mértékű hatalommal ruházta fel. Fegyvere volt a világgal szemben, és dollár milliárdok védelmezték. Legyőzhetetlen volt. *** Sacha Jean az évek során fokozatosan visszafejlődött, végül pedig egy öt-hat éves kisgyereknek az értelmi színvonalát is alig érte el. Agyának eltompulásával és kikapcsolásával egyidejűleg világa is beszűkült. Az egyik középkorú ápoló – nővéren, aki különösen kedves volt hozzá, és Bryonin, a kishúgán kívül már senkit sem ismert meg. Mikor ápolónője elérte a nyugdíjas kort, Sacha már eddig is beszűkült világa ismét a felére zsugorodott, és kétségbeesetten függeni kezdett Bryonitól. Ha az időjárás megengedte, ők ketten minden vasárnapot együtt töltöttek a Kilenc Szilfa kertjében. Ahogy telt az idő, az orvosok meggyőződtek róla, hogy Bryoni milyen megbízható és felelősségteljes. Habozás nélkül egész napra teljesen rábízták Sachát. Sacha 18 éves volt, és kórosan elhízott. Toronyként magasodott kishúga fölé. Bryoni anyáskodott fölötte, és kézen fogva vezette kedvenc helyére a tóparton, ahol piknikeztek és a kacsákat etették. Sacha már nem tudott elég hosszú ideig figyelni ahhoz, hogy olvasson, de imádta a mondókákat. Bryoni felolvasta őket neki. Ugróiskolát, utánzósat és bújócskát játszottak. Bryoni végtelenül türelmes volt. Megetette Sachát az ebéddel, amit otthonról hozott a piknikre, és megtörölgette az arcát meg a kezet, mikor végzett az evéssel. Kivitte a mosdóba, és segített neki kitörölni magát és elrendezni a ruházatát, amikor kész volt. Sacha különösen azt szerette, ha a hátát csiklandozzák. Levette a blúzát, hasra feküdt a pokrócon, aztán megkérte Bryonit, hogy csiklandozza meg a hátát. Amikor abbahagyta, Sacha mindig így kiáltott fel: – Még! Még! Az egyik vasárnap Bryoni éppen csiklandozta, amikor Sacha elég tisztán hallhatóan így szólt: – Ha valaha is a pipics akar nyúlni, ne engedd! Bryoni keze simogatás közben megállt. Megpróbálta megfejteni, mit

is mondott az imént nővére. A pipics gyerek-nyelvi szavuk volt a hüvelyre. – Mit mondtál, Sacha? – kérdezte óvatosan. – Mikor? – Most, az előbb. – Semmit se mondtam sose – tagadta Sacha. – De mondtál. – Sose mondtam. Nem mondtam semmit sose. Sacha már kezdett zaklatottá és idegessé válni. Bryoni ismerte a tüneteket. Mindjárt össze fog gömbölyödni a földön, a hüvelykujját cumizza és fejét a földhöz veri. – Tévedtem, Sash. Persze, hogy nem mondtál semmit. Sacha lassacskán megnyugodott, és a kiskutyájáról kezdett beszélni. Vissza akarta kapni a kiskutyáját. Legutóbbi születésnapjára édesanyja hozott neki egy kiskutyát, de nagyon erős volt és halálra szeretgette meg szorongatta. Azt kellett mondani neki, hogy alszik, csak úgy tudták elvenni tőle a tetemet. Folyton arra kérte Bryonit hogy, hozza vissza neki. De az orvosok nem engedték, hogy Sachanak másik háziállata legyen. A következő vasárnap ragyogó idő volt, sütött a nap, és ugyanazon a helyen piknikeztek a tóparton. Sacha nem szerette, ha valami megváltozik. A változás idegessé és bizonytalanná tette. Mikor megették az ebédjüket, Sacha követelőzni kezdett: – Vakard meg a hátam! – Mi a varázsszó? – kérdezte Bryoni. Sacha gondolkozott egy ideig, igyekezetében a homlokát ráncolta, de végül feladta: – Elfelejtettem. Mondd meg, mi az! – Talán az a szó, hogy kérlek? – Igen. Igen, ez az, kérlek. – örömében tapsikolni kezdett – Kérlek, Bryoni. Szépen kérlek, vakard meg a hátamat. – Sacha levette a blúzát és elnyújtózott a pokrócon. Egy idő múlva Bryoni azt gondolta, elaludt, Sacha azonban hirtelen azt mondta: – Ha hagyod, hogy a pipicsedhez nyúljon, beléd fogja döfni a kemény micsodáját, és attól majd vérezni fogsz. Bryoni megdermedt. A szavak mélyen megrázták, szinte fizikailag rosszul lett. Ennek ellenére úgy tett, mintha mit sem hallott volna, és

tovább simogatta Sacha hátát. Egy idő után Sacha rázendített a Tojás Tóbiás a falon ültre. Sacha megpróbált bekapcsolódni, de teljesen összezagyválta a szavakat, és mindketten nevettek. Aztán Sacha így szólt: – Ha a pipicsedbe döfi a micsodáját, nagyon fog fájni és vérezni fog. Agykárosodásának egyik következménye az volt, hogy mindent újra és újra elismételt. – Most már mennem kell, Sash – szólt végül Bryoni. – Jaj, ne! Kérlek, maradj még egy kicsit. Nagyon félni kezdek és szomorú leszek, ha hazamész, és magamra hagysz– Jövő vasárnap visszajövök. – Megígéred? – Igen, megígérem. *** Következő vasárnap Bryoni magával hozott egy új diktafont, amit Henry-től kapott a születésnapjára. Sachával kéz a kézben sétáltak le a tóhoz. Bryoni vitte a pokrócot és a piknik-kosarat. Amikor kedvenc helyükre értek, Sacha kiterítette a pokrócot, és megbizonyosodott róla, hogy sem ráncok sem gyűrődések nincsenek rajta. A pokróc eligazítása az ő feladata volt, nagyon komolyan vette, és büszke volt rá, hogy képes tökéletesen kiteríteni. Amíg a nővére minden figyelmét a pokrócra fordította, Bryoni előcsúsztatta a telefont a farmerzsebéből, bekapcsolta a magnó üzemmódot, és visszatette a zsebébe anélkül, hogy Sacha észrevette volna. A nap úgy folytatódott, ahogy szokott. Megetették a kacsákat és Sacha kiskutyájáról beszélgettek, aki az ő mama – kutyusával lakott a mennyországban. Megebédeltek, és Bryoni kikísérte Sachát a mosdóba. Visszatértek a tópartra és lefeküdtek a pokrócra. Sacha megkérte, hogy vakargassa meg a hátát, és Bryoni hozzátetette vele, hogy légy szíves. Aztán, miközben Sacha hátát csiklandozta, elkezdte duruzsolni a Tojás Tóbiást. Ez gondolatokat ébresztett Sacha beteg elméjében, pontosan úgy, ahogy Bryoni remélte. Sacha egyszerre csak így szólt: – Nem szerettem, amikor belespriccelt a micsodájával a számba. Szörnyű íze volt. Bryoni megborzongott, de folytatta a dünnyögést. Sacha végre

biztonságban érezte magát és tovább fecsegett. – Már egy ideje próbálok visszaemlékezni a erre. Azt mondta, hogy a bátyám, de nekem nincs bátyám. Megmutatta, hogy fogjam a micsodáját és huzigáljam le-föl, míg nem kezdett spriccelni. Szerettem, ha azt mondta, hogy milyen okos vagyok és mennyire szeret engem. Újra elhallgatott, Bryoni pedig tovább dünnyögött, halkan és megnyugtatóan. Sacha hirtelen felült, és felkiáltott: – Most már emlékszem! Carl Pieternek hívták, és tényleg a bátyám volt. De aztán elment. Mind elmentek, a mamám és a papám, mind elmentek és magamra hagytak, mind, kivéve téged Bryoni. – Én nem hagylak el soha, Sash. Mindig együtt leszünk, mint jó testvérek. Sacha megnyugodott és újra a hasára fordult. Bryoni simogatta a hátát, és halkan dünnyögött. Sacha hirtelen olyan hangnemben szólalt meg, ami inkább hasonlított egy tizennyolc éveséhez, ami valójában volt, mint egy öt éveséhez, amivé vált. – Igen, most már emlékszem, hogy a bátyám, Carl volt az is, aki aznap éjjel bejött a szobámba, és bemászott az ágyamba. Carl volt az, aki szétnyitotta a lábamat, és mélyen belém dugta a nagy kemény micsodáját, és spriccelt belőle. Sikoltoztam, de senki se hallotta meg. Véreztem, és nagyon fájt, de nem mondtam el soha senkinek, mert Carl azt mondta, hogy ne. Szerinted jól tettem, Bryoni? – Persze, kedves nővérkém. Nagyon jó kislány vagy. mindig mindent jól csinálsz. – Bryoni, ígérd meg, hogy soha nem hagysz el! – Megígérem, hogy nem hagylak el soha, drága kis Sash-om. *** Amikor Bryoni azon a bizonyos vasárnap estén hazaért a Kilenc Szilfából, Carl vadonatúj Ford Musztángja a kocsi feljárón parkolt. Amikor belépett az első bejáraton, Carl épp futva jött le a főlépcsőn. Öltöny és nyakkendő volt rajta Cipője ki volt fényesítve, haja le volt nyalva, és csillogott az olajtól. – Hahó, Bree! – kiáltott le a húgának. – Hogy van a dilis testverünk? Még mindig a tündérekkel játszadozik? – Sacha teljesen jól van. Nagyon helyes és aranyos lány. – Bryoni nem bírt az arcába nézni – abba a gőgös és önelégült arcba. Carl gyorsan elvesztette érdeklődését Sacha iránt. Csak azért

említette a nevét, hogy bosszantsa Bryonit. Megállt az egészalakos tükör előtt a lépcső alján, és megigazította a csomót a nyakkendőjén. Aztán elővette a fésűjét, és gondosan elrendezett néhány rendetlen hajszálat. – Fontos randim van ma este. Már több mint egy hónapja liheg utánam a csaj. Ma este szerencséje lesz. Hogy nézek ki, Bree? – szembe fordult vele, és széttárta a karját: – Ratatata! Minden nő álma, ugye? Bryoni megállt előtte, és erőt vett magán, hogy képes legyen az arcát szemügyre venni. Sok barátnője azt mondta, hogy a bátyja a legjobb képű férfi, akit valaha láttak. Rádöbbent, hogy gyűlöli őt. Beteges, elferdült, szadista disznó. – Tudod, Carl, csak most veszem észre, hogy a jobb szemed nagyobb, mint a bal. – felelte, mire a fiú megrökönyödve fordult vissza a tükör felé. A kislány elsietett mellette, ahogy felszaladt a lépcsőn a szobájába. Tudta, hogy hetekig a szemei egymáshoz viszonyított mérete miatt fog gyötrődni, aminek azért örült. A papája nem volt otthon. Elment az új Jumbo Jetjével, ezzel a hatalmas utasszállító géppel valami Abu Zara nevű jópofa közép-keleti országba, és még vagy tíz napig nem fog hazajönni. Egyedül volt a nagy házban. Letelefonált a konyhába, és megkérte Sütit, hogy hadd vacsorázzon inkább a személyzeti ebédlőben, a házi cselédekkel, mint elvedül az ódon nagy ebédlőben. Süti el volt ragadtatva. Mindannyian szerették Bryonit. – Külön magának sütöttem almás pitét. Miss Bree. – De drága vagy, Süti, tudod, hogy az az abszolút kedvencem! Vacsora után Bryoni bezárkózott a tanulószobába a hálószobája mellett, és átmásolta a Kilenc Szilfában készített felvételt a régi mobiltelefonjára. Ahogy hallgatta, hogy Sacha kedves kisbabás hangján ilyen undorító perverz dolgokról mesél, megint nagyon dühös lett. Azon kapta magát, hogy a tizenkét kaliberes vadászpuskára gondol a papája dolgozószobájában a földszinten. Henry megtanította agyaggalambot lőni, és jó kis céllövő vált belőle. Hirtelen felfogta, hogy fennáll a veszélye annak, hogy elveszti a józan eszét és az ítélőképességét. Erőt kellett vennie magán, hogy visszatérjen eredeti tervéhez. Mikor elkészült Sacha összefüggéstelen visszaemlékezéseinek másolatával, bezárta a telefont az éjjeliszekrénye fiókjába, és visszament az íróasztalához, hogy befejezze másnapi házi feladatát.

Valamivel tíz előtt lekapcsolta a villanyt, de majdnem éjfélig nem tudott elaludni. Aztán Carl Mustangjának bömbölésére ébredt, amint a hosszú kocsi behajtón jött felfelé. Mindig nagyon gyorsan vezetett, ha ivott. A kislány megnézte az időt: tíz perccel múlt három óra. Másnap Sütivel reggelizett a konyhában, és Bonzo elvitte az iskolába, mielőtt Carl előkerült volna a szobájából. A tízórai szünetben a Sacha vallomásainak biztonsági felvételét tartalmazó régi Nokia mobilját legjobb barátnője, Alison Demper őrizetére bízta. Tudta, hogy ha Forest Hill-ben tartaná a felvételt, Carl biztosan rábukkanna. – Esküdj meg az életedre Dupla Dixie esküvel, hogy senkinek se mondod el, hogy neked adtam! – mondta Alisonnak, aki nem tudta mire vélni a dolgot. Engedelmesen az ujjára köpött, kezét a szívére tette, és megesküdött az életére. Iskola után Bryoni fejfájásra panaszkodott, ezért elengedték a délutáni rajzóráról. Egyenesen hazament, és már várta a bátyját, Carlt, amikor az hazaért a munkahelyéről a Bannock Olajtársaság központjából. Általában megállt egy sörre a haverjaival A trubadúrhoz címzett kocsmában, de aznap este már valamivel hét előtt felviharzott a Musztángjával a felhajtón. Bryoni a szobájában az ablakmélyedésben ült. Lekiáltott a bátyjának, amikor az kikászálódott a kocsiból és becsapta az ajtót – Hahó, Carl! Ha van pár perced, szeretnék veled beszélni. Fel tudsz jönni a hálószobámba, kérlek? – Rögtön, hugi. Hallotta amint feldübörög a lépcsőn, aztán kopog a hálószobája ajtaján. – Nyitva – mondta. A fiú benyitott és megállt az ajtóban. – Mi újság, hugi? A lány az ágyán ült, de a karosszéket már a szoba közepére készítette a fiú számára, aki fél lábát a karfán átlógatva elterpeszkedett benne. – Tehát mi van Sachával? Kicsi zöld marslakókat lát. vagy azt képzeli, hogy végre rózsaszín jegesmedvévé változott? – nevetett a saját viccén. – Kérlek, hallgasd ezt meg! – magasra emelte a telefont. – Talán az új abszolút kedvenc rapfelvételed?

Képtelen volt felelni, annyira gyűlölte. Bekapcsolta a magnót, és letette az ágy melletti asztalkára. Csend volt, amíg a magnó végigszaladt a biztonsagi beállításokon, aztán Sacha hangja szólalt meg. Carl megismerte. Kiegyenesedett a székben, lábát levette a karfáról és mindkét lábfejét maga előtt a padlóra tette. „Nem szerettem, amikor belespriccelt a micsodájával a számba. Szörnyű íze volt" – mondta Sacha, és Bryoni látta, hogy bátyja felszisszen, és tekintete az ablak felé fordul, mintha egérutat keresne. De aztán ismét a magnóra tapadt, ahogy Sacha folytatta. „Már egy ideje próbálok visszaemlékezni a nevére. Azt mondta, hogy a bátyám, de nekem nincs bátyám. Megmutatta, hogy fogam a micsodáját és huzigáljam le föl, míg nem kezdett spriccelni. Szerettem, ha azt mondta, hogy milyen okos vagyok és mennyire szeret engem. "Bryoni felemelte a telefont és pár másodperccel előbbre tekerte a felvételt. Aztán újra megnyomta a lejátszás gombot, és visszatette az ágy melletti asztalkára. Sacha hangja határozottabb és érettebb volt, mikor újra megszólalt: „...a bátyám Carl volt, aki aznap éjjel bejött a szobámba, és bemászott az ágyamba. Carl volt az, aki szétnyitotta a lábamat, és mélyen belém dugta a nagy kemény micsodáját, és spriccelt belőle. Sikoltoztam, de senki se hallotta meg. Véreztem, és nagyon fájt, de nem mondtam el soha senkinek, mert Carl azt mondta, hogy ne. Szerinted jól tettem, Bryoni? – Persze, kedves nővérkém. Nagyon jó kislány vagy, és mindig mindent jól csinálsz. ” Bryoni kinyújtotta a kezét és lekapcsolta a magnót, aztán a beálló csendben azt kérdezte: – Azt hiszed, helyesen cselekedtél, Carl? A fiú ajka mozgott, de nem jöttek szavak a szájára. Zakója ujjával megtörölte az arcát, és a finom anyagon hátra maradt izzadság foltokat bámulta. Aztán hirtelen talpra ugrott, felkapta a húga telefonját az ágy melletti asztalkáról, és ugyanabban a szent minutumban hozzávágta az ajtóhoz, amely Bryoni fürdőszobájába vezetett. Alkatrészeire hullott szét. Carl gyors és határozott léptekkel keresztülment a szobán, és rátaposott a maradványokra. A keze remegett, és egész teste reszketett, ahogy újra szembefordult Bryonival. – Az a lotyó! Az a rohadt kis kurva! Te és az a kurva testvéred álmodtátok az egészet! Valld be; ugyanolyan dühöngő őrült vagy, mint

ő! Mindketten féltékenyek vagytok rám! Be akartok feketíteni az apám előtt! De az apám szeret engem! – Az apád egy náci háborús bűnös volt – mondta Bryoni halkan. – Az apád egy Kurtmayer nevű alak volt, aki gázkamrákban embereket gyilkolt, és bordélyházláncot tartott fenn. Te az igazi apád rohadt magzata vagy, Karl Kurtmeyer! – Hazugság! – ordított rá – Te találtad ki az egészet! Hazudsz, te kis kurva! – üvöltött rá. – Nem találtam ki! – felelte Bryoni anélkül, hogy felemelte volna a hangját – Anyánk mindent elmondott nekem az édesapádról egy délután, mikor gint ivott. – Hazugság! Az édesapám Henry Bannock. Én vagyok az egyetlen fia. Szeret engem, és az utóda vagyok Te és az a koszos kis kurva nővéred féltékenyek vagytok rám! Meg akarjátok mérgezni a gondolatait irántam! Ezért terjesztitek rólam ezeket a piszkos hazugságokat! – Mi nem csinálunk veled semmit! Te kínoztad és aláztad meg a saját húgodat. Borzalmas és undorító dolgokra kényszerítetted, aztán megerőszakoltad, és elvetted a józan eszét. – Hazugság! – ordított rá Carl. – Apám sose togia elhinni a hazugságaidat! – El fogja, ha meghallgatja a felvételemet! – Bryoni felállt az ágyról, és nyugodtan szembefordult vele. A fiú sarkon fordult, a magnó szétroncsolt darabjaihoz szaladt, és letérdelt. Összeseperte őket. és a zsebébe tömte. – A magnó nincs többe. Vége. Soha se létezett. Az egész csak egy bolond lány képzelődése volt. – Lemásoltam – mondta Bryoni. A bátyja felállt, és fenyegetően elindult felé. – Hol van? – Ahol sose találod meg. – Add ide! – Soha! – sziszegte elszántan a kislány, mire a fiú megütötte. Nyitott tenyérrel, teljes erőből az arcán. Hátraesett tőle az ágyára. Felkönyökölt, vér volt a szájában, és lefolyt az állán. Véres ajkával vadul morgott rá akár egy sebzett oroszlán: – Soha!

A lány vérének látványa feltüzelte a fiút. A vér mindig ezzel a hatással volt rá. Ha vért látott, elvesztette az eszét. Rávetette magát, és visszanyomta a vállát az ágyra. Majdnem kétszer annyi idős volt, mint a lány, és jóval több, mint kétszer nehezebb nála. Ellenállhatatlan volt az ereje. Beletépett a ruhájába, és ezt röfögte: – Most pedig móresre tanítalak, leckét adok neked tiszteletből. Ugyanazt a leckét, amit a bolond nővérednek adtam. A lány sikoltozott, de Carl a bal keze ujjait a torkára kulcsolta és erősen megszorította, miközben a másik kezével lehúzta alsóneműjét, és egyik térdét felnyomta a lány két combja közé. – Senki sem fog meghallani. Senki sem siet a segítségedre. Senki sem fog hinni neked. A hangja rekedt volt a kéjvágytól. – Tiszteletre kell tanítani! Kinyitotta az övcsatját, és olyan vadul tépte fel a sliccét, hogy az egyik gombja lerepült. Most már érintkezett a bőrük. A lány alsó teste és ágyéka gyermeki volt és teljesen szertelen. Éretlen gyümölcs volt: apró, szűk és száraz. De a fiú feltépte, és bele erőltette magát. A kín egy rohamában a lány Carl vállába mélyesztette a fogait, aki elkáromkodta magát, és meglazította fojtogató szorítását a torkán, hogy szétfeszítse az állkapcsát. Most már mindketten véreztek. Bryoni hátravetette a fejét és sikoltozott és sikoltozott, miközben a fiú egyre előrébb nyomult benne. Lent a konyhában Süti meghallotta a sikolyait, és Bonzo's Barnesért, a sofőrért kiáltott. Ketten rohantak föl a lépcsőn és éppen akkor rontottak be Bryoni hálószobájába, amikor Carl egész teste görcsbe rándult, ő pedig megmerevedett és nyögött a gyönyör extázisában Bryoni vékony félmeztelen teste fölött. Bonzo lehúzta Carlt a húgáról, és átrepítette a szobán. – Ember, mit csinálsz? Ez még csak egy kis csöppség, ember. Ő a te kis húgod, ember. Mit képzelsz, mit csinálsz vele, ember? – üvöltötte Bonzo. A torkánál fogva kapta fel Carlt a padlóról, és megrázta, mint egy patkányt. – Ne bántsd, Bonzo! – kiáltott rá Süti. – A rendőrök majd elintézik. Bonzo ledobta, mint egy zsákot. Carl felült. – Ne, ne hívják a rendőrséget! – könyörgött kétségbeesetten. –

Holnap apám hazajön. Majd ő elintézi. Fizet maguknak... – Fogd be a pofád, disznó-kurva állat! Figyelmeztetlek, ember... – horkant rá Bonzo. Bryoni keservesen sírt a megrázkódtatástól és a fájdalomtól. Süti a keblére ölelte, és azt mondta neki: – Nyugodj meg, picikém! Nem fog többé bántani téged. Már biztonságban vágy. Kinyújtotta a kezét és felvette a vezetékes telefont az ágy melletti asztalkáról. Tárcsázta a 911-et. Majdnem azonnal fogadták a hívást. – Egy kislányt épp most erőszakoltak itt meg. Elég csúnyán vérzik. Elkaptuk a perverz disznót, aki ezt csinálta vele. Küldjenek rendőrt és mentőt! A kék egyenruhás rendőrök két szolgálati kocsival húsz percen belül megérkeztek. Meghallgatták Süti és Bonzo mondandóját, aztán Bryonihoz fordultak. Bryoni felkelt az ágyról, ahova Süti fektette. Szembe fordult a biztos urakkal. A ruhája elszakadt és véres volt. Arca feldagadt egyik szeme körül kék véraláfútás volt, és csak félig tudta kinyitni. Még mindig reszketett. Egy lépést tett a rendőr őrmester felé, de egy vékony vércsík kúszott elő a szoknyája alól, ami lefutott a combján. Felnyögött, és az alhasához kapott. Lassan kétrét görnyedt, és térdre ereszkedett. Süti felemelte, és a keblére szorította. – Szent Isten! – mondta az őrmester – Bilincseljék meg azt a búbánatos nyomorultat! Vigyék be az őrsre! Az emberei megragadták Carlt, és hátracsavarták a karját. – Lassan a testtel, a franc egye meg! – ellenkezett Carl. – Nem kell olyan durván bánni velem! – Talán neked se kellett volna olyan durván elbánni azzal a kislánnyal? – kérdezte egyikük, miközben a bilincset Carl csuklójára zárta. Aztán az őrmesterre pillantott. – Őrmester úr, a fogoly ellenállást tanúsít. Jobb, ha a biztonság kedvéért lábbilincset is teszünk rá. Az őrmester beleegyezően bólintott, majd ismét Sütihez fordult: – Kórházba kell vinnünk a gyereket. Orvosra van szüksége. Süti Bryoni válla köré tekerte a takarót. Bonzo felkapta, és a várakozó rohamkocsihoz szaladt vele. ***

Ronald Bunter felhívta Henry Bannockot a Bannock Olajtársaság Abu Zara-i kirendeltségén. Henry hangja rekedt volt az álmosságtól. – Ajánlom, hogy valami jót mondj, Ronnie. Itt hajnali három óra van. – Bocsánat, Henry, de híreim vannak számodra. És egyáltalán nem jók – mondta Ronald. – Mi tagadás, a lehető legrosszabbak. Van veled valaki? – Persze. Mit képzelsz, szerzetes lettem? – Nem kell, hogy hallja ezt. – Várjál! Átmegyek egy másik szobába. Rövid párbeszéd hallatszott Henry és titokzatos társnője között, majd szünet, aztán Henry így szólt: – Rendben, Ronnie. A klotyón ülök, és zárva van az ajtó. Mondjad! – Carl Pietert letartóztatták. – Jaj, ne! A kis szörnyeteg! – nyögött fel Henry – Ezúttal mi volt? Gyorshajtás? Ittas vezetés? – Bárcsak az lenne, öregem! De attól tartok, sokkal, de sokkal rosszabb. – Ugyan, Ronnie! Ne szemérmeskedj! Ki vele! – Különböző bűncselekményekkel vádolják. A legsúlyosabbak a nemi erőszak, kiskorú megerőszakolása, erőszakos nemi közösülés, testi sértés, és súlyos testi sértés, verekedés, vérfertőzés és kiskorú megrontása. A nyomozás és a tanúk kihallgatása még tart, de figyelmeztettek minket, hogy várhatóan még egy vagy több tizennégy éven aluli személlyel való többrendbeli erőszakos nemi közösüléssel is megfogják vádolni. Ezek közül a buncselekmények közül néhány a legsúlyosabb bűnnek számit Texas államban. Hosszú csend következeit, amit csak az elektromos sercegés tört meg. – Halló! Halló! Ott vagy még, Henry? – Igen, itt vagyok. Csak gondolkodom. – Henry hangja színtelen volt. – Adj pár pillanatot, Ronnie! – Majd azt kérdezte: – Kinek a megerőszakolásával vádolják? – Sajnálom, Henry. Ez a legszörnyűbb az egészben. Azzal vádolják, hogy Sachát is, meg Bryonit is megerőszakolta. – Nem... – mondta Henry halkan – Ez tévedés. Ez nem lehet igaz. Nem hiszem el. Bryoni az én kicsikém.

Ronnie szíve szerint azt mondta volna: – Sacha is a te kicsikéd. De lenyelte a szavakat. Nem akarta fokozni régi barátja szenvedését. – Harcolni fogunk, Ronnie. Harcolni fogunk, minden létező eszközzel. Hallod, Ronnie? – Hallom, Henry. De gondolj egy kicsit bele! Mindkét lányod vallomása náluk van, náluk van két megbízható szemtanú vallomása, és van sperma – és DNS-mintájuk Carl Pietertől. Fényképeik vannak a sérülésekről, amelyeket okozott neki. – Jézus Mária! – mondta Henry Bannock – Jézus Mária Szent József. Ronald hallani vélte, amint világának teteje és tartóoszlopai Henryre roskadnak. Azt hitte, zokogni hallja, de az nem lehet. Nem zokog. Henry nem. – Azt hiszed, ő tette, Ronald? – Ügyvéd vagyok, én nem ítélkezem. – De bűnösnek tartod, nem? Ne úgy beszélj, mint az ügyvédem! Beszélj úgy, mint a legjobb barátom! – Mint az ügyvéded, nem tudom, de nem is érdekel. Viszont mint a legjobb barátodat, nagyon is érdekel, és azt hiszem, a fiad olyan bűnös, amilyen csak lehet. – Nem a fiam! – mondta Henry. – Sose volt a fiam! Éveken át hazudtam magamnak! Valami szemét rohadt náci porontya, akit útközben szedtem fel. – Haza kell jönnöd, Henry. Szükségünk van itt rád. A két kislányodnak nagyon nagy szüksége van arra, hogy itt legyél. – Azonnal indulok! – felelte Henry. *** – Ide hallgass, Ronnie! – áthajolt az asztalon, és Ronnie Bunterre bökött az ujjával. – Azt akarom, hogy azt a piszkos náci gazembert kihúzzuk a családi alapítványom kedvezményezettjeinek névsorából. Nem akarom, hogy az alapítványomnak kelljen fizetni az ügyvédi díjakat azért, hogy megvédjék őt mindkét lányom megerőszakolása ügyében. Beszéltem Bryonival, az az alak nyakig sáros. Az akasztófán akarom látni! Ronald megfordult a székében és összeérintette ujjai hegyét, mintha odafentről várna segítséget és útmutatást. – Te is tudod, hogy ezt már ezerszer megbeszéltük. Henry. Ennek

ellenére sorra veszem mind a három kívánságod, abban a sorrendben, ahogy elhangzottak a szádból. Kiegyenesedett a székben, könyökét az asztalra rántotta, és egyenesen Henry szemébe nézett: – Először is te vetted fel Carl Bannockot a kedvezményezettjeid névsorába, és úgy intézted, hogy soha senki ne tudja onnan levenni, se te, se én, de még a washingtoni legfelsőbb bíróság sem. Meg van kötve a kezem, és te kötötted meg. Másodszor is, nem akarod, hogy az alapítvány fizesse a védelmet a törvény előtt. Az igazgatóság tagjainak, magamat is beleértve, nincs szava ebben a kérdésben. Elég világossá tetted az alapító okiratban, amit aláírtál, hogy kötelesek vagyunk állni a védelme költségeit minden bírósági eljárásban, amit bármely magánszemély vagy kormány indít ellene, legyen az akár az igazságügyi minisztérium, akár az adóhivatal. Nem a mi hatáskörünk. Carl maga választja meg a védőit, az alapítványnak pedig fizetni kell. – De hát megerőszakolta a lányaimat! – tiltakozott Henry. – Nem tettél kivételt erre az eshetőségre – jegyezte meg Ronald, de aztán így folytatta. – Harmadszor pedig, abbéli óhajodat fejezted ki az imént, hogy szeretnéd Carlt az akasztófán látni. Ez soha sem fog megtörténni. Texas állam 1924-ben betiltotta az akasztásos kivégzést. A legtöbb, amit ígérhetek, a méreginjekció. – Most már belátom, hogy annak a rohadt alapítványnak a létrehozása életem legnagyobb hibája volt. – Megint csak nem értek egyet, Henry. – Az alapítványod jó kis alkotmány. Nemes szándék vezérli. Biztosítja, hogy Marlene, Sacha és a kis Bryoni csakúgy, mint a gyerekeik, és a te majdani feleségeid és az ő utódaik sose szenvedjenek szükséget semmiben, ami pénzért megvehető. Nagy ember és jó ember vagy, Henry Bannock. – Lefogadom, hogy minden ügyfelednek ugyanezt mondod. *** Carl Péter Bannock pere huszonhat törvényszéki napon át tartott. A vádesküdtszék előzetes megfontolásai ebből négy napot vettek igénybe. A vádesküdtszék végül megállapította, hogy a vád megáll, így elküldték az erről szóló iratot, a „True Bill-t a bíróságnak, amely a bűnvádnak felel meg. Kezdetét vette a törvényszéki eljárás. A bírót Joshua Chamberlainnek hívták. Hatvanas éveiben járt. Elkötelezett demokrata volt. Pedáns és aprólékos ember hírében állt. Hivatali idejének elmúlt húsz éve alatt egyetlen ítéletét sem változtatta

meg a fellebbviteli bíróság, ami önmagában véve is figyelemre méltó teljesítmény volt. Liberális elveinek megfelelően az általa tárgyalt eseteknek kevesebb, mint három százalékában hozott halálos ítéletet. Az ügyész nő volt. A neve Melody Strauss. Republikánus volt, régi republikánus családból származott. Bár még nem volt negyven éves, sok nehéz esettel találkozott már, és komoly tekintéllyel bírt. Két jogi asszisztenst jelöltek ki mellé. A védők csapata öt ügyvédből állt, akik Texas állam legdrágább ügyvédjei közül kerültek ki. A védőügyvéd gondosan megválogatta őket. Díjazásuk a Bannock Csaladi Alapítványnak szinte megszámlálhatadanul sok pénzbe került naponta. Az első teendő a tizenkét esküdt kiválasztása és felesketése volt, a texasi állami igazságügyi hivatal számítógépe által kiválasztott ötven fő közül. Ez maga egy hétig tartott, mert a védelem igyekezett a lehető legtöbb nőt kizárni. Mind a tíz vétójukat felhasználták, a maradék nőket pedig kíméletlenül kifaggatták arról, hogyan viszonyulnak a halál – büntetéshez és mi a véleményük a női vonzerőről és a nemi erőszakra való felbujtásról. Melody Strauss homlok egyenest az ellenkező oldalon állt, mint a védelem, és mindent elkövetett azért, hogy a számítógép által kiválasztott tizenkét nőt a végén mind az esküdtek között tartsa. Melody-nak vágott az agya és lehengerlően érvelt. Szigorúan kikérdezett minden férfi jelöltet, hogy felismerje, van-e bennük bármi, ami hím sovinizmusra utalna. Tíz vétóját arra tartogatta, hogy minden olyan férfi jelöltet kiszórjon, akikben erre utaló jeleket fedezne fel. Végül elérte, hogy ugyanannyi nő legyen az. esküdtszékben, mint férfi. A per tizedik napján Melody Strauss felállt, hogy beterjessze a vádat. A védelem valóságos sortüzet zúdított rá. Sacha Jean képességét, hogy vallomást tegyen, elmeállapotára hivatkozva elejétől fogva megkérdőjelezték. Mindkét oldal szakértőket sorakoztatott fel tanúként. Melody Strauss a Kilenc Szilfa pszichiátriai klinika személyzetének két tagját, akik hosszú évek óta foglalkoztak Sachával. Mindketten azt vallották, hogy az utóbbi időben Sacha látványos és tartós javulást mutat, emlékezőtehetsége és emlékezete visszatért. Ezt húga, Bryoni Lee hatásának tulajdonították, és annak a katarzisnak, amelyet az után élt át,

hogy kisgyerekkorából felidézett egy traumatikus eseményt vagy eseménysort. A kérdésekre válaszolva továbbá azt is tanúsították, hogy Sacha tünetei és elmeállapota a kora gyermekkori folyamatos súlyos szexuális zaklatás következményeinek iskolapéldái. A védelem a Los Angeles-i egyetem pszichológia tanszékének egyik tiszteletbeli professzorát idézte be szakértőnek, aki azt vallotta, hogy miután megvizsgálta Sachát, úgy gondolja, hogy a kislány képtelen eskü alatt vallani, mert nem fogja fel ennek a súlyát. Azon véleményének is hangot adott továbbá, hogy minden vallomás, amelyet tenni képes teljességgel megbízhatatlan, és hogy maga a vallomástétel folyamata olyan megrázó lenne Sacha számára, hogy ez az élmény súlyos és visszafordíthatatlan elmebeli károsodást okozna neki. Melody külön engedélyt kért a bírótól, hogy Sacha a saját szobájában tehessen vallomást, úgy, hogy a védelem és az esküdtszék a szomszéd szobából belső tévén keresztül hallgatja és figyeli, anélkül, hogy Sachának tudomása lenne a jelenlétükről. Hosszas szakmai vita után Chamberlain bíró megtagadta a kérést. Aztán Melody engedélyt kért a bírótól, hogy lejátszhassa az esküdtszéknek Bryoni magnófelvételét, amelyen Sacha a bátyjához, Carlhoz fűződő viszonyáról beszél. Ez az ellenkezés újabb viharát váltotta ki a védelemből, és Chamberlain bíró ismét megtagadta a vád kérését. Melody végzetes választás elé került. Vagy nem törődik azzal, hogy milyen következményekkel jár, és Sacha Jeant a tanúk padjára ülteti, vagy eltekint az „egy vagy több tizennégy éven aluli személlyel való többrendbeli erőszakos nemi közösülés” vádjától. A per során ezután mindössze Bryoni Lee megerőszakolására vonatkozó vallomására támaszkodik. Melody Strauss Bryoni Lee Bannockhoz fordult végső tanácsért. Az első találkozásuk óta eltelt rövid idő alatt különös kapcsolat alakult ki köztük. Bryoni hamar megszerette Melody-t és megbízott benne, Melody pedig el volt képedve, hogy Bryoni milyen érett, bátor és józan. De még ennél is inkább megérintette Sacha iránti szeretete és odaadása, és az az mód, ahogyan ösztönösen felfogta a bomlott lány állapotát. – Mit tesz Sacha, ha az előtt a rengeteg ember előtt kérdezgetni kezdem arról, hogy mit tett vele Carl? – kérdezte Bryonitól, aki

gondolkodás nélkül azt felelte: – Összeesik és összegömbölyödik, mint valami ringli: utána cumizni kezdi a hüvelykujját, és a földhöz dugja a fejet, aztán eltávozik a maga különös kis álomvilágába. Másnap, hogy megvédje Bryonit. Melody Strauss hivatalosan visszavonta a kiskorúval való többrendbeli erőszakos nemi közösülés vádpontját. Részleges kudarcától sarkallva Melody újult erővel igyekezett a Carl Bannock ellen felhozott többi vádpontból a lehető legtöbbet kihozni. Bryoni Bannockot szólította a tanúk padjára. A védelem újabb tiltakozásrohamban tört ki. Bryoni csak egy éretlen gyerek. Nem érti a hozzá intézett kérdéseket. Nem képes elfogadható és komoly vallomást tenni. Chamberlain bíró kétórás szünetet rendelt el, hogy átgondolja az ellenvetést. Magánbeszélgetést folytatott Bryonival a szobájában, majd a következő bejelentéssel tért vissza a bíróságra: – Ez az ifjú hölgy nagyobb fokú értelemről és érettségről tett nekem tanúbizonyságot, mint sok harminc vagy negyven éves ember, akik ezen a bíróságon a színem elé kerültek. Nem adok helyt a tiltakozásnak. Bryoni Lee Bannock kisasszony elfoglalhatja helyét a tanúk padján. A tanúk padján John Martius a védelem vezetője várta, aki mindent elkövetett, hogy megszorongassa és aláássa szavahihetőségét. Melody Strauss már felkészítette Bryonit a megpróbáltatásra, és kioktatta, hogyan kell viselkedni a tanúk padján és milyen kérdésekre számíthat. – Rövid és lényegre törő válaszokat adj! – mondta – Ne hagyd magad eltéríteni! Élesben Bryoni úgy viselkedett, mint egy tapasztalt harcos. Minden kérdésre határozottan és udvariasan válaszolt. – Mikor merült föl benned először a gyanú, hogy a nővéredet szexuálisan zaklatták? – kérdezte Melody. – Amikor figyelmeztetett, hogy ne engedjek senkit az intim testrészeimhez érni, mert akkor fájni fog. Biztos voltam bene, hogy valaki ezt tette vele. – Tiltakozom! Feltételezés! – John Martius egy szempillantás alatt talpon termett. – A tiltakozást elutasítom. – mondta Chamberlain bíró. – Elmondta, hogy ki volt, aki ezt tette vele?

– Először nem, de minél tovább beszélt, annál több mindenre emlékezett vissza. Azt hiszem megpróbálta elfelejteni a csúnya dolgokat, amik történtek vele. – Végül visszaemlékezett a névre? – Igen, asszonyom. Pontosan emlékszem a szavaira. Azt mondta: – Igen, most már emlékszem, hogy szintén a bátyám Carl volt, aki aznap éjjel bejött a szobámba, és bemászott az ágyamba. Carl volt az, aki szétnyitotta a lábamat, és mélyen belém dugta a nagy kemény micsodáját, és spriccelt belőle. Sikoltoztam, de senki se hallotta meg Véreztem, és nagyon fájt, de nem mondtam el soha senkinek, mert Carl azt mondta, hogy ne. – Tiltakozom! – üvöltötte John Martius – Ez csak fecsegés! – A tiltakozást elutasítom – mondta a bíró – A tanú egy párbeszédet mesél el, amelynek résztvevője volt. A bíróság figyelembe veszi ezt a választ. Melody most rátért arra, ami az után történt, hogy Bryoni szembesítette Carlt a hangfelvétellel, amelyen Sacha beszámol az őt ért támadássorozatról. – Tiltakozom! Az állítólagos hangfelvétel nem megbízható eredetű, és nem számit bizonyítéknak. – Strauss kisasszony? – A bíró arra számított, hogy az ügyész ellent fog mondani a védőnek. – Bíró úr, nem szándékozom a felvételt bizonyítékkent felhozni, egyszerűen csak időpont megjelölésre használom annak az estének az eseményeire vonatkozóan. – A tiltakozást elutasítom. Folytassa, hölgyem! Bryoni leírta Carl támadását. – Carl alatt a bátyádat Carl Bannockot, a vádlottat érted? – Igen, asszonyom. John Martius sebesen közbeszólt: – Tiltakozom! Carl Bannock nem a bátyja a tanúnak. – Elnézést – felelt Melody majdnem ugyanolyan gyorsan – Féltestvért kellett volna mondanom. Texas állam büntető törvénykönyve szerint az a kapcsolat is a vérfertőzés fogalmába tartozik. – Tiltakozom! – Visszavonom a megjegyzést, majd a végén térek visszará.

– Tudni akarta, mit tettem az eredeti felvétel másolatával Sacha beszámolójáról – folytatta Bryoni. Nem voltam hajlandó megmondani. Erre pofonvágott, és lelökött az ágyamra. – Megsebesített? – A bal szemem feldagadt és belilult. Eleredt az orrom vére, és az ajkam úgy fölszakadt, hogy a szám tele lett vérrel. Az esküdtszék nőtagjai lélegzet után kapkodtak, felmordultak, és rémült pillantásokat váltottak. A látogatói karzat első sorából Henry Bannock összevont szemöldökkel meredt a vádlottak padján álló nevelt fiára. A per minden napjának minden percét ott töltötte, jelenlétével akarván támogatni és bátorítani Bryonit megpróbáltatásai közepette. – Miután megütött és az ágyra lökött téged, mi történt, Bryoni? – kérdezte Melody Strauss a kislánytól. – Carl azt mondta, móresre fog tanítani, ahogy a nővéremet Sachát is móresre tanította. – Tehát mit tett a vádlott? – Rám mászott, és kibontotta a ruhámat. – Próbáltál ellenállni? – Ahogy csak bírtam, de sokkal nagyobb és erősebb nalam, asszonyom, én pedig még szédelegtem az ütéstől, amit tőle kaptam. – Miután kibontotta a ruhádat, mi történt? – Elővette a péniszét. A védelem asztalánál Carl Bannock tenyerébe temette az arcát és hangos zokogásban tört ki. John Martius talpon termett. – Bíró úr, ezek a vádaskodások letaglózták védencemet. Kérem, rendeljen el egy kis szünetet, hogy összeszedhesse magát. – Mr. Martius, védence a bizonyítékok alapján erős és határozott egyénnek tűnik, biztos vagyok benne, hogy egy kis időt még kibír. A tanú feleljen a kérdésre! – Elő vette a péniszét, és belém erőltette, a hüvelyembe – Bryoni nyelt egyet, és megtörölte a szemét. – Nagyon fájt. A legszörnyűbb fájdalom volt, amit valaha átéltem. Sikoltoztam és küszködtem, de csak egyre mélyebbre nyomta belém. Aztán jött Bonzo és elrángatta onnan, de a fájdalom nem szűnt meg, és láttam, hogy vérzem odalenn. Süti bejött és magához ölelt, és azt mondta, hogy már vége van, és Carl soha többé nem bánthat majd engem. Azt mondta, hogy ő többé senkinek sem fogja engedni, hogy bántson engem.

Összekucorodott a székében, arcát a karjára hajtotta, és megtörten zokogott. John Martius talpra ugrott: – Keresztkérdéseket szeretnék feltenni, excellenciás uram. – A tárgyalást holnap délelőtt tíz óráig elnapolom. Addig tartsa meg magának a keresztkérdéseit Mr. Martius. *** Henry Bannock, Ronnie Bunter és Bonzo Barnes a tárgyaló terem előtt várták Bryonit, amikor elengedték, és keresztül terelték a riporterek és újságírók sokaságán, amely a járdán tömörült, és kérdéseket kiabált felé. Bryoni emelt fővel ment és egyenesen előre nézett, de az arca hamuszürke volt, az ajka pedig remegett. Édesapja karjába csimpaszkodott. Bonzo utat tört neki. Hatalmas termetével és összevont szemöldökével egészen a limuzinig ösvényt vágott számukra a tömegben. Aznap este Süti tálcán vitte fel Byroninak a vacsorál a hálószobájába, Henry pedig mellette ült, és beszélt hozzá, amíg evett. Elmondta, hogy nagyon szereti, és hogy mennyire örülne, ha megvédhette volna őt és Sachát a borzalmaktól, melyeket Carl művelt velük. Azt ígérte neki, hogy soha több nem fogja engedni, hogy bármelyik lányának is baja essen. Mellette maradt, és a haját cirógatta, amíg el nem aludt. Másnap délelőtt tíz órakor Bryoni ismét a tanúk padján állt. A tárgyalóterem tömve volt, a sajtó számára fenn tartott helyen pedig csak állva lehetett elférni. Bryoni Melody Straus is, és Ronnie Bunter is kioktatta már korábban, ezért egyáltalán nem törődött velük, hanem apját nézte a látogatók számára fenntartott rész első sorában, és Bonzó meg Sütit, akik három sorral hátrébb ültek. John Martius felállt a helyéről a védelem asztalánál, odament hozzá és megállt vele szemben. – Tisztában vagy vele, hogy fel fogok tenni egy pár kérdést, Bryoni? – Igen, uram. – Nem zavar, ha Bryoninak szólítalak? – Nem, uram. – Szereted a testvéredet, Carlt? – Tiltakozom! A vádlott nem testvére a tanúnak! – Melody az ügyvéd saját fegyverével támadott.

Át fogalmazom – egyezett bele Martius – Szereted-e féltestvéredet, Carlt? – Valaha talán szerettem, de amióta megerőszakolt engem és Sachát, azóta nem, uram. Helyeslő moraj söpört végig a termen, mire Chamberlain bíró megkopogtatta az asztalát, és így szólt: – Csendet a teremben, legyenek szívesek. – Megkérted valaha is, hogy csókoljon meg? – Nem, uram. – Azt akarod mondani, hogy sohase csókoltad meg? – Azt mondtam, nem kértem soha, hogy csókoljon meg uram. – És te megcsókoltad? – Carl és én természetes módon csak köszönés vagy búcsú féleképpen csókoltuk meg egymást, mint mindenki, uram. – Megkérted-e valaha is Carlt, hogy szájon csókoljon, Bryoni? – Nem, uram. Miért tenném? – Csak a kérdéseimre felelj, légy szíves, Bryoni. Előfordult, hogy bedugtad a nyelvedet Carl szájába, mikor megcsókolt téged? – Tiltakozom! A tanú már korábban azt vallotta, hogy nem csókolta szájon a vádlottat – hívta fel a figyelmet Melody. – Helyt adok a tiltakozásnak. – Mondta Chamberlain bíró. – A védelem vonja vissza ezt a kérdést! – Visszavonom – Martius kissé meghajolt a bíró felé, és ismét Bryonihoz fordult. – Előfordult, hogy bementél a fürdőszobába, amikor Carl zuhanyozott, Bryoni? – Nem uram. Külön fürdőszobám van. Sose mentem Carl fürdőszobájába. – Előfordult, hogy beléptél Carl hálószobájába, amikor tudtad, hogy épp átöltözik? – Nem, uram. Van saját hálószobám. Soha nem jártam az ő hálószobájában. – Soha? – Soha, uram. – Mit felelnél, ha azt mondanám, hogy Carl azt állítja, nézni akartad, ahogy zuhanyozik, és egyszer éjjel bementél a hálószobájába és bebújtál mellé az ágyba. – Tiltakozom! Ezt már megkérdezték, és választ is kaptunk rá! A

tanú azt vallotta, hogy sosem járt a vádlott hálószobájában! – A tiltakozásnak helyt adok. A védelem vonja vissza a kérdést! – Visszavonom a kérdést, bíró úr. – Az ügyvéd mégis örült: sikerült bogarat ültetnie az esküdtek fülébe. Az ügyvéd egy pillanatig a jegyzeteit tanulmányozta, majd feltekintett Bryonira. – Kérdeztél-e olyat a féltestvéredtől, Carltól, hogy szeretné-e megnézni a melledet? Egy pillanatig úgy látszott, hogy Melody Strauss tiltakozni akar, aztán mégis inkább csendben maradt, és hagyta, hogy Bryoni ösztönös és sokatmondó választ adjon: – Nincs mellem, uram. Most még legalább is nincs. – Őszintén meglepett képet vágott, mikor két esküdt hangosan felnevetet, de ez kedves nevetés volt, a gúnynak nyoma sem volt benne. Az esküdtszék két vagy három női tagja rosszallóan szemlélte férfi kollégáik komolytalanságát. Henry Bannock tudta, hogy Melody okkal fogta vissza magát a tiltakozástól. Okos döntés volt. Remélte, hogy az esküdtszék megbünteti Martiust, amiért egy gyereket zaklat, különösen egy ilyen helyes gyereket. Martius hazardírozott azzal, hogy bevezette a női csábítás motívumát. Most már látta, hogy vesztésre áll. Azonnal taktikát váltott. – Tudsz róla, hogy édesapád olyan sokra tartotta a fél testvéredet, Carlt, hogy hivatalosan örökbe fogadta, és miután kitüntetéssel végzett Princetonban, jól fizető és fontos munkát bízott rá a Bannock Olajtársaságnál? – Persze, hogy tudok, uram. Mindenki tud róla. – Azt gondoltad ezért, hogy apád jobban szereti Carlt, mint téged? Nagyon féltékeny voltál emiatt? Ezért határoztátok el a nővéreddel, Sachával, hogy sértő történeteket találtok ki Carlról? – Apukám szeret engem, uram – Henry Bannockra nézett, és mosolygott – És többek között azért szeret engem apukám, mert mindig igazat mondok. Nem szeretne ennyire, ha hazudnék neki. Henry Bannock visszamosolygott a lányára, és bólintott kijelentése megerősítésére. Konok és kőkemény vonásai ellágyultak. – Nincs több kérdésem a tanúhoz, bíró úr – Martius belátta, hogy egy 12 éves gyerek fölébe kerekedett, és a viszonylag rendezett visszavonulás mellett döntött.

– Köszönöm, Bryoni – szólt a gyerekhez Chamberlain bíró – Nagyon bátor voltál. Most már visszamehetsz édesapádhoz. Henry Bannock elébe ment a kislányának, és védelmezően átkarolta a vállát. Még egy utolsó metsző pillantást vetett fogadott fiára, és kivezette Bryonit a tárgyalóteremből. Bryoni a karjába csimpaszkodott, és halkan, keservesen sírni kezdett. Melody Strauss szólította a következő tanút. Az a törvényszéki orvos volt, aki azon a végzetes estén megvizsgálta Briyonit. Ruth MacMurray doktornőnek hívták. Ősz hajú, összeszedett és halk szavú idős hölgy volt. – MacMurray doktornő, ön vizsgálta meg Bryoni Lee Bannockot ez év augusztus tizenötödikén este a houstoni egyetemi kórház sürgősségi osztályán? – Igen, én. – El tudná, kérem, mesélni a bíróságnak, hogy mit talált akkor, doktornő? – Az illető egy pubertás előtt álló lány volt. Felületi arcsérülésekkel jelentkezett, amelyek arra utaltak, hogy kézzel pofon ütötték. A bal szemén zúzódás volt, és be volt dagadva. A száján fel volt tépve a lágy szövet. Továbbá a bal metszőfog és az első elülső őrlőfog meglazult a sérülés miatt. – Voltak még egyéb testi sérülései is? – Igen, nagyon is. Mindkét felső karján és a torkán kiterjedt zúzódások voltak. – Mire gondok a zúzódások láttán, doktornő? – Arra gondoltam, hogy a sértettet valaki feltehetőleg erőszakkal próbálta megfékezni úgy, hogy megfogta a felső karját, és a torkát is megszorította, vagy azért, mert megpróbálta megfojtani, vagy, hogy ne tudjon kiáltani. – Köszönöm, McMurray doktornő Talált más sérüléseket is? – A sértett nemi szervébe minden jel szerint egy nagy és kemény tárgy hatolt be. – Okozhatta ezeket a sérüléseket, hogy a még éretlen sértettbe egy felnőtt ember merev nemi szerve hatolt be? – A sérülések alapján ez a lehetőség teljes mértékben fennáll. A szűzhártya csak nemrég szakadt át, és még mindig vérzett. A hüvely és a végbél között a gát át volt szakadva, és műtétileg

kellett helyreállítani. Ezen kívül a hüvely belső falán is szakadások és törések voltak, melyeket szintén rendbe kellett hozni. – Ön szerint ezek a sérülések utalhatnak a nemi erőszakra? – Úgy vélem ezek a sérülések teljes mértékben súlyos nemi erőszakra, és a nemi szervbe való erőszakos behatolásra utalnak. – Sikerült mintát venni a testnedvből, amit a sértett hüvelyében talált, Doktornő? – Tizenhárom kenetet vettem a sérült hüvelyből. Valamint vérmintákat a sértett ruhájáról. – Ezen minták patológiai vizsgálata mit mutatott ki, doktornő? – A ruháról vett minták között kétféle vérre bukkantunk. Az egyik AB Rh negatív volt, a másik 0 Rh pozitív. – Megegyeznek ezek a vádlott és az áldozat vérével, vércsoportjával, doktornő? – Carl Bannocknak AB Rh negatív vére van, Bryoni Bannocknak pedig 0 Rh pozitív. – A nullás ritka vagy gyakori vércsoport, doktornő? – Ez a leggyakoribb típus Az emberek mintegy negyven százalékának nullás vércsoportja van. – És az AB negatív vércsoport; az ritka, vagy gyakori doktornő? – Ez a legritkább vércsoport; az emberiség csupán egy százaléka rendelkezik vele. – Ez tehát azt jelenti, hogy negyven az egyhez az esélye annak, hogy az AB negatív vér a vádlottól, Carl Bannocktól származik? – Nem vagyok könyvelő, hölgyem. Ezért nem tudok önnek pontos valószínűségi adatokkal szolgálni. Azt viszont kijelenthetem, hogy sokkal nagyobb valószínűsége van annak, hogy az AB negatív minta Carl Bannocké legyen, mint, hogy bárki másé a világon. – Köszönöm, doktornő. Most térjünk rá a Bryoni Bannock hüvelyéből vett kenetekre, doktornő. Ezekből mi állapítható meg? – Kivétel nélkül mind a tizenhárom esetben találtam 0 vért is, meg ondót is. – Milyen vércsoportú volt a vér doktornő? – Csak 0 Rh pozitív – Az Bryoni Bannock vércsoportja, ugye? – Igen. – Mármost, doktornő, volt másfajta testnedv is a Bryoni Bannock hüvelyéből vett keneteken?

– Kivétel nélkül mindegyikben egyaránt kimutatható volt a vér és az ondó jelenléte. – Egy férfi ondója? És talált a kórboncnok egyezést a vádlott, Carl Bannock ondójával? – A Bryoni Bannock hüvelyéből vett ondóminták nyolcvan, illetve kilencven százalékos egyezést mutattak azokkal, amelyeket Carl Bannock bocsátott a törvényszéki orvos rendelkezésére. – Milyen módszerekkel hasonlították össze ezeket a mintákat, doktornő? – Háromféle tesztet alkalmaztunk, a testnedvek azonosítására alkalmas lakmuszpapíros gyorstesztet, a prosztata specifikus antigén tesztet, és a savas foszfatáz tesztet. – Köszönöm doktornő, nincs több kérdésem – mondta Melody és John Martiusra pillantott. – Öné a tanú, uram. – Nincs kérdésem. – felelte John Martius anélkül, hogy föltekintett volna a per összefoglalójából. Chamberlain bíró egy pillantást vetett a tárgyalóterem órájára, mielőtt utasította volna Melody-t. – Kérem, szólítsa a következő tanúját, hölgyem. A vád Mrs. Martha Honeycombot szólítja. Süti a látogatói karzaton ült. Felkelt a helyéről, és végigsétált a padsorok között a tanúk padjához. Noha Melody Strauss azt tanácsolta, hogy visszafogottan öltözzön fel, Süti nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kicsípje magát az alkalomra, ezért apró szalmakalapot viselt hegykén a fejébe csapva az egyik szeme előtt pedig kis fekete fátylat. Ruháját nagy napraforgó minta díszítette, amely azonban kihangsúlyozta megtermett hátsó felét. Fehér cipőjének nagyon magas sarka volt, amitől egy kicsit furcsán járt. Amikor helyet foglalt a vádlottak padján, Melody Strauss röviden végigment vele a Bannockekhoz fűződő viszonyán. – Mióta dolgozik Henry Bannock úrnak? – Mióta befejeztem az iskolát, asszonyom. – Mióta ismeri ön Bryoni Bannockot, Mrs. Honeycomb. – Szólítson Sütinek asszonyom! Mindenki más úgy hív. – Köszönöm, Süti. Mióta ismeri Bryonit, Süti? – Amióta csak a világon van. És milyen aranyos kis jószág volt,

mikor született, istenem! – És a bátyját, Carlt, őt mióta ismeri? Süti körbe fordult jókora testével, és átható pillantást vetett Carlra, aki a védelem asztalánál ült. – Amióta a házunkba költözött, bizony szomorú és rossz nap volt az, bár akkor még egyikünk se tudta ezt. Jó fej kis krapeknak gondoltuk. – Ügyvédnő, kérem, kérje meg a tanút, hogy szorítkozzon a kérdések megválaszolására. – Hallotta a bírót, Süti? – Bocs, főnök. Mr. Bannock is azt mondja, hogy túl sokat beszélek. Chamberlain bíró köhintett, majd egyik kezével eltakarta a száját, hogy köhögését és mosolyát is elnyomja. Melody Straus végigment Sülivel azoknak az események sorozatán, amelyeknek az lett a vége, hogy Bonzóval megmentették Bryonit Carl támadásától, őt pedig letartóztatta az állami rendőrség. – Miből tudta meg, hogy a vádlott fölment a húga szobájába? – Bonzo meg én halljuk ám, hogy jön végig a kocsi behajtón azzal a puccos kocsival, amit a papájától kapott a születésnapjára. Aztán halljuk, ahogy Bryoni lekiabál neki a szobijából, és híja hogy menjen fel, mer beszélni akar vele. – Mi történt azután, Süti? – Halljuk, ahogy Carl úrfi fölszalad a lépcsőn, és Bryoni hálószobájának az ajtaja becsapódik. Aztán hosszú ideig csend vót. Aztán egyszer csak azt halljuk, hogy Carl kiabál, mintha elment volna az esze. Mondom, Bonzo, jó vóna megnézni, mit csinálnak azok ketten. De Bonzo aszongya: Á, csak veszekszenek, mint mindig. Jobb, ha te meg én csak hagyjuk őket, hadd csinálják. Megyek, kifényesítem a Cadillacet, mikorra Bannock úr hazajön, azzal lemegy a lépcsőn. – Tehát magára hagyja önt a konyhában. És aztán mi történt, Süti? – Aztán egyszer csak Bryoni elkezd óbégatni, mintha nyúznák. Még Bonzo is hallja odalenn a garázsban. De én kiabálok: Bonzo, gyere gyorsan, azt hiszem, nagy a baj! Felszaladunk a lépcsőn és Bonzo egyenest átrohan azon a nagydarab ajtón, mintha ott se lenne, én meg azonnal utána rohanok. Látom, hogy Carl úrfi Bryoni kisasszonyon fekszik az ágyban, és hogy az meg küzd, mint a bolond és ordít, mint egy sakál, ő meg rajta van, és szexel vele.

– Honnan tudta, hogy szexel vele? – Elég csávó csinálta már velem, hogy tudjam milyen, mikor valaki mással csinálják. – Kérem, mesélje tovább nekünk, Süti, hogy mi következett aztán? – Hát, Bonzónak eldurrant az agya. Mint mi mind, egyszerűen imádja a kis Bryoni kisasszonyt. Rákiabál Carlra: Mit művelsz, ember? Ő a kicsi húgocskád, haver! Mit művelsz vele, meg ilyeneket. Oszt megfogja Carlt, és bumm, keresztülhajítja a szobán. És akkor látom, hogy Carl gatyája tök nyitva van, és a nagy szerszáma egy méterre kiáll előtte, és teljesen nedves a picikém vérétől, és akkor én is legszívesebben megölném, de mondom, Bonzónak, hagyd, mert majd a rendőrök elintézik, mi meg Bryonival kell, hogy foglalkozzunk. Aztán hívom a rendőrséget és állati jó gyorsan jönnek, és letartóztatják Carlt, Bonzo meg kiviszi Bryonit a rendőrautóba, mert annyira csúnyán megsebesült, hogy nem tud menni, és elviszik kórházba. – Köszönöm, Süti. Nincs önhöz több kérdésem. Chamberlain bíró a védelem asztala felé pillantott: – Védőügyvéd úr, akar a tanúhoz keresztkérdéseket intézni? Úgy tűnt, hogy John Martius tiltakozni akar, aztán mégis lassan felkelt: – Mrs. Honeycomb, ön azt állítja, hogy hallotta, ahogy Bryoni felhívja a vádlottat a szobájába? – Igen uram, hallottam, hogy azt mondja neki. hogy jöjjön föl, de nem hinném, hogy kolbászbújtatóst akart vele játszani. Szerintem le akarta játszani neki a felvételt, amin Sacha elmondja, hogy mit csinált vele Carl. – A tanú már megfelelt a kérdésemre, hogy Bryoni elhívta a bátyját a hálószobájába. A vallomása többi része feltételezés. – A tiltakozásnak helyt adok. az esküdtszék nem fogja figyelembe venni a tanú vallomásának többi részét. – Köszönöm, bíró úr. Ehhez a tanúhoz nincs több kérdésem. Martius ismét leült. Ezután Melody Strauss Bonzo Barnes-t hívta a tanúk padjára. Bonzo megerősítette Süti vallomásának minden részletét, de nem olyan kifejezően, és nem is olyan színesen, mint ahogy az asszony az eredetit előadta. John Martius egyetlen keresztkérdést tett fel:

– Mr. Barnes, hallotta, ön, hogy Bryoni felhívja a bátyját a hálószobájába? – Igen, uram, hallottam. – Gyakran látta vendégül Bryoni Bannock a bátyját a hálószobájában zárt ajtók mögött? – Ha igen, sose láttam vagy hallottam, mikor ezt csinálta, uram. – De nem biztos benne, hogy soha nem volt vele kettesben a hálószobájában? Bonzo mélyen és komolyan végiggondolta a kérdést. – Nem az én dolgom, hogy a nap minden percében Bryoni kisasszony ajtajánál őrködjek. – Tehát nem tudja, hogy szokása volt-e Bryoni Bannocknak fiúismerősöket vendégül látni a hálószobájában zárt ajtók mögött? – Egy dologban biztos vagyok, uram. Ha meglátok bármilyen fiút a szobájában, aki azt próbálja csinálni, amit Carl tett vele, annak kitöröm a nyakát! – Köszönöm, Mr. Barnes. Nincs több kérdésem ehhez a tanúhoz, bíró úr. Bonzo egész testében kiegyenesedett és haragos szemeket meresztett John Martiusra: – Tudom, mit akar kihozni a mondókámból, de tőlem csak azt fogja hallani, hogy a mi kis Bryonink jó kislány, kitöröm a nyakát bárkinek, aki azt állítja, hogy nem az. – Köszönöm, Mr. Barnes. – John Martius sietve olyan messzire hátrált, hogy Bonzo hosszú karja már ne érje el. – Elhagyhatja a tanúk padját. Melody szólította a következő tanút, Roger Tarantus őrmestert a houstoni rendőrségtől. A tanú azt vallotta, hogy a kérdéses estén osztagával egy vészhívásra a Forrest Drive 61-be, Henry Bannock és családja otthonába mentek. Melody hosszan leíratta vele, hogy mit talált a helyszínen, amikor megérkezett, és milyen intézkedéseket tett. Tarantus őrmester tanúvallomása megerősítette a vád összes többi tanújának vallomását, Bryoni Bannockot, Bonzo Barnest, és Martha Honeycombot is beleértve. – Nos tehát, Tarantus őrmester, ön annak alapján, amit a Forest Drive 61. szám alatt látott és hallott, letartóztatta Carl Bannockot nemi erőszakért és számos más bűncselekményért és bevitte a houstoni

rendőr főkapitányságra, ahol őrizetbe vette. – Pontosan, asszonyom. A védelem nem kívánta keresztkérdéseknek alávetni az őrmestert, az összes többi tanú pedig, akiket a vád megidézett, mind Bryoni Bannock jelleméről tett tanúvallomást. Bryoni tanárai valamint a Kilenc Szilfa pszichiáterei voltak, akik Bryonit azok alatt az évek alatt ismerték meg, amíg nővére, Sacha rendszeres látogatója volt. Sorra úgy jellemezték Bryonit:, mint példás tanulót, értelmes, kiegyensúlyozott és normális gyereket. A vád megkísérelte keresztkérdésekkel rávenni a tanúkat, hogy megerősítsék, hogy Bryoni korához képest természetellenes mértékben érdeklődött az ellenkező nem iránt. Ennek mindannyian minden esetben ellenálltak. Melody végre azt mondhatta Chamberlain bírónak: – Nincs több kérdésem. A vád megáll. Ha engedi, bíró úr, készek vagyunk összefoglalni az esküdtszék szamara. – Köszönöm, Strauss kisasszony – a bíró a védelem asztala felé fordult, és azt kérdezte: – Akar a védelem olyan tanúkat idézni, Mr. Martius, akik cáfolják az elhangzottakat? A várakozás csendje ereszkedett a tárgyalóteremre. Mindenki tudta, hogy a védelemnek a vadlottat, Carl Péter Bannockot kell a tanúk padjára szólítani, hogy saját védelmében vallomást tegyen. Ha nem teszi, azzal elismeri bűnösségét. Ha igen, némi kockázatot vállal. John Martius lassan, majdnem vonakodva állt fel. – A védelem védencét, Carl Pieter Bannockot szólítja, bíró úr. Szinte hallani lehetett a sóhajt, ahogy a feszültség feloldódott a tárgyalóteremben, Melody Strauss pedig halványan és várakozón mosolygott, mint az orrában gazellaszagot érző oroszlán. Carl a védelem asztalánál ült. Felállt a helyéről, és a tárgyalóterem tapintható csendjében a tanúk padja felé indult. Viselkedése mély bűnbánatot sugárzott. Karját maga előtt összefonva, lehajtott fejjel állt a tanúk padjánál. Arckifejezése tragikus volt. – Nyugodtan üljön le, Carl – javasolta John Martius. – Köszönöm, uram, inkább állva maradnék – mormogta Carl, mint egy megtört ember. – Mondja el nekünk, legyen szíves, hogyan érez ezzel a törvényszéki

eljárással kapcsolatban! – Teljesen letaglóz. Úgy érzem, az élettől is elment a kedvem. Ha a bíróság halálra ítél, tárt karokkal fogadom a hóhért. Felemelte a fejét és végignézett a padlón, nevelőapjára, Henry Bannockra, aki az első sorban vele szemben ült. – Úgy érzem fájdalmat okoztam édesapámnak, és megbántottam őt. Olyan nagyon szép reményeket táplált velem kapcsolatban, én pedig megpróbáltam megfelelni az elvárasainak, de nem sikerült. Felzokogott, és megtörölte a szemét a ruhája újával. – Őszintén bocsánatot kérek mindazokért a sérelmekért és fájdalmakért, amiket az én kedves húgaimnak okozhattam. Ugyanolyan bűnös vagyok, mint ők abban, hogy bűnre csábítottak. Megbocsátok nekik, és könyörgök, hogy ők is bocsássanak meg nekem. Elönt a bűntudat. Henry Bannock undorodva felhorkant, és látványosan elfordította fejét ettől a szánalmas színjátéktól. – Bűnös ön azokban a vádpontokban, amelyeket maga ellen felhoztak, Carl? – kérdezte John Martius. – A bűnöm csupán annyi, hogy engedtem a kísértésnek és a női csábításnak, Ádám bűnének és Éva fortélyainak. Ez a fordulat annyira színpadias és mesterkélt volt, hogy néhányan felszisszentek. – Ehhez a tanúhoz nincs több kérdésem, bíró úr. – John Martius leült. Melody Strauss úgy lépett a vádlotthoz, mint egy lesből támadó oroszlán. – Azt akarja mondani, Mr. Bannock, hogy a két kiskorú húga szándékosan csábította magát nemi erőszak elkövetésére? – Össze vagyok zavarodva, és mélyen fel vagyok kavarva. Ez az egész ügy borzalmas megrázkódtatás számomra. Az emlékezetem cserben hagy. Hallom az ellenem felhozott vádakat, és azt hiszem, kell, hogy legyen bennük valami igazság, de az egész dologból csak nagyon kevésre emlékszem, hölgyem. – Ön szerint, hogyan jutott az ön spermája a tizenkét éves húga hüvelyébe? Ő maga tette oda magának, úgy gondolja, Mr. Bannock? – Isten legyen a tanúm, nem tudom. Nem emlekszem ebből az egészből semmire, de mélyen sajnálok mindent. amit csak tehettem. – Ismét elbőgte magát. – Azt állítja, hogy a tizenkét éves húga okozott ütéseket és

zúzódásokat a saját testén? Talán ő tépte föl a saját intim testrészeit, hogy szégyent hozzon magára, ön szerint ez lehetséges? – Lehet, hogy így történt, és ha így van, akkor megbocsátok neki, és remélem, hogy ő is megbocsát nekem. – Azt képzeli, hogy az a tizenkét törvénytisztelő és becsületes állampolgár, akik az esküdtszékben ülnek, az elmebaj határáig naiv és hiszékeny? Ezt képzeli, uram? – Nem! Egyáltalán nem képzelem ezt! Csak a saját emlékezőtehetségemben kételkedem! – Mikor kapta az első ilyen különös emlékezet kiesési rohamot uram? Mikor rádöbbent, hogy fizetnie kell majd a sérelemért és szégyenért, amelyet olyan könnyedén okozott két kiskorú húgának? – Nem emlékszem. Igazán nem emlékszem. Melody undorodva az ég felé emelte a kezét. Elég ravasz volt ahhoz, hogy tudja, nincs értelme tovább erőltetni egy olyan kérdést, amit már olyan meggyőzően körbejárt. Tudta, hogy a védelem drágán megfizetett azért, hogy megengedte, ügyfele a bíróság színe előtt kifejezze megbánását, és nagyon elégedett volt. – Nincs több kérdésem a vádlotthoz, bíró úr. – Rendben, hölgyeim és uraim. – Chamberlain bíró a falon függő órára pillantott. – Pár perc múlva négy óra. A tárgyalást mára berekesztem. Holnap délelőtt tíz órakor folytatjuk a vádbeszéddel. *** Melody Strauss vádbeszéde majdnem három órán át tartott. A megalapozott tényeket meggyőző és logikus módon tarta az esküdtszék elé, bizonyságot téve mindarról, amivel akkora hírnevet szerzett magának. Az esküdtszék, mint mindenki más a tárgyalóteremben, tátott szájjal hallgatta. Az a mód, ahogyan nézeteit előadta, hibátlan volt. Ezzel ellentétben John Martius meg sem próbált a bizonyítékokra támaszkodni. Kidolgozott egy elméletet, miszerint ügyfelét két húga elcsábította és csapdába csalta. Azzal az elmélettel állt elő, hogy a két lánynak az volt az indítéka, hogy kegyvesztetté tegyék Carlt az édesapjánál, és átvegyék a helyét a szívében. Cáfolata mindössze negyvennyolc percig tartott. Chamberlain bíró az esküdtek számára összefoglalta az ügyet. Azt mondta nekik, alaposan és gondosan mérlegeljék, vajon őszintén

megbánta-e Carl azokat a bűnöket, amikkel vádolták, vagy meglehetősen rossz színjáték volt-e csupán, amit előadott, és hogy okozhatott-e Bryoni saját magának ilyen borzalmas sérüléseket? – Vajon a megbánás őszinte könnyeit láttuk tegnap a vádlott szemében, vagy inkább krokodilkönnyek voltak? – kérdezte tőlük. Ebéd után rögtön felkérte az esküdteket, hogy vonuljanak vissza, hogy megvitassák, bűnös-e a vádlott vagy sem az ellene felhozott vádakban. Henry levitte Melody Strauss-t, Ronnie Buntert és Bryonit egy helyi Burger Kingbe ebédelni. Bryoni és Melody megosztozott egy dupla sajtburgeren. Most, hogy megpróbáltatásai már majdnem véget értek, Bryoni ismét úgy csiripelt, mint egy kismadár, de közben fogta az apja kezét, hogy bátorságot öntsön belé, és egyszer odasúgta neki: – Ha Carl börtönbe kerül, nagyon fog ránk haragudni. Gondolod, hogy üldözni fog, ha újra kiengedik? – Carl nagyon hosszú időre elmegy. És teszünk róla, hogy soha többé ne zaklathasson téged, kedvesem. Mire Henry a számhír kérte, már elmúlt három óra. Éppen fizetett, amikor egy bírósági tisztviselő berohant az étterembe. – Az esküdtek visszatértek a tárgyalóterembe, Mr. Bannock. Meghozták az ítéletet. Jó lesz sietnie, uram. – Uram atyám! Jóval kevesebb, mint három óra alatt. Ez vagy nagyon jót jelent vagy nagyon rosszat – vélte Ronnie Bunter. – Siessünk! – Henry megragadta Bryoni kezét, és átsiettek az úton a bíróság épületéig. A tárgyalóterem tömve volt; a sajtó számára fenntartott részben még olyan messze távolról is voltak riporterek, mint New York vagy az alaszkai Anchorage. *** Két halk kopogás hallatszott a dolgozószoba ajtaján. Hector Cross összerezzent, ahogy egy régmúlt időből és egy távoli helyről visszazökkent a jelenbe. Annyira elmerült Jo Stanley kéziratában, hogy még jó pár másodpercig össze volt zavarodva. Az ablakra pillantott. A kinti fényekből látta, hogy már alkonyodik. Fölugrott az íróasztaltól, az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. A nő az ajtóban állt és rámosolygott. Bolyhos fehér frottír fürdőköpeny volt rajta, és a lába meztelen volt. Nedves haját összecsavarva a feje tetejére tűzte. Lemosta magáról a smink minden

nyomát, bőre fénylett. Olyan fiatalnak látszott, mint egy diáklány. Nyilván jól aludt, mert a szeme csillogott és a fehérje tiszta volt. Az írisze zöld volt, mint a tengervízen áthatoló trópusi napfény – tengerzöld és derűs. – Egész éjjel itt fogunk állni és csak bámuljuk egymást, vagy hajlandó beinvitálni az odújába? – Bocsásson meg! Elfelejtettem, hogy milyen csinos. – Hiszen csak hat vagy hét órája látott utoljára! – Már olyan sok ideje? – Őszintén meglepődve pillantott az órájára – Igaza van. Hozzá kell szoknom, hogy magával nem érdemes vitatkozni. Megfogta a lány kezét, és magával húzta a szobába. – Őszintén sajnálom, hogy elhanyagoltam magát. De sajnos, ez az ön hibája. Az ön irodalmi zsenije egészen lenyűgözött. Lekötött és lebilincselt. – Jaj, maga vén hízelgő! – mondta a lány, de mosolyában őszinte öröm játszott. – Üljön le, kérem! – A bőrkarosszékhez vezette. A lány leült, és maga alá húzta a lábát. Aztán szorosan a lába köré csavarta a furdőköpenye alsó részét, mert észrevette, hogy a férfi bámulja. Nagyon csinos lábacska, állapította meg magában. – Mit csinált, amíg oly szorgalmasan elhanyagoltam magát? – Három vagy négy órán át istenit aludtam. Aztán használatba vettem a tornatermét. Megváltoztattam az összes kondi gépe beállításait, amiért ezúttal is bocsánatot kérek. A férfi a fejét megcsóválta a fejét, és elnevette magát: – Csak teljesen nyugodtan. – Aztán szaunáztam, és megmostam a hajamat. Vettem egy kicsit a Hermes meg a Chanel nőknek való finomságaiból a vendégfürdőszobában, és örömmel nyugtáztam, hogy egyiket sem bontották még ki a korábbi vendégek. – Ön az első. – Vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem önnek. Talán azért mert szeretném. – Isten úgyse! De evett is? – Nem voltam éhes. Túlságosan lekötött a terepszemle. – Szent ég! Éhen fog halni, és azt sose bocsátom meg tagamnak. Két választása van. Cynrhia, a szakácsom a legjobb Londonban, sőt

valószínűleg az egész világegyetemben. Utána egy hajszállal lemaradva a Borostyán Club következik. – Egész nap itthon voltunk a házban, bármilyen szép is ez a ház. Talán jobb lenne, ha elmennénk vacsorázni – felelte, de ugyanakkor szégyenlősen elkapta a tekintetét a férfi szeméről. A férfi már ismerte annyira, hogy rájöjjön, valójában arra gondol, még mindig túl korainak érezné, ha meghitt kettesben töltené vele az estét. – Akkor menjünk a Borostyánba! Elég lazák a szabályaik, nem kell nagyon kiöltözni, de ha szeretne átöltözni, elkanyarodhatunk a szállodája felé. – Köszönöm, Hector. Ha lehet, inkább tegyük ezt. – Fölkapok valami megfelelőt, amíg visszaveszi a használt szerelését, aztán majd megvárom a kocsiban a szálloda előtt, amíg tisztát vesz föl. Hectornak tetszett, hogy csak húsz percet kellett a lányra várnia, és az is, hogy amikor visszatért, visszafogott, de elegáns ruha volt rajta. – Tökéletes! – mondta, miközben kinyitotta neki a Bendey ajtaját. – Lehengerlően néz ki! – Ez a jelző kissé furcsán hangzik egy olyan fülnek, ami az Atlantióceán nyugati partjáról való, de bóknak veszem. Hector karon fogva vezette be Jot a virágboltnak álcázott bejáraton, és felmentek a hatalmas üveg liften. A recepciós lányok nagyon kedvesek voltak Hectorhoz, mikor elvették a kabátokat, aztán az egyikük egy másik liften felvitte őket az étterembe. – Öné ez a hely? – kérdezte suttogva Jo. – Bárhol jár az ember ebben a csúnya világban, a bőkezű borravaló csodákra képes – bizonygatta a férfi. – Gondolom, az se árt, ha az ember úgy néz ki, mint ön. – Remélem, nem allergiás a pezsgőre – mondta a férfi, miközben leültek egy asztalhoz. – Tegyen egy próbát! – bíztatta Jo. Mikor már a bort és az első fogást is megkóstolták és megdicsérték, a nő végre feltette azt kérdést, amely azóta a nyelve hegyén volt, hogy eljöttek a Crossroads-ból. – Mondja, meddig jutott a történetemben? – kérdezte. – Odáig, hogy Henry és Bryoni a bíróság ítéletét várják a rohadt kis szarházi Carl Pieter Bannock ügyében. Elnézést a szóhasználatért, de

sikerült megutáltatnia velem. – Teljes joggal. Azt hiszem, Carl Bannock azon kevés emberek közé tartozik, akik valóban a velejéig gonoszak. Semmi jó tulajdonságuk nincs. – Na, és most hol van ez a szörnyű alak? – Olvassa el, amit írtam, Hector! Ne szaladjon előre a történetben! Ha azon az úton halad, amin én, sokkal többet meg fog érteni a szereplőkkel kapcsolatban. És igen sokan vannak. Arról azonban biztosíthatom, hogy a java, vagy úgy is mondhatnám a legrosszabb, még csak most jön. – Rendben, csak még egy kérdést engedjen meg, ami fúrja az oldalam! Hazel tudott erről? Mert ha tudott is, nekem sose mondta. – Hazel még nem jelent meg a színen. Akkoriban még teniszezni tanult Dél-Afrikában. – De biztos megtudta, mikor hozzáment Henry-hez? – Nem hiszem, hogy Henry valaha is beavatta volna Hazelt a részletekbe. Ronnie Bunter szerint nagyon szégyellte ezt az egész szörnyűséget. Irtózatos bűntudata volt. amiért nem tudta megvédeni a lányait. De az is elképzelhető, hogy Hazel tudta, csak nem mondta el. Annyira tragikus és ronda az ügy, hogy Henry-hez hasonlóan talán Hazel is ügy akart tenni, mintha meg se történt volna. – Mi történt Bryoni-vel? Az a kicsike egy igazi hős. Nagyon szívesen találkoznék vele, ha van rá mód. – Fékezze meg a kíváncsiságát, nem mondom el! Várja ki a történet végét! – Figyelmeztetem, hölgyem, a türelem nem tartozik erényeim közé, noha számos előnyöm van. Ha akarok valamit, azt most akarom. – Vannak olyan helyzetek, ahol a végső élvezetet sok szorosan megnöveli a várakozás izgalma – mondta a lány. – A mesemondás is ilyen, bár nem az egyetlen. – Arckifejezése talányos volt, a bujaság épp csak átsuhant rajta. – Biztos vagyok benne, hogy ez a lehető legjobb tanács – a férfi alig tudta elfojtani mosolyát, végül azonban sikerült neki is hasonló önuralmat tanúsítani, mint a nőnek. – Hogyan ismerte meg Ronnie Buntert? – váltott témát. – Apámmal együtt járt a jogi egyetemre. Régi jogászcsaládból származom. – Majd Hector példáját követve ő is témát váltott. A

fenséges vacsora mellett kötetlenül beszélgettek, és egyre jobban megismerték egymást. Utána Hector még elvitte Jót egy Anabel’s nevű zártkörű szórakozóhelyre. A nő még soha sem járt ott korábban, Hectort azonban örömmel fogadta a személyzet. Tánc közben észrevették, hogy nagyon jól mozognak együtt. Aztán egyszerre megváltozott a zene, halk lett és érzelmes. Egészen természetesnek tűnt, hogy a férfi közelebb húzza magához a nőt, aki a mellére hajtotta a fejét. Hector visszavitte Jot a szállodájába, és egészen a bejáratig kísérte, ahol a lány így szólt hozzá: – Jó éjt, Hector. Borzasztóan élveztem az estét. Felhívna reggel, kérem? Még annyi mindent meg kell beszélnünk. – Azzal odanyújtotta az orcáját egy pusziért, aztan sarkon fordult, szoknyája meglibbent és már ott se volt. *** Hector másnap napkeltekor kipihenten, vidáman és azzal az érzéssel ébredt, hogy valami jó dolog vár rá. Néhány percig még fekve maradt, és azon tűnődött, honnan ez a túláradó jókedv. Aztán egyszer csak minden eszébe jutott. Boldogan kuncogott, és nagy lendülettel tette ki a lábát az ágy szélén. Sietősen mosakodott, közben letelefonált a konyhába és meghagyta Stephennek, hogy a dolgozószobában az íróasztalon tálalja fel a reggelit, és ne az ebédlőben. – Jó reggelt, Stephen – köszöntötte – Kérnék öntől még egy szívességet. Stephen visszament vele a szobába, és hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta, mit kér tőle Hector. – Biztos, hogy ez a kívánsága, Mr. Cross? – kérdezte, mikor Hector a végére ért. – Mondja, Stephen, mikor kértem én magától utoljára olyasmit, amit nem szerettem volna, hogy megtegyen? – Azt hiszem, ilyen még soha sem történt, uram. – Most sem történik – biztosította Hector. – Rögvest intézkedem, Mr. Cross. – Magára mindig számíthatok, Stephen. Hector az íróasztalhoz telepedett, és bekapcsolta a számítógépet. Mikor a képernyő kivilágosodott, felvette a telefont, és a nő mobiljának a számát tárcsázta, amit előző este kapott meg tőle. Amíg arra várt,

hogy fölvegye a telefont, a villájával felnyársalt egy szelet érett mangót, és a szájába tömte. Jo a negyedik csörgésre vette fel: – Jó reggelt, Hector. Hogy aludt? – Egy mély sötét verembe zuhantam, és fél órája ébredtem, sárkányölésre készen. – Van belőlük bőven odakinn. – helyeselt a lány – Terítsen le nekem egyet! Én még ágyban vagvok, egy csésze kávéval. – Lusta kislány, – korholta a férfi, – az élet arra van, hogy éljük! – Az egész a maga hibája, maga miatt voltam ébren hajnalig! De jó volt, nem? Valamikor újra megpróbálhatnánk. – Hamarosan! – helyeselt a férfi – Például mindjárt ma este, ha nem korábban! – Ma reggel találkozóim vannak a városban. Megígértem Ronnie Bunternek. Semmi köze a „Mérgezett mag”-hoz. Teljesen más ügy. Ebéd után viszont szabad vagyok. – Jöjjön! Megvárom. – Folytassa az olvasást! Figyelmeztetem, hogy lesz egy pár kérdésem. – Nekem is. Letette a kagylót, és minden figyelmét a számítógép képernyőjére fordította. *** Henry Bannock, Ronnie Bunterrel az egyik, Bryonival a másik oldalán éppen csak elfoglalta a helyét a tárgyalóteremben, amikor Chamberlain bíró kijött a szobájából, és a törvényszolga rendet parancsolt a tárgyalóteremben. A tizenkét esküdt, – az esküdtszék elnökével az élükön –, libasorban bevonult, és elfoglalta helyét az esküdtek padján. Egyikük sem nézett arrafelé ahol Carl Bannock ült a védelem asztalánál. – Jó jel – súgta oda Ronnie Henry-nek. – Ritkán néznek rá olyasvalakire, akit elítéltek. – Alaposan megfontolták-e az esküdtszék tagjai az ítéletet? – kérdezte Chamberlain bíró. – Megfontoltuk, bíró úr – felelte az esküdtszék el nöke. – Mi az ítélet? Nemi erőszak elkövetésének bűntettében a vádlottat bűnösnek

találtuk. – Kiskorú megeroszakolasanak bűntettében a vádlottat bűnösnek találtuk. – Erőszakos nemi közösülés bűntettében a vádlottat bűnösnek találtuk. – Verekedés és súlyos testi sértés bűntettében a vádlottat bűnösnek találtuk. – Vérfertőzés bűntettében a vádlottat bűnösnek találtuk – Kiskorú megrontásának bűntettében a vádlottat bűnösnek találtuk. – Hatból hat – mondta Ronnie Bunter egy elismerő sóhaj kíséretében. – Le a kalappal Melody Strauss előtt! Chamberlain bíró köszönetét mondott és elbocsátotta az esküdteket, majd tanácskozni kezdett a védelem és a vád képviselőivel. Aztán a bírósághoz fordult. – Az ülést holnap tíz óráig berekesztem. Tízkor kihirdetem az ítéletet. *** Aznap este Henry a Forest Drive-on ünnepi vacsorát rendezett húsz közeli barátjuknak és rokonuknak. Süti első osztályú texasi marhahúsból készült véres és szaftos dupla bélszínt szolgált fel, ami a gerincnél összeérő két teljes vese – pecsenyéből állt. Henry a marhasült tiszteletére vagy egy tucat üveg 1955-ös Chateau Lafite Rothschild-ot nyitott ki. Ronnie az asztalon áthajolva fogadott Melody Strauss-szal, hogy Carl csak tíz évet fog kapni az állami börtönben. Joshua Chamberlain megrögzött liberális, állította Ronnie. Melody tíz dollárt tett fel arra, hogy legalább tizenöt évre ítélik. Abban mindenesetre egyet értettek, hogy a Chateau Lafite a legjobb bor, amelyet valaha is kostoltak. Bryoni nem hírta ki a desszert végéig, szeme lecsukódott, és fejjel az asztalra bukón. Henry felvitte őt a szobájába, és lefektette az ágyba, leült az agya szélére, és addig simogatta a haját, amíg másodszor is el nem aludt, csak azután ment vissza, hogy ismét csatlakozzon a vacsoravendégekhez. Amikor elment, Süti a hátsó lépcsőn azonnal felcsempészett Bryoni szobájába egy nagy tál csokoládéfagylaltot. Bryoni-nak arra még maradt ereje, hogy fölébredjen, és tisztára nyalja a tálat. Másnap reggel nyolc órakor Bonzo Barnes elvitte Bryionit az

iskolába. Henry azt akarta, hogy amilyen hamar csak lehet, visszatérjen megszokott dolgaihoz. Megszervezte a hosszú távú pszichológiai kezelését, és hosszú beszélgetést folytatott az iskolaigazgatóval és Bryoni osztályfőnökével. Henry meg volt elégedve, hogy tőle telhetően megtett mindent, amire tehetett, hogy segítsen a kislánynak átvészelni a vihart, és élete visszakerüljön a normális kerékvágásba. Figyelmeztették, hogy ez a folyamat hosszú ideig is eltarthat, de Henry bízott abban, hogy a lánya erős és érett személyiség. Másnap reggel Henry dühös és bosszúszomjas hangulatban indult a bíróságra. Pontban tíz órakor a törvényszolga csendet parancsok a tárgyalóteremben. Henry Bannock Ronnie Bunterrel szokott helyén, a látogatói karzat első sorában ült. Carl Pieter Bannockot két egyenruhás börtönőr vezette fel a fogdából a lépcsőn. Bilincsben volt; a lábát is megbilincselték. Sápadt volt, borostás és gondozatlan. Véreres szeme alatt sötét karikák voltak. Könyörögő pillantást vetett Henry-re a tárgyalóterem vegében. Henry arckifejezése fagyos és haragos volt. Egy hosszú percen át farkasszemet nézett Carllal. Carl bizonytalanul elmosolyodott, és az ajka megremegett. Henry a teljes és végleges elutasítás jeleként szántszándékkal elfordította tőle az arcát. Carl válla beesett, és végig vonszolta magát a padlón Chamberlain bíró úr színe elé. – Vádlott, ismeri az esküdtszék ítéletét. Van valami mondanivalója, amivel enyhíthetné az önre kiszabandó ítéletet? Carl a bokájára csatolt vasakat nézte. – Őszintén bánom, hogy szenvedést okoztam édesapámnak, és a családom többi tagjának. Minden lehetséges módon meg fogom próbálni jóvátenni. – Nincs több mondanivalója? – Nincs, bíró úr, nagyon bánom, amit tettem. – A bíróság figyelembe veszi az ön kérelmét az ítélet enyhítésére – mondta Chamberlain bíró, aztán lenézett, hogy elrendezze a papírokat az íróasztalán majd ismét feltekintett. – A bíróság a következő ítéletet hozza. Kiskorú erkölcsi megrontásáért egy szövetségi büntetés végrehajtási intézetben letöltendő 5 év szabadságvesztésre ítélem. Vérfertőzésért egy szövetségi büntetés-végrehajtási intézetben letöltendő 6 év szabadságvesztésre ítélem.

Verekedésért és súlyos testi sértésért egy szövetségi büntetésvégrehajtási intézetben letöltendő 6 év szabadságvesztésre ítélem. Kiskorúval való erőszakos nemi közösülésért egy szövetségi büntetés-végrehajtási intézetben letöltendő 20 év szabadságvesztésre ítélem. Nemi erősszakért egy szövetségi büntetés-végrehajtási intézetben letöltendő 15 év szabadságvesztésre ítélem. Kiskorú megerőszakolásáért egy szövetségi bünteres – végrehajtási intézetben letöltendő 15 év szabadságvesztésre ítélem. Úgy rendelkezem, hogy a büntetések egyidejűleg letölthetők, de 15 évnél korábban nem helyezhető szabadlábra. Chamberlain bíró várakozó pillantást vetett John Martiusra. Martius felállt. – Bíró úr, engedélyt kérek, hogy az ítélet ellen fellebbezést nyújthassak be a Legfelsőbb Bírósághoz. – Az engedélyt megadom – mondta Joshua Chamberlain. – A rabot azonban innen egyenesen a huntsville-i Holiday Gyűjtőfogházba viszik, hogy haladéktalanul megkezdhesse büntetése letöltését. – Hátra nézett a két őrre. – Uraim, kérem, teljesítsék kötelességüket. Az őrök megragadták Carl egy-egy karját, és a lépcsősor tetejére vezették. A lábbilincsek csengő hangot adtak, amint leereszkedett a lépcsőn a fogda felé. – Kérem, álljanak fel! – Kiáltotta a törvényszolga. Henry és Ronnie maradt utolsónak a tárgyalóteremben. – Több is lehetne – vélte Ronnie – Nagyon reméltem, hogy legalább 25 évet kap. De meg kell elégednünk tizenöttel. Végre vége. Megszabadultál a rohadt magtól, ami megmérgezte a családodat. – Azon tűnődöm, – szólt Henry borúsan, – hogy vajon tényleg végee, és a lányaim meg én valóban utoljára láttuk-e ezt a perverz állatot? *** A teherautó közvedenül a bíróság hátsó ajtajánál, a biztonsági terület kapuján belül állt. A hátsó ajtó nyitva volt és Carl Bannockra várt, hogy beszálljon. Oldalán aTBVR-JRbetűk voltak láthatók, ami azt jelentette, hogy Texasi Büntetés-végrehajtási Részleg – Javító Intézeti Részlege. Carlt betuszkolták a kocsi hátsó ajtaján, mint valami csomagot, a lábbilincseit pedig a padlón a lába között lévő karikához erősítették. Bevágták és lelakatolták az ajtót, a teherautó pedig nekivágott a hetven

mérföldes útnak a huntsville-i gyűjtőfogház felé. A Holiday Gyűjtőfogház négy emelet magas kocka alakú betontömb volt, sűrűn berácsozott ablakokkal. Őrtornyok, és hármas körkerítések védték. A teherautó mindhárom kapunál szigorú biztonsági ellenőrzésen esett át. Amikor a főépülethez ért, az őrök levették a lakatot Carl lábbilincséről, és átterelték egy sor elektronikus kapun a felvételi irodába. Ismét megvizsgálták a papírjait, majd bevezették a nevét és az adatait a nyilvántartásba. Az íróasztal mögött ülő őrmester aláírta róla az átvételi elismervényt. Két új őr lépett azok helyébe, akik Houstonból idehozták. Átvitték egy újabb távirányítású kapun egy másik helyiségbe. Minden személyes tulajdonát elvették tőle: arany pecsétgyűrűjét, pénztárcáját, arany Rolex karóráját és polgári ruháit. Amikor az őr átadta neki a leltárt és a jegyzőkönyvet, hogy aláírja, saját pénztárcájából visszaadott neki egy tízdollárost. – Minek ez? – kérdezte Carl. – Szexuális bűncselekményért ítélték el. A legfontosabb piperecikkekre. – Mi köze ennek ahhoz, hogy miért ítéltek el? – Majd megtudja – vigyorgott rá hamiskásan az őr. Aztán a borbélyhoz vitte Carlt, ahol teljesen kopaszra vágták. A borbély hátralépett, hogy megcsodálja müvét. – Gyönyörű – vélte. – Azok a kedves öregfiúk a Thomas Tuskban imádni fognak, szívem. Innen az őrök továbbvitték a zuhanyzóba, hogy lesikálja magát. Aztán meztelenül és vizesen továbbment a szabó-műhelybe, ahol egy nyíláson át odaadták neki a rabruhát. Az új rabruha fehér rövid ujjú trikóból, alsónadrágból, bő fehér vászonzakóból, megkötős nadrágból, és egy pár bebújós fehér vászoncipőből állt. Egy újabb elektromos kapun át bevezették egv hosszú cellasor egyik cellájába, és rázárták az ajtót. A berendezés egy pottyantós WC-ből és egy emeletes faágyból állt, amely az oldalfalnál szorosan a padlóhoz volt erősítve. Csak egy takaró volt rajta, matrac nem. Később az ablakon át beadták neki a vacsoráját. Egy tál híg pörkölt volt, amibe egy vastag szelet kenyeret mártottak. Másnap korán reggel cellájából a kihallgató szobába vitték, ahol egy acél asztalnál ülve egy háromtagú bizottság várta. Mindhárman a börtön egyenruhás alkalmazottai voltak.

– Carl Pieter Bannock, úgy-e? – kérdezte fel sem nézve a középen ülő. – Igen – felelte Carl. – Uram! – javította ki a kérdező tiszt. – Igen, uram – egyezett bele Carl engedelmesen. – Ugy-e, legalább tizenöt évre ítélték? – Igen, uram. – Szexuális bűnöző és pedofil. Igaz? – Igen, uram – mondta Carl összeszorított foggal. – A legjobb az lesz, ha a Thomas Tusk fegyházba küldjük, ahol a hosszú időre elítélteket őrzik – javasolta a bizottság másik tagja. Carl a gimnáziumi történelemórákról tudta, hogy Thomas Jefferson Tusk a Texasi Köztársaság egyik hőse volt. Az alamói csata előtt néhány héttel agyonlőtte magát. Megérezhette, mivel fogja megtisztelni emlékét az utókor, gondolta savanyú képpel Carl. – A hatodik emeletre küldjük, ahol a többi hosszú időre elítélt nem tudja megkaparintani – ajánlotta a bizottság rangidős tagja. – Az egyetlen hely, ahol azok a drága öregfiúk nem tudják elkapni, a mennyország, de olyan magasra ez a csinos fiúcska sose jut. – A bizottság harmadik tagja felvihogott, a többiek pedig kuncogtak. Aznap délután egy másik TBVR-JR teherautó újabb húsz mérfölddel délebbre vitte Carlt, oda, ahol egykor rabszolgák dolgoztak a gyapotföldeken. A ThomasTusk Börtön úgy állt a sivár és jellegtelen tájban, mint az emberi aljasság tömör és szürke betonemlékműve. A biztonsági intézkedések itt még vészjóslóbbak voltak, mint a gyűjtőfogházban. Húsz percbe telt, amíg a jármű átjutott a hármas körkerítésen, és megállt a rabfelvételi helyiség bejáratánál. Újabb húsz percbe került, amíg levették Carlról a bilincset és lábáról a vasat, majd a földszintről felvitték végső úti céljához az épület hatodik, legfelső emeletére. A lifttől egy rövid folyosón egy zöldre festett ajtóhoz vezették, amelyen ez állt: “Szintfelügyelői iroda.” Az egyik őr bezörgetett az ajtón, amire odabentről fojtott üvöltést kapott válaszul. Kinyitotta az ajtót, és egy fejmozdulattal jelezte Carlnak, hogy lépjen be. A szintfelügyelő az íróasztala mögött ült. Az ingére tűzött műanyag névtábla tanúsága szerint Lucas Hellernek hívták. Lucas csizmás lábát az asztal tetejére tette, és széke két hátsó lábán

billegett. Aztán hagyta, hogy a szék egy koppanással visszaálljon mind a négy lábára, és felállt. Magas volt, hajlott hátú és vékony. Homokszínű haja kihulló félben volt, de ami még megmaradt belőle, az a homlokába hullott. Hosszúkás sápadt arcához képest aránytalanul nagy füle volt. Szeme is sápatag és vizenyős volt, az orra azonban rózsaszínű, és orrlyukai nedvesek voltak a rhinitistől. Két felső elülső foga előreállt, amitől egy vérszegény nyálra emlékeztetett. Jobb kezében lovaglóostort tartott. Előjött az iroasztal mögül, és hosszú gólyaforma lábain lassan megkerülte Carlt, Szipákolt, hogy felszívja az orrából csöpögő nedvet, miközben kinyúlt a lovaglóostorral, és megsimogatta Carl fenekét az ostor végén lévő bőrszíjjal. Carl döbbenten rezzent össze, Lucas pedig ismét szipákolt egyet, és felkacagott, mint valami kislány. – Szép – mondta – nagyon szép. Jól el fogsz itt férni. – Rákacsintott az egyik őrre. – Jó szorosan elfér, érted? – Naná! Értem, főnök – hahotázott az őr. Lucas befejezte a körözést Carl körül, és felült az asztal szélére: – Nálad van a tíz dollár a pipereszerekre, Bannock baba? – Igen, főnök. – Hadd kérjem el! – Lucas kinyitotta a tenyerét. Carl tapogatózva keresgélt a fehér vászonnadrág zsebében, majd előhúzott egy összegyűrt bankjegyet. Lucas elvette a kezéből, aztán visszatért az íróasztala mögé, és kinyitotta az egyik fiókot. Kivett egy nagy műanyag flakont, és az asztallapon át Carl felé csúsztatta. – Fogd! Carl felemelte az üveget, és elolvasta a címkét: ” Kiváló minőségű Macassar hajolaj esszencia. A legjobb, ami a hajnak kell.” Hangosan olvasta, és értetlenül nézett: – Mihez kezdjek vele, főnök? – Majd megtudod, ha eljön az ideje, – nyugtatta meg Lucas, – csak tartsd kéznél! – Majd az őrre pillantott: – Magánál van a számla ezért a finom falatért? – Itt van, főnök. – Az őr az asztalra tette az átveteli elismervényt, és Lucas odafirkantotta aláírását. – Rendben, srácok. Vigyék! Az őrök egyenletesen kopogó léptekkel visszamentek Carllal a folyosón, majd egy újabb nagy és erős ajtón át egy szürke acélból és

még szürkébb betonból épült másik hosszü folyosón mentek tovább. Magasan a fejük fölött a boltozatos mennyezetet páncélozott üveg borította. A napfény éles négyszögletű sugarakra osztódott, amelyekben ezüst pormacskák sokasága táncolt. A folyosó mindkét oldalán rácsos acélketrecek hosszú sora állt. A rácsokba árnyszerű alakok kapaszkodtak vagy kucorogtak mögöttük és kifelé pislogtak, mikor Carlt elvezették előttük. Néhányan gunyoros üdvözléseket kiabáltak ki neki, utána fütyültek, nevetgéltek és hahotáztak, és kinyúltak a rácson át, hogy obszcén mozdulatokat tegyenek felé. Lucas megállt az utolsó cellánál a sorban, és elektronikus kulcsával kinyitotta az ajtót. – Isten hozott a 601-ben, a nászutas lakosztályban – vigyorgott Lucas, és intett, hogy menjen be. Ahogy Carl átlépett a küszöbön, az ajtó becsukódott mögötte. Lucas és kísérője otthagyta, és vissza se nézve elmentek arra, ameriől jöttek. Carl odament a priccshez és leült, majd szemügyre vette a 601-es cellát. Nem volt nagyobb a gyűjtőfogházbeli cellájánál. Csak annyival volt jobb, hogy egy apró rozsdamentes acélmosdó volt a padló szintjében elhelyezett WC mellett, és egy ülőke, amely egy üres írópad mellett állt. Minden bútordarabot a falhoz csavaroztak, hogy ne lehessen őket fegyvernek használni. Az elkövetkezendő tizenöt évben ez lesz az otthona. Ettől minden bátorsága elszállt. Este hat órakor megszólalt a csengő, és Carl a többi rab példáját követve a cella ajtajához lépett. Az összes cella ajtaja egyszerre nyílt ki. és a rabok kiléptek a folyosóra. A fegweres őrök vezényszavára, akik az acél tetőjárón álltak a magasban, és onnan kiáltották le hozzájuk, megfordultak, és libasorban elvonniuk az ebedébe, ami a folyosó másik végén volt. Amint egycnkent elmentek a konyha átadó ablaka előtt a konyhai wcmchvet egy megbízható tagja mindegyiküknek egy kis nn’iany.ig tálcát lökött oda. A vacsora egy tál leves, egy újabb tál ürü-pörkölt és egy darab fehér kenyér volt. Carl leült az, egyik csupasz acélasztalhoz, de egyik társa sem ült le mellé. Velük azonos származásúakkal alkottak klikkeket. Néhányan szemmel láthatóan Carlról beszélgettek, de ő nem hallotta, hogy mit mondanak, így hát nem törődött velük. Keserűen azzal nyugtatta magát, hogy még sok éve van beilleszkedni ebbe az elferdült társadalomba.

Húsz percet adtak nekik az evésre, majd az őrök odafönt a tetőjárdán visszahajtották őket a cellájukba. Pontosan hét óra harminckor volt a zárás. Carl hanyatt feküdt a priccsen, lábfejét keresztbe téve, karjával a feje alatt. Hulla fáradt volt. Szorongással és bizonytalansággal teli nap állt mögötte. Viszont a vacsora csak közép rohadt volt, és most csak arra vágyott, hogy a cellájába bevilágító ívlámpákat lekapcsolják éjszakára. De az őrök figyelmeztették, hogy ez soha sem fog megtörténni. Lassan észrevette, hogy a környező cellákban ülő rabok hangja várakozó suttogássá és fojtott vihogássá halkul. Carl felült és a rácson át kinézett a hosszú folyosóra, de rossz volt a kilátás, és nem értette, miért változott meg a hatodik emelet lakóinak a hangulata. Aztán ismét felült és lelógatta a lábát a priccsről, mert a folyosón közeledő lábak kopogására lett figyelmes. Végül Lucas Heller a szintfelügyelő bukkant fel a látóterében. Lovaglóostorát a kezében tartotta. A szemét eltakaró sildes egyensapkát viselt. – Fogoly, talpra! Carl fölkelt az ágyról. , ? – Hogy telik az első estéd a Thomas Tuskban, Bannock – Jól, főnök. – Vacsora rendben volt? – Nem panaszkodom, főnök. – Unatkozol, ugye? – Nem igazán. – Az kar, Bannock. Ugyanis hoztam neked néhány kedves öregfiút, hogy elszórakoztassanak. Jó páran közülük már húsz éve vagy még régebben vannak itt, és halálosan unják magukat. Egész idő alatt nem voltak nővel, és mondhatom, borzasztóan be vannak gerjedve. Carl hirtelen megmerevedett, és érezte, hogy lúdbőrözni kezd a háta. Ő is hallotta a vicceket és a pletykákat, de szerette volna azt hinni, hogy ezek nem igazak, és vele ez soha sem fog megtörténni. De Lucas mögül furcsa férfiak nyomultak előre. – Bemutatom önnek Johnny Congo urat. Lucas a legközelebb álló férfi vállára tette a kezét. Lucas magas volt ugyan, de ehhez saját feje magasságáig kellett felnyúlnia. A férfi egy darab tömör antracit hegynek látszott. Feje kerek volt és sima, akár egy ágyúgolyó. Csupán egy póló és egy rövidnadrág volt rajta, így aztán

Carl is láthatta, hogy végtagjai olyanok, mint a kemény ébenfagerendák, csupa csont és izom, zsírnak szinte semmi nyoma sincs rajtuk. – Congo úr odalent lakik a halálsoron, amíg a Legfelsőbb Bíróság nem dönt a fellebbezéséről. Már nyolc éve él itt velünk, és nagy tiszteletben áll a Thomas Tuskban, ezért különleges látogatási előjogai vannak. Lucas tenyérrel fölfelé kinyújtotta a kezét, és Johnny Congo egy húszdollárost helyezett bele. Lucas köszönetképpen elmosolyodott, majd megnyomta az ajtónyitót. A rácsok félrecsúsztak. – Fáradjon be, Congo úr! Maradjon csak, ameddig jól esik: szórakozzon nyugodtan, ameddig kedve van! Johnny Congo belépett a cellába, a mögötte lévő többi férfi pedig a rácsos ajtó köré tömörült, hogy jó helyei .szerezzenek magának, és várakozóan vigyorogtak. – Van nálad Macassar hajolaj, fehércsávó? – Kérdezte Congo Carltól. – Kábé harminc másodperced van, hogy bekend magadnak, vagy szárazon megyek be. Carl hátrálni kezdett. Elállt a szava a rettenettől, de aztán vinnyogásban tört ki: – Ne! Ne, kérlek, hagyj békén! A cella kicsi volt, így Congo három óriási lépéssel már sarokba is szorította. Kinyújtotta a kezét, és megragadta Carl felső karját. Egy laza csukló mozdulattal arccal a priccsre hajította. – Told le a gatyádat, fehércsávó! Add ide az olajat! Aztán Congo megtalálta a Macassar hajolajas üveget a mosdó feletti polcon ahová Carl tette. Levette, és lecsavarta a tetejét. Visszament a priccshez. Carl labdává gömbölyödött, térdét az álla alá húzva. Congo hasra fordította Carlt, a térdét a lapockái közé tette, és letépte a nadrágja elasztikus tetejét. Magasra emelte az üveget, és a tartalma felét Carl hátsójára öntötte. – Aki bújt, aki nem, megyek! – mondta, miközben behelyezkedett Carl mögé. – Ne... – vinnyogta Carl, aztán felüvöltött. A lehető legborzalmasabb kín hangja tört fel belőle. A kint várakozó férfiak átadták Lucasnak a belépő díjat, mintha egy labdajáték nézői lettek volna, majd betömörültek a cellába a priccsen fekvő pár háta mögé. A hangjuk rekedt volt a kéjvágytól és az

izgalomtól. Egyikük ezt kántálta: – Rajta, Congo, rajta! – a többiek nevettek, és átvették, mint egy refrént: – Rajta, Congo, rajta! Egyszerre csak Congo meggörbítette a hátát, hátravetette a fejét, és olyan hangot adott, mint egy bőgő jávorszarvasbika. A mögötte állók lesegítették, és rögtön átvették a helyét. Carl ismét felüvöltött. – Istenkém, de szépen énekel! – szólt a harmadik a sorban. Mire az ötödik férfi rámászott, Carl már nem üvöltözött többé. Mikor az utolsó férfi is végzett, szomorúan megrázta a fejét, miközben elhúzódott. – Azt hiszem, fogta, azt meghalt itt nekünk, haver. Congo, aki Carl mellett pihent a priccsen, most felállt, és így szólt: – Ne, ma, még lélegzik. Ha lélegzik, akkor még szabad vele szeretkezni. Ismét Carl mögé lépett az ágyra. Ott volt a betegszobáról a bizalmasuk, egy beteghordó, mind személyes mind pedig szakmai minőségében. Végre előlépett szakmai szerepében, és kitapogatta Carl érverését az álla alatt, és a koszorúérnél. – Mára elég volt a csávónak. Segítsetek levinni. Két-három hét múlva kész lesz egy újabb kis hancúrozásra. *** Hajnalra Carl már kritikus állapotban volt a sokktól és a vér veszteségtől. Áthívták az orvost a főigazgatóságról, aki intézkedett, hogy vigyék át Carlt a huntsville-i állami büntetés-végrehajtási intézet egészségügyi központjába. A műtőben Carl hasüregének alsó részéből majdnem két liter vért és emberi ondót szívtak le. Az orvos összevarrta a szakadt és szivárgó ereket, és műtétileg helyreállította a végbélen elszenvedett sérüléseket, végül pedig három liter tiszta vért adott neki. Amíg a huntsville-i szanatóriumban lábadozott. Carlnak szabad volt telefonálni és látogatókat fogadni. Felhívta a Carson Nemzeti Bankot Houstonban, és megkérte számlakezelőjét, hogy látogassa meg. Carl fontos ügyfél volt, ezért a számlakezelő készségesen engedelmeskedett. Carl Henry vállalatánál kezdett dolgozni, mint gyakornok. Henry meglepődött, de elégedettséggel töltötte el, hogy Carl szinte azonnal sokkal jobb üzleti érzékről tett tanúbizonyságot, mint amit kora és

tapasztalatai alapján várt volna tőle. Az első év végére Henry mérhetetlen büszkeséggel vette észre, hogy Carl őstehetség, üzleti zseni, akinek veleszületett képességei felértek a sajátjaival, sőt néha még túl is szárnyalták őket. Carl hamarosan hátborzongató ügyességről tett tanúbizonyságot abban, hogy olyan messziről megszimatolja a hasznot, akár egy éhes hiéna az oszladozó tetemet. Tehetségének kibontakozásával és kivirágzásával Carl fizetése is meredek emelkedésnek indult. A második év végére Carl már a Bannock olajtársaság igazgatótanácsában is helyet kapott, és fizetése meg vezetői pótléka összesen több mint kétszázötvenezer dollárra rúgott havonta. A Henry Bannock Családi Alapítványt pedig az alapító okirat arra kötelezte, hogy ezen felül még keresetének háromszorosát is kifizesse neki. Apja bőkezűségének eredményeképp Carl Bannock még adózás után is jóval több, mint 5 millió dollárt tartott megtakarítási számláján a Carson Nemzeti Bankban. És emellett még ott voltak egyéb jövedelmező befektetései is. A hatodik napra Carl már eléggé felépült végbélsérüléseiből ahhoz, hogy visszakerülhessen Hunsville-ből a Thomas Tusk börtön gyengélkedőjére. Magával vitte az új csekkfüzetét, amelyet számlakezelőjétől kapott. A gyengélkedőről Carl üzenetet tudott küldeni Lucas Hellernek az egészségügyi küldönccel. Az üzenet az volt, hogy Lucas látogassa meg őt, mert tud neki mondani valamit, ami a hasznára válhat. Lucas főként azért egyezett bele, hogy lemegy meglátogatni Carlt, hogy jól kigúnyolhassa a szerencsétlent, aki az ágyban feküdt. A beszélgetés megkönnyítésére, valamint jóindulata jeléül Carl egy ötezer dollárról szóló csekket nyújtott át Lucasnak, amit a Carson Nemzeti Bankban lehet beváltani. Lucas csodálattal bámulta a számokat. Soha sem volt még egyszerre ennyi pénze, de tapasztalatból tudta, hogy nem szabad bízni a varázslatokban. Addig nem akarta elhinni, hogy hirtelen ekkora szerencse érte, amíg be nem jutott a városba, és be nem mutatta a csekket a bank egy helyi fiókjában. Visszarohant a Thomas Tuskba, és ismét meglátogatta Carlt. Ez alkalommal kitüntetően és alázatosan viselkedett. Carl ezután azt parancsolta neki, hogy vigyen el egy üzenetet Johnny Congónak a halálsorra. Rövid idő alatt teljesen átlátta a Thomas Tusk börtön belső hatalmi viszonyait.

Megtanulta, hogy Johnny Congónak óriási hatalma van, ami az egész börtönre kiterjed. Ült a hálója közepén, mint egy groteszk emberevő pók, és onnan szövögette a szálakat, amelyek egészen a börtönfelügyelő irodájáig értek. Az idő múlásával a börtönfelügyelő egyre erősebben támaszkodott Congora, hogy a börtönlakók között fenntartsa a rendet. Ha Johnny azt a parancsot adta, hogy „legyen béke és működjünk együtt,” a börtön személyzete képes volt a rend látszatát fenntartani egy olyan rendszer közepette, amely mintha egyenesen arra lett volna tervezve, hogy zűrzavar támadjon benne. Ugyanakkor, ha Johnny Congo azt mondta. „Lázadás!" akkor a Thomas Tusk börtönben mindenütt tüzek ütöttek ki, őröket késeltek meg a műhelyekben, a folyosón vagy a felüljárókon, a rabok átvették az irányítást az ebédlőben és a börtönudvaron. Összetörték a bútorokat és a felszerelést. Johnny Congo parancsára vagy azért, hogy régi sérelmeikért bosszút álljanak, megölték néhány társukat. Megdobálták és kórusban sértegették az őröket. A nemzetőrség teljes riadó – készültségben jelent meg a helyszínen, amitől a börtönfelügyelő teljesítményének a megítélése mélypontra zuhant. Johnny Congot együttműködéséért cserébe a börtönigazgatóság különleges előjogokkal ruházta fel. Válogathatott a legcsinosabb új foglyok között, amint megérkeztek, az egységbe, ahogyan azt Carl első kézből tapasztalta. Celláját sose kutatták át, drog- és egyéb luxuscikk készlete sérthetetlen volt. Halálbüntetése elakadt valahol a rendszerben. A rossz nyelvek szerint az állam kormánya gondoskodott erről. Biztosra mehetett az, aki arra fogadott, hogy Johnny nem a fehércsempés kivégző szobában, a halált hozó tűvel felszerelkezett ember segítségével, hanem végelgyengülésben fog meghalni. Ha bárki kivívta magának Johnny Congo neheztelését, csak napok kérdése volt, hogy az ügyet véglegesen elintézzék késpengével a börtönudvaron, vagy hajnalok hajnalán az elkövető saját cellájában, amit a szintfelügyelő kényelmesen nyitva hagyott. Széles körben rebesgették, hogy Johnny Congo befolyása messze túlterjed a börtön falain. Úgy hírlett, hogy szoros kapcsolatokat ápol különféle bűnszervezetekkel és bandákkal egész Texas és a környező államok területén. Elég jutányos áron el tudott intézni dolgokat olyan távol városokban is, mint San Diego vagy Frisco.

Lucas Hellernek majdnem egy hetébe került, hogy összehozzon egy találkozót Carl és Johnny Congo között, de végül rendelkezésükre bocsátották a halálsor felügyelőjének az irodáját, és egy vasárnap hajnalban, három órakor, mikor a börtön többi részét már lezárták éjszakára, találkoztak. A szintfelügyelő négy őrszemével az ajtó előtt várakozott, de nem avatkozott közbe. Alighogy Carl és Congo egyedül maradt, fenyegetően kezdték méregetni egymást, mint két sűrű sörényű oroszlán, akik egy terület felett vitatkoznak a dél-afrikai szavannán. Congo mostanra már rájött, hogy Carl nem csupán egy csinos pofika. Tudta, hogy Carl Henry Bannock fia, és tudott a Bannock olajtársaság hatalmáról és gazdagságáról. – Beszélni akarsz velem, fehércsávó? – A védelmedre van szükségem. – Carl nem vesztegette az időt. – A cuki kis seggedre lefogadom, hogy így van, különben nem sokáig lesz még cuki és csini. De miért akarnálak én téged védelmezni? – Fizetek érte. – Vagyis el tudod intézni, hogy akarjam. De mennyi pénzről is beszélünk, fiacskám? – Mondjon egy összeget, uram! Congo az orrát piszkálta, úgy mérlegelte a kérdést. Végül megszemlélte a száraz takonyréteget, melyet a bal orrlyukából szedett ki, és lepöckölte az ujjáról, mielőtt kimondta az árat. – Havi ötezer dollárt kérek kézhez ide a Thomas Tuskba egy – és ötdolláros bankjegyek formájában. Kinn nem sok hasznom van belőle. – Felháborítóan magas összeget határozott meg, arra számítva, hogy Carl alkudozni fog. – Nevetséges összeg, Congo úr – szólt Carl, mire Johnny Congo felhúzta az orrát. Öklét hatalmas fekete sonkává szorította össze. – Szerintem, egy olyan embernek, akinek ekkora hatalma van és abban a helyzetben van, mint ön. tiz vagy akár tizenötezer dollárt kellene fizetnem havonta. Johnny Congo pislogott egyet, és kinyitotta az öklét. Atyáskodva elmosolyodott. – Hallottalak, fehércsávó, és tetszik, amit hallok. Tizenöt rongy egész jól hangzik, szerintem. – Biztos vagyok henne, hogy maga meg tudja szervezni a szállítást a

bankomból bárhova, ahova szeremé. Csak mondja meg, mit kell tennem, és megteszem. Kezet rá, uram. Congo megfogta a kinyújtott kezet, megrázta, és azt mormogta: – Nemcsak kezet adsz rá, öcskös. Az életeddel fizetsz, ha becsapsz. – Megértettem, Congo úr. De ha tényleg irtózatosan sok pénzt akar keresni, akár üzlettársak is lehetnénk. – Miféle üzletben? – Congo épp csak, hogy ki nem gúnyolta. – Ki vele, fehércsávó! Az elkövetkező negyven percben Carl beszélt, Congo pedig előredőlve, szinte szótlanul, egyetlen közbeszólás nélkül hallgatta. A végén már vigyorgott, és csillogott a szeme. – Honnan tudjam, hogy át is fogod adni, ami jár nekem, fehércsávó? – kérdezte végül. – Ha nem teszem, megvonhatja tőlem a védelmét, Congo úr. Jelentős találkozás volt ez, amelyből egy szentségtelen szövetség alakult ki a végén, amelyben egy elferdült ifjú zseni egyesíti képességeit egy gátlástalan szörnyeteggel, aki élet és halál ura. Mindkét férfi pszichopata volt: se szánalom, se gátlás, se bűntudat nem volt bennük senki és semmi iránt. A következő években különböző vállalkozásaik hozamát, melyek először Carl elméjében fogantak meg, aztán Johnny vette őket gondjaiba, tisztára mosták és kifehérítették. Johnny kinti barátai készségesen segítettek ebben. Mikor a pénz már tiszta volt, személyesen Carlnak osztották le osztalékok és vezetői díjak formájában egy, a Brit Virgin-szigeteken székelő társaságon keresztül, amit még akkor alapított, mikor Princetonban volt. A Henry Bannock Családi Alapítvány megnégyszerezte a számlák összegét. A végösszeget aztán Carl és Johnny Congo elosztotta egymás közt, majd számjeles bankszámlákon dugta el a világ minden táján – Hong Kongban, Moszkvában, Szingapúrban, és más városokban, ahova még az Egyesült Államok adóhivatalának izmos karja sem ért el. Hogy a börtönön belül és kívül megkönnyítsék vállalkozásaik működését, Carlnak és Johnny-nak hamarosan be kellett venni Marco Marcowskit, a Thomas Tusk börtön kormányzóját is csendes társnak. Amint bevették élete első törvénytelen ügyébe, Marco hamarosan rájött, hogy teljes mértékben Carl Bannock és Johnny Congo rabszolgájává vált. *** Carlt hamarosan a börtön hatodik emeletéről az elsőre költöztették

át, ahol a kápók és más olyan rabok laktak, akik jó magaviseletet tanúsítottak. A cella, amibe Carlt helyezték, háromszor akkora volt, mint régi lakhelye a hatodik emeleten. Kapott egy TV-t, és egy számítógépet is, amellyel az internetre is fel tudott kapcsolódni. A számítógép nélkülözhetetlen eszköz volt a szövetség üzleti ügyeinek intézésére. Carl szerencséjére a piac, amin dolgozott, hatalmas mértékben fellendült. Régi ismerősei még mind a helyükön voltak, a haszon iránt ösztönös szimata pedig sértetlen volt. A Henry Bannock Családi Alapítvány megnégyszerezte növekvő bevételét. Carlnak még mindig rengeteg ideje volt hátra kényelmesen folydogáló börtönbeli napjaiból arra, hogy termékeny elméjét a jövő tervezgetésével foglalja el. Mostanra már több mint öt évet töltött fogságban. A nyilvántartás szerint feddhetetlen volt: Merkowski főnök úr ezt is elintézte. Az eredeti ítéletet, amelyet Chamberlain biró hozott, és amely szerint tizenöt évig nem engedhető szabadlábra, a fellebbezés eredményeként tiz évre csökkentettek. Carl a félidőnél járt. Még mindig csak huszonnyolc éves volt, ravasz, dörzsölt multi milliárdos, készen arra, hogy amint kilép a Thomas Tusk kapuján, kezébe vegye a sorsát a saját szabályai szerint. Johnny Congo és a saját tömeges külső kapcsolatain keresztül teljes mértékben informálódott apja és a Henry Bannock Családi Alapítvány többi kedvezményezettje dolgairól. Carl végső anyagi célja szempontjából igen kedvezőtlen módon édesapja nemrégiben megismerkedett egy nála negyven évvel fiatalabb profi teniszbajnoknővel, aki még magánál Carl Bannocknál is jóval fiatalabb volt. Carl áttanulmányozta az online sajtóban megjelent fényképeket a nőről. Hazel Nelssonnak hívták, szőke volt, sportos és csinos. Alig néhány hónappal megismerkedésük után apja és Hazel egy káprázatos esküvői szertartás keretében, amit a Forest Drive-i rezidencián tartottak Houstonban, összeházasodtak. Kevesebb mint egy év múlva Hazel egy Cayla nevű kislánynak adott életet. Henry-nek az a híre, hogy csak lánymagzatokat nemz, sértetlen maradt. Carl szemszögéből viszont apjának ez a furcsa új kalandja újabb két nevet adott a Henry Bannock Családi Alapítvány kedvezményezettjeinek névsorához. Carlt is beleszámítva a teljes listán most már összesen hét ember szerepelt: Henry Bannock és Hazel Bannock valamint csecsemő

leányuk, Cayla, Carl édesanyja, Marlene Imelda Bannock, aki megtartotta a nevét az után is, hogy Henry Bannock elvált tőle, valamint Carl két féltestvére, Sacha Jean és Bryoni Lee. A Bannock olajtársaság részvényeinek a New York-i tőzsdén jegyzett piaci értékét véve alapul, Carl úgy becsülte, hogy a Bannock Családi Alapítvány vagyona valahol 110 milliárd amerikai dollár környékén mozoghat. Bármekkora is volt ez a vagyon, kegyetlenül gyűlölte azt a gondolatot, hogy öt vagy hat másik emberrel kell osztozkodnia rajta. Carl a börtöncellájából feszült és fanatikus érdeklődéssel követte figyelemmel apja beadványának sorsát, amit a washingtoni Legfelsőbb Bírósághoz intézett azzal a szándékkal, hogy Carl Pieter Bannockot töröljék a Családi Alapítvány kedvezményezettjeinek listájáról, azon az alapon, hogy az alapítványtevőnek nem vérrokona, és hogy méltatlanná vált a vagyonból való részesedésre, mivel több súlyos bűncselekményt követett el, amikért el is ítélték De Henry Bannock ezen beadványát a Legfelsőbb Bíróság tanult bírái egyöntetűen elutasították. Carl ettől fogva már tudta, hogy csak a halál akadályozhatja meg abban, hogy részesüljön az alapítvány pénzéből. Carl és Johnny Congo kis meghitt ünnepi vacsorát rendezett a halálsoron, amelyen Merkowski börtönfőnök és néhány fiatal női börtönőr is részt vett, akiket külön erre az alkalomra hoztak le Huntsville-ből. Noha Carl és Johnny Congo már évekkel korábban szeretők lettek, viszonyuk inkább a nemi vágyra és a kényelemre épült, mint a szerelemre. Meglehetősen örömest osztották meg hitvesi ágyukat egy vagy két csinos lánnyal vagy épp fiúcskával, ha éppen ezek voltak kéznél. Amióta a Legfelsőbb Bíróság neki kedvező ítéletet hozott, Carlnak folyamatosan azokon a figyelemre méltó kitételeken járt az esze, amelyeket apja a Családi Alapítvány alapító okiratában lefektetett. Tanulással töltött évei alatt Carl kiváló memóriára tett szert, és noha nem volt a kezében az alapító okirat egy példánya sem azóta, hogy egyszer bejutott apja páncéltermébe és részletes jegyzeteket készített az okirat tartalmáról, szinte oldalról oldalra pontosa fel tudta idézni tartalmát. Egész idő alatt különösen egy rendelkezés kísértett Carlt, amit apja belefoglalt az alapító okiratba. Ez a rendelkezés úgy szólt, hogy ha már csak egyetlen kedvezményezett lesz életben, akkor a Henry Bannock családi alapítvány kurátorainak meg kell szűntetniük az alapítvány működését,

és a teljes megmaradt vagyont egyenlő arányban fel kell osztani egy Henry által támogatott jótékonysági szervezet, és az egyetlen megmaradt kedvezményezett között, akár férfi, akár nő az illető. Carl úgy döntött, itt az ideje, hogy teljes mértékben kihasználja ezt a lehetőséget, amíg a Thomas Tusk börtön mélyén el van rejtve a nyilvánosság elől, és amíg az őt fogva tartó betonfalak pajzsként is szolgálnak azzal, hogy elterelik róla a gyanút és megtámadhatatlan alibit biztosítanak. Maga Henry sérthetetlen, de most már gyorsan öregszik. Amilyen nagy kanállal falta az életet, nem lehet már sok hátra neki. Carl informátorainak beszámolója szerint Henry már elkezdett hanyatlani. Carl tudta, hogy az idő neki dolgozik, és kész volt arra, hogy várjon. Hazelt és csecsemő leányát a fenségnek az a súlyos köpönyege védte, amelyet Henry Bannock mindenkire rátéritett, aki közel állt hozzá. Hazel és Cayla még nem voltak sebezhetőek. Majd akkor kerülnek sorra, ha Henry Bannock már végre eltakarodott az útból. De iszákos anyjára, Marlene Imeldára, akit megvetett, és két féltestvérére, akiket keserűen és szívből gyűlölt, ez nem vonatkozott. Ők közvetlenül voltak felelősek azért, hogy börtönbe jutott, és életéből rengeteg évet vesztegetett el, beton és acélkerítések mögött, a vadon minden alantasabb lények társaságában kényszerült tölteni. Carlnak tudomására jutott, hogy idősebbik húgának Sachanak az elmeállapota olyan sokat javult, miután őt, Carlt börtönbe zárták, hogy az orvosok kiengedhették a Kilenc Szilfa Klinikáról, és édesanyja gondoskodására bízták. Sacha Marlene-hez költözött a Kajmánszigetekre. Anya és lánya kivirágzott ebben az új, bensőséges kapcsolatban. Marlene nem gyógyult ki az ivási kényszerből, de az, hogy gondoskodnia kellett elsőszülöttjéről megadta neki a lökést, amire szüksége volt, hogy absztinenssé váljon. Most minden szeretetét és figyelmét Sachának szentelte, és Sacha reagálása boldoggá tette. Amikor Henry Bannock elvette Hazel Nelsont, és megszületett Cayla, Bryoni úgy határozott, hogy a Kajmán-szigetekre költözik, hogy anyjával és édes nővérével lehessen. Ekkorra Bryoni már majdnem annyi idős volt, mint Hazel, a mostohaanyja. Mindkét lány erős, versengő személyiség volt, és vadul birtokolni vágyták Henry Bannockot. Más körülmények között valószínűleg összebarátkoztak volna, de amikor a kis Cayla

megszületett, Hazel óriási előnyre tett szert. Már nem egyszerűen a Forest Drive új úrnője volt, de Henry legfiatalabb lányának anyja is. Henry oda-vissza volt Hazeltől, és amikor felesége komolyan érdeklődni kezdett a Bannock Olajtársaság ügyei iránt, még bátorította is. Henry hamarosan a társaság vezetői posztjára emelte Hazelt, ami Carl után üresen maradt, mikor elítélték. Hazel Henry jobbján foglalt helyet a tanácsterem asztalánál. Henry Bannocknak ő lett a mindene: szerelme, felesége, gyermeke anyja, üzlettársa és cimborája. Másrészt Bryonit nem különösebben érdekelte a Bannock Olajtársaság. Minden pénzt megkapott, amire szüksége volt a családi alapítványtól, és nem volt kapzsi. Kevés olyan képessége volt, amellyel Hazel bővelkedett, és amelyek oly értékessé és kívánatossá tették őt Bryoni apja szemében. Így hát elrepült a Karib-tengerre, a Nagy Kajmán-szigetre, ahol Marlene és Sacha megható igyekezettel fogadta, és ahol olyan értelmet talált életének, amelyet mindkét ember, akit nagyon szeretett, sokra tartott, és amely Bryonit is teljesen kielégítette. Ez a fejlemény Carl szempontjából is igen kedvező volt. Ezzel a Családi Alapítvány három kedvezményezettje is elkerült apja védőpajzsa, és az Amerikai Egyesült Államok kormányának igazságszolgáltatása és védelme alól, egy félreeső szigetre, ahol sokkal sebezhetőbbek voltak, és Johnny Congo barátai sokkal könnyebben kezelésbe vehették őket. Carl igen gondosan szövögette terveit, és rendkívül nagy figyelmet szentelt a részleteknek. Congo szoros kapcsolatban állt a kolumbiai és honduras-i kokainszindikátusokkal, akik mindig készen álltak arra, hogy mellékesen földhözragadtabb alkalmi munkákkal keressenek még néhány dollárt. Johnny honduras-i kapcsolatát Senor Alonso Almanzá-nak hívták. La Ceiba városában volt a bázisa, és itt tartotta nagyon gyors, negyven láb hosszú óceánjáró kisnaszádokból álló flottáját. A hajókat általában arra használták, hogy éjszaka anyagot szállítsanak Mexikóba, Texasba, vagy Luisianá-ba. Mostanában azonban az Amerikai Parti Őrség egy kissé kellemetlenkedni kezdett, ezért ezek a remek kis hajók épp kihasználatlanul álltak. La Ceiba és a Kajmán-szigetek között kevesebb, mint ötszáz tengeri

mérföld volt a távolság, ami csak egy ugrás egy ilyen nagy és gyors Chris Craft számára. – Alonzo jó ember, teljesen megbízható. Az se zavarja, ha egy kicsit elázik a munka során, ha a fizetség vonzó. Sokkal rosszabb is lehetne – mondta Congo Carlnak. – Jó embernek hangzik, és az ára is kedvező. De mi lesz a terepfelméréssel? Tudsz valakit a Kajmán-szigeteken aki elvégezné nekünk ? – Semmi gond, fehércsávó. – Ez a megszólítás, amely eleinte tudatosan lekicsinylő volt, mostanra már becézéssé vált köztük. – Van egy ingatlanügynök George Townban, aki egyszer elvégzett nekem egy kisebb munkát. Nem akadékoskodó fajta. Majd azt mondjuk neki, hogy ajánlatot akarunk tenni egy ingatlanra a szigeten, és ehhez szükségünk van egy részletes leírásra mindenről, ami ott található, beleértve a cselédeket és a lakókat is. – Kerítsd elő, Feketerigó! – Ha bárki más szemtől szembe ezt a szót használta volna Johnny Congóra, idő előtti és fájdalmas halál várt volna rá. – Elsősorban a birtok biztonsági berendezéseiről kell megtudnunk mindent. Ha jól ismerem a papámat, márpedig jól ismerem, erősen védve van. Természetesen azt is meg kell tudnunk, hogy melyik hálószobában alszik anyám, és hol találjuk a húgaimat. Lefogadom, hogy az ő hálószobájuk valahol a drágalátos anyucikájuk hálószobájának közvetlen közelében lesz. Johnny ismerőse a Nagy Kajmán-szigeten egy Trevor Jones nevű nyugdíjas angol volt, aki úgy döntött, hogy élete alkonyát egy paradicsomi trópusi szigeten tölti. Bosszúságára azonban rájött, hogy a paradicsomnak ára van, és a nyugdíja nem elég mindarra, amire remélte, hogy elég lesz. Nagyon komolyan vette ezt a jövedelmező megbízást, amit Carl Bannocktól kapott. A helyi földhivatalból elemelte a Kikötőhely tervrajzának másolatát, ahogy Bannockék tengerparti otthonát nevezték. Aztán sebesen levadászta Mrs. Marlene Bannock volt szobalányát, akit azért bocsátottak el állásából, mert ellopott egy pár gyöngyfülbevalót Miss Sacha Bannock ékszerdobozából. Gladys akkora pofákat vágva hagyta ott a Kikötőhelyet mint egy ház. Gladys Trevor Jones-zal elmélyülten áttanulmányozta az alaprajzot.Az asszony megmutatta a férfinak melyik hálószobában alszik a család három tagja, és hol található a biztonsági őr

szobája.Ismerte az őrség őrjáratozási szokásait. Az ingatlan különböző pontjain ellenőrző órákat állítottak fel, ezért az őrök pontos időbeosztással dolgoztak. Pontosan óránként váltották egymást. Így a biztonsági őrök mozgása kiszámítható volt. Gladys a házi személyzet névsorával is tudott szolgálni. Vasárnap a legtöbbnek nem kellett dolgozni. Csak a hétvége elmúltával tértek vissza feladataikhoz. Gladys a számtalan riasztóberendezés pontos elhelyezkedését is ismerte a birtokon. A jelszavakat természetesen megváltoztatták, miután őt elbocsátották, de az élettársa még mindig a Kikötőhelyen dolgozott, mint konyhafőnök-helyettes. Készségesen kiadta Gladys-nek az új jelszavakat. A korallzátonyon található átjárót világító bóják jelezték, és a csatorna is ki volt bójázva, ami a Kikötőhely előtt fekvő horgonyzóhelyre vezetett. Jones könnyű kis halászcsónakján ki is evezett oda, és titokban hallgatózott, meg elrendezett még egy-két más dolgot is. A tavaszi dagály idején a csatorna a legsekélyebb pontján is jó három méter mély, bőven elég mély még egy nagy Chris Craft számára is. Ezt az egész információ csomagot PDF dokumentumként elküldték Johnny Congo email-címére. Carlnak az egész munka jóval kevesebb, mint négyezer dollárjába került, amit kiváló árnak tekintett. A PDF dokumentumot aztán továbbították Senor Alonso Almanzának La Ceibába, további részletes utasítások, valamint egy hetvenötezer dolláros banki atutalás kíséretében, amely annak a kétszázötvenezer dollárnak volt az előlege, ami a szerződés szerint akkor ütötte a markát, ha a megbízást sikerrel teljesíti. – Elárulok neked egy kis titkot, Feketerigó – vigyorgott Carl Johnny Congóra. – Ha elég pénzed van, bármit megtehetsz, és bármit megkaphatsz, amit csak akarsz. Senki sem állít meg. – Helyes, fehércsávó! – Johnny felemelte a kezét és a levegőben a tenyerébe csapott. *** Huszonnyolc nappal később Senior Almanza Piuma de Mar nevű Chris Craftja a telihold világánál átlopakodott a zátony hasadékán az Haverber-öbölbe, amely a Nagy Kajmán-sziget északi oldalán feküdt. A hajótestet matt feketére festették, úgyhogy még holdvilágnál is majdnem láthatatlan volt.

Előző nap délben hagyta el La Ceibát, és pontosan vasárnap hajnali háromnegyed háromra időzítette az érkezést: a farkasok órájára, amikor csak útonállók, vérfarkasok és kalózok vannak úton. A Pluma de Mar legénysége tizenegy főből állt. Fekete futóruhát, és egész fejüket eltakaró fekete kapucnit viseltek, amelyen a szemük és a szájuk számára lyukakat vágtak. A csatorna egyik jelzőbójájához kötöttek ki, hetven méterre a Kikötőhely tengerre néző homlokzatától. Trevor Jones már elhelyezett egy apró rádiós útjelzőt a bóján, hogy mutassa nekik a befelé vezető utat. Egy matrózt hátrahagytak a fedélzeten, hogy vigyázzon a hajóra, aztán leeresztettek egy villanymotorral hajtott kis felfújható dingit, amely csöndben kivitte őket a partra. Pontosan három órakor értek partot, amikor tudták, hogy a biztonságiak az őrszobában lesznek, hogy átadják a szolgálatot és igyanak egy kávét. Két álarcos előresietett,hogy összezavarja, és ártalmatlanná tegye a riasztóberendezéseket, és szabad utat biztosítson a többieknek. Amikor a támadó egység berontott az őrszobába, teljesen meglepték azt a négy embert, aki ott gyülekezett. Pár perc alatt betapasztották a szájukat, szigetelőszalaggal megkötözték őket, és a riasztórendszert lekapcsolták a fő kapcsolótáblánál. Majd futva megkerülték az úszómedencét és belökték a főépület ajtaját. Pontosan tudták, hogy hova mennek. A nappalikon keresztül és fel a főlépcsőn a hálóhelyiségek felé tartottak. A lépcső tetején három csapatra oszlottak. Mindegyik csapat a számára kijelölt hálóhelységbe sietett. Mikor berontottak, a bent lakók mélyen aludtak. Kirángatták őket az ágyból, és szigetelőszalaggal összekötözték a kezüket a csuklójuknál. Aztán levonszolták őket a lépcsőn ki egészen a medence napozópadjára. A napozópadot magasra nőtt trópusi növényzet vette körül, hogy a Bannock család nőtagjai zavartalanul kiélhessék a meztelen napozásra való hajlamukat. A banda egyik tagja egy filmes kamerát húzott elő a hátizsákjából. A mexikói Gadalaharából hívták magukkal, ahol kemény pornófilmek hivatásos operatőre volt. Tűrhető angolsággal így szólt három rémülten sírdogáló foglyához: – Amaranthus-nak hívnak. Nagy örömömre szolgál, hogy dokumentumfilmet forgathatok önökről. Kérem, ne vegyenek rólam

tudomást, és lehetőleg ne nézzenek az objektívbe, amíg nem kérem. Hátralépett, és rájuk irányította a kamerát. A bandafőnök velük szemben helyezkedett el: – Miguel vagyok. Azt teszitek, amit mondok, vagy csúnyán megbánjátok. Neved ? Nombre? – kiáltott rájuk, és egyenként arra kényszerítette a nőket, hogy megforduljanak és belemondják a nevüket Amaranthus kamerájába, Sacha Jean megnémult a rémülettől. Bryoni beszélt helyette, és megmondta a nevét: – Ő a nővérem, Sacha Jean Bannock. Beteg. Kérem, ne bántsák! Sacha térdre rogyott és összecsinálta magát. A pizsamája feneke bepiszkolódott. Miguel felnevetett, és belerúgott. – Koszos tehén! Állj fel! – és megint megrúgta. Bryoni lenyúlt megkötözött kezével, és talpra segítene Sachát. A bandafőnök Marlenéhez fordult, és cipzáras zsebéből egy papír fecnit húzott elő. – Ezeket a parancsokat kaptam – olvasta fel róla erős spanyol akcentussal. – Marlene Imelda Bannock. Önt ki kell végeznünk. A lányainak, Sacha Jeannek és Bryoni Leenek végig kell nézni az ön halálát. Az ön kivégzését az érdekeltek kedvéért filmre vesszük. Aztán a lányait egy idegen országba visszük, ahol életük végéig fogságban maradnak. Sacha alatt megint összecsuklott a lába. Bryoni nem tudta megtartani, és lezuhant a márványborításra, amely a medencét szegélyezte. Labdává gömbölyödött, és élesen visítozott. Olyan erővel kezdte beleverni a homlokát a márványba, hogy az egyik szemöldöke fölrepedt, és a vér a szemébe csörgött. Bryoni letérdelt Sacha mellé, és megpróbálta megakadályozni, hogy még komolyabban megsebesítse magát. Miközben a három férfi elvonszolta, Marlene kétségbeesetten hátra kiáltott: – Légy bátor, Sacha! Ne sírj. kicsikém! Vigyázz rá. Bryoni! Marlenét levitték a medence lépcsőjén egészen a vízbe. A víz derékig ért. A színpadot Amaranthus számára, aki letérdelt a medence szélén, és filmre vette az egész jelenetet, fényes víz alatt reflektorok világítottak meg. Marlene mindkét oldalán megállt egy-egy ember, és megfogta a karját. Felnéztek Miguelre, aki felettük állt a medence szélén.

Miguel így szólt hozzájuk: – Bueno. Nyomjátok a víz alá! A két ember a víz felszíne alá nyomta Marlene fejét. A harmadik megragadta a bokáját, és magasra emelte. Marlene felső teste teljesen elmerült. Vadul rúgkapált a lábával, egész testével ellenszegült, és olyan hevesen rángatózott, hogy a két férfinak nehezére esett tartani. – Elég! – kiáltotta Miguel. – Hozzátok föl egy pillanatra! Felemelték Marlene fejét a vízből. Zihált és levegő után kapkodott. Aztán egyszerre csak medencevíz és hányás keveréke lövellt ki a száján, és a következő levegővételnél fuldokolni kezdett. – Bueno, jól van. Nyomjátok újra a víz alá! Épp akkor nyomták le ismét a fejét, amikor levegőt vett, és Marlene egy adag vizet nyelt le levegő helyett. Ahogy Marlene küszködése gyengült, egyre növekvő időközönként nyomták újra és újra a víz alá. Amaranthus a kameránál a lehető legtöbbet akarta kihozni ebből a jelenetből. Ez volt az egyik kikötés, amit a megbízói szabtak, és Amaranthus átérezte, milyen lebilincselő lesz ez számukra. Nővére es anyja iránti szeretete között vívódva Bryoni Miguelhez kúszott, és megpróbálta megfogni a lábát. – Ő az édesanyám. Kérem, ne tegyék ezt vele. A férfi arrébb rúgta, és odakiáltott a másik háromnak a medencében: – Most már befejezzük. Tartsátok lenn a vén kurvát. Buborékok törtek a felszínre, ahogy Marlene tüdeje teljesen kiürült. Küszködése egyre gyengült, végül pedig abbamaradt. – Ha muerto? – kérdezte egyikük – Meghalt? – No, esperar un poco más – parancsolta Miguel – Nem, várjatok még egy kicsit! Ennyire Bryoni is értett spanyolul. Miguelhez kúszott, és újra belecsimpaszkodott a lábába: – Kérem, Senior. Kegyelmezzen! Könyörgök! – Ezúttal a férfi úgy szájon rúgta, hogy hátrazuhant vérző ajkát fogva. – Hamarosan te is sorra kerülsz, – gúnyolódott a férfi, – de előbb meg kell kóstolnunk a húsotokat: a tiédet és a golyós nővéredét is. Föltűrte az ingujját, és az órájára nézett. Majd így szólt a vízben lévő emberekhez: – Bueno. Ez már elég kell, hogy legyen. Hozzátok föl! Nézzük meg! Egyikük belemarkolt a hajába, és kiemelte Marlene arcát a vízből.

Bőre viaszsápadt volt. A szeme tágra nyílt és üresen bámult. A haja csomókban lógott az arcába, mint az apálykor a sziklára került hínár. Nyitott szájából víz csöpögött, mint a nyál. – Hagyjátok ott! – parancsolta Miguel, mire azok elengedték és a lépcsőhöz gázoltak, Marlene tetemét pedig ott hagyták arccal lefele lebegve a medencében. – Már így is túl sok időt töltöttünk itt. Mennünk kell – mondta nekik Miguel – Tegyétek tisztába azt a koszos putát! – Sachára mutatott – A Jefe kinyír minket, ha a gyönyörű hajóját összekenjük szarral. Levették Sachárol a mocskos pizsamát, és meztelenül bedobták a medencébe, az anyja teteme mellé. Egyikük Bryioni fölé hajolt, és levágta a szigetelő szalagot a csuklójáról. – Nyomás befelé ahhoz a disznó nővéredhez, és mosd le róla a szart! – parancsolt rá spanyolul. Bryoni a vízben odagázolt Sachához. megmosta a testét, és letisztította a vért a szeme fölötti sebről, majd egyik karjával átölelve a vállát visszavezette őt a medence lépcsőjéhez. Sacha szüntelenül nyöszörgött, és vissza-visszatekintgetett Marlene lebegő tetemére. – Mi baja a maminak? Miért nem szól hozzám, Bryoni? – Sacha percek alatt visszafejlődött ötéves állapotába. *** Hajnalban a felkelő nap sugaraitól lángra lobbant fenséges gomolyfelhők valóságos orgiában törtek ki. A Pluma de Mar sebesen száguldott dél felé a könnyed és méltóságteljes hullámzásban. Kétszáz tengeri mérföldre délre járt a Nagy Kajmán-szigettől, de nem egyenesen a hondurasi La Ceiba felé vette az irányt. E helyett a columbiai Cartagena kikötőjébe tartott. Ez szándékos trükk volt, Carl és Johnny Congo parancsára. A Pluma de Mar csak tizenegy emberrel a fedélzetén hagyta el La Ceibát, és ugyanazzal a létszámmal kell visszatérnie, különben a kikötői hivatalnokok gyanút fognának. Amint a nap eloszlatta a hajnali párát, Miguel parancsot adott, hogy hozzák föl a foglyokat az orrkabinból a kormányállásba. Sacha teljesen össze volt zavarodva, azt se tudta hol van. Nem értette mi történik velük. Még azzal sem volt tisztában, hogy meztelen. Hunyorogva állt a fényes napsütésben, és minduntalan azt kérdezte Bryonitól, hogy hol az édesanyjuk.

– Kik ezek a furcsa emberek, Bree? Miért bámulnak engem? Miért hagytuk hátra anyut, Bree? Visszavonult őrületének legmélyebb bugyraiba. A legénység felhozott néhány vidám színű párnát a főkabin padjairól, és szétszórta őket a kormányállás padlóján, hogy matracként szolgáljanak. Mindannyian levették fekete futóruhájukat és álarcukat, és pólóra és rövidnadrágra vetkőztek. Most, hogy a rajtaütést sikeresen véghezvitték, vidám és feldobott hangulatban voltak. Viccelődtek és nevetgéltek, dobozos mexikói Corona sört ittak, miközben a két lány köré sereglettek. Miguel a kabinlépcsőül szolgáló létrán lejött a függő hídról. Bryonira mutatott: – Vegyétek le arról a ruhát! Ennek a hajónak a fedélzetén nincsenek titkok. Lássuk, mit tartogat számunkra! Miközben Amaranthus filmezte őket, elrángatták Bryonit a nővére mellől, és letépték a hátáról fátyolszerű hálóingét. Egyikük összegyűrte az öklében, es kidobta a hajó oldalán. A legénység a lány köré tömörült, és kinyújtották a kezüket, hogy megtapogassák a fenekét és megcirógassák a mellét. Bryoni úgy próbált kitérni előlük, hogy elfordította a testét, és a kezük felé kapott. Miguel közbelépett, és hátratolta őket. – Csak semmi verekedés – jelentette ki – Mindenkinek lesz alkalma. Mire Cartagenába érünk, már mindannyian annyit kaptatok ebből a cicuskából, hogy a látványától is rosszul lesztek. Egy kártyapaklit vett a kezébe és legyezőszerűen feltartotta. – Húzzatok, Caballeros! – Ásztól pubiig lehet húzni. Az ász mehet először, a pubi utoljára. A banditák előrenyomakodtak, hogy vegyenek egy kártyát a kezéből. Egyikük diadalmasan felujjongott, és felmutatta a pikk ászt. – Na, mit szóltok, pöcsök? – kérdezte kihívóan. – Húzódjatok hátra! – nevetgélt Miguel. – Az első kör Felicianóé. Melyiket szeretnéd, amigo? – A kövéret. – Feliciano a könyökével utat tört magának Sacha felé. A lány rámosolygott mikor megfogta a kezét. Még mindig nem értette hogy mi folyik, engedelmesen követte a férfit, aki egy ülőpárnahalomhoz vezette a fedélzeten, és lenyomta rájuk. – Ne, Sacha! Ne hagyd, hogy hozzád érjen! – Bryoni ellenszegült a férfiaknak, akik visszatartották őt. – Bántani fog, kicsikém.

Sacha most már boldogan mosolygott. Hangulatingadozásai gyorsak és kiszámíthatatlanok voltak. – Minden rendben, Bree. Tetszik nekem. Olyan aranyos ember. Aztán Felicano elébe térdelt, és lehúzta a rövidnadrágját. Sacha sérült agya hirtelen kapcsolatot teremtett a férfi és a bátyja, Carl Pieter hasonló mozdulata között, és hátrahőkölt félelmében. Négy matróznak kellett őt lefogni, hogy Feliciano beléhatolhasson. Sacha még mindig sikoltozott, mikor Feliciano legurult róla, és ezt röfögte: – Fantástica! Mejores de la história! Isteni! Az eddigi legjobb! Szeretem érezni, ahogy fellelkesülnek, és hallani, ahogy visítanak! Bryonit előreráncigálták és ledobták a virágmintás párnákra, miközben a következő férfi a sorban sóvárogva előrelépett. Ő is sikoltozni és ellenkezni kezdett, de az előbbi négy férfi leszorította végtagjait, és szélesre tárta a lábát. Amaranthus csak filmezett tovább. A délután közepére, miközben a Pluma de Mar tovább röpült dél felé, a két testvér már teljesen eltompult. Egyikük sem volt már elég erős, vagy elég elszánt ahhoz, hogy továbbra is ellenszegüljön. Az egyik bandatag felállt, miután harmadszor is végzett Bryonival, és így panaszkodott Miguelnek: – Olyan, mint a hús a hentesboltban: halott és hideg. – Bueno. Majd én elintézem. Hozzátok le őket a szalonba! – mondta neki Miguel. Bryonit lecipelték a létrán, és a közös asztalra fektették. Miguel egy gumicsövel elszorította a felső karját, és addig szorította, amíg a könyökhajlatában kéken és kidagadva meg nem jelentek az erek. Egy púpozott teáskanál fehér heroin port tett egy kis üveg desztillált vízbe, és addig rázta, amíg fel nem oldódott. Majd felszívta egy eldobható fecskendőbe, és belőtte Bryoni felfúvódott vénájába. Bryoni néhány percen belül éledezni kezdett, ahogy a kábítószer hatása érvényesült. Újra visítozni és hadakozni kezdett. Felvonszolták a kormányállásba, ahol a soron következő férfi már lehúzott rövidnadrággal, péniszét a kezével izgatva várt rá. Odalent a kabinban Miguel Sachával kezdett foglalatoskodni, és neki is készített egy heroin injekciót. Amaranthus filmre vette az egész műveletet. Aznap este húsz tengeri mérföldre a columbiai Cartagena kikötőjétől

a Pluma de Mar a rövid trópusi alkonyatban összefutott egy teher bárkával, amely a kikötőből jött. A testvéreket ismét megkötözték szigszalaggal, és a szájukat is betapasztották. Aztán átvitték őket a bárkára, és egy piszkos vízhatlan ponyva alá rejtették a hajó farán. Amaranthus elválaszthatatlan kamerájával követte a lányokat a bárkára. Az volt a feladata, hogy velük maradjon, és mindent folyamatosan filmezzen a legvégéig. A Pluma de Mar visszafordult, és harminc csomóval La Ceiba felé indult. A bárka továbbringott Cartagena kikötője felé. *** A Cartagenai kikötő egyik félreeső rakpartján egy régi három tonnás Ford teherautó várta a bárkát. Egy új csapat várt arra, hogy átvegye őket: egy sofőr, a társa, és két gengszter. A lányokat gyorsan partra vitték, és a teherautó hátuljába hajították, mint valami csomagot. Újabb vízhatlan ponyvát dobtak rájuk. Amarantus és a banditák felmásztak a teherautó hátuljára. A sofőr és társa bekászálódott a vezetőülésbe. A soför beindította a motort, és ki akart hajtani a kikötő kapuján. Egy vámos kijött a házból. Mormogó beszélgetés következett, majd egy köteg bankó cserélt gazdát. A vámos utat engedett, és intett, hogy mehetnek, ők pedig beléptek Kolumbiába. A következő hat napban egyre vadabb hegyeken keresztül, egyre járhatatlanabb utakon haladtak az őserdőben. Aztán egyszer csak elhagyták Kolumbiát, és komppal átkeltek egy sokadik folyón Venezuelába. A sofőr az úton minden pihenőkor bemászott a teherautó hátuljába, és intravénás heroin injekciót adott a lányoknak. Ekkorra már, amint meglátták a tűt, a lányok készségesen kinyújtották jobb karjukat, mert sóvárogva várták a kábítószer nyújtotta vigaszt. Amint feléledtek, a sofőr társa leintett minden járművet, amely arra haladt el az úton, majd felnyitotta a lehajtható vásznat a Ford hátulján, hogy megmutassa a lányokat ezeknek a reménybeli ügyfeleknek. Ha a lányok ellenállni próbáltak, megverték őket, és megtagadták tőlük a következő adag heroint. Mire Minas de Yébe értek, már mindkét nővért annyiszor használták, hogy meg se tudták számolni, hány férfi mászott már be a Ford hátuljába, hogy lefeküdjön velük. Minas de Ye az Amazonas-medence őserdejének mélyén feküdt. A Rio de Oro, az Amazonas egyik mellékfolyó két partján terült el, amely

itt tört át a hegyeken. Bányászok serege dolgozott illegálisan az üregekben, az életüket kockáztatva pár morzsa iszapos sárga fémért. A teherautó végül egy nagy düledező épület előtt állt meg a folyóparton, ahol a Calabozo városából érkezett aranykereskedők folytatták üzelmeiket. A felvásárló egy Goyo nevű bozontos kövér csavargó volt, aki a verandán ült aranymérlege mögött, és alkudozott a bányászokkal, akik aprócska sárga szemcséket és kavicsokat hoztak le a hegyekből, amiket a mosópadon átszitált üledékben találtak. Goyo neje zsémbes teremtmény volt, ugyanannyira sovány, mint amilyen kövér a férje. Doloritának hívták. Marihuánát, heroint és házi főzésű tequilát árult férje kuncsaftjainak. Ezen felül a rogyadozó épület hátsó szobáiban egy bordélyházat is fenntartott. Sachát és Bryonit kirakták a teherautóból, és átadták Doloritának, aki már szemmel láthatóan számított érkezésükre. Azonnal levetette velük a rongyokat, amik ruhájukból maradtak, és sietve megszemlélte őket. – Már elhasználódtak. A képeken nem ez volt – panaszkodott zúzódásaik láttán. – De már túl késő. Nem küldhetem vissza őket. Fejenként több mint száz dollárt fizettem értük. Különben is, új lányokra mindig szükség van. A gondnokához fordult. A férfit Silvestrének hívták Aljas kinézetű, feltűnően kancsal vadállat volt. Ha mosolygott, ami ritkán fordult elő, alsó állkapcsa közepén egy aranyfogat, közvetlenül mellette pedig egy szénfeketét lehetett látni. – Jó lenne, ha visszaszereznél valamicskét a pénzemből, Silvestre. Hallod? Dolgoztasd őket keményen! – parancsolt rá Dolorita. Silvestre egy sötét és piszkos szobába vezette a nővéreket, ahol a vályogpadlón egymás mellé helyezett koszos matracon kellett majd élniük és dolgozniuk. A víz nem volt bevezetve: ezért a lányoknak nem volt más választása, mint hogy a szoba egyik sarkában található vödör folyóvízben fürödjenek és abból is igyanak. A vizes vödör mellett volt egy másik ugyanolyan vödör is, a szolgált illemhelyül, nemcsak Sacha és Bryoni, hanem bármelyik kuncsaftjuk számára is, ha rájött a szükség. A szennyes folyóvíz időről időre enyhe hasmenést okozott a lányoknak. Dolorita olyan alacsony árat szabott, hogy az ajtó előtt mindig három-négy férfi várt a sorára. Valamennyien bányászok voltak, testük az izzadtságtól, szájuk pedig az odvas fogaktól és az olcsó tequilától bűzlött. Testüket és rongyos ruhájukat az aranylelő helyek vörös sara

fedte. Bryoni sose tudta meg, hány másik lány dolgozik a szomszédos szobákban. Csak azt tudta, hogy sokan vannak. Dolorita csak egy minimális adag egyszerű főtt cassaván és a cassavánál sokkal nagyobb adag olcsó heroinon tartotta a nála dolgozó lányokat. Nála a lányok sűrű egymásutánban haltak bele a betegségekbe, az éhezésbe és a kábítószertúladagolásba. A kalyiba tetejét pálmalomb fedte. A trópusi eső átszivárgott rajta, így a lányok ritkán voltak teljesen szárazak Sacha egy héten belül köhögni kezdett, ami többé nem múlt el. Pár falatnál többet nem volt hajlandó enni az undorító ételből, és riasztóan gyorsan fogyni kezdett. Szobájuk falát festetlen kartondobozok alkották, amelyek annyira vékonyak voltak, hogy majdnem mindent hallottak, ami a környező szobákban történt. Hetente háromszor vagy négyszer Bryoni hallotta, hogy Dolorita magához hívja Silvestrét, és azt mondja neki: – Az a kurva kikészült. Vidd le a farmra! Bryoninak fogalma sem volt róla, mit értenek a alatt. Már régen elmerült a fájdalom, a kimerültség és a heroin ködébe. Sachához hasonlóan lassan ő is kezdte szíteni valóságérzékét. Pár naponta megjelent Amaranthus Silvestrével tequilázni és további filmfelvételeket készíteni Bryoniról és Sacháról nyomorúságukban. Bryoni alig fogta fel a jelenlétét. Az egyetlen dolog, ami miatt gyötrődött, Sacha egészségének gyors romlása volt. Végül Bryoni rájött, hogy Sacha haldoklik. Kezdetleges spanyolságával könyörgött Doloritának, és Silvestrének, hogy hívjanak orvost, de azok kinevették. – És ki fizeti ki az orvost, querido? – gúnyolódott Dolorita – Ha a nővéred keményebben dolgozott volna, talán vennék neki egy kis orvosságot a köhögésére, de egy lusta disznó. Miért költsem rá a drága pénzemet? Három nappal később Sacha forró lázba esett, és Bryoni ismét könyörögni kezdett Doloritának, hogy hozzon segítséget neki. – A nővérem nagyon beteg. Fogja meg, milyen forró a teste! – Bueno. Ezt szeretik a férfiak. Szeretik jó forró sütőbe rakni a kenyerüket. – Dolorita pukkadozott a nevetestol. Másnap korán reggel Sacha meghalt. Bryoni a karjaban tartotta, és érezte, ahogy eltávozik belőle az élet. A teste elkezdett kihűlni, és

Bryoninak még arra is alig volt ereje, hogy még egyszer, utoljára megsirassa. Pirkadat előtt Dolorita és Silvestre bejött a kicsi szobába, és megállt Sacha csonttá aszott meztelen teste fölött. – Sí – mondta gyorsan Dolorita – Vége. Vidd le a farmra, Silvestre! Bryoni továbbra sem tudta, hol van és mi az a farm, de nem is érdekelte. Elvesztette Sachát, és azután már semmi sem számított. Végre feladta a küzdelmet. Csak meg akart halni, hogy Sachával lehessen, bárhová került is. *** Másnap délután újra eljött Amaranthus, az operator, és dühöngött, mikor megtudta, hogy Sacha meghalt. – Miért nem kühhetek értem? Most haragudni fognak rám! Ez pénzbe fog nekem kerülni. Az a feladatom, hogy mindent filmre vegyek: mindent, különösen azt, ha valamelyik kurva meghal. Csökkenteni fogják a fizetségemet. Üzenetet kellett volna küldeni nekem. Az egyik aranybányász éppen Bryonival volt, miközben ez a beszélgetés folyt az ablaka alatt. Bőgött rajta és röfögött a fölébe, mint valami állat, ezért Bryoni csak nehezen értette meg, hogy mit mond Amaranthus, de tisztán hallotta Silvestre válaszát: – Ne félj, Amaranthus barátom! A másik puta sem fog sokkal lemaradni mögötte. Értesítelek, ha megtörténik. Most viszont gyere, megengedem, hogy meghívj egy pohár tequilára! Amaranthust a karjánál fogva fölvezette a bárba. Leültek az egyik kicsi és koszos asztalhoz, és ittak egy tequilát. Az első pohártól Amaranthus hangulata javulni kezdett, és meghívta Silvestrét még egy italra. – Szeretném látni azt a bizonyos farmot, amit te meg Dolorita annyit emlegettek. Filmezni szeretnék. Megmutatod nekem, Silvestre? – Előbb hívj meg még egy italra! Silvestre felhajtotta a poharat és felállt: – Bueno, amigo. Gyere velem, megmutatom a mi híres farmunkat! Levezette Amaranthust a banánültetvényen át a folyópart felé, majd befordult egy kesudió ligetbe. Egyszerre csak Amaranthus beleszagolt a levegőbe, és undorodva felkiáltott. – Fuj! Mi ez az undorító szag?

– A mészárszék és a disznóólak szagát érzed. – Ez egy disznófarm, ugye? – Igen, a mi disznókolbászunk a legjobb Dél-Amerikában. Mindent, amit csak készítünk, a nagyobb városokba küldjük. Az őserdő fái közül egy nagy tisztására léptek ki. Silvestre társát egy ösvényen vezette végig, ami két sor disznóól között vezetett. A bennük lévő állatok fekete ibériai disznók voltak. Silvestre megállt az egyik akolnál, amelyben nyolc hatalmas kan lakott. Mindegyikük olyan magas volt, hogy egy férfi csípőjéig ért. Álkapcsukból rövid, éles agyarak álltak ki. Púpos hátukat erős sörte fedte, ami sűrű sörényt alkotott. Éhesen szimatoltak a levegőbe, és csámcsogva, álkapcsukat mozgatva, csillogó és mohó szemmel figyelték Silvestrét. – Felismernek téged. Örülnek, hogy látnak – jegyezte meg Amaranthus. – A kedvenceim – értett egyet Silvestre – Én vagyok, aki eteti őket. A legnagyobb állatra mutatott. – Azt Hannibálnak hívják. Mire a henteshez kerül, hogy átalakítsák kolbásszá, háromszáz kilót fog nyomni. – Kész szörnyeteg – helyeselt Amaranthus. – Mivel eteted őt? Cassavával? – Igen, cassavával. – Silvestre egy ujjal az orrára koppintott, arca ravasz és cinkos kifejezést öltött. Lehalkította hangját: – De hússal is. Elég sok húst adunk nekik. – Honnan szereztek húst arra, hogy disznókat etessetek? – álmélkodott Amaranthus. – Minas de Yében még ember is kevés engedheti meg magának, hogy egy kis húst egyen. Legfeljebb egy hónapban egyszer! A hús nagyon drága. – Nem annak, aki bordellót vezet Minas de Yében – Silvestre még mindig vigyorgott. Amaranthus rámeredt. – Nem! – kiállón lel, mikor felfogta, hogyan érti Silvestre. – Nem. Ezt nem hiszem el. – Aztán ő is elvigyorodott. – A lányok? Ugye? – Si. – Silvestre szuszogott, és röfögött, egészen úgy, mint egy disznó az övéi közül. – Si. Mikor örökre befejezik a munkát a bordellóban, Dolorita leküldi őket ide a farmra. – Ez történt az első yanqui tehénnel is, miután meghalt? – érdeklődött Amaranthus – Megetettétek a malacokkal?

Silvestre annyira nevetett, hogy nem is tudott felelni. Amaranthus elfordult, és áthajolt a disznókarám alacsony falán. Az agya zakatolt. A keze remegett az izgalomtól, miközben marihuánás cigit sodort magának. Meggyújtotta a jointot, és visszafordult Silvestre felé: – Szeretnéd, hogy száz americano dollárt fizessek neked? Silvestre hirtelen abbahagyta a nevetést. Elgondolkozott rajta, hogy mi mindenhez tudna kezdeni száz dollárral. Úgy ítélte meg, hogy egy akkora pénzösszeggel rengeteg mindent tudna csinálni. Ez majdnem kétszer annyi volt, mint amennyit Dolorita fizetett neki egy heti nehéz munkáért, – Mit kell csinálnom? – Hadd vegyem filmre, mikor lehozod a másik putát a farmra Hannibálhoz, a kedvencedhez vendégségbe. – Nem gond, amigo. Ahogy meghalt, rögtön üzenek neked. Nem hiszem, hogy sokáig húzza. Emészti magát a testvére után. Hamarosan föl fogja adni. Száz dollárért az összes filmedet, ami a táskádban van, ellőheted rá. – Nem – ellenkezett Amaranthus. – Nem, érted. Azt akarom, hogy azelőtt hozd el a farmra, meghal. Azt akarom, hogy akkor hozd el Hannibálhoz látogatóba, mikor még küszködni és rúgkapálni tud. Úgy akarom lefilmezni, hogy még képes visítani. Ezen még Silvestre is megdöbbent. Elsápadt, és rámeredt Amaranthusra. – Úgy érted, élve? – dadogta – Azt akarod, hogy a malacaim akkor egyék meg, mikor még életben van? – Si, amigo. Élve! – Édes Szűzanyám! Most már mindent értek. Adj egy szippantást a porrettából. Silvestrének időre volt szüksége, hogy visszanyerje a józan eszét. Amaranthus átadta neki a cigarettát. Silvestre mély levegőt vett, és benn tartotta a füstöt, amíg beszélt. – Száz dollár nem elég – lihegte. – Ötszázat akarok. – Háromszázötven – vágta rá Amaranthus. – Négyszáz. – Oké. Négyszáz – egyezett bele Amaranthus boldogan. Tudott valakiről, aki százezer dollárt keresett egy hat perces felvétellel a You Tube-on. Látta azt a felvételt. Semmi se volt ahhoz képest, amilyen az ő felvétele lesz. – Egymillió – gondolta vidáman. – Egymilliót hozna nekem: talán

többet is. *** Hétfő délelőtt volt, ezért Silvestre tudta, hogy Dolorita, és a férje, Goyo be van zárkózva az irodájába, a bár mögött. A heti bevételt számolták, mielőtt Goyo levitte volna a városi bankba. Silvestre bekopogott az ajtón. – Ki az? – visította Dolorita. – Mit akar? Nem érünk rá! – Én vagyok, Silvestre. A másik yanqui puta az a pimasz, meghalt az éjjel. – Na és mit csináljak vele? Vidd le a farmra, és hagyj minket békén! Tudod, hogy dolgunk van. – Pardóname Segtiora. Többé nem fogom zavarni. Silvestre átment a ház végébe. Még ilyen korán reggel is két bányász várakozott Bryoni szobájának az ajtajánál. Az ajtó nyitva volt, a férfiak pedig dohányoztak, és érdeklődéssel figyelték, hogy mi történik odabenn. Silvestre ellökte őket az ajtótól, és a veranda vége felé bökött. – Menjenek valamelyik másik lányhoz! – mondta nekik. – Ez mára befejezte. – Én ezt akarom – kezdett vitatkozni az egyik bányász, – Jól ismerem. Nagyon aranyos. Verekszik. Nem csak hever ott, mint valami döglött harcsa. Silvestre haragos tekintettel fordult felé. A férfi sietve hátrálni kezdett. Silvestre késelési tudományának híre majdnem olyan csúnya volt, mint az arca. Silvestre belerúgott a Bryonin fekvő bányász meztelen fenekébe. Az talpra ugrott, felrántotta az overálja nadrágját, és kisietett a szobából. Silvestre közelebb ment és letérdelt Bryoni mellé. Jöhet a jó kis anyag? – kérdezte, és elővette a heroin készletet tartalmazó dobozt a zsebéből. Bryoni izgatottan felült, és odanyújtotta neki a bal karját. A férfi futólag megszemlélte. A könyök hajlata gyulladt és fekélyes volt. Az egyik nagy véna összeesett, a fekélyek pedig meggyűltek és genny szivárgott belőlük. A másik karja is hasonló állapotban volt. – A lábfejedbe fogom beadni – döntötte el. A lába köre kötötte a gumicsövet, éppen a bokája fölött, és addig csavarta, amíg az erek ki nem dagadtak. A lábába lőtte a drogot – Bryoni várakozóan behunyta a szemét. Aztán újra kinyitotta, és rámosolygott Silvestrére. Néhány héttel korábban egy Silvestrével való veszekedésben elvesztette két

elülső fogat, de az már nem számított. Csak az számított, hogy a heroin csodálatosan áramlik szét a testén. – Köszönöm, Silvestre, – suttogta ábrándosan. – Elviszlek egy kicsit – mondta neki a férfi. – Oké – egyezett bele. Már rég nem azzal, hogy mi fog vele történni. – Betakarlak egy pokróccal, hogy az emberek ne lássanak meztelenül. – Köszönöm – mormolta ismét a lány. A férfi a nő csupasz teste köré csavarta a sártól és ondótól mocskos takarót, egy részét pedig a fejére borította, hogy eltakarja az arcát, karjába vette, és kivitte az épület hátsó ajtaján, majd az erdő felé vette az útját. Mikor kiért a disznófarmra, látta, hogy Amaranthus megelőzte őket. Már felmászott Hannibál ólának a falára, és felállította az állványra a kamerát. Az állatok röfögve és visítozva kerengtek alatta. Már látták, hogy Silvestre, karjában egy ismerős teherrel, lefelé jön a dombon. – Készen állsz? – kiáltott oda neki Silvestre. – Nem vesztegethetünk el túl sok időt. – A film már forog – nevetett Amaranthus az izgalomtól – Alatta Hannibál a hátsó lábára ágaskodott, mellső patáit pedig az ól falára tette. Kinézett rajta, mikor Silvestre közelebb jött. – Hogy akarod csinálni? – kérdezte Silvestre, és talpra állította Bryonit. Bryoni döbbent arckifejezéssel meredt Hannibál busa fekete fejére, amely az ól fala felett bámult rá. Ijedtében ismét Silvestre melléhez simult. Hannibál lapos, rózsaszín-foltos orrán át szuszogott, és csámcsogott az álkapcsával. – Én készen állok, ha te is – biztosította társát Amaranthus. – Szerintem kell egy kis vér, hogy felpörgessük Hannibált – mondta Silvestre. Hátralépett Bryonitól, akit annyira megigézett a hatalmas állat, hogy észre sem vette, mit csinál. Aznap reggel már korábban otthagyott egy laposfejű ásót az ól falának támasztva. Most egyik kézével felvette, és halkan így szólt: – Hé, Bryoni, nézz ide rám! – A lány felé fordult, ő pedig a térde felé suhintott az ásóval. Az acél a csontig hatolt, és összeroncsolta a térdkalácsát. Vér lövellt ki a sebből. A lába összecsuklott alatta, és Bryoni felsikoltott a fájdalomtól. Megremegett, miközben elesett. Silvestre eldobta az ásót, és a karjával elkapta. A lány feje fölött

Amaranthusra pillantott, aki fölöttük állt a falon. – Most? – kérdezte. – Most! Rajta! – kiáltotta Amaranthus. Silvestre vállának egyetlen mozdulatával átlökte Bryonit a falon. A karám távoli végébe, a disznók közé esett. Bryionit az esés elkábította, de gyorsan magához tért. A könyökére emelkedett, és testét az ól fekete mocskán át a fal felé vonszolta, amely csalóka biztonságot nyújtott. A hatalmas fekete testek csapatát, amely nekitámadt, Hannibál vezette. Ormányát a lány sérült lábába akasztotta. Azért gyötörte a megnyomorított lábat, mert egy falat húst próbált leszakítani belőle, miközben Bryionit a hátán visszafelévonszolta a sáron keresztül. Bryoni a kamera felé emelte az arcát. – Kérem! – kiáltotta – Kérem, segítsen valaki! Aztán egy másik állat a vállába harapott, és hátrafelé húzta, ezzel kettőjük közt kínpadra feszítve Bryonit. Egy harmadik disznó is előretört, és a hasába harapott, majd hátra lépett, ezzel beleinek összegabalyodott halmát tépve ki. Bryoni utoljára nyitotta ki a száját. – Papa! – kiáltotta, fülsiketítő, de lassan halkuló hangon. A malacok pedig nagy darabokat téptek ki a testéből, és mohón nyelték le őket. *** Carl Bannock és Johnny Congo egymás mellett ültek Johnny börtöncellájában, és a számítógép monitorján nézték a videót. Ez már a harmadik este volt, mikor megnézték, de mindkettőjüket annyira felizgatta és elkápráztatta, mintha először látnák. A több száz órányi felvételből Amaranthus, a profi operatőr és vágó, negyvennyolc percet vágott össze. A végeredménytől az elképzelhető legszadistább és legferdültebb elméktől eltekintve mindenkinek felfordult a gyomra és elállt a szívverése. De Carl és Johnny élvezték. A cselekmény tetőpontjain csak úgy dőltek a röhögéstől, mintha a legzseniálisabb vígjátékot nézték volna. – Tekerd vissza! – könyörgött Johnny – Ez annyira vicces! Imádom, mikor megfojtják a vén anya-kurvát. Imádom, ahogy a víz meg az a szar kilövell az orrabol, mikor kiemelik a fejét. – Ja, az jó! De nekem még jobban tetszik az, mikor Bryoni a főgengszter elé térdel, és az anyja életéért könyörög, aztán az meg szájon rúgja, és aztán ott ül és vért meg törött fogakat köpdös. Az

egyszerűen isteni, haver. Abban azonban mindketten egyet értettek, hogy az utolsó jelenet messze a legjobb része a műsornak. Izgatottan előrehajolva várták a pillanatot, mikor Bryoni összetörve és kibelezve felemelte a fejét a sárból és az apjához kiáltott: – Papa! Majd mindketten elragadtatott nevetésben törtek ki, mikor Bryoni szeme az ég felé fordult, amint a disznók átviharzottak rajta. – Ettől a jelenettől egyszerűen kész vagyok. – Carl majdnem megfulladt nevettében. Ennek az Amaranthus nevű pasasnak, akit találtál nekünk, Oscart kéne kapnia ezért. Amikor a papás részt nézem, mindig felizgulok – vallotta be Johnny. – Az nem jelent valami sokat, Feketerigó. Neked mindentől feláll, meg attól is, ha elmegy előted a busz – cukkolta Carl. – Ha elmegy a busz, attól tényleg – egyezett bele Johnny. – De csak akkor, ha iskolás lányokkal van tele. De nem akarod megnézni inkább, hogy mi van most nekem ott lenn? – Oké – felelte Carl feltámadt érdeklődéssel. – Aztán, ahogy Johnny hátrahajolt a széken, és teljesen kitárulkozott, Carl hangosan felnevetett. – Egy orosz csatahajót el tudnál süllyeszteni azzal a nagy fekete torpedóval! – Akkor most mit csinálsz, Fehércsávó? – Nagyon jól tudod, hogy mit csinálok, Feketerigó. – mondta Carl és letérdelt elé. Mikor végre mind a ketten lélegzethez jutottak, Johnny megkérdezte: – Na, és mondd, mikor küldöd el a papádnak a videót? – Ugyanazzal a hangsúllyal mondta az utolsó szót, mint a haldokló lány a videón, és ismét együtt nevettek. Aztán Carl komolyan azt mondta: – Amint kitaláljuk a módját, hogy Henry Bannock ne tudjon rájönni, hogy mi állunk mögötte. – A papád nem azért lett gazdag, mert hülye – hívta fel a figyelmét Johnny. – Amint megkapja, tudni fogja, honnan jött. – Naná, öregfiú, pont ezt akarom. Ez a büntetés azért, amit velem tett. Azt akarom, hogy tudja, de sose fogja tudni a nyakamba varrni. *** Ronnie Bunter és felesége, Jenny, nagy operarajongók voltak. Szinte egyetlen bemutatót sem hagytak ki az 1894-ben épült Grand Houston

operaházban. A Bohémélet egyik legnagyobb kedvencük, és az amerikai turnén lévő Scala épp Texasban lépett fel Ők ketten már az első este ott voltak. Az előadás után visszasétáltak a földalatti parkolóba, és lelkesen beszélgettek a rendezésről. Ronnie kinyitotta a Porsche 911-es anyósülésének ajtaját, és besegítette feleségét az ülésbe, aztán átment a vezetőülés felőli oldalra. Amikor becsússzant a saját helyére, hirtelen fölkiáltott. – Na, most mi a csudát felejtettél itt, drágám? – Semmit, Roland. Ronnie egy kicsit tapogatózott az ülés hátsó részén, majd egy kis hosszúkás kartondobozt húzott elő. – Akkor hogy kerül ez ide? – Óvatosan! Bomba is lehet, Ronald – mondta Jenny riadtan. – Ha az lenne, már halottak lennénk. – Megszemlélte a csomagot, aztán elolvasta a kézzel írt címzést a doboz elején: „Mr. Ronald Bunter részére. Egyedül nézze meg!” – Videó kazettának látszik. – Remélem, nem valami gusztustalan dolog. – Azt kétlem. – Akkor miért mondja, hogy egyedül? – Holnap magammal viszem az irodába, és belenézek a kivetítőn a konferenciateremben. – Jobb, ha az új asszisztensed nem látja. Aranyos lánynak látszik. – Ne aggódj Jo Stanley miatt! Most fejezett be három évet a jogi egyetemen. Bármibe fogadnék, hogy meg tudna lepni két ilyen régimódi alakot, mint mi. Amint másnap délelőtt megnézte a videót. Ronnie azonnal felhívta a Bannock Olajtársaság irodáját az alaszkai Anchorage-ban. Mikor elérte Henry Bannockot, azt kérdezte: – Henry, mikor jössz, vissza Houstonba? – Pénteken repülök vissza – észrevette régi barátja hangjában a komorságot. – Mi van Ronnie? Van valami újság? Kaptál már híreket a rendőrségről a lányaimról? – Figyelj, Henry, azonnal vissza kell jönnöd! Nem, nem mondhatom meg miért, amíg ide nem érsz. De gyere, Henry! Gyere be az irodámba, amilyen gyorsan csak tudsz. Hazelt ne hozd magaddal, jó? Egyedül gyere! – Várj, Ronnie! – Ronnie hallotta, hogy beszél valakivel, aki ott van

vele, aztán újra a vonalban volt. – Oké. Egy órán belül a gépen leszünk. A repülési idő több mint hét óra. Csak késő este érünk Houstonba. – Akármilyen későn érkeztek is, azonnal gyere az irodámba, Henry! Várni foglak. Lent lesz majd valaki, aki beenged az épületbe. – Amint leszálltunk, fölhívlak – nyugtatta meg Henry. Bonzo Barnes a sofőregyenruhájában várakozott a houstoni reptér VIP gyorsított kapujánál, mikor Henry és Hazel kijött. – Isten hozta önöket itthon, uram és asszonyom. Hiányoztak nekünk. – Mi újság, Bonzo? – Henry megszorította a kezét. Henry igazi úriember volt; még az alkalmazottaival is tisztelettel bánt. De a kézfogása már nem volt erős. Aztán Bonzo Hazelhez lépett, és mialatt gyorsan kezet fogtak, halkan kérdezett valamit; busa fekete fejét kissé félrebillentette és az egyik szemöldökét kissé felhúzta. Félt szóbahozni az eltűnt lányokat az édesapjuk előtt. Sacha és Bryoni már majdnem egy éve eltűntek. Csak szomorúság és kétségbeesés maradt utánuk. A vesztességben talán a bizonytalanság volt a legrosszabb; a gyötrelmes készenlét egymást követő hónapjai. Henry Bannock szenvedett a leginkább. Az egykor erős és kemény férfi megtörtnek látszott. Tekintete többé nem kutatott meghódításra váró új horizont után, fénytelenné és befelé fordulóvá vált. Válla beesett, háta meghajlott. Totyogva járt, mint egy vénember, és Hazel karjára támaszkodott megnyugvást és segítséget keresve. Most azonban magához tért, és fáradtan Bonzóra mosolygott. – Sok előnyös tulajdonsága van, kedves Bonzo Barnes, de a tapintat nem szerepel köztük. A válasz nem. Semmit se tudunk a lányokról. Bonzo felszisszent. Már majdnem harminc éve dolgozott Mr. Bannocknál. Tudnia kellett volna, hogy hátul is van szeme. – Bocsánat, Bannock úr! Henry régi erejének maradékával a vállára csapott. – Tűrnünk kell mindannyiunknak, öregem! Most vigyen el Mr. Bunter irodájába! Aztán hazaviheti Mrs. Bannockot. Utána pedig jöjjön vissza a városba, és várjon meg! Nem tudom, mennyi ideig fog tartani. A Cadillac hátsó ülésén Hazel közelhúzódott Henryhez, és belekarolt. – Ha meggondoltad volna magad, Henry, szívesen eljövök én is meghallgatni amit Ronnie mondani akar nekünk.

– Cayla már négy napja nem látta a mamáját. Menj haza nyugodtan! – Nekem te vagy az első, Henry Bannock. Cayla a második. Henry megfordult az ülésén, és a szemébe nézett: – Jó asszony vagy. A legjobb, akit valaha ismertem. Hiányozni fogsz. – Miért mondod ezt? – nézett rá aggódva a felesége. – Nem tudom, miért. Csak úgy kiszaladt. – De nem tervezel semmi butaságot, ugye? – Nem, megígérem. – Úgy-e, azt hiszed, hogy Ronnie-nak rossz hírei vannak? – Igen, tudom, hogy Ronnie-nak rossz, hírei vannak számomra. Hazel elkísérte a kocsitól a magas épület főbejáratáig, ahol a Bunter és Theobald irodája volt. A kettős üvegajtó túloldalán Jo Stanley, Ronnie új aszisztense, egy fehér bőrkanapén ült és egy szórakoztató női magazint olvasott. Felnézett, és meglátta őket a járdán közeledni. Ledobta a magazint, és elébük sietett. Amíg a lány lehajolt, hogy kinyissa az ajtót, Hazel megölelte Henry-t. – Jól figyelj arra, amit most mondok, férjuram! – mondta halkan. – Nekem te sose fogsz hiányozni, mert mindig szorosan melletted leszek! Lábujjhegyre állt és szájon csókolta, majd megfordult, és visszasietett oda, ahol Bonzo a Rolls hátsó ajtaját nyitva tartva várta. Henry utánuk nézett és megvárta, amíg elhajtanak, majd az ajtón át, amelyet Jo Stanley tartott nyitva számára, belépett az előtérbe. – Sajnálom, hogy miattam ilyen későig kell munkában maradnia, Jo. – Semmi gond, uram. Nincs sok okom rá, hogy siessek haza. – Ronnie itt van még? – A tizedik emeleten a tanácsteremben várja. Odavezetem, Mr. Bannock. – Jobban ismerem az utat, mint maga, akkor is gyakran jártam itt, mikor maga meg meg sem született. Legyen jó kislány, és menjen szépen haza! – Mosolygott, de a lány látta, hogy mosolya erőltetett és a szeme fáradt. Mikor a tizediken kinyílt a liftajtó, Henry Ronnie-ba botlott, aki a lift előtt várt rá. – Ne haragudj, hogy kitettelek ennek a hercehurcának. .. – kezdte, Henry azonban a szavába vágott:

– Hagyd a rizsát, Ronnie! Egyszerűen ki vele, megtalálták Bryonit? – Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, Henry – fogta karon barátját. Henry elhúzta a karját: – Ugyan már, Ronnie, még tudok járni. Kihúzta a vállát, teljesen kiegyenesedett és bevonult a konferenciaterembe. Elfoglalta szokott helyét a hosszú asztalnál, és ráförmedt Ronnie-ra. – Hallgatlak – mondta. Ronnie leült vele szemben az asztal másik oldalára. – Kaptam egy videokazettát – mondta. – Kitől? – Nem tudom. Amíg vasárnap este Jenny-vel az operában voltunk, valaki ott hagyta a Porschém vezetőülésén. – Lejátszottad? – Ronnie bólintott. – Mi van rajta? – Nem tudom leírni. Olyan szívszaggató és undorító, olyan iszonyatos, hogy arra nincs szó. Csak egy nagyon beteg és ördögi agy tudott ilyet kieszelni. Ezért kértem, hogy ne hozd magaddal Hazelt. – Van köze a lányaimhoz? – Igen. De figyelmeztettelek, még mindig szeretnéd, ha levetíteném neked? – Ha a lányaimat érinti, nincs más választásom. Vetítsd le azt a szart, Ronnie hagyd a süketelést és essünk túl rajta! Ronnie az asztalon előtte lévő távirányítóhoz nyúlt, a fények elhalványultak, miközben az ezüstszínű vászon legördült a mennyezetről, és betakarta a távolabbi falat. Henry elfordult a székkel, hogy szemben legyen vele. – Szedd össze minden erődet, Henry, öreg barátom! – Ronnie hangja együtt érző volt, mikor megnyomta a „Lejátszás" gombot a műszerfalon. Srrauss-keringőt játszó hegedűk lendületes szólama töltötte be a levegőt, miközben a vásznon atlétatermetű magas férfi jelent meg, aki két szép kislányt hintáztatott egy fenséges birtok széles pázsitján. A háttérben egy csinos fiatal – asszony büszkén figyelte őket. – Mi a fene! Ez a saját házi filmjeimből lett kivágva. Ez én vagyok, és Marlene a lányokkal. A jelenet elsötétült, és a helyét a nyárközépi égbolt fenséges látképe foglalta el, amelyen gomolyfelhők tornyosultak. Ezen egy prózavers jelent meg arany betűkkel: "A boldogság tetőfokát csupán egy levélrezdülés választja el a

legmélyebb kétségbeeséstől." Az ég képét hirtelen egy éjszakai kép váltotta úszómedencéé, amelyet pálmafák árnyalakjai vettek körül. Három álarcos ember a víz alatt tartotta Marlenét. A vizalatti világítás teljes és könyörtelen részletességgel mutatott mindent. Marlene meztelen volt, és Henry szeme láttára fojtották meg, válogatott szadista módszerekkel elnyújtva a folyamatot. Aztán a kamera Bryonit mutatta, aki a medence szélén meztelenül könyörgött és sírt édesanyja életéért. Egy másik feketébe öltözött támadó előtt térdelt. Mellette Sacha összegömbölyödött a napozópadon. Olyan erővel verte a fejét a márványlemezbe, hogy ömlött belőle a vér. – Krisztus szent nevére, uram, add, hogy ne igaz! – suttogta Henry és a hangja rekedt volt a gyűlölettől. Aztán elhallgatott és olyan mozdulatlanná dermedt, akár egy bronzszobor, miközben a rémségek fokozódtak. Nem bírta levenni a szemét a vászonról, ahogy a veréseket megerőszakolások követték, és lányaiba erőszakkal narkotikumokat injekcióztak, züllött, emberi alakjukból teljesen kivetkezett teremtmények fogták le, miközben más még ennél is erkölcstelenebb alakok sorra meghágták őket. A felvett hangok; a húsnak csapódó korbács döndülése; a kínzók buja kiáltozása; és a megkínzott lányok elgyötört sírása és zokogása, majdnem olyan szörnyűek voltak, mint a képek. A legvégén, amikor imádott Bryonija az ól sarában és szennyében hevert miközben egy csorgónyálú disznóhorda éppen véres cafatokra tépte, Henry nehézkesen feltápászkodott, és ingadozva megállt a hosszú asztal végében. A filmvásznon Bryoni felemelte a fejét, és úgy tűnt, mintha egyenesen ránézne: – Papa! – kiáltotta. Henry esdeklő mozdulattal emelte fel a kezét, mintha csak a bocsánatáért könyörögne, amiért a legégetőbb szükség órájában cserbenhagyta. – Bryoni! – felelt neki saját kiáltásával, amelyben az elképzelhető legnagyobb lelki gyötrelem visszhangzott. Aztán dőlni kezdett, akár egy hatalmas vörös Sequoia-fenyő, előbb lassan aztán egyre gyorsabban, míg végül arccal a hosszú asztalra nem zuhant, és halálos csendben feküdt.

*** Már elmúlt éjfél, de Hazel megkérte Sütit, hogy tegye félre Henrynek a vacsorát. Meleg este volt, és az ég tele volt csillagokkal. A teraszon várta férjét. Ujjatlan kék estélyit választott, aminek az árnyalata illett a szeméhez. A ruha szabadon hagyta a hátat, és kiemelte a mellét, szép izmos karját. Tudta, hogy Henry-nek tetszene. Hazel a szülése óta nagyon szigorú diétát tartott, így most is olyan vékony és gyönyörű volt, mint mikor először találkoztak. Nem tudott egy helyben maradni. Nyugtalanul járt fel és alá a teraszon párducszerű bájjal, az egyetlen pohár Pilly Fuisse-t kortyolgatva, amelyet minden este engedélyezett magának, és halkan dudorászott a rejtett hangszórókból szóló zenével együtt. Arra gondolt, talán fel kellene hívni Henry-t. Hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól van, de aztán megrázta a fejét. Henry nem szerette, ha üzleti tárgyalás közben megzavarják. Megállta vacsoraasztal mellett, és újra elrendezte Henry tányérja mellett az ezüst evőeszközöket. Már kinyitotta és kitöltötte Henry egyik kedvenc burgundiját, hadd levegőzzön és hadd teljesedjen ki. Úgy döntött, azonnal meggyújtja a gyertyákat, amint meghallja, hogy a Cadillac felfelé jön a hegyen, és most ellenőrizte, hogy az erre a célra odakészített Vintage-Ronson öngyújtó kéznél van-e? – Tudom, hogy történt valami a lányokkal. Bármit is mondott Ronnie Henry-nek ma este, erős leszek, – ígérte magának – Nem fogok összetörni és sírva fakadni. Erős leszek az ő kedvéért. Fáradhatatlanul járt fel és alá. Hirtelen megcsörrent a telefon, amelyet a saját széke mellett helyezett el, ő pedig visszasietett az asztalhoz, a megkönnyebbülés hatalmas hulláma öntötte el, és felkapta a kagylót. – Henry – mondta. – Drágám! Hol vagy? – A hangja vidáman dalolt. – Nem, Hazel, én vagyok az, Ronnie. – Jaj, Istenem! – A hangjából eltűnt a zene. – Henry jól van? Merre van? – Csak egyféleképpen mondhatom el, Hazel, más nőnek megpróbálnám tapintatosabban elmondani de te más vagy. Vagy olyan erős, vagy mint bármely férfi, akit ismerek. Hazel hallotta a saját szívverését a fülében. Öt lassú szívverésig nem

szólalt meg, aztán halkan azt mondta. – Meghalt, úgy-e, Ronnie? – Borzasztóan sajnálom, kedvesem! – Hogyan? – Agyvérzés. Hatalmas agyvérzés. Majdnem egy pillanat alatt történt. Semmit sem érzett. – Hol van? – Érezte a hideg sarkvidéki szelet, amely lesüvített a lelke legbelső régióiba. – Kórházban, – felelte a férfi, – a Szt. Lukács Episzkopálisban. – Kérlek, küld értem Bonzót, Ronnie. – Már úton van – nyugtatta meg Ronnie. *** Hazel a magas kórházi ágy mellett állt, és lenézett a fehér lepedő alatt heverő emberi alakra. Még mindig hideget érzett a szívében és a csontjaiban. Ronnie mellette állt. Megfogta a kezét. – Köszönöm, Ronnie. Nem akarlak megbántani, de ezt egyedül kell megtennem – óvatosan kihúzta a kezét a férfiéból. – Megértem, Hazel. – Ronnie tett egy lépést hátra, majd az ágy fölött az ápolónőre pillantott, aki ott állt készenlétben. – Köszönjük, nővér! – Az ápolónő megfogta a lepedő felső sarkát, és finoman lehúzta. Halálában Henry Bannock visszanyerte fejedelmi kinézetét, amelytől a bánat megfosztotta. – Gyönyörű ember volt – szólt halkan Ronnie. – A legjobb ember, akit valaha ismertem. – Még mindig az – szólt Hazel. Lehajolt és megcsókolta Henry-t. A férfi ajka olyan hideg volt, mint az asszony szíve. – Au revoir, Henry! – suttogta. – Isten áldjon, szerelmem! Nem kellett volna még meghalnod. Itt maradtunk Caylával egyedül. Nem hagytál ránk mást, mint port és sötétséget. – Nem, Hazel. – vetette ellen finoman Ronnie. – Henry egy birodalmat és példájának ragyogó lángját hagyta rátok, hogy megvilágítsa az utat előtted és Cayla előtt is. *** – Agyvérzés! – mondta vidáman Carl Pieter Bannock. – Hatalmas agyvérzés! Csak azt bánom, hogy azt mondják, egyáltalán nem szenvedett. Az orvosai azt mondják a tv-ben, hogy annyira gyorsan

történt, hogy szinte semmi fájdalmat nem érezhetett. Élveztem volna, ha azt mondják, úgy patkolt el, hogy üvöltött és zokogott kínjában. Johnny elvigyorodott: – Én ugyan egyáltalán nem ismertem, de ugyanannyira utálom a vén szarházit, mint te. Meg kellene etetni a disznókkal, ahogy a kölykeivel csinálták. – Sajnos apám építtetett magának egy nagy márványtemplomot egy domb tetején, ahol örökké úgy fog feküdni, mint Napóleon, kitömve és bebalzsamozva. – Ez isteni, Fehércsávó. Amint kieresztenek fel kéne menned oda, és lehugyozni. Carl vihogott. – Ha már ezen dolgozom, akár teljes munkát is végezhetek, és nyomhatok egy nagy hurkát a fejére. – Tudtad, hogy ez lesz, ha elküldöd neki a felvételt? Tudtad, hogy megöli a vén szemétládát? – kérdezte Johnny Congo. – Persze! – mondta Carl kárörvendő tekintettel. – Miért, te nem tudtad, haver? Van néhány furcsa képességem. Apám megtartotta az összes büdös zsidó hamvait, akiket elégetett odaát Bergen Belsenben, és a születésem napján ezekből egy csipetet a fejembe dörgölt. Johnny abbahagyta a vigyorgást, és tekintete nyugtalan lett. – Ne beszélj nekem ilyen baromságokat, haver! Összeszarom magam tőle. – Komolyan beszélek, Johnny. Vudus cucc, haver! A gonosz szem! Gonosz szemem van! – Carl tágra nyitotta a szemét, és Johnny-ra meredt. – Varangyos békává tudlak változtatni. Szeretnél varangyos békává változni, Johnny? Csak nézz a szemembe! Carl rémes fintort vágott, arca eltorzult, és a szemét forgatta. – Fejezd be öreg, figyelmeztetlek. Ne hülyéskedj ilyesmivel! – Johnny leugrott a priccsről, és a rácsos ablakhoz ment. Határozottan hátat fordított Carlnak, és kibámult az ég aprócska szeletére, ami a Thomas Tuskban kilátásnak számított. – Figyelmeztetlek! Ne őrjíts meg! – Anyád őrjített meg, Johnny. Azzal őrjített meg, hogy a fejedre ejtett kisbaba korodban. Johnny megpördülve elfordult az ablaktól, és rámeredt. – Anyámat hagyd ki ebből, Fehércsávó! – Carl felfogta, hogy ezt

most nem becenévként használta. Carl azt is tudta, hogy meddig mehet el nála, és tisztában volt vele, hogy elérte a végső határt. – Ugyan már, Johnny! – megadása jeléül felemelte mind a két kezét. – Haverok vagyunk, emlékszel? Azt mondtad, hogy én oboáztam neked a legszebben életedben. Nincsenek semmiféle vudus képességeim. Szeretlek, öregfiú. Csak hülyéskedtem, öreg. – Na, anyámmal ne hülyéskedj! – Johnny már elfeledkezett a beszélgetés fő témájáról. – Valóságos szent volt, haver, komolyan mondom. – Csak felületesen enyhült meg. – Komolyan el is hiszem, Johnny. Megmutattad nekem a fényképét, emlékszel? látszott rajta, hogy szörnyen szent. – Gyorsan témát váltott. – Gondolj csak bele! A célunk az volt, hogy a három kurva rokonomat elkapjuk, de többet sikerült elérnünk. A fö gonoszt is elkaptuk. Kinyírtam a saját papimat. Hát ez óriási! – Óriási! Olyan óriási, mint egy kiló szar a mélyhűtőben! – Johnny visszafordult az ablaktól. Újra mosolygott. – Több mint a felét egyetlen csapással intéztük el. Csak ketten maradtak közülük; az öregem új felesége, meg az a fattyú kölykük. Már csak ketten vannak hátra, és ha velük is végzek, a pénz teljesen az enyém. – Mennyi is az, Carl szívem? – Johnny már elfelejtette és megbocsátotta a szentté avatott anyja emlékén esett sérelmet. – Mondd, mennyi pénzt fogsz kapni, haver? – Nem sokára ötven milliárd zöld hasú üti a markomat attól a jó öreg alapítványtól, Johnny szívem. Johnny színpadiasan forgatta a szemeit. – Haver, az annyi pénz, hogy föl se bírom fogni. Úgy mondd el, hogy mennyi, hogy meg is értsem! Mondd el autóban számolva! Carl egy pillanatig gondolkozott: – Nos, akkor mondjuk úgy, Johnny; elég pénz lenne hogy minden autót megvegyek, ami csak van az egész Amerikai Egyesült Államokban. Johnny úgy forgatta a szemét, mintha először hallana. – Hát ez isteni, haver, Carl édes. Egyszerűen isteni! Johnny megcsóválta a fejét, és vihogott, mint egy a Carlt mindig meglepte, mikor ezt csinálta. – És mondok még valamit. Ha egy jó baratom melletem lesz, mikor

ez bekövetkezik, akkor ő is kap vagy inkább tíz teherautó-rakományra valót azokból a zöld drágaságokból. ' – Melletted leszek, Carl édes, végig. – Aztán Johnny arca bulldogszerű fintorra húzódott. – Hacsak a pasas nem döfi belém a forró tűt addig. Élénk hangulatuk gyorsan megváltozott. Azon a héten mondta el az ügyvédje Johnny Congónak, hogy a halálos ítélet elleni fellebbezése végre megérkezett a legfelsőbb bíróságra, és az ítéletet az elkövetkező tizennyolc hónap folyamán megküldik. Úgy látszik, eddig a fellebbezés el volt akadva valahol az igazságszolgáltatási rendszerben. Az évek múlásával Johnny Congo beletörődött a helyzetébe, mert arra a következtetésre jutott, hogy a Thomas Tusk börtön falain belül folytatott kényelmes létezése egész földi élete végéig fog tartani. De most hirtelen a rettegett tűt tartó hóhér kísérteties alakja ismét megjelent Johnny látóhatárán, amint lassan és kérlelhetetlenül közeledik felé. A texasi bíróság több gyilkosságban már régen bűnösnek találta – súlyosbító körülményekkel egyetemben. Eddig pontosan tizenkét főbenjáró bűnért ítélték el. Az államügyész akkor úgy döntött, ennyi elég, hogy elérje célját. Mégis, arra az esetre, ha netán ez nem jön össze, és Johnnynak valahogy mégis sikerül kicsúsznia a markából, további huszonnyolc gyilkossági ügyben voltak feljegyzései, amelyeket a jövőben bármikor felhozhatott Johnny ellen. A texasi jogrend kilenc főbenjáró bűncselekményt ismer. Amint arról már eldicsekedett Carl Bannocknak, Johnny-ra a kilencből ötöt már nem egyszer rábizonyítottak. Elítélték közönséges gyilkosságért; nemi erőszakkal súlyosbított gyilkosságért, mert néha szerette megfűszerezni a melót; bérgyilkosságért, ami Johnny fő szakterülete volt. Miután befejezte a két szolgálati idejét a haditengerészetnél. Többszörös gyilkosságért is elkapták, ami az ő szakterületen elkerülhetetlen volt, és egy börtönből való szökés során elkövetett gyilkosságért is. Az ő esetében a szökés nem volt sikeres. Amint azt Johnny logikusan elmagyarázta Carlnak: – Mit gondolnak, hogy tud kijutni innen az ember anélkül, hogy lecsapna valakit. Ez egész egyszerűen nem logikus, haver. Most minden cselekedete kezdett beérni, és mérges bogyókat

teremtek. Johnny-nak sok gondja volt. – Ne izgulj, Feketerigó, ne izgulj! – tanácsolta Carl. – Amint valaki azt mondja nekem, „Ne izgulj!”, na, akkor kezdem én magamat halálra izgulni, haver. – Elintéztük, hogy Marco és az őrök fele a tenyerünkből egyen. Ha eljön az ideje, a vörös szőnyeget is eléd terítik, hogy még a cipődet se kelljen bepiszkolnod, mikor kitáncolsz a kapun. – Mikor fog az megtörténni, haver? – makacskodott Johnny. – Az ügyvéded szerint még legalább két évig nem találnak el a tűvel. Tehát legalább annyi időnk még van – magyarázta Carl. – Tíz hónap múlva lejár a börtönbüntetésem, és kint leszek innen. Idebent már mindent előkészítettünk. Amint kiengednek, odakint is mindent előkészítek. Úgy fogjuk csinálni, hogy az egész teljesen biztos legyen. – Aztán kint is üzlettársak leszünk, mint bent voltunk? – Az édes seggedet felteheted rá, hogy igen. – Nem tudom, Carl – Johnny kételkedni látszott, – Már gondolkoztam ezen. Ha kikerülök innen, meg leszek bélyegezve. A kartonomon tizenkét gyilkosság szerepel. A pasa egy millió dollárt fog kitűzni a fejemre. Texasban és egész Amerikai Egyesült Államokban minden falra kitűzik a körözésemet az arcképemmel együtt. Ilyen kinézettel elég rohadt könnyen fel fognak ismerni. Az északi félteke összes szerencsevadásza a nyomomban lesz. Johnny szomorúan darálta gondjai jegyzékét. – Hova bújjak? Ettől a kérdéstől, mindketten elhallgattak. – Honnan származol, Johnny? – tudakolta Carl egyszerre, Johnny pedig értetlenül bámult rá. – Hülye kérdés. Már mondtam neked, hogy Nacogdoches-ből, Texas, az egész Lone Star State, legkeményebb városából származom. – Úgy értem, hol születtél? Nem úgy beszélsz, mint aki Texasban született. – Afrikában születtem, haver. – Afrikában körülbelül hol? – Mit gondolsz, mi a nevem, Fehércsávó? – vidult fel Johnny, és elvigyorodott. – Johnny. – Milyen Johnny?

– Johnny Congo. – Talált, haver! Johnny Congo. Az vagyok én. A nagypapimé volt az egész ország fele. Ő vót az egész rohadt vidéknek az absztrakt főnöke. – Úgy érted, hogy az abszolút főnöke? – Mindegy, haver, ő volt a király. Ötszáz felesége volt, haver. Ez a legnagyobb királyság, ami csak lehet az ember. – Beszéled a nyelvet? – kérdezte Carl – A mamám jól kitanított engem. Inhutu annak a vidéknek a nyelve, ahonnan én jöttem, és a szuahéli egész Kelet-Africa közvetítő nyelve. Mindkettőt beszélem! – Miért döntött úgy az édesapád, hogy elhagyja Afrikát? – Mikor a na gypapim meghall, az. apám a huszonhatodik számú fia volt. Kihúzta onnan a belet a francba, mielőtt a bátyja, aki az első számú fiú volt, fazékba rakta volna és megfőzte volna vacsorára. – Melyik Kongó a te Kongód, Johnny? Ha jól emlékszem a földrajzóráimról Afrikában körülbelül egy tucat Kongó nevű hely van. Van egyszerűen Kongó. Aztán ott van Belga Kongó, aztán ott van a Kongói Demokratikus köztársaság, és más helyek, amiket nem is hívnak Kongónak, mint Ruanda, meg Burundi, meg... – Az én hazámat Kazundunak hívják. – Azt hogy írják? – A francba, nem tudom. Én csak ott születtem, fehér fiú, nem én fedeztem fel azt a rohadt helyet. Hirtelen kulcsok csörrentek a cella acélrácsán, és Carl fölállt. – Mennem kell – szólt lemondóan. A börtönben megszerzett befolyásuk segítségével el tudták intézni, hogy minden éjjel éjféltől hajnali háromig együtt lehessenek. Minden látogatás néhányezer dolláros kenőpénzbe került. Egyikük sem sajnálta a pénzt. Kapcsolatuk hosszú ideje alatt Johnny multi-milliárdos magasságokba emelkedett, ahová Carl üzleti ügyeskedéseinek a segítségével jutott. Carlon kívül Johnny meg volt fosztva minden társasági; személyes és együtt érző emberi kapcsolattól. A halálsoron a cellákat úgy rendezték el, hogy a lakóik nem láthattak egymást. Az egyetlen kapcsolat szóbeli volt, mikor egymásnak kiabáltak végig a visszhangos folyosón. Kívülről nem mehetett be hozzájuk senki látogatóba. Johnny Congónak már azelőtt papírja volt pszichopata, mielőtt börtönbe került volna. Carl társának jótékony hatása nélkül az elmúlt

nyolc évben minden valószínűség szerint öngyilkos, vagy dühöngő holdkóros vált volna belőle. Carlnak viszont elég egyszerű volt a dolga, mert megbízhatónak tekintették. Napi négy órát engedélyeztek neki a gyakorló udvaron, ahol a többi embernek alig nevezhető lényekkel való kapcsolatát meglehetősen kevéssé korlátozták. Hetente kétszer engedélyeztek neki látogatókat. Mégsem jött senki odakintről meglátogatni őt, ha csak nem a banki menedzsere. Egykor Carlnak százával voltak barátai, most nem volt más barátja, csak Johnny Congo. Bűnei hírhedtté tették és a szörnyetegség bélyegét nyomták homlokára, melyet az egész világ jól láthatott. A Thomas Tuskon kívüli világban mindenki elfordult tőle és magára hagyta őt. Carlnak mégis mélyen gyökerező szükséglete volt, hogy legyenek emberi kapcsolatai. Szüksége volt talpnyalókra, akik nyájat alkotnak körülötte, és elmondják, hogy igazán milyen csodálatos is ő. Tudta, hogy ha kijön a börtönből, vagy meg kell vásárolnia az emberek barátságát, vagy a társadalom számkivetettjei között kell barátokat keresnie, amelyek közé most már saját maga is tartozott. Afrika gondolata hirtelen nagyon megtetszett neki. Apja egyszer tizenhat éves korában elvitte arra a földre, egy vadász szafarira. Több mint ötven vadállatot megölt, és jó pár maszáj és szamburu lánnyal feküdt le. Szörnyen élvezte az egészet. *** A két őr, aki elvitte Carlt Johnny Congo cellájából a biztonsági kapukon és átvilágító rendszereken keresztül visszavezette őt a saját szobájába, ami a földszinten volt. Carl egy köteg százdollárost csúsztatott a vezető tiszt tenyerébe. aki rákacsintott, és az éjszaka hátralévő részére bezárta. Carl meg ezen a késői órán sem tudott aludni. Nyugtalanul bolyongott körbe-körbe a szobájában. Izgatott volt, képzelete ide-oda cikázott. Nem tudta, miért szegezte Johnny Congónak a születési helyére vonatkozó kérdést. Az ötlet úgy villant az eszébe, mintha mindig is ott lett volna, csak a megfelelő pillanatra várt, hogy a felszínre bukkanjon. Ezt gondolkodás nélkül saját természetes zsenialitásának újabb jeleként fogta fel. Neki és Johnny-nak menedékhelyre volt szüksége, egy erődre, hogy biztonságban legyenek az őket körülvevő ellenségektől. Amerika most már mindkettőjük

számára nagymértékben ellenséges hely. Egy másik, kedvezőbb országot kell találniuk főhadiszállásul, ahonnan működni tudnak. Carl megállt az íróasztala előtt, amely a szobája sarkában egy függöny mögött bújt meg. Leült, és bekapcsolta az asztali számítógépet. Amint életre kelt a képernyő, begépelte a Kazundu nevet és megnyomta a Google keresés gombját. Az oldalon másodperceken belül rengeteg címszó jelent meg, az oldal tetején az állt, hogy nagyjából 32 ooo ooo találat. Carl szeme csak úgy viharzott lefelé a képernyőn, ahogy az adatok felvillantak. Az országról készült leírások nyomasztóan baljóslatúak voltak. Kazundu az afrikai kontinens legkisebb független országa. Körülbelül három és félezer négyzetmérföld kiterjedésű, durván akkora, mint fél Wales, vagy az amerikai New Jersey állam. Összlakosságát negyedmillióra becsülik. Hivatalos népszámlálást sose végeztek. Emellett ez az afrikai földrész legszegényebb országa, melynek egy főre éső nemzeti jövedelme évi száz dollár. Carl halkan füttyentett. – Ezek a szerencsétlen lúzerek kevesebb mint tíz dollárt szakítanak havonta. Mennyire lenne elég ott tíz millió dollár? – kerdezte magától döbbenten suttogva. – A válasz az, kedves barátaim, hogy valószínűleg az egész rohadt országot meg tudnám rajta venni. Carl tovább folytatta a képernyőn lévő információk böngészését, és megtudta, hogy Kazundu a Tanganyika-tó északnyugati partján fekszik, akár egy kis kullancs, amely a Kongói Demokratikus Köztársaság elefántnyi tömegének a hasába kapaszkodik. A Tanganyika-tó széles beltenger. A Föld egyik leghosszabb és legmélyebb tava, amely észak-dél irányban majdnem négyszáz mérföld hosszan nyúlik el. Átlagosan harminc mérföld széles. Kazunduhoz ebből csupán egy huszonkét kilométeres partszakasz tartozik. A halászat és a kezdetleges földművelés az egyetlen bevételi és megélhetési forrás. Egykor az arab rabszolga-kereskedelem sötét korában fontos helyet foglalt el a kereskedelmi lerakatok sorában, amelyek keleten az Indiaióceánig terjedtek A Kongó belsejében elfogott rabszolgákat itt tartották barakkvárosokban mielőtt arab dow-kon a tavon át Udzsizsibe, majd onnan tovább a partra szállították őket. Kr. u. 1680-ban, amikor az emberkereskedelem a tetőfokán járt, Omán szultánja várat épített a tó fölé egy sziklás szírt tetejére. A

rabszolga-kereskedelmi kikötő a szirt alatti apró öbölben bújt meg. Amikor az arabokat az európai gyarmatosítók, valamint Franciaország és Nagy-Britannia rabszolgaság-ellenes erői kiűzték az Afrikai Nagy Tavak vidékéről, a helybéli inhittu törzs abszolút főnöke teljes udvartartásával együtt beköltözött Kazundu elhagyott várkastélyába. Örökösei azóta is ott székelnek. Kazundu jelenlegi uralkodója az öröklési sorban XII. Kiku Tembo Jusztin király. A szuahéli név Nagy Elefántot jelentett. Fényképe tanúsága szerint döbbenetesen nagy komor tekintetű férfi, ritkás szürke szakállal, és nagy hassal, amely túllóg leopárd farkak fiúi késült alsószoknyaján. A képen egyenruhás géppuskás aszkariból álló testőrség veszi körül. Az interneten található számos rosszindulatú megjegyzés szerint kémény kézzel uralkodik az aprócska államban, és nem akadályozzák a modern világ olyan túlkapásai, mint az országgyűlés vagy a választások. A környező országok uralkodói jóindulatú közönnyel viseltetnek iránta. Egyikük sem mutatta soha a legcsekélyebb érdeklődést sem aziránt, hogy kicsavarja a terméketlen kis országot Jusztin király kezéből. Apja az ugandai Idi Admin tábornok jó ismerőse volt, ő maga pedig rajongott Róbert Mugabe, Zimbabwe elnöke Carl a királyságról készült képekre kattintott. Sok látkép volt a tópartról és a sűrű erdőkel borított hegyes vidékről, amely mögötte tornyosult. A tájak gyönyörűek voltak, a tó túloldalán nyíló látvány pedig fenséges, vad és civilizálatlan. Magasan az elefántcsont színű föveny fölött fehér fejű halászsasok köröztek, alant a tó csillogó hullámain pedig rózsaszín flamingók ringatóztak hosszú sorokban. Voltak felvételek a repülőtérről is, amelyet a Dél-Afrikai Légitársaság épített, hogy odavonzza a turistákat, akik azonban soha se jöttek. Az épületek most már gazdátlanul elhagyatva álltak, de a kifutópálya, amely a tóparttal párhuzamosan futott, még használhatónak tűnt. A kastély indiai muszlim stílusban épült. A félelmetes falak fölé elegáns minaretek nyúltak a magasba. Kapuit cirkalmas díszítések borították, ablakait pedig berakásos táblák fedték. A kastély belsejéről készült képek tágas és magas közös helyiségeket ábrázoltak. A falakat mázas kerámiacsempék fedték, melyek az azúrtól az indigóig és az ultra marinig a kék legkülönbözőbb árnyalataiban pompáztak.

A csempéket a Korán versei borították fekete kacskaringós arab írással. A fenséges termekkel éles ellentétben álltak a koszos cellák és tömlöcök, melyekben egykor a rabszolgákat tartották láncra verve. Carl Bannock csak nehezen bírta visszafogni magát és nagyratörő terveit addig, amíg folytathatni tudta a félbeszakadt beszélgetést Johnny Congóval. Amint ismét magukra maradtak, ott folytatta a beszélgetést, ahol félbehagyták. – Emlékszel, miről beszélgettünk múltkor, Johnny, kedvesem? – Naná, Carl szívem, – vigyorgott Johnny. – Arról meséltem neked, hogy hogyan kellett apámnak és az egész családnak a francba elhúzni Kazunduból, mielőtt anyám drága bácsikája megevett volna minket. – Hogy’ hívták a nagybátyádat. – Kiku Tembo Jusztinnak. – A papám Congora változtatta a nevét, mikor Texasba értünk, de azelőtt ő is Kiku Tembo volt. Itt az államokban a hülye nyelvükkel az emberek nem képesek megbirkózni az igazi nevemmel, haver. – Szeretnéd visszavákoztatni Kiku Tembo János királyra, haver? Johnny pislogott egyet, majd elnevette magát. – Nem hülyéskedsz, úgy-e, Fehércsávó? Véresen komolyan mondod, úgy-e, Fehércsávó? – Emlékszel, hogy arról beszélgettünk, hogy ha elég pénzed van, mindent elvehetsz és mindent megtehetsz, és senki nem állíthat meg? – Emlékszem. – Hát akkor, Johnny, nekünk kettőnkne van elég pénzünk. Csak egy kis időt adj nekem, és Kazundu a mienk lesz , felség – és a levegőben Johnny Congo tenyerébe csapott. *** Három éjszakával a Thomas Tusk börtönből való szabadulása előtt t Carl Bannock utoljára látogatta meg Johnny Congot a halálsoron. Először szeretkeztek. Már nyolc éve voltak egymás szeretői és mindketten pontosan tudták, mit szeret legjobban a másik. Búcsúalkalomról lévén szó, Carl játszotta a női szerepet, hogy úgy legyen, ahogy Johnny szereti. Utána megosztoztak egy laposüveg Dimple Haigh Whisky-n, melyet Carl csempészett be magával a cellába. Miközben a priccsen ültek

fejüket szorosan összedugva és műanyag fogmosó-bögrékből whisky-t ittak, óvatosan suttogva Johnny szökéséről beszélgettek. Az előző héten Johnny-t meglátogatta az ügyvédje. Ő volt az egyetlen ember odakintről, akinek ehhez joga volt. Kereken megmondta Johnny-nak, hogy majdnem tíz év jogi ügyeskedés után nincs tovább. A legfelsőbb bíróság végre megtárgyalta Johnny fellebbezését a halálos ítélet ellen, és különösebb fontolgatás nélkül elutasította. Texas állam kormányzója végül szeptember tizennyolcadikára tűzte ki Johnny kivégzésének napját. – Ez sokkal korábban van, mint amivel számoltunk, – emlékeztette Carl, – így csak pár hónapunk van, hogy kiszedjünk ebből a tésztából. Jól tettük, hogy annyival korábban hozzáláttunk a tervek kidolgozásához. Már csak néhány apró részlet maradt hátra. Mire a börtön-parancsnok megérkezett, hogy kiengedje Carlt Johnny cellájából, és visszakísérje a földszintre, ahol a megbízható foglyokat őrizték, már az apró részletek kész voltak. A börtön parancsnoka ugyanaz a Lucas Heller volt aki nyolc évvel korábban elsőként üdvözölte Carlt a Thomas Tuskban. Azóta léptették elő mostani magas rangjára a börtön hierarchiában. A földszintre érve bevitte Carlt a saját irodájába, és kulcsra zárta az ajtót, amíg megtanácskozták a részleteket, amikről Carl épp az imént állapodott meg Johnny Congoval. Amikor ezzel végeztek, Lucas tapintatosan felvetette a kenőpénz kifizetésének kérdését. Lucas virágnyelven úgy hivatkozott rá, mint ösztönzésre. Carl beleegyezett, hogy két részletben fizessen; a megbeszélt összeg felét azonnal, a másik felét pedig a szökést megelőző napon kapja meg. Marco Merkowskinak, a börtönfelügyelőnek kétszázötvenezer dollár ütötte a markát, amelyet számmal ellátott számlára a szingapúri Sanghaj Banknak utalnak át. A két szintfelügyelőnek járó százezer dollárt a Brit Virgin-szigetekre utalják egy számlára. Lucas Heller volt a fő irányító és szervező. Neki a Kajmán-szigeteken kétszázezret fizetnek, és további kétszázezret, ha Johnny már a Thomas Tusk falain kívülre került, és szabad volt. Carl személyesen fogja átadni az utolsó részletet Lucas Hellernek használt százdollárosokban, kezet ráznak és barátságban válnak el, hogy aztán soha többé ne találkozzanak. *** Az volt a szokás, hogy ha egy foglyot a Thomas Tusk börtönből

szabadon engednek, először is leviszik a felvételi irodába és elveszik tőle a rabruháját. Aztán aláír egy átvételi elismervényt, mire a kezébe nyomnak egy zsákot, ami azokat a ruháit tartalmazta, melyekben oly sok évvel ezelőtt a börtönbe érkezett. Végül két fegyveres őr egészen a főkapuig kíséri. Aztán egy határozott mozdulattal kilökik az édes szabad levegőre, és ugyanolyan határozott mozdulatul bevágják mögötte az ajtót. Ha az egyik őr jótevő hangulatba volt. esetleg; megmutatta az utat a Grayhound buszállomásra, ami csak három mérföldre volt a poros úton. Carl Bannock szabadulásának napján Marco Merkowski felügyelő a cellájába jött, hogy kezet fogjon vele, és isrenhozzádot mondjon neki. Atán Lucas Heller elkíserte a felvételi helyiségbe, ahol Carl átadta a börtön által kiutalt egyenruháját, aláírt, és átvette azokat a nagy csomagokat, amelyeket houstoni szabói küldtek neki. A csomagokban volt egy rá szabott halványszürke flanel öltöny, egy „Sun Island" feliratos pamuting, a monogramjával díszített mandzsettagomb, egy lazúrkő függővel díszített fekete nyakkendő, egy fehér karimás krémszínű Stetson-kalap, és egy pár magas sarkú western csizma. Lucas a börtönbusszal elkísérte Carlt a főkapuig, ahol egy bérelt fekete limuzin és egy az interneten rendelt egyenruhás sofőr várta. A légkondicionált limó belsejében teljes csend volt. A sofőr Houstonba, a Lamar utcán található Four Seasons szállodába vitte Carlt. A recepciós felkísérte a lakosztályába. Miután egy öt – vendollárost adott a lánynak borravalóul, jégbehűtött Dom Perignont rendelt a szobaszerviztől. Elszopogatott egy pohár pezsgőt, és letelefonált a komornyiknak. A komornyikot Hanknek hívták, és még a régi időkből jó emlékeket őrzött Carlról meg a bőkezűségéről. – Szeretnék néhány hölgybarátot estére, Hank. – Természetesen, Mr. Bannock – mondta bele a férfi – Egy szőke és egy fekete, mint mindig, nemde bár, Mr. Bannock? – Jó az emlékezőtehetsége. Olyan fiatalok legyen amilyen csak lehet, épp csak ne legyen büntethető. Mondja meg nekik hogy fényképes igazolványt fogok kérni tőlük, hogy igazolják a korukat. *** A következő hét rendkívül mozgalmas volt, mivel Carl ekkor vette föl korábbi életének elszakadt fonalait, újra felvette kapcsolatait régi ismerőseivel, és újakat szerzett a Johnny Congótól kapott lista alapján.

Egy délelőttöt töltött személyes ügyintézőjével a houstoni Carlson Nemzeti Bankban számlájának és portfolióinak átrendezésével és finomhangolásával. Aztán egy fagyos órát töltött a Bunter és Theobald Kft nevű ügyvédi irodában, amely a Bannock Családi Alapítvány ügyeinek intézésével volt megbízva. Ronald Bunter úgy bánt vele, mint egy mérges kígyóval, és csak annyit válaszolt a kérdéseire, amennyit az alapító okiratot szigorúan értelmezve lehetett. Ronald Bunterrel ott volt jogi asszisztense is. Fiatal nő volt, Jo Stanley-nek hívták. Vonzó volt és kicsit ijesztően hatékonynak tűnt, de Carl sajátos ízlese szerint kicsit mar túl öregnek számított. Azt azonban megfontolta a férfi, hogy a nő talán átfogóbb és naprakészebb értesülésekkel szolgálhatna neki az Alapítvány ügyeire vonatkozólag, mint amit Bunter hajlandónak látszott kifecsegni. Másnap délelőtt felhívta Jo Stanley-t a szobájából, hogy vacsorázni hívja. Eldöntötte, hogy megnézi, mekkora a lány libidója és hogyan hat rá az ő ellenállhatatlan bája. Ha ez, nem sikerül, biztosan hajlik majd a megvesztegetésre. Carl még nem találkozott olyan emberrel, akire nem hatott e két ösztönző erő valamelyike. Jo Stanley azonban nem válaszolt a hívására, és Carlt enyhén zavarba hozva közvetlenül átkapcsolta Ronnie Bunkerhez. Carl azonnal letette a kagylót, amint felismerte Ronnie hangját. Úgy döntött, hogy a Családi Alapítvány elleni támadását elhalasztja akkorra, mikor már kiszabadította Johnny Congot. Johnny ideje fogytán volt. Az egyik név Johnny meghízható ismerősökről szóló listáján egy bizonyos Aleuthian Browné volt. – Aleuthian fiatal, de eszes és aljas. Jó kapcsolatai vannak. Még sose hagyott cserben. Az egyik legjobb fej az egész rohadt nyugati parton – ajánlotta be őt Johnny és egy számmal is ellátta Carlt, amin el lehetett érni. A telefonhívás hatására Aleuthian átrepült Los Angelesből, és Carl kiment érte a reptérre. A reptérről a szállodába vezető rövid kocsiúton Carl eleget megtudott ahhoz, hogy megértse, miért tartja olyan sokra Johnny Congo ezt az embert. Aleuthian egy fekete banda egyik legfőbb fejese volt, amelyet

angyalok vagy maalikok néven ismertek. A banda nemzetközi volt. Csápjai az Egyesült Államokból az óceánokon át minden nagyobb városába elértek szerte a világon; mindenhová, ahol csak szép számban voltak muzulmánok a népességen belül. Aleuthian néhány napon belül már el is rendezte a hadművelet tervezését és szervezését, és Carl kitűzhette Johnny kiszabadításának végső időpontját. Július huszonkilencedike mellett döntött, amely két héttel előzte meg Johnny kivégzésének kitűzött időpontját. Július huszonharmadikán robbanás történt a Thomas Tusk börtön mosodájában. Két lakó meghalt, és az összes mosó és szárító berendezés elromlott vagy súlyosan megrongálódott. A mosoda nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy az egész börtön fennakadás nélkül működhessen. A börtönigazgatóságnak vészintézkedéseket kellett foganatosítania. Az egyik nyilvános mosoda, amely a város néhány nagyobb szállodájának is dolgozott, kevesebb mint tizenöt mérföldre volt a Thomas Tusk börtöntől. A Sarkvidéki Fehér mosodát egy több címet tartalmazó listáról választották ki, és Johnny javaslatára és Carl anyagi ösztönzésének hatására a döntést Marco Mercowski börtönfelügyelő is jóváhagyta A Sarkvidéki Fehér alkalmazottainak harminc százaléka a Maalik Angyalok banda tagja volt. Július 29-én kora reggel egy öttonnás fehér International teherautó érkezett a Thomas Tusk üzemi főbejáratához. A kocsiszekrény mindkét oldalát a mosoda neve és egy mosolygós nőstény mosómedve képe díszítette, akinek három bolondozó bocsa makulátlan fehér partedlit viselt. A börtön mosodájának pusztulása óta eltelt egy hét alatt a főkapu őrei megszokták, hogy ezek a járművek naponta járnak ki-be. Ma öten voltak a kocsiban. Mindannyian fehér overált viseltek, melyeknek hátát a vállalat neve és lógója díszítette. Carl Bannock volt a teherautó sofőrje, és Aleuthian Brown volt a társa. A többiek, akik a kocsiszekrényben utaztak, mindhárman maalikok voltak. Carl óvatos ember volt, és nagyon vigyázott a saját biztonságára. Gondosan mérlegelte a kockázatát annak, hogy maga is a szöktető csapat tagja legyen-e, és úgy ítélte meg, hogy a kockázat elenyésző. Ennek ellenére ideges és izgatott volt, mikor a Thomas Tusk börtön főkapujához hajtott. Kissé izzadt a homloka, mikor a börtönőrök gondosan megvizsgálták hamis igazolványát a kapunál. Végül intettek, hogy a teherautó

bemehet. Miután nyolc évig lakott a Thomas Tuskban, Carl azonnal átlátta az egység alaprajzát. A börtön kiszolgáló egysegének szolgálati bejáratához hajtott. Aztán a mosoda rakodó rámpájához farolt. Amint a hátsó dupla ajtót kinyitották a targoncákat kigördültek a teherautóból. A mosodában ezeket szennyes ruhával teli vásonzsákokkal rakták meg, amelyeket azután visszatolatak a várakozó Sarkvidéki Fehér teherautóhoz. A következő három átadás és kicserélés olyan szépen és simán zajlott, mint egy varázsló szemfényvesztései. Johnny Congót az egyik utoljára bepakolandó szennyeszsákban bujtatták el. A zsák meg volt jelölve, és nagyon óvatosan kézzel rakták a csomagtérbe. Aleuthian, aki a rakodásra felügyelt, úgy intézte, hogy olyan helyre rakják, ahol a többi szennyeszsák eltakarja, de Johnny Congót nem fenyegeti a fulladás veszélye. Az utolsó targoncán, amit a teherautóból a mosodába toltak, szintén egyetlen zsák volt. Ez is egy emberi testet tartalmazott, de ez a test már nagyon halott volt. Előző héten Aleuthian Graftonba látogatott, amely Houston egyik legszegényebb kerülete, amit főleg dél-amerikaiak és bevándorlók laktak. Egy olcsó bárban kiválasztott valakit, aki nagy vonalakban hasonlított Johnny-ra annyiban, hogy fekete volt és félelmetes kinézetű. Aleuthian meghívta egy italra, és jól fizető munkát kínált neki. Aleuthian megbízhatóságának zálogául kétszáz dollárt adott neki, és megegyezett vele, hogy július 28-án este ugyanabban a bárban találkoznak. Aztán találkoztak is, ahogy megbeszélték. Aleuthian addig tömte itallal, míg jókedvű nem lett, és bizonytalanul nem állt a lábán, majd a bár mögötti parkolóban megfojtotta, és a bérelt autója csomagtartójában lévő szennyeszsákba tette a testét. Ezt a zsákot kellett utolsóként kipakolni a Sarkvidéki Fehér teherautóból. A zsákban lévő hullát levitték a halálsorra. Gyorsan letették Johnny priccsére arccal a fal felé, és letakarták pokróccal, hogy csak a tarkója látszott ki. Aki véletlen odanézett, úgy láthatta, hogy Johnny Congo még mindig szépen betakarózva fekszik a priccsén. Ezután Lucas Heller bemászott az üres zsákba, a targoncán visszatolták a mosoda teherautójához, és letették Johnny Congo mellé. Most, hogy a teherautó ismét teljesen meg volt pakolva, becsapták a

hátsó ajtót. Carl visszamászott a vezetőfülkébe, és beindította a motort. Aleuthian már a hátsó ülésen ült, és Carl higgadtan újra áthajtott a belső ellenőrzési pontokon, végül pedig ki az államközi sztrádára. Tíz mérfölddel arrébb az országúton félreálltak egy pihenőhelyen és Carl a teherautó-parkolóban álló többi hatalmas jármű közé állt a kocsival. Aleuthiannal kinyitották a hátsó ajtót. A három mosodai alkalmazott leugrott, és azonnal elindult oda, ahol előző este egy kis Toyota Sedant hagytak. Úgy hajtottak el, hogy vissza se néztek. Egyikük sem jelent meg többé a Sarkvidéki Fehér Mosodában. Carl és Aleuthian bemászott a mosodai teherautó hátuljába, és bezárták az ajtót maguk mögött. Kiengedték Johnny Congót és Lucas-t a vászonzsákokból. Johnny és Carl forrón megölelték egymást, miközben Aleuthian és Lucas Heller derűsen bámulta őket. Aztán Johnny Aleuthianhoz fordult, és medveszerű öleléssel a levegőbe emelte. – Aleuthian Brown, te valami eszement alak vagy. Megmondtam Carlnak, hogy bízhatok benned, haver. Lucas Heller Carlhoz lépett, és kinyújtotta a kezét. Carl megfogta és megszorította. Lucas izgett-mozgott a szorítástól. – Rendben, Carl, – mondta kényelmetlenkedve. – Ha most lenne szíves odaadni nekem, amivel tartozik, akkor itt hagyom magát a haverjaival, hadd ünnepeljenek, és megyek utamra. Miközben meg mindig a kezét fogta, Carl komolyan azt mondta neki: – Köszönöm, Lucas. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, szívből örülök. Majd, változatlanul erősen fogva Lucas kezét, odabiccentett Aleuthiannak. – Rendben, Aleuthian. Adja meg neki, amivel tartozunk neki. Az overálja belső zsebéből Aleutian egy hangtompítóval felszerelt kis kaliberű apró pisztolyt húzott elő. Egyetlen szál golyót eresztett Lucas Heller tarkójába. Carl elengedte a kezét, Lucas teste pedig a földre zuhant. Lába rúgkapált, teste rángatózott. Aleuthian a hulla fölé hajolt, és két további jól célzott lövést eresztett Lucas Heller jobb halántékába. A férfi lába abbahagyta a rúgkapálást. – Mi a franc? – szólt Johnny Congo. – Ezt mi a francnak csináltad?

– Sose szerettem ezt a szemetet – magyarázta Carl higgadtan. – És egyszerűen megspóroltam magunknak kétszáz lepedőt. – Imádlak, Carl Bannock. – Johnny a hasába markolt és felröhögött. Aleuthian mindkettőjüknek hozott egy váltás ruhát az egyik szennyeszsákba csomagolva. Megszabadultak az egyenruhájuktól, és gyorsan átöltöztek utcai ruhába. Aztán leugrottak a teherautó csomagtartójáról. Carl bezárta az összes ajtót, otthagyták az Internationalt, majd komótosan a parkoló végébe sétáltak, ahol előző délután Aleuthian egy Ford Mondeót hagyott. Bemásztak, és a negyvenötös úton negyven mérföldet mentek észak felé, majd egy mellé kanyarodva nyugatnak fordultak Waco irányában. Késő délután egy permetező repülőgépek számára fenntartott kifutópályához értek, a Sorgum nevű, hosszan elnyúló szépen megművelt terület közepén. A kifutópályán egy kétmotoros Baron G58-as propelleres gép várt rájuk. Ez a fajta repülőgép kis területen is fel és le tudott szállni; ideális volt a céljaikra. A gép Aleuthian egyik ismerőséé volt, akit drog ügyletekből ismert, ő már odaszólt telefonon, ezért a pilóta folyamatosan búgatta a motort, és a gép orrát a kifutópályával egy vonalban tartotta. Carl és Aleuthian kezet rázott Johnny Congoval. Aztán Johnny felkúszott a szárny tövénél, és meggörnyedt, hogy hatalmas testét bepréselje a nyitott kabinajtón. A másodpilóta bezárta mögötte az ajtót, a pilóta pedig gázt adott és végigzúgott a kifutópályán Honduras, a messzi La Caiba felé, ahol Senor Alfonzo Almanza már izgatottan várta, hogy Johnny a jelenlétével megörvendeztesse. *** Johnny és Carl legközelebb tizennégy nappal később találkoztak az argentínai Buenos Aires-ben a Four Seasons szálloda legfelső emeletén. Carlnak volt egy arany kártyája, amit a Four Seasons adott ki. Mindig szerette ezt a környezetet és a társaság által nyújtott szolgáltatásokat. Miután lefeküdtek egymással, együtt zuhanyoztak, majd taxival elindultak Puerto Madurába, hogy megkóstolják a Cabina da Las Lilas hatalmas, szaftos marhasültjeit. A húst egy üveg Catena Alba Malbeckkel öblítették le, majd visszatértek a hotelszobába. A komornyikot már előre értesítették, és amint megérkeztek, felküldött nekik két fiatalt.

Argentínában nem tiltja a törvény a szodómiát, és a beleegyezéses nemi aktus korhatára egységesen tizenhat év. Carl gondosan ellenőrizte mindkét látogató igazoványát. A lány úgy 12 évesnek látszott, de a papírjai tanusították, hogy 16 éves és két hónapos. Carl megcsókolta, és megszorította vékony kis fenekét. – Gyönyörű szép vagy angyalkám – mondta neki. A fiú négy hónappal volt idősebb a lánynál, Ő is nagyon csinos volt, ha túlzottan nőies is. Amikor Johnny rámosolygott a szófáról, finomkodva végigtipegett a szobán, és beleült Johnny ölébe. Másnap este Carl és Johnny elhelyezkedett az Air Malaysia Fokvárosba tartó járatának első osztályán. Fokváros Afrika déli csücskén fekszik. A fokvárosi tengerpart One and Only, vagyis egyetlennek nevezett szállodája elnöki lakosztályából Carl felhívott egy rejtett számot. A vonal másik oldalán Horatio Mucambera tábornok szólt bele a telefonba Hararéból, Zimbabwe fővárosából. A tábornok elmondta Carlnak, hogy Mugabe elnököt már teljes körűen tájékoztatták ajánlatukról, és elrendelte, hogy a katonaság mindenben működjön együtt velük. Megerősítette, hogy a pénzek már megérkeztek a Szingapúri Bankba, és, hogy személyesen fogadja majd őket, mikor megérkeznek Zimbabwébe a Dél-Afrikai Légitársaság gépének fedélzetén. Aztán Carl átadta a telefont Johnny Congonak. Johnny két teljes szolgálati időt töltött az amerikai tengerészgyalogság kötelékében Vietnamban, ezért nagy harctéri tapasztalattal rendelkezett. Törzsőrmesteri rangot ért el, és sokszor volt a harcok sűrűjében. Perceken belül tisztázta szakmai múltját. A tábornok látta, hogy olyan emberrel beszél, aki érti a dolgát. Beszélgetésük egyre nyugodtabb és szívélyesebb hangvételűvé vált miközben a hadművelet felépítését tervezték. – Akár két osztag első csapásmérő ejtőernyőst is a rendelkezésére tudok bocsátani – mondta a tábornok. – Hány emberből áll maguknál egy osztag, tábornok úr? – Százhúsz. – Nem akarunk számbeli hátrányban lenni. Mindkét osztagukra szükségünk van – mondta Johhny. – Készítsen elő egy biztos helyet, ahol találkozhatok az emberekkel, és megismerhetem őket, mielőtt

északnak vesszük az irányt. Johnny szuahélire váltott, ezért Carl nem tudta követni a beszélgetést. De a tábornok még barátságosabb lett vele, miközben ugyanazon a nyelven felelt: – Igen, van egy hadműveleti területünk, amit a rendelkezésére bocsáthatok. De mondja, hogyhogy ilyen jól beszéli az egyik nyelvünket. Azt hittem, amerikai. – Kelet-Afrikában születtem. Az inhutu törzs tagja vagyok. – Aha, értem, ez rengeteg mindent megmagyaráz. Isten hozta szülőföldjén, Tembo Kiku úr! – Köszönöm, Mukambera tábornok – Johnny ismét angolra váltott. – Úgy tudom, tájékoztatták önt, hogy légi szállításra is szükségünk lesz. – Egy Douglas Dacota C-47-es Skytrain-t tudok a rendelkezésükre bocsátani. – Az a típus már a II. Világháborúban is szolgált – tiltakozott Johnny. – Biztosíthatom afelől, hogy nagy figyelmet fordítottak a karbantartására, Tembo Kiku úr. Johnny Carlra pillantott tanácsért. – Mennyit tud, tábornok úr? – kérdezte Carl. – Teljesen feltöltve ezerötszáz tengeri mérföldet, de ennek a gépnek külön üzemanyagtartálya is van, ami plusz ötszáz mérföldet jelent. Jó párszor repültem jómagam is Hararéból Nairobiba ezen a gépen. – Mennyi a teherbírása? – A Douglas Dacota hetven felfegyverzett embert bír el, teljes menetfelszereléssel. – Többször kell majd fordulnunk – töprengett Carl. – Becslése szerint mennyi időt vesz igénybe egy forduló, tábornok úr? – Karibából is indulhatunk, ami az északi határon van Karibától Kazunduig kevesebb mint hét óra alatt meg lehet fordulni. – Nem kell. hogy a szállítmány leszálljon Kazunduban Az emberek majd kiugranak. Ez azt jelenti, hogy az első nap száznegyven embert tudunk földre tenni. A második hullám másnap korán érkezhet. – Megkaptam a jelentéseket a kazundui haderő harcképességéről. Ekkora erővel nem fognak tudni szembeszállni. Azt hiszem, az első rajtaütésük után a túlélők boldogan át fognak állni magukhoz. ***

Négy nappal később Carl és Johnny a Zimbabwei Harare repülőterén vált el egymástól. Johnny-t egy zimbabwei katonai csapatszállító teherautó vette föl és egy katonai kiképzőtáborba vitte, ami kétszáz mérföldre a Zambézi-völgyben a bozótos szavanna mélyén bújt meg. Sámuel Ngewenyama hadnagy várta, hogy elvezesse a szálláshelyére az egyik előre megépített kunyhóban. Itt Johnny átöltözött; terepruhát és ejtőernyős csizmát vett fel amit már odakészítettek a priccsére. Aztán Sam Ngewenyama felvonultatta az embereket, hogy szemlét tarthasson fölöttük. Johnny elégedett volt a felhozatallal. Sokkal rosszabbra számított. Nem voltak ugyan amerikai haditengerészek, de lelkes harcosok voltak. Egy kis felfrissítés után meg lesznek az előttük álló feladatra. Sam Ngewenyamával különösen meg volt elégedve Még abban a piszkos dzsungelháborúban harcolt, amelyet Ian Smith rhodesiai erői ellen vívtak. Kemény ember volt, egy emberevő hideg szemével. Sam hamarosan ugyanezeket a tulajdonságokat fedezte fel Johnny Congoban. A következő napokban Sam és emberei küszködve próbáltak lépést tartani Johnny Congo állóképességével. A nyomába se értek annak, amilyen ügyesen bánt a késsel, a pisztollyal és a puskával, és közel sem volt annyi tapasztalatuk a közelharc vagy a túlélés terén. Nem telt bele sok idő, és Sam Ngewenyama feltétlen tisztelettel és odaadással nézett fel Johnny Congora. Johnny kemény tempót diktált az embereknek, és három hét elteltével majdnem, haditengerészeket faragott belőlük – bár azért nem teljesen. *** Eközben Carl elrepült északra, Kinsaszába, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosába. Ez az a hely, amit Joseph Conrad híres regényében a sötétség mélyenek nevezett. Ez Afrika egyik legnagyobb országa. Évtizedeken keresztül bennszülött háborúk pusztítottak itt, amelyekben a becslések szerint 5,4 millió ember pusztult el. Itt fordul elő a leggyakrabban HIV-fertőzés. A kongói kormányok gyorsan váltogatják egymást. A korrupció rutinszerű. A háború, a tömeges nemi erőszak és a fosztogatás az élet része. Orrgyilkosok fosztogató bandái kószálnak az ország eldugott vidékein, akiknek semmilyen elfogadott hatósághoz sincs semmi közük. A múlt ködébe vesző távoli időkben, mikor a Nagy Hasadékvölgy

szétválasztotta a föld kérgét, a mélyből természeti erőforrások hatalmas kincsestára került elő. Ezek közé tartozik kolumbit-tantalit, amit a helyiek koltánként ismernek. – Ez a tantalum érce, amely elengedhetetlen a kondenzátorok, mobiltelefonok és pacemakerek, GPS-ek, laptopok, gyújtésrendszerek, betörésbiztos berendezések, videó és digitális kamerák, és modern szuperkütyük egész garmadájának gyártásához. A föld ismeri koltán lelőhelyeinek nyolcvan százaléka Kongónak a Kazunduval határos keleti területein található. A tantalum piaci ára grammonként nyolcvan, míg az aranyé csak ötven dollár. Kelet-Kongóban ezen kívül még ipari és drágakőminőségű gyémántot, aranyat, kassziteritet és wolframot is bányásznak. Ezek azok a hírhedt háborús ásványok és vérgyémántok. amelyek kitermelését Európa és a nyugat igyekszik visszafogni és ellenőrzés alá vonni. Paradox módon éppen az iparosodott országok éheznek rájuk csillapíthatatlanul. Miközben embargót próbálnak ellenük bevezetni, ezek az önzetlen lelkek csillagászati magasságokba emelik piaci árukat. Kazundu aprócska királysága az eldugott és veszedelmes keleti területek határán fekszik, ahol felfegyverzett katonák gátlástalan klikkjei kényszerítik a helyi lakosságot, nőket és kisgyerekeket is beleértve, hogy sárlavinák között negyvennyolc órás műszakokban dolgozzanak a kezdetleges bányák járataiban. Egy Carl Pieter Bannockhoz hasonló ember számára ezt a helyzetet egyetlen édes és dallamos szóval lehetett összefoglalni: „Nyereség.” Kinsaszában Carl titokban találkozott három emberrel, akik a nemrég kinevezett államelnök vérrokonai voltak. Kongó hivatalos nyelve a francia, amelyet Carl folyékonyan beszélt, így semmi sem akadályozta a tárgyalasukat. A kongói úriemberek eleinte óvatosak és elővigyázatosak voltak, noha Carlt a zimbabwei kormány magas rangú tisztviselői már melegen beajánlották nekik. Hamarosan azonban egyre barátságosabban viselkedtek Carllal, aki felvázolta nekik terveit arról, hogyan lehetne a szomszédos Kazundu államot haszontalan és komolyabb érték nélküli elfelejtett függelékből létfontosságú kiviteli csatornává alakítani, amelyen keresztül biztonságosan és haszonnal lehet exportálni a háborús ásványokat. Carl hangsúlyozta, hogy ez nem kerülne nekik készpénzbe. A

Kongói Demokratikus Köztársaságnak mindössze annyi dolga van, hogy elfordítja a tekintetét, amíg a gyűlölt és kegyetlen Jusztin királyt elmozdítják a trónról, jó szándékú és felvilágosult unokaöccse, Tembu Kiku János király, a törvényes örökös javára. Természetesen, amint az uralkodóváltás lezajlik, Kongó védelmébe veszi a törpeállamot, és segítségére siet az ENSZ-ben és az Afrikai Unióban, ha az uralkodóházban bekövetkezett változást valaha is tüzetesebben meg akarnák vizsgálni. Ily módon biztosítható lenne, hogy a vérásványok nemzetközi forgalmát nem akadályozza az amerikai és Nyugat-Európai kormányok kényeskedő érzékenysége. Végül megegyeztek, hogy a kongói kormány diplomáciai üzenetet küld Jusztin királynak, melyben tájékoztatja, hogy Carl Bannock és társai találkozni akarnak vele, hogy megbeszéljék egy luxusüdülőhely és fürdő építésének terveit a Kazundui parton. Tájékoztatják, hogy a látogatóknak több tízmillió dollárjuk van, amit a projektbe fektethetnek. A találkozók széles mosolyok, meleg kézfogások közepette igen joviális hangulatban értek véget. *** Carl és Johnny a Hararei Meikles szálló császári lakosztályában találkoztak ismét. Áttekintették és megbeszélték, hogy mennyit haladtak, és elvégezték a végső simításokat az eredeti terven. Másnap Johnny bemutatta Carlt Sam Ngewenyama hadnagynak. Carl el volt ájulva tőle. Carlt nem különösebben érdekelték a vakmerő cselekedetek, de észrevette és értékelte másokban a gyilkos ösztönt. Johnny elismerése nélkül is látta, hogy kemény ember, Egyetértőleg biccentett Johnny-nak és hallgatta, ahogy Johnny parancsokat ad Samnek. Vándor munkakeresőnek álcázva kellett Kazunduba mennie, hogy előzetes felderítést végezzen. Kazundu egyedül egy tavi gőzhajóval közelíthető meg. Sam Hararéból a Tanganyika-tó keleti partján fekvő Kingoma kikötővárosba repült a Zambiai Légitársaság járatával. A reptéri mosdóban nyomorúságos és rongyos ruhába bújt, és magára öltötte a munkakereső szerepét. Aztán felszállt a Liemba gőzösre, melyet eredetileg német naszádnak gyártottak az I. Világháború idején. Rajta kívül kétszázan utaztak a hajón. Mindannyian a nyitott fedélzeten zsúfolódtak össze. Illemhely nem volt, de ez senkit sem feszélyezett. Mindkét nem képviselői egyszerűen a hajókorláthoz

húzódtak, ha szólította őket a szükség. Négy nap múlva a Liemba gőzös nyolc más kikötő érintése után befutott Kazundu gyönyörű kis kikötőjébe. Sam csupán hatodmagával szállt partra. A mólón két fegyveres várta őket, akik megparancsolták az újonnan érkezetteknek, hogy nyissák ki a poggyászukat. Aztán turkálni kezdtek a különféle műanyag és karton dobozok tartalma közt, és egyszerűen elvették, ami megtetszett nekik. Az egyik utas egy leányanya volt, aki hátára kötve vitte a csecsemőjét. Az egyik fegyveres nevetgélve és viccelődve átadta a puskáját Samnak, hogy fogja meg, és magával vitte a lányt a rakpart végén álló egyik nyilvános vécébe. Rövid idő múlva kacagva tért vissza, miközben gyereke még mindig a hátán volt, láthatólag még vidámabban és a rövid közjátékról még inkább felélénkülve. Sam visszaadta a puskát a fegyveresnek. Kihasználta azonban a lehetőséget, hogy távollétében megvizsgálja a fegyvert. Az 1950-es gyártmányú orosz AK 47-es VZ 58-as másolata volt. A csőről már lekopott a fényezés a tárban pedig nem volt töltény. Sam vigyorgott, mikor arra gondolt, hogy milyen ellenállásra kell számítaniuk, ha komolyabb szándékkal térnek majd vissza Kazunduba. Sam elhagyta a kikötőt és besétált a faluba, miközben minden szembejövővel megállt beszélgetni arról, hogy mennyi esélye van munkát találni. Mindannyian rongyokban jártak. Komor arcukon rémült vagy fásult kifejezés ült. Sokukon látszott, hogy már régóta alultápláltak. A legtöbben elsiettek mellette anélkül, hogy válaszoltak volna a kérdésére. Útban a várkastély felé Sam átvágott az elhagyatott leszállópályán. Úgy ítélte meg, hogy a Dakota Skytrain nehézség nélkül fog tudni landolni, amint a darabos hulladékot és szemetet, amely a pályát használhatatlanná tette, eltávolították onnan. A reptéri épület romjaiban egy maroknyi fegyveres zsúfolódott össze asszonyaikkal együtt. A többi kazunduival összehasonlítva, akikkel találkozott, ezek jól tápláltak voltak. Felkapaszkodott az ösvényen a kastélyhoz a hegycsúcsra, és a többi munkanélküli és koldus közé kuporodott, Aközben az épület szerkezetét tanulmányozta. Csak egyetlen bejárat volt, amely a tóra nyílott. A kapu lógott a zsanérjain. Világos volt, hogy már hosszú évek óta nem volt bezárva.

Noha a tó és az ország belsejének erdőkkel borított hegyei fenséges látványt nyújtottak, az egészet úgy lengte be csüggedés, mint valami mérgező kipárolgás. Végül kivágódott a palota egyik belső ajtaja, és négy fegyveres került elő, akik megparancsolták, hogy tűnjenek el. A puskájuk agyával tartottak rendet. Egyikük a állán találta el Samet. Mikor Sam ösztönösen támadó mozdulatot tett, hátralépett, és a arcának szegete puskája csövét, miközben betöltötte a tárat. – Ez az, – biztatta Samet vigyorogva, – gyere! Sam megfékezte haragjai, és néhány pillanatig farkasszemet nézett a férfival, majd vérző ajkát tapogatva így szólt: – Visszajövök még. Nem felejtem el az arcodat! Elfordult, az őr pedig rávicsorgott, amikor kisétált a nyitott kapun. Három nappal később Sam ismét felszállt a Liemba gőzösre, és visszatért Kingomába, a tó keleti partjára. Miközben a Liemba kikötött a mólóhoz, Sam egy nagy motoros hajót vett észre, amely az öbölben állt. Az egyik feladat, amit Johnny Congotól kapott, az volt, hogy keresse meg ezt a járművet, és szerezzen róla annyi információt, amennyit csak lehet. Amikor Kazundu felé menet erre járt, nem volt benn az öbölben, de mostanra visszatért. Sam most már ismét új és divatos ruhájában elment a kikötőparancsnok irodájába, amely a móló végén volt, és beszédbe elegyedett a hivatalnokkal, akit a verandán talált. A hivatalnok azt mondta, hogy a hajó a kingomai kormány – hatóságé. Általában a terület kormányzója használja hivatalos utakra, de néha más társaságoknak is kiadják. A hivatalnok biztosította Samet arról, hogy a hajó nagyon jó állapotban van, és még a legnehezebb hajózasi és időjárási viszonyok között is képes átkelni a másik partra. Johnny Congo még egy feladatot bízott rá. Kingoma a tó egész nyugati partja számára az élelmiszerellátás fontos központja volt. Sam azzal hívta fel magára a helyi területi intéző figyelmét, hogy „személyes kiadásaira” egy ötvendolláros bankjegyet adott neki. Aztán megbeszélte vele, hogy honnan szerezhető be nagy mennyiségű kukoricadara, ami Afrikában a fő táplálék. Az intéző megnyugtatta, hogy rövid időn belül bármekkora mennyiségű élelmet a rendelkezésére tud bocsátani. Sam a késő délutáni géppel visszarepült Hararéba, és jelentkezett

Johnny Congónál és Carlnál. A beszélgetés szuahéliul folyt, és Carl nem tudta követni. Johnny figyelmesen hallgatott, és feltett néhány kérdést, majd hátradőlt a karosszékében és összefonta a karját. – Nos, Carl, szívem – szólt. – Minden el van rendezve. – Justin bácsi szívélyesen meghívott minket látogatóba a tízmillió dollárunkkal együtt és a kormányzó motorosán megyünk el hozzá. Tehát irány az új otthonunk. Carl az állát simogatta, és gondolkozni látszott. – Azt hiszem, előre engedlek – próbálkozott. – Amint hívsz, utánad megyek. – Ismerte Johnnyt, és semmi kétsége sem volt afelől, hogy a levegő kék lesz a röpködő golyóktól, amint Kazunduba ér. – Most hívlak, szívem. Nem akarom, hogy bármilyen élvezetből is kimaradj! – mondta Johnny szélesre tárt karokkal, Carl pedig beletörődve húzta be a vállát. *** A kingomai kikötő mólóján Carl tett még egy utolsó kísérletet arra, hogy kicsusszanjon a fenyegető veszedelem útjából. Kezével eltakarta a napot, és a túlpart felé tekintett. A felkelő nap még nem oszlatta el a kora hajnali ködöt a parton. – Rossz az idő odaát – szólt – azt hiszem, vihar közeleg. Nem vagyok valami jó hajós. Szerintem legjobb lenne, ha... – Ja, haver, egyetértek. A másik part ötven kilométerre van, jobb ha rögtön felemeljük innen a szőrös seggünket, és most rögtön belehúzunk. Felkapta Carl sporttáskáját, és átlhajította a korláton a nyitott fedélzetre. Aztán megragadta Carl karját, és felment vele a pallón. Mikor már látszott a palota és Kazundu kikötője, Johnny telefonált egyet a műholdas telefonjáról. Amíg várta, hogy a közeledő Dakota Skytrain pilótája válaszoljon, a déli eget fürkészte, bár tudta, hogy még túl korán van ahhoz, hogy megpillanthassa a gépet a tornyosuló gomolyfelhők között. – Most vagy soha, Fehércsávó! – figyelmeztette Carlt – Ha valami elbaszódott... Ha valaki megkondította miattuk a vészharangot, azok a szemetek ott... – Állával egy kis fogadóbizottság felé bökött a kazundui kikötő rakpartján. – ...a szart is kilövik belőlünk, mielőtt akár fél lábbal is a partra lépnénk. Carl nem szólt semmit, de csinos kis arcocskája halványzölddé vált.

Ebben a pillanatban a közeledő zimbabwei Dakota pilótája fogadta Johnny műholdas hívását. – Itt Csirkeleves – mondta. – Itt Tyúkanyó. Merre jár? – kérdezte Johnny. – A földetérésig még negyvenkét perc. – Vili. Jöjjön csak! – mondta Johnny – Vettem. Hirtelen a kazundui rakparton várakozó emberek integetni kezdtek, és a köztük lévő egyre csökkenő vízfelületen át eljutottak hozzájuk az üdvözlő szavak is, amiket kiabálták. Carl áthajolt a korláton, és megkönnyebbülésében alaposan és hangosan belehányt a tóba. Őfelsége leküldte értük a palotából az ősöreg Land Roverjét. Ez volt a királyság egyetlen működő gépjármüve. Amint Johnny, Sam és Carl beült, három fegyveres betolta, és amikor a motor beindult, felugrottak az oldalára. A hegy tetejéhez közeledve a Landy motorja köhögni kezdett. Kipufogója kék füstfelhőket eregetett. A fegyveresek leugrottak, és az utolsó ötven méteren a palota kapuján át az udvarra tolták. A csőcseléket már eltakarították, az udvar kihalt volt. De amint a jármű motorja egy végső durranással elcsendesedett, az udvarmester egy kis kísérettel kijött a főkapun, hogy üdvözölje őket. Duci alak volt lelógó cicivel, és egy fehér kolobuszfark szoknyát viselt. Intett nekik a kapuból. Mindhárman kiszálltak a Land Roverből, és felmentek a lépcsőn. Johnny-nál és Samnél bőr aktatáskák voltak. Carl lemaradt mögöttük. Átmentek a kapun, miközben az udvarmester előttük táncikált, és átvezette őket egy sor fogadótermen, amelyek minden bútorzatnak vagy díszítésnek híjával voltak. Asszonyok csoportjait kellett kerülgetniük, akik a gyönyörű padlócsempén gyújtott tüzek körül kucorogtak és főztek. A falak és a magas mennyezetek feketék voltak a fából rakott tüzek kormától. A padlót szemét és állati ürülék borította. Meztelen fekete apróságok bukdácsoltak át egymáson a koszos csempén akár a kutyakölykök, ordítozva és visítozva; orrukat száraz takony borította. Elcsendesedtek és hatalmas sötét szemükkel figyelték, ahogy a három idegen elvonul. Az alvó kutyák felébredtek és dühödt ugatással előreszaladtak, mígnem Johnny Congo úgy rúgta hasba a falkavezért, hogy az hanyatt szánkázott végig a csempéken, vonyítva ijedtében és fájdalmában.

A levegő bűzlött a mosdatlanságtól, a füsttől és a szennyvíztől. A csarnok végén álló ajtóhoz közeledve az udvarmester magas falzett hangon kántálni kezdett, és nehézkesen és groteszkül ugrabugrálva táncolt. – Mit mond? – kérdezte Carl aggodalmasan. – A királyt dicsőíti – tolmácsolt Johnny. – Azt meséli el nekünk, hogyan falja fel Justin király, a hatalmas elefánt, az erdő fáit, és hogy szarik aztán ellenségei fejére. Beléptek a trónterembe. Justin király a szemközti falnál egy magas emelvényen, elefántagyar-trónuson ült. Ahogy a róla készük kép is ábrázolta, nagydarab férfi volt, aki leopárdbőr-alsószoknyát és turbánt viselt. Szakálla sűrű, szürke és göndör, szeme véreres volt. Nehéz köles sör szagot árasztott. Ölében egy hatalmas agyagfazéknyit egyensúlyozott ebből a házilag főzött italból. A király lábánál két meztelen keblű anyányi lány ült. A trónus két oldalán testőrei sorakoztak. Hatan voltak. Egyenruhájuk a durvaszövésű kopott farmer és a kecskebőr szoknya között váltakozott. Egyikük egy kisfiú volt, aki nem lehetett idősebb tizenhárom évesnél. Az orosz automata puska, amire támaszkodott, egészen a válláig ért. – Édes Istenem – suttogta Carl – Az ott még csak csecsemő! – Valószínűleg több embert ölt meg, mint ahány legyet te lecsaptál – figyelmeztette Johnny Congo. Majd angolul így szólt a mellette álló Sam Ngewenyamához: – Köszöntsd a vén szemédádát, ahogy szokás, és mondd meg neki, hogy még olyan messze is ismerik a hírét, mint Amerika! Az emberek félve és mély tisztelettel suttogják a nevét. Sam megismételte az üdvözlést szuahéliül, Jusztin király pedig bólintott, komor ábrázata észrevehetően felderült, miközben inhutuul így szólt az udvarmesteréhez: – Mondd meg, hogy örömömre szolgál, hogy Kazunduban üdvözölhetem ezeket az embereket. Úgy hallottam, hogy gazdag ember, és sok ezer tehene van. Ez a két lány – megbökte őket a meztelen lábujjával – a felesége lesz, amíg itt vendégeskedik nálam. Az udvarmester mélyen térdet hajtott a király előtt, majd a látogatok fele fordult és megismételte az egészet szuahéli ül. Aztán Sam Ngewenyama angolra fordította. Carl Johnnyra mosolygott.

– A baloldali pipinek ordítóan nagy szifilisze van, a jobb oldali pedig AIDS-ben szenved. Válassz, drágám! Az unalmas és értelmetlen beszélgetés őfelségével hosszan eltartott, miközben Johnny időről időre az órájára pillantott. – A Dakota már négy percet késik – morogta halkan Carlnak. – Remélem, nem tévedt el a pilóta! – Aztán hirtelen felragyogott az arca: – Itt van! Carl félrebiccentette a fejét, és meghallotta a többmotoros gép halk duruzsolását. Még mindig csak egy aprócska hang volt a levegőben, de gyorsan nőtt a hangereje. Johnny otthagyta a trón előtt összesereglett társaságot, és néhány hosszú lépéssel elérte a nyitott ajtót, amely kivezetett a várfal és a bástyák felé. Kilépett a szabadba, és dél felé tekintett az égen. A nagy dübörgő repülő meredeken bedőlt, hogy leszálláskor végig tudjon futni a kifutópályája maradványán. Százötven – kétszáz méter magasan volt, mikor az első emberi alak kipottyant a fedélzeti nyíláson, és néhány másodpercig szabadon esett, mielőtt az ejtőernyője kinyílt, és gyors zuhanása hirtelen lefékeződött. Társai sűrű egymásutánban követték, kiugrálva az ajtókon a géptörzs mindkét oldalán. Hirtelen fehér selyemgomolyagok töltötték be az eget, mint egy tavaszi százszorszépmező. Johnny sarkon fordult, és visszaszaladt a trónushoz, hisztérikusan kiabálva inhutuul. – Fussatok, fussatok! Itt az ellenség! Megöl mindnyájunkat! Se a király se alattvalói nem lepődtek meg azon, hogy Johnny hirtelen ilyen jól beszéli a nyelvüket. A lányok felugrottak, és rémülten sikoltozva a hárembe vezető ajtóhoz szaladtak. Jusztin király hatalmas testével feltátpászkodott, és a várfalakra mutatva szónoklatot tartott a testőrségének miközben röpködő köpete harmatcseppként telepedett meg havas szakállán. Emberei az ajtóhoz szaladtak, felemelték és kibiztosították fegyverüket. Mindannyian háttal voltak Johnny-nak és Samnek. Johnny a szája sarkából halkan odaszólt Samnek. – Oké, Sam, most kezdődik a tánc. Carl kezét védelmezőleg a fejére kulcsolva lelapult, egyik orcáját a koszos csempékre nyomva. Máris nyöszörgőn a félelemtől.

Johnny és Sam fegyvert rántott. Mindkettőjüknél egy CZ-75-ös kilencmilliméteres géppisztoly volt. Eddig az aktataskában rejtőztek. A hosszúkás harminclövetű tárakat már előre a fegyverekhez erősítették. A rövid csövek csak maximum huszonöt méter távolságból voltak pontosak, de a lőtávolság csak fele ekkora volt. A tüzelési sebesség automata helyett inkább kézi vezérlésre volt beállítva. Lövöldözni kezdtek. Johnny először a nagybátyját szedte le, szándékosan kétszer lőve meg a gerincét, a derekánál. Az öregember térdre roskadt, és ingadozva próbálta megtartani az egyensúlyát végül azonban arccal a földre roskadt. Aztán Johnny könnyedén a gyerekkatona felé fordult, aki ugyanolyan veszedelmes volt, mint bármelyik idősebb férfi. Főbe lőtte, és látta, hogy elesik miközben, puskája csörömpölve zuhant a padlócsempén elnyúló teste mellé. Ekkorra már Sam is végzett két célpontjával, a maradék fegyveresek pedig döbbent arckifejezéssel fordultait szembe velük. Johnny és Sam újra lőtt, egyszerre sütötték el a fegyverüket, és újjabb két ember elesett. Az egyik életben maradt fegyveres megeresztett egy rövid sorozatot, amely a király udvarmesterét találta el, aki hirtelen kifeszült aztán hanyatt esett. Johnny és Sam egyszerre fordult ellene. Sam a jobb vállát találta el, de Johnny golyója a nyitott szájába csapódott, miközben épp valami fenyegetőt akart mondani. Két alsó metszőfoga egy reccsenéssel épp az ínyénél tört le, a golyó pedig továbbment és végül a koponyáján hátul jött ki. Hátrahanyatlott. Mögötte az utolsó ember, aki még állt, eldobta a fegyverét, és a bástyákra vezető ajtó felé szaladt. Sam elvétette, de Johnny eltalálta valamivel a bal térde fölött és összezúzta a combcsontját. Elterült, és átkúszott a nyitott ajtón, lábát maga mögött vonszolva, és csillogó vércsíkot hagyva a kőlapokon. Johnny felemelte a fegyverét, hogy végezzen vele, de Sam megállította: – Ő az enyém. Ismerem. Tartozom neki. Johnny leengedte a fegyverét, és a padlóra szegezte. – Oké, Sam. A tiéd – egyezett bele előzékenyen. Sam kisétált a bástyákra, és kicserélte a CV-75-öse tárát egy teli tárra. Megállt a megnyomorodott férfi előtt, és csendesen, de baljóslatúan így szólt szuahéliül: – Nézz rám! Megismersz?

A férfi a döbbenettől és a rémülettől könnyben úszó szemmel feltekintett az arcába, Sam pedig így folytatta: – Én vagyok az, akit a puskáddal szájon vágtál. Megígértem, hogy visszatérek, és most itt vagyok. A férfi szemében a felismerés fénye derengett, mikot am arcába nézett, amiről saját halálos ítéletét olvasta 1c. – Jól van – szólt Sam. – Látom, emlékszel rám. Sam lassan körözve megkerülte. Hátulról golyót eresztett az ép térdébe, aztán két másikat a derekába, úgy, hogy gerincoszlopa biztosan eltörjön. Mindkét seb halálos volt, de hosszadalmas haláltusát ígért. A trónteremben Johnny odament a sarokba, ahova Carl kúszott,és össze font karjával még mindig eltakarva tartotta az arcát. Félelmében egyfolytában nyöszörgött. Johnny meg bökte a lábával. – Minden rendben, Carl szívem. Apuci elküldte a mumust. Most már kibújhatsz a takaró alól, és megnézheted, hogyan búcsúzom el Jusztin bácsikámtól. Carl leengedte a karját, és félénken körülnézett. Látta, hogy az ellenfélnek vége. Megkönnyebbült vigyorral talpra kecmergett. – Nem akartam útban lenni. Nem féltem; tényleg nem – magyarázkodott. – Persze, hogy nem. Tudom, hogy egy igazi bátor kis hős vagy. Csak nem szereted a hangos zajokat – magyarázta Johnny kedvesének, hogy miért viselkedett így. Carl követte őt oda, ahol Jusztin király feküdt. Nagybátyja elterült teste felett állva Johnny egy teli tár tölténnyel töltötte újra a gépfegyvert. – Még lélegzik! – kiáltotta vidáman. Carl vállára csapott. – Öltél már embert, Carl szívem? Carl szomorkásán sóvárogva ingatta a fejét: – Sose volt rá alkalmam. Mindig volt valaki, aki megcsinálta helyettem. – Nos, most itt az alkalom. Végezhetsz Jusztin bácsival. Szeretnéd, Fehércsávó? Carl arca felragyogott. – Hogy’ a francba ne! – kiáltotta – Köszönöm, Feketerigó, mindig szerettem volna kipróbálni. Johnny odaadta neki a géppisztolyt, Carl pedig átvette, és sután felemelte:

– Na, most, mit is csinálok vele? – A vén disznóra szegezed, és meghúzod a ravaszt. Carl egy vonalba helyezkedett a király testével, elfordította az arcat, és behunyta a szemet, Addig húzta a ravaszt, amíg a mutatóujja el nem fehéredett a nyomástól. Aztán kinyitotta a szemét, és ismét Johnny-hoz fordult. – Nem akar elsülni – mondta panaszosan. – Ne szegezd rám azt az izét! – Johnny finoman oldalra tolta a fegyver csövét. – Először ki kell biztosítani. Most próbáld újra! De most már próbáld meg nyitva tartani a szemedet! Carl ismét célzott, nekikészült, és meghúzta a ravaszt. A tár a selyem szakadásához hasonló hangot hallatva kiürült, és a golyók úgy hasítottak az öreg hátába, mint egy láncfűrész. Aztán a fegyver elhallgatott. – Megint nem lő, Johnny! – panaszkodott Carl – Azért, mert elhasználtad az egész tárat. – Meghalt már? – Valószínűleg. Majdnem félbevágtad a vén disznót. De élvezted, Carl szívem? – Rohadtul! Óriási volt! Köszönöm, Johnny! – Szívesen máskor is. Amikor csak akarod. Kiballagtak a bástyákra, és végignézték, ahogy az utolsó zimbabwei ejtőernyősök leszállnak a kifutópályára a hegy lábánál, és rögvest hozzá is látnak a terület biztosításihoz. Rendszertelen puskalövéseket lehetett hallani. A Dakota alacsonyan körözött a hegy fölött, Johnny pedig felhívta a pilótát műholdas telefonon. – Szép munka, Csirkeleves! Mire visszatér, már használhatóvá tesszük a leszállópályát. Ejtőernyővászonnal jelöljük ki magának a kifutópályát. A Dakota elvitorlázott dél felé. Johnny Samhez fordult: – Nyomás le oda, és vedd át a parancsnokságot az embereid felett! Szedj össze a helyiek közül, amennyit csak tudsz, mielőtt, eltűnnek a cserjésben! Álljanak neki megtisztítani a leszállópályát! Addig nincs okunk ünnepelni, amíg le nem szállt az osztag maradéka, és nem vettük át a hatalmat az ország felett. Estére, mire a Dakota visszatért, Sam és a zimbabweiek már megtisztították a kifutópálya egy részét. A repülő leszállt; újabb hatvan

ember, továbbá a következő tíz napra elegendő élelem érkezett vele. Már majdnem besötétedett, csak annyira volt világos, hogy éppen elég legyen a Dakotának a felszálláshoz, amikor visszaindult Hararéba a következő szállítmányért. A következő négy nap folyamán átszállították a többi zimbabwei katonát Karimbából, és annyi élelmet, amennyivel az elkövetkezendő néhány hónapban bőségesen el tudják látni őket. A motoros egy egész rakomány kukoricadarás zsákot hozott a tó túlpartján fekvő kingomai depóból. Amint meghallották a puskatűz hangját, Jusztin király aprócska serege úgy eltűnt, mint szeles napon a füst. Ez nem aggasztotta komolyan Carlt és Johnnyt. Kevés esélye volt ezeknek a szerencsétleneknek, mert előttük a tó feküdt, mögöttük pedig az őserdő. Tudták mi vár rájuk a kongói határ túlsó oldalán. Elfogják, és az életveszélyes bányaaknákban dolgoztatják majd őket, míg éhen nem halnak, vagy meg nem fulladnak egy sárlavinában vagy bányaomlásban, ami inkább előbb, mint utóbb mindenképpen bekövetkezik. Mikor a legfontosabb dolgokat elintézték, Johnny felszállt a Dakotára, ami alacsonyan szállva a tópart és a kikötő mögött elterülő őserdő fölé vitte. A gépen a törzs alatt egy 700 Wattos Sky Shout hangosbeszélő volt elhelyezve. Kiku Tembo János király ezen keresztül szólt alattvalóihoz, inhutu nyelven. A hangja mennydörgött, és visszhangzott a hegyek között. – Justin király halott. Én vagyok az új királyotok. Jani – királynak hívnak. Teljes hűséggel és odaadással tartoztok nekem. Cserébe gondoskodni fogok rólatok, és etetlek benneteket. Gyertek a régi reptérre a várkastély alatt! Ne féljetek! Nem bántalak titeket. A délről jött repülő egy egész hegynyi kukoricadarát hozott nektek enni, hogy többé ne lássatok ínséget. Jani, az új királyotok szeret titeket. Nem bánt. Enni ad nektek. Munkát ad nektek, és sok ezüst shillinggel fizet. Johnny alattvalói közül az elsők, akik meg akartak bizonyosodni a király ígéreteinek igazságáról, előbújtak rejtekhelyükről. Csak néhányan vállalkoztak ilyen veszedelmes feladatra. A többiek kényszerítették őket erre. Három vékonyka fekete kislány volt, akik csupán rongyos ágyékkötőt viseltek. Egymás kezét fogták, és sírtak a

rémülettől. Amikor meglátták Johnny Congót, aki a leszállópályán várt rájuk, megfordultak és visítva visszaszaladtak a dzsungelbe. Rövid idő múlva a szüleik ismét kikergették őket, miközben még mindig egymásba kapaszkodtak és zokogtak Őfelsége megsimogatta a fejüket, és mindegyiküknek egy marék olcsó főtt édességet, kukoricadarát, egy kis darab élénkmintás pamutszövetet, meg egy nagy adag rizst adott, banánlevélbe csavarva. A három lány kincseivel visszaszaladt az erdőbe, ahol az ott várakozó öregek gyorsan elvettek tőlük mindent. Újabb rövid szünet után a három kis hősnő visszatért, anyjukkal és más nőrokonaik nagy részével a nyomukban. A törzs harcosai még mindig szemmel tartották a terepet. A hölgyek megkapták a fejadagjukat, és örömükben huhogva tértek vissza a férjeikhez. Aztán a fiukat küldték ki. Mikor ők is túléltek az első találkozást az új királlyal Jánossal, végül felbukkantak a férfiak is, Hamarosan hangos csődület töltötte meg a repülőteret, amely az öreg király halálát ünnepelte és a bőkezű új uralkodót, aki követte őt Kazundu elefántcsont trónján. Sam Ngewenyama közöttük járkált az embereivel és munkacsapatokba válogatta szét a férfiakat és nőket. Először is az a feladat várt rájuk, hogy felújítsák és meghosszabbítsák a kifutópályát, hogy korszerű teherszállító gépek fogadására is alkalmas legyen. Aztán majd az aprócska kikötő megnagyobbítása következik, amellyel felkészülnek az építőanyag-szállítmányok és a nehezebb munkagépek és eszközök érkezésére. *** Az első repülőgép, amely a felújított leszállópályán landolt egy 1985-ben készült Antonov An-124 Condor volt, ami sok ezer órát repült az orosz katonaság szolgálatában, mielőtt tovább adták. Négyhajtóműves sugárhajtású teherszállító gép volt, a használtban lévők közül az egyik legnagyobb, óriási teherbíró képességgel. Carl Bannock a hatodik nyilvántartott tulajdonosa volt. Bulgáriában vette valakitől, aki a hadsereg feleslegessé vált felszereléseit árusította ki. Két pilóta vezette, akik koruk miatt vonultak nyugdíjba az orosz légierőtől. Mindkettőjüknek nagyon nagy szüksége volt munkára, és Carl nagyon kedvező áron jutott hozzájuk a repülőgéppel együtt. Miután Dubaiban beszerelték a Carl által rendelt felújított motorokat,

a Condor képes lett volna leszállás nélkül Kazunduból Hong-Kongig vagy Iráning -Teheránig repülni. A sok konfliktus által övezett koltán egyik legnagyobb felvásárlója a kommunista kínai állam. De Iránnak is nagy szüksége van tantalitra, hogy folytathassa harcát a nukleáris halálommá válásért. Carl és Johnny most már akár házhoz tudott szállítani a legfontosabb ügyfeleknek. Az első szállítmányban, amellyel a Condor Kazunduba érkezett, volt egy hatalmas dízel áramfejlesztő, amely arra szolgált, hogy az erődítményszerű várkastélyt árammal lássa el, valamint egy műholdantenna és mindenféle kommunikációs szerkentyű, amelyre Carlnak azért volt szüksége, hogy azonnali kapcsolatot létesíthessen a pénzügyi piacokkal a világ minden táján. Ugyanazzal a géppel érkezett a jól megfizetett szakértők hét fős csapata is, akik beüzemelték és irányították ezt az egész berendezést. Egy orvos is volt az Antonov fedélzetén. Teljes állásban fog majd dolgozni az új kazundui kormánynak, hogy ha kell, azonnal kéznél legyen, és kezelje azt a súlyos hipochondriát, amelyben Carl szenvedett. Ugyanattól a bolgár kereskedőtől, akitől a Condort vette, Carl beszerzett két, korábban az orosz haditengereszetnél szolgált kétéltű csapatszállítót. Új motorokkal szereltette fel őket, és teherhajóval a Fekete-tengeren lévő bulgáriai Várna kikötőjéből Dar-el-Salamba, Tanzánia legfőbb kikötőjébe szállíttatta. A Condor aztán elrepült értük, és egyesével elszállította őket Kazunduba. Ezekkel a hajókkal alig több mint két óra alatt át tudtak kelni a tavon Kingomába. Minden fordulóval ötven tonna cementet vagy egyéb építőanyagot tudtak áthozni velük. Amíg ez a nagy munka folyt, Johnny Congo alattvalói közül kiválogatta elhunyt nagybátyjának korábbi fegyvereseit. A kiválasztott embereket elkápráztatta Johnny-nak az a képessége, hogy olyan könnyen azonosítani tudta őket. Az a hír terjedt el róla, hogy természetfeletti képességei vannak, ami hozzájárult ahhoz a csodálathoz, mellyel alattvalói övezték. Senkinek sem esett le az az egyszerű tény, hogy ők alkották a kazundui népesség legjobban táplált részét, és hasukkal meg fenekükkel kiemelkedtek a csürhe soraiból. Johnny Sam Ngewenyamára bízta ezeket a fegyvereseket, hogy katonai kiképzésben részesüljenek, különösképp azért, hogy törszbéli fivéreiket és nővéreiket kellőképp meg tudják fegyelmezni, ha nem tetszett volna nekik az a munka, ami várt rájuk, Különösen a fejbe verés

és a fenékberúgás tetszett nekik. Élvezettel lattak munkához János király és fehér miniszterelnöke, ő excelleneiája Carl Pieter Bannock szolgálatában. Amint az új Kazundu kormány infrastruktúrája kiépült és működni kezdett, Johnny összehívta új testőreit, harminc erős és állig felfegyverzett férfit. Követeket küldött előre, hogy a helyi kongói haduraknak bejelentsék közelgő érkezését a Kongói Demokratikus Köztársaságba, majd Sam Ngewenyama és a saját testőrei kíséretében átvonult a határon. Carl úgy döntött, hogy nem vesz részt a hadjáratban, azon az alapon, hogy nem alkalmas a feladatra, mivel nem beszeli egyik helyi nyelvet sem, és hogy fontos, hogy szoros kapcsolatban maradjon a világ pénzpiacainak változásaival. Most az egyszer Johnny nem söpörte félre kifogásait, szájon csókolta, és elment. Johnny Kelet-Kongó-i útja teljes diadallal zárult. Az egyes tartományokat a helyi hadurak irányították saját magánhadseregük segítségével. Alig leplezett élvezettel hallgatták, amint Johnny elmagyarázza nekik, hogy minden uncia kotlán-koncentrátumért, minden gramm aranyért, minden karát gyémántért, minden fél mázsa kaszteritért és wolframért, amit a kazundui határnál átadnak neki, ahol saját képzett fémvizsgálója vár, hogy megvizsgálja az érc és az ásványok tisztaságát, kemény amerikai dollárral fizet. Johnny külön hangsúlyt fektetett arra, hogy elmagyarázza a baduiaknak, számukra nincs semmi kockázat. Mindaddig nem fogják szem elöl téveszteni javaikat, amíg a pénz biztonságban nincs a kezükben. Alig pár héttel az után, hogy Johnny visszatért útjáról, teherhordók hosszú sorai kezdtek érkezni a határátkelőhöz. Az őket kísérő felfegyverzett férfiak kiáltásokkal, korbácsütésekkel és rúgásokkal terelték őket előre. A teherhordók nagy része nő volt, akik ásványi kőzettel megrakott zsákok alatt tántorogtak, melyeket a fejükön egyensúlyoztak. A férfiaknak és a gyermekeknek nagyobb hasznát vették a kezdetleges bányákban végzett földalatti munkálatokban. Minden egyes teherhordó rakományát gondosan az illető erejéhez és teherbírásához igazították. Ha egyikük elesett, addig korbácsolták, amíg talpra nem állt, és sürgették, hogy menjen tovább. Ha végül már nem tudott felállni, a terhét szétosztották a menetoszlop többi tagja között, akik már így is közel álltak teljesítőképességük végső határához. Aztán az asszonyt lelőtték, testét pedig az ösvény mellett hagyták,

intő példa gyanánt azok számára, akik mögötte jöttek. Az erdős hegyeken át Kazunduba vezető utat hamarosan nemcsak a sok ezer láb dobogása jelezte, hanem az út szélén sorban fekvő oszladozó hullák bűze is. Hamarosan megvolt az első teljes szállítmányra való koltán érc, készen arra, hogy az Antonov Condor Hong Kongba szállítsa. A Condor azt az utasítást kapta, hogy álljon meg Thaiföldön, hogy üzemanyagot és mellesleg jó egynéhány fiatal thai prostituáltat, – fiúkat és lányokat, – vegyen fel. Johnny és Carl is különösen vonzónak találta a thai arcokat és az aprócska testeket. Johnny és Carl különösen az átoperált lányokért volt oda, akik oly tökéletesen passzoltak a két nem iránt érzett vonzódásukhoz. Johnny és Carlkövetkezetesen tartózkodott a kazundui helyi lakosokkal való fizikai érintkezéstől, akik a gondosan megvizsgált thai postituáltakkal ellentétben nemi betegségektől gyötört elő csontvázak voltak. Mikor János király már két éve uralkodott, és a konfliktust okozó ásványok kereskedelmének és Carl pénzügyi zseniének segítségével szerzett hasznot a Henry Bannock Családi Alapítvány vonakodva ugyan, de mégis csak megnégyszerezte, Carl és Johnny minden erejét és hatalmas vagyonát arra fordította, hogy a dombtetőn álló várkastélyt koszos romhalmazból a hegyek, a tó, és a zöldellő őserdő lélegzetelállítóan szép környezetében fekvő csillogó ékszerré alakítsák. Építészeket, kertépítőmérnököket, vízmérnököket, más építési szakértőket és speciális szaktudású embereket hoztak, hogy segítsenek nekik látomásuk megvalósításában. Jó minőségű építőanyagokat hozattak a tavon át. Ritka és gyönyörű műtárgyakat, különleges trópusi faanyagokat, festményeket, selymeket, kerámiákat és egyéb mű – és dísztárgyakat gyűjtöttek össze a világ minden tájáról. A hegytetőn lévő függőkertjeik öntözésére fölszivattyúzták a tó vizét, ami földalatti üregeken és medencéken keresztül folyt le, hogy aztán szellemesen megtervezett vízesések és zuhatagok formájában bukjon vissza a hatalmas tóba, ahonnan származott, Carl ugyanazt az ünnepelt, díjnyertes amerikai építészt, Andrew Moorcroftot választotta a Moorcroft és Hargrave cégtől, hogy e mestermű kivitelezésében segítségükre legyen, aki annak idején a Forest Drive-i kúriát tervezte, amelyet Henry Bannock építtetett családja számára.

Carlt gonosz elégedettséggel töltötte el, hogy ugyanazt embert alkalmazza, akit eredetileg az a nevelőapja és jótevője választott, akit elpusztított, és akinek a családját megtizedelte. Carl gondosan megőrzött néhány példányt abból a dokumentumfílmből, melyet Amaranthus-szal a mexikói pornófilmessel készíttetett magának. Carl és Johnny sosem unta meg. Két-három hetenként egy egész estét töltöttek révülten ülve, miközben újra és újra levetítették a felvételt. Mindig kéjesen vihogtak Bryoni végső küzdelmén Hannibállal, a nagy fekete kannal a disznóól piszkában és sarában. A végén pedig kórusban utánozták apjához szóló halálkiáltását, azt a kiáltást, ami megölte Henry Bannockot. – Papa! Johnny vetette fel az óriási ötletet: – Miért nem építünk egy saját halál-aklot? – Carl örömmel csapott le az ötletre. – Feketerigó, te zseni vagy! Remek ötlet! Lehetne egy saját élő shownk, amikor csak akarjuk! – A fegyelemnek is nagyon jót tenne errefelé. Bárki felbosszant minket; egyszerűen megetetjük a malacokkal, és a többiekkel pedig végignézetjük – fejlesztette tovább Johnny az ötletet, Carl pedig úgy vihogott, mint egy kamaszlány, és átkarolta magát a gondolatra: – Építhetnénk egy amfiteátrumot, mint a romai Colosseum; tudod, ahol az ókori római császárok arra kényszerítették a gladiátorokat, hogy életre-halálra küzdjenek meg egymással, és gyönyörű nőket falattak fel az oroszlánokkal, meg hasonló jópofaságok. – Sose hallottam még ezekről a fickókról, de tetszik, amit mesélsz róluk. Igazán eszement alakok lehetnek. Egyszer elmehetnénk hozzájuk. – Kábé kétezer évvel el vagyunk késve, – felelte Carl, de vagyunk olyan királyiak, mint bármelyik brazil egy csomó levéllel a fején. Ahogy az az ember is megmondta bármit megkaphatunk, amit csak akarunk, mert mega-gazdagok és csúcskirályok vagyunk. – Szerinted a disznók olyan remekek, Fehércsávó? – gúnyolódott Johnny. – Biztos tudunk jobbat egy csomó disznónál? Mit szolnál egy pár oroszlánhoz, haver? Afrikában vagyunk, az ég szerelmére! Az oroszlánok mindenképp jobbak a disznóknál!

Carl egy pillanatig fontolgatta a fölvetést, és az arckifejezése elkomolyodott. – Nem szeretem az oroszlánokat – rázta meg a fejét. – Veszedelmesek, haver. – Mi olyan veszedelmes egy csapat ketrecbe zárt oroszlánban? – érdeklődött Johnny. – Gyorsabban futnak a malacoknál, ha kiszabadulnak a ketrecből. Mi van, ha az egyik kiszabadul a ketrecből? Mi van akkor, haver? Nem akarok ott lenni, mikor ez történik. – Oké, mi az, ami lassan fut, de embert eszik? – Johnny fontolóra vette saját kérdését. – Milyen gyorsan fut a krokodil, Johnny? Van róla elképzelésed? – Láttam képet krokodilról, haver. Rövid lába van. Szerintem nem fut olyan gyorsan, mint az oroszlán. – Honnan szerzünk pár nagy, emberevő krokodilt, Johnny? – Ha nagyon lassan megfordítod a fejedet, és hátranézel, haver, akkor a világ legnagyobb kibaszott tavát látod. Carl úgy tett, ahogy mondta, és hátrafordult a székben. A várfal oromzatán ültek. A túlsó partra nyíló kilátás lélegzetelállító volt. Ennek ellenére Carl pedánsan kijavította: – Ez nem a legnagyobb; ez csak a második legnagyobb a világon. – Nekem a legnagyobbnak tűnik – söpörte félre John Carl ellenvetését. – Lefogadom, hogy van bene pár szörnyű krokodil, Fehércsávó. – Felmegyek a netre, hogy megnézzem. – Carl fölállt, és bement a trónterembe, melyet a kommunikációs központjává alakitott át. Néhány perccel később önelégült arckifejezéssel tért vissza a várfal tetejére. – Adj nekem még egy Tusker sört, Feketerigó! – mondta, miközben letelepedett Johnny-val szemben. – Tölts magadnak is! Megérdemled. Mindkét dologban igazad volt. A krokodilok nem futnak olyan gyorsan, mit az ember, és egyébként se szaladnának soha utánad. Lopva ölnek, nem üldöznek. Egyszerűen nem lehet látni, hogy jönnek, különösen, ha a víz közelében vagy. – Egy pont neked. – Carl belekortyolt a sörbe és böfögött. – A második pontot azért kapod, mert a Tanganyika-tóban és a beleömlő folyókban... – mutatott körbe lendületes karmozdulattal a beltengeren – ...van a Crocodilus Niloticus ős hazája.

– Az meg mi a szar? – A nílusi krokodil, Johnny fiam. Van egy ott a tóban, amiről azt mondják, hét és fél méter hosszú. Gusztávnak hívják. Azt mondják, hogy egy olyan hatalmas pasast is le tudna nyelni rágás nélkül, mint te. – Csak azt próbálja velem megtenni egy ilyen pikkelyes szemétláda – szólt Johnny harciasan, majd hátravetette a fejét, és elüvöltotte magát: – Sam! Sámuel! Húzd már ki ide azt a lusta fekete seggedet! Sam kibaktatott a teraszra, Jani király szóhasználata legkevesbé sem zaklatta fel. Johnny csak azóta emlegette őt igazan sértő nyelvezettel, amióta valódi és bizalmas bajtársakká váltak. Sam csak Kazundu elleni támadás után lépett munkába, mint Johnny parancsnok helyettese. miután a zimbabwei csapatokat már hazaszállították. Johnny azonnal ezredessé léptette elő. A fizetése sokszorosa volt annak, amit a zimbabwei hadseregben kapott. Egyébb mellékes jogai és juttatásai mellett harmadikként nyúlhatott miden látogatóba érkező keleti hölgyhöz és átoperálthoz. mikor Carl és Johnny már használta őket. Samuel Ngewenyama boldog ember volt. – Hello. Mr. Király, hívtál? – Tudod, hogy igen, te fekete disznó! – Johnny egy doboz Tusker sört nyújtott át neki. – Kell nekünk pár krokodil, Sam. – Mennyi, főnök? – Nem tudom pontosan. Mondjuk egyelőre kettő, de hatalmas melákok legyenek, élők és éhesek. – Intézkedem, de lehet, hogy beletelik egy kis időbe. Errefelé nem sok ember szeret krokodilokkal szórakozni. – Semmi baj, Sam. Még meg kell építenünk a krokikarámot. A következő négy hónapban sok időt és energiát fordítottak a krokodil-aréna megtervezésére és megépítésére. A kényszermunkások csapatai nagy fáradsággal kiástak egy kerek gödröt a várhegy mellső lejtője közepén. Nem kellett, hogy tágas legyen, de Carl ragaszkodott hozzá, hogy elég mély legyen ahhoz, hogy egyik lakója se tudjon kimászni és gyorsasági versenyre hívni őt. Az aréna falait kőtömbökkel rakták ki, amelyek felfelé befele dőltek, hogy megmászhatatlan legyen. Az egyik mesterséges vízesést eltérítették, hogy a medencébe folyjék, mely az aréna területének majdnem a felét elfoglalta. A száraz földet vastagon beszórták a tópart aranybarna homokjával. Ez lesz majd a fürdőhely, ahol a hidegvérű

hüllők napozhatnak, és a dagonyázó medence, ahol újra lehűlhetnek. A verem tetejét övező kőburkolaton száz néző számára volt ülőhely, és egy királyi páholy János király és miniszterelnöke számára, ahonnan tisztán láthattak mindent, ami az amfiteátrum alján történt. Volt egy emelvény a kamerának is, ahonnan a történéseket filmezni lehetett. Egy földalatti alagúton egy vastag krokodil-biztos vaskapun át el lehetett jutni a verem aljára. A kapu fölötti kőgerendára ezt a komoly figyelmeztetést faragták: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Mikor Johnny először olvasta ezt kérdezte: – Ki a franc az a Ki? – A ki, az bárki, aki átmegy ezen a kapun – magyarázta Carl türelmesen. – Te magad találtad ki ezt a szarságot? – Micsoda hülye kérdés, Feketerigó! Persze, hogy én! – hagyta rá Carl, Johnny pedig elámulva ingatta a fejét: – Tudod, ahhoz képest, hogy fehér srác vagy, elég okos vagy, Carl szívem? *** Még a várfal tetejéről is hallották a dobszót és a rivalgást a kikötő felől. – Legjobb lesz lemennünk megnézni, hogy mi a fene folyik ott – javasolta Johnny. Bemásztak a vadonatúj Range Roverbe, melyet Carl nemrég hozatott be Johnnynak születésnapi ajándékul. Johnny megragadta a kormányt, majd lerobogtak a hegyről a kikötőbe, és megálltak a rakparton. A tömeget a királyi testőrök puskatussal már visszaszorították, hogy helyet adjon nekik. Carl és Johnny megállt a kőrakpart szélén, és beárnyékolta a szemét, hogy átnézzen a túlpartra. Fatörzsből vájt bennszülött kenuk flottillája közeledett észak felől. Innen lehetetlen volt megszámolni őket. Carl aonban úgy becsülte, hogy legalább húsz kisebb hajó van. amely két nagyobb harci kenut vett körül kíséretként. A dobosok a hajók között, a kisebb kenukban foglaltak helyet. Diadalmas és ősi ritmust ütöttek. Az evezősök egyenesen álltak a hajok orrában és farában, a hosszúnyelű evezők pedig a dobok ritmusára merültek el és lendültek meg. Magas, vékony emberek voltak, akiknek meztelen teste csillogott a napfényben, akár a frissen mosott antracit. Evezés közben kántáltak. Az alakulat közepén úszó két nagy harci kenu nagyon meg volt pakolva; alig

maradt rajtuk pár centi szabad terület. Egy-egy oldalon egy-egy tucat vagy még annál is több evezős foglalt helyet. Mikor a kikötő vonalába kerültek megfordultak, és elindultak a part felé. A parton lévő tömegek leszaladtak a rakpartra és elébük ugráltak a homokos partra. Johnny és Carl követte őket, miközben Sam az embereivel úgy tört utat számukra, hogy az erre a célra mindig maguknál hordott nehéz bambuszbotjaikkal szétütöttek a gyapjas fejek és meztelen fekete vállak között. Épp akkor értek a víz szélére, amikor a legnagyobb harci kenu orrával a partra futott. A nézők derékig merültek a tó vizébe, hogy segítsenek a két hosszú kenut messze kihúzni a szárazra. Aztán nevetgélve és az izgalomtól meg az elképedéstől hadarva köréjük sereglettek, mikor meglátták a rakományt, amit hoztak. A testőrök elkergették őket az útból, hogy Carl és Johnny előre jöhessen és lebámulhasson a kenuk alján heverő hatalmas szörnyetegekre. Állkapcsukat papirusznád-fonatokkal szorosan összekötözték, a szemüket pedig régi kukoricászsákokkal kötötték be, hogy nyugton maradjanak. Johnny kilépte a legnagyobb krokodil hosszát, és elégedetten füttyentett. – Ez a behemót öt nagy lépés hosszú, ami azt jelenti, hogy majdnem öt méter. Hogy a francba fogták el. – Egy hosszú csapdát építettek póznákból, és egy kecskét tettek bele csalinak – magyarázta Sam Ngewenyama. – Amint eltakarják a szemét, a krokodil elalszik. Egy húsz fős csapat kellett ahhoz, hogy az alvó szörnyeteget felvonszolják az egyik orosz hajó rakodórámpáján, és csak ez után tudták autóval felvinni a krokodil-arénába. Egy másik ötven fős csapat kötéllel leeresztette a verembe. A másik krokodil csupán négy méter hosszú volt. Úgy vélték, hogy nőstény, noha külső nemi szervek hiányában ezt nem lehetett biztosan tudni. Egymás mellé fektették őket az aréna homokjára a medence mellett; ez alatt Carl és Johnny áthajolt az aréna tetejét övező kerítésen, és utasításokat kiáltott. – Most már levehetitek a kötést a szemükről! – adta ki a parancsot Johnny szuahéliül. Két bátrabb ember engedelmeskedett, a többiek pedig szétspricceltek és egymás hegyén-hátán próbáltak kijutni a kapun, hogy biztonságba jussanak.

A két borzalmas gyík lomhán feltápászkodott szendergéséből. Majd tömpe lábukon az alga zöld medencéhez döcögtek, és lecsúsztak a langyos vízbe. Lemerültek úgy, hogy csak a szemük és az orrlyukuk látszott a felszínen. Johnny odakiáltott Samnek, hogy fizesse ki a krokodilvadászoknak a jutalmat. Sam leszámolta a tanzániai shillingek vastag kötegeit annak a törzsi vezetőnek a kezébe, aki az 32 egész krokodil-fogási műveletet irányította. A pénzen egy nagy marhacsordát lehetett vásárolni. A főnök határozott léptekkel lement a hegyoldalon, emberei pedig örömükben énekelve és dobolva követték. Carl és Johnny egyedül maradt a királyi páholv kőülésén, és lélegzetvisszafojtva szemlélték új kedvenceiket, sötét tervekkel a tejükben – El kell neveznünk őket – töprengett Carl, – ajánlasz? Johnny összeráncolt szemöldökkel gondolkozott, majd így szólt: – Mi lenne, ha Nagy Meláknak és Kis Meláknak hívnánk Őket? – Nem rossz ötlet! Nagyon költői! – bólintott Carl elgondolkozva. – De nekem tetszik a Hannibál név úgy, mint a Papa-videón. Mindkettőjüket megnevettette az emlék, és Johnny szeretetteljesen a karjába bokszolt. – Király. Carl szívem. Örülök, hogy eszedbe jutott. A nagy melákot Hannibálnak, a kicsit pedig Aline-nek nevezzük. – Minek? – Carl értetlenül nézett. – Aline-nak, haver, mint Hannibál Kadafi feleségét. Állati király egy pipi volt! Az volt a szokása, hogy forró vizet öntött a szolgái fejére, ha felbosszantották. – Azt hittem, Hannibálról, Hamilcar Barcas fiáról, Róma ostoráról beszélünk, nem pedig Hannibálról, Muammar Kadafi fiáról – vihogott Carl. – De ne törődj vele, mindenki követhet el hülye hibákat. A krokodil hölgy tehát Aline lesz. – Már most imádom – vallotta be Johnny. – Akkor add jelét a szerelmednek! Tudsz valakit, aki együtt vacsorázhatna Aline barátnénkkal? Felbosszantott mostanában valaki? – kérdezte Carl. – Az emberek mindig felbosszantanak. – Igazad van, Fehércsávó! Nem tudom, miért használnak ki folyton. Lehet, hogy egyszerűen csak túl kedves vagyok ahhoz a rengeteg seggfejhez.

– Válassz ki valakit közülük, bárkit! – Tegnap este Sam rajtakapta az egyiküket a kukoricaraktárban, amint egy vödör kukoricadarát lopott. Az a hülye tehén azt állítja, hogy a taknyos kölykei éheznek. Ez megbocsáthatatlan – értett egyet Carl. – Az ilyen viselkedés minden normális embert felháborít. Mondd meg Samnek, hogy hozza fel ide! A nőt annyira megbénította a félelem, hogy járni sem tudott. Sam két embere vonszolta föl a dombra, János király színe elé. – Tudod, mi van abban a lyukban? – Johnny a veremre mutatott. Az asszony megrázta a fejét. – Nos, beteszlek oda, hogy megtudd nekem. – Az asszony néma értetlenséggel bámult rá. – Olyan csodálatosan komikus az arckifejezése. Mit gondolsz, tudja, mi következik? – kérdezte Carl. – Nem – felelte Johnny – Sam a kastély egyik tömlöcében tartotta megláncolva a letartóztatása óta. Még nem látta a krokikat. Szép kis meglepetés lesz neki. – Johnny az emberekhez fordult, akik az asszonyt tartották: – Vegyétek le róla a ruháját. Vigyétek le a lépcsőn, és tegyétek a lyukba! Lerángatták a rabruhát az asszonyról, majd levonszolták a lépcsőn a bereteszelt kapuhoz. Miközben Carl és Johnny mélyen kihajolt, hogy lássa, kinyitották a kaput, áttaszították rajta, és becsapták mögötte. Addig dörömbölt a kapu vasrácsán, míg a csupasz ökle vérezni nem kezdett. Majd zokogva és kegyelemért könyörögve föltekintett a férfiakra. – Gyere ide! – kiáltott neki Johnny szuahéliül. – Gyere, felemellek! Az asszony eltávolodott a kaputól, és vonakodva elindult arrafelé, ahol Johnny a kőfal tetején áthajolva állt és integetett. Körbement a medence szélén anélkül, hogy lenézett volna az alatta elterülő vízbe. Hirtelen a medence alga zöld felülete olyan erővel vált ketté, hogy odafönn a magasban a korláton áthajoló két férfit is befröcskölte permettel. Hannibáil úgy pattant ki a medencéből, mint egy óriási szürke torpedó. Nem nyitotta szét a állkapcsát, hogy megragadja áldozatát: ehelyett sorosan összezárva tartotta, úgy, hogy az állkapcsa tetejéről a kiálló agyarak eltakarták az alsó ajkát, amitől örökké gúnyosan mosolygott,

egész tejét az asszony felé lendítette. A koponyáját borító pikkelyek olyan kemények voltak, akár egy páncéling. A bordáin találta el az asszonyt, aki karját épp Johnny Congo felé emelte. A csapás nekitaszította a verem kőborításának. Bordái úgy ropogtak, mint a fellobbanó tűz, mikor eltörtek. Úgy terült el a fal lábánál, akár egy rongycsomó. Hannibál teljesen kitátott szájjal ágaskodott fölé, majd a testébe mélyesztette hosszú sárga agyarát. Két állkapcsa úgy ütközött össze, mintha egy acélreteszes kapu. Hannibál magasra emelte a testet, keresztben tartva a szájában, úgy, hogy csak az asszony lábujja és ujjhegye hagyott nyomot a homokban, miközben visszavitte a medencébe. Aztán másodszor is szétspriccelt a zöld víz. – Íme, itt jön a csodálatos Aline, hogy részt vegyen a buliban! – kiáltotta Carl izgatottan. A nőstény a tóból kimászva Hannibál felé tartott, de az egy mozdulatot sem tett, hogy kikerülje őt. Épp ellenkezőleg megtorpant, és felé emelte a fejét, mintha csak felajánlaná neki a szájában tartott meztelen testet. Majd szörnyű fejének egyetlen lökésével a magasba hajította az asszonyt, és elkapta estében; de most már csak a nő egyik karját szorongatta. Az asszony élesen visított, mikor Aline kitátotta a száját majd a lábára zárta az állkapcsát. Mikor már mindkét hatalmas hüllő fogva tartotta, elképesztő műveletet hajtottak végre. Mindketten halálos forgásba kezdtek. Hannibál jobbra fordította hatalmas testét. Vajsárga teste egy pillanatra meg villant a napfényben, mielőtt visszaérkezett volna karmos lábára. Ugyanakkor Aline bal felé fordította a testét. Egyik, sem engedett a nő szorításán, miközben ellentétes irányba forogtak. – Nézz már oda! – kiáltott fel Johnny – mi a fenét csinálnak? – A hegyes fogukkal nem tudnak nagy darab húsokat leharapni. Le kell, hogy csavarják. – Carl az interneten utána olvasott a krokodilok viselkedésének, és alig várta, hogy fitogtathassa tudását. A két szörnyeteg úgy szedte le az asszony végtagjait a törzséről, akár egy jól átsült csirkéről a szárnyakat. – Nézd már! Az a két mélák pont azt csinálja, amit mondtál! – Johnny-t kellőképpen lenyűgözte Carl tájékozottsága. Miközben a testét darabokra tépték, és a vér kilövellt a szétroncsolt ütőerekből, egy része Carlra fröccsent. Annyira elmerült a

látványosságban, hogy úgy látszott, észre sem veszi. Mindkét krokodil hátrált, szájukban húst és csontokat szorongatva, és nagy adagokban nyeldekelték őket. Aztán Hannibál visszatért a tetem maradványaihoz, és a szájába kapta majd visszadöcögött vele a medencébe. Aline követte a vízbe, majd folytatták táplálkozásukat, amelyhez együtt kellett működniük egymással. A vízben kevesebb erőfeszítéssel tudtak pörögni. Komótosan és rendezetten szaggatták szét és falták fel áldozatukat. Aline kitekerte a beleket a nő maradványaiból. Majd Hannibál következett, aki lecsavarta a nő fejét a válláról. Álkapcsával összezúzta a koponyáját, úgy ropogtatva, akár egy túlérett dinnyét, majd egyetlen görcsös nyeléssel lenyelte. A két ember a fal tetején tátott szájjal, visszafojtott lélegzettel nézte. Miközben Aline letépte az asszony megmaradt karját és szilánkokra rágta a csontokat, a rózsaszín tenyerű kéz kilógott a szája sarkán. – Nézd! – röhögött Johnny búcsút int nekünk! – Pont mint a kishugom, Bryoni, mikor a papától köszön el. – Carl megnyomta a papa, és feldobottan megölelték egymast. Végül Johnny hátralépett, meg mindig lihegve a nevetéstől. – Megint csak azt mondom, hogy csak egy élő és lélegző zseni gondolhatott ki egy élő krokodil-bemutatót. Ez volt az egyik legjobb dolog, amit valaha végignéztem! Gyakrabban kell ezt csinálnunk. – Emiatt nyugodtan alhatsz, Fehércsávó. Gondoskodni fogok róla, hogy Hannibálnak és Aline-nek mindig legyen annyi ennivalója, amennyit csak meg bírnak enni. *** Egy héttel a krokodilaréna megnyitása és felszerelése valamint az első emberáldozat után, szokás szerint kedélyes családi összejövetelt tartottak a kastély tróntermében. Sam Ngewenyama éppen egy thai átoperálttal táncolt, akit Carl és Johnny végül lepasszolt neki. Jani király vetkőzős madzsongot játszott egy másik átoperálttal, és egy lánnyal, akit inkább a természet, mint a sebészeti trükkök szereltek fel mindennel, ami csak kell. Ennek a madzsong játéknak a szabályait Johnny állapította meg, ezért sokban különbözött az eredeti kínai változattól. Johnny ellenfelei átvették nyelvi bárdolatlanságát, és sokat fecsegtek meg kacagtak a kibaszott klongokon és kibaszott virágokon.

Carl egy másik thai vendéggel, akit stílusosan Am Pornnak hívtak, a CNN csatornát nézte műholdas televízión – Carl különösen a New Yorki értéktőzsde záróárfolyamait várta. Am Porn az ölében ült és visszafogottan magas nyakú selyem cseongszamot viselt, de szoros szoknyáját egészen köldökéig feltűrte. A köldök alatt kellőképpen világosan látszott, hogy nem ároperált. Carl azzal töltötte a hírekig hátralevő időt, hogy lustán felfedezte a szabadon hagyott területet. A tévé képernyőjén a CNN bemondója elkezdte felolvasni a híreket. Carl hirtelen talpra ugrott, amitől Am Porn a perzsaszőnyegen kötött ki, majd felkapta a távirányítót és feltekerte a hangerőt. A bemondó hangja mennydörgésként zengett a trónteremben. – Cayla Bannockot olyan borzalmasan gyilkolták meg, ahogy azt az 1974-ben készült horror filmben, A texasi láncfürészes gyilkosságokban láthatták. A gyilkos elküldte a lefejezett lány fejét az anyjának. – A képernyőn a kedves szőke Cayla fényképei villantak fel. Az egyiken egy telivér arab ménen lovagolt, egy másikon pedig estélyi ruhát viselt a szalagavatóján. – A lány anyja Hazel Bannock, az olajmágnás, Henry Bannock özvegye, aki követte férjét a Bannock Olajtársaság vezetői posztján. Mrs. Hazel Bannock a hírek szerint a tíz leggazdagabb nő közé tartozik a világon. – Johnny felpattant a madzsong asztaltól, és odalépett, hogy csatlakozzon Carlhoz a TV előtt. Csatornáról csatornára kapcsolgattak. és látták, hogy a történet keresztül kasul bejárja az egész amerikai földrészt. De a száraz tény maga kevés volt, ezért minden TV csatorna az archívumokból vett elő töltelékanyagokat. – Csak egy dolog van, ami biztos, – mondta Carl, miközben lekapcsolta a TV-t, – és csak egy dolog van, ami fontos. – Mi az, Fehércsávó? – Hogy az a kurva halott. – Náluk van a feje bizonyítékul – hahotázott Johnny és hatalmas karjaival átölelte Carl vállát. Gratulálok, Carl szívem! Már csak egy kurvának kell elpatkolni, hogy az édes zöld saláta mind a tied legyen! – Nemde Hazel Bannockról beszélsz itt nekem. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ismét bevesd a te drága Aleuthian Brownodat. – Kíváncsi vagyok milyen érzés lesz megbaszni egy, multi milliárdost – fontolgatta Johnny a kérdést. ***

Hector a számítógépe monitorján az utolsó oldal végéig elolvasta a Mérgezett magot. Aztán hátradőlt székében, és megrázta a fejét, mintha csak ki akarná tisztítani. Nagy volt a távolság a kazundui palota termeinek bizarr fertője és a civilizált és finom Crossroads-beli dolgozószoba között. Karórájára pillantott, és hitetlenkedő grimaszt vágott. Aztán megnézte az időt a számítógép képernyőjén. – Te jó Isten! Hogy elszállt ez a nap! – Már elmúlt délután négy óra. A telefonért nyúlt, és Jo számát hívta. A második csöngetésre vette fel. – Tehát végre eszébe jutott, hogy létezem! Milyen kedves öntől, Hector Cross! – szólt a lány. – Tűkön ülve vártam a hívását. – Bocsásson meg, Jo, teljesen bunkó vagyok. – Ami azt illeti, ezzel nem vitatkozom. Elhiszem, hogy erről ön sokkal többet tud nálam. – De a hangjában nevetés bujkált. – Történt valami érdekes azóta, hogy valamikor réges-régen találkoztunk? – Elolvastam egy könyvet – mondta. – Kétségkívül életében először. – Most ki a gonosz? Nem tarthatnánk fegyverszünetét – Oké – egyezett bele a lány. – Hogy tetszett a könyv? – Döbbenetes volt. Egészen lenyűgöző. Azonnal találkoznunk kell, vagy meg annál is hamarabb, hogy beszéljünk róla? Hol van, Jo? – Teljesen elhagyatottan és magányosan ülök a Dorchester Szálló halljában. A munkaebéd hamarabb véget ért, mint amire számítottam. – Mi a fenének nem fogott egyszerűen egy taxit és jött ide? – Nem tudom a címet. Más dolgokon járt az eszem, mikor tegnap elvitt oda magához. – Ne menjen sehová! Oda megyek magáért. Tíz-tizenkét percen belül ott leszek. A lány táncos léptekkel jött le a hotel bejárata előtti lépcsőkön, mikor a férfi a bejárat elé hajtott a Bentley-vel. Sötét kosztümöt, és nerc nyuszikabátot viselt. A férfi kiugrott, hogy kinyissa neki az anyósülés ajtaját, de ő rögtön hozzálépett, és odatartotta neki az arcat, hogy megpuszilja. Az arca selymes volt és meleg, és Hector végre felismerte a parfümjét. Chanel 22-es volt. Talan Coco maga külön neki készítette. Bemászott a Bentley első ülésére, a szoknyája pedig magasan felcsúszott a térde fölé. Követte a férfi tekintetét és lesimította.

Arckifejezése kifürkészhetetlen volt. A férfi megragadta a kormányt, és miközben kihajtott a Park Lanere, így szólt: – Ha azt mondanám, hogy hiányzott, hazudnék, mert kora reggel óta velem van. – Akkor sikerült felhívni magamra a figyelmet, úgy-e? – Édes Istenem, Jo, kemény dolgokat ír abban a könyvben. Sok részletétől még a legerősebb gyomor is felfordul. – Ezért nem tudtam rászánni magam, hogy elmondjam. Elég volt egyszer leírni a szavakat, nem, hogy meg a maga szemébe is mondjam őket. – Ennek ellenére van pár kérdésem – mondta a férfi a nő pedig felé fordult az ülésen. – Nagy baj lenne, ha nem lenne. – A pár kérdés alatt jó pár kérdést értek. – Egyhamar nem tervezek sehova se menni. A magáé vagyok, ameddig szüksége van rám. – Lehet, hogy hosszabb lesz, mint amire számít. A nő tekintete ellágyult, és elmosolyodott: – Muszáj mindent kétértelműen értenie, amit mondok? Tegye fel a kérdéséit uram, és próbáljon komoly maradni! – Az első kérdés: amit leírt, az igaz? – Igen. Teljesen igaz. – Dehogy tudott ilyen sok részletet összegyűjteni? – Henry is, és Bryoni is szenvedélyes naplóírók voltak. Azt hiszem, Bryoni tanult az apjától. Az összes naplójukhoz hozzá férek. Ezekben a naplókban részletesen beszámolná mindenről, ami életükben történt velük. Mindent tudok, és mindent le is írtam magának. – Hogyan kerültek magához a naplók? – Mikor Henry is, meg Bryoni is meghalt, a feleséged, Hazel, átnézte az összes ingóságukat. Kiválogatott mindent, ami értékes, vagy érzékeny dolog, és megkérte Ronnie Buntert, hogy tartsa hét pecsét alatt a Bunter és Theobald levéltárában. Ronnie és én feltörtük a pecsétet. Olyan volt olvasni, mintha közvetlenül a halottakkal beszélgetnénk. Számomra igen felkavaró élmény volt. – Hector álmélkodva rázta meg a fejét. Jo pedig így folytatta: – Természetesen nem ez volt az egyetlen forrásom. Az Alapítvány minden összegyűjtött feljegyzése nyitva állt

előttem; Henry összes levele és e-mailje, nem is beszélve a kedvezményezettekkel folytatott teljes levelezéséről. – Carl Bannockkal? – Persze. Még találkoztam vele személyesen is. Hector a döbbenettől levette a szemét az útról: – Hogyan? Mikor? – Vigyázzon! – figyelmeztette a lány. – Egy busz van előttünk. A férfi a fékre lépett, és éppen hogy meg tudott állni a busz mögött. – Hogy találkozott vele? – makacskodott. – Eljött a Bunter és Theobaldhoz, és megpróbálta még jobban megfejni az alapítványt. Én is ott voltam Ronnie-val a megbeszélésen, mint az asszisztense. Nagyon nyájas és meggyőző ember volt, de mondanom sem kell, nem jutott messzire, Henry hamar kitessékelte. – Akkor látta utoljára, igaz? – Másnap egyenesen engem hívott föl. – Na és akkor mi történt? – Nem fogadtam a hívást, hanem átkapcsoltam Ronnie-hoz. Hector felnevetett: – Tehát jó helyzetben volt, amikor leírást kellett adni róla. – Van róla egy sorozat fényképem is, általános iskolás korától egész mostanáig. Minden kifizetés pontos összegét tudom, amit az Alapítványtól kapott. Van másolatom a teljes levelezéséről és a kuratóriumi tagokkal folytatott találkozóinak felvételeiről, és a perével kapcsolatos iratokról is; mindenről, és még annál is többről. – És mi a helyzet Johnny Congóval? – Ő is pont olyan a valóságban is, ahogy leírtam. Nálam vannak az iratai a katonaságtól, és a perére, meg a többszörös gyilkosságért való elítélésére vonatkozó iratok is. Nagy részük azokon a pendrive-okon van, amiket tegnap odaadtam magának. Egy szaudi rendszámú skarlávörös Meserattihirtelen sávot váltott előttük, ezért hector hirtelen fékezésre kényszerült. – Ha lehet, inkább a forgalmat figyelje, amíg vissza nem érünk magához, Hector! – Jó ötlet – egyezett bele Hector. Hector megállt a külön neki fenntartott helyen a Cross-roads bejáratánál, és a saját kulcsával nyitotta ki maguknak az ajtót, mielőtt még Stephen felért volna az alagsorból.

– Egy darabig a dolgozószobában leszünk – mondta a komornyiknak – Ügyeljen rá, hogy ne zavarjanak minket. Még a telefonhívásokat se kapcsolja be, kérem! Amint Hector betessékelte a dolgozószobájába, Jo szeme megakadt az íróasztalával szemben lévő falon. Megtorpant, és a falat bámulta. A férfi hátulról nekiütközött, de a csípőjére tette a kezét, hogy ne lökje fel. – Mi az, Jo? – Kicserélte a festményt – felelte halk hangon a lány. A Hazelt a nyári búzamezőn ábrázoló portré eltűnt. A helyén Dávid Hockney egy színes tájképe függött, amelyen az angol vidék volt látható. – Nem tetszik? A Gaugin-nel ellentétben, amire odalent felfigyelt, ez eredeti. – Hazel eltűnt? – Igen, Hazel eltűnt. Stephen nagyon ellenkezett. Nem akarta megtenni. – Miért? – kérdezte a lány – Miért változtatta meg? – Hadd vegyem el a kabátját – lecsúsztatta a nercet a lány válláról, és a székhez vezette. – Helyezze magát kényelembe, amíg hozok magunknak egy kis kávét! Aztán majd elmagyarázom, miért tettem. Elébe rakta a kávéscsészét, de a lány nem nyúlt hozzá. A férfi a székéhez ment, és leült vele szemben. Félig felemelte a saját csészéjét, de aztán visszatette a csészealjra, anélkül, hogy megkóstolta volna. Összekulcsolta az ujjait, és hátradőlt a forgószékben, miközben két hüvelykujjával megérintette az állat. – Tudja, hogy Hazel már régen elment – mondta, és a lány bólintott anélkül, hogy levette volna szemét róla. – Egy poszthumusz levelet hagyott nekem. Hosszú levél volt, de az utolsó bekezdése volt a legfontosabb. – A hangja kissé elcsuklott, és megköszörülte a torkát, majd folytatta: – Fejből emlékszem minden szavára. El akarom mondani magának, mert közvetlenül érint minket. Elmondhatom, Jo? Jo lassan bólintott: – Ha úgy érzi, hogy szeretné – egyezett bele. – Hazel ezt írta: Ne szomorkodj túl sokáig, hogy elmentem! Örömmel emlékezz rám, de keress magadnak másik társat! Egy olyan ember, mint te, nem arra rendeltetett, hogy szerzetesi életet éljen. De

jószívű asszony legyen, különben visszajövök majd kísérteni őt! A lány nem szólt semmit, csak tovább bámulta. Aztán ellágyult az arca, és csendesen sírni kezdett. – Szegény Hectorom – suttogta. Még mindig anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét, kinyitotta a táskáját, amely az ölében feküdt, kivett egy Kleenex papírzsebkendőt és megtörölte a szemét. – Kérem, Jo, ne szánakozzon rajtam! – kérlelte a férfi. Én már eleget sajnáltam magam. Végigjártam a siralomvölgyet, de most bukkanok fel ismét a napfényre: a nevetés s a szerelem boldog országába. Itt van nekem Catherine Cayla és most már megtaláltam... A lány felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa: Kérem Hector, hadd legyek néhány percre egyedül. Szörnyen nézek ki amikor sírok. Hadd menjek ki a fürdőszobába, rendbe hozni a sminkemet! A férfi aggodalmasan felszökkent, és hozzá lépett, a lány azonban rámosogott a könnyein keresztül; – Kiismerem magam mondta – igya meg a kávéját, rögtön visszajövök! Mikor visszatért, már teljesen visszanyerte az önural– Bocsánat a jelenetért. Hector, – mondta, – az hiányzik magának a legkevésbé, hogy egy nő jelenetet rendezzen magának. Ígérem, nem lesz több ilyen. – Ne szabadkozzon, Jo! Csak azt bizonyítja, hogy valóban olyan kedves és megértő ember, mint amilyennek gondoltam. – Hagyja abba, – mondta a lány, – mert megint elkezdek itt bőgni magának össze-vissza. Johnny Congónál tartottunk. A másik dologhoz majd később visszatérünk. – Helyes. Szerintem is mindkettőnknek le kell nyugodnia kicsit, mielőtt az egyikünk olyasmit mondana, amit később megbánhat. Akkor lássuk Johnny Congot! Az volt az utolsó kérdésem, hogy honnan tud róla annyi részletet? – Én pedig azt feleltem, hogy óriási mennyiségű dokumentumom van róla, a rá vonatkozó katonai feljegyzésektől a bírósági és börtön feljegyzésekig. – Azt értem, Jo. De a Mérgezett magban a saját szavait idézi. Most én leszek az ördög ügyvédje. A nyelvezet, amit Johnny szájába ad, nagyon visszafogottnak és jól neveltnek tűnik egy ilyen alakhoz képest.

– Jól megfigyelte, Hector. – Jo levette a tekintetét a férfi szeméről. – Nem bírtam rászánni magam, hogy a pontos szavait írjam le. A legmocskosabb szája van, amit valaha is el tudtam képzelni. Majdnem minden mondatában előfordul a négybetűs közösülésre vonatkozó káromkodás. Termeszetesen az ilyen nyelvezet túlzott használata szegényes szókincsre, és alulfejlett értelemre utal. Ronnie-nak és nekem többórányi magnófelvételünk van, amelyen Johnny és Carl beszélget egymással. így beszélnek egymással. Ez a fajta beszéd rövid időn belül elveszti a sokkoló hatását, egyszerűen közönségessé és unalmassá válik. De nem tudtam rászánni magam, hogy bele vegyem, még azért se, hogy élethűbben mutassam be Johnny Congo jellemét. Egyszerűen kivágtam – felelte. – Nem hiszem, hogy akár csak egy kicsit is változtatott volna az értelmen vagy a jelentésen. – Nem, ezt nem fogadom el további magyarázat nélkül. Honnan szerezték meg Ronnie-val azt a sok magnófelvételt? – Ezért akartam időrendi sorrendben leírni. Annyira bonyolult történet, hogy nem akarok össze-vissza kapkodni előre és hátra ugrálva, igazolni akarván magamat és indokolni a történetemet. Ettől csak még zavarosabb lesz, és nehezebben érthető. Logikus egymásutánban akarom tálalni. – Rendben, megpróbálom visszafogni magam. – Mielőtt rátérnénk a felvételek eredetére, el akarom mondani, hogy van még valamim a maga számára. Nálam van a dombon álló kazundui palota összes helyiségének az alaprajza és a belsejéről készült minden műszaki rajz. Szerintem talán hasznukat veheti a tájékozódásban, ha egyszer esetleg bejut oda. Hector egy percig elképedve bámult rá. – Te jó Isten; honnan szerezte ezt a rengeteg... – a mondat közepén elhallgatott. – Ezt már elmesélte. Az a houstoni építész, hogy is hívják? Andrew Moorcrott. ugy-e? Kellett, hogy legyen valami oka rá, hogy a történetnek annyira az elején megemlítse a nevét. – Maximális pontszám! – tapsolta meg Jo, – Maga azosztalyelső. Andrew Ronnie Bunter barátja. Évfolyamtársak voltak a Harvardon. EElszakadtak egymástól, de kedves feleséged , Hazel gyászszertartásán a houstoni presbiteriánus templomban újra találkoztak.Felmelegítették a régi barátságot, és az egyetem óta eltelt időszak eseményeiről beszélgettek. Andrew tudta, hogy Ronnie a Bannock Alapítvány kuratóriumának tagja, és futólag említést tett neki arról a munkáról,

amit Carl Bannocknak végzett Afrikában. Magától értetődőnek vette, hogy Ronnie biztosan mindent tud róla, Ronnie azonban lecsapott rá, és kikérdezte a részletekről. Andrew oda adta neki a kazundui dombon álló várkastély tervrajzainak másolatait. – Már kezdeni érteni – fogadta el a magyarázatot Hector. – Ez megmagyarázza, hogy kerültek magához az építész rajzai, de mi a helyzet a Carlról és Johnny Congóról készült hangfelvételekkel, amikről beszélt? – Ahhoz is Andrew Moorcroft segítsége kellett – magyarázta Jo. – Úgy tűnik, Carl megkérte Andrew-t, hogy ajánljon valakit; valakit, aki beüzemeli neki az elektronikát. Andrew szólt neki Emma Purdomról és csapatáról, akiknek Texasban van a székhelyük. Emma kész elektronikai varázsló. Carl Andrew ajánlatára hallgatva felfogadta Emmát; ő pedig kivitte a csapatát Kazunduba. Ő üzemelte be az összes kommunikációs és védelmi berendezést a kastélyban. Carl azonban rosszul bánt Emmával. Jó pár százezer dollárral átvágta. Mint sok ismert zseni, Carl is nagyon buta tud lenni néha. Emmát nem jó becsapni. Mikor Ronnie-val hozzá fordultunk, boldogan sietett a segítségünkre. Neki csupán ujjgyakorlat volt, hogy betörjön a kazundui poloskákba, amiket ő maga szerelt fel. Letöltötte nekünk Carl felvételeit; az elsőtől az utolsóig mindet. – Minden összeáll, egy apró részletet kivéve. A krokodil-aréna. Ha jól vettem ki, Carl azt csak nemrég csináltatta meg, hosszú idővel az után, hogy Andrew & Emma Purdom visszatért Texasba. Honnan tud róla? – Megint csak Emma Purdomnak köszönhetően – mondta a lány. – Amíg Emma Kazunduban volt, összebarátkozott egy misszionáriussal, aki a kis templomot és iskolát vezet Kingomában a tó túlsó partján. Emma számítógépes tananyagot csinált az iskola fekete diákjainak. Miután eljött Afrikából folyamatos kapcsolatban maradt a pappal és a gyerekeivel. Állandóan csetelt velük az interneten. Mindenről tudósították, ami a tópart környékén zajlott. Az óriási krokodilok foglyul ejtése nagy hír volt számukra. Aztán később ronda pletykák kezdtek terjedni arról, hogyan eteti Carl és Johnny a kedvenceit. Mindent továbbadtak Emmának. Tudtam, milyen sorsot agyaltak ki Bryoni számára. Nem kellett sok fantázia hozzá, hogy összerakjam a két történetet.

– Rendben. Elfogadom az egészet. Azt hiszem nagy jövő áll maga előtt regényíróként. Mi több, azt hiszem, hogy maga egy csoda; az istenek élő és lélegző ajandeka. – Én is ezt gondolom magáról – felelte a lány. – De azt ajánlom azonban, hogy hadd folytassam a történetemet. – Csak semmi sietség, – felelte a férfi – közeledik a vacsoraidő, és tudom, hogy Cynthia megint egy remekművet álmodott meg. Úgy-e, itt marad vacsorára? – Csodálatosan hangzik, nagyon szívesen vacsorázok önnel. Hector letelefonált a konyhába, hogy figyelmeztesse Cynthiát a váratlan vendég érkezésére. – Minden rendben lesz, uram. Már készítettem is egy adagot Stanley kisasszonynak – felelte a szakácsnő. – Mindig jóval előttem járnak – morogta Hector. miközben letette a telefont. – De legalább előttünk áll az egesz este. Nem kell sietnünk. – Nagyon helyes, de figyelmeztetem, hogy a lehető legjobban ki szeretném használni az időt! – felelte a lány. – A következő címlapsztori az, hogy az FBI is érdeklődik Carl és Johnny ügyletei iránt. – A francba, meg fognak előzni. Ez az én ügyem; nem kellene belenyúlkálniuk. – Jelenleg a következőképp áll a dolog – felelte Jo. – Congo az Amerikai Egyesült Államok egyik legkeresettebb bűnözője. A többszörös gyilkosságon felül, amiért elítélték, ott van még Lucas Heller megölése is a börtönből való szökése közben. Lucast büntetésvégrehajtási alkalmazottként tartják számon. Egy olyat nem jó ötlet megölni. Mikor világossá vált, hogy Johnny elmenekült az Amerikai Egyesült Államokból, bevonták az FBI-t. A nyomozás nehéz és hosszadalmas volt. Eleinte senki sem gyanította, hogy Carl Bannock is érintett az ügyben. – Jo szünetet tartott, hogy lenyelje a tányérján maradt utolsó osztrigát, majd folytatta: – Végül látszólag más ügyben az IRS vizsgálatot indított Marco Mercowski, a Thomas Tusk börtön kormányzója ellen, adócsalás miatt. Nem tudta megmagyarázni, hogyan jutott azokhoz a hatalmas összegekhez, amik az offshore bankszámlákon jelentek meg. Merkowskit perbe fogták adócsalásért, és öt év fogházra ítélték. Közben az FBI összefüggést talált Johnny Congo börtönből való szökésének és

Marco Merkowski váratlan anyagi gyarapodásának időpontja között. Alkut ajánlottak Marconak annak fejében, hogy segítségükre lesz Congo szökése körülményeinek felderítésében. – Lefogadom, hogy Mercowski rögtön lecsapott a lehetőségre hogy kijusson a börtönből – vetette közbe Hector. – A sietségtől majdnem elbotlott a saját lábában – hagyta helyben Jo. – így tehát az FBI végül megtalálta az összefüggést Carl, Congo és a Henry Bannock Családi Alapítvány között. Elmentek Ronnie Bunterhez, minthogy ő a kuratórium elnöke. Noha az évek során Ronnie e-mailen keresztül folyamatosan kapcsolatban állt Carllal, fogalma sem volt arról, hogy hol bujkál. Mivel kettős életet élt, és Johnny Congót is fedezte, Carl profivá vált a nyomok eltüntetésében. Ronnie Bunternek ugyanakkor meg kellett mondania az FBI-nak, hogy ügyfél és ügyvéd viszonyban állnak Carllal, vagyis sem, ilyen információt nem adhat ki az alapítványról meg a kedvezményezetteről, anélkül, hogy titoksértést ne követne el. Megszólalt a házi telefon, Jo pedig elhallgatott, amíg Hector felvette. – Köszönöm, Cynthia! Igen, most körülbelül készen is állunk a vacsorához. – Kérdő pillantást vetett Jóra, aki beleegyezően bólintott. – Szóljon Stephennek, hogy úgy tíz perc múlva tálalhat. Hector kikapcsolta a házi telefont, és ismét Jóhoz fordult: – Nem akar kezet mosni? Aztán lemehetünk. Cynthia olyan temperamentumos, mint egy nagy művész. Ha azt mondja „Evés!”, akkor mese nincs, enni kell. Mikor már a vacsoraasztalnál ültek, Jo ismét felvette a mese fonalát: – Így tehát az FBI keresetet nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz, amelyben azt kérte, rendeljék el, hogy a Henry Bannock Családi Alapítvány kuratóriumi tagjai kötelesek átadni mindazt az információt, ami rendelkezésükre áll az üggyel kapcsolatban. Ronnie, akinek a kuratórium elnökeként ez volt a kötelessége, megtámadta a Legfelsőbb Bíróság határozatát, és amikor vesztett, fellebbezést nyújtott be. De másodszor is veszített, ezért Ronnie-nak el kellett ismernie, hogy legyőzték, és azt kellett tennie, amire erkölcsi elvei mindig is sarkalták volna. Mindent átadott az FBI-nak ami a birtokunkban volt Carlra és Johnny Congora vonatkozólag. Ez öt évvel ezelőtt történt, jóval az előtt, hogy Ronnie és Andrew Moorcrofi újra találkozott volna. A nagy FBI még annak a segítségével sem volt képes Carl és Johnny nyomára

bukkanni. amit akkor a kezükbe adott. – Tehát most kötelesek átadni a. FBI-nak azt információt is, amit nemrég Andrew-tól és ma Purdomtól szereztetek, és amely felfedi Carl hollétét? – kérdezte a férfi, Jo pedig nagyot sóhajtott. – Ez egy vitás kérdés, Hector. Ronnie meg én meggyőztük magunkat arról, hogy a Legfelsőbb Bíróság határozata, amely kötelezett minket minden információ átadására, csak arra az információra vonatkozik, amit a parancs kiadásának időpontjáig megkaptunk, és erre a feltételezésre támaszkodva hajlandók vagyunk kockáztatni. Még ha az FBI ki is szagolja a dolgot, és azt követeli, hogy naprakész információt adjunk nekik, arra készülünk, hogy fellebbezünk a határozatuk ellen. Így tehát nagyjából egy éve van arra, hogy a nagy testvér közbelépése nélkül megtegye, amit meg kell tennie. – Maga szerint, Jo Stanley, mit kell tennem? – Fáj a torkom ettől a sok beszédtől. – Édesen rámosolygott. – Egy szóval sem mondhatok többet. Ügyvéd lévén nem bujthatom fel arra, hogy bűntényt kövessen el, például hogy bárkit is megöljön vagy elraboljon. Nagyfiú már, Hector Cross. Tudja, mit kell tennie. Nincs szüksége arra, hogy én mondjam meg magának. – Ebben az utolsó dologban egyetértek magával, Jo Stanley. Most tehát azt teszem, amit tennem kell. Az a dolgom, hogy élvezze a vacsorát, és kellő tisztelettel adózzon a meglehetősen jóféle bornak, amit választottam számunkra. Azt hiszem, már mindketten bőven eleget hallottunk egy napra Johnny-ról és Carlról. Az est hatralévő részében beszélgessünk egészségesebb dolgokról. Térjünk vissza holnap reggel rájuk. A vacsora hátralevő részében csak beszélgettek. Jo természetesen majdnem mindent tudott Hectorról a férfi azonban igen keveset tudott róla. Teljes odaadással hallgatta, és szinte minden, amit a lánynak el kellett mondania magáról, csak megerősítette azt az igen jó véleményt, amelyet a férfi mindinkább kialakított róla. Mire befejezték az étkezést, erős, szinte tapintható áramlás támadt közöttük. A férfi rádöbbent, hogy Hazel portréjának elvitele a dolgozószobájából új vágányra helyezte kapcsolatukat. Képesek voltak őszintén és bizalommal tekinteni egymásra. Mindketten tudták, hogy ki nem mondott egyezségre jutottak. Nyugodtak voltak, és megbíztak egymásban. Mikor Steven elvitte a tányérokat, és Hector megkérdezte Jót:

– Desszertet? Sajtot? Szivart? – az nevetett, és megrázta a fejét. – Remek vacsora volt, de a szivart azt hiszem, kihagyom, köszönöm. – Akkor átmehetünk a nappaliba egy kávéra? – vetette fel a férfi. Felállt, és a lány széke mögé lépett, segített neki hátratolni azt, majd karját nyújtotta neki és átvezette a nappaliba. – Jaj, de szép – szólt Jo, mikor meglátta a tüzet a kandalló rostélya mögött. Megálltak előtte háttal a melegnek. A lány kicsit közelebb lépett a fiúhoz, és felnézett rá. Egymás szemébe néztek, miközben a férfi a lány fölé hajolt, a lány ajka pedig kissé szétvált, lélegzése felgyorsult. Ez volt az első igazi csókjuk, valamiféle igérertétel. A végén úgy maradtak egymásba kapaszkodva. A férfi végül megszólalt, miközben az ajkuk csak néhány centiméterre volt egymástól, és mindketten egymás ízét érezték a szájukban: – Komolyan gondolom jo – mondta. – Én is – felelte a lány. – Maradj velem ma éjjel! – mondta a férfi, anő pedig egy hosszú percig gondolkozott mielőtt így felelt volna: – Hector nem fogok köntörfalazni.Már azelőtt nagyon sokat tudtam rólad, hogy személyesen találkoztunk volna, és azt gondoltam fantasztikus ember lehetsz. Aztán amikor először találkoztunk felfedeztem, hogy pontosan az vagy akit reméltem, hogy leszel. – Felpillantott rá, szeme zölden szikrázott. – Attól a naptól fogva kívánlak, de tudtam, hogy neked ez még nagyon is korai. Kész voltam várni. De most azt gondolom, hogy már eleget vártam. Levetted a portrét a dolgozószobádban. Számomra ez egy fontos közlés volt. Onnan már nem volt számomra visszaút. A férfi kinyitotta a száját, hogy feleljen, de Jo gyorsan felnyúlt, és az ajkára tette a mutatóujját. – Várj! Hallgass végig, kérlek! Nem vagyok valami szende szűzlány; de kalandor sem vagyok. Egyszer már férjnél is voltam, kétségkívül nem túl hosszú ideig. Ennek ellenére még soha sem zuhantam senkivel az ágyba, alapos átgondolás és mérlegelés nélkül. Finoman elvette a kezét a férfi szájáról: – Nem kell többet mondanunk. Innentől a túl sok szó csak elrontaná mindazt, ami jónak és helyesnek tűnik nekem. A szerelem élvezetes, élvezzük hát, Jo, kedvesem!

– Most először hívtál kedvesednek, Hector, kedvesem. – Felkísérhetlek a lépcsőn? – Gyere! – mondta a lány. – Mutasd meg, pontosan melyik lépcsőről is van szó? Megálltak a lépcsősor alján. – Olyan messze van a vége – mondta Jo. – Esküszöm, nem hiszem, hogy képes lennék feljutni a tetejére, ha nem kapok további biztatást. – Hector felé fordult, megragadta a zakója hajtókáját, az arcához emelte az arcát, és lábujjára állt. A férfi odavonta magához, és lehajtotta a fejét, hogy ismét megcsókolja. A nő karja a férfi nyaka köré fonódott. Testük egymásba olvadt. A nő szája forró volt, és a férfi érezte, ahogy gcrjedelmének természetes pézsmaillata összekeveredik a kölnijével. Kívánta. A testét gyötörte az iránta való vágy. Karjába kapta, a lány pedig nem eresztette el a karjával a nyakát, és a száját is változatlanul a szájára tapasztva tartotta. Felszaladt vele a lépcsőn, az pedig belenevetett a szájába: – Bolond ember! Ha elesel, mindketten meghalunk! – Egy évvel ezelőtt elestem, és túléltük. – Épp csak hogy – felelte a lány. Még mindig a karjában tartva, a vállával lökte be a hálószoba ajtót és bevitte a szobába. Aztán egy rúgással becsukta maguk mögött az ajtót, és átvitte a szobán, majd talpra állította a padlótól a mennyezetig érő tükörrel szemben. Megállt mögötte, köré fonta a karját és a lány válla fölött a tükörképét vizsgálgatta. – Nem tudok betelni vele, hogy milyen szép vagy – mondta. A lány megfogta mindkét kezét, és a mellére tette. – Szerintem így sokkal jobban nézek ki. Az biztos, hogy jobb érzés. – A férfi szemét nézte a tükörben. A férfi kigombolta a blúza elejét, a lány pedig leengedte a karját, hogy a férfi le tudja csúsztatni a blúzt a válláról. Az ágy lábához hajította, megint a kezébe fogta a lány melleit, finoman egymáshoz nyomta őket. – Mekkorák – hátulról megcsókolta a lány fülét, úgy, hogy az megborzongott. – Libabőrös leszek tőled – mondta. – Kívül-belül. A férfi kinyitotta a melltartója csatját, majd a melltartót is az ágy

lábához, a lány blúzára hajította. Megint átölelte, majd mindkét mellbimbóját a hüvelyk és mutatóujja közé fogta, és finoman fejni kezdte. A lány mellbimbója megkeményedett, a csúcsa kidudorodott, és érett szeder színűvé válr, ahogy megtelt vérrel. Hector ujjaival elhúzta Jo mellbimbóit a mellétől, aztán elengedte őket. Úgy pattantak vissza, mintha gumiból lennének. – Remélem, élvezed! – a lány megpróbált szigorú hangot megütni, a lélegzete azonban viharos volt. – Nem emlékszem, hogy valaha is jobban élveztem volna. Amint mondják, szerelmesnek lenni élvezet. – Megcsókolta a vállát. – Olyan fehér és sima a bőröd! Ujjhegyével végigsimította a testét a mellétől a köldökéig. Hasa homorú volt, fehér és meleg, akár a napsütötte márvány. – Szerinted kövér vagyok? – tette fel a lány a szokásos női kérdést. – Mindenkit megölök, aki erre igennel felel – figyelmeztette a férfi. Kigombolta a nő szoknyájának a tetejét, és lehúzta a csípőjén keresztül. A szoknya lehullott a földre, ő pedig lerúgta magas sarkú cipőjét. Bikini bugyija fehér szaténból készült, elől egy szív alakú csipkedarab volt rajta. Hector látta a tükörben a nő fanszőrzetének homályos árnyékát a csipkén keresztül. Ujja hegyével könnyedén végigsimított a szaténon, a lány pedig lélegzet után kapkodva suttogta: – Nem piszkálsz, egyenesen kínzol engem. – Nincs több kínzás – ígérte a férfi, és egy rántással kinyitotta a nő bugyijának elasztikus tetejét, és a kezével végigsimított, lent a szatén alatt. A nő szétvetette a lábát, hogy hozzáférjen. – És még csodálatosan nedves is – mormolta a férfi – A cicus így köszön, és így fejezi ki örömét, hogy végre találkoztok. – Van itt még valaki, aki szintén borzasztóan szeretne találkozni a cicussal. – Tudom, kire gondolsz –, felelte a nő, – már egy ideje érzékelteti a jelenlétét. – Neveletlen! Kérlek, bocsásd meg neki a nyomakodó és döfködős viselkedését. – Jó, ha nyomakodós, – nevetett a lány, – a döfködős meg még jobb. Szerintem a cicus nagyon szeretne vele megismerkedni. Nem bánod, ha bemutatom őket egymásnak;

– Csak bátran! – egyezett bele, a lány pedig megfordult karjai gyűrűjében, és megcsókolta. De eközben a farmerja sliccét is lefele húzta. – Édes jó istenem! – kiáltott fel hirtelen. – Mi baj? – kérdezte a férfi. – Az örömtől, nem a rémülettől kiáltottam. Tudtam, hogy hatalmasnak kell lennie, de sose gondoltam volna, hogy ekkora nagy lesz. Most az a legsürgetőbb probléma, hogy túl vagy öltözve, de ezt gyorsan meg akarom oldani! – Egyik kezét továbbra is a slicce nyílásában, a másikat pedig a mellén tartva a nő hátrálásra kényszerítette a férfit, amíg bele nem ütközött és hanyatt nem vágódott az ágyterítőn. – Maradj így – parancsolta – ne mozdulj! – Letérdelt, kifűzte a férfi cipőjét, és lehúzta a zokniját. Aztán megragadta a nadrágja fenekét, és így szólt hozzá: – Emeld fel a feneked, haver! Mikor engedelmeskedett, a nő egy széles mozdulattal lerántotta a nadrágját és ugyanezt tette az alsonadrágjával is. Hátralépett, miközben a teje fölött forgatta a férfi bokszer – alsóját, és vihogott, mint egy bakfis. – Nézd meg magad, csak meredsz a levegőbe és rendetlenséget hagysz mindenütt magad körül. Mielőtt még annyit mondhatnál, hogy bikkmakk, már szépen el is rakom őt. Áthajította a bokszeralsót a válla fölött, csípőre tette a kezét, és félrehajtott fejjel mustrálta a férfit. – Halihó! – mondta Hector egy kis idő múlva. – Mire várunk? – Jaj, bocsánat. Azt hiszem egy pillanatra hipnotizáltak, mint a kobra a madarat. Nem csak hatalmas, hanem meglehetősen csinos is a tetejébe, tudod? Felugrott az ágyra a férfi mellé, és átvetette rajta az egyik lábát, lovagló ülésben ráülve. Egy pillanatig matatott, aztán azt lihegte: – Jaj, istenem, befér! Komolyan kételkedtem benne, hogy az lehetséges! Szeretkezésük forró volt és jól esett; végre mindketten kielégültek a hosszú önmegtartóztatás után. Utána összeölelkeztek, miközben lélegzetük és izzadtságuk összekeveredett egymással. Beszélgettek, aztán ismét szeretkeztek. Jóval éjfél után aludtak el, még mindig

összeölelkezve. Hajnalban Jo ébredt fel elsőnek, de Hector megérezte a pillantását az arcán és kinyitotta a szemét. – Annyira megijedtem – mondta a nő, és szorosan megölelte a férfit. – Azt álmodtam, hogy újra elmentél. – Ez nem fog megtörténni, megígérem. Már a délelőtt közepe volt, mikor Cynthia felküldte nekik a reggelit. Fürdőköpenyben ettek. Együtt fürödtek testük még mindig fénylett a szerelemtől és a forró víztől. Miközben Jo kitöltötte a kávét, ezt kérdezte: – Most mit csinálunk? – a többes szám természetesen jött a szájára. – A beszédnek vége, most neki vágunk. – Hová? – Először is Abu Zarába. Össze kell hívnom, és tájékoztatnom kell a csapatot, hogy ettől kezdve csak az ügyre koncentráljanak. Meg kell ismerned Catherine Caylát. – Nagyszerű terv! Mikor tudunk indulni? – Milyen hamar tudsz elkészülni? – Már kész is vagyok. Könnyű poggyásszal utazom, emlékszel? – Megszámlálhatatlanul sok erényed van. *** Agathának sikerült lefoglalni az utolsó két szabad első osztályú helyet az Emirátusok Légitársasága gépén, amely aznap este a Heathrow-ról indult. Paddy és Násztya másnap reggel az Abu Zara-i reptéren várta őket. Igyekeztek leplezni kíváncsiságukat és ámulatukat, mikor Jo Hector oldalán kilépett az érkezési oldal kapuján. Hector kezet rázott Paddy-vel, Násztyát pedig mindkét orcáján megcsókolta, majd így szólt hozzájuk: – Ismerjétek meg Jo Stanley-t!– mutatta be a nőt. – Tehát így áll a dolog! – mondta Násztya, és a két hölgy kezet rázott. – Rég nem láttam már Hector arcán ezt a kifejezést. Vigyázzon ezzel az alakkal, Jo Stanley! Nincs könnyű esetben. – Azt hiszem, a feleségem inkább azt akarja mondani. Egy nem könnyű eset – magyarázta Paddy. – Miért, különbség van? – érdeklődött Násztya. Paddy elvitte őket a Seascape Mansions-be. Mialatt a liftel a penthouse apartman felé tartottak Paddy cipelte Jo nehéz őröndjét. A

hallban a szokásos fogadóbizottság gyűlt össze Hector üdvözlésére. Catherine Cayla felismerte édesapját, amint az kilépett a liftből, és boldog „Haha!" kiáltások közepette majd kiugrott Bonnie nővér karjai közül. – Tegye le, Ronnie! – parancsolta Hector, Johoz pedig így szólt. – Ezt figyeld! Catherine valósággal átrepült a padlón és megpróbált felmászni apja lábszárán. Hector felemelte, a csípőjére ültette, majd Jóhoz fordult: – Elég látványos, nem? – Egyszerűen csodálatos kislány. Megfoghatom? – Lehet, hogy lepisil. Ha valóban lepisil, tekintsd a szeretet jelének. Engem folyton lepisil. – Vállalom a kockázatot! – nyújtotta ki a karját Jo. Catherine egy pillanatig komolyan méregette, aztán döntött. – Bácsi! – mondta, és örömmel odabújt Jo ölelő karjaiba. – Bácsi? – kérdezte hitetlenkedve Hector – Hát ezt aztán eltévesztette! – Ez az új szava – sietett védence megmentésére Bonnie. – Mindenkit bácsinak hív, akit szeret. Dave Imbiss előre jött, hogy üdvözölje Hectort, és miközben kezet fogtak, Hector így szólt hozzá. – Új fejlemények vannak, Dave. Gyertek azonnal a moziba Paddyvel és Nazzy-val! Hector a vetítőterembe vitte csapatát. Jo magával vitte Catherine-t is, aki kihasználta az alkalmat, hogy ujjával felfedezze Jo orrlyukának belsejét. Mikor mindannyian elhelyezkedtek, Hector betette a flash drive-ot a számítógépbe, és a képernyőn Jo kézirata nak első oldala villant fel. – „Karl Pieter Kurtmeyer: a mérgezett mag." Ez meg mi a fene, Hector? – tudakolta Násztya. – Olvasd el, Nazzy! Mi levisszük Catherine-t úszni. Mind olvassátok el! Addig mi Jóval lemegyünk a tengerpartra. *** Mikor Hector és Jo visszatért, egyenesen a vetítőterembe mentek, és Hector csendben kinyitotta az ajtót. A többiek annyira el voltak merülve a történetben, hogy egy darabig észre sem vették, hogy ott állnak és nézik őket. Aztán Násztya így szólt:

– Gyerünk, Paddy! Olvass gyorsabban! Kíváncsi vagyok a végére! – Majd hirtelen ráébredt, hogy nézik, és megfordult a padon. – Hector, ez igaz, ami a könyvben történik, vagy csak egy újabb rossz vicc? – Ez az igazság, Nazzy. Ilyesmivel még én sem viccelődnék. – A kisbabánk! A mi kis Cathy-nk. Azonnal meg kell állítanunk őket, ezt a két vadállatot, mielőtt valami hasonlót tennének a mi kicsikénkkel is! – Ezért vagyunk itt – helyeselt Hector – Paddy és Dave Imbiss is Hectort figyelte. Az arckifejezésük kemény volt és komor. – Ez a kazundui vár... – vágott közbe Paddy – ...mesélj nekünk róla! Carl és Johnny Congo még mindig ott húzza meg magát? – Elolvastátok Jo történetét? – hárította el Hector – Még nem – vallotta be Paddy – De már csak pár oldal van hátra. – Fejezzétek be! Jóval addig lezuhanyozunk, hogy megszabaduljuk a sótól és a homoktó. Nemsokára visszajövünk. Hívjátok fel a konyhátés mondjátok meg a szakácsnak, hogy üssön össze egy halom kaját és főzön le pár liter kávét! Ma este későig fenn leszünk. Mikor egy fél óra múlva visszatértek a vetítőterembe, a kávét és egy halom szendvicsekkel megrakott ezüsttálcát már ott találták az előadói asztalon. Az egész termet betöltötte az ezüstkancsóban lévő kávé illata. – Elolvastátok az, egész történetet? – tudakolta Hector Paddy-től, miközben szendvicseket habzsolva és kávét hörpölve álltak az asztal körül. – Elég durva dolog – mondta Paddy. Amint befejezték az evést, és elvitték a tálcákat, Paddy bezárta az ajtót, és visszatelepedtek a széksorokba, amelyek lépcsőzetesen emelkedtek, mint egy igazi moziban. Jo a projektorral bajlódott, összekötötte vele a laptopját, a fénynyalábot pedig a színházterem hátsó falán lévő vászonra irányította. Hector idegesen járkált föl-alá a színpadon. – Rendben, emberek. Mindannyian tudjuk, miért megyünk oda. – Egyetértő morajlás hallatszott. – A küldetés célja az, hogy elfogjuk és megöljük őket. Nem kérdezünk semmit, és nem ejtünk foglyokat. Kinyírjuk Carl Bannockot és Johnny Congót. Gyorsan megyünk, és ugyanolyan gyorsan jövünk is el. Idáig mindenkinek világos? – Ismét hallgatólagosan egyetértett mindeni. – Paddy már feltette az első kérdést. Vajon a célszemélyek még

mindig a hegyen lévő várban vannak? A válasz az, hogy negyven perce még ott voltak. Úgy tűnt, mintha mindhárman kételkednének, végül Paddy szólalt meg a nevükben: – Negyven perce? Akkor meglehetősen gyorsan értésültél róla. A vár majdnem háromezer mérföldre van tőlünk, hogy lehetsz ennyire biztos valamiben ennyire hamar. Úgy-e, Hector, nem akarod elhitetni velünk, hogy újabban természetfeletti képességekkel rendelkezel? – Jónak van egy kéme a hegyi várban. Negyven perce hívott, amikor a strandról jöttünk vissza. Jo megkérdezte. A válasz pedig az, hogy Carl és Johnny még mindig a várkastélyban van. Mindannyian megfordultak, és elismeréssel néztek Jóra. – Ezt a kémet Jo küldte? – tudakolta Násztya. – Jo találta, és ő bízta meg a feladattal – erősítette meg Hector. – Hát az új asszonykád nemcsak dekoráció – szólt Násztya. – Isten hozott a csapatban, Jo Stanley! – Jo felnézett a projektorról, és köszönetképpen elmosolyodott. – Nahát, Jo! Sikerült elkápráztatnod Nazzy-t. – mondta neki Hector – Pedig az nem könnyű. Készen állsz, hogy levetítsd nekünk a kis filmedet? – Minden a helyén van – felelte Jo. – Szólj, ha kezdhetem! – Várj egy percet, kérlek – Mondta Hector, majd a többiekhez fordult. – Mindenek előtt azt kell elérnünk, hogy a helyszínen azonosítani tudjátok a célszemélyeket, és felismerjétek a beszédüket. Jo Carl Bannockkal fogja kezdeni. Jo történetéből rengeteg mindent tudtok Carlról. Ezen csak ismétlésképpen. Carl értelmiségi; egy jó középiskolába és a princetoni egyetemre járt. Okos és ravasz. Gazdasági zseni. Jóképű, jól nevelt és nyájas. Biszex és perverz. Konkrétan betegesen szadista és pedofil. Pszichopata, egyszerűen nincs lelkiismerete, nem ismer könyörületet és megbánást. Megalomániás. Carl számára csak egyetlen dolos fontos, mégpedig Carl Bannock. Sose felejtsétek el, mit tett a saját édesanyjával, húgaival! Tudjátok mi a terve Catherine Caylával. A szobát feszültség töltötte be a kedves gyermek említésére, Násztya szeme pedig összeszűkült, és hideg kék réssé változott. Hector ismét Jora pillantott. – Köszönöm, Jo! Most már indíthatod a filmet, Jo lekapcsolta a mennyezeti világítást, és beindította a projektort. A film, amit készített,

kicsit kevesebb, mint tíz percig tartott. A Bannock család archívumából való felvételekkel kezdődött, amit Ronnie Bunter kerített elő. Az elején Carl látszott princetoni diák korában. Ezután egy olyan felvétel következett, amelyen Carl futott, sétált, golfozott és teniszezett, hogy megfigyelhessék mozdulatait. Majd rövid bevágások következtek, amelyeken Carl részvényesekkel beszélt a Bannock Olajtársaság éves közgyűlésén, interjút adott a TV-ben, és a barátaival beszélgetett. Aztán egy bírósági jelenet következett Carl peréből, melyben sírt és bocsánatért könyörgött. Az összeállítás a hegyi várkastélyban elhelyezett megfigyelő-kamerák néhány rövid felvételével ért véget. Ezeket Emma Purdom illesztette össze Jo számára. Főleg Johnny-t és Carl-t mutatták beszélgetés közben, de voltak köztük rövid és látványos felvételek arról is, ahogy Carl Johnny Congóval valamint különféle férfi, nő, és transzvesztita partnerekkel szexel. Mikor a felvétel véget ért, és Jo felkapcsolta a villanyt, Hector így szólt: – Most már biztos, hogy messziről is fel tudjátok ismerni Carl Bannockot, akkor is, ha álruhát visel, vagy ha nincs rajta gatya. Van kérdésetek? – Kígyó ez, mérges kígyó, – mondta Násztya. – undorító. Ennél visszataszítóbb dolgot még nem láttam. – Ez nem kérdés, Nazzy. – Oké, akkor itt van egy kérdés – hagyta rá Násztya. – Kinyírjuk, amint lőtávolságon belül lesz, vagy elkapjuk, hogy előbb szót válthass vele? – Cselekedj belátásod szerint, Nazzy! Ha a legkisebb esély is van rá, hogy megússza szárazon, terítsétek le, és úgy lőjetek, hogy meghaljon! Ha viszont mégis elkapjátok, szörnyen hálás lennék, ha elhoznátok hozzám egy kis búcsúbeszélgetésre. – Hazel rendes nő volt, a lánya pedig imádnivaló. Ott akarok lenni, mikor felhívod Carl Bannock figyelmét erkölcsi hiányosságaira – mondta Paddy mosoly nélkül. – Van még más kérdés vagy hozzáfűznivaló? – Hector körbepillantott. – Ha nincs, akkor Johnny Congot láthatjuk. Egy másik érdekes és nem mindennapi téma. – Ezt különösen jól meg akarom nézni magamnak. – szólalt meg Násztya. – El szeretném dönteni, melyiket utálom jobban. Azt akarom,

hogy többet ne jusson eszükbe, hogy a kisbabánkkal packázzanak. – Jo, hallottad a hölgyet. Kérlek, meg tudnád mutatni nekünk Johnny Congót? Az első jelenet azt mutatta, hogy parancsnoka Ezüst Csillaggal tünteti ki Johnny Congót, az amerikai haditengerészet őrmesterét a Vietnámban, a Mekong-folyó deltájában tanúsított hősiességéért, miközben az osztag katonái díszőrséget adnak. – Ahhoz nem fér kétség, hogy Congó egyáltalán nem ismer félelmet – fűzte hozzá Hector. – Két teljes szolgálati időt töltött az amerikai tengerészgyalogságnál. Mint látjátok, kitüntettették a bátorságáért, és törzsőrmesteri rangban kiváló minősítéssel bocsátották el a katonaságtól. A civil életbe visszatérve az egyetlen elfoglaltságot választotta, amihez értett, és ami igazán örömet szerzett neki: ez pedig emberek megölése volt. Bérgyilkos lett, hivatásos bérgyilkos, Carlhoz hasonlóan ő is pszichopata és szadista. Carllal ellentétben mocskos szájú vadállat, de egy percig se becsüljétek őt alá! Születésétől kezdve állati ravaszság szállta meg. Mindannyian rengeteg mindent tudtok róla Jo leírásaiból. De most emlékeztetlek titeket néhány leginkább megjegyzendő tulajdonságára. Szexuális téren Johnny mindenevő. Carl a hosszú távú szexpartnere, de ők ketten kivétel nélkül mindenkivel közösülnek. Johnny Congo testileg irtózatosan erős, és félelmetes ellenfél. Távolról kellene lelőni, mint egy veszett kutyát. Nem kell közelharcba keveredni vele. A Johnny-ról szóló film olyan képsorokkal ért véget, melyeket Emma Purdom állított össze a hegyi vár rejtett kameráinak felvételei alapján. Mikor a vászon elsötétült, és Jo felkapcsolta a villanyt, Hector így folytatta: – Oké, jól megnéztétek, hogy kire vadászunk. Most Jo megmutatja nektek a vadászterületet. Arra számítunk, hogy a várkastélyban, vagy annak közelében találunk rá Johnnyra és Carlra, és lehet, hogy a falakon belül kell majd őket levadásznunk. A kastély nagy és tervszerűtlenül épített épület. Több mint háromszáz éves, arab kőművesek építették az ománi szultán számára. Több száz szobás labirintus. A pincéktől és tömlöcöktől odalent a tornyokig és minaretekig a magasban valóságos útvesztő, amiben egy idegen nagyon hamar teljesen el tud tévedni. Jo a külső rész képeivel fogja kezdeni. Ezeket a képeket mind hivatásos fotósok készítették. Igen hatásosak

voltak. A tó és az erdő borította hegyek fenséges díszletet alkottak. Jo gyorsan végigszaladt rajtuk. – Oké, ez volt a turisztikai reklám, de most itt van nekünk valami sokkal értékesebb. Jónak sikerült megkaparintani a mostani építészeti rajzokat, és a kastély belsejének a tervrajzait. A vásznon felvillant az első tervrajz, ami a tömlöcök fekvését ábrázolta a várfalak alatt. Paddy annyira izgatott lett, hogy öklével a térdét csapkodta. – Ez jobb, mint egy lottónyeremény. Be kell ismernem, nem túlzottan tetszett az ötlet, hogy vakon eredjünk a nyomukba egy útvesztőben, ahol minden fordulónál egy rejtekhelybe botolhatunk. – Honnan a fenéből szerezted meg ezeket, Jo? – Dave Imbiss legalább annyira örült, mint Paddy. – Valószínűleg megmentetted az életünket. Ezt szó szerint értem. – Jusson eszetekbe, mit mondott Maggie Thatcher, ha a dolgok igazán nehézzé válnak, bízzátok egy nőre a munkát! – csatlakozott Násztya az elismerő kórushoz. – Az a szerencsétek, fiúk, hogy most már két nő is van a csapatban. Hector felemelte a hangját, hogy visszanyerje a figyelmüket: – Jo mindegyikőtöknek készített egy teljes sorozat fénymásolatot. – Lepillantott a jegyzetfüzetre, melyet nyitott bal tenyerében tartott. – Oké, tehát ismerjük a célpontjainkat, és tudjuk, hogy hol számítunk arra, hogy megtaláljuk őket. Most azt kell eldöntenünk, hogy jutunk be Kazunduba. Ez nehéz falat lesz. Nem könnyen elérhető ország. – A fejével intett Jónak, aki igazított valamit a projektoron, és a terület nagyfelbontású térképét vetítette ki a vászonra. Hector tovább beszélt: – Keletre tőle a Tanganyika-tó terül el, akár egy óriási várárok. Több mint harminc mérföld széles. Nem valami vonzó az a lehetőség, hogy valamilyen járművel Tanzánia felöl keljünk át rajta. A közmondás szerint Afrika lakatlan fold. ahol minden bokor mögül egy szempár figyel. Johnny Congonak biztos vannak ügynökei a tanzániai parton. Már az előtt tudná, hogy jövünk, mielőtt elindulnánk a keleti partról és a kazundui parton úgy kellene kikötnünk, hogy lőnek ránk. – Be tudunk menni nyugatról, a Kongói Demokratikus Köztársaságból? – kérdezte Dave Imbiss, de Hector megrázta a fejét. – Ehhez előbb legalább ötszáz mérföldet kellene megtennünk sűrű dzsungeleken és hatalmas folyókon át. Gyakorlatilag nincsenek utak. A

törzsi hadurak, akik az országnak azon a részén uralkodnak, egytől egyig vagy Johnny megbízható barátai vagy üzlettársai. Ő teríti a piacon a konfliktus-ásványokat, ami a hatalmuk alapját képzi. Nem jutnánk messzire. – Tehát úgy tűnik, az egyetlen út a levegőn át vezet. Ejtőernyővel kell leereszkednünk. Az nem gond – vont vállat Paddy. – Eszem azt az ír észjárásodat – szólt be neki Hector. – A belépés tehát oké. De hogy megyünk ki, ha elvégeztük a feladatot? Már tudjuk, hogy lehetetlen lenne gyalog kijönni Kazunduból. – Az ejtőernyősöket szállító repülő leszáll, és felvesz minket – védte meg elképzeléseit Paddy. – Ugyanúgy, ahogy Johnny csinálta az elején. – Johnny nem kommandós akciót hajtott végre, mint mi. Nem kellett megszereznie a reptér fölötti irányítást, hogy egérutat nyerjen. Azért ment oda, hogy eltakarítsa Justint az útból, és véglegesen letelepedjen – mutatott rá Hector. – Mindegy, az a lényeg, hogy ez egy más helyzet. Jusztin király katonasága egy udvari bohózat volt, egy csapat operett katona, akiknek nem voltak megtöltve a puskái, amit nem tudtak, hogy kell elsütni. Johnny katonasága most jól felszerelt emberekből áll, akiket egyenként válogatott ki, és Sam Ngewenyama segítségével jól kiképzett. Johnny és Sam is veterán katonák. Egyszerre csak negyven vagy ötven embert tudunk ledobni. Andrew Moorcroft becslése szerint, aki járt a helyszínen Kazunduban, Johnny-nak pár száz kiképzett embere van. Profikkal állunk szemben, egy szál kocakatona sincs köztük. És ami még fontosabb, hatalmas túlerőben lesznek hozzánk képest. – Mi a lószar! – szúrta közbe Dave Imbiss halkan és hevesen. – Pontosan az, – értett egyet Hector, – egy nagy büdös halom. Andrew Moorcroft azt is elmondta nekünk, hogy Johnny Congo tökéletesen tisztában van vele, hogy a leszállópálya az Achilles-sarka. Ő maga alakította ki, hogy behozza az embereit. Ezért azt csinálta, hogy egy-egy homokzsákokkal jól védett sáncot épített a kifutópálya mindkét végére, A homokzsákok közti törésekben ötven kaliberes gépágyú ütegek vannak. Egyetlen hívatlan vagy nem szívesen látott repülő sem szállhat le vagy fel anélkül, hogy elölről és hátulról lövedékzápor ne zúdulna rá, még mielőtt a kereke leér vagy felemelkedik a földről. Az arcokra dermedt nemtetszés ült ki, míg meghányták-vetették

magukban ezeket a dolgokat, mígnem Jo Stanley végül megtörte a csendet: – Kivéve természetesen, ha ez Carl saját Antonov Condorja – mondta halkan. – Persze – vágta rá Hector, mint aki ezzel el is vetette az ötletet. – De mi nem ezzel a Condorral megyünk, vagy igen? – Nem – egyezett bele higgadtan Jo. – Kivéve persze, ha elrabolod nekünk. A kijelentést ünnepélyes csend követte. Násztya hahotázása törte meg: – Nézd, hogy néznek, Jo! Teljesen kifogytak az okostojás férfiválaszaikból! Rajta fiúk! Mit kell mondani a hölgynek? – Te jó Isten, Jo Stenley! Hector tettetett hitetlenkedéssel rázta meg a lejei. Tudtam, hogy okos vagy, de nem vettem, hogy ilyen világrengetően. – Hector Cross – Jo megpróbált nem mosolyogni, mikor válaszolt. – Ne a szófordulataimat rabold el! Rabold el inkább nekem azt a repülőt! *** További két nap fáradhatatlan tervezésre volt szükség ahhoz, hogy Hector végre elégedett legyen a Kazundu elleni támadás logisztikájával. A Condorban csak nyolcvannégy állig felfegyverzett ember fér majd el, és annyi üzemanyag, amely elegendő arra, hogy Abu Zarából Kazunduba repüljön és vissza. – Végül Hector döntött. – Egy körülbelül ötvenfős kommandóra lesz szükség. Most mekkora a Crossbow biztonsági szolgálat létszáma? Hány embert dobhatunk be most azonnal? – Még további tizenötre lenne szükségünk – mondta Paddy, és Dave Imbissre pillantott a szoba másik végében. – Jól mondom, Davie? – Itt Abu Zarában tizenhat emberünk hiányzik. De hozhatok erősítést a többi olaj mezőinkről Dél-Afrikából és Ázsiából. Adjatok öt vagy hat napot, addigra a zarai 13-as számú koncesszió kifutópályáján fel tudom sorakoztatni a teljes létszámot. – Fogj hozzá azonnal, Dave! – felelte Hector, majd a többiekhez fordult. – Ha leszálltunk a kazundui reptéren, és lerohantuk a repteret védő két sánc védőit, a kezünkben lesz az irányítás. A Condort úgy állítjuk le, hogy az északi sánc ütegei védelmet tudjanak biztosítani. Az

van közelebb a várpalotához a hegyen. – Nem jó ötlet nyílt helyen leállítani a gépet – mondta Paddy. – Sok gyújtólövedék és srapnel fog röpködni a levegőben. Elég ha csak egy eltalálja, és a Condor, durr, felrobban. – Nem – Hector felemelte a kezét. – Fényképeim ugyan nincsenek róla, de Emma Purdom felvett egy beszélgetést, amelyben Carl és Johnny arról beszél, hogy kellene építeni valami hangárféleséget, hogy megvédjék a gépet, mikor a földön van. Úgy tűnik, hogy a hangár alja jóval a föld felszíne alatt van és mindkét oldalról egy rámpa vezet le bele. A hangár oldalait homokzsákokból épített falak védik. Amint a Condor legurul a rámpán minden kézifegyvertől és rakétagránáttól is védve van. Az egyetlen gond az, hogy az az erődítmény jó messze fekszik a főépületektől, ahol majd kiszállunk. A pilótánk csak akkor fogja tudni biztonságba helyezni a Condort, ha már eltakarodtunk az útból. Végighordozta pillantását az arcukon: – Van még kérdés? – Megrázták a fejüket, Hector pedig így. folytatta: – Arra számítok, hogy majd követnünk kell célpontjainkat a kastély belsejébe. A reptéren mindkét sáncban tizenkét embert fogok hátrahagyni. A tűzerejűket megnövelik azok a nehéz géppuskák, amiket Johnny Congo vitetett oda, és amik addigra már a mi birtokunkban lesznek. A repteret fedező és védő kontingens parancsnokául Dave-et hagyom hátra. Az ő dolga, hogy minden ellentámadástól megvédje a repteret Mikor idáig jutott, Hector egy előre nem látott problémába ütközött. Eddig eszébe se jutott, hogy a kommandónak Jo Stanley is tagja lehet. Nem volt képzett harcos. minc a többiek. Az ő fejében Jo helye Abu Zarában volt. ahol biztonságban lehet, és ahol valószínűleg Bonnie nővérnek segit majd Catherine Cayla gondját viselni. Jo most hirtelen megszólalt, még hozzá erősebb és határozottabb hangnemben, mint amilyenben általában ki szokta fejezni magát. – Ráadásul az északi sánc lesz, a legjobb hely arra, hogy ott rendezzem be a kommunikációs központomat – mondta. Hirtelen teljes csend támadt a vetítőteremben. Minden szem Jo felé fordult, majd azonnal ismét Hectorra néztek. Násztya a falikútnál állt, és épp egy bögre hideg vizet töltött magának. Őt is ugyanannyira meglepte Jo kijelentése, mint a többieket,

de hamar magához tért, és gyorsan Jo mellé állt, mielőtt még Hector eldönthette volna, hogy mit válaszol. Hector bizonytalanságban volt afelől, melyik oldalon is áll Násztya. – Nem gondoltam arra, Jo, hogy te is el gyere velünk Kazunduba – törte meg Hector óvatosan a nyomasztó csendet. – Akkor épp ideje, hogy elgondolkozz rajta. – Jo hangjában volt valami, amit eddig még nem hallott tőle. – Már el is intéztem Emma Purdommal, hogy kiépítünk egy kommunikációs láncot, hogy azalatt, amíg a rajtaütés tart, Emma tájékoztatni tudjon minket arról, hogy mi folyik a kastélyban. Három napon belül itt lesz a felszerelés Abu Zarában. Az én feladatom lesz az, hogy tartsam a kapcsolatot Emma Purdommal Houstonban. Ő az egyetlen közülünk, akinek vannak kémei a kastélyban. Ha akár Johnny Congo akár Carl ott keres menedéket, szükségetek lesz Emmára és rám, hogy élőben beszámoljunk a mozdulataikról. – Jonak a jogi diploma mellett elektronikus kommunikációból is van végzettsége – közölte Násztya a Jo bejelentését követő szünetben. – Honnan tudod? – mordult Násztyára Hector. Két fronton támadták. – Elmondta nekem, mikor nemrég a mosdóban voltunk. Jobban ismeri a kastély felépítését, mint bárki az itt ülők közül – magyarázta Násztya, mintha gyerekekhez beszélne. – Ha tudni szeretnétek, hogy ezt honnan tudom, nos, mégis ki adta nekünk a helyszínről készült rajzokat? – Nazzy és Jo okosan beszél – értett velük egyet Paddy. – Ha ezek közül a szemetek közül az egyik vagy netán mindkettő bejut a kastélyba, minden lehetséges segítségre szükségünk lesz. Én a magam részéről boldog leszek, ha Jo suttog a fülembe, hogy megmutassa az utat a labirintuson át. – Túlerővel kerültél szembe, Heck – kapcsolódott be a vitába Dave Imbiss. – A bölcs ember ilyenkor elegánsan feladná. – Ki beszél itt bölcs férfiakról? – kérdezte Násztya vidáman. – Azt hittem, Hector Cross-ról beszélünk. – Oké – folytatta Hector, mintha nem is hallaná a beszólásoknak ezt a sortüzét. – Tehát mindannyian egyetértünk abban, hogy Jo is velünk jön, mint harctéri kommunikációs parancsnok. Akkor menjünk tovább! – Szünetet tartott, hogy töltsön magának egy újabb bögre kávét, és visszanyerje az egyensúlyát. – Békülékenyen rávigyorgott Jóra, majd

folytatta: – Két megsemmisítő osztaggal operálunk, mindkettő tizenöt emberből áll. Az elsőt én vezetem majd, a másikat Paddy. A mi elsőszámú célpontunk Carl Bannock lesz, tehát a jelszavunk az lesz, hogy fehér. Paddy, a ti fő célpontotok Johnny Congo lesz, tehát magától értetődik, hogy a ti jelszavatok az lesz, hogy fekete. Paddy, Megválaszthatod a helyettesedet. – Násztyát választom – mondta Paddy. – Nem is tudom, miért nem lep meg annyira, hogy így választottál. Mellesleg én is őt szemeltem volna ki, ha netán passzoltál volna. – Hector hangosan tovább töprengett. – Akkor nekem Paul Stowe mellett kell döntenem, az én helyettesem ő lesz. Hector korábbi főgondnoka Brandon Hallból gyorsan magas fokra jutott Crossbownál a ranglétrán, miután Hector felvetítte. Rendkívül jól képzett katonának bizonyult, éles eszű volt. intelligens, és végtelenül meghízható; bármilyen nehéz, helyzetben számítani lehetett rá. – Jut eszembe, hol a fenében van Paul? – Hector Paddy-re pillantott. – Lent van a régi 12-es koncessziónál, biztonsági rutinellenőrzést tart – felelte Paddy. – Hozd ide vissza, amilyen gyorsan csak tudod! Neki is mindent el kell mondanunk a terveinket illetően. – Paddy beleegyezően horkantott, és felfirkantott valamit a jegyzettömbjébe. – Később újra átnézzük a részleteket, de most nagyjából úgy tűnik, mindent megbeszéltünk, kivéve egy dolgot, ami koránt sem mellékes – foglalta össze Hector az eddigieket. – Hogy a fenébe kaparintjuk meg az Antonov Condort, és ki fogja elvinni Kazunduba ötven felfegyverzett férfival a fedélzetén anélkül, hogy Johnny Congo és Carl Bannock rájönne, mire készülünk? – Szünetet tartott, hogy átgondolhassák a kérdést, aztán így folytatta: – Ne is mondjátok, úgyis tudom, mit akartok, hogy ki vezesse! Mindenki egyetértő dörmögést hallatott, Jo kivételével, aki értetlenül nézett. Hector most egyenesen hozzá intézte szavait. – Bocsánat, Jo! – arckifejezése meglágyult. – Honnan tudhatnád, hogy Barnie és Nella Voosloo-ra célzok? Férj és feleség, képzett kereskedelmi pilóták, és van egy kis charter társaságuk, ami egész Afrikára kiterjedő utazásokat szervez. Bármivel képesek repülni, aminek szárnya van, és nem igazán foglalkoznak azzal, hogy szigorúan betartsák a repülési előírásokat vagy bármely más törvényeket. Pár

évvel ezelőtt isteni munkát végeztek nekünk. .... Hallottam Voosloo-ékról, Hector – javította ki a nő szelíden. – Úgy-e, ők vittek el téged Szomáliába a csapatoddal együtt, hogy kiszabadítsátok Hazel lányát a kalózbanda fogságából, akik elrabolták? – Honnan tudsz erről is? – bámult rá Hector. – Hazel mesélt róluk Ronnie-nak és nekem. A Bannock Családi Alapítványnak kellett állnia Voosloo-ék számláját, emlékszel? – Már meg is nyerted azt a versenyt, amin én még el sem indultam! – adta meg magát Hector. – Nos, akkor talán azt is tudod, hogy Vooslooéknak csak egyetlen egy gépük van. Egy ős öreg Hercules C-130-as, Viszont az a típus valószínűleg a lehető legközelebb áll az Antonov Condorhoz, leszámítva azt, hogy a Condor gépkönyve oroszul van, és cirill betűkkel van nyomtatva. De Barnie-nak és Nellának nincs szüksége segédkönyvre ahhoz, hogy a Hercules orosz másolatát irányítsák. – Biztosak ebben lehetünk? Elvállalják a feladatot? – vágott közbe Násztya. – Mindkét szempontból biztosak ebben vagyunk, Nazzy, ha ezt az összegubancolt nyelvtant követni tudod. Tegnap este küldtem egy emailt Nellának. Azt kérdeztem tőle: „El tudtok vezetni egy Antonov Condort? Puszi, Hector.” Pár órája kaptam meg a választ. – Felemelte az okos-telefonját, hogy el tudják olvasni a szöveget a kijelzőn. – Ez egy tipikus Nella Voosloo-féle válasz vagyis „Tud kakálni a kertben? Milyen messze? Milyen magasan? Miyen hosszan? Puszi, Nella.” Mindannyian elnevettek magukat – de Hector komoly pillantást vetett Jóra. – Be tud törni Emma barátnéd a Condor kommunikációs rendszerébe,Jo? – Mondtam már, hogy Emma őstipusa a számítógép-zseninek. Ne aggódj! – Tud úgy üzenetet küldeni a Condor pilótáinak, mintha Carl Bannocktól jönne Kaunduból, aztán pedig megakasztani a Condorról érkező választ, úgy, hogy Carl Bannock semmit se tudjon a beszélgetésről? – Persze, hogy tud. Saját poloskát helyezett a Condorba, és úgy játszik rajta, mint kis Walter a harmonikán. – Ki a franc az a kis... – kezdett bele Hector, de aztán témát váltott. –

Felejtsd el a kérdést! A következő kérdésem az, hogy Emma esetleg a poloskája segítségével repülés közben is követni tudná-e a Condort, és pontos információval tudna szolgálni nekünk róla, ha megkérjük rá? – próbált Hector Jóból pontosabb információkat kipréselni. – Simán. A mi leánykánk elől egy titok sincs biztonságban – felelte Jo gondolkodás nélkül. – Úgy tudja olvasni a Condor műszerfalát ezer mérföld távolságból, mintha csak a pilótaülésben ülne. – Elkérnéd tőle a Condor útjainak részletes listáját az utak célállomásaival együtt az utóbbi hat hónapban? – szünetet tartott, és gondolkodott egy kicsit, majd így folytatta. – Kérlek, kérdd el tőle a két orosz pilóta személyi adatait is. Ha lehet, szeretném megkapni tőle mindkettőjük igazolványképét és a repülési engedélyük másolatát is. – Biztos vagyok benne, hogy ezt mind el tudja intézni neked. – Szerinted mennyi idő kell neki ehhez? Tudod, hogy mennyire sürgős a dolog. – Nem fog sokáig tartani. Emma teljesen fel van pörögve – felelte Jo. – Még az időzónák közti különbségeket figyelembe véve sem lehet egy napnál hosszabb. Emma úgy alszik, hogy az egyik párnán a számítógépe, a másikon pedig a barátja feje van. Ha választhat, azt hiszem, a számítógépet kedveli jobban. – Rendben. – Hector felállt, nyújtózkodott egyet, majd megnézte az óráját. – Már majdnem hét óra. Tarthatunk egy kis szünetet. Az a hír járja, hogy a szakács valami lakoma félét készített ma estére. Mindannyiotokat meghívlak este nyolcra. Egy órátok van arra, hogy rendbe szedjétek magatokat. Később találkozunk. A vacsora jókora adag újzélandi zöldajkú kagylóból, maine-i homárból, kékuszonyú tonhalból, csattogóhalból, és Chablis borból állt. Csupán Hector ragaszkodott a vörös burgundihoz. De még be sem fejezték a vacsorát, amikor rá kellett jönniük, hogy még Jo is alábecsülte Emma Purdom képességeit. Miközben éppen a desszertet szolgálták fel, a Crossbow kommunikációs központ egyik rádiósa egy borítékban behozta az ebédlőbe a választ, amit Emma Jo kérdéseire adott. Hector kinyitotta a borítékot, és gyorsan átfutotta alapot, majd ismét vacsoravendégeire tekintett. – Hölgyeim és uraim, íme, halljátok Szent Emma Evangéliumát! A Condor greenwichi idő szerint nyolc órakor szállt fel Kazunduból az

iráni Teherán felé, meg nem nevezett rakománnyal. Teheránba érkezésének becsült időpontja mostantól számítva mintegy másfél óra. Az elmúlt hat hónap során tett mindhárom látogatása alkalmával a Condor huszonnégy órát töltött Teheránban. Ez persze megegyezik a polgári repülésügyi hatóságok által előírt pihenési idővel, azután vagy Hong-Kongba, vagy Oroszországba repült tovább. Kazunduba azonban mindig Bangkokon at tér vissza ahol utasokat vesz föl. A fejemet teszem ni, hogy a Condor ezúttal is Bangkokon keresztül fog hazatérni. Addigra Carl és Johnny már várni fogja a friss thai husit a bangkoki rabszolgapiacról. Szent Emma szerint, amikor az orosz pilóták a Bűnös Városban járnak, a kötelező huszonnégy órás pihenő idejére a Mandarin Oriental Hotelben szoktak megszállni. Ebből az következik, hogy Násztyának és Nella Voosloo-nak kereken hat napja van arra, hogy még az oroszok előtt Bangkokba érkezzenek, és az Orientalban várják a Condor személyzetét. Emma majd küld egy üzenetet az első pilótának, mintha Carl Bannocktól érkezne, hogy találkozniuk kell két hölggyel, és el kell vinni őket Kazunduba. *** Másnap reggel Hector és Jo egymás karjában ébredt. Mozgalmas éjszaka volt, és mindketten feldobottak voltak. – Nem zavar, ha meghívom ide magunkhoz Catherine Caylát? – kérdezte Hector. – Ó, dehogy! Remek ötlet! – lelkendezett Jo, és nem sokkal az után, hogy a házi beszélőn átszóltak Bonnie nővérnek a gyerekszobába, óvatosan kopogtak az ajtón. – Ki az? – tudakolta Hector. – Csak mi vagyunk – csicsergett Bonnie nővér hangja válaszul. – Nyitva! Kérem, Bonnie nővér tegye be az ajtón a „mi” kisebbik felét. Az ajtó résnyire kinyílt, és Catherine-t letették a küszöbre. Makulátlan rózsaszín rugdalódzót viselt, hajában hozzáillő színű szalaggal. Lecsücsült a padlóra, és meglepett arckifejezéssel pillantott körbe a számára ismeretlen szobában. – Erre, Cathy baba! – szólt oda neki Hector, de beletelt egy percbe, amíg a kislány az összegyűrt ágyneműk közül kikandikáló két fejre tudott összpontosítani. Aztán felfogta a helyzetet, boldog „Baba!” kiáltást hallatott, és felállt. Már a széles parketta feléig eltotyogott, mire

Jót is felismerte. Boldogan kacarászott: – Bácsi! – üdvözölte egyértelműen, – Jó bácsi! – Jaj, Istenem! – kiáltott fel Jo – A Jo az új szó? – És rád mondta, nem rám – morgolódott Hector. – Irigykedem. Abbéli igyekezetében, hogy elérje az ágyat, Catherine felhagyott a két lábon járással és visszatért a négykézlábazáshoz. Az utolsó métert könnyű vágtában tette meg. Hector lenyúlt, és a karjába kapta a kislányt. Meleg volt és kemény húsa volt; erős babahintőpor-szagot árasztott. Felváltva ölelgették, miközben beszélgettek. – Tudnátok egy pillanatig komolyan viselkedni, lányok? – szakította őket félbe végül Hector. – Persze, hogy tudunk, mit szeretnél, mit vegyünk komolyan? – Tekintettel arra, hogy úgy döntöttem, beveszlek a kazundui kommandóba... – kezdte, de Jo nyelvet öltött rá. Cathy ezt nagyon viccesnek találta. Boldogan nevetett, és utánozta Jót, amitől mindkettőjüket valóságos babanyál felhőbe borította: – Most, hogy kinyilvánították a véleményüket hölgyeim, folytatom – vágott bele ismét Hector. – Jo, Emma Purdommal rohadt gyorsan fel kell állítani ezt a kommunikációs kapcsolatot, amivel hencegsz. Lehet, hogy már hat vagy hét napon belül akcióba lépünk. – Tökéletesen igazad van, drágám. Amint eldöntöttem, hogy veled kell mennem, azonnal beszéltem Emmával. Pontosan tudta, mire van szükségünk. Az amerikai haditengerészetnek is dolgozik, és kifejlesztett számukra egy okos kis kígyót, ami pontosan megfelel a mi céljainknak. Természetesen szigorúan titkos, de nekem mégis feladott egyet futárral tegnap este. Ma vagy legkésőbb holnap ide kell érnie, A szóban forgó kütyüt a DHL még aznap kora délután kikézbesítette a Seascapes Mansion-be. Méretében és kinézetében egy Hermes Birkin aktatáskára hasonlított. Ez ihlette arra Emmát, hogy Birkinnek nevezze el. Körülbelül négy kilót nyomhatott. Hector és Jo kocsival kivitte a Birkint a sivatagba. A Rangé Rovert az országúttól távol parkolták le egy hatalmas fekete vaskő-szikla mögött. Jo, miközben bekapcsolta a műszert, elmagyarázta: – Az újratölthető elem hetvenkét óráig képes folyamatosan működni. Beépített antennája van. Kész is, most már csatlakozik a műholdhoz. – Néhány másodperc szünet után így folytatta:

– Megvan! Most automatikusan Emma állomásához csatlakozik, mert ez van megadva neki. Hirtelen egy bájos fiatal női hang tisztán hallhatóan ezt mondta: – Itt a 79-es Echo Papa, vétel. – Ezek Emma nevének a kezdőbetűi, és a születési éve, de soha ne mond el neki, hogy elárultam neked. Megöl, ha megtudja – magyarázta Jo, majd megnyomta az adás gombot. – Itt Juliette Sierra. Hahó, Emma! Ez csak egy rádiópróba, hogy tudd, megkaptam az ajándékodat és online vagyok. – Jó hallani a hangodat, Jo, édesem. – Még mindig szemmel tartod a Kisfiút és a Nagyfiút – Hector rájött, hogy Carlra és Johnny Congóra utalnak. – A válaszom igen, Jo. – Valószínűleg hat napon belül akcióba lépünk. Azonnal szólok, amint kezdünk. Addig is állj készenlétben! Vége. – Készenlétben állok, ha megkéred a barátodat, hogy az övé is álljon. Mondd, meg, hogy puszilom! – mondta Emma, és megszakította a kapcsolatot. – Hallott már rólad, – magyarázta Jo bocsánatkérően, – és néha nagyon udvariatlan tud lenni. – Azt látom – mosolygott Hector. – De azt mondd el inkább, hogy mitől olyan különleges ez a Berkin! Nekem úgy tűnik, tucat termék. – Mindenekelőtt a mérete és a súlya miatt; aztán meg az óriási kapacitásért, ami még a legmostohább körülmények között is megbízható vételt tesz lehetővé. – Igen, ezeket a tulajdonságait épp most mutattad be, de még mindig nem értem, mi ez a nagy felhajtás. – Akár tíz további állomás is rákapcsolható. Ez azt jelenti, hogy tíz mérföldes körzeten belül a parancsnokaiddal párhuzamosan tudjátok fogni Emma minden üzenetét, amit velem vált a fületekben lévő fülhallgatón keresztül. Így a kezetek szabad lesz. Csinálhattok vele, amit akartok, piszkálhatjátok az orrotokat, vagy valami mást, amihez kedvetek szottyan. – Ez jó – egyezett bele Hector. – És még miért különleges? – Tökéletesen biztonságos. Senki sem tud bejutni a beszélgetéseinkbe – mondta, Hector azonban kételkedni látszott. – Akkor még egyszer, hogy is működik ez a bigyó?

– Észrevetted a halk kattanást öt másodpercenként. mikor Emmával beszélgettünk? – kérdezte Jo. – Igen, most, hogy mondod. De azt hittem, csak elektromos zaj. – Ezen a műszeren sose fogsz elektromos zajt hallani. Úgy be van hangolva, hogy olyan tiszra legyen, mint anyum konyhája. Hector elmosolyodott a hasonlaton, a lány pedig folytatta. – Azt hallottad, ahogy Emma rádiója frekvenciát vált. Öt másodpercenként találomra vált, az én készülékem pedig ugyanabban a pillanatban követi, ugyanarra a frekvenciára kapcsol. Majdnem ötezer AM frekvencia között választhatunk. Nincs olyan műszer, hacsak nincs hozzánk kapcsolva, ami képes ezzel lépést tartani. – Hát ez valóban meggyőző, de mégis, van más is, ami olyan különlegessé teszi? – Tíz mérföldes körzetben gyakorlatilag semmi sem képes megzavarni a Berkin adását, amit a fülhallgatóitokkal tudtok fogni. Van fogalmad arról, hogy milyen vastagok a kazundui vár falai? – Nem tudom pontosan, de úgy képzelem, jó vastagok? – mondta Hector. – Egyes helyeken, különösen odalenn a tömlöcöknél, akár öt-hat méter vastagok is lehetnek: ráadásul tömör sziklafalak. – Káprázatos, – helyeselt Hector, – de folytasd, kápráztass el még egy kicsit jobban! – Oké. Ha történetesen lenn a vár tömlöcében vadásznál Carlra és Johnny-ra, Emma figyelni tudná őket Houstonból a rejtett kameráin keresztül, de nem tudná megosztani veled az információit. A kastély falának vastagsága megakadályozná, hogy érintkezzetek. – Szívás, – látta be Hector. – Azt hiszem, kezdem érteni, hová akarsz kilyukadni. – Akkor most halljuk, nagyfiú! Rajtad a sor, hogy elkápráztass az eszeddel. – Tegyük fel, hogy lent vagyok a kazundui tömlőcében, és Emmával nem tudok beszélni, de veled igen, mert te a reptéren vagy a hegy lábánál, vagy akár odafönn az erőd falán. Emma látja, hogy mit csinál ez a mi két gyönyörűségünk, Carl és Johnny, és elmondja neked, te pedig továbbadod nekem. – Valóban van annyi eszed, mint reméltem – ismerte be Jo. – Tehát belátod, hogy ebből az következik, hogy veled kell mennem

Kazunduba. Nem hagyhatsz itt, hogy ölbe tett kézzel üljek Abu Zarában. – Micsoda egy ravasz egy róka vagy te, Jo Stanley – mondta szigorúan Hector, majd így folytatta. – Minden csapatvezetőnek fülbe építhető hallgatóra lesz szüksége. A kezünknek szabadnak kell lenni, hogy használhassuk a fegyverünket, ha kell. – Emma a Birkinnel együtt tíz pár fülhallgatót is küldött nekem. – Kinyitotta a csomagot, és megmutatta őket a férfinak – Igazán nagyon előrelátó az ifjú hölgy – ismerte el Hector. – És tetszik a hangja. Elég helyesnek tűnik. – Felejtsd el, öregem! – mondta Jo szigorúan. – Emma egy bányarém. Ezen kívül, amikor csak akarod ez a kis Berkin melletted boldog lesz, hogy segíthet. *** Bár a férfiaknak mindenféle ellenvetése volt, Hector mégis úgy döntött, hogy Násztya és Nella Voosloo fog Bangkokba utazni, hogy ott várjon a Condorra. Az orosz pilótáknak megnyugtatóbb, ha két nővel kell találkozniuk, különösen, ha az egyikük egy orosz szépség. Jobban bíznak majd bennük. A két nő külön repülőjáratokon utazott Bangkokba. Násztya érkezett meg először, Nella nyolc órával később követte a kenyai Nairobiból érkező géppel. Nella lakosztályában találkoztak a Mandarin Oriental szállóban, az Írók Szárnyában, amely a Chao Phrara folyóra nézett. Mindketten legszebb koktélruhájukat vették fel és miután összeölelkeztek, egy lépést hátrálták, de úgy, hogy nem engedték el egymás kezét, és szeretetteljes érdeklődéssel mustrálták egymást. – De jól, nézel ki, Nella. Mintha csak tegnap láttalak volna utoljára – mondta Násztya. – Te is! Imádom ezt a ruhádat. Jól áll a színe. Prada? – Igen, Prada – Násztya ismét megölelte. – Nem iszunk valamit a találkozás örömére? Találtam egy üveg finom vodkát a mini bárban. – Két koktélt készített, tele jégkockával, majd koccintottak, Násztya karon fogta Nellát és kivezette az erkélyre. – Átvizsgáltam a szobát – Násztya lehalkította a hangját. – Azt hiszem, tiszta. De jobb, ha nem kockáztatunk, és idekinn beszélgetünk. Tudod, mit kell tennünk?

– Igen, Hector mindent elmondott. Azt mondta, hogy lesz nálad kép a többiekről, akiktől átvesszük az irányítást – fogalmazott Nella diplomatikusan. Násztya egy percre magára hagyta őt, hogy bemenjen a retiküljéért a nappaliba, és visszatérve becsukta az ajtót maga mögött. Együtt tanulmányozták a fényképeket. – Ez a kapitány – magyarázta Násztya. – Jurij Volkovnak hívják. Volkov oroszul farkast jelent. Ezzel a névvel az őseinek arisztokratáknak kellett lenni a forradalom előtt, Fiatalabb korában szovjet Míg 29-esekkel repült. – Az a legjobb orosz harci gép. Csak csúcspilóták repülnek velük. – Da – helyeselt Násztya. – De az idő meg a tütü mostanra már megtette a magáét, ezért már nem akkora csúcs. A másodpilótája Román Spartak. Ő is idős, de nem annyira, mint Jurij. Nella magában úgy döntött, inkább nem kérdezi meg Násztyát, hogy mit ért „öreg” alatt. Az a sanda gyanúja támadt, hogy talán ő is ebbe a kategóriába esik. Helyette inkább azt kérdezte: – Mikor találkozunk velük? – Ma reggel jelentkeztek be a szállodába. Délután beszéltem Jurij Volkovval telefonon, pont, miután bejelentkeztél. Megkapta az üzenetet, amiről azt hiszi, hogy Carl Bannock küldte neki, és várja, hogy jelentkezzünk. Ő és a másodpilótája is itt lakik a szállodában. Megbeszéltem Jurijjal, hogy 7:30-kor találkozunk velük egy italra a Bambusz Bárban. Tehát egy óránk van átbeszélni a tervet, hogy semmiképp se hibázzunk – mondta Násztya. A megbeszélt időben a két lány lement a lifttel a Bambusz Bárba. – Ne feledd, hogy nem ismerhetjük fel őket! – Figyelmeztette Nellát Násztya, mikor beléptek a terembe, amelyben a thai jazz ritmusa lüktetett. A két orosz mű tigrisbőr bárszéken ült a hosszú bárpultnál, és mindketten az ajtót figyelték. Azonnal megmozdultak, amint a lányok megjelentek a bár bejáratánál. – Észrevettek minket – mondta Násztya anélkül, hogy megmozdította volna az ajkát. Emma Purdom elküldte nekik az útlevelünk másolatát, mikor betört a kommunikációs rendszerbe. Itt jön Jurij. Igazi szépfiú lehetett fiatalabb korában. – Jurij Volkov vagyok. – Az orosz meghajolt a két nő felé, majd pillantása Násztya arcára vándorolt. – Ön bizonyára Násztya O’Brian –

üdvözölte angolul. – Furcsa keresztnév ez egy ír lány számára. – Kezet nyújtott. Násztya elfogadta a feléje nyújtott kezet. – Azelőtt Násztya Voronova voltam – felelte oroszul. – De aztán fogtam magam, és hozzámentem egy irhez. – Á, értem már. Örülök, hogy találkozhatok egy ilyen csinos honfitársnőmmel. – Jurij az anyanyelvűkre váltott – Szólítson Násztyának! – mondta a lány, majd Nella kedvéért visszaváltott angolra. – Ez itt a barátnőm, Nella Voosloo. Dél-afrikai üzletasszony. Jurij Nellához fordult, és kezet rázott vele. – Remélem, bocsátja meg a szörnyű angolságomat. – Ugyan, nagyon jól tud angolul – mondta Nella, miközben a férfi hajdan csinos, most már azonban az italtól vörös arcvonásait fürkészte. – Köszönöm, de nem ez igaz. – Jurij ismét Násztyához fordult. – A gazdám azzal bízott meg, hogy elvigyem önöket hozzá Kazunduba. – Így igaz. Különleges ügyben kell tárgyalnunk őfelségével, János királlyal – helyeselt Násztya. – Engedelmükkel bemutatom önöknek kollégámat és másodpilótámat, Román Spartakot. Jurij bemutatta őket egymásnak, és rendelt egy kör vodkát. Ittak egymás egészségére, majd Jurij engedélyt kért, hogy láthassa a lányok iratait, hogy összehasonlítsa őket a másolatokkal, amelyet a megbízójától kapott. Miután összevetette az útleveleket a kópiáikkal, Jurij még jobban megnyugodott, és rendelt még vodkát. Egy órával később Násztya elnézést kért a férfiaktól, és kivitte Nellát a női mosdóba. Miközben a nagy tükör előtt megigazították a sminkjüket, tapintatosan megkérdezte: – Érdeklődsz valamelyik új barátunk iránt, Nella? – Köszönöm, nem. Jurij elég aranyos. De boldog házasságban élek egy jó emberrel. Már régen fölhagytam azokkal a mellékes játszmákkal. – Én is így vagyok ezzel. Ráadásul emellett még holnap sűrű napunk is lesz. Mikor elbúcsúztak a pilótáktól, megegyeztek, hogy legközelebb másnap reggeli után találkoznak a szálloda halijában. Mire leértek a hallba, Jurij már elintézte, hogy a szálloda két bérkocsija a bejáratnál várja őket, és konvojban mentek ki a Don Mueang magánrepülőtérre. Rajtuk kívül még tizennégy utas várta a magánváróban, hogy

felülhessen a Condorra. Valamennyien észveszejtően csinos thai lányok voltak. Jókedvűen fecsegtek és kacarásztak, izgatottan néztek az előttük álló afrikai kaland elébe. – Nem hiszem, hogy mind lányok lennének – vélte Násztya. – Carl biztosan szabad utat enged furcsa ízlésének. Jurij összegyűjtötte az utasait, és átterelte őket az útlevél vizsgálaton meg a reptéri biztonsági ellenőrzésen, majd felszálltak a minibuszra, amely kivitte őket a parkolóhelyén várakozó négymotoros Antonovhoz. A géptörzs hátuljánál lévő rámpán át szálltak fel rá. Egyetlen afrikai légi utaskísérő várta őket, és minden utast előre vezetett az üres csomagtéren át a folyosó és a pilótafülke mögé, a nyomáskiegyenlített utastérbe. Mikor már minden utas elhelyezkedett a barlangszerű utastérben és bekapcsolta a biztonsági övét, az utaskísérő bezárta a légmentesen záródó ajtókat, és bemutatta, mit kell tenni vészhelyzetben. Eközben a pilóták bekapcsolták a hajtóművet, és megkezdték a gurulást a kifutópálya vége felé. A Condor felszállt, elérte a repülési magasságot és a Kelet-afrikai Kazundu reptere felé vette útját. Az utasok rövid időn belül a hosszú repülőutakra jellemző érzéketlenségbe süppedtek, miközben a Condor továbbzümmögött nyugat felé óránként valamivel kevesebb, mint ötszáz mérföldes sebességgel. Egy órával a felszállás után az utaskísérő ismét a két nő székéhez lépett. – A kapitány meghívja önöket a pilótafülkébe. hogy megnézzék, hogyan vezetik a repülőt. – Násnya Nellara sandított, aki beleegyezően bólintott. Elhagyták ülőhelyüket és ismét az utaskísérő nyomába szegődtek végig a folyosón. Titokban mindketten kihasználták a lehetőséget, hogy megfigyeljék a géptörzs elülső felének és a pilótafülkének a felépítését. Meglehetősen kellemes félórát töltöttek az oroszokkal. Jurij mindent megtett, hogy elkápráztassa őket a Condor egyedi tulajdonságaival. Még azt is megengedte Nellának, hogy beüljön a pilótaülésbe, és megfogja a kormányt. A lány színlelt izgalommal kacarászott, Jurij pedig annyira felbátorodott, hogy a térdére tette a kezét. De Nella határozottan levette és a két nő visszatért a helyére az utastérben. – Jurij magyarázatai után most már biztos tudsz repülőgépet vezetni – évődött barátnőjével Násztya.

– Azt hiszem, teljesen meg akart tanítani – vigyorgott Nella, és a táskájába nyúlt egy puhafedelű Stephen King regényért. Öt órával később Násztya lopva bekapcsolta kézi GPS-ét, és megállapította, hogy a gép Maiétól, a Maldív Köztársaság fővárosától ötven mérföldre keletre repül az Indiai-óceánon. Egyetlen szavas kódolt üzenetet írt és elküldte egy egyszer használatos hotmail címre, amit korábban senki sem használt, és utána sem fog többé. Ez a rövid üzenet arra szolgált, hogy figyelmeztesse a Crossbow központi osztagát, hogy lassan akcióba kell lépniük. Négy perccel később választ kapott, és parancsot arra, hogy folytassa az akciót. Csupán az állt benne, hogy HNyT. Elmosolyodott Hector kisfiús humorának újabb bizonyítékán. A rövidítés azt jelentette, hogy Hólyagot Nyitva Tartani. Násztya áthajolt a köztük lévő téren, és megérintette Nella karját. Nella kinyitotta a szemét, kiegyenesedett ültében, és bólintott. Násztya kikapcsolta a biztonsági övét, felállt és levette a kézitáskáját a feje fölötti tartóból. Aztán végigment a folyosón a konyha és a pilótafülke között elhelyezkedő mosdóig. A repülőgép elejét az utastértől elválasztó függöny mögött az utaskísérő a neki fenntartott ülésen ült és egy magazint olvasott. A pilótafülke ajtaja ki volt támasztva, és Násztya láthatta, a pilóták tarkóját, ahogy a Condor kormányánál ültek. Násztya elfintorodott, mert csak most vette észre, hogy Jurij fején hátul van egy kopasz folt, amelyre néhány vékony lenyalt szürke tincset fésült. A Condor személyzetének mindhárom tagja nyugodt volt; unatkoztak és nem figyeltek. Nyilvánvaló volt, hogy már több száz órát repültek együtt ezen az útvonalon, és gyakorlatilag alig tettek biztonsági intézkedéseket. A fekete utaskísérő felpillantott, és rámosolygott Násztyára. Az visszamosolygott és bement a mosdóba. Bezárta az ajtót, a kézitáskáját pedig letette a padlóra. Majd kicipzárazta és a bokájáig tolta farmarét és letelepedett az ülésre. Ahogy Hector kódolt üzenetében emlékeztette, bölcs és előrelátó cselekedet, ha az ember kiüríti a hólyagját, mielőtt akcióba lép. Ültében előrehajolt, a lába közé vette a kézitáskáját és kinyitotta. Az aljáról egy csomag tampont vett elő. Óvatosan kivett négy fehér karton hengert. Ellentétben azzal, ami a feliraton állt, minden henger egy-egy Hypnos kábító injekciót tartalmazott, melyeket Dave Imbiss bocsátott

Násztya rendelkezésére. Násztya még korábban úgy alakította át farmer dzsekije belső zsebét, hogy három tasakot varrt bele. Minden tasakba kényelmesen bele fért egy-egy Hypnos-tü. Hogy azonnal kéznél legyen. Násztya elrakta a tamponos dobozt, és becipzárazta a kézitáskáját. Aztán befejezte a mosakodást, és megigazította magát. A mosdó fölötti tükörben megigazította sminkjét, és pillantást vetett magára. Grimaszt vágott, és magában megjegyezte, hogy amint visszatér Londonba, azonnal időpontot kell kérnie a bőrgyógyásztól egy újabb sorozat botox-injekcióra. Akkor is szeretett a lehető legjobban kinézni, mikor csatába indult. Lehúzta a vécét és kinyitotta az ajtót. Az utaskísérő felpillantott, és ismét rámosolygott. – Van itt egy kis harapnivaló, ha esetleg éhes lenne – mutatott az utaskísérő egy halom tányérra a konyhaasztalon. – Nagyon szépen köszönöm. – Násztya lerakta a kézitáskáját, hogy mindkét kezét szabaddá tegye. Egyetlen szem érett szőlőt választott a kínálatból, szájába csúsztatta, majd nyelvével a szájpadlásához nyomta. Élvezte, milyen édes, miközben arra várt, hogy az utaskísérő figyelme visszatérjen a magazinra. Azután kivette az egyik Hypnos-injekciót a belső zsebéből, majd visszahajtotta a csomagolást, hogy a tű szabadon legyen, és ismét a széken ülő lány felé fordult. Az utaskísérő rövid ujjú kék egyen pólót viselt. Félig háttal volt Násztyának. – Elnézést, kisasszony – mondta Násztya megnyugtató és bocsánatkérő hangon, miközben bal kezével finoman megragadta a lány vállát. Az utaskísérő kissé csodálkozva nézett föl, miközben Násztya fényes fekete tricepszébe döfte a tű hegyét. A tű olyan hegyes volt, hogy nem okozott fájdalmat, mikor behatolt. Násztya megnyomta a puha PVC csövet, és a lány szemébe mosolygott. A lány viszonozta Násztya mosolyát, aztán a szeme elködösült, és egész teste elernyedt. Násztya egyik karjával átölelte a vállát és ülve tartotta, másik kezével pedig becsatolta a hevederét, hogy ne eshessen baja, ha kipotyog a székből. Násztya egy lépést tett előre, hogy az ajtónyíláson keresztül belásson a pilótafülkébe. Mindkét pilóta a helyén ült. Bumfordi rádiós fülhallgató és rövid ujjú trópusi pamutpóló volt rajtuk. Román, a másodpilóta, a rádiós kézi mikrofonba beszélt. Násztya hallotta, hogy tájékoztatja a malei irányítótornyot a Maldív-szigeteken a Condor

jelenlegi helyzetéről. Male most már csak ötven mérföldre volt a repülőgéptől balra. Násztya előrehajolt, és Jurij válla fölött ellenőrizte a zöld fényt a műszerfalon, ami azt jelezte, hogy a Condor robotpilótával repül. A jelzőfény megnyugtató zöld fénnyel pislogott. Megvárta, hogy Mike befejezze a beszélgetést a rádión, és a helyére tegye kézi mikrofonját. Násztya mindkét háta mögé rejtett kezében egy-egy Hypnos-tűt tartott. Felpattantotta a védőburkaikat, és kiszabadította a tűket. Halkan belépett az ajtón a pilótafülkébe. Az oroszok nem vették észre, hogy ott van. A hátuk mögé lépett és egyszerre mindkettőjük vállára csapott. Az apró tűk akadálytalanul hatoltak át ruhájukon és bőrükön, ő pedig beadta nekik az altatót. Még mindkettőjüknek volt annyi ideje, hogy hátranézzen, és felismerje őt. Jurij szólásra nyitotta a száját, de még mielőtt akár csak egy szót is szólhatott volna, előrehanyatlott. A biztonsági öv tartotta meg. Néhány másodperccel később Román is követte őt az öntudatlanságba. Násztya ellenőrizte, hogy biztonságosan vannak-e bekötve, és nem akadályozza-e valami, hogy lélegezzenek. Aztán áthajolt Román válla fölött a rádió kapcsolójához, és lekapcsolta. Most már elégedetten tért vissza az utastérbe, és belesett a függönyök közti résen. Az összes thai utas aludt. Nella Voosloo azonban éberen előrehajolva ült a székén, hívására várva – Násztya egy fejbiccentéssel magához intette, Nella pedig felállt és odasétált hozzá a folyosón keresztül. Az irányítófülkében Nella segített Násztyának leemelni a székről, és lefektetni a fedélzeten. A táskájából Násztya elővett egy csomag erős PVC kábelt. Ezekkel meg kötözte a pilóták kezet és lábát. Aztán egyenként kivonszolták őket a konyhába. – Mennyi idő alatt múlik el a szer hatása? – kérdezte halkan Nella. – Dave Imbiss szerint körülbelül három vagy négy óráig lesznek eszméletlenek, attól függően, hogy mennyire ellenállók a szerrel szemben. De ha korábban kell, hogy felébredjenek, Dave adott nekem ellenszert, amitől azonnal magukhoz térnek – mondta Násztya, majd sietve folytatta, – El kell választanunk a pilótákat egymástól. Ha együtt hagyjuk őket, amikor felébrednek, biztosan megpróbálnak majd kieszelni valamit, hogy borsot törjenek az orrunk alá. Jurijt egy kis raktárhelységbe vonszolták a mosdó és a konyha

mögött. A hátát egy polcnak támasztották, és felültették. Aztán egy darab szigetelőszalaggal betapasztották a száját. Bezárták az ajtót és otthagyták. Ezután visszafordultak, és Románt a mosdóba vonszolták. Leültették a földre, és a feje fölött lévő kapaszkodókhoz erősítették a csuklóját. Aztán az ő száját is betapasztották, akárcsak Jurijét. Az utaskísérő köténye zsebében Nella megtalálta a mosdó kulcsát. Bezárta az ajtót, és kitette rá a „Nem működik” feliratot. Az utaskísérőt ott hagyták, ahol volt, továbbra is a számára fenntartott üléshez szíjazva, de az ő száját is betapasztották, és egy darab kábellel összekötözték a kezét a háta mögött, hogy ne tudja kikapcsolni a biztonsági övét. Aztán behúzták a helyiség függönyét, hogy semelyik thai utas ne találja meg, és ne okozzon felfordulást. Amint a személyzet mindhárom tagját ártalmatlanná tették, Násztya Nellára bízta a gép irányítását, ő maga pedig visszatért az ülésére az utastérben, ahonnan gondosan szemmel tarthatta a többi utast, és vigyázni tudott arra, nehogy bármelyikük is a repülőgép orrába sétáljon, és azt a mosdót használja, amelyben Román aludt. Nella előrement és bezárkózott a pilótafülkébe. Aztán helyet foglalt Jurij vezetőülésében. Beütötte a Bannock Olajtársaság 13-as szamú zárai koncessziója olajfúrótelepének a koordinátáit a műholdas navigációs rendszerbe. Majd kikapcsolta a robotpilótát, és kézi irányítás alá vette a Condort. Az új útirányt háromszázhuszonöt fokban állította be. Az irányváltás olyan finoman történt, hogy a kabinban bóbiskoló utasok közül senkinek se tűnt fel. Jóval később, mikor már csupán egyórányi útra lehettek céljuktól, Jurij Volkov visszanyerte az eszméletét. Két, még mindig kábelekkel megkötözött lábával rugdosni kezdte a választófalat, és üvöltött a szájára tett tapaszon át, mint egy mocsárba ragadt bölénybika. Násztya előresíetett a kicsiny csomagtárolóba, és leguggolt elé. – Legyen szíves, viselkedjen rendesen, és maradjon csöndben Jurij, – szólt hozzá szelíden oroszul, – mert zavarja a többi utast! – Egy újabb Hypnos-injekciót mutatott neki. – Kedves és értelmes embernek látszik, és nem szeretném, ha kénytelen lennék még egy ilyen tűt magába szúrni. – Jurij abbahagyta a kiabálást. – Köszönöm. – Násztya melegen rámosolygott. – Biztosíthatom, hogy semmi bajunk sincs önnel. A főnököm azt mondta nekem, hogy

ha együttműködik, nagyon hamar sértetlenül elengedjük. Emellett megkapja egy évi fizetését kárpótlásul az elszenvedett kényelmetlenségért, egy másik évi fizetést pedig azért, mert a jelenlegi állását minden hiánnyal elveszíti. Ugyanez vonarkozik Romanra és az utikisérőjükre is. Megmondhatja nekik, ha alkalma nyílik rá. Szünetet tartott, hogy a férfi átgondolhassa, amit mondott majd így folytatta: – Ha megígéri, hogy nem okoz galibát, leveszem a tapaszt a szájáról, hogy tudjunk beszélgetni. De tudja, mi történik, ha újra kiabálni kezd. Bólintson a fejével, ha megértette, és beleegyezik! Jurij hevesen bólogatott. Násztya letépte a szigetelőszalagot, Jurij pedig kinyitotta és megmozgatta az állkapcsát, hogy ellazítsa, és helyreállítsa a vérkeringést. Közben Násztya arcát mustrálta. – Világos! – jött ki belőle végül oroszul. – Most már értem, mit akarnak. Azt a két rohadékot akarják elkapni Kazunduban, úgy-e? – A gavno szót használta, amely oroszul különösen csúnya szó az ürülékre. – Az édesanyja nem mondta, hogy ne beszéljen így egy hölgy jelenlétében? – feddte meg Násztya kimérten. – El se tudom képzelni, kiről beszél ilyen lekicsinylő hangnemben. – Csepukha! A világért sem, egyáltalán nem! – vigyorgott rá Jurij – Őfelségéről János királyról és a miniszterelnökéről, Carl Bannockról beszélek. Nagy szívességet tennének nekem, ha a nevemben is lekennének nekik egy nagyot, mikor elkapják azt a két vadállatot. Násztya végighallgatta és egyenletesen végigmérte, majd azt kérdezte: – Rosszul bánt önnel ez a két úriember? – Egyáltalán nem úriemberek – javította ki Jurij hevesen. – Csak egy csomó gengszter. Úgy bánnak valamennyiünkkel, mint a szeméttel. Valahányszor csak szólnak hozzám, kigúnyolnak és sértegetnek. Mindig elcsalnak valamit a nekem járó fizetésből. – Szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson, és hogy csillapítsa a haragját. – Perverz állatok. Ha elmondanám önnek, mit fognak tenni azokkal az utasokkal ott hátul, okádna tőle. – Meséljen! – biztatta Násztya. – Tele tömik őket szesszel meg kábítószerrel, aztán különféle piszkos és undorító mutatványokra kényszerítik őket. Ha rájuk unnak, kidobják őket, és egy újabb rakományt hozatnak be, hogy azokat is

megtörjék és kihasználják. Mindkét szemétládát gyűlölöm. Bizony mondom, szeretném látni, ahogy égnek! – Ön miért nem tett semmit? – kérdezte a lány szeliden, amitől Jurij zavarba jött. – Gyakran gondoltam rá, de akkora hatalmuk és annyi pénzük van! Mit tehet a magamfajta erőtlen vénség? Ennem kell. Ők az egyetlenek, akik hajlandók alkalmazni. – A lány jól látta, hogy kényelmetlenül érzi magát, ezért hangnemet váltott: – Most hogy így összebarátkoztunk, megértjük egymást és bízunk egymásban, elmondaná nekem, mi a rádiós protokoll, amit a kazundui reptérhez közeledve használni szoktak? – vetette fel Násztya, egyik legcsábosabb mosolyát magára öltve. Jurij nagyot nyelt. – Segítek önnek, ahogy csak tudok, kedvesem. Mikor hazafelé menet átkelek a tavon, 121,975 megaherces frekvencián hívom a kastélyt. Utána az a kenetteljes szemédáda Bannock egy darabig kiabál velem. Úgy bánik velem, mint egy lelki boxzsákkal. Aztán engedélyt ad a leszállásra, én pedig százötven méter magasságban elrepülök a reptér fölött, és a szélzsák alapján megállapítom a szélirányt. Nem bízom benne, hogy az a piszkos disznó nem informál szándékosan félre. Aztán széllel szemben ereszkedni kezdek és leszállok. – Van valami különös hívójele, amivel azonosítja magát? – Nem, Carl Bannock felismeri a hangomat. Azt mondja, úgy beszélek angolul, mintha egy elefánt nedveset fingana. – Mi történne ha engedély nélkül kezdené meg a leszállást? – Még sose próbáltam. Valószínűleg a lelket is kilőnék belőlem az ötven kaliberes géppuskáikkal, amiket a leszállópálya két végére szereltek. – Köszönöm Jurij – mondta a lány, azzal felkelt. – Most, hogy már barátok vagyunk, megértjük egymást és bízunk egymásban, nem venné le a csuklómról ezeket az izéket? – kérlelte Jurij. – Annyira még nem értjük meg egymást, és nem bízunk meg egymásban – felelte sajnálkozva Násztya. – Legalább hozhatna nekem valamit inni – vetette fel a férfi. – Bármi is volt az a szer, amit belém fecskendezett, nagyon megszomjaztam tőle. – Hozok egy pohár vizet – felelte Násztya. – Nem vízre gondoltam – mondta Jurij fájdalmas hangon, a lány

pedig nevetett, bement a konyhába, és egy üveg vodkával tért vissza. – Ön a leggyönyörűbb és legkedvesebb nő, akivel életemben találkoztam, de nem tudok inni, ha nem szabadítja ki a kezemet. – Igen, igazán gyönyörű vagyok és kedves – hagyta rá Násztya – viszont nem vagyok ostoba. – A másik kezében szívószálat tartott, leguggolt a férfi mellé, és az egyik végét az ajkai közé tette. Aztán a másik végét az üvegbe mártotta. Miután Jurij jó néhány kortyot felszívott és lenyelt, Násztya elvette a szívószálat az ajkától, hogy levegőt tudjon venni. – Úgy-e, még nincs férjnél? – kérdezte a férfi a tömény szesztől még rekedt és érdes hangon. – Ezt nem vette észre? – A lány felvillantotta neki a jegygyűrűjét. – Da, észrevettem, de azt reméltem csak álca, hogy távol tartsa a szatírokat – mondta Jurij komolyan. – Kérlek, mondd, hogy ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged, Nazzy kedves! Násztya hátravetette a fejét és vidáman felkacagott: – Szegény Jurij Volkov. Ön pályát tévesztett. A Moszkvai Állami Nagycirkuszban lenne a helye! Ott mindig szükség van bohócra! – mondta – íme, elszánt, próbálkozásának jutalma! – azzal visszadugta a szívószálat a férfi szájába. *** Hogy ne kelljen a rádiót használnia, Nella úgy adta hírül az érkezésüket, hogy alacsonyan szállt el a zarai 13-as olajmező reptere fölött. Mire visszatért, egy vonalba került a leszállópályával és kiengedte a futóművet, Paddy a leszállópálya szélén már felsorakoztatta a teljes Crossbow osztagot a Condor üdvözlésére. Nella oly könnyedén tette le az óriási gépet a leszállópályára, akár egy szűzi csók. Előbb hátragurult, és a hajtómotorok meg az ellentétes oldali kerék fékjének segítségével felpiruetteztette a Condort a kiépített leszállóhelyre mintha csak egy balerina lett volna, majd leengedte a hátsó rakodórámpát. Végül leállította az összes motort, és a hirtelen támadt csöndben Paddy emberei sapkájukat a levegőbe dobálva éljenzésben törtek ki, miközben előresereglettek a rámpa aljához, hogy üdvözöljék hősnőiket. Paddy volt az első, aki felszaladt Násztyához a rámpán. Barnie Voosloo csak két lépéssel maradt le mögötte. A két férfi örömmel és megkönnyebbülten ölelte magához feleségét. Az értetlen és rémült thai

prostituáltakat majdnem atyáskodva terelték le a rámpán, és beszállították őket az ott várakozó teherautóba. – Tudja, mi a parancs, figyelmeztette Hector a sorkatonát, akit őreik főnökének nevezett ki. – Ha bármelyik beosztottja kikezd ezekkel a gyerekekkel, én magam zúzom szét a golyóit! – Gondom lesz rá. hogy jól viselkedjenek, uram. – Az őrmester tisztelgett, de élvetegen méregetett néhányat a csinos foglyok közül, mielőtt az emberei, a még mindig síró és jajveszékelő nőket elterelték zárkába, ahol biztonságban lehettek a rácsok mögött, hogy ne legyenek a Crossbow külön erre a feladatra felállított osztagát alkotó mintegy ötven tesztoszterontól túlfűtött fiatal bika szeme előtt, és ne is gondolhassanak rájuk. Ami a harcot illeti, Hector habozás nélkül bármelyik legényére rábízta volna az életét, de ami a libidót illeti, egyikükben sem bízott volna, még ha erényövet viseltek volna is. Hector figyelmét most Paddy-re és Násztyára fordította, akik még mindig szorosan a karjukba zárva tartották egymást. – Ha följössz levegőt venni, Nazzy, szeretnék pár szót váltani veled! Az asszony rápillantott a férje válla fölött. – Rajta, Hector, tudok kétfelé figyelni. Beszélj, figyelek! – Mit csináltatok a Condor személyzetével? Násztya elgyötört pillantást vetett rá. – Miért kell, hogy válaszd mindig a legrosszabb időt, Hector Cross? Oké, kövess! Megmutatom. De előbb elmondom, hogy pénzért cserébe, Jurij Volkov, a főpilóta hajlandó együttműködni. Johnny és Carl rosszul bánt vele, és nagyon ellenére van a szexuális beállítottságuk is. A Condor személyzetének három tagja örömmel adta becsületszavát Hectornak, az pedig elrendelte, hogy távolítsák el a csuklójukat meg a bokájukat megbéklyózó kábeleket. A komandó már így is szűkében volt a szálláshelynek. A két orosz pilótát ennek ellenére külön-külön saját sátorban helyezték el. Igen kevéssé volt valószínű, hogy szökést kíséreljenek meg. Fogalmuk sem volt arról, hogy hol vannak, és merre, vagy milyen messzire kellene szökniük. Ennek ellenére, Hector két őrt állított, hogy biztos legyen abban, hogy szavuknak állnak. Hector a fiatal fekete légi utaskísérő esetében sem akart kockázatot vállalni. Őt is lőtávolságon kívül akarta tartani minden emberétől. A főbarakkban szállásolta el a Paddy és Násztya spártai szállása

melletti szobában, ahova veszedelmes lett volna elkalandoznia a Crossbow csapatoknak. Mielőtt Jurij Volkovot a sátrába kisérték volna, Hector kisétált vele a sivatagba. Mikor hallótávolságon kívülre került a kollégáitól, Hector egyességet kötött Jurijjal, hogy teljesen együtt fog működni. Ezután Hector visszatért a férfival a kommunikációs szobába, és leültette a rádió-berendezés elé. Egy gépelt oldalt tett Jurij elé, amelyen pontosan levolt írva, mit kell mondania Carlnak Kazunduban. Aztán Hector leült mellé, és kezét a kapcsoló gombon tartotta, készen arra, hogy megszakítsa az adást, ha Jurij bármely apró kis részletben eltérne az előtte fekvő szövegtől. Majdnem húsz percbe telt, hogy elérjék a kommunikációs központot a kazundui palota tróntermében, majd újabb késedelem következett, amíg a szolgálatban lévő tiszt odahívta Carl Bannockot. Végre vonalba került: – Hol a francban van, Volkov? Majdnem hat órája késik, maga hülye seggfej! – Nagyon sajnálom, uram – mondta Jurij alázatos és bocsánatkérő hangon. – Öt órával azután, hogy elhagytuk Bangkokot, teljesen elszállt a rádiónk, és kitérőt kellett tennem Abu Zara város reptere felé, hogy javításokat eszközöljek. – Elment az a nehéz felfogású esze? A legközelebbi reptér Male lett volna a Maldív-szigeteken, vagy akár Milanka vagy Bombay! – Carl őrjöngött dühében. – Hogy térhetett el olyan messzire az út iránytól, maga barom? – Mr. Bannock, uram, Abu Zára a legközelebbi reptér Ázsiában és a közel-keleten, amely rendelkezik a svájci EX12ARYAN típusú tranzisztorunkba való pótalkatrészekkel. – Jurij tudta, hogy a műszaki szaknyelvvel lefegyverzi Carlt. Rövid csend következett a vonalban, majd Carl odavakkantotta a kérdést: – Várhatóan mennyit késik, Volkov, maga faszfej? – Több mint hetvenkét órát, uram, ha azt akarja, hogy megvárjam, amíg megjavítják a rádiót, uram. Magát a repülési időt nem számítva. – Az összes utast felvette Bankokban? – váltott hirtelen témát Carl. – Igenis, uram, Mr. Bannock, mind itt vannak velem. Hector úgy képzelte, Carl valósággal forr a vágytól, hogy megkaparintsa kis szexuális játékszereit. Jurij vigyorgott, mert ő is

élvezte a helyzetet, de a hangja továbbra is bűnbánatot és tetszeni vágyást sugárzott: – Repülhetek rádió nélkül is, és akkor kevesebb, mint tíz óra múlva Kazunduba érek, ha úgy parancsolja, Mr. Bannock, uram. Természetesen nem fogom tudni megkezdeni a szokásos rádiós beszélgetést, amikor közeledem Kazundu felé. – A légi irányítás egyáltalán nem fogja engedni, hogy rádió nélkül szálljon fel, maga vén gazember! – El tudom intézni, uram. Van egy ismerősöm az irányítóknál, de egy kis baksisba fog kerülni. Ezer amerikai dollárt kér, uram. – Rendben, Jurij Volkov, fizesse le, és tolja ide azt a koszos orosz seggét, de rögtön, világos? Ki kéne rúgnom magát, maga totyogós vén szatyor! – a rádió kapcsolat hirtelen megszakadt. – Most már értem, miért szereti és tiszteli a főnökét annyira szívből, Jurij. – Hector felállt, és megveregette a vállát. – Ügyesen meggyőzte. Csak így tovább a személyzetével együtt, amíg a küldetés be nem fejeződik. Akkor kifizetem önöknek az összeget, amiben megegyeztünk. Utána mindhármukat elviszem Dubaiba, ahol arra a gépre szállhatnak fel, amire akarnak, hogy eltűnjenek bárhová a világon, ahova csak el akarnak tűnni. Talán még a repülőjegyüket is kifizetem. *** Hector és Paddy gondosan megtervezte a Condorba való berakodás bonyolult műveletét. Azoknak a csapatoknak és felszerelésnek, amelyeknek először kellett elhagyni a Condort a kazundui reptéren kellett utoljára felkerülniük rá a Zara 13-ason. Még így is majdnem két óra telt el aközött, hogy Hector kiadta a „Rajta!” parancsot, és hogy Barnie meg Nella Voosloo felemelte a roskadásig megpakolt Condor kerekét a kifutópályáról. A gép bömbölve emelkedett fel a napfényes égboltra. Négy-ötszáz méterrel a sivatag fölött Barnie délnyugat felé fordította a gép orrát, hogy átszeljék Afrika Szarvát, onnan pedig déltől egy leheletnyit nyugatra forduljanak a Tanganyika-tó és a tó nyugati partján fekvő Kazundu felé. Hector gondosan úgy időzítette a felszállást, hogy egy órával napkelte után érkezzenek Kazunduba. Ez kompromisszum volt. Ha mindjárt odaérnek, amint eléggé világos van a biztonságos leszálláshoz, nagyon valószínű lett volna, hogy Carl és Johnny nem kel fel az ágyból

hogy lejöjjön a kifutópályára a thai vendégeik köszöntésére. Az volt a legjobb felállás, ha a két célpont már a kifutópályán áll, mikor leengedik a rámpát a Condor farkán és a Crossbow emberei lesüvítenek rajta. Ha a Condor sokkal később, nap közben érkezik, és ha elhúzódó harcba keverednek Sam Ngewenyama embereivel, van rá esély, hogy egy éjszakai csatában sarokba szorítva találják magukat. A sötétben a hazaiak egyértelmű előnyben lettek volna. A lapokat már leosztották, és nem volt más hátra, minthogy tovább repüljenek a hajnal és az ellenség elébe. Hectornak semmi kétsége sem volt afelől, hogy mivel akarja tölteni az éjszakát. De a túlzsúfolt repülő fedélzetén az egyetlen elzárt terület az apró ki csomagtér volt a pilótafülke és a konyha között, ahova Násztya Jurij Volkovot is bezárta korábban. Hector ezt jelölte ki saját külön birodalmának, és amint leoltották a belső világítást, az emberek pedig elvackolták magukat éjszakára, kézen fogta Jót, és odavezette. Az ajtó belső felén nem volt zár, de a testükkel eltorlaszolták. A válaszfalak vékonyak voltak, de nem számított, ki hallja kiáltozásukat. Arra nem volt elég hely, hogy egymás mellé feküdjenek, de Hector amúgy sem ezt akarta. A padló kemény volt, de ők olyan puhának érezték, akár egy tollas ágy. Az éjszaka hosszú volt, számukra azonban valósággal repült. A halál árnyékának völgye felé tartottak, ők azonban csupán egy hosszú közös életről és örök szerelemről sugdolóztak egymással. Reggel nem voltak kipihentek, csak frissek és erősek, és olyan örökéletűnek érezték magukat, mint egymás iránti szerelmük. Amikor Hector karórájának ébresztője figyelmeztette őket, előrementek és megálltak egymás mellett a pilótafülke ajtajában. Barnie hátrafordult a baloldali pilótaülésben, hogy köszöntse őket: – Jól aludtatok? – nyomott el egy vigyort. – Remekül, – felelte Hector – egyszerűen remekül. Mennyi idő van még, Barnie? – Ne tőlem kérdezd! – vont vállat Barnie. – Én csak a pilóta vagyok. Kérdezd a navigátort! – Hogy állunk, Nella? – fordult az asszonyhoz Hector. – Negyvenkét perc múlva célba érünk. Az a nagy fényes izé ott előttünk a Tanganyika-tó. Hector és Jo egymás mellett állt, és a pilótaülések támlájára

támaszkodva kémlelték a messzeséget. Jobbra mellettük a nap már megtisztította a látóhatárt és egy oszladozó gomolyfelhő mély völgyében repültek. A felhő csúcsa jóval az ő szerény ötezer méteres repülési magasságuk fölé nyúlt, amelyet a műszerfalon lévő eszközök mértek. Az ezüstös felhőhegyek, amelyeken olyan kék bemélyedések voltak, mint a véraláfutás, tömörnek látszottak, akár ajég. A felkelő nap a felhő ragyogó lejtőire vetítette a Condor árnyékát. Az irtózatosan felnagyított és eltorzított árnyékot szivárványszín dicsfény vette körül, amely folyamatosan követte őket. – Jaj, nézzétek! – kiáltott fel hangosan Jo, és előremutatott a Condor orra fölött. Pontosan az orr előtt a felhőkről visszaverődő fény hátulról egy arra szálló halászsas sötét alakjára esett. Szélesre tárt szárnyakkal mozdulatlanul lebegni látszott. Ahogy azonban a Condor gyorsan közeledett feléje, a madár becsukta az egyik szárnyát és meredek zuhanórepülésbe csapott át az orruk előtt. – Jaj, Istenem, micsoda fenséges teremtmény! – kiáltott fel Jo vidáman, amint a sas eltűnt a szemük elök és elnyelte a végtelen levegőűr. Messze odalent az afrikai szavannát és az erdőket felhőárnyék és szikrázó napsütés pettyezte. A tó csiszoltezüst felülete vakította őket. Barnie levette a gázt és megkezdte a leszállást, és a felhők ragyogó lejtői közötta föld feléereszkedtek. A magasságmérő műszer tűje egyenletesen az óramutató járásával ellenkező irányba fordult és mire a tó északkeleti partjait elhagytak, már csak háromezer méter magasan voltak. – Huszonegy perc, és célhoz érünk – figyelmeztette őket Násztva. Hector elvette a kezéből a rádiós mikrofonját, és az ajkához emelte: – Ébresztő! Ébresztő, uraim! Kilövésre felkészülni! Húsz perc múlva földet érünk! Odalent a tó felszínét vékony ködfoltok tarkították. Több száz fős flamingócsapatok húztak el alacsonyan fölöttük. A madarak libasorban követték egymást. A meleg levegő áramlatok egyenként felkapták, aztán ismét leengedték őket, ahogy lenti, hűvösebb légáramlatokkal találkoztak; így aztán rózsaszín százszorszépek koszorúi hullámoztak a tó felszíne fölött. A pilótafülkéből ámult csendben nézték őket. – Tizenöt perc múlva földet érünk – törte meg a varázst Násztya.

Majdnem rögtön utána Jo felkiáltott: – Ott van! Pont előttünk! A palota! Hector leakasztotta a hangosbemondó mikrofonját, és beleszólt: – Oké, minden parancsnok kapcsolja be a Birkán vételére való fülhallgatóját! Élő kapcsolatba lépünk Emmával Houstonban – biccentett Jonak, hogy hozza létre a kapcsolatot. – Hallasz, Emma? – szólt bele Jo a Birkinbe társalkodó hangnemben, a válasz pedig azonnal megérkezett: – Hallak, Jo. Élőben figyelem mindkét célpontot. A Nagyfiú meg a Kisfiú is a kastély hálószobájában van. Szokás szerint társaságuk is van. Úgy tűnik, mind alszanak – Emma hangja hirtelen megváltozott, élesebb lett: – Várj, a Nagyfiú ébredezik! Kimászik az ágyból és most átsétál ét a szobán a teraszajtó felé. Most elvesztettem. Biztos kiment a teraszra. – Gondolod, hogy meghallotta a gépünk motorhangját, és most körülnéz? – vetette fel Jo. – Igen, majdnem teljesen biztos, hogy ez történik – helyeselt Emma. – Most már a többiek is ébredeznek. Igen, hallom a motorjaitok hangját a fülhallgatómon. Most mindenki kimászik az ágyból. Utoljára akkor láttam ennyi meztelen testet, amikor Vegasban voltam. *** Carl Bannock kinyitotta a szemét. Arra ébredt, hogy Johnny Congo már nincs vele az ágyban. Az együtt töltött évek alatt teljesen hozzászokott Johnny horkolásának basszus morajához és zümmögéséhez. A biztonság és a teljes védettség megnyugtató érzésével töltötte el. Fölült az összegyűrt hatalmas ágyban, és vaksin körbepillantott. A hálószoba olyan nagy volt, mint egy bálterem. Azzal együtt, amin feküdt, huszonnégy ágy volt benne a parketta közepén. Egy kivételével mindegyiken mindkét nemből való emberek hevertek meztelenül, mint az elesettek egy nehéz és eposzi győzelem után. – Gettysbourg és Los Alamos egyben – vigyorgott, és a látványtól rögtön jobban érezte magát. Egy lány feküdt a lábszárán keresztben, akinek meztelen hátsó fele egy rövid pillanatra ismét felkeltette érdeklődését, de aztán megérintette a saját nemi szervét, amely még mindig dagadt és gyulladt volt az előző esti tivornya után. – Szállj le rólam, te csinos kis kurva! – megrúgta az pedig a hátára fordult, anélkül, hogy felébredt volna, mert még mindig el volt veszve a

kábítószer és az alkohol ködében. Aférfi lassan felült és megdörzsölte a halántékát, melyben tompán lüktetett a fájdalom, majd körülpillantott a szobában. Az, üres ágy magara vonta a ligyelmét. Egy darabig zavarba jött azon. hogy a lepedő vérrel és más testnedvekkel van átáztatva. Majd lassan eszébe jutottak a előző napi szórakozás fordulatai. Megrázta a fejét és grimaszt vágott, amikor halványan derengeni kedett neki, hogy a tivornya egy fordulópontján Johnny Congo hirtelen eltökélte, hogy análisan megerőszakolja a legfiatalabb és legkisebb lányt. Noha az iratai tanúsága szerint tizennyolc éves volt, a teste parányi volt és gyermeki, épp ez volt az, ami izgalomba hozta Johnny-t. Egészen addig a lány szilárdan ellenállt minden igyekezetének, hogy rábírja az aktusra, amelyben odáig elment, hogy értelmetlenül nagy pénzösszeget ajánlott fel neki. Ez azonban az utolsó este volt, és Johnny eljutott türelme végső határáig. Carl nagyot nyelt, ahogy emlékei teljes élességgel rázúdultak. Carlnak és a legerősebb hímringyók közül kettőnek is minden erejére szükség volt, hogy nyugton tartsák a lányt, amíg Johnny eléri célját. Azok az üvöltések, amiket Johnny vadállati extázisában magáról megfeledkezve hallatott, valamint az őt leszorítva tartó emberek meg a nézők nevetése, akik azért sereglettek az ágy köré, hogy bámészkodjanak, és Johnny-t kiáltozásukkal még nagyobb nekiveselkedésre sarkalják, elnyomták a lány ellenkezését, sikolyait, és végül megtört zokogását is. Carl még drogoktól eltompult elméje ellenére is észrevette, hogy milyen súlyos belső sérüléseket okozott a lánynak Johnny. – A francba, Feketerigó, szörnyen feltépted! Az a kis kurva mindjárt elvérzik! A matrac már teljesen átázott! – Akkor tudod, mit kell tennünk vele, Fehércsávó, nem? – morogta Johnny. Választ sem várva, Johnny felkapta a lányt és kivitte a várfalra. Carl követte őket. Senki sem volt olyan elmeállapotban, hogy észrevegye, ahogy elhagyják a szobát. Az újhold magasan állt az éjszakai égbolton, amely elhalványította a csillagokat, és a teraszt gyöngyház-fényű ragyogásban fürdette. Carl úgy érezte, már-már szinte vallásos áhítat fogja el, amint követte Johnny-t le a lépcsőn a parkba. Óriási meztelen alakját úgy simogatta az ezüst holdfény, mintha egy titkos szekta főpapja volna, aki az áldozatot hozza, hogy valamely ősi afrikai istenség oltárára fektesse.

Mikor Johnny a krokodilverem kő védőfalát elérte, magasan a feje fölé emelte a lányt. A jelenet olyan döbbenetes volt, hogy Carl könnyekig meghatódott, és egy szerep szavai, amelyet még gimnazista korában játszott, villantak az eszébe. Térdre roskadt és csengő hangon szavalni kezdte: Halt volna meg később! Ily hírre is Lett volna még idő! – Holnap s megint Holnap, meg holnap, mászva így megyen Ez napról napra, míg kimért időnk Levánszorog a végső szótagig. Tegnapjaink is mind bolondokat Kisértek a halál hamvgödrihez. (Shakespeare, Macbeth, V,5. Szász Károly ford.)

A lányt még mindig a feje fölött tartva Johnny megfordult és csodálkozva meredt Carlra. Mikor megszólalt, a hangjában ámulat tükröződött: – A rohadt életbe, Carl, szívem! Ez isteni volt! Sose hittem volna, hogy ilyen kibaszottul hátborzongató zagyvaságot is tudsz mondani. Mit jelent? – Azt jelenti, hogy dobd csak át a korláton, Johnny. Mindketten figyelték a csobbanást, ahogy a lány mélyen alattuk becsapódott a vízbe, majd a nagy pikkelyes testek csapkodását, ahogy a krokodilok táplálkoztak. Carl mindvégig térdelt, amíg minden ékcsendesedett. Akkor fölkelt. – Ez valami csodalatos volt. Johnny! Ilyen szép és megrendítő élményben még soha sem volt részem. Az emlék továbbra is ott kísértett a tudatában, bár megpróbálta elnyomni. Aztán újra eszébe jutott Johnny és körülnézett a felforgatott hálóteremben. Nyoma sem volt. Kitette a lábát az ágyból és felállt. Elindult a padlón át a teraszra vezető ajtók felé. Fáradtan kikerülte az eldobott injekciós tűket és hányástócsákat, a törött boros meg vodkásüvegeket és a gazdátlan lábbeliket és ruhákat. Már félúton járt az ajtó felé, amikor meghallotta Johnny üvöltését a túlsó várfalról. – Itt jön! Ébresztő mindenkinek! Itt jön a Condor! Az alvó alakok nagy része feltápászkodott és Carl nyomában kigaloppozott a várfalra, ahol Johnny állt, mindkét kezével beárnyékolva szemét, hogy a felkelő nap sugarai ne vakítsák el,

miközben az eget kémlelte. Köré sereglettek; mindenféle színben pompázó sokaságot alkotva, Carl tejfehér színétől, vendégeik halványsárga és arany színén át Johnny szikrázó antracitjáig. – Már kezdtem azt hinni, hogy az a valag Volkov sose talál vissza ide rádiókapcsolat nélkül. De itt jön! – mondta Carl. – Menjünk le, és nézzük meg, milyen utánpótlást hozott nekünk ennek a halom fáradt sárga kurvának a helyébe! – Megcsavarta a mellette álló thai örömlány barna mellbimbóját, az pedig engedelmesen felvisított. Ilyen rövid ismeretség alatt is megtanulták már, hogy mifélék Carl kedvtelései; és, hogy mennyire szereti hallani, ha valaki fájdalmasan visít. – Szitokzáporral fogom fogadni! Kigondoltam pár újabb dolgot, amivel halálra tudom sérteni. Gyertek, menjünk le, fogadjuk új barátainkat, vidítsuk fel magunkat azzal, hogy válogatott szitkokat zúdítunk Jurij fejére. Carl visszavezette őket a hálószobába ahol sietve felkapták előző esti ruhájukat, amely gondatlanul szanaszét hajigálva hevert a földön és a bútorokon. Belebújtak, aztán lesereglettek a lépcsőn és az udvar felé vették útjukat. A Condor hazatérése mindig ünnepi alkalom volt, hiszen telis-tele volt ajándékokkal, luxuscikkekkel és izgalmas új arcokkal és testekkel. Azoknak a vendégeknek pedig, akiknek már letelt az ideje ezen a furcsa idegen helyen a hazatérés és a biztonság ígéretét jelentette. A távoli Houstonban Emma a szobákban, de még a várfal fölé emelkedő legmagasabb minaret tetején is elrejtett kameráin figyelte, hogy ki merre tart. Jelentette Jonak, és a közeledő Condornak. – Három jármű hajt ki a főkapun konvojban, és elindulnak lefelé a domboldalon a leszállópálya irányába. A konvojt Johnny Congo vezette. A tőle megszokott nyaktörő sebességgel hajtott a Roverrel. Sam Ngewenyama mellette ült az anyósülésen. Majdnem annyira várta, hogy egy pillantást vethessen a legfrissebb bangkoki felhozatalra, mint Johnny. Tudta, hogy ha eljön az ideje, lepasszolják őket neki. A hátsó ülésen öt fegyveres gorillája zsúfolódott össze. Az amerikai katonaság leselejtezett egyenruháját viselték, vállukon teli töltényöv díszelgett. Automata puskáik csöve kilógott a nyitott ablakokon. Valahányszor Johnny ráfutott egy huplira az úton, egymásnak ütköztek.

Sisakjaik és fegyvereik összekoccantak, vagy a bukdácsoló Rover tetejének ütődrek. Carl Bannock szorosan Johnny nyomában haladt az egyik orosz kétéltű csapatszállítóval. Élénk perzsamintás selyem háziköntöst viselt. Fésületlen haja lobogott az idomtalan járgány menetszelében, miközben a kormánykeréknél ült. Körülötte thai lányok és transzvesztiták kapaszkodtak minden lehetséges dologba, mivel a jármű ugrándozva bukdácsolt a göröngyös ösvényen. Mindannyian igen emelkedett hangulatban voltak a marihuánás szivaroknak köszönhetően, amelyeket Carl jóvoltából egész éjjel szabadon élvezhettek. Legtöbben igen hanyagul voltak öltözve. Az egyik transzveszti nem is viselt mást, mint Johnny egyik méretes alsógatyáját, amely lecsúszott a csípőjénél, és hátul a feneke hajlatát elől pedig sokkal több mindent engedett látni. Amint fölhúzta, a rövidnadrág ismét megkezdte útját lefelé. Az egyik igazi lány Carl mögött állt, és nem volt más rajta, mint Carl levetett inge, ami elől végig ki volt gombolva és úgy lebegett mögötte, mint egy köpeny. Valahányszor Carl lesüvített a következő éles kanyar felé az ösvényen, a lány a szeme elé kapta a kezét. Mindannyian sivítottak és visítoztak nevettükben, mikor a csapatszállító úgy bedőlt a kanyarban, hogy külső kerekei a lejtő fölött libegtek. A konvojban az utolsó jármű a másik kétéltű csapatszállító volt, amelyet a katonaság egyik őrmestere vezetett. A másik kettő messze lehagyta. A palotaőrség egy szakaszát szállította, amelyet olyan sietve hívtak össze, hogy nagy részük még mindig azzal bajlódott, hogyan bújjon bele az egyenruhájába, néhányan pedig még arról is megfeledkeztek, hogy a fegyverüket magukkal hozzák. Johnny ért le elsőként a hegyről és a magas drótkerítés kapuja felé iramodott, amely most a repteret körülvette. Dudálva figyelmeztette a reptér őreit az érkezésére. Ketten közülük kijöttek az őrkunyhóból, és szaladtak kinyitni a kaput. Johnny bevezette a konvojt a kapun, majd a leszállópálya legvége felé vette az irányt, amely a legtávolabb volt a tóparttól. A homokzsákokból épített sánc mellett parkolt le, amelyben a reptér védelmét szolgáló két gépágyú helyezkedett el, és amely a reptér többi épülete előtt állt. Az egyik épületben, egy barakkban, Sam Ngewenyama banditái laktak a családjukkal. A másik egy nagy

raktárépület volt, amelyben a Condor által behozott rakományt tárolták az exportra váró javakkal együtt; a drága koltánnal és a kongói bányákból származó többi konfliktus-ásvánnyal egyetemben. Hogy a Condor oda tudjon állni a raktárépület déli oldalán elhelyezkedő főkapuhoz, amikor be- vagy kirakodják a rakományt, a kifutópályáról a raktárépület magas tolóajtajához egy keskeny út vezetett. Minden fej felemelkedett és megfordult, hogy a Condort kövesse, amely alacsonyan közeledett a tó fölött. Amint a hatalmas repülőgép keresztezte a tavat szegélyező vékony barna homoksávot, és a reptér kifutópályája fölé került, a műszerfalnál Barnie Voosloo üdvözlésképpen meglengette a szárnyakat. A reptér nyugati oldalán várakozó teherautók körül összegyűlt tömegnek a szemébe sütött a nap, ahogy Hector eltervezte, mikor elrendelte a leszállást. Nem akarta, hogy tisztán lássák a Condort amíg az földet nem ért és biztos lőtávolságba nem került. Az üdvözlő tömeget azonban ez sem tántorította el. Izgatottan kiabáltak és ugra-bugráltak. Mikor a Condor alacsonyan elhúzott felettük, néhányan ösztönösen lebuktak, de legtöbbjüknek azért sikerült egy pillantást vetnie a csinos, hosszú sötéthajú lányokra, akik lenéztek a Condor ablakaiból és integettek nekik. Még Sam Ngewenyama tüzérei is otthagyták a fegyvereiket, és felmásztak a homokzsákok tetejére, hogy csatlakozzanak a lármás üdvözléshez. Paddy O’Briannek minden meggyőző erejét latba kellett vetnie, és éppen csak kivégzéssel nem kellett fenyegetőznie, hogy rávegyen tizenötöt a legfiatalabb emberei közül, hogy parókába és élénk szinű blúzba bújjanak, és hagyják, hogy Nástya és Jo púderrel és rúzzsal kenje be az arcukat. Hector a két pilótaüles között guggolt, ahol nem látszott a földről, de gyorsan tudott parancsokat osztogatni a kormánynál ülő Barnienak és Nellának. Hogy női mivoltát elrejtse a földről figyelők elöl, Nella baseball-sapkát, és napszemüveget viselt, amelyet Jurij Volkovtól vett kölcsön. Remélte, hogy az odalentről figyelők megismerik ezeket a tárgyakat. Barnie is meg Nella is remekül szórakozott. A bulizó kamaszok nemtörődömségével dobálták ide-oda a hatalmas Condort az égen. Saját imádott Herculesükkel soha sem bántak volna hasonló hanyag

nemtörődömséggel. – Rendben, emeljétek föl és tegyetek egy kört a leszálláshoz! – mondta Hector mindkét kezével a vezetőülések karjába kapaszkodva. Voosloo-ék ketten egyszerre torokszorítóan meredeken felrántották a gép orrát, majd nagy ívben kifordultak a kongói terület határán fekvő erdő borította hegyek fölé. Széles kört írtak le, széllel szembe fordultak, majd megkezdték a leszállást a reptéri épületek fölött. Előttük a kifutópálya háromezer méter hosszan nyúlt el a tópart felé. Keleti végén volt a másik homokzsák-sánc, amely az ötvenkaliberes nehézgéppuskák másik osztaga állomásozott. Barnie leengedte a fékszárnyakat, hogy a Condor veszítsen repülési sebességből, Nella pedig segített neki hátrahúzni a futómű kiengedésére szolgáló karokat az ülések között. Együtt finoman letették a gépet a leszállópálya vörös salakkal borított felszínére. Amint földet ért, hátramenetbe tették a motorokat, és teljes erőből befékezték a kerekeket. A hatalmas motorok vörösen kavargó sűrű porfelhőt kavartak, ami a Condor mögött eltakarta a kifutópályát. – Figyelem, Dave! – mondta Hector a fedélzeti hangosbeszélőbe. – 800 méterre vagyunk onnan, ahol ki kell szállnotok. – A kifutópálya bal oldalát szegélyező táblákról olvasta a távolságot, ahogy felvillantak: 500 méter, 300 méter... – Dave Imbiss a vörös csapatával már elhagyta az ülését, és hátrament a csomagtérbe. Most a hátsó rámpa tetején tömörülve várakoztak. – Ha lemegy a rámpa, Dave, ne várjatok a parancsomra, hanem mindent bele! – Hector hangja hirtelen magasra emelkedett. Már az utolsó kétszáz méteren száguldottak a sánc felé, ahonnan a géppuskák dupla csövei úgy meredtek rájuk akár a hóhér szeme. Barnie gyakorlott szemmel méricskélte a hátralévő utat. Hector egy pillanatig azt hitte, hogy elszámította magát, és óránként hatvanmérföldes sebességgel fognak a homokzsákfalnak ütközni. Összeszedte a bátorságát, és ujjait az ülések karfájába mélyesztette. Az utolsó pillanatban Barnie teljes gázt adott a Condor jobboldali motorjainak, Nella pedig a baloldaliakat ugyanabban a pillanatban teljesen hátramenetbe tette. Mindketten egyszerre álltak rá a baloldali fékpedálra. A Condor éles 180 fokos fordulatot tett, és hatalmas rázkódással megállt, úgy hogy négy sugárhajtóművének fúvócsövei mindössze százméteres távolságról fordultak a gépágyúállások felé.

Még tíz másodperc erejéig Nella és Barnie továbbra is teljes erővel bömböltette a motort, de a kerekeket teljesen lefékezve megakadályozták, hogy a Condor továbbmenjen. A Condor egész törzse meglódult és bukdácsolt, mint valami csapdába esett vadállat, tiltakozva az elviselhetedenül kemény bánásmód ellen. A motorok fuvócsöveiből kiáramló gázok sebessége messze fölülmúlt bármilyen tornádót, közel állt a hangsebességhez. A kiáramló gázok lefújták az első sor homokzsákot a sáncfal tetejéről. Felkapták a homokot és a laza sódert a kifutópályáról, és apró golyókként lőtték őket hátra a homokzsákokból épült fal lőrésein kikémlelő géppuskások arcába. A gázsugár ereje aztán a nehéz fegyvert is hátralökte az arcukba, és nagy részüket megölte vagy megnyomorította. Ernyedt testüket a sánc belsejébe lökte, ahol végül a hátsó falnak csapódtak. – Kapcsold ki! – üvöltötte Barnie-nak Hector a sugárhajtómű mennydörgését túlkiabálva, és a pilóták vállára csapott, hogy megerősítse a parancsot. A motorok mennydörgése suttogássá halkult, a Condor pedig felhagyott a vad pörgéssel. – Hátsó rámpát kinyitni! – a viszonylagos csendben Hector szava hangosnak tűnt. – Vörös csapat! Indulás! Indulás! Indulás! – a parancsok feleslegesek voltak, de a pillanat hevében akkor is elkiáltotta őket. A Condor hasa alig több mint egy méterrel volt a föld fölött, ezért a rámpának nem kellett nagy utat megtenni ahhoz hogy földet érjen. Dave Imbiss szédületes iramban rontott át tizenkét fős csapatával a nyílt térségen a sánc felé. Átkúsztak a tetején, és egy banánfára mászó éhes majomcsapat gyorsaságával és ügyességével termettek a sánc belsejében. Hector parancsa úgy hangzott, hogy ne ejtsenek foglyokat, és ne hagyjanak életben mögöttük ellenséget; ezt azonban csendben tegyék. A sánc belsejében kevés ellenállásba ütköztek. A lövészek és segédjeik többnyire elvesztették látásukat és harcképtelenné váltak. Nagyrészük eddigre már teljesen elcsendesedett. Úgy hevertek szanaszét a sáncban, akár egy rossz gyerek rongybabái. Néhányan a homokos padlón fetrengtek, kínjukban nyöszörögve, és összeroncsolt arcukat kezükbe temetve. Egy, a tenyér élével mért karatés ütés elegendő volt, hogy örökre elhallgattassa őket. Az férfi, aki nyilvánvalóan a nehézfegyverzetű osztag

szakaszvezetője volt, még talpon volt. Kirontott egy halom lőszeresláda mögül, amelyek védelmében átvészelte a töréseken áttörő gázsugár fő löketét. Elérte a szűk ajtónyílást a sánc hátsó részén. Ekkor Dave Imbiss magasra emelte a nehéz bozótvágókést, amelyet jobb kezében tartott. Hátrahúzta a válla fölött, majd egész felsőtestének erejét beleadta a dobásba. A tíz centi széles penge másfél fordulatot tett meg a levegőben, és a lapockái között találta el a rohanó férfit, aki elvesztette irányérzékét, és beleszaladt a homokzsák-falba. Lassan lecsúszott a falon, miközben mindkét kezével megpróbált átnyúlni a válla fölött, hogy megragadhassa a kés nyelét. Aztán köhögött egyet, és vérsugár ömlött a szájából az előtte lévő homokzsákra. A keze az oldala mellé csuklott, ő pedig térdelve összegörnyedt, homlokát a földre szorítva, mintha imádkozna. Dave Imbiss mögé lépett és egyik csizmás lábát a nyakára tette, hogy egy helyben tartsa, miközben kihúzta a véráztatta pengét a húsából, és a halott ingének ujjába törölte. Közben halkan beleszólt a Birkin hangra bekapcsolódó mikrofonjába. – Itt a vörös vezér. Célpont biztosítva. Kicsit több mint két perccel az után, hogy a Condorból kiszálltak, már vége is volt az egésznek. A kifutópálya három kilométer hosszú volt. Ebből a távolságból sem Johnny Congo sem Carl Bannock nem láthatott semmit a kifutópálya távolabbi végén a kipufogógázok által felkavart porfelhőn keresztül, és nem is hallhatott mást, mint a Condor teljes sebességre kapcsolt motorjainak rövid mennydörgésszerű feldübörgését. – Rendben, kezdődik a második szakasz – konstatálta Hector. – Dave, tegyétek használhatatlanná a puskákat, amikhez hozzájutottatok, aztán húzzatok le a kifutópálya végére hátvédnek! A törésekbe szerelt géppuskák az amerikai hadsereg egykori ötven kaliberes Browningjai voltak, amelyeket Dave azonnal felismert. Gyorsan végigment a soron és mindegyikből kitépte a tölrénytár csúszó zárját. Egyenként odaadta a zárakat az embereknek, akik vele voltak. Azok kiszaladtak velük a sánc hátsó bejáratán, és messze behajították őket a tóba. Amint a puskákat hatástalanná tették, Dave egymástól jó nagy távolságot tartva sorba állította az embereit, és ebben az alakzatban

végkocogott velük a kifutópályán a három kilométerre lévő raktárépület felé. Az útnak még a negyedéig sem jutottak, mikor hirtelen kézifegyverek lövései dördültek előttük. *** A Condor nyugodtan visszagurult a kifutópályán a reptér főépülete felé, amely mellett a három parkoló jármű és Johnny Congo fogadóbizottsága várakozott. Hector szorosan az irányítófulke hátsó válaszfalához lapulva guggolt a pilóták mögött, ahol a pilótafülke szélvédőjén át nem lehetett észrevenni. Távcsővel vette szemügyre a reptéri épület és a homokzsáksánc fekvését. – Rendben, biztosan beazonosítottam Johnny Congót. Az a nagy fekete melák lesz, a fehér jármű tetején az erődtől jobbra. Az inge sötétkék, a nadrágja pedig krémszínű. Lehetetlen nem felismerni ezt a disznót. – A mikrofonjába beszélt, hogy minden parancsnok hallja. – Carl Bannock pedig ott áll a homokzsák-fal tetején, a gépágyúlőrések fölött. Harci táncot jár, és egy automata puskát lóbál a feje fölött. A kis szemétláda egy hosszú piros mintás köpenyt visel. Háziköntösnek látszik. Mezítláb van, mintha épp most kelt volna föl az ágyból. Teljesen be van lőve. Ne felejtsétek el, hogy ő a enyém! Hallottátok? – mondta vad hangon. – Egy egész tömeg van a parkoló járművek körül. Nehéz megmondani hányan vannak; talán ötvenen, vagy hatvanan, vagy akár százan is; mind Johnny cafkái és banditái. A kurvák mindenféle fura ruhákban parádéznak. A legtöbbjük majdnem meztelen, sőt, néhányan egészen anyaszült meztelenek, és mindenük kilóg mindenfelé. Rohadt nagy zűrzavar lesz, ha elkezdődik a lövöldözés. Ne legyetek finnyásak a járulékos veszteség tekintetében! Inkább essen el néhány ártatlan bámészkodó, mint, hogy az a két rémalak életben maradjon és tüzet nyisson ránk. Jo hangja hallatszott a fülhallgatóban: – Ezt nem is hallottam! Isten engem úgy segéljen, ezt meg se hallottam! Hector dühös grimaszt vágott rá, aztán elhallgatott, mivel a Condor közeledett a kifutópálya végéhez, a távolság gyorsan fogyott, és inkább azzal kellett foglalkoznia, hogy mérlegelje az esélyeket, és meghozza a végső döntéseit. Újra beszélni kezdett, mert jól tudta, hogy a két pilótán kívül csak ő látja, mi vár rájuk a kifutópálya végén. – A sánc felépítése pont olyan, mint azé amelyet Dave épp az imént foglalt el. Ugyanolyan

ötven kaliberes kétcsövű MG géppuskákkal vettek célba minket a lőrésekből. A jó hír az, hogy a lőrések fala túl hosszú ahhoz, hogy a fegyverek jobbra vagy balra fordulhassanak. A rossz hír az, hogy nem tudunk port fújni a lövészek arcába. Ha megint azt a kártyát próbáljuk kijátszani, az összes fickó, aki kívül esik a repülőgép okozta szélroham útjából, sűrű golyózáport fog ránk küldeni... – Hector hirtelen elhallgatott, mert valaki finoman megérintette a vállát, és gyorsan hátranézett. Jo ált szorosan mögötte. Egészen mostanáig észre se vette, hogy elhagyta helyét, ahol addig ült – a lehajtható ülésen a konyhában. – Figyelj rám, Hector! – hívta fel a figyelmet. – Miért nem használjuk pajzsként azt a raktárépületet ott? – Előre mutatott az irányítófülke szélvédőjén át. Ha Barnie végiggurul a Condorral az taxi úton a raktár balkéz felőli oldalára, elrejtőzhetünk Johnny Congo elől, amíg a többi rohamcsapat ki nem száll. Johnny továbbra is azt fogja gondolni, hogy egy csomó szaftos kis call-girl vagytok, amíg üvöltve elő nem törtök a raktárépület mögül. Hector egy pillanatig csak bámult rá, és csendben szidta magát, hogy nem jött rá a megoldásra olyan gyorsan, mint ő. – Jó kislány – mondta – Jövök neked még eggyel. – Majd ismét a pilótákhoz fordult. – Barnie, hallottad, mit mondott a hölgy. Húzz el egyenesen a sánc mellett! Bújtass be minket a raktárház mögé amilyen szorosan csak tudsz! Aztán azonnal engedd le a rakodó rámpát. Hagyd bekapcsolva mind a négy motort, és állj készen a menekülésre, ha balul ütne ki a dolog! – Majd halkan ezt mondta a hangosbemondóba: – Figyelem, mindenki! Már csak percek vannak hátra a kezdetéig. A reptér főépületei mögött fogunk megállni. Védve leszünk az ellenséges tűztől, amíg kiszállunk. Fehér és Fekete csapat, menjetek hátra oda, ahol a kiszálltok, most! Megveregette Barnie és Nella vállát: – Íme, ott a biztos bunker a Condor számára – mutatta meg nekik. – Vigyétek oda ezt a vén csotrogányt, és maradjatok ott, amíg el nem húzunk innen! Most megyek. Viszlát! Maradjatok a feneketeken! Majd jövünk. – Jó vadászatot, Hector! – felelte Nella, ő pedig sarkon fordult és kilépett a pilótafülkéből. A konyhában csak azért állt meg, hogy megölelje Jo Stanley-t és megcsókolja nyitott ajkait. Aztán belesuttogta

a szájába: – Imádlak, de most az egyszer, kérlek, tedd, amit mondok. Maradj itt és ne gyere utánam! A világ odakint veszélyes. Azt akarom, hogy még vagy ötven évig velem legyél. Magára hagyta, és hátra szaladt az üres utastéren keresztül. Az emberei már elfoglalták helyüket a hátsó rámpánál. A nyitott elválasztó ajtón át követte őket a csomagtérbe. Paddy fekete csapata a raktér jobb oldalán gyülekezett. Paul a fehér csapatot a baloldalra állította. Miközben Hector a sorok között a raktér végébe sietett, utoljára ellenőrizte a felszerelését. Terepszínű kevlar golyóálló mellényt, és ugyanabból az anyagól való sisakot viselt. Mindkettő képes több lövés ellen is védelmet nyújtani, amit a NATO-nál rendszeresített kézifegyverekből adnak le. A Velchro-kapcsokkal a mellényéhez erősített Molle-zsebekben két M84-es villanógránát lapult, valamint húsz póttár; mindegyikben a gépfegyverébe való negyven sorozat 9 mm-es Parabellum töltény. A zsebet tartó elülső kapocsban egy apró titkos zseb is volt. Éppen csak akkora volt, hogy egy Hypnos kábító injekciós tű beleférjen Dave Imbiss piszkos trükkjeinek tárházából. Fő fegyveréül egy Brugger és Thommet MP 9-es gépfegyver volt nála. Szerette, mert kicsi volt, könnyű, egyszerűen kezelhető és hihetetlenül pontos. Hüvelykujja egyetlen pöccintésével tudott a sima lövésről percenkén 900 golyós sortűzre váltani. Rövid csöve ellenére a tetejére szerelt optika lehetővé tette, hogy ötven méteren belül belül öt lövésből néggyel biztosan eltaláljon visszakézből egy tyúktojás nagyságú célpontot. Hector a rakodórámpa végéhez ért, ahol Paddy meg Násztya várakozott, mint a Fekete Csapat vezére, és halkan így szólt hozzájuk: – Barnie a reptér másik végén a raktárépület mögött tesz le minket, tehát eleinte az el fog minket takarni Johnny Congo és a bal fékjeitől. Amint kiszállunk, szét fogunk válni. Én jobbra viszem a csapatomat, és a homokzsák-sánc mögött fogok felbukkanni, a hosszabb úton mentek végig a raktárépület meg a barakkok mögött, hogy a hátukba kerüljetek. Én a saját oldalamon majd lefoglalom őket, amíg rájuk nem támadtok hátulról. Közösen kell megakadályoznunk, hogy a hegy teteje felé vonuljanak vissza. Mindig tartsátok észben, hogy csak Carl és Johnny miatt vagyunk itt, nem azért, hogy teljes győzelmet arassunk! Amint azt a kettőt kicsináltuk, elhúzunk innen a fenébe. Ha arra kényszerülünk,

hogy kövessük őket a kastély útvesztőjén keresztül, nekünk is lesznek veszteségeink. – Erről ne is beszéljünk! – morogta Paddy. – Az én csapatom indul először. Amint elmentünk, ti is kiszállhattok. – Hector lazán belebokszolt Paddy karjába – Kéz- és lábtörést! – vigyorgott rá. Paddy visszavigyorgott. Mindkettőjüket felvillanyozta vérük pezsgése, és a halálos veszedelem heves izgalma, amely ismét küzdelemre sarkallta őket. Hector elfordult, és Paul Stowehoz, a Fehér Csapat parancsnokához lépett a raktér másik oldalán. A Condor olyan hirtelen rántással állt meg, hogy majdnem fenékre ültek tőle. A hátsó rakodórámpa megindult lefelé, de olyan kínzó lassúsággal, hogy Hector nem tudott úrrá lenni a türelmetlenségén. – Utánam, – vakkantott Paulra, – azzal fölszaladt a mozgó rámpán és fejjel előre kiugrott a szűk nyíláson. Nyolclábnyit esett, mire földet ért odakint, esés közben átfordította a testét, és talpra érkezett, mint a macska. A lába fogta fel az ütést, majd előrebukdácsolt a raktárház sarka felé. Hallotta, ahogy az emberei földet érnek mögötte, és a nyomában trappolnak, de egy pillantást sem vesztegetett rájuk. A sarokhoz ért, és a falhoz lapult. Nyugodtan lélegzett, de érezte, hogy a szíve úgy ver, akár egy versenyautó szépen hangolt motorja. Mikor kikukucskált a fal sarka mögül, a látása olyan tiszta volt és éles, mint egy puska célkeresztje. Nagyon kevés dolog változott az alatt a néhány perc alatt, mikor utoljára látta; Johnny még mindig a Rover tetején állt csípőre tett kézzel. A jármű körül fegyveresek és kiskorú kurvák zűrzavaros hordája csoportosult. Legtöbben döbbenten bámultak abba az irányba, amerre a Condort eltűnni látták a raktárépület mögött. A thai játékszerek közül néhányan még mindig tapsoltak és táncoltak, az egyik félmeztelen lány azonban a Rover oldalának támaszkodva éppen bő sugárban hányta ki a folyadékot, amit megitattak vele. A sáncban lévő géppuskások otthagyták fegyverüket és felmásztak a fal tetejére, hogy a homokzsákok fölött arra kukucskálhassanak, ahol ő állt. Mindezek ellenére Carl Bannock bizarr alakja volt az, ami azonnal magára vonta Hector minden figyelmét, ahogy még mindig a fal tetején egyensúlyozott. Már nem táncikált, de a többiekkel ellentétben félig hátat fordított Hectornak és Johnny Congónak kiabált:

– Most meg mire játszik az a hülye seggfej Jurij Volkov – ordította. Észre sem vette Hector rá szegeződő tekintetét. A távolság ötven méternél kevesebb volt. Hector az egyik legaranyosabb kis lőfegyvert tartotta a kezében, amit valaha is elsütött. A legtisztább célpont tárult elé, amelyet a háború ingatag istenei valaha is felkínáltak Hectornak. Az az ember, aki miatt idejött, hogy megölje, teljesen ki volt szolgáltatva neki. Csupán egyetlen megfontolás tartotta vissza attól hogy megtegye: Carl szemébe akart nézni, mikor meghal. Érezni akarta a mindent elsöprő rettenet avas szagát utolsó leheletében. Azt akarta, hogy az utolsó dolog, amit Carl életében hall, annak az asszonynak a neve legyen, akit Hector szeretett. A végső percben Hazel nevét akarta fülébe súgni, hogy az a név a pokol fenekéig kisérje Carlt. Amig tétovázott, a pillanat lassan elillant. Már elkezdte felemelni a fegyverét, Johnny Congo azonban hirtelen mennydörgő hangon azt üvöltötte: – Gyere le a falról, Carl, te hülye fasz! Ez csapda! Nem Jurij van azon a rohadt gépen! Hector Cross az! – Vadállati ösztönei olyan pontosan voltak hangolva, hogy Johnny Congo megszimatolta a veszélyt. Carl nem engedelmeskedett azonnal a figyelmeztetésnek; ott maradt megbabonázva. Hector előtt még nyitva állt a lehetőség, de most már kezdett elszállni. Gyorsan, de könnyedén felemelte a puskát, és egy ötös sorozatot lőtt ki. A fegyver olyan kevéssé rúgott vissza, hogy az optikai lencse által felnagyítva láthatta, ahogy a golyók célba érnek. Carl lábára célzott, hogy helyhez szegezze, de ne ölje meg. A golyók közül kettő célt tévesztett. Látta, hogy az egyik egy kis porfelhőt kavar, messze a leszállópályát övező kerítésnél. A másik eltévedt golyó a háttérben öklendező thai nőt találta el, miközben a hányingertől öklendezve neki támaszkodott a Rover oldalának. A fejét kellett, hogy érje a golyó, mert úgy roskadt össze, mintha csak egy csapóajtó nyílt volna ki a lába alatt. A másik három golyó ott találta el Carlt, ahova Hector célzott. Az egyik meztelen bal lábának bokaízületébe fúródott. A bemeneti szög alapján Hector úgy becsülte, hogy a lábközépcsontok rendszerét zúzta szét, ott, ahol az odáig futó szárkapocs- meg sípcsonthoz kapcsolódtak. A másik két golyó kicsit feljebb találta el, mivel a visszarúgástól a

puska felemelkedett Hector kezében. Carl két lába tökéletesen párhuzamos volt egymással, ezért amikor a golyók átfuródtak a bal lábán, továbbmentek, és a mögötte lévő jobbat is eltalálták. Carl mind a két lábában csontot törtek. A két lába egyszerre csuklott össze alatta, és hanyatt esett. Lebukfencezett a sánc hátsó falán, és kikerült Hector látóteréből. Johnny Congo ugyanolyan gyorsan tűnt el a fehér jármű tetejéről, csak ő leugrott. Hector még hallotta a hangját, amint szuahéliül parancsokat ordít Sam Ngewenyamának. Hector Kelet-Afrikában nevelkedett, ezért folyékonyan beszélte ezt a nyelvet. Megértette, hogy Johnny azt parancsolja Samnek és az embereinek, hogy kapják el a thai kurvákat, és használják őket védőpajzsként a támadók eltérítésére. Amint Carl a fal mögé zuhanva eltűnt a láthatárról, Hector előreszaladt, Paullal és a fehér csapat többi tagjával szorosan a nyomában. Mikor kibukkant a sáncfal sarkánál, látta, hogy Johnny a karjában Carllal a bandájával körülvéve teljes visszavonulót fúj a három leparkolt kocsi felé, magukkal vonszolva rúgkapáló foglyaikat. Johnny Congo martalócai mind a nilotikus törzscsaládba tartozó emberek voltak. Pusztán származásuknál fogva szinte minden más embernél magasabbak voltak. Minden olyan emberre, aki száznyolcvan centinél alacsonyabb volt, olyan lenézéssel tekintettek, mint valami visszamaradott törpére. Vállukkal és fejükkel is az apró termetű keleti foglyok fölé tornyosultak, akik mögött menedéket kerestek. Johnny Congót és azt a testet is eltakarták, amelyet a Range Rover felé cipelt. – A fejüket vedd célba! – mondta Hector Paulnak. – Magasra célozz, és igyekezz nem eltalálni a kis sárga buzikat! A visszavonuló arcvonal közepén álló Sam, Ngewenyama volt a legmagasabb köztük. Hector farkaszemet nézett vele. Sam pedig látta,ahogy a kis B&T kézi gépfegyver Hector kezében felemelkedik. Megpróbált gyorsabb lenni, és fél kézzel a levegőbe lódította nehéz puskáját. Az AK 47-es, a régi orosz kalasnyikov, közismerten hajlamos magától automatára kapcsolni. Ezt fél kézzel majdnem lehetetlen irányítani. A ketségbeesett Sam szerencsétlenségére, a meztelen átoperált, akit a másik kezével megpróbált fogva tartani, a legfontosabb pillanatban kibillentette Samet az egyensúlyából. Az első sorozata csak a port verte fel Hector lábánál, de hozzá sem ért. Egy másodperc töredékével később Hector egyetlen lövéssel válaszolt, amely a

homlokán találta el Samet, fél hüvelykkel az orrnyerge felett. Egy pillanat alatt hosszú végtagok kusza csomójává csuklott össze. Hector le sem engedte a fegyverét, hanem végigsöpört vele a visszavonuló katonákon. Három újabb lövést adott le gyors egymásutánban, a védetlenül hagyott fejekre célozva. Minden egyes lövés után görcsös rúgkapálás és vergődés közepette lehanyatlott egy katona. A legalacsonyabbikuk a sor végén állt, Hectortól a legtávolabb. Durva és lapos vonásait himlőhelyek éktelenítették. A kis sárga lány, akit pajzs gyanánt maga elé tartott, kitépte magát a szorításából és elviharzott, ezért mindkét keze felszabadult, és könnyűvé tette a célzást számára. Eleresztett egy sortüzet a géppisztolyából. A Crossbow mindkét emberét eltalálta, akik Paul Stowe mellett álltak, és azok elestek. Hector megfordult, és keresztüllőtt a résen, ami utánuk maradt. A sebhelyes arcú elejtette puskáját, és mindkét kezével torkát szorongatva hátratántorodott. Majd hanyatt vágódott, még mindig a torkát szorongatva. Hector ismét az előtte álló banditák felé fordította figyelmét. Rövid sortüzet adott le, mielőtt az utolsó sorozatot kilőtte volna. Levette az üres tárat, mielőtt azonban egy újat tett volna be, a fegyveresek előtte álló sorfala feloszlott és szétspriccelt. A legtöbben azonnal Paddy fekete csapatának karjába szaladtak, amelyek éppen a raktár épületek mögül indultak rohamra. Hector keserűen elmosolyodott bekerítő hadművelete sikerén, és Paddy-re bízta, hogy elbánjon a túlélőkkel. Ismét minden figyelmét arra a két férfira fordította, akik miatt ide érkezett, hogy megölje őket. Látta, hogy visszavonuló embereinek fedezékében Johnny, Carllal a karjában, futva már elérte a Rovert, és át is vitte Carlt a kocsi túloldalára. Behajította a hátsó ülésre, majd visszarepült a vezető oldalára, hogy a volánhoz üljön. Hector megpróbált pontosan rá célozni. Most azonban a raktárház mögötti barakkok lakói, akik pánikba estek a kiabálás és a lövöldözés miatt, kiözönlöttek az épületből, mint a gyilkos darazsak által megtámadott hangyák a fészkükből. Paddy emberei szorosan a nyomukban termettek még vadabb fejetlenséget okozva közöttük, míg végül fejjel a banditáknak és a rémült thai kurváknak rohantak, akik

éppen Hector emberei elől próbáltak menekülni. Ez a megbolydult embertömeg elviharzott Hector előtt, közte és a célpontja között, úgy, hogy Hector nem tudott célozni. Hector előre szaladt, megpróbálta a hisztérikus bennszülött nőket és visítozó porontyaikat elsöpörni az útjából. de látta, hogy már nem lesz képes megakadályozni, hogy Johnny Congo elmeneküljön a Roverrel. Johnny már kinyitotta az ajtót, és lesunyta a fejét, hogy felmásszon a vezetőülésbe. Hector a vallával félrelökött egy fekete asszonyt, akinek a csecsemője a hátára volt szíjazva. Majd elsütötte a géppisztolyt. A teljes tárat Johnnyra ürítette, látta, ahogy a golyók a Rover oldalának csapódnak, bezúzzák az ablaküvegeket és leverik a festéket. De most is igaznak bizonyult, hogy a gazembereknek mindig szerencséje van. Johnny sértetlenül ült a volán mögött, mikor Hector fegyvere már üres tárral kattant. Johnny bedurrantotta a motort, és felpörgette a kerekeket, amik nagy port vertek fel. Mikor a súlyosan megpakolt kerék talajt fogott, a Rover elsüvített az úton a reptér kapuja felé. Hector a két elhagyott kétéltű csapatszállító közül a legközelebbihez szaladt. Felkúszott az acéllétrán az ormótlan masina hajó-fedélzetére, majd előreszaladt az orrban lévő páncéltoronyban lévő vezetőülésbe. Hirtelen hatalmas kő esett le a szívéről, mikor meglátta, hogy a kulcs még mindig a gyújtásban van a műszerfalon. A nagy erejű diesel-motor még meleg volt, és pöccre beindult. Majd ritmikusan dübörögni kezdett, kék füstöt eregetve a feje fölötti megemelt kipufogócsövön. A háta mögött Paul Stowe is felvezényelte embereit a létrán a fedélzetre. Hector látta, hogy négyen hiányoznak közülük, de előre tudta, hogy mindenképpen lesznek áldozatok. Kiverte hát a dolgot a fejéből, és felpattant a vezetőülésre, miközben integetett és kiabált Paddy-nek és Násztyának. Észrevették, és futva hozták a csapatukat, miközben elsöpörték az összezavarodott fekete nőket és gyermekeiket az útjukból. A hátuk mögött Johnny megfutamított haderejének maradványai teljesen meghátráltak. Nagy részük még a fegyverét is elhajította és az őserdő fedezékébe menekült. A reptérnek azon az oldalon csupán egyetlen kapuja volt, de annak a nyílását is eltorlaszolta a tolongó tömeg. A távolság sokkal nagyobb volr annál, hogy a kis géppisztollyal pontosan lehessen lőni. Hector ennek ellenére rájuk ürített egy egész

tárat, hogy gyorsabb menekülésre bírja őket. Magasra célzott, hogy a távolságot ellensúlyozza. Senkit sem látott elesni közülük, de sokszoros igyekezettel és még hangosabb sikoltozással menekültek tovább. Paddy volt az első a csapatából, aki felért a létrán a csapatszállító belsejébe. Odakiáltott Hectornak: – Mi történt Johnnyval és a szeretőjével? Hova tűnt az a két szemétláda? – Ott vannak! – kiáltott vissza Hector, és előremutatott a reptér körüli kerítés kapujára, éppen mikor a fehér Rover kirontott rajta. – Húzzunk bele, az Isten szerelmére! Simán meglépnek előlünk! Paddy emberei közül hárman még mindig az acéllétrán lógtak, amikor Hector sebességbe kapcsolt, és elindult az úton a reptér kapuja felé. Látta, ahogy Dave Imbiss gyors iramban elvezeti csapatát a kifutópálya távolabbi végén a raktárépület meg a barakkok irányába. Mikor Hector egy vonalba ért velük, lekanyarodott az útról, megállította a csapatszállítót, és felállt az irányítótoronyban. Hátranézett, és látta, hogy Barbie már elindult a Condorral a bunker felé. Odakiáltott Davenek a kifutópályán keresztül: – Menjetek hátra, és őrizzétek a Condort, amíg vissza nem jövünk! Felkergetjük oda Johnny-t! – a kastély felé bökött. Dave integetett, és kiabált, hogy megértette. Hector visszahuppant a vezetőülésre, gyorsított és kiszáguldott a kapun, majd elindult a csapatszállítóról a kastély felé vezető úton. Maguk előtt látta a fehér Rover porát. Már majdnem félúton járt a csúcs felé. Paddy, Násztya és Paul óvatosan előre araszolt a kapaszkodókba fogódzva, mivel a fedélzet ingadozott és bukdácsolt, alattuk. Hector háta mögé tömörültek. A műszerfalon levő sebességmérő szerint a járművel eszementnek számító óránként negyven mérlöldes sebességgel száguldott a kanyargós, szűk úton. de senki sem tiltakozott. Komoran kapaszkodtak. – Hány embert vesztettetek, Paddy? – tudakolta Hector, miközben nem vette le a szemét az útról. – Hárman estek el – felelte Paddy. – Mögöttünk a barakkban volt egy disznó, akinek volt egy orosz géppisztolya. Elengedett minket maga előtt, aztán hátulról tüzet nyitott ránk. – De én elintéztem. – Násztya arcára elégedett kifejezés ült ki. – És

egyik sebesültünk se halt meg. Mind járóképesek. Visszaküldtem őket a gépre. – Ügyes lány vagy, Nazzy – dicsérte meg Hector, majd a válla fölön Paul Stowe-ra pillantott. – Mi hogy állunk, Paul? – Sajnálattal kell jelentenem, uram, rosszabbul, mint Paddy – felelte Paul. – Négy emberünk megsebesült. Az egyik biztosan meg fog halni, talán ketten is. Hector mélyebbre bukott az irányítótoronyban, mert egy golyózápor söpört ropogva és csörömpölve végig a jármű karosszériáján. A többiek hasra vágták magukat a fedélzeten és a kocsi páncélozott oldalának fedezékébe kuporodtak. – Ez meg honnan a fenéből jött? – tudakolta Hector. – Odafönn a várfalon van egy csomó pasas – felelte Paddy. – Ennek a vén csotrogánynak ellen kellene tudni állnia a kézifegyvereknek. De imádkozzatok, hogy azoknak odafönn ne legyen rakéta gránátjuk vagy egy pár ötven kaliberes gépágyújuk! – Az imádkozást meghagyom nektek. Azt én nem szoktam csinálni vezetés közben. – Hector továbbra is az utat figyelte, miközben változatlan sebességgel bevette a következő kanyart a behemót masinával. Óriási porfelhő támadt a nyomában. – Ahogy te vezetsz, azoknak a pasasoknak már nem is lesz szükségük rakétagránátokra – szólt Násztya szigorúan. Egyik kezével szőke fürtjeire erősen rászorította a kevlar sisakot, a másikkal pedig Paddy vállába kapaszkodott. Mint mindig, most is könnyed csipkelődéssel palástolták zsigeri félelmüket. Ebben a pillanatban a bástyákról automata puskákból akkora sortűz zúdult rájuk, mint egy trópusi monszunvihar. Mintha egy eszeveszett dobos verte volna a páncélzatot, majd a golyók gellert kapva csikorogva lesüvítettek róla. Feltépték az útburkolatot is, így a felvert por és a röpködő golyók sűrű felhőjében folytatták útjukat. Hector a csapatszállító páncélzatán a vezető számára hagyott résen kitekintve egy pillanatra még látta, ahogy Johnny Roverje a fejük fölött eltűnik a várkapuban. Csúnyán elkáromkodta magát, mikor látta, hogy a várkapu becsapódik mögötte. A következő útkanyarulatból már nem láthatta a vár főkapuját, de a magasabban fekvő várfalról még mindig tüzeltek rájuk. A süvítő golyózápor közepette Hector beleszólt a Birkinje hang

hatására automatikusan bekapcsolódó mikrofonjába: – Jo! – Teli torokból kellett kiabálnia ahhoz, hogy a lány hallja, amit mond. – Jo Stanley, hallasz? – Hát persze! – felelte a lány. – De az isten szerelmére, mi ez a hangzavar? – Csak egy pár eltévedt szőlőszem, ahogy Napóleon mondta annak idején. Most fontosabb, hogy látjátok-e Emmával Johnny-t meg Carlt? Kereket oldottak – mondta Hector. – Bevették magukat a kastélyba. – Igen – mondta Jo –.Emmának van róluk képe az egyik kamerájából a kastélyban. A két célpont épp most érkezett az udvarra egy fehér kocsival. Johnny kihúzta Carlt a hátsó ajtón keresztül, és most épp felcipeli a lépcsőn a főépületbe. Ciarl szemmel láthatólag megsebesült, Emma hallja, hogy nyögdécsel, és látja, hogy vérzik. – Naná, hogy megsebesült, – mondta Hector komoran. – ellőttem mind a két rohadt lábát. – Úristen! – Jo hangja elborzadt suttogássá halkult. – Csak nem azt gondoltad, hogy azért jöttünk, hogy rabló römit játszunk vele? – mordult rá a férfi. Most csinált ilyet először, de a nő túlérzékenysége a csata közepette, miközben saját emberei sebesültek és haltak meg, nagyon feldühítette. – Ez most már nem játék! Itt embereknek esik baja! Szedd össze magad, asszony! Miközben beszélt, átkormányozta a kocsit az utolsó hajtűkanyaron, és mikor kinézett belőle, látta, hogy a kastély már csak háromszáz méternyire van előttük. A nehéz fakapu szorosan zárva volt. Az út most majdnem egy vonalban futott a várfallal, és olyan közel volt hozzá, hogy takarásban voltak a falakon sorakozó ellenség elől. Az utolsó sortűz hirtelen abbamaradt. A viszonylagos csendben Hector ismét beleszólt a Birkin mikrofonjába: – Jo, itt vagy még? – Igen, itt vagyok, uram. – A lány hangja olyan fagyosan csengett, akár a zúzmara. Úgy látszik, nem vette félvállról a rendreutasítását. „Isten mentsen az efféle éretlen duzzogástól és hisztiktől, mikor más dolgunk van!” – gondolta, de gondolatait megtartotta magának. A hangja azonban ugyanolyan hideg volt, mint a lányé, mikor beleszólt a mikrofonba: – Tud Emma adattal szolgálni a helyőrség erejére vonatkozólag?

– Igenis, uram! Parancsnok úr! – felelte Jo. – Emma azt állítja, hogy Carlon és Johnny-n kívül az ellenség létszáma a kastély területén huszonhárom fő. Ebből tizenöten a bástyákon vannak. További öten a főkapuban. Az utolsó három Johnny-val van, segítenek neki cipelni azt a férfit, akinek ellőtted a lábát. – Vettem és megértettem az üzenetet. – Hector elengedte a lány csipkelődését a füle mellett. A hangneme semleges volt, a gondolatai azonban nem. „Nem kellett volna magammal hoznom őt erre az útra. Nem a fejemmel gondolkoztam. A szerv, amelynek a parancsát követtem, jóval lejjebb helyezkedik el a testemben.” Nem nézett a sebességmérőre, ahogy a várkapu felé közeledtek, hanem jobb lábával beletaposott a gázpedálba, miközben egyenesen nekihajtott. Most már olyan közel járt, hogy tisztán ki tudott venni három lőrést magán a kapun és két másikat két oldalt a kő tartóoszlopokon. Mindegyik résből egy-egy automata puska csöve kandikált ki, amelyet a túloldalról az őrök egyenesen rá irányítottak. Újabb sortűz záporozott a csapatszállító orrara, és Hector azon kapta magát, hogy a jármű elülső páncélzatának szűk kémlelőlyukán át egyenesen az ellenség szikrázó puskacsöveibe bámul. Csak alig néhány másodpercig kellett kiállnia ezt a golyózáport, akkor ugyanis frontálisan nekivezette a csapatszállítót a szálfa-kapunak. A kaput az ománi szultán emelte háromszáz évvel ezelőtt. A századok során kiszáradt, és a nap is kiszívta. A kovácsolt vasból készült csuklópántokat megette a rozsda. A vén kapu nem bírt ellenállni a hatalmas páncélozott jármű erejének és ripityáva tört. A macskaköves udvart beborították a deszkacsonkok és szilánkok. A kapu mögül a lőréseken át tüzelö három őrt agyon nyomta a rájuk zuhanó hatalmas súly. A kétéltű monstrum áthajtott a kapu roncsain és bedübörgött a négyszögletes nyitott udvarra. Hector az udvar közepén állt meg vele. A két életben maradt őr elhagyta a helyét a lerombolt kapu két oldalán, és a kastély főépületének nagycsarnokába vezető lépcsősor felé rohant. Hector gyorsan felállt a páncéltoronyban, és két gyors sorozatot adott le. Az egyik őrszem tüstént összeroskadt és elterült. Úgy hevert ott a lépcső alján mozdulatlanul, mint egy rakás rongy. A másik még feljutott

a lépcső tetejére, mielőtt Hector lecsapott volna rá. Egy teljes sorozatot eresztett belé. Az őr összegörnyedt, amikor a golyók végigszántottak zubbonya hátán. Aztán összeesett, lebukfencezett a lépcsőn és elesett társa mellé zuhant. Már ő sem mozdult. Hectoron egy pillanatra átfutott az a gondolat, hogy bár Emma Houstonban a kameráin keresztül talán láthatta ezt a gyors kivégzést, a Condor fedélzetén ülő Jónak semmiképp sem számolhatott be róla. Ők ketten ugyanis csak rövidhullámú rádión érintkeztek egymással. Ettől megkönnyebbült. Jo érzékeny idegeit már az eddigiek is épp eléggé megviselték. – Paddy, vetted Jo üzenetét? – Minden szót. – Most üldözőbe veszem Johnny-t és Carlt. – Rendben, Heck. – Menj fel a csapatoddal a várfalra és intézzétek el azt a tizenöt gorillát! Már nem sokáig lesznek ott. Lehet, hogy lejönnek, hogy szembeszálljanak velünk. Bár az a legvalószínűbb, hogy már szaladnak is a fák közé, mint a bajtársaik tették odalent. – Bízd csak rám őket! – mondta Paddy, és egy parancsot vakkantott a csapat megmaradt tagjainak, akik a csapatszállító acél védőkorlátja mögött guggoltak: – Hozzám, fiúk! – Talpra ugrottak. Hector futólag rávigyorgott Násztyára: – Ami téged illet, halálos Cárnőm, ne légy kapzsi! Hagyj nekünk is egy kicsit a termésből! Násztya gőgös pillantást vetett rá, ahogy szokta, majd így felelt: – Ne marháskodj, Cross! Marhaságokat nekem muszáj mindig mondanod, mintha lennék kisbaba? – Stressz helyzetben Násztya angolsága mindig megroggyant egy kissé, és hajlamos volt összezavarni a szórendet, vagy, mint az oroszok, elhagyni a névelőt. Sarkon fordult, átugrott a csapatszállító oldalán, és éppen Paddy mögött ért földet. A férfi és a nő futva vezette a fekete csapatot a lépcső aljához, ahol a két halott őr hevert. Hector ismét beleszólt a Birkin mikrofonjába: – Jo, kérlek szépen, kérdezd meg Emmát, tud-e nekem újabb felvilágosítást adni Johnny és Carl hollétéről? Kérlek szépen, vedd figyelembe, hogy azt mondtam, kérlek szépen – nyújtotta oda a

békepipát. – Kérlek szépen, várj egy percet, Hector, és vedd figyelembe, hogy én is hasonlóképp válaszoltam – a hangjában mosoly bujkált, és a keresztnevén szólította. Hamarosan ismét vonalban volt: – Hector? Emma látja őket a képernyőn. Lementek a B szintre, a központi konyha és a pincében lévő raktárak alá. Az ötös számú gépesített védelmi rendszerben vannak, keletre mennek benne egy kis hátsó kapu felé amely a tó fölé nyílik. Még mindig öten vannak egy csoportban. – Köszönöm. Jo. Már a nyomukban is vagyunk. Bekapcsolva hagyom. – Szóra sem érdemes, Hector. Bekapcsolva hagyom. – Ez legalábbis fegyverszünetnek, ha nem egyenesen békekötésnek hangzott. Hector tovább nem foglalkozott a kérdéssel. Leugrott a csapatszállítóról, és emberei élén bement a kastélyba. Alig hogy belépett a nagyterembe, Hector észrevette a vérnyomokat, amik az utat mutatták. A fényes csempéken csak itt-ott volt egy-egy vércsepp. Johnny biztos megpróbálta érszorítóval elállítani a vérzést. – Helyes! – gondolta Hector, miközben követte a nyomokat. – Nem akarom, hogy ez a mérgezett kis disznó elvérezzen, mielőtt még a kezem közé kaparinthatnám. Bár Emma megmondta nekik, hogy a tömlöcbe vezető úton nem kell támadásra számítaniuk, ösztönösen úgy mentek előre, hogy folyamatosan biztosították egymást. Ez már a vérükké vált. Míg Hector egy négyfős csapattal előrenyomult, Paul a csapatával fedezékbe húzódott és onnan fedezte előrenyomulásukat. Mikor Hector biztos helyre ért, a földre lapult, és jelezte Paulnak, hogy menjen előre. Egymást felváltva átugorva gyorsan keresztülmentek a termen, és elindultak lefelé a tömlöcbe vezető, csigalépcsőn. Mikor az elől járó csapat leért egy-egy szintre, megállt, és megvárta, amíg a mögöttük jövők előre mennek. Keresztülmentek a konyhán és folytatták útjukat lefelé, míg végül eljutottak a tömlöc-labirintusig. Mikor itt megálltak pihenni, a távolból hallottak, ahogy magasan fölöttük a várfalon puskák ropognak. Csak rövid ideig tartott, aztán megint súlyos csönd állt be. – Emma azt mondja, Paddy találkozott az ellenséggel a bástyákon – mondta Jo Hectornak a Birkinben. – Szétverte őket, és megtisztította a

terepet. A túlélők hanyatt-homlok kereket oldottak. Hátulról biztosítva vagy, Hector. – Köszönöm, Jo. – Hector a lány iránti neheztelés utolsó maradványát is legyűrte magában. – Légy szíves, tudasd Paddy-vel a következőt! Jöjjön utánunk a tömlöcbe, és csatlakozzon hozzánk, amilyen gyorsan csak lehet. Elképzelhető, hogy szükségem lesz a segítségére. – Vili, Hector! – Most légy szíves mondd meg, hogy hol vagyok én. – Hectornak pontosan a fejében volt a terület térképe, mivel nagyon alaposan áttanulmányozta a rajzokat, amelyeket Ronnie Bunter és Jo szerzett Andrew Moorcrofttól. Most azonban tizenöt méterrel voltak a föld alatt, és egyetlen fénysugár sem hatolt le a kő-labirintusba. Hectornak semmi támpontja nem volt, hogy elhelyezze magát a fejében lévő térképen. Nem merte jelezni a helyzetét az ellenségnek azzal, hogy a kevlarsisakba épített lámpát bekapcsolja. Csupán a fegyvere célkeresztjébe épített ultraibolya-lámpával tudta pásztázni maga előtt az utat. A lámpa segítségével látta Carl vérnyomainak fluoreszkáló fényét, amelyet a kőkockákon hagyott. Ez a nyom egyszer csak megszakadt, de Hector most azokat a nyomokat követte, amelyeket Johnny és emberei hagytak a padló kőkockáin csizmájuknak Carl vérétől piszkos talpával. A vaksötétben Hector emberei szorosan a nyomában haladtak, és úgy tartották fenn vele és egymással a kapcsolatot, hogy mindenki az előtte lépkedő vállára tette a kezét. Houstonban Emma a számítógép mellől a tömlöcben elhelyezett kamerák segítségével követte a előrenyomulást. Minden kamerában volt egy infravörös érzékelő is, amely tisztán kirajzolta az emberi test altal kibocsátott hőképét. Ugyanezeknek a kameráknak segítségével azt is pontosan látta, hogy éppen merre jár Johnny az embereivel. Jo suttogó hangja, amelyet Hector a fülhallgatóján keresztül hallott, pontosan megmondta neki, hogy hol van, és merre kell mennie. Olyan sebesen közeledtek Johnny felé, hogy most mar látták maguk előtt, ahogy zseblámpája fénye visszaverődik az alagút faláról. Aztán hirtelen még ez a halvány fény is kihunyt. – Rossz hírek érkeztek Emmától – suttogta halkan Hector fülébe Jo. – Azt mondja, Johnny elérte a rejtekhelyet, és eltűnt. Emma teljesen

elvesztette őket szem elől. Hector tudott a búvóhely létezéséről, és számított rá, hogy ez fog történni. Ennek ellenére egész belsejében megremegett a csalódástól. A búvóhely belső kialakítását egyáltalán nem ismerték. Carl és Johnny csak az után építette, hogy Emma már eljött Kazunduból, így nem volt rá módja, hogy ide is felszerelje a kameráit. De azért lehallgatta, ahogy Johnny és Carl a búvóhely építéséről beszélgetnek. Innen tudta, hogy minek nevezik. Végighallgatta, amint megtervezték legvégső menedéküket. Magukat a munkálatokat is követte. Az egyik kamera véletlenül pont úgy helyezkedett el, hogy arra a falszakaszra nézett, amelybe Carl és Johnny a bunker bejáratát vágatta. Pusztán a kialakítására fordított idő és a munkások által elmozdított föld mennyiségből ítélve is világos volt, hogy a búvóhely hatalmas kell, hogy legyen. A munka befejeztével Emmának alkalma nyílt arra is, hogy figyelemmel kísérje, ahogy a bunker bejáratát gondosan álcázzák. Az azonban, hogy mi van az ajtó mögött, továbbra is teljes rejtély maradt. – Oké, Paul – szólalt meg Hector, mintha csak beszélgetne. – Elbújtak a titkos ajtó mögött. Most már bekapcsolhatjuk a fejlámpákat. Úgy se látják a fényt. – A sötétség után támadt hirtelen világosságban mindannyiuknak hunyorogni kellett. Hector tovább vezette őket. Katonai bakancsaik gumi talpa szinte alig adott ki valami hangot a kőpadlón. Mikor Hector befordult a következő sarkon az alagútban, zsákutcába ért. Látta, hogy Carl vércseppjei egy csupasz fal aljához vezetnek. Előre ment, megállt a fal előtt, és tüzetesen megvizsgálta. Egyik kezével finoman végigsimított a falazaton. A fülhallgatón át Jo hangja közvetítette a Houstonból érkező utasításokat: – Emma látja, hol vagy. Azt mondja, menj körülbelül fél méterrel jobbra! Látsz egy háromszög alakú kisebb kék kődarabot éppen szemmagasság alatt? Rendben. Nyomd meg erősen a tenyered tövével! Nehezedj rá, és várd meg, amíg enged. Isteni! Tartsd nyomva, és fordítsd el az óramutató járásával ellenkező irányba! Miközben Hector követte az utasítást, eszébe jutott, hogy Emma már sokszor láthatta, ahogy Carl vagy Johnny végrehajtja ugyanezt a

műveletet. Most érezte, hogy a kődarab nehézkesen megfordul a keze alatt. Tompán hallatszott, hogy egy zárszerkezet kinyílik a kő belsejében, majd a falazat egy teljes darabja nehézkesen elfordul egy rejtett támasztékon. Kinyílt, és egy zöldre festett ajtó bukkant elő mögüle. Hector előre hajolt, és megérintette az ajtót. Azonnal rájött, hogy fémből, és nem fából készült. Az ujja hegyével finoman megkocogtatta a felületét a rezonanciáját vizsgálja. Egyáltalán nem első osztályú rozsdamentes krómozott acélból készült, mint a bankok páncélszekrénye. Századrangú puhaacélból volt. A hegesztés felületes volt, különösen a csuklópántok környékén. Valószínűleg helybéli munkások csinálták Kingomában, a tó túlsó partján. – Fura fiu vagy te, Johnny Congo – szólt halkan Hector. – Elég nagy vagy már ahhoz, hogy tudd, az olcsó dolgok sokszor igen sokba kerülnek. Ez a trehány kivitelezés akár az életedbe is kerülhet. – Nem értettem, Hector. Ismételd meg, kérlek! – mondta Jo. – Azt mondtam, hogy eljött a mi időnk – vigyorgott magában Hector. Majd magához intette Pault. Paul emberei közül ketten egy-egy tíz kilós robbanó töltetet hoztak magukkal, pontosan erre az esetre számítva. Hectornak öt perc sem kellett ahhoz, hogy elhelyezze a tölteteket a zöld ajtó csuklópántjai körül. Embereit visszaparancsolta az alagút kanyarulatán túlra, majd maga is követte őket. Ahogy távolodott az ajtótól folyamatosan letekerte a vezetéket a tekercsről. Emberei már fedezékbe vonultak, letérdeltek háttal a robbantás helyszínének, és tenyerükkel befogták fülüket. Hector a tizenkét voltos akkumulátorba dugta a vezeték végét. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy az indítóáram beindítsa az elektromos gyutacsot. – Robbantás! – figyelmeztette társait, és beindította a töltetet. A töltet kúp alakja miatt a robbanás erejének nagy része az ajtóra összpontosult. Viszonylag kis lökéshullám söpört végig rajtuk. Egy-kettőre talpon termettek, és ismét a búvóhely bejárata felé nyomultak. A porfelhőn át látták, hogy a robbanástól a nehéz fémajtó leszakadt a zsanérjairól, és az alagút szemközti falának csapódott. Hector lenézett a bunker belsejébe vezető lépcsősoron. Az első cellának a mennyezetén, amit megpillantott, még mindig égtek a lámpák. Jobb kezében Hector egy M84-es villanógránátot tartott, a

balban pedig a géppisztolyt. Fogával kibiztosította a villanógránátot és lehajította a bunkerbe. A villanógránát arra való, hogy egy időre elvakítsa és megsüketítse áldozatait, ezzel összezavarva őket és megnehezítve számukra a tájékozódást. A robbanás annyira felkavarja a fülükben lévő egyensúlyszervben a folyadékot, hogy elvesztik mozgáskoordinációjukat és egyensúlyérzéküket. Hector visszahúzódott a nyílástól, fülét eltakarta és szemét szorosan behunyva lekucorodott. Még csukott szemhéján keresztül is látta a 2.4 millió gyertya fényével felérő villanást, a füle pedig csengett, mikor ismét talpra szökkent. Érezte, hogy koordinációja sértetlen, így aztán lerohant a búvóhelyre, miközben az ujját lazán a géppisztoly ravaszán tartotta. Hallotta, hogy szorosan a nyomában Paul is lefelé tart. A lépcső alján tágas, gyéren bútorozott előszobára bukkant. A szobában három férfi volt a kazundui őrök tarkabarka egyenruhájában. Elvesztették a fegyverüket és ide-oda fetrengtek a padlón. Pupillájuk fókuszálatlanul úszott a semmiben. Az egyik éppen megpróbált feltápászkodni, de annyira szédült, hogy menten összeesett. Hector nem akart golyókat vesztegetni rájuk. Tudta, hogy minden egyes darabra szüksége lesz, ha majd végre szembe kerül Johnny Congóval. – Intézd el őket, Paul! – parancsolta, anélkül, hogy visszanézett volna a válla fölött. Látta, hogy a padló végig van csepegtetve a Carl Bannocktól származó vér nyomokkal a nyitott ajtón át a mögötte lévő szobába vezettek. Három gyors lépéssel átszelte az előszobát az ajtófélfához lapult, és gyors pillantást vetett a előtte elterülő látványra. A belső bunkerben Carl Bannock összegömbölyödve feküdt a padlón. Hectoron a érzelmek vihara söpört végig, minden józan megfontolást magával sodorva. Végre teljesen a kezében volt az az ember, aki meggyilkolta Hazelt. Nem látott egyebet, minr egy szűk fénytölcsért, amelynek a végén ott volt Carl Bannock gyűlöletes alakja. Carl arca eltorzult a rémülettől. Elkerekedett szemmel meredt Hectorra. Szája kinyílt, mert meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán, csak nyál csörgött le az ajkáról. Hector belépett az ajtón, és lassan közeledett felé. Carl két összeroncsolt lábszára maga alá volt csavarodva. Durva kötés fedte őket, amelyet átitatott a vér. Könyörgő mozdulattal mindkét kezét

Hector felé emelte. Hector megpróbált mondani neki valamit, de a gyűlölet sűrű, keserű masszaként gyülemiett fel a szájában, és elzárta a torkát. Aztán Hector egy leheletnyi hangot hallott a háta mögül, és egyszeriben teljesen visszanyerte józan eszét. Rádöbbent, hogy végzetes hibát követett el, és halálos veszedelembe sodorta önmagát. Lebukott és megfordult, miközben felemelte a géppisztolyát és a hang forrása felé célzott vele. A nyílást, amelyen át egy perccel korábban belépett, éppen most zárta el egy acélajtó, amely elvágta őt Paultól és az embereitől, akik az előszobában maradtak. Akkor jött rá, hogy rossz irányba néz. A veszedelem hátulról közeledett felé. Meg akart fordulni, hogy szembenézzen vele. De már késő volt. Valami egy száguldó gőzmozdony súlyával és lendületével csapódott neki. Elvesztette egyensúlyát, és fejjel az acélajtónak vágódott. Bár a kevlár sisak az ütés nagy részét felfogta, mégis olyan érzés volt, mintha elszakadt volna a gerincvelője. Tüdejéből, mint törött fújtatóból szállt ki a levegő. A géppisztoly kiesett a kezéből és csattogva a szoba sarkába gurult. A füle csengett az ütközés erejétől, amivel a feje az acélajtónak csapódott. Ha a kevlár sisak nem védte volna, a koponyája úgy zúzódott volna szét, akár egy galambtojás héja. Fájdalmai ellenére talpon maradt, megfordult, és várta a következő támadást. Johnny Congo ismét felé tartott. Arcát tébolyult harag torzította el. Hector mostanáig csak távolról látta, és most jött rá, hogy fele ekkorának hitte. Johnny Congo szörnyű nagy ember volt. Valóságos toronyként magasodott Hector fölé. Felső teste és végtagjai hatalmasak voltak. És gyors volt, sokkal gyorsabb, mint Hector várta volna egy ilyen óriástól. Ismét Hector felé lendült. Lesunyt fejjel közeledett. Hector látta, hogy borotvált feje búbját sebhelyek csipkézik. Tudta, hogy ez annak a jele, hogy a fejével verekszik. Tudta, hogy Johnny a fejét fogja halálos fegyverként használni, de sem ideje, sem helye nem volt, hogy kitérjen a roham elől. Hector is leszegte a fejét, és minden erejét beleadta a Johnny-val való találkozásba. A fejük teteje összeütközött. A katonai sisak azonban ismét megmentette Hectort, mert az ütés nagy részét felfogta: de még így is elkábult a megrázkódtatástól. Csak a háta mögötti acélajtó

akadályozta meg, hogy elessen. Tudta, hogy Johnny újra támadni fog, és azt is, hogy még egy támadást már nem élne túl. Johnny nehezebb, magasabb és erősebb volt nála. Tudta, hogy egyetlen esélye az, ha szembefordul Johnny-val. A háta mögötti acélajtót használta ugródeszkának, és elrugaszkodott róla. Teljes testsúlyát és izületét beleadta az ütésbe, mikor jobb öklével Johnny Congo arcába vágott. Érezte ahogy összeszorított ökle szétzúzza Johnny orrának belsejét, és látta, ahogy két orrlyukán két élénk sugárban vér lövell ki. Úgy tűnt Johnny szinte észre sem vette az ütést. Megrázta a fejét és azonnal ismét Hectorra támadt. De ezzel egy másodperc töredéknyi időt adott Hectornak, ami éppen elég volt ahhoz, hogy jobb combja mellől előrántsa a bozótvágó kést a hüvelyéből. Megpróbálta a huszonöt centis borotvaéles acélpengét Johnny mellkasával egy vonalba hozni. De Johnny két irdatlan karja úgy tekeredett rá, mint egy hatalmas óriáskígyó. Fényes fekete izmai kidagadtak és olyan keménnyé váltak, mint az acél sodrony, mikor szorongatni kezdte. Lefogta és az oldalához szorította Hector kezét, ami a kést tartotta. A penge hegye a padló felé mutatott, és Hector érezte, hogy már nem maradt annyi ereje, hogy felemelje. Bal karja a mellkasának szorult, mozdítani se tudta. Érezte, hogy gyorsan fogy az ereje; Johnny úgy csavarja ki belőle az életet, mint a centrifuga a vizes ruhából a vizet. Hector jobb kezének ujjai maguktól szétnyíltak. Elejtette a bozótvágó kést, ami csilingelve a lába közé esett a földre. Érezte, hogy Johnny felemeli, mintha csak egy gyerek volna. A hatalmas karok úgy szorították, mint egy autóbontó gép, amely egy régi kocsi karosszériáját zúzza össze. Érezte, hogy bordái kezdenek összeroppanni. Már nem kapott levegőt, és a látása kezdett elhomályosulni. Bal karja még mindig kegyetlenül a mellkasához szorult, de a fájdalom ködén és a sötétségen át ujjaival egy kis kemény dudorra tapintott rá. Rájött, hogy mi az, amihez hozzáért. Összeszedte fogyatkozó erejének utolsó morzsáját. Egyik zsibbadt ujjával kipattantotta zubbonya mellső zsebének Velchro-kapcsát, és megérintette a benne rejtőző Hypnos injekciós tűt. Hüvelykujja majdnem magától mozdult, hogy a parányi zöld fecskendőt a mutatóujjához szorítsa, és felpattintsa a tű védőburkát.

Már nem látott semmit, de a reménytelen sötétségben végső erőfeszítésre szánta el magát. Elfordította bal csuklóját. Apró nyomást érzett, ahogy a tű hegye beleütközött valamibe. Nem tudta, mi az, de belevágta a tűt és megszorította. Aztán elsötétült előtte a világ. *** Mikor ismét kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy órákig vagy talán napokig nem volt eszméleténél. Aztán az orra megtelt Johnny Congo vadállati bűzével; érezte, hogy hatalmas mozdulatlan súlya ránehezedik, és a földhöz szögezi. Mély lélegzetet vett és kigurult Johnny teste alól. Ingatagon felült. Csak akkor fogta fel, hogy inkább csak másodpercekre, nem órákra veszítette el az eszméletét. Lenézett Johnny-ra, és látta, hogy a Hypnos injekció tűje még mindig felső karja hatalmas izmai közé van fúródva. Johnny nyitott szájjal hangosan horkolt. Hector hallotta, hogy valaki négykézláb közeledik felé a háta mögött. Arra fordult, és látta, hogy Carl Bannock a kőpadlón át felé vonszolja magát. Megnyomorodott lábát maga mögött vonszolta. Jobb kezében azt a bozótvágó kést tartotta, amit Hector elejtett. Arcán veszett kutyáéhoz hasonló őrült és vad kifejezés ült. Hector talpra állt. Carl hátrált, és felé hajította a kést. Szánalmasan értelmetlen mozdulat volt. A kés a nyelével találta el Hector védőmellényét, és leesett a lábához. Hector átlépett rajta. Lassan odament, megállt Carl fölött, és lenézett rá. – Carl Bannockhoz van szerencsém? – kérdezte halkan, de hangjában világméretű rosszindulattal Hector. Carl hősiessége elpárolgott, komoran és némán lapult Hector előtt. Hector belerúgott a egyik sebesült lábába, ami meghajlott az összezúzott ízületnél. Carl felüvöltött. – Kérdeztem valamit – emlékeztette Hector. – Kérem, ne bántson újra – siránkozott Carl. – Igen. Igen. Tudja, hogy én vagyok Carl Bannock. – Tudja, hogy én ki vagyok? – lgen. Tudom, hogy ki maga. Kérem, ne bántson! – Na. ki vagyok én? – makacskodott Hector, és megint belerúgott a lábába. Carl Bannock ismét felüvöltött. – Ez fáj! – zokogta a férfi. – Maga Hector Cross.

– Tudja, miért jöttem ön után? – Sajnálom. Ha tehetném, mindent visszacsinálnék. Nem akartam önnek fájdalmat okozni. Nem vagyok rossz ember. Ez egy szörnyű tévedés. Könyörgök, bocsásson meg nekem. – Hogyan nyílik az az ajtó? – Hector fejével a háta mögötti acélajtó felé bökött. – Azt hiszem, a távirányító Johnny zsebében van. – Hector visszament oda, ahol Johnny Congo hanyatt feküdt és horkolt. Fölé hajolt, és megtapogatta a zsebeit. Megtalálta a nyitót, az ajtóra irányította, és megnyomta a gombot. Az ajtó súrlódó hangot adva visszacsúszott a tokjába. Paddy és Násztya a másik oldalon várakozott, de azonnal átfurakodtak, amint elég széles nyílás támadt, hogy beférjenek. Paddy az izgalomtól és az aggodalomtól rekedt hangon tudakolta Hectortól: – Minden rendben, Heck? – Teljesen rendben, édes öregem – felelte Hector. – Látom, beadtál a nagyobbik disznónak egy Hypnos-injekciót – pillantott le Paddy Johnny-ra. – Úgy működnek, ahogy Dave megjósolta. Azt hiszem, még nyomtam a fecskendőt, mikor már hanyatt is vágódott – bólintott Hector. – De most gyorsnak kell lennünk. El kell tűnnünk innen, mielőtt az ellenség rendezné sorait. Nálatok vannak a kábelek? – Csak semmi izgalom, haver! – Akkor adjátok oda őket Paulnak! Mondjátok meg neki meg az embereinek, hogy jó szorosan kötözzék meg Johnny-t! – Hector megtapogatta fájó mellkasát, ami tele volt zúzódásokkal. – A legveszedelmesebb ember, akivel valaha találkoztam. Olyan erős, mint egy rohadt bölénybika. Valósággal kisbabának éreztem magam a kezében. – Minek többet kockáztatni? Intézzük el itt és most! – Násztya a csípőjén lógó táskában tartott pisztolyén nyúlt. – Ne légy olyan lágy szívű, Nazzy! Az túlságosan könnyű és egyszerű volna. – Hector megcsóválta a fejét. – Én valami egészen különlegeset tervezek számára. Útban hazafelé hétezer méter magasságból kidobjuk a Condor hátsó rámpáján. Kétpercnyi szabadesés áll majd rendelkezésére, hogy megbánja bűneit, mielőtt földet ér. – Gyönyörű! – dicsérte az ötletet Násztya. – Most a régi Hector szól

belőled. Az, akit mindannyian ismerünk és szeretünk. – Paul, gyere be ide pár legényeddel! – szólt ki Hector az ajtón, majd az ajtónak támasztott nehéz teakfa-székek egyikére mutatott: – Kötözzétek hozzá ahhoz! Sebesültszállító hordágynak fogjuk használni, amin levisszük a repülőtérre. Ez a disznó százötven kilónál is többet nyom. De a szék elég masszívnak tűnik ahhoz, hogy elbírja. Miközben odacipelték a széket, ahol Johnny feküdt, és kiemelték rá, Hector ismét minden figyelmét Carlra fordította, – Ez itt a főnyeremény – mondta Paddy-nek és Nasztyának. – Ez az egyetlen ember a világon, akiről hallottam, aki megölte a saját apját, anyját, nevelőanyját, és mind a két húgát. Az egész családiát kiirtotta. – És a legszörnyűbb az, hogy ez a kalap büdös szar volt az, aki megölte Hazelt a legjobb barátnőmet. – Násztya lebámult rá. – Sőt még a mi kis Cathynket is megpróbálta megölni. Az se tetszett nekem. – Egy dolgot azonban el kell ismernünk – hívta fel a többiek figyelmét Hector. – Nagy állatbarát. Különösen a disznókat és a krokodilokat szereti. Nem igaz, Carl? Carl ostobán bámult Hectorra, de szemében a fájdalmat lassan rémület váltotta fel, mikor ráébredt, mire akar kilyukadni Hector. – Nem, – suttogta fejét rázva Carl, – kérem, ne beszéljen így. Mindent magának adok, amim csak van. Pénzt? Pénzt akar? Hatvanmillió dollárt tudok adni magának. – Annyi pénz nincs a világon, Carl – felelte Hector szomorúan, és hátrafordult, hogy megnézze, hogyan sikerül Paul Stowe-nak beültetni és bekötni a székbe Johnny hatalmas testét. – Minden emberedre szükséged lesz, hogy segítsenek levinni ezt a hústömeget a reptérre. Viszont még vagy három óráig nem fog felébredni, ezért nem lesz túl sok gondotok vele. Paddy, Násztya és én addig elkísérjük Carl Bannockot oda, ahova mennie kell. Valószínűleg beérünk benneteket, mielőtt elérnétek a Condort, de ha mégse, akkor pakoljátok fel Johnny-t a fedélzetre, és mondjátok meg a pilótáknak, hogy várjanak meg minket. Nem maradunk le sokkal mögöttetek. – Paul vállára csapott – Most eredj! Megvárta, amíg a rögtönzött hordágyat átcipelik.az előszobán, majd föl a lépcsőn az alagútba. Aztán oda ment, ahol Carl feküdt. – Hogy is hívják a házi krokodiljait, Carl? Kérem, idézze az emlékezetembe!

– Nem, azt nem tehetik velem! Hallgassanak meg! Meg tudom magyarázni! Meg kellett tennem! Az a Sacha és az a Bryoni juttatott engem börtönbe! Apám elhagyott, anyám úgyszintén! – Összefüggéstelenül hablatyolt, zagyva szóáradattal; közben elsírta magát, és Hector felé emelte a kezét. – Kegyelem! Kérem, kegyelmezzen! Nézze a lábamat! Soha többé nem fogok tudni járni! – Hannibál, ez az! – Hector csettintett, úgy tett, mintha csak most jutott volna az eszébe. – Hannibál és Aline! Nem mennénk le a parkba, hogy bemutasson minket Hannibálnak és Aline-nek? Hirtelen Jo hangja hallatszott a rádión keresztül. Visított a felháborodástól: – Hector, minden szavadat lejegyzem! Nem teheted meg, amit tervezel. Bármilyen bűnös is, nem ölheted meg csak úgy! Lesüllyedsz az ő szintjére! Véteni fogsz az isteni és az emberi törvény ellen! Enyém a bosszú, szólt az Úr. Vad és civilizálatlan dolgot forgatsz a fejedben! Hector rekedt és éles hangon így felelt: – Ne haragudj, Jo drágám! Mi itt most nagyon el vagyunk foglalva. Most nem tudok beszélni. Vége. – Kikapcsolta a Berkint, és intett Paddy-nek, hogy ő is tegyen úgy. Mikor már egyikük sem volt vonalban, így szólt Paddy-hez: – Ne totojázzunk tovább, érjünk a végére! – Megragadta Carl csuklóját és felcsavarta a lapockái közé. Paddy a másik karjával tette ugyanezt. Násztya leguggolt és egy kábellel megkötözte Carl kezét a háta mögött. Aztán a két férfi térdére emelte Carlt és felvonszolta a lépcsőn az alagútba. Násztya a fegyvereikkel a kezében követte őket. Végigcipelték Carlt a labirintuson. A lába tehetetlenül lógott, himbálózott alatta. Carl egyfolytában zokogott, és esküdözött, hogy megbánta. megbocsájtásért és kegyelemért könyörgött, miközben felsikoltott, amikor csízmája orra beakadt valamibe, és a egyik lába erősen megcsavarodott, amitől a csontok össecsikordultak. A hátsó kapuhoz értek és kiléptek rajta. Ismét a napfényre érve megálltak, hogy levegőhöz jussanak és körülnézzenek. Hector fölnézett a kastély föléjük magasodó falára. A tömlőc-labirintusból itt vezetett ki egy lyuk a kertbe. – Remek munkát végeztek itt Johnny-val – gratulált Hector Carlnak. Valóságos kis édenkertet varázsoltak ebből a helyből. Kár, hogy már

nem fogja sokáig élvezni. A repülőtér alattuk terült le, és látták, ahogy Paul és az emberei éppen arrafelé viszik Johnny-t a kanyargós úton. Tekintetüket elfordítva követték a domboldal vonulatát, majd szemükkel megkerültek egy fekete vulkanikus sziklából épült támfalat, és elébük tárult a vízi kert. A szökőkutakból feltörő vízsugarak tejszínű mintákat varázsoltak az afrikai ég élénk kékjére. A vízesések lezubogtak a fekete sziklafalon, és útban a hatalmas tó felé, amely ragyogó ezüst pajzsként terült el alattuk, belecsobbantak a medencékbe és a földalatti tölcsérekbe. Paradicsom-madarak alakját idéző és hozzájuk hasonló színben pompázó különleges bimbók füzéreivel díszített óriási páfrányok és Strelizia-fák során át folytatták útjukat. Végül elérték a krokodilverem párkányának kőborításos tetejét. Carl Bannock már felhagyott azzal, hogy fájdalmában üvöltsön és kegyelemért és bocsánatért könyörögjön. Hector és Paddy hasra fektette a párkányon. Paddy a lábánál fogva tartotta, hogy ne bucskázzon át fejjel előre. A két krokodil éppen napozott a homokpadon, amely a zöld medence távolabbi végét szegélyezte. Hannibál hatalmas álkapcsa teljesen tátvavolt, hogy egy kis kócsag az alsó ajkára kucorodhasson, és mohón csipegethessen az ínyére tapadt fényes fekete piócákból. Aline szorosan mellette hevert, olyan mozdulatlanul, akárha kőből lenne kifaragva. Átlátszó és pislogó szemhéja mögött szeme oly fényes és könyörtelen volt, mint a csiszolt onyx. – Elgondolkoztál már valaha azon, mit éltek át a húgaid, miközben élve falták fel őket az állatok, Carl? – kérdezte halkan Hector. Carl fuldokló hangot hallatott. – Nos, hát hamarosan megtudod – folytatta Hector. – Tudod milyen érzés elveszteni valakit, akit szeretsz, Carl? – Aztán választ adott saját kérdésére. – Természetesen nem tudod. Soha senki mást nem szerettél, csak saját magadat. Én tudom, milyen érzés. Elvesztettem a feleségemet. Ismerted a feleségemet, úgy-e, Carl? Igen, persze, hogy ismerted. Mond meg nekem légy szíves, hogy hívták a feleségemet? – Carl hallgatott, Hector pedig hátrapillantott Paddy-re. – Fel kellene frissítened a memóriáját, Paddy. Csavarj egyet a lábán! – Paddy erősen megcsavarta a lábát, mire Carl felüvöltött. – Kezdjük elölről, Carl! – mondta Hector – Hogy is hívták a

feleségemet? – Hazel. Hazelnek hívták. – Köszönöm, Carl. Most kérlek, ne szólj többet. Azt akarom, hogy ez a név legyen az utolsó dolog, amit életedben kimondasz. – Hector biccentett Paddy-nek, aki megtagadta Carlt, a bokájánál fogva a magasba emelte, és tejjel előre áthajította a fal peremén. Carl a vízbe esett és elmerült. Köpködve és fuldokolva bukkant fel ismét. A homokpadon Hannibál összezárta az álkapcsát, mire a kócsag vijjogva a levegőbe emelkedett, és hatalmas szárnycsapkodás közepette elrepült a Strelizia-fák fölött. Hannibál hatalmas testével tömpe lábára nehezedve a medence szélére totyogott. Az örvénylő vízbe vetette magát. Aline szorosan a nyomában volt. – Ettől jobban érzed magad, Hector? – kérdezte Násztya, miközben odamentről szemlélték a vérontást. – Nem, Nazzy. Soha semmitől sem fogom jobban érezni magam. A szivem legmélyén soha semmi sem fogja elcsitítani a fájdalmat. – Arrébblépett a faltól, és elfordult. Azok ketten két oldalról közrefogva követték, majd mindhárman futásnak eredtek lefelé a domboldalon arra felé, ahol a Condor a kifutópálya végén felszállásra készen várakozott rájuk. Barnie és Nella látta, hogy jönnek, és beindította a Condor motorjait. Majd felgurultak a hatalmas géppel a hangár rámpáján és megálltak a kifutópálya végénél. Amint Hector, Násztya és Paddy felmászott a rakodórámpán és biztonságban volt a Condor rakterében, Barnie felhúzta a rámpát, Nella pedig az utas tájékoztató rendszer hangszóróján keresztül üdvözölte őket: – Isten hozott újra a fedélzeten, Hector! Légy szíves, keresd meg a legközelebbi ülést és csatold be magad! Azonnal megkezdjük a felszállást. Hector ment előre. Amint a nyomáskiegyenlített utastérbe lépett, látta, hogy a gép zsúfolásig tele van. A fedélzet padlóján három fekete zsák hevert, amelyek a halottaik tetemeit tartalmazták. Mellettük voltak a Casevac-hordágyak, amelyekre rászíjazták a sebesülteket. Johnny Congo toronymagas alakja még mindig a teakfa-székhez volt kötve, feje a mellkasára kókadt. Paul Stowe elővigyázatosságból egy nylonból készült, csomagrakodásnál használt hálóval is letakarta.

– Nem szeretnék kockáztatni, uram. Nem akarom, hogy szétverje a gépet mindnyájunkkal együtt, akik rajta vagyunk. De abból a hálóból még egy elefántbika sem szabadulhat. – Remek fickó vagy! – adott hangot elismerésének Hector. – Azokat a helyeket a kabin elején önnek tartottam fenn. – Jo Stanley merre van? – kérdezte a férfi. – A konyhában, a mosdó mögötti személyzeti ülésen. A Condor felszállt, és északi irányba fordult. A felhőtakarón át utazási magasságba emelkedett, és Barnie lekapcsolta az övék bekapcsolását jelző fényt. Amint a fény kialudt, Hector felállt és a függönyökön át belépett a konyhába. Jo az ablak melletti személyzeti ülésen ült. Sápadtnak és szomorúnak látszott. Felpillantotta férfira, az pedig rámosolygott. Elfordította fejét, és kibámult az ablakon. A férfi lehajtotta a mellette lévő személyzeti ülést. – Szia! – mondta. – Nem akarsz beszélgetni? – Nem különösebben – felelte a nő, és még mindig nem nézett rá. – Ahogy tetszik – felelte a férfi, és összefonta a karját. Egy darabig ültek, aztán Jo törte meg a csendet: – Nem akarom hallani, mit műveltél vele. – Kiről is beszélünk, Hazel gyilkosáról, vagy arról, aki kitervelte Catherine Cayla megölését? – A nő nem válaszolt, és továbbra is kifele bámult az ablakon. Aztán a ferfi rádöbbent, hogy sír. Finoman megérintette a vállát, az azonban elhúzódott az érintésétől. – Kérlek, tűnj el, és hagyj békén. – zokogta a nő. – Úgy érted tűnjek el, mint tűnjek el örökre? – Igen – felelte, a férfi pedig felállt, és elindult vissza az utastér felé. – Ne! – állította meg a nő. – Ne menj el! Hector megállt és szembe fordult vele. – Most igen, vagy nem? Mi lesz, Jo? – Meggyilkoltad. – Meggyilkoltam vagy kivégeztem? Sokszor egy világ sorsa függ egyetlen szó pontos jelentésén, Jo. – Nem volt hozzá jogod, Hector! Messze áthágtad a törvény és a tisztesség határait. – Melyik törvényről is beszélünk, az Al Quisas törvényéről, a Tórában a Kivonulás könyvében lefektetett szemet szemért elvről, amelyet Mohamed is jóváhagyott a Koránban?

– Amerika törvényéről beszélek, arról a törvényről, amit gyakorlok, és amely kedves nekem. – Még mindig sírt, ezért társának erőt kellet vennie magán, hogy ellent mondjon neki. – Ennek ellenére gyilkosnak nevezel. Már el is ítéltél, pedig Amerika törvénye, melyet gyakorolsz, kimondja, hogy ártatlan vagyok, amíg a bűnösségemet be nem bizonyítod. – Igen, nem egyértelmű a bűnösség. De ezután Johnny Congót fogod megölni. Hallottam, ahogy hencegtél vele a rádióban. Ha ezt megteszed, Hector, sose leszek képes rászánni magamat, hogy megbocsássak neked. Sosem leszek képes veled maradni. – Azt akarod, hogy szabadon engedjem Johnny Congot? Ezt kívánod tőlem? – Ezt nem mondtam – tagadta Jo hevesen. – Azt kívánom, hogy juttasd a törvény kezére. Add át az amerikai igazságszolgáltatásnak, amely egyszer már bűnösnek találta, és elítélte! A nő talpra ugrott, és megragadta a férfi mindkét kezét. – Kérlek, Hector! Kérlek, kedvesem, az én kedvemért! Nem, mindkettőnkért tedd meg! Akkor folytathatjuk együtt. Hosszan a férfi szemébe nézett, mire az mereven bólintott. – Hát jó. – Ajkait azonban szorosan összezárta, hangja pedig elkínzott volt az erőfeszítéstől, amibe az került, hogy kimondja. – Szerelmem zálogául neked adom Johnny Congót. Tégy vele, amit akarsz! *** Az Egyesült Államok igazságügy minisztériuma egy Grumman Business gépet küldött Washingtonból az Abu Zarai nemzetközi reptérre. Négy szövetségi ügynök érkezett vele, akik letartoztatási parancsot hoztak magukkal Johnny Congóval szemben. A fogoly átadása a felségjog gyakorlásáról való lemondás mellett abban a hangárban zajlott, ahol az Abu Zara-i emír a magánrepülőjét tartotta. Az amerikai ügynökök nagydarab, kisportolt, rövid hajú férfiak voltak. A Grumman törzsén lévő ajtó előtt sorakoztak, amely nyitva állt. Sötét színű polgári öltönyt viseltek de Hector gyakorlott szeme észrevette, hogy ruhájuk bal hónalján az öltöny egy kicsit kopott volt, amelyet a táskába rejtett kézifegyverek okoztak, amiket maguknál

hordtak. Fekete cipőjükben is észrevette az acél lábujj védők tisztán kirajzolódó alakját. – Kemény legények – gondolta magában Hector, amikor Paddy-vel és a Crossbow nyolc alkalmazottjával bevezették Johnny-t a hangárba. Johnny csak vonszolni tudta magát, mert lába is meg volt bilincselve, nemcsak a két karja, amit a háta mögött bilincseltek össze. Az átadás gyors volt és egyszerű. A egyik szövetségi ügynök átadta Hectornak az amerikai kormány hivatalos átvételi elismervényét, majd kezet rázott vele, és néhány szavas köszönetet dünnyögött. Biccentett az embereinek, mire ketten közülük előléptek, és megragadták Johnny két könyökét. A gép nyitott ajtaja felé vonszolták. Johnny hirtelen megfordult, és elindult visszafelé, hogy szembenézzen Hectorral. A két jól megtermett ügynök a kéz és lábbilincsek ellenére se tudta visszatartani. Johnny magával vonszolta őket. Olyan mocskos szavakat üvöltözött, hogy még Hectornak és a kemény, edzett Crossbow alkalmazottaknak is fennakadt a szeme. Egyenesen Hector felé tartott. Az orra még mindig dagadt és torz volt a Hectortól kapott ütéstől. – Én voltam, aki kiadta a parancsot a rohadt kurva feleséged megölésére! – kiáltotta, és annyira közel volt, hogy a nyála Hector arcába fröccsent. Lehajtotta a fejét, hogy Hector arcába vágjon vele. Hector pont erre várt. A lábujján egyensúlyozott. Szinte tökéletes helyzetben volt. Teljes testsúlyát beleadta az ütésbe. Már azelőtt tudta, hogy az áldozatához ért volna, hogy ez lesz élete legjobb ütése. Pontosan állcsúcson találta Johnny-t. Még Johnny bivalyerős nyakizmai sem akadályozhatták meg, hogy feje szinte teljesen körbecsavarodjon. Összecsuklott, mint egy fekete lavina, aztán mozduladanul terült el a hangár padlóján. Hirtelen teljes csend állt be. Az Egyesült Államok rangidős szövetségi ügynöke törte meg a csendet: – Szent gatya, uram! Ez igen! Ilyet még nem nagyon láttam – mondta, és odalépett, hogy kezet rázzon Hectoral, ezúttal azonban őszintén. – Vigyék, és szúrják bele a forró tűt! – mondta neki Hector. – Pontosan ez a tervünk, uram – hagyta helyben az ügynök. Öt nappal később Ronnie Bunter felhívta Hectort, hogy tudtára adja, az új időpont, amikorra a legfelső bíróság ; kitűzte Johnny kivégzését;

október tizenötödikén lesz, három hét múlva. *** A Catherine Cayla életét fenyegető veszedelmet végre sikerült elhárítani. Visszatérhettek hétköznapi életükhöz. Hector és Jo, mikor elhagyták Abu Zárát, és visszarepültek Londonba, Cathrine-t és dadáit is magukkal vitték. A régi istállókból és a fölöttük lévő szobákból átépített ház tökéletes volt, de London még annál is jobb. Olyan éttermek és klubok voltak ott, amikről Jo addig csak olvasott, ezért nevelésre szorult. Nagyon kevés ruha volt nála, így nem is volt szükségük ürügyre, hogy elmenjenek neki vásárolgatni a Bond meg a Sloane Streetre. Életében nem tartott még a kezében műlegyes horgászbotot. Hallott ugyan az atlanti lazacról, de texasi lévén sose látott még olyat. Hector felvitte Jót és Catherine Caylát északra, Skóciába, ahol egy hercegnél vendégeskedtek a Tay-folyó partján. Jo és Catherine a partról figyelték, ahogy derékig belegázol a folyóba, és egy négy és fél méter hosszú bottal veti ki a csalit, amit Spey-féle dobásnak hívnak. Aznap este, mikor vacsorához öltöztek át, – fekete nyakkendőt és vacsorához való ruhát vettek tel. – Jo elmondta, mi a véleménye a férfi aznapi teljesítménveről: – Gyönyörű látvány. Olyan, mint a balett. Olyan kecses és ügyes. – Akkor holnap megtanítalak a Npev-félé dobásra – ajánlotta fel a férfi. – Nem, köszönöm – utasította vissza Jo. – Szép, de elég nagy időpocsékolásnak látszik. – Ezt hogy érted? – tudakolta a férfi. – Nos, egy halat se fogtál, vagy igen? – Nem az számít, hogy fog-e valamit az ember vagy sem, hanem a horgászat maga. – Ez az egész nekem egy kicsit bolondnak tűnik – mondta a nő. Ez eretnek gondolat volt, de Hector elengedte a füle mellett. Az a szakadék, ami közte és Jo között támadt, már begyógyult. Mindketten elfelejtették, és ő boldog volt. Nem akarta ismét feltépni a sebet. A harmadik napra a két lány elvesztette érdeklődését a férfi dolgok iránt. Jonak ott volt a könyve, Catherine-nek pedig a babái. Mikor ezt is megunták, Jo felkötötte magára a babahordozót, és hosszú sétára

indultak. Csodálatos történetet meséltek egymásnak, amit egyikük sem értett. Ha Catherine elfáradt a zsákban, Jo a csípőjére ültette és úgy vitte. Catherine megpróbálta rávenni Jot, hogy ossza meg vele a hüvelykujját, amit cumizott. Mikor az egyik ilyen sétáról visszatértek, Hectort még mindig a folyó közepén találták, de most nem a csalit dobálta. Horgászbotja majdnem kétrét hajolt. Furcsa kiáltásokat hallatott, amire nagyon kíváncsiak lettek. Kéz a kézben megálltak és érdeklődéssel nézték. Aztán kiugrott a lazac. A napfényben fényes ezüstszínben csillogva lőtt ki a vízből, és hatalmas csobbanással zuhant vissza. A két lány felvisított a hirtelen támadt izgalomtól. Tizenöt perc múlva Hector kigázolt a partra, és egy gyönyörű tízkilós lazacot hozott a szákjában. Lefektette a füves partra, és eltávolította a horgot a szájából. Majd kiemelte a hálóból és finoman a tenyerében tartva odanyújtotta Catherine-nek, hogy fogja meg. A kislány sietve kivette hüvelykujját a szájából, összefonta a kezét a háta mögött, és három nagy lépést hátrált. Hector Jóhoz fordult: – Hát te? Szeretnél megfogni egy igazi élő skót lazacot? – Jo kevesebb, mint egy másodpercig fontolgatta az ajánlatot, majd megrázta a fejét: – Talán majd legközelebb – mondta. Még mindig a lazaccal a kezében Hector visszament a folyóba. Felemelte a lazacot, megcsókolta nedves, hideg orrát, aztán betette a vízbe, úgy, hogy a fejét az áramlatba tartotta. Egy darabig nyugodtan feküdt a kezében, és pumpált a kopoltyúival, hogy visszanyerje az egyensúlyát meg az életkedvét. Aztán kilőtt a tea színű vízbe. Éjjel miután szeretkeztek, és éppen aludni készültek egymás karjában az asszony álmosan suttogta: – Különös ember vagy te, Hector Cross. Embereket gyilkolsz meg a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Másrészt meg képes vagy arra, hogy pénzt és erőfeszítést nem kímélve kirángass egy halat a vízből, aztán megint elengedd. – Csak azokat ölöm meg, akik megérdemlik a halált – felelte a férfi. – Annak a halnak húszezer ikra volt a hasában, Nem érdemelte meg a halált. A kicsinyeivel együtt azt érdemelte, hogy éljen. Másnap visszamentek Londonba. Hosszú volt az út, és éppen idejében érkeztek, hogy megnézzék, amint Catherine Cayla befalja

vagdalt csirkéből és sütőtökből álló vacsorájának nagy részét. Amit nem nyelt le, az lecsordogált az illáról a partedlijére. Aztán Bonnie nővér meghívta őket, hogy tanúi legyeik annak a bonyolult szertartásnak, melynek során Catherine-t lefektetik a gyerekszobában és a nyuszikáit meg a mackóit a megfelelő sorrendben helyezik el a bölcsője körül. – Hé honnan tudjak a megfelelő sorrendet? – kérdezte Hector. – Tudtunkra adja – magyarázta Bonnie nővér. – Tudom, hogy azt hiszi, hogy csak gügyögünk, de ez egy titkos nyelv. Csak akkor fogja megtanulni, ha több időt tölt velünk. – Ez szemrehányás volt, és a férfi tudta, hogy rászolgált. Este mikor Jo kenőcsöktől fényes bőrrel, illatosan és gyönyörűen akár egy tavaszi kert, előkerült a fürdőszobából, Hector kiemelte a takarót az ágynak arról az oldaláról, ahol a nő aludt, hogy helyet csináljon neki. Jo bebújt a karjai közé, és jó érzésében olyan halk hangokat hallatott, amelyek hasonlítottak azokhoz, amelyeket Catherine Cayla ad ki mikor elhelyezkedik a bölcsőjében a cumisüveggel. – Kérhetek tőled tanácsot, mint ügyfél az ügyvédtől, mielőtt fontosabb ügyekre térünk rá? – kérdezte tőle Hector. – A legalkalmatlanabb időket tudod választani, úgy-e? – mormolta a nő. – De kérdezz csak, ha muszáj! – Ha Carl Bannock nem élne, mi történne az alapítvány vagyonával? – Amaz egy darabig hallgatott, amikor pedig végre megszólalt a hanghordozása távolságtartó volt. – Semmi okom feltételezni, hogy Carl Bannock nem örvend kicsattanó egészségnek. – Szégyentelenül a szemébe bámult, miközben ezt az álszent megjegyzést tette, majd így folytatta. – Ha azonban valaki az ellenkezőjét állítaná, Texas állam törvénye elég világosan rendelkezik. Felült és egy percig a térdét átölelve töprengett, majd így folytatta: – Ha valaki azt állítaná, hogy Carl meghalt, halálának cáfolhatatlan bizonyítékát kellene a bíróság elé tárnia; például egy orvos által kiállított halotti bizonyítványt, vagy egy szemtanút, aki megesküszik rá, hogy látta meghalni. Hector, el tudsz képzelni valakit, aki kész lenne odaállni a bíróság elé és eskü alatt azt vallani, hogy tanúja volt Carl Bannock halálának. – Most így kapásból nem – ismerte be Hector. – Nos, tehát cáfolhatatlan bizonyíték hiányában a törvény kimondja,

hogy hét évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az érdekelt felek a texasi bírósághoz fordulhassanak, amely kimondhatja, hogy az illető vélhetően elhunyt. A bíróság előtt felhozott bizonyítékok alapján meg kell bizonyosodni arról, hogy semmi olyan ok nincs, aminek alapján azt lehetne feltételezni, hogy az érintett még életben van. Ilyen például az, hogy egy hiteles tanú látta-e, vagy hogy létrejött-e bármi nemű kapcsolat közte és azon személyek között, akik okkal várhatnának ilyen kapcsolatfelvételt. A mi esetünkben a kuratóriumi tagoknak van okuk azt várni, hogy Carl kapcsolatba lép velük, hogy követelje az alapítvány részéről őt megillető járandóságokat; például minden összeg megnégyszerezését, amit ő magának keres. Ha Carl ezt nem teszi, az erős bizonyíték lenne arra nézve, hogy halott. Van még kérdés? Vagy rátérhetünk a legfontosabb dologra, amiért összegyűltünk itt ma éjjel? – Több kérdésem nincs, hozzáfűznivalóm viszont igen, mégpedig az, hogy kegyetlen és szigorú világban élünk, ha már én szegény szerencséden kis árvámnak majdnem tíz éves koráig várnia kell, hogy megengedhesse maginak élete első Ferrariját. – Jaj, te...! – kiáltotta. – Fölkapott egy párnát és megütötte vele a férfit. Azon az éjszakán mind Jo, mind pedig Hector számára szeretkezésük különösen heves és kielégítő volt. Utána a férfi olyan mélyen elaludt. hogy se nem álmodott, se nem hallotta, hogy Jo felkel az ágyból. Mikor újra felébredt, hallotta, hogy az asszony a fürdőszobában van. Megnézte az órát az ágy mellen, és látta, hogy még hajnali öt sincs. Feltápászkodott, és rövid sétára indult saját fürdőszobája felé. Útban vissza az ágyba megállt az ajtónál, és hallotta, hogy az asszony telefonál. Valószínűleg az anyját hívta Abilene-ben. Néha elgondolkozott, hogy vajon mi megbeszélni valójuk lehet még azok után, hogy olyan sok éve majdnem minden este felhívják egymást. Visszament az ágyhoz, és ismét elszenderedett. Amikor újra felébredt, hét óra volt. Jo még mindig a budoárjában rejtőzködött, zárt ajtó mögött. Hector fölvette háziköntösét és bement a gyerekszobába. Catherinenel a karjában tért vissza az ágyba, aki reggeli cumisüvegét szorongatta. A párnákkal feltámasztotta a hátát, és az ölébe vette. Miközben a kislány tovább szopta a cumisüveget, apja hirtelen elámult az arcán. Úgy tűnt, hogy napról napra egyre szebb lesz, és egyre jobban hasonlít Hazelre.

Végre meghallotta, hogy Jo budoárjának nyílik az ajtaja. Mikor mosolyogva felnézett, a nő már az ajtóban állt. A férfi arcáról lassan lehervadt a mosoly. Jo teljesen fel volt öltözve, és kis utazó bőröndjét tartotta a kezében. Arcán komoly kifejezés ült. – Hova készülsz? – kérdezte, a nő azonban elengedte a kérdést a füle mellett. – Johnny Congo megszökött a börtönből – mondta. Hector rábámult, és érezte, hogy a szíve táján valami dermesztő hidegség támad. Jo mély lélegzetet vett, majd így folytatta: – Három őrét megölte, és simán lelépett. Hector hitetlenkedve rázta meg a fejét: – Honnan veszed ezt? – Ronnie Bunter-től. Fél éjszaka telefonáltam vele, és erről beszélgettünk. – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. Majd halkan folytatta: – Úgy-e, Hector, engem okolsz majd ezért? A férfi megrázta a fejét, de nem talált szavakat arra, hogy ellent mondjon neki. Tudta, hogy amit Jo mond, az igaz. – Újra Johnny Congo nyomába eredsz – szólt halkan és meggyőződéssel. A férfi nem felelt neki azonnal. – Van más választásom? – kérdezte végül, de ez csupán költői kérdés volt. – El kell, hogy hagyjalak – mondta a nő. – Ha igazán szeretsz, itt maradsz – vetette ellen, de csak halkan. – Nem, mivel igazán szeretlek, el kell mennem. – Hová? – Ronnie Bunter felajánlotta, hogy visszaadja a régi állásomat a Bunter és Theobaldnál. Ott legalább tehetek valamit azért, hogy Catherine érdekeit védjem az Alapítványnál. – Soha nem jössz vissza? – Nem hiszem. – Nem tudta tovább visszafojtani könnyeit, és könnyek közt folytatta: – El sem tudtam képzelni, hogy létezik még egy hozzád hasonló ember. De veled lenni olyan, mintha egy tűzhányón élne az ember. Az egyik lejtő napos. Ott meleg van, minden termékeny, gyönyörű és biztonságos. Szerelemmel és nevetéssel van tele. – Elhallgatott, hogy visszafojtsa feltörő zokogását – A másik lejtőn sötét árnyak és félelmetes dolgok gyülekeznek; gyűlölet és bosszú; harag és halál. Sohase tudnám, hogy mikor fog kitörni a vulkán, és elpusztítani

velem együtt önmagát. – Ha nem tarthatlak vissza, legalább adj egy utolsó csókot, mielőtt elmész! Az asszony azonban megrázta a fejét. – Nem, ha megcsókollak, elgyengülök, és örökre egymás mellett ragadunk. De ez nem történhet meg. Minket nem egymásnak szánt a sors, Hector. Elpusztítanánk egymást. – Még egy nagy lélegzetet vett: – Én hiszek a törvényben; te viszont azt hiszed, te vagy a törvény. El kell mennem. Hector. Isten veled, szerelmem! A férfi a szíve mélyén tudta, hogy amit mond, az igaz. Az asszony megfordult, és kiment az ajtón. Halkan csukta be maga mögött. Hector hallgatózott, hátha utoljára hall még valamit, ami hozzá tartozik, de a ház csendes maradt. Az egyetlen hangot Catherine cumisüvege adta, amit szopott. Lepillantott rá, és halkan így szólt: – Most már csak te meg én maradtunk, kisbabám. Catherine kiköpte a cumit a szájából. Pufók, rózsaszín ujjacskájával felnyúlt, hogy megérintse azt az egyetlen könnycseppet, ami legördült apja arcán. Még sohasem látott ilyet, szeme hatalmas és riadt volt. Halkan, de tisztán így szólt: – Baba jó bácsi. Azt hitte, megszakad a szíve.