Wilbur Smith 05 - A kard hatalma.rtf

Wilbur Smith

A kard hatalma

Courtney-sorozat 05

Ők ketten féltestvérek voltak, akik egyazon országban, de két külön világban nevelkedtek föl, s a sors úgy akarta, hogy halálos ellenségek legyenek. Egyikük Shasa, másikuk Manfred. Egyikük gazdag, másikuk szegény. Egyikük angolbarát, másikuk megveszekedett búr, az angolok kegyetlen ellenfele. A dúsgazdag gyémántbánya-tulajdonosnő fiainak sorsát a két világháború közötti DélAfrikában követhetjük nyomon e lenyűgöző sodrású regényben. A történelem és politika igazi fejezetei úgy keverednek a versengés, a bosszú, a szerelem izgalmas meséivel, ahogyan csak a legjobb kalandregényekben szokás. A KARD HATALMÁ-ban föltárul Afrika lelke, s vele együtt az emberi lélek örök mozgatórugói.

Danielle-nek igaz szeretettel

„Ha utat engedek az önkénynek, és hagyom, hogy törvényeinket pusztán a kard erejére támaszkodva változtassák meg, most nem kellene itt állnom.” I. Károly angol király utolsó szavai a vérpadon, 1649. január 30-án. A köd rátelepedett az óceánra, eltompítva minden színt, kioltva minden hangot. Amint a kora reggeli szellő első fuvallata elérte, lassan gomolyogva megindult a szárazföld felé.

A halászhajó csendesen ringatózott a ködben, három mérföldnyire a parttól, ott, ahol az életet adó planktonban dús mélytengeri áramlatok találkoznak a nyugodt, sötétzöld partmenti vizekkel. Lothar De La Rey a kormányházban állt és a régimódi, küllős fakerékre támaszkodva kibámult a ködbe. Szerette e hajnali várakozásokat, a percek csendes feszültségét. Mint már számtalan alkalommal ezelőtt, ismét érezte vérében az izgatott bizsergést – a portyázni induló vadász ősi izgalmát. Olyan szenvedély volt ez számára, mint másoknak az ópium vagy az alkohol. Agyában felrémlett egy régi kép – egy másik hajnal emléke. Azoké a lágy, rózsaszín sugaraké, amelyek lassan, szinte észrevétlenül terültek szét a magersfonteini dombokon. Ismét látta magát, amint ott fekszik a lövészárok fedezékében és várja, hogy a sötétből előmasírozzanak a skót gyalogezred katonái, kockás szoknyáikban, lapos sapkáikban, melyeknek szalagjai lobogva verdesik csőre töltött Mausereiket. Még a puszta emléktől is libabőrös lett a karja. Száz meg száz hajnalon várta azóta is, hogy elinduljon és ismét kezdetét vegye a nagy játék – bozontos sörényű kalahári oroszlánok ellen, sebhelyektől borított testű vén bölények ellen, amelyek gyilkos fegyverként viselik fejükön acélkemény szarvaikat. Bölcs szürke, ráncos bőrű elefántok ellen, kincset érő, hosszú agyaraikkal. Ez a mostani játék veszélytelenebb volt, mint bármely korábbi, a játéktér roppant méretei mégis különös izgalmat kölcsönöztek neki. Gondolatmenetét a fiú zavarta meg, aki ekkor jött le a tálalóból a nyitott fedélzetre. Hosszú, izmos, barna lábain nem viselt cipőt. Csaknem olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi, le kellett hajtania a fejét, amint belépett a kormányház ajtaján. Két kezében egy-egy gőzölgő kávéval teli bádogbögrét egyensúlyozott. – Cukrot? – kérdezte Lothar. – Négy kanállal, apa – felelte a fiú, és visszamosolygott rá. A pára apró harmatcseppekbe gyűlt hosszú szempilláin, pislogva rázta le őket, akár egy álmos macska. Göndör szőke haját csíkokban platinafehérré fakította a nap, sűrű szemöldökei és pillái fekete keretbe foglalták szemeit, még inkább kihangsúlyozva borostyánsárga színüket. – Ma gazdag zsákmányunk lesz – mondta Lothar és jobb kezével gyorsan végigsimított nadrágja zsebén, nehogy balszerencse érje, amiért hangosan kimondta, amit kívánt. Szükségünk van rá – tette hozzá magában –, hogy életben maradhassunk. Öt esztendeje már, hogy újból felharsant lelkében a vadászkürt hívó szava és ő ismét csak nem bírt ellenállni a hajsza és a menekülő vad csábításának. Felszámolta jól jövedelmező út- és vasútépítési vállalatát, amelyet pedig oly keservesen építgetett fel. Felvett minden felvehető kölcsönt, hogy azután az egészet feltegye erre az egyetlen lapra. Tudta, milyen kiapadhatatlan kincseket rejt a Benguela áramlat zöldellő vizeinek mélye. Első ízben még akkor látta, amikor a Nagy Háború végső, kaotikus napjaiban utolsó hadállását építette a gyűlölt angolok és áruló bábjuk, a dél-afrikai hadsereg élén álló Jan Smuts ellen. Az Atlanti-óceán déli partvidékének homokdűnéi között megbúvó titkos támaszpontról Lothar üzemanyaggal és munícióval látta el a német tengeralattjárókat, melyek sorozatos csapásokat mértek a brit kereskedelmi flottára. Azokban a vigasztalan napokban, miközben az óceán ama távoli szegletében várta a tengeralattjárók felbukkanását, számtalanszor látta, amint a tenger megmozdul, mintha csak tálcán

nyújtaná felé pazar ajándékait. Az embernek szinte csak a kezét kellett kinyújtania értük. A gyalázatos versailles-i békeszerződést követő esztendők keserves munkával teltek a tikkasztó, poros hőségben. Lothar keményen dolgozott, utakat vágott a hegyek meredek szurdokaiba, vágányokat fektetett a forróságtól vibráló síkságon és közben egyre tovább szőtte terveit. Fogához vert minden fillért és gondolatban lépésről lépésre kimunkálta a nagy fogás megszerzésének részleteit. A hajókra Portugáliában akadt rá – négy elhanyagolt, korhadozó szardíniahalászhajóra. Ugyanitt találkozott De Silvával is, ezzel a bölcs öregemberrel, aki mindent tudott, amit ember a tengerről tudhat. Ketten egyesült erővel rendbe hozták és újból felszerelték a négy kiöregedett járgányt, majd minimális létszámú legénységgel a hajó fedélzetén elindultak délnek, le az afrikai kontinens partvonala mentén. Kaliforniában találtak egy konzervgyárat, amelyet tonhalfeldolgozás céljára épített egy olyan cég, amely túlértékelte saját anyagi lehetőségeit, és alábecsülte a „tengeri csirkének” nevezett ravasz és kiszámíthatatlan természetű halak halászatának költségeit. Lothar az eredeti érték töredékéért megvásárolta az üzemet, és teljes egészében elszállította Afrikába. Itt azután újból felállította a tömör sivatagi homokon, annak az elhagyatott, romos bálnavadász-állomásnak a tőszomszédságában, amely után e magányos öböl a Walvis Bay nevet kapta. Az első három szezon bőséges aratást hozott mind az ő, mint pedig az öreg Da Silva számára. Kiapadhatatlannak tűnő halrajok töltötték meg a hálókat és Lothar végre megszabadulhatott fojtogató adósságaitól. Azonnal új hajókat rendelt a rozoga portugál teknők helyébe, amelyek időközben már elérték a vízi járművek életének legvégső határát. Ezzel azonban ismét adósságokba verte magát, jóval nagyobbakba, mint a vállalkozás kezdetén. És akkor a halak egyszerre csak elfogytak. Valami rejtélyes okból, amit előre meg sem tudtak volna jósolni, hirtelen eltűntek az óriási szardíniarajok és nyomukban csupán aprócska halak elszórt kis csapatai maradtak. Hasztalanul hajóztak száz mérföldnél is távolabbra, hiába kotorták végig hálóikkal a hosszú sivatagos partvidéket, jóval túl azon a határon, ameddig még gazdaságos volt az üzemtől eltávolodni. A hónapok pedig könyörtelenül múltak, újabb és újabb számjegyekkel növelve a kamatokat, amelyeket Lothar már nem volt képes kifizetni. A gyár és a hajók üzemeltetésének költségei úgy felduzzadtak, hogy rimánkodva kellett újabb hitelekért koldulnia. Két év telt el és a halak még mindig nem tértek vissza. Azután amikor Lothar már végképp úgy érezte, hogy vereséget szenvedett, egy szép napon alig észrevehetően megváltozott az áramlás vagy az uralkodó szélirány, és a halak visszatértek. Pompás, kifejlett példányok, úgy jöttek seregestül, ahogyan a friss fűszálak sarjadnak ki a földből hajnalonként. – Csak tartson ki – fohászkodott magában hangtalanul Lothar, miközben a ködöt kémlelte. – Istenem, kérlek add, hogy tartson ki. Még három hónap – csupán ennyire volt szüksége. Három kurta hónap kellett csak, hogy mindent visszafizethessen és újból a maga ura legyen. – Felszáll – szólalt meg a fiú. Lothar pislogva és fejét rázva zökkent vissza emlékei közül a valóságba. A köd, akár egy színház függönye, kettévált, és látni engedte a már szinte melodramatikusan túlzó díszletet. A színek természetellenesen harsányak voltak, a hajnal szinte füstölgött és lángolt, akár egy óriási tűzijáték. A fénysugarak zöld és arany

szikrákat szórva verődtek vissza az óceán felszínéről, a felszálló köd vastagon csavarodó oszlopai vérvörös és rózsaszínben izzottak. Mintha magát a tengert gyújtotta volna fel valami túlvilági tűz. A mélységes csend, amely súlyos volt és átlátszó, mint valami kristály, még varázslatosabbá tette a jelenetet. Mindketten megbénulva bámulták a csodát, mintha minden más érzékük cserbenhagyta volna őket, hogy egyedül a látás szolgálatába szegődjék. Azután felvillant a nap első sugara, vakító aranylándzsaként döfve át a köd baldachinját. Az óceán felszínén élesen kirajzolódott az áramlat vonala. A part menti vizek hűvös opálos kék színben játszottak, ahol pedig találkoztak az óceáni áramlással, késpengeszerű, határozott vonal húzódott. A vonalon túl a felszín sötétzölden fodrozódott, mint a meggyűrődött bársony. – Daar spring hy! – kiáltott Da Silva az előfedélzetről és ujjával a sötétlő víz felé bökött. – Ott ugrik! A kelő nap fényében egy magányos hal villant meg a víz felett. Alig volt hosszabb, mint egy férfikéz – ragyogóra csiszolt kis ezüstpenge. – Indulás! – Lothar hangja rekedt volt az izgatottságtól. A fiú kilöttyintette a kávé maradékát, a csészét a térképasztalra dobta és már ereszkedett is le a gépházba vezető acéllétrán. Lothar felpöccintette a kapcsolókat és amint odalent a fiú ránehezedett a kézi indítóra, elfordította a szabályozókart. – Pörgesd meg! – kiabált le, a fiú pedig erejét megfeszítve igyekezett, hogy fölébe kerekedjék a négy henger nyomóerejének. Még tizenhárom esztendős sem volt, de fizikai erőnléte már megközelítette egy felnőtt férfiét. Munka közben hátán kidomborodtak a duzzadó izomkötegek. – Most! – Lothar elzárta a szelepeket és a motor, amely még meleg volt a kikötőtől idáig vezető úttól, egyet-kettőt köhintve beindult. A hajótest oldalán levő kipufogónyílásból fekete füst tört elő és a köhögés nyugodt, egyenletes dohogássá szelídült. A fiú felkapaszkodott a létrán, kirontott a fedélzetre és előreszaladt a hajó orrába Da Silva mellé. Lothar megfordult a hajóval és teljes gőzzel megindult az áramlat vonala felé. A köd időközben szétoszlott és látták a többi hajót. Eddig azok is nyugodtan várakoztak a ködben, most azonban fürgén igyekeztek az áramlás irányába. Nyomukban elnyújtott V alakban fodrozódott a tenger felszíne, orruk előtt fehéren tajtékzott a víz a kora reggeli napfényben. A hajók legénysége a korláton áthajolva kémlelte az óceánt, izgatott kiáltásaik foszlányai túlszárnyalták a motorok dohogó zaját. A kormányház üvegezett falai mögül kilátás nyílt az ötven láb hosszúságú hajó egész fedélzetére. Lothar még egyszer ellenőrizte az előkészületeket. A hosszú háló kiterítve lógott le a jobb oldali korlátról, a parafa láncot gondosan spirálba tekerték. Egy-egy ilyen háló már szárazon is hét és fél tonnát nyomott, nedves állapotban ez a súly megsokszorozódott. Ötszáz láb hosszú volt, és a vízbe merítve hetvenlábnyi mélységig lógott le a parafa úszókról, mint valami óriási, átlátszó csipkefüggöny. Lothar több mint ötszáz fontot fizetett érte többet, mint amennyit egy átlagos halászember húszesztendei megfeszített munkával kereshetett –, és a másik három hajó is ugyanolyan alkalmatosságokkal volt felszerelve. A tat mögött mindegyik hajó vastag vontatókötélen húzta maga után saját „porontyát”, egy tizennyolc láb hosszú, lemezborítású

mentőcsónakot. Lothar még egyszer szigorúan körbepillantott, elégedetten nyugtázta, hogy minden készen áll a hálóvetéshez, majd mikor egy újabb hal ugrott fel, figyelmesen nézni kezdte maguk előtt a tengert. Ezúttal már olyan közel volt, hogy jól kivehetővé vált az oldalán végigfutó sötét vonal, amelytől lefelé a pikkelyek éteri zöldeskék színben játszottak, lefelé pedig súlyosan csillogtak, mint az antik ezüst. Azután a hal csobbanó hang kíséretében visszapottyant a habokba, nyomában enyhe fodrot vetett a víz. Ekkor, mint valami jeladásra, hirtelen megelevenedett az óceán. A víz elsötétült, mintha felhő árnyékolta volna be, de ez a felhő alulról érkezett, a mélyből emelkedett fel. A felszín szinte forrt, mintha egy hatalmas tengeri szörny kígyózott volna alatta. – Zsákmány! – ordított fel Da Silva. Válla fölött Lothar felé fordította ráncoktól szabdalt, naptól feketére égett arcát, miközben kitárt karral igyekezett megtartani egyensúlyát a felkavarodott óceán hullámai ellen. Egyetlen hatalmas, összefüggő sötétlő folt tárult a szemük elé. Szélessége elérte az egy mérföldet és olyan hosszú volt, hogy a vége beleveszett a lassan felszálló ködfüggönybe. Lothar a vadászattal eltöltött esztendők során sohasem látott még ilyen sűrű, nyüzsgő életet, ilyen elképesztő sokaságot egyetlen fajból. Ehhez képest szinte jelentéktelennek tűntek az afrikai égboltot elhomályosító sáskafelhők vagy a queleamadár-rajok, amelyek együttes súlyukkal még a leghatalmasabb faóriások ágait is képesek letörni. A hajók legénysége is elnémult és döbbent csendben bámulták a csodát. Ameddig a szem ellátott, az óceán fehéren habzott és úgy csillogott, akár egy végeláthatatlan hómező. Apró pikkelyes testek miriádjai villantak fel a napsütésben, amint társaik végtelen tömege alulról a felszínre nyomta őket. Da Silva tért magához elsőnek. Villámgyorsan megfordult és mint egy lelkes kölyök, lélekszakadva rohant a fedélzet hátsó része felé, csak a kormányház ajtajában állt meg egy pillanatra. – Szűz Mária, Istennek szent anyja, add, hogy mire ez a nap eltelik, még legyen hálónk – fohászkodott. Drámai figyelmeztetés volt. Azután az öregember már szaladt is tovább egyenest a tathoz. Fürgén átlendült a korláton, és lemászott a mentőcsónakba. Példája láttán a többiek is észbe kaptak és siettek, ki-ki a dolgára. – Manfred! – kiáltott Lothar a fiára. A fiú, aki eddig megbabonázottan állt a hajó orrában, felkapta a fejét és engedelmesen futott vissza az apjához. – Vedd át a kormányt – mondta Lothar. Iszonyú felelősség volt ez egy ilyen fiatal ember számára, de Manfred már oly sokszor bebizonyította rátermettségét, hogy apja a legcsekélyebb aggodalmat sem érezte, amint behúzott fejjel kilépett a kormányház ajtaján. A hajó orrába érve hátra sem nézett, csak felemelt kézzel jelt adott. A következő pillanatban már érezte is, hogy lába alatt enyhén megdől a fedélzet. Manfred apja jelére elfordította a kereket és széles ívben körözni kezdett a halraj körül. – Ennyi halat... – suttogta Lothar. Amint gyakorlott szemeivel felbecsülte a távolságot, a szélirányt és az áramlat sodrását, egyre csak az öreg Da Silva figyelmeztető fohásza járt az eszében. Ezzel a hajóval és ezzel a hálóval 150 tonnányit húzhattak ki ezekből a fürge, ezüstös kis halakból – ha elég ügyesek és elég szerencsések voltak, esetleg kétszázat. De ebben a rajban itt több millió tonnányi hal lehetett. Egyetlen elhamarkodott rántásból akár tíz- vagy húszezer tonna is a hálóban rekedhet. Ha pedig egy ekkora súly megmozdul, könnyűszerrel szétszakíthatja a hálót, eltépheti a fő parafa láncot, akár még a

kötélbakokat is leránthatja a fedélzetről. De még ennél is rosszabb, ha a parafa láncok és a kötélbakok kitartanak, mert akkor az egész hajó oldalra billenhet az iszonyú súlytól, és felborulhat. És akkor Lothar nemcsak egy értékes hálót veszít el, de egy egész hajót, no meg az embereit és a tulajdon fiát. Önkéntelenül hátrapillantott a válla fölött. Manfred a kormány mögött állt. Rámosolygott apjára az üveg mögül, arca szinte sugárzott az örömteli izgatottságtól. Sötét tüzű borostyánszín szemeivel, vakító fehér fogsorával kísértetiesen emlékeztetett az anyjára. Lothar hirtelen valami keserű ürességet érzett. Sarkon fordult és sietett a dolgára. A néhány pillanatnyi figyelmetlenség azonban kis híján a vesztét okozta. Mert a hajó közben teljes gőzzel közeledett a halraj felé – még néhány másodperc és ráfutott volna. Akkor pedig az egész óriási tömeg egyetlen titokzatos jeladásra ismét eltűnt volna az óceán mélységeiben. Lothar élénk taglejtésekkel integetett fiának, hogy fordítsa el a kormányt. Manfred pedig késedelem nélkül teljesítette a parancsot. A hajó irányt változtatott és a raj peremétől mintegy ötven lábnyi távolságot tartva köröztek tovább, a kedvező alkalomra várva. Lothar ismét körbepillantott és látta, hogy többi hajójának parancsnoka is hasonlóképp cselekedett. Óvatosan hátrahúzódtak hajóikkal és hitetlenkedve bámulták a szardíniák sokaságának elképesztő nyüzsgését. A szomszédos fedélzetről Swart Hendrick ragyogó fehér mosolyt villantott Lotharra. Hatalmas fekete bikaszerű férfi volt, tar koponyája ágyúgolyóként csillogott a kora reggeli napsütésben. Bajtársak voltak a háborúban és együtt vészeltek át száz meg száz keserves megpróbáltatást. Lotharhoz hasonlóan ő is készséggel cserélte fel a szárazföldet a tengerrel és mostanra ugyanolyan rutinnal vadászott a halakra, mint hajdan az elefántcsontra és az emberekre. Lothar kezével alig láthatóan leadta felé a „vigyázat” és a „veszély” egyezményes jeleit. Swart Hendrick hangtalanul nevetett és visszaintett, tudatva, hogy megértette az üzenetet. A négy hajó, mintha csak valami különös táncba kezdett volna, kígyózó, forgolódó mozdulatokkal keringett a halraj körül, miközben a lágy reggeli fuvallat tovasodorta a köd utolsó foszlányait is. A napsugarak fényesre tisztogatták a horizontot. S távolban bronzvörösen csillogtak a sivatag homokdűnéi, színpadias hátteret kölcsönözve a készülődő nagy vadászathoz. A szorosan összetömörült halsereglet azonban továbbra sem akart ritkulni és Lotharon kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. A raj immár több mint egy órája úszott a felszínen és ez már önmagában véve is szokatlan volt. Számítani lehetett rá, hogy bármelyik pillanatban megérezhetik a veszélyt és eltűnhetnek – és még egyik hajója sem vetette ki a hálóját. Valamennyiüket megzavarta ez a hihetetlen bőség, úgy álltak, mint a koldusok a mesebeli kincseskamra ajtajában. Lothart egyre inkább hatalmába kerítette a vakmerőség. Túlságosan hosszúra nyúlt már a várakozás. – Dobjuk ki, ha beledöglünk is! – gondolta magában és jelt adott Manfrednek, hogy húzódjanak közelebb. Amint a hajó lassan megfordult, arcába tűzött a nap. Összehúzott szemmel nézte a vizet. De még mielőtt elszánta volna magát, hogy valami végzetes meggondolatlanságot kövessen el, Da Silva éles füttyjele ütötte meg a fülét. Hátrapillantott és meglátta a portugált, amint a csónak evezőspadján állva vadul gesztikulál. Háta mögött az örvénylő halraj furcsán domborodni kezdett. Az eddig zárt kör alakú massza lassan új formát öltött. Mintha egy tapogató csáp nyúlt volna ki belőle, nem is, sokkal inkább egy hosszú, vékony nyakra emlékeztetett egy óriási fej tövében. Mintha a raj egy része leválni készült

volna a központi testről. Éppen ez volt az, amire vártak. – Manfred! – kiáltott fel Lothar és jobb karjával vadul kaszálni kezdett. A fiú sebesen megpörgette a kereket, a hajó megfordult és akár a hóhér bárdja, nekiiramodott, egyenest a „nyak” íve felé. – Lassíts! – integetett Lothar izgatottan. A hajó szinte visszahőkölt, majd az orr lassan, óvatosan közeledni kezdett a keskeny „nyakhoz”. A víz olyan kristályosan átlátszó volt, hogy Lothar minden egyes halat tisztán látott. Apró, ezüstös testüket szivárványszínű burokként vették körül a színeikre bomlott napsugarak, alattuk a mélyben pedig mint valami sötétzöld víz alatti jéghegy, ott tömörült a raj többi része. Lothar és Manfred óvatosan beügyeskedték a hajó orrát a nyüzsgő, eleven sokadalomba. A propellerek alig forogtak, nehogy a raj megriadjon és elmeneküljön. A vékony nyak engedelmesen megnyílt az orr előtt és a kitüremkedést alkotó kis halcsapat elvált a rajtól. Lothar, akár egy ügyes juhászkutya, egyre távolabb és távolabb terelgette őket. Manfred apja karjelzéseit követve, finom mozdulatokkal manőverezett a hajóval, hol előre, hol hátra, hol meg oldalvást. – Ez még mindig túl sok... – morogta magában Lothar. Jóllehet csupán egy apró töredéket választottak el a rajtól, de úgy becsülte, hogy még ez is legalább ezer tonna. Esetleg még annál is több, attól függően, milyen mélységben úsznak egymás alatt – de ezt illetően már csak találgatni tudott. Kockázatos ügy volt, fenemód kockázatos. Szeme sarkából látta Da Silvát, amint izgatottan gesztikulálva igyekszik óvatosságra inteni. Fütyülni is megpróbált, de fütyülése erőtlen nyüszítésbe fúlt az izgalomtól. Az öregember nyilvánvalóan félt ilyen irdatlan tömegű hal láttán. Lothar elvigyorodott, sárgás szemei összehúzódtak és megvillantak, mint két csiszolt topáz. Intett Manfrednak, hogy fokozza a sebességet és eltökélten hátat fordított az öregnek. Mikor elérték az ötcsomós sebességet, jelt adott a fiúnak. A hajó lassított és körözni kezdett a leszakadt csapat körül, egyre szorosabb csomóba kényszerítve a halakat. Mikor azután másodszor is megkerülték őket és a hajó maga mögött hagyta a rajt, Lothar a tat felé fordult és tölcsért formált a kezéből. – Los! – üvöltötte. – Engedjétek a hálót! A fekete bőrű herero matróz a tat végében állva megrántotta a csónak kötelét tartó sikamlós csomót és átdobta a hajó oldalán. A törékeny kis faalkotmány a peremébe kapaszkodó és még mindig kétségbeesetten tiltakozó Da Silvával együtt rohamosan távolodni kezdett. Ide-oda billegett a propeller sodrában, magával húzva a hajó oldala mentén kiterített súlyos, barna háló végét. Amint a hajó tovább rótta köreit a halraj körül, a durva barna háló nyikorogva és sziszegve csúszott le a fakorlátról. A parafa lánc akár egy óriáskígyó letekeredett, és végignyúlt a vízen, hatalmas köldökzsinórként kötve össze a hajót és a csónakot. Ahogy lassan körré formálódott, a parafa úszók szétváltak, és egyenlő távolságban lebegtek, akár egy gyöngysor szemei. Azután a kör bezárult a sűrű, sötétlő tömeg körül, és a csónak, benne a reményvesztetten magába roskadt Da Silvával, ismét ott úszott közvetlenül előttük. Manfred óvatosan manőverezett, hogy kiegyenlítse a hatalmas háló iszonyú húzóerejét. Alig észrevehető, finom mozdulatokkal igazgatta a kereket, amint a hajót a vadul imbolygó csónak mellé kormányozta. Amint a két törzs puha döccenéssel összeért, leállította a motort. A háló immár bezárult, csapdába szorítva a halakat, Da Silva pedig

vállán a nehéz, három hüvelyk vastagságú manilakötél végével felkapaszkodott a hajó oldalán. – Búcsút mondhatsz a hálódnak! – kiabált eszelős dühvel Lotharra. – Csak egy bolond akarhat behúzni egy ekkora rajt! El fogják vinni a hálónkat! Szent Antal és a boldogságos Szent Márk a tanúm, hogy én előre figyelmeztettelek... – De máris felhangzottak Lothar szűkszavú utasításai s a herero matrózok gyakorlott mozdulatokkal hozzáláttak a háló behúzásához. Ketten közülük lesegítették a parafa láncot Da Silva válláról, és szorosan kikötötték, míg mások Lotharral együtt a központi csörlőhöz vonszolták a behúzókötelet. – Az én hálóm és az én halaim – morogta Lothar, miközben a csörlő kattogó zajjal megindult. – Akasszátok vissza a porontyot! A háló immár hetvenlábnyi mélységig csüngött alá az átlátszóan zöld vízben, de az alja még nyitva volt. Az első és legfontosabb feladat most az volt, hogy elzárják a nyílást, még mielőtt a halak felfedeznék a menekülés útját. Lothar a csörlő fölé görnyedt, meztelen karján kidagadtak az izmok a barnára sült bőr alatt. Vállai ritmikusan mozogtak, miközben egyik kezéből a másikba adogatva rásegítette a behúzókötelet a forgódobra. Odalenn a víz alatt a kötél áthaladt a háló alját szegélyező acélkarikákon, összehúzva a nyílást, mint valami óriási dohányzacskó száját. A kormányházban Manfred óvatosan előre-hátra manőverezve igyekezett a hajó tatját biztonságos távolságban tartani, hogy a háló bele ne akadjon a propellerbe. Közben az öreg Da Silva kievezett a parafa lánc távolabbi végéhez, és ráakasztotta a csónakra, hogy ily módon könnyebben tudják majd mozgatni a kritikus pillanatban, mikor az óriási halraj ráébred, hogy csapdába esett és rémülten igyekszik menekülni. Lothar ezenközben megfeszített tempóban csévélte fel a nehéz behúzó kötelet, míg a hajó oldalánál fel nem bukkant az acélkarikák csillogó, víztől csöpögő csomója. A háló tehát bezárult, az irdatlan tömegű hal immár a gigászi zsák foglya volt. Lothar felegyenesedett és nekidőlt a korlátnak. Annyira kifulladt, hogy beszélni sem bírt. Az izzadság patakokban csörgött le a mellkasán, ronggyá áztatva az ingét. Hosszú, ezüstfehér hajtincsei ázottan lógtak a homlokába és a szemébe. Hangtalanul gesztikulálva integetett Da Silva felé. A parafa lánc szabályos kört alkotva lebegett a Benguela áramlat hideg zöld hullámain, a törékeny kis csónak pedig ott bukdácsolt a hajótól legtávolabb eső pontján. De amint Lothar kifulladva, levegő után kapkodva nézte, a kör egyszerre csak nyúlni kezdett. A parafa úszók izgatottan táncoltak a víz színén, amint a csapdába esett raj megérezte a hálót és egyszerre igyekezett szabadulni belőle. Majd megfordultak és ellenkező irányban próbáltak kitörni. Iszonyatos erővel húzták a hálót és vele együtt a csónakot, mintha csak egy darabka tengeri moszat volna. Akkora erőt képviseltek, mint valami bibliai tengeri szörny. – Teremtőm, ez több, mint amennyire számítottam – lihegte Lothar. Nagy nehezen összeszedte magát, félresöpörte szeméből a nedves hajtincseket és futva indult a kormányház felé. A csapdába esett halraj hol előre- hol hátrazúdulva igyekezett szabadulni és a hálóval együtt mint valami játékszert rángatták ide-oda a csónakot is. A tenger szinte forrt körülöttük és Lothar érezte, amint a fedélzet élesen oldalra dől a lába alatt. – Igaza volt Da Silvának. Kezdenek bevadulni – suttogta és kezével a ködkürt fogantyúja után kapott. Három éles kürtjel robbant bele a csendbe, a segélykérő jel. Miközben visszarohant a fedélzetre, már látta, amint a másik három hajó megfordul és

teljes gőzzel megindul feléjük. Parancsnokaik közül még egyik sem vette magának a bátorságot, hogy kivesse saját hálóját az irdatlan halraj köré. – Siessetek! Mozogjatok már, az anyátok istenit! – vicsorgott feléjük Lothar teljességgel feleslegesen. Azután rárivallt a saját legénységére. – Ide mindenki! Fel kell húzni a hálót! Az emberek zavartan toporogtak, egyiküknek sem akaródzott birokra kelni a félelmetes ellenféllel. – Mozduljatok már, rohadt fekete csürhe! – ordított rájuk Lothar és a korláthoz ugrott, hogy példát mutasson. A feladat valóban emberfeletti volt – össze kellett préselni a hálóban rekedt rajt annyira, hogy a milliónyi apró hal egymásból szorítsa ki az erőt. A háló durva és éles volt, akár a szögesdrót, de egymás mögé állva nekigyürkőztek. Kihasználták a hajótest billegését – valahányszor a fedélzet lefelé dőlt alattuk, belekapaszkodtak a hálóba és egyesült erővel beljebb ráncigálták néhány lábnyival. De azután a raj ismét nekilódult, és ismét kitépte kezükből, amit idáig sikerült megkaparintaniuk. Az egyik herero nem engedte el idejében a visszaránduló hálót és jobb kezének ujjai beszorultak a durva csomók közé. Az érdes manilakötél úgy rántotta le róla a bőrt, mint egy kesztyűt, nyers húst és fehérlő csontokat hagyva maga után. A szerencsétlen felüvöltött fájdalmában és melléhez szorította az ökölbe szorított, csonka kezet, megpróbálva elállítani a vastag sugárban feltörő vért. Az azonban feltartóztathatatlanul spriccelt az arcába, lecsorgott verítéktől fénylő fekete mellkasára, végigfolyt a hasán és eláztatta a nadrágját. – Manfred! – üvöltött Lothar. – Gondoskodj róla! – Azzal ismét a hálóra összpontosította figyelmét. A kelepcébe került halraj immár végképp pánikba esett. A parafa lánc egyik végét lerántották a víz alá és egy kis részüknek sikerült elmenekülnie a háló pereme felett. Villogó sötétzöld lándzsaként suhanva tűntek el a sziporkázó habokban. – Ezektől legalább megszabadultunk – mormolta Lothar. A java azonban még mindig a háló csapdájában vergődött és a parafa lánc pedig ismét ugrálva pattant fel a víz tetejére. A raj megint nekilódult a mélység felé és az ötven láb hosszúságú nehéz halászhajó olyan veszedelmesen oldalra billent, hogy a legénység kétségbeesetten kapkodott fogódzó után. Arcuk hamuszürkévé vált a fekete bőr alatt. A kör túlsó felén a kis csónak élesen oldalra dőlt, felhajtóereje már nem volt elég, hogy ellenálljon az iszonyú húzóerőnek. Zöld víz tört át az oldalán és pillanatok alatt elárasztotta. – Ugorj! – ordított Lothar az öregemberre. – Kerüld ki a hálót! – Mindketten tisztán látták a fenyegető veszélyt. Az előző szezonban egyik emberük beleesett a hálóba. A halak akár ha valami vezényszóra tennék, valósággal rávetették magukat és rémült menekülésük közepette egyre mélyebben nyomták a víz alá. Mikor aztán órákkal később a háló alján ráakadtak a holttestre, döbbenten látták, hogy az összezsúfolódott kis halak az életükért vívott elkeseredett harc közepette befúrták magukat a boldogtalan fickó minden elképzelhető testnyílásába. Nyitott száján keresztül behatoltak a gyomrába, apró ezüstlándzsák gyanánt kifordították gödrükből a szemgolyóit és feltüremkedtek az agyába. Még a vastag vászonnadrágon is átfurakodtak és a végbélnyíláson behatolva elárasztották a beleket. A hulla egészen felfúvódott a döglött halak sokaságától – úgy nézett ki, mint valami ijesztő, groteszk léggömb. Azt a

látványt egyikük sem tudta többé elfelejteni. – Kerüld ki a hálót! – ordított megint Lothar. Da Silva egy ugrással a süllyedő csónak túlsó végébe vetette magát, éppen csak egy pillanattal azelőtt, hogy a kötél végleg lerántotta a mélybe. Kétségbeesetten csapkodta maga körül a vizet, mert nehéz gumicsizmái megteltek vízzel és rohamosan húzták őt lefelé. Szerencsére azonban Swart Hendrick ekkor ért oda, éppen időben, hogy a segítségére siessen. Hajójával óvatosan a kidudorodó parafa lánc mellé siklott, és két matróza kihúzta az öregembert a vízből. A többiek eközben egy csapatba verődtek a korlátnál és Swart Hendrick irányítása alatt a fedélzetre csáklyázták a háló túlsó végét. – Csak a háló tartana ki – fohászkodott magában Lothar, miközben két utolsó hajója is megjelent és kötélbakjaikhoz rögzítették a parafa láncot. A négy nagy hajó kört formált a csapdába ejtett raj körül, legénységük pedig lázas igyekezettel látott neki, hogy felhúzza a hálót. Méterről méterre haladva egyre feljebb rángatták az iszonytató terhet – tizenkét férfi minden egyes hajón. Apja mellett állva még Manfred is kivette részét a munkából. Zihálva, erőlködve, verejtékezve küszködtek, összevissza szabdalt tenyerükből vörösen patakzott a vér. Hátukat és hasukat mintha tüzes pengékkel hasogatták volna, de lassan mégiscsak sikerült felülkerekedniük a halak rettentő sokaságán. És azután a háló egyszerre csak kinn volt a vízből. A legfelül heverő halak kétségbeesetten hánytákvetették magukat társaik összenyomorított, mozdulatlan tetemein. – Merjétek ki őket! – kiáltotta Lothar, mire az összes hajó fedélzetén lázas sürgölődés vette kezdetét. A három-három „merítőember” lehúzta a hosszú nyéllel ellátott hálókat a kormányházak tetején elhelyezett rácsszerkezetekről és levonszolták őket a fedélzetre. Ezek a merítőhálók tulajdonképpen óriási másai voltak a rovargyűjtők lepkehálóinak vagy azoknak az apró kézihálóknak, amelyekkel a gyerekek garnélarákra szoktak vadászni a tengerpart sziklás öbleiben. A számottevő különbség csak a méretekben mutatkozott meg, minthogy ezeknek a hálóknak a nyele harminc láb hosszúságú volt és egyszerre akár egy tonnányi eleven halat is ki lehetett meríteni velük. A háló száját alkotó acélkarika pereméhez három ponton erős manilaköteleket erősítettek és ezek a kötelek csatlakoztak azután a csörlőkábelhez, amelynél fogva a hálót szükség szerint felemelhették vagy leereszthették. A háló alját egy sor kisebb acélgyűrűn átbújtatott kötél segítségével húzták össze vagy engedték ki, éppen úgy, mint a nagy halászháló esetében. Miközben a legénység kézi erővel felszerelte a merítőhálót, Lothar és Manfred kiütötte helyükből a tartály fedőlapjait, azután ők is siettek, hogy elfoglalják helyüket. Lothar a csörlőt kezelte, míg Manfred a merítőháló behúzókötelének végét tartotta. A csörlő csikorogva, kattogva megindult és a következő pillanatban a merítőháló már a fejük felett lengett az emelődaru horgán. A három „merítőember” a hosszú nyél segítségével kilódította a hajó peremén túlra, egyenest a csapdába esett, tehetetlenül vergődő halraj fölé. Manfred teljes erőből megrántotta a kötelet és a háló alja bezárult. Lothar hátramenetbe lökte a csörlő szabályozókarját. A kerekek ismét megcsikordultak és a háló, mint valami súlyos batyu, belepottyant az ezüstös massza közepébe. A három „merítő” teljes testsúlyával a nyélre nehezedett és akár egy óriási kanalat, mélyen belenyomták a hálót az eleven szardíniák tömkelegébe. – Indul! – kiáltotta Lothar és ismét előremenetbe kapcsolta a csörlőt. A kötél megfeszült és a háló, benne egy tonnányi verdeső, csapkodó kis hallal felemelkedett a levegőbe. Manfred az erőlködéstől összeszorított fogakkal tartotta a kötél végét,

miközben a többiek behúzták a teli hálót, egyenest a tartály ásító szája fölé. – Mehet! – kiáltott rá az apja és Manfred elengedte a kötelet. A háló alja kinyílt és egy tonnányi szardínia zuhogott alá a nyitott üregbe. A kíméletlen bánásmód következtében testükről lehorzsolódtak az apró pikkelyek és most mint szivárványosan csillámló hópelyhek kavarogtak a napfényben, beborítva az emberek haját és ruházatát. Amint az utolsó halak is kipottyantak, Manfred ismét szorosra rántotta a kötelet, a „merítők” újból kilódították a hálót a korlát fölül, a csörlő fémes csikordulással megindult és kezdődött elölről az egész művelet. A másik három hajón is hasonló buzgalommal folyt a munka. Néhány másodpercenként újabb és újabb tonnányi zsákmány emelkedett a levegőbe. Tengervíz és pikkelyeső zúdult alá, azután a hálók szája kinyílt és a rakományt elnyelték a tartályok sötétlő mélységei. Testet-lelket elcsigázó, gyászosan monoton munka volt ez. Valahányszor a teli háló átlendült a fejük felett, bőrig áztak a jeges tengervíztől, hajuk, testük, ruhájuk ragadt a pikkelyektől. Mikor a „merítők” már tántorogtak a fáradtságtól, parancsnokaik vették át a helyüket, így a munka ritmusa egy percre sem szakadt meg. A nagy halászhálónál és a merítőháló rúdjánál dolgozó emberek időről időre felváltották egymást. Csak Lothar maradt mindvégig a helyén, a csörlő mellett. Ott állt egyenes derékkal, éberen és fáradhatatlanul. Ezüstszőke haját vastagon belepték a pikkelyek – az egész ember úgy ragyogott a napfényben, akár egy eleven világítótorony. – Csupa ezüst hárompennys – mondta magában vigyorogva, miközben a halak végeérhetetlen tömegben zuhogtak hajói gyomrába. – Nem is halak ezek... szép fényes kis hárompennysek. Ma egy egész hajórakományra való tickey-t viszünk haza, úgy bizony. – A „tickey” a helyi tolvajnyelven a hárompennys érmét jelentette. – Fedélzetet megrakni! – kiáltotta a halászháló egyre szűkülő körén túlra, ahol Swart Hendrick állt saját hajójának csörlője mellett. Izmos félmeztelen alakja ébenfa szoborként csillogott a napfényben. – Fedélzetet megrakni! – kiáltott vissza vidáman, mintha csak valami jó mulatságról volna szó. Emberei szinte babonásán tisztelték iszonyú testi erejéért. A hajók tartályai immár színültig teltek, mindegyikükben százötven tonna súlyú hal várta további sorsát. A zsákmány többi részének már csak a fedélzeten jutott hely. Ez ismét csak óriási kockázatot jelentett. Az egyszer már megrakott tartályokat legközelebb már csak a kikötőben üríthették ki, amikor tartalmukat átszivattyúzták a feldolgozóüzembe. A fedélzet megrakása további száztonnányi ballasztot jelentett a már eddig is rogyásig megterhelt hajók számára – jóval többet, mint amennyit a biztonsági előírások megengedtek. Elég volt, hogy az idő hirtelen megváltozzék, hogy a szél északnyugatira forduljon és a túlterhelt hajót máris elnyelhette a fagyos, zöld mélység. – Az idő ki fog tartani! – bíztatta magát Lothar, mialatt a csörlővel bajlódott. Érezte, hogy a tenger neki dolgozik – nincs semmi, ami most megállíthatná. Rettentő kockázatot vállalt, de a sors busásan megfizetett merészségéért. Csaknem ezer tonna – négy színültig megrakott hajóra való – hal lett a fizetség. Testvérek közt is ötven font nyereség jut minden egyes tonnára. Ötvenezer font egyetlen fogásból. Ez volt élete legszerencsésebb napja. Pedig mindent el is veszíthetett volna – a hálóját, a hajóját, még az életét is. Ehelyett egyetlen fogásból visszafizethette minden tartozását. – Uramisten – suttogta a csörlővel küszködve. – Most már semmi rossz nem jöhet, semmi sem árthat nekem. Szabad vagyok és nem függök senkitől. Így hát midőn a tartályok megteltek, hozzákezdtek a hajók fedélzetének

megrakásához. Az ezüstösen csillogó halmok már elérték a korlát felső szintjét. Az emberek derékig gázoltak az iszamlós rétegben, miközben a hálót szárították és helyére lódították a merítőháló hosszú nyelét. A tengeri madarak sűrű, fehér felhőkben köröztek a négy hajó felett, izgatott vijjogásuk egybeolvadt a csörlők zajának kakofóniájával. Alábuktak a háló nyitott szájába és addig zabáltak, amíg már sem enni, sem felszállni nem bírtak, csak vitették magukat tehetetlenül az áramlattal. Begyük felpüffedt, tollaik csapzottan meredtek az égnek és kínosan nyeldekelve igyekeztek magukban tartani a lenyelt táplálékot. A hajók orrában és tatján egy-egy matróz állt és kifent csáklyáikkal bökdösték a hatalmas cápákat, amelyeket felszínre csalt a csapdába ejtett halak szaga. Borotvaéles, háromszögletű fogaik még a háló durva szövetét is keresztül tudták volna harapni. És miközben a madarak és a cápák lakmároztak, a hajók teste mind mélyebben és mélyebben merült a vízbe. Végül aztán kevéssel dél után Lotharnak ki kellett adnia a parancsot, hogy fejezzék be. A hajók fedélzetei megteltek, valahányszor még egy adagot próbáltak meg kiborítani, a halak visszacsúsztak a tengerbe és csupán a cápáknak szolgáltak martalékul. Lothar leállította a csörlő motorját. Bizonyára még vagy száz tonnányi hal úszkálhatott még a hatalmas hálóban, legtöbbjük valószínűleg rég megfulladt és péppé zúzódott. Ürítsétek ki a maradékot! – adta ki a parancsot. – Hadd menjenek! Húzzátok fel a hálót a fedélzetre! A négy hajó, akár egy túltáplált kacsa, lassan, tunyán imbolygott a tengeren. Rettentő terhük úgy lehúzta őket, hogy a sós víz minden egyes billenéskor vastag sugárban zúdult be a kifolyónyílásokon. Óvatosan megfordultak és Lothar hajójával az élen megindultak a szárazföld felé. Nyomukban csaknem fél négyzetmérföldnyi területen döglött halak szőnyege borította az óceánt. Ezüstös hasukat az ég felé fordítva, mozdulatlanul lebegtek és olyan vastagon lepték el a víz felszínét, mint az őszi erdőt az avar. Tetemeiken ezernyi pukkadásig jóllakott sirály sodortatta magát, alulról pedig tovább falták őket a cápák. A hajók fedélzetén a halálosan elcsigázott emberek átgázoltak a még mindig csapkodó, fel-felugráló halak ingoványán. Lebotorkáltak a nyálkásan csúszós lépcsőkön és úgy ahogy voltak, vizesen, halpikkelyektől ragacsosan levetették magukat kényelmetlen priccseikre. Fenn a kormányházban Lothar megivott két bögre forró kávét, majd a feje fölött lévő kronométerre pillantott. – Még négy óra a gyárig – szólalt meg. – Addig éppen át tudjuk venni a mai leckét. – De apa! – rimánkodott a fiú. – Legalább ma ne, ma különleges nap van. Muszáj ma is tanulnunk? Walvis Bayben nem volt iskola. A legközelebbi oktatási intézmény a swakopmundi német iskola volt harminc mérföldnyire tőlük. Lothar a gyermek születése óta egyforma odaadással látta el az apa és az anya szerepét. Ő emelte ki a kisfiút nedvesen és véresen a gyermekágyból. Anyja soha egy pillantást sem vetett rá. Ez is része volt kettejük természetellenes alkujának. Egyedül nevelte fel a gyermeket, ő adott neki mindent, kivéve az anyatejet, amelyet a fekete nama törzsbéli szoptatós dajkától kapott. Az évek során annyira közel kerültek egymáshoz, hogy Lothar egyetlen napra sem bírt elszakadni a fiútól. Mikor eljött az ideje, inkább a tanítását is magára vállalta, csak hogy el ne kelljen küldenie az iskolába.

– Annyira egyetlen nap sem lehet különleges – felelte szigorúan Manfred kérdésére. – Mindennap tanulunk. Az embert nem az izmai teszik erőssé. – Tenyerével megütögette a fejét. – Ez az, ami erőssé tehet – mondta. – No eredj, hozd a könyveket! Manfred szenvedő pillantást vetett Da Silva felé, mintha onnét várt volna némi együttérzést, de jobban ismerte apját, mint hogy tovább vitatkozzon. – Vedd át a kormányt – adta át a kereket Lothar az öreg tengerésznek, azzal letelepedett fia mellé a kis térképasztalhoz. – Nem, nem a számtant – rázta meg a fejét. – Ma angolt tanulunk. – Gyűlölöm az angolt! – fakadt ki indulatosan Manfred. – Gyűlölöm az angolt és gyűlölöm az angolokat! Lothar bólintott. – Igen – mondta. – Az angolok a mi ellenségeink. Mindig azok voltak és azok is maradnak... ellenségek. És épp ezért kell felfegyvereznünk magunkat az ő fegyvereikkel. Ezért kell megtanulnunk a nyelvüket – hogy ha majd eljön az ideje, felhasználhassuk az ellenük vívott harcban. Azzal elkezdett angolul beszélni – aznap első ízben. A fiú afrikaans nyelven válaszolgatott, abban a Dél-Afrikában honos holland tájszólásban, amelyet csak 1918-ban – egy évvel Manfred születése előtt – ismertek el mint önálló nyelvet, és vettek fel a Délafrikai Unió hivatalos nyelvei közé. Lothar felemelt kézzel megállította. – Angolul – figyelmeztette. – Most csak angolul beszélünk. Egy órán át dolgoztak szorgalmasan. Hangosan olvasták Jakab király bibliafordításának részleteit, majd cikkeket a Cape Times egyik két hónappal ezelőtti számából. Azután Lothar egy egész oldalas szöveget kezdett diktálni a fiúnak. Manfred idegesen, homlokát ráncolva küszködött a számára oly idegen szavakkal. Szenvedő ábrázattal rágcsálta a ceruzáját, míg végül nem bírta tovább türtőztetni magát. – Mesélj inkább nagyapáról és az esküjéről! – könyörgött az apjának. – Micsoda ravasz kis majom vagy te – vigyorgott Lothar. Mindent kitalálsz, csak hogy kibújhass a munka alól. – Apa, kérlek... – De hiszen már százszor hallottad. – Meséld el újra. Ma különleges nap van. Lothar a kormányház ablakán át kinézett a kincset érő, ezüstösen csillogó rakományra. Igaza volt a fiúnak... nagyon is különleges nap volt ez. Öt hosszú, keserves esztendő után ma szabadult meg az adósságaitól. – Hát jó – bólintott. – Elmesélem újra, de ezúttal angolul. – A fiú lelkesen összecsapta a leckekönyvet és izgatottan előrehajolt az asztal felett. Borostyánszínű szemei égtek a boldog várakozástól. A nagy felkelés históriája oly sokszor elhangzott már, hogy Manfred minden egyes szavát fejből tudta. Az eredeti változattól való legcsekélyebb eltérést is azonnal kijavította és megállította apját, ha bármilyen kis részletet kihagyott a történetből. – Hát szóval – kezdte Lothar –, amikor az áruló angol király, V. György 1914-ben hadat üzent Vilmos német császárnak, nagyapád és én tudtuk, mi a kötelességünk. Elbúcsúztunk nagyanyádtól és... – Milyen színű haja volt a nagymamának? – érdeklődött Manfred. – Nagyanyád szépséges német nemesasszony volt, a haja színe pedig olyan volt, mint a napsütésben ringó, érett búzakalászoké. – Épp olyan, mint az enyém – pontosított könyörtelenül Manfred.

– Épp olyan, mint a tiéd – mosolyodott el Lothar. – Tehát Nagyapa meg én felpattantunk a csataménjeinkre és elvágtattunk, hogy mi is csatlakozzunk az öreg Maritz tábornokhoz és hatszáz hős katonájához, akik az Orange folyónál készültek megtámadni a vén Slim Jannie Smutst. A „slim” szó a „ravaszdi” vagy az „áruló” megfelelője az afrikaans nyelvben. Manfred lelkesen bólogatott. – Tovább, apa, tovább! Mikor Lothar elérkezett az első csata leírásához, amelyben Jannie Smuts csapatai gépfegyvereikkel és ütegeikkel vérbe fojtották a felkelést, a fiú szemei szomorúsággal teltek meg. – De ti úgy küzdöttetek, akár a démonok, ugye, apa? – Harcoltunk, mint az őrültek, de a nyomorultak túl sokan voltak és hatalmas ágyúkkal, meg gépfegyverekkel szerelték fel őket. Azután nagyapád haslövést kapott. Feltettem őt a lovamra és elvittem a csatatérről. – Amint a történet befejezéséhez közeledett, kövér könnycseppek csillogtak a fiú szemében. – Aztán mielőtt meghalt, nagyapád előszedte feje alól a nyeregtáskából az öreg fekete Bibliát és kezemet a könyvre téve megesketett. – Hadd mondjam el én a szöveget! – vágott közbe Manfred. Fejből tudom! – No hadd halljam, hogy szólt az eskü – bólintott Lothar engedékenyen. – Nagyapa így szólt: „Fiam, tedd a kezed a könyvre és esküdj meg nekem, hogy sosem adod fel a harcot az angolok ellen.” – Pontosan – bólintott Lothar újból. – így szólt az eskü, az ünnepélyes fogadalom, amelyet halálakor tettem az apámnak. – Átnyúlt az asztal fölött, megfogta a fiú kezét, és keményen megszorította. Az öreg Da Silva törte meg az ünnepélyes hangulatot. Köhécselt, a torkát reszelte, majd kiköpött a kormányház ablakán. – Szégyellhetned magad – mondta. – Teletömöd ennek a gyereknek a fejét gyűlölettel meg halállal. – Lothar felpattant ültéből. – Vigyázz a szádra, öreg – figyelmeztette. – Semmi közöd hozzá. – Hála a Boldogságos Szűznek – morogta az öregember –, mert ez az ördög mesterkedése. Lothar elkomorodott és hátat fordított neki. – Manfred, mára befejeztük. Tedd el a könyveket. Kifordult a kormányház ajtaján és felkapaszkodott a tetőre. Kényelmesen leült a feljáróval szemben, felső zsebéből hosszú fekete manillaszivart húzott elő és komótosan leharapta a végét. Kiköpte a szivarvéget és a gyufa után kutatva végigtapogatta a zsebeit. A fiú kidugta fejét a feljáró pereme mögül. Néhány pillanatig határozatlanul álldogált, majd látván, hogy apja nem küldi el – mert Lothar rosszkedvében néha visszavonult és olyankor szerette ha egyedül hagyják –, felmászott és mellé telepedett. Lothar kezével ernyőt formált az apró láng köré, mélyet szívott a szivarból majd két ujja közt tartva felemelte az égő gyufát és hagyta, hogy a szél elfújja. Egy mozdulattal a tengerbe pöccintette az elégett gyufaszálat és karját szórakozottan Manfred vállára ejtette. A fiú megborzongott az örömtől, hiszen apja oly ritkán adta fizikai tanújelét szeretetének. Közelebb húzódott Lotharhoz és olyan moccanatlanul ült, ahogy csak bírt. Még lélegezni is alig mert, nehogy egy meggondolatlan mozdulattal meg találja zavarni a pillanat békéjét. A négy hajó lassan haladt a part felé és az öböl hegyes nyugati szarva felé fordultak.

Velük együtt a tengeri madarak is visszatértek – sárga nyakú szulák ezrei szálltak hosszú, rendezett sorokban, alacsonyan az álmatag zöld hullámok felett. A lenyugvó nap sugarai megcsillantak tollruháikon és bronzvörös tüzeket gyújtottak a sivatag magas homokdűnéin, amelyek hegyekként emelkedtek az öböl partján álló aprócska épületsor mögött. – Remélem, Willemnek volt annyi sütnivalója, hogy begyújtsa a kazánokat – dünnyögte Lothar. – Annyi lesz itt a munka, hogy a gyárnak egész éjjel és holnap egész nap üzemelnie kell. – Ennyi halat az életben nem leszünk képesek befőzni – suttogta a fiú. – Nem, a zöméből olajat és haltápot kell készítenünk... – kezdte Lothar, de hirtelen elhallgatott és feszült tekintettel nézett az öböl irányába. Manfred érezte, hogy apja egész testében megdermed, azután legnagyobb bánatára elvette kezét a válláról és ellenzőt formált a szeme fölé. – A hülye barom – morogta dühében. Éles vadászszemei azonnal felismerték a távolban a kazánház épületének kéményét. Füstnek azonban nyoma se látszott felette. – Mi a francot csinál ez? – Azzal Lothar talpra ugrott és könnyedén egyensúlyozva a korláthoz sietett. – Ez az idióta hagyta kihűlni a kazánokat. Legalább öt vagy hat órába fog telni, míg újra begyújtjuk őket és a halunk addigra romlásnak indul. Hogy az Isten verje meg ezt az állatot! Tajtékozva leviharzott a kormányházba. Miközben vadul megrántotta a ködkürt fogantyúját, hogy ily módon riassza az üzemben lévőket, dühösen pattogva morfondírozott magában. – Ebből a pénzből veszek egy olyan Marconi-féle rövidhullámú rádiót, akkor legalább kapcsolatot tudunk tartani velük, míg a tengeren vagyunk. Akkor talán nem fordul elő ilyesmi. Ekkor azonban ismét elakadt a hangja és izgatottan kémlelte a partot. – Mi a fene folyik ott! – Kikapta a látcsövet a műszerfal melletti rekeszből és élesre állította a nézőkét. Már elég közel jártak, hogy jól kivehesse az üzem főkapujánál gyülekező kis csoportot. A munkások mind ott ácsorogtak nehéz gumicsizmáikban és kötényeikben. De hisz a gyárban kellett volna lenniük... – Ott van Willem... – A művezető ott állt a hosszú, faácsolatú kirakodómóló végén, amely cölöpökből készült alapzatán messze benyúlt az öböl csendes vizébe. – Mi a rossebet csinál ez... a kazánok hidegek és mindenki odakinn lófrál...? – Két idegent is észrevett, akik két oldalról fogták közre Willemet. Sötét öltönyt viseltek és mindkettejükről lerítt a fontoskodó, felfuvalkodott és kicsinyes hivatalnokgőg, amelyet Lothar oly jól ismert és amelytől annyira rettegett. – Biztosan az adószedők vagy valami más aktakukacok – suttogta. Iménti haragja elpárolgott és jeges nyugtalanságnak adta át a helyét. Soha egyetlen állami talpnyaló sem hozott még neki jó híreket. – Itt valami hézag van – füstölgőit magában. – És éppen most, amikor itt állok ezer tonna hallal, amit sürgősen ki kell főzni és tartósítani kell... Ekkor észrevette a két automobilt. Eddig eltakarta őket a gyár épülete, de most, hogy Da Silva bekanyarodott a kirakodómólóhoz vezető főcsatornába, láthatóvá váltak. Egyikük egy ósdi, viharvert Ford „T” modell volt, a másikról azonban még a finom sivatagi por sápadt rétege alatt is látszott, hogy valami drága, elegáns típus lehet. Lothar érezte, amint szíve vadul kalapálni kezd és izgalmában kihagy a lélegzete. Lehetetlen volt, hogy akár egész Afrikában létezzék ebből a típusból két egyforma

példány. Nárciszsárga dukkózású, behemót Daimler volt. Amikor utoljára látta, a Courtney Bányászati és Beruházási Társaság irodaépülete előtt parkolt Windhoek főutcáján. Lothar éppen azért ment oda, hogy a kölcsönök határidejének meghosszabbításáról tárgyaljon a céggel. Ott állt a kietlen, porlepte utca túlsó oldalán és nézte, amint az asszony könnyed léptekkel lesiet a széles márvány lépcsősoron. Két sötét öltönyös, celluloid galléros alkalmazottja alázatosan hajbókolva sürgött-forgott körülötte. Egyikük kinyitotta előtte a káprázatos sárga kocsi ajtaját és előzékenyen besegítette a vezetőülésre, miközben a másik már rohant is, hogy bekurblizza a motort. Mivel méltóságán alulinak tartotta egy sofőr társaságában utazni, inkább maga vezetett. Büszkén felszegett fejjel ült a volán mögött, nem is nézett az utca túloldala felé, ahol sápadtan és remegve ott állt Lothar. Már az asszony puszta látása is ellentétes érzelmek sokaságát kavarta fel benne. Azóta csaknem egy év telt el. Lassan összeszedte magát, amint Da Silva a mólóhoz kormányozta a roskadásig megrakott hajót. A hajótest pereme olyan mélyen merült a vízbe, hogy Manfred kénytelen volt feldobni a kötelet az egyik odafenn álldogáló embernek. – Lothar, ezek az emberek... beszélni akarnak veled – kiabált le Willem. Homlokán apró verítékcseppek ütköztek ki az idegességtől, miközben hüvelykujjával a mellette álló férfi felé bökött. – Ön Mr. Lothar De La Rey? – érdeklődött a két idegen közül az alacsonyabbik. Feljebb pöccintette porlepte puhakalapját és zsebkendőjével megtörölgette a karima alól előtűnő sápadt csíkot. – Pontosan – nézett fel rá kihívó tekintettel Lothar, csípőre téve ökölbe szorított kezeit. – És maga ki az ördög? – Ön a Délnyugat-afrikai Halászati és Konzervipari Vállalat tulajdonosa? – Ja! – felelte Lothar afrikaansul. – Én vagyok a tulajdonos – és akkor mi van? – Én a windhoeki kerületi bíróság seriffje vagyok, és itt van nálam a vállalat összes vagyonára vonatkozó foglalási meghagyás – közölte válaszul a jövevény és meglobogtatta a kezében tartott hivatalos iratot. – Lezárták a gyárat – kiáltott le Willem kétségbeesve, bajusza remegett a felindultságtól. – Eloltatták velem a tüzet a kazánjaimban. – Ezt nem tehetik! – fakadt ki vicsorogva Lothar. Szeme összeszűkült és sárga villámokat szórt, akár egy feldühödött leopárdé. – Itt állok ezer tonna hallal, amit fel kell dolgoznunk. – Ez a négy hajó a vállalat neve alatt van bejegyezve? – tudakolta a seriff. Szemmel láthatólag legkevésbé sem zavarta az iménti dühkitörés, mindazonáltal kigombolta a zakóját, hátrébb húzta és mindkét kezét hanyagul csípőre tette. Nadrágszíjáról bőrtokban lógott le szolgálati fegyvere, egy súlyos Webley revolver. Félrefordított fejjel nézte, amint a másik három hajó kiköt a móló két oldalán, azután Lothar válaszát meg sem várva, nyugodt tónusban folytatta. – A helyettesem rakományukkal együtt hivatalosan le fogja pecsételni őket. Figyelmeztetnem kell önt, hogy e pillanattól fogva akár a hajók, akár a rakomány eltávolítása bűncselekménynek minősül. – Ezt nem tehetik velem! – kiáltotta Lothar felkapaszkodva a mólóra. Hangjában már nyoma sem volt az előbbi harciasságnak. – A halaimat fel kell dolgoznom. Hát nem értik? Holnap reggelre az egész úgy megbüdösödik, hogy... – Ezek nem a maga halai – rázta a fejét a seriff. – A Courtney Bányászati és

Beruházási Társaság tulajdonát képezik. – Türelmetlenül intett a helyettesének. – No gyerünk, tegye a dolgát – mondta és hátat fordítva távozni készült. – Látom, ő is eljött – szólt utána Lothar. A seriff visszafordult és ismét farkasszemet néztek egymással. – Ő is eljött – ismételte Lothar. – Az ott az ő kocsija. Eljött személyesen, ugye? A seriff lehajtotta a fejét és vállat vont, de ekkor megszólalt Willem rekedt hangja. – Igen, itt van... ott vár az irodámban. Lothar sarkon fordult és a csoportot otthagyva elindult a part felé. Nehéz vízhatlan nadrágja minden lépésnél surrogó hangot adott. Kezét még mindig ökölbe szorította, mintha verekedni indulna. A munkások izgatott csoportja a móló bejáratánál várta. – Mi történik itt, Baas? – faggatták kétségbeesetten. Nem engednek dolgozni bennünket. Most mit csináljunk, Ou Baas? – Várjatok! – parancsolt rájuk nyersen Lothar. – Majd én elintézem ezt a dolgot. – Megkapjuk a fizetésünket, Baas? Gyerekeink vannak... – Megkapjátok a pénzeteket – csattant fel Lothar türelmetlenül. – Ezt megígérem nektek. – Könnyelmű ígéret volt, hiszen csak akkor tudta volna teljesíteni, ha eladja a halat. Átnyomakodott az emberek között és a gyárépület sarkán befordulva elindult a művezető irodája felé. A Daimler az ajtó előtt parkolt. Mellette az elülső sárhányónak dőlve egy fiú várakozott. Arckifejezéséből ítélve nyilvánvaló volt, hogy rosszkedvű és unatkozik. Talán egy esztendővel lehetett idősebb Manfrednál, de legalább egy hüvelykkel alacsonyabb volt nála. Teste karcsúbb, elegánsabb volt, mint Manfredé. Patyolatfehér inge kissé meggyűrődött a rekkenő hőségben, divatos szürke flanelből készült oxfordi stílusú pantallója beporosodott és valahogy túlontúl mesterkéltnek hatott egy ekkora gyereken. Mindazonáltal valami természetes báj lengte körül – makulátlan bőrével és sötét indigókék szemeivel olyan szép volt, mint egy kislány. Lothar közelebb lépett hozzá és még mielőtt visszafoghatta volna magát, önkéntelenül kicsúszott a száján. – Shasa! A fiú gyorsan kihúzta magát és félresöpört homlokából egy sötét haj tincset. – Honnét tudja a nevemet? – kérdezte. Hangja unott volt, de sötétkék szemében az érdeklődés szikrája villant, amint nyugodt, szinte felnőttes magabiztossággal tanulmányozta Lothart. Százféle válasz tolult Lothar ajkára, bármelyikkel felelhetett volna a kérdésre: – Valamikor, sok évvel ezelőtt a sivatagban megmentettelek téged és anyádat a haláltól... csecsemőkorodban én segítettelek elválasztani anyád emlőjétől és én hordoztalak a nyeregkápámon, mikor még járni sem tudtál... majdnem úgy szerettelek, ahogy egykoron anyádat szerettem... te vagy Manfred bátyja – a tulajdon fiam féltestvére. Még ennyi idő után is bárhol felismernélek. Ehelyett azonban csak ezt felelte. – Shasa busman nyelven annyit jelent: „Jó Víz” – a legértékesebb dolog a busmanok világában. – Így van – bólintott Shasa Courtney. Ez az ember felkeltette az érdeklődését. Volt benne valami visszafogott vadság és kegyetlenség, valami érintetlen őserő. És a szeme... azok a furcsán lobogó sárga szemek... majdnem olyanok, mint egy macskáé. – Így van. Ez valóban busman eredetű név, de az igazi keresztnevem Michel. Francia név. Anyám ugyanis francia.

– És ő hol van? – kérdezte Lothar. Shasa az iroda ajtaja felé pillantott. – Nem akarja, hogy zavarják – mondta figyelmeztető hangsúllyal, de Lothar De La Rey egyszerűen elment mellette, olyan közel, hogy a fiú érezte a vízhatlan ruhából áradó halszagot és látta a napbarnított bőrre tapadó apró, fehér pikkelyeket. – Jobban tenné, ha legalább kopogna – szólt utána, de Lothar tudomást sem vett róla. Egyetlen lökéssel betaszította az iroda ajtaját, a fa recsegve hasadt el a sarokvasak mentén. Megállt a nyitott ajtóban és Shasa belátott mellette a szobába. Látta anyját, amint felemelkedik az ablak mellett álló egyenes támlájú székből és az ajtó felé fordul. Olyan karcsú és törékeny volt, akár egy gyermeklány. Sárga krepdesin ruháját, amely lágy redőkben borult divatosan lapos melleire, derékban keskeny öv fogta össze. Keskeny karimájú harangkalapját mélyen az arcába húzta, eltakarva sűrű, sötét haját és óriási, csaknem teljesen fekete szemeit. Első pillantásra alig látszott idősebbnek saját fiánál, de mikor felemelte a fejét, előtűnt állkapcsának ragadozószerűen határozott vonala és a sötét szemek mélyén mézszínű láng lobbant. Ettől kezdve éppoly veszedelmes ellenfél volt, mint akármelyik férfi, akivel Lotharnak valaha is dolga akadt. Egy percig szótlanul méregették egymást, kíváncsian fürkészve az utolsó találkozásuk óta eltelt évek alatt bekövetkezett változásokat. – Hány éves lehet? – töprengett Lothar, de rögvest eszébe is jutott a válasz. – Éjfél után egy órával született az évszázad legelső napján. Egyidős a huszadik századdal – persze, hiszen ezért is adták neki a Centaine nevet. Tehát harmincegy éves... és még mindig olyan, mintha tizenkilenc volna. Éppen olyan, mint akkor, azon a napon, amikor rátaláltam a sivatagban, vérezve és haldokolva, oroszlánfogaktól összemarcangolt szép, fiatal testével. – Megöregedett – gondolta Centaine. – Azok az ezüstös szálak a szőke hajában, azok a ráncok a szeme és a szája sarkában. Negyvenéves elmúlt, és sokat szenvedett – de nem eleget. Örülök, hogy nem öltem meg. Örülök, hogy a golyóm elhibázta a szívét. Túl gyors halál lett volna a számára. De most a hatalmamban van... most majd megtanulja, hol lakik az Isten... Ekkor azonban hirtelen, akarata ellenére eszébe jutott, milyen érzés volt magán érezni ennek a férfinak a meztelen, sima, izmos testét. Ismét felrémlett benne, hogyan rándult össze ágyékuk a beteljesülés pillanatában. Szinte érezni vélte a belé hatoló tüzes áradatot, amely oly forró volt, akár a tulajdon hevesen lüktető vére. Izzó haragot érzett saját maga iránt, amiért képtelen megfékezni a tudata hátsó zugában megbúvó állati ösztönöket. Ő, aki az élet minden dolgában oly keményen tudott parancsolni magának, sohasem volt képes gátat vetni tulajdon teste szilaj követelőzésének. Kinézett az ajtóban álló férfi háta mögé és megpillantotta Shasát, amint odakinn állt a ragyogó napsütésben. Az ő szépséges gyermekét, amint kíváncsi pillantásokkal nézi az anyját. Hirtelen elöntötte a szégyen és a harag érzése, amiért rajtakapták ebben a gyönge és védtelen pillanatában, amikor – mint ezt teljes bizonyossággal tudta – legbensőbb érzelmei mutatkoztak meg. – Csukd be az ajtót – parancsolt rá a férfira halk, rekedt hangon. – Gyere be és csukd be az ajtót. – Elfordította tekintetét és kibámult az ablakon, hogy összeszedje magát, mielőtt ismét szemébe néz annak az embernek, akit el fog pusztítani. Az ajtó becsukódott és Shasán gyötrő csalódottság vett erőt. Ösztönösen megérezte,

hogy itt valami életbevágóan fontos dolog történik. A szőke idegen a sárga macskaszemeivel, aki tudta a nevét és azt is, honnét ered ez a név, valamit felkavart benne... valami veszedelmeset és izgatót. Aztán ahogy az anyja reagált, ahogyan a pír lassan felkúszott a nyakán és az arcán. És az a különös tekintet a szemében, amit Shasa még sohasem látott... talán a bűntudat szikrája? És azután az a furcsa elbizonytalanodás, ami oly tökéletesen idegen volt tőle. Shasa mindeddig azt látta, hogy anyja megingathatatlan biztonsággal igazodik el a világban – legalábbis az általa ismert világban. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mi is történik a mögött a csukott ajtó mögött. Az épület falai galvanizált hullámbádogból készültek. – Ha meg akarsz tudni valamit, eredj és járj utána – szokta mondani anyja, Shasa csak attól félt, hogy esetleg rajtakapják, miközben éppen megfogadja a tanácsot. Nesztelen léptekkel az irodaépület falához surrant, vigyázva, nehogy lába alatt meg találjanak csikordulni a kavicsok és nekipréselte fülét a napsütéstől átforrósodott fémnek. Lélegzet-visszafojtva fülelt, de csak elmosódott mormolást hallott odabentről. Bár a szőke idegen időnként felemelte a hangját, Shasa egyetlen szót sem tudott kivenni abból, amit mondott, anyja halk, rekedtes beszédét pedig még hallani is alig lehetett. – Az ablak – ötlött az eszébe és gyors léptekkel elindult az épület sarka felé. Amint azonban kifordult a ház mögül, hogy a nyitott ablakhoz menjen, hirtelen azon vette észre magát, hogy vagy ötven kíváncsi szempár szegeződik rá. A művezető és dologtalanul lézengő munkásai még mindig egy csoportba verődve álldogáltak a főkapu előtt. Mikor Shasa előbukkant a ház sarka mögül, elhallgattak és érdeklődéssel figyelték. Shasa bosszúsan felszegte a fejét és hirtelen irányt változtatva elsétált az ablak mellől. Minthogy azonban az emberek változatlan kíváncsisággal nézték, kezeit színlelt nemtörődömséggel oxfordi pantallójának zsebébe süllyesztette és hanyag léptekkel a móló felé indult, mintha már eleve ez lett volna a szándéka. Bármi történt is az irodában, most már nem tudhatta meg. Már csak abban bizakodhatott, hogy később talán sikerül rávennie anyját, hogy mondja el, de ebben az eshetőségben ő maga sem hitt igazán. Ekkor figyelt fel a móló két oldalán horgonyzó négy faácsolatú halászhajóra. Peremükig merültek a vízbe ezüstösen csillogó rakományuk súlya alatt. Az érdekes látvány kissé lecsillapította Shasában a gyötrő csalódottságot. Végre talált valamit, ami megtörte a rekkenő sivatagi délután monoton hangulatát. Meggyorsította lépteit és izgatottan trappolt végig a móló deszkáin. A hajók látványa mindig is megigézte. Ez az egész valami új volt, valami izgalmas. Soha életében nem látott még ennyi halat, több tonna kellett hogy legyen. Időközben odaért az első hajóhoz. Ez a hajó merőben más volt, mint azok, amiket eddig megszokott. Csúf volt és mocskos. Oldalán, ott, ahol a legénység a korlátra guggolva a dolgát szokta végezni, széles csíkokban állt az emberi ürülék. A hajófenékben megülepedett poshadt víz bűze elegyedett a nyersolaj és a szűk helyen összezsúfolódott mosdatlan emberi testek szagával. Még egy szép hangzású név sem tette szalonképesebbé a hajót – csak a nyilvántartás és a forgalmi engedély számai álltak a viharvert orron. – Egy hajónak neve is kellene hogy legyen – gondolta magában Shasa. – Felháborító, hogy nem adtak neki nevet, ráadásul még balszerencsét is hozhat. – Saját huszonöt láb hosszú vitorlás jachtját, amelyet anyjától kapott a tizenharmadik születésnapjára, ugyancsak anyja javaslatára a „Midasz király” névre keresztelték. Elfintorította orrát a hajó szánalmas állapota láttán. – Hát ha ez az, amiért mama Windhoektól idáig megállás nélkül autózott... – Nem

fejezhette be a gondolatot, mert egy fiú bukkant elő a magas, négyszögletű kormányház mögül. Toldozott-foldozott vászonsortot viselt barnára sült, izmos lábain és könnyedén egyensúlyozva lépkedett az imbolygó fedélzeten. Amint pillantásuk találkozott, mindketten visszahőköltek és mozdulatlanná dermedve álltak, mint mikor két kutya váratlanul találkozik. Némán, gyanakvóan fürkészték egymást. – Micsoda jól fésült kis pubigyerek – gondolta Manfred. Látott már néhány hasonlót, mikor apjával néhanapján belátogattak Swakopmundba, a kis tengerparti üdülővárosba. Ezek a gazdag kis kölykök mind egyformák voltak. Nevetségesen kikeményített ruháikban tisztelettudóan lépegettek szüleik mögött és mindegyikük arcán ott ült az a vérlázítóan magabiztos kifejezés. – Nézd a haját... – gondolta. – Csak úgy ragyog a brillantintól és illatozik, mint egy csokor ibolya. – Ez is egy szegény fehér afrikaner – hozta meg a maga ítéletét Shasa. – Egy bywoner, egy földfoglaló kölyke. – Anyja megtiltotta, hogy játsszék az efféle gyerekekkel, de Shasa az idők folyamán rájött, hogy némelyikük rendkívül szórakoztató egyéniség. Vonzerejüket persze jelentékenyen megnövelte az anyai tilalom. A bányagépeket karbantartó üzem vezetőjének egyik fia például olyan döbbenetes élethűséggel tudta utánozni a madarak hangját, hogy a szó szoros értelmében le tudta csalogatni őket a fáról. Ezenfelül ő volt az, aki megtanította Shasát, hogyan kell beállítani a karburátort és a gyújtást az öreg Fordon, amelyet anyja engedélyével már vezethetett, jóllehet még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy jogosítványt kaphasson. Ugyanennek a fiúnak a nővére – egy évvel idősebb Shasánál – pedig valami még figyelemreméltóbb dolgot mutatott, mikor néhány tilalmas percet töltöttek együtt a bánya szivattyúépülete mögött. Még azt is megengedte, hogy a fiú megcirógassa azt a meleg, puha, bolyhos valamit, ami úgy bújt meg a rövid vászoning alatt, mint egy újszülött kiscica. Az élmény egészen felcsigázta Shasát és el is határozta, hogy a legközelebbi alkalommal ismét megtapasztalja. Ez a fiú is érdekesnek látszott és Shasa rögtön arra gondolt, hogy talán hajlandó lesz körül vezetni őt a hajó gépházában. Visszanézett a gyárépületre. Minthogy anyját sehol sem látta, elhatározta, hogy nagylelkű lesz. – Hello – szólalt meg. Méltóságteljes kézmozdulatot tett és óvatosan elmosolyodott. Nagybátyja, Sir Garrick Courtney, aki anyja után a legfontosabb személy volt az életében, mindig erre intette. „Születésednél fogva kiemelt helyen állsz a társadalomban. Ez azonban nemcsak előnyöket és jogokat biztosít számodra, hanem egy súlyos kötelezettséggel is jár. Egy igazi gentleman tapintatosan és udvariasan bánik az alacsonyabb társadalmi helyzetűekkel is, legyenek bár feketék vagy fehérek, fiatalok vagy öregek, avagy nők.” – A nevem Courtney – mutatkozott be. – Shasa Courtney. Nagybátyám Sir Garrick Courtney, anyám Mrs. Centaine de Thiry Courtney. Elhallgatott és várta a szokásos hódolatot, amely általában követni szokta az iménti nevek említését. A hatás azonban cseppet sem bizonyult egyértelműnek és Shasa meglehetősen elbizonytalanodva folytatta. – Téged hogy hívnak? – Az én nevem Manfred – felelte a fiú afrikaans nyelven és összevonta sűrű fekete szemöldökét a borostyánszínű szemek fölött. Olyan feltűnően elütött ezüstös csíkokkal tarkázott világosszőke hajától, hogy az ember azt hihette, korommal festették be. –

Manfred De La Rey. A nagyapám, a nagybácsikám és az apám is egytől egyig De La Reyk voltak, és a szart is kiverték az angolokból, valahányszor csak találkoztak velük. A váratlan támadástól Shasa elvörösödött dühében. Már-már ott tartott, hogy szó nélkül sarkon fordul és elmegy, mikor észrevette, hogy a kormányház ablakán kikönyökölve egy öregember figyeli őket, az előfedélzeti felépítmény belsejéből pedig két színes bőrű matróz bukkan fel. Most már nem hátrálhatott meg. – 1914-ben mi angolok nyertük meg a háborút és a lelket is kivertük a lázadókból – vágott vissza indulatosan. – „Mi!” – visszhangozta gúnyosan Manfred és a hallgatóságához fordult. – Ez a kis úriember a kipomádézott hajával megnyerte a háborút. – A matrózok nekibátorodva kuncogtak. – Szagoljátok csak meg, akár Lilynek is hívhatnák... Lily, a pomádéillatú katona. – Azzal ismét felé fordult, és Shasa most vette csak észre, hogy jó egy hüvelykkel magasabb nála és barnára sült karjai riasztóan izmosak. – Tehát angolnak méltóztatol lenni, ugyebár, Lily? Akkor Londonban kell hogy élj, nemde, drága Lily? Shasát készületlenül érte, hogy egy efféle ágrólszakadt fehér fiú ilyen értelmesen beszél és ilyen kifinomultan maró gúnnyal sértegeti. Megszokta, hogy általában kézben tudja tartani bármilyen beszélgetés fonalát. – Természetesen angol vagyok – jelentette ki dühösen és magában lázasan kutatott valami fullánkos riposzt után, amellyel véget vethet a társalgásnak és méltóságát megőrizve visszavonulhat az egyre kényelmetlenebbé váló helyzetből. – Akkor pedig Londonban kell élned – ütötte tovább a vasat Manfred. – Én Cape Townban élek. – Hah! – kiáltott fel Manfred az egyre növekvő létszámú nézőközönséghez fordulva. Swart Hendrick hajóját otthagyva feljött a mólóra és nyomában a teljes legénység előbukkant az előfedélzet felépítményének belsejéből. – Ezért hívják őket Soutpiel-eknek – közölte diadalmasan Manfred. Az emberek elragadtatott röhögésben törtek ki a trágár kifejezés hallatán. Apja jelenlétében Manfred sohasem merte volna kiejteni a száján. Az ominózus szó pontos fordításban „Sófaszú”-t jelentett. Shasa elvörösödött haragjában, kezei ösztönösen ökölbe szorultak a sértés hallatán. – Egy ilyen Soutpiel az egyik lábával Londonban áll, a másikkal pedig Cape Townban – magyarázta Manfred szadista élvezettel. – A cséphadaróját meg ott füröszti a jó öreg, sós Atlanti-óceán kellős közepében. – Vond vissza, de azonnal! – csattant fel Shasa. A düh végképp megfosztotta egy jól irányzott viszontválasz lehetőségétől. Soha egyetlen alsóbb rangú személy sem beszélt még vele ilyen hangnemben. – Azt mondja, vonjam vissza – nevetett Manfred. – Már úgy érted, hogy vonjam vissza azt, amit te vonogatsz föl-le a sós farkad elejéről, amikor játszol vele? Arra gondolsz? A kitörő tapsvihar még inkább felbátorította és előrébb lépett egyenest a móló szélén álló fiú alá. Shasa ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül rávetette magát. Manfredot készületlenül érte a roham, nem számított rá, hogy a jól fésült kis angol ilyen hamar kijön a béketűrésből. Még néhány sértést készült a fejéhez vágni, mielőtt mindketten kellően felhergelik magukat. Shasa hatlábnyi távolságról ugrott, testének és dühének teljes súlyával döntve le a lábáról ellenfelét. Manfred tüdejéből fütyülve áramlott ki a levegő, miközben

összeakaszkodva hátrabukfenceztek a döglött halak tömkelegébe. Mindketten oldalra hemperedtek és Shasa döbbenten érzékelte a másik fiú iszonyú testi erejét. Karjai olyan kemények voltak, mint két tölgyfa gerenda, ujjai úgy mélyedtek Shasa arcába, akár a mészáros acélkampói. Csak a támadás meglepetésszerű volta és Manfred elakadó lélegzete óvták meg az azonnali megalázó vereségtől. Már majdnem túl késő volt, mikor eszébe jutottak ökölvívóedzője, Jock Murphy intelmei. „Soha ne bocsátkozz közelharcba náladnál nagyobb termetű ellenféllel. Ne engedd magadhoz. Igyekezz kartávolságban maradni...” Manfred az arcába markolt és egy fél Nelsonnal igyekezett átkarolni a nyakát. Egymásba kapaszkodva fetrengtek a hideg, nyálkás haltömegben. Shasa hanyatt fordulva felhúzta jobb térdét és mikor Manfred hátulról rátámadt, teljes erőből a gyomorszájába térdelt. Manfred levegő után kapkodva hátrabukfencezett, de a következő pillanatban már össze is szedte magát és miközben Shasa oldalt fordulva igyekezett odébb gurulni, ismét rávetette magát, hogy elkapja a nyakát. Shasa behúzta a fejét, jobb kezével felemelte Manfred könyökét, majd ahogyan Jock tanította, kicsúszott a résen. Segítségére volt a halak bőrének nyálkás bevonata, amely olajként borította be nyakát és Manfred karját. Abban a pillanatban, amint érezte, hogy szabad, teljes erőből előrelendítette bal kezét. Jock véget nem érően gyakoroltatta vele a rövid balegyeneseket. – A legfontosabb ütés, amire valaha is szükséged lesz – szokta mondogatni. Manfredot a szeme alatt érte a csapás. Nem mondhatni, hogy Shasa életének legsikeresebb balegyenesei közé tartozott, de ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy elvonja ellenfele figyelmét, amíg talpra ugorva biztonságos távolságba sikerül hátrálnia. Fejük felett a mólón már csapatostul álldogáltak a gumicsizmába és magas nyakú kék pulóverbe öltözött színes bőrű matrózok. Vadul kurjongattak örömteli izgalmukban és zajosan biztatták a két fiút, mintha csak harci kakasok volnának. Manfred kipislogta feldagadt szeméből a könnyeket és Shasa után vetette magát, a lába alatt csúszkáló haltetemek azonban akadályozták a mozgásban és mire feleszmélt, ellenfele újból kiütötte. Iszonyú ütés volt, hirtelen jött, minden előzetes figyelmeztetés nélkül és ismét csak sérült bal szemét érte. Manfred vadállati ordítást hallatott és dühödten hadonászva igyekezett megragadni a nálánál sokkalta könnyebb testalkatú fiút. Shasa azonban könnyedén átbújt a feléje nyúló kar alatt és már lendítette is előre a bal kezét, ahogyan Jocktól tanulta. – Soha ne jelezd előre a szándékodat azzal, hogy a válladat vagy fejedet mozgatod – szinte hallani vélte mestere hangját –, egyszerűen csak üss... és csak a karoddal. Az ütés szájon találta Manfredot. Ajka valósággal bepréselődött a fogai közé és azonnal dőlni kezdett belőle a vér. Shasát felajzotta ellenfele vérének látványa és a tömeg zajos biztatása valami ősi, állati ösztönt gerjesztett fel tudata mélyén. Bal keze ismét lesújtott a rózsaszín, dagadt szemre. – Ha egyszer már sikerült alaposan eltalálnod, üsd kitartóan ugyanazt a pontot – visszhangzottak Jock szavai a fejében. Manfred ismét felordított, de hangjából az őrjöngő dühön túl most már tisztán kihallatszott a fájdalom. – Ez tényleg használ... – lelkesedett Shasa. De ebben a pillanatban végzetes hibát követett el. Visszahátrált a kormányházba és Manfred, aki rögtön észrevette, hogy ellenfele sarokba szorult, az iszamlós halkupacon átvágva, szélesre tárt karokkal rávetette magát. Eltorzult arcán diadalmas vigyor ült, szája teli volt vérrel, fogai rózsaszínűen csillogtak.

Shasa rémületében leszegte a vállát, egy pillanatig nekivetette hátát a kormányház deszkáinak, majd előreszegett fejjel belerohant egyenest Manfred gyomrába. Manfred ismét levegő után kapkodott és a két fiú néhány zűrzavaros pillanatig összegabalyodva vonaglott a döglött szardíniák között. Manfred bugyborékolva próbált lélegzethez jutni és kétségbeesetten igyekezett megragadni Shasa lábszárát, a hideg halnyálkától csúszóssá vált bőr azonban kisiklott a keze közül. Végül Shasa egy kígyózó mozdulattal kiszabadította magát, félig mászva, félig úszva a mólóra vezető falétrához evickélt és felkapaszkodott rá. Az egybegyűlt sokaság gúnyosan fújolva és röhögve figyelte menekülését. Manfred dühödten kapkodott utána, sérült szájából vért és halnyálkát köpködött, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt a légszomjtól. Shasa már a félúton járt, mikor üldözője megragadta a bokáját és mindkét lábát lerántotta a létra fokáról, Shasa bokáján a nálánál jóval nehezebb fiúval, úgy lógott ott, mint a rácsra feszített középkorú vértanúk. Kétségbeesve kapaszkodott a létra felső fokába. Arcától alig néhány hüvelyknyire ott látta maga előtt a néger halászok eltorzult arcát, amint saját védencüket biztatva, ordítva a vérét követelik. Szabad lábával teljes erőből hátrarúgott és sikerült újból eltalálnia Manfred bedagadt szemét. Manfred fájdalmában vonítva arca elé kapta a kezét, Shasa pedig kihasználva az alkalmat eszelős gyorsasággal felkapaszkodott a létrán. Megállt a móló szélén és körülnézett. Szemében üldözött tekintet ült, harci kedve lelohadt, lábai remegtek. Előtte üresen húzódott a móló, a menekülés útja nyitva állt. Már-már neki is iramodott, a körülötte állók gúnyos röhögése azonban ismét fellobbantotta benne a sértett büszkeséget. Körbepillantott és meglátta Manfredot, amint felkapaszkodik a létrán. Olyan rémület kerítette hatalmába, hogy a gyomra is felkavarodott belé. Már arra sem tudott teljes bizonyossággal visszaemlékezni, hogy hogyan is bonyolódott bele ebbe a verekedésbe, min is szólalkoztak össze, csak azt tudta, hogy szeretne kikeveredni az egészből. Mégsem tudta rászánni magát a megfutamodásra – nem engedte a kora gyermekkorától belénevelt büszkeség és önérzet. Minden erejét összeszedve megpróbált úrrá lenni a görcsös remegésén és ismét szembefordult Manfreddal. A nagyobb termetű fiú is reszketett, de nem a félelemtől. Feldagadt arca sötétvörösen izzott a gyilkos dühtől, felhasadt ajkai közül összefüggéstelen átkokat sziszegett. Sérült szeme keskeny réssé szűkült a lilára dagadt szemhéjak között. – Gyerünk, kleinbasie, csináld ki! – üvöltöttek a néger halászok. – Öld meg, kisfőnök! – Gúnyolódásuk hallatán Shasa agyát elöntötte a vér. Nyugodt, mély lélegzetet vett és öklét felemelve klasszikus bokszolóállásba helyezkedett. Bal lábával előrelépett, karjait magasan arca elé emelte. – Mozogj szünet nélkül – vélte hallani ismét Jock intelmeit és lábujjhegyre állva ideoda kezdett táncolni. – Nézzétek – pukkadozott a nézősereg. – Azt hiszi magáról, hogy ő Jack Dempsey! Táncolni akar veled, Manie! Mutasd meg neki, hogyan szoktak keringőzni Walvis Bayben! Manfred azonban hirtelen visszahőkölt a sötétkék szemekben fellobbanó elszántság és a fenyegetően ökölbe szorított bal kéz látványától. Lassan körözni kezdett Shasa körül és gyilkos fenyegetéseket sziszegett felé. – Kitépem a karodat és lenyomom a torkodon... A fogaid úgy fognak kimasírozni a

seggedből, mint a katonák... Shasa kétségbeesetten pislogott, de továbbra is védekezően maga elé emelte az öklét. Lassan körbefordulva követte tekintetével a körülötte keringő Manfredot. Mindkettőjüket vastagon borította az ezüstösen fénylő, sikamlós nyalka. Hajuk undorító, zsíros kocsonyává állt össze, amelyet sűrű pettyekben tarkítottak az apró pikkelyek. Ennek dacára sem látszottak mulatságosnak vagy akár gyerekesnek. A nézősereg elcsendesedett, és lélegzet-visszafojtva várta a látványos küzdelem folytatását, amely még az eddigieknél is érdekfeszítőbbnek ígérkezett. A szemek izgatottan csillogtak, akárha egy vérszomjas farkasfalka figyelte volna az össze nem illő pár harcát. Manfred ekkor megtévesztő mozdulatot tett bal felé, azután hirtelen nekirugaszkodott és oldalról nekirontott ellenfelének. Vaskos, látszólag nehézkes felépítése ellenére villámgyorsan mozgott. Leszegte csillogó szőke fejét, összeráncolt fekete szemöldöke még inkább kihangsúlyozta vérszomjas arckifejezését. Vele szemben Shasa szinte kislányosan törékenynek tűnt. Vékony karjain sápadt fehér volt a bőr, lábai túlságosan hosszúnak és véznának látszottak az elmocskolódott szürke flanel alatt. De azok a lábak boszorkányos ügyességgel mozogtak. Egy könnyed ugrással kitért a roham elől, majd amint Manfred elszáguldott mellette, újból előrelendítette bal karját. Az ütés erejétől Manfred szájában hangosan összekoccantak a fogak és feje tehetetlenül hátrarándult. A tömeg eksztatikusan ordított. – Vat hom, Manie, kapd el! – Manfred megperdült, ismét nekirontott Shasának és öklével oldalirányból megcélozta a sápadt, virágsziromszerűen hamvas arcot. Shasa azonban villámgyorsan lehajtotta fejét és amint Manfred saját lendületétől egyensúlyát vesztve megtántorodott, bal kezével váratlanul ismét lesújtott a dagadt, feketelila szemre. Manfred szeme elé kapta a kezét, és vicsorítva ráordított. – Harcolj becsületesen, te hitvány Soutie! – Ja! – bódult el egy hang helyeslőén a tömegben. – Ne fuss el. Állj ki és harcolj férfi módjára. Eközben Manfred taktikát változtatott. Ahelyett, hogy továbbra is félreugrált volna, egyenesen nekirontott Shasának és mindkét öklével vadul csapkodva, szünet nélkül rohamozott. Shasa ijedten hátraugrott, majd fejét le-lekapva, ide-oda ugrálva igyekezett kitérni az iszonyú sebességgel kaszáló karok csapásai elől. Egy alkalmas pillanatban ismét előrelökte bal öklét, felrepesztve a bőrt ellenfele bedagadt szeme alatt, majd a szájába vágott újra meg újra, míg Manfred ajkai olyanokká nem váltak, mint két alaktalan, véres húscafat. De Manfred, mintha csak hozzáedződött volna az ütésekhez, lankadatlan erővel rohamozott tovább. A mindennapi nehéz munkában megedzett, napbarnított öklök célt tévesztve süvítettek el Shasa feje mellett, mígnem az egyik halántékon találta. Vakító láng lobbant fel Shasa szeme előtt. Az ütés rettenetes ereje szinte megbénította és ettől kezdve már csak azért harcolt, hogy elkerülje a fejére és arcára záporzó pörölycsapásokat. Érezte, hogy lábai elnehezülnek és egyre kevésbé engedelmeskednek akaratának. Manfred pedig fáradhatatlanul ütötte tovább, mind hátrébb szorítva a móló széle felé. A rémület és a kimerültség mindinkább lelassították Shasa mozdulatait. Egy újabb hatalmas ütés érte a bordái között. Levegő után kapkodva megtántorodott és már látta is a másik öklöt, amint zúgva közeledik az arca felé. Már nem tudta kikerülni, lábai mintha sűrű cukorszirupba merültek volna. Elkeseredésében megragadta Manfred karját és teljes

erejéből belecsimpaszkodott. Manfred azonban éppen erre várt, és szabadon maradt karja akár egy vasabroncs fonódott Shasa nyaka köré. – Most megfogtalak – motyogta felduzzadt, véres ajkai között. Bal hóna alá szorította Shasa fejét és teljes erőből leszorította. Shasa kétrét görnyedt, Manfred pedig alulról felfelé ütésre lendítette jobb kezét. Shasa inkább csak érezte, mintsem látta az arcához közeledő öklöt. Összeszedte maradék erejét és olyan kétségbeesetten rántotta félre a fejét, hogy azt hitte, menten eltörik a nyakcsigolyája. Az iszonyú ütés így a feje tetejét érte, nem pedig védtelenül maradt arcát. Mintha egy vasszeget vertek volna le a koponyáján át egészen a gerincéig. Érezte, hogy még egy ilyen ütést nem volna képes elviselni. Homályosan érzékelte, hogy a móló széle felé botladozik és maradék erejét összeszedve ellenfelét is abba az irányba kezdte cibálni. Manfredot készületlenül érte a dolog és önkéntelenül követte a rossz irányba. Mikor elérték a móló peremét, már semmit sem tudott tenni és mindketten lezuhantak a hat láb mélységben horgonyzó hajó döglött halakkal borított fedélzetére. Shasa tehetetlenül terült el a másik fiú rázúduló teste alatt. Nyaka körül még mindig abroncsként szorult Manfred karja és azonnal süllyedni kezdett a málladozó szardíniák ingoványszerű tömkelegében. Manfred felemelte az öklét, hogy újból az arcába vágjon, de a puha, nyálkás massza elnyelte Shasa fejét, így aztán visszahúzta öklét és beérte azzal, hogy teljes súlyával ellenfele nyakára nehezedett és nyomta mind lejjebb és lejjebb a nyálkás felszín alá. Shasa levegő után kapkodott. Kiáltani próbált, egy döglött szardínia azonban becsusszant kilátott szájába, leszánkózott a nyelőcsövén és megakadt a torkában. Kétségbeesetten rugdalózott, csapkodott a karjaival és utolsó erejét összeszedve igyekezett szabadulni. Ellenfele azonban könyörtelenül nyomta a fejét egyre mélyebbre. A torkán akadt haltól fuldokolni kezdett. A világ lassan elsötétült előtte, az odafent nyüzsgő tömeg állati üvöltése fokozatosan elhalt, átadva helyét valami mély, szélzúgásszerű hangnak. Testének elkeseredett vergődése egyre inkább lecsillapodott, míg végül mozdulatlanná merevedett, csak lábai vonaglottak meg olykor-olykor a kihunyni készülő élet utolsó áramlökéseinek hatására. – Most végem van... – gondolta valami különös, higgadt csodálkozással, mintha kívülállóként figyelné tulajdon halálát. – Megfulladok... – és a gondolat lassan beleveszett a mindent elborító sötétségbe. – Szóval idejöttél, csak azért, hogy engem tönkretégy – szólalt meg vádlóan Lothar De La Rey, becsukva maga mögött az ajtót. – Képes voltál ekkora utat megtenni, csak hogy végignézhesd és gyönyörködj a látványban. – Ne hízelegj magadnak – felelt megvetően Centaine. A személyed egyáltalán nem érdekel. Azért jöttem, hogy megóvjam egy jelentékeny értékű befektetésemet. Ötvenezer fontért jöttem, plusz a kamatokért. – Ha tényleg így volna, nem akadályoznád meg, hogy bejuttassam a rakományt az üzembe. Ezer tonna hal van odakinn... holnap estére ötvenezer fontot csinálhatnék belőle. Centaine türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta. Kezének tejeskávébarna tónusa különös ellentétben állt a hosszúkás, ezüstfehér tüzű brilliánssal, amely csaknem akkora volt, mint felemelt mutatóujjának elülső perce. – Te valami álomvilágban élsz – mondta. – A halaid egy fabatkát sem érnek. Senkinek

se kellenek – ingyen sem, nemhogy ötvenezer fontért. – Pedig megérnek annyit – vágott vissza Lothar. – Haltápnak és konzervnek feldolgozva... Az asszony ismét belefojtotta a szót. – A raktárak szerte a világon dugig vannak eladhatatlan árukkal. Hát nem érted? Nem olvasol újságokat? Itt a sivatagban nem hallgattok rádiót? A rakományod értéktelen – még a feldolgozás költségeit sem éri meg. – Ki van zárva – hajtogatta csökönyös dühvel Lothar. Persze hogy hallottam a tőzsdei híreket, de az embereknek akkor is enniük kell. – Sok mindent feltételeztem rólad – szólt Centaine, nyugodt, szinte türelmes hangon, mintha egy gyerekhez beszélne –, de azt sohasem hittem volna, hogy ostoba vagy. Próbáld már felfogni, hogy odakinn a nagyvilágban olyasvalami történt, ami még soha. A világkereskedelem meghalt, a gyárak bezárnak, a nagyvárosok utcáit ellepik a munkanélküliek. – Ezzel takarózol, hogy igazold azt, amit teszel. Egyszerűen vérbosszút indítottál ellenem – fakadt ki Lothar és elindult az asszony felé. Fakó, jeges ajkai szinte világítottak napbarnította arcán. – Vadászol rám, hogy elégtételt végy valami elképzelt régi sérelemért, így akarsz megbüntetni. – A sérelem nagyon is valóságos volt – vágott vissza Centaine. Egy lépést tett hátrafelé és le nem vette tekintetét a férfiról. Halkan beszélt, de hanghordozása fagyos és kérlelhetetlen volt. – Iszonyú és megbocsáthatatlanul gonosz dolgot követtél el, de sajnos nem tudlak úgy megbüntetni, hogy a megtorlás méltó legyen a bűnödhöz. Ha van Isten, majd ő megbüntet. – De hát a gyerek... – kezdte Lothar. – A gyerek, akit ott szültél nekem a vadonban... – Most először sikerült rést ütnie az asszony önuralmának páncélján. – Ne emlegesd előttem a fattyadat – suttogta és összekulcsolta kezeit, hogy ne remegjenek. – Ebben megállapodtunk... – Akkor is a mi fiunk. Ezt a tényt nem hagyhatod figyelmen kívül. Örülsz, ha őt is sikerül tönkretenned? – Ő a te fiad – ellenkezett az asszony. – Nekem nincs részem benne. Nem változtat sem rajtam, sem az elhatározásomon. A gyárad becsődölt, reménytelenül és jóvátehetetlenül becsődölt. Arra már nem számítok, hogy a befektetett tőkémet visszaszerezhetem, csupán abban reménykedem, hogy legalább egy részét sikerül megmentenem. A nyitott ablakon át emberi hangok foszlányai szűrődtek be. A távolság ellenére is kihallatszott belőlük a kéjes izgalom, mintha megannyi zsákmányt szimatoló kopó ugatása lett volna. De egyikük sem nézett arrafelé, mindketten egymásra figyeltek. – Adj még egy utolsó esélyt, Centaine – szólalt meg a férfi. Érezte tulajdon szavaiban az esdeklő hangsúlyt és undorodott magától. Soha életében nem könyörgött még senkinek, de most egyszerűen nem bírta elviselni a kilátást, hogy megint mindent elölről kelljen kezdenie. Pedig nem ez lett volna az első eset. Kétszer is kiforgatták már mindenéből, nem hagyva számára egyebet, mint a büszkeségét, a bátorságát és a hadiszerencse forgandóságába vetett hitét. Az ellenség pedig mindig ugyanaz volt – az angolok a maguk birodalmi törekvéseivel. Ő azonban mindkétszer talpra állt és kitartó, kemény munkával újra meg újra megcsinálta a szerencséjét. De ezúttal visszarettent. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy éppen gyermekének

anyja tegye tönkre, az az asszony, akit szeretett és akit – Isten bocsássa meg – mindennek ellenére még mindig szeret. Testileg, lelkileg végtelenül fáradtnak érezte magát. Negyvenhat éves volt, nem rendelkezett már azokkal az erőtartalékokkal, amelyekre egy fiatalabb ember még támaszkodhat. Hirtelen úgy látta, mintha valami lágy fény csillanna meg az asszony tekintetében, mintha megindították volna az esdeklő szavak, mintha már azon tépelődne, hogy mégiscsak megkegyelmez. – Adj még egy hetet... csak egyetlen hetet, Centaine, ez minden, amit kérek – mondta, fenékig ürítve a megalázkodás keserű poharát, de máris rá kellett döbbennie, hogy félreértette a pillantást. Centaine arckifejezése nem változott, de szemei elárulták, hogy amit Lothar együttérzésnek vélt, nem volt egyéb, mint a mélységes kielégültség jele. Most végre ott láthatta őt, ahol annyi esztendőn át látni kívánta. – Megmondtam neked, hogy ne szólíts a keresztnevemen utasította rendre szenvtelenül. – Már akkor megkértelek rá, mikor megtudtam, hogy megölted azt a két embert, akiket úgy szerettem, mint senki mást. Most ismét megkérlek rá. – Egy hetet adj. Csak egyetlen hetet... – Már két évet kaptál tőlem – mondta közönyösen az asszony. Megfordult és az ablakon át beszűrődő hangokat kezdte figyelni. Most már nem lehetett nem hallani a vad ordítozást. Mintha bikaviadal zajlott volna a közelben. – Ha adok neked még egy hetet, csak még jobban eladósodsz nálam, nekem pedig még több lesz a veszteségem jelentette ki. Megrázta a fejét, de közben feszült tekintettel nézett ki az ablakon. – Mi folyik ott lenn a mólónál? – kérdezte hirtelen éles hangon. Az ablakpárkányra támaszkodva kihajolt és a partot kémlelte. Lothar odalépett mellé. A móló közepén már sűrű embertömeg feketéllett, a csomagolómunkások pedig, más dolguk nem lévén, futva igyekeztek, hogy kivegyék részüket a látványosságból. – Shasa! – sikoltott fel Centaine ösztönösen feltörő anyai aggodalommal. – Hol van Shasa? Lothar egy mozdulattal átvetette magát a párkányon és rohant a móló felé. A lefelé igyekvőket maga mögött hagyva utat tört az ordítozó, hadonászó halászok gyűrűjében, éppen akkor, mikor a két fiú összeakaszkodva tántorgott a móló peremén. – Manfred! – üvöltötte torkaszakadtából. – Hagyd abba! Azonnal ereszd el! Fia éppen eszelős dühvel szorította hóna alá Shasa nyakát, másik kezével pedig vadul csépelte a tehetetlenül vergődő fejet. Lothar hallotta, amint Manfred ökle reccsenve csapódik Shasa koponyájának. – Te hülye állat! – kiáltott rá Lothar és megindult feléjük, hangja azonban beleveszett a sokaság ordítozásába. Hirtelen úrrá lett rajta a rémület. Őszinte aggodalmat érzett Shasáért, ugyanakkor rádöbbent, hogyan reagál majd Centaine, ha Manfred valami kárt talált tenni a fiúban. – Ereszd el! – kiáltotta újból, de mielőtt odaérhetett volna, az ádázul verekedő pár megtántorodott és lezuhant a mólóról. – Jóságos Isten! – Hallotta, amint hangos puffanással rázuhannak az odalent horgonyzó hajó fedélzetére. Mire a móló szélére érve lenézett, már félig betemette őket a döglött szardíniák csillogó tömege. Megpróbált a létrához furakodni, de útját állta a színes bőrű halászok tömege, akik egymás hegyen-hátán tolongtak a móló peremén, egyetlen percet sem akarván elszalasztani az érdekfeszítő attrakcióból. Lothar két ököllel tört utat magának, durván

félretaszigálva saját embereit, majd a létrán át lélekszakadva lemászott a fedélzetre. Manfred az ellenfelén hasalt, teljes erejéből nyomva annak fejét és vállát a döglött halak alá. Dühtől eltorzult arcát sötét véraláfutások borították, szeme a felismerhetetlenségig bedagadt. Vérző ajkai közül összefüggéstelen szitkokat mormolt, Shasa pedig már nem védekezett. Feje és válla eltűnt a nyálkás kupac felszíne alatt, de teste és végtagjai önkéntelenül rángatóztak, mint az olyan emberé, akit fejlövés ért. Lothar megragadta a fiát és vállánál fogva igyekezett leráncigálni áldozatáról. Mintha két megvadult szelindeket akart volna szétválasztani – minden erejét össze kellett szednie. Végül is egyetlen rántással talpra állította Manfredot és olyan erővel penderítette a kormányház falához, hogy a fiúból azon nyomban elpárolgott a harciasság. Azután bokájánál fogva kihúzta Shasát a döglött halak higanyszerűen újra meg újra ráömlő tömege alól. Iszamlós, cuppanó zaj hallatszott és Shasa nedves, csillogó nyálkával borított teste ott feküdt mozdulatlanul a fedélzet deszkapadlóján. Felakadt szemeinek csak a fehérje látszott ki a nyitott szemhéjak mögül. – Megölted... – vicsorgott a fiára Lothar eszelős dühvel. Manfred arcáról egy szemvillanás alatt eltűnt a harcias pír és most ott állt halálsápadtan, egész testében reszketve a rémülettől. – Nem akartam, apa – dadogta rémülten a gyerek. – Én nem... Lothar csak ekkor vette észre a Shasa petyhüdt ajkai közül kikandikáló halat. A fiú orrlyukaiból csillogó nyálkabuborékok habzottak elő. – Te hülye, te szerencsétlen kis hülye! – ordított fel Lothar és két ujjával Shasa szájába nyúlva kirántotta a döglött szardíniát. – Bocsáss meg, apa. Nem akartam – suttogta Manfred megkövültén. – Ha megölted, azzal rettenetes bűnt követtél el Isten szemében – szólt Lothar. Karjába vette Shasa ernyedt testét és felegyenesedett. – Mert akkor megölted a tulajdon... – Nem mondta ki a végzetes szót. Keserűen ajkába harapott és elindult a létra felé. – Biztos nem öltem meg – mondta esdeklő hangon Manfred. – Nem halt meg. Minden rendben lesz, ugye, apa? – Nem – rázta meg a fejét szomorúan Lothar. – Ez már soha az életben nem lesz rendben. – Azzal karján az eszméletlen fiúval felkapaszkodott a mólóra. Az emberek némán húzódtak félre az útjából. Akárcsak Manfred, ők is rémültek és bűntudatosak voltak. Lehajtott fejjel álltak, egyikük sem mert a szemébe nézni. – Swart Hendrick – szólította meg Lothar a magas termetű feketét. – Legalább neked lett volna több eszed. Meg kellett volna akadályoznod. Végigment a mólón és egyikük sem mert utánanézni. Centaine Courtney a gyárhoz vezető út felénél várta. Lothar, karján az eszméletlen gyermekkel, némán megállt előtte. – Meghalt... – suttogta csüggedten Centaine. – Nem – ellenkezett Lothar szenvedélyesen. Még a gondolat is elviselhetetlen volt számára, Shasa pedig, mintha csak meghallotta volna, összefüggéstelenül motyogni kezdett és szája sarkából hányás csordult elő. – Gyorsan – lépett előre Centaine. – Fordítsd át a fejét a vállad mögé, mielőtt még megfullad a saját hányásától. Lothar futva tette meg az irodához vezető út utolsó métereit, vállán hátizsákként cipelve a magatehetetlenül csüngő Shasát. Centaine egy mozdulattal mindent lesöpört az asztalról.

– Ide fektesd le – rendelkezett, de Shasa erőtlenül mozgolódni kezdett és küszködve próbált felülni. Anyja a könyöke alá nyúlva gyöngéden támogatta és ruhaujjának finom anyagát zsebkendő gyanánt használva megtörölgette száját és orrát. – Ez a te fattyad műve – szólalt meg és az asztal felett villámló tekintetet vetett Lotharra. – Ő tette ezt a fiammal, ugye ő? – Látván a választ a férfi szemében, elfordult. Shasa köhögni kezdett. Szájából halnyálka és sárgás okádék keveréke tört elő és rögtön ezután láthatóan erőre kapott. Tekintete kitisztult, légzése könnyedebbé vált. – Takarodj innen – mondta Centaine, védelmezően fia fölé hajolva. – Ezért még kicsinállak mindkettőtöket... téged is, meg a fattyadat is. Most pedig kotródj a szemem elől. A Walvis Bayből Swakopmundba vezető harminckilométeres út szeszélyesen kanyargott a narancsszínű homokdombok között. Kétoldalt meredek falként emelkedtek a háromnégyszáz láb magasságot is elérő dűnék. A homokhegyek itt-ott késpengeszerű éles gerinceket alkottak, máshol meredek, sima falként törtek a magasba. A forró sivatagi levegő megrekedt a mély kanyonokban. Maga az út tulajdonképpen nem volt egyéb, mint egy sor mély keréknyom a homokban, széleit a törött sörösüvegek csillogó cserepei jelezték. Nem akadt olyan utazó, aki elegendő utánpótlás nélkül neki mert volna vágni ennek a tikkasztó útnak. A keréknyomot időről időre mély gödrök szakították meg, amelyeket azok az autósok hagyták maguk után, akik nem lévén eléggé jártasak a sivatagi vezetés művészetében, itt rángatták ki járművüket a vendégmarasztaló homokból – ily módon állítva újabb csapdákat az utánuk jövőknek. Centaine gyors, határozott stílusban vezetett. Egy másodpercre sem engedte lecsökkenni a motor fordulatszámát, megtartva a kocsi lendületét a homokbuckáknál és a gödröknél is, ahol mások többnyire el szoktak akadni. Keze csak nagy ritkán tett egy-egy könnyed, fürge mozdulatot a volánon, a kerekek szinte állandóan egyenesen álltak, így a homok nem torlódott fel előttük. A rutinos autóversenyzők testtartásában ült, hátát a puha bőr ülés támlájának vetette, kinyújtott karjai készen álltak, hogy szükség esetén bármikor keményen megragadják a volánt. Tekintete messze a kocsi orra előtt pásztázta az utat, felkészülve bármilyen előre nem látott eseményre. Tenyere időnként le-lecsapott a sebességváltó kar gombjára, hogy a mély keréknyomokból kiugorva kikerüljön egy-egy veszélyes szakaszt. Mélységes megvetéssel utasította el még azt az errefelé szokásos elemi elővigyázatosságot is, hogy másokhoz hasonlóan két néger szolgát vigyen magával a hátsó ülésen, akik – ha a szükség úgy hozza – kitaszigálják a kocsit a homok csapdájából. Shasa azonban még sohasem volt tanúja olyasminek, hogy anyja bárhol is elakadt volna az autóval, még a bányához vezető út legpocsékabb szakaszain sem. Most ott ült szótlanul az elülső ülésen. Kissé elnyűtt, de frissen mosott és vasalt vászonoveralt viselt, amelyet a konzervgyár raktárából kerítettek számára. Szennyes, döglött haltól bűzlő, okádékpettyekkel tarkított ruhái egy kupacban hevertek a Daimler csomagtartójában. Mióta elindultak a gyárból, Centaine egy szót sem szólt hozzá. Shasa félénk oldalpillantásokkal nézte. Rettegett anyja felgyülemlett dühétől és a legkevésbé sem kívánta felhívni magára a figyelmét, de képtelen volt levenni szemét az arcáról. Centaine levette fejéről divatos harangkalapját, divatosan fiúsra nyírt haja repkedett a

szélben és úgy csillogott, mint a nedves antracit. – Ki kezdte? – kérdezte, szemét le sem véve az útról. Shasa egy pillanatig elgondolkodott. – Nem tudom biztosan. Én ütöttem először, de... – Szünetet tartott. A torka még mindig fájt. – Igen? – kérdezte anyja érdeklődő hangsúllyal. – Szóval valahogy olyan volt az egész, mintha előre megrendezték volna. Egymásra néztünk és máris tudtuk, hogy össze fogunk verekedni. – Ismét elhallgatott és mikor anyja egy szót sem szólt, akadozva kibökte. – Mondott rám egy szót... – Miféle szót? – Nem mondhatom meg. Olyan... goromba szót. – Azt kérdeztem, mi volt az a szó – tette fel újból a kérdést Centaine. Halkan és nyugodtan beszélt, de Shasa nyomban felfedezte hangjában a vészjóslóan rekedtes tónust. – Soutpiel-nek nevezett – felelte hadarva. Elhalt a hangja, és a rettentő sértés emlékétől szégyenkezve elfordította a fejét, így aztán nem láthatta, hogy Centaine alig bírja elfojtani mosolyát. Kissé félrefordult, hogy fia ne lássa a tekintetében fellobbanó vidámságot. – Mondtam, hogy goromba szó – mentegetőzött Shasa. – Ezért aztán megütötted – pedig fiatalabb nálad. Shasának fogalma sem volt róla, hogy ő az idősebb, mindazonáltal a legkevésbé sem volt meglepve, hogy anyja ezt is tudja. Ő mindent tudott. – Lehet, hogy fiatalabb, de akkor is egy behemót afrikaaner barom és legalább két hüvelykkel magasabb nálam – védekezett sebtében. Centaine gyötrő vágyat érzett, hogy kifaggassa, hogy néz ki a másik fia. Vajon ő is olyan szőke és jóképű, mint az apja volt? Vajon milyen színű a szeme? Ehelyett azonban közömbös hangon megjegyezte. – Így aztán jól ellátta a bajodat. – Majdnem én győztem – ellenkezett büszkén Shasa. – Jól bevertem a szemét és véresre pofoztam a képét. Majdnem én győztem. – Majdnem győzni nem elég – mondta az anyja. – A mi családunkban nem szokás majdnem győzni... mi egyszerűen csak győzünk. A gyerek kényelmetlenül izgett-mozgott a helyén, és köhécselve próbálta csillapítani a torkát hasogató fájdalmat. – Nem győzhetsz, ha valaki nagyobb és erősebb nálad – suttogta elkeseredve. – Akkor nem az öklöddel harcolsz ellene – felelte anyja. – Akkor nem rontasz neki és nem gyömöszöltetsz le egy döglött halat a torkodon. – Shasa elvörösödött szégyenében. – Kivárod, míg a körülmények neked kedveznek – folytatta Centaine –, akkor aztán a saját fegyvereiddel, a saját feltételeid szerint küzdesz meg vele. Csak akkor harcolj, ha biztos vagy benne, hogy győzöl. Shasa elgondolkodott, minden oldalról megvizsgálta a kérdést, azután csendesen megkérdezte. – Te is csináltad az apjával, ugye? Centaine-t annyira váratlanul érte ez az éleslátás, hogy meglepetten a gyerek felé fordult, a Daimler pedig hatalmas huppanással kiugrott a kerékvágásból. Centaine egy hirtelen mozdulattal elkapta a volánt, visszarántotta az autót a menetirányba, majd bólintott. – Igen válaszolta. – Pontosan ezt tettem. Vésd az eszedbe, hogy mi Courtneyk nem szorulunk rá, hogy az öklünkkel harcoljunk. A mi fegyverünk a hatalom, a pénz és a befolyás. Senki sem győzhet le bennünket a saját vadászterületünkön.

A fiú ismét hallgatásba burkolózott. Magában aprólékosan megemésztette a hallottakat és végül elmosolyodott. Gyönyörű volt, amikor nevetett. – ... még szebb, mint az apja – gondolta magában Centaine és szinte belefacsarodott a szíve a túláradó szeretetbe. – Ezt jól megjegyzem – szólalt meg Shasa. – És ha legközelebb találkozom vele, emlékezni fogok rá. Mert abban mindketten biztosak voltak, hogy a két fiú ismét találkozni fog – és akkor tovább folytatódik majd az a harc, amely ezen a napon vette kezdetét. A tenger felől feltámadt a szél és a rothadó halak orrfacsaró bűze olyan áthatóan terjengett a levegőben, hogy Lothar De La Rey szinte rosszul volt tőle. A négy halászhajó még mindig a kikötőben horgonyzott, de rakományuk már elvesztette ezüstös ragyogását. A kupacok lelapultak és a felső réteget alkotó szardíniákat kiszárította a nap. Csillogó bőrük megfakult, színük mocskos sötétszürkére változott és ellepték őket a darázs nagyságú fémes zöld döglegyek. A tartályokban lévő halak összepréselődtek saját súlyuk alatt. A fenékpumpák szakadatlanul dolgoztak és a kifolyónyílásokból vastag sugárban csorgott a vér és a halolaj barnás keveréke, zavaros foltokban terjedve szét az öböl vizén. Lothar egész nap az üzemiroda ablakánál ült, miközben színes bőrű hajósai és csomagolómunkásai hosszú sorban várták, hogy megkapják a fizetésüket. Lothar pénzzé tette öreg Packard teherautóját és a néhány ócska bútort a hullámbádog kalyibából, ahol ő és Manfred lakott. Ez volt mindene, ami nem tartozván a vállalat vagyonához, megmenekült a foglalástól. Az ócskás, mint a dögkeselyű, azonnal megérezte a csőd szagát. Órákon belül ott termett Swakopmundból és a valóságos érték töredékével szúrta ki Lothar szemét. – Gazdasági válság van, Mr. De La Rey – tárta szét a karját sajnálkozó gesztussal –, senki sem vesz, mindenki csak eladni akar. Én is csak ráfizetek az egészre, higgye el. A kapott összeget hozzátette a bádogkunyhó homokos földpadlója alá rejtett nyomorúságos vésztartalékához és így minden font után, amivel visszamenőleg tartozott a munkásainak, még két-két shillinget tudott fizetni. Tulajdonképpen nem lett volna köteles kifizetni őket, a felelősség a céget terhelte volna – de ez a gondolat meg sem fordult a fejében. Elvégre az ő emberei voltak. – Sajnálom – ismételgette mindegyiküknek, amint sorban a pénztár ablakához járultak. – Ez minden. – És lehajtotta a fejét, hogy ne lássa az arcukat. Mikor befejezte és a színes bőrűek utolsó szomorú csoportja is elballagott, Lothar bezárta az iroda ajtaját és a kulcsot átadta a sheriff helyettesének. Azután ő meg a fia még egyszer utoljára lesétáltak a móló végéhez és ott üldögéltek, lábukat a víz fölött lógatva. A döglött halak émelyítő bűze ugyanolyan súlyosan nehezedett rájuk, mint a kétségbeesés. – Nem értem, apa – törtek elő a szavak Manfred feldagadt szájából. – Rengeteg halat fogtunk. Gazdagok lehetnénk. Mi történt, apa? – Becsaptak bennünket, fiam – felelte csendesen Lothar. Egészen addig a pillanatig nem érzett haragot, nem volt benne semmi keserűség – csak valami tehetetlen bénultság. Eddigi életében kétszer érte golyó. Az elsőt egy 303-as Lee Enfieldből lőtték ki rá az Omaruruba vezető országúton, mikor megpróbáltak ellenállni Smutsék inváziós csapatainak, amelyek megszállták Német Délnyugat-Afrikát. A második lövés sok évvel később dördült el és a fiú anyja adta le rá egy Lueger gyártmányú pisztolyból. Az emlék

hatására ujjai önkéntelenül végigsimítottak a mellén és a vékony vászoning alatt kitapintották a gumiszerűen összezsugorodott sebhelyet, közepén az aprócska bemélyedéssel. Akkor is ugyanígy történt – először a megrázkódtatás okozta bénultság és csak később, sokkal később a harag. A harag, amely most fekete hullámokban öntötte el és amelynek immár nem próbált ellenállni. Sőt, inkább kéjesen lubickolt benne – ez segített lecsillapítani a gyötrő emléket, ahogyan megalázkodott, ahogyan időért könyörgött az asszonynak, aki csak nézte őt, sötét szemében gúnyos mosollyal. – Sehogyan sem tudjuk megakadályozni őket, apa? – kérdezte a fiú és egyiküknek sem kellett meghatározni, kiket is ért az „ők” alatt. Mindketten tudták, ki az ellenség. Három háborúban volt már alkalmuk megtanulni – 1881-ben, az első búr háborúban, azután 1899-ben, az úgynevezett „nagy” búr háborúban, amikor Viktória királynő parancsára a khakiszínű hordák átkeltek az óceánon, hogy tönkrezúzzák őket, végül 1914-ben, mikor jött Jannie Smuts, az angol bábu, hogy végrehajtsa gyarmattartó gazdáinak utasításait. Lothar némán megrázta a fejét. Nem volt képes válaszolni, torkát vasmarokkal fojtogatta a harag. – Kell hogy legyen valami módja – hajtogatta Manfred makacsul. – Erősek vagyunk – tette hozzá és megint érezni vélte kezei közt Shasa lassan elernyedő testét. Ujjai az emlék hatására ismét ökölbe szorultak. – Apa, hiszen ez a föld a miénk. Isten nekünk adta – a Biblia is azt mondja. – Mint előttük már annyian, az afrikanerek is a maguk egyéni módján értelmezték Isten igéjét. Manfred úgy tekintett saját népére, mint Izrael gyermekeire – számára Dél-Afrika jelentette az ígéret földjét, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Lothar nem válaszolt, de fia, kezét a karjára téve megkérdezte. – Isten tényleg nekünk adta ezt a földet, ugye, apa? – Igen – bólintott Lothar szomorúan. – Akkor pedig ezek egyszerűen ellopták tőlünk. Ellopták a földet, a gyémántokat, az aranyat, mindent – és most még a hajóinkat és a halainkat is elvették. Kell lennie valami módnak, hogy megállítsuk őket és visszaszerezzük azt, ami a miénk. – Ez nem olyan egyszerű – felelte Lothar és azon töprengett, hogyan is lehet ezt megmagyarázni egy gyereknek. Hiszen talán még ő maga sem értette igazán, hogy is történhetett. Hogyan váltak betolakodóvá azon a földön, amelyet apáik hódítottak el a vadaktól és az őstermészettől hosszú, elöltöltős puskáikkal. – Ha majd felnősz, megérted, Manie – válaszolta végül. – Ha felnövök, meg fogom találni a módját, hogyan győzzem le őket – kiáltott fel Manfred olyan erélyesen, hogy frissen behegedt felső ajka ismét felrepedt és egy rubinvörös cseppecske jelent meg rajta. – Ki fogom találni, hogy szerezzem vissza tőlük – fogadkozott. – Majd meglátod, apa. – Hát, fiacskám, talán neked sikerülni fog – sóhajtott Lothar és karját a fia válla köré fonta. – Emlékszel nagyapa esküjére? Mert én, amíg élek, nem felejtem el – suttogta Manfred. – Soha ne add fel a harcot az angolok ellen. Ott üldögéltek egymás mellett, míg csak a láthatáron a napkorong pereme meg nem érintette a tengert, izzó bronzszínűvé varázsolva az öböl vizét. Aztán a lassan leereszkedő sötétségben visszaballagtak a partra és az oszladozó halak bűzfelhőjét maguk mögött

hagyva végigsétáltak a homokdűnéktől szegélyezett parton. A kunyhóhoz érve látták, hogy füst száll fel a kéményből. Amint beléptek a ház oldalához ragasztott konyhába, Swart Hendrick nézett fel rájuk a nyitott tűzhelyen pattogó lángok mellől. – Az asztalt meg a székeket elvitte a zsidó – magyarázta. De a lábasokat meg a csészéket sikerült eldugnom. Lekuporodtak a döngölt földpadlóra és egyenesen a lábasból ették a sós szárított hallal ízesített kukoricakását. Egyikük sem szólt egy szót sem, míg be nem fejezték. – Nem kellett volna itt maradnod – törte meg a csendet Lothar. Hendrick vállat vont. – Vettem a boltban kávét meg dohányt. Éppen kifutotta a tőled kapott pénzből. – Több nincs is – mondta Lothar. – Az utolsó fillérig elment. – Történt már ilyen azelőtt is – állapította meg Hendrick. Kihúzott egy faágat a tűzből és meggyújtotta vele a pipáját. – Hányszor leégtünk már... – Ez most más – mondta Lothar. – Most nincs elefántcsont, amire vadászhatnánk, vagy – ismét elcsuklott a hangja a tehetetlen haragtól. Hendrick újabb adag kávét töltött a bádogbögrékbe. – Furcsa – mélázott. – Mikor rátaláltunk, állatbőrökben szaladgált. Most ideállít egy bazi sárga autóval... és mi vagyunk azok, akik rongyokban futkosunk. – Halkan felnevetett és hitetlenkedve ingatta a fejét. – Hát igen – bólogatott Lothar. – Te meg én mentettük meg az életét. A tetejében még gyémántokat is találtunk neki és a két kezünkkel kapartuk ki neki a földből. – Aztán most, hogy fölveti a pénz – mondta Hendrick –, idejön és elveszi azt is, ami a miénk. Ezt nem kellett volna. – Megrázta hatalmas fekete fejét. – Ezt nem lett volna szabad megtennie. Lothar lassan kiegyenesedett ültében. Hendrick előrébb hajolt és kíváncsian fürkészte az arcát, a fiú pedig megélénkülve, most első ízben elmosolyodott. – Bizony... – vigyorgott Hendrick. – Mi az? Az elefántcsontbuli kifújt... réges-rég kilőtték az összeset. – Nem, nem elefántcsont – felelte Lothar. – Ezúttal gyémántok. – Gyémántok? – kérdezte Hendrick a sarkán hintázva. – És miféle gyémántok? – Hogy mifélék? – mosolygott rá Lothar, sárga szemei felizzottak a félhomályban. – Ugyan már, természetesen azok a gyémántok, amiket mi találtunk őnagyságának. – Az ő gyémántjai? – meredt rá Hendrick. – A H'ani bányából való kövekre gondolsz? – Mennyi pénzt kaptál? – váltott témát váratlanul Lothar. Hendrick tekintete hirtelen elkalandozott. – Ismerlek már jól – nógatta Lothar türelmetlenül és megragadta a vállát. – Egy kicsit mindig szarrágó voltál. Mennyit kaptál? – Nem valami sokat – motyogta Hendrick. Megpróbált felállni, de Lothar nem engedte. – Szépen kerestél a múlt szezonban. Pontosan tudom, mennyit fizettem ki neked. – Ötven fontot – morogta Hendrick. – Nem – rázta a fejét Lothar. – Többet kaptál. – Hát egy kicsivel talán tényleg többet – adta meg magát Hendrick. – Száz fontot kaptál – jelentette ki Lothar ellentmondást nem tűrően. A kis csoport lassan kaptatott felfelé a meredek hegyi ösvényen a kora reggeli napsütésben. A sárga Daimlert a hegy lábánál hagyták a Lisbeek folyó partján és a

kísértetiesen szürke kora hajnali derengésben vágtak neki az útnak. Az élen két öregember haladt, meglehetősen szánalmas öltözékben. Lábukon kitaposott szandált viseltek, verejtékező üstökükön formáját vesztett, ócska szalmakalap virított. Mindketten olyan soványak voltak, mint akik félúton vannak az éhhalál felé, bőrüket oly sötétre cserzették a természet erői, hogy a megfigyelő bízvást hihette, két kivénhedt hobóval van dolga – mostanság, a nagy gazdasági válság napjaiban szép számmal bukkantak fel az országutakon és félreeső ösvényeken. A megfigyelő azonban súlyosan tévedett volna. A magasabbik öregúr, aki kissé bicegve haladt, lévén fél lába fából, a Brit birodalmi Huszárezred parancsnoka volt és tulajdonosa a Viktória-keresztnek – a legmagasabb kitüntetésnek, amellyel a Birodalom a kiemelkedő hősiességet jutalmazza. Ezenfelül korának egyik legkiválóbb hadtörténésze volt, dúsgazdag ember, aki nem sokra becsülvén e világ hívságait, nemigen bajlódott a pénzolvasással. – Garry, öregem – társa csak így szólította, mellőzve a körülményes Sir Garrick Courtney titulust. – Ez a legnagyobb probléma, amellyel meg kell birkóznunk, Garry, öregem – magyarázta magas, szinte kislányos hangján, „R” betűit abban a különös, affektált stílusban ejtve, amely csak „malmesburyi szamárordítás” néven él a köztudatban. – Az emberek otthagyják a földjeiket és csapatostul vándorolnak el a nagyvárosokba. A farmok tönkremennek, ők pedig nem találnak munkát a városban. – Nyugodtan, erőlködés nélkül beszélt, még csak a lélegzetvétele sem lett szaporább, pedig 2000 láb magasságban jártak a Tábla-hegység meredek, csipkézett oldalán. Egyetlen percnyi pihenő nélkül, könnyedén haladtak felfelé, gyors, egyenletes léptekkel messze megelőzték a társaság fiatalabb tagjait. – A katasztrófa legbiztosabb receptje – helyeselt Sir Garrick. – A farm nem biztosít számukra megélhetést, erre otthagyják és elmennek a városba éhezni. Az éhes ember pedig a legveszedelmesebb emberfajta, Ou Baas. A történelem erre tanít minket. Az „öreg főnök”-nek nevezett férfi alacsonyabb volt nála, de egyenesebb testtartással járt. Szalmakalapjának lekonyuló karimája alól gyermekien boldog kék szempár tekintett a világra, őszes kecskeszakálla beszéd közben szaporán fel-alá ugrált. Garrytől eltérően a legkevésbé sem volt gazdag. Csak egy aprócska farmot mondhatott magának a Transvaal fagy barnította fennsíkján, és épp olyan hányaveti nemtörődömséggel kezelte adósságait, ahogyan Garry a vagyonát. Az ő igazi termőföldje azonban a nagyvilág volt, amely elhalmozta őt dicsőséggel. Díszdoktorává avatta a világ tizenöt legrangosabb egyeteme, köztük Oxford, Cambridge és a Columbia. Tíz város választotta díszdoktorává – London, Edinburgh és a többi... Korábban a búr hadsereg tábornoka volt, most pedig szintén tábornoki rangban szolgált a brit birodalom hadseregében. Továbbá birtokolta még a titkos tanácsosi és a királyi tanácsosi címet, tagja volt a londoni jogászkollégium elnökségének és Royal Societynek. Melle nem volt elég széles ahhoz, hogy elférjen rajta a tömérdek csillag és szalag, melynek viselésére jogosult lett volna. Kétségtelenül ő volt a legbölcsebb, legműveltebb, leglenyűgözőbb egyéniségű és legbefolyásosabb ember, akit Dél-Afrika valaha is adott a világnak. Szelleme mintha el sem fért volna hazájának szűkre szabott földrajzi határai között, mintha az egész kerek világ polgára lett volna. Éppen ez jelentette az egyetlen gyenge pontot feddhetetlenségének páncélján és ellenségei céltudatosan erre a pontra lőtték ki mérgezett nyilaikat. – A szíve a tengerentúlra húzza, nem pedig a hazájához – mondták, és ezzel sikerült megbuktatniuk a kormányzó Dél-Afrikai Pártot, amelynek miniszterelnöke, védelmi minisztere és

belügyminisztere volt. Most az ellenzék vezéreként fejtette ki politikai tevékenységét. Mindazonáltal olyan emberként jellemezte saját magát, aki elsősorban botanikus, és csak szükségszerűségből katona és politikus. – Meg kellene várnunk a többieket – mondta Jan Smuts tábornok és botjára támaszkodva megpihent egy zuzmóval borított sziklapárkányon. Mindketten a lejtőt kémlelték maguk mögött. Száz lépéssel alattuk egy asszony kapaszkodott felfelé lihegve az ösvényen. Vastag kalikószoknyája alatt kirajzolódtak tenyészkancáéhoz hasonlatos vastag, erős combjának körvonalai, izmos, fedetlen karjai egy birkózónak is becsületére váltak volna. – Az én kis drágám... – mormogta Sir Garry szeretetteljesen, amint menyasszonyára nézett. A hölgy tizennégy esztendei állhatatos udvarlás után, hat hónappal ezelőtt mondta ki a boldogító igent. – Siess már, Anna – nógatta a fiú, aki mögötte haladt a szűk ösvényen. – Dél lesz, mire felérünk, és én már majd meghalok a vágytól, hogy megreggelizhessem. – Shasa ugyanolyan magas volt, mint a szépreményű ara, csak épp fele olyan széles. – Menj előre, ha olyan sürgős – mordult rá a nő. Széles napernyője eltakarta kerek, vöröses arcát, amely olyan ráncos volt, akár egy jóindulatú buldogé. – Fel nem foghatom, miért akarhatja bárki is megmászni ezt az istenverte hegyet – morfondírozott. – Megtollak – ajánlkozott Shasa és mindkét tenyerével nekifeszült Lady Courtney terjedelmes, kerek farának. – Hej hó! De húzz rá egyet! – énekelte a közismert tengerésznóta refrénjét. – Hagyd abba, te komisz kölök – fuldokolta Anna, megpróbálva lépteit a hirtelen megnövekedett tempóhoz igazítani –, vagy a fenekeden töröm össze ezt a botot. Juj! Hagyd abba! Most már elég. Mielőtt Lady Courtney lett volna belőle, egyszerűen csak Annának hívták – ő volt Shasa dajkája és a fiú anyjának kedvenc szobalánya. Hangos civakodás és harsány kacagás közepette, zihálva értek fel a sziklapárkányhoz. – Meghoztam a csomagot, nagyapa! Expressz házhozszállítással! – kiabálta Shasa, boldog vigyorral az arcán. Garry Courtney kettejük közé állt, és gyöngéd szeretettel átkarolta őket. Ez a szinte lányosan szép fiú és ez az egyszerű, pirospozsgás arcú nő a két legdrágább kincse volt – a felesége és az egyetlen unokája. – Anna szívem, nem kellene ennyire igénybe vennie ezt a szegény fiút – dorgálta tettetett szigorral az asszonyt, mire az félig tréfásan, félig bosszankodva a karjára csapott. – Szívesebben látnék inkább valami harapnivalót, mint hogy itt lődörögjek körbe ezen a nyavalyás hegyen – mérgelődött. Még mindig erős flamand akcentussal beszélte az angolt és szemmel láthatólag megkönnyebbülve váltott ismét afrikaansra, amint Smuts tábornokhoz fordult. – Messze vagyunk még, Ou Baas? – Már nem, Lady Courtney, egyáltalán nem – nyugtatta meg a tábornok. – Aha! Itt vannak a többiek is. Már kezdtem aggódni értük. Centaine kísérői társaságában éppen most bukkant fel a fák közül. Térdig érő, bő fehér szoknyát és műcseresznyékkel díszített fehér szalmakalapot viselt. Amint utolérték az elöl haladókat, Centaine rámosolygott Smuts tábornokra. – Kimerültem, Ou Baas. Megengedi, hogy az utolsó fordulóban magába karoljak? – Bár a megerőltetéstől alig egy árnyalatnyival lett pirosabb az arca, az öregúr lovagiasan felé nyújtotta a karját és ők értek fel elsőként a hegygerincre. Ezek az évről évre megismétlődő piknikek a Tábla-hegyen a család hagyományai

közé tartoztak – így ünnepelték Sir Garry születésnapját, Smuts tábornok pedig, mint régi barátjuk, a világért sem mulasztotta volna el az alkalmat. Mikor felértek, mindannyian letelepedtek a fűbe és kipihenték a hegymászás fáradalmait. Centaine és az öreg tábornok kissé félrehúzódtak a többiektől. Alattuk teljes szélességben tárult fel a Constantia-völgy. A szőlőskertek négyszögei nyári pompájukban zöldelltek, közöttük mint gyöngyszemek csillogtak a chateaux napsütötte holland oromzatai. Kelet felől a Muizenberg és a Kabonkelberg masszív szürke sziklatömbjeinek karéja határolta a völgyet, mint valami gigászi amfiteátrum. Északon Holland Hottentottaföld távoli hegyei ködlöttek, természetes bástyafalként vágva el a Jóreménység-fokát az afrikai kontinens pajzsától. Közvetlenül előttük, a hegyek közé ékelve ragyogott a False Bay, vizét haragosan fodrozta a feltámadó délkeleti szél. Hosszú percekig némán gyönyörködtek a látványban. Smuts tábornok törte meg a csendet. – Tehát Centaine, kedvesem, miről kíván velem beszélni? – Maga egy született gondolatolvasó, Ou Baas – nevetett fel szomorkásan az asszony. – Hogy képes mindenre rájönni? – Az én koromban ha egy csinos fiatal nő félrevonul velem, biztos lehetek benne, hogy üzletről lesz szó és nem élvezetről – válaszolta a tábornok, szemével pajkosán Centaine-re hunyorítva. – Maga az egyik legvonzóbb férfi, akivel valaha is találkoztam. – Hohó! Micsoda bók! Akkor komoly dologról lehet szó. Az asszony arckifejezésének hirtelen megváltozása máris igazolta feltevését. – Shasáról van szó – jelentette ki Centaine kertelés nélkül. – Akkor nagy baj nem lehet... vagy nem bízhatom többé az ítéleteimben. Centaine egy egyetlen lapból álló hivatalos iratot húzott elő szoknyája zsebéből és átnyújtotta. Egy iskolai bizonyítvány volt. A püspöksüveget ábrázoló dombornyomású címer az ország legelőkelőbb állami iskolájának emblémája volt. A tábornok egy röpke pillantást vetett a papírra. Centaine ismerte azt a különleges képességét, amelynek segítségével hihetetlen gyorsasággal tudta átolvasni még a legbonyolultabb ügyiratokat is, így aztán nem volt meglepve, mikor szinte azonnal visszaadta. Minden betűjét elolvasta, még a legutolsó sort is az iskolaigazgató összegzésével: „Michel Shasa becsületére válik mind önmagának, mind pedig az iskolának.” – Büszke lehet a fiára – mosolygott rá az asszonyra. – Ő jelenti számomra az egész életet. – Tudom – bólogatott az öregúr –, és ez nem mindig bölcs dolog. Egy gyermek egykettőre felnőtté válik és mikor kirepül, magával viszi az ön életét is. Szóval miben lehetnék a segítségére, kedvesem? – Shasa rendkívül intelligens, megnyerő küllemű, mindenkivel megtalálja a hangot, még nála jóval idősebb emberekkel is – mondta válaszképpen Centaine. – Kezdetnek szeretnék számára egy képviselői helyet a parlamentben. A tábornok levette fejéről a szalmakalapot és tenyerével hátrasimította a csillogó ősz haját. – Azt hiszem, mielőtt bevonul a parlamentbe, be kellene fejeznie a tanulmányait, nem gondolja kedvesem? – kérdezte kuncogva. – Ez az. Pontosan ez az, amiben a tanácsát kérem, Ou Baas. Hazaküldjem-e Shasát Oxfordba vagy Cambridge-be, vagy gondolja, hogy ezt a választási hadjárat során majd

felróhatják neki az ellenfelei? Járjon inkább valamelyik itteni egyetemre – és ha igen, melyikre? Esetleg a Stellenbosch-ra. vagy a Cape Town-i egyetemre? – Gondolkodni fogok a dolgon, Centaine, és ha itt az idő a végső döntésre, közölni fogom a javaslatomat – felelte töprengve a tábornok. – De addig is, hadd bátorkodjam figyelmeztetni önt valami másra is, egy olyan körülményre, amely talán befolyásolhatja a fia jövőjéről alkotott terveit. – Nagyon kérem, mondja el, Ou Baas – kérlelte Centaine. – Az ön szava számomra felér egy... – nem kellett megfelelő hasonlat után keresgélnie, mert a tábornok csendesen folytatta. – A „haza” szót használta... ez egy sorsdöntő szó. Shasának magának kell eldöntenie, hol az igazi hazája és ha úgy határoz, hogy a tengeren túl, akkor számíthat a segítségemre. – Milyen buta is voltam – fakadt ki Centaine és látszott rajta, hogy őszintén haragszik saját magára. Elvörösödött, és összeharapta az ajkát. „Soutpiel” – jutott eszébe hirtelen a gúnyos gyalázkodó szó. Fél lábbal Londonban, fél lábbal Cape Townban... És már egyáltalán nem találta mulatságosnak. – Ígérem, nem fordul elő többé – mondta és kezét a tábornok karjára tette, mintha biztosítani kívánná hűségéről. Tehát segíteni fog? – Reggelizhetünk már, mama? – kiabált feléjük Shasa. – Jó, tedd le a kosarat oda a patak párjára – válaszolta az anyja és ismét az öregemberhez fordult. – Számíthatok önre? – Centaine kedves, ha nem tudná, én ellenzékbe vonultam... – Ez nem tarthat sokáig. Az országnak észhez kell térnie a következő választásokig. – Meg kell értenie, hogy jelenleg semmit sem ígérhetek – mondta a tábornok gondosan megválogatva a szavakat. – Shasa még gyerek. Mindazonáltal rajta tartom a szemem. Ha továbbra is beváltja a hozzá fűzött reményeket és megfelel az elvárásaimnak, minden lehetséges támogatást megadok neki. Isten a tudója, milyen égető szükségünk volna rátermett emberekre. Centaine megkönnyebbülten felsóhajtott és a tábornok könnyedebb hangvételben folytatta. – Sean Courtney az egyik legtehetségesebb miniszter volt a kormányomban. A név hallatára Centaine-en erőt vett a megindultság. Emlékek sokasága tolult fel benne, féktelen örömök és mélységes bánatok... megannyi sötét és rejtelmes dolog. Az öregember azonban mintha meg sem látta volna zavarodottságát, tovább beszélt. – Igen, ő is egyike volt a legkedvesebb bizalmas barátaimnak. Igazán szeretném, ha még egy Courtneyt láthatnék a kormányomban, valakit, akiben bízhatom, akit barátomnak tudhatok, és egy szép napon talán egy újabb Courtney foglalhatna helyet a kabinetemben. Felállt és felsegítette Centaine-t. – Én is megéheztem, akárcsak Shasa és ezek az illatok ellenállhatatlanok. De amikor az étkezésre került a sor, mégis a tábornok bizonyult a legmértéktartóbbnak, mialatt a többiek Shasával az élen farkasétvággyal estek neki az ínyencfalatoknak. Sir Garry hatalmas szeleteket kanyarított a hideg ürücombból, a disznósültből és pulykából, Anna pedig szinte falta a húspástétomokat, a sonkás tojást, a gyümölcsvagdaltat és a kocsonyázott sertéslábat. – Egy biztos – jelentette ki megkönnyebbülten Cyril Slaine, Centaine egyik vezérigazgatója. – Ez a kosár lefelé már egy kicsivel könnyebb lesz. – És most – szólalt meg a tábornok, felkeltve őket a halkan csobogó kis patak melletti

jóllakott ejtőzésükből –, következzék a nap legfőbb eseménye. – Indulás! – Kiáltotta el magát Centaine kislányos vidámsággal. Bő szoknyája csak úgy röpködött körülötte. – Hagyja csak itt a kosarat, Cyril. Visszafelé majd érte jövünk. Végigmentek a szürke sziklapárkány peremén, lábuk alatt napfényben fürdött a végtelen táj. A tábornok hirtelen nekiiramodott és a sziklákon átvágva eltűnt a virágzó hanga és csodafenyőbokrok sűrűjében. A lakomájukban megzavart kolibrik méltatlankodva rebbentek fel a virágok kelyheiből, hosszú farktollaikkal, élénksárga begyükkel mint megannyi eleven ékkő szikráztak a verőfényben. Egyedül Shasa bírt lépést tartani a tábornokkal, és mire a többiek utolérték őket, már ott álltak egy keskeny sziklahasadék szélén. A szurdok alját élénkzöld mocsárfű borította. – Hát itt volnánk – szólt Smuts tábornok ünnepélyesen. – Most pedig, aki elsőnek talál egy disát, az egy hatpennyst kap jutalmul. Shasa máris nekilátott és leszaladt a szoros meredek falán. A többiek még csak félúton voltak lefelé, amikor meghallották izgatott csatakiáltását. – Találtam! Enyém a hatpennys! A társaság botladozva követte és megilletődött suttogások közepette állták körül azt a mocsaras kis földdarabot, amelynek közepén büszkén virított egy szál lila kocsányú orchidea. A tábornok térdre ereszkedett a virág előtt, mintha csak hódolni kívánna neki. – Igen – suttogta –, ez valóban egy kék disa... földünk legritkább virágainak egyike. – A csodálatos égszínkék szirmok lágyan fodrozódva ölelték körül a kocsányt. Tátott szájú sárkányfejre emlékeztettek. Az ásító torok mélyét püspöklila és vajsárga csíkok díszítették. – A világon sehol másutt nem nő, csak itt, a Tábla-hegységben – magyarázta a tábornok, majd felnézve Shasához fordult. – Szeretnéd, ha az idén te köszönthetnéd fel nagyapádat, fiatalember? Shasa fontossága tudatában előrelépett, óvatosan leszakította a vadorchideát, és átnyújtotta Sir Garrynek. Ez a kis szertartás a kék disával hozzátartozott a hagyományos születésnapi ceremóniához. Mindannyian boldogan nevetve tapsoltak. Centaine büszkén nézte a fiát és eszébe jutott az a nap, amikor megszületett, amikor az öreg busman Shasának, „Jó Víz”-nek nevezte el és táncolt érte ott a szent völgyben, a Kalahári sivatag mélyén. Máig is emlékezett arra az énekre. Az öregember saját maga költötte és énekelte el a busmanok sajátságos kattogó, zizegő hangokból álló nyelvén. Centaine szinte hallani vélte a felejthetetlen szavakat: Nyilai a csillagokig szállnak, Tisztelik majd, híre messze száll. És mindig jó vízre talál majd, Jó vízre lel majd, bármerre jár. És miközben maga előtt látta a réges-rég hallott öreg busman milliónyi ránctól szabdalt, borostyánbarna arcát, halk torokhangon, busmanul suttogta: – Úgy legyen, nagyapó. Úgy legyen. Hazafelé menet a Daimler befogadóképessége már épp csak hogy elegendőnek bizonyult számukra. Anna Sir Garry ölében ült és valósággal eltemette terjedelmes testével.

Miközben lefelé száguldottak a kéklő gumifák erdejében kanyargó meredek hegyi úton, Shasa a hátsó ülésről előrehajolva biztatta anyját, hogy hajtson még gyorsabban. – Gyerünk, mama, a kézifék még mindig nincs teljesen kiengedve! A tábornok Centaine mellett ült, idegesen szorongatta szalmakalapját és le nem vette szemét a sebességmérőről. Itt valami nem stimmel – motyogta. – Ez már érzésre is jóval több, mint száz mérföld óránként. Centaine energikusan megtekerte a volánt és a Daimler egy éles kanyarral beszáguldott a birtok díszes kőkapuján. Az oromzatot díszítő dombormű a híres szobrász, Anton Anreith keze munkája volt és egy csapat táncoló nimfát ábrázolt, kezükben szőlőfürtökkel. Felettük címerpajzs díszelgett, rajta az uradalom neve és egy évszám: WELTEVREDEN 1790 Az elnevezés flamandból lefordítva „Teljes Megelégedettség”-et jelent. Centaine pontosan egy évvel azután vásárolta meg az előkelő Cloete családtól, hogy törvényesen birtokba vette a H'ani bányát. Azóta is nagy-nagy szeretettel csinosítgatta, pénzt, időt, fáradságot nem kímélve. Most szinte lépésben vezette a kocsit. – Nem akarom, hogy a por rászálljon a szőlőre – magyarázta a tábornoknak és amint végignézett a nagy gonddal megmetszett tőkékre, arca olyan elégedettséget tükrözött, hogy az öregúr magában elismerte, keresve sem találhattak volna jobb nevet a birtoknak. Amint elhaladtak, a színes bőrű napszámosok felegyenesedtek a sorok közül és feléjük integettek. Shasa kihajolt az ablakon és hangosan üdvözölte kedvenceit, akik boldog vigyorral nyugtázták a megkülönböztetett figyelem megnyilvánulását. Az öreg tölgyekkel szegélyezett út kétszáz hektárnyi szőlőn át vezetett fel a kastélyhoz. A nagy, méltóságteljes épületet élénkzöld kikuyufűvel beültetett gyepágyak vették körül. E növény első példányait Smuts tábornok hozta magával 1917-es keletafrikai hadjáratáról és országszerte meghonosította. A gyep közepén még ma is ott magasodott a harangláb. Harangja hajdan a rabszolgákat szólította munkára, de még ma is ezzel jelezték a dologidő kezdetét és végét. Mögötte pedig szikrázóan fehér falaival, impozáns oromzataival és zsúptetőivel büszkén emelkedett Weltevreden. A cselédek futva rajzottak elő a házból és izgatottan sürgölődtek körülöttük, miközben egymás után kiszálltak a nagy sárga kocsiból. – Ebéd egy harminckor – szólt oda nekik kurtán Centaine. – Ou Baas – fordult a tábornokhoz –, tudom, hogy Sir Garry fel akarja olvasni önnek a legutóbbi fejezetet a könyvéből. Cyrilnek és nekem hátravan még egy egész délelőttre való munkánk. Shasa, te meg hová készülsz? – fakadt ki mérgesen. A fiút, aki feltűnés nélkül sompolygott a veranda vége felé, már csak egy lépés választotta el a szabadulástól. Anyja hangját meghallva kényszeredett sóhajjal visszafordult. – Jock meg én be szerettük volna járatni az új pónit – felelte csüggedten. Az új póló pónit Cyriltől kapta karácsonyi ajándékként. – Madame Claire vár téged – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Centaine. – Ugyebár megbeszéltük, hogy többet kell foglalkoznod a matematikával? – Jaj, mama, de hiszen szünidőben vagyunk... – Minden egyes napot, amit te ellógsz, valahol valaki kemény munkával tölt. És ha egyszer szembekerülsz vele, gyalázatosan lepipál.

– Igen, mama – felelte csüggedten Shasa. Számtalanszor hallotta már ezt a jóslatot. Segélykérő pillantásokat vetett a nagyapja felé. – Ó, biztosra veszem, hogy a matematikaóra után anyád engedélyez majd néhány óra kikapcsolódást – lépett közbe kötelességtudóan Sir Garry. – Mint rámutattál, hivatalosan mégiscsak iskolai szünet van – tette hozzá és reménykedve nézett Centaine-re. – Felhozhatnék én is valamit ifjú védencem mentségére? – csatlakozott Smuts tábornok és Centaine nevetve megadta magát. – Kiváló védőid vannak – fordult Shasához –, de tizenegyig akkor is tanulsz Madame Claire-rel. Shasa zsebre vágta a kezét és lehorgasztott fejjel elindult, hogy megkeresse a korrepetitorát. Anna eltűnt a ház belsejében, hogy egy kicsit szekírozza a cselédeket. Sir Garry pedig elvonult Smuts tábornokkal, hogy megvitassa vele legújabb kéziratát. – Eddig megvolnánk – mondta Centaine Cyrilhez fordulva. – Gyerünk dolgozni. – Cyril engedelmesen követte a kétszárnyú tikfa ajtón át, végig a hosszú voorkameren. Centaine cipősarkai szigorúan kopogtak a fekete márványpadlón, miközben a folyosó túlsó végén lévő dolgozószobája felé mentek. Titkárai már várták. Centaine egyszerűen képtelen volt elviselni más nők állandó jelenlétét. Titkárai mindketten jóvágású, fiatal férfiak voltak. A dolgozószoba telis-tele volt virággal. Weltevreden kertjeiből mindennap friss csokrok kerültek a vázákba. Ma éppen kék hortenziák és sárga rózsák. Centaine helyet foglalt az íróasztalául szolgáló hosszú, XIV. Lajos korabeli asztalnál. A tekintélyt parancsoló bútordarab dúsan faragott, aranyozott lábakon állt, lapja elég terjedelmes volt ahhoz, hogy elférjen rajta Centaine töméntelen jegyzete. Az asztalon ezenkívül ezüst keretekben tucatnyi fénykép állt. Kivétel nélkül Shasa apját ábrázolták életének különböző szakaszaiban, iskolásfiú korától kezdve egészen addig, mikor az RFC bátor fiatal pilótájaként néz a fényképezőgép lencséjébe. Az utolsó kép századának többi pilótájával együtt mutatta, amint ott állnak együléses vadászgépeik előtt. Michael Courtney zsebre dugott kezekkel, hetykén hátracsapott sapkával mosolyog... szemmel láthatólag akkor is éppoly biztos volt saját halhatatlanságában, mint azon a végzetes napon, mikor szénné égett gépének lángjai között. Centaine, miközben elhelyezkedett a legyezőtámlás bőrfotelben, szokásához híven megigazgatta a fotót. A szobalány soha nem volt képes pontosan a megfelelő helyzetbe állítani. – Átolvastam a szerződést – fordult Cyrilhez, amint a fiatalember leült a szemközti székbe. – Csupán két cikkelyével nem vagyok megelégedve. Az egyik a huszonhatos. – Cyril engedelmesen fellapozta a kérdéses oldalt és miközben két titkára figyelmes arckifejezéssel várakozott a szék két oldalán, Centaine nekifogott a napi munkának. Mindig a bánya ügyeivel foglalkozott legelőször. A H'ani bányával kezdődött az egész, ez volt a forrás, ahonnét minden elindult. És amíg a bányával kapcsolatos dolgokat intézték, sóvárogva gondolt a Kalahári sivatag végtelenjére. A misztikusan kéklő hegyekre és a titkos völgyre, amely számtalan évezreden át rejtette magában H'ani kincsét, míg végül jött ő, állatbőrökbe burkolózva, testén ruháinak utolsó, ronggyá szakadt maradványaival, gyermekével a méhében, akár egy kóborló sivatagi állat és belebotlott. A sivatag örökre foglyul ejtette lelkének egy darabját és egyre inkább eltöltötte a várakozás boldog öröme. – Holnap... – gondolta. – Holnap Shasa meg én visszamegyünk. A Constantia-völgy dús szőlőskertjei és a pompás holmikkal zsúfolt Weltevreden kastély

is részét alkották életének, de mikor megcsömörlött tőlük, vissza kellett térnie a sivatagba, hogy lelke ismét megtisztuljon a fehéren izzó kalahári nap tisztítótüzében. Aláírta az utolsó iratokat is és átnyújtotta őket rangidős titkárának, aki láttamozta és lepecsételte. Felállt és a nyitott franciaablakhoz lépett. Lenn, a régi rabszolgafertály mögötti elkerített legelőn a matematika gyötrelmeitől megszabadult Shasa Jock Murphy szakértő pillantásaitól kísérve tanítgatta új póniját. Nagy termetű ló volt – a Nemzetközi Pólós Szövetség nemrég törölte el a méretkorlátozást –, de jól mozgott. A legelő végéhez érve Shasa ügyesen visszafordította és gyors ügetésben elindultak visszafelé. Jock oldalról felé ütötte a labdát, Shasa pedig kinyúlva, fonákkal visszaütötte. Biztosan ült a nyeregben és korához képest igen erős karja volt. Jól nekilendítette az ütőt, a bambuszgyökérből készült labda halk, kattanó hang kíséretében elszállt, egyenest arra, ahol anyja állt. A ragyogó napsütésben Centaine szinte látta a röppálya fehér vonalát. Shasa megrántotta a gyeplőt és visszafordította a pónit. Amint elhaladt mellette, Jock újabb labdát hajított felé. Shasa azonban túlságosan nagy erővel ütött és a labda erőtlenül visszapattant. – Szégyellje magát, Shasa úrfi – kiáltott rá Jock. – Már megint összevissza csapkod. Hagyja, hogy az ütő feje vegye át az ütés lendületét. Jock Murphy Centaine felfedezettjei közé tartozott. Zömök, csupa izom férfi volt, rövid nyakkal és biliárdgolyószerű kopasz fejjel. Élete során szinte mindenbe belekóstolt már – szolgált a királyi hadiflottánál, volt profi bokszoló, ópiumcsempész, testőr egy indiai maharadzsa mellett, versenylóidomár, kidobóember egy Mayfair-beli játékkaszinóban, most pedig Shasa edzője volt. Mesterfokon lőtt vadászpuskával, gépfegyverrel és pisztollyal, tíz gólt tudott lőni egy-egy pólómérkőzésen, és félelmetes ellenfél volt a biliárdasztalnál. Bokszolóként megölt egy embert a ringben, lovagolt a Nemzeti Kupa bajnokságon és úgy bánt Shasával, mint a tulajdon fiával. Nagyjából minden három hónapban egyszer nekilátott a whiskynek és olyankor maga volt a megtestesült ördög. Centaine ilyenkor leküldött valakit a rendőrségre, kifizette az okozott kárt és kiváltotta Jockot. Az ilyen akciók után Jock mindig ugyanúgy álldogált Centaine íróasztala mögött. Derby kalapját mellére szorította, reszketett a másnaposságtól, kopasz feje lángolt a szégyentől és dadogva mentegetőzött. – Többé nem fordul elő, nagys' asszonyom, nem is tudom, mi jöhetett rám. Csak még egy utolsó lehetőséget adjon nekem, nagys' asszonyom, esküszöm, nem okozok csalódást. Mindig hasznos dolog ismerni egy ember gyönge pontját. Használhatjuk pórázként, ha meg akarjuk állítani és korbács gyanánt, mikor mozgásra akarjuk ösztökélni. Windhoekban nem találtak munkát. Gyalogszerrel, teherautókra, vonatokra felkéredzkedve tették meg az utat a partvidéktől idáig. Megérkezésük után a hobók táborhelyén húzták meg magukat, a város szélén, a vasúti sínek szomszédságában. Vagy száz lecsúszott, a társadalomból kitaszított ember – csavargók, munkanélküliek és családjaik – tengette itt nyomorúságos életét. A város hallgatólagosan megtűrte jelenlétüket, de a rendőrség árgus szemekkel figyelte őket. A kátránypapírból, rozsdás hullámbádog lemezekből és szalmából összetákolt kalyibák előtt rosszkedvű férfiak és nők kuporogtak a földön. Csak a sovány, naptól és piszoktól barna bőrű gyerekhad lármázott már-már szemérmetlenül vidáman. A tábort betöltötte az égő fa és a takaratlan

pöcegödör orrfacsaró bűze. A vágányok mellett húzódó palánkra valaki ormótlan betűkkel odapingálta: „Vaal Hartz? Basszátok meg!” A dolog magyarázata az volt, hogy a munkanélküli-segélyért folyamodókat a Közmunkatanács azonnali hatállyal elküldte a Vaal Hartz folyón végzett gigantikus kotrási munkálatokhoz, ahol napi kétshillinges éhbérért dolgoztatták őket. A táborokban uralkodó körülményekről hajmeresztő rémhírek szivárogtak vissza és arról is suttogtak, hogy a Transvaalban zendülések robbantak ki, mikor a rendőrség erőszakkal próbált férfiakat elhurcolni a munkálatok színhelyére. A nyomortelep elviselhetőbb részeit már rég elfoglalták, így aztán egy kisebb galagonyabokor alatt telepedtek meg. Az ágakat kátránypapírcafatokkal aggatták tele fedél gyanánt. Swart Hendrick a tűz mellett guggolt és lassú mozdulatokkal néhány marék fehér kukoricakását morzsolt a kormos bádogcsajkájában rotyogó vízbe. Felnézett Lotharra, aki egy újabb sikertelen állásvadászat után most érkezett vissza a városból. Lothar némán megrázta a fejét, Hendrick pedig ismét a főzésnek szentelte figyelmét. – Hol van Manfred? – szólalt meg Lothar. Hendrick válasz helyett állával az egyik közeli putri felé bökött, ahol vagy egy tucat toprongyos ember csoportba verődve, megbabonázottan hallgatta a középen álló figurát. Nyurga, szakállas férfi volt, arcán engesztelhetetlen kifejezés ült, sötét szemeiben fanatikus láng lobogott. – A Mal Willem – dünnyögte Hendrick –, a Bolond William. – Lothar morgott valamit, miközben tekintetével Manfredot kereste. A következő pillanatban meg is pillantotta fia csillogó szőke fejét a többiek között. Megnyugodván, hogy a fiú biztonságban van, Lothar előkotorta pipáját a felső zsebéből, belefújt, majd megtömte vágott Magaliesberg dohánnyal. A pipa büdös volt, a durva fekete dohány sehogyan sem akaródzott ízleni – de legalább olcsó volt. Lothar kihúzott egy ágat a tűzből és meggyújtotta vele a pipát, miközben csendes sóvárgással gondolt egy manillaszivarra. A szájába tóduló émelyítő íztől egy pillanatra felkavarodott a gyomra, de a dohányfüst nyugtató hatása szinte azonnal megmutatkozott. Átnyújtotta a zacskót Hendricknek és hátát a bokor törzsének támasztva kényelmesen elterpeszkedett a földön. – Mit sikerült megtudnod? – kérdezte. Hendrick az éjszaka java részét és a reggelt Windhoek túlsó felén töltötte a színesek lakta nyomornegyedben. Ha ki akarod puhatolni egy ember legbensőbb titkait, kérdezd meg a szolgákat, akik az asztalánál szolgálnak fel, és megvetik az ágyát. – Hát annyit mindenesetre megtudtam, hogy errefelé nem lehet hitelbe piálni... és hogy a windhoeki szobalányokat nem lehet csak „azzal” megvásárolni – felelte vigyorogva. Lothar kiköpött egy adag barnás dohánylevelet és egy pillantást vetett a fia felé. Kissé aggódott, amiért Manfred elkerüli a tábor vele egykorú lurkóit és inkább a férfiak közé ül, de úgy tűnt, hogy a felnőttek elfogadják őt. – Ezenkívül? – kérdezte. – Van egy Fourie nevezetű fickó – kezdte Hendrick. – Tíz éve dolgozik a bányában. Minden héten négy vagy öt teherautóval jön be a városba és megrakodva megy el. – Elhallgatott és egy percig figyelmesen kavargatta a kukoricakását, ide-oda húzogatva a csajkát a tűz felett. – Folytasd. – Aztán minden hónap első hétfőjén megjelenik egy kis teherautóval. Az a négy

ember, aki máskor a többi teherautót vezeti, ilyenkor géppuskákkal és pisztolyokkal felfegyverkezve ül a kocsi hátsó részében. Egyenesen a Standard Bankhoz hajtanak a főutcán. A fiókvezető és az emberei kijönnek az oldalajtóhoz. Fourie és az egyik sofőr kivesznek a teherautó hátuljából egy kis vasládát és bemennek vele a bankba. Azután Fourie meg az emberei lemennek a sarki bárba és ott isznak záróráig. Reggel aztán mennek vissza a bányába. – Havonta egyszer... – suttogta Lothar. – Vagyis egyszerre hozzák be az egész havi termelés eredményét. – Felnézett Hendrickre. – Azt mondod, a sarki bárban? – kérdezte és mikor a hatalmas termetű néger bólintott, csak annyit mondott. – Szükségem lesz legalább tíz shillingre. – Minek? – Hendrick azonnal gyanakvóvá vált. – Egyikünknek meg kell hívnia a csapost egy italra és a sarki bárban nem szolgálnak ki feketéket – felelte Lothar gonoszul mosolyogva, majd felemelte a hangját. – Manfred! A fiút annyira megbabonázta a szónok, hogy észre sem vette apja visszatértét. Bűntudatos képpel kászálódott fel a földről. Hendrick egy adag fehér kukoricakását zúdított a csajka fedelébe, nyakon öntötte a maas-nak nevezett savanyított tejjel és átnyújtotta Manfrednak, aki törökülésben gubbasztott apja mellett. – Papa, te tudtad, hogy ez az egész egy összeesküvés, amit a johannesburgi aranybányák zsidó tulajdonosai terveltek ki? – kérdezte Manfred csillogó szemekkel, mint aki éppen most szegődött valami új, nagyszerű eszme hívévé. – Mi van? – mordult fel Lothar. – Hát a depresszió – magyarázta Manfred, fontoskodó hangsúllyal ejtve a szót, amelyet az imént tanult. – Az egészet a zsidók és az angolok találták ki, mert így rákényszeríthetik az embereket, hogy ingyen dolgozzanak nekik a bányáikban meg a gyáraikban. – Tényleg? – mosolyodon el Lothar és belekanalazott az ételbe. – És az aszályt is a zsidók meg az angolok tervelték ki? – Az angolok iránt érzett gyűlölete sohasem hágta át az ésszerűség határait, jóllehet akkor sem gyűlölhette volna őket jobban, ha valóban ők találták volna fel az aszályt. A pusztító szárazság, amely oly sok honfitársa földjét változtatta már terméketlen sivataggá. A szél elfújta a talaj termékeny felső rétegét és a háziállatok tetemei múmiákká aszalódva hevertek a kiégett földön. – Így van, papa! – kiáltotta Manfred. – Oom Willem elmagyarázta nekünk. – Azzal egy összetekert újságot húzott elő a farzsebéből és kiteregette a térdén. – Nézd csak meg ezt! Az újság a Die Vaderland volt, a „Das Vaterland” című német lap afrikaans nyelvű változata. A gúnyrajz, amelyre Manfred a felháborodástól remegő mutatóujjával rábökött, a lap jellegzetes stílusában készült. – Nézd meg, mit művelnek velünk a zsidók! A rajz központi alakja Hoggenheimer volt, a Die Vaderland karikaturistájának egyik teremtménye – roppant, ijesztő figura frakkban és kamásniban, óriási gyémánttal a kravátliján, mindkét kezén briliánsgyűrűkkel. Cilindere alól kikandikáltak göndör semita fürtjei, vastag lefittyedő alsó ajka volt és hatalmas, karvalycsőrszerű orra, amelynek hegye majdnem az állat verdeste. Zsebeiből ötfontos bankjegyek kötegei bukkantak elő és hosszú ostorával egy megrakott szekeret hajtott a távolban látható acéltornyok felé, melyeken az „aranybányák” felirat állt. A szekeret lovak helyett apró emberalakok sokasága húzta. A csontvázsovány férfiak és nők sora, rémülettől tágra nyílt szemekkel

vánszorgott Hoggenheimer ostorcsapásai alatt. A nőalakok kivétel nélkül hagyományos woortrekker főkötőt viseltek, a férfiak széles, lehajló karimájú kalapot. És hogyha az utalás még így sem lett volna elég egyértelmű, a művész még „Az afrikaner nép” feliratot is fejük fölé biggyesztette. A gúnyrajz az „A Nagy Utazás” címet kapta. Lothar elnevette magát és visszaadta fiának az újságot. Alig néhány zsidót ismert, olyat pedig egyet sem, aki úgy nézett volna ki, mint Hoggenheimer. Legtöbbjük kisember volt, aki éppolyan keservesen gürcölt, mint bárki más, mostanában pedig éppúgy elszegényedett és éhezett, mint a többiek. – Ha az élet ilyen egyszerű volna... – csóválta a fejét. – Pedig az, papa! – kiáltott fel a fiú. – Oom Willem elmagyarázta. Csak meg kell szabadulnunk a zsidóktól. Lothar már válaszolni akart, amikor észrevette, hogy a tábor legkisebb lakói közül hármat odavonzott az étel szaga. Illendő távolságban megálltak és szemük sóváran követte a kanalat, valahányszor egy-egy újabb falatot vett a szájába. Egy pillantás alatt megfeledkezett a karikatúráról. Egyikük, egy tizenkét éves forma kislány jóval idősebb volt társainál. Szőke haja volt, hosszú copfjai olyan selymes ezüstszínben csillogtak, mint a Kalahári sivatag fűszálai telente. Annyira lesoványodott, hogy arcából a csontokon kívül csak egy hatalmas szempár látszott. Kiálló arccsontja volt és magas, egyenes homloka. Szemeiben a sivatagi égbolt világoskékje tükröződött. Ruháját ócska liszteszsákból toldozták össze, lábán nem viselt cipőt. Szoknyájába kétfelől két kisebb gyermek kapaszkodott. Egyikük egy kisfiú, kopaszra borotvált fejjel és hatalmas, elálló fülekkel. Csontig soványodott barna lábai szánalmasan lógtak ki a darabokból összetoldozott khakiszínű rövid nadrágból. A másik egy kislány volt. Csöpögő orral álldogált és hüvelykujját szopta, miközben másik kezével nővére szoknyájába csimpaszkodott. Lothar elfordította róluk a tekintetét, de hirtelen ízetlennek érezte az ételt, és kínlódva rágódott a falatokon. Látta, hogy Hendrick sem néz a gyermekek felé. Manfred észre sem vette őket, azóta is a kiterített újságoldalt bámulta. – Ha enni adunk nekik, pillanatokon belül nyakunkon a tábor összes kölyke – morogta Lothar és úgy döntött, hogy soha többé nem eszik nyilvánosság előtt. – Épp csak annyink van, hogy maradjon még valami estére – hagyta helyben Hendrick. – Nem oszthatjuk meg velük. Lothar szájához emelte a kanalat, azután ismét leeresztette. Egy pillanatig nézte a bádogtányérján gőzölgő ételt, majd odaintette az idősebbik kislányt. Az szégyenlősen előrébb lépett. – Vedd el – parancsolt rá nyersen Lothar. – Köszönöm bácsi – suttogta a kislány. – Dankie Oom. Óvatosan, hogy mások meg ne lássák, szoknyája alá rejtette a tányért és a két kicsit maga után húzva eltűnt a kalyibák rengetegében. Egy óra múlva ismét megjelent, ezúttal már egyedül. A tányér és a kanál ragyogott a tisztaságtól. – Van Oom-nak inge, vagy más valamije, amit kimoshatnék? – kérdezte. Lothar kibontotta a csomagját és átadta neki a saját és Manfred sárfoltos ruháit. Napnyugtakor a gyerek visszahozta a frissen mosott holmikat. Enyhe karbolszappanszagot árasztottak és minden egyes darab csinosan össze volt hajtogatva. – Sajnálom Oom, vasalóm nem volt – mentegetőzött a gyerek.

– Mi a neved? – kérdezte váratlanul Manfred. A kislány bátortalan pillantást vetett rá, de rögtön el is kapta róla a szemét és a haja tövéig elvörösödve bámult maga elé a földre. – Sarah – suttogta alig hallhatóan. Lothar begombolta magán a frissen mosott inget. – Adj tíz shillinget – parancsolta rá Hendrickre. – Az Isten szerelmére, ne kiabálj! – morogta Hendrick. Ha valaki megtudná, hogy ennyi pénz van nálam, már mindkettőnknek elvágták volna a torkát. – Ne húzd az időmet. – Az idő az egyetlen dolog, aminek bővében vagyunk. Mikor Lothar a lengőajtót betaszítva belépett a sarki bárba, a helyiségben csupán három férfi tartózkodott, a csapost is beszámítva. – Csöndes esténk van – jegyezte meg Lothar, miközben egy sört rendelt. A csapos kedvetlenül morgott valamit. Jelentéktelen külsejű emberke volt, kócos ősz hajjal és acélkeretes szemüveggel. – Igyon egyet maga is az egészségemre – ajánlotta Lothar, mire a férfi arckifejezése rögvest barátságosabbá vált. – Én egy gint iszom, köszönöm – mondta és töltött magának a saját üvegéből, amit a pult alól varázsolt elő. Mindketten jól tudták, hogy a színtelen folyadék közönséges víz, és a csillogó ezüst shilling egyenesen a csapos zsebébe vándorol. – Egészségére – mondta és a pultra támaszkodva közelebb hajolt Lotharhoz. Egy shillingért és egy reménybeli másodikért már késznek mutatkozott egy kis csevegésre. Beszélgettek erről-arról, mindketten egyetértettek abban, hogy kemény idők járnak és még keményebbek jönnek, hogy nagyon kéne egy kiadós esőzés és hogy egyáltalán az egészről a kormány tehet. – Mióta van a városban? – érdeklődött a csapos. – Még soha nem láttam errefelé. – Egy napja – de már az is túl sok – mosolygott Lothar. – Bocsásson meg, de nem értettem tisztán a nevét – folytatta a csapos. Mikor pedig Lothar megmondta, az emberke most első ízben őszinte érdeklődést mutatott. – Hé! – kiáltott át a bárpult végében ülő két másik vendégnek. – Tudjátok, ki ez? Ez Lothar De La Rey! Nem emlékeztek a körözési plakátokra a háború alatt? Ő az egyik azok közül, akik annyi borsot törtek a roinekke-k orra alá. – A „roinekke”, azaz „vörös nyakú” az újonnan érkezett angol bevándorlók gúnyneve volt és arra utalt, hogy érzékeny bőrük könnyen begyulladt a tűző afrikai napon. – Ember, hiszen ő volt az, aki felrobbantotta azt a vonatot, Gemsbokfontaine-nél! Egyikük elismerése jeléül még egy újabb sört is rendelt Lotharnak, de nagylelkűsége a többiekre már nem terjedt ki. – Munkát keresek – bökte ki Lothar, mikor már mindannyiukkal sikerült életre szóló barátságot kötnie, erre azonban mindhárman elnevették magukat. – Azt hallottam, hogy a H'ani bányában akadna munka – erősködött Lothar. – Ha tényleg volna, én tudnék róla – biztosította a csapos. – A sofőrök a bányából minden héten bejönnek ide. – Szólna nekik egy jó szót az érdekemben? – kérdezte Lothar. – Tudok egy jobb megoldást. Jöjjön be hétfőn és akkor összehozom Gerhard Fourieval, a vezetőjükkel. Jó cimboráin. Mindenről tud, ami a bányában történik. Mire Lothar aznap este kilépett a bárból, már elkönyvelték mint belevaló fickót és a

legszűkebb törzsközönség tagját. Mikor négy nappal később belépett az ajtón, a csapos már a viszontlátás örömével üdvözölte. – Itt van Fourie – közölte. – Ott ül a pult mögött. Mindjárt bemutatom neki, csak kiszolgálom ezeket. Ezen az estén a helyiség félig tele volt, így Lotharnak alkalma nyílt alaposan szemügyre venni a sofőrt. Középkorú, erőteljes alkatú férfi volt, a volán mögött való mindennapos üléstől megereszkedett, jókora pocakkal. Erősen kopaszodott, de jobb füle fölött néhány hosszú hajtincs nőtt, amelyeket keresztbe fésült a feje búbján, és brillantinnal rögzítette őket. Harsány, handabandázó stílusban beszélt és társaival együtt olyan ember látszatát keltette, mint akinek éppen sikerült valami nehéz feladatot végrehajtania és most roppantul elégedett magával. Nem olyan fajtának látszott, akinél ijesztgetéssel vagy fenyegetőzéssel célt lehetne érni, de Lothar még nem döntötte el, hogyan közeledjen hozzá. A csapos odaintette. – Szeretném bemutatni egy kedves barátomnak... – Kezet ráztak. A sofőr azonnal erőpróbára fordította a bemutatkozást, de Lothar, aki félig-meddig felkészült az eshetőségre, kissé visszahúzta a kezét és inkább az ujjait markolta meg, mintsem a tenyerét. Fourie így nem tudott teljes erejéből szorítani. Néhány pillanatig mereven néztek egymás szemébe, mígnem a sofőr fájdalomtól eltorzult arccal megpróbálta kiszabadítani a kezét. Lothar elengedte. – Igyon valamit – ajánlotta fel Fourie. Lothar kissé könnyebben kezdte érezni magát – úgy látszott, a fickó mégsem olyan kemény, mint amilyennek kinéz. És amikor a csapos előadta Lothar egyik hőstettének erősen eltúlzott változatát, Fourie modora egyenesen behízelgővé, már-már alázatossá vált. – Ide hallgasson, barátom – szólt. Félrevonta Lothart, és majdnem suttogva folytatta. – Erik szólt nekem, hogy maga munkát keres odakinn a H'ani bányánál. Hát ezt el is felejtheti, megmondom egyenesen. Már egy éve, vagy még hosszabb ideje nem vettek fel új embert. – Tudom – bólogatott Lothar gyászos képpel. – Mióta érdeklődtem Eriknél az állás felől, sikerült megtudnom, hogy is állnak a dolgok valójában a H'ani bányával. Mindenesetre nem irigylem magukat. A sofőr nyugtalankodni kezdett. – Miről beszél maga, jó ember? Mi az, amit sikerült megtudnia? – Miért, hát maga nem tudja? – kérdezte Lothar csodálkozva, mintha meglepné Fourie tájékozatlansága. – Augusztusban bezárják a bányát. Leáll a termelés. Mindenki megkapja a végkielégítést és mehet Isten hírével. – Szent Isten, ez nem lehet! – Fourie szemében már igazi félelem látszott. – Ez nem igaz... nem lehet igaz. – Lothar csöndes elégedettséggel nyugtázta, hogy jó lapra tett – ez a fickó valójában csak egy gyáva, könnyen rászedhető, és ami a fő, befolyásolható alak volt. – Sajnálom, de hát mégiscsak jobb, ha az ember tudja, mire számíthat, nemde? – Ki mondta ezt magának? – Fourie-n erőt vett a vakrémület. Hetente elhajtott a vasút mentén éktelenkedő tábor mellett. Éppen elégszer látta már a munka nélkül tengődő nyomorultak légióját. – Járok mostanában egy nőcskével, aki Abraham Abrahamsnak dolgozik – felelte Lothar. Abraham Abrahamsnak hívták azt az ügyvédet, aki Windhoekban a H'ani bánya ügyeit intézte. – Az a nő saját szemével látta a leveleket, amiket Mrs. Courtney írt Cape

Townból. A bányát leállítják. Nem tudják eladni a gyémántokat. Senki sem vesz gyémántot, még Londonban vagy New Yorkban sem. – Istenem! Édes jó Istenem! – suttogta Fourie. – Mihez fogunk kezdeni? A feleségem nincs jól és ott a hat gyerekünk. Uram Jézus, a gyerekeimnek nem lesz mit enniük... – Nem féltem én a magafajta embert – nyugtatgatta álnokul Lothar. – Lefogadom, hogy sikerült egypár száz ficcset összekuporgatnia. Abból csak megélnek egy darabig. Fourie azonban némán megrázta a fejét. – Hát, ha tényleg nincs semmi tartaléka, akkor jobb lesz, ha gyorsan félretesz pár fontot, mielőtt augusztusban kirakják a szűrét. – De hogyan? – kérdezte csüggedten a sofőr. – Hogy tudhatnék én spórolni... egy beteg feleséggel és hat gyerekkel? – Mondok én magának valamit – kezdte Lothar és atyáskodva megszorította a sofőr karját. – Menjünk innen a fenébe. Veszek egy üveg brandyt, és keresünk valami helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Mire másnap reggel visszatért a táborba, a nap már magasan állt az égen. Miközben nyakára hágtak a brandynek, egész éjszaka beszélgettek. A sofőrt csábította az ajánlat, de bizonytalan volt és legfőképpen félt. Lothar mindent hosszadalmasán elmagyarázott és minden tekintetben igyekezett megnyugtatni Fourie-t – főként arról, hogy neki személy szerint semmi baja sem eshet. – Soha az életben senki semmit nem lesz képes rád bizonyítani. Erre becsületszavamat adom. Te még akkor is védve leszel, ha valami balul üt ki – bár erre úgysem kerül sor. Minden rábeszélőképességére szüksége volt és mire visszatért a táborba, alig vonszolta magát a fáradtságtól. Kimerülten roskadt le a földre Hendrick mellé. – Van még kávé? – kérdezte és pállott brandybűzt böfögött fel. – Elfogyott – rázta a fejét Hendrick. – Manfred hol van? Hendrick állával a tábor túlsó széle felé bökött. Manfred egy galagonyabokor alatt ült, mellette ott kuporgott a Sarah nevezetű leányka. Szőke fejük majdnem egymáshoz ért, amint a földre kiterített újságoldal fölé hajoltak. Manfred a tábortűzből kihalászott megszenesedett gallyal írt valamit a lap szélére. – Manie írni-olvasni tanítja – magyarázta Hendrick. Lothar morgott valamit és keze fejével véres szemeit dörzsölgette. Feje hasogatóan fájt a brandytől. – Nos... – szólalt meg végül –, megvan az emberünk. – Ah! – vigyorodott el Hendrick. – Akkor szükségünk lesz a lovakra. A különvonat szalonkocsija valamikor Cecil Rhodesé és a De Beers Diamond Companyé volt. Centaine Courtney egy új vasúti kocsi árának töredékéért vásárolta meg és ez a tény már önmagában is elégedettséggel töltötte el. Lelke mélyén máig is ízig-vérig francia nő maradt, aki megbecsül minden frankot és minden egyes sout. Egy fiatal tervezőt hozatott Párizsból, aki Art Deco stílusban alakította újjá a kocsi berendezését. Ez volt a gazdagok legújabb divatőrülete és a művész derekasan megszolgálta honoráriumának minden fillérét. Centaine körbejártatta pillantását a szalonon, a bútorok tiszta, mesterkéletlen vonalain, a bronz kandalábereket tartó bizarr, meztelen nimfákon és az Aubrey Beardsley által készített rajzokon, amelyek oly harmonikusan illeszkedtek a fal rózsafa burkolatába – ismét csak a tervezőművész tehetségét dicsérve. Újból eszébe jutott, hogy hosszú,

repkedő hajfürtjei, sötéten izzó, dekadens szeme és démonian szép arca láttán először homoszexuálisnak hitte. Nos, a látszat igencsak messze esett a valóságtól – amint ezt később oly nagy élvezettel volt alkalma tapasztalni a szalonkocsi fényűző hálószobájában álló nagy kerek ágyon. Az emlék hatására elmosolyodott, de nyomban el is komolyodott, amint észrevette, hogy Shasa figyeli. – Tudod, mama – szólalt meg –, időnként azt hiszem, elég a szemedbe néznem, hogy tudjam, mi jár az eszedben. – Shasa gyakorta mondott ehhez hasonló, zavarba ejtő dolgokat és Centaine, amint elnézte, biztosra vette, hogy már megint legalább egy hüvelyknyit nőtt az elmúlt héten. – Őszintén remélem, hogy tudod – felelte és fázósan összeborzongott. – Hideg van itt benn – mondta. A tervező ugyanis horribilis összegért egy klímaberendezést is beépített a kocsiba, amely lehűtötte a szalon levegőjét. – Kapcsold ki azt a vacakot, chéri. Felállt az íróasztala mellől és a homályos üvegajtón át kilépett a kocsi erkélyszerűen kiképzett, nyitott hátsó peronjára. A meleg sivatagi levegő megcsapta arcát és fiúsan keskeny csípőjére lapította szoknyáját. Centaine a nap felé emelte arcát és hagyta, hogy a szél felborzolja rövidre nyírt hullámos haját. – Hány óra van? – kérdezte behunyt szemmel, hátrahajtott fejjel. Shasa, aki kijött utána, a korlátnak támaszkodva megnézte karóráját. – Ha a mozdonyvezető tartotta az előírt sebességet, akkor tíz percen belül át kell haladnunk az Orange folyón. – Mindig csak akkor érzem igazán, hogy itthon vagyunk, mikor már átléptük az Orange folyót – mondta Centaine. Shasa mellé lépett és a korlátnak dőlve belékarolt. Az Orange folyó az afrikai kontinens déli részén elhelyezkedő hatalmas kiterjedésű vízgyűjtő területek természetes elvezető csatornája. Basutoföld hófödte hegycsúcsai közt ered, onnét indul füves síkságokon és vad hegyszorosokon át vezető ezernégyszáz mérföldes útjára. A száraz évszakokban tiszta vizű kis csermellyé apad, máskor vad, barnás áradatként hömpölyög, csokoládészínű iszapot sodorva magával, amiért sokan a dél Nílusának is nevezik. Ez a folyó képezte a Jóreménység-fokot a valamikori német gyarmattól, Délnyugat-Afrikától elválasztó határ vonalát. A mozdony éleset füttyentett, csikorogni kezdtek a fékek és a kocsi csatlakozói hangosan megcsörrentek. – Most lassítunk le a híd előtt – kiáltott fel lelkesen Shasa és a korláton áthajolva nézett a vonat elé. Centaine gyorsan elharapta az obligát intelmet, amely már-már ismét kicsúszott a száján. – Bocsásson meg, nagys'asszony, de nem babusgathatja örökké – figyelmeztette nemrégiben Jock Murphy. – Shasa már férfi, egy férfinak pedig vállalnia kell a kockázatot. A pálya éles kanyart vett a folyó felé és láthatták a mozdony mögött haladó lapos tehervagont, platóján a Daimlerrel. Ez már egy vadonatúj kocsi volt – Centaine minden évben kicserélte a régit. Elődeihez hasonlóan ez is sárga volt, csak a motorháztető volt fekete és az ajtókat keretezte vékony fekete csík. A Windhoekig tartó vonatozás eddig a kocsit és utasait is megkímélte a fárasztó sivatagi autótúra gyötrelmeitől, de a bányához már nem vezetett vasútvonal. – Ott van! – kiáltott fel Shasa. – Ott van a híd! Az acélszerkezet vékonynak és gyengének tűnt, amint betonpillérei közt meredek ugrással átívelt a fél mérföld szélességű folyómeder felett. Amint ráfutottak a hídra, a

kerekek monoton kattogása hirtelen megváltozott és az acélgerendák úgy csengtekbongtak alattuk, mint egy óriási zenekar. – A gyémántok folyója – mormolta Centaine, amint Shasa mellett állva lenézett a pillérek körül örvénylő barna hullámokra. – Honnét kerülnek ide a gyémántok? – kérdezte Shasa. Természetesen magától is tudta a választ, de jobban szerette anyja előadásában hallani. – A folyó gyűjti őket össze az útjába kerülő kis lyukakból, hasadékokból, csatornácskákból – még a legkisebbekből is magyarázta Centaine. – Belekerültek azok a parányi darabok is, amelyek valamikor a földtörténet hajnalán a vulkánkitörésekkor szétszóródtak a levegőben. Évszázmilliók óta gyűjti a gyémántokat és hordja, viszi őket a tenger felé. Lopva Shasára sandított és hirtelen megkérdezte. – És vajon miért nem kopnak el a gyémántok is, mint a többi közönséges kavics? – Mert a gyémánt a természetben előforduló legkeményebb anyag – vágta rá Shasa. – Egy gyémántot semmivel sem lehet elkoptatni vagy megkarcolni. – Így van – helyeselt az anyja. – Nincs semmi, ami keményebb és szebb volna – tette hozzá és Shasa arca elé emelte jobb kezét a mutatóujján szikrázó gyémántgyűrűvel. A fiú hunyorogva bámulta a hatalmas, marquis formára csiszolt briliánst. – Majd te is meg fogod szeretni őket – szólt az anyja. – Mindenkit rabul ejtenek, aki velük dolgozik. – A folyó – emlékeztette Shasa. Szerette hallgatni az anyját. Hangjának rekedtes árnyalata mindig valami titokzatos színt adott a szavaknak. – Mesélj még a folyóról – kérte és feszülten figyelt. – Ott ahol a folyó eléri a tengert – folytatta Centaine –, szétszórja gyémántjait a parton. Ezek a partok olyan gazdagok gyémántban, hogy még megközelíteni sem szabad őket ez a Spieregebied, a tiltott terület. – Ha az ember odamenne, megtömhetné a zsebeit gyémánttal, mint a lehullott cseresznyékkel szokta a gyümölcsösben? – kérdezte álmélkodva Shasa. – Ennyire azért mégsem egyszerű – nevetett Centaine. Előfordulhat, hogy húsz éven át keresgélsz és nem találsz egyetlen árva követ sem. De ha tudod, hol kell keresni, ha van valami akármilyen kezdetleges felszerelésed, no meg egy jókora adag szerencséd... – És mi miért nem mehetünk oda, mama? – Mert már az egészet elfoglalták, mon chéri. Egy Oppenheimer nevű ember – Sir Ernest Oppenheimer – és a vállalata, amelyet De Beersnek hívnak. – Egy cégé az egész. Ez nem becsületes! – fakadt ki méltatlankodva Shasa és Centaine most először örömmel fedezte fel szemében a birtoklási vágy szikráját. Tudta, hogy egy kis egészséges kapzsiság nélkülözhetetlen ahhoz, hogy képes legyen beváltani a hozzá fűzött reményeket. Tudta, hogy belé kell oltania a hatalom és a pénz szeretetét. – Sir Ernest birtokolja az Orange folyó területi koncesszióit – magyarázta –, övé Kimberley, Wesselton és Bullfontein összes nagy bányája, de ami még ennél is sokkal többet jelent, ő ellenőrzi minden egyes kő eladását – még azokét is, amelyeket mi és a hozzánk hasonló független kis cégek termelnek ki... – Ellenőriz bennünket? – hüledezett Shasa, szép kis arca belevörösödött a felháborodásba. – Beleszólhat a H'ani bánya ügyeibe? Centaine bólintott. – Minden egyes követ, amelyet kibányászunk, fel kell ajánlanunk a Központi Elosztó Csoportnak, ahol Sir Ernest határozza meg az árat. – És nekünk kötelező elfogadni ezt az árat? – Nem, nem muszáj elfogadnunk! De nagy ostobaságot követnénk el, ha nem

tennénk. – Miért, mit csinálhat velünk, ha nemet mondunk? – Shasa, sokszor mondtam már neked, hogy ne harcolj olyasvalaki ellen, aki erősebb nálad. Igaz, nem sokan akadnak, akik erősebbek nálunk – legalábbis itt Afrikában biztosan nem –, de Sir Ernest Oppenheimer ezek közül való. – De mégis, mit tehetne ellenünk? – csökönyösködött Shasa. – Egyszerűen bekebelezne bennünket, édesem, és semmi sem okozna neki nagyobb örömet, mint hogy ezt megtegye. Ahogy évről évre gyarapszunk, úgy válunk egyre kívánatosabb falattá a szemében. Ő az egyetlen ember a világon, akitől tartanunk kell, különösen, ha elég meggondolatlanok volnánk ahhoz, hogy a folyója közelébe merészkedjünk – magyarázta Centaine és széles karmozdulatokkal az alant hömpölygő vízre mutatott. Jóllehet a folyót holland felfedezői a House of Orange németalföldi helytartóságról nevezték el, ugyanúgy kaphatta volna a nevét a partjait szegélyező megdöbbentően élénk narancsszínű homokdombokról is. A vízimadarak ragyogó tollai úgy csillogtak rajtuk, akár a vörös aranyba foglalt drágakövek. – Az övé a folyó? – hüledezett Shasa. – Törvényesen nem – válaszolta anyja –, de csak a saját kockázatodra mehetsz a közelébe, mert féltékenyen őrzi a benne található gyémántokkal együtt. – Szóval tényleg vannak itt gyémántok? – kérdezte Shasa és mohó tekintettel fürkészte a homokdombokat, mintha azt várta volna, hogy tüstént megpillantja a drágaköveket felragyogni a napfényben. – Dr. Twentyman és én mindketten úgy gondoljuk – felelte Centaine –, és sikerült is behatárolnunk néhány nagyon érdekes területet. Kétszáz mérfölddel feljebb van egy vízesés, a busmanok Aughrabiesnek, a Nagy Morajlás Völgyének hívják. Azon a helyen a folyó áthömpölyög egy szűk sziklamélyedésen és egy megközelíthetetlen, mély garatba zuhog le. Az a garat a megrekedt gyémántok valóságos kincsesháza lehet. De ezen kívül van még több ősi lerakódás, azokon a helyeken, ahol a folyó irányt változtatott. Elhagyták a folyót a partján húzódó keskeny zöld sávval. A mozdony ismét nekilódult és a vonat észak felé robogva elérte a sivatagot. Centaine új meg új dolgokat magyarázott, de közben figyelmesen nézte Shasa arcát és amint észrevette, hogy a fiú figyelme lankadni kezd, azonnal abbahagyta. Tisztában volt vele, hogy nem szükséges kényszerítenie a tanulásra. Elég idő volt még a neveltetésére és a világért sem szerette volna feleslegesen túlterhelni. Ez alkalommal azonban Shasa a szokásosnál is érdeklődőbbnek bizonyult és Centaine úgy ítélte, itt az alkalom, hogy egy lépéssel tovább haladjanak. – Most már biztosan meleg van a szalonban. Menjünk be – indítványozta. Egyenesen az íróasztalához vezette Shasát. – Szeretnék néhány dolgot megmutatni neked – szólt és fellapozta a Courtney Bányászati és Beruházási Vállalat pénzügyeinek egész éves áttekintését tartalmazó bizalmas jelentést. Ez kemény diónak ígérkezett, hisz az adminisztrációt még ő maga is halálosan unta. Máris észrevette, amint a végtelen számoszlopok láttán a fiú arcára kiül a rémület. A matematika volt az egyetlen tantárgy, amelyből mindig is gyenge volt. – Ugye szeretsz sakkozni? – kérdezte. – Igen – ismerte el a gyerek gyanakvóan. – Ez is egyfajta játék – folytatta biztatóan Centaine –, csak éppen ha megismered a

szabályait, rájössz, hogy ezerszerte izgalmasabb és nagyobb sikerekkel kecsegtet. – Shasa ennek hallatán egyből felélénkült. Játék és siker – ez már kedvére való volt. – Taníts meg a szabályokra – kérte. – Csak lassan a testtel – mondta az anyja. – Lépésről lépésre haladunk, mindaddig, amíg eleget tudsz ahhoz, hogy elkezdhesd a játékot. Lassan beesteledett és Shasa szája körül megjelentek a fáradtság első barázdái, de még ekkor is erejét megfeszítve, összeráncolt szemöldökkel igyekezett koncentrálni. – Ennyi elég lesz mára – szólt Centaine, becsukva a vaskos dosszié fedelét. – Tehát ismételjük el még egyszer, mik az aranyszabályok? – Mindig mindent drágábban kell eladnunk, mint amennyibe nekünk került – kezdte Shasa kissé bizonytalanul. Anyja bátorítóan bólintott. – Mindig akkor kell vásárolni, mikor mindenki elad és akkor kell eladni, mikor mások vásárolnak. – Jól van – mondta Centaine és felállt az asztal mellől. – Most pedig szívjunk egy kis friss levegőt, mielőtt átöltöznénk a vacsorához. Megálltak a nyitott hátsó peronon és Centaine átkarolta a fiú vállát – már csaknem fel kellett ágaskodnia hozzá. Azt szeretném, hogy kinn a bányánál reggelente te is együtt dolgozz Dr. Twentyman-Jonesszal. A délutánjaiddal azt csinálsz, amit akarsz, de reggel te is dolgozni fogsz. Természetesen fizetést is kapsz tőlem. – Igazán nem szükséges, mama... – Édesem, tanulj meg még egy aranyszabályt. Sose utasíts vissza egy korrekt üzleti ajánlatot. A vonat egész éjjel és másnap egész nap száguldott velük északnyugat felé. Végeláthatatlan, naptól fehérre égetett síkságokon át robogtak a horizonton felködlő kékes hegyvonulatok felé. – Röviddel napnyugta után meg kell érkeznünk Windhoekba – magyarázta Centaine. – De intézkedtem, hogy a kocsit kitolassák egy nyugodt külső vágányra. Itt töltjük az éjszakát és csak reggel indulunk tovább a bányához. Dr. Twentyman-Jones és Abraham Abrahams velünk vacsorázik, úgyhogy át kell öltöznünk. Shasa rövidujjú ingében állt saját fülkéjében a magas tükör előtt. Éppen szokásos egyenlőtlen küzdelmét vívta a fekete csokornyakkendővel – még nem sikerült tökéletesen elsajátítania a hibátlan pillangóforma kialakításának művészetét –, mikor érezte, hogy a vonat fékezni kezd és meghallotta a mozdony elnyújtott, hátborzongató füttyét. Izgatott bizsergés futott végig rajta és a nyitott ablakhoz lépett. Éppen a hegygerincen haladtak át, odalenn a mélyben feltűntek Windhoek fényei. Maga a város akkora lehetett, mint Cape Town valamelyik elővárosa és csak néhány főútvonalán volt közvilágítás. A sebesség egyre csökkent és a város szélére érve már lépésben haladtak. Shasa orrát megcsapta az égő fa füstje. Azután észrevette a táborszerű települést, amely a bokrok között húzódott a vágányok mentén. Kihajolt, hogy jobban lásson és kíváncsian bámulta a düledező bádogviskók sorát. Mindent elhomályosított a tábortüzek kékes füstje és a leszálló este. Egy palánk mellett haladtak el, rajta elnagyolt betűkkel valami felirat állt, Shasa csak nehézkesen tudta kibetűzni: „Vaal Hartz? Basszátok meg!” Nem tudta kihámozni a szavak értelmét és összeráncolt szemöldökkel nézte azt a két figurát, akik a palánk mellett állva bámulták az elhaladó vonatot. Az alacsonyabbik egy kislány volt, mezítláb, törékeny, sovány testén valami

formátlan ruhaféleséggel. Shasa csak egy pillantást vetett rá és figyelme a mellette álló, magasabb, robusztusabb alak felé fordult. Hirtelen dermedten kiegyenesedett rémületében és felháborodásában. A félhomály és a rossz megvilágítás ellenére is azonnal felismerte az ezüstszőke hajfürtöket és a jellegzetes, fekete szemöldököt. A két fiú egy másodpercig kifejezéstelen szemekkel meredt egymásra – az egyik hófehér, keményített ingében, fekete csokornyakkendőjével és a másik, toldozott-foldozott, ócska, poros khaki sortjában. Azután a vonat tovagördült, ismét elrejtve őket egymás elől. – Édesem... – Shasa megfordult és ott állt előtte az anyja. Ma este zafírokkal díszített ékszereket viselt és fátyolszerűen áttetsző kék estélyi ruhát. – Még mindig nem vagy készen – dorgálta gyöngéden Shasát. – Egy perc múlva megérkezünk... egek, mit műveltél a nyakkendőddel. Gyere ide, hadd kössem meg rendesen. És miközben anyja ujjai varázslatos könnyedséggel formálták a nyakkendő csokrát, Shasa gyötrődve igyekezett elfojtani magában a haragot és az alkalmatlanság érzetét, amely a másik fiú puszta látásától is elfogta. A mozdonyvezető a javítóműhely mögötti mellékvágányra tolatott és lekapcsolta a szerelvényről a szalonkocsit. Abraham Abrahams Fordja már ott állt a betonrampán, és amint a szalonkocsi megállt, Abe már kapaszkodott is fel a peronra. – Centaine, kegyed szebb, mint valaha. – Hódolatteljes csókot lehelt az asszony kezére, majd kétfelől arcon csókolta. Alacsony termetű ember volt, épp olyan magas, mint Centaine. Eleven, vidám arcából éberen csillogó szempár pásztázta a világot. Apró, hegyes fülei mintha szüntelenül egy titokzatos hangot figyeltek volna, amelyet rajta kívül senki más nem hall. Gyémánt és ónix mandzsettagombjai kissé bazárian hatottak, szmokingkabátjának szabása is túlzottan extravagáns volt, mégis egyike volt Centaine kedvenc embereinek. Ez az ember már akkor is mellette állt, mikor összvagyona még a tíz fontot sem érte el. Abe nyerte meg számára a H'ani bánya tulajdonjogáért indított pert és azóta is ő intézte összes jogi ügyeit – nem szólva számos magánügyéről. Régi, kedves barát volt, de ami ennél is fontosabb, soha nem követett el hibákat a munkájában. Ha nem így lett volna, most nem lett volna itt. – Abe kedves – üdvözölte Centaine. Mindkét kezét tenyerébe fogta és szeretettel megszorongatta. – Hogy van Rachel? – Kiválóan – válaszolta Abe. Ez volt a kedvenc jelzője. – Elnézést kér, amiért nem jött el, de a kisbaba... – Persze, persze – bólogatott Centaine megértően. Abraham tudván, hogy nemigen kedveli a nők társaságát, ritkán hozta magával a feleségét – még akkor sem, ha meg volt híva. Centaine figyelme most egy másik, magas, csapott vállú figura felé fordult, aki idegesen toporgott a peron korlátjánál. – Dr. Twentyman-Jones – üdvözölte kezét kinyújtva. – Mrs. Courtney – mormolta a férfi halkan és kenetteljesen, akár egy gyászhírnök. Centaine rávillantotta legsugárzóbb mosolyát. Kedvenc kis játékai közé tartozott, hogy kipróbálja, vajon sikerül-e ebből a besavanyodott emberből az öröm leghalványabb jelét előcsalogatni. Ezúttal is veszített. Dr. Twentyman-Jones egyre bánatosabb ábrázattal nézett vissza rá, míg végül már egy gazdáját gyászoló vadászkutyára kezdett emlékeztetni.

Centaine-nel való kapcsolata majdnem olyan régi keletű volt már, mint Abrahamé. Mint bányamérnök tanácsadóként dolgozott a De Beers Diamond Companynél, mígnem 1919-ben megbízást kapott a H'ani bánya becslésére és megnyitására. Centaine öt esztendeig lejtette körülötte a csábtáncot, míg végül sikerült rábírnia, hogy a H'ani bánya főmérnökeként neki dolgozzék. Valószínűleg Dél-Afrika – vagyis az egész világ – egyik legkiválóbb gyémántszakértője volt. Centaine mindkettőjüket a szalonba vezette és egy kézmozdulattal elbocsátotta a fehér kabátos pincért. – Abraham, egy pohár pezsgőt? – kérdezte, saját kezűleg töltve ki a gyöngyöző italt. – És önnek Dr. Twentyman-Jones, talán egy pohárka Madeirát? – Maga mindenre emlékszik, Mrs. Courtney – jegyezte meg gyászosan a mérnök, miközben elvette a felé nyújtott poharat. Érintkezésükben mindig egymás teljes nevét használták, jóllehet kettejük barátsága az idők folyamán a legkeményebb próbákat is kiállta már. – Egészségükre, uraim – emelte fel poharát Centaine, majd miután ittak, a szalon túlsó végében lévő ajtó felé pillantott. Az ajtó kitárult és mintegy vezényszóra, belépett Shasa. Anyja vizsga tekintettel nézte, amint kezet ráz a két férfival. Viselkedésében tökéletesen elegyedett a fesztelen könnyedség és az idősebbeknek kijáró tisztelet. A legkisebb zavar sem látszott rajta, mikor Abraham túláradó örömmel megölelte, Twentyman-Jones síri hangulatú üdvözlését pedig illő ünnepélyességgel viszonozta. Centaine helyeslően bólintott, majd helyet foglalt íróasztala mögött. Ezzel jelezte, hogy vége a protokolláris formaságoknak és ideje rátérni az üzleti ügyekre. A két férfi letelepedett az elegáns, de annál kényelmetlenebb Art Deco székekre és előrehajolva, feszült figyelemmel várták, hogy beszélni kezdjen. – Amitől féltünk, végül is bekövetkezett – szólalt meg Centaine. – Megnyirbálták a kvótánkat. – Amazok ketten hátradőltek székükön, egy futó pillantást váltottak, majd ismét Centaine felé fordultak. – Ez már majd egy éve várható volt – mutatott rá Abraham. – Ami semmivel sem teszi kellemesebbé a jelen helyzetet – válaszolta Centaine csípősen. – Mennyivel? – kérdezte Twentyman-Jones. – Negyven százalékkal – felelte Centaine. A mérnök a szám hallatán olyan arcot vágott, hogy attól lehetett tartani, menten zokogásban tör ki. A Központi Elosztó Csoport minden független gyémántkitermelőnek meghatározott kvóta szerinti értékesítést engedélyezett. Az erre vonatkozó megegyezés csupán formális volt és mindenképpen jogszerűtlen, de betartását vasszigorral ellenőrizték és jaj lett volna annak a független cégnek, amely valaha is megkérdőjelezi az eljárás törvényességét vagy a neki juttatott piaci részesedés mértékét. – Negyven százalék! – fakadt ki Abraham felháborodva. – Ez méltánytalan! – A megfigyelése pontos, kedves Abe, de a jelen helyzetben aligha hasznos – mondta Centaine és Twentyman-Jonesra nézett. – A kategóriákon nem változtattak? – kérdezte a mérnök. A kvótákat ugyanis a karátsúlytól függően tovább osztályozták. Más elbírálás alá estek a sötét, csak ipari felhasználásra alkalmas kövek és az ékszerminőségű darabok. Ezenkívül az egyes gyémántokat méretük szerint is megkülönböztették – külön kategóriát képeztek az egytized karátos és ennél apróbb kristályok és megint másikat a nagy, értékes példányok.

– Ugyanazok a százalékarányok vannak érvényben – felelte Centaine. A mérnök hátradőlt a széken, belső zsebéből egy kis noteszt húzott elő és egy sor gyors számítást csinált. Centaine hátrafordult és Shasára nézett, aki a falnak támaszkodva hallgatta őket. – Érted, hogy miről beszélünk? – kérdezte: – A kvótát? Igen, mama, azt hiszem, értem. – Ha valamit nem értesz, kérdezd meg – utasította tömören anyja, azzal ismét Twentyman-Joneshoz fordult. – Ki tudna eszközölni tőlük egy tízszázalékos emelést a felső kategóriában? – kérdezte, de a mérnök csak a fejét rázta. – Már megtettem, de elutasítottak. A De Beers végtelen sajnálkozását fejezte ki és rámutatott, hogy a kereslet legnagyobb mértékű visszaesése éppen a felső kategóriában, vagyis az ékszerminőségű kövek terén következett be. Ismét a noteszébe mélyedt. A többiek csendben figyelték ceruzájának kaparászó neszét, míg újból rájuk nem emelte pillantását. – Van még valami esélyünk? – kérdezte halkan Centaine, Twentyman-Jones pedig olyan arcot vágott, mintha kész lenne inkább főbe lőni magát, mintsem hogy válaszoljon. – Kemény harc lesz – suttogta –, és foggal–körömmel kell küzdenünk, de a költségeket ki tudjuk fizetni és talán még valami minimális profitra is szert tehetünk – attól függően, mi lesz a legalacsonyabb ár, amelyet a De Beers megállapít. De sajnos attól tartok, Mrs. Courtney, hogy a nagy hasznot mások fogják lefölözni. Centaine egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől. Kezét az ölébe rejtette az asztal alatt, hogy a többiek ne vegyék észre a remegést. Néhány pillanatig hallgatott, majd megköszörülte a torkát és így szólt. – A csökkentett kvóták március elsejétől lépnek hatályba. Ez annyit jelent, hogy egy teljes csomagot még elküldhetünk. Dr. Twentyman-Jones, tudja, mi a teendő. – Megcukrozzuk a csomagot, Mrs. Courtney. – Mit jelent az, hogy „megcukrozzuk”, dr. Twentyman-Jones? – érdeklődött Shasa, most első ízben. A mérnök komoly arccal fordult felé. – Ha egy adott termelési időszakban sikerül igazán kiváló minőségű gyémántokat találni, a legjobbakból egy bizonyos részt félreteszünk. Ezeket azután beletesszük egy későbbi, esetleg egészen silány minőségű köveket tartalmazó csomagba. Jelenleg is van egy ilyen elsőrendű kövekből félretett készletünk, amit most elküldünk a Központi Elosztó Csoportnak, amíg még módunkban áll. – Értem – bólintott Shasa. – Köszönöm, dr. Twentyman-Jones. – Örülök, hogy szolgálatára lehettem, Shasa úrfi. Centaine felállt az íróasztal mögül. – Most már mehetünk vacsorázni – szólt. A fehér kabátos pincér halkan félrehúzta a tolóajtót és mindnyájan átmentek az ebédlőbe. Az ezüst és a kristály vakító ragyogása elárasztotta a hosszú asztalt, a sárga rózsák pedig büszkén emelték égnek fejüket antik kínai porcelánvázáikban. Egy mérföldnyire attól a helytől, ahol Centaine szalonkocsija állt, két férfi gubbasztott a füstölgő tábortűz mellett. Nézték a bádogcsajkában rotyogó kukoricakását és a lovakról beszélgettek. Egész tervük sikere a lovakon állt vagy bukott. Legalább tizenötre volt szükségük – tizenöt erős, sivatagi viszonyokhoz edződött állatra. – Az az ember, akire gondolok, jó barátom – mondta Lothar. – Nincs a világon az a jó barát, aki csak úgy kölcsönadna tizenöt jó lovat – rázta meg

a fejét Hendrick. – Tizenötnél kevesebbel nem tudjuk megcsinálni, annyit pedig nem kapsz száz fontért. Lothar hosszút szippantott a bűzölgő cseréppipából. A pipa undorítóan szortyogott, Lothar pedig a tűzbe köpte a sárga színű lét. – Száz fontot adnék egy jó manillaszivarért morogta rosszkedvűen. – De nem az én száz fontomat – ábrándította ki Hendrick. – Hagyjuk most a lovakat – indítványozta Lothar. – Beszéljünk inkább az emberekről, akikre a váltásokhoz lesz szükségünk. – Azokkal könnyebb dolgunk lesz, mint a lovakkal – mondta vigyorogva Hendrick. – Manapság egy jó erőben lévő férfit egy ebédért megvásárolhatsz, a feleségét pedig akár a puding áráért is megkaphatod. Már üzentem, hogy várjanak ránk a Vadlókoponyában. Hirtelen mindketten felkapták a fejüket. Manfred bukkant elő a sötétből. Arckifejezése láttán Lothar ijedten zsebre vágta noteszét és felpattant ültéből. – Papa, gyere gyorsan – hadarta könyörögve Manfred. – Mi történt, Manie? – Sarah anyja és a kicsik. Mindnyájan betegek. Azt mondtam nekik, hogy átjössz, papa. A tábor lakói között Lothar afféle csodadoktor hírében állt, aki orvosolni tudja az emberek és állatok minden baját, a lőtt sebektől kezdve a másnaposságig, a szopornyicáig és a vérbajig. Sarah és családja a tábor központjának közvetlen közelében tanyázott egy ócska vízhatlan ponyva alatt. Az asszony egy mocskos takaró alatt feküdt, mellette a két kicsi. Bár alig volt több harmincévesnél, a sok gond, a nehéz munka és a rossz táplálkozás idő előtt ősz hajú, ráncos öregasszonyt csinált belőle. Felső fogainak legnagyobb része hiányzott, amitől arca még inkább beesettnek látszott. Sarah mellette térdelt és egy vizes ronggyal törölgette anyja lázban égő arcát. Az asszony vadul ide-oda forgatta fejét és öntudatlanul motyogott. Lothar letérdelt a másik oldalára, a kislánnyal szemben. Hol van a papád, Sarah? – kérdezte. – Most itt volna a helye. – Elment, hogy munkát keressen a bányákban – suttogta alig hallhatóan a gyerek. – Mikor? – Már nagyon régen – mondta Sarah, majd kötelességtudóan hozzátette. – De ha talál munkát, rögtön küld pénzt és akkor majd elköltözünk egy szép házba... – Mióta beteg a mamád? – Tegnap éjszaka óta – Sarah megpróbálta anyja homlokára tenni a rongyot, de az egy erőtlen mozdulattal lesöpörte magáról. – És a kicsik? – kérdezte Lothar és gondterhelten vizsgálgatta a két csöppség duzzadt arcát. – Ők reggel óta. Lothar felhajtotta a takarót és kis híján fulladozni kezdett a híg ürülék förtelmes bűzétől. – Megpróbáltam tisztába tenni őket – mentegetőzött suttogva Sarah –, de megint összecsinálták magukat. Nem tudom, mit csináljak. Lothar felemelte a pici lány foltos ruhácskáját. Kis hasa labdaszerűen felfúvódott az alultápláltságtól, krétafehér bőrén haragospiros folt éktelenkedett. Lothar önkéntelen mozdulattal visszarántotta a kezét. Manfred – kérdezte hirtelen. –

Hozzáértél valamelyikükhöz – bármelyikükhöz? – Igen, papa. Próbáltam segíteni Sarahnak tisztába tenni őket. – Menj vissza Hendrickhez – parancsolt rá Lothar. Mondd meg neki, hogy azonnal indulunk. Minél hamarabb ki kell jutnunk innen. – Mi ez, papa? – kérdezte Manfred. – Tedd, amit mondtam – ripakodott rá dühösen Lothar. Manfred eltűnt a sötétben, ő pedig ismét a kislányhoz fordult. – Felforraltátok az ivóvizeteket? – kérdezte. Sarah megrázta a fejét. – Mindig ugyanaz... – gondolta Lothar. Egyszerű falusi emberek, akik egy életen át megszokták, hogy igyanak a tiszta édesvizű forrásokból és gondtalanul belepiszkítsanak a bozótba. Fogalmuk sem volt, milyen veszélyek leselkednek rájuk, mikor arra kényszerültek, hogy mások közvetlen közelében éljenek. – Mi ez, Oom? – kérdezte halkan Sarah. – Mi bajuk van? – Hastífusz – felelte Lothar, de máris látta, hogy a szó semmit sem jelent a kislány számára. – Hagymáz... – próbálkozott újra. – Az valami súlyos? – kérdezte a kislány és Lothar nem bírt a szemébe nézni. Ismét a két apróságot bámulta. A láz valósággal kiégette őket és az állandó hasmenéstől teljesen kiszáradtak. Számukra már nem volt segítség. Az anyának talán még volt egy halvány esélye, de ő is borzalmasan le volt gyengülve. – Igen – válaszolta. – Súlyos. – Tudta, hogy a járvány úgy söpör majd végig a táboron, mint futótűz a kiszáradt téli bozóton. Manfred nagy valószínűséggel már el is kapta. A puszta gondolattól is ijedten ugrott fel és egy lépést hátrált a förtelmes szagú matrac mellől. – Mit kell csinálnom? – kérdezte Sarah valósággal esdekelve. – Adj nekik bőven inni, de győződj meg róla, hogy a víz fel lett forralva – mondta Lothar hátrálva. A háború alatt elég tífuszt látott az angolok koncentrációs táboraiban. A halálozási arány magasabb volt, mint a harctereken. Azonnal el kell vinnie innen Manfredot. – Tud rá adni valami orvosságot, Oom? – kérdezte Sarah a nyomába eredve. – Nem akarom, hogy a mamám meghaljon... és a kishúgom... ha tud adni valami orvosságot... Könnyeivel küszködve, arcára kiült a rémület. Lothar hirtelen mélységes szánalmat érzett iránta. Józan esze azt diktálta, hogy most csak az övéi számítanak, de megrendítette a kislány bátorsága. Azt akarta mondani. – Számukra nincs már orvosság. Semmit sem tehetek értük. Isten kezében vannak. Sarah azonban utánaszaladt, megragadta a kezét és kétségbeesetten igyekezett őt visszaráncigálni haldokló anyjához és testvéreihez. – Segítsen, Oom – könyörgött sírva. – Segítsen meggyógyítani őket. Lothar úgy érezte, mintha érintése nyomán valami undorító, ragadós dolog kúszna fel a bőrén. Elképzelte, amint a visszataszító kór átterjed rá a meleg, puha kis kézről. Már csak a menekülésre tudott gondolni. – Maradj itt – mondta, igyekezve elrejteni irtózását. – Adj nekik vizet. Én elmegyek és hozok orvosságot. – Mikor jön vissza? – kérdezte Sarah és végtelen bizalommal nézett fel rá. Lotharnak minden erejére szüksége volt, hogy ki bírja mondani a hazugságot. – Visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok – ígérte és gyöngéden kihúzta kezét az ujjai közül.

– Adj nekik vizet – mondta még egyszer és sarkon fordult. – Köszönöm – kiáltott utána a kislány. – Az Isten áldja meg a jóságáért, Oom. Lothar nem bírt válaszolni. Még visszanézni sem bírt. Megszaporázta lépteit és szinte futva vágott át a sötét táboron. Most hogy odafigyelt, már mindenfelől hallotta a putrikból kiszűrődő szokatlan neszeket – egy lázas gyermek szaggatott sírását, egy fájdalmas görcsökben vonagló asszony fuldokló nyöszörgését és a rémült hozzátartozók aggodalmas mormolását. Az egyik kátránypapírból összetákolt kalyiba mélyéről hirtelen egy ösztövér, sötét alak bukkant elő és megragadta a karját. Lothar nem tudta biztosan, férfi-e vagy nő, amíg meg nem szólalt szinte tébolyultan visító hangján. – Maga orvos? Találnom kell egy orvost! Lothar kitépte magát a belé csimpaszkodó ujjak közül és futásnak eredt. Swart Hendrick már várt rá. A csomagot már a vállára szíjazta és lábával homokot rugdalt a tábortűz parázsló maradványaira. Manfred mellette guggolt a borókabokor tövében. – Tífusz – mondta ki Lothar a rettentő szót. – Már az egész táborban elterjedt. Hendrick megdermedt a rémülettől. Lothar látta már kiállni őt egy megsebzett elefántbika támadása ellen, de most félt. Látszott hatalmas fekete fejének tartásán. Még a félelem szaga is érződött rajta – furcsa szag, hasonló ahhoz, amelyet a bronzosan csillogó fejű sivatagi kobrák bocsátanak ki magukból, mikor izgalomba jönnek. – Gyere, Manfred. Elmegyünk. – Hová megyünk, papa? – kérdezte Manfred, továbbra is a bokor tövében gubbasztva. – El innen... el ebből a városból és ebből a járványból. – Mi lesz Sarah-val? – kérdezte Manfred, fejét vállai közé húzva. Lothar felismerte a gesztust – Manfrednál ez a makacskodás jele volt. – Ő számunkra senki. Semmit sem tehetünk érte. – Meg fog halni... mint a mamája meg a két kiskölyök nézett fel Manfred az apjára. – Meg fog halni, ugye? – Gyerünk, tápászkodj már fel – ripakodott rá Lothar fogcsikorgatva. Gyötrő lelkifurdalása eszelős düh alakjában tört ki belőle. – Indulás! – Parancsoló kézmozdulatot tett. Hendrick talpra ráncigálta Manfredot. – Gyere már, Manie, hallgass apádra – győzködte szelíden, és a fiút maga után vonszolva elindult Lothar mögött. Mire átvágtak a vasúti töltésen, Manfred már nem huzatta magát. Mikor Hendrick elengedte, engedelmesen követte őket. Egy óra múlva elérték az országutat, amely ezüstös folyóként kanyargott a holdfényben. Lothar ekkor megállt. – Akkor most elmegyünk a lovakért? – kérdezte Hendrick. – Igen. Ez a következő lépés – bólintott Lothar, de feje lassan visszafordult abba az irányba, amerről jöttek. Hendrick és a gyerek némán követték a tekintetét. – Nem vállalhattam ekkora kockázatot... – szólalt meg Lothar. – Nem hagyhattam Manfredot a közelükben – magyarázta, de senki sem válaszolt. – Meg kell kezdenünk az előkészületeket – hadarta. – A lovak... meg kell szereznünk a lovakat... – Elcsuklott a hangja. Hirtelen lerántotta a csomagot Hendrick válláról és odavágta az útra. Dühödt mozdulatokkal felszakította és kikapta belőle a primitív orvosi eszközöket és gyógyszereket tartalmazó kis vászongöngyöleget.

– Vidd magaddal Manie-t – parancsolt rá Hendrickre. Várjatok meg annál a sziklahasadéknál a Gamas folyón, ahol letáboroztunk annak idején, mikor Usakosból visszafelé meneteltünk. Emlékszel rá? Hendrick bólintott. – Te meddig maradsz ott? – kérdezte. – Amíg meg nem halnak – felelte Lothar. Felállt és Manfredhoz fordult. – Tedd azt, amit Hendrick mond! – Nem mehetnék veled, Papa? Lothar válaszra sem méltatta. Sarkon fordult és elindult visszafelé a holdsütötte fák között. Szótlanul néztek utána, míg csak el nem nyelte alakját a sötétség. Mikor végleg eltűnt a szemük elől, Hendrick letérdelt és elkezdte visszagöngyölni a poggyászt. Sarah a tűz mellett kuporgott. Szoknyája felgyűrődött csonttá soványodott combjain. Szemét összehúzta a sűrű füstben és várta, hogy felforrjon a víz a kormos bádogcsajkában. Felnézett és a tűz fényénél megpillantotta Lothart. Egy pillanatig hitetlenkedve meredt rá, majd sápadt, törékeny kis arca mintha lassan összegyűrődött volna és szeméből csillogó patakokban kezdtek ömleni a könnyek. – Már azt hittem, nem jön vissza – suttogta. – Azt hittem, örökre elment. Lothar hevesen megrázta a fejét. Még mindig annyira dühítette saját gyengesége, hogy nem mert megszólalni, mert nem volt biztos afelől, milyen gorombaság talál kicsúszni a száján. Inkább leguggolt a tűz mellé és kiteregette a vászongöngyöleget. A csomag tartalma meglehetősen szegényes volt. Segítségével kihúzhatott egy rossz fogat, felvághatott egy kelést vagy egy kígyómarást, esetleg sínbe tehetett egy törött lábat, de egy heveny hastífusszal szemben jóformán semmit sem ért. Előszedte a Chamberlain-féle Hasmenés Elleni Elixír névre hallgató kétes hírű csodaszert, egy kávéskanálnyit kimért belőle a bádogbögrébe és felöntötte forró vízzel. – Segíts – szólt rá Sarah-ra és kétfelől óvatosan felültették a legkisebb gyereket. Szinte nem is volt már súlya. Lothar ujjai kis testének minden egyes csontját ki tudták tapintani. Olyan volt, akár egy fészkéből kipottyant tehetetlen madárfióka. Itt már semmi sem segített. – Reggelre úgyis meghal – gondolta Lothar, miközben ajkához illesztette a bögrét. De a kislány a reggelt sem érte meg. Ártatlan kis lelke hajnal előtt néhány órával elröppent. A halál beálltának pillanatát nehéz volt pontosan megállapítani, Lothar csak akkor bizonyosodott meg róla, mikor már nem érezte többé a verőér lüktetését a vékony nyak összeaszott bőre alatt. A fiúcska hajnalig húzta és ugyanolyan feltűnés nélkül lehelte ki lelkét, mint a kishúga. Lothar mindkettőjüket ugyanabba a szennyes szürke takaróba tekerte és karján a gyászos kis csomaggal kiment a tábor végébe, ahol már megásták a tömegsírt. A két apró test magányos kis halomként domborodott a négyzet alakú gödör homokkal borított alján a nagyobb tetemek sora mellett. De Sarah anyja még küzdött az életéért. – Isten tudja, miért is akarhat tovább élni – morfondírozott Lothar. – Sok jót már nem várhat az élettől. – De az asszony egyre csak motyogott, ide-oda forgatta a fejét és a láz rohamaiban időnként eszelős sikoltozásban tört ki. Lothar lassanként szinte meggyűlölte, amiért az élethez való csökönyös ragaszkodása miatt itt kell rostokolnia az émelyítő szagú matrac mellett, végig kell néznie fokozatos pusztulását, meg kell érintenie lázban égő testét és orvosságot kell csepegtetnie fogatlan szájába.

Alkonyatkor egy rövid ideig úgy látszott, hogy mégiscsak sikerül megnyernie a csatát. Bőre hűvösebb lett és nyugodtabbá vált. Erőtlenül Sarah keze után nyúlt és beszélni próbált. Felnézett Sarah-ra és mintha felismerte volna. Torka mélyéből akadozva, krákogva igyekeztek előtörni a szavak, szája sarkából undorító sárga váladék bugyborékolt. Ereje azonban kevésnek bizonyult. Kimerülten lehunyta a szemét és látszott, mintha aludna. Sarah óvatosan letörölgette szájáról a sárgás tajtékot és kétségbeesve kapaszkodott csonttá aszott kezébe. Egy óra múlva az asszony váratlanul felült és tisztán, érthetően megszólalt: – Sarah, hol vagy kislányom? – Azután visszahanyatlott a matracra és hosszan, fulladozva szívta be a levegőt. A lélegzet azonban félúton elakadt, a csontvázszerű mellkas lassan lesüllyedt és az arc vonásai megereszkedtek, mint az olvadt viasz. Sarah most már Lothar mellett lépegetett a tömegsír felé. A tetemet a sor végére fektették, azután együtt mentek vissza az elhagyatott kalyibához. Mikor visszaértek, a kislány szótlanul nézte, amint Lothar összegöngyöli a vászoncsomagot. Sápadt kis arcán halálos rémület ült. Lothar elindult, de fél tucat lépés után megállt és visszanézett. Sarah még mindig ott állt, remegve, mint egy elhagyott kölyökkutya, de nem mozdult. – Hát jó – sóhajtott fel Lothar megadóan. – Akkor gyerünk. – A kislány odarohant hozzá. – Nem leszek a terhükre – hadarta sírva, szinte hisztérikusan a megkönnyebbüléstől. – Segítségükre leszek. Tudok főzni, varrni és mosni. Nem leszek a terhükre. – Mihez kezdesz vele? – kérdezte Hendrick. – Nem maradhat velünk. Egy ekkora gyerekkel a nyakunkon soha nem csinálhatnánk azt, amit kell. – Nem hagyhattam ott – mentegetőzött Lothar –, abban a haláltáborban. – Pedig jobban jártunk volna – vont vállat Hendrick. De most mit csináljunk? Lassan maguk mögött hagyták a mély szurdok alján épített hevenyészett táborhelyet és felkapaszkodtak a sziklafal tetejére. A két gyereket odalenn hagyták a zöld tavacska homokos partján. Közel-távol ez volt az utolsó hely, ahonnét még nem száradt ki a víz. Ott guggoltak egymás mellett a mozdulatlan víztükör szélén. Manfred kinyújtott jobb kezével tartotta a horgászzsinórt. A magasból jól látszott, amint hirtelen hátraveti magát, megrántja a zsinórt és egyik kezével a másikba adogatva villámgyorsan húzni kezdi. Sarah felugrott, a meredek sziklafalak megsokszorozva verték vissza izgatott sikongatását. A két férfi Manfredot figyelte, amint kirántja a zöld vízből a vadul rángatózó, fényes fekete macskahalat. – Majd még eldöntöm, mi legyen vele – mondta Lothar, de Hendrick közbevágott. – Minél előbb, annál jobb. Minél tovább veszteglünk itt, odafenn északon annál jobban kiszáradnak a vízgyűjtők és még mindig nincsenek lovaink. Lothar megtömte cseréppipáját és eltöprengett. Hendricknek igaza van, a kislány csak megnehezíti a dolgukat. Valahogy meg kell szabadulnia tőle. Hirtelen felkapta a fejét és elmosolyodott. – Az unokanővérem – szólalt meg. Hendrick meglepetve bámult rá. – Nem is tudtam, hogy vannak rokonaid. – Legtöbbjük elpusztult a táborokban, de Trudinak sikerült túlélnie. – És hol van ez a te szeretett kuzinod?

– Éppen az utunkba esik északra menet. Csak ledobjuk nála a porontyot és már megyünk is tovább. – Nem akarok elmenni oda – suttogta Sarah kétségbeesve. Nem is ismerem a nagynénidet. Veletek akarok maradni. – Csitt – intette csendre Manfred. – Felébreszted papát és Hennyt. – Közelebb húzódott a kislányhoz és kezét gyöngéden a szájára tapasztotta. A tűz már kialudt és a hold is lenyugodott. Csak a csillagok világítottak, mint megannyi kis gyertya a sivatagi égbolt fekete bársonyfüggönye előtt. Sarah most olyan halkan beszélt, hogy Manfred alig értette, pedig szája alig néhány centiméterre volt a fülétől. – Te vagy az egyetlen barátom – súgta –, és ha te is elhagysz, kitől tanulok meg írni és olvasni? Szavaiból Manfred megérezte, micsoda iszonyú felelősséget ró rá ez a bizalom. E pillanatban ő is hasonlóképpen érzett iránta. Sarah-hoz hasonlóan neki sem voltak hasonló korú barátai, sosem járt iskolába, soha nem élt városban. Egyetlen tanítója saját apja volt. Egész életében felnőtt férfiak vették körül – apja, Hendrick, meg az útmenti táborok és halászhajók nyers, durva lelkű népe. Sohasem volt mellettük asszony, aki becézte vagy dédelgette volna. Sarah volt életében az első nőnemű társ, jóllehet gyengeségével és ostobaságával gyakorta felingerelte őt. A meredek hegyi utakon unos-untalan lemaradozott, ilyenkor tétlenül kellett várnia, amíg utol nem érte. Keservesen sírt, mikor Manfred agyoncsapott egy vadul csapkodó macskahalat, vagy kitekerte egy-egy kövér barna fajdkakas nyakát, amely az általuk állított csapdák valamelyikébe tévedt. De gyakorta meg is tudta nevettetni Manfredot és a fiú szívesen hallgatta cérnavékony, de tiszta énekhangját. És bár túláradó szeretete olykor már-már terhessé vált számára, mégis valami megmagyarázhatatlan jó érzés töltötte el, ha a közelében volt. Gyorsan tanult és bár csak néhány napja voltak még együtt, máris fejből tudta az ábécét és a szorzótáblákat kettőtől tízig. Persze sokkal jobb lett volna, ha Sarah fiúnak születik, de volt még valami más is. Bőrének illata és puhasága valami furcsa izgalommal töltötte el Manfredot. A haja olyan finom és selymes tapintású volt. Manfred olykor, mintha csak véletlenül tenné, megsimogatta. Sarah ilyenkor szinte megdermedt és olyan csöndes gyönyörűséggel adta át magát a pillanat boldogságának, hogy a fiú zavartan engedte le a kezét. Olykor macska módjára hízelegve hozzásimult és Manfredot valami soha nem tapasztalt öröm töltötte el, sokkal nagyobb annál, mint amennyit a röpke érintés indokolt volna. Éjszakánként, mikor együtt aludtak a közös takaró alatt, a fiú gyakran felébredt. Ilyenkor nyitott szemmel fekve hallgatta Sarah lélegzését, miközben a selymes szőke hajszálak csiklandozva cirógatták az arcát. Ötödik napja voltak már az Okahandjába vezető végtelen, porlepte országúton. Csak a kora reggeli és a késő esti órákban tudtak haladni, mert napközben a hőség elviselhetetlen volt. Ilyenkor a férfiak az árnyékban pihentek, a két gyerek pedig élve az alkalommal csendben elsomfordált mellőlük és bebarangolta a környéket. Beszélgettek, hurokcsapdákat állítottak vagy átvették Sarah aznapi leckéjét. Nem játszották a korukbeli gyerekek „képzeld el...” játékait. Az ő életük amúgy is túlságosan közel állt a rideg valósághoz és most ráadásul még egy új veszéllyel is szembe kellett nézniük az elválás rémével, amely minden egyes maguk mögött hagyott mérfölddel egyre fenyegetőbben

közeledett. Manfred hasztalan kutatott megfelelő szavak után, melyekkel megvigasztalhatta volna a lányt, saját bánatát pedig csak még inkább elmélyítették Sarah barátságának és ragaszkodásának tanújelei. Éjszakánként szorosan hozzábújt a takaró alatt és a törékeny kis testből sugárzó szeretet valósággal megijesztette a fiút. Ügyetlenül átkarolta Sarah vállát, arcát puha selymes hajába fúrta. – Visszajövök érted – suttogta, pedig nem is akarta ezt mondani. Eddig a pillanatig még a gondolat sem fordult meg a fejében. – Ígérd meg – kérte Sarah, száját Manfred fülére tapasztva. – Ígérd meg, hogy visszajössz és magaddal viszel. – Visszajövök, ígérem – ismételte Manfred ünnepélyesen és elborzadt attól, amit tesz. Hiszen tudta, hogy nem áll módjában irányítani saját sorsát és egy percig sem lehet biztos benne, hogy be tudja váltani ígéretét. – Mikor? – szegezte neki türelmetlenül a kérdést Sarah. – Van valami, amit el kell intéznünk – felelte Manfred. Ő maga sem ismerte apja és Henny tervének részleteit. Csak azt tudta, hogy valami nehéz és veszedelmes vállalkozásról van szó. – Egy nagyon fontos ügyet. Nem, nem mondhatok többet. De ha elintéztük, visszajövünk érted. Sarah-t szemmel láthatólag kielégítették a hallottak. Megkönnyebbülten felsóhajtott és Manfred érezte, amint karjaiban oldódik a feszültség. Egész teste elernyedt az álmosságtól és hangja halk mormolássá szelídült. – Manie, ugye a barátom vagy? – Hát persze, hogy az vagyok. – A legjobb barátom? – Igen, a legjobb barátod. Sarah ismét felsóhajtott, azzal álomba zuhant. Manfred gyöngéden megcirógatta a haját, amely puhán omlott el simogató ujjai alatt. Hirtelen minden eddiginél vadabb erővel rohanta meg a közelgő elválás felett érzett fájdalom. Érezte, hogy sírni volna kedve, de leküzdötte magában ezt a férfihoz méltatlan érzést. Másnap bokáig gázoltak a végtelen hullámzó síkság lisztszerűen fehér porában. Egy kis domb tetejére érve Lothar megállt, bevárta a két gyereket és szó nélkül előremutatott. Okahandja kis határvárosának bádogtetői mint megannyi apró tükör csillogott a lenyugvó nap fényében. Középen egy templom magányos tornya emelkedett. A háztetőkhöz hasonlóan ezt is bádoglemezek borították és alig emelkedett ki a környező fák lombja közül. – Estére ott leszünk – szólalt meg Lothar. Átvette a csomagot a másik vállára és lenézett a kislányra. Finom, selymes haja a portól és az izzadságtól összeragadva lógott a homlokába és az arcába, két napszítta kis copfocskája mint két szarv meredezett a füle mögött. Bőrét olyan sötétre égette a nap, hogy ha haja nem lett volna szőke, bízvást valami nama törzsbeli gyereknek nézhették volna. Öltözéke is ugyanolyan szegényes volt, mint amazoké, meztelen lába portól fehérlett. Lothar egy darabig fontolgatta, hogy egy új ruhát vegyen neki az egyik útmenti vegyeskereskedésben, de azután elvetette az ötletet. A költség ugyan megtérülhetett volna, mert ha unokanővére esetleg mégsem fogadja be a gyereket, akkor... Nem volt kedve tovább folytatni a gondolatmenetet. Majd egy kicsit megmosdatja a város vízellátását biztosító fúrólyuknál. – A hölgyet, akinél lakni fogsz, Mevrou Trudi Biermannak hívják – magyarázta. –

Nagyon kedves, vallásos hölgy. Lothar meglehetősen kevés dologban hasonlított unokanővéréhez. Ami azt illeti, már tizenhárom esztendeje nem találkoztak. – Férje az okahandjai holland református gyülekezet lelkésze. Ő is nagyon művelt, istenfélő ember. Veled egyidős gyermekeik vannak. Majd meglátod, milyen jól fogod magad érezni velük. – Ő is tanít majd olvasni, mint Manie? – kérdezte Sarah. – Hát persze – Lothar magában már minden elképzelhető hazugságra felkészült annak érdekében, hogy végre megszabaduljon a gyerektől. – A saját gyermekeit is ő tanítja és úgy bánik majd veled is, mintha az ő kislánya volnál. – Manie miért nem maradhat itt velem? – Manie-nak velem kell jönnie. – Kérem szépen, nem mehetnék magukkal én is? – Nem. Te itt maradsz, és nem akarom újból elölről kezdeni ezt a vitát. A fúrólyuk szivattyújának vízgyűjtő medencéjénél Sarah lemosta a lábára és karjára rakódott port, majd benedvesítette a haját és újra befonta a copfjait. – Készen vagyok – szólalt meg végül és félelemtől remegő lábakkal álldogált, miközben Lothar tetőtől talpig szigorúan végigmustrálta. Ez a szutykos kis poronty csak púp volt a hátukon, de most valahogy mégis valami gyöngéd szeretetet érzett iránta. Nem segíthetett rajta, de csodálta lelkierejét és bátorságát. Hirtelen ráeszmélt, hogy azon töpreng, nem kínálkozik-e valami más megoldás, mint sorsára hagyni a gyereket. Komoly erőfeszítésébe került, hogy félresöpörje a gondolatot és elszánja magát arra, amit meg kell tennie. – Akkor indulás – mondta. Kézen fogta a kislányt és Manfredhoz fordult. – Te várj meg itt Hennyvel. – Papa, hadd menjek veletek – könyörgött Manfred. Csak a kapuig. Csak hogy elbúcsúzhassak Sarah-tól. Lothar egy pillanatig habozott. – No jó – egyezett bele kelletlenül. – De tartsd a szád és ügyelj a modorodra. Elindultak a házak mögött vezető keskeny hátsó úton és nemsokára egy nagyobb épülethez értek, amely a templom tőszomszédságában állt és szemlátomást egybeépült vele. Minden kétséget kizáróan ez volt a lelkészlak. A hátsó szoba ablaka mögül egy Petromax lámpa éles, fehér fénye szűrődött ki, a bogarak és éjjeli lepkék sokasága dobpergésszerű zajjal ütődött neki az ajtókeretre feszített szúnyoghálónak. Ahogy kinyitották a kaput és felmentek a konyhához vezető ösvényen, monoton zsolozsmázó hangok ütötték meg a fülüket. A dróthálóval védett ajtón át megpillantották a családot, amint a deszkákból ácsolt hosszú konyhaasztal mögött ülve énekelnek. Lothar bekopogott az ajtón, mire a zsoltár elhalt. Az asztalfőn ülő férfi felemelkedett és az ajtó felé indult. Fekete öltönye a térdeknél és az ujjak könyökeinél kibuggyosodva lötyögött, széles vállaira azonban szemlátomást szűknek bizonyult. Hosszú, őszes haja zsíros fürtökben lógott a vállára és sűrűn szitáló korpás pikkelyekkel hintette be a fekete szövetet. – Ki az? – kérdezte sztentori hangon, mintha csak most is a szószékről mennydörögne a gyülekezet felé. Szélesre tárta a szúnyoghálót és kikémlelt a sötétbe. Széles, boltozatos homloka intelligenciát sugárzott, középen szigorúan elválasztott haja pedig csak még tovább fokozta ezt a hatást. Mélyen ülő, fanatikusan izzó szemeivel az Ótestamentum prófétáira emlékeztetett.

– Te! – kiáltott fel hitetlenkedve, mikor megismerte Lothart és szemmel láthatólag nem is állt szándékában ennél hosszabbra nyújtani az üdvözlést. Hátrapillantott a válla fölött és bekiáltott a konyhába. – Mevrou, itt van az az istentelen unokatestvéred! Visszatért a vadonból, mint Káin! Az asztal túlsó végéből egy szőke hajú asszony emelkedett fel, pisszegve lecsendesítette a gyerekeket és intett, hogy maradjanak a helyükön. Negyven körüli, erőteljes, pirospozsgás arcú nő volt, alig valamivel alacsonyabb az uránál. Szőke haját német divat szerint, vastag koszorúba fonva viselte a feje tetején. Vaskos, tejfehér karjait terjedelmes keblén keresztbe fonva megállt az ajtóban. – Mit akarsz tőlünk, Lothar De La Rey? – kérdezte emelt hangon. – Ebben a házban istenfélő, keresztény népek laknak, akik nem kíváncsiak a te erkölcstelen és kicsapongó viselkedésedre. – A két gyereket meglátva azonban kirontott az ajtó elé és kíváncsian rájuk bámult. – Hello, Trudi – üdvözölte Lothar, előrébb húzva Sarah-t a fénybe. – Hát jó sok év eltelt azóta. Látom, jó egészségnek örvendesz és boldognak látszol. – Boldog vagyok Isten szeretetében – felelte az asszony. – De tudod, hogy jó egészségnek sohasem igen örvendtem – és arcára szenvedő kifejezés ült ki. Lothar gyorsan folytatta. – Adok nektek egy újabb lehetőséget a keresztényi szeretet gyakorlására. – Maga elé tolta Sarah-t. – Ez a szegény kis árva... egyedül áll a világban. Otthonra van szüksége. Ti befogadhatnátok őt, Trudi, Istennek tetsző cselekedet volna. – Már megint egy újabb... – kezdte az unokanővére, de aztán hátrapillantott a konyhába, ahol két lánya kíváncsi arccal figyelte a beszélgetést. Lehalkította hangját és dühösen sziszegve kérdezte. – Már megint egy újabb fattyad? – A családját elvitte a tífuszjárvány – közölte Lothar. Ez súlyos hiba volt. Rögtön rádöbbent, amint látta, hogy Trudi ijedten hátraugrik a kislány közeléből. – De az már hetekkel ezelőtt volt – tette hozzá gyorsan. – Ő nem kapta el. Trudi kissé megnyugodott, Lothar pedig folytatta. – Én nem tudom gondját viselni. Tovább kell utaznunk, neki pedig asszonyi gondoskodásra van szüksége. – Nekünk már így is túl sok éhes szájat kell etetnünk – kezdte Trudi, de az ura közbevágott. – Lépj közelebb, gyermekem – mennydörögte, Lothar pedig felé taszigálta a megszeppent kislányt. – Mi a neved? – Sarah Besternek hívnak, Oom. - Szóval a mi népünkből való vagy? – kérdezte a magas termetű lelkész. – Egy azok közül, akiknek igazi afrikaner vér csörgedezik az ereiben? Sarah bizonytalanul bólintott. – És elhalt szüleid a református egyház kebelében léptek házasságra? – firtatta a tisztelendő. Sarah ismét bólintott. És te hiszel-e az úrban, Izrael Istenében? – Igen, Oom. Anyám erre tanított – suttogta Sarah. – Akkor pedig nem küldhetjük el ezt a gyermeket – fordult a feleségéhez a lelkész. – Hozd őt be, asszony. Isten majd gondoskodik rólunk. Isten mindig gondoskodik az ő választott népéről. Trudi Bierman színpadiasán felsóhajtott és megfogta Sarah karját. – Olyan vézna és koszos, akár egy nama kölyök. – És te, Lothar De La Rey – mutatott ujjával Lotharra a tisztelendő. – A te elmédet

még mindig nem világosította meg Isten végtelen irgalma? Még mindig nem vezérelte lépteidet a hit igaz ösvényére? – Még nem, kedves kuzin – válaszolta Lothar és leplezetlen megkönnyebbüléssel hátrálni kezdett az ajtótól. A lelkész figyelme ekkor a háttérben álldogáló fiúra irányult. – Ez kicsoda? – kérdezte. – A fiam, Manfred – válaszolta Lothar, karját védelmezőén a fiú vállára téve. A lelkész azonban közelebb lépett, Manfred fölé hajolt és közvetlen közelről az arcába nézett. Nagy, sötét szakálla fenyegetően felborzolódott, szemei fanatikus tűzben égtek, Manfred azonban bátran beléjük nézett és látta, amint pillantásuk megváltozik. Kialudt bennük a fenyegető láng, helyébe a humor és a részvét szikrája költözött. – Félsz tőlem, Jong? – kérdezte a pap megenyhült hangon. Manfred megrázta a fejét. – Nem, Oomie - legalábbis nem túlzottan. A tisztelendő elnevette magát. – Ki oktat téged a Szentírásra, Jong? – kérdezte. Az afrikaans kifejezést használta, ami annyit jelentett, „fiacskám” vagy „fiatalember”. – Az apám, Oom – felelte Manfred. – Akkor Isten irgalmazzon a lelkednek – szólt a tisztelendő, azzal felegyenesedett és szakállával vádlóan Lothar felé bökött. – Bárcsak inkább őt hagytad volna itt, mint a lányt – mondta, mire Lothar szorosabban karolta át fia vállát. – Belevaló gyereknek látszik – folytatta a tisztelendő –, ilyenekre van szükségünk Isten és népünk szolgálatában. – Nagyon is jó kezekben van – vágott vissza Lothar, nem tudván elrejteni idegességét. A lelkész azonban ismét Manfredra szegezte delejező tekintetét. – Azt hiszem, Jong, a Mindenható Isten úgy rendelte, hogy te meg én egyszer újra találkozzunk. Ha az apád majd vízbe fullad, felfalja egy oroszlán, felakasztják az angolok vagy egyéb módon elnyeri méltó büntetését Izrael Istenétől, térj vissza ide. Hallasz engem, Jong? Szükségem van rád, szüksége van rád a te népednek és szüksége van rád az Úrnak! Az én nevem Tromp Bierman, az Úr Harsonája. Térj vissza ebbe a házba! Manfred bólintott. – Visszajövök Sarah-ért. Megígértem neki. Amint ezt kimondta, a kislány bátorsága végleg szertefoszlott és zokogva igyekezett kitépni magát Trudi kezei közül. – Hagyd ezt abba, gyermekem – rázta meg bosszúsan Trudi Bierman. – Ne bőgj. – Sarah nagy nehezen erőt vett magán és lenyelte könnyeit. Lothar elhúzta Manfredot az ajtó elől. – A gyerek szorgalmas és igyekvő természetű – szólt vissza a válla fölött. – Nem fogjátok megbánni az irgalmasságotokat. – Azt majd meglátjuk – morogta unokanővére bizalmatlanul, de Lothar már el is indult visszafelé az ösvényen. – Ne feledd Isten igéjét, Lothar De La Rey – kürtölte utánuk az Úr Harsonája. – „Én vagyok az Út és a Fény, mindazok számára, akik hisznek bennem...” Manfred hirtelen kipenderült apja szorításából és visszanézett. A pap magas, ösztövér alakja egészen betöltötte a konyhaajtó nyílását, de dereka mögül fel-felbukkant Sarah rémült arcocskája – a Petromax lámpa rideg fényében olyannak tűnt, mint egy zokogó porcelánbaba. Négy férfi várta őket a megbeszélt helyen. Azokban a viharos években, mikor még együtt harcoltak a gerillakommandóban, mindegyiküknek pontosan ismernie kellett a

találkozási pontokat. Ha a szövetségi csapatok ellen folyó csatákban szétszóródtak, ki-ki elrejtőzött a bozótban, azután néhány nap múlva ismét találkoztak valamelyik biztonságos rejtekhelyen. Ezek a találkozási pontok mindig víz közelében voltak – hol egy szivárgó kis érnél a sziklás hegyszorosban, hol a busmanok valamelyik ivóvízforrásánál, hol egy kiszáradt folyómederben, ahol némi ásással hozzájuthattak a kincset érő anyaghoz. További közös vonása volt e helyeknek, hogy mindegyikükről körkörös kilátás nyílt a környező vidékre, nehogy az esetlegesen utánuk lopózó ellenség meglepetésszerűen rajtuk üthessen. Ezenkívül mindig akadt a közelben legelő a lovak számára, valamilyen természetes fedezék az embereknek, és mindig volt elrejtett élelem és lőszertartalék. Annak a helynek, amelyet Lothar a mostani randevúra választott, volt ezeken kívül még egy további előnye is. A hegyek között bújt meg, alig néhány mérföldnyire északra egy dúsgazdag német marhatenyésztő birtokától. Ezt az embert régi barátság fűzte Lothar családjához és mindig rokonszenvezett a szabadságharcosokkal. Lothar tudta, hogy az ő birtokán mindig menedéket találhatnak. Lothar a szeszélyesen kanyargó, kiszáradt folyómederben haladva érte el a hegyeket. Egyenesen a meder közepére sétált, hogy emberei már messziről megláthassák, így aztán, noha még jó két mérföldnyire jártak a találkozási ponttól, a sziklás hegygerincen máris felbukkant egy apró figura és vad karlengetéssel üdvözölte őket. Mögötte máris megjelent három társa és lélekszakadva rohantak le a meredek hegyoldalon a folyómeder felé, hogy találkozzanak Lotharral és az övéivel. Vezetőjük „Vark Jan”, vagyis „Disznó John” volt, az öreg khoisan harcos. Milliónyi ránctól szabdalt sárgás arca elárulta őseit, akik közt vegyesen akadtak namák, bergdamák, sőt, mint dicsekedve híresztelte, valódi busmanok is. Az a mendemonda járta, hogy nagyanyja még busman rabszolga volt, aki a múlt század végén, az utolsó nagy rabszolgalázadás idején esett a búrok fogságába. A történet hitelességét illetően azonban megoszlottak a vélemények, mivel Disznó John hírhedt hazudozó volt. Szorosan a nyomában ott futott Klein Boy, Swart Hendricknek egy herero asszonytól született törvénytelen fia. Egyenesen az apjához lépett és a hagyományos tiszteletteljes tapssal üdvözölte. Ugyanolyan magas és erőteljes volt, mint Hendrick, de anyja lágy vonásait és ferde vágású szemeit örökölte. Bőre is világosabb volt apjáénál, és a napsugarak játékának hatására, akár a vadméz, szüntelenül változtatta tónusát. Disznó Johnnal együtt az egyik halászhajón dolgozott Walvis Bayben és Hendrick azért küldte őket előre, hogy megkeressék és elhozzák a találkozóra a másik két embert, akire szükségük volt. Lothar most ehhez a kettőhöz fordult. Tizenkét esztendeje látta őket utoljára. Úgy emlékezett rájuk, mint vad, könyörtelen harcosokra. ,,Vérebek”-nek hívta őket, részint szeretetből, részint bizalmatlanságból, mert tudta, hogy olyanok, mint a kopók – a gyengeség első jelére ellene fordulnának és széttépnék. Most mindkettőt régi háborús becenevén üdvözölte. Egyikük hosszú, vékony lábai miatt a „Gólya” nevet kapta, társát pedig „Bölény”-nek hívták, mert fejét mindig fenyegetően leszegett pózban tartotta. Egymásba kulcsolták kezeiket, majd csuklóikat, végül ismét a kezek következtek. Ezen a szertartásos módon üdvözölték egymást különleges alkalmakkor – egy-egy sikeres rablást követően, vagy amikor hosszú idő után újra találkoztak. Lothar elnézte őket és látta, milyen nyomokat hagyott rajtuk az elmúlt tizenkét év és a gondtalan élet. Elhízott, elpuhult középkorú férfi lett belőlük. Lothar

azzal vigasztalta magát, hogy a feladat, amelyet nekik szánt, nem lesz túlságosan megerőltető. – No! – vigyorgott rájuk. – Szóval mégiscsak sikerült kirángatnunk benneteket a feleségetek lottyadt hasa alól, meg a söröskorsóitok mellől. – Erre mindnyájan harsogó nevetésben törtek ki. – Abban a minutában, ahogy Klein Boy és Disznó John kimondták a nevedet, már indultunk is – bizonygatták mindketten. – Hát persze, és természetesen csak az irántam érzett szeretet és hűség hajtott titeket – jegyezte meg Lothar maró gúnnyal –, ahogyan a dögkeselyűt és a sakált is csak a halottak iránti szeretet vezérli, nem az éhség. Ismét elszabadult a viharos jókedv. Mindannyiuknak hiányoztak Lothar csípős megjegyzései. – Disznó John valami aranyat emlegetett – vallotta be Bölény a nevetőgörcs két rohama között. – És Klein Boy arról is suttogott, hogy esetleg megint lesz valami jó kis verekedés. – Szomorú dolog, hogy egy korombeli férfi már csak napjában egyszer, legfeljebb kétszer tudja kielégíteni a feleségeit – szólalt meg Gólya –, de verekedni azért még tudunk, örülünk a régi cimboráknak, és ha kell, éjt nappá téve fosztogatunk – az irántad való hűségünk pedig olyan végtelen, akár a Kalahári sivatag. – Ettől aztán megint pukkadozni kezdtek és egymás hátát csapkodták széles jókedvükben. A társaság emelkedett hangulatban kerekedett fel és a folyómedret elhagyva felkapaszkodtak a régi találkozási pontra. Valójában nem volt egyéb, mint egy alacsonyan lecsüngő sziklapárkány alatt meghúzódó üreg. A sziklás mennyezeten még jól látszottak a rég elhamvadt tábortüzek füstjének sötét nyomai. Az üreg hátsó falát okkersárga színű rajzok és ákombákomok díszítették – az apró termetű busmanok keze nyomai, akik valaha itt kerestek menedéket a vadállatok és a természet erői elől. Az üreg bejárata elől kilátás nyílt az egész hullámzó síkságra. A lentről jövőknek szinte lehetetlen lett volna észrevétlenül megközelíteni a hegy tetejét. A négy elsőként érkező már felnyitotta a titkos raktárát – egy eldugott sziklarepedést, valamivel lejjebb a hegyoldalban. A hasadék bejáratát kövekkel zárták el és a folyópartról idehordott agyaggal tapasztották be. Lothar maga is meglepődött, milyen jó állapotban vészelték át az itt elrejtett készletek az eltelt éveket. A konzerveket és a muníciót tartalmazó dobozokat persze légmentesen lezárták, a Mauser karabélyok pedig vastag sárga kenőzsírba ágyazva és zsírpapírba csomagolva várták, hogy újból használatba vegyék őket. Minden tökéletes állapotban került elő. Még a tartalék nyergeket és a ruhákat is megóvta a száraz sivatagi levegő. Hatalmas lakomát csaptak marhahúskonzervből és kétszersültből. Valaha utálták ezt az egyhangú menüt, most azonban hirtelen kimondhatatlanul ízletesnek érezték. Felidézte bennük azoknak a vérzivataros napoknak az emlékét, amelyeket most megszépített az idő. Evés után szétválogatták a nyergeket és a ruhákat. Néhány darabot minden elővigyázatosság ellenére megrongáltak a rovarok, a rágcsálók, vagy kiszáradtak, akár a pergamen. Ezeket fáradságos munkával szétszedték, újra összevarrtak, fényesre suvickolták, míg végül mindannyiuknak volt felszerelése és fegyvere. Munka közben Lothar azon töprengett, hogy még több tucatnyi hasonló készlet van elrejtve szerte a vadonban, északon pedig, a titkos tengerparti bázison, ahonnét a német

tengeralattjárókat látta el üzemanyaggal és pótalkatrészekkel, még több ezer font értékű tartalék lehet felhalmozva. Mostanáig sohasem jutott eszébe, hogy saját szakállára kifossza a rejtekhelyeket – valami homályos hazafiúi érzés mindig tiltakozott benne ez ellen. Most azonban hirtelen megérintette a csábítás. – Ha kibérelnék egy hajót Walvisben és a part mentén haladva... De akkor beléhasított a fájdalom felismerése, hogy soha többé nem látja viszont sem Walvis Bayt, sem ezt az országot. Ha megteszik, amire készülnek, örök időkre el kell tűnniük innét. Talpra ugrott és a sziklaüreg bejáratához lépett. Tekintete végigpásztázta az itt-ott magányos szamártövisbozótokkal tarkított, szürke, tikkadt síkságot és megrohanta a közeledő tragédia előérzete. – Lehetek valaha is boldog máshol? – töprengett. – Távol ettől a vad és szépséges vidéktől? – Eddigi határozottsága hirtelen megingott. Megfordult és észrevette, hogy Manfred aggodalmasan összeráncolt szemöldökkel figyeli. – És vajon jogom van a fiam helyett dönteni? – tette fel a kérdést önmagának. – Jogomban áll-e életre szóló száműzetésre ítélni őt? Nagy nehezen erőt vett magán. Megrázkódott, mint a lovak, amikor a kellemetlenkedő legyeket hessentik el magukról és odaintette a fiút. Kisétált vele a sziklaüregből és mikor a többiek már hallótávolságon kívül voltak, szórul szóra elmondta neki, mire készülnek. Semmit sem hallgatott el, úgy beszélt, mint férfi a férfival. – Manie – mondta –, tőlünk elloptak mindent, amiért dolgoztunk. A törvény szemében ez nem minősül lopásnak, de Isten és a természet törvényei szerint igen. A Biblia feljogosít minket, hogy elégtételt vegyünk azokon, akik félrevezettek és becsaptak – szemet szemért, fogat fogért. Nem teszünk egyebet, mint hogy visszavesszük azt, amit elloptak tőlünk. De tudnod kell, Manie, hogy az angol törvények szerint ezért úgy néznek majd ránk, mint közönséges gonosztevőkre. Arra leszünk kényszerítve, hogy meneküljünk és rejtőzködjünk, és úgy fognak ránk vadászni, mint a vadállatokra. Csak a bátorságunk és a ravaszságunk menthet meg. Manfred egészen fellelkesült és csillogó szemmel bámult rá. Az egész olyan romantikusán és izgalmasan hangzott. Elöntötte a büszkeség, amiért apja bizalmába avatta és ilyen komoly felnőtt dolgokról beszél vele. – Északra fogunk menni – folytatta Lothar. – Tanganyika, Nyaszaföld és Kenya tele van művelésre alkalmas, jó termőföldekkel. A mi népünkből már eddig is sokan telepedtek le ott. A nevünket persze meg kell majd változtatnunk és soha nem térhetünk vissza ide, de az új hazánkban új életet kezdhetünk. – Nem jövünk vissza soha többé? – Manfred arcáról eltűnt a lelkesedés. – És mi lesz Sarah-val? Lothar úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Lehet, hogy veszünk egy szép kávéültetvényt Nyaszaföldön, vagy a Kilimandzsáró tövében. A Serengeti síkságon még mindig rengeteg a vad. Vadászni fogunk és földet művelünk. Manfred kötelességtudó arccal hallgatta, de szemében kihunyt az érdeklődés szikrája. Hogyan is mondhatta volna el? Hogy is vághatta volna az apja szemébe: „Apa, én nem akarok elmenni egy idegen országba. Én itt akarok maradni.” Mikor nyugovóra tértek, még sokáig feküdt nyitott szemmel. Hallgatta a többiek horkolását, nézte a tábortűz lassan elhamvadó zsarátnokát és Sarah-ra gondolt. Maga előtt látta a könnyektől maszatos kis manóarcot és felidézte a sovány kis test melegét a takaró

alatt. – Ő az egyetlen barátom... Egy különös, riasztó hang zökkentette vissza a valóságba. Lentről jött a síkság felől, de a távolság sem csökkentette ijesztő hatását. Apja halkan köhécselve felült, a takaró lecsúszott a derekára. Odalenn ismét felhangzott a félelmetes üvöltés. Előbb vérfagyasztó crescendóba csapott fel, majd mély horkantásokká csillapulva elhalt. – Apa, mi ez? – kérdezte ijedten Manfred. Tarkóján égnek állt a szőr és szúrt, mintha csalán csípte volna meg. – Azt mondják, hogy még a legbátrabb férfiak is megrémülnek, mikor először hallják ez a hangot – válaszolta apja csendben. – Ez, fiam, a zsákmányára vadászó éhes kalahári oroszlán bömbölése volt. Hajnalban, amikor a hegyoldalról leereszkedve elérték a síkságot, Lothar, aki a menet élén haladt, hirtelen megtorpant és magához intette Manfredot. – A hangját már hallottad – most a lábnyomát is láthatod. – Azzal rámutatott a tányér nagyságú mancsok lenyomatára, amelyek mélyen belesüppedtek a puha, sárgás talajba. – Egy öreg maanhar, egy magányos vén hím – magyarázta, ujja hegyével követve a lenyomat körvonalait. Manfred az elkövetkező hónapokban gyakorta látta apját, amint megtapogatja a nyomokat, mintha ujjai hegyével titkos üzeneteket olvasna ki belőlük. – Nézd, milyen simára koptak a mancsai. Ha jól megnézed, láthatod, hogy járás közben a bokájára helyezi a testsúlyát. Mindig a jobb mellső lábára lép először, valószínűleg sánta. Biztosan nehezen talál elejthető zsákmányt, ezért merészkedett a farm közelébe. A marhákat könnyebb megölni, mint a szabadon élő vadakat. Lehajolt és felvett valamit az egyik tövisbokor alsó ágai közül. – Nézd csak, Manie – mondta, és egy durva tapintású, vörösesen arányló szőrcsomót helyezett Manfred tenyerébe. – Itt hagyott neked egy fürtöt a sörényéből – mondta, azzal felállt, átlépte a nyomokat és továbbindult. Nemsokára elérték a legelőket. A terület vízellátását természetes artézi források sora biztosította és térdmagasságig ért a dús, üdezöld fű. Elhaladtak az első legelésző marhacsordák mellett. Az állatok elégedetten kérődztek, szügyük kis híján a földet verdeste, szőrük megcsillant a kora reggeli napsütésben. Az udvarház egy magaslaton állt a víztárolók mögött. Egzotikus datolyapálma-liget övezte, a fákat egyenest Egyiptomból szállították ide. A ház eredetileg német gyarmati erődítmény volt és az 1904-es herero háború idejéből maradt itt, mikor a német terjeszkedés elleni felkelés lángba borította az egész vidéket. Még a bondelswartok és a namák is csatlakoztak a fellázadt hererákhoz. A gyarmatosítóknak egy húszezres létszámú hadsereg felállításába és 60 millió fontba került a lázadás leverése. A végelszámoláskor ehhez jött még a 2 500 elesett német tiszt és közkatona, valamint az a 70 000 herero férfi, nő és gyermek, akik a golyók, a tűz és az éhínség áldozatául estek. A törzs népességének majdnem pontosan hetven százaléka odaveszett. Az épület eredetileg határerődítményként szolgált a támadó herero csapatok visszaszorítására. Vastag fehérre meszelt külső falain lőrések sorakoztak és még központi tornyát is pártázatos, lőréses oromzattal látták el. A zászlórúd csúcsán ma is kihívóan terjesztette ki szárnyát a német birodalmi sas. A gróf már messziről megpillantotta őket, amint a forrásokat elhagyva a poros úton közeledtek és rögvest fogatot küldött elébük. Nagyjából Lothar anyjával lehetett egyidős, de ma is délceg, erőteljes kiállású férfi volt. Szája szegletében hosszúkás forradás

fehérlett – egy régi párbaj emléke. Régimódian szertartásos modorban üdvözölte őket. Swart Hendricket a szárnyépületben lévő cselédfertályra küldte, Lothart és Manfredot pedig bevezette a ház félhomályos, hűvös központi csarnokába, ahol a grófné már a jófajta, fekete üveges német sörrel és házi érlelésű gyömbérsörrel várta őket. Mialatt megfürödtek, a szolgák tüneményes gyorsasággal eltüntették piszkos holmijaikat és mikor alig egy óra múlva visszahozták, a ruhák frissen mosott és vasalt halmokban sorakoztak, a csizmák tükörfényesre pucolva ragyogtak. Vacsorára a birtokról származó marhahúsból készült hátszínszeletet szolgáltak fel, fenségesen illatozó mártással és pazar rajnai borokkal. Ezt Manfred mérhetetlen gyönyörűségére tucatnyi különböző fajta gyümölcslepény, puding és más édesség követte, míg Lothar számára a házigazdával és feleségével folytatott magasröptű társalgás jelentette az igazi élvezetet. Igazi öröm volt annyi idő után végre ismét könyvekről és zenéről beszélgetni és hallgatni vendéglátói választékos német beszédét. Mikor Manfred már egy falatot sem bírt lenyelni és két kezével kellett eltakarnia a hatalmas ásításokat, megjelent az egyik herero szobalány és a szobájába kísérte. A gróf snapszot töltött a poharakba és mialatt felesége az ezüst kávéskanna körül foglalatoskodott, Lothar legnagyobb örömére egy doboz havannát hozott be. Megvárta, míg Lothar szivarja egyenletesen szelelni kezd, azután rátért a tárgyra. – Megkaptam a Windhoekból írott leveledet, és szerencsétlenséged híre rendkívüli módon lesújtott – mondta. – Igen nehéz idők ezek mindannyiunk számára. – Zakójának ujjával gondosan megtörölgette monokliját, majd ismét a szemére illesztette és figyelmesen nézte Lothart. – Áldott emlékű édesanyád igen finom úrihölgy volt. Nincs semmi, amit meg ne tennék a fiáért. – Elhallgatott és hosszút szippantott a havannából. A füst ízétől halványan elmosolyodott, majd újra megszólalt. – Mindazonáltal... Lothar jókedve rögvest lelohadt. Épp elégszer hallotta már ezt a szót mint a visszautasítás és a kiábrándulás előhírnökét. – Mindazonáltal alig két héttel azelőtt, hogy megkaptam a leveledet, itt járt a hadsereg felvásárlótisztje, én pedig eladtam neki az összes felesleges lovunkat. Csak annyit hagytam meg, amennyire nekünk magunknak okvetlenül szükségünk van. Lothar megértőén bólogatott, bár a réten legalább negyven remek lovat látott, amint jó étvággyal legelték a zsenge füvet. – Van viszont két kiváló öszvérem – folytatta a gróf –, erős, kitartó jószágok, amelyeket egy jelképes összegért a rendelkezésedre tudnék bocsátani – mondjuk ötven fontért. – A kettőt? – kérdezte Lothar tiszteletteljesen. – Darabját – válaszolta a gróf kurtán. – Ami a leveledben szereplő másik ajánlatot illeti... nekem alapelvem, hogy soha nem kölcsönzök pénzt a barátaimnak, így az ember elkerülheti, hogy egy csapásra veszítse el a barátját és a pénzt. Lothar tapintatosan elengedte füle mellett a jó tanácsot és inkább visszatért az előbbi témához. – Az a felvásárlótiszt... vásárolt lovakat a környék többi uradalmából is? – Tudtommal majdnem száz lovat vásárolt – felelte a gróf. Szemmel láthatóan megkönnyebbülést okozott neki, hogy Lothar úriemberhez méltó módon fogadta a visszautasítást. – Egytől egyig kiváló állatok. Csak a legjobbak érdekelték – sivatagi lovagláshoz edzett és az összes lóbetegség ellen beoltott példányok. – Gondolom, vasúton szállította tovább őket dél felé? – érdeklődött Lothar. – Még nem – rázta fejét a gróf. – Legalábbis utolsó értesülésem szerint még nem. A

Swakop folyónál pihenteti őket a város túlsó végén, hogy eléggé megerősödjenek a hosszú vonatozáshoz. Azt hallottam, hogy vár, amíg sikerül százötven darabot összevásárolni és csak akkor indítja őket útnak. Másnap reggel elhagyták az erődöt, miután megették a kolbászból és szalonnás tojásból álló gargantuai reggelit. Mindhárman annak a szürke öszvérnek széles hátán ültek, amelyet a gróf végül is húsz fontért adott el Lotharnak hogy vonzóbbá tegye az üzletet, nagyvonalúan még a kantárt is odaadta ráadásként. – No milyen volt a cselédfertály az erődben? – kérdezte Lothar. – Rabszolgafertály az, nem cselédfertály – javította ki Hendrick felháborodottan. – Az ember éhen dögölhet benne, de a hallottakból ítélve az is megeshet, hogy a gróf halálra korbácsolja. – Felsóhajtott. – Ha a legfiatalabb herero szobalány nem olyan kedves természetű és gyöngéd... Lothar erélyesen oldalba bökte és figyelmeztetően Manfred felé bökött az állával. Hendrick a legcsekélyebb zavar nélkül folytatta. – Tehát mindnyájan egy árva öszvéren menekülünk majd – állapította meg. – Ezen a gazella gyorsaságú teremtményen soha nem érnek utol. – Tenyerével nagyot csapott az állat széles farára, az öszvér azonban mintha észre sem vette volna, továbbra is lassú, imbolygó léptekkel poroszkált tovább, patái egyhangúan pufogtak a porban. – Vadászatra fogjuk őt használni – mondta Lothar, és vigyorogva nézte Hendrick zavarodott arcát. Amint visszaértek a sziklafedezékbe, Lothar munkához látott és tizenkét nyerget rakott meg fegyverekkel, élelemmel és szerszámokkal. Mikor mind a tizenkettővel elkészült, sorban lerakta őket a sziklahasadék bejáratánál. – Nos – szólalt meg Hendrick vigyorogva –, a nyergek megvolnának. Most már csak tizenkét ló kell alájuk. – Egy embert itt kellene hagynunk őrségben – mondta Lothar, elengedve füle mellett a gúnyos megjegyzést –, de most sajnos mindenkire szükségünk lesz. Átadta a pénzt Disznó Johnnak, a társaság legkevésbé megbízhatatlan tagjának. – Öt fontból egy fürdőkádat is televehetsz Cape Smoke-kal – jelentette ki – és egy vizespohárnyi egy bölénybikát is ledönt a lábáról. De egy dolgot jól jegyezz meg, Disznó John. Ha úgy be találnál rúgni, hogy nem bírsz megmaradni a nyeregben, nem hagylak ott a rendőröknek, hogy kikérdezzenek. Ott helyben golyót röpítek a kobakodba. Erre megesküszöm. Disznó John elvette a bankjegyet és széles karimájú kalapjának bélésszalagja alá dugta. – Egy csepp sem megy le a torkomon – nyafogta hízelgően. – A baas ismer már, tudja, hogy itallal, nőkkel és pénzzel kapcsolatban megbízhat bennem. Okahandja városáig majdnem húsz mérföldet kellett megtenni visszafelé és Disznó John tüstént el is indult, hogy jóval Lothar megérkezése előtt odaérjen. A társaság többi tagja Manfreddal együtt, aki az öszvért vezette, leereszkedett a hegyoldalon. Már több mint egy napja teljes volt a szélcsend és az oroszlán nyomai még mindig érintetlenül rajzolódtak ki a homokban. A vadászok vállukon vadonatúj Mausereikkel, vállukon átvetett töltényszíjakkal, legyező alakban kirajzottak és sietve elindultak a nyomok után. Manfrednak apja lelkére kötötte, hogy maradjon le és biztonságos távolságból kövesse őket. A fiú, akinek még mindig fülében csengett a fenevad üvöltése, boldog volt, hogy nem kell sietnie és lassan poroszkált az öszvérrel. A vadászokat már régen szem elől

vesztette, de a földbe leszúrt törött ágak és a felgyújtott szamártövisbokrok útbaigazították, így nehézség nélkül követni tudta őket. Egy órán belül elérték a helyet, ahol az öreg vörös hím megölte a gróf egyik üszőjét. El sem ment a tetem mellől, amíg mindent fel nem falt a fej, a paták és a nagyobb csontok kivételével. De még ezekről is lerágta az apró húscafatokat, ami azt bizonyította, hogy éhes, és már csak ritkán jut zsákmányhoz. Lothar és Hendrick körbejárta a mészárlás letaposott helyszínét és szinte rögtön rá is bukkantak a távolodó nyomokra. – Alig pár órája mehetett el – tűnődött Lothar, de rögtön módosította is a becslést, amint a hatalmas mancsoktól letaposott fűszálak egyike lassan felegyenesedett a szeme előtt. – Még fél órája sincs – mondta. – Meghallhatta a közeledésünket. – Nem – szólalt meg Hendrick, és a kezében tartott kihegyezett végű, hosszú faággal a nyomokra bökött. – Szép nyugodtan sétált el. Nem sietett, tehát nem hallott bennünket. Telezabálta magát hússal és most elmegy a legközelebbi helyre, ahol vizet talál. – Dél felé megy – állapította meg Lothar, miközben a nappal szembe fordulva, hunyorogva vizsgálgatta a csapás irányát. – Valószínűleg a folyóhoz igyekszik, így közelebb kerül a városhoz, ami nekünk éppen kapóra jön. Visszaakasztotta vállára a Mausert és intett az embereknek, hogy fejlődjenek csatárláncba. Felkapaszkodtak az egyik megszilárdult homokdűne lejtőjén, de még mielőtt elérték volna a tetőt, az oroszlán közvetlenül előttük kitört egy alacsony tövisbokor mögül és hosszú, elnyújtott macskaugrásokkal menekült előlük a nyílt terepen át. Hasa azonban, amely a felfalt hústól súlyosan csüngött le, mintha csak vemhes volna, minden lépésnél a földet súrolta, akadályozva őt a mozgásban. A távolság jókora volt, de a golyózápor egy pillanat alatt beterítette. A menekülő fenevad körül és mögötte sűrű oszlopokban lövellt a magasba a por. Lothar emberei Hendrick kivételével gyalázatosán rossz céllövők voltak. Lotharnak sohasem sikerült meggyőznie őket, hogy a lövedék sebessége nem egyenesen arányos a ravaszra gyakorolt húzóerővel és arról sem tudta leszoktatni egyiküket sem, hogy tüzeléskor szorosan behunyják a szemüket. Látta, amint első lövése nyomán sűrű porfelhő kavarodik fel az oroszlán hasa alól, vagyis rosszul becsülték meg a távolságot – gyakori probléma a nyílt, sivatagi terepen. Anélkül, hogy egy pillanatra is leeresztette volna válláról a puska tusát, ismét felhúzta a kakast és egyenesen a vadul repkedő vöröses sörény fölé célzott. A lövés eldördült, az oroszlán megtorpant és hatalmas fejét hátrakapva megnyalta vékonyán azt a pontot, ahol a golyó eltalálta. A vadászok tisztán hallották, amint a kettős burkolatú lövedék hangosan cuppanó zajjal becsapódik az eleven húsba. A következő pillanatban azonban az állat fülét hátracsapva, fájdalmában fenyegetően morogva ismét futásnak eredt és eltűnt a domb mögött. – Nem juthat messzire – kiáltotta Hendrick és integetve jelezte a többieknek, hogy menjenek tovább. Az oroszlán született sprinter. Rendkívüli sebességre képes, de csak igen rövid távon, azután kifullad. Ha tovább hajszolják, rendszerint megáll és szembefordul üldözőivel. Lothar, Hendrick és Klein Boy, a csapat három legerősebb és legügyesebb tagja megindult a dombtető felé. – Vér! – kiáltotta Hendrick, mikor elérték a helyet, ahol Lothar golyója eltalálta az oroszlánt. – Tüdővér! – Az élénk karmazsinpiros foltok még habosak voltak a megsebzett

tüdőből kiáramló levegőtől. A vérnyomot követve haladtak tovább. – Pasop! – kiáltotta el magát Lothar, amint elérték a dombtetőt, amely mögött az oroszlán az imént eltűnt. – Vigyázzatok! Valahol itt lapul és les ránk... – Amint ezt kimondta, az állat már rájuk is rontott. Egy szanzaviériasövény mögött lapult, közvetlenül a dombtető mögött. Hátracsapott fülekkel, mozdulatlanul hasalt a földön, de amint Lothar feltűnt a domb tetején, az alig ötvenlábnyi távolságból felé iramodott. Szorosan a földhöz simulva rohant, füleit még mindig szorosan hátracsapta, úgy, hogy széles lapos homlokával, kegyetlen sárga szemeivel egy óriási viperához hasonlított. Égnek meredő vörös sörényével még hatalmasabbnak, még ijesztőbbnek tűnt. Kitátotta száját és a félelmetes állkapcsok közül vérfagyasztó üvöltés tört elő. Lothar ijedten hátrahőkölt és ezzel egy értékes töredék másodpercet veszített. Mire vállához emelte a Mauser tusát, az oroszlán már fel is ágaskodott előtte, eltakarva előle minden mást. Sebesült tüdejéből rózsaszín vérsugár fröccsent Lothar arcába. Első ösztönös gondolata az volt, hogy amilyen gyorsan csak tud, golyót ereszt a fölé tornyosuló hatalmas testbe, de azután minden akaraterejét összeszedve letett a szándékáról. Rájött, hogy a mellkasba vagy a nyakba leadott lövéssel nem állíthatja meg a fenevadat. A Mauser töltényeit emberekre méretezték, nem pedig nagyvadakra, azon kívül az első lövés következtében az állat minden bizonnyal érzéketlenné vált a fájdalomra és vérében rohamosan felszökött az agresszivitást kiváltó adrenalin szintje. Ilyen közelségből már csak az agyat ért lövés állíthatta meg. Lothar felemelte a puska csövét, egyenest a trapéz alakú, rózsaszín orrlyukak közé nyomta és meghúzta a ravaszt. A golyó végigszáguldott a macska szemei között, keresztülhaladt a vajsárga agyvelőn, majd a koponya hátsó falát áttörve folytatta útját. Az állat azonnal kimúlt, de a lendület tovább vitte. A hatalmas, csupa izom test tehetetlenül zúdult neki Lothar mellkasának. A puska bukfencezve elrepült, Lothar pedig hanyatt vágódott. Válla és arca hangos puffanással vágódott a talajnak. Hendrick felültette, puszta kézzel kikaparta szájából és orrlyukaiból a beléjük tömődött homokot. Tekintetéből lassacskán eltűnt a rémület és mikor Lothar erőtlenül megpróbálta lesöpörni magáról a kezét, megkönnyebbülten elvigyorodott. – Öregszel és egyre lassúbb vagy, Baas – mondta nevetve. – Segíts fel, mielőtt még Manie meglátna így – parancsolt rá Lothar. Hendrick vállára vette és felemelte a földről. Lassan, rogyadozó térdekkel talpra állt és szédelegve kapaszkodott Hendrick vállába. Fél kezét sajgó arcára szorította, de máris parancsokat osztogatott. – Klein Boy! Siessetek vissza és állítsátok meg az öszvért, mielőtt még megérzi az oroszlánszagot és megbokrosodik Manie alatt! Elengedte Hendrick vállát és odatántorgott az oroszlántetemhez. A dög az oldalán feküdt, széthasadt feje körül már gyülekeztek is a legyek. – Az összes emberre és némi szerencsére is szükségünk lesz, hogy így, tele gyomorral felemeljük. Jóllehet az oroszlán már kivénhedt példány volt, sovány és leromlott, gyomrában az imént felfalt üsző maradványaival még így is több mint négyszáz fontot nyomott. Lothar felemelte puskáját a homokból, gondosan leporolta, nekitámasztotta a tetemnek, majd enyhén remegő lábakkal, az eséstől még mindig sajgó nyakát és halántékát masszírozva, sietve visszaindult a dombtető felé. Az öszvér, hátán Manfreddal, lassan kocogott felé. Lothar futásnak eredt.

– Megölted, apa? – kiabált feléje izgatottan Manfred. Hallotta a lövéseket. – Igen – felelte apja és leemelte az öszvér hátáról. – Ott fekszik mindjárt a dombtető mögött. Lothar odalépett az öszvérhez és szemügyre vette a kantárt. Vadonatúj, erős darab volt, Lothar azonban még egy hosszú kötelet is befűzött az állkapocs mellett lévő acélkarikába. Két emberrel megfogatta a kötelet, két másikkal a kantárszíjat, azután egy vászoncsíkkal gondosan bekötötte az állat szemét. – Jól van – mondta. – Lássuk, hogy viseli. – A négy ember nekihuzakodott és egyesült erővel húzni kezdték a kantárt, az öszvér azonban a szemellenző elleni tiltakozásul beásta patáit a homokba és meg sem moccant. Lothar az állat háta mögé került és hátsó patáit óvatosan elkerülve megrántotta a makacs kérődző farkát. Az azonban csak állt, mozdíthatatlanul, akár egy kőszikla. Lothar ekkor előrehajolt és a farka tövénél beleharapott. Tövig mélyesztette fogait a puha bőrbe, de ezzel is csak annyit sikerült elérnie, hogy az öszvér mindkét patájával vadul hátrarúgott, egészen fejmagasságig. Lothar újból megharapta, erre a konok jószág végre megadta magát és lassan elindult a dombtető irányába. De amint felért, a lágy fuvallat megfordult és orrába sodorta a friss, meleg oroszlánszagot. Ez a szag rendkívül nagy hatást gyakorolt szinte minden állatra, legyen bár vadon élő vagy háziállat. Ez alól még olyan fajok sem képeznek kivételt, amelyek élőhelyüknél fogva sohasem kerülhettek kapcsolatba oroszlánokkal. Lothar apja annak idején úgy választotta ki vadászkutyáit, hogy az alomban lévő összes kölyökkel végigszagoltatott egy darab megnedvesített, zöld oroszlánbőrt. A kölykök legtöbbje azonnal rémült nyüszítésbe kezdett és behúzott farokkal igyekeztek minél távolabb evickélni. Akadtak azonban kivételek – húsz közül legfeljebb ha egy és majdnem mindig szuka –, amelyek nem menekültek el. Jóllehet minden szál szőrük égnek meredt és egész testükben remegtek, de állták a sarat. Ezeket a kutyákat tartotta meg. Az öszvér, amint megszimatolta az oroszlánt, megvadult. Hisztérikusan nyerített és olyan veszettül hányta-vetette magát, hogy a köteleket tartó emberek hanyatt vágódtak. Lothar is alig tudott kibújni patáinak félelmetes pörölycsapásai alól. Azután a megvadult állat lassú ügetésbe kezdett és fél mérföldön át, tüskés bozótokon és mély árkokon keresztül vonszolta maga után a négy botladozva rohanó, fel-felbukó, káromkodó férfit. Végül áthatolhatatlan porfelhőbe burkolózva megtorpant és csak állt, szőrén patakokban ömlött a veríték, véknya le-föl rángatózott a rémülettől. Ekkor újra visszavonszolták, megigazították szemén az ellenzőt, de amint megérezte a dög szagát, újból lejátszódott az egész színjáték. Az eltérés csak annyi volt, hogy ezúttal hamarabb kifulladt és a galopp csupán néhány száz méteren át tartott. Még kétszer ismételték rángatták vissza az oroszlántetemhez, még kétszer rohant el, de mindannyiszor egyre rövidebb távolságra. Végül aztán feladta. Ott állt mozdulatlanul, remegő lábakkal, a rémülettől és a kimerültségtől verejtékezve. Tehetetlenül tűrte, hogy hátára emeljék a tetemet. Ekkor azonban megpróbálták az oroszlán mancsait összekötözni a hasa alatt. Ez már sok volt. Az állat testét ismét elöntötte a verejték, felágaskodott és tébolyultan rúgkapált, míg a tetem le nem csúszott a hátáról. Ekkor lefogták és több mint egy órás küzdelem vette kezdetét. A végén a boldogtalan öszvér alig állt a lábán, egész teste szánalmasan remegett, tüdeje zihált, akár egy

kovácsfújtató – de a döglött oroszlán biztonságosan felkötözve ott volt a hátán. És mikor Lothar megrántotta a kantárszíjat, az öszvér engedelmesen botladozva követte őt, le a domboldalon, a folyómeder kanyarulata felé. Megálltak a fákkal borított alacsony kopjék egyikén. Lothar lenézett a Swakop folyó túlsó partján lévő falu háztetőire és templomtornyára. A folyó itt széles kanyarral folytatta útját és a kanyarulat hajlatában, közvetlenül alattuk, homokkal körülvett kis zöld tavacskák csillogtak. A folyómeder amúgy csak a nagy esőzések után telt meg egy-egy rövid időszakra. A lovakat a tavacskáknál itatták meg. Esténként kihajtották őket a tövisbokrokból készült kerítés mögül, hogy ihassanak, mielőtt éjszakára bezárnák őket. A grófnak igaza volt – az a tiszt valóban a legjobb példányokat válogatta ki. Lothar mohón bámulta őket látcsövén keresztül. Egytől egyig erőteljes sivatagi fajták, csak úgy tombolt bennük az energia, amint lábaikkal az ég felé rugdalva, pajkosán hemperegtek a tavacska partján a homokban. Lothar figyelme ekkor a hajcsárok felé fordult. Ötöt sikerült összeszámolnia, csupa fekete lovas katona, a szokványos khakiszínű uniformisban. Fehér tisztek után hiába kutatott. – Biztosan a táborban vannak – morogta, látcsövét a kerítés mögött álló barna katonai sátrak felé fordítva. Háta mögött halk füttyszó hallatszott és mikor válla fölött hátranézett, Hendricket pillantotta meg, aki a kopje tövében állva jelzett neki. Lothar leereszkedett magasleséről és botladozva leszaladt a halom meredek oldalán. Az öszvér, véráztatta terhével a hátán még mindig ott álldogált kikötve az árnyékban. Lassanként teljesen beletörődött helyzetébe, de időről időre még mindig önkéntelen remegés futott át rajta és idegesen állt egyik lábáról a másikra. Az emberek lustán hevertek a ritkás tövisbokrok tövében és marhahúskonzervet falatoztak a bádogdobozokból. Amint Lothar odaért, Disznó John tápászkodott fel a földről. – Késtél – szólalt meg Lothar vádló hangsúllyal, azzal megragadta bőrzekéjének elejét, magához rántotta és beleszagolt a leheletébe. – Egy csöppet sem ittam, uram – védekezett Disznó John rémülten szűkölve. – A húgom ártatlanságára esküszöm. – Micsoda varázserejű bestia – szólt Lothar. Elengedte Johnt és a lábainál heverő zsákra pillantott. – Tizenkét üveg. Pontosan úgy, ahogy mondtad. Lothar kibontotta a zsákot és kiemelt egy palackkal a hírhedett Cape Smoke-ból. Az üveget viaszpecséttel zárták le, tartalma baljós barnásvörös színnel ragyogott fel, mikor Lothar a fény felé tartotta. – Mit sikerült megtudnod a faluban? – kérdezte, miközben visszatette az üveget a zsákba. – Hét hajcsár van a táborban... – Én ötöt számoltam meg. – Hét – jelentette ki Disznó John határozottan. Lothar kelletlenül morgott valamit. – És a fehér tisztek? – kérdezte. – Azok tegnap kilovagoltak Otjiwaronga felé, hogy további lovakat vegyenek. – Egy órán belül besötétedik – mondta Lothar a napra pillantva. – Fogd a zsákot és

eredj a táborba. – Mit mondjak nekik? – Mondd, hogy olcsó piát árulsz... és adj mindenkinek egy ingyen kóstolót. Különben, elég híres hazudozó vagy, mondj nekik bármit, ami az eszedbe jut. – Mi van, ha nem piáinak? Lothar ezt már válaszra sem méltatta, csak nevetett a képtelen feltevésen. – Holdfelkelte után indulok, ha a hold a fák teteje fölé ér – mondta. – Neked meg a lőrédnek négy órátok van, hogy megpuhítsátok őket. A zsák megcsörrent, amint Disznó John a vállára akasztotta. – Ne feledd, Disznó John – figyelmeztette Lothar –, vagy józanul akarlak látni, vagy holtan... nem tréfálok. – Azt hiszed, uram, talán valami állat vagyok, hogy nem tudok úriember módjára, mértékletesen inni? – bántódott meg Disznó John, azzal kihúzta magát és sértett büszkeséggel elvonult a tábor felé. Lothar a fák közül figyelte, amint átvág a Swakop kiszáradt medrén és vállán a zsákkal felkapaszkodik a túlsó partra. A kerítésnél az őrszem megállította. Lothar látcsövén át nézte, amint hosszas tárgyalásba bocsátkoznak, azután a néger őrszem a kerítésnek támasztja karabélyát és belekukkant a zsákba. A távolság és a sűrűsödő sötétség ellenére is jól látta az őrszem vakító fehér fogsorát, amint az barátságosan elvigyorodott és megfordult, hogy odahívja társait a sátrakból. Két további alak jelent meg alsóneműben. Ismét hosszú, heves vita indult meg a kerítésnél, amelyet élénk gesztikulálás, gyakori vállveregetés és fejrázás tarkított. Végül Disznó John feltörte a viaszpecsétet az egyik üveg nyakán és a flaskát az őrök felé nyújtotta. Az üveg gyorsan haladt egyik kézből a másikba és Lothar látta, amint egy pillanatra mindegyikük meredten égnek emeli, mint a kürtösök a trombitát, mikor riadót fújnak. Látszott, amint levegő után kapkodnak és kisvártatva már barátságosan vigyorogtak elfátyolosodó szemeikkel. Végül Disznó John mint nagyrabecsült vendég sétált be zsákjával a táborba és eltűnt Lothar szeme elől. A nap lement, leereszkedett az éjszaka, de Lothar továbbra is feszülten várakozott a magaslaton. Mint képzett vitorlázó, ösztönösen figyelemmel kísérte az esti szellő szeszélyesen váltakozó erősségét és irányát. Egy órával a sötétség beállta után kezdte érezni tarkóján az egyenletes, langyos fuvallatot. – Csak így maradjon – fohászkodott magában, és halkan, füttyentett, mint egy anyját hívó bagolyfióka. Hendrick máris ott termett, Lothar a szél irányába mutatott. – Menjetek jóval feljebb és ott vágjatok át a folyón, és hátulról közelítsétek meg a tábort. Ne menjetek túlságosan közel. Aztán forduljatok meg és maradjatok mindig a széllel szemben. A folyó túlsó partja felől halk kiáltás hallatszott. Mindketten riadtan kapták fel a fejüket. A sátrak előtt égő tábortűz hirtelen hatalmas lobot vetett, a lángnyelvek kis híján a fák lecsüngő lombját nyaldosták. A tűz fényében kirajzolódtak a néger katonák alakjának körvonalai. – Mi a fenét művelnek ezek? – találgatta Lothar. – Verekszenek vagy táncolnak? – Azt egyelőre még ők maguk sem tudják eldönteni – felelte kuncogva Hendrick. Körbetáncolták a máglyát, összekapaszkodtak és megint szétváltak. Hanyatt vágták magukat a porban, térden csúsztak-másztak, majd nagy keservesen feltápászkodtak, csak hogy néhány másodpercnyi tántorgás után ismét összerogyjanak. Egyikük leszaggatta

magáról a ruhát és őrjöngő táncba kezdett a tűz körül. A lángok sárgás fénye megvilágította izzadságtól csillogó, ösztövér testét. Egyre gyorsabban forgott körbekörbe, míg végül hanyatt esett a lángok közé. Két társa bokájánál fogva kiráncigálta és mindhárman sikoltoztak a nevetéstől. – Ideje indulnod – szólalt meg Lothar Hendrick vállára csapva. – Vidd magaddal Manie-t, hadd legyen ő a lovászod. Hendrick elindult lefelé a domb lejtőjén, aztán megtorpant, amint Lothar halkan utánaszólt. – Rád bíztam Manie-t. Ha valami baja esik, az életeddel felelsz érte. Hendrick nem válaszolt, csak eltűnt a sötétben. Fél óra elteltével Lothar látta, amint két alaktalan árny vág át a szürkés homokkal borított folyóparton és eltűnik a távoli bozótban. A látóhatár kivilágosodott és a csillagok elhalványultak a felkelő hold fényében. A folyón túl a táborban a viharos körtánc lassan tehetetlen, részeg fetrengéssé csitult. Lothar a látcsövén keresztül tisztán látta a testeket, amint ott hevernek a porban, mint megannyi sebesült egy felperzselt csatatéren. Az egyik kísértetiesen emlékeztetett Disznó Johnra, bár Lothar nem tudta biztosan megállapítani, mert arccal a föld felé hevert az árnyékban a tábortűz másik oldalán. – Ha ő az, akkor halott ember – fogadkozott magában Lothar, azzal felállt. Ideje volt végre elindulni. A hold már magasan állt a horizont felett, fényes sarlója úgy ragyogott, akár egy vadonatúj patkó, amely éppen most került le a kovács üllőjéről. Óvatosan letapogatózott a domb oldalán. Közeledtére az öszvér felhorkant és nyugtalanul fújt egyet. Még mindig szánalomra méltóan remegve álldogált borzalmas terhe alatt. – Nemsokára túl leszel rajta – súgta Lothar és gyöngéden megsimogatta a pofáját. – Szép munka volt, öreg cimbora. Eloldotta a kantárszíjat, vállára akasztotta a Mausert és a kopjét megkerülve elindult az öszvérrel lefelé a folyóparton. Tudta, hogy a nagy szürke állattal és a hátán ide-oda himbálózó rakománnyal aligha maradhat észrevétlen. Leakasztotta válláról a puskát és egy teli tárat csúsztatott a závárzatba. Miközben keresztültrappoltak a folyómedren, nyugtalanul fürkészte a szemközti parton sorakozó fákat, noha tudta, hogy onnét aligha fenyegetheti őket veszély. A tűz elhamvadt és teljes csend ereszkedett a táborra. Felkapaszkodtak a meredek parton és elérték a kerítést. Lothar fülét megütötte az egyik ló patáinak tompa pufogása, hallotta az állat halk, szapora lélegzését. A szél még mindig egyenletesen fújt hátulról. A kerítés mögül hirtelen panaszos nyerítés hangzott fel. – Ez az – vigyorodott el Lothar a sötétben –, szippantsatok csak jó mélyeket belőle. – Azzal a kerítés felé terelte az öszvért. Odaátról izgatott patadobogás hallatszott, amint az állatok egyre nyugtalanabbul lökdösték egymást. Amint a szél egyre tovább sodorta a vérző oroszlántetem szagát, úgy harapózott el köztük a vakrémület. Ekkor az egyik kétségbeesetten felnyerített és kitört a pánik. A lovak megbokrosodva ágaskodtak hátsó lábukra, Lothar látta a töviskerítés mögül felbukkanó fejüket. Sörényük röpködött a holdfényben, mellső patáik vadul rúgkapáltak a levegőben. Lothar ekkor odavezette az öszvért a kerítés mellé és elvágta a kötelet, amellyel hátára kötözték a döglött oroszlánt. A tetem hangos puffanással a földre csúszott, torkából mély, böffenésszerű hang kíséretében tódult ki a tüdőben rekedt levegő. A kerítés túlsó felén tolongó állatok felnyerítettek, nekilódultak, és eleven örvényként száguldottak

körbe-körbe elkerített börtönükben. Lothar lehajolt és késével végighasította az oroszlán hasát, a hátsó lábak közétől egészen a szegycsontig. Olyan mélyre nyomta a pengét, hogy a húgyhólyagot és a beleket is felszakította. Undorító, fojtó bűz áradt szét a levegőben. A kerítésen túl elszabadult a pokol, Lothar hallotta, amint a karám túlsó végén recsegve törik darabokra a kerítés a menekülő állatok patái alatt. Vállához emelte a puskát és alig néhány lábnyival a rohanó lovak feje fölé célozva a levegőbe ürítette a tárat. A lövések gyors egymásutánban követték egymást, a torkolattűz bevilágította a karámot és a menekülő lovakat. Mint egy medréből kilépett sötét folyó, lobogó sörénnyel rohantak a szél irányába – egyenest arrafelé, ahol Hendrick és emberei már várták őket. Lothar gyorsan kikötötte az öszvért, újra töltötte a fegyvert és futásnak eredt a tábortűz parázsló maradványai felé. Az egyik őrszem a menekülő lovak dübörgésétől magához tért félájult részegségéből, felállt és tántorogva megindult a kerítés felé. – A lovak! – üvöltötte. – Gyerünk, ti részeg istencsapásai! Meg kell állítanunk a lovakat! – Ekkor pillantotta meg Lothart. – Segítsen már! – kiáltott rá. – A lovak... Lothar állához illesztette a Mauser agyát. Az őrszem fogai összekoccantak a rémülettől, lehuppant a homokba, azután lassan újra hanyatt dőlt és már aludt is. Lothar átlépett rajta és rohant egyenesen előre. – Disznó John! – kiáltotta. – Hol bujkálsz? – Senki sem felelt. Lothar a tábortüzet megkerülve odarohant a tehetetlenül arcra borulva heverő alakhoz, akit az imént már megfigyelt és csizmája orrával hanyatt fordította. Disznó John ráncos, sárga arcán üdvözült mosollyal, kifejezéstelen szemekkel nézett fel a holdra. – Talpra! – rivallt rá Lothar, miközben teljes erejéből oldalba rúgta. Disznó John rezzenéstelenül mosolygott tovább. Rég túllépte már azt a határt, ameddig az ember még fájdalmat érez. – Rendben van, én figyelmeztettelek! – kiáltotta Lothar. Vállához emelte a Mausert, hüvelykujjával átcsattintotta a kakast és a puska csövét Disznó John homlokának szegezte. Tudta, hogy ha a fickó élve kerül a rendőrök kezére, elég lesz néhány csapás a sjambok-kal, a vízilóbőrből készült korbáccsal, hogy szóra bírják. Nem ismerte ugyan a terv minden részletét, de amit tudott, bőven elég volt ahhoz, hogy tönkretegye az esélyeiket, Lothart pedig a körözési listára juttassa lótolvajlásért és kincstári tulajdon szándékos rongálásáért. Lothar ujja nekifeszült a Mauser ravaszának. – Túl jó ez ennek – gondolta meg magát. – Inkább halálra kellene korbácsolni. – Levette ujját a ravaszról és miközben saját magát átkozta ostobaságáért, visszapattintotta a kakast és rohant az öszvérért. Disznó John sovány kis emberke volt, Lotharnak mégis minden erejét össze kellett szednie, hogy felnyalábolja a magatehetetlen, elernyedt testet és feldobja az öszvér hátára. Úgy lógott ott kétoldalt lecsüngő karokkal és lábakkal, akár egy mosott rongy a szárítókötélen. Lothar mögéje pattant és néhányszor rásózott az öszvér farára. Az állat nehézkes, imbolygó léptekkel elindult és elkocogott velük egyenesen abba az irányba, amerre a szél fújt. Egy mérföldes út után Lothar gyanakodni kezdett, hogy elkerülte a többieket és lassúbb ügetésre fogta az öszvért, ám ebben a pillanatban Hendrick lépett ki előttük a holdfénybe. – Hogy megy? Mennyit szedtetek össze? – kérdezte Lothar aggodalmasan. Hendrick felkacagott.

– Annyit, hogy nem is volt elég kantárunk. Valahányszor egyik emberének sikerült elkapnia egyet a menekülő lovak közül, felpattant az állat puszta hátára és kitört vele a rohanó sokaságból. Azután megfordult, visszalovagolt oda, ahol Manfred várakozott és tartotta a lovat, amíg a fiú ráhúzta fejére a kantárt. – Huszonhat! – ujjongott Lothar, amint összeszámolta a sorban kötélre fogott lovakat. – Még válogathatunk is közülük – lelkendezett, de máris erőt vett kitörő örömén. – Rendben, máris indulunk. A hadsereg abban a pillanatban a nyomunkban lesz, mihelyt ide tudnak küldeni egy lovasosztagot. Levette a kantárt az öszvér fejéről és szeretettel megpaskolta az állat farát. – Köszönöm, öreg cimbora – mondta neki. Most már hazamehetsz. – Az öszvér szemmel látható lelkesedéssel kapott az ajánlaton és a haza vezető út első száz yardját a szó legszorosabb értelmében futva tette meg. Ezek után mindegyikük kiválasztott egy lovat, felpattant az állat puszta hátára, további három-négyet pedig laza kötőféken vezetve maguk után, megindultak Lothar nyomában a rejtekhely felé. Hajnalban rövid pihenőt tartottak, amíg Lothar egyenként végigmustrálta a lopott lovakat. Kettő megsérült a nagy kavarodásban, ezeket szélnek eresztette. A többi azonban kivétel nélkül olyan remek példánynak bizonyult, és olyan kiváló kondícióban voltak, hogy nem tudott választani, jóllehet sokkal többen voltak a kelleténél. Mialatt a lovakat válogatták, Disznó John magához tért és erőtlenül felült. Halk fohászokat motyogott elhalt őseihez és hottentotta isteneihez, hogy szabadítanák meg szenvedéseitől, majd keservesen öklendezni kezdett és vastag sugárban okádta ki az alávaló brandyt, amely ide juttatta. – Nekünk még van némi elintéznivalónak – emlékeztette Lothar komoran, majd Hendrickhez fordult. – Ezeket a lovakat mind magunkkal visszük. Néhányat úgyis biztosan elveszítünk a sivatagban. – Azzal a lovas kapitányok hagyományos módján felemelte jobb karját és kiadta a parancsot. – Indulás! Valamivel dél előtt érték el a sziklamélyedést, de csak addig időztek, amíg a hátrahagyott megpakolt nyergeket feladták a tartalék lovak hátára. Ezek után mindegyikük kiválasztott magának egy hátaslovat és felnyergelte. A hegy lábához érve megitatták az állatokat, hagyva, hogy annyit igyanak, amennyi csak beléjük fér. – Mekkora előnyünk van? – kérdezte Hendrick. – A néger katonák semmit sem tehetnek a fehér tisztjeik nélkül, azok meg csak két vagy három nap múlva érnek vissza – válaszolta Lothar. – Akkor még telegrafálniuk kell Windhoekba további utasításért, és csak azután állíthatják fel a járőrcsapatot. Szerintem legalább három nap előnyünk van, de inkább négy vagy öt. – Három nap alatt szép kis utat tehetünk meg – vigyorgott elégedetten Hendrick. – Tovább senki se juthat – bólogatott Lothar. Ez korántsem hencegés volt, csupán egyszerű tény. A sivatag az ő birodalma volt. Kevés fehér ember ismerte úgy a sivatagot, ahogy ő, nála jobban pedig senki. – Felnyergelünk? – kérdezte Hendrick. – Csak még egy apróság – mondta Lothar. Nyeregtáskájából elővette a tartalék kantárszíjakat. Körbetekerte őket a jobb csuklóján úgy, hogy réz csatjaik lelógtak a bokájáig, azzal odasétált Disznó Johnhoz, aki arcát tenyerébe temetve, szerencsétlenül üldögélt a folyópart árnyékában. Kétségbeesett hangulatában meg sem hallotta a puha

homokban közeledő lépteket, csak akkor riadt fel, mikor Lothar már ott állt fölötte. – Megígértem neked – szólalt meg Lothar száraz, szenvtelen hangon és megrázta a nehéz bőrszíjakat. – Uram, nem tudtam mit csinálni – sikoltott fel Disznó John és megpróbált feltápászkodni. Lothar megsuhintotta a szíjakat és a réz csatok ragyogó ívet írtak le a napfényben. Disznó Johnt a háta körül érte az ütés, a kapcsok hangos csattanásával vágódtak neki a bordáinak és széles barázdát hasítottak ki húsából a hóna alatt. – Kényszerítettek! – üvöltött fel. – Leitattak! A következő csapás a lábát érte. Egyfolytában üvöltött, de szavai most már összefüggéstelenné váltak. A szíjak zuhogva csaptak le sárgás bőrére, nyomukban vastag, csillogó hurkák jelentek meg, amelyek néhány pillanat alatt bíborvörössé váltak. Az éles csatok úgy szaggatták csíkokra az ingét, mintha egy oroszlán körmei hasogatták volna szét. Kibuggyanó vére elkeveredett a homokkal és alvadt golyócskák formájában pergett le a folyómeder oldalán. Mikor végül a sikoltozás is abbamaradt, Lothar zihálva hátralépett, egy nyeregpucoló ronggyal megtörölte a nedvesen vöröslő szíjakat és az embereire nézett. Az iménti verést épp úgy figyelmeztetésül szánta nekik is, mint a lábai előtt vonagló társuknak. Félvad véreb volt valamennyi, csak az erő szavát értették és csak a kegyetlenséget tisztelték. – Azt kapta, amit megérdemelt – szólalt meg Hendrick, mindannyiukhoz intézve szavait, majd Lotharhoz fordult. Elintézzem? – Nem! Hagyjatok itt neki egy lovat – mondta Lothar és elfordította a fejét. – Ha magához tér, vagy utánunk tud jönni, vagy megy a pokolba, ahová való. – Felpattant hátaslovának nyergébe és fia megkövült tekintetét elkerülve, emelt hangon kiadta a parancsot. – Jól van... hát akkor indulunk. Búr módra, hosszan kiengedett kengyelszíjjal lovagolt, kényelmesen előrecsúszva a nyeregben. Hendrick és Manfred kétoldalt haladtak mellette. Lothar szinte megmámorosodott. Szájában még ott érezte az erőszak adrenalinízét, szeme előtt kitárult a végtelen sivatag. A lovak elorzásával áthágta a törvény szabta határokat... ismét számkivetett volt, megszabadult a társadalmi lét béklyóitól. Harci kedve magasra szárnyalt, akár a vadászni induló sólyom. – Istenem, már majdnem el is felejtettem, milyen érzés puskával a kezemben és egy jó lóval a lábam között – ujjongott. – Az ember végre újra férfinak érezheti magát – helyeselt Hendrick és oldalvást kihajolva a nyeregből, átkarolta Manfredot. – Te is. Apád olyan idős volt, mint te, mikor ő meg én először indultunk el harcolni. Most megint háborúba megyünk, te pedig ugyanolyan kemény férfi vagy, mint ő volt annak idején. – És Manfred, elfeledkezve az imént látott jelenetről, dagadt a büszkeségtől, amiért őt is ebbe a társaságba sorolták. Felszegett állal, kidüllesztett mellel ült a nyeregben. Lothar északkelet felé kémlelt, ahol a látóhatár mögött a Kalahári végtelen homoksivataga terül el és irányt változtatva vezette őket tovább. Aznap éjjel egy mély árokban ütöttek tábort, amely eltakarta tábortüzük fényét. Hirtelen az őrszem halk füttyjele riasztotta fel őket. Kibontakoztak takaróikból, felkapták puskáikat és nesztelenül kilopakodtak az éjszakába. A lovak izgatottan felnyerítettek, a sötétből pedig lassacskán kibontakozott egy magányos lovas alakja. Disznó John volt az. Leszállt a lóról és leverten álldogált a

tábortűz mellett. Arca feldagadt, tele volt sötét véraláfutásokkal, úgy állt ott, akár egy kivert korcs kutya, amely már csak azt várja, hogy a sintér a nyakába vesse a hurkot. A többiek előjöttek az árnyékból és tudomást sem véve a létezéséről, visszamásztak takaróik alá. – Eredj, aludj a tűz másik oldalán, minél távolabb tőlem – szólt rá nyersen Lothar. – Bűzlesz a piától. – Disznó John szinte vonaglott az örömteli megkönnyebbüléstől, amiért a banda visszafogadta. Hajnalban ismét felnyergeltek és elindultak, neki a forró, végtelen sivatagnak. A H'ani bányához vezető út minden bizonnyal Délnyugat-Afrika legelhagyatottabb útjainak egyike volt és valahányszor szóba került, Centaine magában mindannyiszor elmondta: – Most már tényleg tennünk kell valamit. – Azután jött Dr. Twentyman-Jones, elé tárta a több száz mérföldnyi sivatagi út kijavításának, a hidak építésének, valamint az altalaj megszilárdításának várható költségeit és Centaine-ben ismét felülkerekedett a józan takarékosság. – Utóvégre három nap az egész és ritkán kell egy évben háromnál több alkalommal végigautóznom rajta. Különben pedig még kalandnak sem utolsó. Már a bányát Windhoekkal összekötő távíróvezeték is éppen elég költségesnek bizonyult. Az előzetes kalkulációkban megadott ötven font helyett végül is több mint száz fontba került mérföldenként. Centaine még most is bosszankodott, valahányszor az utat szegélyező, csillogó rézhuzallal összekötött póznák végtelen sorára pillantott. A kiadások mellett még a tájképet is tönkretette, megzavarta a civilizálatlanság és elhagyatottság érzetét, amit Centaine olyan sokra becsült, ha a Kalahári sivatagban járt. Enyhe nosztalgiával gondolt vissza rá, hogyan aludtak Isten szabad ege alatt és hogyan hordták az ivóvizet az első években. Mostanra az éjszakai pihenőhelyeken már minden kényelemmel ellátott, kerek, nádfedeles házikók várták a bányához igyekvő vendégeket és a mély lyukakból szélkerékkel meghajtott szivattyúk pumpálták az ivóvizet. A pihenőházakban állandó személyzet állt készenlétben, amely gondoskodott meleg ételről, forró fürdőről és arról, hogy a fagyos téli sivatagi éjszakákon mindig égjen a tűz a kandallókban. Még paraffinnal működő hűtőszekrényeket is beszereztek, hogy a tikkasztó nyári hőség idején mindig kerüljön jég az esti whiskybe. Az úton meglehetősen nagy volt a forgalom. A Gerhard Fourie vezette konvoj rendszeresen közlekedett rajta, mikor üzemanyagért és utánpótlásért mentek a városba. A nehéz Ford teherautók kerekei mély nyomokat vágtak a puha talajba, feltúrták a kiszáradt folyómedreken át vezető átjárókat. A legrosszabb azonban mégis az volt, hogy gumiabroncsaik jóval szélesebbek voltak a sárga Daimlerénél, így miközben a kocsi egyik oldala a barázdában haladt, a másik szüntelenül ide-oda csúszkált az út hepehupás közepén. Mindennek tetejében tombolt a nyár és pusztító volt a hőség. A Daimler kocsiszekrényének lemezburkolata úgy felhevült, hogy akár égési sérüléseket is okozhatott a bőrön. Rendszeres időközönként megállásra kényszerültek, mikor a motorház fedele alól feltörő gejzír újra meg újra tudtukra adta, hogy felforrt a hűtővíz. Mintha az egész égbolt kékes lánggal lobogott volna és a sivatagi horizont vibrálva örvénylett a felszálló forróságtól. – Ha legalább ebbe is bele tudtak volna préselni egy olyan hűtőberendezést, mint amilyen a vonaton van – füstölgött magában Centaine és hirtelen kitört belőle a nevetés. – Nézzenek oda! Már egészen elpuhulok! – gondolta és eszébe jutott, hogy is volt azzal a

két öreg busmannal, akik megmentették. Gyalog vágtak át a Namíbiai sivatag borzalmas homokdűnéin, útközben a homokból és tulajdon vizeletükből dagasztott sárral burkolták be testüket, hogy átvészeljék a nappalok gyilkos hőhullámait. – Min nevetsz, mama? – érdeklődött Shasa. – Ó, semmi, csak eszembe jutott egy régi történet, még a te születésed előttről. – Jaj, meséld el, kérlek szépen, meséld el – kérlelte Shasa, akit szemmel láthatólag a legkevésbé sem zavart a meleg, a por és a kocsi kegyetlen zötykölődése. – De miért is zavarná? – gondolta Centaine és rámosolygott. – Hiszen itt született... ő is a sivatag gyermeke.... – Na kezdd már, mama – sürgette Shasa, beleegyezésnek vélve anyja mosolyát. – Mi volt az a történet? – Pourquoi pás? Miért is ne? – Belefogott a történetbe, és nézte, amint a gyerek arckifejezésén lassan úrrá lesz az iszonyat. – A saját pisidet...? – Shasa szinte megdermedt a rémülettől. – Meg vagy lepve? – kérdezte anyja egy kis csúfondáros éllel a hangjában. – Akkor hadd mondjam el, mit csináltunk, mikor a strucctojás-kulacsainkból kifogyott a víz. Az öreg O'wa, a busman vadász, mérgezett hegyű nyíllal megölt egy gazellát. Felvágtuk az állat hasát, kivettük a bendőt, vagyis az előgyomrot, kifacsartuk tartalmának nem éppen étvágygerjesztő levét és azt ittuk. Ez tartott életben a legközelebbi oázisig. – Mama! – Ez így igaz, chéri. Persze inkább pezsgőt iszom, ha tehetem, de ha muszáj, bármit megiszom, ami életben tart. Elhallgatott. Magában elgondolkodott azon, amit az imént mondott és nézte, amint Shasa arcán az iszonyat lassan tiszteletté válik. – Te mit tettél volna a helyemben, chéri? Megiszod, vagy inkább szomján halsz? – kérdezte, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy fia megtanulta a leckét. – Megittam volna – felelte Shasa habozás nélkül, majd szeretetteljes büszkeséggel hozzátette. – Tudod, mama, te aztán tényleg menő vagy. – Részéről ez volt a legnagyobb elismerés jele. – Oda nézz! – kiáltott fel hirtelen Centaine, és előremutatott a távolba, ahol az oroszlánsárga síkság hullámzó horizontján mintha egy áttetsző, fahéjszínű felhőcske tűnt volna fel. Lehúzódott az útról, kiszállt és fellépett a kocsi felhágójára, hogy jobban lásson. – Gazellák – kiáltotta izgatottan. – Az elsők, amiket ezen az utunkon látunk. – A kecses állatok egyre közeledtek a síkságon át, szemmel láthatóan mind egy irányba igyekezett. – Mama, ez több tízezer kell hogy legyen – suttogta Shasa. Springbok gazellák voltak – elegáns, karcsú kis állatok, hosszú, finom vonalú lábakkal és lant formájú szarvval. – Ilyenkor tömegesen vándorolnak északra – magyarázta Centaine. – Ott fent most vannak a nagy esőzések és a gazellák oda mennek, ahol vizet találnak. A csorda szélén haladó gazellák közül néhányan váratlanul felfigyeltek jelenlétükre és rákezdtek arra a különös, veszélyt jelző táncra, amelyet a búrok csak „pronk”-nak neveznek. Hátukat begörbítették, hosszú nyakukat leszegték, úgy, hogy pofájuk mellső patájukhoz ért és ebben a testtartásban, merev lábakkal ugráltak föl-le. A gerincükön végighúzódó bőrredőt borító fehér sörény lobogó taréjként repkedett a levegőben.

A csorda többi tagja viharos gyorsasággal vette át és adta tovább a különös jelzést és hamarosan több ezer gazella ugrándozott a síkságon, mint egy sereg fehér madár. Centaine leugrott a kocsiról és utánozni kezdte őket. Egyik kezének két ujjával szarvat formált a feje fölé, míg másik tenyerét kiterjesztette a háta mögött és ujjait rezegtetve imitálta a hosszú szőr lobogását. Olyan ügyesen csinálta, hogy Shasa pukkadozott a nevetéstől és lelkesen tapsolt. – Bravó, mama! – kiabálta, azzal ő is leugrott a kocsiról, és anyjával együtt kacagva ugrált körbe, míg mindketten ki nem fulladtak az ugrándozástól és a nevetéstől. Egymást támogatva botladoztak a kocsihoz és csukladozva dőltek neki a sárhányónak. – Az öreg O'wa tanított meg rá – zihálta Centaine. – A síkság összes állatát képes volt utánozni. Miután továbbindultak, átengedte a volánt Shasának. A síkságon át vezető szakasz a könnyebbek közé tartozott, Shasa pedig elég jól vezetett. Centaine hátradőlt az ülés sarkában és egy ideig egyikük sem szólt egy szót sem. Shasa törte meg a csendet. – Mikor egyedül vagyunk, olyan más vagy... olyan – kereste a megfelelő szót –, olyan vicces. Olyan jó lenne, ha mindig így lennénk. – Bármi, amit túlságosan sokáig csinálunk, előbb-utóbb unalmassá válik – mondta gyöngéden Centaine. – A megoldás pedig az, hogy mindent csináljunk, ne csak egyetlen dolgot. Ez most remek mulatság, de holnap már a bányában leszünk és ott megint másféle izgalmas felfedeznivalók várnak ránk, azután megint mások. És mindet végig kell csinálni, az élet minden percéből ki kell facsarni, amit csak lehet. Twentyman-Jones előrement a bányába, miközben Centaine még három napig Windhoekban maradt, hogy Abraham Abrahamsszal átnézze az adminisztratív teendőket, így a mérnök útközben már jelezte jövetelüket a pihenőházak személyzetének. Mikor aznap este megérkeztek az utolsó pihenőhöz, a fürdővíz olyan forró volt, hogy még Centaine is kénytelen volt hideg vizet engedni hozzá, pedig ő pontosan olyan hőfokú vízben szeretett fürdeni, amilyenben a homárt szokás pirosra főzni. A pezsgő, az utánozhatatlan 1928-as évjáratú Krug, azonban az előírásos hőmérsékletre lehűtve gyöngyözött a poharában – éppen csak annyira lehetett hideg, hogy az üveg fala bederesedjék és bár mindig volt jég a háznál, Centaine sohasem tűrte meg asztalánál a pezsgősvödör bárintézményét. – Hideg láb, forró fej – rossz kombináció, akár emberről, akár borról van szó – mondogatta neki apja. Mint mindig, most is csak egy pohárral fogyasztott a palack tartalmából, azután következhetett a Twentyman-Jones által összeállított könnyű hideg vacsora, amelyet a paraffinos hűtőszekrényekben rezerváltak számára. A menü tökéletesen alkalmazkodott az időjáráshoz és a mérnök gondosan ügyelt rá, hogy csupa olyan étel kerüljön az asztalra, amiről tudta, hogy Centaine különösen kedveli. A Benguela áramlat zöld vizeiből származó homár, csavaros, vörös farokrészükben omlós fehér hússal, a hűvös windhoeki fennsíkon termett friss zöldségek, ropogós fejes saláta, érett, karmazsinpiros paradicsomok, átható illatú, sötétlila hagymák. Végül, mint az élvezet csúcsa, vadon termett szarvasgomba következett, amelyet a környező sivatagban gyűjtöttek a tehénpásztorkodással foglalkozó szelíd kis busmanok. Centaine nyersen fogyasztotta, számára a gomba sós íze egyet jelentett a Kalahári sivatag ízével. Hajnal előtt indultak tovább a vaksötét éjszakában, napkeltekor pedig kávét főztek az útmenti szamártövisbokrok ágaiból rakott tűzön. A heves kék lánggal égő vöröses fa füstje különlegesen finom ízt adott a kávénak. Ezután elfogyasztották a pihenőház

szakácsa által csomagolt reggelit és elgyönyörködtek a napfelkeltében, amely ragyogó bronzszínnel festette be az égboltot és a sivatagot. Mire továbbindultak a nap már feljebb hágott az égen és az arányló táj halvány ezüstfehérré fakult. – Állj meg itt! – kiáltott fel váratlanul Centaine. Kiparancsolta a meglepett Shasát a Daimlerből, azután maga mellé ültette a kocsi tetejére és megbabonázva meredt a messzeségbe. – Mi az, mama? – kérdezte kíváncsian Shasa. – Nem látod, chéri? – kérdezte Centaine ujjával a látóhatár felé bökve. – Ott! A horizont felett. És valóban... ott lebegett az égen, határozatlanul és légiesen. – De hiszen a levegőben áll... – hüledezett Shasa. – Az égben lebegő hegy – mormolta áhítattal Centaine. Valahányszor újra megbámulta ezt a csodát, mindig ugyanolyan lélegzetállító hatást tett rá, mint mikor először látta. – Minden Élet Szülőhelye – suttogta megrendültén és kimondta a hegy busman nevét is. Amint tovább haladtak, a hegy körvonalai lassan egyre határozottabbakká váltak és végül egyetlen meredek sziklafallá változott, tövében ritkás mopanierdőkkel. A sziklák itt-ott szétnyíltak, köztük a keskeny szurdokokban hegyi patakok csörgedeztek. Máshol magas, egybefüggő, csillogó kénsárga, zöld és narancsszínű erekkel átszőtt falként törtek az ég felé. A H'ani bánya az egyik ilyen sziklatömeg alatt bújt meg. A telep épületei jelentéktelen játékszereknek tűntek a gigászi kőtömbök tövében. Az üzem tervezésekor Centaine utasította Twentyman-Jonest, hogy igyekezzék a legnagyobb mértékben megóvni a környező természetet, persze úgy, hogy ezzel a termelés hatékonyságát ne befolyásolja. A mérnök minden tőle telhetőt elkövetett, de csak bizonyos határokon belül tudott alkalmazkodni az utasításokhoz. A néger munkások szálláshelyei és a kék gyémántot tartalmazó talaj átmosására szolgáló ülepítők igen nagy területet foglaltak el, az acéltorony és a mosóberendezés emelőműve pedig elérték egy olajfúrótorony magasságát. A legnagyobb pusztítást mégis a gőzfejlesztő kazánja okozta, amely úgy zabálta a hatalmas farakásokat, mintha a pokol tüzét táplálta volna. Telhetetlen étvágya hamarosan elpusztította a hegyek lábánál húzódó erdőt, a második telepítés eredményeként pedig csupán holmi csenevész bozótféle nőtt a magas, szürkés törzsű faóriások helyén. Twentyman-Jones a szalmatetős irodaépület előtt fogadta őket, amint kiszálltak a porlepte Daimlerből. – Kellemes útjuk volt, Mrs. Courtney? – érdeklődött gyászos örömmel. – Gondolom, először is szeretnének megtisztálkodni és lepihenni. – Ennél azért jobban ismerhet engem, Dr. Twentyman-Jones – szólt mosolyogva Centaine. – Lássunk máris munkához. – Azzal már indult is a széles verandán át a saját irodájába. – Ülj ide mellém – utasította Shasát, miután elhelyezkedett az ostorfából készült íróasztalnál. A termelési jelentésekkel kezdték, majd áttértek a költségvetési tervre. Shasa, miközben küszködve igyekezett követni a számok és adatok kavalkádját, azon töprengett, hogyan tűnhetett el ilyen hirtelen az az asszony, aki tegnap még csintalan kislányként, ugrándozva utánozta a gazellákat. – Shasa, milyen összeget állapítottunk meg karátonként, ha csomagonként

huszonhárom karátot veszünk alapul? – fordult hozzá anyja váratlanul. Mikor pedig Shasa alaposan melléfogott, összeráncolta a szemöldökét és szigorúan rendreutasította. – Ez most nem az álmodozás ideje. – Azzal, hogy nagyobb nyomatékot adjon elégedetlenségének, félig hátat fordított neki. – Nos jó, dr. Twentyman-Jones, elég hosszú ideig sikerült elkerülnünk a kellemetlenséget. Most tehát fontoljuk meg, milyen gazdaságpolitikát kell folytatnunk, ha be akarjuk tartani a csökkentett kvótákat, ugyanakkor tovább akarjuk üzemeltetni a H'ani bányát és még némi haszonra is szert kívánunk tenni. Odakinn már besötétedett, mire Centaine felállt az íróasztaltól. – Holnap majd felhozatjuk onnét – mondta. Macska módjára kinyújtózott és mindkettejüket kitessékelte a verandára. – Shasa segíteni fog magának, ahogy megegyeztünk – mondta. – Azt hiszem, a csilléseknél kezdhetne. – Éppen ezt akartam javasolni, asszonyom. – Mikorra kell ott lennem? – kérdezte Shasa. – A váltás hajnali ötkor jön, de gondolom, Shasa úrfi szívesebben kezdene később...? – És dr. Twentyman-Jones sokatmondó pillantást vetett Centaine-re. A kérdés persze afféle provokáció volt, próbatétel, és Centaine szótlanul várta, hogyan dönt a fiú saját, józan belátása szerint. Shasa arcán látszott, hogy belül kemény harcot vív önmagával. A fejlődésnek azon a fokán volt, amikor az alvás a legcsábítóbb bűn és a reggeli felkelés a legkegyetlenebb vezeklés. – Négy harminckor a központi szállítóaknánál leszek, uram – szólalt meg végül. Centaine megkönnyebbülve karon fogta. – Akkor legjobb lesz, ha minél előbb lefekszel. Befordultak a bádogtetős kis házakkal szegélyezett útra, ahol a fehér művezetők, technikusok és családjaik laktak. A H'ani bányában könyörtelenül érvényesültek a társadalmi hierarchia szabályai. Ez a kis közösség valójában nem volt egyéb, mint e fiatal nemzet kicsinyített mása. A fekete munkások kerítéssel körülvett, szigorúan őrzött területen éltek, ahol a fehérre meszelt építmények sora inkább ólakra emlékeztetett, mintsem emberi lakóhelyekre. Fekete felvigyázóik már valamivel mutatósabb épületekben kaptak helyet, ahová családjaikat is magukkal hozhatták. A fehér technikusok és művezetők a hegy lábánál húzódó út mentén laktak, a vezetőség tagjai pedig a hegyoldalban épült házakban. Ez utóbbiak már tágas, minden kényelemmel ellátott, villaszerű épületek voltak és minél magasabban helyezkedtek el, annál nagyobb kert tartozott hozzájuk. Az utca utolsó házának verandáján egy lány ült. Mikor a Daimler elhaladt a ház előtt, kiöltötte a nyelvét Shasára. A fiú már több mint egy esztendeje nem látta és a természet azóta csodálatos változásokat produkált rajta. Bokáig sárfoltos lábán ugyan még mindig nem hordott cipőt, haja is változatlanul kócos és ápolatlan volt, de kifakult gyapjúblúza már szűknek bizonyult duzzadó melleire. A két gömbölyű halom kis híján kibuggyant a mély kivágásból. Shasa nyakát tekergetve bámult utána, mikor rádöbbent, hogy a blúz elején sötétlő két halvány vörösesbarna kör mégsem piszokfolt. Amióta utoljára látta, lábai megnyúltak, térdei nem voltak többé görcsösek és kávébarna bőre combjai belső oldalán halvány krémszínűvé szelídült. Szétvetett lábakkal ült a veranda lépcsőjén, derékig felhúzott szoknyáját elöl a combjai közé gyűrte. Amint észrevette, hogy Shasa pillantása oda téved, hagyta, hogy térdei egy kissé még távolabb

kerüljenek egymástól. Elvigyorodott és mókásan összeráncolta apró szeplőkkel telepettyegetett pisze orrát. Mosolyában valami alattomos, szemérmetlen kihívás bujkált, és élénk rózsaszín nyelvét lassan végighúzta fehér fogai között. Shasa bűntudatosan kapta el a szemét és mereven bámulta az utat a szélvédőn keresztül. Emlékezetében azonban megdöbbentő életszerűséggel peregtek le a szivattyúház mögött töltött tilalmas percek képei és elöntötte arcát a forróság. Akarvaakaratlan oldalt pillantott az anyjára, aki az utat figyelte és úgy tűnt, mintha semmit sem vett volna észre. Shasa már-már megkönnyebbült, de anyja ekkor halkan megjegyezte. – Közönséges kis cafka, örökösen a férfiak nadrágját fixírozza. Az apja az egyik azok közül, akiket leépítünk. Jó is lesz, ha megszabadulunk ettől a kis lotyótól, mielőtt még tényleg bajt okozhatna nekünk és saját magának. Hát persze... tudhatta volna, hogy anyja figyelmét még ez a futó pillantás sem kerüli el. – Mindent észrevesz... gondolta Shasa és egyszerre megérezte az iménti szavak végzetes súlyát. – Szóval azt a lányt el fogják zavarni... – és maga is elcsodálkozott a váratlanul ránehezedő hiányérzeten. Valóságos, fizikai fájdalom volt, valahol legalul a gyomrában. – Mi lesz akkor velük, mama? – kérdezte halkan. – Már úgy értem, azokkal az emberekkel, akiket elbocsátunk. – Korábban, mikor anyja és Twentyman-Jones beszélgetéseit hallgatta a leépítésekről, csak úgy gondolt rájuk, mint élettelen számokra, de most, hogy lelki szemei előtt ismét megjelent a lány, a számok egyszerre hús-vér emberekké váltak. Hirtelen eszébe jutott ellenfele, a szőke fiú, meg az a kislány, akiket a szalonkocsi ablakából látott a sínek mellett ácsorogni és az idegen lány helyébe odaképzelte Annalisa Bothát. – Fogalmam sincs, mi lesz velük – válaszolta anyja és arcvonásai megkeményedtek. – Nem hiszem, hogy ez a mi gondunk volna. Ez a világ a rideg realitásoké és ezzel mindenkinek szembe kell néznie a maga módján. Azt hiszem, inkább azzal kellene törődnünk, milyen következményekkel járna, ha nem bocsátanánk el őket. – Gondolom, egy csomó pénzt veszítenénk... – Így van, ha pedig pénzt veszítünk, akkor be kell zárnunk a bányát, ami azt jelentené, hogy mindenki elveszíti az állását, nem csak az a néhány, akitől meg kell szabadulnunk. Akkor pedig mindannyian szenvedünk. És ha mindennel ezt tesszük, amink van, a végén semmink sem marad. Olyanok leszünk, mint az összes többi. Talán ezt szeretnéd? Ekkor váratlanul egy újabb vízió jelent meg Shasa lelki szemei előtt. A szőke fiú eltűnt és ő saját magát látta a vágányok mellett állva, mezítláb, piszkosan, rongyos khakiszínű sortban. Szinte érezni vélte a csípős éjszakai hideget és a beleit mardosó éhséget. – Nem! – kiáltott fel szenvedélyesen, azután halkan hozzátette. – Azt nem szeretném. – Az anyja szavai által felidézett rémképek azonban kitartóan tovább peregtek. – Mama, ez tényleg megtörténhet? – kérdezte elborzadva. – Megtörténhet? Mi is lehetünk szegények? – Lehetünk bizony, chéri. Megtörténhet, mégpedig nagyon gyorsan és kegyetlenül, ha nem állunk résen minden pillanatban. A vagyon olyasvalami, amit borzasztóan nehéz felépíteni, de nagyon könnyű lerombolni. – És megtörténhet? – hajtogatta makacsul Shasa. Eszébe jutott dédelgetett vitorlásjachtja, a „Midasz király”, a pólópónijai, a barátai a Bishops Kollégiumban, Weltevreden szőlőskertjei és félni kezdett.

– Semmi sem biztos – mosolyodott el Centaine. Átnyúlt a vezetőülésről és megfogta Shasa kezét. – És éppen ez adja meg az életnek nevezett játék savát-borsát. Ha mindent biztosan előre tudnánk, egy fabatkát sem érne az egész. – De én nem szeretnék szegény lenni. – Nem! – kiáltott fel Centaine, éppoly szenvedélyesen, mint az imént a fia. – Nem fog megtörténni, nem történhet meg, ha elég ravaszak és vakmerőek vagyunk. – De hát amit arról mondtatok, hogy a világgazdaság holtpontra jutott. Hogy az emberek többé már nem tudják megvenni a gyémántjainkat... – Korábban mindezek csak szavak voltak, most azonban hátborzongató lehetőséggé váltak. – Nekünk azonban bíznunk kell benne, hogy a kerekek egy szép napon – egy remélhetőleg nem is túl távoli napon – ismét mozgásba lendülnek, addig pedig az aranyszabályok szerint kell játszanunk. Emlékszel még rájuk? – kérdezte Centaine, miközben végigszáguldottak a kanyargós hegyi úton. A bánya épületei eltűntek a sziklafal mögött. – No hadd halljam, Shasa, mi volt az első aranyszabály? – noszogatta a gyereket. – Adj el, mikor mindenki más vesz és akkor vásárolj, mikor mindenki más elad... – ismételte el a leckét Shasa. – Jó. És mi történik most? – Mindenki eladni igyekszik. – Shasa agyában hirtelen világosság gyúlt és arcán diadalmas mosoly jelent meg. – Olyan szép és olyan ösztönös érzéke van a dolgokhoz – gondolta Centaine, miközben várta, hogy Shasa fokról fokra végigkövesse a logikai kígyó tekervényeit és végül felfedezze a méregfogakat. A fiú arcvonásai világosan tudtára adták ezt a pillanatot. Szájáról lehervadt a mosoly és tanácstalanul pillantott anyjára. – De mama, ha nincs pénzünk, hogyan tudunk vásárolni? – kérdezte. Centaine az út szélére kormányozta a kocsit és leállította a motort. Szembefordult Shasával, mindkét kezét a tenyerébe vette és komoly arccal beszélni kezdett. – Most úgy szólok hozzád, ahogyan egy felnőtt férfihoz szoktak – kezdte. – Amit elmondok, az titok, a kettőnk bizalmas ügye, amely rajtunk kívül nem tartozik senki másra. Sem nagyapára, sem Annára, sem Abraham Abrahamsra, vagy TwentymanJonesra. Ez egyedül a mi dolgunk, a tiéd meg az enyém. – Shasa bólintott, Centaine pedig mély lélegzetet vett. – Van egy olyan előérzetem, hogy ez a katasztrófa, amely maga alá temette a világot, a mi számunkra fordulópontot jelenthet – egy olyan esélyt, amihez hasonló nagyon kevésszer adódik az életben. Az elmúlt néhány évben már folyamatosan készültem rá, hogy kiaknázzam ezt a lehetőséget. És mit gondolsz, hogy csináltam, chéri? Shasa a fejét rázta. Néma elragadtatással bámulta anyját. – Mindent pénzzé tettem, amink csak volt, a bánya és Weltevreden kivételével, de még ezekre is kölcsönöket vettem fel – óriási összegű kölcsönöket. – Szóval ezért hajtottál be olyan hirtelen minden tartozást. Ezért mentünk Walvis Baybe lefoglalni azt a gyárat meg a hajókat. A pénzt akartad. – Igen, chéri, pontosan – mondta Centaine bátorító mosollyal. Önkéntelenül remegni kezdett a keze, amint látta, hogy Shasa arca újra felragyog az örömtől. – És most vásárolni fogsz! – kiáltott fel lelkesen a gyerek. – Már el is kezdtem – szólt Centaine. – Területi és bányakoncessziókat, halászati és guanókoncessziókat vettem, meg rengeteg házat. Még a Cape Town-i Alhambra

Színházat és a johannesburgi Coliseumot is megvásároltam. De legfőképpen földeket vásároltam és opciókat, hogy még több földet vehessek – sok száz meg ezer holdnyit chéri, holdanként két shillingért. A föld az egyetlen igazi értékmegőrző. Shasa csak bámult. Nem igazán tudta felfogni a hallottakat, csak azt érezte, hogy itt valami minden képzeletet meghaladóan nagyszabású dologról van szó. Centaine olvasott a tekintetében. – Nos, most már tudod a titkunkat – nevetett. – És ha nem csal a szimatom, akkor hamarosan megduplázzuk, sőt megháromszorozzuk a vagyonunkat. – És ha nem változik? – nézett rá Shasa elbizonytalanodva. – Ha a... – kereste a szót – a depresszió tovább tart és soha nem lesz vége, akkor mi lesz, mama? Centaine elbiggyesztette a száját és kezét tehetetlen gesztussal az ölébe ejtette. – Akkor, chéri, így vagy úgy, de nagyjából minden mindegy lesz. Begyújtotta a motort és nekivágott az utolsó kanyarnak, amely után már feltűnt a tágas gyepágyak közt magányosan álló bungaló. Az ablakok mögött barátságos lámpafény világított és a szolgák makulátlan fehér egyenruháikban hódolatteljesen sorakoztak fel üdvözlésükre a veranda előtt. A kocsi begördült a lépcső elé, Centaine leállította a motort, és mielőtt kiszálltak, még egyszer Shasához fordult. – Nem, Shasa chéri, mi nem leszünk szegények. Sőt gazdagabbak leszünk, mint valaha. És azután, édesem, rajtad keresztül majd a hatalmat is megszerezzük hozzá. Hatalmas vagyonhoz a vagyont érő hatalmat... Óh, ne aggódj, chéri, én már mindent kiterveltem! Mindent gondosan kiterveltem! Shasa nem bírt elaludni. Anyja szavai nyomán agyában vadul kergetőztek a gondolatok. – Vagyon... hatalom... – A szavak felizgatták és megzavarták. Magában próbálta képszerűvé tenni a jelentésüket. Látta magát cirkuszi erőművészként, amint leopárdbőrökben, bőr csuklópántokkal, dagadó izmokkal, csípőre tett kézzel áll egy aranypénzekből rakott gúla tetején, mialatt odalenn egy fehér leplekbe öltözött gyülekezet térden állva hódol neki. Százszor is újra meg újra elképzelte a jelenetet és minden alkalommal módosított rajta valamit. A részleteket önmagukban kellemesnek találta, de még mindig hiányzott valami ahhoz, hogy a jelenet végső értelmet nyerjen. Végül figyelme a fehér tunikás hódolók felé fordult és ekkor a sok lehajtott fej között meglátott egy kócos, ápolatlan szőke hajkoronát. Kiemelte a sokaságból és az első sorba helyezte. Ekkor a térdelő figura felemelte tekintetét a porból, ránézett és kiöltötte a nyelvét. Olyan gyors és heves erekció tört rá, hogy a lélegzete is elállt belé. Még mielőtt bármit is tehetett volna, hogy megakadályozza, keze becsúszott a takaró alá siklott és kiszabadította merev vesszejét a pizsama sliccéből. Jock Murphy gyakorta figyelmeztette. – Tönkremehet belé a szeme, Shasa úrfi. Sok nagyszerű krikett- és pólójátékost láttam már, akiket tönkretett Marok Mama meg az öt lánya. De ekkor képzeletében Annalisa felült, széttárta hosszú lábait és lassan felhúzta combján a fehér tunikát. Combjai lágyan fehérlettek, akár a vaj és Shasa halkan nyögdécselni kezdett a gyönyörűségtől. A lány a leopárdbőr ruha elejére szegezte tekintetét, nyelve kéjesen siklott ide-oda fehér fogai között. A fehér tunika egyre feljebb és feljebb csúszott, Shasa ökölbe szorított keze pedig ritmikusan le-fel kezdett járni. Most

már végképp nem volt ura akaratának. A fehér ruha mind feljebb siklott, de egy pillanatra sem engedte látni a lány combja tövét. Lábai egyre hosszabbra nyúltak és lassanként a végtelenbe vesztek, akár a vasúti sínek. Shasa zihálva felült a tollpehellyel tömött matracon és egyre sebesebben repkedő ökle fölé hajolt. A gyönyör csúcspontján szinte úgy érezte, mintha szuronyt döfnének az ágyékába. Felkiáltott és kimerülten visszahanyatlott a párnáira. Annalisa szemérmetlenül vigyorgó szeplős arca lassanként elhomályosult. A pizsamanadrág nedves eleje jéghideg lett, de Shasa még ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy levesse. Mikor hajnalban a szolga, tálcáján egy csésze kávéval és egy tányér édes piskótával felébresztette, még mindig szédült a feje és halálosan kimerültnek érezte magát. Odakinn még sötét volt. Álmosan a falnak fordult és fejére húzta a párnát, az ovambo szolga azonban zord hangon megszólalt. – Édesanyja, az én úrnőm megparancsolta, hogy itt várjak, amíg az úrfi fel nem kel. – Shasa kelletlenül kimászott az ágyból és megpróbálva eltakarni a pizsamanadrágján éktelenkedő száraz foltot, kivonszolta magát a fürdőszobába. Az egyik lovászfiú már felnyergelte számára a pónit, és ott várt rá a bungaló lépcsőjénél. Shasa, miután egy percig vidáman nevetgélt a lovásszal, üdvözölte kedves póniját. Homlokát a ló homlokához dörgölte, és kedveskedve belefújt az orrába. – Hízásnak indultál, János barát – korholta tréfásan. Sebaj, majd ledolgozzuk a pólóedzéseken. Felpattant a nyeregbe és elindult a rövidebbik úton a vízvezeték csöve mentén. A vezetéken át szállították a hegy oldalában fakadó forrás vizét a bányába és az ülepítőberendezésekhez. Elhaladt a szivattyúház mellett és hirtelen kínzó lelkifurdalást érzett az elmúlt éjjel elkövetett eredendő bűn miatt. De amint megpillantotta, hogyan árad szét a hajnal fénye a síkságon és hogyan elevenedik meg a természet, hogy köszöntse a kelő napot, mindenről egy csapásra megfeledkezett. A hegynek ezen az oldalán Centaine parancsának engedelmeskedve érintetlenül hagyták az erdőt és a sudár mopanifák fenségesen magasodtak az ég felé. A bokrok között egy fajdcsapat éltette hangos rikoltozással az új napot, egy szürke réce pedig a forrástól visszatérőben peckesen totyogott el a póni orra előtt. A ló színpadiasán hátrahőkölt, Shasából pedig kibuggyant a nevetés. – Állj meg, te vén hetvenkedő! – kiáltott rá a sértett méltósággal tovavonuló szárnyasra. Az ösvény azonban hirtelen bekanyarodott és a szikla mögül lehangoló látvány tárult a szeme elé. Előbukkant a megszentségtelenített természet – a letarolt erdő, az elcsúfított hegyoldal, a komor vasépületek vigasztalan négyszögei és az ülepítőmű csontvázszerű acélszerkezete... Teremtő Isten, milyen elviselhetetlenül förtelmes látvány volt. Sarkával gyöngéden oldalba bökte a pónit és ügetve tették meg az utolsó mérföldet a központi szállítóaknáig. Épp akkor értek oda, amikor Twentyman-Jones kimustrált Fordja égő lámpákkal felbukkant a faluba vezető út kanyarulatában. A mérnök kiszállt, órájára pillantott és gyászos arckifejezéssel nyugtázta, hogy Shasa három perccel a megbeszélt idő előtt érkezett. – Járt már odalenn az aknában, Shasa úrfi? – érdeklődött. – Nem, uram – válaszolta Shasa. Már-már azt is hozzátette, hogy „anyám sohasem engedte meg”, de nem akart szószátyárnak látszani, azonkívül életében először terhesnek

érezte anyja mindent átható jelenlétét. Twentyman-Jones az akna bejáratához kalauzolta és bemutatta őt a műszak vezetőjének. – Shasa úrfi magával fog dolgozni – magyarázta. – Bánjon vele úgy, mint ahogy bármely más fiatalemberrel bánna, akiből egy napon majd az igazgatója lesz. – A tanácsot tréfának szánta, de arckifejezése olyan leírhatatlan szomorúságot tükrözött, hogy senkinek sem akaródzott nevetni. – Kerítsen neki egy védősisakot – mondta végül és mialatt Shasa becsatolta álla alatt a szíjat, a meredek szikla aljához kísérte. A sziklafal tövében szabályos kör alakú nyílás ásított. Ez volt a lejtőakna bejárata. A szabadból beszüremlő fény néhány méteren át megvilágította a csillogó acélvágányokat, amint negyvenöt fokos szögben lefelé haladva eltűnnek a feneketlen mélységben. Egy sor csille várakozott a vágány elején. Twentyman-Jones odavezette Shasát a legelsőhöz és mindketten bemásztak a kocsi acélkosarába. A többiek az őket követő csillékben szorongtak. A műszak a tucatnyi fehér művezetőn kívül százötven fekete munkásból állt. Szakadozott porlepte overalljaikban, csillogó, festetlen fém sisakjaiban hangos nevetés és durva tréfálkozás közepette indultak a munkába. A gőzgépmeghajtású csörlő kattogva, sisteregve forogni kezdett, a szerelvény megrándult és imbolyogva megindult lefelé a meredek, keskeny nyomtávú vágányokon. Az acélkerekek fülsiketítően zörögtek, zakatoltak és a csillék egyre mélyebbre ereszkedtek az alagút sötétlő gyomrába. Shasa nyugtalanul feszengett a mérnök mellett. Amint a bibliai sötétség elnyelte őket, indokolatlan szorongás lett úrrá rajta. Ekkor azonban hátul az ovambo törzsbeli bányászok énekelni kezdtek. Valami ősi afrikai munkadalt kántáltak, dallamos, mély hangjuk visszaverődött az alagút feneketlen mélységeiből. Shasa ettől kissé megnyugodott és közelebb hajolt Twentyman-Joneshoz, hogy jobban követni tudja magyarázatait. – Az alagút negyvenöt fokos szögben lejt lefelé. A felvonószerkezet teherbírása száz tonna, ez bányász-szaknyelven hatvan csillerakomány ércnek felel meg. Az a célunk, hogy egy-egy műszakban hatszáz csillerakomány ércet hozzunk a felszínre. Shasa görcsös igyekezettel próbálta megjegyezni a számokat, tudta, hogy anyja este kikérdezi. De a sötétség, a kerekek zakatolása és a fekete bányászok éneke elvonták a figyelmét. Előttük a mélységben most hirtelen feltűnt egy ragyogó kis fényfolt – előbb akkorácska volt csak, mint egy csillogó pénzdarab, de rohamosan növekedett. Azután egyszerre csak kibukkantak az alagút túlsó végén és Shasának a lélegzete is elállt a látványtól. Korábban sokszor tanulmányozta már a bánya keresztmetszetét és anyja weltevredeni dolgozószobájának íróasztalán is látott néhány fényképet. De sem a rajzok, sem a fényképek nem adták vissza hitelesen a hely roppant méreteit. A hegy közepén egy csaknem tökéletesen kör alakú lyuk tátongott. Egyenesen az égboltra nyílt, oldalát szinte teljesen függőleges, szürke sziklafal alkotta, az egész egy gigászi amfiteátrumhoz hasonlított. Az az alagút kötötte össze a hegy túlsó oldalával, amelyen át leérkeztek és ugyanez az alagút folytatódott tovább még kétszáz láb mélységig, a feltárás alsó szintjéig. Az óriási kürtő minden méretében lenyűgöző volt. Átmérője egy mérföldnyi lehetett, a meredek sziklafal magassága pedig a négyszáz lábat is elérte. Twentyman-Jones kitartóan magyarázott. – Ez egy vulkáni kürtő, amolyan óriási

kipufogócső, amelyen át a föld mélységeiből az idők kezdetén felszínre tört az olvadt magma. A gyémántok a mélyben keletkeztek, a napéhoz hasonló hőmérsékleten és iszonyatos nyomás alatt, azután az izzó láva felhozta őket a felső rétegekbe. – Shasa ámulva tekergette a nyakát. Megpróbálta felmérni a hatalmas feltárás arányait. – Azután a kürtő a föld mélyén elvékonyodott, a benne rekedt magma pedig lehűlt és megszilárdult – folytatta az előadást Twentyman-Jones. – A nap és a levegő oxidálóhatásának kitett felső rétegből alakult ki a hagyományosan „sárga föld”-nek nevezett gyémánttartalmú talaj képződmény. Tizenegy éve folytatunk itt feltárásokat, de csak most sikerült elérniük a „kék föld”-et. – Széles karmozdulattal körbemutatott a kürtő padozatát alkotó palaszerű, kék sziklán. – Ez a megszilárdult magma mélyebb rétege. Olyan kemény, mint a vas és annyi benne a gyémánt, mint mazsola a nagypénteki kalácsban. Elérték a feltárás alsó szintjét és kikászálódtak a csilléből. – A munkálatok ütemezése rendkívül célszerű – folytatta a mérnök. – Az új műszak mindig kora hajnalban érkezik és munkába veszi az előző esti robbantás helyszínét. Az összetöredezett talajt felaprítják, berakják a csillékbe és az aknán át felküldik a felszínre. Azután kijelölik a következő robbantás helyét, kifúrják a lyukakat és elhelyezik a tölteteket. Sötétedéskor felhozzuk az embereket és a művezető meggyújtja a gyújtózsinórt. A robbanást követően hajnalig szünetelnek a munkálatok. Ezalatt a por valamelyest leülepszik és a keletkezett gázok is eloszlanak. Másnap reggel azután az egész műveletet elölről kezdjük. Ott van ni – mutatott egy összetöredezett kékesszürke szikladarabokkal borított részre. – Az ott a tegnap esti robbantás. Ma ott kezdünk. Shasa maga sem gondolta, hogy a bányában folyó munkálatok ennyire lekötik majd. Ahogy telt-múlt az idő, érdeklődése nőttön-nőtt. Még a forróság és a sűrű por sem szegte kedvét. Délben, mikor a nap függőlegesen tűzött be a kürtő töredezett aljára, a meleg megrekedt a meredek falak között. A széttöredezett ércből finom porfellegek emelkedtek a magasba, amint a munkások tízfontos pörölykalapácsai kisebb darabokká zúzták a nagy tömböket. A por sűrű ködként lebegett a rakodók felett is, akik a darabokat a csillékbe lapátolták. Beborította arcukat, testüket, míg végül úgy néztek ki, mint egy csapat kísérteties, szürke albínó. – Sajnos, előfordul néhány szilikózismegbetegedés – ismerte be Twentyman-Jones. – A por bekerül a tüdejükbe és ott megkövesedik. Igazság szerint locsolni kellene az ércet, hogy nedves maradjon és lekösse a port, de hát szűkében vagyunk a víznek. Még a mosóberendezésbe sem jut elegendő. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak úgy összevissza locsoljunk, így hát néhányan meghalnak, megrokkannak, de a folyamat tíz évig is eltarthat, azután pedig szép nyugdíjat fizetünk nekik vagy az özvegyeiknek. A bányafelügyelő nagyon jóindulatú, bár a jóindulata egy kis pénzbe kerül. Délben Twentyman-Jones magához intette Shasát. – Az édesanyja azt mondta, hogy az úrfinak csak fél műszakban kell dolgoznia. Én most felmegyek. Velem tart? – Inkább nem, uram – felelte Shasa bátortalanul. – Szeretném végignézni, amint elhelyezik a tölteteket a robbantáshoz. A mérnök szomorkás ábrázattal ingatta a fejét. – Ideje már lerázni a vén hülyét... – jegyezte meg halkan, azzal sarkon fordult és magában motyogva elment. A művezető végül még azt is megengedte, hogy Shasa gyújtsa meg a gyújtózsinórokat – persze gondos felügyelet mellett. A fiút a fontosság és a hatalom érzete töltötte el, amint az égő gyufaszálat a zsinórok összecsomózott végéhez érintette. Megbabonázva nézte, amint a fényes kis láng kékes füstfelhő kíséretében végigszalad az összetekert zsinórokon

és nyomában megfeketedve kunkorodtak össze a fehér szálak. Mikor felhangzott a „Tűz a lyukban!” figyelmeztetés, a művezetővel együtt felment a csillén és lélegzet-visszafojtva várt az akna bejáratánál. A robbanást halk morajlás adta hírül és Shasa érezte, amint lába alatt megremeg a föld. Azután felnyergelte János barátot, és porosán, izzadtan, kimerülten elindult. Miközben hazafelé lovagolt a vízvezeték mentén, olyan boldognak érezte magát, mint életében eddig még kevésszer. A szivattyúházhoz érve nem is gondolt Annalisára – de a lány ott volt. Az ezüstösen csillogó vezeték tetején ült és Shasa úgy meglepődött, hogy kis híján leszédült a nyeregből. Hajába vadvirágokból font koszorút tűzött, blúzának felső gombjait kigombolta. Otthon Weltevredenben, a kastély könyvtárában volt egy könyv. Egyik illusztrációja erdőben táncoló szatírokat és nimfákat ábrázolt. Centaine ezt a kötelet is külön elzárva tartotta a tilalmasnak minősített könyvek között, Shasának azonban egyszer sikerült megkaparintania a kulcsot és zsebpénze egy részét feláldozva, másolatot készíttetett róla. Ettől kezdve a lenge öltözékű nimfák erotikus képzelgéseinek legkedvesebb alanyai közé tartoztak. Annalisa is ezek egyike volt – erdei nimfa, csak félig emberi teremtmény. Szemérmetlenül rákacsintott Shasára, ajka érzékien szétnyílt. Hegyes, hófehér szemfogai voltak. – Hello, Annalisa – köszöntötte Shasa. Hangja rekedten, idegenül csengett, szíve olyan vadul kalapált, hogy attól félt, menten felugrik a torkába és megfullad rajta. A lány mosolygott, de nem válaszolt. Helyette lassan simogatni kezdte a tulajdon karját, a csuklójától fel egészen meztelen válláig. Shasa nézte, amint ujjai nyomán felborzolódnak karján a finom rézvörös pihék és érezte, hogy feszülni kezd az ágyéka. Annalisa ekkor előrehajolt ültében és kihívó mosollyal megérintette saját alsó ajkát. Mellei megemelkedtek és Shasa megpillantotta köztük a halvány, tejfehér, finom kék erekkel átszőtt bőrt. Kirúgta lábait a kengyelből és a gyakorlott póló játékosok látványos mozdulatával leperdült a póni nyergéből. A lány azonban hihetetlen gyorsasággal felpattant, felrántotta szoknyáját és combjának fehér villanása közepette átugrott a vízvezeték csövén. A következő pillanatban már el is tűnt a hegyoldal sűrű bozótjába. Shasa utánairamodott, de lábai belegabalyodtak a kusza aljnövényzetbe. Az ágak arcába csaptak és felsebezték a lábszárát. Még hallotta, amint a lány pár lépésnyire tőle gúnyosan felnevet, azután rálépett egy kődarabra és teljes hosszában végigvágódott a földön. Mire feltápászkodott és sántikálva utánaeredt, Annalisa már messze járt. Ezután még jó darabig tévelygett a bozótban. Szenvedélye viharos gyorsasággal lelohadt. Mire nagy nehezen visszatalált a vízvezeték mentén húzódó ösvényhez, tapasztalnia kellett, hogy János barát, élve a kínálkozó lehetőséggel, egyszerűen odébbállt. Tehetetlen dühében bibliai átkokat szórt a lányra és saját magára. A hátralevő út a bungalóig hosszú gyalogtúrának bizonyult. Öreg este volt már, mire hazaért és csak ekkor döbbent rá, milyen halálosan fáradt. Az üres nyereggel hazatérő póni nem csekély riadalmat keltett. Centaine majd megőrült a nyugtalanságtól, de amint megpillantotta Shasát, aggodalma megkönnyebbült dührohammá változott. A tárna fullasztó melege és pora, no meg a munka egyhangúsága egy hét alatt megtette a hatását és Shasa lelkesedése lanyhulni kezdett. Twentyman-Jones ekkor

helyezte őt a felvonószerkezet csörlőjének indítóhelyiségébe. A csörlőkezelő mogorva, szófukar ember volt és féltette az állását. A világ minden kincséért meg nem engedte volna, hogy Shasa akár csak egy ujjal is hozzáérjen a csörlő kapcsolóihoz. – A szakszervezetem nem engedi – hajtogatta csökönyösen és két nap elteltével Twentyman-Jones áthelyezte Shasát a mállasztókhoz. Itt a kitermelt ércet kiborították a csillékből és egyenletesen szétterítették. A félmeztelen ovambo munkások a fehér művezető és fekete felvigyázóinak ellenőrzése alatt hajnaltól napestig végezték a kirakás és a teregetés fáradságos és idegtépően monoton munkáját. Munka közben kórusban kántálták különös énekeiket. Itt, ezen a négy pólópályányi területen feküdtek kiteregetve a H'ani bánya tartalékai. Mikor a kék föld a robbantás után kikerült a föld alól, olyan kemény volt, akár a beton – csak a gelignit és a tízfontos pörölykalapács volt képes szétzúzni. De miután hat hónapig feküdt a tűző napon, magától töredezni kezdett. Végül, mikor már úgy mállott, mint a kréta, újból csillékbe rakták és elindult a malom, onnét pedig a mosóberendezés felé. Shasát egy negyvenfős munkacsoport vezetésével bízták meg és hamarosan jó barátságba keveredett az ovambo munkafelügyelővel. A különböző törzsekbe tartozó feketékhez hasonlóan neki is két neve volt – a törzsi neve, amelyet nem árult el fehér munkaadóinak és egy munkában használt neve. Ez az ovambo a bányában a Moses nevet viselte. Tizenöt éves lehetett, fiatalabb a többi munkafelügyelőnél. Intelligenciája és kezdeményezőképessége miatt választották erre a feladatra. Jól beszélte mind az angol, mind az afrikaans nyelvet. Azt a respektust, amelyet a fekete munkások általában csak az ősz hajnak adnak meg, ő a furkósbotjával, a csizmájával és éles eszével vívta ki. – Ha fehér ember volnék – mondta Shasának –, egy szép napon én vehetnem át Doctela munkáját. – A „Doctela” nevet Twentyman-Jonesnak adták az ovambók. – Bár lehet, hogy egy napon még tényleg átveszem – folytatta Moses –, vagy ha nem én, akkor a fiam. – Shasa először megbotránkozott, majd nyugtalankodni kezdett a szokatlan megjegyzés hallatán. Még sohasem találkozott olyan feketével, aki ne lett volna tisztában vele, hogy hol van a helye a társadalomban. Valami különös, zavaró légkör vette körül ezt a magas termetű ovambót. Karcsú, nyúlánk alakjával a weltevredeni könyvtárszoba tilalmas könyveinek egyikében látható egyiptomi fáraóra emlékeztetett és ez a titokzatosság még érdekesebbé tette őt Shasa szemében. Az ebédszünetet általában együtt töltötték. Shasa segített Mosesnek az olvasás és írás gyakorlásában. A szakadozott vonalas füzet a fekete fiú legféltettebb kincse volt. Viszonzásképpen az ovambo megtanította Shasát anyanyelvének alapelemeire, különös tekintettel a káromkodásokra és a súlyosan becsületsértő kifejezésekre. Ezeken kívül megismerkedett néhány ovambo munkadal szövegének jelentésével – legtöbbjük meglehetősen pajzánnak bizonyult. – Mit gondolsz, munka-e a gyerekcsinálás, vagy élvezet? – Ezzel a szónoki kérdéssel kezdődött Shasa kedvenc éneke és a felügyelete alatt álló munkások legnagyobb gyönyörűségére maga is csatlakozott a válaszhoz. – Az nem lehet, hogy munka, mert ha munka volna, a fehér ember már réges-rég velünk végeztetné! Shasa alig múlt tizennégy esztendős. A felügyeletére bízott emberek egyike-másika akár a nagyapja lehetett volna, mégsem találtak a helyzetben semmi kivetnivalót. Sőt, odaadó engedelmességgel viszonozták Shasa olykor fárasztó túlbuzgóságát, ragyogó mosolyát és a nyelvük elsajátítására irányuló siralmas próbálkozásait. Emberei hamarosan napi öt rakományt termeltek ki a többi csapat négy rakományával szemben, és

a második hét végére ők lettek a legjobbak a felszínen dolgozó valamennyi csapat közül. Shasát túlságosan lekötötte a munka és újdonsült barátja, így azután észre sem vette a fehér művezető sötét pillantásait. A fickó még egy rosszindulatú megjegyzést is megengedett magának a kafferboetikra, vagyis a „niggerimádókra” vonatkozólag, Shasa azonban nem vette magára a célzást. A harmadik hét szombatján, miután az emberek délben megkapták a pénzüket, Moses meghívására lelovagolt a házakhoz, ahol a munkafelügyelők és családjaik laktak. Egy teljes órán át üldögéltek a napsütésben, a bejárat előtti lépcsőn. Moses csinos, fiatal és rendkívül szégyenlős felesége aludttejet hozott a lopótökből készült ivóedényekben, miközben Moses Shasa segítségével részleteket olvasott fel Macaulay művéből, az Anglia történetéből. A kötetet Shasa titokban csempészte ki a bungaló könyvtárából és nyeregtáskájába rejtve hozta le magával. Ez a könyv iskolai történelem tanulmányainak egyik alapja volt, így aztán igazi szaktekintélynek érezte magát a témában és élvezte a tanító szerepét. Moses azonban kisvártatva becsukta a könyvet. – Ez a mű nekem túlságosan nehéz, Jó Víz – szólt, saját ovambo anyanyelvére fordítva le Shasa nevét. – Nehezebb, mint ércet teríteni nyáridőben. Majd később megint megpróbálkozom vele. – Azzal bement az egyetlen szobából álló házba, a könyvet gondosan elzárta a faliszekrénybe és egy összetekert újsággal tért vissza. – Próbáljuk meg ezt – mondta és Shasa felé nyújtotta. Shasa elvette az újságot és kiteregette az ölében. Sárgás papírra készült, meglehetősen rossz minőségű nyomat volt, ahogy végigsimított rajta, ujját megfogta a nyomdafesték. Shasának nem esett nehezére lefordítani a címét: Umlomo Wa Bantu – A Fekete Nemzetek Szava. – A cikkek többségét angolul írták, néhányat azonban bennszülött nyelven. Moses ujjával a vezércikkre bökött és nekiláttak, hogy átrágják magukat rajta. – Mi a csoda az az Afrikai Nemzetgyűlés? – érdeklődött zavartan Shasa. – És ki az a Jabavu? Az ovambo lelkesen magyarázni kezdett és Shasa érdeklődése lassan szorongássá kezdett válni. – Jabavu a bantuk, az összes törzsek és minden fekete nép atyja, az Afrikai Nemzetgyűlés pedig a pásztor, aki vezet bennünket. – Nem értem – rázta a fejét Shasa. Ösztönösen érezte, hogy a beszélgetés rossz irányba fordul és kínosan feszengve hallgatta Mosest, amint Jabavu egyik költeményét idézte. Népem, a jószág elbitangolt, Indulj, mentsd meg, ne késlekedj! Hadd most a puskát, hadd pihenjen, Ragadj tollat a fegyver helyett, Tinta s papír legyenek pajzsod, Jogaidért ezzel vívd harcod, Forgasd a tollat, miként a kardot, S meglásd, a csatát ezzel nyered! - De hát ez politika – szakította félbe. – Feketéknek nem szokás részt venni a politikában. Az a fehér emberek dolga. – Szavait áthatotta a teljes meggyőződés, hiszen

ez volt a dél-afrikai társadalom életének alapköve. Moses arcáról eltűnt a lelkes hevület. Elvette az újságot Shasa öléből és felállt. – Majd visszaadom a könyvét, ha elolvastam – mondta halk, színtelen hangon és Shasa pillantását kerülve visszament a házba. Azon a hétfőn Twentyman-Jones megállította Shasát a mállasztótelep főkapujánál. – Azt hiszem, ennyi idő alatt már mindent megtanulhatott, amit a mállasztásról tudni lehet, Shasa úrfi. Lassan itt az ideje, hogy áthelyezzük önt az ércmalomba és a mosóüzembe. És miközben a vágányok mentén a központi üzemépület felé haladva elballagtak egy szétmállasztott érccel teli csille mellett, futólag megjegyezte. – Mellesleg szólván, nem tanácsos túlzásba vinni a fekete munkásokkal való barátkozást, Shasa úrfi. Majd meglátja, mennyire hajlamosak rá, hogy hasznot akarjanak húzni belőle. Shasa egy pillanatra zavarba jött, majd elnevette magát. Ó igen, Mosesre gondol. De hát ő nem munkás, hanem felvigyázó, ráadásul nagyon okos. – Egy kissé túlságosan is okos, ha a saját érdekeiről van szó – jegyezte meg epésen a mérnök. – Mindig az okosok a fő elégedetlenkedők, mindig ők szítják a nyugtalanságot. Szívesebben látnék mindegyikük helyett inkább egy-egy becsületes kuka niggert. Ez a maga Moses barátja azt vette a fejébe, hogy megszervezi a néger bányászok szakszervezetét. Shasa döbbenten hallgatta. Nagyapja gyakran emlegette a bolsevikokat és a szakszervezeti aktivistákat, ezeket a szörnyetegeket, akik le akarják rombolni a civilizált társadalom építményét. Rémülten vette tudomásul, hogy Moses is ezek közül való, de Twentyman-Jones még nem fejezte be. – Azt is gyanítjuk, hogy számos agyafúrt IDK-akciónak is ő áll a középpontjában. Az IDK volt a civilizált létformát fenyegető másik rém nevének rövidítése. Illegális Drágakő-kereskedelem – vagyis lopott gyémántokkal való üzletelés. Shasát valóságos irtózat töltötte el a gondolatra, hogy barátja szakszervezeti aktivista és zuggyémántkereskedő egy személyben. Twentyman-Jones következő szavai mégis érthetetlen szomorúsággal töltötték el. – Attól tartok – mondta a mérnök –, hogy Mister Moses neve áll majd első helyen a hó végén elbocsátandók listáján. Ez az ember állandó veszélyforrás. Egyszerűen ki kell ebrudalni. – Egyszerűen meg akartok szabadulni tőle, csak mert barátok vagyunk – gondolta magában Shasa, átlátva a szitán. – Miattam van az egész... – Hirtelen elöntötte a lelkifurdalás érzete és nyomában a harag. Már-már felkiáltott: – Ez nem becsületes! – De még mielőtt kinyitotta volna a száját, Twentyman-Jonesra nézett és ösztönösen megsejtette, hogy ha védeni próbálja Mosest, azzal csak végképp megpecsételi a sorsát. – Ön tudja legjobban, mi a teendő, uram – vonta meg a vállát tettetett közönnyel és látta, amint az öregember válla megkönnyebbülten megereszkedik. – Mama... – jutott az eszébe hirtelen. – Beszélek mamával. – Ám a következő pillanatban erőt vett rajta a reményvesztettség érzete. – Bárcsak megtehetném én magam – gondolta. – Bár én dönthetném el, mit kell tenni. – És ekkor tudatában megvilágosodott, hogy erre gondolhatott anyja, mikor a hatalomról beszélt. A parancsolni tudás képességéről... a bennünket körülvevő rend megváltoztatásának képességéről. – Hatalom... – suttogta maga elé. – Egy napon majd nekem is hatalom lesz a kezemben... mérhetetlen hatalom.

Az ércmalomban végzett munka érdekesebbnek bizonyult a korábbinál, de sokkal több figyelmet is követelt. A mállasztóban morzsalékossá vált ércet a csillék kosaraiból a töltőgaratba ürítették. Innét a hengerek közé került, amelyek megfelelő méretű szemcsékké zúzva továbbították a mosóberendezés felé. A hatalmas gépezet fülsiketítő csörömpölés kíséretében zúdította a darabos ércet az adagolócsúszdára, hogy aztán a nagy sebességgel forgó acélhengerek monoton zúgás közepette mohón beszippantsák. A monstrum óránként százötven tonna ércet emésztett meg – az egyik végén még görögdinnye nagyságú, porhanyós kődarabok zuhogtak le a garatba, a másikon már csak apró kavicsok és por bukkant elő. Annalisa fivére, Stoffel, aki előző látogatásuk alkalmával beállította Shasának az öreg Fordot és aki oly művészi tökéllyel tudta utánozni a madarak füttyét, most itt dolgozott mint tanonc. Őt bízták meg, hogy körbevezesse Shasát az üzemben, ő pedig őszinte örömmel tett eleget a feladatnak. – Rohadtul óvatosnak kell lenned, mikor azokat a kurva hengereket beállítod, különben púdert csinálnak azokból a kibaszott gyémántokból – figyelmeztette, ezúttal sem mulasztva el az alkalmat, hogy kihangsúlyozza újsütetű férfiasságát és a káromkodás terén szerzett szakértelmét. – Gyerünk, Shasa – mondta. – Most megmutatom a zsírzópontokat. Ezeket minden műszakkezdés előtt egytől egyig be kell kenni. – Bemásztak a dübörgő hengersor alá. Stoffel Shasa füléhez hajolva igyekezett túlkiabálni a hangorkánt. – Múlt hónapban az egyik kurva tanonc bedugta a karját a csapágyak közé! Öregem, a gép úgy tépte le neki, mint egy csirkeszárnyat! Hát azt a vérfürdőt látnod kellett volna! – Tettetett borzongással mutatott a betonpadlón és a galvanizált lemezzel borított falakon sötétlő megszáradt foltokra. – Öregem, én mondom neked, úgy spriccelt itt a vér, mintha egy kerti slagot nyitottak volna ki. Egy majom ügyességével felmászott az acél járópallóra, azután együtt nézték a lábuk alatt forgó hengereket. – Egyszer az egyik ovambo kaffir lepottyant innét, egyenesen bele az egyik érccel megrakott csillébe – folytatta Stoffel. – Mire a másik oldalon kijött, egy darab se maradt belőle, ami nagyobb lett volna a kisujjadnál. Ja öregem, kibaszott veszélyes egy meló ez – jelentette ki büszkén. Mikor felhangzott az ebédidőt jelző duda, átkalauzolta Shasát az ércmalom épületének árnyékos felére és kényelmesen feltelepedtek a ventilátorház tetejére. Most, hogy a közös munkahely immár szentesítette együttlétüket, nem kellett többé elrejtőzniük, hogy beszélgethessenek. Kék munkásoveralljában Shasa végre felnőttnek érezte magát és fontosságának tudatában nyitotta ki az ételdobozt, amit a bungaló séfje küldött le neki. – Van csirkés és nyelves szendvics, meg lekváros tekercs – szólt a doboz tartalmát szemügyre véve. – Kérsz belőle, Stoffel? – Nem, öregem. Már itt is van a nővérem az ebédemmel. – És Shasa menten elveszítette érdeklődését az ételdoboz tartalma iránt. Annalisa egy fekete vázú Rudge kerékpáron pedálozott lefelé az úton. Az egymásba illeszthető dobozokból álló ételhordó a kormányra akasztva himbálózott. A szivattyúháznál történt találkozásuk óta Shasa most látta őt először, jóllehet minden nap kereste. Szoknyájának alját kötött zoknijába gyűrte, hogy bele ne akadjon a láncba. Miközben bekarikázott a kapun, felállt a kerékpár nyergében. Lábai ritmikusan fel-le járva taposták a pedált, az ellenszél testére tapasztotta a ruha vékony anyagát. Mellei

aránytalanul nagynak tűntek törékeny, barna karjaihoz képest. Shasa megbabonázva bámult rá. Ekkorra Annalisa is észrevette őt a fivére mellett és egész viselkedése megváltozott. Visszahuppant a nyeregbe, kihúzta magát és fél kezét felemelve a kormányról, hátrasimította szélfútta hajfürtjeit. Megállt, leszállt a nyeregből és a kerékpárt a ventilátorház oldalának támasztotta. – Mi van ebédre, Lisa? – érdeklődött Stoffel Botha. – Kolbász krumplipürével – válaszolta a nővére és feladta neki az éthordót. – Mint mindig. Ujjatlan ruhát viselt és amint felemelte a karját, Shasa megpillantotta hóna alatt az izzadságtól csillogó, gubancos szőke szőrzetet. Gyorsan keresztbe fonta a lábát ültében. – Cseszd meg, öregem! – méltatlankodott undorral Stoffel. – Örökösen kolbász krumplipürével! – Legközelebb majd megkérem mamát, hogy süssön neked gombás szeletet – mondta Annalisa. Leeresztette a karját és Shasa rádöbbent, hogy egyszerűen nem képes levenni róla a szemét. Annalisa szégyenlősen összehúzta magán a blúzt. Shasa a nyakát figyelte és látta, amint a napbarnította bőr alatt egy halványpiros kis folt jelenik meg, de Annalisa még ekkor sem nézett rá. – Kösz a semmit – bocsátotta útjára Stoffel, a lány azonban tovább álldogált odalenn. – Egyél az enyémből – biztatta Shasa. – Cseréljünk – ajánlotta Stoffel nagylelkűen. Shasa belekukkantott az éthordóba és szemügyre vette a seszínű, zsíros lében úszó, darabos krumplipürét. – Nem is vagyok éhes – mondta, azután most első ízben a lányhoz fordult. – Akarsz egy szendvicset, Annalisa? A lány szemérmeskedő kézmozdulattal lesimította derekán a szoknyát és végre Shasa szemébe nézett. Szemei összeszűkültek, akár egy vadmacskáé és kihívóan elmosolyodott. – Ha akarok tőled valamit, Shasa Courtney, akkor majd füttyentek, így ni... – Azzal mint egy rózsaszín puttó, összecsücsörítette száját, hosszan füttyentett, akár egy kígyóbűvölő és lefelé fordított mutató ujjával félreérthetetlenül obszcén mozdulatot tett. Stoffel elégedetten felröhögött és bizalmaskodva rácsapott Shasa karjára. – Öregem, a végén még rád hozza a kangörcsöt! És mialatt Shasa fülig vörösödve, a döbbenettől némán ült, Annalisa sarkon fordult, és öntudatosan felpattant a biciklire. Felegyenesedett a nyeregben és ide-oda kanyarogva elkarikázott az úton. Feszes kerek feneke meg-megrezdült, ahogy a pedált taposta. Aznap este, mikor az ösvényen hazafelé menet elérték a csővezetéket, Shasa pulzusa vadul lüktetni kezdett. Sétatempóra fogta János barátot, és valami homályos előérzettől vezettetve közelebb lovagolt a szivattyúházhoz. Félt a csalódástól, alig mert befordulni az épület sarkán. Mikor megpillantotta, a hatás mégis készületlenül érte. A lány bágyadtan nekidőlt az egyik tartóoszlopnak. Mikor Shasa a döbbenettől némán megállt előtte, lustán felegyenesedett és gyöngéden a ló pofájához dörgölőzött – anélkül, hogy lovasát akár egy pillantásra is méltatta volna. Kezébe vette a kantár szíját és negédeskedve hízelegni kezdett a póninak. – Milyen csinos fiú vagy – duruzsolta a fülébe. A póni kitágult orrlyukakkal szimatolni kezdett és óvatosan áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra. – Milyen finom puha nózi – suttogta Annalisa és lassan végigsimította a ló pofáját. – Szeretnél egy puszikát, szépfiú? – kérdezte. Előrebiggyesztette nedvesen fénylő,

rózsaszín ajkát, kihívóan felnézett Shasára, azzal átölelte az állat nyakát és tüntető érzékiséggel hosszú csókot nyomott egyenesen a szájára. Végtelennek tűnő másodpercekig csókolgatta, majd arcát a ló pofájához szorítva riszálni kezdte a csípőjét. Közben halkan nyögdécselt és félig leeresztett szemhéjai mögül végre felnézett a fiúra. Shasa keservesen küszködve próbált kinyögni valamit, de izgalmában nem jött ki hang a torkán. Annalisa lassan a ló mellé lépett és kéjesen cirógatni kezdte az állat horpaszát. – Milyen erős... – mormolta. Keze végigsimított Shasa combján, előbb mintegy véletlenszerűen, azután egyre határozottabban, anélkül, hogy közben akár egy pillanatra is a szemébe nézett volna. Shasa nem tudta maga elé kapni a kezét, hogy eltakarja gerjedelmének egyre szembetűnőbb jelét. Annalisa váratlanul rikácsolva felkacagott és csípőre tett kézzel hátrébb lépett. – Mi az, talán táborozni készülsz, Shasa Courtney? – kérdezte gúnyosan. Shasa teljesen megzavarodott és értetlenül rázta a fejét. – Akkor minek állítottad fel azt a sátrat? – hahotázott a lány, kihívóan fixírozva a bricsesznadrág felpúposodó elejét. Shasa ügyetlenül előregörnyedt a nyeregben, Annalisa pedig mintha hirtelen megsajnálta volna, ismét a póni feje mellé lépett és a kantárt kezébe fogva vezetni kezdte a lovat az ösvényen, némi időt adva Shasának, hogy kissé összeszedje magát. – Miket mesélt rólam az öcsém? – kérdezte anélkül, hogy hátranézett volna. – Semmit – biztosította Shasa. – Ne hidd el, amit mond – szólt Annalisa. Hallatszott a hangján, hogy az iménti válasz nemigen győzte meg. – Mindig rossz színben próbál feltüntetni az emberek előtt. Mesélt neked valamit Fourie-ról, a sofőrről? – A bányában mindenki tudta, hogy a karácsonyi ünnepély után Fourie felesége rajtacsípte kettejüket a teherautó vezetőfülkéjében. Bár öregebb volt, mint Annalisa anyja, kegyetlenül helybenhagyta a lányt. Annalisa az eset után napokig sötét monoklikat hordott mindkét szeme alatt, ráadásul egyetlen jó ruhája is cafatokra szakadt. – Nekem nem mondott semmit – ismételte Shasa makacsul. – Miért, mi történt? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel. – Semmi – felelte gyorsan a lány. – Hazugság az egész. – Majd ismét témát változtatott. – Akarod, hogy mutassak neked valamit? – Igen, kérlek – kapott a szón mohón a fiú. Már sejtette, mi lehet az. – Segíts – mondta Annalisa a kengyelhez lépve. Shasa lehajolt és karon fogva felsegítette maga mögé. A lány lovaglóülésbe helyezkedett a ló farán és mindkét kezét Shasa dereka köré fonta. – Indulj el a bal oldali ösvényen – mondta. Tíz percen át szótlanul lovagoltak. – Hány éves vagy? – kérdezte Annalisa váratlanul. – Majdnem tizenöt – válaszolta Shasa egy kicsivel megtoldva az igazságot. – Én két hónap múlva leszek tizenhat – mondta a lány, végleg eloszlatva a parancsnoklás jogát illető kételyeket. Shasa viselkedéséből érezte, hogy a fiú már behódolt neki. Mellét szorosan a hátának nyomta, hogy ezzel is érzékeltesse irányító szerepét. Shasa úgy érezte, hogy a két nagy, ruganyos félgömb szinte perzseli a bőrét az ing vékony szövetén át. – Hová megyünk? – kérdezte hosszas hallgatás után, mikor elhagyták a bungaló környékét.

– Maradj csöndben! Majd meglátod, ha odaérünk. Az ösvény egyre keskenyebbé, egyre vadregényesebbé vált. Shasa azon töprengett, hogy valószínűleg hosszú hónapok óta nem járt itt senki, csak az a néhány apró erdei vad, amelyet még nem üldözött el a bánya közelsége. Végül a sziklafal aljához érve az egész út elenyészett. Annalisa lecsusszant a póni faráról. – Hagyd itt a lovat – mondta. Shasa kikötötte a pónit és érdeklődve pillantott körül. Még sohasem csavargott el ilyen messzire a sziklafal tövében. Legalább három mérföldnyire lehettek a bungalótól. Előttük sziklás hasadékoktól barázdált, meredek kavicsos lejtő vezetett a mélybe. A kövek közül nagy csomókban ütötte fel a fejét a burjánzó, tövises aljnövényzet. – Gyerünk – parancsolt rá Annalisa. – Nincs sok időnk. Nemsokára besötétedik. – Meggörnyedve átbújt egy ág alatt és elindult lefelé a lejtőn. – Hé! – kiáltott utána Shasa. – Oda nem tudsz lemenni! Összetöröd magad! – Be vagy tojva? – kiabált vissza gúnyosan a lány. – Én ugyan nem – vágott vissza Shasa. A kötekedő megjegyzéstől ösztökélve Annalisa nyomába eredt és mindketten lemásztak a kövekkel borított lejtőn. Útközben Annalisa megállt és letört egy sárga virágoktól roskadozó ágat az egyik tövisbokorról, azután továbbmentek. Átsegítették egymást a gödrökön, a tüskés tövisbokrok ágai alatt, az ingatag, nagy szikladarabokon, míg végül elérték a szurdok alját és kimerültén zihálva megpihentek. Shasa hátrahajlított derékkal kémlelte fejük felett a meredek sziklafalat, amely úgy magasodott föléjük, akár egy erődítmény. Annalisa azonban megráncigálta az inge ujját. – Ez titok ám – mondta suttogva. – Meg kell esküdnöd, hogy nem mondod el senkinek, különösen az öcsémnek nem. – Jól van, esküszöm. – Nem, rendesen meg kell esküdnöd. Emeld fel a jobb kezed, a balt tedd a szívedre. – Ünnepélyesen megeskette Shasát, majd kézen fogta és egy zuzmóval benőtt kőrakáshoz vezette. – Térdelj le! – parancsolt rá. Shasa engedelmeskedett, a lány pedig félrehúzott egy lombos ágat, amely egy mélyedést takart el a kövek között. Shasa lélegzet után kapkodott és félig felemelkedve hátrahőkölt. A mélyedés egy sziklába vájt oltárfülkére emlékeztetett. A fülke padlóján egész csomó dunsztosüveg sorakozott, bennük elszáradt, megbámult vadvirágok. Az áldozati virágok mögött gondosan gúlába rakott csontok fehérlettek, a gúla tetejéről pedig üres szemgödrökkel és elsárgult fogakkal egy emberi koponya meredt feléjük. – Ki ez? – súgta Shasa a babonás rémülettől tágra nyílt szemekkel. – A hegy boszorkánya – válaszolta Annalisa és megfogta a kezét. – Én találtam meg itt a csontjait és én csináltam neki ezt a bűvös rejtekhelyet. – Honnét tudod, hogy boszorkány? – kérdezte Shasa. Egész teste libabőrös lett a félelemtől, suttogása akadozóvá vált. – Ő mondta nekem. Ez a kijelentés olyan hátborzongató képzeteket ébresztett, hogy Shasa felhagyott a további kérdezősködéssel. A koponyák és a csontok látványát már önmagában is elég hátborzongatónak találta, de ha ehhez a háttérből még titokzatos hangok is társultak, az még százszor rosszabb volt. Határozottan érezte, amint tarkóján és karján felmerednek a szőrszálak. Dermedten nézte, amint Annalisa az elszáradt virágokat kicseréli a magukkal hozott sárga akáciaágakkal. A lány gondosan elrendezte a dunsztosüvegeket, majd ismét

leguggolt Shasa mellé és újra megfogta a fiú kezét. – Most kívánhatsz egyet és a boszorkány teljesíteni fogja a kívánságodat – súgta. Shasa eltöprengett. – Na, mit kívánsz? – nógatta Annalisa és megrángatta a kezét. – Akármit kérhetek tőle? – Igen, akármit – bólintott a lány és várakozóan leste a fiú arcát. Shasa átszellemült tekintettel bámulta a megfakult koponyát és a félelem lassan elhalványult benne. Mintha egy titokzatos erő sugárzott volna felé, valami ismerős, szívet melengető biztonságérzet kerítette hatalmába. Utoljára kisgyermek korában érezte ezt, mikor anyja az ölébe vette és magához szorította. A koponyatetőn még láthatók voltak az egykori fejbőr apró, odaszáradt darabkái. A pergamenszerű kis foszlányokat bolyhos fekete hajcsomók borították, akkorácskák, mint egy-egy borsszem. Shasának a szelíd kis busman pásztor jutott eszébe, aki a Windhoekba vezető országút mentén az egyik pihenőház közelében szokta legeltetni a teheneit. – Akármit? – ismételte. – Akármit kérhetek? – Igen, akármit, amit csak akarsz – felelte Annalisa és egészen közel húzódott hozzá. A teste meleg volt, puha és verítékéből a fiatalság friss, édes illata áradt. Shasa lassan előrehajolt és ujja hegyével megérintette a koponya fehér homlokát. A melengető érzés erősödött. Lassanként tudatosulni kezdett benne, hogy ez az érzés tulajdonképpen a szeretet. A szeretet- egy szó, amely mostanáig nem sokat jelentett számára. De most úgy érezte, mintha figyelné valaki vagy valami, aki vagy ami mélységesen szívén viseli a sorsát. – Azt kívánom – mondta halkan, szinte álmatagon –, hogy mérhetetlen hatalmam legyen. Amint ezt kimondta, szúró bizsergést érzett az ujja hegyében. Olyan volt, mint mikor az ember testéből hirtelen kisül a statikus elektromosság. Ijedten elrántotta a kezét. Annalisa ingerülten felkiáltott és elhúzódott mellőle. – Micsoda hülye kívánság! – fakadt ki. Szemmel láthatólag vérig sértődött és Shasa nem értette az okát. – Ostoba kölyök vagy – kiabálta – és a boszorkány különben sem teljesít ilyen ostoba kívánságot! Felugrott és visszarántotta az ágat a mélyedés elé. – Késő van – vetette oda nyersen. – Vissza kell mennünk. Shasa tétován álldogált. Valahogy nehezére esett elszakadni ettől a titokzatos helytől. – Gyere már! – kiabált vissza Annalisa a lejtőről. – Egy órán belül sötét lesz. Mire Shasa visszaért az ösvényre, ott ült a sziklafalnak támaszkodva és ellenséges pillantásokat vetett rá. – Megsebesültem – szólalt meg vádlón. A meredek úttól még mind a ketten kivörösödve ziháltak. – Sajnálom – mondta Shasa akadozó lélegzettel. – Hol sebesültél meg? Válasz helyett Annalisa combközépig felhúzta szoknyája szélét. Felfelé jövet beleakadt az egyik zsidótövisbokorba, és a tűhegyes, piros végű tövisek hosszú sötétlő csíkot húztak combjának tejfehér belső oldalára. Épp csak felhorzsolták a bőrt, de a karcolás mentén apró, rubinvörös vércseppek gyöngysora serkedt ki. Shasa hipnotizáltan bámult, Annalisa pedig térdeit felhúzva, lassan lejjebb csúszott a földön. Szoknyáját egy csomóban a lába közé gyűrte és széttárta combjait. – Nyálazd be egy kicsit – szólalt meg. Shasa engedelmesen a lába közé térdelt és megnyalta a mutatóujját.

– Piszkos az ujjad – figyelmeztette Annalisa. – Akkor most mit csináljak? – nézett rá a fiú tanácstalanul. – Csináld a nyelveddel – tégy rá egy kis nyálat a nyelveddel. Shasa előrehajolt és nyelve hegyével megérintette a sebet. Különös sós, fémes íze volt a vérének. Ekkor a lány egyik kezét Shasa tarkójára tette és gyöngéden cirógatni kezdte a fiú sötét, hullámos haját. – Igen, így nyalogasd csak... – mormolta. Ujjai egyre mélyebben túrtak a göndörödő fürtök közé, egyre szenvedélyesebben szorította magához a fiú arcát. Azután lassan felfelé kezdte húzni a fejét, miközben szabad kezével feljebb rántotta magán a szoknyát. Shasa felnézett a kitárt combok közé és észrevette, hogy a lány egy rózsaszín virágmintás fehér selyemdarabon ül. Megdöbbenve jött rá, hogy a néhány perc alatt, amíg egyedül volt, Annalisa levetette a bugyiját és mint egy párnát, maga alá terítette a mohos földre. A szoknyája alatt teljesen meztelen volt. Mikor felriadt, Shasa egy percig azt sem tudta, hol van. Hátát nyomta a kemény föld, egy kavics a vállába fúródott valami súlyos dolog nehezedett rá, amitől alig kapott levegőt. Fázott és semmit sem látott a sötétben. Az első ismerős hang János barát halk horkantása volt és a következő pillanatban meg is pillantotta a póni fejének sziluettjét a csillagos ég hátterében. Azután egy csapásra minden eszébe jutott. Annalisa ott feküdt rajta szétvetett lábakkal elterülve feküdt rajta, feje az ádámcsutkájára borult és ez akadályozta a lélegzésben. Shasa mohón levegő után kapkodott és olyan vadul taszította félre, hogy a lány rémült sikoltással ébredt fel. – Sötét van! – mentegetőzött Shasa ostobán. – Már biztosan mindenki minket keres! Megpróbált felállni, de térdig lecsúszott bricsesznadrágja akadályozta a mozgásban. Most már világosan emlékezett, milyen szakavatott mozdulatokkal gombolta ki és húzta le róla Annalisa. Ijedten felrántotta és ügyetlenül babrált a slicc gombjaival. – Vissza kell mennünk – mondta. – Az anyám... Most már Annalisa is talpon volt, és fél lábon ugrálva igyekezett meztelen lábait átbújtatni a bugyi nyílásain. Shasa felnézett az égre és látta, hogy az Orion már magasan a látóhatár felett ragyog. – Kilenc óra elmúlt – szólalt meg baljós hangon. – Nem lett volna szabad elaludnod – nyafogott a lány és kezét Shasa vállára téve igyekezett egyensúlyozni. – A papám agyonver. Azt mondta, ha még egyszer előfordul, megöl. Shasa egy vállrándítással lerázta magáról a kezét. Szabadulni szeretett volna tőle, de tudta, hogy hiába. – Te vagy az oka – támadt rá Annalisa. Lehajolt, felhúzta a bugyit, megigazgatta dereka körül a gumit és lesimította szoknyáját. – Meg is mondom papának, hogy miattad volt az egész. Most aztán egész biztosan eltángál a sjambokkal. Jézusom, a bőrömből is ki fog verni. Shasa remegő kezekkel eloldozta a pónit. Képtelen volt világosan gondolkodni, félig még aludt, feje zúgott, mintha berúgott volna. – Nem fogom hagyni – jelentette ki lovagiasan, de szavaiból hiányzott az igazi meggyőződés. – Nem fogom hagyni, hogy bántson – ismételte meg bátortalanul. Szavai azonban szemmel láthatólag csak még jobban feldühítették Annalisát. – Mit

tudsz te csinálni? – támadt rá. – Egy ilyen tehetetlen csecsemő... – Elharapta a mondatot. Az utolsó szó egy másik gondolatsort indított el az agyában. – Hé! És mi lesz, ha gyereket találtál okozni nekem? Az egy zabigyerek lesz – erre nem gondoltál, amikor belém raktad a micsodádat? – kérdezte, hangjában fullánkos rosszindulattal. Shasa nem volt felkészülve ilyen becstelen vádaskodásra. – De hiszen... hiszen te mutattad meg, hogyan csináljam – hebegte. – Ha te nem mutatod meg, nem csináltam volna. – Hát akkor aztán jól kinézünk – pityeredett el Annalisa. – A legjobb volna megszökni. Az ötlet Shasa számára is határozottan vonzónak tűnt és némi erőfeszítésébe került, míg ki bírta verni a fejéből. – No gyerünk – mondta. Felsegítette a lányt János barát hátára, mögéje pattant és elindultak. A hegyoldalból már látták a keresésükre indult csoportok fáklyáit, amint imbolyogva közeledtek a síkságon át. Az úton feltűntek az autók reflektorai – lassan, szinte tapogatózva haladtak előre, az út szélét keresve. Odalentről az erdő sűrűjéből a szél feléjük sodorta a nevüket kiáltozó emberek hangját. – A papám most biztosan megöl – siránkozott Annalisa. – Tudni fogja, mit csináltunk. – Hangosan szipogott és minden pillanatban elsírta magát. Látványos önsajnálata ingerelte Shasát. Már jó ideje felhagyott a hiábavaló kísérletezéssel, hogy megvigasztalja. – Honnan a csudából jönne rá? – förmedt rá dühösen. – Nem volt ott. – Csak nem képzeled, hogy te voltál az első? – kérdezte a lány, leplezetlenül bántó szándékkal. – Már sokakkal csináltam és papa már kétszer is rajtakapott. De még mennyire, hogy tudni fogja. A gondolatra, hogy Annalisa már másoknak is bemutatta csodálatos és szokatlan fortélyait, Shasát hirtelen vad féltékenység kerítette hatalmába. A józan megfontolás azonban fokozatosan lehűtötte. – Nos – jelentette ki –, ha a többiekről is tud, akkor nem sokra mégy vele, ha megpróbálod rám kenni. Annalisa látván, hogy saját csapdájába esett, ismét keserves zokogásban tört ki. Még akkor is színpadiasan sírdogált, mikor a vízvezeték mentén szembetalálkoztak a gyalogszerrel keresésükre indult csoporttal. Shasa és Annalisa ott ült a bungaló dolgozószobájának két szemközti sarkában. Mindkettő ösztönösen olyan messzire húzódott a másiktól, amennyire csak lehetséges volt. Odakintről motorzúgás hallatszott és a Daimler fényszóróinak sugara végigsöpört a szobán. Amint a kavicsok megcsikordultak a közeledő léptek súlya alatt, Annalisa azonnal sírni kezdett. Hangosan szipogott és elkeseredetten igyekezett még néhány könnycseppet kipréselni a szeméből. A verandáról felhangzottak Centaine puha, könnyed léptei, közvetlenül utánuk pedig Twentyman-Jones gólyaszerű lábainak határozott koppanásai. Shasa, amint megpillantotta anyját az ajtóban, kezét bűntudatosan maga elé tartva felállt a helyéről. Centaine lovaglónadrágot, csizmát és kurta tweedzakót viselt, sárga selyemsálját csomóra kötötte a nyaka körül. Úgy állt ott a megkönnyebbüléstől és az ádáz haragtól kipirult arccal, mint a bosszúállás angyala. Arckifejezése láttán Annalisa szívbemarkolóan bőgni kezdett és meg kell hagyni, ezúttal nem egészen őszintétlenül. – Fogd be a szád, kicsikém – szólt rá nyugodtan Centaine –, vagy én gondoskodom

róla, hogy jó okod legyen a bőgésre. – Shasához fordult. – Megsebesült valamelyikőtök? – Nem, mama – válaszolt Shasa lehorgasztott fejjel. – János barát? – Ó, ő nagyszerű formában van. – Hát akkor erről ennyit – zárta le a kérdést Centaine. A maga részéről nem is tartotta szükségesnek tovább komplikálni a dolgot. – Dr. Twentyman-Jones, lesz szíves ezt az ifjú hölgyet visszaszállítani az apjához? Semmi kétségem sincs afelől, hogy tudni fogja, miként bánjon a lányával. – Csak egy óra telt még el azóta, hogy néhány keresetlen szót váltott az apával. Hatalmas termetű, kopaszodó, pocakos férfi volt, tetovált karokkal, vérben forgó szemekkel és olcsó brandytől bűzlő lehelettel. Szőrös mancsait ökölbe szorítva, ordítozva ecsetelte egyetlen leányával kapcsolatos terveit. Twentyman-Jones megragadta a bömbölő teremtés csuklóját, felrántotta a székről, és az ajtó felé vezette. Mikor elhaladtak Centaine előtt, az megenyhült arccal a mérnök karjára tette a kezét. – Mire is mennék maga nélkül, dr. Twentyman-Jones? – sóhajtotta. – Az a gyanúm, hogy kegyed egymaga is kitűnően elboldogulna, Mrs. Courtney, mindazonáltal boldog vagyok, hogy segítségére lehetek – válaszolta a mérnök. Kiráncigálta Annalisát az ajtón és néhány másodperccel később mindketten hallották, amint a Daimler elporzik az úton. Centaine vonásai ismét megkeményedtek és fiához fordult. Shasa idegesen tördelte a kezét anyja fürkésző pillantásai alatt. – Szófogadatlan voltál – kezdte Centaine. – Figyelmeztettelek, hogy tartsd távol magad attól a kis tyúktól. – Igen, mama. – A bányában dolgozó férfiaknak legalább a felével együtt volt már. Ha visszaérünk Windhoekba, el kell mennünk az orvoshoz. Shasa összerázkódott és önkéntelenül a nadrágjára nézett. Úgy érezte, mintha az undorító kórokozók máris ott nyüzsögnének legintimebb testrészén. – Az engedetlenség már önmagában is elég súlyos vétség – folytatta anyja –, de te valami olyasmit is elkövettél, ami egyszerűen megbocsáthatatlan. Mit gondolsz, mi az? Shasa hamarjában legalább egy tucat főbenjáró bűnt tudott felsorolni, anélkül, hogy különösebben megerőltette volna magát. – Ostoba voltál – válaszolt helyette Centaine. – Mégpedig elég ostoba ahhoz, hogy tetten érjenek. Ez pedig a legnagyobb bűn. Köznevetség tárgyává tetted magad az egész bányában. Hogy leszel képes valaha is embereket vezetni és parancsolni, ha így lealacsonyítod magad? – Erre nem is gondoltam, mama – felelte halkan Shasa. – Egyáltalán, nem sokat gondolkodtam az egészen. Csak úgy megtörtént. – Hát akkor gondolkodj el rajta most – mondta Centaine. – Lesz rá időd, mialatt veszel egy kiadós, forró fürdőt, benne egy fél üveg Lysollal. Gondolkodj el rajta alaposan. Jó éjt! – Jó éjszakát, mama – köszönt el Shasa odalépve anyjához. Centaine egy pillanatig habozott, azután odatartotta az arcát. – Ne haragudj, mama – suttogta Shasa és megcsókolta. – Bocsáss meg, amiért ilyen szégyent hoztam rád. Mennyire szerette volna a karjaiba zárni, magához szorítani kedves, szép arcát és megmondani neki, hogy soha de soha nem fog szégyenkezni miatta. Ehelyett azonban csak annyit mondott: „Jó éjszakát, Shasa”, és hűvösen, felszegett

fejjel állt, amíg a fiú szomorú, vontatott léptei el nem haltak a folyosón. Azután összecsuklott a válla. – Jaj drágám... jaj kicsi bogaram – suttogta. Sok-sok év után most először hirtelen szükségét érezte valami narkotikumnak. Gyors léptekkel az ostorfából készült bárszekrényhez ment, konyakot töltött az egyik nehéz, csiszolt kristályüvegből és mohón belekortyolt az italba. Az alkohol csípte a nyelvét, gőze megkönnyeztette a szemét. Lenyelte a kortyot, és félretette a poharat. – Ez nem sokat segít – döntötte el magában. Az íróasztalhoz lépett és leroskadt a magas, legyezőtámlájú bőrfotelbe. Aprónak, gyöngének, sebezhetőnek érezte magát – és Centaine de Thiry számára ez az érzés mind ez ideig idegen volt. Megrémült tőle. – Hát megtörtént – suttogta maga elé. – Férfivá vált. Hirtelen kimondhatatlan gyűlöletet érzett a lány iránt. – A mocskos kis lotyója... Shasa érzelmileg még nem elég érett. Túl korai volt még kiszabadítani a démont – a Thiry-démont, ami ott lappang a vérében. – Hiszen ez a démon neki is jó ismerőse volt, ez fertőzte meg egész életét. A de Thiryk vad, szenvedélyes vére. – Jaj édesem... – Érezte, hogy most készül elveszíteni egy részt tulajdon fiából – és hirtelen rádöbbent, hogy már el is veszítette. A magány, amely annyi éven át lapult rejtekhelyén, most úgy tört rá, akár egy dühöngő fenevad. Az egész világon csak két férfi tudta volna lecsillapítani ezt a magányt. Shasa apja egy vászonból és fából összetákolt, törékeny szerkezetben pusztult el, miközben ő ott állt és tehetetlenül nézte, amint szénné ég. A másik férfi egyetlen brutális és szívtelen tettével mindörökre kizárta magát a szívéből. Michael Courtney és Lothar De La Rey – számára most már mindkettő halott volt. Azóta is voltak szeretői, sok futó, csak a puszta testiségre korlátozódó kapcsolat – csak arra voltak jók, hogy lecsillapítsák heves vérét. Egyiket sem engedte belépni lelke mélyebb régióiba. De most a magány réme áttörte a szigorúan őrzött kapukat és birtokba vette a titkos helyeket. – Ha volna valaki... – töprengett, ahogyan eddig csupán egyszer életében, amikor gyermekágyban feküdt Lothar De La Rey aranyszőke fattyával. – Ha volna valaki, akit szeretni tudnék és aki viszontszeretne. Előredőlt a hatalmas bőr karosszékben, kezébe vette az ezüstkeretes fényképet – azt az egyetlen fényképet, amelyet mindenhová magával vitt –, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a pilóták csoportjának közepén álló fiatal férfi arcát. Most első ízben vette észre, hogy a kép az évek során megfakult, elsárgult és Michael Courtney arcvonásai elhalványultak. Mereven nézte a jóképű fiatal férfiarcot és emlékezetében kétségbeesetten próbálta élesebbé és tisztábbá tenni a körvonalakat – de hasztalan. Az arc egyre inkább elmázolódott, és mindjobban elenyészett a messzeségben. – Ó Michael – suttogta. – Olyan rég elmúlt már az egész. Bocsáss meg nekem. Kérlek, bocsáss meg. Én megpróbáltam erős és bátor lenni... a te kedvedért... a fiad kedvéért, de.... Visszatette a képet az asztalra. Felállt, az ablakhoz lépett és kibámult a sötétbe. – Hamarosan elveszítem az én kicsikémet – gondolta. – Aztán egy napon magányos, öreg és csúnya leszek... félek ettől a naptól. – Rádöbbent, hogy egész testében reszket. Fázósan összekulcsolta maga előtt a karját, de a következő pillanatban már ismét fürge és határozott volt. – Ezen az úton, amelyet te magad választottál, nincs idő gyöngeségre és önsajnálatra

– rótta meg saját magát. Arcára ismét kiült a megszokott határozottság és a törékeny kis nőalak büszkén állt a néma, sötét házban. – Tovább kell menned – suttogta maga elé. – Nem fordulhatsz vissza, nem tétovázhatsz. Ezt az utat végig kell járnod. – Hol van Stoffel Botha? – faggatta Shasa az ércmalom munkafelügyelőjét, mikor megszólalt az ebédidő kezdetét jelző duda. – Miért nincs itt? – Ki tudja? – vonta meg a vállát a felügyelő. – Csak egy értesítést kaptam a központi irodától, hogy nem jön. Azt nem írták meg, hogy miért. Talán felmondtak neki. Nem tudom és nem is igen érdekel – pimasz kis szarházi volt. A műszak hátralevő részében Shasa görcsös igyekezettel koncentrált a hengerek közt vonuló ércfolyam dübörgésére, hogy így hallgattassa el lázongó lelkiismeretét. Mikor azután a műszak végén ismét felbőgött a duda és a fekete munkások odakiáltották a következő csoportnak – Shahile! Lent van! –, Shasa felült János barát hátára, és elindult a rozoga kis kunyhókkal szegélyezett utca felé, ahol Annalisáék laktak. Tudta, hogy ezzel ismét magára haragíthatja anyját, de valami dacos nagylelkűség egyre tovább űzte. Úgy érezte, tudnia kell, mennyi bajt és bánatot okozott másoknak. Az ércmalom kapujához érve azonban történt valami, ami mégis eltérítette eredeti céljától. Váratlanul Moses, a mállasztótelep munkafelügyelője lépett elébe és kezét János barát fejére téve megállította a pónit. – Örülök, hogy látlak, Jó Víz – üdvözölte lágy, mély zengésű hangján. – Ó Moses – mosolygott el Shasa őszinte örömmel, megfeledkezve egyéb gondjairól. – Meg akartalak látogatni. – Visszahoztam a könyvet – szólt az ovambo és átnyújtotta az Anglia történetét tartalmazó vaskos kötetet. – Ennyi idő alatt nem tudhattad kiolvasni – ellenkezett Shasa. – Még nekem is hónapokba telt. – Már soha nem is fogom kiolvasni – válaszolta Moses. Itt hagyom a H'ani bányát. Holnap reggel a teherautók engem is elvisznek Windhoekba. – Ó nem! – kiáltott fel Shasa. Leugrott a nyeregből, és megragadta Moses karját. – De hát miért akarsz elmenni? – kérdezte tájékozatlanságot színlelve, mert bűnrészesnek érezte magát. – Nem tőlem függ, hogy akarok, vagy nem akarok – felelte a magas néger egy vállrándítással. – Sok ember megy el holnap reggel azokkal a teherkocsikkal. A Doctela kiválasztotta, kik legyenek azok, a hölgy, az édesanyád pedig elmagyarázta az okot és mindenkinek kiadta egyhavi járandóságát. A magamfajta ember nem tesz fel kérdéseket, Jó Víz – tette hozzá kesernyés grimasszal. – Itt a könyved. – Tartsd meg – adta vissza Shasa. – Ez az én ajándékom neked. – Rendben van, Jó Víz. Megőrzöm, hogy mindig emlékeztessen rád. Élj boldogan – búcsúzott Moses és sarkon fordult. – Moses... – szólt utána Shasa, de mikor az ovambo visszafordult és ismét megállt előtte, nem tudott mit mondani. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, Moses azonban egy lépést hátrált. Fehér embernek itt nem volt szokás kezet fognia egy feketével. – Menj békével – erősködött Shasa. Moses lopva körbepillantott, azután megszorította a felé nyújtott kezet. A bőre furcsán hűvös volt. Shasa egy pillanatig eltöprengett, vajon minden feketének ilyen-e a bőre.

– Barátok vagyunk – mondta, hogy elnyújtsa a bensőséges pillanatot. – Azok vagyunk, vagy nem? – Nem tudom – válaszolta Moses. – Ezt hogy érted? – Nem tudom, lehetünk-e te meg én barátok. – Azzal Moses óvatosan kiszabadította a kezét és elfordult. Vissza sem nézett Shasára, miközben a kerítés mentén tovaballagott a feketék viskói felé. A nehéz teherautókból álló konvoj lassan haladt a síkságon keresztül. A sofőrök jókora távolságot tartottak, hogy kívül maradjanak az előttük haladó kocsi által felkavart porfelhőn. A por sűrű, sárga fellegekben szállt fel a forró levegőben, távolról az egész azt a benyomást keltette, mintha a bozót gyulladt volna ki egy hosszú szakaszon. Gerhard Fourie lomhán nekidőlt a konvoj élén haladó teherautó volánjának. Terjedelmes pocakja petyhüdten lógott az ölébe, inge kigombolódott és felfedte szőrös köldökét. Öt-tíz másodpercenként felemelte tekintetét az útról és belekukkantott a feje felett elhelyezett visszapillantó tükörbe. A teherautó platóján halmokban álltak a bútorok és a legkülönbözőbb méretű csomagok – a bányából elbocsátott fehér és fekete alkalmazottak szegényes ingóságai. A szerencsétlen tulajdonosok a rakomány tetején gubbasztottak. Az asszonyok sálat kötöttek a fejükre, hogy megvédjék hajukat a portól. Szorosan magukhoz ölelték kisdedeiket, miközben a kocsik dülöngélve zötykölődtek a hepehupás úton. A nagyobb gyerekek befészkelték magukat a csomagok közé. Fourie ismét felnézett és igazgatni kezdte a tükröt, míg fel nem tűnt benne a vezetőfülke mögött utazó lány képe. Egy ócska teásláda és egy viharvert műbőr koffer közé ékelődve feküdt, háta mögé egy összetekert plédet gyömöszölt és békésen szunyókált. Zsíros szőke fürtjei ide-oda csapódva követték a teherautó zökkenéseit. Egyik lábát elalváskor kissé felhúzta, behajlított térde oldalra billent, és a puha fiatal combok tövében Fourie megpillantotta rózsaszínű virágmintákkal díszített bugyiját. A következő pillanatban azonban a kocsi hatalmasat ugrott, a lány felriadt, majd kinyújtott lábbal, oldalra fordulva aludt tovább. Fourie-ról valósággal szakadt a verejték és ez nem csupán a hőségnek volt köszönhető. Az izzadságcsöppek csillogva gyűltek össze az állat borító sötét borosta között. Remegő ujjakkal kivette szájából a cigaretta csikkjét és tüzetesen szemügyre vette. A vékony rizspapír átázott és a dohánylé barna foltokban ütött át rajta. Egy mozdulattal kipöckölte az oldalablakon át és újabb cigarettát vett elő. Miközben rágyújtott, fél kézzel tartotta a volánt, szeme a tükröt nézte, várva, mikor mozdul meg ismét a lány. Egyszer már volt alkalma belekóstolni ebbe a zsenge, fiatal húsba. Tudta, milyen édes, milyen forró és milyen könnyen megkapható. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy ismét megízlelje, bármi áron. Előttük az út mentén magas szamártövisbozót tűnt fel a felszálló forró levegő tükröző örvénye mögül. Olyan sokszor hajtott már el errefelé, hogy az idők folyamán kialakultak az út kötelező megállói, mindegyik a maga elmaradhatatlan rituáléjával. Zsebórájára pillantott és dühösen felmordult. Már húsz perce el kellett volna hagyniuk ezt a helyet. De hát a kocsik mindegyike túlterhelve vánszorgott az újonnan munkanélkülivé vált emberek és szánalmas vagyonkájuk súlya alatt. Lehúzódott az út szélére a bozót mellé, zsibbadtan kimászott a kocsi felhágójára és

elkiáltotta magát. – Jól van, emberek, tíz perc pihenő, mindenki végezze el a dolgát. Aki tíz perc múlva nincs itt, azt itt hagyjuk! Ő ért vissza elsőnek és mintha a szelepet vizsgálgatná, szöszmötölni kezdett a bal hátsó keréknél. Szeme sarkából várakozva pislogott a bozót felé. Feltűnt a lány és a szoknyáját simítgatva igyekezett a teherautó felé. Ingerültnek látszott, bőrét, ruháját szürkés piszokréteg borította a lisztszerű finom portól. Amikor észrevette, hogy Fourie alattomban figyeli, dacosan felszegte fejét, megriszálta formás kis fenekét és kihívó érdektelenséggel elment mellette. – Annalisa – suttogta Fourie, amint a lány felemelte egyik mezítelen lábát, hogy felkapaszkodjon a platóra. – Az anyád istenit, Gerhard Fourie! – sziszegte vissza a lány ádáz dühvel. – Ha nem szállsz le rólam, szólok a papámnak! Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Annalisa bármikor máskor sokkal nyájasabban reagált volna, de combján, fenekén és tomporán még ott éktelenkedtek a legutóbbi atyai fenyítésből származó bíborvörös hurkák. Ezek átmenetileg alaposan elvették a kedvét a férfiakkal vájó játszadozástól. – Beszélni akarok veled – makacskodott Fourie. – Beszélni, haha! Tudom én nagyon jól, hogy mit akarsz. – Gyere ki ma éjjel a tábor mögé – rimánkodott a sofőr. – Tele van a zsák, mi? – vetette oda gúnyosan Annalisa és felugrott a platóra. Fourie most teljes terjedelmükben láthatta a karcsú barna lábakat és görcsbe rándult a gyomra. – Annalisa – lihegte. – Fizetek érte... – A kétségbeesett vágy most már végképp felőrölte az idegeit. Annalisa megtorpant és töprengő arccal nézett le rá. Az ajánlat úgy hatott rá, mint valami földöntúli látomás. Mintha lyukat hasítottak volna a sötétség függönyén és a résen át egy ragyogó új világ képe tárult a szeme elé. Eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy pénzt is kaphat azért, amit még az evésnél és az alvásnál is jobban szeretett. – Mennyit? – kérdezte érdeklődéssel. – Egy fontot – ajánlotta Fourie. Rengeteg pénz volt – több, mint amennyit egy összegben valaha is a markában tartott. De feltámadt benne a vele született kufárösztön és ki akarta próbálni, meddig mehet el. Így aztán öntudatosan felszegte a fejét, elutasítóan megrántotta a vállát, szeme sarkából pedig lopva figyelte a férfit. – Két font – suttogta Fourie türelmetlenül. Annalisa felujjongott magában. Két egész font! Hirtelen bátornak, okosnak és a sors kegyeltjének érezte magát. Lábain és hátán elzsongult az égő fájdalom. Szemhéját félig lebocsátva ismét felöltötte azt az alattomosan kétértelmű arckifejezést, amellyel egyszer más megbolondította Fourie-t. Látta, amint a férfi arcán gyöngyözni kezd a veríték és alsó ajka remegni kezd. Ettől még jobban nekibátorodott. Mély lélegzetet vett, majd negédesen suttogta. – Öt font! – Megnyalta kiszáradt ajkát. Egy pillanatig maga is megrémült saját vakmerőségétől, amint kiejtette száján a hatalmas összeget. Apja majdnem egy hétig dolgozott ennyi pénzért. Fourie elsápadt és egész testében reszketni kezdett. – Három – nyögte ki akadozva, de Annalisa már érezte, milyen közel jár a célhoz és sértődötten kihúzta magát. – Mit képzelsz magadról, te büdös vénember? – sziszegte megvetően és undorodó arccal hátat fordított.

– Jól van! Jól van! – adta meg magát Fourie. – Öt font. Annalisa diadalmasan mosolygott le rá. Úgy érezte, belépett a végtelen gazdagság és a kiapadhatatlan élvezetek világának kapuján. Ujja hegyét az ajkához illesztette és halkan megszólalt. De ha „azt” is akarod, az még egy fontodba kerül. – Bátorsága immáron határtalan volt. Már csak néhány nap volt hátra holdtöltéig. A fény mintha olvadt platinával árasztotta volna el a sivatagot, a szurdok meredek falai közt kékesfekete árnyékfoltok húzódtak. A szél tovasodorta a tábor esti hangjainak foszlányait. Valaki fát aprított, egy bádogvödör kondult, a távolból halk madárcsipogásként hallatszott a vacsorát készítő asszonyok tereferélése. A közelben két zsákmányra vadászó sakál vonított fel. A fazekakból áradó ételszagtól felajzva, egyre keservesebben zendítettek rá panaszos siratóénekükre. Fourie hátát a szurdok falának vetve guggolt a földön és újabb cigarettára gyújtott. Izgatottan kémlelte a keskeny hasadékot, amelyen át a lánynak meg kellett érkeznie. A gyufa lángja megvilágította petyhüdt, borostás arcát. A várakozás annyira lekötötte, hogy észre sem vette a fenyegetően villogó szempárt, amely az árnyékból figyelte. Egész lényével a lány jövetelére koncentrált és a várható gyönyörök puszta gondolatára is kéjes kis mormogást hallatott. Végre feltűnt Annalisa. Szinte lebegve közeledett a holdfényben, mint egy ezüstös látomás. Fourie talpra ugrott, és sietve elnyomta a cigarettát. – Annalisa! – kiáltotta fojtott, vágyakozástól remegő hangon. A lány karnyújtásnyi távolságban megállt előtte és mikor utánanyúlt, gúnyos kis kacaj kíséretében egy lépéssel odébb táncolt. – Öt font, Meneer – emlékeztette, és csak akkor húzódott közelebb, mikor a férfi remegő kezekkel előkotorta farzsebéből az összegyűrt bankjegyeket. Elvette és a fény felé tartva gondosan megszámolta őket. Szemmel látható elégedettséggel begyömöszölte a pénzt a ruhájába és elszántan Fourie-hoz simult. A férfi átkarolta a derekát és a szájára tapasztotta nedves ajkát. Annalisa végül elrántotta az arcát és nevetve elkapta a szoknyája alatt kotorászó kezet. – Akarod a további egy font ellenértékét is? – kérdezte. – Ez túl sok – lihegte Fourie. – Nincs is nálam annyi. – Jó, akkor legyen tíz shilling – ajánlotta Annalisa és kis kezével simogatni kezdte a férfi nadrágjának elejét. – Fél korona – fuldokolta Fourie. – Egy fityinggel sincs nálam több. – A lány ránézett és tovább simogatta. Látta, hogy ennél többet végképp nem tud kihúzni belőle. – Rendben – egyezett bele –, add ide. – Egy bűvész ügyességével eltüntette az érmét, majd letérdelt a férfi elé, mintha arra várna, hogy az megáldja. Fourie két kezébe fogta a göndör szőke fejet és szemét kéjesen behunyva, gyöngéd erőszakkal húzni kezdte maga felé. Ebben a pillanatban hátulról valami kemény tárgyat préseltek a bordái közé, de olyan erővel, hogy a levegő azon nyomban kiszökött a tüdejéből. – Mondd meg ennek a kis szukának, hogy tűnjön el – súgta a fülébe egy mély, fenyegető és hátborzongatóan ismerős hang. Annalisa talpra ugrott és keze fejével sietve megtörölte a száját. Egy pillanatig rémülettől elkerekedett szemmel bámult Fourie válla mögé, majd megperdült és hosszú lábain nekiiramodott a tábor felé.

Fourie ügyetlenül kapkodva begombolkozott és reszketve szembefordult a hang gazdájával. Egy férfi állt előtte a sötétben, Mausere csövét a hasának szegezve. – De La Rey! – dadogta a sofőr. – Miért, talán valaki mást vártál? – érdeklődött Lothar. – Nem! Dehogyis! – rázta a fejét vadul Fourie. – Csak éppen... nem számítottam rád ilyen... hamar. – Utolsó találkozásuk óta volt ideje megbánni, hogy belement az alkuba. Eredendő gyávasága hosszas viaskodás után végül is legyőzte benne a kapzsiságot és sikerült meggyőznie magát, hogy Lothar De La Rey terve sem különb azoknál az ábrándoknál, amelyeket álmaiban maga is gyakorta dédelgetett – és amelyhez hasonlókkal oly sok életfogytig tartó robotra és nélkülözésre ítélt kisember vigasztalja magát. Abban reménykedett, hogy soha az életben nem hall többé Lothar De La Rey felől. És most mégis itt állt előtte, magasan és fenyegetően, szőke haja fáklyaként világított a holdfényben, leopárdszerű, ragadozó szeme úgy villogott, mint két ragyogó, sárga topáz. – Ilyen hamar? – kérdezte. – Még hogy ilyen hamar? De hiszen hetek óta nem láttuk egymást, kedves öreg barátom. Az előkészületek jóval hosszabb időt vettek igénybe, mint vártam. – Hangja hirtelen keménnyé és kérlelhetetlenné vált. – Elvittétek már Windhoekba a gyémántszállítmányt? – Nem, még nem... – kottyantotta ki ijedten Fourie és csendben átkozta magát ostobaságáért. Eljátszotta a menekülés esélyét. Hiszen azt is mondhatta volna: „Igen! Én magam vittem el a múlt héten.” – De most már nem volt mit tenni. Lehorgasztott fejjel babrált a bricsesznadrág utolsó gombjával. Szorongva gondolt rá, hogy e néhány meggondolatlanul kimondott szóval talán arra ítélte magát, hogy börtönben rohadjon élete végéig. – Mikor indítják a szállítmányt? – kérdezte Lothar. A puska csövét Fourie álla alá nyomta és a holdvilág felé emelte vele a halálra rémült sofőr arcát. Látni akarta a szemét. Nem bízott ebben az emberben. – Elhalasztották – nyöszörögte. – Nem tudom meddig. Hallottam valamit, hogy egy nagy csomag kő közé rejtve akarják elküldeni. – Látod – mondta Lothar –, úgy van, ahogy mondtam. Ez azért van, mert be akarják zárni a bányát. – Figyelmesen nézte a fickó arcát. Érezte, hogy még habozik. Végleg meg kellett győznie. – Ez lesz az utolsó szállítmány, azután itt maradsz munka nélkül – figyelmeztette. – Te is olyan leszel, mint azok a szerencsétlenek, akiket a kocsidon viszel. – Hát igen, őket már elbocsátották – bólintott komoran Fourie. – Te pedig követni fogod őket, öreg cimbora. És ha az emlékezetem nem csal, arról meséltél, hogy milyen példás családapa vagy, hogy mennyire szereted a tieidet. – Ja. – Pedig akkor nem lesz pénzed, hogy enni adj a gyerekeknek, hogy ruhát vegyél nekik... de még arra sem jut majd, hogy fizess pár fontot a kislányoknak az ügyes kis mutatványaikért. – Öregem, ne mondj ilyeneket... – dadogta zavartan Fourie. – Ha azt teszed, amiben megegyeztünk – vágott közbe Lothar –, akkor a világ összes kislányát megkaphatod és azt csinálhatsz velük, amihez csak kedved van. – Ne mondj ilyeneket. Ez undorító... – Te tudsz az előkészületekről. Azt is tudod, mit kell tenned, ha megmondják, mikor

indul a szállítmány. Fourie némán bólintott, de Lotharnak nem volt elég ennyi. – Rajta, meséld csak el. Hadd halljam újra. – És figyelmesen hallgatta Fourie-t, amint vonakodva előadta, milyen utasításokat kapott. Egy ízben helyreigazította egy apró részletet illetően, de a végén elégedetten mosolygott. – Ne próbálj átverni minket, öreg cimbora – mondta hátborzongató nyájassággal. – Nem szeretek csalódni. – Egészen közel hajolt Fourie-hoz, mélyen a szemébe nézett, azután hirtelen sarkon fordult és eltűnt a sötétben. Fourie összerázkódott, azután rogyadozó térdekkel, botladozva, akár egy részeg, elindult a tábor felé. Már majdnem odaért, mikor eszébe jutott, hogy a lány elvette ugyan a pénzt, de nem teljesítette az alku rá vonatkozó részét. Azon morfondírozott, rá tudná-e venni, hogy a következő megállónál pótolja a mulasztást, de rosszkedvűen belátta, hogy erre nem sok esélye van. De most valahogy nem is tűnt olyan fontosnak az egész. A jég, amit Lothar De La Rey oltott a vérébe, mintha az ágyékát is elöntötte volna. Felhőtlenül vidám hangulatban lovagoltak keresztül a ritkás erdőn. Az előttük álló gondtalan napok reménye mindkettőjüket boldog várakozással töltötte el. Shasa János barát nyergében ült, vadonatúj 7 milliméteres Mannlicher vadászpuskája bőrtokjában ott lógott a bal térde alatt. Igazán gyönyörűséges darab volt. A puskatus és a markolat eleje különleges, válogatott diófából készült, a kék acélszerkezetet pedig vadászjeleneteket ábrázoló művészi vesétek és színarany berakások díszítették. Shasa neve kis arany lapocskába gravírozva díszelgett a fegyver csövén. A puskát tizennegyedik születésnapjára kapta ajándékba a nagyapjától. Anyja pompás szürke csődörön lovagolt mellette. A ló farát és lapockáját fekete pettyek tarkázták, éjfekete sörénye és pofája pedig megdöbbentő ellentétben állt hófehér szőrrel borított szügyével. Gazdája a Nuage, vagyis Felhő nevet adta neki egy másik ló emlékére, amelyet apjától kapott kislánykorában. Centaine az ausztrál marhapásztorok jellegzetes széles karimájú kalapját viselte, inge fölé kudubőrből készült mellényt húzott. Nyakában laza csomóra kötött sárga selyemsál, szemében pedig izgatott tűz lobogott. – Jaj Shasa! – kiáltott fel boldogan. – Most egészen úgy érzem magam, mint mikor kislánykoromban lógtam az iskolából! Két egész napunk van, csak a magunk számára. – Versenyezzünk, melyikünk ér előbb a forráshoz! – kiáltotta el magát Shasa. János barát persze nem volt igazi ellenfél Nuage számára. Mire Shasa elérte a forrást, anyja már le is szállt a nyeregből és éppen az állat fejét tartotta, nehogy annyit találjon inni, amennyitől felpuffad. Ismét nyeregbe szálltak és tovább lovagoltak a Kalahári sivatag vadregényes belseje felé. Minél távolabb kerültek a bányától, annál inkább ritkultak az ember agresszív jelenlétének nyomai és az őstermészet egyre sűrűbben, egyre bizalmasabban közeledett hozzájuk. Centaine otthonosan járt-kelt ebben a világban. A sivatag legkiválóbb ismerői, a San vad busmanjai voltak a tanítómesterei és a mai napig sem felejtette el, amit tőlük tanult. Figyelme nem korlátozódott csupán a nagyvadakra. Most éppen egy mulatságos denevérfülű rókapárt vett észre, amelyeket Shasa valószínűleg meg sem látott volna. A két különös kis állat szöcskékre vadászott a gyér, ezüstös fűben. Hatalmas füleiket hegyezve kúsztak előre, szemlátomást láthatatlanná igyekeztek válni, mielőtt egy

ugrással rávetették volna magukat saját testméretükhöz képest ijesztően nagy zsákmányukra. A lódobogás hallatán szorosan hátrasimították árulkodó hallószerveiket és szorosan a földhöz lapulva várták, hogy elmúljon a veszély. Útközben egy sárga homoki macskát riasztottak fel egy hangyászsün ürege mellől. A nagy macska olyan hévvel menekült, hogy egész fejével beleszaladt egy rákpók ragadós, sárgásfehér hálójába. Mindketten izgatottan forgolódtak a nyeregben, amint az állat komikus erőfeszítéseit figyelték, ahogyan futás közben mindkét mellső mancsával igyekszik megszabadulni a fejére tapadt szálaktól. Valamikor a délután derekán egy csapat gazellát pillantottak meg, amint méltóságteljes pózban egymás mögött ügettek át a horizonton. Fejüket büszkén felszegték, hosszú, vékony egyenes szarvaik a távolból nézve egybeolvadtak és így olyannak látszottak, mint a legendás unicornisok. A felszálló levegő délibábja előbb különös, póklábú szörnyekké változtatta, majd végleg elnyelte őket. Amint a lenyugvó nap hosszú árnyékokat rajzolt a vöröslő sivatagra, Centaine másik kis springbok gazella csoportot vett észre. Rámutatott az egyik kövér fiatal kosra és odaszólt Shasának. – Már csak fél mérföldnyire vagyunk a tábortól, valami vacsorát kell szereznünk. Shasa lelkesen húzta elő tokjából a Mannlichert. – Tisztán célozz! – figyelmeztette Centaine. Egy kicsit zavarta, hogy a fiú szemmel láthatólag örömét leli a vadászatban. Kissé hátramaradt és nézte, amint Shasa leszáll a nyeregből. János barátot fedezéknek használva lassan megközelítette a gazellacsapatot. A póni azonnal felfogta saját szerepét és elhelyezkedett gazdája és a vadak között, sőt még egy kis legelészésre is megállt, amikor azok nyugtalankodni kezdtek. Csak akkor húzódott közelebb, amikor ismét megnyugodtak. Kétszáz lépésnyire a csapattól Shasa leguggolt és két könyökét térdére fektetve célzott. Centaine viharos megkönnyebbülést érzett, mikor látta, hogy a kos a lövést követően azonnal élettelenül roskad a földre. Egy ízben tanúja volt, amikor Lothar De La Rey a hasán talált el egy gyönyörű gazellát. Az emlék azóta is rémálmaiban kísértette. Közelebb érve látta, hogy a lövés pontosan a lapocka mögött érte az állatot és a golyó áthaladt a szíven. Szakértő szemmel figyelte, amint Shasa megnyúzza a tetemet, pontosan úgy, ahogyan Sir Garrytől tanulta. – Tartsd meg az összes belet – szólt rá. – A szolgák szeretik a pacalt. – Így aztán Shasa a belsőségeket betekerte a nedves bőrbe, felpakolta a tetemet János barát hátára, és szorosan odakötözte a nyereg mögé. A tábor a dombok tövében várta őket. Odafenn a sziklák között vékony erecske szivárgott, elegendő ivóvizet biztosítva. Centaine már előző nap három szolgát küldött előre a teherhordó lovakkal, akik mostanra gondoskodtak a kényelemről és a biztonságról. Sült májból, veséből és szívből készült kebabot vacsoráztak a gazella hasüregéből származó szalonnával megspékelve. Evés után sokáig üldögéltek a tűz mellett, kávét ittak, halkan beszélgettek és gyönyörködtek a holdfelkeltében. Kora hajnalban indultak tovább. Mindketten vastag birkabőr bekecsbe burkolóztak a sivatagi reggel csípős hidege ellen. Még egy mérföldet sem tettek meg, mikor Centaine megrántotta Nuage nyakán a gyeplőt, és a nyeregből figyelmesen körbekémlelte a tájat. – Mi az, mama? – kérdezte Shasa. Anyja legapróbb hangulatváltozásait is mindig

ösztönösen megérezte és most is azonnal észrevette, mennyire izgatott. – Gyere gyorsan, chéri – kiáltotta Centaine, és a puha homokban sorakozó lábnyomokra mutatott. Shasa leugrott a nyeregből, lehajolt és figyelmesen tanulmányozni kezdte a nyomokat. – Emberi lények? – találgatta zavartan. – De hát olyan kicsik. Talán gyerekek? – Tanácstalanul pillantott fel, de anyja boldogan sugárzó arckifejezéséből máris tudta a választ. – Busmanok! – kiáltott fel. – Vad busmanok! – Bizony ám – nevetett Centaine. – Mégpedig két vadász. Egy zsiráfot üldöztek. Nézd csak! A nyomaik eltakarják a zsákmány nyomait. – Nem mehetnénk utánuk, mama? Nem tudnánk követni őket? – lelkesedett Shasa. Most már ő is éppoly izgatott volt, mint az anyja. – A nyomaik még csak egy naposak – egyezett bele Centaine. – Ha sietünk, még utolérhetjük őket. Elindultak a nyomok után. Centaine lovagolt elöl, Shasa a nyomában. Gondosan ügyeltek, hogy a lovak szét ne tapossák a nyomokat. Shasa még sohasem látta anyját efféle tevékenység közben. Könnyed vágtában haladt át a legnehezebb szakaszokon is és olyasmiket is észrevett, amit még az ő fiatal, éles szemei sem láttak meg. – Nézd csak! – kiáltott fel. – Egy busman fogkefe. – És ujjával egy friss ágra mutatott, amelynek végét kefe formájúra rágcsálták. Ott hevert eldobva a földön, a nyomok mellett. Tovább lovagoltak. – Itt vehették először célba a zsiráfot. – Honnét tudod? – Onnét, hogy felhúzták az íjakat. Itt vannak a nyomaik. – És valóban, a homokban tisztán kivehetők voltak a bemélyedések, ahol az apró emberkék megtámasztották íjaikat, miközben felajzották a húrt. – Nézd, Shasa, itt kezdték becserkészni a zsákmányt – állapította meg Centaine valamivel később. Shasa nem vett észre változást a nyomokban és ezt közölte is. – A lépések rövidebbek, óvatosabbak – a test súlya áthelyeződik a talp elülső részére – magyarázta Centaine. Pár száz lépéssel odébb ismét a földre mutatott. – Itt már lehasaltak és kígyómódra kúszva közeledtek az áldozathoz. Itt feltérdeltek, hogy kilőjék a nyilaikat, itt pedig talpra ugrottak, hogy lássák, talált-e a lövés. – Vagy húsz lépést haladhattak, mikor izgatottan felkiáltott. – Nézd, mennyire közel merészkedtek! Itt van az a hely, ahol a zsiráf megérezte a mérgezett nyílhegyek szúrását és ügetni kezdett... nézd csak, hogyan rohantak utána a vadászok, miközben várták, hogy a méreg kifejtse a hatását. Vágtában követték az üldözés nyomait. Centaine váratlanul felemelkedett a kengyelben, és előremutatott. – Keselyűk! Négy vagy öt mérfölddel előttük apró fekete pontokból álló felhő örvénylett a kék égbolton, magasan a föld felett. – Most lassíts, chéri – figyelmeztette Shasát Centaine. Veszedelmesek lehetnek, ha megriasztjuk őket és pánikba esnek. Fokozatosan sétatempóra fogták a lovakat és lassan közeledtek a mészárlás színhelyéhez.

A hatalmas zsiráftetem részben megnyúzva és megcsonkítva hevert az oldalán. A környező tövisbozót mellett valakik hevenyészett nád napellenzőket állítottak fel, a bokrokra pedig hatalmas húscafatokat és beleket akasztottak fel száradni. Súlyuk alatt meghajlottak az ágak. A homok az egész környéken tele volt apró lábnyomokkal. – Tehát az asszonyokat és a gyerekeket is magukkal hozták, hogy segítsenek feldarabolni a zsákmányt – állapította meg Centaine. – Fúj de rettenetesen bűzlik! – fintorította el az orrát Shasa. – De hol vannak egyáltalán? – Elbújtak – válaszolta Centaine. – Valószínű, hogy már öt mérföldről észrevettek bennünket. – Felállt a kengyelbe, félresöpörte fejéből a széles karimájú kalapot, hogy jobban lássák az arcát és elkiáltotta magát valami különös, mély, kattogó torokhangon. Lassan körbefordult és újra meg újra elismételte az üzenetet a néma, mozdulatlan sivatagban. – Kísérteties – suttogta Shasa és önkéntelenül megborzongott a forró napsütésben. – Biztos vagy benne, hogy itt vannak? – Figyelnek minket. Nem sietik el. Ekkor hirtelen egy emberi alak bukkant elő a földből, olyan közel hozzájuk, hogy a csődör ijedten visszahőkölt és izgatottan bókolni kezdett a fejével. A különös figura nem viselt egyebet, mint egy állatbőrből készült ágyékkötőt. Alacsony termetű, de tökéletesen arányos felépítésű férfi volt. Karcsú, elegáns formájú lábait mintha egyenesen futásra szerkesztették volna. Mellén és meztelen hasán lapos, kidolgozott izomkötegek húzódtak, lágy fodrokat vetve, mint a tengerparti homok apály idején. Fejét méltóságteljesen magasra emelte és bár arcát teljesen simára borotválta, semmi kétség sem lehetett afelől, hogy férfikora teljében van. Enyhén mongolos vágású szeme volt és csodálatos, borostyánszínű bőre, amely szinte áttetszőnek hatott a napfényben. Jobb kezét a békés szándékot kifejező üdvözlésre emelte és magas, madárcsipogásszerű hangon felkiáltott. – Légy üdvözölve Nam Gyermeke! – Centaine busman nevét használta, az asszony pedig hangos, örömteli kiáltással felelt. – Légy üdvözölve te is, Kwi! – Ki az ott veled? – tudakolta a busman. – A fiam, Jó Víz. Mikor először találkoztunk, már beszéltem neked róla. A te néped szent helyén született, O'wa volt a fogadott nagyapja, és H'ani volt a nagyanyja. E szavak hallatán Kwi, a busman megfordult, és elkiáltotta magát a látszólag kihalt sivatag felé. – Ó San népe, ez az igazság! Ez az asszony a barátunk, Nam Gyermeke és a fiú a legendás gyermek. Üdvözöljétek hát őket! Szavai nyomán a látszólag kopár sivatag megelevenedett és a homokbuckák mögül előbújt a San arányló bőrű, apró népe. Kwivel együtt összesen tizenketten voltak – Kwi, az öccse, Fat Kwi, a feleségeik és egy rakás anyaszült meztelen gyerek. Mindeddig a vad teremtmények ősi ösztöneivel rejtőzködtek a betolakodók elől, most azonban csiripelve, kotyogva és nevetve rajzottak elő búvóhelyükről. Centaine leugrott a nyeregből, mindannyiukat név szerint üdvözölte, megölelte, végül pedig felkapta a két legkisebb porontyot és kétoldalt karjaira ültette őket. – Hogyhogy ilyen jól ismered őket, mama? – kíváncsiskodott Shasa. – Kwi és az öccse mindketten rokonai O'wának, a te fogadott busman nagyapádnak – magyarázta Centaine. – Akkor találkoztam velük először, mikor te még egészen kicsi voltál és a H'ani bánya feltárási munkálatait végeztük. Ezek itt az ő vadászterületeik.

A nap hátralévő részét együtt töltötték. Mikor elbúcsúztak, Centaine mindegyik asszonynak egy-egy marék csillogó 7 milliméteres réz töltényhüvelyt ajándékozott, amelyeket azok vad örömujjongással és tánccal háláltak meg. A töltényhüvelyeket azután kagylóhéjakkal együtt nyakláncokká fűzték össze, amelyekkel kivívták az összes San asszony irigységét, akikkel vándorlásuk során csak találkoztak. Shasa búcsúzóul Kwinek ajándékozta elefántcsont nyelű vadászkését. Az apró emberke végighúzta hüvelykujját a kés élén és mikor a borotvaéles penge felhasította a bőrt, elégedetten felmordult és büszkén mutogatta vérző ujját az asszonyoknak. – Nézzétek, micsoda fegyverem van – ujjongott. Fat Kwi megkapta Centaine derékszíját. Mikor továbbindultak, még mindig megbűvölten bámulta tulajdon arcát a csillogó rézcsat tükrében. – Ha újra el akartok jönni hozzánk – kiáltott utánuk Kwi –, az esős évszak beálltáig megtaláltok minket O'chee Pan mellett a mongongófaligetnél! – Milyen kevéssel boldoggá lehet tenni őket – szólalt meg Shasa, miközben visszanézett az aprócska táncoló alakokra. – Ez a földkerekség legboldogabb kis népe – hagyta helyben anyja. – Kíváncsi vagyok, meddig marad az. – Tényleg te is így éltél, mama? – kérdezte Shasa. – Mint egy igazi busman? Tényleg állatbőrökben jártál és gyökereket ettél? – Akárcsak te, Shasa – mosolygott Centaine. – Bár te leginkább pucéron futkostál, mint azok a szutykos kis mákvirágok. Shasa összeráncolt homlokkal próbált emlékezni. – Álmomban néha egy sötét helyen vagyok – kezdte. – Mint valami barlang... a közepén egy tó van és a vize füstölög. – Az egy termálforrás volt – bólogatott Centaine. – Valaha ott fürödtünk és abban találtam rá a H'ani bánya legelső gyémántjára. – Szeretnék újra elmenni oda, mama – csillant fel Shasa szeme. – Az sajnos már lehetetlen – hangzott a válasz és Centaine tekintete elborult. – Az a forrás képezte annak a kráternek a középpontját, ami ma a H'ani bánya központi vágata. Mikor kiástuk a bányát, vele együtt a forrást is elpusztítottuk. – Egy darabig némán lovagoltak tovább. – Az volt a San szent helye – folytatta Centaine. – Furcsa, hogy nem nehezteltek meg ránk, amiért... – egy pillanatig habozott, majd kurtán kimondta a szót – megszentségtelenítettük. – Kíváncsi volnék, miért – töprengett Shasa. – Már úgy értem, ez éppen olyan, mintha valami idegen törzs gyémántbányává változtatná a Westminster Abbeyt. – Egyszer rég beszélgettem erről Kwivel – mondta Centaine. – Ő azt mondta, hogy a szent helyet nem ők birtokolták, hanem a szellemek, és ha a szellemeknek valami kifogásuk lett volna a dolog ellen, akkor bizonyára meg is akadályozták volna. Szerinte a szellemek már olyan régóta éltek ott, hogy megunták és elköltöztek, éppen úgy, mint a San népe. – Még mindig nem tudlak elképzelni, amint úgy élsz, mint egy San asszony – jelentette ki Shasa. – Rólad egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Úgy értem, meghaladja a képzelőtehetségemet. – Hát nem volt könnyű élet – ismerte el anyja csendesen. – Elmondhatatlanul, elképzelhetetlenül nehéz volt... és mégis, e nélkül az edzés nélkül ma nem volnék az, aki vagyok. Tudod, Shasa, volt egy pont, amikor már-már úgy éreztem, nem bírom tovább. És akkor idekinn a sivatagban tettem egy fogadalmat. Megesküdtem, hogy sem én, sem a

fiam nem fogunk többé nélkülözni. Szentül megfogadtam, hogy te meg én sohasem kerülünk még egyszer olyan kétségbeejtő körülmények közé... – De hiszen én akkor még nem is voltam veled... – vágott közbe Shasa. – Ó dehogynem – bólogatott Centaine. – Nagyon is velem voltál. A méhemben hurcoltalak végig a Csontváz Parton, a forró homokdűnéken és te is részese voltál a fogadalmamnak. Te is, én is a sivatag teremtményei vagyunk, édesem. Mi tovább élünk és virágzunk ott, ahol mások tönkremennek és elpusztulnak. Ezt soha ne felejtsd el. Vésd jól az eszedbe, kicsikém. Másnap kora hajnalban a szolgák tábort bontottak, felmálházták a teherhordó lovakat és elindultak Centaine és Shasa után. Anya és fia nehéz szívvel indultak vissza a H'ani bánya felé. Délben megpihentek egy fa árnyékában és hátukat a nyeregnek vetve figyelték fejük felett az apró sárgásszürke szövőmadarak sürgés-forgását. A szorgos kis teremtmények szakadatlanul hordták az újabb és újabb darabokat közös fészkükhöz, amely már így is akkora volt, mint egy szénaboglya. Mikor a hőség kissé alábbhagyott, ismét felnyergelték a lovakat és elindultak a hegyek irányába. Shasa váratlanul felegyenesedett a nyeregben és egyik kezével ellenzőt formálva szeme fölé, felnézett a sziklákra. – Mi az, chéri? – kérdezte anyja. Shasa tovább kémlelte a hegyoldalt és végül felfedezte a sziklahasadékot, ahová Annalisa elvezette. – Látom, hogy bánt valami – erősködött Centaine és Shasa hirtelen kínzó vágyat érzett, hogy elvezesse anyját a hegy boszorkányának szentélyébe. Már-már megszólalt, mikor eszébe jutott az esküje és összeharapta az ajkát. Elbizonytalanodva fontolgatta, megszegheti-e a fogadalmát. – Nem akarod elmondani? – kérdezte anyja szelíden, látva vívódását. – Ha mama tudja, az nem számít – töprengett Shasa. Ő meg én, az majdnem ugyanaz. Ez így egész más, mintha egy idegennek mondanám el – győzködte magát és még mielőtt lelkiismerete újból fölébe kerekedhetett volna, gyorsan kimondta. – Mama, odafent van egy lyuk és benne egy busman csontváza. Akarod, hogy megmutassam? Centaine arcából kifutott a vér a napbarnított bőr alatt. Rámeredt Shasára. – Egy busmané? – suttogta. – Honnét tudod, hogy busman? – A haj még rajta van a koponyáján – magyarázta Shasa. Ugyanolyan pici kunkori fürtjei vannak, mint Kwinek meg a családjának. – Hogy találtad meg? – Anna... – Shasa elharapta a szót és elvörösödött a bűntudattól. – A lány mutatta meg neked? – segítette ki Centaine. – Igen – bólintott a fiú és lehorgasztotta a fejét. – Odatalálnál még egyszer? – kérdezte Centaine. Arcába lassanként visszatért a szín, izgatottan előrehajolt és megmarkolta Shasa inge ujját. – Igen, azt hiszem. Megismerem azt a helyet – felelte Shasa és ujjával a sziklafal irányába bökött. – Ott van, annál a szem formájú hasadéknál. – Vezess oda – parancsolt rá az anyja. – De oda csak gyalog tudunk felmászni, a lovakat lenn kell hagynunk. A meleg megrekedt a szűk sziklahasadékban. Lihegve, verejtékezve kapaszkodtak felfelé a fullasztó hőségben, a bozót tövisei véresre karcolták a bőrüket.

– Valahol itt kell lennie – mondta Shasa. Felkapaszkodott az egyik leomlott szikladarabra és megpróbálta betájolni magát. – Talán még egy kicsit tovább kell menni balra. Keress egy nagy kőrakást, amelyik alatt egy mimózabokor nő. Egy faág takar el egy kis mélyedést. Váljunk szét inkább és keressük külön-külön. Lassan, lépésről lépésre haladtak mind feljebb a szurdokban, így különválva nagyobb területet tudtak átfésülni. Mikor a bozót és a sziklák eltakarták őket egymás szeme elől, kiabálva és füttyjelekkel szólongatták a másikat. Azután Shasa egyszerre csak hiába fütyült. Megállt, megismételte a jelzést és hátraszegett fejjel hallgatózott. Válasz azonban most sem érkezett és a fiút elfogta a szorongás. – Mama, hol vagy? – kiáltotta. – Itt – hallatszott Centaine elhaló hangja egy sziklatömb túlsó oldaláról. Úgy hangzott, mintha valami kimondhatatlanul mély fájdalom gyötörné. Shasa halálra válva, négykézláb evickélt felé a sziklán át. Végre megpillantotta anyját. Ott állt a napsütésben, szinte megsemmisülve. Kicsinek és elveszettnek látszott, kalapját a dereka előtt tartva szorongatta a kezében. Arca nedvesen csillogott. Shasa először azt hitte, talán az izzadságtól, de amint közelebb ért, látta, hogy sír. – Mama? – szólította meg. Mögé lépett és ekkor vette csak észre, hogy megtalálta az üreget. A különös oltár előtt még érintetlenül álltak Annalisa befőttes üvegei, bennük az elszáradt, megbarnult virágokkal. – Annalisa azt mondta, hogy egy boszorkány csontváza – suttogta babonásán Shasa, miközben anyja válla mögül bámulta a szánalmas kis csonthalmot, tetején az aprócska fehér koponyával. Centaine válaszul némán megrázta a fejét, szólni sem bírt. – Még azt is mondta, hogy ő őrizte a hegyet és mindenkinek teljesíti egy kívánságát. – Ez H'ani – zokogott fel Centaine. – Az én drága öreg anyám. – Mama! – kiáltott fel Shasa elképedve és megragadta anyja vállát, hogy az össze ne essen. – Honnan tudod? Centaine nem felelt, csak zokogva borult fia mellére. – Száz meg száz busman csontváz lehet még a barlangban és a sziklahasadékokban – érvelt Shasa erőtlenül, de anyja vadul megrázta a fejét. – De hát honnét vagy olyan biztos benne? – Ez ő – zokogta Centaine és hangja elcsuklott a fájdalomtól. – Ez H'ani... megismerem a kicsorbult szemfogáról, meg a kagylódíszítéseiről az ágyékkötőjén. Shasa most vette csak észre a kagylóhéjakkal kivarrt száraz kis bőrdarabkát, amely a portól félig betemetve hevert a csonthalom tövében. – De nekem még ennyi bizonyítékra sincs szükségem – tette hozzá Centaine. – Tudom, hogy ez ő. Egyszerűen tudom és kész. – Ülj le, mama – mondta Shasa, és gyöngéden leültette a mohlepte kövekre. – Semmi baj, már jól vagyok – sóhajtott fel Centaine. – Csak a sokk okozta. Annyiszor próbáltam már megkeresni őt az évek folyamán. Tudtam, hogy itt kell lennie. – Bizonytalanul körülnézett. – O'wa maradványainak is itt kell lenniük valahol a közelben – mondta. Felnézett a sziklafalra, amely úgy tornyosult felettük, akár egy székesegyház boltíve. – Ott fenn próbáltak menekülni, mikor lelőtte őket – töprengett. – Egymás közvetlen közelében kellett lezuhanniuk. – Ki? Ki lőtte le őket, mama? – kérdezte Shasa. Centaine mély lélegzetet vett, de még

így is reszketett a hangja, amint kimondta a nevet. – Lothar. Lothar De La Rey! Még egy órán át fürkészték a sziklahasadék alját és oldalait a második csontváz után kutatva. – Ezzel nem megyünk semmire – adta fel végül Centaine. – Sohasem találjuk meg. Hagyd, Shasa, hadd nyugodjon békében, ahogy eddig. Ismét lemásztak a kis sziklaüreghez, útközben vadvirágot gyűjtöttek. – Az első gondolatom az volt, hogy összeszedem a maradványokat és tisztességgel eltemetem – suttogta Centaine az üreg előtt térdelve –, de H'ani nem volt keresztény. Az ő szent helyei ezek a hegyek voltak. Itt békében nyugszik majd. Gondosan elrendezte a virágokat és leült a földre. – Kedves, öreg nagyanyám, gondom lesz rá, hogy senki se zavarja a nyugalmadat és újra eljövök majd, hogy meglátogassalak – búcsúzott, azzal felállt és kézen fogta Shasát. – Ő volt a legnemesebb lelkű, legkedvesebb ember, akit valaha ismertem – szólt csendesen. – És én nagyon szerettem. – És kézen fogva elindultak vissza, oda, ahol a lovakat hagyták. A hazafelé vezető úton mindketten némaságba burkolóztak. Beesteledett és mire megérkeztek a bungalóba, a szolgák is aggódtak már. Másnap reggelinél Centaine feltűnően eleven és kissé talán túlzottan is vidám volt. Csak beesett arca és kisírt szeme árulkodott az előző délután eseményeiről. – Ez az utolsó hetünk, azután vissza kell mennünk Cape Townba – jelentette ki. – Bárcsak örökre itt maradhatnánk – sóhajtott Shasa. – Örökre, az nagyon hosszú idő – mondta anyja mosolyogva. – Rád vár az iskola, nekem ott a munkám. Tudod jól, hogy visszajövünk még ide. – Shasa bólintott, ő pedig így folytatta. – Megszerveztem, hogy ezt az utolsó hetet a mosóüzemben és az osztályozókban töltsd. Garantálom, hogy élvezni fogod. Mint általában, most is igaza volt. A mosóüzem kellemes helynek bizonyult. A rostálóasztalokra folyamatosan zuhogó víz hűtötte a levegőt és az ércmalom szakadatlan robaja után mennyei áldásként hatott a viszonylagos csend. A hosszú téglafalú helyiségben áhítatos csend uralkodott, akár egy katedrálisban. De hisz valójában az is volt ez – szentély, amelyben tetőfokára hágott Mammon és Adamant eszelős imádata. Shasa megbűvölten nézte, amint az őrlőműből érkező érczúzalék útra kel a lassan mozgó szállítószalagon. A méreten felüli darabokat elkülönítették és további őrlésre visszaküldték a forgó acélhengerek közé. A megfelelő finomságú zúzalék a szállítószalag végéhez érve a keverőtartályba zúdult, innét pedig a centrifugális erő lesodorta a rostálóasztalokhoz vezető lejtős vályúba. A könnyebb fajsúlyú anyagok tovább sodródtak és a salakgyűjtőbe kerültek. A nehezebb kavicsok a köztük lévő gyémántokkal együtt még további leleményes válogatóberendezések során haladtak át, míg végül csak a dúsított érc maradt vissza – körülbelül az eredeti anyagmennyiség egy ezreléke. Ezeket azután a zsírzódobokban mosták át. E lassan forgó hengerek mindegyike vastag, sárga zsírréteggel volt bevonva. A vizes kavicsok könnyedén a felszínre jöttek, a gyémántok felülete azonban száraz maradt. A gyémánt különleges tulajdonságainak egyike, hogy taszítja a nedvességet. Áztathatod, főzheted, ameddig csak akarod, de száraz marad. Amint a kövek száraz felületükkel hozzáértek a zsírréteghez, valósággal

felragadtak rá, mint rovarok a légypapírra. A zsírzódobokat vastag acélrács védte, a rács mellett pedig egy fehér felügyelő ült, aki egy másodpercig sem vette le róluk a szemét. Shasa életében először lesett be a rácsok mögé és máris szemtanújává vált az apró csodának, amely ott játszódott le néhány centiméterrel az orra előtt. Egy nyers gyémánt került a dob fogságába és szelídült meg, mint valami csodás sivatagi teremtmény. Shasa saját szemével látta a mágikus pillanatot, amint a kő a kavicsos sárral együtt beúszik a dob felső részébe, apró „V” alakú örvényt kavarva felemelkedik a felszínt borító zsírréteg alá, majd bizonytalanul billegve megtapad rajta. Egy másodpercre ismét alámerült, mintha saját súlya leszakítaná. Shasa kétségbeesetten próbált utánakapni, mielőtt még végleg eltűnik, de az acélrácsok közötti hézag túl szűknek bizonyult. Ekkor azonban a gyémánt mintha meggondolta volna magát, ismét felbukkant, és biztosan megült a felszínen. Úgy dudorodott ki a sárgás zsírral borított iszapból, mint egy nagy, átlátszó vízhólyag egy gigantikus hüllő bőréből. Shasát valami megmagyarázhatatlan borzongás kerítette hatalmában – ilyesmit érzett akkor is, mikor néhány esztendeje végignézte, amint Celeste nevű kancája életet ad első csikajának. Ezután az egész délelőttöt a hatalmas sárga dobok előtt fel-alá járkálva töltötte. Fáradhatatlanul figyelte, amint a felszínhez tapadó gyémántréteg óráról órára vastagabbra hízik. Délben a mosórészleg vezetője négy fehér helyettesével együtt végigment a helyiségen – többen voltak ugyan a kelleténél, ennek ellenére szükség volt rájuk, hogy kiki szemmel tarthassa a másikat, teljesen kizárva a lopás lehetőségét. Egy széles pengéjű spatula segítségével lekaparták a zsírt a dobokról, összegyűjtötték a párologtatófazékba, majd aprólékos gondossággal új zsírréteget kentek fel. A zárt és szigorúan őrzött lepárolóhelyiség az épület túlsó végében helyezkedett el. Itt a részlegvezető a fazekat a spirituszláng fölé állította és óvatosan addig melegítette, míg a zsír elpárolgott és csak egy fél fazékra való nyers gyémánt maradt vissza. Innentől kezdve dr. Twentyman-Jones vette át az események irányítását. Minden egyes darabot külön lemért és az adatokat bejegyezte a bőrfedelű termelési naplóba. – Amint biztosan észrevette, Shasa úrfi – szólalt meg –, ezek között a kövek között egyetlen fél karátosnál kisebb darab sem akad. – Igen, uram – válaszolta Shasa, noha mind ez ideig halvány fogalma sem volt erről a tényről. – És mi lett a kisebbekkel? – A rostálóasztal sem tévedhetetlen – magyarázta a mérnök. – Igazából a köveknek el kell érniük egy minimális súlyt ahhoz, hogy meg bírjanak tapadni. A többiek – közöttük olykor egy-egy nagy, értékes darab is – kihullik a lyukakon. Visszavezette Shasát a mosóhelyiségbe és megmutatta a vályút, amelyben a zsírzódobokon át tett utazást túlélt kavicstömeg összegyűlt. – A lecsepegő vizet összegyűjtjük és újra felhasználjuk – szólt. – Mint tudja, errefelé a víz igen becses anyag. A kavicsoknak pedig minden egyes morzsáját még egyszer átvizsgáljuk. – Miközben ezt mondta, két férfi lépett be a szoba végében lévő ajtón és egy-egy vödör kavicsot mertek ki a vályúból. Shasa és Twentyman-Jones követték őket az ajtó mögött húzódó hosszú, keskeny terembe. A helyiség fényárban úszott a hatalmas oldalablakokon és az üvegezett tetőn át bezúduló napsugaraktól. Középen hosszú asztal állt, tetejét csillogó acéllemez borította. Az asztal két oldalán hosszú sorokban asszonyok ültek egymás mellett. Mikor a két

férfi belépett, felpillantottak munkájukból. Shasa számos fehér munkás és fekete munkafelügyelő feleségét és leányát ismerte fel köztük. A fehér asszonyok egy csoportban ültek az ajtó közelében, illő távolságra a terem túlsó végében dolgozó fekete társnőiktől. A két férfi az asztalra borította a kosarak nedves tartalmát, az asszonyok figyelme pedig ismét az apró kavicsok sokasága felé fordult. Egyik kezükben hegyes acélcsipeszt tartottak, a másikban egy lapos kis fakanalat. Ez utóbbi segítségével egy-egy kis halom kavicsot lapátoltak maguk elé és fürge, szakavatott mozdulatokkal átvizsgálták. – Ez olyan munka, amelyben a nők felülmúlják a férfiakat – magyarázta TwentymanJones, miközben elhaladtak a meggörnyedt hátak sorfala mögött. – Megvan bennük az a türelem, koncentrálóképesség és kézügyesség, aminek a férfiak híjával vannak. Shasa látta, amint csipeszeikkel kiszemelgetik az apró, áttetsző kövecskéket a szürkésbarna kavicstömegből – némelyik egy borsószem nagyságát is elérte, mások akkorácskák voltak csupán, mint egy cukorkristály. – Ezek a kövek a mi vajas kenyerünk – jegyezte meg Twentyman-Jones. – Az iparban kerülnek felhasználásra. Az ékszer minőségű darabok, amelyeket a zsírzóhelyiségben látott – nos hát, azok jelentik a lekvárt a kenyéren. Mikor megszólalt a nappali műszak végét jelző duda, mindketten beültek TwentymanJones Fordjába és visszatértek az irodaépületbe. Shasa a mérnök mellett ült és ölében tartogatta az aznapi hozamot tartalmazó kis páncélkazettát. Centaine az irodaépület verandáján várta őket és mindkettőjüket bevezette az irodájába. – Nos, érdekesnek találtad? – kérdezte és elmosolyodott a fiú lelkesedése láttán. – Csodálatos volt, mama, és találtunk egy igazán gyönyörű darabot is – lelkendezett Shasa. – Harminchat karátos – igazi gyémántóriás! – Óvatosan letette a kazettát az íróasztalra és amikor Twentyman-Jones kinyitotta, olyan büszkén mutatta meg a követ, mintha saját kezűleg bányászta volna ki a földből. – Hát ez tényleg jókora – bólogatott Centaine –, de a színe nem különösebben szép. Tartsd csak a fény felé. Látod, olyan barna, akár a whisky szódával és még szabad szemmel is láthatod benne a zárványokat és repedéseket. Ott, azok a kis fekete pöttyök a kő belsejében – ráadásul a közepén is. Shasa elszontyolodva vette tudomásul, hogy nagy leletét így lebecsmérelték. Csalódottsága láttán Centaine elnevette magát és dr. Twentyman-Joneshoz fordult. – Mutassunk neki néhány igazán jó darabot. Volna szíves kinyitni a trezort, dr. TwentymanJones? A mérnök előhúzta a kulcscsomót mellényének órazsebéből és a folyosó végén lévő rácsos ajtóhoz vezette Shasát. Kinyitotta, majd miután beléptek, újból bezárta maguk mögött. Lementek a lépcsőn, és megálltak a föld alatti páncélterem ajtaja előtt. Twentyman-Jones szorosan az ajtó elé állva elforgatta a számzárat, hogy még Shasa se láthassa a kombinációt, majd egy második kulcsot helyezett a zárba. A vastag zöld ajtó méltóságteljesen feltárult és mindketten beléptek a páncélterembe. – Az ipari felhasználásra szánt kövek itt vannak ezekben a fémtartályokban – mondta és elhaladtában ujjával megérintette a lapos bádogdobozokat. – A minőségi anyagot azonban elkülönítve őrizzük. A trezor hátsó falához lépett, kinyitott egy kisebb páncélajtót és a zsúfolt polcokról kiválasztott öt barna papírral bevont, számozott csomagot.

– Ezek a legjobb köveink – mondta szinte áhítatosan. Mintegy a bizalom jeléül, átnyújtotta a csomagokat Shasának, majd visszaindultak az irodába. Útközben a mérnök ugyanolyan gondosan nyitotta ki és zárta be az ajtókat, mint idefelé. Centaine az irodában várta őket. Shasa letette elé a csomagokat, ő pedig kibontotta az elsőt és tartalmát gyengéd, szinte simogató mozdulattal szétteregette mappája fedelén. – Atyaúristen! – álmélkodott Shasa, megpillantva a selymes fénnyel csillogó hatalmas kövek sokaságát. – Hát ezek tényleg óriásiak! – Kérjük meg dr. Twentyman-Jonest, hogy tartson nekünk egy kis előadást róluk – indítványozta Centaine, a mérnök pedig örömét síri arckifejezés mögé rejtve, szertartásos mozdulattal felemelte az egyik követ. – Nos Shasa úrfi, ez itt egy gyémánt, a maga természetes kristályformájában, vagyis egy nyolclapú oktaéder alakzatban – számolja csak meg. Itt ez a másik, bonyolultabb kristályforma, a dodekaéder, ez már tizenkét lapu. Ezek pedig itt masszív, amorf kristályok. Nézze, milyen gömbölydedek. A gyémánt igen változatos megjelenési formákat képes ölteni. Miközben magyarázott, a köveket egyenként Shasa kinyújtott tenyerébe rakosgatta. A fiú szinte bűvöletben meredt a csillogó kincsekre és ezt a varázst még a mérnök előadásának álmosító monotóniája sem volt képes megtörni. – A gyémánt egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonsága – folytatta Twentyman-Jones –, hogy tökéletesen hasítható. A hasításkor keletkező síkok minden irányból párhuzamosak maradnak az oktaéder lapjaival. – Így hasítják szét a követ a csiszolók, mielőtt hozzákezdenének a csiszoláshoz – vágott közbe Centaine. – A legközelebbi iskolai szünetben majd elviszlek Amszterdamba, hogy lásd, hogyan csinálják. – Ez a meglehetősen zsíros fényű felület a hasítás és a csiszolás során eltűnik – vette át a szót újból Twentyman-Jones, némiképp megsértődve a közbeszólásért. – Ekkor nyerik el jellegzetes tüzüket, mivel rendkívüli fénytörési adottságaik folytán összegyűjtik a fényt és az elnyelt sugarakat a szivárvány színeire bontják. – Ennek itt mennyi a súlya? – kérdezte hirtelen Shasa, szeme elé tartva az egyik óriási követ. – Negyvennyolc karát – nézett utána Centaine a termelési naplóban. – De ne felejtsd el, hogy a hasítás és a csiszolás során az eredeti súly több mint fele elvész. – És akkor mennyit fog érni? Centaine Twentyman-Jonesra pillantott. – Igen nagy pénzt, Shasa úrfi – válaszolta a mérnök. – Rajongásig szerette a szép tárgyakat – lett légyen szó drágakövekről, festményekről, szobrokról vagy akár lovakról –, és szinte szentségtörésnek érezte, hogy a pénzbeni értékükről beszéljen. Ezért aztán úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést és visszatért előadásához. – Most pedig szeretném, ha összehasonlítaná ezeknek a drágaköveknek a színét... Odakinn leszállt az este, de Centaine meggyújtotta a villanyokat és még egy jó órán át beszélgettek a kis gyémánthalom fölé hajolva. Kérdések és válaszok sokasága követte egymást, míg végül Twentyman-Jones visszasöpörte a köveket a csomagba és felállt. – „Édenben, Isten kertjében voltál – idézte váratlanul az írást –, rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskővel és ónixszal, berillussal, zafírral, gránáttal és smaragddal... és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál tüzes kövek közt jártál.” – Zavartan elhallgatott. – Bocsássanak meg –

mondta –, nem tudom, mi ütött belém. – Ezékiel könyve? – kérdezte Centaine és szeretetteljes mosolyt vetett rá. – A huszonnyolcadik fejezet, tizenharmadik és tizennegyedik sora – bólintott a mérnök, igyekezve elrejteni az asszony tájékozottsága felett érzett csodálatát. – Hát akkor ezeket most el is teszem. – Dr. Twentyman-Jones – állította meg Shasa. – Nem válaszolt a kérdésemre. Mennyit érnek ezek a kövek? – Az egész csomagra gondol? – kérdezte a mérnök. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érinti a kérdés. – Az ipari gyémántokkal és a gyengébb kövekkel együtt, amelyek még odalenn vannak a trezorban? – Igen. Mennyit érnek, uram? – Nos, ha a De Beers ugyanazon az árfolyamon hajlandó átvenni őket, mint az előző csomagot, akkor az érték jóval meghaladja az egymillió font sterlinget. – Egymillió font... – ismételte Shasa, de Centaine látta az arcán, hogy ekkora összeg éppúgy felfoghatatlan a számára, mint az égitestek közötti, csak fényévekben kifejezhető csillagászati távolságok. – Majd megtanulja – gondolta. – Én majd megtanítom rá... – Ne felejtsd el, Shasa, hogy ez nem mind a mi hasznunk figyelmeztette. – Ebből az összegből kell kifizetnünk a bánya költségeit hónapokra visszamenőleg és csak azután állapíthatjuk meg, mekkora a profit. És ebből kell még kiizzadnunk azt is, amit az adószedők lenyúznak rólunk. Felállt az íróasztal mögül és karjánál fogva megállította a távozni készülő mérnököt. Egy ötlet motoszkált az agyában. – Mint tudja, Shasának és nekem ezen a pénteken vissza kell mennünk Windhoekba – fordult hozzá. – Shasának a jövő hét végén iskolába kell mennie. Majd én magam viszem el a gyémántokat a bankba a Daimlerrel... – De Mrs. Courtney! – kiáltott fel Twentyman-Jones halálra váltan. – Ezt nem engedhetem. Az Isten szerelmére, egymillió fontnyi értékről van szó. Bűnös felelőtlenség volna tőlem, ha megengedném, hogy... – Elharapta a mondatot, mert észrevette Centaine arcán az ismerős változást. Száját konokul összepréselte, szemében harcias tűz lobbant. A mérnök oly jól ismerte már, mintha a tulajdon lánya lett volna és éppen úgy szerette is. Rádöbbent, milyen végzetes hibát követett el azzal, hogy megpróbált neki megtiltani valamit. Tudta, miképp fog reagálni és kétségbeesetten igyekezett valamiféle megoldást találni, amivel jobb belátásra térítheti. – Én csak önre gondoltam, Mrs. Courtney – védekezett. Egymillió font értékű gyémánt ezer mérföldes körzetben felkelti az összes útonálló gazember, rabló és gyilkos figyelmét. – Nem áll szándékomban világgá kürtölni a dolgot – válaszolta Centaine hűvösen. – Nem híresztelem el ezer mérföldes körzetben. – De a biztosító... – vetette ellen Twentyman-Jones egy hirtelen támadt isteni szikrától vezérelve. – Ha valami történik, nem fogják megtéríteni a kárt, ha kiderül, hogy a szállítmányt nem kísérte fegyveres konvoj. Igazán meg meri kockáztatni, hogy egymillió fontot veszítsen egy néhány napos előnyért? Ezzel az érvvel sikerült eltalálnia Centaine gyenge pontját. Az asszony néhány pillanatig töprengett, majd magában úgy döntött, hogy egymillió font mégiscsak megér egy ilyen apró presztízsveszteséget. Megvonta a vállát. – Nos rendben van, dr. Twentyman-Jones, tegyen, amit jónak lát.

Tizenkét esztendővel ezelőtt Lothar is egyike volt azoknak, akik két kezükkel kaparták ki a H'ani bányához vezető országutat a sivatagon át. Arca verítékével öntözte meg minden egyes mérföldjét, és bár a feledés azóta sok mindent jótékony homályba borított, még mindig legalább fél tucat olyan helyre emlékezett, amelyek most kiválóan megfelelhettek a célnak. Amióta a táborhelyen rajtaütött Gerhard Fourie-n, azóta követték a konvoj keréknyomait délnyugat felé Windhoek irányába. Nappal pihentek, csak éjszaka mentek tovább, amikor nem kellett attól tartaniuk, hogy valami váratlanul arra haladó kocsiból meglátják őket. A második nap reggelén, mindjárt napkelte után érték el az egyik pontot azok közül, amelyekre Lothar még emlékezett. Ideális helynek látszott. Az út itt jó darabon át párhuzamosan haladt a kiszáradt, sziklás folyómederrel, majd hirtelen lejteni kezdett és betorkollt abba a szűk átjáróba, amelyet annak idején Lothar kotort ki. A túlsó parton egy másik, hasonló átjáró következett, majd az út ismét emelkedni kezdett és az eredeti szintet elérve haladt tovább. Lothar leszállt a nyeregből, felsétált a magas partfal tetejére és gondosan áttekintette a terepet. A szűk átjáróban könnyen feltartóztathatták a gyémántokat szállító teherautót és a meredek oldalfalon legurított sziklákkal elzárhatták az utat. Biztosra vette, hogy a folyóágy homokja alatt akad némi víz a lovaknak, amivel átvészelhetik a hosszú várakozást és megőrizhetik kondíciójukat az előttük álló hosszú, fáradságos útra. A folyómeder fedezékében senki sem vehette észre őket. Választásában az a körülmény is megerősítette, hogy az egész országútnak talán ez volt a legelhagyatottabb pontja. Tudta, hogy napokba is beletelhet, amíg innét riasztani tudják a rendőröket és azok a rajtaütés helyszínére érkeznek. Szinte biztosra vette, hogy ha vállalják is a veszélyt, és követik őket a kegyetlen, forró vadonba, arról ő idejekorán és megbízható forrásból tudomást szerez. – Ez az a hely – mondta Swart Hendricknek. – Itt csináljuk meg. A folyómeder meredek partja mögött ütötték fel primitív táborhelyüket, ott, ahol a távíróvezeték átszelte az út kanyarulatát. A csillogó rézkábelek a folyómeder felett haladtak tovább és az innenső parton álló póznát az országútról nem lehetett látni. Lothar felkapaszkodott a póznára, elhelyezte a csipeszeket a fővezetéken, azután az oszlopon lefelé haladva legombolyította a két vékony dróttekercset. A drótokat szorosan rászegezte a pózna durva, megmunkálatlan fafelületére, hogy még véletlenül se fedezhessék fel. Innét azután tovább vezette őket a hevenyészett lehallgatóállásként szolgáló üregbe, amelyet Swart Hendrick ásott a folyópart falába. Az idegölőén unalmas várakozás közepette szinte állni látszott az idő. Lothar magában némán átkozódott, amiért fülén a fejhallgatóval kénytelen a távíróvezetékhez kötözve gubbasztani, de nem volt más választása. Nem kockáztathatta meg, hogy elszalassza a sorsdöntő üzenetet, amelyben a H'ani bányából tudatják a szállítmány indulásának pontos idejét, így hát nem tehetett egyebet, mint hogy a gyilkos sivatagi hőségben ülve naphosszat hallgatta a bánya mindennapos kis ügyeiről folytatott üzenetváltásokat. Ráadásul a távírókezelő olyan boszorkányos ügyességről tett tanúbizonyságot, hogy Lotharnak minden erejét össze kellett szednie, hogy követni és fordítani tudja a pontok és vonalak géppuskaropogás-szerű egymásutánját. Fején a hallgatóval, sebesen lejegyezte őket a füzetébe, aztán külön-külön lefordította a

jelcsoportokat és a szöveget beírta a sorok közé. Szerencsére, minthogy a telegráfvonal magánkézben volt, és így senki más nem használta, eszükbe sem jutott kódolni az üzeneteket és az adások sifrírozatlanul jöttek-mentek. Egész álló nap egyedül üldögélt a földbe vájt fedezékben. Swart Hendrick Manfreddal és a lovakkal kiment a sivatagba, állítása szerint vadászni, valójában azonban azért, hogy minél jobban hozzáedzze a fiút és az állatokat az előttük álló utazás megpróbáltatásaihoz, no meg azért is, hogy észre ne vegyék őket az országútról. Lothar számára ezek a hosszú, egyhangú napok tele voltak kétségekkel és baljós előérzetekkel. Oly sok minden jöhetett közbe, ami halomra dönthette gondosan felépített tervét, annyi de annyi apró részletnek kellett tökéletesen egybevágnia a sikerhez. Volt néhány különösen gyenge láncszem – mind közül pedig Gerhard Fourie volt a leggyengébb. Az egész terv sikere egy gyáva, könnyen befolyásolható és megfélemlíthető emberen múlott. – Mindig a várakozás a legrosszabb – gondolta magában Lothar és eszébe jutottak a rettenetes félelmek, amelyek élete nagy csatáit és keserves megpróbáltatásait megelőzően rohanták meg. – Ha az ember egyszerűen csak megtehetné és kész... ahelyett, hogy itt kellene üldögélnie tétlenül. Idáig jutott gondolataiban, mikor a fülhallgatójában felhangzott a hívást jelző berregő hang. Felkapta a jegyzetfüzetet. A H'ani bánya távírókezelője máris megkezdte az adást és Lothar ceruzája őrült iramban szántotta a papírt, hogy lépést tudjon tartani vele. Az adás végén két rövid koppanás adta tudtul, hogy a windhoeki távíróállomás vette az üzenetét. Lothar kimerülten nyakába ejtette a hallgatót és nekifogott, hogy lefordítsa a jelcsoportokat. „Üzenet Zugügyvédnek. Előkészíteni Júnó szalonkocsijának rákapcsolását vasárnap éjszakai postát szállító expresszre Cape Townba. Stop. Júnó várható érkezése az üzenet vételének helyére vasárnap délben. Üzenet vége. Vingt.” A Zugügyvéd nem volt más, mint Abraham Abrahams. Centaine bizonyára akkor választotta számára ezt a fedőnevet, amikor Abrahamsnak sikerült valamivel felbosszantania. A Vingt pedig valójában a Twentyman-Jones nevére fabrikált szójáték volt – a szó francia jelentése szerint megint csak Centaine-re engedett következtetni. Lothar csak azon töprengett, vajon ki választhatta Centaine Courtney számára a Júnó fedőnevet. Eszébe jutott, milyen tökéletesen illik az egyéniségéhez, és keserűen elvigyorodott. Centaine tehát vasúton megy Cape Townba. Lothar valami furcsa, lelkifurdalással vegyes megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az asszony nem lesz a közelben, mikor az esemény bekövetkezik – úgy érezte, talán a távolság tompítani tudja a sokkot. Magában gyors számítást végzett. Ha Centaine vasárnap délre kényelmesen Windhoekba akar érni, akkor pénteken kora reggel el kell indulnia a H'ani bányából – ez annyit jelent, hogy szombat délután éri el a folyómedret átszelő útszakaszt. Azután néhány órát levont az előzetes becslésből – ... hiszen úgy vezeti azt a Daimlert, akár egy ámokfutó. Ott ült a fülledt, szűk kis fedezékben és hirtelen mindent elsöprő vágyat érzett, hogy újra lássa, hogy legalább egyetlen pillantást vethessen rá, miközben elrobog előtte az országúton. – Még jól is jön, legalább előre elpróbáljuk a jelenetet, mikor majd a teherautó jön a gyémántokkal – győzte meg magát.

A Daimler úgy bukkant fel a forróságtól vibráló horizonton, akár egy kisebbfajta homokvihar. Lothar már tíz mérföldnyiről észrevette az örvénylő porfelleget. Intésére Manfred és Swart Hendrick elfoglalták állásaikat az átjáró tetején, az út felett. Az előkészületek során sekély gödröket ástak a kulcsfontosságú pontokon. A felbolygatott talajt elegyengették, a száraz meleg szél azután az egészet egyenletesen beterítette homokkal. Végül az egészet sűrű tövisbokorágakkal álcázták. Lothar megelégedéssel tapasztalta, hogy néhány lépésnél távolabbról teljességgel észrevehetetlenek maradnak. Az átjáró két végének eltorlaszolására szánt sziklatömböket fáradságos munkával hordták fel és rakták halomba a part felső szegélyén. Lothar nagy gonddal rendezgette őket, míg végül a természetesség látszatát keltették. Elég volt azonban egy késsel elvágni a fa támasztékot tartó kötelet, hogy az egész halom lezúduljon az útra. Mivel csupán próbáról volt szó, egyikük sem viselt álarcot. Lothar még egyszer alaposan ellenőrizte az előkészületeket, majd visszafordult és figyelmét ismét a sebesen közeledő porfellegre irányította. Már elég közel járt, belsejében lassanként kivehetővé vált a veszett iramban száguldó autó, és egyre hangosabban lehetett hallani a motor zúgását. – Nem szabadna ilyen tempóban vezetnie – morgott magában bosszúsan Lothar. – Egyszer még megöli magát... – Elharapta a mondatot és szomorkásan megrázta a fejét. – Úgy beszélek itt, mint egy szerető férj – korholta magát. – Ha ki akarja törni a nyavalyás nyakát, hát csak törje. – De a gondolattól, hogy Centaine meghalhat, mégis megmagyarázhatatlan fájdalmat érzett a szíve mélyén. Babonásán keresztet formált az ujjaiból, hogy elhessentse a szerencsétlenséget, azzal lekuporodott a fedezékébe és az ágak mögül figyelte a közeledő kocsit. A pompás jármű szélvészként vágtatott a hepehupás úton és szédítő tempóban érkezett a kanyarba. A motor vadul felbődült, amint Centaine egy pillanatra lelassított, azután ismét rátaposott a gázpedálra, hogy kirántsa a kocsi elejét a kerekek előtt feltorlódott homokból. – Ezt parádésan csinálta... – gondolta Lothar és minden jobb meggyőződése ellenére ámulattal nézte, amint az asszony rávág a sebességváltókar gombjára és teljes sebességgel robog le az átjáró felé. – Irgalmas Isten, csak nem akar így áthajtani? – rémült meg. Ekkor azonban Centaine hirtelen vadul fékezett és közvetlenül az átjáró előtt megállította a kocsit. Amint kinyitotta az ajtót és a szállongó portól körülvéve kilépett az autó felhágójára, alig húsz lépés választotta el őket egymástól. Lothar visszafojtott lélegzettel lapult fedezékében. Ahogy mellkasát a földre szorította, érezte, hogy a szíve majd kiugrik. – Lehet, hogy még ezt is képes lesz megtenni velem? – morfondírozott. – Gyűlölnöm kellene őt. Becsapott, megszégyenített, eltaszította magától a fiamat, megtagadta tőle az anyai szeretetet... és mégis, mégis... – Nem hagyta, hogy az utolsó szavak formát öltsenek és elszántan igyekezett megkeményíteni érzéseit. – Nem is szép – bizonygatta magának, miközben az arcát tanulmányozta. Valóban nem volt szép – sokkal több volt annál. Tele volt élettel és energiával, valósággal vibrált körülötte a levegő. – Júnó... – idézte magában a fedőnevet Lothar –, az istennő. Hatalmas és félelmetes, szeszélyes és kiszámíthatatlan, de végtelenül elbűvölő és határtalanul csábító. Hirtelen egyenest a fedezék felé fordult és Lothar egy pillanatig érezte, amint ereje és határozottsága olvadozni kezd a nagy sötét szempár pillantása alatt. Az asszony azonban

nem vette észre őt és elfordult. – Itt lesétálunk, chéri – kiáltott oda a fiatal fiúnak, aki épp most szállt ki a Daimler másik oldalán. – Megnézzük, biztonságos-e ez az átjáró. Lotharnak úgy tűnt, mintha Shasa utolsó találkozásuk óta jó pár hüvelykkel megnőtt volna. Otthagyták a kocsit és egymás mellett elindultak a szűk átjáróban, közvetlenül Lothar rejtekhelye alatt. Manfred a saját fedezékében hasalt az átjáró túlsó végénél. Ő is a lassan közeledő párt figyelte. Számára az asszony csak egy idegen volt. Semmiféle ösztön sem súgta meg neki, hogy akit lát, az nem más, mint a tulajdon anyja – hiszen egyetlenegyszer sem szoptatta meg, még a karjába sem vette soha. Csak egy ismeretlen nő volt. Manfred szenvtelen arccal nézte, majd a mellette haladó fiúra terelődött a figyelme. Bosszantotta Shasa csinos külseje. – Olyan, akár egy lány füstölgött magában, de azután észre kellett vennie, hogy ellenfele válla az eltelt idő alatt észrevehetően szélesebb lett és aranybarnára sült karjai izmoktól duzzadnak a feltűrt ingujj alatt. – Jó lenne veled még egy fordulóra találkozni, barátocskám – morogta. Shasa bal öklének fájó és szégyenteljes emléke ismét felelevenedett és Manfred úgy érezte, mintha a rég behegedt seb újból vérezni kezdene. Ujja hegyével önkéntelenül megérintette alsó ajkát és szinte vicsorgott dühében. – Legközelebb nem fogom hagyni, hogy eltáncold a kis táncodat – acsarkodott. Azután eszébe jutott, milyen pokolian nehéz is volt hozzáférni ahhoz a vérlázítóan bájos pofikához, milyen ördögi ügyességgel húzódott félre és bukott alá mindig az utolsó pillanatban. És a tajtékzó haragot lassan keserű csalódottság váltotta fel. Anya és fia időközén elérték a meder túlsó partját és megálltak Manfred búvóhelye alatt. Egy darabig halkan beszélgettek, majd Shasa kiballagott a széles folyóágy közepére. Az út homokját itt akáciaágakkal szórták be, de a száraz gallyak eltöredeztek és szétszóródtak a súlyos teherkocsik kerekei alatt. Shasa gondosan újra elrendezte őket és a kiálló végeket beletaposta a homokba. Mialatt ezzel foglalatoskodott, anyja visszatért a kocsihoz. A pótkerék tartójára akasztva vászonhuzatú víztömlő lógott. Centaine leakasztotta, ajkához emelte és egy korty vizet vett a szájába. Néhány pillanatig gargalizált vele, végül az egészet kiköpte a porba. Ezek után levette a fehér autósköpenyt, amellyel ruházatát védte a portól és kigombolta a blúzát. Megnedvesítette sárga selyemsálját, majd kéjes sóhaj kíséretében végigtörölgette vele nyakát és kebleit. Lothar szerette volna elfordítani a fejét, de képtelen volt rá, csak bámulta megkövült tekintettel. Semmit sem viselt a halványkék blúz alatt. Selymes, tejfehér bőre halvány gyöngyházszínben játszott, mint a legfinomabb kínai porcelán. Kis gömbölyű mellei semmit sem veszítettek feszességükből és üde rózsaszín bimbóikkal inkább egy fiatal lány melleire emlékeztették, mintsem egy érett asszonyéra, aki már két fiút szült. Ruganyosan táncoltak fel-le, miközben a nedves sállal letörölgette róluk az izzadságcsöppeket. Lothar halkan felnyögött. Érezte, amint újból felhorgad benne az emésztő vágy ez iránt az asszony iránt. – Készen vagyok, mama – kiáltotta Shasa, és visszaindult a kocsi felé. Centaine gyorsan begombolkozott. – Éppen elég időt vesztegettünk el – mondta és visszacsusszant a Daimler volánja mögé. Megvárta, míg Shasa becsapja maga mellett az ajtót és indított. A motor felbődült és a hatalmas kocsi nekilódult. Amint keresztülrobogott a folyómedren, hátsó kerekei

homokot és akáciaszilánk-esőt spricceltek maguk mögött. Néhány pillanattal később már csak egy távolodó porfelhő jelezte az úton. A motor zúgását lassan elnyelte a sivatag csendje és Lothar azon vette észre magát, hogy egész testében remeg. Hosszú perceken át egyikük sem mozdult. Swart Hendrick emelkedett fel elsőként fedezékéből. Szóra nyitotta a száját, de megpillantva Lothar arckifejezését, némán lemászott a parton és elindult a tábor felé. Lothar lebotorkált az átjáróba, oda, ahol nem sokkal előbb még a Daimler várakozott. Megállt és mereven bámulta a földet, ott, ahol Centaine kiköpte azt a korty vizet. A puha homokban tisztán kivehetőek voltak a keskeny, formás lábnyomok. Hirtelen gyötrő vágyat érzett, hogy lehajoljon és megsimogassa őket, ám ekkor Manfred hangját hallotta közvetlenül a háta mögül. – Irtó jól bokszol az a rohadék – mondta és Lotharnak egy pillanatnyi fejtörésbe került, míg rájött, hogy Shasáról beszél. – Igazi kis buzinak néz ki, de verekedni azt tud. Egyszerűen nem tudod megütni. – Felemelte két öklét és Shasát utánozva, ide-oda ugrálva bokszolta a levegőt. – Gyerünk vissza a táborba, nehogy meglássanak – mondta Lothar. Manfred leengedte az öklét és zsebre dugott kézzel elindult utána. Egyikük sem szólt egy szót sem, míg el nem érték a földbe ásott fedezéket. – Te tudsz bokszolni, papa? – kérdezte Manfred. – Meg tudnál tanítani engem? Lothar elmosolyodott és megrázta a fejét. – Én a magam részéről mindig könnyebb elintézési módnak tartottam jó alaposan tökön rúgni a fickót, aztán kupán vágni egy üveggel vagy puskatussal – felelte. – Szeretnék megtanulni bokszolni – szólalt meg Manfred. – És egyszer meg is fogok. Ki tudja, talán az ötlet már régóta kicsírázott az agyában, de ez a kijelentés szinte ellentmondást nem tűrően hangzott. Apja elnéző mosollyal megveregette a vállát. – Eredj, szedd elő a liszteszsákot – mondta. – Bokszolás helyett inkább megtanítalak szódabikarbónás kenyeret sütni. – Jaj, Abe, de hisz tudja, mennyire utálom ezeket az estélyeket – fakadt ki ingerülten Centaine. – Zsúfolt szobák, sűrű dohányfüst, az embernek vadidegenekkel kell csevegnie mindenféle haszontalan dolgokról. – Centaine, ez az ember értékes kapcsolat lehet. Sőt, továbbmegyek, ez az ember lehet a legbefolyásosabb barát, akire ezen a vidéken szert tehetünk. Centaine kényszeredetten elhúzta a száját. Abe-nek természetesen igaza volt. A főbiztos valójában a terület kormányzója volt, és mint ilyen, kiterjedt végrehajtói jogkörrel rendelkezett. Megbízatását a Dél-afrikai Köztársaság kormányától kapta a versailles-i szerződésben részt vevő felek felhatalmazása alapján. – Gondolom, ugyanolyan nagyképű, unalmas vénember lesz, mint az elődje – mondta. – Még nem találkoztam vele – ismerte be Abe. – Csak pár napja érkezett Windhoekba, hogy átvegye a kinevezését. Az esküt csak a jövő hónap elején teszi le, de a tsumebi területre vonatkozó új koncesszióink már ott vannak az asztalán és csak az aláírásra várnak. Látta, amint Centaine szemében megvillan az érdeklődés szikrája és sietett kihasználni a pillanat adta előnyt. – Kizárólagos kutatási jog kétezer négyzetmérföldnyi területen... duruzsolta –, igazán megéri azt a néhány órai unalmat, nem? Centaine azonban mégsem adta be ilyen könnyen a derekát és ellentámadásba lendült.

– Már el van intézve, hogy rákapcsolnak minket a ma esti expresszre. Shasának szerda reggelre vissza kell érnie a kollégiumba. – Felállt és fel-alá kezdett sétálni a szalonkocsiban. Az íróasztalnál megállt és elmélyülten rendezgette a vázában álló rózsákat – így nem kellett Abrahams szemébe néznie, mikor az rezzenéstelen arccal kivédte a támadást. – A következő expressz kedden reggel indul. Már meg is tettem a szükséges előkészületeket, hogy a kocsiját arra kapcsolják majd rá. Shasa úrfi elutazhat a ma esti vonattal, már foglaltattam is neki egy első osztályú kupét. Sir Garry és neje még Weltevredenben tartózkodnak, ők majd kimennek elé a Cape Town-i pályaudvarra. Csak egy táviratba kerül elintézni – mondta Abraham és bátorítóan Shasára mosolygott. – Biztos vagyok benne, fiatalember, hogy meg tudja tenni az utat anélkül, hogy valaki fogná a kezét...? – Micsoda ravasz kis ördög – adta meg magát gondolatban Centaine, látva, milyen sértett büszkeséggel fogadja Shasa a kihívást. – Hát persze, hogy meg tudom tenni, mama – jelentette ki. – Te csak maradj itt. Fontos, hogy találkozz az új főbiztossal. Én egyedül is haza tudok menni. Anna majd segít becsomagolni a holmijaimat az iskolába. Centaine színpadiasan felemelte a kezét. – Abe, ha belehalok az unalomba, holtáig a maga lelkén száradok! Először úgy tervezte, hogy az alkalomra felölti a teljes briliánskollekcióját, de az utolsó pillanatban megváltoztatta elhatározását. – Végtére is az egész csak egy provinciális kis fogadás, kövér farmerfeleségekkel meg pitiáner közalkalmazottakkal. Különben sem szeretném, hogy szegény öreg trotli megvakuljon. Így aztán egy sárga selyem Chanel-estélyi mellett döntött. Jóllehet korábban már viselte egy alkalommal, de az Cape Townban volt, és az itteniek közül aligha láthatta valaki. – Éppen elég drága volt ahhoz, hogy kibírjon két viselést vigasztalta magát. – Ezeknek mindenesetre túlságosan is jó lesz. Fülébe egy pár gyémánt szoliter klipszet csippentett – nem túlságosan nagyokat, nehogy hivalkodónak tűnjék, nyakába azonban a platina láncon függő hatalmas, pezsgőszínű briliánst akasztotta. Ezt az ékszert különösen kedvelte, ugyanis kiválóan alkalmas volt rá, hogy a szemlélők figyelmét hegyes kis kebleire irányítsa. Mint mindig, most is a haja jelentette számára a legnagyobb gondot. A száraz sivatagi levegőn úgy feltöltődött, hogy szinte vibrált a sztatikus elektromosságtól. Magában azt kívánta, bárcsak mellette volna Anna, az egyetlen ember, aki rendbe tudta szedni a csillogó, rakoncátlan boglyát. Végső kétségbeesésében úgy döntött, hogy megpróbál erényt kovácsolni a rendetlenségből, így aztán szándékosan még feljebb borzolta a vadul szanaszét meredező szálakat és az egészet egy bársonyszalaggal fogta össze a homlokán. – No ennyi elég is lesz a felhajtásból – mondta magában, végképp elunván a dolgot. Egyáltalán nem volt estélyi hangulatban. Máris rettenetesen hiányolta Shasát, aki Abe terveinek megfelelően elutazott az esti postavonattal. Mindennek tetejébe maga is szeretett volna már otthon lenni Weltevredenben és szinte sértődötten vette tudomásul, hogy itt kell vesztegelnie. Az estély kezdetének hivatalos időpontja kalligrafikus betűkkel állt az új főbiztos dombornyomású családi címerével ékes meghívón. Abe pontosan a megadott idő után egy órával érkezett meg Centaine-ért. Az út folyamán Rachel, Abe felesége a háztartással

vívott háború legújabb győzelmeinek és tragédiáinak leírásával szórakoztatta őket, melynek keretében kimerítő jelentést adott legifjabb ivadékának bélműködéséről. A kormányzósági palota nehézkes pompájú gótikus épületét a német gyarmatosítás idején tervezték. Centaine körülnézett a bálteremben és azonnal megállapította, hogy a társaság egy fikarcnyival sem jobb annál, mint amit várt. A vendégsereg legnagyobbrészt rangidős közalkalmazottakból, osztályvezetőkből, osztályvezető-helyettesekből és feleségeikből, a helyőrség és a rendőrség tisztjeiből, valamint a város prominens üzletembereiből állt. A környék leggazdagabb földbirtokosai is jelen voltak – legalábbis azok, akik elég közel laktak Windhoekhoz, hogy eleget tudjanak tenni a meghívásnak. Centaine saját emberei közül is jó néhányat viszontlátott – ott volt a Courtney Beruházási és Bányászati Vállalat összes igazgatója és aligazgatója. Abe jó előre megajándékozta az egyik időszerű társasági kiadvánnyal, így aztán mikor egymás után odaóvakodtak, hogy bemutassák hitvesüket, Centaine mindegyikükhöz intézhetett egyegy leereszkedően nyájas, személyes megjegyzést. Az érdekeltek arcukon megdicsőült vigyorral álltak odébb. Abe ott állt mellette és gondoskodott róla, hogy egyikük se varrhassa magát a nyakába, majd miután úgy vélte, hogy már elegendő időt szenteltek a társasági illem követelményeinek, biztosította számára az ürügyet, hogy megszabadulhasson tőlük. – Mrs. Courtney, azt hiszem, ideje volna tisztelegnünk az új főbiztosnál – szólt, azzal karon fogta Centaine-t és odavezette a bemutatkozásra várók sorához. – Sikerült beszereznem róla néhány adatot – súgta a fülébe. – A neve Blaine Malcomess, alezredesi rangban van és a Natali Hegyivadászezred parancsnoka volt. A háború után érdemeiért egy sávot kapott a Hadikeresztjéhez. Civilben ügyvéd és... A rendőrség zenekara lelkesen rázendített egy Strauss-keringőre és a táncparkett egykettőre megtelt. Amint beálltak a sor végére, Centaine máris elégedetten konstatálta, hogy ők lesznek az utolsók. Alig szentelt némi figyelmet házigazdájuknak, aki a sor elején állva fogadta a bemutatkozásokat. Belekarolt Abe-be és menet közben oldalt hajolva hallgatta Rachelt, aki férje másik oldalán haladva a csirkeleves elkészítésére vonatkozó családi receptet részletezte. Közben egyre azon járt az esze, milyen ürüggyel tudna minél előbb megszökni innét. Gondolatai egyre jobban elkalandoztak és csak arra eszmélt fel, hogy a főbiztos szárnysegédje ünnepélyesen bejelenti őket. – Mr. és Mrs. Abraham Abrahams és Mrs. Centaine de Thiry Courtney. – Felnézett az előtte álló férfira és önkéntelenül olyan erővel mélyesztette körmeit Abraham Abrahams könyökébe, hogy az összerándult a fájdalomtól. Centaine azonban észre sem vette, csak megkövült tekintettel bámulta Blaine Malcomess alezredest. Karcsú, nyúlánk ember volt, magassága jóval meghaladta a hat lábat. Nyugodt, laza testtartásában nyoma sem volt a katonás merevségnek, mégis úgy tűnt, mintha a sarkán egyensúlyozva állna, készen arra, hogy bármelyik pillanatban nekiiramodjék. – Mrs. Courtney – nyújtotta a kezét. – Örömömre szolgál, hogy el tudott jönni. Ön az a személy, akit különösen szerettem volna megismerni. – Tiszta, kellemes tenor hangja volt, egy árnyalatnyi éneklő akcentussal, amely talán walesi eredetű lehetett. Kellemes, kulturált hang volt, hallatára Centaine valami különös, jóleső bizsergést vélt érezni a karjában és a tarkójában. Megfogta a férfi kezét. A bőre száraz volt, meleg és ujjainak gyengéd szorítása

rendkívüli fizikai erőt sejtetett. – Ha akarná, úgy össze tudná roppantani a kezemet, mint egy tojáshéjat – gondolta magában és enyhe, jóleső borzongás futott végig a gerincén. Alaposan szemügyre vette az arcát. Nagy, széles arcvonásai voltak, állkapcsa és arccsontja súlyosnak és kőkeménynek tűnt. Nagy, római metszésű orra, kiugró szemöldöke és széles, mozgékony szája volt. Abraham Lincolnra emlékeztetett, fiatalabb és csinosabb kiadásban. – Még negyvenéves sincs – morfondírozott Centaine. – A rangjához és a pozíciójához képest nagyon is fiatal. Ekkor döbbent rá, hogy még mindig fogja a kezét és még egyetlen szóval sem viszonozta az üdvözlést. A férfi kissé fölébe hajolt és ugyanolyan nyílt érdeklődéssel fürkészte az arcát, mint ő az övét. Abe és Rachel kíváncsian tekintgettek egyikükről a másikukra – látszott rajtuk, hogy mulattatja őket a jelenet. Centaine kissé megrázta a kezét, hogy kiszabadítsa ujjait a férfi markának szorításából és hirtelen érezte, amint a vér forró hullámokban tolul fel nyakán keresztül az arcába. – Te jó ég, csak nem pirulok el...! – Évek óta nem fordult elő vele ilyesmi. – Voltam olyan szerencsés, hogy már korábban alkalmam nyílt ismeretségbe kerülni a családjával – mondta Blaine Malcomess. A fogai is nagyok, szabályosak és vakítóan fehérek voltak. Széles szája mosolygás közben még szélesebbre húzódott. Centaine kissé zavartan visszamosolygott. – Tényleg? – kérdezte. Rögtön rájött, hogy ez nem volt valami épületes fordulat a társalgás megnyitásához, de úgy tűnt, bölcsessége ezúttal cserbenhagyja. Ott állt pirulva, tátott szájjal, akár egy iskoláslány. Még sohasem látott ilyen különös zöld szemeket – egészen elbizonytalanodott a pillantásuktól. – Sean Courtney tábornok parancsnoksága alatt szolgáltam Franciaországban – folytatta mosolyogva Malcomess. Haját a halántékánál túlságosan rövidre nyírták, még feltűnőbbé téve nagy, elálló fülét. Centaine-t általában bosszantotta az ilyesmi, de ezen az emberen még az elálló fülek is vonzónak hatottak. – Kiváló ember volt – tette hozzá. – Igen, az volt – válaszolta Centaine. – Mondj már valami okosat – korholta magát. – Valami intelligens dolgot... a végén még holmi buta tyúknak néz. Sötétkék-arany ünnepi uniformist viselt, mellén két sorban ott díszelegtek kitüntetéseinek szalagjai. Az egyenruhák látványa kislánykorától kezdve mély benyomást gyakorolt Centaine-re. – Mesélték, hogy 1917-ben néhány hétig ön is ott volt Arras-ban, Courtney tábornok főhadiszállásán – folytatta a férfi könnyed, csevegő hangnemben. – Én akkor még a fronton voltam, csak annak az évnek a végén kerültem a tábornok tisztikarába. Centaine mély lélegzetet vett és végre sikerült ismét erőt vennie magán. – Micsoda viharos napok voltak azok, az egész mindenség romba dőlt körülöttünk – szólalt meg halk, rekedtes hangon, öntudatlanul túlhangsúlyozva kissé beszédének franciás akcentusát. – Mi ez az egész? – kérdezte magától riadtan. – Mi történik veled, Centaine? Nem szabadna így viselkedned. Gondolj Michaelre és Shasára. Intézd el ezt az embert egy barátságos fejbólintással és menj tovább. – Azt hiszem, pillanatnyilag minden hivatalos kötelezettségemnek eleget tettem – szólalt meg Malcomess a szárnysegédre pillantva és miután amaz helybenhagyólag bólintott, ismét teljes figyelmét Centaine-re összpontosította. – Mrs. Courtney, megtisztelne ezzel a keringővel? – kérdezte karját nyújtva, Centaine pedig egy pillanatnyi habozás nélkül lágyan ráhelyezte ujjait a férfi behajlított könyökére. A táncoló párok tiszteletteljesen félrehúzódtak, amint egymás mellett besétáltak a

táncparkett közepére. Centaine szembefordult Blaine-nel, és belépett két karjának gyűrűjébe. Még egy mozdulatot sem tettek, de abból, ahogy a férfi átkarolta, máris tudta, hogy nem mindennapi táncossal van dolga. Szinte súlytalannak érezte magát. Felsőteste könnyedén hátradőlt, miközben derekuk szinte eggyé olvadt. Az első fergeteges kör után Blaine is megérezte, milyen tökéletesen idomulnak hozzá az asszony mozdulatai és egyre bonyolultabb figurákba kezdett. Centaine szinte öntudatlanul követte, lába mintha nem is érintette volna a parkettet. A muzsika egy utolsó dübörgő akkorddal véget ért, a zenészek izzadtan, lihegve dőltek hátra székeiken, Centaine pedig szinte sértődött neheztelést érzett irántuk. Úgy tűnt, mintha csak néhány pillanatig játszottak volna. Malcomess még mindig a karjában tartotta és a körben állók viharos tapsa közepette mindketten boldogan kacagtak. – Sajnos úgy tűnik, pillanatnyilag ennyi – szólalt meg a férfi és szemmel láthatólag nem állt szándékában elengedni partnerét. Szavai felriasztották Centaine-t a tánc bűvöletéből – nem lévén további ürügy a fizikai érintkezésre, kényszeredetten hátralépett, kecses kis meghajlással nyugtázta a lelkes tapsokat. – Azt hiszem, igazán rászolgáltunk egy pohár pezsgőre mondta Malcomess és intett az egyik fehér kabátos pincérnek. Megálltak a táncparkett szélén, aprókat kortyoltak a gyöngyöző italból, beszélgettek és közben egyre mohóbb pillantásokkal néztek egymás szemébe. A férfi széles homlokán a kimerültségtől leheletfinom, csillogó verítékfüggöny jelent meg – Centaine szinte érezni vélte testének izgató szagát. Mindenkitől elkülönülve álltak a zsúfolt terem közepén. Egy-két balga lélek félénken oldalazva közeledni próbált hozzájuk, Centaine azonban egy alig észrevehető fejmozdulattal elhessentette őket, a többiek pedig, okulván a látottakból, a továbbiakban távol tartották magukat tőlük. A zenészek immár felfrissülve és tettre készen, újból elfoglalták helyüket a dobogón és rázendítettek, ezúttal egy foxtrottra. Blaine Malcomessnak kérdeznie sem kellett. Centaine szó nélkül letette a szinte még érintetlen pezsgőspoharat az ezüsttálcára, amit a pincér szolgálatkészen felé nyújtott és felemelt karokkal szembefordult táncosával. A foxtrott nyugodtabb tempója alkalmat adott, hogy tánc közben is folytassák a beszélgetést – és máris rengeteg beszédtémájuk akadt. Blaine jól ismerte Sean Courtneyt, nagy szeretettel és tisztelettel őrizte meg az emlékezetében. Centaine maga is rajongásig szerette a tábornokot, majdnem úgy, mint saját apját. A beszélgetés során felidézték Sean Courtney és felesége meggyilkolásának borzalmas részleteit. A szörnyű cselekedet felett érzett kölcsönös irtózat és felháborodás még közelebb hozta őket egymáshoz. Kiderült, hogy a férfi jól ismeri Franciaország északi vidékeit, különösen Arras környékét, Centaine szeretett szülőföldjét. A háború alatt az ő zászlóalja tartotta a frontot az asszony szülőfaluja, Mort Homme mellett. Jól emlékezett a családi kastély kiégett romjaira. – Tüzérségi megfigyelőállomásnak használtuk – mesélte. – De sok hosszú órát töltöttem az északi szárny tornyában üldögélve. – Elbeszélése nyomán Centaine szívében enyhe nosztalgia támadt, ami még tovább fokozta gyengéd érzéseit. A továbbiakban még az is kiderült, hogy Blaine rajong a lovakért és tizenkét gólos pólójátékos. – Tizenkét gól! – kiáltott fel Centaine. – A fiamnak rettentően fog imponálni. Épp most nyerte el a négygólos játékos besorolást.

– Mennyi idős a fia? – Tizennégy éves. – Ilyen fiatal korban ez nagyon jó eredmény. Szívesen megnézném őt, amikor játszik. – Az tényleg nagyszerű lenne – helyeselt Centaine. Hirtelen úgy érezte, hogy mindent el szeretne mondani Shasáról, ám ebben a pillanatban a zene ismét elhallgatott, belefojtva a szót. Ezúttal Blaine is elégedetlenkedve ráncolta a szemöldökét. – Nagyon kurta kis darabokat játszanak, ugye? – kérdezte. Centaine válaszolni akart, ám ekkor a férfi hirtelen elengedte a derekát. A mámoros hangulat szertefoszlott és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés ereszkedett le kettejük közé, akár egy sötét árnyék. Centaine nem volt biztos benne, mi lehet az. – Ó – szólalt meg Blaine elkomorulva –, látom visszajött. Pedig egész este rosszul érezte magát, de hát mindig is merész volt. – Kiről beszél? – kérdezte Centaine. A hang hallatán baljós előérzet töltötte el. Sejtette, hogy valami borzasztó következik, mégis önkéntelenül megrándult az arca, mikor a férfi halkan így válaszolt: – A feleségem. Centaine körül egy pillanatig forogni kezdett a világ és mikor elengedte Blaine karját, komoly erőfeszítésébe került, hogy megtartsa egyensúlyát. – Szeretném, ha megismerné – szólt a férfi. – Megengedi, hogy bemutassam? Centaine némán bólintott. Megszólalni nem mert, félt, hogy hangja elárulja, milyen érzések kavarognak benne. Kissé habozva fogadta el a felé nyújtott kart és ezúttal alig érintette az ujja hegyével. Keresztülmentek a táncparketten, egyenesen a széles márványlépcső alján álló csoport felé. Ahogy egyre közelebb értek, Centaine a nők arcát fürkészte, megpróbálva kitalálni, melyikük lehet az. Csak két fiatal volt köztük, szép pedig egy sem – egyikük sem kelhetett versenyre vele sem külső, sem hatalom, sem méltóság, sem vagyon dolgában. Hirtelen roppant magabiztosnak érezte magát és az iménti rémült zavarodottság helyébe a diadal előérzete lépett. Anélkül, hogy gondolkodott volna róla, ösztönösen tudta, hogy vérre menő küzdelem vár rá és szinte megrészegült a harci kedvtől – no meg a díj felbecsülhetetlen értékétől. Égett a vágytól, hogy mielőbb szemtől szemben láthassa ellenfelét, és felbecsülhesse az erejét. Gőgösen felszegett fejjel, büszkén felhúzott vállal lépett a csoport elé. A férfiak és nők sorfala tiszteletteljesen szétvált és egy lélegzetelállítóan gyönyörű, tragikus szempár nézett fel rá. A nő ritka, különleges szépség volt – és jóval fiatalabb Centaine-nél. Természetes kedvessége és jószívűsége első pillantásra látszott rajta, úgy lengte körül, mint valami csillogó köpeny. De amint Blaine Malcomess bemutatta őket egymásnak, mosolyában valami kimondhatatlan szomorúság tükröződött. – Mrs. Courtney, megengedi, hogy bemutassam a feleségemet, Isabellát? – Gratulálok, Mrs. Courtney, nagyszerűen táncol – szólalt meg az asszony. – Élvezet volt látni magukat Blaine-nel. Tudja, ő annyira szeret táncolni. – Köszönöm, Mrs. Malcomess – suttogta rekedten Centaine, mialatt magában tajtékzott a dühtől. – Óh, te rohadt kis szuka. Ez nem becsületes. Aljas eszközzel harcolsz. Hogy győzhetlek le így valaha is? Irgalmas Isten, de gyűlöllek... Isabella Malcomess egy kerekes rokkantkocsiban ült, háta mögött ott állt az ápolónője. Vékonyka, elnyomorodott, fehér csontvázbokái kilátszottak estélyi ruhájának szegélye alól. Csenevész, kis lábfejei végtelenül törékenynek tűntek a magas sarkú arany

estélyi cipőben. – Ne félj, sohasem fog elhagyni... – Centaine úgy érezte, menten megfullad a fájdalomtól. – Nem az a fajta, aki elhagy egy nyomorék asszonyt! Centaine egy órával napkelte előtt ébredt. Egy percig mozdulatlanul feküdt és azon töprengett, honnét eredhet a szokatlan jó érzés, amely hatalmába kerítette. Azután hirtelen minden eszébe jutott és ledobta magáról a takarót. Alig várta, hogy végre elkezdődjék az új nap. Mezítláb megállt az ágy mellett és pillantása önkéntelenül az éjjeliszekrényen álló bekeretezett fényképre siklott. – Bocsáss meg, Michael – suttogta. – Nagyon szeretlek. Még mindig szeretlek és szeretni is foglak, de ez ellen a másik dolog ellen nem tudok mit tenni. Nem akartam. Nem kerestem. Kérlek drágám, bocsáss meg. Olyan hosszú volt ez az idő, és olyan magányos voltam. Kívánom őt, Michael. A felesége akarok lenni és azt akarom, hogy csak az enyém legyen. – Kihúzta a fiókot, majd felemelte a képet és egy pillanatig a keblére szorította. Azután a fotót lefelé fordítva rátette az összehajtogatott csipke fehérneműkre és határozott mozdulattal visszatolta a fiókot. Magára kapta hímzett paradicsommadarakkal díszített sárga kínai selyem hálóköntösét, gyors léptekkel átsietett a szalonkocsin és íróasztalához ülve megfogalmazta a Sir Garrynek szóló táviratot. Tudván, hogy üzenetét a nyilvános vonalakon át továbbítják majd, a szokásos családi kódot használta. Sürgős bizalmas jelentést kérek Blaine Malcomess alezredesről, Délnyugat-Afrika újonnan kinevezett főbiztosáról. Választ kódolva kérem. Szeretettel Júnó. Csengetett a titkárért. Mire a fiatalember flanel hálóingben, kialvatlan, karikás szemmel és borotválatlanul megjelent, már tűkön ült a türelmetlenségtől. – Adja fel ezt most azonnal – parancsolt rá és átadta a papírlapot. – Azután hívja fel nekem telefonon Abraham Abrahamst. – De Centaine, hajnali hat óra van – fakadt ki Abe –, és három óra volt, mire ágyba kerültünk. – Három óra alvás elég egy jó ügyvédnek – torkolta le Centaine. – Abe, szeretném, ha felhívná Malcomess alezredest és közölné vele, hogy feleségével együtt szívesen látom ma este vacsorára a szalonkocsimban. Hosszú, súlyos csend támadt, a vonalban sokáig csak a sztatikus elektromosság sustorgása hallatszott. – Természetesen maga és Rachel is meg vannak híva – törte meg a csendet Centaine. – Attól tartok, túlságosan rövid az idő – kezdte óvatosan Abe. Nyilvánvaló volt, hogy a megfelelő szavak után kutat. – A főbiztos igen elfoglalt ember. Aligha fog eljönni. – Akkor juttassa el hozzá személyesen a meghívást – mondta Centaine, mintha meg sem hallotta volna a kifogást. – Küldje át a küldöncét az irodájába és mondja meg neki, hogy addig ne jöjjön el, amíg saját szemével meg nem győződött róla, hogy megkapta. És semmilyen körülmények közt ne engedje, hogy az asszony vegye át. – Nem fog eljönni – ismételte Abe csökönyösen. – Legalábbis remélem, hogy van Isten az égben és nem jön el. – Hogy érti ezt? – csattant fel Centaine. – Centaine, figyelmeztetem, hogy a tűzzel játszik – válaszolta az ügyvéd. – Mégpedig

nem holmi kis gyertyalánggal, hanem egy dühöngő bozóttűzzel. Az asszony csúfondárosan elbiggyesztette a száját. – Törődjön ki-ki a maga dolgával... – kezdte. – Csókolja ki-ki a maga babáját – vágott közbe Abe, befejezve a kisiskolás mondókát. Centaine gyerekesen felvihogott. Abe meglepetten elhallgatott – még sohasem hallott ilyen bárgyú kacajt Centaine Courtney szájából. – Milyen találó, kedves Abe – kuncogott Centaine, és ismét kipukkadt belőle a vihogás. Az ügyvéd most már komolyan ideges lett. – Pedig igazán csinos honoráriumot fizet nekem azért, hogy törődjem a dolgaival – jegyezte meg epésen. – Centaine, tegnap este óta vagy száz nyelv lefetyel magáról – reggelre az egész város fel lesz ajzva. Maga nem olyan, mint a többi asszony, mindenki magára figyel. Ezt nem engedheti meg magának. – Abe – szólalt meg Centaine gyanús nyájassággal –, maga meg én mindketten jól tudjuk, hogy azt engedek meg magamnak, amit csak akarok. Küldje el azt a meghívót... kérem. A délutánt ágyban töltötte. Hosszú éjszaka állt mögötte és magában eltökélte, hogy ma este olyan szép lesz, mint még soha. Titkára röviddel négy óra után ébresztette fel. Abe megkapta a választ a meghívásra. A főbiztos és neje örömmel vacsoráznak vele. Diadalmasan mosolygott, majd nekiállt, hogy dekódolja Sir Garry táviratát, amely szintén azalatt érkezett, míg ő aludt. „Júnónak stop. Szóban forgó személy teljes neve Blaine Marsden Malcomess született Johannesburgban 1893. július 28-án.” – Szóval már majdnem harminckilenc éves – kiáltott fel Centaine – és Oroszlán! Az én nagy, morgós oroszlánom! Izgatottan olvasta tovább a szöveget. „James Marsden Malcomess ügyvéd és bányászati vállalkozó másodszülött fia. Az apja a Consolidated Goldfields elnök-vezérigazgatója és számos társvállalat igazgatója, 1922-ben elhunyt. Szóban forgó személy tanulmányait a johannesburgi St. John's College-ben és az oxfordi Oriel College-ben végezte. Számos tudományos elismerés, többek közt a Rhodes- és az Oriel-ösztöndíj. Kimagasló sportsikerek krikett, atlétika és lovaspóló terén. 1912-ben kitüntetéssel doktorál Oxonban mint a bölcsészettudományok doktora. 1913. Ügyvédi kamarai tagság. 1914. A Natali Hegyivadász Ezred alhadnagya. 1915. Részt vesz a délnyugat-afrikai hadjáratban. Két ízben is megemlítik a napiparancsban. Kapitánnyá léptetik elő. 1915. Franciaországban harcol az idegenben állomásozó brit haderők katonájaként. 1915. augusztus. Megkapja a Hadikeresztet. 1916. Őrnaggyá léptetik elő és egy sávot kap a Hadikeresztjéhez. 1917. Alezredessé léptetik elő, a 3. zászlóalj parancsnoka. 1918. Vezérkari tiszt, a 6. hadosztály parancsnoka. 1919. Smuts tábornok vezérkarának tagjaként részt vesz a versailles-i fegyverszüneti tárgyalásokon. Tagja lesz a Stirling & Malcomess ügyvédi irodának. 1924. Gardens képviselőjeként a parlament tagja lesz. 1926-29. Igazságügyminiszter-helyettes. 1932. május 11. Délnyugat-Afrika főbiztosává nevezik ki. 1918. Feleségül veszi Isabella Tarát, szül. Harrison. Két leánygyermek, Tara Isabella és Mathilda Janine. Ez a sor újabb megrázkódtatást jelentett Centaine számára. Eszébe sem jutott, hogy

gyermekeik is lehetnek. – De legalább nem szült neki fiút. – A gondolat förtelmes gonoszsága még őt magát is megdöbbentette. Hogy enyhítse lelkifurdalását, gyorsan a két lány korát kezdte latolgatni. – Gondolom, az anyjukra hasonlítanak. Két rémes kis angyal, apuci kedvencei – döntötte el magában keserűen és elolvasta Sir Garry megjegyzéseit, amelyeket a hosszú távirat végére biggyesztett. „Ou Baas-tól származó értesüléseink sejteni engedik, hogy szóban forgó személyt jogász és politikus körökben mind jelentősebb tényezőként tartják számon. A Dél-afrikai Párt újbóli hatalomra jutása esetén nagy valószínűséggel bekerül a kabinetbe.” Jan Christian Smuts tábornok említésére Centaine arcán elérzékenyült mosoly jelent meg, majd tovább olvasott. „Feleség 1927-ben lovasbalesetet szenved. Kiterjedt gerincsérülés. Kilátások kedvezőtlenek. Néhai James Marsden közjegyzőileg 655 000 fontra hitelesített vagyont hagyott hátra, mely két egyenlő részben került felosztásra fiai között. Stop. Szóban forgó személy anyagi helyzete nem állapítható meg biztosan, de vélhetőleg szilárd. Stop. Jelenleg 12 gólos pólójátékosként minősítik. 1929-ben a dél-afrikai csapat kapitánya az Argentína elleni mérkőzésen. Stop. Remélem, hogy jelen információkra kizárólag üzleti célból van szükséged. Amennyiben mégsem, nyomatékosan kérlek, tanúsíts önmérsékletet és légy elővigyázatos, minthogy a következmények mindenki számára rendkívül kellemetlenek lehetnek. Stop. Shasa rendben megérkezett a kollégiumba. Stop. Velem együtt Anna is üdvözletét küldi. Vége. Ovidius.” Centaine azért választotta Sir Garry számára a fenti fedőnevet, hogy ezzel is kifejezze szeretetét és az öregúr csavaros észjárása iránt érzett nagyrabecsülését. Most mégis tajtékozva dobta íróasztalára a táviratot. – Miért tudja mindenki, mi a legjobb nekem – kivéve saját magamat? – fakadt ki fennhangon. – És miért nincs itt Anna, hogy segítsen a hajamat megcsinálni? Rettenetesen nézek ki – és a kandallópárkányra könyökölve belenézett a tükörbe, hogy meggyőződjék az iménti állítás valótlanságáról. Két kezével hátrasimította haját és behatóan kezdte tanulmányozni arcbőrét, ráncok és szeplők után kutatva. Csak a szeme sarkában sikerült felfedeznie néhány alig észrevehető, hajszálvékony redőt, de ez is a végsőkig kihozta a sodrából. – Miért van az, hogy a jóképű férfiak majdnem mind nősek? – sóhajtott fel. – És miért, Istenem miért nem bírt az a buta kis liba rendesen megülni a nyeregben, ahelyett, hogy lepottyanjon arra az aranyos pici popójára? Centaine óriási hűhót csapott Isabella Malcomess fogadására. Négy kocsikísérő és az összes titkár ott sürgött-forgott, hogy segítsenek a tolószéket a vágány mellől felemelni a szalonkocsi nyitott peronjára. Blaine Malcomess egy bosszús kézmozdulattal valamennyiüket félreparancsolta és az asszony fölé hajolt. Isabella mindkét karját a nyaka köré fonta, ő pedig olyan könnyedén emelte ki a székből, akár egy kisgyereket. Mikor arcuk csaknem egymáshoz ért, Blaine végtelen gyöngédséggel rámosolygott és úgy vitte fel a lépcsőn, mintha súlytalan volna.

Menet közben Isabella csonttá sorvadt lábai szánalmasan és tehetetlenül kalimpáltak a szoknya alól. Centaine-en hirtelen elhatalmasodott a szánalom érzete. – Nem akarom sajnálni – hajtogatta magában dühösen, miközben követte őket a szalonba. Odabenn Blaine, anélkül hogy engedélyt kért volna, leültette Isabellát a szalon legszebb bútordarabját képező karosszékbe. A szék a szoba közepén állt és aki benne ült, szinte automatikusan a figyelem fókuszába került, így ez a hely emberemlékezet óta kizárólagosan Centaine-t illette meg. Blaine térdre ereszkedett, határtalan óvatossággal kezébe vette felesége bokáit és a két béna lábat takarosán egymás mellé igazította a selyem szőnyegen. Végül finoman lesimítgatta a szoknyát az asszony térdén. Nyilvánvaló volt, hogy már számtalan alkalommal végezte ezt a műveletet. Isabella viszonzásul ujja hegyével gyöngéden végigsimította az arcát és olyan bizalommal, olyan imádattal mosolygott le rá, hogy Centaine egyszeriben teljesen feleslegesnek érezte magát. Elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Tudatára ébredt, hogy soha nem lesz képes e közé a két ember közé állni. Sir Garrynek és Abe-nek igaza volt. Megértette, hogy harc nélkül le kell mondania Blaine-ről és egy pillanatra valósággal szentnek érezte magát. Ám ekkor Isabella felemelte tekintetét és férje lehajtott feje fölött ránézett Centainere. Haját a divatra fittyet hányó, hosszú, egyenes fazonban hordta. Olyan puhán és selymesen omlott fedetlen vállaira, akár egy csillogó szaténfüggöny. A színe melegbarna volt, akár a sült gesztenye, de minden egyes mozdulatra ezernyi apró vörös csillagocska sziporkázott fel rajta. Szelíd, derűt sugárzó ovális arcával a középkori festmények madonnáira emlékeztetett. Barna szemeiben mintha vékony arany sugarak koszorúzták volna a ragyogó fekete pupillákat. Ránézett a szalon végében álló Centaine-re és szája lassan önelégült, magabiztos mosolyra húzódott. Pillantása mélyen belefúródott házigazdájuk vadmézbarna szemébe, tekintetében félreérthetetlenül ott ült a kihívás. Centaine úgy érezte, mintha vetélytársnője lehúzta volna egyik könyékig érő, gyöngyhímzésű kesztyűjét és egyenest az arcába vágta volna. – Te kis hülye – sziszegte magában –, ezt nagyon rosszul tetted. – Iménti nagylelkűsége egy pillanat alatt semmivé vált. – Hát legyen – gondolta. – Isten látja lelkemet, én meg akartam hagyni őt neked, de ha te háborút akarsz... hát akkor én is. – Visszanézett Isabellára és némán elfogadta a hadüzenetet. A vacsora átütő sikert aratott. Centaine személyesen felügyelt a menüre, de még a szakácsában sem bízott meg teljesen, így azután maga készítette el a sziklai homárhoz és a roston sült bélszínhez felszolgált mártásokat. A homár mellé pezsgőt ittak, a bélszínt pedig simogatóan bársonyos richebourg-i óborral öblítették le. Abe és Blaine szemmel látható megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Isabella és Centaine milyen túláradó kedvességgel és előzékenységgel viseltetnek egymás iránt. Nyilvánvaló volt, hogy egykettőre bizalmas barátnők lesznek. Centaine valósággal körberajongta a béna fiatalasszonyt, minden mondatában volt hozzá egy kedves szava és odaadóan gondoskodott kényelméről, saját kezűleg igazgatva meg a párnákat a dereka körül és a lába alatt. Közben kalandos életének epizódjaival szórakoztatta a társaságot, maró öngúnnyal fűszerezve a történeteket. Elmesélte, milyen borzalmas körülmények között vágott át a homokdűnék földjén, özvegyen, méhében egy gyerekkel, csupán egy maréknyi vad

busman társaságára hagyatkozva. – Micsoda bátorság – szólalt meg Isabella Malcomess, rátapintva a történet lényegére. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés asszonyban lett volna ennyi lelemény, ennyi lelkierő. – Alezredes úr, számíthatok a segítségére a sült felszeletelésénél? – fordult Centaine Malcomesshez. – Egyedülálló nőnek lenni időnként bizonyos hátrányokkal jár. Vannak dolgok, amiket csak egy férfi tud igazán jól csinálni, nem igaz, Mrs. Malcomess? Rachel Abrahams csendben, baljós előérzetektől gyötörve ült az asztal végében. A két érdekelten kívül egyedül ő érthette, mi történik itt és minden rokonszenve Isabella Malcomessé volt. Elképzelte, mit érezne, ha az ő kis fészke, az ő fiókái felett kezdene körözni egy ilyen, prédára leső ragadozó madár. – Ugye két lányuk van, Mrs. Malcomess? – érdeklődött Centaine negédesen. – Tara és Mathilda Janine... milyen kedves nevek. – így adta ellenfele értésére, hogy már alaposan sikerült felderítenie a terepet. – Bizonyára nem egykönnyen boldogul velük, a lányok mindig engedetlenebbek a fiúknál. Rachel Abrahams arcán ideges rángás futott át. Centaine-nek sikerült egyetlen könnyed pengesuhintással Isabella két gyenge pontját is eltalálni – nyomorékságát és képtelenségét arra, hogy férjét fiú örökössel ajándékozza meg. – Ó, nem baj, rengeteg időm van a ház körüli teendőkre – biztosította őt Isabella –, mivel nem szorulok rá, hogy munkával törjem magam. A lányok aranyosak és persze imádják az apjukat. Isabella rutinos párbajozó volt. A „munka” szó hallatára Centaine arisztokratikus vére felforrt az érdeklődő mosoly mögött. Az pedig egyenesen mesteri riposzt volt, ahogy a lányok személyét elválaszthatatlanul összekapcsolta az apjukéval. Látta, amint puszta említésükre elragadtatott mosoly jelenik meg Blaine arcán. Hirtelen elhatározással a férfihoz fordult és politikai kérdésekre terelte a szót. – Smuts tábornok nemrég látogatott minket meg Weltevredenben, a Cape Town melletti otthonomban – mondta. – Mélységesen aggódik az afrikaner lakosság alsóbb rétegeiben mindjobban elterjedő titkos katonai szervezkedések miatt. Különösen két társaság aggasztja – az úgynevezett Ossewa-Brandwag és az Afrikaner Broederbond. Legjobban talán „Éjjeli Tehervonatőrség”-nek és „Afrikaner Testvériség”-nek fordíthatnánk. Magam is úgy érzem, hogy ezek a társaságok rendkívül veszélyesek és létükkel a társadalom alapvető érdekeit sértik. Ön is osztja ezt az aggodalmat, alezredes úr? – Nagyon is, Mrs. Courtney, sőt magam is írtam egy tanulmányt erről a jelenségről – válaszolta Malcomess. – Azzal azonban nem értek egyet, hogy e titkos társaságok az afrikaner társadalom alsóbb rétegeit ölelnék fel – éppen ellenkezőleg. A tagok között kizárólag tiszta fajú afrikanerek kaphatnak helyet, akik társadalmi helyzetüknél fogva befolyást gyakorolnak vagy gyakorolhatnak a politikában, a közigazgatásban, a vallás és a közoktatás terén. A következtetésével mindazonáltal teljesen egyetértek. Ezek a szervezetek valóban igen veszélyesek, sokkalta veszélyesebbek, mint az emberek gondolnák, mivel végső céljuk az, hogy átvegyék az ellenőrzést az élet minden területén. Irányítani akarják a fiatalok tudatát, az igazságszolgáltatás és a kormányzás gépezetét és saját embereiket akarják a kulcspozíciókba ültetni, függetlenül azok érdemeitől vagy alkalmasságától. A mozgalmuk sok tekintetben Herr Hitler egyre erősödő nemzeti szocialista pártjának megfelelője.

Centaine előrehajolt az asztal fölött. Élvezettel hallgatta a férfi hangjának minden apró árnyalatváltozását és hol egy kérdéssel, hol egy találó, csípős megjegyzéssel bátorította a folytatásra. – Ezzel a hanggal nemcsak engem, de még legalább egymillió választópolgárt is el bírna bolondítani – gondolta magában. Hirtelen rádöbbent, hogy már úgy kezdenek viselkedni, mintha csak ketten ülnének az asztalnál. Gyorsan ismét Isabellához fordult. – Ön is egyetért a férjével, Mrs. Malcomess? – érdeklődött. Blaine közbevágott és elnéző nevetéssel válaszolt a felesége helyett. – Attól tartok, Isabella számára a politika maga a tömény unalom – nem igaz, drágám? És nem vagyok biztos benne, hogy ez nem lényeglátását bizonyítja. – Szmokingjának órazsebéből előhúzta aranyóráját. – Éjfél elmúlt. Remekül éreztem magam, így aztán biztosan vissza is éltünk a vendégszeretetével. – Igazad van, drágám – szólalt meg Isabella. Szemmel láthatólag megkönnyebbült és alig várta, hogy vége legyen. – Tara különben sem érezte jól magát. Mielőtt elindultunk, panaszkodott, hogy fáj a gyomra. – Tara... – nevetett Blaine. – Annak a ravasz kis boszorkánynak mindig megfájdul a gyomra, ha tudja, hogy elmegyünk valahová. – Nem engedhetem el önöket egy vigasztaló brandy és szivar nélkül – tétovázott Centaine. – Viszont mivel nem vagyok hajlandó behódolni a barbár szokásnak, hogy a férfiak egyedül élvezzék ezen örömöket, miközben szegény nők egymás közt vihorásznak és a gyerekekről diskurálnak, mindannyian átvonulunk a szalonba. De miközben átvezette őket a szomszédos helyiségbe, megjelent a titkára és izgatottan ténfergett körülötte. – Igen, mi az? – fordult hozzá türelmetlenül Centaine. Bosszantotta alkalmazottjának tolakodása, de azután megpillantotta kezében a táviratot. Olyan kétségbeesett arckifejezéssel szorongatta, mintha a tulajdon halálos ítélete volna. – Dr. Twentyman-Jonestól asszonyom és nagyon sürgős. Centaine elvette a papírt, de nem hajtogatta szét, amíg meg nem győződött róla, hogy vendégei megkapták a kávét és a konyakot, és hogy Blaine és Abe mindketten felfegyverezték magukat egy-egy havannával. Akkor elnézést kért, és átsietett a hálószobájába. „Júnó részére. Gerhard Fourie vezetésével sztrájkbizottság alakult minden fehér alkalmazottat munkabeszüntetésre szólítottak fel. Stop. Üzemegységek és akna a sztrájkőrség ellenőrzése alatt áruszállítmány zárlat alatt. Stop. Követelik összes elbocsátott fehér alkalmazott visszavételét garantált munkalehetőséget mindenkinek. Stop. Utasítást kérek. Vége. Vingt.” Centaine leroskadt az ágy szélére, ujjai közt remegett a papírlap. Soha életében nem érzett még ehhez fogható haragot. Micsoda aljasság, milyen durva, megbocsáthatatlan árulás! Hisz az az ő bányája, azok az ő gyémántjai! Utóvégre mindenkinek kifizette, ami járt, és azt, hogy kit vesznek fel és kit bocsátanak el, kizárólagosan ő jogosult eldönteni. Az „áruszállítmány” pedig, amelyre Twentyman-Jones utalt, nem más volt, mint az a csomag gyémánt, amelytől egész vagyoni helyzete függött. Ha teljesítik követeléseiket, azzal az egész H'ani bánya veszteségessé válik. – Egyáltalán ki a csoda ez a Gerhard Fourie? – töprengett, azután eszébe jutott, hogy a fickó a teherautó-sofőrök vezetője.

Az ajtóhoz ment és kinyitotta. A titkár ott várakozott a folyosón. – Szóljon Mr. Abrahamsnak, hogy kéretem. Mikor Abe belépett az ajtón, kezébe nyomta a táviratot. – Nincs joguk ezt tenni velem – mondta indulatosan, miközben türelmetlenül várta, hogy az ügyvéd átolvassa a szöveget. – Sajnos, Centaine, igenis van joguk. Az 1924. évi munkaügyi törvény alapján. – Ne szónokoljon nekem itt most törvényekről, Abe – vágott közbe Centaine. – Ez egy rakás bolsevik, akik belemarnak a kézbe, amely enni ad nekik. – Centaine, ne tegyen elhamarkodott lépéseket. Ha hajlandók volnának... – Abe, intézkedjen, hogy a Daimlert azonnal vegyék le a vonatról és táviratozzon dr. Twentyman-Jonesnak. Mondja meg neki, hogy máris indulok és ne tegyen semmiféle engedményt vagy ígéretet, amíg oda nem érek. – Reggel szándékozik indulni természetesen? – kockáztatta meg a kérdést Abrahams. – Nem – csattant fel Centaine. – Fél órán belül indulok, amint a vendégeim elmentek és a kocsimat levétette a vonatról. – De hát éjjel egy óra van... – kezdte az ügyvéd, de elég volt egy pillantást vetnie Centaine arcára, hogy abbahagyja az ellenkezést. – Táviratozom a személyzetnek az első pihenőbe, hogy készüljenek fel a fogadására. – Csak annyit mondjon nekik, hogy álljanak készen a kocsi újratöltésére. Nem maradok ott. Meg sem állok a bányáig – jelentette ki az asszony elszántan. Az ajtóhoz lépett, egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát és mintha mi sem történt volna, mosolyogva visszasétált a szalonba. – Valami baj van, Mrs. Courtney? – emelkedett fel mosolyogva a helyéről Blaine Malcomess. – Segítségére lehetek valamiben? – Ó, csak egy kis kellemetlenség. Van egy kis baj kinn a bányánál. Máris vissza kell mennem. – De nem ma éjjel, ugye? – De igen, ma éjjel... – Egyedül? – kérdezte Malcomess. Szemmel látható aggodalma jólesett Centaine-nek. – Hisz ez igen hosszú, keserves utazás. – Én jobban szeretek egyedül utazni – válaszolta Centaine, majd jelentőségteljes hangsúllyal hozzátette –, vagy nagyon gondosan választom meg az útitársamat. – Rövid hatásszünetet tartott, majd így folytatta. – Néhány alkalmazottam sztrájkot kezdeményezett. Az egész teljesen indokolatlan és nincs semmi, amivel igazolni tudnák a tettüket. Biztos vagyok benne, hogy el tudom simítani az ügyet. Bár előfordulhat, hogy a dolgok irányíthatatlanná válnak. Lehet, hogy erőszakra és vandál cselekményekre is sor kerül. – Biztosíthatom önt a hatóságok teljes együttműködéséről – sietett megnyugtatni Blaine. – Ha kívánja, odaküldök egy rendőrségi különítményt a nyugalom fenntartására. – Nagyon köszönöm. Igazán hálás lennék érte – felelte mosolyogva Centaine. – A tudat, hogy számíthatok önre, igazán nagy megkönnyebbülést jelent számomra. – Holnap reggel első dolgom lesz, hogy megtegyem a szükséges lépéseket – mondta a férfi. – Persze mindez néhány napot vesz igénybe. – Észre sem vették és máris újból úgy viselkedtek, mintha egyedül volnának. Hangjuk suttogóvá vált és szavaik megteltek ki nem mondott gondolatokkal. – Drágám,, most már hagynunk kellene Mrs. Courtneyt felkészülni az útra – szólalt

meg Isabella a hátuk mögött. Férje egy pillanatig meglepetten meredt rá, mintha el is felejtette volna, hogy ott van. – Igen, persze – felelte. – Máris indulunk. Centaine lekísérte őket a vágányok melletti peronra, ahol az egyetlen magányos lámpaoszlop tövében ott parkolt Blaine Chevrolet túrakocsija. Szorosan Isabella tolószéke mellett állt. – Nagy örömömre szolgált az önnel való találkozás, Mrs. Malcomess – búcsúzott. – Szeretném a lányait is megismerni. Nem óhajtja elhozni őket Weltevredenbe, ha legközelebb Cape Townban járnak? – Nem tudom, mikor lesz az – hárította el Isabella udvariasan a meghívást. – A férjem ki sem fog látszani a munkából az új hivatalában. Közben odaértek a várakozó kocsihoz. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót, Blaine pedig kiemelte Isabellát a tolószékből, és féltő gonddal betette az autó bőrülésére. Óvatosan becsukta az ajtót, és ismét Centaine-hez fordult. Háttal állt a feleségének, a sofőr pedig azzal foglalatoskodott, hogy behelyezze a tolószéket a csomagtartóba – néhány pillanatra gyakorlatilag kettesben maradtak. – Csodálatosan bátor asszony – mondta halkan Blaine és megfogta Centaine kezét. – Szeretem őt és sohasem leszek képes rá, hogy elhagyjam, de magamban azt kívánom, bárcsak... – nem fejezte be, de ujjai hirtelen görcsösen összébb szorultak. – Igen – válaszolta Centaine ugyanolyan csendesen. – Én is szeretném... – és élvezettel tűrte a férfi kezének fájdalmas szorítását. Sajnos nem tartott sokáig. Blaine elengedte a kezét és átment a kocsi túlsó oldalára, miközben Centaine a nyitott ablak mögött ülő béna fiatalasszonyhoz hajolt. – Kérem, ne feledkezzék meg a meghívásomról – kezdte, de Isabella hirtelen szembefordult vele, és egészen közelről a szemébe nézett. Arcáról lehullt a szelíd maszk és helyébe a leplezetlen gyűlölet kifejezése költözött. – Ő az enyém – mondta. – És nem fogom hagyni, hogy elvedd tőlem. – Azzal ismét hátradőlt az ülésen, miközben Blaine beült mellé és gyengéden megsimogatta a kezét. A Chevrolet elindult, szélvédője felett ide-oda csapkodva lobogott a hivatalos zászló, Centaine pedig ott állt a magányos utcai lámpa alatt és üres tekintettel bámult a két tovatűnő fénycsóva után. Lothar De La Rey alvás közben maga mellé tette a fejhallgatót az összetekert borjúbőrre, így aztán az adást jelző első sípszóra felriadt. Felkapta a hallgatót és odaszólt Swart Hendricknek. – Hennie, gyorsan gyújts gyertyát, adásban vannak. Ilyen késő éjjel csak valami fontos lehet. A hír hordereje azonban még így is készületlenül érte. Döbbenten jegyezte le füzetébe Twentyman-Jones üzenetét: „Gerhard Fourie vezetésével sztrájkbizottság alakult, minden fehér alkalmazottat...” – Gerhard Fourie. Miben töri a fejét ez a nyomorult? – kérdezte magától fennhangon. Feltápászkodott, kimászott a fedezékből és izgatottan fel-alá járkálva próbálta kitalálni, mi lehet emögött. – Sztrájk... miért robbantana ki sztrájkot épp most? „Áruszállítmány zárlat alatt...” Ez csak a gyémántokra vonatkozhat. Vagyis a sztrájkolók nem engedik ki a gyémántokat a bánya területéről. – Lothar megtorpant és öklével teljes erőből a tenyerébe csapott. – Ez az. Hát erről van szó. Ez a féreg így akarja magát kifúrni az egyezségünkből. Úgy látszik,

betojt, de tudja, hogy ezért megölöm. Ez tehát az egérút. Nem akar együttműködni! Az egész tervünk dugába dőlt... Megállt a folyómeder közepén és sötét, tehetetlen harag öntötte el. – Mennyi veszélyt vállaltam, mennyi időt, fáradságot öltem bele. Hiába volt a lótolvajlás, meg az összes többi, csak mert egy ilyen sárga hasú féreg... Ha Fourie ott lett volna, lelkifurdalás nélkül lelövi. – Baas! – kiáltott Swart Hendrick izgatottan. – Gyere gyorsan! A telegráf! Lothar visszarohant a fedezékbe és felkapta a fejhallgatót. Az üzenetet a Courtney Bányászati és Beruházási Vállalat windhoeki központjának távírásza adta le. „Vingt részére. Amilyen gyorsan tudok jövök. Stop. Ne tegyen sem engedményeket, sem ígéreteket. Stop. Gondoskodjon róla, hogy a lojális alkalmazottak fegyvert és védelmet kapjanak. Stop. Biztosítsa őket erkölcsi és anyagi hálámról. Stop. Azonnal zárják be a vállalat raktárait, sem a sztrájkolók, sem családtagjaik nem juthatnak élelmiszer-utánpótláshoz. Stop. A sztrájkolók házaiban szüntessék be a víz- és áramszolgáltatást. Stop. Tájékoztassa a sztrájkbizottságot, hogy a rendőrségi különítmény útban van a bányához. Vége. Júnó.” Lothar minden személyes érzése és tomboló haragja ellenére hanyatt vágta magát a homokban és őszinte elragadtatással kacagott. – Fourie meg a többiek nem tudják, mibe vágták a fejszéjüket – hahotázott. – Istenemre, szívesebben piszkálgatnék rövid pálcával egy dühös fekete mambát, mint hogy most Centaine Courtney útjába kerüljek. – Elkomorodott, egy ideig gondolataiba mélyedve ült, majd csendesen így szólt Hendrickhez és Manfredhoz. – Van egy olyan érzésem, hogy sztrájk ide, sztrájk oda, azok a gyémántok el fognak indulni Windhoekba. Azt viszont alig hinném, hogy Fourie fogja vezetni a teherautót – valójában nem sok esélyt adok Fourie-nak, hogy bármit is vezetni fog még az életben, így tehát le kell mondanunk arról, hogy megérkezik egy kedves, szolgálatkész küldöttség és udvariasan átnyújtja nekünk a csomagot. De az a csomag át fog itt haladni és akkor mi is itt leszünk. A sárga Daimler a következő napon este tizenegykor haladt át előttük. Lothar nézte, amint a halványan pislákoló pontok fokozatosan vakító fénycsóvákká nyúlnak. A sugarak végigsöpörtek a poros síkságon, majd lefelé bukva eltűntek a folyómederben, hogy egy pillanattal később ismét feltűnjenek a holdtalan eget pásztázva. A motor felhördült a meredek kanyarban, majd a hang éles sivítássá vált és a kocsi veszett iramban száguldott tova északkeletnek, a H'ani bánya irányába. Lothar gyufát gyújtott és megnézte az óráját. – Mondjuk, hogy a tegnap esti távirat után egy órával hagyta el Windhoekot – ez azt jelenti, hogy huszonkét órát vezetett megállás nélkül, vaksötétben, ezeken az utakon. – Elismerően füttyentett. – Ha ilyen tempóban megy tovább, holnap dél előtt a bányánál lehet. De nem valószínű. A kék hegyek áttetsző üvegtömbökként bontakoztak ki a vibráló meleg léghullámok mögül, de Centaine-t most az egyszer nem tudta rabul ejteni a látvány nagyszerűsége. Harminckét órája ült a volánnál és ezalatt csupán percekre állt meg, amíg a pihenőknél feltöltötték a kocsi üzemanyagtankját. Ezen kívül csak egyszer húzódott le az út szélére, hogy két röpke órát aludjon. Halálosan kimerült volt. A fáradtságtól sajogtak a csontjai, égtek a szemei, és úgy gubbasztott a Daimler bőrülésén, mintha nehéz vasláncokat tekertek volna a testére. De

hajtotta a harag és mikor a bánya épületeinek galvánbádog tetői megcsillantak a napfényben, fáradtsága menten elpárolgott. Megállította a kocsit és kiszállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait, majd szemügyre vette arcát a visszapillantó tükörben. Szemei véresek voltak, a dagadt, rózsaszín szemhéjak sarkában apró sár- és váladékcseppek csillogtak. Holtsápadt arcát finom szürke rétegben lepte be a por. Elővett egy zsebkendőt, megnedvesítette a vászonhuzatú tömlőben lévő hideg vízzel és lemosta arcáról a rátapadt piszkot. Piperetáskájából előkereste a szemcseppjeit és megfürösztötte bennük égő szemeit. Mire újból belenézett a tükörbe, ismét tisztán és fényesen ragyogtak. Néhány gyors, erőteljes paskolással visszaadta arca természetes pírját, megigazította nyakán a sálat, kibújt hosszú porvédő köpenyéből és máris olyan volt újra, mint azelőtt – friss, üde és harcra kész. Az ipartelep utcáinak sarkain asszonyok és gyerekek csoportjai álldogáltak. Mogorván és kissé ijedt tekintettel bámulták a kocsit, amint útban az irodaépület felé elhaladt mellettük. Centaine kihúzta magát a volán mögött és mereven nézte maga előtt az utat. Az épülethez közeledve meglátta a sztrájkőrség tagjait. Lábukat lóbálva üldögéltek a kapu előtti fák ágain, de megpillantván a kocsit, sietve leugráltak a földre, hogy elállják az utat. Legalább húszan lehettek – a bánya szinte valamennyi harcképes fehér alkalmazottja. Felsorakoztak az út két oldala között és kart karba öltve, eleven láncot alkottak Centaine előtt. Arcuk rosszindulatot és fenyegetést tükrözött. – Egy lélek se ki, se be! – kiabálták kórusban, mikor a kocsi lelassított. Centaine az ablakon át látta, hogy legtöbbjük dorongokkal és csavarkulcsokkal van felfegyverkezve. Tenyerével rávágott a duda gombjára és a padlóig taposta a gázpedált. A kürt felbődült, akár egy sebzett elefántbika és a Daimler teljes sebességgel nekiiramodott. Akik a sorfal közepén álltak, egy pillanatra látták Centaine arcát a szélvédő mögött és azonnal tudták, hogy gondolkodás nélkül képes lesz elgázolni őket. Az utolsó pillanatban sikerült félreugraniuk. Egyikük a tovarobogó kocsi után vetette magát. – Adjátok vissza az állásunkat! – üvöltötte és a kezében lévő csavarkulcsot bevágta a hátsó szélvédőn. Az üveg hangos durranással szétrobbant és ezernyi szilánkra törve zúdult le a hátsó ülésre, de Centainenek mégis sikerült átjutnia. Mire lefékezett a veranda előtt, Twentyman-Jones már rohant is ki az irodából, sebtében igazgatva magán a zakót és a nyakkendőt. – De hát legkorábban holnapra vártuk – lihegte zavartan. – A barátai felkészültebbek voltak – mutatott Centaine a betört hátsó ablakra és hangja remegett a felháborodástól. – Megtámadták önt? – kiáltott fel döbbenten a mérnök. Ez megbocsáthatatlan. – Egyetértek – felelte szárazon Centaine. – Én pedig nem leszek az, aki megbocsát. Twentyman-Jones vézna derekán ormótlan szolgálati pisztolyával megállt a veranda ajtaja előtt. Mögötte feltűnt az apró termetű Mr. Brantingham, a bánya főkönyvelője. Osztrigahéjszerűen sima, kopasz feje aránytalanul nagynak tűnt szűk, csapott vállához képest. Riadtan pislogott aranykeretes cvikkere mögül – látszott, hogy közel áll a síráshoz, de kövérkés fehér kezei elszántan szorongatták a duplacsövű vadászpuskát. – Gratulálok a bátorságához – fordult hozzá Centaine. Nem fogom elfelejteni a hűségét.

Nyomában Twentyman-Jonesszal bement az irodájába és arcán hálás mosollyal leült az íróasztalához. – Önökön kívül hányan állnak még mellettünk? – Csak az irodai alkalmazottak, összesen nyolcan – felelte a mérnök. – A technikusok és a bánya személyzete mind odakinn vannak, bár gyanítom, hogy néhányan közülük nem saját jószántukból. – Még Rodgers és Maclear is? – kérdezte Centaine. A bánya két főfelügyelőjéről volt szó. – Ők is kinn vannak? – Attól tartok. Mindketten benne vannak a sztrájkbizottságban. – Fourie-val együtt? – Ők hárman a főkolomposok. – Gondom lesz rá, hogy egyikük se kapjon többé munkát – mondta keserűen Centaine, Twentyman-Jones azonban lesütötte a szemét és alig hallhatóan motyogta: – Azt hiszem, mégsem szabad megfeledkeznünk róla, hogy nem követtek el törvénysértést. Jogukban áll megtagadni a munkát és kollektív formában megegyezésre törekedni... – Nem, amíg én azért küszködöm, hogy üzemben tudjam tartani a bányát és legalább néhányuknak munkalehetőséget tudjak biztosítani – csattant fel dühösen Centaine. – Nincs hozzá joguk, azok után, amit értük tettem. – Attól tartok, igenis van hozzá joguk – mormolta konokul a mérnök. – Kinek az oldalán áll maga, dr. Twentyman-Jones? – szegezte neki a kérdést Centaine. A mérnök villámsújtottan bámult rá. – Ezt a kérdést nem szabadott volna feltennie nekem – mondta szomorúan. Amióta csak megismert, a leghűségesebb embere voltam ezt ön is jól tudja. Csupán rámutattam az ön jogi helyzetére. Centaine máris megbánta az iménti kérdését. Felállt és kezét vigasztalóan a magába roskadt ember karjára tette. – Bocsásson meg – kérte. – Fáradt és ideges vagyok. – Ahogy hirtelen felállt, fejéből kifutott a vér. Arca halálsápadt lett és bizonytalanul szédelegni kezdett. Twentyman-Jones elkapta a karját és tartotta, hogy el ne essen. – Mikor aludt utoljára? Windhoektól idáig hajtott pihenés nélkül. – Odavezette a bőr borítású szófához és gyengéden letuszkolta rá. – Most pedig legalább nyolc órán át aludni fog – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd hozatok le tiszta ruhát a bungalóból. – Beszélnem kell a vezetőikkel. – Nem – rázta meg a fejét határozottan Twentyman-Jones és behúzta a függönyöket. – Majd akkor, ha újból friss és kipihent lesz. Máskülönben könnyen hibás döntéseket hozhat. Centaine fáradtan hátradőlt és ujjait csukott szemhéjaira nyomta. – Igaza van – sóhajtotta – ...mint mindig. – Este hat órára visszajövök, hogy felébresszem, addig tájékoztatom a sztrájkbizottságot, hogy nyolckor fogadja őket. így lesz két óránk, hogy eldöntsük, milyen stratégiát követünk. Mikor a sztrájkbizottság három vezetője belépett az irodába, Centaine három teljes percen át szótlanul nézte őket. Szándékosan kihordatta a helyiségben található összes ülőalkalmatosságot, kivéve azt a két fotelt, amelyben ő és Twentyman-Jones foglaltak helyet. A sztrájkolók arra kényszerültek, hogy úgy álldogáljanak előtte, mint az iskolás

gyerekek. – Ebben az országban jelenleg több mint százezer ember lézeng munka nélkül – kezdte Centaine szenvtelen hangon. – Bármelyikük térden állva könyörögne a maguk állásáért. – Ezzel a szöveggel szart sem ér – szólalt meg Maclear. Jelentéktelen külsejű, középmagas, meghatározhatatlan korú férfi volt, de Centaine tudta róla, hogy eleven eszű, állhatatos és találékony. Szerette volna inkább a maga oldalán tudni. – Ha ilyen modorban óhajt beszélni, Mr. Maclear – mondta –, máris távozhat. – Ezzel sem megy semmire, Mrs. Courtney – válaszolta Maclear szomorkás mosollyal. – Ön éppúgy tisztában van a jogainkkal, mint mi. Centaine válasz nélkül hagyta a megjegyzést és Rodgershez fordult. – Hogy van a felesége, Mr. Rodgers? – kérdezte. Egy évvel ezelőtt saját költségére küldte el az asszonyt Johannesburgba egy sürgős gyomorműtétre az ország legjobb sebészéhez. Rodgers elkísérte a feleségét és Centaine minden kiadásukat fedezte. – Köszönöm jól, Mrs. Courtney – válaszolta a férfi szemlesütve. – És neki mi a véleménye erről a maguk őrült vállalkozásáról? – tudakolta Centaine. Rodgers zavartan bámult a lába elé. – Amennyire tudom, okos asszony – folytatta Centaine. El tudom képzelni, mennyire aggódhat a három gyermekéért. – Mi mindnyájan összetartunk – vágott közbe Fourie –, és az asszonyok is velünk vannak. Nyugodtan elfelejtheti ezt az egész... – Mr. Fourie, megkérem, ne vágjon a szavamba, ha beszélek. – Ne játssza meg itt az előkelő hölgyet, azzal nem megy semmire – hetvenkedett Fourie. – A markunkban van a szaros bányájával és a hordónyi szaros gyémántjával együtt. Itt most maga az, akinek hallgatnia kell, amikor mi beszélünk és ez tény, akár tetszik, akár nem. – Pimaszul elvigyorodott és támogatást várva nézett a többiekre. A vigyorral azonban csak félelmét próbálta leplezni. Egyik oldalról ott leselkedett rá Lothar De La Rey bosszúja. Tisztában volt vele, hogy ha nem tud megfelelő mentséget felhozni a megállapodás felrúgására, halott ember. Tudta, hogy addig kell szítania a sztrájkot, amíg másvalaki el nem viszi a köveket, biztosítva számára az egérutat. – Mi pedig most azt mondjuk, asszonyság, hogy kegyed egy kurva gyémántot ki nem visz innét, amíg mi úgy nem látjuk jónak. A kavicsai lesznek a túszaink. Tudjuk, hogy egy egész csinos kis csomag van belőlük a trezorban és ott is marad, amíg meg nem hallgat bennünket. – Elég jó emberismerő volt és körülbelül sejtette, hogyan reagál Centaine Courtney a fenyegetésekre. Centaine figyelmesen tanulmányozta a fickó arcát. Valami hamis felhangot vélt hallani az arcpirítóan pimasz szavak mögött – ez a kihívó modor burkolt, tekervényes hátsó gondolatot takart. Mintha szántszándékkal produkálta volna. – Rendben van – szólalt meg hűvös, nyugodt hangon. Mondják el, mit akarnak. Hallgatom. Rezzenéstelen arccal ült, miközben Fourie felolvasta a követelések pontokba szedett listáját. Arcvonásai semmit sem árultak el a bensejében tomboló haragról, csak Twentyman-Jones vette észre nyakán az ismerős pírt és hogy lába ritmikusan dobol a padlón. Fourie időközben a lista végére ért és a beállott csendben némán Centaine felé nyújtotta az irományt. – Ez a maga példánya.

– Tegye az íróasztalra – utasította Centaine, mintha még a papír érintésétől is undorodna. – Azok az emberek, akiket múlt hónapban bocsátottunk el, háromhavi munkabérükre szóló csekket kaptak végkielégítésül – mondta. – Háromszor annyit, mint amennyi hivatalosan járt volna, ezt maguk is tudják. Mindannyian jó ajánlólevelet kaptak, ezt is tudják. – A társaink voltak – mondta Fourie konokul –, néhányan közülük a családtagjaink. – Nos jó – bólintott Centaine. – Most, hogy mindent tisztáztunk, elmehetnek. – Felállt a helyéről, a küldöttség tagjai pedig bizonytalanul tekintgettek egymásra. – Nem ad választ a követeléseinkre? – kérdezte Maclear. – Esetleg. – És az mikor lesz? – Majd amikor jónak látom, egy perccel sem előbb. A három férfi kényszeredetten kifelé indult, de az ajtóhoz érve Maclear megfordult és dacosan Centaine szemébe nézett. – A telepen bezárták a boltot, a házainkban kikapcsolták az áramot és elzárták a vizet – támadt rá. – Pontosan az utasításaim szerint jártak el. – Ehhez nincs joga. – Nem látom be, miért ne volna. Enyém a bolt, az áramfejlesztő, a vízmű, az én tulajdonomban vannak a lakóépületek. – Ott vannak a feleségeink és a gyerekeink, akiknek enniük kell. – Gondoltak volna rájuk, mielőtt elkezdték a sztrájkjukat. – Maga is tudja, hogy el tudjuk venni, amit akarunk. Még a maga gyémántjait is. Nem akadályozhatja meg. – A föld legboldogabb asszonyává tesznek vele – provokálta Centaine. – Rajta, tegyék csak meg. Törjenek be a boltba, lopják el az árut a polcokról. Robbantsák fel a trezort és vigyék el a gyémántjaimat. Támadják meg azokat, akik kitartottak mellettem. Semmi sem jelentene nagyobb örömöt a számomra, mint ha mindhármójukat életük végéig rács mögött láthatnám – vagy az akasztófán himbálózni. Amint ismét magukra maradtak, Twentyman-Joneshoz fordult. – Igaza van a gazembereknek – mondta. – Az első és legfontosabb dolog, amivel törődnünk kell, a gyémántok. Biztonságban el kell juttatnom őket a windhoeki bank széfjébe. – Elküldhetjük őket rendőri kísérettel – bólogatott a mérnök, de Centaine megrázta a fejét. – Legalább öt napba telik, mire a rendőrség ideér. Egész csomó hivatalos engedélyre van szükségük, hogy elindulhassanak. Nem, azt akarom, hogy azok a kövek még hajnal előtt kikerüljenek innét. Ön is tudja, hogy a biztosítás nem terjed ki semmiféle katonai zendülés vagy a polgári zavargás következtében keletkezett kárra. Ha ezekkel a gyémántokkal történik valami, én tönkrementem, dr. Twentyman-Jones. Ezek a kövek egy élet munkájának gyümölcsei. Nem kockáztathatom meg, hogy ezeknek a primitív, pimasz barmoknak a kezére kerüljenek. – Mit szándékozik tenni? – Szeretném, ha hátulról észrevétlenül bevinnék a Daimlert a garázsba – mondta Centaine. – Töltsék tele a tankot és vizsgáljanak át mindent alaposan. A hátsó ajtón át kivisszük a gyémántokat. – A helyiség túlsó végében lévő rejtekajtó felé mutatott,

amelyet olyan alkalmakkor használt, ha észrevétlenül szeretett volna bejönni vagy kimenni. – Éjfélkor, ha az őrök elaludtak, maga kilopózik és közvetlenül a garázsajtóval szemben átvágja a szögesdrótot. – Jól van – mondta a mérnök, magában nyomon követve a tervet. – így kijutunk a hátsó bekötőúthoz. Az őrök a kapunál vannak az épület túlsó oldalán. A hátsó frontra senkit sem állítottak. Ha a bekötőúton sikerül átjutnunk, egyenest kiérünk a windhoeki országútra, és pillanatokon belül biztonságban leszünk. – Nem „leszünk”, dr. Twentyman-Jones -javította ki Centaine. A mérnök döbbenten meredt rá. – Csak nem akar egyedül menni? – kérdezte. – Éppen most tettem meg egyedül ezt az utat és úgy tűnik, semmi bajom nem történt. Nem hinném, hogy visszafelé másként lenne. Magára itt van szükség. Tudja, hogy nem hagyhatom a bányát Brantinghamre vagy valamelyik hivatalnokra. Magának itt kell maradnia és valahogyan el kell boldogulnia ezekkel a disznókkal. Ha maga nincs itt, képesek lerombolni az üzemet vagy megbénítani a munkálatokat. Csak egy-két rúd dinamit kérdése... Dr. Twentyman-Jones tenyerével megtörölte verejtékező homlokát. Kétségek közt vívódott. Egész életének két dolog adott értelmet – az egyik a bánya, amelyet a semmiből épített fel és amelyre oly büszke volt. A másik ez az asszony, akit úgy szeretett, mint a tulajdon lányát vagy a feleségét – akik közül egyik sem létezett soha. Végül nehézkesen felsóhajtott. Centaine-nek igaza volt... ennek így kellett történnie. – Akkor legalább vigyen magával egy embert – könyörgött. – Ugyan kit? Szegény Mr. Brantinghamet, az Isten áldja meg? – kérdezte Centaine felvont szemöldökkel. A mérnök megadóan emelte égnek a kezét – belátta, milyen nevetséges az ötlet. – Akkor hátraviszem a Daimlert – mondta a mérnök –, azután táviratozom Abe-nek Windhoekba, hogy küldjön azonnal fegyveres kísérőket maga elé – feltéve, hogy ezek még nem vágták el a vezetéket. – Csak akkor táviratozzon, ha már sikerült kijutnom – figyelmeztette Centaine. – Elképzelhető, hogy a sztrájkolóknak volt annyi eszük, hogy lehallgassák a vonalat – valószínűleg ezért is nem vágták még el a drótokat. – Nagyon bölcs – bólogatott Twentyman-Jones. – Mikor szándékozik végrehajtani a kitörést? – Hajnali háromkor – válaszolta Centaine habozás nélkül. Tudta, hogy ilyenkor lankad el leginkább az ember figyelme, ilyenkor lesznek az őrök legkevésbé felkészülve a gyors cselekvésre. – Rendben van, Mrs. Courtney. Szólok a szakácsomnak, hogy készítsen önnek valami könnyű vacsorát – azután, azt javaslom, pihenjen egy keveset. Én addig mindent előkészítek, és fél háromkor felkeltem. Centaine azonnal felébredt, amint dr. Twentyman-Jones megérintette a vállát és felült a heverőn. – Fél három van – közölte a mérnök. – A Daimlert feltankoltuk, a gyémántokat bepakoltam. A szögesdrótot elvágtam. Készítettem önnek egy forró fürdőt és hozattam le tiszta ruhát a bungalóból. – Tizenöt percen belül készen vagyok – mondta Centaine.

Negyed óra múlva már a kocsi mellett álltak a sötét garázsban és suttogva beszélgettek. A garázs ajtaja sarkig tárva volt, a hold sarlója sápadt fénybe vonta az udvart. – Megjelöltem a vágás helyét a kerítésen – mutatott Twentyman-Jones a kis fehér papírzászlócskákra, amelyek ott libegtek ötven lábnyira tőlük a szögesdróton. – Az ipari gyémántokat tartalmazó kazetták a csomagtartóban vannak, de a lényeget odatettem maga mellé a másik ülésre. – Benyúlt a kocsi nyitott ablakán és megpaskolta a kis fekete táskát. Mérete és formája utazótáskára emlékeztetett, de lakkozott acélból készült, és sárgaréz lakattal zárták le. – Rendben van – mondta Centaine. Begombolta porvédő köpenyét és felhúzta puha, kutyabőrből készült sofőrkesztyűjét. – A puska meg van töltve tízes madársöréttel – szólt a mérnök. – Nyugodtan rálőhet bárkire anélkül, hogy megkockáztatna egy gyilkosságot. Éppen csak jól odapörköl vele. Arra az esetre, ha valami komolyabb baj lenne, a kesztyűtartóban ott van egy doboz őzsörét. Centaine becsusszant a volán mögé és amilyen halkan csak tudta, becsukta maga után a kocsi ajtaját. A duplacsövű vadászpuskát a gyémántokat tartalmazó kazetta tetejére helyezte és mindkét kakast felhúzta. – A padlón ott egy kosár szendvics és egy termosz kávé – mondta Twentyman-Jones. Centaine az oldalablakon át ránézett és nagyon komolyan csak ennyit mondott. – Maga az én erősségem. – Vigyázzon magára, nehogy baja essék – búcsúzott a mérnök. – Ördög vigye a gyémántokat, majd találunk helyettük újakat. De magából csak egy van és az pótolhatatlan. – Hirtelen ösztönös mozdulattal lecsatolta derekáról a szolgálati pisztolyt és az ablakon behajolva betette a sofőrülés támlájának hátulján lévő zsebbe. – Ez az egyetlen biztosíték, amit adni tudok – mondta. – Ne felejtse el, a kalapács alatt talál egy teli tárat. Adja Isten, hogy ne legyen rá szüksége. – Azzal hátralépett és kurtán biccentett a fejével. – Jó utat! A hatalmas, hétliteres motor halkan felmordult. A fényszórók vakító fénnyel felragyogtak, a kocsi valósággal kirobbant a garázsból és eszeveszett tempóban keresztülszáguldott az udvaron. Centaine könnyed mozdulattal lökte a sebességváltó kart egyik fokozatból a másikba. A motorház hűtődíszét becélozta az átvágott részt jelző két fehér papírzászlócska közé és negyven mérföldes óránkénti sebességgel átviharzott a kerítésen. Hallotta, amint az elpattanó szögesdrót végigkarcolja a kocsiszekrény oldalát. Beletaposott a fékbe és a volánt félrerántva a poros bekötőútra kormányozta a két elülső kereket, majd visszafaroltatta a kocsit és újból a gázpedálra lépett. A Daimler teljes sebességgel robogott végig a keskeny, homokkal borított földúton. A motor zaján túlról elmosódott kiáltások hallatszottak és a főkapu felől sötét alakok rohantak a bekötőút sarka felé. Centaine felkapta a puskát és az oldalablakon keresztül kidugta a fegyver dupla csövét. A reflektorok megvilágították a szaladó emberek haragtól eltorzult arcát, szájuk mint megannyi sötét lyuk ásított, amint ordítva szórták felé szitkaikat. Közülük ketten gyorsabbak voltak társaiknál és a Daimlerrel egyidőben értek a sarokhoz. Egyikük meglóbálta a kezében lévő csavarkulcsot. A nehéz acél szerszám pörögve repült át a fényszóró sugárkévéjén és hangos kondulással vágódott neki a

motorháztetőnek. Centaine lábmagasságba célzott és meghúzta a ravaszt. Ropogó hang hallatszott és a fegyver mindkét csövéből hosszúkás narancssárga láng tört elő. A két rohanó alak felüvöltött és mindketten félreugrottak. Centaine elhajtott mellettük, ráfordult az országúira és a kocsi hatalmas porfelleget kavarva elszáguldott a sivatag felé. „Zugügyvéd részére. Nagyon sürgős. Júnó hajnali 3 órakor áruval együtt kíséret nélkül elhagyta vonal innenső végét. Stop. Kérem azonnal fegyveres kíséretet indítani elé. Vége. Vingt.” A gyertya imbolygó fényénél Lothar De La Rey hitetlenkedve bámulta a szöveget, amelyet az imént írt át a jegyzetfüzetébe. – Kíséret nélkül... – suttogta maga elé. – Júnó... kíséret nélkül... Magasságos Isten, egyedül jön... a gyémántokkal... – Villámgyors fejszámolást végzett. – Hajnali háromkor indult el a bányától. Dél után egy vagy két órával itt lesz... Kijött a fedezékből, és felkapaszkodott a folyómeder partjára. Leült egy földhányásra és rágyújtott féltve őrzött manillaszivarjainak egyikére. Felnézett az égre és a hold sarlóját bámulta, amint lassan eltűnik a végeláthatatlan homokdűnék mögött. Mikor a hajnal első sugarai felizzottak a keleti horizonton, felállt, lement a táborhelyre és új tüzet gyújtott az előző esti máglya parázsló hamvaiból. Swart Hendrick kimászott a fedezékből, és zajosan belevizelt a homokba. Dolga végeztével bricseszét gombolgatva odasétált a tűzhöz, hatalmasat ásított és beleszagolt a gőzölgő kávéba. – Módosítjuk az eredeti tervet – szólalt meg Lothar. Hendrick egy másodpercig értetlenül pislogott, majd óvatos érdeklődés ült ki az arcára. – Miért? – kérdezte. – A nő egyedül jön a gyémántokkal – felelte Lothar. – Nem egykönnyen fogja megadni magát, de azt semmiképpen sem akarom, hogy valami baja essék. – Én aztán nem... – kezdte Hendrick. – Nem a fenét – szakította félbe nyersen Lothar. – Ha felidegesíted magad, mindjárt lövöldözni kezdesz – tette hozzá, majd ujjain kezdte számba venni a többi indokot. – Egy: egy magányos nő ellen nem kell egy férfinál több. Bőven lesz időm úgy átrendezni a köteleket, hogy a saját megfigyelőpontomról guríthassam le a torlaszokat az átjáróba. Kettő: a nő ismer téged, ezzel megkettőződik a veszély, hogy azonosítanak bennünket. Három – itt elhallgatott, mert rádöbbent, hogy valójában az egésznek egyetlen igazi oka van, nevezetesen az, hogy még egyszer kettesben akar maradni Centaine-nel. Érezte, hogy talán ez a legutolsó alkalom az életben. Tudta, hogy ezen az úton már soha többé nem jön vissza. Végül pedig egyszerűen azért csináljuk így, mert én azt mondom, hogy így csináljuk. Te itt maradsz Manfreddal meg a lovakkal, és készen álltok, hogy amint elvégeztem a dolgot, máris indulni tudjunk. Hendrick morcosan vállat vont. – Akkor legalább segítek elrendezni a köteleket – morogta. Az átjáróhoz érve Centaine megállította a kocsit és miközben a motort túráztatta, kilépett a felhágóra, hogy körülnézzen. A citromsárga homokban még tisztán és érintetlenül ott voltak a tegnapelőtt éjszakáról

itt maradt keréknyomok. Azóta senki sem járt erre. Leakasztotta a víztömlőt, ivott egy-két kortyot, majd bedugaszolta a tömlőt és visszaakasztotta a pótkerék tartójára. Beszállt a kocsiba, becsapta az ajtót és kiengedte a kéziféket. A Daimler elindult és egyre fokozódó sebességgel gurult lefelé a kanyarulatba, mikor közvetlenül előtte föld- és szikladarabok lavinája zúdult le a magasból. Az átjáró eltűnt a kavargó porfellegben. Centaine vadul fékezett. A partfal az egyik oldalon beomlott, csaknem teljes szélességében laza föld- és szikladarabokkal töltve meg az átjárót. – Merde! – káromkodott Centaine. Akár úgy dönt, hogy megtisztítja az utat maga előtt, akár úgy, hogy másik átkelőhelyet keres, mindenképpen tetemes időveszteséggel kellett számolnia. Dühösen hátramenetbe taszította a sebességváltó kart, hátrafordult az ülésen és a törött hátsó ablakon át kinézve próbált kifarolni a kanyarból. Ekkor érezte mellkasában a rémület első hullámát. A part most már a kocsi mögött is leomlott – a laza talaj magas, egyenetlen falként zárta el a kivezető utat. Az autó utasával együtt immár végérvényesen a szűk átjáró foglya volt. Centaine kidugta a fejét az oldalablakon és aggodalmaskodva nézett körül. A még mindig sűrű felhőben kavargó por az orrába csapott és köhögésre ingerelte. Amint a levegő kissé kitisztult, látta, hogy a kocsi előtt az út nem záródott el teljesen. A földcsuszamlással szemközti oldalon keskeny, szabad rés maradt – nyilvánvaló volt ugyan, hogy a Daimler széles karosszériája nem fér át rajta, de kéznél volt a tetőcsomagtartóra szíjazott ásó. Néhány órai kemény munkával megfelelően kiszélesíthette volna, de az időveszteség gondolata is felingerelte. Az ajtókilincs után nyúlt, ám ekkor valami meghatározhatatlan balsejtelem hatására megtorpant és felnézett a feje fölött húzódó magas partfalra. Odafenn egy ember állt és szótlanul nézett le rá. Elnyűtt, portól fehérlő csizmái egy vonalban voltak Centaine szemével. Kék ingén izzadságfoltok sötétlettek. Magas termetű férfi volt, a katonák és a vadászok jellegzetes karcsú, izmos testalkatával. Centaine-t azonban mégiscsak a puska rémítette meg, amelyet támadója egyenest a fejének szegezett, no meg az idegen arcát eltakaró ijesztő maszk. Valójában egy fehér liszteszsákból készült csuklyaszerűség volt. Jól látszott rajta a piros-kék betűs felirat: „Premier Milling Co. Ltd.” Az ártalmatlan konyhai holmit végtelenül ijesztővé tette a szemek körül kivágott két kerek lyuk. A sátáni maszk és a puska láttán Centaine azonnal tudta, mire számíthat. Dermedten ült a volán mögött és miközben a titokzatos idegent nézte, agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. – A gyémántok nincsenek biztosítva... a legközelebbi pihenőhely negyven mérföldnyire van... elfelejtettem újratölteni a puskát, induláskor mindkét csövet kilőttem... Feje felett az ismeretlen megszólalt. Hangja fojtottan csengett a csuklya alól, ráadásul nyilvánvalóan el is változtatta. – Állítsa le a motort! – parancsolt rá Centaine-re és puskáját kissé feljebb emelve adott nyomatékot szavainak. – Szálljon ki! Centaine kiszállt és kétségbeesve nézett körül. Első ijedsége elpárolgott, helyébe a gondolkodás és a cselekvés szükségének sürgető érzése lépett. A szűk hasadékot bámulta a kocsi orra előtt. – Át tudok jutni – gondolta –, de legalább megpróbálhatom. – Azzal visszaugrott a kocsiba.

– Állj! – kiáltott feje felett az álarcos férfi, de Centaine már indított is. A hátsó kerekek, kis szökőkutakat lövellve maguk mögé, megperdültek a finom sárgás homokban. A kocsi vadul rázkódva, imbolyogva megindult és egyre gyorsabban közeledett a hasadék felé. Hallotta, amint odafenn a férfi még egyszer elkiáltja magát, majd lövés dörrent. A lövedék recsegve törte át a kocsi tetejét, de Centaine nem törődött vele. Csak arra tudott gondolni, hogy ki muszáj törnie innét. Vadul félrerántotta a kormányt, úgy, hogy a jobb oldali kerekek felszaladtak a vágat meredek falára. A kocsi veszedelmesen oldalra dőlt, már-már felbillenni látszott, de a sebesség még egyre növekedett. Centaine ide-oda huppant és a volánba kapaszkodva igyekezett megmaradni a vezetőülésben. A hasadék azonban még így is túlságosan keskenynek bizonyult. A bal oldali kerekek besüppedtek az összetorlódott föld- és szikladarabok közé. A kocsi bukdácsolni kezdett, majd orrát meredeken égnek emelve előrevetődött, mint egy támadásba lendülő vívó. Centaine egész testével előrebukott a szélvédő felé, de az utolsó pillanatban sikerült egyik karját az arca elé kapnia, miközben másik keze görcsösen markolta a volánt. A következő pillanatban a Daimler fülsiketítő csattanással ismét vízszintes helyzetbe került, Centaine pedig úgy huppant vissza a puha bőrülésbe, hogy a csontjai is beleroppantak. Hallotta, amint alul a kiálló sziklatömbök recsegve fúródnak bele a kocsi alvázába. A hátsó kerekek áttörték magukat az összetöredezett földhalmon, az elülső gumik pedig fültépő sivalkodással igyekeztek megkapaszkodni a leomlott köveken. A kocsi ismét nekilódult és irgalmatlan csattanással földet ért az akadály túlsó oldalán. Fémes roppanás hallatszott és a következő pillanatban a volán ellenállás nélkül kezdett pörögni Centaine kezében. Az autónak hősies küzdelemben sikerült ugyan kitörnie a csapdából, de eközben halálos sebet kapott és irányíthatatlanná vált. Kormányrúdja elpattant, a sebességváltómű törött burkolata alól kilátszottak az összeakadt fogaskerekek. Centaine rémülten felsikoltott. Vadul kapaszkodott a diófa burkolatú műszerfalba, miközben irányíthatatlanná vált járműve az átjáró egyik falától a másikig cikázva száguldott le a folyómederbe. A karosszéria minden egyes ütközésnél fülsiketítően recsegett-ropogott. Kétségbeesetten hadonászva igyekezett elérni a slusszkulcsot, de a sebességmérő mutatója az óránkénti harminc mérföldes beosztásnál táncolt, a tehetetlenségi erő pedig ledöntötte őt az utasülésre. A páncélkazetta hegyes sarka végighorzsolta az oldalát, majd a következő ütközés ereje ismét másik oldalra vetette. Az alaposan megrongálódott ajtó felpattant és abban a pillanatban, mikor a Daimler az átjárót elhagyva kiviharzott a folyómederbe, Centaine tehetetlenül kibukfencezett rajta. Ösztönszerűen összegömbölyödött, mint ha egy vágtató ló hátáról esne le, végiggurult a puha fehér homokon és végül térdre borulva megállt. A vezető nélkül maradt kocsi zúgó motorral vadul körözni kezdett a mederben. Az egyik első kerék hirtelen kiesett és hatalmas ugrások közepette gurult tovább, míg csak neki nem ütközött a szemközti partfalnak. A Daimler eleje lebillent és befúródott a homokba, a motor azonban még mindig járt. A hátsó kerekek felemelkedtek, az autó bukfencet vetett és égnek meredő alvázzal végigzuhant a földön. A három megmaradt kerék még sokáig veszettül pörgött tovább, az ablakok recsegve törtek milliónyi ragyogó szilánkká. A kocsiszekrény lemezei

elgörbültek, szétrepedtek, a motorház szellőzőrácsain át csordogáló forró olajat beitta a homok. Centaine feltápászkodott és rohanni kezdett, ahogy a lába bírta. Futás közben bokáig süppedt a puha homokba. Mintha sűrű szirupban próbált volna előrehaladni. A rémülettől végsőkig felfokozott idegállapotban úgy érezte, mintha megállt volna körülötte az idő. Olyan volt, mint azok a szörnyű rémálmok, amelyekben az ember futni szeretne, de lábai nem engedelmeskednek az akaratának. Nem mert hátranézni. Érezte, hogy a fenyegető álarcos alak a közelében van. Már várta is a kezet, amely bármelyik pillanatban megragadhatja, vagy a golyót, amely a hátába fúródik. De elérte a Daimlert és térdre rogyott mellette a homokban. A vezetőülés melletti ajtó kiszakadt a helyéből. Centaine derékig bemászott a nyíláson. A puska beékelődött a kormánykerék alá, de egy rántással kiszabadította, majd feltépte a kesztyűtartó kis ajtaját. A piros kartondobozon fekete betűkkel állt a felirat: ELEY KYNOCH 12-ES KALIBER 25 x SSG Kapkodó ujjai felszakították a papírt és a vörösréz végű töltények kiszóródtak térde köré a homokba. Hüvelykujjával átcsapta a zavart és lehajtotta a puska csövét. A két üres madársöréthüvely halk kattanó hang kíséretében kihullott – azután kicsavarták kezéből a fegyvert. Az álarcos férfi ott állt fölötte. Egy zsákmányát üldöző leopárd gyorsaságával kellett futnia, hogy ilyen rövid idő alatt leérjen a partfalról és át tudjon vágni a folyómedren. Meglengette az üres puskát és nagy ívben elhajította a homokba. A fegyver jó ötvenlábnyira repült, de a férfi a dobás lendületétől egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. Centaine kihasználta a kínálkozó lehetőséget, felpattant és egész testsúlyával nekiugrott a mellkasának, közvetlenül felemelt bal karja alatt. A férfit, aki még fél lábon egyensúlyozott, készületlenül érte a roham és mindketten elvágódtak a homokba. Centaine, aki egy másodperc töredékéig felül volt, kígyózó mozdulattal oldalra hemperedett és felpattanva rohanni kezdett a Daimler felé. A motor még mindig járt és amint a túlhevült olaj lassan szivárgott a tartályból, kékes füstfelhő szállt fel a roncs belsejéből. – A pisztoly! – jutott eszébe. Nekiesett a hátsó ajtó kilincsének és egész testsúlyával nekifeszülve rángatni kezdte. Az ablakon át jól látta Twentyman-Jones szolgálati revolverének tokját kikandikálni az üléstámla zsebéből, ám az ajtó beszorult és nem engedelmeskedett. Ismét lehasalt a felszakadt elülső ajtó mellé. Megpróbált benyúlni a sofőrülés támlája mögé, ám ebben a pillanatban csontkemény ujjak ragadták vállon és teljes erővel kirántották az ajtónyílásból. Azonnal szembefordult támadójával és arcuk egy másodpercig csupán néhány centiméterre volt egymástól. A férfi fejét teljesen eltakarta a vékony vászonzsák, úgy nézett ki, mint a hírhedt Ku-Klux-Klan tagjai. A két sötétlő lyuk egy koponya üres szemgödreire emlékeztetett, de mélyükön megcsillantak a szemek. Centaine ösztönösen feléjük kapott a körmeivel. A férfi elrántotta a fejét, de Centaine mutatóujja beleakadt a lyuk szélébe és a vékony

szövet az arc közepéig felhasadt. Támadója megragadta mindkét csuklóját, ő azonban ahelyett, hogy megpróbálta volna kitépni magát a szorításból, ismét rávetette magát és jobb térdével teljes erejéből ágyékon rúgta. A férfi vadul összerándult és két combja közé szorította Centaine térdét. Az asszony érezte, amint a rúgás nyomán a kőkemény lábizmok összerándulnak a fájdalomtól, de csuklója körül tovább erősödött a szorítás – mintha egy rugós acélcsapda csattant volna rá. Ekkor lehajtotta fejét és akár egy menyét, belemélyesztette fogait az ismeretlen csuklójába. Közben lábával és térdével rúgások özönét zúdította a férfi altestére és lábszárára, legtöbbjük az acélos izmokat érte, vagy visszapattant az erőteljes csontokról. Ellenfele morogva igyekezett felülkerekedni rajta. Nyilván nem számított ilyen viharos ellenállásra és a csuklója is borzalmasan fájhatott. Centaine-nek a harapás erejétől már görcs állt az állkapocsízületeibe. Érezte, mint reped a bőr, szakad a hús fogai alatt és szája megtelt a vér sós fémes ízével. Az álarcos férfi ekkor szabad kezével belemarkolt sűrű, göndör hajába és megpróbálta hátrahúzni a fejét. Centaine, akár egy buldog, szuszogva lélegzett az orrán át, miközben fogai lassan elérték a csontot. Recsegő hang hallatszott. A férfi kétségbeesetten cibálta ide-oda a csuklóját marcangoló fejet, közben apró kiáltásokat hallatott kínjában. Centaine behunyta a szemét. Most már minden pillanatban várta, hogy ellenfele egy jól irányzott ökölcsapással véget vet a küzdelemnek. A férfi azonban valami különös óvatossággal, szinte gyengéden igyekezett visszaverni a támadást szemmel láthatólag nem kívánt neki sérülést vagy fájdalmat okozni, csupán megpróbálta elrántani magától. Érezte, hogy valami forró spriccel a szájába. Sikerült átharapnia támadója ütőerét. A vér olyan hevességgel öntötte el a szájpadlását, hogy kis híján fuldokolni kezdett tőle. Hagyta kicsorogni a szája szélén anélkül, hogy egy pillanatra is lazított volna a harapáson. A vér sugárban spriccelt ki ajkai közül és mindkettőjüket összevissza fröcskölte. A férfi most már nyöszörgött a fájdalomtól és végül megtorló eszközökhöz folyamodott. Szabad kezével elkapta az asszony arcát, hüvelyk- és mutatóujját két oldalról az állkapocs ízületeibe vájta. Centainenek mintha acélszögeket vertek volna az arcába. Rettenetes fájdalmat érzett. Kinyitotta a száját, kitépte magát a férfi ujjai közül és futásnak eredt az összetört kocsi felé. Ezúttal sikerült átnyújtania a sofőrülés támláján és ujjai elérték a revolver agyát. A fegyver könnyedén kicsúszott a bőrtokból, de miközben reszkető kezekkel babrált vele, az álarcos férfi utolérte és hajánál fogva hátrarántotta. A nehéz revolver kiesett Centaine kezéből és hangosan koppant a feje tetejére állt kocsiszekrény bádogborításán. Ismét szembefordult ellenfelével és vértől rózsaszín fogaival megpróbált az arcába harapni. Az elszakadt álarc fellebbent és a férfi szeme elé csapódott, egy pillanatra megvakítva őt. Megbotlott és elvágódott, maga alá temetve az asszonyt. Centaine tovább ütött és karmolt, míg végül ellenfele teljes súlyával ránehezedett és kezeit a földre szorította. Ott hevert kifeszítve, akár egy kereszt – és ekkor hirtelen abbahagyta a hadakozást, csak nézett megkövült tekintettel a rajta fekvő férfi arcába. A csuklya a szakadás mentén szétnyílt és megpillantotta támadója szemét. Azokat a furcsa, sápadt topázszínű szemeket, felettük a hosszú, sötét pillákkal. A döbbenettől elakadt a lélegzete. – Lothar! A férfi a neve hallatán mozdulatlanná dermedt. Végtelennek tetsző másodpercekig

feküdtek egymáson mozdulatlanul, egymásba fonódó végtagokkal, mintha szeretkeznének. Altestük szorosan összepréselődött, vértől lucskosan, lihegve bámulták egymást. Azután Lothar hirtelen elengedte Centaine-t, felállt és egy mozdulattal lerántotta fejéről az álarcot. Szétzilálódott aranyszőke fürtjei homlokába hullottak, miközben az összehajtogatott csuklyát szorosan körbetekerte sérült csuklóján. Most látta csak, milyen súlyosan megsebesült. A csontok és inak kilátszottak az összemarcangolt, cafatokban lógó hús alól. A felbugyogó élénkpiros, artériás vér azonnal átáztatta a fehér vásznat és lecsöpögött a homokra. Centaine nagy nehezen felült és megkövülten nézte a férfit. A Daimler motorja már leállt és a néma csendben csak kettejük nehéz zihálása hallatszott. – Miért csinálod ezt? – suttogta. – Tudod te azt jól – felelte Lothar és fogaival szorosra húzta a kötést. Centaine hirtelen oldalvást vetette magát és kétségbeesetten kotorászni kezdett a kocsi belsejében a revolver után. Ujjai már meg is érintették, de már nem volt ideje megragadni a markolatot. Lothar odaugrott és egy mozdulattal hanyatt lökte őt a homokban. Felemelte a fegyvert, lekapcsolta róla a rohamszíjat és érszorító gyanánt körbetekerte az alsó karján. Elégedetten felmordult, amint a szivárgó vérpatak lassan elapadt. – Hol vannak? – kérdezte és lenézett a földön heverő Centaine-re. – Miről beszélsz? Lothar válasz helyett lehajolt, benézett a Daimler hajdani utasfülkéjének belsejébe és kiemelte a feketére lakkozott páncélkazettát. – A kulcsok? – kérdezte. Az asszony néma daccal nézett vissza rá. Lothar szó nélkül leguggolt, szilárdan beásta a kazetta alját a homokba, majd felállt és egy lépést hátrált. Felhúzta a pisztoly kakasát és egyetlen lövést adott le. A fülsiketítő dörrenés megsokszorozva visszhangzóit a sivatag csendjében, Centaine dobhártyái még percekig zsibogtak. A golyó leszakította a lakatot és a kazettáról egy kör alakú részen levált a fekete lakkborítás, helyén fényesen ragyogott a meztelen acél. Lothar zsebre vágta a pisztolyt, letérdelt és felemelte a fedelet. A kazetta belsejében takaros, barna papírba burkolt, piros viaszpecséttel lezárt csomagocskák sorakoztak. Lothar sebesült kezével kiemelte az egyiket és hangosan felolvasta a Twentyman-Jones régimódi, kalligrafikus betűivel írott feliratot. 156 DARAB ÖSSZESEN 382 KARÁT Fogával feltépte a vastag kartonpapírt és a csillogó drágaköveket vértől ragacsos tenyerébe öntötte. A csiszolatlan gyémántok különös viaszos fénnyel ragyogtak az izzó fehér napfényben. – Nagyon csinoskák – morogta és az egészet beleöntötte a zsebébe. Az elszakadt kartonpapírt visszatette a kazettába és becsukta a fedelet. – Hogy gyilkos vagy, azt eddig tudtam – szólalt meg Centaine –, de azt sosem gondoltam volna, hogy közönséges tolvaj is. – Te csak ne beszélj nekem tolvajokról – vágott vissza Lothar – Te, aki elloptad tőlem a hajóimat és a vállalatomat. – Hóna alá csapta a kazettát és felállt. Megkerülte a felfordult kocsit és a csomagtartóhoz ment. Bár a jármű a feje tetején állt, felfeszítette és szemügyre vette a tartalmát. – Jól van – mondta. – Mindenesetre volt elég eszed, hogy tartalék ivóvizet is hozz

magaddal. Húsz gallonnal egy hétig is kitarthatsz, de úgyis előbb megtalálnak. Abrahams fegyveres kíséretet indított, hogy útközben találkozzanak veled. Lehallgattam Twentyman-Jones utasításait. – Te rohadt disznó – suttogta Centaine. – Mielőtt elmegyek, elvágom a távíróvezetéket. Abban a percben a vonal mindkét végén tudni fogják, hogy valami baj van. Nem történik semmi bajod. – Istenem, mennyire gyűlöllek... – sóhajtotta az asszony. – Maradj a kocsi mellett – tanácsolta szenvtelen hangon Lothar. – A sivatagban ez a túlélés első számú alaptörvénye. Ne kóborolj el semerre. Körülbelül két nap múlva itt lesznek érted – nekem pedig lesz két nap előnyöm. – Korábban csak azt hittem, hogy gyűlöllek, de most már tudom, mit jelent ez a szó igazából – mondta Centaine. – Pedig én már korábban is megtaníthattalak volna rá – felelte nyugodtan Lothar és felemelte a homokból az elárvult vadászpuskát. – Alkalmam volt jól megtanulni... azok alatt az évek alatt, amikor felneveltem a fiadat. Azután megint, amikor újra megjelentél az életemben, csak azért, hogy lerombolj mindent, amiről álmodtam és amiért küszködtem. Csövénél fogva felkapta a fegyvert, akár egy fejszét és teljes erőből rávágott egy letört szikladarabra. A puskatus ripityára tört, Lothar azonban addig ütötte a követ a maradékkal, amíg az egész puska darabokra tört, elgörbült és használhatatlanná vált. Végül elhajította a roncsot, vállára kapta a Mausert és a kazettát átvette a másik kezébe. Sérült kezét a véres kötéssel együtt mellére szorította. Szemmel láthatólag nagy fájdalmai voltak, arca a bronzbarna felszín alatt halottsápadt lett, hangja el-elcsuklott beszéd közben. – Megpróbáltalak nem bántani... ha nem erősködtél volna... – elharapta a mondatot. – Mi többé már nem találkozunk – búcsúzott. – Ég áldjon, Centaine. – Nagyon is találkozunk mi még – válaszolta az asszony. – Elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd, nem nyugszom addig, amíg teljes elégtételt nem veszek rajtad ezért a gazságért. Lothar bólintott. – Tudom, hogy meg fogod próbálni – mondta, azzal sarkon fordult. – Lothar! – kiáltott utána Centaine metsző hangon, de látva, hogy a férfi visszafordul, lágyabb tónusban folytatta. – Alkut ajánlok. A gyémántokért cserébe visszaadom a cégedet, a hajóidat és az utolsó fillérig elengedem minden adósságodat. – Rossz üzlet – mosolyodott el szomorkásán a férfi. – A gyár és a hajók most már egy lyukas vasat sem érnek, míg a te köveid... – Kapsz még ötvenezer fontot, plusz szavamat adom, hogy nem jelentem az esetet a rendőrségnek – tette hozzá Centaine, igyekezve letompítani hangjának kétségbeesett élét. – Legutóbb én voltam az, aki könyörögtem... emlékszel? Nem, Centaine, most már ha akarnék, sem visszakozhatnék. Minden hidat felégettem magam mögött. – Itt az ellopott lovakra gondolt, de ezt már nem volt képes elmondani neki. – Nem, Centaine, nem alkuszunk. Most pedig mennem kell. – A gyémántok fele... – az asszony most már leplezetlenül rimánkodott. – Hagyd meg nekem a felét, Lothar. – Miért? – Ha másért nem, a valamikori szerelmünkért. A férfi keserűen felkacagott. – Ennél jobb indokot kellett volna keresned. – Hát jó – mondta Centaine. – Ha elviszed őket, tönkretettél engem, Lothar. Ezt a

veszteséget nem élem túl. Már úgyis elég szépen le vagyok égve. Akkor végérvényesen tönkremegyek. – Éppen úgy, mint én, amikor elvetted a hajóimat – jegyezte meg Lothar közönyösen. Megfordult és a homokon át elindult a part felé. Centaine felállt. – Lothar De La Rey! – kiáltott utána. – Visszautasítottad az ajánlatomat... hát fogadd helyette az eskümet! Ezennel megesküszöm az élő Istenre és minden szentjeire, hogy nem lesz nyugtom addig, amíg az akasztófán nem látlak hintázni! A férfi meg sem fordult, de Centaine látta, amint hányaveti fej mozdulattal válaszol a fenyegetésre. Sérült csuklóját maga előtt tartva, vállán a puskával, kezében a páncélkazettával felkapaszkodott a magas partfalon és eltűnt. Centaine leroskadt a homokra, és hirtelen elöntötték az indulatok. Most vette csak észre, hogy egész teste görcsösen remeg. Az elkeseredés, a szégyen és a csüggedtség hullámai úgy törtek rá, akár a viharos tenger a védtelen partokon átcsap rajtuk, majd látszólag megszelídülve visszahúzódik, hogy azután kettőzött erővel újra támadjon. Rádöbbent, hogy sír. A kövér könnycseppek lassan gördültek le az arcán, útközben feloldva a férfi vérének alvadt csomóit, amelyek rászáradtak az ajkára. Undorodott tőlük, ugyanúgy, mint a vér ízétől a szájpadlásán. Ez az undor adott erőt neki, hogy feltápászkodjon és odavánszorogjon az összetört Daimlerhez. Csodával határos módon a víztömlő teljes épségben ott volt a pótkerék tartóján. Lemosta a vért és a könnyeket. Kiöblítette a száját, a homokba köpte a rózsaszín vizet és azon kezdett gondolkodni, kövesse-e Lothart. A revolvert magával vitte, a vadászpuskából csak egy összetört, elgörbült vasdarab maradt. – Most még nem... – suttogta –, de hamarabb, mint hinnéd. A szavamat adtam rá, Lothar De La Rey. A felfordult autó csomagtartójához lépett. Puszta kézzel kellett félrekotornia a homokot, csak így tudta teljesen kinyitni. Kivette az ivóvizet tartalmazó két tízgallonos tartályt és a bádogdobozokat, bennük az ipari gyémántokkal. Az összeset odahurcolta a partfal alatti árnyékos részre és elásta őket, részben azért, hogy elrejtse, másrészt hogy ily módon a lehető leghidegebben tartsa a vizet. Visszament a kocsihoz és lázas sietséggel kezdte kicsomagolni a többi életfontosságú felszerelést, amelyeket minden útjára magával vitt. Hirtelen halálos rémület fogta el a gondolatra, hogy a nagy sietségben talán elfelejtette magával hozni a hordozható távírókészüléket – de a gép ott volt a szerszámosládában az emelő és a csavarkulcsok mellett. Sietve kiráncigálta az összetekert kábelt és a készüléket tartalmazó oldaltáskát, majd a lábnyomokat követve felkapaszkodott a partra. Hamarosan meg is találta a helyet, ahol Lothar kikötötte a lovát. – Azt mondta, hogy elvágja a vezetéket – morfondírozott. Tenyerével ellenzőt formált a szeme fölé és kutató pillantásokkal nézett végig a kiszáradt folyómeder mentén. – Pedig sejthette volna, hogy hoztam magammal távírót – gondolta keserű kárörömmel. – Nem fogja megszerezni a két nap előnyét. Az út túlsó oldalán és a folyómeder kanyarulatán túl jól kivehetők voltak a távírópóznák. A patanyomok a part vonalát követték. Centaine szorosan mellettük haladva futásnak eredt. Vagy kétszáz yardnyira megpillantotta a szakadást. Az elvágott rézhuzal végei laza,

fordított parabolákként csüngtek le a földre. Meggyorsította lépteit. Elérte azt a helyet, ahol a távíróvezeték átszelte a folyót. Lenézett a partról és azonnal felfedezte Lothar táborhelyének maradványait. A tűzre szemmel látható sietséggel homokot rugdostak, de alatta még izzott a parázs. Ledobta a dróttekercset meg a zsákot és botladozva leszaladt a meredek partfalon. Nyomban meglelte a fedezéket és azonnal rájött, hogy többen is tartózkodtak benne, mégpedig elég hosszú időn át. Erre utalt a levágott fűből összehordott három fekvőalkalmatosság. – Három...? – Néhány pillanatig meglepetten tűnődött, de hamar rájött a megoldásra. – Hát persze, a fattya is vele volt. – Még ma sem volt képes úgy gondolni Manfredra, mint a fiára. – A másik biztosan Swart Hendrick lesz. Ő és Lothar elválaszthatatlanok. Kibújt a fedezékből és egy pillanatra töprengve megállt. Tudta, hogy időbe telik, míg a készüléket rá tudja csatlakoztatni az elvágott vezetékre és azzal is tisztában volt, hogy életbevágóan fontos megtudnia, merre menekült Lothar, hogy üldözőbe vehesse, mielőtt még végleg felszívódhatna. – Majd felszerelem a távírót, ha már biztosan tudom, melyik irányba küldjem az üzenetet – határozta el magát. Azt nemigen tartotta valószínűnek, hogy keletre tartanának, egyenest a Kalahári sivatag belseje felé, hisz ott semmi sem volt. – Visszafelé indulhatott el Windhoek irányába – találgatott és úgy döntött, hogy először arrafelé néz körül. A táborhely körül a homok tele volt az emberek és a lovak összevissza kuszálódott nyomaival. Centaine csak a busmanok közt szerzett nyomolvasó tudományának köszönhette, hogy eligazodott rajtuk. Úgy ítélte, hogy Lotharék legalább két héten át tanyáztak itt. – Arrafelé sem mentek – döntötte el magában a kérdést. Akkor viszont csak délnek indulhattak, Gobabis és az Orange folyó felé. Másnap reggel ebbe az irányba indult el. Bejárta a táborhelytől délre eső vidéket és mikor itt sem talált az előző napinál frissebb nyomokat, tanácstalanul pillantott az északi horizontra. – Ki van zárva... – Egészen összezavarodott. – Ott semmi sincs egészen az Okavango folyón túli portugál területekig... a lovak az életben nem jutnak át Busmanföldön. Mindazonáltal másnap nekivágott a vidék északi szegletének és szinte azonnal rábukkant a távolodó lovasok nyomaira. A paták lenyomatai élesen, szinte még érintetlenül rajzolódtak ki a puha homokban. – Három lovas, mindegyikük egy-egy további lovat vezet... egy órája sincs, hogy erre mentek. Szóval Lothar mégiscsak észak felé indult. Őrült... hacsak ki nem talált valamit. Jó egy mérföldön át követte a friss csapást – meg akart bizonyosodni róla, hogy nem fordultak vissza. A nyomok azonban egyenes vonalban haladtak a végtelen északi síkság forró pokla felé. Centaine önkéntelenül megborzongott, mikor visszagondolt rá, milyen is volt ott kinn. – Megőrült... – suttogta. – De nem, én tudom, hogy nem. Az angolai határ felé igyekszik. Az volt a támaszpontja még a régi szép elefántcsontorzó időkben. Ha sikerül elérnie a folyót, bottal üthetjük a nyomát. Odaát egy csomó barátja van a portugál zugkereskedők közt, akik annak idején megvették tőle az elefántcsontot. És most Lothar De La Rey diadalmasan visszatér, a zsebében egymillió fontnyi gyémánttal – a világon bárhol eladhatja. El kell kapnom, mielőtt átérne.

Hirtelen rádöbbent a feladat mérhetetlen nehézségére és a csüggedés ismét hatalmába kerítette. – Ezt jól kitervelte... és minden körülmény a kezére játszott. Sosem kapjuk el – motyogta elkeseredetten, de azután mégis sikerült leküzdenie magában a kétségbeesés szörnyetegét. – De igenis elkapjuk! – kiáltott fel hangosan. – El kell kapnunk. Túl kell járnom az eszén és le kell győznöm. Egyszerűen muszáj, már csak azért is, hogy életben maradjunk. Azzal sarkon fordult és visszarohant az elhagyatott táborhoz. Az elvágott távíródrótok ernyedten lógtak le a földre. Centaine összeillesztette a végeket, hozzájuk csíptette a tekercsről lecsévélt áthidalókábelt, azután az egészet kifeszítette – épp csak annyira, hogy ne érje a talajt. A távírókészüléket az áramkörre csatlakoztatta, majd az érintkezőket rácsavarozta a szárazelemcsomag két pólusára. Mielőtt elindult Windhoekból, teljesen feltöltötték az elemeket. Hirtelen úgy érezte, kihagy az agya és egy hajmeresztő pillanatig egyetlen árva morzejelre sem volt képes visszaemlékezni. Ám az átmeneti memóriazavar csupán néhány másodpercig tartott és ujja máris sebesen kopogott a billentyű rézgombján. „Vingtnek Júnótól. Nyugtázza a vételt.” Végtelennek tűnő másodperceken át csak a csend visszhangzott a fejhallgatóban, azután felhangzott a választ jelző sípoló hang. „Vingt Júnónak. Kezdje meg az adást.” Centaine a lehető legtömörebb formában tájékoztatta Twentyman-Jonest a rablásról, közölte saját tartózkodási helyét, majd így folytatta: „Kezdjen tárgyalásokat a sztrájk elhalasztásáról, az áru visszaszerzése kölcsönös érdek. Stop. Teherautóval menjen O'chee Pan északi végébe, keresse meg a busman tábort a mongongoerdőben. Stop. Keresse a Kwi nevű busman főnököt. Stop. Mondja meg Kwinek, Nam Gyermeke azt üzeni, kaleya. Ismétlem, Nam Gyermeke azt üzeni, kaleya”. Mikor idáig ért a szövegben, magában hálát adott Istennek, amiért a kaleya szót le lehetett írni a latin ábécé betűivel és nem volt szükség a busman nyelv bonyolult éneklő, kattogó hangzóira. A kaleya valójában nem volt más, mint a busmanok SOS jelzése, segélykiáltás, amelyet a törzs egyetlen tagja sem hagyhatott figyelmen kívül. „Hozza magával Kwit” – folytatta, majd további utasítások következtek. TwentymanJones nyugtázta a vételt, majd adásba kezdett. „Biztonságban van és sértetlen. Kérdőjel. Vingt.” „Megerősítem. Vége. Júnó.” Sárga selyemsáljával letörölte homlokáról a verejtéket. Egész idő alatt a tűző napon ült. Néhányszor ki-behajlítgatta az ujjait, majd ismét a billentyű fölé hajolt és lekopogta a Courtney Bányászati és Beruházási Vállalat windhoeki irodájának hívójelét. A nyugtázás azonnal megérkezett. A távírókezelő nyilván végigkövette a TwentymanJonesszal folytatott üzenetváltást, Centaine mégis megkérdezte: „Jegyezte az előzőt. Kérdőjel.” „Megerősítem.” „Üzenet Blaine Malcomess alezredes, területi főbiztos, illetve legközelebbi helyettese részére, sürgősen továbbítandó. Idézőjel. Együttműködést kérek bűnözők elfogására és lopott javak visszaszerzésére. Stop. Közölje, van-e értesülése nagyszámú ló eltűnéséről, esetleg arról, hogy egy bizonyos Lothar De La Rey lovakat vásárolt az elmúlt három hónapon belül. Sürgős választ kérek. Vége. Júnó.”

A windhoeki távírász nyugtázta a vételt, majd így folytatta: „Zugügyvéd Júnónak.” – Abe-et valószínűleg abban a pillanatban berendelték az irodába, mihelyt vették az első adást. „Nagyon aggódom biztonságáért. Stop. Ne hagyja el jelenlegi tartózkodási helyét. Stop.” – Köszönöm, Abe, ezt a jó tanácsot már rég megkaptam! – fakadt ki bosszúsan Centaine, de azért tovább jegyezte az üzenetet. „Fegyveres kíséret pontosan hajnali 5 órakor elindult Windhoekból. Stop. Holnap kora reggel elérik önt. Stop. Maradjon vételen Malcomess válaszáig. Vége. Zugügyvéd.” A zsinórok hála Istennek elég hosszúak voltak, hogy a készüléket a part alatti árnyékos sávra tudja vinni. Mialatt várakozott, minden erejével megpróbált az előtte álló feladatra összpontosítani. Bizonyos tények máris nyilvánvalóak voltak – ezek közül is elsőként az, hogy Lothar De La Reyt sohasem fogják el holmi hajtóvadászatban. Túl nagy előnyre tett szert, azonkívül egy olyan országba igyekezett, amelyben fél életén át utazott és vadászott. Jobban ismerte azt a vidéket, mint bármely élő fehér ember, még Centaine-nél is jobban – csak az aprócska Kwinél nem. – Rá kell jönnünk, merrefelé megy, el kell vágnunk az útját és lovakra lesz szükségünk – morfondírozott. – A teherautókkal semmire sem megyünk azon a terepen. Ezt Lothar is tudja és éppen erre alapozta a tervét. Olyan utat választott, amelyen a teherautók sohasem jutnak át. Behunyta a szemét, maga elé képzelte az északi területek térképét és rajta azt a végtelen és könyörtelen sivatagos síkságot, amelyet Busmanföldnek neveznek. Csak két helyen volt tudomása felszíni vizek létezéséről – az egyiket alakja után mindig csak Elefántfej néven emlegette, a másik egy mély forrás volt egy paladombocska alatt. Mindkettő a busmanok titkos helye volt és tizenöt évvel ezelőtt mutatta meg neki őket O'wa, a fogadott nagyapja. Azon gondolkodott, vajon képes lesz-e újból megtalálni bármelyiket, abban azonban bizonyos volt, hogy Lothar mindkettőt ismeri, és ha kell, nyílegyenesen odatalál. Valószínűleg egyéb vízlelő helyeket is ismert, amikről Centainenek nem is volt tudomása. Gondolataiból a távíró sípolása riasztotta fel. Türelmetlenül kapott a hallgató után. „Malcomess Júnónak. Rendőrség jelentette 26 ló ellopását az okahandjai katonai utánpótlási gyűjtőhelyről múlt hó harmadikán. Stop. Csak két állatot találtak meg. Stop. Közölje további kívánságait.” – Igazam volt! Tehát Lothar állomáshelyeket telepített a sivatagban – kiáltott fel Centaine és behunyt szemmel próbálta maga elé képzelni az északi területeket. Sebtében felbecsülte a távolságokat és az időt. Végül kinyitotta a szemét és a távíró gombja fölé hajolt. „Meggyőződésem, hogy a szökevények megkísérlik egyenesen elérni az Okavango folyót. Állítson fel kis létszámú, mozgékony egységet, sivatagi körülmények közt jártas emberekből, gondoskodjon tartalék lovakról. Stop. Találkozunk minél hamarább a kalkrandi missziós állomáson. Stop. Én busman nyomkeresőkkel csatlakozom önökhöz.” Twentyman-Jones már a Windhoek-ból jövő fegyveres kíséret előtt odaért. O'chee Pan szinte közvetlenül az útjába esett, csupán néhány mérföldes kerülőt kellett tennie. Centaine, megpillantván a vállalat teherautóját, amint zörögve közeledik a síkságon át, magasra emelt karral integetve szaladt felé és csaknem hisztérikusan nevetett a

megkönnyebbüléstől. Korábban már sikerült kiszabadítania utazótáskáját a Daimler csomagtartójából, így most könnyű sortnadrágot és lovaglócsizmát viselt. Twentyman-Jones leugrott a teherkocsi vezetőfülkéjéből, hosszú lábain táncoló léptekkel odarohant hozzá és magához szorította. – Hála Istennek – motyogta lelkesen. – Hála Istennek, hogy nem esett baja. Életében először fordult elő, hogy megölelte Centaine-t és a következő pillanatban rá is döbbent, mit csinál. Gyorsan elengedte az asszonyt, hátrébb lépett és hangosan köhécselve igyekezett leplezni zavarát. – Elhozta Kwit? – kérdezte Centaine. – Fenn van a kocsin. Centaine a teherautóhoz rohant. Kwi és Fat Kwi behúzott lábbal kuporogtak a kocsi hátuljában, szemmel láthatólag mindkettőjüket alaposan megviselte a rettenetes élmény. Két ketrecbe zárt rémült kis vadállatra emlékeztettek, nagy sötét szemük tágra nyílt a félelemtől, tekintetük zavaros volt. – Nam Gyermeke! – sikoltott fel Kwi és mindketten Centaine-hez rohantak. Boldog megkönnyebbüléssel csimpaszkodtak a nyakába, közben apró csiripelő, kattogó hangokat hallattak. Centaine úgy ölelte magához őket, mint két ijedt kisgyereket és bátorítóan gügyögött a fülükbe. – Semmi baj, most már itt vagyok veletek. Nem kell félni. Ezek jó emberek és én is veletek maradok. Képzeljétek csak el, mi mindent mesélhettek majd odahaza a többieknek. Híresek lesztek, rólatok beszél majd az egész Kalahári. – Ettől a két kis teremtés boldogan kacarászni kezdett és minden félelmükről megfeledkeztek. – Én még Fat Kwinél is híresebb leszek, mert én öregebb és okosabb vagyok – hencegett Kwi. Fát Kwi rögtön felhúzta az orrát. – Mindketten egyformán híresek lesztek – vágott közbe Centaine sietve, hogy elejét vegye a veszekedésnek. – Mert tudjátok, most elindulunk, hogy megkeressük azokat a gonosz embereket, akik nagy bajt okoztak nekem. Ti majd követitek a nyomaikat és elvezettek engem hozzájuk. Utána olyan ajándékokat kaptok tőlem, amilyenekről eddig legfeljebb csak álmodtatok és akkor mindenki azt mondja majd, sohasem volt még két olyan nagy vadász és nyomkereső, mint Kwi meg az öccse, Fat Kwi. De most sietnünk kell, nehogy azok a gonoszok megszökhessenek előlünk. Visszaszaladt Twentyman-Joneshoz, nyomában a két kis busmannal, akik úgy sündörögtek körülötte, mint két hűséges kutya. – De La Rey itthagyta az ipari köveket – mondta. – Elástam őket a folyómederben... – hirtelen meglepetten elhallgatott, amint észrevette a mérnök társaságában lévő két másik férfit. A teherautót Gerhard Fourie vezette, társa pedig nem volt más, mint Maclear, a sztrájkbizottság másik tagja. Mindketten szégyenkezve álltak Centaine előtt, végül Maclear kezdett beszélni mindannyiuk nevében. – Őszinte örömmel tölt el minket, hogy épségben és egészségesen láthatjuk önt, Mrs. Courtney. Az egész bányában nem akadt egyetlen ember, aki betegre ne aggódta volna magát önért. – Köszönöm, Mr. Maclear. – Mindent megteszünk, amit csak tudunk. És ebben mindannyian egyetértünk, Mrs. Courtney. – Igazuk van, Mr. Maclear – válaszolta Centaine. – Ha nincsenek meg a gyémántok, önöknek sincs fizetésük. Kérem most, segítsenek kiásni az ipari gyémántokat, amiket a

tolvajok itt hagytak, azután indulunk Kalkrandba. Elég lesz odáig az üzemanyagunk, Mr. Fourie? – Nyugodjon meg, Mrs. Courtney, reggelre ott leszünk – ígérte a sofőr. Kalkrand volt az utolsó település. Az út onnan már nem vezetett tovább. A Fourie által választott útvonal széles kört írt le, megkerülve a Busmanföld középső részén elterülő kietlen pusztaságot. Az út északnyugati irányban indult el, majd visszakanyarodott kelet felé. Úgy számítottak, hogy ha elérik Kalkrandot, 150 mérfölddel északabbra lesznek attól a helytől, ahol Lothar rajtaütött Centaine-en, nyugati irányban viszont legalább 70 mérföldnyivel sikerült behozniuk a lemaradást, így Lothar előnye 80 mérföldre apadt volna, vagy akár még kevesebbre, ha sikerül egy még délebbi utat találniuk az Ovango folyóhoz. Persze az is előfordulhatott, hogy Centaine rosszul számított, és Lothar mégiscsak más irányba menekül. Centaine azonban még a puszta lehetőséget is igyekezett száműzni gondolataiból. – Úgy tűnik, néhány órával ezelőtt mások is jártak erre – mondta TwentymanJonesnak, miközben kinézett az ablakon. – Mintha két másik teherautó nyomai lennének. Gondolja, hogy esetleg a rendőri különítmény, amelyet Malcomess alezredes küldött ki? – Ha igen, akkor az az ember egy kész csoda, hogy ilyen gyorsan el tudta intézni a dolgot – válaszolta a mérnök. – Lehet, hogy a főúton mentek észak felé Okahandjáig és csak aztán kanyarodtak el ebbe az irányba – jegyezte meg Centaine és magában hevesen kívánta, hogy így legyen, Twentyman-Jones azonban kétkedőén ingatta a fejét. – Azt hiszem, inkább az a konvoj lehetett, amely az utánpótlást szállítja a missziós állomásra. Lefogadom, hogy nekünk is ott kell majd ténferegnünk, amíg a rendőrök és a lovak megérkeznek. A kora reggeli ködből lassan kibontakoztak a missziós állomás épületeinek galvánbádog tetői. Isten háta mögötti hely volt ez egy alacsony vöröses paladomb alján – valószínűleg a föld alatti vízlelőhely miatt esett rá a választás. Két ösztövér szélmalom magasodott a telep vízellátását biztosító fúrólyukak felett, a távolból olyannak látszottak, mint két koronás őrszem. – Német dominikánus atyák – magyarázta Twentyman-Jones, miközben keresztülzötykölődtek az utolsó mérföldön. – Az errefelé élő nomád ovahimba törzsek között teljesítenek szolgálatot. – Nézze! – vágott közbe izgatottan Centaine. – Ott vannak a teherautók! Ott állnak a templom mellett és ott vannak a lovak is! Éppen itatják őket a szélmalomnál. És ott... nézze! Egy egyenruhás férfi! Ők azok! Minket várnak. Malcomess beváltotta az ígéretét. Fourie megállt a két terepszínű rendőrségi teherautó mellett. Centaine kiugrott a kocsiból és már messziről kiabált a feléjük szaladó rendőrnek. – Hello, ki itt a... – elhallgatott és döbbenten nézte a magas, karcsú alakot, aki épp ekkor lépett ki az aprócska templom mellett álló kőépület verandájára. Khakisárga gabardin lovaglóbricseszt és tükörfényesre suvickolt barna csizmát viselt. Rövid törzstiszti köpenyét magára kapva, könnyed léptekkel leszaladt a lépcsőn és sietve indult Centaine felé. – Malcomess alezredes, nem is számítottam rá, hogy személyesen is itt találom. – Ha jól emlékszem, teljes együttműködést kért tőlem, Mrs. Courtney – válaszolta mosolyogva Malcomess. Kezet nyújtott és ujjhegyük közt kék szikra pattant ki a sztatikus elektromosságtól. Centaine nevetve elrántotta a kezét, de amikor a férfi továbbra is

ugyanúgy állt előtte, ismét felé nyújtotta. Kézfogása férfiasan kemény volt, száraz és bátorító. – Csak nem jön velünk maga is a sivatagba? – érdeklődött Centaine. – Mint főbiztosnak rengeteg dolga lehet. – Ha én nem megyek, akkor maga sem megy – felelte mosolyogva az alezredes. – Mind Hertzog tábornoktól, a miniszterelnöktől, mint pedig Smuts tábornoktól, az ellenzék vezetőjétől szigorú utasításokat kaptam, melyek szerint személyes felügyeletem alatt kell önt tartanom. Alkalmasint úgy tűnik, madame, hogy kegyed híres az önfejű cselekedeteiről. A két öregúr mindenesetre nagyon izgatott volt. – Nekem mennem kell – vágott közbe Centaine. – Ezek a busmanok rajtam kívül senki másnak nem engedelmeskednek, nélkülük pedig bottal üthetjük a rablók nyomát. Malcomess beleegyezően bólintott. – Habár biztosra veszem, hogy a két érdemes tábornok szándéka szerint egyikünknek sem volna szabad elindulni – mondta –, elhatároztam, hogy úgy értelmezem a szavaikat, mintha mindkettőnknek menni kellene. – Hirtelen csibészesen elvigyorodott, mint egy kisdiák, aki lógni készül az iskolából. – Attól tartok, egy darabig össze leszünk nőve – mondta. Centaine arra gondolt, milyen is lesz vele odakinn a sivatagban, távol a feleségétől. Egy pillanatra még Lothar De La Reyről és a gyémántokról is megfeledkezett, azután hirtelen rádöbbent, hogy még mindig kéz a kézben állnak és mindenki őket nézi. Gyorsan elhúzta a kezét és élénk, jól hallható hangon megkérdezte. – Nos, mikor indulhatunk? Malcomess válaszul megfordult és elüvöltötte magát. – Lovakat felnyergelni! Máris indulunk! Mialatt emberei a lovakhoz rohantak, ismét Centaine felé fordult és száraz, szinte hivatalos hangnemben így szólt. – Most pedig, Mrs. Courtney, szíveskedjék tudatni velem, mik a szándékai... és egyáltalán, hova a fenébe megyünk? Centaine elnevette magát. – Van egy térképe? – kérdezte. – Erre – tessékelte be Malcomess a misszió irodájába. Sebtében bemutatta őt az állomáson szolgálatot teljesítő két német dominikánus atyának, majd az íróasztalon kiterített nagy léptékű térkép fölé hajolt. – Mutassa meg, mi jár a fejében – mondta, Centaine pedig odaállt mellé, éppen csak olyan távolságra, hogy össze ne simuljon a testük. – A rablás itt történt – bökött mutatóujjával a térképre. – Ebben az irányban követtem a nyomokat. A portugál terület felé tart, ebben egészen biztos vagyok. De ahhoz még háromszáz mérföldet kell megtennie, hogy el is érje. – Tehát maga valójában körbement és elébe került – bólogatott Malcomess –, most pedig dél felé be akar hatolni a sivatag belsejébe, hogy elvághassa az útját. De hát ez egy elég nagyocska ország. Maga egy tűt próbál megtalálni a szénakazalban, nem gondolja? – Víz – mondta Centaine. – A tartalék lovait vízközelben hagyta. Ebben biztos vagyok. – Azokat a lovakat, amelyeket a hadseregtől loptak el? – kérdezte az alezredes. – Ó igen, már értem... de hát ott kinn nincs víz. – De van – bólogatott Centaine. – A térképen nem jelölik, de ő tudja, hol van. És a busmanjaim is tudják. Az egyik vízlelő helynél rajtaütünk, vagy legalábbis ott keresztezzük a nyomait, ha esetleg meg is előz minket.

Malcomess felegyenesedett és összetekerte a térképet. – Gondolja, hogy lehetséges? – Hogy megelőzött bennünket? – kérdezte Centaine. – Ne feledje, ez egy kemény fickó és úgy ismeri ezt a sivatagot, mint más a kertjét. Ne becsülje alá ezt az embert, alezredes. Súlyos hiba volna. – Alaposan átnéztem a fickó priuszát – mondta Malcomess. A térképet begyömöszölte bőr aktatáskájába és fejére tette vastag parafából készült khakiszínű napvédő kalapját. A fejfedő széles, lekonyuló karimájával megóvta viselője nyakát a gyilkos sivatagi napsugaraktól és a fület is eltakarta. Ezenfelül tovább növelte az alezredes amúgy is imponáló magasságát. – Nagyon veszedelmes ember – folytatta. – Egyszer ezer font vérdíjat tűztek ki a fejére. Nem hinném, hogy könnyű dolgunk lesz vele. Háta mögött egy rendőrőrmester jelent meg az ajtóban. Minden készen áll, alezredes úr. – Felnyergelték Mrs. Courtney lovát? – Igenis, uram! – Az őrmester karcsú, barna, izmos fiatalember volt vastag, lekonyuló bajusszal. Centaine elismeréssel nyugtázta a választást. Érdeklődő pillantásai Blaine Malcomess figyelmét sem kerülték el. – Ez itt Hansmeyer őrmester. Ő meg én régi bajtársak vagyunk, még Smuts hadjáratából. – Örvendek a szerencsének, Mrs. Courtney – szalutált tiszteletteljesen a fiatalember. – Hallottam, mi történt önnel, asszonyom. – Örülök, hogy ön is a társaságunkban lesz, őrmester – válaszolta mosolyogva Centaine. Ezek után sietve kezet ráztak a két dominikánus atyával és kiléptek a napfényre. Centaine egyenesen a nagy testű, erőteljes herélt pejhez sietett, amelyet Blaine jelölt ki a számára és megigazította a kengyelszíjakat. – Lóra! – adta ki a parancsot Blaine Malcomess. Mialatt az őrmester és négy embere nyeregbe pattantak, Centaine gyorsan Twentyman-Joneshoz fordult. – Bárcsak én is magával mehetnék, Mrs. Courtney – szólt szomorúan a mérnök. – Bizony húsz esztendővel ezelőtt semmi sem akadályozhatott volna meg benne. Centaine szeretettel rámosolygott. – Szorítson nekünk, mert ha nem sikerül visszaszereznünk a köveket, akkor maga nemsokára valószínűleg megint a De Beersnek dolgozik, én pedig varrogatok a szegényházban. – Rohadjon meg az a disznó, aki ezt tette magával – suttogta elkeseredetten a mérnök. – Vasra verve hozzák vissza. Centaine felült a herélt hátára. Pompásan érezte magát és biztosan ült a nyeregben. Térdével gyengéden megbökte a ló oldalát és felzárkózott Blaine mellé. – Hát akkor elengedheti a vadászkutyáit, Mrs. Courtney – mosolygott rá Malcomess. – Vezess minket a vízhez, Kwi – kiáltott Centaine, és a két kis busman, kezükben íjjal, meztelen hátukon mérgezett nyilakkal teli puzdrával megfordult, és elindult kelet felé. Kis, borsszemszerű sötét hajgombolyagokkal borított fejük szaporán bólogatott, izmos kerek hasuk kibuggyant a kurta ágyékkötő felett és könnyű, táncoló léptekkel futottak a menet élén. Ezek az apró emberkék futásra születtek – ügetésre kellett fogni a lovakat, hogy szem elől ne tévesszék őket. Centaine és Blaine egymás mellett haladtak a sor elején. Az őrmester és négy embere libasorban követte őket, mindegyikük egy-egy tartalék lovat vezetett maga mellett kantárszíjon. Ezek a tartalék lovak vitték a vizet – összesen húsz gallont, nagy,

gömbölyű, filcburkolatú palackokban. Ez a mennyiség három napra volt elegendő, ha elég gondosan beosztották – de az emberek és az állatok egyaránt edzettek voltak már a sivatagi utazásokban. Centaine szótlanul lovagolt Blaine mellett, de szeme sarkából időről időre a férfira sandított. Gyalogszerrel is imponáló benyomást keltett, de nyeregben egyenesen fejedelmi jelenség volt. Akár a mitológia kentaurjai, szinte részévé vált az alatta ügető állatnak. Centaine most értette meg, hogyan vívta ki nemzetközi rangját a pólósportban. Miközben nézte, azon vette észre magát, hogy öntudatlanul is javítgatni igyekszik saját kis hibáit – a testtartását, elhelyezkedését a nyeregben, apró rossz szokásokat, amelyeket az évek múltával már észre sem vett. Végül éppoly délcegen és méltóságteljesen ült a nyeregben, mint Blaine. Úgy érezte, egy életen át boldogan tudna lovagolni ebben a sivatagban, ezzel a férfival az oldalán. Átvágtak az alacsony, lepusztult paladombokon. Blaine most szólalt meg első ízben. – Igaza volt. A teherautókkal itt soha át nem jutottunk volna. Ehhez lovak kellettek. – És még el sem értük a mészköves területet – tette hozzá Centaine. – Aztán jön majd a homok. Az idők végezetéig vesződhettünk volna, hogy kiássuk a kerekeket. A mérföldek egymás után maradoztak el mögöttük. Előttük fel-le bólogatott a két aprócska fej – egy pillanatra sem bizonytalanodtak el, futottak egyenesen a távoli cél felé. Blaine minden órában megállította a menetet, hagyta, hogy az állatok kifújják magukat, ő pedig hátrament, és halk eligazítást tartott az embereknek. Ellenőrizte a málháskosarakat a tartalék lovakon, meggyőződve róla, hogy nem horzsolódott fel az oldaluk. Megtett minden lehetséges óvintézkedést, hogy elkerüljék a túlzott kimerültséget és a sérüléseket. Öt perc elteltével ismét nyeregbe parancsolta az embereket, előrement és továbbindultak. Már teljesen besötétedett, mire kiadta a parancsot a letáborozásra. Ellenőrizte az ivóvíz kiosztását, meggyőződött róla, hogy az állatokat fényesre csutakolták, kikötötték és csak ezután telepedett le a kis tábortűz mellé, ahol Centaine üldögélt. Ő is elvégezte már a saját apróbb-nagyobb teendőit – enni adott a két busmannak, azután aludni küldte őket, most pedig éppen azzal foglalatoskodott, hogy vacsorát készítsen Blaine és a maga számára. Mikor a férfi is lekuporodott vele szemben a tűz mellé, odanyújtotta neki a bádogtányéron gőzölgő ételt. – Sajnálom, uram, de a fácán és a kaviár jelenleg nem szerepel az étlapon – mondta mosolyogva –, de jó szívvel tudom ajánlani kitűnő marharagunkat. – Különös, mennyire tud ízleni ez is, ha az ember ilyen körülmények közt eszi – jegyezte meg Blaine. Szemmel látható élvezettel kebelezte be az ételt, majd egy marék száraz homokkal fényesre pucolta a tányért és visszaadta Centaine-nek. Kihúzott egy gallyat a tűzből és rágyújtott vele egy manillaszivarra. – És milyen jó tud lenni a szivar egy árnyalatnyi fafüstízzel. Centaine eltakarította a vacsora maradványait, mindent előkészített, hogy reggel késedelem nélkül tovább tudjanak indulni, azután visszajött. Blaine időközben arrébb húzódott, szabadon hagyva maga mellett a földre terített nyeregtakaró felét. Centaine egy pillanatig habozva állt a tűz másik oldalán, majd szó nélkül odasétált és lábait maga alá húzva lekuporodott a férfi mellé. Alig néhány centi választotta el őket egymástól. – De szép... – mormolta az asszony a csillagos égboltot nézve. – Milyen közel vannak a csillagok. Az az érzésem, hogy ha kinyújtanám a kezem, leszakíthatnám őket és koszorút fonhatnék belőlük a nyakam köré, mint a vadvirágokból. – Szegény csillagok – felelte halkan a férfi. – Elsápadnának a saját

jelentéktelenségüktől. Egymásra mosolyogtak. Az iménti bók ott lebegett köztük a levegőben, megédesítve a pillanat ízét, azután Centaine ismét az ég felé emelte az arcát. – Az ott a szerencsecsillagom – mutatott az Acruxra, a Dél Keresztjének egyik csillagára. Annak idején még Michael választotta ki számára. Michael... az emlék hatására enyhe nyilallást érzett a szívében, de most már nem olyan élesen, mint korábban. – És magának melyik a csillaga? – érdeklődött. – Kellene hogy legyen? – kérdezte Blaine. – Ó hogyne – bólintott Centaine. – Ez abszolúte létfontosságú. – Elhallgatott, majd szinte szégyenlősen hozzátette. – Megengedné, hogy én válasszak egyet magának? – Megtiszteltetésnek venném – válaszolta a férfi. Nem tréfának szánta, éppoly ünnepélyesen komoly volt, mint az asszony. – Azt ott – szólt Centaine észak felé mutatva, ahol a Zodiákus csillagösvénye húzódott végig az égbolton. – Az a csillag ott, az a Regulus, az Oroszlán jegyében... a maga születési jegye. Azt választom, és ezennel magának adom, Blaine. Végre a keresztnevén szólította. – Én pedig hálás köszönettel elfogadom. Mostantól valahányszor ezt a csillagot látom, magára fogok gondolni, Centaine. Mindketten érezték, hogy ezzel a csillaggal valójában egy szerelmet ajánlottak fel és fogadtak el. Mindketten ünnepélyes némasággal adóztak a pillanat jelentőségének. – Honnét tudtad, hogy az Oroszlán jegyében születtem? – szólalt meg nagy sokára a férfi. – Utánajártam – felelte Centaine becsületesen. – Úgy gondoltam, tudnom kell. 1893. július 28-án születtél. – Te pedig – válaszolta Blaine – az új évszázad legelső napján. Ezért kaptad a nevedet. Utánajártam. Mert én is úgy gondoltam, hogy tudnom kell. Még sötét éjszaka volt, mikor továbblovagoltak kelet felé. A két busman mint két hírnök szaladt előttük. Napfelkelte után valósággal rájuk szakadt az irgalmatlan hőség. A lovak horpaszán fehér hókristályok alakjában ütött ki az izzadság, az emberek magukba roskadva ültek nyergükben, mintha nehéz terhet cipeltek volna a hátukon. A napkorong felemelkedett a zenitre, majd lassan újból lehanyatlott a nyugati égbolton. Az árnyékok hosszúra nyúltak és a sivatag ismét visszanyerte okkersárga, őszibarackpiros és sötét borostyán színeit. Kwi hirtelen megtorpant előttük, lapos orrcimpái kitágultak és izgatottan szimatolt a száraz, kovaszagú levegőben. Fat Kwi azonnal utánozta és úgy szaglásztak, mint két kopó, mikor megérzik a fácán szagát. – Mit művelnek ezek? – kérdezte Blaine, amint odaértek hozzájuk, de még mielőtt Centaine válaszolhatott volna, Kwi apró éles sikkantást hallatva nekiiramodott, Fat Kwivel a nyomában. – Víz – mondta Centaine felállva a kengyelben. – Megszimatolták a vizet. – Komolyan mondod? – bámult rá Blaine. – Először én sem akartam elhinni – nevetett az asszony. – O'wa öt mérföld távolságból is képes volt megérezni. Gyerünk, bebizonyítom neked – mondta és vágtára ösztökélte lovát.

Egy szokatlan, lapos képződmény bontakozott ki a szemük előtt a föld felszínén – egy lilás színű paladombocska. Teljesen kopár volt, csak a legtetején állt egy különös, özönvíz előtti fa, a hüllők bőrére emlékeztető kéreggel. Centaine hirtelen valami fájó űrt érzett a mellkasában, amint megrohanták az emlékek. Amikor utoljára itt járt, vele volt az a két kis sárga ember, akiket úgy szeretett és méhében már nehézkesen cipelte Shasát. Közvetlenül a domb előtt a két busman megtorpant, megálltak egymás mellett és a földet vizsgálgatták lábaik előtt. Mikor Centaine odaért, mindketten lelkesen magyarázni kezdtek valamit. Az asszony az izgalomtól összeakadó nyelvvel fordította le szavaikat Blaine-nek. – Most kereszteztük a nyomaikat – hadarta. – Ez De La Rey, semmi kétség. Három lovas, dél felől jöttek és a forrás felé igyekeztek. A kidőlt lovakat sorsukra hagyták... nagyon gyorsan mentek, a végsőkig hajszolták az állatokat. A lovak már alig állnak a lábukon. De La Rey nagyon jól felmérte a távolságot. Centaine alig tudta fékezni viharos megkönnyebbülését. Sikerült kiszámítania Lothar gondolatmenetét. Tehát mégiscsak a portugál határ felé igyekszik. Nem lehetnek túl messze – sem ő, sem a gyémántok. – Mennyi ideje járhattak itt, Kwi? – faggatta izgatottan a kis busmant, miközben maga is leszállt a lóról, hogy közelebbről szemügyre vegye a nyomokat. – Ma reggel, Nam Gyermeke – válaszolta Kwi. Ujjával az égre bökött, megmutatva, hol állt a nap abban az időben. – Alig valamivel hajnal után... – mormolta töprengve Centaine. – Vagyis körülbelül nyolcórányi előnyük van – fordult Blaine-hez. – Azt elég nehéz lesz behozni – mondta Malcomess és elkomorulva nézett körül. – Mostantól fogva minden perc számít. Menet indulj! Fél mérföldnyire lehettek a kis dombtól, mikor Centaine megszólalt. – Itt más lovak is legeltek. Egész csomó állatot tarthattak itt több héten keresztül. Körös-körül mindenütt látni a nyomaikat. Pontosan úgy lehetett, ahogy gondoltam. De La Rey előreküldte az egyik emberét, hogy itt állomásozzon az állatokkal, amíg ők megérkeznek. A vízlelő helyeknél még további bizonyítékokat is találunk majd és... – Hirtelen elhallgatott és mereven nézett előre. A domb tövében három sötét, alaktalan kupac hevert a földön. – Mi a csudák azok? – kérdezte Blaine, éppoly tanácstalanul, mint Centaine. Csak akkor jöttek rá, mit is látnak, mikor már egészen közel értek. – De hisz ezek döglött lovak! – kiáltott fel rémülten Centaine. – Ezek szerint De La Rey egyszerűen lelődözi az elhasznált lovait. – Nem – mondta Blaine, miután leszállt a nyeregből és közelről megvizsgálta a tetemeket. – Egyiken sem látni a golyó nyomát. Centaine borzongva nézett körül. Látta a kezdetleges módon elkerített karámot, ahol a friss lovak várták Lothar érkezését és a szalmatetős kalyibát, amelyben őrzőik laktak. – Kwi! – kiáltott oda a busmannak. – Keresd meg a tovább vezető nyomokat. Fat Kwi, te nézz szét a táborhelyükön. Szedj össze minden apróságot, ami többet elmondhat nekünk ezekről a gonosz emberekről. – Azzal továbbindult a víz felé. A forrás a domb alatt eredt. A vízhatlan lila palarétegek közé rekedt föld alatti talajvizek itt törtek a felszínre. A vadon állatai és San apró népe évezredek óta járt ide inni. Az állatok patái és az emberek meztelen lábai az idők folyamán simára koptatták a forrás körüli köveket. A víztükör tizenöt láb mélységben csillogott egy meredek falú mélyedés alján.

A domb oldalából, természet alkotta tető gyanánt, széles palatábla nyúlt ki a mélyedés fölé, megvédve a vizet a közvetlen napsugárzástól, és ily módon a gyors elpárolgástól. A fürdőkádnál alig szélesebb, szép tiszta vizű tavacskát állandó utánpótlással látta el a föld alól feltörő talajvíz. Centaine azonban tapasztalatból tudta, hogy az íze meglehetősen kellemetlen a sokféle oldott ásványi sótól, azonkívül erősen fertőzött a madarak potyadékától és az állatok vizeletétől. Maga a tó csupán egy másodpercre kötötte le figyelmét, mert a következő pillanatban olyasvalamit látott, amitől szinte kővé dermedt a nyeregben és rémületében ösztönösen szája elé kapta a kezét. A víz partján valami elnagyoltságában is ijesztő, emberkéz alkotta figura magasodott. Készítője lecsupaszított egy vastag tövisbokorágat, és mint valami útjelző karót, leszúrta a kemény földbe. Alul támasztékként gúlába rakott szikladarabokkal vette körül, csúcsára pedig egy üres fél gallonos bádogkannát húzott, ami egy rohamsisak képzetét keltette. A kanna alatt egy deszkát szegezett a karóra és – valószínűleg egy megtüzesített puskavessző segítségével – az alábbi feliratot égette bele: A FORRÁS MEG VAN MÉRGEZVE Az üres kanna élénkpiros színű volt, oldalán fekete halálfej vigyorgott, alatta két keresztbe tett csont és egy rettenetes szó: ARZÉN Időközben Blaine is odaért és mindketten szótlanul bámulták a rettenetes feliratot. A néma csendben Centaine még azt is hallani vélte, amint talpuk alatt halk pattogással hűl az átforrósodott pala. Blaine jutott szóhoz elsőként. – A döglött lovak... – mormolta. – Hát ez volt az oka, A rohadt disznó... – és hangja megcsuklott a dühtől. Megfordította lovát és átügetett a többiekhez. Centaine hallotta, amint odakiált Hansmeyernek. – Őrmester, nézze meg, mennyi vizünk maradt. A forrást megmérgezték. – Hansmeyer halkan füttyentett. – Hát akkor vége is a hajtóvadászatnak. Örülhetünk, ha sikerül visszajutnunk Kalkrandba. Centaine azon kapta magát, hogy egész testében reszket a dühtől és a csalódottságtól. – Meglóg előlünk – suttogta maga elé. – Már az első csellel legyőzött. A herélt megérezte a víz szagát és megpróbált lemenni a partra. Centaine a térdével igyekezett másfelé irányítani és kétségbeesetten csapkodta az állat nyakát a kantárszíj lelógó végével. Végül sikeresen kikötötte a többi ló mellé és egy adag nedves malátával kevert zabot tett az orrzsákjába. Blaine odajött hozzá. – Bocsáss meg, Centaine – mondta csendesen –, de vissza kell fordulnunk. Kész öngyilkosság víz nélkül továbbmenni. – Tudom. – Micsoda mocskos kis trükk – rázta meg a fejét Blaine. – Megmérgezni egy forrást, ami annyi életet táplál a sivatagban. Rettenetes pusztulást fog eredményezni. Csak egyszer láttam még ilyet életemben. 1915-ben történt, mikor Walvisból vonultunk felfelé... – Nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban Kwi futott oda hozzájuk és izgatottan magyarázott valamit. – Mit mond? – kérdezte a férfi.

– Az egyik ember azok közül, akiket követünk, beteg – válaszolta gyorsan Centaine. – Kwi ezeket a kötéseket találta. A busman két marokra való mocskos, vérfoltos vászondarabot nyújtott felé. – Tedd le gyorsan, Kwi – parancsolt rá ellentmondást nem tűrően. Érezte a rongyokból felszálló émelyítő genny- és rothadásszagot. A kis busman engedelmesen lábai elé helyezte a förtelmes csomagot. Blaine pedig kihúzta szuronyát az öve mellől és szétteregette a vászoncsíkokat a homokon. – Az álarc! – kiáltott fel Centaine, amint felismerte a zsákot, amelyet Lothar a fején viselt. A vászon megkeményedett a beleszáradt vértől és gennytől, csakúgy, mint a khakiszínű ingből tépett csíkok. – A sebesült feküdt, miközben a többiek áttették a nyergeket az új lovakra. Menni sem tudott, úgy támogatták és ültették fel a lovára – olvasta Kwi a nyomokból. – Tudod, megharaptam – szólalt meg csendesen Centaine. Mialatt küzdöttünk, a fogaimat belemélyesztettem a csuklójába. Még a csont ropogását is éreztem. Elég súlyosan megsebesíthettem. – Az ember harapása majdnem olyan veszedelmes, mint a kígyómarás – bólogatott Blaine. – Ha nem kezelik, majdnem minden esetben vérmérgezést okoz. Abból ítélve, amit elmondtál, Lothar De La Rey most már súlyos beteg, a karja szörnyen nézhet ki. – Csizmájának orrával megérintette a bűzölgő rongyokat. – Elkaphattuk volna. Ilyen állapotban szinte biztosan elkaptuk volna még az Okavango folyó előtt. Csak lett volna elég vizünk, hogy tovább tudjunk menni. – Elfordult, hogy ne kelljen látnia Centaine szenvedését és éles hangon rákiáltott Hansmeyerre. – Őrmester, mostantól mindenkinek csak fél adag víz jár. Sötétedés után indulunk vissza a missziós állomásra, így legalább éjszaka hűvösben utazunk. Centaine nem bírt nyugodtan egy helyben állni. Idegesen forgolódott, előrement, majd ismét visszasétált a forráshoz. Megállt a tó mellett és réveteg tekintettel nézte a deszkát, rajta a végzetes üzenettel. – Hogy tehetted ezt, Lothar? – suttogta. – Tudom, hogy megkérgesedett, elkeseredett ember vagy, de ez akkor is iszonyú. Lassú léptekkel leballagott a meredek parton és leguggolt a kis tó mellé. Kinyújtotta a kezét és ujja hegyével megérintette a felszín sima tükrét. Hideg volt a víz -... hideg, mint a halál – gondolta magában. Gondosan megtörölgette ujja hegyét bricsesznadrágja szárában és elgondolkozva nézte a tavat. Eszébe jutott Blaine iménti megjegyzése – „Csak egyszer láttam még ilyet életemben. 1915-ben történt, mikor Walvisból vonultunk felfelé...” –, és hirtelen felötlött benne egy rég feledésbe merült beszélgetés. Ismét maga előtt látta Lothar De La Rey lángoktól megvilágított arcát, szemeinek üldözött tekintetét és újból hallani vélte, amint meggyón neki. – „Meg kellett tennünk, vagy legalábbis, akkor azt hittem, meg kell tennünk. A köztársaságiak már annyira szorongattak minket. Ha előre láttam volna a következményeket...” – Annak idején itt megcsuklott a hangja, nem bírta folytatni, csak bámulta a lángokat kifejezéstelen tekintettel. Mennyire szerette akkor. A szeretője volt és bár még nem tudta, már méhében hordozta a gyermeküket. Akkor, ott, azon az estén megfogta Lothar kezét és sokáig, vigasztalóan simogatta. – Nem számít – suttogta, de Lothar felé fordította tragikus tekintetű szemeit és azt

mondta. – De igenis számít, Centaine. Ez volt életem legnagyobb őrültsége. Amikor egy hónappal később visszatértem arra a helyre, úgy éreztem magam, mint egy gyilkos. Már egy mérföldnyiről vagy még távolabbról éreztem a bűzt. Körös-körül mindenütt döglött állatok hevertek – zebrák, gazellák, sakálok, kis sivatagi rókák, madarak. Még a keselyűk is megdöglöttek, amelyek ettek a rothadó tetemekből. Mennyire értelmetlen halál... Azt a képet nem felejtem el, amíg élek. Ez az egyetlen dolog életemben, amit igazán szégyellek és amiért egyszer még biztosan felelnem kell. Centaine lassan felegyenesedett. Az emlék hatására haragja és csalódottsága elpárolgott és egyre fokozódó izgatottság vett rajta erőt. Ismét beledugta ujját a vízbe és töprengve figyelte, amint az áttetsző felszín táguló körökben fodrozódni kezd. – Komolyan mondta – szólalt meg fennhangon. – Őszintén szégyellte magát. Sohasem volna képes rá, hogy még egyszer elkövesse. – Hideglelős borzongással gondolt arra, amit tenni készül és hogy bátorítsa magát, remegő hangon tovább beszélt. – Blöff az egész. A felirat is csak beugratás. Az kell hogy legyen... – elharapta a mondatot, amint eszébe jutott a három döglött ló. – Azokat már úgyis leírta – nyugtatgatta magát. – A végkimerülés határán voltak, hát megmérgezte őket, ez is a blöff része volt. Valószínűleg egy vödör vízben adta be nekik, de nem mérgezte meg a forrást. Ezt képtelen lett volna még egyszer megtenni. Lassan levette fejéről a kalapot, széles karimájával félrekotorta a felszínt borító hulladékot, a/után kimert vele egy korty vizet és két kezébe fogva, reszketve felemelte. Mély lélegzetet vett és ajkával megérintette a hűvös, átlátszó folyadékot. – Centaine! – harsant fel egy hang a háta mögül. Blaine volt az. Lerohant a meredek parton és rémülettel vegyes dühvel tépte ki kezéből a kalapot. A víz kiömlött, végigfolyt Centaine lábán és eláztatta bricsesznadrágját. Blaine megragadta a karját és vadul rázni kezdte. Sötétvörösre gyúlt arccal, szikrázó szemekkel közvetlen közelről üvöltött az arcába. – Tisztára megőrültél, te ostoba liba?! Eszeveszett dühvel rázta, ujjai acélkarmokként mélyedtek a karjába. – Blaine, ne bánts – nyöszörgött Centaine. – Bántalak? Kedvem volna összeszorítani a csontodat, te hülye... – Blaine, átverés az egész, biztos vagyok benne. – Most már komolyan megrémült a férfi őrjöngő haragjától. – Blaine, kérlek! Hallgass meg! A férfi lassanként kezdte visszanyerni önuralmát, tekintete tekintetében kialudt a gyilkos szikra. – Jaj Istenem – mondta. – Azt hittem... – Ne bánts – ismételte Centaine bárgyún, mire Blaine végre elengedte a karját. – Sajnálom – suttogta, miközben úgy lihegett, mint aki maratoni futásból érkezett. – Ne tedd ezt velem még egyszer, te nőszemély, mert legközelebb nem tudom, mit csinálok. – Blaine! Hallgass már meg – vágott közbe Centaine. – Blöff az egész. Nem mérgezte meg a vizet. Az életemet tenném rá, hogy nem. – Majdnem sikerült is – mordult rá a férfi, de tekintetében már megcsillant az érdeklődés. – Hogy jutottál erre a következtetésre? – Közelebb hajolt és látszott rajta, hogy hagyná magát meggyőzni. – Valamikor ismertem őt – kezdte Centaine. – Jól ismertem. Hallottam, amikor egy fogadalmat tett. Ő volt az, aki még annak idején, 1915-ben megmérgezte azt a kutat, amiről meséltél. Beismerte a tettét és azt mondta, soha többé nem bírná megtenni.

Elmesélte, micsoda tömegpusztulást látott és megesküdött, hogy nem követ el még egyszer hasonlót. – De azok a döglött lovak mégiscsak ott hevernek – jelentette ki Blaine. – Azokat hogy magyarázod meg? – Jó. Megmérgezte őket. Mindenképpen pusztulásra voltak ítélve. Kidőltek és azt mégsem tehette, hogy otthagyja őket martalékul az oroszlánoknak. Blaine a tavacska széléhez lépett és a vizet nézte. – És te ilyen veszélynek akartad kitenni magad... – mondta halkan. Hirtelen idegesen összerázkódott, megfordult és elkiáltotta magát. – Hansmeyer őrmester! – Uram – sietett hozzá az őrmester a lovak mellől. – Őrmester, hozza ide azt a lesántult kancát – utasította Blaine. Hansmeyer visszatért a lovakhoz és egy perc múlva már jött is a kiszemelt állattal. A szegény pára jobb első bokája kificamodott és így is, úgy is el kellett volna búcsúzniuk tőle. – Hagyja inni! – parancsolta Blaine. – Uram? – kérdezte meglepetten Hansmeyer, majd mikor megvilágosodott előtte parancsnokának szándéka, meglepetése rémületté vált. – A forrásból? De hát az meg van mérgezve uram. – Éppen ezt szeretnénk kideríteni – válaszolta Blaine zordan. – Engedje oda a vízhez! A fekete kanca türelmetlenül sántikált le a parton és hosszú nyakát a tavacska fölé hajtva inni kezdett. Nagy, mohó kortyokban nyelte az életet adó nedűt. Hallották, amint a víz bugyborékolva szalad le a torkán és szinte látni vélték, amint a hasa dagadni kezd. – Én nem akartam, hogy egy lovat használjunk fel ilyesmire – suttogta Centaine. – Ó Istenem, borzasztó lesz, ha kiderül, hogy mégis tévedtem. Mikor a ló már teleitta magát, Blaine ráparancsolt Hansmeyerre. – Vigye vissza a többi közé. Karórájára pillantott. – Egy órát adunk neki – határozott, majd kézen fogta Centaine-t, bevezette a tetőszerűen kiugró kőlap árnyékába és leültette maga mellé. – Azt mondod, ismerted? – kérdezte hosszas hallgatás után. – Milyen jól ismerted? – Nekem dolgozott... évekkel ezelőtt – válaszolta Centaine. Ő végezte az első feltárási munkálatokat a bányában. Tudod, ő eredetileg mérnök. – Igen, tudom. Ez is rajta van a priuszán – mondta Blaine és ismét hallgatásba burkolózott. – Mégis nagyon jól kellett ismerned, ha ilyesmiket is bevallott neked – csúszott ki végül a száján. – A férfiember számára a lelkiismeret-furdalás a legbensőbb titkok közé tartozik. Centaine hallgatott. – Most mit mondhatnék neki erre? – gondolta. – Hogy a szeretője voltam Lothar De La Reynek? Hogy szerettem és szültem neki egy fiút? Blaine azonban váratlanul elnevette magát. – A féltékenység valóban az egyik legkevésbé szeretetre méltó érzés, ugye? Visszavonom az iménti kérdésemet. Arcátlanság volt tőlem. Bocsáss meg. Centaine válaszul a karjára tette a kezét és hálásan rámosolygott. – Ez persze nem jelenti azt, hogy én is megbocsátottam neked az ijedséget, amit okoztál nekem – mondta a férfi tettetett szigorral. – Még mindig boldogan a térdemre fektetnélek és elnáspángolnálak érte. Centaine a gondolattól különös, perverz kis csiklandást érzett a gerincében. A férfi

tajtékzó dühe halálra rémítette, de ugyanakkor izgalomba is hozta. Mióta elindultak a missziós állomásról, meg sem borotválkozott. Arcán úgy sötétlett a frissen kiserkedt, erős szakáll, akár a vidra szőre, eltekintve az egyetlen ősz száltól, amely parányi csillagként fehérlett a szája sarkában. – Mit nézel? – kérdezte. – Azon törtem a fejem – felelte mosolyogva Centaine –, hogy vajon szúrna-e a szakállad... mármint ha úgy döntenél, hogy a náspángolás helyett inkább megcsókolsz. Látta rajta, hogy küzd a csábítás ellen – mint egy fuldokló az ár sodrásával. Elképzelte, miként hadakozik a félelmeivel, a kételyeivel és a kínzó vággyal, amely ott lobogott a zöld szemek mélyén. Nem húzódott el, nem is hajolt felé, csak nézett rá és várta, hogy tudomásul vegye azt, aminek elkerülhetetlenül be kell következnie. Vadul, már-már durván csókolt, mintha haragudna magára a gyengeségéért és az asszonyra, amiért becsalogatta őt a hűtlenség ezernyi veszélyt rejtő dzsungelébe. Centaine szinte aléltan omlott el a karjaiban és teljes odaadással kínálta fel nedves, puha ajkát. Blaine végül szemmel látható gyötrelemmel kiszakította magát az ölelésből és talpra ugrott. – Isten irgalmazzon nekünk – suttogta és felrohant a parton. Centaine ott maradt örömével, nyugtalanságával, bűntudatával és a pusztító tűzzel, amelyet a férfi lobbantott fel a szívében. Hansmeyer őrmester riasztotta fel gondolataiból, aki a part tetejéről kiáltott le neki. – Malcomess alezredes úr hívatja, asszonyom. Furcsa hangulatban követte az őrmestert a lovakhoz. Mintha elszakadt volna a valóságos világtól. Alig érezte lába alatt a talajt, minden álomszerűnek és távolinak tűnt. Blaine a lesántult kanca mellett állt és szeretetteljesen cirógatta az állat nyakát. A ló apró horkantásszerű hangokat hallatott és szelíden harapdálta köpenyének elejét. Centaine megállt a másik oldalon és a kanca nyaka felett egymásra néztek. – Nem fordulunk vissza – szólalt meg csendesen Blaine és az asszony azonnal megértette szavainak rejtett kettős értelmét. – Továbbmegyünk... együtt. – Igen, Blaine – egyezett bele alázatosan. – És a pokolba a következményekkel – tette hozzá rekedten a férfi. Tekintetük még egy másodpercig összefonódott, majd Blaine felemelte a hangját. – Őrmester, itassák meg az összes lovat, és töltsék meg a palackokat. Kilencórányi lemaradást kell behoznunk. Egész éjszaka megállás nélkül mentek. A két kis busman a hold ezüstös fényénél csalhatatlan biztonsággal követte a csapást. Azután felkelt a nap és első sugaraival bíborvörös árnyékokat varázsolt a mély patanyomok belsejébe. A menekülők most már négyen voltak, mivel a forrásnál a lovak őrzője is csatlakozott a bandához. Mindegyikük egy-egy tartalék lovat vezetett. Napkelte után egy órával megtalálták a helyet, ahol a szökevények az előző éjjel letáboroztak. Lothar itt is elhagyott két lovat. Mindkét állat a végét járta – szemmel láthatólag brutális kegyetlenséggel bántak velük és agyonhajszolták őket. Imbolygó térdekkel álldogáltak a tábortűz maradványai mellett, amelyekre Lotharék távozásuk előtt homokot terítettek. Kwi félresöpörte a homokot és a parázsló hamu fölé térdelve élesztgetni kezdte a tüzet. Hamarosan apró lángocska dugta ki fejét az elszenesedett ágak alól, Kwi pedig boldogan vigyorgott, mint egy csintalan kis bolond.

– Amíg ezek aludtak, öt-hat óra előnyre sikerült szert tennünk – mormolta Blaine és Centaine-re nézett. Centaine rögtön felriadt elcsigázottságából, kihúzta magát a nyeregben, de arca sápadt volt és feje zúgott a fáradtságtól. – Úgy dobja el a lovait, mintha egy egész hadseregre való volna belőlük – mondta és mindketten megütközve nézték a két sorsára hagyott állatot. Két gesztenyebarna kanca volt, egyiküknek fehér folt ékeskedett a homlokán, a másik fehér zoknit viselt a bokáin. Mindkettő szomorúan lehorgasztott fejjel állt, szájuk csaknem a földet súrolta. Nehézkes mozgásuk elárulta, hogy nagy fájdalmaik lehetnek, feldagadt nyelvük feketén lógott ki a szájuk szélén. – Hát nem pazarolta rájuk a vizet – bólogatott Blaine szomorúan. – Szegény párák... – Agyon kell lőnöd őket – szólt Centaine. – Persze. Éppen ezért hagyta itt őket – mondta halkan a férfi. – Nem értelek. – A lövések... – magyarázta Blaine. – Arra számítanak, hogy meghallják a lövéseket. – Jaj Blaine! – fakadt ki az asszony. – Akkor most mit tegyünk? Nem hagyhatjuk itt őket így. – Készíts kávét és reggelit – mondta gyöngéden Blaine. Mindannyian fáradtak vagyunk – lovak és emberek egyaránt. Szükségünk van egy-két óra pihenésre, mielőtt továbbmegyünk. – Leugrott a nyeregből és kioldozta az összetekert takarót. – Én addig elintézem ezeket a szerencsétleneket. Miközben kirázta borjúbőr derékalját, odalépett az első kancához. Megállt előtte, előhúzta szolgálati pisztolyát, majd a vastag borjúbőrt jobb keze köré tekerte, amelyben a fegyvert tartotta. Tompa, puffanó hang hallatszott és az állat hang nélkül a földre rogyott. Lába még egyszer görcsösen megvonaglott, majd elernyedt és nem mozdult többé. Centaine elfordította a fejét és kétségbeesett ügybuzgalommal töltögette a kávét, miközben Blaine nehézkes léptekkel odament a másik barna kancához. A hang olyan halk és távoli volt, hogy igazából nem is hallatszott. Éppen csak annyira rezegtette meg a levegőt, mint egy madár szárnycsapása, de Swart Hendrick és Lothar De La Rey felkapták fejüket és megállították a lovakat. Lothar felemelt kézzel csendre intette a többieket és mindketten lélegzet-visszafojtva vártak. A messzeségből ismét megütötte fülüket az alig hallható pukkanás – egy puskalövés fojtott hangja. A két férfi egymásra nézett. – Az arzéntrükk, úgy látszik, nem vált be – dörmögte a hatalmas termetű fekete ovambo. – Tényleg meg kellett volna mérgezned azt a vizet. – Lothar fáradtan megrázta a fejét. – Valószínűleg úgy száguld utánunk, mint egy nőstényördög. Négyórányira lehetnek tőlünk, ha jól meghajtják a lovakat, még annyira sem. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan ideér. – Nem tudhatod biztosan, hogy ő az – mondta Hendrick. – Ő az – bólogatott Lothar és arcán nyoma sem látszott a kételynek. – Megígérte nekem, hogy utánam jön. – Hangja rekedt volt, kiszáradt ajkán durva pikkelyekben repedezett fel a bőr. Vérben forgó szemei félig összeragadtak a sárgás váladéktól, alattuk sötétlila karikák húzódtak. Szőkésfehér szakálla mocskos csimbókokban állt össze a portól és az izzadságtól.

Karját könyékig vastag pólya borította, a vászoncsíkok alól sárga foltokban szivárgott a genny. A nyakán átvetett töltényszíj segítségével felkötötte a sérült végtagot és részben így, részben a nyeregkápához szíj ázott fekete páncélkazettának támasztva tartotta nyugalmi helyzetben. Hátrafordult a nyeregben és szétnézett az itt-ott csenevész tövisbozótokkal borított síkságon. A mozdulattól azonban újabb szédülési roham tört rá és a páncélkazettába kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen a lóról. – Apa! – kiáltott fel Manfred, megragadva apja ép karját. Arcvonásait feldúlta az aggodalom. – Apa! Jól vagy? Lothar behunyta a szemét. – Semmi baj – felelte rekedt, károgó hangon. Érezte, hogyan terjed a fertőzés, hogyan pusztul az eleven hús kezén és alsókarján. Hártyavékonynak érezte a bőrét és olyan feszesnek, hogy attól félt, menten szétreped, mint egy túl érett szilva héja. A vér egyre tovább sodorta testében a gyilkos mérget. Hóna alatt fájdalmasan megduzzadtak a nyirokmirigyek, egész testét hideg verejték öntötte el. Szemei égtek, halántéka lüktetett, gondolatai összezavarodtak. – Gyerünk – suttogta. – Tovább kell mennünk. – Hendrick felvette a kantárszíjat, amelynél fogva Lothar lovát vezette. – Várj! – hörögte Lothar, ismét megbillenve a nyeregben. – Mennyire vagyunk a következő víztől? – Holnap dél előtt ott leszünk. Lothar koncentrálni próbált, de a láz elhomályosította agyát. – A lóvasak... – motyogta. – Ideje lerakni a lóvasakat. Hendrick bólintott. A hegyi rejtekhely óta hurcolták magukkal a lóvasakat. Hetvenfontnyi súlyukkal alapos megterhelést jelentettek az egyik teherhordó állat számára. Éppen ideje volt már megszabadulni egy részüktől. – Itt hagyunk neki valamit, ami majd rájuk csalogatja. A rövid pihenő, a sebtében elköltött étkezés, de még a forró, méregerős és alaposan túlcukrozott kávé is csak fokozni látszottak Centaine fáradtságát. – Akkor sem engedem, hogy legyőzzön – hajtogatta makacsul. – Nem adom fel, amíg ők fel nem adják. – A sivatag azonban őt is kegyetlenül meggyötörte. Úgy érezte, mintha töredezne a bőre, mint a száraz pergamen, a napfénytől égett a szeme és megfájdult a feje. Szeme sarkából Blaine-re pillantott. Egyenesen, délceg tartással ült a nyeregben, mint az elszántság és a fáradhatatlanság élő szobra, de amint Centaine felé fordult, tekintete ellágyult. – Tíz perc múlva megállunk és iszunk valamit – mondta halkan. – Semmi szükség rá, jól vagyok – ellenkezett Centaine. – Mindannyian fáradtak vagyunk, nem csak te – torkolta le szelíden a férfi. – Nem szégyen bevallani. – Hirtelen elhallgatott és kezéből ellenzőt formálva a szeme köré, valamit kémlelt maguk előtt a távolban. – Mi az? – tudakolta Centaine. – Nem vagyok biztos benne... – szeméhez emelte a nyakában lógó látcsövet és a lencse fókuszát arra az apró sötét foltra igazította, amely a távolból felkeltette a figyelmét. Még mindig nem tudok rájönni, mi lehet az – mondta, azzal átadta a látcsövet. Centaine belenézett és izgatottan felkiáltott.

– Blaine! A gyémántok! Az a táska a gyémántokkal! Ezek eldobták a gyémántokat! Fáradtsága egy pillanat alatt lehullott róla, akár egy ócska köpeny és még mielőtt Blaine megakadályozhatta volna, sarkát a herélt oldalába vágta és a busmanokat megelőzve elvágtatott. A két tartalék ló kényszerűen követte kötőféken, a vizespalackok vadul táncoltak a hátukon. – Centaine! – kiáltott rá Blaine. Megsarkantyúzta lovát és nyomába eredt, megpróbálta utolérni. Hansmeyer őrmester lehajtott fejjel kornyadozott a nyeregben, de rögtön felriadt, amint a két vezér elvágtatott. – Csapat előre! – kiáltotta és az egész társaság nekiiramodott. Ám ekkor Centaine heréltje hirtelen felordított fájdalmában és felágaskodott lovasa alatt. Centaine majdnem leesett a nyeregből, de hála kivételes lovaglótudásának az utolsó pillanatban sikerült visszanyernie egyensúlyát. Ekkorra már a két tartalék ló is a fájdalomtól vonyítva ágaskodott és rúgkapált. Blaine megpróbált kitérni, de már elkésett. Saját lova kínlódva rogyott össze alatta, két tartalék állata rémült nyerítéssel, kétségbeesetten igyekezett szabadulni a kötőfék fogságából. – Állj! – üvöltött fel. Megfordult és két karjával vadul integetve próbálta megállítani Hansmeyert és társait. – Állj! Csapat állj! – visszhangozta az őrmester. Hihetetlen lélekjelenléttel sikerült megállítania lovát és keresztbe fordulva elállta a többiek útját. Az állatok rémülten visszahőköltek és hatalmas porfelleget kavarva megálltak. Centaine leugrott a nyeregből és szemügyre vette a herélt mellső lábait. Mindkettőt sértetlennek találta, ám amikor felemelte az állat egyik hátsó patáját, a döbbenettől elállt a lélegzete. A ló patájának puha középső részéből rozsdás vastüske meredt elő. A sebből már csörgött a vér, lecsöpögött a földre és sötétvörös iszap formájában keveredett el a finom szemcséjű sivatagi homokkal. Centaine óvatosan ujjai közé fogta az iszonyú fémbogáncsot és megpróbálta kihúzni, de a tüske már mélyen belefúródott a húsba. A szerencsétlen állat egész testében remegett a fájdalomtól. Centaine kétségbeesetten húzta, csavargatta, vigyázva, nehogy a kiálló tüskék a kezébe fúródjanak. Végül sikerült kirántania és a förtelmes tárgy vértől nedvesen ott meredezett a tenyerén. Felegyenesedett és szótlanul meredt Blaine-re, aki a saját lovával foglalatoskodott és már két hasonló rémséget tartott a kezében. – Lóvasak – szólalt meg Blaine. – A háborúban láttam utoljára ezeket az átkozott vacakokat. – Ezek a durván összekovácsolt tárgyak megtévesztőén hasonlítottak az Afrika bozótos síkságain lépten-nyomon előforduló ördögtövisre. Négy hegyes tüskéjük csillag alakban meredezett, úgy, hogy az egyik mindig felfelé állt. Egy-egy ilyen három hüvelyk hosszúságú hegyes vasszeg könnyedén megnyomoríthatott embert és állatot, de arra is kiválóan alkalmas volt, hogy felhasítsa az autók kerekének gumiabroncsát. Centaine körülnézett és most látta csak, hogy a földön körös-körül tucatjával meredeznek az alattomos tüskék. Az enyhe szellő finom homokréteget hordott rájuk, ami elrejtette őket a gyanútlan tekintetek elől, de a legkevésbé sem csökkentette szörnyű hatásukat. Gyorsan lehajolt és nekilátott hogy mindhárom lovát megszabadítsa a gyilkos tövisektől. A herélt mindkét hátsó patájával beléjük lépett, a tartalék lovak közül az egyiknek két, a másiknak három lába sérült meg. Centaine egyenként kiszedegette a vasakat, azután a dühtől tajtékozva, nagy ívben elhajította őket. Hansmeyer őrmester leszállította embereit a nyeregből és mindnyájan odasiettek,

hogy segítségükre legyenek. Óvatosan lépegettek előre a homokban, mert a hegyes tüskék a csizmák talpán is könnyűszerrel áthatolhattak. Megtisztítottak egy keskeny ösvényt, amelyen át az állatokat visszavezethették a biztonságos területre, de a hat szerencsétlenül járt lovon már nem lehetett segíteni. Lassan, kínlódva sántikáltak, szemmel láthatólag minden lépés szörnyű fájdalmat okozott nekik. – Mind a hatnak búcsút mondhatunk – suttogta Blaine keserű dühvel. – Várjatok csak, ha egyszer a kezem közé kaparintom azt a rohadékot... – A nyergére szíjazott tokból előhúzta a 303-as puskát és odaintette Hansmeyert. – Rakják át a nyergeiket két tartalék lóra. Töltsék fel az összes vizespalackot azokból, amelyek a sérült állatokon vannak. Vegyen maga mellé két embert és jelöljenek ki egy biztonságos ösvényt a veszélyes rész megkerülésével. Mozgás! Egyetlen felesleges percünk sincs. Centaine magukra hagyta őket és óvatosan kerülgetve a fenyegető csapdákat, elindult a gyémántokért. Nemsokára ott állt a kis zománcozott fekete doboz felett, amely annyi bajt okozott. Felemelte a homokból. A fedél ellenállás nélkül felcsapódott és Centaine kifejezéstelen tekintettel bámulta az üresen tátongó kazettát. Ledobta a földre és visszanézett. Blaine emberei nem vesztegették az időt. A nyergeket már átrakták a sértetlen lovakra. Hansmeyer őrmester éppen elővezette a fekete heréltet, amelyet Centaine számára választottak ki. Az egész csapat lóra szállt és libasorban haladva megkerülték a veszélyes területet. Az emberek kihajoltak a nyeregből és vizsga szemekkel fürkészték a homokot, további lóvasak után kutatva. Centaine-t egy új, szorongató érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy mostantól fogva egy perc nyugalmuk sem lesz, mert azt biztosra vette, hogy Lothar még korántsem állította fel minden csapdáját. Felkészült rá, hogy még továbbiakkal is találkozni fognak útközben. Hansmeyer lépett oda hozzá. – Készen állunk az indulásra asszonyom. – Centaine átvette tőle az új ló kantárszíját, felült a nyeregbe és mindketten visszanéztek. Blaine hátat fordított nekik és Lee Enfield karabélyát csípőjéhez szorítva, lehajtott fejjel megállt a hat sérült lóval szemben. Úgy látszott, mintha imádkozna, de az is lehet, hogy csak az akaraterejét próbálta megerősíteni. Lassan vállához emelte a puska agyát és meghúzta a ravaszt. Sorozatban adta le a lövéseket, anélkül, hogy közben egyszer is leengedte volna a fegyvert. Jobb keze szaporán pöccintette ide-oda a závárt és a lövések hangja éles, elnyújtott dobpergésként verte fel a sivatag csendjét. A lovak hangtalanul rogytak egymásra, egyetlen hatalmas, fájdalmasan vonagló halmot alkotva. Azután a fegyver elnémult és a hirtelen támadt halálos csendben Blaine lassan feléjük fordult. Centaine a távolság ellenére is jól ki tudta venni az arckifejezését. Hirtelen azon vette észre magát, hogy sír. A könnyek gyors egymásutánban peregtek le arcán és nem bírta megállítani őket. Blaine odalovagolt mellé, ránézett és mikor meglátta szemében a könnyeket, elfordította tekintetét, hagyva, hogy kisírja magát. – Majdnem egy teljes órát veszítettünk – mondta. – Csapat, indulj! Sötétedés előtt a busmanok még két ízben állították meg a sort, hogy azután óvatosan megkerüljék a gonoszul felmeredő tüskéket. A keserves procedúra mindkét alkalommal értékes percekbe került. – Teret veszítünk – állapította meg Blaine. – A lövések valószínűleg megriasztották őket. Tudják, hogy valahol friss lovak várnak rájuk és most gyorsabban mennek – sokkal gyorsabban, mint ahogy mi merünk.

A vidék arculata drámai gyorsasággal változott, ahogyan Busmanföld végtelen síkságait elhagyva megérkeztek a kavangói terület szelíd ligetekkel borított lankái közé. Az összetömörült ősi homokdűnék hullámzó lejtőin fiatal mopanicsemeték zöldelltek a magas fák, a szépséges szomorúfűzbokrok és a finom, tollszerű pihével borított albiziák között. A sekély völgyeket benőtte a vékony szálú sivatagi fű – az ezüstös rózsaszín kalászok cirógatva súrolták kengyelbe bújtatott lábukat, miközben ellovagoltak közöttük. A víz itt már közel volt a felszínhez és az egész természet az éltető őselem jelenlétét látszott tükrözni. Mióta elhagyták a kalkrandi missziós állomást, most láttak először nagyvadakat, – zebrákat, rőtarany szőrű impalákat. Ez biztos jele volt annak, hogy a forrás, amelyhez igyekeznek, nem lehet túlságosan messze, hiszen ezek az állatok naponta járnak inni. Számukra mindenesetre már az sem lett volna túlságosan korai, ha máris odaérnek. A lovak a végkimerülés határán, elgyengülve vonszolták magukat lovasaik súlya alatt. A palackok alján már csak néhány hüvelyknyi víz lötyögött, amely minden lépésnél mély, kottyanó hangot adott, mintha csak szomjúságukból kívánna csúfot űzni. Lothar De La Rey már nem bírt segítség nélkül megülni a nyeregben. Swart Hendrick az egyik oldalán lovagolt, a fattya, Klein Boy a másikon. Kétfelől támogatták, mikor az önkívület hullámai időről időre átcsaptak rajta. Ilyenkor hisztérikus kacagások közepette összefüggéstelen szavakat kiáltozott és ha nem tartják erősen, lezuhant volna a lóról. Manfred a nyomukban haladt. Aggodalmas pillantásokkal nézte az apját, de túl kimerült és szomjas volt ahhoz, hogy segítségükre legyen. Felkapaszkodtak egy újabb dűnére. Swart Hendrick felállt a kengyelben, lenézett az alattuk elterülő sekély medencére. Alig merte elhinni, hogy célhoz értek ezen a jellegtelen vidéken, ahol minden domb, völgy, erdő és liget pontos hasonmása a megelőzőnek és az utána következőnek. Csak a nap állására és a sivatagi ember sajátságos ösztönére támaszkodhattak. Hirtelen viharos jókedve kerekedett, amint megpillantotta a szürkés törzsű mopanifákat, amelyek utolsó ittlétük óta óriásokká serdültek az alattuk szivárgó víz jóvoltából. Valamivel távolabb most is ott állt a négy hatalmas ernyőszerű akácia, pontosan ugyanúgy, ahogyan emlékeiben őrizte őket. Törzseik közt selymes fénnyel csillant meg a tenyérnyi állóvíz rezzenéstelenül nyugodt tükre. A lovak egy utolsó nekirugaszkodással lebotladoztak a domboldalon, átvágtak a fák között, és végre-valahára kiértek az összezsugorodott pocsolya agyagos partjára. A tejeskávészínű tavacska legszélesebb pontján sem volt több tíz lépésnyinél és a közepén is legfeljebb egy felnőtt ember térdéig ért. Körülötte vad összevisszaságban több tucat különbözőféle láb, pata és mancs lenyomata látszott – a madarak apró, villaszerű lábaitól kezdve az elefántbébik kerek talpáig, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy szemeteskuka fedele. A tűző nap betonkeménységűvé égette a fekete agyagot és a nyomok sokasága különös relieffé kövült. Hendrick és Klein Boy a tavacska közepére vezették lovaikat, azután mindketten hasra vágták magukat a langyos, iszapos vízben, vadul csapkodtak maguk körül és boldog hahotázással vedeltek. Manfred óvatosan lesegítette apját a lóról, majd a vízhez rohant, színültig merte a kalapját és sietett vissza. Lothar két térdére támaszkodva, magatehetetlenül hevert a földön. Mohón esett neki a víznek, félrenyelt és fuldokolva köhögni kezdett. Arca

felpüffedt, szemei zavarosan csillogtak a láztól. A vérében szétáradó méreg lassan felégette a szervezetét. Swart Hendrick kigázolt a partra, csizmái cuppogtak, ruhája csuromvizes volt. Még mindig boldogan vigyorgott azután váratlanul megtorpant és vastag fekete ajkáról lehervadt a mosoly. – De hiszen itt nincs senki – mordult fel. – Bölény és Gólya... hol a fészkes fenébe vannak? – Nekiiramodott és lélekszakadva rohant a legközelebbi akácia árnyékában álló, kezdetlegesen összetákolt kalyiba felé. A kunyhó üresen, elhagyatottan állt. A tábortűz kormos maradványai szanaszét szóródtak a földön. A legfrissebb nyom is többnapos vagy inkább többhetes volt. Hendrick őrjöngő dühvel keresztül-kasul száguldozott az erdőben, majd mikor senkit sem talált, visszatért Lotharhoz. Klein Boy és Manfred éppen az akácia árnyékába támogatták a sebesültet és hátát a fa törzsének támasztva a földre fektették. – Meglógtak, mi? – kérdezte Lothar, mintha már előre tudta volna, mit készül hírül adni Hendrick. – Sejthettem volna. Túl nagy volt a kísértés. – A pihenéstől és a víztől erőre kapott, elméje újra megvilágosodott. – Biztos már egy-két nappal azután megszöktek, hogy otthagytuk őket – morfondírozott Hendrick, miközben leroskadt mellé a homokba. – Magukkal vitték a lovakat, eladták őket a portugáloknak, aztán hazamentek az asszonyhoz. – Hendrick, ígérd meg nekem, hogy ha még egyszer az utadba kerülnek, lassan ölöd meg őket... nagyon lassan szólalt meg Lothar. – Elképzelem, hogyan fogom csinálni – suttogta Hendrick. – Azzal kezdem, hogy megetetem velük a saját szerszámukat... egy tompa késsel levágom nekik és apró darabokban a pofájukba gyömöszölöm. Elhallgatott és mindketten szótlanul bámulták négy megmaradt lovukat, amint szomorúan lehorgasztott fejjel álldogáltak az iszapos pocsolya mellett. – Még hetven mérföld van hátra a folyóig... legkevesebb hetven mérföld – törte meg a csendet Lothar. Lassan elkezdte letekerni a karját borító mocskos vászoncsíkokat. Az elfertőződött végtag már-már groteszk látványt nyújtott. A kéz alakját és méretét illetően egyaránt egy érett görögdinnyére emlékeztetett. Az elhalt ujjak mozdulatlanul meredeztek elő a zöldeskék gömb oldalából. A duzzanat egészen a könyökéig tovább folytatódott. Alkarja eredeti vastagságának háromszorosára dagadt, a bőr felrepedt és a sebből zavaros, vízszínű nedv szivárgott. Ott, ahol Centaine belévájta a fogait, mély, sárga váladéktól csillogó üregek keletkeztek, szélükön virágszirmok módjára nyíltak ki az eleven hús cafatai. A seb a rothadás nehéz, édeskés szagát árasztotta. Lothar undorodva fintorította el az orrát. A könyök felett a fertőzés még nem volt ennyire súlyos, de a bőr alatt már élénkpiros csíkok futottak fel, egészen a váll magasságáig. Lothar ép kezével óvatosan megtapogatta hónaljában a megduzzadt mirigyeket. Olyan kemények voltak, akár a puskagolyók. – Üszkösödés – mondta magában. Most jött rá, hogy a karbolsavas oldat, amellyel eredetileg fertőtlenítette a harapás okozta sebet, csak rontott az állapotán. – Túl erős volt – motyogta. – Túl erős volt az oldat. – A maró folyadék szétroncsolta a sebet körülvevő hajszálereket és ezzel valósággal előkészítette a terepet az üszkösödés számára. – Le kéne vágni a kezemet – mormolta. Most, hogy végre szembe kellett néznie a megváltoztathatatlan ténnyel, egy másodpercig még az is megfordult a fejében, hogy saját kezűleg végzi el a műtétet. Elképzelte, amint a könyökízülettől kiindulva vágni

kezdi és... – Nem vagyok képes megcsinálni – döntötte el a kérdést. – Még gondolni sem bírok rá. Tovább kell mennem, amíg ez az átkozott üszkösödés engedi... Manie kedvéért. Felnézett a fiúra. – Friss kötésre van szükségem – szólalt meg. Igyekezett határozottan és magabiztosan beszélni, de csak erőtlen károgás jött ki a torkán. Manfred, aki eddig dermedten bámulta a pusztuló végtagot, elfordította fejét, felállt és elindult. Lothar karbolsavkristályokat szórt a gennyedő sebekre az összeset, amennyi csak volt –, és egy széttépett takaró csíkjaival bekötözte őket. A nélkülözhető ruhadarabokból már mind kötést csináltak. – Mennyire lehet tőlünk, Henny? – kérdezte, miközben megcsomózta a kötést. – Valószínűleg sikerült időt nyernünk – felelte Hendrick némiképp bizonytalanul. – Most már nekik is vigyázniuk kell a lovakra. De nézd meg a mieinket. A négy agyonhajszolt állat siralmas látványt nyújtott. Egyikük lefeküdt a víz partján, mintha csak jelezni kívánta volna, hogy megadta magát sorsának. – Öt vagy hat óra előnyünk lehet – kockáztatta meg Hendrick. Lothar nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy hangot adjon kételyeinek – úgyis tisztában voltak vele mindnyájan. A folyóig még hetven mérföld volt hátra és arra sem volt semmiféle garancia, hogy üldözőik tiszteletben tartják az államhatárt és nem követik őket portugál területre is. – Manfred – suttogta. – Hozd ide a gyémántokat. – A fiú letette apja mellé a vászon oldalzsákot és óvatosan kibontotta. A zsákból huszonnyolc egyforma, piros viaszpecséttel lezárt, barna kartonpapír csomagocska került elő. Lothar négy kis halomba osztotta szét őket, mindegyikbe hét-hét csomagot. – Mindenki egyformán részesedik – szólt. – Minthogy nem tudjuk külön-külön felbecsülni a csomagok tartalmát, az egészet négy részre osztjuk és a legfiatalabb választ először. – Hendrickre pillantott. – Egyetértesz? Swart Hendrick megértette, mit jelent ez a gesztus. A zsákmány szétosztásával kimondatlanul elismerték, hogy a folyót már nem fogja mindegyikük elérni. Ránézett Lotharra, azután szomorúan lehorgasztotta a fejét. Kora ifjúságuk óta jóban-rosszban elválaszthatatlanul együtt voltak ezzel az aranyszőke hajú, fehér bőrű sátánfajzattal. Soha nem gondolkodott rajta, mi lehet az, ami összekötötte őket. Egész életében mélységes és engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett minden fehér ember iránt, ezt az egyet kivéve. Oly sok kockázatot vállaltak, annyi mindent láttak, annyi bajban és örömben volt részük együtt. Sohasem gondolt kettejük kapcsolatára úgy, mint szeretetre vagy barátságra. Mégis most, hogy küszöbön állt az elválás, iszonyú kétségbeesés kerítette hatalmába, úgy érezte, mintha egy kicsit meg kellene halnia. – Rendben van – felelte mély, zengő hangján, mintha egy templom nagyharangja kondult volna meg és felnézett a fehér fiúra. Apa és fia számára egyet jelentettek. Ugyanazt érezte Manfred iránt is, amit Lothar iránt. – Nem is tudom... – kezdte Manfred vonakodva. Mindkét kezét háta mögé rejtette és szemmel láthatólag nem akaródzott neki a csomagokhoz nyúlni. – Rajta – reccsent rá az apja, mire engedelmesen kinyújtotta a kezét és rátette a legközelebbi csomagra. – Vedd el őket – parancsolt rá Lothar és a fekete fiúra nézett. – Te jössz, Klein Boy.

Már csak két csomag maradt és Lothar kisebesedett ajkával Hendrickre vigyorgott. – Hány éves is vagy te, Henny? – kérdezte. – Olyan öreg vagyok, mint a lepusztult hegyek és olyan fiatal, mint a tavasz első virága – válaszolta az ovambo és mindketten elnevették magukat. – Ha csak egy gyémántot kaptam volna minden alkalommal, amikor együtt nevettünk – gondolta magában Hendrick –, akkor most én volnék a világ leggazdagabb embere. – És minden erejét össze kellett szednie, hogy arcán tartsa a mosolyt. – Fiatalabb kell hogy légy nálam – mondta hangosan. – Mert hogy mindig nekem kellett vigyáznom rád, mint egy dadának. No válassz! Lothar elvette az egyik csomagot és odalökte Manfrednak. – Tedd a zsákba – mondta, Manfred pedig mindkettejük részét visszarakta a vászonzacskóba és bekötötte a zsák száját. Hendrick és Klein Boy köpenyük zsebébe süllyesztették a saját részüket. – Töltsétek meg a palackokat – adta ki az utasítást Lothar. A folyóig már csak hetven mérföld. Mikor elkészültek, Hendrick lehajolt, hogy felsegítse, ő azonban bosszúsan ellökte magától és az akácia törzsébe kapaszkodva feltápászkodott. Az egyik ló már nem bírt lábra állni, otthagyták a víz partján fekve. A másik az első mérföld után kidőlt, a maradék kettő azonban elszántan botorkált tovább. Egy ember teljes súlyát már nem bírták el, így azután egyikük a vizespalackokat vitte, a másik pedig mankó gyanánt szolgált Lothar számára. Botladozva haladt a ló mellett, ép karjával az állat nyakába kapaszkodva. A többiek felváltva vezették a lovakat és a siralmas menet ádáz eltökéltséggel vánszorgott észak felé. Lothar időről időre hangos kacajra fakadt és énekelt, méghozzá olyan szép, tiszta és erős hangon, hogy hallatára Manfredot az örömteli megkönnyebbülés hulláma öntötte el. De az ének kisvártatva halkulni kezdett, a hang reszketeggé vált és végül elcsuklott. Lothar hirtelen eszelős ordítozásban tört ki, hol átkozódva fenyegetőzött, hol könyörögve igyekezett elkergetni magától lázas képzeletének rémalakjait. Manfred hátrarohant hozzá és gyöngéden átkarolta a derekát. Ettől megnyugodott. – Jó fiú vagy, Manie – suttogta. – Mindig is jó fiú voltál. Meglátod, mostantól csodálatos életünk lesz. Előkelő iskolába adlak, ahol igazi urat faragnak belőled... és elmegyünk együtt Berlinbe, az operába... – Jaj, papa, ne beszélj most – kérlelte Manfred. – Takarékoskodj az erőddel. – Lothar pedig ismét apatikus némaságba burkolózott és gépiesen vonszolta magát tovább. Csizmái tehetetlenül kalimpáltak a porban, csak a kínlódva botladozó állat és fia erős karja tartotta vissza attól, hogy arccal előre elvágódjon a Kalahári forró homokjában. Előttük a távolban, a gyér, kiégett erdő felett feltűnt az első gránit kopje. Olyan tökéletesen kerek volt, akár egy óriási gyöngyszem és a sima sziklafelület ezüstösen csillogott a napfényben. A magaslatra érve Centaine megállította lovát és lenézett az alant elterülő völgyteknőbe. Felfedezte a fákat, melyeknek tetejéről sok évvel ezelőtt megpillantotta élete első afrikai elefántját. A pillanat gyerekes örömének emléke azóta is benne élt. Azután meglátta a tavat és minden másról megfeledkezett. Nem volt könnyű kordában tartani a lovakat, ha egyszer megszimatolták a vizet. Hallott már sivatagi utazókról, akik a víz mellett haltak szomján, mert előreengedték az állatokat, azok pedig patáikkal

felkavarták az iszapot és vastag sárrá dagasztották a tavat. Blaine és az őrmestere azonban tapasztalt emberek voltak és keményen kézben tartották az állatokat. Centaine megvárta, amíg megitatják és kipányvázzák a lovakat, azután lehúzta lábáról a csizmát és úgy ahogy volt, ruhástul begázolt a tó közepére. Le-lebukott a felszín alá és ujjongva élvezte az iszapos víz hűvös simogatását. Blaine bricsesznadrágra vetkőzve állt a tó távolabbi végében és két marokkal locsolta fejére a vizet. Centaine most látta először fedetlen felsőtesttel és lopva tanulmányozta. Mellkasát sötét göndör szőrzet borította, az apró vízcseppek megcsillantak a rugószerűen kunkorodó tincseken. Jobb mellbimbója alatt egy kis fekete anyajegy sötétlett, aminek láttán Centaine minden ésszerű ok nélkül izgalomba jött. Ettől az egy apróságtól eltekintve azonban egész teste hibátlanul tökéletes volt. Selymesen fénylő, márványszerű bőrével, lapos, kidolgozott izomkötegeivel Michelangelo Davidjára emlékeztetett. A nap sötét V alakú foltot égetett a nyaka alá, karjai bronzbarnára sültek egészen addig a jól kivehető vonalig, amelytől felfelé eltakarta őket a rövid ujjú ing. Innét kezdve a bőr sápadt elefántcsontszínűvé vált. Centaine-t annyira felcsigázta a látvány, hogy el kellett fordulnia. Kijött a vízből és odament Blaine-hez, az azonban zavartan magára kapta az inget. A vékony vásznon sötét nedvességfoltok jelentek meg és Centaine önkéntelenül elmosolyodott a férfi szemérmességén. – Hát itt aztán De La Rey egyetlen árva tartalék lovat sem talált – mondta. Blaine meglepetten nézett rá. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Kwi szerint két ember táborozott itt egy csomó lóval, de már jó pár nappal ezelőtt elmentek. A tíz ujjánál tovább nem tud számolni, így nem tudta pontosan megmutatni, hány nap telt el azóta. Igen, biztos vagyok benne, hogy Lothar De La Rey nem talált itt friss lovakat. Blaine két kézzel hátrasimította nedves haját. – Ez arra enged következtetni, hogy valami hiba csúszhatott a számításaiba. Ha nem számított volna rá, hogy itt várja az utánpótlás, nem hajszolta volna így tönkre a lovait. – Kwi azt mondja, gyalog mentek tovább. Kötőféken vezetik a megmaradt lovakat, azok pedig nyilvánvalóan túl gyengék ahhoz, hogy elbírjanak egy embert a hátukon. – Hirtelen elhallgatott. A fák közül felhangzott Kwi éles kiáltása. Mindketten futásnak eredtek. – Kétségbeestek – állapította meg Blaine, amint megpillantották az elhagyott felszerelések halmazát az akáciafa tövében. – Nyergek, konzervek, takarók, csajkák... – Csizmája orrával beleturkált a kupacba. – Még lőszert is hagytak itt és... igen, biz'Isten még a maradék átkozott lóvasaikat is. A kis faláda oldalra fordult, és félig kinyílt fedele alól ismerősen meredeztek az alattomos tüskék. – Levetettek minden nélkülözhetőt és még egy utolsó elkeseredett kísérletet tesznek, hogy elérjék a folyót. – Blaine, ide nézz – kiáltott Centaine. A férfi odament és szemügyre vette a lábai előtt heverő mocskos kis vászonhalmot. – Rohamosan romlik az állapota – mormolta Centaine, de hangjában furcsamód nem érződött káröröm, tekintetén nem látszott, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is élvezné diadalát. – Azt hiszem, Blaine, mi már egy haldokló embert üldözünk – mondta csendesen. A férfi hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy biztosítsa őt

együttérzéséről, hogy vigasztalni próbálja. – Talán ha el tudnánk vinni őt egy orvoshoz... – kezdte, de elharapta a mondatot. Micsoda nevetséges ötlet volt. Utóvégre egy veszedelmes bűnözőt üldöztek, akiről tudta, hogy az első adandó alkalommal habozás nélkül agyonlőné őket. – Hansmeyer őrmester – kiáltott szándékolt nyerseséggel. – Gondoskodjék róla, hogy az emberek egyenek és a lovakat még egyszer itassák meg. Egy órán belül indulunk. – Azzal ismét Centaine felé fordult és megkönnyebbülve látta, hogy sikerült összeszednie magát. – Egy óra nem elég – szólalt meg az asszony. – Igyekezzünk kihasználni minden percét. Egymás mellett ültek az árnyékban. Egyikük sem bírt sokat enni, a meleg és a fáradtság elvette az étvágyukat. Blaine bőrtárcájából előhúzott egy manillaszivart, de azután mást gondolt. Visszacsúsztatta a szivart és a tárcát zubbonyának zsebébe süllyesztette. – Mikor először találkoztam veled, azt gondoltam, hogy éppoly ragyogó, kemény és gyönyörű vagy, mint a gyémántjaid – kezdte. – És most? – kérdezte az asszony. – Azóta láttalak megnyomorított lovakért sírni és megéreztem benned a szívből jövő részvétet egy olyan ember iránt, aki kegyetlenül megsebzett – felelte Blaine. – Amikor elindultunk Kalkrandból, szerelmes voltam beléd – bár ami azt illeti, azt hiszem, már az első találkozásunk legelső órájában beléd szerettem. Nem tehetek róla, de most már tisztellek is. – És az olyan sokban különbözik a szerelemtől? – Az nagyon sokban különbözik attól, hogy valaki szerelmes – állította Blaine. Egy ideig mindketten hallgatásba burkolóztak, majd Centaine csendesen beszélni kezdett. – Blaine, én sokáig voltam egyedül, egy kisgyerekkel, akit nekem kellett megóvnom minden rossztól és akinek én kellett hogy megtervezzem a jövőjét. Mikor kislánykoromban ebbe az országba jöttem, az élet keserves, kíméletlen iskolát járatott ki velem itt, ebben a sivatagban. Megtanultam, hogy önmagámon kívül senkire sem számíthatok és ha életben akarok maradni, csak a saját erőmre és akaratomra hagyatkozhatom. Ez azóta sem változott. Ma sem támaszkodhatom senkire, csak saját magamra. Nem így van, Blaine? – Azt kívánom, bár ne volna így – felelte Blaine. Nem próbálta elkerülni az asszony tekintetét, hanem egyenesen a szemébe nézett. – Azt szeretném, ha... Elhallgatott, de Centaine kéretlenül befejezte helyette a vallomást. – De neked ott van Isabella és a lányaid – mondta. – Igen – bólintott Blaine. – Ők nem tudják megvédeni magukat. – De én igen – nem igaz, Blaine? – Kérlek, ne okozz nekem keserűséget. Én nem kerestem az alkalmat. Soha semmit nem ígértem neked. – Bocsáss meg – mondta rögtön bűnbánóan Centaine. – Igazad van. Te valóban sohasem ígértél nekem semmit. – Az órájára pillantott. – Mint látom, a mi kis egy óránk véget ért – szólt és ruganyos mozdulattal talpra szökkent. – Így hát továbbra is a magam útját kell járnom, továbbra is erősnek és keménynek kell lennem – mondta. – De kérlek, Blaine, soha többé ne tégy nekem ezért szemrehányást. Soha többé.

Az elefántok ivóhelyén öt lovuktól kényszerültek megválni. Azóta Blaine parancsára felváltva gyalogoltak és lovagoltak, hogy kíméljék a megmaradt állatokat. Fél órát lovagoltak, majd leszálltak a nyeregből és fél órán át kantárszíjuknál fogva vezették lovaikat. Csak a két busmanra nem volt hatással sem a szomjúság, sem a meleg. A fáradtság legcsekélyebb jelét sem mutatták, csak a túlságosan gyakori pihenők és az elviselhetetlenül lassú tempó miatt mérgelődtek. – Az egyetlen vigaszunk, hogy De La Rey még sokkal gyalázatosabb helyzetben van, mint mi – jegyezte meg Blaine. A nyomokból kiolvasható volt, hogy a szökevények, mivel már csak egyetlen lovuk maradt, még lassabban haladtak. – És a folyó még mindig harminc mérföldnyire van, vagy még többre. – Órájára pillantott. – Attól tartok, ismét itt a séta ideje. Centaine magában halkan morgott valamit, miközben lekászálódott a nyeregből. Minden izma sajgott, térdében és lábikrájában úgy feszültek az inak, mintha összetekert drótkötélből lettek volna. Kínkeservesen vonszolták magukat, minden lépés tudatos erőfeszítést követelt. Centaine úgy érezte, hogy kiszáradt nyelve beledagad a szájába, torkában és orrában megduzzadtak a nyálkahártyák és úgy fájtak, hogy még lélegezni is nehezére esett. Megpróbálta összegyűjteni és szájában tartogatni a nyálat, de azt is elviselhetetlenül ragacsosnak és savanyúnak érezte és csak még szomjasabb lett tőle. Már el is felejtette, milyen érzés igazán szomjasnak lenni. Lovának nyergében ide-oda táncoltak a vizespalackok, halk kotyogásuk hallatán a kínok kínját állta ki. Semmi egyébre nem tudott gondolni, csak a következő pihenőre, mikor újból ihatnak. Folyvást az óráját nézte. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy megállt, hogy elfelejtette felhúzni és Blaine bármelyik pillanatban felemelheti a kezét, hogy megállítsa a menetet és végre lecsavarják a palackok dugóit. Senki sem beszélt saját jószántából. Még a kurta, egytagú vezényszavak kimondása is nagy erőfeszítésükbe került. – Juszt sem leszek én az, aki elsőnek adja fel – határozta el magában dacosan Centaine, de mindjárt meg is ijedt, amiért a gondolat egyáltalán felötlött benne. – Senki sem fogja feladni – erősítgette magát. – El kell kapnunk őket, mielőtt elérik a folyót, a folyótól pedig már nem járunk messze. Rádöbbent, hogy már jó ideje csak a földet bámulja maga előtt, és egyre kevésbé érdekli mindaz, ami körülötte van. Jól ismerte ezt a veszedelmes tünetet – a küzdelem feladásának első apró jelét. Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy felnézzen. Most látta csak, hogy jó néhány lépéssel lemaradt Blaine mögött. Minden erejét összeszedve megszaporázta lépteit és lovát maga után rángatva felzárkózott a férfi mellé. Ettől máris fellelkesült, úgy érezte, sikerült újból legyőznie testi gyengeségét. Blaine ránézett és elmosolyodott, de látszott rajta, hogy még ez is komoly erőfeszítésébe került. – Azokat a kopjékat nem is jelzik a térképen – szólalt meg. Centaine eddig észre sem vette, de most, hogy felnézett, egy mérfölddel előttük megpillantotta az erdő fölé magasodó sima gránitfejeket. Eddig még sohasem járt ilyen magasan északon, a vidék ismeretlen volt számára. – Nem hiszem, hogy valaha is alaposan felderítették volna ezt a területet – suttogta, majd torkát megköszörülve, érthetőbben folytatta. – Csak magát a folyót sikerült

feltérképezni. – A legközelebbi domb lábánál megállunk és iszunk – ígérte meg Blaine. – Így csalogatják répával a szamarat – mormolta Centaine. Blaine pedig elvigyorodott. – Gondolj a folyóra. Egy egész veteményeskert lesz, tele répával. – Mindketten újból némaságba burkolóztak, miközben a két busman egyenesen a dombok felé vezette őket. A hatalmas gránitkúp tövében megtalálták De La Rey utolsó lovát. Teljesen elgyengülve feküdt az oldalán, de mikor odaértek mellé, felemelte a fejét. Blaine kancája halkan elnyihogta magát. A haldokló állat válaszolni próbált, de már nem futotta az erejéből és tehetetlenül visszaejtette fejét a földre. Szaggatott zihálással szedte a levegőt, orrlyukai körül kis felhőkben kavarodott fel a porszerű, finom homok. A két busman körüljárta a kimúlófélben lévő lovat, majd izgatott tanácskozásba kezdtek. Kwi a kopje szürkés oldalához szaladt és felnézett. Mindnyájan követték a példáját és kíváncsian kémlelték a gigantikus gránitképződmény meredek falát. Két- vagy háromszáz láb magas lehetett, így közelről szemlélve felszíne korántsem volt olyan sima, mint amilyennek a távolból látszott. Itt-ott mély repedések húzódtak rajta, némelyek keresztben, mások függőleges irányban, a földtől fel egészen a csúcsig. A gránit sok helyütt felrepedezett és lehámlott a sziklafalról. Ez a „hagymahéjeffektus” néven ismert természeti jelenség, amely a gyakori hirtelen hőtágulás és összehúzódás hatására következik be. Nyomában éles peremű természetes lépcsőfokok jöttek létre, amelyeken egy ember felkapaszkodhatott a gúla tetejére, jóllehet bárki megláthatta és a vállalkozás egyáltalán nem volt veszélytelennek mondható. A csúcsot tökéletesen legömbölyített formájú kőtömbök teljesen szimmetrikus gyűrűi koszorúzták – akkorák voltak, mint egy-egy nagy menedékház. Az egész képződmény olyan művészien kimódolt volt, hogy az ember a legkiválóbb mérnökök és építőmesterek alkotásának gondolta volna. Centaine-nek azokat a dolmeneket juttatták eszébe, amelyeket még kislánykorában látogattak meg Franciaországban, vagy a dél-amerikai dzsungelek ősi maja templomait, amelyeket az útleírások illusztrációiról ismert. Blaine elindult és lovát a kantárszíjon vezetve közelebb ment a meredek gránitszikla lábához. Ebben a pillanatban Centaine valami mozgásra lett figyelmes a kopje oldalán. Valami megvillant a csúcsot körülvevő kőtömbök egyikének árnyékában. – Blaine, vigyázz! – kiáltotta. – Ott fenn... – Blaine háta mögött a lóval megtorpant és felfelé kémlelt. De még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, tompa puffanás hallatszott, mint amikor egy liszteszsákot a kőpadlóra ejtenek. Centaine csak akkor döbbent rá, hogy az eleven húsba vágódó nagy sebességű lövedék hangját hallja, mikor a ló megtántorodott, mellső lábára rogyott, majd tehetetlenül oldalra dőlt, magával rántva Blaine-t. Egy pillanatig kővé meredve állt, azután a kopje csúcsa felől felhangzott a Mauser ostorcsapásszerű ropogása, és rájött, hogy a golyó már azelőtt célba ért, mielőtt még meghallották a lövés hangját. Körös-körül elszabadult a pokol. Az emberek összevissza kiabáltak és kétségbeesetten birkóztak megbokrosodott lovaikkal. Centaine megperdült és egy ugrással saját lovának nyergében termett. Egyik kezével a nyeregkápába kapaszkodott, lába nem is érintette a kengyelt. – Blaine, jövök már! – sikoltotta, és vad iramban ügetett a férfi felé, aki időközben feltápászkodott és most ott állt lovának teteme mellett. – Kapd el a kengyelt! – kiabált

Centaine, miközben odafenn tovább ropogtak a Mauserek és a lövedékek süvítve zúgtak el közöttük. Látta, amint Hansmeyer lova halálos lövést kap és az őrmester fejjel előre kirepül a nyeregből. Blaine feléje rohant és elkapta a vadul ide-oda himbálózó kengyelvasat. Centaine megfordította a lovat és vadul rángatva a gyeplőt, nekiiramodott vissza, a kétszáz méternyire lévő ritkás mopaniliget fedezéke felé. Blaine a kengyelszíjba csimpaszkodott, lába bukdácsolva szántotta a homokot és óriási ugrásokkal igyekezett a ló mellett maradni. – Jól vagy? – kiabált le neki Centaine. – Menj csak! – lihegte Blaine az erőlködéstől eltorzult hangon. Centaine leszegte a fejét és felemelt karja alatt hátranézett. A puskaropogás még mindig folytatódott, a golyók fütyülve zúgtak el körülöttük. Az egyik lovas visszafordult, hogy Hansmeyer őrmester segítségére siessen, de még mielőtt elérte volna, lova fejlövést kapott, felbukott, ő maga pedig nagy ívben kirepült a nyeregből és elterült a földön. – Kilövik az állatokat! – sikoltott fel Centaine, amint rájött, hogy már csak az ő lova maradt sértetlen. A többi mind a földön hevert és látni való volt, hogy mindet egyetlen fejlövéssel terítették le. Mesterlövészre valló munka volt, mert aki odafentről lőtt, annak százötven lépésről vagy még távolabbról kellett célba találnia. Egy sekély árkot pillantott meg maga előtt, amit korábban észre sem vett. Az innenső parton egy halom egymásra dőlt, korhadt mopanitörzs kínált természetes fedezéket. Gondolkodás nélkül a ló oldalába vágta térdét, amikor pedig a kimerült állat botladozva leért az árok aljára, leugrott a nyeregből és nyakát átkarolva megfékezte. Blaine, akit elrántott a ló, elvágódott és legurult az árokparton, de ettől eltekintve egyéb baja nem esett. Feltápászkodott és tajtékzó dühvel okolta saját magát a történtekért. – Úgy sétáltam bele ebbe a kelepcébe, mint valami zöldfülű – vicsorgott. – Ez az átkozott fáradtság nem hagyja az embert normálisan gondolkozni. – Kirántotta a puskát a Centaine nyergére szíjazott tokjából és gyorsan felmászott az árok partjára. Szeme előtt, a kopje sima, meredek falának tövében ott hevertek a lovak tetemei, Hansmeyer őrmester pedig embereivel együtt ide-oda cikázva rohant vissza, a biztonságot adó árok felé. Lábuk körül kis sárga porfelhők kíséretében csapódtak be a golyók és rémülten húzták be nyakukat, valahányszor egy lövedék dobhártyarepesztő füttyel elsüvített a fejük mellett. A két busman csodálatos módon már az első puskalövésre eltűnt, mint két kis barna kobold. Centaine tudta, hogy többé nem is látják viszont őket. Rég úton voltak a családjukhoz O'chee Panba. Blaine négyszáz yardos távolságra állította a Lee Enfield hátsó irányzékát, és célba vette a kopje tetejét, amely mögül kékes füstfelhő adta hírül az orvlövészek jelenlétét. Olyan gyorsan tüzelt, amilyen gyorsan csak képes volt ide-oda rántani a zavart, és a sűrű golyózáporral fedezte a menekülők útját. Látta, amint a pásztázó sorozatok nyomán kis fehér szilánkok pattognak le a kopje csúcsáról. Egy mozdulattal újabb tárra való muníciót markolt ki a vállán átvetett töltényszíjból. Kapkodva bepréselte a rézhüvelyeket az átforrósodott karabély nyitott csőfarába, helyére csapta a reteszt és a fegyvert vállához lendítve újabb sortüzet zúdított a sziklafal mögött rejtőzködő támadókra. Hansmeyer és emberei időközben sorra elérték a fedezéket és izzadtan, zihálva vetették magukat az árokba. Blaine keserű elégtétellel nyugtázta, hogy kivétel nélkül sikerült megmenteniük a fegyverüket, és mindannyiuk mellén ott lóg a töltényöv,

fejenként hetvenöt sorozatra elegendő lőszerrel. – A lovakat mind fejbe lőtték, de egyetlen embert sem sebesítettek meg – magyarázta akadozva Hansmeyer. Sípoló tüdővel, levegő után kapkodva küzdött a szavakkal. – Nekem még csak a közelembe se lőttek – bökte ki Centaine. Sejtette, hogy az ő testi épségére Lothar fokozott gonddal vigyázott, ugyanakkor elfogta a remegés, ha arra gondolt, milyen könnyen kaphatott volna egy golyót a tarkójába menekülés közben. Blaine újra töltötte a karabélyt, de ezúttal nem lőtt. Felnézett és száraz mosoly jelent meg az arcán. – A fickó nem hülye – mondta. – Tudja, hogy kitöltötte a bosszúját és nem akarja még gyilkossággal is tetézni amúgy is terjedelmes bűnlajstromát. Hány ember lehet odafenn a kopjén? – kérdezte Hansmeyerhez fordulva. – Nem tudom – felelte az őrmester. – De az biztos, hogy egynél több. Egy ember nem bír ilyen gyors egymásutánban tüzelni, azonkívül hallottam, hogy több lövést is leadtak egyidejűleg. – Rendben, hát akkor derítsük ki, hányan vannak – mondta Blaine, azzal magához intve Centaine-t és Hansmeyert, elmagyarázta a tervét. Centaine magához vette Blaine látcsövét és előrement az árokban, egészen addig, amíg derékig kiemelkedett a fedezékből és csak egy sűrű fűcsomó takarta el. Óvatosan kidugta a fejét és látcsővel célba vette a kopje csúcsát. Élesre állította a lencse fókuszát és elkiáltotta magát. – Kész! Blaine puskacsövének végére helyezte sisakját és Centaine jeladására kidugta a fedezékből. Hansmeyer ugyanabban a pillanatban két lövést adott le, hogy magukra vonják az orvlövészek figyelmét. A kopje csúcsa mögül szinte azonnal heves puskaropogás hallatszott. Most már mindannyian hallották, hogy egyszerre több fegyver is eldördült. A homok a khakiszínű sisaktól alig néhány centiméternyi távolságban spriccelt a magasba és a visszapattanó lövedékek fütyülve zúgtak el a mopanifák felett. – Három vagy négy – számolta Hansmeyer. – Három – erősítette meg Centaine. Leengedte szeme elől a látcsövet és visszahúzódott az árokpart mögé. – Három fejet láttam. – Jól van – bólintott Blaine. – Akkor meg is vannak, a többi már csak idő kérdése. – Blaine... – szólalt meg Centaine, leoldozva nyergéről a vizespalackot. – Ez minden, amink megvan. – Megrázta az üveget – még negyedrészig sem volt tele. Mindhárman dermedten bámulták. Blaine önkéntelenül megnyalta az ajkát. – Amint besötétedik, odamegyünk és összeszedjük a többi üveget – biztatta őket, azután mesterkélt élénkséggel kiadta a parancsot. – Őrmester, vegyen maga mellé két embert és próbálják észrevétlenül megkerülni a kopjét. Biztosítani kell, hogy senki se lóghasson meg a hátsó ajtón át. Lothar De La Rey hátát az egyik hatalmas gömbölyű gránitsziklának vetve ült a kopje tetején. Az árnyékba húzódott, Mausere keresztbe fektetve pihent az ölében. Kalapját levette, hosszú aranyszőke haja lágyan omlott a homlokára. Tekintetét délnek szegezve lenézett a síkságon túli ritkás mopanierdőre, ahonnét üldözői újabb rohamát várta. A meredek gránitfal megmászása minden maradék energiáját felemésztette és olyan erőpróbának bizonyult, amelyet még mindig nem tudott kiheverni. – Hagyjatok itt nekem egy üveg vizet – adta ki az utasítást és Hendrick engedelmesen

letette mellé a palackot. – Azokból töltöttem fel – mondta, az üres üvegek halmára mutatva. – És van még egy tele üvegünk, azzal kihúzzuk a folyóig. – Jól van – bólintott Lothar és szemügyre vette a többi holmit, ami ott hevert mellette, kiterítve a lapos gránitsziklán. Volt ott négy kézigránát – a régi, jól bevált, fanyelű „krumplizúzó”. A lóvasakkal és más felszerelésekkel együtt csaknem húsz esztendőn át hevertek a rejtekhelyen, így már aligha lehetett számítani rá, hogy működni fognak. Mellettük ott volt a puska, amit Klein Boy hagyott ott egy Mauser-lőszerrel teli töltényszíjjal együtt, így tehát Lotharnak két puskája és 150 sorozatra elegendő muníciója volt – ami még több is lett volna a kelleténél, feltéve, hogy a gránátok működnek. Ha pedig nem működnek, akkor már úgysem számított semmi. – Jól van – mondta csendesen. – Minden itt van, amire szükségem lehet. Elmehettek. Hendrick elfordította csillogó ágyúgolyószerű fejét és a messzeségbe kémlelt dél felé. Mintha egy gigantikus lelátón ültek volna, magasan a világ felett. Húsz mérföldnyire vagy még távolabbra is el lehetett innét látni, üldözőiknek azonban nyomuk veszett. Hendrick lassan megmozdult, hogy felálljon, félúton azonban megtorpant. Összehúzott szemmel figyelt valamit a forróságtól vibráló messzeségben. – Ott vannak! Látom a porfelhőt – mondta. Még jó öt mérföldnyire voltak, csak egy halvány ködfolt adta hírül közeledtüket a fák koronája fölött. – Igen – mondta Lothar, aki már percekkel ezelőtt észrevette őket. – Lehet, hogy csak egy zebracsapat vagy forgószél, de azért nem tenném fel rá fogadásból a részemet. No most már induljatok. Hendrick még mindig nem mozdult. Szótlanul bámult a fehér ember zafírkék szemébe. Eddig sohasem ellenkezett, soha egy szóval nem vitatkozott, mikor Lothar megmondta, mit kell tenniük. Mindig otthagyták sebesültjeiket, gyakorta csupán egy szál pisztolyt hagyva a kezük ügyében, hogy hasznát vehessék, ha már nem bírják a fájdalmat, vagy ha a hiénák már túl közel merészkednek. És most mégis úgy érezte, mondania kell valamit, de nem talált szavakat, amelyek kifejezhették volna a pillanat borzalmas voltát. Csak azt tudta, hogy életének egy darabját készült itthagyni ezen a naptól áttüzesedett sziklán. Végül csak ennyit mondott. – Vigyázni fogok a fiúra – Lothar pedig beleegyezően bólintott. – Beszélni akarok Manie-val – szólalt meg. Megnyalta kicserepesedett ajkát és enyhén összerázkódott a láztól. – Várjátok meg odalenn. Egy perc az egész. – Gyere – intett a fejével Hendrick és Klein Boy feltápászkodott mellette. Mindketten egy párduc gyorsaságával mozogtak a meredek sziklafalon. Klein Boy keresztülsurrant a kopje lekerekített csúcsán és eltűnt a mélyben. Hendrick egy pillanatra megállt, még egyszer utoljára visszanézett és felemelte jobb kezét. – Isten veled – búcsúzott. – Menj békével, öreg barátom – morogta Lothar. Hendrick furcsán összerezzent – még soha nem nevezte őt barátjának. Elfordította az arcát, így Lothar nem láthatta a szemét. Egy pillanatig még mozdulatlanul állt, azután eltűnt. Lothar még hosszú másodpercekig nézett utána, majd megrázta magát, mintha el akarná hessenteni a beteg ember érzelgős önsajnálatát és a lázas ködöt, amely egyre

összébb zárult körülötte, elrabolva maradék életerejét. – Manfred – szólalt meg és a fiú bátortalanul megindult felé. Amilyen közel csak mert, leült apja mellé. Feszülten figyelte arcát és valósággal csüggött minden szaván, minden apró kézmozdulatán. – Apa – suttogta. – Én nem akarok elmenni. Nem akarlak itthagyni. Nem akarok nélküled élni. Lothar egy türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta és igyekezett megkeményíteni arcvonásait, hogy leplezze gyengeségét. – Azt teszed, amit mondok – mordult rá. – Apa... – Manie, te még sohasem csaptál be engem. Büszke voltam rád. Ne rontsd most el. Ne kelljen rájönnöm, hogy a fiam egy gyáva... – Nem vagyok gyáva! – ellenkezett Manfred. – Akkor tedd, amit tenned kell – válaszolta szigorúan Lothar és még mielőtt a fiú ismét tiltakozhatott volna, ráparancsolt. – Hozd ide azt a tarisznyát. Lábai közé helyezte a vászonzsákot és ép kezével kinyitotta. Elővette az egyik kis csomagot és fogával feltépte a vastag barna papírt. Kiöntötte maga mellé a csillogó kis halmot, szétteregette a sima gránitlapon, majd kiválasztotta a tíz legnagyobb, legtisztább fényű követ. – Vedd le a zekédet – utasította Manie-t, majd amint a fiú átadta az elnyűtt ruhadarabokat, elővette zsebkését és egy kis darabon felhasította a varrást. – Ezekért a kövekért sok ezer fontot kapsz. Elég lesz a tanulmányaidra és a megélhetésedre, amíg felnősz – magyarázta, miközben mutatóujjával egyenként begyömöszölte a gyémántokat a hasadékon. – A többi itt marad – folytatta. – Túl sok, túl súlyosak és túl körülményes eldugni őket – akár a halálos ítéletedet is magaddal hurcolhatnád. – Erőlködve talpra vergődött. Gyere! – mondta. Botladozva végigvezette Manfredot a hatalmas gömbölyű kőtömbök között. Ép karjával a sziklákba kapaszkodott, hogy el ne essen, fia a másik oldalról támogatta. – Itt! – mordult fel és térdre ereszkedett, Manfred melléje guggolt. Lábuk előtt a kopje gránitsüvege megrepedt, mintha egy hatalmas vésővel hasították volna ketté. A hasadék nem volt szélesebb két tenyérnyinél, viszont olyan mély volt, hogy nem látták az alját, hiába kémleltek bele harminclábnyira vagy még annál is mélyebbre. Lefelé haladva fokozatosan elkeskenyedett és beleveszett a sötétségbe. Lothar felemelte a tarisznyát a gyémántokkal és meglengette a nyílás felett. – Jegyezd meg jól ezt a helyet – suttogta. – Mikor észak felé mentek, nézz vissza gyakran, akkor nem felejted el ezt a dombot. Ha majd szükséged lesz a kövekre, itt fognak várni rád. Azzal szétnyitotta ujjait és a tarisznya tartalmával együtt eltűnt a hasadékban. Hallották a súrlódó zajt, amint a vászon hozzádörzsölődik a gránitfalhoz, azután csend lett és a zsák megakadt a szűk sziklatorokban. Apa és fia egymás mellett térdepelve kémleltek le a sötétségbe. Odalenn, jó harminclábnyi mélységben homályosan felderengett egy alig kivehető világos folt, de olyan halványan, hogy aki nem tudta pontosan, hol keresse, annak bizton elkerülte a figyelmét. – Ez az örökséged, Manie – suttogta Lothar, és kínlódva visszamászott a hasadék szája mellől. – Jól van, most eredj, Hendrick vár. Ideje indulnotok. Menj gyorsan. Szerette volna még egyszer utoljára megölelni a fiát, még egyszer megcsókolni a

szemét, az arcát, még egyszer magához szorítani, de tudta, hogy ettől mindketten elérzékenyülnének. Tisztában volt vele, hogy ha most összeölelkeznek, soha többé nem lesznek képesek elszakadni egymástól. – Eredj! – parancsolt rá, de Manfredból kitört a sírás és apja lábaihoz vetette magát. – Veled akarok maradni! – zokogta. Lothar elkapta a csuklóját és kartávolságban tartva magától, vicsorgó dühvel ráförmedt. – Szégyent akarsz hozni rám? Azt akarod, hogy úgy élj az emlékezetemben, mint egy nyafogó kislány? – Apa, kérlek, ne küldj el – könyörgött Manfred sírva. – Hadd maradjak itt. Lothar hátrahúzódott, elengedte a fiú csuklóját, ugyanakkor nyitott tenyerével teljes erőből pofon vágta, azután visszafelé még egy ütést mért rá a keze fejével. Manfred hanyatt bukott, sápadt arcán két élénkpiros folt jelent meg és orrából vékony kis vérpatak indult el a felső ajka felé. Döbbenten meredt az apjára, tekintetében kétkedéssel vegyes rémület ült. – Takarodj innét – sziszegte Lothar, minden erejét összeszedve, hogy hangja elég goromba és arckifejezése elég vérszomjas legyen. – Nem akarom, hogy egy ilyen ostoba, nyafogó tökfej lógjon a nyakamon. Takarodj, mielőtt ostorral verlek le innét! Manfred feltápászkodott és reszketve hátrált. Még mindig hitetlenkedő borzadállyal bámult apjára. – Gyerünk! Lódulj már! – üvöltötte Lothar. Arca egy pillanatra sem lágyult el, hangjában düh, undor és kérlelhetetlenség keveredett egymással. – Tűnj el innen! Manfred megfordult és a kopje peremére botorkált. Még egyszer visszafordult és kétségbeesetten kinyújtott kézzel megállt. – Apa! – kiáltotta. – Kérlek, ne... – Takarodj, te istenverése, takarodj! – A fiú eltűnt a perem mögött, a mélység lassan elnyelte támasztékot kereső lábainak nehézkes, kaparászó hangját. Lothar csak ekkor roskadt magába. Hirtelen felzokogott, majd némán, egész testében rázkódva sírt tovább. – A láztól van – magyarázta magának. – Ez az átkozott láz egészen legyengít. – De az az arany hajfürtökkel keretezett, rémülettől eltorzult szép arc még mindig ott lebegett lelki szemei előtt. Iszonyú fájdalmat érzett a szívében, mintha valami elszakadt volna odabenn. – Bocsáss meg nekem, kisfiam – suttogta könnyein át. – Ez volt az egyetlen mód, hogy megmentselek. Bocsáss meg, könyörgöm, bocsáss meg. Egy időre minden bizonnyal elveszítette az eszméletét, mert amikor felriadt, jó darabig nem tudott visszaemlékezni rá, hogy hol van és hogyan került oda. Azután rothadó karjának émelyítő bűze ráébresztette a valóságra. Nagy keservesen a szikla peremére vonszolta magát és kitekintett dél felé. Most pillantotta meg először üldözőit. Több mint egy mérföld távolságból is jól kivehető volt a lovasok csapata, előttük a két kis táncoló, lidércszerű figurával. – Busmanok – suttogta Lothar. Most már értette, hogyan tudták ilyen gyorsan utolérni. – Tehát rám szabadította a szelídített busmanjait. – Ettől kezdve tudta, egy pillanatig sem tévesztették szem elől, hiába igyekezett eltüntetni maga után a nyomokat, hiába állított fortélyosnál fortélyosabb csapdákat. A busmanoknak elég volt egy pillantást vetniük a földre, és csalhatatlan ösztönnel követték a legpokolibb terepen is. Azután megszámolta a nyomkeresők után haladó férfiakat. – Heten vannak – morogta

és kimeresztett szemmel kutatott egy alacsonyabb, törékeny nőalak után, de a lovasok leszálltak a nyeregből és kötőféken vezették az állatokat, azonkívül a félúton elterülő mopanierdő is zavarta a látását. Elfordította tekintetét a közeledő lovasokról és saját előkészületeivel kezdett foglalatoskodni. Most már csak egyetlen célja volt – minél tovább feltartani üldözőit és elhitetni velük, hogy az egész banda ott lapul a kopje tetején. Minden egyes megnyert órával Hendrick és Manie esélyeit növelte a megmenekülésre. Lassan és nehézkesen dolgozott egy kézzel, de végül is sikerült Klein Boy puskáját lefelé irányított csővel, szilárdan kitámasztania egy sziklahasadékban. Leoldozta az egyik vizespalack szíját, egyik végét a puska ravaszára csomózta, a másikat pedig áthúzta az egyik kiugró gránitszegély árnyékában kialakított lőállásába. Egy percre meg kellett pihennie, mert látása hirtelen elhomályosodott, sötét foltok úsztak el a szeme előtt és lábai ernyedten bicsaklottak ki alóla. Óvatosan kikémlelt a perem mögül. A lovasok már sokkal közelebb voltak, éppen most értek ki a mopanierdőből a nyílt terepre. Most már jól látszott Centaine karcsú, fiús alakja is. Lovaglóbricseszt viselt és Lothar még selyemsáljának apró sárga foltját is ki tudta venni a nyaka körül. E pillanatban még a perzselő láz, az agyát elborító sötétség és saját kétségbeejtő helyzete ellenére is valami keserédes csodálattal adózott ennek az asszonynak. – Istenem, ez a nő sohasem adja fel – motyogta. – Ha kell, utánam jön még a pokol tornácára is. Odamászott a kiürült vizespalackokhoz és maga után vonszolva őket, három halmot épített belőlük a sziklafal peremén. Azután összekötözte a palackok szíját, mégpedig úgy, hogy az utolsó szíj végét kezében tartva, egyetlen rántással ledönthesse mindhárom kupacot. – Egyebet már nem tehetünk – suttogta –, legfeljebb annyit, hogy igyekszem jól célozni. – Feje azonban zúgva lüktetett, a világ elmosódottan vibrált szeme előtt. A szomjúság elviselhetetlen fájdalomként marcangolta a torkát, a láz egész testét izzó kazánná változtatta. Letekerte a vizespalack dugóját és ivott egy keveset. Minden önuralmára szüksége volt, hogy megtartóztassa magát – óvatosan, apró kortyokban szürcsölte a langyos vizet és mielőtt lenyelte volna, sokáig tartogatta a szájában. A jótékony hatás rögtön megmutatkozott – kezdte jobban érezni magát, látása kitisztult. Visszacsavarta a dugót és az üveget maga mellé tette a tartalék lőszer szomszédságába. Összehajtogatta zekéjét, mint valami párnát, maga elé tette a szikla peremére és ráfektette a Mausert. Üldözői időközben odaértek a kopje lábához és összesereglettek elhagyott lova körül. Felemelte ép kezét és kinyújtott ujjakkal a szeme elé tartotta. Nem remegett – olyan rezzenéstelen volt, akár a gránitszikla, amelyen hasalt. Álla alá szorította a puskatust. – Csak a lovakat... – emlékeztette saját magát. – Lovak nélkül nem követhetik Maniet... – Mély lélegzetet vett, visszatartotta és meghúzta a ravaszt. A lövés a homlokán érte Blaine Malcomess gesztenyebarna kancáját, a golyó pontosan a csillag alakú fehér folt közepébe fúródott. A dörrenés visszhangja még el sem halt a környező dombok sziklafalai között, mikor Lothar már újból tüzelt, ezúttal azonban a másik fegyver ravaszához erősített szíjat is megrántotta, így egyidejűleg dördült el a két lövés. A hang még a legtapasztaltabb katonákat is megtévesztette volna, elhitetve velük, hogy egynél több ember rejtőzködik odafenn.

Megmagyarázhatatlan módon, ezekben az emberfeletti erőfeszítést követelő pillanatokban Lothar lázrohamai lecsillapodtak. Látása éles és tiszta lett, fél keze halálos biztonsággal lendítette a puska irányzékát egyik lótól a másikig és az állatok egymás után roskadtak le, egyetlen golyóval a homlokukban. Már mindegyik a földön hevert, egyetlenegyet Centaine-ét kivéve. Lothar ezt vette célba utoljára. Centaine eszeveszett vágtában igyekezett a fedezék felé. Előredőlt a nyeregben és az állat nyakába kapaszkodott. Könyöke ütemesen előrehátra lendült, miközben a gyeplőt rángatta. A ló mellett, a kengyelbe kapaszkodva egy férfi rohant, időnként nagyokat ugrott, hogy tartani bírja az iramot. Lothar lassan felemelte mutatóujját a ravaszról. Ösztönösen cselekedett – egyszerűen képtelen volt rászánni magát, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztesse ennek az asszonynak az életét. Ehelyett inkább elrántotta a puska csövét és a négy másik menekülő alak felé irányította. Most, hogy lovaikat már kilőtte alóluk, fejvesztve iszkoltak a mopanierdő felé. Rémült kiáltásaik vékonyka foszlányai felhallatszottak a kopje csúcsára. Könnyű célpontok voltak, mindegyiküket játszva leteríthette volna egy-egy jól irányzott lövéssel, de inkább azzal kezdett szórakozni, hogy a közvetlen közelükbe lövöldözött, anélkül, hogy megsebesítette volna őket. Behúzott nyakkal, ide-oda ugrabugrálva mentették az irhájukat, miközben a Mauser lövedékei fütyülve csapódtak be körülöttük. Komikus látvány volt. Lothar nevetve csattogtatta fel-le a zavart, míg valahonnét a koponyája legmélyéről el nem jutott hozzá saját hisztérikus rikácsolásának hangja. – Kezdem elveszíteni a fejem – gondolta. – Pedig még életben kell maradnom. Időközben az utolsó menekülő alak is eltűnt a fák között, ő pedig azon vette észre magát, hogy egész testében remeg és dől róla a verejték. – Most nem adhatod fel – biztatta magát. – Készen kell állnod. Próbálj meg gondolkodni. Ne hagyd el magad. Átmászott a másik puskához, újra töltötte, majd visszahempergett saját leállásába, a gömbölyű sziklák árnyékába. – Most majd megpróbálnak előcsalogatni – vélekedett. – Valami csellel rávesznek, hogy tüzet nyissak és kifigyelik, honnét... Idáig jutott gondolataiban, mikor észrevette az erdő szélén húzódó árok partja mögül hívogató fel-felbukkanó sisakot. Gúnyosan elvigyorodott. Micsoda ezüstszakállú trükk – a búr háború kezdete óta már a leghülyébb angol katonák sem dőltek be neki. Szinte becsületsértőnek érezte, hogy ilyesmivel próbálják rászedni. – Hát jól van! – mondta gúnyosan. – Lássuk, melyikünk járt túl a másik eszén! Azzal egyszerre mindkét fegyvert elsütötte, majd egy pillanattal később megrántotta az üres vizespalackokhoz erősített szíjat. Ebből a távolságból a filccel borított kerek üvegeket bárki bízvást nézhette egy csapat rejtőzködő orvlövész sisakjának. – Most embereket küldenek majd előre, hogy kerüljék meg a dombot – morogta és oldalára fekve, feszülten figyelte a fák között támadt mozgolódást. Készenlétbe helyezte a Mausert és szaporán pislogva igyekezett kikönnyezni szeméből a belekerült port. – Sötétedésig még öt óra – mondta magában. – Hendrick és Manie holnap hajnalra a folyónál lesznek. Addig fel kell tartanom őket. Jobb felől valami mozgás ötlött a szemébe – három ember közeledett a sziklafal felé. Óvatosan, összegörnyedve futottak, néhány méterenként meg-megálltak, körülnéztek, majd ismét nekiiramodtak, hogy megkerüljék a kopjét. Lothar célba vette a mögöttük álló

mopanik törzsét és meghúzta a ravaszt. A lövedékek ostorcsapásai nyomán szürke szilánkeső alakjában spriccelt szét a kéreg és fehér, nedvedző sebek sokasága nyílt a fák testén. Lothar ismét hisztérikus nevetésben tört ki. – Fejeket behúzni, myne heeren! – rikácsolta, majd minden maradék önuralmát összeszedve elhallgatott. Ekkor ismét Manie arca jelent meg előtte, könnyben úszó topázszínű szemével, felső ajka felett vékonyan szivárgó kis vérpatakkal. – Kisfiam – jajdult fel panaszosan. – Irgalmas Isten, hogy fogok tudni élni nélküled! Még ekkor sem akarta tudomásul venni, hogy halálán van, ám ekkor sötétség ereszkedett az agyára és feje tehetetlenül bukott a karját borító, gennytől ragacsos kötésre. Saját rothadó húsának bűze valósággal részévé vált hagymázas rémálmainak, amelyek még az önkívület állapotában is gyötörték. Mikor fokozatosan eszméletére tért, legelőször arra lett figyelmes, hogy a nap már szelídebben tűz, elmúlt a pokoli hőség és enyhe szellő legyezgeti a szikla tetejét. Tüdeje zihálva szívta be a hűvös levegőt. Kisvártatva azonban ismét gyötörni kezdte az elviselhetetlen szomjúság és remegő kézzel nyúlt a vizespalackért. Olyan gyenge volt már, hogy a dugó lecsavarása is emberfeletti erőfeszítésébe került és alig bírta szájához emelni az üveget. Egy korty és a palack kicsúszott ujjai közül. A kincset érő víz ráloccsant az ingére és bugyogva ömlött ki a felhevült sziklára, ahonnét rögvest el is párolgott. Majdnem egy pint veszett kárba, mire reszkető keze elérte az üveget. A veszteség láttán sírni lett volna kedve. Gondosan visszacsavarta a dugót, felemelte a fejét és hallgatózni kezdett. Emberek jártak a dombon. Hallotta csizmáik vasalásának félreismerhetetlen hangját, amint megvetették lábukat a gránitfal kiugróin. Kinyújtotta a kezét és felemelte az egyik „krumplizúzó” gránátot. A Mausert vállára akasztva visszamászott a perem mellől és az egyik szikladarabba kapaszkodva nagy nehezen talpra állt. Támasz nélkül már nem bírt megállni a lábán és a gömbölyű gránitfelületre dőlve vonszolta magát. Kezében a gránáttal óvatosan kikukkantott a kő mögül. A dombtető üres volt, üldözői valószínűleg még a kopje oldalán kapaszkodtak felfelé. Lothar visszafojtotta lélegzetét és minden idegszálával figyelt. Most megint hallotta, egészen közelről, a gránithoz súrlódó ruha neszét, azután egy gyors, ziháló hangot, mintha valaki közvetlenül a csúcs alatt elvétette volna a lépést és most erőlködve igyekezne megvetni a lábát. – Hátulról jönnek – mondta magában, mintha egy szellemileg visszamaradott gyermeknek magyarázná. Minden gondolat külön erőfeszítést követelt. – A gránát hét másodperces késleltetéssel robban... – Bambán meredt az otromba fegyverre, amelynek fanyelét a kezében szorongatta. – Túl sok... már nagyon közel vannak. Felemelte a gránátot, megpróbálta kirántani a gyújtószeget, de az berozsdásodott és meg se moccant. Ádáz dühvel rángatni kezdte és a makacs fémdarab végre engedett. Mikor meghallotta a gyújtószerkezet kattanását, számolni kezdett. – Egyezer és egy, egyezer és kettő... – Az ötödik másodpercben előrehajolt és legurította a gránátot a kopje oldalán. A következő pillanatban rémült kiáltás hallatszott egészen közelről. – Jézusom! Egy gránát! – És Lothar vadul felkacagott. – Zabáljátok meg, ti angol sakálok! – Hallotta, amint üldözői rémülten csúszkálva menekülnek lefelé a sziklafalon. Hasra vágta magát és fél karját feje fölé kulcsolva várta

a robbanást. De semmi sem történt, csak a gránát tompa kopogása hallatszott, amint ugrálva és bukdácsolva gurult lefelé a meredek lejtőn. – Nem működik! – rémült meg Lothar, abbahagyva a nevetést. – Ó, hogy az Isten verje meg. A következő pillanatban azonban odalentről váratlanul iszonyú dörej reszkettette meg a levegőt. A gránát, ha megkésve is, de felrobbant. A repeszdarabok sivítva repültek szerteszéjjel és valaki fájdalmasan feljajdult. Lothar térdre rogyott és a szikla pereméhez araszolva lenézett a kopje oldalán. Három khakiszínű egyenruhás férfit pillantott meg, amint hanyatt-homlok, botladozva menekültek lefelé. Lekapta válláról a Mausert, nekitámasztotta a peremnek és veszett iramban tüzelni kezdett. A golyók nyomán ólomszürke foltok jelentek meg a sziklán, a rémült fegyveresek közvetlen közelében. Fejvesztve ugráltak le az utolsó néhány láb magasságából és futva igyekeztek vissza a biztonságot adó fák közé. Az egyik szemmel láthatólag megsebesült, egy lepattanó szilánk fúródott a testébe. Társai kétfelől támogatták. Lothar csaknem egy órán át feküdt a kimerültségtől félholtan, amíg össze bírta szedni magát annyira, hogy visszamásszon a sziklacsúcs déli oldalára. Lenézett a mozdulatlanul heverő lovakra. Hasuk már kezdett felpüffedni, de nyergeiken még ott lógtak a vizespalackok. – A víz olyan, mint a mágnes – suttogta maga elé. – Most már biztosan majd beledöglenek a szomjúságba. Nemsokára elindulnak a vízért. Először azt hitte, hogy a sötétség megint csak az ő agyában készül leereszkedni, de amint elfordította a fejét és nyugat felé nézett, az égbolton megpillantotta a naplemente első narancsszínű sugarát. Azután kihunyt a fény, és egykettőre rájuk telepedett a sötét afrikai éj. Ott feküdt és várta, mikor próbálják meg elérni a vizet. Közben, mint már annyiszor, ámulva hallgatta a sivatag titokzatos éjszakai hangjait. A madarak és rovarok halk zümmögő kórusát, a zsákmányukra vadászó denevérek füttyögését, egy sakál panaszos csaholását és az éjszakai portyájára induló borz különös, röfögésszerű mordulásait. Külön erőfeszítésébe került, hogy figyelmen kívül hagyja őket és az ember keltette hangokra összpontosítson. Már csak arra riadt fel, mikor odalenn megcsendült egy kengyelvas. Felkapta az egyik gránátot és teljes erejéből lehajította a mélybe. A robbanás szele az arcába csapott és a hirtelen felvillanó vakító fényben sötét alakokat pillantott meg a lótetem mellett. Kettőt tudott megszámolni, de nem volt biztos benne, hogy nincsenek-e többen. Hirtelen elhatározással még egy gránátot dobott le. A robbanás egy pillanatra narancsszínű fényözönbe vonta a síkságot és jól kivehetővé váltak a fák irányába rohanó figurák. Gyorsaságukból ítélve azonban biztosra lehetett venni, hogy nem hurcolnak magukkal teli vizespalackokat. – Majd kiizzadjátok! – kiáltotta utánuk gúnyosan Lothar, de közben tudatában volt, hogy már csak egyetlen gránátja maradt. Szinte dédelgetve szorította magához, mintha valami ritka kincs lett volna. – Készen kell álmom, ha újra jönnek. Nem engedhetem, hogy elvigyék a vizet. – Most már hangosan beszélt magában. Tudta, hogy ez már az önkívületi állapot jele és minden erejével harcolni igyekezett ellene. Valahányszor elfogta szédülés, felnézett az égre és a csillagokra próbált összpontosítani. – Ki kell tartanom – figyelmeztette szigorúan saját magát. – Ha csak holnap délig itt tudnám tartani őket... – Megpróbálta kiszámítani az idő és a távolság arányát, de a

művelet bonyolultsága már meghaladta maradék szellemi energiáját. – Hendrick és Manie már legalább nyolc órája elindultak. Biztosan egész éjjel mennek. Ha egy kis szerencséjük van, hajnal előtt elérhetik a folyót. Ha csak még nyolc órán át itt tudnám tartani ezeket, akkor megmenekülnének és... De kimerültsége a lázzal karöltve fölébe kerekedett és feje bódultan hanyatlott behajlított könyökére. Arra tért magához, hogy egy ismerős hang a nevén szólítja. – Lothar! – Pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy csupán lázas képzelete játszik vele, ám ekkor a hang újból a nevét kiáltotta. – Lothar! – Lassan felemelte a fejét és körülnézett. A sivatagi éjszaka dermesztő hidege és a hirtelen feltoluló emlékek egész testében megborzongatták. Kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. Nem tudott volna mit felelni, tudta, hogy úgysem adja oda, amit kérnek tőle, mégis izgatottan várta, hogy újra meghallhassa Centaine Courtney hangját. – Lothar, az egyik emberünk megsebesült – hallatszott odalentről. Lothar úgy becsülte, hogy az erdő széléről kiabálhat. Szinte látni vélte, amint ott áll, elszántan és bátran, csillogó sötét szemeivel, kemény vonalú kis állat határozottan felszegve. – Miért is szeretlek még mindig? – suttogta. – Vizet kell szereznünk neki – hallatszott az erdő felől. A hang a távolság ellenére is különös tisztasággal csengett, Lothar még az árnyalatnyi franciás akcentust is jól ki tudta venni és valahogy megindítónak találta. Könnyek tolultak a szemébe. – Lothar! Most elindulok a vízért – szólalt meg Centaine, most már jóval közelebbről: nyilvánvalóan kilépett a fák fedezékéből. – Egyedül vagyok, Lothar. – Már félúton járhatott a nyílt terepen. – Eredj vissza! – akart kiáltani Lothar, de csak artikulálatlan motyogás jött ki a torkán. – Én figyelmeztettelek. Meg kell tennem. – Ujjai ügyetlenül kaparászva keresték a gránátot. – Nem engedhetem, hogy elvidd a vizet... Manie érdekében. Meg kell tennem... Megtalálta a gránátot és ujját beakasztotta a gyújtószegecs karikájába. – Most értem ide az első lóhoz – kiáltotta az asszony odalentről. – Leveszem az üveget. Csak egyetlenegyet viszek el, Lothar. Lothar tudta, hogy ott áll a kopje tövében, teljesen kiszolgáltatottan. Elég lett volna legurítani a gránátot a sziklafalon, hogy mint egy tobogán, pontosan a lába előtt érjen földet. Lelki szemeivel látta a robbanás fényét, a cafatokra szaggatott drága testet, amely annyiszor fogadta magába őt és amely életet adott a fiának. Eszébe jutott, mennyire gyűlöli ezt a nőt – és ugyanakkor rádöbbent, hogy éppen annyira szereti is. Lenézett a mélybe, de a könnyek elvakították. – Most elindulok vissza – kiáltotta Centaine, de hangjából kiérződött a halál. A férfi most értette meg, hogy a kettejüket összefűző szálakat sem az egymás ellen elkövetett tetteik, sem a múló idő nem téphetik szét. És ekkor az asszony még egyszer utoljára megszólalt – halk, fojtott hangja odafenn csak távoli suttogásként hallatszott. – A Jóisten bocsássa meg minden vétkedet, Lothar De La Rey. – Azután végleg elcsendesedett minden. Gyengéd szavai éppoly mélyen megsebezték a férfit, mint minden szó, amit valaha is hallott tőle. Érezte, hogy valami végérvényesen lezárult és arcát ép karjába fúrva igyekezett visszafojtani a torkából feltörni készülő kétségbeesett kiáltást. A sötétség, akár egy fekete keselyű ereszkedett a tudatára, azután csak zuhant, zuhant és zuhant a nemlét feneketlen mélységei felé.

– Hát ennek vége – állapította meg Blaine Malcommes és megállt az arcra borulva heverő alak felett. A sötétség leple alatt ketten kétfelől is felkapaszkodtak a sziklafalon, azután hajnalban összehangolt rohammal vették be a csúcsot, amelyet úgysem védett már senki. – Hol lehetnek a többiek? Hansmeyer őrmester futva jött elő a gömbölyű sziklatömbök lánca mögül. – Senki más nincs, uram – jelentette. Minden bizonnyal sikerült elmenekülniük. – Blaine! – hallatszott Centaine izgatott hangja. – Hol vagy? Mi történik ott? – Blaine ragaszkodott hozzá, hogy maradjon a kopje lábánál, amíg el nem foglalják a csúcsot. Az asszony azonban nem várta meg, hogy jelt adjon, hanem a támadás után egy perccel már utánuk is jött. – Itt vagyok – csattant fel bosszúsan a férfi, majd amint megpillantotta a futva közeledő Centaine-t, szigorúan ráripakodott. – Madame, ön megszegte a parancsot. Centaine azonban elengedte füle mellett a feddést. – Hol van? – kérdezte türelmetlenül, majd mikor megpillantotta a földön heverő testet, kitört belőle a kétségbeesés. – Jaj Istenem, hisz ez Lothar! – kiáltotta és térdre esett a mozdulatlanul fekvő alak mellett. – Szóval ez volna Lothar De la Rey – szólalt meg Blaine. Nos, attól tartok, meghalt. – Hol vannak a többiek? – nézte el Centaine aggodalmasan. Mind ez ideig rettegve, ugyanakkor izgatott várakozással gondolt a Lothar fattyúgyermekével való találkozásra. Még most is igyekezett elkerülni, hogy akár csak magában is nevén kelljen neveznie a fiút. – Itt nincsenek – rázta a fejét Blaine. – Meglógtak. De La Rey átejtett minket és fedezte a menekülésüket. Mostanra már valószínűleg átkeltek a folyón. Manfred. Centaine megadta magát és gondolatban most először kimondta a nevét. Manfred nevét... a fiáét. És ebben a pillanatban olyan elemi erővel tört rá a hiányérzet, hogy maga is megrémült tőle. Kétségbeesetten kívánta, bár ott állna mellette, bárcsak láthatná végre. Most, ahogy az apját nézte, amint ott feküdt előtte élettelenül, rég eltemetett, visszafojtott érzések törtek fel benne. Lothar behajlított ép karjába temetett arccal feküdt a földön. Sérült karja a felhasogatott takaró gennyfoltos darabjaiba bugyolálva, tehetetlenül csüngött alá a szikla pereméről. Centaine óvatosan megérintette a nyakát, közvetlenül a fül mögött, megtapintotta a verőeret és ijedten felkiáltott. A bőr valósággal perzselt a láztól. – De hisz még él! – Biztos vagy benne? – kérdezte Blaine és leguggolt mellé. Egyesült erővel hanyatt fordították Lothart, és ekkor pillantották meg az alatta heverő gránátot. – Igazad volt – szólalt meg csendesen Blaine. – Volt még egy gránátja. Meg is ölhetett volna múlt éjjel. Centaine megborzongott és lenézett Lothar arcára. Nem látszott már többé sem szépnek, sem vonzónak, sem rettenthetetlennek. Arcvonásai megereszkedtek, akár egy hulláé, egész teste összezsugorodott, bőre hamuszürkévé vált. – Teljesen ki van száradva – állapította meg. – Maradt valami víz abban az üvegben? – És miközben Blaine a vizet csepegtette Lothar kicserepesedett ajkai közé, óvatosan letekerte karjáról az elgennyesedett rongyokat. – Vérmérgezés. – A bőr alatt húzódó élénkpiros csíkok és a rothadó hús émelyítő bűze szemernyi kétséget sem hagytak a diagnózis helyessége felől. – Ezt a kart le kell vágni. –

Centaine, bár nyugodt, tárgyilagos hangon beszélt, elborzadt a pusztulás láttán, amit ő idézett elő. Hihetetlennek tűnt, hogy mindezt egyetlen harapás okozhatta. Mindig is büszke volt remek fogaira, nagy gonddal ápolta és fehérítette őket. Meg is volt az eredménye – az a kar úgy nézett ki, mintha valami dögevő – egy hiéna vagy egy leopárd – marcangolta volna szét. – Cuangarnál a folyó mellett van egy portugál római katolikus misszió – mondta Blaine. – De isteni csoda lesz, ha élve el tudjuk vinni odáig. Ezzel az egy megmaradt lóval már az is tiszta szerencse, ha mi magunk eljutunk a folyóig. – Felállt. – Őrmester, küldje el az egyik emberét az elsősegélycsomagért, azután kutassák át az egész dombtetőt. Vizsgáljanak át minden centiméternyi területet. Egymillió font értékű gyémánt tűnt el. Hansmeyer szalutált, sarkon fordult és parancsokat ordítozva elsietett. Blaine leroskadt a földre Centaine mellé. – Azt javaslom, hogy amíg a kötszerekre várunk, kutassuk át a ruháit és a felszerelését, abban a halvány reményben, hogy talán néhányat magánál tartott az ellopott kövekből. – Hát ez valóban igen halvány remény – hagyta rá Centaine, hangjában keserű beletörődéssel. – Majdnem biztos, hogy a gyémántok a fiánál meg annál a behemót ovambo pribékjénél vannak. És különben is, a busmanjaink nélkül... – És lemondóan megvonta a vállát. Blaine kiterítette Lothar poros zubbonyát a sziklán és a varrásokat kezdte vizsgálgatni, közben Centaine lemosta a sérült kart és újból bekötözte az elsősegélycsomagból származó tiszta fehér vászonpólyával. – Semmi, uram – jelentette a visszaérkező Hansmeyer. Átkutattuk az egész sziklát, minden mélyedést, minden hasadékot. – Jól van, őrmester. Most le kell vinnünk innét ezt a nyomorultat, anélkül, hogy leejtenénk és kitörnénk a nyakát. – Nem mintha nem érdemelné meg – morogta az őrmester. Blaine elvigyorodott. – De még mennyire, hogy megérdemelné. De mi nem akarjuk megfosztani a hóhért az öt guinea-jétől, ugyebár, őrmester? Egy órán belül indulásra készen álltak. Lothar De La Reyt egy fiatal mopanicsemetékből összetákolt szánkószerű alkalmatosságra szíj ázva az egyetlen megmaradt ló mögé kötötték, míg sebesült társukat – hátában és vállában még mindig a gránátrepeszekkel – felültették a nyeregbe. A menet megindult északnak a folyó felé, Centaine azonban még mindig ott állt a kopje tövében. Blaine visszajött és megállt mellette. Gyöngéden megfogta az asszony kezét, az pedig szomorúan vállára hajtotta a fejét. – Ó Blaine – sóhajtotta –, mennyi minden ért véget számomra itt, ezen az istenverte helyen, ezen a nyomorult sziklán. – Azt hiszem, meg tudom érteni, mekkora veszteséget jelentenek neked ezek a gyémántok – mondta együttérzően a férfi. – Azt hiszed, Blaine? Én nem hiszem. Talán még én magam sem tudtam egészen felfogni. Minden megváltozott... még a Lothar iránti gyűlöletem is... – Még van rá esély, hogy visszaszerezzük a köveket. – Nem, Blaine. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy reménytelen az ügy. Azok a gyémántok egyszer s mindenkorra elvesztek. A férfi nem is próbált ellenkezni, semmi értelme nem lett volna kegyes hazugságokkal

vigasztalni Centaine-t. – Mindent elvesztettem – folytatta az asszony. – Mindent, amiért egy életen át dolgoztam.... a magam és a fiam számára. Minden odalett. – Nem is gondoltam... – Blaine elharapta a mondatot és mélységes szánalommal vegyes aggodalommal nézett le rá. – Sejtettem, hogy nagy csapás ez neked, de hogy minden elveszett? Minden? – Igen, Blaine – válaszolta egyszerűen Centaine. – Minden. Persze nem egy csapásra fogok tönkremenni, de mostantól fogva az egész építmény omladozni kezd és én már legfeljebb csak azért harcolhatok, hogy megtámogassam a düledező falakat. Kölcsönöket fogok felvenni, koldulok és halasztásokért rimánkodom, de már nincs alap, amire támaszkodhatnék. Egymillió font, Blaine – iszonyú összeg. Egy darabig biztosan késleltetni tudom az elkerülhetetlent – pár hónapig, talán egy évig is, de megakadályozni nem leszek képes. Egyre gyorsabban és gyorsabban dőlnek le majd a kártyavár falai, míg végül az egész összeomlik körülöttem. – Centaine, én nem vagyok szegény ember – kezdte Blaine. – Segíthetnék neked... – Centaine azonban felemelte kezét és mutatóujját a férfi ajkára illesztve, elvágta a mondatot. – Egyetlen dolgot kérek tőled – suttogta. – Nem pénzt... de az elkövetkező napokban szükségem lesz némi vigasztalásra. Nem túlságosan gyakran, csak ha nagyon elesettnek érzem magam. – Melletted leszek, amikor csak szükséged van rám, Centaine – felelte Blaine. – Ezt megígérem. Csak szólnod kell. – Jaj, Blaine – fakadt ki az asszony, és hirtelen szembefordult vele. – Bárcsak... – Igen, Centaine... bárcsak... – mondta csendesen a férfi, és a karjába kapta. És Centaine számára megszűnt a bűntudat, megszűnt a félelem, még a feje felett lógó katasztrófa árnyéka is szétoszlani látszott Blaine ölelő karjaiban. – Azt se bánnám, ha újból szegénynek kellene lennem, ha te mindig mellettem volnál – suttogta és Blaine nem tudott mit felelni neki. Elkeseredetten hajolt az asszony fölé és száját a szájára tapasztva elhallgattatta. A cuangari misszión a portugál orvos-szerzetes kéthüvelyknyivel a könyök alatt amputálta Lothar De La Rey karját. Az operációt egy Petromax lámpa éles fehér fényénél végezte. Centaine ott állt mellette és az orvos francia nyelvű utasításait követve asszisztált a műtéthez. Miközben arcáról patakokban csörgött a veríték a sebészmaszk alatt, egyre azon igyekezett, hogy fékezze hideglelős reszketését. A csontfűrész reszelős hangja és a műtő gyanánt szolgáló zsúptetős vályogviskó falai közt terjengő kloroformés rothadásbűz kimondhatatlan iszonyattal töltötte el. Az operáció befejeztével azonnal a földbe ásott latrinához rohant, hogy kiöklendezze magából az undort és a szánalmat. Mikor végre magára maradt a misszió egyik kunyhójában, amelyet szállásául jelöltek ki, a lecsüngő szúnyogháló alatt ülve, még mindig torkában érezte a förtelmes szagot. Az üszkösödő hús miazmás bűze beleivódott a bőrébe, átjárta a haját. Istenhez fohászkodott, hogy soha többé ne kelljen hasonlót éreznie és ne kényszerüljön még egyszer arra, hogy végignézze, amint egy ember, akit valaha szeretett, a szeme láttára válik nyomorékká. Imája azonban nem talált meghallgatásra, mert másnap délben az orvos-szerzetes sajnálattal suttogta a fülébe. – Désolé, mais j'ai manqué l'infection. Il faut couper encore une fois – sajnálom, rosszul becsültem meg a fertőzött terület nagyságát. Még egy

darabot le kell vágnom. A második alkalom – talán mert már tudta, mi következik – még borzalmasabb volt, mint az első. Körmeit mélyen a tenyerébe vájta, hogy el ne ájuljon, amint a szerzetes felemelte az ezüstösen villogó fűrészt és átvágta Lothar felkarját, alig néhány hüvelyknyire a nagy vállízülettől. A műtét után Lothar három napon át eltompult, kómaszerű állapotban feküdt, úgy látszott, elérkezett az életet a haláltól elválasztó keskeny mezsgyére. – Nem tudok mit mondani – vonogatta vállát a pap, elhárítva Centaine aggodalmas kérdéseit, amelyeket nyilvánvalóan biztató válaszok reményében tett fel neki. – Most minden Isten kezében van. Azután a harmadik nap estéjén, mikor az asszony benyitott a betegszoba gyanánt szolgáló kunyhóba, a zafírsárga szemek felé fordultak, sötét gödreik mélyén és egy pillanatra fellobbant bennük a felismerés szikrája. Azután Lothar szemhéjai ismét lecsukódtak. Blaine Malcomess azonban csak két nap múlva kapott engedélyt a szerzetestől, hogy belépjen a beteghez. Odament Lothar ágyához, figyelmeztette a jogaira, azután formális letartóztatás alá helyezte. – Az őrmesterem állandó őrizet alatt fogja tartani önt mindaddig, amíg Paulus atya alkalmasnak nem ítéli az állapotát az utazásra. Akkor majd hajóra száll és szigorú őrizet mellett elszállítják a runtui határállomásra, onnét pedig szárazföldön Windhoekba, ahol bíróság elé áll. Lothar a párnájára dőlve hallgatta. Halottsápadt volt és csontvázsovány. Karja helyén a csonkot vastag, fehér gézturbán borította, a vége sárgára színeződött a jódtól – úgy festett, mint egy pingvin szárnya. Kifejezéstelen arccal nézte Malcomesst. – Nos, De La Rey – folytatta Blaine –, gondolom, nélkülem is tisztában van vele, hogy igen szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül megmenekülnie az akasztófától. De jelentősen megnövelheti az esélyeit egy enyhébb ítéletre, ha elmondja nekünk, hová rejtette a gyémántokat, vagy mit csinált velük. Csaknem egy teljes percen át várt. Nem volt könnyű higgadtan elviselni azt az unott, megvető pillantást, amelyet Lothar vetett rá. – Érti, mit próbálok megmagyarázni önnek, De La Rey? – törte meg a csendet. De Lothar egy szót sem szólt, csak elfordította a fejét és az üvegezetlen ablakon át lebámult a folyóra. – Gondolom, tudja, hogy én vagyok a terület főbiztosa – próbálkozott meg egy utolsó érvvel Blaine. – Hatalmamban áll felülvizsgáltatni az ítéletét. Ha enyhítésért folyamodom az igazságügy-miniszterhez, csaknem biztos, hogy teljesítik a kérésemet. Ember, ne legyen őrült. Adja vissza azokat a gyémántokat. Ahová megy, ott úgysem veheti hasznukat, én viszont az életét garantálom értük cserébe. Lothar némán lehunyta a szemét. – Hát jól van, De La Rey – mondta Blaine. – Akkor hát megértettük egymást. Tőlem ezután semmiben ne várjon irgalmat. – Behívta Hansmeyer őrmestert. – Őrmester, a fogoly nem részesülhet semmiféle kiváltságban, a világon semmilyenben. Éjjel-nappal őrizet alatt áll, egészen addig, amíg Windhoekban át nem adják őt az illetékes hatóságoknak. Személyesen nekem tartozik felelősséggel. Megértette? – Igenis, uram – kiáltotta Hansmeyer, feszes vigyázzba vágva magát. – Gondja legyen rá, Hansmeyer. Személyes ügyemnek tekintem, hogy ez az alak oda

kerüljön, ahová való. Azzal Blaine nagy léptekkel kiment a kunyhóból és lement a folyópartra, ahol Centaine egyedül üldögélt a nyitott oldalú, szalmatetős setengi alatt. Leült mellé a szomszédos tábori székre és rágyújtott egy manillaszivarra. Mélyen leszívta a füstöt, majd hirtelen dühösen kifújta. – Ez az ember hajthatatlan – mondta. – Felajánlottam neki, hogy a gyémántokért cserébe személyes garanciát vállalok az ítélet enyhítéséért. Még csak válaszra sem méltatott. Ahhoz nekem sincs elég hatalmam, hogy kegyelmet gyakoroljak, pedig hidd el, ha módomban állna, habozás nélkül megtenném. A dolgok jelenlegi állása mellett nem tehetek ennél többet. – Nagyot szívott a szivarból és elnézett a széles, zöld víz felett. – Esküszöm neked, megfizet mindenért, amit veled tett – mondta –, busásan megfizet. – Blaine – szólalt meg csendesen Centaine és kezét gyöngéden a férfi izmos, napbarnított karjára tette. – Az ilyesfajta kicsinyes bosszúvágy méltatlan a magadfajta emberhez. Blaine félrefordította a fejét és minden haragja ellenére elmosolyodott. – Ne tételezzen fel rólam túl sok nemeslelkűséget, madame – mondta. – Sok mindent el lehet rólam mondani, de azt aligha, hogy szent volnék. A mosolyában volt valami csibészesen kisfiús, zöld szemeit kivéve, amelyek gonoszul összeszűkültek. – O la la, kedves uram – nevetett Centaine. – Érdekes lenne kipróbálni, meddig terjed az ön nemeslelkűsége és szentéletűsége... egy napon talán ki is próbáljuk. – Micsoda szégyentelen ajánlat, de azért érdekes – kuncogott kéjesen Blaine, azután ismét elkomorodott. – Centaine, tudod jól, hogy magamtól soha neki nem vágtam volna ennek az útnak. Pillanatnyilag botrányosan elhanyagolom minden hivatalos kötelezettségemet, amivel bizonyára sikerült is kivívnom pretoriai feletteseim jogos haragját. Amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell térnem a hivatalomba. Megbeszéltem Paulus atyával, hogy szerezzen nekünk kenukat és evezősöket, akik levisznek minket a folyón a runtui határállomásig. Remélem, onnét tudunk keríteni egy rendőrségi teherautót. Hansmeyer az embereivel itt marad, őrizetben tartják De La Reyt és amint az állapota megengedi, elhozzák Windhoekba. – Igen – bólogatott Centaine. – Nekem is haza kell térnem, hogy elkezdjem összeszedegetni a darabokat, foltozgatni a repedéseket. – Holnap hajnalban el is indulhatunk. – Blaine... – szólalt meg az asszony. – Mielőtt elindulunk, szeretnék beszélni Lotharral... illetve De La Reyjel. – Látva, hogy a férfi habozik, rábeszélően hozzátette. – Csak néhány percig szeretnék vele négyszemközt maradni. Blaine... kérlek. Ez nagyon fontos nekem. Centaine néhány pillanatra megállt az ajtóban, amíg szeme hozzászokott a kunyhó belsejének félhomályához. Lothar felült az ágyban. Felsőteste fedetlen volt, lábait olcsó gyári pokróccal takarták be. Egész teste sápadt és aszott volt, a fertőzés valósággal leégette csontjairól a húst, bordái ijesztően meredeztek elő a bőr alól. – Hansmeyer őrmester, volna szíves egy percre magunkra hagyni? – kérdezte Centaine félreállva az útból. Hansmeyer elindult kifelé, de amint elhaladt mellette, halkan odasúgta. – Itt leszek a

közelben, Mrs. Courtney. Ha baj van, csak kiáltson. A hirtelen támadt csendben Centaine és Lothar sokáig szótlanul nézték egymást. Végül az asszony adta fel elsőként. – Ha az volt a célod, hogy tönkretégy, hát sikerült – szólalt meg. Lothar megrándította hiányzó karjának csonkját – végtelenül szánalmas, egyszerűen obszcén mozdulat volt. – Ki tett tönkre kit, Centaine? – kérdezte és fáradtan lehunyta szemét. – Nem adnád vissza legalább egy részét annak, amit elloptál tőlem? – kérdezte az asszony. – Ha másért nem, legalább azért, ami valaha volt köztünk? Lothar nem felelt, csak felemelte kezét és ujjával a mellkasán fehérlő régi forradásra bökött. Centaine összerezzent, mert hisz ő húzta meg annak a Luger pisztolynak a ravaszát még annak idején, a kiábrándulás és a gyűlölet napjaiban. – A fiúnál vannak a gyémántok, ugye? – kérdezte. – A... már-már kiszaladt a száján – a fattyadnál –, de azután mégis így mondta: – A fiadnál? És mert Lothar továbbra sem szólt egy szót sem, ösztönösen hozzátette. – Manfrednál... a mi fiunknál? – Már azt hittem, sohasem fogom ezt hallani tőled – szólalt meg a férfi és nem tudta elkendőzni hangjában az örömet. – Akkor is eszedbe fog jutni, hogy a mi kettőnk szerelemben fogant gyermekéről van szó, amikor majd kedved támad őt is tönkretenni? – Miből gondolod, hogy képes vagyok megtenni? – Ismerlek, Centaine – bólogatott Lothar szomorkásan. – Nem – rázta meg a fejét hevesen az asszony. – Nem ismersz. – Ha az utadba áll, őt is elpusztítod – jegyezte meg közömbösen Lothar. – Komolyan ezt hiszed? – meredt rá Centaine. – El tudod képzelni rólam, hogy olyan könyörtelen, olyan bosszúálló volnék, hogy a tulajdon fiamon veszek elégtételt? – Soha nem fogadtad el őt fiadnak. – Most megtettem. Az elmúlt néhány perc leforgása alatt többször is hallottad. – Megígéred nekem, hogy nem bántod? – Ezt nem kell megígérnem neked, Lothar De La Rey. Elég, ha egyszerűen mondom. Nem fogom bántani Manfredot. – És ezért persze valami viszonzást is vársz tőlem, ugye? – kérdezte Lothar és előrehajolt ültében. Nehézkesen, zihálva lélegzett, egész testét ellepte a veríték. Szemmel láthatólag még ez az apró mozdulat is komoly fizikai erőfeszítést követelt tőle. A kunyhó félhomályos belsejét megülte a nehéz, savanyú izzadságszag. – Miért, talán fel akarsz ajánlani valamit? – érdeklődött Centaine nyugodt hangon, – Nem – hangzott a válasz. – Semmit! – És Lothar kimerülten, dacos arccal visszahanyatlott a párnára. – És most tessék, vond vissza az ígéretedet. – Nem ígértem semmit – válaszolta az asszony hűvösen. – De ismétlem, Manfred, a fiunk biztonságban lesz tőlem. Soha nem fogok neki szántszándékkal ártani. Téged azonban már egyáltalán nem biztosíthatlak ugyanerről. Hátat fordított és kiszólt a ház elé. – Köszönöm, őrmester, végeztünk. – Azzal elindult és lehajtott fejjel készült kilépni az alacsony ajtón. – Centaine... – szólt utána Lothar elhaló hangon. Szerette volna azt mondani: – A gyémántjaid ott vannak a hasadékban a szikla tetején. – De amikor az asszony megfordult, összeharapta az ajkát és végül csak ennyit mondott. – Isten veled, Centaine. Végre vége.

Az Okavango egyike Afrika legszebb folyóinak. Az angolai fennsíkon ered, a tengerszint feletti 4000 láb magasságban, onnét hömpölyög tovább délkelet felé. Mélységéből, csodálatos zöld színéből és sodrásának vad erejéből ítélve az ember azt hihetne, hogy egyenest az óceánba torkollik. Pedig ez a folyó sohasem éri el a tengert. Először az Okavango-mocsárba ömlik, mely amúgy a legkevésbé sem szolgált rá erre az elnevezésre. Ezt a hatalmas kiterjedésű területet kristálytiszta vizű, papiruszerdőkkel szegélyezett lagúnák sokasága borítja. A lagúnákat itt-ott sudár kókuszpálmákkal és terebélyes vadfügefákkal benőtt szigetecskék tarkítják. Innét kezdve azonban a folyó már összezsugorodva és elgyengülve folytatja útját, míg el nem éri a Kalahári sivatag végtelen birodalmát, hogy örökre eltűnjék az időtlen homokdűnék alatt. Centaine és Blaine a mocsár feletti szakaszon szállt vízre, ahol a folyó teljes pompájában tárulkozik ki. Járművük a mukorónak nevezett ősi vízi alkalmatosság volt, vagyis egy egyetlen fatörzsből kivájt kenu. A csónak hossza a húsz lábat is meghaladta, orrát és farrészét lekerekítették, de minthogy alakja követte a fatörzs eredeti formáját, nem volt tökéletesen egyenes. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bagoly meg egy cica, akik egy napon nekivágtak a tengernek egy szép banán alakú csónakon – idézte Blaine. Centaine kissé aggodalmaskodva nevetett, míg meg nem győződött róla, hogy evezőseik tökéletes biztonsággal irányítják a veszedelmesen ingatag járművet. Mindkettő a folyó mentén élő törzs tagja volt – két szénfekete bőrű, barátságosan vigyorgó óriás. Egy légtornász egyensúlyérzékével rendelkeztek, az evező és a hosszú tolórúd örökös forgatásában acélossá edződött testük pedig az antik görög atlétákéra emlékeztetett. Egyikük a csónak orrában állt, társa pedig a taton. Dallamos hangjukon valami ősi munkadalt kántálva, szinte ösztönös könnyedséggel hajtották előre a keskeny, labilis alkotmányt. Blaine és Centaine a bolyhos papirusznádfejekkel kitömött nyersbőr párnákra támaszkodva heverészett a csónak középső részén. A keskeny törzsben csak egymás mögött fértek el. Blaine elöl foglalt helyet. Lee Enfield karabélyát lövésre készen tartotta az ölében, arra az esetre, hogyha a folyóban nyüzsgő vízilovak valamelyikének kedve támadna közelebbi ismeretséget kötni velük. – A legveszedelmesebb állatok, amelyek Afrikában valaha is léteztek – magyarázta. – És akkor az oroszlánok, az elefántok, a mérges kígyók mégis micsodák? – érdeklődött gúnyosan Centaine. – A jó öreg vízilovak kétszer annyi embert öltek már meg, mint az összes többi faj együttvéve. Centaine most járt első ízben ezen a vidéken. A sivatag gyermeke lévén, idegenül mozgott a folyók és lápok világában. Fogalma sem volt róla, milyen határtalanul sokféle élőlénynek adnak otthont. Blaine ellenben úgy ismerte a folyót, mint a tenyerét. Még 1915-ben vezényelték ide először, mikor Smuts tábornok külföldön harcoló seregében szolgált és azóta is gyakran visszatért ide vadászni és a környék élővilágát tanulmányozni. Úgy tűnt, ismer minden egyes állatot, madarat és növényt. Igaz és kitalált történetek százait mesélte el, hogy szórakoztassa Centaine-t. Közben a folyó szüntelenül változó arcát mutatta körülöttük – egyes szakaszain váratlanul összeszűkült és tajtékozva száguldott a sziklákkal szegélyezett szorosokon át. A hosszúkás csónak lándzsaként repült az örvénylő habokon. A evezősök hosszú botjaik segítségével boszorkányos ügyességgel kerülgették a kiálló éles sziklákat. Óvatos evezőcsapásokkal terelték száguldó járművüket az örvényen át, egészen a következő

nyugalmas szakaszig, ahol a felszín ismét zöldesen csillogó velencei tükörhöz vált hasonlatossá. Centaine izgatottan sikongatott, félig félelmében, félig elragadtatásában akár a gyerekek a hullámvasúton. Azután széles, sekély vizekre értek, amelyeket itt is, ott is szigetek és homokzátonyok szakítottak meg. A mocsaras partokon vadbölénycsordák tűntek fel. Centaine még sohasem találkozott ezekkel a jámbor kinézetű, nagy testű állatokkal. Koromfekete szőrüket vastag foltokban tarkázta a rászáradt iszap, hatalmas szarvaik komoran görbültek trombita formájú füleik fölé. Békésen álldogáltak a hasukig érő sárban és nyáladzó fekete pofájukat felemelve, komikus kíváncsisággal bámulták a tovasikló kenut. – Jaj, Blaine! Mik azok? – érdeklődött Centaine lelkesen egy másik különös állatsereglet láttán. – Ilyesmiket még életemben nem láttam. – Lehu a nevük. Minél délebbre mégy, annál gyakrabban találkozhatsz velük – magyarázta Blaine a robusztus felépítésű víziantilopokra mutatva, amelyek végeláthatatlan csordákban tűntek fel a part mentén. Testüket durva szálú, vörhenyes színű szőrzet borította. A kosok mellmagasságig értek egy embernek és hosszú, kecses hátrafelé hajló szarvat viseltek. A szarv nélküli anyaállatok viszont puha, bolyhos szőrzetükkel a gyerekszobák állatfiguráira emlékeztettek. Egy-egy csordában megszámlálhatatlan sokaságú állat tolongott. Amint felfigyeltek az ember jelenlétére, az egész sereg nekiiramodott. Lábaik alatt szinte felforrt a folyó, a paták dübörgése egy tovaszáguldó lokomotív hangjához hasonlított. A folyópartot szegélyező magas fák ágain halfarkaspárok üldögéltek zsákmányra lesve, fehér fejük ragyogott a napfényben. Amint a mukoro elhaladt előttük, hátraszegezték fejüket, nyakukat kidüllesztették és furcsa, vijjogó kiáltozásban törtek ki. A zátonyok fehér homokjában kirajzolódtak a krokodilok hosszúkás, gyíkformájú körvonalai. Förtelmességük mellett még végtelenül gonosznak is tűntek, amint lassan felemelkedtek és vastag, csökevényes lábaikon megdöbbentő gyorsasággal araszoltak a víz felé. Egy pillanattal később már le is merültek a felszín alá és csak két kidudorodó, pikkelyes szemhéjuk adta tudtul jelenlétüket. Centaine figyelmét ekkor egy sor különös kőtömb vonta magára a sekély part menti vízben. Sötétszürkék voltak, a szegélyük pedig világos babarózsaszín. Csak akkor döbbent rá, mit is lát, mikor Blaine izgatottan felkiáltott. – Vigyázzatok! – Az evezősök riadtan kormányozták félre a csónakot, ám az egyik sziklatömb már meg is mozdult, felemelve söröshordó méretű fejét. Kitárta hatalmas, vöröslő száját és előtűntek az irdatlan állkapcsok az elefántcsontfehér, tuskószerű fogakkal. Amint elbődült, olyan volt, akár egy röhögő, megtébolyodott istenség. Blaine észrevétlenül feljebb emelte a puskát. – Ne dőlj be ennek a joviális vigyornak – nem örül nekünk igazán – mondta, miközben lecsapta a zavart és egy tele tárat csúsztatott a csőfarba. Ahogy ezt kimondta, a víziló már neki is rugaszkodott a sekély vízben és rosszindulatú morgással csörtetett feléjük. Elefánt méretű teste körül fehéren forrt a víz, kitátott szájában megvillantak a borotvaéles, karószerű fogak, melyek ugyanolyan könnyedén morzsoltak szét egy vastag papirusztörzset, mint egy törékeny mukorót vagy akár egy emberi testet. A csónak előrelendült, a két evezős megfeszített erővel húzta a lapátokat, a víziló azonban egykettőre beérte őket. Blaine felugrott ültéből, és lábával egyensúlyozva megállt a vadul ide-oda billegő csónakban. Vállához emelte a fegyvert, és tüzelni kezdett.

A lövések olyan gyors egymásutánban követték egymást, hogy a dörrenések egybemosódtak. Centaine ijedten összerezzent és hátranézett. Már el is képzelte a látványt, amint a golyók becsapódnak a hatalmas szürke fejbe és a vér vastag sugárban tör elő a két rózsaszínben játszó, apró vizenyős szem közül. Blaine azonban jó pár hüvelykkel a szörnyeteg feje fölé célzott. A szőrös fülek megrándultak és verdesni kezdtek, akár a pillangó szárnyai, amint a lövedékek elsüvítettek mellettük. A víziló megtorpant, apró szemeivel komikusan pislogott megdöbbenésében. A mukoro szélsebesen elhúzott, az állat pedig hatalmas zöld örvényt kavarva eltűnt a víz alatt, mintha leplezni kívánná zavarát és szégyellne saját kudarcba fúlt akcióját. – Jól vagy, Centaine? – kérdezte Blaine, leeresztve a fegyvert. – Hát ez egy kicsit barátságtalan volt – állapította meg Centaine. Megpróbált nyugodt hangon beszélni, de nem sok sikerrel. – Nem volt olyan vészes, mint amilyennek látszott – mosolygott Blaine. – Sok hűhó semmiért. – Azért örülök, hogy nem ölted meg. – Mi hasznom lett volna belőle, ha az öregfiúból egy négytonnás rothadó tetemet, a feleségeiből pedig egy tucat kövér özvegyet csinálok? – Ezért támadt ránk? Hogy megvédje a nőstényeit? – hüledezett Centaine. – Valószínűleg igen – felelte Blaine –, de a vadállatoknál ezt sosem tudhatod biztosan. Elképzelhető, hogy az egyik tehene éppen most borjadzik, vagy rossz emlékei vannak a vadászó emberről, de az is lehet, hogy egyszerűen csak bal lábbal kelt fel. A veszélyhelyzetben tanúsított nyugalma legalább olyan mély benyomást tett Centaine-re, mint embersége, amellyel megkímélte az őt fenyegető vadállat életét. – Csak az iskolás lányok szokták ajnározni a hőseiket – figyelmeztette magát szigorúan, de amint a kenu tovasiklott a vízen, azon vette észre magát, hogy elragadtatottan tanulmányozza a férfi széles vállát és büszke fejtartását. Sötét haját a tarkónál rövidre nyírva hordta, nyaka izmos volt, de nem afféle bikanyak, hanem karcsú és arányos. Csak a fülei voltak túlságosan nagyok, a nap rózsaszín derengéssel sütött át cimpáikon. Centaine hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megcsókolja tövükben a puha bőrt, de azután egy halk kuncogás kíséretében erőt vett magán. Blaine mosolyogva fordult hátra. – Mi olyan mulatságos? – tudakolta. – Tudod, egy magamfajta gyönge kislány mindig felvidul, ha a mesebeli herceg megmenti őt a tűzokádó sárkány torkából. – Sárkányok csak a mesékben vannak – jegyezte meg Blaine. – Ne gúnyolódj – korholta Centaine. – Itt minden előfordulhat, még sárkányok is. Ez itt meseország. Lehet, hogy a Mikulás bácsi és a jó tündér már itt várnak ránk a következő kanyarban. – Kicsit bolond vagy, tudod? – évődött a férfi. – Tudom – bólintott Centaine. – És azt hiszem, nem ártana téged is figyelmeztetnem, hogy ez fertőző. – Elkéstél a figyelmeztetéssel – ingatta a fejét Blaine szomorkásan. – Azt hiszem, már elkaptam tőled. – Akkor jó – mondta Centaine megnyugodva és engedve a kísértésnek előrehajolt és megcsókolta azt a puha részt a férfi füle mögött. Blaine színpadiasan összerázkódott. – Most nézd meg, mit műveltél – mondta vádlóan, azzal újból hátrafordult és felemelte libabőrös karját. – Meg kell ígérned, hogy

ezt soha többé nem teszed. Túl veszélyes. – Hozzád hasonlóan én sem teszek soha ígéreteket – mondta Centaine, de rögtön meg is bánta. Blaine tekintetében átsuhant a megbánás és a bűntudat árnyéka, ő pedig keservesen átkozta magát, amiért ezzel az elhamarkodott célzással tönkretette a hangulatot. – Jaj Blaine, nézd azokat a madarakat! – kiáltott fel gyerekes örömmel, hogy mentse, ami menthető. – Biztosan nem valódiak, ugye? Ez is azt bizonyítja, hogy igazam van és ez itt meseország. Egy vörös agyagból épült magas, meredek partfal mellett haladtak el éppen, amelyet ragyogó narancsszínűre festettek a nap sugarai. A falon sok ezer szabályos kerek nyílás sötétlett, a part felett pedig csodálatosan színpompás madarak megszámlálhatatlan sokasága lebegett, akár egy eleven felhő. Tollaik sziporkázva villantak meg a fényben, amit sürgölődve ki-be repkedtek fészkelőodvaikból. – Karmazsin légykapók – világosította fel Blaine és együtt bámulták szájtátva az apró, cikázó rózsaszín és türkizkék lándzsákra emlékeztető madárkákat. Hosszú, finoman ívelt farktollaik és hegyes kis szárnyaik olyan élesnek tűntek, mint megannyi piciny tőr. – Valóban olyan szépek, hogy már-már kezdek hinni neked – mondta álmodozva a férfi. – Talán tényleg átléptünk a tükör túlsó oldalára. Ezt követően alig szóltak egy-két szót, de a csend mintha még közelebb hozta volna őket egymáshoz. Csupán egyszer érintették meg egymást, mikor Centaine nyitott tenyerét Blaine nyakára helyezte, az pedig futólag végigsimított az asszony keze fején – csak egy futó, gyöngéd érintés volt az egész. Blaine hirtelen kurtán odavetett valamit a csónak orrában álló evezősnek. – Mi az, Blaine? – tudakolta az asszony. – Szóltam neki, hogy keressen egy alkalmas helyet, ahol éjszakára letáborozhatunk. – Nincs még túl korán? – kérdezte Centaine a napra pillantva. – De igen – felelte Blaine. Hátranézett és szinte szégyenlősen elmosolyodott. – De akkor megpróbálhatom felállítani a Cuangar és Runtu közötti utazás sebességi rekordját. – Rekordot? – Igen, én leszek az, akinek sikerült leglassabban megtennie az utat. Választásuk végül az egyik nagyobb szigetre esett. Az egymásra torlódott fehér homokpadok egy rejtett lagúnát hoztak létre. Kristálytiszta zöld vizét magas, hullámzó papiruszerdők takarták el. Míg a két evezős faágakat hordott össze a tábortűzhez és papiruszleveleket vágott, hogy éjszakára sátrat készítsenek belőle utasaik feje fölé, Blaine felvette a puskáját. – Hová mégy? – kérdezte Centaine. – Megpróbálok szerezni valami vacsorának valót. – Jaj, Blaine, kérlek, ne, ma ne ölj meg semmit. Ez különleges nap. – Nem unod még a marhahúskonzervet? – Kérlek – makacskodott Centaine. A férfi szánakozó mosollyal letette a puskát, majd fejcsóválva elindult, hogy ellenőrizze, állnak-e már a sátrak és minden ágy fölé kifeszítették a moszkitóhálót. Miután mindent rendben talált, elbocsátotta a két evezőst, akik azon nyomban visszamásztak a mukoróba. – Hát ezek hová mennek? – kérdezte Centaine, amint a két óriás a hosszú póznák segítségével kikormányozta a csónakot az áramlat közepére. – Megmondtam nekik, hogy a parton táborozzanak – felelte Blaine és mindketten a

távolba meredtek. Hirtelen esetlennek, szégyenlősnek érezték magukat és amint a távolodó kenu után néztek, mindennél erősebben kerítette őket hatalmába a tudat, hogy kettesben vannak. Centaine megfordult és elindult vissza a tábor felé. Letérdelt a poggyásza egészét alkotó nyeregtáska mellé és fel sem pillantva megszólalt. – Tegnap este óta nem fürödtem. Megyek és úszom egyet az öbölben. – Kezében egy darab sárga szappannal felegyenesedett. – Üzensz valamit még utoljára az otthon maradottaknak? – érdeklődött Blaine. – Ezt hogy éred? – Centaine, ha nem tudnád, ez itt az Okavango folyó. Errefelé a krokodilok előételnek fiatal lányokat fogyasztanak. – Őrt állhatnál a puskával... – Lekötelezel. – ... és persze becsukod a szemed! – Ez kissé megnehezíti a dolgot, nem gondolod? Az asszony óvatosan végigcserkészte a lagúna szélét, míg végül egy víztől csillogóvá koptatott fekete szikla alatt rátalált egy sekély vizű részre. A fehér homokkal borított fenéken már messziről feltűnt volna a közeledő krokodil. A férfi, ölében a lövésre kész Lee Enfield karabéllyal letelepedett a szikla legmagasabb kiszögellésén. – Tekintsd becsület dolgának, hogy nem leskelődsz – figyelmeztette Centaine odalentről. Blaine minden igyekezetével egy csapat vadlibára koncentrált, amint nehézkes szárnycsapásokkal repültek el a lenyugvó nap korongja előtt, de közben éberen figyelte a lecsúszó ruhadarabok zizegő hangját. Azután hallotta a víz csobbanását, egy rövid, kapkodó lélegzetvételt, majd felhangzott Centaine hangja. – Rendben, most már lesheted a krokodilokat. Ott üldögélt a lagúna homokos fenekén, hátat fordítva Blaine-nek, csak a feje látszott ki a vízből. Haját feltekerve összetűzte a feje búbján. – Mennyei... – lelkendezett. – Olyan jó hűvös, az ember egészen felfrissül tőle. – Válla fölött hátramosolygott és testének habfehér foltja egy pillanatra kivillant a víz alól. Blaine alig bírta türtőztetni magát. Tudta, hogy Centaine szántszándékkal provokálja és érezte, hogy nem lesz képes sokáig ellenállni asszonyi fortélyainak. Isabella végzetes lovasbalesete óta már majdnem öt esztendő telt el és azóta nem közeledtek egymáshoz mint férfi és nő. Egy ízben ugyan megkísérelték a lehetetlent, de a fájdalmas és megszégyenítő kudarc mindkettejüknek szenvedést okozott. Blaine egészséges, erőtől duzzadó testében azonban csak úgy tombolt az élni vágyás. Minden erejére és józanságára szüksége volt, hogy alá tudja vetni magát ennek a természetellenes, kolostori létformának. Erőfeszítéseit végül is siker koronázta, lassanként valóságos szerzetessé vált, akit most készületlenül ért tulajdon elfojtott vágyainak és ösztöneinek rohama. – Szemeket becsukni – vezényelt vidáman Centaine. – Most felállok és beszappanozom magam. Blaine egy szót sem bírt kinyögni. Nagy nehezen elnyomta torkában a feltörni készülő keserves nyögést és mereven bámulta az ölében fekvő puskát. Ám ekkor Centaine hirtelen eszeveszett rémülettel felsikoltott. – Blaine! A férfi abban a szempillantásban talpra ugrott. Centaine derékig állt az átlátszó zöld vízben. A hullámok körülnyaldosták kis kerek fenekét, lágyan domborodó csípője

csodálatosan keskeny derékban folytatódott. Pompásan formált háta és válla megmerevedett az iszonyattól. A krokodil hosszú, tarajos farkával csapkodva rontott elő a mély vízből, hullámokat kavarva undok, páncélos orra körül. Az óriási hüllő csaknem olyan hosszú volt, mint a mukoro – orrától tarajos farkának végéig a húsz lábat is elérte. – Rohanj, Centaine, rohanj! – üvöltötte Blaine. Az asszony megfordult és esetlenül bukdácsolva igyekezett felé, a szörnyeteg azonban úgy száguldott a nyomában, akár egy versenyló. Blaine nem tudta célba venni, mert Centaine éppen kettejük közt volt. Leugrott a szikláról és derékig gázolva a vízben az asszony felé igyekezett. A puskát magasra tartotta a mellkasa előtt. – Le! – ordította. – Bukj le! – Centaine késedelem nélkül hasra vágta magát a sekély vízben, Blaine pedig abban a szempillantásban mögéje lőtt. Az egész egy pillanat töredékén múlt, mert az iszonyú hüllő már-már rávetette magát áldozatára. A golyó reccsenve csapódott be a förtelmes fejet borító páncélkemény pikkelyek közé. A krokodil begörbített háttal felugrott, valóságos özönvizet zúdítva mindkettőjükre. Egy pillanatra felegyenesedett és vastag farkán állva kétségbeesetten csapkodott csökevényes mellső lábaival, hosszú, hegyes orrát az égnek emelte. A következő másodpercben egy mély mordulással hanyatt vágódott. Blaine talpra rántotta Centaine-t, egyik karjával átölelte a derekát és hátrálni kezdett a part felé. Másik kezében akár egy pisztolyt, mereven előreszegezve tartotta a puskát. A krokodil primitív agyában a golyóval iszonyú görcsökben fetrengett előttük. Forgott, dobálta magát és olyan vadul csattogtatta félelmetes állkapcsát, hogy a csipkézett élű sárga fogak egy becsapódó vasajtóéhoz hasonlatos hangot adtak. Blaine egy mozdulattal maga mögé taszította Centaine-t és mindkét kezével megmarkolta a fegyvert. A lövedékek fémes kondulás kíséretében szakították fel a pikkelyes koponyát, hús- és csontszilánkok repültek szerteszét. A hüllő farka megmerevedett, majd erőtlenül lehanyatlott. Az élettelen test lassan visszacsúszott a mély, zöldes vízbe, egy pillanatra még felbukkant, majd végleg eltűnt a szemük elől. Centaine egész testében reszketett a rémülettől, fogai olyan vadul kocogtak, hogy beszélni is alig bírt. – Iszonyú... jaj, micsoda ocsmány szörnyeteg... – dadogta és szorosan Blaine mellkasához simult. – Jaj Blaine, úgy megijedtem. – Most már nincs semmi baj – igyekezett megnyugtatni a férfi. – Nyugodj meg, kedvesem, túl vagyunk rajta. Vége, elmúlt. – Azzal a sziklához támasztotta a puskát és karjaiba zárta Centaine-t. Először minden szenvedély nélkül cirógatta, babusgatta, ahogyan a lányait szokta, ha néhanapján lidérces álmukból felriadva sikoltva hívták az apjukat. De azután fokról fokra érezni kezdte tenyere alatt az asszony nedves bőrének puha, selymes tapintását. Végigsimította hátának szépen ívelt izmait és ujjhegye önkéntelenül követte a csiszolt gyöngyökre emlékeztető gerinccsigolyákat, le egészen addig, ahol eltűntek a két kis kemény, gömbölyded halom között. Centaine már megnyugodott, csak lélegzése maradt továbbra is szaporán kapkodó. Macskamódra begörbítette gerincét és csípőjét előretolta a férfi ágyéka felé. Amaz mindkét tenyerével megmarkolta a fenekét és magához húzta. Centaine ellenállás nélkül hagyta és egész testével szorosan hozzásimult. – Blaine – suttogta, felemelve arcát. A férfi vadul, szinte dühödten csókolta. Egy talpig becsületes ember csókja volt ez, aki tudatára ébred, hogy nem képes többé állni a szavát. Ajkuk szinte egymásba

préselődött, leheletük felforrósodott, nyelvük olyan féktelen örömmel ízlelgette egymást, hogy csaknem fuldokolni kezdtek. Centaine hirtelen elhúzódott. – Most... – dadogta. – Most meg kell lennie. – Blaine pedig felkapta, akár egy gyermeket és a puha fehér homokon át futva vitte egyenest az alkalmi menedékhely zsúpfedele alá. Letérdelt vele a papiruszlevelekből készített matrac mellé és végtelen gyöngédséggel lefektette a takaróra. – Engedd, hogy nézzelek – kérte, de Centaine buján megvonaglott és kinyújtotta felé a karját. – Később – lihegte. – Nem tudok várni... kérlek, Blaine... Jaj Istenem... csináljuk már. – És kétségbeesett sietséggel igyekezett feltépni a gombokat a férfi ingén. Blaine egy mozdulattal letépte magáról az átázott ruhadarabot és elhajította. Az asszony, ismét vadul csókolni kezdte, közben mind a ketten ügyetlenül babráltak a nadrágszíj csatjával. Lázasan matató kezük össze-összeakadt, zihálva nevettek, orruk egymáshoz verődött, ajkukat felsebezték egymás fogain. – Óh jaj Istenem... siess már... Blaine... A férfi kitépte magát az ölelésből, felállt és fél lábon ugrálva igyekezett kiszabadulni vizes bricsesznadrágjából. E pillanatban végtelenül sutának és esetlennek látszott. Kapkodó sietségében kis híján hasra vágódott a fehér homokon. Centaine majd megfulladt nevettében. Olyan mulatságos volt, olyan szép és egyszersmind nevetséges – és ő annyira kívánta. Az volt az érzése, ha még egy másodpercig várnia kell, valami felrobban a bensőjében és meghal. – Blaine... kérlek – lihegte. – Gyere gyorsan. Azután végre ott állt meztelenül, akárcsak Centaine. Fölébe hajolt, az asszony pedig egyik karjával átölelte a vállát és hátrahanyatlott, magára rántva őt is. Széttárt térdeit magasra emelte, másik kezével pedig megkereste és egy határozott mozdulattal útba igazította Blaine merev férfiasságát. – Óh Blaine, olyan... óh igen... úgy... – nyöszörögte eksztatikusán. – Nem tudok... sikítani szeretnék. – Sikíts csak! – biztatta a férfi, miközben vad lökésekkel vetette magát előre-hátra a széttárt combok között. – Senki sem hall bennünket. Sikíts mindkettőnk helyett! Centaine pedig kitátotta a száját, egyetlen véget nem érő, hisztérikus crescendóban engedve utat egész magányosságának, eltemetett vágyainak és féktelenül tomboló örömének. A gyönyör csúcspontján Blaine is csatlakozott hozzá, vad öleléssel ünnepelve a lét e legteljesebb és legpusztítóbb pillanatát. Mikor megpihentek, Centaine a férfi mellkasára borult és kitört belőle a sírás. Blaine zavarban volt – aggódott és vigasztalni szerette volna. – Túl heves voltam – mondta –, bocsáss meg. Nem akartam fájdalmat okozni. Centaine megrázta a fejét és lenyelte a könnyeit. – Nem, egyáltalán nem okoztál fájdalmat – szipogta. – Ez volt életem legcsodálatosabb... – és elcsuklott a hangja. – Akkor miért sírsz? – Csak mert az életben minden szép olyan gyorsan elrepül, minél szebb, annál gyorsabban. A boldogtalanság időszakai viszont végtelennek tűnnek. – Nem szabad így gondolkodni, kicsikém. – Nem tudom, milyen lesz majd az életem nélküled. Eddig is maga volt a pokol, de ettől csak ezerszerte rosszabb lesz. – Én sem tudom, honnan leszek képes erőt meríteni, hogy elhagyjalak – suttogta

Blaine. – Ez lesz a legkeservesebb kötelesség egész életemben. – Mennyi időnk van még? – Még egy nap – azután már Runduban leszünk. – Kislánykoromban apámtól kaptam egy borostyánköves brosstűt – szólalt meg Centaine. – A kő belsejében volt egy zárvány, egy valaha élt rovar. Bárcsak ezt a pillanatot is így tudnánk megőrizni, örök időkre bezárva a szerelmünk borostyánkövébe. A sors nem bizonyult irgalmas ítélet-végrehajtónak. Kettejük elválása nem holmi villámgyors guillotine-csapás volt, hanem hosszú, fokozatos tortúra. Az elkövetkező napok során lassan tolakodtak közébük azok az emberek és események, akik és amik elválasztották őket. így aztán végig kellett szenvedniük a lassú, elnyújtott kínzás minden fázisát. Attól a reggeltől fogva, amikor elérték a rundui határállomást és partra szálltak, hogy találkozzanak a szolgálatot teljesítő rendőrőrmesterrel, mintha szünet nélkül idegenek vették volna körül őket. Mindig a nyomukban voltak, úgy, hogy minden titkos összenézés, minden fülbe suttogott szó vagy futó simogatás még riasztóbban tudatosította bennük az elválás közeledtét. És mikor a poros rendőrségi teherautó végül leereszkedett velük a Windhoek előtti utolsó domboldalon, mindketten úgy érezték, hogy fájdalmas kálváriájuk íme beteljesedett. Mindkettőjüket várta a saját megszokott világa: jött Isabella a tolószékében, a csicseregve kacagó kislányok – pajkosak, mint két kis manó –, akik versenyeztek, melyiküket öleli meg először az apja. És jött a körzeti rendőrfőnök, a területi titkár és jöttek csapatostul a pitiáner kishivatalnokok és az újságírók és a fotóriporterek. És jött dr. Twentyman-Jones és Abe Abrahams és jött Sir Garry és Lady Courtney – akik mihelyt hírét vették a rablásnak, máris rohantak fel ladyburgi birtokukról. És jött az együttérző és gratuláló levelek és táviratok tömkelege – köztük a miniszterelnöké és az Ou Baas-é, vagyis Smuts tábornoké – barátoktól és üzletfelektől. Centaine úgy érezte, mintha valahogy kívülről nézné az egész hajcihőt. Mintha egy vékony selyemfátyol mögött állt volna, ami letompította volna a hangokat és a látható világot valami álomszerű derengésbe vonta. Lényének egyik fele mintha még most is egy szépséges, zöld folyón sodródott volna és balzsamos, meleg éjszakákon szeretkezett volna egy magas, erős, gyöngéd férfival, akinek lágy zöld szemei, finom zongoristaujjai és bájosan elálló fülei voltak. A szalonkocsiból felhívta Shasát. Igyekezett lelkesedést színlelni a hírek hallatán, melyek szerint gyermeke az iskolai krikettcsapat kapitánya lett, és végre-valahára matematikaosztályzatai is javuló tendenciát mutattak. – Nem tudom, mikorra érek vissza Weltevredenbe, chéri – mondta. – Annyi dolognak kell utánajárnom. Attól tartok, a gyémántokat már sohasem fogjuk tudni visszaszerezni. Tárgyalnom kell a bankkal és új terveket kell kidolgoznom. Nem, persze hogy nem, csacsi fiú! Persze hogy nem vagyunk szegények, még nem, de egymillió font rettentő nagy veszteség és aztán ott van még a pereskedés. Igen, igen az az ember, egy szörnyeteg, Shasa – de nem tudom, fel fogják-e akasztani. Te jó Isten, még csak az kéne! Különben sem engednek be nézőket... Az elválásukat követő első napon kétszer is felhívta a rezidenciát, abban a halvány reményben, hogy talán Blaine veszi fel a kagylót. De mindkétszer egy nő vette fel, talán egy titkárnő, talán Isabella – Centaine mindenesetre mindkét alkalommal szó nélkül

letette a kagylót. Egy nappal később találkoztak újra a főbiztos irodájában. Blaine sajtókonferenciát hívott össze, az előszoba zsúfolásig megtelt újságírókkal és fotósokkal. Isabella ezúttal is jelen volt a tolószékében, Blaine pedig figyelmesen, szolgálatkészen és elviselhetetlenül férfiasan állt mögötte. Centaine-nek minden színészi képességére szüksége volt, hogy miután barátságosan kezet rázott velük, könnyed hangnemben elcseverésszen a sajtó képviselőivel és végül még a fényképészek lencséi elé is odaálljon Blaine társaságában, anélkül, hogy akár csak egyszer is szerelmesen rámosolyogna. De utána, miközben visszafelé autózott a Courtney Bányászati és Beruházási Társaság irodáiba, le kellett húzódnia az út szélére, hogy egy ideig nyugodtan üljön és összeszedje magát. Egész idő alatt egyetlen szót sem sikerült bizalmasan váltania Blaine-nel. Abe már a kapuban várta és követte őt fel a lépcsőn, az irodájába. – Centaine, elkésett – közölte riadtan. – Már majdnem egy órája várnak önre a konferenciateremben. Persze azt sem mondhatnám, hogy túlzott türelmet tanúsítanának. – Hadd várakozzanak! – válaszolta Centaine színlelt harciassággal. – Jobb, ha már most hozzászoknak. – A bank volt az egyetlen igazán komoly hitelezőjük. – Centaine, a kövek eltűnésének hírére a sárga tíz különböző árnyalatát vették fel rémületükben – folytatta az ügyvéd. A bank igazgatói attól a perctől fogva sürgették ezt a találkozót, amióta megtudták, hogy Centaine visszaérkezett a városba. – Hol van dr. Twentyman-Jones? – Odabent van velük és megpróbál olajat önteni a háborgó vízre – felelte Abe és egy vaskos dossziét tett elé az asztalra. – Itt van a kamatok visszafizetésének ütemterve. Centaine-nek elég volt egy pillantást vetni az adatokra, hiszen kívülről tudta valamennyit. Fejből is pontosan idézte az összes időpontot, összeget és kamatlábat. Magában már kifundálta a követendő stratégiát, de a terv körvonalai még határozatlanok és zavarosak voltak. – Van még valami, amiről tudnom kell, mielőtt belépek az oroszlánbarlangba? – érdeklődött. – Egy hosszú távirat érkezett a londoni Lloydtól. Elutasították a kártérítési igényünket. Nem volt fegyveres kíséret. – Ez várható volt – bólintott Centaine. – Mit tanácsol? Pereljük őket? – Ebben a kérdésben ki fogom kérni a királyi tanács véleményét, de ha a saját nézetemre kíváncsi, az az érzésem, hogy csak az időt és a pénzt pazarolnánk. – Van még valami? – A De Beers – mondta Abe. – Sir Ernest Oppenheimer személyesen üzent. – Máris szaglászik, mi? – sóhajtott Centaine és minden igyekezetével megpróbált a témára koncentrálni, de egyre csak Blaine járt az eszében. Most is maga előtt látta, amint gyengéden Isabella tolószéke fölé hajol. Erőnek erejével elhessentette magától a képzeletet és görcsösen figyelt Abe szavaira. – Sir Ernest feljön Kimberleyből – mondta az ügyvéd. Csütörtökön érkezik Windhoekba. – Minő szerencsés véletlen – jegyezte meg Centaine cinikus mosollyal. – Találkozót kér az önnek megfelelő legkorábbi időpontban. – Olyan orra van, mint egy hiénának, és olyan a szeme, akár a keselyűé – mondta az asszony. – Száz mérföldről is megérzi a vérszagot és meglátja a döglődő állatot.

– Centaine, maga is, én is jól tudjuk, hogy a H'ani bányára fáj a foga – mondta Abe. – Tizenhárom éve próbálja megkaparintani. – Mindannyian azt akarják, Abe. A bank, Sir Ernest, meg az összes többi dögevő. De Istenemre mondom, velem nem lesz könnyű dolguk. Mindketten felálltak. – Felkészült? – kérdezte az ügyvéd. Centaine egy pillantást vetett magára a kandallópárkány feletti tükörben. Megigazgatta a haját, nyelve hegyével könnyedén megnyalta ajkát és hirtelen minden újból a helyére került. Ismét csatába indult, mint már annyiszor – agya kitisztult, gondolatai élesekké váltak. Ragyogó, bátorító mosolyt villantott tükörképe felé. Ismét a régi önmaga volt. – Mehetünk! – szólt és nyomában Abe-bel belépett a hosszú konferenciaterembe. A szoba közepén ostorfából készült asztal állt, a falakat hat óriási méretű, sivatagi tájakat ábrázoló freskó díszítette – Pierneef varázslatosán lírai ecsetvonásai nyomán. Centaine felszegett fejjel haladt el mellettük, szemében a színlelt önbizalom szikrái villogtak. – Kérem, bocsássanak meg nekem, uraim – kiáltott fel könnyed, csevegő hangon, máris hadrendbe állítva elsöprő egyéniségét és szexuális vonzerejét, majd az ellágyuló pillantások láttán így folytatta: – Cserébe viszont biztosíthatom önöket, hogy mostantól fogva kizárólagosan az önöké vagyok, addig, amíg csak óhajtják. Valahol mélyen, legbelül még érezte azt a fájdalmas űrt, amit csak Blaine tudott néhány tovatűnő órára kitölteni, de azután ez is elmúlt és ő megint a régi, megközelíthetetlen Centaine Courtney volt. Helyet foglalt az asztalfőn a bőrkárpitozású karosszékben és mint valami mantrát, még utoljára halkan elismételte magában: – A H'ani bánya az enyém, hozzám tartozik... és senki sem veheti el tőlem. Manfred De La Rey kitartóan szaporázta lépteit észak felé a sötét éjszakában, akárcsak két felnőtt társa. A szégyen és a fájdalom, amit apja okozott neki azzal, hogy elkergette, valami eddig ismeretlen, új arcot és elszántságot ébresztett benne. Nem bírta elviselni, hogy Lothar nyafogó tökfejnek nevezte. – De most már férfi vagyok – mondogatta magának, miközben nagy léptekkel követte Swart Hendrick sötét alakját. – Soha többé nem fogok sírni. Igazi férfi vagyok és ezt nap mint nap be is bizonyítom, amíg csak élek. Majd meglátod, apa. Ha figyelsz engem odaátról, megnézheted, hogy soha többé nem hozok szégyent rád. De azután ismét eszébe jutott, hogyan haldoklott apja magára hagyatva a kopár dombtetőn és megint úrrá lett rajta a kétségbeesés. Eltökéltsége dacára könnyek gyűltek a szemébe és minden önuralmára szüksége volt, hogy sírva ne fakadjon. – Akkor is férfi vagyok – hajtogatta csökönyösen. Lassanként sikerült összeszednie magát és íme, csaknem olyan magas volt, mint Hendrick, hosszú lábai pedig fáradhatatlanul vitték előre. – Meglátod, papa, egy nap még büszke leszel rám. Esküszöm. Esküszöm az élő Istenre. Egyetlen zokszó nélkül gyalogolt az egész, végeérhetetlennek tűnő éjszakán át. A nap már magasan állt a fák koronája felett, mire elérték a folyót. Mihelyt csillapították szomjukat, Hendrick máris indulást vezényelt és tovább mentek észak felé. Hatalmas kanyarokkal haladtak előre. Napközben messzire eltávolodtak a folyótól és a kiszáradt mopanierdőkben húzták meg magukat, azután a sötétség beálltával ismét visszafordultak, ittak és hajnalig a part mentén gyalogoltak tovább. Tizenkét éjszakán át meneteltek így, míg végre Hendrick úgy ítélte, hogy sikerült

lerázniuk üldözőiket. – Mikor kelünk már át a folyón, Hennie? – kérdezősködött Manfred. – Soha – hangzott a válasz. – De hát apámnak az volt a terve, hogy átmegyünk portugál területre, megkeressük Alves De Santost, az elefántcsontkereskedőt, azután tovább megyünk Luandába. – Az apád terve volt – mondta Hendrick. – De apád már nincs itt velünk, északon pedig nincs helye egy magamfajta fura fekete fickónak. A portugálok még keményebbek, mint a németek vagy az angolok, még a búroknál is rosszabbak. Első dolguk lenne, hogy kicsalják tőlünk a gyémántjainkat, azután ütnének-vernének, akár a kutyát és elhajtanának rabszolgamunkára. Nem, Manie, visszamegyünk – haza Ovamboföldre, ahol mindenki a barátunk és ember módjára élhetünk, nem pedig úgy, mint az állat. – De a rendőrök megtalálnak – ellenkezett Manie. – Senki emberfia nem látott bennünket. Erről gondoskodott az apád. – De tudják rólad, hogy apám barátja voltál. Érted jönnek. – Engem odahaza Ovamboföldön nem Hendricknek hívnak – vigyorodott el a fekete óriás –, és ezernyi tanú fogja eskü alatt bizonyítani, hogy egyetlen napra sem hagytam el a kraalomat és nem ismertem semmiféle fehér útonállót. A fehér rendőröknek minden fekete ember egyforma és van egy okos öcsém, aki tudni fogja, hol és hogyan adja el a gyémántjainkat. Ezekből a kövekből vagy kétszáz gyönyörű marhát és tíz kövér feleséget vehetek magamnak. Nem, Manie, hazamegyünk. – És velem mi lesz Hendrick? – kérdezte szorongva a fiú. – Én nem mehetek veletek a kraalba az ovambók közé. – Ne félj, neked is lesz hová menned – mondta Hendrick, atyáskodó gesztussal átkarolva Manfred vállát. – Apád a gondjaimra bízott. Nem kell félned. Nem válunk el, amíg biztonságban nem tudlak. – Hendrick, ha te is itthagysz, nem marad senkim és semmim – suttogta Manfred és erre már a fekete embere sem tudott mit felelni. Tanácstalanul leeresztette a karját és jobbat nem tudván mondani, nyers hangon kiadta a parancsot. – No, ideje indulnunk! Még hosszú, keserves út áll előttünk. Azon az éjszakán végleg elhagyták a folyót és visszafordultak délnyugat felé. Megkerülték a busmanok földjének halált hozó pusztaságait és szelídebb, vízben gazdagabb területeken haladtak. Bár a korábbinál kényelmesebb tempóban gyalogoltak, most is messziről elkerültek minden emberlakta települést. Végül húsz nappal azután, hogy azon a végzetes dombtetőn sorsára hagyták Lothar De La Reyt, egy magas fákkal benőtt szurdokot elhagyva, dús fűvel borított, hegyi legelőkre érkeztek és a hajnali párában úszó völgyben szemük elé tárult a szélesen elterpeszkedő ovambo falu. A négyesével, ötösével egymás mellé épült kerek, szalmatetős kunyhók rendszertelen csoportokban helyezkedtek el a földbe szúrt karókkal elkerített nagy központi kraal körül, ahol az állatokat tartották. Mindegyik házcsoportot fonott gyékénykerítés határolta el a többitől. A kunyhók közül a száraz ágakból rakott tüzek füstjének kékes foszlányait sodorta feléjük a reggeli szellő. Az égő fa jellegzetes szaga elkeveredett a tehéntrágya szúrós aromájával és a parázson sülő kukoricalepény illatával. A gyerekek visongó kacagása és az asszonyok lágy, éneklő hangja távoli madárcsiviteléssé olvadt össze. A nők libasorban vonultak hazafelé a kútról. Csordultig telt agyagkorsóikat művészies bájjal egyensúlyozták a fejükön, olcsó, gyári anyagból készült rikító szoknyáik libbenése messziről is jól kivehető volt.

Mindazonáltal egy lépéssel sem mentek közelebb a faluhoz. Ehelyett lehasaltak a szurdokban, onnét figyelték, nem történik-e odalenn valami szokatlan, nem tűnik-e fel idegen vagy bármi más, akár a legcsekélyebb veszélyre utaló jel. Valahányszor mozgást észleltek, vagy hangokat hallottak, Hendrick és Klein Boy hosszadalmas, suttogó vitákba kezdett. Manfred végül is elveszítette a türelmét. – Mire várunk még, Hennie? – érdeklődött. – Csak az ostoba fiatal gazella rohan bele ész nélkül a kelepcébe – mordult rá Hendrick. – Majd ha megbizonyosodtunk róla, hogy tiszta a levegő, akkor lemegyünk. A délután közepe táján aprócska fekete lurkó közeledett feléjük a domboldalon, egy csapat kecskét terelgetve. A nyakában csüngő parittyától eltekintve anyaszült meztelen volt. Hendrick halkan füttyentett. Az apróság megtorpant és riadtan tekintgetett a hang irányába. Hendrick ismét füttyentett, mire a gyerek bizonytalan léptekkel elindult feléjük. Hirtelen azonban fülig szaladt a szája és maszatos fekete arcán világító hófehér vigyorral egyenesen Hendrickhez rohant. Amaz nevetve felkapta, a csöppség pedig eksztatikus örömmel csimpaszkodott a nyakába. – Ez itt a fiam – közölte Hendrick büszkén Manie-hoz fordulva, majd kérdezgetni kezdte a gyereket és figyelmesen hallgatta, amint vékony, csipogó hangján válaszolgatott. – Azt mondja, nincs senki idegen a faluban – dörmögte elégedetten. – A rendőrök itt voltak, kérdezősködtek felőlem, de aztán el is mentek. Karján a gyerekkel lekalauzolta őket a domboldalon, egyenesen a legnagyobb csoport kunyhóhoz és lehajtott fejjel átbújt a fonott gyékénykerítés nyílásán. A félkörben álló kunyhók tisztára söpört udvarra néztek, ahol éppen egy négy asszonyból álló csoport serénykedett. Öltözékük csupán egy színes vászon ágyékkötőből állt. Halk énekszó közepette, lábukkal ütemesen topogva zúzták péppé mély famozsaraikban a szárított kukoricaszemeket. Fedetlen mellük ide-oda himbálódzott, amint a munkadal monoton ritmusára le-lesújtottak a mozsártörőként használt hosszú fadorongokkal. A három jövevény láttán egyikük felsikoltott és Hendrickhez szaladt. Ősöreg asszony volt, ráncos és fogatlan, tar koponyáját tiszta fehér vászonkendő fedte. Térdre esett és ujjongó örömmel ölelgette az óriás izmos lábait. – Ez az anyám – szólt Hendrick és gyöngéden talpra állította az asszonyt. Egy pillanattal később már boldogan ricsajozó nők egész csapata rajzolt körülöttük. Hendrick néhány percig mosolyogva állta a rohamot, majd egy kézmozdulattal csendre intette őket. – Szerencsés fickó vagy te, Manie – dörmögte, és szemében cinkos kis szikra lobbant. – Neked csak egy asszonyt engedélyeznek. A legtávolabbi kunyhó bejárata előtt alacsony faragott lócán üldögélt a kraal egyetlen férfi lakosa. Láthatólag ügyet sem vetett a felfordulásra, amíg Hendrick oda nem ment hozzá. Jóval fiatalabb volt Hendricknél, bőre is sokkal világosabb árnyalatú, majdnem mézszínű. Mindazonáltal acélos, kemény fizikai munkában megedzett izmai voltak és sugárzott belőle az iparkodó, sikereket elért ember magabiztossága. Ugyanakkor egész lényében volt valami kecses elegancia, finom metszésű intelligens arcával egy fiatal egyiptomi fáraóra emlékeztetett. Ölében meglepő módon egy vastag könyvet tartott – Macaulay Anglia története című művének ronggyá olvasott példányát. Hűvös tartózkodással üdvözölte Hendricket, a fehér fiú számára azonban rögtön nyilvánvalóvá vált a kettejük közti kölcsönös szeretet.

– Ez itt az én nagy tudományú öcsém – mutatta be Hendrick. – Ugyanattól az apától, de két különböző anyától származunk. Tud afrikaans nyelven, beszéli az angolt, méghozzá sokkal jobban, mint én és könyveket is olvas. Az angol neve Moses. – Üdvözöllek, Moses – mondta Manie. Hirtelen sutának és ügyefogyottnak érezte magát a sötét ragyogású szempár áthatóan fürkésző pillantásai alatt. – Légy üdvözölve, kis fehér fiú – viszonozta a köszöntést Moses. – Ne nevezz „fiú”-nak – fakadt ki hevesen Manie. – Nem vagyok „fiú”. A két férfi lopva egymásra nézett és mindketten elmosolyodtak. – Moses is „fiú”. A H'ani bányában, ahol dolgozik, csak „főnök fiú”-nak hívják – magyarázta Hendrick engesztelő hangnemben, a nyúlánk, fiatal ovambo azonban megrázta a fejét és bennszülött nyelven így szólt. – Már nem dolgozom ott, Nagy Testvérem. Egy hónappal ezelőtt kitettek, így aztán most itt süttetem a hasam, iszom a sört, olvasok, gondolkodom és teljesítem mindazt a fárasztó kötelességet, ami egy férfiemberre hárul. – Erre mindketten elnevették magukat, Moses pedig összeütötte a tenyerét és parancsoló hangon rákiáltott az asszonyokra. – Hozzatok sört! Nem látjátok, milyen szomjas a testvérem? Hendrick számára valóságos megváltás volt, hogy végre megszabadulhatott nyugateurópai öltözékétől és kényelmes ágyékkötőt öltve visszasüppedhetett a vidéki élet békés nyugalmába. Jó volt újra érezni a hűvösen habzó ciroksör fanyar ízét és nyugodtan elbeszélgetni jószágról, termésről, esőről és szárazságról, ismerősökről, barátokról és rokonokról, születésekről, elhalálozásokról és a falut éppen izgalomban tartó hetyepetyékről. Hosszas, ráérős beszélgetés után óvatosan, lépésről lépésre tértek rá a mindkettőjüket nyomasztó témákra. – Igen – bólogatott Moses. – Itt járt a rendőrség. Két gyalázatos alak, akik elárulták a törzsüket, és Windhoekban a fehér ember kopójául szegődtek. Nem viseltek egyenruhát, de messziről bűzlöttek a rendőrszagtól. Jó pár napig itt lődörögtek és egy Swart Hendrick nevezetű férfi felől kérdezősködtek. Kezdetben még vigyorogtak és roppant barátságosak voltak, de aztán megdühödtek és fenyegetőzni kezdtek. Néhány asszonyt meg is vertek, köztük anyádat is... – Látván, hogy Hendrick megmerevedik és összeszorítja állkapcsát, gyorsan hozzátette. – Ne félj, lehet, hogy öreg, de nagyon szívós. Nem ez volt az első verés, amit életében kapott... apánk szigorú ember volt. Akárhogy is ütötték, egyre csak azt hajtogatta, hogy nem ismer semmiféle Swart Hendricket és egyáltalában, az egész faluban senki sem ismerte ezt a Swart Hendricket. A kopók végül is elkotródtak. – Vissza fognak jönni – mondta Hendrick. Féltestvére bólintott. – Persze. A fehér ember sohasem felejt. Öt év, tíz év. Pretoriában felakasztottak egy férfit, amiért huszonöt esztendővel ezelőtt megölt egy embert. Vissza fognak térni. Közben élvezettel kortyolgatták a sört, egymásnak adogatva a fekete agyagkorsót. – Szóval sokat beszéltek a H'ani bányához vezető úton történt nagy gyémántrablásról. Emlegettek valami fehér sátán fajzatot, akivel mindig együtt lovagoltál, verekedtél és akivel elmentél a nagy zöld vízre, hogy halakat fogjatok. Azt beszélik, hogy akkor is vele voltál, mikor elrabolták a gyémántokat és hogy ha megtalálnak, fellógatnak egy kötélre. Hendrick kuncogva replikázott. – Én is mindenféléket hallottam egy fickóról, akit nagyon is jól ismerek és nagyon is szoros kapcsolat fűz hozzá. Azt mondják, nagyon jól ért a lopott gyémántok eladásához és hogy a H'ani bányából kikerült valamennyi kő átment a kezén. – Ugyan, ki terjeszthet ilyen aljas hazugságokat? – méltatlankodott Moses és

halványan elmosolyodott. Hendrick intett Klein Boynak, aki előszedett egy nyers bőrből készült zacskót és letette apja elé. Hendrick felnyitotta a zacskó száját, egyenként kiemelte a barna kartonpapír csomagocskákat – szám szerint tizennégyet –, és letette őket az udvar puszta földjére. Öccse felemelte az első csomagot és késével feltörte a viaszpecsétet. – Ez a H'ani bánya védjegye -jegyezte meg és óvatosan kigöngyölte a papírt. Egyetlen arcizma sem rándult, miközben szemügyre vette a csomag tartalmát. Azután a kibontott csomagot félretette és a következőért nyúlt. Egyetlen szót sem szólt, míg mind a tizennégyet ki nem bontotta és gondosan át nem tanulmányozta a tartalmukat. Aztán nagyon halkan csak ennyit mondott. – Halál. Ez itt maga a halál. Nem is egy, de száz meg ezer halál. – El tudnád adni őket nekünk? – kérdezte Hendrick, de Moses megrázta a fejét. – Soha életemben nem láttam még ilyen kövekből ennyit egy rakáson – mondta. – Ha megpróbálnám egyszerre eladni őket, csak szerencsétlenséget és halált hoznék mindnyájunkra. Gondolkodnom kell a dolgon, de addig sem tarthatjuk itt ezeket a halált hozó köveket a kraalban. Másnap kora reggel ők hárman – Hendrick, Moses és Klein Boy – észrevétlenül elhagyták a falut és felkapaszkodtak a szurdokhoz. Némi keresgélés után ráakadtak arra a hatalmas, odvas törzsű fára, amelyre Hendrick még azokból az időkből emlékezett, mikor még ő maga is pucér kis kölyökként terelgette itt a kecskéket. Jó harminclábnyi magasságban a fa törzsén mély hasadék tátongott, amely egy bagolypárnak szolgált fészkelőhelyül. És míg a másik kettő őrt állt, Klein Boy kezében a bőrzacskóval felmászott az odúhoz. Jó néhány nap telt még el, mire Moses meghányta-vetette magában a dolgokat és gondos megfontolás után előállt az eredménnyel. – Testvérem – kezdte –, se te, se én nem bírjuk már tovább ezt az életet és ezt a helyet. Már észrevettem rajtad a nyugtalanság első jeleit. Láttam, amint a látóhatárt nézted, egy olyan ember pillantásával, aki ahhoz szokott, hogy szabadon járjon a világban. Ez a falusi élet először édes, de gyorsan ízetlenné is válik. A sör megsavanyodik a szájában és a férfiember többé nem bír másra gondolni, csak a sok bátor tettre, amit már véghezvitt és a még bátrabbakra, amelyek odakünn várnak rá, valahol a nagyvilágban. Hendrick elmosolyodott. – Te sok mindenhez értesz, testvérem, még ahhoz is, hogy bekukucskálj az ember kobakjába és kiolvasd belőle a legtitkosabb gondolatait. – Nem maradhatunk itt – szögezte le Moses. – Túl veszélyes lenne ezeket a halált hozó köveket itt tartani vagy itt eladni. Hendrick bólintott. – Hallgatlak – szólt. – Van néhány dolog, amit el kell végeznem – mondta Moses. – Dolgok, amelyekről úgy hiszem, meg vannak írva a sorsom könyvében és amelyekről soha senkinek nem beszéltem, még neked sem. – Most itt az alkalom, hogy beszélj róluk. – Arról a művészetről beszélek, amelyet a fehér ember politikának nevez és amelyből mi, feketék ki vagyunk rekesztve. Hendrick megvetően legyintett. – Túl sok könyvet olvasol. A politizálgatás semmit sem hoz a konyhára. Hagyd meg a fehéreknek. – Tévedsz, testvérem. A politikában olyan gazdagság rejlik, amihez képest a te kis

fehér kövecskéid értéktelen vacakok. Nem, ne gúnyolódj. Hendrick szóra nyitotta a száját, azután lassan becsukta. Korábban még soha nem gondolkodott erről, de a fiatalember lebilincselő egyéniségéből valami vibráló, delejes erő sugárzott, ami felkavarta és nyugtalanítani kezdte, jóllehet nem fogta fel teljesen szavainak horderejét. – Testvérem, én döntöttem – szólalt meg Moses. – Elmegyünk innét. Túl szűk nekünk ez a hely. Hendrick bólintott. A gondolat a legkevésbé sem volt ellenére. Egész életében nomád módjára élt és most is készen állt, hogy ismét útra keljen. Moses azonban még nem fejezte be. – De nem csak ezt a kraalt hagyjuk itt testvérem – mondta. – Elmegyünk ebből az országból. – Itthagyni ezt az országot! – pattant fel ijedten Hendrick, majd visszarogyott a székére. – Meg kell tennünk. Ez az ország kicsi nekünk és ezeknek a köveknek. – De hová megyünk? Öccse felemelte a kezét. – Hamarosan ezt is megbeszéljük, de most először is meg kell szabadítanod bennünket ettől a fehér gyermektől, akit idehoztál közénk. Ő még nagyobb veszélyt jelent számunkra, mint a kövek. Még azoknál is gyorsabban nyakunkra szabadíthatja a fehérek rendőrségét. Előbb ezt kell elintézned, testvérem, csak azután indulhatunk el, hogy megtegyük, amit tennünk kell. Swart Hendrick bivalyerős férfi volt – fizikailag éppen úgy, mint szellemileg. Nemigen ismerte a félelmet és bármilyen kockázatot, bármekkora szenvedést hajlandó volt vállalni, hogy elérje azt, amit akar – de mindig valaki mást követett. Mindig volt egy még elszántabb, még rettenthetetlenebb ember, aki vezette őt. – Azt tesszük, amit mondasz, testvérem – egyezett bele. Ösztönösen megérezte, hogy egy új vezetőre talált a helyett az ember helyett, akit haldokolva hagyott ott egy sivatagi szikla tetején. – Itt várok napfelkeltéig – mondta Swart Hendrick a fehér fiúnak. – Ha addig nem térsz vissza, tudni fogom, hogy biztonságban vagy. – Látlak még, Hennie? – kérdezte Manie, hangjában csendes vágyakozással. Hendrick habozott – nem tudta, vajon hazudjon-e. – Azt hiszem, mostantól fogva külön utakon megyünk tovább, Manie – mondta végül, kezét a fiú vállára téve. – De sokat gondolok majd rád és ki tudja, egy szép napon talán majd újra egyesülnek az útjaink. – Bátorítóan megszorongatta Manfred vállát és magában megállapította, hogy úgy megizmosodott, akár egy felnőtt férfié. – Menj békével és légy ugyanolyan kemény férfi, amilyen az apád is volt. Szelíden eltolta magától a fiút, de az továbbra is tanácstalanul álldogált. – Hendrick – suttogta. – Annyi mindent szeretnék mondani neked... csak nem tudom, hogyan kezdjem el. – Menj! – mondta Hendrick. – Mindketten tudjuk, mit akarsz mondani. Nem kellenek ahhoz szavak. No menj, Manie, eredj. Manfred felvette a földről a motyóját meg az összetekert takarót és kilépett a sűrűből a poros, hepehupás útra. Elindult a falu felé, egyenest a templomtorony irányába, amely mint egy új életforma szimbóluma, egyszerre vonzotta és taszította is.

Az út kanyarulatánál megállt és visszanézett. A hatalmas termetű ovambónak azonban nyomát sem látta, így hát megfordult és levánszorgott a főútra, amelynek túlsó végén ott állt a templom épülete. Anélkül, hogy tudatosan szándékában állt volna, egy hirtelen ötlettel lekanyarodott az útról és a keskeny bekötőúton át közelítette meg a paplakot, épp úgy, mint amikor apjával együtt utoljára itt járt. A keskeny ösvényt húsos levelű morotocserjék szegélyezték és az árnyékszékek alacsony tolóajtói mögül megcsapta orrát a fekáliával telt vödrök szúrós szaga. Elbizonytalanodva állt meg a paplak hátsó kapujánál, majd nagy lélegzetet véve felemelte a reteszt és csigalassúsággal megindult a házhoz vezető hosszú ösvényen. Félúton járt, amikor egy fenyegetően bömbölő hang ütötte meg a fülét. A bősz üvöltés kisvártatva megismétlődött és valaki emelt hangon rázendített egy különös monológra, amiről nem lehetett biztosan megítélni, hogy vajon lelkesítő szónoklat-e vagy elkeseredett hitvita. A hang az udvar végében álló düledező épületből hallatszott, amely rendeltetését tekintve talán fáskamra lehetett. Manfred óvatosan lesompolygott a kalyibához és bekukucskált a résnyire nyitott ajtón. Odabent majdnem teljesen sötét volt, de amint szeme alkalmazkodott a félhomályhoz, látta, hogy a helyiség egy szerszámoskamra. Egyik végében üllő és kovácstűzhely állt, a falakon szerszámok lógtak. A döngölt földpadló közepén pedig ott térdepelt Tromp Bierman, az Isten Harsonája. Sötét öltönynadrágot viselt fehér inggel és a hivatalát jelképező nyakkendővel. Az öltöny zakója egy csípőfogóra akasztva lógott az üllő felett. Tromp Bierman bozontos szakálla a tető felé bökött, szeme csukva volt, két karját esdeklő pózban emelte az égre, hangja azonban távolról sem volt alázatosnak mondható. – Ó Uram, Izrael Istene, sürgetőleg folyamodom hozzád, hallgatnád meg a te szolgád imáját és adnál néki útbaigazítást eme nehéz ügyben. Hogyan teljesíthetem a te akaratodat, ha nem tudom, mi az? Gyatra szerszám vagyok csupán a te kezedben, nem vállalhatom a döntés felelősségét. Tekints le rám, ó Uram, bocsásd meg tudatlanságomat és ostobaságomat és tudasd velem szándékaidat... Ekkor Tromp hirtelen elhallgatott és kinyitotta szemét. A nagy, bozontos oroszlánszerű fej az ajtó felé fordult és az ótestamentumi prófétákat idéző szempár pillantása szinte Manfred lelkébe hatolt. A fiú hirtelen mozdulattal lekapta fejéről a formáját vesztett, izzadságfoltos kalapot, és mindkét kezével a melléhez szorította. – Visszajöttem, Oom - szólalt meg. – Ahogy meghagyta. Trom bősz pillantást vetett rá. Egy nagy darab, széles vállú kamasz állt előtte izmos, jól formált lábain. Porlepte göndör fürtjeinek arany színe különös ellentétben állt a furcsa topázsárga szemek fölött sötétlő szénfekete szemöldökkel. De mikor megpróbált a szemek mögé nézni, rögtön megérezte az elhivatottság és a sugárzó intelligencia auráját, amely körülvette ezt a fiút. – Gyere ide – parancsolt rá, Manfred pedig szegényes motyóját a földre ejtve odalépett hozzá. Tromp megragadta a kezét és lerántotta maga mellé. – Térdelj le, Jong –, bődült el – adj hálát Teremtődnek. Imádkozz atyáid Istenéhez, hogy hallgassa meg könyörgésemet, amelyet a te érdekedben menesztek felé. Manfred engedelmesen behunyta a szemét, kezét imára kulcsolta, az Úr Harsonája pedig rázendített. – Ó Uram, bocsáss meg a te szolgádnak, amiért ily csip-csup ügyekkel folyamodik hozzád súlyos dolgaid közepette. Köszönjük neked, hogy oltalmunkba vezérelted ezt az

ifjú embert, hogy megnemesítsük a lelkét és megacélozzuk akaratát. A Te segedelmeddel félelmetes pallossá kovácsoljuk őt, amely lesujtand a filiszteusokra, fegyverré, amely a Te dicsőségedért vagdalkozik választott gyermekeidnek, az afrikaner népnek jogos és igazságos harcában. – Azzal kinyújtott mutatóujjával olyan vadul bökött Manfredra, hogy a fiú úgy érezte, mintha egy nyesőolló hegyét vágták volna az oldalába. – Ámen! – vágta rá ijedten, levegő után kapkodva fájdalmában. – Ó Uram, a Te dicsőségedet zengjük hitvány életünk minden napján és Tehozzád esedezünk, ruháznád fel választott népednek e gyermekét az erővel és az elhivatottsággal magasztos küzdelméhez. A Manfred lelkes „Ámen”-jeivel megtűzdelt fohász csak nem akart véget érni. A fiúnak már sajogtak a térdei és szédelgett a fáradtságtól meg az éhségtől, mikor Tromp hirtelen talpra ráncigálta és végigmasírozott vele a konyhaajtóhoz vezető ösvényen. – Mevrou! – harsant fel a mennyei zengzet. – Hol vagy, asszony? A felszólításra Trudi Bierman lélekszakadva rohant be a konyhába. A mocskos rongyokba öltözött fiú láttán rémülten megtorpant. – A konyhám – nyöszörögte kétségbeesve. – A szép tiszta konyhám. Az imént kentem fel viasszal a padlót. – A Magasságos küldte hozzánk ezt a Jongot – zsolozsmázta Tromp. – A mai naptól befogadjuk őt az otthonunkba. Az asztalunknál eszik és úgy bánunk majd vele, mint tulajdon gyermekünkkel. – De hát olyan mocskos, akár egy kaffer – protestált a felesége. – Akkor hát mosdasd meg őt, asszony, mosdasd meg csak szaporán. Ebben a pillanatban egy lány jelent meg a konyhaajtóban. Félénken elosont Trudi Bierman terjedelmes figurája mögött, ám egyszerre csak megdermedt és mint egy ijedt őzike bámult Manfredra. Manfred alig ismerte meg Sarah-t. Amióta utoljára látta, kigömbölyödött, könyökét, amely nemrég még két csontos bütyökként dudorodott ki a piszkafavékony karokból, most kemény, kivörösödött hús borította. Az egykor holtsápadt arc hamvas rózsaszín lett, a fénytelen szemekbe tiszta csillogás költözött. Fényesre kefélt szőke haját két varkocsba fonták és feltűzték a feje búbján. Bokáig érő, szegényes, de patyolattiszta szoknyát viselt. Örömteli sikoltás szakadt fel a torkából és kinyújtott karokkal Manfred felé rohant. Trudi Bierman azonban hátulról elkapta és alaposan megrázta. – Te lusta, gonosz leány – ripakodott rá. – Azzal hagytalak ott, hogy fejezd be a számtanleckédet. Takarodj vissza, de azonnal! – Azzal durván kilökte az ajtón és karját keresztbe fonva, elbiggyesztett szájjal ismét Manfred felé fordult. – Fúj, rossz rád nézni – mondta. – A hajad hosszú, akár egy lányé és ezek a ruhák... – Elhallgatott és arcvonásai még fenyegetőbbekké váltak. – És ne felejtsd el, ebben a házban tisztességes keresztény népek élnek – folytatta. – Itt senki sem fogja átvenni az apád Istentől elrugaszkodott, zabolátlan életmódját, megértetted? – Éhes vagyok Trudi néni – nyögte ki Manfred. – Akkor eszel, mikor mindenki más és addig semmi esetre sem, amíg tiszta nem vagy – jelentette ki Trudi Bierman szigorúan és az urára nézett. – Menheer, megmutatná a fiúnak, hogyan kell tüzet rakni a forróvíz-melegítőben? Azután pedig megállt a parányi fürdőszoba ajtajában és könyörtelenül ellenőrizte a tisztálkodás minden apró részletét, tudomást sem véve a fiú szégyenlősségéről és a víz hőmérséklete elleni tiltakozásáról. Mikor pedig Manfred továbbra is tétovázva állt,

elvette tőle a márványos erezetű kék szappanrudat, saját kezűleg dörgölve végig teste legérzékenyebb és legintimebb részeit. Mindezek után dereka körül egy zsebkendőnyi törülközővel, fülénél fogva leráncigálta a fiút a hátsó lépcsőn, leültette egy gyümölcsösládára, és egy birkanyíró ollóval felfegyverkezve nekiesett a hajának. A göndör, aranyló fürtök egymás után hullottak Manfred vállára, mint búzakalászok a sarló nyomán. Mikor tenyerével végigsimította koponyáját, csak szúrós sörtét tapintott, tarkóján és füle mögött pedig furcsán hűvösnek és száraznak érezte a bőrt. Végezetül Trudi Bierman az undorát kifejező látványos némajáték kíséretében összenyalábolta a fiú levetett ruháit és kinyitotta a kazán ajtaját. Manfred az utolsó pillanatban ugrott oda, hogy megmentse a kabátját. Halálra vált arccal, a kabátot háta mögé rejtve hátrált, miközben ujjai lopva tapogatták a kis csomókat a szegélyben. Arckifejezése láttán az asszony megvonta a vállát. – Így is jó – mondta. – Ha jó alaposan kifertőtlenítjük és varrunk rá pár foltot, talán még megteszi. Addig is kerítek neked egy-két holmit a tisztelendő régi ruhái közül. Az ebédnél Trudi Bierman Manfred éhségét a konyhájának és szakácsművészetének szóló személyes kihívásként értékel344 te. Egyik kezében merőkanállal, a másikban a fazék fogójával állt a fiú mögött és egyre újabb adagokat halmozott a tányérjára, meg sem várva, hogy az előző elfogyjon. Mikor aztán Manfred végül is pukkadásig tömve hátradőlt a széken, szemében diadalmas pillantással masírozott be a kamrába az aludttejért. Manfred és Sarah, mint a két idegen a családban, a két legalacsonyabb ülőhelyet kapták az asztalnál. Biermanék két kövérkés, pudingarcú, szőke lánya kétoldalt felmagasodva trónolt mellettük. Sarah alig nyúlt az ételhez, és ezzel csakhamar magára is vonta Trudi Bierman haragját. – Nem azért főztem a finom ételt, hogy csak turkálj benne, kisasszony – ripakodott rá. Addig nem állsz fel az asztaltól, amíg az utolsó morzsáig meg nem eszed, ami a tányérodon van, a spenótot is, meg az összes többit... azt se bánom, ha reggelig kell itt ülnöd. Sarah pedig gépiesen rágott, tekintetét egyetlen pillanatra sem véve le Manfredról. Manfred életében ez volt az első eset, mikor két hálaadó imával kellett fizetnie az ételért. Az egyiket étkezés előtt mondták el, a másikat utána és mindkettő végtelenül hosszúnak tűnt. A fiú elbóbiskolva hintázott előre-hátra a székén és csak Tromp Bierman üdvlövésszerű „Ámen”-jére riadt fel. A paplak befogadóképessége már Sarah-val és a két Bierman ivadékkal is túl volt terhelve. Manfred számára már végképp nem jutott hely a házban, így aztán az udvar végében álló szerszámoskamra egyik sarkát jelölték ki számára lakóhelyül. Trudi néni a helyiség végében álló nagy ládák egyikét alakította át szekrénnyé, hogy abban tartsa néhány ócska ruhadarabját. Hálóhelyéül egy rozoga vaságy szolgált, benne nehéz, durva kókuszháncs matraccal. Az ágyat egy kifeszített madzagról lelógó megfakult függöny takarta el. – Ne pazarold a gyertyát – figyelmeztette Trudi néni a szerszámoskamra ajtajából. – Csak minden hónap első napján kaphatsz újat. Mi itt takarékos népek vagyunk és köszönjük szépen, nem kérünk apád különcségeiből! Manfred fejére húzta a vékony szürke takarót, hogy megvédje lecsupaszított

koponyáját a hidegtől. Életében először volt saját ágya, saját szobája és ujjongva tobzódott a bőség érzetében. Élvezettel szívta be a kenőzsír, a paraffin és a kihűlt kovácsműhely kormának szagát, miközben lassan elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy valaki gyengéden megérinti az arcát. Rémülten felkiáltott – a sötétségből hirtelen zavaros rémképek merültek fel. Félálomban még látni vélte, amint apja üszkösödő fél karja feléje nyúl a föld alól. Kétségbeesetten rúgkapálva igyekezett szabadulni a takarótól. – Manie, Manie. Én vagyok az – szólongatta Sarah ijedten. Legalább annyira megrémült, mint a fiú. A kamra egyetlen elfüggönyözetlen ablakán beáradó holdfény megvilágította sovány, reszkető alakajkának körvonalait. Hosszú fehér hálóinget viselt, kibontott haja ezüstös felhőként omlott a vállára. – Mit csinálsz itt? – motyogta Manfred. – Nem szabad idejönnöd. Menj el. Ha itt találnak... – elakadt a hangja. Maga sem tudta biztosan, mik volnának a következmények, de sejtette, hogy igen súlyosak lennének. Azt mindenesetre biztosra vette, hogy újonnan kapott otthona a lelkét melengető biztonságérzettel együtt azonnal darabokra hullana. – Olyan boldogtalan voltam – suttogta a kislány, és Manfred hallotta a hangján, hogy sír. – Amióta csak elmentél. A lányok olyan gonoszak... egyszerűen csak vuilgoed-nak, „szemét”-nek hívnak. Állandóan csúfolnak, amiért nem tudok úgy olvasni és számolni, mint ők és mert olyan furcsán beszélek. Amióta elmentél, minden éjjel sírtam. Manfred elfacsarodó szívvel hallgatta és bármennyire is félt a leleplezéstől, kinyúlt a takaró alól és lehúzta maga mellé az ágy szélére. – Most már itt vagyok és vigyázni fogok rád, Sarie – vigasztalta halkan. – Többé nem engedem, hogy csúfoljanak. Sarah azonban a nyakába borult és csukladozva zokogott. – Nem akarlak többé sírni látni, Sarie – szólt rá szigorúan Manfred. – Nem vagy már kisgyerek. Bátornak kell lenned. – Csak azért sírtam, mert olyan boldog vagyok – szipogott Sarah. – Nincs több sírás – még akkor sem, ha boldog vagy – parancsolt rá a fiú. – Értetted? – A kislány buzgón bólogatott és halk, fulladozó hang kíséretében visszafojtotta könnyeit. – Minden nap eszembe jutottál – suttogta. – Azért imádkoztam a Jóistenhez, hogy visszatérj, ahogy ígérted. Melléd fekhetek, Manie? – kérdezte hirtelen. – Fázom. – Nem – válaszolta Manfred határozottan. – Vissza kell menned, mielőtt még itt érnének. – Csak egy pillanatra – könyörgött Sarah és még mielőtt a fiú tiltakozhatott volna, megfordult ültében, felhajtotta a takarót és becsusszant mellé az ágyba. Odabújt Manfredhoz és szorosan átölelte. A vékony, elnyűtt hálóingen keresztül érezni lehetett hűvös kis testének hideglelős remegését. A fiút egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy elkergesse. – Öt perc – motyogta. – Azután vissza kell menned. Sarah teste gyorsan felmelegedett a takaró alatt, haja puhán cirógatta Manfred arcát és tejes illatot árasztott, akár egy kölyökmacska szőre. A fiú egyszerre csak öregnek és fontosnak érezte magát mellette. Atyáskodva, a birtoklás érzetével simogatta a kislány fejét. – Gondolod, hogy Isten meghallgatja az imáinkat? – kérdezte suttogva Sarah. – Mert én olyan erősen imádkoztam, ahogy csak bírtam és tessék, most itt vagy, ahogyan kértem. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette. – De sok időbe telt és rengeteget kellett imádkozni.

– Én semmit sem tudok az imákról – vallotta be Manfred. – A papám soha nem imádkozott valami sokat. Engem se tanított meg, hogyan kell. – Hát mostantól fogva jobb lesz, ha megszokod – figyelmeztette a kislány. – Ebben a házban mindenki éjjel-nappal imádkozik. Mikor végül kisurrant a szerszámoskamrából, és visszaszaladt a házba, egy forró helyet hagyott maga után a matracon és egy másik, még forróbbat Manfred szívében. Odakinn még sötét volt, mikor Manfredot dörgő hang riasztotta fel álmából. A hang forrása Isten Harsonája volt tulajdon személyében. – Tíz másodperc, és már kapod is a vödör jó hideg vizet, Jong! – És Tromp bácsi már vezette is a reszkető libabőrös fiút az istálló mellett álló dézsához. – A hideg víz a legjobb orvosság a fiatal hús bűneire, Jong – tájékoztatta Tromp bácsi elégedetten. – Reggeli előtt kiganajozod az istállót és lecsutakolod a pónit, értetted? Ezek után az egész nap a munka és az imádság szédítő iramú egymásutánjának jegyében telt el. A házimunka időszakai hosszadalmas tanulási és még hosszabb térden állva töltött periódusok közé ékelődtek. Ez utóbbiak során Tromp bácsi és Trudi néni felváltva sürgették az Urat, hogy serkentse a gyermekeket fokozott teljesítményre, vagy részesítse őket restségükért válogatott megtorlásokban. Mégis, mire az első hét eltelt, Manfred észrevétlenül, de folyamatosan átrendezte a ház népének ifjabb tagjai között fennálló erőviszonyokat. Azzal kezdte, hogy sárga szemének nyugodt, kérlelhetetlen pillantásával leszerelte a Bierman csemeték első óvatos, de jól összehangolt gúnyhadjáratát. A lányok néhány kudarcba fúlt támadás után félős zavarodottsággal vonultak vissza. A tankönyvek közelében azonban már korántsem sikerült ilyen magától értetődő fölényre szert tennie. Unokahúgai, hála az irgalmatlan szülői szigornak, mindketten egész életüket a tanulásnak szentelték. De Manfred ugyanolyan bősz elszántsággal vetette rá magát a német nyelvtan vaskos kötetére, mint Meckle Matematika a Középiskolák Második Osztályai Számára című munkájára. Nem is volt szüksége más ösztönzésre, csak hogy lássa, amint a két lány a Trudi néni katekizmusára adott tétova válaszai hallatán önelégülten összemosolyog. – Majd megmutatom én nekik – fogadkozott magában. Az unokahúgai megjuhászítására irányuló erőfeszítések jó ideig annyira lefoglalták, hogy csak napok múltán vette észre, milyen agyafúrt és alattomos módon kínozza a két Bierman lány a kis Sarah-t. Sértegették, csúfnevekkel illették, kirekesztették a közös játékokból – mindez azonban még az ártalmatlanabb gonoszságok közé tartozott. De ezenfelül még a ház körül végzett fáradságos munkáját is ott igyekeztek még keservesebbé tenni, ahol csak tudták. Korommal kenték be a frissen vasalt ruhát, feltúrták a gondosan bevetett ágyat, zsírfoltokkal maszatolták be a ragyogó tisztára elmosogatott edényeket. Mindezek után alamuszi vigyorral lesték, amint Trudi néni a sárga földig lehordja Sarah-t lustaságáért és figyelmetlenségéért, majd egy hajkefe hátsó felét segítségül híva, boldogan teljesíti Isten akaratát. Manfred külön-külön vette kezelésbe a két lányt. Módszere egyszerű és célravezető volt – varkocsuknál fogva elkapta őket, majd egészen közelről a szemükbe nézve, halk, gyűlölettől sziszegő hangon elbeszélgetett velük. A beszélgetés mindkét esetben az „...és meg ne próbálj most anyádhoz szaladni árulkodni...” kezdetű intelemmel ért véget. Ezt követően a kegyetlenkedéseknek látványos hirtelenséggel végük szakadt és Sarah a

továbbiakban teljes háborítatlanságot élvezett Manfred védőszárnyai alatt. Az első hét végén, egy hosszú, unalmas szombat délutánon, az ötödik istentisztelet után az egyik unokahúg jelent meg Manfred szerszámoskalyibájának ajtajában. A fiú éppen az ágyon hevert, kezében a német nyelvtannal. – A papám látni akar, menj be hozzá a dolgozószobájába – közölte a hírnök és kezével csavarintó mozdulatot téve jelezte a közeledő katasztrófát. Manfred a csaphoz szaladt, benedvesítette rövidre nyírt haját és az ágya fölé lógó tükördarab elé állva próbálta lesimítani, a vizes tüskék azonban újra meg újra felmeredtek. Végül feladta a hiábavaló küzdelmet és sietett, hogy eleget tegyen a hívásnak. Eddig még sohasem léphette át a paplak elülső szobáinak küszöbét. Ezek a helyiségek szentek és sérthetetlenek voltak, közülük is leginkább a szentélyek szentélye, a tisztelendő dolgozószobája. Unokahúgai már nemegyszer figyelmeztették morbid gyönyörűséggel, hogy az ebbe a szobába történő meghívás mindig büntetéssel és fájdalommal jár együtt. Remegve állt meg a küszöbön. Szinte biztosra vette, hogy fény derült Sarah éjszakai látogatásaira a szerszámoskamrában. Félénk kopogtatására az ajtó mögül bősz csatakiáltás válaszolt. Ijedten összerezzent, majd lassan kinyitotta az ajtót és belépett. Tromp bácsi ökölbe szorított kezeire támaszkodva állt a komor kinézetű ostorfa íróasztal mögött. – Kerülj beljebb, Jong – mondta. – Csukd be az ajtót. Ne ácsorogj már ott! – kiáltott rá és nehézkesen lezökkent a székébe. Manfred megállt előtte és magában kétségbeesett igyekezettel kutatott a bűnbánat és vezeklés szavai után. De mielőtt még bármit is mondhatott volna, Tromp bácsi ismét szólásra emelkedett. – Nos Jong, nagynénéd jelentést tett nekem rólad. – A hang szokatlanul nyájas volt, sehogyan sem illett össze a bácsi bősz arckifejezésével. – Azt mondja, hogy bár taníttatásodat mindeddig gyalázatosan elhanyagolták, van benned akarat és szorgalmasan dolgozol. – Manfredot e szavak hallatán olyan viharos megkönnyebbülés öntötte el, hogy alig bírta figyelemmel kísérni a soron következő hosszadalmas buzdító szónoklatot. – Valamennyien elnyomottak vagyunk, Jong – mennydörögte a tisztelendő –, az elnyomás és a milnerizmus áldozatai. – Ez utóbbi kifejezés ismerősen hangzott Manfred fülének. Apjától már hallott Lord Milnerről, az afrikanerellenességéről hírhedt angol kormányzóról, aki elrendelte, hogy az iskolákban minden afrikaans nyelven beszélő gyereknek csúcsos sipkát kelljen viselnie, rajta a felirattal: „Szamár vagyok – hollandusul beszélek.” – Csak egy mód van rá, hogy felülkerekedjünk ellenségeinken, Jong – folytatta Tromp. – Okosabbnak, erősebbnek és kíméletlenebbnek muszáj lennünk, mint ők. Isten Harsonája annyira belemerült saját ékesszólásába, hogy égnek emelte szemét és átszellemülten bámulta a mennyezet cikornyás gipsz stukkódíszeit. Üveges tekintetében az enyhe vallási téboly keveredett a politikai fanatizmussal. Manfred az eksztázis pillanatait kihasználva, lopva körülnézett a bútorokkal telezsúfolt szobában. A négy fal közül hármat a mennyezetig könyvespolcok borítottak, zsúfolásig tömve vallásos és egyéb komoly témájú kötetekkel. Jóllehet Kálvin és a presbiteriánus egyházi hatalom szerzői túlnyomó többségben voltak, de azért helyet kaptak itt történelmi, filozófiai és jogi tárgyú művek, valamint számos életrajz és enciklopédia is. Több polcot töltöttek meg a himnuszok és prédikációk holland, német és angol nyelvű összegyűjtött

kiadásai. A negyedik falon, közvetlenül Tromp bácsi íróasztala mögött régi fényképek gyűjteménye díszelgett. A felső sorból szigorú tekintetű ősök néztek le vasárnapi öltözékükben, alattuk jámbor gyülekezeteket vagy a szinódus tanult tagjait ábrázoló képek függtek. Tromp Bierman jellegzetes vonásai mindegyiken tisztán felismerhetőek voltak – fokozatosan egyre idősebbé és érettebbé váló Trompok követték egymást, a csillogó tekintetű, borotvált arcú ifjútól kezdve egészen a szakállas, oroszlánszerű férfiúig, aki méltóságteljesen magaslott ki az első sorból. Azután külön keretben, megsárgultan egy meglepően ide nem illő fotográfia következett. Méretét tekintve is nagyobb volt az összes többinél és a legszembetűnőbb helyre akasztották. Egy fiatal férfit ábrázolt, derékig meztelenül, térdig érő tornanadrágban. Mellén keresztben pompás díszöv feszült, rajta csillogó, vésett feliratú ezüstkoszorúk és -érmek sokaságával. A fényképen látható fiatalember nem volt más, mint Tromp Bierman. A felvétel elkészültekor nem lehetett több huszonöt esztendősnél. Arcát simára borotválta, brillantinnal lesimított haját középen elválasztotta, erőteljes, kisportolt testén remekbe szabott izomkötegek domborodtak. Az ökölvívók klasszikus testtartásában állt, enyhén meggörbített felsőtesttel, kezeit ökölbe szorítva, behajlított karját maga elé tartva. Előtte kis asztalon a csillogó serlegek és sporttrófeák egész garmadája sorakozott. A fiatalember sugárzó mosolyával, megjelenésének túláradó férfiasságával már-már valamiféle romantikus hős képzetét keltette Manfredban. – Maga... maga bokszoló volt? – dadogta, nem tudván elfojtani álmélkodását. Isten Harsonájának diadalmas zengzete hirtelen abbamaradt. A hatalmas, borzas fej leereszkedett, a szent tűzben égő szemek zavartan pislogva igyekeztek alkalmazkodni a való világ félhomályához, majd Manfred tekintetét követve megállapodtak a képen. – Nem csak egyszerűen bokszoló – szólalt meg Tromp bácsi –, hanem ökölvívóbajnok. A Dél-afrikai Köztársaság félnehézsúlyú ökölvívóbajnoka. – Ismét Manfred felé fordult. A fiú elragadtatott pillantásainak láttán szívet melengető emlékek tolultak fel benne, arcáról eltűnt a haragvó kifejezés és csaknem szeretetteljesen mosolygott. – És mind megnyerte azt a rengeteg kupát... meg azt az övet? – De meg ám, Jong. Ütöttem a filiszteusokat, ahol értem. Tömegével győztem le őket. – Csak filiszteusok ellen harcolt, Tromp bácsi? – kérdezte Manfred csillogó szemmel. – Egytől egyig mind filiszteusok voltak, Jong. Amint beléptek a ringbe, máris filiszteusokká váltak, én pedig rájuk vetettem magam, és ütöttem-vágtam őket irgalom nélkül, mint a Mindenható pörölye és kardja. – Azzal Tromp Bierman maga elé emelte összeszorított öklét és villámgyors ütéssorozatot küldött az íróasztal fölött a levegőbe. A félelmetes fegyver mindannyiszor Manfred orrától alig néhány hüvelyknyire állt meg. – Ezekkel az öklökkel kerestem akkortájt a kenyeremet, Jong. Kiálltam mindenki ellen, aki kihívott és minden alkalommal tíz fontot kaptam. Bokszoltam Mike Williamsszel, és a hatodik menetben leterítettem... igen, magát a nagy Mike Williamst – dörmögte, majd hirtelen oldalra ugrott és vadul öklözni kezdte a szék kárpitját. – Ha! Ha! Bal! Jobb! Bal! Még a fekete Jephtát is laposra vertem és 1916-ban elhódítottam a bajnoki címet Jack Lalortól. Még most is hallom, hogy éljenzett a közönség, mikor Lalor levágódott a vászonra. Szép idők voltak, Jong... gyönyörűszép idők... – hirtelen elhallgatott, kezét az ölébe ejtette, tekintetébe ismét fennkölt szigor költözött. – Aztán

Trudi néni és Izrael Istene elszólítottak a ringből, hogy fontosabb feladatokat teljesítsek. – És Tromp bácsi szemében egy utolsó sajnálkozó szikra kíséretében kilobbant a harci kedv tüze. – Bokszolni és bajnoknak lenni... számomra ez volna a világon a legfontosabb – sóhajtott Manfred. Tromp elgondolkodva nézett rá. Aprólékosan szemügyre vette minden porcikáját, feje búbjától le egészen az ócska szandálba bújtatott, kissé talán túl nagy, de arányos lábakig. – Meg akarsz tanulni bokszolni? – kérdezte lehalkítva hangját, miközben összeesküvő pillantást vetett az ajtó felé. Manfred egy szót sem tudott kinyögni a torkát szorongató izgalomtól, csak lelkesen bólogatott. Tromp bácsi ismét megszokott, átható hangján folytatta. – Trudi nénéd nincs túlságosan elragadtatva a verekedéstől. És nagyon is igaza van! A bunyót a huligánoknak találták ki. Verd ki a fejedből, Jong. Gondolkodj inkább magasabb rendű dolgokon. – Azzal olyan élénken megrázta a fejét, hogy a szakálla is szétzilálódott belé. Talán ezzel az erőteljes mozdulattal igyekezett kiűzni a bolhát, amelyet a fiú ültetett a fülébe. Ujjaival meggereblyézte a szerteszét meredő arcszőrzetet, majd így szólt. – Visszatérve arra, amit mondani akartam. Nagynénéd és jómagam úgy véljük, jobb volna, ha egy időre elfelejtenéd, hogy De La Reynek hívnak. Fej veszed a Bierman nevet és azt használod, amíg apád perének híre el nem halványul a köztudatban. Már így is túlságosan sokat emlegették ezt a nevet az újságok, Lucifernek ezek a szócsövei. Nagynénédnek teljes mértékben igaza van, hogy nem engedi be a házba ezeket a mocskos irományokat. Ha apádat jövő hónapban tényleg bíróság elé állítják Windhoekban, óriási felhajtást csinálnak majd az ügy körül. Ha kiderülne, ki vagy, az rettenetes szégyenbe hozna téged és ezt a családot. – Az apám pere? – meredt rá értetlenül Manfred. – De hiszen az apám halott. – Halott? Hát te azt hitted? – Tromp felállt, megkerülte az íróasztalt és odalépett a fiúhoz. – Bocsáss meg nekem, Jong – szólt és mindkét hatalmas kezét gyöngéden Manfred vállára tette. – Szükségtelen fájdalmat okoztam neked azzal, hogy nem mondtam el már korábban. Apád nem halt meg. A rendőrség elfogta és jövő hónap huszadikán törvényszék elé állítják a windhoeki Legfelsőbb Bíróságon. Átkarolta Manfredot és óvatosan támogatta, hogy össze ne roskadjon a rászakadó szavak súlya alatt, azután szeretetteljes dörmögéssel hozzáfűzte. – Látod, Jong, most már megértheted, miért akarjuk, hogy nevet változtass. Sarah gyorsan végzett a vasalással és kisurrant a házból. Most ott üldögélt a farakás tetején és állát felhúzott térdeire támasztva nézte Manfredot, amint dolgozik. Szerette nézni, ahogy a fát aprítja. A fejsze hosszú nyelű, kétkezes szerszám volt, vörösre festett fejjel és fémesen csillogó éllel. Manfred addig köszörülte a fenőkövön, míg le tudta borotválni vele keze fejéről a csillogó, aranyszőke szőrszálakat. Levetette ingét és odanyújtotta Sarah-nak. Mellkasa és háta verítéktől csillogott. A kislány még az izzadtsága szagát is szerette – olyan volt, mint a frissen sült kenyéré, vagy egy érett fügéé, amelyet azon frissiben szakítottak le a fáról. A fiú újabb hasábot tett a bakra, hátralépett és nagyot köpött a markába. Mindig ezt csinálta, Sarah pedig merő együttérzéssel, maga is önkéntelenül kipréselt egy kis nyálat az ajka közül. Egész teste megfeszült az izgalomtól, amint elnézte, hogyan ragadja meg Manfred a fejsze nyelét.

– Ötös szorzótábla! – vezényelt és nagy ívben lesújtott. A fejsze halk suhogással zúgott el a feje felett és a csillogó él tompa puffanás kíséretében tűnt el a fahasáb belsejében. Manfred felhorkant az erőfeszítéstől. – Ötször egy az öt – szavalta Sarah a fejsze suhintásának ütemére. – Ötször kettő az tíz – Manie bosszúsan felmordult, amint egy fehér szilánk egészen a feje magasságáig repült. – Háromszor öt az tizenöt. – Az acél ragyogó ívet írt le a lenyugvó nap sárgás fényében, Sarah pedig boldogan sikongatva kántálta a szorzótáblát, miközben a forgácsok záporozva hullottak alá a levegőből. A fahasáb recsegve kettéhasadt és leesett a bakról, pontosan abban a pillanatban, mikor Sarah diadalmasan elkiáltotta magát – ötször tíz az ötven! –, Manie hátralépett, és a fejsze nyelére támaszkodva rámosolygott. – Remek volt, Sarie, egyetlen hibát sem vétettél. A kislány büszkén illegette magát örömében – majd hirtelen kővé dermedve bámult a fiú válla mögé, tekintetében rémülettel vegyes bűntudat tükröződött. Leugrott a farakás tetejéről és lobogó szoknyával iszkolt el a ház felé vezető ösvényen. Manie ijedten hátrafordult és megpillantotta Tromp bácsit, amint a szerszámoskamra sarkának támaszkodva figyeli őt. – Sajnálom, Tromp bácsi – szólalt meg halkan, lehorgasztott fejjel. – Tudom, hogy nem volna szabad itt lennie, de egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy elzavarjam. Tromp bácsi ellökte magát a faltól és odasétált hozzá. Mozgásában volt valami egy hatalmas medvééből, amint hosszú karjait lóbálva körüljárta Maniet. Miközben minden oldalról figyelmesen megnézegette, homlokán zavart kis ránc jelent meg. Manfred kínosan feszengve állt. Tromp bácsi egyszerre csak fájdalmasan a hasába bökött és megkérdezte. – Hány éves is vagy te, Jong? Manfred megmondta, Tromp bácsi pedig töprengve bólogatott. – Még három év, amíg teljesen kifejlődsz. Azon a véleményen volnék, hogy a félnehézsúlyú osztályban indulsz majd, hacsak a végén meg nem bokrosodsz, és át nem kerülsz a nehézsúlyba. Manfred izgatott bizsergést érzett a bőrén az idegen, de valahogyan mégis borzasztóan érdekfeszítő kifejezések hallatán, Tromp bácsi pedig elsétált mellőle és odament a farakáshoz. Lassú, megfontolt mozdulattal levetette öltönyének zakóját, gondosan összehajtogatta és lehelyezte a fahasábok tetejére, majd kibogozta fehér papi nyakkendőjét és óvatosan végigfektette a zakón. Végül fehér inge ujját felgyűrve visszaballagott Manfredhoz. – Szóval bokszoló akarsz lenni? – kérdezte. Manfred az izgalomtól megnémulva bólogatott. – Rakd el azt a fejszét – parancsolt rá Tromp. A fiú belevágta a szerszámot a favágó tőkébe, és ismét szembefordult a nagybátyjával. Tromp bácsi pedig felemelte jobb kezét és kifelé fordított tenyérrel kinyújtotta Manfred felé. – Üsd meg! – mondta. Manfred ökölbe szorította kezét és kaszáló karmozdulattal egy gyenge, puhatolózó ütést mért a kinyújtott kézre. – Nem zoknit kötögetsz, Jong és nem is kenyeret dagasztasz – ripakodott rá Tromp. – Mi vagy te, férfi vagy konyhalány? Üsd már meg, ember! Üsd meg! Ez már jobb volt, de ne kaszálj a fejed körül, húzz be egyenesen! Keményebben! Még keményebben! Ez már inkább emlékeztet. No most a ballal... ez az! Bal! Jobb! Bal!

Tromp bácsi most már mindkét kezét felemelte és könnyedén ide-oda hajladozva táncolt előtte. Manfred buzgón követte, hol egyik, hol másik öklével ütve a hatalmas lapátszerű tenyereket. – Jól van – eresztette le a kezét Tromp. – Most üss meg. Üss az arcomba. Gyerünk, üss, amekkorát csak bírsz. Ide, egyenest az orromba. Lássuk, hogyan döntesz hanyatt. Manfred leejtette a karját és zavartan hátrébb lépett. – Ezt nem tehetem meg, Tromp bácsi – ellenkezett. – Mit nem tehetsz meg, Jong! Mit nem tehetsz meg? – Nem üthetem meg magát. Ez nem volna helyes. Tiszteletlenség volna. – Szóval most bokszolás helyett a tiszteletről fogunk csevegni. Ne beszélgessünk mindjárt púderpamacsokról és báli csipkekesztyűkről? – tajtékzott Tromp bácsi nekibőszülve. Azt hittem, bokszolni akarsz. Azt hittem, férfi akarsz lenni, de most látom csak, hogy egy taknyos orrú, nyafogó csecsemővel van dolgom. – Hirtelen elváltoztatta a hangját és repedtfazék-szerű falsettóba csapott át. – Nem volna helyes Tromp bácsi, tiszteletlenség volna – utánozta gúnyosan Manfredot. Jobb keze hirtelen előrelendült és nyitott tenyere hangos csattanással vágódott a fiú arcának. Manfred égető fájdalmat érzett és a hatalmas pofon nyomán öt ujj élénkpiros lenyomata gyúlt ki a bőrén. – Tiszteletlen vagy, Jong – mondta nagybátyja megvetően. – És a tetejébe gyáva is. Igen, az vagy, egy nyafka, beszari kölyök. Nem vagy te férfi! Soha nem lesz belőled bokszoló! Azzal a másik hatalmas mancs is előrelendült, méghozzá olyan váratlanul és olyan villámgyorsan, hogy Manfred alig látta. Az ütés okozta fájdalomtól azonban a szeme is könnybe lábadt. – Majd egy szoknyát is kerítünk neked, kicsikém – egy szép sárga szoknyácskát a pici lánynak! – kiabálta Tromp bácsi, de közben észrevétlenül figyelte a fiút. A szemét nézte és magában hangtalanul fohászkodott, hogy megtörténjék a csoda. Ezalatt becsmérlő megjegyzések áradatát zúdította a keménykötésű kamaszra, aki zavartan, elbizonytalanodva hátrált előle. Egy lépést tett utána és ismét megütötte. Az ütéstől Manfrednek felhasadt az alsó ajka, állán vékony kis vérpatak csordult végig. – Rajta! – buzdította magában Tromp, miközben gúnyos sértések egész seregét vagdalta a fejéhez. – Gyerünk már, könyörgöm, mozdulj! És ekkor keblében kirobbanó boldogsággal látta, amint bekövetkezik, amire várt. Manfred lassan leszegte az állat, szemében könyörtelen, hideg sárga láng gyúlt, mint a zsákmányára lecsapni készülő oroszlánéban és rávetette magát. Annak dacára, hogy felkészülten várta a támadást, a roham hirtelensége és dühödt ereje kibillentette egyensúlyából Tromp bácsit. Csak a tapasztalt bokszoló ösztöne mentette meg, hogy áldozatul ne essen az első gyilkos erejű sorozatnak. Miközben ideoda hajladozva kitért a halántékát súroló ütések elől, sejteni kezdte, micsoda iszonyatos erő rejlik ezekben az öklökben, amelyek úgy zúgtak el az arca mellett, hogy a szakálla is felborzolódott. Az első kétségbeesett másodpercekben nem is maradt ideje gondolkodni. Minden tudását és koncentrálókészségét össze kellett szednie, hogy talpon maradjon és féken tarthassa azt a hideg, vérszomjas vadállatot, akit éppen most teremtett meg. De aztán a tapasztalat meg a ringben szerzett, hosszú idő óta elfeledett rutin mégiscsak újból visszatért és Tromp Bierman elegánsan hajladozva, fürgén ide-oda ugrálva táncolt ellenfele előtt. Mindig épp csak egy hajszálnyival maradt kartávolságon

kívül. Lassan az az érzése támadt, mintha tárgyilagos kívülállóként a ring mellől szemlélné az eseményeket. Egyre növekvő élvezettel nézte, amint ez a képzetlen siheder egyforma erővel és ügyességgel használja mindkét öklét. – Született kétkezes bunyós! – ujjongott. – Nem részesíti előnyben a jobb kezét és a vállát is beleadja az ütésekbe, anélkül, hogy valaha is megtanították volna rá! Ám amint újra felnézett, hirtelen a rémület csiklandós kis áramütését érezte a gerincében, mert arra gondolt, mit szabadított a világra. – Ez egy gyilkológép – hasított belé a felismerés. – A leopárd ösztöne dolgozik benne, amely csupán a vér ízéért és az ölés puszta gyönyörűségéért öl. Már nem is lát engem. Csak a prédát látja maga előtt. A rémítő felfedezés elvonta figyelmét a küzdelemről. A következő pillanatban olyan iszonyatos erejű jobb kezes ütés érte a felkarját, hogy a csontjai is beleremegtek. Tudta, hogy valószínűleg vállától a könyökéig felhorzsolódott a bőr. Torkában felforrósodott a lehelet. Lábai lassan kezdtek elnehezülni. Érezte, amint szíve mind vadabbul kalapál a mellkasában. Huszonkét esztendeje szállt utoljára a ringbe. Huszonkét esztendeje élt Trudi zsíros főztjén. Azóta legmegerőltetőbb edzéseit az íróasztal mögött és a szószéken végezte. Ez a fiú pedig itt, vele szemben, olyan volt, akár egy olajozottan működő gép – csak ütött és ütött könyörtelenül, minden emberi érzés nélkül, két ökle villámgyorsan járt előre-hátra, ijesztő sárga szemei rövidlátó tekintetükkel követték minden mozdulatát. Nagy nehezen sikerült összeszednie a gondolatait. Megvárta, míg Manfred előrelendíti jobb öklét és egy hatalmas balegyenessel ellentámadásba ment át. Mindig a bal keze volt az erőssége, ugyanez az ütés terítette le annak idején a fekete Jephtát a harmadik menetben. Máris hallotta a halk kis roppanó hangot, amint csont csontot ért. Manfred térdre esett, arcára néma döbbenet ült ki, szemében elhalványult a gyilkos sárga fény és átadta helyét a mély transzból ébredők bamba tekintetének. – Ez az, Jong. – Isten Harsonájának zengő hangja szaggatott zihálássá szelídült. – Térdepelj csak le és adj hálát a Teremtődnek. – Azzal Tromp bácsi teljes súlyával leroskadt Manfred mellé, vaskos karját a fiú válla köré fonta és égnek emelt arccal enyhén reszkető hangú fohászba kezdett. – Mindenható Isten, köszönetet mondunk neked az erős testért, amellyel felruháztad ifjú szolgádat. Köszönjük bal kezének természetes ügyességét is – nem veszítve szem elől a tényt, hogy még hosszas, kitartó edzésre van szüksége –, és alázatosan könyörgünk, tekints jóindulattal azon törekvésünkre, hogy idővel legalább a lábmunka alapvető elemeit sikerüljön beleplántálnunk. Megáldottad őt egy jobb kézzel, amiért örök hálával tartozunk neked, habár meg kell még tanítanunk őt arra, hogy e kincset érő végtagjával ne jelezze a közelgő csapást öt nappal előre az ő ellenfelének. Manfred még mindig remegett és az állát dörzsölgette, de a bordái közé döfő hüvelykujj lelkes „Ámen”-re késztette. – Máris megkezdjük az alapok lerakását, ó Uram – folytatta Isten megfáradt harsonája –, mégpedig azzal, hogy szorítót építünk a szerszámoskamrában. Mindenható Isten, hallgasd meg könyörgésünket, add áldásodat vállalkozásunkra és segíts bennünket abbéli törekvésünkben, hogy Trudi Bierman, akihez szolgádat a házasság szent köteléke fűzi, ne vegyen észre semmit. Ettől fogva a délutánok legtöbbjén Tromp bácsi azzal az ürüggyel, hogy nyájának valamely tagját látogatja meg, befogatott a kis pónifogatba, a verandán búcsút vett

hitvesétől és látványosan integetve kikocogott az elülső kapun. A windhoeki országút mellett húzódó bozótos szakaszhoz érve találkozott Manfreddal, aki már khaki sortra vetkőzve, mezítláb várt rá az országút mellett. A fiú a kocsi mellé szegődött, a bácsi pedig ügetésre fogta az elhízott állatot. – Ma öt mérföld a penzum, Jong - lemegyünk egészen a folyó hídjáig, onnét pedig vissza. És ma egy kicsit gyorsabban csináljuk, mint tegnap. A kesztyűket, amiket Tromp bácsi a padláson álló ládából csempészett le, alaposan kikezdte az idő. Bőrük összevissza repedezett, de némi enyv és néhány bőrdarab segítségével sikerült megfoltozniuk. Isten Harsonája egészen elérzékenyült, mikor először kötözte fel őket Manfred kezére. Csak állt és nézte, amint az izgatott kamasz átszellemülten orrához emeli és megszagolgatja a viharvert holmit. – Bőr, izzadtság és vérszag, Jong – szólalt meg. – Szívd vele jól teli az orrod, mert mostantól fogva ezzel fogsz együtt élni. Manfred élvezettel összecsapta a két ütött-kopott kesztyűt, tekintetében egy pillanatra ismét megvillant a fakó sárga láng, azután boldogan elvigyorodott. – Jó érezni őket – mondta. – Nincs is a világon ennél jobb érzés – helyeselt Tromp bácsi, azzal odavezette őt a finom tengerparti homokkal megtöltött súlyos vászonzsákhoz, amely a tetőgerendáról csüngött le a szerszámoskamra sarkában. – Kezdetnek látni szeretném, hogy a bal kezed is dolgozik. Olyan ez, mint egy vad ló – be kell törnünk, edzenünk kell, meg kell tanítanunk rá, hogy ne pazarolja feleslegesen az erejét. Meg kell szoknia, hogy engedelmeskedjék a parancsunknak, ne csak ide-oda csapkodjon a levegőben. A szorítót közösen építették fel. Mérete csupán egynegyede volt az előírásosnak, mivel a szűk szerszámoskamrában nem akadt több hely. A sarokrudakat mélyen beásták a döngölt földpadlóba és lecementezték, majd egy vászonlepedőt feszítettek ki köztük a padlón. A vásznat és a cementet Tromp bácsi nyájának egyik tehetős báránya adományozta, „Istennek és az afrikaner népnek”, így nagylelkűségét nehéz lett volna visszautasítani. Sarah, miután ünnepélyes és hátborzongató ceremónia során felesküdött a legszigorúbb titoktartásra, engedélyt kapott, hogy nézőként részt vegyen az edzéseken, habár igencsak részrehajló közönségnek bizonyult. Bármi történt is a ringben, ő zajosan és szégyentelenül biztatta és éljenezte a fiatalabbik résztvevőt. A második edzés után Tromp bácsi sértetlenül ugyan, de zihálva, akár egy gőzgép, gyászos ábrázattal megcsóválta a fejét. – Ez így nem megy tovább, Jong. Vagy találunk neked egy másik edzőpartnert, vagy nekem kell újra elkezdenem tréningezni. Ezt követően délutánonként a póni ott maradt kikötve a tövisbozót mellett, Tromp bácsi pedig zihálva trappolt Manfred oldalán, miközben szakállából sűrű cseppekben hullott alá a verejték, akár a kora nyári eső. Mártíromsága azonban hamarosan meghozta a gyümölcsét. Kidudorodó pocakja csodálatos módon eltűnt, a vállát és mellét borító zsírréteg alól pedig hamarosan ismét kirajzolódtak a kemény izomkötegek. A menetek időtartamát két percről fokozatosan négyre növelték. Sarah volt a hivatalosan kijelölt időmérő. Ő jelezte a menetek kezdetét és végét, kezében Tromp bácsi olcsó ezüst zsebórájával, amelynek erősen kétségbe vonható pontosságát pótolta tekintélyes mérete. Csaknem egy hónap telt el, mire Tromp bácsi elégedetten azt mondhatta magának. –

Lassan kezd úgy kinézni, mint egy bokszoló. – Arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy elégedettségét Manfreddal is megossza. Helyette így szólt a fiúhoz. – Most már itt az ideje, hogy a gyorsaságoddal is elkezdjünk törődni. Azt akarom, hogy olyan gyors légy, akár egy mamba – és olyan bátor, mint egy méhészborz. A mamba Afrika minden mérges kígyója közül a legrettegettebb. A kifejlett példányok egy felnőtt férfi csuklójának vastagságát is elérhetik és akár húsz láb hosszúra is megnőhetnek. Mérgük hatására egy ember négy perc leforgása alatt pokoli kínok között pusztul el. A mambák hihetetlenül gyorsak – akár egy vágtázó lovat is képesek utolérni, és olyan villámsebesen csapnak rá áldozatukra, hogy az szinte észre sem veszi. – Gyors, akár egy mamba... bátor, mint egy méhészborz – ismételte átszellemült arccal Tromp bácsi, ahogy még százszor és ezerszer az elkövetkező évek folyamán. A méhészborz egyébiránt Amerikában honos kis állat. Lötyögős, de vastag, szívós bőre a vérebek vagy akár a leopárd harapását is képes felfogni, masszív, lapos koponyájáról a legkeményebb husáng is lepattan. Ebben a különös kis állatban egy oroszlán szíve és egy óriás bátorsága lakozik. Normális körülmények között szelíd és türelmes, de abban a pillanatban, hogy ingerelni kezdik, félelem nélkül szembeszáll akár a leghatalmasabb ellenféllel is. A róla keringő mendemonda szerint ösztönösen ellensége ágyékát veszi célba és ha bármilyen hímnemű lény fenyegeti, legyen az ember, bika, bölény vagy oroszlán, rárohan és kiszakítja a heréit. – Gyere csak, Jong, mutatok neked valamit – szólt Tromp bácsi. A szerszámoskamra végében álló nagy faládához vezette Manfredot és felnyitotta a láda fedelét. – Ez a tiéd. Neked hozattam postai utánvéttel Cape Townból. A tegnapi vonattal jött meg. Azzal egy bőrből és gumiból álló különös gubancot nyomott a fiú kezébe. – Mi ez, Tromp bácsi? – Gyere csak, mindjárt megmutatom. Tromp bácsi néhány perc alatt felszerelte a bonyolult szerkezetet. – No, mit szólsz ehhez, Jong! – kérdezte hátralépve és diadalmasan mosolygott a szakálla mögül. – Ez a legszebb ajándék, amit valaha valakitől kaptam, Tromp bácsi – felelte Manfred bátortalanul. – De mi a csoda ez? – És még te nevezed magad bokszolónak, mikor itt van az orrod előtt egy sorozólabda, és azt sem tudod, mi az? – Egy sorozólabda! De hisz ez rengeteg pénzbe kerülhetett! – Bizony sokba került, Jong, de nehogy elmondd Trudi nénédnek. – És most mit csinálunk ezzel? – Ezt csináljuk vele! – kiáltotta Tromp bácsi és gyors staccatoszerű ütésekkel sorozni kezdte a labdát rugós keretében. Mindkét ökle teljes erővel dolgozott és minden ütése csalhatatlan biztonsággal talált a vadul rezgő gömb közepébe. Zihálva lépett hátra. – Így kell ezt csinálni, Jong – mondta. – Villámgyorsan, akár egy mamba. A bácsi bőkezűségét és határtalan lelkesedését látva, Manfrednak minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ki merje mondani azt, ami már hetek óta majd leégette a nyelvét. Kivárta a legutolsó nap lehető legutolsó percét és akkor kibökte. – Tromp bácsi, nekem el kell mennem. – Látta, hogyan ömlik el a hitetlenkedés és kiábrándultság fájdalmas kifejezése a szikár, szakállas arcon, amelyet oly gyorsan és oly magától értetődően megszeretett.

– Elmégy? Itt akarod hagyni a házamat? – kérdezte Tromp bácsi, megtorpanva a porlepte windhoeki országúton. Megtörölte verejtékező homlokát a nyaka köré tekert ócska törülközővel. – De miért, Jong, miért? – Az apám miatt – felelte Manfred. – Három nap múlva kezdődik az apám bírósági tárgyalása. Ott kell legyek, Tromp bácsi. El kell mennem, de visszajövök, esküszöm, visszajövök, amilyen hamar csak tudok. Tromp bácsi sarkon fordult és tovább futott, hatalmas lábainak medveszerű léptei alatt sűrű porfellegek kavarodtak fel az útról, Manfred nagy léptekkel trappolt mellette. Egyikük sem szólalt meg, míg el nem érték a kis facsoportot, ahol a pónifogat várakozott. Oom Tromp felkapaszkodott a bakra, kezébe vette a gyeplőszárat és lenézett az első kerék mellett ácsorgó Manfredra. – Tudod, Jong – szólalt meg –, azt kívánom, bárcsak volna egy saját fiam, aki ilyen ragaszkodást tanúsítana. Másnap este, jóval a vacsora és a lefekvés előtti imádság után, Manfred az ágyán hevert. Feje felett a polcon égett a gyertya, de gondosan leárnyékolta, hogy egyetlen kóbor fénysugár se árulkodhasson Trudi néninek a különcségeiről. Goethét olvasta, apja legkedvesebb íróját. Nem volt könnyű olvasmány, bár ittléte óta német tudása hatalmasat fejlődött. Trudi néni csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy hetente két napon az egész háznép kizárólag ezen a nyelven beszéljen. Ilyenkor esténként magasröptű vitákat kezdeményezett a vacsoraasztalnál, és elvárta – sőt megkövetelte –, hogy azokban a család minden tagja részt vegyen. De Goethe mégsem volt afféle könnyen emészthető limonádé. Manfred teljesen belemerült a buzgó igyekezetbe, hogy követni tudja a bonyolultan tekergő mondatokat. Csak akkor vette észre, hogy Tromp bácsi a szobában van, mikor egy árnyék vetődött az ágyra, és valaki kivette kezéből a könyvet. – Teljesen tönkreteszed a szemed, Jong. Manfred gyorsan felült és levette lábait az ágyról, a bácsi pedig leereszkedett mellé. Az öregember néhány percen át tanulmányozta a könyvet, majd anélkül, hogy felnézett volna, megszólalt. – Reutenbach holnap bemegy Windhoekba a T Fordján. Száz pulykát visz eladni a piacra, de te még elférsz hátul. Nem mondom, el kell viselned, hogy tele leszel tollal meg pulykaszarral, de akkor is olcsóbb, mint a vonat. – Köszönöm, Tromp bácsi. – A városban lakik egy idős özvegyasszony. Istenfélő, finom lelkű teremtés – és nagyon jól főz. Ő majd befogad, írtam neki pár sort. – Egy összehajtogatott noteszlapot húzott elő a zsebéből és letette Manfred ölébe. A lapot csak összehajtogatták és egy csepp piros pecsétviasszal zárták le – egy falusi lelkipásztor stipendiumából nemigen telt olyasfajta fényűzésre, mint amilyen a levélboríték. – Köszönöm, Tromp bácsi – ismételte Manfred. Nem jutott az eszébe semmi más. Szerette volna átölelni a vastag, medveszerű nyakat és arcával a durva szálú őszes szakállhoz simulni, de erőt vett érzelmein. – Egyéb költségek is felmerülhetnek még – dörmögte Tromp bácsi rosszkedvűen. – Nem tudom, hogy fogsz visszajutni ide. No mindegy, akárhogy is... – Lázasan kutatni kezdett a zsebében. Másik kezével elkapta Manfred csuklóját és valamit a fiú tenyerébe nyomott. Manfred lenézett a két csillogó félkoronásra és lassan ingatni kezdte a fejét. – Tromp bácsi... – Ne mondj semmit, Jong – különösen Trudi nénédnek ne. – Azzal a bácsi emelkedni

kezdett ültéből, de Manfred elkapta a zakója ujját. – Tromp bácsi. Mindent vissza tudok fizetni... ezt is, meg az összes többi dolgot. – Tudom Jong – bólogatott az öregember. – Tudom, hogy egy napon ezerszer ennyit kapok majd tőled örömben és büszkeségben. – Nem, nem, nem egy napon – tiltakozott Manfred hevesen. – Most. Most azonnal vissza tudok fizetni mindent. Felugrott az ágyról é az oldalára fordított ládához szaladt, amely négy téglára állítva a ruhásszekrényéül szolgált. Letérdelt, könyékig benyúlt a láda alá és egy sárga dohányzacskót húzott elő, kibogozta a zacskó zsinórját. Keze remegett az izgatottságtól és a vágytól, hogy örömet szerezhessen jótevőjének. – Itt van, Tromp bácsi, nyissa ki a tenyerét. A bácsi türelmes mosollyal kinyújtotta hatalmas mancsát. Keze fejét sűrű, göndör fekete szőr borította, vaskos ujjai egy-egy szál jól megtermett házikolbászra emlékeztettek. – Mit rejtegetsz te itt, Jong? – érdeklődött joviálisan, de amint megpillantotta a tenyerébe záporozó ragyogó köveket, arcára fagyott a mosoly. – Gyémántokat, Tromp bácsi – válaszolta Manfred suttogva. – Eleget érnek ahhoz, hogy gazdag emberré tegyék. Bármit megvehet belőlük, amire csak szüksége van. – Honnét vetted ezeket, Jong? – Tromp bácsi hangja hűvösen, szenvtelenül csengett. – Hogyan jutottál hozzájuk? – Papa... szóval az apám... beletette őket a kabátom szegélyébe. Azt mondta, nekem szánja őket, hogy fizethessem belőlük a tanulmányaimat és a megélhetésemet, amíg felnövök. Hogy meglegyen mindenem, amit ő szeretett volna megadni nekem, de soha nem tudott. – Szóval úgy... – mondta halkan Tromp bácsi. – Akkor hát minden igaz, amit az újságok mondanak. Nem csak az angolok találták ki. Az apád egy csirkefogó briganti, egy közönséges haramia. – Azzal a félelmetes kéz ökölbe szorult a kincset érő kövek körül. – Te pedig vele voltál, Jong. Vele kellett lenned, mikor elkövette azt a szörnyűséget, amivel vádolják, amit rá is fognak bizonyítani és amiért el is fogják ítélni. Vele voltál, Jong? Válaszolj nekem! – Hangja egyre mennydörgőbbé vált és hirtelen ráüvöltött Manfredra. – Vele együtt te is részt vettél ebben a gaztettben, Jong?! – Másik kezével hirtelen kinyúlt, megragadta a fiú ingének elejét. Maga elé rántotta Manfred arcát és közvetlen közelről farkasszemet nézett vele. – Vallj be mindent, Jong. Mondj el mindent erről a gaztettről, az utolsó szóig. Együtt voltál az apáddal, amikor megtámadta és kirabolta azt az angol nőt? – Nem! Nem! – rázta vadul a fejét Manfred. – Ez nem igaz. Apám sohasem tenne ilyesmit. Azok a mi gyémántjaink voltak. Elmagyarázta nekem. Csak azt vette vissza, ami jogosan minket illetett meg. – Azt akarom tudni, vele voltál-e, amikor elkövette ezt a szörnyűséget, Jong! – szakította félbe Tromp bácsi egy újabb üvöltéssel. – Mondd meg az igazat! Mondd meg, vele voltál? – Nem, Tromp bácsi. Egyedül ment. És már sebesülten jött vissza. A keze... a csuklója... – Köszönöm neked, Uram! – emelte égnek tekintetét megkönnyebbülten a bácsi. – Bocsáss meg neki, hiszen nem tudta, mit cselekszik. Egy gonosz ember vitte a bűnbe. – Az apám nem gonosz – tiltakozott Manfred. – Becsapták, elvették tőle azt, ami

igazából az övé volt. – Csend legyen, Jong – reccsent rá Oom Tromp teljes magasságában felemelkedve, tündöklően és félelemkeltően, akár egy bibliai próféta. – Szavaid bűnösek Isten szemében. Vezekelni fogsz, méghozzá itt és most. A szerszámoskamra túlsó végébe ráncigálta Manfredot és odalökte a fekete acél üllő elé. – „Ne lopj.” Ezek Isten szavai – mondta és egy gyémántot tett az üllő közepére. – Ezek a kövek egy rettenetes gonosztett balvégzetű gyümölcsei. – A falra szerelt állványhoz lépett és levett egy négyfontos pörölykalapácsot. – El kell pusztítani őket – mennydörögte és Manfred kezébe nyomta a kalapács nyelét. – Imádkozz bűneid bocsánatáért, Jong. Könyörögj az Úrhoz irgalomért és megbocsátásért... és sújts le! Manfred csak állt, kezében a kalapáccsal és zsibbadtan meredt az üllőn ragyogó gyémántra. – Sújts már le, Jong! Zúzd porrá azt az elátkozott holmit, vagy te magad válsz örökre átkozottá általa – zengte Isten Harsonája. – Sújts le Isten nevében! Szabadítsd meg magad a bűntudattól és a szégyentől! Manfred lassan felemelte a kalapácsot, azután megállt. Megfordult és ránézett a felbőszült öregemberre. – No csapj már le gyorsan – ripakodott rá Tromp bácsi. Most! – És Manfred lecsapott, ugyanazzal a könnyed, energikus mozdulattal, mint amivel a fát aprította. Felnyögött, amint az üllő megzendült a csapás súlya alatt. Mikor lassan felemelte a kalapácsot, a gyémánt helyén csak egy kevéske por fehérlett. Szemcséi finomabbak voltak a legfinomabb cukorkristályoknál is, de mindegyik apró szilánk megsokszorozva verte vissza a gyertya fényét. Mikor Tromp bácsi tenyerével lesöpörte az üllő tetejét, kis, szivárványszínű felhő alakjában ereszkedett alá a keményre döngölt földpadlóra. Tromp bácsi eközben már el is helyezte az üllőn a következő kékesen izzó követ – egy egész vagyont, annyi pénzt, amennyit még egy tehetősebb ember is csak tízesztendei fáradságos munkával tudott volna felhalmozni. – Sújts! – ordította hátralépve. A kalapács suhogva zúgott át a levegőn és az üllő akkorát kondult, akár egy nagyharang. Azután a kincset érő port ismét félresöpörték és a soron következő gyémánt is elfoglalta a helyét. – Sújts! – zúgta Isten Harsonája, Manfred pedig összeszorított szájjal dolgozott. Torkát fojtogatta a sírás és valahányszor megdöndült egy újabb végzetes csapás, kikirobbant belőle a zokogás. Végül Tromp bácsi átszellemült hangon felkiáltott. – Áldott legyen az Úr neve. Elvégeztetett! – Azzal térdre esett, maga mellé rántva Manfredot és úgy térdepeltek az üllő előtt, mintha valami oltár lett volna. Miközben imádkoztak, térdüket belepte a csillámló fehér gyémántpor. – Ó Urunk Jézus Krisztus, tekints jóindulattal bűnbánó cselekedetünkre. Te, aki életedet adtad a mi megváltásunkért, bocsáss meg a te ifjú szolgádnak, akit tudatlansága és gyermeteg lelke halálos bűnbe sodort. Éjfél is elmúlt már és a gyertya egy kis viasztócsa tetején imbolygó lángocskává zsugorodott, mire Tromp bácsi végre felemelkedett a térdeplésből és Manfredot is talpra húzta. – Most eredj az ágyadba, Jong – búcsúzott. – Egyelőre minden tőlünk telhetőt

megtettünk a lelkiüdvösséged megmentése érdekében. Megállt és nézte, amint Manfred levetkőzik és becsusszan a szürke takaró alá. Akkor halkan megkérdezte. – Ha most megtiltanám, hogy reggel elmenj Windhoekba, engedelmeskednél? – De az apám... – suttogta Manfred. – Felelj a kérdésemre, Jong. Engedelmeskednél nekem? – Nem tudom, Tromp bácsi, de nem hiszem, hogy képes volnék. Az apám... – Eddig is éppen elég megbánnivalód van már. Semmi értelme sem volna még az engedetlenség bűnével is gyarapítani vétkeid lajstromát. Ezért hát nem állítok eléd ilyen tilalmat. Tedd, amit a hűséged és a lelkiismereted diktál. De mindkettőnk érdekében, ha Windhoekba érsz, a Bierman nevet használd és ne a De La Reyt. Megértetted, Jong? – Még ma meglesz az ítélet! Alapvető elvem, hogy sohasem próbálom előre megjósolni semmiféle törvényhozási vita vagy peres ügy kimenetelét – jelentette ki Abe Abrahams a Centaine Courtney íróasztalával szemben álló karosszékből. – De ma megszegem a saját szabályomat és előre megmondom, hogy a fickó kötelet kap. Nem is kérdéses. – Honnét tudja ennyire biztosan, Abe? – kérdezte Centaine rendíthetetlen nyugalommal. Az ügyvéd, mielőtt válaszolt volna, egy pillanatig burkolt csodálattal nézte. Egyszerű, sima vonalú ruhát viselt, amelynek árát csak tökéletes szabása és kiváló minőségű anyaga indokolta. A ruha vonalai kiemelték divatosan kicsi, kerek kebleit és fiúsán keskeny csípőjét, amint megállt a keskeny franciaablakok előtt. A háta mögül beáramló szikrázóan fehér afrikai napfény glóriát vont szép formájú feje köré. Abe-nek komoly erőfeszítésébe került, hogy figyelmét az ujjai közt égő manillaszivarra összpontosítsa, amelyet éppen a magasba emelt, miközben számba vette érveit. – Először is abból a csekélységből, hogy bűnös – kezdte. – Senki, még a védelem sem tett semmilyen komoly erőfeszítést, hogy megpróbálja az ellenkezőjét sugallni. Olyan bűnös, mint annak a rendje. Bűnös a szándékban és a végrehajtásban, bűnös a cselekmény részletekbe menő kitervelésében és terv szerinti kivitelezésében. Bűnös továbbá az összes súlyosbító körülményben, úgymint egy katonai utánpótlási gyűjtőhely megtámadása és kirablása, a rendőrökre való lövöldözés és egyiküknek gránáttal történt megsebesítése. A védelemnek bevallottan az az egyetlen reménye, hogy valamely titokzatos jogi csűrés-csavarással hatni tudnak Őlordságára, de ez a reményük mindeddig nem vált valóra. Centaine felsóhajtott. Már két napot töltött el a tanúk padján és bár rendíthetetlen nyugalommal állta a legszigorúbb, legrámenősebb keresztkérdéseket is, a dolog a végsőkig elcsigázta. Amellett szüntelenül gyötörte a gondolat, hogy maga is vétkes, amiért belehajszolta Lothart ebbe az esztelen bűncselekménybe. Azért is furdalta a lelkiismeret, amiért élére állt azoknak, akik ide juttatták és akik hamarosan kitöltik rajta a törvény által szentesített kegyetlen bosszújukat. – Másodszor – lengette meg Abe a szivart. – A fickó rovott múltú. A háború alatt árulásért és lázadás szításáért vérdíjat tűztek ki a fejére. Elvetemült bandita, aki egész sor erőszakos bűncselekménnyel tette hírhedtté a nevét. – A háború alatt elkövetett bűneiért megkegyelmeztek neki – mutatott rá Centaine. – Teljes körű amnesztiában részesült, az erről szóló okiratot a miniszterelnök és az igazságügy-miniszter írták alá.

– Akkor is fel fogják róni neki – ingatta a fejét Abe, arcán a beavatottak mosolyával. – Sőt, az amnesztia ténye csak még tovább rontja a helyzetét – hiszen belemart a kegyelmet osztó kézbe, csúfot űzött a törvény tekintélyéből. Higgye el, a bíráknak ez aligha fog tetszeni. Szemügyre vette a szivar végén fehérlő jó egy hüvelyknyi tömör hamut és elégedetten bólintott. – Harmadszor – folytatta. – A jómadár az egész per folyamán a megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatta, továbbá megtagadta, hogy bárkinek is elmondja, mit csinált azzal a rohadt zsákmányával. Elhallgatott, amint meglátta Centaine csüggedt tekintetét a gyémántok említésének hallatán, majd sietve folytatta. – Negyedszer – a bűncselekmény érzelmi vetületei... egy, a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán álló hölgy megtámadása... – Hirtelen elvigyorodott. – Egy magányos nőé, aki annyira képtelen volt megvédeni magát, hogy ijedtében leharapta a támadó karját – kuncogott, Centaine szigorúan összeránduló szemöldöke láttán azonban ismét komolyra fordította a szót. – Az ön személyes bátorsága és megközelíthetetlensége komoly súllyal esik majd latba ellene, ugyanúgy, mint az a méltóság, amellyel a tanúk padján viselkedett. Maga is látta az újságokat. „Jeanne d’Arc és Florence Nightingale egy személyben.” Ez a cím valójában rejtett utalás arra, hogy önt jó ízlése és szemérme visszatartotta attól, hogy teljes ocsmányságukban feltárja a támadás részleteit. A bíró égni fog a vágytól, hogy fájdalomdíjként tálcán kínálhassa fel önnek a fickó fejét. Centaine az órájára nézett. – A bíróság negyven perc múlva gyűlik össze újból. Ideje elindulnunk a hegyre. Abe máris felpattant a helyéről. – Imádom működésében szemlélni a törvény gépezetét – jelentette ki. – Nagyszerű dolog látni az események méltóságteljes, lassú tempóját, a díszes kellékeket, a rituálékat, az igazság kikristályosodását, ahogyan a pelyva fokról fokra elválik a búzától... – Jaj, Abe, ne most... – szakította félbe Centaine, miközben megigazította kalapját a kandallópárkány feletti tükörben. Egyik szemét elfedte a fátyollal, elegáns szögbe állította a keskeny karimát és hóna alá csapva krokodilbőr kézitáskáját, odafordult az ügyvédhez. – Szeretném, ha mellőzné a további szónoklatokat. Menjünk és essünk túl ezen a szörnyűségen. Abe Fordján hajtottak fel a hegyre. A riporterek már várták őket a törvényszék épülete előtt. Bedugták fényképezőgépeiket a kocsi nyitott ablakán, villanólámpáik fénye valósággal megvakítottak Centaine-t. Kézitáskájával igyekezett eltakarni a szemét, de amint kiszállt, máris csapatostul fogták körbe és rikácsolva zúdították rá kérdéseiket. – Mit érez majd, ha felakasztják De La Reyt? – Mi van a gyémántokkal? Képes lesz nélkülük fenntartani a vállalatát, Mrs. Courtney? – Gondolja, hogy jelentkezni fognak és alkudozni próbálnak? – Egyáltalán, mik az érzései? Abe futva igyekezett közbelépni. Keresztülfurakodott a tömegen, csuklójánál fogva megragadta Centaine-t és magával húzta a bíróság épületének viszonylag csendes előcsarnokába. – Itt várjon meg, Abe – utasította Centaine. Utat tört magának a nagy tárgyalóterem megnyitására várakozók sokaságában és besurrant az egyik átjáróba. Tucatnyi fej fordult felé, izgatott suttogó kommentárok hallatszottak, ő azonban rájuk sem hederített.

Végigsietett az átjárón és a sarkon befordult a női mosdók felé. A védelme számára fenntartott iroda közvetlenül a női mosdóval szemben helyezkedett el. Centaine körbepillantott, és meggyőződvén róla, hogy senki sem látta meg, ez utóbbi ajtóhoz ment. Erőteljesen bekopogott és benyitott a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót és amint a védőügyvéd felnézett, így szólt: – Elnézést a betolakodásért, uraim, de beszélnem kell önökkel. Mikor alig néhány perccel később visszatért, Abe még mindig ott várt rá, ahol hagyta. – Itt van Malcomess ezredes – mondta. Centaine egy pillanat alatt megfeledkezett minden egyéb bajáról. – Hol van? – tudakolta izgatottan. A második tárgyalási napon látta utoljára Blaine-t, mikor megtette vallomását azon a lágy, dallamos tenor hangon, amitől Centaine tarkóján égnek meredtek a pihés szőrszálak. Vallomását különben még terhelőbbé tette a kiegyensúlyozott, szenvtelen előadásmód. A lovak lelövésére és a gránáttámadásra vonatkozó részletek leírásakor a védelem megpróbálta ugyan tőrbe csalni, de gyorsan rájöttek, hogy ezzel sem mennének sokra és végül néhány felületes keresztkérdés után elengedték a korlát mögül. Centaine azóta is minden nap kereste a tárgyalóteremben, de eredménytelenül. – Hol van? – kérdezte újból. – Már bement – válaszolta Abe. Centaine most vette csak észre, hogy mialatt távol volt, az ajtónállók kinyitották a tárgyalóterein széles, kétszárnyú ajtaját. – Charlie fenntartja a helyünket. Nem kell belemennünk a tumultusba – mondta Abe, és karon fogva átvezette őt a befelé tóduló tömegen. Az ajtónállók rögtön felismerték őket és megtisztították előttük az átjárót, le egészen a harmadik sorig, amelyet Abe gyakornoka foglalt le számukra. Centaine lopva pásztázta a nyüzsgő tömeget, Blaine magas alakját keresve. Önkéntelenül összerezzent, mikor az egymáshoz préselődő testek fala egy pillanatra megnyílt és megpillantotta a férfit, amint megáll az átjáró túlsó végén. Szemmel láthatólag Blaine is kereste őt és mikor egy pillanattal később észrevette, ugyanolyan élénken reagált, mint ő. Jóllehet alig pár méter választotta el őket egymástól, Centaine úgy érezte, mintha egy óceánnyi szakadék tátongna kettejük között. Egyikük sem mosolygott a másikra, tekintetük rezzenéstelenül fonódott egymásba. Azután a tömeg ismét elözönlötte az átjárót és Centaine újból szem elől tévesztette a férfit. Leült Abe mellé és lehajtott fejjel turkálni kezdett a kézitáskájában, csak hogy időt nyerjen és egy kissé összeszedje magát. – Itt van – suttogta lelkesen Abe, és Centaine egy pillanatig azt hitte, Blaine-ről beszél. De aztán meglátta a foglárokat, amint elővezetik cellájából Lothar De La Reyt. Bár az elmúlt öt nap folyamán minden alkalommal ott láthatta őt a vádlottak padján, még mindig nem tudott hozzáedződni a változáshoz, amelyen átesett. A mai tárgyaláson kopott kék munkásinget viselt lazán lötyögő sötét nadrággal. A ruhák szemmel láthatólag túl nagyok voltak neki, az ing egyik ujját lazán a vállára tűzték a hiányzó kar csonkja fölé. Egész testében remegett, mint egy öregember és az egyik foglárnak kellet őt felsegítenie a vádlottak padjára vezető lépcsőn. Nemrég még lenszőke haja mostanra teljesen megőszült, még sűrű, sötét szemöldökét is csillogó szálak tarkázták. Hihetetlenül lesoványodott, szürkés, hullaszínű bőre laza kis redőkben lötyögött álla alatt és vékony nyakán. Arcának hajdani napbarnított színe beteges sárgává fakult, mint a kiszáradt gitt.

Leroskadt a vádlottak padjára, lassan felemelte fejét és körbepillantott a galérián. Amint szeme fürgén végigpásztázta a zsúfolt padsorokat, valami szánalmas sóvárság ült a tekintetében. Csak Centaine látta meg benne az öröm apró szikráját és csak ő fedezte fel arcán a halvány kis mosolyt, amint megtalálta, akit keresett. Öt napja nézte már végig minden reggel ezt a jelenetet és minden egyes alkalommal megfordult ültében, hogy hátranézzen a galériára. De onnét, ahol ült, rossz volt a látószög, így nem jött rá, ki vagy mi kelti fel Lothar érdeklődését. – Csendet kérünk a teremben! – kiáltotta el magát az ajtónálló. Széktologatás, cipők csoszogása hallatszott, amint a terem közönsége felállt, miközben Hawthorne bíró két ülnöke kíséretében bevonult és elfoglalta helyét a pulpituson. Alacsony termetű, ősz emberke volt, arcán jóindulatú mosollyal, cvikkere mögött eleven, csillogó szemekkel. Sokkal inkább látszott holmi kedélyes vidéki tanítónak, mint a halálos ítéleteiről hírhedt bírónak, akiről Abe beszélt. Sem ő, sem ülnökei nem viselték az angol tárgyalótermekben megszokott parókákat vagy színes talárokat. A holland római jog sokkal komorabb a külsőségeket illetően. Mindhármukon egyszerű fekete köpeny volt és fehér, fecskefarkú nyakkendő. Fejüket összedugva, halkan tanácskoztak, míg a jelen lévő sokaság ismét helyet foglalt. Amint az utolsó köhécselés, torokköszörülés és csoszogás is elhalt, Hawthorne bíró felnézett és túlesvén a törvényszék összehívásának ünnepélyes formaságain, ismét felolvasták a vádiratot. Az izgatottság légköre lett úrrá a termen. A riporterek, kezükben jegyzetfüzeteikkel, várakozóan előrehajoltak, még az első padsorban ülő ügyvédek is lélegzet-visszafojtva figyeltek. Lothar kifejezéstelen, de halálsápadt arccal nézte a bírót. Hawthorne bíró jegyzeteibe mélyedt, egy született showman érzékével, az elviselhetőség végső határáig fokozva a hangulat feszültségét. Azután ragyogó arccal felnézett, majd minden előzetes bevezetés nélkül rátért az ügy összegzésére és az ítélet kihirdetésére. Először részletesen ismertette a vádpontokat, kezdve a legsúlyosabbakkal: három rendbeli gyilkossági kísérlet, két rendbeli szándékosan elkövetett súlyos testi sértés, valamint egy rendbeli fegyveres rablás. A vádlottat összesen huszonhat pontban találták bűnösnek, melyeknek egyenkénti felsorolása majdnem húsz percet vett igénybe. – A felsoroltakat a vád igen tisztelt képviselője rendkívül világos és meggyőző módon tárta elénk – fűzte hozzá. A pufók, vörös arcú ügyész a bók hallatán büszkén fészkelődni kezdett a helyén, Centaine-t pedig megmagyarázhatatlan düh öntötte el a kicsinyes hiúság eme megnyilvánulása láttán. – A bíróságra különösen mély benyomást tett a vád két koronatanújának vallomása – folytatta a bíró. – Őexcellenciája, a főbiztos vallomásával nagy segítségemre volt mind nekem, mint pedig kollégáimnak. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért egy ilyen kaliberű tanú szájából értesülhettünk a vádlott felkutatásának és letartóztatásának részleteiről, vagyis mindarról, amiből ennek az ügynek néhány igen súlyos vádpontja ered. – Ismét felpillantott az iratokból és egyenesen Blaine Malcomessre nézett. – Szeretném ismételten leszögezni, hogy Malcomess ezredes igen kedvező benyomást tett ránk és vallomását fenntartás nélkül elfogadtuk. Onnét, ahol ült, Centaine hátulról látta Blaine fejét. Megfigyelte, hogyan vörösödnek el nagy elálló fülei, amint a bíró ránéz. Hirtelen túláradó gyöngédséget érzett a férfi iránt.

Volt valami szeretetre méltó és megindító a zavarában. A bíró ezek után őrá emelte tekintetét. – A vád másik koronatanúja, aki az egész per folyamán kifogástalan magatartást tanúsított és akinek vallomásához a legcsekélyebb kétség sem fér, Mrs. Centaine Courtney. A bíróság teljes mértékben tudatában van a megpróbáltatásoknak, amelyek Mrs. Courtneyt érték, és rendkívül nagyra értékeli személyes bátorságát, amelyről nem csupán ebben a teremben tett bizonyságot. Ismét el kell mondanom, mennyire szerencsések vagyunk, hogy tanúvallomásával jótékonyan segítette ítéletünk meghozatalát. Mialatt a bíró beszélt, Lothar De La Rey Centaine felé fordult és rezzenéstelen tekintettel nézte az asszonyt. Centaine egészen megzavarodott és lehajtott fejjel kezdett kotorászni kézitáskájában, hogy elkerülje, a fátyolos, vádló tekintetű szemek pillantását. – Mindezzel ellentétben a védelem csupán egyetlen tanút volt képes állítani – magát a vádlottat. Lelkiismeretes megfontolás után arra a véleményre jutottunk, hogy a vádlott bizonyítékai, amelyeket saját védelmében felhozott, legnagyobbrészt elfogadhatatlanok. Tanúként mindvégig ellenségesen viselkedett és semmiféle együttműködési szándékot nem mutatott. Különösképpen visszautasítjuk a tanúnak azt az állítását, amely szerint minden agresszív cselekedetét egy kézzel követte el és hogy elkövetésükben senki sem volt segítségére. Ebben a kérdésben Malcomess ezredes, Mrs. Courtney és a rendőrök vallomásai világosan egybehangzóak voltak. Lothar De La Rey lassan ismét a bíró felé fordította fejét és állhatatosan nézte azzal a lapos, rosszindulatú tekintettel, amellyel az elmúlt öt tárgyalási nap folyamán sikerült őt halálos ellenségévé tennie. Hawthorne bíró, miközben tovább beszélt, fokozatosan felé fordult és nyíltan farkasszemet nézett vele. – Ekképpen megvizsgálva a tényeket és az elénk tárt bizonyítékokat, egyhangú döntésre jutottunk ítéletünket illetően – mondta. – Eszerint a bíróság Lothar De La Rey vádlottat az ellene felhozott vád mind a huszonhat pontjában bűnösnek találta. Lothar meg sem rezdült, a szeme sem rebbent, a jelenlévőkből mégis egyöntetű sóhaj szakadt fel és rögtön utána izgatott pusmogás vette kezdetét. A riporterek közül hárman máris felugrottak helyükről és kiviharzottak a teremből, Abe pedig önelégült arccal bólogatott Centaine mellett. – Mondtam, hogy kötelet kap – mormolta. – Lógni fog, ez már biztos. – Az ajtónállók megpróbáltak rendet teremteni. A bíró segítségükre sietett. Hangosan lecsapott kalapácsával és felemelte hangját. – Habozás nélkül ki fogom üríttetni a termet – figyelmeztette a közönséget. Szavai nyomán a tárgyalóteremre ismét súlyos csend telepedett. – Mielőtt kihirdetem az ítéletet, felteszem a kérdést a védelem képviselőjének, kíváne a bíróság elé terjeszteni valamely eddig nem ismert enyhítő körülményt. – És Hawthorne bíró a védelemmel megbízott fiatal ügyvéd felé biccentett, az pedig rögvest felemelkedett ültéből. Mivel Lothar De La Rey mindenét elvesztette és nem tudott ügyvédet fogadni saját védelmére, a bíróság Mr. Reginald Osmondot bízta meg ezzel a feladattal. Fiatal kora és tapasztalatlansága ellenére – ez volt az első védelme főbenjáró bűnügyben – Osmond mindeddig derekasan kitett magáért és az adott reménytelen körülmények között tőle telhetőleg igyekezett mindent elkövetni védence érdekében. A tanúkhoz intézett kérdések okosak, szellemesek voltak és ha sokra nem is ment velük, legalább megnehezítette

általuk a vád dolgát. – Ha megengedi, uram, szeretnék megidézni egy tanút, aki vallomásában enyhítő bizonyítékokkal tud szolgálni. – Ugyan már, Mr. Osmond, csak nem akar az eljárásnak ebben a szakaszában egy újabb tanút felvonultatni? – kérdezte a bíró homlokráncolva. – Tud ilyesmire precedenst felhozni? – Tisztelettel ajánlom lordságod figyelmébe az 1923. évi Korona kontra Van der Spuy és az 1914. évi Korona kontra Alexander ügyeket. A bíró néhány másodpercig suttogva tanácskozott a két ülnökkel, majd mesterkélten bosszús sóhajjal felnézett. – Rendben van, Mr. Osmond. Engedélyt adok a tanú kihallgatására. – Köszönöm, uram. – Mr. Osmond annyira fellelkesült saját sikerétől, hogy enyhén dadogott, amint a türelmetlenségtől égve elkiáltotta magát. – Tanúnak szólítom Mrs. Centaine de Thiry Courtneyt! A csend ezúttal a döbbenet csendje volt. Még maga Hawthorne bíró is meglepett arccal dőlt hátra magas támlájú, faragott karosszékében. A pillanatnyi némaság után a meglepetés, az elégedettség és a balsejtelem moraja söpört végig a termen. Az újságírók felugráltak helyükről, hogy jobban lássák Centaine-t, a karzaton pedig valaki diadalmasan elkiáltotta magát. – Rakd a nyakába a hurkot ennek a rohadéknak, szivi! Hawthorne bíró egy szempillantás alatt magához tért meglepetéséből és cvikkere mögül villámló tekintettel pásztázta a karzatot, megpróbálva azonosítani a hang tulajdonosát. – Nem tűrök el egyetlen további rendbontást sem! Ha valaki még egyszer közbekiabál, azt szigorúan megbüntetem a bíróság megsértéséért! – csattant fel úgy, hogy még az újságírók is sietve ültek le a helyükre és megjuhászodva hajoltak jegyzettömbjeik fölé. A teremszolga felkísérte Centaine-t a tanúk emelvényére és letétette vele az esküt. A teremben jelen lévő férfiak, a bíróság tagjait is beleértve, őszinte csodálattal bámulták, néhányan azonban – köztük Blaine és Abraham Abrahams – zavart, ideges pillantásokat vetettek felé. Mr. Osmond felállt, hogy megkezdje a tanú kihallgatását. Hangja elhalkult a tiszteletteljes izgalomtól. – Mrs. Courtney – kezdte –, volna szíves elmondani a bíróságnak, mióta ismeri a vádlottat, illetve... – sietve kijavította magát, hiszen Lothar De La Rey már nem vádlott volt többé, hanem elítélt – a foglyot? – Lothar De La Reyt majdnem tizennégy esztendeje ismerem – válaszolta Centaine és a vádlottak padján ülő, meggörnyedt hátú, szürke figura felé nézett. – Volna szíves saját szavaival leírni első találkozásuk körülményeit? – 1919-ben történt – kezdte az asszony. – Eltévedtem a sivatagban. A Protea Castle nevű hajó utasa voltam, és a hajó elsüllyedése után magamra hagyatva csavarogtam a Csontváz Parton. Azután másfél éven át vándoroltam a Kalahári sivatagban egy maroknyi San törzsbeli busmannal. – A bíróság valamennyi tagja ismerte a történetet. Annak idején csupán a lapok szenzációja volt, de most, Centaine különös, franciás akcentussal átszőtt előadásában a régi mese újra életre kelt és mindeddig ismeretlen, eleven színekben ragyogott. Felidézte a pusztulást és a nyomort, a félelmetes megpróbáltatásokat és a magányt,

mindazt a keservet, amit el kellett viselnie. A tárgyalóteremre halálos csend ereszkedett. Még Hawthorne bíró is előregörnyedt székében és állát ökölbe szorított kezére támasztva, tökéletes mozdulatlanságba dermedve figyelt. Lelki szemeikkel mindannyian látni vélték Centaine-t, amint kimerülten vonszolja magát a Kalahári süppedő homokjában, amint vadállatok bőrébe burkolja meztelen testét és csecsemőjét a derekára kötve követi egy ló nyomait. Egy megpatkolt lóét – a civilizált ember első jeladását hosszú, kétségbeesett hónapok óta. Vele együtt élték újra a félelmet és a kétségbeesést, amit akkor érzett, mikor a sűrű afrikai éjszaka leereszkedett a sivatagra és a segítség reménye mind halványabbá vált. Magukban buzdították őt, amint egy távoli tábortűz pislákoló fényét kutatva vándorolt az éjszakában és összerezzentek a rémülettől, amint leírta a baljós sötét árnyékot, amellyel hirtelen szemben találta magát. Idegesen összerezzentek, mintha maguk is hallották volna az éhes oroszlán bömbölését közvetlen közelükben. Lélegzet-visszafojtva, remegve hallgatták, amint részletesen elmesélte, hogyan harcolt a saját és gyermeke életéért, hogyan körözött a fenevad a mopanifa körül, amelynek legmagasabb ágai között menedéket keresett és hogyan kezdett mászni utána, mint macska a veréb után. Centaine érzékletes szavakkal írta le iszonyát, amint a sötétben mind közelebbről hallotta az állat forró, ziháló lélegzését és a pokoli fájdalmat, amint a hosszú, sárgás karmok lábába mélyedve lerántották őt a földre. Elcsuklott a hangja és nem bírta folytatni, de Mr. Osmond gyengéden nógatta. – Tehát ezen a ponton lépett közbe Lothar De La Rey? Centaine kihúzta magát. – Elnézést, de hirtelen úgy megrohantak az emlékek... – Kérem, Mrs. Courtney, ne terhelje túl magát – sietett segítségére Hawthorne bíró. – Ha időre van szüksége, szünetet rendelek el... – Nem, nem, uram – hárította el az ajánlatot Centaine. – Nagyon kedves öntől, de nincs rá szükségem. – Megrázta magát és ismét a terem felé fordult. – Igen, ez volt az a pillanat, amikor Lothar De La Rey feltűnt az életemben. Ott táborozott a közelben és felfigyelt az állat üvöltésére. Egyetlen lövéssel megölte az oroszlánt, miközben az arra készült, hogy széttépjen. – Vagyis megmentette az életét, Mrs. Courtney. – Megmentett a legrettenetesebb haláltól és velem együtt megmentette a gyermekemet is. Mr. Osmond némán bólintott, időt engedve a hallgatóságnak, hogy átéljék a pillanat drámai voltát, majd nagyon udvariasan megkérdezte. – Mi történt ezután, asszonyom? – Mikor leestem a fáról, agyrázkódást szenvedtem, a lábamon üszkösödni kezdett a seb. Hosszú napokig eszméletlenül feküdtem, nem tudtam gondoskodni sem magamról, sem a gyermekemről. – Hogyan reagált minderre a fogoly? – Gondjaiba vett, törődött velem. Bekötözte a sebeimet. Mindenben gondoskodott rólam és a gyermekemről. – Vagyis még egyszer megmentette az életét? – Igen – bólintott Centaine. – Másodszor is megmentett. – Nos hát, Mrs. Courtney. Teltek-múltak az évek. Önből dúsgazdag hölgy lett, egy milliomosnő, ugye? Centaine hallgatott, Osmond pedig folytatta. – Azután három évvel ezelőtt egy szép napon a fogoly anyagi segítséget kért öntől az általa létrehozott halászati és konzervipari

vállalkozás számára, így van? – Kölcsönért folyamodott a cégemhez, a Courtney Bányászati és Beruházási Társasághoz – mondta Centaine, Osmond pedig áttekintette vele az események egymásutánját, egészen addig a napig, amikor bezáratta Lothar konzervgyárát. – Tehát Mrs. Courtney, azt mondja, hogy Lothar De La Reynek jó oka volt azt hinni, hogy ön tisztességtelenül járt el vele szemben, ha nem mindjárt azt, hogy ezzel az akciójával ön szántszándékkal tönkre akarta őt tenni? Centaine habozott. – A cselekedeteimet mindig szigorúan üzleti elvek határozták meg. Mindazonáltal készséggel elismerem, hogy Lothar De La Rey szemszögéből úgy tűnhetett, mindaz, amit tettem, kifejezetten ellene irányult. – Annak idején megvádolta önt azzal, hogy szándékosan tönkre akarja őt tenni? Centaine lehajtotta a fejét, a kezét bámulta és valamit suttogott maga elé. – Bocsánat, Mrs. Courtney. Meg kell kérnem, hogy ismételje meg, amit az imént mondott – szólalt meg az ügyvéd. Centaine hirtelen haragvó pillantást vetett rá, hangja recsegett a visszafojtott feszültségtől. – Igen, a fene egye meg. Azt mondta, hogy szándékosan tönkre akartam őt tenni! – Mr. Osmond! – egyenesedett fel ültében Hawthorne bíró, arckifejezése kérlelhetetlen szigort tükrözött. – Nyomatékosan arra kell kérnem, hogy igyekezzék valamivel tapintatosabban bánni a tanúval. – Szemmel láthatólag mélyen meghatva a hallottaktól, hátradőlt karosszékében, majd ismét felemelte hangját. – Tizenöt perc szünetet rendelek el, hogy Mrs. Courtneynak legyen ideje összeszedni magát. Mikor a bíróság ismét bevonult, Centaine újból elfoglalta helyét a tanúk emelvényén és nyugodtan ülve várta, hogy túlessenek a formaságokon és Mr. Osmond folytassa a kihallgatást. A harmadik sorból Blaine bátorítóan rámosolygott. Centaine tudta, hogy ha gyorsan el nem kapja róla a tekintetét, mindenki rá fog jönni, milyen érzéseket táplál a férfi iránt. Erőnek erejével félrefordította a fejét és felnézett a karzatra. Egy céltalan pillantás volt csupán. Már el is felejtette, hogyan pásztázza tekintetével Lothar reggelente a karzatot, de most a tanúk emelvényéről ő is ugyanabból a szögből látta az emeleti padsorokat. És ekkor észrevette, hogy a karzat legtávolabbi sarkából egy másik szempár néz rá, olyan intenzíven, hogy összerezzent és kényelmetlenül fészkelődni kezdett a helyén. Hirtelen szédülés fogta el a rémülettől, mert rádöbbent, hogy Lothar szemét látja – azét a hajdani Lotharét, akit tizennégy esztendővel ezelőtt megismert. A topázszerű sárga, vad tűzzel égő szempárt, felette az ívelt, sötét szemöldökkel – egy fiatal, felejthetetlen és soha el nem feledett szempárt. De az arc nem Lothar arca volt, hiszen Lothar ott ült vele szemben, a tárgyalóterem túlsó felén, magába roskadva, megtörten, szürkén. Ez az arc fiatal volt, erőteljes és sütött róla a gyűlölet, Centaine pedig az anyák ősi ösztönével azonnal tudta, ki az, akivel farkasszemet néz. Soha életében nem látta még kisebbik fiát – saját kívánságára választották el tőle rögtön a születése után, még nedvesen a magzatvíztől, ő pedig elfordította a fejét, hogy egy pillantást se kelljen vetnie a vinnyogó, pucér kis testre. Most mégis azonnal felismerte. Úgy érezte, mintha önnön lényegét látná, a tulajdon mehet, amelyben hordozta és olyan fájdalmat érzett, hogy szája elé kellett kapnia a kezét, hogy fel ne sikoltson. – Mrs. Courtney! Mrs. Courtney! – hallotta a pulpitus felől a bíró ijedt hangját és emberfeletti erőfeszítéssel arra fordította a fejét.

– Jól van, Mrs. Courtney? – érdeklődött a bíró. – Elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy folytassuk? – Köszönöm uram, már egészen jól vagyok – válaszolta, de hangja mintha a végtelen messzeségből jött volna és minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne nézzen fel ismét a karzaton ülő fiára, Manfredra. – Rendben, Mr. Osmond, folytathatja a tanú kihallgatását. Centaine-nek iszonyú erőfeszítésébe került, hogy a kérdésekre összpontosítson, amint Osmond újból felidéztette vele a rablás és a kiszáradt folyómederben vívott közelharc részleteit. – Tehát Mrs. Courtney, azt állítja, hogy a fogoly egyetlen ujjal sem ért önhöz, amíg maga kísérletet nem tett, hogy kivegye a puskát az autóból? – Nem. Addig hozzám sem ért. – Ön egyszer már elmondta nekünk, hogy sikerült kezébe kaparintania a fegyvert és éppen azon igyekezett, hogy újratöltse. – Ez így igaz. – Ha sikerül újból megtöltenie, használta volna a fegyvert? – Igen. – Tehát mondhatjuk azt, Mrs. Courtney, hogy ebben az esetben ön azért lőtt volna, hogy megölje a foglyot? – Tiltakozom, bíró úr! – ugrott fel helyéből dühösen az ügyész. – A védelem kérdése puszta feltételezésen alapul! – Mrs. Courtney, nem kell felelnie a kérdésre, ha úgy érzi, hogy nem biztos a válaszban – fordult hozzá Hawthorne bíró. – Válaszolok a kérdésre – jelentette ki Centaine tiszta, érthető hangon. – Igen, megöltem volna. – Feltételezi, hogy a fogoly tisztában volt ezzel? – Bíró úr, tiltakozom. A tanú ezt nem tudhatta biztosan – vágott közbe az ügyész, mielőtt azonban a bíró dönthetett volna, Centaine hangosan válaszolt. – Ismert engem, éppen elég jól. Tudta, hogy ha módomban áll, megölöm. A pattanásig feszült hangulatban hátborzongató tetszésnyilvánítás robbant ki és majdnem egy percig tartott, amíg a teremben sikerült helyreállítani a rendet. A nagy kavarodásban Centaine a szeme sarkából ismét felpillantott a karzatra. Már eddig is emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen oda. Az utolsó sor végén az ülés üres volt. Manfred eltűnt, Centaine pedig egészen megzavarodott. Hallotta, amint Osmond újabb kérdést intézett hozzá. Bizonytalanul felé fordult. – Bocsásson meg. Megismételné a kérdést? – Azt kérdeztem, Mrs. Courtney, vajon az erőszak, amit a fogoly alkalmazott ön ellen, látva, hogy maga ott áll, kezében a puskával, azzal a szándékkal, hogy megölje... – Tiltakozom, bíró úr! – harsogta az ügyész. – A tanúnak kizárólag az állt szándékában, hogy megvédje magát és értékeit. – Mr. Osmond, meg kell kérnem, fogalmazza újra a kérdést. – Igenis, uram. Mrs. Courtney, az az erő, amelyet a fogoly ön ellen alkalmazott, nem állt arányban azzal, amennyire az ön lefegyverzéséhez szükség volt? – Kérem, ne haragudjon. – Centaine képtelen volt összeszedni a gondolatait. Csak azon járt az esze, hogyan nézhetne végig még egyszer a karzaton. – Nem értem a kérdést.

– Több erőszakot alkalmazott a fogoly annál, mint amennyi ahhoz kellett, hogy önt lefegyverezze és megakadályozza abban, hogy lelője? – Nem. Egyszerűen csak elvette tőlem a puskát. – És később, mikor ön megharapta a csuklóját... mikor a húsába mélyesztette a fogait, olyan súlyos sérülést okozva, amely később egyik karjának amputálásához vezetett. Megütötte ekkor önt a fogoly, vagy okozott önnek valamiféle sérülést megtorlásként? – Nem. – A harapás minden bizonnyal rettenetes fájdalommal járt. Ennek ellenére, mégsem alkalmazott ön ellen szükségtelen mértékű erőszakot? – Nem – rázta meg a fejét Centaine. – Sőt inkább azt mondhatnám – egy pillanatra elhallgatott, keresve az alkalmas szót –, furcsamód óvatos volt... szinte gyengéd. – Értem – mondta az ügyvéd. – És mielőtt otthagyta önt, megbizonyosodott róla a fogoly, hogy önnek elég ivóvize maradt a túléléshez? Ellátta önt tanácsokkal arra vonatkozólag, hogyan vészelje át az elkövetkező napokat? – Mielőtt elment, ellenőrizte, van-e elég tartalék vizem, és lelkemre kötötte, hogy el ne mozduljak az összetört kocsi mellől, amíg rám nem találnak. – Nos, Mrs. Courtney – kezdte Osmond udvarias habozással. – A sajtóban olyan találgatások láttak napvilágot, melyek szerint a fogoly valamilyen formában megkísérelt erőszakot tenni önön... Centaine tajtékzó dühvel szakította félbe. – Az efféle híresztelések nemcsak undorítóak, de teljességgel hazugok is. – Köszönöm, asszonyom – bólintott az ügyvéd. – Már csak egyetlen kérdésem van. Ön jól ismerte a foglyot. Miután megmentette az életüket, ön gyakorta elkísérte, mikor vadászni ment, hogy élelmet szerezzen önnek és gyermekének. Látta őt puskával lőni? – Természetesen. – Véleménye szerint, ha a fogoly meg akarta volna ölni akár önt, akár Malcomess ezredest, vagy az üldözésben részt vevő rendőrök közül bárkit, meg tudta volna tenni? – Lothar De La Rey egyike a legkiválóbb mesterlövészeknek, akiket valaha is ismertem. Többször is alkalma lett volna mindannyiunkat megölni. – Nincs több kérdésem, bíró úr. Hawthorne bíró, aki egész idő alatt szorgalmasan jegyezgetett az előtte fekvő írótömbre, néhány pillanatig elgondolkodva kocogtatta ceruzájával a pulpitus tetejét, majd felnézett és az ügyészhez fordult. – Kíván keresztkérdéseket feltenni a tanúnak? Az ügyész mogorva ábrázattal felemelkedett. – Nincs több kérdésem Mrs. Courtneyhoz – közölte, majd visszaült a helyére és keresztbe font karral, dühösen bámulta a lustán forgó ventilátort a mennyezeten. – Mrs. Courtney, a bíróság hálás önnek értékes kiegészítő vallomásáért. Most visszatérhet a helyére. Centaine elindult visszafelé, menet közben azonban egyre a karzatot figyelte és a padsorok előtti lépcsőn megbotolva elesett. Abe és Blaine egyszerre ugrottak, hogy felsegítsék, Abe azonban előbb odaért és Blaine kényszeredetten visszaült a helyére. – Abe – suttogta Centaine izgatottan, amint leültek. – Mialatt vallomást tettem, odafönn a galérián ült egy kamaszforma gyerek. A haja szőke, úgy tizenhárom éves lehet, de kinéz vagy tizenhétnek. A neve Manfred – Manfred De La Rey. Találja meg. Beszélni akarok vele.

– Most? – bámult rá meglepetten Abe. – Most azonnal. – De hát most jön a védőbeszéd az enyhítésért. Le fogok maradni róla – próbált ellenkezni Abe. – Menjen már! – ripakodott rá dühösen sziszegve Centaine. – Kerítse elő nekem! – Abe ijedten felugrott, gyorsan meghajtotta magát a bíróság felé és kisietett a tárgyalóteremből – éppen akkor, amikor Mr. Reginald Osmond szólásra emelkedett. Osmond nagyszerű beszédet tartott. Szavait áthatotta a szenvedély és az őszinte meggyőződés. Maradéktalanul kihasználta a helyzeti előnyt, amihez Centaine vallomása juttatta, pontosan felidézve a tanú szavait: „Megmentett a legrettenetesebb haláltól és velem együtt megmentette a gyermekemet is...” Itt jelentőségteljesen elhallgatott, majd így folytatta. – A fogoly tehát azt hihette, hogy kiérdemelte Mrs. Courtney háláját és bőkezűségét. Azzal, hogy pénzt kért kölcsön tőle, a kezébe tette le a sorsát és a történtek után – talán tévesen, de mindenképp meggyőződéssel – arra gondolt, hogy Mrs. Courtney visszaélt a bizalmával. – A csiszolt ékesszólással előadott kegyelmi kérvény csaknem fél órán át tartott és Centaine azon vette észre magát, hogy sokkal inkább izgatja Manfred sorsa, mint az apjáé. Az a pillantás, amit a fiú a karzatról vetett rá, lelke legmélyéig felkavarta. Az a szinte kitapintható gyűlölet ismét felélesztette benne a bűntudatot, amelyről már azt hitte, hogy hosszú évekkel ezelőtt sikerült végérvényesen eltemetnie. – Most teljesen magára marad – gondolta. – Segítségre lesz szüksége. Meg kell találnom. Meg kell próbálnom valahogyan kárpótolni. Most döbbent csak rá, miért tagadta meg olyan állhatatosan a fiút az évek során, gondolt rá csak úgy, mint „Lothar fattyára”, és miért követett el mindent, hogy semmiféle kapcsolatba ne kelljen vele kerülnie. Az előérzete nem csalt. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcára, hogy leomoljanak a falak, amiket oly gondosan építgetett fel maga köré. Természetes anyai ösztönei, melyeket oly mélyre temetett magában, egy pillanat alatt feltámadtak sírjukból és elragadták. – Jaj, csak Abe-nek sikerüljön őt megtalálnia – fohászkodott magában, miközben Reginald Osmond egy végső kérelemmel befejezte védőbeszédét. – Lothar De La Rey úgy érezte, hogy végzetes igazságtalanságot követtek el vele szemben. Következésképpen iszonyú és semmivel sem igazolható bűnök sorát követte el. Mindazonáltal számos cselekedetével bizonyította, hogy alapjában véve finom lelkű és érző szívű ember, akit elragadtak az érzelmek és események viharai, amelyekkel szemben gyöngének bizonyult. Szigorú büntetést kell kapnia. A társadalom ennyit megkövetel. Mégis alázattal kérem lordságodat, hogy az ítélet meghozatalakor mutasson egy keveset abból a keresztényi könyörületből, amelyből Mrs. Courtney oly nagyszerű példát mutatott itt ma nekünk és kímélje meg a legsúlyosabb büntetéstől ezt a szerencsétlen embert, aki fél karja elvesztésével már így is eléggé megbűnhődött. Miután leült, hosszú másodpercekig néma csend ereszkedett a tárgyalóteremre, majd Hawthorne bíró felriadva révületéből felemelte tekintetét. – Köszönöm, Mr. Osmond – szólt. – A bíróság ítélethozatalra visszavonul és ma délután két órakor ismét összegyűlik, amikor is kihirdetjük az ítéletet. Centaine szinte futva hagyta el a tárgyalótermet. Izgatott pillantásokkal kereste Abe-et vagy a fiát, hogy legalább még egyszer láthassa. Abe-et hamarosan meg is találta. A törvényszék épületének lépcsőjén állt, elmélyült társalgásba merülve az egyik rendőrőrszemmel. Amint megpillantotta Centaine-t, azonnal félbeszakította a beszélgetést

és hozzá sietett. – Megtalálta? – tudakolta Centaine aggodalmasan. – Sajnálom, Centaine. Nyomát sem látták senkinek, akire ráillene az ön által adott személyleírás. – Abe, azt akarom, hogy kerítsék elő azt a fiút és hozzák ide nekem. Vegyen maga mellé annyi embert, amennyit csak akar. Nem érdekel, mibe kerül. Fésüljék át a várost. Kövessenek el mindent, amit csak lehet, hogy megtalálják. Valahol csak lennie kell. – Rendben van, Centaine – sóhajtott megadóan Abe. – Máris nekilátok. Ugye azt mondta, hogy a neve Manfred De La Rey... rokona talán a fogolynak? – A fia. – Értem – nézett rá Abe elgondolkodva. – Centaine, megkérdezhetem, miért igyekszik ilyen elkeseredetten, hogy megtalálja? És ha egyszer megtalálta, mi a szándéka vele? – Nem, nem kérdezheti meg. Csak találja meg. – Tényleg, miért akarom őt megtalálni? – tette fel a kérdést önmagának. – Miért akarom őt ennyi év után? – És a válasz olyan egyszerű, olyan magától értetődő volt. – Mert a fiam. – És mit csinálok vele, ha megtaláltam? Hiszen be van oltva méreggel ellenem. Tiszta szívből gyűlöl. Láttam a szemén. Nem tudja, ki vagyok valójában. Ezt is észrevettem. De hát akkor mit csináljak, ha majd szemtől szembe találkozom vele? – gyötrődött, és a válasz ismét csak éppen olyan egyszerű volt, mint az imént. – Nem tudom... fogalmam sincs. – A törvény értelmében a fogoly bűnlajstromán szereplő első három cselekményért legsúlyosabb büntetésként kötél általi halál szabható ki – mondotta Hawthorne báró. – A fogoly bűnösnek találtatott ezekben a cselekményekben, valamint a vádiratban felsorolt összes többiben is. Normális esetben a bíróság nem habozott volna, hogy a fent említett főbenjáró büntetést szabja ki rá. Azonban egy rendkívüli hölgy rendkívüli tanúvallomása meggondolásra késztetett bennünket. A Mrs. Centaine de Thiry Courtney által önként tett beismerő vallomást még figyelemre méltóbbá teszi az a tény, hogy ő szenvedett legtöbbet a fogoly által – mind fizikailag, mind érzelmileg, mind pedig anyagilag –, továbbá az, hogy beismerő vallomását néhány szűk látókörű és rosszindulatú ember úgy értelmezhette, hogy az magára Mrs. Courtneyre is rossz fényt vet. – Jómagam huszonhárom esztendei bírói szolgálat alatt még sohasem részesültem abban a szerencsében, hogy tanúja lehessek egy ehhez hasonlóan nagyszerű és nemes lelkű megnyilvánulásnak. Bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Courtney példája mindannyiunkat befolyásolt, amikor hosszas mérlegelés után a büntetés mérséklése mellett döntöttünk. – E szavakkal Hawthorne bíró kissé meghajtotta fejét Centaine felé, majd levette orráról a cvikkert és Lothar De La Reyhez fordult. – A fogoly álljon fel – mondta. – Lothar De La Rey, bűnösnek találtatott a Korona által ön ellen felhozott vádak mindegyikében és az ítélet érdekében mindezeket egyetlen vádpontként kezeltük. Ennélfogva önt a bíróság életfogytiglani, fegyházban letöltendő kényszermunkára ítélte. Lothar De La Reyen a per kezdete óta most először mutatkoztak az érzelmei. A bíró szavainak hallatán döbbenten hátrahőkölt, ajka remegni kezdett, egyik szemhéja tehetetlenül rángatózott. Felemelte megmaradt fél karját és könyörögve nyújtotta ki az emelvényen ülő, sötét köpenybe burkolózott alak felé.

– Inkább öljenek meg! – üvöltött fel vad, szívet tépő sikollyal. – Könyörgöm, inkább akasszanak fel, mint hogy bezárjanak, mint valami állatot... Az őrök odarohantak, kétfelől megragadták és elvezették az egész testében remegő, szánalmasan rimánkodó embert. Az együttérzés moraja söpört át a termen. A jelenet még a bírót sem hagyta érintetlenül – feszült, szigorú arcvonásain látszott a felindultság, miközben nyomában a két ülnökkel lassan levonult az emelvényről. Centaine zsibbadtan ült a helyén és üveges tekintettel meredt az üresen maradt vádlottak padjára, miközben a tömeg visszafojtott suttogással vonult el a kétszárnyú ajtókon át, mint gyászolók a ravataltól. – Inkább öljenek meg! – Tudta, hogy ez a szívbe markoló segélykiáltás elkíséri élete végéig. Lehajtotta a fejét, arcát a tenyerébe temette. Lelki szemeivel ismét olyannak látta Lothart, mint első találkozásuk idején. Karcsú volt és izmos, akár egy vörös kalahári oroszlán, sápadt szemével a kékes ködökbe vesző messzeséget kémlelte – a fehéren izzó napfényben fürdő végtelen sivatag teremtménye. Most pedig elképzelte, amint egy szűk kis cellában sínylődik, mindörökre megfosztva a napfénytől és a lágy sivatagi széltől. – Ó Lothar – jajdult fel lelke mélyén. – Hisz minden oly szépnek, jónak indult, hogyan érhetett véget így? Tönkretettük egymást és tönkretettük a gyermeket, aki a szerelmünkből fogant. Mire újból kinyitotta a szemét, a tárgyalóterem már üres volt. Egy percig azt hitte, teljesen egyedül van, de hirtelen megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Riadtan hátrafordult és Blaine Malcomesst pillantotta meg. – Most már tudom, milyen igaza volt, mikor szeretett téged – szólalt meg csendesen, az asszony fölé hajolva. Centaine felnézett rá és érezte, amint az elviselhetetlen bánat lassan enyhülni kezd. Blaine gyengéden megfogta a pad támláján fekvő kezet és két tenyere közé fogta. – Mióta elváltunk, nap nap után elkeseredett harcot vívtam magammal, hogy legyen elég erőm soha többé nem találkozni veled. Már majdnem sikerült is. De azzal, amit ma tettél, mindent megváltoztattál. Ahogy most rád nézek, semmit sem jelentenek többé az olyan dolgok, mint becsület, kötelességtudat meg a többi hasonló. A részemmé váltál. Veled akarok lenni. – Mikor? – Amilyen hamar csak lehet. – Blaine, én rövid életem folyamán annyit ártottam már másoknak, annyi szenvedést, annyi fájdalmat okoztam. Többet nem akarok. Nem tudok élni nélküled sem, de nem szabad, hogy a szerelmünk bármi mást tönkretegyen. Szeretnélek mindenestül megkapni, de kevesebbel is be fogom érni... hogy megóvjam a családodat – mondta Centaine. – Nehéz dolog lesz, talán lehetetlen is – figyelmeztette a férfi. – De elfogadom a feltételeidet. Nem szabad fájdalmat okoznunk másoknak. És mégis, annyira akarlak... – Tudom – suttogta az asszony és felállva szembefordult vele. – Ölelj át, Blaine, szoríts magadhoz, csak egy pillanatra. Abe Abrahams már az üres törvényszéki épület minden folyosóját átkutatta Centaine után. A tárgyalóterem magas kétszárnyú ajtajához érve megállt és halkan betaszította az ajtó egyik szárnyát. Centaine és Blaine Malcomess ott álltak a faragott tölgyfa padsorok közti átjáróban. Szorosan átölelték egymást, a környező világ szemlátomást megszűnt számukra létezni. Abe egy pillanatig értetlenül meredt rájuk, majd óvatosan becsukta az ajtót és megállt

előtte, akár egy alabárdos. Centaine-re gondolt és kétségbeesve hányódott félelem és öröm között. – Megérdemled a szerelmet – suttogta. – Imádkozzunk Istenhez, hogy ettől a férfitól meg is kapd. – Ilyen lehetett az Édenkert – gondolta magában Centaine –, és Éva anyánk úgy érezhette magát benne, mint én ma. Lassabban hajtott szokásos eszeveszett tempójánál. Bár szíve vadul követelte a sietséget, szándékosan ellenállt, hogy ezzel is fokozza a várakozás jóleső izgalmát. – Öt teljes hónapja nem láttam – suttogta maga elé. – Ha most még öt perccel tovább kell várnom, attól még édesebb lesz a pillanat, mikor végre a karjaiba vesz. A feltételek, amelyeket ő maga szabott, Blaine minden ígérete és jó szándéka ellenére felülkerekedtek mindkettőjükön. Egy percet sem töltöttek kettesben az óta a néhány ellopott pillanat óta az üres tárgyalóteremben. Az eltelt időszak legnagyobb részében több száz mérföld választotta el őket egymástól. Blaine nyakig ült a hivatalos teendőkben Windhoekban, Centaine pedig Weltevredenben éjt nappá téve harcolt, hogy életben tartsa haláltusáját vívó üzleti birodalmát. A cég nem tudta kiheverni a gyémántok elvesztését, amelyeknek egyetlen darabját sem sikerült visszaszerezni. Centaine gondolatban ahhoz a jelenethez hasonlította az eseményeket, mikor O'wa, a kis sárga busman lenyilazott egy állatot. Csak egy pehelykönnyű, törékeny, kihegyezett nádat lőtt ki rá, hegyét azonban olyan erős méregbe mártotta, hogy az afrikai síkságok legnagyobb testű vadjait is leterítette. Az állat hirtelen elgyengült, járása imbolygóvá vált, majd leroskadt és csak feküdt a földön zihálva, tehetetlenül várva, hogy a halál jeges lehelete szétáradjon ereiben, vagy a vadász megadja neki a kegyelemdöfést. – Ez történik most velem is – gondolta. – Itt fekszem leterítve, bénultan, miközben a vadászok egyre közelednek, hogy végezzenek velem. Hónapokig küzdött elszántan, minden erejét megfeszítve, de most belefáradt – elcsigázottnak és betegnek érezte minden izmát, minden csontját, minden idegszálát. Amint belenézett feje felett a visszapillantó tükörbe, alig ismerte meg a kétségbeeséstől és kimerültségtől beesett, nyúzott arcot, amely visszanézett rá. Sápadt bőre alól mintha világítottak volna a kiugró pofacsontok, és szája sarkába ezernyi hajszálvékony szarkalábat rajzolt a halálos fáradtság. – De ma minden bánatomat félreteszem – fogadkozott. – Nem gondolok rá, ismétlem, egy percig sem gondolok rá. Inkább Blaine-re gondolok és erre a sok gyönyörűségre, amit a természet ideterített a lábam elé. Hajnalban indult el Weltevredenből és jelenleg éppen százhúsz mérföldnyire északra volt Cape Towntól. Keresztülhajtott Namaquaföld végtelen, kopár síkságain, le egyenest arrafelé, ahol a Benguela áramlat zöld szalagja körülcirógatja Afrika sziklás partjait. Az óceánt azonban innét még nem lehetett látni. Idén későn érkeztek meg a nagy esőzések, elnyújtva a természet robbanásszerű tavaszi kibontakozását, így bár alig néhány hét volt hátra karácsonyig, a síkság teljes fejedelmi színpompájában ragyogott. Az év legnagyobb részében ezek a területek kopárak és kietlenek, csak a szél fütyül az elhagyatott fennsíkon. Most azonban az egész hegyes-völgyes vidéket olyan összefüggő, tarka szőnyeg borította, hogy az ember szeme is belezavarodott a látványba. Százféle különböző vadvirág még egyszer ennyi színárnyalatú változata virított számtalan kisebb-nagyobb méretű és formájú csoportba

rendeződve. Messziről az egész egy óriási színes, kockamintás takaróra emlékeztetett és szinte égni látszott a fehéren izzó napfényben. A szemlélőnek a szeme is belefájdult a színek féktelen tobzódásába. Ebben a káprázatos összevisszaságban a hepehupás, szeszélyesen kanyargó földút szolgált egyedüli tájékozódási pontul, de nemsokára ezt is szinte láthatatlanná tették a virágok. A keréknyomok közti széles sávot magasan burjánzó vadvirágerdő lepte el. Amint Centaine végighajtott fölötte, a virágok lágyan végigsöpörték a kivénhedt Ford alvázát, halk, sustorgó hangot adva, mint a sebes hegyi patakok. Még egy szelíd emelkedő következett, majd a domb tetejére érve Centaine hirtelen leállította a kocsit és levette a gyújtást a motorról. Lábai előtt a mélyben kitárult az óceán végtelenbe vesző, zöld sivataga. Felszínén apró fehér foltok miriádja sziporkázott, szegélye összemosódott a virágok ezerszínű óceánjának hullámaival. A nyitott ablakon át beáramló tengeri szél felborzolta Centaine haját. Ennyi szépség tükrében hirtelen elhalványulni látszott az elmúlt hónapok minden nyomasztó gondja és elviselhetetlen feszültsége és Centaine önkéntelenül felkacagott örömében. Felemelt kezével ernyőt formált szeme elé, tekintete izgatottan kutatta a partot a narancs, vörös és kénsárga színekben izzó foltok között. – Csak egy rozoga kunyhó az egész – figyelmeztette őt Blaine utolsó levelében. – Két szoba, folyóvíz nélkül, földbe ásott latrinával és egy nyitott tűzhellyel. De én gyermekkorom óta minden vakációmat itt töltöttem és szeretem ezt a helyet. Mióta apám meghalt, nem osztottam meg senki mással. Egyedül járok le oda, valahányszor csak alkalmam adódik. Te leszel az első. – A levél alján hevenyészett térkép mutatta az odavezető utat. Centaine azonnal észrevette a házat. A víz partján gubbasztott egy szarv alakú sziklanyúlvány csücskében, a sekély öböl kanyarulatában. A zsúpszalma tető az évek múltával megfeketedett, de a vastag vályogfalak frissen meszelve ragyogtak, hófehér színük egybeolvadt a sziklát ostromló hullámok habjával. A viskó kéményéből halvány füstcsík szállt az ég felé. Az épület mögött valami mozgolódást észlelt, a következő pillanatban pedig egy parányi emberalakot pillantott meg a parti sziklákon. Hirtelen elemi erővel tört rá a vágy, hogy máris ott lehessen. A motor azonban megmakacsolta magát és semmi áron nem akart beindulni. Centaine egyre dühödtebben tekerte a kurblit, de csak azt érte el vele, hogy az akkumulátor csaknem teljesen kimerült. – Merde! – káromkodott elkeseredetten –, és még egyszer merde! – A kiérdemesült jármű a birtok egyik intézőjének szolgálatában állt, aki kíméletlenül gyötörte, mindaddig, míg úrnője el nem rekvirálta tőle az összetört Daimler pótlására. A mostani defekt kéretlenül emlékeztette őt szorult anyagi helyzetére, amely merőben eltért a korábbi időkétől, amikor még minden évben egy-egy vadonatúj nárciszsárga Daimlerrel száguldott az utakon. Sóhajtva kiengedte a kéziféket és hagyta, hogy a Ford egyre fokozódó sebességgel zötykölődve leguruljon a lejtőn. Mikor már elegendőnek ítélte a lendületet, hirtelen beletaposott a kuplungba. A kocsi vadul összerázkódott, a motor felhördült és kékes füstfelhőt okádva beindult. Centaine megkönnyebbülve lépett a gázra, leviharzott a dombról és megállt a fehérre meszelt házikó mögött.

Kiugrott a kocsiból és rohant le egyenesen a fekete sziklákra. Lábai előtt zöldesen hullámzott az óceán, a víz ütemesen ringatta a sziklák körül lebegő nagy, sötétbarna hínártelepet. Karját magasba emelve vadul integetett és torkaszakadtából kiabált, de hangját szinte teljesen elnyelte a szél zúgása és a hullámok dübörgése. A távoli férfialak azonban felnézett, észrevette őt és a víztől síkos sziklákon ugrálva szaladt felé. Csak egy szál khaki sortot viselt, és egyik kezében egy csokorra való eleven sziklai homárt lobogtatott. Utolsó találkozásuk óta jócskán megnőtt a haja – nedves és göndör volt a sós tengervíztől. Boldogan, teli szájjal kacagott, kivillantak nagy hófehér fogai, és Centaine meglepetten konstatálta, hogy bajuszt növesztett. Nemigen tudta eldönteni, kedvére való-e ez a változás, vagy sem, de a viharosan feltoluló érzelmek közepette pillanatnyilag nem is igen ért rá ezen gondolkodni. Egyenesen a férfihoz rohant, karjaiba vetette magát és boldogan simult meztelen mellkasához. – Ó, Blaine. Istenem, mennyire hiányoztál – zokogta és felé nyújtotta a száját. A csókja nedves volt és sós ízű a tengervíztől. A bajusza szúrt. Centaine-en átvillant a gondolat, milyen igaza volt, mikor már első pillantásra nem tetszett neki – de nem volt ideje tovább gondolkodni a dolgon, mert Blaine felkapta és már futott is vele a kunyhó felé. Centaine szorosan átölelte a nyakát és miközben teste vadul zötykölődött a férfi öles lépteinek ritmusára, elfúló lélegzettel kacagott. Már alig bírt parancsolni sürgető vágyainak. Blaine egy háromlábú széken ült a nyitott tűzhely előtt. A lángoló fahasábok illata betöltötte a levegőt. Centaine előtte állt és a borzszőrből készült borotvapamaccsal szappanhabot vert a kis porceláncsészében. Blaine csüggedten szemlélte a műveletet és közben erőtlenül tiltakozni próbált. – Öt hónapomba került, hogy megnövesszem – és olyan büszke voltam rá – mondta panaszosan és még egyszer utoljára megpödörte kackiás bajuszának végét. – Igazán, olyan szívdöglesztően néz ki, nem gondolod? – Nem – szögezte le Centaine lakonikusan. – Nem gondolom. Akkor már inkább egy tarajos süllel csókolózom. – Azzal Blaine fölé hajolt, mindkét oldalról vastagon beszappanozta felső ajkát, majd kissé hátrébb lépett és szakértő pillantással szemügyre vette művét. Blaine az iménti szeretkezés után még mindig anyaszült meztelenül kuporgott a széken. Centaine egy darabig töprengve nézte, majd hirtelen gonosz kis mosoly ült ki az arcára és mielőtt még a férfi védekezhetett volna, vagy egyáltalán megsejthette volna, mit forgat a fejében, lehajolt és a pamaccsal egy kis szappanfoltot kent testének legintimebb nyúlványa fölé. Blaine döbbenten nézett le magára. – Őt is? – kérdezte megjátszott rémülettel. – Az felérne azzal, mintha levágnám az orromat, hogy a saját szemembe köphessek – vihogott Centaine. – Vagy valami ehhez hasonló. – Majd figyelmesen félrefordította a fejét és kimondta a szentenciát. – Ennek a kis krampusznak sokkal jobban áll a bajusz, mint neked. – Csak óvatosan azzal a „kicsi” jelzővel – figyelmeztette méltatlankodva Blaine és a törölköző után nyúlt. – Gyere csak, öregem, nem vagy köteles eltűrni ilyen tiszteletlenséget – dohogott és egy mozdulattal a dereka köré tekerte a törölközőt. Centaine bólintott. – így jobb. Most legalább zavartalanul a munkámra tudok koncentrálni. – Azzal

felemelte az asztalon fekvő nyeles borotvát és meglepően gyors, szakszerű mozdulatokkal élesíteni kezdte a bőrszíjon. – Hol tanultad te ezt? – kérdezte Blaine. – Kezdek féltékenykedni. – A papám tanított meg rá – magyarázta Centaine. – Mindig velem igazíttatta a bajuszát. No most maradj veszteg! Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a férfi tekintélyes méretű orrát és annál fogva felemelte a fejét. – Vegyétek és egyétek, ez az én testem... – kántálta Blaine fojtott orrhangon. Lehunyta a szemét és idegesen összerándult, amint az acél sercegve végigszántott felső ajka felett. Néhány másodperccel később Centaine hátralépett, két ujjával letörölte a pengéről a habot és a szőrszálakat, majd a borotvát félretéve megszárogatta Blaine felső ajkát és ujja hegyével gyengéden megpaskolta a puha bőrt. – Szemre jobb, a tapintása is jobb – állapította meg elégedetten –, de még hátra van a végső próba. – Azzal lehajolt és megcsókolta a férfit. – Hmmmm! – mormolta helyeslően, majd anélkül, hogy abbahagyta volna a csókolózást, megfordult és Blaine ölébe ült. Hosszú ideig így maradtak, míg Centaine elhúzta az arcát és lenézett. A törölköző a földön hevert. – Mondom, hogy ez a bajszos kis krampusz már megint itt sündörög, nyilván azt akarja, hogy jól ellássák a baját – kuncogott és lehajolt, hogy letörölje a szappanhab utolsó maradványait is. – No látod! Még ő is jobban néz ki bajusz nélkül – jelentette ki. Blaine a karjába kapta és felállt. – No asszony, azt hiszem, itt az ideje egy alapos leckének, hogy megtanuld, meddig mehetsz el, azután majd tisztázzuk, ki az úr a háznál – mondta és már vitte is a szemközti fal mellett álló priccs felé. Hosszú idő telt el, mire ismét megnyugodva, keresztbe font lábakkal ültek egymás mellett a priccsen, meztelen vállukon egy széles, tarka mintás basuto takaróval. Összebújva nézték a lángok táncoló árnyékát a meszelt falon, és hallgatták, amint odakünn a sötétben a szél halkan borzolja a zsúptető szegélyét. Behajlított tenyerükben egy-egy csésze gőzölgő halászlét szorongattak. – Az egyik specialitásom – büszkélkedett Blaine az aznap fogott hal és homár friss húsával bőségesen megrakott, illatos levesre mutatva. – Csodálatos ereje van, valósággal megfiatalítja a kíméletlenül agyonhajszolt szervezetet. Mivel mindketten farkaséhesek voltak, kétszer is újratöltötte a csészéket, majd Centaine felkelt és odament a tűzhöz. Meztelen teste megcsillant a halványan derengő vörös fényben. Kihúzott egy parázsló ágacskát és meggyújtotta vele a férfi manillaszivarját. Megvárta, míg egyenletesen égni kezd, azután visszabújt a takaró alá. – Sikerült megtalálnod azt a fiatal fiút, akit kerestél? – kérdezte Blaine álmosan. – Tudod, Abe Abrahams engem kért meg, hogy segítsek felkutatni. Nem vette észre, milyen hatást tett a kérdésével. Centaine-nek sikerült úrrá lennie reflexszerűen megmerevedő testén, csak a fejét rázta meg a szükségesnél kissé erőteljesebben. – Nem – mondta halkan. – Nyomtalanul eltűnt. – Az a gyerek Lothar De La Rey fia volt. Ezt kikövetkeztettem. – Igen – hagyta helyben Centaine. – Aggódtam miatta. Most, hogy az apját elítélték, teljesen magára maradt, senkije sincs a világon. – Tovább fogom kerestetni – ígérte Blaine. – És ha bármi történik, azonnal tudatom veled. – Gyöngéden megcirógatta az asszony haját. – Végtelenül jószívű teremtés vagy te

– mormolta. – Semmi okod nem lett volna rá, hogy így törődj azzal a gyerekkel. Ismét hallgatásba burkolóztak, de a külvilág eseményeire való utalással megtörték a varázst és gondolataik olyan ösvényre léptek, amelyen – bár egyikük sem kívánta – egyszer mégiscsak végig kellett menni. – Hogy van Isabella? – kérdezte Centaine és érezte, amint feje alatt Blaine mellkasa összerándul és hirtelen megemelkedik. Mélyet szívott a szivarból, hosszan kifújta a füstöt, csak aztán válaszolt. – Sajnos romlik az állapota. Idegsorvadás lépett fel az altestben. Kezd elfekélyesedni. Hétfő óta a Groote Schuur kórházban fekszik. A gerincoszlopa tövében kialakult fekélyek nem akarnak gyógyulni. – Sajnálom, Blaine. – Így tudtam elszabadulni erre a pár napra. A lányok a nagyanyjuknál vannak. – Szörnyetegnek érzem magam – suttogta Centaine. – Nekem százszor nehezebb lett volna elviselni, ha nem találkozhattam volna veled – válaszolta a férfi. – Blaine, tartanunk kell magunkat az elhatározásunkhoz. Nem szabad fájdalmat okoznunk sem neki, sem a lányoknak. Ismét csend lett, majd Blaine váratlanul nagy ívben a lángok közé pöccintette a szivar csikkjét. – Úgy néz ki, hogy Angliába kell utaznia – mondta. – A Guy's klinikán van egy sebész, akinek hasonló esetekben már sikerült csodákat tennie. – Mikor? – kérdezte Centaine. Szíve úgy kalapált a mellkasában, hogy a lélegzete is elakadt belé. – Karácsony előtt. Attól függ, milyen eredményt hoznak a mostani vizsgálatok. – De hát akkor persze vele kell menned. – Az annyit jelentene, hogy vissza kellene adnom a főbiztosi kinevezésemet, és egy életre tönkretenném az esélyeimet, hogy... – elhallgatott. Még sohasem beszélt Centainenek a jövőbeni ambícióiról. – ...az esélyeidet, hogy bejuss egy jövendő kormány kabinetjébe és egy szép napon talán miniszterelnök legyen belőled – fejezte be helyette a mondatot az asszony. A férfi zavartan két tenyere közé fogta Centaine arcát, gyöngéden maga felé fordította és mélyen a szemébe nézett. – Te tudtad? – kérdezte. Centaine bólintott. – És most arra gondolsz, hogy ez kegyetlenség tőlem? – kérdezte Blaine. – Ha magára hagyom Isabellát a saját önző becsvágyamért? – Nem – felelte Centaine komolyan. – Ismerem az ambícióidat. – Én felajánlottam neki, hogy elkísérem... – szólt a férfi és ideges árnyék telepedett zöld szemére. – De Isabella nem egyezett bele. Ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjak. – Visszafektette mellére az asszony fejét és gyengéden félresimította halántékáról a hajat. – Rendkívüli ember... hihetetlen bátorság van benne. Mostanában már állandóan fájdalmai vannak. Ópium nélkül már nem bír aludni és ahogy egyre elviselhetetlenebbé válnak a fájdalmak, egyre több ópiumra van szüksége. – Olyan lelkifurdalásom van, Blaine, de akkor is... örülök, hogy így módom lesz együtt lenni veled. Végtére is semmit sem veszek el tőle – mondta Centaine, de tudta, hogy ez nem igaz. Miután a férfi elaludt, még sokáig feküdt ébren. Fejét az izmos mellkasra hajtotta és nyitott szemmel hallgatta a szív nyugodt, egyenletes dobbanásait. Mire felébredt, Blaine már khaki sortban állt a tűzhely előtt, és éppen egy bambusznádból készült horgászbotot meg egy ócska Scarborough orsót vett le a polcról.

– Húsz perc múlva reggeli – szólt vissza az ajtóból, azután elment, otthagyta Centaine-t, félálomban, összegömbölyödve a takaró alatt. De már előbb visszatért, kezében egy ezüstösen csillogó hallal, amely csaknem olyan hosszú volt, mint a karja. A halat ráhelyezte a parázs fölé állított rácsra, majd a priccshez lépett és egy mozdulattal lerántotta a takarót. – Indulás úszni! – kiáltotta, arcán szadisztikus vigyorral. – Te meg vagy őrülve. Juj de hideg van! Tüdőgyulladásban fogok meghalni! – protestált vadul Centaine, miközben Blaine felkapta, kivitte a házból és bepottyantotta a sziklákkal körülvett mély vizű kis öbölbe. A víz átlátszó volt, akár a levegő és olyan hideg, hogy mire kikecmeregtek belőle, mindkettőjük teste tetőtől talpig élénk rózsaszínben játszott, Centaine mellbimbói pedig olyan keményen és sötéten dudorodtak, mint két érett olívabogyó. De a jeges víz az étvágyukat is meghozta, és farkasétvággyal falták a citromlével meglocsolt porhanyós, fehér halszeleteket, hozzá a barna kenyeret meg a házilag pörkölt halványsárga, sós vajat. Pukkadásig jóllakva dőltek hátra és Blaine az asszonyra nézett. Nem volt rajta egyéb, mint az ő egyik tengerészkék, magas nyakú pulóvere, de az majdnem a térdéig ért. Rakoncátlanul meredező vizes haját egy csomóba fogta össze a feje búbján és egy sárga szalagból kötött masnival rögzítette. – Elmehetnénk sétálni – indítványozta a férfi. – Vagy... Centaine néhány pillanatig töprengett, majd döntött. – A magam részéről inkább a „vagy”-ra szavazok. – Madame, kívánsága számomra parancs – válaszolta Blaine udvariasan, azzal odaállt Centaine mögé és lehúzta róla a nehéz pulóvert. Kora délelőtt volt már, mire a férfi jóleső kimerültséggel hanyatt dőlt a priccsen, az asszony pedig fél könyökére támaszkodva fölébe hajolt. Az egyik párnából kihúzott tollal tűnődve csiklandozta Blaine ajkát és csukott száját. – Blaine – szólalt meg halkan. – Eladom Weltevredent. A férfi kinyitotta a szemét, hirtelen felült és elkapta Centaine csuklóját. – Hogy eladod? – kérdezte. – Miért? – Mert muszáj – válaszolta Centaine kertelés nélkül. – A birtokot, a házat és mindent, ami benne van. – De miért, drágám? Tudom, milyen sokat jelent neked. Mire való eladni? – Igen, Weltevreden nagyon sokat jelent nekem – bólogatott Centaine. – De a H'ani bánya még annál is többet. Ha eladom a birtokot, akkor még van egy esélyem, egy nagyon halvány esélyem, hogy megmenthetem a bányát. – Nem tudtam – mondta csendesen Blaine. – Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen rosszul állnak a dolgok. – Honnan is tudhattad volna, szerelmem? – simogatta meg az arcát Centaine. – Senki se tudja rajtam kívül. – De hát nem értem. A H'ani bánya... biztosra veszem, hogy elég nyereséget biztosít ahhoz, hogy... – Nem, Blaine – szakította félbe az asszony. – Mostanában senki nem vesz gyémántot. Egyáltalán, senki nem vesz már semmit. Ez a depresszió, ez a szörnyű depresszió! A kvótánkat letörték. Feleannyit sem fizetnek a köveinkért, mint öt évvel ezelőtt. De a H'ani bánya még nem ment tönkre egészen. Hónapról hónapra veszít egy kicsit az értékéből, de ha ki tudom húzni addig, amíg a gazdasági helyzet megfordul... – elcsuklott a hangja, majd elkeseredetten kitört. – De ezt csak úgy tehetem meg, ha

eladom Weltevredent. Nincs másom, amit pénzzé tehetnék, így talán talpon tudok maradni a jövő év közepéig... addigra biztosan vége lesz ennek a borzalomnak! – Hát persze, biztos, hogy vége lesz! – egyezett bele készségesen Blaine, majd néhány pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Nekem van némi pénzem, Centaine... Az asszony ajkára tapasztott ujjával elhallgattatta és szomorúan mosolyogva megrázta a fejét, Blaine azonban elhúzta kezét a szája elől. – Ha igazán szeretsz, engedned kell, hogy segítsek – erősködött. – Blaine, jusson eszedbe a megállapodásunk – figyelmeztette Centaine. – Senkinek sem szabad szenvednie a kettőnk kapcsolata miatt. Az a pénz Isabelláé és a lányoké. – Az a pénz az enyém – csattant fel dacosan a férfi. – És ha én úgy döntök... – Blaine! Blaine! – vágott közbe türelmetlenül Centaine. – Engem jelenleg egymillió font mentene meg... egymillió font! Van annyid? Bármilyen ennél kisebb összeg csak kidobott pénz lenne, amiket elnyelne az adósságaim feneketlen bugyra. Blaine lassan ingatni kezdte a fejét. – Ilyen rengeteg? – kérdezte zavartan, majd szomorúan bevallotta. – Nincs ennyim, Centaine. Még a harmada sincs. – Akkor pedig ne beszéljünk többet erről – zárta le a vitát Centaine határozottan. – Most inkább mutasd meg, hogyan kell langusztát fogni vacsorára. Mostantól fogva amíg együtt vagyunk, nem akarok semmilyen kellemetlen dologról beszélni. Éppen elég időm lesz az ocsmányságokra, ha hazaérek. Utolsó közös délutánjukon felkapaszkodtak a kunyhó mögött emelkedő dombra. Kéz a kézben gázoltak keresztül a vadvirágok színpompás tengerén. Lábukat sáfrányszínűre festette a virágpor, a megzavart méhrajok méltatlankodó döngessél szálltak fel útjukból, majd amint elhaladtak, megnyugodva ereszkedtek le ismét. – Nézd csak, Blaine, látod, hogyan forgatják a fejüket a virágok, hogy kövessék a napot, amint elhalad fölöttük az égen? – törte meg a csendet Centaine. – Én is olyan vagyok, mint ők és te szerelmem, te vagy az én napom. Bebarangolták az egész domboldalt. Menet közben Blaine koszorút font a legszebb virágokból és az asszony fejére tette. – Ezennel a szívem királynőjévé koronázlak – mondta öblös, ünnepélyes hangon. Mosolyogva mondta, de a szeme komoly volt. Azután leheveredtek a vadvirágokból szőtt ezerszínű óriási takaróra és szeretkeztek. Egymásba fonódó testük virágok ezreit préselte össze, az összetört szirmok illata mint láthatatlan sátor borult fölébük. Később, mikor már elfáradva pihentek egymás mellett, Centaine váratlanul megkérdezte. – Tudod, mit akarok csinálni? – Áruld el – biztatta Blaine a szerelemtől álomittas hangon. – Olyasvalamit akarok adni nekik, amiről sokáig beszélnek majd – kezdte Centaine. – Mához egy évre már elmondhatják, hogy „Centaine Courtney kiköltözött”, de azt akarom, hogy hozzá kelljen tenniük, „de a búcsúja stílszerű volt”. – Mi az ötleted? – Arra gondoltam, hogy a szokásos karácsonyi mulatságok helyett egy lélegzetelállító bállal vetek véget a báloknak! Weltevreden egy egész héten át tárva-nyitva áll majd, folyni fog a pezsgő és minden éjjel hajnalig tart majd a tánc. – Ezzel egy időre a hitelezőket is félre tudod vezetni – vigyorodott el Blaine. – Bár azt hiszem, ez eszedbe sem jutott, ugye nem? Te ravasz kis nőstény róka. – Tényleg nem ez az egyetlen ok – mosolygott kópésan Centaine. – így lesz valami mentség arra, hogy együtt mutatkozzunk a nyilvánosság előtt. Ott leszel, ugye? – Attól függ – felelte a férfi elkomorodva és mindketten tudták, hogy Isabellától függ,

de egyikük sem mondta ki. – Mindenesetre nagyon jó kifogást kellene találnom. – Azt én biztosítom neked! – kiáltott fel Centaine izgatottan. – Az egészet egy egyhetes lovaspóló-találkozó keretében szervezem meg. Csapatokat hívok meg az ország minden részéből, ott lesznek a legjobb játékosok. Te, mint az országos szövetség kapitánya, aligha utasíthatod vissza a meghívást, nemde? – Ezt valóban nehéz elképzelni – hagyta helyben Blaine. – Még hogy ravasz...! – és leplezetlen csodálattal ingatta a fejét. – Egyúttal találkozhatnál végre Shasával is. Már mondtam neked, hogy azóta nyaggat érte, amióta megtudta, hogy ismerlek. – Örömömre szolgálna. – De fel kell készülnöd némi dicsőítő ajnározásra. – Meghívhatnál pár junior csapatot is – javasolta Blaine. Adhatnál nekik egy saját fordulót. Szívesen megnézném, hogyan lovagol a fiad. – Ó Blaine! Micsoda remek ötlet! – kiáltott fel Centaine izgatottan tapsolva. – Szegény kis drágám. Valószínűleg ez lesz az utolsó alkalma, hogy a saját póniján lovagolhasson. Persze. Ha eladom Weltevredent, őket is el kell adnom. A gondolattól egy pillanatra ismét bánatfelhők árnyékolták be a tekintetét, de a következő másodpercben már össze is szedte magát és csillogó szemmel jelentette ki. – De mint már említettem, stílszerűen fogunk elbúcsúzni! Shasa csapata, a Weltevredeni Házigazdák, a tizenhat éven aluli junior csapatok ligájában végig megszerezte a győzelmet, bár az eredmény főleg a hendikepeknél engedélyezett előnynek volt köszönhető. Az utolsó fordulóban azonban a Natal Juniors ellen kellett pályára lépniük, akik mind a négyen az ország legjobb ifjúsági játékosai közé tartoztak – mindannyian két- és háromgólos eredményekkel –, kivéve a csapatkapitányt. Max Theunissent csupán néhány hónap választotta el a felső korhatártól. Ötgólos játékos volt, korosztályában Afrika legjobbja. Magassága és testsúlya ideális lovassá tette, kitűnő szeme és erőteljes csuklója volt. Mindeme előnyöket a lehető legnagyobb mértékben ki is használta és kemény, kezdeményező harcmodort sajátított el. Shasa a maga négygólos besorolásával rögtön utána következett a rangsorban, mint az ország második legjobb játékosa, azonban sem testsúly, sem fizikai erőnlét dolgában nem vehette fel a versenyt az idősebb fiúval. Ráadásul Max mögött ott álltak kiváló csapattársai, míg Shasa gyakorlatilag nem számíthatott segítségre. Hiába vetette be minden rutinját és elszántságát, csapata hamarosan összeomlott a rájuk zúduló túlerő súlya alatt. A meccs első öt menetében Max kilenc gólt lőtt be, annak dacára, hogy Shasa minden tőle telhetőt megtett, hogy kivédje őket. Ezzel a weltevredeniek kezdeti előnye gyakorlatilag semmivé vált és mire az utolsó nyolcperces menet előtt pónikat váltottak, a két csapat egyenlő hendikepekkel küzdött. Shasa kimerültségtől, csalódottságtól és dühtől vörös arccal pattant le a nyeregből. – Ábel! – kiáltott rá a főlovászra. – Nem húztad meg rendesen a hevedert. A színes bőrű fiatalember nyugtalanul ingatta a fejét. – De hisz személyesen ellenőrizte, Shasa úrfi. – Ne feleselj, te – csattant fel Shasa, de rá sem nézett Ábelre. Villámló szemmel méregette Max Theunissent, aki a pálya túlsó felén állt a Natal pónijainak sorfala mellett,

rajongóitól körülvéve. – Ebben a menetben Tigriscápán lovagolok – kiáltott hátra a válla fölött Ábelnek. – De hát azt mondta, hogy Szilvapudingon fog lovagolni – próbált ellenkezni Ábel. – Most meg azt, hogy Tigriscápán. Tedd át rá a nyerget és ellenőrizd a bandázsokat a mellső lábain. Szilvapuding kis termetű póni volt. Az évek múltával egy kevéske súlyfeleslegre tett szert – és középen kissé kigömbölyödött –, de még mindig megvolt a felülmúlhatatlan képessége, hogy ösztönösen megérezze, merre tart a labda és a legjobb lövési pozícióba álljon Shasával. Az idők folyamán szinte természetfeletti kapcsolat alakult ki ló és lovasa között. Ahogy azonban öregedett, Szilvapuding mindinkább óvatossá vált. Már nem szeretett száguldva kirontani a pályára és ijedten vissza-visszahőkölt, ha ügetés közben egy másik ló hozzácsapta az oldalát. Shasa észrevette, hogy a másik oldalon Max Theunissen éppen elővezetteti Nemezis névre hallgató fekete csődörét. Max az elmúlt négy nap folyamán ennek a póninak a nyergéből terrorizálta az egész juniorligát. Olyan agyafúrt módon lovagolt, hogy bár állandóan a szabálysértés határát súrolta, a bírák mégsem tudták rajtacsípni. A fiatal, könnyebb testsúlyú játékosokat egyszerűen elijesztette a vonal közeléből, azokat pedig, akiknek mégis volt merszük kiállni ellene, szadisztikus eréllyel taszította félre. Ez a harcmodor jó néhány veszélyes helyzetet eredményezett, sőt egy balesetet is, amikor a kis Tubby Vermeulen a Transvaal csapatából olyan szerencsétlenül zuhant le a lováról, hogy eltört a csuklója és kificamodott a válla. – Gyerünk már, Ábel, ne álldogálj ott. Tedd rá a nyerget Tigriscápára – pattogott Shasa türelmetlenül. Tigriscápa fiatal, világos pej csődör volt, alig egyéves gyakorlattal a háta mögött. Visszataszító küllemű állat volt, nagy, szögletes kalapácsforma fejjel és hihetetlenül erőteljes lapockacsonttal, amitől azt a benyomást keltette, mintha púpos volna. Természete is alkalmazkodott barátságtalan megjelenéséhez. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül rúgott és harapott, akkor is, ha senki sem provokálta. Olykor szinte teljesen kezelhetetlennek bizonyult és mintha gonosz örömét lelte volna a lökdösődésben, a legcsekélyebb félelem nélkül nekirontott bármely másik lónak is. Más körülmények között Shasa mindenképp kitartott volna Szilvapuding mellett, de most, hogy látta, amint Max felnyergeli Nemezist, tudta, mi következik. Ütőjének nyele az utolsó menet befejező másodperceiben elrepedt. Kioldozta csuklóján a szíjat és a használhatatlanná vált ütőt a földre dobva, elindult a szertárként szolgáló szekérhez, hogy újat vegyen magának. Menet közben odakiáltott a csapat második emberének. – Bunty, mozogj gyorsabban és gyere elém, ha keresztben támadok. Ne maradozz le, ember! – Hirtelen elhallgatott, amint tudatára ébredt, milyen pökhendi, hősködő hangon beszél, amióta észrevette, hogy Blaine Malcomess, a nemzeti csapat kapitánya, akit szinte félistenként tisztelt, a szekér mellől figyeli őt. Teljesen észrevétlenül bukkant elő, de egyszerre csak ott volt, és egyik bokáját keresztbe téve a másikon, mellén összefont karokkal támaszkodott a hátsó keréknek. Terjedelmes karimájú panamakalapját ferdén a szemébe húzta, széles száján titokzatos félmosoly ült. Shasa biztosra vette, hogy ez a mosoly rosszallást fejez ki és megpróbált úrrá lenni saját morózus hangulatán. – Üdvözlöm, uram – szólította meg. – Attól tartok, egy kissé el leszünk tángálva. – És gyászos mosolyt erőltetett az arcára. Mindegy miről papolnak a Bishop's Kollégiumban a tanárok, ő akkor sem szeretett veszíteni – egyáltalán nem szeretett. Blaine azonban a legkevésbé sem ítélte el Shasának ezt a negatív jellemvonását, sőt,

kifejezetten kedvére valónak találta. Szent meggyőződése volt, hogy a győzni akarás a legnagyobb adomány egy ember életében – és nem csak a pólópályán. Azt persze még nem tudta biztosan, vajon Shasa Courtney rendelkezik-e ezzel az adománnyal, mivel Shasa korához képest nagyszerűen tudta palástolni érzelmeit. Mindig udvarias és figyelmes arccal hallgatta feljebbvalóit, mindig készségesen alkalmazkodott hozzájuk, úgy, ahogyan anyja és a tanárok belésulykolták, saját gondolatait pedig nemigen hagyta kipuhatolni. Blaine azonban alaposan megfigyelte őt az elmúlt négy nap folyamán. Látta, milyen biztosan üli meg a lovat, milyen jó szeme van és milyen könnyedén kezeli az ütőt. Tele volt elszántsággal és lendülettel – amiért gyakorta meg is büntették, ha olykor keresztülvágott a vonalon, vagy egyéb szabálytalanságokat követett el. Blaine azonban tudta, hogy amint egyre nagyobb gyakorlatra tesz szert, azt is megtanulja majd, hogyan kell keményen játszani úgy, hogy a bírák ne vegyék észre. Egy nemzetközi klasszis számára elengedhetetlen feltétel volt még a kiváló állóképesség, amely az évek múlásával fejlődött ki, valamint a jó alkalmazkodókészség és a tapasztalat. Ez utóbbi olyan életbevágóan fontos volt, hogy egy élvonalbeli játékos negyvenéves koránál előbb nem is igen érhette el legjobb formáját. Blaine a maga harminc esztendejével épp csak hogy elindult felfelé és még jó tíz éve volt hátra, hogy a csúcsra jusson. Shasa Courtney ígéretes tehetség volt. Blaine most arról is meggyőződhetett, milyen rendkívüli akaraterővel igyekszik győzni, és micsoda elkeseredett haraggal tölti el a vereség. Önkéntelenül elmosolyodott, amint eszébe jutott, mit válaszolt, mikor hasonló korában apja így szólt hozzá. – Blaine, meg kell tanulnod jobb vesztesnek lenni. – Ő pedig tizenhat esztendejének minden életbölcsességével így felelt. – Igen, uram, de nem áll szándékomban eleget gyakorolni ahhoz, hogy valóban jól megtanuljam. Elnyomta mosolyát és halkan odaszólt a fiúnak. – Shasa, beszélhetnénk pár szót? – Természetesen, uram – sietett oda hozzá Shasa, tiszteletteljesen lekapva fejéről a kemény pólósapkát. – Hagyod, hogy Max összezavarjon – figyelmeztette halkan Blaine. – Mostanáig használtad a fejedet. Az első négy menetben nem engedted őket négy gólnál többet elérni, de most, az utolsóban Maxnak sikerült az ötödiket is belőnie. – Igen, uram – komorodott el újból Shasa. – Gondolkozz, te gyerek. Mi változott meg? Shasa tanácstalanul rázta a fejét, majd hirtelen pislogni kezdett, amint felderengett agyában a megfejtés. – Mindig áthúz a jobb oldalára. – Pontosan – bólintott Blaine. – Mindig úgy intézi, hogy az erősebbik oldalára kerülj. Öt nap alatt egyetlenegyszer sem támadta őt senki a másik oldalról. Cseréljetek helyet Buntyval és támadd őt bal felől. Közelítsd meg meredek szögben és menj neki keményen – csak egyetlenegyszer. Valami azt súgja nekem, hogy Max barátunknak cseppet sem fog ízleni a saját keserű orvossága. Azt hiszem, egy adag is elég lesz neki. Azt hiszem, senki sem ismeri még Theunissen úrfi igazi arcát. Fogadok, hogy nagyon sápadt is tud az lenni, ha inába száll a bátorsága! – Úgy érti, uram, hogy... szabálytalankodjak vele szemben? – bámult rá Shasa elkerekedett szemmel. Egész életében arra tanították, hogy ez a kifogástalan jellemű, ifjú gentlemanek sportja. Most első ízben kapott valakitől efféle tanácsot. – Távol álljon tőlem a gondolat! – hunyorított felé Blaine cinkos mosollyal. – Inkább

megtanuljuk, hogyan kell elegánsan veszíteni, jó lesz? Ez a furcsa egyetértés attól a pillanattól kezdve kialakult köztük, amióta Centaine először bemutatta őket egymásnak. Blaine dolgát persze jelentősen megkönnyítette a személyét övező hírnév. Shasa már jóval azelőtt tisztelte és csodálta, hogy személyesen megismerte volna. Ezenfelül köztisztviselői és politikai minőségében nagy tapasztalatra tett szert abban, hogyan kényszerítse rá másokra észrevétlenül a saját akaratát. Mindezen előnyöket könnyedén érvényesíthette az olyan tapasztalatlan és hiszékeny alannyal szemben, mint Shasa. Mindemellett azonban őszintén törekedett rá, hogy valódi viszony jöjjön létre kettejük között és ennek nem csupán az volt az oka, hogy Shasa annak az asszonynak a fia volt, akit szeretett. Első perctől fogva kedvelte a fiút kedves modoráért, sugárzó egyéniségéért, eleven eszéért és bátorságáért – no meg azért, mert neki magának nem volt és tudta, hogy valószínűleg soha nem is lesz már saját fia. – Ragadj rá, Shasa, és játssz ellene a saját módszereivel – fejezte be a tanácsadást, a fiú pedig boldogságtól és tettvágytól sugárzó arccal mosolygott rá. – Köszönöm, uram – mondta, és sapkáját fejébe csapva ellovagolt. Ütőjének nyelét a vállához támasztotta, fehér bricseszének ülepén barna foltokat hagyott a nyeregkenőcs és az izzadságcsöppek fehér sókristályok formájában ütköztek ki élénksárga pulóverének vállai alatt. – Bunty, helyet cserélünk! – kiáltott oda társának, Ábelt pedig könnyedén vállon veregette, mikor az felvezette Tigriscápát. – Igazad volt, vén morgó, tényleg én magam ellenőriztem a hevedert. – Azzal látványosan újból megigazította és felnézett a lovászra, aki elégedett vigyorral csak ennyit mondott. – Most legalább nem okolhat engem. – Shasa azonban elengedte füle mellett a megjegyzést. Lába nem is érintette a kengyelt, amint felszökkent Tigriscápa hátára. Blaine ellökte magát a szekér kerekétől és visszaballagott a tribün felé. Tekintete ösztönösen pásztázta a tömeget, Centaine élénksárga kalapjának élénksárga foltja után kutatva. Hódolóinak gyűrűjében talált rá. Rögtön felismerte köztük Sir Garry Courtneyt, Smuts tábornokot és további három befolyásos úriembert – egy bankárt, a Hertzogkormány kabinetjének egyik miniszterét, valamint Max Theunissen apját. – Csak egy átlagos kis társaság Madame Courtney számára – gondolta magában. Hirtelen úrrá lett rajta a féltékenység és arca idegesen megvonaglott – nem volt ínyére, hogy tudomásul vegye ezt az érzést. Centaine nem csupán az ország legjobb pólójátékosait hívta meg. A társadalmi élet minden területéről jelen voltak a legbefolyásosabb, legfontosabb emberek – politikusok, akadémikusok, a leggazdagabb földbirtokosok, bányamágnások, lapkiadók, még néhány színész és irodalmár is. A Weltevreden kastély szűknek bizonyult a díszes vendégsereg elszállásolására, ezért Centaine kibérelte a szomszédos Alphen Hotel valamennyi szobáját. A hotel épülete valaha szintén a Cloete család birtokának részét képezte. A helybéliekkel együtt jóval több mint kétszáz vendég gyűlt össze az ország minden részéből. A ház asszonya speciális különvonaton szállíttatta ide az ország belsejéből érkezőket és pónijaikat. Öt napon át szakadatlanul tartott a mulatság. Reggel a junior pólóliga mérkőzéseivel indult a nap, ebédidőben szabadtéri piknik következett. Délután a felnőtt csapatok pólómeccseire került sor, este pazar büfé várta a vacsorázókat, majd kezdetét vette a

hajnalig tartó tánc. A dobogón fél tucat zenekar váltotta egymást, éjjel-nappal szinte megszakítás nélkül szólt a muzsika. A szünetekben kabaréjeleneteket adtak elő, divatbemutatókat tartottak, jótékonysági árveréseket rendeztek, amelyeken hol műtárgyak, hol különleges borritkaságok, hol telivér lovak cseréltek gazdát. Sor került autóbemutatóra, kincsvadászatra, akrobatamutatványokra, egy motorkerékpáros pedig a külön e célra épített halálkatlanban körbeszáguldozva borzolta a nézősereg idegeit. A legifjabbak szórakoztatásáról bábosok és szakképzett nörszök hada gondoskodott. – És én vagyok itt az egyetlen, aki tudja, mire megy ki ez az egész – gondolta Blaine, miközben odalentről nézte Centaine-t. – Őrültség, amit csinál, és bizonyos tekintetben még erkölcstelen is. Hiszen már nem is a saját pénzét költi. De imádom őt, amiért ilyen vakmerő bír lenni a szerencsétlenség kellős közepén. Centaine, mintha megérezte volna, hogy nézi, hirtelen felé fordította a fejét. Egy pillanatig merően néztek egymás szemébe, pillantásuk intenzitását a távolság sem befolyásolta. Azután az asszony ismét Smuts tábornokhoz fordult és vidáman kacagott valamin, amit az öregúr az imént mondott neki. Blaine szeretett volna odamenni hozzá, csak hogy mellette lehessen, érezhesse a parfümje illatát és hallhassa rekedtes hangját azzal az elbűvölő francia akcentussal. Ehelyett azonban határozott léptekkel elment az emelvény előtt, egyenest oda, ahol Isabella ült a tolószékében. Szegény asszony ma először érezte magát elég erősnek, hogy eljöjjön megnézni a mérkőzést, Centaine pedig mindenre kiterjedő figyelmességgel készült fel a fogadására. Még arra is volt gondja, hogy rámpát építtessen, amelyen Isabella tolószékét egyenesen felguríthatták a lelátó első sorába. Isabella egyik oldalán ott ült ősz hajú édesanyja, négy legjobb barátnője pedig férjeik társaságában nyüzsgött körülötte. Két leánya azonban, mihelyt meglátta Blaine-t, leviharzott a tribünről. Futás közben egyik kezükkel térdmagasságig emelték lobogó szoknyájukat, a másikkal széles karimájú, szalagdíszes szalmakalapjukat tartották a fejükön. Egymás szavába vágva igyekeztek lekötni apjuk figyelmét és kétfelől a kezébe kapaszkodva húzták magukkal, egyenest az Isabella mellett üresen álló székhez. Blaine kötelességtudó csókot lehelt a felé nyújtott sápadt, áttetszően selymes arcra. Isabella bőre hűvös volt, leheletéből kiérződött az ópium jellegzetes szaga. A kábítószertől zavaros, természetellenesen kitágult pupillák megindítóan sebezhető jelleget kölcsönöztek nagy, szomorú szemeinek. – Hiányoltalak, drágám – suttogta Blaine fülébe, és ez maradéktalanul igaz is volt. Amint a férje magára hagyta, nyugtalanná vált, tekintete kétségbeesetten kutatta Centaine Courtneyt. Izgatottsága csak akkor hagyott alább kissé, mikor néhány sorral feljebb meglátta Centaine-t hódolóinak gyűrűjében. – Egy kicsit el kellett beszélgetnem a fiúval – mentegetőzött Blaine. – Jobban érzed már magad? – érdeklődött. – Köszönöm. Kezd hatni az ópium – felelte Isabella és felmosolygott rá. Mosolyában annyi tragikum és annyi bátorság volt, hogy a férfi elérzékenyülten hajolt le ismét, hogy homlokon csókolja. Mikor felegyenesedett, bűntudatos pillantást vetett Centaine felé, remélve, hogy az nem vette észre gyöngédségének e spontán megnyilvánulását. Az asszony azonban egyenesen ránézett, majd gyorsan elkapta róla a tekintetét. – Papa, már jönnek ki a csapatok – kiabált lelkesen Tara és lecibálta őt a helyére. – Hajrá Weltevreden! – sikongatott, Blaine pedig végre a mérkőzésre tudott koncentrálni

saját nyomasztó dilemmája helyett. Shasa csapata élén könnyed ügetésben lovagolt el az oldalvonal mentén a tribün előtt. Felállt a kengyelben és miközben sapkájának állszíját igazgatta, tekintete Blaine-t kereste a lelátón. Amint sikerült elfogniuk egymás pillantását, Shasa boldogan elvigyorodott, Blaine pedig lakonikus mozdulattal felemelte felfelé tartott hüvelykujját. Shasa visszahuppant a nyeregbe és elszántan szembefordította Tigriscápát a nataliakkal, akik éppen most vonultak ki. Fehér bricseszükben, fehér sapkájukban, rövid ujjú fekete pólóingükben és fekete csizmájukban kemény és tapasztalt harcosok benyomását keltették. Max Theunissen aggodalmas homlokráncolással vette tudomásul, hogy Shasa helyet cserélt Buntyval. Megfordult és kezével jelt adott a csapat második emberének a pálya túlsó felén, majd ismét visszafordult, éppen akkor, mikor a játékvezető középre ballagott és bedobta a fehér, bambuszgyökérből készült labdát. Az utolsó menet első pillanatait zavart tülekedés jellemezte, elvétett ütésekkel, irányítatlanul ide-oda pattogó és unos-untalan a lovak patái alá guruló labdával. Azután a labda végre kipattant a nyílt pályára, Bunty pedig kihajolt a nyeregből és a meccs folyamán először egy ragyogó ütést produkált. A labda magas ívben elszállt, Bunty pónija pedig ösztönösen utánaeredt, magával ragadva lovasát a vonal mentén, akár tetszett annak, akár nem. A lövés Buntyé volt, így tehát szabad út illette volna meg őt a labda után. Pónija szabályosan neki is rugaszkodott, ám ekkor háta mögött Max Theunissen hirtelen megfordította Nemezist, és a fekete csődör alig kétlépésnyi távolságból nekiiramodott. Max apja nemhiába fizetett ki ezer fontot. A nagy, erős testalkatú állat úgy zúdult Bunty után, akár egy lavina. Bunty hátranézett a válla fölött és Shasa látta, amint elsápad. – A tiéd, Bunty! – üvöltött felé, hogy bátorítsa. – Maradj rajta! – De már látta is, amint Max eltökélten belevágja csizmája sarkát a csődör csillogó fekete oldalába, és Nemezis irányt változtat. Életveszélyes és égbekiáltóan aljas orvtámadás volt, de a rémületkeltés taktikája diadalmaskodott. Bunty kétségbeesve félrerántotta pónija fejét és az utolsó pillanatban sikerült kitörnie, feladva a biztos helyzetet. Max diadalmasan nekiiramodott, kihajolt a nyeregből és ütőjét magasra emelve minden igyekezetével a fehér labdára összpontosított, amely ott ugrándozott előtte a gyepen. Nem is igen figyelt a bal oldaláról szabályos szögben közeledő Shasára, arra pedig végképp nem volt felkészülve, milyen eszeveszett hévvel reagál Tigriscápa az oldalába mélyedő csizmasorok ösztökélésére. Végül is egyiküknek sem sikerült elütnie a labdát. A két vágtázó ló egyre közelebb ért egymáshoz. Tigriscápa még éppen egy fejhosszal járt a fekete csődör mögött, mikor Shasa újra az oldalába vágta a sarkát. Tigriscápa kitörő örömmel irányt változtatott és hatalmas, idomtalan teste teljes erővel lódult neki Nemezisnek. Az ütközés olyan váratlan erejű volt, hogy Shasa majdnem kirepült a nyeregből és előrecsúszva kapaszkodott a póni nyakába. Blaine-nek azonban igaza volt. Max Theunissennek valóban ez volt a gyenge oldala, amelyet oly lankadatlan éberséggel védett az egész meccs folyamán, Tigriscápa pedig ösztönösen megérezte, melyik az a pillanat, amikor ez a gyengeség a legtökéletesebben kihasználható. Nemezis megtántorodott, megbotlott és mellső térdeire esett, Max pedig az állat feje felett átlendülve útra kelt a levegőben. Félúton megperdült a magasban, keze

azonban még mindig a gyeplőt szorongatta. Shasa egy vérfagyasztó pillanatig már azt hitte, hogy megölte. De azután hála a rémület szülte akaraterőnek, valamint természetes atlétikai képességeinek, Max macska módjára megperdült röptében és bár sután, nehézkesen, de mégiscsak talpon, földet ért. Az ijedtségtől néhány másodpercig még megszólalni is képtelen volt. Shasa visszarántotta magát a nyeregbe és a versenybírák fülrepesztő sípkoncertje közepette ismét megzabolázta Tigriscápát. Időközben Max Theunissen is felocsúdott bénultságából és hisztérikusan ordítozni kezdett. – Nekem jött! – üvöltötte. – Szándékosan nekem jött! Direkt keresztezte az utamat! Meg is halhattam volna! – Halottsápadt volt, egész testében remegett és apró fehér nyálcsöppek fröcsögtek ajkai közül. Csalódottságában és félelmében egy helyben ugrált fel-le, akár egy nyűgösködő gyerek. A bírák a pálya közepén állva tanácskoztak. Shasa egy pillanatig erős késztetést érzett, hogy saját ártatlanságát hangoztatva megkísérelje befolyásolni őket, de jobbik esze azt súgta, hogy ne tegyen semmit, így aztán maradék méltóságát összeszedve megfordította Tigriscápát és felszegett fejjel, mereven nézett maga elé. Rá sem hederített a tömeg ordítozására, de sejtette, hogy a zajos érzelemnyilvánítás sokkal inkább az igazság diadalmaskodása felett érzett örömet fejezi ki, mintsem a játékszabályok megszegése miatti felháborodást. A bírák sehogyan sem tudtak egyezségre jutni. Végül tanácstalanul megfordították lovaikat és kiporoszkáltak a pálya szélére, hogy megvitassák a dolgot a döntnökkel, aki lejött hozzájuk a tribünről. – Szép munka volt, Shas! – szólalt meg Bunty, odalovagolva Shasa mellé. – Legalább lesz miről mesélnie odahaza ennek az éhenkórásznak. – Lehet, hogy kiállítanak miatta – felelte Shasa. – Egy pillanatra sem keresztezted az útját – kelt védelmére hevesen Bunty. – Láttam az egészet. Shasa dühe azonban egyre lejjebb lohadt. Hirtelen eszébe jutott, mit mond majd a nagyapja, sőt, ami még ennél is rosszabb, mit szól az anyja, ha vendégei szeme láttára, szégyenszemre leküldik őt a pályáról. Aggodalmasan nézegetett a lelátó irányába, de túl messze volt ahhoz, hogy ki tudja venni Blaine Malcomess arckifejezését. Fenn a magasban megvillant anyja kalapjának sárga foltja – úgy látta, mintha rosszallóan a szemébe húzná. Ám ebben a pillanatban a bírák megfordították lovaikat és gyors galoppban elindultak visszafelé. Egyikük egyenesen Shasához ügetett és szigorú ábrázattal megállt előtte. – Mr. Courtney! – Uram! – húzta ki magát Shasa a nyeregben, felkészülve a legrosszabbra. – Ez csupán formális figyelmeztetés, uram. Vegye úgy, hogy ezennel hivatalos megrovásban részesült az ellenfél testi épségét veszélyeztető játékmód miatt – közölte ünnepélyesen a bíró. – Tudomásul vettem a figyelmeztetést, uram – felelte Shasa, igyekezve megfelelően komoly képet vágni, de a szíve majd kiugrott örömében. Ezt sikeresen megúszta. – Folytassák a játékot, Mr. Courtney – mondta a bíró és megfordította a lovát, de Shasa még látta szemében a cinkos kis szikrát. Három perc volt még hátra az utolsó menetből, mikor Max elindult és mélyen belovagolt Shasáék térfelére, hogy elvégezze a büntetőlövést. Shasa hármas számú embere azonban résen állt, elfogta a labdát és hatalmas erővel kipenderítette a pálya bal

szélére. – Klassz voltál, Stuffs! – kiáltotta Shasa ujjongva. Stuffs Goodman mind ez ideig semmivel sem hívta fel magára a figyelmet. A Natal lankadatlan támadásai elbátortalanították és maga is több ízben vált Max Theunissen elsöprő játékstílusának áldozatává. Ez volt az első sikeres átadása. Shasa pedig már jött is és nagy ívben elütötte a labdát a pálya közepe felé. Bunty azonban ismét lemaradt és Shasa támadása hátvéd híján megtört a Natal játékosainak sorfalán. A játék ismét zűrzavaros lökdösődéssé fajult, miközben teltek-múltak a másodpercek. A tumultust a bíró oszlatta szét és a Natalnak ítélte a lövést. – A fene megeszi, ha nem tudunk kihúzni egy döntetlent! – kiáltotta oda Shasának Bunty a karórájára pillantva, mielőtt elindultak volna visszafelé, hogy felkészüljenek a Natal következő lövésére. – Nem érjük be egy nyamvadt döntetlennel! – vágott vissza dühösen Shasa. – Győznünk kell! – No persze ez nem volt más, mint hősködés, hisz öt menet során egyszer sem sikerült komolyan veszélyeztetniük a Natal előnyét. Shasát azonban a végtelenségig feldühítették Bunty szűkre szabott ambíciói. Ráadásul mintha az esés óta Max Theunissen harciassága is lejjebb lohadt volna – kétszer is meghátrált Shasa elől, mikor az a pálya közepe felé közeledett a labdával és inkább hátvédeire hagyta az összecsapást. – Már csak egy fél perc van hátra! – Bunty Shasával ellentétben szívből örült, hogy megpróbáltatásaik immár belátható időn belül véget érnek és csak az utolsó pillanatban vette észre a felé száguldó labdát. Mire megfordulhatott volna, a Natal támadása már el is zúgott mellette, és közte meg a gólvonal között nem maradt más, csak Stuffs Goodman. Shasának, aki rohamtempóban igyekezett visszafelé, hogy segítsen Buntynak, a szívverése is elállt. Érezte, hogy mindennek vége. Hiú remény lett volna abban bízni, hogy Stuffs egymás után két labdát is visszaüssön. Stuffs azonban mindennek ellenére, belevetette magát egyenest a Natal támadásának közepébe. Arca falfehér volt, de halálmegvető bátorsággal csapott a labda felé, amely persze jó kétlábnyira volt az ütőjétől. Pónija, ez a tapasztalt, erőteljes vén róka azonban szemmel láthatólag megelégelve gazdája szánalmas játékstílusát, megrohamozta a labdát és egyenesen Bunty elé rúgta. Bunty egy csavart mozdulattal elütötte és már vágtázott is utána a pálya közepe felé. A Natal jobb hátvédje azonban máris ott termett és dühödten igyekezett megelőzni őt. Végül egyiküknek sem sikerült megkaparintani a labdát, csak kerülgették egymást tehetetlenül, hol nekirugaszkodva, hol meghátrálva. Tipikus juniorligás játék volt – egyik ember sem volt elég erős vagy elég tapasztalt ahhoz, hogy újabb támadást tudjon elindítani. A zűrzavar azonban mindkét csapatnak alkalmat adott, hogy rendezzék szétzilálódott soraikat, kapitányaik harsogva követelték a labdát embereiktől. – Passzold ide, Bunty! – üvöltötte Shasa a pálya bal oldaláról. Tigriscápa táncoló mozdulatokkal oldalazott és várakozva sandított a labdára. – Ide, ide! – harsogott Max a háttérből, készen arra, hogy nekiiramodjék, amint a labda előbukkan. Shasa azonban szinte rögtön megérezte, mi készül és előrevágtatott Tigriscápával. Könnyedén megérintette a labdát, majd amint az irányt változtatott, olyan viharos gyorsasággal fordította utána a lovat, hogy az lezökkent a tomporára. – Ha! – kiáltott rá Shasa, sarkát az állat oldalába mélyesztve. A póni felpattant és teljes sebességgel a közvetlenül előttük pattogó labda után iramodott. Shasa kihajolt a nyeregből, minden figyelmét a szeszélyesen ide-oda táncoló kis fehér

golyóra összpontosítva. Kezében meglendült az ütő és a labda egyenes vonalban zúgott el, alacsonyan a gyep felett, a nataliak kétszáz jardnyira lévő kapuja felé. Tigriscápa könnyedén utánaügetett, majd ösztönösen lelassított, pontosan olyan távolságban, ahonnét Shasa a legbiztosabban eltalálhatta. Szilvapuding sem lett volna képes ennél pontosabban megcsinálni. Ismét meglódult az ütő, a két fafelület halkan egymáshoz koccant és a labda engedelmesen folytatta útját a kapu irányába. Shasa felnézett és alig százötven jardnyira maga előtt megpillantotta a nataliak kapuját. Hirtelen féktelen jókedv kerítette hatalmába, amint rádöbbent, hogy a döntetlen helyett immár reális esélyük van a győzelemre. – Ha! – kiáltott rá Tigriscápára. – Ha! – És a robusztus állat nekiiramodott. Ám ugyanebben a pillanatban Max Theunissen is vágtára fogta Nemezist, és egyenesen feléjük tartott. „Egyenest a torkának” – ezzel a kifejezéssel illette a szakzsargon az elfogásnak ezt a legveszedelmesebb szögből történő módját. Shasa és Max gyors és erős lovaik nyergében éppen most készült „egyenest egymás torkának” ugrani. A lelátó felől érkező vad ordítozás rémült suttogássá halkult és a nézők egy emberként emelkedtek fel helyükről. Shasa életében csupán egyszer volt szemtanúja a jelenetnek, amikor két vágtázó ló fejjel egymásnak rohant. Előző évben történt az Argentína elleni mérkőzés válogatóin. A lelátó tetején ült az utolsó sorban, de még onnét is tisztán hallotta a csontok recsegését. Az egyik játékosnak elrepedt a lépe és a kórházba szállítás után nem sokkal meg is halt, a másik megúszta két törött lábbal. A két sebesült pónit a baleset után ott helyben, a pálya kellős közepén agyonlőtték. – Ez az én labdám! – üvöltött rá Max Theunissenre, miközben száguldva közeledtek egymás felé. – Dögölj meg, Courtney! – ordított vissza dacosan Max. Most már visszatért a bátorsága és amint kinézett a ló feje fölül, Shasa jól látta a szemében az ádáz gyűlöletet. Abban a pillanatban tudta, hogy Max szándékosan össze akar ütközni vele és kissé odébb csúszott a nyeregben. Tigriscápa azonnal megérezte a mozdulatot és visszahőkölt. Mármár biztos volt, hogy utat engednek az ellenfélnek – ámde ekkor Shasát hirtelen hatalmába kerítette a halálra szánt harcosok vak, öngyilkos dühe. Blaine Malcomess még a lelátó messzeségéből is megérezte, mi készül. Tudta, hogy ami Shasát most elragadja, az nem a szó hétköznapi értelemben vett vakmerőség, sokkal inkább az ámokfutás egy fajtája – ugyanaz a téboly, amely őt ragadta el annak idején, mikor odakinn a senki földjén, egyedül, egy szál gránáttal a kezében szembefordult a német Maxim ágyúk vörösen hunyorgó torkolatával. Látta, amint Shasa a fordulat közepén visszarántja Tigriscápát és elindul vele egyenesen a feléjük vágtató fekete csődör irányába, elkerülve a labda útvonalát, nyilvánvalóan csak azért, hogy provokálja ellenfelét. Shasa számára mintha megállt volna az idő. Látása hirtelen természetellenesen élessé vált. Látta a nedves rózsaszín nyálkahártyát a szembejövő ló orrlyukának mélyén. Tisztán ki tudta venni az állat szája szélén kitüremlő tajték minden egyes kis buborékját, a pofáját borító szénfekete szőr minden egyes égnek meredő sötétjét, a szeme sarkát behálózó vékony hajszálerek leheletfinom rajzolatát. Azután pillantása a ló feje felett továbbsiklott Max arcára. A gyilkos düh egészen eltorzította a vonásait. Homlokán apró izzadságcseppek csillogtak, felső ajka mintha görcsös vigyorba rándult volna, felfedve szabályos, fehér metszőfogait. Barna szemében

eszelős láng villant, amint tekintetük találkozott. – Késő – döntötte el magában Shasa, ám a gondolattal egyidőben észrevette Max arcán a halálos rémületet. Látta, hogy elsápad, ajka remegni kezd, hátravágja magát a nyeregben és vadul félrerántja a ló fejét. Nemezis visszahőkölt, és a legeslegutolsó pillanatban kitért az útból. Shasa elszáguldott mellettük, miközben szinte megvetően félretaszította őket. Még mindig az iménti indulattól vezérelve felegyenesedett a kengyelben és irtózatos erővel ütötte el a labdát, egyenesen a Natal kapujának kellős közepébe. Blaine még akkor is talpon volt, mikor a két csapat már kifelé vonult a pályáról. Shasa a diadal mámorától kipirosodott arccal nézett fel rá, várva az elismerést. Blaine csupán könnyedén intett a kezével és barátságosan rámosolygott, lelke mélyén azonban majdnem ugyanúgy ujjongott, mint ő. – Istenemre, belevaló kölyök – gondolta magában. – Tényleg megcsinálta. – Azzal visszaült Isabella mellé. Arckifejezése nem kerülte el az asszony figyelmét, hisz oly jól ismerte a férjét. Tudta, milyen reménytelenül vágyik egy fiúgyermekre – és azt is sejtette, miért érdeklődik ennyire Shasa iránt. A gondolattól váratlanul feleslegesnek, értéktelennek érezte magát és elfutotta a méreg. – Micsoda meggondolatlan, felelőtlen gyerek – jelentette ki epésen. Nem tudta fékezni magát, jóllehet tisztában volt vele, hogy elítélő megjegyzéssel épp az ellenkező hatást váltja ki Blaine-ből. – Fütyül mindenki másra, de hát a Courtneyk mindig is ilyenek voltak. – Egyesek ezt bátorságnak hívják – morogta Blaine. – Ronda szó egy ronda jellemvonásra – vágott vissza Isabella. Tudta, hogy az egész nem egyéb öncélú házsártoskodásnál, tudta, hogy Blaine béketűrésének is van határa, mégsem tudott parancsolni ennek az önpusztító kényszernek, hogy megpróbálja őt megsebezni. – Olyan, akár az anyja... – kezdte és máris látta, hogy szikrázik fel a düh Blaine szemében, amint feláll a helyéről, hogy félbeszakítsa a mondatot. – Megnézem, tudok-e neked valami vacsorát keríteni, drágám – mondta, azzal merev léptekkel elvonult. Az asszony szeretett volna utána kiáltani. – Bocsáss meg... csak azért mondtam, mert annyira szeretlek! Isabella nem evett semmilyen vörös húsféleséget, mert úgy tűnt, még inkább romlik tőlük az állapota. Blaine töprengve nézegette a büfé középpontját képező, garnélarákok, homárok, kagylók és halak sokaságából épült piramist. Az embermagasságot meghaladó építmény a maga nemében olyan egyedülálló műremek volt, hogy valóságos szentségtörésnek tűnt megbontani. Vonakodásával nem állt egyedül – a lélegzetelállító műalkotást álmélkodó vendégek egész serege vette körül. Elragadtatott felkiáltásaik közepette Blaine észre sem vette, hogy Centaine ott áll mögötte, csak akkor eszmélt fel elmélyült tűnődéséből, mikor közvetlenül a válla mellől megszólalt. – Ezredes, mi a csudát mondott a fiamnak, amivel sikerült így megvadítania? – A férfi meglepetten fordult hátra, riadtan igyekezve palástolni a bűnös örömöt, amelyet az asszony közelében érzett. – Ó igen – folytatta Centaine –, láttam az urakat, amint nagyban pusmogtak valamiről az utolsó menet előtt. – Csupa férfitéma, attól tartok, nem valók gyöngéd női füleknek. Centaine csendesen elnevette magát. – Akármi is volt, úgy tűnik, használt. Köszönöm, Blaine. – Köszönetre semmi szükség – a kölyök magától csinálta. Az utolsó gólhoz hasonló

akciót már rég nem láttam. Jó játékos lesz belőle... nagyon jó. – Tudja, mire gondoltam, miközben néztem? – kérdezte halkan Centaine. Blaine megrázta a fejét és közelebb hajolt. – Eszembe jutott Berlin – mondta az asszony. Blaine egy pillanatig értelmetlenül nézett rá, azután hirtelen minden megvilágosodott. Berlin 1936. Az Olimpiai Játékok. Elnevette magát. Ez csak valami vicc lehet. A juniorligától a felnőtt csapatokig olyan hosszú út vezet, akár a holdtól a csillagokig. De Centaine arckifejezése láttán elhalt ajkán a nevetés. – Jézus Mária, te komolyan beszélsz...! – meredt rá. – Hát persze – válaszolta az asszony. – Ide hallgass Blaine, azt már nem engedhetem meg magamnak, hogy megtartsam a pónijait. A nagyapja viszont imádja nézni, ahogy játszik. Ő segítené anyagilag és ha emellett még egy igazán nagy játékos is ellátná tanácsokkal és bátorítaná... – Utánozhatatlan bájjal megvonta a vállát, Blaine-nek pedig néhány másodpercre volt szüksége, hogy magához térjen elképedéséből és válaszolni tudjon. – Mindig újra meg tudsz lepni. Van valami ezen a világon, amit te meg ne akarnál szerezni? – kérdezte, de amint meglátta Centaine szemében a buja, mohó szikrát, gyorsan hozzátette. – Visszavonom a kérdést, madame. – Egy pillanatig úgy néztek egymásra, mintha tekintetükkel egy fátylat akarnának szétszakítani és ha valaki e pillanatban látta őket, annak többé szemernyi kételye sem maradt kapcsolatuk természetét illetően. Azután Centaine félrefordította a fejét. – Smuts tábornok szeretne beszélni önnel – mondta hűvös előkelőséggel, ismét irányt váltva a maga zavarba ejtően csapongó módján. – Ott ülünk a tölgyfák alatt a tribün mögött. Miért nem csatlakoznak a feleségével? – Azzal sarkon fordult és elindult. A vendégek tömege tiszteletteljesen utat nyitott neki. Blaine lassan tolta Isabella kerekes székét a puha kikuyafű pázsiton keresztül a tölgyek árnyékában hűsölő társaság felé. Mintha még a természet is áldását kívánta volna adni Centaine utolsó nagy vállalkozáshoz. Az ég halványkék volt, akár a szürkegém tojásának héja, egy ezüstösen csillogó felhőgomoly lebegett mozdulatlanul a Muizenberg csúcsa felett, egy másik pedig a Tábla-hegység vonulatai körül gomolygott – ezt a soha el nem oszló vastag, fehér felhőtömböt az itteniek csak „az abrosz” néven emlegetik. Az idő persze szeles volt, mint ilyenkor decemberben mindig, Weltevreden azonban csendes kis szigetként húzódott meg a Constantia-völgy legvédettebb szegletében. A vad délkeleti szél magasan a park felett süvített el, idelenn éppen csak könnyedén felborzolta a tölgyek csúcsait, bele-belekapott a nők szoknyájába, viszont csillapította a nyomasztó hőséget és balzsamossá tette a levegőt. Nem hiába ragasztották rá a helybeliek a „Foki doki” becenevet. Centaine, amint meglátta a közeledő Blaine-t, magához intette a fehér kabátos pincért, saját kezűleg töltötte ki a pezsgőt és odavitte a poharat Isabellának. – Köszönöm, nem – utasította vissza Isabella negédesen és Centaine egy pillanatra vesztesként állt a tolószék előtt, kezében a megvetően visszautasított kristálypohárral. Blaine mentette meg szégyenteljes helyzetéből. – Nekem, úgy látszik, már koldulnom kell Mrs. Courtneynál egy pohár italért – szólalt meg és elvette tőle a poharat. Centaine szeme sarkából hálatelt pillantást vetett rá és míg a társaság tagjai helyet csináltak körükben Isabella tolószékének, visszaült a Standard Bank elnöke mellé, aki lelkesen folytatta félbeszakított monológját.

– Ez a gazember Hoover az átkozott intervencionista politikájával nem csak az Egyesült Államok gazdaságát tette tönkre, de közben bennünket is a tönk szélére juttatott. Ha nem avatkozik bele, mára már túl lennénk ezen az egész depresszión, ehelyett mit látunk? Ebben az évben több mint ötezer amerikai bank ment tönkre, a munkanélküliek száma eléri a huszonnyolc milliót, az Európával folytatott kereskedelmünk holtpontra jutott, a világ valutái útban vannak a teljes devalválódás felé. Egyik országot a másik után kényszerítette, hogy felhagyjon az aranyalapon történő elszámolással, még az angolok is beadták a derekukat. Mi vagyunk azon kevesek egyike, akik fenn tudták tartani az aranyalapú valutaelszámolási rendszert, és higgye el nekem, ez most már kezd kínossá válni. Ez megdrágítja a dél-afrikai fontot, megdrágítja az exportunkat, megdrágítja az aranybányászatunkat és csak az Isten tudja, meddig bírjuk még tartani magunkat. – A kör túlsó felén ülő Smuts tábornokra nézett. – Mi a véleménye, Ou Baas, meddig tarthatunk még ki az arannyal? Az Ou Baas azonban nevetni kezdett, és csak nevetett egyre hangosabban. Fehér kecskeszakálla fel-alá ugrándozott, kék szeme kópésan csillogott. – De kedves Alfrédom, erről nem engem kellene kérdeznie. Én botanikus vagyok, nem közgazdász. – Jókedve a többiekre is átragadt, hiszen mindannyian tudták, hogy bármilyen kérdésről légyen is szó, a legragyogóbb elmével állnak szemben, akit ez a viharos évszázad mindeddig a világra szült. Hogy ő volt az, aki váltig sürgette Hertzog miniszterelnököt, kövesse az angolok példáját, amikor azok felhagytak az aranyalapú elszámolással, legutóbbi oxfordi látogatásakor pedig több ízben is együtt vacsorázott John Maynard Keynesszel, akivel különben rendszeresen leveleznek is. – Akkor hagyja a csudába ezt az aranykérdést, Ou Baas, és vessen inkább egy pillantást a rózsáimra – adta ki a parancsot Centaine. Egy született diplomata érzékével ítélte meg vendégei hangulatát és arra a következtetésre jutott, hogy az ilyesfajta nehéz témákról folytatott társalgás csak elrontja a kedvüket. Napról napra együtt voltak kénytelenek élni egy, a gazdasági összeomlás szélén tántorgó világ szomorú realitásával – most, hogy alkalom nyílt rá, megkönnyebbülten menekültek el tőle egy kis időre. Innét kezdve könnyed, hétköznapi témákról folyt a társalgás, de a szellemesség továbbra is gyöngyözött, akár a pezsgő a hosszú szárú, tulipánkehely formájú poharakban. Centaine valóságos ceremóniamesterként gondoskodott a lankadatlan jó hangulatról. Vidáman évődött, kacagott, de látszólag felhőtlen jókedve mögött egyre sötétebben gomolygott a közeledő katasztrófa előérzete. A tudat, hogy ez a valószínűtlenül szép álom hamarosan véget ér, mind makacsabbul, mind követelőzőbben facsarta össze a szívét. Egyre növekvő súllyal telepedett rá a rettegés egy fenyegető, bizonytalan jövőtől, amelyben már nem áll módjában irányítani az események alakulását. Ám ekkor Blaine váratlanul elnézett a válla fölött és könnyedén összeütötte a tenyerét, a többiek pedig leereszkedő tapssal követték példáját. – Üdv a nap hősének... – jegyezte meg valaki nevetve. Centaine pedig hátrafordult ültében. Shasa állt mögötte, flanelnadrágban és sportzakóban, hajába, amely még nedves volt az iménti zuhanytól, éles barázdákat szántottak a fésű fogai. Előírásosan szerény mosollyal viszonozta a tapsot. – Ó, chéri, annyira büszke vagyok rád – ugrott fel Centaine, és hevesen arcon csókolta a fiát. Shasa elpirult, látszott rajta, hogy igazán zavarban van. – Jaj, mama, csak el ne kezdjünk most franciául beszélni – tiltakozott panaszos hangon Shasa és olyan szép volt, hogy Centaine-nek kedve lett volna átölelni és magához

szorítani. De erőt vett magán és intett a pincérnek, hogy hozzon Shasának egy pohár pezsgőt. Kötekedő pillantást vetett fiára, akit általában szigorúan eltiltott a szeszes italoktól – csak nagy ritkán engedélyezett neki egy kis világos sört, de abból sem többet egy pintnél. – Ez ma különleges alkalom – súgta a fülébe és megszorította a karját. Blaine eközben magasba emelte a poharát. – Uraim – mondta –, ezennel önöknek adományozom a weltevredeni juniorbajnokság győztesei címet. – Ó, most én.... – tiltakozott Shasa. – Kilencgólos hátránnyal indultunk – kezdte, de már senki sem figyelt rá. Mindenki ivott, Sir Garry pedig helyet csinált maga mellett az unokájának. – Gyere, fiam, ülj ide, és mondd el nekünk, milyen érzés bajnoknak lenni. – Kérlek, nagyapa, bocsáss meg, de vissza kell mennem a srácokhoz. Egy meglepetést készítünk elő. – Meglepetést? – egyenesedett fel Centaine ültében. Az idők folyamán megélt már néhányat Shasa meglepetései közül. Csupán egyike volt a legemlékezetesebbeknek az amatőr tűzijáték, melynek során a régi istálló levegőbe repült és a mögötte húzódó öthektárnyi ültetvénnyel együtt porig égett. Jóllehet a produkció nem tartozott szorosan a tervhez, de mindenképpen rendkívüli látványosságnak bizonyult. – Miféle meglepetést, chéri? – De mama, ha elmondom, akkor már nem meglepetés titokzatoskodott Shasa. – Mindenesetre le kell takarítani a pályát még a díjkiosztás előtt... gondoltam, ennyit elmondhatok – azzal felhajtotta a maradék pezsgőt. – De most már sietnem kell, mama. Később találkozunk. – Centaine kinyújtotta a karját, hogy visszatartsa, de már rohant is vissza a lelátó felé, ahol már izgatottan vártak rá a Weltevredeni Házigazdák győzedelmes csapatának tagjai. Mindnyájan bezsúfolódtak Shasa öreg Fordjába és nagy zajjal felrobogtak a kastélyhoz vezető hosszú kocsifeljárón. Centaine idegesen követte őket tekintetével, míg el nem tűntek a szeme elől. Mire ismét a vendégek felé fordult, már Blaine és Smuts tábornok is kivált a társaságból. Lassú, kényelmes léptekkel sétálgattak a tölgyek között és összehajolva beszélgettek valami szemmel láthatólag komoly dologról. Centaine a szeme sarkából figyelte őket. Furcsa, össze nem illő pár voltak az apró termetű, eleven, fehér szakállú államférfi és a magas, jóképű katona-ügyvéd. A beszélgetés nyilvánvalóan teljesen lefoglalta őket, minden másról megfeledkezve járkáltak fel-alá, épp csak hogy hallótávolságon kívül attól a helytől, ahol Centaine ült. – Blaine, mikor tér vissza Windhoekba? – A feleségem két hét múlva indul Southamptonba. Mihelyt a postahajó elment, azonnal jövök. – Itt tudna maradni pár napig? – kérdezte a tábornok. Mondjuk Újévig? Azt hiszem, fontos események várhatók. – Beavatna kissé közelebbről, miféle eseményekről van szó? – érdeklődött Blaine. – Azt szeretném, ha visszatérne a képviselőházba – mondta Smuts, egyelőre kitérve a kérdés elől. – Tudom, hogy ez magának áldozatokkal jár Blaine. Windhoekban már eddig is remek munkát végzett, növekszik a személyes presztízse és egyre komolyabb befolyásra tesz szert. Mégis arra kérem, hogy mindezt áldozza fel, adja vissza a főbiztosi megbízatását, és induljon a gardensi időközi választásokon a Dél-Afrika Párt színeiben. Blaine hallgatott. Az áldozat, amit az Ou Baas követelt tőle, nagyon súlyos volt.

A gardensi mandátumot igen kis szótöbbséggel szerezték meg. Reális kockázata volt annak, hogy Hertzog pártja elhódítja tőlük. Még a győzelem sem juttatta volna többhöz, mint egy helyhez az ellenzék padsoraiban – sovány vigasz az elveszített főbiztosságért. – Ellenzékben vagyunk, Ou Baas – mondta ki kertelés nélkül, Smuts tábornok töprengve csapkodta sétabotjával a kikuyafüvet. – Blaine – szólalt meg végül. – Ezt csak önnek mondom. Adja becsületszavát, hogy köztünk marad. – Ez magától értedődik. – Ha most megbízik bennem, hat hónapon belül megkapja a miniszteri kinevezést. – Látva Blaine arcán a hitetlenkedést, megállt előtte és szembefordult vele. – Látom, többet is el kell mondanom. – Mély lélegzetet vett. – Koalíció, Blaine. Hertzog és én egy koalíciós kabinet felállításán dolgozunk. A dolog biztosnak látszik és három hónap múlva, jövő márciusban hivatalosan be is jelentjük az új kormány megalakulását. Én megszerzem magamnak az igazságügyi tárcát és úgy tűnik, hogy négy minisztert tudok majd kineveztetni a saját pártomból. Maga az egyik a listámon. – Értem – mondta Blaine és magában megpróbálta felfogni a dolgot. Amit hallott, szinte hihetetlen volt. Smuts itt és most felajánlotta neki azt, amire mindig is áhítozott – egy helyet a kabinetben. – Nem értem, Ou Baas. Miért volna kész Hertzog most hirtelen tárgyalni velünk? – Mert tisztában van vele, hogy elveszítette a nemzet bizalmát és mert tudja, hogy a saját pártja egyre irányíthatatlanabb lesz. A miniszterei napról napra arrogánsabbakká válnak, ha ugyan nem fordulnak nyíltan szembe vele. Az egész afelé halad, hogy mindenki a saját kénye-kedve szerint cselekedjen. – Igen, igen, Ou Baas – helyeselt Blaine felvillanyozva. – De hát ez éppen hogy a mi nagy lehetőségünk! Nézze meg csak a múlt hónapot, milyen eredményekkel jártak a germistoni időközi választások és a transvaali területi választások. Mindkettőn elsöprő győzelmet arattunk. Ha most sikerülne kikényszerítenünk egy általános választást, megnyernénk. Semmi szükségünk rá, hogy koalícióra lépjük a nacionalistákkal. Győzhetnénk mint Dél-Afrika Párt, és a magunk feltételei szerint kormányozhatnánk. Az öreg tábornok néhány pillanatra hallgatásba burkolózott, ősz szakálla a mellére ereszkedett, tekintete elkomorodott. – Lehetséges, hogy igaza van Blaine, – kezdte. – Most bizonyára nyernénk, de a győzelem nem a mi érdemünk lenne. Az emberek Hertzog ellen szavaznának, nem pedig mellettünk. Egy pártgyőzelem most teljesen haszontalan volna. Ha ki is kényszerítenénk az általános választásokat, semmiképpen sem tudnánk őket a nemzet érdekeivel igazolni. Az egész egy párt politikai céljait szolgálná, én pedig ilyesmiben nem kívánok részt venni. Erre már Blaine nem tudott mit felelni. Hirtelen úgy érezte, hálával és alázattal tartozik, amiért egy ilyen ember a bizalmába fogadta. Egy ilyen nagyszerű és jó szándékú ember, aki habozás nélkül képes hátat fordítani a lehetőségnek, hogy hasznot húzzon saját országa szenvedéseiből. – Nehéz időket élünk, Blaine – folytatta csendesen Smuts. Körülöttünk mindenütt gyülekeznek a viharfelhők. Egységes nemzetre van szükségünk, erős koalícióra, nem pedig egy olyan parlamentre, amelyet szétszabdalnak a pártok közötti ellentétek. A nemzetgazdaság a szakadék szélén táncol, az aranybányászat veszélybe került. A jelenlegi költségek olyan magasak, hogy a régi bányák közül már jó néhányat bezártak. A többiek is követik majd őket, ez pedig annak a Dél-Afrikának a végét jelenti, amelyet ismerünk és

szeretünk. A tetejébe még a gyapjú, a gyémánt és a többi fontos exportcikkünk világpiaci árát is letörték. Blaine higgadtan bólogatott. A felsorolt tényezők az egész nemzet alapvető érdekeit képezték. – A Munkaügyi Bizottság vizsgálati eredményeit már nem is kell külön kihangsúlyoznom – folytatta Smuts. – A fehér lakosság egyötöde éhezik az aszály és a primitív földművelési módszerek következtében, az ország termőterületeinek húsz százalékát valószínűleg örök időre tönkretette a talajerózió és a kíméletlen rablógazdálkodás. – A szegény fehérek – mormolta Blaine. – Egy sereg vándorló koldus és éhenkórász, munka, szakképzettség és remény nélkül. – Azután ott vannak a feketéink, húsz különféle törzsben megosztva. Csapatostul vándorolnak el szülőföldjükről, hogy a városokban keressék a die lekkerlewe-t, a jó életet, tovább duzzasztva a munkanélküliek tömegét. A jó élet helyett persze csak a bűnözést, az olcsó zugpálinkát meg a prostitúciót találják. Jelenlétükkel egyre fokozzák az általános elégedetlenséget. A törvényeink egyszerűen semmibe veszik ezeket az embereket, de rögtön felfedezik őket, mihelyt a politikai hatalomnak valami csábító céltáblára van szüksége. – Olyan probléma ez, amellyel még el sem kezdtünk foglalkozni, amelyet még meg sem próbáltunk megérteni – bólogatott Blaine. – Imádkozzunk a Mindenhatóhoz, nehogy gyermekeink és unokáink átkokat szórjanak a fejünkre ezért a nemtörődömségünkért. – Ezért tényleg csak imádkozhatunk – hagyta helyben Smuts. – És miközben ezt tesszük, vessünk egy pillantást határainkon túlra, arra a káoszra, amely eluralja a világ többi részét. – Azzal sorra vette a bajokat és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, sétapálcájának végével minden egyes pontnál nagyot döfött a földbe. – Amerikában az egész hitelrendszer összeomlott, az Európával és a világ többi részével folytatott kereskedelem holtpontra jutott. Nyomorgó, kisemmizett emberek seregei kóborolnak céltalanul szerte a kontinensen. – Dühödten beledöfte a sétapálca hegyét a fűbe. – Németországban összeomlik a Weimari Köztársaság, miután előzőleg teljesen tönkretette az ország gazdaságát. Százötven billió weimari márka felel meg egyetlen régi aranymárka értékének, az ország teljes megtakarítása egy pillanat alatt semmivé vált. A hamvakból pedig felemelkedett egy vérre és erőszakra alapuló új diktatúra, amely csak úgy bűzlik a feneketlen gonoszságtól. – A sétapálca úgy vágódott a puha pázsitba, akár egy tőr. – Nézze meg Oroszországot. Egy vérengző szörnyeteg gyilkolja halomra saját honfitársainak millióit. Japán az anarchiával viaskodik. A katonák lekaszabolják az ország választott vezetőit, lerohanják Mandzsúriát, ártatlan emberek százezreit mészárolják le és miközben a világ többi része tiltakozik, ők azzal fenyegetőznek, hogy kivonulnak a Népszövetségből. – A sétapálca suhogva sújtott le a buja kikuyufűre. – A Bank of Englandet egyik percről a másikra valósággal megrohanták a hitelezők, NagyBritanniát rákényszerítették, hogy szüntesse meg az aranyalapon történő elszámolást és a történelem páncélszekrényéből ismét előkerült az antiszemitizmus, hogy végigsöpörjön a civilizált világon. – Az öregember hirtelen megtorpant, és mereven Blaine szemébe nézett. – Bárhová nézünk, pusztulást és halálos veszélyt látunk. Nekem nem célom, hogy ebből hasznot húzzak, és ezzel megosszam ezt a szenvedő országot. Nem, Blaine, koalíciót akarok és együttműködést, nem pedig szembenállást. – Hogy mehetett tönkre minden ilyen gyorsan, Ou Baas? – kérdezte csendesen

Blaine. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy gazdagok és boldogok voltunk. – Dél-Afrikában minden megtörténhet. Lehet, hogy az ember reggel még tele van reménnyel, délre pedig akár belebetegedhet a kétségbeesésbe – mondta Smuts, majd egy másodpercnyi hallgatás után kihúzta magát és így szólt: – Szükségem van magára, Blaine. Akar gondolkodási időt? Blaine megrázta a fejét. – Nincs rá szükség. Számíthat rám Ou Baas. - Tudtam, hogy így lesz. Blaine pillantása a tábornok háta mögé kalandozott és megállapodott a tölgyfák árnyékában üldögélő Centaine-en. Igyekezett elrejteni ujjongó örömét és megpróbálta elfojtani magában a lappangó szégyenérzetet, amiért nem képes olyan önzetlenségre, mint ez a jámbor kis öreg, hanem hasznot készül húzni hazája és az egész civilizált világ szenvedéseiből. Az is bántotta, hogy csak most, az országot sújtó temérdek gond és baj jóvoltából képes megvalósítani dédelgetett álmát. Most hát végre bekerülhet a kabinetbe, ráadásul a sivatagból is visszatérhet ide, erre a festői szépségű vidékre, ahol mindig Centaine Courtney közelében lehet. Amint erre gondolt, tekintete a kerekes székben ülő sápadt, csontig soványodott asszonyra siklott, akinek szépségét mindjobban elhomályosította az egyre elviselhetetlenebbé váló fájdalom és a kábítószer. Lelkében a szégyen és a bűntudat viaskodott a féktelen örömmel. Smuts azonban ismét megszólalt. – Én még négy napig itt vendégeskedem Weltevredenben. Sir Garry addig szekírozott, amíg beleegyeztem, hogy megírja az életrajzomat és most együtt dolgozunk az első vázlaton. Közben lebonyolítok egy sor titkos találkozót Barry Hertzoggal, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a koalíció tervein. Ez a hely ideális a tárgyalásokra, és le volnék kötelezve, ha ön is úgy intézné, hogy bármikor elérhető legyen. Szinte biztos, hogy hívatni fogom. – Természetesen – felelte Blaine, igyekezve félretenni személyes érzelmeit. – Itt leszek addig, amíg csak szüksége van rám. Óhajtja, hogy benyújtsam a lemondásomat a főbiztosi hivatalban? – Készítsen egy piszkozatot a levélről – mondta Smuts helyeslőén. – Én majd elmagyarázom az indokait Hertzognak, azután személyesen átadhatja neki. Blaine az órájára nézett. – Igen, persze – kapott észbe az idős tábornok. – Hiszen magának már készülnie kell a meccsére. Ha elnézem, hogy itt tobzódunk ennyi borzalom közepette, úgy érzem, mintha megannyi Néró volnánk, és hegedülnénk, miközben odakinn Róma lángokban áll. Hja, de hát a külsőségekre muszáj adni. Még azt is vállaltam, hogy átadjam a díjakat. A mi Centaine-ünk nagyon ért a meggyőzéshez. Tehát remélem, később még találkozunk... a díjkiosztáskor, amikor átadom önnek a kupát. A verseny utolsó mérkőzése szoros küzdelemnek bizonyult, de a Blaine Malcomess vezette Cape Town-i „A” csapat a transvaaliak bajnokcsapatának minden igyekezete ellenére győzött. A meccs befejezése után az összes részt vevő csapat összegyűlt a tribün tövében, ahol a hosszú asztalon már ott sorakozott a kiosztásra váró ezüstserlegek sokasága. Ekkor azonban kínos szünet zavarta meg az események menetét. Egy csapat hiányzott – az ifjúsági bajnokoké. – Hol van Shasa? – tudakolta Centaine halk, de annál vészjóslóbb hangon Cyril Slaine-től, a verseny szervezőjétől, ám az tanácstalanul tárta szét a kezét. – Nekem azt ígérték, hogy időben itt lesznek – mentegetőzött.

– Hát ha ez az a bizonyos meglepetés... – morogta Centaine, de erőt vett magán és dühét elrejtve ragyogó bájmosolyt villantott a kíváncsian felé tekintgető vendégekre. – Nos, ez a helyzet. Akkor hát elkezdjük nélkülük. – Azzal elfoglalta helyét a tribün első sorában és két kezét magasra emelve figyelmet kért. – Smuts tábornok úr, hölgyeim és uraim, tisztelt vendégek, kedves barátaim – kezdte, de rögtön el is hallgatott és elbizonytalanodva nézett körül. A távolból előbb csak halk, zümmögő hang hallatszott, majd egyre erősödött, végül fülsiketítő robajjá vált és betöltötte a levegőt. A tömeg egy emberként emelte az égre tekintetét. Egyesek zavartan, mások nevetve vagy éppen halálos szorongással az arcukon keresték a dörgő hang forrását. Azután a pólópálya túlsó végén magasodó tölgyek koronái mögül hirtelen előtűntek egy alacsonyan szálló repülőgép szárnyai. Centaine felismerte benne a népszerűen „Szúnyog”-oknak becézett kis, egymotoros gépek egyikét. Éles kanyart vett a levegőben és meredek szögben közeledett egyenesen a tribün felé. Alig fej magasságban húzott el a pálya felett, majd az utolsó pillanatban felemelt orral ismét a magasba szökkent és eldübörgött a megrettent nézősereg feje fölött. A legtöbben ösztönösen lehajtották a fejüket, egy asszony rémülten felsikoltott. Ez volt az a pillanat, mikor Centaine egy villanásnyi időre meglátta Shasa nevető arcát a gép kabinjának oldalablaka mögött. Vidáman integetett a magasból, Centaine-t pedig azon nyomban elragadta az emlékek örvénylő forgataga és már utazott is vissza, időn és téren át a múltba. Az arc már nem Shasa arca volt többé, hanem Michael Courtneyé, az apjáé. A gép áramvonalas törzse összement, szögletessé vált és egy régi, dupla fedelű, nyitott pilótaülésű vadászrepülőgép alakját vette fel. A burkolat vidám kékje sárgás terepszínné fakult. A Szúnyog széles kört írt le, majd ismét feltűnt a tölgyfák koronái felett. Centaine a rémülettől kővé dermedve állt. Lelki szemei a sárga vadászgépet látták, amint golyó szaggatta törzsével, akadozó motorral igyekszik kikerülni a Mort Homme kastély mögött magasodó bükkfák csúcsát. – Michael! – szakadt fel benne a néma sikoly és a fájdalomtól félőrülten nézte, hogyan csapódik be a sérült gép a magas, vöröses partfalba, hogyan repülnek el bukfencezve a letört szárnyak, hogyan válik az egész szerkezet egy pillanat leforgása alatt törött lécek és vászoncafatok összevisszaságává. Megint látta, amint a romhalmaz fölött kibomlanak a lángok, mint valami borzalmas vörös virág szirmai, sűrű fekete füst gomolyog és a nyitott pilótafülkében ülő alak lassú vonaglással egyre összébb zsugorodik. – Michael! – Állkapcsa görcsösen összerándult, fogai belesajdultak a nyomásba, ajkait mintha egymáshoz fagyasztotta volna a jeges iszonyat és a kiáltás nem bírt kiszabadulni közülük. Azután, mintegy varázsütésre, a kép elhalványult és újra megpillantotta a kis kék masinát, amint elegáns ívben landol a pólópálya gyepszőnyegén. A farok puhán lezökkent a hátsó kerékre, a motor dübörgése halk bugyborékolássá szelídült, a gép megkerülte a pályát és enyhén remegő szárnyakkal begurult a tribün elé. Közvetlenül előttük megállt, a motor egy utolsót köhintett és kékes füstfelhőt engedett ki magából. A kabinajtók mindkét oldalon felpattantak és Shasa Courtney három csapattársával együtt vigyorogva ugrott ki a gép belsejéből. Centaine elképedve próbálta elképzelni, hogyan voltak képesek mind a négyen bezsúfolódni abba a parányi fülkébe.

– Íme a meglepetés! – harsogták. – Meglepetés! Micsoda meglepetés! – A tribünön kitört a zajos tetszésnyilvánítás. Nevetés, taps, fütyülés hallatszott mindenünnen. A repülőgép még mindig csodálatos újdonságnak számított, amely még egy ilyen előkelő gyülekezet érdeklődését is képes volt felkelteni. Valószínűleg nem akadt köztük öt embernél több, aki repült már valaha életében és ez a váratlan, zajos érkezés mindnyájukat elragadtatott izgalomba hozta. Shasa és társai viharos taps és éljenzés közepette vonultak az asztalhoz, hogy átvegyék az ezüstserleget Smuts tábornoktól. Eközben a pilóta is kikászálódott a fülke bal oldali ajtaja mögül. Centaine dühös pillantást vetett a zömök, kopasz figurára. Eddig fogalma sem volt róla, hogy Jock Murphy válogatott tudományai között a repülés is szerepel, de azt máris elhatározta, hogy ezt a huncutságot még keservesen megemlegetteti vele. Mindig is igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elvegye Shasa kedvét a repülőgépektől és a repüléstől, ez azonban korántsem bizonyult könnyű feladatnak. Shasa ágya mellett az éjjeliszekrényen egy bekeretezett fényképet őrzött, amely apját ábrázolta pilótafelszerelésben, hálószobájának mennyezetéről pedig egy SE-5 típusú vadászgép kicsinyített mása lógott. Az utóbbi években a repülésre és apja haditetteire vonatkozó kérdései egyre követelőzőbbekké, egyre céltudatosabbakká váltak. Centaine-nek fel kellett volna figyelnie ezekre az intő jelekre, de túlságosan elfogult volt Shasával szemben és fel sem merült benne a gondolat, hogy a fiú komolyan foglalkozni kezd a repüléssel anélkül, hogy előzetesen kikérné a véleményét. Most visszatekintve rádöbbent, hogy tudat alatt szándékosan nem vett tudomást erről az eshetőségről, még a gondolatát is igyekezett elkerülni. Ez a felismerés csak még elviselhetetlenebbé tette az iménti sokkot. Közben pedig Shasa, kezében az ezüstserleggel, imigyen fejezte be rögtönzött beszédét: – Végezetül, hölgyeim és uraim, önök bizonyára szentül meg voltak győződve róla, hogy gépünket Jock Murphy vezette. Nos, tudják meg, hogy nem! Egy ujjal sem nyúlt semmihez – így volt? – nézett diadalmasan a kopasz oktatóra, aki együttműködően rázta meg a fejét. – No látják! – nézett körül kárörvendő tekintettel Shasa. – Amint ebből is láthatják, elhatároztam, hogy pilóta leszek, épp úgy, mint az apám. Szavait kirobbanó taps és nevetés követte. Centaine nem csatlakozott az ünnepléshez. A vendégsereg amilyen gyorsan jött, olyan egykettőre el is párolgott. Érkezésükkel új, eleven színt hoztak Weltevreden életébe, távozásukkor csupán egy feldúlt pólópályát, szeméthegyeket, üres pezsgősüvegek ezreit és szennyes vászonneműk irdatlan halmait hagyták maguk után. Centaine maga is kongó ürességet érzett. Túl volt hát élete végső nagy vigasságán, ellövöldözte utolsó petárdáit. Azon a szombaton pedig, mikor a postahajó kikötött Table Bayben, fedélzetén magával hozta az utolsó meghívott, de a legkevésbé sem kívánatos látogatót. – Micsoda kellemetlen alak. Úgy néz ki, akár egy sírásó, aki beállt adóvégrehajtónak – fújtatott dühösen Sir Garry, azzal karon fogta Smuts tábornokot és magával vitte a fegyverterembe, amelyet weltevredeni látogatásai alkalmával mindig dolgozószobaként használt. A két kiváló férfiú ezek után belemerült a megírandó életrajzzal kapcsolatos kérdések megtárgyalásába, és ebédig nem is került elő. A látogató éppen akkor jött le reggelizni, mikor Centaine és Shasa kipirult arccal és farkaséhesen visszatértek a kora reggeli lovaglásból. Éppen az ezüst evőeszközök fémjeleit tanulmányozta, mikor anya és fia kart karba öltve beléptek az ebédlő nagy,

kétszárnyú ajtaján. Mindketten pukkadozva nevettek valamin, de vidám hangulatuknak egy pillanat alatt vége szakadt. Centaine az ajkába harapott és elkomolyodott. – Hadd mutassam be a fiamat, Michael Shasa Courtneyt – szólalt meg. – Shasa, ez itt Mr. Davenport Londonból. – Örvendek, uram. Isten hozta Weltevredenben. Davenport úr ugyanazzal a bíráló tekintettel méregette Shasát, amellyel az imént az ezüstöt szemrevételezte. – A név angolul annyit tesz, mint „Teljes Megelégedettség” – magyarázta Shasa készségesen. – Hollandból lefordítva, tudja... Weltevreden. – Mr. Davenport a Sotheby's cégtől jött – szólalt meg Centaine, hogy kitöltse a kínos csendet. – Azért jött, hogy tanácsokat adjon nekem néhány festményünket és bútorunkat illetően. – Ó, de hisz ez remek – lelkendezett Shasa. – Ezt látta már, uram? – És rámutatott a tálalószekrény felett lógó lágy, elmosódott tónusú tájat ábrázoló olajfestményre. – Anyám kedvence. A birtokot ábrázolja, ahol született. Mort Homme-ot, Arras mellett. Davenport megigazította orrán a drótkeretes szemüveget és áthajolt a tálalószekrény felett, hogy közelebbről szemügyre vegye a képet. Ezenközben terjedelmes pocakja beleért az omlettet tartalmazó ezüsttálcába és az étel zsíros foltot hagyott a mellényén. – 1875-ben szignálva – mondta mogorván. – A legjobb korszaka. – Egy Sisley nevű fickó festette – szólt közbe Shasa segítőkészen. – Alfréd Sisley. Egész jónevű festő, nem igaz, mama? – Cheri, Mr. Davenport alighanem nagyon jól tudja, ki az az Alfréd Sisley – szólt rá Centaine, de Davenport nem is figyelt rájuk. – Ezért megkaphatnánk úgy ötszáz fontot – mormolta, majd egy noteszt húzott elő a belső zsebéből és beírta a tételt. A mozdulatra hosszú, egyenes szálú hajából finom korpafelhő szállt fel, majd lassan szitálva ráhullott sötét öltényének vállára. – Ötszáz? – kérdezte szomorúan Centaine. – Én magam is jóval többet fizettem érte. – Kitöltött magának egy csésze kávét és magával vitte az asztal végébe. Soha életében nem bírta elfogyasztani ezeket a gargantuai étvágyhoz méretezett angol reggeliket. – Még az sem biztos, Mrs. Courtney – válaszolta az angol. – Épp a múlt havi aukciónkon került kalapács alá egy ennél jobb alkotása, A marlyi zsilip – és még az egyébként igen szerény kikiáltási áron sem kelt el. Attól tartok, mostanában óriási a túlkínálat a piacon. – Ó, emiatt igazán nem kell aggódnia, uram – nyugtatta meg Shasa, miközben jókora adag omlettet halmozott a tányérjára és ropogósra sült szalonnaszeletek koszorújával rakta körül. Nem eladó. Anyám sohasem válna meg tőle, ugye, mama? Davenport azonban nem is figyelt rá. Tányérjával a kezében az asztalhoz vitorlázott és helyet foglalt a Centaine mellett üresen álló széken. – De az a Van Gogh az elülső szalonban, az már egészen más kérdés – jelentette ki és olyan lelkesedéssel vetette magát a füstölt lazacra, amelyhez hasonlót ideérkezése óta semmi más iránt nem mutatott. Fellapozta a noteszt és tele szájjal olvasni kezdte a tétel részletes leírását. – „Az előtérben zöld és lila búzatábla, a barázdák távolodó vonalai a kép felső részében látható, aranysárga fényudvarral körülvett narancsvörös napkorong irányában futnak össze, amely a kompozíció optikai középpontját képezi.” – Becsukta a noteszt. – Amerikában most óriási divatja van Van Goghnak, még e mellett a gyenge piaci kereslet

mellett is – mondta. – Azt persze nem tudhatom, meddig fog ez tartani – én személy szerint ki nem állhatom a képeit, de lefényképeztetem a festményt és a másolatokat elküldöm vagy egy tucatnak a legfontosabb amerikai ügyfeleink közül. Négy-ötezer fontot, azt hiszem, besöpörhetünk érte. Shasa letette a kést, villát és zavart, ijedt arckifejezéssel bámult, hol anyjára, hol pedig Davenportra. – Azt hiszem, erről még később is lesz alkalmunk beszélgetni, Mr. Davenport – avatkozott közbe Centaine sietősen. – A délutánt úgyis önnek tartottam fenn. De most hadd élvezzük inkább a reggelit. Az étkezés hátralévő része nyomasztó csendben zajlott, de mikor Shasa eltolta maga elől a tányért a félbehagyott omlettel, vele együtt Centaine is felkelt az asztal mellől. – Hová mégy, chéri? – Az istállóhoz. Két pónimat most patkolják újra. – Én is lesétálok veled. Végigballagtak az Huguenot-szőlőskert aljában húzódó ösvényen. Itt és a régi rabszolgafertály tőszomszédságában teremtek Centaine legkiválóbb borszőlői. Mindketten némaságba burkolóztak, Shasa arra várt, hogy anyja beszélni kezdjen, Centaine pedig kétségbeesve kutatott agyában alkalmas szavak után, amelyekkel elmondhatná neki. Persze arra, amit el kellett mondania, aligha találhatott megnyugtató szavakat, ráadásul túlságosan sokáig halogatta a dolgot. Késlekedésével most csak még inkább megnehezítette saját helyzetét. Az istállóudvar kapujához érve karon fogta Shasát és elkanyarodott vele az ültetvény irányába. – Az az ember – kezdte, de elhallgatott és újra belevágott. – Tudod, a Sotheby's a világ legelső aukciós cége. Műtárgyakra specializálták magukat. – Tudom – mosolygott leereszkedően Shasa. – Nem vagyok egészen műveletlen, mama. Centaine a forrás mellett álló tölgyfa padhoz húzta. Az aprócska sziklabarlangból halk bugyborékolással tört elő a kristálytiszta édesvíz, majd buja páfrányok és mohlepte zöld sziklák közt csörgedezett tovább le, egészen a lábuk előtt csillogó, téglákkal szegélyezett kis medencéhez. A medencében élő pisztrángok az eleség reményében közvetlenül a lábuk előtt ugráltak fel a vízből, némelyikük olyan hosszú és vastag volt, mint Shasa alsókarja. Centaine mély lélegzetet vett. – Shasa, chéri. Az az ember azért jött, hogy segítsen nekünk eladni Weltevredent. – Tisztán, hangosan mondta ki a szavakat, de borzalmas jelentésük csak egy pillanattal később tudatosult benne. Mintha egy tölgyfa zuhant volna rá. Csak ült Shasa mellett bénultan, összetörve, parányivá zsugorodva és most először átadta magát a kétségbeesésnek. – Már úgy érted, a festményeket? – kérdezte Shasa óvatosan. – Nem, nem csak a festményeket. A bútorokat, a szőnyegeket, az ezüstöket... – Szünetet kellett tartania, hogy lélegzetet vegyen, és erőt vegyen ajkának görcsös remegésén. – A kastélyt, a birtokot, a pónijaidat... mindent. Shasa értetlenül bámult rá, szemmel láthatólag nem is volt képes felfogni mindazt, amit hallott. Négyéves kora óta, amióta csak az eszét tudta, itt élt Weltevredenben. – Shasa, mindent elveszítettünk – magyarázta Centaine. – A rablás óta mindent megpróbáltam, hogy összetartsam azt, ami megmaradt. Nem sikerült. Minden elúszott, Shasa. El kell adnunk Weltevredent, hogy ki tudjuk fizetni az adósságainkat. Utána már

semmink sem marad... – Ismét elcsuklott a hangja és kezével kellett megállítania remegő ajkát mielőtt folytatni tudta volna. – így van, Shasa, többé már nem vagyunk gazdagok. Minden odavan. Tönkrementünk, tökéletesen tönkrementünk. – Nézte a fiát, várva, hogy szemrehányásokkal illesse őt, vagy összeroppanjon, ahogyan ő készült összeroppanni. Ám Shasa ehelyett csak némán kinyújtotta felé a kezét. Centaine érezte, amint vállában feloldódik a görcsös merevség és a következő pillanatban vigaszt keresve borult fia nyakába. – Szegények vagyunk, Shasa – sóhajtotta, és közben érezte, hogyan próbálja a gyerek felfogni a felfoghatatlant, hogyan igyekszik szavakba önteni összekuszálódott érzéseit. – Tudod, mama – szólalt meg nagy sokára –, ismerek egypár szegény embert. Az iskolában van néhány fiú... a szüleik eléggé földhözragadtak, de a gyerekeiken nem látszik, hogy túlságosan sokat törődnének az egésszel. Legtöbbjük egészen belevaló srác. Azt hiszem, nem olyan szörnyű dolog a szegénység, ha egyszer megszokjuk. – Én soha nem leszek képes megszokni – suttogta anyja elkeseredett hévvel. – Gyűlölni fogom minden egyes pillanatát. – És én is – mondta ugyanolyan szenvedéllyel Shasa. – Ha legalább elég idős lennék... hogy legalább én segíthetnék rajtad. Shasa a kovácsműhelyben maradt, Centaine pedig elindult vissza a kastély felé. Lassan ballagott végig az úton, gyakorta meg-megállva, hogy elbeszélgessen színes bőrű parasztjaival. Az asszonyok csecsemőikkel a derekukon kijöttek a kunyhók ajtaja elé, hogy üdvözöljék, a férfiak abbahagyták a munkát és felegyenesedve, széles mosollyal integettek felé. Az idők folyamán mindannyian úgy a szívéhez nőttek, mintha a családhoz tartoztak volna, tőlük ha lehet, még gyötrelmesebb volt megválnia, mint gondosan felhalmozott kincseitől. A szőlőskert sarkához érve átmászott az alacsony kőfalon és végigsétált a gondosan megmetszett sorok között. A tőkék már roskadoztak a súlyos, érett fürtöktől. Lehajolt az egyikhez és féltő szeretettel két tenyere közé véve megcirógatta, mintha el akarna búcsúzni tőle. Ekkor vette csak észre, hogy sír. Amíg Shasa mellette volt, valahogyan még csak sikerült megálljt parancsolnia a könnyeknek, de most, hogy magára maradt, elemi erővel tört rá a fájdalom és a reményvesztettség. Ott állt a szőlőtőkék között és keservesen zokogott. A kétségbeesés lassanként elszívta, felemésztette maradék ellenálló képességét. Keményen megdolgozott mindenért, évek hosszú során át viselte zokszó nélkül a magányt, de ez az utolsó vereség földre sújtotta. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt, szinte a csontjai is belesajdultak. Érezte, nem lesz már ereje még egyszer mindent elölről kezdeni. Tudta, hogy legyőzték és hogy mostantól fogva egész élete szomorú, keserves küszködés lesz. Nap mint nap újra meg újra meg kell majd harcolnia, hogy megőrizze büszkeségét, miközben kegyelemkenyéren él, mint valami koldus. Mert bármennyire szerette is Sir Garry Courtneyt, mostantól fogva csak az ő irgalmára számíthatott és ez a kilátás teljesen elcsüggesztette. Életében először nem érzett magában sem elég akaraterőt, sem pedig bátorságot ahhoz, hogy folytassa. Hirtelen mindent elsöprő vágy kerítette hatalmába, hogy lefeküdjön, lehunyja a szemét, és ne keljen fel soha többé. Békére és nyugalomra vágyott. – Bárcsak túl volnék már mindenen – gondolta. – Hogy ne kellene tovább küzdeni, aggódni, reménykedni... Miközben kifelé ment a szőlőskertből, ez a vágy egyre inkább úrrá lett rajta és lassanként betöltötte egész lelkét. Egyre fürgébben szaporázta lépteit és mire a kastélyhoz

vezető fasorba ért, már szinte futott. – Olyan lesz, mintha elaludnék – mondogatta magának. – Alvás álom nélkül. – És lelki szemeivel már látni is vélte magát amint ott pihen a selyempárnákon, lehunyt szemmel, nyugodtan, mindennel megbékélve. Még mindig bricsesznadrágban és csizmában volt, így nagyobbakat tudott lépni. Futva vágott át a gyepen, felrohant a teraszra és betaszította a dolgozószobájába vezető üvegajtót. Zihálva megállt az íróasztalnál és kirántotta az egyik fiókot. A pisztolyokat Sir Garrytől kapta ajándékba. A kék disznóbőr bevonatú díszdoboz fedelén vésett réztábla díszelgett a nevével. A két fegyver tökéletesen egymáshoz illett – mindkettőt aprólékos kézi munkával készítették az olaszországi Beretta cégnél. Csöveiket leheletfinom aranyberakás díszítette, gyöngyház markolatukon a H'ani bányából származó apró gyémántok szikráztak. Kiválasztotta közülük az egyiket és lehajtotta a markolatot. A tár tele volt. Egy mozdulattal helyére csapta és felhúzta a fegyver kakasát. Keze már nem remegett, légzése egyenletessé vált. Hűvös közönnyel halántékának szegezte a csövet és mutatóujját a ravaszra illesztette. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha kilépne önmagából és kívülállóként figyelné az eseményeket. Nem érzett mást, csak valami halvány bűntudatfélét, amiért elpusztít egy életet, és egy árnyalatnyi önsajnálatot. – Szegény Centaine – gondolta. – Milyen borzasztó módját választottad a befejezésnek. – Tekintete a szemközti falon lévő aranyozott keretű tükörre tévedt. A keret két oldalán magas vázák álltak, bennük hosszú szárú sárga rózsák virultak – nemrég szedték őket a kertben. Elnézte saját tükörképét, a virágokkal körülvett viaszfehér arcot – mintha máris a nyitott koporsóban feküdt volna a ravatalon. – Máris úgy nézek ki, mint a tulajdon hullám – mondta ki fennhangon és a vágy, hogy mindent elfelejtsen, egy pillanat alatt gyomorforgató önutálattá változott. Pisztolyt tartó keze lehanyatlott és meredten nézte, amint arcán kigyúlnak harag vörösen izzó rózsái. – Merde! Hát nem! – kiáltott fel szinte sikoltva. – Ilyen könnyen nem szabadulsz! – Kinyitotta a pisztolyt és a szőnyegre szórta a csillogó réztöltényeket, majd az üres fegyvert az íróasztalara hajítva kiviharzott a szobából. A két néger szobalány meghallva csizmáinak csattogását a márvány lépcsőfokokon, sietve felsorakozott hálószobájának ajtajában. Amint megpillantották, boldog mosollyal, pukedlizve üdvözölték úrnőjüket. – Lily, te világ lustája, hát te még nem eresztetted meg a fürdővizemet? – kérdezte Centaine és a két lány bűntudatos ábrázattal nézett össze. Aztán Lily sarkon fordult és már iszkolt is a fürdőszoba felé, miközben a másik lány követte Centaine-t az öltözőszobába, szorgalmasan szedegetve a ruhadarabokat, melyeket asszonya már menet közben letépett magáról és a padlóra hajigált. – Gladys – parancsolt rá –, menj és ellenőrizd Lilyt, hogy eléggé megtöltse a kádat és elég forró legyen a víz. – Mire sárga selyempongyolájában belépett a fürdőszobába, a két lány már ott állt az óriási márványkád szélén, és izgatottan nézték, amint Centaine beledugja ujját a vízbe. – Lily, te levest akarsz főzni belőlem? – tudakolta. Lily válasz helyett boldogan elvigyorodott. A kérdés afféle bizalmas tréfálkozásnak számított kettejük között és valójában azt jelentette, hogy úrnője pontosan megfelelőnek találja a fürdővíz hőmérsékletét. Már előkészítette a fürdősót és óvatosan hintett belőle egy keveset a gőzölgő medencébe.

– No add csak ide azt inkább nekem – parancsolt rá Centaine. Elvette tőle az üveget és tartalmának felét belezúdította a vízbe. – Nincs több spórolás – jelentette ki és perverz örömmel figyelte, amint a hab egyre magasabbra duzzadva kilép a fürdőkád peremén és lassan végigkúszik a márványpadlón. A két lány könnyesre kacagta magát az őrült jelenet láttán, majd amikor asszonyuk ledobta magáról a pongyolát és nyakig merült a forró vízbe, kisurrantak az ajtón. Centaine elnyújtózott a kádban. Agyában egy pillanatra ismét megjelent a gyöngyház markolatú pisztoly képe, de erőnek erejével elhessegette magától a gondolatot. – Egyvalami soha életedben nem voltál, Centaine Courtney – korholta magát – ... gyáva. – Öltözőszobájába visszatérve kiválasztott egy vidám, nyárias színekben pompázó ruhát, felöltözött és arcán derűs mosollyal levonult a lépcsőn. Davenport és Cyril Slaine már vártak rá. – Ez sok időnkbe fog telni, uraim – köszöntötte őket nyájasan. – Tehát jobb, ha máris hozzákezdünk. A hatalmas ház összes berendezési tárgyát leltárba kellett venni, mindenről pontos leírást kellett készíteni, a fontosabb darabokat le kellett fényképezni, végül minden egyes tételt kínos alapossággal be kellett vezetni a katalógusba. Minderre pedig tíz napjuk volt, addig, míg Mr. Davenport a postahajóval visszaindul Angliába. A terv szerint három hónap múlva kellett ismét visszajönnie, hogy lebonyolítsa a tényleges árverést. Ám amikor Davenport utazásának napja elérkezett, Centaine azzal a meglepő ötlettel állt elő, hogy személyesen kíséri el őt a hegyeken túlra, a kikötőbe. Ez a feladat normális esetben feltétlenül Cyrilre hárult volna. A postahajó indulása minden alkalommal Cape Town társadalmi életének egyik izgalmas eseménye volt. A hatalmas óceánjáró fedélzetén nyüzsögtek az előkelő utasok és a búcsúztatásukra megjelent illusztris vendégek tucatjai. Az első osztály feljárójánál Centaine átfutotta az utasok listáját és az „M” betűnél meg is találta, amit keresett. Malcomess, Mrs. I. 16A kabin Malcomess, Miss T. 17A kabin Malcomess, Miss M. 17A kabin Blaine tehát a terv szerint útnak indította családját. Centaine megállapodásuknak megfelelően színét sem látta a pólóbajnokság befejezése óta, most azonban mégis belopakodott az első osztály valamennyi dohányzójába és szalonjába, hogy legalább egy pillanatra találkozhasson vele. De sehol sem találta és rájött, hogy minden bizonnyal Isabella lakosztályában lehet. Kettejük bizalmas együttlétének még a gondolata is agyába kergette a vért. Tehetetlen kétségbeesésében már az is eszébe jutott, hogy felmegy a csónakfedélzetre, megkeresi a 16A kabint és egyszerűen rájuk nyit, azzal az ürüggyel, hogy Isabellától jött elbúcsúzni – pedig csupán azt akarta megakadályozni, hogy akár egyetlen utolsó percre is kettesben maradhassanak. Ehelyett azonban fegyelmezetten üldögélt a nagy szalonban és nézte, amint Mr. Davenport egyik gint a másik után dönti magába. Közben barátságosan mosolygott, nyájas fejbólintással üdvözölte az ismerősöket és semmiségekről csevegett azokkal a barátokkal, akik elegánsan kiöltözve parádéztak fel s alá a szalonokban, hogy mindenkit lássanak és őket is lássa mindenki. Keserű elégtétellel konstatálta a személyére irányuló kitüntető figyelmet, a mindenünnen záporozó üdvözletek túláradó melegségét. A napnál is világosabb volt,

hogy a pólóbajnokság lélegzetelállító külsőségeivel megtette a hatást és lecsendesítette a szorult anyagi helyzetéről szóló mendemondákat. Egyelőre semmiféle olyan pletyka nem kapott szárnyra, amely árthatott volna becsületének és az iránta táplált bizalomnak. De tudta, hogy mindez hamarosan megváltozik és a gondolat már előre felbőszítette. Dühében szándékosan megpróbálta vérig sérteni a város egyik gazdag hölgyét, aki köztudottan arra áhítozott, hogy házát a felső körök társadalmi életének központjává tegye. Centaine mindenki füle hallatára nyersen visszautasította a asszony alázatosságtól csöpögő meghívását és magában kaján örömmel nyugtázta, hogy a szerencsétlen nemhogy megsértődött volna, de még a korábbinál is nagyobb tisztelettel néz fel rá. Mialatt azonban rutinosan játszotta e komplikált társasjátékot, elnézett a körben állók feje felett és szakadatlanul Blaine-t kereste. Az óceánjáró kürtje utolsó figyelmeztetésként felbődült, a stewardok pedig makulátlan fehér egyenruhájukban végigsiettek a vendégek között és mindenkit udvariasan figyelmeztettek. – A hajó tizenöt perc múlva indul. Kérjük mindazokat, akik nem utaznak velünk, szíveskedjenek haladéktalanul elhagyni a fedélzetet. Centaine felállt, kezet rázott Mr. Davenporttal és csatlakozott a meredek hajóhídon át lefelé igyekvő menethez. Lenn a rakparton ő is beállt a kedélyesen tolongó sokadalomba és égnek emelt arccal fürkészte a hajó felmagasodó oldalát, hátha felismeri Isabellát vagy a lányokat a korlát mögött álló utasok között. A délkeleti szél szárnyára kapta a fedélzetekről leszórt tarka kis papírzászlócskákat és tovasodorta őket rakpart fölé, ahol kinyújtott kezek sokasága igyekezett elkapni őket. Sorra eloldották a köteleket, melyek mint megannyi vékony köldökzsinór kötötték össze a hatalmas hajót a szárazfölddel – és Centaine akkor pillantotta meg Blaine nagyobbik lányát. Ebből a távolságból Tara meglepően csinosnak és érettnek tűnt sötét ruhájában, divatosan rövidre nyírt bubifrizurájával. Húga ott állt mellette, fejét kidugta a korlát rácsai közt és egy rózsaszín zsebkendővel lelkesen integetett valakinek a rakparton. Centaine kezével ernyőt formált a szeme fölé és így végre-valahára meglátta a tolókocsiban ülő alakot a két lány mögött. Isabella arca árnyékban volt és Centaine-nek hirtelen az az érzése támadt, hogy saját közelgő tragédiájának előhírnökét látja, akit valami gonosz, baljóslatú hatalom azért küldött, hogy megkeserítse az életét és elvegye tőle a boldogságát. – Istenem, ha legalább gyűlöletes volna – suttogta maga elé. Tekintetével követte az irányt, amerre a két gyerek integetett és furakodva elindult a tömegben. Azután végre megpillantotta azt, akit keresett. Az egyik hatalmas portáldaru guruló alapzatán állt. Fehér tropikál öltönyt viselt, ezredesi uniformisának kék-zöld csíkos nyakkendőjével. Széles karimájú panamakalapját magasra emelve integetett leányainak. A szél homlokába sodorta sötét haját, nagy, szabályos fogai vakító fehéren villantak ki napbarnította arcának sötét mahagóni hátteréből. Centaine visszahúzódott a tömegbe, ahonnét észrevétlenül szemmel tarthatta. – Ő az egyetlen kincsem, amit nem veszítek el. – A gondolat megvigasztalta. – Ő még mindig az enyém lesz, akkor is, ha Weltevredent és a H'ani bányát már elvették tőlem – biztatta magát, ám ekkor váratlanul iszonyú kétség rohanta meg. – Valóban így van? – Kétségbeesve próbálta bezárni tudatának kapuit, de a kétely alattomosan beszivárgott a réseken. – Engem szeret vajon, vagy csak azt, ami vagyok? – gyötrődött. – Szeretni fog-e majd akkor is, amikor már csak egy átlagos nő leszek, vagyon nélkül, társadalmi rang nélkül, minden nélkül, csak egy gyerekkel, aki egy másik férfitól van? – A szörnyű gyanú

sötétségbe borította agyát, és valóságos fizikai rosszullét fogta el. Mikor pedig meglátta, hogy Blaine szája elé emeli az ujjait és csókot dob a tolókocsiban ülő sápadt, csonttá aszott nőalak felé, a féltékenység egy forgószél erejével tört rá. Nem tudta levenni szemét a férfi arcáról, csak nézte gyötrődve, milyen szeretetteljes aggodalommal néz távozó felesége után. Erőt vett rajta a teljes kisemmizettség és a feleslegesség érzete. Az óceánjáró és a rakpart között nőttön-nőtt a távolság. A sétafedélzeten a zenekar rázendített az „Isten óvjon, míg újra látjuk egymást” kezdetű tengerészdalra. A színes zászlócskák pörögve-forogva hullottak alá a kikötő sötét vizébe, akárcsak Centaine álmai és reményei. A hajókürtök búcsúzóul még egyszer fájdalmasan felüvöltöttek, és a révkalauzok pöfögve rajzottak elő, hogy a hullámtörő gát szűk bejáratán át kivontassák a gigászi testet a nyílt vízre. Azután a nagy fehér hajó immár saját erejéből elindult és egyre növekvő sebességgel szelte a habokat. Orra előtt magas hullámtaréj emelkedett fel, amint méltóságteljesen északnyugatnak fordulva elhagyta a Robben-szigetet. Centaine körül lassan oszladozni kezdett a tömeg és néhány perc múlva egyedül maradt a rakparton. Blaine még mindig odafenn állt a daru kocsiján. Panamakalapját napellenzőként maga elé tartva kémlelte a tengert, hogy még egy pillantást vethessen a távolodó hajóra. Széles száján most nyoma sem volt a szokásos kedves mosolynak, a nevetésnek. Centaine sejtette, milyen rettenetes súllyal nehezedhet most rá a szomorúság és önkéntelenül osztozott vele ebben is. A férfi bánata elkeveredett benne saját nyomasztó kételyével és a kettőt együtt olyan elviselhetetlennek érezte, hogy szeretett volna sarkon fordulni és elrohanni. Ekkor azonban Blaine hirtelen leengedte arca elől a kalapot és lenézett rá. Centaine gyötrő bűntudatot érzett, amiért kifigyelte őt ebben a magányos és kiszolgáltatott pillanatában. A férfi arckifejezésében is volt valami, aminek nem tudott a mélyére hatolni. Neheztelés volt talán, vagy valami annál is rosszabb? Sohasem derült ki, mert a pillanat tovaszállt, Blaine pedig hatalmas termetét meghazudtoló könnyedséggel a földre ugrott és lassan odasétált hozzá a daru árnyékába. Kalapját ismét a fejére tette és mélyen az arcába húzta. Centaine nem láthatta a szemét és amint a férfi megállt előtte, olyan félelmet érzett, mint még soha. – Mikor lehetünk kettesben? – kérdezte Blaine halkan. – Mert én már egy percig sem bírom ki nélküled. A félelem, a kétely egy pillanat alatt szertefoszlott és Centaine olyan könnyednek, olyan vidámnak érezte magát, mint utoljára lánykorában. Szinte beleszédült a boldogságba. – Szeret – dalolta a szíve. – És mindig szeretni is fog. A nagy csukott autón, amellyel James Barry Munnik Hertzog tábornok megérkezett Weltevredenbe, nem volt semmiféle megkülönböztető jelzés, amely utasának magas állására utalt volna. A tábornokot régi fegyverbarátság fűzte Jan Cristian Smutshoz. A dél-afrikai háború idején mindketten kimagasló érdemeket szereztek az angolok elleni harcban és mindketten részt vettek a konfliktust lezáró vereenigingi béketárgyalásokon. Utána együtt teljesítettek szolgálatot a nemzetgyűlésben, mely a Dél-afrikai Unió megalakulásához vezetett és tagjai lettek a Louis Botha nevével fémjelzett kormány első kabinetjének. Azóta útjaik szétváltak. Hertzog látóköre erősen beszűkült, amit ékesen bizonyított az általa meghirdetett „Dél-Afrika mindenekfelett” doktrína. Jan Smuts ezenközben nemzetközi államférfivá nőtte ki magát. Ő lett a Brit Nemzetközösség megálmodója és

kulcsszerepet játszott a Népszövetség létrejöttében. Hertzog harcos afrikaner volt, aki az afrikaanst az angollal egyenrangú, hivatalos nyelvvé tette. Meghirdette a „Két Áramlat” politikáját, melynek keretében élesen szembeszállt saját népének egy nagyobb dél-afrikai államalakulatba történő beolvasztása ellen. 1931-ben sikerült rákényszerítenie Angliát, hogy a Westminster Statútumban ismerje el a birodalom domíniumainak egyenjogúságát és a Nemzetközösségből való kiváláshoz való jogukat. Magas, szikár alakja és zord arckifejezése szinte félelmetessé tette, amint döngő léptekkel bemasírozott a weltevredeni kastély könyvtárszobájába, amelyet Centaine meghatározatlan időre rendelkezésükre bocsátott a tárgyalásokhoz. Jan Smuts felemelkedett a zöld posztóval borított hosszú asztal mögül és elindult, hogy üdvözölje. – Nos! – horkant fel Hertzog, amint kezet ráztak. – Lehet, hogy mégsem lesz annyi időnk tárgyalni és manőverezgetni, mint reméltük. Smuts egy pillantást vetett az asztal felé, ahol ott ült két bizalmasa és jelöltje, Blaine Malcomess és Deneys Reitz. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg Hertzog és kísérője, Nicolaas Havenga, a nacionalista párti pénzügyminiszter helyet nem foglaltak az asztal másik oldalán. Havenga annak idején tizenhét esztendősen Hertzog titkáraként vett részt az angolok elleni kommandóakciókban, és azóta elválaszthatatlanok voltak. Hertzog nacionalista pártjának 1924-es hatalomra kerülése óta megszakítás nélkül tagja volt a kabinetnek. – Biztonságban vagyunk itt? – kérdezte és gyanakvó pillantásokkal méregette a könyvtárszoba nehéz, rézveretes mahagóni ajtóit. Tekintete körbejárt a stukkódíszes mennyezetig érő polcokon, melyeken ott sorakoztak Centaine marokenbőr kötésű, dombornyomású arany címerrel díszített könyvei. – Teljes biztonságban – nyugtatta meg Smuts. – Itt nyíltan beszélhetünk, a legcsekélyebb veszélye sincs annak, hogy bárki is meghallja, amit mondunk. Ezért személyes garanciát vállalok. Havenga a főnökére pillantott, mintha onnét remélt volna további biztosítékokat, majd amint a miniszterelnök jóváhagyólag bólintott, láthatóan vonakodva bár, de beszélni kezdett. – Tielman Roos lemondott a Fellebbviteli Bíróság elnöki tisztéről – jelentette be és hátradőlt a székében. Nem volt szükség rá, hogy részletekbe bocsátkozzék. Tielman Roos az ország egyik legismertebb és legszínesebb politikusi egyénisége volt. A köztudatban az „Észak Oroszlánja” néven szerepelt és Hertzog egyik leghűségesebb támogatójaként tartották számon. Mikor a nacionalisták hatalomra jutottak, igazságügy-miniszter és miniszterelnök-helyettes lett belőle. Nyilvánvalónak látszott, hogy ő lesz Hertzog utóda és szellemi örököse. Ám közbeszólt hanyatló egészsége, valamint a nézeteltérések, amelyek a miniszterelnök és közte robbantak ki Dél-Afrikának az aranyalapon történő elszámoláshoz való csökönyös ragaszkodása miatt. Ekkor úgy döntött, hogy visszavonul a politikától és elfogadta a Legfelsőbb Bíróság Fellebbviteli Bíróságának elnöki kinevezését. – Az egészsége? – kérdezte Smuts. – Nem. Az aranyalap – válaszolta komoran Havenga. – Az a szándéka, hogy fellép azok ellen, akik még ragaszkodnak közülünk az aranyalap fenntartásához. – Óriási személyes befolyása van – kiáltott fel Blaine. – Nem hagyhatjuk, hogy kételyeket ébresszen a politikánkkal kapcsolatosan –

bólogatott Hertzog egyetértően. Egy ilyen értelmű nyilatkozat Roos szájából a jelen helyzetben végzetes lenne. Nekünk kell elsőként megállapodásra jutnunk az arannyal kapcsolatos közös politikánkról. Olyan helyzetbe kell kerülnünk, amelyből tetszés szerint ellenezhetjük az álláspontját, vagy ugyanazt mondhatjuk, amit ő, de úgy tüntetve fel, mintha mi már rég ezt akartuk volna. Életbe vágóan fontos, hogy most egységfrontba tudjunk tömörülni – mondta és egyenesen Smutsra nézett. – Egyetértek – felelte Smuts. – Nem járathatjuk le az új koalíciót, még mielőtt egyáltalán megalakítottuk volna. – Ez válsághelyzet – vetette közbe Havenga. – Eszerint kell kezelnünk. Megismertetne bennünket az álláspontjával, Ou Baas? - Az álláspontomat mindannyian ismerik – mondta Smuts. – Emlékezhetnek, én már akkor sürgettem önöket, hogy kövessék Anglia példáját, mikor az letért az aranyalapról. Nem kívánom ezt most az orruk alá dörgölni, de az álláspontom azóta sem változott. – Mégis megkérem, sorolja fel még egyszer az indokait, Ou Baas. - Annak idején előre megjósoltam, hogy a dél-afrikai aranyból készült fontot rövid úton fel fogják váltani a sterlingezüstből vert pénzérmék. Azt mondtam, a rossz pénz mindig kiszorítja a jó pénzt és igazam is lett. Megtörtént. – Smuts mindezt egyszerű és tárgyilagos hangnemben adta elő. A két férfi az asztal túlsó oldalán kényelmetlenül feszengeni kezdett. – Az ebből származó tőkeveszteség tönkretette az iparunkat és a munkásaink tízezrei kerültek az utcára, hogy tovább növeljék a munkanélküliek tömegét – folytatta a tábornok. – Magában Angliában is milliók vannak munka nélkül – szögezte le ingerülten Havenga. – De nálunk ez a kitartó makacsság csak még tovább súlyosbította a munkanélküliséget – vágott vissza Smuts. – Veszélybe sodorta az aranybányászatunkat. Drasztikusan letörte a gyémántjaink és a gyapjúnk világpiaci árát. Elmélyítette a depressziót erre a tragikus szintre, ahol most vagyunk. – És feltéve, hogy most, a huszonnegyedik órában mi is letérünk az aranyalapról, mi haszna származik ebből az országnak? – Az első és egyelőre legfontosabb hatása az lenne, hogy újjáélesztené az aranybányászatunkat. A dél-afrikai font árfolyama lezuhan, paritásba kerül a sterlinggel és pontosan ez az, aminek minél gyorsabban be kell következnie, mert ez azt jelenti, hogy a bányák hét fontot kapnak egy uncia aranyért, szemben a jelenlegi néggyel. Vagyis majdnem a dupláját. Azokat a bányákat, amelyeket bezártak, újranyitják. A többit bővítik. Új bányákat tárnak fel, munkalehetőséget biztosítva fehérek és feketék tízezreinek és a tőke elkezd majd visszaáramlani az országba. Ez lesz a fordulópont. Ismét elindulhatunk a prosperitás felé vezető úton. Érvek és ellenérvek röpködtek ide-oda a hosszú asztal két oldala között. Blaine és Reitz teljes erejükből támogatták az öreg tábornokot és a szemközt ülő két férfi lassanként meghátrált okfejtésük kérlelhetetlen logikája előtt. Végül kevéssel déli tizenkettő után Barry Hertzog váratlanul megszólalt. – Vigyáznunk kell az időzítéssel. A tőzsdén el fog szabadulni a pokol. Karácsonyig már csak három üzletkötési nap van. Tőzsdezárásig semminek sem szabad kiszivárognia. – A könyvtárszobában szinte tapinthatóvá vált a légkör. Hertzog bejelentésével Blaine már tudta, hogy Smuts megnyerte a csatát. Még mielőtt a tőzsdék újból megnyitnák kapuikat az új évben, Dél-Afrika letér az aranyalapról. Elöntötte a siker mámorító érzése.

Létrejött tehát az új koalíció és úgy tűnt, már első döntésével sikerült határt szabnia az ország elnyúló gazdasági vajúdásának. A távolban ismét megcsillant a prosperitáshoz való visszatérés reménye. – Még mindig elég befolyásom van Tielman fölött, rá tudom venni, hogy csak akkor jelentse be a hírt, ha az árutőzsdék már bezártak. – Hertzog még mindig beszélt, de most már csak a részletekben kellett megállapodniuk. Azon az estén, miután Weltevreden fehér oromzatainak tövében kezet rázott a többiekkel és elindult a tölgyek alatt parkoló Fordja felé, Blaine-t az életre szóló elhivatottság érzete töltötte el. Ez volt az, ami mindig is a politikai aréna felé vonzotta – ez a tudat, hogy segíthet megváltoztatni a világot. Mert Blaine számára a hatalom végső célja az volt, hogy segítségével, mint egy csillogó karddal, harcba szállhasson a hazáját és népét sanyargató démonok ellen. – Most magam is a történelem részévé váltam – gondolta magában büszkén, miközben a kis konvoj utolsó tagjaként kihajtott a weltevredeni kastélypark kapujának méltóságteljes kőoszlopai között. Szántszándékkal maga elé engedte a miniszterelnök autóját és az utána haladó Plymoutht, amelyet Deneys Reitz vezetett. Megvárta, míg a két kocsi eltűnik a Wynberg Hill felé vezető szerpentin kanyarulatában, azután lehúzódott az út szélére, leállította a motort és várt néhány percig. Bele-belenézett a visszapillantó tükörbe, és miután végleg meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, ismét beindította a motort és visszafordult. Közvetlenül azelőtt, hogy elérte volna a park kapuját, lekanyarodott az országútról és a Weltevredent megkerülő mellékúton hajtott tovább. Néhány perc múlva már ismét Centaine birtokán járt. Az egyik bekötőúton át érkezett vissza, ahol a kastély épülettömbje és a fenyőfaültetvények eltakarták a kíváncsi tekintetek elől. A Fordot leállította a fák között, kiszállt, óvatosan elindult az ösvényen, majd hirtelen futásnak eredt, amint a lenyugvó nap fényében megpillantotta a hófehérre meszelt falú kunyhót. Pontosan olyan volt, amilyennek Centaine leírta. Megállt az ajtóban. Centaine nem vette észre, hogy ott áll mögötte. A nyitott kandalló előtt térdelt, és a füstölgő lángokat fújta, amelyek lassan emelkedtek egyre feljebb az illatos fenyőgallyak közül. Blaine néhány pillanatig szótlanul nézte, örömét lelte benne, hogy figyelheti az asszonyt, anélkül, hogy az tudna róla. Centaine levetette a cipőjét, az alkonyi napsugarak megvilágították puha, rózsaszín sarkát, karcsú bokáját, a sok lovaglástól és sétától izmossá edződött lábikráit. Térdein kétoldalt egy-egy gödröcske látszott. Blaine eddig még sosem vette észre ezeket a gödröcskéket és a látványtól most valahogy furcsa megindultság vett rajta erőt. Ehhez hasonló mélységes gyöngédséget korábban csak a saját lányai iránt érzett. Halkan megköszörülte a torkát. Centaine megfordult és amint megpillantotta őt, talpra ugrott. – Már azt hittem, nem is jössz. – Odaszaladt hozzá és boldogságtól csillogó szemmel felé nyújtotta az arcát. Mikor ajkuk hosszú percek múlva szétvált, kutató pillantást vetett a férfi arcára. – Fáradt vagy – szólalt meg. – Hosszú volt ez a nap – válaszolta Blaine. – Gyere – mondta Centaine, azzal kézen fogva odavezette a kandalló mellett álló karosszékhez. Mielőtt azonban hagyta volna leülni, gyöngéden lehúzta válláról a zakót és lábujjhegyre ágaskodva meglazította a nyakkendőjét. – Ezt mindig is én szerettem volna csinálni helyetted – mormolta. Beakasztotta a zakót a kis sárgás szekrénybe, azután a szoba közepén álló asztalhoz ment, whiskyt töltött

egy széles pohárba, szódát spriccelt hozzá a szifonból és odavitte a férfinak. – Jó lesz így? – kérdezte aggodalmasan. Blaine belekortyolt az italba és bólintott. – Maga a tökély. – Most nézett csak alaposabban körül a kunyhóban. Körös-körül hatalmas virágcsokrok álltak a vázákban, a makulátlan padlón és az egyszerű, masszív bútorokon friss viaszréteg csillogott. – Nagyon szép itt – mondta. – Egész nap dolgoztam, hogy minden készen legyen, mire megjössz – pillantott fel Centaine a doboz fölül, amelyből épp most emelt ki egy manillaszivart. – Azelőtt Anna lakott itt, míg férjhez nem ment Sir Garryhez – tette hozzá. – Azóta senki sem használta. Ide senki sem jön. Mostantól ez lesz a mi kis fészkünk, Blaine. – Átnyújtotta a szivart, majd meggyújtott egy vékony viaszgyertyát, és odatartotta a férfi elé. Megvárta, míg a szivar egyenletesen égni kezd, azután ledobta a földre az egyik kis bőrpárnát és leült Blaine lábaihoz. Kinyújtott karjait összekulcsolta a térde körül és a lángok fényénél nézte kedvese arcát. – Meddig tudsz maradni? – kérdezte. – Hát... – nézett rá Blaine töprengő arccal. – Meddig akarod, hogy maradjak? Egy óra hosszat? Kettőt? Vagy még annál is tovább? – Centaine élvetegen megvonaglott és szorosan összezárta a térdeit. – Egész éjszakára – suttogta mohón. – Egy egész gyönyörűséges éjszakára! Felállt és elővette a kosarat, amelyet a kastély konyhájából hozott le. Hideg rosztbifet és pulykasültet ettek, hozzá a weltevredeni szőlőskertek legjobb borait itták. Utána Centaine leszemelgetett egy fürt aranysárga Hanepoort szőlőt és egyesével dugdosta a szemeket a férfi szájába, minden falatot egy-egy csókkal tetézve meg. – Finom ez a szőlő – mondta mosolyogva Blaine –, de a csókok jobban ízlenek. – Hál' Istennek egyiknek sem vagyunk szűkében, uram – biztosította Centaine. Kávét forralt a tűz fölött, amelyet a kandalló előtt szőnyegre kuporodva ittak meg, egymáshoz bújva és a lángokat bámulva. Mindketten némaságba burkolóztak. Blaine ujja hegyével cirógatta Centaine selymes sötét haját és finom pihékkel borított tarkóját, majd keze lassan útnak indult lefelé az asszony gerincén. A karcsú test enyhén megremegett és Centaine felegyenesedett. – Hová mégy? – kérdezte Blaine. – Szívd el a szivarodat – felelte az asszony. – Aztán gyere utánam és majd meglátod. Mikor kevéssel utána belépett a szűk kis hálószobába, ott találta az alacsony ágy közepén ülve. Még sohasem látta Centaine-t hálóruhában. Halvány citromsárga szatén hálóing volt rajta, nyakán és csuklóján leheletfinomságú elefántcsontfehér csipkedíszítéssel, amely mintha világított volna a gyertyafényben. – Gyönyörű vagy – szólalt meg. – Te teszel azzá – válaszolta Centaine komoly arccal és mindkét karját kitárta felé. Ezen az éjszakán korábbi együttléteik kapkodó hevületével ellentétben szeretkezésük kimért, lassú, szinte ünnepélyes volt. Centaine most jött csak rá, milyen alaposan ismeri már Blaine a testét, annak minden különleges apró kívánságát. Óvatos, nyugodt gyengédséggel elégítette ki valamennyit és Centaine teljes bizalommal adta át magát. Utolsó halvány fenntartásai is szertefoszlottak és saját énjének küszöbét átlépve fogadta testébe a férfit. Ebben a maradéktalan egyesülésben mintha még a vérük is összekeveredett volna, még Blaine pulzusa is az ő szívdobbanásaihoz látszott igazodni. Tüdeje beszívta a férfi lélegzetét, agyában az ő gondolatai villantak fel és mintha az ő

fülével hallotta volna saját szavait. – Szeretlek, drágám... Istenem, mennyire szeretlek. És Blaine hangja mintha az ő torkából felelt volna. – Szeretlek... szeretlek. És nem volt már Blaine és nem volt már Centaine. Egyek voltak. Blaine ébredt fel elsőként. Kinn a kunyhó ablaka alatt madarak daloltak a tacomabokrok narancsszínű virágai között, a napfény pedig egy szűk hasadékot találva a függönyön, hosszú, ragyogó aranykardot döfött ágyuk fölé a levegőbe. Lassan, nagyon óvatosan elfordította fejét a párnán és nézte az alvó asszony arcát. Centaine álmában kilökte maga alól a párnát, arcát a matrachoz szorította, fél karjával átölelte a férfi mellkasát. Csukott szemhéjainak áttetsző bőrén keresztül kirajzolódott a hajszálerek finom kékes szövevénye. Olyan egyenletesen és nyugodtan lélegzett, hogy szinte észre sem lehetett venni. Blaine-t egy pillanatra szinte már hatalmába kerítette a rémület, ám ekkor a behunyt szemek körül gondterhelt kis ráncok jelentek meg és a félelem átadta helyét az aggódó együttérzésnek. Most vette csak észre a hajszálvékony kis szarkalábakat, amelyeket az elmúlt hónapok feszültsége és ezernyi gondja vésett az asszony szeme és szája köré. – Szegény drágám – formálta ajka hangtalanul a szavakat és az elmúlt éjszaka varázslatos hangulata mindinkább tovatűnt. A nyers valóság úgy mosta el, mint a vad hullámok a fövény finom homokját. – Szegény bátor kicsikém. – Utoljára apja temetésén, a nyitott sír fölött állva érzett ekkora gyötrelmet. – Bárcsak tehetnék érted valamit, hogy segítsek neked most, amikor bajban vagy. – Amint ezt kimondta, egy gondolat derengett fel benne, amitől maga is úgy megrémült, hogy önkéntelenül összerezzent. Centaine álmában megérezte a mozdulatot és a másik oldalára fordult. Szeme sarkában egy pillanatra ismét megjelentek a ráncok, érthetetlenül motyogott valamit, azután megnyugodott. Blaine mozdulatlanná dermedve feküdt mellette. Minden izma görcsösen megfeszült, ajkába harapott, kezei ökölbe szorultak. Rémülettel vegyes harag kerítette hatalmába, amiért egyáltalán hagyta megfogamzani agyában az ötletet. Tágra nyílt szemmel bámulta a ragyogó kis fényfoltot a szemközti falon, de valójában nem is látta. Ott feküdt, akár egy eretnek a kínpadon – egy minden képzeletet felülmúlóan iszonyú kísértés kínpadján. – Becsület... becsület és kötelesség... – harsogtak a szavak agyának egyik felében. Halkan felnyögött és kétségbeesve igyekezett lecsendesíteni azt a másik hangot, amely a túlsó oldalról üvöltötte ugyanolyan ádáz dühvel – szerelem! Itt feküdt mellette ez a csodálatos asszony, aki nem szabott árat szerelméért. Semmit sem kötött feltételekhez, nem próbált alkudozni, csak adott, egyszerűen és magától értetődően, anélkül, hogy bármit is kért volna viszonzásul. Ahelyett, hogy követelésekkel állt volna elő, inkább felmentette őt minden kötelezettség alól – hiszen ő ragaszkodott hozzá, hogy senki se szenvedje meg kettejük boldogságát. Teljes önzetlenséggel halmozta el őt szerelmének ajándékaival, nem kérve cserébe sem ígéreteket, sem biztosítékokat. Ő pedig nem is ajánlott semmit – nem is tehette, hisz eddig a pillanatig nem is tudott volna mit felajánlani. Másfelől viszont ott volt az a nagyszerű és jóságos öregember, aki a legcsekélyebb kételkedés nélkül bizalmába avatta őt. Becsület és kötelesség az egyik oldalon – szerelem a másikon. Ezúttal nem volt menekvés a lelkiismeret ostorcsapásai elől. Mit tegyen?

Melyiküket árulja el? A férfit, akit tisztel, vagy a nőt, akit szeret? Egy pillanatig sem bírt tovább fekve maradni. Lélegzet-visszafojtva felemelte a takarót. Centaine szemhéjai megrebbentek, halk, nyögdécselésszerű hangot hallatott, majd az eddiginél is mélyebben aludt tovább. A fürdőszobába érve Blaine egy vadonatúj borotvakészletet és egy fogkefét talált a polcon. A gondoskodásnak ez az újabb apró jele még sötétebb kétségbeesésbe hajszolta. Kínzó gyötrelmek közepette borotválkozott meg és öltözött fel. Lábujjhegyen visszaosont a hálószobába és megállt az ágy mellett. – Most elmehetnék – gondolta. – Soha nem tudná meg, hogy elárultam. – Hirtelen maga is elcsodálkozott, miért éppen ezt a szót választotta. Valóban árulás az, ha érintetlenül megőrzi a becsületét és teljesíti a kötelességét? Hirtelen elhatározással félresöpörte agyából a gondolatot és döntött. Lehajolt és gyöngéden megérintette az alvó asszony arcát. A csukott szemhéjak felpattantak. Centaine felnézett rá, tágra nyílt szemében réveteg pillantás ült. Egy másodperc múlva azonban magához tért és álmos elégedettséggel elmosolyodott. – Hány óra van, drágám? – mormolta álmosan. – Centaine, ébren vagy? Felelet helyett felült az ágyon és ijedten felkiáltott. – Jaj Blaine! Te már fel is öltöztél... ilyen hamar! – Centaine, figyelj rám – vágott közbe a férfi. – Ez nagyon fontos. Figyelsz? Az asszony zavartan bólogatott. Pislogva kiűzte szeméből az álom utolsó maradványait, majd ünnepélyes arccal nézett a férfira. – Centaine, letérünk az aranyalapról – mondta ki Blaine. Hangját megérdesítette az önutálat és a lelkifurdalás. – A tegnapi nappal határozták el, Ou Baas és Barry Hertzog. Az újévi tőzsdenyitáskor már nem aranyvalutában számolunk. Centaine öt teljes másodpercen keresztül értetlenül meredt rá. Mikor végre felfogta a szavak jelentőségét, egy pillanatra boldogan felcsillant a szeme, majd a tűz lassan újra kihunyt. – Úristen, drágám, mibe kerülhetett neked, hogy ezt elmondd – szólalt meg és hangja remegett az együttérzéstől. Azonnal megértette, hogy kedvese a becsületét áldozta fel érte. – Most már tudom, mennyire szeretsz, Blaine. Most már elhiszem. Blaine még mindig mereven bámult rá. Centaine még sohasem látta az arcán ezt a kifejezést. Mintha gyűlölte volna azért, amit tett. Az asszony nem bírta tovább elviselni ezt a tekintetet. Feltérdelt a szétdúlt ágy közepén és könyörögve nyújtotta ki karját a férfi felé. – Nem fogom felhasználni, amit elmondtál... – kezdte, de Blaine a bűntudattól elgyötört arccal rávicsorgott. – Tehát egy rakás szarért hozattad meg velem ezt az áldozatot. – Blaine, ne gyűlölj engem ezért – könyörgött Centaine és a férfi arcán elhalványult a düh. – Gyűlölni téged? – kérdezte szomorúan. – Nem, Centaine, arra sohasem volnék képes. – Azzal sarkon fordult és merev léptekkel kiment a szobából. Szeretett volna utánarohanni, megpróbálni megvigasztalni, de tudta, hogy erre e pillanatban még a legodaadóbb szerelmével sem volna képes. Ösztönösen megérezte, hogy akár a sebzett oroszlánnak, most Blaine-nek is magányra van szüksége. Ott térdelt az ágy közepén és hallgatta, amint a férfi súlyos léptei lassan elenyésznek az ültetvényen

át vezető ösvényen. Centaine az íróasztal mögött ült weltevredeni dolgozószobájában. Egyedül volt és feszült pillantásokkal nézte az asztal közepén álló, elefántcsontból készült, sárgaréz díszes telefonkészüléket. Félt. Olyasmit szándékozott tenni, amivel egy csapásra kiszolgáltathatta magát a társadalom és a törvényszék ítéletének. Magányos, veszélyekkel teli utazásra készült egy ismeretlen tartományba, és tisztában volt vele, milyen könnyen megeshet, hogy az út végén közmegvetés és börtön várja. Az első csöngetésre összerezzent és riadtan meredt a készülékre. A telefon azonban újból megcsörrent. Centaine mély lélegzetet vett és felemelte a kagylót. – Mrs. Courtney, itt a kért hívás Rabkin és Swaleshez – közölte a titkára. – Mr. Swales van a vonalban. – Köszönöm, Nigel. – Szavai tompán, színtelenül kongtak. Gyorsan megköszörülte a torkát. – Mrs. Courtney – ismerte fel Swales hangját. Swales a tőzsdeügynökség két alapító tagja közül az idősebbik volt, Centaine már korábban is tárgyalt vele néhányszor. – Engedje meg, hogy az ünnepek előtt kifejezzem szívből jövő jókívánságaimat. – Köszönöm, Mr. Swales – válaszolta Centaine száraz, üzletszerű tónusban. – Mr. Swales, egy vásárlásra szeretnék megbízást adni önnek. Szeretném, ha még a mai tőzsdezárás előtt nyélbe ütnék. – Természetesen – biztosította Swales készségesen. – Máris lebonyolítjuk a dolgot. – Kérem, vásároljanak a lehető legelőnyösebb áron ötszázezer darab East Rand Proprietary Mines részvényt – mondta Centaine. A vonal túlsó végén halálos csend lett. – Ötszázezret, Mrs. Courtney – ismételte meg Swales végre-valahára. – Az ERPMrészvények huszonkettő haton állnak. Az majdnem hatszázezer font... – Pontosan – hagyta rá Centaine. – Mrs. Courtney... – Swales bátortalanul elhallgatott. – Van valami gond, Mr. Swales? – Nem, dehogy. Semmi a világon. Csak kicsit meglepett, ennyi az egész. Csak a rendelés nagysága miatt, tudja. Máris intézkedem. – Amint kézhez kapom az értesítést a vételi szerződésről, máris küldöm a csekket a teljes összegről – mondta Centaine, majd pillanatnyi szünet után jeges hangon hozzátette. – Persze ha biztosítékot kíván, máris küldök előleget. – Visszafojtott lélegzettel várt. Tudta, hogy egy vasat sem tud előteremteni, nemhogy azt az összeget, amit Swales biztosítékként jogosult kérni. – De kedves Mrs. Courtney! – jajdult fel megnyugtatóan Mr. Swales. – Remélem, nem gondolja, hogy mi... őszintén bocsánatáért esedezem, ha valami olyasmit találtam mondani, amiből arra a következtetésre juthatott, hogy mi netán megkérdőjelezzük az ön fizetőképességét. Sietségre abszolúte semmi szükség. A szerződésről szóló értesítést a szokásos módon postázzuk. A Rabkin és Swales cégnél önnek mindig van hitele. Remélem, legkésőbb holnap reggelre vissza tudom önnek igazolni az üzletkötést. Mint bizonyára tudja, holnap van az utolsó tőzsdei nap a karácsonyi szünet előtt. Centaine-nek úgy remegett a keze, hogy alig bírta helyére tenni a kagylót. – Mit tettem? – suttogta maga elé és már tudta is a választ. A csalás bűntettét követte el, amelyért a törvény értelmében maximálisan tízesztendei börtönbüntetésre ítélhették.

Szerződést kötött egy olyan kölcsönre, amelynek visszafizetésére semmiféle komoly kilátása nem volt. Tönkrement és ennek tudatában további félmillió fontra vállalt kötelezettséget. Hirtelen rátört a lelkifurdalás és már nyúlt is a telefon után, hogy visszavonja a megrendelést, ám még mielőtt a keze odaért volna, a készülék újból csörögni kezdett. – Mrs. Courtney, Mr. Anderson van a vonalban a Hawkes és Gilestől. – Kérem, kapcsolja, Nigel – utasította a titkárt, és meglepetéssel tapasztalta, hogy már meg sem remeg a hangja, amint közönyösen beleszól a kagylóba. – Mr. Anderson, egy vásárlásra szeretnék megbízást adni önnek. Déli tizenkettőig hét különböző brókercéget hívott fel Johannesburgban, és öt és fél millió értékű aranybányarészvény vásárlására adott megbízást. Akkor az idegei felmondták a szolgálatot. – Nigel, legyen szíves törölje a két maradék hívást – mondta hűvösen, majd szája elé szorított kézzel rohant a folyosó végén lévő fürdőszoba felé. Éppen idejében ért oda. Térdre vetette magát a fehér porcelán vécécsésze előtt és perceken át vastag sugárban hányt. Görcsösen rázkódva, öklendezve okádta ki magából a rémületet, a szégyent és a bűntudatot, míg végül teljesen kiürült a gyomra, csak a mellkasa és a torka égett, mintha sav marta volna ki. A karácsony Shasa gyermekkora óta mindig különleges alkalom volt mindkettejük számára, ezen a reggelen azonban Centaine mégis borús hangulatban ébredt. Felkelés után úgy, ahogy voltak, pizsamában, hálóingben adták át egymásnak ajándékaikat Centaine szobájában. Shasa egy különleges üdvözlőkártyát festett anyja számára, amelyet lepréselt vadvirágokkal díszített. Ajándékul Francois Mauriac legújabb kötetét, a Viperafészket adta neki. A könyv előzéklapjára a következőt írta: Bármi történjék is, mi megmaradunk egymásnak Shasa Centaine egy pilótasisakot ajándékozott neki, a hozzávaló békaszemszerű pilótaszemüveggel. Shasa álmélkodva nézett rá, hiszen mindeddig mereven ellenezte a repüléssel kapcsolatos terveit. – Igen, chéri, ha meg akarsz tanulni repülni, én nem ellenzem. – De mama, megengedhetjük ezt magunknak? Már úgy értem, tudod... – Ezt csak bízd énrám. – Nem, mama – rázta meg a fejét Shasa. – Nem vagyok már gyerek. Mostantól fogva segíteni akarok neked. Semmit sem akarok, ami még jobban megnehezíti a dolgodat... a dolgunkat. Centaine odaszaladt hozzá, szenvedélyesen megölelte, az arcát szorosan az arcához szorította, hogy ne vegye észre a szemében csillogó könnyeket. – Mi a sivatag gyermekei vagyunk, édesem – suttogta. – Ezt is túl fogjuk élni. Az órák múltával azonban egyre jobb kedve kerekedett és a nap hátralevő részében újra teljes átéléssel játszotta Weltevreden úrnőjének szerepét. Leereszkedő szívélyességgel fogadta a számtalan látogató jókívánságait, könnyed természetességgel kínálgatta őket a szokásos sherryvel meg a hozzávaló aprósüteménnyel. Tökéletesen

mímelt lelkesedéssel fogadta és adta át az ajándékokat, nevetett, tréfálkozott és mindenkit elbűvölt. Olykor a személyzettel való sürgős megbeszélnivalók ürügyén néhány percre magukra hagyta őket és bezárkózott elfüggönyözött dolgozószobájának tükörborítású falai közé, hogy leküzdje az újra meg újra rátörő sötét hangulatot, a kételyeket és a szörnyű előérzeteket. Shasa, úgy tűnt, megértette a helyzetet és egy felnőtt ember megfontoltságával állt helyt anyja helyett, pedig Centaine korábban sohasem kérte ilyesmire. Néhány perccel dél előtt azonban az egyik vendég olyan híreket hozott, amelyek hallatán Centaine rövid időre megfeledkezett saját balsejtelméről. Canon Birt tisztelendő, a Bishop's Kollégium igazgatója néhány percre félrevonta anyát és fiát. – Mrs. Courtney – kezdte ünnepélyesen –, ön is jól tudja, milyen hírnevet szerzett az ifjú Shasa iskolánkban. Fájdalom, a következő tanév lesz az utolsó, amelyet körünkben tölt. Mindannyian őszintén hiányolni fogjuk őt. Mindazonáltal biztosra veszem, hogy nem okozok önnek meglepetést, ha elmondom, hogy az új tanévre őt javasoltam az iskolatanács élére és választásomat az igazgatói testület is maradéktalanul támogatta. – Jaj, mama, ne a diri előtt – suttogta Shasa kínos zavarában, amint anyja túláradó örömmel magához ölelte, ám Centaine rá sem hederített és kétfelől arcon csókolta. Shasa az anyai szeretet ilyetén megnyilvánulását többnyire csak „francia gyerekesség”-nek titulálta és mindig igyekezett úgy tenni, mintha mélységesen lenézné. – De ez még nem minden, Mrs. Courtney – folytatta a tisztelendő sugárzó arccal. – Az igazgatótanács tagjai felkértek, tolmácsoljam azon tiszteletteljes óhajukat, hogy ön is csatlakozzék hozzájuk. Ön lesz az első nő... bocsánat, az első hölgy, aki valaha is helyet foglalhat a testületben. Centaine már azon volt, hogy igent mond, ám ekkor lelki szemei előtt, akár a hóhér bárdjának árnyéka, ismét átsuhant a közelgő pénzügyi katasztrófa előérzete és elbizonytalanodott. – Tudom, hogy nagyon elfoglalt... – kezdte unszolni a tisztelendő. – Nem, dehogyis – nyugtatta meg Centaine. – Biztosíthatom, hogy ha módomban áll, boldogan eleget teszek a felkérésnek. Miután az utolsó vendég is szedte a sátorfáját, Centaine a család és a legszűkebb baráti társaság élén végre levonulhatott a pólópályára és sor kerülhetett a hagyományos weltevredeni karácsonyi ünnepség következő aktusára. Odalent már felsorakozott a birtok színesbőrűekből álló cselédségének apraja-nagyja. Férfiak és nők, apró gyerekek és öreg szülék, hűséges, kiöregedett szolgák, akiknek Centaine öregségükre nyugdíjat biztosított és sokan mások, akiket így vagy amúgy támogatott. Mindannyian legszebb vasárnapi ruhájukat öltötték magukra, a színek és stílusok csodálatos kavalkádját alkotva. A kislányok hajába tarka szalagokat kötöttek és évente erre az egy alkalomra a kisfiúk lábára is cipőt húztak. A hegedűsökből, harmonikásokból és bendzsósokból álló házi zenekar lelkes tussal üdvözölte Centaine-t, majd felhangzott az afrikai lélek mélységeiből feltörő lágy, dallamos ének. Centaine mindegyiküknek átadta ajándékát a szokásos karácsonyi pénzjutalmat tartalmazó boríték kíséretében. Néhány öregasszony a sokévi hűséges szolgálat adta rangtól és az alkalomtól felbátorodva, megölelte úrnőjét. Centaine, akit amúgy is megviselt a bizonytalanság, a szeretet eme spontán megnyilvánulása láttán ismét sírva fakadt, aminek az lett az eredménye, hogy néhány pillanaton belül az összes nő szívet tépő zokogásban tört ki.

A vidámnak induló ünnepség egyre inkább halottsiratásra kezdett emlékeztetni. Shasa izgatottan integetett a zenekarnak, hogy játsszanak már valami élénkebb melódiát. A zenészek rövid tanakodás után rázendítettek az „Alabamá”-ra, arra a régi Cape Malay-i dalra, amely azoknak a kalózoknak állít emléket, akik 1863. augusztus 5-én Tabel Baynél elfogták a Sea Bride nevű fregattot. Ott jön az Alabama. Daar kom die Alabama... Shasa ezek után személyesen felügyelte az első hordó csapra veretesét. A weltevredeni szőlőskertek édes leve csakhamar elűzte a könnyeket és mindenkinek virágos jókedve kerekedett. Mire a nyársra húzott birka is puhulni kezdett és az olvadt zsír sercegve csöpögött le a parázsra, a második hordó is csapra került. A tánc viharos lendülete alábbhagyott és a fiatalabb párok csendesen elillantak a szőlőskertek irányába. Centaine összegyűjtötte a kastély lakóit és magukra hagyták a mulatozókat. A Huguenot szőlőskert mellett elhaladva a kőfal mögül izgatott vihorászás és évődő dulakodás hangjai ütötték meg a fülüket. – Nem hinném, hogy Weltevreden belátható időn belül szűkében lesz a munkás kezeknek – jegyezte meg derűs önelégültséggel Sir Garry. – Úgy hallom, jól haladnak a vetési munkálatok. – Maga is ugyanolyan szégyentelen, mint azok – fújt Anna dühösen, de ő is nyomban viháncolni kezdett, amint hites ura bizalmasan megcsipkedte vastag derekát és a fülébe súgott valamit. Az intim közjáték hallatán Centaine szívébe belehasított a magányosság hideg acélja. Eszébe jutott Blaine és megint sírni szeretett volna. Shasa azonban mintha megérezte volna fájdalmát, kézen fogta és számtalan sületlen viccének egyikével sikeresen megnevettette. A családi vacsora szintén részét alkotta Weltevreden karácsonyi hagyományainak. Evés előtt Shasa hangosan felolvasott az Újtestamentumból – hatesztendős kora óta minden karácsonykor rá hárult ez a feladat. Ezután ő és Centaine kiosztották a fa alatt tornyosuló ajándékhalmot. A szalont betöltötte a selyempapír zizegése és az elragadtatott „óóóh...”-k és „áááh...”-k. A menü pulykasültből, bélszínszeletből és mindennek megkoronázásaként egy hatalmas, ínycsiklandozó karácsonyi pudingból állt. Ebben az esztendőben is Shasa volt a szerencsés, aki porciójában megtalálta az arany sovereignt. Sejtelme sem volt róla, hogy Centaine az, aki a tálalásnál évről évre gondosan az ő adagjába csempészi az érmét. Mikor a vacsora végeztével jóllakottan és elnehezült szemhéjakkal nyugovóra tértek, ki-ki a maga külön hálószobájába, Centaine kisurrant a dolgozószoba franciaablakán és rohant az ültetvényen át, egyenest az elhagyatott kunyhó felé. Blaine a szoba közepén állt, ő pedig odaszaladt hozzá és a karjaiba vetette magát. – Minden karácsonykor együtt kellene lennünk, azonkívül az év összes többi napján – suttogta. A férfi egy csókkal elhallgattatta, Centaine pedig csendben korholta magát ostobaságáért. Mikor végre szétvált az ajkuk, kissé elhúzódott és boldogan rámosolygott Blaine-re. – Sajnos nem tudtam becsomagolni a karácsonyi ajándékodat szólalt meg. – Olyan lehetetlen formája van és a szalag is leesne róla. Kénytelen leszel au naturel

átvenni. – Hol van? – kérdezte kíváncsian a férfi. – Kövessen, uram, azonnal átveheti – felelte Centaine, és elindult a hálószoba felé. – Nohát – jelentette ki Blaine egy kicsivel később –, ez a legszebb ajándék, amit valakitől valaha is kaptam és ráadásul még roppant hasznos is! Újév napján nem jelentek meg az újságok, Centaine azonban minden órában meghallgatta a híreket a rádióban. A rövid összefoglalókban azonban nem esett szó sem az aranyalapról, sem egyéb politikai tárgyú kérdésről. Blaine elérhetetlen volt, egész napját igénybe vették az időközi parlamenti választásokkal meg a gardensi képviselői jelölésével kapcsolatos találkozók és tárgyalások. Shasa az egyik szomszédos birtokon vendégeskedett. Centaine egyedül maradt félelmeivel és kételyeivel. Éjfél utánig olvasott, majd sokáig nyitott szemmel feküdt a sötétben. Mikor végre sikerült elaludnia, lidérces álmok gyötörték, gyakorta fel-felriadt. Jóval hajnal előtt azután végképp felhagyott a pihenésre irányuló meddő próbálkozással. Felöltözött, lovaglónadrágot, csizmát húzott és magára húzta báránybőr kabátját. Felnyergelte kedvenc csődörét és a csillagtalan éjszakában elindult az öt mérföldnyire lévő claremonti vasútállomásra, hogy ott várja be az első Cape Town-i vonatot. A peronon álldogálva várt, amíg a vaskos újságkötegeket kidobálták a postavagonból a betonrampára, és a kis fekete újságkihordó fiúk odaszaladtak értük. Hangos nevetés és terefere közepette osztották el maguk között a csomagokat. Centaine egy ezüstshillinget nyomott egyikük markába. A gyerek hatalmasat füttyentett örömében, mikor az ismeretlen hölgy egy kézmozdulattal elhárította a visszajáró aprót. Halálos izgalomban hajtogatta szét a lapot. Amint elolvasta a fél oldalt betöltő szalagcímet, remegni kezdtek a lábai. DÉL-AFRIKA LETÉR AZ ARANYALAPRÓL ÚJ ARANYKOR AZ ARANYBÁNYÁKBAN Kapkodva átfutotta a hasábokat, de alig volt képes felfogni a szavak értelmét. Szédelegve ült a nyeregben, miközben a völgyön keresztül ügetett vissza Weltevreden felé. Csak akkor derengett fel előtte a dolog teljes jelentősége, mikor átlovagolt a kastélypark kapujának díszes kőoszlopai között. Weltevreden még mindig az övé volt és most már az övé is marad mindörökre. Felállt a kengyelben, vad diadalordítást hallatott, majd megsarkantyúzta lovát és szélsebesen végigvágtatott az úton. Átugratott a szőlőskert kőkerítésén és végigszáguldott a sorok között. A csődört az istállóban hagyta és futva tette meg az utat a kastélyig. Úgy érezte, azonnal beszélnie kell valakivel – magában sóvárogva kívánta, bárcsak Blaine lehetne az. Sir Garryt azonban már az ebédlőben találta – mindig ő volt az első a reggelinél. – Hallottad már a nagy újságot, drágám? – kiáltott fel izgatottan, amint Centaine belépett az ajtón. – A hatórás hírekben mondta be a rádió. Letértünk az aranyalapról! Hertzog mégiscsak megcsinálta! Istenemre, az biztos, hogy ma néhányan borzasztóan meggazdagodtak, néhányan pedig teljesen tönkrementek! Akik megtartották az aranybányarészvényeiket, azoknak megduplázódik vagy megháromszorozódik a pénzük! De mi van veled, drágám, valami baj van?

Centaine leroskadt a székébe az asztal végén. – Nem, nem – rázta meg a fejét hevesen. – Semmi baj, most már semmi. Minden csodálatos, nagyszerű, fantasztikus. Blaine ebédidőben telefonált Weltevredenbe. Ez volt az első eset, hogy felhívta Centaine-t. Hangja fátyolosan, idegenül csengett a recsegő vonalban. Nem mutatkozott be, csak annyit mondott: – Ötkor a kunyhóban. – Igen, ott leszek – felelte Centaine. Többet is szeretett volna még mondani, de a vonal egy kattanással megszakadt. Délután már egy órával a megbeszélt idő előtt a kunyhóban volt. Friss virágot tett a vázákba, tiszta, ropogósra vasalt ágyneműt húzott, az asztalra odakészített egy jégbe hűtött Bollinger pezsgőt és így fogadta a szobába belépő férfit. – Nincs szó, amellyel megfelelően kifejezhetném a hálámat – mondta. – Pontosan így is akartam, Centaine – válaszolta Blaine komolyan. – Nem kellenek szavak! Soha többé nem beszélünk erről. Igyekezni fogok meggyőzni magam, hogy az egész dolog meg sem történt. Csak az a kérésem, hogy ígérd meg, többé említést sem teszel róla, amíg csak élünk és szeretjük egymást. – Erre ünnepélyesen becsületszavamat adom – szólt Centaine, azután hirtelen kitört belőle az örömteli megkönnyebbülés és kacagva csókolta szájon a férfit. – Nem bontanád ki a pezsgőt? – kérdezte és amikor Blaine átnyújtotta neki a habzó italt, saját iménti szavait ismételte el pohárköszöntőként. – Igyunk arra, hogy amíg csak élünk, szeretjük egymást. A johannesburgi tőzsde január másodikán nyitott újra, de az első órákban alig történt üzletkötés, mert a földszintet a szó szoros értelmében csatatérré változtatták az egymást letaposó, ordítozó brókerek. Délre azonban kissé megnyugodtak a kedélyek és a piac lassanként belerázódott az új kerékvágásba. Centaine-t elsőként Swales hívta fel a Rabkin és Swales cégtől. Élénk és izgatott volt a hangja, akárcsak maga a tőzsde. – Mrs. Courtney, drágaságom – harsogta a kagylóba és Centaine a körülményekre való tekintettel, ezúttal szó nélkül hagyta a bizalmas megszólítást. – Legeslegdrágább Mrs. Courtney, az ön időzítése a csodával volt határos. Mint tudja, sajnos nem tudtuk teljes egészében teljesíteni a megrendelését. Csak négyszáz-negyvenezer ERPMrészvényt tudtunk felvásárolni, darabját átlagban huszonöt shillingért. Az ön megrendelésének nagysága miatt az árak kettő hattal feljebb mentek. Viszont... – és Centaine szinte látta, amint Mr. Swales nagy levegőt vesz, mielőtt bejelentené az örömhírt – viszont örömmel jelenthetem, hogy ma reggel az ERPMrészvények eladási ára már ötvenöt shilling volt és tovább emelkedik. Szerintem a hét végére eléri a hatvan shillinget. – Adja el őket – utasította tárgyilagos hangon Centaine és hallotta, amint a vonal túlsó végén az ügynök levegő után kapkod. – Ha megengedi, hogy adjak egy jó tanácsot... – Adja el őket – vágott közbe türelmetlenül. – Adja el mind egy szálig – azzal letette a kagylót. Kinézett az ablakon és magában megpróbálta kiszámolni a profitot, de még mielőtt a végeredményhez ért volna, ismét megcsörrent a telefon. Jöttek sorban a hívások és egyik diadalittas jelentés a másikat követte. Azután egy windhoeki hívást kapcsoltak.

Centaine azonnal felismerte a hangot. – Dr. Twentyman-Jones! De örülök, hogy hallom. – Hát Mrs. Courtney, ez aztán a pech – mondta sötéten a mérnök. – A H'ani bánya ismét nyereséges lesz, akármilyen szűkmarkú kvótát engedélyezett is számunkra a De Beers. – Bizony, megfordult a szerencse kereke – lelkesedett Centaine. – Kinn vagyunk az erdőből. – Hosszú az út a pohártól a szádig – bölcselkedett borongósan Twentyman-Jones, majd a közhelyet újabb közhellyel tetézve, hozzátette. – Ne igyunk előre a medve bőrére, Mrs. Courtney. – Dr. Twentyman-Jones, imádom magát – kacagta boldogan Centaine, majd a döbbent csend hallatán gyorsan hozzátette. – Amint el tudok innét szabadulni, azonnal megyek. Rengeteg dolgunk lesz. Letette a kagylót és lement, hogy megkeresse Shasát. Az istállónál találta. Elmélyült beszélgetésbe merült két néger lovászával, miközben a pólócsizmáját és a nyergét fényesítgette. – Cheri, bemegyek Cape Townba. Elkísérsz? – Mi a csudáért teszel meg ekkora utat, mama? – Meglepetés. Ez volt a varázsszó, amely mint mindig, most is azonnal hatott. Shasa szó nélkül odadobta Ábelnek a csizmát és talpra ugrott. Anyja virágos hangulata hamarosan rá is átragadt és mindketten önfeledten kacagva sétáltak be a Porters Motors Strand Street-i autószalonjába. Az üzletvezető futva jött elő üvegkalitkájából, hogy üdvözölje őket. – Mrs. Courtney, ezer éve nem láttuk. Engedjék meg, hogy boldog és eredményekben gazdag új esztendőt kívánjak. – Mindkét vonatkozásban elég jól indul – mosolygott Centaine. – És ha már a boldogságnál tartunk, Mr. Tims, mikorra tudják szállítani az új Daimleremet? – Sárga színben természetesen? – És fekete szegélyekkel természetesen! – És persze a szokásos extrákkal – a toalettasztallal, a bárszekrénnyel? – Mindennel, ami csak belefér, Mr. Tims. – Máris táviratozom a londoni irodánknak. Mondjuk, legyen négy hónap, Mrs. Courtney? – Mondjuk, legyen inkább három hónap, Mr. Tims. Shasa alig bírta türtőztetni magát, amíg kiértek az üzletből. – Mama, te megbolondultál? – fordult szembe anyjával. – Hiszen koldusok vagyunk! – Nos chéri, ha már így van, legalább kolduljunk stílszerűen és a rangunkhoz méltóan – válaszolta mosolyogva Centaine. – Most meg hová megyünk? – A postára. A táviratfeladási pultnál Centaine lefirkantott egy üzenetet a Sotheby's részére a Bond Streetre. Eladási szándékomat visszavontam. Stop. Kérek minden előkészületet leállítani.

Aztán elindultak ebédelni a Mount Nelson Hotelbe. Blaine megígérte neki, hogy találkozik vele, amint el tud szabadulni a tervezett új koalíciós kabinet üléséről. Megtartotta a szavát és mire visszaérkeztek, már ott várt rá a kunyhó melletti fenyvesben. Centaine kitárt karral futott felé, de a férfi arckifejezése láttán egyből lelohadt a öröme. – Mi baj van, Blaine? – kérdezte aggodalmasan. – Sétáljunk egyet, Centaine. Egész nap a négy fal közt ültem. Felkapaszkodtak a birtok mögött magasodó Karbonkelberg lejtőin. A hegytetőre érve letelepedtek egy kidőlt fatörzsre és gyönyörködtek a naplementében. Fenséges látvány volt. – Ez volt a legvarázslatosabb part, amelyet valaha is felfedeztünk Föld körüli hajózásunk során... – idézte Centaine szándékosan pontatlanul Vasco da Gama hajónaplóját, remélve, hogy Blaine kiigazítja, az azonban egy szót sem szólt. – Blaine, mondd el – faggatta és gyengéden megszorította a karját. A férfi ekkor felé fordította az arcát. – Isabella – mondta szomorúan. – Hírt kaptál felőle? – kérdezte Centaine. Jó kedve immár nyomtalanul eltűnt. – Az orvosok nem tudnak segíteni rajta. A következő postahajóval indul haza Southamptonból. A néma csendben a nap lebukott az ezüstös tengerbe és a világ sötétbe borult – akárcsak Centaine lelke. – Milyen ironikus – suttogta. – A te jóvoltodból a világon mindent megkaphatok, kivéve azt az egyet, amire a leginkább vágyom – téged, szerelmem. Az asszonyok fából készült mozsaraikban durva szemű fehér lisztté zúzták a friss kölesmagot és megtöltötték vele az egyik bőrzsákot. Swart Hendrick felkapta a zsákot és elindult, nyomában öccsével, Mosesszel. Az újhold világánál elhagyták a kraalt, és néma csendben felkapaszkodtak a fákkal benőtt szurdokba. Hendrick őrt állt, mialatt Moses felmászott az elhagyatott bagolyfészekhez és lehozta a barna kartonpapír-csomagocskákat. Továbbmentek a szurdokban, amíg biztosra nem vették, hogy a faluból már senki sem láthatja meg őket, de még itt is jókora kőtömbökkel vették körül a gallyakból rakott kis tábortüzet. Hendrick feltépte a csomagokat és a csillogó köveket egy kis, lopótökből kivájt ivóedénybe zúdította, miközben Moses egy másik hasonló edényben puha kását kevert a köleslisztből és némi vízből. Hendrick ezután nagy gonddal elégette a barna papírdarabokat, a hamut porrá törte egy karóval és szétkotorta a földön. Mikor elkészült, fejével intett öccsének, Moses pedig kiborította a tésztát a parázs fölé. Amint a kovásztalan lepény dagadni kezdett, Hendrick egyenként belenyomkodta a gyémántokat. Miközben a lepény egyre domborúbbra dagadt és egyre inkább megszilárdult, Moses gyászos ábrázattal mormolt magában. Úgy hangzott, mint valami ráolvasás. – Halált hozó kövek. Sohasem fogjuk örömünket lelni bennetek. A fehér ember túlságosan is szeret titeket, pedig pusztulás és téboly árad belőletek. Hendrick nem figyelt rá. Tenyerével időről időre utánaformálta a sülő kenyereket és a füsttől hunyorogva, titokzatosan mosolygott maga elé. Mikor a kenyerek alsó fele már

ropogós barnára sült, sorra megfordította őket és megvárta, míg teljesen átsülnek. Akkor levette őket a tűzről és az egészet félretette hűlni. Végül az összesét visszarakosgatta a bőr zsákba és csendben visszalopóztak a békésen szendergő faluba. Kora reggel indultak útnak. Az asszonyok jajveszékelve és szomorú búcsúdalokat énekelve kísérték el őket az út első mérföldjén. Mikor végül elmaradtak mögülük, egyikük sem nézett vissza. Szegényes motyójukat fejükön egyensúlyozva, lassan gyalogoltak tovább az alacsonyan húzódó látóhatár felé. Igyekeztek nem gondolni az iménti jelenetre, amelyhez hasonlók ezrével játszódtak le nap mint nap a déli szubkontinens kis falvaiban. Napokkal később, még mindig gyalogszerrel, megérkeztek a toborzóállomásra. Valójában az egész csak egy egyetlen helyiségből álló aprócska vegyeskereskedés volt, amely magányosan állt egy elhagyatott útkereszteződésnél a sivatag szélén. A fehér boltos azzal igyekezett valamelyest fellendíteni a siralmas üzletmenetet, hogy állatbőröket vásárolt a környező nomád törzsektől és olcsó munkaerőt toborzott a „Wenela” részére. A Wenela elnevezés a Witwatersrand Native Labour Association nevének rövidítése volt. Ez a mindenütt jelen lévő szervezet Afrika vadonjainak legeldugottabb zugaiba is kinyújtotta csápjait. A basutoföldi Sárkány-hegység csúcsaitól a Zambézi és a Csobe mocsárvidékéig, a Kalahári sivatagtól Nyaszaföld fennsíkjainak esőerdőiig mindenhonnét toborozták a munkaképes fekete férfiakat. A toborzóállomásoktól induló vékony kis emberpatakok előbb találkoztak és folyócskákká duzzadva folytatták útjukat, hogy végül hömpölygő, kiapadhatatlan folyamként zúduljanak tovább Transvaal felé, Witvatersrand mesés gazdagságú aranylelőhelyeire. A kereskedő közönyös pillantással mérte végig a két új jelentkezőt, amint azok némán megálltak előtte. Semmitmondó arckifejezés, üres tekintet – a fekete afrikaiak számára ez jelentette az egyetlen biztos védekezést a fehér ember jelenlétében. – Neve? – kérdezte a kereskedő. – Henry Tabaka – válaszolta Hendrick. Azért választotta ezt a nevet, hogy fény ne derüljön a Moseshez fűződő rokoni kapcsolatára és hogy még véletlenül se hozhassák összefüggésbe Lothar De La Reyvel és a gyémántrablással. – Neve? – nézett a kereskedő Mosesre. – Moses Gama – felelte a kérdezett, mély torokhangon ejtve a „G” betűt. – Dolgoztatok már bányában? Beszéltek angolul? – Igen, Basie – válaszoltak alázatosan. A kereskedő szélesen elvigyorodott. – Jól van! Remek! Mire hazajöttök Goldiból, gazdag emberek lesztek. Lesz sok feleség. Sok jó kis töftöfölés, he? – És arcán perverz vigyorral mindkettőjüknek átadott egy-egy zöld színű Wenela-kártyát, a hozzá tartozó autóbuszjegyek kíséretében. – A busz nemsokára itt lesz. Várjatok odakinn – utasította őket és a következő pillanatban már nem is érdekelték. Végtére is megkereste a fejenkénti egy guinea toborzási díjat – jó pénz volt, könnyen is jött –, és ezzel az ügy részéről be is volt fejezve. Ezt követően negyvennyolc órán át várakoztak a bádogtetős kalyiba oldalában álló csenevész tövisbokor alatt, mire a poros országúton kékes füstöt okádva és csörömpölve feltűnt a vasúthoz vivő rozoga busz. A sofőr néhány pillanatra megállt, amíg felhajigálták nyomorúságos poggyászukat az edényekkel, dobozokkal, batyukkal, összekötözött lábú kecskékkel és ketrecbe zárt szárnyasokkal már amúgy is telezsúfolt tetőcsomagtartókra. Aztán maguk is beszálltak a

tömött kocsiba és helyet szorítottak maguknak a kemény fapadok egyikén. A busz hangos böffenéssel elindult és zötykölődve folytatta útját a kietlen pusztaságon át. Az egymás mellett szorongó utasok fekete tömege egy emberként üldögélt a padlókon, amint a járművük vadul ide-oda ugrándozva haladt a hepehupás úton. Két nap múlva a busz megállt Windhoek külvárosában, a Wenela begyűjtőtelepének szögesdrót kapuja előtt és az utasok legtöbbje leszállt. A zömmel fiatal férfiakból álló sokaság tanácstalanul álldogált, míg meg nem jelent egy hatalmas termetű fekete felügyelő. Inge ujján a hivatalos személynek kijáró rézjelvény díszelgett, egyik kezében hosszú korbácsot tartott és valamennyiüket beterelte a kapun. A fehér telepvezető az irodaépület verandáján üldögélt. Csizmába bújtatott lábát magasra emelve a falnak támasztotta, könyökénél az asztalon egy üveg német világos sör állt és kalapjával legyezgette magát. A fekete óriás egyesével penderítette elébe az újoncokat szemrevételezésre. Csupán egyet talált közülük alkalmatlannak, egy szánalmas, ösztövér kis vakarcsot, akinek már ahhoz is alig volt ereje, hogy felvonszolja magát a veranda lépcsőjén. – Ennek a rohadéknak már olyan lehet a tüdeje a tébétől, akár a szita – vetette oda két korty sör között. – Szabaduljatok meg tőle sürgősen. Küldjétek vissza oda, ahonnét jött. Mikor azonban Hendrick lépett eléje, felegyenesedett ültében és letette az üveget. – Mi a neved, fiú? – kérdezte. – Tabaka. – Ha, szóval beszélsz angolul – a telepvezető szeme összeszűkült. Egy pillantással ki tudta szúrni a bajkeverőket, ez volt a feladata. A szemükről tudta megmondani – az ilyenek szemében mindig fellobbant az intelligencia és az agresszivitás szikrája. De megismerte őket a járásukról, a válltartásukról is. Azonnal tudta, hogy ezzel a kevély, mogorva fekete óriással még nagy bajok lesznek. – Meggyűlt a bajod a rendőrséggel, fiú? – kérdezte. – Elcsórtad valakinek a jószágát? Megölted a testvéredet... vagy toszogattad a feleségét, mi? Hendrick közönyösen bámult rá. – No felelj, fiú. – Nem. – Ha velem beszélsz, Baas-nak szólítasz, megértetted? – Igen, Baas – felelte óvatosan Hendrick, a telepvezető pedig kinyitotta az asztalon heverő rendőrségi dossziét és lassan módszeresen lapozgatni kezdte. Hirtelen felpillantott és egyenesen Hendrick arcába bámult. Arra számított, hogy elcsípheti a bűntudat vagy a félelem valami apró jelét. Hendrick azonban ismét visszabújt kifejezéstelen, nyugodt és kifürkészhetetlen afrikai arcának maszkja mögé. – Jézus Mária, a szaguktól is undorodom – fakadt ki a telepvezető és visszadobta a dossziét az asztalra. – Vigyétek el őket – ripakodott rá a fekete felügyelőre, azzal felkapta a sörösüvegét és beviharzott az irodába. – Több eszed is lehetne már, testvérem – súgta oda Moses a bátyjának, miközben futólépésben hajtották őket a szalmatetős barakkok sora felé. – Ha egy kiéhezett fehér hiénával találkozol, ne dugd a kezedet a szájába. – Hendrick nem felelt. Szerencséjük volt, a kontingens már csaknem betelt. Háromszáz fekete bőrű férfi gyűlt már össze a szögesdrót mögött sorakozó barakkokban. Néhányan már tíz napja vesztegeltek itt és lassan elérkezett az idő, hogy elindítsák őket útjuk következő szakaszára, így Hendrick és Moses legalább nem kényszerült elviselni egy újabb

végeláthatatlan várakozást. Aznap éjjel három vasúti kocsit toltak a tábor mellett húzódó vágányra. A felügyelők már pirkadat előtt felverték őket álmukból. – Szedjétek össze a cókmókotokat! – kiáltoztak. – Shayile! Itt az idő! Már vár a gőzös, hogy elvigyen benneteket Goldiba, az aranylelőhelyre. Ismét sorokba rendeződtek és következett a névsorolvasás. Aki a nevét hallotta, jelentkezett, azután mindnyájukat beterelték a várakozó kocsikba. Itt ismét egy fehér ember felügyelete alá kerültek. Magas, napbarnította férfi volt, khakiszínű ingének ujját magasan felgyűrte hatalmas bicepszén, szőke haja rendezetlen fürtökben lógott ki formájavesztett fekete kalapja alól, amelyet mélyen a homlokába húzva viselt. Széles, lapos szláv arca volt, dohányfüsttől megbarnult, összevissza meredező fogai és fátyolos kék szeme. Szünet nélkül mosolygott az idióták szelíd, bávatag mosolyával és hangos szortyogó hang kíséretében szívogatta egyik odvas hátsó fogát. Egyik kezében bikacsököt szorongatott, amely szíjjal volt a csuklójához kötözve. Időnként minden szemmel látható ok nélkül megsuhintotta a korbács kúpos végét, és rávágott vele az éppen elhaladó ember mezítelen lábára. Az egész inkább csak a közöny és a megvetés megnyilvánulása volt, mintsem szándékos gonoszság, de bár az ütések pillekönnyedségűek voltak, úgy csíptek, akár a lódarázs fullánkja. Az áldozat felszisszent, nagyot ugrott, és meglepő fürgeséggel iszkolt fel a létrán a kocsi belsejébe. Mikor meglátta a hozzá hasonlóan óriás termetű Hendricket, ajka visszahúzódott romlott fogairól, és szélesen elvigyorodott. A táborvezető már jó előre megmutatta neki a hatalmas ovambót. – Ez egy veszélyes alak – figyelmeztette. – Tartsd rajta a szemed. Ne hagyd elkanászodni. – A felügyelő máris megfogadta a tanácsot és ezúttal keményen marokra fogta a korbács nyelét, amint megcélozta Hendrick térdhajlatában az érzékeny bőrt. – Cha-cha! – parancsolt rá. – Mozogj már! – És a korbács hangos csattanással tekeredett Hendrick lábszára köré. A fickó láthatólag nagy szakértelemre tett szert a testi fenyítés terén, mert az ütés nem sértette fel a bőrt, csak hosszú, sötétvörös hurkát hagyott maga után. Hendrick megtorpant és mozdulatlanná merevedve megállt. Fél lába már a létra alsó fokán volt, egyik kezével a kapaszkodót markolta, a másikkal a batyuját egyensúlyozta a vállán. Lassan félrefordította a fejét, egészen addig, míg végül egyenesen a felügyelő szemébe nézett. – Rajta! – nógatta amaz szelíden és tekintetében most első ízben felvillant az érdeklődés szikrája. Közben észrevétlenül megváltoztatta testhelyzetét és laza támadóállásba helyezkedett. – No rajta! – ismételte meg. Elhatározta, hogy kikészíti ezt a fekete dögöt, itt a többiek szeme láttára. Öt nap várt rájuk ezekben a vagonokban – öt végtelenül hosszú, tikkasztó nap, amelynek során ronggyá nyűvődhettek a legedzettebb idegek is. Szerette már az elején elkezdeni a megdolgozást, tudván, mennyi gondtól kíméli meg magát a továbbiakban, ha már itt és most példát statuál. Akkor majd mindegyik tudni fogja, mi vár a renitenskedőkre – és tapasztalatai azt mutatták, hogy az efféle bemutatók után soha senki nem is próbálkozott már semmivel. – Gyerünk, kaffer – mondta az eddiginél is halkabb, vészjóslóbb hangon, ezzel is még személyesebbé, még hathatósabbá téve a sértést. Kimondottan élvezte munkájának ezt a részét és kiváló képességekről tett benne tanúbizonyságot. Ez a pökhendi rohadék aligha lesz majd olyan állapotban, hogy utazni tudjon, mire kikerül a kezei közül. Nem is igen

vennék hasznát négy-öt bezúzott bordával és esetleg egy törött állkapoccsal. Hendrick azonban gyorsabb volt. Egy ugrással a kocsin termett, a felügyelő pedig ott maradt a vágány mellett, támadásra készen, kezében a korbáccsal. Hendrick villámgyors visszavonulása teljesen készületlenül érte. Vadul utánavágott a sjambokkal, de jó fél másodperccel elkésett és a szíj vége sziszegve zúgott el a levegőben. – Ezzel még nincs vége – kiáltott Hendrick után és Moses, amint bátyját követve elhaladt előtte, látta szemében a gyilkos tekintetet. Odafenn feldobták batyuikat a csomagtartó rácsra és leültek a kocsi teljes hosszában végigfutó kemény fapadra. – Vigyázz – mondta suttogva Moses. – Utánad fog jönni megint. Délelőtt a három kocsit átvontatták egy másik vágányra és egy hosszú teherszerelvény végére kapcsolták őket. Ezután újabb órák teltek el, míg számos újabb tolatás, ide-oda rángatás és néhány téves indítás utána a vonat végre kigördült a tábor kerítése mellől, lassan felzötyögött a hegyoldalon, aztán felgyorsított és elrobogott dél felé. Késő délután fél órára megálltak egy aprócska állomáson és egy ételhordó kocsit raktak fel az első kocsira. A két fekete kísérő a fehér felügyelő árgus pillantásaitól kísérve végigtolta a kocsit a zsúfolt vagonokon. Minden újoncnak bádogtányért nyomtak a kezébe, benne fehér kukoricalepénnyel, amelyre egy-egy merőkanálnyi babgulyást löttyintettek. Amint Swart Hendrickhez értek, a felügyelő félretolta őket, kivette az ételt adagoló kísérő kezéből és saját kezűleg merte ki Hendrick porcióját. – Vigyáznunk kell erre a kafferra – szólalt meg hangosan, hogy mindenki hallja. – Azt szeretnénk, ha megerősödne, hogy jól tudjon dolgozni Goldiban. – Azzal egy extra adag babgulyást kanalazott a tányérra és Hendrick felé nyújtotta. – Nesze, kaffer – mondta, ám amint Hendrick az étel után nyúlt, szántszándékkal a földre ejtette a tányért. A forró gulyás Hendrick lábára ömlött, a kukoricalepény a földre esett, a felügyelő pedig elégedett arccal rálépett, és a csizmájával széttaposta a kocsi poros padlóján. Majd hátrább lépett és egyik kezét az övéről lelógó furkósbotra téve szélesen elvigyorodott. – Hé, te kétbalkezes fekete disznó, csak egy adag jár mindenkinek. Persze ha te jobb szereted a padlóról felzabálni, a te dolgod. Reménykedve várta, hogy Hendrick végre elveszítse a fejét, ám a hatalmas termetű ovambo lesütött szemmel lehajolt, ujjaival összekotorta a lepény maradványait, összegyúrta őket és szájába tömve a gombócokat egykedvűen falatozni kezdett. A felügyelő arca eltorzult a csalódott dühtől. – Rohadt niggerek, mindent megzabáltok, még a saját szarotokat is – vicsorgott és továbbment a kocsi vége felé. Az ablakokat berácsozták, az ajtókat a kocsi mindkét végén lezárták és kívülről elreteszelték. A kulcsokat a felügyelő egy karikán hordta magával az övére akasztva és valahányszor átment a kocsikon, az ajtókat minden alkalommal gondosan bezárta maga mögött. Tapasztalatból tudta, hogy sok újonc mindjárt az út elején nyugtalankodni kezd, elfogja őket a honvágy, az ismeretlentől való félelem és szökni próbálnak. Néhányan még attól sem riadtak vissza, hogy kiugráljanak a robogó vonatból. Néhány óránként szemlét tartott a vagonokban, és aprólékosan megszámolta az embereket, akár az éjszaka kellős közepén is. Hendricknél minden alkalommal megállt és szántszándékkal arcába világított az elemlámpájával. Ezzel a módszerrel éjszakánként többször is felébresztette. Szemmel láthatólag nem adta fel és fáradhatatlanul provokálta. A kihívás egyre

nyilvánvalóbb volt – most már versenyeztek, melyikük bírja tovább. Tudta, hogy már nem kell sokáig várnia, látta Hendrick szemében a vad, erőszakos, zabolátlan természet szikráját és magában eltökélte, hogy a felszínre hozza, ahol szétzúzhatja, elpusztíthatja. – Türelem, testvérem – suttogta bátyja fülébe Moses. – Tartsd magadban a haragodat. Tápláld és dédelgesd. Hagyd teljesen kifejlődni, hogy a szolgálatodba állíthasd. Hendrick napról napra egyre inkább hallgatott öccse tanácsaira. Moses intelligenciájával, rábeszélőképességével és azzal a rendkívüli adottságával, hogy mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot, el tudta érni, hogy az emberek odafigyeljenek rá. Bátyja az elkövetkező napokban tanúja volt, hogyan használja ki Moses ezeket az istenadta képességeket. Először csak azokkal elegyedett szóba, akik a közvetlen közelében szorongtak a túlzsúfolt kocsiban. Elmesélte nekik, milyen is az a hely, ahová igyekeznek, milyen bánásmódban részesíti őket majd a fehér ember, mit várnak el tőlük és milyen következményekkel jár, ha újdonsült munkaadóik csalódnak bennük. Körös-körül feszült figyelem ült ki a fekete arcokra és hamarosan a távolabbi padokból is izgatott suttogás hallatszott. – Hangosabban, Gama. Hadd halljuk mi is. Moses Gama pedig feljebb emelte tiszta csengésű, lenyűgöző baritonját, az emberek pedig egyre növekvő tisztelettel hallgatták. – Sokféle feketével találkoztok majd Goldiban - mondta. Többel, mint amennyiről valaha is hallottatok. Zulukkal, xosákkal, ndebelékkel, szvázikkal és nyaszákkal – ötven különböző törzs fiaival, akik mind különböző nyelvet beszélnek, olyan nyelveket, amilyeneket még sohasem hallottatok életetekben. Sokan közülük legalább annyira különböznek tőletek, mint ti a fehér embertől. Néhányan ősi ellenségei a mi törzsünknek, ezek éberen figyelik majd minden lépéseteket, hogy mint a hiénák, lecsaphassanak rátok és széttéphessenek benneteket. Időnként le kell majd szállnotok mélyre a föld gyomrába, ahol mindig éjszaka van és akkor ki lesztek majd szolgáltatva ezeknek az embereknek. Csak úgy védekezhettek, ha körülveszitek magatokat olyanokkal, akikben megbízhattok. Először is rá kell bíznotok magatokat egy erős vezetőre, egy törzsfőnökre, aki megvéd benneteket, ti pedig viszonzásképpen engedelmességet és hűséget fogadtok neki. Az emberek pedig igen hamar rájöttek, hogy ez az erős vezető Moses Gama kell hogy legyen. Néhány napon belül vitathatatlanul ő lett a hármas számú kocsi összes utasának törzsfőnöke és miközben türelmesen válaszolgatott kérdéseikre, megnyugtatta őket félelmeikben és szorongásaikban, egyenként felbecsülte személyes értéküket. Kiválasztotta a legrátermettebbeket és eltávolította maga mellől a nem megfelelőket. Lassanként elkezdte átrendezni az ülésrendet, maga köré gyűjtötte az újoncok legjavát. A kiválasztottak maguk is fokozott megbecsülésben részesültek és a rácsos ablakú vasúti kocsiban hamarosan kialakult egy új elit, amely mint valami modern pretoriánus gárda, védelmezte és vakon követte császárát. Hendrick csak nézte, hogyan manipulálja Moses maga körül az embereket, hogyan rendeli alá őket saját akaratának és lenyűgöző személyiségének. Öccse iránt érzett nagyrabecsülése és büszkesége nőttön-nőtt. Lassanként feladta utolsó fenntartásait is és leghűségesebb, legodaadóbb, legengedelmesebb követőjévé vált. Moseshez fűződő bizalmas kapcsolatának köszönhetően hamarosan őt magát is mélységes tisztelet övezte a vagonban. Az emberek hamarosan Moses első számú helyetteseként tartották számon és Hendrick agyában lassanként derengeni kezdett a nagy felismerés. Rájött, hogy Moses Gamának néhány rövid nap leforgása alatt sikerült

összekovácsolnia egy impi-t, vagyis egy csapat mindenre elszánt harcost, akik vakon engedelmeskedtek neki. Tette pedig mindezt az erő vagy a kényszer bármiféle alkalmazása nélkül. A kocsi mostanra a száz összepréselődött, izzadó emberi test avas szagától és a primitív latrinafülkéből áradó orrfacsaró bűztől már olyan volt, akár egy állatokkal telezsúfolt ketrec. Hendrick azonban mintha nem is érezte volna. Csak ült tulajdon testvérének látnoki tekintetétől és profetikus szavaitól szinte hipnotizáltan és a feketék régi nagy vezéreire gondolt, akik ugyanígy emelkedtek fel Afrika történetének gomolygó ködéből. Először ők is csak egy maroknyi embert vezettek, azután egy törzset, végül pedig harcosok végeláthatatlan seregét, amely gyilkolva és fosztogatva száguldott a kontinenseken át, letarolt pusztaságokat hagyva maga után. Gondolataiban megjelent Mantatisi, Chaka, Mzilikazi, Shangaan és Angoni, majd valami hirtelen jött megvilágosodás fényében mindannyiukat látni vélte a kezdeteknél. Ugyanúgy ültek a messzi tábortüzek mellett a vadonban egy kis embergyűrű közepén, akárcsak Moses. Szavaikból mágikus hálót szőttek az emberek köré, rabul ejtve képzeletüket, lángra gyújtva vágyaikat, álmaikat. – Itt vagyok valaminek a kezdetén, amit még nem értek – gondolta magában. – Minden, amit eddig véghezvittem, csak a kezdet volt, mindaz a harc, gyilkolás, küszködés, amiben részem volt, csupán felkészítést jelentett. Most itt állok, készen a nagy erőpróbára, bármi legyen is az és Moses Gama lesz a vezérem, aki utat mutat nekem. Nem kell, hogy tudjam, hová vezet ez az út – elég, ha végigmegyek rajta. És füle mohón itta be öccse szavait. Moses pedig olyan neveket emlegetett, amelyeket eddig még sohasem hallottak és új, nyugtalanítóan érdekes eszmékről beszélt. – Lenin – mondta – nem is emberi lény, hanem egy isten, aki leszállt a földre. – Ők pedig felvillanyozva hallgatták a mesét egy távoli országról, messze északon, ahol Lenin, ez az emberisten egységbe fogta a törzseket, azok pedig az ő vezetésével letaszították trónjáról a királyt és így maguk is az isteni hatalom részeseivé váltak. Megbabonázva és felajzottan figyelték, miközben arról a háborúról beszélt, amelyhez hasonlót nem látott még a világ. Szavai nyomán felizzott bennük az ősi harci kedv. Vérük forrni kezdett, szívverésük felgyorsult, tüzesekké váltak, akár a csatabárd, amint vörösen izzva kikerül a fegyverkovács kemencéjéből. Moses előadásában csak „forradalom”-nak nevezte ezt a háborút és lassan valamennyien kezdték úgy érezni, hogy maguk is részt vehetnének ebben a dicsőséges küzdelemben, hogy ők is ölhetnének királyokat és válhatnának az isteni hatalom birtokosaivá. A kocsi elején nagy zajjal feltépték az ajtót és belépett a fehér felügyelő. Csípőre tett kézzel megállt előttük és zord vigyor ült ki az arcára. Mindannyian lehajtott fejjel bámulták a padlót, igyekezve minél inkább eltakarni szemüket. Ám azok, akik Moses közvetlen közelében ültek, a kiválasztottak, az elit, kezdték megérteni, hol is kellene megvívniuk a csatát és kik azok a királyok, akiket le kellene mészárolni. A felügyelő rögtön megérezte a kocsiban uralkodó feszültséget. Szinte vágni lehetett, akárcsak a mosdatlan fekete testek szagát vagy a sarokból áradó ürülékbűzt. Mintha sztatikus elektromosságtól vibrált volna a levegő, akárcsak azokon a novemberi napokon a nagy esőzések kezdete előtt, mikor déltájban hirtelen felszökik az öngyilkosságok száma. Pillantása azonnal Hendricket kereste, aki ott ült a kör közepén. – Egy szem rohadt krumpli – gondolta kesernyésen – és megromlik körülötte az egész zsák. – Keze ösztönösen megérintette az övéről lelógó furkósbotot. Arra már rájött, hogy

a sjambokot hosszúsága miatt nem lehet igazán hatékonyan alkalmazni a zsúfolt vasúti kocsi szűk belsejében. A furkósbot viszont igen alkalmas elrettentő eszköznek bizonyult. A tizennégy hüvelyk hosszúságú keményfa husáng végét kifúrták és ólomsöréttel töltötték meg. A felügyelő az idők folyamán valóságos művészévé vált ennek az ördögi szerszámnak. Tudta, hogyan kell bánni vele, ha csak az engedetlenkedő csontját akarja eltörni, és hogyan, ha a koponyáját akarja bezúzni. Ha kellett, egyetlen csapással meg tudóit ölni egy embert, de ha a szükség úgy hozta, egy árnyalatnyit módosított az ütés súlyán, hogy az áldozat csupán elkábuljon. A korbácsot persze ugyanilyen művészi tökéllyel kezelte, de mindkét eszköznek megvolt a maga helye és ideje. Most a furkósbot ideje jött el. Lassú léptekkel végigsétált a kocsin és úgy tett, mintha Hendrick nem is érdekelné. Útközben vizsga szemekkel tanulmányozta a többieket. Rögtön észrevette mogorva arcukon az új lázadó szellem bélyegét és még ádázabb gyűlöletet érzett az ember iránt, aki megnehezítette a dolgát. – Már a legelején a körmére kellett volna néznem – korholta magát. – Addig halogattam, amíg majdnem késő lett. Én, aki pedig úgy szeretem a nyugodt, problémamentes életet. No mindegy, most már meg kell próbálni a lehető legsimábban elintézni. Elhaladtában unott pillantást vetett Hendrickre, de szeme sarkából figyelte és látta, amint a nagy darab ovambo merev arcvonásai alig észrevehetően elernyednek a megkönnyebbüléstől. – Várod már, ugye, fiacskám – mosolygott magában gonoszul. – Tudod te azt nagyon jól, hogy ennek egyszer meg kell lennie. No hát én nem okozok neked csalódást. A kocsi túlsó végében megállt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, megfordult és lassan visszasétált. Megállt Hendrick előtt és hangos cuppanással megszívta odvas fogát. – Nézz csak rám, kaffer – szólította meg kedélyesen. Hendrick felemelte az arcát és kifejezéstelen tekintettel rábámult. – Melyik a te m'pahle-d.? – kérdezte a felügyelő. – Melyik a te csomagod? Ez volt az a pillanat, amikor Hendrick kiesett a szerepéből. Egész úton gyötörte az aggodalom a kincs miatt, amely ott zötykölődött feje felett a poggyásztartó rácson és most ösztönösen felnézett a bőrzsákra. – Jól van – bólintott a felügyelő, azzal levette a zsákot és ledobta Hendrick lába elé a földre. – Nyisd ki – parancsolt rá vigyorogva. Egyik kezét csípőre tette, a másikkal szórakozottan simogatta a furkósbot markolatát. – No gyerünk – szólalt meg ismét, látván, hogy Hendrick továbbra is mozdulatlanul ül a helyén. Arcán jéggé fagyott az iménti kedélyes vigyor, és szemében vérszomjas, vadállati tekintet költözött. – Nyisd ki, kaffer. Hadd lássuk, mit dugdosol. Ebben a trükkjében még sohasem csalódott. Még a legengedelmesebbek is dühödt ellenkezéssel reagáltak rá és megpróbálták védeni a motyójukat, lett légyen bármilyen értéktelen is. Hendrick lassan lehajolt, kioldozta a zsák száját, majd ismét felült és csak ült tovább mozdulatlanul. A felügyelő leguggolt, megfogta a zsák alját és felegyenesedett. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Hendrick arcáról. Azután erélyesen megrázta a zsákot, úgy, hogy

annak egész tartalma kipotyogott a földre. Elsőként az összetekert takaró esett ki. A felügyelő csizmájának orrával kigöngyölte, és undorodó pillantással szemügyre vette az előkerült holmikat – egy ujjatlan borjúbőr zekét, néhány tartalék ruhadarabot és egy kilenc hüvelyk hosszúságú kést, bőrtokban. – Ez veszedelmes fegyver – szólalt meg. – Te is tudod, hogy semmiféle veszélyes eszközt nem szabad felhozni a vonatra. – Felemelte a kést, a pengét beledugta az ablakkeret hasadékába, majd egyetlen mozdulattal kettétörte, és a két darabot kidobta Hendrick feje fölött, az ablak rácsai közt. Hendrick nem mozdult, pedig a felügyelő jó egy percen keresztül bámult provokatív tekintettel az arcába. A vészterhes csendben csak a kerekek zakatolása hallatszott, amint a vonat átrobogott a váltókon. A szerelvény eleje felől elmosódottan felhangzott a mozdony füttye. A többi fekete utas közül egy sem merte nézni a végkifejletéhez közeledő drámát. Lehajtott fejjel, semmitmondó arccal ültek a helyükön, szemük vakon révedt a semmibe. – Mi ez a szemét? – kérdezte a felügyelő, csizmájával odébb pöccintve az egyik keményre szikkadt, lapos köleslepényt. Hendricknek egy arcizma sem rándult, de fátyolos fekete szemében felvillant az első áruló szikra. – Ez az – ujjongott fel magában a felügyelő. – Ettől majd megmozdulsz végre. – Azzal felemelte a földről a lepényt és töprengő arccal megszagolta. – Kaffer kenyér – morogta. – Tilos. A vasúti szabályzat... nem szabad a vonaton élelmiszert szállítani. – Élére fordította a lapos kenyeret, hogy kiférjen a rácsok között és kihajította a nyitott ablakon át. A lepény lezuhant a töltésre, majd visszapattant és millió darabra tört a zakatoló acél kerekek alatt. A felügyelő elégedetten kuncogva lehajolt és a következő darab után nyúlt. Hendrick agyában elpattant valami. Túl sokáig tartotta már féken az indulatait és most, hogy veszni látta a gyémántjait, valósággal megvadult. Felugrott a helyéről és rávetette magát a fehér emberre. Az azonban felkészült a támadásra. Kinyitotta jobb kezét, és a furkósbot végét egyenesen Hendrick torkába nyomta. Azután mikor Hendrick fuldokolva és torkát szorongatva hátraesett, homlokon vágta a bottal. Pontosan tudta, mit akar, nem szándékozott gyilkos ütést mérni ellenfelére. Hendrick elengedte sajgó nyakát és félájultan rogyott össze. A felügyelő azonban nem hagyta a földre zuhanni. Bal kezével megragadta, visszalódította az ülésre és miközben felfelé tartotta az arcát, serényen dolgozott a furkósbottal. Az ütések tompán zuhogtak Hendrick koponyájára, olyan hangot adva, mint amikor a fejsze a fába csapódik. Kopasz feje tetején felrepedt a vékony bőr és a vér apró, rubinvörös szökőkutak alakjában spriccelt ki alóla. A felügyelő három pontosan kimért, gondosan célzott csapást mért rá, végül pedig Hendrick tehetetlenül lefittyenő állkapcsai közé nyomta a bot ólmos végét és egyetlen mozdulattal tőből kitörte mindkét metszőfogát. – Jelöld meg őket – ez volt az egyik gyakorta hangoztatott alapelve. – Jelöld meg őket, hogy soha ne felejtsék el a leckét. Csak ezután engedte el az ájult embert. Hagyta, hogy fejjel előre elvágódjék az átjárófolyosó közepén, majd megperdült a tengelye körül és előrehajolva támadóállásba helyezkedett, akár a lecsapni készülő vipera. Jobb kezében a furkósbottal körbehordozta fenyegető pillantását a körülötte kucorgó feketék rémült arcán. Mindegyikük ijedten horgasztotta le a fejét és kővé dermedve ültek a helyükön. Hendrick feje alatt egyre terjedelmesebb vértócsák gyűltek össze, sötét kis patakok

kígyóztak belőle szerteszét a padlón. A felügyelő ismét elvigyorodott és szinte atyáskodó pillantással nézett le a földön fekvő alakra. Igazán jól sikerült előadás volt – gyors, hatékony, pontosan olyan, amilyenre tervezte. Élvezte és meg volt elégedve magával. Már-már úgy tekintett a lábai előtt heverő eszméletlen emberre, mint saját teremtményére és kifejezetten büszke volt rá. Lehajolt, felemelte a vértócsából a maradék lepényeket és egyenként kidobálta őket az ablak rácsai között. Végül leguggolt Hendrick mellé, és a vérfoltos furkósbotot gondosan megtörölgette ingének hátán. Ezek után felállt, visszaakasztotta a botot derékszíjára és lassan végigsétált az átjárófolyosón. Most már minden rendben volt. A hangulat megenyhült, a légkör oldottabbá vált. Megtette, amit kellett, és jó munkát végzett. Ajkán halvány félmosollyal kisétált a kocsi nyitott peronjára és behúzta maga mögött a tolóajtót és kulcsra zárta. Amint az ajtó bezárult, a kocsi belseje megelevenedett. Moses élénk, pattogó hangon parancsokat osztogatott. Két ember felemelte azt ájult Hendricket és óvatosan visszaültették a helyére, egy harmadik a vécéajtó mellett lévő víztartályhoz rohant, Moses pedig kibontotta saját csomagját és kivett belőle egy dugóval lezárt kecskeszarvat. Kihúzta a dugót, majd amíg a többiek felemelték Hendrick tehetetlenül kornyadozó fejét, valami barna port szórt a sebekre és ujjával beléjük dörzsölte. A hamuból és különféle szárított gyógynövények finomra zúzott keverékéből álló szer hamarosan elállította a vérzést. Moses egy megnedvesített ruha segítségével lemosta bátyja betört száját, majd leült, karjába vette az eszméletlen ember fejét és várt. Valójában kezdettől fogva szinte tudományos érdeklődéssel figyelte a bátyja és a fehér ember között érlelődő konfliktust. Szándékosan tartotta vissza Hendricket és kiszámított céltudatossággal irányította reakcióit egészen addig, amíg a dráma el nem érte robbanásszerű csúcspontját. Érzelmileg tulajdonképpen még mindig alig fűzte valami testvéréhez. Apjuk jómódú és hihetetlenül élvhajhász természetű ember volt, aki mind a tizenöt feleségét rendszeresen teherbe ejtette. Mosesnek ennélfogva több mint harminc fivére és nővére volt, akik közül alig egy-kettő iránt táplált a meghatározatlan törzsi és családi kötelezettségeken túlmenő érzelmeket. Hendrick jó néhány esztendővel idősebb volt nála és már akkor elhagyta a kraalt, mikor Moses még gyermek volt. Azóta számos történet szivárgott vissza a faluba hőstetteiről és távollétében szinte babonás tisztelettel övezték. De a mesék mesék maradnak, amíg be nem bizonyosodik róluk, hogy igazak, a hírnévről pedig kiderülhet, hogy csak szavakra épültek, nem pedig tettekre. Elérkezett a próbatétel ideje. Mosesnek mérlegelnie kellett a próbák eredményeit, hogy tőlük tegye függővé kettejük jövőbeni kapcsolatát. Szüksége volt egy kemény emberre, aki a helyettese lehet és tudta, hogy ezt az embert csak a legjobbak közül választhatja ki. Lenin Joszif Sztálint választotta. Neki is ilyesvalakire lett volna szüksége, egy olyan férfira, akivel, mint egy fejszével, levághatja az útjában állókat, és kifaraghatja álmait a jövő kemény fájából. Eltökélte magában, hogy ha bátyja kudarcot vall a próbatételek során, épp olyan részvétlenül fogja eltaszítani magától, mint az olyan hitvány fejszét, amely már az első csapástól kicsorbul. Hendrick kinyitotta a szemét, zavaros pupillái az öccsére szegeződtek. Összefüggéstelenül motyogott valamit és megtapogatta a feje tetején tátongó nyílt sebeket. Arca megvonaglott a belé nyilalló fájdalomtól, pupillái összeszűkültek, mélyükön ismét felvillant a gyilkos düh szikrája. Lassan, kínlódva felegyenesedett az

ülésen. – A gyémántok? – kérdezte halk, sziszegő hangon. – Mind odaveszett – válaszolta csendesen Moses. – Vissza kell mennünk... meg kell találnunk őket – kezdte Hendrick, de öccse megrázta a fejét. – Szanaszét szóródtak, mint a fűmagok és úgysem tudnád megtalálni a helyet, ahol leestek. Nem, testvérem, rabok vagyunk ezen a vonaton. Nem tudunk visszamenni. Azok a gyémántok örökre elvesztek. Hendrick mozdulatlanul ült a helyén. Miközben nyelve végigpásztázta összehúzódott száját és megérintette a két elülső foga helyén meredező csonkokat, végiggondolta öccse kérlelhetetlen, rideg logikáját. Moses nyugodtan várakozott. Tudta, hogy ez az a pillanat, amikor nem adhat sem utasításokat, sem útmutatást, még a legfinomabb formában sem. Hendricknek most saját magával kellett egyetértésre jutnia. – Igazad van, testvérem – szólalt meg nagy sokára. – A gyémántokat már soha meg nem találjuk. De megölöm azt az embert, aki ezt tette velünk. Moses rezzenéstelen arccal hallgatta. Nem bátorította, nem kínált támogatást. Csak ült és várt. – Ezúttal nagyon ravasz leszek – folytatta Hendrick. – Meg fogom találni a módját és úgy ölöm meg, hogy rajta és rajtunk kívül soha senki nem fogja tudni, mi történt. – Moses még mindig nem felelt. Hendrick mindeddig pontosan azt az ösvényt követte, amelyet ő jelölt ki számára. De az utolsó lépést még meg kellett tennie. Moses erre a lépésre várt és bátyja meg is tette, ahogy remélte. – Testvérem, beleegyezel, hogy megöljem ezt a fehér kutyát? – kérdezte ünnepélyesen. Vagyis Moses Gama áldását kérte szándékára. Elismerte őt hűbérurának, kezébe tette le sorsát. Moses pedig elmosolyodott és kezét bátyja karjára tette, mintha az összetartozás jelét akarná a bőrébe égetni. – Tedd meg, testvérem – mondta nyugodt, parancsoló hangon, magában pedig így szólt: – Ha kudarcot vall, a fehérek úgyis felakasztják, ha sikerül neki, akkor bebizonyította magáról, hogy kemény ember... a fejsze, akire szükségem van. Hendrick még vagy egy órán keresztül ült magába roskadva, szavát sem lehetett venni. Időnként, ha a koponyájába hasító fájdalom végképp elviselhetetlenné vált, megmasszírozta a halántékát. Végül felállt és lassan végigsétált a kocsin. Útközben figyelmesen végigmustrálta a rácsos ablakokat, fájdalmasan motyogva ingatta a fejét, azzal visszament a helyére. Egy ideig ismét ott gubbasztott, majd újra feltápászkodott és az árnyékszék ajtajához támolygott. Bement a fülkébe és magára zárta az ajtót. Odabenn csupán egy szűk, kerek lyuk tátongott a padlón, rajta keresztül látta a kocsi alatt elrohanó kavicsos töltést. Az emberek közül sokan nem voltak képesek beletalálni a lyukba és a padlót körös-körül sárgás vizelettócsák és szétmázolódott ürülékhalmok borították. Hendrick figyelme most a kis, üvegezetlen ablak felé fordult. A nyílást sűrű acélháló borította, melynek drótkeretét csavarokkal erősítették a fa ablakkeretbe. A csavarok a sarokpontokban és az oldalak közepén helyezkedtek el. Visszament a helyére és suttogva odaszólt Mosesnek. – Az a fehér majom elvette a késemet. Kellene egy másik. Öccse semmit sem kérdezett. Ez is a próbatétel része volt. Hendricknek magának kellett végrehajtania a feladatot, és kudarc esetén egyedül kellett vállalnia a

következményeket. Moses a körülötte ülő férfiakhoz fordult, és halkan néhány szót váltott velük. Néhány perc múlva egy összecsukható bicska kelt útra a padok alatt. Kézről kézre adták, míg végül Hendrick tenyerében kötött ki. Visszatért a fülkébe és nekilátott, hogy eltávolítsa a csavarokat. Végtelenül óvatosan dolgozott, nehogy megkarcolja a zománcot, vagy egyéb áruló jelet hagyjon maga után. Miután mind a nyolc csavart sikeresen kicsavarta, kiemelte helyéből a keretet és a falnak támasztva félretette. Megvárta, amíg a pálya élesen jobbra kanyarodik, és mikor érezte, hogy a centrifugális erő húzni kezdi a kocsi belseje felé, kinézett a nyitott ablakon. A szerelvény a kanyarban robogott, a két elülső kocsit és a tehervagonokat nem lehetett látni. Kihajolt az ablakon és felnézett. A kocsitető peremén keskeny párkány húzódott végig. Mindkét karját felnyújtotta és tapogató ujjai csakhamar biztonságos fogódzóra leltek. Megkapaszkodott és teljes súlyával nekilendülve felhúzódzkodott az ablakban. Ott függeszkedett a robogó vonat oldalán, már csak két lába volt az árnyékszék ablakán belül. Mikor a szeme egy vonalba került a peremmel, felnézett és rögzítette agyában a kocsi tetejének képét. Azután ismét leereszkedett és az ablakon át visszacsusszant a fülkébe. Gondosan helyére illesztette a dróthálót, visszatette a csavarokat, de nem húzta meg őket, hogy legközelebb már az ujjával is kicsavarhassa. Dolga végeztével visszament a kocsiba és leült a helyére. Kora este megjelent a fehér felügyelő és végigment a vagonon, nyomában a két fekete őrrel, akik az ételhordó kocsit maguk előtt tolva a vacsorát osztották. Amikor Hendrickhez ért, megállt előtte és rámosolygott. Pillantásában már nyoma sem volt a korábbi gyűlöletnek. – No most igazán szép vagy, kaffer – szólította meg barátságosan. – A fekete menyecskék ölni fogják egymást, hogy megcsókolhassák azt a gyönyörű szádat. – Megfordult és vidáman odakiáltott a halálos csendben várakozó feketéknek. – Ha bármelyikőtök szeretne ugyanilyen szép lenni, csak szóljon nekem. Ingyen megcsinálom. Néhány perccel sötétedés előtt a két fekete őr visszajött, hogy összeszedje az üres edényeket. – Holnap estére Goldiban leszünk – szólította meg egyikük Hendricket. – Van ott egy fehér doktor, az majd rendesen ellátja a sebeidet. – És mintha a szimpátia árnyéka suhant volna át szenvtelen fekete arcán. – Nem volt bölcs dolog magadra haragítanod Tshayelát, a hajcsárt – folytatta. – Kemény leckét kaptál, barátom. Véssétek jól az emlékezetetekbe mindnyájan. – Azzal kiment, bezárva maga mögött az ajtót. Hendrick kibámult az ablakon át a naplementére. A négynapos utazás során a tájkép teljesen megváltozott körülöttük, amint egyre feljebb kapaszkodtak a felvidék végtelen fennsíkjaira. A világosbarna réteken a tél fekete fagyfoltjai sötétlettek, a vöröses földbe hosszú, mély barázdákat vésett az erózió. Az egész területet szigorú négyzet alakú parcellákra szabdalták a szögesdrótokból készült kerítések. Az egymástól elkülönült háztáji gazdaságok végtelenül elhagyatottnak tűntek a kopár fennsíkon. Az acélvázas szélmalmok úgy magasodtak fölébük, mit megannyi barátságtalan őrszem. A legelőkön csontig soványodott marhák kérődztek a satnya füvön. Hosszú szarvuk és tarka, vörösfekete-fehér foltos szőrük volt. Hendrick számára, aki egész életét a lakatlan pusztaságokon töltötte, ez a szögesdrótok közé zárt világ csupa tiltás, csupa szorongás volt. Az ember itt mindig mások szeme előtt volt, és egy pillantásra sem szabadulhatott az ember alkotta tárgyak

nyomasztó jelenlétéről. Errefelé még a falvak is olyan nagyok és forgalmasak voltak, mint Windhoek, a legnagyobb város, amit valaha látott és amelynél nagyobbat elképzelni sem tudott. – Várj csak, míg meglátod Goldit – mondta Moses, miközben odakinn végleg leereszkedett a sötétség. Körülöttük az emberek lassanként nyugovóra tértek. Fejük búbjáig becsavarták magukat takaróikba, mert a fennsík metsző hidege akadálytalanul süvített be az üvegezetlen ablakokon. Hendrick várt, amíg a felügyelő elvégzi első ellenőrző körútját a kocsikban. Mikor odaért hozzá és elemlámpával az arcába világított, nem is próbált úgy tenni, mintha aludna, kinyitotta a szemét és vaksin pislogott fel rá. A felügyelő szó nélkül továbbsétált, kiment a kocsiból és bezárta maga mögött az ajtót. Hendrick csendben felállt a helyéről. A szemközti ülésen Moses megmozdult a sötétben, de egy szót sem szólt. Hendrick nesztelenül végigment az ülések közt és bezárkózott az árnyékszékbe. Gyorsan kicsavarta a csavarokat és kiemelte helyéből a keretet. Nekitámasztotta az elválasztófalnak és kihajolt az ablakon. Fejét megcsapta a fagyos éjszakai levegő, a gőzmozdony felől forró koromszemcséket sodort a szél. Hunyorogva tapogatta feje felett a szegélylécet, míg végül sikerült megtalálnia a kapaszkodót. Nesztelenül felhúzódzkodott, egy rugaszkodással fellökte felsőtestét a tető pereme fölé és kinyújtotta egyik karját. Belekapaszkodott a domború tető közepén lévő ventilátor kiemelkedő fedelébe és hason fekve felhúzta magát. Egy kis ideig zihálva feküdt, szemét szorosan behunyta és várta, hogy kissé alábbhagyjon fejében a szaggató fájdalom. Amint sikerült valamelyest összeszednie magát, felemelkedett és térden csúszva araszolni kezdett a tető elülső széle felé. Feje felett kristálytisztán ragyogott a csillagos éjszakai égbolt. A földeken hosszú, kékes árnyékok húzódtak, feje körül vadul süvöltött a szél. Óvatosan felegyenesedett az ide-oda dülöngélve a száguldó kocsi tetején és szétterpesztett lábakkal, enyhén megroggyantott térdekkel megindult előre. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan veszélyérzet lett úrrá rajta. Felnézett és egy sötét árnyékot pillantott meg, amint a sötétből kibontakozva egyenesen felé rohant. Egy szempillantással azelőtt vágta hasra magát, hogy egy vasúti töltőszivattyú acélkarja elszáguldott felette. Ha egy tizedmásodperccel később veszi észre, menthetetlenül lefejezi. Megborzongott a hidegtől és a halál jeges leheletétől. Több mint egy percbe telt, amíg sikerült újból összeszednie magát. Továbbment, de most már nem merte néhány hüvelyknél magasabbra emelni a fejét, így érte el a tető elülső szélét. Szétterpesztett végtagokkal lehasalt a tetőre és óvatosan belesett a két kocsi közti hézagba. Közvetlenül maga alatt látta a két szomszédos peront, a két vagon teteje pedig nagyjából karnyújtásnyi távolságra volt egymástól. A két csapóhíd csuklószerűen elelfordult egymáson, amint a vonat a pálya ívét követve ide-oda kanyarodott. Aki az egyik kocsiból át akart jutni a másikba, annak okvetlenül el kellett itt haladnia. Hendrick elégedetten felmordult és hátranézett. Észrevette, hogy ha kinyújtózik, lába éppen egy vonalban kerül az egyik ventilátorfedéllel. Hátrakúszott, kihúzta bricseszéből a vastag, erős bőrszíjat és körülhurkolta vele a fedelet, úgy, hogy egyik lábát bokáig be tudta csúsztatni a hurokba. Miután megbizonyosodott róla, hogy a szíj biztonságosan megtartja, ismét végighasalt a tetőn és fejjel lefelé óvatosan leereszkedett a két kocsi közti térbe. Ha kinyújtotta a

karját, éppen elérte a peron korlátját. A tető kinyúló végéről dróthálóval védett villanykörték világították meg a peront, így jól láthatott mindent, ami odalenn történik. Visszahúzódott és hasra fekve várakozott. Feje búbja és csillogó fekete szeme kilátszott ugyan a perem mögül, de tudta, hogy aki hirtelen felnéz, azt néhány pillanatra úgyis elvakítja a fény. Moccanás nélkül, türelmesen várt, mint a zsákmányára leső leopárd. Eltelt egy óra, majd még egy, ő azonban csak a csillagok állásának lassú változásából tudott következtetni az idő múlására. Tagjai mindinkább elgémberedtek a végtelennek tűnő mozdulatlan várakozásban, teste a vékony vászoning alatt szinte jéggé dermedt a szél kíméletlen ostorcsapásaitól. Sztoikus nyugalommal tűrte a megpróbáltatásokat, vigyázva, nehogy egy pillanatra is elnyomja az álom, vagy bármi elterelje a figyelmét. Utóvégre a vadászat, ez a halálos játék legnagyobbrészt várakozásból áll – és hányszor, de hányszor játszotta már életében ezt a játékot. Hirtelen a szél zúgásán és a kerekek zakatolásán át meghallotta, amint odalenn a kocsi belsejében megcsörrennek a kulcsok és a peronajtó zárja kattanva kinyílik. Megfeszült izmokkal, ugrásra készen várt. Tudta, hogy a fickó egy másodperccel sem időzik a kelleténél tovább a huzatos átjáróban, hanem igyekszik a lehető legrövidebb idő alatt átjutni a másik kocsiba, neki tehát még gyorsabbnak kell lennie. Hallotta, amint a tolóajtót az ütközőig felrántják, majd újra kattant a zár és a következő pillanatban feltűnt alatta a felügyelő kalapjának fekete korongja. Hendrick előrelendült és derékig belevetette magát a két kocsi között tátongó résbe. Csak a bokája köré hurkolt öv tartotta vissza. Lothar annak idején megtanította a kettős fojtófogásra és ennek most nagy hasznát vette. Egyik karját villámgyorsan a fehér ember nyaka köré fonta, közben másik kezével belülről megtámasztotta saját könyökhajlatát. Ekképpen satuba fogva a tehetetlenül tekergőző fejet, egyetlen mozdulattal felrántotta a fickót a magasba. A felügyelő károgásszerű hörgő hangot hallatott. A szájából kifröccsenő apró nyálcsöppek megcsillantak a lámpa éles fényében, amint Hendrick, mintha valami láthatatlan bitófára húzná, egyre feljebb emelte. A kalap leesett a fejéről és mint egy nagy fekete denevér lebbent tova az éjszakában. Kétségbeesetten rugdalózva tekergett az izmos karok szorításában, szőke fürtjei vadul csapkodtak ide-oda az éjszakai szélben. Hendrick egyre feljebb húzta, és amikor szemüket már csak néhány centiméter választotta el egymástól, fejjel lefelé az arcába vigyorgott, felfedve az alvadt vértől feketéllő ínyt két kivert metszőfoga helyett. A felügyelő csak ekkor ismerte fel a peron lámpáinak fényében. Hendrick látta, amint zavaros, kék szemében felvillan a gyűlölettel vegyes halálfélelem szikrája. – Igen, barátom – suttogta. – Én vagyok az, a kaffer. – Azzal még feljebb rántotta a tehetetlenül rúgkapáló embert, tarkóját nekifeszítette a tető szegélyének és lassan, kegyetlen megfontoltsággal húzni kezdte az állat felfelé. A felügyelő kétségbeesetten vonaglott és tekergőzött a levegőben, akár egy megszigonyozott hal, Hendrick azonban könnyedén tartotta. Mélyen a szemébe nézett és közben karját mind magasabbra emelve, egyre hátrébb feszítette a nyakát. Érezte, amint a gerincoszlop mindinkább megfeszül, majd egy ponton hirtelen elakad. A csontok elérték teherbíró képességük végső határát. Hendrick még egy teljes másodpercen keresztül tartotta ebben a helyzetben a hisztérikusan vergődő embert, majd

egyetlen mozdulattal jó egy hüvelyknyivel feljebb rántotta az állkapcsát. A gerincoszlop megreccsent, mint a száraz ág, és eltört. Az egész test görcsösen remegni kezdett és mint egy megtébolyodott marionettbáb, vad vitustáncot járt a levegőben. Hendrick figyelmesen nézte, amint a sápadt kék szemekben kialszik a fény, megüvegesednek, tekintetük élettelenné válik. Még a szél zúgásán át is hallotta a halk fröcskölő hangot, amint a halott ember hólyagja ernyedten kiereszti tartalmát. Meglóbálta az élettelen testet, mint valami ingát, és amint kilendült a korlát fölül, ledobta a két kocsi közé, egyenesen a száguldó kerekek útjába. A veszettül pörgő, éles acélkorongok úgy rántották maguk alá, mint a darálógép kése a húsdarabokat. Hendrick egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, amíg újra egyenletesen bírt lélegezni. Tudta, hogy a kerekek legalább fél mérföldön át kenik majd szét a síneken a felügyelő darabokra szaggatott testét. Leoldotta övét a ventilátorfedélről, visszacsatolta a derekára, azután kúszva megindult vissza a tetőn. Az árnyékszék ablaka fölé érve belekapaszkodott a szegélylécbe, óvatosan leeresztette a lábát, majd egyetlen lendülettel bevetődött a fülkébe. Odabent sietve helyére illesztette a keretet, visszatekerte a csavarokat, majd kilépett az ajtón és nyugodt léptekkel visszament a helyére. Miközben bebugyolálta magát a takaróba, Moses Gama kérdő pillantást vetett rá. Némán bólintott, majd feje alá húzta a takaró sarkát és néhány perc múlva mélyen aludt. Az őrök kiáltozására ébredt. A kocsik nagyokat zökkentek, majd hirtelen visszarándultak, amint lekapcsolták őket a szerelvény többi részéről és egy mellékvágányra tolták. Kinézett az ablakon. Egy aprócska vidéki állomáson álltak. Vryburg – hirdette egy tábla a peron elején, a név azonban semmit sem jelentett neki. Hamarosan kék egyenruhás rendőrök özönlöttek el az állomást. Megrohamozták a kocsikat és az összes újoncot leparancsolták a peronra. A lámpák vakító fényénél sorba állították a hidegtől vacogó embereket és névsorolvasást tartottak. Mindenki jelen volt. Hendrick észrevétlenül oldalba bökte öccsét és fejével a kocsi forgóalváza felé mutatott. A kerékagyakat és a tengelyeket vérfoltok, apró húscafatok és üvegesen fénylő, kocsonyás velődarabok borították. A kocsik egész álló nap a mellékvágányokon vesztegeltek, miközben a rendőrök minden egyes újoncot kíméletlenül durva kihallgatásnak vetettek alá az állomásfőnök irodájában. Délutánra azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy elfogadják a feltevést, mely szerint a felügyelő halálát véletlen baleset okozta. A zárt ajtók és a berácsozott ablakok igen meggyőzően hatottak, az őrök és az újoncok tökéletesen egybehangzó vallomása pedig megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltattak. Így hát sötétedéskor visszaterelték őket a kocsikba és a szerelvény zakatolva megindult az éjszakában, Witwatersrand legendás hegyvonulatai felé. Hendrick izgatott kiabálásra ébredt. Mikor végre sikerült magának utat törnie az ablakhoz, elsőként egy égbe nyúló hegyet pillantott meg. Soha életében nem látott még ehhez fogható különös és csodálatos képződményt. Teljes egészében eltakarta az északi égboltot, tökéletesen lapos teteje és mértanian szimmetrikus lejtői sárgás gyöngyházfénnyel verték vissza a felkelő nap sugarait. – Miféle hely ez? – álmélkodott. – Ezt a hegyet a föld mélyéből ásták ki – felelte Moses. Ez egy meddőhányó, testvérem, amelyet az emberek építettek az odalenn kiásott kövekből.

Hendrick most vette észre, hogy amerre néz, mindenütt hasonló lapos tetejű, csillogó hegyek népesítik be a szelíd, fűvel borított lankákat. Mindegyikük mellett gigantikus zsiráfcsontvázakra emlékeztető acélmonstrumok meredeztek a sápadt égbolt felé, fejük helyén hatalmas, szüntelenül forgó kerekekkel. – Azok ott az aknatornyok – magyarázta Moses. – Mindegyikük alatt egy lyuk van, amely leér a föld gyomrába, oda, ahol a sárga Goldi rejtőzik, amiért a fehér ember annyit verejtékezik, hazudik, csal – és gyakran öl. Amint a vonat tovább haladt, egyik csoda a másik után tárult ámuló szemük elé. Olyan magas épületeket láttak, amilyeneket el sem bírtak képzelni, acélfolyamhoz hasonlatos utakat, rajtuk zúgva száguldó járművekkel, égbe nyúló kéményeket, amelyekből fekete viharfelhők gomolyogtak a magasba. És embereket... megszámlálhatatlan sokaságú emberi lényt. Többen voltak, mint a Kalahári sivatag legnépesebb gazellacsordái... fekete emberek ezüstösen fénylő sisakban és térdig érő gumicsizmában. Fegyelmezett hadoszlopokban vonultak az aknatornyok felé, majd amint elérkezett a műszakváltás, fáradtan, elcsigázottan, tetőtől talpig sárgás iszappal borítva rajzoltak elő az acélszörnyek alól. És láttak sok fehér embert... ezrével nyüzsögtek az utcákon és az állomások platformjain. Fehér asszonyok tűntek fel, tarka ruhákban, arcukon távoli, lenéző kifejezés ült. Emberek nyüzsögtek a vasúti pályát szegélyező vörös téglafal másik oldalán magasodó épületek ablakaiban. Mindez túl sok volt egyszerre... túl sok, túl nagy, túl kusza ahhoz, hogy agyuk be bírja fogadni. Csak tolongtak tátott szájjal a kocsi rácsos ablakainál és időnként fel-felkiáltottak elragadtatásukban. – Hol vannak a nők? – kérdezte váratlanul Hendrick. Moses elmosolyodott. – Milyen nők, testvérem? – Hát a fekete nők, a mi törzsünk asszonyai...? – Itt nincsenek nők, legalábbis olyanok, amilyeneket te ismersz. Itt csak Isifebik vannak, akik aranyért csinálják. Itt minden az aranyért van. A vonat közben megállt, a három kocsit újra lekapcsolták a szerelvényről és egy mellékvágányon tolatták tovább egy elkerített területre. Itt fehérre mázolt falú barakkok álltak végeláthatatlan sorokban és a kapu fölött hatalmas tábla hirdette: WITVATERSRAND NATIVE LABOUR ASSOCIATION KÖZPONTI KIKÉPZÖTÁBOR Miután kiszálltak a vagonból, két vigyorgó fekete őr beterelte őket egy hosszú, pajtaszerű épületbe és rájuk parancsoltak, hogy vetkőzzenek meztelenre. A pucér fekete férfiak hosszú sora lassan csoszogva haladt előre. Az őrök atyáskodó pillantásokkal kísérték őket és barátságosan tréfálkoztak velük. – Úgy látszik, néhányatok a jószágait is magával hozta hazulról – ékelődtek. – A kecskéket a fejükön, a marhákat meg a fanszőrzetük közt. – Azzal belemártották ecsetjeiket a higanykenőcsös csöbrökbe és szakavatott mozdulatokkal bekenték az újoncok fejét és ágyékát. – Jól dörzsöljétek be – utasították őket. – Mi itt nem kérünk sem a tetveitekből, sem az atkáitokból, sem az egyéb háziállataitokból. – A kedélyes hangulat hamar átterjedt az újoncokra is és hangosan röhögve mázolták be egymást a ragacsos kenőccsel. A épület végéhez érve mindannyiuknak kezébe nyomtak egy-egy darab márványos

kék karbolszappant. – Lehet, hogy az anyátok azt hiszi, mimózaillatotok van, pedig még a kecskék is hideglelést kapnának, ha ellenszélben a közelükbe kerülnétek – kedélyeskedtek az őrök és nevetve taszigálták be őket a forró zuhany alá. Mire megtörölközve, de még mindig anyaszült meztelenül kikerültek a zuhany alól, már várták őket az orvosok. Az egészségügyi vizsgálat ezúttal igen alaposnak bizonyult. Végigkopogtatták a mellkasukat, benyúltak és belekémleltek minden egyes testnyílásukba. – Mi történt a száddal és a fejeddel? – kérdezte az egyik orvos Hendricktől. – Nem, ne is mondd – vágott közbe. – Nem akarom tudni. – Sok hasonló sérülést látott már. – Azok a szadista vadállatok, akiket a vonatra osztanak be... Jól van, elküldünk a fogorvoshoz, az majd kihúzza ezeket a csonkokat... a fejedet már túl késő lenne összevarni, hát lesz egypár gusztusos forradásod! Ettől eltekintve gyönyörű vagy. – Azzal megveregette Hendrick csillogó, kőkemény izmait. – Föld alatti munkára osztunk be, és megkapod a föld alatti-pótlékot. A vizsgálat után mindannyian szürke overallt és szöges bakancsot kaptak, végül pedig egy gargantuai étvágyra méretezett ebédet, ahol mindenki annyit ehetett, amennyi csak belefért. – Hát ez bizony egész más, mint amilyennek gondoltam állapította meg Hendrick tele szájjal. – Jó kaja, a fehér emberek mosolyognak rád, semmi verés – nem úgy, mint a vonaton. – Testvérem – mosolygott rá elnézően Moses –, csak a bolond koptatja és üti az igásállatát – ezek a fehér emberek pedig nem bolondok. Az egyik ovambo elvette Moses elől az üres tányért, kiment vele a konyhába és színültig rakva hozta vissza. Vezérüknek már utasítania sem kellett őket az efféle alantas szolgálatokra. Az őt körülvevő férfiak úgy lesték a kívánságait, mintha mindez születésénél fogva megillette volna. Lassanként már Tshayela, a fehér felügyelő halála is részévé vált a Moses Gamát és helyettesét övező legendának. Számtalanszor újra meg újra elmesélték a történetet, amely minden alkalommal egyre hősiesebb színezetet kapott. Még a lépteiket is lehalkították a közelükben és ha bármelyikük megszólította őket, tiszteletteljesen fejet hajtottak. Másnap hajnalban felkeltették őket barakkbeli priccseikről, majd miután elfogyasztották a kukoricalepényből és maas-ból, azaz sűrű, savanyú aludttejből álló bőséges reggelit, bevezették őket a hosszú bádogtetős tanterembe. – Ezek az emberek negyven különböző törzs fiai, akik az ország minden szegletéből jöttek ide Goldiba - magyarázta Moses suttogva testvérének, miközben a többiek tiszteletteljesen helyet csináltak nekik az egyik padon. – Negyven különböző nyelvet beszélnek a zulutól kezdve a tswanaiig, a hererótól a basutóig, de ezer közül jó ha egy ért néhány szót angolul vagy afrikaansul. Most majd megtanuljuk Goldi speciális nyelvét, egy olyan nyelvet, amelyet itt mindenki megért, legyen fehér vagy fekete, tartozzon bármilyen törzshöz is. Egy tiszteletreméltó öreg zulu munkafelügyelő volt az oktatójuk. Kopasz fején ezüst szálakból szőtt csillogó gyapjúsapkát hordott és tőle kellett elsajátítaniuk az aranybányák hivatalos nyelvét, a fanakalo-t. Maga az elnevezés a nyelv saját szókincséből eredt és gyakorlatilag annyit jelentett, „így-úgy”. Ezt a két szót az újoncok amúgy is sűrűn hallották az elkövetkező hetekben – „Csináld így! Dolgozz úgy! Sebenza fanakalo!”'

Az oktató magas pódiumon állt, a bányászat minden fontos kellékével körülvéve. Magyarázat közben pálcájával megérintette a kérdéses tárgyat, az újoncoknak pedig kórusban kellett azt megnevezniük. Sisak és bányászlámpa, kalapács és csákány, ütvefúró és furattisztító vas, vezetősín és mentőfelszerelés – kivétel nélkül minddel meghitt viszonyba kellett kerülniük, mielőtt először munkába álltak volna. Most azonban az öreg zulu megérintette saját mellét és azt mondta – Minal –, majd az osztályra mutatott. – Wenal A kórus pedig Moses vezetésével egy emberként vágta rá – Én! Te! – Fej! – folytatta az oktató. – Kar! Láb! – Sorra megérintette saját testrészeit, tanítványai pedig lelkesen utánozták. A nyelvóra egész délelőtt tartott, majd ebéd után húszas csoportokba osztották őket. Azt a csoportot, amelybe Moses és Hendrick is került, egy másik bádogtetős épületbe kísérték, amely megtévesztésig hasonlított a nyelvi tanteremhez, csak a bútorzata volt eltérő. A faltól falig érő, hosszú kecskelábú asztalokkal berendezett teremben egy fehér ember üdvözölte őket. Furcsán csillogó, gyömbérszínű haja és bajusza volt, valamint élénkzöld szeme. Ugyanolyan hosszú, fehér köpenyt viselt, mint az orvosok és ugyanolyan barátságosan is viselkedett, mint azok. Mosolyogva intett, hogy foglalják el helyeiket az asztalok mellett, majd beszélni kezdett angolul. A hallgatóságból csak Moses és Hendrick értette, mit mond, ők azonban mindketten gondosan vigyáztak, hogy el ne árulják magukat. Zavart és tudatlanságot miméivé ültek a helyükön. – Jól van, emberek. Nos, az én nevem dr. Marcus Archer, és pszichológus vagyok. Most alkalmassági teszteket fogunk végezni veletek, hogy megtudjuk, melyikőtök milyen munkakörben tudna legjobban dolgozni. – A fehér ember elmosolyodott és bólintott a mellette álló munkafelügyelőnek, aki imigyen fordította le szavait. – Szóval azt köll csinálnotok, amit a Bomvu, vörös hajú mond, így megtudhatjuk, melyiktek mennyire hülye. Az első teszt egy építőkockákkal végzett gyakorlat volt, amelyet Marcus Archer maga fejlesztett ki. Arra szolgált, hogy felmérjék a vizsgált személy kézügyességét és alakfelismerő képességét. A különböző színű és formájú fahasábokat az előttük fekvő keretbe kellett beilleszteni, a legegyszerűbb kirakós játék szabályai szerint. Hat perc állt rendelkezésükre a feladat elvégzéséhez. A munkafelügyelő elmagyarázta, mit kell tenniük, majd miután a gyakorlatban is bemutatta a dolgot, az újoncok elfoglalták helyüket az asztaloknál. – Enza! Rajta! – kiáltotta Marcus Archer és megnyomta a stopperóra gombját. Moses egy perc hat másodperc alatt oldotta meg a feladatot. Dr. Archer aprólékos gonddal vezetett feljegyzései szerint eddig a napig 116816-an ültek le ehhez a teszthez. Egy sem akadt köztük, aki két és fél percnél rövidebb idő alatt elkészült volna. Lelépett az emelvényről és odament Moses asztalához, hogy ellenőrizze a hasábok elrendezését. A megoldás hibátlan volt. A doktor elismerően bólintott és figyelmesen tanulmányozni kezdte Moses kifejezéstelen arcvonásait. Természetesen már abban a pillanatban felfigyelt Mosesre, mikor a fiatalember belépett a terembe. Soha életében nem látott még ilyen szép férfit, sem feketében, sem fehérben és dr. Archer különben is erős vonzalmat táplált a fekete bőr iránt. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy öt esztendővel ezelőtt elhagyta Európát és Afrikába jött. Dr. Marcus Archer ugyanis homoszexuális volt. Harmadik évét töltötte a Magdalene College-ben, mikor bevallotta magának a

megmásíthatatlan tényt, a férfi pedig, aki bevezette őt e különös életforma keserédes örömeibe, egyúttal felkeltette benne az intellektuális érdeklődést Kari Marx csodálatos új tanai, valamint azoknak a Vlagyimir Iljics Lenin által továbbfejlesztett változata iránt. Szeretője titokban beszervezte az angol kommunista pártba, és miután otthagyta Cambridge-et, rögtön bemutatta őt új elvtársainak Bloomsburyben. Mindennek dacára az ifjú Marcus soha nem érezte magát igazán otthon London értelmiségi köreiben. Hiányoztak belőle az angol szellemi élet tagjainak olyan létfontosságú tulajdonságait, mint a csípős nyelv, a gyors, vitriolos észjárás és a macskaszerű gonoszság. Miután rövid, ám annál örömtelenebb szerelmi viszonyokba bonyolódott Lytton Strecheyvel, melynek során maga is részesült Lytton hírhedt „kezelésében”, önszántából kiközösítette magát a társaságból. Belevetette magát a manchesteri egyetem vadonjába, hogy elsajátítsa az üzemi pszichológia új tudományát. Itt, Manchesterben kezdődött az a hosszan tartó és líraian boldog kapcsolat egy jamaicai trombitással, melynek során lassacskán teljesen szakított a kommunista párttal. Mindazonáltal meg kellett tanulnia, hogy a párt sohasem feledkezik meg választottjairól. Harmincegy éves korában, mikor már sikerült némi szakmai elismerésre is szert tennie, jamaicai barátja meglehetősen viharos körülmények között elhagyta. Marcus búskomorságba esett és csaknem öngyilkos lett, ám ekkor a párt kinyújtotta felé számtalan csápjainak egyikét és gyengéden visszahúzta a karámba elkóborolt báránykáját. Közölték vele, hogy kiváló szakmai lehetőség kínálkozna számára – a Dél-afrikai Bányászati Kamara alkalmazásában afrikai bányászokkal kellene foglalkoznia. A fekete bőr iránti vonzalma ekkorra már valósággal szenvedéllyé vált. Mint mondották, a fiatal Dél-afrikai Kommunista Pártnak támogatásra van szüksége és ha akarja, az állás máris az övé. Sejteni engedték ugyan, hogy szabad választása van, a dolog kimenetele egy percig sem volt kétséges és Marcus egy hónapon belül útra kelt Cape Town felé. Az elkövetkező öt esztendő során fontos úttörőmunkát végzett a Bányászati Kamarában, figyelemre méltó szakmai elismerést aratott és sok öröme telt munkájában. Bár a párthoz fűződő kapcsolatait gondosan titkolta, az e téren végzett aknamunkát lassanként hivatásánál is fontosabbnak kezdte érezni. Ahogy idősebb lett, a marxista eszmék iránti elkötelezettsége egyre erősebbé vált. Munkakörénél fogva saját szemével győződhetett meg a társadalmi és faji alapokon történő megkülönböztetés embertelen voltáról. Nap mint nap tapasztalta, micsoda irgalmatlan szakadék választja el a teljesen kisemmizett, jogfosztott fekete proletariátust a mérhetetlen gazdagságban tobzódó, az élet minden területén kiváltságokat élvező fehér burzsoáziától. Mindinkább úgy találta, hogy ebben a gazdag és gyönyörű országban úgy burjánzanak az emberi társadalom legsúlyosabb betegségei, mint valami melegházban. Azok a torzulások, amelyek máshol alig észrevehetően elsikkadtak, itt egyre aránytalanabbá nőtték ki magukat, míg végül az egész olyanná vált, mint valami ördögi karikatúra. És Marcus Archer most itt állt, nézte ezt a fiatalembert, egyiptomi istenségre emlékeztető nemes arcvonásaival, égetett mézszínű bőrével és elöntötte a vágy. – Beszélsz angolul, ugye? – kérdezte és Moses bólintott. – Igen, beszélek – válaszolta halkan, Marcus Archer pedig sarkon fordult és visszasétált a dobogóra. Képtelen volt elkendőzni szenvedélyét. Remegő ujjai közé fogott egy darabka krétát és firkálni kezdett a táblára, csak hogy időt nyerjen, amíg összeszedi magát.

A tesztvizsgálatok egész délután folytatódtak, az alanyokat lassanként szétválogatták és eredményeik alapján a megfelelő fokozatokba osztották őket. Végül már csak egyetlenegy maradt fenn közülük a rostán. Moses Gama ugyanazzal a könnyed magabiztossággal oldotta meg az egyre nehezebb feladatokat, mint ahogyan az elsőt és dr. Archer rájött, hogy igazi csodára bukkant. Öt órakor a foglalkozás véget ért és a vizsgálati alanyok megkönnyebbülten hagyták el a tantermet. Az utolsó óra még a legokosabbakat is megviselte közülük. Egyedül Moses Gama állt helyt rendíthetetlenül. Amint kifelé menet elhaladt a dobogó előtt, dr. Archer megszólította. – Gama! – Már kikereste a nevét a nyilvántartásból. – Volna még egy feladat, amire szeretném, ha vállalkoznál. Azzal a verandán át bevezette Mosest a saját irodájába. – Ugye tudsz írni-olvasni Gama? – Igen, doktor. – Van egy elméletem, amely szerint ha tanulmányozzuk egy ember kézírását, megtalálhatjuk a személyiségéhez vezető kulcsot – magyarázta Archer. – És én szeretném, ha írnál nekem. Egymás mellett ültek az íróasztalnál. Dr. Archer íróeszközöket tett Moses elé, közben könnyedén csevegett. – Ez egy szabvány szöveg, mindig azt használom ezekhez a tesztekhez. Egy kis kartonlapot adott át Mosesnek, rajta a közismert gyerekverssel, „A cica meg a tücsök”-kel. Moses belemártotta a tollat a tintába, Archer pedig közelebb hajolt, úgy nézte, amint írni kezd. Tiszta, jól olvasható, folyamatos írása volt, az energikusan előredőlő hosszúkás betűk határozott, hegyes csúcsokban végződtek. Az egész íráskép céltudatos gondolkodásra és könyörtelenül energikus jellemre utalt. Archer, miközben látszólag még mindig elmélyülten tanulmányozta a kézírást, szórakozottan Moses combjára tette a kezét. Alig bírta elfojtani izgalmát, amint megérezte a kemény, rugalmas izmokat a meleg, bársonyos bőr alatt. A toll alig észrevehetően megugrott a papíron és apró pacát ejtett, amint Moses meglepetten összerezzent, ám a következő pillanatban már ismét biztos kézzel írt tovább. Mikor befejezte, óvatosan letette a tollat és most először egyenesen belenézett Marcus Archer zöld szemébe. – Gama – dr. Archer hangja enyhén remegett és ujjai szorosabbra zárultak Moses combja körül. – Te sokkalta intelligensebb vagy annál, semhogy érclapátolásra pazarold az idődet. – Elhallgatott és keze lassan elindult felfelé. Moses rezzenéstelen tekintettel nézett a szemébe. Arckifejezésén a legkisebb változás sem volt látható, de combjai lassan széttárulkoztak és Marcus Archer szíve majd kiugrott az izgalomtól. – Azt szeretném, ha a személyi asszisztensemként dolgoznál, Gama – suttogta rekedten. Moses néhány pillanatig hallgatott. Azonnal megértette, milyen mérhetetlen lehetőséget rejt magában ez az ajánlat. Ha elfogadja, akadálytalanul hozzájuthat a bányaiparban tevékenykedő összes munkás személyi adatlapjához. Védett, egyszersmind kivételes helyzetbe kerül és olyan ajtók nyílnak meg előtte, amelyeken a többi fekete sohasem léphet be. De mindezeken túl a felkínált állás még annyi előnyt tartogatott, hogy azt lehetetlen volt egy röpke pillanat alatt számba venni. A férfi iránt, aki mindezt

felajánlotta, jóformán semmit sem érzett. Nem viszolygott tőle, nem is kívánta, de lelkifurdalás nélkül hajlandó volt megfizetni az árat, amelyet cserébe kért. Ha a fehér ember arra vágyik, hogy nőként bánjanak vele, Moses kész megtenni neki ezt a kis szívességet. – Igen, doktor, szeretnék maga mellett dolgozni – felelte. A kiképzőtábor barakkjában töltött utolsó éjszakájukon Moses maga köré gyűjtötte legbizalmasabb embereit. – Néhány óra múlva útnak indultok Goldiba. – kezdte. – Nem tudtok mindnyájan együtt maradni, mert a hegyvonulat mentén számos bánya van. Lesznek köztetek, akik a föld alatt dolgoznak majd, másokat felszíni munkára osztanak be, az ércmalmokba vagy a dúsítóüzemekbe. Egy időre tehát elszakadunk egymástól, de nem szabad elfeledkeznetek róla, hogy testvérek vagyunk. Én, a legnagyobb testvéretek, nem fogok megfeledkezni rólatok. Fontos munkát akarok rátok bízni. Rajtatok tartom a szemem, bárhol is vagytok, ti pedig álljatok készen, hogy azonnal indulni tudjatok, ha hívlak benneteket. – Eh he! – bólintottak engedelmesen. – Mi vagyunk a te kistestvéreid. Várni fogjuk hívó szavadat. – Mindig tudnotok kell, hogy a védelmem alatt álltok és minden bűn, amit ellenetek követnek el, meg lesz torolva. Egyszer már láttátok, mi történik azzal, aki a testvérünk ellen fordul. – Bizony láttuk – dünnyögték. – Láttuk... halál vár rá. – Halál – bólintott Moses. – És halál vár arra is, aki közülünk elárulja ezt a testvériséget. Halál minden árulóra. – Halál minden árulóra – és ültükben egy emberként hajladoztak előre-hátra, még egyszer átadva magukat a hipnotikus erőnek, amely Moses Gamából sugárzott feléjük. – Gondolkodtam rajta, mi legyen a totemállatunk – folytatta Moses. – Végül a bölényt választottam, mert fekete, hatalmas és erős, és mert minden ember fél tőle. Mostantól fogva mi vagyunk a Bölények. – Mi vagyunk a Bölények – kántálták kórusban a többiek. Máris büszkék voltak megkülönböztető nevükre. – Mi vagyunk a fekete Bölények és minden ember megtanulja majd, hogy rettegjen tőlünk. – Ez pedig a jel, a titkos jel, amiről megismerjük egymást. – Azzal Moses ujjával felrajzolta a levegőbe a jelet, majd sorban kezet fogott mindannyiukkal, majdnem úgy, ahogyan a fehér emberek, csak épp a könyék alatt markolták meg egymás karját és mutatóujjukat közben előrenyújtották. – Erről fogjátok felismerni testvéreiteket, ha eljönnek hozzátok. – És a sötétben mindannyian az újmódi kézfogással köszöntötték egymást a frissiben megalakult testvéri szövetségben. – Hamarosan hallani fogtok rólam – búcsúzott tőlük Moses. – Amíg nem hívlak titeket, azt kell tennetek, amit a fehér ember parancsol. Dolgozzatok keményen és tanuljatok. Álljatok készen a hívásra. – Azzal aludni küldte őket a priccseikre. Hendrick leült mellé és összedugott fejjel, suttogva beszélgettek. – Elvesztetted a kis fehér kavicsaidat – kezdte Moses. – A madarak és a kis mezei állatok mostanra már biztosan óriási lakomát csaptak a lepényekből, a kövek meg szétgurultak és örök időkre elvesztek. Beborítja őket a por, benövi őket a fű. Végleg odalettek, testvérem. – Igen. Odalettek – kesergett Hendrick. – Mennyi vér folyt értük, mennyit

küszködtünk, mennyit szenvedtünk és most szétgurulnak, mint a magok, amiket széthord a szél. – Átok ült rajtuk – vigasztalta Moses. – Attól a perctől fogva, hogy megláttam őket, tudtam, hogy csak szerencsétlenséget és halált hozhatnak ránk. Ezek a fehér ember játékai. Mihez kezdtél volna a fehér ember kincsével? Ha megpróbálod elkölteni, ha megpróbálsz fehér embernek való dolgokat venni rajta, a fehérek rendőrsége azonnal felfigyel rád. Mindjárt érted jöttek volna és a kötélen, vagy a börtönben végzed. Hendrick szótlanul eltöprengett a szavakban rejlő igazságon. Mit is vehetett volna azokért a kövekért? Egy feketének nem lehetett saját földje. Vett volna száznál is több marhát, hogy felkeltse a helybeli törzsfőnök irigységét? Felesége volt annyi, amennyit akart – sőt annál több is –, és egy fekete nem járt autón. Egyáltalában, egy fekete igyekezett minél kevésbé felhívni magára a figyelmet – feltéve, hogy megvolt a magához való esze. – Nem, testvérem – mondta csendesen Moses. – Nem voltak azok neked való holmik. Adj hálát őseid szellemeinek, amiért elragadták tőled és visszadobták őket a földbe, ahová valók. – De azért mégis – morgolódott Hendrick rosszkedvűen –, jó lett volna megtartani... csak hogy néha a kezembe foghassam és nézegethessem... hogy tudjam, ez a kincs az enyém. – Vannak másféle kincsek testvérem, sokkalta fontosabbak, mint a gyémánt vagy mint a fehér ember aranya. – Miféle kincsek azok? – kérdezte Hendrick. – Kövess engem és én elvezetlek hozzájuk – felelte az öccse. – De mégis, mondd el, mik azok – nógatta Hendrick. – Időben rá fogsz jönni – mosolyodott el Moses. – Most azonban fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk, testvérem, a kincsek majd azután jönnek. Figyelj rám. Bomvu, a kis vörös doktorkám, aki szereti, ha asszonyként bánnak vele, beosztott téged a Central Rand Consolidated nevű Goldiba. Ez az egyik leggazdagabb Goldi, rengeteg mély tárnával. Odalenn fogsz dolgozni a föld alatt és legjobb lesz, ha igyekszel minél nagyobb hírnevet szerezni magadnak. Sikerült rábeszélnem Bomvut, hogy veled együtt küldje oda a tíz legjobb emberünket is a Bölények közül. Kezdetben csak ők lesznek veled, de rajtuk keresztül magad köré gyűjtőd majd a leggyorsabbakat, a legerősebbeket és a legbátrabbakat. – És mit kell csinálnom ezekkel az emberekkel? – Tartsd készenlétben őket. Hallani fogtok rólam hamarosan. Nagyon hamarosan. – És mi lesz a többi Bölénnyel? – Bomvu a tanácsomra tízes csoportokba osztotta őket és minden egyes Goldiba elküld egy csoportot. Mindenütt jelen lesz egy maroknyi emberünk. De ezek a kis csoportok növekedni kezdenek majd és nemsokára olyan óriási bölénycsorda válik belőlünk, hogy még a legvérengzőbb oroszlán sem mer szembeszállni velünk. Swart Hendrick számára az első alászállás a föld gyomrába rettenetes élménynek bizonyult. Életében először teljesen eszét vesztette a félelemtől. Sem beszélni, sem gondolkozni nem tudott, még arra is képtelen volt, hogy legalább kiabáljon, vagy védekezni próbáljon. A rémület már akkor hatalmába kerítette, mikor be kellett állnia a fekete bányászok

hosszú sorába. Mindannyian egyforma szürke overallt, gumicsizmát és lámpával felszerelt, festetlen acélsisakot viseltek. Hendrick egyre fokozódó rémülettel csoszogott előre a rámpán, tehetetlenül sodródva az egymáshoz préselődő testek között, akár a barom, amelyet a vágóhídra hajtanak. Időről időre megálltak, majd ismét megindultak és hirtelen ott találta magát a sor elején, az akna bejáratát elzáró dróthálós ajtó előtt. A hálón túl meglátta a vastag acélkábeleket, amelyek mint megannyi csillogó pikkelyű óriáskígyó lógtak le az aknába. Feje felett gigantikus csontvázként magasodott az aknatorony vasszerkezete. Amint felnézett, száz láb magasságban megpillantotta a hatalmas kerekek sziluettjeit az égbolt hátterében. Nagy sebességgel pörögtek, majd megálltak és néhány pillanat múlva az ellenkező irányba kezdtek forogni. A drótháló hirtelen zörögve kicsapódott és a fekete testek folyama már sodorta is magával Hendricket az ajtó mögött elhelyezkedő szűk ketrecbe. Néhány pillanat múlva hetven ember szorongott odabenn, vállukkal egymáshoz préselődve. Az ajtó bezárult, lábuk alatt a padló megindult lefelé, majd szinte azonnal ismét megállt. Felülről lábak dobogása hallatszott. Hendrick felnézett és rájött, hogy a felvonó kétszintes, odafenn pedig épp most zsúfolnak be további hetven embert. Ismét hallotta, amint a drótháló zörögve becsapódik és ijedten összerezzent a villanycsengő fülsértő hangjától. Négy hosszú csengetés jelezte, hogy megkezdik a leszállást és a lift ismét megindult – ezúttal azonban nem állt meg, hanem egyre nagyobb sebességgel zuhant lefelé a feneketlen mélységbe. Hendrick úgy érezte, mintha nem is volna súlya, lába alig érintette a padló acéllemezét. Gyomra felszállt a mellkasába és eszelős halálfélelem kerítette hatalmába. A felvonó csak zuhant, zuhant lefelé az áthatolhatatlan sötétségben, döngve és zakatolva, mint egy expresszvonat az alagútban, a rémület pedig minden örökkévalóságnak tűnő perccel nőttön-nőtt. Fulladozva kapkodott levegő után, füle zúgott, dobhártyája pattogott az egyre növekvő nyomástól. Egyik mérföld a másikat követte és ők még mindig csak zuhantak, mintha meg sem akarnának állni többé. Azután egyszerre csak véget ért a pokoli utazás. A felvonó megállt, mégpedig olyan hirtelen, hogy Hendricknek a térde is megroggyant és úgy érezte, hogy arcizmai gumiszerűen megnyúlnak, mintha le akarnának szakadni a koponyacsontjáról. Az ajtó zörögve kitárult és a tömeg magával sodorta őt a központi szállítóaknába. Szorongva pillantott körül a hatalmas barlangban. A falakat víztől csillogó sziklatömbök borították és az emberek, mint a patkányok egy irdatlan szennycsatornában, százával tűntek el a méhsejtszerűen egymás mellett sorakozó végeláthatatlan alagutakban. Ahová nézett, mindenütt vizet látott. A villanylámpák rideg fénye megsokszorozva verődött vissza a nedves sziklákról. Az akna két oldalán sebes patakok rohantak a mesterségesen kialakított lefolyócsatornákban, víz cuppogott gumicsizmájának talpa alatt, rejtett búvópatakok csörgedeztek a sötétben és vízcseppek hullottak alá a barlang kőcsipkézetű mennyezetéről. Szinte még a levegő is nehéz volt a meleg, sűrűn gomolygó párától. A gőz nyúlós kocsonyaként szivárgott be a tüdejébe és rátelepedett a dobhártyáira, hogy szinte megsüketült tőle. Halálfélelme csak akkor hagyott alább kissé, mikor hosszas menetelés után megérkeztek a vájatokhoz. Az emberek itt kisebb csoportokra szakadtak és eltűntek a sötétben. A vájatok valójában azok az irdatlan nyílt üregek voltak, amelyekből már kiemelték az aranyat tartalmazó ércet. Mennyezetüket vastag gerendák kötegeivel dúcolták alá, alul járópallók húzódtak végig rajtuk, amelyeknek dőlése pontosan követte a telér haladási

irányát. Hendrick ijedtében téblábolva követte csapatának tagjait a számukra kijelölt állomásra, ahol egy pucér villanykörte fényénél várakoztak a fehér művezetőre – egy tagbaszakadt afrikanerre, aki hamarosan meg is érkezett, két fekete munkafelügyelőjének kíséretében, Maga az állomás egy háromszög alaprajzú, sziklába vájt kamrácska volt, a száma ott állt a bejárat felett. A hátsó falnál hosszú pad állt, mellette zsákvászon lepedőkkel letakart latrina. Az emberek sorban leültek a padra és a két munkafelügyelő névsorolvasást tartott. Miután ezen is túlestek, a fehér művezető fanakalo nyelven megkérdezte. – Hol van az új vájárunk? – Hendrick felemelkedett a helyéről. Cronje – így hívták a fehér művezetőt – odalépett hozzá és megállt előtte. Mindketten jóval magasabb termetűek voltak az átlagnál és szemük éppen egy vonalban volt. A művezetőnek hatalmas, görbe orra volt, valamikor eltört egy réges-rég elfelejtett csetepaté során. Alaposan szemügyre vette Hendricket. Amint észrevette szájában a kivert fogak helyén tátongó űrt és koponyáján a forradásokat, vonakodó tisztelet ébredt benne. Első pillantásra felismerték egymásban a kemény, kíméletlen férfit. Odafönn a napfényben, a simogató, hűvös levegőn fekete ember és fehér ember voltak. Idelenn a föld alatt nem volt különbség ember és ember között. – Tudsz bánni a kalapáccsal? – kérdezte Cronje fanakalóul. – Tudok – felelte Hendrick afrikaansul. Két héten át gyakorolta a kalapács használatát a felszíni kiképzőgödrökben. Cronje meglepetten pislogott, majd szélesen elvigyorodott anyanyelve hallatán. – Az enyém a legjobb vájárcsapat a CRC egész területén – szólalt meg, még mindig vigyorogva. – Te is meg fogod tudni, hogyan kell törni a sziklát, barátocskám, vagy én töröm össze a fejedet és a seggedet. Megértetted? – Megértettem – vigyorgott vissza rá Hendrick, Cronje pedig elkiáltotta magát. – Vájárok hozzám! Öt férfi emelkedett fel a padról – egytől-egyig ugyanolyan tagbaszakadt fickók, mint Hendrick. A légkalapácsok kezelése emberfeletti fizikai erőnlétet követelt. Ők voltak az elit, a vájárok csapata. A bérük majdnem kétszerese volt a többiekének, külön teljesítményprémiumot kaptak és határtalan tisztelet övezte őket alacsonyabb beosztású társaik körében. Cronje mindannyiuk nevét felírta a villanykörte alatt álló fekete táblára. A Henry Tabaka név a lista alján szerénykedett, míg a névsor elejére Zama, a hatalmas termetű zulu került. Zama levetette zekéjét és odadobta a segédjének. Az éles villanyfényben megcsillantak karjának és mellkasának félelmetes izomkötegei. – Ha! – kiáltott fel Hendrickre pillantva. – Szóval most már van egy kis ovambo sakálunk is. Biztosan addig ugatott odahaza a sivatagban, amíg elzavarták ide. – A körülötte állók kötelességtudóan nevettek. Zama a részleg legjobb vájára volt, illett nevetni a tréfáin. – Én eddig mindig azt hittem, hogy a zulu majmok csak a Drakensberg tetejére járnak tetvészkedni, azért hallatszik el olyan messzire a hangjuk – jegyezte meg Hendrick csendesen. Egy pillanatig rémült csend lett, majd valakiből kitört a hitetlenkedő röhögés. – Jól van, nagypofájúak – avatkozott közbe sietősen Cronje –, inkább a sziklát törjétek. – Azzal elindult előttük, és felvezette őket a fejtéshez, ahol az egyenetlen

sziklafalban vékony szürke sávként húzódott az érctelér. Jellegtelen, fakó színe semmit sem árult el a benne szunnyadó csillogó aranykincsről. Maga a vágat olyan alacsony volt, hogy az ember csak kétrét görnyedve fért hozzá a fejtési felülethez, széliében azonban mindkét irányban több száz méternyire nyúlt el a sötétben. Messziről idehallatszott a többi csoport hangja, kiáltásaik visszhangot vertek a tárnák végtelen barlangjaiban, lámpásaik átszűrődő fénye kísérteties, hosszú árnyékokat varázsolt a sziklafalra. – Tabaka! – kiáltott Cronje. – Ide! – Fehér festékkel körberajzolta a robbanótöltetek furatainak helyét, pontosan megjelölve minden egyes furat mélységét és behatolási szögét. A robbantás igen nagy pontosságot és körültekintést igénylő művelet volt, amelyet gelignittöltetek segítségével hajtottak végre. A külső furatokba helyezték el a „formázók”-nak nevezett gyutacsokat, amelyekkel a vágat mennyezetét, alját és oldalfalait alakították ki. Ezeket robbantották fel elsőként, majd egy másodperccel utánuk a belső körben elhelyezett „vágó” tölteteket, amelyek visszadobták az első szakaszban levált ércet és megtisztították a fejtési felületet. – Shaya! – kiáltotta el magát Cronje, majd néhány pillanatig várakozva figyelte, amint Hendrick nekifeszül a fúrónak. Az ormótlan szerszám nehézgépfegyverre emlékeztető alakjával baljóslatúan gubbasztott a sziklaaljzaton. Hosszú gumicsövek indultak ki belőle, amelyek a központi szállítóaknában elhelyezett kompresszorhoz csatlakoztak. Hendrick fürgén beillesztette a húsz láb hosszúságú acél fúrófejet a tokmányba, majd a mellé beosztott segéddel együtt a fejtési felülethez vonszolta a gépet. Mindkettőjüknek össze kellett szednie minden erejét, hogy felemeljék az irdatlan súlyú szörnyeteget és a fúró hegyét a fehér körhöz illesszék. Hendrick felvette a jól begyakorolt testhelyzetet és jobb vállának teljes nyomatékával ránehezedett a szerszámra. A segéd hátralépett, ő pedig megnyitotta a csapot. A sűrített levegő fültépő dörejjel robbant be a fúró belsejébe és négyzethüvelyenként 500 fontos nyomással préselte be az acélfejet a sziklába. Hendrick egész teste vadul rázkódott a vállának feszülő szerszám rettenetes lökéseitől. Feje olyan gyorsasággal ugrált ide-oda oszlopszerű, izmos nyakán, hogy a tárgyak elmosódtak előtte. Összeszűkült szemmel koncentrált az egyre mélyebbre hatoló fúrófejre és erejét megfeszítve igyekezett tartani a művezető által előírt behatolási szöget. Víz tört elő az elmosódottan csillogó acélrúd mellől és sárgás cseppek özöne spriccelt Hendrick arcába. A verejték széles patakokban ömlött végig fekete bőrén, pillanatokon belül úgy nézett ki, mintha felhőszakadásban állna. Az izzadság elkeveredett a furatból spriccelő nyálkás iszappal és lecsorgott vibrálva feszülő izmain. Néhány percen belül egész teste viszketni és égni kezdett. Ez a jelenség okozza a vájároknak a legtöbb szenvedést – a fúró rettenetes vibrációja percenként ezerszer előrehátra rántja a bőrt, percről percre elviselhetetlenebb kínokat okozva. Hasztalanul igyekezett kizárni tudatából az érzést – mintha forrasztólámpával pásztázták volna a testét. A fúró hegye egyre mélyebbre hatolt a sziklába, a csillogó acélrúdra festett szintjelzés lassan eltűnt a furat pereme mögött és Hendrick elzárta a sűrített levegő csapját. Azt várta, hogy a dobhártyarepesztő zaj után végre csend lesz, de nem így történt. Jóllehet

mindkét füle eldugult, mintha vattával tömték volna be, a fúró mennydörgő robaja továbbra is ott visszhangzón a koponyájában. A segéd már szaladt is, hogy segítsen visszahúzni a fúrófejet a kész furatból és odaillessze a hegyet a következő jelzéshez. Hendrick újból megnyitotta a csapot és kezdődött az egész pokoli tortúra elölről. Az égető viszketés mindazonáltal fokozatosan elmúlt és olyasfajta bénultság lépett a helyébe, mint mikor kokaint fecskendeznek a bőr alá. És így birkózott a sziklával az egész műszak folyamán, egy percnyi megállás, egy lélegzetvételnyi pihenő nélkül. Mire a munkaidő véget ért és tetőtől talpig sárga sárral borítva, a kimerültségtől érzéketlen testtel visszatértek a szállítóaknába, még Zama, az óriás termetű zulu is imbolyogva állt a lábán, szemében kifejezéstelen tekintet ült. Az állomáson Cronje mindegyikük neve mellé felírta a táblára az aznapi teljesítményt. Zama tizenhat sorozatot fúrt ki, Hendrick tizenkettőt, az utána következő teljesítmény tíz volt. – Hau! – motyogta Zama félhangosan, mialatt a zsúfolt felvonó a felszín felé repítette őket. – A kis sakál már az első műszakban a csapat második legjobbja lett. Hendrick még a száját is alig bírta kinyitni a fáradtságtól, de azért nem maradt adós. – És a kis sakál a második műszakjában elszedi tőled az első helyet. Ezt a fenyegetést azonban sohasem tudta beváltani. Egyetlenegyszer sem sikerült több sziklát felaprítania, mint a zulunak. Mégis, az első nap végén, amikor Hendrick a Bölények szövetségébe tömörült a többi ovambóval együtt ott üldögélt az üzem sörözőjében, Zama két nagy korsó sörrel a kezében odalépett az asztalukhoz. A kölesből erjesztett sűrű sör, amelyet a bányatársaság alkalmazottainak árusítottak, kellemesen szénsavas volt és igen tápláló, de alkoholt alig tartalmazott. Zama megállt Hendrick mellett és az egyik egygallonos korsót elébe téve így szólt. – Megtörtünk egy kevés sziklát ebben a hónapban, nem igaz, sakál? – És jövő hónapban még többet törünk meg együtt, nem igaz, majom? Mindkettőjükből kirobbant a nevetés, azután egyszerre emelték magasra korsójukat és egy hajtásra kiürítették. Zama volt az első zulu, aki csatlakozott a Bölények testvéri szövetségéhez, persze korántsem olyan zökkenőmentesen, mint ahogyan később elmesélték, mert a törzsi korlátokat még a hegyeknél is nehezebb áthágni. Három hónap telt el, mire Hendrick viszontlátta öccsét, de ez idő alatt sikerült kiterjesztenie befolyását a CRC bányáinak területén élő fekete bányamunkás-kolónia egészére. Hendrickkel és helyettesével, Zamával az élen, a Bölények szövetsége mostanra már számos különböző törzs fiait – zulukat, shangaanokat, matabeléket – egyesítette. A felvétel egyetlen követelménye az volt, hogy az újonc kemény, megbízható ember legyen, lehetőleg olyan, aki a nyolcezer-egynéhány fekete bányász közül legalább egy kis csoport felett személyes befolyással rendelkezik. További előnyt jelentett, ha a jelentkezőt a bánya igazgatósága valamilyen hatalommal ruházta fel – idetartoztak a munkafelügyelők, a hivatalnokok és a vállalati rendőrség alkalmazottai. Kezdetben a megkörnyékezettek közül akadtak néhányan, akik visszautasították az ajánlatot. Ezek közé tartozott az az idősebb zulu munkafelügyelő, aki harmincesztendei szolgálat után rosszul értelmezte a törzse és a cég iránti hűséget. Egy nappal azután, hogy megtagadta a belépést, a központi akna tizenhatodik szintjén rázuhant az egyik ércszállító

csúszdára. Teste pillanatok alatt péppé zúzódott a rázuhanó éles szikladarabok tonnái alatt. A balesetnek minden jel szerint nem akadt szemtanúja. A vállalati rendőrség egyik tagját, aki szintén ellenállt a testvéri szövetség csábításának, halálra szurkálva találták a telep bejárata mellett álló őrbódéjában, egy másik vonakodó pedig az üzemi konyhán szenvedett halálos égési sérüléseket. Az utóbbi balesetnek három szemtanúja is volt – a Bölények szövetségének három tagja, akik egybehangzóan állították, hogy a szerencsétlenséget az áldozat ügyetlensége és figyelmetlensége okozta. Ezek után senki sem utasította vissza többé az ajánlatot. Moses küldönce, miután a titkos jellel és az előírásos kézfogással felfedte kilétét, átadta Hendricknek öccse üzenetét, melyben találkozóra hívta. Hendrick anélkül hagyta el a bánya területét, hogy bárki is feltartóztatta volna a kapunál, dacára annak, hogy a kormány rendelete szerint a fekete bőrű bányamunkásoknak szigorúan tilos volt kilépniük a számukra kijelölt, szögesdróttal elkerített táborból. A Bányászati Kamara és a johannesburgi városatyák ebben a tekintetben azonos nézeten voltak – mindkét részről úgy vélték, hogy ha több tízezernyi magányos fekete férfi tetszése szerint járhatna-kelhetne az aranymezőkön, az katasztrofális következményekkel járna. Még nem felejtették el a leckét, amit a kínaiaktól kaptak. 1904-ben a kormány engedélyével csaknem ötvenezer kínai kulit hoztak be DélAfrikába, hogy velük pótolják az aranybányákban tapasztalható óriási szakképzetlen munkaerőhiányt. A kínaiak azonban sokkal intelligensebbek voltak annál, semhogy hagyják magukat táborokba kényszeríteni és életük végéig segédmunkára ítélni. Hamarosan jól szervezett titkos társaságokba tömörültek és az aranymezőkön a bűnözés és a terror soha nem látott hulláma söpört végig – napirenden volt az erőszak és a rablás, virágzott a tiltott szerencsejáték és a kábítószer-kereskedelem. Végül 1908-ban a hatóságok elszánták magukat a döntő lépésre és a kínaiakat irgalmatlan költséggel visszatoloncolták hazájukba. Ezek után a kormány eltökélte, hogy nem hagyja megismétlődni az esetet és vasszigorral kötelezővé tette a táborrendszert. Mindennek ellenére Hendrick úgy sétált át a CRC kapuin, mintha láthatatlan lett volna. A csillagfényes éjszakában átvágott a fennsíkon és hamarosan meglelte a gazzal sűrűn benőtt ösvényt, amely az elhagyatott régi aknatoronyhoz vezetett. A hajdani raktár rozsdától málladozó hullámbádog épülete mögött egy fekete Ford sedan várakozott. Hendrick óvatosan közelebb ment, ám ekkor a kocsi fényszórói hirtelen kigyulladtak. Megtorpant és kővé meredve állt a vakító fényözönben, de a lámpák a következő pillanatban ismét kialudtak, a sötétségből pedig felhangzott Moses barátságos hangja: „Üdvözlégy, testvérem.” A viszontlátás örömében ösztönösen összeölelkeztek, majd Hendrick elnevette magát. – Ha! Szóval már autót is vezetsz! Akár egy fehér ember! – Az autó Bomvué – felelte Moses és kinyitotta bátyja előtt a kocsi ajtaját. Hendrick kényelmesen hátradőlt a puha bőrülésen és elégedetten felsóhajtott. – Hát szó ami szó, jobb, mint a gyaloglás. – És most mesélj, Hendrick bátyám. Mi újság a CRC-nél? – kérdezte Moses és szó nélkül hallgatta végig Hendrick hosszadalmas beszámolóját. A végén helyeslőleg bólintott. – Látom, megértetted, mit kívánok tőled. Pontosan így akartam. A testvéri szövetségnek minden törzsből embereket kell szerezni, nem csak az ovambók közül. El kell jutnunk minden egyes törzshöz, minden egyes bányába, az aranymezők minden

zugába. – Ezt már mind elmondtad korábban is – morogta Hendrick kelletlenül –, de azt még soha nem kötötted az orromra, testvérem, hogy miért csináljuk mindezt. Én megbízom benned, de az emberek, akiket magam köré gyűjtöttem, az impi, amit kiépíttettél velem, ők csak néznek rám és mind csak egyet kérdeznek. Azt kérdezik tőlem, miért. Mi a hasznunk ebből az egészből? Mit ad nekünk ez a testvéri szövetség? – És te mit felelsz nekik, testvérem? – Én csak azt felelem, hogy legyenek türelemmel – dünnyögte bosszúsan Hendrick. – Én magam sem tudom a választ, de megpróbálok úgy tenni, mintha tudnám. És ha tovább nyaggatnak a gyerekes kérdéseikkel... nos, akkor egyszerűen elverem őket, ahogy a gyerekeket szokás. – Moses őszinte örömmel felnevetett, Hendrick azonban megrázta a fejét. – Ne nevess, testvérem – mondta. – Már nem sokáig tarthatom őket kordában a veréssel. – Nem is kell már sokáig folytatnod – veregette vállon Moses. – De most azt mondd meg nekem, Hendrick, mi az, ami legjobban hiányzott azóta, hogy a CRC-nél dolgozol? – Hogy végre nőt érezzék magam alatt – vágta rá Hendrick habozás nélkül. – Részed lesz benne, még mielőtt az éjszaka véget ér – biztosította Moses. – És még mi hiányzott, testvérem? – Hogy valami jóféle pálinka melengesse a hasamat belülről, ne csak az az állott mosogatólé, amit az üzemi sörözőben adnak. – Testvérem – szólalt meg Moses elkomolyodva –, ezzel választ is adtál saját kérdésedre. Ezek azok a dolgok, amelyeket az embereid a testvéri szövetségtől kapni fognak. Ezek lesznek a csontok, amiket odavetünk a kópéinknak – nők, pia és persze pénz, de nekünk, a vezérbölényeknek mindebből sokkal több jut majd, sokkal, de sokkal több. – Azzal beindította a Ford motorját. A Witvatersrand aranymezői több mint száz kilométer hosszúságú karéjban terülnek el. Az olyan régebbi lelőhelyek, mint East Daggafontein, a karéj keleti részében találhatók, ahol az aranytartalmú talajrétegek a felszín közelében helyezkednek el, míg az újabb bányák főleg nyugaton összpontosulnak. Itt az aranyat rejtő kőzetek hirtelen nagy mélységekbe süllyednek, de ezek a rendkívül mély fekvésű bányák, mint például Blyvooruitzicht, mesés gazdagságúak. E legendás félhold körül az arany ígérete elevenen nyüzsgő, virágzó városokat csalt ki a földből. Moses dél felé kanyarodott a fekete Forddal, messze elkerülve a bányákat és a fehér ember lakta utcákat. Az út egyre szűkebbé, egyre elhanyagoltabbá vált előttük. A mély keréknyomok között hatalmas tócsákban állt a víz, a legutóbbi felhőszakadás emléke. Lassanként az egész út elenyészett és kanyargós ösvények sokaságává szakadozott. A város utcai lámpái elmaradoztak mögöttük, helyüket azonban másféle fényforrások vették át – száz meg száz tábortűz lobogott a sötétben, narancssárga lángjukat elhomályosította saját füstjük. Minden egyes máglya egy-egy kátránypapírból és rozsdás hullámbádogból összetákolt kalyiba előtt lobogott. A rozoga építmények szinte egymásba értek, csak szűk sikátorok választották el őket egymástól. Az egész bádogváros teljesen kihaltnak látszott, az embernek mégis az az érzése támadt, hogy egy láthatatlan tömeg veszi körül. Mintha egy egész hadsereg rejtőzködött volna a fennsíkon. – Hol vagyunk? – kérdezte Hendrick. – Egy olyan városban, amelyről senki sem ismeri el, hogy a világon van, a nem létező emberek városában.

És amint a kocsi zötykölődve haladt a hepehupás dűlőútón, Hendrick lassanként felfigyelt a bódék és bádogviskók között elsurranó sötét árnyakra. A fényszórók vadul fel-alá cikázó sugarában tucatnyi kis színjáték jelenetei villantak fel. Emitt egy gyerekcsapat kövezett halálra egy boldogtalan kóbor kutyát, amott egy mozdulatlan test hevert az út mellett – talán részeg, talán halott. Az egyik szegletben egy nő guggolt szemérmetlen pózban a bádogfal mellett és a földre vizelt, odébb két összekapaszkodott férfi vívott néma élethalálharcot. Az egyik tűz mellett egy család vacsorázott, marhahúskonzervet ettek bádogdobozokból. A kocsi közeledtére ijedten felkapták a fejüket és tágra nyílt szemmel bámultak a reflektorokba. Sötét alakok menekültek be iszkolva a szűk sikátorok sötétjébe – több százat láttak, de ezrek jelenlétét lehetett érezni. – Ez a Drake Farm – magyarázta Moses. – Egyike annak a számtalan kísértetvárosnak, amelyek a fehér ember Goldijait körülveszik. Az egész alaktalanul terjeszkedő emberi települést jellegzetes szagok sajátos egyvelege lengte körül. Az égő fa sűrű füstje elkeveredett a pöcegödrök orrfacsaró bűzével, a mosdatlan emberi testek avas kipárolgása az odakozmált étel szúrós szagával. A sárban rothadó szemét aromájába belevegyült a mosatlan, poloskás ágyneműk émelyítő, édeskés lehelete. – Hány ember élhet itt? – kérdezte Hendrick. – Ötezer? Tízezer? Senki se tudja és a kutya se törődik vele. Megálltak. Moses kikapcsolta a kocsi fényszóróit és leállította a motort. A hirtelen támadt csend valójában a legkevésbé sem volt csendnek nevezhető. A láthatatlan tömeg mindennapi életének hangjai úgy töltötték be a levegői, mint a távoli hullámverés. Gyereksírás hallatszott, kutyák ugattak, valahol egy lány énekelt valami lágy, szivhez szóló dalt. Férfiak káromkodtak, vitatkoztak és zabáltak hangos csámcsogással. Szerelmespárok veszekedtek és üzekedtek, emberek haldokoltak, szellentettek, horkoltak, játszottak és ittak az éjszakában. Moses kiszállt az autóból és parancsoló hangon belekiáltott a sötétségbe. Egy szempillantás alatt vagy fél tucat árnyék rajzott elő a bádogviskók közül. Hendrick némi nehézség árán rájött, hogy gyerekek, bár koruk és nemük meghatározhatatlan volt. – Vigyázzatok a kocsimra – parancsolt rájuk Moses és egy pénzdarabot hajított közéjük. Az érnie csillogva pörgött a levegőben, amíg az egyik lurkó röptében el nem kapta. – Eh he! Baba! – visítozták és körülugrálták a kocsit. Moses pedig bátyjával a nyomában elindult a kalyibák között. Vagy száz lépést tehettek meg, a nők trillázó, hívogató éneke egyre közelebbről hallatszott, majd a háttérből fokozatosan felerősödtek a vad tivornya hangjai. A levegőt mindjobban betöltötte a poshadt zugpálinka és a nyílt tűzön sülő hús szaga. Egy hosszú, alacsony épülethez értek – amolyan mindenfele hulladékból összetákolt istállófélének látszott. Falai girbegurbák voltak és a tűz fényében halványan kirajzolódtak a tető szabálytalan körvonalai. Moses bekopogott az ajtón. Egy lámpás fénye villant az arcába, azután az ajtó kitárult előttük. – Nos, testvérem – szólt Moses, miközben karon fogva magával húzta Hendricket az ajtón belülre. – Ez életed első zugkocsmája. Itt megkapsz mindent, amit ígértem. Nőket, piát, mindkettőből annyit, amennyi csak beléd fér. Az egész helyiség dugig tömve volt vendégekkel, akkora volt a tömeg, hogy a szemközti fal elveszett a kékesen gomolygó dohányfüstben és az embernek néhány

lépésről is teli torokból kellett kiabálnia, hogy meghallják. A fekete arcok sokasága csillogott az izzadságtól és a felfokozott izgalomtól. A férfiak mindegyike néger bányász volt, vedelték a zugpálinkát, kurjongatva énekeltek, ordítva röhögtek és nekivadultan fogdosták a nőket. Némelyikük már csontrészeg volt és saját okádékában fetrengve, félájultan hevert a földön. A nők között valamennyi törzs tagjai képviseltették magukat. Arcukat a fehér nők divatja szerint festették ki és vékony, testhezálló ruhákban táncoltak, énekeltek, riszálták a csípőjüket. Szakértő szemmel kiválasztották a pénzesnek látszó férfiakat, beléjük karoltak és magukkal hurcolták őket az istálló végében sorakozó ajtók mögé. Mosesnek azonban nem kellett erőszakkal átverekednie magát az egymáshoz préselődő testeken. Mintha mindenki egy csapásra megérezte volna jelenlétét, a tömeg mintegy varázsütésre kettévált előtte. A nők közül sokan tiszteletteljesen köszöntötték. Hendrick szorosan a háta mögött haladt és valósággal megnémult a csodálattól. Alig bírta elhinni, milyen közmegbecsülésre tett szert öccse az ideérkezésük óta eltelt röpke három hónap alatt. A zugkocsma végében az egyik ajtó mellett külön őr állt. Tagbaszakadt, sebhelyes arcú, rablógyilkos kinézetű fickó volt, Mosest azonban alázatos tapssal üdvözölte, kinyitotta az ajtót és előzékenyen félrehúzta a hátsó szoba belsejét eltakaró vászon függönyt. Ez a helyiség jóval kevésbé volt zsúfolt és itt már asztalok és lócák is szolgálták a vendégek kényelmét. Az itteni lányok még virulóan fiatalok voltak, csillogó szeműek, hamvas arcúak. A sarokban külön asztalnál egy hihetetlenül kövér fekete asszony ült. Kerekded holdvilágképén az előkelő zuluk derűs, nyugodt tekintete ült, arcának körvonalai azonban szinte teljesen belevesztek a zsírpárnákba. Sötét borostyánszínű bőre feszes volt, mintha szűk volna e roppant zsír- és hústömeg számára. Hasa széles, vastag redőkben omlott az ölébe, karjain mint súlyos karperecek sorakoztak a zsíros bőnyék. Előtte az asztalon takaros kis oszlopokban ezüst- és rézpénzek tornyosultak, közöttük halmokban állt a különféle színű bankjegyek sokasága. A lányok percenként az asztalhoz járultak, újabb érméket és bankjegyeket téve elé, amelyeket azonnal gondosan hozzátett a többihez. Moses láttán szája széles mosolyra nyílt és elővillantak hibátlan, porcelánfehérségű fogai. Szemmel látható erőfeszítéssel feltápászkodott ültéből. Combjai olyan elefántkórosan vastagok voltak, hogy csak szétterpesztett lábakkal bírt menni. Arcán üdvözült mosollyal, esetlenül totyogva sietett Moses elé, hogy a törzsfőnököknek kijáró homlokérintéssel és tiszteletteljes tapssal üdvözölje. – Ez itt Mama Nginga – mutatta be Moses Hendricknek. Ő a legnagyobb zugkocsmáros és kupleros az egész Drake Farmon... – és nemsokára ő lesz az egyetlen. Hendrick csak ekkor fedezte fel, hogy az asztalok mellett üldögélő férfiak legtöbbjét ismeri. Ugyanazok a Bölények voltak, akikkel együtt utaztak a Wenela vonatán és akik vele együtt tették le az esküt. Most mindannyian őszinte örömmel üdvözölték és bemutatták a közöttük ülő idegeneknek. – Ez itt a legendás Henry Tabaka. Az ember, aki megölte Tshayelát, a fehér felügyelőt... – és Hendrick látta, amint az újdonsült Bölények szemében megcsillan a babonás tisztelet. Ők voltak azok, akiket a Bölények szövetségének alapító tagjai beszerveztek az aranymező összes bányájából és Hendrick rögtön látta, hogy valamennyiük esetében jól választottak.

– A testvérem három hosszú hónapja nem jutott se nőhöz, se egy korty valamirevaló piához – mondta Moses, miközben helyet foglalt a középső asztalnál az asztalfőn. – Mama Nginga! – kiáltott oda az óriás asszonynak. – A skokiaanodból nem kérünk. A saját kotyvaléka – szólt oda Hendricknek, elég hangosan ahhoz, hogy jól lehessen hallani. – Mindent beletesz a karbidtól és a metilalkoholtól kezdve a döglött kígyóig és az elvetélt csecsemőig, csak hogy minél jobban begerjedj tőle. Mama Nginga sikoltozva felkacagott. – Az én skokiaanomnak Fordsburgtól Bapsfonteinig a csodájára járnak – büszkélkedett. – Még a fehér emberek közül is ide járnak érte néhányan. – Lehet, hogy nekik elég jó – hagyta rá Moses –, de az én testvéremnek nem. Mama Nginga gyorsan odaküldte hozzájuk az egyik lányt egy üveg Cape brandy társaságában. Moses átölelte a lány karcsú derekát és könnyedén magához vonta. Széthúzta mélyen kivágott európai stílusú blúzát és kibuggyantotta mögüle a nagy kerek melleket, amelyek úgy csillogtak a lámpafényben, mint a nedves szén. – Ezzel kezdjük, kedves Bölényeim – a nővel meg a piával – mondta a többire pillantva. – Ötvenezer magányos férfi lézeng a Goldiban, távol a feleségétől, és mind ki van éhezve a zsenge fiatal pipihúsra. Ötvenezer férfi szomjazik meg nap mint nap a föld alatt végzett kemény munkában és a fehér ember megtiltja nekik, hogy ezzel csillapítsák a szomjukat – azzal meglöttyentette az üvegben az arányló szeszt. – Igen, testvéreim, ötvenezer férfi tengődik a Goldiban, meredező fütykössel, száraz torokkal és pénztől dagadó zsebbel. Hát a Bölényektől majd megkapják, amire vágynak! – kiáltotta, és egy mozdulattal bátyja ölébe penderítette a lányt. Az rögvest átölelte Hendricket és szakszerűen mímelt gyönyörrel préselte fényes fekete melleit a férfi arcához. Amint a hajnal első sugarai felderengtek a Drake Farm bádogviskói felett, Moses és Hendrick sokáig tévelygett a keskeny sikátorok bűzös útvesztőjében. Mikor végre visszataláltak a Fordhoz, a gyerekek még mindig úgy őrizték a kocsit, akár a sakálok az oroszlán által otthagyott dögöt. A két fivér egész éjszakáját Mama Nginga kocsmájának hátsó szobájában ülve töltötte és kidolgozták az előzetes terveket. Első lépésként felosztották alvezéreik között a területet és a tennivalókat. – Sok még a tennivaló, testvérem – szólalt meg Moses, miközben beindította a motort. – Fel kell kutatnunk minden zugot, ahol lányokat és italt árulnak. Azután az összes kis zugkocsmát és bordélyt egybe kell terelnünk, mint a kecskéket a kraalba. Ennek pedig csak egyetlen módja van. – Tudom, hogyan kell csinálni – bólintott Hendrick –, és most már van hozzá egy impink is. – És egy indunánk, aki az utasításokat adja az impinek – tette hozzá Moses, jelentőségteljes pillantást vetve a bátyjára. – Itt az ideje, testvérem, hogy otthagyd a CRC-t. Mostantól fogva minden idődet és erődet nekünk kell szentelned. Nem tékozolhatod tovább az energiádat a föld alatt, hogy alamizsnáért törd a követ a fehér ember számára. Mostantól koponyákat fogsz törni a hatalomért és az igazán nagy vagyonért. – Halványan elmosolyodott. – Többé nem kell a kis fehér kavicsaid után sóvárognod. Tőlem többet kapsz, ezerszer többet. Marcus Archer néhány nap alatt elintézte a CRC-nél, hogy felbontsák Hendrick szerződését és útiokmányokat kapjon a társaság különvonatára, amely azokat a bányászokat szállította haza, akik már kitöltötték az idejüket és ledolgozták a jegy árát.

Hendrick azonban sohasem szállt fel erre a vonatra. Miután ily módon kikerült a fehérek nyilvántartásából, nyomtalanul eltűnt és belevegyült a bádogvárosok árnyékvilágába. Mama Nginga kizárólagos rendelkezésére bocsátotta egyik zugkocsmájának hátsó szobáját és mellé rendelte az egyik lányt, hogy takarítson, mosson, főzzön rá, no meg hogy melegítse az ágyát. Hat nappal azután, hogy megérkezett a Drake Farmra, az impi megindította a hadjáratot. Hendrick világosan elmagyarázta nekik az akciók célját, amelyet igazán nem esett nehezükre megérteni. A Drake Farmot a Bölények főhadiszállásává kellett tenni. Már a legelső éjszakán tizenkét konkurens zugkocsma gyulladt ki és valamennyi porig égett. Tulajdonosaik kivétel nélkül a lángok között lelték halálukat, nemkülönben azok a vendégek, akik részegségükben nem bírtak kievickélni az égő viskókból. A Drake Farm messze kívül esett a fehér tűzoltóság által ellenőrzött szektoron, így aztán senki még csak kísérletet sem tett a tűz megfékezésére. A nyomornegyed lakói segítség helyett inkább csoportokba verődve gyönyörködtek a nem mindennapi látványosságban – mintha csak valami különleges cirkuszi attrakció lett volna, amelyet külön az ő szórakoztatásukra szerveztek. A gyerekek örömteli sikongatással táncoltak a lángok fényénél és nagyokat nevettek, amint a pálinkásüvegek, akár a petárdák, hatalmas pukkanások kíséretében szétrobbantak. A lányok csodával határos módon majdnem mind megmenekültek. Azok, akiket „munka” közben ért a tűzvész kitörése, meztelenül szaladtak ki az utcára. Reszketve szorították magukhoz lenge ruházatukat, közben keserves könnyekkel siratták ingóságaikat és összekuporgatott pénzüket. Szerencsére véletlenül minden esetben arra járt néhány kedves, segítőkész férfi, aki megvigasztalta a kétségbeesett teremtéseket és elkalauzolta őket Mama Ngingához. Az igazi csoda azonban csak ezután következett. Negyvennyolc óra leforgása alatt valamennyi elpusztult zugkocsma újra felépült az üszkös romokból és a lányok ismét munkába álltak – mégpedig jelentősen megnövekedett létszámban. Jól tápláltak, jól öltözöttek voltak és mindegyiküknek megvolt a maga Bölénye, hogy megvédje azoktól a kliensektől, akik nem akarnak fizetni, vagy a testi kínzásban lelik gyönyörűségüket. Persze ha kiderült, hogy vonakodnak dolgozni, vagy csalni próbálnak, védelmezőik kegyetlenül megverték őket, de a lányok mintha el is várták volna a szigorú bánásmódot – ettől valahogy úgy érezték, hogy ők is részei a szövetségnek, amely az otthon hagyott családot pótolta számukra. Hendrick engedélyezte, hogy egy meghatározott részt megtartsanak a szolgáltatásaikért kapott díjból és embereitől is megkövetelte, hogy tiszteletben tartsák ezen jogukat. – A nagylelkűség hűséget szül, a szigor pedig szerelmet – magyarázta Bölényeinek és ennek jegyében kiterjesztette a „boldog házak” politikáját a Drake Farm összes lakójára és vendégére. Az idelátogató bányászok ugyanolyan gondos védelemben részesültek, mint a lányok. A fosztogatókat, zsebtolvajokat és egyéb kisstílű bűnözőket rövid úton kiebrudalták. A zugpálinka minősége megjavult – mostantól kezdve minden cseppjét Mama Nginga személyes felügyelete mellett főzték. Továbbra is olyan ereje volt, akár egy elefántbikának és olyan gyorsan ledöntötte a lábáról az embert, akár egy dühöngő hiéna, de nem okozott többé vakságot vagy agyi károsodást. És mert nagy mennyiségben készült, az ára sem volt túl magas. A Drake Farm látogatói két shillingért az asztal alá ihattak magukat és ugyanennyiért egy csinos és tiszta lányt is kaphattak.

Hendrick emberei már az állomáson várták a vidékről érkező buszokat és vonatokat. Sok fiatal fekete lány jött mindegyikkel, akik elszöktek a falujukból, a törzsüktől, hogy Goldiban próbáljanak szerencsét. Kiválasztották közülük a csinosakat és már vitték is őket a Drake Farmra. Később, amikor ez a forrás már nem bizonyult elégségesnek a megnövekedett igények kielégítésére, Hendrick leküldte az embereket vidékre, hogy közvetlenül a forrásból szerezzék be az utánpótlást. A tapasztalatlan falusi lányokat néhány kedves szóval és szép holmik ígéretével könnyen el lehetett csábítani. A johannesburgi városatyák és a rendőrség persze éberen figyelte az aranymezők déli részén gomba módra szaporodó kísértetvárosokat. Szerettek volna lecsapni rájuk, de elbátortalanította őket a riasztó perspektíva, hogy utána megfelelő kényszerlakhelyekről kell gondoskodniuk az utcákat elárasztó sok ezer csavargó számára, így aztán szemet hunytak és beérték azzal, hogy esténkénti razziákkal, letartóztatásokkal és a legkülönfélébb pénzbüntetések kirovásával nyugtassák meg háborgó polgári lelkiismeretüket. Amikor azután a Drake Farmon hirtelen rejtélyes módon visszaesett a gyilkosságok, rablások és más erőszakos bűncselekmények száma és a környék a viszonylagos nyugalom szigetévé vált, még elnézőbben viselkedtek. A razziáknak végük szakadt, a terület virágzásnak indult és egyre inkább úgy vette be magát a köztudatba, mint afféle vidám szórakozónegyed, ahol a látogató biztonságban érezheti magát. Híre futótűzként terjedt el az aranymezőkön dolgozó több tízezer fekete bányamunkás körében. Ha megkapták a kilépési engedélyt a tábor területéről, inkább harminc, negyven mérfölddel többet utaztak, hogy a többi szórakozónegyedet elhagyva eljussanak ide. Mindazonáltal még mindig több százezernyi potenciális vendég akadt, akik sohasem jutottak el a Drake Farmra és Moses Gama Figyelme most feléjük fordult. – Ha ők nem tudnak eljönni hozzánk, nekünk kell elmenni hozzájuk – jelentette ki. Elmagyarázta bátyjának a teendőket, Hendrick pedig tárgyalásokba bocsátkozott egy használt furgonokból álló gépkocsiflotta darabonkénti felvásárlásáról. Szerződtetett egy fekete bőrű szerelőt, aki helyrepofozta a járgányokat és mindig üzemkész állapotban tartotta őket. Ettől fogva esténként pálinkával és lányokkal megrakott konvoj hagyta el a Drake Farmot. A kocsik eljutottak az aranymezők legtávolabbi pontjaira is. Mikor elérték úticéljukat, megálltak valami félreeső helyen a nagy bányatelepek közelében – többnyire a fák között, a meddőhányók mögött vagy egy-egy elhagyatott aknatorony tövében. Az őrség tagjai, akik ekkorra már maguk is Bölények voltak biztosították a vendégek akadálytalan ki- és visszajutását. Most már valamennyi Bölény osztozhatott a csorda jó szerencséjében. – Nos testvérem, hiányoznak még a kis fehér kavicsaid? – kérdezte Moses két évvel azután, hogy megkezdték működésüket a Drake Farmon. – Minden úgy lett, ahogy ígérted – kuncogott Hendrick. – Mindenünk megvan, amit ember csak kívánhat. – Túl könnyű téged kielégíteni – korholta öccse. – Lehet még ennél több? – kérdezte Hendrick felcsillanó érdeklődéssel. – Hiszen még épp hogy csak elkezdtük – felelte Moses. – Mi a következő lépés, testvérem? – Hallottál már a szakszervezetekről? – kérdezte Moses. Tudod egyáltalán, mik azok? Hendrick elbizonytalanodva ráncolta össze a homlokát. – Azt tudom, hogy a fehér embereknek vannak szakszervezeteik a bányákban, meg a vasútnál is – mondta. –

Hallottam már beszélni róluk, de nagyon keveset tudok az egészről. Azt hiszem, ez inkább a fehér emberek dolga, nemigen tartozik a magunkfajtára. – Tévedsz, testvérem – válaszolta Moses csendesen. – Az afrikai Bányászszakszervezet ügye nagyon is ránk tartozik. Te meg én igazából ezért jöttünk Goldiba. – Eddig azt hittem a pénzért. – Az ötvenezer szakszervezeti tag hetente egy shilling tagdíjat fizet... az talán nem pénz? – kérdezte Moses és mosolyogva nézte, amint bátyja igyekszik fejben kiszámolni az összeget. Hendrick ajka lassan torz, kapzsi vigyorra húzódott, felfedve a kivert metszőfogak helyén tátongó sötét lyukat. – Az tényleg jó kis összeg! Moses, aki annak idején több ízben is sikertelenül próbált szakszervezetet alapítani a H'ani bányában, tanult a kudarcból. A fekete bányászok egyszerű lelkek voltak, akik a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsították politikai kérdések iránt. Megosztották őket a törzsi hagyományok és sohasem tekintették magukat egy nemzethez tartozóknak. – A törzsiség képezi a legnagyobb akadályt az utunkban – magyarázta Hendricknek. – Ha egy nép volnánk, olyanok lehetnénk, mint egy fekete óceán és nem volna olyan hatalom, amely megállíthatna bennünket. – De nem vagyunk egy nép – szögezte le Hendrick. – És a fehérek sem egységesebbek nálunk. Egy zulu éppúgy különbözik egy ovambótól, mint egy skót egy orosz kozáktól, vagy mint egy afrikaner egy angoltól. – Ha! – mosolyodott el Moses. – Látom, elolvastad a könyveket, amiket adtam neked. Mikor Goldiba jöttünk, még azt sem tudtad, mi fán terem egy orosz kozák... – Sok mindenre megtanítottál az emberekről és a világról, amelyben élnek – helyeselt Hendrick. – Hát akkor most taníts meg, ha tudsz, hogyan éred el, hogy egy zulu testvérének szólítson egy ovambót. Mondd el, hogyan akarjuk megkaparintani a hatalmat, amit a fehér ember olyan szorosan a kezében tart. – Pedig igenis lehetséges – válaszolta Moses. – Nézd csak meg az orosz népet. Valamikor ugyanolyan különbözőek voltak, mint mi, fekete afrikaiak. Vannak köztük ázsiaiak és európaiak, tatárok és szlávok, de egy nagy vezér irányítása alatt egyetlen nemzetté kovácsolódtak és legyőztek egy zsarnoki hatalmat, amely gyalázatosabb volt még annál is, mint ami alatt mi nyögünk. A fekete népeknek egy vezérre van szükségük, aki tudja, mi a jó nekik és rá is kényszeríti őket, még ha tízezrek vagy akár egymillió ember életébe kerül is. – Egy olyan vezérre, mint te vagy, testvérem? – kérdezte Hendrick. Moses arcára távoli, titokzatos mosoly ült ki. – Egyelőre csak a Bányamunkás-szakszervezetről van szó – mondta. – A gyermek sem egyszerre tanul meg járni, hanem csak lassan, lépésről lépésre. Az embereket rá kell kényszeríteni, hogy azt tegyék, ami hosszú távon a javukra válik, még akkor is, ha ez először szenvedéssel jár. – Nem vagyok biztos benne... – ingatta Hendrick hatalmas, simára borotvált fejét. A behegedt sebek büszkén feketéllettek rajta, mint megannyi fényesre csiszolt ónix. – Mit akarunk mi valójában, testvérem? Vagyont vagy hatalmat? – Szerencsénk van egymással – mondta válaszul Moses. – Te a vagyont akarod, én a hatalmat. Az én módszeremmel mindketten megkapjuk, amire vágyunk. Az emberek egységbe tömörítése azonban minden egyes bánya területén lassú és

csalódásokkal terhes folyamatnak bizonyult, jóllehet a Bölény-különítmények a legkegyetlenebb eszközöktől sem riadtak vissza a szent cél érdekében. Az agitációnak javarészt titokban kellett folynia, mivel a kormányzat által hozott Ipari Munkaügyi Egyeztető Törvény számos tekintetben korlátozta a fekete munkások egyesülési jogát és különös szigorral tiltotta számukra a munkaügyekkel kapcsolatos közös fellépést. De maguk a munkások is elkeseredett ellenállást tanúsítottak. Természetes gyanakvással és ellenségeskedéssel fogadták az újdonsült szakszervezeti megbízottakat, akik valamennyien Bölények voltak és kinevezés útján kerültek tisztségükbe, nem pedig ők választották meg őket. Az egyszerű munkások nem szívesen adták át nehezen megkeresett pénzük egy részét valamire, amit alig értettek és amiben nem is igen bíztak. De dr. Marcus Archer bölcs tanácsai és Hendrick Bölényeinek kézzelfogható érvei mégiscsak meghozták a kívánt eredményt és a munkások lassanként az összes bányában beléptek a szakszervezetbe. A bányászok egyre kisebb ellenállást tanúsítottak, mikor hetente egyszer meg kellett válniuk a csillogó ezüst egyshillingestől. Persze történt néhány sajnálatos véletlen baleset és néhány ember meghalt, de végül húszezer fős tagdíjfizető létszámmal létrejött az afrikai Bányászok Szakszervezete. A Bányászati Kamara, mint a bányaipari dolgozók egyedüli érdekképviseleti szerve, egyik percről a másikra fait accomplival találta szemben magát. A tagok először megrémültek, természetes ösztönük azt súgta, hogy ezt a rákos daganatot azonnal el kell pusztítani. Szerencsére azonban a Kamara tagjai elsősorban és mindenekfelett üzletemberek voltak. Elemi érdekük fűződött ahhoz, hogy a sárga fém a lehető legzökkenőmentesebben kerüljön ki a föld alól és a részvényesek megkapják a szokásos osztalékot. Azonnal felfogták, milyen katasztrofális következményekkel járna számukra egy sztrájk, tehát megtartották első óvatos, tájékozódó jellegű találkozójukat a hivatalosan nem létező érdekszövetség képviselőjével. Mindannyiuk legnagyobb örömére az önjelölt főtitkár személyében egy intelligens, kitűnő beszédkészségű és önmérsékletre képes fiatalemberrel ismerkedhettek meg. Nyilatkozataiban nyoma sem volt a bolsevik dialektikának, a legkevésbé sem bizonyult harcos radikálisnak, sőt messzemenő együttműködési készségről és tiszteletről tett tanúbizonyságot. – Ezzel az emberrel tudunk majd együtt dolgozni – mondták egymásnak a találkozó után. – A jelek szerint komoly befolyása van a munkásokra. Mindig is szükségünk lett volna valakire, aki szót tud érteni velük és ez itt nagyon megfelelőnek látszik. Sokkalta rosszabbul is járhattunk volna. Ezt a fickót nem lesz nehéz kézben tartani. – És az események igazolni is látszottak várakozásaikat. Már a legelső tárgyalásokon kiváló eredményeket értek el. Számos régóta húzódó, bosszantó kis problémát sikerült megoldaniuk a szakszervezetek megelégedésére és a bányatulajdonosok hasznára. Ezek után a Kamara hallgatólagos áldását adta a nem hivatalos, szabályszerűen el nem ismert szakszervezet működésére. Ha valamilyen probléma adódott, a Kamarának csak Moses Gamáért kellett küldenie és a kérdés bámulatos gyorsasággal rendeződött. Moses pozícióját minden ilyen eset egyre jobban és jobban megszilárdította. A szakszervezet részéről persze soha a leghalványabb utalás sem történt a sztrájkra vagy bármiféle egyéb harcias megnyilvánulásra. – Értitek már, testvéreim? – magyarázta Moses az afrikai Bányászok Szakszervezetének első központi bizottsági ülésén, amelyet Mama Nginga zugkocsmájában tartottak meg. – Ha teljes erejükkel lecsapnak ránk most, amikor még

gyöngék vagyunk, akkor örökre végünk van. Ez az ember, ez a Smuts valóságos sátán. Igazából ő a kormányzat lándzsájának hegye. 1922-ben habozás nélkül gépfegyveres különítményeket küldött a sztrájkoló fehér szakszervezetek ellen. Mit gondoltok, testvéreim, mit csinálna akkor velünk, feketékkel? Még a földeket is a vérünkkel öntözné. Nem, testvéreim, el kell altatnunk a gyanakvásukat. A mi népünknek mindig is a türelem volt az erőssége. Előttünk egy évszázad áll, míg a fehér ember csak a pillanatnak él. A fennsíkok fekete hangyái idővel hegyeket fognak építeni és felfalják az elefánt tetemét. Az idő a mi fegyverünk és az idő a fehér ember ellensége. Türelem, testvéreim, és a fehér ember egy szép napon majd rá fog jönni, hogy nem vagyunk barmok, akiket a szekere elé foghat. Rá fog jönni, hogy sokkal inkább vagyunk fekete sörényű oroszlánok, akik fehérember-húson élnek. Hogy elrepültek az évek azóta, hogy Tshayela vonatán idejöttünk a nyugati sivatagokból ezek közé a fénylő, lapos hegyek közé – tűnődött Hendrick és merengve nézte a láthatáron magasodó meddőhányókat, miközben az öreg Ford lassan haladt velük a gyér vasárnap reggeli forgalomban. Moses nyugodt tempóban vezetett, nem túl gyorsan, nem is túl lassan, gondosan betartva a közlekedési szabályokat. Jó előre megállt, ha a forgalmi lámpák tilos jelzésre váltottak előttük. A technika korának ezek a csodái csak az utóbbi néhány hónapban jelentek meg a főútvonalakon, de Moses korábban is mindig így vezetett. – Sose hívd fel magadra szükségtelenül a figyelmet – tanácsolta gyakorta Hendricknek. – Soha ne adj alkalmat egy fehér rendőrnek, hogy megállítson. Már azért is éppen eléggé gyűlöl, mert autót vezetsz, amire neki magának nem telik. Vigyázz, soha ne kerülj abba a helyzetbe, hogy gyakorolhassa fölötted a hatalmát. Az út megkerülte a johannesburgi Country Club golfpályáinak dimbes-dombos rétjét, amelyek üdezöld oázisként terültek el az egyhangú, barna síkságon. A fehér játékosok négyes csoportokban kószáltak a gondosan öntözött és nyírott gyep puha bársonyszőnyegén, nyomukban az ütőket cipelő mezítlábas fekete fiúkkal. Távolabb a fák közül kivillant a klubház vakítóan fehér épülete. A klub területének végéhez érve, ahol az út keresztezte a kiszáradt Sand Spruit folyócskát, Moses lassított és bekanyarodott egy keskeny földútra. „Rivonia Farm” – adta tudtul az út mellett álló jelzőtábla. Az autó kerekei sűrű porfelleget kavartak maguk mögött a száraz levegőben. A por azután lassan alászállt és megtelepedett a törékeny, dérlepte fűszálakon, élénkpirosra színezve az út menti földsávot. A Rivonia Farm tulajdonképpen szorosan egymás mellé települt öt-tíz holdas kis háztáji gazdaságok csoportja volt. Dr. Marcus Archer birtoka az út végén terült el. A doktor szomszédaival ellentétben semmiféle erőfeszítést sem tett, hogy megművelje a földjét. Nem tartott sem csirkét, sem lovat, de még veteményeskertet sem telepített. A kissé megviselt szalmatető alatt szerénykedő, egyszerű, négyszögletes épületet minden oldalról széles veranda vette körül. Az út felől csenevész ausztráliai kék gumifák sora takarta el. A gumifák alatt már négy autó parkolt. Moses leállította a motort. – Igen, testvérem – szólalt meg. – Gyorsan elmúltak az évek. Az idő mindig elrohan, ha az emberek valami rettenetes dologra készülnek és a világ a feje tetejére áll körülöttünk. Nagy események vannak készülődőben. Már tizenkilenc esztendeje, hogy Oroszországban győzött a forradalom és Trockijt száműzték. Herr Hitler elfoglalta a Rajna-vidéket és Európában

háborúról beszélnek... egy háborúról, amely örökre kipusztítja a világból a kapitalizmus átkát és amelyből egy új, győztes forradalom emelkedik majd ki. Hendrick szélesen elmosolyodott, a hiányzó metszőfogai helyén éktelenkedő fekete lyuk azonban inkább grimasszá változtatta arcán a mosolyt. – Ezek a dolgok úgysem ránk tartoznak – bölcselkedett. – Megint tévedsz, testvérem – korholta csendesen Moses. – Elsősorban ránk tartoznak. – De én akkor sem értem őket – ellenkezett Hendrick. – Majd én segítek, hogy megértsd – mondta Moses, kezét a karjára téve. – Gyere csak, testvérem. Most egy lépéssel közelebb juttatlak a világ megértéséhez. – Azzal kiszállt a kocsiból és elindult az öreg ház felé. Hendrick kikászálódott a másik oldalon és a nyomába eredt. – Most az lesz a legokosabb, ha szemed-füled nyitva, a szádat pedig csukva tartod – figyelmeztette öccse a veranda lépcsőjéhez érve. – Úgy tanulhatsz a legtöbbet. Miközben felfelé igyekeztek a lépcsőkön, Marcus Archer kirontott a verandára és túláradó örömmel üdvözölte őket. Moses láttán valósággal felragyogott az arca. Odaszaladt hozzá és szeretetteljesen átölelte, majd karját továbbra is a dereka köré fonva Hendrickhez fordult. – Eszerint te lehetsz, Henny. Gyakorta beszélgetünk rólad. – Már találkoztunk, dr. Archer – felelte Hendrick. – A kiképzőközpontban. – Az már olyan rég volt – nevetett dr. Archer és barátságosan kezet rázott vele. – És szólíts csak Marcusnak. Elvégre a családhoz tartozol – tette hozzá és szemmel látható imádattal pillantott Mosesre. Hendricket egy fiatal feleségre emlékeztette, aki izgatottan várja, hogy újdonsült férje bebizonyítsa férfiasságát. Hendrick régóta tudta, hogy Moses itt él a Rivonia Farmon Marcusszal és a legcsekélyebb ellenérzést sem táplálta kettejük viszonya iránt. Megértette, milyen életbevágóan fontos szerepet is játszott Marcus Archer támogatása kettejük sikereiben és elismerte, hogy ez a legkevesebb, amivel Moses mindezt viszonozhatja. Hendrick maga is került már hasonló kapcsolatba férfiakkal, de ezek az aktusok számára mindig a legyőzött ellenség gyötrését voltak hivatva szolgálni. Az ő erkölcsi felfogása szerint ez volt a legnagyobb szégyen, a legsúlyosabb megaláztatás, amit egyik férfi a másiktól elszenvedhetett, de tudta, hogy az öccse helyében ő is habozás nélkül teljesítené e különös, vörös hajú kis fehér ember kívánságát. – Igazán nem szép dolog Mosestől, hogy eddig sohasem hozott magával – folytatta Marcus és játékosan Moses karjára csapott. – Már időtlen idők óta ismerhetnél egy egész csomó érdekes és fontos embert. No gyere velem, hadd mutassalak be. – Azzal karon fogta Hendricket és bevezette a konyhába. A helyiség a régi parasztházak hagyományos konyhája volt. A padlót kőlapok borították, a szemközti falnál fekete fatüzelésű tűzhely állt, a mennyezet gerendáiról kampókon hagymakoszorúk, füstölt csülkök és kolbászok lógtak. Tizenegy ember foglalt helyet a hosszú, sárga faasztalnál. Öten közülük fehérek voltak, a többiek azonban kivétel nélkül feketék. Szinte minden korcsoport megtalálható volt köztük, a tejfölösszájú sihedertől kezdve a galambősz aggastyánig. Marcus lassan végigvezette Hendricket az asztal mindkét oldalán és mindegyiküknek bemutatta. Legelőször az asztalfőn ülő férfihoz kalauzolta. – Ez itt John Dube tisztelendő, bizonyára hallottál már róla Mafukuzela néven –

mondta és Hendricket tőle teljesen szokatlan módon a megilletődés hulláma öntötte el. – Hau Baba! – köszöntötte mélységes tisztelettel a megnyerő arcú öreg zulut. Tudta róla, hogy ő a zulu nemzet politikai vezetője, az Ilanga Lase Natal, vagyis a Natal Napja című újság alapítója és szerkesztője – de elsősorban az afrikai Nemzeti Kongresszus elnöke, az egyetlen szervezeté, amely a dél-afrikai népek összességének érdekében igyekezett szót emelni. – Én is hallottam már terólad – mondta csöndesen Dube. – Nagyon értékes munkát végeztél az új szakszervezet létrehozásában. Légy üdvözölve, fiam. John Dube után a többiek már szinte alig érdekelték Hendricket, egyikük azonban, egy fekete fiatalember, aki nem lehetett több húsz évesnél, nagy hatást tett rá büszke, méltóságot és erőt sugárzó megjelenésével. – Ez itt a mi ifjú ügyvédünk... – kezdte Marcus, a fiatalember azonban zavartan közbevágott. – Még nem! Még nem vagyok az! – tiltakozott. – Akarom mondani a mi leendő ügyvédünk – helyesbített Marcus Archer. – Ő Nelson Mandela, Henry Mandela törzsfőnök fia a Transkeiből. – Fehér szokás szerint kezet ráztak – az üdvözlésnek ez a módja még mindig zavarba hozta Hendricket. Egyenesen a joghallgató szemébe nézett és magában csak annyit mondott: – Ez egy fiatal oroszlán. A társaság fehér tagjai iránt csekély érdeklődést tanúsított. Volt köztük több ügyvéd, egy újságíró és egy férfi, akinek állítólag verseskötetei jelentek meg, amelyeknek Hendrick soha hírét sem hallotta, a többiek azonban szemmel láthatólag igencsak adtak a véleményére. Az egyetlen dolog, amit figyelemre méltónak talált ezekben a fehér emberekben, az az udvariasság volt, amellyel őt kezelték. Egy olyan társadalomban, ahol a fehér ember egy feketének még a létezéséről is csak olyankor vett tudomást, mikor parancsokat osztogatott neki – leginkább tömör és goromba stílusban –, merőben szokatlan jelenség volt az ilyen figyelmes és barátságos viselkedés. A legnagyobb természetességgel ráztak kezet vele – ami már önmagában véve is meglepő volt –, maguk közé ültették az asztalhoz, a saját palackjukból töltöttek bort neki és tálaláskor ugyanazt a tálat adták tovább neki, amelyből ők maguk is vettek. Ha beszéltek hozzá, egyenrangú félként kezelték és hol „elvtárs”-nak, hol „testvér”-nek szólították. A házigazda szakácsművészetét a jelek szerint az egész társaság nagyra értékelte. Marcus szinte megállás nélkül a fatüzelésű tűzhely körül nyüzsgött, percenként újabb és újabb rafináltan elkészített, káprázatosán dekorált és egzotikus mártásokban úszó ételkölteményeket varázsolva elébük. Hendrick legtöbbjükről sem kinézete, sem íze alapján nem tudta megmondani, vajon halból, szárnyasból vagy valamilyen négylábúból készültek-e, a többiek azonban nagyon elragadtatott felkiáltások közepette tapsolták meg a művészt és farkasétvággyal estek neki a finomságoknak. Moses már jó előre figyelmeztette bátyját, hogy a száját inkább evésre használja, mintsem beszédre, csak akkor válaszoljon, ha kérdezik – és lehetőleg akkor is egytagú szavakkal. Hendrick tehát hallgatott, a többiek azonban így is csodálattal vegyes tisztelettel tekintettek rá. Valóban lenyűgöző figura volt, ahogy ott ült közöttük, hatalmas, ágyúgolyószerű fején a csillogó forradásokkal, szemében zord, kérlelhetetlen pillantással. Valójában nem is igen érdekelte a beszélgetés, amikor azonban a többiek izgatottan belekezdtek a spanyolországi helyzet megvitatásába, megpróbált érdeklődést mímelni. Így megtudta, hogy a trockistákból, szocialistákból, baloldali republikánusokból és

kommunistákból álló koalíciós népfrontkormányt puccs fenyegeti, melyet a hadsereg készül kirobbantani Francisco Franco tábornok vezetésével. A Marcus Archer asztala körül összeverődött társaság lelkes felháborodással gyalázta a fasiszták árulását. Minden jel arra mutatott, hogy a zendülés polgárháborúba sodorja az országot, azt pedig mindannyian tudták, hogy a megoldás csak a háború kazánjában kovácsolódhat ki. A fehérek közül ketten, az újságíró és a költő kinyilvánították azon szándékukat, hogy az első adandó alkalommal elutaznak Spanyolországba és csatlakoznak a szabadságharcosokhoz. A kompánia többi fehér tagja leplezetlen irigységgel bámulta őket. – Ezt a két szerencsés ördögöt – mondogatták. – Én is úgy mennék, mint a huzat, de a párt azt akarja, hogy itthon maradjak. Azon a hosszú vasárnap délutánon még sokszor történt utalás „a Párt”-ra és a társaság figyelme lassanként, mintha csak előre megszervezték volna, egyre inkább Hendrick felé fordult. Hendrick magában határozott megkönnyebbülést érzett, amiért megfogadta Moses tanácsát és elolvasott néhány részt A Tőkéből, valamint Lenin, Mi a teendő? és A kettős hatalomról című könyveiből. Igaz, hogy a feje is belefájdult az igyekezetbe, mégsem tudta pontosan követni a szerzők bonyolult gondolatmenetét, de Moses kivonatolta számára a művek tartalmát és így mégiscsak sikerült őt megismertetnie Marx és Lenin eszméivel. Lassanként egytől egyig elbeszélgettek vele ezekről a témákról. Hendrick kezdett rájönni, hogy őt itt valamiféle vizsgának vetik alá. Lopva Mosesre pillantott és bár öccse arckifejezésén nem vett észre változást, valami azt súgta neki, hogy tudatosan igyekszik őt a tettek mezejére irányítani. Vagy talán éppen arra akarta figyelmeztetni, hogy maradjon csendben? Nem tudta eldönteni, ám ekkor Marcus Archer emelkedett szólásra. – Azt hiszem, ha a fekete bányamunkások szakszervezetbe tömörülnek, ez már önmagában véve is elég biztosítékot jelent a forradalom végső győzelmére... – jelentette ki, de a hanghordozása inkább kérdést sejtetett. Lapos pillantást vetett Hendrickre, aki maga sem tudta biztosan, honnét kapta a hirtelen ihletet. – Ezzel nem értek egyet – dörmögte. Mindenki elnémult és várakozó szemek fordultak felé. – A munkásosztály harcainak történetében számos példa bizonyítja, hogy külső támogatás nélkül a munkásság nem képes feljebb emelkedni a szakszervezeti mozgalmak eszméinél, vagyis annál az elvnél, hogy egyesítse erőit a munkaadók és a kapitalista kormányzat ellen. Ahhoz azonban már az eszméhez fanatikusán hű és katonás fegyelemhez szokott professzionista forradalmárok kellenek, hogy ezt a harcot elvezessék a végső győzelemig. A fenti megállapítás csaknem szó szerinti idézet volt Lenin Mi a teendő? című könyvéből, ráadásul Hendrick mindezt hibátlan angolsággal adta elő. Még Moses is ámulva nézett ekkora haladás láttán, a többiek pedig elégedett mosollyal pillantottak egymásra. Hendrick barátságtalan arccal körülnézett, majd ismét szoborszerű hallgatásba mélyedt. De amit elmondott, elegendőnek bizonyult. Nem volt már szükség rá, hogy újból beszéljen. Mire leszállt az este és a többiek kissé kóválygó fejjel, zajos búcsúzkodás közepette kiballagtak a kocsikhoz, Moses elérte a célt, amiért kihozta bátyját a Rivonia Farmra. Hendricket egyhangúlag megválasztották mind a Dél-afrikai Kommunista Párt, mind pedig az afrikai Nemzeti Kongresszus tagjává.

Hendrick nyugovóra tért a vendégszobában, amelyet házigazdájuk jelölt ki számára. Nyitott szemmel feküdt a keskeny pótágyon, hallgatta, amint Moses és Marcus zajosan üzekednek a folyosó túlsó oldalán lévő hálószobában és hirtelen hatalmába kerítette a meggyőződés, hogy a mai nappal elvetették jövendő sorsának magvait. Egyre biztosabban érezte, hogy az iménti néhány órában dőlt el végérvényesen, meddig mehet el a vagyonszerzésben, és az is, hogy mikor, milyen körülmények között fog meghalni. Miközben lassan álomba merült, öröm és halálfélelem kergették egymást elhomályosuló gondolataiban. Még sötét volt, mikor Moses felébresztette. Marcus kikísérte őket a kocsihoz. A dér fehér lepelként telepedett rá a fennsíkra, megreccsent lábaik alatt és áttetsző kérget varázsolt a Ford szélvédőjére. Marcus szeretetteljesen megszorította Hendrick kezét. – Csak előre, elvtárs – mondta búcsúzóul. – Miénk a jövő. – És még sokáig követte őket tekintetével a fagyos sötétben álldogálva. Moses nem hajtott vissza egyenesen a városba. Leállította a kocsit az egyik magas, lapos tetejű meddőhányó tövében és mindketten felkapaszkodtak a csaknem ötszáz láb magasságú meredek lejtőn. Éppen akkor értek fel a domb tetejére, mikor a felkelő nap első sugarai sápadt aranyszínűre festették az alattuk elterülő téli tájat. – Most már érted? – kérdezte Moses és Hendrick előtt, akárcsak a napfelkelte, hirtelen világossá vált az egész grandiózus terv. – Te nem éred be egy résszel – szólalt meg halkan –, még a nagyobbik résszel sem. – És karját kitárva körbemutatott a végtelenbe vesző tájon. – Te az egészet akarod. Az egész országot és mindent, ami benne van – és hangja suttogássá halkult a döbbent álmélkodástól. Moses elmosolyodott. Bátyja végre-valahára megértette. Lemásztak a meddőhányóról és szótlanul ballagtak vissza a Fordhoz. Ünnepélyes csendben hajtottak a Drake Farm felé – hiszen mindazt, ami történt, nem lehetett szavakkal kifejezni, mint ahogy a születés vagy a halál pillanatát sem vagyunk képesek szabatosan leírni. De amint a város határát elhagyva meg kellett állniuk a sorompónál, ahol a bányatelep iparvasútja az utat keresztezte, a való világ ismét betolakodott közéjük. Rongyos kis fekete lurkó szaladt oda a kocsihoz és az oldalablakon át egy összehajtogatott újságot lobogtatott meg Moses előtt. Moses letekerte az ablakot, egy rézpénzt vetett oda a gyereknek, elvette az újságot és ledobta a két ülés közé. Hendrick érdeklődve ráncolta a homlokát és szétterítette térdén az újságot, úgy, hogy mindketten jól láthatták az egész hasábot elfoglaló főcímet: ÖSSZEÁLLÍTOTTÁK A BERLINI OLIMPIAI JÁTÉKOKRA UTAZÓ DÉL-AFRIKAI CSAPATOT EGY EGÉSZ NEMZET KÍVÁN SZERENCSÉT SPORTOLÓINAK – Ismerem az egyik fehér srácot – kiáltott fel Hendrick lelkesen és foghíjas szájával szélesen vigyorogva nézte a keret tagjait ábrázoló fényképek egyikét.

– Én is – bólintott Moses, de mindketten két különböző arcot bámultak a fotók tömkelegében. Manfred mindig is tudta, hogy Tromp bácsi hajlamos a lehető legképtelenebb időpontokban beletemetkezni a munkájába. Éjszakánként gyakorta ébresztette fel feszülő hólyagja. Ilyenkor, miközben álmosan kibotladozott a morotosövény mellett álló árnyékszékhez, felnézett a dolgozószoba ablakára, amely mögött szinte mindig égett a villany. Egy ízben, amikor a kényszerű felkelés a szokásosnál is jobban kiverte szeméből az álmot, hirtelen elhatározással keresztüllopakodott Trudi néni káposztaágyásain és benézett a függöny hasadékán. Tromp bácsi ott ült az íróasztala mögött, akár egy bozontos medve. Vastag húsos ujjaival szünet nélkül húzogatta, pödörgette szanaszét meredő szakállát, drótkeretes szemüvege előrecsúszott terjedelmes orrán. Időnként dühösen motyogva firkált valamit a papírlapokra, amelyek olyan kaotikus összevisszaságban hevertek szanaszét, mintha hurrikán pusztított volna az íróasztalon. Manfred biztosra vette, hogy a szentbeszédét írja és még azt sem találta különösnek, hogy ez a munka már csaknem két esztendeje tart folyamatosan, éjszakáról éjszakára. Mígnem egy reggelen a színes bőrű postás egy hatalmas csomaggal a háta mögött karikázott végig a lelkészlakhoz vezető poros úton. A barna csomagolópapíron bélyegek, címkék és piros viaszpecsétek sokasága ékeskedett. Trudi néni átvette a titokzatos küldeményt és letette az előszobában álló asztalkára. A négy gyerek kisvártatva a legkülönfélébb ürügyekkel beszivárgott az előszobába és felajzva sündörögtek az asztal körül, egészen öt óráig, mikor Tromp bácsi hazaérkezett pónifogatán. A lányok Sarah-val az élen boldog sikongatással szaladtak elébe. – Papa, csomagod érkezett! – újságolták, meg sem várva, hogy leszálljon a bakról. Izgatott csoportba verődve álltak a háta mögött, miközben Tromp bácsi, hogy fokozza a hatást, minden oldalról alaposan megvizsgálta a csomagot és hangosan felolvasta a címzést. Mellényzsebéből elővette kis gyöngyháznyelű tollkését, hüvelykujját figyelmesen végighúzta a penge élén, majd sorban elmetszette a spárgákat és lassan, körültekintően széthajtogatta a barna papírt. – Könyvek! – sóhajtotta Sarah lemondóan és a lányok szemmel látható csalódottsággal szétszéledtek. Csak Manfred álldogált továbbra is izgatottan a helyén. A csomagban hat vaskos kötet rejtőzött – hat egyforma példány ugyanabból a könyvből. Piros vászonfedelükön a felirat ugyan nem eredeti füstaranylemezből készült, de a betűk még éles körvonalakkal ragyogtak, ahogyan a nyomdából kikerültek. Tromp bácsi arckifejezésében és egész viselkedésében pedig volt valami, amiből Manfred gyanítani kezdte, hogy ezeknek a könyveknek kivételes jelentőségük lehet. Kíváncsian elolvasta a rakás tetején fekvő könyv címét, de túlságosan hosszúnak és nehézkesnek találta. Az Afrikanerek: Egy Nép Helye a Történelemben és Afrikában. Afrikaansul írták, ezen az új keletű nyelven, amelynek hivatalos elismertetéséért még mindig kemény harcok folytak. Manfred ezt is szokatlannak találta – az összes fontos tudományos mű holland nyelven jelent meg, még ha afrikanerek írták is. Már-már hangot is adott csodálkozásának, mikor pillantása lejjebb siklott a szerző nevére – és a lélegzete is elállt a meglepetéstől. – Tromp bácsi...! Az öregember csendes elégedettséggel kuncogott.

– De hisz ezt maga írta! – kiáltott fel Manfred a büszkeségtől sugárzó arccal. – Maga könyvet írt! – Ja, Jong... az öreg kutya is tanulhat még új kunsztokat – bólogatott Tromp bácsi, azzal hóna alá kapta az egész kupacot és bevonult a dolgozószobájába. Odabent letette a könyveket az íróasztal közepére, majd megfordult és megdöbbenve látta, hogy Manfred is bejött utána. – Bocsásson meg, Tromp bácsi – hebegett zavartan Manfred, amint rádöbbent saját tiszteletlenségére. Mind ez ideig csupán egyetlenegyszer járt ebben a szobában és akkor is csak a bácsi parancsára. – Meg sem kérdeztem... megengedi, hogy bejöjjek, Oom? – Nekem úgy tűnik, mintha már benn is volnál – nézett rá Tromp bácsi tettetett szigorral. – No mindegy, maradj, ha már úgyis bejöttél. Manfred háta mögött összekulcsolt kézzel félénken az íróasztalhoz somfordált. Ebben a házban az írott szó mérhetetlen tiszteletére nevelték. Megtanulta, hogy a könyvek az ember legbecsesebb kincsei, az Istentől kapott bölcsesség tárházai. – Megérinthetem az egyiket? – kérdezte félénken, majd mikor Tromp bácsi beleegyezően bólintott, óvatosan kinyújtotta a kezét és ujja hegyével végigsimította a szerző nevét a borítón: Reverend Tromp Bierman. Miközben szorongva várta, mikor rivall rá dühösen Isten Harsonája, lassan felemelte a kupac tetején fekvő példányt. Minthogy azonban semmi sem történt, nekibátorodva fellapozta a könyvet és megilletődötten nézte a sárgás papíron sorakozó apró, sötét betűket. – Kérem, Tromp bácsi, elolvashatom? – kottyantotta ki szinte esdekelve, mintha már várná is az elutasító választ. A bácsi arckifejezése azonban lassanként egyre zavartabbá vált. – Te tényleg el akarod olvasni? – kérdezte meglepetten pislogva, majd elnevette magát. – Hát, ami azt illeti, tulajdonképpen ezért írtam... hogy az emberek elolvassák. Hirtelen csibészesen elmosolyodott és szó nélkül kikapta a könyvet Manfred kezéből. Leült az íróasztal mögé, orrára biggyesztette szemüvegét, belemártotta tollat a tintatartóba és néhány sort írt a kötet borítólapjára. Letette a tollat, még egyszer elolvasta a bejegyzést, majd lendületes mozdulattal átnyújtotta a könyvet Manfrednak. A felirat így szólt: „Manfred De La Reynek, egy fiatal afrikanernek, aki egy napon segít majd népünknek, hogy örök időkre elfoglalja helyét a történelemben és Afrikában. Szeretettel Tromp Bierman bácsitól” Manfred a könyvet mellére szorítva hátrálni kezdett az ajtó felé, mintha félne, hogy ismét elvehetik tőle. – Ez az enyém... ezt igazán nekem tetszett adni? – suttogta. – Igen, Jong, a tiéd – bólintott Tromp bácsi. Manfred arca felragyogott a boldogságtól. Sarkon fordult és kiszaladt a szobából, sietségében még arról is elfeledkezett, hogy köszönetet mondjon. Három egymást követő éjszakán át kuporgott hajnalig vállára borított takaróval az ágy szélén és hunyorogva olvasott a pislákoló gyertya világánál. A könyv ötszáz sűrűn

nyomtatott oldalt tartalmazott, sűrűn megtűzdelve a szent könyvekből kölcsönzött idézetekkel, alapvetően azonban világos, jól érthető stílusban íródott, írója nem terhelte az olvasót sem felesleges jelzők tömkelegével, sem terjengős leírásokkal. Manfred úgy érezte, mintha a sorok egyenesen a szívéhez szólnának. Mire a végére ért, majd szétvetette a népének bátorsága, kitartása és jámborsága felett érzett büszkeség, ugyanakkor izzó gyűlölettel gondolt ellenségeikre, akik aljas módon üldözték és kisemmizték őket. Amint ott ült, ölében a csukott könyvvel, mintha maga is átélte volna a sok-sok hányattatást és szenvedést, amelyben e fiatal nemzetnek része volt. Érezni vélte a sebesültek fájdalmát a barikádokon, mikor a pogány fekete hordák harci tolldíszeikben lerohanták őket és maga előtt látta az ezüstös acéllándzsákat, amint záporozva zuhogtak le a vastag, marhabőr pajzsokra. Együtt utazott őseivel a végtelen, füves fennsíkokon át a háborítatlan, ember nem járta vadonba, amelyről azt hitték, immár ez az otthonuk és osztozott velük a megaláztatás keserűségében, amint e szép és szabad országot ismét elragadták tőlük. A fiú haragja mintha kisugárzott volna a szerszámoskamra falai közül, mert hirtelen megcsikordultak az ösvény kavicsai és Tromp bácsi jelent meg az ajtóban. Egy pillanatra megállt, megvárta, amíg szeme hozzászokik a gyertyafényhez, majd odament az ágyhoz és leült Manfred mellé. A matrac keservesen felnyögött a ránehezedő súly alatt. Teljes öt percen át szótlanul üldögéltek, végül Tromp bácsi törte meg a csendet. – Nos, sikerült átrágnod magad rajta? – kérdezte. Manfred megrázta magát, hogy vissza tudjon zökkenni a jelenbe. – Azt hiszem, ez a legfontosabb könyv, amit valaha is írtak – suttogta. – Éppen olyan fontos, mint a Biblia. – Szentségtörés ilyesmit mondani, Jong – Tromp bácsi megpróbált szigorúságot erőltetni az arcára, de az öröm ellágyította pillantását, Manfrednak pedig eszébe sem jutott mentegetőzni. – Életemben először tudom, ki vagyok – folytatta lelkesen –, és mivégre vagyok itt. – Akkor mégsem fáradoztam hiába – mormolta Tromp bácsi. Ismét hallgatásba burkolóztak, azután az öregember felsóhajtott. – Könyvet írni magányos tevékenység – jegyezte meg eltűnődve. – Olyan, mintha torkod szakadtából kiáltoznál az éjszakába, miközben tudod, hogy odakinn a sötétben senki sem hallja a kiáltásodat, senkitől sem várhatsz választ. – Én meghallottam, Tromp bácsi. – Ja, Jong, te meghallottad – de rajtad kívül senki más. Tromp bácsi azonban tudtán kívül tévedett. Odakinn a sötétben még számos hallgatója akadt. A faluban már egy idegen érkezése is eseményszámba ment, egyszerre háromé azonban példa nélkül álló eset volt, amely a pletykák és találgatások valóságos forgószelét kavarta fel a lakosság körében. A három jövevény dél felől érkezett a heti postavonattal – három hallgatag, szigorú tekintetű férfi. Komor, fekete gyapjúvászon ruhát viseltek és maguk cipelték súlyos utazótáskáikat. A vasútállomásról kilépve átvágtak az úton és eltűntek özvegy Vorsterné fogadójának kis, bádogtetős épületében. Ettől kezdve senki sem látta őket egészen vasárnap reggelig, mikor arcukon a megszállott prédikátorok bősz tekintetével, fej fej mellett végigvonultak a templomhoz vezető hepehupás földúton. Öltözékük ezúttal már a holland református egyház diakónusainak fekete öltönyéből és fehér nyakkendőjéből állt. Jobb karjuk alatt úgy szorongatták fekete bőrkötésű imakönyvüket, mint megannyi

kardot, amelyekkel ha kell, habozás nélkül készek lesznek lekaszabolni a Sátánt és valamennyi művét. Méltóságteljesen elvonultak a padsorok közt és a világ legtermészetesebb módján foglalták el a szószékhez legközelebb eső páholyokat, azok a családok pedig, akik emberöltők óta ültek itt, zokszó nélkül kerestek helyet maguknak a főhajó hátsó részében. A három idegenről szóló mendemondák – amelyekben már csak a „három bölcs”-ként emlegették őket – a környező vidék legtávolabb eső tanyáira is eljutottak és a kíváncsiság olyanokat is idehozott, akik egyébként emberemlékezet óta be nem tették a lábukat a templomba. A padsorok zsúfolásig megteltek, akiknek nem jutott ülőhely, a fal mellett állva szorongtak. Ekkora felhajtást még a legutóbbi Dingaannapkor sem láttak, amely pedig a református egyház egyik legnagyobb ünnepének számított – ezen a napon léptek eleik szövetségre Istennel, hálából, amiért az győzelemre segítette őket a zulu hordák ellen vívott harcban. Már a közös éneklés is lenyűgöző volt. Manfred Sarah mellett állt és annyira magával ragadta a lány kontraaltjának kristálytiszta csengése, hogy iskolázatlan, de ércesen zengő tenorján önkéntelenül egy második szólamot énekelt alá. A lány még a hagyományos csuklyaszerű főkötő alatt is olyan volt, akár egy bájos szőke angyal. Arca ragyogott a vallásos elragadtatástól. Tizennégy esztendejével nőiessége most kezdte bontogatni első törékeny szirmait, Manfred pedig szokatlan izgalmat érzett, valahányszor lopva rápillantott a zsoltároskönyv fölött. Az ének véget ért, a gyülekezet pedig hangos csoszogás és köhécselés közepette helyet foglalt. Az izgatott várakozás csendje telepedett a padsorokra. Tromp bácsi istentiszteletei Délnyugat-Afrika-szerte híresek voltak és a szórakozási lehetőségek listáján közvetlenül a nemrégiben megnyílt windhoeki mozgóképszínház után következtek – ahová azonban igen kevesen merészkedtek be. A bácsi ma ráadásul a szokásosnál is harciasabb kedvében volt, nem utolsósorban afeletti dühében, hogy a három szigorú tekintetű idegen, aki kifürkészhetetlen pillantásokkal nézte őt az első sorból, mind ez ideig még arra sem vette a fáradságot, hogy tisztelgő látogatást tegyen a parókián. Hatalmas ökleivel megmarkolta a pulpitus korlátját és előrehajolva méregette őket, mint egy díjbirkózó az ellenfelet, azután végighordozta felháborodott tekintetét a gyülekezeten. Hívei, akik már jól tudták, mit jelent ez az arckifejezés, kéjes borzongással hunyászkodtak meg a padokban. – Bűnösök! – rivallt rájuk Tromp bácsi olyan hangerővel, hogy a mennyezet is beleremegett, a három sötét öltönyös idegen pedig rémülten ugrott egyet ültében, mintha ágyút sütöttek volna el alattuk. – Isten háza tele van megátalkodott bűnösökkel... – és Tromp bácsi nekivágott a szent beszédnek, melynek során a legborzalmasabb vádakkal illette szerencsétlen híveit, mindezt pedig abban a mennydörgő tónusban, amelyet Manfred magában csak „a hang”-ként emlegetett. Miután úgy érezte, hogy sikerült hallgatóságát kellő mértékben elrettentenie, némileg megenyhülve folytatta. Andalítóan érzelmes szónoklatban ecsetelte a bűnbánat és azt követő megváltás gyönyörűségeit, majd egy hirtelen fordulattal ismét nekirontott a bűnös sokaságnak, hogy elárassza őket a kárhozat kénköves esőjével és tüzes nyilaival. Sikerült addig fokoznia az apokaliptikus hangulatot, hogy néhány asszony hangos zokogásban tört ki és innen is, onnan is spontán „Ámen”, „Dicsőség az Úrnak” és „Halleluja” felkiáltások hallatszottak. A végén valamennyien térdre rogytak és reszketve imádkoztak pokolra szánt lelkűk üdvösségéért. Az istentisztelet befejeztével az emberek olyasféle, ideges megkönnyebbüléssel

tódultak ki a templomból, mintha éppen most sikerült volna átvészelniük valamilyen természeti katasztrófát – földrengést, tengeri vihart vagy ehhez hasonlót. A három idegen utolsóként lépett ki a kapun, ahol Tromp bácsi már várta őket. Mindhárman lelkesen kezet ráztak vele, majd egymás után félrevonták, és ünnepélyes arccal néhány halk mondatot intéztek hozzá. Tromp bácsi ünnepélyes arccal végighallgatta őket, majd néhány szót váltott Trudi nénivel és ismét feléjük fordult. – Megtiszteltetésnek venném, ha belépnének szerény hajlékomba és vendégül láthatnám önöket asztalomnál. Ezek után a négy férfiú méltóságteljes menetben elindult a lelkészlak felé. Trudi néni a gyerekekkel együtt illő távolságból követte őket. Menet közben tömör utasításokat suttogott a lányok fülébe, azok pedig már iszkoltak is befelé, hogy elhúzzák a függönyöket az ebédlőben, amelyet csak a legkülönösebb alkalmakkor használtak. A konyhából felhordták az ünnepi terítéket és nekiláttak, hogy megterítsék a nehéz, ostorfa ebédlőasztalt – Trudi néni anyai örökségét. Az ebéd folyamán magasröptű társalgás folyt a házigazda és vendégei között, akik azonban nem mulasztották el kifejezésre juttatni a Trudi néni szakácsművészete iránti elismerésüket sem. A gyerekek csendesen és kötelességtudóan ettek, de közben a kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel lesték őket az asztal végéből. Ebéd után a férfiak a verandára vonultak, hogy ott fogyasszák el a kávét és rágyújtsanak egy pipára. Hangjuk halkan, megnyugtatóan duruzsolt a délutáni hőségben, míg el nem érkezett az ideje, hogy ismét visszatérjenek Isten szolgálatához. A délutáni istentiszteletre Tromp bácsi az „Az Úr utat mutatott tinéktek a vadonban...” kezdetű példabeszédet választotta. Egész félelmetes hangerejét és minden szónoki hevületét beleadta a szöveg interpretálásába, ezúttal azonban még a saját könyvéből vett idézetekkel is megfűszerezte a beszédet. Biztosította híveit, hogy az Úr őket választotta népéül, helyről is gondoskodott számukra a világban, most pedig rájuk vár a feladat, hogy visszaszerezzék jogos jussukat. Manfred folyvást a három idegent figyelte és látta, hogy a beszéd folyamán többször is jelentőségteljesen összenéznek. A három titokzatos jövevény a hétfő reggeli postavonattal utazott el. Távozásukat követően heteken át a burkolt várakozás légköre telepedett a lelkészlakra. Tromp bácsi szakított régi szokásával és minden áldott reggel a kapu előtt várta a postát. Sebtében átfutotta a leveleket, azután félredobta őket. Csalódottsága napról napra szembeszökőbbé vált. A harmadik hét után feladta és reggelente már nem foglalta el őrhelyét a kapuban, így hát, mikor a várva várt levél végre megérkezett, éppen a szerszámoskamrában próbálta beleverni Manfredba a Fitzsimmons-féle balegyenes tudományát. Mire felment a házba, hogy kezet mosson a vacsorához, a boríték már ott feküdt az asztalon. Manfred, aki egy másodperccel később lépett be az ajtón, csak azt látta, hogy Tromp bácsi egyre izgatottabban tanulmányozza a díszes levélzáró pecsétet, majd hirtelen elsápad, berohan a dolgozószobájába és bevágja maga mögött az ajtót. A zár hangosan kattant és Trudi néninek teljes húsz percen át kellett várnia a vacsorával, mire a család feje ismét előkerült. Tromp bácsi arcán átszellemült tekintet ült, az asztali ima és a hálaadás pedig ezúttal kétszer annyi ideig tartott, mint máskor. Sarah színpadiasan forgatta a szemét és tréfásan rákacsintott Manfredra az asztal másik oldaláról, a fiú azonban rosszalló szemöldökráncolással utasította rendre. Tromp bácsi végre-valahára

elzúgta az „Ámen”-t, de még mindig nem vette kezébe a leveseskanalat, hanem sugárzó arccal nézte Trudi nénit az asztal túlsó végén. – Drága hitvesem – kezdte ünnepélyesen. – Annyi éven át oly sok mindent viseltél el türelemmel, egyetlen zokszó nélkül. Trudi néni a haja tövéig elvörösödött. – Meneer, kérem, ne a gyerekek előtt – suttogta, a bácsi arcán azonban még szélesebbé vált a mosoly. – Megkaptam Stellenboscht – szólalt meg. Néma csend ereszkedett az asztal fölé. A többiek hitetlenkedve meredtek rá. Mindannyian felfogták, mit jelent ez. – Stellenbosch – ismételte meg Tromp bácsi, szinte ízlelgetve a szót, mintha először kóstolna bele valamilyen különlegesen ritka és nemes borba. Stellenbosch kis vidéki városka volt Cape Towntól harminc mérföldnyire. Csúcsos oromzata, németalföldi stílusban épült, szalmatetős házainak falait vakító fehérre meszelték. A széles, takaros utcákat gyönyörű tölgyek szegélyezték, amelyeket még a tizenhetedik században ültettek el a polgárok Van Stel kormányzó parancsára. A várost körülvevő nagybirtokok szőlőskertjei színpompás, kockás takaróként terültek el az égbe nyúló hegyvonulatok sötét hátterében. E festői kisváros azonban jelentőségében jóval felülmúlta méreteit. Az itteni egyetem a tölgyfák zöld lombjai alatt meghúzódó épületeivel az afrikanerség fellegvára és szellemi központja volt. Itt kristályosodott ki és fejlődött azóta is folyamatosan a nemzeti nyelv, itt elmélkedtek és vitáztak a leghíresebb afrikaner teológusok. Maga Tromp Bierman is itt, Stellenbosch álmodozva susogó tölgyei alatt szívta magába a hittudományt. De itt tanultak a nemzet nagyjai – köztük Louis Botha, Hertzog, Jan Christian Smuts – is. A Dél-afrikai Köztársaságnak nem akadt még egyetlen olyan államfője sem, aki ne Stellenboschban végzett volna, és kabinetjeikben is elvétve foglaltak csak helyet más egyetemek növendékei. Ez volt Afrika déli részének Oxfordja és Cambridge-e – és e kivételes rangú intézmény teológiai tanszékének katedráját most Tromp Bierman kapta meg. Páratlan megtiszteltetés volt ez és olyan lehetőségek nyíltak meg előtte, amelyekről álmodni sem mert. Bekerülhet hát a középpontba, hatalmat kap a kezébe és ezzel együtt a még nagyobb hatalom ígéretét... ő is egyike lehet azoknak, akik kezükben tartják a szálakat, akik útnak indítják az új eszméket. Egyszerre minden lehetségessé vált – beválasztják a zsinatba, talán még az elnöki tisztet is megkaphatja, mindent elérhet. Nem voltak többé korlátok. – Ezt a könyvnek köszönhetjük... – lehelte Trudi néni. – Sosem hittem volna. Soha fel sem értem ésszel... – Igen, ez a könyv eredménye – kuncogott Tromp bácsi. – És harmincesztendei kemény munkáé. Ott fogunk lakni a nagy parókián az Eikeboom Straaton és ezer fontot keresek majd egy évben. Mindegyik gyereknek külön szobája lesz és mindannyiuknak az egyház fizeti az egyetemi tandíjat. Az ország legnagyobb embereinek és legragyogóbb fiatal elméinek fogok prédikálni. Tagja leszek az egyetemi tanácsnak. És te, kedves feleségem, professzorokat, minisztereket láthatsz vendégül az asztalodnál, a feleségeik közül kerülnek majd ki a barátnőid és... – hirtelen bűntudatos arccal elhallgatott – és most mindannyian imádkozzunk. Kérjük Istent, hogy hagyjon meg bennünket egyszerűnek, alázatosnak és óvjon meg a gőg és a kapzsiság förtelmes bűneitől. Térdre mindenki! – rivallt rájuk. Már rég kihűlt a leves, mire sajgó térdekkel ismét az asztalhoz ültek.

Két hónap múlva hagyták el a falut, miután Tromp bácsi átadta hivatalát az új fiatal papnak, aki maga is frissen került ki a Stellenbosch Egyetem teológiai fakultásáról. Úgy tűnt, hogy száz mérföldes körzetből minden épkézláb férfi, nő és gyermek összesereglett a búcsúztatásukra. Manfred eddig nem is sejtette, micsoda tisztelet és megbecsülés övezi Tromp bácsit a közösségen belül. A férfiak kivétel nélkül sötét, templomba járó öltönyükben járultak elébe, egyenként kezet szorítottak vele, a maguk érdes modorában köszönetet mondtak és szerencsés utat kívántak. Az asszonyok közül sokan elpityeredtek. Mindenki kedveskedett valami ajándékkal – kosárszámra hozták a lekvárt és a befőtteket, az aludttejet és a süteményt. Batyuszám gyűltek a sülthússzeletek... végül annyi elemózsiával indultak útnak, amennyi egy hadseregnek is elég lett volna. Négy nappal később érkeztek meg a Cape Town-i főpályaudvarra, ahol át kellett szállniuk a Stellenboschba menő vonatra. Épp csak pár percük maradt, hogy kimenjenek az Adderley Streetre és néhány álmélkodó pillantást vessenek a legendás Táblahegységre, azután már szaladtak is vissza, hogy még idejében felkapaszkodjanak a kocsiba. Az útnak ez a második szakasza már jóval rövidebb volt az elsőnél. A vonat keresztülrobogott a Cape Townt övező fennsíkon, és végeláthatatlan szőlőskertek között zakatolt tovább a hegyek felé. A stellenboschi vasútállomáson fogadásukra megjelentek a templom diakónusai és a gyülekezet fele, a család pedig ettől a perctől kezdve igen gyorsan rájött, hogy régi, nyugalmas életük immár végérvényesen a múlté. Manfred már csaknem az első naptól fogva teljesen belemerült az egyetemi felvételi vizsgára való felkészülésbe. Két teljes hónapon át nap mint nap kora reggeltől késő estig tanult, majd egy keserves héten át ült a vizsgákon és egy még ennél is keservesebb héten keresztül várta az eredményről szóló értesítést. Német nyelvből első lett, matematikából harmadik és az általános összesítésben a nyolcadik helyen szerepelt. A tanulás szeretete, amely a Bierman-házban ragadt rá az évek során, most hozta meg gyümölcsét. Manfred a január végén induló szemesztertől kezdve a jogi kar hallgatója lett. Az ellen azonban Trudi néni hevesen tiltakozott, hogy otthagyja a parókiát és az egyetem egyik fiúinternátusának lakója legyen. Álláspontjának alátámasztására azt hozta fel, hogy Manfrednak most már megvan a minden igényt kielégítő saját szobája, továbbá hogy a lányok teljesen meg fognak bolondulni nélküle – így közvetve maga is szenvedő alannyá válik –, és hogy a kollégiumi ellátás költségei még Tromp bácsi új, fejedelmi stipendiuma mellett is tetemesen megterhelik a családi kasszát. Tromp bácsi szorongatott helyzetében a beíratási iroda vezetőjéhez fordult segítségért és valami titokzatos pénzügyi manővert követően – amelynek részletei a család előtt mindörökre rejtve maradtak – szívvel-lélekkel Manfred mellé állt. – A fiú idővel belebolondul, ha egy olyan házban kell élnie, ahol állandóan nők veszik körül – érvelt. – Oda kell költöznie, ahol javára válik a hozzá hasonló fiatalemberek társasága és az egyetemi élet teljessége. Így hát január 25-én Manfred büszkén és lelkesen jelentkezett a Rust en Vrede nevet viselő fiúinternátus impozáns flamand stílű épületében. A név annyit tesz, mint „Béke és Nyugalom”, az újonnan idekerülő hallgató azonban már az első néhány perc után saját bőrén tapasztalhatta, mennyire ironikus is volt ez a névválasztás. Ekkor került ugyanis sor a gólyaavatás barbár szertartására.

Ettől kezdve nem használhatta többé a saját nevét, hanem a Poep gúnynevet kapta – ugyanúgy, mint a többi tizenkilenc elsőéves. A szó szabad fordításban „fing”-ot jelent. Eltiltották az „én”, „engem” vagy „nekem” névmások használatától, ezek helyett is csak ,,fing”-ot volt szabad mondania. Bármit is szándékozott tenni, előbb engedélyt kellett kérnie, de nem ám csak a rangidős diákoktól, hanem a házban található valamennyi élettelen tárgytól is: – Tisztelt ajtó, engedd meg, hogy ez a fing átmenjen rajtad, vagy: – Tisztelt vécé, engedd meg, hogy ez a fing rád üljön. Az internátus épületén belül az elsőéveseknek még normális módon mozogniuk sem volt szabad, rák módjára hátrafelé kellett menniük, még a lépcsőn lefelé is. Teljesen eltiltották őket a családjukkal és barátaikkal való érintkezéstől, de legfőképpen az ellenkező nem tagjaival volt tilos szót váltaniuk. Már az is elég volt, ha egy gólyát azon kaptak, hogy rajta felejti a szemét egy csinos lányon. A boldogtalannak azonnal nyakába akasztották a „Vigyázat! Közveszélyes szexmániás!” feliratú táblát, amelyet még a fürdőben sem volt szabad levennie. Az öregdiákok este hattól reggel hatig minden órában betörtek a szobáikba és mindent felforgattak. Ágyneműiket kiszórták a padlóra és lelocsolták vízzel, könyveiket és minden egyéb holmijukat lesöpörték a polcról, kiborogatták a fiókjaikat és az egészet egy kupacban ráhajigálták a csuromvizes takarókra. A „járőrszolgálat” tagjai óránként váltották egymást, egészen addig, míg a végsőkig elcsigázott, reszkető gólyák ott nem hagyták az egész romhalmazt, hogy aludni térjenek a folyosó hideg kőpadlójára. Mindezek után az ördögi tortúra megkoronázásaként egy dölyfös negyedéves, név szerint Roelf Stander, a szertartásos háziszemle keretében szobaellenőrzést tartott. – Hozzátok hasonló undorító fingok még sohasem rontották a levegőt ezen az egyetemen – közölte velük megvetően a szemle végén. – Egy órát kaptok, hogy minden ragyogjon és glédában álljon, utána pedig büntetésből a slamposságotokért, terepfutásra mentek. Éjfélkor aztán Roelf Stander bejelentette, hogy elégedett a hálószobák állapotával és készülhetnek a terepfutásra. Ennek keretében gatyára vetkőztették őket és mindegyiküknek párnahuzatot húztak a fejére. Ezek után nyakuknál fogva egymás mögé kötözték őket, kezüket hátrakötötték és mint hajdan a rabszolgákat, libasorban végighajszolták őket az alvó város utcáin át, fel a hegyek közé. Lehetőleg meredek, éles kövekkel megtűzdelt ösvényeket választottak. Ha egy gólya megbotlott és felbukott, rögtön magával rántotta az előtte és a mögötte haladót is. Hajnali négykor azután visszaterelték őket az internátusba. Lábuk vérzett, nyakukat sebesre horzsolta a durva kenderkötél. Szobáikat addigra természetesen ismét feldúlva találták, Roelf Stander pedig öt órakor indult a következő ellenőrző körútra. Az egyetemen hétkor kezdődött az első óra. Reggelire természetesen már nem maradt idő. Mindez persze tréfás diákcsíny címszó alatt zajlott, az egyetem vezetősége pedig azon felkiáltással hunyt szemet az embertelen rítus felett, hogy a fiúk mindig csak fiúk maradnak, az avatási szertartás az „egyetem tradíciói” közé tartozik és mint ilyen kiválóan alkalmas arra, hogy közösségi érzést csepegtessen az újonnan érkezettekbe. Ez az elnéző légkör azonban hihetetlenül kedvezett a minden közösségben megbúvó zsarnokoknak és szadistáknak. Néhány elsőévest kíméletlenül agyba-főbe vertek, egyiküket pedig bekátrányozták és tollba hempergették. Manfred fél füllel már hallott néhány elejtett mondatot erről a hajmeresztő büntetésről, de el sem bírta képzelni, milyen pokoli kínokat állhatott ki a szerencsétlen áldozat, mikor, miután bőrére tüzes bélyeget

sütöttek, fejét és testének összes szőrrel borított részét forró kátránnyal kenték be. A fiút sokáig kórházban kezelték és soha nem tért vissza az egyetemre, az esetet mégis sikerült teljes mértékben eltussolni. Más elsőévesek mindjárt az első héten kimaradtak, mivel az egyetemi tradíciók önjelölt védelmezői úgy döntöttek, hogy nincs helye köztük a testileg vagy szellemileg gyengébb felépítésű egyedeknek. Egyik áldozatuk egy asztmás fiú volt, akit az öregdiákok ítélőszéke függelemsértésért mondott ki bűnösnek, és formális vízbefojtásra ítélt. Az ítéletet az internátus mosdójában hajtották végre. Az elítéltet négy tagbaszakadt másodéves megkötözte és fejjel lefelé belelógatták a vécékagylóba. Két ötödéves orvostanhallgató is jelen volt, hogy ellenőrizzék az áldozat pulzusát és szívműködését, de az asztmájára nem voltak tekintettel és a formális vízbefojtás hajszál híján valóságosra sikerült. Csak az orvospalánták kétségbeesett erőfeszítésének és egy intravénásan beadott serkentő injekciónak volt köszönhető, hogy a fiú szíve újból dobogni kezdett. Egy nappal később a többiekhez hasonlóan ő is elhagyta az egyetemet, hogy soha többé ne térjen vissza. Manfred imponáló testi felépítése, ereje és csinos arca ellenére, amelyek különben e vadállat természetes célpontjává tették volna, képes volt féken tartani dühét és lakatot tenni a szájára. Sztoikus nyugalommal tűrte a legszélsőségesebb provokációkat is, míg a kínzások második hetében meg nem pillantotta azt a cédulát, amelyet gombostűvel erősítettek fel a közös tanulószoba hirdetőtáblájára: Szombaton du. 4 órakor az összes fing jelentkezzék az egyetem tornatermében, az ökölvívócsapat-utánpótlás válogatására. Megjelenés kötelező. Aláírás: Roelf Stander csapatkapitány Az egyetemen belül minden egyes internátus más és más sportágra szakosodott – az egyik a futballra, a másik a futószámokra, a Rust en Vrede pedig az ökölvívásra. Ez a körülmény, no meg az, hogy annak idején Tromp bácsi is e ház lakója volt, döntő szerepet játszott abban, hogy Manfred éppen ide kérte felvételét. Hasonló okok motiválhatták az események iránt megnyilvánuló érdeklődést is, amely messze felülmúlta Manfred várakozását. Legalább háromszáz néző verődött össze és mire a fingok megérkeztek a tornaterembe, a szorító körül minden hely megtelt. Az egyik öregdiák kettős sorokban beterelte őket az öltözőbe, ahol öt percet kaptak, hogy teniszcipőre, sortra és atlétatrikóra vetkőzzenek, majd testmagasság szerint sorba állították őket az öltözőszekrények előtt. Roelf Stander lassan elsétált előttük, bele-belepillantott a kezében tartott listába és összepárosította a leendő ellenfeleket. Nyilvánvaló volt, hogy az elmúlt hetekben már mindannyiukat megfigyelte és felmérte várható képességeiket. Manfred, lévén a legmagasabb és legerőteljesebb felépítésű, a sor végén állt. Roelf Stander hozzá lépett oda utoljára és megállt előtte. – Ez itt a leghangosabb és legbüdösebb fing mind közül – jelentette ki. Néhány

pillanatig szótlanul méregette Manfredot, majd megkérdezte. – Mennyit nyomsz, fing? – Ez egy félnehézsúlyú fing, uram – felelte Manfred. Roelf szeme alig láthatóan összeszűkült. Már korábban kiszemelte a fiút, mint a legígéretesebbnek látszó újoncot és most, a technikai zsargon hallatán még inkább megélénkült az érdeklődése. – Bokszoltál már korábban is, fing? – érdeklődött, majd lesajnáló fintorral nyugtázta a kiábrándító választ. – Ez a fing még sohasem bokszolt egyetlen meccsen sem, uram, egy kis gyakorlata azonban már van. – Akkor jó! Én nehézsúlyú vagyok – zárta le a kérdést Roelf, leereszkedő megvetéssel a hangjában. – De minthogy senki más nincs a te súlycsoportodban, én állok ki veled egykét menetre, de csak ha megígéred, hogy kíméletesen bánsz velem. Roelf Stander az egyetemi csapat kapitánya volt, amatőr területi bajnok és az 1936-os olimpiára készülő dél-afrikai válogatott egyik reménysége. Iménti hallatlanul mulatságos megjegyzését mindenki szolgálatkész kacajjal fogadta, még ő maga is önkéntelenül elmosolyodott saját abszurd humorán. – Rendben, akkor hát a pehelysúlyúakkal kezdünk – folytatta és kivezette őket a tornaterembe. Egymás mellett ültek egy hosszú padon, a terem végében, ahonnét alig lehetett látni a szorítót. Roelf és a segédei – mindannyian az egyetemi ökölvívócsapat tagjai – feladták a kesztyűket az első párra és a padsorok közti folyosón át levezették őket a ringbe. Manfred eközben vette észre, hogy az első sorból valaki felállva igyekszik elfogni a pillantását. Lopva a felügyeletükkel megbízott felsősökre sandított, de azok az odalenn folyó eseményeket figyelték, így aztán egyenesen arrafelé fordította a tekintetét. Vagy már elfelejtette, milyen szép is Sarah, vagy az alatt a néhány hét alatt virágzott ki, amióta nem látta. Ott állt csillogó szemmel, izgalomtól kipirult arccal, egy csipkés zsebkendővel integetett felé és boldogan, teli torokból kiabálta a nevét. Manfred kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, csupán az egyik szemhéját eresztette lejjebb alig észrevehetően. Sarah mindkét kezével csókot dobott felé, majd visszahuppant a helyére, Tromp bácsi méltóságteljesen tornyosuló figurája mellé. – Hát mind a ketten eljöttek! – ujjongott fel magában Manfred, A tudat, hogy itt vannak, mérhetetlen örömmel töltötte el. Eddig a percig nem is tudatosult benne, milyen rettentően magányos volt az elmúlt hetekben. Tromp bácsi hátrafordult ültében és szélesen rámosolygott – fogai hófehérnek tűntek a bozontos fekete szakáll hátterében –, majd ismét a ringben zajló eseményekre összpontosította figyelmét. Kezdetét vette az első mérkőzés – két pehelysúlyú kis vadóc esett egymásnak eszelős hadonászással, egyikük azonban klasszisokkal jobb volt ellenfelénél és a vásznat hamarosan vérpettyek tarkázták. A második menetben Roelf Stander le is állította az egyenlőtlen küzdelmet. – Jól csináltad! – paskolta meg a vesztes hátát. – Nincs abban semmi szégyen, ha valaki veszít. Egymást követték a mérkőzések. A résztvevők egytől egyig lelkesen küzdöttek, szemmel láthatólag igyekeztek tudásuk legjavát nyújtani, de egy ígéretes középsúlyú versenyzőtől eltekintve valamennyien nyers, iskolázatlan stílusban bokszoltak. Végül már csak Manfred várt a sorára a padon. – No jól van, fing! – mondta az egyik felsős, miközben befűzte a kesztyűjét. – Lássuk, mit tudsz.

Manfred ledobta válláról a törölközőt és felállt. Roelf Stander éppen ekkor mászott vissza a ringbe az öltözők felé eső oldalról. Barna trikó volt rajta és arany csíkokkal – az egyetemi csapat színeivel – díszített sportnadrág. Lábán drága, kesztyűbőrből készült magas szárú fűzős csizmát viselt. Mindkét kesztyűs kezét magasra emelte, hogy lecsendesítse a füttykoncertet és a harsogó szerencsekívánatokat. – Hölgyeim és uraim – szólalt meg. – Utolsó versenyzőnknek nem akadt ellenfele a saját súlycsoportjában, így tehát, ha lesznek olyan kedvesek és beérik szerény személyemmel, én állok ki ellene a most következő menetekben. Ismét kitört az éljenzés, de ezúttal már olyan közbekiabálásokkal fűszerezve, mint „Bánj vele finoman, Roelf!” vagy „Ne öld meg a szegény nyomorultat!”. Roelf kegyesen intett és figyelmét azok felé a padsorok felé fordította, amelyekben a leányinternátusok lakói foglaltak helyet. Fojtott kis sikkantások és izgatott vihorászás hallatszott az ondolált frizurák sokaságából. Roelfot valósággal bálványozták a lányok. Hat láb magas, csupa izom fiú volt, energikusan előreugró, szögletes állkapoccsal, vakítóan fehér fogakkal és villogó, fekete szemekkel. Dús, hullámos haja csillogott a brillantintól, sűrű, göndör barkót és szívdöglesztően romantikus bajuszt viselt. Manfred időközben leért az első sorhoz. Nem bírta megállni, hogy oldalvást rá ne pillantson Sarah-ra és Tromp bácsira. Sarah fel-le ugrált ültében és ökölbe szorított kezeit az izgalomtól kipirult arcára szorította. – Mutasd meg neki, Manie! Vat hom! – kiabálta, Tromp bácsi pedig bátorítóan bólintott. – Jusson eszedbe, amit mondtam, Jong! Gyorsan, akár egy mamba, és bátran, mint egy méhészborz! – dörmögte félhangosan, úgy, hogy csak Manfred hallhatta meg. Manfred pedig felszegett állal, lábaiban valami soha nem tapasztalt könnyedséggel továbbment és a kötelek között átbújva belépett a ringbe. Innentől kezdve az egyik felsős vette át a döntőbíró tisztét. – Az innenső sarokban száznyolcvanöt font súllyal az egyetemi csapat kapitánya, a Jóreménység-fok amatőr nehézsúlyú bajnoka... Roelf Stander! A túlsó sarokban pedig a százhatvanhárom font súllyal egy elsőéves hallgató... – a finnyás társaságra való tekintettel a díszítő jelző ezúttal elmaradt –, Manfred De La Rey. – Az időmérő ráütött a gongra és Roelf könnyedén kitáncolt a sarokból. Leszegett fejjel, ide-oda hajladozva, halványan mosolygott piros bokszkesztyűi mögött. Éppen csak kartávolságon kívül maradva, óvatosan kerülgették egymást. Roelf ajkáról lassan eltűnt a mosoly és szája vékony, egyenes vonallá préselődött össze. Könnyed jókedve elillant – erre nem számított. Az a másik, aki farkasszemet nézett vele, egyszerűen nem adott esélyt, hogy egy gyenge pillanatában nekironthasson. Szőke fejét izmos vállai közé húzta és szinte lebegett előtte, mint egy felhő. – Ez egy igazi bokszoló – lángolt fel Roelfban a düh. Hazudott... pontosan tudja, mit csinál. – Még egyszer megpróbálta elfoglalni a ring közepét, de ismét félre kellett húzódnia, mert ellenfele fenyegetően közeledni kezdett bal felől. Noha még egyetlen ütést sem váltottak, a tömeg zajos éljenzése visszafogottabbá vált. Érezték, hogy valami rendkívüli esemény játszódik le a szemük előtt. Látták, amint Roelf nyegle modora megváltozik. Mozdulataiba halálos elszántság költözött, azok pedig, akik igazán jól ismerték, észrevették szeme körül és szája sarkában az apró ráncokat, amelyek mindig olyankor jelentek meg rajta, ha ideges és zavart volt. Bal ökle most előrelendült, hogy egy gyors, puhatolózó ütést mérjen ellenfelére, Manfred azonban még arra sem méltatta, hogy behúzza a fejét. Hanyag, szinte megvető

mozdulattal félreütötte az arcához közeledő öklöt. Roelfnak még a vastag bokszkesztyű alatt is égni kezdett a bőre az ütés erejétől. Már ebből a futó találkozásból is megsejtette, mekkora erővel áll szemben és mélyen Manfred szemébe nézett. Ez is egyike volt jól bevált trükkjeinek – egy megsemmisítő pillantással felkelteni az ellenfélben az alsóbbrendűség érzését. Ettől a látványtól azonban kis híján visszahőkölt. Egy különös, világossárga, topázra vagy sárga zafírra emlékeztető szempár nézett vissza rá, vérfagyasztó nyugalommal. Roelfnak hirtelen eszébe jutott annak a leopárdnak a szeme, amely annak idején, évekkel ezelőtt rendszeresen pusztította a kecskéket odahaza a család birtokán. Apja rugós acélcsapdát állított fel a domboldalban és sikerült elfognia az állatot. Úgy érezte, mintha most is ugyanazokat a szemeket látná, ugyanaz a hideg, engesztelhetetlen láng lobogott bennük – mintha nem is egy emberi lény szemei volnának. És Roelf Stander tompa szorítást érzett a mellkasában – nem félelem volt ez, inkább valami rettenetes veszély előérzete. Egy ragadozó állattal állt szemben. Látta a tekintetében az éhséget, az öles gyönyörének éhségét – és ösztönösen felé vágott. Ballal ütött, mindig a bal ökle volt az erőssége. Teljes erejéből a könyörtelen sárga szempár felé sújtott – az ütés azonban elzúgott a levegőben. Kétségbeesve próbált ismét támadóállásba helyezkedni, ám eközben vigyázatlanul felemelte a bal könyökét és a lágyéka egy másodperc századrészéig fedezetlen maradt. Úgy érezte, mintha valami felrobbant volna a testében. A közeledő öklöt nem is látta, fel sem fogta, hogy megütötték, valószínűleg azért, mert még soha életében nem kapott ekkora ütést. Mintha szilánkokra törtek volna a bordái, kiszakadtak volna a belei, összeroppant volna a tüdeje. Torkából sivítva áramlott ki a levegő, amint hátrazuhant. A kötél a dereka felett fogta meg és mint valami parittya, ismét előrelódította. Mintha kábítószert fecskendeztek volna a vérébe, az idő lelassult, a világ furcsán szétfolyt a szeme előtt, a tárgyak aránytalanul megnagyobbodtak. Ezúttal nagyon is jól látta a közeledő öklöt – lassan úszott felé a levegőben. Egy végtelennek tetsző pillanatig az az érzése támadt, hogy abban a kesztyűben nem is hús és csont van, hanem hideg, fekete vas. Megpróbált kitérni előle, de elhagyta az ereje és a fájdalom ezúttal még pokolibb volt, mint az imént – legvadabb álmaiban sem tudta elképzelni, hogy létezik ilyen. Érezte, hogy valami elszakad benne és lábaiban megolvadnak a csontok, akár a viasz. Szeretett volna felsikoltani fájdalmában, de önérzete még ebben a végletes helyzetben is visszatartotta. Már csak egy vágya volt, lefeküdni, leroskadni a vászonra, mielőtt az a rettenetes ököl ismét lesújt, de a kötelek visszatartották. Mintha egész teste darabjaira készült volna hullani, miközben a bokszkesztyűs kéz újra meg újra az arcába vágott és a kötél újra meg újra visszavetette. Kezei tehetetlenül lehanyatlottak arca elől, de a szörnyű vasököl még mindig újra közeledett felé. Egyre növekedett, mint valami óriási léggömb, lassanként mindent eltakart... és Roelf Stander élettelenül arcra borulva terült el a szorító fehér vászonpadlóján. Az egész dráma néhány másodperc alatt játszódott le. A közönség dermedt csendben ült a helyén, Manfred pedig még mindig ott ugrált, hadonászott az élettelenül arcra borulva heverő figura felett. Arca eltorzult, szemében még mindig ott lobogott a gyilkos sárga tűz. Azután a tömegben felsikoltott egy nő és a következő pillanatban elszabadultak az indulatok. A férfiak felugráltak és székeiket feldöntve, ajkukon a rémület és a lelkesedés

csatakiáltásaival rohanták meg a szorítót. Egyesek átmásztak a köteleken, körülvették Manfredot és vállát veregették, míg mások kétségbeesetten térdeltek a mozdulatlanul fekvő barnaarany alak mellett. Összefüggéstelen vezényszavak röpködtek, miközben óvatosan felemelték a földről. Egyikük hasztalan erőfeszítéseket tett, hogy egy zsebkendővel elállítsa a vérzést. A nők a rémülettől sápadt arccal álltak, néhányan még mindig kéjes borzongással sikoltoztak. Szemük csillogott az izgalomtól és az elfojtott nemi vágytól, amint nyakukat nyújtogatva nézték Roelf Standert, akit éppen most emeltek át a köteleken, és vittek ki a sorok közt. Azután ők is Manfred után vetették magukat, aki a felsősök egy csoportjától körülvéve igyekezett az öltözők felé. Arckifejezésük félelmet és iszonyatot tükrözött, de néhányuk pillantása valósággal izzott a fizikai gerjedelemtől. Egyiküknek sikerült egészen a közelébe furakodnia és végigsimította a vállát, amint elhaladt mellette. Tromp bácsi csillapítótag megmarkolta Sarah karját, aki sikongatva ugrált és hadonászott, akár egy üvöltő dervis. Kivezette őt az előcsarnokba, a lány azonban még hosszú percekig nem bírt összefüggően beszélni. – Csodálatos volt... – dadogta –, olyan gyors... olyan szép. Ó Tromp bácsi... én még soha... soha az életben nem láttam ehhez hasonlót. Hát nem... hát nem volt gyönyörű, ahogy csinálta? Tromp bácsi dörmögött valamit a szakállába, de ettől eltekintve egész úton hazafelé szótlanul hallgatta Sarah locsogását. Csak akkor szólalt meg, mikor már felfelé mentek a széles veranda lépcsőjén és hangja tele volt szomorúsággal. – Mostantól fogva megváltozik az élete és vele együtt a miénk is. Imádkozni fogok a Mindenhatóhoz, hogy soha egyikünknek se kelljen megbánnia azt, ami ma történt... mert én voltam az, aki az egészet elindítottam. A beavatási szertartás még három napon át tartott, és Manfred ezalatt továbbra sem érintkezhetett senkivel, a többi gólyát kivéve. Ők azonban mostantól fogva úgy tekintettek rá, mint valami istenre, reménybeli szabadítójukra. A szégyen és a megaláztatás utolsó napjaiban szánalmas ragaszkodással csüggtek rajta, mintha tőle várták volna az erőt, hogy el tudják viselni, ami még rájuk vár. Az utolsó éjszaka volt a legszörnyűbb. Bekötött szemmel sorban felültették őket egy hosszú, keskeny gerendára, fejükre bádogvödröket húztak és egész éjjel mozdulatlanul kellett gubbasztaniuk, miközben egy felsős, kezében fadoronggal fel-alá járkált előttük és időnként hatalmasat csapott egyik vagy másik vödörre. Azután végtelennek tetsző órák múlva, hajnalban lekerültek fejükről a vödrök, levették szemükről a kötést és Roelf Stander ünnepélyes beszédet intézett hozzájuk. – Fiúk! – kezdte. Amazok rémülten pislogtak a szokatlan megszólítás hallatán. Szédelegtek a kialvatlanságtól, félig megsüketültek a bádogvödrökre zuhogó ütések iszonyú hangjától. – Fiúk! – ismételte Roelf. – Büszkék vagyunk rátok – a legbelevalóbb elsőévesek vagytok, akiket valaha is itt láttam azóta, hogy magam is gólya voltam. Mindenben részetek volt, amit csak ki tudtunk találni nektek, de soha nem nyavalyogtatok, nem szartatok be semmitől. Isten hozott benneteket Rust en Vredében, mától fogva ez a ház az otthonotok, mi pedig valamennyien a testvéreitek vagyunk. – Azzal a felsősök örvendezve közrefogták, hátbacsapkodták, ölelgették őket. – Gyerünk, emberek! Indulás a kocsmába! A sört mi fizetjük – kiáltotta nevetve Roelf Stander és száz erős kar fonódott egymásba, amint a kollégium indulóját harsogva

megindultak az ósdi Drosdy Hotelbe. Ott aztán addig dörömböltek az ajtón, míg a tulajdonos beadta a derekát és az éjszakai szesztilalom ellenére kinyitotta nekik az ivót. Manfred a kialvatlanságtól és a sörtől kissé szédülő fejjel, arcán bamba vigyorral kapaszkodott a bárpult korlátjába, mikor megérezte, hogy valami készül. Gyorsan hátrapillantott. Körülötte szétnyílt a tömeg, utat engedve Roelf Standernek, aki felbőszült arccal, fenyegetően közeledett felé. Manfred érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. A három nappal ezelőtti események óta most készültek először szót váltani egymással, és a társalgás nem ígérkezett túlságosan szívélyesnek. Letette a söröskorsót, kirázta fejéből a mámort, és elszántan szembefordult az idősebb fiúval. Roelf megállt előtte. A többiek, elsőévesek és felsősök, lélegzet-visszafojtva húzódtak közelebb, hogy egyetlen szót se mulasszanak el. Másodpercekig tartó súlyos csend nehezedett az ivóra. – Két dolgot akarok csinálni veled – mordult fel Roelf fenyegetően, majd amint Manfred lassan arca elé emelte az öklét, hirtelen széles, szeretetteljes mosolyra fakadt. – Először is kezet akarok rázni veled, másodszor, meg akarlak hívni egy sörre. Istenemre mondom, Manie, soha emberrel nem akadt még dolgom, aki ilyet be tudott volna húzni nekem. – Megkönnyebbült röhögés harsant fel, a nap hátralevő része pedig a sör és a baráti hangulat ködébe veszett. Az ügy ezzel tulajdonképpen le is zárult volna, mert bár a formális beavatási procedúra véget ért és Manfredot befogadták a Rust en Vrede diákjainak szövetségébe, még mindig mérhetetlen társadalmi szakadék tátongott egy negyedéves öregdiák, az ökölvívócsapat kapitánya és egy elsőéves között. Ám a következő nap estéjén, vacsora előtt egy órával kopogtattak Manie ajtaján és Roelf lépett be az öregdiákok hagyományos egyetemi tógájában. Könnyed, hányaveti léptekkel besétált a szobába, belevetette magát az egyetlen karosszékbe és keresztbe font bokáit kényelmesen felrakta Manie íróasztalára. Majd egy órán keresztül csevegtek mindenféléről az ökölvívástól, a jogtudományon keresztül Délnyugat-Afrika földrajzáig, míg meg nem szólalt a vacsorára hívó hang. Roelf felállt. – Holnap reggel ötkor ébresztelek az edzésre. Két hét múlva fontos meccsünk lesz a Zsidrákok ellen – közölte, majd Manie elképedt arckifejezése láttán vigyorogva hozzátette. – Ne bámulj már, te is benne vagy a csapatban. Ezt követően Roelf minden este vacsora előtt benézett hozzá, gyakorta egy-egy üveg sörrel a talárja zsebében. És miközben a fogmosó poharakból kortyolták az italt, egyre mélyebb barátság szövődött kettejük között. Mindez persze a ház többi lakójának figyelmét sem kerülte el és Manfred egyre nagyobb tekintélyre tett szert a felsősök közt csakúgy, mint az elsőévesek körében. A két hét hamar elrepült és elérkezett a Zsidrákok elleni mérkőzés napja. A versenyzők négy súlycsoportban léptek a szorítóba és Manfred most első ízben öltötte magára az egyetemi csapat barna-arany mezét. A „Zsidrák” gúnynévvel egyébiránt a Cape Town Egyetem diákjait illették. Ez az intézmény volt a Jóreménység-fok legkiválóbb angol nyelvű egyeteme és mint ilyen, örök riválisa az afrikaans nyelvű Stellenboschnak – melynek hallgatói csak „Cimborák”-nak titulálták magukat. A két csapat közti rivalizálás olyan mértékű volt, hogy több buszra való Zsidrák-szurkoló érkezett, csapatuk színeibe öltözve, sörgőzösen és handabandázó lelkesedéssel. Annyian voltak, hogy megtöltötték a hatalmas tornacsarnok felét és fülsiketítő hangerővel

üvöltözték egyetemük indulóját a másik oldalon ülő Cimbora-drukkerek felé. Manie ellenfele Laurie King volt, rutinos félnehézsúlyú bokszoló, aki villámgyors kezeiről és betonkeménységű állkapcsairól volt nevezetes – no meg arról, hogy életének negyven amatőr versenye során soha senkinek sem sikerült őt kiütnie. De La Rey nevét ellenben alig néhányan ismerték és azok sem igen vették komolyan. Eddigi egyetlen győzelmét leginkább annak tulajdonították, hogy sikerült egy szerencsés ütést bevinnie egy olyan ellenfélnek, aki az egészet félvállról vette. Laurie King azonban hallott a történtekről és legkevésbé sem vette félvállról a dolgot. Az első menet legnagyobb részében kartávolságon kívül igyekezett maradni, míg csak a közönség türelmetlenül fütyülni nem kezdett. Az eltelt idő alatt mindazonáltal volt alkalma tanulmányozni Manfredot és megállapította, hogy bár kétségtelenül jól mozog, mégsem annyira veszélyes, mint amennyire híresztelik. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a fejére irányzott balegyenessel minden bizonnyal leterítheti és rögtön neki is lendült, hogy elméletét a gyakorlatban is bebizonyítsa. Utolsó emléke egy kegyetlen sárga szempár látványa volt, amely közvetlen közelről mered rá, majd a perzselő érzés, amint a durva vászon lehorzsolja arcáról a bőrt, miközben fejjel előre földet ér a szorító padlóján. Sem akkor, sem később nem emlékezett rá, hogy magát az ütést látta volna. És bár a gong megmentette a kiszámolástól, Laurie King a második menetre már nem tudott kijönni. Forgott vele a világ, mintha berúgott volna és segédeinek kellett őt betámogatniuk az öltözőbe. Az első sorban Tromp bácsi felordított, mint egy sebzett bölénybika, Sarah pedig rekedtre sikongatta magát mellette. Szempilláján és arcán az öröm könnyei csillogtak. Másnap reggel a Die Burger, vagyis „A Polgár” című afrikaner napilap tudósítója Manfredot már nemes egyszerűséggel csak a „Kalahári oroszlánja”-ként aposztrofálta. Cikkében megemlítette, hogy az ifjú bajnok nemcsak hogy Jacobus Hercules De La Rey tábornoknak, az afrikaner nép legendás hősének másodunokaöccse, de még Tromp Bierman tisztelendőhöz, a hajdani bokszbajnokhoz és híres íróhoz, Stellenbosch újonnan kinevezett lelkipásztorához is rokoni szálak fűzik. Mire Manfred kijött a szociológiai előadásról, az udvaron már ott várta Roelf Stander és az egész ökölvívócsapat. Kitörő lelkesedéssel fogták közre. – Szóval titkolóztál előttünk, Manie – támadt rá Roelf színlelt haraggal. – Sose mondtad nekünk, hogy a nagy Tromp Bierman a bácsikád. Irgalmas ég, öt teljes éven át nemzeti bajnok volt! Ő volt az, aki Slatert is és a fekete Jephtát is kiütötte! – Nem említettem volna? – ráncolta Manie töprengve a homlokát. – Biztosan kiment a fejemből. – Manie, be kell hogy mutass neki bennünket – rimánkodott a másodkapitány. – Mindnyájan találkozni akarunk vele, kérlek, barátom, kérve kérlek. – Manie – vágott közbe Roelf –, gondolod, hogy elvállalná a csapat edzését? Nem kérdeznéd meg? A fenébe is, ha meg tudnánk csípni Tromp Biermant edzőnek... – elcsuklott a hangja, valósággal megnémította a gondolat nagyszerűsége. – Mondok én nektek valamit – tanácsolta Manie. – Ha vasárnap reggel az egész csapat eljönne a templomba, Trudi néném biztosan mindnyájunkat ottmarasztalna egy vasárnapi ebédre. Én mondom nektek, nem tudjátok, mi a mennyország, amíg meg nem kóstoltátok Trudi néni süteményeit. Így aztán a vasárnap reggeli istentiszteleten az egyik padsort teljes egészében az egyetemi ökölvívócsapat tagjai foglalták el. Egytől egyig frissen borotválva, brillantintól

csillogó hajjal, legjobb vasárnapi ruhájukban ültek a helyükön és olyan lelkesedéssel vetették magukat a zsoltáréneklésbe, hogy a tetőgerendák is beleremegtek. Trudi néni úgy tekintett az alkalomra, mint a konyhaművészetével szembeni személyes kihívásra és a lányokkal együtt az egész hetet az ünnepi ebéd előkészületeivel töltötte. A vendégek – csupa életerőtől duzzadó fiatalember, akik hosszú hetek óta sínylődtek az egyetem falai között – hősies erőfeszítéssel igyekeztek megosztani figyelmüket a legendás győzelmeiről mesélő Tromp bácsi, a három pirulva kuncogó lány és a roskadásig megrakott asztal között. Az ebéd végeztével Roelf Stander dagadozva, akár egy óriáskígyó, amelyik egészben lenyelt egy gazellát, nehézkesen felemelkedett az asztal mellől és a csapat nevében köszönő szónoklatot rögtönzött. Félúton azonban témát váltott és szenvedélyes könyörgést intézett Tromp bácsihoz, hogy vállalja el a tiszteletbeli edző teendőit. Tromp bácsi joviális kacajjal hárította el az ajánlatot, mintha teljességgel elképzelhetetlennek tartaná az ötletet. A csapat tagjai azonban, Manie-t is beleértve, tovább esdekeltek. A bácsi kifogásai egyre gyengültek, egyre átlátszóbbakká váltak, míg végül egy keserves sóhajjal, amelybe mélységes sajnálkozás és jóindulatú elnézés vegyült, megadta magát. A viharos hálálkodások és szívélyes kézfogások áradatában azután végképp megtört és csak úgy sugárzott a leplezetlen örömtől. – De figyelmeztetlek benneteket, fiúk, ti még nem tudjátok, mibe vágtátok bele a fejszéteket – mennydörögte. – Vannak olyan szavak, amiket én egyáltalán nem vagyok hajlandó megérteni, úgy mint „fáradt vagyok”, vagy „elegem van” és az ehhez hasonlók. Az esti istentisztelet után Manie és Roelf egymás mellett ballagtak vissza a sárguló tölgyek alatt a Rust en Vrede felé. Roelf szokatlanul csendes volt, csak akkor szólalt meg elgondolkodó hangon, mikor a főkapu elé értek. – Manie, áruld már el... az unokahúgod... hány éves? – Melyik? – kérdezte Manfred közönyösen. – A kövéret Gertrudnak hívják, a pattanásos arcút Renátának... – Nem! Nem! Manie, ne légy már ilyen dög! – vágott közbe Roelf. – Azt a csinos kék szeműt, az aranyszőke hajával. Azt, amelyiket feleségül fogom venni. Manfred megtorpant, megperdült a tengelye körül és farkasszemet nézett vele. Fejét leszegte, szája ádáz vicsorgásra húzódott. – Ez ki ne merd még egyszer ejteni a szádon! – suttogta remegő hangon és mindkét kezével megragadta Roelf zakójának elejét. – Soha többé ne merj ilyen mocskos szavakkal beszélni róla. Figyelmeztetlek, ha még egyszer így mersz beszélni Sarah-ról, megöllek. Arcuk alig néhány centiméternyire volt egymástól és Roelf rémülten látta, hogy szemében ismét kigyullad az a gyilkos sárga láng. – Hé Manie – hebegte rekedten. – Mi a fene van veled? Nem mondtam semmi rosszat. Megőrültél? Soha eszembe sem jutna megsérteni Sarah-t. Az ijesztő sárga tűz lassan elhalványodott, és Manfred eleresztette Roelf zakójának hajtókáját. Megrázta a fejét, mint aki kábulatból tér magához és mikor újból megszólalt, a hangja zavart volt. – De hiszen még kislány. Nem volna szabad így beszélned róla. Ő még csak egy pici lány. – Pici lány? – nevette el magát Roelf bizonytalanul, tenyerével lesimítva a zakóját. – Mondd, Manie, te vak vagy? Ő már egyáltalán nem pici lány. Ő a legszebb, legédesebb... kezdte, de Manfred dühödten sarkon fordult és beviharzott a kapun.

– Nocsak, barátocskám – suttogta Roelf. – Szóval így állunk! Nagyot sóhajtott és zsebre dugta a kezét. Hirtelen élénken emlékezni kezdett rá, hogyan nézte Sarah Manfredot az egész ebéd alatt. Eszébe jutott, milyen gyöngéden simogatta meg a fiú tarkóját, amikor fölébe hajolva elvette előle az üres tányért. Hirtelen erőt vett rajta a búskomorság. Felsóhajtott, majd hogy elűzze a sötét hangulatot, így szólt magához. – Ezernyi csinos lány szaladgál a világban. És mindegyikük boldogan lefeküdne Roelf Standerrel... – Azzal vállat vont és ajkán kesernyés vigyorral követte Manie-t a házba. Manfred páratlan sikersorozatot aratott. Tizenkét meccset vívott, mind a tizenkettőben kiütéssel győzött és egyik sem tartott három menetnél tovább. A sportújságírók a látványos győzelmeiről szóló tudósításaikban mostanra már kivétel nélkül átvették a „Kalahári Oroszlánja” titulust. – Jól van, Jong, győzd csak le mindet, amíg tudod – intette Tromp bácsi. – De ne feledd, hogy nem maradsz örökké fiatal és az embert hosszú távon nem az izmai vagy az ökle tartják a csúcson. Egy idő után csak arra hagyatkozhatsz majd, ami a fejedben van, Jong és ezt mindig tartsd szem előtt! – Manfred pedig megfogadta a tanácsot, és ezt követően ugyanakkora lelkesedéssel vetette magát egyetemi tanulmányaiba, mint az edzésekbe. A német nyelv ekkorra már szinte ugyanolyan természetessé vált számára, mint az afrikaans. Jóval folyékonyabban beszélte, mint az angolt, amelyet nem szívesen használt és ha mégis rákényszerült, döcögős akcentussal ejtette a szavakat. Sok örömét lelte a holland római jog logikájában és filozófiájában – Justinianus Institúcióit valósággal falta, akár egy regényt –, ugyanakkor a politikatudomány és a szociológia is rabul ejtette. Ő és Roelf véget nem érő disputákat folytattak e témakörben, közben kettejük barátsága még inkább megszilárdult. A szorítóban véghezvitt hőstettei egy csapásra Stellenbosch ünnepelt csillagainak egyikévé tették. Néhány professzora kivételes jóindulattal kezelte, míg mások kezdetben szántszándékkal ellenségesek voltak vele szemben. Úgy tekintették, mint valami üres fejű izompacsirtát – mindaddig, amíg be nem bizonyította, hogy a legkevésbé sem az. – A mi híres öklözőnk talán részeltet bennünket jóindulatában, és sugárzó intellektusával megvilágítja gyarló elménk előtt a nemzeti bolsevizmus eszméinek mibenlétét. – A fenti epés kijelentés a szociológia és politikatudományok professzorának szájából hangzott el. Hórihorgas, barátságtalan férfiú volt, tőrőlmetszett értelmiségi típus, szúrós szemeiben a középkori misztikusok átható pillantásával. Hollandiában született, szülei azonban már gyermekkorában Afrikába hozták. Dr. Hendrik Frensch Verwoerd mára az afrikaner szellemi élet egyik kiemelkedő alakjává és népe nacionalista törekvéseinek élharcosává vált. Szemeszterenként egyszer politikatudományi előadást tartott az elsőéveseknek, energiája javát azonban saját tanszékének legkiválóbb hallgatói számára tartogatta. Megvető mosollyal nézte, amint Manfred lassan feláll, és összeszedi gondolatait. Néhány másodpercig várt és már-már leintette ezt a faragatlan parasztot, mikor Manfred beszélni kezdett. Válaszát hibátlanul megformált, gördülékeny mondatokban adta elő, azzal a nemrégiben meghonosodott stellenboschi akcentussal – az afrikaans nyelv „oxfordi” változatával –, melyet Roelf segítségével sajátított el. – A „nemzeti bolsevizmus” meghatározást eredetileg Németországban kezdték

használni és a Lenin eszmei vezérlete alatt létrejött hagyományos bolsevizmussal szemben egy olyan politikai irányzatot neveztek így, amely a versailles-i egyezmény elutasításán alapul... Dr. Verwoerd pislogni kezdett, és arcáról lehervadt a mosoly. A fickó egy mérföldről észrevette a csapást és azonnal elválasztotta a két fogalmat. – Azt meg tudná mondani nekünk, ki volt ennek az eszmének a megalkotója? – tudakolta dr. Verwoerd, megszokott hűvös tónusában egy csipetnyi ingerültséggel. – Azt hiszem, elsőként Karl Radek állt elő ezzel a gondolattal 1919-ben. Az általa vezetett fórum szövetségben állt azokkal a legalacsonyabb társadalmi rétegekben kialakult erőkkel, amelyek Angliát, Franciaországot és az Egyesült Államokat tekintették közös nyugati ellenségüknek. A professzor előrehajolt, mint a zsákmányt figyelő sólyom. – És az ön megítélése szerint, uram, jelen van-e ma ehhez hasonló doktrína a dél-afrikai politikában? – Ettől kezdve az előadás hátralévő részében mindketten kizárólag egymásnak szentelték figyelmüket, a többiek pedig megszabadulván a gondolkodás kényszerétől, elragadtatottan vagy halálos unalommal hallgatták őket. A következő szombat estén azonban, mikor Manfred megnyerte az egyetem félnehézsúlyú bajnoki címét, a zsúfolt tornacsarnok közönsége döbbenten fedezte fel dr. Verwoerdot a második sorban. Ez volt az első eset, hogy megjelent bármiféle egyetemi sportversenyen, kivéve persze a rögbimeccseket, mert aki ezeket elmulasztotta, az nem volt méltó az afrikaner névre. Néhány nappal később a professzor magához kérette Manfredot, állítólag azért, hogy megvitassa vele a liberalizmus történetéről benyújtott dolgozatát, beszélgetésük azonban majdnem két órán keresztül tartott és sok mindenre kiterjedt. A végén dr. Verwoerd megállította Manfredot az ajtóban. – Van itt egy könyv, amelybe bizonyára nem volt még alkalma belenézni – mondta, az íróasztalon át felé nyújtva a kötetet. – Tartsa magánál, ameddig csak szükséges, és ha majd kiolvasta, mondja el a véleményét. Manfred rohant a következő előadásra és így még a címet sem olvasta el. Mikor visszaért a szobájába, csak lecsapta a könyvet az asztalra és sietett, mert Roelf már várta a szokásos esti futásra. Végül is csak késő este jutott rá ideje, mikor pizsamára vetkőzve lefeküdni készült. Felemelte az asztalról és látta, hogy nem más, mint az a mű, amit mostanában gyakorta hallott emlegetni – ráadásul az eredeti német kiadásban. Mire újból letette, a hajnal első sugarai már beszűrődtek a függöny résein és odakinn az ablak kőpárkányán hangosan turbékoltak a galambok. Becsukta a könyvet és még egyszer elolvasta a címét. Adolf Hitler: Mein Kampf. A nap további részét szinte vallásos transzban élte át és alig várta az ebédszünetet, hogy visszarohanhasson a szobájába olvasni. A szerző mintha egyenesen hozzá szólt volna, mint német és árja eredetűhöz. Miközben falta az oldalakat, az a különös érzése támadt, hogy ezt a könyvet kizárólag neki írták. Máskülönben miért is foglalt volna bele Herr Hitler olyan csodálatos részleteket, mint: „Milyen természetesnek és dicsőségesnek tartják, ha egy ifjú ember vívni tanul, és odáig fejleszti készségét, hogy jobb és bal kézzel egyaránt ügyesen párbajozik. Ha azonban bokszol, akkor mindez alpárinak, közönségesnek minősül! Miért? Hiszen nincs a világon még egy sport, amely ilyen mértékben fejlesztené a

támadó szellemet, ilyen villámgyors döntéseket követelne, ilyen rugalmasságot kölcsönözne a testnek... Mindenekfelett azonban minden egészséges fiatal testnek meg kell tanulnia elszenvedni az ütéseket – a Nép államának nem feladata, hogy szaporítsa a békés esztéták és testi fogyatékosok tenyészetét. Ha szellemi uralkodó osztályunk fiait az előkelő viselkedés helyett inkább bokszolni tanítják, akkor Németországban sohasem győzhetett volna a spiclik, dezertőrök és a hozzájuk hasonló söpredék forradalma...” Manfredon a látnokok borzongása futott végig, amint ilyen tiszta, világos formában látta viszont saját nehézkesen megfogalmazott álláspontját az egyéni erkölcsről. „A test edzésével párhuzamosan meg kell kezdeni a harcot a lélek mérgezése ellen is. Manapság egész közéletünk az eltévelyedett és mesterségesen felgerjesztett nemi ösztönök melegágya...” Manfred maga is szenvedett ezektől a gyötrelmektől, melyek lépten-nyomon leselkedtek a tiszta lelkekre. Hányszor és hányszor kényszerült elkeseredett küzdelmet vívni hangosan követelőző testével és félmeztelen nőket ábrázoló újságok és moziplakátok láttán – amelyek mindig angolul íródtak, ezen az idejétmúlt, degenerált, egyre inkább gyűlölt nyelven. – Igazad van – dünnyögte, dühödten forgatva az oldalakat. Te végre világosan feltárod előttünk az emberi nem nagy igazságait. Tisztának és erősnek kell lennünk. Hirtelen hevesen kalapálni kezdett a szíve, mert a könyv lapjairól olyan igazságok meredtek rá egyértelmű és világos megfogalmazásban, amelyekről eddig csak homályos utalások formájában hallott. A szavak visszarepítették a múltba, a vasúti töltés mentén rothadozó hobótáborba. Ismét maga előtt látta a gyűrött újságoldalt és a hátborzongató karikatúrát Hoggenheimerről, amint a rabszolgaság felé hajtja az afrikaner népet. Olyan eszeveszett düh kerítette hatalmába, hogy remegni kezdett kezében a könyv. „A fekete hajú zsidó fiú arcán sátáni vigyorral, rejtőzködve lesi áldozatát, a gyanútlan, fiatal lányt, hogy megfertőzze vérét, és elorozza őt népétől...” Lelki szemeivel látni vélte Sarah drága, sápadt kis testét, amint szétfeszített végtagokkal fekszik Hoggenheimer óriási, szőrös pókra emlékeztető figurája alatt és ölni szeretett volna. A szerző azonban ennél is tovább ment és oly gyakorlottan döfte bele tollat Manfred afrikaner szívébe, hogy a fiú úgy érezte, mintha a sorokat a vérével írták volna. „A múltban is, ma is a zsidók telepítik be a négereket a Rajna-vidékre, azzal a titkos hátsó gondolattal és világos célzattal, hogy az ebből szükségszerűen következő tömeges fajgyalázás révén elpusztítsák a gyűlölt fehér fajt...” Manfred megborzongott az iszonyattól. „Swartgevaar! Fekete veszedelem!” – évszázadokon át ez a csatlakozás szólította összefogásra népét és most úgy érezte, mintha ősei szólítanák a csatába. Mire kiolvasta a könyvet, olyan feldúltság és kimerültség vett rajta erőt, amilyet még

a szorítóban sem érzett soha. Bár már későre járt, ellenállhatatlan lelki kényszertől hajtva kereste fel azt az embert, aki ezt a csodálatos olvasmányt kölcsönadta neki. Lelkes és megfontolt beszélgetésük csak jóval éjfél után ért véget. Másnap a professzor jóváhagyólag közölte egy magas állású kollégájával: – Sikerült találnom egy fiút, akiből igen értékes emberünk válhat. Nagyszerű felfogóképességű elme, aki hamarosan óriási befolyásra tesz majd szert fiataljaink körében. És Manfred nevét a következő összejövetelen ezekkel a szavakkal terjesztették egy titkos társaság legfelsőbb tanácsa elé: – Az egyetem egyik legkiválóbb fiatal hallgatója, a Rust en Vrede egyik öregdiákja bizalmas baráti viszonyban van vele... – Szervezzék be – rendelkezett a tanács elnöke. Manfred és Roelf hetente ötször futóedzést tartottak a hegyekben. Mindig ugyanazon a meredek, hepehupás ösvényen kaptattak fel és öt mérföld után megálltak, hogy igyanak a tajtékos, fehér vízesés tövében csillogó tavacskából. Roelf elmélyülten nézte Manfredot, amint térdre ereszkedik a sikamlós, nedves köveken, két behajlított tenyerét a vízbe meríti és mohón kortyolja a kristálytiszta vizet. – Jól választottak – nyugtázta magában egyetértőleg feljebbvalóinak döntését. A lenge ujjatlan mellény és a rövid nadrág látni engedte Manfred erős, mégis kecses testét, dús, bronzos fürtjeivel és finom vonásaival egyenesen lenyűgöző látványt nyújtott. De személyiségének igazi varázsát mégiscsak arányló, topázszínű szemei adták. Még Roelf is úgy érezte, hogy egyre inkább a nála jóval fiatalabb fiú hatása alá kerül. – Ő lesz az az erős kezű vezér, akire olyan égető szükségünk van – gondolta magában. Manfred eközben ismét talpra ugrott és karjával megtörölte száját. – No gyere, te hajcsár! – kiáltotta nevetve. – Aki utolsónak ér haza, az egy gaz bolsevik! Roelf azonban megállította. – Ma beszélni akarok veled – mondta. Manfred rosszallóan vonta össze a szemöldökét. – A fenébe is, hiszen egyebet se teszünk, csak beszélünk – fakadt ki. – Miért pont itt? – Mert itt senki sem hallgathat ki bennünket – válaszolta Roelf. – Különben pedig nincs igazad, Manie, vannak azért köztünk olyanok is, akik mást is tesznek, nem csak a szájukat jártatják. Tettekre készülünk, kemény, harcos tettekre, olyanokra, amilyeneket te is annyira szeretsz. Manfred azonnal visszafordult. Szemében izgatott érdeklődéssel guggolt le Roelf elé. – Kicsodák? Miféle tettekre? – faggatózott. Roelf közelebb hajolt. – Egy bátor afrikanerekből állt titkos elit, akik egész életüket népük szolgálatának szentelték – vezető beosztású férfiak a kormányzat, az oktatás és az üzleti élet legmagasabb régióiban. Róluk beszélek, Manie. De nemcsak a mai vezetőkről van szó, hanem a holnap kulcsembereiről is. Olyanokról, mint te vagy én... hát ezekről az emberekről van szó. – Egy titkos társaság? – hőkölt vissza Manie álmélkodva. – Nem, Manie, sokkal több annál – felelte Roelf. – Egy egész titkos hadsereg áll készen, hogy harcba induljon szegény leigázott népünkért, és ha kell, akár az élete árán is visszaállítsa régi nagyságunkat. Manfred érezte, amint az izgalomtól karján és tarkóján meredezni kezdenek a pihés szőrszálak.

– Katonákról beszélek, Manie – folytatta Roelf. – Leendő nemzeti hadseregünk rohamosztagosairól. – Te is közéjük tartozol, Roelf? – kérdezte Manfred. – Igen, Manie, én is közülük való vagyok... és te is. Legfelsőbb tanácsunk felfigyelt rád. Megbíztak, hogy kérjelek fel, állj közénk, menetelj velünk közös rendeltetésünk felé és vedd ki a részedet a népünk nyilvánvaló elhivatottságának beteljesítéséért vívott harcunkból. – Kik a vezetőink? Mi a neve ennek a titkos hadseregnek? – Mindent megtudsz, amint letetted a hűségesküt – biztosította Roelf. Kinyújtotta a karját és ujjai acélkapcsokként zárultak össze Manie izmos bicepsze körül. – Hajlandó vagy eleget tenni a kötelesség hívó szavának? kérdezte. – Közénk állsz-e, Manfred De La Rey? Felöltöd-e az egyenruhánkat, hogy velünk együtt harcolj? Manfred lelkében néma küzdelem zajlott. Gyanakvó és borongósan befelé forduló holland őseinek szelleme alattomos cselszövést szimatolt, míg parancsteljesítéshez szokott német vére ösztönösen hajtotta e modern teuton lovagok felé, akik rettenthetetlenül, vak engedelmességgel szolgálják Istent és a Hazát. A harcot végül is a színpadias külsőségek iránti rajongás döntötte el, melyet – jóllehet fogalma sem volt róla – francia anyjától örökölt. Ez az érzés ellenállhatatlan erővel vonzotta a katonai pompa, a csillogó uniformisok és sasos hadilobogók felé – mindama dolgok felé, amik Roelf ajánlata mögül felsejlettek. Kinyújtotta a karját, átölelte Roelfot és hosszú másodpercekig mélyen egymás szemébe néztek. – A tiétek vagyok – szólalt meg végül Manfred. – Testestül-lelkestül. A telihold magasan állt a Stellenboscht övező hegyek felett. Sugarai csillogó ezüsttel vonták be a meredek sziklafalakat és alvilági sötétségbe burkolták a mély szurdokokat. A déli égbolton tisztán ragyogott a Nagy Kereszt, fényét azonban elhomályosította az a másik hatalmas tüzes kereszt, amely a tágas erdei tisztás peremén lobogott. Már maga a helyszín is drámai hatást keltett – valóságos természet alkotta amfiteátrum, amelyet körös-körül magas fenyőfák takartak el az avatatlan tekintetek elől. A lángoló kereszt tövében zárt, fegyelmezett oszlopokban sorakoztak a rohamosztagosok. Tükörfényesre pucult vállszíjak és csatjaik megcsillantak a lángok fényében. Mindegyikük egy-egy égő fáklyát emelt magasan a feje fölé. Nem lehettek többen háromszáznál – az avatási szertartáson csak az elithez tartozók vettek részt. Büszke, ünnepélyes arccal nézték, amint a beavatandók kis csapata előbukkan az erdőből és a lankás domboldalon át lemasírozik a tisztásra, ahol már megjelent a legfőbb parancsnok, hogy üdvözölje őket. Elsőként Manfred De La Rey lépett a vezérkar elé. Ő is a titkos lovagi szövetség tagjainak uniformisát – a fekete inget, rövid szárú lovaglónadrágot és a tükörfényesre suvikszolt lovaglócsizmát – viselte, feje azonban fedetlen volt és egyenruháját nem díszítette semmi más, csak egy hüvelyébe rejtett vadásztőr a derékszíján. A főparancsnok előlépett és Manfred előtt egy lépéssel megállt. Lenyűgöző jelenség volt – magas termetű férfi, szikár, viharvert arccal és hatalmas, előreugró állkapoccsal. Bár derékban már kissé hízásnak indult és fekete inge alatt jól kivehető pocak domborodott, mégis remekbe szabott emberpéldány volt. Egy javakorabeli, fekete sörényű hímoroszlánra emlékeztetett, egész alakját a parancsolás és a hatalom aurája

lengte körül. Manfred azonnal felismerte, fényképe gyakorta szerepelt a nemzetiségi napilap politikai rovatában. Magas állást töltött be a kormányzatban, az egyik vidéki tartomány kormányzati főbiztosa volt és messzemenő politikai befolyással rendelkezett. – Manfred De La Rey – szólalt meg mély, zengő hangon –, kész vagy-e megkötni a vérszerződést? – Kész vagyok – felelte Manfred tiszta, jól érthető hangon és előhúzta övéből a vadásztőrt. Ekkor a mögötte álló sorból, teljes harci díszben, fején fekete sapkával, jobb karján a megtört vonalú kereszttel ékes karszalaggal, előlépett Roelf Stander és kihúzta tokjából a pisztolyát. Felhúzta a kakast és a fegyver csövét Manfred mellkasához szorította, egyenesen a szívére célozva. Manfrednak egy arcizma se rándult. Tudta, hogy Roelf ajánlására veszik fel a szövetségbe és a pisztoly azt szimbolizálja, hogy ő lesz a hóhéra is, ha valaha megszegi a véresküt, amelyet most készül letenni. A főparancsnok most szertartásos mozdulattal egy merev, vastag pergament nyújtott át Manfrednak. A fejlécet a rend címere díszítette – egy stilizált lőporszarut ábrázolt, hasonlót azokhoz, mint amilyeneket bevándorló őseik, a voortrekkerek használtak. Alatta cirkalmas gót betűkkel ott állt az eskü szövege. Manfred egyik kezével maga elé tartotta a pergamenlapot, a másikkal saját szívének szegezte a meztelen tőr hegyét, így jelezvén, hogy akár életét is kész feláldozni a szövetség eszméiért. – Ezennel a Mindenható Isten színe előtt és bajtársaim szeme láttára – olvasta hangosan – testestül-lelkestül alávetem magam a parancsoknak, amelyek népemet isteni rendeltetése felé vezetik. Esküszöm, hogy hűségesen megtartom az Ossewa Brandwag, az Éjszakai Tehervonatőrség szervezeti szabályzatát és mindenben engedelmeskedem feljebbvalóim parancsának. Holtomig tartó titkos esküvéssel fogadom, hogy az Ossewa Brandwag akcióit mindig támogatni fogom, és ezt minden másnál szentebb kötelességemnek tartom. Kérem, hogy ha valaha is elárulnám bajtársaimat, megszegném eskümet, vagy hűtlenné válnék Népemhez, sújtson bosszútok, még a sírban is. Ezennel bajtársaimhoz fordulok, hogy hallgassák meg könyörgésemet. Kövessetek, ha harcba hívlak, Ha meghátrálok, lőjetek le menten. Ha meghalok, bosszuljatok meg, A Mindenható úgy segéljen engem! És Manfred a vadásztőr pengéjével keresztet rajzolt a csuklójára. A vér rubinvörös sugárban spriccelt a pergamenre. A főparancsnok hozzálépett és megölelte, háta mögött pedig vad, ujjongó csataordításban tört ki a fekete ruhás gyülekezet. Mellette Roelf Stander visszacsúsztatta tokjába a pisztolyt, szempilláin a megilletődés könnyei ragyogtak. Amint a főparancsnok ismét hátralépett, odarohant Manfredhoz, és szenvedélyesen megszorította a kezét. – Testvérem... – suttogta elcsukló hangon. – Most már valóban testvérek vagyunk. November közepén Manfred letette az évzáró vizsgákat és a harmadik legjobb eredményt érte el a 153 elsőéves közül. Három nappal az eredményhirdetés után a Stellenbosch ökölvívócsapata edzőjük

vezetésével elindult az Egyetemi Csapatok Bajnokságára. A nagy eseménynek idén a johannesburgi Witwatersrand Egyetem adott otthont és a ország minden tájáról érkeztek az egyetemi csapatok bokszolói. A stellenboschiak vonattal utaztak és az állomáson hatalmas éljenző tömeg tolongott, hogy búcsút vegyen tőlük az ezermérföldes út előtt. Tromp bácsi búcsúzóul végigcsókolta házának asszonynépét, Trudi nénitől kezdve egészen Sarah-ig, aki mint a család legifjabb tagja a sor végén álldogált. Manfred egy lépéssel utána haladt, csapatának színeiben, fején keskeny karimájú szalmakalappal. Olyan délceg volt, olyan férfiasan szép, hogy Sarah nem bírta visszatartani könnyeit és mikor a fiú lehajolt, hogy megcsókolja, zokogva a nyakába ugrott és mindkét karjával teljes erejéből magához szorította. – Ugyan már, ne légy ilyen kis buta liba – korholta Manfred suttogva, de hangja rekedten csengett a szokatlan izgalomtól, amelyet Sarah selymes kis arcának érintése keltett benne. – Jaj Manie, olyan messzire elmégy – hüppögte a lány és Manfred nyakába fúrta az arcát, hogy elrejtse könnyeit. Még sose kerültünk ilyen messze egymástól. – Menj már, te majom. Mindenki téged néz – dorgálta a fiú gyengéden. – Adj egy puszit, cserébe hozok neked valami szép ajándékot. – Nem kell ajándék. Te kellesz – szipogta Sarah, azzal felemelte bájos arcocskáját és száját Manfred szájára szorította. Ajka mintha elolvadt volna saját perzselő melegétől, nedves volt és édes, akár az érett alma. Az egész csak néhány pillanatig tartott, Manfredra azonban ellenállhatatlanul rátört az érzés, hogy ha akarná, akár meztelenül is a karjában tarthatná Sarah-t. Bűntudat töltötte el és hirtelen megundorodott saját testétől, amely elárulta őt. Durván kiszakította magát az ölelésből és feldúlt, megsebzett pillantást vetett a lányra. Sarah még akkor is kitárt karokkal állt, mikor Manfred felugrott a kocsi nyitott peronjára és elvegyült hangosan tréfálkozó csapattársai között. A szerelvény egy rándulással elindult és lassan kigördült az állomásról. Sarah a többiektől kissé lehúzódva állt és még akkor is a távolodó vonatot bámulta, mikor Trudi néni és a két lány már a kijárat felé igyekezett. A pálya élesen elkanyarodott és a kitárt karú, aprócska figura végleg eltűnt Manfred szeme elől. Amint visszahúzta fejét az ablakból, látta, hogy Roelf Stander gúnyos pillantásokkal nézi és vigyorogva mondani készül valamit. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna, Manfred a bűntudattól izzó haraggal ráordított. – Hou jou bek! Fogd be a pofád! Az Egyetemi Csapatok Bajnokságának eseménysorozata tíz napon át tartott. Minden egyes súlycsoport versenyzői öt-öt alkalommal mérkőztek meg egymással, tehát minden versenyző kétnaponként lépett a szorítóba. Manfred a második helyen szerepelt saját súlycsoportjában, ami annyit jelentett, hogy valószínűleg az utolsó napon áll majd ki a bajnoki öv viselője ellen. A cím jelenlegi birtokosa egyébként egy mérnökhallgató volt, aki éppen most szerezte meg diplomáját a Witwatersrand Egyetemen. Egész eddigi pályafutása során veretlen maradt és máris bejelentette abbeli szándékát, hogy profi versenyző lesz, amint visszatér az olimpiáról, amelyen részvétele szinte biztosnak látszott. „A Kalahári Oroszlánjának most kell majd kiállnia üstökösszerű pályafutásának

eddigi legnehezebb próbatételét. Képes lesz-e elviselni ugyanazokat a keserves megpróbáltatásokat, melyeket eddig tőle kellett elszenvednie ellenfeleinek? Ez a kérdés foglalkoztatja most mindnyájunkat és erre ad majd választ Ian Rushmore, ha az események a várakozásnak megfelelően alakulnak – írta a Rand Daily Mail sporttudósítója. – Úgy tűnik, a súlycsoportban egyetlen olyan vetélytárs sem akad, aki szereplésével meghiúsíthatná De La Rey és Rushmore találkozóját 1935. december 20án. Ebben a páratlan küzdelemben Rushmore gránitból és gelignitből készült jobb ökle kerül majd szembe De La Rey fékevesztett iramú, öldöklő, kétkezes technikájával, és biztosíthatom olvasóimat, hogy e cikk írója Johannesburg minden aranyáért sem mulasztaná el ezt a találkozót.” Manfred az első két meccsét olyan játszi könnyedséggel nyerte meg, hogy az már szinte sértő volt. Ellenfeleit már eleve elbizonytalanította félelmetes híre és a második menetben mindketten padlóra kerültek a vörös kesztyűk gyilkos pergőtüzében. A szerdai nap szabad volt Manfred számára. Még mindenki aludt, mikor hajnalban elhagyta a verseny résztvevőinek otthont adó egyetemi kollégium épületét. Még a reggelit is elmulasztotta, hogy elérje a johannesburgi főpályaudvarról induló kora reggeli vonatot. Az utazás a nyílt, füves síkságon át alig egy óra hosszat tartott. A pretoriai állomás büféjében evett néhány falatot, majd gyalogszerrel elindult a városon át. Nehézkes léptekkel haladt úticélja felé. A pretoriai Központi Fegyház komor, négyszögletes épülete belülről sem nyújtott vigasztalóbb látványt, mint kívülről. Itt hajtották végre a kivégzéseket és itt töltötték büntetésüket az életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt rabok. Manfred egyenesen a látogatók számra kijelölt kapuhoz ment. A mogorva rangidős foglár kitöltette vele a bejelentőlapot. A „Milyen kapcsolatban áll az elítélttel” szövegű rovathoz érve Manfred pár pillanatig habozott, majd vakmerőén beírta; „a fia.” Mikor visszaadta a kitöltött űrlapot, a foglár lassan átolvasta, majd felnézett és komor, személytelen pillantásokkal tanulmányozni kezdte az arcát. – Eddig még egyetlen látogatója sem volt – mondta. – Nem tudtam előbb jönni – próbált mentegetőzni Manfred. – Megvolt az oka. – Mind ezt mondják – morogta a foglár, de az arckifejezése mintha alig észrevehetően megváltozott volna. – Maga az a bokszoló, ugye? – kérdezte. – Úgy van – bólintott Manfred és valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve leadta az OB titkos ismertetőjelét. A férfi szemében csodálkozó szikra villant, majd visszadobta a bejelentőlapot. – Akkor jól van. Üljön le. Szólok, ha elkészült – mondta és a pult fölött leadta az Ossewa Brandwag tagjainak ellenjelzését. – Szombat este nyírd ki azt a vörös nyakú szarházit – suttogta és sarkon fordult. Manfred csodálkozott, ugyanakkor kitörő lelkesedéssel nyugtázta, milyen messzire elérnek a szervezet karjai a nép körében. Tíz perc múlva a foglár egy zöldre festett falú cellába vezette Manfredot. A helyiség szűk rácsos ablakai közvetlenül a mennyezet alatt helyezkedtek el, a berendezés csupán egy asztalból és három egyenes támlájú székből állt. Az egyiken egy idegen öregember ült, Manfred várakozva nézett el a feje fölött. Ám az ismeretlen ekkor lassan felegyenesedett. Háta meggörnyedt az évek súlyától és

a nehéz munkától, ráncoktól szabdalt bőrére ezernyi apró foltot égetett a tűző nap. Gyér, fehér haja vékony szálakban libegett bíbictojásra emlékeztető, foltos fejbőre felett. Vékony, petyhüdt nyaka úgy meredt elő a durva kalikó rabruhából, akár egy pulykáé. Színtelen, homályos szemei könnyben úsztak és a cseppek úgy rezegtek ritkás pilláin, mint hajnali harmat a fűszálakon. – Papa? – kérdezte Manfred hitetlenkedve, amint meglátta a hiányzó fél kart, az öregember pedig hangtalanul zokogni kezdett. Ösztövér válla görcsösen rázkódott, a könnyek kiléptek gyulladt, vörös szemhéjai mögül és patakokban csorogtak le az arcán. – Papa! – hebegte Manfred és szinte fuldokolt a felháborodástól. – Mit tettek veled? Odarohant, hogy megölelje apját, közben megpróbálta elrejteni arcát a foglár elől, hogy az ne lássa gyöngeségét. – Papa! Papa! – ismételte kétségbeesetten, zavart tehetetlenséggel paskolgatva a csonttá aszott vállakat a durva daróc alatt. Aztán mégiscsak a foglár felé fordította arcát és néma, könyörgő pillantást vetett rá. – Sajnálom, nem hagyhatom egyedül magukat – mondta az őr szinte bocsánatkérő hangsúllyal. – Ez a szabály és az állásom többet ér. – Kérem... – suttogta Manfred. – Testvéri becsületszavadat adod, hogy nem próbálod megszöktetni? – kérdezte halkan a foglár. – Testvéri becsületszavamat adom – felelte Manfred. – Tíz perc – figyelmeztette a foglár. – Ennél többet nem adhatok. – Azzal megfordult és kiment, kulcsra zárva maga mögött a zöld vasajtót. – Papa – Manfred gyöngéden a székhez támogatta a reszkető öregembert, leültette és a szék elé térdelt. Lothar De La Rey tenyerével törölgette könnyektől nedves arcát. Mosolyogni próbált, de mosolya tétova volt és hangja remegett, amint megszólalt. – Nézz rám, picsogok itt, mint egy vénasszony. A meglepetéstől van, hogy újra látlak, de már elmúlt. Jól vagyok. Hadd nézzelek, engedd, hogy csak nézzelek egy percig. Hátrébb dőlt és fürkésző pillantásokkal tanulmányozta Manfred arcát. – Micsoda férfi lett belőled... erős és jóképű, én is éppen ilyen voltam a te korodban. – Ujja hegyével óvatosan végigsimította a fiú arcvonásait. A keze hideg volt, bőre durva tapintású, akár a cápabőr. – Olvastam ám rólad, fiam – mondta. – Tudod, megengedik, hogy járassuk az újságokat. Kivágtam minden rólad szóló cikket és a matracomban őrzöm őket. Büszke vagyok rád, olyan nagyon büszke... de nemcsak én, mindenki, még a vamzerek is. – Papa! – szakította félbe Manfred. – Hogy bánnak veled? – Jól, Manie, egész jól – Lothar maga elé bámult, és ajka lefittyedt az elkeseredéstől. – Csak tudod... az örökre, az nagyon hosszú idő. Borzalmasan hosszú idő, Manie. Néha eszembe jut a sivatag, a távoli ködbe vesző látóhatár, a végtelen kék ég... – elharapta a mondatot és kínlódva mosolyogni próbált. – És rád gondolok, minden áldott nap... nincs nap, hogy ne imádkoznék Istenhez: „Vigyázz az én kisfiamra...” – Ne, papa... kérlek – vágott közbe Manfred esdekelve. – Ne! Ne akard, hogy én is sírni kezdjek. – Felállt és odahúzta a másik széket egészen az apja széke mellé. – Én is minden nap gondoltam rád, papa. Szerettem volna írni, de Tromp bácsi azt mondta, legjobb lesz, ha... Lothar felemelt kézzel elhallgattatta. – Ja, Manie, ez volt a legokosabb, amit tehettél.

Tromp Bierman bölcs ember, ő tudja, mikor mi a legjobb. – Mosolya egy árnyalattal meggyőzőbbé vált. – Hogy megnőttél és a hajad színe... éppen olyan, mint az enyém volt valaha. Tudom, hogy még sokra viszed. Mit határoztál, mi a szándékod az életeddel? Gyorsan mondd el. Olyan kevés az időnk. – Jogot tanulok Stellenboschban. Az első évben harmadik lettem az évfolyamomban. – Ez csodálatos, fiam. És azután? – Még nem tudom biztosan, papa, de azt hiszem, a nemzetünkért kell harcolnom. Azt hiszem, arra vagyok hivatva, hogy a népünk jogaiért küzdjek. – Politika? – kérdezte Lothar és mikor Manfred bólintott, megjegyezte. – Keserves út, tele kanyarokkal és buktatókkal. Én világéletemben jobb' szerettem az egyenes utat, egy jó lóval a seggem alatt és egy puskával a kezemben. – Hirtelen keserűen elnevette magát. – És nézd meg, hová vezetett ez az út. – Én is harcolni fogok, papa. Harcolni fogok, ha eljön az ideje és én magam választom meg a csatateret. – Jaj fiam. A történelem kegyetlenül elbánt a mi népünkkel. Néha kétségbeesésemben már arra gondolok, Isten arra ítélt bennünket, hogy örök vesztesek legyünk. – Nincs igazad! – kiáltott fel Manfred. Arcvonásai megkeményedtek, hangja remegett a felindultságtól. – Nemsokára felvirrad a mi napunk. Már nem sokáig leszünk vesztesek. – Már-már azon volt, hogy mindenről beszámol apjának, de eszébe jutott a véresküje és hallgatott. – Manie... – suttogta Lothar közelebb hajolva. Aggodalmasan körülnézett a cellában, mint aki összeesküvésre készül, azután megragadta Manfred ingének ujját. – A gyémántok... megvannak a gyémántjaid? – tudakolta, de máris látta a választ a fiú arcán. – Mi lett velük? – Szívfacsaró volt látni kétségbeesett arcát. – Azok voltak az örökséged, az volt minden, amit rád hagyhattam. Hol vannak? – Tromp bácsi... – kezdte akadozva Manfred – megtalálta őket évekkel ezelőtt. Azt mondta, átok ül rajtuk, hogy a sátán pénzei és elpusztíttatta őket velem. – Elpusztíttatta őket...? – meredt rá Lothar tátott szájjal. – Sorban rátette őket egy üllőre, nekem pedig mindet össze kellett törnöm egy pörölykalapáccsal. Porrá kellett zúznom valamennyit. Manfred most először látta fellángolni apja szemében a régi ádáz tekintetet. Lothar felpattant a helyéről, és őrjöngve futkosott körbe a szűk cellában. – Tromp Bierman – lihegte. – Ha a kezem közé kaparinthatnálak! Világéletedben csökönyös, képmutató szentfazék voltál... – elcsuklott a hangja és ismét leroskadt a fia mellé. – Manie, a többi kő még mindig megvan. Emlékszel... a kopjéra, a dombra a sivatagban? Azokat neked hagytam ott. Vissza kell menned érte. Manfred elfordította a fejét. Az elmúlt évek során megpróbálta kiűzni gondolataiból az emléket, mely a megtestesült gonoszság képzetét idézte fel benne és mindig félelemmel, bűntudattal, fájdalommal társult. Szerette volna mindörökre kizárni tudatából életének ezt a szakaszát. Az egész olyan távolinak tűnt és már-már sikerült megszabadulnia tőle, de most, apja szavai nyomán, ismét érezni vélte az üszkösödő hús émelyítő bűzét és lelki szemei előtt megjelent a kis fehér vászonzacskó, amint a kinccsel együtt eltűnik a szűk gránithasadékban. – Már elfelejtettem az utat, papa – mondta kínlódva. – Sosem találnék vissza arra a helyre. Lothar görcsösen belekapaszkodott a karjába. – Hendrick! – dadogta kétségbeesetten.

– Swart Hendrick! Ő tudja az utat... odavezethet. – Hendrick – ismételte Manfred zavartan pislogva. Már csak egy félig elfeledett név volt, a múlt egy töredéke és most váratlanul mintha ott látta volna maga előtt az ágyúgolyószerű, hatalmas fekete fejet. – De hát ő elment... nem tudom, hová. Visszament a sivatagba. Sohasem volnék képes megtalálni. – Nem, nem, Manie! – kiáltott fel Lothar izgatottan. – Hendrick itt van valahol a közelben a Witwatersrandon. Nagy ember lett belőle, valami főnökféle az övéi között. – Honnét tudod, papa? – Ó, gyorsan terjednek itt a hírek! Itt bent mindenről értesülünk! A kívülről jövők híreket, üzeneteket hoznak. Mindent hallunk. Hendrick üzent nekem. Nem felejtett el, elvégre bajtársak voltunk. Tízezer mérföldet csavarogtunk és száz csatát vívtunk meg együtt. Megüzente, hol keressem, ha valaha kiszabadulok ezek közül az átkozott falak közül. – Lothar előrehajolt ültében, magához húzta Manfred fejét és ajkát szorosan a fiú fülére tapasztotta. Sietve súgott valamit, majd ismét hátradőlt a széken. – El kell menned oda és meg kell őt keresned – mondta. – Ő majd elvezet ahhoz a gránitdombhoz az Okavango folyó alatt... Istenkém, bárcsak én is ott lehetnék, bárcsak még egyszer együtt lovagolhatnék veletek a sivatagban. A kulcs kattanva fordult meg a zárban és Lothar kétségbeesetten cibálta meg a fiú karját. – Ígérd meg, hogy elmégy, Manie – suttogta. – De papa, azokon a köveken átok ül... – Ígérd meg, egyetlen fiam, ígérd meg, hogy nem semmiért raboskodtam ennyi éven át. Ígérd meg, hogy visszamégy a kövekért. – Megígérem, papa – mondta csendesen Manfred, amint a foglár belépett az ajtón. – Letelt az idő – mondta. – Sajnálom. – Eljöhetek holnap is? – kérdezte Manfred. Az őr tagadólag rázta a fejét. – Havonta csak egyszer van látogatás. – Írok neked, papa – Manfred megfordult és búcsúzóul még egyszer megölelte a csonttá soványodott öregembert. – Mostantól fogva minden héten írok. Lothar azonban csak közönyösen bólogatott, arca becsukódott, szeme elfénytelenedett. – Ja – motyogta közönyösen. – írjál majd néha – azzal lassan kicsoszogott a cellából. Manfred csak állt és dermedten bámulta a csukott zöld vasajtót, míg végül a foglár megkocogtatta a vállát. – Mehetünk – szólt, Manfred pedig szinte félálomban követte a látogatók kapujáig. Lelkében kusza összevisszaságban kergették egymást az indulatok. De amint kilépett a szikrázó napfényre és felnézett az égre – a végtelen, kék afrikai égboltra, amelyről apja olyan szívszaggató vágyakozással beszélt –, akkor egy érzés kiemelkedett a zűrzavarból, maga alá temetve az összes többit. Ez az érzés pedig nem volt más, mint a harag – vak, tehetetlen, reménytelen düh. Az elkövetkező napok folyamán nőttön-nőtt és mintha akkor érte volna el csúcspontját, mikor Manfred fényes selyemdresszében, kezében skarlátpiros bőrkesztyűvel és szívében a gyilkolás eszelős vágyával belépett a reflektorfényben úszó ringbe. Centaine jóval Blaine előtt ébredt fel, minden másodpercet sajnált, amit alvással töltöttek. Odakinn még sötét volt, mivel a ház mögött magasodó meredek hegyormok eltakarták a kelő napot, a madarak azonban már csipogva ébredeztek a magas fallal körülkerített parányi kert lombjai között. Centaine egész rakományra való tacomát és

Jerikói loncot hozatott, hogy befuttassa vele a kőfalakat. A kertész elsőrendű feladatai közé tartozott, hogy naponta feltöltse a vízadagolók tartályait. Hónapokig keresgélt, míg végre rátalált erre az eszményi villára. A legalapvetőbb követelmény az volt, hogy a ház valami csendes, eldugott helyen álljon, valamint rendelkezzék fedett garázzsal, ahol az ő Daimlere és Blaine vadonatúj Bentleyje – lévén mindkettő feltűnést keltő jármű – rejtve maradhat a kíváncsi tekintetek elől. További feltétel volt, hogy az épület tíz perc alatt gyalogszerrel is elérhető legyen, akár a Parlamentből, akár az impozáns Herbert Baker-palotából, amelynek egyik szárnyát a kabinetminiszterek irodái foglalták el. Az ablakokból szabad kilátásnak kellett nyílnia a hegyekre és a környéknek sem volt szabad túlságosan divatosnak lennie. Leginkább azok a szűk kis kertvárosi utcácskák feleltek meg a célnak, amelyeket az úri társaság nem méltatott figyelemre, tehát nem állt fenn a veszély, hogy barátokba, parlamenti képviselőkbe, üzletfelekbe, ellenségekbe vagy szenzációs hírek után koslató újságírókba botlanak. De mindenekelőtt meg kellett lennie annak a bizonyos „légkörnek”. Mikor végül megtalálta és először lépett be az ajtón, még a foltos tapétáról és az elrongyolódott szőnyegekről is megfeledkezett. Megállt a nappali szobában és elérzékenyült mosollyal azt mondta. – Itt boldog emberek laktak. Igen, ez az, amit kerestem. Megveszem. Az ingatlant egyik holdingvállalatának nevére jegyeztette be, a ház felújításával azonban senkit sem bízott meg. A teljes rekonstrukciót saját maga tervezte, és személyesen ellenőrizte a munkálatokat. – Azt akarom, hogy ez legyen a legtökéletesebb szerelmi fészek, amit valaha is építettek – mondogatta. Mint minden egyéb területen, itt is szinte elérhetetlen követelményeket állított és a munkálatok egész ideje alatt, minden áldott reggel órákig konzultált az ácsokkal, vízvezeték-szerelőkkel és festőkkel. Leromboltatta a négy kis hálószobát elválasztó közfalakat és az egészet egyetlen budoárrá alakíttatta, a kertre néző franciaablakokkal. A kertből, amelyet Tábla-hegység sárga homokkövéből készült fal vett körül, pazar kilátás nyílt a ház mögött magasodó szürke sziklákra. Két külön fürdőszobát építtetett magának és Blaine-nek. Blaine-ét rubinvörös erezetű fehér olasz márványlapok borították, a vízcsapok és a szerelvények arany delfinfejeket formáztak, Centaine-ét rózsaszín selyemdrapériákból alkotott beduinsátorrá képezték ki. Az ágy muzeális értékű darab volt, az itáliai reneszánsz kézművesség remeke, elefántcsont és arany berakásokkal díszítve. – Ezen akár pólómeccseket is játszhatunk az utószezonban – jegyezte meg Blaine, mikor először meglátta. Centaine egy csodálatos, napsütötte tengeri tájat ábrázoló Turner-képet helyezett el az ággyal szemközti falra. Az ebédlő falára egy Bonnard-t akasztott és a helyiséget egy felfordított karácsonyfára emlékeztető, káprázatos kristálycsillárral világította meg. A tálalószekrényen ezüstgyűjteményeinek legszebb, Anna királynő és XIV. Lajos korabeli darabjai sorakoztak. Centaine négyfős állandó személyzetet szerződtetett a házba, köztük egy inast Blaine számára és egy főfoglalkozású kertészt. A maláj származású szakács még az ínyencségéről hírhedt Blaine szerint is a világ legkiválóbb piláfjait, bobotijait és rystafeljeit varázsolta asztalukra. Szerződést kötött a Groote Kerk egyik virágüzletének tulajdonosával, hogy minden reggel friss sárga rózsacsokrokat szállítson a villába, a kis borospincét pedig megtöltötte a Weltevreden barlangszerű pincerendszereiből idehozatott válogatott borokkal. Az

éléskamrát irdatlan költséggel elektromos hűtőkamrává alakíttatta, hogy ideális körülmények között tárolhassák a különböző sonkákat, sajtokat, a kaviárt és a skót füstölt lazacot meg a többi életfontosságú élelmiszert. Hiába fordított azonban annyi gondot a legkisebb részletekre is, hiába volt a pazar berendezés, már akkor is szerencsésnek mondhatták magukat, ha havonta egy éjszakát itt tölthettek. Akadtak persze ellopott órák – ezeket Centaine olyan pontossággal tartotta számon, mint a legfösvényebb uzsorás az aranyait. Egy-egy közösen elköltött ebéd a parlamenti ülésszakok szünetében, olykor egy rövid éjszakai intermezzo, ha a tanácskozások elhúzódtak, néha egy-egy szabad délután – egek, de micsoda délutánok voltak ezek! –, amikor Isabella abban a hitben ült odahaza, hogy férje pólóedzésen vagy valami rendkívüli kabinetülésen van. Centaine most óvatosan elfordította fejét a csipkehuzatú párnán és nézte az alvó férfit. A hajnal első ezüstös sugarai beszűrődtek a zsalu lécei között és elefántcsontszerű fényt kölcsönöztek arcának. Fejedelmi metszésű orrával és széles, energikus szájával egy behunyt szemű római császárra emlékeztetett. – Mindenben tökéletes... a füleit kivéve – gondolta és elnyomott egy apró kacagást. Különös volt, hogy még ennyi év után is úgy érzi magát a férfi jelenlétében, mint egy kislány. Vigyázva, nehogy felébressze, felkelt az ágyból, felkapta köpenyét az ágy végében álló kerevetről és kisurrant a fürdőszobába. Gyorsan megfésülte dús, sötét haját, aggodalmasan kutatva az ősz szálak után. Miután egyet sem talált, megkönnyebbülve fogat mosott és a kis kék üvegből addig csepegtetett a szemeibe, míg az álom utolsó nyoma is eltűnt belőlük és tiszta fénnyel ragyogtak. Bekrémezte az arcát és gondosan letörölgette a felesleget. Blaine szerette érezni bőrének természetes puhaságát és hevesen ellenezte a kozmetikumok használatát. A bidé fölé guggolva ismét önkéntelenül elmosolyodott, amint eszébe jutott a férfi csúfondáros megjegyzése a frivol darab láttán. – Hát ez csodálatos! – kiáltott fel. – Egy lóitató vályú a fürdőszobában... milyen praktikus! Néha ellenben olyan romantikus tudott lenni, mint egy született francia. Centaine elnevette magát, kikapott egy tiszta selyemköntöst a gardróbszekrényből, magára kanyarította és kiszaladt a konyhába. A szolgák már mind boldog izgalommal, nevetgélve várták, hogy kiszolgálhassák a ház urát, aki végre ismét itt volt közöttük. Valósággal imádták Blaine-t. – Megvannak, Hadzsi? – érdeklődött Centaine, élve a megtisztelő megszólítással, ami csak azoknak járt, akik életükben már legalább egyszer elzarándokoltak Mekkába. A maláj szakács, akár egy rút kis sárga törpe, rávigyorgott bojtos, piros feze alól és büszkén letette elé a két kövér, húsos lazacot. – A tegnapi postahajóval érkeztek, madame – közölte dicsekedve. – Hadzsi, maga valóságos varázsló – lelkendezett tapsikolva Centaine. A skót lazac Blaine kedvenc reggeli eledele volt. – Ugye az úr gusztusa szerint készíti el őket? – Az „úr gusztusa szerint” a lazacot tejben kellett megfőzni és Hadzsi olyan megbántott arccal vonult vissza a tűzhely mögé, mintha már magát a kérdést is illetlenségnek tartotta volna. Centaine élvezte ezt a „tegyük fel, hogy...” játékot. Ilyenkor a feleség szerepét játszotta, mintha Blaine valóban hozzá tartozna. A szerető hitves árgus szemeivel figyelte, hogyan darálja Miriam a babkávét, hogyan keféli le Halil Blaine szürke, halszálkás öltönyét és hogyan pucolja tükörfényesre a cipőjét. Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben megy, magukra hagyta őket és visszalopódzott az elsötétített

hálószobába. Visszafojtott lélegzettel hajolt az ágy fölé és ismét gyönyörködve nézte az alvó férfi arcát. Még most, ennyi idő után is felajzotta a látvány. – Hűségesebb vagyok a világ összes feleségénél – gondolta magában kárörvendően. – Kötelességtudóbb, gyengédebb és... Felsikoltott ijedtében, mert Blaine hirtelen kinyújtotta a karját, lerántotta maga mellé az ágyra, és behúzta a takaró alá. – Hiszen te végig ébren voltál – nyöszörögte kéjesen Centaine. – Ó te szörnyeteg, nem lehet megbízni benned. Olykor még mostanában is előfordult, hogy néhány pillanat alatt belehajszolták egymást azokba az esztelen, őrjöngő szexuális ámokfutásokba, amelyek vakító szín- és fényrobbanások közepette érték el tetőpontjukat. Leggyakrabban azonban – mint ezen a reggelen is – méltóságteljes lassúsággal vonultak be szerelmük bevehetetlen erődítményének falai közé, ahonnét csak nagy sokára, vonakodva jöttek elő újra. Mire megpihentek egymás mellett, a napsugarak már bearanyozták a szobát és a teraszról behallatszott az edények csörgése, amint Hadzsi megérkezett a reggelivel. Centaine a szolgálatkész hitves fürgeségével hozta Blaine köpenyét. Különlegesen szép darab volt, vörös csíkozású sötétkék kínai selyembrokátból készült, bársonyhajtókával és apró gyöngyökkel kivarrt övvel. Azért választotta éppen ezt, mert olyan egzotikus volt és stílusa szöges ellentétben állt Blaine ruháinak szokásos szigorú eleganciájával. – Rajtad kívül a világon senki előtt fel nem venném – állapította meg Blaine, mikor születésnapjára megajándékozta vele. – Ajánlom is, mert ha megteszed, jobb lesz, ha nem kerülsz benne a kezem közé – figyelmeztette tréfásan Centaine. Az első megdöbbenés elmúltával azonban a férfi kimondottan szívesen viselte az egyéniségétől olyannyira elütő holmit. Kéz a kézben léptek ki a napsütötte teraszra. Hadzsi és Miriam mély meghajlással üdvözölték őket a reggelizőasztalnál, arcuk csak úgy sugárzott az örömtől. Centaine egy gyors, de annál szigorúbb pillantással meggyőződött róla, hogy minden a helyén van, a Lalique-vázában díszelgő rózsacsokortól kezdve a makulátlan damasztabroszig és az aranyozott ezüstkeretű kristály Fabergé-kancsóban sárgálló, frissen préselt grapefruitléig. A szemle végeztével kinyitotta a reggeli újságot és felolvasta Blaine-nek a híreket. A sorrend mindig ugyanaz volt: először a főcímek, azután a parlamenti tudósítások. Ezeknél mindig megvárta Blaine kommentárját, hozzátette saját megjegyzéseit, majd továbblapozott az üzleti és a tőzsdehírekre. Utoljára hagyta a sporthíreket – különös tekintettel bármely apróságra, amely a pólóval volt kapcsolatos. – Ó, látom, tegnap felszólaltál, „...a tárcanélküli miniszter erélyes választ adott...” – írják. Blaine mosolyogva kivett egy szelet lazacot. – Az „erélyes” aligha megfelelő kifejezés – jegyezte meg, majd tétován hozzátette. – Az „őrjöngő” jelző jobban ráillene. – Mi ez az egész ezekkel a titkos társaságokkal? – Sok hűhó semmiért. Nagy felhajtást csinálnak ezek körül a harcias szervezetek körül, akiket nyilván a bájos Herr Hitler és politikai bűnszövetkezete inspirál. – És talán alaptalanul? – kérdezte Centaine és belekortyolt a kávéjába. A gyomra máig sem tudott megbarátkozni ezekkel a gargantuai étvágyra méretezett angol reggelikkel. – Úgy tűnik, mintha nagyon is félvállról vennéd az egészet – tette hozzá és összehúzott

szemmel nézte a férfit. – Valamit eltitkolsz, ugye? – kérdezte. Biztos volt a dolgában, hiszen oly jól ismerte már. Blaine bűntudatos arccal elvigyorodott. – Nehogy, Isten ments, kimaradj valamiből, ugye? – Elmondanád nekem? – kérdezte Centaine. – Igazából nem volna szabad – ráncolta a szemöldökét Blaine, de azután arra gondolt, hogy az asszony még soha nem élt vissza a bizalmával. – Az az igazság, hogy nagyon aggódunk – ismerte be. – Az Ou Baas szerint ez a legsúlyosabb fenyegetés az 1914-es lázadás óta, amikor De Wet felszólította a kommandóegységeit, hogy harcoljanak a Kaiserért. Az egész ügy egy politikai darázsfészek, egy időzített bomba. – Elhallgatott. Centaine tudta, hogy ez még nem minden, de türelmesen várt, hogy a férfi elhatározza magát. – Hát jól van – sóhajtott Blaine. – Megbízást kaptam az Ou Baastól egy nyomozóbizottság vezetésére, amely kormányzati szinten és szigorúan bizalmasan kivizsgálja az Ossewa Brandwag tevékenységét. Ez a csoport mind közül a legszélsőségesebb és a legkardcsörtetőbb. Rosszabb még a Broederbondnál is. – De miért pont téged, Blaine? Hisz ez borzasztóan mocskos ügy, nem? – Igen, elég mocskos és az Ou Baas azért választott engem, mert nem vagyok afrikaner. Rám hárul a pártatlan döntőbíró szerepe. – Persze, én is hallottam már az OB-ről – mondta Centaine. – Évek óta suttognak róluk, de úgy látszik, senki sem tud túl sokat. – Szélsőjobboldali nacionalista, antiszemita, négerellenes suhancok, akik szerint a világ minden bajáért a gálád Albion a felelős. Titkos vérszerződéseket kötnek, éjféli fáklyás felvonulásokat rendeznek – afféle neander-völgyi cserkészfiúk csapata, akik inspirációikat elsősorban a Mein Kampfból merítik. – Én még nem olvastam a Mein Kampfot – vallotta be Centaine. – Mindenki arról beszél. Nincs meg angol vagy francia fordításban? – Hivatalosan nem adták ki, de van egy külügyminisztériumi használatra készült fordításom. Valójában az egész nem egyéb, mint lidércnyomásos agyrémek és disznóságok gyűjteménye, a leplezetlen erőszak és fanatizmus kézikönyve. Szívesen kölcsönadom az én példányomat, de figyelmeztetlek, hogy döbbenetesen gyatra színvonalú iromány és olyan érzelgős, hogy hányingered lesz tőle. – Hát írónak nem lehet valami nagy – ismerte el Centaine. De Blaine, bármit tett is, Hitler mégiscsak talpra állította Németországot a weimari köztársaság katasztrófájából. Jelenleg Németország a világ egyetlen országa, ahol teljes a foglalkoztatottság, és virágzik a gazdaság. A Krupp- és Farben- részvényeim értéke csaknem megduplázódott az elmúlt kilenc hónap folyamán és... – Elhallgatott amint meglátta a férfi arckifejezését. – Valami baj van? Blaine letette a kést, villát és megütközve bámult rá. – Neked részvényeid vannak a német hadiiparban? – kérdezte halkan. Centaine bólintott. – A legjobb befektetés, amit csak eszközöltem, azóta, hogy letértünk az arany... – Elharapta a mondatot – hisz megfogadták, hogy erről soha többet nem beszélnek. – Ugye én még sohasem kértem tőled semmit? – kérdezte Blaine. – Nem, nem kértél... soha – felelte Centaine egy pillanatnyi tűnődés után. – Hát akkor most kérek. Add el a német hadiipari részvényeidet. Az asszony meghökkenve nézett rá. – De miért, Blaine?

– Mert ez olyan, mintha pénzt fektetnél a rák propagálásába vagy Dzsingisz kán hadjárataiba. Centaine nem válaszolt, de arca hirtelen kifejezéstelenné vált és kissé bandzsítani kezdett, mint a rövidlátók. Annak idején, mikor először volt tanúja e különös átváltozásnak, Blaine megrémült és elég hosszú időbe telt, amíg rájött, hogy a furcsa bandzsítás az elmélyült fejszámolás jele. Őszinte csodálattal nézte, amint magában hihetetlen gyorsasággal elvégzi az egész bonyolult számítást. Néhány másodperc telt csak el. Centaine szemei ismét elevenen felcsillantak és beleegyezően rámosolygott Blaine-re. – A tegnapi árfolyamon számolva százhuszonhatezer fontos profitot hoztak – szólalt meg. – Mindenképp ideje lett volna eladni őket. Amint kinyit a postahivatal, táviratozom a tőzsdeügynökömnek Londonba. – Köszönöm, szerelmem – mondta Blaine, majd bánatos fejcsóválással hozzátette. – De azt kívánom, bárcsak inkább máshol tettél volna szert arra a profitra. – Lehet, hogy rosszul ítéled meg a helyzetet, chéri – vetette fel Centaine tapintatosan. – Hitler talán mégsem olyan gonosz, mint amilyennek hiszed. – Nem is kell olyan gonosznak lennie, mint amilyennek én hiszem – felelte Blaine. – Ha csak annyira gonosz, amennyire a Mein Kampfban állítja magáról, már az is elég, hogy bekerüljön a szörnyek panoptikumába. – Szájába vett egy falat lazacot és behunyt szemmel élvezte az ízét. Centaine gyönyörködve nézte és csaknem ugyanolyan gyönyörűséget érzett, mint ő. Blaine lenyelte a falatot, kinyitotta a szemét és villájával elhárító mozdulatot tett, jelezvén, hogy részéről lezártnak tekinti a témát. – Ilyen gyönyörű reggelen ennyi borzalom bőven elég – jelentette ki és rámosolygott Centaine-re. – No gyerünk, asszony, olvasd fel a sporthíreket! Centaine fontoskodva zörgette a lapokat, mesterkélt alapossággal nekikészülődött a felolvasásnak, ám hirtelen kifutott arcából a vér és megbillent ültében. Blaine hangos csörömpöléssel lecsapta a kést, villáját és ijedten ugrott oda hozzá. – Mi az, drágám? – faggatta kétségbeesve és majdnem ugyanúgy elsápadt, mint ő. Centaine azonban eltolta magától és döbbenten meredt a nyitott újságra, amely vadul remegett a kezében. Blaine gyorsan a háta mögé lépett és a válla fölött átfutotta az oldalt. Volt egy cikk az elmúlt hétvégi kenilworthi derbyről, amelyen Centaine lova, a Bonheur névre hallgató csődör fejhosszal lemaradt ugyan az utolsó futamban, de ez aligha válthatott ki ekkora rémületet. Ekkor észrevette, hogy Centaine a lap alján látható, negyed hasábot betöltő fényképre mered, amelyről egy bokszoló néz az olvasóra. Feltűnően jóvágású fiatalember volt, trikóban és sortnadrágban. Az ökölvívók hagyományos támadó testtartásában állt, két puszta öklét fenyegetően maga elé tartotta, arcán vad, elszánt kifejezés ült. Blaine most már teljesen megzavarodott – Centaine soha a leghalványabb érdeklődést sem árulta el az ökölvívósport iránt. Elolvasta a fényképhez tartozó cikk nagybetűs címét. KEMÉNY ÖKLÖK FESZTIVÁLJA PARÁDÉS MEZŐNY AZ EGYETEMEK KÖZTI BAJNOKSÁGON Ettől sem lett okosabb. Pillantása ekkor a képaláírásra siklott. „Manfred De La Rey, a Kalahári Oroszlánja, aki kihívta a félnehéz súlyú bajnoki cím védőjét. Kemény ütések a

láthatáron.” – Manfred De La Rey – ismételte meg halkan Blaine. Megpróbálta emlékezetébe idézni, hol is hallotta utoljára ezt a nevet. Hirtelen felderült az arca és megszorította Centaine vállát. – Manfred De La Rey! A fiú, akit Windhoekban kerestél. Ő az? Centaine hátra sem nézett, csak görcsösen bólintott. – Centaine, ki neked ez a fiú? – kérdezte a férfi csendesen. Ha nem ragadják el felkorbácsolt érzelmei, bizonyára másként válaszol. De most, hogy ott látta maga előtt a képét, Centaine képtelen volt magában tartani az igazságot. – A fiam – nyögte ki. – A törvénytelen fiam. Érezte, amint Blaine keze lehullik a válláról és hallotta, amint hangosan levegő után kap. – Teljesen elment az eszem! – Ez volt Centaine első reakciója. – Sohasem lett volna szabad elmondanom neki – gondolta. – Blaine ezt sohasem fogja megérteni. Sosem bocsátja meg. Nem mert hátranézni, nehogy látnia kelljen a férfi döbbent, vádló arckifejezését. Lehajtotta a fejét és két kezével eltakarta a szemét. – Most elveszítettem – jajdult fel magában. – Blaine túl gerinces, túl erényes ahhoz, hogy ezt el bírja fogadni. Ám ekkor érezte, hogy a férfi ismét hozzáér, gyöngéden felemeli és maga felé fordítja! – Szeretlek – mondta egyszerűen. Centaine könnyektől fulladozva vetette magát a karjába és teljes erejéből kapaszkodott belé. – Ó, Blaine – zokogta. – Olyan jó vagy hozzám. – Ha beszélni akarsz róla, itt vagyok, hogy segítsek – biztatta Blaine. – De ha úgy gondolod, hogy inkább nem, azt is megértem. Csak egy dolog a fontos... az, hogy bármi is történt, bármit is tettél, az irántad való érzéseimen semmit sem változtat. – El akarom mondani – szipogott Centaine, visszafojtva a megkönnyebbülés könnyeit és felnézett rá. – Soha semmit nem akartam eltitkolni előled. Már évek óta el akarom mondani, de gyáva vagyok. – Sok mindent lehet rád mondani, szerelmem, de azt, hogy gyáva volnál, azt soha – nyugtatta meg Blaine. Ismét leültette, majd odahúzta mellé a saját székét, hogy foghassa a kezét, amíg beszél. – Rajta, akkor most mondd el – buzdította. – Blaine, ez hosszú történet... neked pedig kilenckor egy kabinetülésed van. – Az államügyek várhatnak. A te boldogságod a legfontosabb dolog a világon. Így hát elmondott mindent, attól a naptól kezdve, amikor Lothar De La Rey megmentette az életét, egészen addig, hogy felfedezték a H'ani bányát és megszülte Manfredot a sivatagban. Semmit sem hallgatott el, bevallotta, hogy szerette Lothart, azzal a rajongással, ahogyan csak egy magányos, elhagyatott lány szeretheti azt a férfit, aki megmentette az életét. Részletesen elmagyarázta, miként fordult ez a szeretet keserű gyűlöletbe, mikor rá kellett jönnie, hogy Lothar megölte a kis busman öregasszonyt, fogadott anyját és hogyan terjedt ki ez az érzés Lothar gyermekére is, akit akkor még a méhében hordott. Elmesélte, hogyan tagadta meg még azt is, hogy egy pillantást vessen az újszülöttre és hogyan vétette ki az apjával a magzat vízből még nedves csecsemőt a gyermekágyból.

– Kegyetlenség volt tőlem – suttogta –, de minden összezavarodott bennem és nagyon féltem... féltem, hogy a Courtneyk kitaszítanak maguk közül, ha egy fattyút próbálok közéjük vinni. Ó, Blaine, hidd el, tízezerszer is megbántam... és legalább annyira gyűlöltem magamat, mint Lothar De La Reyt. – El akarsz menni Johannesburgba, hogy újra lásd őt? – kérdezte váratlanul Blaine. – Elmehetnénk repülővel, megnézni a bajnokságot. – Elmehet-nénk? – döbbent meg Centaine. – Elmehetnénk? Te meg én? – Nem engedhetlek el egyedül. Semmiképp sem hagyhatom, hogy magadra hagyva kelljen kiállnod egy ilyen felkavaró élményt. – De hát el tudsz szabadulni? Mi lesz Isabellával? – Neked most sokkal nagyobb szükséged van rám – felelte a férfi köntörfalazás nélkül. – Nos, el akarsz menni? – Ó igen, Blaine. Menjünk el, kérlek. – Azzal Centaine felkapta a csipkeszalvétát, letörölte arcáról az utolsó könnycseppeket és a következő pillanatban már olyan volt, mint akit kicseréltek. Blaine mindig csodálta ezt a képességét, amellyel úgy váltogatta a hangulatait, mint más nők a kalapjaikat. Máris határozottan, fürgén és ellentmondást nem tűrően intézkedni kezdett. – Számításaim szerint Shasának pár óra múlva meg kell érkeznie délnyugatról – közölte. – Felhívom Abe-et és megkérdezem, mikor szálltak fel. Ha minden jól megy, holnap elrepülhetünk Johannesburgba. Hánykor indulhatunk, Blaine? – Amilyen korán csak akarsz – válaszolta a férfi. – Ma délután minden hivatalos ügyet elintézek és megbékítem az Ou Baast. - Ebben az évszakban általában jó repülőidő szokott lenni – csak a fennsík felett fordulhatnak elő zivatarok – mondta Centaine. Megfogta Blaine csuklóját és maga felé fordítva rápillantott Rolex órájára. – Cheri, ha sietsz, még beérsz a kabinetülésre. Gondoskodó feleség módjára kikísérte a férfit a garázsba, behajolt a Bentley nyitott ablakán és megcsókolta. – Amint Shasa megérkezik, felhívlak az irodában – súgta a fülébe. – Ha még tart az ülés, üzenetet hagyok Dorisnál. – Doris Blaine titkárnője volt, egyike azon keveseknek, akik tudtak kettejük kapcsolatáról. Amint a kocsi eltűnt az utcasarok mögött, Centaine visszaszaladt a hálószobába és felkapta a telefont. Az összeköttetés Windhoekba meglehetősen rossz volt, a vonal szakadatlanul kattogott, sistergett és Abe Abrahams hangja olyan távolinak hallatszott, mintha Alaszkából beszélne. – Kora hajnalban szálltak fel, már majdnem öt órája – kiabálta a messzeségből. – Természetesen David is vele van. – Milyen a szél, Abe? – Valószínűleg egész úton hátszelet kapnak. Szerintem úgy húsz-harminc mérföldes sebességgel fújhat. – Köszönöm. Kimegyek eléjük a repülőtérre. – Az esetleg egy kicsit kínosan üthet ki – kockáztatta meg Abe habozva. – Mikor tegnap este bejöttek a bányából, nagyon titokzatosan viselkedtek és mintha szándékosan ködösítettek volna. Reggel mindenesetre nem engedték, hogy kikísérjem őket a repülőtérre. Azt hiszem – ha megbocsát az enyhítő kifejezésért –, társaság is volt velük. Centaine reflexszerűen összeráncolta a szemöldökét, bár sohasem tudta igazából helyteleníteni Shasa kalandozásait a szépnem körül. – Ez a Thiry-vér szava. Nem tud neki

ellenállni – mentegette magában és titkon elnéző büszkeséggel szemlélte, milyen játszi könnyedséggel aratja fia egyre újabb sikereit az ellenkező nem tagjainál. Gyorsan témát váltott. – Köszönöm, Abe. Egyébként aláírtam az új namaquaföldi koncessziókat, úgyhogy el is kezdheti megszövegezni a szerződést. – Még vagy öt percig tárgyaltak üzleti ügyekről, azután Centaine letette a kagylót. Még három telefonhívást bonyolított le – kivétel nélkül üzleti jellegűeket –, majd felhívta a titkárát Weltevredenben. Négy levelet diktált le, valamint egy táviratot a londoni tőzsdeügynökének: „Krupp- és Farben- részvényeket lehető legmagasabb áron eladni.” Miután végzett a telefonokkal, hívatta Hadzsit és Miriamot. Részletes utasításokkal látta el őket a ház körüli teendőket illetően, majd gyors fejszámolást végzett. Ha a Dragon Rapide 150 csomós utazósebességéhez hozzászámította az óráként húsz mérföld sebességű hátszelet, ez annyit jelentett, hogy Shasáéknak még dél előtt meg kell érkezniük Youngsfieldbe. A tetszetős kék-ezüst színű kétmotoros gépet különben Shasa hosszas unszolására vásárolta meg. – No most meglátjuk, mennyit fejlődött az utóbbi időkben Shasa úrfi ízlése a nők terén – kuncogott magában. Beült a Daimlerbe és lassan megkerülte a hegyek előreugró nyúlványait. Elhajtott a hatodik kerület malájok lakta negyedének eleven, színpompás forgataga mellett. A szűk kis utcák visszhangzottak az igazhívőket imára hívó müezzinek éneklő kiáltásaitól, a portékájukat kínálgató mozgó halárusok dudáitól és a gyerekek madárcsiripelés-szerű zsivajától. Elhagyta a Groote Schuur kórházat és az egyetemet a hozzá tartozó csodálatos ősparkkal, amelyet Cecil Rhodes hagyományozott az államra. – Nincs a világon még egy egyetem, amely ilyen gyönyörű környezetben épült volna – tűnődött, miközben kinézett a sötét fenyveserdők és meredek sziklaszirtek hátterében magasodó oszlopsoros kőépületekre. A tágas zöldellő réteken antilop- és zebracsordák legelésztek. Az egyetem látványa ismét Shasát juttatta eszébe. Néhány nappal ezelőtt tette le az évzáró vizsgákat, becsületes, második vonalbeli eredménnyel. – Nekem mindig gyanúsak azok, akik mindenből kitűnőek – jegyezte meg Blaine, mikor hírül vette Shasa eredményeit. – Legtöbbjük túlságosan okos ahhoz, hogy hasznára legyen akár saját magának, akár másoknak. Jobban szeretem a kevésbé ragyogó elméket, akiknek keményen meg kell küzdeniük a kiválóságért. – És még te vádolsz engem azzal, hogy elrontom – válaszolta Centaine mosolyogva. – Hiszen éppen te vagy az, aki mindig mentségeket keres a számára. – Drága szerelmem, a te fiadnak lenni nem a legkönnyebb feladat egy fiatalember számára – vágott vissza Blaine. Centaine dühbe gurult. – Szóval azt hiszed, rossz vagyok hozzá. – Nagyon is jó vagy hozzá. Mint már többször is említettem, talán túlságosan is jó. Te olyan sikeres vagy, olyan uralkodó egyéniség. Egész életedben mindent te teremtettél meg neki. De mit tehet ő, hogy bizonyítson saját magának? – Blaine, én nem uralkodom rajta. – Nem azt mondtam, hogy uralkodsz rajta, hanem azt, hogy uralkodó egyéniség vagy, Centaine. A kettő nem ugyanaz. Én szeretlek, mert olyan vagy, mint egy királynő, de megvetnélek, ha az alattvalóddá próbálnál tenni. – Még most sem vagyok képes mindig megérteni a nyelvet, amelyet beszélsz. Majd utánanézek a szótáramban – jegyezte meg Centaine epésen.

– Kérd meg Shasát, hogy fordítsa le neked... az angol volt az egyetlen, amiből jelesre vizsgázott – kuncogott Blaine és átölelte a vállát. – Egy kicsit lazítanod kellene a gyeplőn, Centaine. Adj neki lehetőséget, hogy elkövesse a saját baklövéseit és élvezhesse a saját győzelmeit. Ha vadászni akar, hagyd – még akkor is, ha te ellenzed az olyan állatok megölését, amelyeket nem tudsz megenni. Hiszen a Courtneyk mindig is nagyvadakra szerettek vadászni. Az öreg Courtney tábornok százszámra lőtte az elefántokat és Shasa apja is nagy vadász volt. Engedd, hogy a fiad is kipróbálja, mit tud. Ez meg a póló az egyetlen dolog, amit nem te mutattál meg neki, hogyan kell csinálni. – No és a repülés? – vágott vissza Centaine kihívóan. – Ó, bocsáss meg... és a repülés. – Jól van, hagyni fogom, hogy fenevadakat öldössön. De Blaine, azt mondd meg nekem, be fog kerülni az olimpiai pólócsapatba? – Drágám, őszinte leszek... nem. – De hát elég jó hozzá! Te magad mondtad. – Igen – hagyta helyben Blaine. – Valószínűleg elég jó hozzá. Megvan benne a hév és a lendület, remek szeme van és nagyszerű karja, de hiányzik belőle a tapasztalat. Ha beválasztanák a csapatba, ő volna minden idők legfiatalabb nemzetközi válogatott játékosa, de nem hiszem, hogy be fogják választani. Nézetem szerint Clive Ramsaynek kell mennie. Centaine mélyen a szemébe nézett, de ő kifejezéstelen tekintettel nézett vissza. Tudta, mi jár az asszony fejében. Mint a nemzeti csapat kapitánya, Blaine maga is a válogatóbizottság tagja volt. – David utazik Berlinbe – ütötte tovább a vasat Centaine. – David Abrahams egy gazella emberi változatban – mutatott rá Blaine a kétségbevonhatatlan tényre. – Kétszáz méteren a világ negyedik legjobb eredményét futotta, négyszázon pedig a harmadikat. Shasának ellenben a világ legalább tíz legjobb lovasával kellene összemérnie az erejét. – A világon bármit megadnék azért, hogy Shasa elmehessen Berlinbe – sóhajtott Centaine. – Nagyon úgy néz ki – hagyta helyben Blaine. Amikor végleg bizonyossá vált, hogy Shasa Oxford helyett mégis inkább a Cape Town Egyetemre iratkozik majd be, Centaine egy vadonatúj szárnyat építtetett a gépészmérnöki kar számára, amely a Courtney Building nevet kapta. Valóban úgy látszott, nincs az a pénz, amit ne volna hajlandó megfizetni fia előmenetele érdekében. – Azt mindenesetre megígérem, drágám, hogy ha Shasa egyáltalán eljut a válogatóbizottság elé, én úgy intézem... – elhallgatott, de amint meglátta az asszony várakozó pillantását, kibökte –, hogy ne legyek a szobában. – Csak ne lenne olyan átkozottul erényes! – fakadt ki hangosan Centaine, amint eszébe jutott ez a jelenet. Csalódott dühében ökölbe szorított kézzel a volánra csapott, ám a következő pillanatban lelki szemei előtt megjelent az elefántcsont és arany borítású ágy képe. Ajkán gonoszkodó kis mosoly jelent meg. – Habár lehet, hogy az „erényesség” ebben az esetben sem a legmegfelelőbb kifejezés. A repülőtér kihalt volt. A Daimlert a hangár mögött állította le, ahol Shasa nem láthatta meg a levegőből. A csomagtartóból elővette az összetekert utazóplédet és leterítette egy fa tövében, a széles, füves kifutópálya szélén. Ez is egyike volt azoknak a varázslatosan szép nyári napoknak, mikor a napsütötte

kék égbolton csupán néhány apró felhőfoszlány úszik a hegycsúcsok felett és a szélnek elég ereje van ahhoz, hogy elvegye a levegő gyötrő fülledtségét. Centaine letelepedett a plédre és elővette Aldous Huxley Szép új világát, amelyet már a múlt héten megpróbált kiolvasni. Időnként felnézett a könyvből és fürkésző pillantásokkal pásztázta az északi égboltot. David Abrahams csaknem ugyanolyan megszállottsággal rajongott a repülésért, mint a futásért. Kezdetben ez a közös szenvedély volt az, amely összehozta őt Shasával. Jóllehet Abe Abrahams Centaine egyik legközelebbi munkatársa és legbizalmasabb barátja volt, a két fiú valójában csak akkor vett tudomást egymásról, mikor ugyanabban az esztendőben iratkoztak be az egyetemre. Azóta elválaszthatatlanokká váltak. Mindketten alapító tagjai voltak az egyetemi repülőklubnak, amely a Centaine-től ajándékba kapott Tiger Moth gyakorlógéppel kezdte meg működését. David a jogi karra iratkozott be és ettől fogva hallgatólagosan tudomásul vétetett, hogy a doktorátus megszerzése után Windhoekban dolgozik majd apja mellett – ami természetesen egyet jelentett azzal, hogy ő is Centaine embere lesz. Centaine az évek során gondosan szemmel tartotta a fiút és minthogy az erkölcstelenségre való hajlam legcsekélyebb jelét sem fedezte fel benne, nem ellenezte a Shasával való barátságát. David magasabb volt apjánál, karcsú, nyúlánk futóteste és megnyerően csúnya, humoros ábrázata volt. Vastag szálú göndör haját és óriási, kampós orrát Abe-től örökölte. Két legvonzóbb külső adottsága a sötéten izzó semita szempár és a hosszú, finom kéz volt, amely most éppen a kapcsolókat igazgatta a Dragon Rapide műszerfalán. Szinte vallásos átszellemültséggel vezette a gépet, mintha áldozatot mutatna be valamely titkos szekta papjaként. Úgy tekintette a gépet, mint valami szépséges eleven teremtményt, ellentétben Shasával, aki mérnöki stílusban repült – nagy szakértelemmel és tökéletes rutinnal, de David misztikus szenvedélyessége nélkül. Ugyanezt a szenvedélyt vitte bele a futásba és életének még sok egyéb részletébe. Ez volt az egyik ok, amiért Shasa annyira szerette. David az ő életét is valósággal megfűszerezte és kettős örömet jelentett minden, amit együtt csináltak. David nélkül az elmúlt néhány hetet unalmasnak és eseménytelennek érezte volna. Centaine majdnem egy esztendőn át hevesen és hajthatatlanul ellenezte tervüket. Aztán az utolsó pillanatban valami rejtelmes okból mégiscsak beadta a derekát és a két fiú a záróvizsgát követő napon a Rapide fedélzetén útra kelt a H'ani bányához. Hála dr. Twentyman-Jones szervezésének, a bányánál két, egyenként négytonnás teherautó várta őket, megpakolva tábori felszereléssel, valamint nyomkövetőkből, nyúzókból és egy szakácsból álló személyzettel. Az expedíció vezetésével a vállalat egyik talajkutatóját, a vadon állat- és növényvilágának, valamint a veszedelmes nagyvadak vadászatának avatott szakértőjét bízták meg. Úticéljuk a Caprivi Strip volt, ez a távoli, érintetlen ősvadonnal borított földsáv Angola és Botswanaföld között. Erre a területre a hatóságok még a belépést is erősen korlátozták, a vadászat pedig kivételes esetektől eltekintve szigorúan tilos volt. Az irigykedő kirekesztettek a területet csak úgy emlegették, mint a dél-afrikai kormány kabinetminiszterei számára fenntartott vadászparadicsomot. Shasáék számára Blaine Malcomess intézte el a belépési és vadászengedélyeket. Az ősz hajú idős talajkutató halk szavú útbaigazításai és keménykezű irányítása nyomán a két fiatalember egyre jobban megértette, egyre inkább megtanulta tisztelni a

vadont és a benne rejlő élet hihetetlen változatosságát. Az öregembernek néhány hét leforgása alatt sikerült megtanítania nekik valamit az ember helyéről a természet törékeny egyensúlyában és észrevétlenül beléjük oltotta az etikus vadászat alapelveit. – Egy-egy állat halála szomorú, de elkerülhetetlen dolog – magyarázta. – De ha elpusztulnak az erdők, mocsarak, sztyeppék, amelyek az egész faj életteréül szolgálnak, az már tragédia. Ha Európa uralkodói és arisztokratái nem vadásztak volna olyan esztelen mohósággal, mint ahogyan tették, mára a szarvasok, a vaddisznók és a medvék mind kihaltak volna. Mert a vadászó uraságok voltak azok, akik megóvták az erdőket a parasztok fejszéitől és ekevasaitól. – Shasa és David feszült figyelemmel hallgatták, arcukat megvilágította a tábortűz fénye. – Az olyan ember, aki szereti azokat a teremtményeket, amelyekre vadászik, megóvja a kicsinyeiket tápláló nőstényeket és a kölyköket az orvvadászoktól, az erdőket pedig megvédi a legelő kecskék és marhák pusztításától. Nem, ifjú barátaim, Robin Hood története színtiszta hazugság. Robin Hood egy aljas vadorzó volt. Az igazi hős a nottinghami bíró volt. És így töltöttek varázslatos napokat a vadonban. Hajnalonként még sötétben, gyalog indultak el a táborból és csak napnyugta után tértek vissza holtfáradtan. Mindketten leterítettek egy-egy oroszlánt, átélték az áldozatának teteme felett álló vadász gyásszal vegyes ujjongását és lelkükben azzal a szilárd elhatározással indultak haza, t hogy amennyire csak tőlük telik, megoltalmazzák ezt a vad és gyönyörű országot az ostoba, harácsoló emberek pusztításától. És Shasa, aki születésénél fogva óriási vagyon és hatalom várományosa volt, egy kicsit rádöbbent, mekkora felelősség szakad majd a vállára egy szép napon. A nők jelenléte ilyen alkalmakkor fölösleges – erre David már jó előre figyelmeztetett. Shasa mégis csökönyösen kitartott amellett, hogy vigyenek magukkal kettőt, egyet neki, egyed Davidnek. Shasa választottja már majdnem a harmincadik esztendejét taposta. – A legszebb hangokat mindig az öreg hegedűkből lehet kicsalni a vonóval – nyugtatta meg Davidet. A nő ráadásul elvált asszony volt, Shasának azonban erre is volt megfelelő válasza. – Sohasem szoktam magam betörni a pónijaimat – jelentette ki. A kiváló delnőnek különben hatalmas ibolyakék szeme, érzéki vörös ajka és léggömbre emlékeztető testalkata volt, de becsületére legyen mondva, egyetlen mákszemnyi fölösleges ésszel sem volt túlterhelve. David első látásra a „Jumbo” becenevet adta neki. – Azért – magyarázta –, mert olyan hatalmas, hogy két elefánt is elférne a fején egymás mellett. Shasa rávette Jumbót, hogy hozza magával egyik barátnőjét David számára. A barátnő magas, kreol bőrű nőszemély volt – szintén elvált asszony –, szertelenül repkedő haj fürtökkel. Ösztövér karjain súlyos karperecek csörögtek, hosszú, vékony nyaka körül gyöngyfüzérek sokasága kígyózott. Kényeskedve tartotta ujjai között hosszú, elefántcsont szipkáját és szenvedélytől parázsló szemekkel fixírozta Davidet, viszont alig nyitotta ki a száját – általában akkor is csak azért, hogy egy újabb gint kérjen. Kielégíthetetlen alkoholszomja miatt David egyszerűen „a Teve” csúfnevet adta neki. A két nő furcsamód mégis ideális társaságnak bizonyult. Ha felszólították őket, szemmel látható élvezettel és figyelemre méltó szakértelemmel teljesítették, amit elvártak tőlük, egyébként pedig zokszó nélkül tűrték, hogy egész nap egyedül kelljen üldögélniük a táborban. Esténként illedelmesen a háttérbe húzódtak és kísérletet sem tettek, hogy megzavarják a-tábortűz körül folyó beszélgetést.

– Valószínűleg ez volt életem legélvezetesebb vakációja – jelentette ki Shasa. Kényelmesen hátradőlt a Rapide pilótaülésén és álmodozva bámult ki az ablakon, átengedve az irányítás feladatát a másodpilóta helyén ülő Davidnek. – De még nincs vége – tette hozzá az órájára pillantva. – Még egy teljes óránk van Cape Townig. Tartsd az irányt – mondta Davidnek, és kikapcsolta magán a biztonsági övet. – Hová mégy? – kérdezte David. – Nem akarlak zavarba hozni azzal, hogy válaszolok a kérdésedre, de ne csodálkozz, ha a Teve mindjárt megjelenik melletted. – Komolyan aggódom – mondta David és sötét pillantást vetett barátjára. – Ha így folytatod, előbb-utóbb meg találsz repeszteni valamit. – Életemben nem éreztem magam erősebbnek – nyugtatta meg Shasa, miközben kimászott az ülésből. – Nem rólad beszélek, drága fiam, Jumbóért aggódom – ingatta szomorúan a fejét David. Shasa nevetve a vállára csapott és eltűnt a hátsó kabinban. A Teve sötét, fanatikus tekintettel pillantott fel és magára öntötte a maradék gintonikot, miközben Jumbo kuncogva odébb riszálta terjedelmes farát, hogy helyet szorítson Shasának. Shasa a fülébe súgott valamit. Jumbo értetlenül meredt rá – ez az arckifejezés meglehetősen gyakori volt nála. – A Hétmérföldesek Klubja... az meg mi a fene? Shasa megint súgott valamit, mire a nő az ablakokon keresztül lebámult a mélységbe. – Jóságos ég! – sikkantotta. – Nem is vettem észre, hogy ilyen magasan vagyunk! – Ha a klub tagja leszel, kapsz egy aranyból és gyémántokból készült különleges jelvényt – mondta Shasa. Jumbo szemében azonnal fellángolt az érdeklődés. – Juj de izgi! Milyen jelvényt? – tudakolta kíváncsian. – Egy gyémántokkal kirakott repülő muffot, aranyból készült szárnyakkal. – Egy muffot? Miért éppen muff... – Jumbo hirtelen elhallgatott és porcelánkék szemében derengeni kezdett a felismerés. – Micsoda rémes alak vagy te, Shasa Courtney! – fakadt ki, majd lehajtott fejjel, tétován pislogva nézett maga elé. Shasa az átjáró túlsó oldalán darvadozó Tevére kacsintott. – Azt hiszem, David beszélni akar veled. A Teve, kezében a pohárral, engedelmesen felállt és elindult a pilótafülke felé. Karperecei csörögtek, gyöngysorai vadul táncoltak a nyakában, amint ide-oda dülöngélve végigegyensúlyozott az átjárón. Egy órával később a Rapide a hegyek felől landolt a kifutópálya füves sávján. Shasa olyan finoman tette le a futóművet, mintha forró pirítóst vajazna. Mielőtt megállt volna, visszafordította a gép orrát és lassan gurult vissza a hangárok felé. Felpörgette a jobb oldali propellert, kikanyarodott a parkolóbetonra és leállította a motorokat. Csak ekkor vették észre a hangár árnyékában parkoló sárga Daimlert. – Allah szerelmére, itt van anyám – kiáltott fel rémülten Shasa. – Siess, szólj azoknak a szépségeknek, hogy hasaljanak le a padlóra! – Késő – morogta David. – Jumbo már javában integet a mamádnak. Jumbo vihogva ledöcögött a lépcsőn, maga mellett támogatva a rogyadozó térdű Tevét, Shasa pedig magában felkészült a legrosszabbra. Anyja egy szót sem szólt, a Daimler mellett azonban egy taxi is várakozott. Shasa később sem merte megkérdezni, honnét szerzett tudomást a lányokról. Centaine

odaintette a taxit és villámló tekintettel beterelte a dülöngélő párt a hátsó ülésre. – Tedd a cókmókjukat a csomagtartóba – parancsolt rá nyersen Shasára, majd fejével biccentett a sofőrnek. – Vigye őket oda, ahová menni akarnak. A Teve kifejezéstelen arccal gubbasztott a helyén, Jumbo azonban kihajolt a hátsó ablakon és integetve csókokat dobált Shasának, míg csak a taxi el nem tűnt a repülőtér kijárata mögött. Shasa lehajtott fejjel állt és várta anyja fagyos, gúnyolódó megjegyzéseit. – Kellemes utatok volt, drágám? – kérdezte Centaine mézédesen, és csókra nyújtotta arcát. A lányokról soha többe nem esett említés. – Csodálatos! – kiáltott fel Shasa és hálás megkönnyebbüléssel csókolta meg. Hirtelen őszinte örömöt érzett, hogy újra láthatja és már-már belekezdett a részletes útibeszámolóba, Centaine azonban félbeszakította. – Majd később – mondta. – Most szeretném, ha máris feltankolnád a gépet és mindent ellenőriznél. Holnap Johannesburgba repülünk. Johannesburgban a Carltonban szálltak meg. A szállodát üzemeltető vállalat részvényeinek harminc százaléka Centaine birtokában volt, így ha bármikor a városban tartózkodott, a királyi lakosztályt bocsátották rendelkezésére. A hotel hamarosan teljes felújításra szorult, a dolgot azonban megnehezítette, hogy az épület Johannesburg belvárosának legkiemeltebb övezetében állt. Centaine, mialatt a vacsorához öltözött, magában mérlegelte a régi épület lebontásának és egy vadonatúj szálloda építésének lehetőségét. Miután elhatározta, hogy előzetes szakvéleményeket kér az építészeitől, száműzte gondolataiból az üzleti ügyeket és az est hátralevő részében teljes figyelmét Blaine-nek szentelte. Az este kitűnő hangulatban telt és vállalva az esetleges pletykák kockázatát, ő és Blaine éjjel két óráig táncoltak a hotel felső emeletén lévő bárban. Másnap Blaine-nek egy sor fontos tárgyalása volt a pretoriai Union Buildingsben – valójában ezek szolgáltak mentségül arra, hogy magára hagyja Isabellát. Centaine az egész napot Shasával tölthette. Reggel kimentek a vásártérre az egyéves csikók árverésére, de a kikiáltási árak olyan nevetségesen magasak voltak, hogy végül is az egészet otthagyták, anélkül, hogy akár egyetlen állatot is vásároltak volna. A kelet-afrikai pavilonban ebédeltek, ahol Centaine még az ételnél is jobban élvezte a környező asztaloknál ülő nők irigy, spekulatív pillantásait. A délutánt az állatkertben töltötték. Miközben a majmokat etették és csónakáztak a tavon, Shasa jövőbeni terveiről beszélgettek. Centaine örömteli megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a fiú továbbra is szilárdan kitart azon elhatározása mellett, hogy a diploma megszerzése után azonnal megkezdi működését a Courtney Bányászati és Beruházási Vállalatnál. A Carltonba visszaérve még rengeteg idejük volt, hogy átöltözzenek az ökölvívómérkőzésre. Blaine, immár szmokingban, kezében egy pohár szódás whiskyvel elnyúlt az egyik fotelben és kedvtelve nézte Centaine-t, amint az utolsó simításokat végzi a toalettjén. Centaine rettentően élvezte a jelenetet. Megint feleségnek érezte magát. Megkérte a férfit, segítsen bekapcsolni a fülbevalóját, majd a tetszésnyilvánítást várva, körbepiruettezett a szobán, hosszú szoknyája könnyedén röpködött körülötte. – Blaine, én még az életben nem voltam ökölvívómeccsen. Nem leszünk szörnyen túlöltözve? – Biztosíthatlak róla, hogy szigorúan kötelező a fekete nyakkendő.

– Jaj Istenem, olyan izgatott vagyok – mondta Centaine. – Fogalmam sincs, mit mondok majd neki, feltéve, hogy egyáltalán lesz rá alkalmam... – elhallgatott, majd váratlanul megkérdezte. – A jegyeket elintézted, ugye? Blaine mosolyogva felmutatta a belépőket. – Az első sorba szólnak és gondoskodtam kocsiról és sofőrről is. Nyílt az ajtó és Shasa fekete szmokingban, vállán hanyagul átvetett fehér selyemsállal belépett a szobába. Fekete csokornyakkendőjét olyan gondosan kimért, művészies aszimmetriával kötötte meg, hogy még a legavatatlanabb szemlélő sem téveszthette össze az újonnan divatba jött feltűzős förtelmekkel. – Milyen észbontóan csinos – gondolta Centaine dagadó kebellel. – Hogy óvhatnám meg attól a rengeteg hárpiától? Shasa arcon csókolta anyját, majd a bárszekrényhez lépett és kitöltötte neki az ilyenkor szokásos egy pohár pezsgőt. – Megengedi, hogy újratöltsem a poharát, uram? – fordult Blaine-hez. – Köszönöm, Shasa, de nekem egy pohár a felső határ – utasította el a kínálást Blaine, Shasa pedig egy száraz gyömbérsört töltött magának. – Ezért az egyért legalább sohasem kell aggódnom – tűnődött Centaine. – Az ital sohasem lesz a gyengéje. – Nos, mama – emelte fel a poharát Shasa –, ürítsük poharunkat az ökölvívás finom úri sportja iránt támadt hirtelen érdeklődésre. Van valamelyes tájékozottságod a játék alapvető szabályait illetően? – Azt hiszem, arról van szó, hogy két fiatalember beáll egy ringbe és ott megpróbálják meggyilkolni egymást... így van? – Ez az, Centaine, pontosan így – nevetett Blaine. Soha egyetlen becéző szóval sem illette Shasa jelenlétében és Centaine nem először gondolkodott már rajta, vajon sejt-e valamit a fiú kettejük kapcsolatáról. Valamit bizonyára gyaníthatott, de Centaine-nek ma este anélkül is éppen elég aggódnivalója akadt, hogy még ezt a veszedelmes ajtót is kinyissa. Kiitta a pezsgőjét, majd a selymek és briliánsok suhogó és szikrázó kavalkádjában belekarolt világának két legfontosabb férfijába és kisietett a várakozó limuzinhoz. A Witwatersrand Egyetem területe már zsúfolásig megtelt parkoló kocsikkal, de még mindig egyre újabbak érkeztek és szorosan egymás mögött, csigalassúsággal haladtak felfelé a domboldalon. A járdákon és a sétautakon izgatottan lökdösődő egyetemisták és bokszrajongók tömege sietett a sportcsarnok felé. A sofőr kénytelen volt őket jó kétszáz méterrel a bejárat előtt kitenni és innentől gyalogszerrel csatlakoztak a sokadalomhoz. Odabenn a zajos csarnokban a túlfűtött várakozás légköre uralkodott. Centaine megkönnyebbülve látta, hogy az első három sor közönsége kivétel nélkül estélyi öltözéket visel és a hölgyek csaknem ugyanolyan számban képviseltetik magukat, mint az urak. Amióta csak elhatározták, hogy eljönnek, rémlátomások gyötörték, hogy ő lesz az egyetlen nőnemű lény az egész teremben. Hősiesen végigülte a bevezető mérkőzéseket és megpróbált érdeklődő arcot vágni az előadások hallatán, amelyeket Blaine és Shasa tartottak neki a verseny érdekesebb pillanataiban. Az alacsonyabb súlycsoportok versenyzői azonban kivétel nélkül csenevész kis fickók voltak, akik inkább alultáplált harci kakasokra emlékeztették, mintsem rettenthetetlen bajnokokra, az ütések pedig olyan viharos gyorsasággal záporoztak, hogy sohasem tudta biztosan megítélni, mi is történik éppen. De nem is igen tudott odafigyelni arra, amit lát. Gondolatai folyvást csak a körül a pillanat körül jártak, amikor először

megpillantja majd azt az embert, aki miatt idejött. A gong egy újabb mérkőzés végét jelezte, a küzdő felek zúzódásoktól tarkálló, verejtéktől iszamlós testtel másztak ki a szorítóból. A várakozás csendje ereszkedett a csarnokra, a fejek izgatottan fordultak az öltözők kijárata felé. Blaine a programfüzetébe pillantott. – Most jön! – mormolta. A sokaságból vérszomjas csatakiáltás tört fel. – Itt jön – szólt Blaine megérintve az asszony karját. Centaine arra eszmélt, hogy nem tudja elszánni magát, hogy hátraforduljon. – Bár sohase jöttem volna ide – gondolta és lejjebb csúszott az ülésen. – Nem akarom, hogy észrevegyen. Manfred De La Rey, mint a kihívó fél, elsőnek jött le a szorítóba, edzője és két segédje kíséretében. A Stellenbosch diákjai eksztatikus üvöltésben törtek ki, vadul lobogtatták az egyetemi csapat zászlóit, majd ütemesen skandálva kezdték biztatni versenyzőjüket. Válaszul a csarnok ellenkező oldaláról máris felhangzott a witwatersrandiak biztatása, fújolása, lábdobogása. A dobhártyarepesztő hangzavar közepette Manfred felmászott a szorítóba és kesztyűs öklét feje fölé emelve, könnyedén ide-oda táncolt néhány lépést. Selyemköpenye festői redőkben hullámzott a válla körül. Haját az átlagosnál hosszabbra növesztette, nem nyírta divatos fazonra és nem kente brillantinnal, de szőke fürtjei mozgás közben úgy repdestek arca körül, akár egy csillogó, aranyfelhő. Erőteljes, határozott állkapcsa volt, amely azonban mégsem kölcsönzött durva jelleget okos, tiszta metszésű arcának. De minden vonása közül mégis a szeme volt a legjellegzetesebb – ez a halványsárga, könyörtelen tekintetű, a nagy ragadozó macskákéra emlékeztető szempár, amelyet még inkább kiemelt a dús, sötét, merészen ívelt szemöldök. Felsőtestének vonala a széles, izmos vállaktól kiindulva szabályos, lefelé fordított háromszög alakban haladt keskeny csípője és hosszú, karcsú lábai felé. Egy szemernyi felesleges zsír vagy hús sem volt rajta, a tökéletesen formált, kidolgozott izomkötegek jól láthatóan rajzolódtak ki a bőr alatt. Shasa azonnal felismerte és megdermedt ültében. Fogait csikorgatta tehetetlen dühében, amint eszébe jutottak azok a gyilkos erejű ökölcsapások és hirtelen oly tisztán érezte torkában a döglött hal fojtogató, nyálkás testét, mintha az egész jelenet az imént játszódott volna le. – Mama, én ezt ismerem – morogta összeszorított fogakkal. – Ezzel verekedtem össze Walvis Bayben a mólón. – Anyja csillapítótag karjára tette a kezét, de nem nézett rá és egy szót sem szólt. Helyette lopva oldalvást pillantott. Blaine arcát nézte és amit látott, megrémítette. Blaine felbőszült arckifejezéssel ült a helyén, csak úgy sütött belőle a harag és a megbántottság. Persze, könnyű volt ezer mérföld távolságból megértőnek és nagyvonalúnak lenni, de itt és most, mikor szembe kellett néznie az asszony feslettségének eleven bizonyítékával, nem tudott egyébre gondolni, csak a férfira, aki ezt a fattyút nemzette és a beleegyezésre – mit beleegyezésre (!), élvezetre –, amivel Centaine részt vett e gyalázatos aktusban. Látni vélte a testet, amely egyedül és csakis őt illethette volna meg, amint gátlástalanul használja egy idegen, egy ellenség, aki miatt az életét tette kockára. – Ó Istenem, miért is jöttem el? – gyötörte magát Centaine kétségbeesetten, ám ekkor valami mintha megolvadt, alakot váltott volna benne, és már tudta a választ. – Hús a húsomból – gondolta. – Vér a véremből.

És hirtelen újra érezni vélte méhében a bimbózó élet fájdalmas súlyát. Elöntötte, szinte fojtogatta az anyaság érzése és agyában olyan erővel harsant fel az új élet első sírása, hogy szinte megsüketült belé. Kis híján hangosan felsikoltott. – A fiam! A tulajdon fiam. A ringben álló daliás fiatal férfi ekkor felé fordult és most először megpillantotta őt. Öklei leereszkedtek, felszegte állat és a sárga szemekből olyan koncentrált gyűlölet lövellt, hogy Centaine úgy érezte, mintha szöges buzogánnyal sújtanának az arcába. Azután Manfred De La Rey megvetően hátat fordított és elvonult a számára kijelölt sarokba. A három ember, Blaine, Shasa és Centaine mereven, szótlanul ült az üvöltöző, kántáló, hadonászó embertömeg közepén. Egyikük sem nézett a másikra. Centaine idegesen gyűrögette sáljának csücskét az ölében és görcsösen az ajkába harapott. Most a bajnok ugrott be a szorítóba. Ian Rushmore egy hüvelyknyivel alacsonyabb volt ellenfelénél, de válla szélesebb, mellkasa erőteljesebb volt, mint Manfredé. Hosszú, majomszerű karjain hatalmas izomkötegek domborodtak, vaskos, rövid nyaka azt a képzetet keltette, mintha a feje egyenesen a vállából nőne ki. A mellét borító sötét, durva szőrzet bozontos csomókban göndörödött elő trikójának szegélye alól. Olyan erősnek és veszedelmesnek látszott, akár egy vadkan. Megszólalt a csengő és a két bokszoló a közönség vérszomjas ordítása közepette egymásnak rontott a szorító közepén. Centaine önkéntelenül levegő után kapott, amint meghallotta az eleven húsba és csontba vágódó kesztyűk tompa puffanásait. A könnyebb súlycsoportok versenyzőinek szeleburdi ugrabugrálásához képest ez a harc az ókori gladiátorok összecsapásaira emlékeztetett. Centaine egyik fél részéről sem tudott észrevehető fölényt felfedezni. Körbeforgolódva igyekeztek kipuhatolni egymás gyöngéit, de a rettentő erejű ütések még félresiklottak a kőkemény izomzatú karokon és a bokszkesztyűkön. Néhány pillanatra mindketten hátrébb húzódtak, hogy azután leszegett fejjel, arcuk elé emelt öklökkel ismét támadásba lendüljenek. A tömeg szinte eksztázisban üvöltött. Az első összecsapás amilyen gyorsan elkezdődött, olyan hirtelen véget is ért és az ellenfelek visszavonultak sarkaikba, ahol fehér ruhás segédeik csoportja buzgón sürgöttforgott körülöttük. Nedves szivaccsal letörölgették az arcukat, gyúrták, masszírozták izmaikat és vég nélkül suttogtak a fülükbe. A hatalmas termetű, fekete szakállú edző egy palackot emelt Manfred szájához. A fiú nagyot húzott az üvegből, megforgatta szájában a vizet, azután megfordult, sápadt sárga szemét egyenest Centaine-re szegezte és megvető arccal az egészet beleköpte a szorító korlátja mellett álló vödörbe. Centaine tudta, hogy ez a gesztus neki szólt, hogy Manfred egész gyűlöletét köpte felé. Ijedten húzta összébb magát, alig hallotta Blaine halk megjegyzését. – Ezt a menetet döntetlennek vettem. De La Rey még semmit sem árult el magáról. Rushmore pedig nagyon elővigyázatos. De az ellenfelek már ismét talpon voltak. Óvatosan kerülgették egymást, kesztyűs öklük szakadatlanul előre-hátra járt és időnként villámgyorsan előrelendült. Dühödten fel-felhorkantak, mint a fújtató bikák, testük csillogott a lecsorgó verítéktől és egy-egy keményebb ütés nyomán élénkpiros foltok virultak ki a bőrükön. Újabb és újabb ütések következtek. Centaine érezte, hogy mindinkább elhatalmasodik rajta az undor. Az egész jelenetben volt valami primitív, barbár kegyetlenség – a zajokban, a szagokban, a

szenvedés és az erőszak látványában. – Ezt Rushmore vitte el – jegyezte meg Blaine halkan, szenvtelen hangon a menet végén és Centaine egy pillanatig határozottan gyűlölte őt hűvös nyugalmáért. Arcát hideg verejték lepte el és egyre fenyegetőbben tolult fel benne a hányinger. – Pedig De La Reynek a következő két menetben dűlőre kell vinnie a dolgot – folytatta Blaine –, mert ha nem, Rushmore aprófát csinál belőle. A fickó egyre magabiztosabbá válik. Centaine szeretett volna felugrani és kirohanni a csarnokból, de lábai nem engedelmeskedtek akaratának. Azután újból megszólalt a csengő és a két fiú ismét feltűnt a reflektorok fényében. Centaine megpróbálta elfordítani róluk a tekintetét, de nem tudta – csak nézte őket valami beteges révületben és tudta, hogy ami most játszódik le a szeme előtt, azt soha életében nem lesz képes elfelejteni. Látta, amint a vörös bőrkesztyű átsüvít a két védekező kar gyűrűjén és a másik fiú feje hirtelen hátrabicsaklik, mint a halálraítélté, mikor a hóhér megrántja a kötelet. Látta az ázott hajfürtök alól előtörő verítékcsöppeket és az elviselhetetlen fájdalomtól tragikus grimaszba ránduló arcvonásokat. Hallotta a tompa puffanást és a reccsenést, amint valami kemény dolog – fog, csont vagy porc – eltörik. Felsikoltott, de sikolyát elnyelte a hangorkán, amely ezernyi torokból tört fel körülötte. Iszonyodva kapta kezét a szája elé, de az ütések egyre tovább záporoztak, olyan gyorsasággal, hogy a mozdulatok már összemosódtak a szeme előtt. Az egymást követő szörnyű puffanások sorozata a sűrű tejszínben csapkodó habverő hangjára emlékeztetett és az alattuk vonagló emberi test lassan véres ronggyá változott. Centaine torka szakadtából sikoltozva nézte, amint az az emberi lény, akit ő szült a világra, szeme láttára alakul át őrjöngő, gyilkos fenevaddá. Rushmore néhány pillanatig még rogyadozó lábakkal tántorgott, majd hanyatt zuhant a szorító vászonpadlóján. Tágra nyílt szeme vakon meredt a reflektorok fényébe, tüdeje szortyogva szívta be a törött orrából ömlő vért. Manfred De La Rey még mindig őrjöngve táncolt felette. Centaine azt várta, hogy mindjárt égnek emeli arcát és üvölteni kezd, mint egy farkas, vagy ráveti magát a lábainál heverő emberi roncsra, egy mozdulattal letépi koponyájáról a véres skalpot és mint valami förtelmes trófeát, meglengeti a levegőben. – Blaine, vigyél ki innen – zokogta. – Vigyél el erről a helyről. – Félig öntudatlanul érezte, amint a férfi karjai felnyalábolják és a fényárban úszó csarnokból kiviszik őt az éjszakába. Hátuk mögött lassan elhalt a tömeg vérszomjas üvöltése, ő pedig kapkodva nyeldekelte az édes, hideg hegyvidéki levegőt, mint akit az utolsó pillanatban mentettek meg a vízbe fúlástól. „A Kalahári Oroszlánja megváltotta menetjegyét Berlinbe” – harsogták diadalmasan a szalagcímek és Centaine megborzongott a rettenetes emlék hatására. Az ágy végébe hajította az újságot és a telefon után nyúlt. – Shasa, mikor tudunk elindulni haza? – kérdezte, amint a kagylóból felhangzott fia álomittas hangja. Blaine, aki éppen borotválkozott, beszappanozott arccal jött ki a lakosztály fürdőszobájából. – Szóval határoztál? – kérdezte, amint Centaine letette a kagylót. – Még próbálkozni sincs értelme, hogy beszéljek vele hangzott a válasz. – Láttad, hogy nézett rám. – Talán lesz még rá alkalom... – próbálta vigasztalni Blaine, de látta az asszony

szemében a kétségbeesést. Odament hozzá, és gyöngéden a karjába vette. Az olimpiai válogatók első napján David Abrahams csaknem egy teljes másodperccel megjavította korábbi rekordját a 200 méteres rövidtávfutásban. A második napon ellenben alulmúlta a várakozásokat, és a 400-as távon alig fél méteres előnnyel sikerült csak győznie. Neve azonban így is az elsők közt szerepelt azon a listán, amelyet az atlétikai számok ötnapos versenysorozatát lezáró bankett során hirdettek ki. Shasa mellette ült, így ő volt az első, aki kezet rázott vele és barátságosan hátba vágta. Most már bizonyos volt, hogy David elutazik Berlinbe. A pólócsapatok válogató mérkőzéseire két héttel később a johannesburgi Inanda Club pályáján került sor. Az utolsó nap utolsó meccsén Shasa a „lehetséges” jelöltek „B” válogatottjában játszott a „biztos” minősítések „A” csapata ellen, amelynek Blaine volt a kapitánya. Centaine a lelátó magasságából nézte végig Shasa eddigi pályafutásának egyik legnagyszerűbb játékát, lelke mélyén azonban elkeserítő bizonyossággal tudta, hogy még ez sem volt elég jó. Shasa egyetlen támadási lehetőséget sem hagyott ki, egyetlen lövést sem hibázott el, sőt egy ízben még Blaine pónijának orra elől is sikerült elhalásznia a labdát – mégpedig olyan vakmerő ügyességgel, hogy a tribün közönsége felállva ünnepelte. És mégsem volt elég jó. Clive Ramsay, Shasa legnagyobb riválisa a Berlinbe utazó csapat második emberének posztjáért vívott küzdelemben, egész héten remekül játszott. Negyvenkét esztendős volt, nagy múltú játékos és közel harminc nemzetközi mérkőzésen játszott Blaine Malcomess csapatában. Most ért pályája csúcsára és Centaine tudta, hogy a válogatóbizottság nem fogja kiejteni őt egy fiatalabb játékos kedvéért, aki ugyan bizonyára energikusabb és tehetségesebb, de egészen biztosan tapasztalatlan, tehát megbízhatatlanabb. Szinte látni vélte a bizottság tagjait, amint bölcsen bólogatva kifújják a szivarfüstöt és azt mondják: „Az ifjú Courtney majd a legközelebbi olimpián megmutathatja, mit tud” és már előre gyűlölte őket – Blaine Malcomesst is beleértve. Ám e pillanatban rémült kiáltás szakadt fel a tömegből. Centaine is izgatottan ugrott fel a helyéről. Shasa ebből hál' Istennek kimaradt. Éppen az oldalvonal mentén vágtázott lefelé, mikor társa, egy másik ambiciózus fiatal játékos, becsalogatta Clive Ramsayt a pálya közepére. A dolog valószínűleg nem volt szándékos, sokkal inkább a minden áron való tündökölni akarás következménye lehetett. Shasa csapattársa szabálytalanul próbálta elfogni a támadást és olyan gyilkos hévvel rontott neki Clive Ramsay pónijának, hogy az térdre esett, lovasa pedig bukfencezve repült ki a nyeregből a pálya betonkemény talajára. A délután folyamán elvégzett röntgenvizsgálat tanúsága szerint Ramsay combcsontja több helyen is eltört és az ortopédsebész hamarosan meg is operálta. – Legalább egy évig nem játszhat – figyelmeztette a beteget, mikor az magához tért az altatásból. Így hát midőn a bizottság visszavonult a döntéshozatalra, Centaine aggódva, újjáéledő reményekkel várta az eredményt. Blaine, ígéretéhez híven, engedélyt kért, hogy elhagyhassa az üléstermet, mikor Shasa neve a bizottság elé került. Mikor azonban újra behívták, az elnök barátságosan dörmögte. – Jól van, az ifjú Courtney veszi át Clive helyét. Blaine-t minden jobb meggyőződése ellenére elöntötte a lelkesedés és a büszkeség

érzése – mert mégiscsak Shasa Courtney volt az, akit leginkább fiává fogadott volna. Az első adandó alkalommal felhívta Centaine-t, hogy közölje a jó hírt. – Hivatalosan ugyan csak pénteken jelentik be, de neked már most elárulom, hogy Shasa utazik. Centaine alig bírt magával örömében. – Ó Blaine, drágaságom, hogy fogom tudni én ezt péntekig magamban tartani? – kiabálta. – Ó, hát nem lesz csodálatos? Együtt megyünk Berlinbe, mi hárman! Mehetünk a Daimlerrel és végighajthatunk egész Európán. Shasa még sosem látta Mort Homme-ot. Eltölthetnénk pár napot Párizsban, elvihetnél vacsorázni a Laserre-be. Annyi mindent el kell még intézni, de majd megbeszéljük, ha szombaton találkozunk. – Szombaton? – kérdezte Blaine bizonytalanul. Centaine azonnal megérezte a hangjából, hogy elfelejtette. – Sir Garry születésnapja... a piknik a hegyen! – Elkeseredetten felsóhajtott. – Jaj, Blaine, ez azon kevés alkalmak egyike, amikor együtt lehetünk... mármint legálisan! – Jóságos ég, Sir Garrynek már megint születésnapja van? – próbálta elviccelni a dolgot Blaine. – Hová lett egy egész év? – Szóval mégis elfelejtetted – korholta Centaine. – Nem tudsz átejteni. Ráadásul idén kettős ünnepet ülünk... a születésnapot és Shasa beválasztását az olimpiai csapatba. Blaine, meg kell ígérned, hogy ott leszel. A férfi egy pillanatig még habozott. Már megígérte Isabellának és a lányoknak, hogy hét végén leviszi őket Franschoekba az édesanyjához. – Megígérem, édesem, ott leszek – nyögte ki végül, és magában hozzátette. – Fogalmad sincs, mibe fog ez nekem kerülni. – Mert azt az egyet biztosan tudta, hogy Isabella a legfondorlatosabb gonoszsággal fizetteti majd meg vele a megszegett ígéretet. Folyvást azt bizonygatta magának, hogy a folyamatosan adagolt kábítószer idézte elő ezeket a riasztó változásokat Isabella viselkedésében és lelke mélyén ma is ugyanaz a kedves, gyöngéd teremtés, akit annak idején feleségül vett. Sikerült meggyőznie magát, hogy csak a szűnni nem akaró, elviselhetetlen fájdalom és a kábítószer vadítja meg, így továbbra is igyekezett tisztelettel és szeretettel közeledni a súlyosan beteg asszonyhoz. Megpróbálta emlékezetébe idézni, hogy valaha olyan kedves, finom és légies volt, mint egy nyíló rózsaszál. De hol voltak már azok az idők! A kedvesség már rég a múlté volt, a piros rózsaszirmok fehérre fakultak és illatuk átadta helyét a rothadás szagának. Isabella bőrének minden egyes pórusából a gyógyszerek émelyítő, édeskés aromája áradt, a gerincoszlopa tövében és fenekén tátongó, soha be nem gyógyuló tályogok pedig halvány, de annál áthatóbb szagot bocsátottak ki magukból, amitől Blaine egyre inkább irtózott. Napról napra nehezebbnek érezte, hogy Isabella mellett legyen. A szag és a látvány taszították, ugyanakkor reménytelen szánalmat keltettek benne, no meg egyre mardosóbb bűntudatot saját hűtlensége miatt. Már nem volt egyéb, mint egy élő csontváz. Lábai, amelyekről rég lesorvadtak már az izmok, a gázlómadarak hosszú, vékony lábaira emlékeztettek. Teljesen egyenes vonalukat csak a térdkalácsok kidudorodó bütykei és a végükön tehetetlenül fityegő, aránytalanul nagy lábfejek törték meg. Karjai ugyanilyen vékonyak voltak, koponyájáról eltűnt a hús. Ajkai visszahúzódtak és látni engedték előreugró fogait. Ha olykor mosolyogni próbált, vagy éppenséggel vicsorított dühében – ami mostanában lényegesen gyakrabban fordult elő –, felbukkant sápadt, szinte teljesen kifehéredett ínye. Bőre hasonlóképpen fehér volt, száraz és élettelen, akár a rizspapír, vékony, áttetsző

hártyája alól kilátszott a kezét és homlokát átszövő erek halványkék szövevénye. Arcának utolsó élő részlete a szeme maradt – ez a sötét, ragyogó szempár, amely most mélységes gyűlölettel nézte Blaine-t, mintha csak neheztelne rá életerős, egészséges testéért. – Hogy tehetted? – kérdezte ugyanazon a panaszos, vinnyogó hangon, amelyen már azelőtt is számtalanszor feltette ugyanezt a kérdést. – De Blaine, hiszen megígérted. Isten a tudója, épp elég ritkán látlak. Már azóta készülök erre a hétvégére, mióta... – és így tovább, és így tovább. Blaine többször is megpróbálta félbeszakítani, de újra meg újra azon kapta magát, hogy Isabella teste jár az eszében. Már majdnem hét esztendeje nem látta őt levetkőzve, mikor alig egy hónappal ezelőtt, abban a hitben, hogy a kerti lakban üldögél, ahol napjainak legnagyobb részét töltötte, benyitott az öltözőszobájába. Isabella azonban ott feküdt meztelenül a fehér lepedővel letakart masszírozóasztalon, egyenruhás ápolónője pedig serényen tett-vett körülötte. Mindketten riadtan kapták fel a fejüket és valószínűleg tisztán látták Blaine iszonyodó arckifejezését. Isabella teste döbbenetes látványt nyújtott. Minden egyes bordája kiállt szűk mellkasából, keblei üres dohányzacskókként lógtak le kétoldalt a hónalja alá. Szeméremszőrzetének sötét bozótja megokolatlanul és visszataszítóan burjánzott horpadt, csontos medencéjének közepén, a két piszkafa vékonyságú comb között tátongó rés pedig szélesebb volt, mint Blaine kiterjesztett tenyere. – Ki innen! – visította. Blaine elkapta róla tekintetét és ész nélkül roham ki a szobából. – Takarodj! – rikácsolt utána Isabella. – Többé be ne tedd ide a lábad! Most is ugyanazon az éles, rikoltó hangon ripakodott rá. – Hát csak eredj a piknikedre, ha olyan nagyon muszáj! Tudom én jól, mennyire terhedre vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy néhány percnél tovább nem bírod ki a jelenlétemet... Blaine nem bírta tovább és felemelt kézzel próbálta őt lecsillapítani. – Igazad van, drágám – mentegetőzött. – Még megemlítenem is önző dolog volt. Ne is beszéljünk róla többé. Természetesen veletek megyek. – Látta, amint Isabella szemében megvillan a diadalmas bosszú szikrája és hirtelen, életében először úgy érezte, hogy gyűlöli. Mielőtt megakadályozhatta volna, már meg is fogalmazódott benne a gondolat. – Miért is nem hal már meg? Jobb volna neki is és mindenkinek, aki a környezetében van, ha már halott volna. – Rögtön el is borzadt saját gondolatától és elöntötte a bűntudat. Odasietett Isabellához, a tolószék fölé hajolva, óvatosan két tenyere közé fogta hideg, csonttá aszott kezét és megcsókolta a száját. – Bocsáss meg, kérlek – suttogta, de képzeletében tolakodóan felmerült egy látomás. Ott látta Isabellát a koporsóban fekve. Arca újra szép és derűs volt, mint valaha, haja ismét dús, csillogó aranybarna fürtökben terült szét a fehér selyempárnán. Szorosan behunyta a szemét, hogy elhessentse magától a víziót, de a kép még akkor is makacsul ott lebegett lelki szemei előtt, mikor az asszony belekapaszkodott a karjába és megszólalt. – Nagyszerű lesz végre ismét kettesben lenni egy kicsit – lelkendezett, visszatartva Blaine-t, aki pedig már szeretett volna elhúzódni tőle. – Hiszen mostanában már olyan kevés alkalmunk van a beszélgetésre. Állandóan a Parlamentben vagy, ha meg nem az államügyekkel vagy elfoglalva, akkor rohansz a pólópályára. – Minden reggel és este találkozunk. – Ó persze, tudom, csak éppen sohasem beszélgetünk. Még Berlint sem beszéltük meg, pedig lassan kifutunk az időből. – Gondolod, drágám, hogy sok megbeszélnivalónk volna erről a témáról? – kérdezte

óvatosan Blaine. Kiszabadította karját Isabella ujjai közül és visszaült a kerti lak szemközti falánál álló székébe. – Természetesen, Blaine, nagyon is sok – válaszolta az asszony és rámosolygott, felfedve fonnyadt ajkai mögött a viaszfehér ínyt. Ez valami alattomos, szinte menyétszerű arckifejezést kölcsönzött neki, amit Blaine különösképp visszataszítónak talált. – Annyi minden elintéznivaló van még – folytatta. – Mikor indul a csapat? – Én nem a csapattal utazom – válaszolta Blaine. – Valószínűleg néhány héttel korábban indulok, hogy meg tudjak állni Londonban és Párizsban. Néhány fontos tárgyalásom lesz még az angol és a francia kormánnyal, mielőtt továbbindulok Berlinbe. – Ó Blaine, hiszen még az én utazásomat is meg kell szerveznünk – mondta Isabella. A férfi kétségbeesetten igyekezett uralkodni a vonásain – tudta, hogy felesége minden arcizomrándulását éberen figyeli. – Igen – felelte. – Persze, ezt nagyon gondosan elő kell készíteni. Képtelen ötlet volt. Milyen sóvárogva várta már, hogy együtt lehessen Centaine-nel, hogy elutazhassanak oda, ahol nem kell színlelni, ahol nem kell szakadatlanul rettegni a leleplezéstől. – Mielőtt bármit is tennénk, drágám, száz százalékig meg kell bizonyosodnunk róla, hogy az utazás nem eredményez további rosszabbodást az egészségi állapotodban. – Vagyis nem akarod, hogy veled menjek, ugye? – Isabella hangja élesebbé vált. – Dehogyis, természetesen... – Hát persze, hisz ez nagyszerű alkalom, hogy egy időre megszabadulj tőlem. – Isabella, kérlek, csillapodj – kérlelte Blaine. – Tönkreteszed magad ezzel a... – Ne próbáld itt megjátszani a gondoskodó hitvest – vágott közbe az asszony. – Kilenc év óta csak púp vagyok a hátadon. Biztosan jobb szeretnéd, ha már halott volnék. – De Isabella... – hebegte Blaine. Megdöbbentette ez az éleslátás. – Ó, ne szenteskedj nekem, Blaine Malcomess. Lehet, hogy ide vagyok kötve ehhez a székhez, de azért még van szemem és fülem. – Semmi kedvem ezt így folytatni – állt fel Blaine. – Majd akkor beszélgetünk újra, ha képes leszel uralkodni az indulataidon. – Ülj le! – rikácsolta Isabella. – Nem fogsz megint elrohanni a francia kurvádhoz, ahogy szoktál! – A férfi arca összerándult, mintha pofon vágták volna, Isabella pedig diadalmas kárörömmel folytatta. – Most végre kimondtam. Ó Istenem, nem is tudod, hányszor szaladt ki már majdnem a számon. Nem is tudod, milyen jólesik most kimondanom... kurva! Igenis kurva! Ribanc!! Lotyó!!! – Ha tovább folytatod, itthagylak – figyelmeztette Blaine. – Szajha – mondta Isabella, szinte élvezettel ízlelgetve a szót. – Cemende! Riherongy! Blaine sarkon fordult és kettesével véve a fokokat lerohant a kerti lak lépcsőjén. – Blaine! – üvöltötte utána Isabella. – Gyere vissza! Meg sem fordult, csak ment tovább, egyenesen a ház felé. Az asszony hangja megváltozott. – Blaine, ne haragudj – rimánkodott. – Bocsánatot kérek. Nagyon kérlek, gyere vissza. Kérlek! – és Blaine nem tudott ellenállni neki. Vonakodva bár, de visszafordult és megindult a kerti lak felé. Csak ekkor vette észre, hogy kezei remegnek az iszonyattól és a haragtól. Zsebre dugta őket és megállt a lépcső tetején. – Hát jól van – szólt csendesen. – Ami Centaine Courtneyt illeti, az értesüléseid megfelelnek a valóságnak. Szeretem őt. De az is igaz, hogy mindent elkövettünk, ami

csak erőnkből telt, hogy megkíméljünk téged a fájdalomtól és a szégyentől, így hát ne beszélj róla soha többé ilyen hangnemben. Ha engedte volna, már évekkel ezelőtt elmentem volna vele... és elhagytalak volna téged. Isten ne vegye bűnömül, de faképnél hagytalak volna. Egyedül ő tartott itt és most is csak őmiatta vagyok itt. Az asszony magába roskadtan ült a székében, éppoly összetörten, mint Blaine – legalábbis a férfi ezt gondolta, de csak addig, míg Isabella újból rá nem emelte a tekintetét. Pillantásából Blaine azonnal látta, hogy bűnbánata csak színjáték volt, csak vissza akarta őt csalogatni fullánkos nyelvének hatótávolságán belülre. – Tudom, Blaine, hogy nem mehetek veled Berlinbe – mondta. – Már megkérdeztem dr. Josephet, és ő a leghatározottabban megtiltotta. Azt mondja, az utazás az életembe kerülne. Mindazonáltal tudom, mit terveztek, te meg az a nő. Tudom, hogy minden befolyásodat latba vetetted, hogy beválasztasd Shasa Courtneyt a csapatba, csak azért, hogy az anyja ürügyet találhasson az utazásra. Tudom, micsoda pompás kis törvénytelen intermezzót terveltetek ki és nem áll módomban megakadályozni... Blaine dühös megadással tárta szét a kezét. Minden tiltakozás hiábavaló volt. Isabella ismét felemelte a hangját. – Hát akkor halld, amit most mondok... ez az utazás nem lesz az a gondtalan nászút, aminek ti ketten kigondoltátok. Mindkét lánynak, Tarának és Mathilda Janine-nak is azt mondtam, hogy magaddal viszed őket. Már közöltem velük a jó hírt és magukon kívül vannak az izgalomtól. A többi már tőled függ. Vagy leszel olyan szívtelen, hogy ekkora csalódást okozz a saját lányaidnak, vagy pedig Berlinben a dadus szerepét játszod Romeo helyett. – Hangja még élesebbé vált, szeme bosszúállóan szikrázott. – És figyelmeztetlek! Ha itthon mered hagyni őket, Blaine Malcomess, meg fogom mondani nekik az okát. Isten a tanúm, megmondom nekik, hogy imádott apukájuk egy közönséges csaló, hitvány hazudozó, egy züllött kurvapecér!!! Bár a legtekintélyesebb sportújságíróktól az egyszerű bokszrajongókig mindenki biztosra vette, hogy Manfred De La Rey benne lesz az olimpiai csapatban, mégis mikor hivatalosan bejelentették, hogy Berlinben ő képviseli majd a félnehézsúlyúakat, mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt. Mikor pedig mindennek tetejében még az is kiderült, hogy a bizottság a nehézsúlyban Roelf Standert jelölte, a csapat hivatalos edzőjének tisztével pedig Tromp Biermant bízták meg, egész Stellenbosch tombolt az örömtől és a büszkeségtől. A polgármester fogadást adott tiszteletükre, a város utcáin felvonulást rendeztek, az Ossewa Brandwag tömeggyűlésén pedig a szervezet főparancsnoka az afrikaner embereszmény példájaként állította őket társaik elé. Beszédében elragadtatott szavakkal dicsőítette elhivatottságukat és a harcban való jártasságukat. – A hozzájuk hasonló fiatal férfiak azok, akiknek vezetésével népünk egy szép napon elfoglalja majd az őt megillető helyet ebben az országban – mondotta, és miközben az egyenruhás tömeg az OB hivatalos tisztelgésévei – azaz ökölbe szorított jobb kezüket a mellük elé emelve – köszöntötte őket, feltűzte a tiszti rangfokozat jelvényeit Manfred és Roelf zubbonyára. – Istenért és a Népért – intette őket a főparancsnok. Manfred soha életében nem érzett még ilyen büszkeséget, és magában szentül megfogadta, hogy méltónak fog bizonyulni a belé helyezett bizalomra. Az elkövetkező hetekben a készülődés lázas izgalma még tovább növekedett. Jöttek a

ruhapróbák a csapat hivatalos szabójánál, ahol gondos kezek igazították rájuk a zöld és arany zakókat, fehér pantallókat és a széles karimájú panamakalapokat – azt az egyenruhát, amelyben bevonulnak majd az olimpiai stadionba. Vég nélküli eligazításokon sulykolták beléjük az összes tudnivalókat a német illemtantól és az udvarias viselkedés nemzetközi alapszabályaitól kezdve az utazás részletein át a szóba jöhető fontosabb ellenfelek életrajzi adataiig. Manfredot és Roelfot meginterjúvolták az ország összes heti- és napilapjának tudósítói, a rádió pedig teljes fél órát szentelt nekik az „Ez a ti hazátok” című nemzetiségi adásában. Csak egyvalaki akadt, akire nem ragadt át a boldog izgalom. – Az a pár hét, amíg távol leszel, hosszabbnak tűnik majd, mint az egész eddigi életem – mondta Sarah Manfrednak. – Ne légy ilyen buta kis kacsa – nevetett Manfred. – Észre sem veszed és már itthon is leszek egy szép aranymedállal a mellemen. – Ne nevezz engem buta kis kacsának – nézett rá dacosan villámló szemmel Sarah. – Soha többé. A fiú abbahagyta a nevetést. – Igazad van – mondta. – Többre is tartalak annál. Manfred és Roelf esti futóedzései során Sarah vállalta magára a segéd és időmérő feladatát. Míg a két fiú a kanyargós hegyi utakon trappolt felfelé, ő mezítláb könnyed, szökellő futással átvágott az erdőn. Mire Manfredék a kijelölt pihenőhelyekhez értek, ő már ott várt rájuk, kezében Tromp bácsitól kölcsönvett stopperórával, egy nedves szivaccsal és egy üveg frissen facsart, hideg narancslével. Amint a fiúk letörölték arcukról az izzadságot, ittak egy kortyot és továbbmentek, Sarah is nekiiramodott és a meredek hegygerincen vagy a völgyön át rohant a következő állomáshoz. Két héttel az indulás előtt Roelfnak ki kellett hagynia egy estét, mivel felkérték, hogy elnököljön az egyetemi diáktanács rendkívüli ülésén, így Manfred aznap este egyedül futott. Rohanva hágott fel a Hartenbosch csúcshoz vezető hosszú, meredek lejtőn. Minden erejét összeszedve, elnyújtott, szökellő léptekkel futott, tekintetét a hegygerincre emelte, ahol már ott várta Sarah. A lenyugvó őszi nap hátulról világította meg alakját. A sugarak ragyogó aranykoronát varázsoltak feje köré és áttörtek ruhájának vékony anyagán. Manfred olyan tisztán látta a lábait és testének minden egyes hajlatát, mintha meztelen lett volna. Önkéntelenül rohanni kezdett felé, majd néhány lépésnyire tőle megállt és felnézett rá. Mellkasa vadul zihált, szíve majd kiugrott a helyéből – és nem csak a kimerültségtől. – Milyen szép – mondta ki magában és hirtelen elcsodálkozott, hogy eddig sohasem vette észre. Lassan felsétált az emelkedő utolsó hajlatán, egy pillanatra sem véve le szemét a lányról. Egészen megzavarta a váratlan felismerés és a homályos vágy, amelyet mindeddig elfojtott magában, amelynek létezését sohasem ismerte be, de amely most mégis majd elemésztette. Sarah az utolsó néhány méteren lejött elébe, így mezítláb egészen kicsinek látszott, amivel csak még tovább fokozta Manfredban a gyötrő sóvárgást. Szótlanul felé nyújtotta a nedves szivacsot, majd látva, hogy a fiú nem mozdul, odalépett hozzá és felágaskodva törölgetni kezdte izzadt homlokát és vállát. – Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy megint ott voltunk a táborban – suttogta, miközben gyöngéden letörölgette Manfred karját. – Emlékszel még a táborra a sínek mellett,

Manie? Manfred bólintott. Válaszolni nem tudott, mert egészen elszorult a torka. – Láttam a mamámat a sírban feküdni – folytatta Sarah. – Rettenetes látvány volt. Aztán egyszerre csak az egész megváltozott és már nem is a mamám volt az, hanem te, Manie. Olyan sápadt voltál és olyan szép, de én tudtam, hogy elveszítettelek... és szomorúságomban én is meg akartam halni, hogy örökre veled lehessek. Manfred kinyújtotta a karját és átölelte, Sarah pedig sírva borult a mellére. Teste hűvösen, puhán és szolgálatkészen simult az övéhez, a hangja remegett. – Jaj Manie, nem akarlak elveszíteni – zokogta. – Kérlek, gyere vissza hozzám... nélküled nem akarok tovább élni. – Szeretlek, Sarie – szólalt meg Manfred rekedtes hangon, és érezte, amint a kis test megvonaglik karjai közt. – Ó Manie... – Most jöttem csak rá. – Ó Manie, én mindig is tudtam. Az első nap legelső percétől fogva szerettelek és szeretni is foglak, míg csak élek – zokogta a lány és felé nyújtotta a száját. – Csókolj meg, Manie, csókolj meg, különben meghalok. Ajkának érintésétől Manfredban fellobbant valami, ami elhomályosított minden ésszerűséget, minden realitást. Azután egyszerre csak ott feküdtek az ösvény mellett, a fenyőfák alatt, a lepergett tűlevelek puha ágyán. Az őszi levegő megcirógatta Manfred meztelen hátát. Olyan érzés volt, mintha langyos, puha selymet terítettek volna rá, az alatta fekvő fiatal női test azonban még annál is sokkalta lágyabban, sokkal melengetőbben fogadta őt magába. Csak akkor értette meg, mi is történik, mikor Sarah fájdalommal vegyes gyönyörrel felsikoltott, de akkor már késő volt. Mintha irdatlan messzeségből hallotta volna saját válaszkiáltását és már nem tudott ellenállni az örvénylő hullámnak, amely elragadta őt egy ismeretlen birodalomba, ahol még sohasem járt... és amelynek létezéséről mindeddig nem is álmodott. Azután lassanként ismét ráeszmélt a való világra. Zavartan húzódott el Sarah-tól és miközben sietve magára kapkodta ruháit, elborzadva meredt rá. – Tudod, hogy amit tettünk, megbocsáthatatlan bűn...? – kérdezte remegő hangon. – Nem – rázta meg a fejét erélyesen Sarah. Még mindig meztelenül állt ott, és kinyújtotta karját Manfred felé. – Nem, Manie, nem bűn az, ha két ember szereti egymást – suttogta. – Hogy is lehetne bűn? Szép és szent dolog, ami egyenesen Istentől jön. Manfred az indulás előtti utolsó éjszakát a paplakban töltötte a régi szobájában. Mikor az öreg ház sötétbe borult és minden elcsendesedett, Sarah lesurrant a lépcsőn. A fiú szándékosan bezáratlanul hagyta az ajtaját. Már nem tiltakozott, mikor a lány megállt az ágy mellett, levette hálóingét és becsusszant mellé a takaró alá. Egész éjszaka vele maradt, míg csak a galambok halk burukkolása fel nem hangzott a veranda előtt álló tölgyfák lombjai közt. Akkor felkelt, még egyszer utoljára megcsókolta Manfredot és halkan a fülébe súgta: – Most már egymáshoz tartozunk... örökre és mindig. Már csak fél óra volt hátra az indulásig, de Centaine luxuslakosztályának szalonja még úgy tele volt, hogy a stewardok kénytelenek voltak a vendégek feje fölött átadogatni pezsgőspoharakat és valóságos expedíciószámba ment eljutni a kabin egyik végéből a másikba. Centaine barátai közül egyedül Blaine Malcomess volt az, aki nem tisztelte meg

a társaságot jelenlétével. Mindketten jobbnak látták nem reklámozni a tényt, miszerint ugyanazzal a postahajóval utaznak, és úgy döntöttek, hogy csak akkor találkoznak, ha már nyílt vizeken járnak. Abe Abrahams a büszkeségtől sugárzó arccal karolt Davidbe. Dr. Twentyman-Jones pedig borongva álldogált hosszú gólyalábain, akár egy gyászoló marabu. Mindketten Centaine legszűkebb baráti köréhez tartoztak, és csak azért utaztak Windhoektól idáig, hogy elbúcsúzzanak tőle. Természetesen itt volt Sir Garry és Anna is, ugyanúgy, mint az Ou Baas, vagyis Smuts tábornok és apró termetű felesége, aki vattaszerű fehér hajával és acélkeretes szemüvegével egy gyógyteareklámra emlékeztetett. A szalon túlsó sarkában Shasa egy sereg fiatal hölgytől körülvéve éppen egy történet közepén tartott, amely minden bizonnyal igen izgalmas és mulatságos lehetett, mert a hallgatóság hol hitetlenkedő sápítozással, hol visongó kacajokkal kísérte az előadást. Hirtelen azonban elvesztette a fonalat, elhallgatott és csak bámult kifelé a feje felett lévő kerek kajütablakon. Az ablak a csónakfedélzetre nyílt, a rendkívüli látványosság pedig, ami annyira megragadta Shasa figyelmét, egy tovahaladó fiatal lány feje volt. Az arcát nem látta, csak egy hosszú, karcsú nyak fölül alázúduló barnásvörös hajzuhatagot és egy formás, kicsi fület, amely vidáman kandikált elő a pompás fürtök közül. Az egész csak egy villanásnyi ideig tartott, de annak a fejnek a tartásában volt valami, amitől azonnal elveszítette érdeklődését a körülötte álldogáló fehérszemélyek iránt. Lábujjhegyre állt, kiloccsantotta a pezsgőjét és kidugta a fejét a kajütablakon. A lány azonban már továbbment és csak hátulról vehette szemügyre. A dereka valószínűtlenül karcsú volt, hetyke kis feneke azonban ritmikusan ide-oda járt, minden lépésnél megmegbillentve szoknyáját. Tökéletesen ívelt lábikrái voltak és vékony, elegáns bokája. Egy utolsó fenékriszálással eltűnt a sarok mögött. Shasa pedig ott maradt az ablak mögött állva, magában azzal az eltökélt szándékkal, hogy az arcára is vet egy pillantást. – Bocsánat, hölgyeim. – A hallgatóság köréből csalódott kis kiáltások hallatszottak, ő azonban könnyedén kiszabadította magát és módszeresen átverekedte magát a tömegen, az ajtó felé. De még mielőtt odaért volna, felbőgtek a hajókürtök és felhangzott a „Hölgyeim és uraim, felkérjük mindazokat, akik nem utaznak, hagyják el a hajót” kiáltás. Tudta, hogy elkésett. – Biztosan randa volt – vigasztalta magát. – Mennyei hátsó, pokoli arc... és különben is, biztosan leszállt. – Azután ott termett Dr. Twentyman-Jones, aki hosszasan rázogatta a kezét, elhalmozva őt szerencsekívánataival. Shasa megpróbálta kiűzni gondolataiból a barnásvörös hajzuhatagot és igyekezett társadalmi kötelezettségeire koncentrálni. Nem volt könnyű feladat. A fedélzetre érve lázasan kutatott egy barnásvörös fej után a feljáróhídon vagy a rakparton ácsorgó, integető tömegben, ám ekkor megjelent mellette Centaine és a karjába csimpaszkodott – éppen akkor, mikor a hajót a parttól elválasztó keskeny rés lassan tágulni kezdett. – Gyere, chéri, menjünk, nézzük meg, hova ültettek az étteremben. – De mama, te úgyis meg vagy híva a kapitány asztalához – ellenkezett Shasa. – A meghívód ott volt a... – Igen, de téged és Davidet nem hívtak meg – szögezte le anyja. – Gyere csak, megnézzük, hová ültettek titeket és ha nem megfelelő az asztal, szólunk, hogy adjanak másikat.

Shasa gyanakodni kezdett. Anyja nyilvánvalóan készült valamire. Normális esetben természetesnek vette volna, hogy a legjobb asztal jár nekik és hogy a Courtney név feltétlen garanciát jelent minden szükséges kedvezményhez. Most azonban hajthatatlannak bizonyult és tekintetében ott ült az a bizonyos valami, amit Shasa nagyon is jól ismert és csak „machiavelliánus szikrá”-nak nevezett. – Hát jó, menjünk – egyezett bele engedékenyen, azzal mindhárman elindultak lefelé az első osztályú étterembe vezető diófa burkolatú lépcsőházban. A lépcső alján egy kis csoport álldogált – tapasztalt utazók, akik értették a módját, hogyan nyerjék meg a főpincér jóindulatát. Ötfontos bankók tűntek el nyomtalanul a simulékony modorú úriember zsebében, majd előkerült a radírgumi és az ültetési táblázatban néhány név helyet cserélt. A csoporttól kissé félrehúzódva egy magas, ismerős figura állt. Shasa azonnal ráismert. Volt valami a mozdulatában, ahogy a lépcső felé fordult, ami azt súgta neki, hogy vár valakit, a ragyogó mosoly pedig, amely Centaine láttán elömlött az arcán, afelől sem hagyott kétséget, ki is lehet az a valaki. – Te jó Isten, mama – kiáltott fel Shasa. – Nem is tudtam, hogy Blaine is ma utazik – azt hittem, később jön a többiekkel... – elakadt a hangja. Érezte, amint anyja ujjai szorosabbra zárulnak karja körül és boldog izgalmában hirtelen nagy levegőt vesz. – Ezt előre megbeszélték – hasított belé a felismerés. – Hát ezért volt az a nagy izgalom. – És a dolgok lassan megvilágosodtak. – Hát persze, az ember a saját anyjáról sose gondolná, de ezek ketten akkor is szerelmesek egymásba. Hány éve már és én soha észre sem vettem. – Ezernyi, a maga idején jelentéktelennek tűnő apróság nyert hirtelen értelmet és állt össze egyetlen képpé, mint egy kirakós játék darabkái. – Blaine és a mama! Hogy lehettem ilyen átkozottul vak! Ki gondolta volna... – Ellentétes érzelmek rohanták meg. – A világ minden embere közül őt választanám leginkább... – E pillanatban döbbent rá, mennyire átvette már Blaine Malcomess az apa szerepét, az apáét, akit sohasem ismert. De a gondolatot mindjárt el is söpörte a féltékenység és az erkölcsi felháborodás hulláma. – Blaine Malcomess, a társadalom és a kormány oszlopos tagja meg a mama, aki a homlokát ráncolja és a fejét csóválja az én viselt dolgaimon... a huncut kis ördögök, évek óta hancúroznak és senki nem is gyanítja! Blaine azonban már jött is feléjük. – Centaine! Ez aztán a meglepetés! A mama pedig kacagva nyújtotta felé jobb kezét. – Szent Isten, Blaine, sejtelmem sem volt róla, hogy maga is a fedélzeten van. – Milyen nagyszerű alakítás! – gondolta magában Shasa gúnyosan. – Évek óta hülyítettek engem és mindenki mást. Clark Gable és Ingrid Bergman hozzátok képest tehetségtelen kezdők! Ám ekkor hirtelen meglátott valamit, amitől az egész elveszítette a jelentőségét. Blaine Malcomess nem volt egyedül, két lány követte. – Centaine, bizonyára emlékszik még a két lányomra. Ez itt Tara, ez pedig Mathilda Janine... – Tara – csendült vissza a név Shasa agyában. – Tara... milyen gyönyörű név. – Ott állt előtte a lány, akit az imént látott elhaladni a fedélzeten, csak épp még százszorta lélegzetelállítóbb volt, mint gondolta. Tara. Alig néhány hüvelykkel volt alacsonyabb nála, de lábai olyan karcsúak voltak, mint a szomorúfűz ágai, dereka karcsú, akár a nádszál. Tara. Derűs, ovális arca egy madonnáéra emlékeztetett, bőre a fehérnek és a

rózsaszínnek már-már túlságosan is tökéletes keveréke volt, a hamvas, barnásvörös haj, az apjától örökölt széles, energikus száj és az acélosan csillogó, eleven szürke szempár ellensúlyozták az ilyen szép arcoknál gyakorta tapasztalható unalmas ürességet. Illő tisztelettel üdvözölte Centaine-t, majd rögvest Shasa felé fordult és egyenesen a szemébe nézett. – Shasa, ugye te is emlékszel Tarára – szólt Blaine. – Négy évvel ezelőtt ő is kinn volt Weltevredenben. Shasa elképedve bámult rá. Ez a gyönyörűség azonos volna azzal az elviselhetetlen, nyafka kis majommal? Azzal a rövid szoknyácskába bújtatott istencsapásával, akinek csontos térdkalácsain örökösen varasodó sebek éktelenkedtek és akinek gyerekes viháncolása olyan határtalanul zavarta? Alig bírta elhinni és a szavak akadozva törtek elő a torkából. – Örülök, hogy újra találkozunk, Tara... ennyi idő után. – Emlékezz, Tara Malcomess – figyelmeztette magát gondolatban a lány. – Uralkodj magadon, és igyekezz közömbösnek látszani. – Kis híján remegett szégyenében, amint eszébe jutott, hogyan ugrabugrált a fiú körül, hogyan hízelkedett neki, mint egy kölyökkutya, amelyik azért könyörög, hogy megsimogassák. – Micsoda ostoba kis vakarcs lehettem – dühöngött magában, de a fájdalmas vágyakozás, amely annak idején ébredt benne, mikor először megpillantotta Shasát, még mindig gyötörte. Mindenesetre sikerült megfelelő érdektelenséget erőltetnie a hangjába, amint halkan így válaszolt. – Eh, szóval mi már találkoztunk? Bocsáss meg, bizonyára kiment a fejemből. Nos, örvendek, hogy újra találkozunk... Shasa? – Igen, Shasa – bólintott a fiú és úgy fogta meg a felé nyújtott kezet, mintha valami szent talizmán lett volna. – Miért is nem láttuk egymást azóta? – ötlött az eszébe, de máris tudta a választ. – Szándékosan távol tartottak egymástól. Blaine és mama átkozottul biztosra mentek. Nem akarták megkockáztatni, hogy a találkozásunkkal megzavarjuk a saját gondosan kimódolt kis terveiket. Nem akarták, hogy Tara esetleg elmesélje a dolgot az anyjának – füstölgött magában, de pillanatnyilag túlságosan boldog volt ahhoz, hogy haragudjon rájuk. – Foglaltatok már asztalt? – kérdezte, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedte volna a lány kezét. – Papa a kapitány asztalánál ül – válaszolta Tara szeretetteljes ajkbigyessztéssel pillantva apja felé –, mi meg itt maradunk egyedül. – Ülhetnénk mind a négyen egy asztalnál – javasolta sietve Shasa. – Gyerünk, beszéljünk a főpincérrel. – Blaine és Centaine megkönnyebbülve pillantottak egymásra. Eddig minden pontosan úgy alakult, ahogyan eltervezték – egy apróságtól eltekintve, amelyet egyikük sem látott előre. Mathilda Janine a haja tövéig elpirult, amint kezet fogott David Abrahamsszel. A két lány közül mindig is ő volt a rút kiskacsa, ugyanis nővérével ellentétben, ő nemcsak a széles, barátságos szájat örökölte apjától, hanem a hatalmas orrot és az elálló füleket is. Az ő haja nem meleg vörösesbarna volt, hanem rikító sárgarépaszínű. – Neki is nagy az orra – mondta magában dacosan, miközben figyelmesen tanulmányozta Davidet, majd gondolatai hirtelen irányt váltottak és hozzátette. – Ha Tara megmondja neki, hogy még csak tizenhat vagyok, itt helyben a föld alá süllyedek! Az utazás ettől kezdve a viharos érzelmek jegyében telt. Minden nap újabb örömöket, meglepetéseket, csalódásokat és fájdalmakat tartogatott mindannyiuk számára. A

Southamptonba való tizennégy napos átkelés során Blaine és Centaine alig látták a négy fiatalt. Valójában csak az úszómedence mellett találkoztak, az ebéd előtti koktélnál és vacsora után a táncparketten, ahol Shasa és David kötelességszerűen felkérték Centaine-t egy-egy fordulóra, míg Blaine ugyanezt tette két lányával. Majd a fiatalok jelentőségteljes pillantásokat váltottak és néhány mesterkélt kifogás után eltűntek a másodosztály mélységeiben, ahol az igazi mulatság folyt. Tara egyrészes, citromzöld fürdőruhájában a legnagyszerűbb látványt nyújtotta, amelyben Shasának valaha is része volt. Formás kis mellei úgy domborodtak a feszes anyag alatt, mint két éretlen körte. Ha kijött a medencéből, a vízcseppek apró gyémántokként ragyogtak hosszú, elegáns lábain és Shasának minden önuralmára szüksége volt, hogy a vizes dressz alól felsejlő kőkemény mellbimbók láttán hangosan fel ne nyögjön izgalmában. Mathilda Janine és David viszont kölcsönösen a humor kimeríthetetlen forrását fedezték fel egymásban és legtöbbször majd megfúltak a görcsös nevetéstől. Akármilyen későn kerültek is ágyba, Mathilda Janine reggelente már négy harminckor talpon volt és zajosan biztatta Davidet, aki szokásos ötven körét futotta a fedélzeten. – Olyan kecsesen mozog, akár egy párduc – mondogatta magában, de közben nap mint nap új csipkelődéseket talált ki, hogy aztán David fejéhez vagdoshassa őket, amint a fiú zihálva elrohan előtte. Harsányan hahotázva kergették egymást a medence körül és ha egyiküknek sikerült lehúznia a másikat, önfeledten birkóztak a víz alatt, de a lányok kabinjának ajtajában váltott cuppanós esti búcsúpuszikon túl még gondolatban sem merészkedtek. Jóllehet Davidnek a Tevéhez fűződő futó kapcsolat jóvoltából volt már némi tapasztalata, fel sem merült benne a gondolat, hogy hasonló akrobatikus mutatványokra próbáljon rávenni valakit, aki olyan különleges helyet foglal el a szívében, mint Matty. Shasa ellenben a legkevésbé sem szenvedett hasonló gátlásoktól. A szex terén sokkal bőségesebb tapasztalatokkal rendelkezett, mint David és miután magához tért az első ámulatból, alattomos, de annál elszántabb támadást indított Tara szüzességének erődje ellen. Fáradozását azonban, ha lehet, még kevesebb siker koronázta, mint Davidét. Már az is majdnem egy hetébe került, amíg eljutottak a bizalmasságnak arra a fokára, ahol Tara megengedte neki, hogy bekenje napolajjal a hátát és a vállait. Hajnal felé, amikor a parkett felett kialudtak a fények az utolsó tánchoz és a zenekar rákezdett a „Poinciana” lágy, szirupos melódiájára, Tara szirompuha arcával Shasa arcához simult, de amint megérezte, hogy a fiú alteste szorosabban kezd az övéhez préselődni, elhúzódott. Mikor pedig búcsúzáskor a kabin ajtajában Shasa meg akarta őt csókolni, mindkét kezével eltolta magától és mély, szívfájdító búgással a szemébe nevetett. – Ez a hülye kis boszorka teljesen frigid – kiáltott rá Shasa dühösen saját tükörképére a fürdőszobában. – Valószínűleg egy jéghegyet hord a bugyijában. – Az említett terület puszta gondolatára is remegni kezdett a csalódottságtól és elhatározta, hogy felhagy a további próbálkozással. Hamarjában öt vagy hat nőszemély is eszébe jutott a fedélzetről – ráadásul nem is mind fiatalok –, akik már napok óta félreérthetetlen pillantásokkal bombázták. – Bármelyiket vagy éppenséggel mindet megkaphatom, ahelyett hogy Miss Vasszűz után lihegjek... – De egy óra múlva már ismét ott legyeskedett Tara körül. Csatlakozott hozzá a karikadobáló versenyen, remegő ujjaival napolajat kent makulátlan, izmos hátára, és megpróbált lépést tartani vele abban a vitában, mely arról folyt, vajon jogosak-e, vagy sem a kormány az irányú tervei, hogy megfossza Cape Province színes

bőrű lakosságát szavazati jogától. Kissé ijedten vette tudomásul, hogy Tara Malcomess igen magasan fejlett politikai öntudattal rendelkezik. Bár felkészült rá, hogy az anyjával kötött hallgatólagos megállapodás szerint egy szép napon majd a politikusi pályára lép, és bevonul a Parlamentbe, a problémák iránti fogékonysága és érdeklődése korántsem volt olyan magas szintű, mint Taráé. A lány politikai nézetei majdnem ugyanúgy felkavarták, mint vonzó testi adottságai. – Osztom a papám nézetét -jelentette ki. – Ahelyett, hogy elvennénk a szavazati jogot attól a néhány feketétől, akinek van, inkább mindegyiküket fel kellene vele ruháznunk. – Mindegyiküket! – rémüldözött Shasa. – Ugye ezt te sem gondolod komolyan? – De még mennyire hogy komolyan gondolom – válaszolta Tara. – No persze nem egy csapásra, hanem a civilizáltsági fok alapján, hogy azok kormányozhassanak, akik alkalmasnak bizonyultak a kormányzásra. Adjanak szavazati jogot mindenkinek, aki megfelelő iskolai végzettséggel és felelősségtudattal rendelkezik. Két emberöltő alatt minden férfi és nő, legyen fekete vagy fehér, teljes jogú szavazópolgárrá válhatna. Shasa elborzadt a gondolattól. Ez saját politikai karrierjének végét jelentette volna – de hamarosan kiderült, hogy Tara politikai nézetei közül valószínűleg még ez volt a legkevésbé radikális. – Milyen jogon tiltjuk meg az embereknek, hogy saját földjük legyen a saját hazájukban, hogy ott bocsássák áruba munkaerejüket, ahol a legtöbbet fizetnek érte, vagy hogy egységesen lépjenek fel a bérköveteléseikkel? A szakszervezetek Lenin és a Sátán fegyverei. Ezt az alapigazságot Shasa jószerével már az anyatejjel magába szívta. – Hisz ez egy bolsi – szögezte le magában. – De Istenkém, micsoda gyönyörű bolsi! – Azzal felráncigálta Tarát, véget vetve az ízléstelen eszmefuttatásnak. – Gyere, menjünk inkább úszni. – Műveletlen fasiszta – dühöngött magában Tara, de mikor meglátta, milyen pillantásokat vetnek Shasára napszemüvegük mögül a többi nők, szerette volna kikaparni a szemüket. És aznap éjjel, mikor az ágyban fekve eszébe jutott Shasa ujjainak érintése meztelen hátán, képzeletében olyan képek merültek fel, hogy elpirult a sötétben. – Ha hagynám, hogy elkezdődjék... – gondolta – akár a legártatlanabb formában is, tudom, hogy nem volnék képes többé megállítani őt... és nem is akarnám. – Hirtelen elhatározással megacélozta magát. – Uralkodj magadon és igyekezz közömbösnek látszani – ismételgette, mint valami varázsigét, hogy távol tartsa saját testének gonosz szellemeit. Valami különös véletlen folytán a dolog úgy esett, hogy Blaine Malcomess Bentleyje éppen Centaine Daimlere mellé talált kerülni a hajó rakterében. – Akár együtt is mehetnénk Berlinbe – lelkesedett Centaine, mintha csak most jutott volna eszébe az ötlet. A társaság négy fiatalabb tagja zajos helyesléssel fogadta az ötletet, és azonnal heves küzdelem indult meg az ülőhelyekért a két kocsiban. Centaine és Blaine szelíden tiltakoztak, míg végül is sikerült megállapodniuk, hogy ők ketten utaznak a Bentley-ben, a többiek pedig Shasa vezetésével a Daimlerben követik őket. Le Havre-ból elindulva keresztülrobogtak Északnyugat-Franciaország poros országútjain. Áthaladtak a városokon, amelyeknek nevében még ott kongott a közelmúlt iszonyata... Amiens, Arras. A valamikori harcmezőket, amelyeken Blaine is ott harcolt,

benőtte a zöldellő fű, a fehér kőkeresztek sokasága azonban úgy virított a napfényben, mint megannyi margaréta. – Adná Isten, hogy az emberiségnek soha többé ne kelljen ilyesmit átélnie – mormolta Blaine. Centaine átnyúlt a szomszédos ülésről és gyöngéden megfogta a kezét. Mort Homme kis falucskájába érve megálltak a főutcán a vendégfogadó előtt. Amint Centaine az ajtón belépve odament a pulthoz, hogy szállás után érdeklődjék, a Madame rögvest felismerte és izgatott sikoltozásban tört ki. – Henri, viens vite! C'est Mademoiselle de Thiry du Château! – azzal odarohant Centaine-hez, megölelte, és mindkét oldalról cuppanós csókot nyomott az arcára. Miután sebtében kiakolbólított egy kereskedelmi utazót, és rendelkezésükre bocsátotta a ház legjobb szobáit, a derék asszonyság enyhe megrökönyödéssel vette tudomásul, hogy Centaine és Blaine külön szobát kérnek. A vacsora azonban minden képzeletet felülmúlt. A felszolgált specialitások – libamájpástétom, szarvasgomba és gyümölcslepény – a környék jellegzetes boraival együtt mély nosztalgiát ébresztettek Centaine-ben. Madame az asztal mellett állt és étkezés közben szakadatlanul ontotta a pletykákat az elmúlt tizenkilenc év legfontosabb haláleseteiről és születéseiről, házasságkötéseiről, leányszöktetéseiről és titkos szerelmi viszonyairól. Kora reggel, mikor a többiek még aludtak, Centaine és Shasa beültek a kocsiba és felmentek a kastélyhoz. Az épületből mára csupán egy romhalmaz maradt, a kormos falakon üres ablakok és ágyúlövedék szaggatta lyukak tátongtak, mindent benőtt a gaz. Centaine megállt a romok között és hangtalanul siratta apját, aki inkább elégett a kastéllyal együtt, mint hogy otthagyja martalékul az előrenyomuló németeknek. A háború után a birtokot eladták, hogy kifizethessék az adósságokat, amiket az öregúr halmozott fel egy könnyed szórakozással és kemény ivászattal eltöltött hosszú élet során. A területet most a Hennessy, a világhírű konyakgyártó cég birtokolta, és Centaine elmosolyodott, amint arra gondolt, milyen megelégedéssel fogadná apja a sors eme kis grimaszát. Együtt kapaszkodtak fel a romos kastély mögött emelkedő dombra. A dombtetőről Centaine megmutatta Shasának a gyümölcsöskertet és a kis ligetet, ahol a háború idején a repülőtér terült el. – Ott a gyümölcsöskert végében állomásozott apád alakulata – magyarázta. – Itt álltam minden reggel, mikor felszálltak és integettem utánuk, amint elrepültek a csatába. – SE-5a-kkal repültek, ugye? – érdeklődött Shasa. – Azokkal már csak később. Először a régi Sopwitheket használták – felelte Centaine az égre nézve. – Apád gépe szép élénksárgára volt festve. Ezért aztán mindig úgy hívtam őt, le petit jaune, a kis sárga... még most is látom a pilótasapkájával a fején. Mikor elhúzott felettem, mindig a homlokára tolta a védőszemüvegét úgy, hogy láthattam a szemét. Ó, Shasa, milyen előkelő volt, milyen vidám, milyen fiatal... egy szárnyaló fiatal sas a kék égbolton. Leereszkedtek a dombról és lassan gurultak visszafelé a szőlőskertek között. A mező északi csücskében egy kis kövekből épült kis istállóépülethez érve, Centaine váratlanul azt kérte, hogy álljanak meg. Shasa zavart csodálkozással nézte anyját, aki néhány percen át némán állt a szalmatetős házikó ajtajában, majd visszatért a kocsihoz. Ajkán halvány mosoly játszott, tekintetében szelíd fény csillant. Fia kérdő tekintetét látva csendesen megszólalt. – Igen, apád és én itt szoktunk találkozni. – És Shasa valami hirtelen belső éleslátással rádöbbent, hogy élete itt

fogantatott, idegen földön, ebben a düledező régi épületben. A különös érzés nem hagyta el és egész úton vele maradt, amíg visszafelé hajtottak a fogadó irányába. A falu határában újból megálltak a kis templomnál és besétáltak a temetőkertbe. Michael Courtney sírja a temető legtávolabbi végében emelkedett egy tiszafa árnyékában. Centaine Afrikából szállítatta ide a sírkövet, de ő maga még sohasem látta. A márvány síremlék egy tépett harci lobogó fölül felszállni készülő kiterjesztett szárnyú sast ábrázolt. Shasa az egészet valahogy egy kissé túlságosan hivalkodónak érezte ahhoz, hogy egy halottnak állítson emléket. Egymás mellett állva olvasták el a kőbe vésett feliratot: ITT NYUGSZIK MICHAEL COURTNEY, A KIRÁLYI LÉGIERŐK KAPITÁNYA HARCBAN ESETT EL 1917. ÁPRILIS 19-ÉN EMBERT JOBBAN MÉG NEM SZERETTEK A sírkövet körös-körül felverte a gaz. Anya és fia letérdeltek, gondosan rendbe tették a sírt, majd lehajtott fejjel megálltak a hant végében. Shasa arra számított, hogy mélységes megindultság vesz majd erőt rajta, ha egyszer ott áll apja sírjánál, ehelyett azonban csak valami sajátos távoli közönyt érzett. Az az ember, aki a kő alatt aludta örök álmát, porrá lett már jóval az ő születése előtt. Sokkalta közelebb érezte magához Michael Courtneyt hatezer mérföldnyire innét, amikor odahaza felöltötte tövis szaggatta tweedzakóját, használta Purdey vadászpuskáját, horgászbotját, aranyhegyű töltőtollal vagy ónixköves platina mandzsettagombjait. Az ösvényen át visszaballagtak a templomhoz. A falucska papját a sekrestyében találták. Fiatal ember volt, alig néhány évvel lehetett idősebb Shasánál. Centaine enyhe ellenszenvet érzett iránta, amiért zsenge korával mintegy elszakította a vékony fonalat, amely összekötötte őt Michaellel és a múlttal. Ennek ellenére két hatalmas összegű csekket állított ki az egyiket a templomtorony bronzburkolatának kijavítására, a másikat pedig arra, hogy minden vasárnap friss virág kerüljön Michael sírjára. Végül az ifjú egyházfi buzgó áldásaitól kísérve visszaballagtak a Daimlerhez. Másnap továbbindultak Párizsba. Centaine táviratilag foglalta le a szobákat a Ritzben a Place Vendôme-on. Ő és Blaine egy egész sor társadalmi kötelezettségnek kellett hogy eleget tegyenek. Fogadásokra, ebédekre és díszvacsorára voltak hivatalosak a francia kormány különböző tagjainál, így aztán a négy fiatal magára maradt és igen hamar felfedezte, hogy Párizs valóban a szerelem és az izgalmas új élmények városa. A csikorgó liftek egyikén felmentek az Eiffel-torony első emeletére, majd a szabad ég alatt kanyargó acéllépcsőkön versenyt futottak az építmény legtetejére, ahonnét elragadtatott „óh” és „áh” felkiáltásokkal gyönyörködtek az alattuk elterülő városban. Kart karba öltve sétáltak végig a Szajna partján, a varázslatos hidak alatt. Tara kis bokszgépével lefényképezte őket a Montmarte lépcsőin, a háttérben a Sacré Coeurrel. Időnként megpihentek valamelyik kávéház teraszán, kávét ittak és croissant-t ettek. A Café de la Paix-ben ebédeltek, a La Coupole-ban vacsoráztak, az operában pedig megnézték A traviatát. Éjfélkor a lányok elbúcsúztak Centaine-től és az apjuktól, majd illedelmesen és kötelességtudóan visszavonultak szobájukba. Shasa és David azonban kisvártatva ismét

megjelentek, kicsempészték őket a balkonon át és táncolni mentek a bal part éjszakai lokáljaiba, vagy a Montparnasse pinceklubjaiban ülve hallgatták a jazzt. Az egyikben egy néger trombitás nyűgözte le őket, aki úgy játszott a hangszerén, hogy az embernek a háta is borsózott a gyönyörűségtől. Másik felfedezésük egy kis söröző volt, ahol a betérő látogató hajnali háromkor friss éti csigát és erdei szamócát ehetett. Utolsó párizsi éjszakájuk után, mikor hajnalban végiglopakodtak a folyosón, hogy a lányokat visszacsempésszék szobájukba, a liftből hirtelen ismerős hangok ütötték meg a fülüket. A kivilágított kalitka éppen akkor ért fel az emeletre és már csak arra maradt idejük, hogy lerohanjanak a lépcsőn és egy kupacban hasra vágják magukat az első fordulóban. A lányok szájukba tömték zsebkendőiket, nehogy felvisítsanak széles jókedvükben, miközben felettük Blaine és Centaine teljes estélyi díszben, kart karba öltve, szerelmesen elandalogtak Centaine lakosztálya felé. Szomorúan és kelletlenül hagyták el Párizst, de mire a német határhoz értek, már ismét kitűnő hangulatban voltak. Átadták útleveleiket a francia douanier-knek, akik tipikus gall magabiztossággal intettek, hogy átmehetnek a német oldalra. A Bentleyt és a Daimlert leállították a sorompónál és együtt mentek be a német határőrség épületébe. A tisztek viselkedése máris ízelítőt adott a két ország közti különbségből. A két német tiszt úgy nézett ki, mint akiket skatulyából húztak ki. Csizmájuk tükörfényesre pucolva ragyogott, sapkájuk pontosan az előírásos szögben állt a fejükön, bal karjukon vörös és fehér mezőben ott feketéllett a horogkereszt. A pult mögötti falon egy bekeretezett fényképről a Führer szigorú tekintetű bajuszos arca fixírozta őket barátságtalanul. Blaine barátságos „Guten Tag, mein Herr” felkiáltással a pultra helyezte az útlevélköteget, majd tovább beszélgetett Centaine-nel, miközben az egyik tiszt kínos alapossággal, egyenként megvizsgálta az okmányokat. Figyelmesen összehasonlította a tulajdonos arcát a beragasztott fényképpel, majd szertartásosan beütötte a fekete sasos, horogkeresztes vízumot és kezébe vette a következő útlevelet. Dave Abrahams útlevele a kupac alján feküdt. A tiszt kezébe vette, kinyitotta, becsukta, ismét elolvasta a borítót, majd minden egyes oldalt végiglapozott. Közben újra meg újra felpillantott és fürkésző pillantásokkal tanulmányozta David arcát. Néhány perc után a David körül álló társaság elcsendesedett és zavartan pillantgattak egymásra. – Blaine, azt hiszem, valami baj van – szólalt meg Centaine suttogva. Blaine ismét odament a pulthoz. – Van valami probléma? – kérdezte, a tiszt pedig mesterkélt, de hibátlan angolsággal felelt. – Abrahams... ez zsidó név, nemdebár? Blaine elvörösödött dühében, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, David odalépett a pulthoz és nyugodt hangon megszólalt. – Igen, ez egy zsidó név! – A tiszt elgondolkodva bólogatott és mutatóujjával lassan dobolt az útlevél borítóján. – Tehát ön elismeri, hogy zsidó származású? – kérdezte. – Zsidó vagyok – válaszolta David ugyanabban a nyugodt, szenvtelen tónusban. – Az útlevelébe ez nincs beírva – állapította meg a tiszt. – Be kellene hogy írva legyen? – érdeklődött David, mire a tiszt vállat vont és megkérdezte. – Zsidó létére beutazási engedélyt kér Németországba? – Azért akarok beutazni Németországba, hogy részt vegyek az olimpiai játékokon, amelyekre a német kormány hívott meg.

– Ah! Szóval ön olimpikon... egy zsidó olimpikon? – Nem, én egy dél-afrikai olimpikon vagyok. Rendben van a beutazási engedélyem? – kérdezte David egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. A tiszt válasz nélkül hagyta a kérdést. – Itt szíveskedjék várni – mondta, azzal eltűnt a hátsó ajtó mögött és magával vitte David útlevelét. Hallották, amint a hátsó irodában beszél valakihez. Mindannyian Tara felé fordultak. Ő volt a társaságból az egyetlen, aki értett egy kevéssé németül. A középiskolában németet tanult és jelesre érettségizett belőle. – Mit mond? – kérdezte Blaine. – Túl gyorsan beszélnek... folyton a zsidókat meg az olimpiát emlegetik – felelte Tara, ám ekkor felpattant az ajtó, és az előbbi tiszt tért vissza egy zömök, pirospozsgás képű férfi társaságában, aki egyenruhájáról és viselkedéséből ítélve nyilván a feljebbvalója lehetett. – Melyikük Abrahams? – érdeklődött. -Én. – Ön tehát zsidó? Beismeri, hogy zsidó? – Igen, zsidó vagyok, már számtalanszor elmondtam. Van valami baj a vízumommal? – Lesz szíves várni. – Ez alkalommal mindhárman visszavonultak a hátsó irodába. David útlevelét ismét magukkal vitték. Hallották, amint odabent felveszik a telefonkagylót, majd felhangzott a rangidős tiszt harsogó és alázatosságtól csöpögő hangja. – Mi van? – fordultak Tara felé. – Valakivel beszél Berlinben – válaszolta Tara. – Davidról magyaráz valamit. Közben a szomszédos helyiségben folyó egyoldalú diskurzus négyszeri egyre hangosabb „Jawohl, mein Kapitan” felkiáltással, majd egy harsogó „Heil Hitler!”-rel véget ért és a telefont halk csendüléssel letették. A három tiszt visszatért a külső irodába. A pirospozsgás képű főnök lepecsételte David útlevelét, és széles gesztussal átnyújtotta tulajdonosának. – Legyenek üdvözölve a Harmadik Birodalomban! – mondta ünnepélyesen, majd kinyújtott jobb karját nyitott tenyérrel feléjük lendítve elordította magát. – Heil Hitler! Mathilda Janine ideges vihogásban tört ki. Blaine karon ragadta és gyorsan kivezette az irodából. Így érkeztek meg Németországba. Mindannyian némán, nyomott hangulatban folytatták útjukat. Egy út menti fogadóban szálltak meg. Centaine szokásával ellentétben szó nélkül felment a szobájába, anélkül, hogy előzetesen ellenőrizte volna az ágyakat, a fürdőszobát és a konyhát. Vacsora után egyiküknek sem volt kedve kártyázni vagy felfedező útra indulni a faluban. Tíz óra előtt mindnyájan ágyban voltak. Mindazonáltal a reggelinél már ismét nagyszerű hangulatban voltak. Mathilda Janine megnevettette őket saját költeményével, melyben apja, Shasa és David jövendő olimpiai hőstetteit dicsőítette. Felhőtlen jókedvük a nap folyamán még magasabbra hágott, amint keresztülutaztak a festői német tájakon. A falvak és a hegytetőkre épült ősi várkastélyok mintha egyenesen Hans Andersen tündérmeséinek lapjairól keltek volna életre. A fenyveserdők sötétlő tömegei csodálatos kontrasztot képeztek a napfényben fürdő nyílt, hatalmas rétekkel és a sebes vizű folyókkal, amelyeken itt is, ott is terméskövekből épült hidak íveltek át. Az út mentén népviseletbe öltözött fiatalok csoportjai tünedeztek fel, a fiúk bőr rövid

nadrágban, fejükön tolldíszes lódenkalappal, a lányok dirndliben. Vidáman integettek és kiabáltak a két tovaszáguldó luxusautó felé. A fogadó, ahol megebédeltek, zsúfolva volt emberekkel, szólt a zene, mindenki jókedvűen kacagott. Vaddisznócombot ettek, roston sült krumplival és almával, poharaikban zöldesen derengett a moseli bor, melynek ízében a szőlőszemek aromája elegyedett a napfény zamatával. – Mindenki csuda boldognak és elégedettnek látszik – jegyezte meg Shasa körbepillantva a zsúfolt helyiségben. – A világ egyetlen országa, ahol nincs munkanélküliség és nyomor – bólogatott Centaine. Blaine szótlanul kóstolgatta a borát. Délutánra érték el a Berlint megelőző északi síkságot. A menetet Shasa vezette a Daimlerrel. Váratlanul azonban félrerántotta a volánt és a kocsi vad fékcsikorgás közepette rohant le az útpadkára. David a szerelvényfalba kapaszkodott, a lányok rémülten sikoltoztak a hátsó ülésen. Shasa kiugrott a kocsiból, a motort sem állította le, csak eksztatikusan kiabált. – David! David! Nézd... láttál már életedben ilyen szépet? – A többiek is kiugráltak, megálltak mellette és az eget bámulták. Közben a Bentley is begördült a Daimler mögé, Blaine és Centaine kiszálltak és tenyerükből ellenzőt formáltak szemük elé a rézsútosan tűző napsugarak ellen. Az országút mellett egy repülőtér volt. Az ezüstszínűre festett hangárépületek mellett a szélzsák hosszú fehér karja vidáman integetett az enyhe szellőben. A lenyugvó nap vakító korongjából most három vadászgép tűnt elő. Elegáns kört írtak le a levegőben, majd alakzatba rendeződve közeledtek a leszállópályához. Karcsú törzsük a cápa testére emlékeztetett, hasukat és szárnyuk alsó felületét égszínkékre festették, felső részüket terepszínű foltok tarkították, propellerjeik agya élénksárga színben ragyogott. – Mik ezek? – kiáltotta oda Blaine a két ifjú pilótának, azok pedig kórusban vágták rá a választ. – 109-esek! – Messerschmittek! A géppuskák csövei apró sörtékként meredtek elő a szárnyak elülső pereméből, az ágyúcsövek torkolatai pedig rosszindulatúan sötétlettek a veszett iramban pörgő propelleragyak közepén. – Mit nem adnék érte, ha repülhetnék az egyikkel! – Egy kart... – Egy lábat... – És a lelkem üdvösségét! A három gép egyenes vonalba rendeződve ereszkedni kezdett a repülőtér felé. – Azt mondják, játszva elérik a 350 mérföldes óránkénti sebességet. – Jaj de édes! Jaj de édes! Nézd, hogy repülnek! – kiabáltak izgatottan a lányok. A fiúk lelkesedése rájuk is átragadt és boldogan tapsikolva, kacagva nézték, amint a karcsú harci gépek alacsonyan elhúznak a fejük felett és néhány száz méternyire tőlük simán földet érnek. – Már csak azért is megérné háborúba menni, hogy lelőhessek egy ilyen repülő valamit – ujjongott Shasa. Blaine visszafordult a kocsihoz, hogy elrejtse a megjegyzés hallatán támadt hirtelen dühét. Centaine beült mellé és továbbindultak. Jó öt percen át szótlanul ültek, végül az

asszony törte meg a csendet. – Olyan fiatal még és néha hülyeségeket beszél... bocsáss meg, Blaine, tudom, mennyire felizgatott. – Mi sem voltunk különbek – sóhajtott fel Blaine. – A háborút csak úgy hívtuk, „a nagy játék”, és azt hittük, életre szóló dicsőség, amely férfit és hőst nevel majd belőlünk. Senki sem mesélt nekünk a kiontott belekről, az iszonyatról és arról, milyen szaga van egy halottnak, amelyik öt napja rothad a tűző napon. – Soha többé nem szabad megtörténnie – fakadt ki Centaine szenvedélyesen. – Kérlek ne engedd, hogy újból bekövetkezzék! – Lelki szemei előtt ismét megjelent az égő repülőgép, benne annak a férfinak megfeketedett, összeroncsolódott és sercegő testével, akit szeretett. Aztán a halott ember arca már nem Michaelé volt, hanem egyetlen fiáé. A csinos kis kamaszarc szétnyílt, mint egy kolbász, amit túl közel tartottak a tűzhöz, és drága ifjú életnedvei spriccelve törtek ki a megégett bőr alól. – Blaine, kérlek, állj meg gyorsan – suttogta. – Azt hiszem, rosszul leszek. Ha rákapcsolnak, még aznap éjjel elérhették volna Berlint, útközben azonban áthaladtak egy kisvároson, amelynek utcáit szemmel láthatólag valami nagyszabású ünnepségre díszítették fel. Centaine kérdezősködni kezdett és hamarosan kiderült, hogy a városka védőszentjének ünnepére készülnek. – Ó Blaine, maradjunk itt éjszakára – kiáltott fel lelkesen, így hát megálltak és csatlakoztak az ünneplő sokadalomhoz. Délután körmenetet rendeztek, melynek keretében a szent képmását végighordozták a szűk, macskaköves utcácskákon. A baldachin nyomában ott masírozott a helyi rezesbanda, őket pedig népviseletbe öltözött angyalarcú szőke kislányok és egyenruhás fiúcskák követték. – Azok ott a Hitler Jugendisták – magyarázta Blaine. – Olyasféle ifjúsági szervezet, mint az öreg Baden-Powell cserkészei, csak sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a német nemzeti törekvésekre és a hazafias érzésre. Az ünnepséget követően fáklyafényes táncmulatságot rendeztek a főtéren. Szekerekről adogattak a habzó sörrel telt ónfödeles kupákat és a Sekttel, a pezsgő német megfelelőjével megtöltött poharakat. A fehér csipkekötényes, üde, pirospozsgás arcú felszolgálólányok zsíros ételekkel – sertés- és borjúcsülökkel, füstölt makrélával és sajtokkal – roskadásig megrakott hatalmas tálcákkal jártak körbe az asztalok között. Letelepedtek egy asztalnál a tér egyik szegletében. A szomszédos asztaloktól harsányan üdvözölték őket és jókedvűen ékelődtek velük. A viharos jókedv hamarosan rájuk is átragadt – itták a sört és korsóval a kézben táncoltak a zenekar hopszasszájának ütemére. Ám egyszerre csak furcsán megváltozott a hangulat. Az eddig oly könnyed és természetes kacagás érdessé, erőltetette vált, az arcokra rejtett aggodalom ült ki. A zenekar hirtelen túl hangosan kezdett játszani és a táncolok lázas igyekezettel ropták. Négy ember jelent meg a téren. Barna egyenruhát viseltek, mellükön keresztbe vetett bőrszíjjal, karszalagjukon ott feketéllett a mindenütt jelen levő horogkereszt. Kerek, barna szövetsapkájukat mélyen a homlokukba húzták, bőr rohamszíjaikat becsatolták az álluk alatt. Mindegyikük fából készült kis perselyt tartott a kezében. Szétszéledtek és minden egyes asztalhoz odamentek. Az emberek kivétel nélkül adakoztak, de amint bedobták a csillogó pénzdarabokat a persely nyílásába, szemmel láthatólag igyekeztek elkerülni a barna egyenruhás

adománygyűjtők tekintetét. Idegesen, erőltetetten nevettek és mereven bámulták söröskorsójukat vagy a saját kezüket, mikor pedig a karszalagos legény továbbállt a következő asztalhoz, megkönnyebbült oldalpillantásokat váltottak. – Kik ezek az emberek? – kérdezte Centaine ártatlanul, nem is igyekezve elrejteni kíváncsiságát. – Az SA emberei – válaszolta Blaine. – Rohamosztagosok, a nemzetiszocialista párt pribékjei. Nézd azt ott – bökött fejével az egyik felé. Nagy darab szőke paraszt volt, széles, kedélyes ábrázatáról lerítt a butaság és a brutalitásra való hajlam. – Nem is csoda, hogy mindig akadnak vállalkozók az efféle piszkos munkára – megfelelő embert a megfelelő helyre. Imádkozzunk, nehogy ez az arc legyen az új Németország arca. A fickó eközben észrevette leplezetlen érdeklődésüket. Egyenesen odajött az asztalukhoz, kidüllesztette a mellét és fenyegetően rájuk mordult. – A papírjaikat! – A papírjainkat óhajtja látni – tolmácsolta Tara a felszólítást. Blaine átnyújtotta az útlevelét. – Ah! Külföldi turisták – állapította meg a rohamosztagos megváltozott hangon. Behízelgően elvigyorodott és néhány barátságos szó kíséretében visszaszolgáltatta az úti okmányt. – Azt mondja, üdvözöl minket a nemzetiszocialista Németország földi paradicsomában – tolmácsolta Tara. Blaine szótlanul bólintott. – Azt mondja, majd meglátjuk, milyen boldogok és büszkék most a német emberek... és még mondott valamit, amit nem értettem. – Mondd meg neki, hogy reméljük, mindig ilyen boldogok és büszkék maradnak – mondta Blaine. A rohamosztagos sugárzó mosolyt vetett rájuk és összecsapta bakancsának sarkát. – Heil Hitler! ~ lendítette karját a náci köszöntésre, mire Mathilda Janine végképp nem bírván uralkodni magán, vihogni kezdett. – Nem tehetek róla – fuldokolta, látván apja megrovó pillantását. – Megszakadok a röhögéstől, mikor ezt csinálják. A négy egyenruhás elhagyta a teret és a feszültség máris érezhetően oldódni kezdett. A zenekar ismét visszafogottabban játszott, a táncosok lazítottak az eszeveszett tempón. Az emberek ismét bátran egymás szemébe néztek, az arcokra visszaköltözött a természetes mosoly. Aznap éjjel Centaine fejére húzta a vastag, libatollal bélelt dunyhát és szorosan befészkelte magát Blaine karjába. – Megfigyelted ezeket az embereket? – kérdezte. – Mintha végig a fergeteges hahota és sírógörcs között vergődtek volna. Blaine sokáig hallgatott, majd dünnyögve megszólalt. – Van itt valami a levegőben, ami nagyon nem tetszik nekem – mintha a dögvész leheletét erezném. – Fázósan megborzongott és még szorosabban ölelte magához az asszonyt. A Daimlerrel az élen végigrobogtak a német főváros peremkerületeit átszelő Autobahn széles, fehér szalagján. – Mennyi víz, mennyi csatorna és mennyi fa. – Egész Berlin a csatornák hálózatára épült – magyarázta Tara. – A folyók vizét a várost kelet-nyugati irányból határoló morénak közé terelték és...

– Hogy van az, hogy te mindig mindent tudsz? – vágott közbe Shasa és a kötekedő hangba ezúttal némi valódi bosszúság is vegyült. – Tudod, ellentétben némelyekkel, akiket meg is tudnék nevezni, én valóban művelt ember vagyok – vágott vissza Tara. David színpadias grimaszt vágott. – Auuu, ez fájt, de ezt se nekem mondták. – Gratulálok, Miss Mindentudó – kötekedett Shasa. – Hát ha tényleg olyan fenemód okos, legyen szíves megmondani, mit jelent ott az a felirat – és egy hatalmas fehér táblára mutatott az út mentén. Tara hangosan felolvasta a fekete betűkkel írott szöveget. – Azt mondja: „Zsidók! Menjetek csak egyenesen tovább! Ez az út visszavisz benneteket Jeruzsálembe, ahová valók vagytok!” Ekkor döbbent rá, mit is mondott és halálos zavarban hajolt előre az ülésen, hogy megsimogassa David vállát. – Ó David, igazán nagyon sajnálom. Tudod, hogy soha ki nem ejtenék a számon ekkora rohadtságot! David mereven ült a helyén, kibámult a szélvédőn és csak másodpercek múlva szólalt meg, ajkán halvány mosollyal. – Isten hozott Berlinben – suttogta maga elé. – Az árja civilizáció központjában. „Isten hozott Berlinben! Berlin üdvözöl benneteket!” – harsogták a feliratok, mikor a vonat, amely fél Európán keresztülrobogott velük, végül begördült a pályaudvar csarnokába. A gőz sziszegve áradt ki a fékekből és a tömeg viharos lelkesedését csak a zenekar pattogó indulói harsogták túl. – Isten hozott Berlinben! – Amint a vonat megállt, a várakozó sokaság izgatottan tülekedve nekilódult. A kocsiból kiszálló Manfred De La Rey egy pillanat alatt mosolygó arcok, barátságosan tapsoló tenyerek, kacagó lányok, virágkoszorúk és villanófények gyűrűjében találta magát. Csapattársai – mindannyian egyforma aranycsíkos zöld zakóban, fehér pantallóban, fehér cipőben és panamakalapban – hasonló zajos üdvözlésben részesültek. A rajongók egyre vadabbul ostromolták őket, mígnem egy érces hang szólalt meg, felülemelkedve az általános zűrzavaron. – Figyelem, figyelem! Egy kis figyelmet kérek! – A zenekar egy diadalmas dobpergéssel elhallgatott és egy sötét uniformisba öltözött férfiú lépett elő, orrán acélkeretes szemüveggel. – Először is hadd tolmácsoljam a Führer és az egész német nép szívélyes üdvözletét. Isten hozott benneteket a tizenegyedik újkori olimpiai játékokon. Tudjuk, hogy méltó módon képviselitek majd a dél-afrikai nép szellemét, elszántságát és kívánunk nektek sok sikert és sok-sok érmet. – A szónok viharos taps és éljenzés közepette magasra emelte kezét, majd így folytatta. – A kocsik már várnak benneteket, hogy elvigyenek szálláshelyeitekre, az olimpiai faluba. Tapasztalni fogjátok, hogy mindent elkövettünk annak érdekében, hogy itt-tartózkodásotokat emlékezetessé, egyszersmind élvezetessé tegyük. Most pedig hadd tegyek eleget azon kellemes kötelességemnek, hogy bemutassam nektek ezt az ifjú hölgyet, aki kalauzotok és tolmácsotok lesz az elkövetkezendő néhány hét folyamán – mondta és intett valakinek a tömegben. Egy fiatal lány lépett mellé és mosolyogva fordult a megilletődve álldogáló sportolók felé. A csoportból vágyakozó sóhajok és elismerő hümmögések hallatszottak.

– Ez itt Heidi Kramer. – Magas termetű lány volt, erős testalkatú, mégis félreismerhetetlenül nőies jelenség. Csípőjének és keblének sziluettje egy homokórára emlékeztetett, mozgásában egy táncosnő kecsessége elegyedett egy tornász testtartásával. Haja a hajnali Kalahári sivatagot juttatta eszébe és mikor elmosolyodott, kivillantak hibátlan, áttetsző porcelánhoz hasonlatos fogai. A szeme egyszerűen leírhatatlan volt – kékebb és tisztább, mint az afrikai égbolt délidőben. Manfred azonnal tudta, hogy ez a legcsodálatosabb nő, akit valaha is látott. Magában csendes lelkiismeret-furdalással gondolt Sarah-ra – de hát ehhez a káprázatos német valkűrhöz képest Sarah olyan volt, mint egy kis cirmos macska egy ereje teljében lévő nőstény leopárdhoz képest. – Heidi majd intézkedik a csomagjaitokról és mindenkit elhelyez a limuzinokban – közölte a sötét egyenruhás. – Mostantól fogva ha bármire szükségetek van, kérjétek meg Heidit! Ő lesz a nővéretek és a mostohaanyátok egy személyben! Kitört a nevetés, füttyögés és éljenzés, Heidi pedig elbűvölő mosollyal, de gyorsan és határozottan átvette a parancsnokságot. Az egyenruhás hordárok csoportja egy szempillantás alatt tovaszáguldott csomagjaikkal, a lány pedig kivezette őket az üvegezett tetejű csarnokból a pályaudvar bejárata elé, ahol a fekete Mercedes limuzinok sora várakozott rájuk. Manfred, Tromp bácsi és Roelf Stander elhelyezkedtek az egyik kocsi hátsó ülésén. A sofőr elfordította a slusszkulcsot és már indulni készült, mikor észrevette Heidit, aki integetve futott vissza feléjük a járdaszegély mentén. Magas sarkú cipője még inkább kiemelte izmos lábikrájának ívét és karcsú bokájának törékeny eleganciáját. A lányok közül, akiket Manfred eddig ismert – Sarah-t is beleértve –, egyik sem viselt magas sarkú cipőt. Heidi kinyitotta az elülső utasülés melletti ajtót és bedugta fejét a kocsiba. – Uraim, van valami kifogásuk az ellen, hogy csatlakozzam önökhöz? – kérdezte sugárzó mosollyal. Az élénk tiltakozáshoz még Tromp bácsi is csatlakozott. – Nem, nem! Dehogy! Szálljon be, kérem. A lány fürgén becsusszant a sofőr mellé, becsapta maga mögött az ajtót és karját keresztbe fonva az ülés támláján azonnal hátrafordult feléjük. – Olyan izgatottan vártam már, hogy találkozhassam önökkel – szólalt meg idegenszerű angol kiejtésével. – Annyit olvastam már Afrikáról, az egzotikus állatokról meg a zulukról, egy napon majd elutazom oda. Meg kell ígérniük, hogy mindent elmesélnek a maguk gyönyörű országáról és én viszonzásképpen mindent elmesélek önöknek az én csodálatos Németországomról. Mindhárman lelkesen helyeseltek, Heidi pedig egyenesen Tromp bácsira nézett. – No lássuk, hadd találjam ki, melyikük kicsoda. Ön biztosan Tromp Bierman tisztelendő, a csapat ökölvívóedzője, nemde? – kérdezte. – Micsoda éleslátás – sugárzott Tromp bácsi. – Láttam a fényképét – vallotta be a lány. – Hogyan is felejthettem volna el egy ilyen nagyszerű szakállat? – Tromp bácsi megdicsőülten nézett körül. – De most önnek kell megmondania, hogy kik a többiek – nevetett Heidi. – Ez itt Roelf Stander, a mi nehézsúlyú bajnokunk – kezdte Tromp bácsi a bemutatást –, ez pedig Manfred De La Rey, a legkiválóbb félnehézsúlyú bokszolónk. Manfred azonnal észrevette, hogy nevének említése különös hatást tett a lányra. Szájának egyik sarka idegesen megrándult, szeme kissé összeszűkült. A következő pillanatban azonban ismét elbűvölően mosolygott. – Azt hiszem, mi hárman jó barátok

leszünk – mondta, Manfred pedig németül válaszolt. – Az én népem, az afrikanerek, mindig is hű barátai voltak a német népnek. – Ó, de hisz ön tökéletesen beszéli a nyelvünket! – kiáltott fel örvendezve Heidi, ugyancsak németül. – Hol tanulta ezt a kiejtést? Hiszen úgy beszél, mint egy született német! – Apai nagyanyám és anyám mindketten tiszta vérű németek voltak. – Akkor sok érdekes dolgot fog tapasztalni nálunk – fordította a szót ismét angolra Heidi és részletes előadásba kezdett a város nevezetességeiről, amint a fekete Mercedesek, motorháztetőiken a vidáman lobogó olimpiai zászlócskákkal, végigrobogtak az utcákon. – Ez itt a híres Unter den Linden, a berliniek kedvelt sétálóhelye – magyarázta, amint elhaladtak a két forgalmi sávot elválasztó sétányt szegélyező pompás hársak alatt. – Az utca teljes hosszúsága egy mérföld. Az ott mögöttünk a császári palota, ez itt előttünk pedig a Brandenburgi kapu. – A monumentális emlékmű tetején ókori négyesfogatokat ábrázoló klasszicista szoborcsoport magasodott. A szobor talapzatától, az oszlopokat eltakarva, irdatlan méretű lobogók ereszkedtek alá, rajtuk a színes olimpiai karikáktól körülvett fekete horogkereszt díszelgett. Lágyan fodrozódtak az enyhe kora őszi fuvallatban. – Ez itt az Állami Operaház épülete – fordult meg Heidi, és kimutatott az oldalablakon. – 1741-ben épült... – Szórakoztató és igen tanulságos előadás volt. – Nézzék, hogyan üdvözlik önöket a berliniek – kiáltott fel azzal a különös, vidám, mégis törékenynek tűnő lelkesedéssel, amely úgy látszott, a nemzetiszocialista Németország valamennyi polgárát jellemzi. – Nézzék! Nézzék! Mintha egész Berlin a zászlók és transzparensek városa lett volna. A középületek és az áruházak homlokzatán, a lakótömbök ablakaiban és a magánvillák erkélyein horogkeresztes és olimpiai ötkarikás zászlók tíz- és tízezreit lobogtatta a szél. Mikor végre megérkeztek az olimpiai falu számukra kijelölt épületéhez, a Hitler Jugend tagjaiból álló fáklyás díszőrség fogadta őket és a járdán felsorakozott zenekar rázendített nemzeti himnuszukra, a „Dél-Afrika Hangjá”-ra. Benn az épületben Heidi valamennyiüknek átnyújtott egy-egy színes kuponokkal teli könyvecskét, amelyben személyre szólóan megtalálták a program legapróbb részleteit is – ki melyik szobában lesz elszállásolva, melyik ágyban alszik, melyik busz hozza, viszi őket az olimpiai létesítmények között, kinek hol lesz az öltözője és hányas számú szekrényt kapja a stadionban. – Itt, ebben a házban külön szakács főz majd önökre és külön éttermük lesz. Mindenki saját ízlésének megfelelően elkészített ételeket kérhet, bármilyen diétát vagy különleges egyéni igényt figyelembe veszünk. Az orvos és a fogorvos a nap bármely órájában rendelkezésükre áll. Van száraztisztító szolgálat és mosoda, a szobákban rádió és telefonkészülék. Minden csapatnak saját masszőre és titkárnője van írógéppel... – Mindenről gondoskodtak. A sportolók csak álltak és szájtátva bámulták ezt a minden részletre kiterjedő, gondos szervezést. – Most pedig keressék meg a szobáikat, a csomagjaik már ott várnak önökre. Csomagoljanak ki és pihenjenek le, lazítsanak. Holnap reggel közös autóbuszkirándulást teszünk a Reichssportfeldre, azaz az olimpiai komplexumba. Tíz mérföldnyire van innét, úgyhogy reggeli után azonnal indulunk, nyolc harminckor. Amennyiben addig is bármi – ismétlem, bármi – kívánságuk volna, csak forduljanak hozzám.

– Én máris tudom, milyen kívánsággal fordulnék hozzá a legszívesebben – suttogta az egyik súlyemelő, színpadiasan forgatva a szemét. Manfrednak a tiszteletlen megjegyzés hallatán ökölbe szorult a keze, jóllehet Heidi nem is hallotta. – Nos, akkor a viszontlátásra holnapig – búcsúzott vidáman a lány és eltűnt a konyhában, hogy megbeszélje a teendőket a séffel. – Hát ezt nevezem nőnek! – mordult fel Tromp bácsi elismerően. – Hálát adok Istennek, amiért reverendát hordok, öreg vagyok, boldog házasságban élek és rég túl vagyok már Éva csábításain. – A csapat tagjai tréfás részvétnyilvánításokkal nyugtázták a szónoklatot, hiszen Tromp bácsi már valamennyiük nagybácsija volt. – No jól van! – csapta össze tenyerét hirtelen szigorúan a bácsi. – Fel a futócipőket, lusta kutyakölykei! Egy gyors tíz mérföldet kérek vacsora előtt! Másnap reggel Heidi már várta őket a reggelinél. Vidám volt, üde és mosolygós. Készségesen válaszolgatott kérdéseikre, kiosztotta a hazulról érkezett postát, gyorsan és kapkodás nélkül elrendezte a tucatnyi apró-cseprő problémát, majd a reggeli végeztével kivitte a csoportot a buszmegállóhoz. A legtöbb ország sportolói már beköltöztek és az egész faluban pezsgett az élet. A levegő szinte vibrált a feszült izgalomtól, az utakon melegítőbe öltözött férfiak és nők futottak, tucatnyi nyelven üdvözölve egymást. Sugárzó fiatal arcukon és harmonikus mozdulataikon látszott a tökéletes fizikai erőnlét. A stadion mindannyiukat lenyűgözte roppant méreteivel. A gigantikus épületegyüttes több kisebb sportcsarnokot, tornatermet és fedett uszodát foglalt magába, amelyek az atlétikai versenyek futópályájának oválját keretezték. A lelátók mintha egyenesen az égbe nyúltak volna, és a stadion túlsó végében emelkedő roppant oltár, rajta a három lábon álló, még meggyújtatlan olimpiai fáklyával, az egésznek valami vallásos ünnepélyességet kölcsönzött. Mintha az emberi test kultuszának templomában álltak volna. Mire mindent végignéztek, az egész délelőtt eltelt és kérdések százaival ostromolták idegenvezetőjüket. Heidi mindenkinek készségesen válaszolgatott, de Manfred úgy vette észre, mintha a lány határozottan keresné az alkalmat, hogy séta közben újra meg újra mellé kerüljön. Ilyenkor németül beszélgettek és ez még a tömeg kellős közepén is valami meghitt érzéssel töltötte el őket. Egyre inkább biztosra vette, hogy nem csupán a képzelete játszik vele, főleg mikor még Roelf is észrevette, milyen különleges elbánásban részesül. – Nos, élvezed a német nyelvleckéket? – kérdezte ártatlan képpel az ebédnél és mikor Manfred dühösen rávicsorgott, megátalkodottan elvigyorodott. Vendéglátóik edzőpartnereket is biztosítottak számukra a helyi ökölvívóklubok tagjai közül, Tromp bácsi pedig az elkövetkező napok folyamán gondoskodott róla, hogy csúcsformában legyenek. Manfred valósággal széttépte ellenfeleit. Pusztító ökölcsapásaival szemben hatástalannak bizonyultak a vastagon kipárnázott rekeszizom- és fejvédők. Egy, legfeljebb két menet után valamennyi edzőpartnere kidőlt. Manfred, miközben egy-egy menet után visszaballagott a szorító sarkába, körülnézett és ilyenkor általában felfedezte Heidi Kramert valahol a közelben. Arca kipirult az izgatottságtól, ajka kissé szétnyílt, apró, rózsaszín nyelvének hegye előbukkant ragyogó fehér fogai közül, és hihetetlenül kék szemei különös, átható pillantással fürkészték Manfredot. Ennek ellenére a fiúnak csak a negyedik nap után nyílt alkalma, hogy kettesben

maradjon vele. A kimerítő edzés után lezuhanyozott, majd átöltözött és elindult az autóbuszmegálló felé. Már majdnem odaért, mikor meghallotta, hogy háta mögül Heidi a nevét kiabálja és futva igyekszik őt utolérni. – Én is épp a faluba igyekszem – mondta pihegve. – Valamit meg kell beszélnem a séffel. Nem bánod, ha együtt megyünk? – Manfrednak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy várt rá. Büszkeséggel vegyes izgalom töltötte el. Heidi könnyed, ringatózó léptekkel haladt mellette, haja arányló selyemlepelként lebbent meg a feje körül, amint a megálló felé sietve felnézett rá. – Figyeltem a többi országok bokszolóit – mondta –, különösen a félnehézsúlyúakat és figyeltelek téged is. – Igen – dünnyögte Manfred és homlokát ráncolva igyekezett leplezni zavarát. – Láttalak. – Egyiküktől sem kell tartanod, kivéve az amerikait. – Cyrus Lomax – bólogatott Manfred. – Igen, a Ring Magazine szerint a világ legjobb félnehézsúlyú amatőr bokszolója. Tromp bácsi is megnézte. Szerinte is nagyon jó. Baromi ereje van és lévén nigger, minden bizonnyal olyan kemény a feje, akár a tömör elefántcsont. – Ő az egyetlen, akivel meg kell küzdened az aranyért – hagyta helyben a lány. Az arany... a szó úgy csendült szépséges ajkairól, hogy Manfrednak a szívverése is felgyorsult. – Én mindenesetre ott leszek, hogy szurkoljak neked – tette hozzá. – Köszönöm, Heidi. Felszálltak a buszra. A férfi utasok elismerő pillantásokat vetettek Heidire, Manfredot pedig majd szétvetette a büszkeség, amiért a lány vele van. – A bácsikám nagy bokszrajongó – szólalt meg Heidi. – Hozzám hasonlóan ő is úgy gondolja, komoly esélyed van rá, hogy legyőzd azt az amerikai négert. Nagyon szeretne találkozni veled. – Igazán kedves a bácsikádtól. – Ma este egy kis fogadást ad a házában. Arra kért, hogy hívjalak meg. – Tudod, hogy ez nem megy – rázta a fejét Manfred. – Az edzéstervem... – A bácsikám igen fontos ember és nagy befolyással rendelkezik – erősködött a lány. Kissé félrefordította a fejét és esdeklő tekintettel nézett fel Manfredra. – Nagyon korán kezdődik, ígérem, hogy még kilenc óra előtt itthon leszel – mondta, majd a fiú habozását látva hozzátette. – A bácsikám – és én is – nagyon örülnénk. – Nekem is van egy bácsikám, Tromp bácsi... – Ha beszélek a te Tromp bácsiddal, hogy engedjen el, megígéred, hogy eljössz? Heidi hét órára jött érte és a megbeszélés szerint a Mercedesben várt rá a csapat szálláshelyének kapujánál. A sofőr tiszteletteljes mozdulattal kinyitotta Manfred előtt a hátsó ajtót, ő pedig becsusszant a lány mellé a puha bőrülésre. – Remekül nézel ki – mosolygott rá Heidi. Ő maga ez alkalomra vastag, csillogó varkocsokba fonta szőke haját és koszorúba tekerve feltűzte a feje tetejére. Válla és tekintélyes keblének felső domborulatai fedetlenül fehérlettek. Kék tafota koktélruhája tökéletesen harmonizált a szeme színével. – Gyönyörű vagy – szólalt meg Manfred, csodálkozással a hangjában. Még soha életében nem bókolt egyetlen nőnek sem, és voltaképp ez sem volt egyéb puszta tényközlésnél. Heidi szégyenlősen lesütötte a szemét, ami megindítóan szerény gesztus volt egy

olyan lány részéről, aki annyira megszokhatta már a férfiak hódolatát, mint ő. – A Rupertstrasséra – utasította a sofőrt. Lassan végighajtottak a Kurfürstendammon, elnézték a ragyogóan kivilágított járdákon hullámzó vidám sokaságot, majd a sofőr sebességet váltott és a Mercedes nekiiramodott a Grünewald kerület nyugati részének csendes utcáin. Ez a nyugodt, szinte falusias kertvárosi környék volt a hatalmas metropolisz milliomosainak negyede. Manfred kényelmesen hátradőlt az ülés bőrpárnáin és a szépséges nő felé fordult, aki ott ült mellette. Heidi komolyra fordította a beszélgetést. Magáról, a családjáról és hazájáról kérdezgette a fiút. Manfred hamarosan rájött, hogy sokkal többet tud Dél-Afrikáról, mint gondolta volna és azon tűnődött, vajon honnét lehet ennyire jól informált. Tökéletesen ismerte a dél-afrikai háborúk, politikai konfliktusok és felkelések történetének minden apró részletét. Tudta, milyen elkeseredett harcot vívtak előbb a barbár fekete törzsekkel, majd az elnyomó angolokkal és tisztában volt vele, milyen rettenetes veszély fenyegeti az afrikanereket nemzeti létükben. – Az angolok – mondta hangjában metsző keserűséggel. – Mindenütt jelen vannak és háborút, szenvedést hoznak magukkal... Afrikába, Indiába, még az én Németországomba is. Mi is elnyomottak és üldözöttek voltunk a saját hazánkban. Ha nincs a mi szeretett Führerünk, még mindig a zsidók és az angolok igájában görnyednénk. – Igen, a ti Führeretek nagyszerű ember – ismerte el Manfred és idézte a sorokat, amelyek oly felejthetetlenül az emlékezetébe vésődtek. – „Azért kell harcolnunk, hogy biztosítsuk fajunk és népünk fennmaradását, hogy megőrizzük gyermekeink ártatlanságát és vérünk tisztaságát. Meg kell védenünk a Vaterland szabadságát és függetlenségét, hogy népünk teljesíthesse történelmi küldetését, amelyre a világ teremtője szemelte ki.” – Hisz ez a Mein Kampf – ragyogott fel Heidi. – Te fejből tudod idézni a Führer szavait...? – Manfred előtt ekkor vált világossá, hogy kapcsolatuk fontos mérföldkövéhez érkezett. – Ezekben a szavakban minden benne van, amit érzek és amiben hiszek – mondta. – Rendkívüli ember, egy nagy nemzet nagy vezére. A rupertstrassei ház az úttól kissé távolabb helyezkedett el, egy hatalmas kert mélyén, a festői Havel-tavak egyikének partján. A kocsifeljárón már vagy egy tucat limuzin parkolt, motorháztetejükön horogkeresztes zászlóval, volánjaik mögött türelmesen várakozó egyenruhás sofőrökkel. A hatalmas ház ablakai mögül ragyogó világosság áradt és amint a bejárati oszlopsor alatt megállva a sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, bentről halk zene, beszélgetés és nevetés hangjai ütötték meg a fülüket. Manfred karját nyújtotta Heidinek és a nyitott ajtón át beléptek az előcsarnokba. A padlót fekete és fehér márványlapok borították, a tölgyfaburkolatú falakat szarvasagancsok valóságos erdeje díszítette. Keresztülmentek az előcsarnokon és megálltak az óriási fogadószoba ajtajában. A helyiség már tele volt vendégekkel. A férfiak legtöbbje egyenruhát viselt, csillogó rangjelzésekkel, a nők elegáns selyem és bársony estélyi ruhákban pompáztak, fedetlen vállakkal, divatosan rövidre nyírt frizurával. Az élénk nevetés és beszélgetés néhány pillanatra alábbhagyott, amint az ajtó felé fordultak, hogy szemügyre vegyék az újonnan érkezetteket. Egyesek érdeklődő, mások irigyen elismerő pillantásokat vetettek Manfredra és Heidire. Döbbenetesen szép pár voltak. Azután a társalgás visszazökkent az iménti kerékvágásba. – Ott van Sigmund bácsi – kiáltott fel Heidi, magával vonszolva Manfredot a szoba

túlsó vége felé, ahonnét egy magas, egyenruhás figura közeledett feléjük. – Heidi drágám – hajolt le, hogy megcsókolja a lány kezét. – Valahányszor látlak, egyre szebb vagy. – Manfred, ez a nagybátyám, Sigmund Boldt ezredes. Sigmund bácsi, hadd mutassam be Herr Manfred De La Reyt, a dél-afrikai bokszolót. Boldt ezredes kezet rázott Manfreddal. Hófehér haját szigorúan hátrafésülte keskeny, boltozatos tudóskoponyáján. Megnyerő arcberendezése és vékony, arisztokratikus orra volt. – Mint Heiditől hallom, ön német eredetű? – kérdezte. Fekete egyenruhát viselt, hajtókáján ezüst halálfejet ábrázoló jelvénnyel. A jobb kezében tartogatott finom vászon zsebkendővel időnként megtörölgette egyik szemét, amely folyvást könnyezett a magatehetetlenül lecsukódó szemhéj alatt. – Így igaz, ezredes úr – válaszolta Manfred. – Erős családi kötelékek fűznek az önök országához. – Ah, de hiszen ön kiválóan beszél németül – karolt bele az ezredes. – Sokan vannak itt ma este, akik szeretnének megismerkedni önnel, de mindenekelőtt mondja meg nekem őszintén, mi a véleménye arról a fekete amerikai bokszolóról, Cyrus Lomaxról. És milyen taktikát kíván alkalmazni, ha majd találkozik vele? Heidi és Boldt ezredes mindvégig a közelében maradtak és diszkréten kalauzolták őt a vendégek egyik csoportjától a másikig, mikor pedig udvariasan visszautasította a felkínált pezsgőt, a pincér mintegy varázsütésre máris ott termett, tálcáján egy pohár ásványvízzel. Az egyik vendégnél mindazonáltal a szokásosnál hosszabb ideig hagyták időzni. Heidi Zoller tábornok néven mutatta be az illetőt. Magas, szikár porosz tiszt volt, szürke egyenruhát viselt, nyakában a Vaskereszttel. Betegesen sápadt, jellegtelen arca ellenére éles és mélyreható intelligenciáról tett tanúbizonyságot. A társalgás folyamán a legapróbb részletekig kifaggatta Manfredot a dél-afrikai politikai helyzetről és a gazdasági körülményekről éppúgy, mint az átlagos afrikaner Nagy-Britannia és a Birodalom iránt táplált érzelmeiről. Beszélgetés közben szakadatlanul füstölt. Egymás után szívta az erős gyógyfűillatot árasztó, vékony sárga cigarettákat és időről időre asztmatikusán zihált. Manfred hamarosan egyre rokonszenvesebbnek kezdte találni Zoller tábornokot és magában őszinte csodálattal adózott az afrikai ügyek terén szerzett enciklopédikus tudásának. Észre sem vette, hogy elrepült az idő, mikor Heidi odalépett hozzájuk és óvatosan megérintette a tábornok karját. – Elnézést, Zoller tábornok, de szent ígéretet tettem az edzőnek, hogy legkésőbb kilencre visszaszállítom a sztárját. – Nagyon örvendtem a találkozásnak, fiatalember – rázta meg Manfred kezét a tábornok. – Remélem, hogy országaink jó barátok lesznek. – A magam részéről mindent megteszek, ami erőmből telik – biztosította Manfred. – Sok szerencsét a játékokra, Herr De La Rey. Mikor már ismét a Mercedesben ültek, Heidi megjegyezte. – A bácsikám el volt ragadtatva tőled és a barátai közül is sokan megkedveltek... például Zoller tábornok. – Igazán kellemes este volt. – Szereted a zenét, Manfred? A fiút kissé meglepte a kérdés. – Van néhány kedvenc darabom, de nem vagyok zeneértő. – Wagnert?

– Igen, Wagnert nagyon szeretem. – Sigmund bácsitól kaptam két jegyet jövő péntekre a Berlini Filmharmonikusok koncertjére. Egy kiváló fiatal karmester, Herbert von Karajan egy Wagner-estet vezényel. Tudom, hogy aznap délután lesz az első mérkőzésed, de utána megünnepelhetnénk a győzelmedet. – Egy pillanatig habozott, majd gyorsan hozzátette. – Bocsáss meg, talán túl erőszakosnak látszom, de biztosíthatlak, hogy... – Nem, nem – vágott közbe Manfred. – A legnagyobb megtiszteltetésnek venném, ha veled mehetnék... akár győzök, akár veszítek. – Győzni fogsz – mondta Heidi egyszerűen. – Tudom. Miután kitette a fiút a csapat szállása előtt, várt, amíg eltűnik az épületben, majd odaszólt a sofőrnek. – Vissza a Rupertstrasséra. Mire visszaért, a vendégek legtöbbje már távozófélben volt. Leült egy félreeső sarokban és nyugodtan várakozott. Az ezredes az utolsó vendéget is kikísérte, majd visszajött és ősz fejével intett Heidinek, hogy kövesse. Az iménti nyájas, atyáskodó modora igencsak megváltozott – nyers és fensőbbséges volt. Határozott léptekkel átment a szoba túlsó végébe, kinyitott egy alig észrevehető kis tölgyfa ajtót és a lányt maga mögé utasítva bement. Heidi követte, halkan becsukta maga mögött az ajtót és türelmesen álldogált, várva, hogy figyelemre méltassák. Boldt ezredes két hasas poharat vett elő és mindkettőbe konyakot töltött. Az egyiket átnyújtotta Zoller tábornoknak, aki egy nagy, legyezőtámlájú karosszékben ült a kandalló előtt és éppen egy újabb gyógycigarettára gyújtott. Térdén egy nyitott dosszié feküdt. Az ezredes, kezében a másik pohárral, belevetette magát az egyik hatalmas, süppedő bőrfotelbe, majd hanyag kézmozdulattal helyet mutatott Heidinek a kereveten. – Foglaljon helyet, Fräulein, most kissé kipihenheti magát a „bácsikája” házában. Heidi udvariasan elmosolyodott, de merev derékkal ült a kerevet szélén. Boldt ezredes ismét a tábornokhoz fordult. – Megkérhetném, tábornok úr, hogy mondja el a véleményét az alanyról? Zoller tábornok felnézett a dossziéból. – Van itt egy homályos részlet az alany anyját illetően. Bebizonyosodott, hogy valóban német volt, ahogy az alany állítja? – Attól tartok, ezt sohasem fogjuk teljes bizonyossággal tudni. Bár embereink kiterjedt nyomozást folytattak egész Délnyugat-Afrikában, nem sikerült bizonyítékot szereznünk a nemzetiségére vonatkozólag. Általános az a nézet, hogy belehalt a gyermekszülésbe az afrikai vadonban. Apai ágon viszont százszázalékosan dokumentált bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, hogy az alany nagyanyja német származású volt és hogy az apja igen vitézül harcolt a Kaiser seregében Afrikában. – Igen, azt látom – mondta a tábornok morózusan, majd felnézett Heidire. – Önre milyen benyomást tett az alany, Fräulein? – Rendkívül büszke a német vérére és úgy tekint önmagára, mint a német nép természetes szövetségesére. Nagy tisztelője a Führernek és hosszú részleteket képes szó szerint idézni a Mein Kampfból. A tábornokon görcsös köhögőroham vett erőt, zihálva kapkodott levegő után. Gyorsan rágyújtott egy újabb asztmacigarettára, majd ismét teljes figyelmét a dossziéra irányította, amelynek piros fedelén kiterjesztett szárnyú sast és horogkeresztet ábrázoló embléma díszelgett. A többiek majdnem tíz teljes percen át vártak türelmesen, míg végül újból felpillantott és fürkésző pillantást vetett a lányra. – Milyen kapcsolatot sikerült kialakítania az alannyal, Fräulein? – kérdezte.

– Boldt ezredes úr utasításának megfelelően, igyekeztem elfogadtatni magam és baráti viszonyt kialakítani. Apránként kifejezésre juttattam, hogy mint nő is érdeklődöm iránta. Kimutattam az ökölvívás iránti érdeklődésemet és értésére adtam, hogy igen jól ismerem szülőhazájának problémáit. – Fräulein Kramer az egyik legjobb ügynököm – magyarázta az ezredes. – Mind DélAfrika történelmét, mind pedig az ökölvívósportot illetően igen részletes alapkiképzést kapott az ügyosztályunkon. A tábornok bólintott. – Tovább, Fräulein – parancsolta, Heidi pedig folytatta. – Biztosítottam őt népének politikai törekvései iránt táplált szimpátiámról. Világosan értésére adtam, hogy a barátja vagyok és sejteni engedtem, hogy ennél többről is szó lehet. – De egyelőre nem kerültek szexuális kapcsolatba, ugye? – Nem, tábornok úr. Úgy ítélem, hogy ha túlságosan gyorsan haladnék, azzal inkább magam ellen hangolnám az alanyt. Mint a személyi kartotékjából tudjuk, rendkívül szigorú erkölcsű, vallásos kálvinista környezetben nevelkedett. Amellett Boldt ezredes úrtól sem kaptam olyan értelmű utasítást, hogy szexuális viszonyt kezdeményezzek. – Jól van – bólintott a tábornok. – Tudják, hogy ez az ügy rendkívüli horderejű. Maga a Führer is megkülönböztetett figyelemmel kíséri tevékenységünket. Akárcsak én, ő is úgy véli, hogy Afrika déli csücske óriási taktikai és stratégiai fontossággal bír világuralmi terveinek megvalósításában. Innét lehet ellenőrizni az indiai és közel-keleti tengeri útvonalakat és abban az esetben, ha a Szuezi-csatornát lezárnák a német hajók előtt, ez marad az egyetlen járható vízi út. Ráadásul ez a terület valóságos kincsesháza a hadiiparunk szempontjából létfontosságú nyersanyagoknak – a krómnak, gyémántnak és a platinacsoporthoz tartozó ritkafémeknek. Mindezt szem előtt tartva és az alannyal történt személyes találkozásom során szerzett tapasztalatokat figyelembe véve arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy tovább kell lépnünk. Ezért az akció mostantól fogva az ügyosztály teljes támogatásával folytatódik és „szigorúan titkos” minősítést kap. – Nagyszerű, tábornokom. – Az akció fedőneve „Fehér Kard” lesz... Das Weisse Schwart. - Jawohl, tábornokom. – Fräulein Kramer, önt e perctől fogva kizárólagosan erre az akcióra állítjuk rá. Megbízom, hogy az első adandó alkalommal kezdeményezzen szexuális viszonyt az alannyal, mégpedig oly módon, hogy se gyanút ne ébresszen benne, se erkölcsileg ne botránkoztassa meg. Inkább törekedjék arra, hogy ezen keresztül még szorosabban elkötelezze őt irántunk. – Nagyszerű gondolat, tábornokom – helyeselt Boldt ezredes. – Amennyiben a dolgok terv szerint haladnak, esetleg szükségessé válhat, hogy ön valamilyen formában házasságra lépjen az alannyal – folytatta Zoller. – Van valamilyen indok, ami miatt adott esetben megtagadna egy ilyen értelmű parancsot? – Nincs, tábornok úr – válaszolta Heidi pillanatnyi habozás nélkül. – Minden téren számíthat kötelességtudásomra és feltétlen hűségemre. Bármit megteszek, amit csak kívánnak tőlem. – Nagyszerű, Fräulein – bólintott Zoller ezredes. Ismét elfogta egy köhögőroham, hangosan kapkodott levegő után, majd rekedtes hangon folytatta. – Ami a pillanatnyi helyzetet illeti, ezredes, nagyon jól szolgálná a céljainkat, ha az alany aranyérmesként utazna haza az olimpiáról. Ez igen jelentősen megnövelné személyes presztízsét otthon a

szülőhazájában, nem szólva a dolog ideológiai vetületéről, amelyet egy fehér árja győzelme jelent egy, az alsóbbrendű fekete fajhoz tartozó egyed felett. – Értem, tábornok úr. – Ugyebár a félnehézsúlyban nincs olyan német ellenfél, aki komolyan számításba jöhetne? – Nincs, tábornok úr, az alany az egyetlen komoly fehér versenyző. Gondoskodunk róla, hogy az alany összes mérkőzésén az ügyosztályunk ellenőrzése alatt álló párttagok lássák el a játékvezetői és bírói teendőket. Persze kiütéses győzelem esetén még így sem befolyásolhatjuk a döntést, de... – Természetesen, Boldt, de ön azért kövessen csak el mindent, ami erejéből telik... Fräulein Kramer pedig mindennap jelentést tesz majd önnek az alanyhoz fűződő kapcsolatának alakulásáról. Mind a Courtney, mind pedig a Malcomess klán tagjai úgy döntöttek, hogy az olimpiai falu helyett inkább a fényűző Bristol Hotelt választják lakóhelyül. Csak David Abrahams hajtott fejet edzője drákói szigora előtt és vonult be társaival együtt a csapat számára kijelölt szállásra, így aztán Shasa alig látta őt a megnyitóünnepségig tartó kemény edzések ideje alatt. Mathilda Janine rávette Tarát, hogy vele együtt ülje végig a futóedzések legnagyobb részét, viszonzásul ő is ugyanennyi időt töltött nővérével a pólópályán. Ennek következtében a két lány ideje nagy részét azzal töltötte, hogy veszett tempóban száguldoztak fel-alá az olimpiai stadion és a Berlin túlsó felén elterülő lovaspálya között. Úgy tűnt, hogy Tara csak a legmagasabb sebességfokozatban képes irányítani apjuk sötétzöld Bentleyjét. David eredményeit az edzések közötti kurta szünetek a játékok egyre fenyegetőbb közelségével párosulva inkább javították, mintsem rontották. Az öt nap folyamán több egyszerű lazítási lehetőséget is elszalasztott és bátran ellenállt Mathilda Janine ajánlatának, miszerint esténként nyugodtan kisurranhatna „egy-két órácskára”. – Az esélyesek közt vagy, Davie – biztatta edzője, miután a hivatalos megnyitóünnepség előtti utolsó edzésen ellenőrizte stopperóráján az időeredményt. – Csak adj bele apait-anyait és biztos, hogy valamilyen plecsnivel mégy haza. Shasa és Blaine mindketten igen elégedettek voltak a pónikkal, amelyeket német vendéglátóik bocsátottak rendelkezésükre a versenyek idejére. Mint minden egyéb a lovaspályán, a lovászok, az istállók és a felszerelések is tökéletesek voltak. A csapat teljes erőbedobással edzett és Blaine vaskezű irányítása alatt hamarosan ismét szinte áttörhetetlen lovasfalanxszá vált. Saját hosszas edzésprogramjaik között, szabad idejükben tanulmányozták és kiértékelték a többi csapatot, amelyek közül majdani ellenfeleik kerültek ki. Az amerikaiak – pénz nem számít – saját lovaikat is magukkal hozták az óceánon át. Az argentinok még ennél is tovább mentek és a lovakkal együtt a lovászaikat is elhozták – ott serénykedtek az állatok körül lapos karimájú gaucho-kalapjaikban és ezüstveretes bőrnadrágjaikban. – Ezt a két csapatot kell legyőznünk – figyelmeztette Blaine az övéit. – De a németek is meglepően jók... az angolok meg, mint mindig, majd csak elkínlódnak valahogy. – Akármelyiket játszva el tudjuk kalapálni – kottyantott közbe Shasa, igyekezvén óriási tapasztalatát a közjó érdekében kamatoztatni –, csak egy kis szerencse kell hozzá.

Tara volt az egyetlen, aki komolyan vette a hencegő kijelentést. A korlát mögül figyelte Shasát, amint végigszáguld az oldalvonalon, egyenes derékkal, délcegen ülve a nyeregben – mint egy szépséges, ifjú kentaur, karcsú és rugalmas, hófehér fogai elővillannak napbarnította arcából. – Olyan rémesen öntelt és olyan bosszantóan magabiztos – tűnődött. – Csak tudnék egyszerűen keresztülnézni rajta. Csak ne volna az élet olyan dögunalmas, ha nincs a közelemben. 1936. augusztus elsején reggel kilenc órára a világ leghatalmasabb olimpiai stadionja zsúfolásig megtelt. Több mint százezer ember szorongott a lelátókon. Az ovális központi sziget gyepszőnyegét olyan műgonddal nyírták, hogy távolról egy smaragdzöld bársonylepelre emlékeztetett. Felületén vakító fehér vonalak és körök jelezték az atlétikai versenyszámok helyszíneit, körötte pedig széles, téglavörös szalagként húzódott a futópálya salakja. Magasan felette húzódott a dísztribün, amely előtt a sportolók menete a hagyományokhoz híven elhaladt. A stadion túlsó végében magasodó olimpiai oltáron háromlábú alapzatán ott állt a fáklya, várva, hogy fellobbanjon benne a láng. A stadion bejárata előtt óriási, több hektáros szabad térség terült el, a Maifeld. Itt állt a magas, karcsú harangtorony, rajta körben a felirattal: „Ich rufe die Jugend der Welt – Szólítom a világ ifjúságát”. A csapatok zárt alakzatokban sorakoztak fel, arccal a Kaiserdamm hosszú sugárútja felé, amit az ünnepélyes alkalomra való tekintettel Via Triumphalisra kereszteltek át. Odafenn a magasban méltóságteljesen úszott a korszak leghatalmasabb léghajója, a Hindenburg. Gigászi lobogót húzott maga után a levegőben, rajta az öt egymásba fonódó olimpiai karikával. Hirtelen halk, távoli zúgás töltötte be a hűvös reggeli levegőt. A hang egyre erősödött, egyre közelebbről hallatszott. Nyitott tetejű, négyajtós Mercedes túrakocsikból álló hosszú konvoj tűnt fel. Az autók lassan közeledtek a Via Triumphalison. Krómdíszeik tükörként ragyogtak, amint elhaladtak a kétoldalt felsorakozott ötvenezer barna egyenruhás náci rohamosztagos sorfala között, akik eleven kordont képezve tartották vissza az eksztatikusán ordítozó embertömeget. Amint a konvoj élén haladó kocsi tovagördült előttük, egy emberként lendítették a magasba jobb karjukat. A menet megállt a felsorakozott sportolók légiói előtt és a sor elején haladó Mercedesből Adolf Hitler lépett ki. A rohamosztagosok barna ingét, rövid nadrágját és bakancsát viselte – persze aligha azért, hogy észrevétlen maradjon, sokkal inkább abból a célból, hogy ezzel is kiváljon kíséretének tagjai közül, akik aranyzsinóroktól, csillagoktól és medveprémektől roskadozó, káprázatos egyenruháikban követték őt, amint az olimpikonok sorai előtt elvonulva a maratoni kapu felé haladt. – Ez tehát a vadember – gondolta Blaine Malcomess, amint Hitler alig öt lépés távolságban elhaladt előtte. Homlokába fésült sötét hajával, kis, négyszögletesre nyírott bajuszával pontosan úgy nézett ki, ahogyan a róla készült felvételeken már ezerszerte látta. Egyvalami azonban mégis készületlenül érte – a szemekből sugárzó átható, már-már messianisztikus pillantás, amely egy másodperc töredékéig megpihent rajta. Az egész csak egy futó pillanatig tartott, de Blaine érezte, hogy minden egyes szőrszál égnek mered a karján, mintha egy ótestamentumi próféta szemébe nézett volna vagy egy dühöngő őrültébe. Szorosan Adolf Hitler mögött ott haladt a két kedvenc: Göbbels könnyű nyári öltönyt

viselt, Göring azonban a Luftwaffe marsalljának káprázatos égszínkék uniformisában feszített. Gőgösen vonult vezére után és arany fejű marsallbotjával bágyadtan intett a sportolók felé. Ebben a pillanatban magasan a Maifeld felett megkondult a súlyos bronzharang, egyesülésre szólítva fel a világ ifjúságát. Hitler és kísérete belépett a lelátók alatt húzódó alagútba és eltűnt szem elől. Néhány perc múlva felharsantak a fanfárok, hangjuk száz meg száz hangszóró által megsokszorozva rivallt a tágas térség felett. Azután a vegyes kar rázendített a Deutschland, Deutschland über alles-ra, a csapatok elfoglalták helyeiket, és megkezdődött a sportolók ünnepélyes bevonulása. Amint az alagút félhomályából kiléptek a napsütötte arénába, Shasa a közvetlenül mellette menetelő Davidre pillantott. Izgatottan összemosolyogtak, miközben fejük felett diadalmasan áradtak az olimpiai himnusz hangjai és százezernyi torokból harsant fel a diadalmas éljenzés. Aztán mindketten előrevetették tekintetüket, felszegték állukat és Richard Strauss grandiózus muzsikájának dallamára megindultak a dísztribün felé. Egy sorral előttük Manfred De La Rey ugyanolyan büszke magabiztossággal lépkedett, az ő szemei azonban csak azt a távoli, barna ruhás figurát látták, aki királyoktól és hercegektől körülvéve állt a dísztribün mellvédje mögött az első sorban. Amikor közvetlenül elébe ért, szerette volna magasba lendíteni jobb karját és Heil Hitler! kiáltással üdvözölni, de visszafogta magát. A kérdést a csapattanács hosszas, elkeseredett vita során tárgyalta meg, amelyben végül is Blaine Malcomess és a többi angolul beszélő tag véleménye kerekedett felül. A határozat értelmében a dél-afrikai csapat tagjai a dísztribün elé érve csupán jobbra fordított fejjel köszönthették a Führert. A zömében német közönség halk füttyökkel és lábdobogással adott hangot nemtetszésének. Manfrednak könnyek szöktek a szemébe szégyenében, amiért arra kényszerült, hogy így megsértse a nagy embert, aki a magasból nézte őket. A harag végigkísérte a lélegzetelállító ünnepségsorozat egész további folyamán. Rosszkedvűen nézte az olimpiai láng meggyújtását, amelyet a Führer hivatalos megnyitóbeszéde követett. Ötvenezer fehér galambot engedtek szabadon, szárnyaik suhogása betöltötte a levegőt. A nemzetek zászlói ütemesen lengtek a stadion pereme körül, a tornászok gigantikus élőképeket mutattak be a zene hangjaira és a tűzijáték fényében úszó égbolton dörögve húztak el Göring marsall Luftwafféjának gépei. Aznap este Blaine és Centaine egyedül vacsoráztak Centaine lakosztályában. Az elmúlt nap fantasztikus eseményei után mindkettőjüket megviselte a visszatérés a valóságba. – Micsoda ceremóniamesterek ezek! – jegyezte meg Centaine. – Erre, azt hiszem, egyikünk sem volt felkészülve. – Pedig sejthettük volna – felelte Blaine. – Azok után, ahogy megszervezték a nürnbergi fáklyás felvonulásokat, a nácik a látványosság nagymesterei. Még a régi rómaiak sem vitték ilyen tökélyre a tömegek cirkuszi látványosságokkal való manipulálását. – Nekem tetszett – vallotta be Centaine. – Pogány, bálványimádó szertartás volt az egész, a legszemérmetlenebb propaganda – füstölgött Blaine. – Herr Hitler így óhajtja eladni a világnak a náci Németországot és a saját új felsőbbrendű fajtáját. Mégis kénytelen vagyok egyetérteni veled, sajnos tényleg remek mulatság volt és ez az árnyalatnyi gonoszság, ez a fenyegető felhang csak még élvezetesebbé tette.

– Jaj, Blaine, micsoda begyepesedett vén cinikus vagy te – sóhajtott fel mosolyogva Centaine. – Ez az egyetlen valódi erényem – ismerte el Blaine és beszédtémát változtatott. – Megkaptuk a sorsolási eredményeket az első forduló meccseire. Szerencsénk van, sem az argentinokat, sem a jenkiket nem mi fogtuk ki. A sorsoláson az ausztrálokat kapták ellenfélül. A könnyű győzelembe vetett remények azonban szinte azonnal szertefoszlottak, amint az „aussie”-k az első sípszóra valóságos lovasrohamot indítottak, kétségbeesett védekezésre kényszerítve Blaine-t és Shasát. Ugyanezt a kíméletlen játékmódot folytatták az első három menet során, lélegzetvételnyi időt sem hagyva Blaine csapatának, hogy összeszedhessék magukat. Shasának sikerült úrrá lenni ösztönein, amelyek korábban mindig arra késztették, hogy magányos akciókban igyekezzék megcsillantani tehetségét és teljes mértékben kapitányára bízta magát. Vakon követte Blaine sebtében odakiáltott utasításait és ezzel sikeresen pótolta egyetlen hiányzó játékosi erényét, a tapasztalatot. Mindaz a megértés és bizalom, amely az évek során lassan egyre összébb kovácsolta őket, most, ezekben a kétségbeejtő pillanatokban állta ki a szakítópróbát. Végül a negyedik menet felénél Blaine, miközben elhúzott mellette, halkan odamordult. – Kitartás, Shasa, ezek már kiadták a mérgüket. Most majd meglátjuk, le is tudják-e nyelni a saját keserű pirulájukat. Shasa a levegőben fogta fel Blaine következő, magasan ívelt ütését. Felegyenesedett a kengyelben, lecsapta a labdát, előreküldte a pálya közepe felé, majd az ausztrál hátvédeket megelőzve utánaszáguldott és lusta, elegáns ívben visszalőtte, egyenesen Blaine ügető pónijának orra elé. Ez volt a mérkőzés fordulópontja. Mikor a mérkőzés végén leugráltak a kimerültségtől habzó szájú állatok nyergéből és szinte hisztérikus kacagással csapkodták egymás hátát, még mindig nem tudták egészen elhinni, hogy győztek. Örömük azonban hamarosan ürömmé változott, amikor hírül vették, hogy a második fordulóban az argentin csapat lesz az ellenfelük. David Abrahams a 400 méteres vágtában első nekifutásra kiábrándító teljesítményt nyújtott. Negyediknek ért a célba, meg sem közelítve a továbbjutáshoz szükséges időeredményt. Mathilda Janine aznap este egy falatot sem evett, csak felment a szobájába és korán lefeküdt. Két nappal később azonban már önfeledten kacagott és szinte megrészegült a boldog izgalomtól, mikor David megnyerte a 200 méteres futamot és bekerült a középdöntőbe. Manfred De La Rey első ellenfele egy francia volt, név szerint Maurice Artois, akit nem jegyeztek súlycsoportjában. – Gyors légy, mint egy mamba – bátor, akár egy méhészborz – súgta Tromp bácsi Manfred fülébe, mikor megszólalt a gong. Heidi Kramer Boldt ezredes mellett ült a negyedik sorban és váratlanul libabőrös lett az izgalomtól, amint elnézte, hogyan emelkedik fel Manfred a sarokból és jön ki a szorító közepére. A mozgása olyan volt, akár egy macskáé. Heidinek mind ez ideig komoly erőfeszítésébe került, hogy érdeklődést tudjon mímelni e sportág iránt. Egyszerűen visszataszítónak találta az ökölvívómeccsekhez

kapcsolódó hangokat és szagokat – undorodott az izzadsággal átitatott bőr és vászon avas kipárolgásától, az állathangokra emlékeztető horkantásoktól, az élő húsba vágódó kesztyűk tompa puffanásaitól. A vér, a veríték és a szertefröccsenő nyál látványa sértette kifinomult ízlését. De most, amint tetőtől talpig puha selyemben és habkönnyű csipkében, parfümtől illatosan, arcán szelíd mosollyal itt ült e jól öltözött és művelt urak társaságában, vérfagyasztónak, de ugyanakkor bizsergetően izgalmasnak találta a kontrasztot a könnyed elegancia és a szorítóban zajló véres dráma között. Manfred De La Rey, ez a nyugodt, túlságosan is komoly, humortalan fiatalember, aki kissé esetlenül mozgott a számára szokatlan, divatos ruhákban és láthatóan feszélyezve érezte magát az előkelő társaságban, most szeme láttára alakult át nagyszerű és félelmetes fenevaddá. Mintha valami ősi ragadozó ösztön tört volna ki belőle. A sárga szemek gyilkos tűzzel lobogtak a sötét szemöldök alól, miközben véres maszkká zúzta a francia arcát, majd térdre lökte a ring makulátlan fehér vászonpadlójának közepén. Heidit a látvány soha nem tapasztalt, perverz izgalommal töltötte el és azon kapta magát, hogy egyre szorosabban préseli össze a combját. Ágyéka mind forróbbá, mind olvatagabbá vált, átnedvesítve maga alatt a drága hernyóselyem szoknyát. Felajzottsága a mérkőzés végeztével sem múlt el. Állhatatosan vele maradt és este ismét rátört, amint az Állami Operaház zsöllyéjében Manfred mellett ülve hallgatta Wagner heroikus teuton muzsikáját. Óvatosan egyre odébb dőlt az ülésen, míg meztelen felkarja hozzá nem ért Manfredéhoz. Érezte, amint a fiú összerezzen, kezd elhúzódni, majd a mozdulat hirtelen abbamarad. Leheletkönnyű érintés volt csupán, mégis mindkettőjüket izgalomba hozta. Boldt ezredes jóvoltából a Mercedes aznap este ismét Heidi rendelkezésére állt. Amint lesétáltak az Operaház lépcsőin, a sofőr már nyitotta is előttük az ajtót. Amint elhelyezkedtek a hátsó ülésen, Heidi észrevette, hogy Manfred arca fájdalmasan megrándul. – Mi az? – kérdezte ijedten. – Semmi. A lány erős, határozott ujjai megérintették a vállát. – Aha, itt valami... fáj? – Á, csak egy kis izommerevség – holnapra elmúlik. – Hans, vigyen minket a lakásomra – utasította Heidi a sofőrt. A fiú zavartan nézett rá. – Mutti átadta nekem az egyik titkos receptjét – magyarázta Heidi. – Egy különleges kenőcs, vadpáfrányokból készül és tényleg csodákat művel. – Igazán nem szükséges... – próbált ellenkezni Manfred. – A lakásom éppen útba esik az olimpiai falu felé. Az egész nem tart soká, utána pedig Hans majd hazavisz. Sokáig nem tudta biztosan, hogyan maradhatna kettesben a fiúval anélkül, hogy megriasztaná, most azonban megnyugodva látta, hogy Manfred minden további ellenvetés nélkül elfogadja a javaslatot. Az út hátralevő részében szótlanul ült, de Heidi, annak ellenére, hogy hozzá sem ért, érezte benne a feszültséget. Manfred eközben Sarah-ra gondolt. Megpróbálta maga elé idézni az arcát, a vonások azonban elmosódtak és csak egy bájos, de érdektelen szellemalakot látott maga előtt. Szeretett volna rászólni a sofőrre, hogy vigye egyenesen vissza a faluba, de nem tudta rászánni magát. Tudta, hogy nem helyes amit tesz – kettesben maradni egy csinos fiatal nővel. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak egy ártatlan baráti látogatásról van szó, de eszébe jutott Heidi karjának érintése és idegesen összerezzent ültében.

– Fáj? – kérdezte a lány, félreértve a mozdulatot. – Csak egy kicsit – suttogta és elcsuklott a hangja. Mindig ilyenkor volt a legnehezebb, közvetlenül a meccsek után. Ilyenkor még hosszú órákig felajzott és idegesen feszült volt és teste ilyenkor hajlamos volt ördögi kis játékokat űzni vele. Érezte, hogy most is ez történik és mardosó bűntudata arcába kergette felforrósodott vérét. Eszébe jutott, miket is gondolna róla ez a tiszta és ártatlan német szűzlány, ha észrevenné azt az obszcén, gonosz kis duzzanatot. Kinyitotta a száját, hogy megmondja, nem akar felmenni hozzá, Heidi azonban előrehajolt az ülésen. – Köszönöm, Hans – szólt előre a sofőrnek. – Csak dobjon ki bennünket a sarkon és várjon a háztömb túlsó végénél. – Azzal már ki is ugrott a kocsiból és átvágott a járdán, Manfrednak pedig nem maradt más választása, mint hogy kövesse. A lépcsőház előterében félhomály uralkodott. – Elnézést kérek, Manfred, de a felső emeleten lakom, és a házban nincs lift – szólalt meg Heidi mentegetőzve. A hosszú lépcsőmászás némi időt engedett Manfrednak, hogy összeszedje kissé a gondolatait. A lány kinyitotta az ajtót és betessékelte őt egy kis, egyszobás lakásba. – Hát ez az én palotám – mosolygott bocsánatkérően. – Manapság borzasztó nehéz Berlinben lakást találni. Oda ülj le, Manfred – mutatott az ágyra. Levetette a könnyű kardigánt, amelyet fehér blúza felett viselt és lábujjhegyre ágaskodva beakasztotta a szekrénybe. Miközben felemelte puha, fehér karjait, nagy, telt keblei súlyosan lendültek előre. Manfred elfordította tekintetét. Az egyik falon egy polcon könyvek sorakoztak, közöttük felfedezte Goethe összes műveit és eszébe jutott, hogy ő volt apja kedvenc költője. Kétségbeesett igyekezettel próbálta felidézni magában a legkülönfélébb dolgokat, csak hogy elterelje gondolatait azokról a nagy, hegyes mellekről az áttetszően vékony, fehér selyem alatt. Heidi közben átment a parányi fürdőszobába. Manfred hallotta a víz csobogását és az üveg csörrenését. Kisvártatva visszatért, kezében egy kis zöld fiolával és mosolyogva megállt az ágy előtt. – A zakódat és az ingedet le kell vetned – mondta. Manfred nem válaszolt. Ez eddig még eszébe sem jutott. – Heidi, szerintem ez semmit sem használ. A lány mély, búgó torokhangon felnevetett és halkan, anyáskodva mormolta. – Ne légy szégyenlős, Manfred. Gondolj rám úgy, mint egy ápolónőre. – Gyöngéden lesegítette róla a zakót, melle csaknem súrolta az arcát. Hátralépett és gondosan eligazította a zakót a lakásban található egyetlen szék támláján, majd néhány másodperc múlva az összehajtogatott inget is rátette. Felmelegítette az üvegcsét a mosdóban és Manfred máris érezte, amint az erőteljes ujjainak fürkésző mozdulatai nyomán az oldat lágyan szétkenődik a bőrén. – Lazíts – suttogta a lány. – Ez az, már érzem. Az egész meg van keményedve, csupa görcs. Engedd el magad, hagyd, hogy kiázzon a fájdalom. – Gyöngéden előrehúzta a fiú fejét. – Támaszkodj nekem, Manfred. Igen, így... Megállt előtte és csípőjét előretolta, úgy, hogy a fiú arca egészen az altestéhez préselődött. A hasa lágy volt és meleg, a hangja szinte hipnotikus erővel hatott. Fürgén masszírozó ujjaiból ismeretlen gyönyör hullámai áradtak. – Milyen kemény és erős vagy, Manfred – suttogta. – Milyen fehér a bőröd, milyen

gyönyörű a tested... – A fiú csak másodpercek múlva fogta fel, mit is mond, de a cirógató ujjak mintha minden racionális gondolatot kisimítottak volna a tudatából. Csak azt a két szirompuha, finom kezet látta, csak a halk, becéző szavakat hallotta, azután hirtelen felfigyelt valami másra is – egy forró, pézsmaillatra emlékeztető szagra, amely mintha egyenesen a lány hasából szállt volna fel. És bár nem ismerte fel a testileg felajzott, szerelemre éhes, egészséges fiatal nő illatát, ösztönösen reagált rá és már nem próbálta elrejteni vágyát. – Heidi – szólalt meg remegő hangon. – Szeretlek. Isten bocsássa meg nekem, de annyira szeretlek. – Igen, mein Schatz, tudom – lehelte a lány. – És én is szeretlek téged. Gyengéden hátranyomta Manfredot az ágyon, megállt fölötte és lassan elkezdte kigombolni a fehér blúz elejét. Amint fölé hajolt, a fiú úgy érezte, hogy az a két nagy, selymes, hófehér mell a pirosan dudorodó bimbókkal, a leggyönyörűbb dolog, amit életében valaha is látott. – Szeretlek – kiáltott fel számtalanszor aznap éjjel és hangját minden alkalommal más és más árnyalattal színezték át a szerelmi gyönyör újabb és újabb formái. Mert amit Heidi tett vele, az meghaladta minden képzeletét. Az atlétikai versenyek döntőinek első napján Shasának sikerült két hivatalos, csak a csapattagoknak járó jegyet kisvindliznie a lányok számára, a helyek azonban magasan fenn voltak az északi lelátón. Mathilda Janine elkérte Shasa látcsövét és aggodalmasan fürkészte a mélyen alattuk elterülő óriási arénát. – Nem látom – nyafogta. – Még nem is jött ki – nyugtatta meg Shasa. – Először a százméteres síkfutás jön... – De ő is éppolyan izgatott volt, mint Mathilda Janine. A középdöntőben David Abrahams 200 méteren másodiknak ért célba a nagy amerikai futó, Jesse Owens, ,,a fekete antilop” mögött és ezzel biztosította döntőbe jutását. – Olyan ideges vagyok, mindjárt hisztériás rohamot kapok – fuldokolta Mathilda Janine, egy pillanatra sem engedve le szeme elől a látcsövet. Tara, Shasa másik oldalán ülve szintén idegeskedni kezdett, ő azonban egészen másmilyen okokból. – Felháborító – fakadt ki olyan indulatosan, hogy Shasa ijedten fordult felé. – Mi van? – Te semmire sem figyelsz oda? – Bocsáss meg, de tudod, hogy David most már bármelyik pillanatban jöhet... – Hangját elnyelte a fülsiketítő tapsvihar. A nézők felálltak helyükről, amint a százméteres döntő utolsó futamának résztvevői elrugaszkodtak starthelyeikről és száguldva igyekeztek a cél felé. Amint a finisbe értek, a közönség hangja megváltozott és a győztest éltető kiáltások közé elégedetlen morgás vegyült. – Na itt van! – kiáltott fel Tara, karon ragadva Shasát. – Hallgasd csak. Alig néhány méternyire tőlük egy zsörtölődő hang szólalt meg a tömegben. – Már megint egy amerikai nigger győz. – Majd egy másik hang, még közelebbről. – Az amerikaiak szégyellhetnék magukat, amiért hagyják, hogy ezek a fekete állatok az ő színeiket viseljék. – Micsoda undorító szenteskedés – fakadt ki Tara és villámló szemmel körülnézett, megpróbálva azonosítani a hangok tulajdonosait az arcok tengerében, mikor pedig nem

járt sikerrel, ismét Shasához fordult. – A németek azzal fenyegetőznek, hogy nem fogadják el hitelesnek azokat a győzelmeket, amelyeket az általuk alsóbbrendűnek nevezett fajok, vagyis a négerek és a zsidók aratnak – mondta jó hangosan. – Undorítóak. – Nyugodj már meg – suttogta Shasa. – Téged nem érdekel? – csattant fel kihívóan Tara. – Ha nem tudnád, David zsidó. – Hogyne érdekelne – válaszolta Shasa halkan és zavartan körbepillantott. – De akkor is fogd be a szád, Tára, ott van egy tégla. – Gondolom... – kezdte Tara emelt hangon és láthatólag valami igen bántó, személyes sértést készült Shasa fejéhez vágni, ám ekkor Mathilda Janine átható hangon felsikoltott. – Ott van! Ott van David! Shasa megkönnyebbülten ugrott fel a helyéről. – Ott van... gyerünk, Davie fiú. Rohanj... rohanj, mint egy veszett gazella! A 200 méteres rövidtávfutás döntőjének résztvevői az aréna túlsó végében gyülekeztek. Helyben futottak, karjukkal köröztek a levegőben és végezték szokásos bemelegítő gyakorlataikat. – Hát nem leírhatatlan ez a David? – visongott Mathilda Janine. – Igen, azt hiszem ez a leírás tökéletesen illik rá – helyeselt Shasa. Mathilda Janine tettetett bosszúsággal a karjába bokszolt. – Tudod, hogy értem. Az atléták kirajzottak a starthelyekre és az indítóbíró előrelépett. Ismét csend telepedett a végtelen arénára, a futók leguggoltak és szinte görcsbe merevedtek az emberfeletti koncentrációban. A startpisztoly dörrenése ebből a távolságból csupán halk pukkanásnak hangzott. A futók nekiiramodtak és az első pillanatokban tökéletesen egy vonalban haladtak. Hosszú lábaik mintha nem is érintették volna a pálya salakját, karjaik ütemesen előre-hátra pumpáltak és egyre erősödő hangorkán közepette közeledtek a célegyeneshez. A kezdetben oly tökéletesen egyenes arcvonal középen lassan kihegyesedett és egy karcsú, fekete párduc-ember húzott fel a mezőny élére. A tömeg ordítozása egyre artikuláltabbá vált. – Jes-se O-wens! Jes-se O-wens! – ismételte egyre a dübörgő kórus, miközben a sötét figura keresztülcikázott a célvonalon, maga mögött hagyva a többi futót. – Mi történt? – jajongott Mathilda Janine. – Jesse Owens győzött! – ordította teli torokból Shasa, igyekezve túlkiabálni a pokoli hangzavart. – Azt én is tudom... de David, mi van Daviddel?! – Nem tudom! Nem látom! A többiek mind olyan közel voltak egymáshoz! Lázas izgalomban várakoztak, míg fel nem harsant a hangosbeszélő sztentori hangja. – Achtung! Achtung! – és zavaros német kiejtéssel elsorolta a neveket. – Jesse Owens, Carter Brown... – azután váratlanul –, David Abrahams. – Fogjatok meg, mindjárt elájulok! – sikította Mathilda Janine. – David bronzérmes lett! Szinte önkívületben sikongatott, fel-alá ugrált egy helyben és az öröm könnyei megállíthatatlanul patakzottak az arcán, mialatt odalenn a zöld pázsiton egy sovány, hórihorgas figura fellépett a győztesek emelvényének legalsó fokára és lehajtott fejjel állt, amíg nyakába akasztották a széles selyemszalagot, rajta a bronzéremmel. Az örömmámorban úszó négyes aznap este a Bristolban kezdte meg az ünneplést,

Centaine lakosztályának szalonjában. Blaine rövid beszédet rögtönzött, miközben David szégyenlős arccal állt a szoba közepén és elfogódottan hallgatta a pohárköszöntőket. Davidre való tekintettel Shasa ezúttal egy hajtásra kiitta poharából a nagyszerű 1929-es évjáratú Bollingert, amelyet Centaine-től kaptak a kivételes alkalomra. Ezt követően még egy teli pohár Sektet is megivott a hoteltől néhány lépésnyire a Kurfürstendamm sarkán lévő Café am Ku-dammban, majd mind a négyen karon fogták egymást, és elindultak Berlin híres-hírhedt szórakozónegyedében. A polgári dekadencia mindazon jelei, amelyeket a nácik betiltottak, most – különleges hatósági engedéllyel és persze kizárólag az olimpia tartamára – ismét mindenütt jelen voltak. A kávéházi teraszok asztalain coca-colás üvegek sorakoztak, bentről kihallatszott a jazz, a mozik plakátjai Clark Gable és Myrna Loy filmjeihez hívogatták a közönséget. Betértek egy újabb kávéházba. Shasa ezúttal már snapszot rendelt magának. – Állítsd le magad – súgta a fülébe David, tudván, hogy Shasa nagyon ritkán fogyaszt alkoholt, akkor sem iszik többet egyetlen pohár bornál vagy sörnél. – Davie fiam, nem minden nap fordul elő, hogy egy régi cimborám érmet nyer az olimpián – válaszolta Shasa. Arca furcsán kipirult, szemében lázas fény gyúlt. – Hát jó, de azt az egyet már most megmondom, hogy nem foglak a hátamon hazacipelni – figyelmeztette David. Végigmentek a Ku-dammon. Shasa egyik nevetőgörcsből a másikba kergette a lányokat idétlen humorával! – Ach so, meine lieblings, ez lenni híres cafetetria Kranzlers, nemde? Fogunk mi bemenni és inni kicsinyke pezsgő, igen? – Ez nem németül van, hanem volapükül – jelentette ki Tara. – Azonkívül erős a gyanúm, hogy be vagy szíva. – Beszíva... micsoda hülye szó ilyen tündéri ajkakról – méltatlankodott Shasa és beterelte őket az elegáns kávéházba. – Shasa, nincs több pezsgő – ellenkezett David. – Drága fiacskám, ugye nem azt akarod mondani, hogy a kedvedért az idők végezetéig sört igyák? – tudakolta panaszos hangon Shasa. Ujjával csettintett a pincérnőnek, aki néhány pillanat múlva már eléjük is tette a négy karcsú poharat, bennük a gyöngyöző, aranyszínű itallal. Mind a négyen pukkadoztak a nevetéstől és önfeledten beszélgettek. Széles jókedvükben másodpercekig fel sem figyeltek a hirtelen támadt feszült csendre, amely a zsúfolt kávéházra ereszkedett. – Ó istenkém... – mormolta Tara. – Itt jönnek a díszhuszárok. Hat barna egyenruhás rohamosztagos lépett be a helyiségbe. Nyilvánvalóan valami hivatalos ceremónián vehettek részt, mert ketten közülük összetekert zászlókat szorongattak a kezükben. Az úgyszintén nyilvánvaló volt, hogy már mindannyian alaposan felöntöttek a garatra – harcias, kötekedő modoruk erről tanúskodott. A vendégek közül néhányan máris vették a kabátjukat, kalapjukat, sebtében kifizették számláikat és sietve távoztak. A hat rohamosztagos döngő léptekkel keresztülcsörtetett a termen, letelepedtek a Shasáékéval szomszédos szabad asztalhoz és egy-egy kupa sört rendeltek. A kávéház rémült tulajdonosa, hogy elejét vegye a bonyodalmaknak, odasietett hozzájuk és mézesmázos alázattal köszöntötte őket. Rövid ideig beszélgettek, majd a vendéglős távoztában vigyázzba vágta magát és karját a náci üdvözlésre lendítette. A hat

rohamosztagos azonnal felpattant, összevágta a bokáját, és harsány „Heil Hitler!” kiáltás kíséretében viszonozta a köszöntést. Mathilda Janine, aki már legalább egy egész pohár pezsgőt ivott meg, felvisított és fékezhetetlen vihogásban tört ki. A rohamosztagosok figyelme azonnal feléjük fordult. – Fogd be a szád, Matty – könyörgött David, de ezzel csak rontott a helyzeten. Mathilda Janine szemét forgatva, céklavörös arccal igyekezett magába fojtani a nevetést, de a vége az lett, hogy egy vad horkantás kíséretében kirobbant belőle a hisztérikus hahota. A rohamosztagosok egymásra néztek, majd egy csoportba verődve odaléptek hozzájuk és vállvetve körülállták az asztalt. Vezetőjük, egy tagbaszakadt, középkorú őrmester mondott valamit, Tara pedig iskolás németséggel válaszolt. – Ah, szóval angolok – mondta az őrmester, nehézkes, idegenszerű akcentussal. – A húgom még nagyon fiatal és néha kétségbeejtően hülye – magyarázta Tara és villámló szemeket vetett Mathilda Janine-ra, aki a zsebkendőjébe temette arcát és fojtott kis horkantásokat hallatott. – Angolok – mondta az őrmester a többieknek, olyan hangsúllyal, mintha ezzel az egyetlen szóval magyarázatot adott volna az emberi elme mindennemű kificamodására. A dolog ezzel el is lett volna intézve, ha az egyik fiatalabb fickó szeme meg nem akad Daviden. – Maga a futó, ugye? – kérdezte eléggé tűrhető angol kiejtéssel. – Maga az, aki megnyerte a bronzérmet. David Abrahams. David szégyenlősen bólintott. – Tehát maga David Abrahams, a zsidó futó – időzött el a témánál a rohamosztagos. David elsápadt, arcvonásai megmerevedtek. A két angolul beszélő barna egyenruhás buzgón magyarázott társainak. A Juden szó több ízben is említésre került. A hat rohamosztagos rosszindulatú pillantásokkal méregette Davidet, kezük ökölbe szorult a csípőjükön, miközben az őrmester emelt hangon megkérdezte. – Nem szégyen az angolokra és az amerikaiakra nézve, hogy zsidókkal meg niggerekkel nyeretik meg maguknak az érmeiket? Mielőtt még bárki bármit is válaszolhatott volna, Shasa udvariasan mosolyogva felállt a helyéről. – Én azt mondom, srácok – szólalt meg –, hogy rossz helyen tapogatóztok. Ő ugyanis egyáltalában nem zsidó, hanem zulu. – Az meg hogy lehet? – bámult rá zavartan az őrmester. – A zuluk feketék. – Megint tévedsz öreg cimbora – mondta Shasa elnéző mosollyal. – A zuluk eredetileg fehéren születnek. Csak akkor feketédnek meg, ha hosszú időre kiteszik őket a napra. Ezt itt mindig az árnyékban tartottuk. – Te tréfálsz – mondta vádlóan az őrmester. – Pevsze hogy kvéfálok! – vágta rá Shasa, utánozva a fickó csapnivaló rossz kiejtését. – Hát nem látjátok, amit én látok? – Shasa, az isten szerelmére, ülj már le – mondta David. Ebből baj lesz. – Shasa azonban a pezsgőtől és saját sziporkáitól megmámorosodva, joviálisan megveregette az őrmester mellkasát. – Az az igazság, öregem, hogy ha már zsidók után kutattok, hát én vagyok itt az egyetlen zsidó. – Szóval mindketten zsidók vagytok? – kérdezte az őrmester és fenyegetően

összevonta szemöldökét. – Jaj, ne légy már olyan értetlen – sóhajtott Shasa. – Már elmagyaráztam – kettőnk közül ő a zulu, én pedig a zsidó. – Hazudsz – mondta tömören az őrmester. Ekkorra már a kávéház egész közönsége feszült figyelemmel hallgatta a nem mindennapi diskurzust. Azoknak, akik nem értettek angolul, a többiek fordították a hallottakat. Shasát a rá irányuló közfigyelem még inkább felbátorította és a pezsgő hatására mind vakmerőbbé vált. – Már látom, be kell hogy bizonyítsam nektek, hogy igazat beszélek – folytatta. – így hát, mivel meg kell győzzelek benneteket arról, hogy tudója vagyok a judaizmus évezredes titkainak, felfedem előttetek egyik legféltveőrzöttebb titkunkat. Gondolkodtatok már rajta, mit csinálunk azzal a kis bőrdarabkával, amit a rabbi lenyisszant a farkunk végéről? – Shasa, fogd be a szád – szólt közbe David. – Miről beszél? – érdeklődött Mathilda Janine izgatottan. – Shasa Courtney, ne légy undorító – ripakodott rá Tara. – Bitte? – kérdezte a rohamosztagos és zavartan körülnézett, de a kávéház többi vendége várakozóan vigyorgott az asztaloknál. Az obszcén humor mindig is a Ku-damm közkedvelt árucikkei közé tartozott és már mindenki előre örült a rendkívüli eseménynek, amikor a barna egyenruhások egyszer végre vereséget szenvednek. – Hát jól van, elmondom – kezdte Shasa, tudomást sem véve Davidról és Taráról. – A bőrdarabkákat először is sóba csomagoljuk, mint a heringet és elküldjük őket Jeruzsálembe. Ott azután a zsidó húsvét napján felviszik őket az Olajfák Hegyére, a szent ligetbe, a főrabbi pedig sorban elülteti őket és egy mágikus jelet rak föléjük. És ekkor megtörténik a csoda... igazi csoda! Az elültetett darabkák kikelnek és növekedni kezdenek. Egyre magasabbra és magasabbra nőnek és Shasa, mintha csak a növekedést akarná érzékeltetni, mind feljebb emelte mereven előrenyújtott jobb karját. A rohamosztagosok szinte megbabonázva figyelték a kezét. – És tudjátok, mi történik azután? – kérdezte. Az őrmester önkéntelenül megrázta a fejét. – Mikor végül igazán nagy, vaskos schmuckokká fejlődtek, elküldjük őket Berlinbe, ahol csatlakoznak a náci rohamosztagosokhoz. A hat barna egyenruhás értetlenül bámult rá. Úgy tűnt, hiszik is meg nem is, amit hallottak, Shasa pedig imigyen fejezte be az előadást. – Ott aztán megtanítják őket arra, hogy... – azzal vigyázzba vágta magát és jobb karját magasra emelve felüvöltött – Heil... a fene egye meg, már megint elfelejtettem, hogy is hívják azt a bajuszos kis fickót? Az őrmester felhördült és jobb kezével teljes erőből Shasa felé vágott. Shasa behúzta a fejét, de mivel a pezsgőtől kissé már úgyis bizonytalanul állt a lábán, elveszítette az egyensúlyát és a földre zuhant, magával rántva az abroszt. Az üveg leesett és habzó pezsgőt lövellve elgurult a padlón. Két rohamosztagos Shasára vetette magát, pillanatok alatt ütések özönét zúdítva fejére és felsőtestére. David felugrott, hogy a segítségére siessen, az egyik barnainges azonban hátulról megragadta a karjait. David egy csavarmozdulattal kiszabadította jobb karját, megfordult és egy gyönyörű jobbegyenest helyezett el a fickó orrán. Az felüvöltött és áldozatát elengedve, mindkét kezét sérült szaglószerve elé kapta, két társa azonban hátulról rögtön elkapta Davidet és hátracsavarták a karját. – Hagyják őt békén – visította Mathilda Janine. Egyetlen ugrással az egyik

rohamosztagos hátára vetette magát, leütötte fejéről a sapkát és mindkét kezével belekapaszkodott a hajába. – Hagyd békén Davidet, te disznó! – kiabálta és teljes erejéből csimpaszkodott a fickó hajába. Az hirtelen megperdült a tengelye körül és körbe forogva próbálta őt lerázni magáról. Nők sikoltoztak, bútorok törtek recsegve darabokra. A tulajdonos kezét tördelve állt a konyhaajtóban, arca szánalmas grimaszba torzult. – Shasa Courtney! – üvöltötte Tara tajtékzó dühvel. – Úgy viselkedsz, mint egy közönséges huligán! Azonnal hagyd abba! Shasa azonban egy kupac barna egyenruha és szaporán dolgozó ököl alatt feküdt és nem volt abban a helyzetben, hogy érthetően válaszoljon. A rohamosztagosokat meglepetésként érte ugyan az inzultus, de hamar magukhoz tértek – végtére is az utcai verekedés volt a kedvenc szórakozásuk. Mathilda a széles, barna inges vállak egyetlen erőteljes rántásától elengedte a markában tartott haj csomót és nagy ívben elrepült a terem sarkába. Közben három rohamosztagos talpra rángatta Shasát és hátracsavart karral a konyhaajtó felé taszigálták. David hasonló elbánásban részesült, neki mind a két karját egy-egy barnainges tartotta. Betört orrú társuk szorosan a nyomukban haladva követte őket és keservesen káromkodott, miközben vére bőségesen csordogált le az ingére. A tulajdonos ész nélkül kotródott félre az útból, a nekivadult barnaingesek pedig a halálra rémült szakácsokat és felszolgálólányokat félrelökdösve, kitaszigálták áldozataikat a kávéház mögötti szűk kis utcácskába. A bádog szeméttárolók dübörögve borultak fel, miközben Shasa reménytelenül próbált védekezni. A rohamosztagosok egész idő alatt egyetlen szót sem szóltak. Itt nem volt szükség parancsokra. Egytől egyig professzionistái voltak kedvenc sportjuknak. Szakavatott mozdulatokkal a sikátor téglafalához nyomták a két fiút és széttárt végtagokkal kifeszítve tartották őket, miközben egy társuk mindkettőt alaposan megdolgozta. Szemmel látható élvezettel végezte feladatát. Az arcnál kezdte, azután továbbment a testre, majd ismét vissza az arcra, közben kéjes röffenéseket hallatott az ökölcsapások ütemére. Mathilda Janine utánuk rohant és újból megpróbált David védelmére kelni, egy hanyagul odavetett pofontól azonban bukfencezve repült hátra. Eget verő csörömpöléssel landolt a szemeteskukák között, a rohamosztagos pedig, mint aki jól végezte dolgát, visszatért iménti foglalatosságához. Tara a konyhában üvöltözött a kávéház tulajdonosával. – Azonnal hívja a rendőrséget! – ordította szinte tébolyult dühvel. – Süket maga? Telefonáljon már a rendőrökért! Ezek odakinn mindjárt megölnek két ártatlan embert! A tulajdonos azonban tehetetlenül tárta szét a karját. – Semmi értelme, Fräulein. A rendőrség úgysem fog kijönni. Shasa eközben kínlódva összegörnyedt, a barnaingesek pedig elengedték. Mikor a földre rogyott, mindhárman folytatták a mulatságot – ezúttal a csizmák játszották a főszerepet. Az acélvasalású bakancsok iszonyú erővel csapódtak a hasába és az oldalába. A másik rohamosztagos eközben Daviddel foglalatoskodott, izzadva és zihálva a buzgó erőfeszítéstől. Egy lépést hátrált, egy pillanatig gondosan méricskélte David tehetetlenül kornyadozó fejét, mintha a legmegfelelőbb irányt keresné, majd egy végső, hatalmas horogütéssel befejezte az arc megdolgozását. A csapás egyenesen szájon találta Davidet. Feje hátrabicsaklott és hangos Roppanással verődött neki a téglafalnak. Mikor eleresztették, arcra borulva terült el a járda kövezetén.

A rohamosztagosok ezek után hamar belefáradtak a mozdulatlanul heverő, tehetetlen test rugdosásába – hisz mi örömük lett volna abban, hogy tovább gyötörjenek valakit, aki már nem próbál védekezni, nem vonaglik kínlódva bakancsaik alatt és nem könyörög sikoltozva irgalomért? Gyorsan összeszedték sapkáikat és zászlóikat, majd fegyelmezetten elmasíroztak a két rendőr előtt, akik az utca elején álldogáltak, igyekezve minél közömbösebb képet vágni. Mathilda Janine letérdelt David mellé és ölébe vette a fiú borzalmasan összevert fejét. – Mondj már valamit, Davie – könyörgött félig sírva, miközben Tara kijött a konyhából, és egy megnedvesített edényruhával törölgette Shasa arcát, igyekezve leplezni ijedtségét. Jó pár percbe telt, míg az áldozatokon újból mutatkozni kezdtek az élet jelei. Shasa lassan felült, fejét a térde közé hajtotta és megrázta, mint aki részegségéből józanodik ki. David nagy keservesen fél könyökére támaszkodott és hatalmas adag véres nyál kíséretében kiköpte az egyik fogát. – Jól vagy, Davie fiam? – kérdezte Shasa, nehézkesen szűrve a szavakat felrepedt ajkai közül. – Shasa, ha istent ismersz, soha többé ne akarj megvédeni – szólalt meg erőtlen károgással David. – Lehet, hogy legközelebb belehalok a segítségbe. Mathilda Janine óvatosan talpra segítette mindkettőjüket, Tara azonban, látván, hogy Shasa magához tért, barátságtalan és elutasító lett. – Életemben nem láttam még ilyen ocsmány hősködést, mint amilyet műveltél, Shasa Courtney – ripakodott rá. – Gusztustalan, hepciáskodó módon viselkedtél és megérdemelted, amit kaptál. – Ez azért egy kicsit kemény, öreglány – tiltakozott Shasa és Daviddel egymást támogatva, tántorogva elindultak az utca vége felé. Amint elhaladtak a sarkon várakozó két rendőr előtt, az egyik acsarkodva rájuk mordult. – Mit mondott? – kérdezte Shasa. – Azt mondja, egyébként teljes joggal – fordította Tara fagyosan –, hogy ha még egyszer itt lát, letartóztat garázdaságért. A hotelig vezető keserves út folyamán Mathilda Janine szakadatlanul ott sürgöttforgott körülöttük. Tara azonban jó tíz lépéssel előttük masírozott, felszegett fejjel, igyekezve elkerülni a látszatot, hogy valami köze volna a két véresre vert, támolygó alakhoz. A szembejövők rémült pillantást vetettek rájuk, majd rögtön elfordították a fejüket és meggyorsították lépteiket. Mikor végre mind a négyen beszálltak a Bristol liftjébe, Mathilda Janine töprengve megszólalt. – Shasa... az a sztori, amit azokról a dolgokról meséltél, amik az Olajfák Hegyén nőnek. Nem értettem... mondd már meg, mi az, hogy schmuck? David és Shasa fájdalmasan összegörnyedt a kitörő nevetéstől. – Matty, könyörgöm, ne szólj egy szót se – nyöszörgött David, összekulcsolva karját sérült mellkasán. – Rettenetesen fáj, ha röhögök. Tara villámló szemmel fordult a húgához. – Csak várj, mi lesz, ha beszámolok papának a te szereplésedről, kisasszony. Szörnyen zabos lesz. Tarának igaza lett. Blaine Malcomess valóban „szörnyen zabos” lett – de közel sem annyira, mint Centaine Courtney. Az orvosi vizsgálat során kiderült, hogy Shasának négy bordája és a kulcscsontja tört el. Shasa ezek után mindörökre kitartott azon meggyőződése mellett, hogy a két nappal

későbbi negyeddöntőkben csapata az ő távolléte miatt kapott ki tíz négy arányban az argentinoktól. Davidnek két elveszett fogától eltekintve néhány felületi zúzódással, izomrándulásokkal és egy-két kisebb csontrepedéssel sikerült megúsznia a kalandot. – Túlságosan nagy baj nem történt – ismerte el végül Centaine. – Legalább nem kerül nyilvánosságra az ügy... azok a szörnyű alakok imádnak kárörvendő cikkeket írogatni a mocskos kis szennylapjaikba. – Ám ezúttal tévedett. Azon az ominózus estén a Kranzler Café vendégei között ott ült a Reuter dél-afrikai tudósítója is és az esetről írott cikkét rögtön átvette a dél-afrikai Zsidó Híradó című lap. Adaptációjukban kiemelt hangsúlyt kapott az a bátor magatartás, amellyel Shasa Courtney barátja, a zsidó származású olimpiai bronzérmes rövidtávfutó védelmére kelt. Mire visszatértek Cape Townba, Shasa egy kisebbfajta nemzeti hősnek kijáró ünneplés középpontjában találta magát és Daviddel együtt meghívást kapott, hogy mondjon beszédet a cionista baráti társaság ebédjén. – Ez a következmények beláthatatlanságának törvénye – jegyezte meg Blaine. – Mit gondolsz, körülbelül hány zsidó választó lehet a szavazási listán? – kérdezte töprengve Centaine és enyhén bandzsítva belemerült a fejszámolásba. Blaine elnevette magát. – Te tényleg javíthatatlan vagy, édesem. A Reichssportfeld gigantikus épületegyüttesének ökölvívócsarnoka az utolsó állóhelyig megtelt a félnehézsúlyú küzdelmek döntőjére. Az öltözőktől a szorítóig vezető folyosó mindkét oldalán barna egyenruhás náci rohamosztagosok sorfala állt díszőrséget. – Gondoltuk, esetleg szükség lehet rájuk – magyarázta Boldt ezredes Heidi Kramernek a ring melletti első sorban ülve és jelentőségteljes pillantást vetett a négy bíró felé. Mind a négyen németek voltak és a párt tagjai. Boldt ezredesnek tapintatos diplomáciai tárgyalások és hosszan tartó, óvatos alkudozás során sikerült ilyeténképpen megszerveznie a dolgokat. Elsőként Manfred De La Rey lépett be a szorítóba. Zöld selyemsortot viselt és zöld trikót, mellén a gazella-emblémával. Frissen rövidre nyírott haja aranyszínű tarlóként meredezett a fején. Fürgén körbehordozta pillantását a szorító körüli ülőhelyeken, miközben kesztyűs kezét magasra emelve fogadta a kirobbanó tapsvihart. A német sportrajongók ezen az estén úgy tekintettek rá, mint saját nemzeti hősükre, a fehér faj felsőbbrendűségének bajnokára. Heidi Kramert szinte rögtön felfedezte, hiszen nagyjából tudta, hol keresse, de nem mosolyodott el. Komoly, ünnepélyes arccal nézett vissza rá, de érezte, hogyan árad szét testében az erő, amit jelenléte kölcsönzött. Ám ekkor pillantása hirtelen odébb siklott egy másik arcra és tekintete elkomorodott. Iménti szerelmes érzéseibe izzó harag vegyült. Már megint ott volt az a nő. Gondolataiban Centaine Courtney mindig csak úgy szerepelt, mint „az a nő”. Csupán háromszéknyi távolságra ült az ő szeretett Heidijétől. Dús, sötétlő hajkoronáját senki máséval nem lehetett összetéveszteni. Sárga selyemruhát viselt, nyakában, fülében és karjain briliánsok szikráztak. Nyugodt eleganciával ült a helyén, és Manfred annyira gyűlölte, hogy szinte érezni vélte szájában a gyűlölet sóskesernyés ízét. – Miért jár folyton a nyomomban? – morfondírozott. Már az előző mérkőzésein is több ízben ott látta a tömegben, mellette pedig mindig ott ült az a magas, arrogáns kinézetű fickó, a nagy orrával és az elálló füleivel. Centaine sötét szemei most is azzal a zavarba ejtően titokzatos pillantással figyelték, amelyet már oly jól ismert. Elszántan hátat fordított és igyekezett, hogy megvetésének és

gyűlöletének minden energiáját arra a Cyrus Lomaxra összpontosítsa, aki éppen most mászott be vele szemben a szorítóba. Az amerikainak remekbe szabott, izmos teste és tejcsokoládé-színű bőre volt, szoborszerűen tökéletes feje azonban a szó legnemesebb értelmében vett afrikai vonásokat tükrözött. Magasan ívelt szemöldökével és távol ülő szemeivel egy Asanti herceget ábrázoló bronz szoborhoz hasonlított. Vastag ajkai az asszírok harci íjaira emlékeztettek, orra széles és lapos volt. Trikójának mellén az amerikai lobogó díszelgett és valami néma, életveszélyes fenyegetés áradt egész lényéből. – Ez a legrosszabb, akivel valaha is találkozni fogsz – suttogta Tromp bácsi figyelmeztetően. – Ha ezt legyőzöd, akkor mindet le tudod győzni. A döntőbíró a szorító közepére szólította a küzdő feleket. Kedvencének nevét hallva a tömeg vad csataordításban tört ki. Manfred erősnek és fékezhetetlennek érezte magát, amint visszament a számára kijelölt sarokba. Tromp bácsi vazelinnal kente be ajkát és szemöldökét, majd szájába csúsztatta a piros gumiból készült fogvédőt. Végül nyitott tenyerével hatalmasat csapott a vállára, mintha csak egy bikát noszogatna az aréna kapujában és sziszegve a fülébe suttogta. – Gyorsan, mint egy mamba! Bátran, akár egy méhészborz! – Manfred bólintott, nyelvével megigazgatta szájában a fogvédőt, majd amint a gong megszólalt, kilépett a reflektorok fehéren izzó fénykörébe. Az amerikai megindult felé, lassan és méltóságteljesen, mint egy nagy, sötét párduc. Találkozásuk két egyenrangú ellenfél küzdelme volt. Már az első perctől fogva ádáz közelharcba bocsátkoztak, gyilkos erejű ütéseket irányítva egymás felé, mindig épp csak egy árnyalatnyival húzódva el a közeledő ökölcsapás elől. Emberfeletti koncentrációjukban ösztönösen megérezték egymás szándékait. Fejüket félrefordítva, hátraugorva, le-lehajolva, a kötél rugalmasságát kihasználva, hol alkarral, hol kesztyűvel, hol pedig könyökkel hárították el az ellenfél támadásait. Egyszer sem rontottak egymásnak, de mindketten fenyegetően és hihetetlen fürgeséggel igyekeztek kijátszani a másikat. Újabb és újabb gongütések jelezték a menetek végét és kezdetét. Öt... hat... hét... Manfred eddig még soha nem kényszerült ilyen hosszan tartó küzdelemre. Győzelmeit mindig viharos gyorsasággal aratta, egyetlen pergőtűzszerű ütéssorozattal, amellyel végérvényesen padlóra küldte ellenfelét. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy Tromp bácsi kíméletlen edzésmódszerei meghozták a kívánt eredményt. Még mindig erősnek, sérthetetlennek érezte magát és érezte, hogy hamarosan eljön az ő ideje, csak ki kell várnia. Az amerikai szemmel láthatólag kezdett fáradni. Ütései már nem ugyanazzal a villámcsapásszerű hirtelenséggel csattantak el, mint korábban. Manfred tudta, hogy előbb-utóbb hibát követ el és várt, visszafogva magában a vadállati vágyat, hogy mielőbb láthassa az amerikai vérét. A döntő pillanat a hetedik menet közepe táján érkezett el. Az amerikai éppen elindította süvítő balegyeneseinek egyikét. Manfred nem is annyira látta, mint inkább valami ősi, állati ösztönnel megérezte a veszélyt és leszegett állal hátraugrott. Az ütés súrolta ugyan az arcát, de azután hatástalanul tovazúgott a levegőben. Manfred talpának elülső részén egyensúlyozva megállt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban támadjon. Jobb karja megfeszült, akár egy acélrugó, ökle olyan keményen szorult össze, mint egy pörölykalapács... az amerikai pedig egy századmásodperccel

lassabban szedte össze magát a kelleténél. A hét kemény menet kifárasztotta. Agya egy pillanat töredékéig kihagyott és ezalatt védtelenül hagyta a jobb oldalát. Manfred valójában nem is láthatta a kínálkozó lehetőséget, ahhoz túlságosan is rövid ideig tartott az egész, az ösztön azonban ismét működésbe lépett, karját pedig tökéletes biztonsággal irányította a tapasztalat. Amint meglátta ellenfele válltartását, felemelt karjának szögét és fejének hirtelen oldalmozdulatát, máris tudta, hol a támadási felület. Az egész sokkalta gyorsabban játszódott le annál, semhogy józanul mérlegelni tudja a döntés következményeit. Mielőtt egyáltalán bármire is gondolt volna, már neki is lódult az ökle és csupán azt tudta, hogy most már nincs visszaút, amilyen gyorsan csak tud, véget kell vetnie a küzdelemnek. Ezúttal szakított hagyományos módszerével és a szokásos kétkezes össztűz helyett egyetlen határozott és visszavonhatatlan csapást mért ellenfelére, amely arra volt hivatva, hogy mindent eldöntsön. A mozdulat mélyről, lábikráinak és combjainak hatalmas izmaiból indult útnak, majd egyre gyorsulva elérte a medencéjét, keresztülszáguldott a gerincén és a vállán, hogy végül beletorkolljék jobb karjába, mint egy széles rohanó folyam egy szűk szakadék csapdájába. A kar előrelendült és olyan erővel vágódott a sötét fej oldalába, hogy még magának Manfrednak is összekoccantak belé a fogai. Ebben az egyetlen ütésben benne volt minden – hosszú évek edzései és tapasztalata. Minden ereje, minden idegszála, minden gondosan kidolgozott izomkötege ott volt e mögött a tökéletesen kivitelezett, pusztító erejű ökölcsapás mögött. És ebben a pillanatban érezte, hogy a jobb kezének vége. Hallani vélte, amint a csontok halk reccsenéssel elhasadnak, mint a száraz gallyak. A fájdalom, mint egy villámcsapás száguldott át a karján és vakító fehér lángot lobbantott fel az agyában. De ebben a fájdalomban már ott volt a diadal szárnyaló öröme is, hiszen már tudta, hogy túl van rajta. Tudta, hogy győzött. Amint lassan kitisztult a látása, első pillantásával az amerikait kereste, hogy lássa, amint összetörve hever lábai előtt a szorító vászonpadlóján. Hirtelen úgy érezte, eláll a szívverése és megmámorosodott agyába úgy hasított bele a kétségbeesés, mint egy iszonyú harang kondulása. Cyrus Lomax még mindig talpon volt. Megsérült, bizonytalanul tántorgott, szemeiben bárgyú, réveteg tekintet ült. Úgy érezte, mintha az agya helyén forró ólom, lábaiban pedig puha vattacsomó volna. Az eszméletvesztés határán volt ugyan, de még állt a lábán. – Öld meg! – üvöltött eksztázisban a tömeg. – Nyírd ki! Manfred kétségbeesve látta, milyen kevés hiányzik a győzelemhez. Csak egyetlen ütés kellett volna a jobb kezével, csak egyetlen kis ütés és az amerikainak vége... csak még egyetlen ütés. De nem volt több ütés, nem volt már mivel ütnie. A jobb keze halott volt. Az amerikai részegen dülöngélt, nekiesett a kötélnek, de visszapattant és rogyadozó térdekkel ismét felállt. Valami emberfeletti akaraterő dolgozhatott benne. – Jöjjön a bal kéz – mondta magában Manfred, minden maradék erejét összeszedve. – Nincs más hátra, ballal kell kicsinálnom. – És a pokoli fájdalom függönye mögül ismét nekirontott ellenfelének. Bal kezével teljes erőből megcélozta Lomax fejét, az amerikai azonban önkéntelenül meghiúsította a támadást, ugyanis szinte vaktában Manfredra vetette magát, görcsösen belekapaszkodott a vállába és úgy csimpaszkodott belé, akár egy fuldokló. Manfred vadul igyekezett lerázni magáról, de hiába. A tömeg ordítása dühöngő hangorkánná fokozódott,

a döntőbíró torkaszakadtából igyekezett túlharsogni. – Szétválni! Szétválni! – De az amerikai a kellő pillanatig kitartott. Mire a bíró szétválasztotta őket, Cyrus Lomax szemébe visszatért az élet, pillantása ismét tudatos és összpontosított volt. Ügyesen hátrálva védte ki Manfred kétségbeesett próbálkozásait – és ebben a pillanatban megszólalt a menet végét jelző csengő. – Mi van veled, Manie? – rohant oda hozzá Tromp bácsi. Megragadta a vállát és betámogatta a sarokba. – Hiszen már majdnem kiütötted. Mit rontottál el? – A jobb kezem... – nyöszörögte Manfred fájdalmasan. Tromp bácsi óvatosan megérintette, közvetlenül a csukló felett – és Manfred kis híján felsikoltott a fájdalomtól. A törött kéz ijesztően megdagadt és a duzzanat szemmel láthatóan terjedt tovább az alsó karra. – Bedobom a törülközőt – suttogta Tromp bácsi. – Nem bokszolhatsz tovább ezzel a kézzel! – Nem! – vicsorgott rá Manfred. Sárga szemében ádáz, kérlelhetetlen láng lobbant, amint a ring túlsó sarkát nézte, ahol edzői és gyúrói hideg borogatásokkal, repülősóval, masszírozással és sebtében fülébe súgott tanácsokkal igyekeztek új erőre kapatni a szédelgő amerikait. A csengő a nyolcadik menet kezdetét jelezte. Manfred kétségbeesve nézte a megújult erőt és összehangoltságot az amerikai mozgásában. Az első pillanatokban Lomax még riadt és bizonytalan volt. Nemigen mert kezdeményezni, inkább hátrált Manfred támadásai elől, de minden egyes perccel magabiztosabbá vált. Először nyilvánvalóan megzavarodott, nem tudta mire vélni, hogy Manfred nem használja a jobb kezét, de azután tekintetében derengeni kezdett a felismerés. – Most véged van – morogta halkan Manfred fülébe, mikor egy pillanatra újból összeakaszkodtak. – Oda a jobb kezed, fehér fiú. Most aztán elevenen felfallak! – Ütései egyre fájdalmasabbakká váltak és Manfred hátrálni kezdett. Bal szeme előtt hirtelen elsötétült a világ és a következő pillanatban már érezte is szájában a vér fémes, sós ízét. De már zúgott is felé a következő rettentő balegyenes. Manfred védekezésül ösztönösen arca elé kapta sérült jobb kezét és az ütés a kesztyűjét érte. Szinte megvakult a beléhasító fájdalomtól, úgy érezte, mintha lába alatt hirtelen megemelkedne a padló. A következő alkalommal már nem merte felemelni a jobb karját és az amerikai ökle akadálytalanul csapódott be, egyenesen a sérült bal szemébe. Érezte, amint a vérömleny egyre kövérebbre duzzadva, egyre súlyosabban lóg le az arcáról, mint egy óriási, vérszívó kullancs, vagy mint egy érett, hosszúkás szőlőszem. A szemhéj teljesen összezáródott. A csengő hangja a nyolcadik menetnek is véget vetett. – Még két menet – suttogott Tromp bácsi, jeges borogatást szorítva a sérült szemre. – Kilátsz rajta valamennyire? – Manfred némán bólintott és kibotorkált a kilencedik menetre. Lomax már türelmetlenül várta – kissé talán túlságosan is türelmetlenül, mert a nagy csapásra készülve leeresztette jobb kezét. A következő pillanatban hátratántorodott Manfred iszonyú erejű balegyenesétől. Ha Manfred használni tudta volna a jobb kezét, most még egyszer megüthette volna, hogy azután rázúdítsa azt a gyilkos bombazáport, amelyben eddig még egyetlen ellenfelének sem sikerült talpon maradnia. Az a jobb kéz azonban szétzúzva, bénán csüngött alá, Lomax pedig fürgén félrehajolt a következő ütés elől, egy pillanatig hátrált, majd összeszedve magát, ismét támadásba lendült. Elszántan püfölte Manfred bedagadt bal szemét, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy felszakítsa a megduzzadt bőrt.

Fáradozását a menet utolsó pillanatában siker koronázta. Egy villámgyors ütést mért a sérült szemre, mégpedig a kesztyű belső oldalával, úgy, hogy a keresztirányban megkötött fűző teljes hosszában feltépte a sötétlila dudort. A kispriccelő vér egy szempillantás alatt vörös álarcként borította el Manfred arcát és ronggyá áztatta mellén a trikót. Még mielőtt a vezetőbíró leállíthatta volna őket, hogy szemügyre vegye a sérülést, megszólalt a csengő. Manfred támolyogva indult el a szorító sarka felé. Tromp bácsi elébe sietett és a helyére támogatta. – Leállíttatom a mérkőzést – suttogta elkeseredett dühvel, miközben tüzetesen megvizsgálta a szörnyű sebet. – Ezzel nem folytathatod tovább... a fél szemed is rámehet. – Ha most leállíttatja – szólalt meg Manfred –, azt amíg élek, meg nem bocsátom magának. – A hangja halk volt, de az épségben maradt fél szemében fellobbanó sárga láng figyelmeztette Tromp Biermant, hogy amit mondott, komolyan gondolja. Az öregember halk zsörtölődés közepette kitisztította a sebet és egy timsórudacska segítségével elállította a vérzést. A vezetőbíró odajött és Manfred arcát a fény felé fordítva megszemlélte a sérült szemet. – Tudja folytatni? – kérdezte. – A népért és a Führerért – válaszolta Manfred csendesen. A vezetőbíró megindultan bólintott. – Maga aztán bátor ember! – mondta és intett, hogy folytassák a küzdelmet. Az utolsó menet maga volt a szenvedés örökkévalósága. Az amerikai záporozó ökölcsapásai pörölykalapácsként zúzták tönkre Manfred testét, újabb fájdalmas zúzódások özönével borítva a korábbi sebeket. Minden egyes ütés tovább apasztotta amúgy is megfogyatkozott erejét, mindinkább képtelenné téve a védekezésre. Minden egyes lélegzetvétel újabb pokoli kínokat okozott, amint tágulni kényszerítette mellkasának szétroncsolt izmait és tüdőlebenyeinek perzselve égő, lágy szövetét. Törött jobb kezéből a fájdalom felkúszott a karjába és elvegyült az egyre újabb ütések kínjaival. Lassanként épen maradt fél szeme elé is sötétség ereszkedett és már nem is látta a szakadatlanul zuhogó ökölcsapásokat. Lomax egyre csak ütötte, nyers hússá aprítva egész arcát – de ő még mindig állt a lábán. A tömeg lelkesedése egyre inkább felháborodásba csapott át, a vérszomjas üvöltést előbb szánakozó felkiáltások, majd a rémület moraja váltotta fel. A nézők hangosan szidalmazták a vezetőbírót és követelték, hogy azonnal vessen véget ennek a kegyetlenkedésnek. De Manfred még mindig állt a lábán. Időnként egy-egy szánalmas, erőtlen kísérletet tett, hogy bal kézzel visszaüssön, de máris újabb ütések záporoztak megvakult arcába és összetört testére. Végre valahára, ha későn is – nagyon későn –, de megszólalt a mérkőzés végét jelző gong. Manfred De La Rey még mindig talpon volt. Dülöngélve, rogyadozó lábakkal állt a szorító közepén, nem látott, nem érzett és már a sarokba vezető utat is képtelen volt megtalálni. Tromp bácsi odarohant hozzá, gyöngéden átölelte... és Tromp bácsi sírt. Könnyei szégyentelenül patakzottak végig az arcán, bele a szakállába, miközben óvatosan visszatámogatta Manfredot. – Szegény Manie-m – suttogta. – Sohasem lett volna szabad engednem... meg kellett volna akadályoznom. A ring túlsó oldalán Cyrus Lomaxot körülvették rajongói. Nevetve csapkodták a hátát, a kezét szorongatták és elárasztották jókívánságaikkal. Lomax fáradtan mosolygott és

néhány ugrabugráló lépést tett diadaltánc gyanánt, miközben várta, hogy a bírák végre megerősítsék győzelmét. Közben azonban időről időre zavart pillantásokat vetett a ring túlsó sarkában ülő emberre, akit tönkrevert. Feltett szándéka volt, hogy az eredményhirdetés után azonnal odamegy hozzá, hogy kifejezze őszinte csodálatát, amit ekkora bátorság láttán érzett. – Achtung! Achtung! – A játékvezető egyik kezében a döntőbírák pontozólapjaival, a másikban a mikrofonnal megállt a szorító közepén. Hangja mennydörögve szállt a megafonokból. – Hölgyeim és uraim! Az olimpiai aranyérem tulajdonosa a pontszámok alapján... Manfred De La Rey, Dél-Afrikából! Vészterhes, hitetlenkedő csend ereszkedett az óriási csarnokra. Manfred vadul kalapáló szíve hármat is dobbant, mire kitört a tiltakozás vihara. A terem visszhangzott a düh és a felháborodás kiáltásaitól, a fújolástól és a lábdobogástól. Cyrus Lomax mint egy őrült száguldozott fel-alá, vadul rázta a szorító köteleit és ordítva szidta a bírákat, miközben a nézők százai egymást taszigálva próbáltak felkapaszkodni a szorítóba, hogy rögtönzött demonstrációval tiltakozzanak a döntés ellen. Boldt ezredes odabólintott valakinek a terem végében. A következő pillanatban a barnaingesek osztagai végigrohantak az átjárófolyosókon és körülvették a ringet. Durván visszalökdösték a feldühödött tömeget és utat vágva az öltözők felé, kimenekítették a félájult Manfredot. A döntőbíró a hangszórón át igyekezett megindokolni a döntést. – Krauser bíró öt menetet ítélt De La Rey javára, egyet döntetlenre, négyet pedig Lomax javára... – De senki sem figyelt rá, hangját elnyelte az általános zűrzavar. – Az a nő legalább öt vagy hat évvel idősebb nálad – jelentette ki Tromp bácsi, óvatosan megválogatva a szavait. A Tegelgartenban sétálgattak, a levegőben már érezhető volt az ősz első csípős fuvallata. – Három évvel – felelte Manfred. – De ez semmin sem változtat, Tromp bácsi. Csak az számít, hogy szeretem őt, ő pedig szeret engem. – Jobb kezén még mindig ott fehérlett a gipszkötés, karja fel volt kötve. – Manie, még nem érted el a huszonegyedik évedet... nem házasodhatsz meg a pártfogód engedélye nélkül. – Maga az én pártfogóm – jelentette ki Manfred és Tromp bácsi felé fordult, állhatatosán rászegezve zavarba ejtő, topázsárga pillantását. Az öregember lesütötte a szemét. – Mégis, hogyan fogod eltartani a feleségedet? – kérdezte. – A Birodalmi Kultuszminisztérium felajánlott egy ösztöndíjat, hogy itt Berlinben fejezhessem be a jogi tanulmányaimat. Heidinek saját lakása van, remek állása a Tájékoztatásügyi Minisztériumban, én pedig elmegyek hivatásos bokszolónak, hogy megkeressem a megélhetésünkhöz szükséges pénzt, addig is, amíg elkezdem az ügyvédi karrieremet. Azután visszatérünk Dél-Afrikába. – Vagyis ti már mindent előre elterveztetek – sóhajtott Tromp bácsi. Manfred bólintott. Szemöldökét még mindig kérges, fekete var borította és úgy tűnt, élete végéig viselni fogja arcán a rettenetes küzdelem emlékét. Ujja hegyével végigsimította a sebhelyet és megkérdezte. – Ugye nem tagadja meg tőlünk az engedélyét, Tromp bácsi? Még azelőtt megesküszünk, hogy hazautazik... és mindketten azt szeretnénk, ha maga adna össze bennünket.

– Megtiszteltetésnek veszem – mondta zavartan Tromp bácsi. Hisz oly jól ismerte már ezt a makacs, önfejű kamaszt – tudta, hogy ha valamit egyszer a fejébe vesz, nem lehet eltéríteni a szándékától. A további vita csak még inkább megerősítette volna elhatározásában. – Maga olyan nekem, mintha az apám volna – bökte ki Manfred kertelés nélkül. – Sőt, még annál is több. A maga áldása felbecsülhetetlen értékű ajándék volna számunkra. – Manie! Manie! – sóhajtott Tromp bácsi. – Te vagy nekem a fiúgyermek, akivel Isten soha nem ajándékozott meg... csak a javadat akarom. Mit mondhatnék, hogy rábírjalak, várj még egy kicsit... ne rohanj fejjel ebbe a dologba. – Nincs semmi, ami eltéríthetne a szándékomtól. – Manie, gondolj Trudi nénédre... – Tudom, hogy Trudi néni is azt akarná, hogy boldog legyek – vágott közbe Manfred. – Igen, tudom. De Manie, gondolj a kis Sarah-ra is... – Mi van vele? – Manfred pillantása hirtelen keménnyé és rideggé vált, állat dacosan előreszegte bűntudatában. – Sarah szeret téged, Manie – folytatta Tromp bácsi. – Mindig is szerelmes volt beléd... még én is észrevettem. – Sarah a húgom és nagyon szeretem őt – vágott vissza Manfred. – Szeretem, egy testvér szeretetével. Heidit viszont férfiként szeretem és ő nőként szeret viszont engem. – Azt hiszem, tévedsz, Manie – ingatta fejét szomorkásan Tromp bácsi. – Mindig azt hittem, hogy te és Sarah egyszer majd... – Elég, Tromp bácsi – szakította félbe hevesen Manfred. Erről hallani sem akarok többé. Feleségül veszem Heidit... remélem, a maga jóváhagyásával és áldásával. Ugye nem tagadja meg tőlünk ezt a nászajándékot, Tromp bácsi? Az öregember nehézkesen, szomorúan bólintott. – A jóváhagyásomat és az áldásomat is megkapjátok, fiam... és örvendező szívvel foglak összeadni benneteket. Heidi és Manfred esküvőjére a Havel-tó partján került sor, Boldt ezredes grünewaldi villájának kertjében. Aranyló, kora szeptemberi délután volt, az ősz első ecsetvonásai már sárgásvörösre színezték a fák leveleit. Az olimpiai csapat már hazautazott, csak Tromp bácsi és Roelf Stander maradtak Berlinben, hogy jelen legyenek a ceremónián. Roelf mint Manfred legjobb barátja, magára vállalta a tanú szerepét, az egyszerű esketési szertartást pedig Tromp bácsi végezte. Minthogy Heidi árva volt, hivatalosan Sigmund Boldt helyettesítette az örömapát. Jelen volt még Heidi vagy egy tucatnyi barátja – legtöbbjük felettese vagy kollégája az Információs és Propagandaminisztériumból, de eljött egykét unokatestvére és néhány távolabbi rokona is. Szinte valamennyi meghívott egyenruhát viselt – az SS elit hadosztályának fekete uniformisától kezdve a Luftwaffe világoskékjén át a Wehrmacht csukaszürkéjéig. A képet bájos, aranyszőke kislányok tették teljessé, valamennyien pufók dirndliben, a hagyományos népviseletben, amelyet a náci pártpropaganda oly erőteljesen favorizált. A Tromp bácsi által celebrált rövid és puritán kálvinista szertartást követően Boldt ezredes állófogadást rendezett a kert fái alatt. A hangulatról tiroli népviseletbe öltözött négytagú zenekar gondoskodott. Repertoárjukon a párt által jóváhagyott népszerű esküvői dalok és a német vidék hagyományos táncai szerepeltek. A vendégek a gyepre lefektetett ideiglenes táncparketten ropták.

Manfred, karján bájos új feleségével, teljesen belefeledkezett a táncba. Nem is vette észre sem a vendégek közt végigsöprő, hirtelen támadt izgalmat, sem azt a fejvesztett sietséget, amellyel Boldt ezredes rohant, hogy üdvözölje a ház felől közeledő kis csoportot. Csak akkor figyelt fel, mikor a zenekar hirtelen elhallgatott, majd a következő pillanatban rázendített a náci párt vérpezsdítő indulójára, a Horst Wessel Liedre. A vendégek merev vigyázzállásba vágták magukat. Manfred kissé zavartan bár, de maga is abbahagyta a táncot és Heidivel az oldalán feszes tartásban megállt. Amint az újonnan érkezettek beléptek a táncparkettre, a jelenlévők mintegy vezényszóra magasba lendítették jobb karjukat és egy emberként „Heil Hitler!”-t kiáltottak. Manfred ekkor döbbent csak rá, hogy mi is történik, hogy ő és Heidi micsoda elképzelhetetlen megtiszteltetésben részesülnek. A feléje közeledő férfi nyakig begombolt fehér zubbonyt viselt, mindenféle rangjelzés nélkül. Ruházatának egyetlen ékességét a nyakában lógó egyszerű, dísztelen Vaskereszt adta. Erőteljes, szögletes arca sápadt volt, barna haját elöl mélyen belefésülte magas homlokába, hatalmas, energikus orra alatt kis, négyszögletesre nyírott bajusz sötétlett. Nem volt ebben az arcban semmi rendkívüli, csak a szemek, amelyekhez hasonlót Manfred még sohasem látott. Átható pillantásukkal mintha egyenesen a lelkét égették volna át, hogy a szívéhez jutva, örök időkre rabszolgájukká tegyék. Még mindig begipszelt jobb kezét a náci üdvözlésre emelte, Adolf Hitler pedig mosolyogva bólintott. – Úgy hallottam, ön nagy barátja Németországnak, Herr De La Rey – szólalt meg. – Az őseim németek voltak, én magam pedig az ön legodaadóbb hívei közé tartozom – válaszolta Manfred. – Nem találok szavakat, amelyekkel kifejezhetném azt a határtalan megtiszteltetést és alázatot, amelyet az ön jelenlétében érzek. – Hadd gratuláljak bátor győzelméhez, amelyet a felett az amerikai nigger felett aratott – nyújtott kezet Adolf Hitler. – És gratulálok a házasságához is, a Birodalomnak ezzel az elragadó leányával. – Manfred ép bal kezével megfogta a Führer kezét. Egész testében remegett, a pillanat nagyszerűsége szinte a félelemmel határos megilletődöttséggel töltötte el. – Nagyon sok boldogságot kívánok – folytatta Hitler –, és kívánom, hogy ez a frigy eltéphetetlen láncot kovácsoljon ön és a német nép között. A Führer keze hűvös és száraz volt – egy művész erős, mégis elegáns keze. Manfred könnyekkel küszködött. – Führerem – szólalt meg elcsukló hangon –, azt a láncot soha senki el nem szakíthatja. Adolf Hitler ismét bólintott, kezet rázott Heidivel és elmosolyodott örömkönnyei láttán. Azután amilyen hirtelen jött, el is távozott, útközben egy-egy barátságos szóval elbúcsúzva a társaság legfontosabb tagjaitól. – Ezt soha álmodni sem mertem volna... – suttogta Heidi, Manfred karjába kapaszkodva. – Úgy érzem, ennél boldogabb már nem is lehetek. – Ez a nagyság – szólalt meg Manfred a távolodó fehér zubbonyos alak után nézve. – Ez az igazi nagyság. Nehéz elképzelni, hogy közönséges halandó... nem pedig egy földre szállt isten. Sarah Bester az örömtől kipirult arccal karikázott lefelé Stellenbosch főutcájának gyér kisvárosi forgalmában, vidáman integetve az arra haladó ismerősöknek. Iskoláskönyveit a nyereg mögé szíjazta a kerékpár csomagtartó rácsára. A tornaruha szoknyájának szegélye a térde körül lobogott, egyik kezével iskolai egyenkalapkáját tartotta, hogy a szél le ne

kapja fejéről. Aznap reggel kapták meg a bizonyítványt az előző félév tanulmányi eredményeiről és égett a vágytól, hogy mielőbb elújságolja Trudi néninek a jó hírt, miszerint sikerült az ötödik helyről a másodikra feljönnie. Az osztályfőnöknő ezt írta a bizonyítványára: „Jó munkát végeztél, Sarah, csak így tovább.” Ez volt az utolsó éve, októberben betölti tizenhetedik életévét, a jövő hónapban pedig leteszi az érettségi vizsgát. Manie büszke lesz rá. Az ő hatására és az ő bátorításának köszönhetően sikerült felküzdenie magát az iskola legjobb eredményt elért lányai közé. Amint elhaladt a tölgyek lombjai alatt, rá gondolt és ismét szövögetni kezdte éber álmait. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, mióta távol volt, de most már egykettőre itthon lesz. Akkor majd mindent elmond neki és minden jó lesz. Vége lesz az álmatlanul töltött, átzokogott éjszakáknak. Manie hazajön... az ő erős, kedves és gyöngéd Manie-ja, aki újra széppé teszi majd számára az életet. Hányszor, de hányszor képzelte el, hogy összeházasodnak, reggelit készít neki, kimossa az ingeit, megstoppolja a zoknijait, a templomba menet mellette megy és Meneernek szólítja, mint ahogyan Trudi néni Tromp bácsit. Minden éjjel vele alszik majd, reggelenként mellette ébred, elnézi szép szőke fejét a szomszédos párnán... és tudta, hogy ennél többre sohasem fog vágyni. – Csak Manie... – suttogta szinte félálomban. – Mindig és csak Manie. Egész életemben csak ő volt nekem és ő az, akihez örökké tartozni fogok. A paplak kapuja előtt a postást pillantotta meg. Leugrott a bicikliről és izgatottan kiabálva szaladt felé. – Hozott nekünk valamit, Mr. Grobler? A postás elvigyorodott és bőr válltáskájából egy barnássárga borítékot húzott elő. – Távirat – mondta fontoskodva. – Mégpedig a tengerentúlról – de nem ám neked, kicsim, hanem a nagynénédnek. – Aláírom én helyette! – Azzal Sarah gyorsan odafirkantotta nevét az átvételi könyvbe, biciklijét a kapufélfának támasztotta és már rohant is fel a paplak lépcsőjén. – Trudi néni! – kiabálta. – Távirat jött! Trudi néni! Hol van? Körülszimatolt az előszobában, és az ételszag elárulta, hová kell mennie. – Távirat jött! – rontott be a konyhába. Trudi néni sodrófával a kezében állt a hosszú konyhaasztal fölé hajolva. Mindkét karja könyékig lisztes volt, úgyhogy mikor felegyenesedett, kifújta arcából a belelógó ezüstösszőke haj fürtöket. Arca nedvesen csillogott a konyhát betöltő forróságtól. A tűzhelyen hatalmas fazekakban barack- és fügedzsem rotyogott. – Jóságos ég! – kiáltott fel. – Micsoda hűhó! Tanulj meg végre felnőtt hölgyként viselkedni, Sarie, nem vagy már gyerek... – De távirat jött! Nézze csak, igazi távirat! Ilyet még sohasem kaptunk. Most már Trudi nénin is erőt vett az izgatottság. A borítékért nyúlt, azután megtorpant. – Csupa liszt a kezem. Bontsd fel, Sarie. Sarah remegő ujjakkal szakította fel a borítékot. – Felolvassam? – kérdezte. – Persze. Persze, olvasd csak... ki küldte? 670 – Tromp bácsitól jött... úgy írta alá: „Engedelmes férjed, Tromp Bierman.” – Bolond vénember! – zsörtölődött Trudi néni! – Ennyi pénzt kidobni négy szükségtelen szóért. No olvasd már, mit ír.

– Azt írja, „Tudatnom kell veled, hogy Manfred...” – Sarah hangja elhalt, arcáról lehervadt a boldog izgalom és üres tekintettel meredt a kezében lévő papírlapra. – Folytasd már, te gyerek – sürgette Trudi néni. – Olvasd végig. Sarah gyönge, suttogó hangon újra kezdte. – „Tudatnom kell veled, hogy Manfred a mai napon házasságot kötött egy Heidi Kramer nevezetű német lánnyal. Azt tervezi, hogy a berlini egyetemen folytatja tanulmányait és nem tér haza velem. Biztosra veszem, hogy te is sok boldogságot kívánsz neki, éppúgy, mint én. Engedelmes férjed, Tromp Bierman.” Sarah felemelte pillantását a távirati blankettáról és egymásra meredtek. – Ezt nem tudom elhinni... – suttogta Trudi néni. – Az nem lehet, hogy a mi Manfredunk ilyet tesz... ő nem volna képes így itthagyni minket. – Csak ekkor vette észre Sarah arcát – olyan szürke volt, mint a hamu a tűzhelyen. – Jaj, kicsi Sarie-m. – Trudi néni pufók arca összeesett a részvéttől és a közösen átélt fájdalomtól. Kinyújtotta kezét a kislány felé, de Sarah a konyha padlójára ejtette a táviratot, sarkon fordult és kirohant az ajtón. A kapuhoz érve megragadta a biciklit és felpattant a nyeregbe. Felegyenesedve, egyre veszettebb tempóban taposta a pedált, lába vadul dolgozott szívverésének ütemére. Kalapja lerepült a fejéről és gumírozott szalagjánál fogva táncolt a hátán. Tágra nyílt szemei szárazon meredtek előre, arca még mindig ólomszürke volt a megrázkódtatástól. Kiszáguldott a faluból, majd a régi Lanzerac-birtokot elhagyva ösztönösen elkanyarodott a hegyek felé. Mikor az ösvény már túlságosan meredekké és göröngyössé kezdett válni, eldobta a biciklit és gyalog ment tovább a fenyőerdőn át, míg el nem érte az első hegygerincet. Ott letért az ösvényről és teljes hosszában hasra vágta magát a lehullott fenyőtűk puha, nedves ágyán – pontosan ott, ahol nem is olyan régen Manfrednak adta szerelmét, testét és lelkét. Ahogy ziháló mellkasa lassan megnyugodott és ismét egyenletesen lélegzett, mozdulatlanul elnyúlt a földön. Nem sírt, nem is könnyezett, csak feküdt, arcát behajlított karjába temetve. Alkonyatkor a szél északnyugatira fordult és komor fellegek kezdtek gyülekezni a hegycsúcsok körül. Mire beesteledett, eleredt az eső és a sötétség a szokásosnál is korábban borult rá az erdőre. A levegő metszően hideggé vált, a szél nyöszörögve száguldozott a fenyőfák között és jeges cseppek özönét sodorta az arcra borulva heverő kis testre. Sarah azonban még a fejét sem emelte fel, ott feküdt reszketve, mint egy elhagyatott, szomorú kutyakölyök, csak a szíve sikoltozott hangtalanul az éjszakában. – Manfred, Manfred, hová mentél el? Miért kellett hogy elveszítselek? Röviddel hajnalhasadás előtt a felkutatására indult csoportok egyike egész éjszaka tartó keresés után belebotlott, és lehozták a hegyről. – Ez bizony tüdőgyulladás, Mevrou Bierman – közölte az orvos, mikor Trudi néni aznap éjjel már másodszor hívta ki a paplakba. – És nekünk kell megküzdeni az életéért, mert úgy látszik, ő már nem akar harcolni érte. Trudi néni makacsul ellenállt az ösztönzésnek, hogy engedje Sarah-t beszállítani az újonnan épült városi kórházba. Inkább maga ápolta, éjszakáit és nappalait a kis hátsó szobában töltve. Ott ült a betegágy mellett, nedves szivaccsal törölgette a verítéket a kislány lázrohamoktól gyötört testéről és perzselően forró kezét kezébe fogva segítette át a krízisen. Mellette maradt akkor is, mikor már túljutottak a nehezén és Sarah sápadtan, kimerülve feküdt ágyának párnái közt. Arcáról mintha leolvadt volna a hús,

koponyacsontja siváran meredezett a viaszosan áttetsző bőr alatt. Réveteg tekintetű, fénytelen szemei óriásinak tűntek beesett, sötét karikákkal körülvett üregükben. A hatodik napon, mikor már fel tudott ülni, és segítség nélkül is képes volt egy kis meleg levest magához venni, Trudi néni még egyszer elhívta hozzá az orvost, aki a hálószoba csukott ajtaja mögött tüzetesen megvizsgálta. Utána megkereste Trudi nénit a konyhában és sokáig magyarázott neki, halk, komoly hangon. Miután az orvos távozott a paplakból, Trudi néni visszament a hálószobába és leült az ágy mellé – ugyanabba a karosszékbe, amelyben éjszakákon át virrasztott. – Sarah – szólalt meg csendesen, kezébe fogva a lány csontig soványodott kezét. Könnyű volt, törékeny és hideg. – Mikor jött meg utoljára a havibajod? Sarah hosszú másodpercekig szótlanul meredt rá, majd most első ízben sírni kezdett. A könnyek lassan, szinte nyúlósan törtek elő üldözött tekintetű, beesett szemeiből, sovány, megereszkedett vállai hangtalanul rázkódtak. – Jaj kislányom – ölelte át Trudi néni és keblének terjedelmes párnáira szorította a könnyes kis arcot. – Szegény kicsi lányom... ki tette ezt veled? Sarah hangtalanul zokogott, Trudi néni gyöngéden simogatta a haját. – El kell mondanod nekem... – A cirógató kéz a mozdulat közepén hirtelen megtorpant, amint Trudi nénibe beléhasított a felismerés. – Manie... szóval Manie volt az! Jóllehet nem kérdésnek szánta, feltevését mégis azonnal igazolta a Sarah meggyötört mellkasából kirobbanó görcsös, fuldokló sírás. – Jaj Sarie... szegény kicsi Sarie-m – suttogott Trudi néni és fejét önkéntelenül a bekeretezett fénykép felé fordította, amely a kis asztalkán állt, a beteg lány ágya mellett. A szemmel láthatólag műtermi körülmények közt készült felvétel Manfred De La Reyt ábrázolta, sortban és trikóban, az ökölvívók klasszikus előrehajló testtartásában, dereka körül az ezüst bajnoki övvel. A kép alá a következő szöveget írták: „A kis Sarie-nak, nagy testvérétől, Manie-tól.” – Micsoda rettenetes dolog! – sóhajtott fel Trudi néni. – Most mit tegyünk? Másnap délután Trudi néni éppen a konyhában és éppen az egyházközösség egyik tagjától ajándékba kapott őzcomb spékelésével foglalatoskodott, mikor Sarah mezítláb megjelent a konyhaajtóban. A vékony fehér vászon hálóing üres zsákként lötyögött csontig soványodott testén és annyira gyenge volt, hogy meg kellett kapaszkodnia a konyhaszék támlájában. Néhány pillanat múlva azonban összeszedte magát és mint egy alvajáró, odament a tűzhelyhez. A szénfogóval felemelte a tűztér kerek, fekete kovácsoltvas fedelét. Belülről apró narancsszínű szikrák pattogtak fel és Trudi néni csak ekkor vette észre, hogy Sarah Manfred fényképét tartja a kezében. Kivette a keretből, néhány másodpercen át maga elé tartva nézegette, majd szó nélkül a tűzbe vetette. A négyszögletes kartonlap pillanatok alatt összekunkorodott és feketedni kezdett. Felületén a kép kísértetiesen elszürkült, majd a lángok végleg elemésztették. Sarah addig bökdöste a maradványokat a fogó hegyével, míg az utolsó pernyelevélke is porrá nem tört, de még utána is sokáig döfködte dühödten a hamut. Végül helyére tette a fedelet és a fogót ledobta a tűzhely mellé. Bizonytalanul imbolyogva állt és talán rá is zuhan a forró tűzhelyre, ha Trudi néni el nem kapja és le nem támogatja a konyhaszékre. Sarah percekig némán bámulta a tűzhelyet, majd váratlanul megszólalt. – Gyűlölöm őt – mondta halkan. Trudi néni az őzcomb fölé hajolva igyekezett

elrejteni a szemét. – Beszélnünk kell, Sarie – mondta végül csendesen. – El kell dönteni, mit tegyünk. – Én már tudom, mit tegyek – válaszolta Sarah és hangjától hideg borzongás futott végig Trudi néni gerincén. Ez a hang már nem annak az életvidám, aranyos kislánynak a hangja volt, akit saját gyermekeként nevelt fel. Ezeket a szavakat egy megtört, megkeseredett asszony mondta ki, aki gyűlölettel fogadja sorsának beteljesedését. Tizenegy nappal később Roelf Stander visszatért Stellenboschba és Sarah hat hét múlva a Holland Református egyház szabályai szerint örök hűséget esküdött neki. 1937. március 16-án Sarah fiúgyermeknek adott életet. A szülés meglehetősen nehéz lefolyásúnak bizonyult, mert a csecsemő igen erős csontozatú volt, anyja pedig keskeny csípőjű és teste különben sem heverte ki teljesen a tüdőgyulladás megpróbáltatásait. Roelfot a szülés után azonnal bebocsátották a szülőszobába. Ott állt a gyermekágy felett és lenézett az újszülött foltos, puffadt arcára. – Gyűlölöd őt, Roelf? – kérdezte Sarah a párnák közül. Haja izzadt csimbókokban lógott az arcába, nyúzott volt és kimerült. Roelf néhány pillanatig elgondolkodva állt, majd megrázta a fejét. – Ő a te részed – mondta –, és én soha semmit sem tudnék gyűlölni, ami te vagy. Sarah kinyújtotta felé a karját. Roelf az ágyhoz lépett és végtelen gyöngédséggel tenyerébe vette a sovány, törékeny kezet. – Te jó ember vagy, Roelf – mondta csendesen az asszony. – És én jó feleséged leszek. Ezt megígérem. – Pontosan tudom, mit akarsz mondani, papa – jelentette ki Mathilda Janine. Egymással szemben ültek Blaine tölgyfa burkolatú miniszteri irodájában. – Valóban? – kérdezte Blaine. – Hát akkor hadd halljam pontosan, mit is akarok mondani? – Először is – kezdte Mathilda Janine, magasra emelve mutatóujját – közölni akarod, hogy David Abrahams nagyon rokonszenves fiatalember, ragyogó képességű joghallgató és kiváló sportember, aki nemzetközi elismerést vívott ki, mint azon két dél-afrikai atléta egyike, akiknek sikerült érmet szerezniük a berlini olimpián. Azután el akarod még mondani, hogy milyen jó modorú, belátó és kedves, hogy csodálatos humorérzéke van, szépen táncol és a maga vicces módján még jóképű is – vagyis eszményi férj minden lány számára. Ezek után jön majd a „de” és a pillantásod el fog komorulni. – Szóval ez volna minden, amit mondani akartam? – ingatta a fejét csodálkozva Blaine. – No jó. Tehát azt mondom, „de” és elkomorodom. Hát akkor légy szíves és mondd tovább helyettem, Matty. – „De”, mondod elkomorult ábrázattal, „zsidó” – folytatta Mathilda Janine. – És amint magad is rögtön észreveszed a változást saját hanghordozásodban, most már nemcsak hogy komoran nézel, hanem jelentőségteljes szigorral. – Jelentőségteljes szigorral... ez némi erőfeszítést követel az arcizmaimtól. Nos jó, folytasd. – De az én drága papókám persze nem olyan zöldfülű, hogy hozzátegye, „Ne érts, félre Matty, hiszen tudod, hogy a legjobb barátaim között is vannak zsidók”. Ugye sohasem volnál ilyen tapintatlan? – Soha. – Blaine megpróbálta magába fojtani a vigyorgást. Jóllehet komolyan aggasztotta a kérdés, sohasem tudott ellenállni csúnyácska, répavörös hajú, de imádott

kisebbik leánya huncutságának. – Távol álljon tőlem, hogy ilyesmit kiejtsek a számon. – „De”, mondanád ehelyett, „a vegyes házasságok meglehetősen komplikált dolgok, Matty. A házasság már önmagában véve sem valami egyszerű dolog, hát még ha vallás, a szokások és az életmód különbözőségével is megnehezítjük.” – Milyen bölcs megállapítás – bólogatott Blaine. – És te erre mit felelnél? – Elmondanám neked, hogy már tavaly óta talmudórákat veszek Jacobs rabbitól és a jövő hónap végére zsidó lány leszek. Blaine arca idegesen megvonaglott. – Matty, eddig még soha semmit sem titkoltál el előlem. – Maminak elmondtam. – Értem. Mathilda Janine vidáman mosolygott, még mindig igyekezett játéknak venni az egészet. – Akkor azt mondanád, „De Matty, hiszen te még kislány vagy”. – Te pedig szokás szerint rávágnád, „A következő születésnapomon betöltőm a tizennyolcat”. – Mire te most már igazán zord pillantások kíséretében megkérdeznéd, „És milyen kilátásai vannak Davidnek a jövőre nézve?”. – Te pedig azt felelnéd, „David az év végén beáll a Courtney Bányászati és Beruházási Vállalathoz, évi kétezer fontos kezdő fizetéssel”. – Ezt meg honnét tudtad meg? – kérdezte döbbenten Matty. – Nekem David csak annyit mondott, hogy... – Hirtelen elharapta a szót, amint megvilágosodott előtte, hogy milyen forrásból is szerezhette apja az értesüléseit. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett a helyén. Blaine és Centaine kapcsolata sokkal jobban zavarta annál, hogysem valaha is elmondhatta volna. – Szereted őt, Matty? – kérdezte apja komoly arccal. – Igen, papa. Teljes szívemből. – És anyád jóváhagyását természetesen már meg is szerezted – ebben az egyben biztos lehetek – jegyezte meg Blaine rezignáltan. Az évek során a két lány rendkívüli jártasságra tett szert abban, hogy hogyan kell kijátszani szüleiket egymás ellen. Mathilda Janine bűntudatos ábrázattal bólogatott, Blaine pedig sóhajtva kivett egy manillaszivart az íróasztalon álló ládikóból. Miközben a szivar előkészítésével foglalatoskodott, elgondolkodva ráncolta a szemöldökét. – Matty, ez nem olyasmi, amibe csak úgy ripsz-ropsz fejest ugrik az ember. – Én nem ripsz-ropsz ugrom bele. Két éve ismerem Davidet. – Mindig azt hittem, karriert fogsz csinálni... – Fogok is, papa. Az én karrierem az lesz, hogy boldoggá teszem Davidet és szülök neki egy csomó gyereket. Blaine rágyújtott a szivarra és mogorván megszólalt. – Hát akkor legjobb lesz, ha elküldöd hozzám a te Davidedet. Szeretném jó előre figyelmeztetni, mi történik vele, ha nem viseli rendesen gondját a kislányomnak. Mathilda Janine felugrott a helyéről, rohanva megkerülte az íróasztalt, apja ölébe vetette magát és mindkét karjával a nyakába kapaszkodott. – Te vagy a legcsodálatosabb apa, akiről egy lány valaha is álmodhat! – sikoltotta boldogan. – Hát hogyne... már amikor beadom a derekam – minősítette a bókot Blaine, Mathilda Janine pedig addig ölelgette, míg neki a karja, apjának a nyaka fájdult meg.

Shasa és David a Rapide-dal repültek Windhoekba Abe Abrahamsért és feleségéért, hogy elhozzák őket az esküvőre. A család többi tagja és David barátai, Dr. TwentymanJonest is beleértve, vonaton tették meg az utat. Mathilda Janine rokonaival és barátaival együtt akkora tömeg gyűlt össze, hogy teljesen megtöltötték a Gardens peremvárosi negyedében álló nagy zsinagógát. David nagyon szerette volna, hogy Shasa töltse be a násznagy szerepét, de a szigorúan ortodox Jacobs rabbit már arra is elég nehéz volt rávenni, hogy összeadja őket, abban a tudatban, hogy a menyasszony kizárólag a házasság kedvéért tért át a Hitre. Ilyen körülmények között David már nem merte megkockáztatni, hogy még egy keresztény násznaggyal is megbotránkoztassa a rabbit és Sasának be kellett érnie azzal, hogy ő tarthatta a hüpe, vagyis a szertartás folyamán az ifjú pár feje fölé emelt baldachin egyik oszlopát. Kárpótlásként azonban fergeteges humorú beszédet mondott az esküvő után, a Newlands Avenue-i házban rendezett fogadáson. Iróniájának egyedüli céltáblája David volt. A fogadás egyben arra is alkalmat adott Shasának, hogy a sokadik összeveszés után ismét kibéküljön Tara Malcomess-szel. Az olimpia óta eltelt két esztendő alatt kapcsolatukat a viharos és napfényes periódusok oly szapora váltakozása jellemezte, hogy olykor még ők maguk sem tudták biztosan, hányadán is állnak éppen egymással. Szinte minden kérdésben sikerült tökéletesen ellentétes álláspontra helyezkedniük és bár viszálykodásaik kedvenc témája a politika volt, a szegények és az elnyomottak helyzete is biztos nyerőnek számított – különösen egy olyan országban, ahol mindkét fajtából oly sok élt. Tarának általában bőven akadt mondanivalója a kiváltságokat élvező, gazdag fehér uralkodó osztály érzéketlenségéről. Szenvedélyes hangvételű kirohanásokban ostorozta egy olyan társadalom romlottságát, amely megengedi, hogy egy fiatal fiú, akit csupán előnyös külseje és gazdag, elnéző anyja különböztet meg a többiektől, olyan játékszereket mondhasson magáénak, mint többek közt tizenöt pólópóni, egy Jaguar sportkocsi vagy egy De Havilland Tiger Moth repülőgép, miközben fekete gyermekek ezrei szenvednek felfúvódott hassal, deformálódott lábakkal az alultápláltságtól. Ezzel azonban még korántsem merült ki a veszekedésre alkalmas témák tárháza. Tara például lesújtó véleménnyel volt azokról az úgynevezett „sportemberekről”, akik nagy tűzerejű vadászpuskáikkal felfegyverkezve kimasíroznak a vadonba, hogy ártatlan, szépséges állatokat és madarakat gyilkoljanak halomra. Ugyanígy nem bírta megemészteni azt sem, hogy néhány üres fejű fiatalember nyilvánvalóan kedvét leli az elkerülhetetlenül közeledő háború gondolatában és az egészet csupán izgalmas kalandnak tekinti. Ezenkívül szívből megvetett bárkit, aki beéri egy másodosztályú diplomával, mikor pedig a vak is látja, hogy egy kis szorgalommal akár cum laude fokozattal is elvégezhette volna mérnöki tanulmányait a méregdrága egyetemen, amelyről a szegényebb sorsú diákok tízezrei legfeljebb ha álmodozhatnak. Shasa ezzel szemben szentségtörésnek tartotta, hogy egy lány, akit a természet egy istennő arcával és testével áldott meg, mindezen adottságokat elrejtse, csak azért, hogy a proletariátus leányának nézzék. Azt sem helyeselte, hogy ugyanez a fiatal lány napjainak legnagyobb részét a tanulószobában töltse, vagy Cape Flats nyomornegyedeiben osztogassa az ingyenlevest, melyhez a hozzávalókat persellyel a kézben koldulta össze az utcasarkokon. Különösen azonban azokat az orvostanhallgatókat és frissen diplomázott

orvospalántákat – csupa bolsevik egytől egyig! – utálta, akikkel Tara oly sok időt töltött az önkéntes kórházban, ahol mint szakképzetlen ápolónő, ingyenesen teljesített szolgálatot. Mosdatlan fekete páciensei a tuberkulózistól és a szifilisztől kezdve a vérhason át a rühösségig bezárólag mindazon veszedelmes fertőző betegségekben szenvedtek, amelyek a krónikus alkoholizmus, a nyomor és a tudatlanság másodlagos következményeiként lépnek fel. – Assisi Szent Ferencnek piszok szerencséje volt, hogy nem kellett veled irgalmasságból versenyeznie – ugratta a lányt. – Hozzád képest olyan kegyetlennek tűnt volna, mint Attila, a hunok királya. Tara barátai kivétel nélkül az idegeire mentek. Unalmasnak találta tudálékoskodó együgyűségüket, ápolatlan egyenszakállukat és ócska ruházatukat pedig nem tartotta egyébnek, mint hamis tetszelgésnek. – De Tara, ezeknek se stílusuk, se társadalmi rangjuk. Hogy vagy képes egy ilyennel végigmenni az utcán? – Az ő stílusuk a jövő stílusa, a rangjuk pedig az a rang, amivel minden emberi lény rendelkezik, pusztán azáltal, hogy embernek született. – A fenébe is, hiszen már úgy is beszélsz, mint ők! A fenti nézetkülönbségek azonban szelíd és tartalmatlan csevegéssé törpültek a Tara Malcomess szüzessége körül tomboló grandiózus veszekedések mellett. – Az Isten szerelmére, Tara, ha nem tudnád, Viktória királynő harminchét éve halott és ez itt a huszadik század. – Hálásan köszönöm a tanulságos történelemórát, Shasa Courtney, de ha még egyszer megpróbálsz a nadrágomba nyúlni, három jól elhatárolható, egyforma darabba töröm a karod. – Csak tudnám, mi az a fenemód különleges dolog, amit ott rejtegetsz. Van még rajtad kívül rengeteg fiatal hölgy, aki... – A „hölgy” kifejezés ez esetben hízelgő, de hagyjuk. Azt ajánlom, a jövőben inkább ezeket a „hölgyeket” tüntesd ki a figyelmeddel, engem pedig hagyj békén. – Egész este ez volt az egyetlen épeszű ötleted – vágott vissza Shasa a csalódás jeges dühével. Beindította a Jaguart, felbőgette a motort és olyan vad fékcsikorgással indult el, hogy a Cecil John Rhodes emlékét őrző görög utánzatú szentély körül parkoló többi autóban az ölelkező párok ijedten rebbentek szét a sötétben. Veszett tempóban száguldottak le a kanyargós hegyi úton. A Malcomess-ház magas, kétszárnyú mahagóni ajtaja elé érve Shasa megállította a kocsit. – Felesleges kinyitnod nekem az ajtót – mondta fagyosan Tara és úgy bevágta a kocsi ajtaját, hogy Shasa idegesen összerezzent. Mindez két hónappal ezelőtt történt és azóta nem múlt el nap, hogy Shasa ne gondolt volna a lányra. Tara járt az eszében odalenn a H'ani bánya tárnáinak izzasztó forróságában, róla ábrándozott, miközben a windhoeki irodában az íróasztal fölé görnyedve a szerződések részleteit vitatta meg dr. Twentyman-Jonesszal és Tara arcát vélte látni, miközben elnézte, hogyan változtatják az öntözőrózsák porlasztói csillogó ezüstfátylakká az Orange folyó iszapos barna vizét. Hiába igyekezett megfeledkezni róla, újra meg újra hívatlanul felbukkant gondolataiban. Hajmeresztő akrobatamutatványokat végzett a Tiger Mothszal a Kalahári sivatag felett. Olyan alacsonyan repült, hogy a kerekek porfellegeket kavartak a gép alatt, vagy hirtelen a magasba szökkent és zuhanórepülésben érkezett vissza. De bármilyen

veszélyekbe bocsátkozott is, a földet éréskor már ott várt rá Tara emléke. Oroszlánvadászatokra indult a H’ani misztikus hegyei közé, vagy beletemetkezett a Courtney-vállalatok szerteágazó üzleti ügyeinek tanulmányozásába. Ennek során oly mértékben sikerült elsajátítania anyja módszereit és gondolkodásmódját, hogy Centaine végül már néhány kisebb fiókvállalat irányítását is rábízta. Szinte eszelős megszállottsággal vetette bele magát a pólóba, teljesítőképességének végső határáig hajszolva saját magát és jobb sorsra érdemes lovait egyaránt. Ugyanezzel a már-már korlátolt hevülettel csábította el a nők ijesztő sokaságát – fiatalokat és már nem olyan fiatalokat, csinosakat és csúnyácskákat, férjes asszonyokat és hajadonokat, tapasztaltakat és kevésbé tapasztaltakat. De amint újból megpillantotta Tara Malcomesst, az a kínzó, furcsa érzése támadt, hogy a hosszú hónapok alatt, amíg távol volt tőle, csak félig élt. Húga esküvőjének alkalmából Tara kivételesen eltekintett a baloldali entellektüelek mesterkélten kopott egyenviseletétől. Mint nyoszolyólány, kékesen csillogó szürke selyemruhát viselt, amely bár önmagában véve gyönyörű volt, mégsem vehette fel a versenyt szemeinek ragyogó acélszürkéjével. Hajviseletét is megváltoztatta, rövidre nyírt vastag, hamvas fürtjei szabályos sapkaként borították fejét, fedetlenül hagyva hosszú, szép formájú tarkóját, ettől valahogy még nagyobb hangsúlyt kapott magassága és végtagjainak kecsessége. Amint egymásra néztek a zsúfolt sátor két átellenes oldaláról, Shasának úgy rémlett, mintha villám cikázott volna át a levegőn és egy pillanat alatt tudta, hogy Tara is éppúgy hiányolta őt és legalább olyan gyakran gondolt rá. Azután Tara udvarias mosollyal feléje bólintott és újból a mellette álló fiatalemberhez fordult. Shasa egyszer már találkozott ezzel a fickóval. Hubert Langleynek hívták és oszlopos tagja volt a Taráért epekedő megtört szívek klubjának. Ócska tweedzakójában, melynek ujjara bőr könyökvédőket férceltek, kirítt a leginkább elegáns délelőtti öltönyt viselő többi férfivendég közül. Jó egy hüvelykkel alacsonyabb volt Taránál, acélkeretes szemüveget hordott, szőke haja idő előtt gyérülni kezdett, szakállának színe és állaga pedig leginkább egy megviselt naposcsibe tollazatára emlékeztetett. Az egyetemen szociológiát adott elő. Tara egy ízben bizalmába avatta Shasát. – Huey hivatalosan is a kommunista párt tagja, tagkönyve is van – lelkendezett. – Hát nem fantasztikus? Teljesen el van kötelezve az eszme iránt, és abszolút briliáns elme. – Az ember úgy is mondhatná, hogy olyan, mint egy csillogó drágakő egy zsírtól és mocsoktól ragacsos foglalatban – állapította meg Shasa és ezzel rögtön kezdetét is vette kettejük között a következő elhidegülési periódus. Most, miközben elnézte, hogyan helyezi rá egyik szeplős mancsát Tara makulátlan karjára, hogyan érinti meg keszeg kis bajuszkájával Tara arcát és hogyan potyogtatja abszolúte briliáns elméjének újabb sziporkáit a lány pici, rózsaszín fülébe, Shasa rájött, hogy Hubert Langley számára még a lassú megfojtás is túl kíméletes bánásmód volna. Elhatározta, hogy beavatkozik és oldalazva áttörte magát a tömegen. Tara hűvösen üdvözölte – sikerült tökéletesen elkendőznie a tényt, hogy pulzusa hangosan dörömböl fülében az izgatottságtól. Igazából nem is tudta, mennyire hiányzott az életéből Shasa, csak most döbbent rá, miközben nézte, amint elmondja beszédét. Sima modorú volt, magabiztos, szórakoztató és olyan dühítőén jóképű. – Akkor sem ülünk fel még egyszer a régi, jól bevált körhintára – figyelmeztette

magát, felöltve önvédelmének összes kellékét. Shasa helyet foglalt a másik oldalán álló széken, rámosolygott és suttogva ugratni kezdte, miközben azzal az őszinte csodálattal bámult rá, amelynek oly nehezen tudott ellenállni. Oly sok időt töltöttek már együtt, közös barátok sokasága, számtalan közösen megélt vidám és szomorú esemény emléke kötötte össze őket – ráadásul Shasa pontosan tudta, hogyan piszkálja fel a lány humorérzékét. Tara már rég rájött, hogy ha egyszer elneveti magát, mindennek vége. Minden igyekezetével megpróbált komoly maradni, Shasa azonban oly ügyesen, oly mesterien időzített poénokkal törte meg ellenállását, hogy végül is minden igyekezete ellenére kitört belőle a kacagás. Shasa azonnal ki is használta a helyzet adta lehetőséget és sikerült őt elszakítania Huey mellől. Az erkélyről Mathilda Janine észrevette nővérét és egyenest felé hajította menyasszonyi csokrát. Tara kísérletet sem tett, hogy megfogja, Shasa azonban elkapta a levegőben és egy gáláns meghajlás kíséretében átnyújtotta neki. A vendégek lelkesen megtapsolták és jól értesült pillantásokat váltottak egymással. Az ifjú pár nemsokára beszállt David öreg Morrisába, azzal a lökhárító mögé kötött ócska cipőket és üres konzervdobozokat maguk után húzva, csörömpölve eltávoztak. Shasa némi erőfeszítés árán kivezette Tarát a sátorból, beültette a Jaguarjába és elporzott vele. Nagy ívben elkerülte a hegyoldalt és a Rhodes-emlékművet – legutóbbi történelmi csatározásuk színhelyét. Ehelyett inkább kihajtott Hout Baybe, és leállította a kocsit a szédítően meredek sziklafal tetején. És mialatt a nap hangtalan, narancsvörös robbanással belehanyatlott a haragoszöld Atlanti-óceánba, ők a kibékülés lázas ujjongásával estek egymásnak. Tara testét a dereka körül húzódó láthatatlan vonal osztotta két jól elkülöníthető zónára. Bizonyos alkalmakkor – mint például ez a mostani – a különleges kegy megnyilvánulásaként Shasa megfelelően adagolt látszatellenkezést követően bebocsáttatást nyert a vonal feletti övezetbe. A vonaltól délre eső terület azonban továbbra is szent és sérthetetlen maradt, aminek következtében hajnalban mindketten felajzva, idegesen és vonakodva búcsúztak el Taráék házának ajtaja előtt. Ez az utolsó kibékülési periódus a maga négy hónapjával minden eddigi rekordot megdöntött. Shasa, miután érzelmi gyorsmérleget készített, melyben a legényélet minden előnyét felülmúlta egyetlen, ám annál súlyosabb érv – a „nem tudok nélküle élni” –, szabályos házassági ajánlatot tett Tara Malcomessnek. A válasz azonban porig sújtotta. – Shasa, neked elment az eszed – közölte Tara. – Te is tudod, hogy egy bizonyos fajta alantas, állati vonzalomtól eltekintve neked és nekem abszolúte semmiféle közös vonásunk nincs. – Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam – ellenkezett Shasa. – Közös a társadalmi hátterünk, ugyanazt a nyelvet beszéljük és ugyanazokon a vicceken nevetünk... – De Shasa, te nem törődsz a társadalom problémáival. – Nagyon jól tudod, hogy be akarok kerülni a parlamentbe. – Csak a karriered érdekében döntöttél így, nem a szíved diktálta. Ettől még a legkevésbé sem érdekel a szegények, a rászorulók és az elesettek sorsa. – Én igenis törődöm a szegényekkel... – Te igazából csak egyvalakivel törődsz, az pedig Shasa Courtney – és Tara hangja reszelősen élessé vált, mint mikor egy hosszú tőrt húznak ki a hüvelyéből. – Neked az számít szegénynek, aki csak öt pólópónit engedhet meg magának.

– A papádnak a legutóbbi számláláskor tizenöt lova állt idomítás alatt – vágott vissza Shasa csípősen. – A papámat légy szíves hagyd ki ebből – fortyant fel Tara, dühtől szikrázó pillantást vetve rá. – Papa többet tett ennek az országnak a fekete és barna bőrű lakóiért, mint... Shasa felemelt kézzel vágott közbe. – Ugyan, menj már, Tara! Nagyon jól tudod, hogy én vagyok Blaine Malcomess legodaadóbb csodálója. Nem állt szándékomban sértegetni őt, egyszerűen csak arra akartalak rábeszélni, hogy légy a feleségem. – Nem, Shasa, ez így nem jó. Egyik megingathatatlan meggyőződésem, hogy ennek az országnak a mérhetetlen gazdagságát újból fel kell osztani. Ki kell ragadni a Courtneyk meg az Oppenheimerek kezéből, és oda kell adni a... – Most Hubert Langley beszél belőled, nem Tara Malcomess – szakította félbe Shasa. – A te kis komcsi barátod inkább azon törhetné a buksiját, hogyan hozzunk létre új vagyonokat, ahelyett hogy elkótyavetyélnénk a régieket. Ha elvesztek mindent tőlünk, Courtneyktől, Oppenheimerektől és egyenlően szétosztjátok, egy napig mindenki megtömheti a hasát és huszonnégy órával később megint ugyanúgy éheznek – csak most már a Courtneykat és az Oppenheimereket is beleértve. – Most megfogtalak! – ujjongott fel diadalmasan Tara. – Te boldogan elnéznéd, hogy mindenki éhezzen körülötted, csak te légy jóllakva. Shasának a lélegzete is elállt ekkora igazságtalanság hallatán. Már-már ellentámadásba lendült, ám szerencsére idejében észrevette Tara szemében a harcias szürke fényt és visszafogta magát. – Ha te meg én összeházasodnánk – kezdte szinte alázatos hangon –, jobban tudnál hatni rám, jobban meggyőzhetnél a saját elveid helyességéről... Tara, aki lelkében már felkészült egy újabb csodálatos, vérpezsdítő ordítozásra, kissé elszontyolodva nézett rá. – Te alattomos kis kapitalista – szólalt meg. – Ez nem becsületes harc. – Eszem ágában sincs harcolni veled, édes lányom – nyugtatta meg Shasa. – Az igazat megvallva, amit tenni szeretnék veled, az homlokegyenest ellenkezője a harc fogalmának. Tara akarata ellenére vihogni kezdett. – No látod, ez is egyike az ellened szóló érveimnek – kuncogta. – Hogy az eszedet az alsónadrágodban hordod. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: hozzám jössz feleségül? – Holnap reggel kilencre le kell adnom egy tanulmányt, ma este hattól pedig szolgálatban vagyok a kórházban. Légy szíves, vigyél most haza. – Igen vagy nem? – kérdezte állhatatosán Shasa. – Talán – felelte Tara –, de csak akkor, ha előbb jelentős fejlődést tapasztalok a szociális felelősségtudatodban és természetesen egy perccel sem korábban, mint hogy megkaptam a diplomámat. – De hiszen az még két év – hüledezett Shasa. – Tizennyolc hónap – igazította ki a lány. – És még akkor sem biztos, csak egy nagy, kövér „talán”. – Nem tudom, képes leszek-e olyan sokáig várni. – Hát ha nem, akkor bye-bye Shasa Courtney. Sohasem sikerült túllépniük a négy hónapos kibékülési rekordot, mert három nappal később Shasa egy telefonhívást kapott. Éppen egy tárgyaláson vett részt anyjával és az új borásszal, akit Centaine egyenesen Franciaországból hozott magával Weltevredenbe.

Éppen a legutolsó évjáratú Cabernet Sauvignon palackjainak címketervét vitatták meg, mikor Centaine titkára lépett be az irodába. – Shasa úrfi, telefonon keresik. – Most nem tudok jönni – vetette oda Shasa, fel sem nézve az íróasztalon fekvő címkemintákról. – Kérdezze meg az illetőt, mit üzen és mondja meg neki, hogy visszahívom. – Miss Tara az, és azt mondja, hogy sürgős. Shasa szégyenlős pillantást vetett Centaine-re. Anyja legszigorúbban vett irányelveinek egyike volt, hogy első az üzlet és ezt sosem hagyta összekeveredni Shasa társadalmi vagy sporttevékenységével. Most azonban mégis beleegyezően biccentett a fejével. – Egy perc és visszajövök – mondta Shasa, azzal kisietett, de már néhány másodperc múlva visszatért. – Mi a csoda van? – pattant fel ültéből Centaine, amint megpillantotta fia arcát. – Tara... – nyögte ki akadozva Shasa. – Tara volt az... – Jól van? – Tara börtönben van. 1838 decemberében Dingaan, a zuluk királya útnak indította pajzsokkal és dárdákkal felfegyverzett harcosait a Buffalo folyó mellékfolyóján, hogy megtámadják a voortrekkereknek, az afrikaner nép őseinek szekértáborát. A voortrekkerek azonban összeláncolták a szekerek kerekeit és a járművek közti hézagokat tövisbokorágakkal töltötték ki. A tábor védői – csupa bátor harcos, a világ legkiválóbb mesterlövészei, akik közül már mindegyik tucatnyi hasonló csatában vett részt – hosszú csövű puskáikkal felfegyverkezve álltak lesben a barikád mögött. Fedezékeik mögül tüzet nyitottak a zulu hordákra és a két part között hamarosan torlaszt alkottak az emberi tetemek. A vér vörösre festette a folyó vizét, amelyet ezután csak a Blood River néven emlegettek. Azon a napon széthullott a hatalmas zulu birodalom, a voortrekkerek vezetői pedig fedetlen fővel megálltak a csatamezőn és egyezséget kötöttek az Úrral, hogy győzelmük évfordulóját ezentúl hálaadó istentisztelettel ünneplik meg. Azóta Krisztus születésének napja után ez a nap lett a legszentebb ünnep minden kálvinista afrikaner kalendáriumában. Ez a nap fejezte ki legméltóbban nemzeti törekvéseiket, ez emlékeztette őket szenvedéseikre és ez idézte fel elődeik hőstetteit. Így aztán érthető, hogy a nagy csata századik évfordulója még a szokásosnál is nagyobb jelentőséget kapott. A véget érni nem akaró ünnepségsorozat folyamán a Nemzeti Párt vezére kijelentette: – Elsőrendű kötelességünk, hogy Dél-Afrikát biztonságossá tegyük a fehér ember számára. Szégyen, gyalázat, hogy ebben az országban a fehér lakosságot arra kényszerítik, hogy alacsonyabb rendű fajok mellett éljen és dolgozzon. A színes vér rossz vér és nekünk meg kell védeni magunkat tőle. Ahhoz, hogy megoltalmazzuk a fehér civilizációt, egy újabb nagy győzelemre van szükségünk. Az elkövetkező hónapok során dr. Malan és Nemzeti Pártja egész sor fajvédő célzatú törvényjavaslatot terjesztett be a Parlamentnek. A javasolt intézkedések skálája igen széles volt, a vegyes házasságok bűncselekménnyé nyilvánításától kezdve a fehérek és színesek – lett légyen bár ázsiai vagy afrikai eredetű – fizikai elkülönítésén át a

színesbőrűek által már leadott szavazatok érvénytelenítéséig, biztosítva, hogy akik viszont még nem szavaztak, már ne is adhassák le voksukat. Hertzognak és Smutsnak egészen 1939 közepéig sikerült csírájukban elfojtani vagy leszavaztatni ezeket az indítványokat. Dél-Afrikában a népszámlálások során a hatóságok a sok különféle faji csoport között megkülönböztettek egyet, amelyet a „Fokvidéki színesbőrűek és egyéb kevert fajok” gyűjtőnéven emlegették. Aki azonban azt gondolja, hogy ezek az emberek a korai fehér telepesek és a bennszülött törzsek tagjainak közös leszármazottai voltak, az alaposan téved. Eredetükben sokkal inkább a khoisa törzsek, a hottentották, a busmanok és damarák keveredése játszott döntő szerepet azokkal az ázsiai rabszolgákkal, akiket annak idején a Holland Kelet-indiai Társaság hajóin szállítottak ide, a Jóreménység-fokra. Összességükben igen vonzó adottságokkal rendelkező népcsoportot alkottak, hasznos és tevékeny tagjai voltak egy összetett, sokszínű társadalomnak. Általában vékony csontozat, világos bőr, enyhén keleties jellegű arc és mandulavágású szempár jellemezte őket. Víg kedélyűek, okosak és gyors felfogásúak voltak, imádták a színpompás karneválokat, a táncot és a zenét, munkájukat ügyesen és példamutató szorgalommal végezték és éppúgy akadtak köztük istenfélő keresztények, mint hitbuzgó muzulmánok. Az évszázadok során nyugat-európai módon civilizálódtak és a rabszolgaság eltörlése óta szoros, baráti közösségben ékek a fehérekkel. Legnagyobb létszámú, legerősebb közösségük a Fokvidéken élt, mégpedig általában lényegesen jobb anyagi körülmények között, mint a legtöbb színes bőrű népcsoport. Jóllehet szavazataikat a fehérekétől elkülönített listán kezelték, de mégiscsak rendelkeztek választójoggal és iparosként vagy kereskedőként sokuk magasabb életszínvonalat ért el, mint fehér szomszédaik. Túlnyomó többségük azonban mégis háziszolgaként vagy gyári munkásként kereste meg kenyerét, és a létminimum szintjén vagy valamicskével az alatt élt. Ezek az emberek váltak most dr. Daniel Malan szegregációs törekvéseinek első számú célpontjává a Fokvidéken éppúgy, mint az ország minden egyéb szegletében. Mind Hertzog, mind pedig Smuts teljességgel tudatában volt, hogy saját párthíveik között is szép számmal akadnak nacionalista szimpatizánsok és ha élesen szembefordulnak velük, az könnyen elvezethet a törékeny koalíció felbomlásához. Ezért hát vonakodva bár, de összeállítottak egy, a lakóhely szerinti elkülönítést célzó ellenjavaslatot. A terv egyrészt a lehető legkisebb mértékben bolygatta volna meg a labilis társadalmi egyensúlyt, másrészt csupán egy már amúgy is meglévő helyzetnek adott volna törvényes kereteket. Elfogadása esetén lecsillapíthatták volna vele saját pártjukat, ugyanakkor kihúzták volna a talajt a nacionalista ellenzék lába alól. – Célunk a jelenlegi helyzet megszilárdítása – magyarázta felszólalásában Jan Smuts tábornok. E szavak elhangzása után egy héttel hatalmas, fegyelmezett tömeg gyűlt össze Cape Town szívében, a Greenmarket Square-en, hogy békés tüntetés keretében tiltakozzanak a törvényjavaslat ellen. Legtöbbjük színes bőrű volt, de számos liberális érzelmű fehér is csatlakozott hozzájuk. A levegőben terjengő vérszagot azonban más szervezetek is megszimatolták és tagjaik tovább duzzasztották a tüntetők sorait. Jelen voltak a Dél-afrikai Kommunista Párt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, a Trockista Nemzeti Felszabadítási Liga és az Afrikai Népek Egységszervezetének aktivistái. Az első sor közepén, közvetlenül a sebtében felállított szónoki emelvény tövében aranybarna hajfürtjeivel, szürkéskék szemében az

igazságért folytatott harc lángjával ott állt Tara Malcomess. Mellette, vagy inkább kissé alatta Hubert Langley, egy csapat egyetemista kíséretében, akiket szociológiára oktatott. Valamennyien megbűvölten, szinte vallásos transzban bámultak fel a szónokra. – Ez a fickó kész csoda – suttogta Hubert. – Arra volnék kíváncsi, hogy lehet az, hogy eddig még sohasem hallottunk róla. – A Transvaalból jött – magyarázta közelebb hajolva egyik tanítványa, meghallván a kérdést. – A Witvatersrandon ő az Afrikai Nemzeti Kongresszus egyik csúcsembere. Hubert bólogatott. – Tudod a nevét? – Gama... Moses Gama. Egész jól illik rá ez a név... Mózes, aki kivezeti népét a rabságból. Tara arra gondolt, hogy ritkán látott még szebb férfit életében, akár feketében, akár fehérben. Magas volt, karcsú, az arca pedig intelligens, nemes és kérlelhetetlenül elszánt vonásaival egy fiatal fáraóra emlékeztetett. – A szomorúság és a halálos veszély napjait éljük – mondta Moses Gama és Tara önkéntelenül megborzongott hangjának erőteljes, érces zúgásától. – Elkövetkeztek az idők, amelyek meg vannak jósolva a Példabeszédek Könyvében. – Hatásszünetet tartott, majd mindkét kezét szónoki gesztussal széttárva, idézte a szöveget. – „Van olyan nemzetség, a kinek fogai fegyverek és a kinek zápfogai kések; hogy a szegényeket kiemésszék e földről, és az emberek közül a szűkölködőket.” – Ez hihetetlen! – suttogta Tara hidegrázósan. – Nos barátaim, mi vagyunk a szegények és a szűkölködők, akikről az írás beszél – folytatta Gama. – Külön-külön mindannyian gyengék és elesettek vagyunk... megannyi szabad préda a kardfogúak számára. Együtt azonban erősek lehetünk. Ha összefogunk, ellent tudunk állni nekik. Tara lelkesen csatlakozott a kirobbanó tapshoz és zsibbadtra verte a tenyerét. Odafenn a szónok türelmesen állva várta, hogy a tömeg elcsendesedjen, majd így folytatta: – A világ most olyan, akár egy hatalmas olajosfazék, amit lassan hevítenek. Ha az olaj egyszer kifut a fazékból, vadul sisteregve habzik, majd fekete füsttel borit el mindent és tovább táplálja az odalent lobogó tüzet. A lángok az egekig csapnak majd és azután már semmi sem lesz úgy, mint azelőtt. Az általunk ismert világ örökre megváltozik és csak egy dolog biztos... olyan biztos, mint hogy holnap ismét felkel a nap. Ez pedig az, hogy a jövő a népé, Afrika pedig az afrikaiaké! Tara azon vette észre magát, hogy hisztérikusan zokog, miközben a többiekkel együtt vadul tapsol és sikoltozva dicsőíti a szónokot. Moses Gama után a többi felszólaló beszédei már csak unalmas szószaporításnak hatottak. Tara valósággal dühöngött alkalmatlanságukon és együgyűségükön. Hiába pásztázta azonban tekintetével a tömeget, Moses Gama nyomtalanul eltűnt. – Egy ilyen ember nem engedheti meg magának, hogy túl sokáig egy helyen maradjon – magyarázta Hubert. – Szüntelenül bolyongnak, akár a lidércfény, hogy a rendőrség utol ne érje őket. Azonkívül a hadvezérek sohasem harcolnak a frontvonalban. Ahhoz túlságosan is értékesek a forradalom számára, hogysem ágyútölteléknek használják őket. Lenin is csak akkor tért vissza Oroszországba, mikor a harcok már véget értek. De még hallani fogunk Moses Gamáról... vésd az eszedbe a szavaimat. Körülöttük a tömeg menetoszlopba rendeződött a tizenöt tagú rezesbanda mögött – a fokvidéki színes bőrű emberek számára mindenfajta összejövetel jó ürügy volt egy kis muzsikálásra –, és négyesével, ötösével egymás mellett haladva megindultak a térről

kifelé. Felhangzottak az „Alabama” dallamai és a menet ünnepi hangulatban, nevetve, énekelve kígyózott végig az utcán. Az egész inkább valamiféle karneválra kezdett emlékeztetni, mintsem tüntetésre. – Békésen és rendezetten – adták tovább ismét a szervezők az előzetesen már kiadott parancsot. – Semmi rendbontás – nem akarunk összeütközést a rendőrséggel. Felvonulunk a Parlament épülete elé, ahol egy petíciót nyújtunk át a miniszterelnöknek. Két- vagy háromezren is lehettek, jóval többen, mint amennyit reméltek. Tara az ötödik sorban masírozott, közvetlenül dr. Goollam Gool, leánya, Cissie és a többi színes bőrű vezető mögött. Befordultak az Adderley Streetre, a belváros legforgalmasabb főútvonalára. Miközben a Parlament felé vonultak, számtalan lézengő naplopó és kíváncsiskodó csapódott hozzájuk, úgyhogy mire vezetőik megpróbáltak bekanyarodni a Parliament Lane-re, már jó ötezer főből álló, másfél mérföld hosszúságban kígyózó tömeg követte őket – akiknek csaknem a fele csupán az izgalmasnak ígérkező mulatság kedvéért csatlakozott a tüntetéshez. A Parliament Lane torkolatánál egy kis létszámú rendőrkülönítmény várta őket. Az úttestet eltorlaszolták, a Parlament épületének kovácsoltvas kerítése mentén pedig további egységek várakoztak készenlétben, gumibotokkal és vízilóbőrből font hosszú, fekete sjambokokkal felfegyverkezve. A menet megtorpant a rendőrségi barikádok előtt. Dr. Gool felemelt kézzel csendre intette a zenekart, majd előremenve tárgyalásba kezdett az osztag parancsnoki tisztét ellátó fehér rendőrfelügyelővel. A helyi lapok fotósai és riporterei azonnal köréjük sereglettek. – Egy petíciót szeretnék átnyújtani a miniszterelnök úrnak, amelyet a Fokvidék színes bőrű lakossága érdekében fogalmaztunk meg – kezdte dr. Gool. – Dr. Gool, ön egy hatósági engedély nélküli gyülekezést vezet és meg kell kérnem, hogy oszlassa szét az embereit – mondta válaszul a rendőrfelügyelő. Egyetlen emberét sem látta el tűzfegyverrel és a légkör már-már barátságosnak volt mondható. A zenekar egyik trombitása harsogó, orrfúvásszerű hangot produkált hangszerén, a felügyelő azonban csak mosolygott és felemelt ujjával tréfásan megfenyegette a rendbontót, mint egy tanító a csínytevő kisdiákot. A tömeg derűsen felkacagott – mindnyájan értették a szinte atyáskodó gesztus jelentőségét. Dr. Gool és a felügyelő ezek után hosszan tartó, udvarias vitába bocsátkoztak, amelyet az alkalmi tréfamesterek közbekiáltásai sem zavartak meg. Végül megjelent egy parlamenti küldönc, dr. Gool átadta neki a petíciót, majd megfordult, hogy beszédet intézzen a tüntetőkhöz. – Barátaim – kezdte –, petíciónkat továbbították a miniszterelnökhöz. Ezzel elértük kitűzött célunkat és a többit már rábízhatjuk Hertzog tábornokra, aki mint jó ember és a nép igaz barátja, meg fogja tenni a megfelelő lépéseket, ígéretet tettem a rendőrségnek, hogy most mindannyian békésen hazatérünk otthonainkba és nem lesz semmiféle rendzavarás. – Megsértettek bennünket! – kiáltott közbe ekkor hangosan Hubert Langley. – Még arra sem érdemesítenek, hogy szóba álljanak velünk! – Kényszeríteni kell őket, hogy meghallgassanak! – csattant fel egy másik hang, melyet zajos egyetértések és nem kevésbé zajos ellenvélemények követtek. A menet zárt rendje bomladozni kezdett.

– Barátaim! Kérlek benneteket... – kiabált kétségbeesetten dr. Gool, hangja azonban belefúlt a zűrzavarba. A rendőrfelügyelő kiadta a parancsot, a készenlétben álló tartalék egységek pedig megindultak az utcán lefelé. Felsorakoztak a barikádok túlsó oldalán és gumibotjaikat fenyegetően lóbálva farkasszemet néztek a menet élén állókkal. Néhány percen át fenyegető és zavart hangulat uralkodott, majd a színes bőrű vezetőknek sikerült felülkerekedniük a hangoskodókon és a tömeg lassan oszladozni kezdett – egy három vagy négyszáz fős kemény mag kivételével. Ezek mindannyian fiatalok voltak, sokan közülük diák, feketék és fehérek vegyesen. Néhány lány is akadt – köztük Tara Malcomess. A rendőrök előbbre nyomultak és határozott modorban elterelték őket a barikád elől, néhány sarokkal odébb azonban ismét összeverődtek és egy kisebb, de összetartóbb csapat formájában a hatodik kerület irányába kezdtek vonulni. A városnak ez a szinte kizárólag színesbőrűek által lakott része a belváros üzleti negyedének tőszomszédságában terült el, határait azonban képtelenség volt pontosan meghatározni, ezért a faji csoportok fizikai elkülönítését célzó törvényjavaslat egyik fontos témáját képezte. A legfiatalabb és legagresszívebb felvonulók egymásba karolva énekelni és kántálni kezdtek. A rendőrök szorosan a nyomukban haladva sorra meghiúsították a belvárosba való visszatérésre tett kísérleteiket és egyre inkább visszaszorították őket saját kerületük irányába. – Afrika az afrikaiaké! – szavalták kórusban a tüntetők. – A bőrünk alatt mindannyian egyformák vagyunk! – Kenyeret és szabadságot! Azután Hubert Langley diákjai érzelmesebb húrokat kezdtek pengetni és kántálni kezdték az elnyomottak ősi fohászának refrénjét, amelyre Huey tanította őket. Mikor Ádám földet túrt, s Éva font, Ki volt az úr a háznál, mondd? A zenekar újabb keletű tiltakozó dalokat játszott. Előbb a „Látták az én szemeim az Úr eljövetelét” címűt, majd rázendítettek a „Nkosi sikelela Africa – Isten óvd meg Afrikát”ra. Amint beértek a hatodik kerület szűk utcácskáinak zegzugos útvesztőibe, felbukkantak a csapatokba verődött utcagyerekek is. Érdeklődve figyelték a szokatlan mulatságot, majd a jó balhé reményében maguk is csatlakoztak hozzá. A tömegben hamarosan szép számmal akadtak olyanok, akik személyes bosszúállásra vagy egyszerűen csak fosztogatásra kívánták felhasználni a kínálkozó alkalmat. Valahonnét a sűrű tömegből hirtelen egy fél tégla röppent fel, hatalmas ívet írt le a levegőben és hangos csörömpöléssel becsapódott az egyik fehér bőrű vegyeskereskedő boltjának kirakatába. Az illető különben kerületszerte hírhedt volt rabló árairól és arról, hogy senkinek sem hitelezett. Valaki máris benyúlt a törött kirakatüvegen és felmarkolt egy csomó, keze ügyébe eső férfiruhát. Néhány méterrel lejjebbről már hallatszott is a következő kirakat csörömpölése. A rendőrök szorosabbra vonták a kordont és előrébb nyomultak. Tara kétségbeesetten igyekezett segédkezni a rend helyreállításában. Esdekelve kérlelte a boltokat megrohamozó, röhögő fosztogatókat, ám azok vadul félretaszították az

útból, úgy, hogy csaknem elesett és a tömeg kis híján eltaposta. – Eridj haza, Hófehérke! – ordított rá az egyik bandatag. – Nincs itt rád semmi szükség! – Azzal berontott az üzletbe és felkapott egy vadonatúj Singer varrógépet. – Állj! – rivallt rá Tara az ajtóban, miközben visszafelé igyekezett zsákmányával. – Tedd vissza, de azonnal! Mindent elrontotok. Hát nem látjátok, hogy csak erre várnak? – És ökölbe szorított kezével mellbe vágta a meglepett férfit, aki ijedten hőkölt vissza ilyen tomboló harag láttán. Az utca azonban már a teljes felfordulás képét mutatta. A fosztogatók elkeveredtek a békés polgárokkal és a tüntetőkkel, zavart, feldühödött és ijedt emberek tiporták egymást az általános zűrzavarban. Az utca túlsó vége felől zárt hadoszlopban közeledtek a rendőrök osztagai, gumibotok emelkedtek a magasba, sjambokok suhogtak és megkezdődött a csőcselék módszeres visszaszorítása. Tara éppen abban a pillanatban rohant ki a kifosztott üzletből, mikor egy nagy darab, sötétkék őrmester gumibotjával erélyesen lesújtott áldozatára, egy vékonypénzű kis maláj szabóra, aki azért szaladt ki a boltból, hogy megpróbáljon visszaszerezni egy halom elzsákmányolt ruhát. Az őrmester teljes erővel fejbe vágta a boldogtalan szabót, ronggyá lapítva kerek, piros fejét, majd amikor az emberke lerogyott a járdára, fölé hajolt, hogy egy második csapással végleg elintézze. Ekkor vetette rá magát Tara. Ösztönösen cselekedett, mint egy kölykét védelmező nőstény oroszlán. Az őrmester hátat fordítva előrehajolt és a hirtelen támadás következtében elveszítette az egyensúlyát. Teljes hosszában elterült a földön, Tara pedig megragadta a gumibotot és olyan eszelős dühvel rántotta meg, hogy a csuklópánt elszakadt. Hirtelen azon vette észre magát, hogy fegyverrel a kézben, győzedelmesen áll a proletariátus kék egyenruhás ellensége, a burzsoázia tányérnyalója előtt. Követte az üzletbe benyomuló rendőröket. Valamennyien háttal álltak neki. A gumibotok tompa puffanásai és az áldozatok rémült vinnyogása hallatán gyilkos indulat kerítette hatalmába. Amott voltak hát a szegények, a szűkölködők és az elnyomottak, emitt a kegyetlen elnyomók – de itt volt, kezében magasra emelt gumibottal Tara Malcomess is, az igazság bajnoka. Normális körülmények között Shasa számára alig fél órát vett volna igénybe, hogy a Jaguarral a weltevredeni kastélypark díszes Anreith-kapujától leérjen a Victoria Streeten lévő őrszobára. Ezen a délutánon ugyanez több mint egyórai autózásba és jó adag vitatkozásba került. A rendőrség lezárta az Observatory Main Streettől a Grande Parade déli végén álló régi erődig terjedő részt. A hatodik kerület felett baljós fekete füstfelhő lebegett és lassanként tovaterjedt Table Bay fölé. Az útakadályoknál posztoló rendőrök idegeseknek és felettébb ingerlékenyeknek bizonyultak. – Nem mehet tovább, uram – mondta az őrmester, miután leintette a közeledő Jaguart. – Senkit sem engedhetek be oda. Azok a rohadék feketék téglákat hajigálnak és felgyújtanak mindent, ami az útjukba akad. – Őrmester, épp az imént kaptam egy üzenetet – magyarázta Shasa. – A menyasszonyom odabent van és szüksége van rám. Szörnyű bajban van – át kell hogy engedjen. – Sajnálom, uram, ez a parancs – hangzott a válasz. Vagy fél tucat rendőr állt a barikád mellett, közülük négyen színesbőrűek, a helyi rendőrség emberei.

– Mondja, őrmester, mit tenne, ha a maga felesége vagy édesanyja volna odabent? – kérdezte Shasa. Az őrmester szégyenlősen körülnézett. – Megmondom, mit teszek, uram. Az embereim egy percre megnyitják az útelzárást és hátat fordítunk. Én pedig sose láttam magát és semmit nem tudok magáról. Az elnéptelenedett utcák tele voltak törmelékkel, felszaggatott macskakövek és törött téglák hevertek mindenütt. Az üvegcserepek hangosan ropogtak a kocsi kerekei alatt. Shasa őrült tempóban hajtott. Döbbenten nézte maga körül a pusztítás nyomait és hunyorogva próbált védekezni a sűrű fekete füst ellen, amely néhány száz méterenként fellegekben kavargott az úton, alaposan megnehezítve számára a tájékozódást. Egyszerkétszer rohanó alakokat látott eltűnni a mellékutcákban, az épségben maradt házak emeleti ablakai mögött figyelő fejek tűntek fel, de senki sem próbálta megállítani vagy megtámadni. Mindazonáltal leírhatatlan megkönnyebbülést érzett, mikor végre megérkezett a Victoria Road-i rendőrőrs épületéhez. – Tara Malcomess. – Az elülső íróasztal mögött ülő ügyeletes őrmester azonnal emlékezett a névre. – Igen, mondhatni, eléggé alapos ismeretségbe kerültünk a hölggyel! Mindent egybevetve négy emberembe került, amíg behoztuk őt ide. – Mi a vád ellene? – Lássuk csak... – Az őrmester a jegyzőkönyvbe mélyedt. – Egyelőre még csak engedély nélküli gyülekezésen való részvétel, szándékos vagyonrongálás, erőszakos cselekményekre való bujtogatás, hivatalos személyek szóbeli sértegetése és fenyegetése, a rendőrök akadályozása feladatuk teljesítésében, rendőri személy, illetve személyek megtámadása, tömeges erőszakos cselekményekben való részvétel, támadó fegyver jogtalan használata, valamint testi épséget veszélyeztető szándékos támadás. – Hajlandó vagyok letenni érte az óvadékot. – Attól tartok, uram, az csinos kis summa lesz. – Az apja Malcomess ezredes, a kabinetminiszter. – Ó, hát miért nem ezzel kezdte? Kérem, szíveskedjék itt várni, uram. Tara kissé megtépázottan kukucskált ki cellájának rácsai mögül. Egyik szeme körül sötétlila monokli éktelenkedett, blúza elszakadt, aranybarna fürtjei összeragadt csimbókokban meredeztek szerteszét. – Mi van Hueyval? – érdeklődött, mikor megpillantotta Shasát. – Tőlem akár a pokol tüzén is rotyoghat. – Akkor pedig én is vele rotyogok – jelentette ki Tara nekibőszülve. – Nélküle egy tapodtat sem megyek innét. – És madonnaarcára makacs kifejezés költözött. Shasa tehetetlenül felsóhajtott, így hát száz fontot kellett leszurkolnia – ötvenet Taráért, ötvenet pedig Hueyért. – De legyek átkozott, ha még haza is viszem – közölte. – Ötven ficcs éppen elég akármelyik kis bolsiért. Majd szépen hazasétál a vackába. Tara bemászott a Jaguar elülső ülésére és dacosan keresztbe fonta a karját. Egyikük sem szólt egy árva szót sem, mialatt Shasa beindította a motort és szükségtelenül vad tempóban elhúzott a néptelen utcán. Ahelyett azonban, hogy egyenest a gazdag fehérek elegáns kertvárosi villanegyede felé vette volna az irányt, felrobogott a Devil's Peak lábánál emelkedő lankákon és megállt az egyik pihenőben, ahonnét jó kilátás nyílt a hatodik kerület füstölgő, romos

épületeire. – Most mit csinálsz? – érdeklődött Tara. – Nem akarsz egy pillantást vetni a művedre? – kérdezte Shasa fagyosan. – Biztosan büszke vagy rá, mi mindent sikerült elérned. Tara kényelmetlenül fészkelődött a helyén. – Az nem mi voltunk – motyogta. – Azt a skollie-k meg a gengszterek csinálták. – Drága Tarám, de hiszen így kell működnie a forradalomnak – magyarázta megenyhülve Shasa. – A társadalom bűnöző elemeit felhergelik az uralkodó rendszer elpusztítására, a törvény és rend szabályainak lábbal tiprására, azután megjelennek a vezetők, agyonlövetik a forradalmárokat és ezzel ismét helyreállítják a rendet. Nem olvastad el imádott bálványotok, Lenin tanait? – A rendőrség hibája volt – morogta dacosan Tara. – Persze, mindig a rendőrség hibája – ez is része Lenin tervének. – De ez egyáltalán nem úgy van... – kezdte a lány. – Kuss – förmedt rá velősen Shasa. – Csak egyetlenegyszer fogd be a szád és hallgass meg. Mostanáig eltűrtem a Jeanne d'Arc szerepében való tetszelgésedet. Ostoba és naiv dolog volt, de elfogadtam, mert szerettelek. De amikor már emberek otthonait kezded felgyújtogatni, amikor téglákat és bombákat hajigálsz, azt már nem találom többé viccesnek. – Ne merészelj ilyen magas lóról beszélni velem – fortyant fel Tara. – Nézd, Tara, nézd odalenn a lángokat és a füstöt. Ott vannak azok az emberek, akiket állításod szerint meg akarsz védelmezni, akikről azt hazudod magadnak, hogy törődsz a sorsukkal és segíteni akarsz rajtuk. Ott égnek el az otthonaik, a megélhetésük, mindaz, amire te dobtál csóvát. – Én nem gondoltam, hogy... – Nem, persze hogy nem gondoltad. Most viszont mondok neked valamit és jobb lesz, ha jól az eszedbe vésed. Ha megpróbálod romba dönteni ezt az országot, amit én teljes szívemből szeretek és szenvedést okozol a népének, akkor az ellenségemmé válsz és életre-halálra harcolni fogok ellened. Tara sokáig hallgatott. Elfordította tekintetét Shasáról, majd végül halkan csak annyit mondott. – Hazavinnél, kérlek? Shasa a hosszabbik utat választotta Kloof Neken át, végig az Atlanti-óceán partján, hogy kikerüljék a zavargások által sújtott területeket. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg meg nem érkeztek Malcomessék newlandsi háza elé. – Talán igazad van – szólalt meg Tara. – Talán tényleg ellenségek vagyunk. – Kikászálódott a Jaguarból, megállt és lenézett Shasára, amint ott ült a nyitott kocsi volánja mögött. – Isten veled, Shasa – búcsúzott el halkan, szomorúan és bement a házba. – Isten veled, Tara – suttogta a fiú. – Isten veled, imádott ellenségem. A Courtney klán tagjai teljes létszámban összegyűltek a weltevredeni kastély nagy, elülső szalonjában. Sir Garrick és Anna egymás mellett ültek a csíkos Regency mintás damaszttal kárpitozott hosszú kereveten. Natalból jöttek le, hogy együtt ünnepeljék meg Sir Garry születésnapját. Egy héttel ezelőtt mindannyian megmásztak a Táblahegyet, és megrendezték a hagyományos pikniket. A vidám hangulatú eseményen, mint szinte

minden alkalommal, most is részt vett az Ou Baas, vagyis Jan Christian Smuts tábornok. Sir Garry és Lady Anna már néhány nappal ezelőtt haza szándékoztak utazni, de a Lengyelország német megszállásáról érkező ijesztő hírek hatására úgy döntöttek, hogy inkább Weltevredenben maradnak. Jobbnak látták, ha a család együtt marad ezekben a kétségbeejtő napokban. Ott ültek egymás kezét fogva, mint két fiatal szerelmes. Tavalyi születésnapja óta Sir Garry kis, ezüst kecskeszakállat növesztett, talán tudat alatt utánozni akarván öreg barátját, Smuts tábornokot. A szakáll még inkább kihangsúlyozta karakterének tudós jellegét és sajátos egyéniséget kölcsönzött sápadt, finom arcának. Kissé előrehajolt a kereveten és fejét szeretetteljesen felesége vállára hajtotta, figyelmét azonban teljesen lekötötte a hatalmas zeneszekrény, amely mellett ott állt Shasa. Lázas sietséggel tekergette a rádió állomáskereső gombját és összevont szemöldökkel figyelte az éterből érkező statikus zörejeket és füttyöket. – A BBC a negyvenegy méteres sávban van – jegyezte meg élesen Centaine és gyémántokkal kirakott karkötőórájára pillantott. – Igyekezz már egy kicsit, chéri, különben lekéssük az adást. – Ah! – Shasa mosolyogva emelte fel a fejét, amint a sztatikus zajok hirtelen elhalkultak és a csendben tisztán megkondultak a Big Ben harangjai. Amint az utolsó kondulás is elhalt, megszólalt a bemondó hangja. – A pontos idő déli tizenkét óra greenwichi idő szerint. A szokásos déli hírek helyett most Mr. Neville Chamberlain miniszterelnök nyilatkozatát közvetítjük... – Hangosítsd fel, chéri – szólt izgatottan Centaine, és a végzetes szavak kimérten és baljóslatúan zúgtak az elegáns szalon falai közt. Mindannyian teljes csendben hallgatták. Sir Garry szakálla enyhén remegett. Levette orráról acélkeretes szemüvegét és elgondolkodva rágcsálni kezdte egyik szárát. Mellette Anna előrehajolt a kerevet szélén, vaskos combjai szétterültek saját súlyuk alatt. Arca lassanként egyre vörösebbé vált és miközben döbbent tekintettel meredt a mahagóni burkolatú zeneszekrényre, ujjai mind szorosabbra zárultak férje keze körül. Centaine a magas, legyezőtámlájú fotelben ült a hatalmas terméskő kandalló előtt. Könnyű fehér nyári ruhájában, karcsú dereka körül sárga szalaggal, úgy festett, akár egy fiatal lány. Harminckilenc éves volt, de dús, sötét fürtjei közt még egyetlen ezüst szál sem jelent meg, bőre makulátlanul sima maradt, azt a néhány halvány szarkalábat pedig, amelyeket az évek karcoltak szeme köré, szinte teljesen láthatatlanná tették a drága olajok és krémek. Fél könyékkel a fotel karfájára támaszkodott és miközben egyik ujjával töprengve mozgatta az arcát, egy pillanatra sem vette le tekintetét fiáról. Shasa fel-alá járkált a hosszú szobában, a virágmintás függöny mögött húzódó fülkébe rejtett zeneszekrénytől a könyvespolcokkal borított szemközti fal előtt álló hangversenyzongoráig és vissza. Szapora, nyugtalan léptekkel rótta a tükörfényesen ragyogó parkettát, kezét összekulcsolta a háta mögött, fejét elgondolkodva lehorgasztotta. Centaine arra gondolt, mennyire hasonlít az apjára. Jóllehet Michael idősebb volt és nem ennyire jóképű, mégis ugyanaz a férfias báj jellemezte mindkettőjüket. Eszébe jutott, milyen szilárdan hitte, hogy Michael halhatatlan, valami örökifjú isten, akinek semmi sem árthat és most hirtelen ismét lelkébe mart a bénító rémület. A háború bevezető szavai újból ott visszhangzottak szépséges otthonában, amelyet azért épített, hogy falai közt, mint valami erődben, védelmet találjon a könyörtelen világ ellen. – Sosem vagyunk biztonságban – gondolta. – Nincs menekvés. Kezdődik megint

elölről és én most sem leszek képes megóvni azokat, akiket szeretek. Shasa és Blaine... mindketten el fognak menni és nem tudom őket visszatartani. A múltkor Michael és a papa, most Shasa és Blaine... ó, Istenem, mennyire gyűlölöm az egészet. Gyűlölöm a háborút és gyűlölöm azokat a gonosz embereket, akik csinálják. Istenem, kérlek, ezúttal óvj meg bennünket. Ha már elvetted tőlem Michaelt és papát, legalább hagyd meg nekem Shasát és Blaine-t. Ők mindenem, rajtuk kívül senkim sincs... könyörgöm, ne vedd el őket tőlem. A mély zengésű, lassú, kimért szavak pedig tovább áradtak a hangszóróból. Shasa hirtelen megtorpant és válla fölött hátranézve a rádióra meredt, ahonnét a hang ezt mondta: – Ezért legmélyebb sajnálatomra tájékoztatnom kell önöket, hogy Nagy-Britannia mostantól fogva hadban áll Németországgal. A közvetítés ezzel véget ért és a brit miniszterelnök szavainak helyét valami lassú, szomorú kamarazene fájdalmas akkordjai foglalták el. – Zárd el, chéri – mondta halkan Centaine, és néma csend ereszkedett a szobára. Végtelennek tűnő másodpercekig egyikük sem mozdult. Végül Centaine felemelkedett a fotelből és arcán vidám mosollyal belekarolt Shasába. – Az ebéd tálalva van, mindenki asztalhoz! – kiáltotta könnyed, csevegő hangon. – Ilyen gyönyörű időben a teraszon eszünk. Shasa felbont egy üveg pezsgőt, én meg friss osztrigát hozattam – a szezon első osztrigáit! Így folytatta a harsányan jókedvű monológot, míg mindenki helyet foglalt az asztal körül és a poharak megteltek a gyöngyöző pezsgővel. Ekkor azonban hirtelen kiesett a szerepből, összeomlott és elgyötört arccal fordult Sir Garryhez. – Nekünk nem kell belépnünk, ugye, papa? – kérdezte szinte sírva. – Hertzog tábornok megígérte, hogy kimaradunk belőle. Azt mondja, ez az angolok háborúja. Nem kell megint odaküldenünk a férfiainkat... ugye most nem kell, papa? Sir Garry átnyúlt az asztal fölött és gyengéden megfogta a kezét. – Te is, én is tudjuk, milyen árat fizettünk legutóbb... – elcsuklott a hangja, nem bírta kiejteni Michael nevét. Egy másodpercbe telt, míg összeszedte magát. – Bárcsak meg tudnálak vigasztalni, kedvesem. Bárcsak azt mondhatnám, amit hallani szeretnél. – Ez nem tisztességes – nyöszörögte Centaine elkeseredve. – Ez egyszerűen nem tisztességes. – Nem, ebben egyetértünk. Nem tisztességes – mondta Sir Garry. – Mindazonáltal tény, hogy a világban egy rettenetes, zsarnoki hatalom ütötte fel a fejét, egy minden eddiginél gonoszabb erő, amely előbb-utóbb minket is elnyel, ha nem állunk ellent. Centaine felugrott az asztal mellől és berohant a házba. Shasa már emelkedett is, hogy utánamenjen, Sir Garry azonban kezét a karjára téve visszatartotta. És valóban, tíz perc múlva Centaine visszatért. Megmosta az arcát, rendbe hozta a sminkjét. Ismét vidáman mosolygott, szemében azonban különös, lázas fény ragyogott, amint helyet foglalt az asztalfőn. – Most pedig mindnyájan jókedvűek leszünk – kiáltotta nevetve. – Ez parancs. Nem lamentálunk, nem gondolkodunk és nem is beszélünk szomorú dolgokról... mindannyian boldogok leszünk, mert... – hirtelen elakadt a hangja, ajkán elhalt a nevetés. Azt akarta mondani ugyanis – ...mert talán ez az utolsó alkalom, amikor boldogok lehetünk így, együtt.

1939. szeptember 4-én, egy nappal azt követően, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent a náci Németországnak, Barry Hertzog tábornok szólásra emelkedett a Dél-afrikai Unió parlamentjében. – Szomorú és fájdalmas kötelességem tájékoztatni a Házat, hogy a kormány kabinetje két részre szakadt abban a kérdésben, milyen álláspontra helyezkedjék országunk az egyfelől Anglia és Franciaország, másfelől Németország között kialakult háborús helyzetet illetően. – Szünetet tartott, feltette szemüvegét és figyelmesen tanulmányozta a mellette ülő kormánytagok arcát, majd higgadt tónusban folytatta. – Szilárd meggyőződésem, hogy az az ultimátum, melyet a brit kormány Lengyelországnak a Wehrmacht által történt megszállása miatt Németországnak adott, semmire sem kötelez bennünket. Ugyancsak meg vagyok győződve arról is, hogy Lengyelország német megszállása nem veszélyezteti a Dél-afrikai Unió biztonságát... – Az ellenzék padsoraiból helyeslő felzúdulás hallatszott. A varangyos békára emlékeztető, szemüveges dr. Daniel Malan rosszindulatúan mosolygott, miközben a kormánypárti padokból Smuts és támogatói hasonló hangerővel nyilvánították ki tiltakozásukat. – Az egész ügy inkább helyi konfliktusnak tekinthető Németország és Lengyelország között – folytatta Hertzog –, és mint ilyen, semmiképp sem indokolja, hogy országunk csatlakozzék a hadüzenethez. Következésképp azt javaslom, hogy Dél-Afrika maradjon semleges. Angliának továbbra is engedélyezzük a simonstowni haditengerészeti támaszpont használatát, de minden egyéb tekintetben tartsuk fenn jelenlegi kapcsolatainkat a hadban álló felekkel, mintha semmiféle háború nem folyna. Az idős miniszterelnök gyakorlott és nagy rábeszélőképességgel megáldott szónok volt. Miközben folytatta fejtegetését a semlegességről, Blaine Malcomess a kormánypárti oldal első padsorából lopva figyelte, hogyan reagálnak körülötte Smuts hívei. Tudta kik azok, akik hozzá és az Ou Baashoz hasonlóan szilárdan elkötelezték magukat Anglia mellett és kik az ingadozók, a bizonytalankodók. Miközben Hertzog folytatta szónoklatát, szinte megérezte, hogyan fordul a hangulat mindinkább az agg tábornok javára. Hitetlenkedve és egyre növekvő szégyenkezéssel látta, micsoda becstelen döntést készül hozni a Ház. Szégyenérzetével egyenes arányban nőtt benne a harag is. Hertzog tábornok pedig még mindig beszélt. Blaine már csak fél füllel hallgatta. Néhány szót firkantott az előtte fekvő jegyzettömbre, letépte a lapot és már épp oda akarta nyújtani az Ou Baasnak, amikor hirtelen megütötte a fülét egy mondat, amelytől figyelme ismét teljes intenzitással a miniszterelnök felé fordult. – Végül, ami Lengyelország német megszállásának erkölcsi oldalát illeti, ez az akció nagyon is jogosnak tűnik, ha tekintetbe vesszük, hogy a német állam biztonsága szempontjából... Blaine-t ujjongó diadalmámor kerítette hatalmába. Inkább csak érezte, mintsem látta a megütközést és a hirtelen visszakozást azoknak az arcán, akik pedig már kezdtek hajlani a semlegesség elfogadására. – Túl messzire ment – írta fel gyorsan egy lapra. – Védelmébe veszi Hitler agresszióját. Győztünk. Letépte a lapot a jegyzettömbről és átadta Smuts tábornoknak, aki elolvasta, alig észrevehetően bólintott, majd szólásra emelkedvén elemezni kezdte a kérdés másik oldalát. – Anglia a barátunk, a legrégibb és legjobb barátunk, aki mellett a végsőkig ki kell

tartanunk – kezdte magas, raccsoló hangján. – Lengyelország megszállása korántsem holmi helyi csetepaté, hanem olyan ügy, amelynek következményei messze túlnyúlnak Danzigon és a korridoron, megérintve minden szabad ember szívét és lelkét a földkerekség összes szegletében. Mikor végül sor került a szavazásra, Dr. Malan nacionalistái egységesen a semlegesség mellett voksoltak, Hertzog saját párthíveinek egyharmada és kabinetjének három minisztere pedig szintén támogatták vezérüket. Smuts és saját emberei – Reitz, Malcomess, Stuttaford és a többiek – azonban mégis győztek és Dél-Afrika szinte jelentéktelen, nyolcvan a hatvanhéthez arányú szavazatkülönbséggel hadat üzent a náci Németországnak. Hertzog tábornok még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy megakadályozza a döntés keresztülvitelét. Kérte a parlament feloszlatását és új, általános választások kiírását. A főkormányzó, Sir Patrick Duncan azonban elutasította a kérést, viszont elfogadta az öreg tábornok lemondását, Jan Christian Smuts tábornokot pedig felkérte, hogy alakítson új kormányt és vezesse háborúba nemzetét. – Az Ou Baas nem enged el – szólt Blaine, hangjában őszinte keserűséggel. Centaine kiszaladt közös házikójuk hálószobájából és lábujjhegyre állva átölelte. – Ó hála Istennek, Blaine, drágám – suttogta. – Imádkoztam és imádkoztam, amíg a Teremtő végül meghallgatott. Nem bírtam volna ki, hogy mindkettőtöket elveszítselek. Téged is, Shasát is... nem éltem volna túl. – Egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy itthon ülök, miközben másoknak menniük kell. – Te egyszer már harcoltál, bátran és önzetlenül – mondta Centaine. – Ezerszer többet érsz idehaza, mint holtan fekve a harctéren, egy idegen országban. – Az Ou Baas is erről igyekezett meggyőzni – sóhajtott Blaine. Egyik karját az asszony dereka köré fonta és bevezette a nappaliba. Centaine érezte, hogy ezen az éjszakán nem fognak szeretkezni. Tudta, mekkora bánat és csalódás ez Blaine-nek. Tudta, hogy ma éjjel nem vágyik egyébre, csak hogy beszélhessen, az ő feladata pedig az, hogy meghallgassa kételyeit, félelmeit és megbánásait. A mondatok zavaros összevisszaságban, minden logikai sorrendet nélkülözve szakadtak fel a férfiból. Centaine olyan közel ült hozzá, hogy ha meg akarta volna érinteni, csak a kezét kellett volna kinyújtania, de csak ült és csendben hallgatta. – Annyira bizonytalan a helyzetünk – mondta Blaine. Hogy tudjunk háborút viselni, mikor a parlamentben csupán tizenhárom szavazatos többséggel rendelkezünk, miközben velünk szemben ott áll egy erős ellenzék, amelyik gyűlöli az Ou Baast és azt, amit csak „Smuts angol háborújának” neveznek? Minden lépésnél keresztbe fognak tenni nekünk, a lakosság pedig szintén mélységesen megosztott az irántunk táplált érzelmeit illetően. Még a saját határainkon belül is van egy ugyanolyan ádáz ellenségünk, mint a nácik – az Ossewa Brandwag. Feketeingesek, szürkeingesek, Délnyugat-Afrikában ott a Deutsche Bund... ellenségekkel vagyunk körülvéve kívül és belül. Centaine felállt, újabb szódás whiskyt töltött és odahozta neki a díszesen csiszolt Stuart kristálypoharat. Még sohasem látta őt egy italnál többet inni, de aznap este ez már a második volt. – Pirow is elárult bennünket – folytatta. – Most közéjük állt, miután hosszú évekig bizalmi pozícióban volt. – Oswald Pirow volt a Hertzog-kormány védelmi minisztere. –

Ötvenhat milliárdos védelmi büdzsét szavaztunk meg neki és azt a feladatot kapta, hogy építsen ki egy korszerű, ütőképes hadsereget. Ehelyett csalárd módon egy papírhadsereget adott nekünk. Elfogadtuk a jelentéseit, hitelt adtunk az ígéreteinek, és most, hogy elment, itt állunk egy szál modern fegyver nélkül, egy maroknyi kimustrált tankkal, néhány matuzsálemi korú repülőgéppel meg egy ezerötszáz főnél is kisebb létszámú állandó haderővel. Pirow egyszerűen megtagadta, hogy felfegyverezze a nemzetet egy háborúra, amelyről ő és Hertzog eleve elhatározták, hogy sohasem fogjuk megvívni. Már elmúlt éjfél, de mindketten túlságosan feszült idegállapotban voltak ahhoz, hogy alvásra gondoljanak. Mikor a férfi elhárította a harmadik whiskyt, Centaine kiment a konyhába kávét főzni. Blaine utánament, megállt mögötte, és karját dereka köré fonva várta, hogy felforrjon a víz. – Smuts tábornok a belügyi tárcát adta nekem az új kabinetben – szólalt meg kisvártatva. – Többek közt azért, mert már amúgy is megbízott az Ossewa Brandwag, meg a többi felforgató szervezet tevékenységének felderítésére létrehozott bizottság vezetésével. Egyik fő feladatom az lesz, hogy elfojtsam a háborús előkészületek meghiúsítására irányuló erőfeszítéseiket. Az Ou Baas saját irányítása alá vonta a Védelmi Minisztériumot és máris egy ötvenezer önkéntesből álló hadsereget ígért az angoloknak, amely szükség szerint bárhol bevethető egész Afrika területén. Bevitték a tálcát a nappaliba. Centaine éppen a kávét töltötte, mikor megcsörrent a telefon. Az éles hang ijesztően hasított a ház csendjébe. Centaine összerezzent, és a gőzölgő kávét a tálcára borította. – Mennyi az idő, Blaine? – Tíz perc múlva egy. – Nem veszem fel... hadd csengjen – rázta meg a fejét Centaine a követelőző készülékre meredve, Blaine azonban felállt. – Csak Doris tudja, hogy itt vagyok – mondta. – Meg kellett mondanom neki, arra az esetre, ha... – Nem kellett tovább magyarázkodnia. Doris a titkárnője volt, az egyetlen személy, akit bizalmukba avattak és természetesen mindig tudnia kellett, hol tartózkodik a főnöke. Centaine felemelte a kagylót. – Itt Mrs. Courtney – mondta és egy pillanatig hallgatott. – Igen, Doris, itt van – azzal átadta a kagylót Blaine-nek, és tapintatosan elfordult. A férfi néhány pillanatig szótlanul hallgatta a vonal túlsó végéről érkező szavakat, majd halkan csak annyit mondott. – Köszönöm, Doris, húsz percen belül ott leszek. – Letette a kagylót és tekintetét Centainere emelte. – Ne haragudj, Centaine. – Hozom a kabátod. Blaine, miközben sietősen begombolta magán a kabátot, szembefordult vele. – Isabella – mondta, majd látva Centaine meglepett arckifejezését, hozzátette. – Az orvos van nála. Azt mondja, szükségük van rám. Doris nem mondott többet, de elég komolynak hangzik. Miután Blaine elment, Centaine kivitte a konyhába a kávéskészletet és mindent elmosogatott. Ritkán érezte magát ennyire magányosnak. A ház csendes volt, hideg, és tudta, hogy úgysem bír elaludni. Visszament a nappaliba és feltett egy lemezt a gramofonra. Egy ária volt Verdi Aidájából, az egyik legkedvesebb zeneszáma. Miközben leült és hallgatta az áradó dallamot, a múlt képei feltolultak emlékezetéből – Michael,

Mort Homme és az a régi háború –, és lassan úrrá lett rajta a búskomorság. Végül elaludt, maga alá húzott lábakkal, a fotelben kuporogva. A telefon csörgésére riadt fel. Félálomban tapogatózva emelte fel a kagylót. – Blaine! – kiáltott fel, azonnal felismerve a hangot. Mennyi az idő? – Négy óra... pár perccel már el is múlt. – Blaine, valami baj van? – Centaine most már teljesen éber volt. – Isabella – mondta a férfi. – Téged akar látni. – Engem? – kérdezte Centaine teljesen megzavarodva. – Szeretné, ha idejönnél. – Nem tudok, Blaine. Te is tudod, hogy ez lehetetlen. – Centaine, Isabella haldoklik. Az orvos azt mondja, a reggelt sem éri meg. – Ó Istenem, Blaine. Annyira sajnálom – mondta Centaine és csodálkozva döbbent rá, hogy valójában sajnálja. – Szegény Isabella... – Szóval eljössz? – Te akarod, Blaine? – Ez az utolsó kívánsága. Ha megtagadjuk, sokkalta nehezebb lesz elviselnünk a lelkifurdalást. – Jövök – mondta Centaine és letette a kagylót. Néhány perc alatt megmosta az arcát, átöltözött és egy árnyalatnyi sminket tett az arcára. Végighajtott a szinte teljesen kihalt utcákon. Az egész Newlands Avenue-n Malcomessék nagy, oromzatos háza volt az egyetlen, ahol égett a villany. Blaine maga nyitotta ki a széles, kétszárnyú mahagóni ajtót. Nem ölelte meg, csak ennyit mondott. – Köszönöm, hogy eljöttél. – Centaine csak ekkor vette észre, hogy egyik lánya ott áll mögötte az előcsarnokban. – Hello, Tara – üdvözölte. A lány zokogott. Nagy szürke szemei puffadtak és vörösek voltak a sok sírástól, arca olyan sápadt volt, hogy aranybarna haja szinte lángolni látszott felette. – Sajnálattal hallom a híreket anyádról. – Dehogyis sajnálja maga – nézett rá Tara lapos, ellenséges pillantással, ám arcvonásai hirtelen megvonaglottak, megtörtek és hangos zokogással rohant el a folyosón. Valahol a ház végében becsapódott egy ajtó. – Nagyon fel van dúlva – magyarázkodott Blaine. – Elnézésedet kérem a nevében. – Megértem – válaszolta Centaine. – Meg is érdemeltem, legalábbis részben. Blaine tagadólag rázta a fejét, de csupán ennyit mondott. – Kérlek, gyere velem. Egymás mellett haladva kapaszkodtak fel a széles, körbefutó lépcsőházban. – Mi van vele, Blaine? – kérdezte halkan Centaine. – A gerinc és az idegrendszer teljes elsorvadása... egy folyamat, amely lassan haladt előre az évek során. Most, hogy tüdőgyulladást is kapott, a szervezete nem bírja tovább. – Vannak fájdalmai? – kérdezte Centaine. – Igen – bólintott a férfi. – Mindig is voltak, több fájdalmat viselt el, mint amennyit egy átlagos ember képes volna. Végigmentek a széles, szőnyeggel borított folyosón. Blaine megállt a folyosó végén lévő ajtó előtt, halkan megkopogtatta, majd kinyitotta. – Gyere be, kérlek. A tágas szoba berendezését hűvös, megnyugtató zöld és kék színek uralták. A függönyöket behúzták, az éjjeliszekrényen égett az olvasólámpa. Az ágy mellett álló férfiú szemmel láthatólag orvos volt. Blaine a négyoszlopos mennyezetes ágyhoz vezette

a látogatót. Centaine igyekezett magát felkészíteni a legrosszabbra is, mégis ijedten összerezzent, mikor megpillantotta a magasan felpolcolt párnákon fekvő alakot. Még jól emlékezett Isabella Malcomess derűt és szelídséget sugárzó, törékeny szépségére. Most egy halálfej meredt rá sötét, beesett szemüregeivel. Az összeaszott ajkak mögül elősárgálló fogak görcsös, vicsorgó mosolyában volt valami kimondhatatlanul obszcén. A hatást még tovább fokozta a dús, aranybarna haj, amely mint valami sötét felhő, érintetlen pompájában gomolygott az elpusztult fej körül. – Kedves öntől, hogy eljött – szólalt meg és Centaine kénytelen volt közelebb hajolni, hogy hallja a vékony, erőtlen hangot. – Amint meghallottam, hogy látni kíván, máris jöttem. Az orvos halkan közbeszólt. – Csak néhány percig maradhat – Mrs. Malcomessnek pihenésre van szüksége – mondta, de Isabella türelmetlen, elhárító mozdulatot tett a kezével. Centaine látta a kezét, amely már nem volt egyéb, mint egy faggyúszínű bőrrel és kékes erek zsinórszerű hálózatával bevont madárláb. – Négyszemközt akarok beszélni – suttogta. – Kérem, doktor, hagyjon minket magunkra. Blaine fölébe hajolt, hogy megigazgassa feje alatt a párnákat. – Kérlek, drágám, ne fáraszd ki magad – mondta, és Centaine nem tudta elfojtani a szívébe markoló féltékenységet a határtalan gyöngédség láttán, amellyel körülvette a haldokló asszonyt. Blaine és a doktor csendesen kimentek a szobából, az ajtó halk kattanással zárult be mögöttük. A két nő most első ízben kettesben maradt. Centaine-t hatalmába kerítette a valószerűtlenség érzete. Oly sok éven át tornyosult ez az asszony áthághatatlan akadályként az életében. Puszta létezésével arra kárhoztatta, hogy a leggyötrőbb érzelmeket kelljen elszenvednie, a bűntudattól a féltékenységig, a haragtól a gyűlöletig. De most, amint itt állt halálos ágya mellett, minden indulata elpárolgott. Nem érzett egyebet, mint végtelen szánalmat. – Gyere közelebb, Centaine – suttogta Isabella, és csontvázkeze alig láthatóan megrezdült. – Olyan nehezemre esik a beszéd. Centaine ösztönösen letérdelt az ágy mellé, úgy, hogy szeme alig néhány hüvelyknyire volt Isabelláétól. Hirtelen rettenetes szükségét érezte, hogy bűnbánatot gyakoroljon a töméntelen szenvedés miatt, amit neki okozott és bocsánatot kérjen tőle, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Isabella megszólalt. – Azt mondtam Blaine-nek, hogy békét szeretnék kötni veled, Centaine – kezdte elhaló hangon. – Azt mondtam neki, megértem, hogy muszáj volt egymásba szeretnetek és az idők folyamán arra is rájöttem, hogy megpróbáltatok megkímélni engem, amennyire csak lehetséges volt. Azt is mondtam még, hogy tudom, sohasem voltál bosszúálló és bár elvehetted volna őt tőlem, mégsem mérted rám ezt a végső megalázó csapást. Annak ellenére, hogy nem voltam már többé nő, megengedted nekem, hogy megtartsam női büszkeségem utolsó foszlányait. Centaine érezte, amint lelkét eltölti a szánalom és szeme megtelik könnyekkel. Szerette volna átölelni és magához szorítani ezt a törékeny, haldokló teremtést, de volt valami Isabella szemében, ami visszatartotta – valami vad, büszke csillogás, így hát csak szótlanul lehajtotta a fejét. – Még azt is mondtam Blaine-nek, hogy bár tőled megkapta azt a boldogságot, amit én nem adhattam meg neki – folytatta Isabella –, a te nagylelkűséged jóvoltából részben mégiscsak sikerült megőriznem őt magamnak.

– Ó Isabella, nem is tudom, hogyan mondjam el neked... – kezdte Centaine a meghatottságtól elcsukló hangon, de a haldokló asszony egy kézmozdulattal elhallgattatta. Látszott rajta, hogy kétségbeesetten igyekszik összeszedni magát valami utolsó nagy erőpróbához. Arcába még egyszer halványan visszatért az élet színe, szemében felragyogott az ádáz, kérlelhetetlen fény. Lélegzete felgyorsult és mikor újból megszólalt, hangja erősebben, áthatóbban csengett. – Mindezt azért mondtam neki, hogy rábírjam arra, hogy idehozzon téged. Ha sejtette volna a valódi szándékomat, biztosan nem engedi, hogy idejöjj. – Felemelte fejét a párnáról, hangja egy mérges kígyó sziszegéséhez vált hasonlatossá. – Most végre elmondhatom neked, milyen mélységesen gyűlöltelek az eltelt hosszú évek minden átvirrasztott órájában. Elmondhatom, hogyan tartott életben a gyűlölet ilyen hosszú ideig, csak azért, hogy megakadályozhassam a házasságotokat, és azt is, hogy most, mikor meghalok, ez a gyűlölet százszorosára növekszik... – Elcsuklott a hangja, és zihálva kapkodott a levegő után, miközben Centaine rémülten hőkölt vissza bosszúvágytól izzó tekintete előtt. Most látta csak, hogy ez az asszony lassanként beletébolyodott a kiállt pokoli fájdalmakba, a mindent felemésztő gyűlöletbe és a féltékenységbe. – Ha egy haldokló asszony átkának egyáltalán van még valami foganatja – szólalt meg ismét Isabella –, akkor én most utolsó leheletemmel megátkozlak téged, Centaine Courtney. Kívánom, hogy te is éld át ugyanazokat a kínokat, amelyeket nekem okoztál. Ismerd meg a fájdalmat úgy, ahogy én megismertem. És azon a napon, mikor az oltár elé állsz a férjemmel, kinyúlok érted a síromból és... – Ne! – Centaine talpra ugrott és rémülten tántorogva hátrált az ajtó felé. – Hagyd abba! Könyörgöm, hagyd abba! Isabella gúnyos, rikácsoló hangon felnevetett. – Megátkozlak titeket és kívánom, hogy az átkom rontsa meg számotokra a házasságtörés örömét. Megátkozok minden percet, amit együtt töltőtök, miután én elmentem. Megátkozom a magot, amit a méhedbe plántál, megátkozom minden csókotokat, minden öleléseteket... légy átkozott te is és a kölyköd is! Legyen átkozott minden ivadékod! Szemet szemért, Centaine Courtney! Vésd jól eszedbe a szavaimat... szemet szemért!! Centaine az ajtóhoz szaladt, feltépte és kiszáguldott a folyosóra. Blaine futva jött felfelé a lépcsőházban. Megpróbálta visszatartani, Centaine azonban kitépte magát a karjai közül és kirohant a házból, egyenesen a Daimlerhez. Órákon át vezetett szinte öntudatlan állapotban, teljes sebességgel, padlóig taposva a gázpedált. Csak nagy sokára jött rá, hogy egyenesen a sivatag felé tart, vissza az álomszerű, titokzatos hegyek közé, amelyeket az apró termetű busmanok csak úgy neveznek, a „Minden Élet Bölcsője”. Centaine két teljes hónap múlva tért csak vissza a Kalahári sivatagból. Blaine kapcsolatfelvételre irányuló próbálkozásait mindvégig mereven elhárította. Nem válaszolt sem a leveleire, sem pedig a hol Abe Abrahams, hol Dr. Twentyman-Jones által továbbított kétségbeesett telefonüzeneteire. Olvasta Isabella Malcomess gyászjelentését az újságok halálozási rovatában. A lapok ugyan csak hetekkel megjelenésük után érkeztek meg a H'ani bányába, a hír olvastán Centaine-ben mégis megnőtt a magányérzet és a közelgő tragédiától való szorongás, amit Isabella átka hagyott benne.

Végül csak Shasa unszolására tért vissza Weltevredenbe. Megérkezésekor haja szürke volt a hosszú út porától, bőrét sötétre égette a Kalahári napja, de még mindig fáradt és kedvetlen volt. Shasa meg kellett hogy kapja a táviratát és számíthatott az érkezésére. Minden bizonnyal hallotta a Daimler motorjának zúgását a kastélyhoz vezető úton, mégsem jött ki a kapu elé. Hogy miért, arra Centaine csak akkor jött rá, mikor belépett a dolgozószobájába. Fia az ablaknál állva figyelte érkezését. Most megfordult és az ajtó felé indult, hogy üdvözölje. Egyenruhát viselt. Centaine megtorpant az ajtóban, szinte megbénította a jeges rémület. Nézte Shasát, amint felé tart – és hirtelen elragadták az emlékek. Időn és téren át visszautazott a múltba, egy másik találkozáshoz, egy magas, valószínűtlenül jóképű fiatalemberrel. Az is ugyanolyan khakisárga zubbonyt viselt, mint Shasa, tükörfényesen ragyogó derékszíjjal és Sam Browne-vállpánttal. Csúcsos sapkáját ugyanolyan hetykén félrecsapva viselte és zubbonyának mellén ugyanúgy ott díszelgett a légierők kiterjesztett szárnyakat ábrázoló jelvénye. – Hál' istennek, hogy megjöttél, mama – üdvözölte Shasa. Látnom kellett téged, mielőtt elmegyek. – Mikor? – suttogta Centaine elakadó lélegzettel és már előre félt a választól. – Mikor indulsz? – Holnap. – Hová... hová küldenek? – Először Roberts Heightsbe megyünk. – Ez volt a légierők kiképző támaszpontja a Transvaalban. – Ott kiképeznek minket vadászpilótákká, azután oda megyünk, ahová küldenek. Kívánj nekem szerencsét, mama. Centaine most vette csak észre zubbonyának váll-lapján a narancsszín villámokat – azoknak az önkénteseknek a jelvényét, akik vállalták, hogy az ország határain túl harcoljanak. – Igen, drágám, sok szerencsét kívánok neked – mondta, és tudta, hogy a szíve szakad meg, ha látnia kell, amint elmegy. A Rolls-Royce-Merlin-motor dübörgése még a rádiótelefon fejhallgatóján át is mindent betöltött. A Hawker Hurricane típusú vadászgép pilótafülkéjének teteje nyitva állt, a légörvény vadul tépázta Shasa fejét, viszont ily módon zavartalan kilátás nyílt a végtelen kék afrikai égboltra. A három gép laza ék alakban hasította a levegőt. A csúf szürkésbarna sivatagi terepszín sem tudta elkendőzni áramvonalas testük fenyegető szépségét. A bevetést Shasa vezette. Bevonulását követően tüneményes gyorsasággal léptették elő. A parancsteljesítés megszokott dolog volt számára – Centaine Courtney fiaként alaposan megtanulta ezt a leckét. Alig tizennyolc hónap múltán elérte a repülőőrnagyi rangfokozatot. Rövid ujjú khakiszínű zubbonyt és khaki inget viselt, mezítelen lábára csupán könnyű szandált húzott az abesszin nyár gyilkos forróságában. Webley típusú szolgálati revolverét derekára szíjazta. Az ormótlan mordály meglehetősen anakronisztikusan hatott egy korszerű vadászgép pilótájának felszerelései közt, de mióta a hírszerzési csoport közreadta azokat a förtelmes fotókat, mindannyiuk számára kötelezővé tették az oldalfegyver viselését. Történt ugyanis, hogy az egyik motorizált felderítő egység

lerohant egy falut a hegyekben és rábukkantak két dél-afrikai pilóta földi maradványaira, akiket egy kényszerleszállás után elfogtak az abesszin gerillák – a magukat shuftának nevező vad, hegyi banditák. A két foglyul ejtett pilótát először is kiherélték, izzó vasakkal megnyúzták, majd kibelezték őket, de olyan ördögi fortéllyal, hogy még éltek, noha a beleiket már kihúzták a hasukból. Végül tövisgallyakkal kipeckelték az állkapcsukat, a nők pedig sorban belevizeltek nyitott szájukba, míg csak meg nem fulladtak. A hajmeresztő eset után valamennyi pilótát oldalfegyverrel látták el, hogy szükség esetén védekezni tudjanak, vagy ha már a menekülésre nincs remény, legalább ne foghassák el őket élve. Az időjárás ma különösen kedvezett a repülőknek. A levegő kristálytiszta volt a felhőtlen azúrkék égbolt alatt, semmi sem korlátozta a látást. Odalenn, ameddig a szem ellátott, végtelenül terült el a hegyektől szabdalt abesszin felvidék. A meredek oldalú, lapos tetejű hegyek között mély, sötét szurdokok kanyarogtak, a sivatag és a sziklák napszítta szürkésbarna színükkel egy kivénhedt oroszlán forradásoktól szabdalt irhájára emlékeztettek. A három vadászgép meredeken emelkedett egyre magasabbra. Csupán néhány perce szálltak fel sietősen a Yirga Alem-i katonai támaszpont porlepte kifutópályájáról, miután a híradósok alig hallható, de annál kétségbeesettebb rádióüzenetet fogtak az egyik előrenyomuló gyalogos hadosztálytól. Shasa északi irányba fordult, és a mélységben, mint egy halvány cérnaszál, lassan kivehetővé vált a hegyek között kanyargó út. Azonnal működésbe lépett benne a képzett vadászpilóta ösztöne. Fejét szünet nélkül ide-oda forgatva, összevont szemmel pásztázta a levegőt maga körül. Ő látta meg őket elsőként. Az első pillanatban csupán apró, sötét pontoknak látszottak, mint egy fekete muslicafelhő a szemkápráztatóan kék égbolt hátterében. – Popeye raj, itt a vezér. Figyelem! – szólt bele a rádiótelefon mikrofonjába. – Ellenséges kötelék tizenegy órás magasságban! Tizenvalahányan vannak... ha jól látom, Capronik. Bulizunk! Bulizunk! – A „bulizunk” parancs annyit jelentett, hogy teljes gázzal előre. – Már látom őket – hangzott máris Dave Abrahams válasza. Valami rendkívüli szerencse folytán a két jó barátnak sikerült mindvégig együtt maradni a Roberts Heights-i kiképzőtábortól kezdve a kelet-afrikai hadjárat minden zűrzavaros kalandján át egészen mostanig, mikor Dan Pienaar dél-afrikai hadosztályában harcolva verték vissza Aosta hercegének olaszait a hegyeken át, Addisz-Abeba felé. Shasa átnézett rá. David Hurricane-jével felhúzott egészen Shasa gépének jobb oldali szárnyvége mellé. Az ő pilótafülkéjének teteje is nyitva volt és egy pillanatra egymásra vigyorogtak. David hatalmas, kampós orrát nyers hússzínűre égette a nap, sisakjának hevederei szabadon lengedeztek az álla alatt. Jó érzés volt itt tudni őt maga mellett. Azután mindketten behúzták fejük felett a fülke fedelét és előreszegezett tekintettel készülődni kezdtek a támadásra. Shasa lágy fordulatba vezette a rajt és a vadászrepülők klasszikus taktikáját alkalmazva emelkedni kezdtek a napkorong felé. A távoli pontok rohamosan növekedtek és néhány másodperc múlva kibontakoztak a hárommotoros Caproni bombázók jól ismert körvonalai. Shasa összesen tizenkettőt számolt meg – négy, egyenként három tagból álló kötelékben repültek. Ismét a kerene-i útkereszteződés felé tartottak, ahol az előnyomuló dél-afrikai hadoszlop megrekedt a keskeny szurdok égbe nyúló, meredek falai között, és Shasa ebben a pillanatban

észrevette, amint a kötelék élén haladó gépek alól hullani kezdenek a bombák. A Rolls-Royce-motorok még mindig teljes gázzal dübörögtek, miközben a három Hurricane egyre feljebb hágott, egyenest a tűző napba, amely elvakította az olasz gépek tüzéreit. Shasa ekkor egy félbukfenccel ereszkedni kezdett és támadásba lendült. Már látta, amint odalenn a mélyben, a hangyák menetére emlékeztető járműkonvoj felett is szürke porfellegek bomlanak ki a bombák robbanásai nyomán. – Azok a szegény ördögök... ezt alaposan telibe kapták – gondolta. Miközben szinte zuhanórepülésben közeledtek az ellenséges gépek felé, a második kötelék is kioldotta bombaterhét. Az egyik végükön terelőlapokkal ellátott ormótlan, szürke tojások látszólag lassú, kacsázó mozgással ereszkedtek a föld felé. Shasa még egyszer hátranézett és összehúzott szemmel fürkészte a napot, hogy meggyőződjék róla, nem ólálkodnak-e hátuk mögött olasz vadászgépek. Az ég azonban makulátlan kék volt, így hát visszafordult és figyelmét újból a gépfegyver irányzékára összpontosította. Kiválasztotta a harmadik raj élén haladó Capronit, remélve, hogy támadásával sikerül megzavarnia a bombázás menetét. Enyhén meghúzta a bal oldalkormányt és egy hajszálnyival lejjebb fordította a Hurricane orrát, míg az irányzék célkeresztjében fel nem tűnt a Caproni kék-ezüst törzse. Már csak hatszáz yardnyira volt tőle, de még nem tüzelt. Tisztán látta felségjelén a fascest, a római császárok összekötözött rőzsenyalábból és fejszéből álló jelképét. A két pilóta előrehajolva figyelte, amint a bombák a célpontra hullanak. A forgó lövegtorony kettős gépágyújának csövei hátrafelé néztek. Ötszáz yard. Már látszott a lövegtoronyban ülő gépfegyverkezelő feje és válla. Háttal ült Shasának. Még mindig nem vette észre a jobbról zuhanórepülésben sivítva közeledő három halálosztó gépezetet. Négyszáz yard – már annyira közel voltak, hogy Shasa még a megperzselődött festéket is látta a motorok kipufogónyílásai körül, de a gépágyú mögött ülő tüzér még mindig nem vett észre semmit. Háromszáz yard. A bombakamra fedele lassan nyílni kezdett a Caproni halállal terhes hasa alatt. Már a szegecsek feje is tisztán kivehető volt az ezüstös törzsön és a széles kék szárnyakon. Shasa megmarkolta térde között a botkormányt és ujjával félrecsapta a tüzelőgomb biztonsági reteszét, lövésre kész állapotba hozva gépének szárnyában a nyolc Browning típusú géppuskát. Kétszáz yard. Szandáljának orra finoman játszott a vezérsíkok kormányrúdjain és a célkereszt lassan végigkúszott a Caproni törzsén. Összevont szemöldökkel, alsó ajkát összeharapva összpontosított. Ekkor azonban hirtelen egy ragyogva foszforeszkáló gyöngysor csapott át a Hurricane orra előtt. A második Caproni lövegkezelője észrevette őt és figyelmeztető sorozatot adott le. Száz yard. Most már a kötelék élén haladó Caproni két pilótája is felfigyelt a lövésekre és hátranézve megpillantották Shasát. A lövegkezelő lázas igyekezettel próbálta felé fordítani gépágyúinak csövét. Shasa az irányzékon át látta rémülettől eltorzult, halálsápadt arcát. Nyolcvan yard. Shasa hüvelykujja lassan lenyomta a tüzelőgombot. A Hurricane megremegett és érezhetően lelassult a nyolc Browning visszarúgásának erejétől. Shasa mellkasa enyhén nekinyomult a biztosítóhevederek szíjainak. A nyomjelző lövedékek tündöklő folyama, mint megannyi elektromos kisülés, szikrázva borította el a Caproni törzsét. Shasa tekintetével követte a lövedékek becsapódásának vonalát, közben gyors,

finom mozdulatokkal módosított a tüzelés irányán. Az olasz gép lövegkezelőjének már nem volt ideje tüzet nyitni. A lövegtorony plexiüveg kupolája szétesett körülötte és a rázúduló össztűz cafatokra szaggatta a testét. Fél feje és egyik karja egyszerűen leszakadt, akár egy rongybabáé, és táncolva, bukfencezve repült el a propellerek légörvényében. Shasa máris irányt változtatott, célba véve a sebesen pörgő propeller ragyogó ezüst tányérját és a szárny tövét, a gép legsebezhetőbb pontját. Ujja ránehezedett a gyorstüzelő gombjára és a Caproni szárnyának borotvaéles körvonalai szétmállottak, mint a viasz a gyertya lángjában. Glicerin- és benzinfüggöny terült szét a levegőben, a szárny lassan hátracsavarodott, majd tőből letört és pörögve hullott le, mint egy száraz falevél a szélben. A megcsonkított bombázó egyensúlyát vesztve a hátára fordult és lapos, egyre szűkülő spirálban zuhanni kezdett. Röptében szabálytalan, cikcakkos füst- és lángcsóvát húzott maga után, de Shasa figyelme már a következő kötelék felé fordult. Ütközésig rántotta a gázkart és olyan szűk ívben fordította meg a gépet, hogy agyából kifutott a vér, látása pedig egy pillanatra elszürkült, elhomályosult. Hasizmait megfeszítve, görcsösen összeszorított állkapoccsal igyekezett ellenállni a hirtelen bekövetkezett vérpangásnak és zuhanórepülésben száguldott egyenest neki a következő Caproninak. A két gép szédítő sebességgel közeledett egymás felé. A Caproni orra egyre ijesztőbbre növekedett és egy szempillantás alatt teljesen betöltötte a látóteret. Shasa az utolsó pillanatban tüzelt, majd felrántotta a Hurricane orrát és meredek ívben elhúzott az olasz gép felett. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezte, amint a Caproni légcsavarjainak örvénye megrázza a gépét. De már fordult is visszafelé és szinte eszelős dühvel vetette magát az ellenséges bombázók közé, megtörve, szétzilálva az olasz köteléket. Éles kanyarokkal, emelkedve, süllyedve cikázott köztük és közben szakadatlanul tüzelt, mígnem a Capronik a légi csatákra oly jellemző hirtelenséggel, ahogy megjelentek, el is tűntek. Teljesen egyedül volt a valószínűtlenül kék, üres égbolton. Homlokát a megnövekedett adrenalinszinttől verejtékcseppek lepték el. Olyan szorosan markolta a botkormányt, hogy belesajdultak az ujjpercei. Csökkentette a sebességet és ellenőrizte az üzemanyagszint mutatóját. Azok a rendkívül veszélyes percek, amikor maximális sebességgel repült, több mint fél tartály üzemanyagot fogyasztottak el. – Popeye raj, itt a vezér. Minden egység jelentkezzen – szólt bele mikrofonjába, és a válasz azonnal megérkezett. – Vezér, itt a hármas! – Ez a fiatal Le Roux vezette hármas számú Hurricane volt. – Már csak egy negyed tanknyi üzemanyagom van. – Rendben van, hármas, térj vissza a bázisra – parancsolta Shasa, aztán megint hívásra kapcsolt. – Popeye kettő, itt a vezér. Hallasz engem? Shasa, az eget kémlelte maga körül, hátha sikerül megpillantania David gépét, s hirtelen rátört az aggodalom. – Popeye kettő, jelentkezz – ismételte, és a feltört barna földet kémlelte, lezuhant repülőgépből felszálló füstoszlopot keresve. Szíve nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől, amint meghallotta David hangját a fejhallgatóban. – Vezér, itt kettes. Eltaláltak. – Hol a pokolban vagy? – Körülbelül tíz mérföldre keletre a kerene-i útkereszteződéstől, magasságom

nyolcszáz láb. Shasa kelet felé nézett és szinte azonnal észrevette a gyors iramban a déli horizont felé húzódó vékony szürke csíkot. Olyan volt, mint egy tollpihe. – David, füstöt látok arrafelé. Kigyulladtál? – Határozottan. Ég az egyik motorom. – Jövök, David, tarts ki! Shasa meredeken megemelte a Hurricane szárnyát és ütközésig rántotta a gázkart. David gépe valamivel alatta süvítve közeledett a föld felé. – Mennyire súlyos, David? – Sült pulyka – válaszolta tömören David, és Shasa előtt kirajzolódott az égő Hurricane. David meredeken oldalra billentette a gép sérült motorját, úgy, hogy a lángok nem a pilótafülkére csaptak vissza, hanem az ellenkező oldalra fújta őket a légnyomás. Miközben megpróbálta elérni azt a kritikus sebességet, amikor a lángok oxigénhiány miatt maguktól kialudnának, rohamosan csökkent a magassága. Shasa a másik gép szintjére ereszkedett, majd csökkentette sebességét és kétszáz yard távolságban, valamivel fölötte stabilizálta gépét. Látta a golyók ütötte lyukakat a másik gép motorházán és szárnyán. Az egyik olasz géppuskás jól megszórta Davidet. A festék kezdett megfeketedni és lepattogzani a Hurricane hajtóművéről. A gyorsan terjedő égésnyom már-már a pilótafülkét is elérte, és David a plexiüveg tető kinyitásával küszködött. – Ha a bura beszorult, David megsül – gondolta Shasa, de ebben a pillanatban a tető könnyedén hátrasiklott és David feléje nézett. Feje körül vibrált a levegő a láthatatlan lángok hevétől és egy barna folt jelent meg David zubbonyának ujján, ahol a khakiszínű pamut megpörkölődött. – Nem megy! Megpróbálom az ernyőt, Shasa! – Látta David ajkának mozgását és hangja ott visszhangzón fejhallgatójában, de még mielőtt válaszolhatott volna, David levette fejéről a sisakot és kikapcsolta biztonsági övét. Egyik kezével búcsút intett, majd az égő Hurricane-t a hátára fordítva kiesett a nyitott pilótaülésből. Amint lefelé zuhant, kinyújtott karjaival és lábaival szabálytalanul szétterülő tengeri csillaghoz hasonlított, majd eszeveszetten pörögni kezdett egészen addig, amíg az ejtőernyőcsomagból hirtelen előtörő selyemzuhatag csillogó hófehér virággá nem bomlott fölötte. Az ejtőernyő, amit a könnyű szellő déli irányba sodort, visszarántotta, megtörte zuhanását és az ötezer lábnyi mélységben elterülő kiégett, trágyaszínű talaj felé lebegtette. Shasa úgy vette vissza Hurricane-je sebességét, hogy az ereszkedő ejtőernyővel azonos tempóban csökkenjen a magassága, mintegy két-háromszáz yard távolságot tartva keringett David himbálódzó teste körül. A nyitott pilótafülkéből kihajolva igyekezett megbecsülni, hol ér majd földet David. Aggódó pillantást vetett az üzemanyagszintjelzőre a műszerfalon. A tű alig valamivel a piros vonal fölött rezgett. David égő Hurricane-je a magasba nyúló Ambas lábánál elterülő poros síkságba csapódott és villanásnyi láng- és füstoszlop kíséretében felrobbant. Shasa a földet kémlelte. Közvetlenül alatta az acélszürke hegygerincek sötétebb színű sziklákban csúcsosodtak ki. Közöttük köves lapályok terültek el, rücskösek, mint a krokodil bőre. Az utolsó hegyháton túl megpillantott egy szelídebb völgyet; ahogy ereszkedtek, ki tudta venni a

kezdetleges szántás barázdáit a lágyan ereszkedő lankákon. David az utolsó gerincen vagy annak közelében érhet földet. Shasa összehúzta a szemét. Emberi település! Egy pillanatra megörült, amikor a völgy végében szalmatetős kunyhók apró csoportját vette észre. Aztán eszébe jutottak a fényképek – azok a megcsonkított, szétdarabolt emberi tetemek –, és állkapcsát összeszorítva az ejtőernyő zsinórján himbálódzó David felé pillantott. Megdöntötte a Hurricane-t, s a völgy irányába fordulva, tovább ereszkedett, majd ötven lábbal a föld fölött vízszintesbe hozta a gépet és visszafelé repült a sziklás gerincek közti völgyben. Eldübörgött a durva szántóföldek fölött – sovány gabona összevissza sorokban, barna és aszott a szárazságtól –, és egyszer csak emberi alakokat pillantott meg maga előtt. A faluból férfiak egy csoportja, húsz vagy annál több alak, rohant lefelé a völgyben, piszkosszürke köpenyük repkedett csupasz lábuk körül. Hajukat kócos fekete csomóba tűzték a fejük tetején. Mindegyikük fegyvert szorongatott a kezében. Néhányan modern karabélyt, amit valószínűleg az egyik csatatérről raboltak, mások hosszú elöltöltős muskétát. Ahogy a Hurricane alacsonyan a fejük fölött eldübörgött, hárman-négyen megálltak, vállukhoz emelték puskájukat és megcélozták Shasát. Látta a fekete lőporfüst felvillanását, ahogy tüzeltek, de nem érezte, hogy a golyók eltalálták volna a gépét. Shasának nem volt szüksége további bizonyítékokra, hogy meggyőződjön ellenséges szándékukról. A puskájukat lengető fegyveres férfiak kirajzottak a völgybe, hogy elkapják a lebegő ejtőernyőn himbálódzó apró figurát. Shasa még lejjebb ereszkedett, célba vette a futó csoportot, és ötszáz yardról tüzet nyitott a nyolc Browningból. A köpenyes alakok körül porfelhőt kavarva záporoztak a lövedékek és látta, hogy közülük négyet vagy ötöt először a levegőbe emelt, majd földhöz vágott a géppuskatűz. Aztán ismét feljebb kellett emelkednie, hogy kikerülje a völgy végét elzáró hegyeket. Amint visszafordult, látta, hogy a shufta rendezte sorait és továbbrohannak, hogy elfogják Davidet, aki már ezer lábon belül volt. Nyilvánvaló volt, hogy a hegyoldalon fog földet érni. Shasa lejjebb ereszkedett a második támadáshoz, de most a shufta szétszóródott a közeledő Hurricane elől, és a sziklák fedezékéből dühös golyózáport zúdított a fejük fölött eldübörgő repülőgépre. Browningjának tüze porfelhőket kavart és sziklatörmeléket szórt szerteszéjjel, de sok kárt nem okozott. Felemelkedett, vízszintesbe hozta a gépet, s fejét forgatva figyelte David landolását. Az ejtőernyő átlebegett a gerinc fölött, csak néhány lábbal hibázva el azt, majd amint elkapta a lejtő lefelé szálló légmozgása, ereszkedése felgyorsult. Látta, amint David keményen a földhöz csapódik, majd addig gurul bukfencezve a sziklás lejtőn, amíg az ejtőernyő talpra nem rántja. Küszködött az összegabalyodott kötelekkel és a kiöblösödő selyemmel, amit fokozatosan magához húzva összefogott, így nyomva ki belőle a levegőt egészen addig, amíg az ernyő ezüstös halomba nem roskadt és David kibújt a szíjakból. A lejtőn állt és lefelé bámult a rohanó és üvöltöző shufta irányába. Shasa látta, hogy kinyitja pisztolytáskáját és előveszi szolgálati fegyverét, aztán szemét elárnyékolva felnéz a köröző Hurricane-re. Shasa majdnem David magasságába ereszkedett és ahogy elsuhant fölötte, kezével sürgetően a lejtő felé intett. David értetlenül nézett fel rá. Nagyon

kicsinek és elhagyatottnak tűnt a kopár hegyoldalon és Shasa elég közel volt ahhoz, hogy lássa arcán a lemondást, amivel búcsút intett és megfordult, hogy szembenézzen az elfogására felfelé igyekvő vad hordával. Shasa, rájuk repülve, még egy sorozatot eresztett a shuftára és az ismét fedezékbe húzódott. Még mindig fél mérföldre voltak Davidtól; értékes másodpercekkel késleltette őket. Maximális sebességgel fordult, szárnyának hegye súrolta a gerinc sziklatüskés peremét, majd amint vízszintesbe állt, kieresztette a futóművet. Kiengedett kerekekkel visszadübörgött oda, ahol David állt és megismételte sürgető jelzését lefelé mutatva a völgybe. Látta David arcán felvillanni a megértést. Megfordult, és hosszú, szökellő léptekkel – úgy tűnt, mintha a sziklák fölött, azokat alig érintve lebegne – rohant lefelé a lejtőn. Shasa a völgy alsó végénél fordult és a hegy lábánál lévő keskeny szántóföldcsíkot vette célba. Látta, hogy David már a lejtő közepénél jár, a shufta pedig megpróbálja elvágni az útját – de aztán minden figyelmét a leszállásra kellett összpontosítania. Az utolsó pillanatban teljesen kieresztette a féklapokat, visszafogta a Hurricane-t, hagyva, hogy sebességéből folyamatosan veszítve siklórepülésben érjen földet vissza, vissza, vissza a botkormánnyal. A felszántott föld fölött két lábbal a gép irányíthatatlanná vált és rázuhant a talajra, ugrott egyet, majd ismét lehuppant, egyik kereke megakadt a durva szántásban és farka az égnek meredt. Orra majdnem belefúródott a földbe, de aztán egyensúlyba került, és bukdácsolva, nagyokat zökkenve, Shasát kegyetlenül biztonsági övének feszítve, nekilódult. Lent volt. Ötvenszázalékos esélyt adott magának arra, hogy le tudja tenni a gépet úgy, hogy nem töri össze, de most lent volt és David már majdnem elérte a gerinc alját. Davidnek nem fog sikerülni, ébredt rá azonnal. A shufta négy leggyorsabb futója megelőzte a többieket és közel voltak hozzá, hogy elvágják David útját, még mielőtt elérné a felszántott földet. A shufta többi tagja megállt és messziről célzott. Shasa látta, hogy a golyók apró porfelhőket vernek fel a lejtőn, némelyikük ijesztően közel csapódva be David száguldó alakjához. Shasa teljes súlyával ránehezedve az egyik kormánypedálra – hogy a gép kerekét átemelje a durva barázdákon – megfordította a Hurricane-t. Amikor orra pontosan az elöl rohanó négy fegyveres irányába került, egy pillanatra teljes gázt adott a Hurricane-nek, amitől a gép farka felemelkedett, egy percre vízszintesbe került és így használni lehetett a Browningjait. Kilőtt egy sorozatot és a lövedékek forgószele végigsöpört a földön, lekaszálva a száraz gabonaszárakat és eltalálva a rohanó férfiakat, kettőt közülük vörös, ázott rongycsomóvá lőve szét, s egy harmadikat a szállongó por fátylába takart szédítő táncra perdítve. A megmaradt negyedik bandita hasra vágta magát a földön és a Hurricane farka visszazöttyent a farkerékre. A géppuskákat nem lehetett többé használni. David már csak pár száz yardnyira volt, gyorsan közeledett, hosszú lábai repítették és Shasa visszalendítette a Hurricane-t a völgy alsó végének irányába. A lejtő fokozni fogja kifutási sebességüket. Shasa kihajolt a pilótaülésből. – Gyerünk, Davie – ordította. – Ezúttal aranyérem, fiúka! Valami, fémes csattanást hallatva, pontosan a bura előtt csapódott a motorháznak, majd ezüstös nyomot hagyva a festéken, gellert kapva tovább süvített. Shasa hátranézett. A shufta a szántás szélénél volt, továbbrohantak, majd megálltak, letérdeltek és tüzeltek. Egy másik lövedék süvített el a feje mellett, amitől önkéntelenül összerándult és lehúzta a

fejét. – Gyerünk, Davie. – A Rolls-Royce-motor lomha dohogásán keresztül már hallotta David lihegését, amikor egy golyó szabályos kerek lyukat ütött az egyik szárny anyagába. – Gyerünk, Davie. – Az izzadság átütött David zubbonyán és fénylett kivörösödött arcán. Elérte a Hurricane-t és felugrott a szárnyra. A gép megbillent a súlya alatt. – Az ölembe – ordította Shasa. – Mássz be! – David levegő után kapkodva bepréselte magát Shasa ölébe. – Nem látok ki előre – kiabálta Shasa. – Te kezeled a magassági kormányt – én pedig a kormánypedálokat. Érezte David kezét a botkormányon és a gázkaron, s mindkettőt eleresztette. A motor felgyorsult, és a Hurricane előregördült. Egy csöppnyi bal kormány – mondta David; hangja elhaló és rekedt volt a fáradtságtól, és Shasa egy hüvelyknyit előrenyomta a bal kormányt. Hang- és porviharban a Rolls-Royce-motor teljes sebességre gyorsult, billegve és bukdácsolva cikcakkos pályán futottak a szántóföldön, ahogy Shasa vakon, David utasításait túlkormányozva irányította a gépet. Shasa nem látott ki előre. David leszorította az ülésbe és tökéletesen elzárta előle a kilátást. Elfordította a fejét és oldalt, a pilótaülés oldala felett kinézve, gyorsan végrehajtva David bal vagy jobb kormányt kérő utasításait, figyelte, amint sebességük növekedésével a föld tovasuhan mellettük. A száraz gabonaszárak nekicsapódtak a szárnyak élének; hangjuk csaknem olyan csúf volt, mint a közeli golyók csattanása és fütyülése. Az egész megmaradt shufta lövöldözött rájuk, de a távolság gyorsan nőtt közöttük. A Hurricane egy földkupacnak ütközött, ami a levegőbe lökte őket. Azonnal megszűnt a bukdácsolás és rázkódás, felszálltak és gyorsan emelkedtek. – Megcsináltuk – kiáltotta sikerükön elámulva Shasa, amikor hirtelen valami arcul ütötte. A lövedék egy kovácsoltvas fazékláb volt, hosszú és vastag, mint egy hüvelykujj. Maréknyi fekete puskaporral lőtték ki egy 1779-es Tower muskétából. Shasa feje mellett ütközött neki a bura fémkeretének és gellert kapva, eltompult heggyel pattant tovább. Pörögve csapódott Shasa arcába, erejét azonban a keretnek ütközés erősen lecsökkentette. Oldalról csapódva be, nem tudta az agyat megsérteni. Shasa még az eszméletét sem vesztette el. Úgy érezte, mintha teljes erővel egy kalapáccsal bal szeme külső sarkába csaptak volna. Fejét az ütés ereje a tető másik oldalához vágta. Érezte, hogy homlokcsontjának a szemüreg fölötti része összetörik, szemét vér önti el és saját bőrének és húsának cafatai függönyként ereszkedtek az arca elé. – David! – sikoltotta. – Eltaláltak! Nem látok! David megfordult és Shasa arcára nézve rémülten felkiáltott. A spriccelő és kiömlő vért a légcsavarszél rózsaszín fátyolként csapta David arcába. – Nem látok – ismételgette Shasa. Arca vöröslő nyers hús volt. – Nem látok, ó istenem, Davie, nem látok. David lecsavarta selyemsálját saját nyakáról és Shasa egyik tapogatódzó kezébe nyomta. – Próbáld meg elállítani a vérzést – kiáltotta a motorzajt túlharsogva, és Shasa a csomóba gyűrt kendőt a rettenetes, roncsolt sebre szorította, David minden figyelmét arra

összpontosította, hogy alacsonyan repülve, a vad, barna hegyeket szinte súrolva, hazavigye őket. Tizenöt percre volt szükségük, hogy elérjék a Yirga Alem-i leszállópályát. És a fák koronájának magasságában érkeztek meg. David lecsapta a Hurricane-t a poros leszállósávra és felemelt farokkal a várakozó katonai mentőautóhoz taxizott, amit még a levegőből, rádión rendelt oda. Kiemelték Shasát a véráztatta pilótafülkéből. Aztán egy szanitéc és David félig odavitte, félig odatámogatta a vak emberként tántorgó Shasát a mentőautóhoz. Tizenöt percen belül Shasát elaltatták, a kórházsátor műtőasztalára fektették és a légierő egyik sebésze elkezdte az operációt. Amikor az altatásból magához tért, minden sötét volt. Felemelte a kezét és megérintette az arcát. Teljesen be volt pólyázva, amitől elöntötte a kétségbeesés. – David! – próbált meg kiáltani, de a kloroform miatt csak valami részeg gurgulázás tört ki belőle. – Minden rendben, Shasa, itt vagyok. – A hang közelről jött, mire megpróbálta kitapogatni Davidet. – Davie! Davie! – Minden rendben, Shasa, minden nagyszerűen alakul. Shasa megtalálta a kezét és belekapaszkodott. – Nem látok. Megvakultam. – Csak a kötés, ennyi az egész – nyugtatta meg David. – A doktor meg van elégedve veled. – Nem hazudsz nekem, David? – könyörgött Shasa. – Mondd, hogy nem vakultam meg. – Nem vagy vak – suttogta David, de szerencsére Shasa nem láthatta az arcát, amikor ezt mondta. Shasa elkeseredett szorítása most lassan felengedett, és egy perc múlva kezdtek hatni a fájdalomcsillapítók, Shasa visszasüllyedt az eszméletlenségbe. David egész éjjel ott ült az ágya mellett; még az éjszaka ellenére is, a sátor olyan meleg volt, mint egy kemence. Letörülte a gyöngyöző verítéket Shasa melléről és nyakáról, megfogta a kezét, amikor nyöszörgött álmában és azt motyogta – Mama? Itt vagy, mama? Éjfél után a doktor ráparancsolt Davidre, hogy menjen és pihenjen egy keveset, de ő megtagadta. – Itt kell lennem, amikor felébred – én kell hogy megmondjam. Legalább ennyivel tartozom neki. Hajnali sakálok vonyítottak a sátor közelében. Amikor az első fénysugár áttört a sátor ponyváján, Shasa ismét felébredt és azonnal Davidet hívta. – Itt vagyok, Shasa. – Pokolian fáj, Davie, de te azt mondtad, hogy minden rendben lesz. Emlékszem rá, ezt mondtad, ugye? – Igen, ezt mondtam. – Hamarosan ismét együtt repülünk, ugye, Davie, öregfiú? A régi csapat, Courtney és Abrahams ismét munkában? Válaszra várt, de amikor az nem jött, Shasa hangja megváltozott. – Nem vagyok vak, ugye? Újra fogunk repülni, ugye? – Nem vagy vak – mondta lágyan David. – De nem fogsz többet repülni. Hazamész,

Shasa. – Mondd meg! – parancsolta Shasa. – Ne próbálj meg kímélni, attól csak rosszabb lesz. – Rendben. Megmondom őszintén. A golyó szétrepesztette a bal szemgolyódat. Az orvosnak el kellett távolítania. 723 Shasa felemelte a kezét és hitetlenkedve megérintette arca bal oldalát. – A jobb szemeddel tökéletesen fogsz látni, de nem repülhetsz többé Hurricane-nel. Sajnálom, Shasa. – Igen – suttogta Shasa. – Én is. David este újra meglátogatta. – A parancsnok felterjesztett DFC-re. Garantáltan megkapod. – Ez kedves tőle – mondta Shasa. – Marha kedves. – Aztán hallgattak egy darabig, majd David ismét megszólalt. – Megmentetted az életemet, Shasa. – Ó, hallgass, Davie, ne bosszants. – Holnap reggel, a szállító Dakotával levisznek a tengerpartra. Karácsonyra Cape Townban leszel. Adj egy csókot a nevemben Mattynak és a gyerekeknek, te szerencsés flótás. – Bármikor szívesen helyet cserélek – mondta Shasa. – De fantasztikus ünnepséget rendezünk a tiszteletedre, amikor hazajössz. – Van valami, amit tehetek érted – valami, amire szükséged van? – kérdezte David felállva. – Ami azt illeti, van. Gondolod, hogy rá tudnád tenni a kezed egy üveg whiskyre, David? A tengeralattjáró parancsnoka felegyenesedett a periszkóp nézőkéje mellől és fejével intett Manfred De La Reynek. – Kérem, nézzen bele! – mondta. Manfred helyet cserélt vele és homlokát a gumipárnához szorítva belenézett a lencsébe. Két mérföldnyire voltak a parttól, odafenn a felszínen késő délutánra járt az idő. A nap most készült lenyugodni a láthatár mögé. – Felismeri a tereptárgyakat? – kérdezte a parancsnok németül, Manfred azonban nem válaszolt egyből, mert úgy érezte, nehezére esik megszólalni. Túlságosan elragadták az érzelmei. Öt év, öt hosszú év telt el azóta, hogy utoljára látta ezt a kedves partot és túláradó örömöt érzett. Most jött rá igazán, hogy soha sehol nem volt igazán boldog imádott Afrikáján kívül. Nem mintha a közben eltelt esztendők boldogtalanok lettek volna. Mindig ott volt mellette Heidi és most, az utolsó évben már a fia is, akit saját apja után Lotharnak kereszteltek. Manfred egész élete kettejük körül forgott. És persze ott volt a munkája is – két párhuzamosan futó nagy feladat, mindkettő teljes odaadást kívánt és teljes kielégülést adott. Tanulmányait a berlini egyetemen mind holland római jogból, mind pedig nemzetközi jogból magister artiumi diplomával fejezte be. Közben a katonai feladatokra is módszeresen felkészítették. A kiképzések miatt

olykor akár egyszerre hónapokig is távol volt új családjától, de mostanra a német Abwehr egyik legjobban képzett és legodaadóbb ügynöke lett. Kivételes jártasságra tett szert a legkülönfélébb és legszokatlanabb területeken. Szakképzett rádiókezelő lett, a robbanóanyagok és kézifegyverek avatott szakértője. Tíz sikeres ejtőernyős ugrást hajtott végre, ebből ötöt sötétben, és nehézség nélkül el tudott vezetni egy kisebb repülőgépet. Otthonosan mozgott az üzenetek sifrírozásának és kódolásának tudományában, halálosan biztos kezű mesterlövész volt, akár karabéllyal, akár oldalfegyverrel. Mesterfokon űzte a kézitusa minden válfaját, egyszóval testileg és szellemileg egyaránt acélkeményre edzett, tökéletesen képzett orgyilkost faragtak belőle. Minden lehetséges helyzetre felkészítették. Megtanulta a nyilvánosság előtt való hatásos és magával ragadó szónoklás művészetét és addig tanulmányozta Dél-Afrika politikai és katonai struktúráját, amíg pontosan meg nem ismerte, mik a gyenge pontok, és hogyan lehet őket kiaknázni. Most, hogy visszatért, minden tekintetben készen állt, hogy megbirkózzon a nehézségekkel, amelyekkel mesterei szerint az előtte álló feladat során szembekerülhetett. Tudatában volt, hogy milliók közül ha egy ember akad, aki valaha is olyan lehetőséget kap, mint amilyet ő az esélyt, hogy alakítsa a történelmet és feje tetejére állítson egy gyűlöletes világrendet. A nagyság szinte ráerőszakolta magát és ő tudta, hogy meg tud felelni a kihívásnak. – Igen – szólalt meg végül. – Felismerem a tereptárgyakat. Annak idején egy boldog, gondtalan nyári vakációt töltött itt, Afrika délkeleti partvidékének ezen a gyéren lakott, keskeny sávján. Roelf Stander családjának ezen a vidéken volt egy ötezer hektáros birtoka, amely ennek a szépséges partnak öt mérföldjét is magába foglalta. A két fiú együtt horgászott a sziklákon, nagy, ezüstösen csillogó halakat húzva ki a zöldesfehéren kavargó, tajtékos hullámokból. Együtt mászták meg a környező alacsony dombokat, hogy a virágzó erika- és proteabokrok sűrűjében megbúvó, pettyes bundájú bozótnyulakra vadásszanak. Meztelenül úsztak a finom, sárga homokkal szegélyezett csendes kis öböl vizében, majd a fövényen elheveredve végtelen eszmecseréket folytattak a jövőről és az abban rájuk váró szerepről. A dombok tövében ott állt a kis hétvégi ház, amelyben annak idején laktak, hófehérre meszelt falait ragyogó fénybe vonták a lenyugvó nap utolsó sugarai. – Igen – ismételte Manfred. – Ez a találkozási hely. – Várunk a megbeszélt időpontig – mondta a parancsnok, azzal utasítást adott, hogy húzzák be a periszkópot. Így aztán a tengeralattjáró továbbra is a parttól két mérföldnyire várakozott. Kikapcsolt motorokkal pihent húsz méternyivel a felszín alatt a sötét vizekben, míg odafenn a nap le nem bukott a horizont mögé és az éjszaka rá nem telepedett a végtelen afrikai szárazföldre. Manfred a szűk folyosón át lement a parányi kajütbe, amelyet a hajó két altisztjével kényszerült megosztani és megkezdte a végső előkészületeket a partraszálláshoz. A hosszú hetek során, mióta elhagyták Bremerhavent, egyre kevésbé állhatta ezt a baljós hangulatú járművet. Gyűlölte a keskeny, alacsony mennyezetű, túlzsúfolt helyiségeket, a többi ember állandó fizikai közelségét és a motorok szüntelen vibrációját. Képtelen volt megbarátkozni a tudattal, hogy egy acéldobozba zárva lebegjen a sötét, hideg óceán mélyén, undorodott a dízelolaj bűzétől és az összezsúfolt, izzadt férfitestek kipárolgásától. Csak arra vágyott, hogy tüdeje végre beszívhassa a tiszta éjszakai levegőt és arcát újra megsimogassa a forró afrikai nap.

Gyorsan levetette a fehér magas nyakú pulóvert, a kétsoros sötétkék tengerészzakót és elnyűtt, gyűrött holmikat öltött magára, amikben úgy festett, mint bármelyik vidéki afrikaner, egy bywoner, afféle szegény fehér gazdálkodó. Bőre még mindig sötétbarna volt a hosszú hegyvidéki kiképzés után, haját úgy megnövesztette, hogy leért a gallérja alá. Szakállt is növesztett, a sűrű, göndör bozont mögött jó pár évvel idősebbnek látszott a koránál. Elégedetten szemlélte magát a priccs fölött lógó kis borotválkozótükörben. – Az életben fel nem ismernek ~ mondta hangosan. – Még a saját családom sem. Haját és szakállát befestette, most ugyanolyan fekete volt, mint a szemöldöke. Orra megvastagodott és elferdült. Sohasem forrt össze tökéletesen, miután Cyrus Lomax az olimpia döntőjében olyan rettenetesen összetörte. Hasonló sorsra jutott egyik szemöldöke is, azóta is duzzadt és rücskös volt a széles hegtől. Semmi sem emlékeztetett már rajta a fiatal bokszolóra, aki öt évvel ezelőtt csinos kamaszképével és rövidre nyírott szőke hajával elindult Afrikából. Mélyen szemébe húzta az ócska, zsírfoltos filckalapot, még egyszer joviálisan rákacsintott a tükörből visszanéző arcra és letérdelt, hogy előszedje a felszereléseket a priccs alól. Mindent vízálló gumitokokba csomagoltak, a tokokat pedig ragszalaggal zárták le és megszámozták. Manfred az összes csomagot ellenőrizte saját listáján, majd valamennyit a német matróz gondjaira bízta, aki kivette és halomba rakta őket a létra alján, a parancsnoki toronyban. Manfred az órájára pillantott. Éppen csak annyi ideje volt még, hogy gyorsan bekapjon pár falatot és már szólította is a fedélzetmester. Szájában az utolsó falat kenyérrel és kolbásszal sietett a tengeralattjáró irányítóhelyiségébe. – Fényeket látok a parton – emelkedett fel a parancsnok a periszkóp mellől és intett Manfrednak, hogy üljön a helyére. Odafenn teljes sötétség uralkodott és Manfred a nézőké lencséjén át azonnal észrevette a három jelzőfényt – egyet-egyet a földnyelv két szélén, egyet pedig benn, a védett parton. – Pontosan ez a megbeszélt jel, kapitány úr – bólintott és felállt. – Most felmerülünk és leadjuk a válaszjelzést. A sűrített levegő dübörögve hajtotta ki a vizet a merülőtartályokból, és a tengeralattjáró, mint valami irdatlan tengeri szörny, lassan felemelkedett a vak mélységekből és kibukkant a felszínre. A hajó még vadul himbálózott a saját maga keltette hullámverésben, Manfred és a parancsnok azonban sietve felmásztak a létrán és kiléptek a hídra. Manfred mohón szívta tele tüdejét a hűvös, édes éjszakai levegővel, miközben látcsövén át a sötéten derengő partot figyelte. A kapitány halkan parancsot adott a jelzőszolgálatos altisztnek és az ezüstösen fénylő, fekete óceán fölött felvillantak az Addis lámpa sárga sugárnyalábjai, szaporán betűzve az „F” és a „K” betűk morzejeleit – a „Fehér Kard” rövidítését. Néhány pillanat múlva a földnyelv egyik szélén égő jelzőfény kihunyt, majd néhány perccel később a második is és csak a harmadik maradt égve a part sűrűjében. – Helyes... – dörmögte Manfred elégedetten, majd a parancsnokhoz fordult. – Kérem, kapitány úr, hozassa fel a felszerelésemet. Csaknem fél órai várakozás után egy hang szólalt meg a sötétből a tengeralattjáró közvetlen közelében. – Fehér Kard? – kérdezte a hang.

– Húzódjatok mellénk – kiáltott vissza Manfred afrikaansul. Néhány pillanattal később egy kis, nyitott halászbárka tűnt fel, hosszú evezőlapátjaival. Manfred sietve kezet rázott a tengeralattjáró kapitányával. – Heil Hitler! – búcsúzott, karját magasba lendítve, majd fürgén leereszkedett az alsó fedélzetre. Amint a halászbárka faácsolatú törzse puhán nekidöccent a tengeralattjáró oldalának, könnyedén átugrott és egyensúlyozva megállt a középső deszkaülésen. A bárka orrában ülő alak felemelkedett és felé indult. – Manie, te vagy az? – kérdezte. – Roelf! – kiáltott fel Manfred örömmel és megölelte. – De jó, hogy újra látlak! Gyerünk, hozzuk át a csomagjaimat. A tengeralattjáró matrózai sietve átlódították a gumitokokat. Manfredék elhelyezték őket a bárka alján, majd ellökték magukat az evezőkkel. Manfred letelepedett Roelf mellé és kezébe kapta a másik evezőt. Gyorsan eltávolodtak, majd leengedték az evezőlapátokat és nézték, amint a félelmetes fekete test eltűnik a fehéren tajtékzó víz alatt. Ismét evezni kezdtek a part felé. – A többiek kicsodák? – kérdezte halkan Manfred és állával a másik három férfi felé bökött. – Mindannyian a mi embereink – nyugtatta meg Roelf. – Környékbeli parasztok. Ismerem őket gyerekkorom óta. Száz százalékig megbízhatóak. Nem is beszéltek többet, míg partot nem értek, ki nem húzták a bárkát a fövenyre és el nem rejtették a bokrok között. – Megyek, hozom a teherautót – dünnyögte félhangosan Roelf. Néhány perccel később a hepehupás parti úton feltűnt a két fényszóró sárgás sugárkévéje. Roelf leállította az ütött-kopott zöld teherkocsit a halászbárka mellett. A három gazda segített felrakni Manfred holmijait a kocsi platójára, majd száraz lucernabálákkal és nagy, rongyos szélű kátránypapírdarabokkal fedték le a dobozokat. Végül maguk is feltelepedtek a rakomány tetejére, Manfred pedig Roelf mellé ült a vezetőfülkébe. – Először is mondj el mindent, mi van a családommal – törtek ki belőle a szavak, mihelyt elindultak. – A hivatalos ügyekre még lesz időnk bőven. – Tromp bácsi semmit sem változott. Teremtőm, hogy tud az az ember prédikálni! Sarie meg én minden vasárnap elmegyünk... – Hogy van Sarah? – vágott közbe Manfred. – És a baba? – Te le vagy maradva egy-két brosúrával – nevetett Roelf. Az a baba már három baba. Két fiú és egy háromhónapos kislány. Hamarosan meglátod őket. Útközben meg-megálltak a kanyargós földúton, hogy néhány köszönő szó és egy gyors kézfogás kíséretében egyenként búcsút vegyenek a többiektől, míg végül csak ketten maradtak. Néhány mérfölddel arrébb, Riversdale falucska mellett elérték a parti főutat és nyugatnak fordultak Cape Town irányába, amely innét még kétszáz mérföldnyire volt. Egész éjjel mentek, csupán egyszer álltak meg egy Swellendam nevű városkában, akkor is csak azért, hogy tankoljanak és helyet cseréljenek a volánnál. Négy órával később átvágtak hegyeken és a szűk, meredek hágón át leereszkedtek a tágas, nyílt partvidékre. Stellenbosch előtt néhány mérfölddel ismét megálltak az egyik borgazdaság telepénél. Jóllehet hajnali három óra volt, a telep vezetője várt rájuk. Segített levenni a gumitartályokat a teherautó platójáról és lecipelni őket a pincébe. – Ez itt Sakkie Van Vuuren – mutatta be Roelf. – Jó barátunk és biztos rejtekhelyet

készített a felszereléseidnek. A telepvezető a pince hátsó végébe vezette őket, a nehéz tölgyfa hordók utolsó sorához. Mindegyik ilyen hordóban ezer gallon újbor volt, az egyik azonban, mikor a telepvezető megütögette tenyerével, tompa, kongó hangot adott. Sakkie Van Vuuren ravaszkásan elmosolyodott. – Én magam csináltam – mondta büszkén és egy mozdulattal kinyitotta a hordó elejét. A kerek tölgyfa korong, mint egy ajtó, elfordult a sarokpánt körül és mögötte a hordó üresen tátongott. – Itt aztán senki se találja meg a holmidat. Bepakolták a gumitartályokat, és helyére billentették az előlapot. A rejtekhellyé alakított hordót ezek után senki meg nem tudta különböztetni borral telt társaitól. – Ha itt az ideje, mi készen állunk az indulásra – biztosította Manfredot a telepvezető. – Mikor kezdjük? – Hamarosan, barátom – ígérte Manfred. – Nagyon hamarosan – azzal ő és Roelf elindultak Stellenboschba. – Jó érzés itthon lenni – sóhajtott Manfred. – Csak ma éjszakára maradsz itt, Manie – mondta Roelf. Még az új fekete szakálladdal és a törött orroddal is túl ismert vagy. Akárki felismerhet. Leállította a teherautót egy használtautó-kereskedő udvarán a vasúti sínek mellett és a slusszkulcsot a lábtörlő alá dugta. Az utolsó mérföldet sétálva tették meg a kihalt utcákon át a zsúptetős kis házak soráig, amelyek egyikében Roelfék laktak. Amint a hátsó ajtón át beléptek a konyhába, az asztal mellől egy ismerős figura emelkedett fel. – Tromp bácsi! – kiáltott fel Manfred és túláradó örömmel vetette magát az öregember kitárt karjaiba. – Micsoda rémes haramiakinézeted van ezzel a szakállal nevetett Tromp bácsi. – És látom, az amerikainak sikerült egészen maradandót alkotnia az orrodon. Manfred elnézett Tromp bácsi válla fölött és egy asszonyt pillantott meg a konyhaajtóban állva. Már az előbb is látta, de nem ismerte fel – hisz ez egy családanya volt, nem pedig az a kislány, akit ő ismert. Tekintetében valami szomorú bölcsesség ült, arckifejezése elgyötört és örömtelen volt. – Sarah? – Manfred kibontakozott Tromp bácsi öleléséből és feléje indult. – Hogy vagy, kishúgom? – Sohasem voltam a kishúgod Manfred – válaszolta Sarah. – De amúgy köszönöm szépen, jól vagyok. – Meg sem próbálta megölelni Manfredot, akit szemmel láthatólag megrázott a hűvös fogadtatás. – Boldog vagy, Sarah? – kérdezte. – Nem panaszkodhatom, van egy jó férjem és három szép kis gyermekem – válaszolta az asszony és Roelfra nézett. – Biztosan megéheztetek – mondta. – Üljetek le. Beszélgethettek, amíg elkészítem a reggelit. A három férfi letelepedett a konyhaasztalhoz, de Manfred időről időre óvatos oldalpillantásokat vetett Sarah-ra, amint a tűzhely fölé hajolva dolgozott. Arca feldúlt volt az emlékektől és a hirtelen rátörő bűntudattól. Végül nagy nehezen összeszedte magát és igyekezett a többiekre figyelni. – Csupa jó hír... az angolok haderejét szétzúzták Dunkerque-nél, Franciaország és Hollandia elesett. A német tengeralattjárók megnyerik a csatát az Atlanti-óceánon és még az olaszok is győzelmeket aratnak Észak-Afrikában...

– Nem is tudtam, hogy maga is közénk tartozik, Tromp bácsi – vetette közbe Manfred, megszakítva a társalgás menetét. – Igen, fiam – bólintott az öregember. – Én is éppen olyan hazafi vagyok, mint te. Az Ossewa Brandwag már negyvenezer tagot számlál. Negyvenezer válogatott ember ül a hatalmi gépezetben és a hatóságoknál, közben Jannie Smuts százhatvanezer angolimádót küldött el az országból, a kis narancssárga plecsnijeikkel a vállukon. Ezzel ki is szolgáltatta magát nekünk. – A vezetőink tudnak az érkezésedről, Manie – szólalt meg Roelf. – Azt is tudják, hogy üzenetet hoztál a Führertől és már türelmetlenül várják, hogy találkozhassanak veled. – Elvállalnád, hogy megszervezed a találkozót – kérdezte Manfred – olyan hamar, amilyen hamar csak lehet? Rengeteg feladat vár ránk. Dicsőséges feladatok. Sarah Stander szótlanul állt a tűzhely mellett, tojásokat tört a forró serpenyőbe, megforgatta a hússzeleteket a rostély alatt. Nem nézett rájuk, nem is próbálta magára vonni a figyelmet, de magában ezt gondolta: – Tehát visszajöttél, Manfred De La Rey. Visszajöttél, hogy újra bánatot és szenvedést hozz az életembe. Minden szavaddal, minden egyes pillantásoddal és gesztusoddal felszakítod a sebeket, amelyekről már azt hittem, begyógyultak. Eljöttél, hogy tönkretedd azt a keveset is, amit az élet még meghagyott nekem. Tudom, hogy Roelf vakon követni fog minden őrültségbe. Idejöttél, hogy veszélybe sodord a férjemet és a gyermekeimet... – Teljes szívéből gyűlölte Manfredot – és gyűlölete még vadabb, még gonoszabb lett azáltal, hogy annak a szerelemnek a teteméből táplálkozott, amelyet Manfred pusztított el. Manfred egyedül utazott. A magánszemélyek mozgását nem ellenőrizték, sehol sem voltak útakadályok, razziák, senki sem kért személyazonossági okmányokat. Dél-Afrika olyan messze esett a háborús gócoktól, hogy még jelentősebb áruhiány sem mutatkozott – eltekintve a benzinkorlátozástól és a fehér liszt őrlésének tilalmától, így aztán nem volt szükség sem élelmiszerjegy-könyvecskékre, sem egyéb igazoló iratokra. Csak egy kis útitáskát vitt magával. Minden további nélkül megváltotta másodosztályú menetjegyét a Bloemfonteinbe, az Orange Szabadállam közigazgatási székhelyére induló vonatra és egy kupéban ötödmagával elindult az ötszáz mérföldes útra. A sors iróniája, hogy az ország választott kormányának megdöntését célzó találkozó színhelye éppen a területi kormányzósági hivatal épülete volt a Citadella-domb tövében. Mikor Manfred belépett a kormányzó irodájába, a helyiség lenyűgöző pompája ismét eszébe idézte, milyen messzire is ér titkos szervezetük keze. Az OB főparancsnoka elébe sietett, hogy személyesen üdvözölje. Alig változott azóta, hogy az emlékezetes éjféli fáklyás ünnepélyen letétette Manfreddal a vérszerződési esküt. Még most is ugyanaz az enyhén pocakosodó, szikár arcú férfiú volt, csak éppen ez alkalommal szolid, kétsoros polgári öltönyt viselt. Melegen üdvözölte Manfredot, a kezét szorongatta, vállát veregette, és szélesen mosolygott. – Már nagyon vártalak, testvér, de először is hadd gratuláljak a ragyogó eredményekhez, amiket utolsó találkozásunk óta sikerült elérned és a nagyszerű munkához, amit eddig végeztél. Bevezette Manfredot a szobába és bemutatta a hosszú asztalnál ülő öt másik

férfiúnak. – Mindannyian letettük a vérszerződési fogadalmat. Itt szabadon beszélhetsz – mondta és Manfred azonnal tudta, hogy szavait a szervezet nagytanácsának tagjaihoz intézi. Helyet foglalt az asztal végén a főparancsnokkal szemben, néhány másodpercen át rendezte agyában a gondolatokat, majd beszélni kezdett. – Uraim, Adolf Hitler, a német nép Führere személyes üdvözletét küldi önöknek. Arra kért, biztosítsam önöket arról, hogy az az eltéphetetlen barátság, amely a német és az afrikaner nemzetet mindig is egymáshoz fűzte, ma is elevenen él. Elmondta, hogy kész minden lehetséges módon támogatni bennünket igazságos harcunkban, hogy visszaszerezhessük azt a földet, amely az afrikaner népet a születés és a hódítás jogán egyaránt megilleti. – Lelkesítően, ugyanakkor logikusan beszélt. A német propaganda-ügyosztály szakértőinek segítségével már jó előre gondosan megszerkesztette ezt a beszédet és számtalanszor elpróbálta, csiszolta, míg az előadásmód tökéletes nem lett. Máris lemérhette sikerét hallgatóságának elragadtatott arckifejezésén. – A Führer teljes mértékben tisztában van vele, hogy szinte valamennyi, a Smutskormányzattal és az angolokkal szimpatizáló, katonaköteles korú férfit kivonták az ország területéről – folytatta. – Csaknem százhatvanezer embert vezényeltek északra, hogy határainkon túl teljesítsenek szolgálatot. Ez jelentősen megkönnyíti számunkra a feladatot. – Smuts az összes magánkézen lévő fegyvert beszolgáltattatta – szólt közbe az egyik férfi. – Elkobozták a sportpuskákat, a vadászfegyvereket, még a történelmi ágyúkat is elvitték a városok főtereiről. Fegyverek nélkül nem lehet felkelést szervezni. – Ön éles szemmel meglátta a probléma kulcsát – helyeselt Manfred. – Ahhoz, hogy sikerrel teljesítsük küldetésünket, pénzre és fegyverekre van szükségünk. Mindezt pedig meg is fogjuk szerezni. – A németek küldenek nekünk? – Nem – rázta meg a fejét Manfred. – Ezt a lehetőséget is számításba vették ugyan, azonban gondos mérlegelés után elvetették. A távolság túlságosan nagy, ilyen mennyiségű fegyver légi szállítása ellenséges partokra olyan veszélyekkel járna, amelyek elfogadhatatlanok, a kikötőket pedig jól őrzik. Viszont amint sikerül ellenőrzésünk alá vonni a kikötőket, a német hadiflotta tengeralattjárókkal azonnal megindítja a nehézfegyverek szállítását. Viszonzásképpen mi megnyitjuk kikötőinket a német tengeralattjáróknak és lezárjuk a Fok körüli hajóutat az angolok előtt. – De honnét vesszük a felkelés kirobbantásához szükséges fegyvereket? – kérdezte valaki. – Magától Jannie Smutstól – felelte Manfred. A nagytanács tagjai kényelmetlenül fészkelődni kezdtek és kételkedő pillantásokat vetettek egymásra. – Természetesen csakis az önök beleegyezésével, összetoborzok és kiképzek embereink közül egy kis létszámú elit rohamosztagot. Megrohamozzuk az állami fegyver- és lőszerraktárakat és elzsákmányoljuk, amire szükségünk van. Ugyanezt a módszert alkalmazzuk a pénz dolgában is – azt majd a bankokból szerzünk. Az asztal körül ülőket bámulatba ejtette a terv grandiózus volta és hallatlan merészsége. Néma csendben meredtek Manfredra, aki így folytatta: – Gyorsan és könyörtelenül fogunk cselekedni. Először is megszerezzük a fegyvereket és szétosztjuk őket. Azután egy adott jelre elkezdődik a felkelés.

Negyvenezer hazafi ragadja kezébe a hatalom gyeplőit – a rendőrséget, a hadsereget, a hírközlési rendszert, a vasutakat és a kikötőket. Mindenütt megvannak már a beépített embereink. Mindez pedig egy előre megadott jelre történik majd. – És mi lesz az a jel? – kérdezte az OB főparancsnoka. – Olyasvalami, ami feje tetejére állítja majd az egész országot – egy megdöbbentő esemény, de erről még túl korai beszélni. Most érjék be annyival, hogy a jelet már kiválasztották, nemkülönben azt az embert, aki majd megadja a jelet. – És Manfred komor, átható pillantást vetett a főparancsnokra. – Énrám fog hárulni ez a megtisztelő feladat – mondta. – Alaposan felkészültem rá és mindenféle segítség nélkül, egyedül fogom végrehajtani. Önöknek utána csak az lesz a dolguk, hogy kezükbe vegyék az irányítást, átálljanak a győzelmes német hadsereg oldalára és elvezessék népünket ahhoz a nagysághoz, amelyet ellenségeink megtagadtak tőle. Elhallgatott és némán figyelte őket. Látta arcukon a hazafias szenvedélyt és szemükben az új lelkesedés tüzét. – Uraim, beleegyeznek tehát, hogy hozzálássak a terv megvalósításához? – kérdezte. A főparancsnok körbehordozta tekintetét a jelenlévőkön, azok pedig sorban egy-egy kurta biccentéssel jelezték jóváhagyásukat. A főparancsnok ismét Manfredhoz fordult. – Beleegyezünk és áldásunkat adjuk a tervhez – mondta ünnepélyesen. – Gondom lesz rá, hogy a testvéri szövetség minden egyes tagja támogasson és együttműködjék veled. – Köszönöm, uraim – mondta csendesen Manfred. – És most végezetül hadd idézzem önöknek Adolf Hitler személyes szavait, korszakalkotó művéből, a Mein Kampfból: „Mindenható Isten, áldd meg fegyvereinket, ha eljön az idő. Légy az, aki mindig is voltál, ítéld meg magad, kiérdemeltük-e a szabadságot. Uram, áldd meg a mi harcunkat.” – Ámen! – kiáltották kórusban a nagytanács tagjai. Felugrottak helyükről, és ökölbe szorított kezüket az OB előírásos tisztelgésével keresztbe tették mellükön. – Ámen! A zöld Jaguar ott állt a tűző napon, a sziklafal mentén kanyargó út mellett. Olyan elhagyatottnak tűnt, mintha már napok vagy hetek óta ott állna. Blaine Malcomess megállt mögötte Bentleyjével, kiszállt és elsétált a sziklameredély szélére. Még sohasem járt itt, Centaine azonban részletesen leírta neki az eldugott kis öblöt és azt is elmagyarázta, hol találja meg a partra vezető ösvényt. Kihajolt és lenézett a mélységbe. A sziklafal nagyon magas volt ugyan, de szerencsére nem túlságosan meredek – jól látszott a keskeny ösvény, amely cikcakkvonalban vezetett le a háromszáz lábnyi mélységbe, a Smitswinkel-öbölhöz. Lenn a parton megpillantotta a három-négy kezdetlegesen összetákolt vityilló tetejét, egymás mellett sorakoztak az öböl ívét követve, pontosan úgy, ahogyan Centaine leírta. Blaine levette a zakóját és behajította a Bentley első ülésére. A lejutás fáradságos feladatnak ígérkezett. Bezárta a kocsi ajtaját és nekivágott az ösvénynek. Hogy idejött, annak nem csupán Centaine rimánkodása volt az oka, hanem az a büszkeség és felelősségtudat is, amelyet ő maga érzett Shasa Courtney iránt. A múltban sokszor támadt az az előérzete, hogy Shasából előbb-utóbb vagy a mostohafia, vagy a veje válik. Most, amint lefelé botladozott a nyaktörő ösvényen, ismét elöntötte a mélységes sajnálkozás érzése – vagyis több volt ez sajnálatnál, inkább mélységes szomorúság-, amiért mindeddig egyik jóslata sem teljesedett be.

Ő és Centaine nem házasodtak össze, pedig Isabella már majdnem három esztendeje meghalt. Ma is élénken emlékezett rá, hogy rohant el tőle Centaine Isabella halálának éjszakáján és utána hány hónapig kerülte őt, meghiúsítva minden igyekezetét, hogy megtalálja. Valami borzalmas dolognak kellett történnie akkor éjjel Isabella halálos ágyánál. Centaine azonban még kibékülésük után sem volt hajlandó beszélni róla, még sejteni sem engedte, mi történt közte és a haldokló asszony között. Blaine azóta is gyűlölte magát, amiért engedte, hogy Isabella a hatalmába kerítse Centaine-t. Sohasem lett volna szabad megbíznia benne, hiszen a seb, amelyet még utoljára sikerült ütnie, azóta sem gyógyult be. Blaine-nek csaknem egy esztendejébe került, amíg a sok-sok türelem és gyengédség eredményeképpen Centaine eléggé megnyugodott ahhoz, hogy újból vállalja a szerető és őrangyal szerepét, amelyet annak előtte oly nagy élvezettel töltött be. A házasságról azonban hallani sem akart és már attól is izgatott és ingerlékeny lett, ha a férfi csak egy szóval is megpendítette a témát. Az egész olyan volt, mintha Isabella még mindig élne, mintha réges-rég kihűlt sírjából valami gonosz erőt sugározna kettejük felé. Blaine semmit sem kívánt még annyira az életben, mint hogy Centaine Courtneyt Isten előtt törvényes feleségének mondhassa, de az utóbbi időkben egyre inkább kételkedett benne, hogy valaha is így lesz. – Blaine, kérlek, ne kérdezd ezt most tőlem – hárította el, valahányszor az okokról kezdte faggatni. – Nem tudok... egyszerűen nem vagyok képes beszélni róla. Nem, nem mondhatom el, miért. Annyi éven át olyan boldogok voltunk így is. Nem kockáztathatom meg, hogy most tönkretegyem ezt a boldogságot. – De hiszen csak arra kérlek, hogy légy a feleségem. Azt kérem, hogy igazoljuk és szilárdítsuk meg a szerelmünket, nem pedig azt, hogy leromboljuk. – Blaine, kérlek. Hagyd ezt most. Ne most. – De mikor, Centaine? Mondd meg, mikor? – Nem tudom. Őszintén mondom, nem tudom, drágám. Csak azt tudom, hogy nagyon szeretlek. Aztán ott volt Shasa és Tara. Olyanok voltak, mint két elkárhozott lélek, amelyek egymást keresik a sötétségben. Blaine kezdettől fogva látta, milyen elkeseredett szükségük van egymásra és milyen közel járnak hozzá, hogy összekössék a sorsukat. De valahogy mégsem sikerült soha eljutniuk a döntő lépésig és mindannyiszor gyötrődve sodródtak el egymástól. Elválásaiknak szemmel láthatólag semmi egyéb oka nem volt, csak a büszkeség és a csökönyösség. Egymás nélkül azonban szinte semmivé váltak, egyikük sem volt képes beváltani a hozzá fűzött reményeket és kihasználni azokat a ritka előnyöket, amelyekben a sors születésüknél fogva részesítette őket. Két szép, tehetséges, fiatal ember, tele erővel és energiával, amit arra pazarolnak, hogy olyasvalamit keressenek, ami sohasem létezett. – Ezt nem engedhetem – jelentette ki magában elszántan Blaine. – Meg kell akadályoznom, még ha meg is gyűlölnek érte. Leért az ösvény aljára és megállt, hogy körülnézzen. Nem mintha szüksége lett volna a pihenőre. Jóllehet a lefelé vezető út fáradságos, ő pedig már majdnem ötvenéves volt, jobban bírta, mint a legtöbb harmincöt éves. A Smitswinkel-öblöt magas sziklameredélyek zárták körül, csak a legtávolabbi vége nyílt szabadon a False Bay egyik széles nyúlványára. Védettsége miatt vize kellemesen langyos volt és olyan tökéletesen tiszta, hogy Blaine jól látta a harminc láb mélységben, az aljzatba kapaszkodó hínártelepeket. Még néhány pillanatig állt és csodálta a hely

nyugodt szépségét. A jobbára fahordalékból összeeszkábált négy kalyiba egymástól tisztes távolságban gubbasztott a keskeny part fölötti sziklákon. Az első három szemmel láthatólag lakatlan volt, ablakait bedeszkázták. Blaine azonban a sor végén álló kunyhó felé indult. Közelebb érve látta, hogy az ablakok nyitva állnak, a sós tengeri levegőtől kifakult, rothadozó függönyöket azonban behúzták. A veranda korlátján kiteregetett halászhálók lógtak, az egyik sarokban pedig egy pár evező és egy nádból készült horgászbot állt a falhoz támasztva. Lenn a kunyhó előtt, a partra húzva egy rozzant kis csónak árválkodott. Blaine felkapaszkodott a házhoz vezető néhány lépcsőfokon és a verandán át a bejárati ajtóhoz ment. Az ajtó nyitva állt, ő pedig belépett az épület egyetlen szobájába. A szemközti falnál kihűlt kis Devon tűzhely állt, tetején serpenyő, benne összeszáradt, zsíros ételmaradékkal. A szoba közepén álló asztalon elmosogatatlan tányérok és bögrék hevertek szanaszét, az egyik asztallábon hosszú, tömött sorban fekete hangyák serege igyekezett feléjük. A deszkapadlót szemmel láthatólag emberemlékezet óta nem söpörték fel, a homokszemek megcsikordultak Blaine cipőtalpai alatt. Az ablakkal szemközti falnál emeletes ágy magasodott. A felső fekvőhelyen matrac sem volt, csak a pucér deszkák, alul azonban egy szakadozott, foltos huzatú, durva kókuszháncs matrac meg egy halom gyűrött szürke takaró tetején ott feküdt Shasa Courtney. Néhány perccel dél előtt járt az idő, ő azonban még szinte ájultan aludt. Ernyedten lecsüngő karja mellett egy csaknem teljesen kiürült whiskysüveg és egy pohár állt a homokos padlón. Ruházata csak egy elnyűtt sortnadrágból állt, testét olajos mahagónibarnára égette a nap, mint a kikötőkben lézengő csavargókét. Karján a finom pihék aranyszínűre fakultak, mellkasának dús szőrzete azonban sötét és göndör maradt. Szemmel láthatólag napok óta nem borotválkozott, hosszúra nőtt haja zsíros csimbókokban terült szét a mocskos párnán. A züllés nyilvánvalóbb jeleit szerencsére még így is jótékonyan elkendőzte a napsugarak hatása. Nyugodtan aludt, arcán nyoma sem látszott a lelkében dúló viharoknak, melyek Weltevredentől eddig a nyomorúságos odúig kergették. Egészében véve még mindig ugyanaz a rendkívül jóképű fiatalember volt, mint annakelőtte – talán éppen ezért hatott még ijesztőbben a bal szeme. Ott, ahol a csont összezúzódott, a szemüreg felső szegélyének külső szeglete behorpadt és a sötét szempillák alatt göröngyös, világítóan fehér forradás húzódott. A szemhéjak tehetetlenül szétnyílva fityegtek a beesett, üres szemgödör felett, a nyíláson át kilátszott a nedves, vörös hús. Lehetetlen volt szánakozás nélkül nézni a borzalmas sérülést és Blaine-nek másodpercekbe telt, amíg össze tudta szedni magát, hogy megtegye, amiért idejött. – Shasa! – kiáltott rá, hangjában erőltetett nyerseséggel. Shasa halkan felnyögött, hiányzó szeme felett megrebbent a beesett bőr. – Ébredj már, ember – noszogatta Blaine. Odalépett az ágyhoz és megrázta a vállát. – Kelj fel. Akad egy s más megbeszélnivalónk. – Menjen a fenébe – motyogta Shasa félálomban. – Menjen a fenébe és hagyjon nekem békét. – Ébredj már fel, a fene egyen meg! Shasa kinyitotta ép szemét és elködösült tekintettel pislogott fel Blaine-re. Amint azonban magához tért, pillantása kitisztult és arckifejezése megkeményedett. – Mi a fenét csinál maga itt? – kérdezte. Elfordította a fejét, hogy elrejtse hiányzó szemét, miközben a feldúlt ágynemű között kotorászott. Végre megtalálta amit keresett –

egy fekete gumiszalagra varrott fekete posztódarabot. Még mindig félrefordított arccal eligazgatta a fekete foltot, majd a gumiszalagot fejére kanyarítva újból Blaine felé fordult. A fél szemét eltakaró fekete folt a régi tengerészhistóriák kalózaihoz tette hasonlatossá és valami perverz módon még inkább kihangsúlyozta arcának férfias szépségét. – Le kell engedni a hűtővizet – dünnyögte akadozó nyelvvel, azzal felkelt és kitántorgott a verandára. Mialatt odakinn volt, Blaine leporolta az egyik rozoga hokedlit, és a fal mellé állította. Leült rá, és hátát a falnak támasztva rágyújtott egy hosszú, fekete manillaszivarra. Shasa a sort sliccének cipzárját húzogatva lépett be a szobába. Leült az ágy szélére, arcát két kezébe temette. – Olyan a szám íze, mintha egy görény pisált volna bele – motyogta és az üvegért nyúlt, amely ott állt a földön a lába között. Kitöltötte a pohárba a maradék whiskyt, kinyalta az utolsó cseppeket az üveg nyakából, majd a teljesen kiürült palackot elgurította, nagyjából a tűzhely mellett álló, túlcsorduló szemetesvödör irányába. Felemelte a poharat a földről. – Kér egyet? – kérdezte. Blaine megrázta a fejét. Shasa egy darabig merően nézett rá a pohár pereme fölül, majd megszólalt. – Ez a kifejezés az arcán csak két dolgot jelenthet. Vagy fingszagot érez, vagy velem nincs megelégedve. – Ezt a mosdatlan beszédet éppúgy a legutóbbi látványos eredményeid közé sorolom, mint az új ivási szokásaidat – felelte Blaine. – Mindkettőhöz gratulálok. Tökéletesen illenek az új arculatodhoz. – Baszok a véleményére, Blaine Malcomess! – vágott vissza Shasa dacosan és szájához emelte a poharat. Sustorogva szívta fel fogai között az italt, kiöblítette vele a száját, majd lenyelte. Összerázkódott, amint az erős szesz leszaladt a torkán, majd hangosan kilehelte a whisky gőzét. – Szóval a mamám ideküldte magát – szólalt meg unottan. – Csak megmondta, hol talállak meg, de nem küldött ide. – Egykutya – mondta Shasa és kilátott szája fölé tartotta az üres poharat, míg az utolsó csepp is le nem hullt a nyelvére. – Gondolom, azt akarja, hogy hazamenjek, és gyémántok után kotorásszak a szarban, szőlőt szedegessek, gyapotot termesszek és papírokat toszogassak... az Isten verje meg, mama nem ért az egészből semmit. – Sokkal többet ért belőle, mint gondolnád. – Ott kinn emberek harcolnak – kiáltott fel elkeseredetten Shasa. – David meg a többi társam. Ott repülnek fenn az égben... én meg itt lent ülök a mocsokban... egy mocsokban fetrengő nyomorék. – Te választottad magadnak a mocskot – jegyezte meg Blaine keserű gúnnyal, körbepillantva a koszlott kalyibában. – Most meg itt nyavalyogsz, és fetrengsz a saját magad választotta mocskodban. – Jobb lesz, ha eltakarodik innét a pokolba, uram – mondta Shasa. – Még mielőtt el találom veszíteni a türelmemet. – Biztosíthatlak, hogy a legnagyobb örömmel teszem – válaszolta Blaine és felállt. – Mindenesetre alaposan félreismertelek. Azért jöttem ide, hogy megbízzalak egy fontos katonai feladattal, de most már látom, hogy nem vagy te ahhoz eléggé férfi. – Az ajtóhoz ment, de még mielőtt kilépett volna rajta, megállt és visszafordult. – Azonkívül egy meghívást is át akartam adni, egy meghívást a péntek esti összejövetelre. Tara bejelenti az eljegyzését Hubert Langleyvel. Gondoltam, jól szórakoznál..: de felejtsük el az egészet.

Hosszú, kimért léptekkel kisietett a házból. Néhány másodperccel később Shasa is utánament, megállt a verandán és nézte, amint felkapaszkodik a sziklaösvényen. Egyszer sem nézett vissza és mikor eltűnt a perem mögött, Shasára hirtelen rászakadt az elhagyatottság és az árvaság érzete. Eddig a pillanatig nem is tudta, milyen fontos helyet foglalt el Blaine Malcomess az életében, milyen sokszor támaszkodott Blaine jó tanácsaira és tapasztalataira – és nem csak a pólópályán. – Mennyire szerettem volna olyan lenni, mint ő – csúszott ki a száján fennhangon. – De most már sohasem leszek. – És megérintette szemén a fekete posztódarabot. – Miért én? – szakadt fel belőle a vesztesek örök jajkiáltása. – Miért pont én? – Azzal leroskadt a lépcsőre és reményvesztetten bámult ki az öböl bejáratán túlra, a nyugodt, zöld víztükörre. Lassanként felfogta Blaine szavainak teljes súlyát. A feladatra gondolt, amelyet felajánlott volna... egy fontos katonai feladatra. Azután eszébe jutott Tara és Hubert Langley. Tara... látni vélte szürke szemét, hamvas rőtbarna haját és hirtelen átcsapott rajta az önsajnálat hideg, sötét hulláma. Fásultan felállt, bement a kunyhóba és kinyitotta a mosogató feletti faliszekrényt. Már csak egyetlen üveg Haig whisky árválkodott benne. – Mi történhetett a többivel? – kérdezte magától bambán. – Megrágták az egerek? Lecsavarta az üveg dugóját és tiszta poharat keresett, de egyet sem talált. Valamennyi ott állt piszkos halomban a mosogatóban. Lassan a szájához emelte az üveget, az alkohol gőze csípte a szemét. Maga elé tartotta a palackot és révetegen nézte. A gyomra forogni kezdett és váratlanul elöntötte az undor – úgy fizikailag, mint érzelmileg. Hirtelen elhatározással felfordította az üveget és nézte, amint az aranyszínű lé bugyogva tűnik el a lefolyóban. Mire az üveg kiürült, ismét rátört az alkoholszomj, de már késő volt. Vad kétségbeesés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy a torka száraz, mint a tapló és éget, akár a tűz. Az üres üveget tartó keze remegni kezdett. A felejtés vágya kínozta, hogy szinte a csontjai is sajogtak belé, megmaradt fél szeme úgy égett, hogy kénytelen volt szaporán pislogni. A sarokba hajította az üveget és kirohant a napfényre, le a lépcsőkön, egyenest a partra. Letépte magáról a szemvédőt, a sortot, belevetette magát a vízbe és teljes erejéből, hosszú karcsapásokkal úszni kezdett. Mire elérte az öböl bejáratát, minden izma fájt, tüdeje szinte perzselt, amint lélegzett. Megfordult, és anélkül, hogy lazított volna a tempón, megindult vissza a part felé. Amint azonban talajt ért a lába, ismét visszafordult, így úszott fel-alá órákon át, míg a kimerültségtől már a karját sem tudta felemelni a víz fölé. Az utolsó száz yardot kínkeservesen oldalazva tette meg. Utolsó erejével felkapaszkodott a partra, arccal a föld felé elterült a nedves homokon és ott maradt mozdulatlanul, akár egy hulla. Már jócskán délutánra járt az idő, mire össze tudta szedni magát annyira, hogy feltápászkodjék és felsántikáljon a viskóhoz. Megállt az ajtóban, körülnézett a disznóólra emlékeztető helyiségben, majd elővette az ajtó mögül a seprűt és munkához látott. Alkonyodott, mire befejezte. Az egyetlen dolog, amellyel semmit sem csinált, a mocskos ágynemű volt. Piszkos ruháival együtt az egészet batyuba kötötte, azzal a szándékkal, hogy majd odahaza Weltevredenben a mosónők gondjaira bízza. Végül egy vödör friss vizet mert a hátsó ajtó mellett álló esővizes dézsából és megmelegítette a tűzhelyen. Nagy gonddal megborotválkozott, előkereste a viszonylag legtisztább inget és

nadrágot, felvette és eligazította szemén a fekete posztótapaszt. Bezárta a kalyibát, a kulcsot eldugta a verandán és kezében a batyuba kötött szennyessel felkapaszkodott az ösvényen. Jaguarja siralmas állapotban állt az út mellett – vastagon belepte a por, itt is, ott is vastag fehér csíkokban ütött ki rajta a tengeri só. Az akkumulátor kimerült, úgyhogy kiengedett fékkel kellett legurulnia a dombról, és csak menet közben bírta beindítani a motort. Centaine-t a dolgozószobájában találta. Az íróasztalnál ült egy halom hivatalos irat fölé hajolva. Mikor Shasa belépett, felugrott, hogy odarohanjon hozzá, de azután szemmel látható erőfeszítéssel a helyén maradt. – Hello, chéri – üdvözölte vidám, szinte csevegő hangon –, milyen remekül nézel ki. Már kezdtem aggódni érted... olyan sokáig távol voltál. Öt teljes hétig. A fekete folt Shasa szemén még mindig borzadállyal töltötte el. Valahányszor meglátta, Isabella Malcomess utolsó szavai jutottak az eszébe; „Szemet szemért, Centaine Courtney! Vésd jól az eszedbe a szavaimat... szemet szemért!” Amint ismét erőt bírt venni magán, lassú, nyugodt léptekkel odalépett fiához és csókra nyújtotta az arcát. – Örülök, hogy ismét itthon vagy, chéri. - Blaine Malcomess állást ajánlott nekem – mondta Shasa –, valami katonai jellegű megbízatást. Azon gondolkodom, hogy elfogadom. – Biztos vagyok benne, hogy fontos beosztás lehet – bólogatott Centaine. – Örülök, hogy így döntöttél. Én majd tartom a frontot idehaza, amíg te visszajössz. – Ebben biztos vagyok, mama – jegyezte meg Shasa kényszeredett vigyorral. – Végtére is ezt az egyet remekül csináltad az elmúlt huszonkét év alatt... mindig tartottad a frontot. A hosszú teherszerelvény, elején a két összekapcsolt gőzmozdonnyal lassan vánszorgott felfelé a hágó utolsó emelkedőjén. A mozdonyok ezüstös gőzoszlopokat eregettek kéményeikből, a rikoltó füttyüket megsokszorozva verték vissza a Hex folyó mentén emelkedő hegyvonulatok. Egy utolsó nekirugaszkodással felértek a hágó legmagasabb pontjára és diadalmasan törtek ki a magas fennsíkra. Egyre fokozódó iramban száguldottak tovább, nyomukban a zárt tehervagonok kígyózó sorával. Negyven mérfölddel a hágó legmagasabb pontja után a vonat lassított és döcögve megállt a Touws folyó partján lévő közbeeső vasúti csomópont rendező pályaudvarán. A váltás már ott várakozott az állomásfőnök irodájában. Könnyed tréfálkozással üdvözölték fáradt kollégáikat, és már kapaszkodtak is fel a vezetőállásba, hogy átvegyék a szolgálatot. Az elülső mozdonyt lekapcsolták és az egyik mellékvágányra irányították. A továbbiakban már nem volt rá szükség, mivel a witwatersrandi aranymezőkig hátralevő mintegy ezer mérföldes út viszonylag sík vidéken át vezetett. A második mozdony visszatérhetett a hágó túlsó oldalára, ahol rákapcsolták a következő szerelvényre, hogy azt is átsegítse a meredek hegyi szakaszon. A leváltott személyzet tagjai kabátjukat vállukra vetve, kezükben ételhordó dobozaikkal elindultak a vágányok mentén a földszintes kis szolgálati lakások sora felé. Megkönnyebbültek, hogy idejében hazaérnek egy forró fürdőre és egy kiadós vacsorára. Az egyik masiniszta azonban továbbra is ott téblábolt a peronon és nézte, amint a

szerelvény lassan kihúz a tolatóvágányról, majd egyre növekvő sebességgel útnak indul észak felé. A biztonság kedvéért még egyszer megszámolta az elhaladó vagonokat. A tizenkettes és a tizenhármas számút ezüstszínűre festették, részben hogy jól meg lehessen őket különböztetni, részben pedig azért, mert az ezüst szín visszaverte a nap hevítő sugarait. Oldalukon vörös kereszt virított és teljes hosszukban hat láb magas betűkkel ott állt a figyelmeztetés: „ROBBANÓANYAG.” Egyenként húsz tonna gelignittel rakták meg őket az African Explosives and Chemical Industries vállalat Somerset West-i gyártelepén, a szállítmány címzettjei pedig az Anglo-American Group aranybányái voltak. Amint a vonat utolsó kocsija is elhaladt előtte, a mozdonyvezető óvatosan belopakodott az irodába. Az állomásfőnök még a peron túlsó végén állt, fején kerek vasutassapkájával, hóna alatt az összetekert piros és zöld jelzőzászlókkal. A mozdonyvezető a telefonhoz ment, felemelte a kagylót és megtekerte a forgattyút. – Központ – szólt bele afrikaansul –, kapcsolja Matjiesfontein tizenegy-tizenhatot. A telefonkezelő kisvártatva kapcsolta a hívott számot és visszaszólt. – Kapcsoltam. Beszélhetnek. – A mozdonyvezető azonban várt, amíg egy halk kattanás jelezte, hogy a központos kilépett a vonalból és csak ezután szólalt meg. – Itt Van Niekerk. – Itt Fehér Kard – hallatszott a vonal túlsó végéről és a masiniszta, noha tudta, kivel készül beszélni, érezte, hogy minden egyes szőrszál égnek mered a tarkóján. – Huszonhárom perc késésben vannak – mondta. – Két perccel ezelőtt indultak el. A két vagon a tizenkettes és a tizenhármas számú. – Rendben. Manfred De La Rey helyére tette a kagylót, órájára pillantott és bátorítóan rámosolygott a két asszonyra, akik aggodalmaskodva nézték a tanyasi ház konyhájának túlsó végéből. – Köszönöm, Mevrou – mondta az idősebbiknek. – Hálásak vagyunk a segítségükért. Szavamat adom, hogy semmi bajuk sem fog származni a dologból. – Mifelénk a baj régi ismerős, Meneer - válaszolta önérzetesen az öregasszony. – Kilencvenkilencben a rooinekkék mindenünket felégették és megölték az uramat. Manfred elbúcsúzott, és az istálló mögé ment a motorkerékpárjáért. Felpattant rá, beindította és körülbelül egy mérföldnyit ment a keskeny bekötőúton, amíg el nem érte a főutat. Itt északnak fordult és még néhány mérföldön keresztül követte a vasúti töltést. Egy sziklás kis domb tövében az út és a töltés elágazott. A sínek itt felkapaszkodtak a domb oldalára, azután eltűntek mögötte. Manfred leállította a motort és körülnézett. Miután meggyőződött róla, hogy sem előtte, sem mögötte egy lélek sincs az úton, befordult a farmhoz vezető másik ösvényre és tovább követte a síneket a domb mögé. Itt ismét megállt, letámasztotta a motort és alaposan szemügyre vette a helyszínt. Az özvegy házától már elég messze voltak ahhoz, hogy a gyanú ne terelődhessék az öregasszonyra. A vasúti pályának ezt a szakaszát a főútról nem lehetett látni a domb miatt, ugyanakkor az út elég közel volt, hogy szükség esetén bármelyik irányban gyorsan elmenekülhessenek rajta. Az emelkedő miatt a mozdonyok itt lelassítottak és szinte lépésben haladtak. Manfred korábban már jó néhány tehervonat áthaladását megfigyelte. Lekanyarodott az útról és követte a keréknyomokat. Szemmel láthatólag nehéz járművek haladtak el errefelé, gumiabroncsaik alatt egészen lelapult a fű. Az első

emelkedő mögött, egy facsoport rejtekében ott állt a négy teherautó – egy háromtonnás, két négytonnás és egy nagy, barna, tíztonnás Bedford. Most, hogy az üzemanyagot szigorúan jegyre adták, nem lehetett könnyű feladat feltankoltatni őket. Alig voltak száz lépésnyire a sínektől. Az emberek a járművek mellett, a fűben heverészve várakoztak, amint azonban meghallották a közeledő motorkerékpár hangját, felugráltak, elébe szaladtak és izgatottan fogták körbe Manfredot. Vezetőjük Roelf Stander volt. – Kilenc harminckor ér ide – mondta neki Manfred. – A két kérdéses vagon a tizenkettes és a tizenhármas. Számoljuk csak ki. A csoport egyik tagja, egy vasutas, pontosan kiszámította a mozdony és a robbanóanyagot szállító vagonok közötti távolságot. Manfred és Roelf a többieket rejtekhelyükön hagyva elindultak a sínek mentén és kijelölték a rajtaütés helyét. Manfred úgy szerette volna megállítani a szerelvényt, hogy a szállítmányt tartalmazó két kocsi pontosan a fák között várakozó teherautókkal szemben helyezkedjék el. Innentől kiindulva lépték le a távolságot és Manfred elhelyezte a robbanótölteteket a két síndarab csatlakozásánál. Aztán Roelffal együtt visszament és a vasutas számításainak megfelelő ponton lerakták a vörös színű figyelmeztető petárdákat. Mire befejezték, már sötétedett, így nyugodtan nekifoghattak a következő lépésnek. Kiküldték az embereket a várakozási pontokra. Valamennyien erejük teljében lévő fiatal férfiak voltak, termetük és fizikai erőnlétük alapján válogatták ki őket. Durva posztóból készült sötét színű ruhát viseltek, fegyverzetük igen változatos képet mutatott. Akadtak ott sörétes puskák, kimustrált Lee Enfield karabélyok és régi, háborús Mannlicherek – mindaz, amit sikerült megmenteni a Smuts-kormányzat által elrendelt kötelező beszolgáltatásból. Csak Roelfnak és Manfrednak voltak korszerű fegyvereik – a tengeralattjáróról hozott gumitartályokból származó német gyártmányú Lugerek. Manfred a csoport kisebbik részét vezette, míg Roelf a munkabrigáddal maradt, amelynek az volt a feladata, hogy a szállítmányt átrakja a teherautókra. Valamennyien elhelyezkedtek őrhelyükön és csendben várakoztak a sötétben. Manfred hallotta meg elsőként a távoli, surrogó zajt az éjszakában. Három éles, rövid füttyel jelt adott a többieknek, majd kibiztosította az akkumulátort és a drótok végeit a csatlakozók rézcsavarjaihoz rögzítette. Odalenn a síkságon feltűnt a közeledő mozdony világító, magányos küklopszszeme. Az emberek arcukra húzták maszkjaikat és hason fekve várakoztak a pályát szegélyező, magas fűvel benőtt árokban. A mozdony szapora pöfögése lelassult és mélyebbé vált, amint elérte az emelkedőt. Lassan kapaszkodott felfelé, elhagyta a várakozó emberek első csoportját és ráfutott az első figyelmeztető petárdára. Éles csattanás hallatszott, és jó ötvenyardos körzetben vibráló vörös fény öntötte el a bozótos síkságot. Manfred hallotta a fékek éles csikorgását és ettől valamelyest megnyugodott. A mozdonyvezető ösztönös cselekedetével megkímélte őt attól, hogy fel kelljen robbantania a síneket. Közben a második petárda is begyulladt és az elülső kerekek alól hosszú vörös lángnyelvek lövelltek ki, a mozdony azonban már alig mozgott. A fékpofák fültépő sikollyal martak bele az acélba, a vészfék vákuumcsöveiből sistergő fehér gőzoszlop tört elő. Manfred felugrott a vezetőállásba és a Luger csövét a halálra rémült mozdonyvezetőre és fűtőjére szegezte. – Állítsák le teljesen és kapcsolják ki a fényszórót! – rivallt rájuk az álarc mögül. –

Aztán lefelé! Azok ketten engedelmesen rögzítették a fékeket és magasra emelt kézzel, hanyatthomlok menekültek le a vezetőállásból. Odalenn rögtön megmotozták őket, majd kezüket-lábukat összekötözték. Manfred nekiiramodott a vonat mentén hátrafelé. Mire a robbanószeres vagonokhoz ért, Roelf és emberei már fel is törték az ajtókat és eleven láncot alkotva, kézről kézre adogatták a gelignitet tartalmazó faládákat az első teherautóhoz. – Mi van a kísérővel a vonat végén? – kérdezte Manfred. – Megkötöztük – válaszolta Roelf, Manfred pedig visszarohant a szerelvény elejére. Gyorsan hatástalanította és felszedte a robbanótölteteket, amelyeket elhelyezett a sínek közt. Örült, hogy nem kellett felrobbantania őket. Mire visszaért, az első teherautó már teljesen meg volt rakva. – Mehet! – kiáltotta Roelf. Egyik embere máris beugrott a vezetőfülkébe, beindította a motort és leoltott lámpákkal elhajtott. A második teherkocsi azonnal odatolatott a vagon nyitott ajtajához és már folytatódott is az átrakodás. Manfred az órájára nézett. – Tizenkét perc – dünnyögte. A tervezetthez képest időelőnyben voltak. A munka gyorsan és zavartalanul folyt, a mozdonyvezető, a vonatkísérő és a fűtő összekötözve hevert az utolsó kocsi végében a fékezőállás fülkéjében. – Mind megtelt! – kiáltotta Roelf. – Nem tudunk többet felrakni! – Negyvennyolc perc – állapította meg Manfred elismerően. – Szép munka volt. Jól van, induljatok mindnyájan! – És te? – kérdezte Roelf habozva. – Menjetek! – parancsolt rá Manfred. – Én gondoskodom magamról. Nézte, amint a nagy Bedford lassan elindul. Megvárta, míg eléri a bekötőutat és kigyulladnak a fényszórói. A motor zúgása lassan elhalt az éjszakában. Egyedül maradt. Ha Roelf vagy a többiek tudták volna, mire készül, biztosan ellenkeznek és megpróbálják meggátolni benne. A nyitott ajtón át felmászott a robbanószeres vagonba. Félig még mindig tele volt a fehér faládákkal. A rakománynak csupán egy részét tudták elvinni – a másik vagon teljesen érintetlenül állt. Még mindig legalább huszonöt tonna robbanóanyag volt a vonaton. A pokolgép időzítőszerkezetét tizenöt perces késleltetésre állította és a dobozkát becsúsztatta az egymásra tornyozott ládák és a kocsi acélfala között húzódó résbe. Jól hátralökte, hogy ne lehessen egykönnyen észrevenni. Leugrott a töltésre és előrerohant a mozdonyhoz. A fékezőfülkébe bezárt három ember egyike sem volt az Ossewa Brandwag tagja. Ha életben maradnak, bizonyos, hogy veszedelmes bizonyítékokat szolgáltatnak a rendőrségnek. Alig érzett szánalmat irántuk. Úgy tekintette őket, mint a háború áldozatait. Felkapaszkodott a mozdony vezetőállásába, kiengedte a fékeket és fokozatosan kinyitotta a gőzcsapot. A kerekek néhány pillanatig üresen pörögtek, majd belekaptak a sínbe. A vonóhorgok megcsördültek, a vonat egy rándulással megindult és lassan, zötykölődve kapaszkodott fel a lejtős pályán. Manfred az ötvenszázalékos teljesítményt jelző rovátkáig húzta a gőzcsap szabályozókarját, ott lerögzítette, majd kiugrott a vonatból. Nézte, amint a vagonok egyre

fokozódó sebességgel zakatolnak el előtte. Mikor a fékezőkocsi is elhaladt, lassan visszasétált a facsoporthoz és lovaglóülésben felült a motorbicikli nyergébe. Türelmetlenül várt, percenként az órájára pillantott. Végre meglátta a hirtelen felragyogó narancsszínű lobbanást, olyan volt, mintha villámok sora cikázna végig az északi horizonton. Utána hosszú csend következett, csak jó pár másodperc múlva csapta meg arcát az irtózatos lökéshullám szele és hallotta a távoli hullámverésre emlékeztető robajt. Berúgta a motorbiciklit és elszáguldott dél felé a sötétben. – Kezdetnek nem is volt rossz – gondolta, de tudta, hogy még sok tennivaló vár rá. Shasa belépett az irodába, becsukta maga mögött az ajtót és bizonytalanul álldogált. Kifogástalan látványt nyújtott a légierők uniformisában, mellén a Hadi Érdemkereszt és az Afrika Csillaga érdemrend szalagjaival, váll-lapján a csillogó rangjelzésekkel. Blaine ráemelte tekintetét az íróasztal mögül. – 'reggelt, Shasa – biccentett fagyosan. – Tíz óra. Megkínálhatlak egy whiskyvel? Shasa arca idegesen megrándult. – Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori viselkedésemért, uram – szólalt meg –, bár tudom, hogy megbocsáthatatlan volt. – Ülj le – mondta Blaine a könyvespolc előtt álló bőr karosszék felé intve. – Olykor mindannyiunkkal előfordul, hogy beszámíthatatlan idióták módjára cselekszünk. Csak tudni kell, mikor. Bocsánatkérés elfogadva. Shasa leült, keresztbe vetette a lábait, majd ismét egymás mellé tette őket. – Említést tett valamilyen feladatról, uram... Blaine bólintott és felállt. Az ablakhoz ment, megállt és lenézett a parkba. Odalenn egy öregasszony állt és a galambokat etette egy papírzacskóból. Némán figyelte a jelenetet, közben a végső döntést fontolgatta. Lehet, hogy a Centaine Courtney és fia iránt érzett aggodalma elhomályosította benne a kötelességérzetet? Mert amit most forgatott a fejében, az döntő fontosságú lehetett az állam biztonságának szempontjából. Azon tűnődött, vajon nem túl fiatal, nem túl tapasztalatlan-e Shasa egy ilyen feladathoz. De már annyiszor átrágta magát ezeken a kérdéseken. Megfordult és visszasétált az íróasztalhoz. Az iratok közül felemelt egy sima, felirat nélküli fekete dossziét. – Ez az anyag szigorúan bizalmas – mondta, jobb kezével meg-megemelve az iratcsomót, mintha a súlyát méregetné. – Egy titkos és igen kényes természetű jelentést és annak elemzését tartalmazza. – Átnyújtotta a dossziét Shasának. – Nem viheted ki az irodából. Itt helyben olvasd el. Nekem megbeszélésem van Smuts tábornaggyal. – Az órájára pillantott. – Egy óra múlva itt vagyok. Akkor majd újra beszélgetünk. Több mint egy óra hosszat volt távol és mikor visszaért, Shasa még mindig elmélyülten olvasott. Kezében a nyitott dossziéval felnézett Blaine-re, arckifejezése zavart és gondterhelt volt. – Nos, mit hámoztál ki belőle? – kérdezte Blaine. – Az OB-ról természetesen én is hallottam – felelte Shasa –, de fogalmam sem volt, hogy ilyen. Hisz ez egy valóságos titkos hadsereg, uram, és itt vannak közöttünk. Ha egyszer teljes egészében mozgósítani találnák ellenünk... – megrázta a fejét és kereste a megfelelő szót. – Hisz az egy kész forradalom... polgárháború... miközben a katonáink java része északon harcol, az országhatáron túl. – És most kezdenek mozgolódni – mondta csendesen Blaine. – Mostanáig húzták

halasztották a dolgot, tipikus afrikaner módra inkább csak egymás között civakodtak, de most történt valami, ami új célt adott nekik... – hirtelen elhallgatott, majd egy pillanatnyi gondolkodás után így folytatta: – Shasa, mondanom sem kell, hogy amiről beszéltünk, annak szigorúan kettőnk közt kell maradnia. Senkinek sem tehetsz említést róla, még a legközelebbi családtagjaidnak sem. – Ez magától értetődik, uram – Shasa megbántódva nézett. – Olvastál a dinamitszállító vonat robbanásáról? Két hete történt a Touws folyó mentén haladó vasútvonalon. – Igen, uram, szörnyű baleset volt. A vonat teljes személyzete odaveszett. – Nos, új bizonyítékokra tettünk szert, amelyek alapján nem hisszük, hogy baleset volt. A személyzet tagjai a robbanáskor egytől egyig a fékezőállás fülkéjében voltak és bizonyos jelek arra utalnak, hogy legalább egyiküknek kezét-lábát összekötözték. Úgy véljük, hogy a vonatról nagy mennyiségű robbanóanyagot raboltak el, aztán a maradékkal levegőbe röpítették a szerelvényt, hogy így leplezzék a rablást. Shasa halkan füttyentett. – De véleményem szerint ez még csak a kezdet volt – folytatta Blaine. – Azt hiszem, az események új szakaszba léptek, és innentől kezdve rohamosan terjednek tovább. Mint mondottam, kell hogy legyen egy ok, ami mindezt elindította – nekünk pedig az a feladatunk, hogy megtaláljuk ezt az okot és megsemmisítsük. – Hogyan segíthetnék, uram? – Ez egy igen nagyszabású... országos jelentőségű ügy. Szoros kapcsolatot kell tartanom a tartományi rendőrfőnökökkel csakúgy, mint a katonai titkosszolgálattal. Az egész akciónak összehangoltan kell lezajlania, ehhez pedig szükségem van egy összekötő tisztre. Ez az a feladat, amelyet felkínálok neked. – Megtisztel, uram, de nem értem, miért épp engem választott. Biztos vagyok benne, hogy több tucat, nálam sokkalta jobban képzett ember közül is... – Shasa, mi ketten jól ismerjük egymást – vágott közbe Blaine. – Sok éven át dolgoztunk együtt és jól összeszokott csapatot alkotunk. Megbízom benned. Tudom, hogy jól vág az eszed és jók az idegeid. Én nem egy rendőrt akarok magam mellé. Olyasvalakire van szükségem, aki érti a gondolatmenetemet és akiről tudom, hogy vakon követi az utasításaimat. – Hirtelen elvigyorodott. – Amellett, ha jól tudom, állást keresel. Igazam van? – Tökéletesen igaza van, uram. Köszönöm. – Pillanatnyilag betegszabadságon vagy, de intézkedem, hogy a légierőtől azonnal áthelyezzenek a belbiztonsági ügyosztály rendelkezési állományába. Megtartod a repülőőrnagyi rangod és fizetésed, de mostantól fogva közvetlenül nekem vagy köteles jelenteni. – Értem, uram. – Shasa, repültél már azóta, hogy elvesztetted a szemedet? – rukkolt ki egyenesen a kérdéssel Blaine, meg sem próbálva kerülgetni a kényes témát. Ezt eddig senki, még mama sem merte megtenni. Shasa iránta érzett nagyrabecsülése ettől még inkább megnövekedett. – Nem, uram – válaszolta. – Kár. Mert lehet, hogy átkozottul gyorsan kell majd ide-oda cikáznod az országban. – Figyelmesen nézte Shasa arcát, látta, amint állkapcsa elszántan összébb szorul. – Az egész csak pontos távolságbecslés kérdése – motyogta Shasa. – Csak gyakorolni

kell. – Blaine-t jóleső érzés töltötte el. – Próbálkozz egy kicsit megint a pólóval – tanácsolta fesztelenül. – Kitűnő gyakorlat az szemmérték fejlesztésére... de beszéljünk most inkább komolyabb dolgokról. A nyomozás vezetésével megbízott rendőrtiszt Louis Nel főfelügyelő, itt a Cape Town-i főkapitányságon. Majd bemutatlak neki. Remek fickó, meg fogod kedvelni. Még egy órán át beszélgettek és tervezgettek, mielőtt Blaine elbocsátotta Shasát. – Kezdetnek elég ennyi – búcsúzott. – Holnap reggel nyolc harminckor itt jelentkezel nálam. – Az ajtóban azonban még egyszer megállította Shasát. – Különben Shasa... a péntek este. A meghívás továbbra is érvényes. Megpróbálsz eljönni, ugye? Sarah Stander egyedül virrasztott a rézkeretes hitvesi ágyban. A két nagyobbik gyerek a szomszéd szobában aludt. A kisbaba elégedetten szuszogott az ágy mellett álló bölcsőben. Odakinn a városháza toronyórája elütötte a négyet. Sarah éjfél óta minden órában egyre növekvő aggodalommal hallgatta a kondulásokat. Eszébe jutott, hogy átmegy másik szobába és megnézi, jól be vannak-e takarva a gyerekek – a kis Petrus mindig lerúgta magáról a plédet –, de ebben a pillanatban meghallotta, amint halkan nyílik a konyhaajtó. Mozdulatlanná dermedt és visszafojtott lélegzettel figyelt. Hallotta, amint Roelf bemegy a fürdőszobába és vetkőzni kezd. Csizmái tompán puffantak a kövön, majd kicsivel később nyikorogva kinyílt a hálószoba ajtaja és az ágy meghajlott a ránehezedő súly alatt. Sarah úgy tett, mintha aludna. Ez volt az első eset, hogy az ura ilyen későig kimaradt. Manfred visszatérése óta nagyon megváltozott. – Azért jött, hogy bajt hozzon ránk – gondolkodott, miközben álmatlanul feküdt a sötétben. – Mindnyájunkat tönkre fog tenni. Gyűlöllek, Manfred De La Rey. Roelf ugyancsak nem bírt elaludni. Nyugtalan volt és felajzott. Az órák csigalassúsággal vánszorogtak és Sarah-nak egyre keservesebb erőfeszítésébe telt, hogy mozdulatlanul feküdjék. Végül a baba felsírt, ő pedig megkönnyebbülve felkelt, maga mellé vette az ágyba és odanyújtotta neki egyik emlőjét. Sarah-nak mindig is jó és erős teje volt. A kicsi mohón szopott, majd egy jóllakott böffentessél újból álomba zuhant. Sarah óvatosan visszafektette a bölcsőbe, de amint újból bebújt a takaró alá, Roelf kinyújtotta a karját és magához húzta. Egyikük sem szólt a másikhoz, Sarah némán igyekezett megacélozni lelkét, hogy el bírja viselni az elkövetkezendőket. Undorodott ezektől az együttlétektől. Sohasem hasonlítottak azokra az emlékezetes alkalmakra Manfreddal. Ma éjjel azonban még a megszokottnál is rosszabb volt. Roelf fölébe kerekedett, gyorsan, szinte brutálisan magáévá tette, majd miután egy rekedt kiáltással eljutott a csúcspontra, lehengeredett róla és mély álomba merült. Sarah nyitott szemmel feküdt és a horkolását hallgatta. A reggelinél csendesen megkérdezte. – Hol voltál az éjjel? Roelf azonnal dühbe gurult. – Tartsd a szád, asszony! – kiáltott rá, igazából azonban a bek szót használta, amelyet az állatok szájára szokás alkalmazni, nem pedig emberi lényekére. – Nem vagy az őrzőm! – Érzem, hogy valami veszélyes őrültségbe keveredtél – folytatta Sarah, elengedve füle mellett a figyelmeztetést. – Az isten szerelmére, Roelf, három kicsi gyereked van. Nem engedheted meg magadnak, hogy bolondságokat... – Elég legyen, asszony! – rivallt rá az ura. – Ez a férfiak dolga. Te csak ne ártsd bele

magad. Azzal felkelt az asztaltól és köszönés nélkül elviharzott az egyetemre, ahol előadó volt a jogi karon. Sarah tudta, hogy tíz éven belül katedrát kaphatna... hacsak addig bajba nem keveredik. Felsöpörte a házat, bevetette az ágyakat, azután betette a gyerekeket a nagy, széles ikerkocsiba és a kocsit maga előtt tolva elindult a városka központja felé. Útközben néhány percre megállt, hogy elbeszélgessen egy másik egyetemi előadó feleségével, majd még egyszer, hogy nyalókát vegyen a két nagyobbik gyereknek. Miközben fizetett, meglátta a pultra kitett újságok szalagcímeit. – Kérnék egy Burgert is. – Átment az úton és leült a túloldali park egyik padjára. Figyelmesen elolvasta a tehervonaton történt robbanásról szóló tudósítást, majd összehajtogatta az újságot és gondolkodni kezdett. Roelf előző nap rögtön ebéd után elment otthonról. A robbanás kevéssel este fél tizenegy előtt következett be. Sarah gyors fejszámolást végzett, összevetette az időt a távolságokkal és lassan elhatalmasodott rajta a hideg, bénító rémület. Visszarakta a gyerekeket a kocsiba és átvágott az úttesten a postahivatalhoz. Bement az üvegfalú telefonfülkébe. A kocsit a fülke mellett állította le, ahol jól szemmel tarthatta. – Központ, kérem kapcsolja nekem a Cape Town-i rendőrfőkapitányságot. – Tartsa a vonalat. Miközben várakozott, hirtelen teljes súlyával rászakadt a felismerés, mit is készül tenni. Hogyan is adhatná fel Manfredot a rendőrségnek anélkül, hogy egyúttal el ne árulná saját férjét – ugyanakkor tudta, hogy kötelessége megakadályozni Roelfot ezeknek a szörnyűségeknek az elkövetésében, amelyek előbb-utóbb mindannyiukat a pusztulásba sodorják. Meg kell tennie... érte, a gyermekeikért. – Itt a Cape Town-i rendőrfőkapitányság. Miben segíthetünk? – Igen – hebegte Sarah – ...illetve nem... köszönöm. Nem lényeges... igazán nem fontos. – Lecsapta a kagylót, kirohant a fülkéből és a babakocsit maga előtt tolva, határozott léptekkel elindult hazafelé. Otthon leült a konyhaasztalhoz és csendesen sírdogált. Zavartnak, magányosnak és bizonytalannak érezte magát. Egy darabig így üldögélt magába roskadva, majd megtörölte szemét a kötényével, felkelt és csinált magának egy csésze kávét. Shasa megállt a Jaguarral a Malcomess-házzal szemben, az út másik oldalán, de nem szállt ki azonnal. Jó pár percig ült a volán mögött és magában meghányta-vetette mindazt, amit tenni készül. – Minden bizonnyal megint csak hülyét csinálok magamból – gondolta és lejjebb hajtotta a visszapillantó tükröt, hogy lássa benne magát. Fésűt vett elő, meggereblyézte a haját, gondosan megigazgatta szemén a fekete tapaszt, azután kiszállt. A vendégek autói hosszú, tömött sorban parkoltak a Newlands Avenue mindkét oldalán. Nagy volt a felhajtás, kétháromszázan is lehettek, no de utóvégre Blaine Malcomess nem volt akárki és leánya eljegyzése fontos társadalmi eseménynek számított. Shasa átballagott az úttesten. A bejárati ajtók tárva-nyitva álltak, de még így sem volt könnyű bejutni a házba. Még az előcsarnok is zsúfolásig megtelt vendégekkel és teljes gőzzel folyt a mulatság. A színes bőrű muzsikusokból álló zenekar lelkesen cifrázta a „The Lambeth Walk”-ot és Shasa belátott a nagy szalonba, ahol a parketten vidáman ropta a táncoló párok sokasága. Nagy nehezen utat tört magának a bárpulthoz. A whisky

ez idő tájt már olyasvalami volt, amivel már egy Blaine Malcomess sem szolgálhatott vendégeinek – egyszerűen képtelenség volt hozzájutni. Helyette divatba jött a Cape brandy, amelynek fogyasztása hazafias megnyilvánulásnak számított, Shasa azonban inkább egy gyömbérsört kért. – Hát a piás korszakom sem tartott sokáig – gondolta némi öniróniával, miközben pohárral a kezében átfurakodott a zsúfolt szobákon. Útközben régi barátokkal rázott kezet, csókokat nyomott ismerős női arcokra – köztük sok olyanra is, amelyet valaha egészen más célzattal csókolgatott. – De jó, hogy újra látunk, Shasa – üdvözölték, és igyekeztek nem észrevenni a fekete szemtapaszt. Shasa néhány másodperces kényszeredett csevegés után mindannyiukat otthagyta és tovább kereste az egyetlen személyt, aki érdekelte. Az ebédlőben talált rá. Ott állt a színes bőrű főszakács és két szobalány társaságában és az utolsó simításokat ellenőrizte a művészi tökéllyel megkomponált büféasztalon. Mikor felnézett és megpillantotta Shasát, mozdulatlanná dermedt. Hajszálvékony, áttetsző anyagból készült, hamvas rózsaszínű estélyi ruhát viselt, haja szabadon omlott le a vállára. Shasa már el is felejtette, milyen különös, selymes csillogása van a szemének – mint a gyöngyház, mint a szürke gyöngyház. Egy kézmozdulattal elbocsátotta a szolgákat és átszellemülten nézte Shasát, aki lassan közeledett felé. – Hello, Tara – szólalt meg. – Visszajöttem. – Igen, hallottam róla – válaszolta a lány. – Már öt hete idehaza vagy. Gondoltam esetleg... – elhallgatott és figyelmesen tanulmányozta Shasa arcát. – Hallottam, hogy kitüntettek – és ujja hegyével megsimította mellén a szalagot. – És azt is, hogy megsebesültél. Nyílt, egyenes tekintettel fürkészte Shasa arcát, meg sem próbálva elkerülni, hogy ránézzen hiányzó bal szemére. Váratlanul elmosolyodott. – Nagyon klasszul nézel ki ezzel az izével. – Azt nem mondhatnám, hogy klasszul is érzem magam tőle. – Érződik rajtad – bólintott Tara. – Megváltoztál. – Úgy gondolod? – Igen, már nem vagy olyan... – bosszúsan megrázta a fejét, amint a megfelelő szó után kutatott. – Nem vagy már olyan rámenős, olyan idegesítően magabiztos. – Beszélni akarok veled – mondta Shasa. – Komolyan. – Jól van – bólintott a lány. – Miről van szó? – Nem itt. Nem ez előtt a rengeteg ember előtt. – Esetleg holnap? – Holnap már késő lesz, Gyere velem most. – Shasa, elment az eszed? Ez az én partim... az eljegyzési partim. – Hátrajövök a kocsival a személyzeti bejárathoz – mondta Shasa, mintha meg sem hallotta volna az iménti mondatot. – Végy magadra valami meleg holmit, hideg van odakinn. Szorosan a fal mellé húzódott a Jaguarral. Annak idején itt bonyolították a randevúkat követő végtelen esti búcsúzkodásokat. Kikapcsolta a kocsi lámpáit és várt. Tudta, hogy hiába, de azért mégis várt. Meglepetését csak örömteli megkönnyebbülése múlta felül, mikor kinyílt a kocsi ajtaja és Tara becsusszant mellé az utasülésre. Teljesen átöltözött, hosszú nadrágot és

magas nyakú pulóvert húzott – szemmel láthatólag esze ágában sem volt visszamenni a vendégek közé. – Indulj! – mondta. – Tűnjünk el innen. Sokáig szótlanul ültek egymás mellett. Valahányszor egy-egy utcai lámpa megvilágította a kocsi belsejét, Shasa oldalvást rápillantott a lányra. Tara egyenesen előrenézett, ajkán halvány mosoly játszadozott, majd végül megszólalt. – Neked azelőtt soha senkire és semmire sem volt igazán szükséged. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem állhattam benned. Shasa nem felelt. – De most azt hiszem, szükséged van rám – folytatta Tara. – Abban a pillanatban megéreztem, mikor újra megláttalak. Végre igazán szükséged van rám. Shasa hallgatott, a szavak fölöslegesnek tűntek. Inkább átnyúlt és megfogta Tara kezét. – Most kész vagyok rá, hogy a tiéd legyek, Shasa – mondta halkan a lány. – Vigyél el valahová, ahol egyedül lehetünk, teljesen egyedül. A holdfényben jól kivehető volt az ösvény. Tara Shasa karjába kapaszkodott, miközben az izgalomtól elfúló kacagással botladoztak lefelé a magas sziklafalon. Félúton megálltak és sokáig, szenvedélyesen csókolóztak. Beléptek a rozoga kalyibába és Shasa meggyújtotta a paraffinlámpát. Megkönnyebbülve látta, hogy a szolgák Weltevredenből hűségesen követték az utasításait. Az ágyon tiszta ágynemű fehérlett, a padlót fényesre súrolták. Tara megállt a szoba közepén, karját védekezőén összefonta maga előtt. Hatalmasra tágult szeme csillogott a lámpafényben és amint Shasa a karjába vette, egész testében remegni kezdett. – Shasa, kérlek, légy óvatos – suttogta. – Annyira félek. És Shasa nagyon óvatos volt, nagyon türelmes és nagyon gyöngéd, de Tara, mivel nem volt összehasonlítási alapja, nem is tudta, milyen határtalan ügyességgel és magabiztossággal bánik vele. Csupán azt tudta, hogy Shasa mintha ösztönösen megérezné érzelmeinek legapróbb változásait is, mintha előre tudná testének minden reakcióját. Nem érzett szégyent meztelensége miatt, minden kétely és minden félelem szertefoszlott, elolvadt Shasa simogató keze és puha, szerelmes ajka alatt. És hirtelen azon vette észre magát, hogy már ő halad elöl, ő irányítja társát bátorító kis mozdulatokkal, a beleegyezés apró sóhajaival, a gyönyör sikolyaival. Végül, amikor megpihentek, csodálkozva felnézett rá és rekedten suttogta. – Sohasem hittem... nem is álmodtam, hogy ez ilyen lehet. Ó Shasa, olyan boldog vagyok, hogy visszajöttél hozzám. A Central Rand valamennyi aranybányájának pénzügyeit a Standard Bank fordsburgi fiókja kezelte. Innét utalták át a fekete bányamunkások tízezreinek heti bérét. A fiók főkönyvelője az OB tagja volt. Willem De Koknak hívták, alacsony, tésztaképű, csenevész emberke volt. Rövidlátó, vizenyős szemei vaksin hunyorogtak a vastag szemüveglencsék mögül, ez a látszólag ártalmatlan tekintet azonban megtévesztő volt. Manfred De La Rey már a megismerkedésüket követő első néhány percben rájött, hogy gyors észjárású emberrel van dolga, aki szívvel-lélekkel elkötelezte magát az ügy mellett és vézna kis testéhez képest szinte túlságosan is sok bátorság szorult belé. – A pénz csütörtök délután érkezik be öt és hat között – tájékoztatta készségesen. –

Páncélozott autón hozzák és a kocsit motoros rendőrök kísérik. Ilyenkor nincs idő az akcióra. Szinte bizonyos, hogy lövöldözés törne ki. – Értem – bólintott Manfred. – Kérem, mielőtt folytatná, elárulná nekünk, általában mennyi pénzt szállítanak el? – Ötven- és hatvanezer font között – kivéve minden hónap utolsó csütörtökjét, amikor az élelmiszer-hozzájárulást folyósítjuk a bánya területén dolgozó havibéres munkásoknak. Ilyenkor az összeg megközelíti a százezer fontot. Ezenkívül még ott van a rendes forgótőkénk, ami huszonötezer körül mozog. A találkozóra a Crown Deep aranybányák egyik tisztviselőjének lakásán került sor. Ugyanez az ember verbuválta össze az akcióra az OB helyi rohamosztagosait. Tagbaszakadt, vörös arcú férfi volt, Lourensnek hívták, és kinézete alapján gyanítható volt, hogy súlyos alkoholista. Manfred a legkevésbé sem örült a jelenlétének és bár mindeddig nem talált valódi okot a bizalmatlanságra, mindvégig az volt az érzése, hogy a fickó kritikus helyzetben megbízhatatlanná válna. – Köszönöm, Meneer De Kok, kérem, folytassa. – Mikor a kocsi megérkezik, a bank igazgatója, Mr. Cartwright kinyitja a hátsó ajtót és azon át hozzák be a pénzt. Természetesen ebben az időben a bank normális forgalma szünetel. Mr. Cartwright és én a két főpénztárosunkkal együtt megszámoljuk a pénzt és kiállítjuk az átvételi elismervényt. A pénz ezután bekerül a trezorba és éjszakára elzárják. Nálam van az egyik kulcs és a számkombináció fele. A másik kulcsot a kombináció másik felével együtt Mr. Cartwright tartja magánál. – Ez volna az alkalmas időpont – morfondírozott Manfred. – Miután a rendőri kíséret már eltávozott, de a trezort még nem zárták be. – Ez is egy lehetőség – bólintott De Kok. – Mindazonáltal ebben az időben odakinn még világos van. Rengeteg ember jár az utcán és Mr. Cartwright nehéz ember... sok a hibalehetőség. Megengedi, hogy előadjam, miként szervezném meg az akciót, ha én volnék a parancsnok? – Köszönöm, Meneer De Kok. Örömmel veszem a segítségét. Mr. Peter Cartwright a gyűlés befejeztével, tíz perccel éjfél előtt hagyta el a Szabadkőműves Páholy épületét. Ő volt a páholy nagymestere, még le sem vette a kötényt szmokingja fölül. Morrisát most is ugyanott hagyta, ahol mindig, az épület mögötti kis utcácskában. Ám ezen az éjszakán, amint beszállt a volán mögé és elfordította a slusszkulcsot, hirtelen valami kemény tárgyat nyomtak a tarkójához, majd egy halk, szenvtelen hang szólalt meg a háta mögül. – Ez egy pisztoly, Mr. Cartwright. Ha nem teszi pontosan azt, amit mondunk, golyót kap a tarkójába. Indulás a bankhoz. Cartwright halálra rémülve követte a kocsi hátuljában ülő két álarcos férfi utasításait. Egyenesen a bank épületéhez hajtott és leállította a Morrist a hátsó bejárat mellett. Az utóbbi pár hónap folyamán egész sor bankrablást követtek el szerte az országban, közülük négyet a Witwatersrandon és az egyik akció során egy őrt agyon is lőttek. Cartwrightnak pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy életveszélyben forog és nem számíthat irgalomra fogvatartóitól. Amint kiszállt a kocsiból, elrablói kétfelől közrefogták, hátracsavarták a karját és a bank hátsó ajtajához taszigálták. Egyikük a pisztoly agyával megkocogtatta az ajtót, amely Cartwright legnagyobb megdöbbenésére azonnal kinyílt. Csak odabenn jött rá, hogyan jutottak be a banditák. Főkönyvelője, Willem De Kok már ott állt, pizsamában,

hálóköntösben, borzas hajjal, arca petyhüdt és hamuszürke volt a félelemtől. Nyilvánvalóan egyenest az ágyából rángatták ki. – Bocsásson meg, Mr. Cartwright – dadogta. – Kényszerítettek. – Szedje össze magát, ember – förmedt rá gorombán Cartwright, így próbálván úrrá lenni saját félelmén. A következő pillanatban azonban megváltozott az arckifejezése, amint megpillantotta a két asszonyt – De Kok kis, kövér feleségét és saját imádott Maryjét, fején hajcsavarókkal, földig érő rózsaszín hálóingében. – Péter – nyöszörögte. – Ó Péter, ne hagyd, hogy bántsanak. – Hallgass, Mary. Nem szabad, hogy így lássanak. Cartwright körülnézett és szemügyre vette fogvatartóit. Hatan voltak, beleértve azt a kettőt, akik elrabolták, de elég jártasságra tett már szert az emberi karakterek megítélésében ahhoz, hogy szinte azonnal rájöjjön, melyikük lehet a vezér. Magas, erőteljes felépítésű férfi volt, sűrű fekete szakálla göndör fürtökben burjánzón elő az arcát borító maszk alól, az álarc mögül pedig egy furcsa, sápadt, a nagy ragadozó macskafajtákéra emlékeztető szempár tekintett rá. Láttukra az igazgató félelme valódi rémületbe csapott át – ösztönösen megérezte, hogy ezekben a sárga szemekben nyoma sincs az együttérzésnek vagy a szánalomnak. – Nyissa ki a trezort – parancsolt rá a férfi. Angolul beszélt, erős idegen akcentussal. – Nincs nálam a kulcs – mondta Cartwright, mire a sárga szempár tulajdonosa csuklójánál fogva megragadta Maryt és térdre kényszerítette. – Ne merészelje... – fenyegetőzött Cartwright, a férfi azonban Mary halántékához szorította a pisztoly csövét. – A feleségem gyereket vár – kiáltotta kétségbeesve Cartwright. – Akkor ne akarjon neki még több kellemetlenséget okozni. – Nyisd ki nekik, Péter! – sikoltotta Mary. – Hadd vigyék! Nem a mi pénzünk. A banké. Add oda nekik – és rémületében magatehetetlenül vizelni kezdett, eláztatva maga alatt a hálóing szegélyét. Cartwright odament a trezor zöld, Chatwood gyártmányú páncélajtajához és mellényzsebéből előhúzta az óraláncát, melynek végén ott fityegett a kulcs. Majd szétvetette a harag és a szégyen, miközben hüvelykujjával beállította a tárcsán a számkombinációt és elfordította a kulcsot. Azután hátralépett és nézte, amint De Kok is végrehajtja ugyanezt a műveletet. Minden szem a feltáruló páncélajtóra szegeződött, csak Cartwright pillantott óvatosan az íróasztala felé. A pisztolyt ott tartotta a jobb felső fiókban. Egy .455-ös szolgálati Webley volt és Cartwright ügyelt rá, hogy a tár mindig tele legyen. Most, hogy látta, miként bánnak a feleségével, dühe túlszárnyalta halálfélelmét. – Hozzátok a pénzt! – adta ki a parancsot a vezér, mire a rablók közül hárman, vászonzsákokkal a kezükben, berohantak a trezor belsejébe. – A feleségem – szólalt meg Cartwright. – Gondoskodnom kell róla. – Senki sem állt az útjába, miközben gyengéden felsegítette az asszonyt a földről és az íróasztalhoz támogatta. Óvatosan leültette a székbe, közben folyamatosan vigasztalta és bátorította. Szavai elnyomták a kihúzódó asztalfiók halk, súrlódó neszét. Kivette a pisztolyt, észrevétlenül becsúsztatta a szabadkőműves-kötény zsebébe, majd Maryt az íróasztal mögött hagyva, lassan hátrálni kezdett. Mindkét kezét vállmagasságban tartva átment a szemközti falhoz és odaállt De Kok mellé. Meggyőződött róla, hogy mindkét asszony kívül esik a lövés vonalán, de még várt.

Néhány másodperc múlva a három bandita ismét előbukkant a trezor belsejéből. Mindegyikük egy-egy bankjegykötegekkel teletömött zsákot vonszolt maga után. Amint a közfigyelem megint a duzzadó vászonzsákok felé fordult, Cartwright keze óvatosan megindult a fehér bőrkötény zsebe felé. Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a pisztolyt és lőtt. Kékes lőporfüst áradt szét a helyiségben. Cartwright folyamatosan tüzelt, miközben a Lugerek golyói egymás után fúródtak a testébe. Megtántorodott és háttal a falnak zuhant, de csak tüzelt tovább, amíg végül a kakas már csak az üres tárat ütötte. Az utolsó golyó már tehetetlenül széttárt lába közt fúródott a betonpadlóba. Ott hevert élettelenül, saját vérében ázva, a golyó szaggatta fal tövében. LÖVÖLDÖZÉS A STANDARD BANKBAN KÉT HALÁLOS ÁLDOZAT AZ OB ÁLL A RABLÁS HÁTTERÉBEN Az ominózus két betű azonnal megragadta Sarah Stander figyelmét, amint elhaladt a vegyesbolt ajtajában álló újságosstand előtt. Bement a boltba, hogy mint mindig, cukorkát vegyen a gyerekeknek, majd mintha csak utólag jutott volna az eszébe, elvett egy újságot is. Átment a parkba és míg a két nagyobbik gyerek a pázsiton hancúrozott, leült és lábával szórakozottan ringatva a babakocsit, mohón olvasni kezdte a tudósítást az újság címoldalán. Ismeretlen tettesek tegnap éjszaka több lövéssel megölték Mr. Peter Cartwrightot, egy fordsburgi bank igazgatóját, miközben megpróbálta megakadályozni a bank páncéltermének kirablását. A tűzharcban a rablóbanda egyik tagja is életét vesztette, egy másik pedig súlyosan megsebesült és a rendőrség őrizetbe vette. Az első becslések szerint a banda négy további tagja 100 ezer fontot meghaladó összegű készpénzzel oldott kereket. Egy rendőrségi szóvivő az előzetes kihallgatás során határozottan azt állította, hogy az Ossewa Brandwag tagjai vették rá a bűncselekményben való részvételre. A belügyminiszter, Blaine Malcomess ezredes, Cape Town-i parlamenti hivatalából bejelentette, hogy országos nyomozást rendelt el az OB felforgató tevékenységének felderítése érdekében. Egyben felkérte a nagyközönséget, hogy aki bármilyen információval óhajt szolgálni, lépjen kapcsolatba a legközelebbi rendőrőrssel, vagy hívja fel a következő telefonszámok valamelyikét: Johannesburg 78114 vagy Cape Town 42444. A miniszter mindenkit biztosított, hogy az információkat a legszigorúbb titoktartással kezelik. Sarah majd egy álló órán keresztül ült kétségbeesetten tépelődve. Képtelen volt dönteni a családja iránti hűség és a hazafias kötelesség között. A dolgok borzalmasan összezavarodtak benne. Joga van-e bárkinek is a szabadság és az igazságosság nevében vonatokat robbantani, bankokat rabolni és ártatlan emberek életét kioltani? És vajon ő árulóvá válik-e attól, hogy megpróbálja megmenteni férjét és gyermekeit? És mi lesz a többiekkel, akikre biztos halál vár, ha engedik, hogy Manfred De La Rey tovább folytassa, amit elkezdett? Nem esett nehezére elképzelni, micsoda vérfürdő és káosz következik, ha az egész országot polgárháborúba taszítják. Tekintete ismét az ölében

fekvő újságra tévedt és elraktározta agyában a telefonszámot. Felkelt a padról, visszahívta a gyerekeket és a babakocsit maga előtt tolva átment az úttesten. Amint a postahivatal felé indult, észrevette, hogy Mr. Oberholster, a postamester az irodája ablakából nézi. Tudta, hogy ő is közéjük tartozik, egyszer már látta OB -egyenruhában, mikor a gyűlés előtt eljött Roelfért. Eszeveszett pánik kerítette hatalmába. Hiszen minden telefonhívás a postahivatal központján ment keresztül. Oberholster könnyedén lehallgathatta, de a telefonkezelő is felismerhette a hangját. Sarkon fordult és határozott léptekkel a hentesüzlet felé tolta a kocsit, mintha már eredetileg is oda szándékozott volna menni. Vett két font sertésbordát, Roelf kedvenc ételét és sietve elindult hazafelé. Alig várta, hogy bemenekülhessen az utcáról és egyedül gondolkodhasson. Amint kimerülten beesett a konyhába, az elülső szobából, amelyet Roelf dolgozószobának használt, férfihangok ütötték meg a fülét. Roelf ma, úgy látszik, korábban jött haza az egyetemről és Sarah-nak hirtelen felgyorsult a pulzusa, amint meghallotta Manfred hangját. Bűnösnek és hűtlennek érezte magát, amiért még mindig ilyen hatással van rá. Már csaknem három hete nem járt náluk és Sarah-nak rá kellett döbbennie, hogy gyötri a hiányérzet. Minden áldott nap gondolt rá, és érzései vadul cikáztak a keserű gyűlölet és a remegésig fokozódó testi vágy között. Hozzálátott, hogy vacsorát készítsen Roelfnak és a gyerekeknek, de a két férfi hangja tisztán átszűrődött a szomszéd szobából. Időnként megállt, hallgatózott és egy ízben világosan hallotta, amint Manie azt mondja: – Mialatt Jo'burgban voltam... – Tehát Johannesburgban járt. A bankrablást tegnapelőtt éjjel követték el – elég ideje volt, hogy ideérjen, akár országúton, akár a postavonattal. Sarah a két emberre gondolt, akiket megöltek. Az újságban azt olvasta, hogy a bankigazgató felesége terhes volt és már volt két kis gyermekük. Megpróbálta elképzelni, mit érezhet az az asszony most, hogy a férje meghalt és neki három apróságról kell gondoskodnia. Gondolataiból ismét a férfiak beszélgetése zökkentette ki. Megállt és fülelt. Mindaz, amit hallott, egyre növekvő balsejtelemmel töltötte el. – Hová fog ez vezetni? – töprengett. – Istenem, csak valaki vagy valami megállítaná őket. Csak tűnne már el Manie és hagyna minket békében... – De a gondolat nyomán máris eltöltötte a reménytelenség érzete. Shasa egyedül repült a Rapide-dal a Witwatersrandtól hazáig és valamivel sötétedés után landolt Youngsfielden. A repülőtérről egyenesen a Newlands Avenue-ra hajtott, Blaine házához. Tara nyitott ajtót. Mikor meglátta, hogy ő az, arca felragyogott az örömtől. – Ó drágám – ugrott a nyakába –, úgy hiányoztál! – Mámorosan csókolóztak, míg Blaine hangja szét nem ugrasztotta őket. – Idehallgass, Shasa – mondta –, igazán nem szeretnék semmi fontosat megzavarni, de ha mégis akadna néhány perced számomra, örömmel meghallgatnám a jelentésedet. Tara fülig vörösödött dühében. – Papa, te kémkedtél utánunk! – De hiszen mindent ország-világ szeme láttára csináltok, drágaságom. Kémkedésre semmi szükség. No gyere, Shasa. – A dolgozószobájába vezette Shasát és hellyel kínálta az egyik fotelben. – Italt? – Ha lehetne, egy gyömbérsört, uram. – Mivé lett a régi dicsőség! – jegyezte meg tűnődve Blaine. Magának töltött egy

keveset féltve őrzött tartalék whiskyjéből, Shasának pedig átnyújtotta a gyömbérsört. – No halljuk, mi az, amit nem tudtál telefonon át elmondani? – Hát uram, meglehet, hogy most végre szerencsénk volt – kezdte Shasa, aki Blaine parancsára akkor repült Johannesburgba, mikor fény derült a fordsburgi bankrablás és az Ossewa Brandwag közti kapcsolatra. Jelen volt az elfogott bankrabló kihallgatásánál a titkosszolgálat Marshall Square-i főhadiszállásán. – Mint tudja, a fickó a Crown Mines bányavállalat egyik tisztviselője. Thys Lourensnek hívják és a neve nagy valószínűséggel szerepel az ismert OB-tagokról készült nyilvántartásban. Kis hal, de elég félelmetes kinézetű alak, bár gyanítom, hogy nem veti meg a piát. A rendőrfelügyelőnek megmondtam, hogy ön válaszokat akar... – Remélem, nem alkalmaztak durva módszereket – vágott közbe összevont szemöldökkel Blaine. – Nem, uram. Nem volt rá szükség. Lourens egyáltalán nem volt olyan kemény fiú, mint amilyennek látszott. Csak tudomására kellett hoznunk, hogy fegyveres rablásért és gyilkosságban való részvételért akasztófa jár, de mi hajlandók vagyunk egyezséget kötni és már köpött is. Amit elmondott, azt legnagyobbrészt már reggel közöltem önnel telefonon. – Igen. Folytasd. – Azután megadta a többiek nevét, akik még részt vettek az akcióban, itt van, ezét a háromért. Sikeresen le is tartóztattuk őket, még mielőtt eljöttem Johannesburgból. A bandavezér kilétéről azonban nem tudott felvilágosítást adni. Csupán egyszer találkozott vele, három nappal a rablást megelőzően. Nem tudta sem a nevét, sem pedig azt, hogy hol lehet őt megtalálni. – Adott róla személyleírást? – Igen. Nagy darab férfi, fekete hajjal, fekete szakállal, ferde orral, egyik szeme fölött forradással – egészen részletes leírás, de mondott még valamit, ami döntő fontosságú lehet. – Mi az? – Egy fedőnév. A fickót mindenki csak Die Wit Swaard, vagyis a Fehér Kard néven ismeri és a rohamosztagosok legfelsőbb parancsnokságától azt az utasítást kapták, hogy mindenben együtt kell működniük vele. – Fehér Kard – tűnődött Blaine. – Úgy hangzik, mint valami kalandregény-figura neve a Fiúk Lapjából. - Sajnos egyáltalán nem ilyen gyerekes – folytatta Shasa. – Sikerült rávennem a nyomozás vezetésével megbízott rendőrfelügyelőt, hogy tartsa titokban a személyleírást és a fedőnevet, amíg további személyes utasításokat nem kap öntől. – Jól van – hörpintette ki elégedetten az italát Blaine. Őszinte örömöt érzett, amiért Shasába vetett bizalma ilyen hamar beigazolódott. – Fehér Kard... kíváncsi vagyok, vajon ez-e az az indítógomb, amit kerestünk, a katalizátor, amely végre mozgásba hozta az OBt. – Könnyen lehet uram. A letartóztatott bandatagok nyilvánvalóan mindannyian rettenetesen félnek tőle. Szemmel láthatólag ő állt az egész akció hátterében és tökéletesen felszívódott. Az elrabolt pénz nyomtalanul eltűnt – mellesleg megállapítottuk, hogy több mint százhuszonhétezer fontról van szó. – Csinos kis summa – morogta Blaine –, és fel kell tételeznünk, hogy egyenest az OB hadikincstárába vándorolt, valószínűleg a vonatrablásból származó gelignittel együtt.

– Amíg ezt a fedőnévdolgot nem sikerült tisztáznunk, uram – vetette közbe Shasa –, azt tanácsolnám, hogy tartsuk titokban a sajtó előtt és mindenki más előtt is, aki nincs közvetlenül érdekelve a nyomozásban. – Egyetértek – válaszolta Blaine. – Mindazonáltal szeretném, ha kifejtenéd az indokaidat – hadd lássuk, megegyeznek-e az enyémekkel. – Elsősorban nem akarjuk megriasztani a vadat. Nem szeretnénk, ha rájönne, hogy a nyomában vagyunk. – Pontosan így van – bólintott Blaine. – A másik ok az, hogy azok az informátoraink, akik használják ezt a fedőnevet, ily módon bizonyítottan szavahihetőkké válnak. – Nem tudlak követni – mondta Blaine homlokráncolva. – Amióta segítségért fordult a nagyközönséghez, özönlenek a telefonhívások, de sajnos legtöbbjük puszta kitaláció. Ha nyilvánosságra hozzuk a fedőnevet, az összes mániákus telefonálgató azonnal ráveti magát és használni kezdi. – Értem már – bólogatott Blaine. – Vagyis a fedőnév használata által meggyőződhetünk a telefonáló „megbízhatóságáról”. – Így van, uram. – Rendben, tehát ezt egyelőre talonban tartjuk. Van még valami? – Pillanatnyilag semmi. – Akkor hadd mondjam el neked, mi történt itt, míg te távol voltál. Megbeszélést folytattam a miniszterelnökkel és elhatároztuk, hogy politikai szervezetté nyilvánítjuk az OB-t. Minden közalkalmazottat, beleértve a rendőröket és a katonákat, kötelezni fogunk, hogy azonnal mondjon le a tagságáról. – Ez nem változtatja meg a szimpátiájukat – mutatott rá Shasa. – Persze hogy nem – értett egyet Blaine. – Az ország lakosságának negyven vagy ötven százaléka így is ellenünk és a náci Németország mellett lesz majd. – Uram, ez így nem mehet tovább – fakadt ki Shasa. – Önnek és az Ou Baasnak oda kell hatniuk, hogy leszámolhassunk velük. – Igen, ezzel mi is tisztában vagyunk. Amint a nyomozás befejeződik és sikerül egy átfogó listát összeállítanunk a főkolomposokról, azonnal lecsapunk rájuk. – Letartóztatják őket? – hökkent meg Shasa. – Igen. A háború végéig internáljuk őket, mint az állam ellenségeit. Shasa halkan füttyentett. – Kissé drasztikus eljárásnak tűnik, uram. Ebből komoly baj származhat. – Éppen ezért kell őket egyszerre a hálónkba keríteni – nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár csak egy is kicsússzon a kezünk közül. – Blaine felállt a helyéről. – Látom rajtad, hogy kimerült vagy, Shasa, és biztosra veszem, hogy Mademoiselle Tarának is van még némi mondanivalója számodra. Holnap reggel pontban nyolc harminckor várlak az irodámban. – A dolgozószoba ajtajához kísérte Shasát, majd mintha csak úgy mellékesen jutott volna eszébe, megjegyezte. – Egyébként a nagyapád, Sir Garry ma reggel érkezett meg Weltevredenbe. – A születésnapját jött megünnepelni – mosolygott Shasa. Már alig várom, hogy láthassam. Remélem, hogy ön és Smuts tábornagy is eljön a születésnapi piknikre, ahogy szoktak. – A világért el nem mulasztanánk! – Azzal Blaine kitárta a dolgozószoba ajtaját. Tara ártatlan képpel járkált körbe a folyosón és úgy tett, mintha egy könyvet keresgélne a

polcokon. – Tara – szólt rá az apja vigyorogva –, engedd, hogy Shasa ma éjjel aludjon is valamicskét, hallod? Nem vagyok hajlandó holnap egy élő holttesttel dolgozni. A másnap reggeli megbeszélés Blaine irodájában jóval tovább tartott, mint bármelyikük is gondolta volna. Utána együtt mentek át a miniszterelnök irodájába, ahol Smuts tábornagy személyesen faggatta ki Shasát. Kérdései rendkívül aprólékosak és mélyrehatóak voltak. Shasának minden szellemi energiatartalékára szüksége volt, hogy lépést tudjon tartani az Ou Baas eleven észjárásával. Kimerültén és megkönnyebbülve távozott. Smuts búcsúzóul még egyszer figyelmeztette. – El kell kapnunk ezt a titokzatos „Fehér Kard”-ot, bárki légyen is, mielőtt még több bajt csinálhatna. Add át az üzenetet mindenkinek, aki csak részt vesz a nyomozásban. – Igen, uram. – És még a hét vége előtt az íróasztalomon akarom látni azokat a bizonyos listákat. Lakat alá kell tenni ezeket a fickókat, ahol nem árthatnak senkinek. Már késő délelőtt volt, mire Shasa megérkezett a bűnügyi nyomozócsoportjának főhadiszállására és leállította Jaguarját a számára fenntartott parkolóhelyen. Az operatív részleg különlegesen berendezett irányítóhelyiségei az épület hatalmas kiterjedésű alagsorában helyezkedtek el. Az ajtónál egy rendőr teljesített szolgálatot és Shasának, csakúgy, mint mindenki másnak, alá kellett írnia a nyilvántartást. Szigorúan csak a listán szereplő személyek nyerhettek bebocsátást. A rendőrség jó pár embere köztudottan OB-tag volt, és szimpatizánsok is szép számmal akadtak a testületen belül. Louis Nel felügyelőnek rendkívüli körültekintéssel kellett összeválogatnia csapatát. Kopaszodó, szűkszavú férfi volt. Kora és bizalmi beosztása miatt visszautasították a tengerentúli katonai szolgálatra való önkéntes jelentkezését – ezt a sérelmet azóta sem bírta kiheverni. Shasa hamar rájött, hogy olyan ember, akit könnyű megszeretni és tisztelni, de annál nehezebb a kedvére tenni. Rövid idő alatt jó munkakapcsolat alakult ki kettejük közt. Nel rövid ujjú ingben ült az íróasztala mögött, szája szegletében telefonálás közben is ott fityegett a cigaretta. Mikor Shasa belépett, egyik kezével eltakarta a kagyló beszélőjét és ellentmondást nem tűrő kézmozdulat kíséretében ráförmedt. – Hol a pokolban volt? Már arra gondoltam, mentőalakulatot küldök magáért – dühöngött. – Üljön le. Beszélni akarok magával. Shasa az íróasztal sarkára telepedett és mialatt a felügyelő folytatta a félbeszakított telefonbeszélgetést, kibámult az üvegablakon túlra, a zsúfolt hadműveleti irányítóhelyiségre. Nel felügyelő nyolc nyomozót és egy csapat gyorsírónőt osztott be ide. A szobát betöltötte a cigarettafüst és az írógépek kattogása. Hirtelen egy másik telefon is megcsördült Nel íróasztalán. – Vegye már fel – pillantott fel Shasára a felügyelő. – Ezek az átkozott központosok minden hívást idekapcsolnak. Shasa felemelte a kagylót. – Jó reggelt, itt a rendőrség bűnügyi nyomozócsoportjának központja. Segíthetek valamiben? – kérdezte, és minthogy válasz nem érkezett, afrikaansul is elismételte. – Halló, beszélni akarok valakivel... – a telefonáló nő volt, egy fiatal nő. Hallani lehetett, hogy rettentően izgatott. Afrikaansul beszélt, hangja ziháló volt és bizonytalan. – Az újságban azt mondják, hogy maguk bejelentéseket várnak az Ossewa Brandwaggal kapcsolatban. Én szeretnék beszélni valakivel.

– A nevem Courtney – mutatkozott be Shasa afrikaansul. – Courtney repülőőrnagy. Hálás vagyok önnek, amiért segíteni kíván a rendőrségnek. Nekem mindent elmondhat. – Igyekezett minél szívélyesebb és bátorítóbb hangon beszélni. Érezte, hogy az asszony fél és talán azon a ponton van, hogy megváltoztatja elhatározását és lecsapja a kagylót. – Nem kell sietnie, nyugodjon meg, szedje össze magát. Én itt vagyok, hogy meghallgassam önt. – Maga a rendőrségtől van? – Igen, asszonyom. Nem akarná elárulni nekem a nevét? – Nem! Nem mondom meg... Shasa rádöbbent, mekkora hibát követett el és riadtan igyekezett jóvátenni. – Semmi baj, így is tökéletesen jó lesz – hadarta gyorsan. – Nem kell megmondania a nevét. – A vonal túlsó végén hosszas csend honolt, csak az asszony nehéz, ziháló légzését lehetett hallani. – Ne siessen, asszonyom, nyugodjon meg – ismételte Shasa gyengéden. – Csak azt mondja el, amit akar. – El fogják lopni a puskákat... – a hang suttogásba fulladt. – Meg tudná mondani, miféle puskákat? – kérdezte Shasa óvatosan. – A fegyvergyárból Pretoriában, a vasúti szereldéből. – Shasa lassan felegyenesedett ültében és izgalmában két kézzel kapaszkodott a telefonkagylóba. Az ország szinte teljes fegyver- és lőszergyártása ezekben a pretoriai vasúti szereldékben bonyolódott. Ez volt ugyanis az ország egyetlen nehézipari üzeme, ahol rendelkezésre álltak a puskák és gépfegyverek csöveinek és egyéb alkatrészeinek kialakításához szükséges nagy fordulatszámú esztergák és gőzüzemű présgépek. A lőszerhüvelyeket a pretoriai pénzverdében vágták ki, de a végső feldolgozásra ezeket is a vasúti szerelőműhelyekbe továbbították. – Ön nagyon fontos dolgokat közöl – mondta Shasa, gondosan mérlegelve minden egyes szót. – Meg tudná mondani nekem, hogyan szándékoznak ellopni azokat a puskákat? – A ládákba vashulladékot csomagolnak, a puskákat pedig ellopják – suttogta az asszony alig hallhatóan. – Kérem, azt meg tudja mondani nekem, hogy ki csinálja mindezt, ki a felelős az egész akcióért? – Nem ismerem az embereket a műhelyben, csak azt az egyet, aki az egészet irányítja. Őróla tudom, kicsoda. – Meg kell tudnunk a nevét – ösztökélte szelíden Shasa, az asszony azonban nem felelt. Érezhető volt, hogy küszködik saját magával és Shasa tudta, hogy ha most erőszakoskodni próbál, elveszíti. – Meg akarja mondani nekem, ki az? – kérdezte. – Ne siessen, gondolja át nyugodtan, van idő. – A neve... – az asszony habozott, ismét elhallgatott, majd hirtelen kibökte. – Csak úgy nevezik, Wit Swaard... Fehér Kard. Shasa valami bizsergést kezdett érezni, mintha férgek árasztanák el a testét. A szíve egy dobbanásnyira kihagyott, majd annál vadabb tempóban kezdett kalapálni. – Hogy mondta? – Fehér Kard... a neve Fehér Kard – ismételte el még egyszer az asszony, azután halk recsegés hallatszott és az összeköttetés egy kattanással megszakadt.

– Halló! Halló! – kiabált Shasa kétségbeesetten. – Ott van még? Kérem, ne tegye le! – De a kagylóból már csak az üres vonal sztatikus sistergése hallatszott. Shasa Blaine Malcomess íróasztala mellett állt, miközben az felhívta Johannesburg rendőrbiztosát a Marshall Square-en. – Amint megkapják a házkutatási engedélyt, azonnal zárják le az összes üzemrészt – mondta Blaine. – Ne eresszenek senkit se ki, se be. Már beszéltem a Transvaal katonai parancsnokával. Ő és a hadbiztosa minden segítséget megadnak önöknek. Azt akarom, hogy kutassanak át mindent, nyissák fel az összes ládát a raktárakban, és minden egyes tételt ellenőrizzenek a gyártási jegyzékben. Én máris odarepülök. Kérem, küldjenek ki elém egy rendőrségi kocsit a Robert Heights-i reptérre, mondjuk... – kérdően Shasára pillantott – mondjuk ma délután öt órára. Egyébként azt szeretném, ha a kutatásban részt vevő valamennyi emberét figyelmeztetné a maximális titoktartási kötelezettségre. És még valamit... csak olyan embereket válogasson ki, akikről biztosan tudja, hogy nem tagjai semmiféle felforgató szervezetnek, különösen az Ossewa Brandwagnak. Shasa Jaguarjában hajtottak ki a youngsfieldi repülőtérre. Amint a hangár mögött kiszálltak, Blaine megkönnyebbült sóhajjal nyújtóztatta ki hosszú lábait. – Hát az út leggyötrelmesebb részén túl volnánk – jegyezte meg. A Robert Heights-i repülőtér irányítótornya mögött egy rendőrfelügyelő várta őket. A betonrámpáról nézte, amint a Rapide lassan begurul és a motorok leállnak. Amint Blaine és Shasa leereszkedtek a gép lépcsőjén, már sietett is elébük, hogy üdvözölje őket. – Nos, hogy áll a nyomozás? – kérdezte Blaine nyomban, miután sietősen kezet ráztak. – Találtak már valamit? – Semmit, miniszter úr – rázta a fejét a felügyelő. – Eddig több mint hatszáz fegyvereket tartalmazó ládát ellenőriztünk. Szörnyen időrabló munka. De eddig, úgy tűnik, minden rendben van. – Hány láda van a raktárakban? – Kilencszáznyolcvan. – Tehát már több mint a felét átvizsgálták – csóválta a fejét Blaine. – No mindegy, gyerünk, nézzünk körül. Fejére tette kalapját és nyakig begombolta magán a kabátot. Fagyos szél süvöltött a repülőtér felett, magával hozva a Drakensberg hófödte csúcsainak leheletét, a végtelen füves síkságot ezüstösen csillámló dérrel vonta be a tél végi fagy. Bekászálódtak a fekete rendőrségi Packardba, és mogorva csendben tették meg a Pretoria központjáig vezető rövid utat. A vasúti gyártelep kapuinál rendőrökből és katonákból álló megkettőzött őrség fogadta őket. Szőrszálhasogató alapossággal ellenőrizték a Packard utasainak személyazonosságát – szemmel láthatólag Blaine státusa sem tett rájuk különösebb hatást. A nyomozás vezetésével megbízott főfelügyelő az üzemvezető irodájában fogadta őket. Jelentésével nem sokat tett hozzá ahhoz, amit már eddig is tudtak. Az eddigi kutatások során semmiféle rendellenességet nem találtak, sem a gyártásnál, sem a csomagolásnál. – Vezessenek körbe az üzemben – utasította zordan Blaine, és az egész társaság – Blaine, Shasa, a főfelügyelő és az üzemvezető – kivonult a központi műhelybe. A „műhely” szó aligha fejezte ki érzékletesen annak a hatalmas gyárnak a méreteit,

ahová beléptek. Az üzemet eredetileg az államvasutak járműparkjának karbantartására és javítására építették. Az idők folyamán többször is korszerűsítették és bővítették, míg végül eljutottak oda, hogy már saját mozdonyokat tudtak építeni vashulladékból. A háború kezdete óta azonban az irdatlan hosszúságú szerelőcsarnokban páncélozott járművek készültek az észak-afrikai sivatagi harcokhoz. A rendőrség jelenléte nem akasztotta meg a munkát. A hullámbádoggal fedett óriási, barlangszerű üzemcsarnokok visszhangzottak a gőzprések mennydörgő robajától, az esztergapadok és fúrógépek sivító, kattogó kakofóniájától. – Hány embert foglalkoztatnak? – ordított Blaine, igyekezve túlharsogni a pokoli hangzavart. – Összesen majdnem háromezret – mostanában három műszakban dolgozunk. Tudja, a haditermelés miatt. Az üzemvezető átkalauzolta őket a legtávolabbi épületbe. – Itt állítjuk elő a kézifegyvereket – kiabálta. – Vagyis inkább csak a fém alkatrészeiket. A famunkát kiadjuk külső vállalkozóknak. – Mutassa meg a kész gyártmányokat és a csomagolóüzemet – utasította Blaine. – Ha van itt valami disznóság, annak ott kell lennie. Az összeszerelést és a minőség-ellenőrzést követően a kész puskákat – British Long Service No.4 Mark l típusú, .303-as kaliberű fegyvereket – bezsírozták, sárga színű zsírpapírba burkolták és tízesével becsomagolták őket a hosszúkás zöld faládákba. Végül a ládákat acél raklapokra helyezve átszállították az elosztóraktárakba. Mikor Blaine-ék beléptek a raktárba, egy tucat egyenruhás rendőrt pillantottak meg, amint vagy ötven kék overallba öltözött gyári munkással együtt buzgón vizsgálták a ládák tartalmát. A ládákat egyesével leemelték a halom tetejéről és egy rendőr felnyitotta őket. A puskákat darabonként kivették, megszámolták, majd visszacsomagolták és a ládát újból lezárták. A már ellenőrzött ládákat külön kupacba rakták a raktár végében. Shasa rögtön látta, hogy már alig ötven darab van hátra. Jöttükre a raktárvezető felpattant íróasztala mögül, hozzájuk rohant és dühösen nekitámadt Blaine-nek. – Nem tudom, ki maga – tajtékzott –, de ha maga az az eszelős, aki parancsot adott erre a marhaságra, akkor megérdemelné, hogy seggbe rúgják. Egy egész napi termelésünk esett ki maga miatt. A tehervonat kinn vesztegel a tolatóvágányon, Durban kikötőjében pedig ott vár egy egész konvoj, hogy ezeket a fegyvereket eljuttassa a fiainkhoz északra. Shasa magukra hagyta őket, átment a csarnok túlsó végébe és kíváncsian nézte a buzgólkodó rendőröket. – Nem jártak szerencsével? – szólította meg egyiküket. – Csak az időnket vesztegetjük – morogta a rendőr, fel sem pillantva. Shasa csendben átkozta magát. Egy egész nap haditermelése veszett oda miatta. Átérezte a szörnyű felelősséget és egyre növekvő elkeseredéssel nézte, amint a maradék ládákat egymás után kinyitják, ellenőrzik, majd lezárják és odateszik a többi közé. A rendőrök dolguk végeztével csapatba verődtek a raktár ajtajában, a kék overallos gyári munkások pedig a magas tolóajtókon át kivonultak, hogy újra elfoglalják helyüket a szerelőszalag mellett. A rendőrfelügyelő visszatért Blaine-ék szomorú kis csoportjához. – Semmi... sajnálom, miniszter úr. – Meg kellett tenni – mondta Blaine, majd Shasára pillantva hozzátette. – Senkit sem hibáztathatunk. – Pedig volna itt kit hibáztatni, a rohadt életbe... – vágott közbe harciasan a

raktárvezető. – Most, hogy már kedvükre kiszórakozták magukat, folytathatom végre a berakodást? Shasa rámeredt. Volt valami ennek az embernek a viselkedésében, amitől mintha egy figyelmeztető kis áramütést érzett volna végigfutni a gerincén. Ez a lármás, hepciáskodó védekezés... ez az idegesen ide-oda cikázó tekintet... – Hát persze – gondolta. – Ha valahol megcsinálhatták a dolgot, akkor itt és az egészért ez az alak tartja a hátát. – Gondolatai kezdtek kilendülni a kiábrándultság okozta holtpontról. – Rendben van – szólt Blaine. – Hát ez amolyan vadkacsavadászat volt. Folytathatják a munkát. – Várjunk csak, uram – szólalt meg halkan Shasa és ismét a raktárvezetőhöz fordult. – Hány vagont raktak már meg? És ekkor megint észrevette... a férfi tekintete alig észrevehetően megváltozott, egy árnyalatnyi bizonytalanság suhant át rajta. Érezhetően hazudni készült. Tekintete önkéntelenül a papírokra tévedt, amelyek ott feküdtek a rámpákhoz vezető ajtó mellett álló íróasztalon. Shasa az íróasztalhoz lépett és felemelte a rakodási bizonylatokat. – Tehát három vagont már megraktak – szólalt meg a raktárvezetőre pillantva. – Melyik az a három? – Már kitolatták őket – felelte amaz dacosan. – Akkor adjon utasítást, hogy azonnal tolassák vissza őket – vágott közbe nyersen Blaine. Megállt Shasa mellett a rakodórámpa betonján és az ívlámpák fényében együtt nézték, amint az első vagonról lekerülnek a plombák és feltárulnak a tolóajtók. A vagon belseje a plafonig tele volt a zöld ládákkal. – Ha itt vannak, akkor legalul lesznek – szólalt meg Shasa. – Akárki legyen is a felelős, biztos, hogy igyekezett a lehető leggyorsabban megszabadulni a bizonyítékoktól. Holtbiztos, hogy már a legelején berakatta őket. – Szabadítsák ki a legalsó ládákat – adta ki a parancsot Blaine és a rakomány lassan elkezdett visszavándorolni a rámpára. – Jó lesz! – kiáltott Blaine és ujjával a vagon hátsó része felé bökött. – Hozzák ide azt a ládát és nyissák ki. A fedél felpattant és hangos csattanással zuhant a betonra. – Uram! – kiáltott fel a rendőr ujjongva. – Ezt nézze meg! Blaine odalépett mellé, meredten nézte maga előtt a nyitott ládát, majd hirtelen felkapta a fejét. A raktárvezető megperdült a tengelye körül, berohant a raktárba és lélekszakadva igyekezett a túloldali kijárat felé. – Tartóztassák le azt az embert! – kiáltotta Blaine izgatottan. A két rendőr nekiiramodott és néhány pillanat alatt utol is érték. A raktárvezető dühödten rúgkapált, miközben visszavonszolták a rámpára. Blaine mogorva arccal fordult Shasához. – Nos fiam, remélem, meg vagy elégedve – mondta. – Sikerült bennünket ellátnod egy kazalra való munkával, meg egy csomó álmatlan éjszakával az elkövetkezendő időkre. A kabinetiroda faburkolatú falai között tizenöt férfi ülte körül a hosszú ostorfa asztalt. Komor arccal, szótlanul hallgatták Blaine Malcomesst, aki most tartotta beszámolóját. – Nem áll módunkban pontos adatokat közölni az eltűnt fegyverek számáról –

mondta. – A hónap eleje óta már két nagy szállítmányt is útnak indítottak, de még egyik sem érkezett meg rendeltetési helyére, Kairóba. Még mindig úton vannak, gyanítjuk, hogy mindkét rakományból jelentős mennyiségű fegyver hiányzik. Becsléseim szerint mintegy kétezer puskát és másfél millió sorozat lőszert lophattak el. Az asztal körül ülők kényelmetlenül fészkelődni kezdtek a helyükön, de egyikük sem szólt egy szót sem. – Mindez persze igencsak aggasztó – folytatta Blaine –, a legijesztőbb azonban a körülbelül harminc Vickers típusú géppisztoly, ami ugyaninnét tűnt el. – Ez hihetetlen – motyogta Denys Reitz. – Hisz ez elegendő egy országos méretű felkelés kirobbantásához. Ebből könnyen lehetett volna egy új 1914. Biztosítani kell, hogy az egészből egyetlen szó se szivároghasson ki. Ha kitudódik, azonnal kitör a pánik. – Nem szabad megfeledkeznünk arról a több tonnányi robbanószerről sem, amely a tehervonatról tűnt el – fűzte tovább a gondolatot Blaine. – Ezt szinte biztosan arra használták volna fel, hogy szétrombolják a kommunikációs vonalakat, és így megakadályozzanak bennünket amúgy is korlátozott katonai erőink mozgósításában. Ha ez egy felkelés akart lenni... – Kérem, Blaine – szólalt meg feltartott ujjal a miniszterelnök. – Először is azt mondja meg, van-e valami jel, amiből következtetni tudnánk, hogy mikorra tervezik a nyílt színre lépést és a puccskísérletet. – Nincs, miniszterelnök úr – válaszolta Blaine. – A legtöbb, amit tehetek, hogy a fegyverlopás felfedezésének valószínű időpontjára alapozva kísérlem meg kitalálni az akció menetrendjét. Arra nekik is rá kellett jönniük, hogy mihelyt az első rakomány eléri Kairót, felfedezik a lopást. Csaknem biztosra veszem, hogy még ezt megelőzően lépni fognak. – És mikor érkezik meg az a bizonyos rakomány Kairóba? – Mostantól számítva körülbelül két hét múlva. – Vagyis számíthatunk rá, hogy inkább napokon, mint heteken belül megkísérlik az államcsínyt? – Attól tartok, miniszterelnök úr. – A következő kérdésem, Blaine. Mennyire volt eredményes a nyomozásuk? Sikerült teljes listát összeállítaniuk az OB és a rohamosztagok főkolomposairól? – Még nincs teljes listánk, eddig csupán mintegy hatszáz nevet sikerült összegyűjtenünk. Azt hiszem, valamennyi kulcsember köztük van... de erről persze nem áll módunkban minden kétséget kizáróan meggyőződni. – Köszönöm, Blaine – bólintott a miniszterelnök és elgondolkodva húzogatta ezüstös kis kecskeszakállát. Arckifejezése már-már derűs volt, kék szemei hűvösen csillogtak. A többiek csendben várták, hogy ismét beszélni kezdjen. – Mennyire kényesek a listán szereplő nevek? – kérdezte végül. – Többek közt Orange Szabadállam főbiztosa is szerepel rajta. – Igen, tudunk róla. – Azután ott van még tizenkét parlamenti képviselő, köztük egy volt kabinetminiszter. – Védi őket a mentelmi jog – dünnyögte Smuts tábornagy. – Nem nyúlhatunk hozzájuk. – Akadnak még egyházi vezetők, legalább négy vezérkari tiszt, magas rangú állami hivatalnokok, egy helyettes rendőrfőnök – sorolta a listát Blaine. Mire a végére ért, a miniszterelnök már határozott.

– Nem várhatunk tovább – jelentette ki. – Elrendelem, hogy haladéktalanul készítsék el a letartóztatási és internálási parancsokat valamennyi gyanúsított személy részére, kivéve a parlamenti tagokat. Amint készen vannak, azonnal aláírom őket. Szeretném, ha közben elkészítené valamennyiük egyidejű őrizetbe vételének részletes akciótervét és megtenné az előkészületeket bebörtönzésükre. – Ott vannak az olasz hadifoglyok számára épült koncentrációs táborok Baviaanspoortban és Pietermaritzburgban – hívta fel a figyelmet Blaine. – Nagyszerű – helyeselt Smuts tábornagy. – A lehető leggyorsabban biztonságban, szögesdrót mögött akarom látni ezeket az embereket. És szeretném, ha az eltűnt fegyverek és robbanóanyagok előkerülnének – mégpedig sürgősen. – Nem várhatunk tovább – jelentette ki rövid fontolgatás után Manfred De La Rey. – Minden órával egyre nagyobb veszélybe kerülünk, mindennap közelebb visz a szakadék széléhez, még egy elvesztegetett hét a katasztrófába sodorhat. – Még nem készültünk fel teljesen. Időre van szükségünk – vágott közbe az egyik férfi. Manfreddal együtt nyolcan ültek a dél felé száguldó expresszvonat első osztályú kupéjában. A találkozót rendkívüli elővigyázatossággal szervezték meg. A megelőző kétszáz mérföldes útszakasz során valamennyien külön, más-más állomáson szálltak fel a vonatra. A kalauz szintén szimpatizáns volt és a kupé előtti folyosón rohamosztagosok álltak őrséget, senkit sem engedve a közelükbe, de még hallótávolságba sem. – Még tíz napot ígért, hogy nyugodtan megtehessük a végső előkészületeket. – Ember, de nincs tíz napunk. Nem figyeltél arra, amit mondtam? – Lehetetlenség megcsinálni – ismételte csökönyösen az előbbi férfi. – De igenis, meg lehet csinálni – emelte fel a hangját Manfred. – Meg kell csinálni! – Uraim, ebből elég – vágott közbe szigorúan a főbiztos. – Az indulatainkat tartsuk meg inkább az ellenségeink számára. Manfred szemmel látható erőfeszítéssel visszafogta magát. – Elnézést a türelmetlenségemért – mondta halkan. – Mindazonáltal megismétlem, nincs elvesztegetni való időnk. Már felfedezték, hogy elhoztuk a fegyvereket a vasúti szereldéből és tíz emberünket letartóztatták. Az egyik informátorunk a Marshall Square-ről elmondta, hogy letartóztatási parancsot adtak ki több mint kétszáz rangidős tagunk ellen és a parancsokat vasárnap foganatosítják is – az mától már csak négy rövid nap. – Ezzel mindnyájan tisztában vagyunk – avatkozott közbe ismét a főbiztos. – Most az a dolgunk, hogy eldöntsük, előbbre tudjuk-e hozni az akciót... vagy ejtsük el az egész tervet. Külön-külön mindannyian elmondják a véleményüket, azután pedig szavazunk. A többség szavazata alapján fogunk dönteni. Elsőként hallgassuk meg Koopman dandártábornokot. Minden szem a tábornok felé fordult. Bár civil ruhában volt, viselkedéséből félreérthetetlenül áradt a katonai szellem. Egy nagy léptékű harcászati térképet teregetett ki a lehajtható asztalkán, ezzel illusztrálva szenvtelen, professzionista stílusban előadott jelentését. A hadsereg harckészültségi fokának és a csapattestek, valamint az országban maradt repülőgépek és páncélos járművek elhelyezkedésének ismertetésével kezdte, majd így folytatta. – Láthatják tehát, hogy a két legjelentősebb csapatösszevonás a Robert Heights-i gyalogsági kiképzőtábor barakkjaiban és Durbanben folyik, ahol a tengerentúli szolgálatra irányított egységek várnak behajózásra. Mindez azonban, tekintetbe véve, hogy már csaknem százhatvanezren harcolnak a határokon túl, nem tehet ki többet ötezer

főnél. Az ország területén gyakorlatilag nincs több korszerű légi jármű, mint az ötven darab Harvard gyakorlógép. Ez lehetővé teszi, hogy mozgásképtelenné tegyük a csapatokat, legalábbis arra a néhány sorsdöntő napra, amíg végleg magunkhoz ragadjuk az ország irányítását. Mindezt pedig úgy érhetjük el, hogy járhatatlanná tesszük az összes fontos főútvonalat és a vasúti hidakat, különös tekintettel a Vaal, az Orange és az Umzindusi folyók hídjaira. Még vagy tíz percig beszélt, majd ezekkel a szavakkal fejezte be előadását. – Embereink ott vannak az irányítás minden szintjén, egészen a tábornoki karig. Adott esetben meg tudnak védelmezni bennünket a hadsereg bármilyen hirtelen ellenakciójától. Ezt követően azonnal le fogják tartóztatni a vezérkar Smutshoz hű tagjait és a hadsereg a mi oldalunkon támogatja majd az ország új, republikánus kormányát. A társaság tagjai egymás után adták elő jelentéseiket. Utolsóként Manfred emelkedett szólásra. – Uraim – kezdte. – Az utolsó tizenkét órában az Abwehr portugál angolai képviselőjén keresztül közvetlen rádiókapcsolatban álltam a németekkel. Biztosítottak bennünket a német hadvezetés és a Führer személyes támogatásáról. Az Altmark nevű német tengeralattjáró, fedélzetén több mint ötszáz tonnányi fegyverrel itt horgonyoz Cape Towntól alig háromszáz tengeri mérföldnyire. Csak a jeladásra vár, hogy befusson a segítséggel. – Nyugodt tónusban, mégis meggyőzően beszélt és érezte, amint a hangulat fokozatosan az ő oldalára billen. Beszédét rövid, de sokatmondó csend követte, majd újra a főbiztos vette át a szót. – íme, uraim, a tények itt fekszenek előttünk kiterítve. Döntenünk kell. Miről is van szó? Arról, hogy foganatosítanunk kell a tervet, még mielőtt a kormány letartóztathatna és börtönbe vethetne bennünket, a nép többi törvényes vezetőjével együtt. Fel kell lázadnunk, el kell távolítanunk a jelenlegi kormányt és át kell vennünk a hatalmat, hogy népünket ismét egy szabad és igazságos világ felé vezessük. Mindegyiküknek különkülön felteszem a kérdést „igen”-nel vagy „nem”-mel szavaznak? – Ja – mondta az első. – Ek stem ja. Igent mondok. – Ek stem ook ja. Én is igent mondok. A szavazás végeztével a főbiztos bejelentette. – Mindannyian egyetértünk – egyikünk sem szavazott a terv végrehajtása ellen. – Rövid szünetet tartott, majd Manfred felé fordult. – Említett valamiféle jeladást a felkelés elindítására. Valamit, ami feje tetejére állítja majd az országot. Tudna most tájékoztatni bennünket, hogy mi lesz ez a jel? – A jel az áruló Jan Christian Smuts meggyilkolása lesz válaszolta Manfred. A többiek néma csendben meredtek rá. Nyilván mindannyian valami nagy horderejű eseményre gondoltak, de erre egyikük sem számított. – Ennek a politikai ítélet-végrehajtásnak már minden részletét gondosan kitervelték – folytatta Manfred, hogy megnyugtassa őket. – Berlinben minden eshetőségre felkészülve, három különböző verziót is kidolgoztak. Mindegyiket különböző időpontokra, attól függően, mit diktálnak a körülmények. Az első változat, mely az akciót a lehető legkorábbi dátumra időzíti, pontosan megfelel jelenlegi célkitűzéseinknek. Smuts kivégzésére e hét szombatján fog sor kerülni. Mához három napra – egy nappal azelőtt, hogy a vezetőink ellen kiadott letartóztatási parancsokat foganatosítanák. A csend még vagy egy percig tartott, majd a főbiztos bátortalanul megkérdezte. – Hol? Hogyan csinálják?

– Erről önöknek nem szükséges tudniuk – felelte Manfred. – Én majd megteszem, amit kell és nincs szükségem segítségre. Azután már az önök dolga, hogy amint Smuts halálhíre napvilágra kerül, a lehető leggyorsabban és legerélyesebben cselekedjenek. Késedelem nélkül a helyébe kell lépniük és meg kell ragadniuk a gyeplőt. – Úgy legyen – mondta csendesen a főbiztos. – Készenlétben fogunk állni, ha elkövetkezik a nagy pillanat és kérjük Istent, hogy áldjon meg bennünket harcunkban. Mire az expressz kigördült a bloemfonteini állomásról, hogy nekivágjon a hosszú útnak délre, Cape Town felé, a nyolc ember közül már csak Manfred ült a kupéban. – Engedélyem van lőfegyver tartására a birtokon – közölte Sakkie Van Vuuren, a borgazdaság vezetője. – A páviánok ellen használjuk. Lejönnek a hegyekből és feldúlják a szőlőket meg a gyümölcsöskerteket. Kinyitotta a pince ajtaját és nyomában Manfreddal lement a lépcsőn a hűvös félhomályba. – Senki sem fog odafigyelni, ha netán egynéhány lövést hall a hegyekből – de ha mégis kérdezősködnek, mondja nekik, hogy a birtokon dolgozik és irányítsa őket hozzám. – Kitárta a hordónak álcázott rejtekhely ajtaját és hátrébb lépett, miközben Manfred letérdelt és felnyitotta az egyik vízhatlan dobozt. Először kivette a rádióadót és rácsatlakoztatta a friss akkumulátort, amelyet Van Vuurennek sikerült felhajtania számára. A készülék kényelmesen elfért egy hátizsákban és így könnyedén mozgatható volt. Manfred ezek után kinyitotta a második tartályt és egy puskatokot vett ki belőle. A tokból egy 98-as Mauser került elő. Kifejezetten orvlövészek számára készült. Különleges szerkezeti megoldásai olyan magas nyomást biztosítottak a töltényűr belsejében, hogy egy 173-as robbanógolyó a lövés pillanatában másodpercenként több mint 2500 lábnyi sebességgel hagyta el a csövet. A puskához ötven sorozat 7x57 milliméteres muníciót mellékeltek. A speciális hüvelyeket a Deutsche Waffen- und Munitionsfabrik egyik legkiválóbb szakembere töltötte kézi munkával, a teleszkóp a Zeiss gyár optikusainak műremeke volt. Manfred felszerelte a teleszkópot a fegyverre és megtöltötte a tárat. A maradék muníciót visszacsomagolta és a két tartályt gondosan visszarejtette a hordó belsejébe. Van Vuuren rozoga fél tonnás Ford teherautóján felvitte őt Holland Hottentottaföld hegyei közé, majd mikor a hepehupás út végképp elfogyott a kerekek alól, búcsút vett tőle, visszafordult és ismét ledöcögött a szűk, sziklás szerpentinen. Manfred megvárta, míg végképp eltűnik szem elől, majd hátára kanyarította csomagját, vállára akasztotta a puskát és nekivágott a meredek hegyoldalnak. Bővében volt az időnek, nem kellett sietnie, de örömét lelte a fizikai fáradtságban. Hosszú, elnyújtott léptekkel kaptatott felfelé, élvezte, amint az izzadság patakokban csorog le arcán és egész testén. Átvágott az első alacsonyabb hegyláncon, leereszkedett az erdővel borított völgykatlanba, majd továbbmenve felkapaszkodott az egyik kiugró központi hegycsúcsra. Az orom közelébe érve megállt és felállította a rádióadót. Két szomszédos fa teteje között kihúzta az antennavezetékeket és gondosan betájolta őket észak felé. Munkája végeztével letelepedett a földre és hátát kényelmesen egy kőnek vetve elfogyasztotta a szendvicseket, amelyeket a kis Sarah készített számára útravalóul. Greenwichi idő szerint 15.00 órakor kellett kapcsolatba lépnie az Abwehr Luandában,

Portugál Angola fővárosában állomásozó ügynökével – még majdnem egy teljes órája volt hátra. Evés után ölébe vette a Mausert és szeretetteljesen végigmustrálta. Újra ismerkedett a fegyver súlyával, fogásával. Finoman próbálgatta a zárszerkezetet, újra meg újra vállához emelte a puska agyát és a teleszkóp lencséjén keresztül fürkészte a hegyoldalt. Németországban vég nélkül gyakorlatozott ezzel a fegyverrel és tudta, hogy háromszáz méteren belül bármilyen távolságból biztonsággal ki képes lőni vele egy ember fél szemét. Ennek ellenére létfontosságú volt, hogy meggyőződjék az irányzékok pontos beállításáról. Ehhez valamiféle, az emberi alakra leginkább emlékeztető célpontra lett volna szüksége, de onnét, ahol ült, egyetlen megfelelő dolgot sem tudott felfedezni. Óvatosan maga mellé fektette hát a puskát, órájára nézett, majd figyelmét a rádióra összpontosította. Felszerelte a morzebillentyűt, és noteszében fellapozta a már jó előre kódolt üzenetet. Megtornáztatta ujjait és megkezdte az adást. Folyamatos, könnyed mozdulatokkal kopogtatta a billentyű rézgombját. Tudta, hogy odaát a messzi északon, Luandában a rádiókezelő sokkal inkább a stílusa alapján azonosítja, semmint a fedőnevéről. – Sasfészek, itt Fehér Kard. – A negyedik hívásra végre választ kapott. Fejhallgatójában tisztán és erősen hallatszottak a jelek. – Fehér Kard, itt Sasfészek. Kezdheti az adást. – Első számú terv lépett érvénybe. Ismétlem, első számú terv lépett érvénybe. Igazolják a vételt. Nem volt szükség hosszú üzenetekre, amelyek csak növelték volna az adóállomás felderítésének veszélyét. A németek mindent hagyományos alaposságukkal szerveztek meg, még mielőtt Manfred elutazott Berlinből. – Megértettük, első számú terv érvényben. Sok szerencsét! Itt Sasfészek, adás vége, kiszállok. – Itt Fehér Kard, adás vége, kiszállok. Összetekerte az antennazsinórokat, összecsomagolta az adó-vevőt, és már vállára készült emelni a hátizsákot, mikor váratlanul egy ugatásszerű ordítás robbant bele a csendbe, vad visszhangot verve a sziklák között. Manfred lehasalt a szikla mögé és a Mauser után nyúlt. A szélirány neki kedvezett, így hát kényelmesen elhelyezkedett és várt. Majd fél órán át feküdt teljes mozdulatlanságban, tekintete az alant elterülő völgyet pásztázta. Azután hirtelen valami mozgást vett észre a mohlepte sziklák és elsatnyult proteacserjék kusza dzsungelében. Egy csapat pávián tűnt fel, szokásos élelemszerző hadrendjükben vonulva. Az előőrsöt vagy egy tucat fiatal hím alkotta, utánuk következtek a nőstények és a kölykök. A sor végén utóvédként három hatalmas, szürke patriarchális hím haladt. A majomcsecsemők fel-le hintáztak anyjuk hasa alatt, apró mancsaikkal szorosan kapaszkodtak a durva, bozontos szőrzetbe, szőrtelen, rózsaszín arcuk kíváncsian tekintgetett a világra. Az idősebb kölykök zsoké módjára lovagoltak anyjuk hátán. A három vezérhím pöffeszkedő arroganciával követte őket, mellső lábukkal megmegdöngették a földet, amint négykézlábra ereszkedve haladtak előre. Fejüket a kutyákéra emlékeztető tartásban magasra emelték, hosszú, hegyes pofájuk felett megcsillantak közel ülő szemeik. Manfred kiválasztotta közülük a leghatalmasabbat és a teleszkóp lencséjén át követte

tekintetével. Hagyta, hogy egészen felmerészkedjék a hegyoldalra, amíg végül a majom már csak háromszáz méternyire volt attól a helytől, ahol feküdt. A hím pávián ekkor egy hirtelen mozdulattal előreszökkent és merész ívben felugrott egy kisebb háznyi méretű szürke kőtömb tetejére. Ott gubbasztott a hátsó fertályán, két könyökét a térdein nyugtatva, már-már emberi pózban. Ellátottá a száját és hatalmasat ásított. Félelmetes, hegyes, sárga tépőfogai akkorák voltak, mint egy felnőtt férfi mutatóujja. Manfred óvatosan húzni kezdte a fegyver kakasát, míg meg nem érezte a biztosítószerkezet rugójának alig hallható kettyenését, azután a teleszkóp szálkeresztjét lassan a pávián homlokára irányította. Egy másodperc töredékéig lélegzetvisszafojtva várt, majd újra rásiklott a ravaszra. Még mindig a majom mélabúsan leeresztett szőrös fejét figyelte, mikor a puskatus hátracsapódott a vállának. A lövés fülsiketítően dörrent a völgy felett, visszhangja egyre távolodó égzengésként halt el a sziklacsúcsok között. A majom hátrafelé lebukfencezett a kőtömb tetejéről, a csorda többi tagja rémült ordítással menekült lefelé a hegyoldalon. Manfred felállt, vállára vette a hátizsák kantárját és ugrándozva lesietett a hegyoldalon. A szikla tövében megtalálta a majom összeroncsolódott tetemét. A test még mindig vonaglott és görcsösen rángatózott, a koponya teteje azonban hiányzott. A lövés valósággal leborotválta, mintha egy éles fejszével vágták volna ketté, közvetlenül a szemöldök felett. A köveket körös-körül élénkpiros vér és kocsonyás agyvelődarabkák borították. Manfred lábával félregurította a tetemet és elégedetten bólintott. A speciális tompa végű lövedékek egy embert is ugyanígy lefejeztek és a fegyver irányzéka továbbra is hajszálpontos volt. – Most már készen állok – mormolta Manfred és elindult lefelé a hegyoldalon. Mióta a fegyverlopás felfedezését követően Blaine-nel együtt visszatért Pretoriából, Shasa nem járt odahaza Weltevredenben és Tarát sem látta. Egész idő alatt egy percre sem mozdult ki a Bűnügyi Nyomozóiroda főhadiszállásáról. A rendőrségi kantinban étkezett és a néhány ellopott órát, amit sikerült alvásra fordítania, a központi ügyelet fölötti emeleten lévő hálóteremben töltötte. A maradék időt teljes egészében a tervezett tisztogatási akció előkészületei töltötték ki. Egyedül Cape Province tartományban majdnem százötven gyanúsított őrizetbe vételéről kellett gondoskodni. Mindegyikük számára külön-külön el kellett készíteni a letartóztatási parancsot, tájékozódni kellett várható tartózkodási helyükről és minden egyes letartóztatáshoz ki kellett jelölni az eljárást lebonyolító rendőrtiszteket. Szántszándékkal választották a vasárnapot, mivel csaknem az összes gyanúsított buzgó kálvinista volt, a Holland Református Egyházközösség tagjai, akik a hét e napján reggelente az istentiszteleten ülnek. Hollétük tehát nagy valószínűséggel előre látható volt, és a rendőrség jogosan számított rá, hogy gyanútlan, vallásos áhítatukban nemigen tanúsítanak majd ellenállást. Shasának csak péntek délben jutott eszébe, hogy másnap esedékes nagyapja szokásos születésnapi piknikje. A központi ügyelet szobájából azonnal felhívta Centaine-t Weltevredenben. – Ó, chéri, de hisz ez rettenetes, Sir Garry végtelenül csalódott lesz. Amióta megérkezett, minden áldott nap kérdezősködött felőled – és mi is annyira várjuk már,

hogy láthassunk. – Sajnálom, mama. – Nem tudnál elszökni valahogy... csak egy órácskára? – Egyszerűen lehetetlen. Hidd el, mama, nekem is legalább akkora csalódást jelent, mint bármelyikőtöknek. – Shasa, nem kell feljönnöd a hegyre. Csak megiszol velünk egy pohár pezsgőt itt, Weltevredenben, mielőtt elindulunk. Utána azonnal elmehetsz és folytathatod azt a borzasztó fontos munkát, bármi légyen is az. Nem próbálnád meg mégis, chéri... legalább a kedvemért? Centaine a vonal túlsó végéről is megérezte, hogy Shasa határozottsága meginog. – Blaine és Smuts tábornagy is itt lesz – ütötte tovább a vasat. – Mindketten megígérték, hogy eljönnek. Ha reggel nyolcra idejössz, épp csak felköszöntöd nagyapádat és ígérem, hogy már fél kilenc előtt elmehetsz. – Rendben van, mama – adta be a derekát Shasa. A telefonkagylót nézte és elvigyorodott. – Nem találod unalmasnak, hogy mindig a te akaratod érvényesül? – kérdezte. – Megtanultam elviselni, chéri – válaszolta anyja nevetve. – Hát akkor holnap látjuk egymást. – Holnap – egyezett bele Shasa. – Imádlak, chéri. - Én is téged, mama. Shasa letette a kagylót. Halvány bűntudatot érzett, amiért ismét engedett. Már éppen fel akarta hívni Tarát, hogy közölje vele, nem tudja elkísérni őt a piknikre, mikor az egyik rendőrőrmester a szoba túlsó végéből átkiabált neki. – Courtney őrnagy, magát keresik. – Ki az? – Nem mutatkozott be, egy nő. – Shasa mosolyogva ment a telefonhoz. Tara, úgy látszik, megérezte a szándékát, és ő telefonált elsőnek. – Halló, te vagy az Tara? – szólt bele a kagylóba, de nem kapott választ. Csak halk, ideges lihegés hallatszott a vonal túlsó végéről. Shasa idegei egy pillanat leforgása alatt pattanásig feszültek az izgatottságtól. Lehalkította hangját és amilyen barátságosan csak tudott, megszólalt afrikaansul. – Itt Courtney őrnagy beszél. Ön az a hölgy, akivel a múltkor beszéltem? – Ja, én vagyok az – Shasa azonnal felismerte a fiatalos, kapkodó, félelemmel teli hangot. – Asszonyom, végtelenül hálás vagyok önnek – mondta. – Azzal, amit tett, életek sokaságát mentette meg... ártatlan életekét. – Az újságokban egy sort sem olvastam a puskákról – suttogta a nő. – Büszke lehet a tettére – mondta Shasa, majd hirtelen ötlettel hozzátette. – Rengeteg ember meghalhatott volna, talán nők és kisgyermekek is. A „kisgyermekek” szó említése nyilvánvalóan megadta az utolsó lökést az asszony elhatározásához. – Még mindig van egy nagy veszély – bökte ki. – Valami rettenetes dolgot terveznek. Fehér Kard készül valamire. Hamarosan, nagyon hamarosan. Hallottam, amint azt mondta, hogy ez lesz a jeladás, valami, amitől majd az egész ország a feje tetejére áll... – Meg tudná mondani, mi az? – kérdezte Shasa, igyekezve halkan és

bizalomgerjesztőén beszélni, nehogy megriassza. – Mi az, amire Fehér Kard készül? – Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon hamarosan megteszi. – Ki tudná valahogy puhatolni, mi az? – Nem tudom... megpróbálhatom. – Mindannyiunk érdekében, a nők és a kisgyermekek érdekében kérem önt, próbálja meg. – Igen, megpróbálom. – Engem mindig megtalál ezen a telefonszámon – kezdte Shasa, de hirtelen eszébe jutott a Centaine-nek tett ígérete – ...vagy ezen a másik számon,.. – és megadta a weltevredeni számot. – Próbálja először itt és ha itt nem talál, hívja a másik számot. – Értem. – Meg tudná mondani nekem, kicsoda ez a Fehér Kard? – kérdezte Shasa hirtelen elhatározással. Tisztában volt a kockázattal, mégis vállalta. – Tudja a valódi nevét? – Egy kattanás és az összeköttetés máris megszakadt. A kagylót letették. Shasa meredten bámulta a néma telefont. Érezte, hogy ezzel az utolsó kérdéssel talán végleg elriasztotta az asszonyt és lassan elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. „Valami, amitől majd az egész ország a feje tetejére áll...” – a szavak lidércnyomásként nehezedtek rá és egyre inkább eltöltötte a közelgő katasztrófa baljós előérzete. Manfred nyugodt tempóban hajtott el az egyetem épületei mellett a De Waal fasoron. Éjfél elmúlt és az utcák csaknem teljesen kihaltak voltak, eltekintve néhány dülöngélve hazafelé igyekvő péntek esti duhajkodótól. A kocsi egy jellegtelen kis Morris volt, csomagtartójában egy darab gyűrött kátránypapír alatt ott lapult a puska. Manfred kék vasutasoverallt viselt, föléje vastag gyapjúpulóvert és nagykabátot húzott. Azért igyekezett már most elfoglalni leshelyét, hogy meg ne lássák fényes nappal, puskával a vállán. A Tábla-hegy a hétvégi kirándulók kedvelt úticélja volt. Egyszerű turisták és megszállott sziklamászók, madárfigyelők és piknikezők, cserkészek és szerelmespárok egyaránt előszeretettel ruccantak ki ide. Elhaladt az erdészeti állomás épülete előtt, befordult a Rhodes Avenue-ra és az utat követve elhagyta a Kirstenbosch botanikus kertet. Feje felett a csillagos eget félig eltakarta a hegy sötét tömege. Az út a hegy lábánál húzódó sötétlő erdőkön át vezetett tovább. A Constantia Nek-szoros előtt lelassított. A visszapillantó tükörbe nézve meggyőződött róla, hogy senki sem követi, majd kikapcsolta a kocsi fényszóróit és egy éles kanyarral nekivágott az erdőgazdaság telepéhez vezető ösvénynek. Sétatempóban hajtott felfelé, míg meg nem érkezett a telep kapujához. Megállt és a motort alapjáraton hagyva kiszállt a kocsiból. A kapuhoz ment és a Roelftól kapott kulcsot belepróbálta a lakat zárjába. Roelf biztosította őt, hogy az erdész jó barát. A kulcs engedelmesen elfordult a zárban. Manfred behajtott a kocsival, majd ismét kiszállt és becsukta maga mögött a kaput. A lakatot visszaakasztotta a láncra, de nem zárta be. Elindult felfelé az éles hajtűkanyarokkal teletűzdelt, keskeny lovaglóúton. Áthaladt a háromszáz méteres tengerszint feletti magasságban körbefutó jelzőösvényen. Még egy mérföldet tett meg, majd közvetlenül a csúcs alatt letért a lovaglóútról és leállította a Morrist a sűrűben, ahol rejtve maradhatott a véletlenül erre tévedő kirándulók szeme elől. Kivette a csomagtartóból a Mausert és gondosan begöngyölte egy vékony kátránypapírba. Bezárta a kocsi ajtaját és a puskát vállára akasztva elindult vissza a

jelzőösvény felé. Igyekezett az elemlámpát a lehető legkevesebbszer használni, csak egyegy pillanatra világította meg maga előtt az ösvényt, testével takarva el a lámpa sugarát. Húsz percen belül elérte a Csontváz-szakadékhoz vezető keskeny kaptatót és az elemlámpa fényében feltűnt a kocka formájú beton útjelző, rajta a felirat: SMUTS ÖSVÉNY A puritán, dísztelen betontömb sokkal inkább sírkőre emlékeztetett, semmint útjelzőre és Manfred arcára kegyetlen mosoly ült ki a felirat sorsszerűsége láttán. Arra gondolt, hogy az út névadója hamarosan akaratán kívül minden hegyi utak leghíresebbjévé teszi ezt az ösvényt. Megállás nélkül mászott fel 1200 lábnyira a Csontvázszakadék fölé, míg végül elérte a híres Reggeliző-sziklát, ahonnét szabad kilátás nyílt a környező hegyvidékre. Lenn a mélyben sötét foltként húzódott meg a Constantia-völgy, csak a lámpák csillagpora világította meg halvány, remegő fénnyel. Manfred azonban hátat fordított a látványnak és nekifogott a végső előkészületeknek. Két nappal ezelőtt már járt itt, hogy felmérje a terepet. Ekkor választotta ki a leshelyet, ahonnét lőni fog és pontosan kimérte a távolságot innentől az ösvénynek addig a pontjáig, ahol a csúcs felé haladó áldozat feltűnik majd. Elfoglalta a leshelyet. Valójában nem volt egyéb, mint egy hegyi cserjék által féligmeddig eltakart szűk hasadék két hatalmas tömb között. A kátránypapírt a talajt borító alacsony páfrányok szövedékére terítette, majd végighasalt rajta. Az összelapult növények kényelmes matracot képeztek alatta. Tűzelőállásba fészkelődött, arcához szorította a puska tusát és célba vette az ösvény kijáratát, jó 250 méter távolságban. A Zeiss lencséken át még az ösvényt szegélyező bokrok ágait is külön-külön ki tudta venni a félhomályban. Óvatosan maga elé fektette a fegyvert a kátránypapírra, hogy ha kell, késedelem nélkül használni tudja, majd fülére húzta a nagykabát gallérját és amennyire csak tudott, összekuporodott. Hosszúnak ígérkezett a várakozás a dermesztő hidegben. Hogy jobban múljék az idő, gondolatban újra áttekintette az eseményeket, amelyek idáig vezették és annak az esélyét latolgatta, hogy vajon holnap reggel tíz harminckor – talán egy kicsit előbb, talán valamivel később – felbukkan-e áldozata a róla elnevezett ösvényen, hogy besétáljon a Zeiss teleszkóp szálkeresztjébe. Berlinben annak idején vég nélkül tanulmányozta a vaskos dossziét, amelyet az Abwehr állított össze Jan Christian Smutsról. Ebből megtudta, hogy a tábornagy az utolsó tíz esztendőben minden évben ugyanezen a napon kirándult ide egy régi barátjával. Most egy nemzet sorsa függött tőle, hogy még egyszer utoljára megtegye ezt az utat. Shasa áthaladt a park Anreith-kapujának kőoszlopai közt, és végighajtott a kastélyhoz vezető hosszú, kavicsos úton. Már vagy egy tucat kocsi parkolt a főbejárat előtt, Blaine Bentleyje is ott állt köztük. Shasa leállt mellette Jaguarjával és órájára pillantott. Nyolc óra múlt tíz perccel. Elkésett és tudta, hogy anyja haragudni fog érte – az abszolút pontosság azon dolgok egyike volt, amelyekhez Centaine világéletében csökönyösen ragaszkodott. Őszinte meglepetésére azonban ezúttal nem így történt. Anyja mihelyt megpillantotta, felugrott a hosszú ebédlőasztaltól, hozzá rohant, és túláradó örömmel ölelte át. Húsztagú

társaság ülte körül az asztalt, hogy együtt költsék el a Weltevreden nevezetességei közé tartozó reggelit. A hosszú fehér kanzas-ba és piros fezbe öltözött szolgák arcán boldog mosoly ragyogott fel, mikor megpillantották Shasát, a társaság tagjai pedig örömteli suttogással nyugtázták érkezését. Ott volt mindenki, akit Shasa szeretett – az asztalfőn, elevenen, akár egy öreg kis mesebeli manó, ott trónolt Garry nagypapa. Mellette, pirospozsgás arcán hervadhatatlan mosolyával, Anna. Aztán következett Blaine és Tara – üdén és harmatosan, akár ez a szép tavaszi reggel –, majd Matty összes szeplőivel és répavörös hajával. Ott volt még az Ou Baas és persze mama. Egyedül David hiányzott a társaságból. Shasa körbejárta az asztalt és mindegyiküket külön-külön üdvözölte, kezet rázott a férfiakkal, és összecsókolózott a hölgyekkel. Amikor Tarához érve cuppanós csókot nyomott a lány bíborvörösre gyúlt arcára, a társaság tagjai sokatmondó köhécselésben és füttyögésben törtek ki. Ezt követően átadta ajándékát Garry nagypapának. Mellette állt, amíg az öregúr kibontotta a csomagot és Burchell útleírásainak különleges bőrkötésű első kiadását meglátva elragadtatottan felkiáltott. Azután továbbment, hogy kezet rázzon az Ou Baas-szal, és fülig pirult örömében, mikor a tábornagy csendesen megjegyezte. – Jó munkát végeztél, fiam. – Végezetül még néhány keresetlen szót váltott Blaine-nel, majd a tálalóasztalhoz járult, megrakta tányérját és helyet foglalt anyja és Tara között. A pezsgőt visszautasította. – Ma még dolgoznom kell – mentegetőzött és miközben szívvel-lélekkel csatlakozott az asztal körül zajló vigassághoz, szenvedélyesen simogatta Tara combját az asztal alatt. Az idő egykettőre elrepült, mindenki szedelőzködni kezdett. A nők kabátjaikért indultak, a férfiak kimentek a kocsikhoz, hogy ellenőrizzék, bepakolták-e a pokrócokat és az elemózsiás kosarakat. – Sajnálom, hogy nem tartasz velünk, Shasa – vonta félre unokáját Garry nagypapa. – Reméltem, hogy egy kicsit elbeszélgethetünk, de Blaine-től hallom, milyen fontos munkát végzel. – Holnap este megpróbálok visszajönni – mondta Shasa. Addigra vége lesz ennek a feszült helyzetnek. – Nem akarok visszamenni Natalba, amíg nem tudunk egy kis időt együtt tölteni. Utóvégre te vagy az egyetlen unokám, aki tovább viszi a Courtney nevet. Shasát hirtelen a mélységes szeretet hulláma öntötte el ez iránt a bölcs és kedves öregember iránt. A tény, hogy most már mindkettőjüket megcsonkították – Sir Garry a fél lábát vesztette el, Shasa az egyik szemét –, furcsamód még szorosabbá tette a kapcsolatukat. – Istenem, már évek óta nem látogattalak meg téged és Annát Theuniskraalban – tört ki belőle az érzelem. – Nem bánnád, ha néhány hétre elmennék hozzátok? – Semmivel sem szerezhetnél nekünk nagyobb örömet – ölelte át boldogan Sir Garry, ám ebben a pillanatban Smuts tábornagy lépett oda hozzájuk. – Még mindig a szádat jártatod, vén csont, hajlandó lennél végre abbahagyni? – érdeklődött. – Gyere már, még meg kell másznunk a hegyet, és aki utolsónak ér fel, azt az aggok házába küldjük. A két öreg cimbora egymásra mosolygott. Az ember akár testvéreknek is nézhette volna őket – két szikár, eleven kis öreg, egyforma, ezüstösen csillogó kecskeszakállal, fejükön szánalmasan elnyűtt, ócska kalappal. – Előre! – kiáltotta Sir Garry, sétapálcáját magasra emelve, azzal belekarolt a

tábornagyba és mindketten beszálltak Centaine sárga Daimlerének hátsó ülésére. A kocsik elindultak. Elöl a Daimler, mögötte Blaine Bentleyje. Amint elhaladtak, Tara kihajolt az ablakon és csókot dobott Shasa felé, aki a lépcsőről figyelte távozásukat. A kocsik tovarobogtak és Weltevredenre néma csend borult. Shasa sarkon fordult és bement a házba. Felment a szobájába, tiszta ingeket, zoknikat és alsóneműt vett a fiókokból, egy csomóba gyűrve felnyalábolta őket és elindult lefelé. Útközben bement Centaine dolgozószobájába és felhívta a Bűnügyi Nyomozócsoport központi ügyeletét. Az egyik szolgálatos őrmester vette fel a kagylót. – Halló, őrmester. Nem hagytak számomra valami üzenetet? – érdeklődött Shasa. – Tartsa a vonalat, uram, rögtön megnézem. – Az őrmester félretette a kagylót, de pár pillanat múlva már vissza is tért. – Csak egyszer keresték uram, tíz perccel ezelőtt. Egy nő – nem hagyta meg a nevét. – Köszönöm, őrmester – mondta Shasa, és gyorsan letette a kagylót. Azon kapta magát, hogy remeg a keze és az izgalomtól kapkodva szedi a levegőt. „Egy nő... nem hagyta meg a nevét.” Ez csak ő lehetett. De miért nem hívta fel itt? Hiszen megvolt neki a szám. Ott állt az asztal mellett és a telefonra meredt, mintha szuggerálni akarná, hogy megszólaljon, de semmi sem történt. Öt perc után nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a szobában, egy pillanatra le nem véve szemét a néma készülékről. Nem tudta eldönteni, mit csináljon. Menjen vissza a főhadiszállásra, hátha az asszony újra ott próbálja elérni... de mi van, ha most mégis ezzel a számmal próbálkozik? Vagy hívja fel inkább újra az őrmestert... azzal viszont lefoglalja a vonalat. – Gyerünk már! – suttogta kétségbeesetten. – Gyerünk már! – Az órájára pillantott – már harmincöt percet vesztegetett el ezzel a habozással. – Meg kell kockáztatnom – döntötte el. – Nem állhatok itt egész nap. Az íróasztalhoz ment és már nyúlt is a telefon felé, de még mielőtt a keze odaért volna, a készülék csörögni kezdett. Az éles hang készületlenül érte, idegesen összerezzent, majd felkapta a kagylót. – Itt Courtney őrnagy – hadarta kapásból afrikaansul. – Ön az, Mevrou? - Elfelejtettem a számot... haza kellett mennem érte – mondta a nő. Hangja rekedt volt a kimerültségtől, futva tehette meg az egész utat. – Nem tudtam előbb hívni magát... emberek voltak nálunk, az uram... – hirtelen elharapta a mondatot. Nyilván megijedt, hogy túl sokat talál mondani. – Semmi baj – csillapította Shasa. – Ne aggódjon, minden rendben van. – Nem – suttogta a nő. – Rettenetes dologra készülnek. Egyszerűen borzalmas. – Elmondja nekem? – Meg akarják ölni a tábornagyot... – A tábornagyot...? – Smuts tábornagyot... az Ou Baast. Shasa egy pillanatra szóhoz sem jutott, össze kellett szednie magát, hogy beszélni tudjon. – Azt is tudja, mikor akarják megtenni? – Ma. A mai napon fogják lelőni. – Ez lehetetlen... – ellenkezett Shasa. Nem akarta elhinni, amit hallott. – Az Ou Baas ma a Tábla-hegyre ment, ahol egy pikniken vesz részt a... – Igen! Igen! – vágott közbe az asszony zokogva. – A hegyen... Fehér Kard a hegyen les rá.

– Úristen! – suttogta Shasa. Halálos bénultság kerítette hatalmába. Lábai mintha betonból lettek volna, tüdejére akkora súly nehezedett, hogy pillanatokig nem jutott lélegzethez. – Maga nagyon bátor asszony – nyögte ki, amint sikerült valamelyest összeszednie magát. – Hálás köszönetem azért, amit tett. Lecsapta a telefonkagylót és felrántotta az íróasztal fiókját. Centaine aranyveretes Beretta pisztolyai ott feküdtek bársonybélésű díszdobozukban. Kiemelte az egyiket és kinyitotta a tárat. Hat golyó volt benne és a tokban külön még egy tele tár. A fegyvert az övébe dugta, zsebre vágta a tartalék tárat és az ajtó felé fordulva megállt. Tudta, hogy a pisztollyal egy távoli célpont esetében semmire sem megy, a vadászpuskák azonban el voltak zárva a fegyverterem faliszekrényében, a lőszert pedig külön, egy másik szekrényben tartották. A kulcsai odalenn voltak a kocsiban... értékes percek mentek volna veszendőbe, amíg felhozza őket, kinyitja a faliszekrényt, kiveszi 9.3-as Mannlicherét, aztán lőszert keres... nem, erre már igazán nem volt idő. Sir Garryéknek majdnem negyvenpercnyi előnyük volt. Mostanra már félúton járhattak a hegy teteje felé. Ott volt mindenkije, akit szeretett – és egy orgyilkos várta őket. Lerohant a lépcsőn, kiviharzott a házból és egy ugrással a Jaguar volánja mögött termett. A motor felbőgött, a hátsó kerekek alól kavicszápor spriccelt és a kocsi nekiiramodott. A sebességmérő mutatója néhány másodperc alatt elérte a nyolcvan mérföld per órás értéket. Shasa átszáguldott az Anreith-kapu oszlopai között, és eszeveszett tempóban nekivágott a hegy lábát szegélyező, keskeny, szeszélyes kanyarokkal és bukkanókkal teletűzdelt útnak. Útközben többször is kis híján lerohant az útról, a motor fülsüketítően bőgött, a gumik sírtak a kanyarokban, de így is teljes tizenöt percébe telt, míg végre elérte a Kirstenbosch botanikus kertet, és megállt a kurátori hivatal épülete mögötti parkolóban. A többiek autói szorosan egymás mögé felsorakozva várakoztak – elöl a Daimler, mögötte a Bentley, majd Denys Reitz Packardja –, de ettől eltekintve a parkoló teljesen üres volt. Shasa kiugrott a kocsiból és felnézett a feje felett 2000 lábnyi magasságban tornyosuló hegyre. Jól ki tudta venni az ösvényt, amint kibukkan az erdőből, cikcakkvonalban felkapaszkodik a Csontváz-szakadékhoz, majd a Reggeliző-szikla apró pattanásnak tűnő dudorát elhagyva, eléri a fennsík peremét. Egy sor aprócska, színes pont haladt felfelé az ösvényen éppen most bukkantak ki a fák közül. Az Ou Baas és nagyapa szokásos dühödt tempójukban trappoltak a menet élén, így bizonyítván egymásnak tökéletes fizikai kondíciójukat. Shasa kezével ellenzőt formált a szeme fölé. Felismerte Mama sárga ruháját és Tara türkizkék szoknyáját... parányi színes foltoknak látszottak csupán a zöldesszürke sziklafal hátterében. Messze lemaradva követték a két öregurat. Shasa nekiiramodott és rohant, ahogy a lába bírta. Ügetve tette meg az első 300 méteres szelíd emelkedőt. Elérte a jelzőösvényt és néhány pillanatra megpihent a kocka alakú beton útjelzőnél. Egy pillantást vetett az előtte álló útra, majd továbbindult. Innentől kezdve az ösvény nyaktörően meredekké vált. Szeszélyesen kanyargott ideoda az erdő sűrűjében, majd követte a patak vonalát, útközben itt is, ott is bizonytalanul billegő sziklalépcsők szakították meg. Shasa inaszakadtából futott, de könnyű utcai cipőjének vékony bőrtalpai minduntalan megcsúsztak a bizonytalan talajon. Vadul zihálva, verítéktől lucskos inggel bukkant ki a fák közül. A csúcsig még majdnem 1000 láb volt hátra, de rögtön látta, hogy innét már utol tudja érni a többieket.

A társaság éppen most tért le az ösvényről. Az élen haladó két figurát – nagyapát és az Ou Baast – ebből a távolságból lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól, de néhány lépéssel mögöttük már felbukkant Blaine is. Szemmel láthatólag szándékosan maradt le, nehogy erejüket meghaladó tempóra kényszerítse a két öreget. A többiek kisebb csoportokban vagy magányosan szállingóztak a nyomukban, a nők messze a sor végén. Shasa mély lélegzetet vett. – Állj! – üvöltötte teli torokból. Az egyik nőalak – valószínűleg Matty – megfordult és vidáman integetett, azután tovább kapaszkodtak felfelé. Nem ismerték fel Shasát, azt sem értették, mit kiabál. Minden bizonnyal valami kedélyes hétvégi kirándulónak nézték. Shasa rádöbbent, hogy csak az idejét vesztegeti – az elől haladó két alak már közvetlenül a csúcs alatt járt. Shasa nekirugaszkodott és minden erejét összeszedve kapaszkodni kezdett felfelé a meredek lejtőn. Meg-megbotlott a kiálló göröngyökben és többször is teljes hosszában elvágódott, de feltápászkodott és csak rohant tovább, mit sem törődve égő tüdejével és a lábaira nehezedő bénító fáradtsággal. Már csak az akaraterő hajtotta. Már csupán tízlábnyira volt tőlük, mikor Tara hirtelen hátranézett. – Shasa! – kiáltotta boldogan, mégis meglepetten. – Mi a csudát csinálsz... Shasa azonban megállás nélkül elrohant mellette. – Nem állhatok meg – zihálta és tovább futott, maga mögött hagyva Annát, majd Centaine-t is. – Shasa, mi van? – Később! – Már nem maradt ereje a szavakra, mintha egész lénye elgyötört lábaiba költözött volna. Homlokáról patakokban szakadt a veríték, belefolyt a szemébe és elhomályosította látását. Elmosódottan látta, amint a sor elején haladó két ösztövér alak nekivág a csúcs előtti utolsó rövid szakasznak. Megállt és ismét kiáltani próbált, de csak egy fájdalmas nyöszörgés jött ki a torkán. Tehetetlenül nézte, amint nagyapa és az Ou Baas eltűnnek a perem mögött, nyomukban, alig húszlépésnyi távolságban Blaine-nel. A távolság letompította a lövés hangját, de Shasa így is tisztán felismerte a Mauser éles, semmivel össze nem téveszthető ropogását. Isten tudja honnét, új erőt merített és szikláról sziklára ugorva felszáguldott a lejtőn. Agyában még mindig ott visszhangzóit a lövés döreje. Valaki mintha kiáltott volna, de meglehet, hogy csak saját szaggatott zokogása és vérének zakatoló lüktetése tévesztette meg. Manfred De La Rey az egész éjszakát a rejtekhelyén fekve töltötte. Napkeltekor felkelt, kinyújtóztatta karjait és néhány frissítő tornagyakorlatot végzett, hogy ellazítsa merev izmait és felmelegítse a hidegtől elgémberedett testét. Néhány lépéssel hátrébb húzódott és kiürítette feszülő hólyagját. Mindezek után levetette magáról a nagykabátot és a vastag pulóvert – mindkettőt egy használtruha-kereskedőtől vásárolta a Parade-on. Közönséges tucatruhák voltak, egyikben sem volt semmiféle jelzés, ami viselőjének nyomára vezethetett volna. Csomóba gyűrte őket és az egészet egy szikla alá gyömöszölte, majd visszatért lesállásába és végighasalt a kátránypapíron. Néhány elburjánzott fűcsomó zavarta a kilátást – kitépdeste őket és gondosan célba vette az ösvény kijáratát. Kinyitotta a tárat és figyelte, ahogy a töltény helyére csúszik a csőfarban, majd visszacsapta a závárt. Még egyszer utoljára pontosan beállította a célt, begörbítette ujját a felhúzószerkezet

ravaszán és elégedetten hallgatta a rúgó halk kettyenését. Azután hüvelykujjával kibiztosította a fegyvert és óvatosan maga elé fektette a kátránypapírra. Teljes mozdulatlanságba dermedve várakozott – türelmesen, akár a prédájára leső leopárd a vízlelőhely felett, csak sárga szemei villogtak elevenen. Egymás után teltek az órák, de ő lankadatlan éberséggel figyelt. A várva várt esemény olyan hirtelenséggel következett be, hogy az bárki mást kizökkentett volna nyugalmából. Nem előzte meg semmiféle figyelmeztető jel, nem hallatszottak sem lépések, sem beszédhangok – ehhez túlságosan is nagy volt a távolság. Az ösvény elején egyszerre csak egy emberi alak sziluettje jelent meg a kéklő égbolt hátterében. Manfred azonban már készen állt. Vállához emelte a puskát, szeme a teleszkóp nézőkéjéhez simult. Még csak az élességen sem kellett igazítania, a felbukkanó férfi alakja sokszoros nagyításban, kristálytisztán rajzolódott ki látómezejében. Öregember volt, sovány, keskeny vállakkal. Kigombolt nyakú fehér inget viselt és a rengeteg viseléstől elsárgult panamakalapot. Ezüstös kis kecskeszakálla megcsillant a ragyogó kora tavaszi napsütésben. A teleszkóp szálkeresztje már megállapodott ösztövér mellkasának közepén, egy tenyérnyivel a nyitott ingnyak V betűje alatt. – Nem szórakozunk a fejlövéssel– határozott Manfred. – Hadd kapja csak egyenest a szívébe. Ujja lassan rásiklott a ravaszra. Érezte, amint az eldördülő lövés hanghullámai megcsapják a dobhártyáját és a puska agya a vállába mélyed. Látása annyira kiélesedett, hogy tisztán követni tudta, amint a golyó a fehér inget cafatokra tépve behatol az öregember mellkasába, majd hátul ismét kibukkan, hosszú, rózsaszín csíkot húzva maga után, akár a flamingó tolla. Mintha lassított felvételen nézte volna az egész jelenetet. A törékeny test a fűbe roskadva eltűnt a teleszkóp látómezejéből, de a hosszúkás vérfelhőcske egy másodperc töredékéig még ott lebegett a tiszta reggeli levegőben, csak azután ereszkedett le cseppjeire bomolva. Manfred felpattant és futásnak eredt. Már jó előre pontosan megtervezte a menekülés útvonalát egészen a Morrisig, a vérszomjas diadalmámor pedig soha nem tapasztalt erőt és rugalmasságot kölcsönzött lábainak. Háta mögött valaki felkiáltott. Rémült, panaszos hang volt, Manfred azonban nem törődött vele. Hátra sem nézett, csak rohant tovább. Mire Shasa lélekszakadva megérkezett a hegytetőre, a két férfi már ott térdelt az ösvény mellett, a fűben heverő holttest felett. Mindketten halálra vált arccal néztek fel Shasára. Shasa egy pillantást vetett az arccal a föld felé fekvő tetemre. Akárki lőtte is le, dumdum golyót kellett hogy használjon, erre engedett következtetni, hogy ott, ahol elhagyta a testet, óriási seb tátongott. Akkora lyukat ütött a mellkason, hogy az ember két ökle is kényelmesen átfért volna rajta. Látni való volt, hogy nincs remény. A halál azonnal és kétségbevonhatatlanul beállt. Shasa összeszedte minden lelkierejét és megacélozta magát. Gyászolni ráértek később, ez most a bosszúállás ideje volt. – Látták, ki tette? – kérdezte levegő után kapkodva. – Igen – ugrott talpra Blaine. – Egy pillanatra láttam. Egy kék ruhás fickó... visszafelé menekült az erdőn át, Oudekraal Kop felé. Shasa úgy ismerte a hegynek ezt az oldalát, akár a tenyerét – ismerte a Constantia

Nek és a nyereg közti terület minden egyes ösvényét, szikláját, szurdokát és vízmosását. Azonnal tudta, merre tart a gyilkos – még kétpercnyi előnye sem volt. – A lovaglóút – lihegte. – A lovaglóút felé tart. Megpróbálok elébe vágni a faiskolánál – azzal ismét futásnak eredt a Reggeliző-szikla felé. – Shasa, légy óvatos! – kiáltott utána Blaine. – Nála van a puska... láttam! Shasa futás közben igyekezett végiggondolni a dolgot. A lovaglóút volt a környék egyetlen olyan útvonala, amelyen át egy jármű eljuthatott a fennsíkig. A merényletet minden jel szerint percnyi pontossággal tervelték ki, tehát a gyilkosnak okvetlenül egy autóra volt szüksége a meneküléshez. – Ha pedig így van – gondolta –, akkor annak az autónak ott kell parkolnia valahol a lovaglóúton. A gyalogösvény széles ívben megkerülte Oudekraal Kopot, majd ismét visszakanyarodott a faiskola felé és fél mérfölddel arrébb keresztezte a lovaglóutat. Volt azonban egy másik, csaknem járhatatlan ösvény is, amelyet a kirándulók nemigen használtak. Ez az út nem kerülte meg a Kopot, hanem egyenesen átvágott a meredek hegyoldalon. Az ösvény elejét meglehetősen nehéz volt megtalálni és ha valaki elvétette az irányt, könnyen a szakadékba torkolló mellékútra tévedhetett – ha azonban a helyes irányban haladt, jó negyed mérföldnyivel lerövidíthette az utat. Shasa könnyedén megtalálta a keskeny csapást és nekivágott. A sűrű aljnövényzet két helyen is benőtte az ösvényt és csak üggyel-bajjal sikerült átverekednie magát az összefonódott ágakon. Egy másik helyen az út széle leomlott. Shasa néhány lépést hátrált és nekifutásból átugrotta az ötszáz láb mélységű hasadékot. Térdre esve ért földet, de feltápászkodott és tovább rohant. Amint lóhalálában váratlanul kitört a sűrűből, egyenesen belerohant az ellenkező irányból közeledő kék overallos gyilkosba. Csak egy pillanatra látta a férfi hatalmas termetét és széles vállait, azután a következő pillanatban már összeakaszkodva zuhantak le a földre. A vad dulakodás közepette mindketten tehetetlenül gurultak lefelé a lejtős ösvényen. Az összeütközés erejétől a merénylő kezéből kirepült a puska, de Shasa megérezte ellenfele hihetetlen rugalmasságát és izmainak roppant tömegét. Azonnal tudta, hogy legyőzték. Bármilyen hevesen igyekezett is ellenállni, a kék overallos férfi a hátára fordította és fölébe térdelt. Arcuk alig néhány hüvelyknyire volt egymástól. Shasa jól látta a férfi izzadságtól csatakos, sűrű, sötét szakállát, elferdült orrát és bozontos fekete szemöldökét, mégis a szeme volt az, amitől hideglelős rémület kerítette hatalmába. Különös, sárga szempár volt – és valahogyan hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Félelmetes pillantásuk azonban mintha felvillanyozta volna Shasát, emberfeletti erővé változtatva rémületét. Kiszabadította egyik karját és sikerült a gyilkost eléggé letaszítania magáról ahhoz, hogy kiránthassa övéből a Berettát. A töltényűr üres volt – induláskor sietségében elfelejtette betölteni a lövedéket –, a fegyver kurta csövével azonban akkora ütést mért ellenfele halántékára, hogy tisztán hallotta a koponyacsont reccsenését. A rettenetes szorítás enyhült és a kék overallos férfi hátrabukott. Shasa nagy keservesen térdre küzdötte magát és kétségbeesetten kapkodva igyekezett megtölteni a Berettát. Végre meghallotta a fémes kattanást, amint a zárszerkezet becsúsztatja a töltényt a csőbe és felemelte a pisztolyt. Nem vette azonban észre, hogy a dulakodás során milyen közel sodródtak a sziklafal pereméhez. Ott térdelt a szakadék szélén, miközben megpróbálta biztosan célba venni a szakállas fejet, ám a gyilkos ekkor hirtelen mindkét lábát kinyújtva a magasba rúgott és egyenesen mellbe találta őt.

Shasa hátrabukott. A pisztoly elsült, a lövés azonban elsüvített a levegőben, ő pedig tehetetlenül zuhant le a sziklafal pereméről. Estében egy futó pillanatra látta az alatta tátongó, jó száz láb mélységű szakadékot, ám ekkor hirtelen fennakadt egy kiálló fiatal fenyőfán, amelynek valahogyan sikerült gyökeret vernie egy keskeny kiugrón. Ott lógott arccal a sziklafal felé, lábai szabadon kalimpáltak a levegőben. Kifulladva, szédülő fejjel felnézett. A perem fölött ismét megpillantotta a gyilkos arcát. Az a különös sárga szempár egy pillanatig villogva tekintett le rá, azután eltűnt. Shasa hallotta, amint az ösvény kavicsai megcsikordulnak csizmájának talpa alatt, majd megütötte fülét a puska kakasának félreismerhetetlen kattanása. – Végezni akar velem – villant át az agyán és csak ekkor döbbent rá, hogy jobb kezében még mindig ott szorongatja a Berettát. Könyékben behajlított bal karjával kétségbeesetten belekapaszkodott a fenyőfába és feje fölé irányította a pisztoly csövét. A gyilkos feje és válla ismét előbukkant a perem fölött, amint a Mauser csövét lefelé fordítva igyekezett célba venni áldozatát. A terjedelmes fegyver azonban ilyen meredek szögben tartva nehézkesnek bizonyult és Shasa egy szempillantásnyival megelőzte. Tisztán hallotta, amint a könnyű pisztolylövedék az eleven húsba csapódik. A kék overallos férfi felhorkant és eltűnt a látóteréből, a következő másodpercben pedig kiabálást hallott a távolból és felismerte Blaine hangját. Azután ismét felhangzott a gyilkos távolodó lépteinek zaja, amint futva menekült végig az ösvényen, egy pillanattal később pedig Blaine arca bukkant ki a sziklafal pereme fölül. – Tarts ki! – kiáltotta. Arca vörös volt a kimerültségtől, hangja remegett. Kirántotta nadrágjából a vastag bőr derékszíjat és hurkot kötött rá. Hasra feküdt, leeresztette a szíjat, Shasának pedig sikerült átfűznie karját a hurkon. Blaine rendkívüli erejű ember volt és a rengeteg pólóedzés következtében kar- és mellizmai már-már abnormálisan kifejlődtek, mégis percekig küszködtek, amíg sikerült Shasát visszarángatni a sziklafal tetejére. Néhány pillanatig mindketten kimerülten feküdtek egymás mellett, majd Shasa nehézkesen feltápászkodott és rogyadozó lábakkal elindult az ösvényen, hogy üldözőbe vegye a szökevényt. Blaine néhány méter után megelőzte és lélekszakadva futott tovább. Láttára Shasa is új erőre kapott, felzárkózott és szorosan a nyomában haladt. – Oda nézz! – kiáltott hátra zihálva Blaine, egy nedvesen csillogó vörös pettyekkel borított lapos kőre mutatva. – Vér! Megsebesítetted! Kiértek a széles lovaglóútra és nekiiramodtak lefelé. Most, hogy a lejtő is lendületet adott nekik, már egymás mellett futottak, ám még mielőtt a hajtűkanyarhoz értek volna, meghallották, hogy alattuk a sűrűben beindul egy kocsi motorja. – Ez autóval jött! – lihegte Blaine, amint a motor hangosan felzúgott, majd rohamosan halkult. Megálltak és tehetetlenül hallgatták, amint a csend lassan elnyeli a tovarobogó kocsi hangját. Shasa lábai felmondták a szolgálatot. Egyszerűen összerogyott az út közepén. A Cecília Erdészeti Állomás irodájából felhívták Nel felügyelőt a Bűnügyi Nyomozócsoport főhadiszállásán, és Shasa személyleírást adott a gyilkosról. – Sietnünk kell – mondta. – A fickó menekülését nyilván jó előre kitervelték. Az alpinista klubnak volt egy könnyű hordágya, amelyet az erdészeti állomáson tartottak – ez a hegy évről évre számos emberéletet követelt. Az erdész hat fekete

munkását adta melléjük, akik a hordágyat cipelve visszakísérték őket a Csontvázszakadékhoz. A nők már mind ott voltak. Centaine és Anna zokogva borultak egymás vállára. Az egyik pléddel takarták le a halottat. Shasa letérdelt a holttest mellé és felemelte a takaró sarkát. Halálában Sir Garry Courtney arcvonásai megereszkedtek, így orra görbének és kampósnak tűnt. Lehunyt szemei mélyen besüllyedtek üregükbe, mégis valami nemes méltóság ült ezen az arcon. Olyan volt, mint valami finom és törékeny római császár halotti maszkja. Shasa megcsókolta a homlokát. A bőre hűvös és bársonyosan puha volt. Mikor ismét felegyenesedett, Smuts tábornagy vigasztalóan vállára tette a kezét. – Bocsáss meg, fiam – szólalt meg. – Azt a golyót nekem szánták. Manfred De La Rey fél kézzel tartva a volánt, lekanyarodott az útról. Nem szállt ki a kocsiból és a motort sem állította le, miközben kigombolta overalljának elejét. A lövedék alig valamivel a hónalj alatt hatolt be és hegyével felfelé belefúródott a vastag, rugalmas mellizomba. A kilépésre utaló sérülést sehol sem talált, a golyó elakadt a testében és amint ujjaival óvatosan körbetapogatta a vállát, meg is találta a dudort. Olyan érzékeny volt, hogy Manfred kis híján önkéntelenül felkiáltott fájdalmában, mikor hozzáért. Szemmel láthatólag nem sokkal a bőr alatt állt meg és nem hatolt be a mellkasüregbe. Manfred zsebkendőjével bepólyálta a sebet és begombolta az overallt. Egy pillantást vetett órájára. Néhány perccel tizenegy óra előtt járt az idő – pontosan huszonhárom perce adta le a lövést, amellyel szabaddá tette népét. Ujjongó diadalérzete elnyomta a seb okozta fájdalmat. Visszakanyarodott az országúira és nyugodt tempóban hajtott végig a hegy lába körül, majd rátért a Woodstockon átvezető főútra. A vasúti műhely kapujánál megállt, felmutatta belépőjét az őrnek, majd behajtott az udvarra és leállította a Morrist a szolgálaton kívüli fűtők és mozdonyvezetők pihenőhelyiségei előtt. A Mausert elrejtette a kocsi ülése alá. Mind a fegyverre, mind pedig a kocsira nagyon kellett vigyáznia. A hátsó ajtón át belépett a pihenőhelyiségbe, ahol már vártak rá. Roelf izgatottan felugrott, mikor megpillantotta a kék overallon sötétlő vérfoltokat. – Jól vagy? – kérdezte. – Mi történt? – Smuts halott – közölte Manfred és vad öröme átragadt a többiekre is. Nem éljeneztek, nem is beszéltek, csak álltak nyugodtan, ízlelgetve a történelmi pillanat nagyszerűségét. Néhány másodperc múlva Roelf törte meg a csendet. – Megsebesültél. Mialatt a rohamosztagosok egyike kiment, és elhajtott a Morrisszal, Manfred Roelf segítségével levetette a vértől átázott kezeslábast. A vérzés mostanra már szinte teljesen elállt, de a seb körül a hús csúnyán megdagadt és megkékült. Maga a golyó ütötte lyuk csak egy fekete pontnak látszott, amelyből vizenyős, rózsaszín nedv szivárgott. Roelf egy vasúti elsősegélydoboz tartalmának segítségével gondosan bekötözte a sebet. Mivel Manfred jelen helyzetében nem sok hasznát vette a bal karjának, Roelf beszappanozta az arcát és egy egyenes pengéjű borotvával megszabadította őt a fekete szakálltól. Csupasz arcával Manfred évekkel fiatalabbnak tűnt. Ismét csinos és ápolt fiatalember lett belőle, bár arca betegesen sápadt volt a vérveszteségtől és a sérülése okozta gyengeségtől. A többiek egyesült erővel belebújtatták egy tiszta overallba, Roelf

pedig fejébe nyomta a fűtősapkát. – Nemsokára találkozunk – búcsúzott Roelf. – És büszke vagyok rá, hogy a barátod lehetek. Mostantól fogva egész életeden át végigkísér a dicsőség. A mozdonyvezető az ajtó felé indult. – Mennünk kell – mondta. Manfred kezet rázott Roelffal, azután követte a mozdonyvezetőt a peronon át a várakozó lokomotívhoz. A worcesteri állomáson a rendőrség minden északra tartó tehervonatot megállított. Minden vagont felnyitottak és töviről-hegyire átvizsgáltak. Egy rendőr felkapaszkodott a mozdony vezetőállásába és azt is átkutatta. – Valami baj van? – érdeklődött a masiniszta. – Gyilkosság történt – felelte a rendőr. – Odafenn a Táblahegyen ma reggel lepuffantottak valami nagyfejűt. Megkaptuk a gyilkos személyleírását. Az utakat lezártuk, ellenőrzünk minden autót, hajót, vonatot... – Kit öltek meg? – kérdezte Manfred. – Nem tudom, barátom – vont vállat a rendőr –, de a felhajtásból ítélve fontos személy lehetett. – Azzal lemászott a vezetőállásból. Néhány perc múlva a jelzések zöldre váltottak, a szerelvény lassan kigördült az állomásról és folytatta útját észak felé. Mire Bloemfonteinbe értek, Manfred válla egyetlen kemény, lila dudorrá dagadt és fájdalmai az elviselhetetlenségig fokozódtak. Az ájulás határán kuporgott a vezetőállás sarkában, fejét mintha sötét szárnyak suhogása töltötte volna be. Roelf előretelefonált, így mire megérkezett, már barátok várták, hogy kicsempésszék őt a bloemfonteini vasúti járműtelepről. – Hová megyünk? – kérdezte elhomályosuló tudattal. – Egy doktorhoz – hangzott a válasz és a valóság innentől kezdve a sötétség és a fájdalom mozaikdarabkáivá esett szét. Az egyetlen dolog, amire világosan emlékezett, a kloroform émelyítő szaga volt. Mikor felébredt, ágyban találta magát, egy derűs, napsütötte, de kolostori egyszerűséggel berendezett szobában. Vállát vastag, hófehér kötés borította és az érzéstelenítés utóhatásaként visszamaradt hányinger ellenére ismét épnek és egészségesnek érezte magát. Az ablak mellet álló széken egy férfi ült. Amint meglátta, hogy Manfred felébredt, felállt és az ágyhoz lépett. – Hogy érzi magát? – érdeklődött. – Egész tűrhetően – válaszolta Manfred. – Mi újság? Megtörtént... mármint a felkelés? Sikerült a népünknek átvennie a hatalmat? Az ismeretlen különös tekintetet vetett rá. – Hát maga nem tudja? – kérdezte. – Én csak annyit tudok, hogy sikerült... – kezdte Manfred, a férfi azonban elővett egy újságot és letette az ágyra. Némán állt, miközben Manfred elolvasta a nagybetűs szalagcímet: GYILKOS MERÉNYLET A TÁBLAHEGYEN AZ OB-T TESZIK FELELŐSSÉ A KIVÁLÓ TÖRTÉNÉSZ MEGGYILKOLÁSÁÉRT SMUTS 600 SZEMÉLY LETARTÓZTATÁSÁT ÉS INTERNÁLÁSÁT RENDELTE EL Manfred hitetlenkedve bámulta a kiterített újságoldalt. – Maga egy másik embert ölt

meg – szólalt meg az idegen. – Smutsnak most megvan az ürügye, hogy végrehajtsa, amit akart. Az összes vezetőnket elkapták, magát pedig keresik. Az egész ország területén folyik az embervadászat. Nem maradhat itt. A rendőrség bármelyik percben itt lehet. Így hát Manfredot sebtében kiszöktették az épületből és egy teherautó hátuljában, egy kocsirakomány bűzölgő szárított nyersbőr alatt elrejtőzve hagyta el a várost. A letartóztatások megtizedelték az Ossewa Brandwag sorait, akik még szabadlábon voltak, kiábrándultan és félve kerestek menedéket. Senki sem óhajtotta vállalni a kockázatot, hogy rejtegesse a szökevényt. Egyik helyről a másikra küldték, csak hogy megszabaduljanak tőle. A terv alapvető hibája az volt, hogy kiagyalói nem láttak tovább egy politikai gyilkosság és az azt követő sikeres felkelés lehetőségénél – ami után Manfredot persze nemzeti hősként ünnepelték volna és elfoglalhatta volna az őt megillető helyet az új, republikánus kormány tanácskozó testületében. A történtek után ellenben menekülés és bujdosás lett az osztályrésze, betegen, legyengülve, ötezer font vérdíjjal a fején. Senki sem volt hajlandó befogadni, hiszen jelenlétével mindenkit veszélybe sodort. Azok, akiknél menedéket keresett, azonnal továbbzavarták, mihelyt sikerült találni valaki mást, aki egy rövid időre vállalni merte a kockázatot. A letartóztatott és internált személyek hivatalosan közzétett listáját olvasva számos ismerős nevet talált. Elkeseredve látta köztük Roelfét és Tromp Bierman tisztelendőét is. Eltöprengett, hogyan is boldogulhat most Sarah, Trudi néni és a két lány, de rájött, hogy már a gondolkodás is nehezére esik. A kétségbeesés minden erejét felemésztette és megismerte a megsebzett, agyonhajszolt állat rettegését. Nyolc napba telt, míg sikerült elvergődnie Johannesburgba. Eredetileg nem állt szándékában a Witwatersrandra menni, a körülmények azonban végül mégis erre kényszerítették. Tehervonatokon és teherautók hátuljában elrejtőzve, majd később, mikor sebe már begyógyult és ismét erőre kapott, éjszakánként gyalogszerrel vágott át a végtelen síkságon, míg végre megérkezett a városba. Volt még egy címe – az utolsó kapcsolata az OB-val. A főpályaudvarnál felszállt a braamfonteini hegygerinc mentén elhaladó villamosra és menet közben az ablakon át figyelte a házszámokat. A 36-os számot kereste. Egy sor földszintes ikerház között pillantotta meg és már emelkedett is, hogy a következő megállónál leszálljon, mikor a ház ajtajában egy kék rendőregyenruha látványa vonta magára a figyelmét. Visszaült a helyére és elvillamosozott a végállomásig. Ott leszállt és betért egy görög kávézóba az utca túloldalán. Maradék pénzén egy csésze kávét rendelt és miközben az asztal fölé görnyedve lassan szürcsölte a forró italt, gondolkodni próbált. Az elmúlt nyolc nap során vagy egy tucatszor sikerült átcsúsznia a rendőrségi ellenőrzéseken, de most érezte, hogy végképp cserbenhagyta a szerencséje. Többé egyetlen ajtó sem nyílt már meg előtte. Az út innét már egyenesen az akasztófához vezetett. Üres tekintettel bámult ki a kávézó piszkos ablakán és pillantása a szemközti házon álló utcatáblára tévedt. Valami megmozdult az emlékezetében, de először hiába próbált rájönni, mi lehet az. Aztán egyszerre csak világosság gyűlt az agyában. Érezte, amint életkedve visszatér és a sötétségben felcsillant egy utolsó halvány reménysugár.

Kisietett a kávézóból és gyors léptekkel elindult az utcán, amelynek nevét az imént ismerte fel. A környék egyre elhanyagoltabb képet mutatott. Hamarosan bádogviskók és düledező kalyibák tömkelegéből álló nyomornegyedben találta magát. Az aszfaltozatlan, hepehupás utcán már egyetlen fehér embert sem látott. Az ablakokban és a bűzölgő sikátorokban felbukkanó fekete arcok közönyösen nézték őt annak a mérhetetlen szakadéknak a túlsó oldaláról, amely Afrikában elválasztja egymástól a fajokat. Végre megtalálta, amit keresett. Egy aprócska vegyesbolt előtt állt, az üzlet tele volt lármás, vidáman nevetgélő fekete vásárlókkal. Az asszonyok hátukra kötözött csecsemőikkel szenvedélyesen alkudoztak a pult fölött, igyekezve minél olcsóbban hozzájutni a cukorhoz, szappanhoz, paraffinhoz vagy sóhoz. Amint megpillantották az ajtón belépő Manfredot, a ricsaj hirtelen elcsendesedett. Tiszteletteljesen utat nyitott a fehér embernek és egyikük sem mert egyenesen ránézni. A tulajdonos egy öreg zulu volt, vattaszerű fehér szakállal. Laza szabású, nyugati stílusú öltönyt viselt. Máris otthagyta az asszonyt, akit éppen kiszolgált és alázatos főhajtással tudakozódott a kivételes vendég óhaja felől. – Kérlek, kövess, Nkosi – mondta és a raktárhelyiségen át a bolt hátsó traktusába kalauzolta Manfredot. – Várnod kell – mondta –, meglehet, hogy sokáig. – Azzal sarkon fordult és kiment. Manfred leroskadt egy halom cukroszsákra. Éhes volt, kimerült és a válla is újból fájdalmasan lüktetni kezdett. Lassan elnyomta az álom. Arra riadt fel, hogy egy súlyos kéz nehezedik a vállára és egy mély hang ezt kérdezi: – Honnét tudtad, hol kell keresned? Manfred feltápászkodott. – Apám mondta meg, hol talállak – válaszolta. – Hello, Swart Hendrick. – Rég láttalak, kis Manie – vigyorgott rá a hatalmas termetű ovambo, és két hiányzó metszőfoga helyén előbukkant a sötétlő hasadék. Ébenfeketén csillogó, ágyúgolyószerű koponyáját hosszú forradások tarkították. – Sok év eltelt azóta, de én sohasem kételkedtem benne, hogy újra találkozunk. A vadon istenei összekötötték a sorsunkat, kis Manie. Tudtam, hogy eljössz. A két férfi egyedül ült Swart Hendrick házának hátsó szobájában. A ház egyike volt a Drake Farm-i bádognegyed ritka téglaépületeinek. Téglái ugyan kiégetetlenek voltak, annyira hivalkodó sem volt, hogy kiemelkedjen a körülötte összezsúfolódott viskók közül. Swart Hendrick réges-rég megtanulta, hogy ne hívja fel a fehér rendőrség figyelmét gazdagságára. Az első szobában az asszonyok dolgoztak és főztek, miközben nevető és kiabáló gyerekeik a lábaik körül hancúroztak. Miként az az életben betöltött tekintélye szerint dukált, hat feleséget tartott a városban, akik barátságos, rokoni szimbiózisban éltek egymással. Tökéletesen idegen volt tőlük a monogám nyugati nők tulajdonosi féltékenysége. Az idősebb feleségek jelentős szerepet játszottak az ifjabbak kiválasztásában. Sokaságukból adódóan pedig figyelemre méltó tekintélyre tettek szert. Nem vették zokon a vidéki feleségeknek és ivadékaiknak juttatott javadalmakat, mint ahogy férjüknek időnként ezen ivadékok számának gyarapítására a kraalba tett látogatásait sem. Mindannyian ugyanahhoz a családhoz tartozónak tekintették magukat. Amikor a vidéki gyermekek elég idősek lettek ahhoz, hogy nevelésük és szerencséjük előmozdítása érdekében a városba küldjék őket, ott számos mostohaanyát találtak, és

ugyanarra a szeretetre és fegyelemre számíthattak, mint amit a kraalban megszoktak. A kisebb gyerekek uralták a házat, és egyikük, anyaszült meztelenül, a törzsfőnököket megillető faragott székén ülő Swart Hendrick ölébe mászott. Annak ellenére, hogy komoly beszélgetésbe merült Manfreddal, szórakozottan dédelgette az apróságot, miként azt kedvenc kutyakölykével tette volna. Ahányszor a söröskorsó kiürült, összecsapta a tenyerét, mire az egyik fiatalabb feleség, a csinos, holdvilágképű zulu, vagy a strucctojáshoz hasonló kerek és kemény mellekkel megáldott basuto, behozott egy újabb korsót, amit Hendrick elé térdelve nyújtott át. – Tehát, Manie, kisfiam, mindenről beszéltünk, és mindent elmondtunk, amit el kellett mondani, és ugyanahhoz a problémához jutottunk vissza. – Swart Hendrick felemelte a söröskorsót, és kortyintott egyet a sűrű, fehéren habzó italból. Cuppantott egyet, majd karjával letörülte a felső ajka fölötti sör-félholdat, és a korsót Manfrednak nyújtotta. – A probléma a következő. Minden vasútállomáson és minden útkereszteződésnél a fehér rendőrség vadászik rád. Még vérdíjat is kitűztek a fejedre – és micsoda díjat, Manie fiacskám. Ötezer fontot adnak érted. Vajon mennyi szarvasmarhát és asszonyt tudna venni az ember ennyi pénzen? – Elhallgatott, hogy fontolóra vegye a kérdést, és a válaszon tűnődve megcsóválta a fejét. – Arra kérsz, hogy segítsek elhagyni Johannesburgot és átkelni az északi nagy folyón. Mit tenne a fehér rendőrség, ha elkapna engem? Felakasztana, ugyanarra a fára, amire téged – vagy csak elküldenének sziklát törni az Ou Baas-i börtönbe, Smuts és Gyuri király? – Swart Hendrick színpadiasan sóhajtott egyet. – Súlyos kérdés ez, Manie fiacskám. Mit tudsz erre válaszolni? – Olyan voltál nekem, mint egy apa, Hennie – mondta Manie csendesen. – Vajon egy apa hagyja, hogy a fia hiénák és keselyűk martaléka legyen? – Ha én vagyok az apád, Manie fiacskám, akkor vajon miért fehér a te arcod és miért fekete az enyém? – Hendrick elmosolyodott. – Nincs egymással szemben semmilyen tartozásunk, mindent réges-rég törlesztettünk. – Apám és te testvérek voltatok. – Sok nyár tüze égett azóta – és Hendrick szomorúan megcsóválta a fejét, mintha az eltűnt időt gyászolná. – És hogy megváltozott a világ és mind, aki benne él. – Van egy dolog, ami soha nem változik – még az évek múltával sem, Hennie. – Mi lenne az, óh, fehér arcú gyermek, ki apjának nevez? – Egy gyémánt, fekete atyám. Egy gyémánt soha nem változik. Hendrick bólintott. – Beszéljünk tehát egy gyémántról. – Nem egyetlen gyémántról – mondta Manfred. – Sok gyémántról, egy zsák gyémántról, ami egy távoli, csak általad és általam ismert helyen nyugszik. – Nagy a kockázat – mondta Hendrick a testvérének. – És a bozótban lapuló emberevő oroszlánhoz hasonlatos kétely rejtőzik a lelkemben. A gyémántok talán tényleg ott vannak, ahol a fehér fiú mondja, de a kétely oroszlánja továbbra is les rám. Az apa gátlástalan férfi volt, kemény és könyörtelen – úgy érzem, a fiú hasonlatos lett az apához. Barátságot emleget közöttünk, de én már nem érzem benne a melegséget. Moses Gama a tűzbe bámult; tekintete sötét volt és kifürkészhetetlen. – Megpróbálta meggyilkolni Smutst – merengett. – A régi idők kemény búrjaihoz – akik Blood Rivernél lemészárolták népeinket és összezúzták nagy törzsfőnökeinket – hasonlatosak közé tartozik. Most vereséget szenvedtek ugyan, mint ahogy 1914-ben is, de nem semmisültek meg. Amikor ennek a fehér emberek háborújának majd egyszer vége lesz, ott a tengeren túl, ismét fel fognak támadni, hogy harcoljanak. Ezek a kemény búrok fegyverbe hívják

majd híveiket, és ismét támadásba lendülnek Smuts és pártja ellen. A fehér ember szokása – és én tanulmányoztam a történelmüket –, hogy amikor beköszönt a béke, nagyon gyakran azokat lökik félre, akik a legkeményebben harcoltak a csatában. Azt gyanítom, hogy a legközelebbi konfliktusban a fehérek megszabadulnak majd Smutstól, és a kemény búrok fognak győzedelmeskedni. És ez a fehér fiú közülük való. – Igazad van, testvérem – bólintott Hendrick. – Én nem tekintettem ilyen messzire a jövőbe. Népünk ellensége ő. Ha ő és fajtája hatalomra kerül, akkor bizony keserű leckét kapunk a rabszolgaságból. Ki kell őt szolgáltatnom az utána kutatók bosszújának. Moses Gama felemelte nemes fejét és a tűz túlsó oldalán ülő bátyjára nézett. – Az egyszerű emberek gyöngesége, hogy nem látják a horizontot – tekintetük nem ér messzebb, mint a pocakjuk vagy nemi szerveik – mondta Moses. – Te beismerted ezt a gyengeséget – miért nem próbálsz hát fölülkerekedni rajta, testvérem? Miért nem emeled föl a tekintetedet és próbálsz meg a jövőbe látni? – Nem értelek. – Népünk legnagyobb veszedelme a saját türelme és passzivitása. Olyanok vagyunk, mint egy hatalmas marhacsorda a hozzáértő gulyás kezében. Atyáskodó despotizmussal tart féken bennünket, s legtöbbünk, jobbat nem ismervén, ennek kába elfogadását összetéveszti az elégedettséggel. Mégis, a gulyás feji a tejünket és kedvére lakmározik húsunkból. Ő a mi igazi ellenségünk, mert az a rabszolgaság, amiben ő tart bennünket, annyira alattomos, hogy lehetetlen a csordát az ellene való lázadásra ösztökélni. – Ha ő az ellenségünk, akkor mi van azokkal, akiket te kemény búrokként emlegetsz? – Hendrick meg volt zavarodva. – Nem ők a mi legelszántabb ellenségeink? – Rajtuk múlik majd, hogy népünk végül szabad legyen. Finomság és művészet híján való emberek ők. A brutalitást leplező mosoly és kedves szó nem az ő műfajuk. Dühös, félelemmel és gyűlölettel eltelt férfiak. Gyűlölik az indiaiakat, a zsidókat, gyűlölik az angolokat, de mivel mi sokan vagyunk, ők pedig kevesen, ezért legeslegjobban a fekete törzsektől félnek és őket gyűlölik leginkább. Azért félnek és gyűlölnek bennünket, mert ők birtokolják azt, ami jog szerint a miénk, és nem lesznek képesek arra, hogy leplezzék gyűlöletüket. Amikor hatalomra kerülnek, megtanítják majd népünknek, mit is jelent az igazi rabszolgaság. Elnyomásukkal a törzseket belenyugvó marhák csordájából feldühített, megvadult bölények olyan óriási, rohanó tömegévé fogják változtatni, aminek az ereje mindent elsöpör. Imádkoznunk kell ezért a te fehér fiúdért, s mindazért, amit képvisel. Népünk jövője tőle függ. Hendrick sokáig ült a tűzbe bámulva, majd lassan felemelte hatalmas kopasz fejét és félelemmel teljes tisztelettel nézett a testvérére. – Néha azt hiszem, atyám fia, hogy te vagy törzsünk legbölcsebb embere – suttogta. Swart Hendrick elküldött egy sangomá-ért, vagyis bennszülött kuruzslóért, aki olyan borogatást készített Manfred vállára, ami bár égetett és rettenetes szagot árasztott, fölöttébb hatékonynak bizonyult. Tíz nap múlva Manfred ismét képes volt útra kelni. Ugyanez a sangoma Manfred bőrét olyan növényi festékkel kezelte, amitől az az egyik északi törzsre jellemző árnyalatúra sötétedett. Szemei, Manfred sárga szemei, nem jelentettek súlyos hátrányt. Azokra a fekete bányamunkásokra, akik kitöltötték szerződésüket Wenelában, és hazatérőben voltak, jellemzőek voltak bizonyos szimbólumok, amelyekkel kifinomult világfi voltukat nyomatékosították: bádog bőrönd, amiben megszerzett kincseiket tartották, az összegyűjtött aprócska vagyonukat tartalmazó

rózsaszín, postai takarékkönyv, az ezüstszínű bányászsisak, amit megtarthattak és amit büszkén fognak viselni Basutoföld ormaitól az egyenlítői erdőségekig, és végül a napszemüveg. Manfred úti okmányait Hendrick egyik Bölénye, tisztviselő az ERPM pénztárában, állította ki – és tökéletesen valódiak voltak. Amikor fölszállt a wenelai vonatra, sötét napszemüveget viselt, és bőre ugyanolyan árnyalatra volt festve, mint az őt szorosan körülvevő fekete munkásoké. Ezek az emberek mind Hendrick Bölényei voltak, és szoros gyűrűjükkel védték. Furcsának s egyben megnyugtatónak találta, hogy az a néhány fehér tisztviselő, akivel a hosszú és lassú utazás alatt – vissza Délnyugat-Afrikába – találkozott, ritkán nézett rá egyenesen. Mivel fekete volt, úgy tűnt, pillantásuk anélkül siklik el arca mellett, hogy megpihenne rajta. Manfred és Hendrick Okahandjánál szállt le a vonatról és munkások egy másik csoportjával felszállt arra a buszra, ami a Hendrick kraaljáig hátralévő utolsó, forró és poros mérföldeken szállította őket. Két nap múlva ismét útra keltek, ezúttal gyalog, s északkeletnek tartottak a perzselő pusztaságban. Az elmúlt évszakban kiadós esők voltak, és a déli Kavango sok mélyedésében találtak vizet. Két hétbe tellett, mire megpillantották a kopjékat, amelyek tevekaraván púpjaihoz hasonlóan bontakoztak ki a sivatagi horizont kéken izzó vibrálásából. Miközben a hegyek felé meneteltek, Manfred tudatára ébredt, hogy milyen idegen is számára ez a sivatag. Az apja és Hendrick idetartoztak, de Manfred gyermekkora óta kisebb-nagyobb városokban élt. Hendrick irányítása nélkül soha nem lett volna képes visszatalálni; sőt, ezen a kemény és kietlen tájon a hatalmas ovambo nélkül aligha élt volna néhány napnál tovább. A kopje, amelyik felé Hendrick vezette, pontosan ugyanolyannak látszott, mint a többi. Csak amikor már megmászták a meredek gránitfalait, és a csúcson álltak, csak akkor törtek rá az emlékei. Talán mostanáig tudatosan fojtotta el őket, de most újra a legapróbb részlet is élesen rajzolódott ki. Manfred szinte újra látta apja láztól gyötört arcát, érezte az üszkösödő, rothadó hús bűzét. Friss kínnal emlékezett apja durva szavaira, amikkel a biztonságba kergette, de az általuk okozott fájdalom előtt bezárta a lelkét. Bizonytalankodás nélkül ment oda a gránitkupolát kettéhasító repedéshez és föléje térdelt, de szíve megremegett, amikor a napfénytől és a gránitról visszavert sugárzás erejétől még mélyebb sötétségben nem rajzolódott ki semmi. – Tehát eltűntek, ezek a híres-neves gyémántok – kuncogott cinikusan Hendrick, amikor észrevette Manfred elkeseredettségét. – Talán a sakálok ették meg őket. Manfred nem vett róla tudomást, és hátizsákjából egy tekercs horgászzsinórt szedett elő. Rákötötte a súlyos ólomnehezéket és a háromágú horgot, majd leeresztette őket a repedésbe. Végighúzva a horgot a repedés fenekén, türelmesen dolgozott, miközben Hendrick a sziklacsúcs nyújtotta vékony árnyéksávban üldögélve figyelte, anélkül hogy a bátorítás legkisebb jelét adta volna. A horog beleakadt valamibe a repedés mélyén, és Manfred óvatosan meghúzta a zsinórt. Tartott. Hurkot tekert a csuklójára, majd egyre erősebben húzni kezdte a kötelet. Valami elszakadt és a horog kiszabadult. Fogásról fogásra tekerte fel a kötelet. A háromágú horog egyik ága kiegyenesedett a súly alatt, de a szakállán most is ott volt egy vászonfoszlány.

Visszahajlította a horog fejét a megfelelő állásba, majd ismét leengedte a repedésbe. Végigkotorta a feneket centiről centire, egyik oldaltól a másikig, följebb és lejjebb. További fél órai keresgélés után érezte, hogy a horog ismét beakad. Ez alkalommal a súly kitartott, és ő centiről centire húzta be a kötelet. Hallotta, hogy valami súrlódik az érdes grániton, aztán lassan egy formátlan csomag tömege bontakozott ki a mélyben. Lassan egyre feljebb húzta, és az utolsó néhány láb alatt visszafojtotta a lélegzetét. Amikor végül kirántotta a szabadba, az öreg hátizsák anyaga szétrepedt, és csillogó fehér kövek özöne zúdult körülötte a gránitra. Két egyenlő kupacra osztották a gyémántokat és miként megállapodtak, sorsot húztak, hogy kié legyen a választás joga. Hendrick nyert és kiválasztotta a kupacát. Manfred a saját részét az erre a célra magával hozott üres dohányzacskóba tette. – Az igazságot mondtad, Manie fiacskám – ismerte el Hendrick. – Nem volt igazam, hogy kételkedtem benned. A következő éjjel elérték a folyót, és egymás mellett aludtak a tűz mellett. Másnap reggel összecsavarták pokrócaikat és szembefordultak egymással. – Viszontlátásra, Hennie. Talán útjaink egyszer majd ismét találkoznak. – Már mondtam neked, Manie fiacskám, hogy a vadon istenei egymáshoz kötöttek bennünket. Újra találkozni fogunk, ebben biztos vagyok. – Örömmel várom azt a napot. – Kizárólag az istenek döntik majd el, hogy úgy találkozunk-e, mint apa és fia, mint testvérek – vagy mint halálos ellenségek – mondta Hendrick és zsákját vállára vetette. Anélkül, hogy visszanézett volna, indult neki déli irányban a sivatagnak. Manfred addig nézett utána, amíg el nem tűnt a távolban, majd megfordult, és északnyugati irányban követte a folyó vonalát. Azon az estén a folyami emberek egyik falujába ért. Két fiatalember fatörzsből vájt kenuján átvitte a portugál partra. Három héttel később Manfred elérte Luandát, a portugál gyarmat fővárosát, és meghúzta a német konzulátus kovácsoltvas kapujának csengőzsinórját. Három hétig várta Luandában, hogy megérkezzen a parancs Berlinből, a német Abwehrtől, mire lassan ráébredt, hogy a késedelem szándékos. Kudarcot vallott azzal a feladattal amivel megbízták, és a náci Németországban a kudarc megbocsáthatatlan volt. Valódi értékének töredékéért eladta egyikét a legkisebb gyémántjainak, és berendezkedett, hogy kiböjtölje büntetését. Minden reggel elment a német konzulátusra, ahol a katonai attasé alig leplezett megvetéssel küldte el. – Még nincs parancs, Herr De La Rey. Türelmesnek kell lennie. Manfred napjai java részét az egyik tengerparti kávéházban, éjszakáit pedig az olcsó szállásokon azzal töltötte, hogy újra meg újra felidézte kudarcának minden egyes apró részletét, vagy a koncentrációs táborba zárt Tromp bácsira és Roelfra, vagy a Berlinben lévő Heidire és a gyerekre gondolt. Végre megjött a parancs. Német diplomáciai útlevelet kapott, és egy portugál tehergőzösön a Kanári-szigetekig utazott, onnan pedig spanyol felségjelű polgári Junkers gépen repült Lisszabonba. Lisszabonban ugyanabba a szándékos megvetésbe ütközött. Minden további nélkül elküldték azzal, hogy keressen magának szállást, és várja meg azokat a parancsokat, amelyek, úgy tűnt, soha nem érkeznek meg. Magánleveleket írt Sigmund Boldt tábornoknak és Heidinek. Annak ellenére, hogy a konzulátus attaséja biztosította arról, hogy levelei a diplomáciai csomagban elmentek, választ nem kapott.

Eladott még egy kisebb gyémántot és a Tagus partján, egy öreg házban, tágas lakást bérelt magának. A hosszú, unalmas napokat olvasással, tanulással és írással töltötte. Párhuzamosan belekezdett két irodalmi terv megvalósításába: önéletrajzát és Afrika déli részének politikatörténetét akarta megírni. Mindkettőt saját okulására, és nem a publikálás szándékával. Egy nyugdíjas tanártól, aki ugyanabban a házban lakott, portugálul tanult. Szigorú fizikai tréninget tartott, mintha még mindig hivatásosan bokszolna, és felfedezte a város összes antikváriumát, amelyekben minden németül, angolul és portugálul olvasható jogi munkát megvásárolt. Mégis, az idő nyomasztóan lassan telt és bosszantotta, hogy képtelen részt venni a világban körös-körül dúló konfliktusban. A háború a tengelyhatalmak ellen fordult. Az Amerikai Egyesült Államok hadba lépett és „repülő erődök” bombázták a német városokat. Manfred olvasott a szörnyű tűzvészről, ami elpusztította Kölnt és újra írt Heidinek, Portugáliába érkezése óta talán századszor. Három héttel később, a német konzulátuson tett rendszeres látogatásainak egyikén, a katonai attasé egy borítékot nyújtott át neki, amin legnagyobb örömére Heidi kézírását ismerte fel. Azt írta, hogy mivel egyik korábbi levelét sem kapta meg, arra a meggyőződésre jutott, hogy meghalt. Csodálkozott és hálát adott azért, hogy életben maradt. Küldött egy fényképet is magáról és a kis Lotharról. A fényképről Manfred látta, hogy egy kicsit meghízott, de ettől valami méltóságteljes módon még csinosabb volt, mint amikor legutoljára látta – és valamivel több mint három év alatt a fiából szőke fürtös, erőt és szépséget ígérő arcú, mokány kis legény lett. A fekete-fehér fénykép nem árulta el a szeme színét. Az utánuk való vágyakozás szinte elepesztette Manfredot. Hosszú, szenvedélyes levelet írt Heidinek, megmagyarázva benne körülményeit, és arra ösztökélve, hogy tegyen meg minden lehető erőfeszítést az utazási engedélyért, és a gyerekkel együtt csatlakozzon hozzá Lisszabonban. Konkrétumok megírása nélkül tudatta vele, hogy pénzügyileg elég szilárd helyzetben van ahhoz, hogy gondoskodjon róluk, hogy a jövőre vonatkozó terveiben mindketten szerepet játszanak. Heidi De La Rey felébredt és a bombázókat hallgatta. Három éjszaka jöttek egymás után. A városközpont romokban hevert, az Operaház és a vasútállomás elpusztult. A hírek, amikhez a Propagandaminisztériumban hozzájutott, meggyőzték a szövetségesek franciaországi és oroszországi előrenyomulásáról, az oroszok által Minszknél elfogott százezer német katonáról terjengő szóbeszéd valóságáról. Sigmund Boldt tábornok nyugtalanul forgolódva és morogva aludt mellette és ez még jobban zavarta, mint a távoli amerikai bombázók. Van oka a nyugtalanságra, gondolta. Mindegyikük nyugtalan volt a Führer ellen elkövetett sikertelen merénylet óta. Látta az árulók kivégzéséről készült filmet, agóniájuk minden egyes pillanatát, ahogy ott lógtak a húsakasztó kampókon – és Zoller tábornok volt az egyikük. Sigmund Boldt nem tartozott az összeesküvők közé, ebben Heidi biztos volt, de elég közel volt hozzá, hogy a belőle támadt árhullám elsodorja. Heidi csaknem egy éve volt a szeretője, de most kezdte észrevenni iránta tanúsított figyelme gyengülésének első jeleit, és Heidi tudta, hogy a tábornok hatalmának és befolyásának napjai meg vannak számlálva. Hamarosan ismét magára marad, különleges élelmiszerjegyek nélkül a kis Lothar és saját maga számára. A bombázókra fülelt. A légitámadás véget ért és a motorok hangja

szúnyogzümmögésként halt el a távolban, de tudta, hogy vissza fognak térni. A távozásukat követő csendben Manfredra és azokra a leveleire gondolt, amelyekre soha nem válaszolt. Manfred Lisszabonban volt, és Portugália fölött nem voltak bombázók. Másnap reggeli közben beszélt Sigmunddal. – Csak a kis Lothar miatt aggódom – magyarázta, és úgy vélte, hogy Sigmund szemében valami megkönnyebbülésfélét látott felcsillanni. Talán már azon töprengett, hogy miként tudna veszekedés nélkül megszabadulni tőlük. Azon a délutánon levelet írt Manfrednak a lisszaboni német konzulátus címére, és beletett egy Lothart és őt ábrázoló fényképet is. Sigmund Boldt tábornok gyorsan intézkedett. Még mindig elég hatalma és befolyása volt a minisztériumban ahhoz, hogy egy héten belül megszerezze számára az utazási engedélyt és a szükséges okmányokat. A fekete Mercedesen kivitte őket a Tempelhof repülőtérre, és a Junkers szállítógép lépcsőjénél búcsúcsókkal vált el tőle. Három nappal később Sigmund Boldt tábornokot grünewaldi lakásában letartóztatták, és egy héttel később a Gestapo főhadiszállásán, még mindig ártatlanságát hangoztatva, vallatás közben meghalt. A kis Lothar De La Rey életében először a Table Baybe befutó portugál tehergőzös korlátja között kukucskálva pillantotta meg Afrikát. Apja és anyja között állt s kezüket fogva, boldogan kacarászott az üdvözlésükre elősiető vontatógőzösök láttán. A háború már két éve befejeződött, de Manfred rendkívüli óvintézkedéseket tett, mielőtt családját Afrikába hozta volna. Először is írt Tromp bácsinak, akit a háború végén kiengedtek az internálótáborból, és megtudta tőle az összes családi és politikai híreket. Trudi néni egészséges volt, és már mind a két lány férjhez ment. Roelf ugyanakkor szabadult, amikor Tromp bácsi, és visszatért állásába az egyetemre. Ő és Sarah boldogok és egészségesek voltak, és családjuk újabb tagját várták még az év vége előtt. A politikai hírek ígéretesek voltak. Annak ellenére, hogy az Ossewa Brandwag és a többi paramilitarista szervezet elvesztette népszerűségét és szétszóródott, tagjaikat a dr. Daniel Malan vezette Nemzeti Párt magába szívta, és a párt megfiatalodott és megerősödött tőlük. Az afrikaner egység soha nem volt szilárdabb, és a Pretoria melletti egyik kopjén felszentelt hatalmas Voortrekker-emlékmű felszentelése annyira fellelkesítette a Volkot, hogy még azok is, akik csatlakoztak Smuts hadseregéhez és harcoltak Észak-Afrikában és Olaszországban, özönlöttek az ügy zászlaja alá. Visszavágás készült Smuts és Egyesült Pártja ellen. Mindenki úgy érezte, hogy a Brit Nemzetközösség érdekeit, amelynek létrehozásáért fáradozott, a dél-afrikaiaké fölébe helyezi. Ráadásul, Smuts politikai hibát követett el azzal, hogy látogatásra hívta meg a királyi családot. Jelenlétük kiélezte az angol anyanyelvű hazafiak és az afrikanerek közti nézeteltéréseket. Még Smuts hívei közül is sokakat sértett a látogatás. Doktor Hendrick Frensch Verwoerd, aki otthagyta tanári katedráját a Stellenbosch Egyetemen azért, hogy a Die Vaderland szerkesztője legyen, egyetlen utalást engedett meg lapjában a királyi látogatásra. Figyelmeztette olvasóit, hogy a városban tartózkodó külföldiek miatt esetleg fennakadás lehet Johannesburg közlekedésében. A dél-afrikai parlamentet megnyitó királyi beszéd alatt dr. Daniel Malan és egész Nemzeti Pártja, tiltakozása jeléül, elhagyta a Házat. Tromp bácsi azzal fejezte be levelét, hogy: „Mi tehát megerősödött és megtisztult Volk-ként kerültünk ki a viharból, és céljaink iránt még elkötelezettebbek lettünk, mint

valaha. Nagy napok előtt állunk, Manie. Gyere haza. Szükségünk van az olyan férfiakra, mint te.” Mégis, Manfred nem indult azonnal. Először újra írt Tromp bácsinak. Burkolt megfogalmazásban kipuhatolta, hogy mi a helyzet egy bizonyos, általa hátrahagyott fehér karddal kapcsolatban. Némi késedelem után biztosították arról, hogy senki sem tud a kardjáról. A rendőrségnél barátokon keresztül végzett diszkrét érdeklődés alapján kiderült, hogy az elveszett kardra vonatkozó dossziét ugyan nem zárták még le, de már nem folytatnak ebben az ügyben aktív vizsgálatot, senki sem tud a kard hollétéről, vagy arról, hogy kihez is tartozott. Azt kell feltételezni, hogy soha nem fogják megtalálni. Heidit és a fiúcskát Lisszabonban hagyva, Manfred vonattal Zürichbe utazott, ahol eladta a gyémántok maradványát. A háború utáni eufóriának köszönhetően az árak magasak voltak, és így közel 200 ezer fontot tudott elhelyezni a Credit Suisse-nél megnyitott számláján. Amikor Cape Townba érkeztek, a család minden feltűnés nélkül szállt partra, annak ellenére, hogy olimpiai aranyérmesként Manfred, ha akarta volna, hatalmas hírverés közepette találhatta volna magát. Mielőtt először adott volna interjút a Burger című napilapnak, óvatosan tapogatózva, régi barátokat, korábbi OB-tagokat, politikai szövetségeseket felkeresve bizonyosodott meg arról, hogy semmilyen kellemetlen meglepetés sem vár rá. Nekik elmesélte, miként töltötte a háborút a semleges Portugáliában, mert egyik oldalon sem akart harcolni, s hogy most azért tért vissza szülőföldjére, hogy minden tőle telhetőt megtegyen azért, ami minden afrikaner hőn óhajtott álma, a minden külföldi hatalom diktátumától független Dél-afrikai Köztársaságért. Mindazt elmondta, amit mondania kellett, és ráadásul olimpiai aranyérmes volt egy olyan országban, ahol az atlétikai felkészültséget mélységesen tisztelték. Jóképű, okos és elkötelezett volt, vonzó feleséggel és kisfiúval. Még voltak barátai a magasabb körökben, és ezeknek a barátoknak a száma napról napra emelkedett. Egy sikeres stellenboschi jogi cégben üzletrészt vásárolt. A vezető cégtárs egy Van Schoor névre hallgató ügyvéd volt, aki rendkívül aktívan politizált, és a Nemzeti Párt egyik csillaga volt. Ő támogatta Manfred belépését a pártba. Manfred a Van Schoor & De La Rey, és ugyanolyan megszállottan a Nacionalista Párt ügyeinek szentelte magát. Jelentékeny szervezői és pénzfelhajtó képességről tett tanúságot. 1947 végére a Broederbond tagja lett. A Broederbond, vagyis Testvériség egy újabb afrikaner titkos társaság volt. Nem lépett a jelentőségét vesztett Ossewa Brandwag helyébe, hanem párhuzamosan, nemegyszer egymással versenyezve léteztek. Az OB-vel ellentétben nem okádott tüzet, nem volt nyíltan harcias, nem voltak egyenruhák és fáklyás nagygyűlések. Csendben, kisebb csoportokban dolgozott, hatalmas és befolyásos férfiak otthonában és irodáiban, mert tagságot csak a legkitűnőbbek és legjobbak kaphattak. Tagjait szuper afrikanerekből álló elitnek tekintette, akik célja az afrikaner köztársaság megteremtése volt. Miként a szétszóródott OB-nél, vasszigorral vigyáztak az őket övező titokzatosságra. Nem úgy, mint az OB-nél, tagjának többnek kellett lennie pusztán tiszta vérű afrikanernál. Vezérnek, vagy legalábbis potenciális vezérnek kellett lennie, és a felkérés a Testvériségbe való belépésre a jövendő köztársaságban betöltendő magas politikai tisztség és kedvezmények ígéretét rejtette magában. Manfred szinte azonnal megkapta első jutalmát a tagságért, mivel amikor az 1948-as

általános választások kampánya megkezdődött, Manfred De La Rey volt a nemzeti jelölt Holland Hottentottaföld képviselői mandátumára. Két évvel korábban, időközi választás során, a mandátumot egy gazdag Cape Town-i angol családból származó fiatal háborús hős szerezte meg Smuts Egyesült Pártja számára. Az általános választási versenyben Shasa Courtneyt, a mandátum birtokosát indította jelöltjeként az Egyesült Párt. Manfred De La Reynek egy biztosabb helyet ajánlottak, de ő szándékosan választotta Holland Hottentottaföldet. Meg akarta ragadni az alkalmat, hogy újra találkozzon Shasa Courtneyval. Élénken élt emlékezetében első találkozásuk Walvis Bay halászmólóján. Úgy tűnt, hogy attól a találkozástól fogva sorsuk megoldhatatlan gordiuszi csomóval egymásba bonyolódott és Manfred úgy érezte, hogy még egyszer szembe kell néznie ellenfelével, hogy ezt a gordiuszi csomót kibogozza. A választási kampányra való felkészülésként, s egyben az irántuk érzett lappangó ellenszenvét kielégítendő, Manfred nyomozni kezdett a Courtney család, főként Shasa és az anyja, Mrs. Centaine de Thiry Courtney után. Szinte azonnal rejtélyes szakaszokra bukkant a nő múltjában és ezek egyre rejtélyesebbé váltak, ahogy kutatásával előrehaladt. Végezetül eléggé felbátorodott ahhoz, hogy megbízzon egy párizsi magánnyomozói irodát Centaine származásának és családi hátterének részletes felderítésével. Apjánál tett rendszeres havi látogatása során a pretoriai Központi Börtönben, szóba hozta a Courtney nevet, és kérte a törékeny öregembert, hogy mondjon el mindent, amit tud róluk. Amikor a kampány megkezdődött, Manfred tudta, hogy kutatásai jelentős előnyt biztosítanak a számára, így hát kedvvel és elszántsággal vetette magát a dél-afrikai választások durva felfordulásába. Centaine de Thiry Courtney a Tábla-hegység csúcsán, a társaság többi tagjától egy kicsit távolabb álldogált. Sir Garry meggyilkolása óta a hegység mindig elszomorította egy kicsit, még akkor is, ha csak weltevredeni dolgozószobájának ablakából vetett rá egy pillantást. Az óta a tragikus nap óta ez volt az első alkalom, hogy feljött a csúcsra, és kizárólag azért volt itt, mert nem volt szíve megtagadni Blaine meghívását, hogy ő legyen a partnere. – És természetesen még mindig elég sznob vagyok ahhoz, hogy kedvemet leljem abban, hogy bemutatnak az angol királynak és királynőnek! – Őszinte volt saját magával szemben. Az Ou Baas György királlyal csevegett, s botja hegyével mutogatta a nevezetességeket. Öreg panamakalapját és lötyögő nadrágját hordta, és Centaine-be belehasított a fájdalom Sir Garryhez való hasonlatosságától. Elfordult. Blaine a hercegnők körüli kis csoportban beszélgetett. Éppen egy történetet mesélt, és Margaret Rose elbűvölten nevetett. – Milyen csinos – gondolta Centaine. – Micsoda arcbőr, királyi angol rózsa. – A hercegnő az egyik fiatalemberhez fordult és mondott neki valamit. Centaine-t korábban már bemutatták neki; Shasához hasonlóan, a légierő tisztje volt, jóképű, szép, érzékeny arccal. Aztán, ahogy a pár titkos pillantást váltott, Centaine asszonyi ösztöne hirtelen megmozdult. Félreérthetetlen volt és Centaine azt a kis jókedvet érezte, ami mindig elfogta, amikor két szerelmes fiatalt látott. Szinte azonnal visszatért nyomott hangulata. Szerelemre és szerelmes fiatalokra gondolva, Blaine-t kezdte tanulmányozni. Blaine, aki nem vette észre pillantását, fesztelen volt és elbűvölő, de ezüst szálak vegyültek a hajába, ragyogó ezüst tincsek a

Centaine által annyira szeretett elálló fülek fölött. Napsütötte arcát mély ráncok barázdálták a szeme, a szája és nagy sasorra körül. Teste a lovaglástól és gyaloglástól még kemény és lapos hasú. Olyan volt, mint az öreg oroszlán, és még rosszkedvűbben szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy Blaine már túl van élete delelőjén. Valójában az öregkor küszöbén áll. – Istenem – gondolta –, néhány hónap múlva már én is negyvennyolc éves leszek – és felemelte a kezét, hogy megérintse a fejét. Az ő hajában is voltak ezüstös szálak, de olyan mesterien színezve, mintha az afrikai nap szőkítette volna ki őket. Voltak további, tagadhatatlan jelek is, amelyeket mielőtt budoárja magányában krémekkel, púderekkel, rúzsokkal elkendőzött volna, tükre kérlelhetetlenül felfedett. – Vajon mennyi időnk van még, drágám? – kérdezte néma szomorúsággal. – Tegnap még fiatalok voltunk és halhatatlanok, de ma végre megértettem, hogy minden véget ér egyszer. Ebben a pillanatban Blaine feléje pillantott, és Centaine látta az átvillanó aggodalmat az arcán, amint észrevette arckifejezését. Valami mentegetőzésfélét dünnyögött a társaság tagjai felé, azzal Centaine-hez lépett. – Miért oly komoran egy ilyen gyönyörű napon? – mosolygott. – Azon gondolkoztam, milyen szégyentelen is vagy te, Blaine Malcomess – válaszolta, mire a mosoly eltűnt Blaine arcáról. – Mi baj van, Centaine? – Hogy van képed a szeretőddel parádézni Európa koronás fői előtt? – kérdezte. – Semmi kétségem, hogy ez főbenjáró bűn, amiért fejedet vehetik a Towerban! Blaine egy pillanatig rámeredt, majd visszatért fiús, boldog mosolya. – Drága hölgyem, kell, hogy legyen valami mód arra, hogy ezt a sorsot elkerüljem. Mi lenne, ha mondjuk változtatnék a státusodon – erkölcstelen szeretőből hites feleséggé? Centaine kuncogott. Nagyon ritkán csinálta ezt, de amikor ezt tette, Blaine ellenállhatatlannak találta. – Micsoda rendkívüli időpont és helyszín arra, hogy az ember házassági ajánlatot kapjon; és még rendkívülibb helyszín és időpont az elfogadására. – Mit gondolsz, őfelségeik mit szórnának, ha itt és most megcsókolnálak? – Feléje hajolt és Centaine rémülten hátralépett. – Őrült, csak várj, amíg hazaviszlek – fenyegette meg. Blaine karon fogta, és csatlakoztak a társasághoz. – Weltevreden a Cape egyik legbájosabb otthona – hagyta jóvá Blaine. – De nem tartozik hozzám, én pedig a saját otthonom küszöbén szeretném átemelni a feleségemet. – Nem élhetünk Newlands House-ban. – Centaine-nek nem kellett többet mondania és egy pillanatra Isabella szelleme sötét árnyként suhant el közöttük. – Mi a véleményed a kunyhóról? – Blaine nevetett, hogy elűzze Isabella emlékét. – Nagyszerű ágy van benne, és mi másra lenne szükségünk? – Megtartjuk – egyezett bele Centaine –, és időről időre vissza fogunk szökni oda. – Görbe hétvégék, na jó! – Közönséges vagy, tudod? – Tehát, hol fogunk lakni? – Meg fogjuk találni a helyet. A mi saját, különleges helyünket. Ötszáz hektárnyi, proteával sűrűn benőtt hegyvidék, strand és sziklás tengerpart volt, csodálatos kilátással Hout Bayre és a hidegzöld Atlanti-óceánra.

A ház egy omladozó Viktória korabeli udvarház volt, amit a századfordulón épített az egyik witwatersrandi bányász milliomos, és igencsak rászorult arra a gondoskodásra, amivel Centaine elhalmozta. A nevet, Rhodes Hill, azonban megtartották. Centaine számára egyik legfőbb vonzereje az volt, hogy mindössze húszpercnyi autózással a Constantia Nek-szoroson keresztül, lejutott Weltevreden szőlőibe. A háború befejezése után Shasa átvette a Courtney Bányászati és Vállalkozási Vállalat elnökségét. Centaine fenntartott magának egy igazgatótanácsi helyet és egyetlen ülést sem mulasztott el. Most Shasa és Tara beköltözött a Centaine által elhagyott hatalmas weltevredeni kastélyba, és Centaine minden hétvégén, néha még gyakrabban meglátogatta őket. Fájdalmasan érintette, amikor Tara átrendezte az általa hátrahagyott bútorokat és átformálta az előkertet, de némi erőfeszítéssel nem tette szóvá a változtatásokat. Windhoekban, David Abrahams segítségével, Shasa fokozatosan a fiatalos erő és vállalkozó kedv új szellemét csepegtette a kiterjedt Courtney-vállalatokba. Annak ellenére, hogy az olyan öreg bútordarabok, mint Abe Abrahams és Twentyman-Jones morogtak, és a fejüket csóválták – és igaz, hogy néhány esetben Centaine rákényszerült, hogy velük egyetértésben megvétózza Shasa egyik-másik túl kockázatos vállalkozását –, a vállalat visszanyerte lendületét, és pozíciója megerősödött. Minden egyes esetben, amikor Centaine megvizsgálta a könyveket, vagy a tanácsteremben elfoglalta helyét Shasa mellett, egyre kevesebb kifogásolnivalója akadt, és egyre több oka volt az öndicséretre. Egy alkalommal még dr. Twentyman-Jones is, aki maga volt az élő pesszimizmus, mások füle hallatára, azt dünnyögte, hogy „helyén van ennek a fiúnak az esze”. Aztán saját elszólásától megzavarodva, morózusan hozzáfűzte: „Figyelmeztetlek benneteket, hogy egy álló napi munkánkba fog kerülni, hogy ott is maradjon.” Amikor Shasa az Egyesült Párt hivatalos jelöltje lett a holland hottentottaföldi időközi választásokon, és szoros küzdelem árán legyőzte a Nemzeti Párt jelöltjét, Centaine megvalósulni látta minden vele kapcsolatos reményét. A következő parlamenti választások után minden bizonnyal valamilyen fontosabb pozíciót ajánlanak majd fel neki, talán miniszterhelyettességet a Bányászati és Ipari Minisztériumban. Ezt követően a kormány teljes jogú tagságát, majd ezután? Hagyta, hogy a gondolat megborzongassa, de nem engedte meg magának, hogy belemerüljön az ábrándozásba, nehogy a gondolat szerencsétlenséget hozzon a jelenre. Mégsem volt lehetetlen. A fia szerencsés csillagzat alatt született. Még a szemkötő is kihangsúlyozta egyéniségét, szórakoztatóan és érthetően beszélt és megvolt hozzá a tehetsége, hogy felkeltse az emberek érdeklődését és szeretetét. Gazdag, ambiciózus és okos volt – és maga mögött tudhatta őt és Tarát. Lehetségesnek találta, sőt, többnek mint lehetségesnek. Valamilyen figyelemre méltó dialektikus csavarással Tara Malcomess Courtney képes volt megőrizni szociális érzékenységét, miközben úgy vette át a weltevredeni háztartás vezetését, mintha beleszületett volna. Jellemző volt, hogy megtartotta leánykori nevét és képes volt az elegáns Weltevredenből egyetlen megbotlás nélkül elrohanni a Cape síkságján nyújtózkodó nyomornegyedek klinikáira és ingyenkonyháira, nagyobb adományokat vive magával, mint amekkoráktól Shasa szívesen vált meg. Ugyanilyen tökéletes odaadással vetette magát az anyaság kötelességeibe. Első három próbálkozása fiút eredményezett, egészséges és erőteljes fiúkat. Születési sorrendben: Sean, Garrick és Michael. A gyermekágyban tett negyedik látogatása alkalmából, rövid

idő alatt és kis erőfeszítéssel, hozta világra remekművét. Tara saját anyja után Isabellának nevezte el, és attól az első pillanattól kezdve, hogy fölemelte és az egy kis savanyú tejet büfögött a vállára, Shasa tökéletesen belebolondult. Eddig Tara szelleme és meglepő egyénisége volt az, ami megakadályozta, hogy Shasa unatkozzon és reagáljon a körülötte keringő nőnemű ragadozók leplezetten és legkevésbé sem leplezetten záporozó kihívásaira. Centaine, tökéletesen tisztában lévén azzal, hogy Shasa ereiben tüzes de Thiry-vér csörgedezik, rettegett attól, hogy Tara szemmel láthatóan nem volt tudatában a veszélynek és burkolt figyelmeztetéseit egy-egy legyintéssel intézte el: „Ó, mama, Shasa nem olyan!” De Centaine tudta, hogy pontosan olyan. – Mon Dieu, tizennégy éves korában kezdte. De megnyugodott, amikor végre a másik nő, Isabella de Thiry Malcomess Courtney alakjában belépett az életébe. Könnyű lett volna egy végzetes ballépéssel mindent elrontani, kiütni az ő kezéből az édes italt tartalmazó kelyhet éppen akkor, amikor ajkához emelhetné, hogy megkóstolja. De most végre, Centaine biztonságban érezte magát. A tölgyek alatt ült a weltevredeni pólópálya mellett, vendégként azon a birtokon, amit ő épített fel, és amit imádott, de megbecsült és elégedett vendégként. A színes bőrű dadák vigyáztak a kicsikre, az alig egyéves Michaelre és a még szoptatandó Isabellára. Sean kint volt a pálya közepén. Shasa nyeregkápáján ült, visítva az izgalomtól és a gyönyörűségtől, ahogy apja teljes vágtában a két távolabbi góljelző közé irányította a pónit, porfelhőt kavarva megállította, majd két lábon megfordította, és erősödő patkócsattogás kíséretében már nyargaltak is visszafelé. Közben Sean Shasa ölelő bal karjának biztonságából noszogatta: „Gyorsabban! Gyorsabban, papa! Menj gyorsabban!” Centaine térdén Garrick türelmetlenül fészkelődött: „Engem!” – üvöltötte. „Most engem!” Shasa vágtában érkezett vissza a pónival, majd hirtelen megállította. Minden erőfeszítése ellenére, hogy bozóttüskeként odatapadjon, leemelte Seant a nyeregkápáról. Garrick lecsúszott Centaine öléből és az apjához totyogott. – Engem, papa, most én jövök! Shasa lehajolt a nyeregből, maga elé lendítette a gyereket és már galoppoztak is. Olyan játék volt ez, amit soha meg nem untak; ebéd óta már két pónit fárasztottak ki. Közeledő motorbúgás hallatszott a kastély felől, és Centaine önkéntelenül felugrott, amikor felismerte a Bentley motorjának sajátságos zúgását. Aztán összeszedte magát, és egy kicsit több méltósággal sietett Blaine üdvözlésére, mint azt türelmetlensége diktálta, de amint kiszállt a kocsiból és Centaine meglátta az arckifejezését, felgyorsította a lépteit. – Mi az, Blaine? – kérdezte, amint Blaine arcon csókolta. – Valami baj van? – Nem, nincs semmi baj – nyugtatta meg. – A nemzetiek bejelentették jelöltjeiket a Cape választókörzeteiben, ennyi az egész. – Kit indítanak ellened? – Csupa figyelem volt most. – Megint az öreg Van Schoort? – Nem, drágám, friss húst. Valakit, akiről valószínűleg soha nem hallottál, Dawid Van Niekerket. – Kit indítanak Holland Hottentottaföldért? – Amikor Blaine habozását látta, azonnal rákérdezett. – Ki az, Blaine? Blaine karon fogta és lassan elkezdett vele a tölgyek alatt teázó család felé sétálni. – Az élet furcsa dolog – mondta. – Blaine Malcomess, választ kértem tőled, nem néhány saját tenyésztésű filozófiai

gyöngyszemet. Ki az? – Sajnálom, drágám – mormogta bánatosan. – A párt hivatalos jelöltjeként Manfred De La Reyt indítják. Centaine lába földbe gyökerezett, és érezte, hogy a vér kifut az arcából. Blaine szorosabban fogta a karját, hogy megtartsa rogyadozó lábain. A háború kitörése óta Centaine semmit sem hallott vagy látott második, el nem ismert fiáról. Shasa választási kampányát a Somerset West-i Boy Scoutsok csarnokában tartott nyilvános gyűléssel indította. Ő és Tara hajtottak ki erre a Cape-től harminc mérföldre lévő gyönyörű kis faluba, amely a Holland Hottentottaföld hegyeinek hullámzó karéjában, a Sir Lowry-hágó tövében bújt meg. Tara ragaszkodott hozzá, hogy az ő öreg Packardjával menjenek. Soha nem érezte jól magát Shasa új Rollsában. – Hogyan vagy képes négy olyan keréken autózni, ami annyiba kerül, mint száz fekete gyerek bölcsőtől a sírig való etetése és ruházása? Most az egyszer Shasa belátta annak gyakorlati bölcsességét, hogy választói előtt ne hivalkodjon gazdagságával. Tara valóban kincset ért. Egy pályázó politikus nem kívánhatott volna jobb segítőtársat – négy bájos gyermek anyja, szókimondó, határozott véleménnyel bíró, aki vele született érzékenységével előre megérezte a nyáj változékony hangulatát és előítéleteit. Ráadásul döbbenetesen gyönyörű volt hatalmas aranybarna hajzuhatagával és mosolyával, ami a legrémesebb gyűlést is képes volt felderíteni. Alakja még mindig tökéletes volt, karcsú derekú, kerek csípőjű – csak a mellei nehezedtek el egy kicsit. – Őt támogatnám egy Jane Russell elleni versenyben – és fogadni mernék, hogy egy jó hosszal ő lenne a győztes. – Shasa hangosan kuncogott, és Tara ránézett. – Ez a piszkos nevetésed – vádaskodott. – Nehogy megmondd, hogy mire gondoltál. Halljam inkább a beszédedet. Shasa megfelelő gesztusokkal kísérve elpróbálta a beszédet és Tara itt-ott módosítást javasolt a tartalomban vagy az előadásmódban. – Hosszabb szünetet tartanék itt – és – nézz harciasabban és elszántabban – vagy – én nem nyújtanám túl hosszúra azt a részt a Birodalomról, nem igazán divatos ma már. Tara még mindig őrületesen vezetett, és az út hamar véget ért. Shasa életnagyságúnál nagyobb portréi voltak a bejárat két oldalára ragasztva és a terem megtisztelően tömve volt. Minden ülőhely foglalt volt, és leghátul vagy egy tucat, vagy még annál is több fiatal férfi álldogált – diákfélének látszottak. Shasa gyanította, hogy még túl fiatalok ahhoz, hogy választhassanak. Az Egyesült Párt helyi szervezője, a párt rózsájával a hajtókáján, olyan emberként mutatta be Shasát, mint akinek nincs szüksége bemutatásra és az egekig magasztalta azt a munkát, amit előző, rövid képviselősége alatt a választókörzete érdekében végzett. Azután Shasa emelkedett szólásra. Sötét öltönyében, ami nem volt sem túlságosan új, sem divatosan szabott, ropogósra keményített fehér ingében – csak kóklerek hordanak színes inget –, amihez háborús érdemeire emlékeztető repülős nyakkendőt kötött, magas volt és jóságos. A szemkötő még jobban hangsúlyozta, hogy mennyi áldozatot hozott a hazájáért, mosolya pedig kedvességet és őszinteséget sugárzott. – Barátaim – kezdte, de nem jutott tovább. Szavát elnyomta a lábdobogás, kiabálás és fütyülés hangzavara. Shasa megpróbált viccet csinálni a dologból, azt mímelve, hogy

vezényel a mocskolódásnak, de mosolya egyre őszintétlenebbé vált, ahogy az üvöltözés csak nem akart abbamaradni, sőt, percről percre hangosabbá és követelődzőbbé vált. Végül belefogott a beszédébe, megpróbálva túlkiabálni a zajt. Körülbelül háromszázan voltak, elfoglalva a terem egész hátulsó részét, és a Nemzeti Párt és jelöltje iránti elkötelezettségüket teljesen nyilvánvalóvá tették a párt töltényszarus zászlajának lengetésével és a Manfred De La Rey komoly és jóképű portréját ábrázoló poszterekkel. Az első néhány perc után a terem elején ülő néhány idősebb és középkorú szavazó, megérezve a készülő erőszakot, felsegítette feleségét és megújuló szitkok között kiosont az oldalajtón. Tara Courtney hirtelen talpra ugrott Shasa mellett. Dühtől pirosan, szürke szemei kemények és villogók, mint a bajonett, rájuk kiabált. – Milyen férfiak vagytok ti? Tisztességes ez? Ti nevezitek magatokat keresztényeknek? Adjátok meg neki a lehetőséget! Hangja erős volt, és tomboló szépsége visszafogta őket. Örökölt lovagiasságuk kezdte kifejteni hatását, egyikük-másikuk leült, és bambán mosolygott, a zaj kezdett alábbhagyni. Egy nagy darab sötét hajú férfi azonban felugrott, és uszítani kezdte őket. – Kom kerels, gyerünk, fiúk, kergessük vissza a Soutie-t Angliába, ahová tartozik. Shasa ismerte a férfit, egyike volt a párt egyik helyi aktivistáinak. 1936-ban benne volt az olimpiai csapatban és a háború zömét egy internálótáborban töltötte. A Stellenbosch Egyetem egyik jogász professzora volt. Shasa afrikanerül fordult hozzá: – Hisz Meneer Roelf Stander a jog hatalmában és a szólásszabadságban? Mielőtt befejezhette volna, elröpült az első rakéta. Nagy ívben vitorlázott előre a terem hátuljából és a kutyaszarral teli barna papírzacskó Tara előtt az asztalon robbant szét. Azonnal megindult a rohadt gyümölcsök és halak, vécépapír-tekercsek és döglött csirkék zápora. A terem elején az Egyesült Párt szervezői felálltak és rendért kiabáltak, de Roelf Stander rohamra intette az embereit, akik vidáman vetették magukat a csatába. Az üléseket felborogatták, nők sikoltoztak, férfiak kiabáltak és káromkodtak, birkóztak és zuhantak egymásra. – Maradj szorosan mögöttem – mondta Shasa Tarának. – Kapaszkodj a kabátomba! – Utat vágott az ajtó felé, leütve minden férfit aki az útjába állt. Egyikük, akit Shasa jobbkezese leterített, panaszosán tiltakozott a padlóról: – Hé ember, a maga oldalán állok! – De Shasa rá sem hederített, kivonszolta Tarát az egyik oldalajtón, és a Packardhoz rohantak. Egyikük sem szólalt meg mindaddig, amíg Tara, a Táblahegység sötét tömegének irányába forduló fényszórókkal, ki nem kanyarodott a főútra. Akkor megkérdezte: – Hányat kaptál el belőlük? – Hármat az övékből – egyet a mieink közül – és ideges, megkönnyebbült nevetésben törtek ki. – Úgy tűnik, sok mulatságban lesz részünk. Az 1948-as választási kampány egyre elkeseredettebben zajlott: mintha országszerte ráébredtek volna, hogy a nemzet valamilyen sorsfordulóhoz érkezett. Smuts embereit megdöbbentette az indulatoknak az a hevessége, amit a nemzetieknek afrikaner körökben fel sikerült gerjeszteniük. Tökéletesen készületlenül érte őket, hogy a nemzetiek szinte katonai mozgósításra emlékeztetően, minden rendelkezésükre álló erőt

bevetettek. Kevés volt a szavazásra jogosult fekete, és az összes fehér szavazónak az afrikanerek csak kis többségét alkották. Smuts elsősorban az angol anyanyelvűek és a mérsékelt afrikanerek támogatásának elnyeréséért küzdött. Ahogy közeledett a szavazás napja, ez a mérsékelt támogatói réteg lassan elolvadt a hisztérikus nemzeti propaganda nyomása alatt és az Egyesült Pártban erősödött a borúlátás. Három nappal a választások előtt Centaine új kertjében foglalatoskodott. Éppen a száz frissen beszerzett sárga rózsabokor szétválogatását és ültetését ellenőrizte, mikor titkára futva közeledett a ház felől. – Mr. Duggan van itt asszonyom. Andrew Duggan a Cape Argusnak, a Fokvidék legolvasottabb angol nyelvű napilapjának volt a főszerkesztője. Régi barátság fűzte őt Centaine-hez és rendszeres vendég volt a háznál, de így, bejelentés nélkül betoppanni akkor is nagyfokú tapintatlanságnak számított. Centaine haja borzas csomókban meredezett elő a feje köré kötött selyemsál alól, kikészítetlen arca vörös és izzadt volt a kimerítő kerti munkától. – Mondja meg neki, hogy nem vagyok itthon – utasította a titkárt. – Mr. Duggan elnézést kér, asszonyom, de azt mondja, az ügy nem tűr halasztást. Hogy pontosan idézzem a szavait, az „élet és halál kérdése” kifejezést használta. – Hát jól van – adta meg magát Centaine. – Menjen és mondja meg neki, hogy öt percen belül ott leszek. Sietve ledobálta magáról a mackónadrágot és a pulóvert, könnyű délelőtti ruhába bújt, néhány felületes mozdulattal bepúderezte az arcát és lesietett az elülső szalonba. Andrew Duggan a franciaablaknál állt és az óceánt nézte odakinn. A mód, ahogyan Centaine üdvözölte, aligha volt örömtelinek nevezhető – a bosszúság apró jeleként még arcát sem nyújtotta a szokásos csókra. – Tudom, mit érez, Centaine – mentegetőzött Andrew. – Igazán arcátlanság tőlem, hogy csak úgy betolakodtam, de egyszerűen muszáj beszélnem önnel és ezt a dolgot nem lehet telefonon megtárgyalni. Kérem, mondja, hogy megbocsát. Centaine megenyhülten elmosolyodott. – Minden meg van bocsátva és bizonyságul még egy csésze teát is kap. Kitöltötte a gőzölgő orange pekoe teát, letette Andrew elé a papírvékony Royal Doulton porceláncsészét, majd letelepedett mellé a kanapéra. – Tehát élet és halál? – kérdezte. – Pontosabban szólva... élet és születés – helyesbített Duggan. – Kíváncsivá tesz, Andy. Folytassa. – Centaine, valaki igen különös dolgokat hozott a tudomásomra. Megdöbbentő dolgokat állított, de olyan dokumentumokkal támasztotta alá őket, amelyek – legalábbis első látásra – valódinak tűnnek. Ha a dolog bizonyosságot nyer, kénytelen leszek leközölni a sztorit. Az állítások önre és családjára, de kiváltképp önre és Shasára vonatkoznak. Ha nyilvánosságra kerülnének, megsemmisítő hatásuk volna... – hangja elbizonytalanodott és Centaine-re nézett, mintha engedélyt kérne, hogy folytathassa. – Beszéljen, kérem – bíztatta Centaine színlelt nyugalommal. – Kertelés nélkül kimondom, Centaine... úgy tájékoztattak, hogy a Blaine-nel kötött házassága volt az első és egyetlen... ami természetesen annyit jelent, hogy Shasa törvénytelen gyermek.

Centaine érezte, amint a rémület ólomsúllyal nehezedik rá. Felemelt kézzel félbeszakította Duggant. – Andy, válaszoljon egy kérdésemre. Az informátora ugyebár Holland Hottentottaföld választókerületének nemzeti párti jelöltje vagy annak egyik ügynöke. Eltaláltam? – Mi nem szoktuk leleplezni a forrásainkat – mondta Duggan, de közben alig észrevehetően bólintott. – Ez nem tartozik a mi lapunk eszköztárába. Mindketten hosszas hallgatásba merültek. A főszerkesztő Centaine arcát fürkészte. – Micsoda rendkívüli asszony gondolta. – Még most, a katasztrófa árnyékában sem hagyja magát térdre kényszeríteni. – Elszomorította a gondolat, hogy éppen neki kell lerombolnia az álmait. Már rég sejtette Centaine ambícióit és mélységesen egyet is értett velük. Shasa Courtney sok mindent tehetett volna a nemzetért. – A dokumentumok persze önnél vannak, nemde? – törte meg a csendet Centaine. Duggan tagadólag rázta meg a fejét. – Az informátorom magánál tartotta őket, annak dacára, hogy határozott ígéretet tettem, miszerint a választásokat megelőző napon közzéteszem a sztorit. – És be is szándékozik tartani az ígéretét? – Ha addig nem jutok öntől olyan adatokhoz, amelyek megcáfolják az állításokat, meg kell tennem. Végül is döntő fontosságú és közérdekű ügyről van szó. – Adjon nekem időt holnap reggelig – kérte Centaine, majd látva, hogy a férfi habozik, hozzátette. – Vegye úgy, mint személyes szívességet. – Hát jó – egyezett bele Duggan. -Ez a legkevesebb, amivel tartozom önnek. – Felállt. – Elnézését kérem, Centaine, már így is túl sok idejét raboltam el. Mihelyt Andrew Duggan eltávozott, Centaine felment, megfürdött és átöltözött. Fél órán belül már a Daimler volánja mögött ült és egyenesen Stellenbosch felé tartott. Már jóval elmúlt öt óra, mire megállt a Van Schoor és De La Rey ügyvédi iroda előtt, az ajtót azonban nyitva találta. Az egyik üzlettárs még ezen a késői órán is dolgozott. – Meneer De La Rey ma kicsit korábban ment el. Hazavitt egy kis munkát, hogy otthon zavartalanul dolgozhasson. – Nagyon sürgős ügyben keresem. Megadná nekem az otthoni címét? Néhány perc múlva meg is érkezett takaros, de egyszerű, oromzatos tetejű épülethez. A ház egyhektáros telken állt a folyó partján, közvetlenül a terjedelmes Lanzerac-birtok tőszomszédságában. A kert a szerető gondoskodás nyomait viselte magán – tele volt virággal még az évnek e kései szakaszában is, mikor a hegyekben már lehullott az első hó. Egy asszony nyitott ajtót. Nagydarab szőke nő volt, erőteljes, szép arcvonásokkal és feszesen előreugró, telt keblekkel. Visszafogottan mosolygott és csak félig nyitotta ki az ajtót. – Meneer De La Reyvel szeretnék beszélni – szólalt meg Centaine afrikaansul. – Kérem, mondja meg neki, hogy Mrs. Malcomess keresi. – Az uram dolgozik. Nem szeretem ilyenkor zavarni... de azért kerüljön beljebb, megkérdezem, fogadja-e. Magára hagyta Centaine-t az elülső szobában. A nehézkes, teuton stílusú bútorokkal berendezett helyiség falait sűrű mintázatú, sötétvörös tapéta borította, az ablakok előtt súlyos bársonyfüggönyök lógtak. Centaine izgalmában leülni sem bírt. Ott álldogált a szoba közepén és a kandalló fölött lógó festményeket nézte, anélkül, hogy valójában látta volna őket. Ekkor hirtelen megérezte, hogy hátulról valaki figyeli.

Riadtan megfordult és egy kisfiút pillantott meg, amint az ajtóban állva, leplezetlen kíváncsisággal tanulmányozza. Gyönyörű gyermek volt. Hét-nyolc esztendős lehetett, sötét szeme és sűrű, fekete szemöldöke különös módon elütött göndör, aranyszőke hajától. Centaine rögtön ráismert a saját szemeire. Ösztönösen megérezte, hogy az unokája áll előtte és egész testében reszketni kezdett a felindulástól. Néhány pillanatig némán meredtek egymásra. Végül Centaine-nek sikerült összeszednie magát, lassan elindult a kisfiú felé, kinyújtotta a kezét és elmosolyodott. – Hello – szólította meg. – Hát téged hogy hívnak? – Lothar De La Rey vagyok – felelte a fiúcska fontoskodó hangsúllyal és még hozzátette. – Már majdnem nyolcéves vagyok. – Lothar! – hasított Centaine-be a név. Ezernyi szép és fájdalmas emlék tolult fel benne. Nagy nehezen mégis sikerült arcára ragasztania a mosolyt. – Milyen szép nagy fiú vagy... – kezdte és már majdnem megsimogatta a gyerek arcát, mikor háta mögött az ajtóban megjelent az iménti asszony. – Lothie, mit csinálsz te itt? – korholta a fiúcskát. – Még meg sem etted a vacsorádat. Mars vissza az asztalhoz, de máris, hallottad? A gyerek kiszaladt a szobából, az asszony pedig mosolyogva fordult Centaine-hez. – Bocsásson meg – mentegetőzött. – Most van a kérdezősködő korban. Az uram fogadja önt, Mevrou. Kérem, jöjjön velem. Centaine-t, aki még mindig zaklatott volt az unokájával való futó találkozástól, készületlenül érte az újabb sokk, hogy most meg a fiát is szemtől szembe kelljen látnia. Manfred a hivatalos iratokkal telezsúfolt íróasztal mögött állt, sárga szeme zavarba ejtően villogott. – Nem mondhatnám, hogy ön szívesen látott vendég ebben a házban, Mrs. Malcomess – szólalt meg angolul. – Ön halálos ellensége mind a családomnak, mint pedig személyesen nekem. – Ez nem igaz – hallotta saját elfúló hangját Centaine. Kétségbeesetten igyekezett összeszedni magát. Manfred elutasító kézmozdulatot tett. – Ön kifosztotta, becsapta és megnyomorította az apámat. A maga jóvoltából a fél életét börtönben töltötte. Ha látta volna, megtört, félredobott öregemberként, nem lett volna képe idejönni, hogy szívességeket próbáljon kikunyerálni tőlem. – Olyan biztos benne, hogy szívességet kérni jöttem? – kérdezte Centaine. Manfred keserűen felkacagott. – Mi más oka volna rá? A nyomomban volt... azóta, hogy apám tárgyalásán először láttam magát a bíróságon. Tudom, hogy azóta is figyel, követ, lopakodik utánam, mint egy éhes nőstény oroszlán. Tudom, hogy engem is tönkre akar tenni, ahogy apámat tönkretette. – Nem! – rázta meg a fejét szenvedélyesen Centaine, de Manfred könyörtelenül folytatta. – És most ide mer jönni, hogy szívességért könyörögjön. Nagyon jól tudom, mit akar – azzal kihúzta az íróasztal fiókját és kiemelt egy dossziét. Kinyitotta a fedelét és a papírlapok záporozva hullottak az asztalra. Centaine francia születésű anyakönyvi kivonatokat és régi újságkivágásokat ismert fel köztük.

– Én olvassam fel önnek, vagy inkább maga óhajtja elolvasni őket? Mi másra lehet még szükségem, hogy ország-világ előtt bebizonyítsam, maga egy ócska kurva, a fia pedig közönséges fattyú? – kérdezte Manfred. Centaine arca görcsösen megvonaglott a gyalázkodó szavak hallatán. – Látom, nagyon alapos munkát végzett – szólalt meg elhaló hangon. – Igen – mondta Manfred. – Itt van az összes bizonyíték... – Nem – vágott közbe Centaine. – Ez még nem minden. Maga csak az egyik törvénytelen fiamról tud... de nekem van még egy fattyúgyermekem. Most róla fogok önnek beszélni. Manfred mintha most első ízben elbizonytalanodott volna. Megdöbbenve bámult az asszonyra, szemmel láthatólag nem talált szavakat. Azután megrázta a fejét. – Micsoda szégyentelen nő maga – álmélkodott. – Még henceg is a feslettségével a világ előtt. – Nem a világ előtt – felelte Centaine –, csak az előtt az ember előtt, akire leginkább tartozik. Csakis ön előtt, Manfred De La Rey. – Nem értem. – Akkor elmagyarázom, miért követtem – vagy ahogy ön mondta –, lopakodtam ön után, mint egy nőstény oroszlán. Ez nem az a fajta lopakodás volt, ahogy egy nőstény oroszlán a prédája után oson, hanem az, ahogyan a kölykét követi. Nos hát, tudd meg, Manfred, hogy te vagy a másik fiam. A sivatagban szültelek meg és Lothar magával vitt, még mielőtt láthattam volna az arcodat. A fiam vagy, Shasa pedig a féltestvéred. Ha ő fattyú, akkor te ugyanúgy az vagy. Ha nyilvánosságra hozod ezt a tényt, nemcsak őt teszed tönkre vele, de saját magadat is. – Nem hiszek magának! – kiáltott fel Manfred és iszonyodva ugrott hátrébb. – Hazugság! Minden szava hazugság! Az anyám német nő volt, régi nemesi családból származott! Ott a fényképe! Nézze! Ott van a falon! Centaine egy pillantást vetett a bekeretezett fotográfiára. Igen, ez volt Lothar felesége – bólintott. – Csaknem két évvel a te születésed előtt halt meg. – Nem... – suttogta Manfred. – Nem igaz... ez nem lehet igaz. – Eredj, kérdezd meg apádat – mondta csendesen Centaine. – Menj el Windhoekba. Ott megtalálod annak az asszonynak a halotti bizonyítványát. Manfred látta az arcán, hogy igazat beszél. Lerogyott a székbe, arcát a tenyerébe temette. – Ha maga az anyám – szólalt meg –, hogy gyűlölhetem ennyire? Centaine megkerülte az íróasztalt, odament hozzá és megállt mellette. – Nem gyűlölhetsz annyira, mint amennyire én gyűlöltem magamat, amiért megtagadtalak és eldobtalak. Lehajolt és végtelen gyöngédséggel homlokon csókolta. – Istenkém, bárcsak... – suttogta. – De most már késő... már régesrég késő. Úgy van, ahogy mondtad... ellenségek vagyunk, egy óceánnyi szakadék választ el bennünket. Ezt a szakadékot már egyikünk sem fogja tudni soha áthidalni, de azért nem gyűlöllek téged. Sohasem gyűlöltelek... Manfred... kisfiam. Azzal Centaine lassan kisétált a szobából, otthagyva az íróasztal mögött magába roskadtan ülő férfit. Másnap délben Andrew Duggan telefonált.

– Centaine, az informátorom visszavonta az állításait – közölte. – Azt mondja, hogy a papírok – az üggyel kapcsolatos valamennyi papír – elégtek. Én inkább azt gyanítom, hogy valaki megdolgozta őt, de higgye el, Centaine, el nem tudom képzelni, ki lehetett az. 1948. május 25-én, egy nappal az általános választások előtt Manfred hatalmas tömeg előtt mondott beszédet a holland református egyházközösség stellenboschi üléstermében. Hallgatósága kizárólag a Nemzeti Párt rendíthetetlen híveiből állt – erről Roelf Stander és akcióbrigádja gondoskodott. Mikor Manfred szólásra emelkedett, öt teljes percen át képtelen volt szóhoz jutni a közönség viharos ovációjától. Az emberek felállva tapsoltak és éljeneztek, mikor azonban végre elcsendesedtek, feszült figyelemmel, néma csendben hallgatták a szónokot, aki a jövő látomását vázolta fel előttük. – Ha Smuts uralomra jut, az egész országot el fogják árasztani a kávébarna színű, félállati korcsok – jósolta. – A maradék fehérek a zsidók lesznek – ugyanazok a zsidók, akik Palesztinában e pillanatban is tömegével mészárolják le az ártatlan angol katonákat. Mint ahogy ti is tudjátok, Smuts sürgeti az újonnan alakult Izrael állam mielőbbi elismerését. Mi egyebet is várhatnánk tőle, hiszen kenyéradó gazdái nem mások, mint az aranybányák zsidó tulajdonosai... – Skande! Botrány! – üvöltötte a tömeg. Manfred türelmesen megvárta, míg elül a hangzavar, majd folytatta. – Amit mi kínálunk nektek ehelyett, az egy terv, sőt sokkal több annál – egy ábránd, egy merész és nemes ábránd, amely ha megvalósul, biztosítja fajtánk tisztaságának fennmaradását. Egy ábránd, amely egyúttal e föld összes többi népének is biztonságot nyújt – a fokvidéki színeseknek éppúgy, mint az indiánoknak és a fekete törzseknek. E nagyszabású terv olyan bölcs, elkötelezett és önzetlen férfiak elméjében fogant meg, mint dr. Theophilus Dönges, dr. Nicholaas Diedrichs és dr. Hendrik Frensch Verwoerd – csupa ragyogó koponya. A tömeg egyetértően felzúgott. Míg lassan ismét elcsendesedtek, Manfred ivott egy korty vizet és a jegyzetei között lapozgatott. – Ez a valóban eszményi, minden részletében gondosan kimunkált és tévedhetetlenül biztos elgondolás lehetővé tenné, hogy a különböző fajok békében, jólétben és emelt fővel éljenek egymás mellett, mégis mindannyian megőrizzék saját identitásukat és kultúrájukat. Ezért neveztük el ezt a politikai irányzatot az „elkülönülés” politikájának. Ez a mi nagy ábrándunk, amely ha megvalósul, naggyá teszi majd nemzetünket, amelyre csodálattal tekint majd az emberiség és példaként áll majd minden jóakaratú ember előtt szerte a világon. Ez az, amit úgy nevezünk, Apartheid. Ez, szeretett népem, az a dicsőséges palást, amelyet országunk vállára készülünk teríteni. Apartheid, drága barátaim, ezt kínáljuk nektek... az Apartheid ragyogó ábrándját! Hosszú perceken át nem jutott szóhoz a tomboló lelkesedéstől, amint azonban újból elcsendesedett a terem, élénkebb, tárgyilagosabb tónusban folytatta. – Ehhez persze először is meg kell fosztanunk választójoguktól azokat a feketéket és egyéb színesbőrűeket, akik már felkerültek a szavazólistákra... Mikor egy órával később befejezte beszédét, hívei a vállukra emelték és diadalmenetben vitték ki a teremből.

Tara szorosan Shasa mellett állva várta, hogy a számlálóbiztosok befejezzék a szavazatok összesítését és kihirdessék a holland hottentottaföldi választókerület eredményeit. Az izgatott tömeg zsúfolásig megtöltötte a termet. Mindenünnen vidám éneklés, nevetgélés hallatszott, a várakozók tréfásan ugratták egymást. A nemzetiek jelöltje, magas szőke feleségével az oldalán, a terem túlsó végében álldogált, nemzetiszín kokárdákban parádézó híveinek lármás csoportjától körülvéve. Az egyik egységpárti szervező hevesen integetett Shasának a tömeg feje fölött, Shasa azonban élénk csevegésbe merült egy fészekaljnyi nőnemű rajongójával, így Tarának kellett keresztülfurakodnia a sokaságon. Néhány másodperc múlva azonban már jött is visszafelé. Shasa, amint meglátta az arcát, félbeszakította a társalgást és izgatottan tört magának utat a tömegben. – Mi történt, drágám? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. – Az Ou Baas – suttogta Tara. – Most telefonáltak, hogy Smuts megbukott Standertonban. A nemzetiek győztek. – Jaj Istenem, ne... – nyögte Shasa elborzadva. – Az a kerület huszonöt éve az Ou Baas-é volt. Nem állíthatják félre éppen most. – Miért ne? – mondta csendesen Tara. – Ha az angolok félreállíthatták Winston Churchillt... Az embereknek elegük lett a nemzeti hősökből. – Ez intő jel – motyogta Shasa. – Ha Smuts bukik, mindnyájan vele bukunk. Tíz perccel később jött a hívás az újabb hírrel. Blaine Malcomess majdnem ezer szavazatos különbséggel elveszítette a gardensi választókerületet. – Ezer szavazat... – morfondírozott Shasa, próbálva megemészteni a hallottakat –, de hát az majdnem tízszázalékos eltolódás. Mi történik itt? Ebben a pillanatban a szavazóbiztos, kezében a végleges eredményekkel, fellépett a terem végében álló emelvényre. A tömeg elcsendesedett és mindenki izgatottan igyekezett közelebb nyomulni. – Hölgyeim és uraim – kezdte a szavazóbiztos ünnepélyes hanghordozással. – A holland hottentottaföldi választókerületben megtartott szavazás eredményei a szavazatok összesítése után a következők. Manfred De La Rey, Nemzeti Párt: 3126 szavazat; Shasa Courtney, Egységes Párt: 2012 szavazat; Claude Sampson, független jelölt: 196 szavazat. Tara kézen fogta Shasát, és csendben kimentek az épület előtt várakozó Packardhoz. Beültek egymás mellé az elülső ülésre, de Tara még nem indított. Zavar és megtörtség lett úrrá mindkettőjükön. – Egyszerűen nem vagyok képes elhinni – suttogta Tara. – Úgy érzem magam, mintha egy elszabadult expresszvonaton ülnék – mondta Shasa –, amely egy hosszú, sötét alagút felé száguld és nem lehet sem kiszállni belőle, sem megállítani. – Csendesen felsóhajtott. – Szegény, öreg Dél-Afrika – mormolta. – Isten tudja, mit tartogat számodra a jövő. Moses Gama elszánt tekintetű férfiaktól körülvéve állt a zsúfolt, hullámbádog falú helyiségben. Ők alkották elit pretoriánus gárdáját és Swart Hendrick volt közöttük a vezér. A szobát csak egy magányos parafinlámpa világította be, sárgás lángja még inkább kiemelte Moses arcvonásait. – Igazi oroszlán az emberek között – gondolta Hendrick és ismét eszébe jutottak a régi, legendás, nagy királyok – Chaka vagy Mzilikazi, ezek a hatalmas fekete elefántok. Ők is ugyanígy hívhatták össze tanácskozásra hadvezéreiket és ugyanígy szólíthatták

harcba öveiket. – Ezek a kegyetlen búrok még most is azzal hencegnek, hogy sikerült diadalmat aratniuk az egész ország felett – mondta Moses Gama. – De én mondom nektek, fiaim – és az igazat mondom –, hogy gőgjük és kapzsiságuk lobogó lángjai alatt a hamuban már ott parázslik saját pusztulásuk. Hosszú út áll előttünk és talán nagyon sokáig kell majd menetelnünk rajta. Nehéz, keserves és olykor véres munka vár ránk – de a holnap a miénk. Az új igazságügyminiszter-helyettes bezárta maga mögött az iroda ajtaját és végigment a Köztársasági Palota hosszú folyosóján. A Sir Herbert Baker által tervezett és építtetett masszív, erődítményszerű épületkomplexum egy alacsony dombon állt, ahonnét szabad kilátás nyílt egész Pretoriára. Elkészülte óta ez volt a mindenkori dél-afrikai kormány hivatalainak főhadiszállása. Odakinn már besötétedett, de az irodahelyiségek ablakai mögött szinte kivétel nélkül égtek a lámpák. Ezekben a napokban valamennyien késő éjszakáig dolgoztak. A hatalom átvétele mindannyiukra emberfeletti terheket rótt, Manfred De La Rey mégis ujjongó lelkesedéssel vetette magát a ráruházott feladat mégoly unalmas részleteibe is. Átérezte, mekkora megtiszteltetésben részesítették. Fiatalon került erre a magas posztra – némelyek szerint túlságosan is fiatalon, de magában megfogadta, hogy bebizonyítja rátermettségét. Bekopogtatott az igazságügy-miniszter irodájának ajtaján. – Kom binne! Jöjjön be! – hallatszott odabentről. Manfred belépett. Charles Robberts Swart – becenevén „Blackie” – már-már természetellenesen óriási termetű férfi volt. Íróasztala mögött ült, sütőlapát méretű kezeit maga előtt nyugtatta az asztallapján. – Manfred – üdvözölte ifjú helyettesét. Mosolya olyan volt, mint mikor egy gránittömb felszíne hirtelen meghasad. – Nos hát itt az a kis ajándék, amit ígértem neked – mondta, és egy, a Dél-afrikai Unió dombornyomású címerével díszített borítékot nyújtott felé. – Miniszter úr, sohasem fogom tudni kellőképpen kifejezni hálámat – szólt Manfred, miközben elvette a borítékot. – Csak abban reménykedem, hogy az eljövendő évek során hűségemmel és jó munkámmal adhatom majd tanújelét. Miután visszatért saját irodájába, kinyitotta a borítékot és óvatosan széthajtogatta a belsejéből előkerült hivatalos okiratot. Lassan, minden egyes szót külön-külön ízlelgetve olvasta végig a kegyelmi határozatot, melynek értelmében egy bizonyos Lothar De La Reyt, akit többrendbeli bűncselekmény vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, feltétel nélkül szabadlábra helyezik. Összehajtogatta a dokumentumot és visszacsúsztatta a borítékba. Holnap személyesen viszi majd el a börtönigazgatónak, és ott lesz, mikor a cella ajtaja megnyílik, hogy kézen fogja apját és ismét kivezesse a napfényre. Felállt és odalépett a széfhez. Beállította a számkombinációt és kitárta a súlyos acélajtót. A legfelső polcon három iratcsomó feküdt. Kivette őket és mindhármat letette az íróasztalra. Az első a katonai hírszerzéstől származott, a második a rendőrség bűnügyi nyomozócsoportjának jelentését tartalmazta, a harmadikat saját hivatalában, az Igazságügy-minisztériumban állították össze. Rengeteg idejébe és gondos szervezőmunkájába került, hogy megszerezze őket, és az archívumok nyilvántartásaiból

eltüntesse a létezésükre utaló valamennyi adatot. Ezek voltak a „Fehér Kard” hadművelet utolsó létező dokumentumai. Időt és fáradságot nem kímélve, szóról szóra végigolvasta valamennyit. Mire a végére ért, jóval elmúlt éjfél, de most már biztosan tudta, senki sehol nem gyanítja, hogy bármiféle összefüggés lehet a titokzatos „Fehér Kard” és Manfred De La Rey, aranyérmes olimpiai bajnok, jelenlegi igazságügyminiszter-helyettes között. Felállt, összenyalábolta a dokumentumokat, valamennyit kivitte a külső irodahelyiségbe és bekapcsolta az iratmegsemmisítőt. Miközben egyenként becsúsztatta az oldalakat a gépbe és nézte, amint a túlsó oldalán spagettiszerűen kígyóznak elő a vékony papírcsíkok, magában még egyszer összegezte mindazt, amit megtudott belőlük. – Tehát egy nő... – dünnyögte félhangosan. – Egy nő árult el... egy fiatal nő, aki afrikaansul beszélt és mindenről tudott, a pretoriai puskáktól kezdve a lesállásig a hegyen. Csak egy olyan fiatal nő van a világon, aki mindezt tudhatta. – Eljön majd a megtorlás ideje, de Manfrednak nem volt sietős – sok régi számla várt még kiegyenlítésre, sok adósságot kellett még törleszteni. Miután az utolsó oldal is vékony csíkokká enyészett, Manfred bezárta az irodát, lement és beszállt hivatali kocsijába, egy vadonatúj, fekete Ford sedanba. Hazahajtott az elegáns Waterkloof negyedben álló fényűző szolgálati villájába. Felment az emeletre és lábujjhegyen osont be a hálószobába, hogy fel ne ébressze Heidit – ismét gyermeket várt és az alvás órái igen becsesek voltak számára. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Túl sok problémát kellett átgondolni, túl sok terv várt megvalósításra. Nyitott szemmel feküdt a sötétben és lassan elmosolyodott. – Hát végre kezünkben a hatalom kardja... és ha üt a bosszú órája, majd meglátjuk, kik maradnak alul.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: Power of the sword First published in 1987 by William Heinemann Limited Reprinted by Macmillan Publishers Ltd 25 Eccleston Place, London SW1W 9NF Copyright © Wilbur Smith 1986 All rights reserved

Fordította: Székely G. János

Borító: Császma József

Hungarian edition by © Delej Kft. Hungarian translation © Székely G. János 1992.

ISBN 963 9124 26 5 Kiadja a Delej Kft. Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Muzamel Judit Műszaki vezető: Szakálos Mihály Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató Megjelent 51,45 (A/5) ív terjedelemben