Wilbur Smith 04 - A lángoló part.doc

Wilbur Smith

A LÁNGOLÓ PART

Rege

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: The burning shore Pan Books Ltd, London in association with William Heinemann Ltd Fordította: Süle Gábor A címlap: Helényi Tibor munkája

© Wilbur Smith 1985. ISBN 963 02 6988 0 Kiadja a Rege Kft. Felelős kiadó a Rege Kft. ügyvezető igazgatója A kötet kiadásában részt vett: Maecenas International Kft. Felelős szerkesztő: R. Székely Julianna Megjelent 31,15 (A/5) ív terjedelemben Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma 1800.66–14–2 Készült Debrecenben, az 1989. évben Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató

Michael az ágyúk dühödt csaholására ébredt. Minden hajnalban ezzel az ocsmány rítussal köszöntötték az egymással szemben beásott tüzérek a háború isteneit. Michael hat gyapjútakaró alatt feküdt a sátor sötétjében és figyelte a vásznon átvetődő torkolattüzek szörnyűséges északi fényét. A takarókat hidegnek és nyirkosnak érezte, mint egy halott bőrét. A sátor tetején doboló csendes esőt hallgatta. A hideg a takarókon át is megvacogtatta, mégis érzett valami halvány reményt. Ha ilyen az időjárás, akkor nem tudnak repülni. A csalóka remény gyorsan elenyészett, mert amikor valamivel erősebben fülelt az ágyúkra, a dörrenések hangjából következtetni tudott a szélirányra, s érezte, hogy az lassan délnyugatira fordult. Valamelyest halkult a hangzavar, mire megborzongott és az orráig húzta a takarót. A szél, mintha csak félelmeit támasztotta volna alá, hirtelen elült, a sátortetőn kopogó eső is gyengült, majd elállt. Hallotta, ahogy a körülötte lévő almáskert fáiról csepeg a víz – majd hirtelen egy szélroham rázta meg őket, s ahogy a kutya megrázza magát a vízből kijövet, a fák is súlyos cseppekkel borították el a sátrat. Úgy döntött, nem nyúl az éjjeli szekrényként használt, felfordított utazótáskán álló aranyozott kulacs után. Még korai lenne. Összekucorodott a takarók alatt, és félelmeire gondolt. Mindnyájan féltek, de a kemény és merev hagyományok, amelyek szerint éltek, harcoltak és meghaltak, megtiltották, hogy ezt szóba hozzák, vagy akár csak utaljanak is rá. Michael azon morfondírozott, vajon jobb lett volna, ha tegnap éjjel, miközben whiskyt szopogattak és a mai bevetésről beszélgettek, azt mondhatja Andrew–nak: – Te, én halálra vagyok rémülve. Mi lesz velünk? Elmosolyodott a sötétben, amikor elképzelte Andrew zavarát, holott jól tudta: ő is ugyanerre gondol. Látszott a szemén, és azon a kis idegen, ami ott rángatózott az arcán, s amit ujjbegyével állandóan masszírozott, mintha ezzel akarná megnyugtatni. Mindkettejüknek voltak furcsa szokásai: Andrew arcán a rángatózó ideg, szájában pedig egy üres szipka, amelyhez úgy ragaszkodott, mint kisgyerek a cumijához. Michael úgy csikorgatta álmában a fogait, hogy a hangra maga is fölébredt, bal hüvelykjét szinte az élő húsig lerágta, jobb kezének ujjait pedig időnként úgy fújogatta, mintha megégette volna. A félelemtől mindannyian becsavarodtak egy kicsit és jóval többet ittak a kelleténél, annyit, amennyi már kikészíti egy normális ember reflexeit. Ők azonban nem voltak normális emberek, úgy tűnt, rájuk nem hat az alkohol: nem rontja a látásukat, nem lassítja a lábukat a pedálokon. A normális emberek az első három hét alatt meghaltak. Lángolva zuhantak alá, mint egy fenyő az erdőtűzben, vagy belefúródtak a bombatölcsérektől felszabdalt földbe, és darabokra tört csontjaik szilánkjai döfték át a húsukat. Andrew már tizennégy, Michael tizenegy hónapot élt túl, a többszörösét annak, amit a hadak istenei megengedtek ezeknek a drót–fa–vászon alkotmányokon repülő férfiaknak. Így aztán az arcuk rángatózott, folyvást babráltak valamivel, mindenhez whiskyt ittak, erőltetetten, nagy hangon nevettek, miközben lábukkal idegesen csoszogtak az asztal alatt, majd hajnalban a rémülettől bénán figyelték, közelednek–e lépések a sátor felé. Michael meghallotta a lépéseket, vélhetően később, mint kellett volna. A sátor előtt Biggs halkan szitkozódott, mert belelépett egy pocsolyába, bakancsa obszcén hangot adva cuppant a sárban. Viharlámpájának fénye átszűrődött a sátorvásznon, ahogy a bejárat kötélzetét bogozgatta, majd görnyedten belépett a sátorba. – A hasára süt a nap, uram – szólalt meg vidáman de halkan, mert nem akarta a szomszédos sátrakban azokat az alvó tiszteket felzavarni, akiknek ma reggel nem volt bevetésük. – A szél dél–délnyugatira fordult, uram, és gyönyörűen tisztul az ég. Ragyognak a csillagok Cambrai fölött. – Biggs ezzel letette a tálcát az éjjeliszekrénynek használt utazótáskára, majd összeszedte Michael ruháját a sátor különböző pontjairól. – Mennyi az idő? – kérdezte Michael, és rendre végigjátszotta az ébredés pantomimját: ásítozott, nyújtózkodott, mint aki mély álomból ébred, nehogy Biggs megsejtsen valamit a hajnali rettegésből, mert akkor oda a legendának.

– Fél hat, uram. – A tisztiszolga összehajtogatta az egyenruhát, majd rövidesen visszatért egy csésze sűrű kakaóval. – Egyébként Lord Killigerran már a kantinban tartózkodik. – Ezt az átkozott embert vasból gyúrták – morogta az orra alatt Michael. Biggs kihalászta az ágy alól a félig üres whiskys üveget és egy tálcára helyezte. Michael kiitta a kakaót, közben Biggs borotvahabot vert neki egy bádogpohárban, megtörölte az acéltükröt, amelyet aztán Michael elé tartott, miközben ő éppen csak felülve ágyában lehúzta szakállát egy éles borotvakéssel. – Mik az esélyek? – kérdezte orrhangon, mivel épp orrlyukait befogva és orrát fölemelve felsőajkát borotválta. – Három az egyhez, hogy ön, uram és az őrnagy mészárszék nélkül megússza. Michael a borotvát törölgette, s közben az esélyeket latolgatta. Őrmestere nem kezdő, bukméker volt már a háború előtt is, még hozzá nem kisebb helyen, mint az ascoti derby. Ő pedig úgy véli, hogy három egy az esélye annak, hogy vagy Andrew vagy Michael, netán mindkettő délig meghal – hacsak el nem marad a mészárlás, vagyis egyikőjük sem sérül meg. – Azért ez egy kicsit meredek, nem gondolja, Biggs? – kérdezte Michael. – Az isten verje meg! – Fél fontot tettem önre, uram – visszakozott Biggs. – Ez kedves magától, Biggs, én egy ötössel fogadok magamra. – Ezzel Michael a pénzes dobozra mutatott, ahonnan Biggs kivett öt aranyfontot és zsebre tette. Michael mindig fogadott magára. Így biztos a dolog: ha a történetesen elveszíti a fogadást, legalább anyagi kár nem éri hű tisztiszolgáját. Biggs a lámpa fölött melengette Michael csizmanadrágját, amibe aztán a tiszt egyenesen a takaró alól bújt bele. Ingét, – amiben az éjszakát töltötte, a nadrágba gyűrte, majd hagyta, hadd folytassa Biggs a nyitott pilótafülke gyilkos hidege elleni öltöztetés bonyolult műveletét. A hálóingre egy selyem mellény, arra két gyapjú ujjas, majd egy bőrzeke, afölé pedig a tiszti nagykabát került, amelynek szárnyait levágták, hogy ne akadályozza a pilótát repülés közben. A sok réteg annyira megbénította Michaelt, hogy nem tudta segítség nélkül fölvenni a lábbelijét. Biggs eléje térdelt és mezítelen lábára előbb selyemzoknit húzott, arra két gyapjú vadász zoknit, s csak ezután került lábára a kudubőr bakancs, amelyet Michael Afrikában vásárolt. A puha és hajlékony talpon keresztül kiválóan érzékelte a kormányrudakat a lába alatt. Amikor elkészült, karcsú és izmos teste medveszerűen ormótlanná vált, karjait úgy tartotta maga mellett, mint egy pingvin a szárnyait. Biggs fölemelte előtte a sátor kijáratát, aztán lámpájával világította az utat a kantin felé. Miközben elhaladtak az almafák alá állított – még sötét – sátrak előtt, Michael mindegyikből apró, ideges köhécselést, mocorgást hallott. Társai fönn voltak és a lépteket hallgatták, miközben hálát adtak az istennek, hogy ma hajnalban nem ők mennek bevetésre a léghajók ellen. Michael egy pillanatra megállt és az égre pillantott. A sötét fellegek észak felé húzódtak, s előkukucskáltak mögülük a csillagok, amelyeknek fénye már halványult a pirkadatban. Ezeket a csillagokat Michael képtelen volt megszokni. Bár egy idő után fölismerte a csillagképeket, ezek nem az ő kedvencei voltak, amelyeket a déli égbolton látott: a Dél Keresztje, a Gruis és a többi. Így aztán újból a földre vetette tekintetét és Biggs imbolygó lámpája irányába bandukolt. A zászlóalj kantinját egy lerobbant, zsúpfedeles parasztházban rendezték be. Persze előbb kifestették és a szalmatetőt kátránypapírra cserélték, így aztán kényelmes lett és meleg. Biggs félreállt a tiszti kantin ajtajában. – Nálam lesz a tizenöt fontos nyeresége, amíg vissza nem tér, uram – mormogta az orra alatt. Soha nem kívánt jó szerencsét a tisztnek, ez lett volna ugyanis a legszerencsétlenebb dolog. A kandallóban fahasábok pattogtak, előttük ott ült Lord Andrew Killigerran őrnagy, s csizmás lábát a kandalló rácsán nyugtatta. Az ügyeletes kantinszolga mosogatott. – Zabkása, édes fiam – szólalt meg a lord, kivéve egy pillanatra a borostyán szipkát fogai közül –, olvasztott vajjal és almasziruppal. Vagy pedig füstölt hering tejben... Michael megborzongott. – Majd eszem, ha visszajövünk. – A gyomra az idegességtől amúgy is görcsbe rándult, rosszullétét csak fokozta a hering mindent átható szaga. Andrew a vezérkarnál dolgozó nagybátyja segítségével elintézte, hogy zászlóaljuk mindenhez hozzájusson, amit csak a skót felföld kínál: marhahús, fajd és pisztráng, a

legfinomabb borjúhús, tojás, sajt, lekvár és befőtt – nem feledkezve meg a kimondhatatlan nevű és kimondhatatlanul finom malátawhiskykről sem, egyenesen a lord házi pincéjéből. – Kávét Courteney századosnak – vetette oda Andrew a szennyes edénnyel ténykedő tizedesnek, majd amikor megérkezett a kávé, benyúlt gyapjúgalléros zubbonya belső zsebébe és előhúzott egy ezüst flaskát, amelynek dugóját egy jókora hegyikristály díszítette, és bőségesen töltött a gőzölgő csészébe. Michael az első kortyintást a szájában tartotta, hagyta hogy az illatos szesz marja nyelvét, majd amikor lenyelte s a hőség elöntötte, azonnal érezte, hogyan járja át az alkohol a szervezetét. – Ez az élet vize, édes fiam. Michael úgy szerette ezt a makulátlanul öltözött kis embert, ahogy még senki más férfit – jobban, mint saját apját, vagy Sean bácsikáját, aki pedig korábban az anyagi biztonságot jelentette számára. Nem mindig volt ez így. Amikor először látta Andrew–t, taszította az őrnagy már–már nőies jólöltözöttsége, hosszú szempillája, puha, telt ajka, törékeny teste, apró keze és lába, egész lényéből áradó arisztokratizmusa. Nem sokkal azután, hogy megkezdte szolgálatát a hadosztálynál, Michael megtanította újonnan szerzett barátait „bok–bok”–ot játszani. Az egyik csapat a fal mellett gúlát alkotott, a másik csapatnak az volt a feladata, hogy teljes erővel a gúlának fusson, az emberekre vesse magát, és próbálja azt összedönteni. Andrew kivárta, míg valamelyest elcsendesült a hangzavar, majd félrevonta Michaelt. – Teljességgel tisztában vagyunk vele, hogy új bajtársunk valahonnan az Egyenlítő alól érkezett közénk, s minden igyekezettel azon vagyunk, hogy megértően viselkedjünk a gyarmatokról származókkal, mindazonáltal... Kapcsolatuk ettől kezdve meglehetősen hűvössé vált, bár figyelték egymást repülés és harc közben. Andrew már gyerekkorában megtanulta, hogyan kell dugóhúzóból centiméterekkel a föld fölött visszarántani a gépet, Michael ugyanezt az afrikai égbolton tanulta meg. Mind a ketten kiválóan bántak a labilis Sopwith gépre szerelt Vickers géppuskával, miközben keresztüldörögtek az égbolt három dimenzióján. Nézték egymást, hogyan repülnek. Mert a repülés tehetség kérdése. Akinek nem adatik meg, az az első három héten belül meghal, akinek megadatik, annak valamivel több reménye van. Már egy hónap is elmúlt s Michael még élt, amikor az emlékezetes „bok–bok” játék után Andrew először megszólította. – Courteney, ma a kötelékemben repül. – Ennyi és semmi több. Rutinakcióról volt szó. Két új fickó érkezett a hadosztályhoz egyenesen Angliából – összesen tizennégy repülési órával –, őket kellett átsegíteni a tűzkeresztségen. Andrew csak „ellenség eleség”–nek titulálta a két tizennyolc éves, piros arcú, lelkes legénykét. – Tanultak légi akrobatikát? – kérdezte tőlük. – Igen, uram – mondták egyszerre. – Csináltunk dugóhúzót. – Remek. És hányszor? Szégyenkezve hajtották le a fejüket. – Egyszer. – Te jó Isten – mormogta Andrew, majd nagyot szívott az üres cigarettaszipkán. – És leállítást? Értetlenül meredtek Andrew–ra, aki összehúzta a szemöldökét és fölmordult, de nem szólt semmit. – A leállítás – szólalt meg jóindulatú hangon Michael – az, tudják, az, amikor hirtelen leállítják a motort és a masina zuhanni kezd. Aztán az utolsó pillanatban újra indítják a motort és fölkapják a gépet. Mindketten rázták a fejüket, ismét csak értetlenül. – Nem, uram, senki nem mutatott nekünk ilyesmit. – A boche–ok imádni fogják magukat – morogta Andrew, aztán gyorsan magyarázni kezdett. Először is, felejtsék el a légi akrobatikát, felejtsék el a dugóhúzót meg az ehhez hasonló ócskaságokat, mert különben előfordulhat, hogy amíg ott repülnek fejjel lefelé, a boche átlövi a seggük lyukát az orruk lyukán át. Meg vagyok értve? Szolgálatkészen bólogattak. – Másodszor, mindig csinálják azt, amit én, figyeljék a kézjeleimet és azonnal engedelmeskedjenek, világos? – Ezzel a fejébe nyomta pilótasapkáját, és megkötötte a zöld sálat, melyet a kabalájának tartottak. – Akkor indulás, gyermekeim!

A két újoncot közrefogva 3000 méter magasan elrepültek Arras fölött, a Sopwith gépek La Rhone motorja bőgött a nyolcvan lóerőtől. Ezek az ég urai, a legtökéletesebb harci repülők, amiket ember valaha csinált, ilyennel lőtték le Max Immelmannt is büszke Fokker Eindekkerével együtt. Kiváló repülőidő volt, csak néhány gomolyfelhő úszott felettük, épp olyan magasan, hogy egy boche Jagdstaffelt, vagyis vadászalakulatot elrejtsen a szemük elől. A levegő olyan tiszta volt, hogy Michael már jó tizenöt kilométerről fölfigyelt az alattuk köröző ősöreg Rumpler felderítő biplánra. Alacsonyan a francia vonalak fölött keringett, a német tüzérséget irányította. Andrew alig egy szempillantással Michael után vette észre a Rumplert, s erről egy lakonikus kézjellel tájékoztatta is társát. Azt is jelezte, hogy hagyja valamelyik zöldfülűnek áldozatul. Michael eddig még nem hallott olyan kötelékparancsnokról, aki egy ekkora prédát átengedett volna egy alárendeltjének, amikor a kilőtt gépek kövezték ki az utat az előléptetéshez, a kitüntetésekhez. Ennek ellenére egyetértően bólintott és kezdte lefelé irányítani a két újoncot, akiknek gyakorlatlan szeme azonban nem vette észre az áldozatot, s ezért értetlen pillantásokat lövelltek a két vezetőpilótára. A kétüléses német gépben ülőket annyira lekötötték a lenti robbanások, hogy nem vették észre a fölöttük formálódó gyilkos köteléket. Hirtelen a Michaelhez közelebb eső fiatal pilóta elégedetten elvigyorodott és előremutatott. Végre észrevette a Rumplert. Andrew a feje fölé emelte ökölbe szorított kezét, ahogy egykor a lovasság parancsnoka vezényelt támadást, mire az ifjonc lefelé irányította a gép orrát anélkül, hogy levette volna a gázt. A Sopwith olyan hirtelen dübörgött el lefelé, hogy Michael rémülten csak annyit látott: a dupla szárny hátra hajlik, a gép vászonborítása pedig szabályosan hullámzik az ellenszéltől. A másik újonc hajszálpontosan ugyanígy tett. A látvány Michaelt arra a két kamasz oroszlánkölyökre emlékeztette, amelyeket valaha látott és amelyek egy idősebb sebesült zebracsődörre támadtak, de ugrás közben komikusan összegabalyodtak, és a zebra megvetően otthagyta őket. Mindkét zöldfülű már legalább ezer méterről tüzet nyitott. A német erre az időben jött figyelmeztetésre fölpillantott, kivárta a kedvező pillanatot és a felé zuhanó gépek orra előtt elkanyarodott, hagyva a két vadul tüzelő gépet majd egy kilométerrel túlrepülni a célponton. Michael látta, hogy tekergetik a nyakukat a nyitott pilótafülkében, kétségbeesetten keresve a Rumplert. Andrew szomorúan rázta meg a fejét Michael felé, majd elegánsan ráereszkedtek a német gép farokrészére. Az meredeken elfordult, hogy a farrészben ülő géppuskás pontosan tüzelhessen. Erre Andrew és Michael az ellenkező irányba csűrt, hogy megzavarja, ám a német pilóta észrevette, hogy manővere kudarcba fulladt és korrigálta az irányt. Fölrántotta a gépet és a Sopwithek fölé került. Andrew kezdte. Harminc méterről leadott a Vickersszel egy rövid sorozatot. A német lövész a levegőbe emelte karját és hanyatt vetette magát. Hagyta, hogy Spandau géppuskája tehetetlenül kaszáljon állványzatán, miközben Andrew 303–as golyói szabályosan darabokra tépték. A német pilóta megpróbált lefelé kitérni. Kis híján összeütközött Andrew gépével, a felső szárny súrolta, miközben elrepült fölötte. Itt lépett be Michael. Miután kiszámította a Rumpler merülési szögét, úgy fordult elé gépével, mintha puskát emelne a céltárgyra. Jobb kezének mutatóujját a Vickers ravaszára görbítette és leadott egy rövid sorozatot. Látta, hogy szakad föl a golyók nyomán a Rumpler oldala, pontosan a pilótafülke alatt, ott, ahol a felsőtestnek kell lennie. A német megfordult, és alig tíz méterről Michaelre meredt. Michael látta meglepett kék szemét a pilótaszemüveg mögött, mint ahogy azt is, hogy aznap valószínűleg nem borotválkozott, mert állát aranyszőke sörte borította. Ahogy becsapódtak a golyók, kinyitotta a száját és szétroncsolt tüdejéből előbukkant a vér, ami a Rumpler nyomvonalában rózsaszínes köddé vált. A német gép lustán a hátára fordult. A halott pilótát zuhanás közben tartották a biztonsági szíjak. A gép nyílt mezőn ért földet és azonnal egy rakás alkatrész és merevítőléc lett belőle. Amint Michael megjelent gépével Andrew gépének oldalán, Andrew átpillantott rá és faarccal bólintott, majd jelezte, hogy segítsen lehozni a két ifjoncot, akik őrült köröket róttak fölöttük: még mindig a Rumplert keresték. Ez a vártnál több időt igényelt, s mire sikeresen szárnyuk alá vették a két elkóborolt gépet, a kötelék mélyen berepült nyugatra, messzebbre, mint ameddig Andrew vagy Michael valaha is járt. A látóhatáron Michael ki tudta venni a Somme kövéren csillogó kígyóját, ahogy zöld partjai között a tenger felé kanyarog. Megfordultak. Keletre, Arras felé repültek, egyre magasabban, hogy így is csökkentsék annak a lehetőségét, hogy fölülről a nyakukba zúdul egy Fokker vadász.

Minél magasabbra jutottak, úgy tárult föl előttük Észak–Franciaország és Belgium déli részének látképe a mezők zöldjének tucatnyi árnyalatával, a frissen szántott parcellák barnájával. Ilyen magasságból már alig lehetett látni az ágyúgolyók és aknák szaggatta frontvonalakat. A lenti nyomor, sár és halál innen már elhanyagolhatónak és illuzórikusnak hatott. A két veterán pilóta egy percre sem hagyta abba az égbolt kémlelését. A fejük szinte ritmusra fordult jobbra és balra, föl és le, a szemük egyetlen pillanatra sem nyugodhatott, nem hipnotizálhatta őket és orruk előtt forgó propeller. A két újonc viszont gondtalanul tekingetett körbe–körbe. Szinte ünnepelték magukat. Akárhányszor Michael feléjük pillantott, mindig vigyorogva integettek vissza neki. Végül aztán föl is adta, hogy megértesse velük: kémleljék az eget. Szemlátomást nem is fogták föl a kézjeleit. Ötezer méter magasan jártak, ennél magasabbra egy Sopwith nem is mehet, s lassan megszűnt Michaelben az a kellemetlen érzés, hogy ilyen alacsonyan kellett ismeretlen terület fölött repülniük, mert lent föltűntek Arras fényei. Tudta, hogy az égen gomolygó néhány felhőfoszlány nem elég egy Fokker elrejtésére, annál is inkább, mert nincs az a Fokker, amelyik ilyen magasra szállna. Még egy kutató pillantást vetett a frontvonalra. Két német megfigyelő léggömb maradt el nem sokkal Mons–tól délre, alattuk egy csapat baráti DH2–es együléses röpült Amiens felé. Ez pedig azt jelenti, hogy a 24–ik hadosztályhoz tartoznak. Tíz perc és leszállunk – Michael nem tudta befejezni a gondolatot, mert az égbolt rejtélyesen megtelt körülötte rikítóan festett, és Spandau géppuskáikból tüzet okádó német gépekkel. Teljes rémülete ellenére is megfontoltan cselekedett. Ahogy a magasba rántotta a gépet, orra előtt feltűnt egy cápafejes gép, farkán a máltai kereszttel. A másodperc századrésze alatt végezhetett volna Michaellel. Michael ebből rájött, hogy felülről csaptak le rájuk, bár képtelen volt felfogni, hogy bújhattak meg a gomolyfelhő fölött. Egy másik, vérvörösre festett gép Andrew nyomába eredt, Spandaujából özönlő golyói bele– belekaptak a gép alsó szárnyába. Kérlelhetetlenül közeledett a pilótafülkéjében összegörnyedt Andrew felé, akinek arca fehér foltnak látszott a pilótasapka keretében. Michael ösztönösen felé fordította a gépet, mire a német, nem kockáztatva az összeütközést, elfordult előle. – Ngi dla! – ordította Michael a zulu csatakiáltást, ahogy a vörös gép lőtávolságba került tőle, majd meglepve tapasztalta, hogy a német gép kereket old, mielőtt még megcélozta volna Vickersével. Ebben a pillanatban egy lövés erejétől roppantul megrázkódott a Sopwith, majd Michael feje fölött hatalmas zengéssel elpattant egy drótkötél, amint egy másik gépszörnyeteg fölülről rátámadt. Megpróbált lefelé menekülni, de alatta épp Andrew akart emelkedni immár egy másik német gép elől, amely már–már lőtávolságra került tőle. Michael szemből támadt a németre. A vörös–fekete szárnyak centiméterekre fölötte húztak el, de már ott volt a következő gép, melyet Michael nem tudott lerázni: túl gyors volt és túl erős. Michael tudta, hogy elveszett. Hirtelen megszűnt a Spandau tüze, Andrew gépe bukkant föl Michael gépének szárnya mellett, elűzve ezzel a németet. Michael kétségbeesetten követte körbe–körbe Andrew gépét, hogy így védjék egymást, miközben a német gépek gyilkos dühvel – és eredménytelenül – ott köröztek körülöttük. Michael agyának csak egy kicsinyke részével regisztrálta, hogy mindkét újonc még a támadás első másodperceiben elesett. Az egyik teljes sebességgel végzett zuhanórepülést és a szárnya levált, a másik fáklyaként hullott alá, sűrű fekete füstcsíkot húzva maga után. Amilyen rejtélyes volt a németek érkezése, ugyanolyan volt a távozásuk is – sértetlenül repültek vissza vonalaik felé, maguk mögött hagyva a két megnyomorított Sopwithet, hadd sántikáljanak hazafelé. Andrew Michael előtt ért földet, a két gép azonban szorosan egymás mellé állt az almáskert szélén. Mindketten kikászálódtak, lassan körbejárták gépeiket a sérüléseket ellenőrizve. Végül szembekerültek egymással, mindkettőjük arca hamuszínű volt az átéltek miatti rémülettől. Andrew előhúzta zsebéből az ezüstflaskát és lecsavarta a kristálykupakot, zöld sála sarkával megtörölte a nyakát és átadta Michaelnek. – Fogja, fiam – szólalt meg óvatosan. – Húzzon belőle egy kiadósat. Megérdemli. Megérdemli, Isten az atyám. Így aztán azon a napon, amikor a német légierő cápaorrú Albatros D–típusú vadászgépeivel a szövetséges légifölényt leradírozta Franciaország egéről, a két férfi merő szükségszerűségből

elválaszthatatlan bajtársává vált egymásnak. Szárny szárny mellett repültek, s ha kellett, egymást védő kört alkottak a rájuk törő és halált hozó tarka siserahad ellen. Kezdetben megelégedtek azzal, hogy védjék egymást, majd próbára is tették új, halálos ellenségüket. Éjszakánként a késve érkezett felderítő jelentéseket tanulmányozták, amelyekből megtudták, hogy az Albatrost 160 lóerős Mercedes–motor hajtja, tehát kétszer olyan erős, mint a Sopwith La Rhone motorja, és azt is, hogy két 7,92 mm–es Spandau géppuskával van fölszerelve, amelyek a propellerek alól, előre tüzelnek, szemben a Sopwith egyetlen Vickers 0,303–asával. A velük szembeni túlerő mind fegyver, mind erő szempontjából kétszeres. Az Albatros súlya 350 kilogrammal több a Sopwithénél, és jó sok találatot elvisel, mielőtt lezuhanna. – Nos, kisfiam, most pedig kifundáljuk, hogy pukkantsuk ki a szőkeseggű boche–okat – szólalt meg Andrew és újra átrágták az összes kémjelentést, hogy megtalálják a gépek gyenge pontjait. Csak két ilyet találtak. Az Albatros hűtőjét a felső szárnyra, közvetlenül a pilóta fölé helyezték el. Ha ezt sikerül eltalálni, a sziszegve kitörő forró hűtőfolyadék igencsak csúnya halálba küldi a pilótát. Ennek az ismeretnek a birtokában megkockáztatták első támadásaikat. Nemcsak az Albatrosokat tették próbára, hanem egymást is, és egymásban nem találtak hibát. A bajtársi kapcsolat barátsággá alakult, egymás iránti tiszteletük és szeretetük mélyebbé vált, mintha vérszerinti testvérek lettek volna. Így ma hajnalban is nyugodtan ültek a kantinban s szürcsölték whiskyvel alaposan felöntött kávéjukat. Egymásból erőt merítve készültek a léggömbök elleni harcra. – Földobjunk egy érmét? – törte meg Michael a csendet. Lassan indulniuk kellett. Andrew a levegőbe pöckölt egy arany egyfontost, elkapta és tenyerét lefordítva az asztalra csapta. – Fej – szólalt meg Michael. Andrew felemelte a tenyerét. – Mázlista – morogta, amikor meglátta V. György komor, szakállas profilját. – Én megyek másodjára – jegyezte meg Michael, mire Andrew tiltakozásra nyitotta a száját. – Én nyertem, enyém a döntés – állt föl Michael, hogy jelezze: lezárta a vitát. Egy léggömb elleni támadás olyan, mintha ketten támadnának egy tunya és óriásira nőtt viperára: az első felébreszti az állatot, mire az felveszi a támadó, S–formára görbült alakját; a második pedig megkapja a lábikrájába a gyilkos marást. A léggömb elleni támadásnál hasonló a helyzet: a gépek hátulról támadnak rá, az első gép riasztja a védelmet, a második kapja a gyilkos össztüzet. Michael szándékosan választotta a második helyet, ha Andrew nyer, ő is így tett volna. Válluk összeért, úgy álltak még néhány pillanatig a kantin ajtajában, míg felhúzták majdnem könyékig érő kesztyűjüket, begombolták zubbonyukat, az eget kémlelték, a szélirányt és a távoli dühös ágyúszót figyelték. – A pára nem fog felszállni a völgyben – morogta Michael. – A szél meg se moccantja, legalábbis egyelőre. – Akkor imádkozzon érte, fiam – válaszolta Andrew, majd ormótlan ruházatukban megindultak a sárba fektetett pallón az almáskert szélén álló gépek felé. Milyen nemesen nagyszerűnek tűntek ezek a gépek egykor Michael szemében, s milyen csúnyák, ormótlanok, kilátást akadályozó propellerükkel, most, ha összehasonlítja őket az ember a kecses cápaorrú Albatrosokkal, amelyekben Mercedes–motor dohog. Milyen törékenyek ezek a Sopwithek a németek gépeihez képest! – Istenem, mikor kapunk végre igazi repülőgépeket? – sóhajtott föl, de Andrew nem válaszolt. Gyakran panaszkodtak az emberek a végtelen várakozás miatt, amíg a beígért SE 5a–k végre megérkeznek. A Scout Experimental 5a legalább a német Jastákkal fölveheti a küzdelmet. Andrew gépe ugyanolyan zöldre volt festve, mint amilyen a sála. A pilótaülés alatt tizennégy fehér kör jelezte a lelőtt ellenséges gépek számát, mint a rovások egy mesterlövész puskájának tusán. A gépe neve a motorházra volt festve: „Repülő húsdaráló”. Michael a világossárga mellett döntött, s a pilótafülke alá egy aggódó tekintetű, szárnyas teknőst festetett, s a szöveg így hangzott: „Ne kérdezd miért, itt dolgozom”. A gépen egyébként még hat fehér kör díszelgett.

A földi személyzet segítségével fölmásztak az alsó szárnyra, majd bepréselték magukat a szűk pilótaülésre. Michael lábait a csűrőlapok pedáljára helyezte és megnyomogatta azokat és a válla fölött hátrapillantva ellenőrizte, működnek–e. Ezután elégedetten bökött fölfelé tartott hüvelykujjával a szerelő felé, aki egész éjjel az előző napi „kiruccanás” alkalmával ellőtt drótkötéllel bajlódott. A szerelő elmosolyodott és a gép elé rohant. – Minden kikapcsolva? – Minden kikapcsolva! – kiáltott vissza Michael, miután ellenőrizte a gépszörnyet mindkét oldalról a gépből kihajolva. – Szívatót be! – Szívatót be! – ismételte meg Michael az utasítást, miközben a kézi üzemanyagpumpa fogóját rángatta. Amikor a szerelő megpörgette a propellert, hallotta, hogyan szörcsög az üzemanyag a porlasztóban. – Kapcsolók be! Gyújtás! – Kapcsolók benn! A propeller következő megpördítése után a motor néhány tétova durranás után pöfögni kezdett. A kipufogónyílásokból kék füst tört elő. Mindent áthatott az égő ricinusolaj szaga. A motor néha meg– megállt, aztán nagy robajjal újra indult, végül nyugodt zakatolásba kezdett. Michael gyomra a gép indulása előtti ceremónia alatt időnként összerándult, s némi hascsikarást is érzett. A ricinusolaj szagától mindig ugyanezt érezte. A vén rókák hamar megtanultak úrrá lenni a hasonló panaszokon; a whisky is csodákat művelt, ha kellő mennyiségben vette be az ember. Egyébként éppen emiatt gúnyolták „melaszseggűek”–nek a kezdő pilótákat, amikor sápadtan, vagy a szégyentől elvörösödve és enyhe ürülékszagot árasztva tértek vissza első bevetéseikről. Michael megigazította a szemüvegét és Andrew–ra pillantott. Egymásra bólintottak, majd Andrew gázt adott és gurulni kezdett a sáros mezőn. Michael követte, miközben a jobbján, a gép szárnya mellett ott ügetett a szerelője is, hogy az almafák közt a tisztás felé navigálja. Andrew már a levegőbe emelkedett, amikor Michael teljes gázt adott. Amint a Sopwith farokrésze felemelkedett, s kitisztult a kilátás, Michaelnek egy pillanatra lelkifurdalása támadt: eszébe jutott igaztalan véleménye a gépről. Nagyszerű masina ez, öröm rajta repülni. A kifutópályát borító vendégmarasztaló sár ellenére gyorsan a levegőbe emelkedett, jó 30 méteres magasságban egyenesbe hozta a Sopwithet, s követte Andrew zöld gépét. A hajnali szürkületben már jól ki tudta venni a Mort Homme–i kápolna megzöldült rézzel borított tornyát, s az alatta húzódó T alakú tölgy és bükk ligetet. A T szára kiválóan védte a kifutópályát, ugyanakkor a liget maga remek navigációs pont volt, különösen rossz időben. A liget mögött bújt meg a vörös tetős kastély egy franciásan elrendezett park kellős közepén, a kastély mögött pedig kis domb emelkedett. Andrew enyhén jobbra döntötte a gépét a domb fölött. Michael ugyanezt tette, közben tekintete a tájat kutatta. Vajon ott lesz–e a lány? Még túl korán van – a domb pedig kopár. Hirtelen elöntötte a csalódás érzése és a rettegés. Aztán mégis föltűnt a lány – a dombtetőre vezető ösvényen léptetett hatalmas fehér ménjén, amely táncoltatta törékeny alakját. A fehér lovas lány volt a kabalájuk. Ha ott látták a dombtetőn integetni, soha nem érte baj őket. Ma, amikor a léggömbök ellen indultak, nagyobb szükségük volt rá, mint valaha – szinte kétségbeesetten kívánták a látványát. Amikor a lány fölért a dombtetőre, megállította a lovat. Néhány másodperccel, mielőtt föléje értek volna, leoldotta a kalapját, mely alól sötét hajzuhatag bomlott szét. Meglengette a kalapot, mire Andrew meglengette gépe szárnyát és tovazúgott. Michael egészen közel repült a dombtetőhöz. A fehér csődör visszahőkölt és idegesen kapkodta a fejét, míg a sárga masina bőgve közeledett feléje, de a lány nyugodtan ült a nyeregben és boldogan integetett. Michael látni akarta az arcát. Majdnem egy magasságban repült a kis domb tetejével, nagyon közel a lányhoz. Egy pillanatra meglátta a szemét. Nagy volt és sötétbarna. Érezte, hogy nagyot dobban a szíve. Tisztelgésképpen sapkájához emelte kezét, és valahol mélyen tudta, hogy aznap nem lesz semmi baj. Kiverte gondolataiból azoknak a szemeknek az emlékét és előrefigyelt.

Jó tizenöt kilométernyire, ahol a krétafehér szirtek keresztezték a frontot, megkönnyebbülve látta, hogy igaza volt: a szellő nem oszlatta el a reggeli párát a völgy fölött. A szirteket teljesen szétágyúzták, növényzetnek nyoma sem maradt rajtuk. A tölgyek csonkjai sehol sem voltak magasabbak egy–másfél méternél, a bombatölcsérek egymást érték, mindegyikben víz csillogott. Volt, hogy a magaslat havonta gazdát cserélt, s abban a pillanatban újra megindult érte a harc, amely sok–sok ember életébe került. A himlőragyás terület elhagyatottnak tűnt, holott élők és holtak légiói rothadtak együtt a vizes földön. A halottak bomlásának bűzét még a magasan szálló repülőkön is érezni lehetett, a szörnyű bűz marta a torkukat és megöklendeztette őket. A hegygerinc mögött a szövetségesek dél–afrikaiakból és új–zélandiakból álló Harmadik Hadserege éppen magát beásni készült, hogy ha a szövetségesek Somme irányába indított támadása összeomlana, ne az ő nyakukba zúduljon az ellentámadásba lendült német csapatok minden dühe. Az új védővonal kiépítését erősen hátráltatta az állandó német tüzérségi tűz. Miközben a gépek a frontvonal felé dübörögtek, Michael tisztán ki tudta venni a becsapódó aknák sárga füstjét és el tudta képzelni a sárban robotoló emberek kétségbeesését az örökké zuhogó gyilkos tűzesőben. Ahogy Michael közeledett a hegygerinc felé, a lenti robbanások hangja a La Rhone motorok hangját éppúgy elnyomta, mint a légcsavar szelének süvítését. Az ágyúzás hangja olyan volt, mint a viharos tenger hullámainak dörgése, amikor nekizúdulnak a sziklás partnak, vagy mint egy eszement ír dobos dobszólójáé, vagy mint e beteg és őrült világ pulzusának lüktetéséé. Michael vad dühe azok iránt az emberek iránt, akik kiagyalták számára ezt a léggömbellenes akciót, szinte elenyészett, ahogy erősödött a lenti robbanások zaja. Munka ez is, amit el kell végezni – jött rá, amikor látta a lentiek szörnyű szenvedését. A legrettegettebb, leggyűlöltebb célpontok mégis a léggömbök voltak egy repülős számára – éppen ezért nem is választhatott mást Andrew Killigerran. Michael végre észrevette őket; úgy lebegtek a hegygerinc fölött a hajnali fényben, mint ezüstös, dagadt meztelen csigák. Az egyik pontosan szemben volt vele, a másik néhány mérfölddel keletre. Ebből a távolságból a rögzítő drótkötelet nem lehetett látni. A kosarak, amelyekből a szövetségesek hátországáról tökéletes madártávlati képet lehetett alkotni, apró pöttyöknek látszottak a csillogó hidrogéntöltésű gömbök alatt. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázkódtatta meg a levegőt. A Sopwith szárnyai inogni kezdtek, majd egy szempillantással később füst és lángoszlop tört a magasba, amely egyszerre volt fekete és rikító narancsszínű. Magasabbra tört, mint az alacsonyan szálló gépek, meredeken fel kellett kanyarodniuk a Sopwitheknek, hogy elkerüljék a lángoló, füstölő oszlopot. Egy léggömbről kilőtt akna talált el egy előretolt szövetséges lőszerraktárat. Michael érezte, hogyan válik félelme izzó gyűlöletté azok iránt, akik keselyűszemmel, hideg közönnyel hoznak halált az alattuk lévőkre. Andrew visszafordult a hegygerinc felé, gépének jobb szárnya szinte súrolta a hatalmas füstoszlopot. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, egészen addig, míg futóműve szinte érintette a homokzsákkal megerősített lövészárkokat, és látta a dél–afrikai katonákat csapatostul mozogni bennük. Cipelték saját felszerelésüket, mint a teherhordó állatok. Nagyon kevesen néztek csak föl, amikor a vidám színűre festett gépek elzúgtak fölöttük. Az arcuk sáros volt és szürke, a tekintetük, üres. Felettük egy alacsonyabb hágó húzódott, amely kettészelte a hegygerincet. A hágó még mindig tele volt a reggeli párával. Ahogy a reggeli szellő mozgatta, a párapaplan úgy imbolygott, lassan, mintha a föld szeretkezne egy ezüst dunyha alatt. Felugatott egy Vickers–géppuska a közelben. Andrew adott le néhány próbalövést. Michael egy kicsit oldalra fordult, hogy jobban lásson és ő is leadott egy rövid sorozatot. A foszforos végű gyújtó lövedékek csinos fehér csíkot húztak a tiszta levegőben. Michael visszafordult és felsorakozott Andrew mögé, mindketten visszahúzódtak a ködbe, a fény és a tompább hangok új dimenziójába. A szűrt fény szivárványszerű glóriát vont mindkét repülő köré. A nedvesség összegyűlt Michael szemüvegén. Föltolta a homlokára és körülpillantott. Előző délután Andrew és Michael alaposan felderítette már ezt a szűk hágót a hegygerincen, meggyőződtek arról, hogy nincs semmiféle akadály, s megjegyezték az utat, hogy merre fordul a magasabb régiók felé. Ezzel együtt a hágó veszélyes volt: szűk és kanyargós, és alig lehetett kétszáz méternél többre előre látni.

Michael felzárkózott a zöld repülőgép mögé, hagyta, hogy Andrew vezesse, miközben a hideg köd szinte beleette magát a ruhájába, ujjai a vastag kesztyű ellenére is elgémberedtek. Andrew hirtelen meredeken elfordult, és amikor Michael követte, megpillantott egy barna és rozsdásodó szögesdrótot közvetlenül a futóműve alatt. – Senki földje – mormogta, és ekkor feltűnt alatta a német arcvonal. Elég volt egyetlen pillantás a futóárkokra, ahol szürke egyenruhás emberek kuksoltak csúnya, szenesvödörszerű rohamsisakjukban. Néhány másodperccel később előbukkantak a ködből egy olyan világba, amelyet éppen most ragyogtak be a nap első vakító sugarai. Michael észrevette, hogy megjelenésük teljes kavarodást okozott. A köd eddig elrejtette őket a léggömb őrszemei elől és elnyelte gépeik motorjának zúgását. Pontosan előttük lebegett az első léggömb, jó ötszáz méterrel felettük. Acél rögzítőkábele, akárcsak egy pók fonala, levezetett a homokzsákok közé a fekete füstbe. A léggömb meglehetősen sebezhetőnek tűnt, mindaddig, míg Michael szeme meg nem akadt a léggömb alatti békés mezőn, ami tele volt fegyverekkel. A géppuskafészkek a hangyaleső talajba vájt lyukaira emlékeztették, melyeket még Afrikában látott, apró csapdákra, melyeket az állat szinte homokzsákokkal vett körül. Első pillantásra nem is tudta megszámolni őket, annyi volt belőlük. Ehelyett inkább a légelhárító lövegekre figyelt, amelyek úgy meresztgették csövüket kör alakú ágyútalpukon, mint a nyakát nyújtogató zsiráf. A légi srapnel lövedék akár hétszáz méterre is följuthatott. A tüzérek türelmesen vártak. Tudták, hogy előbb–utóbb megérkeznek a repülők, s ők erre készültek. Michael rájött, hogy a köd segítségével csak néhány másodpercnyi előnyhöz jutottak, mert látta, hogy a tüzérek csak most rohannak ágyúikhoz. Az egyik hosszú csövű légelhárító ágyú lassan, szinte imbolyogva célba vette őket. Azután, ahogy Michael teljes erővel előrenyomta a gázszabályzó kart és a Sopwith megugrott, látta, hogy gőz csap ki a léggömböt rögzítő acélhuzal csörlőmotorjából. A németek kétségbeesetten kezdték a föld felé csörlőzni a léggömböt, az ágyúk biztonságot adó védelmébe. A csillogó ezüstgömb gyorsan süllyedt, mire Andrew hirtelen a magasba kapta a gépe orrát és dübörgő motorral fölfelé indult. Michael gépe fülsiketítő robajjal lódult utána, megcélozva a rögzítőkábel középpontját, azt a pontot, ahová a léggömbnek érkeznie kell. Alig több mint tizenöt méterrel lesz az ágyúk fölött. Andrew négyszáz méterrel járt Michael előtt, az ágyúk mégsem nyitottak tüzet. Pontosan egy szintben volt a léggömbbel, az kötötte le minden figyelmét. Michael tisztán hallotta a Vickers kelepelését és látta a foszforos gyújtólövedékek által húzott csíkot, amely belemetszett a jeges hajnali levegőbe és néhány másodpercre összekapcsolta a léggömböt és a zöld repülőt. Ekkor Andrew elfordította a gépét, melynek szárnya szinte súrolta a hullámzó selyemfelületet, majd nyugodt siklórepülésbe kezdett. Most Michaelon volt a sor, ám alighogy célba vette géppuskájával a léggömböt, az ágyúk tüzet nyitottak rá. Hallotta a srapnel lövedék sziszegését, a Sopwith egy pillanatra meg is remegett az általa keltett légörvényben, de a töltet rosszul volt időzítve. Jó száz méterrel a feje fölött vált csak ezüstös tűzgömbbé. A géppuskások pontosabban céloztak, sőt célozniuk sem kellett, annyira közel volt hozzájuk. Michael érezte a golyók becsapódását a gépbe, miközben a nyomjelző lövedékek jégesőként sziszegtek körülötte. Teljes erővel elrántotta a csűrőkart, aztán egy hirtelen mozdulattal lefelé indult, ezzel a nyaktörő oldalra csúsztatással egy pillanatra kikerült a tűzfüggönyből és egy szintbe került a léggömbbel. Mintha a léggömb rohant volna felé, s nem fordítva. A puha selyem egy ezüstös nyálkájú féreg benyomását keltette. Michael látta a két német megfigyelőt a kosárban, ahogy tetőtől talpig bebugyolálva tehetetlenül himbálóznak. Az egyik mereven előremeredt, a másik arcát a rémület és düh torzította el. Valamit kiabált felé, talán szidalmazta, talán hergelte, de a hangot elnyomta a gép dübörgése és a géppuskák kelepelése. Szinte nem is kellett Michaelnak céloznia, hisz teljes látóterét kitöltötte a léggömb. Kibiztosította a Vickerst és meghúzta a ravaszt: a lövésekbe beleremegett a gép, a foszforgolyók füstje az arcába csapott és a torkát marta.

Hogy ismét vízszintesbe került, ismét megtalálták a tüzérek, akik kezdték a gépet miszlikbe lőni – de Michael tartotta magát, hol egyik, hol másik csűrőkart nyomta előre, az enyhén jobbra–balra mozgó orrból úgy irányította a léggömbre a golyókat, mintha egy kertet locsolna. – Gyulladj ki! – ordította. – Gyulladj már ki, az isten verjen meg! A tiszta hidrogén gáz önmagában nem gyúlékony, 1 : 2 arányban oxigénnel kell keverednie, akkor azonban magától hatalmasat robban. A léggömb egyelőre minden látható eredmény nélkül nyelte el a gyújtólövedékeket. – Gyulladj már ki! – sikoltotta szinte hisztérikusan Michael. Ujja görcsösen húzta a Vickers ravaszát, a géppuska folyamatosan ugatott és köpködte magából a réz töltényhüvelyeket. A hidrogén nyilván ömlik a több száz lyukból, melyeket ő és Andrew géppuskázott a léggömbbe, és a gáz keveredik a levegővel. – Miért nem gyulladsz meg már végre? – Michael kihallotta a kétségbeesést saját kiáltásából. Már szinte érintette a léggömböt – most kell elfordulnia, hogy elkerülje az összeütközést. Minden hiába, gondolta. Aztán, ahogy felvillant előtte a kudarc, tudta, hogy soha nem adja föl. Ha kell, nekirepül a léggömbnek. Ahogy erre gondolt, a léggömb szinte az arcába robbant. Mintha hirtelen a százszorosára duzzadt volna, kitöltötte az eget és lánggolyóvá változott. A bénító sárkánylehelet körbenyalta Michaelt, égette az arcát és elvakította, úgy kapta föl az embert és a gépet, mintegy száraz falevelet a szél. Michael szinte a földről rántotta vissza a gépet, aztán ahogy emelkedett, még egyszer visszanézett. A hidrogéngáz egyetlen démoni pillanat alatt ellobbant, és az üres, vadul lángoló selyem összeroskadt, ernyőként borítva be a kosarat és annak emberi rakományát. Az egyik német megfigyelőnek sikerült tíz méter magasból kiugrania, nagykabátjának szárnya csapkodott, mint egy tehetetlen madáré, lába görcsösen kapálóztak, aztán hirtelen, eltűnt a zöldben. Társa a kosárban maradt, és körbevették az égő selyem lángjai. A földön úgy futottak szét a katonák, mint a hangyák egy megzavart hangyabolyból, de a lángoló selyem gyorsabb volt és csapdába ejtette őket. Michael egyikőjük iránt sem érzett szánalmat, ellenkezőleg: vad győzelmi mámor kerítette hatalmába, ezzel kompenzálta saját rémületét. Éppen kedvenc csatakiáltására nyitotta volna a száját, amikor egy srapnel, amelyet feltehetőleg a mező északi részéről lőttek ki, fölrobbant alatta. A gép megingott, sziszegő és zümmögő acéldarabok téptek bele a testébe. Michael megpróbált úrrá lenni a gépen, de hirtelen leszakadt a pilótafülke padlója és láthatóvá lett alatta a föld. A jeges szél a nagykabátja alá kapott. Biztonságban meg tudta tartani a súlyosan megsérült gépet. Valami, ami kilazult a törzs alatt, olykor neki–nekicsapódott a gépnek. Az egyik szárny is félrehúzott, keményen kellett markolnia a kormányt – de végre kikerült az ágyúk lőtávolából. Ekkor Andrew tűnt föl mellette, s aggodalmaskodva tekintett rá, mire Michael elnevette magát és győzelmes kiáltásban tört ki. Andrew hüvelykujjával jelezte: „Vissza a bázisra!” Michael körül pillantott. Miközben a gépen próbált úrrá lenni, egyre mélyebben és mélyebben a német arcvonal mögé repültek, északnak. Eldübörögtek egy útkereszteződés felett, amely tömve volt állatok vontatta és motorizált szállítóeszközökkel. A megrémült szürke ruhás figurák az árkokba spricceltek szét. Michael ügyet sem vetett rájuk, megfordult a pilótaülésben; három mérföldre tőlük a zöld lapály felett ott hullámzott a másik léggömb. Michael a „nem” jelet mutatta Andrew–nak, majd a léggömbre mutatott: „Támadás!” Andrew azonnal visszajelzett: „Vissza a támaszpontra!” Michael gépére mutatott, aztán elhúzta mutatóujját a torkán: „Veszélyes.” Michael lepillantott a lába között a lyukon keresztül a földre. A dübögést nyilván az okozza, hogy leszakadt az egyik kerék. A gép törzsén a golyók felszaggatták a vásznat, a szövetcsíkok úgy lobogtak a légsodorban, mint a buddhista imazászlók, de a La Rhone motor dühösen dübörgött, még mindig teljes gázzal repült, nem hagyott ki, nem köhögött. Andrew újból jelzett neki, hogy forduljon vissza, de Michael csak egy kézvillanással válaszolt – „Kövess!” – és olyan élesen fordult, hogy a sérült gép törzse beleremegett. Michaelt elöntötte a harci őrület, az eszement vad szenvedély, amelyben kikapcsol az életösztön. Látása természetellenesen kitisztult, úgy érezte, a megrongált Sopwith saját testének kiterjesztése, vagy mintha fecske lenne, amelyik repülés közben a vízbe bele–belebukva iszik, olyan könnyedén érintette a mezőn futó sövényt egyetlen épségben maradt kerekével, vagy mintha sólyom lenne, olyan kegyetlen volt merev pillantása, ahogy a lassan ereszkedő léggömböt nézte.

A németek természetesen látták, hogyan enyészik el az első léggömb a lángokban, ezért kezdték meg a másik becsörlését. Mire Michael a helyszínre ér, már a földön lesz. A tüzérek riadó készültségben, kezük a kioldó billentyűn. Akkor a lövészárokban lévő alakulat ellen kell fölvennie a harcot. Michael még öngyilkos dühében sem feledkezett meg vadászösztöneiről és trükkjeiről. Úgy helyezkedett, hogy a műszerfal, a kormányrudak, mind–mind védjék a testét, miközben rájuk repül. Egy keskeny földút kúszott be a látómezejébe, egy–egy sor karcsú nyárfa szegélyezte. Ez a fasor volt az egyetlen látnivaló a szirt alatti kopár tájon. Michael élesen a fák mellé fordult, s ezek árnyékában repült a léggömb felé. A feje fölé pillantott, a szárnyra rögzített tükörbe. Andrew zöld Sopwith gépe olyan szorosan röpült mögötte, hogy propellere kis híján az ő gépe farkát súrolta. Michael úgy vigyorgott, mint egy cápa, amikor belekapaszkodott a kormányrúdba, és olyan kecsesen emelte át gépét a nyársoron, mint egy úrlovas veszi az akadályt. A léggömbállás alig háromszáz méterre volt tőle. A személyzet éppen az őrszemeket segítette ki a kosárból, majd rohanvást indultak a legközelebbi futóárok biztonságába. A géppuskások, akik egy pillanatra célt tévesztettek a nyárfasor miatt, végül akkurátusan célba vehették a gépet és tüzet nyitottak. Michael egyenesen berepült a tűzfüggönybe. A lövedékek megtöltötték körülötte a levegőt, a srapnelgránátok olyan légörvényt keltettek, hogy a dobhártyája kattogni kezdett és rettenetesen szúrt. Látta a feléje forduló tüzérek arcát az állásokban, mintha sápadt foltok lettek volna a gépét követő ágyúcsövek mögött. A felvillanó, vakító torkolattüzek szépek voltak, mint a lidércfény. A Sopwith azonban százmérföldes sebességgel száguldott feléjük, s már csak alig háromszáz yardot kellett megtennie. A motorblokkra záporozó golyók ijesztő hangja sem térítette el Michaelt, aki a csűrőkormány finom mozgatásával célra irányította gépét. A léggömbtől menekülő emberek csoportja pontosan előtte rohant a fedezék felé. Közöttük botladozott esetlenül a két őrszem, akik még gémberedettek voltak a fenti hidegtől, s a vastag öltözék is akadályozta őket a mozgásban. Michael olyan gyűlölettel nézte őket, mintha mérgeskígyókat látna, majd lassan lefelé fordította a Sopwith orrát és meghúzta a ravaszt. A csoport úgy oszlott szét, mint a szürke füst, a testek elmerültek a fűtengerben. Ekkor Michael hirtelen fölemelte a Vickers irányzékát. A léggömb cirkuszi sátorhoz hasonlóan terült el a földön. Beleeresztett egy sorozatot, a foszforos gyújtógolyók füstcsíkot húzva csapódtak az ezüstös, puha tömegbe, teljesen hatástalanul. Őrült dühe ellenére Michael agya tiszta volt, gondolatai úgy száguldottak, hogy az idő egyre lassabban és lassabban látszott múlni. A tizedmásodpercek, amint a földön ülő ezüstszörnyhöz közelített, már–már örökkévalóságnak tűntek, szinte már minden egyes golyó pályáját végig látta, ahogy kiröppennek a Vickers csövéből. – Miért nem gyulladsz föl, nyavalyás? – sivította bele a kérdést ismét a levegőbe, amikor hirtelen rájött a válaszra. A hidrogén a legkönnyebb atom, ezért a kiszökő gáz a léggömb fölötti régiókban keveredik el az oxigénnel. Nyilvánvaló, hogy eddig túlságosan alacsonyra célzott. Miért is nem jött rá erre előbb? Lassan emelte föl a Sopwith orrát, géppuskája tüzét a léggömb duzzadó teteje fölé irányította, míg végül a semmit lőtte, s ekkor a levegő hirtelen lángtengerré változott. Ahogy közeledett felé a tűzgolyó, Michael szinte függőlegesbe rántotta föl a gép orrát, majd hirtelen levette a gázt. A gép egy pillanatra mintha az orránál fogva csüngött volna valamiről, leállt és lassan zuhanni kezdett. Michael keményen belerúgott a csűrőlapát irányító rúdjába, hogy a gép megcsinálja a klasszikus álló fordulatát, aztán ismét ráadta a gázt és a gép a háta mögött hagyta a hatalmas máglyát. Hirtelen valami zöld villant föl alatta, Andrew a legélesebb szögben a gépe mellé fordult, majd lassan ismét maga elé engedte. Nem lőttek rájuk a földről; a két támadó gép váratlan légi akrobatikája és a dühöngő lángoszlop teljesen lekötötte a tüzérek figyelmét, s Michael egy pillanattal később már ismét a nyárfasor védelmében repült. Most, hogy elvégezte a dolgát, Michael dühe ugyanolyan gyorsan elpárolgott, ahogyan jött, s máris az eget kémlelte, rájött ugyanis, hogy a füstoszlopok irányzékként szolgálhatnak a német Albatros vadászgépeknek. A füstöt nem számítva az ég tiszta volt. Michael megkönnyebbült. Egészen a sövényig süllyedt, aztán Andrew–t keresve körülnézett. Ott volt a nyomában, egy kicsivel fölötte, de már a szirt felé fordulva, hogy elébe vághasson. Egymás mellett repültek. Különös nyugalmat érzett, hogy Andrew ott repült közvetlenül mellette vigyorogva, miközben a fejét csóválta a megtagadott parancs, esetleg a Michaelt elkapó hirtelen düh miatt.

Együtt dübörögtek megint mélyrepülésben a német vonalak fölött, ügyet sem vetve a feléjük lövöldöző géppuskákra. Amikor ismét emelkedni kezdtek a szirt magasságába, Michael motorja hirtelen kihagyott. Zuhanni kezdett a krétafehér föld felé, de ismét megindult a motor, felbőgött és húzni kezdte fölfelé, aztán ismét kihagyott. Andrew ott repült mellette, látszott, hogy valami biztatót akar neki átkiabálni – a gép hirtelen megint beindult, aztán visszalőtt néhányat, és teljesen leállt. Michael a szívatót pumpálta, a gyújtáson babrált, miközben a sérült gépnek suttogott. – Gyerünk, drágaságom. Bírd ki, öreglány. Mindjárt otthon leszünk. Ekkor érezte, hogy a gépben valami megpattant, a kormányszerkezetet átlőtték és a kormány tehetetlenül és erőtlenül simult a kezébe, mint egy halálos beteg keze. – Tarts ki! – biztatta Michael, ám hirtelen átható benzinszagot érzett. Egy pillanattal később már látta is a keskeny, átlátszó csíkot a motor felől, ami a légáramban fehér gőzzé porlasztódott, pontosan a feje fölött. – Kigyulladok! – villant át az agyán a pilóták rémálma, de a düh ismét elkapta Michaelt és makacsul ezt mormolta: – Azért is hazamegyünk, öreglány. Kitartás! Átrepültek a szirtek fölött, előttük ott húzódott a puszta mező, már tisztán látszott a T alakú erdősáv, amely a kifutópályát jelezte. – Gyerünk, kedvesem! Alattuk a futóárokban és a futóárkok előtt katonák tolongtak. Boldogan integettek, ahogy a sérült Sopwith elbukdácsolgatott fölöttük. Egyik kerekét ellőtték, a másik, egy szál dróton lógva, időnként nekiütődött a gép hasának. Michael látta, hogy a felé forduló katonák valamit kiáltoznak neki. Bizonyos, hogy hallották a támadást jelző pergőtüzet, majd látták az eget elborító hidrogén égését a szirtek mögött, és tudták, hogy lassan elül a csatazaj, ezért üdvözölték örömmel, rekedtre kiabálva magukat, a visszatérő pilótákat. Michael átrepült a hálásan hurrázó katonák felett, és feltűntek előtte az ismerős azonosítási pontok: a templom tornya, a kastély rózsaszín teteje, a kis domb. – Most már megcsináljuk, aranyom – becézte ismét a gépet, de ekkor egy szabadon lógó drót hirtelen nekiütődött a motorblokknak, melyből apró, kékes szikra pattant elő. Szisszenve robbant be a fehér benzincsík. A hőség körbenyalta a pilótaülést. Michael ösztönösen oldalra rántotta a kormányt, hogy a lángok ne érjék az arcát. Le kell tennie a gépet, akárhol, akárhogyan, de gyorsan, nagyon gyorsan, mielőtt még megfő, szénné ég a lángoló Sopwith hullájában. A mező felé irányította a gép orrát, de már égett a kabátja. A jobb kabátujja parázslott, majd hirtelen lángra lobbant. Bár a magasba tartotta a gép orrát, hogy a földet érő farok–rész fékezzen, de mégis olyan erővel csapódott a földhöz, hogy Michaelnek összecsattantak a fogai. A gép ezután egyetlen megmaradt kerekén megpördült, majd fölbukfencezett, miközben leszakadt az egyik szárnya, végül belefutott a mezőt szegélyező sövénybe. Michael beütötte a fejét a műszerfalba, egy pillanatra megszédült, de már pattogtak körülötte a lángok, hát rettenetes erőfeszítéssel kivonszolta magát a pilótaülésből, rázuhant a törött szárnyra és belehengeredett a sáros földbe. Kétségbeesetten, négykézláb próbált mind távolabb kerülni az égő roncstól. Nagykabátja lángolt, a kínzó hő miatt ordítva próbált meg lábra állni. A gombokat cibálta, vadul rohanni kezdett, lóbálta a karját, hogy megpróbálja szenvedését csökkenteni, ám a mozgástól egyre jobban lángolt a ruhája. A roncs dübörögve égett, így nem hallhatta a lódobogást. A lány a sövény felé fordította a hatalmas fehér csődört és átugratott rajta. Ló és lovasa puhán ért földet, majd egy pillanattal később előrevetették magukat a mező közepén lángokban álló, sikoltozó férfi felé. A lány kihúzta lábát a kengyelből, pontosan Michael háta mögött állította meg a lovat, s már csúszott is le a hátáról. Teljes súlyával landolt Michael hátán, karját a férfi nyaka köré kulcsolta. Az a mozdulattól arcra borult, hátán a lánnyal, aki azonnal talpra ugrott, lekapcsolta derekáról lovaglóruhájának vastag gabardin szoknyáját és a lábánál heverő égő férfira terítette. Térdre rogyott és szorosan bebugyolálta a szoknyába a férfit, miközben kezével az innen–onnan előbukkanó kis lángokat csapkodta. Ahogy elaludtak a lángok, a lány felemelte a szoknyát és felültette Michaelt a sáros földön. Fürge ujjaival kigombolta, a füstölgő kabátot, lehúzta róla és félrehajította. Ugyanígy tett a parázsló gyapjú pulóverrel is. Csak egy helyen érték a lángok Michael bőrét; a vállától a könyökéig égett meg a karja. Felsikoltott a fájdalomtól, amikor a lánya trikóját is le akarta húzni róla. – Az Isten szerelmére, ne! – A trikó anyaga beleégett a sebbe.

A lány fölé hajolt, a szájába vette az anyagot, és a fogaival eltépte. Arckifejezése hirtelen megváltozott. – Mon Dieu! – kiáltott fel és talpra ugrott. Gyors mozdulatokkal tapodta a füstölgő nagykabátot, így tüntetve el a megmaradt parazsat. Michael a lányra meredt, megégett karjában kissé alábbhagyott a fájdalom. Ott állt a lány szoknya nélkül, lovaglókabátja is csak combjáig ért. Lábán fekete, oldalt gombolt lovaglócsizma. Térde mezítelen, térdhajlatának bőre sima és hibátlan, akár a gyöngyház, de térdkalácsa összesározódott, amikor mellé térdelt. Térde fölött rózsaszín szalaggal átkötött átlátszó selyemnadrágocskát viselt, amelyen átlátszott a combja. Akárha meztelen lett volna... nem, hisz a sejtelmesen eltakart vonalak izgatóbbak voltak, mint a mezítelen test. Michael érezte, hogy elszorul a torka. Miközben a lány lehajolt, hogy fölvegye az elszenesedett kabátot a földről, röpke pillantást vethetett a lány feszes, kerek fenekére, amely sápadtan villant fel a kora reggeli fényben. Michael olyan meredten bámult, hogy érezte: szemeit elönti a könny, és amikor a lány feléje fordult, észrevette a sötét háromszögű árnyat a vékony selyem mögött a lány izmos combjainak találkozásánál. Alig hat hüvelyknyire volt az arcától ez a bűvös árnyék. A lány óvatosan a hátára terítette a kabát maradványait, s közben olyan babusgatóan beszélt, mint egy anya a megsérült fiával. Michael csak egy–két szót kapott el: „froid” meg „brulé”. Olyan közel volt hozzá a lány, hogy érezte az illatát: a lovaglás közben megizzadt egészséges fiatal nő szaga keveredett a száraz rózsaszirmok illatát idéző parfümévei. Michael megpróbált beszélni, hogy legalább köszönetet mondjon, de reszketett a fájdalomtól, és csak zavarodott dadogás tört elő belőle. – Mon pauvre – szólalt meg a lány és egy lépéssel hátralépett. Hangja rekedtesnek tűnt, arca, mint egy nagy, fekete szemű kelta tündéré. Michaelen átvillant, vajon hegyes–e a füle, de eltakarta a sötétbarna hajzuhatag. A leeresztett hajzatot apró hullámokba fújta össze a szél. Kelta vére érett elefántcsont színűre festette bőrét, szemöldöke dús volt, s olyan sötét, mint a haja. A lány újra megszólalt, de Michael képtelen volt figyelni rá, mert szeme ismét az izgalmas sötét árnyékra vándorolt. A lány elkapta a férfi pillantását, elpirult és egy hirtelen mozdulattal dereka köré kanyarította a sáros szoknyát. Michael most talán jobban szenvedett faragatlansága miatt, mint égési sebétől. Szerencsére felbőgött fölöttük Andrew Sopwith gépe, s mindketten hálásan tekintettek föl, míg Andrew kört írt le a mező felett. Michael látta, hogy Andrew megnyugodva int felé. Michael bizonytalan mozdulattal intett neki, a lány pedig megigazgatta szoknyáját és odaintegetett Andrew–nak. A gép még egy kört írt le, majd alig ötven láb magasan elhúzott felettük – és a zöld sál, aminek valami csillogott a végén, libegve hullott a sárba néhány yardnyira tőlük. A lány elfutott érte és odahozta Michaelnek. A férfi kibugyolálta és bágyadtan mosolyogva előhúzta az ezüst flaskát, lecsavarta a dugóját és az ég felé emelte. Látta, hogy megvillannak Andrew fogai a pilótaülésben és fölemeli kesztyűs kezét – majd a gép elhúz a repülőtér irányában. Michael az ajkához emelte a flaskát és kétszer meghúzta. Könny borította el a szemét, s elakadt a lélegzete, ahogy a mennyei folyadék végigfolyt a torkán. Amikor végzett, látta, hogy a lány nézi, erre felé nyújtotta az italt. A lány megrázta a fejét és komoly hangon megszólalt: – Anglais? – Oui... non... Sud Africain – Michaelnek elcsuklott a hangja. – Ah, vous parlez francais! – A lány most mosolyodott el először, s ez legalább olyan felkavaró látvány volt, mint amilyet korábban a feneke nyújtott. – A peine... alig. – Nagyon gyorsan reagált, mert tapasztalatból tudta, hogyha azt mondja, igen, azonnal érthetetlenül gyorsan fognak beszélni hozzá. – Magának vére van – szólalt meg elképesztő angol kiejtéssel a lány, s csak akkor értette meg Michael, mit akar mondani, amikor a fejére mutatott. Fölemelte ép kezét és megérintette a homlokát. Sisakja alól kicsordult a vér, amit elgondolkodva szemlélt ujja hegyén. – Ó, hogyne – jegyezte meg. – Attól tartok több vödörre való. A sisak megvédte a komolyabb sérüléstől, amikor homlokát a műszerfalba verte. – Pardon? – kérdezte a lány zavarodottan. – ]’ en ai beaucoup – fordította le neki Michael.

– Mégis beszél francia. – A lány gyerekes mozdulattal tapsolt egyet, majd mintha ki akarná sajátítani a férfit, karon fogta. – Gyere – mondta, és pattintott ujjával a csődörnek, az úgy tett, mintha nem is hallotta volna és tovább legelészett. – Viens ici tout de suite, Nuage! – toppantott a lábával a lány. – Azonnal gyere ide, Felhő! Az állat függetlenségét bizonyítandó, leharapott még egy falás füvet, majd lassan odaügetett hozzájuk. – Kérem – szólalt meg a lány, mire Michael ép kezével a nyeregbe segítette. Alig volt valami súlya, gondolta. – Jön föl, maga! – most a lány nyújtotta a kezét, s Michael mögé ült a csődör széles farára. A lány megfogta Michael kezét és a derekára kulcsolta. Tenyerével érezte a lány izmos testének melegét a vastag ruhán keresztül is. – Tenez, kapaszkodik! – kapta a lánytól az utasítást, majd a ló megindult a kastély hozzájuk legközelebb eső kapuja felé. Michael egy búcsúpillantást vetett Sopwith gépe roncsaira. Csak a motorblokk maradt meg belőle, a fa és a vászon elenyészett a tűzben. A gép pusztulása miatt a mélységes sajnálat árnyéka ereszkedett a lelkére – sok mindenen keresztülmentek ők ketten. – Hogy hívja magát? – vetette hátra a lány a kérdést a vállán keresztül. – Michael, Michael Courteney. – Michael Courteney – ízlelgette a lány a nevet, majd hozzátette: – Mademoiselle Centaine de Thiry. – Enchanté, mademoiselle, örvendek. – Michael elhallgatott, hogy iskolás francia nyelvismeretéből összegyúrja a társalgás következő gyöngyszemét. – A Centaine nagyon furcsa név – akarta mondani, és meglepve érezte, hogy a lány megmerevedik. Ekkor jutott eszébe, hogy a furcsára a „drole” szót használta, ami inkább vicceset jelent. Gyorsan kijavította magát: – Sajátos, ritka név: „Százka.” Hirtelen nagyon bánta, hogy nem vette komolyabban francia tanulmányait; az átélt események miatt még mindig remegett, és erősen kellett figyelnie a lány pattogó magyarázatára. – Egy perccel éjfél után születtem 1900. január elsején. – Tehát tizenhét éves és három hónapos, az asszonylét küszöbén, gondolta Michael. Aztán eszébe jutott, hogy édesanyja alig tizenhét évesen szülte őt. A gondolat felvidította, újból jót húzott Andrew flaskájából. – Maga az én megmentőm! – Ezt vidám rikkantásnak szánta, de olyan rekedten törtek elő belőle a szavak, hogy attól tartott: a lányból kirobban a gúnyos nevetés, de az komolyan bólintott. Centaine hangulata hasonló volt a férfiéhez. Nuage, a csődör mellett a lány kedvenc állata egy nyeszlett korcs kölyökkutya volt, amelyet egy árokban talált, véresen, remegve. Hazavitte, föltáplálta, dédelgette egy hónappal ezelőttig, amikor egy frontra induló katonai teherautó halálra gázolta. A kutya pusztulása fájó űrt hagyott maga után. Michael sovány volt, mint egy éhező koldus, megégett, sáros egyen ruhájában; a lány érezte, hogy nemcsak sebétől szenved. Bár kék szeme, tekintete csodálatosan tiszta volt, látszott rajta a szörnyű szenvedés, amin át kellett mennie, és ugyanúgy remegett, ahogy a kis korcs annak idején. – Igen – szólalt meg Centaine eltökélten. – Majd én a gondját viselem. A kastély nagy volt és jóval rozogább, mint az égből látszott. Az ablakok többsége betört, vagy egyenesen be volt deszkázva. A fal tele kisebb–nagyobb repesznyomokkal, de az aknatölcséreket már benőtte a fű. A háború az előző év őszén lőtávolon belül közelítette meg a kastélyt, még mielőtt a szövetségesek hátravetették a németeket a szirt mögé. A nagy ház szomorúságot és elhanyagoltságot árasztott, Centaine úgy érezte, emiatt mentegetőznie kell. – Munkásainkat behívták, a nők és a gyermekek Párizsba vagy Amiens–be menekültek. Csak hárman maradtunk. – Ezzel fölemelkedett a nyeregben és éles hangon kiáltotta újabb idegen nyelven. – Anna! Gyere csak, nézd mit találtam! A konyhakert ágyásai közül fölemelkedő nő zömök volt és testes, háta, mint egy söröslóé, hatalmas, formátlan mellei szinte szétfeszítették a sáros blúzt. Sűrű, sötét, csíkokban őszülő haját kontyba kötötte, arca vörös és kerek, mint a retek, könyékig mezítelen erős karja sárral borítva. Kérges, lapátszerű kezében egy csomó fehérrépát tartott.

– És mi az, kleinjie – kicsinyem? – Megmentettem egy bátor angol pilóta életét – de szegény súlyosan megsebesült. – Nekem úgy tűnik, kutya baja. – Ugyan, Anna, ne zúgolódj már megint, inkább gyere és segíts. Vigyük a konyhába. Így locsogott egymással a két nő, s Michael elképedten konstatálta, hogy minden szót ért. – Tudod, kleinjie, hogy nem engedek katonát a házba! Egy kandúrt a kiscicám közelébe... – Ö nem katona, Anna, hanem pilóta. – És legalább olyan kéjvágyó, mint akármelyik kandúr... A „fris” szót használta, amitől Centaine elvörösödött. – Te csúnyaszájú vénasszony... de gyere már, segíts. Anna alaposan végigmérte Michaelt, majd bizalmatlanul megindult feléjük. – Szépek a szemei, de én mégsem bízom benne... na mindegy, de ha csak egy ujjal merészel... – Mevrou, asszonyom – szólalt meg végre Michael –, erényét nem kell féltenie tőlem. Erre szavamat adom. Bármennyire is kívánatos a szememben, uralkodni fogok magamon. Centaine feléje fordult a nyeregben és rámeredt, Anna pedig a meglepetéstől hátrahőkölt, majd boldogan felnevetett. – Ez az ember flamandul beszél. – Maga beszél flamandul! – Centaine, mint egy vádat, úgy ismételte, amit Anna mondott. – Ez nem flamand – tiltakozott Michael –, hanem afrikaans, a dél–afrikai holland nyelv. – Ez pedig flamand, akármit mond – szólalt meg Anna és előrelépett. – És bárki, aki flamandul beszél, szívesen látott vendég ebben a házban. – Kezét nyújtotta Michaelnek. – Légy óvatos – mondta neki izgatottan Centaine. – A válla... – nem folytatta, hanem lecsusszant a lóról, s a két nő lesegítette Michaelt a nyeregből és a konyhaajtó felé támogatta. Ötszáz vendég számára készíthetett volna ebben a konyhában lakomát akár egy tucatnyi szakács, de csak egy szélső tűzhelyben pislákolt a tűz, amely elé leültették Michaelt. – Hozd gyorsan azokat a híres kencéidet – parancsolta Centaine és Anna kisietett a konyhából. – Maga flamand? – kérdezte a nőt Michael. Örült, hogy végleg leomlottak közöttük a nyelvi korlátok. – Nem, nem – válaszolta Centaine, miközben egy jókora csipesszel az égett vászon maradékát távolította el Michael sebéből. – Anna északról származik, ő nevelt, mióta anyám meghalt, most meg azt hiszi, a helyébe lépett, s nemcsak egyszerű szolga többé. Ő tanított meg a flamand nyelvre még csecsemő koromban. De maga, maga hol tanulta meg? – Ahonnan származom, ott mindenki beszéli. – Örülök neki – válaszolta a lány, de Michael nem tudta biztosan, mire érti, mert a szemét nem emelte rá. – Minden reggel vártam, hogy meglátom – szólalt meg a férfi csendesen. – És nemcsak én, hanem mindannyiunk, amikor bevetésre indultunk. A lány nem válaszolt, de Michael látta, hogy orcáját ismét elönti a pír. – Csak úgy hívtuk magunk közt, hogy a mentőangyalunk, l’ange du bonheur. – Centaine erre felnevetett. – Én meg úgy hívtam magát, hogy le petit jaune, a kis sárga. – Ez az ő gépe – Michael érezte, hogy elönti a lelkesedés. Már akkor felfigyelt rám, gondolta. A lány folytatta: – Ha elrepültek, úgy vártam magukat vissza, mint a tyúkanyó a kiscsibéit, de olyan sokszor nem jöttek vissza mind, különösen az újak. Őket mindig megsirattam és imádkoztam értük. De maga és az a zöld mindig hazatért, s ennek nagyon örültem. – Nagyon köszönöm, hogy... – kezdte Michael, de ekkor beviharzott Anna, kezében egy terpentintől bűzlő kőtégellyel, s ez elrontotta a hangulatot. – Hol van apa? – kérdezte tőle Centaine. – Lenn a pincében, az állatokkal. – A pincében kell tartanunk őket – magyarázta Centaine a pinceajtó felé menet –, különben ellopnák a csirkéket, a kacsákat, sót talán még a teheneket is. Keményen meg kellett harcolnom azért is, Nuage–t el ne vigyék.

Lekiabált a pincébe: – Papa, hol vagy? Távoli hang volt a kérdésre lentről a válasz, mire Centaine ismét megszólalt: – Szükség volna egy üveg konyakra. – Hangja ismét tréfásan fenyegetővé vált. – Egy bontatlanra, papa. Nem társasági célból, hanem orvosságnak. Tehát nem neked, hanem egy betegnek – aki itt van nálunk. A lány ledobott egy kulcscsomót. Percekkel később nehéz léptek hangzottak a lépcső felől és belépett a konyhába egy hatalmas pocakú, nagydarab ember a konyakkal, melyet úgy szorított a mellkasához, mintha egy csecsemőt dédelgetne. Haja ugyanolyan bozontos, mint Centaine–é, de már ősz csíkokkal tarkítva, s jó néhány tincs a homlokába lógott. Dús és hosszú bajuszát hegyesen fölfelé pödörte. Sötéten csillogó fél szemével alaposan szemügyre vette Michaelt. A másikat, mint egy kalózét, fekete szövetdarab takarta. – Hát ez meg kicsoda? – mennydörögte. – Egy angol pilóta. A megvető él azonnal eltűnt a férfiú hangjából. – Egy hős – mondta. – Egy bajtárs, ó is az átkozott boche–ok elszánt gyilkosa! – Maga már jó negyven éve nem ölt meg egyetlen boche–ot sem – szólalt meg Anna anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a sebről. Az öreg nem vett tudomást a megjegyzésről, s karját kitárva, akár egy medve, megindult Michael felé. – Papa, légy óvatos. Súlyos a sebe. – Szóval megsebesült – kiáltott föl Papa. – Akkor konyakot ízibe! – S mintha a sebesülés és a konyak szorosan összetartozó fogalmak lennének, azonnal fölragadott két öblös talpas poharat és az asztalra helyezte. Előbb azonban rájuk lehelt határozottan fokhagymaszagot árasztó leheletével, majd kifényesítette őket kabátja szárnyával és szétroppantotta a vörös pecsétviaszt a palack nyakán. – Papa, te nem vagy sebesült – szólt rá Centaine roppant komoly arccal, amikor az öreg egészen a peremig töltötte a két poharat. – Csak nem fogok megsérteni egy ilyen kiváló, bátor embert azzal, hogy hagyom egyedül inni?! – Ezzel az egyik poharat Michael kezébe nyomta. – Gróf Louis de Thiry szolgálatára, monsieur. – Michael Courteney kapitány, Királyi Légihadtest. – A votre santé, Capitaine! Egészségére. – A la votre, Monsieur le Comte. A gróf nem titkolt élvezettel döntötte le az italát, majd nagyot sóhajtott és keze fejével végigsimította csodálatosan csillogó bajuszát. – Folytathatja a kezelést, jóasszony – vetette oda Annának. – Ez csípni fog – figyelmeztette Michaelt Anna, s a férfi egy pillanatra azt hitte, a konyakra érti, ám az asszony belemarkolt a tégelybe és egy jó adag kencét csapott a nyílt sebre. Michael kétségbeesetten feljajdult, s föl akart állni, de Anna hatalmas, munkától megkérgesedett, vörös kezei leszorították. – Kötözd be – utasította az asszony Centaine–t, s miközben a lány rátekerte a felszabdalt gyolcsot a sebre, a fájdalom lassan átadta helyét valami kellemes melegségérzésnek. – Már sokkal jobb – ismerte el Michael. – Hát persze – mondta neki Anna magabiztosan. – Az én kenőcsöm arról híres, hogy mindenre jó, a himlőtől az aranyérig. – Akárcsak az én konyakom – morogta a gróf és azonnal újratöltötte a két poharat. Centaine a konyhaasztalon álló vasalókosárhoz lépett és elővette belőle apja egyik frissen vasalt ingét, majd az öreg minden tiltakozása ellenére ráadta Michaelre. Amikor a sérült kart a férfi nyakába kötötte, kintről motorzúgás hangzott fel, s Michael a konyhaablakon át egy ismerős alakot látott egy hasonlóan ismerős motorkerékpárral megállni az udvaron, jókora kavicszáport fölverve. A motor köhögött néhányat, majd megállt, s felhangzott az izgatott kiáltás: – Michael fiam, merre vagy? Kipattant az ajtó és Lord Andrew Killigerran lépett be rajta skót kockás sapkájában, mögötte pedig egy fiatal tiszt a Királyi Orvoshadtest egyenruhájában. – Hála istennek, hogy megvagy. Semmi pánik, hoztam csontkovácsot is... – Ezzel Andrew odatolta a doktort Michael széke elé, aztán megnyugvással és nem kis gúnnyal a hangjában megjegyezte:

– Ahogy így elnézem, átkozottul jól megvagy nélkülünk is. Berontottam a közeli tábori kórházba, pisztollyal kényszerítettem ezt a dokit, hogy velem jöjjön. Majd megbolondultam az izgalomtól, mi lehet veled, erre te... itt ülsz, pohárral a kezedben. Andrew hirtelen abbahagyta a tirádát, most pillantott először Centaine–re, s azonnal megfeledkezett Michaelról. Egy mozdulattal lerántotta a skót sapkát a fejéről. – Tehát mégiscsak igaz – szólalt meg hibátlanul affektált franciasággal. – Valóban léteznek földre szállt angyalok. – Azonnal vonulj vissza a szobádba, gyermekem – csattant föl Anna, miközben arca úgy fölfúvódott, mint a kínai templomokat őrző sárkányszobroké. – Nem vagyok gyerek – Centaine legalább ilyen vadul meredt vissza az asszonyra, majd vonásai ismét megenyhültek, ahogy Michael felé fordult. – Miért nevezi magát fiamnak, hiszen ő jóval fiatalabb magánál? – Azért, mert skót – magyarázta Michael, aki érezte, hogyan támad föl benne a féltékenység egyik pillanatról a másikra. – És a skótok mind őrültek, nem beszélve arról, hogy felesége van és négy gyereke. – Ez mocskos hazugság – tiltakozott Andrew. – A gyerekeket igen, őket elismerem. De feleségem az nincs, sosem is volt! – Ecossais, skótok – dörmögte a gróf –, nagy harcosok és nagy ivók. – Aztán egészen tűrhető angolsággal megkérdezte: – Megkínálhatom, monsieur, egy kis konyakkal? – Ezzel a két férfi udvariaskodó mondatokat kezdett egymással váltani, kínosan ügyelve rá, hogy a mondat közepén mindjárt egymás szavába vágjanak. – Bemutatna valaki ennek a kiváló férfiúnak, hogy elfogadhassam végre józan észről tanúbizonyságot tévő kínálását? – szólalt meg Andrew. – De Thiry gróf, engedje meg, hogy bemutassam Önnek Lord Andrew Killigerrant. – Michael ép karjával előbb egyikőjükre, majd másikójukra mutatott. A két férfi kezet rázott. – Tiens! Na tessék, egy igazi angol milord. – Skót, kedves barátom... ez pedig nagy különbség. – Andrew a grófra emelte poharát. – Őszinte örömömre szolgált, gróf úr, megismerni önt és a fiatal hölgyet, aki felteszem, a kedves leánya. A hasonlóság... nos, gyönyörű. – Centaine – vágott közbe ismét Anna –, vidd a lovad az istállóba és csutakold le. Centaine ügyet sem vetett rá és Andrew–ra mosolygott. A férfinak a torkán akadt a szó, s a lányra meredt, akit a mosoly szabályosan átváltoztatott. Mintha átragyogott volna a bőrén, ahogy a lámpa világítja át az alabástromot, megcsillantak a fogai, felragyogott a szeme, ahogy a napfény csillan meg a kristályüvegben lévő aranysárga mézen. – Azt hiszem, ideje a betegünkkel is foglalkozni. – A fiatal katonaorvos egy pillanat alatt megtörte a varázst és odalépett Michael mellé, hogy kioldja a kötést. Anna megértette a mozdulatot, ha magukat a szavakat nem is, és odapördült Michael és az orvos közé. – Mondják meg neki, ha egyetlen ujjal hozzányúl, itt a helyszínen töröm szét a karját. – Attól tartok, nincs már szükség a szolgálataira, doktor – enyhítette Michael Anna szavait fordításával. – Igyon inkább egy konyakot – vetette oda neki Andrew vigasztalólag. – Nem rossz, Istenemre, nem rossz. – Ön ugye földbirtokos, milord? – kérdezte óvatosan a gróf Andrew–tól. – Mais, bien sur... – Andrew széles mozdulatot tett kezével, egyrészt a kiterjedt birtokot ábrázolandó, másrészt, hogy pohara a gróf keze ügyébe essen, mert éppen a doktor poharát töltötte meg. A gróf neki is színültig töltötte a poharat, mire Andrew megismételte. – Természetesen, tudja a családi birtokok... – Ah! – A gróf ép szeme felcsillant, ahogy lánya felé pillantott. – Szegény felesége, elhunyt, s itt hagyta önt négy gyerekkel. – Látszott rajta, hogy a korábbi társalgást csak részben értette meg. – Nincs asszony, nem is volt, ahogyan gyermekek sincsenek. A barátom – itt Michael felé mutatott – kedveli a tréfát. Az igen szánalmas angol tréfát. – Aha! Az angol humor. – A gróf dörgő kacajba tört ki és már–már jól hátba vágta Michaelt, ha a lánya nem rohan oda és fogja le a kezét. – De, papa! Vigyázz a sérült vállára!

– Nos, meghívom önöket ebédre, mindnyájukat – nyilatkoztatta ki a gróf. – Majd meglátja, milord, hogy a lányom a környék egyik legkiválóbb szakácsnője. – Egy kis segítséggel – morogta Anna sértetten. – Azt hiszem, én inkább visszamennék – szólalt meg az orvos bizonytalanul. – Azt hiszem, nincs rám különösebb szükség. – Nem hallotta? Mindnyájan meg vagyunk híva ebédre – így Andrew. – Igyon inkább még egyet. – Nem bánom – engedett különösebb tiltakozás nélkül az orvos. A gróf erre kijelentette: – Szükséges lesz ismételten alászállni a pincébe. – De papa... – kezdte Centaine fenyegetően. – Vendégeim vannak! – A gróf ezzel fölemelte az üres konyakos üveget, mire a lánya tehetetlenül megvonta a vállát. – Milord, megkérhetem, hogy legyen segítségemre a megfelelő frissítő kiválasztásában? – Megtisztelésnek veszem, Monsieur le Comte. Centaine elgondolkodva nézte, ahogy a két férfi megindul lefelé a lépcsőn. – Il est drole, fura egy ember, mármint a barátja – de nagyon lojális. Hogy rohant, hogy segítsen magának. És hogy elbűvölte a papát. Michael meglepődött magán, olyan erővel tört fel belőle az Andrew iránti gyűlölet. – Bizonyára megorrontotta a konyakot – suttogta. – Csak emiatt jött ide. – De mi ez a história a négy gyerekkel? – kérdezte Anna. – És mi történt az anyjukkal? – Akárcsak az előbb a grófnak, , neki sem volt egészen világos a korábbi beszélgetés. – Négy anya van – magyarázta Michael. – Négy gyerek, négy különböző anyától. – Ez egy poligámista! – sikoltotta Anna és arca egy árnyalattal még vörösebbé vált. – Dehogyis – próbálta meg Michael nyugtatgatni. – Hiszen hallotta, hogyan tiltakozott. A lord tiszteletreméltó ember, aki sohasem csinálna ilyesmit. Egyik asszony sem a felesége. – Michael nem érzett lelkiismeret–furdalást, egyszerűen szövetségesre volt szüksége a családban, ám ekkor visszaérkezett a pincéből a két jókedvű férfiú, fekete üvegekkel megrakottan. – Akárcsak Aladdin kincsesbarlangja – örvendezett Andrew. – A gróf telerakta minden földi jóval. – Ezzel lerakott egy féltucat üveget Michael elé az asztalra. – Ezt nézd meg! Harmincéves, egy nappal sem kevesebb. – Alaposan szemügyre vette Michaelt. – Pocsékul nézel ki, fiam. Mint egy kihűlőfélben lévő hulla. – Kösz – vigyorgott rá Michael kényszeredetten. – Nagyon kedves tőled. – Csak a köteles testvéri aggodalom... – Andrew az egyik üveg dugójával viaskodott, miközben hangját összeesküvő módjára, suttogóra halkította. – Istenem, milyen szívesen lennék ennek a lánynak a dugóhúzója! – Odapillantott a konyhának abba a sarkába, ahol a két nő a rézüst körül serénykedett. – Inkább őt érezzem, mint a hányingert, nem igaz? Michael Andrew iránti érzelmei heves gyűlöletbe csaptak át. – Felháborító ez a megjegyzés – szólalt meg sziszegve. – így beszélni egy fiatal lányról, aki ilyen szép, ilyen ártatlan, ilyen, ilyen... – Elhallgatott. Andrew félrebillentette a fejét, úgy méricskélte, elcsodálkozva. – Michael fiam, ez rosszabb, mint egy égési seb. Attó1 tartok, intenzív kezelésre van szükséged. – Teletöltötte az egyik poharat. – Kezdjük is mindjárt egy jókora dózissal ebből a kiváló vörösborból. Az asztalfőn eközben a gróf kitekerte egy másik üveg nyakát, és töltött belőle a doktornak. – Pohárköszöntőt! – kiáltotta. – Vesszenek az átkozott boche–ok! – A bas les boches! – rikoltották mindannyian, majd miután kiitták poharaikat, a gróf a fekete szövetdarabra tette a kezét, amely hiányzó szemének üregét takarta. – Sedannál tették ezt velem 1870–ben, de drágán megfizettek érte az átkozottak... Sacré bleu, úgy küzdöttünk, mint a tigrisek... – Inkább mint a vénasszonyok – szólalt meg zsörtölődve Anna. – Nem tudsz te semmit a háborúról, ezek a bátor fiatalemberek azonban megértenek. Az ő egészségükre iszom! – Mohón kiitta a poharát, aztán elbődült: – Hol van már az étel? Sonkás, kolbászos, velős csontos illatos ragu gőzölgött a tálban, amelyet Anna a sütőből rakott a lesikált, terítetlen asztalra, miközben Centaine ropogós, kifliszerű kenyereket: helyezett eléjük egy

kosárban. Miután mertek maguknak, a gróf megszólalt: – Most mondják el, uraim, hogy áll a háború? – kenyerét belemártotta a raguba, s folytatta: – Meddig tart ez még? – Ne rontsuk a kiváló étel adta hangulatot – próbálta Andrew elhárítani a kérdést, de morzsákkal teli bajsza alól a gróf tovább forszírozta a dolgot. – Hol lesz az új szövetséges offenzíva? – Ismét a Somme folyónál, ezúttal nyugaton. Ott kell áttörnünk a német vonalakat. – Michael válaszolt a kérdésre csendes nyugalommal, s oly meggyőzően, hogy minden tekintet felé fordult. Még a két nő is odajött a tűhelytől, s Centaine odasiklott Michael mellé a padra és összehúzott szemekkel próbálta meg követni az angolul folyó társalgást. – Honnan tudja? – kérdezte a gróf. – A bácsikája tábornok – magyarázta Andrew. – Tábornok! – a gróf megújult érdeklődéssel nézett Michaelre. – Centaine, nem látod, hogy vendégünk segítségre szorul? – Miközben Anna dühösen dohogott, Centaine odahajolt Michaelhez, s tányérjában apróra vágta a húst, hogy a férfi fél kézzel is enni tudjon. – Folytassa csak! – sürgette a gróf Michaelt. – És azután mi lesz? – Haig tábornok jobb felé fordul, ezúttal sikerülni fog neki elvágni a német utóvédet és felgöngyölni a német vonalakat. – Ha! Tehát mi itt biztonságban vagyunk. – A gróf keze máris a vörösboros üveg felé indult, ám Michael megrázta a fejét. – Attól félek, nem. Legalábbis nem teljesen. Az arcvonalnak ezt a szakaszát elvágják az utánpótlásától, így jelentős mértékben csökken majd az itt állomásoztatott erő is. Minden mozgathatóra a Somme–nál sorra kerülő átkelésnél lesz szükség. A gróf rémülten meredt rá. – De hát ez vétkes ostobaság lenne, hiszen a németek itt akarnak majd ellentámadásba átmenni, hogy így csökkentsék a rájuk nehezedő nyomást a Somme folyónál. – A front itt nem fog kitartani? – kérdezte Centaine is izgatottan és önkéntelenül a konyhaablak felé pillantott. Onnan jól látszottak a szirtek a láthatáron. Michael elbizonytalanodott. – Ó, biztos vagyok benne, hogy elég hosszú ideig ki fog tartani, különösen, ha a Somme–nál folyó harcok olyan gyorsan és jól fognak lezajlani, ahogyan számítjuk. Akkor amint a szövetségesek elvágják a német hátvédet, az erre a szakaszra nehezedő nyomás gyorsan enyhül. – De mi van akkor, ha az offenzíva lelassul, s megint megmerevedik a front? – kérdezte halkan flamandul Centaine. Ahhoz képest, hogy milyen gyengén tud angolul, a lány gyorsan megértette a lényeget. Michael ennek megfelelő tisztelettel válaszolt neki, afrikaans nyelven, ahogy egy férfi válaszolt volna egy férfinak. – Akkor be leszünk szorítva, különösen mivel a boche–oknak van légi fölényük. Akkor elveszíthetjük akár a hágót is. – Szemöldökét összevonva elgondolkozott. – Ha sikerül helyreállítani a németeknek az összeköttetést az utánpótlással, lehet, hogy vissza kell majd vonulnunk egészen Arras–ig. – Arras–ig? Te jó isten! – suttogta Centaine. – Ez azt jelenti... Nem fejezte be, csak egy pillantást vetett körbe az otthonukra, mintha máris búcsúzna. Arras jóval a hátuk mögött volt. Michael bólintott. – Ha megkezdődik a támadás, itt súlyos veszélybe kerülnek. Tanácsos lenne kiüríteniük a kastélyt és visszavonulni egészen Arras–ig, esetleg Párizsig. – Soha! – kiáltott fel a gróf, immár ismét franciául. – Egy de Thiry soha nem hátrál meg! – Kivéve Sedannál – mormolta Anna, de a gróf nem vett tudomást az arcátlan megjegyzésről. – Itt maradok és megvédem a földemet. – A konyha falán csüngő ősöreg puskára mutatott. – Ezzel a puskával jártam meg Sedant, s a boche–ok megtanulták rettegni. Most újból átvesszük ezt a leckét. Louis de Thiry megtanítja őket kesztyűbe dudálni! – Bátorság! – rikoltotta Andrew. – Igyunk a franciák hősiességére és a francia fegyverek győzelmére!

Természetes, hogy a grófnak ezután „Haig tábornokra és bátor brit szövetségeseinkre” kellett emelnie a poharát. – Courteney kapitány Dél–Afrikából érkezett – jegyezte meg Andrew. – A dél–afrikaiak egészségére is igyunk! – Úgy van! – válaszolta lelkesen a gróf angolul. – Akkor igyunk... Hogy is hívják a kedves bácsikáját, a tábornokot? Emelem poharam Sean Courteney generálisra és a bátor dél–afrikaiakra. – Ez az úriember pedig – mutatott Andrew az elkerekedett szemű doktorra, aki enyhén imbolygott ültében mellette a padon – a Királyi Orvoshadtest tisztje. Ők is megérdemelnek egy tósztot! – A Királyi Orvoshadtestre! – fogadta el a gróf a kihívást, ám ahogy újból a pohara felé nyúlt, az megremegett, mielőtt még elérte volna, s apró körkörös hullámok verődtek a kristálypohár falának. A gróf megkövült, ahogyan a többiek is. A konyhaablak üvegei megremegtek, s csak ezután lehetett hallani a morajlást észak felől. Tehát ismét fel ugattak a német ágyúk a szirt felől, mint a vad kutyák, és ahogy csendben hallgattak az asztal körül, el tudták képzelni, micsoda nyomorúság zúdult a lövészárokban szorongó emberekre, alig néhány mérföldre tőlük, miközben ők a meleg konyhában ülnek s gyomruk tele étellel és jófajta borral. Andrew fölemelte a poharát és csöndesen megszólalt: – Ezt a ti egészségetekre iszom, szegény fickók, akik ott feküsztök a sárban. Csak tartsatok ki! – Most még Centaine is beleivott Michael borába, miközben fekete szeme könnyben úszott. – Gyűlölök ünneprontó lenni – állt föl bizonytalan mozdulatokkal a fiatal doktor, de az ágyúzás nekem a műszak kezdetét jelenti. Attól félek, már robognak is a tábori kórház felé az első hússzállító kocsik. Michael is föl akart vele együtt állni, de gyorsan el kellett kapnia az asztal szélét. – Szeretnék köszönetet mondani, monsieur le Comte, a szíves vendéglátásért... – kezdte szinte hivatalosan, ám a szavak többször megbotlottak a nyelvén, beszéde értelmetlen motyogássá homályosult. – Tisztelgek kedves lánya, Mademoiselle de Thiry előtt, aki a mi védangyalunk. .. – Lába hirtelen összecsuklott, s ő lassan végigdőlt a padlón. – De hisz ő sebesült! – kiáltott föl Centaine, s azonnal előre ugrott, hogy elkapja, mielőtt beverné a fejét. Egészséges hóna alatt ragadta meg a férfit. – Segítsenek, kérem! – Andrew sietett a segítségére, s ketten emelték–vonszolták keresztül Michaelt a konyhaajtón. – Vigyázzon a sebesült karjára – Centaine szinte nyögött a súly alatt, míg beemelték Michaelt a motorkerékpár oldalkocsijába. – Nehogy fájdalmat okozzunk neki. – Michael, arcán megdicsőült mosollyal, sápadtan és ájultan hevert az ülésen. – Kisasszony, legyen egészen nyugodt, semmit nem érez a szerencsés flótás. – Andrew a motoron babrált. – Hé, várjanak! – kiabálta az orvos, miközben a gróffal egymást támogatva kitámolyogtak a szabadba, önkéntelenül is erősen oldalazva. – Ugorjon föl – invitálta Andrew, akinek harmadszorra sikerült csak berúgnia az Arielt, amely kékes füstöt okádva földübörgött. A doktor fölmászott a hátsó ülésre. A gróf a nála lévő két üveg közül az egyiket belegyömöszölte Andrew zsebébe. – Jó lesz a hideg ellen – magyarázta. – Ön egyszerűen egy herceg. – Ezzel Andrew kiengedte a kuplungot, és az Ariel csikorogva megugrott. – Vigyázzon Michaelre! – kiáltotta utána Centaine. – A káposztáim! – visította Anna, hogy Andrew az utat lerövidítendő keresztülvágott a konyhakerten. – A bas les boches! – mennydörögte a gróf és húzott egy utolsót a vörösborból, mielőtt Centaine konfiskálta volna tőle a palackot, s a pince kulcsait. *** A kastélytól kanyargó hosszú út végén Andrew levette a sebességet, és besorolt a hegygerinc irányából érkező, sarat dagasztó, szomorú processzióba. A hússzállítók, ahogyan a szleng a katonai mentőt nevezte, zsúfolva voltak a megújult német pergőtűz áldozataival. Keményen birkóztak a sárral, miközben hátul az egymás fölé helyezett vászon hordágyakban ide–oda billentek a sebesültek, egyikük–másikuk vére átütött a hevenyészett kötésen, átáztatta a hordágy vásznát, s a vér az alul lévőkre csepegett.

A kocsik mellett a könnyebb sérültek vánszorogtak egymásba kapaszkodva. Puskájukat rég eldobták, tekintetük kifejezéstelen, vagy a szenvedésről árulkodik, egyenruhájuk sáros, mozgásuk, mint egy roboté. Az orvos, miután egy szempillantás alatt kijózanodott, lekászálódott a hátsó ülésről és kiválogatta a legsúlyosabb sérülteket. Kettőt a hátsó ülésre fektettek, egyet keresztül a benzintankon Andrew elé és három másikat Michael ölébe a pótkocsiba. A doktor mögöttük futott és időről időre megtaszította a sárban megfeneklő Arielt. Így érték el Mort Homme falucska első házai mögötti tábori kórházat. A doktor segített leszedni a motorról a sebesülteket, majd Andrew–hoz fordult. – Köszönöm, őrnagy. Jól jött ez a kis kikapcsolódás. – Ekkor a még mindig eszméletlen Michaelre pillantott. – Nézze csak! Vele is tenni kéne valamit. – Michaelnek kutya baja. Az orvos megrázta a fejét. – Nem, nem. Kimerült, sokkos állapot. Még nem ismerjük pontosan a dolgot, de vélhetően van egy határ, ameddig ezek a szerencsétlenek bírják. Mióta van szünet nélkül bevetésben? Három hónapja? – Nincs semmi baja – szólalt meg dühösen Andrew. – Rendbe fog jönni. – Kezét védően Michael vállára helyezte és arra gondolt, hogy már fél éve nem volt szabadságon. – Nézze, nézze ezeket a tüneteket. Olyan sovány, mint aki krónikusan alultáplált – folytatta az orvos –, rángatózik és reszket. És a szemei... Nem furcsa, logikátlan olykor a viselkedése? Úgy értem, egyszer levert, másszor hirtelen dührohama támad? Ilyesmit nem tapasztalt? Andrew bizonytalanul bólintott. – Egyik pillanatban a németeket utálatos férgeknek nevezi és legéppuskázza a lezuhant német repülő csodás körülmények között életben maradt személyzetét, aztán meg ölre megy a kantinban azzal a zöldfülű pilótával, aki a németeket barbároknak nevezi. – Önpusztító megnyilvánulásokat nem tapasztalt nála? Andrew–nak eszébe jutott a reggeli léggömbvadászat, de nem válaszolt. – De hát mit tehetünk? – kérdezte és tehetetlenül széttárta karját. A doktor mélyet sóhajtott, megvonta a vállát és kezét nyújtotta. – Viszontlátásra és sok szerencsét, őrnagy. – Alighogy hátat fordított, már ki is bújt a kabátjából és kezdte felgyűrni az inge ujját. Amikor a gyümölcsösben lévő táboruk bejáratához értek, Michael hirtelen fölegyenesedett és halálos komolyan, mint egy bíró, aki a halálos ítéletet készül kimondani, megszólalt: – Hánynom kell. Andrew leállította a motort az út szélén és hátrament, hogy tartsa Michael fejét. – Kiadni az utolsó cseppig ezt a kitűnő vörösbort – siránkozott –, nem is beszélve a konyakról! Valamit igazán megmenthettél volna... Michael hangosan öklendezett, majd visszacsusszant a helyére és ugyanolyan gyászosan, mint az előbb, kijelentette: – Szeretném, ha tudnád: szerelmes vagyok – ezzel ismét elájult. Andrew visszaült az Ariel nyergébe, fogával kitépte a zsebében őrzött palackból a dugót. – Erre inni kell. Igyunk az igaz szerelemre! – Az üveget eszméletlen barátja felé kínálta. – Te nem iszol? Jót húzott a vörösborból, majd hirtelen hangosan felzokogott. Először megpróbálta visszafojtani, hisz utoljára hatéves korában sírt, de felidézte a fiatal doktor szavait a „furcsa, logikátlan viselkedésről”, és hagyta, hogy úrrá legyen rajta a zokogás. A könnyek végigpatakzottak az arcán, de meg sem próbálta letörölni. Csak ült a nyeregben és rázta a sírás. – Michael fiú – suttogta –, mi lesz velünk? Halálra vagyunk ítélve, és nincs számunkra remény, hallod, Michael, nincs, nincs és nincs. – Arcát kezébe temette és sírt, mint akinek a szíve szakad meg. *** Michael arra ébredt, hogy megcsörrent ágya mellett a bádogtálca, ahogy Biggs letette. Nyögve próbált fölülni, ám sebe nem eresztette. – Mennyi az idő, Biggs? – Fél nyolc, uram. És micsoda szép tavaszi reggel! – Biggs, az Isten szerelmére, miért nem ébresztettél föl? Lekéstem a hajnali őrjáratot... – Dehogyis késtük le, uram – mormogta Biggs elégedetten. – Nem kell repülnünk. – Hogyhogy?

– Lord Killigerran parancsára újabb utasításig nem repülünk, uram – válaszolta Biggs, miközben cukrot tett a kakaóba és fölkeverte. – És köztünk szólva, éppen ideje volt. Megszakítás nélkül harminchét napja vagyunk szolgálatban. – Biggs, nem tudod, miért érzem magam olyan mocsokul? – Lord Killigerran szerint egy üveg konyak intézett súlyos támadást ellenünk, uram. – Azelőtt pedig szétcsaptam két vén légiteknőst... – Michaelnek kezdett derengeni a tegnapi nap. – Úgy van, uram. Szétkentük őket Franciaországon, mint vajat a pirítóson. – De elkaptam őket, Biggs! – El ám, uram, mind a kettőt. – Akkor, ha nem csalódom, szép pénzt söpörtél be, Biggs... – Csinos kis összeget, Michael úr, hála önnek – válaszolta Biggs, miközben még mindig a reggelivel szöszmötölt. – A nyereménye, uram. – Öt darab egyfontost nyújtott át. – Egy a háromhoz, plusz a tét. – A járandóságod ne feledd, Biggs! – Áldja meg az Isten, uram. – Két bankjegy villámgyorsan eltűnt Biggs feneketlen zsebében. – Na, Biggs, mit kapunk ma reggelire? – Először is négy aszpirint, Lord Killigerran ajándékaként. – Ő most is repül, Biggs, nem igaz? – kérdezte Michael és hálával telten lenyelte a tablettákat. – Természetesen, uram. Már hajnalban felszálltak. – Ki a kísérője? – Mr. Banner, uram. – Új fiú – mondta szomorúan Michael. – Lord Andrew–nak semmi baja nem lesz, ne aggódjék, uram. – Persze hogy nem... Hát ez meg micsoda? – ült föl hirtelen Michael. – Lord Killigerran motorkerékpárjának kulcsai, uram. Arra kéri, adja át a grófnak az ő szálemjeit is akármi is legyen az, uram - és biztosítsa az ifjú hölgyet legmélyebb hódolatáról... Az aszpirin csodákat tett: Michael hirtelen könnyűnek és vidámnak érezte magát. Sebe nem sajgott, fejéből elszállt a fájdalom. – Biggs, elő tudnád készíteni a legszebb egyenruhám? A rézgombok és persze a cipőm ragyogjanak ám! Biggs szeretetteljesen vigyorgott vissza rá. – Kimenőre megyünk, uram? – Oda, Biggs, oda bizony. *** Még sötét volt, amikor Centaine fölriadt az ágyúzásra. Félt. Soha nem volt képes megszokni ezt a bestiális és érzéketlen hangzavart, amely oly személytelenül osztotta a halált, okozott szörnyű sebeket. Eszébe jutottak az elmúlt év nyári hónapjai, amikor a német tüzérség lőtávolába került a kastély. Ekkor költöztek le a felső szintről a pincébe. A személyzet – természetesen Anna kivételével – a szélrózsa minden irányába menekült. Centaine az egyik szobalány kamrájába költözött be. Életük alaposan megváltozott azóta, hogy a háború hullámai átcsaptak felettük. Bár nem vittek nagy házat, mint a környék hozzájuk hasonlóan gazdag családjai, azért mindig volt valamilyen családi rendezvény, amihez kellett a húsz cseléd. Ma pedig ők élnek úgy, ahogy a cselédeik a háború előtt. Centaine, mit sem törődve azzal, hogy hálóingben van, kipattant az ágyból és mezítláb rohant végig a kikövezett folyosón. A konyhában Anna éppen fát rakott a tűzhelyben izzó parázsra. – Már éppen indultam volna, hogy egy korsó jeges vízzel ébresszelek föl – morogta. Centaine átölelte, megcsókolta, mire az asszony elmosolyodott, a lány pedig leült a jó meleg tűzhely mellé. Anna forró vizet öntött a padlón álló rézkádba, majd hideget lottyintott hozzá. – Gyerünk, mademoiselle – adta ki a parancsot. – Ó, Anna, muszáj? – Mozgás! Centaine vonakodva bújt ki a hálóingéből, megborzongott, érezte, hogy a karja és a feneke hirtelen libabőrös lesz.

– Siess már – noszogatta Anna, mire a lány belépett a kádba. Az öregasszony mellé térdelt és vízbe merítette a frottír fürdőkesztyűt. Módszeresen leszappanozva Centaine testét, vállától kezdve egészen a kisujj a hegyéig, miközben csúnya, kivörösödött arca ellágyult a szeretettől és a büszkeségtől. Csodálatosan szép alakja van ennek a gyereklánynak, csak talán túlságosan kicsik a mellei és keszeg a feneke – gondolta Anna –, de sebaj, majd felhizlalom, csak legyen már vége ennek az átkozott háborúnak. Centaine–nek olyan volt a bőre, mint a vaj, sima és sárgásfehér, ahol nem érte nap, ahol viszont megkapta, ott bronzbarna lett, amit Anna felettébb póriasnak talált. – Viselj kesztyűt és hosszú ujjú blúzt nyáron – szidta. – A barnaság olyan csúf. – Siess már, Anna. – Centaine dideregve kulcsolta össze karját a melle alatt. Anna végigcsutakolta a karját, fölemelte s ugyanezt tette a hóna alatt göndörödő dús, barna szőrrel. A szappanos víz végigcsorgott a lány keskeny mellkasán, amelyen átütöttek a bordák. – Egy kicsit légy finomabb, Anna – tiltakozott Centaine. Anna kritikus szemmel mérte végig a lábát: hosszú és formás, bár túl izmos egy fiatal lányhoz – persze ez a sok lovaglás, futás meg a séták. Anna megcsóválta a fejét. – Ó, mi van már megint? – kérdezte Centaine. – Olyan keménykötésű vagy, mint egy fiú, a hasad meg túl izmos. Így soha nem lesznek gyerekeid. – Anna kezdte végigdörzsölni a lány testét a durva frottírkesztyűvel. – Juj, Jézusom! . – Állj már nyugodtan, csak nem akarsz úgy bűzleni, mint egy bakkecske? – Anna, hát nem gyönyörű, ha valakinek kék szeme van? Az öregasszony beleegyezően mordult egyet, ösztönösen megérezte, milyen irányt vesz a beszélgetés. – Milyen színű lesz a gyerek szeme, ha az anyjáé barna, az apjáé pedig búzakék? Anna rácsapott a mosdókesztyűvel a lány fenekére. – Ebből elég legyen, apád nem tűrné az ilyen ostoba beszédet. Centaine nem vette komolyan a fenyegetést, folytatta tovább az álmodozást. – A pilóták nagyon bátor emberek, nem gondolod, Anna? Ők a világ legbátrabb emberei. – Hirtelen türelmetlenné vált. – Siess már, még elkések a madárkáimmal való randevúmról. Kipattant a kádból, miközben jókora tócsát csinált a kőpadlón. Anna a tűzhelynél fölmelegített törülközőbe bugyolálta. – Anna, kint már lassan feljön a nap! – Aztán gyorsan gyere ám vissza – mordult rá a vénasszony. – Sok dolgunk lesz ma. Jóatyád az éhínség szélére taszított minket az őrült nagyvonalúságával. . – Meg kellett kínálnunk ezeket a bátor pilótákat. Centaine belebújt a ruhájába és a konyhai kisszékre ülve fölhúzta a lovaglócsizmáját. – És ne tekeregj az erdőben... – Csitt már, Anna! – Ezzel felugrott és kifelé indult. Csizmájának kopogása visszhangzott a lépcsőkön. – Aztán egyenesen gyere haza! – kiáltotta utána Anna. Nuage meghallotta, hogy jön a gazdája és boldogan fölnyerített. Centaine a mén nyaka köré fonta a karját és megcsókolta bársonyos, szürke orrát. – Bonjour, kedvesem. – A lány két szem kockacukrot csent el a konyhából, amikor Anna elfordult, s most a ló nyála rácsordult a kezére, míg boldogan rágcsálta a váratlan ajándékot. Tenyerét a ló sörényébe törölte, majd amikor hátat fordított neki, hogy levegye a nyerget a tartóról, a mén orrával hátba bökte: kérte a többit. Kint még sötét volt és hideg, amikor sarkantyúba kapta a lovat. A jeges fuvallat csípte az arcát, orra és füle kipirosodott, szeme könnyezett. A dombtetőn megállította Nuage–t, s nézte, hogy válik az ég fémesszürkéje fokozatosan mély narancsszínűvé. Mögötte másféle hajnal festette villanásaival világosra a szemhatárt, ám a lánya folyamatos ágyúzásra ügyet sem vetve az eget kémlelte, várta, mikor bukkannak elő a repülők. Amikor meghallotta a gépek távoli zúgását az ágyúk moraján át, majd megpillantotta a hajnali fényben a büszke sólymokat, mint mindig, most is felgyorsult a pulzusa, fölágaskodott a nyergében, hogy integessen nekik.

A zöld volt most is a vezérgép, a győzelem sárga tigriscsíkjaival, benne az őrült skót. A lány mindkét kezével integetett neki. – Vezéreljen Isten, s gyere vissza épségben! – kiáltotta, s látta megvillanni a hófehér fogakat a nevetséges skót sapka alatt. A gép üdvözlésképpen meglengette szárnyait, aztán már el is tűnt a fenyegető, sötét fellegekben, amelyek a német vonalak fölött lebegtek. Figyelte, ahogy a másik gép felzárkózik a zöld mellé, s közben elöntötte a szomorúság, a szörnyű érzés, hogy ő semmire sem jó. – Miért is nem születtem férfinak! – kiáltott fel Centaine hangosan. – Miért nem mehetek veletek! – De ekkorra már eltűntek a gépek a felhőben, ő pedig lassan megindult lefelé lovával a dombtetőről. – Meg fognak halni mind – gondolta. – Az összes életerős, szép, fiatal férfi – és itt maradok az öregekkel, a csúnyákkal és a megnyomorítottakkal. – Ó bárcsak, mennyire szeretnék én is..., – szólalt meg ismét fennhangon, mire Nuage hegyezni kezdte a fülét, de a lány nem folytatta. A távoli ágyúdörgés hirtelen megerősítette a félelmét. Érezte a lelkében támadt űrt, csak azt nem tudta, mivel tudná betölteni. Mélységes sajnálatot érzett a világ iránt. Szabadon engedte a lovat a kastély mögötti réten, hadd legeljen, s a nyerget vállára vetve indult az épület felé. Apja a konyhaasztalnál ült, szórakozottan csókolta meg az arcát. Az öreget, a szemét takaró fekete kötés valahogy roppant férfiassá tette, annak ellenére, hogy ép szeme vérben forgott; bőre megereszkedett és ráncos, mint egy vérebé, s bűzlött a fokhagymától és a bortól. Mint mindig, most is pörlekedett egymással a két öreg. Centaine leült apjával szemben az asztalhoz és két kezébe fogta a nagy kávéscsészét s hirtelen arra gondolt, vajon Anna és édesapja közt van–e valamiféle intimebb kapcsolat is, egyáltalán: miért nem jutott ez a dolog korábban is az eszébe? Vidéki lány lévén a nemzés aktusa nem volt rejtély a számára. Anna minden tiltakozása ellenére mindig jelen volt, hogy segítsen, ha a környékről kancát hoztak Nuage–hoz. Ő volt ugyanis az egyetlen, aki bánni tudott a ménnel, ha az megérezte a kanca szagát. Ő le tudta higgasztani, hogy a ló úgy végezze el feladatát, hogy sem önmagában, sem vágya tárgyában ne tegyen kárt felfokozott izgalmában. Egyszerű logikával jutott arra a következtetésre, hogy egy férfi és egy nő hasonlóképpen lép kapcsolatra. Amikor Annától érdeklődött, az öregasszony először megfenyegette, hogy megmondja az apjának, majd alaposan kimosta a lány száját szappannal. Ám hogy Centaine állhatatosan ismételgette kérdéseit, Anna végül rekedten suttogva beavatta a nagy titokba, miközben olyan pillantást vetett a konyha másik végében ülő grófra, amilyet a lány soha nem látott Annától és amelyet akkor nem is tudott magának megmagyarázni. Most, hogy látta őket évődni és nagyokat nevetni, hirtelen minden a helyére került – azok az alkalmak, amikor a kislányként rossz álomból riadva Annánál keresett vigasztalást és nem találta az asszonyt az ágyában, vagy máskor, amikor Anna alsószoknyáját takarítás közben apja ágya alatt találta, egy csapásra világossá tették számára a dolgot. A múlt héten is úgy került elő Anna a pincéből, ahol a grófnak segített az állatok almozásánál, hogy tele volt a szoknyája és kontya szalmatörekkel. Ez a felismerés valahogy csak fokozta Centaine keserűségét és magányosságát. Rettenetesen egyedül érezte magát, életét pedig fájdalmasan céltalannak és üresnek. – Kimegyek – szólt és felpattant az asztal mellől. – A csudákat – tiltakozott Anna és elállta az útját. – Zöldséget és krumplit kell behordanunk az éléstárba, mert jóapád mindent eltékozolt. És a mademoiselle segítsége ebben nélkülözhetetlen. Centaine viszont egyedül akart maradni, hogy megbarátkozzék hirtelen támadt elkeseredésével. Ügyes mozdulattal kibújt Anna kitárt karjából és feltépte az ajtót. A küszöbön pedig ott állt a legszebb férfi, akit életében valaha is látott. Csizmája ragyogott, makulátlanul tiszta lovaglónadrágja egy árnyalattal világosabb volt, mint khaki egyenzakója. Keskeny derekán öv, csillogó rézcsattal. Bal felső zsebe fölött a Királyi Légihadtest szárnyas jele és a kitüntetéseit jelképező színes sávok, vállán csillogó rangjelzés, sapkája veterán pilóták módjára kissé félrecsapva és szemébe húzva, éppen csak árnyékolva hihetetlenül kék szemét. Centaine önkéntelenül hátralépett és végigmérte, mert a férfi úgy tornyosult fölébe, mint egy istenség. A lányt hirtelen valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Gyomrát nehéz forróság öntötte el,

amely ólmos súlyként terjedt testének alsó régióiban, míg azt nem hitte, lábai nem bírják el a súlyát. Ugyanakkor hirtelen kapkodnia kellett a levegőt, mert úgy érezte, megfullad. – Mademoiselle de Thiry – szólalt meg a látomás és kezét könnyedén sapkája ellenzőjéhez érintette. A hang ismerősnek tűnt, a szemét, azokat a búzakék szemeket viszont fölismerte, s a férfi bal karja is a nyakába volt kötve egy vékony bőrszíjjal. – Michael... – szólalt meg inkább kérdőn, majd gyorsan kijavította magát. – Courteney kapitány. – Nyelvet váltott. – Mijnheer Courteney? A fiatalember kedvesen mosolygott. Valószínűtlennek tűnt, hogy ez ugyanaz az ember, akit előző nap sárosan és véresen, elszenesedett ócska ruhában, a fájdalomtól remegve megtalált, hazahozott, s akit félájultan beemelt a motorkerékpár oldalkocsijába. Ahogy a férfi mosolygott rá, Centaine érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Amikor ismét biztosan érezte a lába alatt, tudta, hogy a bolygó pályája immár megváltozott, új utat keresett a csillagok között. Sohasem lesz már olyan, mint régen. – Entrez, monsieur – szólalt meg s hátralépett, hogy a férfit beengedje. A gróf azonnal felpattant az asztaltól és a látogató elé sietett. – Hogy érzi magát, kapitány? – Megszorította a férfi kezét. – A sebe? – Köszönöm, már sokkal jobb. – Egy kis konyak nyilván jót tenne – javasolta az öreg és a lányára sandított. Michaelnek hirtelen mintha fölfordult volna a gyomra, ezért hevesen megrázta a fejét. – Nem – jelentette ki határozottan Centaine és Annához fordult. – Cseréljük ki a kapitány sebén a kötést! Michaelt, erőtlen tiltakozása ellenére, a két nő a tűzhely előtti hokedlihez kormányozta. Anna megoldotta övét, míg Centaine, aki a háta mögött állt, lesegítette róla a zakót. Anna letekerte a kötést és elégedetten mordult föl: – Forró vizet, gyermekem! – parancsolta. Óvatosan lemosták és megtörölték a sebet, majd Anna bekente saját készítésű kenőcsével és csíkokra szabdalt vászonnal újra bekötözte. – Szépen gyógyul – jegyezte meg, miközben Centaine felsegítette a férfire az inget. A lány sosem gondolta volna, hogy ilyen sima lehet egy férfi bőre. Sötét szőrzet göndörödött a mellén és a vállán, oly sovány volt, hogy minden egyes csigolyája előugrott, akár egy rózsafüzér szemei, mellettük mindkét oldalon kemény izomköteg húzódott. A lány a férfi elé lépett, hogy begombolja az ingét. – Igazán kedves öntől – szólalt meg halkan a férfi. Centaine nem mert a szemébe nézni, nehogy elárulja magát Anna előtt. A férfi dús mellszőrzete erős volt, érezte ujja hegyével gombolás közben, mellbimbója kicsiny és halvány rózsaszín. Ahogy rápillantott, látta őket megkeményedni, a soha nem tapasztalt jelenség egyszerre lepte meg és bájolta el. Soha nem gondolta volna, hogy ilyesmi egy férfivel is előfordulhat. – Gyere, Centaine – reccsent rá Anna, aki észrevette, milyen átszellemülten mered a lány a férfi testére. – Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak – szólalt meg Michael. – Eszem ágában sem volt újból munkát adni önöknek. – Igazán semmiség – válaszolta Centaine, s még mindig nem mert a férfi szemébe nézni. – Az ön segítsége nélkül halálra éghettem volna. – Nem – kiáltott föl látszólag indokolatlan nyomatékkal a lány. A halál és e szép emberpéldány számára két, összeegyeztethetetlen fogalomnak tűnt. Végre mégis bele mert nézni a szemébe, melyben mintha a kék ég egy darabja tükröződött volna. – Centaine, sok még a dolgunk – szólalt meg Anna egyre türelmetlenebbül. – Hadd segítsek én is – vágott közbe izgatottan Michael. – Felmentettek a repülési szolgálat alól. – Anna kétkedően nézett rá, ám a gróf megvonta a vállát. – Újabb munkáskéz, éppen tudjuk használni. – Csekély fizetség ez azért, amit értem tettek – folytatta Michael. – De mi lesz a fess egyenruhával? – Anna láthatóan kifogásokat keresett akkor is, amikor szeme a kifényesített csizmára tévedt.

– Van gumi csizmánk és munkásruhánk is – vágott közbe gyorsan Centaine, mire Anna megadóan égnek emelte a kezét. A lány úgy találta, hogy a durva cájg ruha és a gumicsizma is kiválóan áll a sovány férfin, amikor a gróffal együtt a pincébe indult, hogy kihordják a trágyát az állatok alól. Centaine és Anna a délelőtt hátralévő részét a konyhakertben töltötte, előkészítve a talajt a tavaszi vetéshez. Centaine minden ürügyet megragadott, csak hogy lemehessen a pincébe, ilyenkor a két fiatal suta beszélgetéssel próbálkozott, egészen addig, amíg Anna meg nem jelent a pincelejáratnál. – Hol van már ez a gyerek? Centaine, mi az ördögöt csinálsz? – Mintha nem tudta volna. Mindnyájan a konyhában költötték el ebédjüket – hagymás, szarvasgombás omlettet sajttal és barna kenyérrel, melyet vörösborral öblítettek le. Ezt Centaine adagolta, hogy ne kelljen átadnia a kulcsot édesapjának. Maga ment le érte a pincébe. A bor feloldotta a hangulatot, még Anna is megivott egy pohárkával, és engedte, hogy Centaine is így tegyen. A beszélgetés könnyeddé vált, időnként harsány nevetés szakította félbe. – Nos, kapitány... – kezdte a gróf Michael felé fordulva, épen maradt szemében érdeklődés csillogott. – Szóval... mivel foglalkoznak önök, ön és a családja, Afrikában? – Földműveléssel – válaszolta Michael. – Bérbe adják? – puhatolódzott a gr6f. – Dehogy... – Michael felnevetett. – Mi magunk műveljük. – Tulajdonosként? – A gróf hanghordozása némileg megváltozott, hisz mindenki tudja a világon, hogy a föld a gazdagság igazi forrása. – S ha szabad kérdeznem, mekkora a családi birtok? – Nos – kezdte Michael zavartan –, meglehetősen nagy. Tudja, a családi társaság kezében van, atyám és unokabátyám... – Aki a generális? – vágott közbe a gróf. – Igen, Sean bácsi... – Száz hektár? – folytatta a vizsgálódást a gróf. – Egy kicsivel több. – Michael kényelmetlenül fészkelődött a padon, miközben szórakozottan a maradék kenyérdarabbal játszadozott. – Kétszáz hektár? – A gróf olyan várakozással tekintett rá, hogy Michael képtelen volt megkerülni a kérdést. – Összességében, beszámítva az ültetvényeket, a legelőket, és azokat a földeket, amelyeket az ország északi részében birtoklunk, körülbelül negyvenezer hektárról van szó. – Negyvenezer? – A gróf rámeredt, majd megismételte a kérdést angolul is, nehogy félreértés legyen. – Negyvenezer? Michael feszengve bólintott. Pedig nem is olyan rég kezdett valamelyes büszkeséget érezni családja evilági gazdagsága miatt. – Negyvenezer hektár? – A gróf tiszteletteljes hangon füttyentett. – Természetesen számos fivére van, ugye? Michael megrázta a fejét. – Sajnos egyedüli fiú vagyok. – Ha! – kiáltott föl a gróf látható megkönnyebbüléssel. – Azért ne érezze ám magát kényelmetlenül. – És atyaian megveregette Michael ép karját. Egy pillantást vetett a lányára, most először vette észre azt az arckifejezést, amivel az a pilótára nézett. – Nagyon szép – mondta megnyugodva. – Negyvenezer hektár és egyetlen fiúörökös! – A lánya igazi francia nő, aki tisztában van a pénz értékével, a fenébe is, jobban, mint ő maga. Rámosolygott a lányra. Sok szempontból még gyerek, de már igazi, ravasz francia nő. Amióta a gróf tiszttartója Párizsba szökött, azóta Centaine felügyelt a gróf pénzügyeire. Az öreg nem sokat törődött a pénzzel, számára mindmáig a föld jelentette az igazi vagyont. De a lánya jó gazdaasszony, hisz még az üvegeket is megszámolta a pincében, sőt a kamrában lógó sonkákat is. Belekortyolt a borába és elgondolkozott: oly kevés megfelelő fiatalember éli túl ezt a mészárlást, ezt a vágóhidat... és most tessék, negyvenezer hektár!

– Chérie – szólalt meg. – Ha a kapitány úr magához venné a puskámat, te pedig szednél egy kis szarvasgombát – még bizonyosan találsz –, micsoda vacsorát ehetnénk! – Centaine tapsikolt a boldogságtól, Anna pedig dühtől vörös arccal meredt a grófra. – Anna veletek mehetne gardedámként – tette hozzá sietve az öreg. – Most aztán végképp semmi szükség rá, hogy az emberek mindenfélét összebeszéljenek, nem igaz? – Pedig el kell hinteni a szerelem magvait, hacsak ki nem csíráztak máris. Negyvenezer hektár, az anyját! *** A disznót Kaiser Wilhelmnek, vagyis Vilmos császárnak nevezték, röviden Klein Willie–nek. Tarka kan volt, és ahogy becsörtetett az erdőbe, Michaelnek óhatatlanul egy víziló jutott róla az eszébe. Hegyes fülei előrelógtak, bele a szemébe, csavaros farka pedig mint egy tekercs szögesdrót, felkunkorodott a hátára, nyilvánvalóvá téve a szemlélő számára az állat nemét: herezacskója sötétvörös, mintha olajban sütötték volna. – Vas–y, Willie! Cherche! – kiabálta neki Centaine és Anna egyszerre. – Menj, Willie! Keresd! – Mindkét nőnek bele kellett kapaszkodnia az állat kötőfékébe, ha az nekilódult. Minden földdarabba beletúrt és izgatottan szaglászott a tölgyek alatt, maga után vonszolva gazdáit. Michael ép vállára vetett ásóval követte őket, élvezve ezt az újfajta vadászatot. Beljebb az erdőben egy keskeny patak keresztezte útjukat. Zavaros vize felduzzadt a nemrég hullott esőktől. A parton haladtak tovább, a nők egy pillanatra sem szűntek meg noszogatni az állatot. A disznó hirtelen boldogan felvisított és nedves orrával túrni kezdte a porhanyó földet. – Talált egyet! – kiáltotta Centaine izgatottan, és Annával nekifeszültek a kötélnek. – Michael! – kiáltotta oda a férfinek a vállán keresztül. – Amint elcsalogatjuk, gyorsan lásson neki az ásóval. Felkészült? – Igen. Ekkor Centaine a szoknyája zsebéből egy összeaszalódott szarvasgomba darabot vett elő. Egy zsebkéssel lemetszett belőle egy darabkát, és amennyire tudta, a disznó orra közelébe dugta. A disznó pillanatokig nem figyelt rá, aztán amikor megütötte az orrát a frissen metszett szarvasgomba illata, elégedetten fölmordult és gőzölgő pofájával megpróbálta elkapni a lány kezét. Centaine hátrálni kezdett, az ártány pedig vonult utána. – Gyorsan, Michael! – kiáltotta oda a férfinek; aki nekiesett ásójával a túrásnak. Rövid ásás után rábukkant a föld alatti gombára. Anna térdre rogyott és puszta kézzel szabadította ki a majdnem öklömnyi, földdel borított zsákmányt. – Nézze, hát nem szép? Ekkor Centaine végre hagyta, hogy a disznó kivegye a kezéből a csalétket, aztán odaengedte a szarvasgomba helyéhez, hogy az állat saját szemével győződhessen meg róla: a zsákmány eltűnt. – Cherche! – kiáltotta újra, s a gombavadászat folytatódott. Egy órán belül a kosár megtelt a kevéssé étvágygerjesztő küllemű gombákkal, s Anna megálljt vezényelt. – Ennél több csak elrontja az ételt. Most pedig nézzük a galambokat. Kapitány úr, mutassa meg, hogyan lő egy vérbeli afrikai vadász! Nagyokat nevetve vágtak át a mezőn a kastély felé a disznó nyomában. Otthon Centaine a kamrába tette a gombákat, s Anna visszakötötte az ólba a disznót, leakasztotta a konyha faláról a vadászpuskát és Michael kezébe adta. Figyelte a férfi mozdulatait, amint lehajtotta és ellenőrizte mindkét csövet, majd visszazárta, a vállához emelte, hogy ellenőrizze, milyen a fegyver súlyeloszlása. Michael a sebe ellenére, olyan biztonsággal vette a kezébe a puskát – s Anna meg tudta ítélni arról, ahogyan valaki a szerszámot a kezébe fogta, ért–e hozzá –, hogy az asszony elégedetten állapította meg: gyakorlott vadásszal áll szemben. Michael meglepetten és boldogan fedezte föl, hogy a fegyver egy tiszteletet parancsoló Holland and Holland – csak az angol fegyverkovácsok tudnak ilyen biztos röppályájú puskát gyártani, ezen nem fognak az évek. Odabólintott Annának. – Kiváló puska – s ezzel a kezébe nyomta a vászon lőszertáskát.

– Majd én mutatok magának egy jó helyet – szólt Centaine és megfogta a férfi kezét, majd Anna rosszalló tekintetét látva gyorsan elengedte. – Délután a galambok visszarepülnek az erdőbe – magyarázta nagy zavarában. Az erdő szélén haladtak, Centaine mutatta az utat. Szoknyáját időnként föl kellett emelnie, amikor pocsolyát lépett át, ilyenkor Michael előtt fölvillant hófehér, sima lábikrája. A férfi pulzusa ettől is felgyorsult, nemcsak attól, hogy lépést kellett tartania a lánnyal. Anna rövid, vaskos lábain jócskán elmaradt mögöttük, hiába kiabálta folyton: – Várjatok meg, várjanak! – a fiatalok rá sem hederítettek. Az erdő sarkában a pilóták által visszatéréskor orientációs pontnak használt T ágainak találkozásánál rejtett ösvény tárult föl előttük, melyet kétfelől sövény határolt. – Innen jönnek a galambok – mutatott ki Centaine a nyílt mezőre, az elhanyagolt szőlőskertek irányába. – Itt érdemes várakoznunk. A sövény kiváló leshelynek bizonyult, és amikor Anna is beérte őket, mindhárman kémlelni kezdték az eget, ahol az alacsonyan úszó, sötét fellegek esőt ígértek, viszont kitűnő hátteret szolgáltattak a távolban feltűnő galambrajnak, amelyet Michael gyakorlott szeme azonnal észrevett. – Nézzék csak – szólalt meg –, ott... Pont erre repülnek. – Én nem látok semmit – jegyezte meg Centaine izgatottan. – De mégis... már én is látom. Gyorsan szálltak, egyenesen, csak enyhén ereszkedve. Egy Michaelhez hasonló kitűnő vadász számára könnyű prédát jelentettek. A férfi kivárta, míg két galamb egymás mögé kerül, s egy lövéssel leszedte mindkettőt. Miközben alábucskáztak s a raj riadtan szétrebbent, Michael egy harmadikat is lelőtt a másik puskacsőből. A két nő kifutott a mezőre összeszedni a zsákmányt. – Hármat két lövésre – szólalt meg Centaine, amikor visszatért, s miközben a még meleg galambtetemet simogatta, Michaelre nézett. – Vakszerencse – zsörtölődött Anna. – Senki sem képes szándékosan lelőni két galambot egy lövéssel, különösen nem, ha repülnek. A következő raj jóval nagyobb volt, az állatok közelebb repültek egymáshoz. Michael az első lövésére egyszerre hármat, majd a másodikkal még egyet ejtett el. Centaine győzedelmeskedve fordult Anna felé. – Megint csak vakszerencse – jegyezte meg amaz. – Szerencséje van ma a kapitány úrnak. A következő félórában még két galambraj bukkant föl, s Centaine teljesen komolyan megkérdezte Michaelt: – Maga soha nem véti el, Mijnheer? – Odafönt – pillantott Michael az égre – ha elvéti az ember, akkor meghal. Eddig még mindig célba találtam. Centaine megborzongott. Már megint ez a szó – halál. A halál kézzelfoghatóan ott volt körülöttük, ott a szirten, ahonnan most csak nagyon tompán hallatszott az ágyúzás, de ott leselkedett rájuk a levegőből is. A lány Michaelre nézett és ezt gondolta: – Nem akarom, hogy meghaljon, soha! Hogy elűzze sötét gondolatait, megrázta magát és Michaelre mosolygott. – Tanítson meg lőni. A kérést lehetetlen volt visszautasítani, hisz ez lehetővé tette Michaelnek, hogy hozzáérjen a lányhoz, még ha az öregasszony a legféltékenyebb pillantásokat lövellte is feléjük. Michael a lány elé állt és beállította a klasszikus célzó pózba: a bal láb kissé elöl. – Ezt a vállát egy kicsit lejjebb. – Minden egyes érintéstől mindkettőjüket elektromos bizsergés járta át. – Egy kicsit fordítsa erre a csípőjét. – A férfi rátette a kezét a lány csípőjére, hangja szinte elfulladt, amikor a lány ösztönösen hozzádörgölődzött. Amikor Centaine elhúzta a ravaszt, a lövés ereje nekitaszította Michael mellkasának, aki óvón átkarolta, miközben a galambok sértetlenül húztak tovább az égen céljuk felé. – A célgömböt nézi a madár helyett – magyarázta Michael anélkül, hogy elengedte volna a lányt. – Figyelje a madarat, a fegyver majd követi a tekintetét. A következő lövésre egy kövér galamb bucskázott alá a két nő izgatott sikoltozása közepette, ám amikor Anna futva indult volna érte, az eső ezüst függönyként zúdult le rájuk. – Gyorsan a pajtába! – kiáltotta Centaine és futva indult meg előttük az ösvényen. A kövér esőcseppek a fák lombján milliónyi permetcseppé robbantak szét, s fájdalmasan csíptek az erdőn keresztül zihálva rohanók bőrébe. Centaine ért elsőnek a pajtába, blúza átázott és a testére tapadt, Michael szeme a formás

melleken időzött. A lány sötét haja a homlokára tapadt, s nevetve rázta ki szoknyájából a vizet; egy cseppet sem zavarta a férfi mohó tekintete. A pajta az erdei útra nyílt. A sárga kőépület zsúpfedele megkopott, akár egy ócska szőnyeg. Belül az egyik oldalon szalmabálák zsúfolódtak egészen a tetőgerendákig. – Ez ugyan nem áll el – huhogta sötéten Anna, kipillantva a zuhogó, szinte gőzölgő esőre, miközben megrázta magát, mint egy vízibivaly, ha kimászik a mocsárból. – Meglássák, ittragadunk. – Gyere, Anna, kopasszuk meg addig is a galambokat! Kényelmesen elhelyezkedtek a bálákon, Centaine és Michael válla már–már súrolta egymást, s miközben kopasztottak, csevegni kezdtek. – Meséljen Afrikáról – kérlelte Centaine a férfit. – Valóban olyan sötét világ? – A legnapfényesebb földrész a világon, sőt talán még egy kissé túlságosan is napfényes – válaszolta Michael. – Én imádom a napot – rázta meg fejét Centaine. – Gyűlölöm a hideget és az esőt. Nekem napfényből soha nem lehet túl sok. Michael mesélt a sivatagról, ahol soha nem esik. – De annyi sem egy évben, mint itt egyetlen nap alatt. – Én mindig azt hittem, hogy Afrikában csak vad feketék élnek. – Dehogyis – nevetett föl a férfi. – Van ott jópár vad fehérbőrű is – és persze fekete bőrű úriember. – Mesélt nekik az erdőkben élő sárga törpékről, a pigmeusokról, akik alig érnek az ember derekáig, az óriás termetű watusikról, akik szemében az, aki nem éri el a két méter magasságot, törpének számít, és a nemes harcosokról, a zulukról, akik az ég fiainak tartják magukat. – Úgy beszél róluk, mintha szeretné őket – jegyezte meg vádlóan a lány. – A zulukat? – kérdezte a férfi, majd bólintott. – Igen, azt hiszem, legalábbis néhányukat. Például Mbejanét... – Mbejanét? – kérdezett vissza a lány, de rosszul ejtette a nevet. – Ó egy zulu, aki Sean bácsikámmal nevelkedett legénykoruk óta. – A legényre önkéntelenül a zulu „umfaan” szót használta, amit külön le kellett fordítania. – Meséljen az állatokról. – Centaine elhallgatta volna a férfi történeteit, sőt csak a hangját, akár az idők végezetéig. – Meséljen az oroszlánokról, a tigrisekről. – Tigrisek nincsenek Afrikában – nézett Michael mosolyogva a lányra –, de annál több az oroszlán. – Még Anna is, akit látszólag teljesen lekötött a galambkopasztás, abbahagyta a munkát, hogy végighallgassa Michael oroszlánvadász történeteit, amikor Sean nagybátyját és őt egy csapat oroszlán támadta meg, s nekik egész éjjel virrasztaniuk kellett a lovak mellett, nehogy félelmükben kitörjenek és nekirugaszkodjanak a sötétnek, ahol az addig fáklyákkal visszatartott, morgó oroszlánoknak könnyű prédájául esnek. – Meséljen az elefántokról. – És a férfi beszélt ezekről az értelmes behemótokról, akik álmosan vonulnak a csordában, hatalmas füleikkel legyezve, hűtve magukat, s ahogy ormányukkal sarat szippantanak föl, amit magukra fröcskölnek a hőség ellen. Mesélt nekik az elefántcsordák bonyolult társadalmi szokásairól, arról, hogy az öreg bikák mennyire nem tűrik a neveletlen fiatalok társaságát. – Akárcsak az édesapád – vetette közbe Anna. Szólt a férfi arról is, hogy a kiöregedett nőstények magukra vállalják a dajka, netán a bába szerepét; hogy ezek a szürke hústornyok életreszóló barátságokat kötnek, akárcsak az emberek; hogy milyen furcsa a viszonyuk a halálhoz, s ha esetleg megöltek egy rájuk támadó vadászt, holttestét faágakkal s levelekkel borították, mintha csak ki akarták volna engesztelni a szellemét. Azt is elmondta, ha a csordában az egyik állat megsérült vagy megbetegedett, ormányukkal vagy testükkel igyekeztek megakadályozni, hogy lefeküdjék, mert az egyenlő ezeknek a hatalmas állatoknak a halálával – s ha mégsem tudják megakadályozni az elkerülhetetlent, a vezérbika még egyszer, utoljára párosodik vele, mintha csak a halálnak próbálna ellenszegülni a nemzés aktusával. Amikor Michael ehhez a történethez ért, az addig feszülten figyelő Anna hirtelen ráébredt gardedám szerepére és éles pillantást vetett Centaine–re. – Elállt az eső – jelentette ki kissé affektáltan, s kezdte összeszedni a megtisztított galambokat. Ám Centaine még mindig Michaelen csüggött nagy, csillogó, fekete szemével.

– Egy napon eljutok Afrikába – szólalt meg csöndesen. A férfi mélyen a szemébe nézett és bólintott. – Igen – mondta. – Egy napon. Úgy hangzott, mintha megesküdtek volna egymásnak, mintha megpecsételtek volna valamit. Mintha e pillanatban a leány a férfi asszonyává vált volna. – Gyerünk! – szólalt meg Anna, aki már a pajta kapujában állt. – Induljunk el, mielőtt újra esne. – A két fiatalnak láthatóan roppant erőfeszítésébe került fölállni és követni az öregasszonyt a nyirkos, csepergélő külvilágba. Ólomlábakon vonszolták magukat a kastély felé vezető ösvényen, nem érintették egymást, ám mégis annyira érzékelték egymás közelségét, mintha csak ölelkeztek volna. Ekkor bukkantak föl a fejük fölött a gépek, őrült motorbőgésbe burkolva őket. Elöl húzott a zöld Sopwith. Ebből a szögből nem látták Andrew fejét, csak a gép szárnyán tátongó lyukakat, amelyeket a német Spandauk ütöttek rajta. Az Andrew gépe mögött szálló öt másik gépet is alaposan összelőtték. Vászonborította testükön, szárnyukon hatalmas rések tátongnak. – Nehéz napjuk volt – morogta az orra alatt Michael, az eget kémlelve. Egy másik Sopwith is kullogott mögöttük, motorja ki–kihagyott s gőzcsík csapott ki belőle, egyik szárnya lekókadt, mivel rögzítőkötelét átlőtték. Centaine megborzongott és közelebb húzódott Michaelhez. – Sokan meghaltak – suttogta. A férfinak nem kellett válaszolnia. – Holnap maga is velük repül. – Holnap még nem. – Akkor holnapután, vagy azután. Megint nem kellett válaszolni. – Michael, Ó, Michael! – A lány sóhajából kiérzett szinte a fizikai fájdalom. – Kettesben akarok lenni magával, mert lehet, hogy soha többé nem lesz erre alkalom. Mostantól kezdve úgy kell leélnünk életünk minden percét, mintha ez lenne az utolsó. A szavak úgy hatottak a férfire, mintha megütötték volna. Nem tudott megszólalni, ezért a lány súgta oda. – A pajtában. – Mikor? – A férfi visszanyerte a hangját, de az idegenül csengett a saját fülében. – Ma éjjel, éjfél előtt... Ahogy szabadulni tudok, jövök. Hideg lesz – jegyezte meg gyakorlatiasan, miközben mélyen a férfi szemébe nézett, az érzelmek háborújában porrá égtek a társadalmi és illembéli korlátok. – Hozzon magával egy plédet. Ezzel Anna után rohant, magára hagyva a férfit, aki hitetlenkedve bámult utána, miközben valami megfoghatatlan eksztázis fogta el. Michael a konyha előtti szivattyús kútnál megmosakodott és visszabújt az egyenruhájába. Amikor belépett a konyhába, az asztalon már ott gőzölgött az illatos szarvasgombás galambpástétom, s Centaine szorgosan töltögette újra apja és Anna poharát. Utóbbiét óvatosabban, nehogy az öregasszony gyanút fogjon. Az öregasszonyon nem látszott ugyan, hogy a kelleténél többet ivott volna, ám gyakorta kirobbanó harsány nevetése elárulta. Centaine Michaelre bízta szeme fényét a His Master’s Voice gramofont, hogy cserélgesse rajta a lemezeket. A hatalmas réztölcsérből áradó hang – az Aidát a milánói Scala társulata adta elő Toscanini vezényletével – betöltötte a konyhát. Amikor a lány letette Michael elé a pástétommal púpozva rakott tányért, közvetlenül a göndörödő tincsek alatt megérintette a férfi tarkóját, a füléhez hajolt és belebúgta: – Nagyon szeretem az Aidát. Maga is, kapitány? Miközben a gróf töviről hegyire kifaggatta a birtokukon folyó munkáról, Michael nehezen tudott koncentrálni a válaszokra. – Kosárfonáshoz használatos vesszőt is termesztünk, de atyám és nagybátyám meg van róla győződve, hogy a háború után az automobil ki fogja szorítani a lovat, tehát se kocsira, se lóra nem lesz szükség, legkevésbé pedig a kocsira való fonott tetőre. Ergo, drasztikusan vissza fog esni a kereslet az...

– Micsoda szégyen, hogy a lovat kiszorítja ez a zajos, bűzös ördögi masina! – sóhajtott föl a gróf. – De természetesen atyjáéknak igazuk van. A benzinmotoré a jövő. – Ezért fenyőt és gumifát ültetünk, mert kelleni fog a bányafa és alapanyag a gumigyártáshoz. – Úgy is van. – De természetesen megmarad a cukornád ültetvény és a gulya. Nagybátyám meg van róla győződve, hogy rövidesen megjelennek a hűtőkamrás hajók, így a marhahús eljuthat a világ minden tájára... Minél tovább hallgatta a beszámolót, annál szimpatikusabb lett a fiatalember a gróf számára. – Igyék, fiam – sürgette Michaelt jóindulatúlag. – Alig ivott egy kortyot is idáig. Netán nem ízlik? – Dehogyis, kitűnő, csak tudja, le foie, a májam. – Michael megtapogatta a jobb oldali bordái alatt a hasát. A gróf igazi franciaként tisztában volt azzal, hogy a világ minden bajának forrása e létfontosságú szerv tökéletlen működése. – Nem komoly, s kérem, ne is zavartassa magát. – Michael ültében meghajolt a gróf felé, mire az szófogadóan töltött magának. Miután kiszolgálták a férfiakat, a nők maguk is asztalhoz ültek. Centaine az édesapja mellé ült, s csak keveset beszélt. Figyelmesen forgatta a fejét a két férfi között aszerint, hogy éppen melyikük beszélt, míg egyszer csak Michael finom nyomást érzett a bokáján. Egész idegrendszere beléfeszült: rájött, hogy a lány nyújtotta ki lábát az asztal alatt. Bűntudatosan mocorgott a gróf átható pillantásai alatt, s még a szeme sarkából sem mert Centaine–re tekinteni, inkább idegesen fújkálni kezdte az ujjait, mintha megégette volna őket, miközben hevesen pislogott. Centaine ugyanolyan diszkréten, mint ahogyan kinyújtotta, visszahúzta a lábát, Michael két–három percet várt, s kinyújtotta az övét. Amikor megtalálta a lány karcsú bokáját, két lába közé vette. Szeme sarkából látta, hogy először a lány nyaka, majd arca, végül fülei is elpirulnak. A férfit megigézte a látvány, csak akkor tudta levenni a lányról a tekintetét, amikor a gróf felemelte a hangját. – Mennyi? – kérdezte nyomatékkal a gróf, mire Michael bűntudatosan visszarántotta a lábát. – Bocsánat, egy kicsit elkalandoztak a gondolataim... – A kapitány nem érzi jól magát – vágott közbe Centaine, mentendő a helyzetet. – A sebei még nem gyógyultak be, s ma nagyon megdolgoztattuk. – Nem szabadna szükségtelenül fenntartanunk – bólogatott Anna is. – Ha végzett az evéssel, engedjük haza pihenni. – Igen, igen – szólalt meg Centaine és felállt. – Menjen csak haza pihenni. A gróf teljesen kétségbeesett ábrázattal ült a helyén, a kilátás, hogy ivócimbora nélkül marad, megrémítette, de Centaine sietve megnyugtatta. – Te csak ne zavartasd magad, papa, nyugodtan iszogass még. Anna kikísérte a párt a sötét konyhaudvarra, s karba tett kézzel, sasszemmel figyelte, ahogy a fiatalok félénken elbúcsúznak egymástól. Ahhoz épp elég vörösbort ivott, hogy eltompuljanak az ösztönei, különben gyanúsnak találta volna, miért ragaszkodik hozzá a lány, hogy egészen a motorkerékpárig kísérje a kapitányt. – Fölkereshetem máskor is, mademoiselle de Thiry? – Ha kívánja, kapitány. Anna szívét egészen ellágyította a bor, nehezen vett erőt magán, hogy a lány után menjen. – Viszontlátásra, Mijnheer – szólalt meg határozott hangon. – A gyerek még képes és megfázik. Gyerünk befele, Centaine! *** A gróf úgy találta, hogy a száraz vörösbor kártékony hatásait enyhítendő, áldásos lenne egy kis édes pezsgő. Mert ez közömbösíti a bor savasságát – magyarázta komolyan Centaine–nek. Ezért aztán a két nő segítségére volt szüksége ahhoz, hogy ágyába találjon. E meglehetősen nehézkes vonulást az sem könnyítette sokkal, hogy eközben az Aida bevonulási indulóját bömbölte, inkább lelkesen, mint tisztán. Amikor az ágyhoz értek, úgy dőlt végig rajta, mint egy kidöntött fa. Centaine fölemelte a lábát, átlépett rajta és lehúzta róla a csizmát. – Áldjon meg az Isten, kicsinyem, a papa szeret téged.

A két nő felültette, lehúzták róla az inget, s hagyták visszadőlni. Az öreg pőreségét csak a pamuttrikó takarta, miután lehúzták a csizmanadrágját is és begörgették a dunyha alá. – Az angyalok vigyázzák álmaid, kicsinyem – motyogta az öreg búcsúzóul, amikor Centaine elfújta a gyertyát. A sötétség leple alatt Anna még megsimogatta a gróf kócos üstökét, amire elégedett horkantás volt a válasz, majd az öregasszony Centaine után sietett és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. *** Centaine az ágyában feküdt és figyelte a ház neszeit az éjszaka csendjében. Bölcsen tette, hogy ellenállt a kísértésnek és nem feküdt le ruhástul, mert Anna most is, mint oly sokszor, pont akkor nézett be hozzá elbúcsúzni, amikor épp készült elfújni a gyertyát. Leült az ágy szélére, s hiába ivott sokat, nyilván feltűnt volna neki a dolog. Centaine hatalmasakat ásított és nyögdécselt, megpróbált álmosságot szuggerálni az öregasszonyba, de amikor ezzel nem ért célt s meghallotta, hogy a falu toronyórája elüti a tízet, maga fordult a fal felé. Rettenetesen nehezére esett mozdulatlanul feküdnie és tettetnie az alvást, mert egész testében reszketett az izgalomtól. Végül aztán Anna rájött, hogy magában beszél, fölállt és összehajtogatta Centaine széthajigált ruháit, majd lehajolt és megcsókolta a lányt, aztán elkoppantotta a gyertyát. Alighogy Centaine egyedül maradt, felült, mellén összefonta karját, s belül remegett az izgalomtól. Bár tisztában volt azzal, mi lesz Michaellal való találkájának végkimenetele, a dolog pontos részleteit a várakozás csábító homálya borította. Esze azt súgta, hogy nem különbözhet túlságosan attól, amit számtalanszor látott már a mezőn vagy a baromfiudvarban. Erről annak idején egy álmosító nyári délután győződött meg a saját szemével, amikor a használaton kívül álló istállóból furcsa hangokra lett figyelmes. Fölmászott a szénapadlásra és egy bála mögül ámulva nézte végig, mit csinál Elsa, a konyhalány és a lovászfiú, Jacques. Villámcsapásszerűen érte a felismerés, hogy ugyanazt, amit a kakas és a tyúk, a mén és a kanca. Napokig tépelődött, hallgatózott a pletykálkodó cselédek között, majd összeszedte minden bátorságát és kérdések özönét zúdította a szerencsétlen Annára. Értesülései teljesen összezavarták, tele volt viaskodó érzésekkel. Anna szerint a dolog szörnyen fájdalmas, vérzés kíséri, és ráadásul teherbe eshet vagy mindenféle betegséget kaphat miatta az ember. Ezek a riasztó szövegek ellentétben álltak azzal, hogy a cselédek milyen boldog izgalommal súgtak– búgtak erről egymás között, s fülében csengett Elsa fojtott örömsikolya is, ahogy ott feküdt a szalmán az izgő–mozgó Jacques alatt. Centaine tudta magáról, hogy igen jól tűri a fájdalmat. Még a jó LeBrun doktor is megjegyezte ezt, amikor kloroform nélkül illesztette össze törött alkarját. – Meg se szisszent – mesélte később is csodálattal. Nem, Centaine tisztában volt vele, hogy ugyanolyan jól bírja a fájdalmat, ahogyan bármelyik parasztlány a birtokon, s a havonta visszatérő alkalmakon kívül más alkalommal is látta a saját vérét. Gyakran megtette, ha senki sem látta, hogy levette Nuage–ról a nyerget, és úgy lovagolta meg, mint a férfiak. Szőrén ülte meg a lovat, amikor a múlt tavasszal a birtok északi határán húzódó falhoz kaptatott és a magasabban lévő oldalról átugratott a hat láb mélységű másik oldalra. Amikor földet értek, olyan erővel ütötte ágyékát Nuage nyakához, hogy a fájdalom, mint egy kés, végighasított az egész testén. Olyan erősen vérzett, hogy Nuage nyaka rózsaszínűvé vált, emiatt annyira szégyellte magát, hogy fájdalma ellenére megállt a birtok végében lévő kis tónál, és lemosta a lovat, mielőtt hazasántikált volna, eresztékén vezetve Nuage–t. Nem, sem a fájdalom, sem a vér nem rettentette vissza. Izgatottságának volt egy másik forrása is. Halálosan félt attól, hogy Michael kiábrándítónak fogja találni – Anna ugyanis ilyesmiről is beszélt. – A férfiakat a dolog után rendszerint nem érdeklik már a nők. Les cochons! A disznók! – Ha Michaelt nem érdeklem utána, abba szerintem belehalok – gondolta, majd egy pillanatra elbizonytalanodott. – Akkor oda sem megyek, nem hívom ki magam ellen a sorsot. – De hát hogyan is juthat az eszembe, hogy nem megyek – suttogta fennhangon, s érezte, hogy megduzzad a melle a szerelemtől és a vágytól. – Mennem kell. Egyszerűen kell. Szinte fájt neki a türelmetlenség, ahogy hallgatózott, megágyazott–e már magának Anna a szomszéd szobában. Teljes csend honolt a házban, de még várakozott. A templom órája elütötte előbb a negyedet, aztán a felet, s csak ezután siklott ki a dunyha alól.

Kitapogatta az alsószoknyáját és térdig érő bugyiját, utóbbiba már fél lábbal belelépett, aztán: – De minek? – felkiáltással nevetve lerúgta magáról. Begombolta a vastag, gyapjú lovaglószoknyát és kabátot, vállára és fejére sötét kendőt borított, majd csizmáját kezébe fogva kiosont a folyosóra és megállt hallgatózni Anna szobája ajtajánál. Anna horkolt, mint mindig, amikor a lány leosont a konyhába. Leült a tűzhely elé és magára húzta a csizmát, majd egy gallyal tüzet vett a tűzhely parazsából és meggyújtotta a viharlámpát. Ezután kinyitotta a konyhaajtót és kilépett a szabadba. A hold sarlója erősen világított a gyorsan szálló fellegek mögül. Centaine az út mellett, a füvön lépkedett, nehogy a kavics megcsikorduljon csizmája talpa alatt, a lámpát is a legkisebb lángra csavarta, szinte csak a holdfény világított neki. Észak felől a hegytetőn hirtelen narancsszínű fény villant, majd tompa morajlást sodort felé a szél. – Az egyik bánya! – Centaine eszébe villant, vajon hány ember pusztulhatott el a szörnyű föld alatti tűzvészben. A gondolat csak megerősítette az elhatározását. Amikor a halál és a gyűlölködés lesz úrrá a földön, s oly kevés hely jut a szeretetnek, minden alkalmat meg kell ragadni a szerelemre. Végül megpillantotta a pajtát, s futni kezdett. Nem látott sem kiszűrődő fényt, sem az épület előtt a motorkerékpár körvonalait. – Nem jött el. – A gondolat kétségbe ejtette, s a férfi nevét bele akarta sikoltani az éjszakába. Megbotlott a pajta küszöbében, kis híján elesett. – Michael! – Képtelen volt visszafogni magát, s maga is meglepődött a saját hangjában csengő pániktól. – Michael! – szólalt meg valamivel halkabban és felcsavarta a lámpa lángját. A férfi előlépett a sötétből. Magas, széles vállú alakja, sápadt, szép arca megvillant a lámpa fényében. – Ó, már azt hittem, nem tud eljönni. Michael elé lépett. – Semmi – szólalt meg halkan –, semmi, de semmi nem tarthatott volna vissza. Egymással szemben álltak, Centaine fölemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Majd felfalták egymást a tekintetükkel, mégsem tudták, hogy kezdjenek hozzá, hogy hidalják át azt a néhány hüvelyknyi távolságot, amely egy örökkévalóságnyi űrként tátongott közöttük. – Senki nem vette észre? – tört ki rekedten a férfiből. – Nem, nem hiszem. – Michael? – Igen, Centaine? – Azt hiszem, nem kellett volna idejönnöm... Ne menjek vissza ? Mintha csak pontosan ez a fenyegető kérdés kellett volna Michaelnek, mert előrelépett és magához szorította a lányt, olyan erővel, hogy az szinte fájt. – Nem, nem akarom, hogy elmenjen, soha! A lány rekedten felnevetett, mire a férfi az ajkát kereste, de az első kísérlet ügyetlenül sikerült. Előbb az orrukat, majd a fogukat ütötték össze, míg össze nem forrt az ajkuk. Centaine–é puha volt és forró, nyelve selymes, szájának íze, mint az érett almáé. A lány kendője hirtelen kettőjük közé csúszott. Izgatottan nevetve bontakoztak ki egy pillanatra az ölelésből. – A gombok – suttogta a lány. – Nyomnak a gombjai, és fázom – színpadiasan megborzongott. – Bocsánat. – Kivette a lány kezéből a viharlámpát és kézen fogva a pajta hátuljába vezette. Fölsegítette egy szalmabálára, ahol a lámpa halvány fényében Centaine látta, hogy Michael kényelmes fészket csinált számukra, amelyet szürke katonai pokrócokkal bélelt ki. – A sátramból hoztam őket – magyarázta a férfi, ahogy letette a földre a lámpát, majd mohón ismét egymás felé fordultak. – Attends! – A lány hirtelen tegezésre váltott: – Várj! – Kioldotta Michael övét. – Tele leszek véraláfutással. Michael félrelökte az övet és ismét átölelte a lányt. Most azonnal megtalálták egymás száját. Centaine–re hirtelen ismeretlen érzés tört, lába elgyengült, megrogyott, de Michael megtartotta. Erőtlenül próbálta viszonozni a csókokat, amelyekkel a férfi elborította az ajkát, a szemét, a nyakát – és nagyon kívánta, hogy végre letegye a pokrócra. Szándékosan megroggyantotta a lábait, amitől a férfi elvesztette az egyensúlyát, és rázuhant a lányra a puha szalmán. – Bocsánat – lihegte a férfi és megpróbált fölegyenesedni, de a lány szorosan a nyaka köré kulcsolta a karját és arcát az övéhez szorította. Átnyúlt a válla fölött és a pokrócot magukra húzta. Hallotta magát,

ahogy elégedett nyöszörgés hagyja el a száját, végigsimogatta a férfi arcát és beletúrt a hajába, miközben ajka ajkára tapadt. Annyira jólesett éreznie a férfi testének súlyát, hogy amikor az le akart hengeredni róla, lábát összekulcsolta a térdén, hogy megakadályozza. – A lámpa – hörögte a férfi és megpróbálta elérni a csavaróját. – Hagyd. Látni akarom az arcodat. – Centaine megragadta Michael kezét és a melléhez szorította, miközben a férfi szemét kereste. Szívfájdítóan szépnek találta a lámpa gyenge fényében – aztán érezte, hogy a férfi matat a mellén, mígnem megkeményedett mellbimbója szinte fájt, ha nem simogatta. A gyönyörérzés és a vágy egyre fokozódott, egészen az elviselhetetlenségig. Valaminek történnie kell, gondolta, mielőtt elájul – de nem történt meg. Érezte, hogy csillapodik a vágya és a csalódottságtól türelmetlen, szinte dühös lett. De józansága ismét kezdte cserbenhagyni, mert érezte, visszatér a vágya. Megérezte, hogy Michael viaskodik magával és ez most komolyan feldühítette. Ismét megragadta a férfi csuklóját és kettejük közé húzta, lefelé. Vastag gyapjúszoknyája ekkor már teljesen a dereka köré tekeredett. – Centaine – suttogta a férfi –, nem akarok olyat tenni veled, amit nem akarsz. – Tais–toi! – majdnem sziszegett a méregtől. – Maradj nyugton! – A lány tudta, hogy neki kell átvennie a kezdeményezést, mindig neki kell vezetnie a férfit, mert volt Michaelben valami bizonytalanság, amit azelőtt nem vett észre, de amiért nem neheztelt. Valahogy úgy érezte, hogy ettől erős és biztos magában. Mindkettőjüknek elállt a lélegzete, amikor a férfi hozzáért a lányhoz. Egy perccel később eleresztette a lány Michael csuklóját és keze a férfin kutatott. Amikor megtalálta, amit keresett, rémült sikoly hagyta el ajkát, olyan nagy volt és kemény. Egy pillanatra elbizonytalanodott, tudja–e vállalni, amit eltervezett – de aztán legyűrte ezt az érzést és belekezdett. A férfi ügyetlenkedett rajta, ezért neki kellett segítenie. Aztán hirtelen, amikor egyáltalán nem számított rá, megtörtént a dolog – a meglepetéstől elállt a lélegzete. De Annának nem volt igaza, mert nem érzett fájdalmat, hanem hirtelen lélegzetelállító feszítést, ahogy a férfi beléhatolt, majd elöntötte az érzés, hogy uralmába hajtotta párját. – Igen, Michael, igen, kedvesem. – Bátorította a férfit, aki nyögve vergődött a lány ráfonódó lábai között, tudta, hogy most teljesen az övé Michael. Amikor a férfi megvonaglott a gyönyörtől, a lány figyelte az arcát, látta, hogy a búzakék szem mélykékké válik. Bár úgy szerette a férfit, hogy az fizikailag fájt, tudata mélyén érezte a gyanút: valami hiányzik. Ő nem sikoltozott úgy, ahogyan Elsa tette Jacques–kal, s ettől megrettent. – Michael – suttogta sürgetően –, ugye még most is szeretsz? Mondd, hogy szeretsz! – Jobban szeretlek, mint a saját életemet. – Michael hangja rekedt volt és szenvedélyes, úgyhogy egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy igazat mond. Megnyugodva mosolygott rá a sötétben és magához szorította. Amikor pedig érezte, hogy gyengül benne a férfi feszítése, elöntötték az érzelmek. – Kedvesem – suttogta –, édes aranyom – és megcirógatta a férfi göndör fürtjei tövét a tarkóján. El kellett telnie egy kis időnek, míg rájött, hogy megváltozott benn valami, visszavonhatatlanul az alatt a néhány röpke perc alatt, amit együtt töltöttek. A férfi, akit a karjaiban tartott, fizikailag erősebb volt ugyan nála, de mégis olyan, mint egy gyerek, gondolta, akit álomba kell ringatni. Bölcsebbnek érezte magát, telve életerővel, nem úgy, mint egész eddigi életében, amikor céltalanul csapongott összevissza, most határozottnak tudta magát, mint egy hajó, amely az uralkodó szélirányba áll. – Ébredj, Michael. – Gyengéden megrázta a férfi vállát, aki motyogott valamit, ahogy megmozdult. – Most nem alhatsz... Inkább beszélgessünk. – Miről? – Bármiről. Mesélj Afrikáról, arról, hogy megyünk oda együtt. – Már mindent elmeséltem. – Akkor mondd el még egyszer. Újra hallani akarom. Hozzábújt a férfihoz, szomjasan itta minden szavát, s azonnal kérdezett, ha a férfi elbeszélése megakadt. – Mesélj az apádról. Még csak nem is említetted, hogy néz ki. Így beszélgették át az éjszakát, összeölelkezve a plédekkel bélelt fészekben.

Aztán, mindkettőjük számára fájdalmasan korán, felharsant a hegyorom felől az ágyúk gyilkos kórusa. Centaine szorosan Michaelhez bújt és kétségbeesetten suttogta: – Ó, Michael, én nem akarok már menni! – aztán mégis kibontakozott a férfi öleléséből, felült és magára vette a ruháját és begombolkozott. – Istenem, ez volt a legcsodálatosabb élményem, amit eddig átéltem – suttogta Michael és szemét egy pillanatra sem vette le a lányról, akinek szeme hatalmasnak tűnt, ahogy felé fordult a viharlámpa gyenge fényében. – Ugye eljutunk együtt Afrikába, Michael? Ugye el? – Megígérem, hogy igen. – És én ott fogom neked megszülni a fiadat, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, akárcsak a tündérmesékben, nem igaz, Michael? Centaine hatalmas kendője alatt összeölelkezve mentek végig az ösvényen, az istálló mellett hosszan, de hevesebb indulatok nélkül csókolóztak, aztán Centaine kitépte magát a férfi karjaiból és keresztülfutott az udvaron. Még akkor sem nézett vissza, amikor a konyhaajtóhoz ért, hanem eltűnt a sötétbe burkolódzó, hatalmas épületben, s otthagyta Michaelt egyedül megmagyarázhatatlan szomorúságával, amit nem értett, mert igazában repesnie kellett volna az örömtől. *** Biggs ott állt a tábori ágy mellett és szeretetteljes pillantással tekintett le az alvó Michaelre. A legidősebb fia egy évvel korábban esett el Ypres mellett, ő is ugyanilyen idős lenne. Michael olyan nyúzottnak és sápadtnak tűnt, hogy Biggs enyhén megrázogatta, hogy felébressze. – Mennyi az idő, Biggs? .:.. pattant fel Michael. – Magasan jár már a nap, uram... de nem repülünk még ma sem. Tart még a földi szolgálat, uram. Ekkor furcsa dolog történt. Michael rámosolygott, arca olyan idióta vigyorba rándult, amit még Biggs sohasem látott tőle. A tisztiszolga megrémült. – Istenem, Biggs, kiválóan érzem magam. – Örülök, uram. – Biggs arra gondolt, a láz teszi. – Hogy van a karunk, uram? – A karunk csodálatosan, sőt, káprázatosan jól van, Biggs, köszönöm. – Én hagytam volna tovább aludni, uram, de az őrnagy kéreti. Valami fontosat akar önnek mutatni. – Mit? – Nem mondhatom meg, Michael úr, Lord Killigerran határozottan megtiltotta. – Remek ember maga, Biggs! – rikkantotta Michael láthatóan minden ok nélkül. – No, de ne várakoztassuk meg Lord Killigerrant. Michael beviharzott a kantinba, de legnagyobb csalódására üresen találta. Meg szerette volna osztani virágos jókedvét valakivel, leginkább Andrew–val, de még a kantinos őrvezető sem volt a helyén. A reggeli maradványai még ott hevertek az asztalokon, a képeslapok és az újságok pedig az asztalok mellett a földön, ahova nyilván sietségükben dobták őket. Az adjutáns pipája ott füstölgött az egyik hamutartóban, annak egyértelmű bizonyítékaként, hogy valami rendkívülinek kellett történnie. Michael ekkor hallotta meg a távoli, de izgatott hangokat a gyümölcsösre nyíló ablakon keresztül. Kisietett. Századuk eredetileg huszonnégy pilótából állt, de az elmúlt összecsapások következtében a létszám tizenhatra csappant, beleértve Andrew parancsnokot és a maródi Michaelt is. Most mindegyikőjük ott tolongott a gyümölcsös szélén, velük a szerelők, a földi személyzet, de még a légelhárító tüzérek is, sőt, a kantinosok is – tehát minden teremtett lélek a támaszpontról, s egymás szavába vágva tárgyaltak valamit. A kert elejében lévő, 1–es állásban álló repülőgép körül tolongott mindenki. Michael csak a gép felső szárnyát és a motorháztetőt látta a tömegtől, de abban a pillanatban felgyorsult a szívverése. Ilyen masinát még az életében nem látott. A gép orra hosszúkás volt és erőt sugárzott, szárnyának áramvonal a nagy sebességet ígért, egész alakja arról árulkodott, hogy stabil, könnyen kormányozható szerkezet. Andrew utat tört magának az izgatott tömegen keresztül és Michael elé sietett, szája sarkában most is ott az elmaradhatatlan üres borostyán szipka. – Üdv Csipkerózsikának, aki Vénuszként kiemelkedett a habokból!

– Andrew, csak nem a beígért SE 5a érkezett meg? – kiabálta túl Michael a hangzavart. Andrew megragadta a karját és a gép felé vonszolta. A tömeg kettényílt előttük, Michael a géphez lépett és megbabonázva meredt rá. Első pillantásra felmérte, hogy hatalmasabb és erősebb, mint a németek Albatros DIII–a. És a motorja? Hatalmas! – Kétszáz gyia van benne! – Andrew elérzékenyülten simogatta végig a motort. – Kétszáz lóerő – ismételte meg elbűvölten Michael. – Nagyobb, mint a Mercedes–motor. – Előrelépett és bátortalanul megsimogatta a propeller gyönyörűen lakkozott fáját, miközben az orrban lévő fegyvereket nézte. Egy 0,303–as Lewis géppuska volt a felső szárnyra erősítve, könnyű, megbízható fegyver. Közvetlenül a pilótaülés előtt pedig ott díszelgett a Vickers erősebb változata. Végre van két géppuskájuk és egy nagyon erős motor repíti őket a csatába! Michael megeresztett egy skót csatakiáltást, amire még Andrew tanította, Andrew pedig lecsavarta elmaradhatatlan flaskájának kupakját és szertartásosan löttyintett a whiskyből a gép motorháztetejére. – Isten áldása legyen ezen a sárkányon, és mindazokon, akik vele repülnek – mondta, majd húzott egyet a flaskából és továbbadta Michaelnek. – Repültél már vele? – kérdezte Michael, a whiskytől rekedten, miközben a legközelebb álló tiszt kezébe nyomta a palackot. – Hát mit gondolsz, ki az ördög hozta ide Arras–ból? – És kezes? – Mint az ifjú hölgy, akivel Aberdeenben találkoztam – gyors felül, gyors alul, középen pedig lágy és érzéki. Az összegyűlt pilóták kiabálni és fütyülni kezdtek, egyikük elbődült: – És mikor vezethetjük már, uram? – Rangsor szerint, uraim – válaszolt Andrew és gonosz pillantást vetett Michaelre. – Bárcsak Courteney kapitány egészséges lenne! – Tettetett együttérzéssel csóválta a fejét. – Biggs! – rikkantotta Michael. – Hol van a pilótakabátom, ember? – Gondoltam, hogy szüksége lesz rá, uram. – Biggs előlépett mögüle a tömegből és Michaelre segítette a kabátot. Az erőteljes Wolseley Viper motor mintha zsinóron húzta volna végig a sáros kifutón a gépet, s amint a farokrész is fölemelkedett a földről, Michael úgy tekintett szét a tájon, mintha egy teniszbíró székében ülne. .. – Majd szólok Macnek, hogy szedje le ezt a szélvédő micsodát, akkor észreveszek bármilyen barbárt száz mérföldről is – döntötte el magában. Fölemelte a gépet a földről és ahogy a gép magassága egyre növekedett, elmosolyodott. – Gyorsan fölfelé – biztatta a gépet Michael. Érezte, hogy beleszorul az ülésbe, ahogy a gép orra az ég felé mered, akár egy felemelkedő sasé. – Nincs az az Albatros, amely ezentúl fölfelé el tudna inalni előlünk! – kiáltotta izgatottan, aztán ötezer láb magasságban egyenesbe hozta a gépet és csinált egy fordulatot jobbra, majd még egyet, és megint egyet, egyre szűkítve a kört. Aztán csinált fölfelé egy dugóhúzót, érezte, hogy a fülében dobol a vére, a pörgéstől megszédült, színes karikák táncoltak a szeme előtt. Gyorsan ellenkező irányba csinálta ugyanezt, miközben a boldogságtól versenyt ordított a bőgő motorral. – Gyerünk, kurafiak! – Megfordult ülésében, a német vonalak felé. – Nézzétek, mivel kaptok a seggetekbe! Amikor földet ért, azonnal közrefogta a gépet az izgatott pilóták tömege. – Milyen volt, Mike? – Hogy megy fölfelé? – Tud rendesen fordulni? Michael felettük állt az alsó szárnyon és csókot dobott az ég felé. Délután Andrew zárt alakzatban Bertangles repülőterére szállt embereivel, akik ütött–kopott Sopwith gépeikkel felsorakoztak a 3–as hangár előtt és türelmetlenül várták, hogy egymás után a kifutóra gördüljenek a vadonatúj SE 5a–k.

A hadosztály főhadiszállásán szolgáló nagybátyja segítségével Andrew fotográfust kerített, hogy embereit megörökítse. Az új harci gépek előtt a század olyan pózba vágta magát Andrew körül, mint egy futballcsapat. Mindegyikőjükön másfajta ruha volt, nem az előírásos egyenruha. Fejükön gyalogsági rohamsisak, bőrsapka, füles pilótasapka, Andrew fején pedig az elmaradhatatlan skótkockás, pomponos barett. Felöltőként volt aki matrózdzsekit, lovaglókabátot, bőrkabátot viselt, de mindegyikük mellén ott virított a légierő aranyszárnyas jele. A fotográfus felállította háromlábú állványra szerelt, nehézkes masináját és eltűnt a fekete lepel alatt, míg asszisztense oldalt állt a magnéziumvillanóval és a lemezekkel. Csak egy pilóta nem állt be a többi közé. Hank Johnson, keménykötésű texasi lovászfiú – ahogy ő mondta, broncoirtó – volt a háború előtt. Ő volt az egyetlen amerikai a századnál. A saját pénzén kelt át az óceánon, hogy csatlakozzék az amerikai Lafayette századhoz, onnan került Andrew szedett–vedett – skót, ír és gyarmati – csapatához, a 21–es Királyi Légihadtest századához. Hank a gép mellett állt, vastag, fekete holland szivarjával a szájában, rosszabbnál rosszabb tanácsokat adva a fotográfusnak, akit teljesen összezavart. – Gyere már te is, Hank – szólt oda neki Michael. – Szükségünk van a kedves kis pofidra, hogy minőségi legyen a kép. Hank öklével megdörgölte elgörbült orrát, amelyet egy rakoncátlan vadló varázsolt ilyenre, és megrázta a fejét. – Hát nem hallottátok, fiúk, hogy nem hoz szerencsét, ha az emberről kép készül? Hiába nevették ki, csak legyintett. – Csak csináljátok – mondta –, de apámat pont aznap marta meg egy csörgőkígyó, amikor életében először fényképezkedett. – De odafenn az égben nincs csörgőkígyó – húzta az egyik. – Ott nincs – bólintott Hank. – Ami viszont van, az rosszabb egy fészekalja mérgeskígyónál. – A gúnyos nevetés hirtelen alábbhagyott. Idegesen méregették egymást, egyikük már meg is indult, hogy kilépjen a többiek közül. – Kéretik mosolyogni, uraim. – A fotográfus előlépett a lepel alól, és mozdulatlanságot parancsolt. Bágyadt mosolyok merevedtek az arcokra, amelyek aztán beleégtek az ezüstnitrátba, okulásul az utókornak. Andrew gyorsan cselekedett, nehogy teljesen eluralkodjék a társaságon a rosszkedv. – Michael, válassz ki öt embert. Mi többiek adunk nektek tíz perc előnyt. Csapjatok le ránk, mielőtt elérhetnénk Mort Homme falut. Michael az alakulatot a klasszikus rajtaütéses formációba rendezte, hogy a nap elvakítsa az üldözőket, ezzel elzárva az utat Mort Homme felé. Andrew–nak ennek ellenére majdnem sikerült átslisszannia. Mélyen délen, szinte a föld felett repült alakzatával, s egy gyakorlatlan szemű pilóta nem is vette volna észre őket, ám Michael hat mérföldről meglátta, hogy megcsillan a szélvédőn a nap, és fellőtte az „Ellenség a láthatáron” rakétát, hogy riassza csapatát. Andrew ebből rájött, hogy meglátták őket, s csapatával a magasba emelkedett, s a két alakzat az út hátralevő részében együtt repült tovább. Michael kiválasztotta Andrew SE 5a–sát és a két gép bonyolult légibalettbe kezdett, egyre nagyobb és nagyobb sebességre serkentve a motorokat. Mintha csak azt vizsgálták volna, mekkora a tűréshatáruk. Hasonló tudású pilóták lévén, egyformán kitűnő gépeken, egyikük sem tudott a másik elé kerülni, míg egyszer csak meg nem jelent Andrew gépe közvetlenül Michaelé mögött, ekkor Michael teljesen kihúzta a gázbowdent és fölrántotta a gép orrát. Az SE 5a úgy meglódult, hogy Michaelnek kishíján kificamodott a nyaka. A következő pillanatban olyan sebességgel csapott le Andrew gépére, hogy csak hajszálnyira kerülték el az összeütközést. Michael kis ívben Andrew gépe után kanyarodott, eközben azonban alig gyógyult válla neki ütődött a pilótaülés peremének, csillagokat látott, ám ennek ellenére pillanatokon belül ott berregett társa gépének nyomában. Andrew kétségbeesetten próbált elmanőverezni előle, ám Michael minden mozdulatát követte Vickers géppuskája célgömbjével. Olyan közel repült a másik géphez, hogy propellerje szinte súrolta a másik farokcsűrőlapátját. – Ngi dla! – kiáltotta Michael győzelemittasan. – Felfaltalak! – Chaka király zulu harcosainak harci kiáltása akkor hangzott fel, amikor lándzsájuk ezüstösen csillogó hegyét az ellenség húsába döfték.

Elzúgott Andrew gépe mellett és a visszapillantó tükörben látta a skót hitetlenkedő, megszeppent arcát; mint aki nem tudja, mi történt vele. Andrew felröppentette a zöld rakétát, jelezve századának, hogy visszavonul, s Michaelnek, hogy elismeri győzelmét. A gépek ugyanis korábban szétrebbentek, s most a jelre ismét Andrew köré csoportosultak, aki az alakzat élére állva visszakormányozta őket Mort Homme felé. Alighogy a kifutó végében megállította a gépet, Andrew kiugrott a pilótaülésből, odarohant Michaelhez, megragadta mindkét vállát és türelmetlenül megrázta. – Hogy csináltad? ... Most mondd meg, hogy a fenébe csináltad? Michael gyorsan elmagyarázta. – Képtelenség – csóválta meg Andrew a fejét. – Kisívben megfordulni az ember alatt... Ha nem a saját szememmel látom... – Hirtelen kirobbant belőle: – Gyerünk, szálljunk föl és csináljuk meg még egyszer! A két gép végigdübörgött a kifutón, fölszállt és csak sötétedéskor szállt le megint. Michael és Andrew kiugrott a gépből, egymás nyakába borult, miközben egymás vállát lapogatták. Úgy táncolta körbe egymást a két vastagon felöltözött figura, mint a cirkuszi medvék. A földi személyzet nevetve várta, mikor térnek magukhoz extázisukból, majd előlépett Mac, a vezető szerelő és mutatóujját a sapkaellenzőjéhez emelte. – Elnézést, uram, de ez a szín engem az anyósom háziruhájára emlékeztet. Unalmas szürke és piszkos, meg minden. Az SE 5a–k valóban katonai egyenszürkére voltak festve. Azért választották ezt a színt, mert ez álcáz a legjobban. – Az enyémet mázolják zöldre – szólalt meg Andrew. A legkiválóbb pilóták, mind a német, mind az antant oldalon rikító színűre festették gépeiket merő büszkeségből, az ellenség provokálására, hogy jól láthatóak legyenek. – Szóval zöldre – ismételte meg Andrew –, hogy menjen a sálamhoz... És ne feledkezzenek meg az emblémáról. – Az enyémet meg fessék sárgára, Mac – döntött Michael. – Nem is tudom, miből, de sejtettem, hogy ezt választja – mosolygott Mac. – Ja igen, Mac, ha már úgyis bütykölnek rajta, szereljék már le azt az átkozott szélvédőt is, és húzzák meg a szárnyfeszítő csavarokat, jó? A dörzsölt pilóták mind azt tartották, hogy ha megfeszítik a szárnymerevítő drótokat, akkor néhány csomónyival növelhetik a sebességet. – Bízza csak rám, uram – válaszolta Mac. – Állítsák be úgy is, hogy lehessen szabad kézzel vezetni – tette hozzá Michael. A nagymenők szerettek kunsztolni, ezt mindenki tudta. Ha az SE 5a a szintet tartva egyenesen repült úgy, hogy nem kellett kormányozni, a pilóta mindkét kezével a géppuskákat kezelhette. – Értettem, uram, szabad kézzel! – vigyorodott el Mac. – És, Mac...lője be a fegyvereket ötven yardra... – Még valamit, uram? – Ennyi egyelőre elég is lesz, Mac – mosolygott vissza a szerelőre Michael. – A többit majd magam. – Ebben biztos voltam, uram – csóválta meg megadóan a fejét Mac. – Hajnalra készen leszek. – Egy üveg rum várja magát, ha tartja a szavát – ígérte Michael. – Most pedig, fiam – kezdte Andrew és kezét Michael vállára tette – mit szólnál egy italhoz? – Már kezdtem aggódni, hogy megfeledkezel róla. A kantin tele volt izgatott fiatalemberekkel, akik egymás szavába vágva vitatkoztak az új gépekről. – Káplár! – kiáltott oda Lord Killigerran a kantinosnak. – Ma este mindenki az én vendégem. – A pilóták megéljenezték parancsnokukat, majd megrohanták a pultot, hogy alaposan kihasználják a lehetőséget. Amikor egy órával később minden szem lázasan csillogott és a nevetés is egyre harsányabbá vált, Andrew a hangulatot kedvezőnek ítélve rácsapott a bárpultra, s mikor halálos csend lett, komoly hangon megszólalt: – Uraim, mint nagy Skócia, s persze a Hebridák bok–bok nagymestere és bajnoka, nekem illik kihívnom önöket egy mérkőzésre ebből a nemes és ősi sportból.

– Kihívás elfogadva, uram – kacsintott rá vidáman Michael. – Válogassa ki az embereit! Feldobtak egy érmét, Michael vesztett, neki kellett elvonulnia az embereivel a kantin távolabbi sarkába, miközben a kantinosok villámgyorsan félretolták az asztalokat. Majd amikor Michael emberei egymás vállára állva összeölelkeztek, Andrew legényei egyenként futottak neki, hogy nekiugorjanak a gúlának. A cél az volt, hogy a gúla összedőljön, ám ha a lökés pillanatában a támadónak valamely testrésze érintkezett a földdel, azonnal diszkvalifikálták. Michael embergúlája becsülettel állta a sarat, pedig végül már Andrew csapatának minden tagja ott csimpaszkodott rajtuk, mint a majmok. A piramis tetején trónoló Andrew ekkor föltette a mindent eldöntő kérdést. – Bok–bok, hány ujjamat mutatom föl? Michael az egész emberhalom súlya alatt nyögve válaszolt úgy, hogy nem láthatott semmit, hisz még fejét sem tudta fölemelni: – Hármat. – Haha! Kettőt! – rikkantotta Andrew győzedelmeskedve, mire az egész gúla egy csalódott sóhaj kíséretében összeomlott. A kavarodás során Michael Andrew közelébe került. – Mondd csak – súgta a fülébe –, kölcsönvehetném ma éjjel a motorodat? Andrew fejét sem tudta moccantani a ránehezedő testek súlya alatt, ezért csak szemét fordította Michael felé. – Megint ki akarod szellőztetni a fejed, fiam? – kérdezte gúnyolódva, s látva, hogy Michael nem találja hirtelen a megfelelően szellemes szavakat, folytatta. – Rendelkezz mindennel, amim csak van, áldásom kísérjen. S add át a szerencsés hölgynek legmélyebb hódolatomat, légy szíves. – *** Michael a pajta mögött, még az erdőben állította le a motort, s melléhez szorítva a katonai plédeket, keresztülvágott a pocsolyákon a bejárat felé. Alig lépett be az ajtón, hirtelen fény villant az arcába. Centaine csavarta föl a viharlámpát. – Bonsoir, monsieur. A lány törökülésben ült egy szalmabála tetején és huncutul mosolygott le rá. – Micsoda meglepetés, uram. Itt kell találkoznunk? Michael fölmászott hozzá és átölelte. – Korán idejöttél – aggodalmaskodott. – Papa korán lefeküdt és... – Nem tudta befejezni, mert a férfi ajka az övére tapadt. – Láttam az új gépeket – szólalt meg, ahogy ismét visszanyerte a lélegzetét. – De nem tudtam megállapítani, melyikben ülsz. Mindegyik egyforma. Zavart, hogy nem tudtam, melyikben vagy. – Holnaptól megint a sárga az enyém. A szerelő átfesti. – Meg kéne egyeznünk néhány jelben – javasolta a lány, miközben a takarókból és párnákból megcsinálta maguknak a fészket. – Jó, ha így emelem a fejem fölé a kezem, akkor éjjel itt találkozunk a pajtában – válaszolt a férfi. – Erre a jelre fogok egész álló nap várni. – A lány a férfira mosolygott, miközben a párnákat igazgatta. – Gyere, bújj hozzám! – szólalt meg türelmetlenül, a hangja rekedtté vált. Jóval később, ahogy ott feküdtek egymás mellett, a lány fülét a férfi mellkasára szorította, úgy hallgatta a szívdobogását, amikor a férfi megmozdult és azt suttogta: – Centaine, ez így mégsem lesz jó. Nem jöhetsz velem Afrikába. A lány fölült, szájának vonala megkeményedett, szeme pedig fenyegetően villogott. – Úgy értem, mit szólnak majd az emberek. A társadalmi helyzetem, nem engedi, hogy olyan nővel utazzam együtt, aki nem a hites feleségem. A lány még mindig merően nézte, de lassan kezdett mosolyra görbülni a szája. – Mindazonáltal, szerintem létezik egyfajta megoldás. – Úgy tett, mintha erősen gondolkozna. – Megvan! – Csettintett az ujjával. – Mi lenne, ha elvennélek feleségül? Centaine visszatette a fejét a férfi mellkasára. – De csakis a társadalmi állásodra való tekintettel – suttogta. – Nem mondtál igent.

– Igen. Istenem, igen! Milliószor is igen. A lány következő kérdése nőkre jellemző módon már nagyon is gyakorlatias volt. – És mikor, Michael? – Amilyen gyorsan csak lehet. Én már találkoztam a te családoddal, holnap pedig te fogsz az enyémmel. – A tiéddel? – kérdezte meglepetten a lány és a férfit vállánál fogva eltolta magától. – A családod Afrikában van. – Nem mindenki – nyugtatta meg Michael. – Aki számít, az itt van. Aki dönt... – Ezt nem értem. – Majd megérted, ma chérie, majd megérted! *** Michael beavatta Andrew–t a terveibe. – Ha lebuksz, letagadom, hogy tudtam erről a felháborító összeesküvésről. Sőt boldogan elnökölök a hadbírósági tárgyalásodon, s vezénylem a kivégző osztagot is – figyelmeztette Andrew. Michael a de Thiry birtok északi oldalán a légibázistól legtávolabb tette a földre a gépét, átrepült a hét láb magas fal fölött, visszanyomta a gázt, mire a gép lassan leereszkedett a puha talajra. Gyorsan lefékezett, s a gép még dohogott néhányat, amikor kimászott a pilótaülésből, s a szárnyon át a földre ugrott. Centaine a fal sarkától futott feléje, Michael elégedetten látta, hogy a lány megfogadta a tanácsát és alaposan felöltözött: szőrmecsizmát, gyapjúszoknyát viselt, a nyakában sárga sál, vállán rókaszőr pelerin, melynek csuklyája szinte repült utána, ahogy futott. Vállán átvetve pedig egy puha bőrtáska. Michael elébefutott, a karjába zárta, fölkapta és megpördült vele. – Nézd, sárgát vettem fel!... a kedvenc színedet. – Okos lány vagy – mondta neki Michael és letette a földre. – Tessék! – kihúzta zsebéből a kölcsön kapott bőr pilótasapkát és megmutatta a lánynak, hogyan tegye dús hajára, és miként rögzítse az álla alatt. – Romantikus hősnek látszom? – kérdezte Centaine, és pózba vágta magát. – Csodálatos vagy. – A férfi nem túlzott. A lány arca kipirult az izgalomtól, szeme csillogott. – Gyere! – Michael fölmászott az alsó szárnyra, fölsegítette a lányt és előremászott a pilótaülésbe. – Nem túl kicsi ez? – kérdezte a lány a szűk helyre nézve. – Te sem vagy valami nagy, de szerintem inkább félsz, nem igaz? – Félni, én? Ha! – Megvetően végigmérte a férfit és kezdett felkapaszkodni a pilótaülésbe. A dolog meglehetősen bonyolult volt, mert először föl kellett húznia a szoknyát a térdéig, aztán meg úgy kellett egyensúlyoznia az ülés felett, mint egy tojásait óvó anyamadár. Michael képtelen volt ellenállni a kísértésnek, és ahogy a lány belecsusszant az ölébe, kezét a szoknyája alá dugta, s végigsimította a combját egészen a selymes hajlatig. Centaine tettetett dühvel kiáltott föl: – Mit meg nem enged magának, monsieur! – majd lehuppant az ölébe. Michael mindkettőjükön keresztül bekapcsolta a biztonsági övet, aztán megcirógatta a lány nyakát a pilótasapka alatt s a fülébe súgta: – Most teljesen a hatalmamban vagy, nem tudsz megszökni. – Nem hiszem, hogy épp ezt akarnám – kuncogott a lány. További perceket vett igénybe, míg elrendezték a lány szoknyáját, szőrmepelerinjét, hogy Michael biztonsággal hozzáférjen a kormányhoz. – Indulásra kész! – jelentette tréfásan a lánynak és végiggurult a mezőn, megpróbálta a teret maximálisan kihasználni, mert a talaj puha volt, a pálya pedig rövid. Mielőtt elindult volna, megparancsolta Macnek, hogy távolítsa el a gépből a tartalék lőszert, és eressze le a Vickers hűtőfolyadékát is, ami legalább hatvanfontnyi súlycsökkenést jelentett, ám a gép még így is túl volt terhelve, s rövid volt a kifutónak való hely. – Kapaszkodj! – kiabálta a lány fülébe, majd gázt adott és a gép nekilendült. – Köszönet, Istenem, a déli szélért – morogta magában, amikor a gép kiemelkedett a sárból és megindult fölfelé. Ahogy átrepültek a birtokhatárt jelző fal felett, Michael egy kicsit oldalt billentette a szárnyat, hogy kikerülje egy tölgy koronáját, ezután már zavartalanul emelkedtek fölfelé. Érezte, hogy a lány minden izma megfeszül; biztos volt benne, hogy halálra van rémülve. Egy kicsit csalódottnak érezte magát.

– Most már simán megyünk – próbálta meg túlkiabálni a gép zúgását, és amikor a lány feléje fordult, a szemében nem félelmet látott, hanem valami földöntúli boldogságot. – Ez csodálatos – mondta a lány és megcsókolta a férfit. A tudat, hogy a lány osztozik vele a repülés iránt érzett szenvedélyében, felvidította. – Most átrepülünk a kastély felett – kiáltotta oda neki. Egy kicsit megemelte a gépet, majd lefelé kormányozta az orrát. Centaine számára a repülés élete második legnagyobb élményét jelentette, jobban élvezte, mint a lovaglást vagy a zenét, s legalább olyan jónak tartotta, mint a szeretkezést Michaellel. Úgy érezte magát, mint egy madár, egy sas; szeretett volna boldogan belerikoltani a levegőbe, s megállítani az időt. Azt akarta; mindig a magasban lehessen, hogy üvöltsenek körülötte a vad szelek, s szorosan ölelje, óvja őt a szeretett férfi. Egy teljesen új világ tárult fel alatta, gyermekkorának ismert helyszínei, de más, varázslatos dimenziókban. – Így láthatják az angyalok is a világot! – kiáltotta, és elmosolyodott képzelete gyerekességén. Föltornyosult előttük a kastély, s a lány meglepetten állapította meg, soha nem gondolta volna, hogy ilyen hatalmas, hogy ilyen szép rózsaszínűek a tetőcserepek. És ott futott Nuage is a mezőn, mintha versenyezne a dübörgő géppel. A lány nevetve kiáltotta le: – Fuss csak, fuss, aranyom! – Ekkor megpillantotta Annát is, aki kezéből ernyőt formázva nézte őket a kertből. Olyan közel repültek hozzá, hogy Centaine látta az öregasszony hunyorgó szemét, mire szinte derékig kihajolt a gépből. Sárga sála úszott mögötte, ahogy leintegetett, s meglátta Anna hitetlenkedő tekintetét. Centaine belenevetett a szélbe és odakiáltotta Michaelnek: – Magasabbra! Emelkedjünk följebb! A férfi engedelmeskedett. A lány egy percre nem nyughatott az ölében, hol az egyik, hol a másik oldalon hajolt ki a pilótaülésből. – Nézd csak! Az ott a zárda... Bárcsak most láthatnának az apácák! Ott meg a csatorna... és az meg az arras–i székesegyház... az ott pedig... – Fergeteges jókedve átragadt a férfire, aki vele nevetett, s amikor a lány feléje fordult, megcsókolta. Centaine idegesen rántotta el a fejét. – Ó, hagyj most, egy pillanatot sem akarok elvesztegetni! Michael a bertangles–i légibázis mellett döntött; a kifutópályák kereszt alakban húzódtak a sűrű erdőben, ahol egymást metszették, ott sorakoztak a hangárok. – Most figyelj rám! – kiáltotta a lány fülébe. – Húzódj le, amíg leszállok. – A lány bólintott. – Amikor szólok, ugorj ki, és fuss be a fák közé. Jobb kéz felől találsz egy kőkerítést, emellett kiérsz az országútra. Ott várj ! Michael a tankönyvek előírta módon körberöpült a leszállópályák fölött, s közben megfigyelte, nincs–e közelben valami magasrangú tiszt vagy egyéb bajkeverő. Vagy féltucat gép sorakozott a hangárok előtt, egy–két szerelő bajlódott olyikkal, s néhány figurát látott sietősen lépdelni az épületek között. – Tisztának tűnik a terep – morogta, amikor oldalt fordult a szélnek és leszálláshoz készülődött, miközben Centaine is lekuporodott az ölében. Michael magasról ereszkedett alá, akár egy kezdő; amikor elrepült a hangárok fölött, még mindig ötven láb magasan volt, s csak a kifutó legvégén tette le a gépet, közvetlenül az erdő szélén. Erősen kellett fékeznie, nehogy becsússzon a fák közé. – Most! – kiáltott oda Centaine–nek és nagy lendülettel kiemelte az ülésből a lányt. A lány a hangároktól és a gép testétől takarva fölrántotta a szoknyáját, táskáját hóna alá csapta és eltűnt a fák között. Michael visszagördült a hangár elé. – Írja alá a könyvet, uram – mondta neki a műszakis őrmester, ahogy lemászott a pilótaülésből. – Miféle könyvet? – Új rendelkezés, uram... minden föl– és leszállást regisztrálni kell. – Átkozott bürokrácia – füstölgött Michael. – Az ember lassan már a klozetre sem mehet ki pecsétes papír nélkül. – De elindult, hogy megkeresse az ügyeletes tisztet. – Courteney, ó igen, vár magára kint egy kocsi.

A sofőr ott ült a fekete Rolls–Royce volánja mögött az l–es hangár parkolójában, de alighogy megpillantotta Michaelt, kipattant a kocsiból és vigyázzba vágva magát. – Nkosana! – szólt és szélesen elvigyorodott, hófehér fogai kivillantak a holdvilágképű fekete arcából, és kezét sapkája ellenzőjéhez emelte. – Sangane! – Michael szintén szélesen vigyorogva viszonozta a köszönést, majd átölelte a feketét, aki az Afrikai Hadtest egyenruháját viselte. – Arcod látni olyan, mintha otthon lennék. – Michael folyékonyan beszélt zulu nyelven. Együtt töltötték a gyerekkorukat, együtt barangoltak Zuluföld sárga hegyei között, kutyáikkal és vadász lándzsájukkal. Együtt úsztak meztelenül a Tugela folyó hideg, zöld vizében, együtt halászták a karvastagságú, hatalmas angolnákat. Együtt sütötték a vadhúst a szabad tűznél, amelynek parazsa mellett éjszakáztak. Elalvás előtt a csillagokat nézték, s arról beszélgettek, hogy fognak élni és milyen világot akarnak maguk körül, ha felnőnek. – Mi újság otthon, Sangane? – kérdezte Michael a zulut, miközben az kinyitotta neki a Rolls–Royce ajtaját. – Hogy van az apád? Élénk beszélgetésbe merültek, Sangane kigurult a támaszpontról és ráfordult a főútra. A hátsó ülésen Michael kibújt a repülőruhából, makulátlan uniformisán feltárultak a kitüntetések és a pilóták szárnyjelzése. – Sangane, állj meg ott a fák mellett! Michael kiugrott a kocsiból és izgatottan kiáltotta: – Centaine! A lány előlépett az egyik fatörzs mögül és Michaelnek elállt a lélegzete. A férfi rájött, miért hozta magával a lánya bőrtáskát. Hogy addig se tétlenkedjék, amíg várakoznia kell. Michael soha nem látta a lányt kifestve, de Centaine olyan ügyesen használta a festéket, hogy elsőre Michael fel sem tudta mérni a változást. A smink diszkréten, de tökéletesen kiemelte a lány arcának előnyös vonásait. Nagy fekete szeme erősebben csillogott, bőre egy fokkal sápadtabb volt. – Szép vagy – szólalt meg Michael, ahogy lélegzethez jutott. Már nem az általa ismert gyereklány állt előtte, hanem egy magabiztos, kiegyensúlyozott asszony. A férfi egy kicsit el is rémült. – Gondolod, hogy tetszeni fogok a nagybátyádnak? – Imádni fog... mint minden férfi. A sárga ruha mintha bearanyozta volna a bőrét. Kalapjának karimája az egyik oldalon keskeny, a másikon széles volt, zöld és sárga toll díszítette. Kabátja alatt krémszínű selyemblúzt viselt magas csipkegallérral, ami hangsúlyozta nyakának kecses vonalát és csinos kis fejét. Csizmáját is elegáns cipőre cserélte. Michael megfogta mindkét kezét, s előbb az egyiket, aztán a másikat csókolta meg, mielőtt besegítette volna a lányt az autóba. – Sangane, ez a nő lesz rövidesen az asszonyom. A zulu elismerően bólintott, miközben úgy mustrálta meg tetőtől talpig, mint egy telivér kancát. – Szüljön neked sok fiat! – mondta. Amikor ezt Michael lefordította Centaine–nek, a lány elvörösödött, aztán felnevetett. – Köszönd meg neki, Michael, az én nevemben, de azt tedd hozzá, hogy szeretnék legalább egy lányt is. – Ekkor nézett csak körül alaposabban a luxuskocsiban. – Minden angol tábornoknak ilyen autócsoda jár? – Ezt a nagybátyám Afrikából hozta magával. – Válasz közben Michael végigfuttatta kezét az ülés bőrkárpitján. – Ajándékba kapta a nénikémtől. – Nagybátyádnak van stílusérzéke! llyen harci szekérrel háborúba indulni – bólintott elismerően a lány. – Nénikédnek pedig kiváló ízlése van. Remélem, egy nap én is tudok ilyen ajándékot adni neked, Michael. – Én pedig szeretnélek inkább megcsókolni. – De nem nyilvánosság előtt – szólalt meg Centaine kicsit affektáltan –, ám ha kettesben maradunk akkor annyiszor, ahányszor csak akarod. De mondd csak, messze megyünk még? – Nem több, mint öt mérföld a távolság, de ha ilyen forgalom lesz, akkor csak isten a megmondhatója, mikor érünk oda.

Az Arras–Amiens közti főúton hemzsegtek a szállítóeszközök és a mentőkocsik, hol ágyúk, hol lovasszekerek lassították a forgalmat, miközben az út mellett borjújuk alatt görnyedő katonák dagasztották a sarat. Michael megvető és irigykedő pillantásokat látott a mocskos rohamsisakok alól feléjük villanni, ahogy a Rolls tovagördült. Nem is csoda, hisz belül egy elegáns tisztet és egy csinos nőt láttak a kényelmes bőrüléseken. De minden mogorva arc felderült, amikor Centaine odaintegetett nekik. – Mesélj valamit a nagybátyádról – fordult a lány Michael felé. – Mit mondjak neked róla, meglehetősen hétköznapi alak. Kirúgták az iskolából, mert összeverte az igazgatót, harcolt a zulu háborúban és még tizennyolc éves kora előtt megölte az első embert. Huszonöt éves korára megvolt az első millió fontja, amit aztán egyetlen nap alatt elveszített. Kilőtt néhányszáz elefántot, amikor hivatásos elefántcsont–kereskedő és vadász lett... és el ne feledjem, puszta kézzel megölt egy leopárdot. Aztán a búr háborúban elfogta Leroux–t, a búr generálist, szinte teljesen egyedül, a háború után összeszedett megint egy milliónyit, segített a Dél–afrikai Unió chartájának megszövegezésében. Miniszteri tárcát vállalt Louis Botha kormányában, de a háború hírére lemondott, és bezupált. Most egy ezred áll a parancsnoksága alatt. Egyébként néhány hüvelykkel magasabb hat lábnál, és fél kézzel fölemel egy egymázsás kukoricászsákot. – Michael, én félek ezzel az emberrel találkozni – suttogta a lány komolyan. – Dehát miért? – Mert félek, hogy belészeretek. Michael boldogan fölnevetett. – Én is félek. Csak én meg attól, hogy beléd szeret. *** Az ezred főhadiszállásának ideiglenesen az Amiens határában álló elhagyatott kolostor adott szállást. Az udvart fölverte a gaz, hiszen a barátok még az elmúlt ősszel, a harcok kezdetén biztonságosabb helyre távoztak, így aztán a rododendron bokrokból is szabályos dzsungel lett. A vöröstéglás épület falain megtelepedett a moha, a borostyán pedig fölfutott egészen a tetőig. A gránátszilánkok olyan nyomokat hagytak a falakon, mint a himlőragya. Egy fiatal hadnagy várta őket a bejáratnál. – Ön bizonyára Michael Courteney... John Pearce vagyok, a tábornok hadsegédje. – Üdvözlöm – nyújtotta a kezét Michael. – Mi történt Nick van der Heever barátommal? Nick az iskolatársa volt, s Courteney tábornok hadsegédje az ezred Franciaországba való érkezése óta. – Ó, tehát nem hallotta? – John Pearce tekintete elkomorodott, s arca fölvette azt a már–már megszokott kifejezést, amellyel az ember nap mint nap találkozhatott, ha ismerős után érdeklődött. – Nagyon sajnálom uram, Nick megvette a maga két köbméteres földjét. . – Nem, Úristen, ez nem lehet igaz! – Sajnos igen. Kint járt az ön nagybátyjával az első vonalban, amikor egy golyó leterítette. A hadnagy tekintete minduntalan Centaine irányába tévedt. Michael kötelességszerűen bemutatta őt a lánynak, aztán rövid úton véget vetett a hadnagy csodálattal teli pantomimjának. – Hol van a nagybátyám? – Arra kéri önöket, szíveskedjenek várni. – A hadnagy bevezette őket egy kis, körbekerített kertbe, amely talán egykor magáé az apáté lehetett. Rózsa futotta be a kőfalakat és a kert közepében álló, mívesen megfaragott napórát. Egy három személyre terített asztal állt a sarokban, ahová alig szűrődött be a nap. Sean bácsinak mit sem változott a stílusa, nyugtázta Michael, ezüst, ólomkristály és porcelán. – A tábornok jön, amint tud, de kérte, figyelmeztessem önöket, hogy az ebéd felettébb rövidre szabott lesz. Mint tudja, a tavaszi offenzíva... – A hadnagy a tálalóasztalon álló metszett üvegkancsók felé intett. – Eközben megkínálhatom önöket egy sherryvel, esetleg valami erősebbel? Centaine megrázta a fejét, Michael azonban bólintott. – Valami erősebbet, legyen szíves. – Bár atyjaként szerette nagybátyját, mégis mindig zavarban volt,. amikor csak találkozott vele, ezért szüksége volt valamire, ami lecsillapítja az idegességét. A hadsegéd whiskyt töltött Michael poharába.

– Megbocsát, de szeretnék a hölggyel egy–két dolgot... – A hadsegéd bólintott, Michael Centaine karjába fűzte a magáét. – Nézd csak, már rügyeznek a rózsák... a nárcisz... – A lány szorosan odabújt Michaelhez. – Minden kezd életre kelni. – Azért minden nem – mondott ellent halkan Michael. – A katona számára a tavasz egyenlő a halállal. – Ó, Michael – kezdte a lány, aztán hirtelen elhallgatott és a férfi háta mögé, a széles üvegajtó felé meredt, olyan arckifejezéssel, hogy Michael is lassan megfordult. Egy férfi lépett át az ajtón, magas, egyenes tartású, széles vállú férfi. Amikor megpillantotta Centainet, megtorpant és átható pillantással kezdte méregetni. Szeme kék, szakálla sűrű, de szépen nyírott, akár VII. Edward angol királyé. – Michael szemei! – gondolta Centaine, miközben viszonozta a férfi nézését, de mennyivel áthatóbb és vadabb a tekintete – kellett elismernie. – Sean bácsi! – kiáltott föl Michael és karját kifűzte a lányéból. Kezét nyújtva előrelépett, miközben a lányt méregető tekintet feléje fordult és ellágyult. – Fiam. – Mennyire szereti Michaelt... – állapította meg Centaine. – Őszintén szeretik egymást – gondolta, miközben a tábornok arcát tanulmányozta. A napcserzette bőrön mély ráncok húzódtak a szájzugban és a hihetetlenül átható tekintetű szemek körül. Orra nagy és horgas, akárcsak Michaelé, homloka, mely fölé sűrű, ezüstbe hajló bozont borult, magas és széles, az ősz hajszálak megcsillantak a napfényben. Komoly tekintettel beszélgettek egymással, miközben szorongatták egymás kezét. És ahogy Centaine nézte a két férfit, teljesen egyértelművé vált számára a hasonlóságuk. – Teljesen egyformák – gondolta. – Csak korban és erőben különböznek. Inkább apa és fiú, mint... Az átható tekintet ekkor feléje fordult. – Tehát ez az a fiatal hölgy. – Engedd meg, hogy bemutassam Mademoiselle Centaine de Thiryt. Centaine, bemutatom neked a nagybátyámat, Sean Courteney tábornokot. – Michael már sokat mesélt önről... nagyon rengeteget... – Centaine akadozva formálta az angol szavakat. – Beszélj nyugodtan flamandul! – vágott közbe gyorsan Michael. – Michael sokat mesélt önről, uram – ismételte el flamandul Centaine, mire a tábornok boldogan elmosolyodott. – Szóval beszél afrikaans nyelven! – válaszolt ugyanazon a nyelven. Amikor mosolygott, az egész ember megváltozott. A kegyetlenség, amit először érzett belőle áradni, egy pillanat alatt köddé vált. – Ez nem afrikaans – tiltakozott hevesen a lány. Ebből aztán rövid vita kerekedett, ám a lány néhány perc elteltével érezte, hogy megkedvelte az öreget – tetszett neki, hogy annyira hasonlít Michaelre, és hogy mégis annyira különböznek egymástól. – Akkor együnk! – kiáltott föl a tábornok és megfogta Centaine karját. – Sajnos kevés az időm... – A lányt az asztalhoz vezette, és aláigazította a széket. – Michael te ide... majd ő fölvágja a csirkét, én pedig töltök addig egy kis bort. Sean rövid tósztot mondott. – Igyunk arra, hogy mindhárman rövidesen ismét látjuk egymást. Szinte egyetlen kortyra itták ki italukat; mindhárman nagyon is tudták, mi rejlik a szavak mögött, bár ide nem hallatszott el az ágyúdörgés. Könnyedén eltársalogtak, a tábornok ügyelt rá, hogy egy pillanatra se akadjon el a beszélgetés fonala. Centaine rájött, hogy a kemény külső mögött milyen tapintatos, együttérző ember búvik meg, de érezte, hogy a vizsgálódó szemek egy pillanatra sem szűnnek meg őt vizslatni, ám ez a nézés egyre inkább átalakult egyfajta elismerő tekintetté. – Nos, így is jó, mon Général – gondolta a lány –, nézzen csak, ahogyan akar, én én vagyok és Michael meg az enyém. – Állát fölemelve állta a tábornok tekintetét, kérdéseire határozottan, a legkisebb bizonytalankodás nélkül válaszolgatott, amikor észrevette, hogy az öreg elmosolyodik – és alig észrevehetően bólint.

– Szóval ezt a leányt választotta Michael – gondolta a tábornok. – Igaz ugyan, hogy én olyan lányt szántam volna neki, aki a népünkből való, a nyelvünket beszéli és a mi hitünkön van. A puszta látványon kívül szerettem volna többet is tudni róla, mielőtt az áldásomat adom. Azt mondtam volna nekik, hogy várjanak még, ismerjék meg jobban egymást, az életet, de nincs idő. Isten a tudója, mi történik holnap vagy holnapután. Jogon van–e elrontani ezt az örömöt, ami lehet, hogy csak egyetlen pillanatig tart? Figyelte a lányt, valami hibát keresett benne, a gyengeség, a pénzéhség, a hiúság legkisebb jelét, de csak a határozottságról árulkodó állat látta, az ajkakat, amelyek ugyanolyan gyorsan futnak mosolyra, mint keményednek meg, és az intelligens fekete szemeket. – Kemény és büszke lány – állapította meg –, de azt hiszem megbízható lesz és erős, aki tudni fogja tartani a távolságot. – Ezzel elmosolyodott és bólintott, látta, hogy a lány feszültsége föloldódik, s látta, hogy komoly érzelmek jelennek meg a szemében iránta. S csak ekkor fordult Sean Courteney Michael felé. – Rajta, fiú, nyilván nem azért jöttél ide, hogy ezen a csirkén rágódjál. Mondd el, mi szél hozott, hátha meg tudsz lepni. – Sean bácsi, én megkértem Centaine kezét. Sean megtörölte a szalvétával a bajszát, majd megfontolt mozdulattal a helyére tette az asztalkendőt. – Nehogy elrontsd az örömüket – figyelmeztette magát. – Ne vetüljön itt árnyék a boldogságukra, a legkisebb sem. – Nem meglepsz, fiam, hanem egyenesen elképesztesz – szólalt meg fenyegetően, de mosolya elárulta. – Már feladtam a reményt, hogy valami értelmes dologra szánod egyszer el magad. – Centaine felé fordult. – És ön, ifjú hölgy, természetesen volt olyan kegyes, hogy e kérést nem utasította vissza? – Tábornok úr, inkább önként dugtam volna a hóhér hurkába a nyakam, minthogy azt tegyem. Sean szeretettel nézett Michaelre. – Szerencsés fickó! Igaz ugyan, hogy túl jó hozzád, de ne hagyd, hogy elmenjen. – Emiatt nem kell aggódnia, uram! – tréfálkozott Michael, s belül hatalmas megkönnyebbülést érzett. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen simán megy a dolog. Az öregfiú még mindig tud neki meglepetéssel szolgálni. Átnyúlt az asztalon és megfogta Centaine kezét, aki szintén meglepetten meredt Sean Courteney–ra. – Köszönöm, tábornok úr, de még semmit sem tud rólam... vagy a családomról. – Eszébe jutott, miként vette apja szinte nagyító alá Michaelt. – Kétlem, hogy Michael az ön családját kívánná feleségül venni – szólalt meg a tábornok váratlanul szárazon. – Ami pedig önt illeti, kedvesem, tudnia kell, hogy én vagyok Afrika legkiválóbb lószakértője, s ezt nem a szerénység mondatja velem. Meg tudom becsülni egy kanca értékét, ha csak megnézem is. – Csak nem lónak néz, tábornok úr? – próbált meg tréfálkozni Centaine . – Nos, nem nevezném telivérnek, s az sem lepne meg, ha egyszerű parasztlány lenne vagy netán lóápoló, ha nem rendelkezne túlzottan tiszta vérvonallal... De csak szóljon, ha nem volna igazam. – A papája gróf, ő pedig úgy lovagol, mint egy kentaur, szép birtokuk van, főleg szőlőskert volt, mielőtt a barbárok szétlőtték. – Ez igen! – Sean Courteney győzedelmes tekintettel nézett körül, ám Centaine csak lemondóan legyintett. – Mindent tud a nagybátyád. – Mindent azért nem... – Sean ezzel Michael felé fordult. – Mikorra tervezitek? – Szerettem volna, ha apám is... – Michael nem fejezte be a gondolatot –, de olyan kevés az időnk. Sean, aki tudta, valóban mennyire kevés ez az idő, bólintott. – Garry, az apád, meg fogja érteni. – Össze akarunk házasodni, mielőtt megkezdődik a tavaszi offenzíva – folytatta Michael. – Tudom. – Sean gondterhelten fölsóhajtott. Jó néhány rangjabéli teljesen hideg fejjel tudta a halálba küldeni a fiatalokat, de ő nem volt hivatásos, soha nem tudta annyira megkeményíteni a szívét, hogy ilyenkor ne érezzen fájdalmat vagy bűntudatot. Beszélni kezdett, majd abbahagyta, fölsóhajtott és folytatta. – Michael, ez neked szól egyedül. Egyébként úgyis rövidesen meg fogod tudni hivatalosan is. Kiadták a parancsot minden harci repülőnek, hogy meg kell akadályozni mindennemű ellenséges légi földerítést az

arcvonalaink felett. Meg kell akadályozni minden erőnkkel, hogy a németek megfigyelhessék csapataink mozgását az elkövetkezendő hetekben. Michael szótlanul hallgatta. Ez azt jelenti, gondolta, hogy rövidesen egy végeláthatatlan és szüntelen küzdelem kezdődik a német vadászrepülőkkel. Nagybátyja most éppen arra figyelmezteti, hogy nagyon kevés pilótának adatik meg, hogy ezt a poklot túlélje. – Köszönöm – szólalt meg alig hallhatóan. – Centaine és én rövidesen összeházasodunk... amilyen gyorsan csak lehet. Remélhetem, hogy te is ott leszel az esküvőn? – Csak azt ígérhetem, hogy mindent megteszek, hogy ott lehessek. – Sean Courteney fölnézett, mert John Pearce lépett be a kertbe. – Mit akar, John? – Nagyon sajnálom, uram. Sürgős üzenet Rawlinson tábornoktól. – Azonnal jövök. Két perc. – Ezzel a fiatal vendégeihez fordult. – Átkozottul pocsék egy ebéd volt, nem igaz? – A bor csodálatos volt, a társaság pedig még annál is jobb – bókolt Centaine. – Michael, kerítsd elő Sanganét és a Rollst. Szeretnék néhány szót váltani az ifjú hölggyel négyszemközt. A tábornok Centaine–nek nyújtotta karját, kikísérték Michaelt a kis kertből, a kerengőn át egészen a kolostor kapujáig. Csak hogy így mellette állt, vette észre Centaine, milyen magas a tábornok, s azt is, hogy egy kicsit húzza a lábát. A férfi halkan, de határozottan beszélt vele, egy kissé közelebb is hajolt, nehogy a lány egyetlen szavát is elvétse. – Michael ígéretes fiatalember, kedves, meggondolt és érzékeny. Ám hiányzik belőle az a kegyetlenség, amire pedig egy férfinek ebben a világban szüksége van, hogy fölérjen a hegyre. – Sean elhallgatott, a lány szinte itta a szavait. – Azt hiszem, magában megvan ez az erő. Még nagyon fiatal ugyan, de meg vagyok róla győződve, hogy még erősebb lesz. Azt akarom, hogy Michael helyett is erős legyen. Centaine bólintott, mivel nem talált szavakat, hogy válaszoljon. – Legyen erős a fiam helyett is – ismételte meg halkan Sean, mire a lány rámeredt. – A fia, hogyhogy? – És Centaine ebben a pillanatban zavarodottságot látott az idős férfi szemében, majd azt, hogy egy szempillantás alatt ezt elpalástolva kijavította magát. – Bocsásson meg, az apja az ikertestvérem... és tudja, olykor a fiamként gondolok Michaelre. – Értem – válaszolta a lány, de valahogy érezte, hogy ami elhangzott, nem volt nyelvbotlás. – Egy napon úgyis rájövök az igazságra – gondolta. Sean Courteney folytatta: – Vigyázzon rá, Centaine, és ígérem, hogy a barátja leszek a poklok kapujáig. – Ígérem, vigyázni fogok rá. – A lány megszorította a férfi karját. A kapunál már Sangane és a Rolls ott várt a tábornokra. – Au revoir, Général – búcsúzott Centaine. – Igen – bólintott Sean – A viszontlátásra – és segített neki beszállni a Rolls hátsó ülésére. – Tudatom időben, mikor lesz az esküvő – mondta Michael, amikor kezet fogott a nagybátyjával. – Ha nem lennék ott, akkor sok boldogságot, fiú – mondta Sean Courteney, és nézte, ahogy a Rolls legurul a kolostortól, majd a kanyar után nekilendül a hepehupás útnak. Szőrmebéléses csizmájában, fején pilótasapkával, Centaine ismét ott kucorgott az erdő szélén. Kalapja, ékszerei és cipője bent lapult a bőrtáskában. Amikor Michael odagurult hozzá a géppel és oldalt fordult, hogy a távoli épületből ne lehessen látni, a lány előugrott, odadobta Michaelnek a táskáját és úgy pattant föl a gép alsó szárnyára, mint aki mindig is ezt csinálta. – Fejet lehúzni – adta ki a parancsot Michael és ráfordította a gépet a kifutóra. – Tiszta a levegő – kiáltotta, amikor már a levegőben voltak, mire Centaine előbukkant és nézelődni kezdett, mint amikor idefelé repültek. Egyre feljebb és feljebb szálltak. – Nézd csak, olyanok a felhők mint a hó... és a napfény hogy szikrázik rajtuk. A lány elfordult a férfi ölében, hogy hátrafelé nézzen, aztán hirtelen különös fény villant meg a tekintetében, mintha egyáltalán nem érdekelné a felhők látványa.

– Michel? – Ismét megmozdult a férfi ölében, ezúttal azonban szándékosan. – Michel! – Ez már nem kérdés volt; ezt feszes fenekének ütemes mozgásával hozta a férfi tudomására. – Hagyj békén! – Michael kétségbeesetten próbált kiszabadulni, de a lány feneke csak üldözte. Centaine addig mocorgott, míg át nem tudta ölelni a férfi nyakát és a fülébe súgott valamit. – Fényes nappal? ... Ötezer láb magasban?!... – Teljesen elképedt a lány ötletétől. – De miért ne? – Centaine hosszan megcsókolta. – Soha nem tudja meg senki, mon chérie. – Michael ekkor vette észre, hogy a gép egyik szárnya enyhén a föld felé billent, s lassan egy szélesívű dugóhúzóba kezdenek. Gyorsan korrigált, mire a lány ismét megkezdte a csábító, ritmikus mozgást az ölében. – Mi az, nem akarod? – kérdezte. – De... de hát még senki se csinálta ezt, legalábbis nem egy SE 5a–n. – Hangja egyre gyengült, miközben a gép hol erre, hol arra kanyarodott. – Megtaláljuk a módját – jelentette ki a lány ellentmondást nem tűrő hangon. – Te csak foglalkozz a géppel, a többit bízd rám! – Egy kicsit fölemelkedett Michael öléből és bundájával együtt kezdte felhúzni a sárga szoknyáját is. – Centaine – szólalt meg a férfi bizonytalanul, aztán kicsit határozottabban: – Centaine! – Mígnem végül: – Ó, Jóságos Isten, Centaine ! – Látod, mégis lehetséges! – kiáltotta győzedelmesen, s szinte ugyanabban a pillanatban a lányt általa eddig még nem ismert érzések rohanták meg. Érezte, hogy teste megfeszül, fölfelé és ki, mintha kiszállni készülne a saját testéből, és mintha közben Michael lelkét is magával ragadná. Előbb megrémült; milyen erősek és szokatlanok ezek az érzések, aztán rémülete elszállt. Érezte, hogy egyre csak dobálja magát, fölfelé és újra fölfelé, aztán hallotta magát sikítani, kezét a szájába gyömöszölte, de a sikítás csak utat tört magának, hátradobta a fejét, zokogott, sikított és nevetett egyszerre a csodálatos érzéstől, ahogy haladt a tetőpont felé, aztán kezdett lassan lecsúszni a hullám másik oldalán, és puhán, mint egy hópehely visszatalált a saját testébe, érezte a férfi karjait maga körül, hallotta, ahogy a fülébe zihál, mire vadul magához szorította és fölkiáltott: – Szeretlek, Michael, mindig szeretni foglak! *** Michael éppen csak leállította a motort és kimászott a pilótaülésből, amikor Mac odarohant hozzá. – Pont jókor érkezett, uram. Pilótaeligazítás van a kantinban. Az őrnagy már többször kereste, uram, jobban teszi, ha siet. – Michael már megindult a kantin irányába, amikor még utána szólt: – Hogy megy a gép? – Szárnyal, mint a madár. De legyen szíves újra betárazni, Mac. Ez az első alkalom, hogy nem kritizált meg valamit, gondolta elcsodálkozva Mac, ahogy Michael után nézett. A kantin tele volt pilótákkal, minden fotelben ült valaki, az új fiúk némelyikének csak állóhely jutott. Andrew a bárpultnál ült és a lábait lógázta, és a borostyán szipkát rágcsálta még beszéd közben is. Amikor Michaelt meglátta az ajtóban, félbeszakította mondandóját. – Uraim, érezzük magunkat megtisztelve. Michael Courteney kapitány kegyeskedett leereszkedni hozzánk. Minden sürgős és bokros teendője ellenére, egy vagy két órácskát szakítani arra, hogy elrendezhessük nézeteltérésünket II. Vilmos császárral. Azt hiszem, ki kell mutatnunk nagyrabecsülésünket. Mindenki fülrepesztő macskazenébe kezdett a teremben. – Barbárok – vetette oda nekik fölhúzott orral Michael, miközben levetette magát egy karosszékbe, amit az egyik újonc gyorsan átadott neki. – Kényelmesen elhelyezkedett? – kérdezte Andrew komolykodva. – Méltóztatik hozzájárulni, hogy folytassam? Kiváló! Nos, mint azt már mondottam volt, századunk sürgős üzenetet kapott, amelyet motoros futár hozott fél órával ezelőtt, közvetlenül a hadosztály főhadiszállásáról. Fölemelte és meglengette a papirost, a másik kezével befogta az orrát, így orrhangon folytatta: – Rövidesen maguk is beleszippanthatnak eme iromány tartalom és forma egységét dicsérő kvalitásaiba. A leghátsó sorokban ülők sem maradnak le semmiről, ne aggódjanak! Néhányan gúnyos megjegyzéseket tettek és kuncogtak, a legtöbben azonban idegesen meredtek a parancsra, mások a lábukat táncoltatták vagy ujjaikat ropogtatták, Michael az ujjait fúvogatta – mert

mindannyian tisztában voltak azzal, hogy az a sárga papírdarab, amelyet Andrew az orruk előtt lenget, nem más, mint a halálos ítéletük. Andrew kartávolságra nyújtotta magától, úgy olvasta. „Feladó: Hadosztály Főhadiszállás, Arras Címzett: A Királyi Repülő Hadtest 21. százada parancsnoka, Mort Homme mellett. 1917. április 4. 2400 órától kezdődően minden erejével és bármi áron köteles megakadályozni az ellenség légi felderítő tevékenységét kijelölt szektora felett. A parancs visszavonásig érvényes. Dátum. Aláírás.” – Ez minden, uraim. Két lényegretörő mondat. Merő bagatell, de engedjék meg, hogy felhívjam nagybecsű figyelmüket e két szépen cizellált szóra: „bármi áron”, anélkül, hogy a további részletekbe bocsátkoznék. Elhallgatott és végighordozta tekintetét a kantinon, miközben figyelte, hogy jut el az üzenet mindegyik embere tudatáig. – Jóságos Isten, hogy megöregedett mind, egy szempillantás alatt – gondolta. – Hank legalább ötvenéves, Michael pedig... – ekkor tekintete a kandalló fölötti tükörre siklott, és amikor megpillantotta saját tükörképét, idegesen beletúrt a hajába, amely az elmúlt néhány hét alatt egyre magasabbra húzódott a homlokán. Kezét maga mellé ejtette és folytatta: – Holnap reggel 0500 órától kezdve további utasításig mindenki négy felszállást hajt végre – jelentette be. – Megmarad a megszokott hajnali és alkonyi őrjárat, azzal a különbséggel, hogy az egész század egyszerre megy bevetésre. – Fölnézett, kérdéseket várt, de nem volt egy sem. – A fennmaradó időben rotáció szerint egyórás szolgálat a levegőben, amelyet két óra földi követ. Így jön össze mindenkinek a napi négy bevetés. Így egyetlen percre sem marad üresen a ránk bízott légtér. Ketten mindig fönt vannak. A teremben mocorgás támadt, minden fej Michael felé fordult, aki rangidős tisztként a természetes szószólójuk is volt. Michael a körmét fújta, majd elmerülten vizsgálgatta. – Kérdés van? Hank megköszörülte a torkát. – Igen? – Andrew várakozóan feléje fordult, de Hank visszadőlt a fotelbe. – Csak, hogy pontosítsuk a dolgot – szólalt meg végül Michael. – Mindenki repül a hajnali és az alkonyi őrjárat során, ez négy óra... aztán további négy a nap folyamán. Ha jól tudom, ez aritmetikailag napi nyolc óra légicsata, nem igaz? – Kapitány úr, ön piros pontot érdemel – bólintott Andrew. – A szakszervezetemnek ez nem fog tetszeni – erre ideges nevetés tört ki az egész teremben, ami ahogy jött, úgy el is csendesedett. Túl sok a nyolc óra, képtelenség, nincs ember, aki bírná összpontosítással és idegekkel, hogy akár csak egyetlen napig bírja a légicsatát. És most azt parancsolják nekik, hogy csinálják ezt nap mint nap, a pihenés leghalványabb reménye nélkül. – Más kérdés? – És hogy jut így idő a gépek karbantartására? – Mac állítja, hogy meg tud birkózni a dologgal – válaszolta Andrew Hanknek. – Más? Senki többet? Akkor, uraim, mindenki az én vendégem. Ám Andrew meghívására csak nagyon visszafogott zarándoklat indult meg a bárpult felé. És senki sem beszélt a parancsról. Csendben és módszeresen ittak, miközben kerülték egymás tekintetét. Miről is vitatkozhattak volna? *** A negyvenezer hektár birtokkal lelki szemei előtt, de Thiry gróf mohón adta beleegyezését a házasságba, és úgy megrázta Michael kezét, mintha legalábbis egy struccnak a nyakát akarta volna kitekerni. Anna jókora keblére ölelte Centaine–t. – Kislányom! – hüppögte, miközben kövér könnycseppek gördültek alá az orcáján. – Az én kicsinyem itthagyja az ő Annáját. – Ugyan, Anna, ne légy már liba, szükségem lesz rád. Velem jössz Afrikába – erre Anna hangosan fölzokogott.

– Afrikába! – aztán, ha lehet, még fájdalmasabban hozzátette: – Micsoda egy esküvő lesz ez! Nincs senki, akit meghívjunk rá. Raoul, a szakács meg a lövészárokban harcol a bochokkal... ó, kislányom, micsoda botrányos esküvő lesz ez! – A pap eljön, és a tábornok, Michael nagybátyja szintén megígérte... aztán ott vannak a pilóták, az egész század. Csodálatos esküvő lesz! – mondott ellent Centaine. – De nem lesz lánykórus – zokogott föl Anna ismét –, és nem lesz menyasszonyi ruha meg fátyol, meg koszorúslányok, meg nászút, meg... – Majd a papa énekel, neki úgyis olyan szép hangja van, te meg én, mi ketten majd megsütjük a tortát és levágunk egy szopósmalacot. Mama menyasszonyi ruháját át tudjuk alakítani, és a nászéjszakát meg itt töltjük, ahogyan annak idején a Papa és a Mama is tette. – Ó, én kislányom! – Ha Annának egyszer elkezdtek ömleni a könnyei, akkor nem apadtak ki egyhamar. – És mikor lesz? – A gróf még mindig nem engedte el Michael kezét. – Melyik napon? – Szombaton... este nyolckor. A gróf a combjára csapott, mint akinek hirtelen igen jó ötlete támadt. – Akkor kitekerjük a nyakát a legeslegjobb pezsgőnek... és talán... talán egy Napóleon konyaknak is. Centaine, kicsinyem, adsza gyorsan a kulcsot! Ezúttal Centaine valóban úgy érezte, hogy képtelenség ellenállnia. *** A szalmába rakott párnákból és takarókból épített fészkükben egymás karjaiban hevert Michael és Centaine, s a férfi akadozva próbálta elmagyarázni a lánynak, mit is jelent az új parancs. Centaine nem látta át teljesen, milyen szörnyűségről van szó, annyit azonban fölfogott, hogy a férfi életveszélynek lesz kitéve, ezért teljes erővel magához szorította. – De az esküvőnk napján itt leszel? Akármi történik is, itt leszel? – Igen, Centaine, nyugodj meg. – Esküdj meg rá, Michael! – Esküszöm. – Nem, nem! Esküdj arra, ami neked a legszentebb! – Esküszöm az életemre és irántad való szerelmemre. – Ó, Michael – sóhajtott föl a lány és elégedetten odabújt a férfihoz. – Minden reggel és alkonyatkor kint fogok állni, és nézem, hogy elszállsz felettünk. Aztán pedig minden éjszaka itt várlak. Olyan hevesen szeretkeztek, olyan őrülten, mintha fel akarnák egymást falni, majd kimerülten elaludtak egymás karjaiban és mire Centaine fölébredt, már későre járt. A madarak éppen akkor kezdtek csicseregni az erdőben, és a fények is beszűrődtek a pajta falának deszkái között. – Michael, Michael! Már majdnem fél öt van. – A derengő fényben apró zsebóráját nézegette. – Ó, Istenem! – Michael kezdte magára cibálni a ruháit, még mindig félálomban. – Lekések a reggeli őrjáratról... – Dehogyis, ha azonnal indulsz. – De képtelen vagyok itthagyni! – Ne vitatkozz! Menj már, Michael. Siess! – Centaine rohant, botladozott, meg–megcsúszott az erdei ösvényen csillogó sárban, de nem akarta elmulasztani, hogy búcsút intsen az őrjáratra induló repülőszázadnak. Az istállónál megállt, zihálva próbálta visszanyerni a lélegzetét. A kastélyban még semmi fény, úgy terült el, mint egy alvó vadállat a hajnali szürkületben. Nagy megkönnyebbülést érzett. Lassan átlépdelt az udvaron, aztán hallgatózott, mielőtt kinyitotta volna a konyhaajtót. Lehúzta a sáros csizmáját és betette a tűzhely mellett álló szellőzőszekrénybe, aztán a fal mellett felosont a lépcsőn, nehogy a lépcsőfokok megnyikorduljanak mezítelen talpa alatt. Ismét a megkönnyebbülés hulláma futott át rajta, ahogy belépett a szobájába és behúzta maga mögött az ajtót. Az ágya felé fordult, és a rémülettől megdermedt, amikor hirtelen egy gyufa sercent és meggyújtotta az éjjeliszekrényen álló petróleumlámpát, amitől a szoba megtelt sárga fénnyel. Anna, aki a lámpát meggyújtotta, ott ült az ágy szélén, fején hálósipkában, egy vastag gyapjúkendőbe burkolózva. Arca merev volt és szigorúságot sugárzott.

– Anna! – suttogta Centaine. – Mindent megmagyarázok... De ugye nem szóltál a papának? Ekkor megnyikordult az ablak melletti szék, s amikor odafordult, apját látta meg, aki gyűlölködő tekintettel méregette. Centaine még soha nem látta ilyennek az apját. Anna szólalt meg elsőként. – Az én aranyoskám kioson az éjszaka, hogy a katonákkal kurválkodjon. – De ő nem katona – tiltakozott Centaine. – Pilóta. – Romlottság – szólalt meg a gróf is. – A de Thiry ház leánya romlottá lett. – De papa, hiszen Michael felesége leszek. Ez olyan, mintha már most összeházasodtunk volna. – Mintha. De szombatig még nem. – A gróf ezzel fölállt. Ép szeme alatt hatalmas fekete árok húzódott a kialvatlanságtól, üstöke égnek állt. – Most pedig szombatig – kezdte, s hangja az üvöltésig fokozódott – szobafogságban leszel, gyermekem. Egy órával az esküvőd előtt lépheted csak át a küszöböt. – De papa, mennem kell a dombra... – Anna, fogd a kulcsot. Rád bízom a leányt. Nem mozdulhat ki a házból! Centaine állt a szobája közepén, körülhordozta tekintetét, mintha a szökést latolgatná, de Anna odalépett hozzá, megfogta csuklóját erős, bütykös kezével, hogy Centaine összegörnyedt és tűrte, hogy az öregasszony az ágyához vezesse. *** A pilóták hármas–négyes csoportokban álldogáltak az almáskert szélén, halkan beszélgettek és felszállás előtti utolsó cigarettájukat szívták, amikor végre Michael is megjelent, nagykabátja utolsó gombjait gombolva és kesztyűjét felhúzva. A felszállás előtti eligazítást lekéste. Andrew üdvözlésképpen csak odabiccentett neki, nem tette szóvá a késést, sem azt, hogy ezzel mint rangidős tiszt milyen rossz példát mutat az újoncoknak, s Michael sem kért bocsánatot. Mindkét tiszt tisztában volt a kötelességmulasztás tényével, és amikor Andrew lecsavarta flaskája kupakját, úgy húzott belőle, hogy nem kínálta oda Michaelnek, ezt szántszándékkal tette. – Öt perc múlva fölszállunk – jelentette ki az eget tanulmányozva. – Jó halni való időnk lesz. – Andrew mindig ezzel jelezte, hogy jó az idő, most azonban Michael beléborzongott a mondatba. – Szombaton esküszöm – szólalt meg ő, mintha a két dolog valamiképp kapcsolatban lenne egymással, mire Andrew flaskája félúton megállt a levegőben, s a lord rámeredt. – A kis francia lány a kastélyból? – kérdezte, mire Michael bólintott. – Centaine ... Centaine de Thiry. – Te dörzsölt öreg róka! – vigyorodott el Andrew, rosszallását azonnal elfeledve. – Szóval ebben sántikáltál? Nos, áldásom rátok. Michaelre emelte a flaskát. – Hosszú és boldog életetekre iszom. Isten éltessen benneteket! Odanyújtotta az italt Michaelnek, de az nem ivott azonnal. – Megtiszteltetésnek venném, ha te lennél a tanúm. – Ne aggódj, kisfiam, ott repülök majd a szárnyad mellett, ahogy indulsz a nagy bevetésre, erre megesküszöm. – Belebokszolt Michael karjába, egymásra vigyorodtak és megindultak zöld és sárga gépeik felé, amelyek ott álltak a század gépei előtt. Egymás után bőgtek föl a Wolseley Viper motorok és a kékes kipufogógáz füstje ködként borította be az almáskertet. Ezután az SE 5a–sok meglódultak és végiggördültek az egyenetlen talajon, készen az együttes felszállásra. Ma, mivel az egész század őrjáratra indult, Michael nem Andrew kísérője lett; hanem a B kötelék parancsnoka. Rajta kívül még öt gép alkotta ezt a köteléket, köztük két teljesen zöldfülű pilóta, akiket pásztorolni kellett. Hank Johnson vezette a C köteléket, s intett Michaelnek, amikor az elgördült mellette, majd ő is megindult és Michael helyére kormányozta a gépét. Alighogy felemelkedtek a levegőbe, Michael jelezte embereinek, hogy zárt V alakzatban zárkózzanak föl mögé, így követve Andrew–ékat enyhén balra fordulva, hogy elrepülhessenek a domb felett, amely a kastély mögött emelkedett. Homlokára tolta szemüvegét, lehúzta szájáról a sálját, hogy Centaine fölismerhesse az arcát. Fél kézzel vezetett, fel– készült hogy leadja a megszokott randevú jelzést, amint elhúz majd felette. Közeledtek a domb felé – a várakozástól elmosolyodott, majd ez a mosoly gyorsan lehervadt az arcáról. Nem látta

Nuage–t, a fehér lovat. Szinte derékig kihajolt a gépből, az előtte repülő Andrew pontosan ugyanezt tette: ide–oda forgatta a fejét, kereste a lányt a lóval. A lány nem volt ott. Ahogy elrepültek a domb felett, Michael még vissza is pillantott, hogy megbizonyosodjék. Gyomrában, mint nehéz kő, súlyosodott az aggodalom. Talizmánja cserbenhagyta. Szemére húzta a szemüveget, szájára vissza a sálat, miközben a három kötelék egyre emelkedett a biztonságosabb magasság felé. 12 ezer láb magasságban szándékoztak átrepülni a szirtek felett, hogy aztán felderítő alakzatba fejlődjenek fel. Agya azonban egyre csak vissza–visszakalandozott Centaine–re. Miért nem jött el? Talán valami baj történt? Alig figyelt rá, mi történik körülötte a levegőben. – Elvitte a szerencsénket. Jól tudja, mit jelent a számunkra, mégis cserbenhagyott – morfondírozott magában. Megcsóválta a fejét. – Nem szabad erre gondolnom... az eget kémleljem inkább! Csak az eget és az ellenséget. A fény egyre erősödött, a levegő tiszta volt és jegesen csapott az arcába. Az alatta elsuhanó tájat geometrikus formába szabdalták a birtokok és Észak–Franciaország apró falvai, de közvetlenül előttük húzódott az a trágyabarna, földbetépett heg, amely a frontvonalat jelezte, fölötte apró ködfoszlányok, melyeknek egyik oldalát bearanyozták a felkelő nap sugarai. Nyugat felé terült el a Somme medencéje, ahol a háború bestiája ugrásra készen leselkedett rájuk. Keleten a nap sugaraitól lángolt a táj, amikor Michael arrafelé pillantott, elvakították a napsugarak. – Sose nézz a napba! – kattant be az agyába az egyik legfontosabb repülőszabály. Tessék, gondolatai elkalandoztak, és máris úgy viselkedik, mint egy kezdő. Átrepültek a szirt felett, közben jól látták az egymással szemben húzódó ellenséges futóárkokat, amelyek mint két giliszta túrtak a zöld földbe. – Ne bambulj! – idézte föl Michael a következő aranyszabályt. – Soha ne meredj hosszan semmire. – Elkezdett úgy figyelni, ahogy egy gyakorlott pilótához illik: gyors kutató pillantások jobbra, balra, előre, hátra, s maga fölé. A tudat, hogy Centaine nem volt ott a dombon, minden erőfeszítése ellenére vissza–visszatért a gondolataiba, mígnem hirtelen azt vette észre, hogy egy bálna alakú felhőre mered jó öt–hat másodpercen át. Megint elbambult. – Jóisten, ember, szedd már össze magad! – dörrent magára fennhangon. A vezető kötelék ékéből Andrew jelzett, Michael pedig a megadott irány felé fordult. Tőlük jó négy mérföldre délnyugatra egy három gépből álló kötelék repült alattuk 200 lábnyival. – Barátok. – Felismerte a kétüléses De Havillandokat. De miért nem vette észre őket előbb? Neki van a legjobb szeme az egész században. – Koncentrálj! – A Douai–től, a németek által tartott Lens kisváros keleti szomszédságában lévő hegységtől délre húzódó erdősávot kémlelte, és azonnal felfigyelt a fák tövébe telepített új géppuskafészkekre. – Legalább hatot ástak be – állapította meg, és anélkül, hogy egy pillanatra is megszakította volna a figyelést, feljegyezte az új információt a repülési naplóba. Elértek megfigyelendő területük nyugati határához, s a gépek egymás után visszafordultak. Most a nap közvetlenül a szemükbe vágott, bal kéz felől pedig ott húzódott a piszkos szürke felhősáv. – Jön a hidegfront – villant át Michael agyán, hogy aztán hirtelen megint azon vegye észre magát, hogy gondolatai Centaine–en járnak, mintha csak agyának hátsó bejáratán csusszant volna be a lány. – Vajon miért nem volt ott? Lehet, hogy beteg. Kinn az esőben ebben a hidegben... a tüdőgyulladás pedig halálos is lehet. – A gondolat elrémítette. Elképzelte, hogy köddé válik a lány, belevész a saját fluidumaiba. Egy vörös jelzőrakéta villant fel gépének orra előtt, s ez felébresztette a bűntudatát. Andrew fellőtte az „Ellenség a láthatáron” jelzést, miközben ő álmodozott. Michael idegesen kapkodni kezdte a fejét. – Na végre! – sóhajtott föl megkönnyebbülten. – Megvagy! – Lent, balra. Egy német kétüléses felderítő egyedül, a szirttől keletre bukdácsolt Arras felé, lomha és divatjamúlt jószág, könnyű zsákmány egy villámgyors és gyilkos SE 5a–nak. Andrew ismét jelzett, miközben elszántan vigyorgott Michael felé, nyakában a lobogó zöld sállal.

– Támadok! Fedezz felülről! Mind Michael, mind Hank nyugtázta a jelzést és tartotta a magasságot, miközben Andrew a kiszemelt áldozat elé ereszkedett, nyomában az öt gépből álló kötelékkel, amely támadó alakzatba fejlődött. – Micsoda nagyszerű látvány! – gondolta Michael, miközben figyelte őket. Az üldözés izgalma, az égi lovasság vad támadása a lassú és esetlen áldozat ellen. A század fennmaradó része Michaelt követve egyre süllyedő, nagyívű S–eket írt le a támadókat fedezendő. Kihajolt, hogy figyelje a végkifejletet, ahogy megadják a német gépnek a kegyelemdöfést, amikor valami hideget érzett a gyomrában, ez a valami veszélyt jelzett, a fenyegető pusztulás, a végzet megérzésének ösztöne volt ez. Körbepillantott, az eget kémlelte. Minden tisztának és békésnek tűnt körülötte, ám amikor a vakító napba tévedt a tekintete, hogy kezével kellett ernyőt formáznia – megpillantotta őket. Úgy bukkantak elő a felhőből, mint megannyi csillogó, mérges bogár. A klasszikus rajtaütés! A csalétek alacsonyan és lassan száll, aztán a villámgyors és halálos csapás a nap felől, a felhők mögül. – Te jóságos Atyaúristen! – fohászkodott föl Michael, miközben előhalászta a rakétapisztolyt. Hányan lehetnek? Képtelenség volt megszámolni a gyilkos madárrajt. Hatvanan, ha nem többen – ez legalább három teljes Jagdstaffel, vagyis repülőszázad, csupa Albatros DIII–ból. A szivárványszínű gépek sólyomként csaptak le Andrew aprócska kötelékére. Michael fellőtte a vörös rakétát és azonnal zuhanórepülésbe kezdett, hogy keresztezze az ellenséges század útját, mielőtt elérnék Andrew–t. Villámgyorsan felmérte a távolság–sebesség háromszögből, hogy már elkéstek – mindössze négy–öt másodperccel, de elkéstek. Nem tudnak Andrew kötelékének segítségére sietni. És ez pont az a négy vagy öt másodperc, amit álmodozással töltött, miközben a kötelék támadását figyelte a csali ellen. Ezek a másodpercek ólomként nehezedtek a lelkiismeretére, miközben visszalökte a gázkapcsolót. A túlpörgött motor tiltakozva visított föl, mialatt érezte, hogy szinte megfeszülnek a gép szárnyai, ahogy megkezdte öngyilkos zuhanását. – Andrew! – ordította, ahogyan a torkából kifért. – Nézz hátra, ember! – De hangját elnyelte a süvöltő szél, a teljes sebességgel pörgő motorok bőgése. De Andrew minden figyelmét lekötötte a csali, ugyanis a német pilóta észrevette üldözőit és még alacsonyabbra szállt gépével, így változtatva áldozattá addigi üldözőit. A német vadászok teljes erővel zuhantak rá Andrew kötelékére, bár minden bizonnyal észrevették Michael kétségbeesett szándékát, hogy ebben megakadályozza őket. Ugyanolyan jól tudták, mint Michael, hogy ez a vállalkozás kudarcra van ítélve, mert elkésett. Az Albatrosok képesek rá, hogy előbb végezzenek az ellenséggel, teljesen meglepve az SE 5a–sokat, s csak ezután kell törődniük Michael kötelékével. Michael érezte, hogy az adrenalin úgy ég a vérében, mint a tiszta szesz a lámpában. Az idő, ahogyan a légicsatában mindig, hihetetlenül lelassult, Michael úgy érzékelte a kikapcsolt motorral történő zuhanást, mintha komótosan ereszkedne, a Jagdstaffel pedig mintha oda lett volna szögezve az égboltra, színes szárnyaikkal úgy festettek, mint a mennybolt drágakövei. Szinte földöntúliak voltak az Albatrosok színei és mintái, skarlátvörös és a fekete volt a legtöbb, de némelyik kockás volt, akár egy harlekínó, a többi gép testére pedig denevérszárny mintákat vagy madár alakzatokat pingáltak. Végre meglátta a támadók arcát. Azok csupán egy pillantásra méltatták és minden figyelmükkel az elsődleges célpontra összpontosítottak. – Andrew! Andrew! – sikoltotta kétségbeesve Michael, ahogy minden másodperc egyre világosabbá tette, mennyire elkésett, hogy barátja segítségére siessen. A rémülettől szinte ólmossá gémberedett kézzel újratöltötte a rakétapisztolyt, és előre lőtte ki a jelzőrakétát, hátha így Andrew észreveszi. A vörös tűzgömb azonban hirtelen meredeken a föld felé hullott, kacskaringós füstcsíkot húzva maga után. Eközben alig fél mérfölddel odébb Andrew–ék megkezdték támadásukat a szerencsétlen csali ellen. Michael hallotta, ahogy felugat a Vickers géppuska, célba véve a célpont farát. Ugyanebben a pillanatban csaptak le az Albatrosok Andrew kötelékére. Michael a tanúja volt, amint az első másodpercekben két SE 5a sűrű füstcsíkot húzva maga után, darabokra hullva alázuhant. A többiek minden égtáj felé szétrebbentek, mindegyiküknek két vagy három Albatros a nyomában, amelyek szinte egymást akarták kiszorítani, hogy ők lőhessenek először.

Egyedül Andrew élte túl a rajtaütést. Ösztönösen reagált, ahogy meghallotta a Spandau géppuskát. Azzal a bukófordulattal, amelyet annyiszor gyakoroltak együtt Michaellel, hirtelen a támadói ellen fordult. Az Albatrosok ijedten rebbentek szét a vadul géppuskázó gép elől, amely látszólag sértetlenül élte túl a manővert. – Ezt megúsztad! – kiáltotta boldogan Michael, ám ahogy nézte a lángoló, füstölő gépeket Andrew kötelékéből a föld felé zuhanni, bűntudata egyszerre dühhé változott. Miután ilyen gyors pusztítást vittek véghez, a német vadászok Michael és Hank köteléke ellen fordultak. Hirtelen összegyülekeztek, és a gépraj olyan benyomást keltett, mint egy szedett–vedett felhő, amelyben mindenféle szemét kavarog, amit egy forgószél ragadott föl. Michael egy masszív Albatrost vett célba. A gép teste fekete volt, szárnya tűzvörös, a ráfestett máltai kereszt mintha egy sírkő lenne. Ahogy elrepült előtte, a hűtőjét vette célba, ahol a piros szárnyak metszik a fekete testet a pilóta feje fölött. Azt akarta, hogy a német elevenen főjön meg a fortyogó hűtőfolyadékban. Látta, hogy pontosan ott csapódik be a golyó, ahová célzott, ugyanakkor felfigyelt rá, hogy a németek egy kicsit megváltoztatták az Albatros szárnyszerkezetét. Felismerték, milyen halálos hibát követtek el a tervezéskor, ezért máshová helyezték a hűtőt. A német pilóta lebukott a lövedékek elől az ülésbe, Michael pedig a magasba emelte gépe orrát. Egy Albatros kinézte magának Michael egyik zöldfülűjét, és úgy rátapadt a farára, mint egy vámpír, szinte játszott a másik kiszolgáltatottságával. Michael pont ez alatt a gép alatt bukkant föl, kezét a forgatható állványra szerelt Lewis géppuska ravaszára tette, a csövet fölfelé fordította, hogy az kis híján súrolta az Albatros hasát. Az egész dobtárat belelőtte a gép hasába, ide–oda mozgatva a csövet, mire a gép úgy dobta föl a farkát, mint egy megszigonyozott cápa, átbucskázott és megkezdte halálos zuhanását. A zöldfülű köszönetre emelte a kezét – a két gép szárnya szinte súrolta egymást, mire Michael kézjellel parancsolta: „Vissza a bázisra!”, majd ökölbe szorította a kezét: „Ez parancs!” – Takarodj innen, őrült! – kiabálta teljesen értelmetlenül, de a dühtől eltorzult arca nyomatékosította mondandóját, az újonc elfordult és megindult visszafelé. Egy újabb Albatros támadt Michaelnek, ő kanyargott, emelkedett, zuhant, miközben tüzelt, mint az őrült – küzdött az életéért. Hat vagy hét ellenséges gép jutott egyőjükre, és a németek mind veteránok voltak, látszott ez azon, ahogy repültek: fürgék voltak és rettenthetetlenek. Örültség lett volna tovább maradni. Michaelnek sikerült újratölteni a rakétapisztolyt és kilőnie a visszavonulást jelző zöld rakétát. Ilyenkor a század minden tagjának azonnal vissza kell fordulnia és a lehető legnagyobb sebességgel repülni a bázis felé. Megfordult ő is és egyből tüzet nyitott egy kék–rózsaszín Albatrosra, ám látta, hogy lövedékei néhány hüvelyknyivel a német gép üzemanyagtartálya alatt értek célt. – Az istenit! Az isten verje meg! – káromkodott, majd az Albatrosszal ellentétes irányba fordult és megindult visszafelé a támaszpontra. Az út tiszta volt előtte. Látta a többi pilótát is leszakadni, lefelé fordította a sárga gép orrát és utánuk eredt a szirtek és a biztonságot jelentő Mort Homme felé. Még egy utolsó pillantást vetett hátra, tiszta–e arra is a levegő – ekkor pillantotta meg Andrew–t. Jó ezer méterrel volt jobbra tőle. Elszakadt a többiektől, három Albatrosszal kellett felvennie a küzdelmet. Mielőtt fölébe kerekedtek volna, kereket oldott és megindult ő is a többi brit pilóta nyomában a támaszpont felé. Michael ekkor Andrew fölé pillantott és rájött, hogy a támadás első hullámában nem mindegyik Albatros vett részt. Hatójuk fennmaradt egészen a felhők magasságában egy olyan gép vezetésével, amelyet orrától a farkáig, bal szárnyhegyétől a jobb szárnyhegyéig skarlátvörösre mázoltak. Türelmesen várták, hogy alakul a csata. Ők csaptak le a menekülőkre. Michael tudta ki ül a rikító vörös gépben: egy élő legenda a front mindkét oldalán, aki eddig összesen harminc antant gépet szedett le. Úgy beszéltek róla: ő Germánia Vörös Bárója. A szövetségesek megpróbálták elhomályosítani a Manfred von Richthofen báróról kialakult képet. Gyávának, hiénának nevezték, aki az egyenlők összecsapásától távolmarad, kiválasztja magának a zöldfülűeket vagy a sérült gépeket. Meglehet, volt ebben valami igazság, mert most is ott körözött a csatatér felett, mint egy vörös keselyű, alatta Andrew, egyedül és kiszolgáltatottan, legközelebbi segítőtársa, Michael jó ezer méterre tőle – és

Andrew nem tudta, milyen veszély leselkedik rá. A cápaorrú, vörös gép célbavette és lecsapott. A másik öt, gondosan kiválogatott pilóta által vezetett gép csatlakozott hozzá. Michael először önkéntelenül belekezdett abba a fordulóba, ami Andrew felé irányította volna, ám keze és lába valami érthetetlen, földönkívüli erőnek engedelmeskedve szabályosan megtagadta a parancsot, és a sárga SE 5a folytatta útját a biztonságos brit arcvonal felé. Michael a válla fölött hátra pillantott. A pörgő repülő képére rávetült Centaine arca és a nagy fekete, könnyben úszó szemek mögül a férfi a kelepelő gépfegyverek és az őrjöngő motorok ellenére tisztán hallotta a lány hangját: – Esküdj meg, hogy ott leszel, Michael! Centaine hangja még a fülében csengett, amikor tanúja volt a német raj első csapásának Andrew magányos gépe ellen, amit a lord csodás módon ismét kimanőverezett és szembefordult támadóival. Michael még egyszer megpróbált barátja felé indulni, de keze nem engedelmeskedett, lába bénultan nyugodott a pedálokon. Tehetetlenül nézte, ahogy a német gépek körülveszik a zöld SE 5a–t, mint a terelőkutyák az eltévedt juhot. A lord vezette gépet minduntalan egymás kereszttüzébe kergették. Látta, milyen bátran és gyakorlottan veszi fel a harcot támadóival szemben, egyiket–másikat meg is ugrasztotta, de azoknak mindig új állt a helyébe, elárasztva a magányos gépet a Spandaukból köpködő golyókkal. Andrew géppuskája hirtelen elhallgatott. A Lewis dobtára kiürült, s Michael tudta, milyen hosszadalmas újratölteni. A Vickers géppuska pedig nyilván túlhevült és beragadt. Andrew felállt az ülésből és mindkét öklével ütötte a beragadt závárt, hátha enged. Ám ekkor már biztos lőtávolságra megjelent mögötte von Richthofen báró vörös gépe. – Jaj, Istenem, ne! – hallotta magát Michael könyörögni, bénultan saját gyávaságától és a barátjára leselkedő veszélytől. És ekkor ismét csoda történt. A vörös Albatros anélkül, hogy tüzet nyitott volna, enyhén elfordult és odahúzott a zöld gép mellé. Von Richthofen nyilván látta, hogy ellenfele fegyvertelen, s lovagiatlan dolognak tartotta volna, ha ilyen dicstelen módon végez vele. Ahogy néhány lábnyira elrepült Andrew pilótafülkéjétől, fölemelte a kezét és egy laza mozdulattal tisztelgett még mindig a gépfegyverével küszködő, de bátor ellenfelének, aztán megfordult és a menekülő brit gépek után vetette magát. – Köszönöm neked, Istenem – tört föl rekedten Michaelből. Von Richthofen köteléke követte a parancsnokot. Nem, mégsem mindegyikük. Egyetlen Albatros gép nem szakadt le Andrew–ról. Égszínkék masina volt, farka fekete–fehér kockás, mint egy sakktábla. Ez a gép foglalta el a helyet, amelyet von Richthofen lovagiasan otthagyott. Michael meghallotta a Spandau kelepelését. Az üzemanyagtartály berobbant, Andrew fejét és vállát hatalmas lángtenger borította el. Michael látta, hogy Andrew felemelkedik, mint egy megpörkölt bogár, és keresztülveti magát a pilótaülés falán. A gyors halált választotta, semhogy lassú tűzön enyésszen el. A zöld sál lángolt Andrew nyakán, így aztán lángkoszorút viselt egészen addig, míg teste annyira föl nem gyorsult, hogy a keletkező légörvény elfújta a tüzet. Széttárt keze lába, a pörgő test olyan volt, mint egy lehulló feszület. Michael azt már nem látta, ahogy tízezer lábbal lejjebb a földre zuhan. *** – Az Isten szerelmére, hát miért nem volt képes senki sem szólni, hogy von Richthofent ismét áthelyezték a szektorunkba? – ordította Michael a kérdést az adjutáns képébe. – Hát nincs felderítés ebben az átkozott hadseregben? Az ezred íróasztalnál pöffeszkedő operettkatonái a felelősek Andrew és hat másik emberünk haláláért. – Ez már valóban igazságtalan, kapitány – morogta az adjutáns, miközben beleszippantott a pipájába. – Hiszen maga is tudja, hogy csinálja a Vörös Báró. Von Richthofen valóban sajátságos stratégiát dolgozott ki. A gépeket teherautókra rakatta, és az egész századával föl–alá utazgatott a frontvonal mentén. Mindig ott jelent meg hatvan válogatott pilótájával, ahol az ellenség a legkevésbé számított rá, hogy aztán irtóztató pusztítást vigyen véghez köztük. Terrorizálta őket néhány napig vagy hétig, aztán amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan továbbállt.

– Azonnal összeköttetésbe léptem az ezreddel, ahogy az első gépek leszálltak a hírrel, amiről egyébként ők is csak néhány perccel korábban értesültek. Úgy tudják, hogy a báró és cirkusza átmenetileg a Douai–től délre lévő repülőtéren ütötték föl a sátrukat... – Szenzációsan fontos információ most, hogy Andrew már halott. – Michael reszketni kezdett, mintha csak most értette volna meg, milyen veszteség érte. Érezte, hogy rángatózik az arcában egy ideg. Az ablak felé kellett fordulnia, amelyet századirodának berendezett a kis parasztházban. A háta mögött az adjutáns egy szót sem szólt, mintha időt hagyott volna neki, hogy összeszedje magát. – A Douai–től délre lévő repülőtér... – Michael zsebébe gyömöszölte a kezét, hogy így palástolja remegését, megpróbálta kiűzni fejéből Andrew emlékét, hogy gyakorlati dolgokkal foglalkozhasson. – ...azok az eddig még nem látott géppuskafészkek nyilván azért kerültek oda, hogy von Richthofen báró századának biztonságát vigyázzák. – Michael, ön lett a századparancsnok... legalábbis átmenetileg, amíg a főhadiszállás meg nem erősíti a tisztségben, vagy amíg nem neveznek ki mást a helyébe. Michael megfordult, keze még mindig a zsebében, s bólintott, mintha még mindig nem bízott volna a hangjában. – El kellene készíteni az ügyeleti beosztást– javasolta tisztelettudóan az adjutáns, Michael megrázta a fejét, mintha csak ettől várná, hogy kitisztuljon. – Képtelenség máshogy járőrözni, mint teljes létszámban – szólalt meg végül. – Legalábbis addig, amíg ezt a légicirkuszt kell szórakoztatnunk. Ez pedig azt jelenti, hogy még nappal sem fogjuk tudni egész idő alatt a levegőből ellenőrizni a szektorunkat. Az adjutáns egyetértően bólintott. Nyilvánvaló, hogy öngyilkos dolog lenne a gépeket egyedül felküldeni. – Milyen erő áll a rendelkezésünkre? – kérdezte Michael. – Pillanatnyilag nyolc gép... négyet komoly találat ért. Ha ez így folytatódik, attól tartok, randa áprilisnak nézünk elébe. – Nos, rendben – bólintott Michael. – Az eredeti parancs megváltozik. Ma már csak kétszer szállunk föl. Mind a nyolc gép. Délben és alkonyatkor. Amennyire lehet, hagyja ki az újoncokat. Az adjutáns lázasan jegyzetelt és Michael, aki teljesen új megbízatására összpontosított, megfeledkezett kézremegéséről és halottsápadt arcába is visszatért az élet. – Telefonozzék az ezred főhadiszállásra és jelezze, hogy képtelenek vagyunk a huszonnégy órás szolgálatra. Kérdezze meg, mikorra várhatunk erősítést. Közölje velük, hogy új légvédelmi ütegeket ástak be a ... – repülési naplójából itt felolvasta az észlelt adatokat –, és tájékoztassa őket, hogy a légicirkusz Albatrosain módosítottak a barbárok. – Elmagyarázta, honnan hová került a hűtő. – Mondja meg nekik azt is, hogy becsléseim szerint hatvan ilyen gépből áll von Richthofen báró Jagdstaffele. Ha mindezzel végzett, jelentkezzék nálam, hogy kimunkáljuk az új őrszolgálati rendszert, de figyelmeztesse a fiúkat, hogy számíthatnak a déli teljes létszámú bevetésre. Most pedig fürödni és borotválkozni akarok. Kegyes volt hozzá a sors, mert a nap hátralévő részében egyszerűen nem volt ideje, hogy Andrew halálán rágódjék. Mindkét őrjáratot ő vezette, és bár a német légicirkusz jelenléte a front másik oldalán borzolta az idegeiket, a megfogyatkozott század egy alkalommal sem találkozott ellenséges géppel. Amikor a társaság az alkonyi bevetésről visszaérkezett, Michael fogott egy üveg rumot és fölkereste a Mac vezetésével dolgozó szerelőket, akik petróleumlámpa fényénél a sérült gépeket javították. Egy órát töltött velük, megpróbált lelket verni beléjük, mert mindannyiójukat levertté tették az aznapi veszteségek, különösen Andrew halála, akit szinte istenként tiszteltek. – Jó ember volt – mondta Mac, amikor könyékig olajos kezébe vette a bádogbögrét, amelyet Michael nyújtott feléje. – Igen jó ember volt az őrnagy. – Mintha a többiek nevében is beszélt volna. – Ilyen kiváló parancsnoka ritkán van az embernek. Amikor Michael a sátra felé tartva keresztülvágott a gyümölcsösön, felnézett az égre, ahol ragyogtak a csillagok. Holnap megint remek repülőidő lesz, állapította meg – és rettenetesen félt. – Az idegeim... – suttogta. – Cserbenhagytak az idegeim. Gyáva ember vagyok, a gyávaságom megölte Andrew–t. – A tudat egész nap az agyában motoszkált, de sikerült elfojtania. Most, ahogy egyenesen

szembenézett a dologgal, úgy érezte magát, mint a vadász, aki egy megsebzett leopárd nyomában jár. Tudja, hogy merre bujkál, ám amikor szemtől szembe kerül vele, inába száll a bátorsága. – Gyáva – mondta ki, mintegy saját szemébe vágva a szót, és megpróbálta felidézni barátja mosolyát, ahogy hetykén fejébe nyomott skótkockás, pomponos sapkájában ránevetett. – Jó poén, mi, fiú?! – Szinte hallotta Andrew hangját, és amikor lelki szemei előtt feltűnt a gépből kizuhanó alakja, nyakában a lángoló zöld sállal, Michael keze ismét remegni kezdett. – Gyáva – mondta ismét, most már hangosabban, és mivel túlságosan nagy volt a fájdalma, hogy egyedül maradjon vele, gyors léptekkel a kantin felé vette az útját. Bűntudatától elvakítva többször megbotlott a saját lábában. Az adjutáns és a többi pilóta, némelyikük még mindig repülőruhájában, már várta. A rangidős tiszt feladata, hogy megkezdje a gyászszertartást. A kantin közepén összetolt asztalokon ott állt hét üveg fekete címkés Johnny Walker whisky. Mindegyik egy–egy elveszített bajtársukat jelképezte. Amint Michael belépett, a pilóták vigyázzba merevedtek – a tisztelgés nem neki, hanem a halott bajtársaknak szólt. – Nos, uraim – szólalt meg Michael –, vegyünk illendően búcsút elhunyt barátainktól. A legfiatalabb tiszt, ahogy arra társai már korábban kioktatták, kinyitotta az üvegeket. A fekete címke illett a hangulathoz. Az ifjú tiszt először Michaelhez lépett, töltött neki, majd rangsor szerint a többieknek is. A pilóták kezükben tartották poharaikat és vártak, hogy az adjutáns a zongorához üljön. Amikor felcsendültek Chopin Gyászindulójának akkordjai, a 21. Repülőszázad tisztjei poharukat az asztalhoz ütögetve tartották a ritmust, egyik–másik katona csendesen dúdolta is a dallamot. A bárpulton sorakoztak az elhunyt pilóták ingóságai, amelyeket vacsora után árverésre bocsátottak. A bajtársak magasra licitált árakat adtak ezekért az apróságokért, hogy így juttassák néhány fonthoz az elesett katonák özvegyét vagy édesanyját. E tárgyak között sorakoztak Andrew golfütői – Michael sohasem látta, hogy barátja használta volna őket –, s egy márkás horgászbot is. Michael fájdalmában olyan erősen ütötte poharának talpát az asztalhoz, hogy az ital egyenesen a szemébe fröccsent. Kabátujjával törölgette a szemét. Az adjutáns utat tört magának a bárpulthoz, poharát fölemelte. Sem ő, sem a többiek nem szóltak egy szót sem. Gondolataikba mélyedtek egy percig, majd egy hajtásra kiürítették poharaikat. A fiatal tiszt azonnal újra töltött. A hagyomány előírta, hogy mind a hét üvegnek el kell fogynia. Michael nem vacsorázott, de az ital mintha semmi hatással nem lett volna rá. – A végén még alkoholista leszek – gondolta. – Andrew mindig mondta, hogy jól bírom a szeszt. – De az alkohol még a fájdalmát sem oldotta egy cseppet sem. Öt guinea–re verte föl a golfütők és a horgászbot árát, és amikor kiürült a hét üveg, rendelt magának még egyet és azzal visszavonult a sátrába. A horgászbotot az ölébe vette, és az ágyára ült. Andrew egyszer eldicsekedett, hogy egy ötvenfontos lazacot fogott vele, mire ő hazugnak nevezte. – Ó, te kicsinyhitű – feddte akkor Andrew szomorúan. – Mindig elhittem neked mindent. – Michael végigsimította a horgászbotot, majd nagyot húzott az üvegből. Röviddel később Biggs nézett be a sátorba. – Gratulálok a győzelméhez, uram. Három másik pilóta is megerősítette, hogy Michael lelőtte a rózsaszín Albatrost. – Biggs, tegyél meg nekem egy szívességet. – Parancsol, uram? – Tűnj el... vendégem van, egy jó barát. *** Már csak félig volt az üveg, amikor Michael, még mindig repülős ruhájában, kitántorgott Andrew motorkerékpárjához. Az éjszakai motorozás kitisztította a fejét, de idegei pattanásig feszültek. Leállította a motort a pajta mögött, és egy szalmabálára heveredve várakozott Centaine–re. A templom harangja időről időre megszólalt, lassan teltek az órák, egyre erősebben kívánta a lányt, a végén már alig bírta a hiányát elviselni. Félóránként az ajtóhoz osont és kilesett az ösvény felé, majd visszatért a whiskyjéhez a párnák közé.

Szopogatta az italt, miközben fejében újra meg újra lejátszódott az a néhány másodperc, amikor Andrew meghalt – mint egy elakadt gramofonlemez. Képtelen volt a képtől szabadulni, újra meg újra át kellett élnie Andrew haláltusáját. – Hol vagy, Centaine? Miért nem jössz, amikor annyira szükségem volna rád? – Kívánta a lányt, de az nem jött, s újra látta az égszínkék, sakktábla farkú Albatrost lecsapni Andrew zöld gépére, és megint csak feltűnt előtte barátja sápadt arca, ahogy hátrapillant, pontosan akkor, amikor a Spandauból tüzet nyitnak rá. Michael befogta a szemét, olyan erővel nyomta szemgolyóit, hogy végre eltűnt a kép. – Centaine – suttogta –, kérlek, jöjj már! A toronyóra elütötte a hármat és a whiskys üveg is kiürült. – Nem jön. – El kellett fogadnia a tényt, és ahogy a pajta ajtajához tántorogva fölnézett a csillagos égre, tudta mivel oldozhatja föl önmagát a bűntudata, a fájdalma, a szégyene alól. *** A megfogyatkozott repülőszázad a hajnali szürkületben szállt fel szokásos őrjáratára. A másik éket Hank Johnson vezette, aki mint első rangidős tiszt, Michael helyébe lépett. Alighogy a fák fölé emelkedtek, Michael a kastély mögötti domb felé kanyarodott. Valahogy megérezte, hogy a lány most sem lesz ott, mégis föltolta szemüvegét és kihajolt a gépből. A dombtető elhagyatottnak látszott, ezért ahogy elrepült felette, még csak vissza sem pillantott. – Ma lesz az esküvőm – gondolta, miközben a szirtek feletti eget kémlelte –, a tanúm halott, a menyasszonyom pedig... – Nem fejezte be. Hajnalra befelhősödött az ég. 12 ezer láb magasságban sötét és fenyegető boltozat borult föléjük, ameddig csak a szem ellátott. Aztán ötezer láb magasságig jók voltak a látási viszonyok, csak egy–egy felhőfoszlány látszott. Michael a foszlányok között kormányozta a századot, méterekkel a felhőtakaró alatt. Alattuk nem volt repülő a levegőben. Egy újonc számára képtelenségnek látszott, hogy két nagy kötelék, amely ugyanazon a környéken járőrözik egymásra vadászva, nem találkozik össze, de a vastag felhőtakaró ezt szinte teljesen lehetetlenné tette, hacsak nem tudták pontosan, merre van éppen a másik. Miközben szeme az eget pásztázta, Michael szabad kezével nagykabátja zsebébe nyúlt, hogy megbizonyosodjék, ott van a csomag, amelyet a felszállás előtt készített. – Nagy isten, milyen jó lenne most egy ital – gondolta. Mintha fűrészpor lett volna a szájában, feje pedig tompán fájt, szeme égett, de ettől még tisztán látott. Megnyalta kicserepesedett ajkát. – Andrew mindig azt mondta, hogy csak egy vérbeli iszákos képes italra gondolni, amikor másnapos. Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy hozok magammal egy kortyra valót! A felhőfoszlányok között végigfuttatta tekintetét a köteléken. Úgy ismerte az ellenőrizendő régiót, mint a tenyerét, vagy ahogy egy paraszt ismeri a saját földjét. Elérték területük határát, Michael – mögötte a többiekkel – megfordult, és az órájára pillantott. Tizenegy perccel később megpillantotta a folyó kanyarulatát, és a jellegzetes formájú erdősávot. Visszavette egy kicsit a gázt, sárga gépe bevárta, míg Hank Johnson utoléri. A két gép alig néhány yardnyira szállt egymás mellett. Michael átpillantott a texasira és bólintott. Mielőtt elindultak volna, elmondta Hanknek, mi a szándéka, amiről az megpróbálta lebeszélni. Hank összecsücsörített szájjal csóválta a fejét, szemöldökét felhúzta, így próbálta Michaelt eltéríteni. Michael tovább csökkentette a gázt és a kötelék alá ereszkedett. Hank tovább vezette az éket kelet felé, miközben ő lassan északnak fordult és egyre ereszkedett. Néhány perc múlva a század eltűnt a felhők között, Michael egyedül maradt. Egészen a felhőfoszlányok aljáig ereszkedett, arra azonban vigyázott, hogy azok mindig álcázzák. A felhők között manőverezve néhány mérfölddel Douai–től délre repülte át a frontvonalat. Megpillantotta a német géppuskafészkeket az erdősáv tövében. A régi repülőtér már be volt jelölve a térképére. Már négy mérföldről vagy még messzebbről felismerte, mert az Albatrosok kerekei barna csíkot vágtak a fűbe. Innen két mérföldre sorakoztak a németek repülőgépei, mögötte pedig a sátrak és a faházak, ahol a katonák szállásolták be magukat. Hirtelen sivító hangot, majd egy robbanást hallott. A légelhárító lövedék a feje fölött úgy nyílt ki, mint az érett gyapotvirág, a kibomló füst bizarrul szép látványt nyújtott a szürke égbolton.

– Szép jó reggelt, Archie–kém – üdvözölte sötéten Michael a lövedéket. Az elsőt követte a második, a harmadik, majd felugattak a légelhárító géppuskák. A levegő hirtelen megtelt röpködő szilánkgránátokkal. Michael lefelé fordította a gép orrát, miközben fokozta a sebességet, a magasságmérő mutatója gyorsan futott a veszélyt jelző vörös mező felé. Zsebébe kotort és ölébe helyezte a csomagot. Gyorsan közeledett hozzá az erdő, mögötte dühösen robbantak szét a srapnellövedékek. Kétszáz lábnyival a fák csúcsa fölött egyenesbe állt, a felszállópálya ott húzódott előtte. Látta a felsorakozó, színesre mázolt kétfedelű gépeket. Kereste az égszínkék masinát, de nem találta. Izgatott rohangálás kezdődött a földön. A német földi személyzet a felugató Vickers géppuska golyózáporától rettegve az erdőben keresett menedéket, miközben a pilóták, öltözetüket futtában magukra kapkodva rohantak gépeik felé. Bár tisztában voltak azzal, hogy értelmetlen dolog egyáltalán megpróbálkozniuk a felszállással, hogy üldözőbe vegyék a brit gépet, mindazonáltal meg kellett próbálniuk, hisz kötelességük ezt követelte. Michael az elsütő billentyű után nyúlt. A gépek egymás mellett sorakoztak, körülöttük ott nyüzsögtek a pilóták – kedvetlen mosollyal lehúzódott és a Vickers célgömbjén keresztül célba vette őket. Száz láb magasságban ismét egyenesbe állt, kezét levette a ravaszról, és fölemelte öléből a csomagot. Ahogy átrepült a németek felett, kihajolt és ledobta. A rákötött színes szalag kibomlott a szélben, amint a csomag a felszállópálya pereme felé a földre ereszkedett. . Michael gázt adott és emelkedni kezdett, de közben látta a visszapillantó tükörben, hogy egy német a csomag fölé hajol – ekkor azonban az SE 5a bukdácsolni kezdett, mert ismét fölugattak a gépágyúk. Másodperceken belül a felhők biztonságos védelmében repült anélkül, hogy egyetlen golyót is kilőtt volna. Az ellenséges repeszek jópár lyukat ütöttek gépének testén és szárnyán. Megindult vissza Mort Homme felé, s az épp ledobott csomagra gondolt. Még az éjjel lehasított egy hosszú csíkot egy régi ingéből és egy marék lőszerre tekerte. A szalag végére pedig odavarrta kézzel írott üzenetét. Először úgy gondolta, megpróbál németül fogalmazni, de belátta, hogy német tudása felettébb gyatra. Szinte bizonyos azonban, hogy akad olyan tiszt von Richthofen Jagdstaffelé–ben, aki tud annyira angolul, hogy le tudja fordítani üzenetét: „A kék színű, fekete–fehér kockás farkú Albatros pilótájának kezeihez. Uram! A védtelen és fegyvertelen brit pilóta, akit ön tegnap lemészárolt, a barátom volt. Ma 16.00 és 16.30 óra között Cantin és Aubigny–au–Bac falvak fölött járőrözöm 8000 láb magasságban. Sárgára festett SE 5a típusú felderítő gépemmel várok önre.” *** A század már felsorakozott a gépekkel, amikor Michael visszatért a támaszpontra. – Mac, vélhetően összeszedtem néhány repeszt. – Ne aggódjék, uram, pillanatok alatt bestoppolom. – Nem lőttem ugyan, de állítsa be nekem a célgömböt! – Ötven yardra, uram? – Mac azt akarta tudni, hogy Michael ennél a távolságnál akarja–e, hogy a Lewis és a Vickers lövedékei keresztezzék egymást. – Legyen inkább harminc. – Igen közelről ügyködik, uram – jegyezte meg Mac, és halkan füttyentett. – Remélem sikerül, Mac. Erről jut eszembe, mintha kicsit nehéz lenne a farokrész. Állítsa be nekem, hogy szabad kézzel is tudjak repülni! – Saját kezűleg csinálom, uram – ígérte Mac. Az adjutáns már várt rá. – Minden gép repülésre kész. A beosztáskor tehát tizenkettővel számolhatunk. – Rendben van. Hank vezesse a déli őrjáratot, magam pedig 15.39–kor egyedül szállok föl. – Egyedül? – Az adjutáns meglepetten vette ki szájából a pipát. – Egyedül– ismételte meg Michael. – Aztán pedig szokás szerint sort kerítünk az alkonyi őrjáratra. Az adjutáns jegyzeteit, majd megszólalt:

– Erről jut eszembe, üzenete van Courteney tábornoktól. Mindent elkövet, hogy ma este részt vehessen a ceremónián. Úgy véli, szinte bizonyos, hogy itt lesz. Michael, ma először, elmosolyodott. Nagyon akarta, hogy nagybátyja ott legyen az esküvőjén. – Remélem, maga is ott lesz, Bob. – Erre mérget vehet, uram. Sőt az egész század is. Már alig bírnak magukkal a fiúk. Michaelnek nagyon jólesett volna egy ital; meg is indult a kantin felé. – Jóságos isten, még csak nyolc óra van – jutott eszébe és megtorpant. Úgy érezte, teljesen kiszáradt, a whisky éltető nedveket juttatna a szervezetébe. A keze is remegett, annyira hiányzott neki az ital. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy a kantin helyett a sátra felé induljon. Ekkor jutott csak eszébe, hogy az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Biggs egy katonaládán ült a sátor előtt és Michael csizmáját tisztította. Amikor felettesét meglátta, fölpattant és kifejezéstelen arccal vigyázzba meredt. – Pihenj! Elég legyen ebből – szólt rá Michael mosolyogva. – És elnézést az éjszaka történtekért, Biggs. Durva voltam, de nem volt szándékos. – Tudom, uram. – Biggs fölengedett. – Én is nagyon kedveltem az őrnagyot. Nem Biggs ébresztette, hanem a földi személyzet izgatott kiabálása, lábak dobogása, a légelhárító ágyúk dörgése és egy Mercedes repülőgépmotor zúgása az almáskert felett. Égő szemmel, felálló hajjal kászálódott elő a sátorból, még félig aludt. – Mi a rosseb van itt, Biggs? – Egy barbár boche, uram... a szemét nem ide szemtelenkedett egyedül? – Már el is húzott. – A pilóták és a földi személyzet a fák között kiáltozott. – És még csak nem is lőtt ránk! – Maga látta? – Igen, egy Albatros volt... kék, fekete–fehér kockás farokkal. A szemét majdnem levitte a kantin tetejét! – Valamit ledobott... Bob szedte föl. Michael visszabújt a sátorba, fölvette zakóját és teniszcipőt húzott. Hallotta, hogy két–három gép motorja is felberreg, mire kirohant a sátorból. Néhány pilótája a német után akart menni. – Állítsák meg őket! – kiáltotta, s mire az adjutáns irodájához ért, a motorok leálltak. A kíváncsi pilóták ott tolongtak az iroda ajtajában, és mire Michael átverekedte magát rajtuk, az adjutáns éppen kioldozta a vászonzsáknak a száját, amelyet a német gépről dobtak le. Ahogy meglátták a zsák tartalmát, egy szempillantás alatt elhallgattak. Az adjutáns egy zöld selyemsálon futtatta végig az ujjait, melybe fekete lyukak égtek, s amelyen tisztán látszottak a vérnyomok. – Andrew sálja – mondta teljesen feleslegesen –, és a flaskája. Az ezüst csúnyán összenyomódott, de a hegyikristály dugó sárgán csillogott, ahogy a kezében forgatta. Kotyogott is még benne valami. Félretette, aztán egyesével szedte elő a holmikat a vászonzsákból; Andrew kitüntetésstráfjait, a borostyánszipkát, egy pénztárcát, benne három aranyfonttal, a disznóbőr levéltárcát, amelyből a kastélyuk előtt készített családi kép véletlenül a földre esett. – Hát ez meg mi? – Az adjutáns egy sárgás pergamen borítékot húzott elő, amelyet lepecsételtek. – A Címzés úgy szól – mondta, amikor megfordította a borítékot –, „A sárga SE 5a pilótájának”. – Ez maga, Michael... De hogy az istenbe? Michael elvette tőle a borítékot és hüvelykujja körmével feltörte a viaszpecsétet. Egyetlen papírlap volt benne, ugyanabból a kiváló minőségű papírból, mint a boríték. Az írás németre vallott, mert a nagybetűket gót betűkkel írták, de szövege hibátlan angolsággal vetődött papírra: „Uram! Barátját, Lord Andrew Killigerrant ma reggel helyeztük örök nyugalomra a douai protestáns temetőben, Jagdstaffelünk katonai tiszteletadása mellett. Ugyanakkor hadd hívjam föl nagybecsű figyelmét arra, s ha kívánja, akár vegye ezt figyelmeztetésnek, hogy háborúban semmiféle halálnem nem minősül gyilkosságnak, s a legkevésbé sem mészárlásnak. A háború célja az ellenség minden lehetséges módon való megsemmisítése.

A közeli találkozás reményében üdvözli OTTO VON GREIM Jasta II Douai mellett.” A pilóták várakozva tekintettek Michaelre, miközben az összehajtogatta a levelet és a zsebébe gyűrte. – Megtalálták Andrew holttestét – szólalt meg nyugodtan. – Katonai tiszteletadás mellett ma reggel temették el Douaiben. – Átkozottul rendes tőlük – morogta az egyik pilóta. – Igen, ahhoz képest, hogy barbárok – válaszolta Michael és megindult az ajtó felé. – Michael – szólt utána az adjutáns –, azt hiszem Andrew ezt nagyon szívesen önnek adta volna. Ezzel átnyújtotta az ezüstflaskát. Michael lassan megforgatta a kezében. Nyilván akkor nyomódott össze, amikor Andrew a földre zuhant, gondolta, és megborzongott. – Igen – válaszolta és bólintott. – Majd én vigyázok rá. Újból az ajtó felé fordult és utat tört magának a hallgatásba merült pilóták között. *** Biggs segített neki öltözködni, a szokásosnál is több figyelmet szentelve a részleteknek. – Alaposan kifényesítettem, uram – jegyezte meg Biggs, miközben segített neki felhúzni a puha kudubőr csizmát. Michaelen látszott, hogy nem hallja a megjegyzést. Bár a német gép okozta felfordulás után visszafeküdt, nem sikerült elaludnia. Ugyanakkor nyugodtnak, szinte bénultnak érezte magát. – Mit mond, Biggs? – kérdezte szórakozottan. – Azt uram, hogy fogadok ön nevében is... és már szóltam a szakácsnak, hogy mire visszatér, öt gallon forróvíz várja. – Köszönöm, Biggs. – Nem mindennap esküszik az ember, Michael úr. – Így igaz, Biggs, egyszer egy életben elég is. – Biztos vagyok benne, hogy ön és a fiatal hölgy nagyon boldogok lesznek. Én meg az asszony júniusban leszünk huszonkét éves házasok, uram. – Nagy idő, Biggs. – Remélem, megdönti a rekordomat, Michael úr. – Megpróbálom. – Még valami, uram. – Biggsen látszott, hogy zavarban van; nem nézett föl, miközben Michael csizmáját fűzte. – Nem lenne szabad egyedül repülnünk, uram. Nem biztonságos, uram, magunkkal kéne vinni Mr. Johnsont is, ha szabad javasolnom... De tudom, hogy ez nem az én dolgom. Michael egy pillanatra megpihentette a kezét Biggs vállán. Ilyet azelőtt nem tett. – Legyen kész a fürdő, mire visszajövök – mondta és fölállt. Biggs utána nézett, ahogy lehajolva kimegy a sátor bejáratán, nem köszönt el tőle, nem kívánt neki jószerencsét, pedig hatalmas erőfeszítésbe került, hogy ne tegye, aztán fölemelte Michael levetett zubbonyát és túlzásba vitt alapossággal összehajtogatta. *** Amikor begyulladt a Wolseley motor, Michael visszanyomta a gázt egészen az alapjáratig, míg halkan nem dohogott. Jó fél percig kritikus füllel hallgatta, mielőtt rátekintett volna Macre, aki ott állt mellette a gép szárnyán, s haja lobogott a légcsavar keltette légörvényben. – Remek, Mac! – kiabálta túl Michael a gép brummogását, mire Macnek fülig szaladt a szája. – Nyírja őket, uram – mondta, azzal leugrott, hogy kivegye az éket a gép kereke elől. Michael ösztönösen mély lélegzetet vett, mintha lebukni készült volna a Tugela folyó hűvös, zöld vizébe, aztán gázt adott, s a nagy gép előregördült. A kastély mögötti dombon ismét nem volt senki, igaz, nem is számított senkire. Éppen emelni kezdte volna a gép orrát, amikor hirtelen meggondolta magát és visszaereszkedett, és keskeny ívben visszafordult. A gép szárnya szinte súrolta a tölgyek koronáját. A rózsaszín tetőcserepek magasságában egyenesen a kastély felé repült. Életnek semmi jelét nem látta, amikor elzúgott az épület mellett. Csinált egy nyolcast, és ismét a kastélynak fordult.

Ezúttal azonban mozgásra lett figyelmes. A konyha melletti egyik földszinti ablak kivágódott. Valaki sárga kendőt lobogtatott felé, azt azonban nem tudta kivenni, kicsoda. Újra megfordult, ezúttal azonban olyan mélyen repült, hogy kerekei csaknem súrolták az Anna konyhakertjét körülölelő kőfalat. Centaine–t pillantotta meg az ablakban. Lehetetlenség lett volna bárkivel is összetéveszteni loboncos, fekete haját és hatalmas szemeit. A lány mélyen kihajolt az ablakban, valamit kiabált és azt a sálat lengette, amelyet akkor viselt, amikor Sean Courteney–t látogatták meg. Amikor Michael fölemelte a gép orrát és gázt adott, úgy érezte: megfiatalodott. A bénultság, ami eddig a rabságában tartotta egyik pillanatról a másikra elszállt, újból feltöltődött életkedvvel. Látta a lányt, most már minden rendben van. – Michael volt az! – kiabálta boldogan a lány, amikor Anna felé fordult, aki az ágya szélén ült. – Láttam őt, Anna, biztosan ő volt. Ó, micsoda férfi... megkeresett, pedig a papa kategorikusan megtiltotta. Anna rosszallóan csóválta meg a fejét. – Nem hoz szerencsét, ha a vőlegény fölkeresi a menyasszonyát az esküvő napján. – Ostobaság, Anna, néha olyan butaságokat hordasz össze–vissza. Ó, Anna, olyan szép volt Michael! – Te viszont nem leszel az, ha nem végzünk estére. Centaine fölcsapta a szoknyáját és leült Anna mellé az ágyra. Ölébe vette az elefántcsont színű antik csipkét, amely anyja menyasszonyi ruháját díszítette, s hunyorogva befűzte a tűt. – Döntöttem – közölte Annával. amikor varrni kezdett. – Csak fiúkat szülök, legalább hatot, és nem lesz egyetlen lányom sem. Olyan unalmas dolog lánynak lenni és én nem akarok kitolni egyik gyerekemmel sem. Öltött vagy egy tucatnyiszor, aztán ismét letette a kezét. – Olyan boldog vagyok, Anna, olyan izgatott. Szerinted eljön a tábornok? Szerinted mikor lesz vége ennek a buta háborúnak, hogy Michael és én végre elmehessünk Afrikába? Anna lehajtott fejjel csendesen mosolygott. *** A sárga SE 5a egyre erőteljesebben fúródott bele a puha, szürke ég hasába. Michael kinézett magának egy átjárót az alacsonyabban húzódó felhőrétegben, gyorsan átdübörgött rajta egy tiszta légifolyosóba. Felette ugyanaz a vastag felhőbúra, mint reggel is, de a tiszta levegő vágott, mint a hideg acél. Amikor magasságmérője 8000 lábat jelzett, egyenesbe állította a gépet. Egyformán messze volt tőle a felső és az alatta húzódó felhőtakaró, tisztán látott, még a felhőfoszlányok között fel–felbukkanó tájon is jól eltájékozódott. Cantin és Aubigny–au–Bac falvak elhagyatott, gránáttölcsérektől dúlt csontvázaknak látszottak. Alig néhány kémény élte túl a felette oda–vissza átcsapó háború hullámait. Ezek úgy meredeztek elő a sárosra tépett földből, mint a síremlékek. A falvak négy mérföldnyire voltak egymástól, az út, amely egykor összekötötte őket, már alig látszott, a frontvonalak pedig úgy kanyarogtak közöttük, mint két sebesült vipera. A vízzel teli gránáttölcsérek úgy meredtek Michaelre, mint egy vak üres szemüregei. Az órájára pillantott. Négy perc múlva négy, állapította meg, s szeme azonnal visszatért a végtelen égboltra. Időről időre elengedte a kormányt és megmozgatta az ujjait, ugyanezt tette kudubőr csizmás lábával, mint a futó, aki a startpisztoly eldördülésére vár. Felnyúlt a géppuskák elsütőbillentyűihez, hogy ellenőrizze, jól vannak–e beállítva, miközben egyenesen repült. Mindkét fegyverből leadott egy–egy rövid sorozatot, elismerően bólintott, és kesztyűbe bújtatott ujjai hegyét fúvogatta. – Innom kell – gondolta és előhúzta Andrew ezüstflaskáját a zsebéből. Belehúzott, átöblögette lassan a száját az itallal, aztán lenyelte. Azonnal tűz gyúlt a vérkeringésében, de ellenállt a kísértésnek, s nem ivott többet. Visszacsavarta a dugót a kis kulacsra és a zsebébe süllyesztette. Éppen megfogta a baloldali botkormányt, hogy elfordulva megkezdje a környék feletti őrjáratot, amikor mintha csak egy bolhát pillantott volna meg a szürke felhőhabban. Feléje fordult, miközben sűrűn pislogott, hogy látását ellenőrizze. A másik gép is pontosan 8000 láb magasan, és egyenesen feléje repült északról, tehát Douai irányából. Michael szinte érezte, hogy összekeveredik vérében az adrenalin és az alkohol. Arca kipirult, gyomra görcsbe rándult. Kinyitotta a gázátereszt és támadója felé indult.

Ahogy a két egymás felé repülő gép sebessége összeadódott, Michael azon vette észre magát, hogy azon mereng: milyen csodásan dagad a szeme előtt a másik gép. Megpillantotta a propeller okozta ködön át a másik gép kékesen csillogó orr–részét, a kiterjesztett fekete sólyom szárnyakat. Feltűnt előtte a pilóta sisakos feje a két Spandau géppuska csöve mögött. Ellenfelének pilótaszemüvege megcsillant a fényben, ahogy feléje pillantott. Michael teljesen tövig nyomta a gázt, mire a gép felbődült. Bal kezével olyan finoman, szinte ujjhegyeivel fogta a kormányt, mint egy festő az ecsetet, míg jobbjával géppuskája célgömbjének pontosan a közepébe vette a német gépet és megfogta az elsütőbillentyűt. Ellensége iránt érzett gyűlölete úgy nőtt, mint a vele szemben repülő gép képe. Fejében pedig olyan gyorsan kezdett ketyegni harci órája, ahogyan lelassult körülötte az érzékelt idő. Látta, ahogy lassan feléje fordult a Spandau géppuska csöve, olyan vörösen csillogva, mint a Mars holdtalan éjszakákon. Michael a pilóta fejére célozva elhúzta a ravaszt és érezte, hogy gépe a lövésektől megrázkódik. Michaelnek egy pillanatra sem villant az eszébe, hogy kitérjen a frontális támadás elől. Teljesen lekötötte a cél, golyóit a német arcába akarta zúdítani, kitépni a szemeit, látni, ahogy agya szerteszét freccsen koponyájából. Érezte, hogy becsapódnak gépébe a Spandau golyói, hallotta, ahogy gyilkos darazsakként elfütyülnek a feje körül, de nem vett róluk tudomást. Látta, hogy az ő lövedékei apró szilánkokat tépnek le a német légcsavarjából, és dühe csak fokozódott, hogy azaz átkozott propeller eltéríti golyóit a céltól. A két gép már majdnem összeütközött, de Michael keze meg sem moccant a kormányon, minden erejével a géppuska ravaszára és a célgömbre összpontosított. Az Albatros a lehető legutolsó pillanatban kapta félre a szárnyát, és elzúgott Michael gépének jobboldala mellett. Az SE 5a hatalmasat rándult. Az egymás mellett elsuhanó gépek szárnya súrolta egymást. Michael látta leválni gépe szárnyának kis darabját. Teljesen kirúgta a lábkormányt és megcsinálta a lehető legkisebb ívű kanyart, amire csak a gép képes volt, érezte, ahogy megfeszülnek a szárnyak és máris egyenesben volt. Előtte szállt az Albatros, de még túlságosan messze, hogy biztosan célba vehesse. Michael teljes erejével a gázkart nyomta, de a szelep már teljesen nyitva volt, a motor bőgött, de az előtte repülő gép és közötte nem csökkent a távolság. A német balra felkormányozta a gépét, Michael szorosan a nyomában. Meredeken, szinte függőlegesen emelkedtek fölfelé, rövidesen mindkettőjük sebessége zuhanni kezdett, de Michaelé jóval gyorsabban, így a német jelentősen elhúzott. Maga előtt látta a sakktáblaszerű szárnyakat és a német pilótát, ahogy emelgette a fejét, hogy ne tévessze őt szem elől a visszapillantó tükörben. Úgy próbálta célba venni a fejét Michael, hogy tarkóján át lője el az orrát. A német szinte álltában fordult meg az Albatrosszal és egyenesen Michaelnek repült, a Spandauból röpködtek feléje a vörös darazsak. Most Michaelnek kellett kitérnie, mert a németnek volt magasságbeli és sebességbeli fölénye. Egyetlen döntő pillanatra visszaesett kanyarodás közben a sebessége és a német máris ott lihegett a tarkójában. Átkozottul jó ez a német, villant át Michael agyán, amikor gyomra összerándulásán konstatálta ezt. Lefelé irányította az SE 5a orrát, hogy a gép fokozza ily módon sebességét, ugyanakkor egy függőleges dugóhúzóban meg is fordult. Az Albatros egy pillanatra sem szakadt le, kanyargott utána. Úgy keringtek egymás mellett, mint két égitest, megváltoztathatatlan röppályán. A német felé fordította a tekintetét, az ugyanezt tette szemüvege mögül. Embertelen, földöntúli szörnyetegnek tűnt föl, aztán amikor Michael egy pillanatra a világoskék géptest mögé pillantott, föl a felhők felé, gyakorlott vadászszeme azonnal kiszúrta a többi bolhát. Egy másodpercre elállt a szívverése, mintha a vére megsűrűsödött volna – aztán, mint egy űzött vadállaté, dobolni kezdett mellkasában, miközben hevesen zihált. „Felhívom szíves figyelmét, s egyben megragadom az alkalmat, hogy figyelmeztessem – írta a német – hogy a hadviselés célja az ellenség minden lehetséges módon való megsemmisítése.” Michael jól emlékezett a szavakra, de csak most jutott el tudatáig e szavak jelentése. A németek az ő romantikus kihívását gyilkos csapdává változtatták. Úgy adta magát a kezükre, úgy szolgáltatta ki magát,

mint egy naiv gyerek. Megadta a helyet, az időt, s még a magasságot is. A kék gép nem volt más, csupán csali. Michael elképedt saját naivitásán, ahogy figyelte, hogy csapnak le rá a felhők közül. – Hányan lehetnek? – Nem volt ideje összeszámolni őket, de ahogy nézte őket, legalább egy teljes Jagdstaffelnek, egy teljes vadászszázadnak látszottak. Legkevesebb húsz gép alkotta a hangtalan és villámgyors köteléket, a legkorszerűbb Albatrosokból. A szivárvány minden színében virító gépek drágakőként csillogtak a fenyegető felhők alkotta háttér előtt. – Képtelen leszek megtartani Centaine–nek tett ígéretemet – gondolta, miközben lepillantott. Az alsó felhőréteg legalább 2000 lábnyira húzódott tőle, távoli menedék, de nem volt más. Lehetetlenség felvennie a harcot a húsz legdörzsöltebb német vadászrepülővel. Nem fogja tudni tartani magát, csupán néhány másodpercig. És villámként száguldottak feléje, miközben a világoskék gép egyetlen pillanatra sem engedte ki géppuskája fonálkeresztjének középpontjából. Ahogy szembesült a maga provokálta halállal, Michael hirtelen megérezte: nagyon is élni akar. Teljes súlyát beleadva hátrarántotta a botkormányt, elfordította az SE 5a–t, majd visszanyomta a kormányt és úgy röppent kifelé, mintha parittyából lőtték volna ki. Érezte, hogy csak a biztonsági öv tartja meg az ülésben, de úrrá lett a gépen és meredeken száguldott az alatta gomolygó felhők felé. A manőver felkészületlenül érte ellenfelét, de gyorsan magához tért és korrigált. Az Albatros kék villámként száguldott utána, miközben a sokszínű raj szintén utánuk eredt. Michael a feje feletti visszapillantó tükörből figyelte, mennyivel gyorsabban zuhannak ezek az új típusú Albatrosok, mint ő. Az előtte lévő felhőkre pillantott. Ami annyira barátságtalannak tűnt egy szempillantással korábban, most a menekülés egyetlen útját kínálta neki. Most, ahogy menekülőre fogta a dolgot, visszatért rettegése, démonként terjesztve fölé rettenetes szárnyait szinte kiszívta belőle a maradék bátorságot és férfiasságot. Nem fogja tudni megcsinálni, utolérik, mielőtt fedezéket talál, gondolta, miközben a rémülettől bénán markolta a botkormányt. Az iker–Spandauk kelepelése térítette magához. A tükörből látta a vörös torkolattüzet, hihetetlenül közelről, amikor erős ütést érzett alul a hátán. Az ütés erejétől elállt a lélegzete, tudta, hogy ki kell kerülnie a világoskék Albatros lőtávolságából. Teljes erővel előre rúgta a csűrőkormányt a lábával, megpróbált egy kisívű kanyarra1 kínzóival szembekerülni, de túlságosan nagy volt a sebessége és nagyon meredeken zuhant... az SE 5a nem reagált. Mindössze annyit tett, hogy bukdácsolva támadójának oldalt fordult. Így megmenekült ugyan a világoskék géptől, de a többi Albatros a másodperc töredékén belül egymás után intézett ellene támadást. Az ég megtelt a színesre festett szárnyak kavargó kavalkádjával. A gépét érő golyózápor folyamatos volt és kibírhatatlan, az SE 5a szárnyát félredöntve dugóhúzóba menve zuhant lefelé. Michael szeme előtt szédítő gyorsasággal hol az ég, hol a felhők, hol a föld, hol meg a golyókat köpködő, színes Albatrosok tűntek föl. Újabb ütést érzett, ezúttal a lábában, alig valamivel az ágyéka alatt. Lepillantva látta, hogy egy deformá1ódott golyó hatalmas darabot tép ki a combjából. A sebből spriccelve patakzott a világospiros artériás vér. Egyszer látott hasonlót, amikor egy zulu fegyverhordozójukat megdöfte egy megvadult bivaly... három perc alatt elvérzett a szerencsétlen. Minden szögből záporoztak felé a lövedékek. Nem tudta magát védeni, mert nem volt ura a gépének, pörgött, fordult, orrát hol fölvetette, hol pedig a földnek szegezte követhetetlen, vad ritmusban. Michael küszködött, megpróbálta visszarúgni az ellentétes botkormányt a helyére, hogy legalább a forgásirányt megváltoztassa, de minden mozdulatára újabb szökőkútszerű vérfolyam patakzott elő sebesült combjából. Ekkor érezte először, hogy megszédül. Egyik kezével elengedte a botkormányt és megpróbálta hüvelykujjával elszorítani a szétlőtt vivőeret. A lüktető vérfolyam csillapodott, amikor sikerült az eret megtalálnia. Noszogatta a sérült gépet, megpróbálta megállítani a pörgést, ezért kisebb gázfröccsöket adott. A gép bizonytalanul, de reagált. Michael pedig megpróbált nem gondolni a rázúduló géppuskatűzre, amely mindenfelől szabdalta a gépet. A föld és a felhők immár nem forogtak körülötte, a jobbra–balra rángatózás is megszűnt, a gép egyenesen szállt lefelé. Ekkor Michael félkézzel maga felé húzta a botkormányt, hogy fölemelje a gép

orrát. Érezte, hogy feszíti a gyomrát a nehézkedés, de végül mégis sikerült valamelyest egyenesbe hoznia a gépét. A tükörbe pillantott és látta, hogy a kék ismét rálelt; teljes sebességgel száguldott feléje, hogy megadja a kegyelemdöfést. Mielőtt felugattak volna a háta mögött a Spandauk, Michael arcán érezte a hideg nyirkosságot, majd látta a szürke felhőfoszlányokat a pilótaülés mellett elrepülni, aztán hirtelen nem látott több fényt, sötét, néma világba került, ahol a Spandauk nem zavarhatják meg többé az ég csendjét. Itt a felhők között most már nem találhatnak rá. Szeme automatikusan a műszerfalon lévő glicerinnel töltött csövekre szegeződtek, aztán apró mozdulatokkal egy vonalba rendezte az olajban úszó buborékokat. Az SE 5a végre egyenesen repült a felhővilágban. Aztán lassan az iránytű felé fordult és beállította az irányt Mort Homme felé. Kishíján elhányta magát – ezt a reakciót nyilván a rettegés és a csata váltotta ki belőle. Nagyokat nyelt, mélyeket lélegzett, hogy legyőzze hányingerét, de érezte, hogy az megint csak rátör. Mintha egy denevér esett volna csapdába a koponyájában. A puha, fekete szárnyak ott lebegtek a szemei mögött, időnként sötét foltokat látott. Pislogással próbálta legyőzni ezt az érzést és a földre nézett. Hüvelykujja még mindig az ágyékát szorította; soha nem látott még ennyi vért. Kezét, ujjait elborította a ragacsos massza, kabátja ujját könyékig átitatta. A vér teljesen átáztatta a nadrágját és megtöltötte a csizmája szárát. Tócsában állt a vér a pilótakabin padlóján, s már feketévé alvadt, mint a ribizlilekvár, másutt csíkokban folyt ide–oda, a gép mozgását követve. Egy pillanatra elengedte a kormányt, előredőlt és megtapogatta a hátát. Három hüvelyknyire a gerinctől, alig valamivel a dereka felett megtalálta a másik sebet. Nem volt kimeneti nyílás. Benne volt még a golyó, belső vérzése van, ebben bizonyos volt. Egyre feszítőbben lüktetett a hasa, ahogy a hasüreg megtelt vérrel. A gép egyik szárnya félredőlt, megragadta a botkormányt, hogy egyenesbe hozza, de a máskor oly egyszerű rutinmozdulatok másodpercekbe teltek. Ujjai elzsibbadtak, és egyre jobban fázott. Reakciói egyre lassultak, minden mozdulata, bármilyen aprók is voltak ezek, borzalmasan kimerítette. Ezzel együtt semmilyen fájdalmat nem érzett, csupán zsibbadást a dereka és a térde között. Elvette ujját a sebről, hogy megnézze, milyen állapotban van, és abban a pillanatban előspriccelt belőle a világospiros vér; úgy terjedt szét, mint egy flamingó szárnya. Gyorsan leszorította ismét, és a műszerekre próbált összpontosítani. Milyen messze lehet még Mort Homme? Megpróbált válaszolni a kérdésre, megpróbálta kiszámítani, de agya túlságosan lassú volt. Kilencpercnyi repülőút Cantintől, jutott eszébe végre, de vajon hány perce repül már? Fogalma sem volt, lassan maga felé fordította a csuklóját, hogy egy pillantást vethessen az órájára. Hirtelen úgy érezte, úgy kell koncentrálnia a számlapra, mint egy gyerek, aki épp most ismerkedik az órával. – Nem szabad túl gyorsan kijönnöm a felhőből, mert még mindig lesnek rám – erősen gondolkodott, és a számlap megduplázódott a szeme előtt. – Kettős látás – ismerte fel. Gyorsan felnézett, az ezüstös felhők ott hullámoztak körülötte, amikor úgy érezte hirtelen, hogy zuhan. Már mozdult volna, hogy korrigáljon, de gyakorlata győzött ösztöne felett és tekintetével a glicerinbuborékokat kereste – mindegyik a helyén. Tehát érzékei játszanak vele. – Centaine – szólalt meg hirtelen –, hány óra van? Elkésem az esküvőről! – Gyengesége mocsarából felszínre verekedte magát a pánik, a sötét szárnyak egyre vadabbul verdestek szemei előtt... – Megígértem neki, megesküdtem! – Órájára nézett. – Négy múlt hat perccel... képtelenség! – gondolta vadul. – Ez a kurva óra is pont most hagy cserben. – Kezdte elhagyni a realitásérzete. Az SE 5a előtört a felhők közül az egyik lyukon. Michael védekezően a szeme elé kapta a kezét; a szemét bántotta a hirtelen fény. Lassan körülnézett. Tökéletes irányból közeledett a leszállópálya felé, felismerte az utat, a vasútvonalat és a kettő között a csillag alakú területet. – Még hat perc – mormogta magának. A föld látványa megint magához térítette. Megpróbálta megragadni a való világot és az égre nézett. Ott keringtek a magasban, mint a keselyűk az oroszlán lakomáját lesve. Arra vártak, hogy ismét előbukkanjon a felhők közül.

Észrevették, látta, ahogy feléje fordulnak a színes szárnyak – de ekkor ismét visszakormányozta gépét a felhők közé, és a nyirkos foszlányok megvédelmezték gyilkos tekintetüktől. – Meg kell tartanom az ígéretemet – motyogta. Az, hogy ismét elvesztette a kapcsolatot a földdel, összezavarta. Újra érezte, hogy hullámokban tör rá a szédülés. Lassan ereszkedett a felhőpárnában, majd ismét a fénybe érkezett. Feltárult előtte az egész ismerős táj, a szirtek és a frontvonal a háta mögött, az erdő, a falu, a templomtorony – micsoda békés táj, micsoda idill. – Jövök haza, Centaine – gondolta, birkózva az ólmos fáradtsággal, amely úgy ránehezedett, hogy szinte lenyomta a pilótaülésben. A kastély felé fordította a fejét. A rózsaszín cseréptető úgy vonzotta a tekintetét, mint egy világítótorony. A gép orra is arra fordult, látszólag önkéntelenül. – Centaine – suttogta. – Jövök... várj rám, itt vagyok. Sötétség ereszkedett rá, mintha alagútba szállt volna bele. Fülében dübörgést hallott, mint amikor a tenger mormolását hallgatta egy kagylóban. Maradék erejével az egyre szűkülő alagút sötétjén át akart pillantani, hátha feltűnik a lány arca, fülében az egyre fokozódó zúgás ellenére felcsendült a szeretett hang. – Centaine, merre vagy? Ó, Istenem, hol vagy, szerelmesem? *** Centaine az aranyozott diófakeretes hatalmas tükör előtt állt, és kritikusan tekintett tükörképére. – Holnap már Madame Michael Courteney leszek – szólalt meg komolyan –, Centaine de Thiry megszűnik létezni. Hát nem félelmetes egy gondolat, Anna? – Megérintette a halántékát. – Gondolod, hogy máshogy fogom magam érezni? Egy ilyen jelentős dolog nyilván megváltoztatja az embert... Utána már nem lehetek ugyanaz! – Ébresztő, te lány – noszogatta Anna. – Rengeteg még a tennivaló. Nincs idő álmodozásra! Felemelte a lány szoknyáját, a fejére borította és megkötötte a szalagot a derekán. – Szerinted a mama most figyel engem, Anna? Vajon látja–e, hogy az ő esküvői ruháját viselem, vajon ő is velem örül? Anna nyögve térdre ereszkedett, hogy a ruha alját is ellenőrizze. Centaine eközben elsimította a finom csipkét a csípőjén, és a felszűrődő férfinevetést hallgatta a földszinti szalon felől. – Olyan boldog vagyok, hogy a tábornok is el tudott jönni. Ugye milyen csinos ember, kiköpött Michael, nem igaz, Anna? Azok a szemek... ugye észrevetted? Anna fölmordult, ezúttal valamivel nagyobb nyomatékkal, keze egy pillanatra megremegett, ahogy a tábornokra gondolt... – Ez aztán az igazi férfi – mondta magának, amikor Sean Courteney–t figyelte Rollsa felől feljönni a kastély lépcsőin. – Olyan lenyűgöző az egyenruhájában és a kitüntetéseivel – folytatta Centaine. – Ha Michel annyi idős lesz mint ő, ragaszkodni fogok hozzá, hogy ugyanolyan szakállat növesszen, mint a nagybátyja. Micsoda tekintélyt kölcsönöz ez... Újabb nevetés tört ki lent. – Szerintem igen jól kijönnek egymással, ő meg a papa, nem igaz, Anna? Hallgasd csak őket! – Remélem, hagynak konyakot a többi vendégnek is – morogta az öregasszony, nehézkesen fölállt, aztán csípőjére tett kézzel rövid hallgatásba burkolódzott, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – A kék drezdai szervizzel kellett volna megterítenünk az asztalt, nem pedig a sévres–ivel. Mennyivel jobban mutatott volna a rózsaszín rózsákkal! – Erre tegnap lett volna gondod – csattant föl Centaine. – Nem vagyok hajlandó mindent újból kezdeni. Az előző nap mélyen az éjszakába nyúlva dolgoztak, hogy rendbe tegyék a nagyszalont, amelyet nem használtak azóta, hogy otthagyták őket a szolgálók. A drapériákat vastagon belepte a por, a mennyezetet pedig annyira beszőtték a pókok, hogy a ráfestett mitológiai jeleneteket szinte alig lehetett látni. Prüszkölve és kivörösödött szemmel fejezték be a takarítást, aztán nekiestek az ezüst étkészlet kifényesítésének, mert az már fekete volt. A vörös és arany díszítésű sévres–i porcelán készlet minden darabját el kellett mosogatni és törölgetni. A gróf erőtlenül tiltakozott. – Egy sedani veterán, III. Napóleon katonája mint cselédlány, ki hallott már ilyet... – aztán ő is besoroztatott az asszonyok mellé kiscselédnek.

Végül mindennel végeztek. A nagyszalon ismét régi szépségében tündökölt, a bonyolult mintájú parketta ragyogott a viasztól, a boltozatos mennyezetet díszítő nimfák és faunok ismét jól láthatóan kergetőztek, az ezüst csillogott és Anna dédelgetett melegházi rózsái tündököltek a gyertyafényben. – Süthettünk volna egy kicsivel több süteményt – aggodalmaskodott Anna –, a katonák annyit esznek, mint a lovak. – De ők nem katonák, ők pilóták – javította ki Centaine Annát –, és egyébként is annyi az ennivaló, hogy az egész szövetséges hadsereget vendégül láthatnánk, nemhogy egy repülősszázadot... Centaine itt hirtelen elhallgatott. – Hallgasd csak, Anna! Anna az ablakhoz csoszogott. – Ezek ők – jelentette ki. – De milyen korán! – A drapp–barna teherautó éppen ekkor fordult rá a kavicsos útra, keskeny, magas kerekein úgy pipiskedett, mint egy régimódi hölgy. A platón az épp nem szolgálatos tisztek, az adjutáns pedig, szájában az elmaradhatatlan pipával, arcán rémült arckifejezéssel kormányzott a huppanókkal teli úton, miközben hátulról hangosan biztatták. . – Bezártad a konyhaajtót? – kérdezte izgatottan Anna. – Ha ez a horda beszabadul a konyhába, mielőtt felszolgálnánk az ételt... Anna besorozta az előkészületi munkába falubéli barátnőit, akik nem menekültek el a háború elől. A kamra dugig volt a legkülönfélébb pástétomokkal, süteményekkel, sültekkel, aszpikos szarvasgombával és még kis tudja, miféle földi jóval. – Nem az ennivaló miatt érkeztek ilyen korán – mondta Centaine és az öregasszony mellé lépett az ablakhoz. – Papánál vannak a pince kulcsai. Ne aggódj, jól lesznek tartva. Apja már félúton a lépcsőn járt, hogy üdvözölje a vendégeket, amikor az adjutáns olyan hirtelen a fékbe taposott, hogy két pilóta térdre esett a platóra erősített padról. – Szavamra – rikkantotta el magát az adjutáns, akinek arcán látszott, hogy örül, hogy ismét áll a kocsi –, nyilván maga a jó öreg gróf, nem igaz? Mi vagyunk az előőrs, vagy hogy is mondják maguk franciák, az avantgárd, tudja? – Á, micsoda megtiszteltetés – üdvözölte a gróf, és megragadta az adjutáns kezét. – Bátor szövetségeseink, Isten hozta önöket! Megkínálhatom önöket valamivel? – Látod, Anna – szólalt meg mosolyogva Centaine, ahogy visszafordult az ablakból –, semmi ok az aggodalomra. Jól megértik egymást. Az ennivaló biztonságban van, legalábbis átmenetileg. A lány fölvette az ágyról a menyasszonyi fátylat, és lazán a fejére helyezte, majd illegetni kezdte magát a tükör előtt. – Ez életem legboldogabb napja – suttogta. – Semminek nem szabad tönkretennie. – Nem is fogja, gyermekem – Anna mögé lépett és elrendezte a vékony fátylat a lány vállán. – Gyönyörű menyasszony leszel, milyen kár, hogy nem lehet jelen a helyi nemesség az esküvődön. – Elég legyen, Anna – szólalt meg csendesen Centaine. – Fejezd már be a sajnálkozást. Minden a lehető legtökéletesebb. Nem is szeretném, hogy másként legyen. Kicsit felkapta a fejét. – Anna! – kiáltotta lelkesen. – Tessék. – Hát nem hallod, hogy jön? – Centaine elfordult a tükör előtt. – Jön Michael! Az ablakhoz rohant és nem bírván magával, ugrándozni kezdett, mint egy gyerek a játékbolt kirakata előtt. – Figyelj csak! Innen jön. – Már messziről megismerte a gép hangját, annyiszor hallotta. – Én nem látok semmit. – Anna mögötte állt, szemét a felhőfoszlányok felé meresztve. – Nyilván alacsonyan repül – kezdte Centaine. – Igen, igen! Ott van, pontosan az erdő fölött. – Most már látom. Megy az almáskerti repülőtérre? – Nem hiszem, hogy ezt tenné ebben a szélben. Szerintem egyenesen idejön. – Biztos vagy benne, hogy ő az? – Hát persze. Nem látod a színét... Mon petit jaune, drága kicsi sárgám! A többiek is meghallották a gépet. A vendégsereg kiözönlött a szalon francia ablakán át a teraszra. Sean Courteney volt az élen brit tábornoki egyenruhájában, közvetlenül mögötte a gróf, III. Napóleon

hadseregének kék–arany gyalogsági ezredesi uniformisában. Mindkettőjük kezében pohár, mindketten kiváló hangulatban. – Nem is lehet más, mint Michael – szólalt meg valaki. – Csinál egy mélyrepülő bemutatót. Megsturcolja a kastély tetejét. – Győzelmi kör lesz ez, öregem, különös tekintettel arra, ami elé néz. Centaine együtt nevetett a többiekkel, keze tapsra lendült, ahogy látta a gépet közeledni – aztán kezei megmerevedtek. . . – Anna – szólalt meg –, valami baj van. A gép már elég közel volt hozzájuk, hogy mindenki lássa, milyen szokatlan módon száll – egyik szárnya félrebillenve, súrolva a fák tetejét, majd hirtelen a magasba kapta orrát és átbillent a másik oldalra. – Mi lehet vele? – A teraszról felhangzó beszélgetés hangneme egycsapásra megváltozott. – Jóságos Isten, bajban van. Szerintem... Az SE 5a ekkor bizonytalanul egy lassú jobbfordulatba kezdett, feltárult előttük a csúnyán sérült géptest, a megtépett szárny. Olyan benyomást keltett, mint egy hal hullája, amelyre egy kiéhezett cápacsapat támadt rá. – Csúnyán belétrafáltak! – kiáltotta az egyik pilóta. – Igen, nagyon szétlőtték. Ekkor a gép meredeken visszafordult, orra a földnek irányult, szinte súrolta a fákat. – Kényszerleszállással próbálkozik! – Néhány pilóta leugrott a teraszról és vadul integetve a sérült gépnek, futni kezdett utána a gyepen. – Erre, Michael! – Kapd föl az orrát, öreg! – Lassan mész! – kiabálta egy másik. – Nyisd ki a szelepet, adj még gázt neki! Egymás szavába vágva adták a hiábavaló tanácsokat, a gép határozottan a mező felé tartott. – Michael – sóhajtott föl Centaine, ujjaival a csipkét gyűrögetve. Nem is vette észre, hogy elszakította –, gyere hozzám, Michael! A mezőt a kastélytól legtávolabb eső határán újabb fasor keretezte. A bükkfák éppen csak rügyezni kezdtek. A sárga,SE 5a ki–kihagyó motorral bukott át fölöttük– – Adj gázt, Michael! – Emeld már föl, a fene egye meg! Centaine is együtt kiáltozott a többiekkel. – Michael, kérlek, repüld át a fákat. Gyere, drágám, várlak. Ekkor a Viper motor teljes gázzal felbőgött, a gép úgy megiramodott fölfelé, mint egy hatalmas, sárga fácán a búvóhelyéről. – Sikerül neki! Az orr–rész azonban túl magasan meredezett, látták mindannyian, ott keringett a göcsörtös, csupasz ágak felett, amelyek úgy nyúltak a gép felé, mintegy szörnyeteg karmai... Ekkor az orr lefelé fordult. – Átjutott! – kiáltott föl izgatottan az egyik pilóta, ám ebben a pillanatban az egyik kerék beleakadt az egyik gallyba. Az SE 5a felbukfencezett a levegőben és lezuhant. Orral fúródott bele a gyep puha földjébe, a forgó propeller beletépett a talajba. A gép fateste összetört, úgy rogyott össze, mint egy halott pillangó, a sárga szárnyak körülölelték a halott testet... És Centaine ekkor pillantotta meg Michaelt. Egész teste vérben úszott, feje hátrahanyatlott, félig kilógott a nyitott pilótaülésből, úgy lógott saját biztonsági övén, mint akasztott ember a bitófán. Michael bajtársai ekkor már mind a mezőn tolongtak. Centaine látta, ahogy a tábornok félredobja poharát és átveti magát a teraszon. Kétségbeesetten, bicegve futott, versengve a fiatalabb tisztekkel. Az első ember már majdnem elérte a roncsot, amikor azt egyetlen szempillantás alatt elborította a tűz. Pattogva dübörögtek az ég felé a sárgás lángok, melyeknek tarajából fekete füst szállt föl. A futó alakok elbizonytalanodva megálltak és meghátráltak, arcukat kezükkel védve a forróságtól. Sean Courteney utat tört magának közöttük és a lángok közé vetette magát, mintha nem is venne tudomást a tűzről, ám négy fiatal tiszt a karjánál fogva visszatartotta.

Sean Courteney olyan keményen küszködött, hogy további három pilótának kellett megfékeznie. Sean torkából mély, hörgésszerű kiáltás szakadt föl, olyan, amilyet egy csapdába esett bivaly hallat, és ismét megindult a gépben rekedt ember felé a lángokba. Ekkor hirtelen elült a lángok dübörgése, mire az idős férfit egyszerre elhagyta az ereje. Ha nem tartották volna erősen, a földre rogyik. Karjai élettelenül lógtak törzse mellett, de továbbra is dermedten meredt a lángokba. Évekkel korábban, amikor Angliában járt, Centaine szörnyülködő élvezettel nézte végig, ahogy a gyerekek elégetnek egy Guy Fawks nevű gyilkost megszemélyesítő bábut a máglyán, amit maguk építettek föl a kertben. A bábut nagyon ügyesen szerkesztették meg, és amikor a lángok összecsaptak fölötte, amitől kezdett elfeketedni, úgy rángatózott, mintha élne. Centaine heteken át rémülettől verejtékezve riadt föl álmából. Ahogy ott állt a kastély emeleti ablakában, hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki sikítani kezd mellette. Arra gondolt, hogy ez csak Anna lehet. A sikoltozás a legmélyebb szenvedésről tanúskodott, Centaine érezte, úgy rángatózik a ritmusára, ahogyan egy facsemete a viharos szélben. Ugyanaz az érzés fogta el, mint az égő bábu láttán, amikor gyerek volt. Képtelen volt levenni a tekintetét az elfeketedő, zsugorodó alakról, melynek végtagjai görcsösen összerándultak a hőségben, miközben a sivító hang megtöltötte az agyát, megsüketítette. Ekkor jött csak rá, hogy nem Annából, hanem a saját torkából tör elő a visítás, mélyen a tüdejéből, s mintha szilárd anyagból lenne, mert üvegszilánkként tép bele a gégéjébe. Érezte, hogy köréje fonódik Anna izmos karja, fölemeli és elcipeli őt az ablakból. Erejét megfeszítve küzdött, de Anna erejével nem bírt, az öregasszony jóval erősebb volt, mint ő. Anna lefektette a lányt az ágyra, arcát hatalmas keblei közé vonta, így tompítva a visítást. Amikor a lány végre elhallgatott, elkezdte cirógatni a haját és ringatni, miközben ugyanúgy dúdolt neki, mint amikor Centaine még kislány volt. *** Michael Courteney földi maradványait Mort Homme temetőjében helyezték örök nyugalomra, a de Thiry család családi kriptájában. Még aznap éjjel temették el, viharlámpák fénye mellett. Tiszttársai ásták meg a sírt, a pap, aki összeeskette volna őket, mondta felette a halotti imát. „Én vagyok a feltámadás és az élet, ki bennem hisz, amikor meghal is él …” Centaine atyjának karjára támaszkodott, arcát fekete fátyol borította. Anna védelmezően fogta a másik kezét. Centaine nem sírt. Elült a sikoltozás – nem követték könnyek. Mintha csak elégett volna a lelke a perzselő lángok között. „Ó, ne ifjúi bűneimre emlékezzetek...” A szavak távolról, mintha csak egy falon át jutottak volna el a füléig. – Michaelnek nem voltak bűnei – gondolta. – Viszont valóban ifjú volt... Atyaúristen, milyen fiatal! Ó, Uram, miért kellett ilyen fiatalon meghalnia?! Sean Courteney pontosan vele szemben, a hevenyészett sírgödör túloldalán állt, mögötte a zulu sofőr, Sangane. Centaine még soha nem látott négert sírni. Könnyei úgy gördültek végig a bársonyos fekete bőrön, mintha harmatcseppek lennének egy fekete szirmú virágon. – Ez nem Michael. Ez nem igaz, ez valami szörnyű álom. Mindjárt felébredek, és jön Michael a gépén... és én meg Nuage hátán ülve várok rá a dombtetőn, hogy üdvözöljem. Éles, kellemetlen zaj térítette magához. A tábornok előre lépett és az egyik fiatal tiszt átadott neki egy lapátot. A rögök dübörögve hulltak a koporsófedélre. Centaine fölfelé irányította tekintetét, nem akarta látni. – Nem, Michael – suttogta alig hallhatóan a fekete fátyol mögött –, te nem tartozol ahhoz a lenti világhoz. Számomra mindig is egy égi teremtmény leszel, ott fenn, a kék égben... Aztán: – Au revoir, viszontlátásra, drágám. Ahányszor csak az égre nézek, mindig rád fogok gondolni. *** Centaine az ablaknál ült. Amikor vállára terítette a menyasszonyi fátylat, Anna tiltakozni próbált, aztán mégsem szólt. Anna ott ült a lány mellett az ágyon. Mindketten hallgattak. Mindketten hallották a férfiakat

lent a szalonban. Röviddel korábban valaki nagyon rosszul ugyan, de Centaine által felismerhetően elzongorázta Chopin Gyászindulóját, miközben a többiek dúdolták a dallamot és kopogtak hozzá. Centaine ösztönösen megértette, mi történik, hogy sajátos módon így vesznek búcsút valakitől, aki egykor közéjük tartozott, de a dolog nem hatott rá. Aztán később azt is hallotta, milyen durván cseng a hangjuk. Már mindannyian nagyon részegek voltak, de a lány tudta, hogy ez is a rituálé része. Aztán nevetést hallott – részeg nevetést, szomorúan csengő részeg nevetést –, majd megint dal csendült föl, vad és hamis, de ettől sem érzett semmit. Száraz szemmel ült a gyertya mellett, és figyelte a távolban villódzó torkolattüzek fényeit, hallgatta az éneklést és a háború hangjait. – Le kellene feküdnöd, gyermekem – szólalt meg egyetlenegyszer Anna gyengéden, akár egy anya, de Centaine csak megrázta a fejét, és Anna nem erőltette többet a dolgot. Ehelyett visszavágta a gyertya kanócát, egy pokrócot terített a lány térdére és lement, hogy egy kis sonkát és hideg pástétomot, meg egy pohár vörösbort hozzon fel a szalonból. Az étel és az ital most is érintetlenül hevert a lány könyökénél. – Enned kellene valamit, gyermekem – suttogta határozatlanul Anna. mire Centaine lassan feléje fordította a fejét. – Nem, Anna – szólalt meg –, én már nem vagyok többé gyerek. Énemnek az a része ma meghalt. .. együtt Michaellel. Soha többé ne szólíts hát így. – Megígérem – válaszolta az öregasszony, de erre már Centaine ismét az ablak felé fordította a fejét. A templom órája elütötte a kettőt és nem sokkal később hallotta, hogy a tisztek elmennek. Néhányan annyira részegek voltak, hogy társaiknak kellett kitámogatniuk és feldobni őket a teherautóra, mint egy zsák kukoricát, ezután elpöfögött velük a kocsi az éjszakában. Gyenge kopogás hallatszott az ajtón, Anna felállt és ajtót nyitott. – Ébren van? – Igen – válaszolta Anna suttogva. – Beszélhetek vele? – Lépjen be. Sean Courteney lépett be a szobába és megállt Centaine széke mellett. A lány érezte a whisky szagot, de a férfi olyan biztosan állt a lábán, mint egy gránittömb, hangja mély volt és határozott: ennek ellenére érezte, hogy a férfi visszafogja a fájdalmát. – Most el kell mennem, drágám – szólalt meg afrikaans nyelven, mire Centaine felállt a székből, hagyta térdéről a pokrócot a földre csúszni, és menyasszonyi fátylával a vállán elébe állt és fölnézett, egyenesen a férfi szemébe. – Maga volt az apja – szólalt meg, mire a férfit cserbenhagyta az ereje. Megingott, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. – Honnan tudja? – kérdezte alig hallhatóan, s a lány látta, hogy a férfin úrrá lesz a fájdalom. Végre belőle is kitört, megindultak a könnyei, válla rángatózott. A férfi kitárta a karját és magához szorította a lányt. Hosszú ideig álltak így szótlanul, míg végre a lány abbahagyta a zokogást. Sean ekkor megszólalt: – Mindig úgy gondolok magára, mint Michael feleségére, mint a saját lányomra. Ha szüksége van rám, mindegy, mikor és hol, csak üzenjen értem. A lány gyorsan bólintott és hátralépett. – Maga nagyon bátor és erős – szólalt meg ismét a férfi. – Már akkor feltűnt, amikor először találkoztunk. Le fogja gyűrni a fájdalmát. Ezzel megfordult, és kibicegett a szobából. Egy perc múlva a lány hallotta, hogy megcsikordul a Rolls kereke a kavicson, amelyet a hatalmas termetű zulu vezetett. *** Napkeltekor Centaine ott volt Nuage hátán a kastély mögötti kis domb tetején, és amikor a század hajnali őrjáratára indult, fölemelkedett a nyeregben és integetett nekik. A kis amerikai, akit Michael Hanknek hívott, repült az ék élén és meglengette a szárnyát üdvözlésképpen. A lány nevetve visszaintegetett neki, közben könnycseppek gördültek végig az arcán, s mint apró jégdarabok, égették a bőrét a hideg hajnali szélben. Ezután Annával egész délelőtt a szalonban dolgoztak, hogy ismét lezárják a helyiséget, lepedővel borították be a bútorokat, elrakták az étkészletet és az ezüst evőeszközöket. Hármasban ették a konyhában

a maradékot. Centaine sápadt volt, és szeme alatt fekete árok húzódott, csak csipegetett az ennivalóból és érintetlenül hagyta borát, de normálisan beszélgettek a két öreggel a délután előttük álló mindennapi teendőkről. Az öreg gróf és Anna aggódva és gyanakodva leste a lányt, nem tudták mire vélni természetellenes nyugalmát, és amikor végeztek az evéssel, a gróf nem is tudta ezt magában tartani. – Jól érzed magad, kicsinyem? – A tábornok azt mondta, le fogom gyűrni a fájdalmam – válaszolta. – És be akarom bizonyítani, hogy igaza van. – Felállt az asztal mellől. – Egy óra múlva itt vagyok és segítek, Anna. Kezébe vette a nagy csokor rózsát, amelyet kimentettek a szalonból, és kiment az istállóba. Végiglovagolt Nuage hátán a földúton a khakiba öltözött férfiak sorai mellett, akik fegyvereik és borjúik alatt görnyedve utánaszóltak, mire ő mosolyogva odaintegetett nekik. Nuage–t odakötötte a temetőkapuhoz, és a csokorral elindult a kápolna moha borította kőfala mentén a de Thiry család parcellája felé, amely fölött egy tiszafa állt. A friss sír környéke megbolygatva, sárral borítva, mintha csak Anna egyik ágyása lett volna. Centaine egy ásót hozott a temető végéből és munkához látott. Amikor végzett, elhelyezte a rózsákat és hátralépett. Szoknyája csupa sár volt, körme alatt föld. – Tessék – szólalt meg elégedetten. – így már sokkal jobb. Amint találok kőművest, meglesz a síremléked is, Michael. Holnap pedig hozok friss virágot. Egész délután együtt dolgozott Annával, szinte egy lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezve magának. Csak szürkületkor pattant föl ismét lova hátára, hogy az őrjáratból visszatérő gépeket üdvözölje a dombtetőről. Aznap este újabb két gép hiányzott a kötelékből. Értük is viselte a gyász terhét, miközben hazafelé lovagolt. Vacsora után azonnal visszavonult a hálószobájába, előbb azonban segített Annának a mosogatásban. Érezte, hogy halálosan fáradt, vágyott az ágyra, de a fájdalom, amit egész nap távol tartott a kemény munkával; előjött a sötétben. Hiába húzta a fejére a paplant, nem tudta elfojtani hangos zokogását. Anna mindezt hallotta, hiszen várta. Hálósapkásan, hálóingesen átjött a lány szobájába. Elfújta a kezében tartott gyertyát és bebújt a lány mellé az ágyba, Centaine–t a karjába zárta és addig ringatta, amíg el nem aludt. Hajnalban Centaine ismét a dombtetőn állt, és ez így ment napokon, heteken át, a kétségbeesés reménytelen rutinjával. Csak annyi változott, hogy egy tucatnyi új, gyári csukaszürke repülőgép tűnt fel a századnál, melyeknek pilótáiról még Centaine is meg tudta állapítani, hogy kezdők, miközben a szivárványszínűre festett gépek száma minden visszatéréskor egyre csappant. A fegyverekkel és felszereléssel megrakott emberek hadoszlopai napról napra sűrűbbé váltak. Érezhetően fokozódott a feszültség még hármójuk között is a kastélyban. – Most már – ismételgette a gróf – bármelyik napon megkezdődik a tánc. Majd meglátjátok, hogy nem tévedek. Aztán egy reggel a kis amerikai visszafordult a domb fölött, mélyen kihajolt a pilótaülésből és ledobott valamit. Kis csomag volt, amelyre egy színes szalagot kötöttek jelzőként. Pontosan a domb tövébe esett, ezért Centaine vágtába kapta lovát. Meg is találta a csomagot a sövénybe akadva, kiszabadította a tüskék közül, és amikor Hank újabb kört írt le fölötte, megmutatta, hogy megkapta. Az amerikai tisztelgett és gépével a szirt felé fordult. Szobájának magányában Centaine kinyitotta a csomagot. Két aranyszállal hímzett aranyszárny és egy érme volt benne; utóbbi bőrdobozostól. Megsimogatta a csillogó selymet, amelynek végén ott függött egy ezüstkereszt. Megfordította: Michael neve és egy dátum volt belevésve. A harmadik dolog egy boríték volt, benne egy fénykép. A légi századot ábrázolta, ahogy széles félkörben felsorakozott gépek előtt pózba merevednek a bertangles–i repülőtér hangárai előtt, és öntudatosan mosolyognak a gép lencséjébe. Az őrült skót, Andrew ott állt Michael mellett, aki sapkáját hetykén a homlokára tolva zsebre dugott kézzel állt. Olyan kedélyesen mosolygott, olyan gondtalanul, hogy Centaine–nek elakadt a lélegzete. A képet ugyanabba az ezüstkeretbe helyezte, amelyben anyjáé volt és ágya mellé állította. A Királyi Légihadtest szárnyait és a kitüntetést ékszeres dobozába tette, egyéb kincsei közé.

Centaine minden délutánt a temetőben töltött. A szerszámos kamra mögött talált téglákkal rakta körbe a sírt. – Csak addig, Michael, míg nem találok egy kőművest – magyarázta neki, miközben térden csúszva munkálkodott. Elültette a mezőn és az erdőben összeszedett vadvirágokat. Esténként az Aidát hallgatta, miközben a világtérképet bújta, a lófej formájú kontinens, Afrika térképét. Máskor fennhangon olvasott angolul Kipling vagy Bernard Shaw műveiből, amiket anyja emeleti hálószobájában talált. A gróf figyelmesen hallgatta, s időről időre javítgatta a kiejtését. Egyikőjük sem említette egy szóval sem Michaelt, de tisztában voltak a jelenlétével minden egyes pillanatban; úgy tűnt föl, része az Aidának, az atlasznak, a könyveknek. Amikor aztán Centaine érezte, hogy teljesen kifáradt, fölállt, megcsókolta apját és fölment a szobájába. Azonban alighogy elfújta a gyertyát, megkezdődött viaskodása a fájdalommal, és perceken belül nyílt az ajtó, belépett Anna, gyengéden magához szorította és ez így ment minden áldott nap. A rítust a gróf törte meg. Akkor dörömbölt be Centaine hálószobája ajtaján, abban a hajnali órában, amikor minden emberi energia a legmélyebb ponton van. – Mi az? – kérdezte tőle Anna álmosan. – Jöjjön! – kiabálta vissza a gróf. – Jöjjön és lássa a saját szemével! Sietve magukra terítették köntösüket és követték a grófot át a konyhán, ki a kövezett udvarra. Ott megálltak és csodálkozva meredtek az ég keleti csíkjára, mert bár nem volt fenn a hold, olyan narancs színben lángolt a szemhatár, mintha alant maga Vulcanus nyitotta volna meg az istenek kemencéjét. – Figyeljék csak! – parancsolta nekik a gróf, s a két nő már hallotta is az ijesztő dübörgést és sziszegést, mintha a föld dübörgött volna a lábuk alatt, holott csak a távoli hangokat hallották. – Megkezdődött – jelentette ki az öreg, s csak ekkor világosodott meg előttük, hogy a tüzérségi össztűz hangjait hallgatják, amely a szövetségesek offenzívájának kezdetét jelentette a nyugati fronton. *** Az éjszaka hátralevő részét a konyhában töltötték, egymás után itták a nagy pohár kávékat, aztán időről időre kivonultak az udvarra, hogy a gyilkos tűzijátékot nézzék, mintha csak valami rendkívüli csillagászati jelenségben gyönyörködnének. A gróf izgatott lelkesedéssel magyarázta el a két nőnek, mi történik: – Ezzel a tüzérségi előkészítő hadművelettel lelapítják a szögesdrót akadályokat és tönkrelövik a futóárkokat. A boche–okat eltörlik a föld színéről– mutatta nekik a vöröslő égboltot. – Ki tudna ellenállni ekkora tűzerőnek? Az ezernyi ágyú a frontvonal alig százyardos szakaszára zúdította össztüzét, ami a következő héten éjjel–nappal egy pillanatra sem szünetelt. A német vonalakra zúduló fémtömeg feldúlta a futóárkokat, a mellvédeket, újra meg újra fölszántotta a földet. A gróf lángolt a hazafiúi és harci lelkesedéstől. – Történelmi idők tanúi vagytok, minden idők egyik legnagyobb ütközetének szemtanúi... – Ám Anna és Centaine számára a hét nap és hét éjjel túlságosan hosszú volt; a kezdeti lelkesedés gyorsan átadta a helyét az apátiának és a közönynek. Végezték mindennapos dolgaikat a kastély körül, ügyet sem vetve az ágyúmorajra, éjszaka pedig átaludták a pirotechnikai bemutatót, hiába szólongatta őket a gróf: – Gyertek, ezt nézzétek meg! Aztán a hetedik reggel, amikor épp a reggelinél ültek, még nekik is feltűnt az ágyúzás hangjában és erejében bekövetkezett változás. A gróf felpattant és kezében a kávéscsészével kirohant az udvarra. – Halljátok?! Megkezdődött a pergőtűz! A tüzérség olyan mozgó akadállyal árasztotta el a német vonalakat, amelyen teremtett lélek nem tudott áthaladni, sem előre, sem pedig hátra. – Hősi szövetségeseink immár felkészültek a végső leszámolásra! Az előretolt brit állásokban a katonák türelmesen várakoztak. Mindenki teljes harci felszerelésben, amely majdnem hatvan fontot nyomott. A nagyerejű lövedékek tőlük távol robbantak, ami eltompította őket, fülük csengett. A szakaszvezetők sípja harsant végig az egész arcvonal mentén, mire mindenki a futóárok létráinál sorakozott. Aztán mint egy khakiszínű lemminghadsereg, kitódultak a szabadba és bódultan körülpillantottak.

Egy teljesen átalakult, elpusztított vidék tárult a szemük elé, amelyet annyira feldúltak a lövedékek, hogy egyetlen fűszál, egyetlen gallyacska nem maradt épségben. Néhány széthasadt farönk meredezett elő a trágyaszínű sárrengetegből. E szörnyű tájat a felrobbanó ágyúgolyók sárgás füstje borította. – Támadás! – terjedt futótűzszerűen végig a parancs a futóárkon, majd ismét feltrilláztak a sípok. Hosszú csövű Lee Enfield karabélyukat előreszegezve, amelyen megcsillant a bajonett, megindultak bokáig vagy térdig süllyedve, botladozva az egymást érő bombatölcsérek között előre, látóhatáruk nem terjedt százyardnyival messzebb a füstköd miatt. Az ellenséges futóárkokat semmi nem jelezte számukra, a mellvédeket lerombolta a tüzérség. Fejük felett sivítottak a lövedékek, melyek közül néhány az ő soraik között robbant föl. – Zárkózz! – A köztük támadt résekbe azonnal khakiruhás testek alaktalan tömege nyomult. – Igazodj! Igazodj! Felzárkózni! – A parancsszavakat elnyelte a robbanások zaja. Aztán hirtelen alig néhány méterrel előttük fém csillant meg a szemük előtt a füstön át. Alacsony acélfal volt, az egy– másba kapcsolódó acéllapok úgy néztek ki, mint a krokodil hátának mintázata. A német géppuskásoknak megvolt az az előnye, hogy őket lelkileg felkészítette a hétnapos tüzérségi össztűz arra, mire számíthatnak. És mire átgördült felettük a pergőtűz, a lövedékek már a hátuk mögött robbantak, előbújtak fedezékükből, s fölkerültek a szétrombolt mellvédekre a háromlábú. géppuskaállványok. Mindegyik Maxim–géppuskának acélpajzsa volt, hogy védje a kezelő személyzetet, ezek a pajzsok majdnem egymást érték. A brit gyalogság megindult a szabadban, minden fedezék nélkül ez ellen az acélfal ellen. Az első sorokban haladók felkiáltottak az acélfal láttán és rohamra indultak előretartott bajonettjeikkel. Aztán belefutottak a szögesdrótakadályba. Bizonyosak voltak benne, hogy az ágyútűz darabokra szaggatja a szögesdrótot. Nem így történt. A robbanóanyag nem tett benne kárt, azon kívül, hogy még ijesztőbb alakúra csavarta. Míg a katonák küszködve próbálták magukat kiszabadítani a szögesdrótcsapdából, a Maxim géppuskák tüzet nyitottak rájuk. A Maxim percenként ötszáz lövedéket zúdít az ellenségre forgótárából. Ez volt a legrobusztusabb és a legmegbízhatóbb gépfegyver, amelyet valaha szerkesztettek. Ehhez a reputációhoz ma az is hozzáadódott, hogy ez a legpusztítóbb fegyver, amelyet ember valaha készített. Ahogy a brit katonák előbukkantak a nitró ködből és vállt vállnak vetve négysoros falanxként megindultak előre, jobb célpontot nem is adhattak a német gépfegyvereknek. A halált osztó acéldarazsak sarlóként kaszáltak ide–oda; ekkora vérengzést még nem ismert a történelem. A veszteségek nyilvánvalóan még ennél is nagyobbak lettek volna, ha a katonák józan eszükre hallgatva nem szóródnak szét. A kihívó, dacos előrenyomulás helyett földre vetették magukat és a sárban kúszva kis csoportokban próbálták megközelíteni az ellenséget, de még így is visszavetette őket a géppuskák acélfala. Miután pedig a következő, hasonló nagyszabású szövetséges offenzíva is ugyanilyen mészárlásba torkollott, a Mort Homme feletti magaslatokat tartó német alakulatok diadalmas ellentámadásba lendültek. *** Centaine csak fokozatosan vett tudomást a távoli mészárlás hangjait követő furcsa, szokatlan csendről. – Mi történt, papa? – A brit csapatok lerohanták a német tüzérségi állásokat – magyarázta izgatottan a gróf. – Szándékomban áll odalovagolni és megszemlélni a csatateret. Tanúja akarok lenni e történelmi fordulópontnak... – Ilyen őrültséget pedig nem csinál – torkolta le Anna azonnal. – Ehhez te nem értesz, asszony! Miközben mi itt vitatkozunk, szövetségeseink dicsőségesen előrenyomulnak és fokról fokra morzsolják föl a német vonalakat... – Én csak ahhoz értek, hogy meg kell etetni a tehenet, a pincét pedig ki kell almozni. – A történelem pedig elmegy mellettem – adta meg magát a gróf és dohogva elvonult a pincébe. Az ágyúk újra kezdték, ezúttal azonban sokkal közelebbről, úgy, hogy beleremegtek az ablakok is. Az öreg gróf felrohant a lépcsőn és kiügetett az udvarba. – Most mi történik, papa?

– A német hadsereg haldoklása kezdődött meg – jelentette ki a gróf. – Az óriás az utolsókat rúgja. De ne aggódj, kicsinyem, a britek rövidesen megerősítik a pozíciójukat. Nincs mitől félnünk. Az ágyúdörgés fülsiketítővé vált a brit vonalak irányából, amikor megpróbálták szétzúzni a német ellentámadást, amely a szirtek előtti hadállásoknál összpontosult. – Ugyanúgy hangzik, mint tavaly nyáron. – Centaine szomorúan nézett a látóhatár fölé magasló szirtek krétafehér, éles körvonalai felé. A látvány alsó határát a lövések füstje burkolta enyhe ködbe. – Mindent meg kell tennünk az érdekükben – mondta Annának. – Nekünk magunkra kell gondolnunk – tiltakozott Anna. – Mi itt élünk és nem... – Gyere, Anna, ne vesztegessük az időt. Centaine ragaszkodott hozzá, hogy a négy legnagyobb rézüstben füstölt sonkacsonttal ízesített levest főzzenek marharépából, sárgaborsóból és krumpliból. Minden lisztjükből kenyeret sütöttek, aztán mindent kis kézikocsijukra raktak és az ösvényen át megindultak le az úthoz. Centaine tisztán emlékezett a tavalyi nyárra, amit azonban most látott, ismét elborzasztotta. Az út a szélét jelző sövénytől sövényig zsúfolva volt katonával, akik két irányból kanyarodtak rá, hogy aztán kicsivel később ismét szétváljanak. A szirtek felől özönlöttek a csata áldozatai, tépetten és véresen, megcsonkultan és sebeikből vérezve, összezsúfolva a lassan haladó szanitéckocsikon és lovasszekereken, mások hevenyészett mankóikon vonszolták magukat, vagy bajtársaik vállára támaszkodtak, vagy a szekerek szélére, hogy átvergődhessenek a sártengeren. Ellenkező irányba vonult a tartalék, megerősítendő az arcvonalat. Már most hullafáradtak voltak, ahogy nyögtek súlyos felszerelésük alatt, miközben pillantásra sem méltatták sebesült bajtársaikat, akikhez, tudták, rövidesen ők is csatlakozni fognak. Lábuk elé nézve cuppogtak a sárban, s csak akkor álltak meg, ha végképp eltorlaszolódott az út. Bamba türelemmel várták, míg az előttük álló meg nem indult. A kezdeti megdöbbenés után Centaine segített Annának az út szélére húzni a kézikocsit, és miközben Anna a sűrű levest osztogatta a kimerült és sebesült katonák csajkáiba, ő egy–egy veknit nyomott a kezükbe. Távolról sem volt elég az ennivaló, minden százból csak egynek ha jutott belőle. Akiket kiválasztott a mellette elhaladók közül, szinte egy kortyra végeztek a levessel és farkasként tépték fogukkal a kenyeret. – Áldja meg az Isten, asszonyom – morogták és tovább vánszorogtak. – Nézd csak tekintetüket, Anna – suttogta Centaine, miközben az öregasszony monoton mozdulatokkal mérte a levest. – Olyan a szemük, mint akik már látták a saját sírjukat. – Elég legyen az őrült képzelgéseidből– mordult rá Anna. – Ne kezdd már megint! – Nincs az a rémálom, ami ennél szörnyűbb lenne – válaszolta Centaine halálos nyugalommal. – Nézd csak meg ezt az arcot! A férfi szemét egy repesz tépte ki, s az üres szemüregeket véres ronggyal kötözték be. Egy olyan katona vállára támaszkodva bukdácsolt, akinek mindkét törött karját a melléhez szíjazták. A vak kis híján magával rántotta, amikor megcsúszott a sárban. Centaine kivezette őket a sárból és saját kezűleg itatta meg a karját használni nem tudó katonát. – Rendes lány vagy – suttogta a férfi. – Van egy cigarettád? – Sajnos nincs – válaszolta a lány és a vakhoz fordult, hogy megigazítsa a fején a kötést. Amikor megpillantotta, mi van a kötés mögött, elállt a lélegzete és a keze megremegett. – A hangja után ítélve maga fiatal és csinos lehet... – A vak körülbelül annyi idős lehetett, mint Michael, ugyanolyan sűrű, barna haja volt, de csimbókokban lógott rajta az alvadt vér. – Igen, Fred, nagyon csinos a lány. – Társa talpra segítette. – Mennünk kell, kislány. – Mi folyik ott fenn? – kérdezte Centaine. – Az maga a pokol. – Kitartunk? – Azt csak a jó isten tudja, kislány – ezzel a két férfit elmosta az emberi nyomorúság lassan hömpölygő folyója.

A leves és a kenyér gyorsan elfogyott, visszahúzták a kocsit a kastélyba, hogy újabb adagot készítsenek. Centaine–nek eszébe jutott a sebesült katona kérdése, ezért a fegyverszoba szekrényéhez sietett, ahol a gróf dohányát tartotta, így aztán, amikor ismét visszatértek posztjukra, a lány egyik–másik katonának egy kis extra élvezetet is tudott nyújtani. – Olyan kevés az, amit tehetünk – siránkozott. – Nem, mi minden tőlünk telhetőt elkövetünk – jelentette ki tárgyilagosan Anna. – Semmi értelme a lehetetlen dolgok miatt gyötörni magunkat. Sötétedés utánig ténykedtek, akkor már a viharlámpa gyér, sárga fénye mellett. A szenvedők áradata nem csökkent, sőt, mintha még inkább duzzadt volna, olyannyira, hogy a sápadt és elgyötört arcok összefolytak Centaine szeme előtt, képtelen volt egyik embert megkülönböztetni a másiktól, és bágyadt, buzdító szavai még saját fülében is egyre egyhangúbban, egyre értelmetlenebbül csengtek. Végül jóval éjfél után Anna visszakormányozta a lányt a kastélyba, ahol úgy sáros és véres ruhásan ágyba zuhantak és egymás karjában töltötték az éjszakát, hogy aztán pirkadatkor megint újra kezdjék a levesfőzést és a kenyérsütést. A sütőnél állva Centaine hirtelen fölvetette a fejét, amikor meghallotta a repülők zúgását. – A gépek! – kiáltott föl. – Teljesen megfeledkeztem róluk! Ma nélkülem kell útra kelniük... szerencsétlenséget hozok rájuk! – Sok embernek hoz szerencsétlenséget a mai nap – mordult föl Anna, miközben párnákat gyűrt a leveses fazekak közé, nehogy túl korán kihűljenek. A műút felé félúton Centaine hirtelen fölegyenesedett a kocsi mellett. – Nézd, Anna! Ott a birtok északi sarkában! A mező tele volt emberekkel, akik fegyverüket, rohamsisakjukat és nehéz felszerelésüket letéve, ingujjra vetkőzve dolgoztak a kora nyári napsütésben. – Mit csinálnak ezek, Anna? Ezer meg ezer volt belőlük, akik tisztjeik felügyelete mellett robotoltak. Hegyes ásókkal szabdalták a sárga földet, melyből összefüggő halmot raktak. Olyan gyorsan haladtak, hogy némelyikük már térdig, más pedig már derékig állt a gödörben, az egyre magasodó mellvéd mellett. – Futóárkot ásnak – válaszolta Centaine a saját kérdésére. – Ezek új futóárkot ásnak, Anna. – De miért, miért csinálják? – Mert... – Centaine bizonytalankodott, vajon kimondja–e hangosan. – Mert nem tudják tartani a szirteket – szólalt meg végül alig hallhatóan. Mindketten arrafelé néztek, ahol már a sárga füst beszennyezte a reggeli, éppen felszálló ködöt. Amikor leértek az úthoz, látták, hogy az egymással szembeni forgalom, a katonai rendőrök minden erőfeszítése ellenére, reménytelenül elakadt. Az egyik mentőautó lecsúszott az útról és beragadt a sárba, amivel csak tovább fokozta a torlódást. Az orvos és a sofőr azzal kínlódott, hogy leszedje a hordágyakat a platóról. – Anna, gyerünk segíteni! Anna erőben ért fel egy férfival, Centaine pedig határozottságban. Megragadták az egyik hordágyat és kiemelték a felborult mentőautóból. A doktor kiverekedte magát a sárból. – Remek – mondta lihegve. Nem viselt sapkát, de zubbonyán a botra tekeredő kígyó, valamint a vöröskeresztes karszalag jelezte, hogy orvos. – Ah, Mademoiselle de Thiry! – Csak most ismerte föl Centaine–t, ahogy fölemelte a tekintetét a hordágyon fekvő betegről. – Tudhattam volna, hogy maga az. – Természetesen, doktor úr... – Ugyanaz az orvoskari tiszt volt, aki együtt érkezett motorkerékpáron Lord Andrew–val, aki aztán oly bőszen atyja segítségére volt a konyakfogyasztásban, aznap, amikor Michael gépe lezuhant birtokuk északi végében. Letették a hordágyat a sövény tövébe, a doktor mellé térdelt, és a szürke takaró alatt fekvő katonával kezdett foglalatoskodni. – Túléli... feltéve ha időben segítséget kap. – Az orvos fölpattant. – De még ott van a többi. Ki kell szabadítanunk őket.

Egymás után emelték ki a hordágyakat a kocsiból és sorba rakták őket a sövény mellett. – Ez már halott. – A doktor kinyújtott hüvelyk– és mutatóujjával lezárta a halott merev szemeit, majd fejére húzta a takarót. – Az út el van torlaszolva... reménytelen keresztüljutnunk, és akkor ezek itt mind meghalnak – mutatott a hordágysorra –, hacsak nem jutunk valami biztonságos fedél alá, ahol elláthatjuk őket. Egyenesen Centaine szemébe nézett, aki egy pillanatig nem fogta föl, mire céloz a férfi. – A Mort Homme–beli parasztház már roskadásig teli, és az út el van torlaszolva – ismételte meg az orvos. – Hát hogyne – vágott gyorsan közbe Centaine. – Hozzák őket a kastélyba. A gróf eléjük sietett a kastély lépcsőjére és amikor Centaine izgatottan elmagyarázta, mire volna szükségük, maga is segített a többieknek a nagyszalon kórházzá alakításában. A fal mellé tologatták a bútorokat, hogy szabaddá tegyék a helyiség közepét, aztán az emeleti hálószobákban kiszedték az ágybetéteket az ágyból és lecipelték őket a földszintre. A mentőautó–sofőr és a fiatal orvos által regulált három műtős segítségével elhelyezték a matracokat a finom gyapjúszőnyegen. Eközben a katonai rendőrök, akiket az orvos tájékoztatott, a zsúfolt úton felbukkanó mentőautókat mind a kastélyhoz vezető út felé terelték. Az orvos a konvojt vezető kocsi fellépőjén állt a sofőr mellett, amikor észrevette Centaine–t, leugrott és izgatottan megragadta a lány karját. – Mademoiselle, van más út is a Mort Homme–i tábori kórház felé innen? Szükségem van kloroformra, fertőtlenítőszerekre, kötszerre, és még egy orvosra is. Egészen elfogadhatóan kifejezte magát franciául, ennek ellenére Centaine angolul válaszolt. – Esetleg odalovagolhatok magam. – Ön egy csoda, hölgyem, máris adom a listát. – Felsőzsebéből jegyzetfüzetet húzott elő és egy rövid üzenetet írt. – Keresse Sinclair őrnagyot – mondta, és letépte a lapot, majd összehajtva a lány kezébe nyomta –, a kórházi iroda a parasztházban van. – Tudom, de mit mondjak, ki küldött? – A nemrég kezdett gyakorlat hatására, az angol szavak hibátlanul jöttek Centaine ajkára. – Ó, bocsássa meg, kisasszony a faragatlanságomat, de nem volt rá korábban alkalmam, hogy illendően bemutatkozzam. A nevem Clark, Robert Clark kapitány, de csak Bobbynak hívnak. Nuage, mintha csak megérezte volna, hogy sietniük kell, szinte repült keresztül a mezőn, patája alól csak úgy röpködtek a sárcsomók. A falu utcái tele voltak emberrel és járművekkel, a kórházi irodán fejetlenség uralkodott. A tiszt, akit meg kellett keresnie, nagytermetű férfi volt, medveszerű karokkal. Őszülő haja a homlokába hullott, ahogy a katona fölé hajolt, akit épp műtött. – Hol a pokolban van már Bobby? – kérdezte dörgő hangon anélkül, hogy Centaine–re nézett volna. Az öltésekre koncentrált, amelyekkel összevarrta a katona hátán húzódó mély sebet. Amikor elkötötte a varratot és a hús egy kicsit kiemelkedett, Centaine–nek mélyet kellett lélegeznie, de egy szuszra elmondta küldetése célját. – Rendben van, mondja meg Bobbynak, hogy küldök, amit csak tudok, de magunk is szűkében vagyunk a kötszernek. Leemelték a pácienst a műtőasztalról és máris egy fiatal fiút tettek a helyébe, akinek belei formátlan halomban türemkedtek elő hasüregéből. – Egyébként egyetlen emberemet sem tudom nélkülözni. Menjen már és mondja meg neki! A fiatal katona kétségbeesetten üvöltött, amikor az orvos kezdte visszagyömöszölni a hasába a beleit. – Ha megkaphatnám a dolgokat, magam vinném el – szólalt meg Centaine makacsul. Az orvos felnézett végre és egy mosoly suhant át az arcán. – Maga aztán nem rázható le egykönnyen – szólalt meg. – Jól van, azzal az emberrel beszéljen. – A zsúfolt helyiség túlsó végében álló férfi felé mutatott, akinek szike volt a jobb kezében. – Mondja meg neki, hogy én küldtem, és sok szerencsét, ifjú hölgy! – Magának is, doktor úr! – Isten a tudója, milyen nagy szükségünk van rá – morogta az orra alatt az orvos és újból a beteg fölé hajolt.

Centaine keményen sarkantyúzta a lovát a visszafelé vezető úton, majd bekötötte az istállóba. Ahogy befordult az udvarra, látta, hogy újabb három mentőautó parkol a bejárat előtt, a szanitécek pedig épp kiemelik a sebesült vagy haldokló embereket. Besietett mellettük a házba, vállán a teli bőrtáskával és dermedten állt meg a szalon ajtajában. Már minden matracra jutott valaki, sőt egyesek a puszta padlón hevertek, vagy egyszerűen nekitámasztva a fával borított falnak. Bobby Clark összehordatott minden gyertyatartót a szoba közepén álló asztalra; gyertyafény mellett műtött. Felnézett és meglátta Centaine–t. – Hozott kloroformot? – vetette oda neki. Egy pillanatig képtelen volt megszólalni, csak állt a széles, kétszárnyú ajtó mellett, mert a szalonban már most állt a bűz. A vér gyomorfordító szaga összekeveredett a férfitestek kipárolgásával, a futóárok sarának szagával, a sáréval, amelybe a halottakat temették, amelyben a halottak ugyanúgy sárrá bomlottak; és a fájdalom és a rettegés verejtékének szagával, amely még mindig áradt belőlük. – Hol a kloroform? – kérdezte a doktor egyre türelmetlenebbül, mire Centaine végre megmozdult. – Nem tudnak segítséget küldeni. – Akkor maga csinálja! Na, álljon ide mellém – parancsolta –, és fogja ezt! *** A következőkben Centaine számára összefolyt a rettenet, a vér, a munka, mely mind testileg, mind pedig lelkileg teljesen kimerítette. Pihenésre nem maradt ideje, arra is alig, hogy felhörpintse kávéját, bekapjon egy szendvicset, amit Anna hozott fel a konyhából. Már éppen kezdte azt hinni, hogy eleget látott és tapasztalt már ahhoz, hogy bármi is elborzassza, amikor olyasmi történt, ami még inkább felkavarta. Bobby Clark mellett állt, aki egy férfi combizmait vágta át szikéjével, minden egyes eret elkötve, amelyre rátalált. Amikor feltárult a fehér combcsont, csillogó csontfűrészt vett elő, s fűrészelni kezdett, mint egy asztalos. A lány azt hitte, menten elájul. – Vigye innen! – dörrent rá Bobby, mire kényszerítenie kellett magát, hogy kézbe vegye a levágott végtagot. Alighogy hozzáért, rémülten sikoltott föl és hátrahőkölt. A levágott láb összerándult. – Ne vesztegesse az időt! – csattant föl ismét Bobby, mire fölemelte a lábat; még meleg volt és meglepően súlyos. – Ezek után bármit meg merek csinálni – villant át agyán; amikor kivitte a helyiségből. Végül azonban olyan fokot ért el a fáradtsága, hogy maga Bobby is észrevette, hogy alig áll a lábán. – Menjen és pihenjen le valahol – parancsolta, ám ehelyett a lány leült a matracra az egyik fiatal közkatona mellé. Megfogta a kezét, a fiú az anyját szólongatta és összefüggéstelenül beszélt egy tengerparton töltött napról. Végül Centaine csak ült és tehetetlenül figyelte, hogy változik át a fiú lélegzése kapkodó zihálássá, érezte, hogy megszorítja a kezét, ahogy ereszkedni kezd rá a sötétség. A fiú keze izzadt, szeme tágra nyílt, amikor fölkiáltott: – Ó, anyám, ments meg engem! – ezzel elernyedt. Meg akarta siratni a fiút, de érezte, hogy nincsenek könnyei, aztán lezárta a halott szemeit, fölállt és átült egy másik katona mellé. Ez egy erős felépítésű őrmester volt, majdnem apja korabeli, széles, kellemes arcát többnapos borosta borította, mellkasán egy lyuk, amelyből minden lélegzetvételkor rózsaszín buborékok törtek elő. Majdnem a férfi ajkához kellett tennie a fülét, hogy hallja, mit kíván, aztán gyorsan körbepillantott és meglátta a XV. Lajos korabeli ezüst levesestálat. Odahozta az öregnek, megoldotta nadrágszíját és odatartotta neki a tálat. Az őrmester egyre csak ezt suttogta: – Sajnálom, kérem bocsássa meg... egy olyan fiatal lány előtt, mint ön... Nem helyénvaló ez... Így dolgozták át az,egész éjszakát s mikor Centaine újabb gyertyákért ment, mert a többi már csonkig égett, alig ért le a konyhai szintre, amikor hirtelen elfogta a hányinger. Bebotorkált a szolgák vécéjébe és az üres bödön fölé hajolt. Sápadt volt és remegett, amikor befejezte és belépett a konyhába, hogy megmossa az arcát, Anna már várta. – Ez így nem mehet tovább – dorgálta az öregasszony. – Nézd csak meg, hogy nézel ki, még megölöd magad... – Majdnem hozzátette, hogy „gyermekem”, de sikerült visszatartania a szót. – Pihenj egy kicsit. Ülj ide mellém és egyél egy tányér levest – Ennek sose lesz vége, Anna... mindig újabbakat és újabbakat hoznak.

A sebesültek már kiszorultak a szalonból, ott feküdtek az előtérben, a lépcsőfordulókban és a folyosókon. Így aztán a szanitéceknek, akik vászon hordágyaikban kivitték a halottakat, át kellett lépdelniük a betegeken. A halottakat az istálló melletti macskaköves udvarra helyezték, s a sor óráról órára nőtt. – Centaine! – kiabálta a lépcső tetejéről Bobby Dark. – Túlságosan bizalmaskodó, miért nem szólít Mademoiselle–nek – zsörtölődött Anna, ám addigra már Centaine felpattant és felrohant a lépcsőn, vigyázva, nehogy egy betegre lépjen. – Nem tudna ismét elmenni a faluba? Kellene még kloroform és jód. – Bobby zilált volt és borostás, szeme alatt mély fekete árok, szemfehérje vörös, karjára ráalvadt a vér. – Már majdnem világos van – bólintott Centaine. – Menjen a keresztút felé és nézze meg, csillapult–e már az őrület – mondta a férfi. – Némelyiküket már elkezdhetjük tovább szállítani. A lánynak kétszer kellett visszafordítania a keresztút felé Nuage–t, hogy megtalálja a legrövidebb utat Mort Homme felé, s mire a faluba ért, már szinte teljesen megvirradt. Azonnal látta, hogy evakuálják a kórházat. A betegeket és a felszerelést a teherautókra és a lovas kocsikra rakták, a járóképesek pedig csoportokban várakoztak, hogy megkezdjék útjukat dél felé. Sinclair őrnagy a mentősofőrökkel ordítozott. – Az istenit, jóember, ennek a fickónak golyó van a tüdejében... – Ekkor vette észre a ménen közeledő Centaine–t. – Már megint maga az? A fenébe, majdnem megfeledkeztem magukról. Hol van Bobby Clark? – A kastélyban. Arra kéri, hogy... – Hány sebesült van nála? – vágott közbe az őrnagy. – Nem tudom. – Saccolja meg, leányom. Ötven, száz? ... – Talán ötven, de lehet, hogy egy kicsivel több. – El kell őket hoznunk onnan... A németek áttörtek Haut Pommier–nál. – Elhallgatott és kritikusan méregette a lányt, észrevette a sötét karikákat a szeme alatt, felfigyelt szinte áttetsző bőrére. – Nyilván most menstruált – döntötte el magában, aztán ismét végignézett rajta és megváltoztatta a véleményét. – Attól persze még jó fajta – gondolta. – Legalábbis elmegy. – Mikorra érnek ide a németek? – kérdezte Centaine. A férfi megrázta a fejét. – Nem tudom, szerintem rövidesen. Beástuk ugyan magunkat közvetlenül a falu mögött, de nem hiszem, hogy tartani tudjuk a frontot. Pucolnunk kell innen... és magának is, ifjú hölgy. Mondja meg Bobby Clarknak, hogy annyi teherautót küldök, amennyit csak tudok. El kell jutniok Arrasba. Maga meg elkísérheti őket lóháton. – Jó. – A lány megfordult a lóval. – Várom a kocsikat a keresztútnál és elkalauzolom őket a kastélyhoz. – Ez aztán a kislány – szólalt meg az őrnagy fennhangon, amikor a lány sarkantyúba kapta a lovat és bevágtatott a szőlőbe a falu keleti szélén. A szőlőskert falán túl elérte az ösvényt, amely kedvenc dombjához vezetett. Kiengedte a kantárt, Nuage szinte repült vele föl a tetőre. Itt megálltak, a lány észak felé látta a szirteket az erdőn túl. A reggeli napsütésben tiszta volt a levegő. Először ösztönösen az almáskert felé pillantott, a T alakú erdősávok tövébe. Látta a mezőt, mely Michael századának támaszpontként szolgált. A sátrak nem voltak ott, mint ahogyan a büszkén sorakozó, színpompás gépek sem. Életnek semmi nyoma, a század az éjszaka leple alatt odébbállt. Akárcsak a cigányok, gondolta Centaine és elfogta a mélységes szomorúság. Amíg itt voltak, addig úgy érezte, valami itt van vele Michaelből is; most, hogy elmentek, rettenetes ürességet érzett. Elfordult a szirtek irányába. Első látásra a vidék békésnek tűnt, zöldben virított a korai napsütésben, a közelben valahol pacsirta szólt. Amikor azonban jobban odafigyelt, bolhányi fekete emberkéket látott, akik úgy nyüzsögtek a szirt körül, mint a hangyák. Oly távol voltak s annyira jelentéktelennek tűntek, hogy először föl sem figyelt rájuk, s csak most vette észre, mennyien vannak. Azon törte a fejét, vajon mit csinálhatnak.

Hirtelen apró, sárga füstpamacs szállt fel az emberek csoportjának közepéből, amely ahogy felszállt, Centaine négy vagy öt alakot látott heverni a sárban, miközben a többi fejvesztve rohant. Aztán egyre több helyről szállt föl a füst a mező legkülönfélébb pontjáról, most már hallotta is a lövések hangját. – Aknatűz! – suttogta, s ekkor hirtelen megértette, mi is történik. Ezek a fekete alakok a szövetséges katonák, akiket a németek kivetettek állásaikból, s a nyílt mezőn lőnek rájuk azokból az aknavetőkből, amelyeket a támadó gyalogság mögött sorakoztattak föl. Amikor a domb tövébe pillantott, meglátta azokat az új lövészárkokat, amelyeket akkor építettek, amikor Annával együtt fölfigyeltek az izgatott nyüzsgésre a birtok északi határán előző nap reggel. Barna kígyóként tekeregtek a tölgyes szélén, végig a birtokhatárt jelző kőfal mellett, aztán enyhén a csermely felé fordulva eltűntek a Concourt család szőlejében. A futóárokban megcsillantak a katonák sisakjai és a géppuskák zömök csövei, melyeket éppen akkor helyeztek állványaikra. Néhány rohanó figura elérte a fedezéket és azonnal eltűnt benne Centaine szeme elől. Lova hirtelen fölágaskodott, amikor közvetlenül mögöttük robbant valami. Arra fordulva, Centaine látta, hogy a domb aljában szürke füst száll föl a brit ágyúkból. Ezeket olyan ügyesen álcázták hálókkal és gallyakkal, hogy csak akkor vette őket észre, amikor eldördültek. Ezután látta meg az erdőbe és az almáskertbe telepített ágyúkat, amelyek kezdték a láthatatlan ellenségre ontani tüzüket, kiváltva ezzel a németek választüzelését innen–onnan a frissen ásott fedezékek mentén. Hirtelen egy éles kiáltás zökkentette ki rettegő gyönyörködéséből, megfordult és látta, hogy egy szakasz katona nyomul fel az ösvényen a dombtetőre. A szakaszvezető vadul integetett feléje. – Takarodjon innen, maga őrült! Hát nem látja, hogy egy csata kellős közepébe került? Nuage–t az ösvényen visszafordította, és vágtára fogta. Elvágtatott a katonák mellett és amikor hátrapillantott, azok már keményen próbálták magukat beásni a köves talajba. Amikor a keresztúthoz ért, még egyszer visszanézett kedves dombjára. Minden jármű elhagyta már a környéket, leszámítva azokat, amelyek beragadtak a sárba, legénységük sorsára hagyta őket. Az úton azonban nyüzsögtek a visszavonuló gyalogosok, akik rogyadoztak terhük alatt, hátukon cipelve a szétszedett géppuskákat és lőszeres ládákat, és minden felszerelést, amit csak sikerült megmenteniük. Sípjaikat fújva, parancsokat osztogatva ott rohangáltak mellettük a tisztek, és leterelték őket az útról a frissen ásott lövészárkokba. Hirtelen átsüvített Centaine feje felett valami, mint egy hurrikán, mire a lány ösztönösen lekapta a fejét. Alig száz lépésre tőle robbant föl az akna, Nuage ijedten fölágaskodott, Centaine–nek kis időbe telt, míg simogatással és kedves szavakkal megnyugtatta az állatot. Ekkor pillantotta meg a faluból a keresztúthoz tartó teherautót, aztán nyergében felállva meglátta az oldalára festett fehér körben a vörös keresztet. Eléjük vágtatott, miközben további hét kocsi tűnt föl a kanyarban. Az első kocsi sofőrfülkéje mellett állította meg a lovat. – Magukat küldték a kastélyhoz? – Hogy mondod, szerelmem? A sofőr nem értette meg a lány erősen franciás kiejtését, mire Centaine dühösen megrándult a nyeregben. – Clark kapitány? – szólalt meg, mire a férfi bólintott. – Clark kapitányt keresik? – Clark kapitányt, igen. Hol van? – Jöjjenek! – Centaine fölemelte a hangját, mert épp egy újabb repeszgránát süvített el fölöttük és robbant föl a kőfal mögött. – Jöjjenek velem! – Kezével mutatta, merre, aztán befordította Nuage fejét az útra. Miközben a mentőkkel a nyomában a kastély felé vágtatott, látta, hogy egy akna pontosan az istálló mögött csapódik be, egy másik pedig telibe találja az üvegházat. Az üvegszilánkok úgy röpültek szét csillogva a napfényben, mint egy gyémánt, amely megcsillan a napon. – A kastély természetes célpont – villant át az agyán a felismerés, amikor begaloppozott az udvarra. Már hordták kifelé a sebesülteket az épületből, és amikor az első mentőautó odakanyarodott, kiugrott belőle a sofőr és egy szanitéc, és segített a hordágyakat felrakni a platóra.

Centaine az istálló előtti karám gerendájához kötötte a lovát és visszafutott a konyha felé. Éppen ebben a pillanatban csapódott be egy akna a hosszú istállóépület cserepes tetejébe és nagy lyukat ütött az épület mögött húzódó kőfalba. Az istállóban azonban nem volt állat, amelyet ki kellett volna onnan menteni, így Centaine bevetette magát a konyhaajtón. – Hát te merre jártál? – vonta Anna kérdőre. – Már annyira aggódtam... Centaine félrelökte az öregasszonyt és felrohant a szobájába. Lekapta szőttes utazótáskáját a szekrény tetejéről és ruhákat dobált bele. Fülsiketítő robaj hallatszott valahonnan az épület teteje felől, és vakolatszilánkok hullottak a padlóra. Centaine az éjjeliszekrényen álló ezüst fényképállványt belesöpörte a táskába, majd kihúzta a fiókot és kivette belőle ékszerdobozát és piperetáskáját. A levegőben terjengett a vakolat pora. Újabb akna robbant kint a teraszon, mire a szoba ablaka az ágy fölött berobbant. Az egyik üvegszilánk fölsértette az alkarját, amelyből kiserkent a vér. Lenyalta a sebről a vért és térdre ereszkedett, kilazította az ágy alatti padló deszkáját. Készpénzzel teli bőrzacskó hevert egy padlóüregben. Tenyerében méregette a tartalmát – majd’ kétszáz frank volt Lajos–aranyban – majd a táskába dobta a zacskót. Az utazótáskát kezében tartva lerohant a lépcsőn, vissza a konyhába. – Merre van a papa? – kiáltott rá Annára. – Felment a toronyba. – Anna hagymát, sonkát és kenyeret gyömöszölt egy liszteszsákba. Állával az üres kampóra bökött a falon. – Magával vitte a flintáját és jó sok konyakot. – Megyek és lehozom – zihálta Centaine. – Vigyázz addig a táskámra. Szoknyáját fölemelve visszafutott az emeletre. A kastély magasabban lévő szintjein teljes volt a zűrzavar. A szanitécek azon munkálkodtak, hogy mindenkit lehozzanak a lépcsőfordulókból és a szalonból. – Centaine! – Bobby Clark a lépcső korlátján áthajolva kiáltott rá. – Elkészült, mehetünk? A doktor egy hordágy egyik végét fogta, hangját fel kellett erősítse, hogy túlkiabálja az ordítozó szanitéceket és a sebesültek fájdalmas kiáltásait. Centaine fölverekedte magát a lépcsőn lezúduló emberáradattal szemben, Bobby elkapta a ruhája ujját, amikor egy szintbe ért vele. – Maga hová megy? Menekülnünk kell! – Az apám... meg kell találnom az apámat. – Kiszabadította karját és folytatta útját. A ház torony részében életnek semmi jele. Centaine végigrohant a lépcsőn hangosan kiáltozva: Papa! Papa! Hol vagy? Végigszaladt a galérián, ahol az ősök képei néztek le rá hetykén. A folyosó végén minden erejével nekifeszült a nehéz kétszárnyú ajtónak, amely édesanyja lakosztályához vezetett, és amelyet a gróf hitvese halála óta érintetlenül hagyott. Atyja a budoárban ült összegörnyedve az egyik gobelinnel borított fotelben és felesége képét nézte a falon, lábai közt ernyedt kezében egy konyakosüveg nyakát szorongatta. Lassan nézett föl, amikor Centaine berontott a szobába. – Papa, azonnal indulnunk kell! Az öreg mintha meg sem ismerte volna a lányát. Még három bontatlan konyakosüveg sorakozott lábai között a padlón, amelyiket a kezében tartotta, már félig kiürült. Nagyot, húzott belőle és újból az arcképre emelte tekintetét. – Kérlek, papa, mennünk kell! A gróf egyetlen szeme meg sem rebbent, amikor újabb lövedék csapódott a kastélyba, valahol a keleti szárnyon. A lány megragadta a karját és megpróbálta talpra rángatni, de az öreg túlságosan nehéz volt. Egy kevés konyak végigömlött az ingmellén. – Áttörtek a németek, papa! Kérlek, gyere velem. – A boche–ok! – hördült föl a gróf és eltaszította magától lányát. – Újból fölveszem velük a harcot! Fölkapta az ölében heverő hosszú csövű vadászpuskát és a plafonba lőtt. A vakolat hajára és bajuszára hullott; mintha pillanatok alatt viharos gyorsasággal megőszült volna.

– Csak hadd jöjjenek! – bődült el. – Csak jöjjenek, én, Louis de Thiry készen állok, hogy megverekedjem velük! Az ital és a kétségbeesés dühödtté tette, a lány hiábavalóan küszködött, hogy talpra állítsa. – Menjünk már! – Soha! – ordította és ismét félretaszította a lányt, sokkal durvábban, mint az előbb. – Soha nem megyek el innen. Ez a föld a hazám, ez a ház az én házam, az otthonom... az én drága hitvesem otthona... – Szeme eszelősen csillogott – ... az én drága hitvesemé. – Kinyúlt, mintha magához akarná ölelni a portrét. – Itt maradok vele, és harcolni fogok a betolakodók ellen; én ismerem a terepet... Centaine megragadta az öreg kinyújtott kezét és rángatni kezdte, mire az apja ismét heves mozdulattal a falnak penderítette, és kezdte betölteni ismét a puskát. – Hívom Annát, ő majd segít – suttogta Centaine maga elé. Az ajtóhoz rohant, amikor újabb lövedék csapódott a kastély északi szárnyába. Szilánkokban szállt az üveg, a tégla, az egész épület megremegett. A lány térdre bukott, a galéria faláról néhány kép nagy robajjal a földre zuhant. Centaine fölállt és lerohant a galéria lépcsőjén. A robbanóanyag szaga összekeveredett az égő fa és szövet szagával. A lépcső már majdnem teljesen kiürült. Az utolsó sebesülteket éppen most vitték ki az ajtón. Ahogy Centaine kiért az udvarra, még látta, hogy két mentőautó kifordul a kapun. – Anna! – kiáltotta Centaine kétségbeesetten. Az öregasszony, aki épp az egyik mentő tetejére szíjazta volna a lány táskáját, leugrott és odarohant hozzá. – Segíts! – zihálta a lány. – A papa... Gyors egymásutánban csapódtak a kastélyba a lövedékek, sok az istállót találta el, mások a mezőn robbantak. A német felderítés nyilván fölfigyelt a kastély körüli mozgásra, a tüzérség pedig beállította a megfelelő szöget. – Hol van most? – kérdezte Anna, ügyet sem vetve a robbanásokra. – Fent a mama budoárjában. Teljesen megőrült. Tökrészeg, képtelen vagyok megmoccantani... Amint beléptek a házba, az orrukba csapott a füst, ahogy haladtak a lépcsőn fölfelé, egyre sűrűsödött, teljesen elárasztotta az épületet, ott gomolygott körülöttük. Mire fölértek a felső szintre, mindketten köhögtek és kapkodták a levegőt. Olyan sűrű volt a füst, hogy alig néhány lépésnyire láttak csak előre, a füst függönye mögött lángnyelveket pillantottak meg... a tűz ráterjedt a homlokzati szobákra, s kezdett átégni az ajtókon. – Te menj vissza – szólalt meg fulladozva Anna –, majd én megkeresem. Centaine makacsul megrázta a fejét. Újabb aknazápor zúdult a kastélyra, a galéria falainak egy része leomlott, eltorlaszolta előttük az utat. Téglapor és füst kavargott a levegőben. A két nő a lépcső tövében összegörnyedt. Ahogy egy kicsit kitisztult, azonnal elindultak, de a falon támadt nyílás afféle fújtatóként táplálta a lángokat. Vadul ropogott a tűz, s a hőség miatt meg kellett állniuk. – Papa! – sikoltott föl Centaine, miközben hátráltak. – Papa! Hol vagy? Megvonaglott alattuk a padló, ahogy újabb lövedék csapódott az ősi épületbe, fülsiketítő robajjal rogyott le a mennyezet és a fal, nyomában felcsaptak a dühös lángok. – Papa! – A lány hangja beleveszett a hangorkánba, ám Annáé erősen csengett. – Louis, viens, chérie – gyere, kedvesem! Centaine még legnagyobb kétségbeesésében is felfigyelt rá, hogy most hallja először: Anna tegezi és becézi az atyját. Mintha csak csalogatná a grófot az öregasszony. A füstön és a porfüggönyön át felderengett előttük a gróf alakja. Lángok ölelték körül, égett a padló, a falat borító deszka; a füst olyan köpönyegként borította be, mintha pokolbéli tünemény jelent volna meg a szemük előtt. Tátogott és vadul gesztikulálva ordított valamit. – Énekel – suttogta döbbenten Anna. – A Marseillaise–t... – Allons enfants de la patrie... Csak ekkor ismert rá Centaine az ország himnuszára. – Contre nous est la Tyrannie...

A szöveg egyre felismerhetetlenebbé vált, s a gróf hangja is egyre gyengült, ahogy körülvették a lángok. A puska kicsúszott a kezéből és az öreg összerogyott. Kúszva indult meg feléjük. Centaine önkéntelenül felé indult, ám a hőség miatt megtorpant. Anna visszahúzta magához. Barna foltok terjengtek atyja ingén, hogy a fehér gyolcs megpörkölődött, de még mindig jött az öreg szájából a szörnyű, összefolyó hang, még mindig egyre csak feléjük kúszott a lángoló galérián. Hirtelen a dús üstök is lángba borult, mintha csak valami lángoló aranykorona lenne. Centaine képtelen volt elfordítani a fejét, képtelen volt szóra nyitni a száját, tehetetlenül kapaszkodott az öregasszonyba, akin érezte, hogy rázza a zokogás. Karja olyan erővel szorította a lány vállát, hogy az felszisszent. A galéria padlója ekkor összerogyott a gróf súlya alatt; mintha egy tágra nyílt sötét száj, a belőle előtörő lángnyelvekkel magába szippantotta volna. – Nem! – sikoltott föl a lány, Anna fölkapta, hogy a lába sem érte a földet és megindult vele a lépcsőn fölfelé. Anna még mindig zokogott, a könnyek patakzottak ráncos arcán, de ereje egy pillanatra sem hagyta cserben. Közvetlen a hátuk mögött nagy, lángoló plafondarab zuhant a földre, Anna visszatette a lányt a földre és vonszolta kifelé az épületből. A füst a kijárat felé egyre ritkult, s amikor kizuhantak az udvarra, mélyet szívtak a friss levegőből. Az egész kastély lángokban állt, ennek ellenére még mindig záporoztak rá a lövedékek, füstoszlopok törtek elő belőle, miközben repeszgránátok fütyültek a mező felé és beletéptek a nyári földbe. Bobby Clark az utolsó mentőautók rakodását felügyelte, de megkönnyebbült mosoly suhant át arcán, amikor meglátta Centaine–t és odafutott hozzá. A lány haja, szempillája megpörkölődött, arca kormos volt. – Mennünk kell innen... De hol van az édesapja? – Bobby a lány karjára tette a kezét. Centaine képtelen volt válaszolni. Remegett, a füst marta a torkát, szeméből patakzott a könny. – Jön az édesapja? A lány megrázta a fejét, mire azonnal együttérző tekintet villant a férfi szemében. A lángoló épületre nézett. Karon fogta a lányt és a legközelebbi mentőautó felé vezette. – Nuage! – gurgulázott elő a lányból. – A lovam... – Hangja rekedten csengett. – Nem... – szólt rá határozottan Bobby Clarke és megpróbálta elkapni a lányt, de az kisiklott kezéből és rohanni kezdett az istálló felé. – Nuage! – Megpróbált füttyenteni, de nem jött ki hang megperzselődött ajkai közül. Bobby Clarke a karám kapujában érte utol. – Ne menjen be oda! – A hangja kétségbeesetten csengett, miközben a lány vállát átölelte. Centaine idegesen emelgette a fejét, megpróbált bepillantani az istállóba. – Ne, Centaine! – Visszahúzta a lányt, de az pont akkor látta meg a lovat és fölsikoltott. – Nuage! –Az újabb aknazápor elnyomta a szívéből feltörő sikolyt. Ki akarta tépni magát a férfi karjaiból. – Nuage! – sikította újból, mire a fehér mén lassan fölemelte a fejét. Az oldalán feküdt, egy akna eltörte mindkét hátsó lábát, feltépte hasát. Belei ott gőzölögtek a kockaköveken. – Nuage! – A ló hallotta a gazdája kiáltását és megpróbált mellsőlábaira emelkedni, de erőtlenül visszahanyatlott. Feje tompán koppant a kövön, szélesre tágult orrlikain hörgésszerű hang tört elő. Anna Bobby segítségére sietett, ketten vonszolták a lányt a várakozó mentőautóhoz. – Nem szabad így otthagynunk! – könyörgött a lány, miközben teljes erejével küzdött a két vasmarokkal. – Kérem, könyörgök, ne hagyjuk szenvedni! Megint egy lövedék csapódott az udvarba, repkedtek körülöttük a kő– és acéldarabok. – Nincs idő – horkant föl Bobby –, mennünk kell. Erőszakkal felrakták a kapálódzó Centaine–t a kocsi platójára a hordágyak közé, majd maguk is utána nyomultak. Szinte ugyanabban a pillanatban a sofőr kiengedte a féket és felberregett a motor. A kocsi keskeny ívben megfordult, nagyokat döccenve a kockaköveken, és rövidesen ráfordult az országútra. Centaine odafurakodott az egyre sebesebben hajtó kocsi hátsó részébe és visszanézett a kastélyra. A lángok a rózsaszín tetőn, az aknák ütötte nyílásokon törtek elő, az épület felett fekete füst gomolygott.

– Mindent – suttogta Centaine –, mindent elvettél tőlem, amit szerettem. De miért? Úristen, miért tetted ezt velem? Az előttük haladó kocsik sorban lehúzódtak az útról és befordultak az erdőbe, ahol némiképp biztonságban az ágyúktól leparkoltak. Bobby Clarke leugrott a fülkéből és végigfutott a kocsisoron, parancsokat osztogatva a sofőröknek. Konvojba fejlődtek Bobbyval az élen és megindultak a keresztút felé, majd rákanyarodtak a főútra. Itt ismét tűz alá kerültek, mert a keresztutat a német tüzérség már be tudta lőni A konvoj az út egyik oldalától a másikig kanyargott a bombatölcsérek között, haladásukat elhagyott kocsik, elhullott igásállatok, mindenfelé elszórt hadfelszerelés gátolta. Amint kiértek a németek lőtávolából, szorosan egymás mögé zárkóztak és megindultak a kanyargós úton a falu felé. Amikor elhaladtak a temető mellett, Centaine látta, hogy itt is bombatölcsérek ásítoznak, s a kápolna rézsisakos tornyát is találat érte. Szeme a családi sírboltot jelző tiszafát kereste, de azt innen nem láthatta. – Vajon visszatérünk–e ide valaha is? – kérdezte elhaló hangon az öregasszonyt. – Megígértem Michaelnek... – Hangja elcsuklott. – Még szép, hogy visszajövünk. Hová a csudába mehetnénk máshová? Anna hangja remegett – a szomorúságtól vagy attól, hogy rázta őket a kocsi – Centaine nem tudta megítélni. Mindketten az ellőtt kápolnatornyot nézték s a távolban kavargó fekete füstoszlopot, egykori otthonuk máglyáját. *** A falu határában a konvoj utolérte a visszavonuló brit katonák főcsapattestét. A katonai rendőrség ideiglenes torlaszt állított fel az úton. Minden épkézláb katonát letereltek az útról és ott sorakoztatták őket, afféle második védelmi vonalként. A tábori csendőrök minden járművet megállítottak, mert dezertőröket kerestek. – Tartja magát az új arcvonal, őrmester? – érdeklődött Bobby Clarke a csendőrtől, miközben az papírjaikat ellenőrizte. – Meg lehet állni a faluban? Némelyik betegemre... Nem tudta befejezni a mondatot, mert egy közeli ház mellett lövedék robbant. A messzehordó német ágyúk tehát már ezt a falut is be tudják lőni. – Ezt nem lehet tudni, uram. – Az őrmester visszaadta Bobby papírjait. – A maguk helyében én egészen a tábori kórházig vonulnék vissza Arrasba. Egy kicsit meleg errefelé a helyzet, s csak melegebb lesz. Folytatták hát a lassú és hosszú visszavonulást. Ameddig a szem ellátott, tele volt az út járművekkel és katonákkal; idegőrlően lassan haladhattak csak előre. Időről időre nekilendült a konvoj, hogy aztán néhány méterrel odébb ismét megálljon, a lökhárítók szinte egymást érték. Megkezdődött a várakozás. Ahogy magasabbra hágott a nap, úgy lett egyre elviselhetetlenebb a hőség, az utakat, melyeket eddig a sár uralt, kezdte birtokba venni a finoman szálló por. A legyek csapatostul lepték el az átvérzett kötéseket, a tehetetlenül nyögő, víz után kiáltozó sebesültek arcát. Anna és Centaine az egyik út menti házba tért be vízért; már nem találtak ott senkit. Összeszedték és megtöltötték a sajtárokat vízzel. Végigjárták a konvojt és megitatták a sebesülteket, lemosták a lázbetegek arcát, segítettek a szanitéceknek megmosdatni azokat, akik nem tudtak uralkodni testi funkcióikon. Közben megpróbáltak vidámságot tettetve saját fájdalmuk ellenére is lelket önteni az emberekbe. Mire leszállt az éjszaka, a konvoj alig öt mérföldet tett meg. Még mindig tisztán hallották az ágyúkat a hátuk mögött. A kocsisor ismét vesztegelt. – Úgy tűnik föl, sikerült a németeket megállítanunk Mort Homme–nál – szólalt meg Bobby Clarke Centaine mellett. – Itt biztonságban leszünk éjszakára. – Közelebbről szemügyre vette a katonát, akinek arcát Centaine törölgette. – Isten a megmondhatója, ezek a szegény ördögök nem bírnák pihenés és evés nélkül sokáig. A következő kanyar után van egy hatalmas pajta. Oda még senki sem szállásolta be magát – nekünk jó lesz az is. Anna néhány fej fokhagymát szedett elő a zsákjából, hogy legyen valami íze annak a birkahúsból készített konzervkotyvaléknak, ami a vacsorát jelentette, s amit szabad tűzön melegítettek meg. Enyhén

dohosodó kétszersültet adtak mellé és teát, amit a kocsioszlopban rekedt trén–egységektől kunyeráltak. Centaine megetette azokat, akik ahhoz is gyengék voltak, hogy maguk kanalazzák ki a csajkából az ételt, aztán segített a szanitéceknek átkötözni a sebeket. A por és a hőség megtette a magáét, számtalan seb begyulladt, megduzzadt, szivárgott belőlük a sárgás genny. Éjfél után Centaine kisurrant a pajtából és a kúthoz ment. Végtelenül piszkosnak érezte magát, a nap folyamán többször megizzadt, arra vágyott, hogy végigmossa egész testét és frissen mosott ruhába bújhasson. Ehhez azonban túlságosan sokan voltak a közelben, s azt a kevés ruhát, amit a táskájába gyömöszölt, nehezebb időkre kellett tartogatnia. Így aztán csak bugyiját és alsószoknyáját húzta le a szoknyája alatt, és kilötykölte. Miután kicsavarta és a kapura terítette alsóneműjét, végigmosta karját és arcát a jéghideg vízzel. Hagyta, hogy az éjszakai szellő megszárítsa a bőrét, majd visszahúzta nedves holmiját, haját kifésülte, s máris egy kicsit jobban érezte magát, bár szeme még mindig égett és dagadt volt a füsttől, és mellét hatalmas kőként nyomta fájdalma. Keze–lába mintha ólomból lett volna, olyan fáradtnak érezte magát. Felderengett előtte apja alakja a lángoktól körülvéve, majd a kövön fekvő fehér ló képe, de erőszakkal elűzte a lidércnyomást. – Elég legyen – szólalt meg fennhangon, miközben a kapunak dőlt. – Mára elég. Majd sírok még eleget holnap. – Soha nem lesz holnap – szólalt meg tört franciasággal a lány legnagyobb rémületére egy hang. – Bobby? Felparázslott a férfi cigarettája, ahogy előlépett az árnyékból és ő is a kapunak támaszkodott a lány mellett. – Csodálatos egy lány maga – folytatta angolul. – Hat lánytestvérem van, de még az életben nem találkoztam olyan lánnyal, mint maga. Sőt, az igazat megvallva, átkozottul kevés fickót ismertem, aki magával vetekedne. A lány egy szót sem szólt, azonban amikor ismét fölparázslott a cigaretta, alaposan szemügyre vette a férfit. Nagyjából Michael korabeli lehet, jóvágású, szája érzékien telt. Kedvességet is sugárzott magából, amire Centaine–nek eddig nem volt alkalma fölfigyelni – Bocsánat... – szólalt meg zavartan a férfi, nem tudván mire vélni a lány szótlanságát. – Ugye nem zavarom, hogy itt beszélek összevissza. Csak szóljon, és már itt sem vagyok. A lány megrázta a fejét. – Nem zavar. Kis ideig mindketten hallgattak, Bobby a cigarettáját szívta, figyelték a távolból idáig szűrődő csatazajt és a pajtából olykor–olykor felhangzó nyögéseket. Centaine törte meg a csendet: – Emlékszik a fiatal pilótára, akivel akkor találkozott, amikor először nálunk járt? – Hogyne, aki megégette a karját. Hogy is hívták? ... Andrew? – Nem, Andrew a barátja volt. – A vad skót... Hát persze! – Neki Michael volt a neve. – Mind a kettőre emlékszem. Miért, mi van velük? – Úgy volt, hogy Michael meg én összeházasodunk, de meghalt... – ekkor mintha egyszerre minden elfojtott érzelme fölszínre tört volna. A férfi vadidegen volt, de kedvessége megkönnyítette, hogy kiöntse neki a szívét. Akadozó angolságával elmondta a férfinek, hogy ismerkedtek meg Michaellel, hogyan tervezgették afrikai életüket, mesélt neki az apjáról, aki annyira megváltozott azóta, mióta anyja meghalt, hogy neki kellett gondoskodnia róla és vigyázni rá, nehogy halálra igya magát. Végül leírta, mi történt reggel a lángoló kastélyban. – Szerintem szándékos volt, mert a maga módján belefáradt az életbe. Minél hamarabb újra együtt akart lenni a mamával. Most hát ő is halott, Michael is. Senkim sincs. Amikor befejezte, rettenetesen fáradtnak érezte magát, de valami földöntúli nyugalom szállta meg. – Rettenetes, amit át kellett élnie. – Bobby megfogta és megszorította a lány kezét. – Bárcsak segíthetnék valahogy! – Már segített. Köszönöm. – Adhatnék magának valamit... egy kis laudanumot, attól nyugodtan alszik majd.

Centaine heves vágyat érzett a mindent feledtető alvás után. Olyan erős volt ez az érzés, hogy meg is rettent tőle. – Nem – mondta meglepően nyomatékosan –, minden rendben van. – Megborzongott. – Fázom és késő van. Még egyszer köszönöm, hogy meghallgatott. Anna paraván gyanánt felakasztott egy pokrócot. Centaine, alighogy lehunyta a szemét, mély álomba zuhant. Hajnalban verejtékben úszva ébredt és ismét rátört a hányinger. Álomittasan botorkált ki a pajtából, sikerült eljutnia a kerítés mögé, ahol vékony sugárban feltört a gyomrából a keserű epe. Amikor a falnak támaszkodva megtörölte a száját és fölegyenesedett, ott látta maga mellett Bobby Clarke–ot, aki aggodalmas arccal szemlélte, majd megfogta csuklóját, hogy pulzusát ellenőrizze. – Azt hiszem, meg kellene vizsgálnom – mondta. – Ne. – A lány gyengének és kiszolgáltatottnak érezte magát. Aggasztotta ez az újabb rosszullét, hiszen mindig erős volt és kicsattantat egészségtől. Rettegett attól, hogy az orvos valami szörnyű kórt talál nála. – Jól érzem magam... tényleg. – De a férfi kézen fogta és határozott léptekkel a közeli mentőautóhoz vezette, majd miután fölsegítette, elhúzta a függönyt. – Feküdjön föl ide, kérem. – Hiába tiltakozott a lány, kigombolta a blúzát, hogy meghallgathassa a szívét. Olyan szakavatott mozdulatokkal vizsgálta, hogy Centaine nem ellenkezett tovább, utasítására felült, köhögött és mélyeket sóhajtott. – Most pedig vegye le kérem a szoknyáját – szólt az orvos. – Kívánja, hogy jelen legyen a szolgáló is? A lány erőtlenül rázta a fejét. Amikor a férfi végzett, kezet mosott és visszarakta eszközeit a csillogó fémdobozba, Centaine pedig felöltözködött. Az orvos olyan különös arckifejezéssel nézett rá, hogy elrémült. – Csak nem valami komoly? Bobby megrázta a fejét. – Centaine, a vőlegénye halott. Elmesélte tegnap este. A lány bólintott. . – Korai még, hogy bizonyosat mondhasson az ember, túl korai... De azt hiszem, a gyereknek, akit szíve alatt hord, apára lesz szüksége. Centaine a hasához kapott, mintha önkéntelenül is magzatát védelmezné. – Igaz, hogy csak néhány napja ismerem, de elég hosszú ideje ahhoz, hogy tudjam: magába szerettem. Megtiszteltetésnek venném tehát, ha... Nem fejezte be a mondatot. Látta, hogy a lány nem is figyel rá. – Michael – suttogta. – Michael gyereke. Mégsem vesztettem el mindent. *** Centaine olyan mohón esett neki az Anna által készített sonkás, sajtos szendvicsnek, hogy az öregasszony gyanakodva kezdte méregetni. – Már sokkal jobban érzem magam – vette elejét a lány a faggatódzásnak. Megetették a sebesülteket és felkészítették őket a mai kálváriára. Két súlyos sebesült meghalt az éjszaka, a szanitécek gyorsan elföldelték őket a birtok szélén, aztán a mentőautók besoroltak az országúton hömpölygő áradatba. Az előző napi őrület valamelyest csökkent, ahogy a hadsereg kezdett magához térni a zűrzavarból, s megjelentek a rend első jelei. A kocsisor ugyan most is lassan vonult, de sokkal ritkábban álltak le, kevesebb volt a csalóka indulás, az éjszaka folyamán szemlátomást utánpótlási pontokat is telepítettek. Egy kis falu határában, ahol megálltak, a fák között a szőlőben Centaine repülőgépekre lett figyelmes. Fellépett az egyik mentőautó sárhányójára, hogy jobban lásson, amikor épp egy kötelék emelkedett a magasba és húzott el az országút fölött. A lány csalódottan látta, hogy nem Michael századának szép SE 5a–sai, hanem primitív kétüléses De Havilland földerítőgépek. Integetett nekik és egy pilóta vissza is intett neki. A dolog mégis fölvillanyozta és amikor visszatért önként vállalt feladataihoz, erősnek és jókedvűnek érezte magát. Még tréfálkozott is erősen franciás akcentusú angolságával, ami felvidította a sebesülteket. Egy katona „Napsugárnak” nevezte, s a név futótűzként terjedt el a konvojban. Bobby Clarke állította meg. – Nagyszerű, amit csinál... de ne feledje, nem szabad megterhelnie magát. – Nem lesz semmi baj, miattam ne aggódjék.

– Nem tehetek róla. – A férfi halkra fogta a szavát. – Gondolkozott az ajánlatomon? Mikorra várhatom a választ? – Nem most, Bobby. – Centaine mindkét szótagot egyformán hangsúlyosan ejtette ki: „Bob–bi” – a férfinek ettől mindig elakadt a lélegzete. – Majd később beszélünk róla... Mindenesetre, nagyon gentil, nagyon kedves öntől. A főút gyakorlatilag ismét használhatatlanná vált, mert az erősítést kellett minél gyorsabban eljuttatni Mort Homme–ba, hogy tartani tudják a frontot. Katonák végtelen sora masírozott el mellettük, a csillogó rohamsisakok tengerét itt–ott megszakította egy–egy ágyú, vagy lőszerrel megrakott teherautó, rajta a háború teljes pusztító kelléktára. Előrehaladásuk akadozott, időről időre órákra leparancsolták a mentőket az útról a nyílt mezőre vagy egy mellékútra, hogy a friss utánpótlás zökkenőmentesen előrenyomulhasson. – Rövidesen vissza kell küldenem a mentőket – magyarázta Bobby egy alkalommal Centaine–nek. – Szükség lesz rájuk a fronton. Csak érjük el a tábori kórházat, ahol biztonságba helyezhetem a betegeket. Centaine bólintott és már indult volna a közeli mentőautóhoz, ahonnan egy elhaló hangú férfi szólongatta: – Napsugár, jöjjön, segítsen egy kicsit. Bobby elkapta a lány csuklóját. – Centaine, ha a tábori kórházhoz érünk, csak kell lennie ott egy tábori lelkésznek. Néhány perc az egész... A lány rámosolygott és megsimogatta a borostás arcot. – Maga nagyon kedves ember, Bobby... De a fiam apja Michael. Sokat gondolkodtam, de nem kell új apa a gyereknek. – Centaine, nem érti?! Mit fognak szólni az emberek? Egy gyerek apa nélkül, egy fiatal asszony férfi, férj nélkül... Mit mondanak majd az emberek? – Ha él a gyerekem, és ameddig én élek, addig nem – hogy is mondják maguk angolok? – addig nem adok érte egy fityiszt se, mit gondolnak az emberek. Én igenis Michael Courteney özvegye vagyok. *** Késő délután Arras külvárosában találtak rá a tábori kórházra, amelyet kerestek. Két nagy, vörös kereszttel megjelölt sátor képezte a kórházépületet. Itt végezték a műtéteket. Több száz sebesült várakozott türelmesen, hogy végre műtőasztalra kerüljön. Őket hevenyészett, bádogtetős csűrökben helyezték el. Anna és Centaine segített kirakni és a zsúfolt csűrök egyikében elhelyezni a sebesülteket, majd leszedték poggyászukat a mentőautó tetejéről. Egy beteg észrevette, hogy távozni készülnek. – Ugye nem megy el, Napsugár? Mi lesz akkor velünk? – Ezt meghallva a többiek is könyökükre támaszkodtak és tiltakoztak. – Mit csinálunk maga nélkül, drága? Centaine búcsút vett tőlük, mindegyiktől külön–külön, mosolyogva tréfálkozott velük, megcsókolta piszkos, fájdalomtól eltorzult arcukat, majd nem bírva tovább a szenvedést, hirtelen hátat fordított nekik, és visszasietett Annához. Nyakába akasztotta a vászontáskát, Anna a hátára vetette a zsákot és elindultak a felsorakozó mentők mellett, akik újra tankoltak és indultak vissza a frontra. Bobby Clarke utánuk futott. – Sinclair őrnagy parancsára indulunk vissza. – Au revoir, Bobby. – Soha nem fogom magát elfelejteni, Centaine. A lány lábujjhegyre állt és megcsókolta a férfi arcát. – Remélem, fiú lesz – suttogta a férfi. – Az lesz – bólintott meggyőződéssel Centaine. – Bizonyos vagyok benne. A mentőskonvoj meglódult vissza, északnak, Bobby Clark a sárhányón állva integetett feléjük és kiabált is valamit, de őket már elnyelte a vonuló emberek folyama. – Most mit csinálunk? – kérdezte Anna.

– Megyünk tovább – válaszolta Centaine. Fokozatosan átvette a vezetést és Anna, aki egyre inkább elbizonytalanodott, ahogy távolodtak Mort Homme–tól, megadóan totyogott utána. Elhagyták a nyüzsgő kórházi területet és megindultak a zsúfolt országúton dél felé. A fák mögött az alkonyi égbolt határán Centaine már ki tudta venni Arras háztetőit és templomtornyait. – Nézd csak, Anna! – kiáltott fel és az égre mutatott. – Ott az esthajnalcsillag... Egy kívánságunk teljesül. Te mit kívánsz? Anna fürkészőn nézett rá. Mi lett ebből a gyereklányból? Alig két napja, hogy látta apját szénné égni, kedvenc lovát nyomorultul elpusztulni, s mégis tele van vad vidámsággal. Ez természetellenes. – Én egy forró fürdőt és meleg ételt a gyomromba. – Ó, Anna, te mindig lehetetlent kérsz! – Centaine az öregasszonyra mosolygott és átvette egyik kezéből a másikba a nehéz vászontáskát. – Hát akkor neked mi a kívánságod? – Hogy a csillag vezessen minket el a tábornokhoz, mint ahogy a napkeleti bölcseket vezette el Jézus bölcsőjéhez... – Ne káromold az Urat, te lány. – Ám Anna túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy valóságos erő legyen a dorgálásában. *** Centaine jól ismerte a várost, hiszen itt volt a zárda, ahová nemrégen még iskolába járt. Besötétedett, mire a főtérre értek. A háború első éveinek harcai szörnyű károkat okoztak a kedves 17. századi flamand épületekben. A mesébe illő házak himlőhelyesek a repeszektől, a háztetők nagy része megrongálódott. A Grande Place vörös téglás épületeinek zöme üresen állt, tetejük nem volt. A makacsabb polgárok azonnal visszaköltöztek, ahogy átvonult a front. Centaine nem jegyezte meg az utat, amely a kolostorhoz vezetett, ahol Courteney tábornok ütötte föl a főhadiszállását, ezért nem is remélte, hogy odatalálnak a sötétben. Annával együtt egy elhagyott házban táboroztak le, megették a maradék száraz kenyeret, a kiszáradt sajtot, ami még megbújt Anna zsákjában, majd Centaine vászontáskáját párnának használva összebújtak, hogy egymást melegítve töltsék az éjszakát a csupasz padlón. Másnap reggel amikor végre megtalálta a hozzá vezető utat, Centaine attól rettegett, hogy a kolostort üresen találja. Megnyugodva látta a kapuban posztoló őrt. – Bocsánat, miss, de ez katonai objektum. Tilos bemenni. Még mindig könyörgött a posztnak, amikor váratlanul végighajtott az úton a fekete Rolls és csikorogva fékezett a hátuk mögött a kapunál. A kocsit por és rászáradt sár borította, oldalán hosszú karcolás éktelenkedett. Az őr felismerte a zulu sofőrt és intett neki, hogy mehet. Centaine kétségbeesetten rohant a kocsi után, amelynek hátsó ülésén ott ült az a fiatal tiszt, akivel már a legutóbb találkoztak. – Pearce hadnagy úr! – A lánynak hirtelen eszébe jutott a neve. A férfi hátrafordult és meglátszott arcán az elképedés. A sofőrhöz hajolt, az autó megállt, majd visszafarolt. – Mademoiselle de Thiry! – A hadnagy kiugrott a kocsiból és odafutott a lányhoz. – A legkevésbé magára számítottam... Mi a csudát keres errefelé? – Találkoznom kell Michael nagybátyjával, Courteney tábornokkal. Nagyon fontos dologról van szó. – Pillanatnyilag nincs itt – válaszolta a hadnagy –, de kérem, kövessen. A tábornok rövidesen visszatér, addig találunk magának helyet, ahol megpihenhet és ehet valamit. Úgy látom, mindkét dolog ráfér. Elvette Centaine–től a táskát. – Jöjjön velem... Ez a nő magával van? – Igen, Anna a szolgálóm. – Üljön előre Sangane mellé. – Besegítette Centaine–t a kocsiba. – A németek okoztak nekünk egy–két meleg napot – mondta a tiszt, miközben ő is beült a puha bőrülésbe –, és ahogy így elnézem magát, magának sem lehetett könnyű. Centaine végignézett magán: ruhája poros és gyűrött, keze piszkos, körmei alatt fekete félhold alakban a szenny. El tudta képzelni, hogy állhat a haja. – Épp most jövök a frontról. Courteney tábornok személyesen vette kézbe az irányítást arrafelé. – John Pearce udvariasan elfordította a fejét, nem akarta zavarni a lányt, amíg az fésülködik. – Nagyon szeret ott lenni... azt hiszi, most is a búr háborúban harcol, a vén ördög. Eljutottunk egészen Mort Homme–ig...

– Az a mi falunk. – Sajnos már nem – szólalt meg sötét tekintettel a férfi. – Már majdnem teljesen a németeké. Az új arcvonal északra fekszik tőle és a németek heves tűz alatt tartják. Szinte teljesen szétlőtték... attól félek, nem ismerne rá. Centaine bólintott. – Az otthonunkat is szétlőtték. Leégett. – Nagyon sajnálom – szólalt meg John Pearce, majd gyorsan folytatta: – Mindenesetre, úgy látszik, sikerült megállítanunk őket. A tábornok bizonyos ebben. – Hol van ő most? – Az ezredparancsnokságon, vezérkari értekezleten. Estére várjuk vissza. Na, már itt is vagyunk. John Pearce egy szerzetes üresen hagyott cellájába szállásolta el őket, egy katonával ennivalót és két vödör forró vizet hozatott. Ettek, Anna segített Centaine–nek levetkőzni, majd alaposan végigdörzsölte egy szivaccsal és lemosta a forró vízzel. – Ó, ez csodálatos! – Na, most legalább nem sikoltozol – morogta Anna. Alsószoknyájával törölte meg a lányt, majd az utazótáskából elővette a tiszta ruhát. Végül elkezdte kifésülni a lány haját. A sűrű, fekete fürtök alaposan összegubancolódtak. – Jaaj, Anna, ez fáj! – Szinte már hiányzott, hogy nem panaszkodsz valamire – sóhajtott föl Anna. Az öregasszony végzett, ragaszkodott hozzá, hogy Centaine lefeküdjék pihenni, míg ő is megmosakszik és mossa piszkos ruháikat, Centaine azonban képtelen volt fekve maradni. Felült az ágyban és átölelte a térdét. – Ó, Annácska, csodálatos meglepetésem van számodra... Az öregasszony félretolta vizes ősz haját és kíváncsian nézett a lányra. . – Annácska?! Nocsak, akkor csak valami nagyon jó hír lehet. – Ó, de mennyire, hogy az. Gyerekem lesz Michaeltől. Anna megdermedt, arcából kifutott a vér, szinte szürke volt a megdöbbenéstől. Csak meredt a lányra és képtelen volt megszólalni. – Fiú lesz, biztos vagyok benne. Egyszerűen érzem. Pont olyan lesz, mint Michael! – Honnan tudod ilyen biztosan? – tört elő a kérdés Annából. – Csak. Biztos vagyok benne és kész. – A lány fölhúzta az alsószoknyáját. – Csak nézd meg a hasam... hát nem látod, Anna? Fehér hasa ugyanolyan lapos és makulátlan volt, mint mindig. Centaine büszkén kidüllesztette. – Hát nem látod, Anna? Lehet, hogy ikrek lesznek. Michael apja és a tábornok ikertestvérek. Az ilyesmi öröklődik a családban... Gondold csak el, Anna, két olyan fiú, mint Michael! – Nem igaz! – szólalt meg végre Anna. – Megint csak képzelegsz. Nem tudom elhinni, hogy te meg az a katona... – Hányszor mondtam már, hogy Michael nem katona, hanem... – De Anna közbevágott és folytatta: – Nem tudom elhinni, egy de Thiry lány ugyanazt engedi egy közönséges katonának, mint amit egy nyomorult cselédlány. – Méghogy engedi, Anna! – A lány dühösen visszahúzta alsószoknyáját. – Nem megengedtem, hanem én segítettem neki. Első pillanatban úgy tűnt, fogalma sincs, hogy kell csinálni, de megmutattam neki és csodálatos volt... Anna mindkét kezét a fülére tapasztotta. – Nem hiszem el, nem akarom hallani! Pedig én azt hittem, hogy egy kisasszonyt nevelek, igazi úrilányt... Nem, nem akarom hallani! – Miért, mit gondolsz, mit csináltunk aznap éjjel, amikor kiszöktem hozzá? Akkor, amikor te meg a papa elkaptatok? – Kislányom! – siránkozott Anna. – Az a katona visszaélt... – Egy fenét, Anna, nagyon élveztem. Akármit csinált velem, nagyon élveztem. – Nem igaz, nem hiszem el! A te korodban nem is tudhatja. egy lány, hogyan kell... Csak ugratod az öreg Annát. Gonosz és kegyetlen lány vagy. – Azt csak tudod, hogy rosszul voltam reggel? .

– Ez nem bizonyítja, hogy... – Bobby Clarke, a katonaorvos megvizsgált. Ő mondta, hogy terhes vagyok. Anna végül hallgatásba mélyedt, nem volt értelme a további tiltakozásnak. Kétségtelen, a lány valóban kiszökött az éjszaka, valóban hányt reggel, ráadásul Anna a lelke mélyén meg volt győződve az orvosok tévedhetetlenségéről is. Aztán minden szemrehányás és szidás ellenére ott van az az átszellemült tekintet a lány szemében. A dolog valóban megtörtént. – Jól van, igaz – adta meg magát a sorsnak. – De akkor mit fogunk csinálni? A Jóisten óvjon meg minket a botránytól. Mit fogunk csinálni? – Hogy mit fogunk csinálni, Anna? – Centaine nevetett az öregasszony színpadias siránkozásán. – Lesz egy csodálatos fiunk, s ha szerencsém van, akkor kettő. Fel kell őket nevelnünk. Ugye segítesz, Anna? Én semmit nem tudok a csecsemőkről, te viszont mindent. Anna első döbbenete gyorsan elszállt. Előbb az elkerülhetetlennek látszó botrányt mérlegelte; de már úton van egy kis élőlény... Tizenhét éve annak, hogy ilyen örömben részeltetett. És most, csodák csodája, megint lesz egy gyermeke. Centaine észrevette az öregasszonyon az enyhülést, az anyai ösztön moccanását. – Majd segítesz nekem gondoskodni a gyerekről. Velünk maradsz, mert a gyereknek is és nekem is szükségem van rád. Anna, ígérd meg nekem, hogy velünk maradsz! – Anna szinte odarepült az ágyhoz, a karjába kapta a lányt és olyan erővel szorította magához, hogy annak szinte ropogtak. a csontjai Centaine pedig nevetett, nevetett... *** Már jócskán besötétedett, amikor John Pearce kopogtatott az ajtón. – A tábornok megérkezett, Mademoiselle de Thiry. Említettem neki, hogy itt van, és azonnal kéreti. Centaine követte a hadsegédet a kerengőn át a refektóriumba, amelyet hadműveleti központtá alakítottak át. Féltucat tiszt görnyedt a nagy léptékű térkép fölé, amelyet a nagy asztalra terítettek ki. A térképből gombostűre ragasztott színes zászlók meredeztek, úgy nézett ki, mint egy tarka–barka sündisznó. A teremben érezhető feszültség vibrált a levegőben. Ahogy Centaine belépett, a tisztek felé pillantottak, de még a szép, fiatal lány sem tudta néhány másodpercnél tovább lekötni a figyelmüket, tekintetüket ismét a térképre szegezték. Sean Courteney tábornok háttal állt, a terem végében. Kitüntetésekkel teliaggatott zubbonya a szék hátára vetve, csizmás lábát az ülésen nyugtatta. Térdére könyökölve, dühösen válaszolgatott a telefonból fel–felhangzó vartyogásra. A tábornok átizzadt gyapjúinget viselt, csodálatos, hímzett nadrágtartóján szarvasok és futó agarak voltak láthatók. A meggyújtatlan havannaszivart akkor sem vette ki a szájából, amikor hirtelen beleordított a kagylóba: – Ez lószart se ér! Két órával ezelőtt jöttem vissza onnan! A saját szememmel láttam! Legalább négy huszonöt fontos ágyúra van szükségem a szakadékban még napkelte előtt... Ne magyarázzon; hajtsa végre a parancsot, akkor hívjon, ha elkészült! – Lecsapta a kagylót, s ekkor vette észre Centaine–t. – Drágám – változott meg azonnal a hangja. A lány elé sietett és megfogta a kezét. – Annyira aggódtam! A kastélyt porig lőtték. A front éppen mögötte húzódik... – Elhallgatott, egy pillanatig fürkésző szemmel nézett a lányra. – Az édesatyja? A lány megrázta a fejét. – Meghalt az ágyútűzben. – Őszinte részvétem – mondta egyszerűen Sean, majd John Pearce felé fordult. – Vezesse Miss de Thiryt a szállásomra. – A lányhoz fordult. – Öt perc múlva magam is ott leszek. A tábornok szobája egyenesen a refektóriumra nyílt, így ha nyitva volt az ajtó, Sean Courteney tábornok ágyán heverve is figyelemmel kísérhette, mi történik a hadműveleti teremben. A szobában csak a legszükségesebb berendezés volt, egy ágy, egy íróasztal két székkel, s egy szekrény az ágy lábánál. – Foglaljon helyet, Mademoiselle – mutatott John Pearce az egyik székre. Centaine várakozás közben szemügyre vette a szobát. Az egyetlen érdeklődésre számot tartó berendezési tárgy az íróasztal volt, amelyen egy szétnyitható fényképtartó állt. Az egyik oldalában lévő fotó egy csodálatos, érett, fekete hajú zsidó szépséget ábrázolt. A kép sarkába a következő szöveget írták: „Térj haza épségben szerető hitvesedhez! Ruth”

A kihajtott fényképtartó másik oldalán levő kép egy Centaine korabéli lányt ábrázolt. Közte és az idősebb nő közt szembetűnő volt a hasonlóság – nyilvánvaló anya és lánya –, ám a lány arckifejezése, az összeszorított, lefelé görbülő ajak elárulta, hogy a két nő közti kapcsolat nem felhőtlen. – A feleségem és a lányom – szólalt meg Sean Courteney az ajtóban. Magára öltötte zubbonyát, s épp gombolta, amikor belépett. – Evett már? – kérdezte, miközben helyet foglalt az asztal mögött, Centaine–nel szemben. – Igen, köszönöm. – Centaine fölállt, kezébe vette az ezüst gyufatartót, meggyújtott egy szálat és a havanna végéhez tartotta. A tábornok meglepett arccal előrehajolt és rágyújtott. Amikor a fölparázsló szivarból vastag füstkarikák terjengtek a levegőben, hátradőlt a székben. – A lányom, Storm szokta meggyújtani a szivaromat. Centaine elfújta a gyufát, visszaült a helyére és türelmesen várt, hadd élvezze a tábornok az illatos füstöt. Mintha éveket öregedett volna, mióta találkoztunk, gondolta, de az is lehet, hogy halálosan fáradt. – Mikor aludt utoljára? – kérdezte. A tábornok elmosolyodott, s egyszerre mintha harminc évet fiatalodott volna. – Úgy faggat, mint a feleségem. – Nagyon szép asszony. – Igen – bólintott Sean és a képre pillantott, majd ismét vissza Centaine–re. – Tehát mindent elveszített – mondta. – A kastélyt, otthonomat... atyámat. – A lány megpróbált nyugodt maradni, hogy ne vegyenek erőt rajta az érzések. – Gondolom, élnek még mások is a családjából... – Természetesen – ismerte el a lány. – Van egy nagybátyám Lyonban s két nagynéném Párizsban. – Elintézem, hogy eljuthasson Lyonba. – Kérem, ne tegye! – De miért ne? – A tábornok sértettnek látszott az azonnali visszautasítás miatt. – Nem akarok se Lyonba menni, se Párizsba. Afrikába akarok utazni. – Afrikába? – kérdezte meglepetten a tábornok. – Jóságos isten, miért pont Afrikába? – Mert megígértem Michaelnek... megígértük egymásnak, hogy Afrikában fogunk élni. – De kedvesem... – A férfi lesütötte a szemét, szivarján a hamut nézegette. A lány látta, mekkora fájdalmat okoz Michael nevének még a kimondásával is. Ő is hasonlóképp érzett, de megszólalt: – Azt akarta mondani. „De Michael meghalt”. A férfi bólintott. – Igen – válaszolta szinte suttogva. – Megígértem Michaelnek még valami mást is, tábornok úr. Megígértem neki, hogy a fia Afrikában fog megszületni. Sean Courteney lassan fölemelte a fejét és a lányra meredt. – Michael fia? – Igen, az ő fia. – Ön teherbe esett Michaeltól? – Igen. Minden szokásos, ostoba kérdés az ajkára tolult. – Biztos ebben? – Honnan tudja ilyen biztosan? – És honnan tudjam, hogy valóban Michaelé–e a gyerek? Ajkába harapott és visszagyűrte a kérdéseket. Időre van szüksége, időre, hogy átgondolja a hihetetlen fordulatot. – Bocsásson meg. – Ezzel a tábornok fölállt és kibicegett a szobából, át a hadműveleti terembe. – Van már kapcsolatunk a harmadik zászlóaljjal? – kérdezte a tisztek csoportjától. – Egy percre helyreállt az összeköttetés, aztán megint megszakadt. Készek az ellentámadásra, de tüzérségi támogatásra van szükségük.

– Hívják azokat a kurva tüzéreket, próbáljanak meg kapcsolatba lépni Caithness–szel. – Az egyik tiszthez fordult. – Roger, mi újság az első zászlóaljnál? – A helyzet változatlan, uram. A folyamatos ágyúzás ellenére visszavertek két német támadást. Stevens ezredes szerint ki fognak tartani. – Igazi férfi! – mordult föl elismerően a tábornok. Olyan ez az egész, mintha egy léket kapott csónakba betörő vizet akarna az ember friss agyaggal elrekeszteni. De valahogy mégis megbirkóznak vele, s minden óra, amely feltartja a németeket, az ellenséges támadás élét tompítja. – A kérdés kulcsa a tüzérség. Ha idejében odaérnek az ágyúk, nyert ügyünk van. Hogy áll a forgalom a főúton? – Egyre gyorsabban mozoghatunk, uram. Ha a 25 fontosok hajnal előtt eljutnak a szakadékig, drágán megfizet az ellenség minden talpalatnyi megszerzett földért. Három oldalról özönlene a nyakukba az ágyútűz. Sean érezte, hogy a hangulata elborul. Ez az ágyúk háborúja, minden ezektől az átokverte ágyúktól függ! Agyában villámgyors számítások peregtek, felbecsülte a kockázatot, a várható veszteségeket, parancsokat osztogatott. Közben a lányon és furcsa kívánságán törte a fejét. Először is úrrá kellett lennie természetes reakcióján, amit a hír hallatán érzett, hiszen Sean viktoriánus jellem volt, aki mindenkitől – legfőképpen saját családtagjaitól – elvárta, hogy a múlt század erkölcsi normái szerint éljen. Természetes dolog, hogy a fiatal férfiak szerteszét hullajtják magvaikat – istenem, hiszen neki is egy szekérderék fattya van. Szégyenlős mosollyal gondolt vissza egykori hódításaira. De egy jól nevelt ifjú békén hagy egy jó házból való úrilányt, és vár a házasságig! – Meg vagyok döbbenve – villant át agyán a felismerés és elmosolyodott. A tisztek látták ezt a mosolyt és gyanakodva nézték. – Min töri már megint a fejét a sánta ördög? – Izgatott pillantásokat váltottak. – Elérték már Caithness ezredest? – Dühös hangjával mosolyát igyekezett elleplezni, mire a tisztek ismét buzgón munkájukba mélyültek. – Meg vagyok döbbenve – gondolta ismét, ezúttal azonban nagyon vigyázott arra, nehogy jókedve meglátszódjék rajta. – De hisz Michael is a te szerelemgyermeked, egyik kicsapongásod gyümölcse! Az elsőszülött... – Belényilallt a fájdalom, hogy Michael halott, de uralkodott magán. – Most vegyük szemügyre a lányt – váltott gondolatot – Valóban terhes, vagy csak nagyon rafinált módon próbál megzsarolni? – Néhány másodperc alatt döntött. – Kizárt dolog, hogy ekkorát tévedjek az első benyomásaim alapján. Őszintén hiszi, hogy terhes. – A női anatómia és a női agy bizonyos területei teljességgel érthetetlenek voltak a számára. Azt azonban a saját bőrén tapasztalta, hogy ha egy lány azt hiszi magáról, hogy terhes, akkor arra akár mérget is lehet venni, hogy valóban az. Hogy ezt honnan érzi meg, a tábornok egyáltalán nem fogta föl, de kész volt a dolgot tényként elfogadni. – Tehát terhes. De vajon valóban Michael–e a gyerek apja, és nem valami fiatal... Ezt a gondolatot is gyorsan elhessegette. – A lány úri családból származik, apja és az a házisárkány minden lépésére vigyázott. Teljességgel elképesztő, hogy mégis össze tudtak bújni... – Majdnem megint elmosolyodott, mert eszébe jutott: hányszor sikerült neki is a dolog, minden rettentő kockázat ellenére. – Hiába, a fiatalok szerelme bármi áron kiköveteli a magáét! – Megcsóválta a fejét. – Rendben van, elfogadom, a gyerek Michaelé. Mit gyerek, fiú! Csak ekkor engedte meg magának, hogy úrrá legyen rajta az öröm. – Michael fia! Akiben valami tovább él Michaelből. – Aztán óvatosságra intette magát. – Csak vigyázz, nehogy elkapjon a romantikus hév! A lány Afrikába akar jönni, de mi az isten csudáját csináljunk ott vele? Nem vihetem haza magammal. – Lelki szemei előtt felderengett Emoyeni, szép otthona a dombtetőn. „A szelek háza”, ezt jelenti a szó zulu nyelven. Ezt a házat a feleségének építette. Hirtelen erős vágyat érzett a felesége után. Kemény küzdelmet vívott magával, míg újból a közvetlenül előtte tornyosuló problémákra tudott összpontosítani. – Három szép nő... három büszke és makacs nő egy fedél alatt. – Ösztönei azt súgták, hogy ez a kis francia lány és az ő szeretett, de elkényeztetett lánya úgy harcolna egymással, mint két zsákba varrt macska. Megcsóválta a fejét. – Te jó isten, ez lenne a családi katasztrófa biztos receptje, ráadásul nem is lennék otthon, hogy olykor–olykor szétcsapjak közöttük. Valami okosabbat kell kisütnöm. Mindenre ami szent, mi a csudát csinál az ember egy terhes lánnyal?!

– Uram! Uram! – kiabálta egyik tisztje kezében a rádió fülhallgató jávai. – Megvan az összeköttetés Caithness ezredes úrral, uram! Sean kiragadta a készüléket a tiszt kezéből. – Douglas! – vakkantotta azonnal a mikrofonba. A vonal rossz volt, sistergett és hullámzott, mint a tenger, mintha Douglas Caithness hangja az óceánon túlról jött volna. – Üdvözlöm, uram, az ágyúk épp most érkeztek meg... – Hála istennek! – sóhajtott föl a tábornok. – Már fel is állíttattam őket... – Caithness megadta a koordinátákat. – Már lövik is a nyomorultakat, akik, úgy tűnik, már most kezdenek kifogyni a szuszból. Hajnalban támadást indítok ellenük. – Douglas, legyen óvatos, nincs maga mögött utánpótlás. Csak holnap délre tudom megszervezni. – Tisztában vagyok vele, uram, de nem nézhetjük tétlenül, hogy ismét rendezzék soraikat. – Persze hogy nem – válaszolta Sean. – Folyamatosan tájékoztasson! Én közben útnak indítok négy újabb üteget és a második zászlóalj egy részét. De ők csak délre érnek oda magához. – Köszönöm, uram, jó hasznukat fogom venni. – Kitartás, ember! – Ezzel visszaadta a fülhallgatót, s míg az átrendeződő színes zászlókat figyelte a térképen, eszébe jutott a megoldás személyes problémájára is. – Garry... – Ikertestvérére gondolt, s bűntudat és együttérzés fogta el, mint oly sokszor máskor. Garrick Courteney, a testvére miatta nyomorodott meg egy életre. Sok–sok évvel ezelőtt történt a dolog, mégis úgy emlékszik annak a szörnyű napnak minden pillanatára, mintha csak ma reggel történt volna. A két kamasz összevitatkozott a vadászpuskán, amelyet kiloptak apjuk fegyverszobájából és megtöltötték – nem söréttel, hanem golyóval. Zuluföld aranyló füvében törtek maguknak utat. – Én láttam meg először az inkonkát – tiltakozott Garry. Egy bozótkecskét akartak elejteni, amelynek búvóhelyét az előző nap fedezték föl. – Viszont nekem jutott eszembe a puska – válaszolta Sean és erősebben szorította magához a puskát –, tehát én fogok lőni is. – Mint mindig, most is Sean kerekedett fölül. Garry feladata az volt, hogy Tinkerrel, a korcs vadászkutyával együtt fölhajtsák a kecskét, s arrafelé tereljék, ahol Sean várt rá a puskával. Sean hallotta Garry távoli kiáltozását a domb tövéből és Tinker izgatott ugatását, ahogy szagot fogott. A fű hullámzása mutatta, merre jár az állat, az inkonka egyenesen a dombtető felé tartott, ahol Sean ült. A magas fűből előbukkanó állat ijesztően nagynak látszott, fölborzolt szőre égnek állt, csavaros szarvát izmos nyaka magasan az égnek feszítette. A marmagassága legalább másfél láb lehetett, a súlya pedig jó kétszáz font. Mellét és horpaszát fehér csíkok és pöttyök borították. Csodálatos példány volt, gyors és félelmetes, éles szarva akár a dárda, amely feltéphette egy ember hasát, átszakíthatta a combartériát. És most egyenesen Sean felé tartott. Sean kilőtte az egyik csőből a golyót. Olyan közel volt hozzá a kecske, hogy látta, amint a lövedék a mellébe fúródik, átütve a tüdőt és a szívet. Az állat fölsikoltott és elterült, lába rángatózott és keservesen mekegett és a földet kaparta, ahogy lassan csúszott lefelé a domboldalon. – Eltaláltam! – üvöltött föl Sean és előugrott rejtekhelyéről. – Elsőre eltaláltam, Garry! Eltaláltam! Garry és a kutya mintha versenyt futott volna a bozótosban, melyikük ér előbb oda az elejtett vadhoz. Sean kezében lóbálta a fölhúzott puskát, amelynek másik csövében még ott lapult egy golyó. Ekkor a fiú hirtelen rálépett egy kőre, mely kigurult alóla. Sean elesett és kiejtette a fegyvert a kezéből. A vállára esett, s ugyanabban a pillanatban dördült el fülsiketítően a puska. Amikor Sean föltápászkodott, Garry ott ült az elejtett kecske mellett és nyüszített. A golyó közelről érte a lábát, egy hüvelyknyivel a térde alatt, apró szilánkokra törve a csontot, péppé darálva a húst. A világos vér szökőkútként lövellt elő a sebből a ragyogó napsütésben. – Szegény Garry – gondolta Sean –, most egy magányos féllábú nyomorék. Az asszony, akit Sean teherbe ejtett és aki hozzáment Garryhez, mielőtt Michaelt megszülte volna, rövid időn belül beleőrült saját keserűségébe és öngyűlöletébe és magára gyújtotta a házat. Most pedig Michael is halott – Garry egyedül maradt, nem maradt más társa, mint könyvei és irományai.

– Odaküldöm hozzá ezt a csodálatos lányt a magzatával. – A megoldás hatalmas megkönnyebbülést okozott Seannek. – Végre valami, amivel egy kicsit leróhatok a tartozásomból. Elküldöm hozzá, és neki adom az unokámat, akit ugyanolyan szívesen elfogadtam volna a magaménak is; vegyük ezt valamelyes törlesztésnek. Elfordult a térképtől és a szobája felé bicegett, ahol a lány várta. Amikor belépett, Centaine hasán összekulcsolt kézzel, szótlanul fölállt. Sean látta a fekete szemekben az aggodalmat, a rettegést a visszautasítástól, látta, hogy alsó ajka meg–megvonaglik, mintha ítéletre várna. A tábornok becsukta maga mögött az ajtót, és a lányhoz lépett, hatalmas, szőrös mancsába vette a kezét, föléhajolt és gyengéden homlokon csókolta. Szakálla szúrós volt, de Centaine nem bánta. Felszabadultan felzokogott és átölelte a férfit. – Sajnálom, kedvesem – szólalt meg Sean Courteney. – Nagyon meglepett a közlésével. Hozzá kellett magam szoktatnom a gondolathoz. Megveregette a lány hátát – de nagyon óvatosan, mert ha valami, hát a terhesség igazi rejtély volt a számára, majd visszaültette a székbe. – Elmehetek Afrikába? – A lány mosolygott, de szeme sarkában még ott remegett egy kövér könnycsepp. – Természetesen, hisz mától kezdve Afrika az ön hazája is. – Ami engem illet, a szememben maga mindig is Michael felesége lesz. És Afrika lesz az otthona. – Olyan boldog vagyok – szólalt meg Centaine halkan, de hangjában nemcsak a boldogság csendült ki, hanem a biztonságérzet is, annak a tudata, hogy egy hatalmas és erős embernek a védőpajzsa óvja. – A szememben maga mindig is Michael felesége lesz – ezt mondta. A férfi elismerte azt, amiben eddig egyedül ő hitt, s így a dolog egyszerűen befejezett ténnyé vált. – Most pedig elmondom, mit fogunk csinálni. A német tengeralattjárók borzalmas pusztítást végeznek a tengereken. Hajóval Afrikába a legbiztonságosabban úgy mehet, ha egy vöröskeresztes kórházhajóra száll, mely a La Manche mellől indul, és meg sem áll Fokvárosig. – És Anna? ... – kérdezte gyorsan Centaine. – Természetesen ő is önnel utazik. Ezt is elintézem. Attól tartok azonban, hogy egész úton nővérként kell majd dolgozniuk. Centaine lelkesen bólintott. – Michael édesapja, a fivérem, Garrick Courteney... – kezdte Sean. – Igen, igen! Michael sokat mesélt róla. Nagy hős... aki megkapta Viktoria királynőtől a nagykeresztet a bátorságáért a zuluk elleni háborúban. – Centaine izgatottan magyarázott. – És tudós ember, aki történelmi könyveket is ír. Sean csak pislogott, hogy milyen lelkesen jellemzi a lány szegény Garricket, de amit elmondott, az tény. – Ugyanakkor egy nagyon kedves ember, aki a felesége után most egyetlen fiát is elveszítette... – Mintha telepatikus úton értették volna meg egymást; bár Centaine tisztában volt az igazsággal, mostantól fogva Michaelról csak úgy fognak beszélni, mint Garrick Courteney fiáról. – Michael volt élete értelme, s át tudjuk érezni, mit jelenthet neki az elvesztése, hiszen mi is osztozunk a gyászában – fejezte be a tábornok. Centaine szeme könnybe lábadt, az alsó ajkába harapott és hevesen bólintott. – Táviratozom neki, hogy Fokvárosban várja magukat, amikor a hajó befut. Küldök neki egy levelet is magukkal. Biztos lehet benne, hogy szívesen fogadja és gyámolítja majd magukat, a szolgálót és Michael gyermekét is. – Michael fiát – jelentette ki határozottan Centaine, majd bizonytalanul folytatta. – De azért látni fogom néha önt is, tábornok úr? – Gyakran – válaszolta Sean és megveregette a lány vállát. – Talán egy kicsit többször is, mint szeretné. ***

Ezután minden nagyon gyorsan zajlott le; Centaine–nek meg kellett tanulnia, hogy Sean Courteney mindig így intézi az ügyeket. Öt napot töltött csak a kolostorban, de ez alatt az idő alatt megállították a német előretörést Mort Homme–nál, és ahogy stabilizálódott a fronthelyzet, Sean Courteney–nek mindig jutott egy–két órája új rokona számára. Minden este együtt vacsoráztak. A tábornok türelmesen válaszolgatott a lány véget nem érő kérdésáradatára, mert az mindenről tudni akart, az országról, az emberekről, az állatokról, a Courteney családról. A társalgás főleg angolul folyt, ám ha Centaine nem találta meg a megfelelő szót, gyakran tért át a flamandra. A vacsora végeztével Centaine előkészítette a szivart, meggyújtotta, konyakot töltött a tábornoknak, mellé kuporodott és egészen addig beszélgettek, míg vagy Anna nem jött a lányért, vagy a tábornokot nem hívatták a hadműveleti terembe. Ilyenkor a lány felállt és olyan gyermeki ártatlansággal tartotta csókra az arcát, hogy a tábornok azon vette magát észre, hogy retteg az elválás közelgő pillanatától. John Pearce meghozta Centaine és Anna számára a nővér ruhákat; a fehér fityulát, a fehér kötényt, melyet kékesszürke ruha fölött hordtak. A két nő a ruhát kicsit átalakította, némi franciás ízlést csempészve a formátlan öltözék szabásába. Amikor elérkezett a búcsú ideje, Sangane berakta szegényes poggyászukat a Rollsba, Sean Courteney tábornok lebicegett a lépcsőn, alig palástolva a fájdalmat, hogy el kell szakadnia a lánytól. – Aztán vigyázzon rá – utasította Annát, aki jogos felháborodása ellenére boldogan mosolygott a tábornokra, s bólintott. – A kikötőben várom, amint vége a háborúnak – ígérte Centaine, és Sean Courteney zavarral vegyes örömmel nyugtázta, hogy a lány lábujjhegyre áll és az egész vezérkara előtt hatalmas csókot nyom az arcára. Nézte, ahogy a hátsó ablakból integető lánnyal tovagurul a Rolls, majd mintha mély álomból ébredt volna, tisztjei felé fordult és rájuk dörrent. – Nos, uraim, mi a fenének szerencsétlenkednek itt? ... Véres háborút vívunk, nemdebár, nem holmi rohadt vasárnapi iskolai összejövetelre jöttünk ide. Döngő léptekkel indult meg a kerengő oszlopai közt szobája felé, s dühös volt, hogy már most olyan fájdalmasan hiányzik neki a lány. *** A Protea Castle egykor az Union Castle Hajózási Társaság postahajója volt. A gyors háromkéményes személyszállítóként közlekedett a Fokföld és Southampton között, mielőtt átalakították volna kórházhajóvá és átfestették volna fehérre, jókora vörös keresztekkel az oldalán és kéményein. A gőzös Calais belső dokkjában horgonyzott. Délnek tartó útjára vette föl éppen az utasokat, akik távolról sem voltak oly elegánsak, mint a háború előtti utaslistákra feliratkozott világjárók. Öt vasúti kocsi sorakozott a mólón, s ontotta magából a sebesültek áradatát, akik az orr– és tatrészen feltámasztott pallókon lépdeltek föl a fedélzetre. A csatamezők valódi selejtje volt ez az emberi szállítmány. Már a mohó tekintetű katonaorvosok is reménytelennek tartották, hogy így vagy úgy összefoldozva visszaküldjék őket az emberre éhes Baal isten áldozati oltárára, a frontra, a Brit Expedíciós Erőkhöz. Ezerkétszázan zsúfolódnak majd össze a fedélzeten a Fokföldnek tartó úton. Amikor pedig a Protea Castle, mint rendes csapatszállító hajó visszatér, terepszínűre mázolják. Gyomrában akkor fiatal és egészséges halálraszántak lesznek, akik megjárják majd a poklot Észak–Franciaország futóárkaiban. Centaine a Rolls mellett állva megkövülten szemlélte ezt a dicstelen légiót. Voltak, akiknek végtagját kellett amputálni, egyiknek a keze, másiknak a lába hiányzott. A szerencsésebbje, akinek csak térdből hiányzott a lába, mankóval bicegett fel a fedélzetre. Sok volt az üres, feltűzött kabátujj. Jöttek a vakok, társaik vállára támaszkodva, majd a gerincsérültek, mozdulatlanul heverve a hordágyakon, a gáztámadások áldozatai, akiknek orrnyálkahártyáját és torkát marta szét a klórgáz, a légnyomásosak, akik eszelősen rángatóztak és vadul forgatták a szemüket, az égési sérültek rettenetes rózsaszín hegeikkel, amik zsugorba merevítették kezüket, lábukat, vagy lehúzták a fejüket a mellükre, hogy úgy néztek ki, mint megannyi púpos.

– Segíthetne, drágaságom. – Az egyik szanitécnek föltűnt a nővéruniformis, mire Centaine kizökkent a bámészkodásból. Gyorsan a zulu sofőrhöz fordult. – Megkeresem az édesapját... ugye Mbejánénak hívják? – Mbejánénak! – mosolyodott el Sangane hálásan, hogy a lány helyesen ejtette ki a nevet. – Átadom neki az üzenetét. – Menjen békével, kis hölgy! – Centaine kezet fogott a férfival, majd megragadta csomagját, és Annával a nyomában megindult új feladatai felé. Egész éjszaka folyt a behajózás. Valamivel hajnal előtt végeztek, s csak akkor mehettek el megkeresni a helyet, ahová elszállásolták őket. A rangidős katonaorvos komor tekintetű őrnagy volt, látszott rajta, hogy „fentről” már tájékoztatták. – Maga hol volt mostanáig? – förmedt rá a lányra, amikor az jelentkezett a kabinjában. Tegnap dél óta várom magát. Két órán belül fölszedjük a horgonyt. – Tegnap dél óta a C fedélzeten segédkeztem doktor Solomonnak. – Jelentkeznie kellett volna nálam – jegyezte meg fagyosan az őrnagy. – Nem mászkálhat itt összevissza a hajón, mint egy kéjutazáson. Személyesen vagyok felelős magáért a táb… – Félbeszakította önmagát és másra terelte a szót. – Egyébként a C fedélzet a legénységi állományé. – Pardon? – Centaine angolsága napról napra javult, de még mindig voltak kifejezések, amelyeket nem értett pontosan. – A legénységé, és nem a tiszteké. Mostantól kezdve a tisztekhez osztom be. Az alsó fedélzetekhez semmi köze... semmi köze – ismételte meg az őrnagy olyan lassan, mintha egy értelmi fogyatékossal beszélne. Megértette, amit mondtam? Centaine hullafáradt volt és nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz. – Azok az emberek ott lenn ugyanúgy szenvednek, mint a tisztek – magyarázta dühösen. – Ugyanúgy véreznek, ugyanúgy halnak meg, mint a tisztek. Az őrnagy összevonta a szemöldökét, és hátradőlt a székében. Ugyanilyen korú lánya van, mint ez a francia naposcsibe, de az soha nem mert volna visszafeleselni neki. – Már látom, ifjú hölgy, sok bajom lesz magával– szólalt meg fenyegetően. – Kezdettől ódzkodtam a gondolattól, hogy nőket engedjek a fedélzetre... tisztában voltam vele, hogy az ilyesmi csak bajhoz vezet. Most pedig jól figyeljen rám! Pontosan az enyémével szemben lesz a kabinja – mutatott a becsukott ajtón túlra. – Azonnal jelentkezik doktor Stewartnál, és minden parancsát teljesíti. A tiszti kantinban étkezik, az alsóbb fedélzetekhez, mint azt mondottam volt, semmi köze. Elvárom, hogy mindig a lehető legmegfelelőbb viselkedést tanúsítsa! És biztos lehet benne, hogy magán fogom tartani a szemem. Ilyen bemutatkozás után a számukra kijelölt kabin kellemes meglepetést okozott, amiben nyilván ismét csak benne volt Sean Courteney tábornok keze. Egy olyan lakosztályt jelöltek ki nekik szállásul, amelyért legalább 200 guinea–t kellett a háború előtt fizetni: kétágyas hálószoba, nem is emeletes ágyakkal, a nappaliban heverő, két fotel, íróasztal székkel, külön fürdőszoba és WC, s az egész lakosztályt ízléses függönyökkel is fölszerelték. Centaine az ágyra vetette magát és belefúrta magát a párnák közé. Hatalmasat sóhajtott. – Ó, Anna, még levetkőzni is fáradt vagyok. – Azonnal levetkőzöl – parancsolta Anna. – És ne feledd megmosni a fogad! Riadót jelző harangok szavára ébredtek, sípok harsantak a folyosón, és minden ajtón bedörömböltek. Dohogtak a motorok, a hajó vágta a La Manche hullámait. Első rémületük után megtudták, hogy csupán próbariadóról van szó. Gyorsan magukra csatolták mentőmellényeiket és felsorakoztak a felső fedélzeten a számukra kijelölt mentőcsónak mellett. A hajó éppen ráfordult a tengeri útra, maga mögött hagyva a Csatornát. Ködösen szürke volt a reggel, a szél fütyült, így aztán fölszabadult sóhaj tört ki belőlük, amikor felharsant a „gyakorlat vége” parancs. A reggelit az első osztályú ebédlőben szolgálták föl, ezt alakították át tiszti kantinná a járóbetegek részére. Centaine belépése kisebb fölfordulást okozott. Nagyon kevés tiszt tudta előzőleg, hogy egy csinos lány is van a fedélzeten, így aztán nehezen tudták palástolni örömüket. Nagy tolongás támadt, hogy minél közelebb üljenek hozzá, de az első tiszt, annak okán, hogy a kapitány még a hídon tartózkodott, gyorsan

érvényt szerzett a hatalmának, és Centaine pillanatok alatt a jobbján találta magát egy tucat vizslató szemű tiszt körében. Vele szemben ült Anna, aki úgy jártatta föl s alá a szemét, mint egy testőrkutya. A hajó tisztjei mind britek voltak, a betegek viszont kivétel nélkül mind a gyarmatról valók. A Protea Castle, miután megkerülte a Jóreménység Fokát, keletnek fordul majd. Centaine körül ott ült egy ausztrál könnyűlovassági tiszt, aki a karját veszítette el, két új–zélandi, egyik kalózos fekete szövetdarabbal hiányzó szeme fölött, a másik hasonlóan kalózos fatönkkel lába helyén. Odébb egy fiatal rhodesiai, akit Jonathan Ballantyne–nak hívtak, s aki a bátorsági érdemkeresztet azért kapta, mert keresztülkaszált egy géppuska a hasán és életben maradt. Sok lelkes fiatalember, akinek mind–mind hiányzott valamilyen testrésze. Mindenki a büféből hozott csemegével akart kedveskedni Centaine–nek. – Ó, nem! Képtelenség végigennem ezeket a bőséges angol reggeliket. Napok alatt úgy néznék ki, mint egy disznó – tiltakozott nevetve, de nagyon élvezte a dolgot. Tizennégy éves kislány volt, amikor elkezdődött a háború, soha nem tapasztalhatta, milyen érzés, ha valakit udvarlók, csodálók egész hada vesz körül. A rangidős orvostiszt dühösen villogtatta feléje a szemét a kapitány asztalától, így aztán a lány nemcsak saját gyönyörűségére, hanem az ő bosszantására is különösen kedves volt a körülötte legyeskedő fiatalemberekhez. Bár bűntudatot érzett, amiért nem hű Michael emlékéhez, valahogy mégis ínyére volt a dolog. Meg is nyugtatta magát. – Végül is ez a dolgom, hisz ők a betegeim. És egy ápolónőnek kedvesnek kell lennie a pácienseihez. És mosolygott, és együtt nevetett velük; a férfiak pedig mindenáron fel akarták hívni magukra a figyelmét, kisebb szolgálatokat tettek neki, s készséggel válaszolgattak kérdéseire. – Miért nem konvojban haladunk? – kérdezte például a lány. – Nem veszélyes dolog végighajózni a Csatornán en plein soleil, vagyis fényes nappal? Hallottam, hogy járt a Rewa... A Rewa egy brit kórházhajó volt, amelyet egy német tengeralattjáró ez év január 4–én torpedózott meg; háromszáz beteg volt a fedélzeten. Szerencsére időben sikerült kiüríteniük a hajót, mindössze hárman pusztultak el, de az eset nagy visszhangot keltett a németellenes propagandasajtóban. Mindenféle plakátok jelentek meg, „A vörös kereszt vörös posztó a német barbárok szemében” címmel, majd érzékletesen taglalták a történteket. Centaine kérdése élénk vitát indított el a reggeliző tisztek körében. – A Rewa éjjel kapott találatot – mutatott rá a dologra Jonathan Ballantyne. – Az U–Boot kapitánya vélhetően nem látta a vöröskeresztes jelzést. – Na ne beszélj! Az U–Bootokon a legkegyetlenebb tengerészek szolgálnak. Megannyi mészáros!... – Nem igaz! Ugyanolyan hétköznapi pasasok, mint te vagy én. És nyilván ugyanígy látja a dolgot a kapitányunk is... ezért hajózunk fényes nappal, hogy a tengeralattjárók láthassák a vörös keresztet. Meg vagyok róla győződve, hogy békén hagynak minket... – Ostobaság! Azok az átkozott boche–ok a saját anyósukat is megtorpedóznák. – Öregem, én is! – Hajónk huszonkét csomóval halad – magyarázta Centaine–nek az elsőtiszt. – Egy U–Boot, ha alámerül, legfeljebb hét csomóval tud haladni. Csak akkor tud ránk tüzet nyitni, ha véletlenül az utunkba kerül. Ennek esélye pedig millió az egyhez, tehát nem kell aggódnia, miss. Élvezze inkább az utazást. Egy magas, széles vállú, fiatal orvos állt Centaine elé, amikor a lány fölállt az asztaltól. Fémkeretes szemüvege miatt kicsit úgy festett, mint egy tudós. – De Thiry nővér? Dr. Archibald Stewart vagyok, Wright őrnagy hozzám osztotta be. Centaine–nek tetszett az újfajta megszólítás. „De Thiry nővér” – olyan kellemesen hivatalos csengése van. Ugyanakkor nem volt benne biztos, hogy örül annak, hogy be van osztva valaki alá. – Van valamilyen klinikai vagy ápolónői gyakorlata? – folytatta az orvos, mire Centaine kezdeti szimpátiája iránta némiképp lehűlt. Kellemetlen kérdését csodálói füle hallatára tette föl. Alig láthatóan megrázta a fejét, hogy beismerése minél kevésbé legyen nyilvános. Ám Stewart doktor rendületlenül folytatta. – Mindjárt gondoltam. – Gyanakodva szemlélte a lányt, látta, hogy milyen zavarban van. – Ne is törődjék vele, egy ápolónő első számú feladata, hogy fölvidítsa a betegeket. Az a kevés, amit eddig láttam,

arról győzött meg, hogy ebben igen jó. Azt hiszem, kinevezzük főfelvidítóvá az A fedélzetre. Wright őrnagy szigorú utasítása értelmében kizárólag az A fedélzetre. Dr. Archibald Stewart döntését nyilvánvalóan ismét fentről sugalmazták. Centaine már süldőlány kora óta gyakorlatot szerzett a kastély életének megszervezésében; ő volt atyja ápolónője, kiszolgálója és házvezetőnője. Így aztán nem okozott neki gondot, hogy szót értsen a rábízott tisztekkel. A Protea Castle fedélzetén több ezer kötetes könyvtár állt az utasok rendelkezésére. A lány gyorsan megszervezte a kölcsönzési rendszert, sőt azt is, hogy a bajtársak felváltva olvassanak vak, vagy az alsóbb fedélzeten az írástudatlan társaiknak. Mindenféle játékot játszottak, pipa– és szivarszívó versenyeket szerveztek, valamint bridzsviadalokat is – a gróf egykor szenvedélyes kártyás volt, így aztán a lány kisujjában volt a kártyatudomány. Félszemű, féllábú, megnyomorodott asszisztensei, akik gondoskodtak róla, hogy minél kevesebbet unatkozzék, egymással versengtek a lány utasításainak végrehajtásában; a betegek pedig mindenféle trükkökhöz folyamodtak, csakhogy minél tovább időzzék reggeli vizitje során a társaságukban. A betegek közt volt a Natali Lovas Lövészek kapitánya is, aki tagja volt a Mort Homme–ból elinduló konvojnak. Amikor a lány ölében egy tucatnyi könyvvel belépett a kórterembe, a tiszt kitörő örömmel üdvözölte. – Napsugár! Ez maga Napsugár személyesen! – S ezzel a név azonnal elterjedt az egész hajón. – Napsugár nővér. – Amikor pedig a rendszerint mogorva főorvos is ezzel a megszólítással illette, Centaine befogadása a hajó személyzete közé teljesen egyhangúvá vált. Ilyen körülmények között kevés ideje maradt a gyászra, de minden éjjel, már az ágyban fekve, összekulcsolta hasán a kezét, s lelki szemei előtt felderengett Michael képe. – A kisfiunk, Michael, a mi kisfiunk! Fehér habokat vetve maguk mögött hagyták a vészterhes eget, és a Biscayai öböl fekete vizét. A hajó orra előtt repülőhalak vetették ki magukat a vízből, mint ezüst pénzdarabok a kék óceán bársonyán. Az északi szélesség 30. fokánál a rendkívül udvarias Jonathan Ballantyne kapitány, kinek atyja, Sir Ralph Ballantyne, Rhodesia miniszterelnöke 100 000 hold legelővel rendelkezett, megkérte a lány kezét. – Szinte hallom szegény papát: – „100 000 hold, te elvetemült, hálátlan gyermek. Tiens alors! Na tessék, hát nem elutasít egy 100 000 holdas hozományt?” Centaine olyan hitelesen utánozta a grófot, hogy egy árny suhant át Anna tekintetén. Ezután a házassági ajánlatok szinte egymást érték – még közvetlen főnöke, dr. Archibald Stewart is eldadogta alaposan betanult kérését, laposakat pislogva rá fémkeretes szemüvege mögül, majd megdicsőülten pirult el, amikor a lány az udvarias elutasítás után megcsókolta az arcát. Az Egyenlítőnél Centaine rábeszélte Wright őrnagyot, hogy ő legyen Neptunus, s az átkelési ceremónia felettébb jó hangulatban folyt le, még ihattak is valamennyit. Centaine volt a legfőbb attrakció maga tervezte sellőjelmezében. Miközben varrták a kosztümöt, Anna hevesen tiltakozott a mély dekoltázs ellen, ám annál nagyobb ovációval jutalmazta a legénység és a betegek. Fütyültek, tapsoltak és dobogtak, s ismét legalább egy tucatnyian ostromolták meg házassági ajánlattal. Anna dühösen pufogott, ám titokban nagyon elégedetten szemlélte, milyen előnyösen változott meg a lány. Centaine szeme előtt vált szeles lánykából asszonnyá. Szinte virágba borult, ahogy megjelentek a korai terhesség jelei. Bőre, akár a gyöngyház, hevessége megszűnt, kecsessége azonban változatlan maradt. Voltak azonban jelentősebb változások is, így Centaine növekvő önérzete, kiegyensúlyozottsága. A lány úgy viselkedett, mint aki tisztában van a képességeivel, amelyeket csak most bontakoztat ki teljesen. Anna tudta, hogy Centaine született utánzóművész, egyformán jól utánozta a délfranciai lovász, Jacques kiejtését, a szobalányok vallon tájszólását, vagy zenetanárának affektáltan értelmiségi párizsi akcentusát. Most azonban az öregasszonynak is rá kellett jönnie, hogy kedvencének olyan nyelvi adottsága van, amit soha azelőtt nem vettek észre. Centaine hamarosan folyékonyan beszélt angolul, meg tudta különböztetni az ausztrál, a dél–afrikai és az oxfordi nyelvjárást. Sőt nemcsak megkülönböztetni tudta őket, hanem használni is. Amikor „good day” helyett hangos „gid dáj”–jal üdvözölte az ausztrál katonákat, azok elbűvölt füttykoncerttel hálálták meg kedvességét.

Anna azzal is tisztában volt, hogy Centaine–nek istenáldotta tehetsége és érzéke van a számokhoz meg a pénzhez. A lány akkor vette át a család anyagi ügyeinek intézését, amikor az intéző az elsők között menekült Párizsba a front elől. Anna mindig csodálta, hogy csak végigfuttatja a számoszlopon a tollát és már alá is írja az eredményt, nem rágja a tollat, nem forgatja a szemét, s nem is mormolja magában a számokat, mint ahogy az intéző tette. Az öregasszony számára ez maga volt a csoda. Centaine most megint elképesztette Annát. A lány Wright őrnaggyal alkotott párt a bridzsben, s egyszerűen legyőzhetetlenek voltak, hatalmas nyereségeket söpörtek be, s bár Anna nemigen értett egyet a szerencsejátékkal, a befolyó pénzek láttán elképedt. Centaine aztán tovább forgatta ezt a pénzt. Jonathan Ballantyne–nal és dr. Stevensszel fogadásokat kötöttek a hajó aznap megtett távolságára. Mire áthaladtak az Egyenlítőn Centaine kétszáz aranyfonttal gazdagította vagyonukat, ezt tette hozzá ahhoz a kétszáz Lajos aranyhoz, amit a kastélyból mentettek ki. Anna mindig tudta, hogy Centaine szeret olvasni. – Tönkreteszed a szemedet – figyelmeztette gyakran, de azt soha nem sejtette, milyen alapos tudásra tett szert a lány ezekből a könyvekből, csak most, amikor megfigyelte, hogy állja a sarat még olyan félelmetes vitázókkal szemben is, mint dr. Archibald Stewart. Anna észrevette azt is, hogy Centaine van olyan ügyes, hogy ne kérkedjék tudásával. A lány mindig véget vetett a vitának, s hagyta, hogy a férfi tisztességgel vissza tudjon vonulni anélkül, hogy különösebben megtépázta volna a büszkeségét. – Hát igen – bólintott Anna elégedetten, miközben figyelte, hogy nyílik ki a lány, mint egy gyönyörű trópusi virág a napfényben. – Ugyanolyan okos, mint a mamája volt. Úgy tűnt, Centaine–nek természetes igénye a meleg, a napfény. Ahányszor csak fölment a fedélzetre. arcát a nap felé fordította. – Ó, Anna, hogy gyűlölöm én a hideget, az esőt! Hát nem csodálatos ez a napsütés? – Vigyázz, mert lebarnulsz – figyelmeztette Anna. – Az pedig csúnya, nem úrihölgyhöz illő! A lány elgondolkozva méregette a karját. – Nem barna ez, Anna, hanem aranyszínű! Ahogy a hajó hasította a vizet Fokváros felé, Centaine annyit összeolvasott és annyit kérdezgette az embereket, hogy szinte már jobban ismerte a déli féltekét, mint maguk a gyarmatosok. A lány gyakran fölébresztette Annát, hogy kísérje föl a fedélzetre, ahol az ügyeletes tiszt a déli félteke csillagképeiről mesélt neki. A kései óra ellenére Anna is elbűvölten meresztgette a szemét, ahogy estéről estére feltárultak előttük az ég titkai. – Nézd csak, Anna, az ott az Achernar. Ez volt Michael csillaga. Azt mondta, mindkettőnknek választani kell csillagot. Ő választotta ki az enyémet is. – Melyiket? – kérdezte Anna. – Az Acruxot. A Dél Keresztjének legfényesebb csillagát. Nincs a kettő között semmi, csak a világ tengelye, az égi Déli Sark. Azt mondta, így kettőnk közt lesz a világ tengelye. Hát nem romantikus, Anna? – De az. Romantikus locsogás. – Anna megvetően fölkapta a fejét, s titkon bánta, hogy az ő életében nem volt egy férfi sem, aki ilyesmiket mondott volna neki. Anna rájött, hogy a lánynak megadatott az a képesség is, amely miatt mások majd elsápadnak az irigységtől: Centaine elérte, hogy a férfiak figyeljenek rá. Meglehetősen szokatlan látvány volt, ahogy Wright őrnagy és a hajó kapitánya feszülten figyelte a lány minden szavát, komoly fejtegetését anélkül, hogy szájuk mellett ott bujkált volna az az átkozott férfias, megvető mosoly. – Gyereklány még – morfondírozott magában Anna –, mégis úgy kezelik, mint egy komoly nőt, sőt kezdenek úgy bánni vele, mintha egyenlő lenne velük. – Elképesztő – gondolta az öregasszony. Itt vannak ezek a kiváló férfiak, akikért ezer meg ezer nő, Emmeline Pankhurst, Courts–Mahler és Annie Kenney műveivel a fejében otthagyná a családját, tűzbe, vonat elé vetné magát – ezek meg sikertelenül ostromolnak egy gyereklányt, mert az makacsul visszautasítja őket. Centaine–re valóban odafigyeltek a férfiak, és általában elérte, amit akart és nem kellett azokhoz a kisebb–nagyobb trükkökhöz folyamodnia, amelyeket a nők évezredek során kénytelenek voltak a férfiak megnyerésére kimunkálni. Centaine logikával, értelmes érvekkel és jellemének szilárdságával érte el a célját. Ezek, kellemes mosolyával, mélytüzű szemének átható pillantásával együtt egyszerűen

ellenállhatatlannak bizonyultak. Mindössze öt napjába került például, hogy visszavonassa Wright őrnaggyal azt a szigorú parancsot, amely kizárólag az A fedélzetre vezényelte. Bár Centaine ideje az utolsó percig ki volt használva, egyetlen pillanatra sem veszítette szem elől kitűzött célját. Minden nappal csak fokozódott benne a vágy, hogy megpillanthassa azt a földet, melyen Michael született, s amelyet annyira szeretett. Bármennyire is elfoglalt volt, soha nem mulasztotta el a delet, a déli tájolást. Néhány perccel korábban fölrohant a lépcsőn a parancsnoki hídra, s a levegőt kapkodva megszólalt: – Kérek engedélyt a hídra belépni, uram. Az őrparancsnok, aki már várt rá, ilyenkor tisztelgett: – Engedély megadva. Pont időben érkezett, Napsugár. Centaine elbűvölve figyelte, ahogy a navigátorok a híd szélén a nap állásából szextánssal bemérték, mennyit haladtak az elmúlt huszonnégy óra során, s bejelölték a térképen helyzetüket. – Itt vagyunk, Napsugár, a déli szélesség 17. fokának 23. percénél. Százhatvan mérföldre a Cunene folyó torkolatától északnyugatra. Ha Isten és az időjárás is úgy akarja, négy nap múlva megérkezünk Fokvárosba. Centaine izgatottan tanulmányozta a térképet. – Szóval már a dél–afrikai partok mentén vagyunk? – Nem, nem. Ez még Német Nyugat–Afrika. A Kaiser gyarmata volt, míg két évvel ezelőtt a dél– afrikaiak el nem vették tőle. – És mi van arrafelé? Dzsungel? Szavanna? – Annyira azért nem voltunk szerencsések, Napsugár. Ez az egész földkerekség legkietlenebb sivataga. Centaine kilépett a térképszobából, megállt a parancsnoki híd szélén és tekintetét délkeletre, a távolba meresztette, a földrész felé, amely a látóhatár mögött húzódott. – Istenem, alig várom, hogy végre megláthassam! Ez a ló igazi sivatagi állat volt, távoli rokonai Arábia forró homokjában királyokat és beduin törzsfőket szállítottak a hátukon. Vérvonaluk aztán a keresztes lovagokkal eljutott északra, Európa hidegebb éghajlatára, hogy aztán évszázadokkal később ismét visszajöjjenek Afrikába, és a német gyarmati expedíciós hadsereggel, pontosabban Bismarck lovasságával kikössenek Lüderitzbucht kikötőjében. Aztán ezek a lovak újra meg újra kereszteződtek a helyi búr lovakkal és a hottentották sivataghoz szokott hátaslovaival, míg ez a fajta megjelent. Ez a teremtmény kiválóan alkalmazkodott a kegyetlen éghajlathoz, s jól megfelelt a célnak, melyre szánták. Az arabs telivérektől örökölte szép fejformáját, s széles orrlyukait, masszív patája jól alkalmazkodott a puha homokhoz, hatalmas tüdő bújt meg széles mellkasában, halvány gesztenyebarna színe visszaverte a nap perzselő sugarait, vastag szőre egyaránt védte a déli nap hevétől és a fagyos éjszakától, erős lába messzire elvitte hátán utasával a tejszerű látóhatár felé, sőt még annál is tovább. A nyergében ülő férfi is kevert vérű volt, akárcsak a ló, ő is a határtalan sivatag szülötte. Anyja Berlinből jött, amikor nagyapját kinevezték a Német Nyugat–afrikai Haderő parancsnokának helyettesévé. A leány, családja minden tiltakozása ellenére feleségül ment egy fiatal búrhoz, akinek családja mind birtokokban, mind lelkiekben felettébb gazdagnak bizonyult. Lothar volt a frigy egyetlen gyümölcse, s mivel anyja ragaszkodott ehhez, Németországba utazott, hogy ott fejezze be tanulmányait. Hiába volt kiváló tanuló, a búr háború hírére otthagyta Németországot. Anyja csak akkor tudta meg, hogy csatlakozott a búr erőkhöz, amikor előzetes bejelentés nélkül visszaérkezett Windhoekba. Az asszony katonacsaládból származott, s igen büszke volt, amikor a fiú egy hottentotta szolgálóval és három vezetéklóval elindult apja fölkutatására, aki akkor már nagyban csatázott az angolok ellen. Lothar Magersfonteinnél találta meg apját és unokabátyját, Koos De La Rey–t, a legendás búr parancsnokot. Két nappal később esett át a tűzkeresztségen, amikor a britek át akartak törni a magersfonteini hegyek között, hogy a Kimberley ostromát álló erők segítségére siessenek. Lothar De La Rey öt nappal múlt el tizennégy éves, amikor a csata hajnalán, néhány perccel hat előtt megölte az első angolt. Jóval könnyebb célpontnak bizonyult, mint a sok száz gazella vagy kudu, amelyre addig vadászott.

Lothar, egyike az ötszáz válogatott mesterlövésznek, a futóárokban állt, amelyet maga is segített megásni a magersfonterni hegyek lábánál. Kezdetben heves tiltakozást váltott ki a búrok között, hogy beássák magukat, mint a földikutyák, hiszen született lovasok voltak, és szerettek merészen rá–rátörni az ellenségre. De La Rey tábornoknak valahogy mégis sikerült rábeszélni őket erre az új taktikára, így aztán az előrehaladó brit gyalogság gyanútlanul közeledett a lövészárkok felé a csalóka hajnali fényben. A Lothar felé nyomuló előőrsöt egy izmos, tömzsi ember vezette. Legalább egy tucat lépéssel katonái előtt haladt, lángolóan vörös császárszakállal, kockás skótszoknyája vidáman ringott, fején hetyke trópusi sisak, kezében meztelen kard. Ebben a pillanatban bukkant elő a nap a hegyek mögül, s narancsszínű fénye elárasztotta a kontúrok nélküli veldet, a dél–afrikai síkságot. Úgy vetődött a napfény az előrenyomuló skót egységre, mint a színpadi reflektor, hátulról, csodálatos célpontot csinálva belőlük. A búrok előléptek és célbavették őket. Lothar pontosan az elöl haladó férfi homlokára célzott, de akárcsak a többiek, ő is elbizonytalanodott, mert úgy érezte, a dolog ilyen körülmények között, nem egyéb, mint gyilkosság. Aztán, mintha csak magától tette volna, a Mauser tusa nekiütődött a vállának. A brit tiszt sisakja megpördült a fején, a férfi hátratántorodott, karját szétvetette. A koponyába hatoló golyó hangja úgy jött vissza Lothar fülébe, mint amikor egy érett görögdinnye szétpukkan a kőpadlón. A kard megcsillant a napfényben, ahogy kihullott a katona kezéből, aki egy lassú, szinte elegáns piruettel a földre rogyott. Skótok százai feküdtek a földhöz szögezve egész álló nap, még fejüket sem merték felemelni, mert alig száz lépésnyire a lövészárkokban talán a világ legjobb mesterlövészei lestek rájuk. Az afrikai nap égette térdhajlatukat, az megdagadt, és a seb úgy nyílt szét, mint az érett gyümölcs. A sebesültek vízért kiabáltak, egyik–másik búr oda is dobta nekik a kulacsát, de ez is gyorsan elfogyott. Bár Lothar ötven embert ölt meg azóta, mégis erre a napra emlékszik vissza a legélesebben. Úgy tartotta számon, hogy ezen a napon lett férfivá. Lothar azok közé tartozott, akik nem dobták át a kulacsukat. Viszont lelőtt két angolt, miközben azok a földön heverő kulacsok felé kúsztak. Az anyatejjel szívta magába az angolok iránti gyűlöletét, amit apja is erősített, bár igazán csak a következő években teljesedett ki. Az angolok úgy vadásztak rá és az apjára, mint a veld vadállataira. Szeretett nagynénje és három unokahúga torokgyíkban pusztult el az angol gyűjtótáborokban, de Lothar hajlott arra, hogy hitelt adjon azoknak a meséknek, amelyeket akkoriban úton–útfélen hallani lehetett, hogy az angolok halászhorgokat sütöttek bele a kenyérbe, s ezzel tépték fel a torkukat. A szemében ez tipikusan angol dolog volt: hadat viselni védtelen nők és gyermekek ellen. Apja és nagybátyjai társaságában Lothar még sokáig harcolt az angolok ellen azután is, amikor már semmi reményük nem volt. A „keserű vég harcosai”, így hívták magukat nagy büszkén. Amikor pedig a többiek, csonttá soványodva, vérhastól és a „veld–kórtól”, a nap hevétől és az alultápláltságtól elfekélyesedve, mindössze három puskagolyóval lőszertáskájukban megadták magukat az angoloknak Vereenigingnél, Petrus De La Rey és fia, Lothar nem volt közöttük. – Színed előtt esküszöm, Ó, népemnek Istene. – Petrus fedetlen fővel állt a veld pusztaságában, mellette a 17 éves Lothar. – Az angolok ellen vívott háborúnak soha nem lesz vége. Erre esküszöm néked, Izráel Ura. Ezután a bőrkötésű Bibliát Lothar kezébe tette, s vele is elmondatta ugyanezt a szöveget. – Az angolok ellen vívott háborúnak soha nem lesz vége... Lothar az atyja mellett állt, miközben az megátkozta az árulókat, a gyávákat, akik letették a fegyvert, közöttük Louis Bothát és Jannie Smuts–t, sőt a saját testvérbátyját Koos De La Reyt is. – Ti, akik eladtátok népeteket a filiszteusoknak, nyögjetek egész életeteken át az angol iga alatt, s égjen lelketek tízezer évig a pokol tüzén! Ekkor apa és fia hátat fordított, és ellovagolt a hatalmas szárazságtól nyögő ország, a Német Birodalom gyarmata irányába, hagyták, hadd békéljenek meg a többiek az angolokkal. Mindketten erős emberek voltak, bírták a kemény munkát, és mindketten meg voltak áldva a ravaszsággal és a bátorsággal. Lothar anyja német volt, s igen jó családból származott, így kiváló kapcsolataik, s némi tőkéjük is volt. Apa és fia gyorsan meggazdagodtak Német Délnyugat–Afrikában. Petrus De La Rey, Lothar apja ügyeskezű, találékony mérnökké képezte magát; amit pedig nem tudott, abban improvizált. Jelszava így hangzott: ,,’N Boer maak altyd ’n plan – egy búr mindig tervez”. Felesége

kapcsolatai segítségével ő nyerte el a megbízatást Lüderitzbucht kikötőjének felépítésére, majd amikor ezzel sikeresen végzett, ő kapta meg a szerződést az Oranje folyó és a főváros, Windhoek közötti északi vasútvonal felépítésére. A férfiú fiát is beavatta a mérnöki tudományokba. Lothar gyorsan tanult, s huszonegy éves korára teljes jogú partnerré lépett elő a De La Rey és fia út– és vasútépítő társaságnál. Anyja, Christina De La Rey kiszemelt neki egy szőke német szépséget, s diplomatikusan összehozta őket. Amikor Lothar huszonhárom éves lett, összeházasodtak, s a fiatalasszony gyönyörű szőke kisfiút szült Lotharnak, akinek sok öröme telt a gyermekben. Ekkor azonban az angolok ismét betolakodtak az életükbe, háborúval fenyegetve az egész világot, ha az elismerné a Német Birodalom jogos igényeit. Lothar és apja ekkor fölkeresték Seitz kormányzót, s felajánlották neki, hogy saját költségükön utánpótlási bázisokat hoznak létre a távoli vidékeken, amelyeket a német hadsereg sikerrel használhatna, ha angol invázióra kerülne sor. És bizonyosan sor kerül rá, éspedig a Dél–afrikai Unió felől, amelyet a két köpönyegforgató áruló, Smuts és Louis Botha vezet. Épp akkor Windhoekban tartózkodott egy német hajóskapitány, aki felismerte, mily nagy jelentőségű ez az ajánlat, s rábeszélte a kormányzót, hogy gyorsan fogadja el. Apa és fia végighajózták vele a szörnyű partvidéket, amelyet nem véletlenül hívtak Csontváz Partnak, hogy kijelöljék a legmegfelelőbb helyet, ahol a német hadihajók üzemanyagot és utánpótlást vehetnek föl, még akkor is, ha történetesen Lüderitzbucht és a Walvis–öböl a Dél–afrikai Unió kezére jutna. Föl is fedeztek egy védett öblöt háromszáz mérföldre a Walvis–öböltől és a közeli Swakopmunk településtől. A helyet lehetetlen lett volna szárazföldön megközelíteni, mert védte a lángoló sivatag. Itt kirakodták a kis parti gőzöst, amelyben a Bremenhavenből titkon érkező cirkáló szállítmánya lapult: 500 tonna fűtőolaj 44 gallonos hordókban, motoralkatrészek és konzervek, lőszer és kézifegyverek, kilenchüvelykes hajóágyú lövedékek, és tizennégy Mark VII–es akusztikus torpedó, ami mind–mind arra szolgált, hogy az esetleg megszorult U–Bootok feltölthessék készleteiket, ha történetesen a déltengereken manővereznek. A baljós holmit eltemették a magas dűnékbe, ám előbb a rozsda ellen mindent szurokkal kentek le. Mint utóbb kiderült, ezt a titkos tengeri bázist csak hetekkel azelőtt hozták létre, hogy Szarajevóban lelőtték Ferenc Ferdinándot és a Kaiser a német birodalmi érdekek védelmében mozgósított a szerb forradalmárok ellen. Franciaország és Anglia azonnal megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy kirobbantsa a háborút, amely után oly régen vágyakozott. *** Lothar és atyja nyergeltek. Magukhoz rendelték hottentotta szolgálóikat, megcsókolták asszonyaikat, Lothar a fiát, és újra megindultak az angolok és unionista kegyenceik ellen. Hatszázan lovagoltak Maritz búr generális zászlaja alatt, s amikor elérték az Oranje folyót, ott felépítették „laagerüket”, és várták, mikor csaphatnak le az ellenségre. Nap mint nap újabb fegyveresek csatlakoztak hozzájuk, kemény, szakállas, büszke férfiak, kiváló harcosok, vállukon Mauser puskájuk, mellükön keresztben a töltényheveder. Miután örömmel üdvözölték egymást, elmondták a híreket, melyek mind biztatóan hangzottak. Ahogy elhangzott a kiáltás „Commando”, – fegyverbe! –, a régi harcostársak ismét összeverődtek. A búrok mindenütt elítélték, hogy Smuts és Botha áruló módon békét kötött az angolokkal. Az összes régi búr generális hadba vonult. De Wet tábornok a Gomba–völgyben táborozott Kemp Treurfonteinnél nyolcszáz lovassal, Beyers és Fourie szintén hitet tett Németország mellett és hadat üzent Angliának. Smuts és Botha nem tudták, mihez kezdjenek, el akarták kerülni a konfliktust búr és búr között, annál is inkább, mert a Dél–afrikai Unió hadseregének hetven százaléka holland születésű katonából állt. Könyörögtek, rimánkodtak a lázadóknak, követeket küldtek a táborokba, megalázták magukat, csak hogy elkerüljék a vérontást, ám a lázadók ereje és önbizalma napról napra nőtt. Ekkor ért el hozzájuk egy üzenet, amelyet lovas hozott sietve Windhoekból. Maga a Kaiser üzent, Seitz kormányzó által. Gróf Von Spee tengernagy csatahajóival megsemmisítő vereséget mért az angolokra Coronelnél, a chilei partok közelében. A császár megparancsolta Von Speenek, hogy a Horn–fok megkerülésével induljon keletnek, vegye blokád alá, s lőjje szét a dél–afrikai kikötőket, ezzel is segítve az angol és az unionista hatalom ellen lázadókat.

Fedetlen fővel álltak a kegyetlen sivatagi napsütésben és vidáman énekeltek, hisz biztosak voltak ügyük győzelmében. Már csak az utolsó búr generálisokra vártak, hogy csatlakozzanak hozzájuk, mielőtt megindulnának Pretoria ellen. Koos De La Rey, Lothar nagybátyja megvénült és legyengült, határozatlanná vált, ő még nem érkezett meg, hiába küldött neki üzenetet többször is Lothar apja, hogy teljesítse hazafias kötelességét. Az öreg vacillált, megingatta lojalitását Jannie Smuts demagógiája, s félrevezette szeretete Louis Botha iránt. Koen Brits volt a másik búr vezér, akire vártak, a hat láb hat hüvelyk magas gránit óriás, aki egy húzásra megivott egy üveg méregerős Cape Smoke pálinkát úgy, mint egy átlag halandó egy korsó gyömbérsört, aki bármikor megemelt egy ökröt, húsz lépésnyire köpött egy vödörnyi dohánylét, s bármikor eltalált egy futó gazellát kétszáz lépésről. Ilyen emberre volt szükségük, mert ezer ember követte gondolkodás nélkül, ha döntött, merre induljanak. Jannie Smuts azonban ezt az üzenetet küldte ennek a figyelemreméltó embernek: „Hívd embereid a zászlód alá, s csatlakozz hozzám.” A válasz azonnal meg is érkezett: „Ja, öreg barátom, nyeregben várjuk az indulást – de ki ellen megyünk, a németek vagy az angolok ellen?” így veszítették el a búrok Brits tábornokot. Nem sokkal később Koos De La Rey, aki épp egy utolsó megbeszélésre hajtatott Jannie Smutshoz, ahol eldöntötte volna, kihez áll, rendőrségi úttorlaszba futott Pretoria külvárosában. Utasította a sofőrt, hogy ügyet se vessen a dologra, hajtson tovább. Egy rendőrségi mesterlövész keresztüllőtte a fejét. Í gy hát elveszítették Koos De La Reyt is. Természetesen Jannie Smuts, a hidegfejű, dörzsölt ördög, azonnal kész volt a magyarázattal. Az úttorlasz azért állt ott, hogy megakadályozza a notórius Foster–banda menekülését, akik épp egy bankot raboltak ki, s a rendőr idegességében használta fegyverét. Mindazonáltal a felkelők tudták, honnan fúj a szél. Lothar apja, amikor hírét vette a gyilkosságnak, a többiek előtt, nyíltan megsiratta fivérét. Immár tisztában voltak vele, hogy nincs számukra visszaút, mézes–mázas szavakkal semmire sem jutnak, fegyverrel kell saját országuk ellen vonulniuk. A lázadók terve az volt, hogy a csapatok az Oranje folyónál egyesülnek Maritz erőivel, de lebecsülték az ellenük küldött motorizált csapatok mozgékonyságát. Azt is elfeledték, hogy egykoron épp Botha és Smuts bizonyult a két legkiválóbb búr tábornoknak mindőjük közül. Ha ők megmozdultak, olyan villámgyorsan csaptak le áldozatukra, mint a dühös mamba kígyó. De Wet tábornok csapatait még gyülekező helyükön, a Gomba–völgyben morzsolták föl tüzérségükkel és a rájuk zúdított géppuskatűzzel. Szörnyű veszteségek érték őket, maga De Wet a Kalahári sivatagba menekült, sarkában Koen Britsszel, akinek motorizált egysége végül Waterburgnál ejtette őket fogságba. Ezután az Unió csapatai visszafordultak és Rustenburg közelében lecsaptak Beyersékre. A vesztett csata után Beyers a Vaal folyót átúszva próbált meg elmenekülni, ám bakancsának fűzője összegabalyodott, három nappal később találtak rá a holttestére a folyó alsó folyásánál. Lothar és apja az Oranje folyónál várta az elkerülhetetlen támadást, ám a rossz hír előbb érte el őket, mint az unionista csapatok. Az angol admirális, Sir Doveton Sturdee a Falkland–szigeteknél belefutott Von Spee flottájába, s a flotta többi hajójával egyetemben elsüllyesztette a két legnagyobb hadihajót, a Schanschortot és a Gneisenaut, ugyanakkor az angolok vesztesége mindössze tíz matróz volt. A felkelők reménye tehát a német flottával együtt elmerült. Amikor szembe kerültek az unionistákkal, mégis makacsul állták a sarat, ám hiába. Lothar apja golyót kapott a hasába. A fiú megpróbálta elvinni őt Windhoekba, ahol anyja, Christina gondját viselhetné. Ötszáz mérföldet kellett megtenniük a Kalahári sivatagon át, a sebet elfertőzte az átlőtt belek tartalma, a bűz pedig éjszakánként a táborhoz vonzotta a hiénákat. Kemény ember volt az öreg, napokba telt, míg meghalt. – Ígérd meg nekem, fiam – kérte utolsó leheletével, mely a halál szagát árasztotta –, hogy a háború az angolokkal soha nem ér véget. – Megígérem, apám. – Lothar lehajolt és megcsókolta az öreg arcát, aki mosolyogva lehunyta a szemét.

Lothar egy tevekórófa tövében temette el apját a vadonban; jó mély sírt ásott, nehogy a hiénák kikaparják. Ezután tovább lovagolt Windhoek felé. Franke ezredes, a német városparancsnok azonnal felismerte Lothar értékeit, s megbízta, hogy toborozzon egy felderítő csapatot. Lothar meg is szervezte a csapatot búrokból, német telepesekből, hottentottákból és négerekből, kivonult velük a sivatagba s várta az unionista csapatok invázióját. Smuts és Botha 45 ezer emberrel szállt partra Swakopmundnál és Lüderitzbuchtnál. Onnan indultak meg a szárazföld belseje felé, megszokott taktikájukat alkalmazva, villámgyors erőltetett menetben, kisebb távolságra gyakorta minden víztartalék nélkül, kétfelé oszolva, bekerítő hadműveletekkel, úgy használva a motorizált hadosztályokat, mint a búr háborúban a lovasságot. Franke ezzel szemben mindössze 8000 emberrel rendelkezett; ezzel kellett megvédenie az 1000 mérföldes tengerpartot és a 300 000 négyzetmérföldnyi belső területet. Lothar és emberei saját taktikájukkal harcoltak az unionisták ellen, megmérgezték a kutakat, mielőtt odaért volna az ellenség, fölrobbantották a vasutakat, lecsaptak utánpótlást vivő erőikre, aláaknázták az utakat, rajtuk ütöttek éjszaka, hajnalban, elkötötték lovaikat, felderítőiket szabályosan a halálba kergették, be a sivatagba. Mégsem érhettek el számottevő eredményt. A kis német hadsereg Smuts és Botha csapatai közé került, az 530 halott és sebesült végül arra bírta Franke ezredest, hogy feltétel nélkül megadja magát. Nem így Lothar De La Rey. Ragaszkodva atyjának tett ígéretéhez, maroknyi csapatával megindult északnak, s bevette magát a szörnyűséges kakaó veldbe, hogy onnan folytassa a harcot. Lothar anyja, felesége és gyermeke, mint német nemzetiségűek, az unionisták által felállított internáló táborba kerültek, ahol aztán mindhárman életüket vesztették. A táborban pusztító tífuszjárványnak estek áldozatul, ám Lothar tudta, hogy végső soron ki a felelős halálukért, s ez csak szította gyűlöletét; nem is maradt számára más, csak ez. Családját megölték az angolok, birtokait elkobozták. A gyűlölet maradt számára az az erő, amely életben tartotta. Most éppen a családja járt az eszében, ahogy ott állt lova mellett a zöld Atlanti–óceán partján, az egyik magas dűne tetején s nézte, hogy párállik a Benguela áramlat a napsütésben. Mintha csak anyja arcát látta volna előderengeni a ködből. Gyönyörű asszony volt, magas, akár egy szobor, sűrű szőke haja, ha kifésülte, a térdéig ért, ám copfba fonva a fejére tekerve hordta, s ez csak még magasabbá tette. Szeme is aranysárgán csillogott, akár egy nőstény leopárdé. Úgy tudott énekelni, mint Wagner egyik Valkürje, tőle örökölte Lothar a zene, a tudományok, a művészetek iránti szeretetét. Tőle örökölte szépségét, klasszikus teuton vonásait, sűrű fürtjeit, amelyek vállát verdesték strucctollas kalapja alatt. Haja akár a frissen öntött bronz, szemöldöke dús és barna, tekintete a leopárdé, ahogy a Benguela ezüst ködébe meresztette. A látvány szépsége úgy meghatotta, ahogyan csak a zene tudta; Mozart hegedűi – valami rejtélyes szomorúságot váltott ki a lelkében. A tenger zöld volt és nyugodt, sehol egy hullámtaraj, amely megbontotta volna a selymes vízfelszínt. Az óceán kellemes és mély mormolása akárha maga a teremtett világ lélegzése lett volna. A part menti hínáros azonban még azt a kis tengermozgást is lefékezte, ahogy lassú, menüettszerű táncát lejtette a tenger ritmusára. Az öböl szarvait geometrikus sziklák szegélyezték, amelyek a vízimadarak, a sirályok ürülékétől fehérlettek. Fókák bundája csillant meg a ködön átszűrődő napsütésben, furcsa, ugatásszerű hangjuk Lothar felé sodródott a szélcsendes levegőben. Az öböl torkában, ahol a sziklák átadták helyüket az oroszlánsárga homoknak, a dűnék által létrehozott lagúnában nádas himbálódzott; ez volt az egyetlen zöld az egész tájban. A sekély vízben flamingók csapata gázolt hosszú lábain, csodálatos rózsaszínük mintha nem is evilági volna, egy pillanatra el is terelte Lothar figyelmét a tengerről. De nemcsak a flamingók voltak a lagúna madarai. A pelikánok, kócsagok és gémek csapatai mellett ott voltak a kisebb hosszúlábú gázlómadarak légiói is, amelyek élelem után kutattak a vízben. A dűne, amely úgy kanyargott végig a tengerparton, akár egy tarajos kígyó, helyenként ötszáz lábnyira, vagy még magasabbra emelkedett a ködös ég felé, a tengeri szél pedig hol finom ívben, hol élesen hajította meg örökké változó formáját.

Hirtelen a távolban mintha forrni kezdett volna a tenger, selymes zöld színe acélszürkévé változott. Lothar feszülten figyelte, az izgalomtól hevesebben vert a szíve. Érezte, milyen gyorsan száguld a vér ereiben. Csak nem az érkezett meg, amire ezekben a hosszú, idegőrlő hetekben várakozott. Szeméhez emelte a nyakában csüngő távcsövet és érezte, miként árad szét benne a csalódottság. Amit látott, az nem volt egyéb, mint egy halraj, de micsoda halraj! A halaktól szinte habzott a tenger, ameddig a szem ellátott. A halak szabályosan legelték a hínárt; legalább három mérföld átmérőjű körben forrt a víz. Szardíniaraj volt, amelyben az egyes halak alig tenyérnyiek, de ilyen milliós tömegben képesek fölbolygatni a tengert. E hatalmas csapat fölött hisztérikusan rikoltozó sirályok keringtek, időről időre lecsapva, testük fölcsapta a vizet. Százával köröztek a halak körül a fókák is, akárcsak a tenger nehézlovassága. E csillapíthatatlan mohóságú fölfordulásban megjelentek a cápák is, jellegzetesen felmeredő, vitorlaszerű hátuszonyukkal, akárcsak a régi vitorlások. Lothar kereken egy órán át nézte a jelenséget tágra nyílt szemmel, aztán mintegy varázsütésre, a mozgás elült, a vízfelszín elcsendesedett. Az egyetlen észlelhető mozgás a hullámokkal együtt himbálódzó ködfüggöny lebegése volt. Lothar megbéklyózta lovát, nyeregtáskájából könyvet vett elő, és leült a meleg homokba. Időről időre fölpillantott és a látóhatárt kémlelte, ám az órák egyre csak teltek, végül fölállt, kinyújtózkodott és megindult lova felé. Ismét eredménytelenül múlt el egy nap. Már féllábbal a kengyelben állt, amikor még egy utolsó pillantást vetett az alkonyi naptól vöröslő tengerre. És éppen akkor, amikor odapillantott, szabályosan megnyílt előtte a tenger és egy sötét szörnyeteg, egy igazi Leviathan emelkedett ki belőle, nagyobb, mint bármelyik tengeri szörny. Acélteste nedvesen csillogott, gőzölögve az alkonyi nap hevétől, ahogy a felszínen himbálódzott. – Na végre! – kiáltott föl Lothar izgatottan, egyszersmind elégedetten. – Már azt gondoltam, soha nem jönnek. Távcsövén át meredt a félelmetes fekete hajó hosszúkás alakjára. Látta a hajó oldalára tapadt kagylókat, a hínárt. Sokáig lehetett úton, kitéve az elemeknek. A kiemelkedő megfigyelőtornyon szinte már olvashatatlanra kopott a jelzés: „U–32”. Lothar nagy nehezen ismert rá a számokra, de figyelmét egyébként is a hajó orr–részében támadt mozgás kötötte le. A körajtóban egymás után bukkantak elő a matrózok és az orra rögzített gyorstüzelő ágyúhoz rohantak. Nem vesztegették az idejüket. Lothar látta, hogy a fegyver feléje fordul, készen arra, hogy válaszoljon a partról ellenük induló esetleges támadásra. A megfigyelőtoronyban egy fej jelent meg, az alkonyi napsütésben megcsillant a feléje tekintő távcső lencséje. Lothar gyorsan előszedte a jelzőrakétát nyeregtáskájából. Az egyre növekvő tűzgolyó végül ernyőként borult a tájra, s azonnal egy hasonló röppent föl, sűrű füstcsíkot húzva a tengeralattjáróról. A férfi nyeregbe vetette magát, és megindult a dűnén lefelé, majd hatalmas porfelhőt kavarva megállt annak tövében. Lothar sarkantyúba kapta a lovát, és szinte repült a nedves fövenyen, fölállt a kengyelben, kalapját lengette, és nevetve kiáltozott. Bevágtatott a lagúna szélén fölállított táborba és leugrott a nyeregből. Végigrohant a durva uszadékfából és vászonból összeeszkábált kunyhók között, embereit kirángatta, fölrugdalta fekvőhelyükről. – Megérkeztek, ti alvó gyíkok. Megérkeztek, ti sakálfattyak. Gyerünk, emeljétek föl a valagatokat, nehogy odarohadjon! Képtelen martalócbandát toborzott Lothar maga köré: magas, izmos hererók, sárgás bőrű, mongoloid hottentották, ferde szemű, vad koranák, sunyi, de szép ovambók, törzsi öltözékben, amelyet a csatatéren zsákmányolt holmikkal egészítettek ki, kudu és zebrabőrben, strucctollal ékesítve, az általuk megölt unionista katonák piszkos zubbonyában, trópusi sisakjában. Fegyverük is hasonlóan változatos képet mutatott. Volt ott Mannlicher, Mauser, Martini Henry és Lee Enfield 303–as karabély, kés és dárda. Vérszomjasak voltak, akár a vadászkutyák, vadak és kiszámíthatatlanok, akárcsak maga a sivatag, amelynek gyermekei voltak. Csak egyetlen embert fogadtak el uruknak, ha más valaki emelt volna kezet rájuk, vagy rúgott volna beléjük, annak egyetlen mozdulattal elvágták volna a torkát, vagy golyót röpítettek volna a fejébe, de Lothar De La Rey mindezt megtehette velük, rúgta és öklével püfölte őket. – Mozgás, ti hiénaszarevők! Nyakatokban az angolok, mire végeztek a tetvészkedéssel!

Két uszályt rejtettek el a nádasban. Együtt érkeztek ezek is azzal a szállítmánnyal, amely néhány héttel a háború kirobbanása előtt ért partot. Miközben hetekig vártak az U–Bootra, az emberek újrakátrányozták a feneküket és görgőket készítettek az uszadékfából, amely bőséggel hevert szerte a parton. Most Lothar sürgetésére elővonszolták a hajókat a nádasból, húsz–húsz ember vonszolta mindegyiket, mert a hajók bizony nehezek voltak. Annak idején arra építették őket, hogy guanót szállítsanak bennük, s még most is bűzlöttek a madárürüléktől. A széles gerendákból ácsolt uszályok mélyen a puha homokba nyomták a görgőket. Amikor a vízpartra vonszolták a hajókat, visszarohantak a dűnéhez, ahová annak idején az olajoshordókat rejtették. Előásták őket a homokból, és legörgették őket a tengerpartra. Lothar már fölállította az orra a géppuskaállványt és berakodták a hordókat is, míg lassan leszállt a sivatagra az éj, s a sötétség leple alatt a tengeralattjáró is ismét a felszínre emelkedett. – Mindenki ide! Vízre szállunk! – ordította Lothar, mire emberei előrajzottak a sötétből s megkezdődött a ritmikus munkadal, s a hajó hüvelykről hüvelykre haladt a víz felé a homokban, míg végre himbálódzni nem kezdett a vízen. Lothar egy magasra emelt viharlámpával a kezében az egyik uszály orrában állt, az emberek pedig mélyen a vízbe merítették az evezőt. Előttük a sötétségben ott himbálódzott a tengeralattjáró jelzőfénye, aztán hirtelen előttük tornyosult az U–Boot, s a hajó teste nekiütődött. A német matrózok csáklyákkal húzták oda a tengeralattjáróhoz az uszályt, egyikük kezét nyújtotta Lotharnak, hogy átléphessen az U– Boot lépcsőjére, amelyen felkapaszkodott a parancsnoki hídra. A tengeralattjáró kapitánya ott várt rá. – Unterseeboot Kapitän Kurt Kohler. – Halkan összecsattintotta sarkát, tisztelgett és kezét nyújtotta Lotharnak. – Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk, Herr De La Rey, már csak kétnapi üzemanyag–tartalékunk volt. – Sápadtan állt a tengeralattjáró kapitánya a hajóhíd gyenge fényében, bőre mint egy olyan lényé, aki hosszú időt tölt a fénytől távol. Szeme mélyen besüppedt fekete üregébe, szája mint egy szablya által ütött seb. Lothar megérezte, ez az ember közeli kapcsolatban van a halállal, a félelemmel, a mélység sötét titkaival. – Szerencsés útjuk volt, Herr Kapitän? – Százhuszonhat nap a tengeren, és huszonhatezer bruttóregisztertonna ellenséges hajóanyag – bólintott sokatmondóan a kapitány. – Isten segedelmével ez újabb huszonhatezer bruttóregisztertonnát jelent – mérlegelte Lothar. – Isten segedelmével s az önök üzemanyagával – állapította meg a kapitány, miközben futó pillantást vetett a hordókra, melyek közül az elsőket éppen akkor emelték a fedélzetre. Majd ismét Lothar szeme közé nézett. – Van torpedójuk is? – kérdezte izgatottan. – Legyen nyugodt – válaszolta Lothar –, a torpedók készen állnak. Ám úgy gondoltam, elsőnek az üzemanyag s csak utána a lövedékek. – Ez magától értetődő. – Egyiküknek sem kellett említenie, milyen következményekkel járna, ha egy angol hadihajó vetődne az üzemanyag nélkül kódorgó U–Bootra ellenséges vizeken. – Még mindig akad egy kevés snapszunk – váltott témát a kapitány. – Tisztjeimmel megtiszteltetésnek vennénk, ha velünk tartana. Ahogy ereszkedett lefelé a tengeralattjáró gyomrába az acéllétrán, Lothar érezte, hogy fölkavarodik a gyomra. Szinte vágni lehetett a bűzt, s azon morfondírozott, vajon létezik ember, aki ezt néhány percnél tovább elviselné? Annak a hatvan embernek a szaga volt ez, akik hónapokon át összezárva éltek napfény és friss levegő nélkül, anélkül, hogy testüket, ruháikat mosni tudták volna. Nyirkos izzadságszag keveredett a bőrgomba bűzével, mely elrohasztotta uniformisukat, az üzemanyag, a zsíros ételek, a félelem, a 126 napon át nem húzott ágynemű, a zoknik, cipők bűzével, amelyhez hozzáadódott a küblik orrfacsaró bűze is, amelyeket csak egyszer ürítettek naponta. Lothar undorát jól palástolva összeütötte sarkát, amikor a kapitány bemutatta alárendelt tisztjeit. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy Lotharnak nyaka közé kellett húznia a fejét, a fekvőhelyek közt oly keskeny volt a hely, hogy csak „lapjával” fértek el egymás mellett az emberek. Amikor megpróbálta elképzelni az itteni életet, érezte, hogy kiveri a veríték.

– Van tudomása ellenséges hajómozgásról, Herr De La Rey? – A kapitány gyűszűnyi pálinkát öntött a metszett kristálypoharakba, s nagyot sóhajtott, amikor az utolsó csepp is kigördült az üvegből. – Őszinte sajnálatomra, legfrissebb információm is egyhetes. – Lothar poharával tisztelgett a többiek előtt, ittak, majd folytatta: – Az Auckland csapatszállító hajó Durbanben horgonyzott nyolc nappal ezelőtt, fedélzetén kétezer új–zélandi gyalogos katonával, s várhatóan 15–én húzza föl a horgonyt... Sok szimpatizánsuk volt a Dél–afrikai Unió közalkalmazottai körében, nők és férfiak, akiknek apja, családtagjai végigharcolták a búr háborút, együtt lovagoltak Maritz és De Wet zászlaja alatt az unionista csapatok ellen. Rokonaikat börtönbe vetették vagy kivégezték, amikor Smuts és Botha leverte a lázadást. Sokuk a Dél–Afrikai Vasúti és Kikötői Igazgatóság alkalmazottja volt, mások kulcspozíciókat foglaltak el a Posta– és Távírdaügyi Minisztériumban. Így gyorsan hozzájuthattak az életbevágó hírekhez, amelyek aztán sifrírozva eljutottak a német ügynökökhöz a felkelők segítségével az állam saját hírközlési rendszerén keresztül. Lothar elősorolta a dél–afrikai kikötők kikötési és indulási listáját, majd megint bocsánatot kért. – Ezek az információk az okahandjai távírdába érkeztek, ahonnan egy emberem ötnapi lovaglás árán hozza át a sivatagon. – Értem – bólintott a német. – Mindazonáltal felbecsülhetetlenek az információi, hogy kidolgozhassam hadmozdulataim következő lépéseit. – Fölpillantott a térképről, amelyen bejelölte a Lothar által megadott ellenséges állásokat, s most először vette észre vendége arcán a kényszeredettséget. Arckifejezése figyelmet és udvariasságot mutatott, befelé azonban fintorgott. – Te nagy hős, te operacsillag, aki annyira bátornak érzed magad kinn a napfényben, bárcsak megmutathatnám, mit jelent az igazi bátorság, az igazi áldozat – füstölgött magában a kapitány. – Mit gondolsz, milyen érzés, ha feletted dübörög az angol romboló motorja, amelyik épp rád vadászik? Ó, hogy örülnék, ha láthatnám az arcod, amikor találat éri a tengeralattjárót, s kezd beözönleni a víz, s hirtelen kialszik a villany. Mit szólnál hozzá, ha megütné az orrod saját ürüléked bűze, ahogy beszarsz a sötétben és éreznéd, amint a forró fos végigcsorog a lábad szárán? – Ehelyett azonban rámosolygott s fennhangon csak ennyit mormolt az orra alatt: – Bárcsak megkínálhatnám még egy kis snapszszal... – Nem, nem! – Lothar tiltakozó mozdulattal emelte föl a kezét. Szinte hányingere volt ezektől a hullaszerű emberektől és ettől az elviselhetetlen bűztől. – Nagyon kedves, de mennem kell, hogy felügyeljem a rakodást. Diese Schwartze, ezek a feketék lusta kutyák, született tolvajok, az ember egy percig nem bízhat meg bennük. Csak a korbács nyelvén értenek... Lothar hálás szívvel mászott felfelé a létrán, aztán a megfigyelőtorony nyílásában mélyet lélegzett a hűvös éjszakában. A tengeralattjáró kapitánya követte. – Herr De La Rey, lényegbevágó, hogy még hajnal előtt végezzünk a rakodással... maga is látja, milyen sebezhetőek vagyunk, milyen tehetetlenek a part csapdájába szorítva. Kijárataink nyitva, üzemanyagtankjaink üresen. – Ha esetleg néhány matrózt a partra küldene, hogy segítsen a rakodásban... A kapitány egy pillanatig elbizonytalanodott. Még sebezhetőbbé válik, ha partra szállítja ezt a kiváló emberanyagot. Gyorsan felmérte a kockázatot. A háború olyan, mint egy kockajáték, egyetlen dobás dönt győzelem és halál kérdéséről. – Húsz emberemet partra küldöm önnel. – Másodpercek alatt hozta meg ezt a döntést, s Lothar, aki átérezte vívódását, őszinte csodálattal bólintott. Fényre volt szükségük, ezért Lothar uszadékfából tüzet rakatott, ám a tenger felől paravánt vonatott köré, mert bízott benne, hogy ez és a leereszkedő ködfüggöny megvédi őket az angol hajók vizslató tekintetétől. Ebben a szűrt fényben rakták meg újra meg újra az uszályokat, s eveztek a tengeralattjáróhoz kirakodni. Minden egyes kiürült olajoshordót kilyukasztottak és a sűrű hínárosba süllyesztettek. A kecses szivar alakú hajó egyre mélyebbre süllyedt a vízbe. Hajnali négy volt, mire megtelt az üzemanyagtartály, s az U–Boot kapitánya egyre idegesebben jártatta a szemét a felderengő dűnék fekete és éles körvonalain – majd lenézett a közelgő uszályra, amelyen ott csillogott a torpedó, szinte milliméterre kicentizve a hajó egyensúlyát. – Siessünk! – Áthajolt a torony korlátján, s feszülten figyelte, ahogy emberei gyakorlott mozdulatokkal, hevederjeik segítségével a fedélzetre emelik a torpedót. Az egyik hajó már a part felé

tartott, ahonnan épp akkor indult el gyilkos terhével a másik, amikor a lövedéket merülésvonal alatti hüvelyébe csúsztatták. Gyorsan világosodott, s egyre fokozottabb erőfeszítést követelt a matrózoktól s a fekete gerilláktól, hogy fáradtságukkal megküzdjenek és befejezzék a rakodást, mielőtt a napvilág kiszolgáltatja őket az ellenségnek. Lothar elkísérte az utolsó torpedót, úgy lovagolt a csillogó testen, mintha csak arab telivérén ülne. Ahogy elnézte, a kapitány ismét érezte, ahogy elönti a férfi iránt érzett gyűlölet, amiért a férfi magas volt, csinos és napégette, mert ilyen könnyedén arrogáns volt, gyűlölte a kalapjába tűzött strucctollak miatt, vállát verdeső szőke fürtjei miatt, de leginkább azért, mert ellovagolhat a sivatag felé s itthagyja őt lemerülni a hideg és kegyetlen vizek mélyére. – Kapitány! – Lothar átmászott az uszályról és felkapaszkodott a parancsnoki híd létráján. A kapitány ekkor vette észre, hogy a férfi arca ég az izgalomtól. – Kapitány, épp most érkezett meg az egyik emberem Okahandjából. Öt napja lovagolt éjjel–nappal, de jó hírt hozott. Remek hírt. A kapitány igyekezett, nehogy meglátszódjék rajta is az izgalom, de keze remegni kezdett, ahogy Lothar folytatta. – A fokvárosi kikötő igazgatója jó emberünk. Ő üzeni, hogy nyolc napon belül a kikötőbe várják az angolok csatahajóját, az Inflexible–t. A hajó 5–én hagyta el Gibraltárt és egyenesen Fokvárosnak tart. A kapitány egy másodperc alatt eltűnt a lejárati nyílásban s Lothar undorát visszafogva követte az acéllétrán. A kapitány izgatottan a térkép fölé hajolt körzővel a kezében, s röpködtek belőle a kérdések navigációs tisztje felé. – Adja meg nekem az ellenséges 1. osztályú csatahajók maximális sebességét! A tiszt gyorsan fellapozta a hírszerzés által összeállított anyagot. – A becslések szerint 22 csomó 260–as fordulatszám mellett. – Aha! – A kapitány végighúzta ujját az afrikai kontinens nyugati partjai mentén Gibraltártól a Jóreménység fokáig. – A–ha! – Ezúttal boldog várakozás csendült ki a hangjából. – Járőrpozícióba helyezkedhetünk ma 18.00 órára, ha fölszedjük a horgonyt egy órán belül, addigra biztos nem jut el a kikötőig. Fölemelte a fejét és körülhordozta tekintetét a köréje gyűlt tiszteken. – Uraim, egy angol csatahajó, és nem is akármilyen. Maga az Inflexible, amely a Falkland–szigeteknél elsüllyesztette a Scharnhorstot. Micsoda trófea! Micsoda trófea császárunknak és a hazának. Der Kaiser und das Vaterland! *** A hajó két végében álló őrszemek mellett maga Kurt Kohler kapitány is kinn állt az U–32–es megfigyelőtornyában és didergett a hideg tengeri ködben a vastag fehér garbója ellenére, amelyet sötétkék zubbonya alatt viselt. A szócsőhöz hajolt: – Motorokat beindítani, merüléshez fölkészülni! – majd elégedetten hallgatta hadnagya hangját, amint ismétli a parancsot. – Motorokat beindítani, merüléshez fölkészülni! A tengeralattjáró megremegett Kohler lába alatt, a dízelmotorokból előtörő füst ott kavargott a feje fölött. A bűz facsarta az orrát. – Merülésre kész! – harsant fel a szócsőből elsőtisztjének hangja, és Kohler úgy érezte, hatalmas teher szakad le a válláról. Meggyötörték az üzemanyag–vételezés és lőszerfelvétel közben, kiszolgáltatottságban töltött órák, s most megnyugvással töltötte el, hogy a hajó ismét életre kelt. – Hétcsomós fordulattal indulás – parancsolta. – Irány 270 fok! Amikor elismételték a parancsot, föltolta sapkája ellenzőjét és szeméhez emelte a távcsövet, hogy még egy utolsó pillantást vessen a partra. Az uszályokat már visszavontatták rejtekhelyükre, csak a homokon látszott a nyomuk. A parton egy lovason kívül egy teremtett lelket sem lehetett látni. Kohler látta, hogy Lothar De La Rey leveszi széles karimájú, strucctollas kalapját és a hajó felé integet. Kohler visszatisztelgett jobb kezével, mire a lovas sarkantyúba kapta lovát és elvágtatott a nádas felé, amely ott fulladozott két magas dűne között. Vízimadarak csapata rebbent föl, akár egy kisebb felhő, ahogy a lovas elvágtatott a fenyegető dűnék felé a lagúnában, majd ló és lovasa eltűnt a képből.

Kohler hátat fordított a szárazföldnek, s figyelte, hogy vág bele a habokba a tengeralattjáró hegyes orra, mintegy kettémetszve az ezüstös ködfüggönyt. A hajótest olyan formájú volt, mint egy kard. Egy 170 láb hosszú kétkezes lovagi kard, amelyet a hatszáz lóerős motor lendített az ellenség torkának. Kohler nem is próbálta meg elfojtani a rátörő büszkeséget, amely mindig elfogta, ha a hajó új útra indult. Nem ringatta magát illúziókban, ő tudta, hogy a világháború eredménye rajta s tisztjei, a tengeralattjárók legénysége vállán nyugszik. Ők tudták csak kimozdítani a patthelyzetből a szörnyű és kilátástalan állóháborút, amely az egymással szemben húzódó lövészárkok között dúlt, akárha két kimerült nehézsúlyú birkózó között zajlott volna. Egyik sem érzett annyi erőt sem a karjában, hogy megadja az utolsó ütést, ehelyett lassan rothadtak el a sárban szörnyű vágyaiktól lángolva. Csak e titkos és halált hozó erő, az U–Bootok tudtak győzelmet kicsikarni a kétségbeesésből, mielőtt minden összeomlott volna. Bárcsak a Kaiser kezdettől fogva teljes erővel bevetette volna a tengeralattjárókat, morfondírozott Kohler, mennyire másként állna a helyzet! 1914 szeptemberében, a háború első évében egyetlen tengeralattjáró gyors egymásutánban elsüllyesztett három angol csatahajót, de ennek a mindent bizonyító erődemonstrációnak az ellenére, a német legfelsőbb hadvezetés vonakodott élni a kezükbe kapott halálos fegyverrel, félve a világ dühétől és a megvetéstől, hogy egyszerűen „vízalatti mészárosoknak” tartják majd őket. Természetesen az amerikai fenyegetések, a Lusitania és az Arabic katasztrófái, az ezzel együttjáró hatalmas emberáldozatokkal együtt szintén korlátozták a tenger alatti fegyver széleskörű használatát. A Kaiser joggal tartott attól, hogy fölébreszti az alvó amerikai óriást, amely teljes erejével lehengerli a Német Birodalmat. Most, amikor már majdnem túlságosan későn, de a német hadvezetés meghirdette a korlátlan tengeralattjáró–háborút, az eredmény minden várakozást felülmúlt. 1916 elmúlt három havában nem kevesebb, mint 300 000 bruttóregisztertonna szövetséges hadianyag süllyedt el a hullámsírban a német torpedótámadások következményeként. És ez csak a kezdet: 1917 áprilisának első tíz napja során 250 000 bruttóregisztertonna semmisült meg, 875 000 az egész hónapban – a szövetségesek nyögtek a hihetetlen veszteség súlya alatt. Most, hogy kétmillió harcrakész, fiatal amerikai készült átkelni az óceánon, hogy bekapcsolódjék a konfliktusba, a német tengeralattjáró–flotta minden matrózának és tisztjének szent kötelessége lett meghozni minden lehetséges áldozatot, amit csak elvártak tőlük. Ha a hadak istene egy olyan hírneves brit csatahajót vetett a jelentéktelen U–Boot útjába, mint az Inflexible, akkor Kurt Kohler kész volt életét s legénysége életét áldozni, csak hogy kilőhesse torpedóit a nagy hajóra. – Sebesség 12 csomó – szólt Kurt a szócsőbe. Ez volt az U–32–es legmagasabb felszíni sebessége, a kapitány pedig olyan gyorsan akarta elérni az érintett vizeket, amilyen gyorsan csak lehetett. Számításai szerint az Inflexible 110–140 tengeri mérföldnyire haladhatott el a partok mentén, de Kurt nem akarta a véletlenre bízni a találkozást. A legmegfelelőbb helyet akarta elérni. Az U–32–es megfigyelői legfeljebb hét tengeri mérföldnyire láttak el, a torpedók hatótávolsága pedig mindössze 2500 yard, s sebességük sem sokkal több 22 csomónál. Tehát Kurtnak 2500 yardnál közelebb kell férkőznie a gyorsan haladó csatahajóhoz, holott annak is sokezer az egyhez volt az esélye, hogy egyáltalán megpillanthassa. Ha pedig megpillantja, az a legvalószínűbb, hogy annyit lát csak, hogy a csatahajó megdöntött kéményeivel elhúz a látóhatáron. Félresöpörte kételyeit. – Horsthauzen hadnagyot kérem a hídra! Amikor megérkezett az első tiszt, Kurt megparancsolta neki, hogy haladjanak a kijelölt terület felé a lehető legnagyobb sebességgel, készen arra, hogy bármikor alámerülnek és támadásba lendülhetnek. – Csak akkor szóljon 18.30 előtt, ha változást észlel. Kurt fáradtságát csak fokozta a fejfájás, amelyet a dízelmotor füstje okozott. Még egy utolsó pillantást vetett a látóhatárra, mielőtt lement volna. A ködfüggönyt megtépázta a föltámadó szél, a tenger elsötétült, mintha csak földühítette volna, hogy ellene támadtak az elemek. Az U–32–es belefúrta az orrát a hullámokba, amelyek megtörtek a hajótesten. A jeges permet Kurt arcába csapott. – Gyorsan esik a barométer, uram – szólalt meg csöndesen Horsthauzen. – Erős hullámveréssel számolhatunk. – Maradjon a felszínen és tartsa a sebességet – válaszolta Kurt, mintha meg se hallotta volna első tisztje véleményét. Nem akart semmi olyasmit hallani, ami bonyolította volna a dolgát. Lement a létrán, és

első útja a hajónaplóhoz és a térképhez vezetett. Formás kézírásával bejegyezte: „Irány 270 fok. Sebesség 12 csomó. Szélirány északnyugati, 15 csomós, egyre erősödik.” Alákanyarította teljes nevét, majd ujjaival megmasszírozta halántékát, amely belülről lüktetett. – Istenem, hogy én milyen fáradt vagyok – villant át benne, aztán észrevette a műszerfal fényes réztábláján, hogy a navigátor gyanakodva méregeti, ezért maga mellé ejtette kezét s azonnal elvetette a gondolatot, hogy egyenesen a kajütjébe megy. Ehelyett odaszólt a fedélzetmesternek: – Ellenőrzöm a hajót. Megállt a motorháznál, hogy megköszönje a gépészeknek a gyors újratankolást, a torpedókezelőknek az orr–részben intett, maradjanak csak nyugodtan fekhelyükön, s szemügyre vette a szűk nyílást. A három torpedóhüvely be volt töltve és nyomás alatt állt, a tartaléktorpedók csillogva hevertek a helyükön, majdnem kitöltve a szűk helyet, ahol igen nehéz lehetett mozogni. A torpedósok kénytelenek lesznek készültségben kucorogni fekhelyükön, mint a ketrecbe zárt állatok. Kurt megveregette az egyik matróz vállát. – Rövidesen több helyet csinálunk magunknak – ígérte. – Csak előbb eljuttatjuk ezeket a szeretetcsomagokat a tommykhoz. Ősi vicc volt ugyan, de a katonák kötelességszerűen fölnyerítettek. Kurt rájött, hogy a szabadban töltött órák mennyire fölfrissítették embereit. A kicsiny elfüggönyzött fülkében, mely kajütjéül szolgált, végre lerogyott az ágyra, a kimerültség szabályosan ledöntötte lábáról. Negyven órája talpon van, ennek minden percét teljes idegfeszültségben töltötte. Mégis, mielőtt magára húzta volna a takarót, keskeny ágya fölötti polcról levett egy bekeretezett fényképet és hosszan nézegette egy nyugalmat árasztó fiatalasszony képét, akinek térdénél bőrnadrágos kisfiú állt. – Jó éjt, kedveseim – suttogta. – S jó éjt neked is, másik kisfiam, akit még soha nem is láttam. A merülést jelző kürt szavára riadt föl, amely bőgött, akár egy sebesült állat. Az acélfalakról visszhangzó zaj kegyetlenül csengett a fülében. Fejét beütötte, ahogy megpróbált kikeveredni a szűk kuckóból. Azonnal érzékelte, hogy milyen erősen ring az egész hajó. Elromlott az idő, érezte a talpa alatt megdőlni a fedélzetet, ahogy a tengeralattjáró a mélybe irányította orrát, s kezdett alámerülni. Föltépte a függönyt, s berontott az irányító helyiségbe, éppen akkor, amikor a két megfigyelő mászott lefelé az acéllétrán a hajóhídról. Olyan gyorsan merült a hajó, hogy tengervíz zúdult a nyakukba, mielőtt Horsthauzennek sikerült volna bezárni a torony nyílását. Kurt a rézzel borított ellenőrzőpult fölötti órára pillantott, mielőtt átvette volna az irányítást. 18 óra 23. Gyorsan kiszámolta, hogy körülbelül száz tengeri mérföldre lehetnek a parttól, bejárandó területük szélén. Horsthauzennek néhány perc múlva úgyis föl kellett volna ébresztenie, ha nem kényszerül vészlemerülésre. – Periszkópmélység? – csattant rá az ellenőrző pultnál ülő első kormányosra, s amíg megjött a válasz, teljesen beállította érzékeit a navigációs terv kidolgozásához. – Mélység kilenc méter, uram – jött a válasz a kormányostól, aki forgatta a kereket s ellenőrizte a vad merülést. – Periszkópot fel! – parancsolta Kurt, amikor Horsthauzen leugrott a toronylétráról és elfoglalta helyét a hadműveleti asztal mellett. – A láthatáron egy nagy hajó, vörös és zöld jelzőlámpákkal, irány 060 fok – jelentette Kurt nyugodtan. – Részleteket nem tudtam kivenni. A periszkóp a hidraulika sziszegése közepette emelkedett föl, Kurt lehajolt, kezébe vette az irányzó karokat, szemét a gumikerethez szorította és belepillantott a Zeiss lencsébe, lassan kiegyenesedett, ahogy a periszkóp, immár 060 fokra állítva fölemelkedett. A lencséket egyelőre elhomályosította a víz, várnia kellett, míg kitisztul a kép. – Mindjárt teljesen kivilágosodik – állapította meg, amikor körbepillantott, aztán Horsthauzenhez fordult: – Távolság?

– Hajótest láthatár alatt. – Ez azt jelentette, hogy tőlük nyolc–kilenc mérföldre volt, de a vörös és zöld irányfények arra utaltak: egyenesen az U–32 felé tartott. Hogy ezek a lámpák égtek, azt mutatta, a hajó meg van győződve, hogy egyedül van az óceánon. Amikor kitisztult a lencse, Kurt lassan elfordította a periszkópot. Valóban ott van! Érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, elakad a lélegzete. Ez soha nem változott – mindegy, milyen gyakran találkozott már ellenséges hajóval, az izgalom, amit érzett, ugyanolyan volt, mint legelőször. – Irányt bejelölni! – csattant föl, mire Horsthauzen behúzta a vonalat a térképre. Kurt a hajót bámulta, gyomrát az éhség mardosta, megsajdult a lágyéka, mintha egy szép, felajánlkozó asszonyi testet látott volna. Jobb kezével lassan tekergette a távolságmérő beállító gombját. A periszkóp lencséjében a hajó kettős képe lassan eggyé úszott össze. – Távolságot följegyezni! – Irány 075 fok – szólalt meg Horsthauzen. – Távolság 7650 méter! – A leolvasott adatokat rávezette a térképre. – Periszkópot le! Új irány 340 fok! – parancsolta Kurt, mire a teleszkópos periszkópállvány sziszegve összecsúszott, s szusszanva megállt a lába között. Még ebből a távolságból, s ebben a gyenge fényben sem kockáztatta Kurt, hogy egy sasszemű őrszem felfigyel arra a vékony hullámcsíkra, amelyet a mégoly kicsiny periszkóp húz maga után, s ez pont feléjük tart. Kurt a műszerfal feletti óra nagymutatóját figyelte. Legalább két percet kell hagyjon Horsthauzennek a következő megfigyelésig. Egy pillantást vetett az asztal túloldalán álló első tisztre, aki számításaiba mélyedt. Jobb kezében stopper, baljával úgy forgatta a térképasztal jelzőtűinek gombjait, mint ahogy egy orosz villámgyorsan számol az abakusszal. Kurt figyelmét saját számításaira összpontosította, melyeket a fény és a felszíni viszonyok alapján végzett el. A félhomály neki kedvezett. Mint egy igazi vadásznak, neki is szüksége volt arra, hogy észrevétlen lopakodjék áldozata után, de a hullámzó tenger akadályozza a haladást, s esetleg eltérítheti a torpedókat is. – Periszkópot föl! – kiáltotta el magát, ahogy a két perc letelt. Azonnal meglátta a hajót. – Irány! Távolság! Horsthauzen az új adatokból és az idő összefüggéséből, a tengeralattjáró sebessége és iránya ismeretében meg tudta állapítani a célpontét. – A célpont 175 fokos szögben 22 csomós sebességgel halad – olvasta föl az adatokat a térképről. Kurt nem vette le a szemét a periszkóp nézőkéjéről, érezte, hogy a vadászat izgalma úgy áramlik szét az ereiben, akár az erős szesz. A hajó pontosan feléjük tart, a sebessége pontosan olyan, mint a csatahajóé. A távoli képet bámulta, de a gyenge fényen alig tudta kivenni a hajólámpák által megvilágított felépítményt – és mégis, és mégis – bár nem volt teljesen biztos benne, hogy azt látja–e, amit látni akar – de mintha a háromszög alakú körvonalat látna a sötétlő égbolt fölött, ami az új, L osztályú csatahajók jellegzetessége. – Periszkópot le! – Döntött. – Fordulás 355 fokra – így pontosan a hajó elé kerülhetnek. – A célpont innentől kezdve „vad”. – Ezzel a névvel jelezték egymás közt tisztjei, hogy támadásra indulnak. Látta, ahogy megcsillan szemükben a vadászat izgalma, ahogy gyors pillantásokat váltanak egymással. – A vad egy ellenséges csatahajó. Orrból támadjuk meg. Harcálláspontok jelentkezzenek. Gyors egymásutánban futottak be a jelentések a készültségről. Kurt elégedetten bólintott, a műszerfal jelzéseit tanulmányozta a kormányos feje fölött, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, nehogy kézremegése elárulja a többieknek izgalmát, de egy ideg ugrálni kezdett a szemhéjában, amitől úgy tűnt föl, mintha gúnyosan mosolyogna. Majd szája is remegni kezdett. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt számára. Végül megszólalt: – Becsült irány? A matróz fülhallgatóval a fején, fölnézett. A hidrofonnal az ellenséges hajó motorzajait figyelte. – Állandó – válaszolta Kurtnak, aki ekkor Horsthauzenre nézett. – Becsült távolság? – A hadnagy feszült figyelemmel nézte a térképet. – A becsült távolság négyezer méter. – Periszkópot föl!

A hajó pontosan ott haladt, ahol várta – egy hajszálnyit sem tért el útvonaláról. A megnyugvás mégis olyan izgalomba kerítette, hogy hirtelen hányingert érzett. Ha a „vad” észleli a tengeralattjáró jelenlétét, egyszerűen elkanyarodik, s nem is kell fokozza sebességét, elmenekülhet, s ő nem tudja utolérni. De a hajó teljesen gyanútlanul tartotta az irányt. Teljes volt a sötétség a felszínen, csak a hullámtarajok villantak időnként fehéren. Kurt meghozta a döntést, amellyel egészen az utolsó pillanatig várt. Még egyszer körbeforgatta 360 fokos szögben a periszkópot s meggyőződött róla, hogy nem lopakodott ellenséges hajó a háta mögé, s a csatahajót sem kísérik rombolók, ekkor megszólalt: – A hajóhídról lövök rá. Még Horsthauzen is ráemelte a tekintetét egy pillanatra, Kurt hallotta, hogy izgatottan visszaszorítják lélegzetüket tisztjei, akik most tudták meg, hogy szinte pontosan a hajó orra előtt jönnek a felszínre. – Periszkópot le! – parancsolta Kurt az első kormányosnak. – Csökkentse a sebességet öt csomóra, és emelkedjen föl toronyszintig. Látta, hogy megremegnek a mutatók a műszerfalon, aztán elmozdulnak, jelezve, hogy csökken a sebesség és a mélység, ekkor megindult föl a lépcsőn. – Kimegyek a hídra – vetette oda Horsthauzennek a létráról. Fürgén mászott fölfelé, s kicsavarta a rögzítőkereket a torony nyílásán. Amint a tengeralattjáró kiemelkedett a vízből, a belső légnyomás fölcsapta az ajtót. A szél belekapott a ruhájába, arcába csapott, akárcsak a vízcseppek is. Mintha forrt volna körülöttük a tenger, a hajó pedig himbálódzott a hullámokon. Kurt bízott benne, hogy a tenger háborgása jól álcázza a hullámokat, amelyeket a felmerülő U–Boot kelt. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megnyugodjék: az ellenséges hajó halálos nyugalommal száguld feléjük. Levette a védőkupakot a szócsőről és beleszólt: – Támadásra fölkészülni! Legénység az orrba! – Torpedónyílások zárva! – szólt föl Horsthauzen, mire Kurt diktálni kezdte az adatokat, amiket a hadnagy feljegyzett a térképre, aztán egy külön lapra is, ezt átadta a kormányosnak. A tengeralattjáró orra lassan, pontosan szembefordult a célponttal. – Távolság 2500 méter – szólalt meg Kurt. – Most került lőtávolba, de egyre közeledik. A felső fedélzeten fényeket látott, egyébként az egész hajó sötétbe borult. Kurt most már nem látott semmiféle sziluettet, csupán a három kémény árnyát. A fedélzeti fények zavarba ejtették. Nincs az a felelőtlen kapitány a Királyi Haditengerészetnél, aki ennyire figyelmen kívül hagyná a legelemibb óvintézkedéseket. Érezte, ahogy a kétely apró hideg fuvallata egy pillanatra lehűti harci idegességét. A vízpermeten és a sötétségen át bámulta a hatalmas hajót és száz ilyen idegölő pillanat közül most érezte magát először egy rövid időre elbizonytalanodni. A felé haladó hajóóriás pontosan ott volt, ahol az Inflexible–re számított. Ugyanaz a méret, ugyanaz a három kémény, ugyanaz a háromszögű forma, ugyanaz a 22 csomós sebesség – s mégis fényeket lát a fedélzeten. – Ismételje meg a távolságot! – Horsthauzen mintha kedvesen noszogatta volna a szócsövön keresztül, és Kurt elkezdte mondani. Egyre csak bámulta a „vadat”, nem bajlódott a távolságmérővel, gyorsan bemondta az adatokat, s csak ekkor jött rá, hogy harminc másodpercen belül végleg döntenie kell. – 1000 méterről tüzet nyitok – szólt bele a szócsőbe. Mintha közvetlen közelről lőne; még ebben a háborgó vízben sem kérdéses, hogy célba jutnak a cápaszerű lövedékek. Kurt a távolságmérő lencséjére meredt, nézte, hogy csökkennek a számok, ahogy vadász és vad egyre közelebb kerül egymáshoz. Mély lélegzetet vett, mint egy búvár közvetlenül lemerülés előtt és most először emelte föl a hangját. – Egyes nyílás... los! Szinte ugyanabban a pillanatban fölhangzott a szócsőben . Horsthauzen enyhén dadogó válasza, mint mindig, amikor nagyon izgatott volt. –Egyes kilőve. Se hang, se a torpedó visszarándulása, sőt a legkisebb mozgás nem jelezte, hogy megindult a torpedó. A sötéten háborgó hullámok között Kurt nem is látta a gyorsan elszáguldó lövedéket. – Kettes nyílás... los! – Mindhárom kilőve!

Kurt fölemelte a tekintetét és belehunyorgott a szélbe, megpróbálta kivenni torpedói kontúrját a vízben. Előírás szerint ilyenkor azonnal alá kell merülni, s kivárni a mélység adta biztonságban, míg bekövetkezik a robbanás, ám most Kurt úgy érezte, végig kell néznie, mi történik. – Találati idő? – kérdezte Horsthauzentől, miközben szeme egy pillanatra sem mozdult a hajóról, amely úgy ki volt világítva, mint egy luxus–tengerjáró, hogy szinte elhomályosította az égbolton mögötte ragyogó csillagokat. – Két perc 15 másodperc – válaszolta Horsthauzen, mire Kurt lenyomta stoppere gombját. Miközben halált hozó lövedékei száguldottak a célpont felé, a német kapitányt elöntötte a lelkifurdalás. Mielőtt elindultak volna a torpedók, csak a támadás feletti izgalmat, a vadászat izgalmát érezte, most azonban eszébe jutottak az ellenség bátor emberei, akiket ő most kegyetlenül a hideg hullámsírba küld. Ólmos lassúsággal teltek a másodpercek, olyannyira, hogy órájának foszforeszkáló számlapjára pillantott, hogy meggyőződjék, torpedói nem tévesztettek célt. Ekkor hangzott fel az a robbanás, amelyre akkor is mindig összerándult, ha számított rá, aztán látta, hogy szökőkútként csapódik föl a víz a hajó teste mellett, a vízpermet megcsillan a csillagok és a fedélzeti lámpák fényében. – Egyes talált – harsant föl Horsthauzen diadalmas kiáltása a szócsőből, amit újabb dörrenés követett, mintha egy hegy omlott volna a tengerbe. – Kettes talált! Még el sem ültek az első hullám oszlop szikrázó fényei, amikor felmorajlott a harmadik robbanás, s feltört az újabb hullámoszlop. – Hármas talált! Kurt figyelte, ahogy lecsillapodnak a hullámok, az utolsó permetcseppeket elvitte a szél, s a hajó nyugodtan haladt tovább, mintha mi sem történt volna. – A „vad” sebessége csökken – kiabálta izgatottan Horsthauzen – Jobbra fordul! A megpecsételt sorsú hajó széles ívben kanyarodott, s széllel szembe állt. Nem lesz szükség a tat alatti torpedókra. – Horsthauzen hadnagy, a fedélzetre! – szólt bele Kurt a szócsőbe. Ez volt a díja egy tökéletesen végrehajtott akciónak. Tisztában volt vele, milyen érzékletesen meséli el a fiatal tiszt a hajó agóniájának minden részletét tiszttársainak. E győzelem emléke segít nekik abban, hogy elviseljék az előttük álló hosszú, eseménytelen napok unalmát. Horsthauzen villámgyorsan bukkant elő a nyílásból, és szorosan a kapitány mellé állt, és szemét a hajóóriásra meresztette. – Megállt! – kiáltott föl izgatottan. A brit hajó valóban úgy hevert a tengerben, mint egy szikla. – Közelebb megyünk – döntött Kurt és továbbította a parancsot a kormányosnak. Az U– 32–es óvatosan közeledett a hajóhoz, csak megfigyelőtornya hasította a hullámokat, teste a víz alatt maradt. A csatahajó géppuskái még az utolsó pillanatban is károkat okozhattak volna a tengeralattjáróban. – Hallgassa csak! – kiáltott föl Kurt hirtelen, s arra fordította a fülét, ahonnan elhaló hangfoszlányokat sodort feléje a szél. – Nem hallok semmit. – Motor leáll! – ordította Kurt a szócsőbe, mire a motorok mégoly halk duruzsolása elhallgatott. Most már tisztán hallották. – Hangok! – suttogta Horsthauzen. Fájdalmas kórus hangjait sodorta feléjük a szél. Kétségbeesett férfiak kiáltozását hallották, amely hol fölerősödött, hol elcsendesedett, s időnként egy–egy sikoly szakította meg, amikor valaki vízbe vetette magát a több emelet magas fedélzetről. – Rengeteg ember lehet a fedélzeten. – Eléggé közel voltak, hogy jól lássák a nyüzsgést a csillagfényben. – Orral előre süllyed. Valóban, a tatrész egyre emelkedett a fekete vízből. – Gyorsan süllyed... nagyon gyorsan. Hallották, ahogy a hajófenékbe törő víz szétrombolja, töri a falakat. Recsegett–ropogott minden. – A fényszóróhoz – csattant föl Kurt, mire Horsthauzen kérdően meredt rá.

– Nem hallotta a parancsot? – Horsthauzen magához tért. Bár teljességgel öngyilkos dolog, hogy ilyen egyértelműen kiszolgáltassa magát egy tengeralattjáró az ellenségnek, odalépett a fényszóróhoz. – Kapcsolja be! – siettette Kurt, amikor az első tiszt még mindig bizonytalankodott. A fehér fény vakítóan tépett bele a sötétségbe s csillant meg a kavargó hullámokon. A reflektor fénye visszaverődött a hófehér hajótestről. Kurt odarohant a reflektorhoz és kitépte a fogantyút az elsőtiszt kezéből. Fel s alá jártatta a fénynyalábot, s hunyorgó szemmel vizslatta a hajó festését, őrülten keresett valamit, s amikor meglátta megdermedt, körmeit belemélyesztette a fogantyúba. A reflektor tökéletesen kerek fénykörében feltűnt a skarlátvörös kereszt, mint egy keresztre feszített ember széttárt végtagjai. – Atyaúristen – suttogta Kurt –, mit tettem?! A rettenettől bénán mechanikusan jártatta ide–oda a fénypászmát. A fehér hajó fedélzete feléjük billent, tisztán látta, ahogy összevissza rohangálnak rajta a tébolyodott figurák, megpróbálják elvágni a mentőcsónakok köteleit, mások hordágyakat hurcoltak, vagy hálóköntösös alakokat támogattak. Kiáltozásuk, könyörgésük olyan hangzavart okozott, akár egy alkonyi madárcsapat. Kurt azt is látta, hogy a hajó hirtelen előrebillen, s az emberek végigszánkáznak a meredek fedélzeten s nekizúdulnak a korlátnak. Aztán egyesével vagy csapatostul vetik át magukat rajta a vízbe. Az egyik mentőcsónak elszabadult és lezuhant a vízre a hajótest mellett. Az emberek eközben egyre ugráltak a magasabb fedélzetekről, hangos sikoly kíséretében érve a vízbe, ahol apró fehér csobbanások törtek föl az óceánból. – Mit tehetünk? – kérdezte suttogva Horsthauzen a mellette álló Kurtot, miközben sápadtan, s rémülettől bénán nézte a fénypászmát. Kurt lekapcsolta a reflektort, a hirtelen rájuk szakadt sötétség bántotta a szemüket. – Semmit – szólalt meg a sötétben Kurt. – Nem tehetünk semmit. Megfordult és elindult a lejárat felé. Mire a létra tövébe ért, ismét ura volt érzelmeinek, arca kifejezéstelen, hangja üresen csengett, ahogy kiadta a parancsot. – Őröket a hídra. Sebesség 12 csomó, irány 15 fok. Pihenj–állásban állt, miközben az U–Boot elfordult a süllyedő hajótól, de keményen uralkodnia kellett magán, hogy ne tapassza kezeit a fülére. Tisztában volt vele, hogy még így sem tudná elrekeszteni a kiáltásokat, a halálsikolyokat, amelyek még mindig visszhangoztak a koponyájában. Tudta, hogy mostantól fogva mindig hallani fogja őket, egészen halála órájáig. – Elfordulni a színhelytől – szólalt meg kifejezéstelen tekintettel, sápadt arca nedves a ráverődött permettől s a hideg verejtéktől. – Megkezdeni az őrjáratot! *** Centaine kedvenc C fedélzeti őrhelyén, az emeletes ágy alsó részében felhúzott lábbal olvasott. Ez a többinél egy kicsit nagyobb kabin volt, benne nyolc ágy, tele fiatal gerincsérültekkel. Egyikük sem lesz képes soha egyetlen lépést megtenni, ám talán épp e miatt a véglegesség miatt ez volt a hajó leghangosabb, legvidámabb társasága. Minden este lámpaoltás előtt Centaine felolvasott nekik – legalábbis ez volt a szándéka. Néhány perc múltával azonban a szerző bizonyos véleménye azonnal vitát kavart, ami aztán egészen a vacsorát jelző gong megszólalásáig tartott. Centaine ugyanúgy élvezte ezeket az alkalmakat, mint a sebesült férfiak, s persze mindig olyan könyveket választott ki, amik őt is érdekelték. Mindegyik Afrikáról szólt. Ma este Levaillant Utazás Afrika belsejében című művének második kötetét választotta ki. A francia eredetit azonnal tette át angolba. Hallgatósága feszülten figyelte azt a részt, amelyben a szerző leír egy vízilóvadászatot. Csendben hallgatták, amíg ehhez a részhez nem ért: „A nőstényt a helyszínen megnyúzták és földarabolták. Jómagam kértem egy edényt, melyet megtöltöttem a tejével. Sokkal élvezhetőbbnek bizonyult, mint az elefánté, s másnapra szinte az egész tejszínné változott. Olyan íze volt, mint egy kétéltűnek, s csúnyán bűzlött, de egészen finom volt kávémba töltve.”

Undorral vegyes kiáltások harsantak föl az ágyak közül. – Te magasságos isten! – robbant ki valakiből. – Ezek a franciák. Nem elég, hogy megeszik a békát, a csigát, még megisszák a víziló tejét is! Azonnal mindenki letorkolta. – Te rühes kutya, Napsugár is francia! Kérsz rögtön bocsánatot! – És megdobálták párnájukkal a tudatlant. Centaine nevetve ugrott föl, hogy rendet teremtsen, ám ahogy fölállt, hirtelen megrándult a lába alatt a fedélzet s ő visszahanyatlott az ágyra, majd egy hatalmas robbanás rázta meg a hajót. Alighogy ismét lábra állt, immár jóval hangosabban, ismét robbanás rázta meg a hajót. – .Mi történik itt? – sikoltott föl, ám ekkor a harmadik robbanás miatt kialudt a fény, ismét visszazuhant az ágyra. A vaksötétben valaki rázuhant. Fulladozott a súly alatt és újra nagyot sikított. A hajó mindenütt visszhangzott a kiáltásoktól. – Szálljon már le rólam! – Centaine kiszabadította magát, odakúszott az ajtóhoz, ahol végre föl is tudott állni. Pánikba esett attól, amit látott. Kiabálás, értelmetlen parancsszavak, ide–oda rohangáló alakok a sötétben, miközben reng alatta a talaj. Megint nekizuhant valaki, s csak ezután tudott megindulni fölfelé a lépcsőn a szűk folyosóra. Ekkor hasított bele a sötétbe a riadócsengők hangja, az idegtépő csilingelés csak tovább fokozta a riadalmat, amikor elbődült egy hang: – Süllyed a hajó... menekülnek a fedélzetről, minket meg a sorsunkra hagynak! Azonnal megrohanták a kijáratokat, Centaine tehetetlenül küzdött, hogy legalább talpon maradjon, mert tisztában volt vele, ha elesik, halálra tiporják. Ösztönösen próbálta védeni a hasát, ám ekkor oly erővel taszították neki a falnak, hogy összecsattantak a fogai, amikor beleharapott a nyelvébe. Ahogy elzuhant, érezte, hogy száját elönti a fémes ízű vér; kezét rákulcsolta a korlátra, és minden erejével belékapaszkodott. Fölvonszolta magát a lépcsőn, miközben zokogott, ahogy átbukdácsolt a földre rogyott testeken. – A gyerekem! – szólalt meg fennhangon. – Nem ölhetitek meg a gyerekem! A hajó nagyot lódult, mire hallották, hogy csúszik el a fém a fémen, hogyan törik az üveg, újból ideges lábdobogás támadt, az emberek újabb áradata. – Süllyedünk! – sikoltotta mellette valaki. – Ki kell szállni! Engedjetek kiszállni... A villany újra kialudt, de látta a lépcsőről, hogy a felső fedélzet tele van egymást taszigáló, átkozódó emberekkel. Érezte, hogy teste tele van horzsolással, tehetetlen volt. – A gyerekem! – zokogta, amikor nekiszorították a falnak. Amikor kigyulladt a villany, a férfiak mintha egy pillanatra kijózanodtak volna, szégyellték magukat, hogy ennyire elvakultak a rémülettől. – Itt van Napsugár! – ordított föl az egyik, egy hatalmas termetű afrikaaner, a lány egyik leghevesebb ostromlója. Mankóját lóbálva nyitott utat neki. – Engedjétek átmenni... húzódjatok hátra, rohadékok, engedjétek keresztül Napsugár nővért. A lány érezte, hogy erős karok ragadják meg és fölemelik. – Engedjétek keresztül Napsugarat! Úgy adták kézről kézre, mint egy élettelen babát. Eközben elvesztette főkötőjét és egyik cipőjét. – Itt van Napsugár, adjátok tovább! – A lány zokogott, fájt neki, ahogy az ujjak húsába martak, de gyorsan feljutott a fedélzetre. Sötét volt, amikor belekapott a hajába szél, és szoknyáját lába köré tekerte. Alig lépett a fedélzetre, amikor az vészesen előrebillent, s a lányt nekisodorta egy oszlopnak olyan erővel, hogy ismét fölkiáltott. Hirtelen eszébe jutottak a C fedélzet tehetetlenségre kárhoztatott fiatalemberei. – Legalább segíteni megpróbálhattam volna – gondolta, s akkor eszébe jutott Anna. Zavarodottan nézett hátra. Egyre csak özönlöttek a fedélzetre a férfiak. Képtelenség lenne ezzel a tömeggel szembe indulnia s egyébként is tudta, nincs akkora ereje, hogy felcipelje a lépcsőn a magatehetetlen férfiakat. A tisztek reménytelen kísérletet tettek, hogy helyreállítsák a rendet, de a legtöbb férfi, aki sztoikus nyugalommal viselte el a poklok kínját a futóárkokban, eszét vesztve szűkölt, hogy egy süllyedő hajó csapdájába esett. Arcuk eltorzult, szemük vadul villogott a rémülettől. Mégis voltak köztük olyanok, akik sebesülteket, vakokat támogattak a mentőcsónakokhoz. Miközben az oszlopba kapaszkodott, Centaine rémülettel vegyes szánalommal gondolt a lent rekedt emberek százaira, akikről tudta, soha nem juthatnak föl a fedélzetre. A hajó eközben megkezdte

végvonaglását, úgy hörgött, mint egy víziszörny. Bőgve tört be a víz a merülésvonal alatt ütött réseken. E hangot hallva Centaine döntött. – A gyerek – villant át agyán. – Őt kell megmentenem... senki más nem számít! – Napsugár! – Az egyik tiszt észrevette a lányt, leereszkedett hozzá a meredek fedélzeten és védelmezően köré fonta a karját. – El kell jusson az egyik mentőcsónakig... A hajó bármelyik pillanatban alámerülhet. Szabad kezével letépte magáról a jókora ment6mellényt és áthúzta Centaine fején. – Mi történt? – kérdezte Centaine zihálva, miközben a férfi összecsomózta álla alatt s a mellén a mentőmellény zsinórját. – Megtorpedóztak minket. Gyerünk! A tiszt vonszolta a lányt maga után, miközben kapaszkodót keresett, mert lehetetlenség volt megállni egyébként a meredek fedélzeten. – Ott a mentőcsónak. Bele kell férnie! Pontosan a szemük előtt ott himbálódzott kötelein a zsúfolt mentőcsónak. Egy tiszt dühösen ordítozott, miközben megpróbálták kiszabadítani a beszorult csörlőt. Centaine lepillantott a hajó oldala mellett a mélybe, látta a habzó, kavargó hullámokat, szél csapott az arcába, s a fuvallat egy pillanatra elvakította. Ekkor vastag fénycsóva villant feléjük a távoli fekete vizek felől, védekezően kapták szemükhöz kezüket, úgy vakított a kegyetlen fény. – Tengeralattjáró! – kiáltotta a tiszt, aki behajlított karjával tartotta Centaine–t. – A disznó visszatért, hogy gyönyörködjék a mészárlásban, amit véghezvitt. A reflektor lesiklott róluk, s a hajótest oldalát pásztázta. – Gyerünk, Napsugár! – A férfi rángatta a lányt a korlát felé, s pontosan ebben a pillanatban elpattant a mentőcsónaktartó kötél a csónak orránál, s a sikoltozó szállítmány aláhullott a csapkodó hullámokba. Ekkor, mintha hatalmasat böfögött volna a hajó, ahogy kiszökött a torpedó ütötte nyíláson a levegő, az egész test hihetetlen szögben előredőlt. Centaine és a tiszt nem tehetett semmit, tehetetlenül szánkáztak neki a korlátnak. A kegyetlen fehér fénypászma ide–oda járt, s mikor rájuk világított, úgy elvakította őket, hogy utána az éjszaka sokkal sötétebbnek, fenyegetőbbnek tűnt föl, mint korábban. – A disznók, az átkozott disznók! – ordította a tiszt, rekedten a dühtől. – Ugranunk kell! – kiabált vissza neki Centaine. – Le kell ugranunk! *** Amikor becsapódott az első torpedó, Anna épp a fésülködőasztalnál ült a kabinjukban. Ő is a C fedélzeten töltötte az egész délutánt, csak akkor hagyta ott a betegeket, amikor elindult, hogy segítsen Centaine–nek a vacsorát elkészíteni. Arra számított, hogy a lányt a kabinban találja, s csalódottan konstatálta, hogy még nincs ott. – Ennek a lánynak fogalma sincs az időről – motyogta maga elé, de előkészítette az ő fehérneműjét is, mielőtt leült volna a fésülködőasztalkához. Az első robbanástól Anna hanyatt zuhant az ülőkéről, a meglepetéstől bénán feküdt, miközben a két másik torpedó is betalált, majd sötétség borult rá. A riadócsengő dühödt csilingelését hallva négykézlábra kecmergett, s megkezdte a rutinmozdulatokat, amelyeket szinte mindennap elgyakoroltattak velük, mióta csak elhagyták Calais–t. – A mentőmellény! – Az ágy alá nyúlt és fején át magára húzta az esetlen szerkezetet, s kúszva indult az ajtó felé. Hirtelen kigyulladt a lámpa, ekkor föltápászkodott s hátát a falnak vetve megmasszírozta tarkóján a dudort. Ahogy kicsit kitisztult az agya, azonnal eszébe jutott Centaine. – Kislányom! – Már az ajtó felé indult, amikor a hajó megvonaglott alatta. Nekiesett a toalettasztalkának, amelyen átszánkázott a lány ékszeresdoboza. Anna ösztönösen utánakapott és melléhez szorította. – Hajót elhagyni! – harsant fel ajtaja előtt a kiáltás. – Süllyedünk. Hajót elhagyni!

Anna elég jól megtanult angolul, hogy megértse. Gyakorlatias, közönyös jelleme felülkerekedett benne. Az ékszeresdobozban van minden pénzük, minden iratuk. Kinyitotta a feje fölötti szekrénykét, kivette belőle a szövettáskát és beléhajította a dobozt. Ezután gyorsan körbepillantott. Belesöpörte a táskába az ezüst fényképtartót is, amelyben Centaine anyjának és Michael századának képe volt, aztán kihúzta a fiókot és meleg holmit dobált bele a lány és saját maga számára. Bezárta a táskát és még egyszer körülpillantott a kabinban. Minden értékük nála van, állapította meg, majd feltépte az ajtót és kilépett a folyosóra. Azonnal elsodorta a férfiak tömege, sokuk még csak most bajlódott a mentőmellénnyel. Vissza akart fordulni. – Meg kell találnom Centaine–t, meg kell találjam a lánykámat! –, ám a tömeg magával sodorta egyenesen a fedélzetre, a mentőcsónakok felé. Két matróz elkapta a karját. – Na, gyerünk, drágaságom. Hó–rukk! – s hiába akarta a táskával jól fejbe verni az egyiket, már be is rántották a mentőcsónakba; ott találta magát két ülés között, szoknyája a nyakában. Föltápászkodott, s a táskát magához szorítva megint megpróbált kimászni a csónakból. – Valaki fogja már le ezt a süket szukát! – kiáltotta kétségbeesetten az egyik matróz, mire durva kezek ragadták meg és lenyomták az ülésre. Perceken belül annyi ember zsúfolódott össze a mentőcsónakban, hogy Anna moccanni sem tudott, csak keverék francia–flamand–angol nyelven kiáltozott. – Engedjenek! Meg kell találnom az én kis galambomat... Senki nem foglalkozott vele, hangját elnyelte a kiáltozó emberek hangja, a süvítő szél, a hajótestnek csapódó hullámok robaja, s a hajó recsegése, halálhörgése. – Többen nem fémek! – csattant föl egy határozott hang a sötétben. – Csónakot kilendíteni és leereszteni! Gyomruk mintha a torkukba szaladt volna, olyan szédítően zuhantak alá a sötétségben, majd olyan erővel csapódtak a vízre, hogy a hullámok fölcsaptak körülöttük, s Anna ismét elterült a csónak vízzel teli aljában. Más testek is rázuhantak. Ismét föl kellett tápászkodnia, immár a hajótest mellett himbálódzó mentőcsónakban, amely időnként neki–nekiütődött a hajó oldalának. – Elő azokkal az evezőkkel! – harsant fel ismét a parancsoló hang. – Csónakot kiegyensúlyozni! Jó! Húzd, húzd! Kicsit erősebben a jobb oldalon! Húzd, az istenit! Evezőiket mélyen a vízbe merítve gyorsan távolodtak a hajótól. Anna a csónak fenekén kuporgott, a vászontáskát a melléhez szorítva felnézett a hajóra, amely szirthez hasonlóan magasodott föléjük. Ebben a pillanatban egy erős fénynyaláb villant föl mögülük, s végigpásztázott a hajó oldalán. Olyan lassan haladt a fényfolt előre, mint egy színházi fejgép, mintha az épp zajló tragikus jelenetekre lenne kíváncsi – emitt egy csoport ember, aki nekiszorult a korlátnak, ott egy hordágyban vonagló figura, aki lassan végigcsúszik a fedélzeten, egy mentőcsónak csörlőjén fennakadt matróz, akárcsak egy akasztott ember – aztán a fénykör megpihent néhány pillanatig a kéményre festett vörös kereszten. – Úgy van, vegyétek csak alaposan szemügyre, rohadt disznók! – tört ki az egyik emberből Anna közelében a kiáltás, amit azonnal követett a többi. – Gyilkosok! – Piszkos mészárosok! Anna körül mindenki megpróbálta kiordítani magából a dühét és a kétségbeesését. Ezután a fénypászma kegyetlenül folytatta útját, ezúttal a víz felé. A tenger tele volt apró pontokkal, az úszó emberek százaival. Egyesek fürtökben, egymásba kapaszkodva, mások egyedül, arcuk tükörként csillogott a metszően éles fényben, megint mások akkor zuhantak a vízbe, magasra csaptak körülöttük a hullámok, amelyek aztán ide–oda himbálták őket, egyik–másikukat nekiütve a hajó falának. A reflektor ismét a fedélzetet pásztázta, amely már képtelen szögben orral a vízbe fordult, a tat pedig szinte teljesen kiemelkedett a vízből. A reflektor egy pillanatra mintha megpihent volna a hajó korlátjához szorult kis csoporton, amikor Anna fölkiáltott: – Centaine! A lány a csoport közepén volt, arccal a tenger felé, nézte, hogy hullanak egymás után fekete pontként az emberek a vízbe, miközben a vad szél belekapott dús, fekete hajába.

– Centaine! – Anna újból fölkiáltott, amikor a lány kecses mozdulattal kilépett a rézkorlátra. Derekáig fölhúzta a szoknyáját, s egy pillanatig úgy egyensúlyozott, mint egy akrobata. Vékony formás lábszára fehéren villogott, úgy nézett ki, mint egy törékeny madár, ahogy leugrott a korlátról, szoknyája fejére borult, s beborította, mint egy virág szirmai, majd eltűnt a sötétben. – Centaine! – kiáltott föl utoljára Anna kétségbeesetten, s jeges szorítást érzett a mellében. Megpróbált fölállni, hogy lássa, hová esik a törékeny alak, de valaki visszarángatta a helyére. Amikor kialudt a tengeralattjáró reflektora, Anna szótlanul kuporgott a csónakban s hallgatta a fuldoklók kiáltozását. – Húzzátok meg, fiúk! El kell innen tűnnünk, mert a hajó magával szippant bennünket is. Vadul eveztek, hogy minél messzebbre kerüljenek a roncstól. – Most! Most merül alá! – kiáltotta valaki. – Ó, Istenem, ezt nézzétek meg! A tat egyre magasabbra emelkedett az éjszakai égbolt felé. A matrózok behúzták az evezőket és megkövülten nézték a szörnyű látványt. Amikor a hajó teljesen függőlegesen állt, egy másodpercre mintha megállt volna. Látták a hajócsavart az égnek meredni, a kerek kajütablakokból még mindig áradt feléjük a fény. Aztán lassan, szinte alig észrevehetően megindult lefelé, a fények úgy csillogtak feléjük a víz alól, mint megannyi vízbe fulladó hold. Egyre gyorsabban süllyedt, a kajütablakok egymás után pukkantak el a víz nyomásától, levegő bugyborékolt elő a hajóból, mintha csak forrt volna körülötte a tenger, aztán átcsaptak felette a hullámok, teljesen alámerült. Megannyi gejzír tört fel a fekete vízből, aztán a tenger lassan lecsendesedett, újból hallották a fuldoklók kiáltozását. – Visszafordulni! Amennyit lehet, kimentünk! Egész éjjel mindegyikük az első tiszt felügyelete alatt dolgozott, aki ott állt a mentőcsónak végében. Egymás után húzták be az átázott szerencsétleneket, míg a legapróbb mozdulatra is víz csapott át a mentőcsónak oldalán, állandóan egyenesben kellett tartaniuk. – A csónak megtelt! – kiáltott a tiszt. – Maguk pedig kössék magukat a csónak pereméhez – fordult a vízben úszókhoz. Fürtökben csoportosultak a hajó köré az emberek, mint a fuldokló patkányok. Anna elég közel volt a tathoz, hogy hallja, mit mormog a bajsza alatt az első tiszt. – Szegény ördögök nem bírják ki reggelig... végez velük a jeges víz, ha a cápák békén hagyják is őket. Hallották a többi mentőcsónakot is a közelükben, evezők csobbantak, kiáltások harsantak. Észak, északnyugat felé sodor minket az áramlat négycsomós sebességgel – hallotta ismét Anna az első tisztet. – Hajnalra teljesen szétszóródhatunk. Meg kell próbálni együtt maradni. – A férfi fölállt a tatban. – Hahó! Itt a tizenhatos! – Itt az ötös mentőcsónak – hangzott a válasz a távolból. Megyünk hozzátok! A kiáltások irányában eveztek a sötétben, s amikor összetalálkoztak, összekötötték a két mentőcsónakot. Az éjszaka folyamán még két másik mentőcsónakkal kapcsolódtak össze. A hajnali szürkületben újabb mentőcsónakra bukkantak fél mérföldnyire tőlük, amely körül pontként ott látták az úszók fejeit, melyek szinte elvesztek a hatalmas tenger felszínén. A csónakban lévők úgy bújtak össze, mint a marhák a vágóhídra tartó teherautón, mélységes közönybe, letargiába esve, miközben a vízben úszók bábként bólogattak, ahogy a mentőmellény a felszínen tartotta fejüket. A jeges víz át–átcsapott a fejük felett, kiszívta testük melegét, többen sápadtan és élettelenül himbálództak. – Üljön vissza, asszony! – riadt föl Anna szomszédja, amikor a nő megpróbált fölállni. – Mindannyiunkat beleborít a vízbe, az Isten szerelmére! – Ám Anna ügyet sem vetett a tiltakozásokra. – Centaine! – kiáltotta. – Nem látták Centaine–t? – Amikor értetlenül bámultak rá, agyában kutatott a lány beceneve után, míg eszébe nem jutott – Napsugár! – kiáltotta. – Het iemand Napsugár gesien? Nem látta valaki Napsugarat? – mire mindenki izgatottan feléje fordult. – Nincs veletek Napsugár? – futott végig a kérdés a hánykolódó mentőcsónakok között. – Láttam őt a fedélzeten, mielőtt a hajó elsüllyedt volna. – Volt mentőmellénye. – Nincs ott nálatok?

– Nincs. – Láttam, hogy leugrott, de elvesztettem szem elől. – Itt nincs... Nincs a mentőcsónakokban. Anna visszarogyott a helyére. Az ő kislánya elpusztult. Érezte, hogy elönti a kétségbeesés, ami fullasztani kezdte. Végignézett a mentőcsónak mellett lebegő halottakon, akiket a mentőmellény sem tudott életben tartani. Elképzelte, hogy végzett a jéghideg víz a lánnyal, méhében a magzattal. Hangosan felnyögött. – Nem! – suttogta. – Isten nem lehet ilyen kegyetlen. Nem hiszem el. Nem fogom soha elhinni! – Ez az érzés erőt adott neki. – Volt ott még másik mentőcsónak is, Centaine ott van valamelyikben – szemét végigjáratta a szürke látóhatáron. – Életben van és én meg fogom találni. Még ha az életembe is kerül, meg fogom találni. Az eltűnt lány fölkutatására tett kísérlet fölrázta az embereket a letargiából, amit a hideg és rémület okozott, ami egész éjjel markában tartotta őket. Azonnal vezetők támadtak közöttük, akik megpróbálták úgy–ahogy rendbe szedni őket, valami rendet varázsolni a fedélzeteken, számba venni édesvíz– tartalékaikat, élelmiszerkészleteiket, gondját viselni a sebesülteknek, s levagdalni a csónakhoz kötött szerencsétleneket, akik elpusztultak a hideg vízben, valamiféle váltási rendszert kialakítani az evezősök között – és természetesen, meg kellett határozniuk helyzetüket, hogy megindulhassanak a száz mérföldnyire vagy még távolabb eső szárazföld felé, amely tőlük keletre húzódott. Az evezőknél egymást váltva hüvelykről hüvelykre haladtak előre, hogy aztán a következő hullám visszavesse őket. – Ez az, fiúk – harsant az első tiszt biztató kiáltása. – Csak így tovább! – mindenféle aktivitás eltereli a figyelmüket kétségbeesettségükről, legfőbb ellenségükről. – Énekeljünk! De mit? Énekeljük el a Tipperary–t! Kezdjük! – It’s a long way to Tipperary, It’s a long way to go... De a feltámadó szél egyre erősödött, úgyhogy végül már nem tudták evezőiket sem a vízbe meríteni. Egyik matróz a másik után hagyta abba a reménytelen küzdelmet. Sötét tekintettel, összegörnyedve ültek csak és vártak. Később már a várakozás, hogy akármi is történik, az is elmúlt, s csak letargikusan ültek. Jócskán elmúlt már dél, amikor előbukkant a nap az alacsonyan gomolygó felhők közül, sokan feléje fordították arcukat, ám amikor néhány perc múlva ismét befelhősödött, úgy hajlították vissza fejüket, ahogy a százszorszép kornyasztja le a fejét alkonyatkor. S ekkor megszólalt valaki az Annáék szomszédságában ringatózó csónakban. Majdnem közönyösen kérdezte: – Nézzétek csak, nem egy hajó az ott? Egy ideig senki sem válaszolt, mintha megpróbálták volna felfogni ezt a teljességgel képtelen kérdést, aztán egy másik hang szólalt meg, ezúttal jóval élesebben. – De. Igen... Az ott egy hajó. – Hol? Hol látod? Azonnal izgatott hangok hallatszottak mindenfelől. – Ott, pontosan az alatt a fekete felhőfoszlány alatt. – Arra, ni... – Hajó! – Tényleg hajó? A férfiak közül néhányan fölálltak, lerángatták magukról a mentőmellényt és izgatottan integetni kezdtek, és ordítoztak, ahogy csak a tüdejükből kifért. Anna pislogott, és abba az irányba nézett, amerre a többiek mutattak. Egy pillanattal később ő is meglátta a kicsiny sötétszürke háromszögű kontúrt a szürke égbolt hátterében. Az első tiszt valamit nagyon keresett a mentőcsónak végében, aztán sűrű füstöt maga után húzva a levegőbe röppent sziszegve egy jelzőrakéta. – Észrevett! – Nézzétek! Nézzétek, felénk fordult. – Egy hadihajó... háromkéményes. – Nézd csak a háromlábú figyelőtomyot... ez egy I–osztályú csatahajó.

– Jóságos Isten, ez az Inflexible! Tavaly láttam Scapa Flow–nál... – Isten áldja meg, akárki is. Észrevett minket. Ó, Istenem, észrevett minket! Anna felváltva nevetett és zokogott, miközben melléhez szorította a vászontáskát, ami az egyetlen kapocs volt közte és Centaine között. – Most már minden rendben lesz, kislányom – suttogta. – Anna most már egész biztos meg fog téged találni. Ne aggódj, Anna segíteni fog. És a fenyegetően szürke hadihajó sebesen haladt feléjük, magas, szekerce élű orra hasította a vizet. *** Anna a mentőcsónakokból kimenekített túlélők csoportjával együtt Őfelsége Haditengerészetének büszkesége, az Inflexible fedélzeti korlátjánál állt és azt figyelte, hogyan nő egyre hatalmasabbra a láthatáron a lapos hegység. Ebből a távolságból a hegység arányai olyan tökéletesek, a meredélyek oly művészien kecsesek, mintha csak egy michelangelói tehetségű istenség faragta volna őket kőbe. Anna körül a férfiak az izgatottságtól egymás szavába vágva tolongtak a korlátnál, mutogatták a föld ismerős részleteit, ahogy egyre gyorsabban közeledtek. Hazatértek végre, amire oly régen vágytak, felszabadult örömük szinte gyerekes volt. Anna nem tudott velük örülni. A szárazföld képe egyre türelmetlenebbé tette, amit már alig tudott elviselni. A hatalmas hajó szerinte túlságosan lomha, csigalassúságú volt – hisz minden perc, amit a vízen kell töltenie, elvesztegetett idő, mert csak hátráltatja, hogy minél előbb Centaine keresésére indulhasson, ami az elmúlt pár napban kizárólagos életcéljává vált. Bosszankodott az elemek harcának szeme előtt kibontakozó drámája láttán, egyáltalán nem élvezte a látványt, ahogy az Atlanti–óceán felől fújó szél nekizúdul az elé tornyosuló hegynek és úgy hőköl hátra, mint egy zablájánál visszarántott ló. Anna szemei előtt egy sűrű felhő született meg a hegycsúcs felett, és lomha mozgással örvényleni kezdett a meredek sziklák körül, s mikor az emberek csodálattal kiáltottak föl mellette a csodálatos természeti jelenség láttán, ő egyre csak azt várta, hogy biztos, szilárd talajt érezhessen már végre a lába alatt, hogy visszafordulhasson északnak a lány keresésére. A dühödt szél a sziklákon visszafordult, s beletépve a tenger békés kékjébe, haragosszürke, habzó vízzé varázsolta. Ahogy az Inflexible Table Harbour és Roben Island között kikerült a hegyek szélárnyékából, a délkeleti szél úgy csapott le rá, akár egy pöröly, s még egy ekkora hajónak is engedelmeskednie kellett a szelek erejének. A vitorláshajók korában gyakorta előfordult, hogy az ilyen közel kerülő hajók akár hetekre kisodródtak a szárazföld közeléből, sőt el is tűnt a szárazföld a látóhatárról, ám az Inflexible csupán tudomásul vette a szelet, s akadálytalanul hajózott át a beton hullámtörők közé és az elébe siető apró révkalauz gőzös kezébe tette sorsát. Oly gyengéden érintette kikötéskor a mólót, ahogy egy szerelmes illeti csókkal szíve választottját. A kikötőben tolongó emberek integettek a fedélzet felé, a nők rakoncátlan szoknyájukat próbálták lábukhoz szorítani, a férfiak kalapjukat a fejükre. Az előfedélzeten a tengerész rezesbanda megkísérelt versenyre kelni a szélrohamokkal, s így az „Uralkodj, Britannia” c. induló egészen furcsa ritmusúvá vált, mert bizonyos dallamfoszlányokat elsodort a szél. Szándéka ellenére Anna is tanúsított némi érdeklődést a város fehérre meszelt épületei iránt, amelyek szerteszét meredeztek a hegy lábánál. – Afrika – mormogta. – Ezért volt ez a nagy hűhó? Vajon mit szólna ehhez Centaine? ... Ahogy ismét eszébe jutott a lány, megint minden értelmét veszítette a számára; bár előremeredt a part felé, nem látott, nem hallott semmit, míg valaki gyengéden meg nem érintette a vállát, s ez ismét visszatérítette a jelenbe. Egy pelyhedző állú kis kadét tisztelgett előtte, aki elegáns fehér trópusi egyenruhája ellenére úgy nézett ki, mintha most szökött volna meg az iskolapadból. – Várják önt a tiszti ebédlőben, asszonyom. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy az asszony egy szavát sem érti, egyszerűen intett neki, hogy kövesse.

Az étkezde ajtajában a kadét előreengedte Annát. Az öregasszony egy pillanatra megtorpant és gyanakvó tekintettel körülnézett, egy pillanatra sem engedve el a vászon utazótáskát, melyet melléhez szorított. A látogatók és a tisztek már alapos pusztítást végeztek a hajó gin és tonik készletében, de a zászlóshadnagy észrevette az asszonyt. – A, már itt is vannak. Ez az az asszony – s ezzel kivezetett a civilek egy csoportjából egy úriembert, s Annához kísérte. Anna alaposan szemügyre vette a férfit. Sovány, szinte kisfiús testén kiváló minőségű szövetből készült, első osztályú öltönyt viselt. – Mevrou Stok? – A férfi szinte félénken tette föl a kérdést, s Anna ekkor vette csak észre, hogy az legalább húsz évvel idősebb nála. – Anna Stok? – ismételte meg a férfi a kérdést. Haja mélyen fölkopaszodott magas homloka két oldalán, ugyanakkor szinte a vállát verdeste hátul. – Igencsak ráférne egy alapos nyiratkozás – gondolta a nő, majd megszólalt: – Ja, Anna Stok vagyok – afrikaans nyelven válaszolt. – Aangename kennis, örülök, hogy megismerhetem. Garrick Courteney ezredes vagyok, s porig vagyok sújtva, mint nyilván ön is, a szörnyű veszteségtől. Anna néhány pillanatig nem értette, miről beszél a férfi. Ehelyett inkább közelebbről szemügyre vette, s csak most vette észre, hogy a fodrászollót nem látott, vállat verdeső hajból, a drága öltöny hajtókájára hópehelyként korpa pergett. Egy gomb hiányzott a mellényről, egy másik pedig lógott. A selyem nyakkendőn egy zsírfolt éktelenkedett. A puha bőrcsizma orra lerúgva. – Agglegény – állapította meg az asszony. A férfiben, intelligens szemei és érzéki szája ellenére volt valami gyermekes sérülékenység, amitől Annában azonnal megmozdult az anyai ösztön. Amikor a férfi közelebb lépett hozzá, az esetlen mozdulat azonnal eszébe juttatta, hogy Courteney tábornok mesélt a gyerekkori balesetről, amely során Garrick Courteney elveszítette egyik lábát. – A fiam életét adta a hazájáért – Garrick annyira halkra fogta a hangját, hogy megnyugtatólag hatott Annára –, ám ez az újabb veszteség már alig elviselhető. Nemcsak egyetlen fiam pusztult el, hanem a menyem és az unokám is, még mielőtt megismerhettem volna őket. Most végre megértette Anna, miről beszél a férfi, s olyannyira elöntötte arcát a düh, hogy Garry ösztönösen visszahőkölt. – Ilyet ne mondjon még egyszer! – Az asszony a férfi után lépett, s annyira közel nyomult az arca, hogy orruk kis híján összeért. – Ne merje ezt még egyszer kimondani! – Madam – dadogott Garry –, sajnálom, de nem értem... Csak nem sértettem meg valamivel? – Centaine nem halt meg, és ne merje nekem még egyszer azt mondani, hogy meghalt. Megértette? – Úgy érti, Michael felesége él? – Igen, Centaine él. Természetesen él. – Akkor hol van? – Lassan öröm gyulladt Garry fakó kék szemében. – Ez az, amit meg kell tudnunk – szólalt meg határozott hangon Anna. – Meg kell találnunk őt... magának és nekem. *** Garry Courteney a Mount Nelson Hotelben bérelt lakosztályt, Fokváros központja fölött. Máshová nem is szállásolhatta volna el magát egy úriember, aki fölkereste a Jóreménység Fokát. A vendégkönyv akár egy nevezetes személyekkel telezsúfolt lista: államférfiak és fölfedezők, gyémántmágnások és híres vadászok, magas rangú katonák és a birodalom főurai, hercegek és admirálisok választották átmeneti otthonuknak. A Courteney fivérek, Garry és Sean mindig ugyanabban a lakosztályban szállt meg az emeletnek abban a sarkában, amely egyik oldalról a Holland Kelet–indiai Társaság kormányzójának kertjére, a mögötte húzódó Táble–öbölre, a távolban pedig a ködbe burkolódzó kék hegyekre nézett, a másik oldalon pedig a szürke sziklákra, amelyek félig eltakarták az eget. E legendás kilátás egy cseppet sem kötötte le Anna figyelmét. Gyors pillantást vetett a szobára, majd az asztalra tette a vászontáskát és beletúrt. Elővette az ezüst képállványt és megmutatta Garrynek, aki eddig bizonytalanul a nő háta mögé pillantgatott.

– Jóságos Isten... ez Michael… Elvette Annától a képet és mohón szemügyre vette a 21. repülősszázadról alig néhány hónappal előbb készült képet. – Oly nehéz elhinni... – Garry lenyelte a mondat második felét, majd folytatta: – Hadd csináltathassak erről egy másolatot magamnak! Anna beleegyezőleg bólintott, s ekkor a férfi a másik képet vette szemügyre. – Ez pedig Centaine? – Angolul, „szentéin”–t mondott. – Az édesanyja. – Anna megérintette a másik képet. – Ez Centaine. – Kijavította a kiejtést: „Szanten”. – Annyira hasonlítanak egymásra. – Garry a fény felé fordította a képeket. – Az anya mintha csinosabb lenne, de lánya – Centaine – mintha sokkal erősebb jellem, keményebb lenne. Anna ismét bólintott. – Most már tudja, miért nem halhatott meg. Nem adja ő olyan könnyen az életét. – Hirtelen rideggé vált a hangja. – De csak vesztegetjük az időnket. Szükségünk van egy térképre. A londiner pillanatokkal azután, hogy Garry letelefonált a portára, már kopogtatott is az ajtón. Kettejük közé az asztalra terítette a térképet. – Én nem tudok eligazodni rajta – szólalt meg Anna. – Azt mutassa meg nekem, hol torpedózták meg a hajót. Garry az Inflexible navigátorától tudta az adatokat és bejelölte a térképen. – Hát nem látja? – kiáltott föl Anna diadalmasan. – Ez csak néhány centire van a szárazföldtől. – Kezével végigsimította Afrika körvonalait a térképen. – Milyen közel van, milyen közel... – Ez legalább száz mérföld... Ha nem több. – Maga mindig ennyire borúlátó? – csattant föl Anna. – Nekem azt mondták, hogy az áramlás a szárazföld felé sodor mindent, és a szél is mindig nyugatról fúj... Egyébként is, én ismerem az én kislányomat. – Az áramlás sebessége négy csomó, plusz a szél – Garry gyors fejszámolást végzett. – Nos, éppen lehetséges. De még így is napokba telhetett. Garry máris jobban érezte magát. Tetszett neki az asszony abszolút biztonságérzete. Őt egész életében a kételyek gyötörték, határozatlankodott, nem is emlékezett arra, hogy valaha is olyan biztos lett volna valamiben, mint ahogy ez a nő mindenben. – Tehát ha sodorja az áramlat és a szél, akkor hol ért partot? – kérdezte Anna. – Mutassa meg! Garry a térképre helyezte ceruzája hegyét. – Azt mondanám, körülbelül errefelé. – Ah so! – Anna odabökött erős ujjával a térképre és elmosolyodott. Ha mosolygott, kevésbé emlékeztette Garryt vad mastiffjára, Chakára. – Maga ismeri ezt a helyet? – Nos, egy keveset tudok róla. 1914–ben jártam arrafelé Smutsszal és Bothával, mint a Times különtudósítója. Itt szálltunk partra, a Walvis–öbölben, ez annyit tesz: Bálna–öböl. – Jó,jó! – fojtotta belé Anna gyorsan a szót. – Tehát semmi gond. Odamegyünk és megtaláljuk Centaine–t, nem igaz? Mikor indulunk, már holnap? – Azért nem olyan egyszerű – szólalt meg döbbenten Garry. – Tudja, ez a világ egyik leggyilkosabb sivatagja. Anna mosolya lehervadt. – Hogy maga mindig talál valami kifogást – szólalt meg vészjóslóan. – Mindig csak beszélne, ahelyett hogy csinálna is már valamit. Amíg itt beszél, mi történik Centaine–nel, he? Gyorsan oda kell mennünk! Garry elképedve meredt a nőre. Mintha máris közelről ismerné ez a bestia, rájött, hogy ő egy romantikus álmodozó, aki megelégszik, ha képzeletében kiélheti magát, ha az általa írt történetek hőseinek sorsát éli meg, s nem a kegyetlen életet, ami mindig is elrémisztette. – Tehát nincs időnk a maga szövegeire. Tenni kell a dolgokat. Először is, írjuk össze, mit kell tennünk, s aztán tegyük meg őket. Kezdjük mindjárt. Mi az első tennivaló? Még soha senki nem beszélt így Garryvel, legalábbis gyermekkora óta nem. Magas katonai rangja, Victoria–keresztje, öröklött gazdagsága, történeti s filozófiai munkássága okán az egész világ egy bölcs embert megillető tisztelettel bánt vele. Ő maga ugyan úgy érezte, hogy mindezt nem érdemli meg igazán, s ez félénkké tette, védekezésül mégjobban visszahúzódott képzelet teremtette világába. – Amíg összeállítja a listát, addig vegye le a mellényét. – Madam? – nézett a nőre Garry döbbenten.

– Nem vagyok madam, Anna a becsületes nevem. Na, adja már ide azt a mellényt. Hiányzik róla egy gomb. A férfi szótlanul engedelmeskedett. – Az első és legfontosabb dolog – Garry ingujjban ült az asztalnál és a hotel jegyzetblokkjára írt –, hogy táviratot küldünk Windhoek katonai kormányzójának. Szükségünk van az engedélyére, mert a környék katonai ellenő6rzés alatt áll. Nem nélkülözhetjük a segítségét, ő majd telepít ellátási pontokat... Most, hogy végre annyi noszogatás után munkához látott, Garry gyorsan, dolgozott. Anna szemben ült vele és erős, ügyes ujjaival visszavarrta a gombot a helyére. – Miféle ellátás? Az élelmiszerekről, meg a többiről egy másik listát kell csinálnunk! – Természetesen – válaszolt Garry és már vette is elő a következő papírt. – Tessék! – Anna elharapta a cérnát és átadta a férfinak a mellényt. – Most már visszaveheti. – Igenis, Mevrou – szólalt meg Garry félénken, de képtelen lett volna megmondani, mikor érezte magát utoljára ilyen jól. Elmúlt már éjfél, amikor Garry, csak úgy házikabátban, kilépett hálószobája erkélyére, hogy elalvás előtt még egyet–kettőt szippantson a friss levegőből. Miközben fölidézte a nap folyamán történteket, uralkodó érzésként megmaradt a kellemes közérzet. Anna és ő kemény munkát végzett aznap. Már meg is kapták a választ Windhoek kormányzójától. Mint mindig, most is minden ajtó megnyílt a Courteney név hallatán. Már jegyet is foglaltattak a másnap délben induló vonatra, amely az Oranje folyón, Namaquaföld és Bushmanföld pusztaságán keresztül négy nap alatt el is viszi őket Windhoekba. Az expedíció fölszerelésének zöme is rendben volt. Garry beszélt telefonon, azon az eszközön, amellyel szemben erős fenntartásai voltak, a Struttafords Nagykereskedés vezetőjével. A holmikat, amelyeket megrendelt, a nagykereskedés faládákba rakatta, amelyeknek oldalán világosan feltüntette, mit tartalmaznak és másnap délelőtt le fogja őket szállítani a vasúthoz. Mr. Struttaford személyesen biztosította Garryt, hogy a szállítmány holnap pontosan az állomáson lesz, majd röviddel ezután megérkezett a nagykereskedés teherautója a Mount Nelson Hotelhez, benne a szafari ruhákkal, hogy Garry és Anna tetszése szerint válogathasson belőlük. Anna azon az alapon utasította vissza a. Struttaford cég ruhakínálatának nagy részét, hogy vagy túlságosan drága, vagy pedig túlságosan frivol. – Hát mi vagyok én? Egy sarki tyúk?! – aztán kiválasztott magának egy vastag kalikó szoknyát, egy vastag, szöges talpú bakancsot, flanel alsóneműt és csak Garry követelésére – „az afrikai napfény öl” – egy parafa trópusi sisakot, fehér vászon tarkóvédővel. Garry ugyanakkor átutaltatott a windhoeki Standard Bankba 3000 fontot a felmerülő esetleges költségek fedezésére. Mindent gyorsan és határozottan elvégeztek. Garry mélyet szippantott a szivarjából és a csikket kipöckölte az éjszakába, majd visszament a hálószobába. Ledobta a hálóköntöst és bemászott a ropogósra keményített ágyneműk közé, amelyek olyanok voltak, mint a friss salátalevél, majd eloltotta az éjjeliszekrényen a lámpát. Szinte azonnal előkavarogtak a sötétből régi kételyei, önmarcangoló bizonytalansága. – Ez tisztára őrültség – suttogta, s lelki szemei előtt feltűnt a napégette szörnyű és végtelen sivatag. Ezer mérföldnyi part – amelyet a világ talán leghidegebb vizű áramlata mos, amelyben a legedzettebb férfi sem bírja tovább egy–két óránál, mielőtt a lehűlés minden életet kiszívna belőle. És most fölkerekednek, hogy fölkutassanak egy olyan, széltől is óvott fiatal lányt, egy terhes nőt, akit utoljára akkor láttak, amikor egy süllyedő hajó fedélzetéről a jeges vízbe vetette magát jó száz mérfölddel a parttól? Mi ez esélye annak, hogy rátalálnak? Még kiszámítani sem érdemes a valószínűségét. – Őrültség – ismételte meg kétségek közt hánykolódva. Arra gondolt, milyen jó volna, ha Anna itt lenne, s elűzné kételyeit. Még akkor is azon törte a fejét, vajon milyen ürüggyel hívathatná át magához, amikor elnyomta az álom. *** Centaine tisztában volt vele, hogy a vízbe fullad. Oly mélyre rántotta magával a süllyedő hajó keltette örvény, hogy szinte összeroppant a tüdeje a ránehezedő fekete víztől. Füle csengett a hajó rettenetes ropogásától, s a dobhártyájára nehezedő nyomástól. Tudta, hogy percei meg vannak számlálva, de minden erejével s olyan határozottsággal küzdött, rúgott, kapkodott az élet után a hideg, ólmos habokban,

miközben tüdeje égett a légszomjtól, mint aki a gyermeke életéért küzd. Az örvénytől megszédült, egy pillanatra nem tudta, merre van fönt és lent, de nem adta föl a harcot. Hirtelen úgy érezte, hogy csökken a bordáit összeszorító nyomás, hogy tüdeje kicsit tágul. Az elsüllyedt hajótestből feltörő hatalmas buborék ragadta magával a felszín felé olyan erővel, hogy a mentőmellény mélyen belevágott a hónaljába. Az előtörő levegő keltette gejzír a magasba lökte. Megpróbált levegőt venni, de vizet szívott légútjaiba, köhögőgörcs fogta el, egészen addig köhögött, míg csak ki nem tisztult a légcsöve. Ekkor azonban a friss levegő szinte égette a tüdejét, úgy kapkodta, mint egy asztmatikus. Lassan úrrá lett a légzésén, de a sötétben oly váratlanul szaladtak át a fején a hullámok, hogy alkalmazkodnia kellett lélegzésében is az óceán ritmusához. Két hullámhegy között megpróbálta megállapítani, milyen állapotban is van. Nem fájt semmije. Nem törött el, nem is repedt meg egyetlen csontja sem, annak ellenére, hogy a szédítő ugrás után olyan érzés volt a vízbe érkeznie, mintha kockakővel borított útra vetette volna magát. Teljesen ura volt érzékeinek, végtagjainak, ám a ruhán keresztül érezte, hogy járja át egyre inkább a hideg. – Ki kell jussak a vízből – villant át az agyán. – Az egyik mentőcsónakba. Most először figyelt, vajon hall–e valahonnan hangokat, de elsőnek csak a szél süvítését és a hullámok csobbanását hallotta. Aztán nagyon messziről, alig hallhatóan több kiáltást is hallott, ám mikor kiáltásra nyitotta a száját, átcsapott a feje felett egy hullám, amitől majdnem megfulladt. Percekbe tellett, míg magához tért és tüdeje kitisztult, erős mozdulatokkal úszni kezdett arrafelé, ahonnan a hangokat hallotta, nem pocsékolva erejét kiáltozásra. Bár az ormótlan mentőmellény roppantul akadályozta, minden egyes hullámtaraj magával ragadta, majd lezuhant a hullámvölgybe, de nem adta föl, csak úszott tovább. – Ki kell jutnom a vízből – ismételgette magának. – Ez a hideg végez velem. El kell érnem az egyik mentőcsónakot. A következő tempónál olyan erővel ütötte bele a kezét valami szilárd tárgyba, hogy fölserkent a bőr az öklén, de ugyanazzal a mozdulattal a tárgy után kapott. Valami nagy tárgy lehetett, ami nála magasabban lebegett a vízen, de nem talált rajta semmit, amibe bele tudott volna kapaszkodni, s már– már pánikba esve észlelte, hogy egyre messzebbre sodródik ettől a valamitől. Erejét megfeszítve utánaúszott, s körüljárta, valami fogódzót keresve. . – Hát, nem túlságosan nagy ez a valami. .. – A sötétben úgy becsülte, nem lehet hosszabb tizenkét lábnál, s legfeljebb ha fele olyan széles, fából van ugyan, de vastag festékréteg borítja, egyik vége, ahol egy irtóztató repedés volt rajta, szálkás volt, s kezét ismét fölsértette. Érezte, hogy lüktet a bőre, de a hideg víz enyhítette a fájdalmat. A roncsdarab egyik fele a víz fölé magasodott, ám a másik oldala belelógott a vízbe. Itt húzódzkodott föl rá hason. Azonnal megérezte, milyen kényes az alkotmány egyensúlya. Csak a felső teste volt még rajta, lábai még a vízbe lógtak, a szerkezet veszélyesen feléje billent. Rekedt hang tiltakozott a másik oldalról. – Óvatosan, te marha... beleborulunk a vízbe. – Bocsánat – kapkodta Centaine a levegőt. – Nem vettem észre... – Semmi baj, fiú. Csak légy óvatos! – A férfi azt hitte a hangja után, hogy az egyik hajósinassal van dolga. – Nesze, itt a kezem! Centaine keményen birkózott, hogy elérje a feléje nyújtott kezet. Végül sikerült megragadnia. – Már itt is vagy! – Keményen belerúgott a vízbe, miközben a férfi felhúzta a síkos tákolmányra, másik kezével sikerült megkapaszkodnia egy résben. Hason feküdt a hánykolódó deszkákon, hirtelen még ahhoz is túl gyengének érezte magát, hogy fölemelje a fejét. Végre kikerült a gyilkos habok közül. – Jól vagy, fiam? – Megmentője mellette hevert, fejük majdnem összeért. – Jól. – Érezte, hogy a férfi megérinti a hátát. – Jól van, fiú, rajtad van a mentőmellény. Ezzel a lelógó zsinórral kössed magad a dekkhez... így, hadd mutassam meg, hogyan. Hozzákötötte a lányt az egyik törött deszkához. – Csúszócsomót kötöttem, ha netán borulnánk, akkor csak itten húzzad meg, vili? – Igen, köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.

– A hálálkodást tedd el későbbre, öcsi. – A férfi lehajtotta a fejét a karjára, így feküdtek átázva és vacogva, a száguldó hullámokon bukdácsolva a törékeny tákolmányon. Anélkül, hogy újból szóltak volna egymáshoz, s anélkül, hogy bizonytalan körvonalakon kívül mást is láttak volna egymásból, gyorsan rájöttek, hogy kell összehangolni legapróbb mozdulataikat is, ha nem akarnak beleborulni a jeges vízbe. A szél egyre hevesebben fújt, s bár a hullámok is emelkedtek, sikerült szárazon tartaniuk magukat a roncs magasabb részén, s csak időnként csapott az arcukba a permet. Kis idő múlva Centaine kimerült álomba zuhant, mintha csak kómába esett volna. Fölébredt, s a szürke égre, a fenyegetően fekete vízre meredt, amely fölött alacsonyan kavarogtak a vésztjósló felhők. Útitársa ott guggolt a közelében s tágra nyílt szemekkel meredt rá. – Miss Napsugár – szólalt meg, amikor a lány kinyitotta a szemét. – Nem gondoltam volna, hogy magát mentettem ki az éjszaka. Centaine gyorsan felült, a bizonytalan tákolmány veszélyesen megingott alattuk. – Csak óvatosan, kedves, erre a hajóra szól a jegyünk. – Kezét nyújtotta a lánynak, hogy belekapaszkodhasson. Alkarjára egy sellőt tetováltak. – Engem Ernie–nek hívnak. Ernie Simpson első osztályú matróz. Én persze azonnal megismertem magát, hisz mindenki ismerte Miss Napsugarat a hajón. – A férfi inas testű volt és öreg, ritkás, ősz haját a sós víz a homlokára tapasztotta, arca akár az aszalt szilva, s bár sárgák és töredezettek voltak a fogai, mosolya kedves volt. – Mi történt a többiekkel, Ernie? – Centaine idegesen körülnézett, csak most fogta föl igazán helyzetük szörnyűségét. – Elmentek Davy Joneshoz... a legtöbbje. – Az ki? – Úgy értem, belefulladtak a vízbe, hogy rohadnának meg az átkozott barbárok! Az éjszaka eltakarta a lány elől helyzetük igazi tragédiáját, ami most nappali fényben sokkal rettentőbb volt, mint legvadabb elképzeléseiben. Amikor lesüllyedtek egy hullámvölgybe, eltörpültek a tenger opálos hullámhegyei között, amikor azonban a magasba kapta őket a víz, a magány oly rémisztőnek tűnt föl, hogy Centaine megborzongott. Sehol semmi, csak víz és ég, sehol egy mentőcsónak, egy úszó alak, de még egy vízimadár sem. – Teljesen egyedül vagyunk – suttogta. – Tous seuls. – Annak örüljék, miss, hogy még van bennünk szusz, és higgye el, ez az, ami számít. Ernie már akkor tevékenykedett, amikor még a lány aludt. Összehalászta a tengerben úszó mindenféle holmit. Centaine látta, hogy roncsukhoz kötözve egy jókora vásznat húznak maguk után, ami egy szörnyű polipra emlékeztette. – A mentőcsónakokat borították ilyennel – magyarázta Ernie, látva a lány érdeklődését. Ez meg itt mindenféle bisz–basz – már bocsánat, Miss –, hátha hasznát tudjuk venni nekik. A mentőcsónak borítójához tartozó kötéllel összekötötte a „kincseket” a roncs mögött, s miközben beszélt, addig sem álltak meg összehorzsolt, de fürge ujjai. A kis madzagdarabokat sodorta kötéllé. – Szomjazom – suttogta Centaine. Szája égett, ajkát marta a só. – Gondoljék valami másra – tanácsolta Ernie. – Na, segítsen nekem. Tud sodorni? A lány megrázta a fejét. – Könnyű az, kedves, maj’ megtanítom rája. Figyelje csak! Ernie–nek egy kés volt az övébe dugva, ezt használta a kender megtilolására, pontosabban ezzel bontotta szálaira a zsinórt. – Egyiket a másik után, így ni, akár csak a kígyó. Lássa? Centaine gyorsan rájött a dolog forszára. A munka segített elterelni a figyelmét szörnyű sorsukról. – Nem tudja, merre járunk, Ernie? – Nem vagyok navigátor, Miss Napsugár, avviszont biztos, hogy Afrika nyugati partjainál... Hogy millyen messzire, aszt nem tom, de valahol arrafele lehet a szárazföld. – Tegnap délben pont száztíz mérföldre voltunk. – Biztos igaza van – bólintott Ernie. – Meg az is, hogy sodort minket az áramlat, meg oszt a szél is... – Arcát az égre emelte. – Bárcsak valahogy fölhasználhatnánk a szél erejét!

– Csak nincs valami terve, Ernie? – Az mindig van, miss... persze elismerem, nem mindig a legjobb. – A lányra villantotta sárga fogait. – Csak előbb fejezzük be ezt a zsinórt. Ahogy elkészült a jó húsz láb hosszú kötél, Ernie a lány kezébe nyomta a kést. – Ezt jól dugja a kötényibe, kedves. Nehogy mostan veszítődjék el, ha mán idáig e’hoztuk. Belecsusszant a vízbe és úgy úszott oda a maguk mögött vonszolt roncsdarabokhoz, lécekhez, mint egy kutya. Aztán Centaine–nel együtt sikerült fölállítaniuk a póznákat a kenderkötelek segítségével. – Árbocunk már van – csapkodta Ernie maga körül a vizet büszkén. – Hawaiion tanútam a niggerektűl. Amikor állt az árboc, Ernie visszamászott a roncsra. – Most már csak valami vitorlaféle kőne. Négy sikertelen kísérlet után sikerült végre az árbochoz rögzíteni egy másik rudat, amelyre aztán rákerült a mentőcsónakot borító vászonból kitépett vitorla is. – Na, kedves, ezzel ugyan nem nyerjük meg az Amerikai Vitorlásversenyt, de legalább haladunk. Nézze csak micsoda nyomdokvizünk van, Miss Napsugár! Tákolmányuk mögött valóban látni lehetett valami lomha hullámzást, s Ernie is igazgatott valamit a hevenyészett vitorlán. – Ez legalább kétcsomós sebesség – becsülte. – Ügyes lány maga, Miss Napsugár, ebbe’ nincs hiba. Egyedül nem tudtam volna megcsinyáni. – A roncs farnak kinevezett részében egy deszkadarabbal kormányzott. – Most pedig pihenjék le, drága, dőljön neki a hátamnak, oszt figyeljük a látóhatárt. A nap hátralévő részében a rájuk törő szélrohamok kétszer borították a vízbe a hevenyészett vitorlát. Ernie–nek mindkét alkalommal bele kellett mennie az óceán vízébe, s mire ismét fölállították az esetlen és súlyos tákolmányt, a lány remegett a fáradtságtól. Az éj leszálltával a szél is elcsendesedett, így határozott tempóban haladtak délnyugatnak. A felszakadozó felhők közül rájuk villantak a csillagok. – Kidöglöttem, Miss. Vegye át a helyemet a kormánynál. – Ernie megmutatta a lánynak, hogy kell kormányozni; a tutaj lomhán követte a kormánylapát mozdulatait. – Az a veres csillag amott, az Antares, mellette a két fehér kiscsillaggal, mint egy mólón integető tengerész, mindkét karján egy–egy lánykával, már megbocsát, Miss Napsugár. Szóval csak tarcson az Antaresnak, oszt nem lesz semmi baj. Az öreg matróz ezután összegömbölyödött a lány lábánál, mint egy barátságos kutya, Centaine pedig leült a tatra és hóna alá vette a kormánylapátot. A hullámzás a szél elültével csökkent, így úgy érezte, sokkal gyorsabban haladnak. Visszapillantva látta a nyomukban fölcsapó zöldesen foszforeszkáló hullámokat. Nézte az óriási Antarest két kísérőjével az ég fekete bársonyán. S mert magányos volt és még mindig félt, Annára gondolt. – Kedves Anna, merre vagy? Élsz–e még? Följutottál egy mentőcsónakra, vagy te is, mint én, egy roncson hánykolódsz, s várod, miként ítél felőled a tenger? Annyira vágyott a termetes nevelőnő jelenlétére, hogy akaratlanul megint gyermeknek érezte magát, érezte, hogy kibuggyannak könnyei, s ettől az Antares vörös fénye megsokszorozódott szeme előtt. Szeretett volna belebújni Anna ölébe s belefúrni arcát az asszony szappanszagú, hatalmas mellei közé. Hirtelen szeretett volna Ernie mellé feküdni, s feladni egész napos küzdelmüket. Hangosan felzokogott. Saját zokogása megrémítette, hirtelen nagyon dühös lett magára, hogy ennyire gyengének bizonyult. Öklével letörölte könnyeit, érezte, mennyire marja a só a szemét, szinte megcsikordultak a sókristályok a szempilláján. Egyre fokozódott a dühe, ám ezt a sorsa ellen fordította. – Miért? – kérdezte a vörös csillagtól. – Mit tettem, hogy engem választottál? Tán büntetsz? Elvettél mindent és mindenkit, akiket valaha is szerettem, Michaelt, apámat, Annát, Nuage–t. Mivel érdemeltem ezt ki? – Hirtelen abbahagyta, elképedt, mennyire közel került ahhoz, hogy káromolja az Istent. Összegörnyedt, szabad kezét hasára szorította és megborzongott. Hirtelen nagyon akarta, hogy megérezze a testében az új életet, valami kis duzzanat, esetleg mozgás formájában, de kiábrándultságában csak visszatért a dühe, valami vad elhatározással együtt. – Megesküszöm, hogy ugyanolyan kegyetlenül, ahogyan a sors bánt velem, ugyanolyan keményen és könyörtelenül fogok küzdeni az életemért. Mindegy ki vagy, Isten vagy Sátán, aki rám mérted ezt a sorsot, fölveszem veled a harcot. Erre megesküszöm, hogy mindent elviselek, s rajtam keresztül a fiam is! Mardosta a düh. Tudta, de nem törődött vele, föltérdelt és mérgesen rázta az öklét a vörös csillag felé.

– Csak gyere! – kiabálta. – Tedd meg velem a legrosszabbat, essünk túl rajta. Ha arra számított, hogy belécsap egy villám, akkor csalódnia kellett. Csak a szél zúgott, a hevenyészett vitorla csapkodott, s a tutaj nyomában csobogtak a hullámok. Centaine visszaült a helyére és szótlanul megragadta a kormánylapátot, összeszorított szájjal irányította keleti irányba a tákolmány orrát. Alig jelent meg a hajnal első fénye, Centaine egy madarat látott meg keringeni a feje fölött. Kicsiny vízimadár volt, kékesszürke, mint egy puska csöve, apró fekete pöttyök csillogó fekete szeme fölött, szárnya formás és finom, kiáltása halk és magányos. – Ébredjen, Ernie – kiáltott fel Centaine, mire földagadt ajka felrepedt, s kiserkent belőle a vér és végiggördült az állán. Szájában mintha nyúlszőr lett volna, szinte égette a szomjúság. Ernie föltápászkodott és álmosan meredt az égre. Mintha az éjjel még inkább összetöpörödött volna, az ő ajkát is kiverte a só. – Nézze, Ernie, egy madár! – szólalt meg Centaine most már halkabban. – Egy madár – visszhangozta Ernie, s még mindig az égre meredt. – Szárazföld van a közelben. A madár megfordult és alacsonyan a víz szintje felett tovaröppent, szürke teste rövidesen összemosódott a szürke éggel, a szürke tengerrel. Egész délelőtt Centaine a horizontra meredt, szája annyira kiszáradt, hogy nem tudott megszólalni. Valami sötét folt himbálódzott előttük a vízben. Úgy hullámoztak a karjai, akár egy tengeri szörnyé. – Hínár – suttogta Ernie, majd a kormánnyal a tutaj mellé húzta a buja növényzetet. Az egyetlen szál hínár szára akár egy ember karja, s legalább öt méter hosszú, végén oly dús lombozat, akár egy fáé. Nyilvánvalóan az éjszakai vihar szakította le a szikláról. Csendesen nyögve a szomjúságtól Ernie kihajolt és levágott egy jó darabot a vastag szárból. A rugalmas, bőrszerű héj alatt kocsonyás anyag bújt meg, az alatt pedig egy légbuborékokkal teli üreg. Ernie kikapart egy marékra való kocsonyás anyagot, és Centaine kezébe nyomta. A kocsonyából vízszerű folyadék csorgott ki a lány ujjai közül. Erős és kellemetlenül jódos, borsos íze volt, de a lány élvezettel nyelte le. Kiszopogatták a hínárból a nedvet, a rostos részeket kiköpték. Ezután visszahanyatlottak és érezték, hogy ismét szétáramlik testükben az életerő. Ernie visszatette a kormánydeszkát a helyére, és megint szélirányba álltak. A viharfelhőket elfújta a szél, az előbukkanó nap megszárította ruhájukat. Először még élvezték is a simogató napsugarakat, később azonban olyan hevesen kezdett tűzni, hogy ijedten kerestek árnyékot az aprócska vitorla mögött. Amikor a nap a zenitre hágott, oly erővel tűzött, hogy szinte kiszívta életnedveiket. Újabb adag hínárlét csavartak maguknak, de a kellemetlen íztől majdnem felfordult Centaine gyomra, de rájött, hogy ha kihányja, nemcsak ezt, hanem más folyadékot is veszít. Így aztán a hínárlét is beosztották. Centaine a bummfának vetette hátát, úgy nézte a látóhatárt; a fenyegető víz körülvette őket, csak a horizont keleti szélén feküdt szinte rá a tengerre egy keskeny sötét felhőcsík. Majd egy órába tellett, míg a lány fölfigyelt rá, hogy a felhőcsík nemhogy eltűnt volna, sőt, inkább nőtt, ha csak egy hajszálnyival is. Centaine később már apró kiugrásokat, hasadékokat is ki tudott venni rajta, amilyen nem lehet egy felhőn. – Ernie – szólalt meg halkan –, Ernie, nézze csak azt a felhőt! Az öregember arrafelé pislogott, majd lassan felguggolt. Halk, hörgésszerű hang tört elő a torkából, amire Centaine csak később ismert rá, hogy az öröm hangjai voltak. A lány odakuporodott az öreg mellé és először vetett pillantást a fekete kontinensre. Afrika kérkedve meredt ki a tengerből, majd szinte félénken beburkolózott az éjszaka bársonyköntösébe, s még egyszer eltűnt a szemük elől. A tutaj csendesen himbálódzott velük előre a sötétben, aztán a keleti szemhatáron megpirkadt és elhalványultak a csillagok, eléjük tornyosultak a Namíbiai sivatag hatalmas bíborszínű dűnéi. – Milyen csodálatosan szép! – sóhajtott föl Centaine. – Vad vidék ez, Miss – figyelmeztette Ernie. – De olyan szép. A dűnék először mályva– és ibolyaszínben pompáztak, ám tarajukat rövidesen aranylóan bronzszínűre festették a felkelő nap sugarai. – Szépnek, meglehet, szép – morogta Ernie a bajusza alatt –, de inkább egy szép zöld mező, oszt a nyavalya egye a többit, má’ megbocsásson, Miss Napsugár.

A sárga torkú szulák csapatosan szálltak fel a partról s röppentek a magasba a napsütötte égen, a hullámok pedig sóhajtozva morajlottak, mintha az egész kontinens egy alvó óriás lett volna. A szél, amely oly egyenletesen fújt eddig a hátuk mögül, most hirtelen nekiütközve a partnak visszafordult, mire a törékeny árboc egy pillanat alatt összedőlt, akárcsak a legelején. Leverten néztek egymásra. Oly közel volt már a szárazföld, szinte csak a karjukat kellett volna kinyújtaniuk – s most újra végigcsinálhatják az árbocállítás kimerítő procedúráját. Egyikőjükben sem volt már annyi energia, hogy ismét nekilásson a dolognak. Végül Ernie tért magához elsőnek, szó nélkül Centaine kezébe nyomta a kést. A lány bedugta szoknyája korcába, miközben az öreg belecsusszant a vízbe, és az árboc végéhez úszott. Centaine térden állva próbálta meg kibogozni az összekuszálódott zsinórt, kiegyengetni a vitorlának való vásznat. A csomók annyira megszívták magukat vízzel, hogy olykor a késével kellett besegítenie a bogozásba. Mire kiszabadította a zsinórt és fölnézett, Ernie is ránézett, s megkérdezte: – Készen van, drága? – Kész. – Centaine már állt a tutajon, kezében az árboc tetejének zsinórja, készen állt arra, hogy Ernie segítségével ismét fölállítsák a helyére. Valami hirtelen megmozdította a vizet Ernie mögött, a lány megdermedt és ernyőt formázott a kezéből. Vajon mi lehet az a furcsa formájú valami? Magasan kiemelkedve úszott a vízen, a kora reggeli nap úgy csillogott a felületén, mint a fémen. Nem, nem is fém, hanem mintha csillogó fekete bársony lenne. Olyan, mint egy játék hajó vitorlája – fájdalmas nosztalgiával derengett föl benne az emlék, amikor a falusi halastónál vasárnap délután a kisfiúk, matrózruhásan játszottak kis hajóikkal. – Mi az, drága? – Ernie látta a lány érdeklődő arckifejezését. – Fogalmam sincs – válaszolta az, s arrafelé mutatott. – Valami furcsa, ami felénk tart... gyorsan, nagyon gyorsan. Ernie megfordult. – Hol? Én nem látok... – Ebben a pillanatban egy hullám kiemelte a vitorlaszerű alakzatot. – Isten segíts! – sikoltott föl Ernie, és teljes erővel csapkodni kezdte karjával a vizet, olyan rémülettel, hogy izgalma a lányra is átragadt. – Mi az? – Segítsen kihúzni! – Ernie lenyelte a maga fölverte vizet. – Ez egy rohadt szürke cápa! A szó lebénította Centaine–t. A rémülettől megkövülten meredt a bestiára, ahogy egy újabb hullám ismét magasba emelte, most olyan szögben esett rá a napfény, mintha reflektorfénybe került volna. Szép, kékes palaszürke testére árnyként vetődtek a tenger hullámai, és hatalmas volt, hosszabb, mint az ő szedett–vedett tutajuk, a háta szélesebb, mint a legnagyobb konyakoshordójuk volt a Mort Homme–i birtok pincéjében. A kétágú farokúszó hasította a vizet, ellenállhatatlanul vonzotta a vízben csapkodó– küszköd6 ember. Eztán magasra emelte a fejét a hullámból. Centaine fölsikoltott és hátrahőkölt. A cápa szeme, mint egy macskáé, aranysárga, fekete, hasított pupillákkal. A lány látta, hogy tágul hegyes orrán az orrlyuka. – Segítsen! – sikoltotta Ernie. Már elérte a tutaj szélét és kezdett is felhúzódzkodni a fedélzetre. Keményen rúgta maga körül a vizet, a tutaj vadul himbálódzott, s feléje dőlt. Centaine térdre rogyott és megragadta a férfi csuklóját. Emberfeletti erejét rémülete táplálta, s Ernie már félig rajta is volt a fedélzeten, csak lába lógott bele a vízbe. A cápa mintha kipúposodott volna a vízből, háta csillogva hasította a vizet, hátúszója úgy meredt elő, mint a hóhér bárdja. Centaine azt olvasta valahol, hogy a cápa hanyatt fordul mielőtt támad, így aztán készületlenül érte az, ami történt. A cápa teste kiemelkedett a vízből, vigyorgó pofája kinyílt, porcelánszerű fogai egymás mögött sorakoztak több sorban, mint a sündisznó tüskéi. A tágra nyitott száj rácsukódott Ernie lábaira. A lány tisztán hallotta, hogy roppant össze a fogak között a csont, aztán a cápa megindult visszafelé, magával rántva Ernie–t is. Centaine egyre csak szorította a férfi csuklóját, bár a térdére zuhant és elkezdett csúszni előre a vizes fedélzeten. A tutaj meredeken megdőlt a súlyuk alatt és a cápa rettenetes erejétől, ahogy húzta Ernie lábát.

Centaine egy pillanatra meglátta a víz alatt az állat fejét. A szeme vadul villant feléje, aztán mintha egy gúnyos mosolyra szűkült volna. A cápa lassan elfordult, egy pillanatra sem engedve el Ernie lábait. Centaine hallotta, hogy válnak el egymástól a csontvégek, mintha egy zöld gallyat pattintott volna el valaki. Az öreg testére nehezedő erő oly hirtelen enyhült, hogy a tutaj, akár egy megőrült inga, átbillent a másik oldalra. Centaine, Ernie csuklóját szorongatva hanyatt zuhant, s ezzel az erővel végre fölrántotta a férfit is a fedélzetre. Most is rugdalózott, pedig mindkét lába groteszkül megrövidült, néhány hüvelyknyivel a térd alatt két csonk meredt elő a tépett tengerésznadrágból. A vágás nyomán hús– és bőrcafatok csapódtak a fedélzetre, és a vér világos vörös szökőkútként spriccelt a napfényben. A férfi a hátára gördült, felült és csonkjaira meredt. – Ó, anyám, segíts! – nyögött föl. – Meghalok. Az artériás vér patakzott végig a fedélzeten s ahogy belecsorgott a vízbe, barnás foltként terült szét, mintha füst terjengett volna a víz alatt. – A lábam! – Ernie megfogta a sebeket, de a vér így is keresztülfolyt ujjai között. – Leharapta a lábam. A dög leharapta a lábam! – Hirtelen megpezsdült a víz a tutaj alatt, és előtört ismét a háromszögletű hátuszony, s hasítani kezdte feléjük a vizet. – Érzi a vérszagot! – kiáltott föl Ernie. – Nem hagyja abba, a dög; Mindketten meghalunk! A cápa megfordult, oldalára hengeredett, látták hófehér hasát, vigyorgó pofáját, ahogy farkának erőteljes csapásaival metszette feléjük a vizet. Belefúrta a fejét a vérfoltba, szélesre tátotta a száját, belekortyolt. A szag, az íz felingerelte, ismét megfordult; a víz szinte forrt, kavargott a felszín alatt. Az állat ezúttal egyenesen a tutaj alá úszott. A tutaj megvonaglott, amikor a cápa háta súrolta az alját, Centaine orra esett a lökéstől, ujjai fehérek voltak, annyira kapaszkodott a tákolmányba. – Megpróbál fölborítani minket – ordította Ernie. Centaine életében nem látott még ennyi vért. Nem hitt a szemének, hogy egy ilyen csenevész test ennyire sokáig bírja és a vér még mindig lövell a csonkokból. – Nem adja föl – zokogta Ernie elhaló hangon. – Itt van már megint. A cápa hatalmas kék feje kiemelkedett a vízből, száját kitátotta, és a rettenetes fogak rázáródtak a tutaj peremére. A deszka szilánkokra roppant. Az állat mintha egyenesen Centaine–re bámult volna, miközben a lány ott hasalt az árbocrudat szorongatva. A bestia akár egy hatalmas disznó, szinte túrta az apró tutajt. Egyet pislantott – az átlátszó hártya lassan csukódott rá az éjfekete pupillákra, a legrémisztőbb látvány, amit Centaine valaha csak látott –, majd rázni kezdte a fejét, miközben egy pillanatra sem engedte el állkapcsa a tutajt. A két ember vadul vetődött ide–oda, a tákolmány olykor kiemelkedett a vízből. – Krisztusom, csak nem adja föl! – Ernie elvonszolta magát a vigyorgó pofától. – Addig nem hagy békét, amíg el nem kap mindkettőnket Centaine talpra ugrott, úgy egyensúlyozott, mint egy akrobata, megragadta a vaskos kormányrudat és a feje fölé emelte. Teljes erejével lesújtott a cápa disznóra emlékeztető orrára. Az ütésbe beleremegett az egész karja, de újra és újra lesújtott. A kormányrúd tompa huppanással érte az állat orrát, és szinte lepattant róla anélkül, hogy a legkisebb karcolást ejtette volna a kék bőrön. Az állat mintha nem is érezte volna. A cápa egyre csak rázta a tákolmányt, Centaine ismét elvesztette az egyensúlyát és belebukott a vízbe, azonnal visszarántotta magát, majd föltérdelt és zokogva csépelte tovább a hatalmas, sérthetetlennek tűnő fejet. A tutaj egy része ott maradt az állat állkapcsai között, ahogy a cápa ismét alámerült, némi pihenőt hagyva Centaine–nek. – Már jön is vissza! – kiáltotta elhaló hangon Ernie. – Egyre csak támad... támad! – Ahogy ezt kimondta, Centaine hirtelen tudta, mit kell tennie. Meg kell tegye a gyermeke miatt Csak ez számít, Michael gyermeke. Ernie a hátára csúszva ült a tákolmány szélén, rettenetesen megcsonkított lábai élettelenül hevertek előtte. Centaine–nek háttal a vizet kémlelte.

– Itt van! – sikoltott föl hisztérikusan. Ritka, ősz haját a tarkójára tapasztotta a víz és a vér. Feje búbja átcsillogott a gyér hajon. Alattuk zubogott a víz, ahogy a cápa megfordult, hogy újra támadjon. Centaine látta, ahogy a sötét test kiemelkedik a vízből, hogy nekiessen a tutajnak. Centaine ismét talpra állt Arca merev, szeme tele rettegéssel, ahogy megszorította a kormányrudat. A cápa nekiúszott a tutaj aljának, Centaine megingott, kis híján elesett, de visszanyerte egyensúlyát – Azt mondta, hogy ő már úgyis halott – próbálta megacélozni magát a gondolattal. Magasra emelte a kormányrudat és mereven bámulta a rózsaszín foltot az öreg feje búbján, majd teljes erővel lesújtott, mintha egy fejszével csapott volna le. Látta, hogy Ernie feje előrenyaklik az ütéstől. – Bocsásson meg nekem, Ernie – zokogott föl, miközben az öregember előreesett és a tutaj szélére gördült. – Maga már úgyis halott, nekem pedig nem volt más választásom. Meg kell mentenem a gyerekem életét. Bár a tarkója bezúzódott, Ernie mégis feléje fordította a fejét és a lányra meredt. Szemében valami szörnyű fény gyúlt és megpróbált megszólalni. Szája kinyílt, de ekkor kialudt a szemében a fény, teste elernyedt. Centaine sírva térdelt mellette. – Isten bocsássa meg nekem – suttogta –, de a gyermekemnek élnie kell. A cápa ismét megfordult s feléje úszott, hátuszonya ilyen magasra még soha nem emelkedett ki, s ekkor Centaine, szinte gyengéden, a vízbe gördítette Ernie testét. A cápa megvonaglott, állkapcsai közé kapta a tetemet és úgy megrázta, ahogy egy kutya a csirkét a nyakánál fogva. Az így keltett hullámoktól a tutaj tovasiklott. A cápa és áldozata fokozatosan a mélybe süllyedt. A lány csak most vette észre, hogy még mindig a kormánylapátot szorongatja. Evezni kezdett vele, tolni a tutajt a part felé. Minden csapásnál felzokogott, szemét elöntötte a könny, elhomályosította a látását. Könnyein át látta a hínárpadot lebegni a vízben, amögött pedig a hullámok sziszegve futottak ki a homokos partra. Őrjöngve evezett, mikor egy hullám elragadta a tutajt és a part felé lódította. Centaine ekkor már látta a zöld víz alatt fodrozódó homokpadot. – Köszönöm neked, Istenem... köszönöm, köszönöm! – zokogva evezett tovább, amikor alulról ismét hatalmasat lökött a tutajon egy hatalmas test. Centaine kétségbeesetten kapaszkodott az árboccsonkhoz, lelkét elöntötte a rettegés. – Visszajött megint. A homokpadon látta, hogy elsuhan a tutaj alatt a bestia árnyéka. – Nem adja föl! – Centaine átmenetileg időt nyert. A cápa percek alatt felfalta a neki szánt áldozatot, majd a vér szagára ismét üldözőbe vette a tutajt, s követte az olyan sekély vízbe is, amely alig ért egy férfi válláig. Széles ívben körbeúszta a tutajt, majd olyan erővel úszott neki a tengerpart felől, hogy most már a deszkák is elrepedtek. A vihar már egyébként is meglazította az egész tákolmányt, most pedig szinte megnyílt Centaine lába alatt a talaj, egyik lába a résbe csúszott, és súrolta a cápa durva bőrű hátát. A lány úgy rántotta ki a lábát, ahogy egy bicska becsapódik. A cápa kérlelhetetlenül körözött és vissza–visszatért, de az egyre sekélyülő víz miatt most már csak a tenger felől támadhatott. Ez a támadás azonban olyan gyilkos erővel zúdult a tutajra, hogy hatalmas erővel taszította a part felé, a cápa pedig belefúródott a homokba. Hatalmas rándulással szabadította ki magát, és eliramlott a mélyebb víz felé, de széles fekete háta, a hátuszony jól láthatóan a felszínen maradt. Egy hullám zúdult rá a tutajra, s ez betetézte a vihar s a cápa kezdte rombolást. Darabokra hullott az egész tákolmány, melyből nem maradt más, mint néhány deszka, zsinór és vászonfoszlány. Centaine belezuhant a vízbe és köhögve, prüszkölve vergődött talpra. Mellig állt a vízben, bár a sós víz marta a szemét, tisztán látta, hogy a cápa teljes sebességgel száguld feléje. Visítva hátrált a part felé, miközben a kormányrúddal hadonászott. – Takarodj! – visította. – Takarodj! Hagyj békén! A cápa orral száguldott neki, s magasan a levegőbe hajította. Az állat széles, kék hátára zuhant vissza, amely úgy hőkölt hátra, mint egy vad ló. Bőrét hidegnek, durvának, és kimondhatatlanul iszonytatónak

érezte. A cápa lelökte a hátáról, majd farokuszonyával meglökte az oldalát. A lány tisztában volt vele, hogy ez csak afféle játékos ütés volt, mert ha ez teljes erővel csap le rá, porrá zúzza a mellkasát. A cápa vad vonaglása fölkavarta körülötte a homokot, tehát látni ugyan nem látta áldozatát, de szájával kapkodott utána. A hatalmas állkapcsok úgy csattantak össze, ahogy egy hurrikán bevág egy vaskaput. Centaine testének hol az állat farka, hol hatalmas kék testének más része vágódott neki. A lány lépésről lépésre haladt előre a part felé. Amikor leütötte a cápa, talpra keveredett, lélegzet után kapkodva és vakon a szemét égető sós víztől, miközben a kormányrúddal összevissza csapkodott. A gyilkos fogai lecsaptak körülötte lebegő, vastag szoknyájára és egyetlen mozdulattal letépték róla. Ettől kezdve jóval gyorsabban haladt. Most már melléig sem ért a víz. Ugyanebben a pillanatban hirtelen visszazúdult a hullám a partról, és a cápa ott vergődött a fövenyen, megfosztva természetes közegétől. Úgy csapkodta magát a homokban, olyan tehetetlenül vergődött, mint egy csapdába esett elefántbika. Centaine már térdig gázolt a visszatérő vízben, ahhoz is kimerült volt, hogy hátranézzen – míg egyszerre azt érezte: szilárd talajon áll, ahol már a hullámok sem érték utol. Félredobta a kormányrudat és a felmagasló dűnék felé botorkált, de már nem volt ereje elvonszolni magát odáig. Arcra bukott a homokban, mintha csak cukorba hemperedett volna. A félelemtől, a bánattól, a lelkifurdalástól és a hirtelen megkönnyebbüléstől vad hullámokban tört rá a zokogás és rázta egész testét. Fogalma sem volt, meddig feküdhetett így a homokban, mígnem érezte, hogy az erős nap égeti a lábszárát, s lassan felült. Rettegve nézett a víz felé, hátha még ott van a homokban megfeneklett bestia, de az emelkedő tengerár nyilván leemelte a homokpadról. Centaine nem látta jelét, hogy arrafelé lenne. Megkönnyebbülten fölsóhajtott és bizonytalanul fölállt. Egész teste sajgott és hihetetlenül gyengének érezte magát, amikor pedig végignézett magán, látta, hogy az állat durva bőre fölhorzsolta a combját, az ütések nyomán már megjelentek az első kék foltok. Szoknyáját a cápa tépte le, cipőjét még azelőtt veszítette el, hogy leugrott volna a hajóról, így aztán átázott egyenblúzát és selyem bugyiját leszámítva, mezítelen volt. Szégyenében elpirult, és gyorsan körbepillantott. Soha életében nem hiányzott még neki társaság ennyire. – Senki sincs, aki megbámulna – villant át az agyán, s ösztönösen szemérméhez kapott kezét lassan leengedte. Eközben érezte, hogy csüng valami a derekáról: Ernie kése volt az. Kezébe vette és az óceán felé nézett. Ismét elöntötte a bűntudat. – Magának köszönhetem az életemet – suttogta –, a gyermekem életét. Ó, Ernie, bárcsak most is itt lenne velem. A magány érzése annyira hatalmába kerítette, hogy ismét lerogyott a homokba és kezébe temette arcát. Megint csak a nap heve térítette magához. A napsugarak égették a bőrét és szomjúságérzése is kiújult. – Védekeznem kell a nap ellen. – Nagy nehezen megint fölállt és nagyobb figyelemmel nézett körül a tájon. Széles, sárga fövenyen állt, háta mögött ott magasodtak a dűnék. Sehol egy teremtett lélek, életnek semmi nyoma. A part a látóhatár széléig kanyargott mindkét irányban, becslése szerint húsz–harminc kilométerre, mielőtt eltűnt volna a tengerben. Mintha csak a magány allegóriáját látta volna, sehol egy szikla, egy levél, egy madár vagy egyéb állat, és semmi, ahová behúzódhatott volna a nap elől. Ekkor tekintete abba az irányba fordult, ahol nemrég partra küszködte magát, s meglátta a tutaj maradványait a hullámokon bukdácsolni. Leküzdve a cápától való rettegését, térdig belegázolt a vízbe és kirángatta a tutaj vitorláját. Szoknyaként magára tekert egy csík vásznat és zsinórral a derekára kötötte, egy másik vászoncsíkot pedig a fejére és a vállára terített, hogy védje magát a napsugaraktól. – Jóságos isten, rettenetesen szomjas vagyok. A víznél állt és vágyakozva nézte az áramlatban ringatózó hínárpadot. Szomjúsága erősebb volt, mint undora a hínártól, de mindkettőn túltett a cápától való rettegése, így hátat fordított a víznek. Egész teste sajgott a kék foltoktól, a horzsolásoktól, melyek kezét, lábát borították. Tisztában volt azzal, hogy egyetlen lehetősége az életben maradásra az, ha nekivág a sivatagnak. Az irányt tudta, dél felé kell indulnia, Fokváros felé. Mindazonáltal közelebb voltak a furcsa

nevű német városok – nehezen jutottak csak eszébe –, Swakopmund és Lüderitzbucht. A legközelebbi is legalább ötszáz kilométer. Ötszáz kilométer – az ijesztő távolság kocsonyássá tette lábait, erőtlenül rogyott ismét a homokba. – Nem szabad arra gondolnom, milyen messze van – térítette észhez magát. – Csak egy lépéssel előre szabad gondolkodnom. Föltápászkodott, egész teste sajgott, de megindult a tengerparton, ahol a föveny nyirkos volt és szilárdabb a száraz homoknál. Kis idő múlva kiállt a merevség az izmaiból, megnyújtotta lépteit. – Egyszerre csak egyet lépj! – mondogatta magának. A magány olyan teherként nehezedett rá, hogy ha elengedi magát, akkor maga alá teperi. Fölemelte a fejét és messzire előrenézett. A part végtelennek tetszett, a látvány azonossága ijesztő volt. Már órák óta ment, de úgy érezte, mintha egy mókuskerékben járna, hisz jobbján ugyanaz a tenger, talpa alatt ugyanaz a homok, balján ugyanaz a dűne húzódott. A látóhatáron pedig ugyanaz a tejfehérbe hajló kék ég. A semmiből a semmibe haladok – suttogta, és vágyott rá, hogy végre megpillanthasson egy másik emberi alakot. Mezítelen talpa megfájdult, s amikor leült, hogy megvizsgálja, látta, hogy a tenger vize fölpuhította, a durva homok pedig szinte a húsig koptatta. Vászonba csavarta tehát lábait, úgy folytatta útját. A nap és az erőfeszítés átizzasztotta blúzát, a szomjúság pedig hallucinációkat okozó társává vált. A nap már félúton volt a látóhatár felé, amikor a távolban sziklák tűntek a szeme elé. Pusztán attól, hogy megváltozott a táj, meggyorsította lépteit. Hamarosan azonban megint csak vánszorogni tudott, rá kellett jönnie, hogy mennyire kimerítette ez az egynapi vándorlás is. – Nem ettem három napja, s tegnap ittam utoljára... A sziklás vidék mintha nem közeledett volna egyáltalán, le kellett ülnie, hogy egy kicsit megpihenjen s szinte ugyanabban a pillanatban őrjítően tört rá a szomjúság. – Ha nem tudok inni, képtelen leszek tovább menni – suttogta és a fekete sziklák felé pillantott. Hitetlen arccal egyenesedett föl; biztos a kimerültség, a szomjúság játszik a képzeletével. Gyorsan pislogott, majd ismét a távolba meredt. – Emberek! – suttogta és föltápászkodott. – Emberek! – Botladozva indult meg előre. A sziklákon üldögéltek, látta fejük körvonalát az alkonyi napsütésben. Nevetve, integetve botladozott feléjük. – Milyen sokan vannak... Elment volna az eszem? – Kiabálni próbált, de csak erőtlen vinnyogás tört ki a torkából. Amikor beléje villant a felismerés, a csalódás szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Megtántorodott. – Fókák – suttogta, amikor gyászos, ugatásszerű kiáltásaikat feléje sodorta az enyhe alkonyi szél. Egy pillanatig úgy érezte, képtelen tovább menni, mert nincs ereje hozzá. Aztán mégis kényszerítette magát, hogy egyik lábát a másik elé téve meginduljon, ha mégoly bukdácsolva is, előre a sziklák felé. Több száz fóka hevert a sziklákon, s ennél több is talán ott bukfencezett a vízben, a hullámok között. Szagukat Centaine felé sodorta a szél. Ahogy a lány közeledett, a fókák ugráltak vissza mind többen a vízbe a maguk furcsa, bohókás módján. Centaine látta, hogy sok borjú is van köztük. – Bárcsak egyet el tudnék kapni közülük. – Megragadta a hosszú bicskát és kipattintotta pengéjét. – Ennem kell... – De közeledése már fölriasztotta őket, ezért a csorda vezetői egymás után csusszantak be a tengerbe, ahol addigi komikus mozgásuk egy varázsütésre bámulatosan méltóságteljessé vált. A lány futni kezdett, amitől csak még jobban fölélénkült a sziklaplató; Centaine még mindig legalább százyardnyira volt tőlük. Föladta; zihálva, legyengülten állt és nézte, ahogy a kolónia tagjait elnyeli a tenger. A szárazföldön rekedt állatok közt hirtelen nagy zűrzavar támadt, rémült ugatás, sikoltozás tört ki. A lány ekkor látta meg a két farkasszerű állatot rátörni a fókákra. Ekkor fogta csak föl, hogy miközben ő megzavarta a csapatot, lehetőséget teremtett ezeknek a ragadozóknak, hogy megtámadják a figyelmetlen állatokat. Azt nem tudta, hogy barna hiénákkal van dolga, mert csak a jóval nagyobb testű foltos hiénákról látott képet az afrikai felfedezők könyveiben. Ezeket az állatokat a holland telepesek parti farkasnak nevezték, akkorák, mint egy szelindek, de fülük hegyes, farkukon loboncos fakósárga szőr, amely most az izgalomtól fölborzolódott, ahogy a fókák közé

vetették magukat. Tévedhetetlenül választották ki a védtelen kölyköket, kirángatták őket fészkükből és magukkal hurcolták, könnyen kivédve az anyák nehézkes kísérleteit, hogy megóvják kicsinyeiket. Centaine ismét futásnak eredt, közeledtére a nőstényfókák feladták és belevonszolták magukat a vízbe. A lány közben fölragadt egy uszadékfát, amely ott hevert a parton, és rohant a legközelebbi hiéna felé. A hiéna mozgását akadályozta a magával vonszolt, visongó fókakölyök, így Centaine–nek sikerült elébe kerülnie. A barna hiéna megállt és fenyegetően lesunyta a fejét, úgy figyelte a közeledő lányt. A kis fókából dőlt a vér, ott, ahol a hiéna fogai beletéptek a nyakába, és úgy sírt, mint egy csecsemő. A hiéna vadul fölmordult, Centaine megállt és meglóbálta előtte a botot, miközben ráordított az állatra: – Dobod el! Mars innen, te dög! Hagyd békén! Érezte, hogy a hiéna megzavarodik agresszív fellépésétől, s bár megint rámordult, néhány lépéssel hátrált és védekezően hajolt áldozata fölé. Centaine lefelé meredt, megpróbálta állni az állat félelmetes sárga szemének tekintetét. A hiéna hirtelen ledobta a súlyosan sérült fókakölyköt és egyenesen Centaine–nek rohant, felmeredő farokkal, dühödt kiáltással. Centaine ösztönösen megérezte, hogy ez a döntő pillanat. Ha most elszalad, a hiéna üldözőbe veszi és széttépi. Ehelyett előrefutott, még erősebben ordított és teljes erejéből lengette a furkóját. A hiéna nyilvánvalóan nem számított ilyen reakcióra. Bátorsága cserbenhagyta. Visszafordult a magára hagyott áldozatához, mélyen annak selymes nyakába mélyesztette fogait és megint vonszolni kezdte. Centaine lábánál egy sziklahasadékban kavicsokat talált. Megragadott egyet, akkorát, mint egy narancs és a hiéna fejét célozta meg vele. Nem találta el, csak a lábát, amely megreccsent a sziklás talajon. A hiéna felordított, ledobta a kölyköt és három lábon elbicegett, amilyen gyorsan csak tudott. Centaine futás közben pattintotta ki a kést. Vidéki lány lévén, gyakran segített Annának vagy apjának, ha állatot kellett levágni és megnyúzni. Egyetlen gyors mozdulattal átmetszette a fóka torkát, és hagyta kivérezni. A hiéna ott körözött körülötte, bicegett és morgott, elbizonytalanította a gyors támadás. Centaine újabb kavicsokat kapott föl és az állat felé hajította őket. Az egyik kő az állat borzas pofáját találta el, mire fölvonyított és ötvenlépésnyire hátrált, s onnan nézett vissza gyűlölködő tekintettel. Centaine gyors mozdulatokkal dolgozott. Ahogy Annától látta, amikor az öregasszony birkát nyúzott, gyorsan végighúzta a kés pengéjét az állat hasán, vigyázva, nehogy fölsértse a beleket, majd átvágta a szegycsontot is. Véres kezével újabb követ hajított a hiéna felé, aztán óvatos mozdulattal kiemelte a fókabébi gyomrát. A vízhiány szinte égette, azt is érezte, hogy a magzat a szíve alatt szintén nagyon igényli a folyadékot, ennek ellenére majd fölfordult a gyomra annak a gondolatától, amit meg kell tennie. . – Amikor kislány voltam – mesélte neki Anna annak idején –, a pásztorok mindig ezt csinálták, ha egy szopósbárány elpusztult. Centaine véres kezébe fogta a fókakölyök gyomrát. A gyomorfal sárgás volt és áttetsző, mert úgy képzelte, hogy átlát rajta. A kölyök nyilván egészen a támadás pillanatáig anyjával feküdt a fészekben és mohón szopott. A kis gyomor feszült az anyatejtől. Centaine undorral nyelte le a nyálát, s azt mondta magának: – Ha nem iszod meg, reggelre elpusztulsz... és nemcsak te, hanem Michael fia is. Apró bemetszést ejtett a gyomorfalon, amelyen azonnal végigcsordult a sűrű, megtúrósodott tej. Centaine becsukta a szemét és szájához emelte a nyílást. Erővel nyelte le az első kortyot. Üres gyomra önkéntelenül összerándult, de legyűrte a rátörő hányingert. A túrós folyadéknak enyhén halíze volt, de korántsem kellemetlen. Ahogy lenyelte az első kortyot, úgy érezte, a folyadék arra a kecsketejből készült sajtra emlékezteti, amelyet Anna szokott csinálni. Kis időre megpihent, s keze fejével letörölte szájáról a vért és a nyálkát. Szinte érezte, hogy árad szét a folyadék, s vele együtt az erő a szervezetében. Újabb követ dobott a hiéna felé, majd megitta a maradék tejet. Óvatosan fölvágta a gyomrot és kinyalta belőle az utolsó cseppeket is. Az üres gyomrot odavetette a hiénának. – Hogy lásd, kivel van dolgod.

Megnyúzta a fókát, levágta a fejét és korcs végtagjait, s ezeket is odavetette a hiénának. A kutyaszerű ragadozó mintha belenyugodott volna a dologba. Jó húsz lépés távolságból hátsó lábain ülve, fülét hegyezve leste az újabb koncot, pofáján komikus várakozással. Centaine apró csíkokra vagdalta a fókahúst, amit csak le tudott szedni a csontról, s a kendőként viselt vászonba tekerte. Ahogy ellépett a csontoktól, a hiéna előrerohant és nyalogatni kezdte a sziklákra folyt vért, majd visszataszítóan túlfejlett állkapcsával összeroppantotta a kis csontvázat. A sziklás plató tetején a szél és a hullámok egy üreget vágtak az omlós homokkőbe, amelyet már mások is búvóhelyül használtak Centaine előtt. Rég kialudt tüzek nyomát látta a barlang padlatán, amikor pedig belekotort a hamuba, apró, éles kovakődarabokat talált, hasonlóakat azokhoz, amilyeneket Annával találtak a Mort Homme–i kastély háta mögött. Furcsa, nosztalgikus fájdalom kerítette a hatalmába, ahogy felsértett tenyerébe fogta a kovakövet, ám amikor érezte, hogy ez a fájdalom kezd átcsapni önsajnálatba, gyorsan blúza zsebébe dugta a követ és erővel a rideg valóságra összpontosított ahelyett, hogy egy távoli világ régmúlt napjain rágódott volna. – Tűz – villant át a gondolatain, miközben az élettelen faszéndarabokat turkálta, majd kiterítette a barlang bejáratába a fókahúscsíkokat, hogy száradjanak a szélben, és elindult, hogy egy ölnyi uszadékfát gyűjtsön. A régi tűz nyomait eltisztogatva máglyát rakott és megpróbált visszaemlékezni, mit is olvasott arról, hogyan gyújtott tüzet magának az ősember. – Dörzsöljünk össze két fadarabot – motyogta. Annyira alapvető, annyira mindennapos dolog volt számára a tűz, a maga melegével, hogy a hiánya teljesen elképesztette. Az uszadékfa nedves volt és átitatta a só. Két olyan darabot választott ki, amelyekről azt gondolta, meg fognak gyulladni, és nekiállt dörzsölgetni őket. Addig dörzsölte, míg ujjai megfájdultak, de egyetlen szikra, egy gyenge füstcsík sem szállt föl. Rosszkedvűen, csüggedten dőlt neki a barlang falának és nézte, hogy ereszkedik egyre alább a nap a tengerbe. Ahogy föltámadt a hűvös esti szél, megborzongott, szorosabban magára húzta a vászonkendőt. Érezte, hogy a mellének nyomódik az elrejtett kovakő. Fölfigyelt rá, hogy mennyire puhák lettek az utóbbi időben a mellbimbói, mennyire duzzadt, megkeményedett a melle, miközben masszírozta őket. A gondolat, hogy terhes, megújította az erejét, s amikor dél felé pillantott, meglátta Michael választott csillagát a látóhatár szélén, ahol a sötét óceánba ért az éjszakai égbolt. – Achemar – suttogta. – Michael... – Alig mondta ki a nevet, amikor ujjai megint a kovakőbe ütköztek, mintha csak Michael ajándéka lett volna. Az izgalomtól remegő kézzel nekiütötte a kovát a kés acélpengéjének. Fehér szikrák izzottak föl a sziklaüreg falai között. Kihúzott néhány szálat a vászonból, és laza labdacsot gyúrt belőle, amit összekevert forgáccsal. Bár mindegyik kísérletre szikrák tömege tört elő, csak állhatatosságának köszönhette, hogy végre a labdacsból gyenge füst szállt föl. Fújta, fújta, míg föl nem lobbant az apró sárga láng. A parázs fölött kisütötte a fókahúst. Olyan íze volt, mint ha borjút és nyulat kevertek volna össze. Minden falatot alaposan átforgatott a szájában, majd evés után bekente leégett bőrét fókazsírral. Félretette a sült hús maradékát, fölpiszkálta a parazsat, bebugyolálta magát vállkendőjébe, lefeküdt a barlang fala mellé, és keze ügyébe tette a dorongot. – Imádkoznom kéne... – ahogy belekezdett, úgy érezte, Anna itt van a közelében, felülről figyeli, mint amikor még gyerek volt és ágya mellett térdepelve imára kulcsolta a kezét – Köszönöm néked, mindenható Isten, hogy megmentettél a tenger hullámaiból, és köszönöm néked az ételt és az italt, amit megadtál, de... – Az imádság félbeszakadt, Centaine érezte, hogy sokkal inkább vádak, semmint hálatelt szavak tolulnának ajkára. – Ne káromold az Istent – szinte hallotta Anna szavait, mire gyorsan befejezte az imát – Ó, Uram, adj erőt, hogy szembenézhessek a megpróbáltatásokkal, amiket rám mérsz, s adj kellő bölcsességet, hogy átlássam, mivel érdemeltem ki őket Amikor fölriadt, a tűz már csak parázslott, s nem tudta, hol van, mint ahogy azt sem, mi ébresztette föl. Aztán rosszullétszerű gyorsasággal rájött, hol van, s ekkor hallotta meg, hogy egy nagytestű állat járkál pontosan a barlang bejáratánál. Mintha evett volna valamit.

Gyorsan fát tett a tűzre és fújta, fújta, hogy minél gyorsabban lángra lobbanjon. A felizzó fényben látta az odalopakodó hiéna árnyékát és azt is, hogy a fókasült, amit pedig oly óvatosan becsomagolt és félretett az előző este, eltűnt a tűz mellől. Dühtől fuldokolva fölkapott egy lángoló végű fadarabot és a hiéna felé hajította. – Te rohadt tolvaj! – sikoltotta. Az állat felvonyított és lassan elügetett az éjszakába. *** A fókakolónia gyanútlanul süttette magát a sziklákon a napon, s már kora reggel érezte a lány, amikor búvóhelyéről lepillantott rájuk, hogy milyen éhes és szomjas lesz a nap hátralévő részében. Két öklömnyi követ vett magához és a dorongot, s a lehető legóvatosabban megindult feléjük, hogy a legközelebb eső állatot elejtse. Ám alig tette meg a félutat, a fókák tülkölve, ugatva menekültek a habokba, ahonnan föl sem jöttek, amíg a lány a közelben volt. Éhesen és csalódottan vonult vissza a barlangba. A tűz melletti köveken megdermedt fókazsírfoltokat talált. Összemorzsolt egy jókora elszenesedett fát és összekeverte a fókazsírral a tenyerében, majd előbb óvatosan bekente az orra hegyét, majd arcát, a karját, s minden olyan testrészét, amit előző nap leégetett a nap. Ezután körülnézett a búvóhelyen. Magához vette a kést, a kovakövet, a dorongot és a vászoncsuklyát, mindent, ami evilági tulajdonát képezte, valami miatt mégis vonakodott elhagyni a barlangot. Néhány órára ugyan, de ez volt az otthona. Szinte kényszerítenie kellett magát, hogy megforduljon és meginduljon a tengerpartra és dél felé a fenyegetően monoton tájban. Aznap éjjel nem talált barlangot, sem uszadékfát, mint ahogy nem volt sem étele, sem itala. Így aztán betekerte magát a vászonba, és lefeküdt a kemény homokra a dűnék tövében. Hideg szél fújt egész éjszaka, hajnalra befújta finom homokkal, mintha lisztbe hempergett volna. Homok volt a szempillái közt, só és homok a hajában. Kezdetben annyira mereven mozgott az éjszakai hidegtől és sérüléseitől, hogy botjára támaszkodva tudott csak elindulni, akárcsak egy öregasszony. Ahogy izmai átmelegedtek, merevsége oldódott, de tisztában volt vele, hogy egyre inkább elgyengül az éhségtől és a fokozódó hőségtől. A szomjúsága már így is egyetlen néma kiáltássá sűrűsödött benne. Ajka megdagadt és fölrepedt, nyelve szájpadlására tapadt, a ragadós nyáltól még nyelni sem tudott. A tengerpartra térdelt és megmosta az arcát a vízben, beáztatta fejfedőjét és egész ruházatát, és nagynehezen megállta, hogy belekortyoljon a hideg és tiszta tengervízbe. Mindez csak átmeneti enyhülést hozott. Amikor a tengervíz megszáradt a bőrén, a só csípte fel égett bőrét, égette fölrepedt száját. Bőre annyira feszült, hogy szinte várta, mikor reped el, mint a kiszáradt pergamen. Szomjúsága szinte a megszállottságig foglalkoztatta. Kora délutánra járt, amikor jóval előtte a sima, nyirkos fövenyen feltűnt valami, ami mozgott, s ezért reménykedve ernyőt formált kezéből. Kiderült, hogy négy nagydarab tengeri irály, fehér mellel, fekete háttal, hangosan rikácsolva harcoltak valamiért, amit a partra mosott a víz. Kiterjesztett szárnnyal reppentek föl, ahogy Centaine feléjük imbolygott, s otthagyták zsákmányukat, amely túl nehéz volt ahhoz, hogy elvigyék. A homokban. egy nagy döglött hal volt, amelyet már jócskán megdézsmáltak a sirályok. Centaine az utolsó néhány lépést, amennyire ereje engedte, futva tette meg, majd térdre rogyott. Két kézzel emelte föl a halat, majd ugyanabban a pillanatban vissza is dobta a földre és kezét vászonszoknyájába törölte. A hal már bűzlött, a lány ujjai mintha puha zsírba mélyedtek volna. Elvonszolta magát onnan, térdét átkarolva himbálódzott a homokban, egyre csak a bűzlő dögöt nézte, s megpróbált nem gondolni a szomjúságára. Minden bátorságát összeszedve visszakúszott a halhoz, fejét félrefordította, oly erővel csapott arcába a bűz, és letört egy darabot a rothadó húsból. Egy kis kockát óvatosan a szájába helyezett belőle. A gyomra hullámzott a rothadás édeskés ízétől, mégis lassú mozdulatokkal rágni kezdte, kiszopogatta belőle a folyadékot, a hús maradékot kiköpte, s már tette is a szájába a következő darabot. Bár ugyanolyan rosszul volt attól, hogy ilyen mélyre süllyedt, mint a rothadó hústól, egyre csak szopogatta a húslét, míg egy jókora bögrényit nem ivott belőle, majd megpihent. A nedvek lassan megerősítették. Sokkal erősebbnek érezte már magát, hogy folytassa útját. Belegázolt a tengerbe, hogy lemossa kezéről és ajkáról a hal bűzét. A szörnyűséges íz ott volt a szájában, amikor továbbindult.

Alig valamivel naplemente előtt, újabb gyengeséghullám tört rá, belerogyott a homokba. Hirtelen kiverte a homlokát a hideg verejték, s mintha kardot döftek volna a hasába, úgy kellett összegörnyednie. Büfögött, s a rothadt hal íze elöntötte a száját és orrlyukait. Öklendezve tört fel a forró hányadék a torkából. A lány kétségbeesve nézte, mennyi értékes nedvet nyel el a kegyetlen homok. Ismét öklendezni kezdett, de a görccsel egy időben rátört a hasmenés is. – Megmérgeztem magam. – A homokban fekve egymás után törtek rá a rohamok, mígnem a teste megszabadult a méregtől. Már jócskán besötétedett, amikor görcsei elmúltak. Lehúzta magáról beszennyeződött bugyiját, majd bevonszolta magát a tengerbe, lemosta testét, kimosta a száját még annak árán is, hogy keservesen meg kell szenvedje majd, hogy nem érzi szájában a rothadt hal ízét. Négykézláb fölvonszolta magát a homokpadra, a sötétben rázta a hideg. Feküdt, és várta a halált. *** Kezdetben Garry Courteney olyan izgatottan mélyedt el a namíbiai sivatagba vezetendő expedíció tervezgetésébe, mellyel eljutnak a Csontváz–partra, hogy arra sem maradt ideje, hogy esélyeiket mérlegre tegye. Garry számára az is elég volt, hogy eljátszhatja: ő a tettek embere. Mint minden romantikus alkat, ő is sokszor elképzelte magát a megmentő szerepében, így most, amikor valóban megadatott neki a lehetőség, teljes erejével belevetette magát a kivitelezésbe. Hosszú hónapok óta, amióta a hadügyminisztérium távirata megérkezett – a durva boríték, benne a lakonikus szöveg: „Őfelsége fájdalommal tudatja, hogy fia, Michael Courteney kapitány életét adta a hazáért” – Garry élete céltalan és értelmetlen fekete gödörré vált. Akkor történt meg a csoda, amikor megérkezett a másik távirat ikertestvérétől: „Michael várandós özvegye elveszítette családját és otthonát stop elintéztem hogy minél előbb eljusson Fokvárosba stop várj rá a kikötőben és vedd gondjaidba stop sürgős választ kérek stop levél megy Sean”. Új értelme támadt életének. Aztán, amikor kiderült, hogy reményét elnyelte a Benguela öböl zöld vize, Garry ösztönösen megérezte, hogy nem szabad engednie, hogy a hideg értelem, a valóság ismét a kétségbeesés mélyére vesse. Félrevetve a valószínűség minden számítgatását, hinnie kellett benne, ész nélkül ragaszkodnia hozzá, hogy Michael hitvese és meg nem született gyermeke túlélte a tengeri katasztrófát, életben maradt a sivatagban, s csak rá vár, hogy ő érte menjen és kiszabadítsa. Ennek egyetlen módja van, hogy a hideg észnek át kell adnia helyét a lázas ténykedésnek, bármennyire értelmetlen és hiábavaló legyen az, s ha ez is megfeneklik, ott van még Anna Stok kimeríthetetlen és megingathatatlan hite. Amikor kettesben megérkeztek Windhoekba, az egykori Német Délnyugat–Afrika fővárosába, amelyet két évvel azelőtt szálltak meg az angolok, John Wickenham ezredes, a terület katonai kormányzója várt rájuk az állomáson. – Őszintén örülök, uram. Wickenham feszesen tisztelgett. Az elmúlt napok során egy sor táviratot kapott, köztük egyet Jannie Smuts tábornoktól, egy másikat pedig Louis Botha miniszterelnöktől – s mindegyik utasította, hogy látogatójának adjon meg minden lehetséges segítséget. Persze nemcsak ez magyarázta vendége iránt érzett tiszteletét. Garrick Courteney a legmagasabb katonai kitüntetés birtokosa volt, az angol–búr háborúról írott könyve, a Rejtőzködő ellenség kötelező olvasmány a vezérkari akadémián, ahová Wickenham is járt, fivére politikai és anyagi befolyásáról pedig legendákat meséltek. – Engedje meg, hogy legmélyebb együttérzésemről biztosítsam, ezredes úr – szólalt meg Wickenham, majd a kezét nyújtotta. – Nagyon kedves öntől. – Garry mindig úgy érezte, hogy bitorolja ezt a katonai címet, hiszen csak átmenetileg kapta, s annak is már legalább húsz éve. Hogy kényelmetlen érzését palástolja, Anna felé fordult, aki kockaként állt mellette trópusi sisakjában és hosszú kalikószoknyájában. – Szeretném bemutatni Mevrou Stokot önnek – Garry afrikaansra váltott, hogy az asszony is értse, s Wickenham is gyorsan kapcsolt. – Aangename kennis... Nagyon örülök, Mevrou. – Mevrou Stok a Protea Castle egyik utasa volt, akit az Inflexible kimentett.

Wickenham együttérzően füttyentett. – Nagyon kellemetlen élmény lehetett. – Ezzel Garryhez fordult. – Biztosíthatom, ezredes úr, hogy örömömre szolgál minden lehetséges segítséget megadni önnek. A férfi helyett Anna válaszolt. – Autókra lesz szükségünk, sok–sok autóra és emberekre. A lehető leggyorsabban! Parancsnoki kocsinak egy új T–modell Fordot kaptak, amelyet eredeti fekete színéről homoksárgára festettek át. A látszólag törékeny kocsi félelmetesen jól bevált a sivatagi körülmények között. A könnyű vanádiumacél kocsiszekrény nem süllyedt el a homokban, mint más nehezebb szerkezetek. A kocsi egyetlen hátulütője, hogy előszeretettel felforrt benne a hűtővíz, s az értékes folyadék szemcséi darázsként csípték sofőrt és utast a nyitott autó utasterében. Szállítójárműként Wickenham négy Austin teherautót bocsátott rendelkezésükre, mindegyikük fél tonna szállítókapacitással. Az ötödik teherkocsit a vasúti járműjavítóban a hadsereg műszaki katonái átalakították, egy henger alakú tartályt szereltek rá, amelybe ötszáz gallon víz fért. A kocsikhoz egy sofőrtizedes és egy kísérő is járt. Mivel Anna keményen visszaverte Garry minden kísérletét a késlekedésre, lesöpörte a katonai szakértők és műszerészek minden érvét az asztalról, a konvoj harminchat órával a városba érkezésük után készen állt az indulásra. Tizennégy nap telt el azóta, hogy német torpedótalálat érte a Protea Castle nevű csapatszállító hajót. Hajnali négykor gördült ki a konvoj az alvó városkából, a teherautók feltornyozva felszereléssel és tartalék üzemanyaggal, az utasok pedig alaposan bebugyolálva magukat a metsző hideg ellen. A keskenyvágányú vasút sínjét követve, az úgynevezett szerúton haladtak Swakopmund tengerparti városa felé, amely több mint kétszáz mérföldre volt tőlük. Az acélkerekek annyira feltörték a megkeményedett sarat előttük, hogy a gumikerekű autók nagyobb sebességgel csak olyan szakaszokon tudtak haladni, ahol sziklás volt a talaj. Nyaktörő utakon ereszkedtek alá a hágókon, ingadozott az összes teherautó, olykor egy–egy defekt miatt kellett útjukat megszakítaniuk, máskor egy laprugó mondta fel a szolgálatot és tört el. Tizennégy óra alatt tették meg a nyaktörő utat négyezer lábnyi magasságból a síkságig. A bozóttal borított tengerparti síkságon aztán a sofőrök a lóerők közé csaptak és szédítő huszonöt mérföldes sebességgel száguldottak, magasra kavarva mögöttük a homokot, ami úgy nézett ki a távolból, mintha bozóttűz pusztította volna a tájat. Swakopmund városát mintha egyenesen Bajorországból szállították volna ide a dél–afrikai sivatagba, a házak, akárha a Fekete–erdő faházai lettek volna. A zöld tengerbe hosszú móló kanyargott a partról. Vasárnap dél volt, amikor a porlepte karaván befordult a város kikövezett főutcájára. Egy német rezesbanda umpappázott helykén a parkban, a zenészek zöld ördögbőr nadrágot és zergetollas kalapot viseltek. Először elvétették a ritmust, majd elhallgattak, amikor a konvoj megállt a szálloda előtt. Izgalmuk érthető volt, hisz épületeiket még a brit megszálláskor keletkezett lövésnyomok és gránátszilánkok borították. A sivatagi átkelés hősége és pora után a helyi pilzeni, amelyet egy müncheni serfőző gyártott, úgy hatott rájuk, mint egy valhallabeli feltámadás. – Töltse meg újból a korsókat, csapos – parancsolta Garry, aki nagyon élvezte a férfias bajtársi szellemet, s föllélegzett, hogy csapatát épségben hozta át a hegyeken. Joggal érezhette, hogy ő a parancsnok. Emberei ott álltak a bárpultnál, s amikor ráemelték korsóikat, porlepte arcukról a poharukba hullott a por. – Mijnheer! – Anna végzett a kötelező kézmosással és megjelent a kocsma ajtajában. Ahogy ott állt az ajtóban mezítelen karral, s arcát már megkapta a sivatagi nap, látszott rajta, lassan elönti a méreg. – Mijnheer, maga vesztegeti a drága időnket! Garry gyorsan az emberekhez fordult. – Gyerünk, emberek, bőven van még tennivalónk. Rajta! Mostanra már egyiküknek sem volt kétsége, hogy ki is az igazi parancsnok. Gyorsan lenyelték a sörüket, szégyenkező arccal letörölték bajszukról a habot, s kioldalaztak Anna mellett az ajtón, mintha kerülték volna a tekintetét.

Miközben az emberek üzemanyagot tankoltak, feltöltötték vízkészleteiket, megerősítették az út során kilazult köteleket a csomagokon, elvégezték a gyors karbantartási munkákat a kocsikon, Garry elment a rendőrségre érdeklődni. A rendőr őrmestert is figyelmeztették Garry érkezéséről. – Nagyon sajnálom, ezredes úr, de nem vártuk, csak három–négy nap múlva. Ha tudtam volna... – Látszott rajta, hogy rendkívül segítőkésznek akar tűnni. – Senki sem ismeri túlzottan a vidéket arrafelé – és az ablakon át észak felé pillantott, és önkéntelenül megborzongott –, de van egy ember, aki elvezetheti magukat. – Levette a szögről a kulcskarikát a háta mögül a falról, és Garryt a cellákhoz kísérte. – Hé, te swart donder... fekete villám! – mordult föl, miközben kinyitotta az egyik cellát. Garry pislogva nézte, ahogy kijelölt vezetője kicsoszog a cellából. A férfi egy rosszkinézetű Bondelswart hottentotta volt; egyetlen szeme gonoszul csillogott, a másikat egy bőrdarab takarta. Bűzlött, mint egy vadkecske. – Ismeri a vidéket, mint a tenyerét, ismernie kell – magyarázta vigyorogva az őrmester. – Orvvadász, arrafelé szerzi be az orrszarvú agyarakat és az elefántcsontot. Ezért is lett elítélve öt évre, nem igaz Kali Piet? Kali Piet bőrzekéje alá nyúlt és elgondolkodva kotorászni – kezdett dús mellszőrzetében. – Ha jól dolgozik, az ön megelégedésére, akkor megúszhatja két –három év kőtöréssel – magyarázta az őrmester, amikor Kali Piet valamit talált a mellszőrzetében és ujjai között elpattintotta. – És ha nem vagyok elégedett vele? – kérdezte Garry bizonytalanul. „Kali” annyit tesz szuahéli nyelven, hogy „rossz”, „gonosz”, s valahogy nem sok bizodalma volt a fekete iránt. – Ó – szólalt meg az őrmester könnyedén –, akkor ne bajlódjék vele. Csak temessék jó mélyre, nehogy megtalálják. – Kali Piet viselkedése egy csapásra megváltozott. – Jó gazdám – vinnyogott a fekete afrikaans nyelven –, ismerek minden fát, minden követ, minden porszemet. A kutyád leszek. Anna már a T Ford hátsó ülésén ülve várta Garryt. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte. – A kislányom már tizenhat napja bolyong a vadonban! – Tizedes – Garry a konvoj rangidősének gondjaira bízta a feketét. – Ha szökni próbál– próbált meg nem különösebben meggyőzően szadistának kinézni Garry –, lője le! Mint egy kutyát. Amint maguk mögött hagyták a fehérre meszelt, piros cseréppel fedett házakat, Garry sofőrje csendesen böfögött és álmodozó arccal élvezte ismét a sör ízét. – Élvezze csak ki – figyelmeztette Garry –, hosszú utat kell megtennünk a következő korsóig. Az út a tengerparton haladt, bal kéz felől a zöld tenger strucctollszerű hullámai futottak ki a homokos partra, előttük pedig ott húzódott a tengerből felszálló párába burkolt, fenyegető és jellegtelen part. Az utat hínárgyűjtők használták, akik a kisodort növényből trágyát készítettek. Minél északabbra haladtak, annál kevésbé tűnt elő az út, mígnem végleg beleveszett a homokba. – Mi van előttünk? – kérdezte Garry Kali Piettől, akit időközben előrehoztak a hátsó kocsiból. – Semmi – volt a válasz, s Garry még soha nem hallott kicsendülni ennyi fenyegetést egy közhelyből. – Innentől magunk törünk utat magunknak – jelentette ki Garry oly meggyőződéssel, amit belül nem érzett magában. A következő negyven mérföld megtétele négy napjukba tellett. Volt arra régi vízmosás, amely legalább száz éve kiszáradt, de fala meredek volt, s a meder annyira sziklás, mintha ágyúgolyók között kellett volna bukdácsolniuk. Volt gonosz síkság, ahol hirtelen tengelyig süllyedt az autó, s úgy kellett kézierővel kivonszolni onnan. Volt olyan hepehupás rész, ahol egyik teherautójuk fölborult, egy másik pedig tengelytörést szenvedett, ezért ott kellett hagyni a sivatagban, egy halom poggyásszal együtt, amelyet feleslegesnek találtak: sátrak, tábori székek és asztalok, sőt egy zománcozott fürdőkád, mindenféle mütyürkék, amikkel a törzsfőket akarták megajándékozni, jó pár csomag tea, konzerv vaj és mindenféle felszerelés, amit szükségesnek ítéltek, amikor összevásárolták őket Windhoekban. A megrövidült és megkönnyebbített konvoj folytatta az útját északnak. A déli nap hevében hűtővizük felforrt, fehér gőz tört ilyenkor elő a motorházból. Kénytelenek voltak félóránként megállni, hogy a motorok le tudjanak hűlni. Máshol fekete kő borította mezőn haladtak, ahol

az éles obszidiánszerű kő felhasította a kocsik gumiját. Garry egyetlen napon tizenöt alkalmat számolt meg, amikor meg kellett állniuk gumit cserélni, aztán egész éjjel a gumi bűze terjengett a táborban, ahogy a kimerült emberek viharlámpáik fényénél a belsőket javították. Az ötödik napon úgy táboroztak le, hogy előttük emelkedett ki a bíborszínű esti ködből a Brandberg, vagyis a „Megégett hegy” csupasz és kopár csúcsa. A reggelt választotta Kali Piet arra, hogy búcsút vegyen tőlük. Emlékbe elvitt magával egy puskát, ötven töltényt, egy takarót és öt vizes palackot, s végül az arany vadászórát és az éremtartó dobozt, benne húsz aranyfonttal, amelyet Garry a feje alá helyezett nagy óvatosan, mielőtt aludni tért volna. Garry nagy dühösen és azzal fenyegetőzve, hogy a helyszínen lelövi, büntető expedíciót szervezett a T Forddal. Azonban Kali Piet jól választotta meg a pillanatot, mert alig egy mérföldnyivel a tábor mögött bevette magát a zegzugos hegyek közé, ahová semmiféle jármű nem tudta volna követni. – Hagyja, hadd menjen! – parancsolta Anna. – Nagyobb biztonságban vagyunk nélküle, és már úgy is húsz napja, hogy a kedves... Itt gyorsan elhallgatott. – Tovább kell mennünk, Mijnheer, semmi sem állhatja utunkat. Semmi. Napról napra nehezebb lett az út, egyre lassabban haladtak, egyre letörtebben. Végül aztán, amikor ismét meg kellett állniok, mert egy szikla állta az útjukat, amely a tengerből emelkedett ki, s úgy futott a szárazföld belseje felé, mint egy dinoszaurusz csipkés háta, Garry hirtelen fizikailag is nagyon kimerültnek érezte magát. – Ez tiszta őrültség, motyogta magának, ahogy az egyik teherautó vezetőfülkéjének fellépőjén állva kémlelte, hol juthatnának át ezen az áthatolhatatlannak látszó falon. – Az embereknek elegük van. – Ott gyülekeztek letörten a poros és megviselt kocsik körül. – Majdnem egy hónapja, hogy... nem, senki sem élné túl ezt, még ha épségben partra is vetődik. – Hiányzó lábának csonkja sajgott, minden izma, minden egyes csigolyája fájdalmasan megnyilallott, minden lépésére. – Vissza kell fordulnunk! Lekászálódott a fülkétől a földre, és öregemberes merevséggel odasántikált a konvoj elejéhez, ahol Anna is állt. – Mevrou... – kezdte, mire az asszony feléje fordult és karjára tette nagy vörös kezét. – Mijnheer... – Hangja mély volt, s ahogy Garryre mosolygott, a férfiben csillapodott a tiltakozás hangja és nem most vette észre először, hogy vörös arca és a mély homlokráncok ellenére, az asszonynak kellemes külseje van. Erőteljes, határozott vonalú állkapocs, fehér és egyenletes fogak, s valami olyan kedvesség csillogott a szemében, amit még eddig soha nem vett észre. – Mijnheer, mióta itt állok, egyfolytában csak azon gondolkozom, hogy nincs a világon még egy férfi, aki ennyit megtett volna. Ön nélkül kudarcra volnának ítélve. – A nő megszorította a karját. – Azt természetesen már korábban is tudtam, hogy ön bölcs ember, könyveket ír, de hogy ennyire erős és határozott ember is, akinek semmi, de semmi nem állhat az útjába... – Ismét megszorította a férfi karját. Meleg és erős keze volt. Garry meglepve tapasztalta, élvezi a nő érintését. Kihúzta magát, gerince sem sajgott már annyira. Megigazította, kicsit csibészesen félrecsapta kalapját. Anna megint elmosolyodott. – Néhány emberrel gyalog nekivágunk, megvizsgáljuk lépésről lépésre azt a hegyet, és előtte a tengert. Maga pedig a szárazföld felé indulhatna a többiekkel, hogy megtaláljuk a hágót, amelyen átmegyünk. Négy mérföldet vonszolódtak a szárazföld felé, míg megtaláltak egy veszélyesen keskeny utat a hegyeken át, és visszaindulhattak a tenger felé. Amikor aztán Garry meglátta Anna távoli alakját, ahogy férfias léptekkel vonul a homokban, jóval mögötte elcsigázott kísérői, váratlan megkönnyebbülést érzett, s csak most vette észre, mennyire hiányzott neki az asszony ez alatt a néhány röpke óra alatt is. Aznap este, amikor egymás mellett ültek, hátukat a T Fordnak vetve, s ették a marhakonzervet a száraz kétszersülttel, s erős kávét ittak hozzá, jócskán megédesítve kondenzált tejjel, Garry így szólt félénken az asszonyhoz: – Az én feleségemet is Annának hívták. Régóta halott már...

– Igen – bólintott Anna, miközben erős fogai egy pillanatig nem nyugodtak. – Tudom. – Hogyhogy tudja? – kérdezte meglepetten Garry. – Michael mesélt róla Centaine–nek. – Fia nevének franciás „Miselezése” még mindig egy kicsit zavarta Garryt. – Mindig elfelejtem, hogy milyen jól ismerték Michaelt. – Nyomatékkal „Májkl”–t ejtett. Majd egy kanál húst vett a szájába és a sötétbe meredt. Mint mindig, a katonák kissé távolabb ütötték fel a tanyájukat tőlük, így biztosítottak nekik némi intimitást. Az uszadékfa sárga lángjai glóriát vontak a fejük fölé, és beszélgetésük is halk duruzsolásnak hatott. – Másfelől pedig én szinte semmit nem tudok Centaine–ről. Meséljen róla, kérem, Mevrou. Olyan téma volt ez, ami egyiküket sem tudta kimeríteni. – Olyan jó lány... – Anna mindig ezzel a kijelentéssel kezdte –, de makacs. Elmondtam már, milyen volt...? Garry figyelmesen feléje billentette a fejét, de ma este valahogy képtelen volt teljes odaadással hallgatni a történeteket. A tábortűz fénye ott játszadozott az asszony egyszerű vonásain, ezt látva a férfin nyugalom és meghittség áradt el. Garry félt az asszonytársaságtól, s minél szebb volt a nő, annál erősebb volt ez a félelem. Már elég rég megbékélt a ténnyel, hogy impotens; erre a nászéjszakáján kellett rájönnie, s újdonsült feleségének gúnyos kacaja harminc év után is tisztán csengett a fülében. Erre a nevetésre azóta sem adott lehetőséget egyetlen nőnek sem – azzal is tisztában volt, hogy fiát is testvérbátyja nemzett számára –, így aztán jóval ötven fölött Garry még mindig érintetlen volt. Nagy ritkán, mint például most, a tény enyhe bűntudatot ébresztett benne. Erővel próbálta elűzni magától a gondolatot, s visszaringatni magát a korábbi kellemes érzésbe, a nyugalomba, amikor megérezte a nő szagát. Swakopmund óta nem jutott víz tisztálkodásra, ezért a nőnek erős szaga volt. Föld– és izzadságszagot árasztott, és valami titkos női szagot. Garry közelebb hajolt, hogy érezze. Az a kevés nő, akit életében eddig ismert, mind rózsavíztől vagy kölnitől illatozott, élettelen, mesterséges illatoktól, de ez a nő erős szagot árasztott, mint egy állat, egy erős és egészséges állat. Elbűvölten nézte a nőt, az meg csak beszélt mély torokhangján, majd fölemelte a kezét, hogy elsimítsa halántékán őszülő haját. Dús fekete szőr csillant meg a hóna alatt, még rajta csillogott az aznapi hőség miatti izzadság. Ahogy nézte, Garry hirtelen érezte, hogy vadul megmerevedik. Nemiszerve úgy ágaskodott elő, mint egy fa ága, szinte fájt – ilyet még sohasem tapasztalt, a vágy, a magány, a feszültség, mind–mind lelke legmélyéről tört elő. Csak bámulta a nőt, képtelen volt megmoccanni vagy kérdésére válaszolni, Anna fölpillantott a tűzből és meglátta a férfi tekintetét. Kedvesen, szinte becézgetően megérintette az arcát. – Azt hiszem, Mijnheer, itt az ideje ágyba mennem. Szép álmokat. – Fölállt és nehézkes mozdulatokkal megindult a paraván mögé, ami elválasztotta hálóhelyét a férfiétól. Garry is feküdt, kezét ökölbe szorítva oldalához feszítette, hallgatta a ruhák suhogását a paraván mögött, miközben egész teste égett, mint egyetlen hatalmas seb. A paraván mögül rövidesen elnyújtott brummogásszerű hang tört föl, amit egy pillanatra nem tudott hová tenni. Aztán jött csak rá: Anna horkol. A legmegnyugtatóbb zene volt a fülének, amit valaha is hallott, mert képtelenség félni egy olyan nőtől, aki horkol. Hirtelen bele akarta kiabálni örömét a sivatagba. – Szerelmes vagyok – tört rá a gondolat. – Harminc év óta először szerelmes vagyok! Azonban hajnalra éjszaka összegyűjtött bátorsága elpárolgott, csak szerelme maradt érintetlen. Anna szeme bedagadt és vöröslött az alvástól, őszülő hajában ott csillogtak a homokszemek, amelyeket az éjszaka folyamán fújt a hajába a szél, de Garry csodálattal nézte, egészen addig, amíg a nő rá nem dörrent: – Egyen gyorsan... Ahogy kivilágosodik, tovább kell mennünk. Úgy érzem, ma jó napunk lesz. Egyen már, Mijnheer! – Micsoda asszony! – állapította meg magában Garry. – Bárcsak én tudnék hasonló ragaszkodásra, hűségre ihletni valakit! Anna előérzete kezdetben megalapozottnak tűnt, mert nem kerültek újabb sziklák az útjukba, ehelyett simán futott bele a szilárd homok a tengerbe, s csak térdmagasságba növő sóbokrok tarkították helyenként a tájat. Úgy haladtak, mintha autópályán mentek volna, s csak a bokrok között kellett manőverezniük. A tengerparton mentek, hogy felfigyelhessenek minden esetleges roncsra, vagy partra sodort deszkára.

Garry Anna mellett ült a T Ford hátsó ülésén, és amikor az egyenetlen talajon egymás mellett zötykölődtek, a férfi ugyan motyogva bocsánatot kért, de eszében sem volt elvenni a jó lábát az asszony combjától, aki szintén nem tiltakozott. A délutáni hőségtől remegett a levegő, s amikor ez a hőfüggöny egy pillanatra kettéhasadt, látták, hogy hatalmas dűnék emelkednek ki a földből, a semmiből. A kis konvoj megállt a tövükben, mindenki kiszállt és szörnyülködve és hitetlenkedve meredt föl rájuk. – Hegyek – mondta Garry alig hallhatóan. – Szabályos hegygerinc homokból. Erre senki sem figyelmeztetett korábban. – Kell lennie egy útnak rajta keresztül. Garry kételkedve csóválta meg a fejét. – Ezek legalább ötszáz láb magasak. – Jöjjön – szólalt meg Anna határozottan. – Fölmegyünk a tetejére. – Jóságos Isten – kiáltott föl Garry. – A homok túl puha... olyan magas... veszélyes lehet... – Menjünk már! A többiek addig várjanak itt. Megindultak fölfelé az egyik dűne pengeéles homokszirtjét követve, Anna ment elöl. Alant a teherautók már akkoráknak látszottak, mint a játékok, az emberek pedig, mint a hangyák. Talpuk alatt csikorogva süllyedt be a narancsszínű homok. Ha túl közel mentek a szirthez, az él leomlott s sziszegő homoklavina pergett alá a mélybe. – Ez veszélyes – morgott Garry. – Ha túl közel megy, betemeti a homok. Anna fölhúzta a vastag kalikószoknyát, és alját belegyűrte az övébe, majd megindult tovább fölfelé. Garry csak meredt rá, szája kiszáradt, szíve mintha ki akarna ugrani a helyéből, olyan sokkoló hatással voltak rá a mezítelen lábszárak. Mint két fatörzs, de a térdhajlat krémszínű és bársonyos, mint egy kislányé, a legizgatóbb látvány, amit csak valaha látott. Garry hitetlenkedve érzékelte, hogy teste ismét reagál, mintha egy óriás ragadta volna meg a lágyékát, minden fáradtság kiszállt belőle. A puha homokban bukdácsolva haladt a nő nyomában. Anna széles csípője, akárcsak egy öszvér háta, szemmagasságban ringott bámuló szemei előtt. Anélkül ért föl a dűne csúcsára, hogy észre vette volna, Annának kellett megállítania. – Uramisten – sóhajtott föl a férfi. – Ez egy homokvilág, sőt egy világegyetem homokból. Pedig még csak a nagy dűnéket körülvevő homokhegy tetején álltak, s még Anna hite is mintha megingott volna. – Senki... semmi nem jut át ezeken. Anna még mindig fogta a karját, most alaposan megrázta a férfit. – Ott kell lennie a lánynak. Szinte hallom, hogy hív. Nem hagyhatjuk magára, el kell jutnunk hozzá. Nem bírja már sokáig. – Ha gyalog indulunk tovább, az egyenlő a biztos halállal. Egy napot sem bírnánk ki. – Lennie kell egy kerülőútnak. – Anna úgy rázta le magáról kételyeit és átmeneti gyengeségét, mint egy nagy bernáthegyi kutya. – Gyerünk. – Megindult elöl lefelé a dűnéről. – Meg kell találnunk azt a kerülőutat. Az élen a Forddal, a konvoj megindult a szárazföld belseje felé, s addig haladt a hatalmas dűnehegyek mellett, míg a nap le nem bukott a látóhatár mögé és ki nem vérzett a homokhegyek csúcsán. Az éjszakát a hegyek lábánál töltötték, azok ellenségesen meredtek föléjük a holdvilágos, ezüst égen. – Nincs kerülőút. – Garry a tűzbe bámult, kerülte a nő tekintetét. – Örökké csak ezek a hegyek lesznek előttünk. – Reggel visszafordulunk a tengerpartra – mondta neki Anna nyugtatóan, majd fölállt és visszavonult a hálóhelyére, otthagyva a férfit, egyre égetőbb vágyával iránta. Másnap saját keréknyomuk mentén visszamentek, már beesteledett, ahogy elérték két nappal korábbi táborhelyüket, ahol a dűnék belefutottak az óceánba. – Nincs másik út – hajtogatta reményvesztetten Garry, mert a tenger hullámai is egyenesen ráfutottak a homokhegyekre. Még Anna is tehetetlenül rogyott le és szótlanul bámulta a tábortűz lángjait. – Ha itt várunk – suttogta rekedten –, talán Centaine is errefelé jön majd. Azzal nyilván tisztában van, hogy az egyetlen reménye, ha délnek tart. Ha mi nem tudunk érte menni, legalább várjuk meg, míg ideér. – Fogytán a vizünk – mondta neki csendesen Garry. – Nem tudunk...

– Mennyi ideig bírjuk? – Három napig, semmiképp sem tovább. – Négy napig – jelentette ki Anna ellentmondást nem tűrve, de hangjában olyan keserűség csendült ki, tekintetében pedig olyan fény villant, hogy Garry gondolkodás nélkül cselekedett. Mindkét kezét kinyújtotta a nő felé. Édes rémület fogta el, amikor Anna is ugyanezt tette. Egymás karjába fúrták magukat, a nő a kétségbeesése, a férfi egyszerre félénk és heves vágyai miatt. Néhány pillanatig Garryt aggasztotta, hogy a tűznél ülők megláthatják – aztán nem érdekelte a dolog. – Gyere! – Anna fölállt és a vászonparaván mögé vezette a férfit, akinek annyira reszketett a keze az izgalomtól, hogy nem tudta kigombolni az ingét. Anna kedvesen fölnevetett. – Így, csak így – Anna gombolta ki az ingét –, kedves kis butám. A sivatagi szél hidegen borzolta a hátát, de belülről égette a hosszú ideje elnyomott szenvedély tüze. Már nem szégyellte szőrös hasát, mely kis pocakként dudorodott előre, sem testéhez túl vékony combját. Izgatottan fordult rá a nőre, minél gyorsabban, kétségbeesetten el akart veszni a nő hatalmas, fehér és lágy testében, hogy ott rejtőzzék el a világ elől, amely oly sokáig kegyetlen volt hozzá. Aztán hirtelen megtörtént ugyanaz, érezte, hogy ágyékából eltűnik a tűz, az erő, akár csak azon a szörnyű éjszakán harminc évvel azelőtt. Csak feküdt a puha hason, akár egy lágy matracon, ringatózott a vastag és erős combok között, és meg akart halni, belehalni a szégyenbe. Szinte már várta a gúnyos nevetést, a fölhúzott szemöldököt, a megvető tekintetet. Tudta, hogy ez most végleg tönkrezúzná önbecsülését. A férfi nem tudott elmenekülni, mert az erős karok magukhoz szorították, s a combok is összeszorították. – Mevrou – tört ki belőle –, sajnálom; én nem... én nekem soha... A nő halkan nevetett, de ez szeretetteljes, együttérző nevetés volt. – Kis babám – suttogta rekedten a fülébe. – Hadd segítsek egy kicsit. Érezte, hogy megindul lefelé a nő keze a hasuk között – Hol van ez a rakoncátlan kölyök? – kérdezte az asszony, s a férfi érezte, hogy az ujjai ráfonódnak arra, amit keresett, mire szinte pánikba esett. Megpróbált kiszabadulni, de a nő könnyedén lefogta, s ujjai közül sem menekülhetett. Olyanok voltak, mint a dörzspapír a kemény fizikai munkától, de fürgék és szüntelenül matattak az ágyékán, miközben a nő szinte dorombolt a fülébe. – Micsoda nagyfiú! Micsoda nagyfiú! Garry feladta, hogy kiszabaduljon, de minden idege, minden izma úgy megfeszült, mint az íj. Az ujjak fáradhatatlanul tették a dolgukat, simogatták, miközben a nő hangja egyre mélyült, szinte már álmosnak hatott, nem sürgette a férfit, hanem nyugtatgatta, mire az érezte, hogy lassan kienged a feszültsége. Á?! – a nő kéjsóváran tekintett rá. – Hát mit nem csinál ez a rakoncátlan kölyök? Hirtelen megmerevedett az asszony ujjai között, mire a nő ismét fölkacagott, Garry érezte, ahogy lassan szétnyílnak a vastag combok. – Finoman, finoman – óvta a nő, mikor megint vadul küzdeni kezdett. – Így, így! Igen, ez az. – A nő vezette be, megpróbálta irányítani is, de a férfi kétségbeesetten rohant. Hirtelen megcsapta az orrát a nő erős illata, a csodálatos aroma, jelezve, hogy ő is felhevült, mire a férfit elöntötte az erő újabb hulláma. Hősnek, sasnak, az istenek pörölyének érezte magát. – Ez az! – szakadt ki a sóhajtás a nőből. – Igen, így! – s ellenállása megszűnt, hagyta, hadd hatoljon belé a férfi, aki ilyen forróságot még soha életében nem érzett. A nő egyre fokozódó hevességgel dobálni kezdte magát, amitől a férfi egy hullámok taraján hánykolódó hajónak érezte magát. A nő búgón siettette rekedt hangján, mígnem a férfi azt nem érezte, hirtelen rászakad az ég. Lassan tért magához, mintha nagyon messziről jött volna vissza, az asszony a karjában tartotta, simogatta és ismét úgy becézgette, mint egy gyereket. – Úgy van, kisbabám. Most a jó. Most a jó. Valóban most volt a jó, még soha nem érezte magát ilyen biztonságban, még soha nem érzett ilyen mindent átható békességet. Arcát a hatalmas mellek közé fúrta, belebújt a nő puha, mindent beborító húsába, és így akart maradni örökké. Anna simogatta a férfi ritkás, selymes haját és szeretettel nézett le rá. A férfi kopaszodó fejbúbja csillogott a tábortűz parazsának fényében, s a nő melle megsajdult: megérezte, hogy a férfinek szüksége van rá, hogy nyugalmat adjon számára. Az eltűnt lány iránt érzett szeretete, aggodalma új irányt vett, mert

ő arra született, hogy nyugalmat, együttérzést, szolgálatkészséget adjon másoknak. Ringatta a férfit és dúdolgatott neki. Aztán hajnalban Garry észrevette, hogy ismét csoda történt. Mert amikor kimászott a táborhelyéről s lement a vízpartra, úgy látta, mintha az óceán megnyílt volna előttük. A hajnali holdfényben a hullámok visszahúzódtak a dűnéktől, az apály utat nyitott a nedves fövenyen. Garry visszarohant a táborba és fölverte a rangidős tisztest. – Kapja össze villámgyorsan az embereit, tizedes! – ordította. – Tankolják tele a Fordot, rakják meg négy személyre, háromnapi élelemmel és ivóvízzel. Negyedórán belül legyenek indulásra készen. Visszafutott Annához, az asszony épp akkor lépett ki a paraván mögül. – Mevrou, az apály! Átjuthatunk! – Ugye mondtam, Mijnheer, hogy megtalálja az utat? – Elindulunk a Forddal, maga meg én és két ember. Haladunk, amíg meg nem jön a dagály, akkor fölhúzódunk a vízvonalra s kivárjuk az újabb apályt. El tud készülni tíz perc alatt? Minden perc drága! – Elfordult a nőtől. – Tizedes! Mozgassa meg az embereit! Alig fordított hátat neki, a tizedes tágra nyílt szemmel morogta félig fennhangon, hogy a többiek is meghallották. – A fene esett a vén verébbe? ... Átkozott legyek, ha nem úgy rohangál itt, mint egy harcias pulykakakas. Két órán keresztül keményen hajtottak, kihozva a Fordból a maximális negyven mérföldes sebességet, ha a föveny kemény volt alattuk. Amikor felpuhult a homok, mindhárom utas, Annát is ideértve, kiugrott a kocsiból és teljes erejével tolta, majd amikor ismét megkeményedett az út, visszapattantak és száguldottak északnak megint. Amikor megindult a dagály, Garry jó előre kinézte maguknak azt a beszögellést, ahol meghúzhatják magukat, megfeszített izmokkal tolták jóval a vízvonal fölé a kocsit a lisztszerű, nedves homokban. Tüzet raktak uszadékfából, kávét főztek és ettek, majd letelepedtek, hogy kivárják, míg az újabb apály megnyitja előttük az utat. A három férfi leheveredett a kocsi árnyékában, Anna pedig megindult a vízvonal mentén, időről időre ernyőt formálva a szeme elé a homokos partot bámulta, majd a távoli óceánt. Garry félkönyékre támaszkodva figyelte a nőt, miközben a szeretet és a hála olyan hulláma öntötte el, hogy hirtelen nehezen kapott levegőt. – Életem alkonyán meghozta nekem az ifjúságot, amit soha nem ismertem, s megismertetett a szerelemmel, ami eleddig elkerült – villant át az agyán, és amikor Anna elérte a következő dűne szélét és eltűnt mögötte, nem bírta tovább elviselni a tényt, hogy a szeme elől tévessze. Fölpattant és utána sietett. Amikor ő is elérte az öböl szélét, s átbicegett a dűne mögé, egy jó negyed mérföldnyivel maga előtt megpillantotta. A nő éppen a tengerparton görnyedt valami fölé, amikor meglátta a férfit, fölegyenesedett és vadul integetni és kiáltozni kezdett feléje. A hullámok döreje elnyelte ugyan a hangját, ám izgalma annyira nyilvánvalóan látszott, hogy a férfi futva indult feléje. – Mijnheer – futott elébe Anna. – Megtaláltam... – Nem tudta befejezni a mondatot, hanem megragadta a férfi karját és magával vonszolta. – Nézze! – A nő térdre esett egy tárgy mellett. Már majdnem teljesen elnyelte a parti homok, s az emelkedő dagály hullámai már körülnyaldosták. – Egy csónak része! – Garry is térdre ereszkedett és együtt kezdték a tíz körmükkel kivájni, valahogy kiszabadítani a fehérre mázolt faépítményt. – Palánkos építésű – morogta a bajsza alatt Garry. – Ilyen típust használnak az admiralitás mentőcsónakjainál. A következő hullám már magasra futott a parton, s mellig beborította őket, viszont visszavonulóban magával vitte a kikotort homokot is s feltárultak a betűk a megviselt hajótesten. – Protea C... – A többi betű hiányzott, a deszka pont ott hiányzott, ott repesztette meg a hullámverés. – A Protea Castle – suttogta Anna s vizes szoknyájával letörölte a homokot a betűkről. – Ez bizonyíték! – Ahogy Garry felé fordult, arcán végigcsordultak könnyei. – Ez bizonyíték, Mijnheer, hogy a drágaságom biztonságban partot ért.

Még Garry is, aki olyan volt, mint egy lelkes vőlegény, aki tetszeni akar menyasszonyának, és kétségbeesetten hinni szerette volna, hogy halott fia helyébe kap egy unokát, még Garry is bizonytalan tekintettel nézett rá. – Ez bizonyíték arra, hogy életben van... ugye most már maga is elhiszi, Mijnheer? – Mevrou – Garry kezei zavarodottságában szinte repkedtek –, elismerem, kiváló esélyünk van. – Életben van. Én tudom. Hogy merészel kételkedni benne? Csak nem hiszi, hogy... – Vörös arca dühösen villogott: mire Garry idegesen megadta magát. – Dehogyis! Dehogyis! Készséggel elhiszem. Nem kérdés, abszolúte nem kérdés, hogy életben van! Győzelmét elkönyvelve Anna az emelkedő hullámokkal fordult szembe. Minden elégedetlenségét az óceánra zúdította. – Mennyit kell itt várnunk, Mijnheer? – Nos, Mevrou, a dagály hat órán át tart, az apály újabb hat óra – magyarázta mintegy bocsánatkérőleg. – Három órát tehát várnunk kell, mielőtt tovább indulhatnánk. – Minden elvesztegetett perc mostantól fogva életbevágó – mondta Anna dühösen. – Nos, szörnyen sajnálom, Mevrou. – Garry készséggel magára vállalta a természet ritmusa miatti felelősséget, mire Anna arckifejezése megenyhült. Körülpillantott, hogy látja–e őket valaki, majd karját a férfiébe fűzte. – Legalább most már tudjuk, hogy a kislány életben van. Azonnal indulunk, amint csak lehet. Addig azonban, Mijnheer, van még három óránk. – Elgondolkodva mérte végig a férfit, mire Garry térdei annyira remegni kezdtek, hogy alig bírt megállni a lábán. Egyikük sem szólt egy szót sem, miközben az asszony odavezette a férfit egy mélyedésbe két magas dűne között. *** Ahogy megkezdődött az apály, elindultak a Forddal. A hátsó kerekek magasra csapták a vizet, a nedves homokot, ahogy tovább haladtak észak felé. Kétszer találtak az öt mérföldes szakaszon partra vetett tárgyakat: egy vászon mentőmellényt és egy törött evezőt. Nyilvánvalóan hosszú ideje ki voltak téve az elemek pusztításának, s bár egyik tárgyon sem volt sem azonosítási szám, sem szöveg, csak megerősítették Anna hitét. Ott ült a Ford hátsó ülésén, kendőjét összecsomózta álla alatt s ennek tetejébe nyomta a trópusi parafa sisakot, s Garry percenként olyan szerelmetes pillantást lövellt feléje, mint amilyet egy udvarló foxterrier vethet egy bulldogra. Már lassan emelkedni kezdett a dagály, amikor harminc mérföldes sebességgel belerohantak a fosóhomokba. Alig volt figyelmeztető jele; a tengerpart ugyanolyan sima volt, mint az előző egy mérföldön, csak a felszín mozgott úgy, mint a kocsonya a partra futó hullámok alatt, de kocsijuk túl gyorsan haladt, ahhoz, hogy erre fölfigyeltek volna. Az első kerekek szinte belezuhantak a puha homokkásába, s azonnal megrekedtek. Olyan volt az egész, mintha egy szakadék szélére futottak volna rá. A sofőr nekizuhant a kormánynak, amely hatalmas reccsenéssel összetört, s az acélrúd úgy fúródott bele a szegycsontba, mint lándzsa a halba, majd kijött a lapockája alatt. Anna kirepült a hátsó ülésből és a laza homokba zuhant. Garry beleverte fejét a műszerfalba. A szemöldöke fölött fölszakadt a bőr, amely belelógott a szemébe, miközben arcát elborította a vér. A tizedes beleakadt a csomagokba, s keze akkorát reccsent, mint egy száraz gally. Anna tért magához elsőként s térdig gázolva a fosóhomokban, kikecmergett az autóhoz, amelyből kisegítette Garryt és eltámogatta a kemény parti fövenyre. Garry térdre rogyott. – Megvakultam – suttogta. – Csak vérzik egy kicsit! – Anna letépett egy darabot alsószoknyájából, a bőrdarabot a helyére illesztve bekötözte a férfi vérző fejét s visszament a Fordhoz. A kocsi orra egyre mélyebbre süllyedt a laza homokban, a motorházat már ellepte a sárga anyag, s mohón nyelte el a kocsi ajtaján keresztül az utasteret. Anna megragadta a sofőrt és megpróbálta kiszabadítani, de a kormányrúd keményen tartotta, s a mozdulatra nagyot reccsent a szegycsont is. A szerencsétlen feje élettelenül himbálódzott ide–oda, ezért sorsára hagyta és a tizedeshez fordult. Az görcsösen rángatózott és nyögött, ahogy lassan magához tért. Anna megragadta és a szilárd fövenyre vonszolta, nagyokat nyögve és vörös fejjel az erőlködéstől. A sofőr elhaló hangon nyöszörgött és karja élettelenül himbálózott mellette.

– Mijnheer – rázta meg az asszony Garryt meglehetősen keményen –, meg kell mentenünk a vízkészleteket, mielőtt az is elsüllyedne. Garry imbolyogva lábra állt. Arcát beborította saját alvadt vére, ingén is csíkokban folyt végig, de már jóval gyengébben. Követte a nőt a halálra ítélt kocsihoz, ahonnan együtt vonszolták el a víztartályokat a partra. – Nem tehetünk semmit a szerencsétlenért – szólalt meg Anna, ahogy figyelték, hogy nyeli el szép lassan a gyilkos homok a kocsit, benne a halott sofőrrel. Néhány perc, és semmi nem utalt rá, hogy valami lett volna ott azelőtt. Az asszony ekkor a tizedes felé fordította figyelmét. – Eltört a csont. – A katona alkarja ijesztően dagadt, sápadt volt, arca eltorzult a fájdalomtól. – Segítsenek! – Miközben Garry tartotta, Anna összeigazította a tört végeket, s egy uszadékfa segítségével, s szoknyájából egy újabb csíkot letépve sínbe rakta. Garry eközben rekedten megszólalt: – Úgy számolom, legalább negyven mérföld a visszaút... – Még valamit akart mondani, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Anna rámeredt. – Csak nem azt akarja mondani, hogy forduljunk vissza?! – Mevrou – a férfi keze békítő, apró rezzenésszerű mozdulatot tett –, vissza kell fordulnunk. Két gallon vízzel és egy sérülttel... nos, az is csoda lesz, ha épségben visszaérünk. Az asszony még néhány másodpercig rámeredt, aztán lassan összegörnyedt. – Pedig már annyira közel voltunk, hogy megtaláljuk Centaine–t. Érzem, hogy itt kell lennie. Talán a legközelebbi dűne mögött. Hogy adhatnánk föl pont most? – suttogta. Most először látta Garry az asszonyt legyőzve. Úgy érezte, menten megszakad a szíve a szánalomtól. – Ígérjen meg nekem valamit, Mijnheer! – Anna fájdalmas érdeklődéssel fürkészte a férfi arcát. – Esküdjék meg nekem, hogy soha nem hagy föl a kereséssel, hogy egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy Centaine és a gyermeke életben van. Esküdjék meg Isten színe előtt, hogy egy pillanatra sem adja föl a keresést unokája után! Adja a kezét és esküdjék! Egymással szemben térdepeltek a parton, fogták egymás kezét, miközben már a hullámok lábaikat nyaldosták, s a férfi megesküdött. – Most már visszaindulhatunk. – Anna nehézkesen föltápászkodott. – De visszajövünk és addig megyünk, míg Centaine–t meg nem találjuk. – Igen – bólintott Garry. – Visszajövünk. *** Centaine valóban úgy érezte, hogy egy kicsit meghalt, de amikor magához tért, csukott szemein át érzékelte a reggeli fényt. Egy újabb nap kínlódásának kilátása elkeserítette, összeszorította szemét, hogy ismét visszasüllyedjen a sötétség birodalmába. Aztán olyasféle hangokra lett figyelmes, mintha a száraz gallyakat fújná egymáshoz a hajnali szellő, vagy mintha egy rovar kaparászná a köves talajt. A zaj zavarta, s végül rettentő erőfeszítéssel arrafelé fordította a fejét és kinyitotta a szemét. Amikor megpillantotta a tőle alig tíz lábnyira guggoló kis emberszerű gnómot, azonnal tudta, hogy hallucinál. Gyorsan pislogni kezdett, hogy a szemhéját összeragasztó nyálkás folyadék, amely elhomályosította látását, eloszoljék, s ekkor pillantotta meg a másik guggoló törpét az előbbi mögött. Megdörzsölte a szemét és megpróbált felülni, ám mozdulatai hatására ismét megszólalt a halk csettegő hang. A lánynak néhány másodpercébe tellett, míg rájött, hogy a két kis gnóm izgalmát palástolva beszélget egymással, s hogy hús–vér emberek, nem pedig gyengeségének, s képzeletének szüleményei. A Centaine–hez közelebb lévő asszony volt, erről árulkodtak köldöke alá lógó, lapos emlői. A lányt két üres disznóbőr dohányzacskóra emlékeztették. Öregasszony volt – nem, Centaine érezte, hogy nem ez a megfelelő kifejezés, ami leírná a korát. Oly ráncos volt, mint a kiszárított mazsola, vagy az aszalt szilva. Egy hüvelyknyi nem volt a testén, ami ne lett volna így vagy úgy árkolva. A ráncok azonban nem egy irányba húzódtak, hanem mélyen át– meg átfutottak egymáson, mint a rozetták, vagy apró csillagok. Lógó melle is ráncos volt, kicsi, kövér hasa is, de ugyanilyen ráncos bőr fityegett könyökéről és térdéről is. Centaine teljesen le volt nyűgözve, mintha álmot látott volna. Soha nem látott olyan emberformájú lényt, aki hozzá hasonló lett volna, még a cirkuszokban sem, amelyek pedig a háború előtt rendszeresen fölkeresték Mort Homme falut. Nagy nehezen könyökére tápászkodott és az aszott öregasszonyra meredt.

A kis öregasszonynak a színe is rendkívüli volt, mintha borostyán izzott volna a napfényben. Centaine– nek egyből édesapja tajtékpipája jutott eszébe, amit az öreg féltő gonddal ápolt. De ez a szín még annál is élénkebb volt, olyan mint az érett sárgabarack. Minden gyengesége ellenére mosoly suhant át Centaine ajkain. Az öregasszony, aki hasonlóképpen figyelmesen méregette Centaine–t, azonnal visszamosolygott rá. A szeme körüli ráncok hálózata összeszűkült, akárcsak mandulavágású szeme. De olyan vidám fény csillant azokban a szénfekete pupillákban, hogy Centaine késztetést érzett, hogy kinyújtsa a kezét és magához szorítsa az öregasszonyt, ahogyan Annát szorítaná magához. Az öregasszony fogai szinte az ínyéig le voltak kopva, de nem voltak hiányosak, csak színük volt dohánybarna, egyébként egyenletesnek és erősnek látszottak. – Ki maga? – suttogta Centaine földagadt, kiszáradt ajkain keresztül, és az asszony visszacsettegett és sziszegett neki valamit. A laza, ráncos bőr alatt az öregasszonynak formás, szív alakú koponyája volt. Fején az őszülő hajcsimbókok borsó alakú pöttyökbe voltak rendezve, köztük a kopasz fejbőr csillogott. Apró, hegyes fülei szorosan a koponyájához simultak, s meséskönyveinek tündéreit juttatták a lány eszébe, viszont fülcimpája nem volt. Az értelmesen csillogó szemek, a hegyes fül riadt, mégis érdeklődő arckifejezést kölcsönzött a törpe nőnek. – Van vizük? – suttogta Centaine. – Vizet. Kérem! Az öregasszony elfordította a fejét és sziszegő–csettegő nyelvén odaszólt valamit a mellette lévő figurának, aki akár az ikertestvére is lehetett volna: ugyanaz a lehetetlenül ráncos, kajszisárga, csillogó bőr, ugyanazok a borsószemek haj helyett, a csillogó szemek és a cimpa nélküli fül, de ez férfi volt. A tény több volt mint nyilvánvaló, mert a bőr ágyékkötő félrehúzódott, ahogy ott guggolt, és testéhez képest aránytalanul nagy pénisze belelógott a homokba. Volt valami arrogancia, ahogy ott lógott, félig megmerevedve, mint egy ereje teljében lévő férfié. Centaine azon vette észre magát, hogy merőn bámulja, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. – Vizet – ismételte meg, ám ezúttal az ivás mozdulatát utánozva. Azonnal heves szóváltás kezdődött a két kisöreg között. – O’wa, ez a gyermek belepusztul a szomjúságba – szólt oda a busman asszonya férjének, aki harminc esztendeje volt társa. A férfi nevének első szótagját úgy ejtette ki, mintha csókot cuppantott volna a levegőbe: „cupp–wa”. – Az már halott – válaszolt gyorsan a férfi. – Már késő, H’ani. – Az asszony neve egy éles hehezetes „h”–val kezdődött és egy halk csettintésre végződött, amilyet akkor hallat egy európai ember, ha enyhe rosszallását akarja kifejezni. – A víz mindenkié, élőé és haldoklóé, ez a sivatag törvénye. Te is tudod ezt nagyon jól, nagyapó. – H’ani megpróbált meggyőző lenni, ezért használta a különösen megtisztelő „nagyapó” megszólítást. – A víz valóban minden emberé – bólintott amaz és nagyot pislogott hozzá. – Ez azonban nem szan, tehát nem ember. Ő más. – Ezzel az öreg busman tömören összefoglalta, miképp nézi a világot egy magafajta sivataglakó. A busmanok voltak az első emberek. A törzsi kollektív emlékezet azokig a korokig nyúlik vissza, amikor még csak őseik éltek a földön. Az északi tavaktól egészen a déli sárkányhegyekig, az egész földrész az ő vadászterületük volt. Ők voltak a bennszülöttek, az emberek, a szanok. A mások a tőlük különbözőek voltak. Az első mások északról vándoroltak közéjük, maguk előtt terelve állataikat. Ezek hatalmas feketék voltak. Aztán sokkal később újabb mások érkeztek, bőrük fehér volt, akár a halak hasa, s megpirult a napon. Sápadtan és vaksin pislogva érkeztek a déli tengerek felől. Ez a nőstény is közülük való. Ezek birkákat és teheneket legeltettek vadászmezőiken, s lemészárolták a szarvasokat, a busmanok háziállatait. Mivel az ő életfeltételeiket erősen megnyirbálták, a busmanok érdeklődése a háziasított állatok felé fordult, amelyek ott legeltek a velden. Mivel nem ismerték a tulajdon fogalmát, kezdték úgy tekinteni a birkákat és teheneket, mint a jövevények az ő szarvasaikat, s ezzel halálosan megsértették a mások érzéseit. Fekete és fehér egyaránt kegyetlen háborút kezdett az apró emberkék ellen, a kegyetlenséget csak fokozta rettegésük a busmanok gyerekjátékszerű, apró nyilaitól, amelyek mérgezett vége kínkeserves halált okozott.

Gyalogosan, szúró–vágó, kétélű kardjaikkal felfegyverkezve, vagy lóról tűzfegyverekkel ellátva, úgy kezdtek a busmanokra vadászni, mint a kártékony dúvadakra. Lőtték, vágták, beszorították őket barlangjaikba, ahol elevenen megégették, megmérgezték, megkínozták őket, s csak a legkisebbeket, a gyermekeket kímélték meg a mészárlástól. Ezeket láncra fűzték, mert rájöttek, hogy azokból, akiknek nem szakadt meg a szíve, egész jól „megszelídíthető”, hűséges, szinte már szeretetreméltó kis rabszolga válik. Azok a busman csoportok, amelyek túlélték a mészárlást, visszavonultak a rossz és víztelen földekre, mert csodálatos tudásukkal, a föld és lakói titkainak kifürkészésével egyedül csak ők tudtak itt megélni. – Ez a nőstény is a mások közé tartozik – ismételte meg O’wa –, és már halott. A víz csak kettőnknek elég. H’ani egy pillanatra sem vette le a szemét Centaine arcáról, de csendes szemrehányásokkal illette saját magát. – Öregasszony, nem kellett volna vitáznod a vízről. Ha kérdezés nélkül adtál volna belőle, nem kellett volna elviselned a férfi ostobaságát. – Ezzel mosolyogva férjéhez fordult. – Bölcs nagyapó, nézzed csak a gyermek szemeit – kezdte hízelegve. – Élet van abban, és bátorság. Ez a teremtmény nem hal meg, míg van benne egy cseppnyi folyadék, egy cseppnyi szusz. – Ezzel H’ani leemelte válláról a bőrtáskát, ügyet sem vetve a férfi sziszegő rosszallására. – A sivatagban a víz mindenkié, legyen az szan vagy más, nincs különbség, mint ahogy azt az előbb oly bölcsen mondtad. A táskából elővett egy tökéletesen gömbölyű, elefántcsont színű strucctojást, amelyet állat– és madárfigurákkal díszítettek, s egy fadugó lógott ki a végéből. Tartalma meglottyant, ahogy az öregasszony megméregette a tenyerében, a hangra Centaine fölnyögött, szinte vonyítva. . – Gonosz egy öregasszony vagy – szólalt meg undorral O’wa. Ezt a legerősebb formájú tiltakozást engedte meg számára a busman néphagyomány. Nem parancsolhatott, nem fenyegethette asszonyát. Egy busman csak tanácsokat adhat egy másiknak, máshoz nincs joga. A busmanok közt nincs főnök, mindenki egyenlő, nő és férfi, öreg és fiatal. H’ani óvatosan kihúzta a tojásból a dugót és odacsoszogott Centaine–hez. Karjával fölemelte a lány fejét és odaemelte szájához a tojást. Centaine mohón nyelt, a víz végigcsordult az állán. Most mind H’ani, mind pedig O’wa rosszallóan sziszegett, hisz minden csepp olyan érték, mint az élet. H’ani elvette a tojást, mire a lány fölzokogott és utána kapott. – Hálátlan vagy – dorgálta H’ani. A tojást saját ajkához emelte, megtöltötte a száját, majd egyik kezét Centaine álla alá helyezte és ajkával beborította Centaine–ét. Óvatosan a lány szájába cseppentett valamennyi vizet, s megvárta, míg az lenyeli, s csak aztán adott neki ismét néhány cseppet. Amikor átcsepegtette az összeset a lány szájába, hátradőlt és várt, figyelte, mikor adhatja neki a következő adagot. Kétszer ismételte meg a rítust. – Ez a nőstény úgy vedel, mint egy elefánttehén a forrásnál – jegyezte meg szárazon O’wa. – Már most annyi vizet vett magához, amivel eláraszthatná a Kuiseb folyó kiszáradt medrét. A férfinek természetesen igaza van, ismerte el kénytelen–kelletlen H’ani. A lány egy felnőtt egész napi vízadagját vette magához. Visszadugaszolta a strucctojást, s bár Centaine kinyújtott kézzel könyörgött, határozott mozdulattal elsüllyesztette a tojást a bőrtáskában. – Csak még egy kicsit – suttogta Centaine, de az öregasszony nem figyelt rá, hanem társa felé fordult. Mint repkedő, kecses madárszárnyak, úgy csapkodtak kezükkel – láthatóan vitáztak. Az öregasszony lapos, fehér gyöngyöket viselt a homlokán, ugyanilyen gyöngysor díszítette a nyakát és felkarját is. Csípőjén rövid bőrszoknya, egyik vállán pöttyös szőrme. Mindkét ruhadarab egyetlen állat bőre, sem szabva, sem varrva nem volt. A szoknyát egy bőrszíj rögzítette a derekára, amelyről különböző zsinórokon mindenféle szerszám lógott, s egy hosszabb bot, melynek végén egy éles, csiszolt kő volt. Centaine fektében figyelte a nőt. Ösztönösen ráérzett, hogy az ő sorsáról vitatkoznak, s az öregasszony az ő pártját fogja. – Amit mondasz, tiszteletreméltó nagyapó, kétségtelenül igaz. Úton vagyunk, s aki nem bírja, s ezzel veszélybe sodorja a többieket, azt magára kell hagyni. Így szól a hagyomány. Ám ha várnánk annyit – itt a nap útjának akkora részét mutatta az égen, amennyi nagyjából egy órányit jelentett –, akkor ez a gyermek is erőre kap és nem sodor ez minket sem veszélybe.

O’wa egyfolytában mély torokhangokat hallatott és csuklóból lebegtette a kezét, s ez elrémisztette Centaine–t. – Nehéz az utunk, s még nagy távolság van előttünk. A következő víz többnapi járóföldre van. Őrültség itt vesztegelnünk. O’wa koronát viselt a fején, s rémülete ellenére Centaine–t nagyon érdekelte, mi lehet az, míg végre rájött: egy gyöngyökkel díszített bőrszíjba tizennégy kis nyilat tűzött. A nyílvessző nádból készült, végén sastoll, s a hegye, ami az égnek meredt, fehér csontból készült. A csonthegy legvégén karamella színű színeződés, ami hirtelen Centaine eszébe juttatta, mit olvasott Levaillant afrikai útleírásában. – Méreg! – suttogta rémülten Centaine. – Mérgezett nyilak. – Megremegett, amikor felidézte a könyv rajzait magában. Ezek busmanok! Igazi busmanok! Sikerült nagy nehezen talpra állnia, mire mindkét kisember ránézett. – Már most is erősebb – mutatott rá H’ani, de O’wa azonnal tiltakozóan emelte föl a kezét. – Úton vagyunk, a legfontosabb utunkon, s a napok egyre telnek. Hirtelen megváltozott H’ani arckifejezése. Némán meredt Centaine testére. Amikor Centaine felült, blúza, amely már elhasadt, kettényílt és láthatóvá lett egyik melle. Amikor észrevette az öregasszony érdeklődő tekintetét, Centaine hirtelen ráébredt, hogy meztelen, s gyorsan elfedte testét, ám az öregasszony egy ugrással ott termett és odahajolt. Türelmetlen mozdulattal félrelökte a lány kezét és meglepően erős ujjaival megnyomta a mellét. Centaine felvisított, és tiltakozva megpróbálta magát kiszabadítani, de az öregasszony határozott, szinte parancsoló volt, mint Anna. Kinyitotta a lány tépett blúzát és ujjai közé vette a mellbimbóját, s finoman fejni kezdte. Egy tiszta csepp bukkant elő belőle, mire H’ani hümmögött valamit és visszalökte Centaine–t a homokba. Kezét becsúsztatta a vászon szoknya alá és apró ujjaival, gyakorlott mozdulatokkal végigtapogatta Centaine alhasát. Végül H’ani a sarkára ült, s győzedelmesen vigyorgott társára. – Most már biztos, hogy nem hagyhatjuk magára – nevetett föl. – A népünk legerősebb hagyománya, hogy nem hagyhatunk magára a sivatagban egy asszonyt, legyen az szan vagy más, ha új életet hord a szíve alatt. O’wa fáradtan legyintett, s összegörnyedve ismét leguggolt, s kicsit sértetten félrefordult, miközben felesége levonult a tengerpartra, ásóbotját lóbálva a kezében. Centiről centire átvizsgálta a homokot, miközben bokáját nyaldosták a hullámok, majd hirtelen a homokba döfte az ásót, amely valami szilárdba ütközött. Az öregasszony ujjaival ásni kezdett, kiemelt valamit a homokból és beleejtette a táskába. Aztán többször elismételte ugyanezt. Rövid idő múlva odaballagott Centaine–hez és kiöntött a bőrtáskából egy halom kagylót. Homoki kagyló volt, Centaine azonnal fölismerte, s hirtelen keserűség öntötte el, milyen ostoba is volt. Napokig éhezett és szomjazott, miközben ott botorkált a lucullusi lakomán. Az öregasszony egy csont vágószerszámot használt, azzal nyitotta ki az egyiket, vigyázva, nehogy egy csepp folyadék is kárba vesszen a gyöngyház kagylóból és átadta Centaine–nek. Centaine eksztázisban szippantotta ki a nedvet, majd ujjaival kiszedte a kagylóhúst és szájába ejtette. – Bon! – bólogatott H’ani felé, miközben gyönyörűségtől eltelve rágott. – Très bon! H’ani visszamosolygott rá, majd lehajtotta a fejét és elkezdte feszegetni a következő kagyló héját csontkésével. A gyenge szerszám hosszadalmas munkává tette minden egyes kagyló kinyitását, nem beszélve arról, hogy a lepattogzott kagylóhéj ott ropogott Centaine foga alatt. Három újabb kagyló után jutott csak Centaine eszébe a kés, elővette és kipattintotta a pengét. O’wa tüntetően odébb guggolt, ám a kattanásra odafordította a fejét és tágra nyílt szemmel meredt a lány késére. A szanok a kőkorszak emberei voltak, s bár a vasolvasztás és megmunkálás hiányzott a kultúrájukból, O’wa már látott vasból készült eszközöket. Látott ilyet, amikor népének harcosai összeszedtek hasonló eszközöket a fekete óriásokkal vívott csaták után a csatamezőn. Mások a jövevények táborhelyén találtak ilyesmiket, és egyszer találkozott egy olyan szannal is, akinek ugyanolyan szerszáma volt, mint ennek a lánynak. A férfi neve Xja volt, amit úgy ejtettek ki, mint amikor a lovas cöcögve ösztökéli gyorsabb menetre lovát, ez a Xja vette feleségül O’wa nővérét harmincöt esztendővel ezelőtt. Még fiatalemberként Xja

egyszer egy fehér ember csontvázára bukkant egy kiszáradt kútnál a Kalahári sivatag peremén. Az öreg elefántvadász csontjai mellett porladtak lova csontjai is, és ott hevert mellette az elefántölő puska is. Xja nem nyúlt a fegyverhez, mert ismerte a legendát s tapasztalatból is tudta, hogy villám él az ilyen mágikus botokban, azonban óvatosan megvizsgálta a már foszladozó nyeregtáska tartalmát, s olyan kincseket talált, amikről egy busman még csak nem is álmodhatott. Elsőként kiemelt egy bőr dohányzacskót, benne egyhavi tartalékkal, Xja egy csipetnyit a nyelve alá helyezett belőle, majd boldogan vizsgálgatta a többi kincset. Gyorsan eldobott egy könyvet és egy vastag papírdobozt, ami tele volt súlyos szürke fémgolyókkal – ezek csúnyák voltak s láthatóan nem voltak jók semmire. Ezután egy csodálatosan csillogó sárga fémflaskát talált, tele értéktelen szürke porral, amit azonnal ki is öntött a homokba. Ám a fémflaska olyan csodásan csillogott, aminek bizonnyal nem tudott volna ellenállni egyetlen nő sem. Xja, aki nem volt sem jó vadász, sem kiváló táncos vagy énekes, már régóta vágyott O’wa nővére után, akinek úgy gurgulázott a nevetése, mint a tiszta patak. Vágyott rá, hogy felkeltse valamivel a lány figyelmét, de nem merte feléje lőni szerelmét jelképező aprócska tollas nyilát, ám tudta, hogy ezzel a csillogó flaskával megnyeri magának. Ezután találta meg Xja a kést, és azonnal tudta, hogy ezzel kivívja a törzs férfiainak tiszteletét is, amire ugyanúgy vágyott, mint O’wa nővérének szerelmére. Majdnem harminc éve már, hogy O’wa utoljára látta Xját és nővérét. El kellett menekülniük kelet felé a száraz pusztaságba amiatt a furcsa érzés miatt, amit irigységnek neveznek, s amit a kés váltott ki a törzs többi férfiából. Most O’wa a nő kezében lévő hasonló késre meredt. A lány egymás után nyitotta ki és falta be a nyers, sárga kagylóhúst és szippantotta ki belőle az életet adó nedveket. Eddig a pillanatig csupán taszította a hatalmas nőstény iszonytatóan nagy teste, amely nagyobb volt, mint bármely férfié a szanok közül, hatalmas keze, lába, bozontos, hosszú haja, a napon leégett fehér bőre. Ám amikor a késre pillantott, elöntötte a régi fölkavaró érzés, s tudta, hogy egész éjjel egy szemhunyást sem fog aludni, mert a kés jár az eszében. O’wa felállt. – Elég volt – vetette oda H’aninak. – Ideje tovább mennünk. – Egy kicsit később. – Gyermeket hord vagy sem, nem sodorhat minket veszélybe. Mennünk kell – és H’ani tudta, a férfinek igaza van. Már így is többet időztek, mint amennyit bölcs lett volna. Fölállt és vállára vetette a bőrtáskát. Az öregasszony látta, hogy gyúlt ki a rémület a lány szemében, ahogy megértette szándékukat. – Várjanak! Attendez! – kiabálta Centaine s nagy nehezen lábra állt. Elrémítette a gondolat, hogy magára hagyják. O’wa átvette baljára az aprócska íjat, jobbjával ágyékkötőjébe gyömöszölte himbálódzó péniszét s megszorította az övét. Aztán anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a nőkre, megindult a tengerparton. H’ani azonnal megindult a férfi után. Imbolygó, futólépésszerű volt a járásuk, s Centaine csak most vette észre alfelüket, a hatalmas kitüremkedő zsírtárolót, amely olyan meredeken ugrott elő, hogy Centaine biztos volt benne, hogy ugyanúgy meglovagolhatná az öregasszonyét, akár egy pónit. Az ötlet olyan bizarr volt, hogy majdnem hangosan felkacagott. H’ani hátrapillantott és egy bátorító mosolyt küldött feléje, majd ismét előre nézett. Hatalmas ülepe rengett, kiszáradt mellei nekiütődtek a hasának minden lépésre. Centaine néhány lépést tett utánuk, majd hirtelen megtorpant, beléhasított a rémület. – Nem arra! – kiáltotta. – Rossz felé mennek! A két kis törpe megindult észak felé, egyre távolabb Fokvárostól, a Walvis–öböltől és Lüderitzbuchttól, az egész civilizációtól. – Nem mehetnek arra! Jöjjenek vissza, ne hagyjanak itt. Ne!... Centaine–t elöntötte a rémület, mert a magány úgy leselkedett rá itt a sivatagban, mint egy vadállat, készen arra, hogy lecsapjon, ha egyedül marad. De ha elindul a két törpe nyomában, akkor hátat fordít saját népének, azoknak, akik a segítségére sietnének. Néhány bizonytalan lépést tett H’ani után. – Kérem, ne menjenek! Az öregasszony kihallotta a lány hangjából, mit akar, de csak egyetlen módja volt annak, hogy elindulásra késztesse: nem nézett hátra.

– Kérem! Kérem! Az ütemesen himbálódzó, ruganyos járás egyre idegesítőbben távolította tőle a két alakot. Centaine néhány pillanatig bizonytalankodott, elkeseredetten nézett dél felé. H’ani már jó negyed mérföldnyivel előtte járt, s semmi jelét nem mutatta, hogy lassítani akarna. – Várjanak! – kiáltotta a lány és fölkapta az uszadékfa botot. Futni kezdett, de alig száz lépés után rövid, de határozott lépésekre váltott. Délre a két figura bolhányira zsugorodott, majd végül el is tűnt a szeme elől, mintha a tenger nyelte volna el őket. Azonban apró, kisgyermekhez illő lábnyomaik tisztán látszottak a nedves homokban, Centaine minden erejét összeszedve követte ezeket, s maga sem tudta hogy, de túlélte ezt a kemény napot is. Aztán estére, amikor már majdnem cserbenhagyta az akaratereje, s fölemelte szemét a lábnyomokról, messze a távolan gyenge füstcsíkot látott fölszállni a tengerből. A sárga homokkő sziklákról a vízvonaltól alig pár lépésnyire emelkedett fel a füst, s a lánynak minden erejét össze kellett szednie, hogy eljusson a szanok táborához. Kimerülten rogyott le a tábortűz mellett, H’ani csicseregve, csattogva közeledett hozzá, majd mint a madár a fiókáját, szájából megitatta. A víz meleg volt és édeskés az öregasszony nyálától, de Centaine soha nem hitte, hogy ilyen finom is lehet a víz. Mint korábban, most sem volt elég víz, s az öregasszony visszadugaszolta a strucctojást, mielőtt még Centaine úgy érezte volna, hogy múlóban a szomja. A lány levette szemét a bőrtáskáról, mely tele volt tojással, s tekintete az öregembert kereste. Végre megpillantotta: csak feje látszott ki a hínáros zöld vízből. Meztelen volt, csak nyakát és csípőjét díszítette a gyöngysor, egyetlen fegyvere H’ani hegyes ásóbotja. Centaine látta, hogy a férfi úgy megmerevedik, mint egy vadászkutya, majd oly hirtelen lökte a botot a vízbe, mint a villám. A víz azonnal fölkavarodott, O’wa pedig birkózni kezdett a hatalmas és igen aktív áldozattal. H’ani tapsolva és huhogva biztatta, míg végre az öreg a partra vonszolta a keményen küzdő teremtményt. Fáradtsága és gyengesége ellenére Centaine föltérdelt és meglepetésében fölkiáltott. Fölismerte az állatot, hisz a rák volt a kedvenc étele, de úgy vélte, érzékei tréfát űznek vele, mert ez a lény akkora volt, hogy O’wa nem tudta megemelni. Páncélos farka csapkodta a homokot, jókora csápjai O’wa feje fölé magasodtak, miközben apró ökleivel megragadta őket. H’ani egy akkora kővel fölfegyverkezve, mint a saját feje, a vízhez rohant és segített férjének agyonverni a nagy páncélos állatot. Mielőtt leszállt volna az éjszaka, O’wa még két legalább ekkora állatot ejtett el, majd H’ani lyukat vájt a homokba, s hínárral bélelte ki. Míg készült a tűzhely, Centaine közelebbről is szemügyre vette a három víziszörnyet. Azonnal észrevette, hogy nincsenek olyan ollóik, mint azoknak a rákoknak, amelyeket ő ismert. Ezek nyilván ahhoz a fajhoz tartozhatnak, mint a földközi–tengeri languszta, amit oly sokszor evett nagybátyja lyoni kastélyában. De ezek mamutok azokhoz képest. Csápjuk legalább olyan hosszú, mint a karja, s tövénél olyan vastag, mint egy hüvelykujj. Olyan öreg példányok lehettek, hogy benőtte páncélukat a moszat, s apró kagylók is tapadtak hozzájuk. O’wa és H’ani belehelyezte őket a hínárlevéllel kibélelt gödörbe és vékonyan beszórta őket homokkal, majd uszadékfából tüzet raktak rájuk. A lángok megvilágították a két öreg sárgás testét, ahogy izgatottan csevegtek. Amikor végeztek a munkával O’wa fölpattant és csoszogós táncba kezdett a tűz körül, amit rekedt fejhangon kísért. H’ani tapssal adta az ütemet, torokhangon dúdolt és ringatta felsőtestét. O’wa csak táncolt és táncolt, miközben Centaine kimerülten feküdt s csodálta az öreg kimeríthetetlen energiáját, s azon gondolkodott, vajon mi lehet a tánc értelme és mit jelentenek a szavak. – Üdv néked, ó, tenger vörös pókjának szelleme, téged üdvözöllek táncommal – énekelte O’wa, lábaival ki–kirúgva, hogy zsíros alfele remegett, mint valami zselé. – Neked ajánlom táncomat, s tiszteletemet, mert azért haltál meg, hogy mi élhessünk... H’ani szaggatott sikolyokkal szakította meg ura énekét. O’wa, a gyakorlott és ravasz vadász, soha nem ölt anélkül, hogy köszönetet mondott volna az állat szellemének, s a legkisebb, a legjelentéktelenebbnek tűnő teremtmény is kiérdemelte a hálát. Mivel ő maga is apró volt, meg volt győződve róla, hogy a hangyász nagyobb tiszteletet érdemel, mint az oroszlán, vagy az imádkozó sáska többet ér, mint egy

elefánt vagy egy szarvasbika, mert mindegyik lényben benne volt a természet szelleme, amit a kis busman imádva tisztelt. Nem érezte magát értékesebbnek egyik teremtménynél sem, nem érezte, hogy több hatalma lenne fölöttük annál, amit az ő és klánja életben maradása diktált, így aztán minden elejtett állat szellemének köszönetet mondott az életéért. Mire végzett a tánccal, szabályos ösvényt taposott a porra a tűz körül. Ezután az öreg és asszonya lekaparta a parazsat és a homokot a rákokról és előbukkant a vörösre perzselt, hínárban gőzölgő hús. Amikor ujjukat megégették, nevetve sikoltottak föl, majd letörték a rák farkát és kicsípték belőle az ínycsiklandozó fehér húst. H’ani odaintette Centaine–t is, aki melléjük kuporodott. A rák lábain ujjnyi hús feszült, az állat tori részét beszakították, s a benne lévő zselés anyagot mártásnak használva, abba mártogatták a húsdarabokat. Centaine nem is emlékezett rá, hogy valaha is ilyen örömöt jelentett volna számára az evés. Késével kanyarította le a rák farkából a falatokat. H’ani rámosolygott, szája tele volt ennivalóval, és megszólalt: – Nam! –, majd megismételte: – Nam! Centaine figyelmesen hallgatta, majd óvatosan formálva a szót, utána mondta: – Nam! H’ani boldogan fölkiáltott. – Hallottad, O’wa, a gyermek azt mondta, hogy ’Jó!’. O’wa csak fölmordult és nézte a nőstény kezében lévő kést. Képtelen volt levenni róla a tekintetét. Milyen könnyedén metszette a penge a húst, és milyen egyenes vágást hagyott maga után! Milyen éles lehet, gondolta O’wa, és a gondolat azon nyomban elvette az étvágyát. Centaine ledőlt a tűz mellé, annyira teleette magát, hogy gyomra szinte fájdalmasan feszült. H’ani odajött hozzá és egy mélyedést kapart a csípője alá, amitől mindjárt kényelmesebben feküdt, de az öregasszony valami mást is meg akart neki mutatni. – Ne tedd le a fejed a földre, Nam Gyerek – magyarázta. – Tartsad inkább így! – H’ani előbb félkönyékre ereszkedett, majd fejét a vállára hajtotta. Kényelmetlen póznak tűnt, Centaine mosolyogva köszönetet mondott, majd visszahajtotta a fejét a homokba. – Hagyd csak! – mordult asszonyára O’wa. – Ha majd bemászik a fülébe egy skorpió az éjszaka, majd megérti. – Eleget tanult mára – bólintott H’ani. – Hallottad, hogy azt mondta: „Nam”? Ez volt az első szava, ezért elnevezem „Nam”–nak. – Majd megismételte: – Nam Gyerek. O’wa megint csak morgott valamit, aztán fölállt, hogy a sötétben könnyítsen magán. Megértette felesége természetellenes érdeklődését az idegen nő iránt s a gyermek iránt, akit szíve alatt hordozott, de veszélyes út van előttük, s az idegen könnyen nyűggé válhat a számukra. És persze ott a kés – az átkozott kés gondolatától ismét dühbe gurult. Centaine arra ébredt, hogy rémülten sikoltozik. Szörnyű álmot látott, zavarosat, de roppant elkeserítőt – Michaelt látta, ám most nem a lángoló repülőgépben, mint máskor, hanem Nuage hátán lovagolva. Michael teste már el volt szenesedve, haja pedig lángolt, mint egy fáklya, Nuage pedig megsérült egy gránátszilánktól, vére vörösre festette hófehér szőrét, belei pedig kilógtak a hasából, miközben vágtatott. – Ott a csillagom, Centaine – mutatott előre Michael, keze olyan volt, mint egy megfeketedett karom. – Miért nem követed a csillagomat? – Mert nem tudom, Michael – sírt föl a lány. – Mert nem tudom. Michael keresztülvágtatott a dűnéken dél felé és hátra sem nézett. Centaine utána kiáltott: – Várj, Michael, várj! Még akkor is kiáltozott, amikor finoman megrázta valaki a vállát. – Békesség, Nam Gyerek – suttogta neki H’ani. – Fejed tele van gonosz démonokkal... De lásd, már elmentek mind. Centaine vacogva zokogott, mire az öregasszony mellé feküdt és megosztotta vele a szőrme vállkendőt és gyengéden simogatta a haját. Centaine rövidesen megnyugodott. Az öregasszony teste füst és faggyú, valamint mindenféle gyógynövény szagát árasztotta magából, mégsem volt kellemetlen, testének melege pedig egyenesen nyugtatólag hatott a lányra, aki gyorsan ismét mély, ezúttal rémálmok nélküli álomba merült.

H’ani nem aludt. Egy öregnek nincs annyi alvásra szüksége, mint egy fiatalnak. Békesség töltötte el őt is. Az, hogy egy másik ember testét érezze maga mellett, már hónapok óta hiányzott neki. Gyermekkora óta tudta, milyen fontos dolog ez. A szan csecsemőt az anyja testére kötözve hordja magával, s élete későbbi részét is erős testi közelségben éli le a klán tagjaival. Az a mondás járta a szanok között, hogy „a magányos zebra könnyen áldozatul esik az oroszlánnak”. Ezért a klán zárt közösséget alkotott. Amikor erre gondolt az öregasszony, elfogta a szomorúság: családjának elvesztése túl nehéz volt a lelkének, hogy el tudja viselni. O’wa és H’ani nagycsaládjának tizenkilenc tagja volt – három fiuk és feleségeik, valamint tizenegy unokájuk. A legkisebb még karon ülő volt, a legidősebb pedig, egy lány, akit H’ani a legjobban szeretett, éppen akkor esett át első menstruáci6ján, amikor a kór rájuk tört. Pusztítóbb volt ez a járvány, mint bármelyik, amelyik megmaradt a klán emlékezetében, de akár a szanok emlékezetében is. Olyan gyorsan és vadul tört rájuk, hogy az asszony még ma sem talál az egészre magyarázatot. Enyhe torokfájással kezdődött, majd dühöngő, magas lázzal folytatódott, az ember bőre úgy tüzelt, hogy szinte megégette azt, aki hozzáért, s mindehhez olyan szomjúság járult, amit csak a Kalahári, a szanok által „Nagy Szárazság”–nak nevezett sivatag tudott kiváltani. A kicsinyek pusztultak el először, egy–két nappal az első tünetek megjelenése után, az idősebbek pedig annyira legyengültek, hogy ahhoz sem maradt elegendő erejük, hogy eltemessék őket, a kis testek gyorsan bomlani kezdtek a hőségben. Aztán elmúlt a láz, s azt hitték, most már életben maradnak. Eltemették a kicsinyeket, ám olyan gyengék voltak, hogy képtelenek voltak táncolni, de még énekelni is túlvilágra vándoroló gyermekeik szelleméért. Ám a többiek sem maradtak életben, mert a betegség nem múlt el, csak formát váltott. Újabb láz tört rájuk, ezúttal tüdejük is elvizenyősödött, s szörcsögve, fulladozva pusztultak el. Mind meghaltak, kivéve O’wát és H’anit – de ők is hosszú napokon és éjszakákon át oly közel voltak a halálhoz, hogy csak bizonyos idő elteltével világosodott meg előttük, micsoda katasztrófa történik velük. Amikor a két öregember elég erőt érzett magában, illendő táncot lejtett a holtak lelkéért, s H’ani megsiratta a kicsinyeket, akiket soha nem tud immár csípőjén s tündérmeséivel álomba ringatni. Ezután végtelennek tűnő éjszakákon vitatkoztak, vajon mi okozhatta, s mit jelenthet ez a súlyos tragédia, ami érte őket, egész lényük sajgott a fájdalomtól, mígnem egyszer csak megszólalt O’wa: – Ha elég erőt érzünk magunkban, akkor felkerekedünk – s te tudod, H’ani, milyen veszélyes ez az út –, mert vissza kell mennünk a Minden Élet Forrásához, hogy megértsük, miért történt velünk ez az egész, hogy megtudjuk, mivel engesztelhetjük ki a haragos szellemeket, akik ránk küldték ezt a bajt. H’ani most ismét ráébredt, hogy egy fiatal és virágzó testet tart a karjában s szomorúsága kissé fölengedett, újból úgy érezte, mintha megpezsdült volna az anyai ösztön elgyötört, kiszikkadt mellében. – Meglehet – gondolta –, hogy a szellemek megenyhültek irányunkban, hogy ekkora útra vállalkoztunk, s megajándékoznak azzal az örömmel, hogy halálom előtt még egyszer újszülött sírást hallhassanak gyengülő füleim. Hajnalban H’ani kinyitotta az egyik kis tülköt, amely derekáról csüngött, s egy illatos kencéveI bekente Centaine arcát és orrát, amit fölégetett a nap, s a testén lévő horzsolásokat, kék foltokat, miközben szüntelenül csacsogott valamit. Aztán a lassan már megszokott módon megitatta a lányt. Centaine még mindig a szájában forgatta, ízlelgette az értékes nedűt, mint a legfinomabb bordói bort, amikor a két szan felállt, s minden különösebb ceremónia nélkül megindult észak felé a parton; ringó csípőjük velük imbolygott. Centaine dühösen fölpattant és nem vesztegetve az időt mindenféle sirámokkal, fölkapta botját, megigazította fején a vászon kendőt és utánuk indult. Az első mérföld alatt rájött, mennyire erőre kapott az evéstől és a pihenéstől. Először is mindvégig szem előtt tartotta a két apró embert. Látta, hogy H’ani időnként leböki ásóbotját, s anélkül, hogy egy cseppet is csökkentené vonulásuk ritmusát, kiemel egy homoki kagylót, kinyitja és átnyújtja férjének, majd a következőt maga szürcsöli ki. Centaine kihegyezte botja végét és megpróbálta a kis öregasszonyt utánozni. Először nem járt sikerrel, aztán rájött hogy a kagylók csoportosan rejtőznek, amit fogalma sem volt, hogyan fedezett föl H’ani. Ettől kezdve csak ott döfött a földbe, ahol az öregasszony is, és hálásan szopogatta az életet adó nedvet.

Centaine minden erőfeszítése ellenére egyre jobban lemaradt, a két szan rövidesen eltűnt a szeme elől. Délre már annyira kifáradt, hogy csak vonszolni tudta magát és érezte, hogy meg kell pihennie. Éppen megbarátkozott a gondolattal, amikor fölpillantott és a távolban észrevette a homokkő szirtet a fókacsapattal. Mintha csak H’ani megérezte volna, hogy mennyit tud elviselni, mert a két emberke ott várt rá, ugyanabban a barlangban. Az öregasszony elégedett mosollyal csacsogott, miközben ő fölvonszolta magát a meredek sziklákon és lerogyott a tűz mellé. H’ani ismét kiporciózta neki a vizet, mire megint élénk vita robbant ki a két öreg között, amit Centaine érdeklődéssel figyelt. Észrevette, hogy az öregasszony, amikor csak felé fordul, a „Nam” szót használja. Olyan kifejezőek voltak a gesztusaik, hogy Centaine megértette: hogy az öregasszony az ő kedvéért maradni akar, míg az öreg tovább akar menni. Amikor H’ani a férjére mutatott, száját összecsücsörítette, s felhangzott a már–már megszokott cuppantó hang. Hirtelen Centaine közbevágott, s a férfira mutatva így szólt: – O’wa! Először mindketten megkövülten meredtek rá, majd kitört belőlük a boldog nevetés; elismeréssel nyugtázták teljesítményét. – O’wa! – H’ani megdöngette férje mellkasát és elkiáltotta magát. – O’wa! – Most az öreg busman döngette meg a mellét, miközben előre–hátra hajlongott. Egy pillanatra megfeledkeztek a vitájukról, s pontosan ez volt Centaine célja. Ahogy elültek az izgalom első hullámai, a lány az öregasszonyra mutatott, aki azonnal megértette a kérdést. – H’ani – szólalt meg, lassan ejtve ki a szót. Centaine–nek a harmadik kísérlete váltotta ki az elégedett csettintő hangot, a megelégedett öröm hangját. – Centaine – mondta most ő, megérintve saját mellkasát, ám ez tiltakozó hangok és kézmozdulatok egész sorát váltotta ki a busmanokból. – Nam Gyerek! – H’ani gyengéden megveregette a vállát, s Centaine nem tehetett mást, tudomásul vette, hogy átkeresztelték. – Nam Gyerek – szólalt meg, elismerve a tényt. – Nos, tiszteletre méltó nagyapó – cukkolta H’ani a férjét –, Nam Gyerek lehet hogy csúnya, de gyorsan tanul, s viselős is. Holnapig itt maradunk. Erről egy szót se többet! – O’wa a bajusza alatt valamit morogva kicsoszogott a barlangból, de szürkületkor visszatért, vállán egy jókora fókabébivel. Centaine olyan kipihentnek érezte magát, hogy együtt tapsolt H’anival és megpróbálta utánozni rikoltozását is, miközben O’wa körültáncolta a parázson sülő fókát. H’ani kencéje, amivel bekente leégett orrát és arcát, gyors javulást hozott. Nem sajgott többé, s a kelta bőr hozzáedződött a sivatagi nap hevéhez, bár továbbra is szemébe fésülte ujjaival dús haját, hogy így is védje bőrét. Napról napra erősödött a fehérjegazdag étrend hatására. Hosszú lábaival rövidesen tudta tartani a tempót, amit O’wa diktált, nem kellett többet meg–megállniuk, s ezzel véget vetett a felette kitörő vitáknak is. Centaine számára becsületbeli üggyé vált, hogy hajnaltól napestig lépést tartson az öregekkel. – Majd megmutatom én neked, te vén gonosz manó – morogta magában, mert tisztán érezte, mennyire ellenségesen viseltetik iránta az öreg, de azt hitte, ennek az az oka, hogy gyengesége miatt hátráltatja őket. Egy nap már épp indultak volna, az öregasszony minden tiltakozása ellenére kivette a vízzel telt strucctojások felét a bőrtáskából és a kendőjébe csavarta őket. Amikor H’ani megértette a lány szándékát, elmosolyodott, majd hatalmasat csapott férje mellére. – Látod, megosztja velem a terhet, akárcsak egy szan asszony – mondta, majd amikor kicsicseregte magát, teljes figyelmét Centaine–nek szentelte. Komoly szavakkal magyarázott neki, miközben ásóbotjával mutogatott, s addig ismételgette, míg a lány pontosan nem ejtette a szavakat, vagy jelét adta, hogy érti, mit mond neki. Centaine először tréfára vette a dolgot, de később öröm töltötte el minden új felismeréstől, s így a napi út is könnyebben elviselhetőbb, s sokkal gyorsabb lett, ahogy testi ereje visszatért és tudása gyarapodott. Amiről először úgy hitte, hogy meddő pusztaság, tele volt furcsa, csodálatosan alkalmazkodott élettel. A hínárosok és a vízalatti sziklák között bújtak meg a rákok és a kagylók, s gyakorta vetett a visszavonuló, apadó víz partra különféle telt, kerek formájú halakat is, bőrük acélszürkén csillogott, s bár húsuk zöldes színű volt, amikor az izzó parázs fölött megsütötték, csodálatos volt az ízük.

Egyszer egy sziklás parti szigeten fészkelő szamárpingvin–kolóniával találkoztak. Miközben a sekély vízben arrafelé gázoltak, Centaine végig rettegett a cápáktól. Az ezernyi fekete–fehér pingvin a puszta földön költötte egyetlen tojását, s szárnyaikkal dühösen csapkodva, sziszegve hátráltak, miközben a busmanok összeszedtek egy halom zöldes tojást és megtöltötték velük a bőrtáskát. Amikor homokba ásták őket és a fölöttük rakott tűzön megsütötték, csodálatos ízük volt, zselészerű, áttetsző fehérjéje, ragyogó a sárgája, de oly laktató, hogy egyszerre egynél többet képtelenség volt elfogyasztani. Így aztán a többit eltették tartalékba, ami napokig kitartott. De még a veszélyesen meredek, laza homokú dűnék között is éltek állatok, így a homokban fészkelő gyík, s a rájuk vadászó oldalazva támadó vipera. A busmanok mindkettőből agyonütöttek néhány példányt és amúgy pikkelyes bőrükben megsütötték őket, s amikor végre Centaine legyőzte kezdeti undorát, úgy találta, olyan a húsuk, mint a csirkéé. Ahogy észak felé haladtak, a dűnék errefelé már nem alkottak összefüggő hegyláncot, völgyek szakították meg őket, amelyek szilárd talaja ugyanolyan jól járható volt, mint a nedves parti föveny. H’ani megmutatta Centaine–nek a sziklák között a teljesen kőre emlékeztető növényeket. Amikor a hihetetlenül apró levelek alá ástak, akkora duzzadt gyökeret találtak, mint egy futball–labda. Centaine nézte, ahogy H’ani meghámozza a gyökeret kőkésével, majd apró csíkokra vágja, ezután két kezével a szája fölé emelte és kicsavarta. Tejszerű nedv csordult ki a gyökérdarabokból, s amikor már nem jött több, bekente vele arcát és karját, miközben szüntelenül nevetett. Centaine gyorsan követte az öregasszony példáját. A lé olyan keserű volt, mint a tömény kinin, ám az első meglepetés után Centaine érezte, hogy jobban oltja a szomját, mintha vizet ivott volna. Amikor bedörzsölte a maradékkal a testét, azonnal megszűnt a tengervíztől és a naptól kiszáradt bőrének feszülése, tisztább és simább lett. A hajótörése óta most érezte magát ismét nőnek. Aznap este, amikor a tűz mellett ülve várták, hogy a fadarabra fűzött halhúscsíkok megsüljenek, Centaine kihegyezett egy vékony gallyat és kipiszkálta fogai közül a lepedéket, majd egy szikláról lekaparta a tengerből lerakódott sót és mutatóujjával megdörzsölte vele fogait. H’ani elismerően bólogatott eközben, majd odaguggolt a lány mögé és dudorászva egy gallyal kibontotta összegubancolódott haját és feszes copfokba fonta. *** Amikor Centaine fölébredt, még sötét volt, hogy észrevegye: valami megváltozott körülöttük. A tűz még parázslott, de fénye furcsán szórt volt, H’ani és O’wa izgatott beszéde pedig mintha a távolból hallatszott volna. A levegő hideg volt és nyirkos, s Centaine csak ekkor értette meg, hogy sűrű köd ereszkedett le rájuk a tenger felől. H’ani izgatottan és türelmetlenül ugrándozott. – Gyere, Nam Gyerek, siess! – Centaine már száznál több szót megértett a szanok nyelvéből. Azonnal föltápászkodott. – Fogd és hozzad! – H’ani a vászonkendőre mutatott, amelyben a strucctojások voltak, majd ő is a vállára vette a bőrtáskát. Centaine futva sietett az öregasszony után, nehogy szem elől tévessze a tejfehér, sűrű ködben. A dűnék közti völgyben H’ani térdre hullt. – Nézd csak, Nam Gyerek! – Megfogta Centaine csuklóját és maga mellé húzta, s megmutatta neki a sivatagi növényt, amely leveleit kiterjesztve feküdt a homokban. A magát kőnek álcázó növény vastag, sima levelei fölvették a környezet. – Víz, H’ani! – kiáltott föl boldogan Centaine. – Víz, Nam Gyerek – gurgulázott föl a nevetés az öregasszony torkából. A köd lecsapódott a vastag, kiterjesztett levelekre és lassan csordogált a levél töve felé, ahol aztán a rövid száron eltűnt a homokban. A növényt csodálatosan úgy tervezte a Teremtő, hogy össze tudja gyűjteni a vizet, s Centaine azonnal megértette, hogy tölti fel magát a növény vastag gyökere minden ködben. – Gyorsan! – parancsolt rá H’ani. – Nap jön hamarost. – A homokba állította az egyik strucctojást és kihúzta belőle a dugót. Egy állatszőr csomóval fölitatta a vizet a növény leveléről, és belecsavarta a strucckulacsba. Miután megmutatta, hogy kell csinálni, Centaine kezébe is nyomott egy szőrcsomót. – Dolgozz! – szólt rá a lányra.

Centaine ugyanolyan sebesen dolgozott, mint az öregasszony, miközben hallgatta annak a boldog csacsogását, elkapva egy–egy ismert szót, ahogy haladtak növényről növényre. – Ez aztán az áldás! A szellemek kegyesek voltak hozzánk, vízfüstöt küldtek a tenger felől. Így utunk a Minden Élet Forrásához sokkal kevésbé lesz veszélyes. A vízfüst nélkül elpusztulhattunk volna. Megnyitották az utat a szellemek számunkra, Nam Gyerek... s talán a gyermeked is ott születik meg a Minden Élet Forrásánál. Micsoda nagylelkű adomány lenne ez a szellemektől. Mert gyermeked magán fogja viselni egész életében a szellemek megkülönböztető jegyét, ő lesz a legnagyobb vadász, a legédesebb hangú dalnok, a legcsábosabban mozgó táncos, klánjának legszerencsésebb tagja. Centaine ugyan egy szót sem értett az eszmefuttatásból, de ránevetett az öregasszonyra, hirtelen nagyon boldognak érezte magát. Saját nevetésének hangja elképesztette: oly rég nem nevetett már... Aztán franciául kezdett beszélni az öregasszonyhoz. – Már kezdtem komolyan meggyűlölni ezt a kegyetlen földet, H’ani. Amilyen boldogan vártam, hogy végre láthassam, olyan csodálatosakat mesélt róla Michael és minden, amit összeolvastam... – Mennyire más volt ez a találkozás, milyen kegyetlen és milyen rosszindulatú! Hallván a lány hanghordozását, H’ani a szőrcsomóval a kezében érdeklődéssel fordult felé. – Most nevettem először azóta, hogy Afrika földjére tettem a lábam. – Centaine ismét fölnevetett, mire H’ani megkönnyebbülten folytatta a munkáját. – Ma volt hozzám Afrika először kedves. – Centaine a szájához emelte a nedvvel teli szőrcsomót és belecsavarta a tartalmát, a hűs, édes vizet. – Különleges nap ez, H’ani, különleges nap ez a számomra és a gyermekem számára. Amikor mindegyik strucctojás palackot megtöltötték és óvatosan visszadugaszolták, degeszre itták magukat, Centaine csak ezután nézett körül alaposabban és értette meg, mit is jelent ez a köd a sivatag élőlényei számára. Tűzvörös hangyák kavarogtak elő mélyen a föld alatt lévő hangyabolyaikból. A dolgozók növényről növényre jártak, s minden egyes cseppet magukba szippantottak, mígnem potrohuk átlátszóvá nem duzzadt, hogy szinte szétpukkant. Ekkor visszavonszolták magukat a bejárathoz, ahol aztán egy szempillantás alatt eltűntek. Mindegyik hangyabolynál másfajta hangyák is gyülekeztek: a fiatal királynők és hímjeik, amelyek hártyavékony szárnyaikon kirepültek. Legtöbbjük aztán elpusztul a sivatagban, ám másoknak sikerül majd új kolóniát létrehozni. A gyíkok előjöttek a dűnék közül, hogy jót lakmározzanak a rajzó hangyákból, s megjelentek a nagyon apró rágcsálók is, vöröses sárga bundájukban úgy ugráltak túlfejlett hátsó lábaikon, mint megannyi miniatűr kenguru. – Nézd csak, H’ani, ez meg micsoda? – Centaine fölfedezett egy furcsa, sáska méretű rovart, amely fejen állt és égnek meresztette a potrohát. A köd apró, csillogó cseppekben csapódott le a kitinpáncélra, majd lassan végiggördült, akár egy csatornában, a lény horgas csőrébe. – Finom ennivaló – válaszolta H’ani, majd bekapta a rovart, összerágta és átszellemült arccal lenyelte. Centaine ránevetett. – Te drága, jópofa öregasszony! – Majd ismét a sivatag titkos életét kezdte fürkészni. – Micsoda elvarázsolt föld ez az Afrika! Végre egy kicsit megértek abból, amit Michael megpróbált nekem elmagyarázni. Igazi afrikai hirtelenséggel, ami már nem is lepte meg Centaine–t, egy csapásra minden megváltozott. A ködfüggöny eloszlott, ahogy előbukkantak a nap első sugarai, s perceken belül elpárolgott a kővirágok leveleiről az utolsó harmatcsepp is. A hangyák pillanatok alatt eltűntek a bolyaikban, a bejáratot eltorlaszolták, a homoki gyíkok is megindultak a dűnék közé, maguk mögött hagyva a felfalt hangyák szárnyait, amelyeket lassan görgetett a homokon a szél. A hűvös ködben elgémberedett gyíkok először a dűnék tetején sütkéreztek, ám percek alatt olyan hőség lett, hogy gyorsan eltűntek a dűnék árnyékos oldalán. Később, amikor délben a nap a zenitre hágott, s eltűnt minden árnyék, akkor belefúrták magukat a homokba, ahol a mélyben hűsöltek. H’ani és Centaine vállára vette terhét, s alatta görnyedve lementek a tengerpartra. O’wa már ott várta őket a táborhelyen, s egy tucatnyi nyársrafűzött gyíkot forgatott a parázs fölött, egy közeli kövön egy jókora bőrtáska tele volt apró sivatagi patkánnyal.

– Ó, férjem, micsoda fáradhatatlan vadász vagy! – H’ani letette a földre a strucctojásokkal teli táskát, hogy mégjobban tudjon férjének hízelegni. – Soha nem volt még a szanok között hozzád hasonlítható vadász. O’wa rezzenéstelen arccal, látható elégedettséggel hallgatta felesége nyilvánvaló hízelkedését, H’ani ekkor egy pillanatra Centaine–re nézett; olyan üzenetet küldtek szemei, amelyet csak nők képesek megérteni. – A férfiak olyanok, mint a kisfiúk – olvasta ki mosolyából Centaine. – Akár nyolc–, akár nyolcvanéves, örökké gyermek marad. – Centaine fölkacagott, s tapsolva ő is csatlakozott H’ani dicsérő pantomimjához. – O’wa jó! O’wa ügyes! – Az öregember komoly arccal fölvetette a fejét, mint aki fontosságának teljes tudatában van. *** Négy vagy öt nap hiányzott csak a teliholdhoz, így aztán evés után elnyújtott árnyat vetettek a mögöttük húzódó dűnékre. Még mindig izgatottak voltak a hajnali ködtől, nem tudtak aludni, s Centaine megpróbálta követni, miről beszél a két öreg szan. A lány mostanára már megtanulta a négy csettintő hangot, s azt a torokhangot is, ami úgy hangzik, mintha a beszélőt fojtogatnák. Azonban még mindig bajban volt a hanglejtésekkel. Az eltérést alig érzékelte európai fül, s maga Centaine is csak az elmúlt néhány nap során vette észre, hogy egyáltalán léteznek. Érdeklődően figyelte, hogy kínlódik H’ani, hogy megértesse vele a kiejtésbéli különbségeket, miközben a lány úgy érezte, ugyanazt a szót ismételgeti. Aztán hirtelen, mintha csak füldugót húztak volna ki a füléből, Centaine meghallotta az öt különböző hanglejtést: a magasat, a közepeset és a mélyet, az emelkedőt, az esőt, ami nemcsak a szó értelmét változtatta meg, hanem a szó kapcsolatát is a mondat többi elemével. Nehéz dolog volt ez, de fel is csigázta tudni vágyását, ezért közelebb húzódott, hogy jobban láthassa az öregasszony szájmozgását, amikor hirtelen meglepetten fölkiáltott és mindkét kezét a hasához kapta. – Megmozdult! – Centaine hangja tele volt csodálkozással. – Megmozdult a kisfiam!... H’ani azonnal megértette, mi történt, gyorsan a lány rövid, lerongyolódott vászonszoknyája alá nyúlt és tenyerét a hasára szorította. A lány teste mélyén ismét összerándult az új élet. – Ai! Ai! –sikoltott föl H’ani is. – Érzem a kisfiút! Úgy rugdal, mint egy zebracsikó. – Kövér örömkönnyek jelentek meg a ferdén metszett szemek sarkában és végiggördültek a cserzett, ráncos arcon, miközben megcsillantak a holdfényben. – Oly erős... oly bátor és erős! Tapintsd meg te is, nagyapó! O’wa nem tudott visszautasítani egy ilyen nyílt invitálást, és Centaine–t, aki fölemelt szoknyával térdepelt, egy cseppet sem zavarta az öregember érdeklődő tapogatózása. – Ez – jelentette ki az öreg komoly arccal – a szellemek nagy kegyét jelenti. Illendő, hogy tánccal ünnepeljem meg. – És O’wa fölállt és táncolt a holdfényben Centaine még meg sem született magzatáért. *** A hold már belebukott a fekete, álmos óceánba, a szárazföld felett pedig az érett narancs színű csík a közelgő napot jelezte, és Centaine néhány másodpercig még nyugtalanul feküdt azután, hogy fölébredt. Meglepve látta, hogy a két öreg nyugodtan fekszik a kihunyt tűz mellett, mégis gyorsan elsietett a táborhelytől, mert tudta, hogy napkelet előtt indulniuk kell. A táborhelytől távol leguggolt és könnyített magán, majd letépte elrongyolódott ruháját magáról és belegázolt a jeges vízbe, ledörzsölte magát homokkal, szinte újjászületett. Nedves testére vette a ruháját és visszaszaladt a táborhelyre. A két öreg még mindig szőrmébe burkolózva feküdt, olyan mozdulatlanul, hogy egy pillanatra Centaine–t elkapta a pánik, ám ekkor H’ani mélyen, torokból felköhögött és megmozdult. – Tehát élnek. – Centaine mosolyogva összeszedte a holmikat, nehogy az öregasszonynak kelljen majd megint figyelmeztetnie, de az öregasszony ismét megmozdult és álmosan odaszólt neki. Centaine csak néhány szót értett: – Várj, pihenj, aludj. – Aztán H’ani visszahanyatlott és fejére húzta a szőrmét.

Centaine meglepődött, néhány gallyat tett a hamuba és fújta, míg lángra nem lobbant, aztán várakozva ült. A Vénusz, az esthajnalcsillag a dűnék fölött ragyogott, ám fénye egyre gyengült, ahogy kelt föl a nap, a két szan mégis nyugodtan tovább aludt. Centaine lassan ingerült lett a tehetetlenség miatt. Olyan erősnek, egészségesnek érezte magát végre, hogy szinte már vágyott, hogy útra keljenek. Csak mire a nap már megjelent a dűnék felett, akkor ült föl H’ani, nagyot ásított, böfögött és vakarózni kezdett. – Menni? – Centaine az emelkedő hangsúlyt használta, így változtatta kérdéssé a szót. – Nem, nem. – H’ani tiltakozó kézmozdulattal kísérte a szavait. – Vár... éjszaka... hold... odamegy. – Hüvelykujjával a dűnék felé bökött. – Föld? – kérdezte Centaine bizonytalanul, mert nem volt benne biztos, hogy jól értette az öregasszonyt. – Föld – bólintott H’ani, mire a lány érezte, hogy átjárja az izgalom. Végül mégis megindulnak a szárazföld belseje felé. – Megy most? – kérdezte türelmetlenül. Az elmúlt néhány nap alatt kétszer is felment a táborverés után a legközelebbi dűne tetejére és a szárazföld belsejét fürkészte. Egyszer mintha távoli kék hegyek körvonalait látta volna, érezte, hogy milyen erősen vágyik erről a kietlen környékről afelé a rejtélyes táj felé. – Megy most? – ismételte meg izgatottan a kérdést, mire O’wa, aki akkor kuporodott le a tűz mellé, gúnyosan fölnevetett. – A majom izgatottan várja a találkozást a leopárddal – szólalt meg –, de hallgasd csak, hogy visít, amikor valóban találkozik is vele! H’ani dühösen odacsettegett valamit a férjének, majd Centaine–hez fordult. – Ma pihenünk. Ma éjjel kezdődik az utunk legnehezebb szakasza. Ma éjjel, Nam Gyerek, érted? Ma éjszaka, ahogy kisüt a hold. Mert se férfi, se nő nem sétálhat kézenfogva a nappal, át az éneklő homokon. Tehát, ma éjjel. Most pihenj! – Ma éjjel – ismételte meg Centaine. – Most pihenj! – Ismét elhagyta a tábort, és a meredek, csúszós homokon fölmászott a dűne tetejére. Négyszáz lábnyira alatta a tengerparton a két apró, tábortűznél üldögélő figura parányi bolhának látszott. Tekintetét a szárazföld felé fordította, s csak ekkor vette észre, hogy a dűne, amelyen áll, csupán aprócska domb az előtte magasló homokhegyekhez képest. *** A dűnék színe a kikericssárgától a narancson, a bíborbarnán át a vérvörösig változott, de mögöttük mintha csipkézett, sziklás hegyek derengtek volna elő. Azonban míg ezeket bámulta, a látóhatár hirtelen kékesfehérré vált, megremegett és eloszlott. És ekkor megérezte a sivatag forró leheletét, egy másodpercre ugyan, mégis visszahőkölt a perzselő hőségtől, eközben a szeme előtt ereszkedett rá a tájra a remegve izzó délibáb. Visszafordult és lement a táborhelyre. Sem O’wa, sem pedig H’ani nem töltötte teljesen tétlenül az időt. Az öregember nyílhegyeket készített faragott fehércsontból, míg felesége újból nyakláncot készített strucctojáshéj darabokból. Korongformájúra csiszolta őket, egy csontdarabbal lyukat vájt beléjük és egy száraz bélre fűzte föl. Ahogy elnézte, hogy dolgozik az öregasszony, hirtelen élesen belévillant Anna emléke. Gyorsan fölállt és megint otthagyta a tábort. H’ani fölnézett a készülő gyöngysorról. – Nam Gyerek boldogtalan – jelentette ki. – Van víz a palackokban, étel a hasában – mordult föl O’wa, miközben tovább csiszolgatta a nyílhegyet. – Semmi oka, hogy szomorkodjék. – A klánja után vágyakozik – suttogta H’ani, amire az öregember nem válaszolt. Mindketten nagyon is átérezték, mit jelent ez, hisz ők is jól emlékeztek azokra, akiket ott hagytak hevenyészve elkaparva a vadonban. – Most már elég erős vagyok – szólalt meg Centaine fennhangon – és megtanultam, hogy kell életben maradni. Nem kell velük mennem. Ismét megfordulhatnék dél felé... immár egyedül. – Ott állt

bizonytalanul és megpróbálta elképzelni, milyen is lehet az; és ez az egyetlen szó segített neki a döntésben. – Egyedül – ismételte meg. – Bárcsak Anna élne, bárcsak lenne hová mennem, akkor talán megpróbálnám. – Lerogyott a homokba és csüggedten átölelte a térdét. – Nincs visszaút, tovább kell mennem. Napról napra úgy élni, mint egy állat, mint egy vadember a vadak között. – Végignézett rongyain, amelyek már alig takarták el a testét. – Mennem kell tovább, és azt sem tudom, hova – érezte, hogy mindjárt teljesen hatalmába keríti a kétségbeesés. Úgy kellett megküzdenie vele, mint egy élő ellenféllel. – Nem adom föl – motyogta. – Egyszerűen nem adhatom föl. És amikor a végére érek ennek az egésznek, soha nem fogom még egyszer végigcsinálni. Soha nem fogok szomjazni, éhezni, sem rongyokban járni, bűzlő testtel. – A kezére pillantott. Körmei piszkosak és repedezettek, néhol a körömágyig beszakadva. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne is lássa. – Soha! A fiam és én soha nem fogunk ilyet végigélni. Erre megesküszöm! Késő délután volt már, amikor visszabotorkált a dűnék tövében lévő kezdetleges táborhelyhez. H’ani fölnézett és úgy vigyorgott rá, mint egy összeaszott kismajom. Centaine hirtelen elérzékenyült iránta. – Drága H’ani – suttogta. – Nincs senkim, csak te. – Az öregasszony nagy nehezen talpra állt és megindult feléje, két kezében tartva a frissen elkészült strucctojás nyakláncot. Lábujjhegyre állt és óvatosan a lány nyakába tette, majd eligazította a mellén, miközben elégedetten morgott valamit. – Ez gyönyörű, H’ani – szólalt meg elfátyolosodó hangon a lány. – Köszönöm, nagyon szépen köszönöm – s hirtelen kitört belőle a sírás. – És én még vadembernek neveztelek. Ó, bocsáss meg nekem! Annán kívül te vagy a legkedvesebb, legdrágább ember, akit valaha csak ismertem. – Letérdepelt, arcuk így került egy síkba, kétségbeesésében hatalmas erővel szorította magához az öregasszonyt, halántékát annak ráncos arcához szorította. – Miért pityereg? – kérdezte O’wa a tűz mellől asszonyát. – Mert boldog. – Ez – jelentette ki határozottan az öregember – a legostobább magyarázat. Szerintem ez a nőstény holdkóros. Ezzel fölállt és miközben még mindig rosszallóan ingatta a fejét, megtette az előkészületeket éjszakai vándorútjukhoz. *** Centaine fölfigyelt rá, hogy a két kisember szokatlanul komoly volt, miközben megigazgatták ruhájukat, táskájukat, majd odament hozzá H’ani, ellenőrizte a vászontáska szíját, majd letérdelt és megigazította Centaine vászoncsizmáját. – Mi van? – A komoly arckifejezés aggasztotta Centaine–t. H’ani megértette a kérdést, de meg sem próbált magyarázkodni. Ehelyett csak intett a lánynak és a két nő megindult O’wa mögött. O’wa fölemelte a hangját. – Hold szelleme, mutasd nekünk az utat! – Rekedtes fejhangon kántált, amit különösen élveznek a szellemek, s néhány csoszogó tánclépést is tett a homokban. – Ó, hatalmas Nap szelleme, aludj jól, s amikor holnap fölébredsz, ne dühöngj, mert mérged eléget minket az éneklő homokban. Ha biztonságban elérjük a szívókutat, táncunkkal és énekünkkel fogunk köszönetet mondani. Egy ugrással, lábával dobbantva fejezte be rövid táncát. Ez egy rövid előleg volt, amit a szellemek kedvezően fogadtak. – Gyere, nagyanyó – szólt feleségének a férfi. – Vigyázz, hogy a Nam Gyerek ne maradjon le. Tudod; hogy nem fordulhatunk vissza érte, ha mégis lemaradna. – Majd gyors, ringó léptekkel megindult a meredek tengerparton a völgy bejárata felé, miközben kisütött a Hold és megkezdte útját a csillagos égbolton. Különös dolog volt az éjszakai út, mert a sivatag új, rejtelmes dimenziókat nyert, a dűnék magasabbak lettek és mintha közelebb jöttek volna hozzájuk az ezüstös holdfényben és sötét bíborszínű árnyékot vetettek. A köztük húzódó völgyekben csend honolt, fejük felett a csillagok, a Tejút, a Hold oly közel volt és oly ragyogó, hogy Centaine szinte nem hitt a szemének. Úgy érezte, elég csak fölnyúlnia, hogy levegyen egyet, akár egy érett gyümölcsöt az ágról.

Az óceán emléke még sokáig velük volt, jóval azután is, hogy eltűnt a látóhatáron: lépéseik a sárga homokon úgy visszhangzottak, mint a hullámok, a levegőt pedig lehűtötte a hatalmas zöld vízről fújó szél. Félúton járt már a Hold a zenit felé, amikor Centaine először belesétált egy hőhullámba. A tenger hűs levegője után akárha kőfalnak ütközött volna. A lány kapkodva szedte a levegőt, miközben H’ani azt morogta, egy cseppet sem lassítva a tempón: – Most kezdődik. – De gyorsan keresztüljutottak, s a meleg fal mögött oly csípősen hideg volt a levegő, hogy Centaine vacogva húzta szorosabbra magán a rongyait. A völgy kanyargott előttük, és amikor megkerültek egy föléjük tornyosuló dűnét, amelynek árnyéka sebként vetődött a sivatagra, újból érezték a sivatag forró lehelletét. – Maradj a közelben, Nam Gyerek. – A hőség úgy nehezedett rá, mintha lávafolyamban gázolna előre. Éjfélkor nagyobb volt a hőség, mint Mort Homme–i szárítószobájukban, amikor a kemencében ropogtak a tölgyfa hasábok. Amikor beszívta a levegőt, tüdejét úgy öntötte el a forróság, mint egy megszálló hadsereg, amikor pedig kilélegzett, érezte, hogy lopja ki testéből az életet adó nedvességet. Egyszer tartottak csak rövid pihenőt, ittak az egyik strucctojás palackból. Mind H’ani, mind pedig O’wa ugrásra készen lesték, hogy Centaine a szájához emeli a kulacsot, de egyikük sem figyelmeztette előre. Amikor lassan pirkadni kezdett, O’wa lassabbra fogta lépteit és olykor–olykor megállva kritikus szemmel kémlelte a tájat. Nyilvánvaló volt, hogy olyan helyet keresett, ahol átvészelhetik a nappalt, s amikor végre megálltak, egy dűne meredek falának árnyékában telepedtek le. Nem volt tűzrevalójuk, s amikor H’ani egy darab hínárba csavart szárított hallal kínálta, a lány a fejét rázta, túl fáradt volt, gyötörte a hőség, s félt, ha eszik, csak szomjasabb lesz. Megitta az adagját a tojáskulacsból, majd fáradtan fölállt és egy kissé távolabb leguggolt, amikor H’ani fölsikoltott és odafutott hozzá. – Ne! – ismételte meg, és Centaine zavarodottan nézett rá, mígnem az öregasszony előhalászott táskájából egy kiszáradt tökhéjat, melyet edényként, merőkanálként használt. – Itt, ide... – Odanyújtotta a lánynak, aki továbbra sem értette, mit akar tőle. Az öregasszony lemondóan legyintett, majd a lába közé vette az edényt, leguggolt és belevizelt. – Ide... csináld! – Ismét odanyújtotta a tököt Centaine–nek. – Nem vagyok képes rá, H’ani! Így mindenki előtt – tiltakozott a lány szemérmesen. – O’wa gyere ide! – szólt oda az asszony a férjének. – Mutasd meg a gyereknek. – Az öregember odabaktatott, majd jó hangosan ő is megtartotta bemutatóját. Zavara ellenére Centaine érezte, hogy elfutja az irigység. – Mennyivel kényelmesebb egy férfinak! – Na, csináld! – H’ani ismét odanyújtotta a tálat; Centaine megadta magát. Szégyenlősen elfordult, s miközben a két öreg hangosan biztatta, ő is belepisilt a közös tálba. H’ani győzelmes mosollyal tette el az edényt. – Siess, Nam Gyerek! – figyelmeztette az öregasszony. – A nap hamarosan fölkel. És megmutatta Centaine–nek, hogy vájjon magának kis üreget a homokba, amibe belefekhet. A nap a völgy velük szemben lévő falát sütötte, s az úgy verte vissza rájuk a hőséget, mint a kifényesített bronz. Ők az árnyéksávban egyre mélyebbre vájták magukat a homokba. Ahogy emelkedett a nap, úgy keskenyedett az árnyék. A hőség fokozódott, s a völgyben remegni kezdett a levegő, amitől a dűnék furcsa táncba kezdtek, majd a homok énekét is hallották. Olyan volt ez, mintha egy mély rezgő hang törne elő egy gigantikus húros hangszerből. Egyre fokozódott, egyre magasabb lett ez a hang, majd halkult és elhalt, hogy aztán megint újra kezdődjék. – Énekel a homok – szólalt meg halkan H’ani, és Centaine egyből meg is értette. Fülét a földre tapasztotta és hallgatta a sivatag furcsa és csodálatos muzsikáját. A hőség egyre fokozódott, a lány pedig a szanok példáját követve betakarta a fejét a vászonkendővel és mozdulatlanul feküdt. Ilyen hőségben képtelenség lett volna aludni, de egyfajta tompult kómába esett. Úgy ringatózott a hőhullámokon, mintha a tenger hullámait hallgatta volna. És a meleg csak nőtt, ahogy a nap közeledett a zenithez, az árnyék tovább zsugorodott. Nem volt menekvés a nap gyilkos sugarai elől. Centaine csak feküdt és úgy lihegett, mint egy megsebzett állat, a legkisebb lélegzet égette a torkát, érezte, hogy pörköli ki belőle az erőt.

– Ennél már nem lehet rosszabb – próbálta vigasztalni magát. – Ez a csúcspont, ezután már csak hűlhet a levegő. Tévedett. Egyre nőtt a hőség, a sivatag sziszegve remegett, mint egy kínlódó állat, és Centaine már attól is rettegett, hogy kinyissa a szemét, félt, hogy kiégeti a nap. Aztán hirtelen mozgást hallott az öregasszony felől, fölemelte a fején a vászonkendőt és kissé arra fordította a fejét. Látta, hogy a nő óvatos mozdulatokkal homokkal keveri össze a tökhéjba gyűjtött vizeletet. Odavitte a tálat Centaine–hez és rákente a nedves homokot a lány égő bőrére. Centaine élvezettel sziszegett, ahogy a hűs homok érte a bőrét, és mielőtt az anyagot gyorsan megszárította volna a kegyetlen napsütés, beszórta vékony homokkal, majd megigazította fején a kendőt. – Köszönöm, H’ani – suttogta Centaine, de addigra az öregasszony odalépett már férjéhez, hogy őt vegye kezelésbe. Ezzel a kettős védőréteggel a bőrén Centaine kibírta a nap legforróbb óráit, majd az Afrikában megszokott hirtelenséggel megérezte az arcán a hőmérséklet változását. A nap fénye sem volt már izzó fehér, hanem lassan vajsárgává vált. Amikor leszállt az éjszaka, kimásztak rejtekükből és lerázták magukról a homokot. Végrehajtották a szinte vallásos ivási szertartást – Centaine most sem tudott egyetlen falatot sem magához venni –, majd O’wa tovább vezényelte őket. Most már nem volt semmi, ami magához vonzotta volna Centaine érdeklődő tekintetét, az égitestek már nem csodás jelenségek, csupán helyzetjelzők voltak a hosszú úton, az órák lassú múlását mutatták. A talaj is megváltozott a talpuk alatt, már nem a süppedős homokban kínlódtak, hanem a szilárd talaj virágszerű kristályaival, amiket a helybeliek „sivatagi rózsának” hívnak. Éles szélük gyorsan szétvagdalta a lány vászoncsizmáját; meg kellett állnia, hogy újra kötözze. Amikor átvágtak ezen a kőmezőn, egy újabb alacsony dűne homoktaréjára hágtak föl, ahonnan egy újabb kopár völgy ásított feléjük. O’wa soha egy pillanatra nem mutatta annak a jelét, hogy bizonytalankodna. Bár Centaine a saját szemével látta, hogyan változik kiismerhetetlenül, óráról órára a dűnék formája, az öregember úgy vezette őket közöttük, ahogy egy vén tengeri medve igazodik el az óceán örökké változó áramlatai között. A sivatagi csend úgy árasztotta el Centaine fejét, mint az olvadt viasz, hallása szinte megszűnt, úgy susogott a dobhártyáján a semmi, mintha üres tengeri kagylót tartott volna oda. – Hát soha nem ér véget a homok? – kérdezte magától. – Vajon Afrika a dűnék földrésze? Hajnalban megálltak és fölkészültek a nap kegyetlen támadása elleni védekezésre. Amikor Centaine már benn feküdt a sekély homoksírban a vizelettel vegyített és a rászórt száraz homoktakaró alatt, érezte, hogy milyen keményen rugdalódzik benne a magzat, mintha csak ő is küszködne a szomjúsággal, a hőséggel. – Türelem, drágaságom – suttogta oda neki. – Tartalékold az erőd. Ki kell tanulnunk ennek a kegyetlen földnek a titkait, hogy soha ne kelljen ugyanígy szenvednünk. Soha! Aznap este, amikor kikászálódott a homokból, a gyermek érdekében magához vett egy kevés szárított halat, de ahogy attól tartott is, szinte elviselhetetlenül megszomjazott utána. Ám az étel elég erőt adott neki, hogy megbirkózzék a kegyetlen érzéssel éjszakai vándorlásuk alatt. Nem vesztegette azzal az erejét, hogy hangosan beszél. Mindhárman tartalékolták energiájukat, és a testükben keringő nedveket, se egy szükségtelen szó, se egy szükségtelen mozdulat. Centaine fölnézett az égre, nézte a hatalmas égbolt lassú mozgását, látta Michael csillagát, ahogy magányosan virított a Déli sark fölött az övé mellett. – Kérlek, hadd jussak el az út végére – imádkozott magában a csillaghoz. – Minél előbb legyen ennek vége, mert már nem bírom sokáig. De nem lett vége, sőt mintha hosszabbak lettek volna az éjszakák, mélyebb lett volna a homok, amelybe bokáig süllyedt, minden nap kegyetlenebb volt a hőség, mint amilyen előző nap volt, úgy sújtott le rájuk, mint a kovács pörölye az üllőre. Centaine már képtelen volt követni a napok és éjszakák változását, amelyek egyetlen, végtelen kínlódássá keveredtek össze benne, kínlódássá a hőséggel és a szomjúsággal. – Öt, hat, vagy talán már hét napja vagyunk úton? – gondolkodott merengve, majd megszámolta az üres strucctojás butykosokat. – Hat lesz az – döntötte el végül. – Már csak két teli palackunk van.

Centaine és H’ani eltett táskájába egyet–egyet, igazságosan megosztva a terhet, majd bekapták az utolsó szárított haldarabokat és fölálltak, hogy induljanak tovább. De most nem indultak azonnal. O’wa egy ideig kelet felé bámult, majd lassan körbefordította fejét, mintha hallgatna valamit, Centaine most először látott fejtartásában valamit, ami bizonytalanságot árult el, ahogy megmoccant a nyílhegyekkel díszített koronája. Ezután az öreg halkan egy dalt kezdett zümmögni, amit Centaine azonnal megismert: O’wa a szellemekkel társalgott fejhangján. – Ó, hatalmas szelleme az Oroszlán csillagnak – énekelte fölnézve a Canis Major csillagkép legfényesebben ragyogó csillagjára, a Szíriuszra. – Te vagy az egyetlen, aki látsz minket itt, mert minden más szellem távol tartja magát az éneklő homoktól. Egyedül vagyunk és nehezebb az út, mint mikor utoljára errefelé jártam fiatalemberként. Az út beleveszett a homokba, hatalmas Oroszlán csillag, de a te szemed, akár a keselyűé, mindent lát. Könyörgök, vezess minket. Világítsd meg előttünk az utat. Ezzel kivette a tojáskulacsot H’ani táskájából, kidugaszolta és egy csepp vizet a homokra lottyintott. Apró golyókká állt össze a víz. Centaine–nek nyögésszerű hang tört föl a torkából és térdre rogyott. – Lássad, hatalmas Oroszlán csillag szelleme, megosztjuk veled vizünket – kántálta tovább O’wa, majd visszadugaszolta a palackot, de Centaine továbbra is megbabonázva meredt a homokban rezgő vízcseppekre és ismét felnyögött. – Békülj meg, Nam Gyerek – suttogta oda neki H’ani. – Hogy segítséget kapj, néha áldoznod kell abból, ami a legértékesebb számodra. Megfogta Centaine csuklóját és óvatosan talpra segítette, majd ismét O’wa felé fordult és követte a végtelen dűnék között. Az őrjítő, süket csöndben, a vállára nehezedő súly alatt rogyadozva, a dühöngő szomjúsággal viaskodva botorkált Centaine tovább, ismét nem érzékelt időt, távolságot, irányt, csak a két, szeme előtt táncoló figurát látta, akiket a gyengülő holdfény apró koboldokká változtatott. Oly hirtelen álltak meg, hogy Centaine nekiment H’aninak, s el is esett volna, ha az öregasszony meg nem támogatja. – Micsoda... – kezdte Centaine, ám H’ani szájára tapasztotta a kezét, hogy megnyugtassa, és lassan lefektette a homokra. O’wa lefeküdt a két nő mellé és amikor Centaine megnyugodott, a dűne tetejéről lefelé mutatott. Kétszáz lábnyival alattuk, a dűne tövében síkság kezdődött, amely a hold ezüst fényében fürdött. Egészen addig húzódott, ameddig csak Centaine a sötétben el tudott látni, s újra megjelent lelke mélyén a remény, hogy végre véget ért a dűnék világa. A síkságon rég elpusztult, kiszáradt fák alkotta erdő nyújtogatta a közömbös ég felé kitekert ágait, mint egy podagrás koldus. A rémisztő látványtól Centaine babonásan megborzongott, s amikor a fák között nagydarab, formátlan valamit látott mozogni, mint afféle mitológiai szörnyet, félelmében közelebb bújt H’anihoz. Mindkét szan úgy remegett az izgalomtól, mint egy szagot kapott vadászkutya, majd az öregasszony megszorította Centaine kezét és csöndben előre mutatott. Ahogy Centaine szeme alkalmazkodott a sötétséghez, látta, hogy nemcsak egy, hanem több ilyen lény is van, ám még mindig szürke szikláknak tetszettek. Összesen ötöt számolt meg belőlük. Oldalán fekve O’wa fölhúrozta aprócska íját, ellenőrizte, elég feszes–e, majd kiválasztott két nyílvesszőt a homlokán lévő koronából, odaintett H’aninak, majd lesiklott a dűne tetejéről, s amint a csúcs eltakarta, fölpattant és eltűnt a homokdombok között. A két nő a csúcson feküdt, mozdulatlanul és némán, akár az árnyék. Centaine már kezdte eltanulni azt az állatokhoz illő türelmet, amit ez az ősi vadon megkövetelt minden élőlénytől. A látóhatáron megjelent az első hajnalpír, s most már tisztán láthatták a teremtményeket a síkságon. Jókora antilopok voltak. Négyen nyugodtan feküdtek, míg az ötödik, amelyik jóval nagyobb és keményebb kötésű volt a többinél, egy kicsivel odább álldogált. Centaine úgy ítélte, ez lehet a csorda hímje, mert marmagassága legalább annyi volt, mint Nuage–é, kedvenc lováé, de ez csodálatos szarvakat hordott a fején, hosszú, egyenes és gyilkos szerszámokat, amik a lányt a Cluny Múzeumban látott faliszőnyegre, a Hölgy az egyszarvúval–ra emlékeztették, amelyet akkor látott, amikor atyja tizenkettedik születésnapján elvitte Párizsba.

A fény erősödött, a bak szinte csillogott a felkelő nap bíborszínében. Pofáját, mint a metszett gyémánt mintái, sötétebb vonalak szegélyezték, akárha lószerszámot viselne, de vad tekintély volt a tartásában, s ez azonnal eloszlatott minden ilyen fajta képzetet. Nemes formájú fejét arra fordította, ahol Centaine feküdt, fülét hegyezve idegesen csapkodott dús fekete farkával. H’ani Centaine karjára tette a kezét, még lejjebb húzódtak. Az állat hosszú perceken át feszülten és mozdulatlanul állt, akár egy márványszobor, de mivel egyik nő sem moccant, lassan lehajtotta a fejét és éles patájával kaparni kezdte a puha talajt. – Igen! Ásd csak ki az édes gyökeret, hatalmas és csodálatos bak – biztatta csöndesen az állatot O’wa. – Ne emeld föl a fejed, minden bakok legszebbike, olyan táncot fogok szellemedért lejteni, hogy minden antilop megirigyelhet. O’wa százötven lábnyira hasalt a helytől, ahol az antilop állt, még mindig lőtávolságon kívül. Már majd egy órája hagyta el a dűne árnyékát, s azóta még ötszáz lépést sem tett meg. Keskeny repedés húzódott végig a síkságon, alig mélyebb egy arasznál, de O’wa tévedhetetlen vadászpillantása azonnal fölfedezte, és úgy csusszant bele, mint egy borostyánbőrű kígyó, s lassan kúszva előre közeledett áldozatához, miközben buzgón imádkozott az Oroszláncsillaghoz. Az antilop hirtelen fölkapta a fejét és fülét hegyezve arrafelé meredt, ahol épp ő rejtőzött. – Ne ijedj meg, édes bakom – suttogta O’wa. – Élvezd az édes gyökereket és töltse el szívedet ismét a béke. Percek teltek el, mire az antilop prüszkölve ismét lehajtotta a fejét. A tehenek, amelyek idegesen nézték vezérüket, most megnyugodtak és békésen kérődztek tovább. O’wa tovább kúszott előre a repedésben, arcát szorosan a talajra szorította, nehogy meglátszódjék fejének körvonala, s csípőjét, térdét, lábujjait használva kígyózott előre. Az antilop időközben kikaparta a gyökeret, és zajosan rágcsálni kezdte, patájával a földre szorította, úgy tépte le mindig a következő falatot. O’wa végtelen türelemmel csökkentette a kettőjük közti távolságot. – Lakjál jól, gyönyörűm, mert nélküled három ember és egy meg nem született magzat délre elpusztulna. Ne menj el, nagyszerű antilop, várj még egy kicsit, csak egy kicsit. Már olyan közel merészkedett, amennyire csak lehetett, de még mindig túl messze volt az állattól. Az antilop bőre vastag, szőre dús. A nyílvessző könnyű nád s a csonthegy sem olyan erős, mint ha vasból lenne. – Oroszláncsillag szelleme, ne fordítsd el rólam tekintetedet – könyörögte O’wa, majd kiemelte a hasadékból kezét úgy, hogy a sápadt tenyér pontosan az állat felé fordult. Majdnem egy percig nem történt semmi, majd a bika fölfigyelt a kézre, amely mintha a földből, a semmiből nőtt volna ki. Fölemelte a fejét és rámeredt. Ahhoz túl aprónak tűnt számára, hogy veszélyt gyanítson. Egy percnyi teljes mozdulatlanság után az öreg csalogatóan megmozgatta az ujjait, mire a bak nagyot fújtatott, orrlikai kitágultak, próbált szagot fogi, de O’wa szemben hasalt az enyhe légmozgással, s a mögötte felkelő nap fénye is neki kedvezett. Újból fölemelte a kezét, majd visszaeresztette maga mellé. A bak néhány lépést tett feléje, majd megmerevedett... aztán újabb lépést előre, fülét hegyezte, és kíváncsian lesett a hasadék felé, ahol O’wa lélegzet–visszafojtva hasalt. Aztán győzött az állat kíváncsisága, újabb lépéseket tett az öreg felé, most már jócskán lőtávolba kerülve. Ekkor egy villámgyors mozdulattal, mint ahogy az oldalazó vipera lecsap áldozatára, O’wa az oldalára hengeredett, a nyílvesszőt arcához emelte és kiröppentette. A nyílvessző úgy zúgott el, mint egy méh, s apró csattanással ütődött bele a bak mintás pofájába, odaszögezve a dús szőrt az állat hegyes füle alá. Az antilop hátrahőkölt a csípéstől és elszáguldott. A tehenek is azonnal fölpattantak és teljes erőből vágtattak a vezérhím után, nagyokat csapkodva vastag farkukkal, miközben fölverték maguk mögött a sápadt sárga homokot. A bak rázta a fejét, megpróbált szabadulni a pofájába fúródott nyílvesszőtől, a vad futás közben hirtelen oldalra kapta a fejét és hozzádörzsölte az egyik kiszáradt fa törzséhez.

– Fúródj mélyre! – O’wa ekkor már talpon volt és karjával hadonászva kiáltozott. – Fúródj mélyebbre, nyílvesszőm, s vidd el a bak szívébe O’wa mérgét! Vidd el gyorsan, kicsi nyilam! A nők is lerohantak a dűnéről és csatlakoztak hozzá. – Ó, milyen ügyes vadász az én uram – dicsőítette férjét H’ani, Centaine pedig ott állt mellettük lihegve és csalódottan, mert a csorda már eltűnt a síkságon a hajnali szürkületben. – Elment? – kérdezte H’anit. – Várj – válaszolta az öregasszony. – Követni... figyelj... O’wa csodát tesz! Az öregember a földre dobta az íját és két nyílvesszőt a homlokszíjába szúrt, pontosan úgy, mintha az antilop szarva lett volna. Kezéből füleket formált a fejére, lassan teljes tartása megváltozott, s fejét is máshogy tartotta. Nagyokat horkantott, lábával a talajt kaparta, s Centaine szeme láttára alakult át antiloppá. Olyan hűen utánozta az állatot, hogy Centaine tapsolni kezdett a gyönyörűségtől. O’wa végigjátszotta, ahogy a bak meglátja a földből előmeredő kezet, harciasan rátámad, majd hirtelen megtorpan, amikor a nyíl eltalálja. Centaine szinte újraélte az egész jelenetet, annyira érzékletesen adta elő az öreg. O’wa úgy vágtatott el, ahogyan az antilop, de egyre gyengült, és a végén megroggyant. Zihált, feje lecsüngött, hogy Centaine szinte már sajnálta az állatot. Nuage jutott az eszébe, mire könnyek csillantak meg a szeme sarkában, de H’ani ott tapsikolt mellette és kiáltozva biztatta a férjét. – Halj meg, tiszteletreméltó állat, halj meg, hogy mi élhessünk! O’wa leszegett fejjel körözött egyre lassabban és lassabban, míg megroggyant és a földre bukott, rángatózott, lábával kapált, mintha a méreg átjárná a testét. Olyan meggyőző volt az előadás, hogy Centaine már nem az apró szant, hanem a megsebzett állatot látta a szemei előtt. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy O’wa varázslása eredménnyel jár. – Ah! – kiáltott föl H’ani. – Lerogyott. A nagy baknak immár vége van. – És Centaine minden kérdés nélkül elhitte. Szertartásosan ittak a tojáspalackból, majd O’wa letört egy egyenes ágat az egyik kiszáradt fáról, s ennek végére illesztette a bivaly combcsontjából faragott lándzsahegyet, amelyet bőr erszényében hordott. Megméregette a kezében a lándzsát és kijelentette: – Ideje utánamenni – és megindult át a síkságon. Centaine első benyomása igaznak bizonyult. Valóban átkeltek a dűnevilágon, ám az előttük húzódó síkság nem volt kevésbé fenyegető, s a halott fákból álló erdő látványa az egésznek túlvilági színezetet adott. Centaine azon gondolkodott, vajon mennyi ideje pusztulhatott el az erdő, aztán eszébe jutott, hogy ezek a fák akár ezer éve is itt állhatnak így, megőrizte őket a száraz levegő, ahogyan a fáraók múmiáját. O’wa követte az antilopcsorda nyomát, és még a köves részeken is, ahol Centaine semmi nyomot nem látott, az öreg szan határozott léptekkel ment előre. Egyszer állt csak meg, amikor fölemelte az egyik kiszáradt fa tövében a földről nyílvesszőjét. Odamutatta az asszonyoknak. – Nézzétek, a hegye benn maradt. Valóban csak a nyílhegy hiányzott róla. O’wa szándékosan úgy tervezte meg a nyílvesszőit, hogy a mérgezett nyílhegy könnyen letörjön. Gyorsan kivilágosodott és H’ani, aki ott baktatott Centaine előtt, mutogatott a lánynak az ásóbotjával. Először Centaine nem látta, mit akar az öregasszony mutatni neki, s csak később fedezte föl a földön kúszó, összetöpörödött, napon megpörkölődött levelű apró növényeket. Ez volt az élet első jele, mióta elhagyták a tengerpartot. Most, hogy már tudta, mit kell nézzen, Centaine más növényeket is fölfedezett, ezek is kicsinyek voltak, szinte jelentéktelenek, de annyit már tudott a sivatagról, hogy el tudja képzelni, mi bújhat meg a föld alatt. Lelke kissé megkönnyebbült, amikor észrevette az első ritkás, száraz fűszálakat. Jóval mögöttük voltak már a dűnék, és a föld körülöttük kezdett ismét életre kelni. A reggeli szellő, amely segítette O’wát, azután sem ült el, hogy magasra hágott a nap, így a hőség nem volt olyan elviselhetetlen, mint a dűnevilágban. A szanok hangulata is oldódott, s bár H’ani gyakran nyugtatgatta – „Most jó, eszik, iszik mindjárt” – Centaine enélkül is biztos volt benne, hogy túljutottak az út nehezén. Hunyorgott és ernyőt formázott kezéből a szeme fölé, mert még az alacsonyan álló nap fényében is szikrázott a táj a fehér kavicsokról visszaverődő fényben, s a ragyogó égbolt forró sugárzása föloldotta a látóhatárt, összemosott minden színt, megváltoztatott minden formát.

Centaine a távolban megpillantott egy összegörnyedt alakot a földön fekve, mögötte ott álldogált a négy antiloptehén, hűségesen, de megrettenve, hogy vezérük elpusztult. Csak akkor hagyták sorsára, amikor az apró emberek csoportja egy mérföldnyire megközelítette őket, ekkor azonban elvágtattak a hőségtől vibráló tájban. A bak pontosan úgy feküdt a földön, ahogyan azt O’wa eljátszotta, annyira legyengült a méregtől, hogy zihálva, nagyon lassan forgatta fejét, szarvai bele–beleakadtak a földbe. Szemei könnyben úsztak, szempillája hosszú és göndör volt, mint egy szép asszonyé, mégis megpróbált fölállni, hogy védekezzék a közelgő O’wa ellen. Leszegte egyenes szarvait, amelyek még egy kifejlett oroszlánnal is végezni tudtak volna, lassan körözni kezdett vele, majd ismét a földre rogyott. O’wa óvatosan körbejárta, törékeny alakja még jelentéktelenebbnek látszott az állat izmos teste mellett, dárdáját a kezében tartva várta, hátha ismét támad a bak, amely lassan az öreg után vonszolta magát a homokban. A nyílhegy most is ott lógott a füle alatt tátongó sebből, fekete–fehér mintás pofájára ráalvadt a vér. Centaine–nek ismét eszébe jutott Nuage, s azt akarta, hogy minél gyorsabban vessenek véget az állat szenvedésének. Letette a földre a táskáját, lekanyarította derekáról a szoknyáját és mint egy viador, meglengette, hogy elterelje az állat figyelmét az immár mögéje került O’wáról. – Légy résen, O’wa, légy résen! – A bak feléje fordította a fejét. A lány a szoknyáját lengette, a bak nekitámadt, szarva sziszegve metszette át a levegőt, akár egy kard, miközben feléje vonszolta magát, magasra rúgva a port óriási patájával. Centaine alig észrevehetően oldalra lépett. Alighogy elterelte a lány az állat figyelmét, O’wa odarohant és a torkába vágta a lándzsáját és megforgatta. Át akarta metszeni a nyaki ütőeret. A világos vér úgy tört elő a sebből, ahogy a flamingó szárnya repked a napsütésben. O’wa hátralépett és nézte, hogy elpusztul. – Köszönjük, hatalmas bak. Köszönjük, hogy életet adtál nekünk. Nagy nehezen a hátára gördítették az állat tetemét, ám amikor O’wa nekikészült, hogy kovakésével megejtse az első vágást, Centaine kipattintotta kését és feléje nyújtotta. O’wa bizonytalanul nézte. Még soha nem érintette ezt a szép fegyvert. Úgy hitte, ha egyszer ujjai érintik, soha nem lesz képes visszaadni. – Fogd csak, O’wa – sürgette Centaine, s amikor az öreg még mindig vonakodott elvenni tőle, s csak meredt a késre félénk tisztelettel, Centaine hirtelen ösztönösen ráébredt, miért viselkedett mindvégig oly ellenségesen vele az öregember. – A kést akarja, vágyik rá. Kishíján elnevette magát, de sikerült uralkodnia magán. – Fogd csak, O’wa! – És a kis ember lassan kinyújtotta a kezét és elvette tőle a kést. Szeretettel forgatta az ujjai között. Megcirógatta a pengét, aztán hüvelykujjával megvizsgálta az élét. – Ai! Ai! – kiáltott föl, mert az acél megvágta a bőrét, amely alól apró gyöngyszemként serkent elő a vér. – Micsoda fegyver. Nézd, H’ani! – Büszkén feléje mutatta vérző ujját. – Nézd, milyen éles! – Buta férjem, az állatot szokás földarabolni, nem a vadászt! O’wa boldogan kuncogott a tréfán és nekifogott a munkának. Baljával megfogta a herezacskót és kihúzta, majd egyetlen vágással felnyitotta. – Ai! Micsoda él! – Kibontotta a herezacskót – a parázson sült here igazi ínyencfalat, maga a zacskó pedig kiszárítva kiváló nyílhegytartó. A bak hátsó lábai közti sebtől szinte csak végigkarcolta az állat hasát, vigyázva, nehogy véletlenül megsértse a hasfalat. Mutatóujját a bőr alá dugva követte a kés hegyét, s végigvágta az állat mellkasát egészen a torkán át az állcsúcsig. Ezután körbevágta a bőrt a bak nyakán és a négy végtag csánkjánál, majd végigmetszett a lábak belső oldalán is. A nők húzták a bőrt, O’wa pedig öklét a bőr alá feszítve segített, míg végre le nem nyúzták teljesen, és egészben a tetemről a bőrt, ami halk reccsenésekkel vált el az izmoktól, majd szőrével lefelé kiterítették a földön. Ezután O’wa egy sebész precizitásával fölvágta a hasüreget, és kiemelte a súlyos, vértől iszamos zsigereket, majd a kiterített bőrre helyezte. H’ani elsietett, hogy egy csokorravalót szedjen a zsenge, sápadt fűből. Sokat kellett mennie, mert a fű igen ritkán nőtt, apró csomókban. Visszasietett és elrendezte a füvet a tökhéj edény tetején, miközben

O’wa fölmetszette az állat bendőjét és két kézzel kiemelte belőle a tartalmát. Víz csepegett a még megemésztetlen növényekből, még azelőtt, hogy O’wa kicsavarta volna belőle. A füvet szűrőként használva O’wa megtöltötte a tökhéjat, majd két kezével megragadta és szájához emelte. A gyönyörűségtől szemét becsukva nagyot ivott belőle, majd leeresztette az edényt és egy hatalmasat böfögött, és szélesen vigyorogva átnyújtotta az edényt feleségének. Az öregasszony szürcsölve ivott, majd ő is böfögött és fölujjongott. Kezefejével letörölte a száját és átadta a tököt Centaine–nek. A lány a zöldesbarna folyadékra pillantott. – Ez csak növények leve – nyugtatta magát. – Meg sincs rágva, még nem keveredett össze a gyomornedvekkel... – és szájához emelte az edényt. Sokkal jobb ízű volt, mint várta volna, olyan, mintha valamilyen gyógynövényfőzetet ivott volna, amely kicsit kesernyés ízt hagyott a szájában, nyilván az utoljára elfogyasztott gyökér íze miatt. Odaadta az üres edényt O’wának, aki belecsavarta a bendő tartalmának újabb adagját. Centaine–nek hirtelen eszébe jutott a hatalmas ebédlőasztal otthon, Mort Homme–ban: ezüst étkészlet, kristálypoharak, sévres–i porcelán, hogy micsoda hűhót rendez Anna a virágokkal, abból, hogy a lehető legfrissebb legyen a hal, tökéletes hőfokú a bor, a legínycsiklandozóbb rózsaszín legyen a halfilé, és fölnevetett. Milyen hosszú, hosszú utat is tett meg Mort Homme–tól idáig... A két apró szan vele nevetett, félreértve teljesen a lány nevetését, és ittak és megint csak ittak. – Nézd csak a gyermeket – szólt oda férjének H’ani. – Nagyon féltettem az éneklő homok földjén, de már most úgy kivirágzott, mint a sivatagi virág eső után. Erős lány ez, oroszlán mája van... nem emlékszel, hogy vonta magára a bak figyelmét? O’wa kattogó hangokat adva bólogatott és büfögött. – Erős fiút szül – figyelmezz csak a jó öreg H’anira – erős fiút szül. O’wa, akinek feszült a hasa, mint a dob, a sok víztől, már épp azon volt, hogy elismerően bólint, amikor a kezében lévő késre pillantott és mosolya elhalványult. – Ostoba vénasszony, úgy csacsogsz itt összevissza, mint egy eszetlen vízimadár, és a hús meg tönkremegy. – Megszorította a kezében a kést. Az irigység érzése idegen volt népe természetétől, és O’wa roppant szomorúságot érzett, aminek igazában nem volt tisztában az okával, de a gondolat, hogy a kést vissza kell adja ennek a nőszemélynek, kétségbeejtő haragra gerjesztette, amilyet soha még nem érzett ezelőtt. Mogorva arccal, magában morogva folytatta a munkát, miközben apró csíkokat vágott le az állat húsából és amúgy nyersen elrágcsálta. Jócskán benne jártak már a délelőttben, amikorra az egyik kiszáradt fa ágait teleaggatták az antilop skarlátvörös húsából vágott csíkokkal. Olyan gyorsan tört rájuk a hőség, hogy a hús megfeketedett és szinte azonnal kiszáradt. Ebben a hőségben képtelenség volt valamit is enni. H’ani és Centaine gallyakból egy vázat épített, amelyre ráterítették az antilop bőrét, és ez alatt a sátor alatt kerestek menedéket a hőség elől, miközben testüket az állat oltógyomrának tartalmával kenegetve hűsítették. Naplementekor O’wa elővette tűzgyújtó botjait és megkezdte a hosszadalmas munkát, hogy parazsat csiholjon elő belőlük, ám Centaine türelmetlenül elkapta az öregember elől a száraz gyúanyagot. Egészen mostanáig egy kicsit tartott a kis szanoktól, mert tisztában volt életképtelenségével, ezért nem is mert semmit kezdeményezni. Most azonban, hogy túljutottak a homoktengeren, s hogy részt vett az antilopvadászatban, fölbátorodott. Maga elé tette a gomolyagot, elővette a kését és a kovakövet, miközben a két szan érdeklődve figyelte. Az első ütésre záporoztak a szikrák a gyújtósra, gyorsan lehajolt, fújta és föl is lobbant a láng. A két öreg felsikoltott meglepetésében és a rémülettől, és babonás tisztelettel hátrálni kezdett. Csak mire már pattogott a tűz, tudta Centaine megnyugtatni őket, hogy visszaüljenek, ám ekkor is csodálkozva nézték a kést és a követ. Centaine segítségével az öregnek is sikerült végre szikrát pattintani, öröme gyerekesen őszinte volt. Ahogy a leereszkedő éjszakával megszűnt a hőség, nekikezdtek, hogy előkészítsék a lakomát, amely a beleket körülvevő hájban sült májból, veséből és mindenekfelett sült húsból állt. Miközben a nők a tűz körül serénykedtek, O’wa táncba kezdett az elejtett antilop szelleme tiszteletére ígérete szerint akkorákat ugrott, mint egykor, fiatal korában, addig énekelt míg szinte teljesen be nem rekedt. Ekkor ő is lekuporodott a tűz mellé és enni kezdett;

A két szannak evés közben végigcsorgott az ajkán a zsír, le a mellére; addig ettek, míg hasuk úgy nem feszült, mint egy labda, ahogy ölükbe lógott. De csak ettek és ettek, jóval azután is, hogy Centaine pukkadásig jóllakott. Centaine időnként úgy vélte, hogy nem bírják tovább, állkapcsuk egyre lassabban mozgott, s úgy pislogtak egymásra, mint két álmos bagoly. Ilyenkor O’wa mindkét kezét hasára feszítette, fél ülepét fölemelte és eltorzult arccal addig gyötörte magát, míg egy messze visszhangzót nem szellentett, amire a tűz másik oldaláról H’ani ugyanilyen fülrepesztően, de jóval magasabb hangon válaszolt. Ezen aztán hatalmasakat nevettek, és kezdték szájukba tömni az újabb falatokat. Amikor Centaine teli hassal elvonult aludni, rájött, hogy ez az orgia azoknak az embereknek a természetes válasza a nélkülözésre, akik hirtelen egy nagy halom étellel találják szemközt magukat, amelyet nincs módjuk semmilyen formában konzerválni. Amikor hajnalban fölébredt, a két öreg még mindig tömte magát. Ahogy fölkelt a nap, a két szan elvonult az állatbőr alá, és hatalmasan horkolva végigaludta a napot. Amikor azonban lement a nap, felszították a tüzet, és újra kezdték a zabálást. Addigra már erősen szaglott, ami megmaradt az antilophúsból, de ez nemhogy zavarta volna őket, hanem szinte fokozta étvágyukat. Amikor O’wa fölemelkedett és elbotorkált a tűz mellől, hogy elvégezze dolgát, Centaine észrevette, hogy ülepe, amely eddig ráncosan lifegett a térdéig, most feszes volt, kerek és fényes. – Akárcsak a teve púpja – kacagott Centaine és vele nevetett H’ani, aki barnára sült, ropogós tepertővel kínálta. A következő napot is úgy aludták át, mint egy óriáskígyó, amely legalább egy elefántot emészt, de napnyugtakor már talpon voltak, az asszonyok vállukon a szárított hússal teli táskákkal, az élen pedig O’wa, így vágtak keletnek, át a síkságon. Az öregember feje tetején egyensúlyozta az antilop száraz és kemény bőrét. *** A síkság jellege fokozatosan megváltozott. A ritkás sivatagi fűben itt–ott már föltűntek az apró, tüskés bokrok, amelyek még nem értek Centaine térdéig sem, egyszer pedig O’wa megállt és előre mutatott egy magas, furcsa alakra, amely magasra ugrálva tűnt el az éjszakában, csak testének fehér körvonalai világítottak. Amikor végleg szem elől tévesztették, akkor jött csak rá Centaine, hogy amit láttak, egy strucc volt. Hajnalban O’wa fölállította a merev bőrt, és az alatt várták ki a nappalt. Napnyugtakor kiitták az utolsó cseppeket is a tojásbutykosból. A két szan szótlan volt és komoly, amikor útra keltek. Víz nélkül a halál csak órák kérdése. Hajnalban ahelyett, hogy azonnal tábort vertek volna, O’wa hosszú ideig kémlelte az eget, majd széles ívben bejárta az előttük lévő út környékét, mint egy vadászkutya, amikor becserkészik egy madarat, fejét magasra tartotta, lassan ide–oda forgatta, szélesre tágult orrlyukai a levegőt szaglászták. – Mit csinál O’wa? – kérdezte Centaine. – Szaglászik. – H’ani is levegőbe szippantott, mintha be akarná mutatni, mi az. – Víz után szaglászik. Centaine nem hitte el. – Nem szaglászni vizet, H’ani. – De igen! Várj, látod. O’wa döntött. – Gyertek! – intett oda nekik, mire az asszonyok fölkapták táskáikat és rohantak utána. Egy órán belül Centaine rájött, ha O’wa téved, akkor halálra vannak ítélve. A tojáspalackok üresek, s mire teljes dühvel süt le rájuk a nap, már halottak. O’wa teljes erőből rohant, a szanok „szarvfutásnak” nevezik ezt, amikor a vadász csak áldozata szarvát látja a látóhatáron. A nők nem is próbáltak lépést tartani vele. Egy órával később pillantották meg a férfi apró alakját a messzeségben, s mikor végre odaértek, az öreg széles mosollyal üdvözölte őket, majd karjával körbemutatva büszkén bejelentette: – O’wa tévedhetetlenül elvezetett benneteket az Egyagyarú elefánt itatójához. – A forrás nevének eredete rég elsüllyedt a szanok szájhagyományában. O’wa büszkén kihúzta magát és levezette őket az enyhén meredek parton a folyómederhez.

Széles vízmosás volt, de Centaine azonnal látta, hogy teljesen száraz, ugyanolyan homok van a meder közepén, mint amilyet a dűnevilágban hagytak a hátuk mögött. A lány érezte, milyen gyorsan úrrá lesz rajta a csüggedés, ahogy körülpillant. A kígyóként tekergő vízmosás körülbelül száz lépés széles volt, utat vágott magának a kavicsos területen is, és bár nem volt a mederben víz, mindkét partja sötétlett a jóval sűrűbb növényzettől, mint amilyen a száraz síkságon volt. A bozótok majdnem Centaine derekáig értek, itt–ott zöldellő bokrokat is látott közöttük. A két szan csacsogott egymással, H’ani szorosan férje mögött ment, aki határozott léptekkel haladt a meder alján. Centaine leguggolt, kezébe vett egy marék narancssárga homokot és szomorúan kipergette ujjai között. S ekkor vette csak észre, hogy a meder homokja tele van antiloppaták nyomával és helyenként olyan kupacokban áll, mintha gyerekek építettek volna arrafelé homokvárat. O’wa épp az egyiket vizsgálgatta kritikus szemmel, mire a lány föltápászkodott és maga is odament, hogy megnézze, mit talált. Az antilopok nyilván kaparták a medret, de a homok azonnal visszafolyt a lyukba s eltömte. O’wa sokat sejtetően bólintott és H’anihoz fordult – Ez jó hely. Itt ásunk kutat Fogd a gyereket és mutasd meg neki, hogy kell búvóhelyet építeni. Centaine szédelgett a szomjúságtól, szenvedett a hőségtől, de a földre csúsztatta a vászontáskát és fáradtan H’ani után mászott a folyópartra, és segített neki tövises gallyakat törni. A folyóágyban gyorsan fölállítottak két hevenyészett kunyhót, körben ledugdosva a husángokat, amelyeket középen összefogtak és befedtek, az egyiket gallyakkal, a másikat pedig a kemény, bűzlő antilopbőrrel. Nagyon kezdetleges kunyhók voltak ezek, hisz nem volt oldaluk, sem padlójuk, de Centaine mégis hálásan bújt be az árnyat adó fedél alá és figyelte, mit csinál O’wa. A férfi először leszedte a nyílvesszőkről a hegyüket, roppant óvatos mozdulatokkal, hisz a legkisebb karcolás halálos lehetett. Egyesével apró bőrdarabba csomagolta őket, majd belesüllyesztette az övén csüngő bőrtasakba. Ezután elkezdte a nádvesszőket egymásba dugdosni, miközben az illesztéseket ragacsos mézgával lezárta, egészen addig, míg egy összefüggő, üreges csövet nem kapott, mely nagyobb volt nála is. – Segíts, életem kis virága – hízelgett nyíltan feleségének, mire mindketten térdre ereszkedve vájni kezdték a homokot. Úgy ásták, hogy felül szélesebb volt, s befelé egyre szűkült az üreg, nehogy a visszapergő homok eltömje. O’wa feje, majd válla gyorsan eltűnt a nyílásban, s a végén kezdett felfelé dobálni sötétebb, nyirkos homokot is. Egyre mélyebbre ásott, H’aninak már a bokájánál fogva kellett tartania, hisz egész teste eltűnt az üregben. Végül, miután tompa kiáltozás hallatszott a lyuk mélyéről, az öregasszony lenyújtotta az összeillesztett nádszálat. O’wa fejjel lefelé lógva előbb egy szűrőt készített vékony gallyakból és levelekből, nehogy elduguljon a ráhelyezett nádszál vége. Ezután a két nő kirántotta az üregből, ahonnan narancsszínű homokkal borítva került elő. Asszonyának kellet lesöpörni róla, megtisztogatva füleit, kirázni ősz hajának csimbókjai közül, lepiszkálni szempillájáról. Ezután O’wa óvatosan visszatöltötte a homokot, egyszerre csak egy marékkal, az üregbe, a szűrőt és a nádat a helyén hagyva. Amikor végzett, szilárdan ledöngette a nádszál körül a talajt. A nádszál vége alig látszott ki a homokból. Míg O’wa az utolsó simításokat végezte a kúton, H’ani kiválasztott egy zöld gallyat, leszedte róla a tüskéket és meghántotta. – Készen vagyok szívem vadásza – szólt férjének az asszony, mire O’wa szívni kezdett. Centaine az árnyékból figyelte, hogy alakul át pillanatok alatt az öreg busman élő szivattyúvá. Mellkasa megduzzadt, majd lelappadt, mintha kétszeresére dagadt volna minden egyes levegővételnél. Centaine minden pillanatban szinte érzékelte, milyen nehezen jön fel csőben a víz. O’wa becsukta a szemét, az szinte eltűnt a mély ráncok között, arca az erőlködéstől karamellszínűvé vált. Egész teste lüktetve pumpált, fölszívta magát, mint egy béka, majd leeresztett, aztán ismét megdagadt, kínlódva szívta föl a nehéz súlyt a szűk nádszálban. Hirtelen nyögés szakadt fel a torkából anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna a ritmikus szívogatással, mire H’ani előrehajolt és finoman odaillesztette a lehántott gallyat a férfi szája sarkába.

Csillogó vízcsepp jelent meg O’wa ajkai között és végigcsordult a gallyacskán, egy pillanatra megremegett annak végén, majd belecseppen a strucctojásba,amelyet H’ani a gally alá tartott. – Csodálatos víz, lelkemnek énekese – biztatta férjét az asszony. – Édes jó víz! – És a víz ezüstösen csillogó, vékony csordogáló patakká állt össze, minden kilégzéskor. Rettenetes erőfeszítésre volt ehhez az öregnek szüksége, hisz O’wa hat láb mélyről szívta föl a vizet, s Centaine rémült csodálkozással látta, hogy szünet nélkül tölt meg három tojáspalackot. H’ani ott guggolt párja mellett, bátorította, odatartotta szájához a gallyat, annak végéhez a tojást, s Centaine–t hirtelen nagyon meleg érzések fogták el a két kisöreg iránt. Rájött, hogyan kovácsolta őket össze öröm és tragédia, a szüntelen nehézségek, olyan erős egységbe, mintha valóban egy ember lenne a kettő. Látta, hogy a nehéz évek miként vértezték föl őket humorral és érzékenységgel, egyszerű bölcsességgel és erővel, de legfőképpen szeretettel, amit minden gyűlölet nélkül rettenetesen irigyelt tőlük. – Bárcsak – gondolta –, bárcsak egyszer én is ilyen erővel kötődhetnék egy másik emberi lényhez, mint ahogy ők ketten kötődnek egymáshoz. – Ebben a pillanatban rájött, hogy megszerette a két kis öreget. Végül O’wa eldőlt a nádszívóka mellett és lihegve, zihálva remegett a homokban, mint egy maratoni futó a célba érés után. H’ani fölállt és Centaine kezébe nyomta az egyik tojást. – Igyál, Nam Gyerek – kínálta a lányt. És Centaine, nagyon óvatosan, szinte félve, hisz fájdalmasan tisztában volt vele, milyen erőfeszítés kellett minden egyes cseppjéhez, belekortyolt a vízbe. Takarékosan és keveset ivott, majd visszaadta a tojáskulacsot. – Jó víz, H’ani – mondta. Bár kissé sós volt az öregember nyálától, Centaine tisztán megértette, mit jelent a szanok nyelvén az, hogy „jó víz”. Minden olyan folyadék, mely fenntartja az életet. Fölállt és odament, ahol az öregember feküdt a homokban. – Jó víz, O’wa. – Odatérdelt melléje és látta, mennyire meggyötörte az erőlködés, de az öreg mégis mosolygott, de fejét képtelen volt fölemelni a földről. – Jó víz, Nam Gyerek – ismerte el ő is. Centaine meglazította övét és levette róla a kést, majd két kezébe vette. Már megmentette az ő életét. Jó szolgálatot tehetne a rá váró nehéz napokban is, ha megtartaná. – Fogd, O’wa – ajánlotta föl neki. – Kés O’wának. Az öreg a késre meredt és a sötét, vérrel teli arc egy szempillantás alatt elsápadt, a nagy meglepetés hatására szinte eltűnt az arcáról mindenféle arckifejezés. – Fogd, O’wa – sürgette Centaine. – Túl sok – suttogta az öregember, még mindig megbabonázva meredve a késre. Fölfoghatatlan értékű ajándék. Centaine kinyújtotta a kezét, megfogta a férfi csuklóját, tenyerét fölfelé fordította, belerakta a kést és ráhajtotta az öreg ujjakat. O’wa csak ült a kegyetlen napsütésben, kezében a késsel, és mellkasa úgy emelkedett, mint amikor vizet pumpált az előbb, ám egy könnycsepp jelent meg a szemezugában, és végiggurult a mély ráncban, amely az orra felett futott. – Miért sírsz, buta öregember? – kérdezte H’ani. – Sírok, mert örülök az ajándéknak. – O’wa megpróbálta megőrizni a méltóságát, de a hangja elcsuklott. – Buta ok ez a sírásra – válaszolta H’ani, és gonoszul kacsintott, miközben nevető száját eltakarta vékony, kecses kis kezével. *** A kiszáradt folyómederben folytatták útjukat kelet felé, de már nem kellett annyira sietniük, mint a dűnevilágon való átkelésük idején, mert jó víz volt a talpuk alatt a homokban. Napkelte előtt indultak s egészen addig haladtak, míg a hőség búvóhelyre nem űzte őket, majd folytatták útjukat késő délutántól jóval besötétedés utánig; kényelmes tempót diktáltak maguknak, mert gyűjtögettek és vadásztak út közben. H’ani vágott egy ásóbotot Centaine–nek, lehántotta, kihegyezte és a tűzben keményítette meg csúcsát, majd megmutatta a lánynak, hogy kell használni. Centaine néhány nap alatt felismerte a felszín apró

jeleiből, hogy alant ehető gumók vagy gyökerek rejtőznek. Rövidesen nyilvánvalóvá lett, hogy O’wa ugyan kiválóan ért a bozótvilág rejtelmeihez, a sivatag titkaihoz, kiváló vadász és nyomkereső, szinte természetfeletti képességekkel, a nők által végzett gyűjtögetés klánjuk számára sokszor életbevágóbb. Amikor kevés elejthető állattal találkoznak, vagy esetleg eggyel sem, azokon a gyümölcsökön és gyökereken éltek, amelyeket az asszonyok hoztak a táborba. Bár Centaine gyorsan tanult s sasszeme sok mindenre fölfigyelt, tisztában volt azzal, hogy sohasem fogja tudni elsajátítani az öregasszony képességeit. H’ani megtalálta azt a gyökeret, azt a mélyben rejtőzködő rovart, is, amely semmi jelét nem mutatta a felszínen létének, s amikor ásni kezdett, mindenfelé szállt a kemény föld. – Hogyan csinálod? – tudta végre Centaine megkérdezni tőle, mert a szan nyelvvel napról napra közelebbi ismeretséget kötött, ahogy hallgatta H’ani csicsergését és válaszolgatott neki. – Ahogyan O’wa megtalálta messziről a szívókutat – magyarázta H’ani. – Kiszagolom, Nam Gyerek! Szaglássz! Használd az orrod! – Tréfálsz, tiszteletreméltó nagyanyó! – tiltakozott Centaine, de ettől kezdve jobban figyelt H’anira, s valóban látta, hogy az öregasszony a termeszektől kezdve a fehér hangyáig mindent szaglása segítségével talált meg. Utóbbiból készült a förtelmes ízű, de fehérjegazdag kása, amit „hangyakenyérnek” hívtak a busmanok. – Akárcsak Kaiser Wilhelm – csodálkozott Centaine, s oda is szólt H’aninak: Cherche! Keresd! – ahogyan Anna biztatta a hatalmas ártányt, amikor szarvasgomba után kutattak Mort Homme–ban, a környékbeli erdőségben. – Cherche, H’ani! – mire az öregasszony nagyot nevetett a tréfán, amit egyébként nem értett, de mintegy véletlenül megint elővarázsolt valami ehetőt. Ő és Centaine jócskán lemaradt O’wa mögött esti útjukon, mert az öregember előre ment, hogy fölkutassa azt a struccfészket, amelyre még fiatal korából emlékezett. A két nő szeretetteljesen vitatkozott. – Nem, nem! Nam Gyerek, nem szabad egyszerre két gyökeret kiásnod. Egyet mindig hagyj békén... ezt már többször mondtam neked! – dorgálta H’ani. – Miért? – Centaine fölegyenesedett és elsimította homlokából loboncos haját, arca sáros volt az izzadságtól. – Egyet mindig meg kell hagynod a gyerekeknek. – Kedves öreg butám, hisz itt nincsenek gyerekek! – De lesznek... – s H’ani jelentőségteljesen mutatott Centaine hasára. – Lesznek. S ha nem hagyunk nekik semmit, mit fognak majd mondani rólunk, ha éhezniük kell? – De hát annyi növény van! – duzzogott Centaine. – Amikor O’wa megtalálja a struccfészket, otthagy néhány tojást. Amikor két gumót találsz, az egyiket meghagyod, s fiad erős lesz és mosolyogva fogja emlegetni a neved az ő gyermekeinek. H’ani hirtelen elhallgatott és előresietett a kopár, köves folyópartra, miközben orra szinte rángatózott, úgy vizsgálta a talajt. – Cherche, H’ani! – Centaine ránevetett, mire H’ani visszanevetett, ásni kezdett, majd térdre hullott és fölemelt valamit a vájatból. – Ez az első ilyen, amit látsz, Nam Gyerek! Jó ízű. Átnyújtotta a földdel borított, krumpliszerű gyökeret Centaine–nek, a lány gyanakvóan megszaglászta, s szeme tágra nyílt, amikor megérezte a jól ismert illatot. Gyorsan lekaparta a rátapadt földet és beleharapott. – H’ani, öreg drágaságom – kiáltott föl. – Ez szarvasgomba! Igazi szarvasgomba! Nem ugyanolyan színű és nem is akkora, de ugyanolyan az íze és az illata, mint a mi földünkön! O’wa megtalálta a struccfészket és Centaine fölverte az egyik tojást saját félbevágott edényében és belekeverte az apróra vagdalt szarvasgombát, és egy hatalmas adag szarvasgombás omlettet sütött a tűzben áthevített lapos kövön. Centaine piszkos kezétől eltekintve, amitől az egész egy kicsit szürkés színben játszott, meg a homokszemcséktől és a tojáshéjdaraboktól, amelyek ott ropogtak a foguk alatt, jóízűen megették.

Csak amikor pihenni tértek a kezdetleges, ágakkal borított rejtekhelyükre, csak akkor hagyta a lány, hogy elborítsa lelkét a honvágy keserű érzése, amelyet a szarvasgomba íze váltott ki. Arcát karjába fúrta, hogy ne hallják a zokogását. – Ó, Anna... Mindent megadnék, mindent, csak hogy még egyszer láthassam a drága, csúnya arcodat! *** Ahogy haladtak a folyómederben és a hetek hónapokká sokasodtak, úgy erősödött Centaine magzata. A szűkös, de annál egészségesebb étrend, a napi gyaloglás és hajlongás meg a cipelés miatt a hasa nem nőtt nagyra, de melle megduzzadt, s amikor a lány egyedül maradt, büszkén csodálta feszes, rózsás mellbimbóit. – Bárcsak látnád te is, Anna – suttogta. – Most már nem mondhatnád rám, hogy úgy nézek ki, mint egy fiú. De mint mindig, bizony most is joggal kifogásolhatnád a lábaimat, hogy túl hosszúak, vékonyak és inasak... Ó, Anna, bárcsak tudnám, merre vagy! *** Egy reggel, amikor felkelt a nap, s mikor már órák óta úton voltak, Centaine megállt egy lankás domb tetején és lassan körülnézett. A levegő még magában hordta az éjszaka hűvösét, és olyan tiszta volt, hogy ellátott a látóhatárig. Később, ahogy fokozódott a hőség, a látóhatár áttetszően opálossá vált, s a napfény kiszívta a tájból a színeket. Remegett körülötte ilyenkor a levegő, az alakok eltorzultak s minden kődarab, minden növény ijesztő szörnyeteg formáját öltötte. Most még éles volt a körvonaluk és igazi színükben tündököltek. A síkságot sápadt ezüst fű borította, s fák, igazi, élő fák sorakoztak, nem a hőségtől mumifikálódott, kiszáradt fák, mint a dűnevilágban. Ezek a tekintélyes, tevekórónak is nevezett akáciafák egymástól távol nőttek. Vaskos törzsüket, amelyet durva, krokodilbőrszerű kéreg borított, gyér, esernyőként föléhajló lombkorona fedte ezüstös zöld levélkékkel. A legközelebb eső fa koronájára szövőmadarak építették hatalmas, szénakazalszerű fészküket, amelyhez ezeknek a jelentéktelen külsejű, homokszínű madaraknak minden újabb nemzedéke hozzáépített, egészen addig, míg a súlya kettéhasította a vastag fa törzsét. Az épségben maradt fészekrészben még ott csiripeltek a madarak a közelben szétszóródott, bűzlő madártetemek és összetört tojások szomszédságában. Emögött az erdő mögött bukkantak elő a síkságból Afrika jellegzetes dombjai, amelyeket a szél és a nap heve olyan alakúra koptatott–repesztett, mintha csak sárkányfogak lettek volna. A korai nap szépia, vörös és bronz színre festette sziklás falaikat, csúcsaikat a nedvdús törzsű, pálmaszerű kokerboomfák, az özönvíz előtti időszak tanúi koronázták. Centaine ásóbotjára támaszkodva bámulta a nagyszerű tájat. A poros síkságon kecses antilopok csordája legelt. Jelentéktelen kis állatoknak látszottak a poros tájban ívelt szarvukkal, fahéj színű hátukat egy csokoládébarna csík választotta el hófehér hasuktól. Amikor a közelebbi példányok észrevették, hogy ember van a közelben, négy lábukon egyszerre magasba ugráltak, ezzel a jellemző módszerrel riadóztatták társaikat, s innen kapták afrikaans nevüket is: ugráló gida, vagyis springbok. Lehajtották a fejüket, hogy orruk szinte a földet súrolta, és merev lábbal a levegőbe pattantak, miközben gerincük mentén égnek meredt, addig jól rejtett, fehér sörényük. – Ó, nézd csak, H’ani – kiáltotta Centaine. – Olyan szépek! A riadó gyorsan elharapódzott, s a síkságon többszáz springbok ugrált, villogtatta fehér sörényét. O’wa ledobta terhét, lehajtotta fejét és tökéletesen utánozta őket, merev lábbal ugrándozott, háta fölött legyezve ujjaival, mintha csak valóban egy aprócska antilop lenne. A két nő annyira nevetett, hogy le kellett ülniük és egymást ölelgették. Jókedvük egészen odáig tartott, míg le nem értek a sziklák közé, ahol a perzselő nap sugarai hatására megállt a levegő. *** A déltáji hosszú pihenők alatt O’wa szokásától eltérően a két nőtől távol ült le, Centaine már lassan hozzászokott a szomszédos tevekórófa alatt keresztbe tett lábbal üldögélő öregember látványához, aki újonnan kapott késével az antilopbőrt kapargatta. Egész nap a fején hordta a gondosan összehajtogatott

bőrt, ám egy alkalommal, amikor Centaine szórakozottan megállt előtte, hogy nézze, mit csinál, az öreg olyan izgatott lett, hogy a lánynak kellett megnyugtatnia. – Nem akartam semmi rosszat, nagyapó. De furdalta az oldalát a kíváncsiság. Az öreg kiváló kézügyességű mesterember volt, aki szívesen büszkélkedett a tudásával. Nem tiltakozott, amikor Centaine végignézte, hogy hasít le egy darabot a kokerboomfa kérgéből, hogyan sodor belőle tegezt, s díszíti madár– és állatfigurákkal, amelyeket a tábortűz parazsából kivett faszénnel égetett bele. Megmutatta az öreg azt is, hogy lehet nyílhegyet készíteni csontból, egy lapos kőhöz dörzsölgetve. Centaine meg is lepődött, milyen éles egy ilyen nyílhegy. De az öreg magával vitte akkor is, amikor nyílméregnek való lárvákat keresett, azt a mérget, amellyel leterítette az antilopbakot, s amely egy embert is megöl néhány óra alatt. A lány segített neki egy bizonyos bokor töve alól kiásni a földet és kipiszkálni belőle az apró, barna kapszulákat, a diamphidia bogár fehér embrióját magában rejtő bábokat. Nagyon óvatosan bántak a bábokkal, mert a legkisebb mennyiség, ami egy horzsoláson át is bejutott az ember vérébe, hosszú agóniát és biztos halált jelentett. O’wa elpasszírozta ezeket és a vad szanzavéria nedvével besűrítette, majd mindegyik nyílhegyet óvatosan a ragacsos anyagba mártotta. A szanzavériaszárból aztán megsodorta új homlokpántját, amelybe beledugdosta nyílvesszőit. O’wa azt is megengedte Centaine–nek, hogy végignézze, miként fújja kicsiny, tollszerű furulyáját, amellyel olykor táncát kísérte, vagy hogy miként díszíti dobólándzsáját, amellyel a bozótból fölröppenő fajdkakast, vagy a fa legmagasabb ágán napozó kékfejű gyíkot is eltalálta – ám amikor az antilopbőrön dolgozott, akkor messzire elvonult a nőktől és elvárta, hogy békén hagyják. *** A homokfolyam, amelynek vonalát immár oly hosszú ideje követték, végül egy sor meredek kanyarulattá alakult, mintha csak egy vonagló oldalazó vipera nyomát látná, majd hirtelen az egész beletorkollott egy száraz, teknőszerű mélyedésbe, amely olyan széles volt, hogy a partját szegélyező fák csupán egy hullámzó csíknak tűntek a látóhatár szélén. A meder talaját kicsapódott hófehér sókristályok borították, amelyre a déli napban fájdalmas volt ránézni, annyira csillámlott, s az eget is ezüstösre változtatta. A busmanok „nagy fehér hely”–ként beszéltek a vidékről. A meder meredek partján a korábbiaknál szilárdabb, jobban befedett kunyhót építettek, mintha hosszabb időre akarnának berendezkedni, majd a két szan folytatta mindennapi rutinfeladatait, amelyet azért átlengett valamiféle várakozás, amit Centaine is rövidesen megérzett és érdeklődni kezdett. – Miért álltunk meg itt, H’ani? – Mindegyik eseménytelen nap egyre csak fokozta a türelmetlenségét. – Várunk, hogy átkeljünk – az öregasszony mindig csupán ennyit válaszolt. – Átkelünk, de hova? Hova megyünk? – makacskodott Centaine, de ilyenkor H’ani csak egy széles kört írt le a kezével kelet felé, és kimondott egy nevet, amit Centaine nem tudott máshogy lefordítani, mint „a hely, ahol semminek sem szabad elpusztulnia”. *** Centaine magzata egyre erősödött, napró1 napra növekedő hasában. Néha nehezére esett a légzés, és szinte lehetetlen volt kényelembe helyeznie magát a puszta földön. Derékaljat készített magának puha sivatagi fűből apró kunyhójában, amin jól szórakoztak az öregek. Számukra tökéletes ágy volt a puszta föld, válluk pedig puha párna. Centaine a fészkében hevert és megpróbálta összeszámolni hány hónap és hány nap telt el azóta, hogy Michaellel együtt volt, de összemosódott benne minden, s csak annyit tudott bizonyosan, hogy rövidesen eljön az idő. H’ani megerősítette ezt a becslést, miután ujjaival finoman végigtapogatta a lány hasát. – A gyermek nagyokat rúg, küzd, hogy világra jöhessen. Fiú lesz, Nam Gyerek – ígérte, majd magával vitte Centaine–t a síkságba, hogy gyógyfüveket gyűjtsenek, amikre szükség lesz a szülésnél. Sok kőkorszaki körülmények között élő néptől eltérően a szanok teljesen tisztában voltak azzal, hogy a közösülés nem valami esetleges, örömszerző aktus, hanem első lépés a születéshez vezető hosszú úton. – Hol van növekvő gyermeked apja, Nam Gyerek? – érdeklődött H’ani, s amikor látta Centaine szemeiben a könnycseppeket megcsillanni, csöndesen válaszolt is magának a kérdésre. – Meghalt az északi földön, a világ végén. Nem igaz?

– De honnan tudod, hogy észak felől jöttem? – kérdezte Centaine, boldog volt, hogy nem kell tovább Michaelre gondolnia. – Nagy vagy... nagyobb, mint bármelyik sivatagi szan – magyarázta H’ani. – Ezért csak arró1 a gazdag földről jöhetsz, ahol könnyű az élet, sok a jó eső és tömérdek az ennivaló. – Az öregasszony számára az eső volt maga az élet. – Az esőt hozó szelek északról jönnek, tehát te is északról kell jöjj. Az öregasszony logikája fölcsigázta, Centaine mosolyogva folytatta a kérdezősködést. – S honnan tudod, hogy messziről jövök? – Sápadt a bőröd, nem olyan sötét, mint a szanoké. Itt a világ közepén a nap felettünk áll, soha nem halad sem észak, sem pedig dél felé, keleten és nyugaton alacsonyan halad és elenyészik, tehát onnan kell jönnöd, ahol a napsugarakból hiányzik a melegség és az erő, amely megbarnítaná bőrödet. – Ismersz hozzám hasonló más embereket is, H’ani, akik nagyok és sápadt a bőrük? Láttál már máskor is ilyen embereket? – kérdezte Centaine izgatottan, és amikor látta, hogy az öregasszony elfordítja róla a tekintetét, megragadta a karját. – Mondd, bölcs nagyanyó, hol láttad a népem? Merrefelé, milyen messzire? Eljutok–e valaha is oda? Kérlek, mondd meg! Az öregasszony tekintete elfelhősödött, kipiszkált egy darab kiszáradt váladékdarabot az orrából és elmélyülten vizsgálgatta. – Mondd meg, H’ani! – Centaine gyengéden megrázta az öregasszony karját. – Hallottam, amikor az öregek ilyesmiről beszéltek – ismerte el kelletlenül H’ani –, de soha nem láttam efféle embereket s azt sem tudom, merre lehet őket megtalálni. – Centaine tisztában volt vele, hogy az öregasszony hazudik. Aztán, mint akit elkap valami lelkesedés, H’ani folytatta: – Vadak, mint az oroszlán, mérgük, mint a skorpióé, a szanok bujkálnak előlük... – Idegesen fölpattant, oldalára kanyarította szákját, fölkapta ásóbotját és elsietett; csak naplementekor jött vissza ismét a táborhelyre. Éjszaka, amikor Centaine már fűágyán feküdt, H’ani suttogva odaszólt O’wának: – A gyerek a népe után vágyakozik. – Magam is láttam, hogy dél felé bámul és szomorúság ül a tekintetén – ismerte el O’wa. – Hány napi járásra van innen a sápadt óriások földje? – kérdezte bizonytalanul H’ani. – Milyen messzi van a klánjuk? – Kevesebb, mint két újhold között. – Ezután mindketten hosszú hallgatásba burkolóztak, a tevekóró kékes lángjába bámultak. – Szeretnék még egy csecsemőt sírni hallani, mielőtt meghalok – szólalt meg végül H’ani és O’wa csak bólintott, majd mindketten dél felé fordították apró, szív alakú arcukat. Belemeredtek a sötétségbe, és a Minden Élet Forrása felé. *** Egyszer, amikor H’ani a lányt a vadonban térdepelve imádkozni látta, megkérdezte tőle: – Kivel beszélsz, Nam Gyerek? – és Centaine borzasztó nehéz helyzetbe került, mert bár a szanok nyelve gazdag szókinccsel rendelkezett, s igen jól le lehetett írni vele a sivatag bonyolult világát, rendkívül nehezen lehetett felhasználni elvont gondolatok kifejezésére. Mindazonáltal, hosszú napok beszélgetései során, miközben túrták a sivatag homokját vagy a tüzet élesztették, Centaine–nek sikerült elmagyaráznia, mit is jelent Isten, mire H’ani kétkedően megcsóválta a fejét, valamit motyogott és elgondolkodott. – Szóval a szellemekkel beszélsz? – kérdezte. – De a legtöbb szellem fönt él a csillagokon, s ha ilyen halkan beszélsz hozzájuk, hogy fogják meghallani a hangod? Ezért kell a tánc, a hangos éneklés és füttyögetés, hogy magadra vond a figyelmüket. – Halkra fogta a hangját: – És még így sem biztos, hogy meghallgatnak, találkoztam én már feledékeny szellemmel. – H’ani ekkor körbepillantott, mint aki konspirál. – Tapasztalatból mondom neked, Nam Gyerek, hogy csak az imádkozósáska és a jávorantilop a megbízható. – Az imádkozósáska és a jávorantilop? – kérdezte Centaine s megpróbálta palástolni mosolyát. – Az imádkozósáska egy rovar, hatalmas szemével mindent lát, és olyan a karja, mint egy kis emberé. A jávorantilop pedig egy állat... ó, igen, sokkal hatalmasabb, mint egy antilop, mellkasán a lebernyeg oly gazdag zsírban, hogy szinte a földet súrolja. – Egy szan legalább annyira szerette a zsírt, mint a vadméhek mézét. – Csavaros szarva pedig az eget hasítja. Ha szerencsénk van, akkor mindkettővel találkozunk azon

a földön, ahová készülünk. Közben azonban, Nam Gyerek, imádkozz csak nyugodtan a csillagokhoz, mert valóban nagyon szépek, de higgy erősen a sáskában és a jávorantilopban. Ilyen egyszerűen magyarázta el H’ani a szanok vallásának lényegét, majd amikor egy éjjel együtt ültek és nézték a ragyogó csillagokat, az öregasszony az Orion körül fénylő csillagokra mutatott. – Az ott az égi zebracsorda, Nam Gyerek... az meg ott az ügyetlen vadász – mutatott az Aldebaranra –, akit hét felesége – görbe ujjával a Pleiadokra mutatott – húsért küldött. Nézd, milyen magasra lőtte ki nyilát, ami az Oroszláncsillag lábához esett. – A Szíriusz, az égbolt legfényesebb csillaga valóban oroszlánra emlékeztetett. – És most a vadász nem mer elmenni a nyiláért, de fél hazamenni hét feleségéhez is, ezért ott üldögél örökre, és viaskodik a rettegésével, pontosan úgy, ahogy minden férfi, Nam Gyerek. – H’ani harsányan föl nevetett és csontos hüvelykujjával férje bordái közé bökött. Mivel a szanok is csillagkedvelők voltak, Centaine érzelmei csak erősödtek irányukban, ezért megmutatta nekik Michael csillagát és az övét lenn délen. – De, Nam Gyerek – tiltakozott O’wa –, hogy lehet az a te csillagod? Ez senkié és mindenkié, mint a fa árnyéka, mint a víz a sivatagi kútban, vagy a föld, amelyen megyünk... mindenkié és senkié. Senkié a jávorszarvas is, de vehetünk a zsírjából, ha szükségünk van rá. Senkié a gumó, a gyökér, de elvehetjük, ha egyet hagyunk a gyermekeinknek. Hogy mondhatod, hogy egyedül a tiéd az a csillag? – így foglalta össze az öreg azt a filozófiát, ami népük tragédiáját okozta, hisz a tulajdon létének tagadása miatt ítéltettek kegyetlen üldöztetésre, lemészároltatásra és rabszolgaságra, hacsak nem menekültek el a sivatagba, ahol rajtuk kívül senki más nem tudott megélni. *** Ilyen egyhangúan teltek a várakozás napjai, beszélgetéssel és a vadászat és gyűjtögetés rutinjával, amikor az egyik este a két szan izgatottan kémlelni kezdte az eget, amely látszólag ugyanolyan volt, mint eddig, mint a gém hibátlan, kék tojása. Centaine–nek jó néhány percébe telt, míg fölfedezte, mi izgatta föl a két öreget annyira. Akkor vette észre a felhőt. Úgy meredt az égre észak felől, mint egy óriás mutatóujja, s a szeme láttára nőtt, egyre nőtt, míg végül üllő formát nem vett föl, s a távoli dörgés úgy hangzott, mint a vadászó oroszlán morgása. A felhők rövidesen beborították az eget, s vörösre festette őket a lenyugvó nap, s az időnként felvillanó villámlás. Aznap éjjel O’wa táncolt, fütyült és énekelt, dicsérte a felhők szellemét, míg össze nem rogyott a kimerültségtől, ám reggelre a viharfelhők eltűntek. Az ég azonban megváltozott, lófarokszerű felhőfoszlányok úsztak rajta. A levegő annyira feltöltődött statikus elektromossággal, hogy Centaine–nek szinte szikrázott a bőre, a hőség elviselhetetlenül nehezedett rájuk, jobban kínlódtak, mint a száraz napokon a gyilkos napsütésben. A viharfelhők egyre csak gomolyogtak a látóhatár északi széle felől, hatalmas, villámló fejüket magasra emelve az égbe. Napról napra nőttek és sokasodtak, úgy gyülekeztek az északi horizonton, mint a dél felé masírozó óriások légiója, miközben a nyirkos levegő mindent beborított, mindenre ránehezedett. – Essen már – könyörgött suttogva Centaine minden nap, miközben a verejték patakokban ömlött végig az arcán és a méhében a magzat akárha ólomból lett volna. O’wa minden éjjel táncolt és énekelt. – Felhőknek Szelleme, nézd, úgy vár már rád a föld, minta hatalmas tüzelő jávorantilop tehén vár a bakra. Gyere le hozzánk a magasból, ó imádott Felhőszellem, és szórd szét termékenyítő magvadat földasszonyodon. Hágd meg asszonyod, hogy magvadból új élet fakadjon. – Amikor H’ani is csatlakozott éneklő férjéhez, Centaine is velük kiabált. Aztán egy reggelre eltűnt a nap, vastag felhőtakaró borult az égre az egész látóhatáron. Egyre mélyebbre ereszkedtek, amikor fülsiketítő robajjal lecsapott egy villám. Ekkor egyetlen esőcsepp hullott Centaine homlokának közepére, olyan nehéz volt, mint egy kő. A lány megtántorodott és rémülten fölkiáltott. Ekkor megnyíltak az ég csatornái és úgy zuhogott rájuk az eső, mint megannyi kövér sáska. Mindegyik csepp, amely a meder sós talaját érte, azonnal sárgolyóbissá vált, a töviskes bokrok ágai pedig úgy hajlongtak a súlyuk alatt, mintha láthatatlan madarak százai repültek volna rá.

Az eső csípte Centaine bőrét, egy csepp pedig belehullott a szemébe és egy pillanatra megvakította. Amikor kipislogta és újra látott, nevetett, amikor meglátta a két öreg busmant, ahogy rohantak a sós mederben. Ledobták magukról minden öltözéküket, és meztelenül táncoltak az esőben. Minden esőcsepp ezüstös petárdaként robbant szét borostyánsárga bőrükön, ők pedig kiáltoztak a gyönyörűségtől. Centaine is letépte magáról vászonszoknyáját, félrehajította sálát, és anyaszült meztelenül, kitárt karral és fölemelt fejjel, állt az esőben. A mennyei víz úgy csapkodta, mint egy korbács, dús fekete haja arcára, vállára tapadt. Két kezével söpörte félre, majd szélesre tátotta száját. Mintha egy vízesés alá állt volna. Az eső úgy ömlött a szájába, hogy alig bírta lenyelni. A tómeder távoli vége eltűnt az esőfüggöny mögött, a talaj homoksárga sárrá változott. Az esővíz olyan hideg volt, hogy Centaine karja lúdbőrzött tőle, mellbimbója megkeményedett, de boldogan nevetve kifutott ő is a mederbe és együtt táncolt a két szannal. A dörgés úgy visszhangzott, mintha hatalmas sziklákat görgettek volna fenn az égben. A föld szinte megolvadt az ezüstös víztakaró alatt. Már bokáig ért a mederben, ezüstszínű sár tocsogott a lány lábujjai között. Az eső új életerőt adott nekik, s ők csak énekeltek és táncoltak. Egyszercsak O’wa hirtelen megállt, leszegte fejét és figyelt. Centaine nem hallott semmit a dörgéstől és a lezúduló eső zajától, ám O’wa figyelmeztetően fölkiáltott. Futva indultak vissza a meredek part felé, most már térdig ért a ragacsos sár és a sárga víz. A parton álltak már, amikor Centaine is meghallotta a hangot, ami riasztotta O’wát, egy mély hangú sziszegést, mint amikor szélrohamok korbácsolják az erdőt. – A folyó – O’wa ujja a sűrű esőfüggöny ezüstje felé mutatott. – A folyó újra él. Valóban olyan volt, mint egy élőlény, mint egy hatalmas, szörnyű, habzó és sárga óriáskígyó, amely végigtekereg a homokos folyómederben, magával sodorva a vízbe fúlt állatok tetemét, a letört faágakat. Szinte belerobbant a tómederbe, hatalmas hullámok csaptak ki a partra, ostromolva a földet a talpuk alatt, mintha őket is magával akarta volna sodorni. Összekapkodták ami kevés holmijuk volt és följebb húzódtak, egymás karjába kapaszkodva. Az esőfelhő miatt korán szállt le az éj, és már nagyon hideg volt. Semmi esélye, hogy tüzet gyújtsanak, így aztán egymást melengetve kegyetlenül vacogtak. Az eső csillapítatlanul zuhogott egész éjjel. Az ólmos hajnali derengésben körülnéztek a vízbefúlt tájon, ami egy hatalmas tóvá vált, benne néhány szigettel, amelyek még mindig gőzölögtek, s az akáciák lombja a vízben olyan volt, mint a bálnák domború háta. – Hát soha nem áll már el? – suttogta Centaine. A foga reménytelenül vacogott, s a hideg úgy tűnik, elérte a méhét, mert magzata hatalmasakat rúgott, mintha tiltakozna. – Könyörgök, álljon már el! – A két szan ugyanazzal a hősiességgel tűrte a hideget is, mint minden nehézséget. Ám az eső ahelyett, hogy gyengült volna, még sűrűbben hullott, mint azelőtt, és csillogó vízfüggönnyel takarta el a szemük elől a vízben fuldokló vidéket. Aztán elállt az eső. Minden előzetes figyelmeztetés, jel nélkül, mert egy percre sem gyengült. Az egyik pillanatban még sűrű függönyként hullt alá, a következő pillanatban semmi. Az eget borító felhő szétnyílt, kisütött a nap, s a felhők maradéka úgy oszlott el, mintha sosem lett volna ott. A nap vakítóan ragyogott, ismét csak elképesztve Centaine–t, milyen nagyok a kontrasztok ezen a vad földrészen. Még nem volt dél, amikor a szomjas föld már beszippantotta az egész ráhullott vizet. Az özönvíz nyomtalanul eltűnt. Csak a sós mederben maradt meg a víz, kénsárgán csillogva a partok között. A táj azonban megtisztult, a színek megélénkültek. A port, amely beborította a bokrokat, a fákat, elmosta a víz, és Centaine zöldet is látott, pedig soha nem is álmodott róla, hogy létezik ez a szín ebben a napégette, oroszlánszínű világban. A nedves föld okkersárgában, narancsszínben és vörösben rikított, miközben a sivatagi pacsirta boldog éneke töltötte be a vidéket. Kirakták szerény holmijaikat a napra, amelyek aztán gőzölögve gyorsan megszáradtak. O’wa nem bírt magával és eksztatikus táncba kezdett. – A felhőszellemek megnyitották előttünk az utat. Megtöltötték vízzel a kutakat kelet felé. Készülj, H’ani, sivatagnak kis virága: mielőtt hajnal hasad, indulunk tovább. ***

Már útjuk első napján új világba érkeztek, annyira különbözött ez a korábbitól, hogy Centaine szinte el sem hitte, hogy ugyanazon a földön jár. Az egykori dűnék lankás dombvidékké törpültek, amelyen virágzott az élet. Mopani és kiaatfű váltakozott áthatolhatatlan bozótokkal, amelyek az egykori dűnék ellaposodott gerincén magasodtak. Itt–ott egy–egy óriás ezüst terminália, vagy egy hatalmas baobabfa emelkedett, akár hetvenlábnyira is a környező fák fölé. A völgyekben aranylóan ringó fű és az ellaposodó lombozatú akáciák olyan benyomást tettek, mintha az ember által megművelt, rendezett parkban járna. A mélyedésekben ott csillogott az esővíz, az egész vidék zümmögött, zsongott az élettől. A sárga fűszálak közt itt–ott zsenge zöld hajtások is megjelentek. Varázsütésre kivirágzott minden, Centaine megismerte a százszorszépet, a gladióluszt, de volt vagy ötven fajta, amelyet soha nem látott, a vadvirágok változatos színe és szépsége elbűvölte. Ez ismét elgondolkodtatta, milyen termékeny is Afrika földje. A virágból koszorút font magának és az öregasszonynak, aki úgy festett mint egy büszke menyasszony. – Bárcsak volna egy tükröm, hogy megmutassam, milyen csodálatosan nézel ki – ölelte át H’anit Centaine. Még az afrikai égbolt is élettel teli volt. Olyan tömegben köröztek a lány feje felett a madarak, mint a vadméhek, volt ott aztán a fűben is rubinmellényes gébics, fajd, szinte olyan kövér, mint egy háziszárnyas, a vizek mentén vadkacsa, hosszú lábú gázlómadarak és szürkéskék gém. – Gyönyörű – kiáltott föl többször is Centaine. Minden úton töltött nap gondtalan kirándulás volt azok után a nehézségek után, amiken keresztül kellett menniök. Amikor pedig tábort vertek, teljes volt a luxus, hisz korlátlanul volt víz, gyümölcs, mogyoró és vad, amit O’wa nyila juttatott terítékre. Egyik este O’wa fölmászott egy hatalmas baobabfa magasba nyúló, vastag ágára és kifüstölte onnan a vadméheket, amelyek már akkor is ott tanyáztak, amikor a nagyapja, a dédapja arra járt. Amikor lemászott, a tökedény tele volt léppel, amelyből csorgott az akácillatú, sűrű méz. Minden nap újabb vadállatokkal találkoztak: az éjszínű fekete antiloppal, amelynek szablyaszerű agancsa a hátát verdeste, vagy a gyászosan lehajtott fejű, vastagtülkű fokföldi bölénnyel, melynek csordája olyan szagot árasztott, mint a házimarháké. – Lejöttek a nagy folyótól és a mocsártól idáig – magyarázta O’wa. – Mennek a víz után, aztán ha megint kiszárad, visszamennek északra. Az éjjel Centaine új, sokkal félelmesebb hangra ébredt, mint a feketehátú sakál ugatása, vagy a hiéna sírós visítása. Ez a hang úgy dördült bele az éjszaka sötétjébe, mint az égzengés, fantasztikusan felfokozódott, majd mély morgások sorától kísérve halkult el. Centaine kikászálódott kunyhójából és odafutott H’anihoz. – Mi volt ez, jó nagyanyó? Az embernek megfagy a vér az ereiben! – Centaine érezte, hogy remeg, mire az öregasszony magához ölelte. – Még a legbátrabb férfi is beleremeg, amikor először hallja az oroszlánbőgést – vigasztalta. – De ne félj, Nam Gyerek, O’wa csalétket rakott ki neki, hogy megvédjen minket. Az oroszlán ma más áldozatot talál... De az éjszaka hátralévő részét a tűz mellé bújva töltötték, a tüzet táplálva, és nyilvánvaló volt, hogy H’ani éppoly kevéssé bízik férje vadászvarázsában, mint Centaine. Az oroszláncsapat ott körözött a tábor körül, a lehető legtávolabb tartva magukat a tűztől, így aztán Centaine csak néhányszor látott a bokrok között valamilyen elsuhanó árnyat, de hajnalra a rettenetes morgás gyengült, elvonultak észak felé. Amikor reggel O’wa megmutatta neki a hatalmas macskaszerű lábnyomokat, látszott az öregen, hogy ő is nagyon fellélegzett. A kilencedik reggel, miután elhagyták a „nagy fehér helyet”, közeledtek egy újabb víztárolóhoz a sűrű mopanierdőn keresztül, amikor egy olyan dörrenést hallottak, mintha ágyú sült volna el. Mindhárman megdermedtek. – Mi volt ez, H’ani? – kérdezte Centaine, de az öregasszony csak intett, hogy maradjon csöndben. Nemsokára hallotta, hogy recsegve törik az aljnövényzet, majd olyan tülkölés harsant, mintha trombitaszót hallott volna.

O’wa beleszagolt a levegőbe, mint amikor vadászatra készül, majd nagy kerülővel keresztülmentek az erdőn, ahol az öreg egy mohos fa tövében megállt és letette a csomagját. – Gyere! – intette magához Centaine–t, és akár egy majom, villámgyorsan felkúszott a fára. Centaine, akit alig akadályozott kitüremkedő hasa, követte, majd az ágak közül lepillantott a füves völgybe, amely a víz mögött terült el. – Elefánt! – ismerte fel a hatalmas szürke állatokat. A csorda lefelé tartott a lejtőn a vízhez, hatalmas testük együtt ringott fejükkel, rémületes fülük neki–nekicsapódott a testüknek, ormányukat föl– fölemelték, ahogy megérezték a víz édes illatát. Voltak közöttük öreg tehenek, tépett füllel, csigolyáik szinte átlyukasztották ráncos bőrüket, voltak fiatal bikák sárga agyarral, és agyar nélküli ifjoncok, zajos, még el nem választott borjak, amelyek futva próbáltak meg lépést tartani a többiekkel, minduntalan el–elbotolva ormányukban, amit még nemigen tudtak mire használni. És elöl lépkedett felségesen a csorda bikája. Válla jó tíz lábbal magasodott a föld felé, ráncos, szürke, vastag bőre már lötyögött a térdénél és a hátsó lábai között, mint egy bő nadrág. Füleit, akár egy vitorlát, széttartotta, agyara kétszer olyan hosszú és vastag volt, mint a többi bikáé. Öregnek tűnt és mégis kortalannak, hatalmasnak és meggyötörtnek, magán hordozta mindazt a nagyszerűséget és rejtélyt, ami úgy tűnt föl Centaine szemében, hogy e földrésznek leglényege. *** Lothar De La Rey három nappal azután lelt rá az elefántcsapásra, hogy elhagyták a Cunene folyót. Ovambó törzsbeli nyomkeresőivel együtt alaposan megvizsgálták a nyomokat, körbejárták, mint a vadászkutyák, az összetaposott földet. Lothar odabiccentett első emberének. – Beszélj, Hendrick. – Az ovambó ugyanolyan magas volt, mint Lothar, de szélesebb volt a válla. Bőre sötét és sima, akár az olvasztott csokoládé. – Jó csorda – szögezte le véleményét Hendrick –, negyven tehén, több borjú, nyolc fiatal bika. – A harcos fekete turbánt viselt büszke tartású fején, nyakában üveggyöngysorok, amelyek elborítják széles mellkasát, de lovaglónadrágot viselt és egyik vállán átvetve töltényhevedert. – A vezérbika olyan öreg, hogy tövig le vannak kopva a fogai, már nem tudja megrágni az ételt, ürülékében ott vannak a gallydarabok. Súlya a mellső lábaira nehezedik, mert agyara lehúzza a fejét. Követni való bika. – Ezzel átvette jobb kezébe a Mausert és várakozóan meglóbálta. – A csapást befújta a szél – jelentette ki csöndesen Lothar –, behálózzák a rovarnyomok. Háromnapos. – Esznek – Hendrick széttárta a karját –, szétszélednek. Lassan haladnak, mert a borjak hátráltatják őket. – Vissza kell küldenünk a lovakat – folytatta Lothar. – Nem tehetjük ki őket a cecelegyeknek. Utolérjük az elefántokat gyalog? Lothar kicsomózta kendőjét és elgondolkodva törölte meg arcát. Szüksége volt arra az elefántcsontra. Azonnal a Cunene folyóhoz lovagolt, amikor felderítői meghozták a hírét, hogy jó eső hullott. Tisztában volt vele, hogy a megújult növényzet és a felszíni vizek átcsalogatják a folyón a csordákat a portugál területről. – Gyalog beérjük őket két nap alatt – ígérte Hendrick, de javíthatatlan optimista volt, ezért Lothar ugratta is. – És minden éjszakai táborhelyen tíz gyönyörű heverő lányka vár ránk, fején jéghideg hordó sörrel. Hendrick hátravetette a fejét és gurgulázva nevetett. – Akkor három nap – egyezett bele vigyorogva –, és esetleg csak egy hereró lány, de az annál szebb és odaadóbb. Lothar megint csak mérlegelte az esélyeket. Az öreg jó bika és a fiatalabbak is érett agyart hordanak, még egy nősténynek is van húszfontnyi, és az elefántcsont ára fontonként 22 shilling 6 penny. Tizenkét legjobb embere vele van, bár kettőt vissza kell küldenie a lovakkal, de még így is elegendő fegyverese marad a munkához. Ha utolérik a csordát, akkor jó esélyük van arra, hogy ki tudják lőni mindegyik állatot, amelynek agyara van. Lothar De La Rey anyagilag teljesen le volt robbanva. Elvesztette a családi vagyont, árulónak bélyegezték és törvényen kívül helyezték, mert Franke ezredes kapitulációja után folytatta a harcot, sőt

vérdíjat is kitűztek a fejére. Ez talán a legutolsó alkalom, hogy visszaszerezze a vagyonát. Elég jól ismerte az angolokat ahhoz, hogy tudja, ha véget ér a háború, minden figyelmüket az új területek közigazgatása kiépítésének szentelik. Rövidesen mindenhol megjelennek majd a tisztviselők, akik betartják a legjelentéktelenebb törvényeket is, különös tekintettel az illegális elefántcsont–kereskedelemre. A régi szép időknek befellegzett. Ez lehet az utolsó vadászata. – Küldd vissza a lovakat! – adta ki a parancsot. – Kövesd a nyomokat! Lothar könnyű vadász velskoent viselt. Az emberei a háború hosszú évei alatt keményen megedződtek, rohantak előre a csapás mentén, oldalra kerültek, majd ismét vissza, hogy egy kicsit szusszanjanak, míg társaik vették át a helyüket. Késő délután érték el a cecelégyövezetet, az apró rovarok csapatostól rajzottak elő rejtekükből és kínozták az embereket. Alig észrevehetően leszálltak hátukra, nyakukra és mélyen belefúrták szívókájukat a húsukba. A férfiak ágakat metszettek és azzal hajtották el a rovarokat egymás hátáról, miközben őrülten futottak. Mire leszállt az éj, már csak kétnapi járóföldre voltak az elefántoktól, a csapás annyira friss volt, hogy az oroszlánhangyák még nem állítottak csapdákat a lábnyomokba. A sötétség miatt nem tudtak tovább menni. Feküdtek a csupasz földön és úgy aludtak, mint a vadászkutyák. Amikor azonban előbukkant a hold a mopanifák lombjai mögül, Lothar fölrugdalta embereit. A holdfény nekik kedvezett, mert feltárult előttük a csapás kontúrjai, a mopanifák törzse is jól látszott, amelynek kérgét előszeretettel megdézsmálták a behemót állatok, miközben csillogott fehér agyaruk a holdfényben, akár a tükör. Amikor feljött a nap, ismét megnyújthatták a lépteiket. Egy órával napfelkelte után hirtelen kiértek a ceceövezetből. Ezeknek az apró, szárnyas gyilkosoknak a területe élesen elválik a környezettől, elég száz lépés, és egy darab sincs már belőlük. Csak duzzadt, viszkető nyakuk és hátuk őrzi a támadás emlékét. Két órával dél előtt elérték az egyik vízgyűjtőt a mopani–erdő egyik völgyében. Alig kétórányira voltak a csordától. – Gyorsan igyatok – adta ki a parancsot Lothar, és térdig gázolt a piszkos vízbe, amelyet a fürdőző elefántok tejeskávészínűre kavartak. A vízbe merítette a kalapját és a fejére öntötte a vizet. Dús, aranylóan vörös fürtjei odatapadtak az arcához, szinte fölhördült a gyönyörűségtől. A víz sós volt és kesernyés az elefántvizelettől – a behemótok mindig beleürítették hólyagjukat a vízbe, ha az nagyon hideg volt –, de a vadászok ittak belőle és megtöltötték vizespalackjaikat. – Gyorsan – siettette halkan Lothar az embereit, mert a hang jól terjed a bozótban s a csorda a közelben van. – Baas! – integetett neki sürgetően Hendrick, mire Lothar kigyalogolt a vízből. – Mi van? A nagydarab ovambó szótlanul a földre mutatott. A nyomok tökéletesen látszottak a nedves agyagban, annyira frissek voltak, hogy rajta voltak az elefántok nyomán, s még mindig szivárgott beléjük a víz. – Emberek! – kiáltott föl Lothar. – Emberek jártak erre, mióta elvonult a csorda. Hendrick szinte durván letorkolta főnökét. – Szanok, nem emberek! A kis sárga baromölők! – Az ovambók állattenyésztő nép voltak, állataik, mint a szemük fénye. – A sivatagi kutyák, akik levágják legjobban tejelő teheneink tőgyét – ez volt a busmanok hagyományos bosszúja az őket ért atrocitásokért. – Percekkel ezelőtt mehettek erre. Egy óra alatt utolérhetjük őket. – A lövések fölriasztanák az elefántcsordát. – Lothar osztotta a pásztorember gyűlöletét a busmanok iránt. Veszélyes férgek, marhatolvajok és gyilkosok. Egyik dédnagybácsija is akkor halt meg, amikor ötven évvel ezelőtt az egyik nagy irtóhadjárat folyt a busmanok ellen. Egy könnyű csonthegyű nyíl megtalált egy apró nyílást vastag bőrzekéjén, s a családi hagyomány rémületes részletességgel őrizte meg emlékezetében hosszúra nyúlt agóniáját. Még a feketékhez beteges szentimentalizmussal vonzódó angolok is felismerték, hogy nincs hely a nap alatt a huszadik században a szanok számára. Még ma is érvényben van Cecil Rhodes parancsa, amelyet a híres Brit Dél–afrikai Rendőrség számára kiadott: nevezetesen, ha egy őrjárat vadkutyákra vagy busmanokra bukkan, azonnal le kell őket lőni. A két faj azonosnak tekintetett.

Lothar kísértést érzett, őrlődött egyrészt az öröm, ami a szanok üldözéséből és lemészárlásából adódhatott, és a között, hogy immár harmadszorra megalapozhatja a szerencséjét, amihez viszont az elefántokat kell üldözőbe vennie. – Az elefántcsont – döntötte el a kérdést –, az elefántcsont fontosabb, mint levágni néhány sárga majmot. – Bass!... Főnök, ide! – Hendrick körüljárta a vízgyűjtőt és hirtelen megállt. Rémült hangja, fejtartása arra serkentette Lothart, hogy odasiessen, majd leült a sarkára, hogy közelebbről szemügyre vehesse a nyomot. – Nem szan! – suttogta rémülten Hendrick. – Túl nagy! – Egy nő – válaszolta Lothar. A keskeny láb, az apró, formás lábujjak nyoma semmi mással nem volt összetéveszthető. – Egy fiatal nő! – A lábujjhegyeknél mélyebben benyomódott a lábnyom, mint a saroknál; szökellő, fiatal lépések. – Lehetetlen! – Hendrick leült főnöke mellé és anélkül, hogy hozzáért volna, méricskélni kezdte a sarok és a lábujjak távolságát. Lothar is leült és megrázta nedves fürtjeit. Afrika fekete népei születésüktől fogva mezítláb járnak s jellegzetesen lapos lábnyomot hagynak a földön. – Egy nő, aki cipőhöz szokott – szólalt meg halkan Hendrick. – Egy fehér nő? Nem, ez lehetetlen! – ismételte meg Lothar. – Nem itt és nem a vad szanok társaságában. Az Isten szerelmére, száz mérföldre vagyunk a civilizációtól! – Ha pedig így van, akkor a fiatal fehér lány a szanok foglya – jelentette ki Hendrick, mire Lothar összevonta a szemöldökét. Fajának hagyományos lovagiassága a nőkkel szemben lényeges része volt Lothar neveltetésének, a protestantizmus egyik pillére. Mint katona és vadászember, s mert ez volt szakmájának igazi művészete, Lothar a jelek, a nyomok alapján el tudta képzelni, milyen az az állat, vagy ember, vagy asszony, aki azt maga után hagyta. Ahogy ült a sárban az apró lábnyom mellett, egy kép formálódott ki lelki szemei előtt. Egy lányt látott, szép csontú, hosszú lábú, arányos, erős, de büszke lányt, aki lábujjhegyen jár. Biztos, hogy bátor is és határozott. Mert nincs helye a vadonban egy gyönge teremtménynek. Ez a lány pont most borult virágba. Ahogy egyre jobban körvonalazódott benne a kép, Lothar annál erősebben érezte a lelke mélyén tátongó ürességet. – A nő után kell mennünk – szólalt meg –, hogy kiszabadítsuk a szanok fogságából. Hendrick az égre emelte tekintetét, és előszedte zsebéből burnótos zacskóját és egy kis vörös port hintett a tenyerébe. – A szél ellenünk van – kezével az elefántcsapás irányába mutatott. – A szanok széllel szemben haladnak. Soha nem jutunk a közelükbe. – Mindig van legalább száz jó ok, hogy ne csináljuk azt, amit nem akarunk megcsinálni. – Lothar beletúrt ujjaival nedves hajába és összekötötte a tarkóján egy bőrszíjjal. – Szanokat üldözünk, nem állatokat. Semmit nem jelent, merről fúj a szél. – A szanok állatok. – Hendrick befogta egyik orrlyukát hüvelykujjával és fölszívta a vörös port a másikkal, mielőtt folytatta volna. – Ebben a szélben már két mérföldről megérzik a szagunkat, meghallják a hangunkat, mielőtt mi megpillanthatnánk őket. – Leporolta a kezét és lepöckölte a felsőajkára tapadt morzsalékot. – Jópofa történet! – nevetett föl Lothar. – Még akkor is, ha te vagy egész Ovambóföld legnagyobb hazudozója. – Majd hirtelen komolyra fordította a szót, s szinte fölcsattant: – Elég a csevegésből, megyünk a fehér lányt kiszabadítani. Kövesd a nyomát! *** A magas mopanifa ágai közül egyre növekvő jókedvvel figyelte Centaine a vízben lubickoló elefántokat. Ahogy leküzdötte félelmét e hatalmas és csúnya állatok láttán, gyorsan észrevette, milyen szoros szálak fűzik össze a csorda tagjait egymással. Mintha csak emberi kötelékek lettek volna. A bikapátriárka roggyant öregúrnak látszott, elmeszesedett ízületei láthatóan kínozták. Társai tisztelettel bántak vele, a kis tó egyik oldalát teljesen átengedték neki. Zajosan itta a vizet, roppant gurgulázással folyatta le a torkán. Aztán a boldogságtól szinte felnyögve alámerült a sáros vízben,

ormányával fölszippantotta és a fejére locsolta. Ahogy végigfolyt ráncos pofáján, élvezkedve hunyta be a szemét. A szemközti oldalon ittak és fürödtek a fiatal bikák és a tehenek, úgy zúdították magukra a sáros vizet, mintha tűzoltó tömlőből zubogott volna, lábuk közé locsolták, majd fölemelt fejjel ormányukat szájukba hajlították, gallonszámra töltötték gyomrukba a sáros folyadékot. Elégedetten, eltelve álltak, ormányukat egymásba fűzték, s mintha szeretettel nézték volna lábaik közt, hasuk alatt csetlő–botló borjaikat. Az egyik legkisebb borjú, alig nagyobb, mint egy disznó s ugyanolyan kövér, addig izgett–mozgott az egyik fa alatt, míg bele nem esett a vízbe és azonnal mélyen belesüllyedt az iszapba. Pánikba esett és rémülten trombitált segítségért. Az egész csorda egyként reagált, a látszólag nehézkes behemótok azonnal dühöngő, bosszúszomjas fenevadakká váltak. Belegázoltak a vízbe és rúgták, taposták a sarat. – Azt hiszik, krokodil kapta el a borjút – suttogta O’wa. – Szegény krokodil – suttogta vissza Centaine. Az anyaállat rángatta ki végül a póruljárt borjút a sárból a hátsó lábánál fogva, az pedig szinte ugyanabban a pillanatban beslisszant anyja lábai közé és rászívta magát emlőjére, s szinte hisztérikus megnyugvással szopni kezdett. A dühödt csorda lassan megnyugodott, de látszott rajtuk, hogy csalódottak, mert a sors megtagadta tőlük azt a boldogságot, amit egy gyűlölt krokodil darabokra szaggatása jelent. Alighogy az öreg bika kikászálódott a vízből és a sártól csillogva megindult az erdőbe, a tehenek gyorsan összeterelték borjaikat, ormányaikkal ösztökélve őket, s engedelmesen megindultak ők is a pátriárka után. Még jóval azután is, hogy elnyelte őket az erdő, Centaine tisztán hallotta, hogy roppannak az ágak, hogy korog az állatok vízzel teli gyomra, ahogy utat zabáltak maguknak dél felé. O’wával együtt lemásztak a mopanifáról, és boldogan mosolyogtak. – A kicsik olyan neveletlenek – mondta Centaine H’aninak –, akár az embergyerekek. – Mi nagy embereknek nevezzük őket – bólintott az öregasszony –, mert ugyanolyan bölcsek és úgy szeretik egymást, mint a szanok. Lementek ők is a vízpartra, ahol Centaine rácsodálkozott a hatalmas halmokban heverő elefántürülékre. A madarak már ott turkáltak a gőzölgő, sárga trágyában, emésztetlen magok után kutatva. – Hogy örülne Anna, ha ezt a konyhakertjébe vihetné… – villant át akaratlanul is az agyán. – Nem szabad ilyen sokat foglalkoznom a múlttal. Lehajolt, hogy megmossa arcát, mert még a sáros víz is enyhet adott a fokozódó hőségben, amikor O’wa hirtelen megmerevedett és fejét fölvetve lassan észak felé fordult, ahonnan az elefántcsorda érkezett nem sokkal korábban. – Mi baj, nagyapó? – kérdezte H’ani, azonnal érzékelve férje hangulatváltását. O’wa egy másodpercig nem méltatta válaszra, idegesen jártatta ide–oda a szemét, ajka izgatottan remegett. – Van valami, valami a levegőben... hang, szag, nem vagyok benne biztos – suttogta. Aztán gyorsan döntött. – Veszély... a közelben. Menni kell! H’ani azonnal föl pattant és fölkapta a tojáspalackokkal teli zsákot. Soha nem vitatkozott férje megérzéseivel, mert az gyakran megmentette az életüket hosszú együttlétük során. – Nam Gyerek – szólalt meg halkan, de sürgetően –, siess! – H’ani... – Centaine döbbenten fordult az öregasszony felé. Már térdig állt a vízben. – Olyan meleg van, s csak meg akartam... – Veszély, nagy veszély! – A két szan máris úgy száguldott a biztonságot nyújtó erdő felé, mint a bozótból fölvert madarak. Centaine tisztában volt vele, hogy másodperceken belül egyedül marad, s mindmáig az egyedülléttől rettegett a leginkább. Kigázolt a vízből, fölkapta ő is szákját és botját, s rohanás közben kapkodta magára rongyait. O’wa széles kört írt le velük a mopani–erdőben, míg a szél pontosan a hátukba nem fújt. A szan, akárcsak a bivaly vagy az elefánt, mindig szélnek háttal menekül, hogy a szél felé sodorja az üldöző szagát. O’wa megállt, hogy bevárja Centaine–t. – Mi baj van O’wa? – kérdezte zihálva a lány.

– Veszély. Halálos veszedelem. – A két öreg izgalma annyira nyilvánvaló volt, hogy átragadt Centaine– re is, aki már tudta, hogy ilyen helyzetben nincs helye a kérdezősködésnek. – Mit kell tennem? – Tüntesd el a nyomaidat, majd megmutatom, hogyan – parancsolta O’wa, s a lánynak azonnal eszébe jutott, milyen türelmesen vezette be az öreg a nyomeltüntetés, az álcázás művészetébe, hogy kell megtéveszteni, összezavarni az üldözőt, hogy az ne akadhasson a nyomába. Ez a tudás is segítette a szanokat a túlélésben. – Elöl H’ani, aztán te. – O’wa immár teljesen átvette a parancsnokságot. – Menj utána és csináld azt, amit ő csinál! Én mögöttetek jövök és kijavítom a hibáidat. Az öregasszony olyan fürge volt, mint egy futómadár. Szinte röpült keresztül az erdőn, kikerülte a vadak által vágott csapásokat, a tisztásokat, ahol tisztán megmaradnak nyomaik, a nehezebb utat választotta, elsuhant a tüskés bokrok alatt, ahol egy üldöző soha nem keresné a nyomát, fűcsomóról fűcsomóra ugrált, kidőlt fatörzseken rohant végig, állandóan váltogatva lépéseinek hosszát, időnként pedig félreugrott, ha keményebb talajt vett észre. Hasznát vette minden tudományának, amit hosszú és nehéz élete során megtanult. Centaine korántsem volt ilyen ügyes, ahogy követte. Itt–ott otthagyta lábnyomát, le–levert egy–két kisebb levelet a bokrokról, ahogy elrohant mellette, letaposta a füvet, ha mégoly észrevétlenül is. O’wa szorosan a nyomában haladt, s egy gallyal a kezében eltüntette a lány nyomait, fölszedegette a leszakított leveleket, eligazította a letaposott füvet, nehogy valami is utaljon arra, merrefelé menekültek. Az öreg madárcsicsergésszerű füttyögéssel kormányozta feleségét, aki azonnal reagált is rá, hol jobbra fordult, hol balra, gyorsított vagy egy pár másodpercre megdermedt, hogy közben O’wa hallgatózni tudjon, s kiszaglászni üldözőik helyzetét, majd a férfi füttyjelére azonnal rohant tovább. Hirtelen jókora tisztáshoz értek, a füves térség jó félmérföld széles volt, itt–ott díszlett csak rajta néhány akácia. A sík terület mögött alacsony dombok húzódtak, amelyeket sűrű bozótos borított, pontosan olyan, amilyenre O’wa számított. Tisztában volt vele, hogy a dombot éles sziklákkal, kövekkel tarkított talaj fedi, ahová nincs az az ember, aki követni tudná őket. Ha odáig eljutnak, megmenekültek. Ám előttük húzódik a füves tisztás, ahol ha meglepik őket, könnyen áldozatul eshetnek üldözőiknek, különösen, ha azok messziről ölő, füstölgő botjaikkal vannak fölfegyverezve. Nem bánta, hogy néhány értékes másodpercet veszít, beleszimatolt a levegőbe. Nehéz volt megítélni, milyen messziről sodorja feléjük a szél a karbolszappan, a dohány, az átizzadt gyapjúingek és zoknik szagát, s a marhafaggyúét, amivel az ovambók előszeretettel kenegették a testüket. Nincs más választása, meg kell kockáztatniuk az átkelést a füves szakaszon. Tudta, hogy minden álcázó képessége ellenére sem volt képes teljesen eltüntetni a lány nyomát a puha homokos földön, s ha fokozná erőfeszítését, csak üldözői jutnának egyre közelebb hozzájuk. O’wa azzal is tisztában volt, hogy az ovambók legalább olyan jó nyomolvasók, mint a szanok. Tehát csak a köves dombok között tudja biztonsággal lerázni őket. Füttyentett, mint a bőrmellényes gébics, mire H’ani nekivágott a füves tisztásnak. – Fuss, kismadaram – szólalt meg halkan O’wa. – Ha a tisztáson találnak bennünket, meghalunk. – Kiszagoltak bennünket – nézett vissza Hendrick Lotharra. – Nézd, álcázzák a nyomaikat. Az erdő szélén, mintha üldözötteiknek szárnya nőtt volna, minden nyomuk eltűnt. Hendrick gyorsan intett ovambó vadásztársainak, mire azok villámgyorsan szétszéledtek, széles vonalban haladtak előre. A jobbszárnyon az egyik férfi halkan füttyentett, és lapos kézmozdulattal új irányba mutatott. – Szélnek háttal fordultak – morogta oda Hendrick Lotharnak, aki tíz lépésnyire tőle haladt. – Kitalálhattam volna! A nyomkeresők egyre csak haladtak előre. Ekkor a baloldalról hangzott fel a halk füttyszó, egyik emberük megerősítette, helyes irányban haladnak. Fölgyorsítottak, a feketék laza futásba kezdtek. Alig néhány lépéssel maga előtt alig észrevehető változást fedezett fel a homokban, egy kis foltban, amely alig nagyobb, mint egy ember lábfeje, világosabb volt a homok. Lehajolt és megvizsgálta. A lábnyomot óvatosan elsimították. Lothar halkan füttyentett embereinek, hogy menjenek csak tovább.

– Most már elhiszed, hogy olyan szaglása van egy szannak, mint egy elefántnak? – kérdezte tőle Hendrick, miközben tovább trappoltak. – Hiszem, ha látom – válaszolta nevetve Lothar. – Ha látok egy busmant földre szorított orral szaglászni, akkor elhiszem. Hendrick fölnevetett, de szeme humortalanul, hidegen csillogott. – Nyiluk van – szólalt meg. – Nem engedjük magunkhoz közel őket – válaszolta Lothar. – Ahogy meglátjátok, le kell lőni őket, de vigyázzatok a fehér nőre. Aki megsebesíti, azt sajátkezűleg lövöm agyon. Add tovább a többieknek! Lothar parancsa halkan végigvándorolt szájról szájra: – Lőjétek agyon a szanokat, de vigyázzatok a fehér nőre! Kétszer vesztették el a nyomukat. Ilyenkor vissza kellett menniük a legutolsó pontig, ahol valami nyomot találtak, s újra kezdeni a kutatást. A szanok minden ilyen alkalommal értékes időt és utat nyertek. Lothar egyre idegesebb lett. – Egyre távolabb kerülnek tőlünk – szólt oda Hendricknek. – Én errefelé előrefutok... te kövesd a nyomot, hátha meglógnak megint. – Légy óvatos! – kiáltott utána Hendrick. – Rajtad üthetnek! És vigyázz a nyilaikra! Lothar nem törődött a figyelmeztetéssel, csak rohant át az erdőn. Nem érdekelték a nyomok, úgy számolta, egyenesen haladnak előre, s remélte, meglepheti a busmanokat, akik vagy meg kell mutassák magukat, vagy magára kell hagyniok foglyukat, ha irhájukat akarják menteni. Ügyet sem vetett a ruhájába akadó, bőrét fölsebző tüskékkel. Lehajtott fejjel, teljes erővel rohant a töviskes ágak, a földre dőlt tuskók között. Szinte előrobbant az ágak közül, amikor kiért a füves tisztás szélére és megtorpant. Zihálva szedte a levegőt, verejték csorgott a szemébe és áztatta át ingét a hátán. A tisztás másik végében, ahol az alacsony, sziklás–erdős emelkedő kezdődött, mozgásra lett figyelmes, bolhaszerű, apró alakok futottak a sárga elefántfűben. Lothar odaugrott az első fához és fölhúzódzkodott, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Még mindig kapkodta a levegőt, amikor előhalászta a kicsiny réztávcsövet vadásztáskájából és teljes hosszában kihúzta. Keze reszketett, így nehéz volt fókuszálnia, de már így is a füves térség szélét pásztázta. Három emberi alak tűnt föl a kerek látómezőben. Libasorban haladtak, egyenesen a fák felé, csak fejük és válluk látszott ki a magas fűből, ahogy futottak. Egyikük jóval magasabb volt a másik kettőnél. Másodpercekig nézte őket, míg el nem érték az erdőt, ahol a két kisebb alak azonnal eltűnt, de a magas alak megtorpant, föllépett egy fahasábra és visszanézett, egyenesen arra, ahol Lothar állt. Egy lány volt. Hosszú, fekete haja két dús copfban a vállára lógott. A látcsövön át Lothar látta az arckifejezését is: ijedt volt, és mégis dacos. Álla, szemöldöke arisztokratikus, telt ajkait összeszorította, fekete szeme büszkén csillogott, bőre, mint a méz; a férfi egy pillanatig azt hitte, a lány félvér. De ekkor a lány megigazította vállán zsákját, egy pillanatig megvillant a durva vászon alatt, mely testét borította, a lány egész felsőteste. Lothar látta, hogy megvillan a hófehér bőr, amelyet nem ért a nap, a lány telt, fehér melle. A férfi hirtelen gyengeséget érzett a lábában, s tudta, hogy nem a futás okozza. Elakadt a lélegzete, majd szinte dübörgött a fülében, ahogy teleszívta tüdejét a forró levegővel. A lány elfordította a fejét, így Lothar szemügyre vehette a profilját. Ilyen vonzó nőt még soha életében nem látott. Egész testében–lelkében vágyott utána. Ekkor a lány hátat fordított neki, lelépett a farönkről és a következő pillanatban eltűnt a távcső látómezejéből. A faágak az erdő szélén még néhány másodpercig remegtek, ahogy a lány eltűnt mögöttük. Lothar úgy érezte magát, mint aki vakon született, s akinek egy futó pillanatra megadatik a látás csodás képessége, hogy aztán ismét elhomályosuljon előtte a világ. Ahogy a lány után bámult, annyira elöntötte a magány érzése, hogy döbbenetében hosszú másodpercekig mozdulni sem tudott. Leugrott a faágról, térdre zuhant, aztán gyorsan talpra ugrott. Éleset füttyentett és hallotta, hogy háta mögül felharsan Hendrick válaszfüttyentése, mégsem várta be, míg emberei beérik. Teljes erővel rohant a füvön át, ám lába mintha ólomból lett volna. Odaért ahhoz a helyhez, ahol a lány megállt és feléje pillantott, megtalálta a kidőlt fahasábot is, amelyre föllépett. A puha

földön tisztán látszottak a mély és éles körvonalú lábnyomok, ahová leugrott, ám néhány lépés után a lány elérte a kőkemény talajt, ahol a nyomok elenyésztek. A föld arra olyan volt, mint a márvány, durva és egyenetlen, Lothar tisztában volt vele, hogy itt hiába keres nyomokat. Nem is vesztegette erre az idejét, hanem határozott léptekkel megindult előre a sűrű bokrok között, fel a dombtetőre, remélve, hogy újra megpillanthatja a lányt. Az erdő sötét gyűrűként vette körül, s hiába mászott föl egy magányos baobabfa csúcsára, nem látott mást, csak a látóhatárig összefüggő takarót alkotó lombok tetejét. Lemászott a fáról, és fáradtan visszament a tisztás szélére, ahol ovambó vadászai már várták. – Nyomukat vesztettük a kemény talajon – szólalt meg Hendrick üdvözlésképpen. – Irány tovább, meg kell találnunk őket – adta ki a parancsot Lothar. – Már megpróbáltam, sehol semmi nyom. – Nem adhatjuk föl. Kutatunk tovább... nem engedem őket meglógni. – Láttad őket, ugye? – kérdezte Hendrick halkan, egyenesen belenézve ura szemébe. – Igen. – Fehér lány volt – folytatta tovább Hendrick. – Ugye láttad a lányt is? – Nem hagyhatjuk itt a sivatagban. – Lothar félrefordította a fejét. Nem akarta, hogy Hendrick meglássa, milyen üresség honol a lelkében. – Meg kell találnom a lányt! – Újra megpróbáljuk – egyezett bele a dologba Hendrick, majd félénk mosollyal hozzátette: – Szép volt ugye ez a lány? – Igen – suttogta Lothar, s most sem nézett a fekete szemébe. – Szép lány. – Megrázta magát, mintha mély álomból ébredne, állának vonala hirtelen megkeményedett. – Zavard föl az embereid a dombra! – parancsolta durván. Úgy haladtak előre, mint egy falka vadászkutya, minden négyzethüvelyknyi területet átböngésztek. A gyémántszilárdságú talajon lassan, kínlódva jutottak előre, de sikerült újabb bizonyítékot találniuk arra, hogy a szanok arra jártak a lánnyal. Az egyik lecsüngő gallyon, már majdnem fönn a dombtetőn, Lothar vállával egymagasságban, fennakadt néhány hajszál, ahogy a lány lehajtott fejjel elszaladt alatta. Hosszú volt és hullámos, akkora, mint a férfi alkarja, úgy csillogott a napfényben, mint a fekete selyem. Lothar óvatosan az ujja köré csavarta, és amikor egyik embere sem látta, kipattintotta a nyakában lógó aranylánc medálját. Anyja képét hordta benne. Rátette a képre a hajfonatot, és visszapattintotta rá az aranyfedelet. Lothar addig űzte az embereit, míg rájuk nem esteledett, majd hajnalban, amikor ismét látták a lábuk alatt a talajt, újra kezdette velük az egészet. Két csoportra osztotta őket. Az egyiket Hendrick vezette a dombtető keleti oldalán, a másikat Lothar maga, a nyugati oldalon, ahol a kemény talaj belefutott a Kalahári homokjába. Keresték annak a nyomát, vajon hol hagyták el az üldözöttek a dombot. Még négy nappal később sem találtak semmit, s közben két ovambó is lelépett. Az éjszaka leple alatt tűntek el, a két puskával együtt. – A többi is követni fogja őket – figyelmeztette halkan Lothart Hendrick. – Azt mondják, hogy ez őrültség. Képtelenek megérteni, miért van erre szükség. Az elefántok nyomát is szem elől tévesztettük, tehát nem értik, mi ebben az üzlet. Sehol semmi nyom. A két szan és a lány eltűnt. Most már nem találjuk meg őket. Hendricknek tökéletesen igaza volt – teljesen rögeszméssé vált. Egyetlen pillantás a nő arcára elvette a józan eszét. Lothar nagy sóhajtott, és elfordult a dombtetőről, ahol a kutatás elakadt. – Jól van hát! – Hangját fölemelte, hogy a többiek is hallhassák a szavait. – Fölhagyunk a kutatással. A nyom halott. Visszafordulunk. – A kijelentés csodálatos hatással volt embereire. Lépteik fölgyorsultak, tekintetükbe ismét visszaköltözött az élet. Lothar kis ideig elidőzött még a dombtetőn, miközben emberei megindultak lefelé. Tekintete elkalandozott keleti irányba, arrafelé, amerre kevés fehér ember mert nekivágni a rejtélyes vidéknek, s megtapogatta a medált a nyakában. – Hova tűntél? Csak nem a Kalahári sivatagba? Miért nem vártál meg... miért futottál el? – Választ nem kapott, a medált pedig visszaejtette ingének kivágásába. – Ha valaha ismét a nyomodra bukkanok, nem foglak ilyen könnyen elereszteni, kedvesem. Legközelebb a világ végéig is követni foglak – suttogta, és lassan megindult ő is emberei után lefelé a lejtőn. ***

O’wa hajtotta a két nőt, amennyire csak lehetett, roskadoztak terhük alatt a gyilkosan kemény talajon. Délnek tartottak, valamivel a dombtető éle alatt. Az öregember nem hagyott pihenőt, pedig már Centaine láthatóan fáradt, s időnként vissza–visszanézve O’wára könyörögve kérlelte. Kora délután aztán megengedte nekik, hogy letegyék csomagjaikat és egy kicsit pihegjenek, addig ő lefutott a domboldalon és megvizsgálta a vidéket, ahol a homoktengerbe fut a kemény talaj. Kereste, hol tudnak a legbiztonságosabban átkelni a homokon az erdőhöz. Félúton járt, amikor hirtelen megtorpant és szimatolni kezdett. Enyhe dögszagot sodort feléje a szél. Oldalt fordította a fejét, és megpillantotta egy öreg zebra tetemét. O’wa a jelekből kiolvasta, hogy egy oroszlán ejthette el, és vonszolta le a dombtetőről. Hetekkel ezelőtt történhetett, mert a hús és a bőr már keményre száradt, a csontok pedig szanaszét fehérlettek a környéken. O’wa gyorsan szemügyre vette a tetemet s látta, hogy az állat lábai érintetlenek. A hiéna még nem ropogtatta szét apró szilánkokra. A késsel lekanyarította a patákat, közvetlenül a lábközépcsontoknál, majd visszasietett a nőkhöz. Lekormányozta őket a homokcsík pereméhez, majd odatérdelt Centaine elé. – Először a Nam Gyereket viszem át, aztán visszajövök érted is – szólt oda H’aninak, miközben a patákat Centaine talpára erősítette szanzavériaszárral. – Sietnünk kell, nagyapó, közel lehetnek hozzánk. – H’ani izgatottan szimatolt a levegőbe, és minden egyes zördülésre fölkapta a fejét. – Kik azok? – Centaine nemcsak a lélegzetét, hanem érdeklődését is visszanyerte. – Ki üldöz minket? Én nem láttam senkit és semmit. Olyan emberek, mint én, O’wa, mint amilyen az én népem? H’ani olyan gyorsan közbevágott, hogy O’wa még szóra se nyithatta a száját. – Ezek fekete emberek. Nagy, fekete, északi emberek. Nem a te népedből valók. – Bár mindkét öreg busman látta a fehér embert, amikor az erdőbe érve, a domb tövéből visszapillantottak, néhány szóval megegyeztek, hogy Nam Gyereket maguknál tartják. – Biztos vagy benne, H’ani? – Centaine úgy bukdácsolt a talpára kötött zebrapatán, mint a kislány, aki először visel tűsarkú cipőt. – Nem olyan sápadt bőrűek, mint amilyen én? – A szörnyű lehetőség, hogy megmentői elől menekül, csak most villant belé. – Nem! Nem! – H’ani keze izgatottan repkedett. A gyermek már oly közel van a szüléshez... s már csak az az egy dolog érdekelte az életében, hogy még egyszer csecsemősírást halljon. – Nem sápadt bőrűek, mint te. – Hirtelen eszébe villant a szan mitológia legrémisztőbb szörnye. – Ezek a hatalmas fekete óriások emberhússal élnek. – Kannibálok! – Centaine megrémült. – Igen, igen! Ezért üldöznek minket. Kivágják a gyereket a méhedből és... – Menjünk, O’wa! – zihálta Centaine. – Siessünk! O’wa szintén zebrapatákat kötött a lábára, s úgy haladt Centaine mögött, hogy olyan benyomást keltsen üldözőiben, mintha egy zebra vágott volna át a homokon az erdőbe. A dombtól jó mérföldnyire, elbújtatta Centaine–t egy töviskes bokor alá, levette lábáról a patákat, a sajátján pedig megfordította őket, s saját nyomaiban haladva, megindult, hogy magával hozza feleségét is. Amikor a két szan ugyanazokban a nyomokban lépkedve átért, levetették a patákat és eldobták őket, s megindultak kelet felé. O’wa egész éjjel hajszolta őket, s hajnalban, amikor a két nő kimerült álomba zuhant, visszaosont és még egyszer ellenőrizte, eltüntetett–e minden nyomot, ha netán a zebrapatákkal nem tudta volna kicselezni üldözőit. Bár semmi jelét nem látta, hogy üldöznék őket, három éjjel és három nap haladtak keletnek erőltetett menetben. O’wa még tüzet sem engedett gyújtani, s fölhasznált minden lehetséges módszert, hogy eltüntesse nyomaikat. A harmadik éjszaka érezte csak magukat annyira biztonságban, hogy szinte félvállról odavesse a nőknek: – Rakjatok tüzet! Az imbolygó lángok fényében aztán O’wa táncra perdült, hogy köszönetet mondjon minden egyes szellemnek, köztük az imádkozósáska és a jávorantilop szellemének is, hogy segítették őket a menekülésben. Később elmagyarázta Centaine–nek, hogy azért köszönte meg minden szellemnek, mert nem volt benne biztos, melyikük segítette őket, s melyik volt az, amelyik odavezette őt a zebra teteméhez.

Az öreg egészen addig táncolt, míg le nem ment a hold, s másnap egészen napkeltéig aludt. Ettől kezdve ismét nyugodtan vándoroltak tovább, sőt az első nap egy rövid időre meg is álltak, mert O’wa fölfedezett egy nyúlfészket. – Itt az utolsó alkalom, hogy még vadászhatunk, mert erre a szellemek nagyon kényesek. Egyetlen szan sem ölhet meg semmiféle élőlényt, ha ötnapi járóföldön belül került a Minden Élet Forrásához közeledve – magyarázta Centaine–nek, miközben kiválasztott néhány hosszú, hajlékony husángot a közeli gruja bokorból, lehántotta r6luk a kérget és összekötözte őket, míg egy majdnem harminc láb hosszú botot kapott. A végén otthagyott egy horogszerűen visszahajló gallyat, élesre faragta és megkeményítette a parázsban. Ezután sokáig vizsgálgatta a nyulak üregeit, míg kedvére valót nem talált. Miközben a nők ott térdepeltek mellette, belevezette a botot, horgas végével lefelé a nyílásba, olyan gondosan, ahogy egy kéményseprő csinálja, szinte kormányozta a rudat az üreg zegzugos földalatti járataiban, míg szinte teljes egészében eltűnt a föld alatt. Hirtelen megremegett a bot vége a kezében, O’wa azonnal berántott, mint amikor a horgász kapást észlel. – Rajta van a boton, megpróbálja magát hosszú lábai segítségével kirugdalni, hogy megszabaduljon – morogta O’wa, s jókorát taszított a boton befelé, hogy a nyúl rugdaljon csak nyugodtan. Most azonban szinte életre kelt a bot a kezében, rángatózott, rugdalt, remegett. – Elkaptam! – Teljes súlyával visszarántotta a botot, hogy a horog minél mélyebben hatoljon az állat húsába. – Áss, H’ani, áss, Nam Gyerek! A két nő gyorsan túrni kezdte a puha földet ásóbotjával. Egyre élesebben lehetett hallani a horogra akadt nyúl sikolyát, ahogy lefelé haladtak, míg végre O’wa kirántotta a bundás teremtményt a föld alól. Akkora volt, mint egy jókora sárga macska, vadul rugdalt izmos lábaival, míg H’ani agyon nem ütötte. Míg leszállt az éj, két további nyulat ejtettek el, és miután köszönetet mondtak szellemeiknek, jóízűen befalták az édeskés, omlós sülthúst. Hosszú ideig ez lesz utolsó hús, amit megehetnek. Reggel aztán nekivágtak útjuk utolsó szakaszának. Metszően forró szél vágott az arcukba. *** Bár O’wa számára tabu volt a vadászat, a Kalaháriban zajlott az élet, mind a föld felett, mind a föld alatt, de nem is volt szükség az öreg vadásztudományára. Virágokat és vastag zöld leveleket fogyaszthattak salátaként, fehérjében gazdag mogyorót, gyökereket és gumókat, és bőven ihattak hozzá vizet az egymáshoz közel lévő vízgyűjtőkből. Csak a szél akadályozta őket a haladásban, arcukba fújta a forró homokot, hogy kénytelenek voltak eltakarni arcukat bőrökkel, s nekidőlve a szélnek előre haladni. Kövér zebrák és esetlen gnúk vegyes csordája legelt szétvetett lábbal, háttal a gyilkos szélnek, a gazdag növényzetből. A szél borzolta sörényüket, farkukat, ahogy fölkavarta a homokot, áthatolhatatlan ködöt varázsolva a levegőből, sápadtan pislogó narancsszín korongot a napból. A látóhatár összezsugorodott körülöttük. A por, mint a bőrke, vékony rétegben belepte a vizek felszínét is, orrukban sárrá változott, és ott rastogott a foguk között. Apró rögöket formált szemük zugában, kiszárította bőrüket, hogy Centaine és az öregasszony kénytelen volt a savanyú szilva magját megpirítani és a belőle kisajtolt olajjal bekenni a bőrét, s a talpát. Ennek ellenére, a két öreg egyre izgatottabb és láthatóan egyre erősebb lett, ahogy teltek a napok. Mintha egyre kevésbé hatott volna rájuk az őket korbácsoló szél. Mind ruganyosabban lépegettek, lelkesen csacsogtak egymással, míg Centaine csak támolygott, s jócskán lemaradt mögöttük, szinte ugyanúgy, mint útjuk legelején, amikor a két szan fölszedte az óceán partján. Az ötödik este, amikor átkeltek a hágón, Centaine odatámolygott a táborhelyhez, amelyet a két szan már föl is állított az előttük tátongó újabb lapály szélén. A lány leroskadt a puszta földre, ahhoz is gyengének érezte magát, hogy némi füvet gyűjtsön derékaljnak. Amikor H’ani odavitte hozzá az ételt, Centaine ingerülten félrelökte. – Nem kell! Nem kell semmi. Gyűlölöm ezt a földet... gyűlölöm a hőséget, a homokot. – Mindjárt – nyugtatgatta H’ani a lányt –, mindjárt odaérünk a Minden Élet Forrásához, és megszületik a gyereked. De Centaine elfordult. – Hagyj... hagyj békén!

Az öregek izgatott kiáltozására ébredt, és fölkászálódott. Kövérnek, piszkosnak és fáradtnak érezte magát, bár olyan hosszú ideig aludt, hogy a nap már a lapály másik végében álló fák koronája fölé emelkedett. Azonnal látta, hogy az éjjel megállt a szél, s a por is leülepedett. Ami pedig még a levegőben maradt, élénk színű kaleidoszkópként remegett a hajnali fényben. – Nam Gyerek, nézd! – szólt oda neki H’ani, aztán ugyanúgy kiáltozott, mint az előbb, izgatottan, mint egy násztáncát lejtő madár. Centaine lassan fölállt, s a tájra meredt, amelyet eddig eltakart előle a kavargó por. A lapályon túl egy hatalmas hegy púposodott ki a semmiből, a sivatagból, akár egy bálna széles háta, oldala meredek, de a csúcsa szimmetrikusan kerek. A hajnal arany és vörös fényében olyan benyomást keltett, mint egy fej nélküli szörnyeteg. A hegy egyik része kopár volt, vörösen tüzeltek, szikráztak rajta a sziklák, másik felén dús erdő tenyészett, a fák sokkal magasabbak és robusztusabbak, mint a sivatag fái. A porfüggönyön átszűrődő vörös fény és az afrikai hajnal csendje az egész hegyet fenséges mezbe öltöztette. Centaine érezte, hogy egycsapásra elmúlik minden baja, bánata, s csak megbabonázottan meredt a természet e csodájára. – Minden Élet Forrása! – Ahogy H’ani kiejtette a nevet, izgalma elszállt s hangja suttogásba fulladt. – Ezért utaztunk oly sokáig, ezért szenvedtünk, hogy még egyszer, utoljára pillantást vethessünk erre a helyre. O’wa, aki időközben szintén csöndbe burkolódzott, most egyetértően biccentett. – Itt fogunk megbékélni népünk minden szellemével. Centaine ugyanazt a mély vallásos révületet érezte, mint amikor először lépte át az arras–i katedrális küszöbét atyja kezét fogva, s fölpillantott a főhajó sejtelmesen gyönyörű színes üvegablakaira. Tisztában volt vele, hogy szent helyen áll, ezért lassan térdre ereszkedett és összekulcsolta kezét kidudorodó hasa előtt. *** A hegy valójában távolabb volt, mint ahogy a hajnal vörös fényében tűnt. Míg közeledtek feléje, mintha egyre távolodott volna tőlük. Ahogy változott a fény, úgy változott a hegy látványa is. Távoli és komor lett, a sziklák pedig úgy csillogtak, mint a krokodil páncélja. O’wa énekelt, míg vezette őket: „Lássátok, szanok szellemei Eljöttünk titkos helyetekre Tiszta a kezünk, nem szennyezi vér. Lássátok szellemek, Meglátogattunk, Örömmel szívünkben, hogy énekünkkel felvidítsunk...” A hegy ismét megváltozott, remegni kezdett a hőségben. Nem is volt már tömör kő, hanem mint a fodrozódó víz, vagy a füst, olyan lágy. Elszakadt a földtől és úszott a remegő levegőben. „Ó, Madárhegy, ki az égben úszol, Téged dicsérünk! Elefánthegy, nagyobb, mint Égnek és Földnek legnagyobb állata, Téged üdvözlünk!” O’wa énekelt, és ahogy a nap túljutott a zeniten, a levegő hűlni kezdett, így aztán a Minden Életnek Hegye visszaereszkedett a földre és föléjük magasodott. Elérték a kavicsos kaptatót, ahol a hordalék összegyűlt a szikla tövében, megálltak és fölpillantottak a csúcsra. A sziklák kénsárgán és élénkzölden virítottak a zuzmóktól, ahol a kis szirti borzok ürüléke végigfolyt a sziklán, mintha könnyek csordulnának egy elefánt szeméből.

Háromszáz láb magasan az egyik szirtfokon egy apró antilop állt. Rémülten felmekegett, s szirtről szirtre ugrálva, egy zerge ügyességével eltűnt a szirt mögött. Fölkapaszkodtak a kavicsos lejtőn a sziklafal lábához. Az olyan simán és hűvösen magasodott föléjük, enyhén kifelé dőlve, akár egy roppant katedrális tetőzete. – Ne haragudjatok ránk, ó szellemek, hogy eljöttünk titkos helyetekre – suttogta H’ani, s ráncos sárga arcán végigcsorgott a könny. – Békével jöttünk, kedves szellemek, meg akarjuk tudni, mivel sértettünk meg s mivel engesztelhetünk ki benneteket. O’wa megfogta felesége kezét, és úgy álltak a föléjük tornyosuló sziklafal előtt, mint két pőre kisgyerek. – Azért jöttünk, hogy táncoljunk és énekeljünk nektek – suttogta O’wa. – Azért jöttünk, hogy megbékéljünk, s hogy kegyetekből újra találkozhassunk klánunk gyermekeivel, akik messze innen a nagy lázban pusztultak el. Olyan gyámoltalanul állt ott az öreg busman pár, hogy Centaine zavarba jött, nem akarta ezeket az intim pillanatokat megzavarni. Magukra hagyta őket, és egyedül indult meg a sziklapárkány mentén. Hirtelen megtorpant és csodálkozva meredt a föléje magasodó sziklafalra. – Állatok – suttogta. Érezte, hogy libabőrössé válik az alkarja, mert a sziklafal tele volt festményekkel, furcsa formájú állatalakokkal, amelyek oly gyermeki egyszerűséggel voltak megformálva, akár egy álomvilágban, mégis könnyen rájuk lehetett ismerni. A lány megismerte a nagy agyarú elefánt sötét körvonalait, az orrszarvút, a gnút s a hegyes szarvú antilopok zárt falanxát, ahogy száguldanak keresztül a sziklafalon. – És emberek is – suttogta átszellemült arccal Centaine, amikor fölfedezte a pálcikaembereket, akik a vadak után futottak. Tündéralakok, így ábrázolták magukat a szanok, fejükön a nyílkoronával, kezükben íjjal, a férfiak büszkén meredő hímtaggal, a nők hatalmas keblekkel és üleppel, a szépség számukra legfontosabb jegyeivel. Olyan magasan voltak ezek a festmények, hogy a művészeknek ugyanúgy állványt kellett építeniük, mint Michelangelónak a Sixtusi kápolna kifestésekor. A perspektívát láthatóan nem ismerték, hisz a vadász nagyobb volt, mint az orrszarvú, amelyet elejt, de ez csak fokozta a varázst. Centaine teljesen belefeledkezett a látványba, megcsodálta a hatalmas lebernyegű jávorantilopot, amelyet okkersárgára és vörösre festettek; látszott, hogy valóban istenállatnak van ábrázolva, amely különleges helyet tölt be a szanok mitológiájában. H’ani itt talált rá és melléguggolt. – Ki festette ezt? – kérdezte tőle Centaine. – A szanok szellemei, nagyon, nagyon rég. – Hát nem emberek festették? – Nem! Az emberek nem ismerik a művészetet. Ez a szellemek műve. Tehát elveszítették ezt a képességet, gondolta csalódottan Centaine. Pedig de szerette volna, ha ez a kis öregasszony is ilyen művész, és megadatik neki, hogy dolgozni lássa. – Nagyon rég – ismételte H’ani –, még apám, sőt a nagyapám sem emlékezett azokra az időkre. Centaine lenyelte csalódottságát, és átadta magát e csodálatos szabadtéri kiállítás élvezetének. Nem volt már sok hátra naplementéig, de a két nő lassan körbejárta a szikla tövét, s fölemelt fejjel bámulták az ősi művészetnek ezt a képtárát. Helyenként letört egy darab a sziklából, vagy a szél, a zord időjárás tette tönkre a freskókat, máshol azonban, ahol kőpárkány védte őket, mintha még meg sem száradt volna rajtuk a festék. A sötétség leszállta előtti percekben találtak egy búvóhelyet, amelyet előttük már mások is használtak, mert a talaj keményre volt döngölődve a hamutól, s a falak is bekormozódtak, s ott állt egy halom száraz fa is, az elődök figyelmességéről árulkodva, akik az utánuk jövők számára gondoskodtak tűzrevalóról. – Holnap meglátjuk, haragszanak–e még ránk a szellemek, vagy kegyesek hozzánk és tovább engednek – figyelmeztette H’ani a lányt. – Nagyon korán kell indulnunk, napkelte előtt kell elérnünk a rejtekhelyet, amíg még hűs az idő. Mert az őrök nappal a hőségben nagyon veszélyesek.

– Mi az a hely? – érdeklődött többször is Centaine, de az öregasszony szórakozottan válaszolgatott csak kérdéseire. Többször elismételte azt a szan szót, ami ugyanúgy jelent „rejtekhelyet”, „biztonságot”, mint „vaginát” is. Ennél többre nem volt hajlandó. Ahogy H’ani ígérte, valóban jóval napkelte előtt útra keltek. A két öreg szótlan volt és feszült, Centaine pedig gyanakodott és félt. Alig világította meg a hajnal fénye az eget, amikor az ösvény meredeken befordult egy szűk völgybe, amelynek talaját olyan gazdagon borította a növényzet, hogy Centaine tisztában volt vele: bő víz van a föld alatt. Az ösvényt benőtték a növények, látszott, hogy hónapokkal, ha nem évekkel korábban jártak rajta utoljára. Bujkáltak az összefonódó ágak alatt, lépegettek a letört gallyak között. Magasan fölöttük a szirteken Centaine keselyűfészket pillantott meg amelynek szélén ott álldogáltak a csupasz, rózsaszín fejű, csúnya állatok. – Minden Élet Forrása – szólt H’ani, amikor észrevette lány érdeklődését a madarak iránt. – Minden teremtmény, amely itt születik, magán viseli a szellemek áldását. Ezt még madarak is tudják. A magas sziklák összezárultak fölöttük, egyre szűkült völgy, míg végre egy hirtelen kanyar után el is tűnt fölülük az égbolt és egy sziklafalnak ütköztek. O’wa rekedt, szellemidéző hangján énekelt. – Szeretnénk bejutni legtitkosabb helyetekre, Minden Teremtmények Szellemei, klánunk szellemei. Nyissátok meg előttünk az utat! – Könyörögve emelte fel széttárt kezét. – Ezen átjáró őrei engedjenek minket át épségben! O’wa leeresztette a karját, belépett a fekete kőbe és eltűnt Centaine szeme elől. A lány rémülten kapkodta a levegőt és utána indult, ám H’ani megérintette a karját és visszatartotta. – Most igazán nagy a veszély, Nam Gyerek. Ha az őrök elutasítanak minket, mindannyian meghalunk. Ne fuss, ne lengesd a karod. Menj lassan, de céltudatosan előre és kérd a szellemek áldását, hogy átjuthass. – H’ani elengedte a lány kezét és férje után indult, befelé a sziklába. Centaine bizonytalankodott. Legszívesebben visszafordult volna, de végül győzött benne a kíváncsiság és a rettegés az egyedülléttől, és megindult a fal felé, ahol H’anit látta eltűnni. Ekkor vette észre a keskeny nyílást, egy hosszanti repedést, amelyen csak behúzott vállal jutott át. Mély lélegzetet vett és beslisszant. A szűk nyílás mögött egy pillanatra megállt, hogy szeme hozzászokjék a sötéthez, s ekkor vette észre, hogy egy sötét alagútba jutott. Azonnal látta, hogy természetes képződmény, mert a falak nem viselték magukon semmiféle szerszám nyomát, de voltak a magasban oldalágak és nyílások is. Hallotta az öregek csoszogását maga előtt, aztán valami más zajt is. A mély mormolásszerű hang olyan volt, mint a tenger hullámzása nagyon–nagyon távolról. – Kövess, Nam Gyerek! Maradj a közelben – hullámzott feléje H’ani suttogása, és Centaine lassan ment utánuk, a sötétbe meredve próbált meg rájönni, mi lehet a zaj forrása. A feje fölött a sziklafalakon furcsa, tányérszerű képződményeket látott, mint az elpusztult fák törzsén növő taplógombák formája, vagy mintha lepkék szárnyait látná. Sokszor csak összekucorodva tudott elmenni alattuk – és ekkor rémülten fölfedezte, hol is van. A barlang egy hatalmas méhkaptár. Ezek a tányérszerű formák pedig nem egyebek, mint egy–egy hatalmas lép, amelyben többszáz gallon méz is lehet. Most már látta is a lép körül zümmögő rovarokat, ahogy meg–megcsillantak a gyér fényben, s eszébe jutott, mit mesélt neki Michael az afrikai méhekről. – Nagyobbak és feketébbek, mint a ti méheitek – mesélte a fiú hencegve –, és olyan gyilkos a mérgük, hogy a saját szememmel láttam, amikor egy bivalyt halálra szurkáltak. Alig mert levegőt venni, s bőre szinte már várta is az első csípést, megpróbálta visszatartani magát, nehogy fusson, s zsibbadtan követte az előtte haladó két apró alakot. A mérges rovarok alig néhány hüvelyknyire rajzottak körülötte, a zümmögés fokozatosan dühös zúgássá fokozódott, ami majdnem megsüketítette. – Erre, Nam Gyerek! Ne félj, mert a kis szárnyas emberkék megérzik a félelem szagát – szólalt meg halkan H’ani és pontosan ebben a pillanatban leszállt egy méh Centaine arcára. Ösztönösen fölemelte a kezét, hogy elhessentse, de erőt vett magán. A méh keresztülsétált az arcán a felső ajkáig... s ekkor leszállt egy másik is felemelt alkarjára.

A lány rettenve meredt rá. Hatalmas példány volt, fekete, mint a szén, potrohán széles aranysárga gyűrűk. A hártyás szárnyak úgy záródtak össze, mint az olló élei, összetett szeme csillogott a gyenge fényben. – Kérlek, kicsi méh, kérlek... – suttogta Centaine, mire a rovar meggörbítette a hátát és potroha végéből előbukkant a sötétvörös fullánk hegye. – Kérlek, hogy én és a gyerekem hadd menjen keresztül! A méh már annyira összegörbült, hogy a fullánk hozzáért a lány könyökének belső, érzékeny bőréhez. Centaine megfeszült; tudta, hogy a csípés okozta fájdalom olyan édeskés illatot gerjeszt, ahogy a méreg elterjed a szervezetben, ami feldühíti a körülötte rajzó rovarokat. Elképzelte magát, ahogy méhektől borítva rángatózva tekereg a barlang padlóján, s a legszörnyűbb halállal, ami csak elképzelhető, elpusztul. – Kérlek – suttogta. – Engedd, hogy a gyerekem a titkos helyen születhessen meg, s egész életünkben mélységesen tisztelni fogunk. A méh visszahúzta lüktető fullánkját és bonyolult táncba kezdett a karján, forgott és hátrált, majd akár a higany, elröppent. Centaine lassan haladt tovább, látta maga előtt az aranylóan nyüzsgő méhrajt, miközben a felsőajkára szállt rovar megindult a szája felé. Nem tudott beszélni, tehát csak magában folytatta imáját. – Bár én az élet siralomvölgyén haladok keresztül – próbálta fölidézni Centaine a zsoltár szavait –, kedves méhecske, engedd, hogy kijussak... a kisfiam kedvéért. Egy éles zümmögés, és a méh megcsillanva a gyér fényben messze repült, bár a lány bőre kegyetlenül viszketett az apró lábak nyomától, kezét szorosan testéhez szorítva lépdelt tovább kimért tempóban. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megpillantotta az alagút végét, s fejét lehajtva kilépett a hajnali derengésbe. Lábai csak ekkor kezdtek remegni. Kis híján összerogyott, O’wának kellett megtámogatnia. – Most már biztonságban vagy. Az őrök megengedték, hogy eljussunk a szent helyre. A szavak magához térítették a lányt, s bár még mindig remegett és zihálva lélegzett, körülnézett. A hegy szívében lévő rejtett medencébe jutottak, amely akár egy tökéletesen kerek, emberkéz által készített amfiteátrum is lehetett volna. A többszáz lábnyi falakat mintha a pokol tüze perzselte volna, de mégis biztatóan nyúltak az égbe. A mély sziklateknő két legtávolabbi pontja között legalább egy mérföld széles volt. Ebben a napszakban a nap nem sütött le a fenekéig, és a kecses fák alkotta liget hűs volt, a leveleken harmat csillogott. A keskeny, sápadtezüst levelek Centaine–t az olajfára emlékeztették, fürtökben lógtak a sárgásvörös gyümölcsök a szétterpeszkedő gallyakról. A völgy talaja enyhén befelé lejtett, s miközben Centaine az öregasszony mögött baktatott, látta, hogy a földet végig a lehullott gyümölcsök borítják. H’ani fölvette az egyiket és odanyújtotta a lánynak. – Mongongo... nagyon finom. Centaine beleharapott, majd fájdalmasan fölkiáltott, mert foga kishíján belecsorbult a gyümölcs hatalmas magjába, amelyet csak vékonyan vett körül a növény húsa. Olyan volt, mint az érett datolya, bár nem annyira édes. A fák ágairól kövér, zöld galambok rebbentek föl zajos szárnycsapkodással, és Centaine ekkor vette csak észre, hogy tele van az egész völgy madarakkal és apró állatokkal, amelyeket előcsalt a hajnali fény, hogy a mongongo–ligetben hatalmasat lakmározzanak a gyümölcsökből. – Minden Életnek Forrása – suttogta átszellemülten, elbűvölte a vidék furcsa szépsége, az éles kontraszt a kopár sziklák és a dúsan tenyésző növényzet, a csúcsok és a völgy között. O’wa sietve haladt előttük a kemény talajú ösvényen, mely egyenesen haladt a völgykatlan mértani középpontja felé, ahol a fák közül vulkanikus eredetű, fekete domb magaslott a fák fölé. Szimmetrikus kúp formája olyan látványt nyújtott, mint egy pajzs középgombja. Akár a völgyben, a hegyen is dús erdő terült el. A mongongofák és a magas elefántfű dúsan tenyészett a fekete sziklák körül. Egy csapat fekete pofájú majom vicsorgott rájuk ijedten s fenyegetően, ahogy közeledtek a fák között a dombhoz. Amikor Centaine és H’ani utolérte O’wát, az öreg a domb oldalában sötéten ásító nyílás előtt állt. Olyan volt, mint egy bánya lejárata, s amikor Centaine belepillantott, látta, hogy az üreg enyhén lejt lefelé. Félretolta O’wát, hogy közelebbről is szemügyre vegye, amikor az öreg megfogta a karját.

– Ne siess, Nam Gyerek, föl kell készülnünk előbb illendően! – S karjánál fogva kedvesen félrevonta a bejárattól. Egy kicsit odébb, a sziklák tövében, egy elhagyott, régi szan kunyhóra bukkantak, amelynek teteje már berogyott. O’wa földig égette, mert az elhagyott kunyhókban előszeretettel tanyáznak kígyók és férgek, majd a két nő frissen metszett husángokból és lombos gallyakból új kunyhót épített. – Éhes vagyok. – Centaine–nek hirtelen átvillant az agyán, hogy előző este óta nem evett. – Gyere! – H’anival együtt elmentek a mongongo–ligetbe, s megrakták zsákjukat a lehullott gyümölccsel. A táborhelyen aztán H’ani megmutatta, hogy kell leszedni a gyümölcs húsát, majd miként lehet a magot két lapos kő között összetörni. A csonthéj száraz mandulához hasonló olajos magot rejtett. Ezt ették, hogy elverjék éhüket. Olyan volt az íze, mint a gesztenyének. – Ezt fogjuk enni sokféle módon – ígérte H’ani –, s mindegyik mód más ízt jelent. Megsütjük, levélbe bugyolálva megpároljuk, megfőzzük, mint a kását – ez lesz az élelmünk, mert ezen a helyen tilos ölni. Míg ők elkészítették az ételt, O’wa gyökereket keresett, majd amikor visszatért egy nagy halommal, félrevonult, megtisztogatta és feldarabolta őket szeretett késével. Sötétedés előtt ettek s Centaine érezte, hogy mennyire eltelik a magvakból készült étellel. Ahogy megtöltötte a gyomrát, hirtelen megrohanta az egész nap alatt átélt izgalom, a munka okozta fáradtság; alig bírta elvonszolni magát fekvőhelyéig. Frissen, valami megmagyarázhatatlan izgalommal ébredt. A szanok már ott tüsténkedtek a tábortűznél. Alig kuporodott le melléjük, O’wa jelentőségteljesen megszólalt: – Föl kell készülnünk arra, hogy leereszkedjünk minden helyek legtitkosabbikába. Meg kívánsz tisztulni, nagyanyó? – Nyilvánvalóan formális, szónoki kérdés volt. – Meg kívánok, nagyapó – H’ani beleegyezése jeléül halkan tapsolt egyet. – Meg kívánsz–e tisztulni, Nam Gyerek? – Meg kívánok, nagyapó. – Centaine utánozta az öregasszonyt, ő is tapsolt. O’wa ekkor lehajtotta a fejét és övén függő bőrzacskójából elővett egy kis antilopszarvból készült tülköt, amelynek hegye ki volt lyukasztva. Megtömte az előző este feldarabolt gyökérrel. Ezután puszta kézzel kivett a tűzből egy darab parazsat, tenyerében dobálta, hogy ne égesse össze ujjait, majd a tülökbe tömött gyökérdarabokra helyezte. Addig szívogatta, amíg kék füst nem szállt föl a parázsló pipából. Amikor egyenletesen égett a pipa, O’wa fölkászálódott és a két nő mögé állt, nagyot szívott a tülökből és föléjük fújta a füstöt. A kesernyés füst kaparta Centaine torkát, morogva tiltakozott is a lány és már–már fölállt, amikor H’ani visszahúzta a helyére. O’wa rendíthetetlen nyugalommal fújta rájuk a füstöt, melyet kis idő elteltével a lány már nem is érzett olyan kellemetlennek. Feszültsége kiengedett, s H’anihoz dőlt, aki átölelte a vállát. Centaine egyre csodálatosabban érezte magát. Teste olyan könnyűvé vált, hogy repülni tudott volna, mint a madár, vagy a magasban kavargó kék füst. – Ó, H’ani – suttogta –, olyan jól érzem magam. Szikrázóan tisztává vált körülötte a levegő, látása megélesedett, minden megnőtt, jól látta a környező sziklák hajszálrepedéseit is, a fák levele pedig, akár a zöld kristály, éterikus ragyogással töltötte be a teret. Hirtelen észrevette, hogy O’wa előtte térdepel. Álmosan az öregemberre mosolygott. Az kínálta valamivel, amit mindkét kezében nyújtott feléje. – Ezt a gyermeknek – szólt az öreg, hangja mintha nagyon távolról visszhangzott volna a fülében. – Ezen kell megszülnöd. Az atyjának kellett volna elkészítenie, de ő már nem tudta. Tessék, Nam Gyerek, s szülj rajta bátor fiút! O’wa előrehajolt, és a lány ölébe helyezte az ajándékot. Hosszú másodpercekbe telt, míg a lány rájött, hogy ez az az antilopbőr, amelyen az öreg oly sokáig dolgozott. Szinte túlzott óvatossággal hajtogatta szét. A bőrnek olyan tapintása volt, mint a legfinomabb selyemnek, az öregember csodálatosan puhára munkálta. – Köszönöm, nagyapó – saját hangját is nagyon messziről hallotta, s sokáig visszhangzott a fülében. – A gyermekedé – ismételte meg az öreg, és mélyet szívott a pipából. – A gyermekemé, igen – bólintott Centaine, s feje mintha ettől a mozdulattól elvált volna a törzsétől s tovalebegett volna. O’wa finoman ismét a lány arcába fújta a füstöt, Centaine már meg sem próbálta

megakadályozni, sőt inkább előrehajolt és az öreg szeme közé nézett. O’wa pupillája gombostűfejnyire zsugorodott, írisze borostyánsárgán ragyogott, hogy szinte hipnotizálta. – Gyermeked érdekében engedd, hogy e hely békéje eltöltse lelkedet – szólalt meg O’wa a füstön keresztül, s Centaine érezte, hogy a kívánság valóra válik. – Béke – suttogta, s érezte, csodálatos csend, hatalmas nyugalom honol lelke mélyén. Idő, tér és a ragyogó napfény eggyé olvadt. A világmindenség középpontjában ülök, gondolta a lány és komolyan, átszellemülten mosolygott. Nagyon messziről hallotta O’wa énekét, amelynek ritmusára finoman himbálódzni kezdett, tisztán érzékelte minden egyes szívverését, s érezte, hogy fut a vér ereiben. Érzékelte testében gyermekét is, aki imádkozó pózba gömbölyödött, s aztán szinte hihetetlenül, megérezte a magzat szívverését, amely úgy repkedett, mint egy csapdába esett madár. E csoda teljesen eltöltötte a lány egész lényét. – Azért jöttünk, hogy megtisztuljunk – énekelte O’wa. – Jöttünk, hogy lemossuk magunkról bűneinket, jöttünk, hogy vezekeljünk... Centaine érezte, hogy H’ani keze úgy csusszan bele az övébe, mint egy törékeny csontú kismadár, ezért fejét lassan a szeretett öregasszony felé fordította. – Itt az idő, Nam Gyerek. Centaine a vállára terítette az antilopbőrt, s semmiféle erőfeszítésébe nem került felállnia. Lebegett a föld felett, miközben az öregasszony apró kezét szorította. Odaértek a domboldalon tátongó nyíláshoz, s bár sötét volt, a talaj pedig meredek, Centaine mosolyogva haladt előre, s még csak nem is érzékelte a talpát törő éles, vulkanikus sziklákat. Rövid idő múlva az út kiegyenesedett, egy barlangba értek. A két nő egyre csak ment O’wa után. Fény szűrődött be a mögöttük lévő nyíláson és a barlang boltozatán lévő repedéseken át. A levegő meleg volt és párás. Gőz szállt föl a kerek tó felszínéről, amely teljesen kitöltötte a barlangot. A víz csendesen bugyborékolt, és erős kénszagot árasztott. A színe méregzöld volt. O’wa leoldotta ágyékkötőjét, és belelépett a vízbe, amely a térdéig ért, de ment előre, míg csak a feje látszott ki. H’ani követte férjét, s Centaine is lecsúsztatta válláról az antilopbőrt, s leoldotta szoknyáját. A víz forró volt, egész testét átjárta a meleg, de Centaine nem érezte kellemetlennek. Egyre beljebb ment, majd lassan térdre ereszkedett, hogy álláig ért a víz. A tó alját kavics borította. A vad forróság átjárta a testét, ott bugyborékolt és örvénylett körülötte, szinte masszírozta az izmait, ahogy előtörtek a buborékok a mélyből. Hallotta, hogy O’wa énekel, de a gőztől, amely ködként ereszkedett le rá, nem látott semmit. – Vezekelni jöttünk – duruzsolta O’wa. – Oldozzatok fel minket bűneink alól, amelyeket ellenetek követtünk el, ó szellemek... Centaine szemei előtt egy emberalak formálódott ki a gőzből, egy fekete, elmosódó körvonalú fantom. – Ki vagy te? – kérdezte suttogva, s az alakzat mintha megszilárdult volna. Ekkor ismerte meg a szemeket – a vonások továbbra is felismerhetetlenek voltak –, annak az öreg tengerésznek a szemeit, akit a cápának áldozott. – Kérlek – suttogta a lány –, bocsáss meg nekem. Amit tettem, a gyermekemért tettem. Kérlek, bocsásd meg a bűnöm! – Úgy tűnt neki, mintha egy pillanatra megértés csillant volna az öreg szemekben, majd a látvány eloszlott a gőzben s átadta helyét egy sor újabb látomásnak, akikkel mind–mind beszélnivalója volt Centaine–nek. – Ó, papa, ha olyan erős tudtam volna lenni, hogy betöltsem azt az űrt, amit mama halála hagyott... Hallotta a szanok hangját is a gőzfüggönyön át, akik szintén emlékezetük szellemeivel társalogtak. O’wa ismét fiaival vadászott, H’ani gyermekeit és unokáit dajkálta, s énekelgetett nekik. – Ó, Michael – suttogta a lány a csodálatosan kék szempárnak – örökké szeretni foglak, rólad nevezem el a fiunkat is. Megígérem, szerelmem, hogy a nevedet fogja viselni. Hogy mennyi időt töltött a vízben, nem tudta megmondani, de a fantomok lassan elmaradoztak, s érezte, hogy H’ani kézen fogva kivezeti a tó sziklás partjára. A forró víz szinte kiszívta belőle minden erejét. Teste vörös volt, a forró víz kimosta pórusaiból a sivatag minden szennyét. Térde rogyadozott a súlya alatt.

H’ani a lány vállára terítette az antilopprémet, s kitámogatta a sziklás talajon a szabadba. Az éj már leszállt, a holdfény lábuk elé vetítette saját árnyékukat. H’ani bevezette a durva kunyhóba és bebugyolálta a prémbe. – A szellemek megbocsátottak – suttogta. – Örülnek, hogy megtettük ezt a hosszú utat. A gyermekeimet küldték el, hogy ezt megmondják nekem. Aludj jól, Nam Gyerek, nincs semmi bűnöd. Szeretettel fogadtak minket ezen a szent helyen. *** Centaine zavaros álomból ébredt, nem tudta, mi történik vele, sőt még azt sem, hol van. Az első pillanatban azt hitte, hogy otthon, Mort Homme–i hálószobájában, s Anna áll mellette. Ezután észlelte csak a vastag fűszálakat maga mellett s a kemény földet, amelyen feküdt, az antilopszőrme erős szagát, amellyel takarózott, és ekkor ismét elkapta a görcsös fájdalom. Mintha egy karom, kegyetlenül hegyes körmű karom ragadná meg az alhasát és szét akarná roppantani. Önkéntelenül fölkiáltott, összegörnyedt és szorította a hasát. A fájdalom visszahozta a való életbe. Agya kitisztult az előző esti rémképek után. Tisztában volt vele, mi történik, a forró fürdő és a kábítószer csak siettette a dolgot. – H’ani! – kiáltotta, s az öregasszony már elő is bukkant a hajnali szürkületből. – Megkezdődött! H’ani talpra segítette, majd összehajtogatta az antilopbőrt. – Gyere – suttogta. – Oda kell mennünk, ahol egyedül lehetünk. H’ani nyilván már jó előre kiválasztotta a helyet, mert határozott léptekkel haladt egy közeli tisztás felé, amely közel volt a táborhelyükhöz, és sűrű mongongocserjék takarták. Az öregasszony leterítette az egyik hatalmas mongongofa alá az állatbőrt, s ráültette a lányt. Odaguggolt mellé, levette róla a rongyos vászonszoknyát, gyors, határozott ujjaival megvizsgálta, majd ráült a saját sarkára. – Rövidesen, Nam Gyerek... nagyon közel az idő – mondta mosolyogva, ám Centaine nem tudott válaszolni, mert újabb görcs kapta el. – Ha, és milyen türelmetlen gyerek! – bólintott elégedetten H’ani. A görcs elmúlt, de Centaine lihegve, zihálva feküdt, s alig nyerte vissza a lélegzetét, ismét megmerevedett. – Ó, H’ani, fogd a kezem... kérlek. Kérlek! Úgy érezte, valami megszakad benne, aztán spriccelve tört elő a lábai közül a forró folyadék. – Közel..: nagyon közel az idő – biztatta H’ani, és ekkor egy éles kiáltás szakadt ki Centaine–ből. – Most... – H’ani ülő helyzetbe húzta a lányt, de az visszafeküdt. – Már jön, H’ani! – Állj föl! – csattant rá az öregasszony. – Neked is segíteni kell neki. Kelj már föl! Úgy nem segítesz a gyermeknek, ha fekszel! – Guggoló helyzetbe állította a lányt, térdeit széthúzta, az ürítkezés természetes pózába. – Kapaszkodj a fába – sürgette. – Úgy! – Rásegítette a lány kezét a fa törzsére, Centaine pedig nyögve szorította a homlokát a fakéreghez. – Most! – H’ani mögé kuporodott és átfogta a derekát vékony, inas kezével. – Ó, H’ani! – szakadt föl a kiáltás a lányból. – Igen! Segítek nyomni. – És megszorította a kezét, amikor Centaine ösztönösen le akarta rázni magáról. – Nyomd, Nam Gyerek!... Keményen! Nyomd! – könyörgött neki, míg nem érezte, hogy a lány hasizmai megfeszülnek, mint a vas. Mintha valami rettenetes akadály volna benne, érezte Centaine, és nyöszörögve markolta a fatörzset – és ekkor érezte, hogy ez a valami megmozdul benne, majd ismét elakad. – H’ani! – kiáltott föl megint, mire a kis karok összekulcsolódtak, és az öregasszony együtt nyögött, együtt erőlködött vele. H’ani mezítelen teste hozzátapadt a lány összegörbült hátához, aki érezte, hogy átáramlik az összetöpörödött testből az ő testébe az erő, mint az elektromosság. – Újból, Nam Gyerek! – hörögte H’ani a fülébe. – Már itt van... már itt van. Most! Nam Gyerek, nyomd! Centaine teljes erőből nyomta, úgy összeszorította a fogait, hogy azt hitte, menten porrá törnek, szeme majd kiugrott a szemüregéből. Érezte, hogy elreped benne valami, s a kínzó, égető fájdalom ellenére

mégis újabb erőt kapott, hogy nyomja, nyomja. Az a bizonyos valami megint megmozdult, és mintha valami rendkívül hatalmas tárgy siklott volna ki belőle. Ugyanebben a pillanatban H’ani keze az ülepe alá nyúlt, hogy kalauzolja, üdvözölje és megóvja a jövevényt. A fájdalom egy varázsütésre elmúlt, otthagyta a lányt remegve, mintha magas láza lenne, a saját verejtékében fürödve – de üresen, csodálatos, istenáldottan üresen, mintha minden zsigere kijött volna belőle. H’ani elengedte, Centaine pedig a fának dőlve mélyeket lélegzett. Aztán valami forró, nedves és síkos dolgot érzett a lába között, nagy nehezen elnyomta magát a fatörzstől és lenézett. Egy vértől iszamos zsinór lógott ki belőle, s kötötte össze őt a véres magzatvízben, az állatbőrön fekvő újszülöttel. Centaine rácsodálkozott, milyen kicsi, de végtagjai görcsösen és hevesen rángatóztak. Arcát ugyan elfordította, de a kis formás koponyát dús, fekete fürtök borították, amelyek nyirkosan a fejére tapadtak. H’ani lenyúlt a lába közé, és fölvette a gyereket, akit anyja így már nem látott. Centaine–t hirtelen elfogta a rémület: elveszik tőle – de túl gyenge volt, hogy tiltakozzék. Érezte, ahogy finoman mozog a lába között a köldökzsinór, ahogy az öregasszony kezébe veszi a gyereket, és ekkor hirtelen dühös visítás hallatszott. Mintha Centaine szívébe markolt volna. Aztán felhangzott. az öregasszony rekedt nevetése a sírás mögül. Centaine talán soha nem hallott még ilyen vidám nevetést. – Ó, hallgasd csak, Nam Gyerek! Úgy bömböl, akár egy oroszlánkölyök! Centaine ügyetlenül totyogva megfordult, mert akadályozta a még mindig gyermekéhez kötő köldökzsinór, s megnézte a gyermeket. Az hadonászva küzdött a világgal, nyirkos volt és harcias, feje a dühtől céklavörös, szeme teljesen összeszorítva, fogatlan szája tátva, úgy üvöltött, torka szakadtából. – Fiú, H’ani? – kérdezte Centaine vadul zihálva. – Ó, igen – nevetett H’ani –, méghogy fiú, micsoda fiú! – Mutatóujja végével megcsiklandozta a gyerek apró péniszét, amely – akárcsak a gyerek – dühösen meredt előre, s H’ani érintése nyomán széles ívben kitört belőle a vizelet. – Nézd, nézd! – nevetett H’ani. – Lepisálja a világot. Ti legyetek a tanúi, e szent helynek szellemei, hogy egy igazi oroszlánkölyök született a mai napon! Odanyújtotta az izgő–mozgó újszülöttet Centaine–nek. – Tisztogasd meg a szemét és az orrát – parancsolta, és Centaine–nek ugyanúgy nem volt szüksége részletesebb instrukciókra, mint egy anyamacskának. Lenyalogatta a nyálkát az apró, duzzadt szemhéjakról, az orrlikakból és a szájról. Ezután H’ani vette kezelésbe a gyereket, ugyanilyen ösztönös ügyességgel. Előbb mongongo fa kérgének belsejéből font hánccsal elkötötte a köldökzsinórt, aztán csontkésének egyetlen nyisszantásával elvágta. Majd egymásra helyezte a vadbirs gyógyhatású leveleit, a gyereket belepólyálta és átkötötte a derekánál egy bőrcsíkkal. Centaine, aki a saját vérével keveredő magzatvíztől csatakos állatbőrön ült, csillogó szemekkel figyelte, hogy tüsténkedik az öregasszony. – Így ni! – bólintott elégedetten H’ani. – Szopásra kész. – És belerakta a csecsemőt a lány ölébe. Igen egyszerűen történt meg a bemutatás. H’ani megcsippentette Centaine mellbimbóját, és a tejtől csillogó végét az újszülött szájához tette, aki úgy szívta rá magát, mint egy kis pióca, s hatalmasakat cuppogva szopni kezdett. Néhány pillanatig Centaine meglepetten érzékelte, hogy a szívás ritmusával összhangban a méhe is össze–összerándul, de megfeledkezett az érzésről, ahogy méhének gyümölcsét vizsgálgatta, föl nem érve ésszel, mekkora teljesítményt hajtott végre. Finoman szétfeszítette a gyerek öklét, és megbámulta, milyen tökéletes is minden egyes apró ujjacska, rajta a gyöngyházszínű köröm alig nagyobb egy rizsszemnél, és amikor a kisfiú hirtelen megszorította, szinte hihetetlenül nagy erővel az ujját, egyszerre a szívét is összeszorította. Megcirógatta a gyerek nyirkos haját, amely miután megszáradt, apró karikákba kunkorodott. A lány elbűvölten figyelte a lüktető mozgást a vékony hártya alatt, amely a gyerek koponyáját borította. A gyermek befejezte a szopást, és megnyugodva feküdt anyja karjában, aki el tudta venni a mellétől, hogy jobban szemügyre vehesse az arcát. A gyerek mosolygott. Duzzadt szemhéját nem számítva formás

kis gyerek volt, nem mint azok a torz csecsemők, akiket eddig látott. Szemöldöke széles, ívelt, orra pedig nagy. Michaelre gondolt – nem, ez gőgösebb orr, mint Michaelé –, s ekkor jutott eszébe Sean Courteney tábornok. – Ez az! – nevetett föl. – Igazi Courteney orra van! A csecsemő ekkor megmerevedett, böfögött és szellentett egyszerre, s egy kortynyi tej gördült ki a szája sarkából, majd azonnal ismét a mellbimbót akarta megkaparintani, szája követelőzően csücsörített, fejét ide–oda forgatta. Centaine átvette a másik karjára, és beleigazította mellbimbóját a szájába. H’ani eközben előtte térdepelt, és a térdei közt tevékenykedett. Centaine felnyögött, és az ajkába harapott, amikor kiszakadt belőle a méhlepény, amelyet az öregasszony aztán belecsavart egy elefántfül nagyságú levélbe, majd átkötötte növényi rosttal, és a batyuval a hóna alatt elbattyogott a ligetbe. Amikor visszatért, a gyermek, kezét, lábát szétvetve aludt, hasa feszült, mint a dob. – Ha megengeded, idehívom O’wát – szólalt meg az öregasszony. – Biztosan hallotta a szülés hangjait. – Ó, igen, hívd csak gyorsan! – Centaine teljesen megfeledkezett az öregemberről, s most nagyon boldog volt, hogy megmutathatja neki új szerzeményét. O’wa félénken lépdelt és kissé távolabb leguggolt, ugyanaz a félénkség látszott rajta, mint minden férfin, aki szembetalálja magát a születés misztériumával. – Jöjj közelebb, nagyapó – bátorította Centaine az öreget, aki guggoltában közelebb csoszogott, és komoly tekintettel vizslatta a gyermeket. – Mit gondolsz – kérdezte Centaine –, jó vadász lesz belőle? Olyan bátor, mint O’wa? O’wa azt a csettintő hangot hallatta, amelyet olyan alkalmakra tartogatott, ha nem talált szavakat. Arcán úgy összeszaladtak a ráncok, hogy teljesen egy palotapincsire emlékeztette Centaine–t. A gyermek hirtelen kirúgott és felsikkantott álmában, mire az öregből kiszakadt a feloldódott nevetés. – Soha nem gondoltam volna, hogy újból ilyen kisembert látok – zihálta, majd félénken kinyitotta a kezét és kezébe fogta a kicsi lábát. A gyerek újra rúgott egyet, s ez már több volt O’wának a soknál: fölpattant és táncra perdült. Csoszogva, dübögve keringett az állatbőrön ülő anya és gyermeke körül. H’ani három ilyen körig tudott uralkodni magán, aztán ő is talpra ugrott és férjéhez csatlakozott. Kezét a férfi csípőjére tette, úgy ment mögötte, fölugrott, amikor az fölugrott, előreugró csípője együtt rengett vele. A bonyolult egy dobbantás, két csosszantás táncot lejtették, miközben H’ani hümmögve kísérte O’wa énekét: „A nyilavesszeje a csillagokig száll és amikor a férfiak nevét említik már messziről fogják azt mások hallani...” Ekkor lépett be a refrénnel H’ani: „És jó vizet talál, akárhol is jár, jó vizet talál.” O’wa sikoltozva rugóztatta térdét, rezgette vállát. „Éles szeme meglátja a vadat, míg a többi férfi vak. Könnyedén követi a nyomot a sziklák között.. És jó vizet talál minden táborveréskor, Jó vizet talál... A legszebb lányok rámosolyognak és lábujjhegyen tüzéhez osonnak...” Majd megint H’ani a refrénnel:

„És jó vizet talál, akárhol is jár, jó vizet talál.” A két öreg tehát megáldotta a gyermeket, a szan hagyományok minden kincsét kínálták neki, és Centaine szíve csordulásig tele volt gyengéd szeretettel a két öreg, s az ölében szuszogó kis rózsaszín csoda iránt. Amikor már nem bírtak tovább sem énekelni, sem táncolni, a két öreg odatérdelt Centaine elé. – Mint a gyermek dédnagyszülei, szeretnénk neki mi nevet adni – szólalt meg H’ani félénken. – Szabad? – Beszélj, nagyanyó! Beszélj, nagyapó! H’ani egy oldalpillantást vetett férjére, aki bátorítva bólintott. – Mi azt a nevet adnánk neki, hogy Shasa. Könny csillant meg Centaine szemében, amikor felfogta, mekkora megtiszteltetés ez. Arról nevezik el az ő gyermekét, ami a szanok univerzumában a legértékesebb, minden életnek fenntartója. – Shasa... Jó Víz. Centaine a könnyeit nyelve mosolygott a két öregre. – A gyermeknek tehát Michael Shasa de Thiry Courteney a neve – suttogta, miközben a két öreg megérintette a gyermek szemét és ajkát, így áldva meg az ifjú jövevényt. *** A földalatti tó kénes vize különleges gyógyhatással bírt. Centaine minden délben és este hosszú időt töltött el a vízben, s a szüléssel együttjáró sebei csodás gyorsasággal gyógyultak. Egyébként is kitűnő kondícióban volt, egy unciányi felesleg nem volt rajta, ennek köszönhette Shasa nyúlánk testét és azt, hogy oly könnyedén szülte meg gyermekét. Ezenkívül a szanok puszta rutinnak tekintik a szülést, s H’ani egy percig nem kényeztette vagy bátorította volna, hogy úgy tekintse magát, mint valami sérült, szánnivaló teremtést. Fiatal, rugalmas, s kiválóan edzett izmai gyorsan visszanyerték mozgékonyságukat. Bőre, mivel a terhessége alatt nem feszült meg túlságosan, nem lett csíkos, s hasa is rövidesen olyan lett, mint egy agáré. Csak melle duzzadt meg erősen, feszítette a tej, amitől Shasa úgy nőtt, mint eső után a sivatag virága. S ebben megint csak szerepe volt a kénes vizű tónak. – Furcsa dolog – magyarázta H’ani neki egyszer –, ha szoptatós anya issza a vizét, annak mind keménycsontú fia lesz, akiknek úgy csillog a foga, mint az elefántcsont. Ez is egy olyan áldás, amit e hely szellemei adnak az itt szülő asszonyoknak. Délben a nap sugarai pontosan besütöttek a barlang boltozatán húzódó repedésen, sűrű fénypászma hatolt át a gőzölgő levegőn, amiben Centaine szívesen sütkérezett, követve a fénykör útját, ahogy a nap tovább haladt. Állig merült a fortyogó vízbe, és hallgatta Shasa szuszogását. Kisfiát bebugyolálta az antilopbőrbe, és a tó partjára tette a sziklás talajra, ahol mindvégig szemmel tarthatta. A tó fenekét apró kövek, kavicsok borították. Centaine belemarkolt, és a napfény felé tartotta őket, s különös gyönyörűséget szerzett neki a kövek szépsége. Volt olyan, amelyik csíkos volt, s a vízben teljesen simára görgette az áramlat, a felszíne olyan, mint egy tojásé. Aztán volt kő, amely kék volt, benne vékony vörös csíkkal, vagy rózsaszín, vagy sárga, jáspis és égővörös karneol, szénfekete onix, aranylóan csillámló kvarc. – Csinálok egy nyakláncot, igen. Egy nyakláncot H’aninak. Ajándék Shasától. Elkezdte gyűjteni a legérdekesebb, a legszebb, a legkülönlegesebb formájú köveket. – De kell egy nagyobb kő is a nyaklánc közepére – döntötte el, majd nekilátott, és egymás után vizsgálta át a marokszám felszínre emelt és a napfénybe tartott köveket, míg végre megtalálta azt, pontosan azt, amit keresett. A kő színtelen volt, akár a víz, ám a napfényben a szivárvány minden színében tündökölt, mintha tűz lobogott volna benne. Centaine egy álló órát töltött a vízben azzal, hogy lassan forgatta a követ, s gyönyörködve nézte, miként változik fénye, csillogása a nap sugaraiban. A kő nem volt különösebben nagy – talán ha akkora, mint a mongongo érett bogyója, de szimmetrikus, több élű kristály volt – tökéletesen odaillett egy nyaklánc közepére.

Végtelen alapossággal tervezte meg a H’aninak szánt nyakláncot, hosszú órákon át, miközben ölében ringatta gyermekét, nem tett egyebet, mint rendezgette a köveket, míg meg nem találta azt a sorrendet, amely leginkább megnyerte tetszését. Ennek ellenére nem volt teljesen elégedett, mert a színtelen kő csillogása és szabályos formája az összes színes kavicsot egyszeriben szürkévé és érdektelenné tette. Mindazonáltal Centaine hozzákezdett, hogy a kavicsokat fölfűzze egy szálra, s ezzel mindjárt egy megoldhatatlannak látszó problémába ütközött. Egyik–másik kő olyan puha volt, hogy türelmes munkával viszonylag gyorsan lyukat tudott fúrni bele egy kihegyezett csontdarabbal, mások azonban annyira kemények voltak, hogy sok–sok csontszerszám kopott el, míg ki tudta őket fúrni. Különösen azonban a csillogó kristály állt ellen minden próbálkozásának, hiába koptatott el rajta legalább egy tucatnyi csontfúrót, még csak egy karcolás sem látszott rajta. Végül rászánta magát, és O’wához fordult segítségért, aki ahogy megértette, mire készül a lány, szinte kisfiúsan föllelkesült. Tucatnyi módszerrel kísérleteztek, eredmény nélkül, míg végre rájöttek, hogy akáciagyantával egy szanzavériafonatba ragasztják a színtelen követ. Centaine kis híján őrületbe kergette az öreget, mert legalább ötven fonatot hajított félre. – Ez túl vastag – mondta az egyikre, vagy: – Ez nem elég erős. O’wa, aki ha fegyvereiről vagy szerszámairól volt szó, szintén tökélyre törekedett, végtelenül komolyan vette a dolgát. Végül aztán Centaine kihúzott egy szálat szoknyája anyagából és ezt összefonták a szanzavéria rostjával, ez aztán szép is volt, erős is, mindkettőjük legnagyobb megelégedésére. Amikor aztán végre elkészült a nyaklánc, O’wa elégedettsége nem lehetett volna akkor sem nagyobb, ha az egész dolgot ő agyalta volna ki, és csinálta volna meg, teljesen egyedül. Végül mégsem egy gyöngysor lett, aminek eredetileg szánták, hanem egy lánc függővel. A színes achát, jáspis és berill kövek puszta dekorációt jelentettek a mellre csüngő vízszínű kő mellett. Centaine is roppant elégedett volt a kézimunkájával. – Jobb lett, mint gondoltam – szólt oda O’wának franciául, a magasba tartva, és a napfényben forgatva a nyakéket. – Monsieur Cartier biztosan szebbet csinált volna... – eszébe jutott az a nyakék, amelyet apja nászajándékba adott édesanyjának, s amelyet az öreg megengedett neki, hogy a születésnapján felvegye –, ahhoz képest, hogy egy vad lány első próbálkozása a vadonban. Egy kis ajándékozási ünnepséget szerveztek, s H’ani úgy ragyogott, mint egy kis apró sárga manó, amikor Centaine elhalmozta köszönetével és hálájával, mint a szanok legügyesebb bábáját és legcsodálatosabb nagyanyóját, de amikor a nyakláncot az öregasszony nyakába tette, az úgy tűnt föl, túlságosan nagy és súlyos lesz a törékeny testhez képest. – Na, öregember, milyen nagyra vagy a késeddel, pedig az semmi ehhez képest – szólt oda gúnyosan H’ani O’wának, miközben szeretettel simogatta a nyakéket. – Ez aztán az igazi ajándék! Nézzed csak! A torkom körül viselem a holdat és a csillagokat. Ettől kezdve egy percre sem volt hajlandó megválni tőle. Ott fityegett a nyakában, miközben ásóbotjával a földet túrta, vagy épp mongongobogyót szedett. Amikor ott kucorgott a tűz mellett, ott lógott két kiszáradt melle között. Még éjszaka is, míg fejét mezítelen vállára hajtotta, akkor is ott csillogott a nyakában a kihunyó tábortűz parazsa sápadt fényében, s Centaine–nek az volt az érzése, hogy a súlyos kő szinte lehúzza a kis öregasszonyt a földre. *** Miután már nem kötötte le a nyaklánckészítés, s teljesen rendbejött a szülés után, kezdte a napokat egyre hosszabbaknak találni, a völgy fölé magasló sziklákra pedig egyre inkább úgy tekintett, mint börtönének falaira. A napi rutin nem követelt tőle különösebb erőfeszítést, Shasa vagy az ölében volt, vagy a hátára kötötte, amikor mongongót szedtek a ligetben, vagy segített H’aninak rőzsét gyűjteni. Havi vérzése is helyreállt, s szinte szétrobbant a benne feszülő tennivágyástól. A legváratlanabb pillanatokban fogta el a sötét kétségbeesés, a depresszió, ilyenkor még H’ani ártatlan csacsogása is feldühítette, fogta Shasát és félrevonult. Bár a gyerek aludt, franciául vagy angolul beszélt hozzá, mesélt az apjáról, a kastélyról, Nuage–ról, Annáról, Courteney tábornokról, s az emlékek, a nevek gyakran mély fájdalmat ébresztettek a lelkében. Néha, amikor éjszaka nem tudott aludni, mintha zenét

hallgatott volna, foszlányok idéződtek fel az agyában az Aidából, vagy azokból a dalokból, amiket a parasztoktól hallott aratáskor vagy vásárkor. Így teltek a hónapok, így váltakoztak a sivatagi évszakok. A mongongofa kivirágzott és gyümölcsöt hozott megint, s egy nap Shasa is négykézlábra állt, s mindannyiuk gyönyörűségére elindult az első felfedező útjára a völgyben. Bár Centaine hangulata viharosabban változott, mint az évszakok, gyönyörködése fiában az öregek társaságában sötét hangulatokkal váltakozott, ilyenkor börtönnek érezte a völgyet. – Azért jöttek ide, hogy meghaljanak – ismerte föl, amikor látta, hogy az öregek berendezkednek az új életre –, de én nem akarok meghalni, én élni akarok, élni! H’ani ravaszul figyelte a lányt, míg eldöntötte: eljött az idő, és odaszólt O’wának: – Holnap Nam Gyerek és én kimegyünk a völgyből. – Miért, öregasszony? – nézett rá meglepetten O’wa. Ő tökéletesen jól érezte magát, nem is gondolt a távozásra. – Gyógyfüvekre és más ételre van szükségünk. – Nincs értelme megkockáztatni az átkelést az alagút őrzői között. – A hajnal hűvösében kelünk útra, amikor a méhek álmosak, s késő este érünk vissza – azonkívül, az őrök elfogadtak minket. O’wa folytatni akarta a tiltakozást, de az asszony letorkolta. – Szükség van rá, öregember, vannak olyan dolgok, amiket egy férfi nem érthet meg. H’ani szándéka beteljesedett, Centaine izgatottan és boldogan várta a beígért kirándulást, és jóval korábban, mint amiben megegyeztek, fölrázta az öregasszonyt. Miután lassan keresztüllopakodtak a méhekkel zsúfolt alagúton, Centaine, hátán Shasával, oldalán a zsákkal úgy rohant végig a keskeny völgyön, ki a végtelen sivatagba, mint iskolásgyerek kicsengetés után. Ez a jó hangulat végigkísérte egész délelőtt, boldogan csacsogtak az öregasszonnyal, miközben az erdőben gyümölcsöt és répát gyűjtöttek, és mindenfélét, amire az öregasszony azt mondta, hogy szükségük lesz rá. A déli nap heve elől egy akácia lombja alatt kerestek menedéket, ahol, míg Centaine Shasát szoptatta, H’ani összegömbölyödött, mint egy macska és aludt. Amikor a gyerek jóllakott, Centaine is elszenderült. Paták dobogása és lovak horkantása ébresztette föl, kinyitotta a szemét és mozdulatlan maradt. Mivel a hátuk mögül fújt a szél, a zebracsapat gyanútlanul legelészve közeledett a pihenő emberek felé, akiket nem vettek észre a mellig érő fűben. Legalább száz zebra alkotta a csapatot –, újszülött csikók, testükhöz képest aránytalanul hosszú lábakon, csokoládébarna csíkjaik még nem öltöttek határozott alakot, ott tébláboltak anyjuk közelében, és hatalmas, fekete szemükkel megvetően néztek a világba; az idősebb csikók, már jóval biztosabb lábakon, a fák körül kergetőztek; csillogó szőrű kancák, sörényük s fülük az égnek meredve, némelyikük viselős, emlői feszülnek a tejtől. Aztán ott voltak köztük a mének is izmos hátsó lábaikon, büszke fejtartással próbálták egymást elijeszteni a nőstények mellől, mások már a nőstények farkaalját szaglászták. Centaine–nek fájdalmasan felderengett Nuage emléke. A lány alig mert lélegzetet venni, hátát az akáciának vetette és figyelte az állatokat. Olyan közel voltak hozzá, hogy látta, mindegyikük más, mint a többi, csíkozatuk legalább olyan bonyolult, mint az emberek ujjlenyomata. A fekete csíkokat sárgásbarna sáv kíséri, így aztán minden állat egy–egy műalkotás volt. Egyre közelebb jöttek, szinte csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy megérinthesse őket. Ekkor figyelt föl arra, hogy egy szép mén, amelynek dús farka szinte a földet verdeste, kiterel egy kancát a csapatból, s nyakát finoman böködve, harapdálva egyre távolabb, kergeti a többi méntől, az akácia felé, mielőtt udvarolni kezdett volna neki. A kanca folyton elfordult, mintha flörtölne, mert tudta, milyen vonzó hatással van szaga, állapota a hímre. Szemét forgatta, s olyan erősen beleharapott a mén mellső lábába, hogy az ijedten hőkölt vissza, majd körözve próbált közelíteni hozzá, hogy megszaglászhassa a nőstény farka alatti részét, amely duzzadt volt. Mintha feldühítette volna a dolog, a nőstény hátsó lábaival kirúgott, a csillogó paták magasan repültek fel a hím feje felett, majd a nőstény hirtelen szembefordult a ménnel és mintha nevetett volna, felhúzta a felső ajkát.

Centaine valami megmagyarázhatatlan módon meghatódott, szinte átélte a nőstény izgalmát, megérezte, hogy a látszólagos bizonytalankodás csupán arra szolgál, hogy még inkább fokozza a hím vágyát. Végül a kanca engedett és megállt, mozdulatlanul, akár egy szikla és lassan fölemelte a farkát, miközben a mén finoman szaglászgatta. Centaine teste is megfeszült a várakozástól – ekkor a mén felágaskodott és lüktető, fekete nemi szervét mélyen a nősténybe vezette. Centaine zihálva szorította össze a térdét. Aznap éjjel a tó mellett felállított kunyhójában Michaelről, a vele töltött pajtabeli éjszakákról álmodott és amikor felébredt, lelke szinte perzselt a magánytól, elégedetlensége még akkor sem csillapodott, amikor Shasa követelőzően gyömöszölve a mellét szopni kezdett. Rossz hangulata állandósult, a magas sziklafalak úgy szorították, hogy szinte képtelen volt levegőt venni. Azonban csak négy nap elteltével tudta rávenni H’anit, hogy megint kimenjenek az erdőbe. Centaine nézelődve a zebrákat kereste, miközben a mopani fák között gyalogoltak, de most az erdő furcsán elhagyatottnak tűnt, s ha véletlenül állattal találkoztak, az rémülten menekült, amint meglátta a két lábon közeledő embereket. – Valami van – motyogta H’ani, amikor délben pihenőt tartottak –, nem tudom, hogy mi, de a vadak is érzik. Nyugtalanít, vissza kéne térnünk a völgybe, hogy beszéljek O’wával. Ő jobban érti ezeket a dolgokat, mint én. – Ó, H’ani, még ne! – könyörgött Centaine. – Maradjunk még egy kicsit! Olyan szabadnak érzem magam! – Nekem pedig akkor sem tetszik ez, akármi legyen is – jegyezte meg H’ani. – A méhek... – kapaszkodott Centaine az ötletbe –, a méhek miatt nem mehetünk vissza, míg az éj le nem száll. – H’ani morgott és tiltakozott egy ideig, végül megadta magát. – De hallgass egy öregasszony szavaira, van valami szokatlan, valami rossz... – és addig szimatolt, míg egyikük sem tudott egy szemhunyást sem aludni délben. H’ani átvette Shasát, amikor anyja megetette. – Milyen gyorsan növekszik – suttogta, s egy árnyék futott át csillogó tekintetén. – Bárcsak láthatnám felnőtt férfinak is, magasnak, mint egy mopanifa. – Látni fogod, nagyanyó – válaszolta Centaine mosolyogva –, látni fogod felnőtt férfinak, megéred. H’ani nem nézett föl a lányra. – Egy nap elmentek, mindketten elmentek. Érzem, hogy vissza akartok menni a népetekhez. – A hangja rekedten susogott. – Elmentek, és akkor nem marad már ennek az öregasszonynak az életében semmi sem. – Nem, nagyanyó – Centaine kinyújtotta a kezét és megfogta az öregasszonyét. – Egy nap talán elmegyünk, de visszatérünk, erre a szavamat adom. H’ani finoman kiszabadította a kezét, s továbbra sem nézve a lányra fölállt. – A hőség elült. Megindultak vissza a hegy felé, egymástól távol, épp csak látótávolságon belül, hogy szemmel tarthassák egymást, hacsak nem takarták el őket a sűrű bokrok. Centaine szokásához híven csevegett a gyerekhez, természetesen franciául, hogy a kisgyerek füle szokjék a nyelvhez, s hogy ő se jöjjön ki a gyakorlatból. Már majdnem odaértek a kavicsos lejtőhöz, a meredek sziklák alatt, amikor Centaine két zebramén friss nyomát fedezte fel mélyen benyomódva a puha földbe. H’ani felügyelete alatt rendkívüli megfigyelőképességet fejlesztett ki magában, O’wa pedig megtanította, hogyan olvasson ezekből a nyomokból. Volt valami furcsa ezekben a nyomokban. Egymás mellett haladtak, mintha a két állat össze lett volna béklyózva. Átlendítette gyermekét a másik csípejére és leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket. Hirtelen úgy megdermedt, hogy megrémítette a gyereket, aki tiltakozásaképpen fölsírt. Centaine fölállt és dermedten meredt a patanyomokra, bár még föl sem fogta, mi az, amit lát. Amikor végre megértette, megtántorodott a fölismeréstől. Hirtelen világos lett a számára, mi rémisztette meg a vadakat, s mi okozta H’ani rossz előérzetét. Remegni kezdett, ugyanakkor szívét elöntötte a boldogság, a zavarodott izgalom. – Shasa – suttogta –, ezek nem zebranyomok. – A paták, amelyek ezeket a nyomokat hagyták, vasba voltak fogva. – Lovasok, Shasa, civilizált emberek, akik megpatkolt lovon ülnek. – Képtelenségnek tűnt föl az egész. Itt, ebben a vadonban.

Kezét ösztönösen a vállára borított kendő nyílásához kapta, ahonnan elővillantak meztelen keblei. Szorosra húzta rajtuk a kendőt és félénken körülpillantott. A szanok között teljesen természetesnek fogta föl a meztelenséget. Most azonban hirtelen ráeszmélt, hogy szoknyája igen rövid, hosszú combjai teljesen fedetlenek, s elfogta a szégyenérzet. Úgy hátrált a nyomoktól, mintha azok vádlóan rámutató ujjak lennének. – Egy férfi... egy civilizált férfi – ismételgette, s lelki szemei előtt azonnal megjelent Michael alakja, s a vágyakozás legyőzte a szégyenérzetet. Ismét előre lépett, letérdelt a nyom mellé, s fürkészni kezdte. Hozzáérni nem mert, attól tartott, hogy a jelenés eloszlik, mint egy látomás. Friss nyomok voltak, annyira frissek, hogy a szeme láttára omlott le egy kis szakaszon a pengeéles nyomszélről a homok s pergett le lassan, bele a nyomba. – Egy órája, Shasa, egy órája sincs, hogy erre jártak. A lovasok kényelmesen haladtak, nem több mint öt mérföldes sebességgel. – Tehát van egy civilizált ember, tőlünk őt mérföldnyire, ebben a szent pillanatban, Shasa. Fölpattant és futni kezdett a nyomok mentén, nem több mint ötven lépést, amikor megint térdre rogyott. Azelőtt biztosan nem vette volna észre – O’wa segítsége nélkül egyszerűen vak maradt volna –, most azonban tévedhetetlenül kiszúrta az idegen fémtárgyat, bár az nem volt nagyobb, mint körömnyi, s egy fűcsomó takarta. Fölemelte és a tenyerébe tette. Egy kicsit már zöldülő rézgomb volt, talán egy katonazubbonyról, erre utalt a rajta lévő címer. Még a cérnadarab is ott lógott rajta. A lány úgy meredt rá, mint a legértékesebb drágakőre. A címeren egy egyszarvú és egy antilop fogott közre egy pajzsot, alatta a jelmondat egy hullámzó szalagban. – Ex Unitate Vires – olvasta hangosan. Ugyanilyen gombokat látott Courteney tábornok zubbonyán is, bár azok csillogósra voltak tisztogatva. – Egységben az erő. – A Dél–Afrikai Unió címere. – Egy katona, Shasa! Egy katona Courteney tábornok emberei közül! Ebben a pillanatban fütty harsant a távolból, H’ani hívta, mire Centaine fölpattant és egy pillanatig bizonytalanul állt. Minden ösztöne azt diktálta, hogy rohanjon a lovas után és könyörögve kérje meg, hogy vigye őt a civilizált világba, de H’ani újból füttyentett, s erre megfordult. Tisztában volt azzal is, hogy a szanok mennyire rettegnek minden idegentől, rengeteg történetet meséltek kegyetlen üldöztetéseikről. – H’aninak nem szabad látnia a nyomokat! Ernyőt formált a szeme fölé és vágyakozva nézett arrafelé, amerre elenyésztek a nyomok a mopani fák között, ám nem látott semmiféle mozgást. – H’ani nem fogja engedni, hogy a nyomok után menjünk, Shasa, ő és O’wa mindent el fog követni, hogy megakadályozza, hogy elmenjünk. Hogy tudnánk elhagyni a két öreget, hogy ne jöjjenek utánunk, mert az a halált jelentené számukra – őrlődött a kérdések között a lány –, de nem hagyhatjuk kihasználatlanul ezt a lehetőséget. Lehet, hogy ez az utolsó... H’ani újból fütyült, immár sokkal közelebbről, és Centaine látta, hogy apró alakja közeleg feléjük a mopani fák között. A lány ujjai bűntudatosan fonódtak rá a rézgombra, aztán egy villámgyors mozdulattal belelökte zsákjába. – H’aninak nem szabad meglátnia a nyomokat – ismételte meg immár sokadszor, gyors pillantást vetett a sziklára, hogyha visszatér, megtalálja ismét a helyet, majd gyors léptekkel az öregasszony elé futott, és visszavezette a völgy felé. Aznap este a tűzrakás körüli tevés–vevés közben Centaine nehezen tudta palástolni izgalmát, s csak szórakozottan válaszolgatott H’ani kérdéseire. Ahogy végeztek az evéssel és besötétedett, visszatért búvóhelyére, s úgy tett, mintha aludni térne, magára és gyermekére húzta az antilopbőrt. Bár mozdulatlanul feküdt és szabályosan lélegzett, belül majd szétfeszítette az izgalom, döntésre kellett jutnia. Fogalma sem volt, kik lehetnek a lovasok, s azt is szilárdan tudta, hogy nem akarja halálos veszélybe sodorni a két öreget, ám ugyanolyan szilárd volt az az elhatározása is, hogy követnie kell a csábító nyomokat, mert ezek ígérték az egyetlen lehetőséget arra, hogy vissza jussanak a civilizált világba, az ő világába – ebből a kegyetlen életből, ami előbb vagy utóbb belőle és gyermekéből vadakat csinált volna. – Olyan előnyhöz kell jutnunk, hogy érjük utol a lovasokat, még mielőtt O’wa és H’ani észreveszi, hogy megszöktünk. Így nem jöhetnek utánunk, nem teszik ki magukat halálos veszedelemnek. Ahogy följön a hold, indulunk, bébi.

Csöndben és mozdulatlanul feküdt, tettette, hogy alszik, míg a növekvő hold elő nem bukkant a völgyet körülölelő sziklák közül. Ekkor hang nélkül fölkelt, fölvette a gyermeket, aki mormolt valamit álmában, aztán vállára vette a zsákot, kezébe az ásóbotot és nesztelenül megindult az ösvényen. A hegy sarkánál megállt és visszanézett. A tűz már parázzsá omlott, de a holdfény bevilágított az öregek kunyhójába. O’wa az árnyékban feküdt, csak egy kis fekete folt látszott belőle, azonban H’anit teljesen megvilágította a fény. Borostyánsárga bőre mintha világított volna a holdfényben, vállára hajtott feje pontosan Centaine felé fordult. Arckifejezése mintha szomorú lett volna, mintha rossz előjelek tükröződtek volna rajta, s a lány tisztában is volt vele, hogy fog szenvedni, amikor fölébred. A nyaklánc sápadtan csillogott a nyakában. – Isten veled, nagyanyó – suttogta Centaine. – Köszönöm emberségeteket és kedvességeteket. Mindig szeretettel fogok rátok visszaemlékezni. Bocsáss meg, kicsi H’ani, de mennünk kell! Centaine–nek meg kellett magát acéloznia, mielőtt befordult volna a keskeny ösvényre, amely a kaptárbarlanghoz vezetett, szeme könnyben úszott, a holdfény megtört ezen a rétegen, amely aztán végigcsordult csillogva az arcán és sós ízt csempészett a szája sarkára. Araszolva haladt a sötét, nehéz mézszagú barlang–alagútban, míg ki nem jutott a szűk völgybe. Megállt, hallgatta, nem csoszognak–e utána apró, mezítelen talpak a sziklák között, de csak a sakálok üvöltöttek a távoli sík vidékről. Ismét megindult. Ahogy leért a síkságra, Shasa mocorogni kezdett a hasán. Centaine, anélkül, hogy csökkentette volna a tempót, a gyerek száját a melléhez tette. A gyerek vadul rászívta magát, miközben anyja suttogva beszélt hozzá, amikor beértek a fák közé: – Ne félj, baba, még ha ez az első egyedül töltött éjszakánk is együtt. A lovasoknak a közelben kell táborozniuk. Elérjük őket, míg fölkel a nap, mielőtt H’ani és O’wa fölébredne. Ne nézd az árnyakat, ne képzelődj, Shasa... – Egyfolytában susogott, hogy elűzze a félelmét, mert az éj tele volt fenyegető árnyakkal; csak most fedezte föl, mennyire rászorult a két öreg támogatására. – Már meg kellett volna találnunk a nyomokat, Shasa – Centaine bizonytalanul megállt és körülpillantott. A holdfényben minden másképp látszott. – Biztos túlmentem rajta. Visszafordult és idegesen megnyújtotta a lépteit. – Biztos vagyok benne, hogy itt kell lennie valahol. – Aztán hirtelen megnyugodva fölsóhajtott: – Itt van, a hold a szemünkbe sütött és eltakarta. – A patkók nyoma élesen körvonalazódott a hold fényében. Milyen jól megtanította őt O’wa erre! Olyan tisztán kivette a nyomokat, hogy akár futni is tudott mellette. A lovasnak esze ágában sem volt álcázni a nyomait, s a szél sem fújta be. A legkönnyebb utat választották, követték a vadcsapást, meg sem próbáltak följebb menni a kavicsos lejtő felé. Centaine azt is észrevette, hogy az egyik egy bizonyos helyen leszállt a nyeregből és egy ideig vezetéken vezette a lovát. Mosolyogva fedezte föl azt is, hogy a férfi lovaglócsizmát visel, középmagas sarokkal, kissé kopott talppal. Még a gyér holdfényben is meg tudta állapítani a hosszú lépésekből és a kissé kifelé forduló lábnyomokból, hogy a férfi magas, hosszú, vékony lábú ember, a járása könnyű, de határozott. Mindez csak megerősítette a reményeit. – Várjon! – suttogta Centaine. – Kérem, uram, várjon meg minket. Gyorsan haladt előre. – Most már figyelnünk kell a tábortüzet. Shasa, itt táboroznak a közelben... – hirtelen elhallgatott. – Igen! Ott! Mi az, Shasa? Te nem látod? Merőn bámulta az erdőt. – Pedig ott láttam valamit. – Körbevizslatta a látóhatárt. – De már elment. – Átvette a gyereket a másik mellére. – Micsoda sós zsák kezdesz lenni. De nem baj, mindjárt ott leszünk. – Tovább ment előre, a fák egyre ritkultak, ismét kiért egy füves tisztásra. A holdfény fémesen csillogott a rövid füvön. Figyelmesen körülnézett a lapályon, minden sötét folton megpihentette egy pillanatra a tekintetét, remélte, hogy megbéklyózott lovakat lát egy kialudt tábortűz mellett, emberi alakokat takaróikba burkolózva, de csak kiszáradt fákat, termeszvárakat és a tisztás túloldalán legelésző antilopokat látott. – Ne aggódj, Shasa – szólalt meg hangosan, hogy így leplezze csalódottságát. – Biztosan az erdőben táboroznak. Az antilopok hirtelen fölvetették a fejüket és izgatottan elszáguldottak, a por hosszan kavargott utánuk, mint a köd.

– Mi ijesztette meg őket, Shasa? A szél szembe fúj velünk, a szagunkat nem érezhették meg. – Közben a száguldó paták dobogása is elhalt. – Valami elüldözte őket! Óvatosan körbeforgatta a fejét. – Képzelődöm, olyasmiket látok, amik valójában nincsenek is. Nem szabad megijedni az árnyéktól. – Centaine határozott léptekkel indult meg előre, aztán ismét rettegve megtorpant. – Te nem hallod, Shasa? Valami követ minket, hallottam a lépteit. Most megállt és érzem, hogy minket néz. Ebben a pillanatban egy felhőfoszlány úszott el a hold előtt, a táj sötétbe burkolózott. – A hold mindjárt előbukkan megint. – Centaine olyan erővel szorította magához csecsemőjét, hogy az tiltakozva fölsírt. – Bocsánat, baba. – Elengedte a szorítást, aztán valamiben megbotlott, ahogy továbbindult. – Bárcsak ne indultunk volna el... Nem, ez nem igaz! El kellett jönnünk. Bátornak kell lennünk, Shasa. Nem tudunk továbbmenni, míg ki nem süt a hold. Leült, hogy pihenjen egy kicsit, s fölnézett az égre. A holdfény sápadtan szóródott szét a felhő mögött, aztán egy nyíláson át hirtelen előbukkant maga a hold és platinafehér fénnyel árasztotta el a tisztást. – Shasa! – Centaine kiáltása fojtott sikolyba torkollott. Meglátott valamit, egy hatalmas sápadt alakot, akkorát, mint egy ló, de fenyegető, lopakodó volt a járása, egyáltalán nem olyan, mint egy lóé. A lány kiáltása miatt lebukott a fűbe. Centaine talpra ugrott és futva indult a fák felé, de mielőtt odaért volna, a hold ismét elbújt egy felhő mögé és a sötétben a lány teljes hosszában elvágódott. Shasa felsírt a hasa alatt. – Maradj csöndben, baba. – Centaine hiába ringatta, a gyerek megérezte anyja rettegését és hangosan sírni kezdett. – Ne, Shasa, így utánunk jön. . Centaine vadul remegett, a nagy sápadt valami, ott kinn a sötétben, valami földöntúli fenyegetést hordozott magában, a gonosz érezhető jelenléte áradt szét a tisztáson. A lány tudta mi az, már látta korábban is. Szorosan a földhöz simult, testével védve gyermekét. Aztán meghallotta a hangot, azt a hurrikánszerű hangot, amely betöltötte az éjszakát – és mintha átjárta volna a lány lelkét is. Hallotta már ezt a hangot, de sohasem ilyen közelről, sohasem ilyen lélekpusztítóan közelről. – Ó, édes Istenem – suttogta. A hang igazi, rettentő oroszlánbőgés volt, az afrikai vadon legrémisztőbb hangja. Ebben a pillanatban a hold ismét előbukkant a felhők mögül és fényében Centaine immár tisztában látta az oroszlánt. Ötven lépésre állt tőle, hatalmas volt, sörénye fölmeredt, mint a páva farka, roppant feje körül. Fekete pamacsban végződő farka úgy csapkodott ide–oda, mint a metronóm, aztán megint lehajtotta a fejét, kinyitotta a száját, kivillantak belőle elefántcsontszínű agyarai, mint a tőrök – és ismét elbődült. Mintha Afrika minden vad kegyetlensége ebbe a bestiába sűrűsödött volna. Bár számos utazó és vadász leírását olvasta az állatról, ezek nem tudták fölkészíteni a valóságos találkozásra. Az üvöltés, mintha összeroppantotta volna a bordáit, belemart a szívébe, összeszorította a tüdejét. Beleit, hólyagját viszont meglazította, ezért vadul kellett küzdjön, hogy ura maradjon magának. Shasa visítva kapálódzott a karjában és ez elég volt ahhoz, hogy elmúljék rettegéstől való bénultsága. Az oroszlán vöröses szőrű kivénhedt hím volt, csapata számkivetettje. Fogai, karmai megkoptak, oldalán hatalmas hegek húzódtak, vállát szinte semmi szőr nem borította. A fiatal hímekkel vívott utódlási küzdelmekben elveszítette egyik szemét, egy karom nyilván kitépte üregéből. Beteg volt és éhes, bordái szinte átszúrták lötyögő bőrét. Három napja rátámadt egy tarajos sülre, mérges tüskéi még mindig ott meredeztek a nyakában és a pofájában. Öreg volt, gyenge és bizonytalan, önbizalmát megtépázták, s félt az embertől, dühítette a szaga. Fajtársainak emlékezete, de saját hosszú tapasztalata is azt súgta, hogy tartsa magát távol ettől a furcsa, törékeny, egyenes tartású lénytől. Az üvöltése is idegességét és bizonytalanságát árulta el. Volt idő, amikor – ha ennyire éhes volt, mint most – gyorsan és csendben már rég lecsapott volna. Állkapcsában még mindig volt annyi erő, hogy összeroppantson egy koponyát, átharapjon egy combcsontot, vagy mancsának egyetlen csapásával elroppantsa egy ember gerincét. Bizonytalanul hátrálva körözött áldozata körül. Talán ha nem süt a hold, sokkal merészebb lett volna, vagy ha már evett volna emberhúst korábban is, vagy ha a sültüskék nem

gyötörték annyira, de most bizonytalanságában üvöltött. Centaine talpra ugrott. Teljesen ösztönös volt ez a részéről. Sokszor elnézte otthon Mort Homme–ban a nagy fekete kandúrt, ahogy játszik az egérrel, látta, hogy az áldozat menekülése reflexszerűen váltja ki a macska támadását. Valahogy megérezte, ha menekül, az öreg abban a pillanatban lesújt rá. Visítva, az ásóbotot magasba kapva egyenesen az oroszlán felé futott. Az megfordult és elfutott ötven lépésnyit, ott megállt, visszanézett a lányra, farkával dühösen csapkodott és csalódottan morgott. Végig farkasszemet nézve az állattal, Shasával egyik karja alatt, másik kezében az ásóbottal, Centaine lassan hátrálni kezdett. Háta mögé pillantott – a legközelebbi mopanifa egyedül állt az erdőtől néhány lépésnyire. Egyenes törzséből magasan nőttek ki az első ágak, de úgy tűnt a lánynak, hogy a föld másik oldalán van. – Nem szabad futnunk, Shasa – suttogta, és a hangja meg– remegett. – Lassan, csak lassan! – A verejték a homlokáról a szemébe csorgott, holott a rettegéstől rázta a hideg. Az oroszlán körülötte körözve indult előre az erdő felé, fejét lesunyta, fülét hegyezte, s látta, hogy úgy csillan meg a fény ép szemében, mint egy késpengén. – Oda kell érnünk a fához, Shasa. – A gyerek nyöszörögve rugdalózott az ölében. Az oroszlán megállt, a lány hallotta, hogy beleszimatol a levegőbe. – Jóságos isten, mekkora dög! – a lába beleakadt valamibe, kis híján elesett. Az oroszlán előrefutott, olyan szörnyűségesen szuszogott, mint egy gőzmozdony, a lány felsikoltott és megrázta a botot. Az oroszlán megtorpant, de most egy lépést sem tett hátrafelé. Nézte a lányt, egyre lejjebb sunyt fejjel, fekete végű farkát idegesen lengette, és amennyivel Centaine hátrébb lépett, annyival jött ő előrébb, s egyre mélyebbre lapult a földön. – A fa, Shasa, el kell érnünk a fát! Az oroszlán újból körözni kezdett, Centaine pedig fölpillantott a holdra. Egy újabb sötét felhő úszott a világító égitest felé. – Kérlek, most ne takard el a holdat! – suttogta rekedten. Rájött, mennyire a gyér fénytől függ az életük, ösztönösen megérezte, milyen bátor lesz azonnal a nagymacska a sötétben. Már most egyre szűkülő körben köröz körülöttük, egyre közeledik, még mindig óvatos ugyan és fél, de ahogy nézi, lassan kezd rájönni, mennyire kiszolgáltatott vele szemben a lány. A gyilkos támadás már csak másodpercek kérdése. A lányt valami hátulról megütötte, ijedten kiáltott föl és majdnem elesett, mire észrevette, hogy csak a mopanifa törzsének hátrált neki. Nekitámaszkodott, mert a hirtelen megkönnyebbülés miatt minden erő kiszaladt a lábából. Annyira remegett, hogy amikor levette válláról a zsákot, kis híján leejtette. Kidobálta belőle a strucctojásokat és beleállította Shasát, hogy csak a feje látszott ki belőle, majd újra a vállára vetette. Shasa elvörösült fejjel, dühösen ordított. – Maradj csöndben, kérlek, maradj csöndben... – Fölkapta az ásóbotot és övébe dugta, mint egy kardot. Fölugrott és elkapta a feje fölötti gallyat és a durva kérgen mezítelen lábával valami biztos pontot keresett. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen rejtett erőtartalékai vannak, de a kétségbeesés kihozta belőle az összeset. Följutott az első ágra. Az oroszlán fenyegetően mordult és előrefutott. A lány följebb kapaszkodott egy magasabb ágra, majd onnan egy még magasabbra. A fa kérge durva volt, mint a krokodilbőr, s mire fölért a mopani fa csúcsára, keze, lába vérzett. Az oroszlán megérezte a vérszagot és elbődült. Körüljárta a fatörzset, megszaglászta az eldobott strucctojásokat, aztán ismét elbődült. – Biztonságban vagyunk, Shasa – zokogott fel megkönnyebbülten Centaine a fa tetején guggolva, ölében a gyermekkel, miközben lepillantott az ágak között az oroszlán széles, izmos hátára. Feltűnt neki, milyen jól lát, s ekkor vette észre, hogy keleten lassan megjelenik a fény a láthatáron. Tisztán látta már az oroszlán vöröses szőrét s azt is, hogy az ábrázolásokkal ellentétben sörénye nem fekete, hanem vöröses, de sötétebb színű, mint a bundája.

– O’wa vörös ördögöknek hívta őket – jutott az eszébe, miközben Shasát ringatta, s megpróbálta megnyugtatni. – Mennyi idő múlva lesz teljesen világos? – Izgatottan kémlelte a keleti látóhatárt, ahonnan egyre élesebben látszott a sárgás, vöröses fény. – Mindjárt világos lesz, Shasa – mondta a gyereknek. – Akkor a vadállat elmegy... Lent az oroszlán a hátsó lábára állt és a fatörzsnek támaszkodva felfelé nézett. – Félszemű... csak fél szeme van. – A fekete üreg mellett a másik szem, ha lehet, még gyilkosabban csillogott, s a lányon végigfutott a hideg. A nagymacska megragadta a fát mellső lába karmaival és megrázta, miközben ismét elbődült. Kisebb ágak és fakéreg maradt a mancsán, a fa sebeiből kiserkent valami tejszerű folyadék. – Menj el! – kiáltott rá Centaine, mikor az oroszlán mintha leguggolt volna hátsó lábaira és nekirugaszkodott. Mind a négy mancsa belekapaszkodott a fa kérgébe. – Nem! Menj innen! Michael is mesélte neki, de olvasta Levaillant könyvében is, hogy az oroszlán nem mászik fára. De ez a nagy vörös macska csak jött egyre följebb, majd fölhúzta magát a tíz láb magasan lévő főágra, ahol ügyesen egyensúlyozva fölpillantott a lányra. – Shasa! – A lány hirtelen megértette, az oroszlán elől nem menekülhet, azzal, hogy fára mászott, csak néhány percet nyert. – Téged viszont meg kell menteni, Shasa. Egy oldalágba kapaszkodva fölállt az ágon. – Igen, ez jó lesz! – A feje fölött volt egy törött ág, amely úgy festett, mint egy kalaptartó. Maradék erejével fölemelte az állatbőrbe bugyolált gyereket, és mint egy csomagot, fölakasztotta az ágra. – Isten veled, drága kisfiam – zihálta. – Talán H’ani megtalál majd. A gyerek rugdalódzott, hogy himbálózni kezdett a zsák, Centaine pedig visszaguggolt a helyére és előhúzta övéből az ásóbotot. – Maradj csendben, baba, kérlek! – Nem nézett föl, az oroszlánt figyelte alatta. – Ha csöndben maradsz, talán nem vesz észre, elég leszek neki én is. Az oroszlán előre egyensúlyozta magát és ismét elbődült. Centaine most érezte meg a szájából előtörő dögszagot, és ekkor az oroszlán ismét fölrugaszkodott. Karmai tépték a fa kérgét, ahogy mint egy macska ugrálva haladt fölfelé, egyetlen szeme mindvégig a lányra szegeződött, és szörnyű üvöltéssel ment egyenesen neki áldozatának. Centaine fölkiáltott és teljes erővel beledöfte a botot az állat kitátott szájába. Érezte, hogy a kőhegy belefúródik az állat torka fölötti puha, nyálkás hártyába, s látta, hogy előtör belőle a vér. Az állat ráharapott a lándzsára és fejét éppen csak félrebiccentve, egyetlen mozdulattal félrelökte, s a bot úgy szállt el, mint egy szélmalom lapátja, s lenn belefúródott a földbe. Az oroszlán üvöltve közeledett felé, minden alkalommal vörös ködöt fújva, ahogy folyt a torkából a vér, s egyik mancsával fölnyúlt. Centaine fölkapta a lábát, de nem volt elég gyors, az egyik sárga karom, amely akkora volt, mint egy férfi mutatóujja, belemélyedt a húsába, valamivel a bokája fölött, és hatalmas erővel maga felé rántotta. Mindkét kezével ölelte a lány a fa törzsét, minden erejével tartani akarta magát, de a borzasztó súly lefelé vonta, érezte, hogy a térd– és bokaízülete egyszerre kattan, a fájdalom úgy hasított végig a gerincén s robbant szét a fejében, mint egy rakéta. Érezte, hogy egyre mélyebbre hatol húsába a karom, s karja lassan–lassan engedett, hüvelykről–hüvelykre húzta le az oroszlán a fáról. – Vigyázz a gyermekemre – kiáltotta –, kérlek, istenem, vigyázz rá! *** Ez megint zsákutca, erről Garry meg volt győződve, de természetesen nem olyan bolond, hogy ezt meg is merje mondani. Már a gondolattól lelkifurdalást érzett, és egy lapos pillantást vetett az asszonyra, akit szeretett. Anna megtanult angolul és elég sokat fogyott az alatt az édes tizennyolc hónap alatt, mióta találkoztak. Ezen az utóbbi tényen szívesen változtatott volna a férfi, ha a hatalmában állt volna, s minden alkalmat meg is ragadott, hogy ételt diktáljon kedvesébe. Volt egy német cukrászda pontosan a Kaiserhof Hotellel szemben, ahol Garry állandó lakosztályt bérelt maguknak Windhoekban. Soha nem ment el úgy az üzlet előtt, hogy ne vásárolt volna egy nagy doboz tejszínes csokoládétortát – a „Feketeerdő” volt a kedvence –,

amellyel aztán meglepte Annát. Ha ő vágta föl, mindig a legnagyobb szeleteket csempészte az asszony tányérjába, mielőtt az tiltakozni tudott volna. Anna ennek ellenére fogyott. Hát igen, mert nem töltünk elég időt a szállodában, borongott a férfi magában. Túl sok időt töltünk a vadonban a lány után kutatva, mint ahogy most is. Alig, hogy sikerült a nőre erőltetnie néhány fontnyit, megint útra keltek a Fiat terepjáróval, amivel felcserélték a T Fordot, ha pedig nem tudtak továbbmenni autóval, akkor mentek lóháton, vagy öszvéren, hegyeken és ásító völgyeken, sziklás sivatagokon keresztül, üldözték a lehetetlent, a gyakran félrevezető információkat. „Die twee ou onbeskofters”, vagyis a „két megkergült öreg” – ezt a címet érdemelték ki a terület egyik végétől a másikig, s ebben Garry még némi perverz örömét is lelte. Amikor azonban megvonta a mérleget, mennyi pénzébe is került neki ez a kutatás idáig, bizony nagyon elképedt. Aztán az eszébe villant: „De mire is költeném, ha nem Annára?” És elgondolkodva hozzátette magában: „Hát mim is van Annán kívül ?” Ez a felismerés aztán visszavezette az egyetlen helyes útra: az őrültségbe. Természetesen előfordult, hogy éjszaka fölébredt s logikusan végiggondolta a dolgot: tisztában volt vele, hogy unokája nem él, hogy menye, akit soha nem is ismert, másfél évvel ezelőtt vízbe fulladt, s magával vitte az óceán mélyére az egyetlen lényt, aki Michaelhez kötötte volna. Ilyenkor szörnyű szomorúság fogta el, kis híján beleroppant. Aztán Anna felé fordult, aki ott horkolt mellette az ágyban, odabújt hozzá, és az asszony, mintha még álmában is megérezte volna, hogy milyen szüksége van rá, magához engedte. Az ilyen éjszakák után Garry felfrissülve, új életre kelve ébredt, a logikát sutba vágta, helyébe lépett a vakhit, s kész volt a legfantasztikusabb expedíciókra is. Garry ötezer plakátot nyomatott Fokvárosban, amelyet szétküldetett minden rendőrőrsnek, bíróságnak, postahivatalnak és vasútállomásnak egész Délnyugat–Afrikában. Akármerre is jártak Annával, mindig volt ezekből a plakátokból egy csomó a Fiat egyik vagy másik utazótáskájában, és minden üres falfelületre kiszögezték ezeket, lett légyen az vegyeskereskedés vagy ivó ajtaja, vagy egy kiszáradt fatörzs a bozótvidék egyik keresztútjánál. Cukorkákkal együtt nyomták a kisgyerekek kezébe, feketéknek és fehéreknek egyaránt, s megígértették velük, hogy hazaviszik magukkal tanyáikra, kraaljaikba vagy táboraikba, s megmutatják szüleiknek: 5000 font jutalom! Minden információért, amely elősegíti CENTAINE DE THIRY COURTENEY megtalálását, aki a PROTEA CASTLE KÓRHAZHAJÓ 1917. augusztus 28–i barbár német elpusztításának egyik túlélője. Mrs. Courteney feltehetően partra sodródott, s lehet, hogy TÖRZSI EMBEREK oltalmát élvezi, vagy egyedül bolyong a VADONBAN. A hölgy hollétéveI kapcsolatos mindenféle információt juttassanak el alulírott címére a WINDHOEKI KAISERHOF HOTELBE. G. C. Courteney ezredes Ötezer font egy vagyon, egy átlagdolgozó húszévi keresete, egy birtokot vásárolhat belőle az ember, sőt a hozzávaló állatokat is, vagy gondtalanul elélhet belőle élete hátralévő részében. Így aztán tucatjával akadtak, akik a kitűzött összeg vagy annak csak töredéke fejében elhintették tündérmesébe illő történeteiket, vagy pusztán csak a halvány reményt Garry és Anna fejében. A kaiserhof hotelbeli lakosztályban egymásnak adták a kilincset azok a reménykedők, akik ugyan életükben nem jártak még a vasútvonal másik oldalán sem, de most sivatagi expedícióik élére álltak volna, mások pontosan tudták, hol lehet az elveszett lányt megtalálni, megint mások azt állították, látták a lányt, s mindössze ezer fontért hajlandók elhozni Windhoekba. Voltak halottlátók és médiumok, akik állandóan közvetlen kapcsolatban voltak a lánnyal, és jelentkezett egy úriember is, aki kedvező áron eladta volna nekik a saját lányát az eltűnt Centaine helyébe. Garry készséggel fogadta mindegyiket. Végighallgatta történeteiket, kipróbálta elméleteiket, követte utasításaikat, ott ült a spiritiszta asztal mellett, s az egyik médiummal nekivágott egy ötszáz mérföldes sivatagi útnak is, mert az a lány egyik gyűrűjéből állítólag leolvasta a helyes irányt. Számos ifjú hölgyet bocsátottak a színe elé, fehéreket és tejeskávé–barnát, akik mind azt állították, hogy ők Centaine de Thiry, de ha nem is, ők mindenesetre mindent elkövetnek, hogy úgy tegyenek, mint az elveszett lány. Amikor

eltanácsolták őket, néhányuk hangosan átkozódott, volt, akit Anna saját kezűleg penderített ki a lakosztályból. – Nem csoda, ha egyre csak fogy – mondogatta Garry magában, majd áthajolt és szelíden megpaskolta Anna vastag combját a Fiat terepjáró szomszédos ülésén. Rámosolygott az asszonyra és megszólalt: – Rövidesen ott kell lennünk. – Anna bólintott és így válaszolt: – Most határozottan érzem, hogy meg fogjuk találni. Határozottan érzem! – Igen – szólalt meg Garry kötelességtudóan. – Most minden másként lesz... Mintha egy kicsit még bízott volna is a dologban, mert egyetlen más expedíciójuk sem indult ilyen rejtélyes körülmények között. Az egyik plakát érkezett meg összehajtogatva és viasszal lepecsételve, négy nappal korábbi dátumbélyegzővel, amely szerint Usakosban tették postára. Ez egy állomás a keskenyvágányú vasút mentén, félúton Windhoek és a tengerpart között. Bélyeg nem volt rajta – Garrynek portót kellett fizetnie – és a címzést határozott, de tanult, s láthatóan német cirkalmazású betűkkel írták rá. Amikor Garry feltörte a viaszpecsétet, szűkszavú meghívást talált benne a lap aljára rajzolt térképen megadott helyre. A meghívó nem volt aláírva. Garry azonnal telegrafáltatott az usakosi postamesternek, mert abban biztos volt, hogy egy ilyen isten háta mögötti településen annyira kevés a dolog, hogy a hivatalban biztosan emlékeznek majd a feladóra. A postamester valóban emlékezett is a küldeményre és a körülményekre. Az éjszaka folyamán tették le a plakátot a posta küszöbére, senki sem látta a feladót. Mint ahogy vélhetően ez is volt a szándéka, felcsigázta Garry és Anna érdeklődését, s most pontosan a megadott hely felé tartottak, százötven mérföldnyire Windhoektól, a Kamas Hochtland meddő tájaira. Majdnem három teljes napjukba telt, míg a Fiat megbirkózott a borzalmas úttal, s legalább tucatnyi alkalommal kellett kereket cserélniük defekt miatt, a kemény földön aludtak a kocsi mellett, de már a megadott hely közelében jártak. A nap hevesen sütött a felhőtlen égről, az enyhe szellő pedig beterítette őket a levegőben kavargó vörös por hullámaival, amit a Fiat kereke kavart föl. Annára nem látszott hatni a hőség, a por, a sivatag semmiféle próbatétele, és Garry, aki egyre növekvő csodálattal bámulta, kis híján elvétette az előttük felbukkanó éles kanyart. A Fiat kerekei egy pillanatra megbillentek az alattuk ásító mélység peremén. Garry az utolsó pillanatban rántotta el a kormányt, s a kerekek visszadöccentek az útra, ahol behúzta a kéziféket. Egy mély kanyon szélén álltak, amely akár egy tengely, kettészelte a sziklaplatót. Az út egy sor életveszélyes hajtűkanyaron át vezetett le a mélybe, ahol egy folyó keskeny szalagja szikrázva verte a déli nap sugarait a környező narancssárga sziklákra. – Ez az a hely – szólalt meg Garry –, és meg kell hogy mondjam, nem tetszik. Ott lenn teljesen ki leszünk szolgáltatva a banditák kényének, kegyének. – Mijnheer, már így is késésben vagyunk... – Azt sem tudom, vajon feljutunk–e még valaha, hisz itt nem sok az esélye, hogy ránk bukkanjanak, legfeljebb majd csak puszta csontjainkra. – Induljunk, Mijnheer, beszélgetni máskor is tudunk. Garry mély lélegzetet vett. Olykor határozottan érezte annak a hátrányait, hogy útitársa erős akaratú nőszemély. Kiengedte a kéziféket, s a kocsi gurulni kezdett lefelé a kanyonba, mintha nem is lenne onnan visszaút. Az út maga volt a rémület, néhány szakaszon olyan meredek, hogy a fékpofák füstölve csikorogtak, máshol pedig olyan éles volt a kanyar, hogy a kis Fiat alig tudta bevenni. – Most legalább már tudjuk, miért is választotta barátunk ezt a helyet a találkozáshoz. Teljesen ki leszünk neki szolgáltatva odalenn. Negyven perc elteltével lejutottak a kanyon gyomrába. Olyan magasak voltak a falak, hogy nem látták a napot. Az árnyék ellenére rettentő volt a hőség, ide nem jutott le egy fuvallat se, s úgy metszette a levegő a torkukat, mint valami kovából pattintott kés.

A folyó mindkét partján keskeny sáv húzódott, amelyet telenőtt a bogáncs. Garry félreállította a kocsit, merev mozdulatokkal lekászálódott róla, és vörös porfelhőt vert le a ruhájáról. A víz nyugodtan csordogált a mederben, de olyan áttetszően sárga volt a színe, mintha egy vegyi üzem kloákájából ömlene ki. – Nos – kezdte Garry, miközben a föléjük magasodó sziklákon kószált a tekintete –, úgy tűnik, mi megérkeztünk. Barátunk azonban nincs sehol. – Várunk – jelentette ki Anna, ezzel elejét véve annak a javaslatnak, amellyel tisztában volt, hogy azonnal elhangzik. – Természetesen, Mevrou. – Garry leemelte kalapját, s a nyakába kötött pamutkendővel törölgetni kezdte az arcát. – Mit szólna egy csésze teához? Anna fogta a teáskannát és lement a vízhez, gyanakvó arccal megízlelte, majd belemerítette a kannát. Mire visszaért, már ott lobogott a rőzséből, bogáncsból rakott tűz két magasabb kődarab között. Amikor elkészült a tea, Garry magához vette a kesztyűtartóból a snapszos üveget. Bőségesen öntött a pálinkából mindkét pohárba, s alaposan megcukrozta a forrón gőzölgő italt. Már régebben rájött, hogy a snapsz, akárcsak a csokoládé, szenvedélyes hangulatra gerjeszti Annát, így aztán soha nem indultak el sehová pálinka nélkül. Talán nem lesz minden értelem nélkül való ez az út sem, gondolta a férfi, s újabb adagot löttyintett a pálinkából a teába, s odavitte a takarón ülő asszonynak. Mielőtt azonban átadhatta volna, meglepett kiáltás szakadt ki belőle, és elejtette a poharat. Csak állt és mereven bámulta a bozótot az asszony háta mögött, s kezét jó magasan a feje fölé emelte. Anna is odapillantott, majd azonnal talpraugrott, kezébe ragadva az egyik lángoló végű botot. A férfi gyorsan odahúzódott a jókora asszony mellé. – Ne jöjjenek közelebb! – bömbölte az asszony. – Figyelmeztetem magukat, hogy az első koponyát beszakítom... Körül voltak véve. A banda a sűrű bokrok védelmében feltűnés nélkül bekerítette őket. – Uramisten, tudtam, hogy csapda – motyogta Garry. Ezek a legkegyetlenebb kinézetű martalócok, akiket valaha is látott. – Nincs nálunk pénz, sem semmiféle érték... – Vajon hányan lehetnek? – kérdezte magától kétségbeesve. Hárman –, nem, ott is áll valaki a fa mögött – négy gyilkos útonálló. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy a vezérük az a bíbor–fekete óriás, a mellén keresztben futó két lőszeres hevederrel, aki bal könyökének hajlatában nyugtatta Mausere csövét. Sűrű, gyapjas szakálla úgy keretezte afrikai vonásait, mint az emberevő oroszlánét a sörénye. A többi is jól fel volt fegyverezve, khoisan hottentották és ovambók vegyesen, akik furcsa – félig katonai, félig civil– öltözetet viseltek. Kopott és kifakult, foltos, rongyos volt ez a ruha, mint amennyire formátlan a bakancs, amely egyikük lábát borította, a többi mezítláb volt. Csak a fegyvereikkel törődtek, frissen csillogott rajtuk az olaj, s úgy fogták ezeket a puskákat, olyan gyengéden, amilyen szeretettel egy apa szorítja magához elsőszülött fiát. Garry hirtelen vágyakozva gondolt a műszerfal alá szíjazott szolgálati revolverére, de aztán gyorsan el is felejtette ezt az életveszélyesen felelőtlen ötletet. – Ne bántsanak minket – könyörgött, miközben egyre jobban elbújt Anna mögött, majd a következő pillanatban félelmetesen egyedül érezte magát, mert Anna támadásba lendült. Akár egy vikingfejszét, úgy lóbálta az izzó fadarabot, és egyenesen a hatalmas négernek esett. – Vissza, disznó! – üvöltötte flamandul. – Takarodj innen, Hádész szuka szülte fattya! A meglepetéstől a banda hirtelen szétfutott, alig tudták időben lehúzni a fejüket a sziszegve suhanó fadarab elől. – Hogy merészeltek, ti, vérbajos kutyák bűzlő fiai... Garry ugyan még mindig remegett a félelemtől, de emellett megjelent kedvese teljesítménye iránti csodálata is. Sok meglepő káromkodást hallott már életében – ott van mindjárt a legendás főtörzsőrmester, akivel a zulu háborúban ismerkedett meg, s akinek a kedvéért felnőtt férfiak százmérföldeket utaztak, hogy vezényelni hallják egy díszszemlén. Nos, ez az úr egy vasárnapi iskolai prédikátor Annához képest. Garry akár belépőjegyet is szedhetne egy ilyen bemutatóért. Az asszony ékesszólását csak a fahasábbal végzett hadakozása múlta felül.

Az egyik hottentottát sikerült oly mértékben fejbe csapnia, hogy az belebukott a bozótba, miközben a parázs átégette a ruháját, s ezért úgy visított, mint egy varacskosdisznó. A két másik, nem akarván szembesülni Anna haragjával, inkább belevetette magát a sárga vízbe. Nem maradt más, csak a hatalmas ovambó, aki azonban mérete ellenére meglepően gyors volt, s betáncolt a legközelebbi tevekóróbokor mögé. Félelmetes lábmunkával hátrált az egyre közeledő parázsló fa elől, s csak akkor állt meg, amikor Anna vöröslő arccal megállt előtte és ráordított: – Lépj előre, te sárga hasú, fekete fejű ivadéka a kék pöcsű majomnak! – Garry elképedve hallgatta, mint visz színt is az asszony a szitkozódásba. – Lépj előre, hadd öljelek meg! Az ovambó gyorsan rázta a fejét és egyre hátrált. – Nem! Nem! Nem harcolni jöttünk, hanem magukért... – válaszolt ő is afrikaans nyelven, mire Anna lassan leengedte a fahasábot. – Maga írta a levelet? – Az ovambó megrázta ismét a fejét. – Az az ember küldött, aki írta. A hatalmas néger odaparancsolta két emberét a Fiat mellé, hogy vigyázzanak rá, majd megindult előre a kanyonban. Bár voltak jól belátható, könnyű terepek is a folyó mentén, sokszor jutottak olyan szűk helyre, ahol dühöngve tört magának utat a víz a sziklák között, itt annyira leszűkült az ösvény, hogy egyszerre csak egy ember haladhatott rajta át. Ezeket a hasadékokat mindenütt gerillák őrizték, Garry csak a fejük tetejét és a bokrok között megcsillanó puskacsöveket vette észre. Rájött, milyen kiválóan választotta meg meghívója a találkahelyet. Innen akár egy egész hadsereg sem lenne képes kiszabadítani őket. Teljességgel védtelenek voltak, kiszolgáltatva a vademberek minden kénye–kedvének. Garry megborzongott a kanyon sistergő forróságában. – Átkozott szerencsénk lesz, ha épségben kijutunk innen – morogta magában, majd fennhangon is megszólalt: – Fáj a lábam. Nem pihenhetnénk? – De senki még csak egy pillantásra sem méltatta, így aztán tovább bukdácsolt, hogy amennyire csak lehet, Anna közelében maradjon. Garry már teljes rezignációba süllyedt, amikor az ovambó váratlanul megkerült egy hatalmas homokkő monolitot, s beléptek egy ideiglenesnek tűnő táborhelyre a föléjük magasodó sziklák alá, a folyó partján. Kétségbeesettsége és fáradtsága ellenére Garry azonnal észrevette, hogy egy meredek ösvény fut felfelé a meredek sziklák között, egyfajta egérút, ha mégis rajtuk ütnének. – Ezek mindenre gondoltak. – Megérintette Anna karját és az ösvényre mutatott, de az asszony figyelmét ekkor már teljesen a barlang árnyékából kilépő férfi kötötte le. Fiatal volt, talán ha feleannyi idős, mint Garry, de az már találkozásuk első pillanatában bután szerencsétlennek érezte magát vele szemben. Egy szót sem kellett kiejtenie, csak állt a napfényben, s Garryt nézte, oly halálos, már–már megvető nyugalommal, olyan eleganciával, hogy az öreg azonnal tudta, mihez tartsa magát. A fiatalember haja aranyszőke volt, s a válláig ért, sovány és inas teste erőt sugárzott. Vonásai egykor lányosak lehettek, ám azóta az élet kiégetett belőlük minden lágyságot. Lovaglónadrágot és csizmát viselt, meztelen mellén úgy csillogott a szőr, mint a finom rézdrót. Nyakában aranylánc, rajta medál, olyasvalami, amit valamirevaló angol soha nem hordana. Garry megpróbálta magasabb rendűnek érezni magát, de ennek az átható tekintetnek a tüzében ez bizony meglehetősen nehéznek bizonyult. – Courteney ezredes – szólalt meg, amitől Garry megint elképedt. Bár érezhető volt az erős akcentus, a hangja kulturált, művelt emberről árulkodott, s ahogy mosolygott, szája kemény vonala is ellágyult. – Kérem, ne féljen. Ugye ön Courteney ezredes? – Igen. – Meglehetős nehézségébe került Garrynek, hogy válaszolni tudjon. – Én vagyok Courteney ezredes... de ön írta ezt a levelet? Mellső zsebéből kivette a plakátot, megpróbálta kihajtogatni, de keze annyira remegett, hogy beszakította a lapot. A fiatal férfi mosolyogva figyelte, majd bólintott: – Igen, én küldtem önökért. – Tehát tudja, hol lehet megtalálni az eltűnt lányt? – kérdezte Anna és izgatottan közelebb lépett. – Talán – vonta meg a vállát a kérdezett. – De a saját szemével látta? – folytatta Anna. – Kezdjük a dolgot az elején.

– Pénzt akar... – Garry hangja szükségtelenül erősen visszhangzott. – Meg kell mondjam, egyetlen penny sincs nálam, ebben biztos lehet. Ha ki akar rabolni, nincs nálunk érték sem. – Ah, ezredes úr – szólalt meg mosolyogva az aranyhajú ember, ez a mosoly olyan kisfiúsan őszinte volt, hogy még a minden izmával megfeszült Anna is elmosolyodott –, az orrom azt súgja, hogy ez nem igaz. – Színpadiasan beleszimatolt a levegőbe. – Valami hihetetlen érték van önnél... havanna! – ismét beleszimatolt a levegőbe. – Semmi kétség, ezredes úr, ez bizony havanna. S figyelmeztetnem kell, hogy én ölni is képes vagy egy havannaszivarért. Garry egy önkéntelen lépést tett hátrafelé, mielőtt rájött volna, hogy az egész csak tréfa. Bágyadt mosolyra szaladt a szája és elővette a farzsebéből a szivartartót. Az aranyhajú hosszan nézegette a hosszú, fekete szivart. – Romeo y Julieta! – morogta elismerően, majd mélyet szippantott. – Egy ködfoszlány magából a Paradicsomból! – Leharapta a szivar végét, végighúzta a gyufát csizmája talpán. A lángot beleszippantotta a szivar végébe, és önkívületében behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, odabiccentett Annának. – Bocsánatát kérem, Madam, de nagyon hosszú ideje, immár több mint két esztendeje, hogy nem szívtam igazán jó szivart. – Nos, rendben van – szólalt meg valamivel bátrabban Garry. – Tudja a nevem, szívja a szivarom – a legkevesebb, amit joggal elvárhatok, hogy legalább bemutatkozzék. – Bocsásson meg. – A fiatalember fölállt, és németesen összecsattintotta a bokáját. – Lothar De La Rey, szolgálatára. – Atyaúristen – Garryt azonnal cserbenhagyta nemrég megtalált bátorsága. – Mindent tudok magáról. Vérdíjat tűztek ki a fejére – azonnal felkötik, ha elkapják. Ön egy körözött bűnöző, egy megrögzött bandita, uram! – Kedves ezredes úr, én valahogy szívesebben tekintem magamat katonának és hazafinak. – Egy katona nem harcol tovább és nem rombolja szét más birtokait, miután formailag is megadta magát. Franke ezredes majdnem négy éve megadta magát... – Én nem ismertem el az ezredes jogát arra, hogy megadja magát – szakította félbe Lothar megvetően. – Én a császár és a Német Birodalom katonája voltam. – Már Németország is megadta magát, három hónapja. – Igen – bólintott Lothar. – És azóta én sem bonyolódtam hadi cselekménybe. – De még mindig a hadak útján áll– mutatott rá dühösen Garry –, teljes fegyverzetben, és... Mintha csak Garry vizsgálódásától tudatosodott volna Lotharban, hogy felsőteste meztelen, azonnal zubbonyáért nyúlt, amely frissen mosva ott lógott egy kórón a barlang bejáratában. Ahogy belebújt, megcsillantak mellén a rézgombok és Garry szeme fenyegetően összeszűkült. – Az isten verje meg, uram, az ön arcátlansága nem ismer határokat! Ön egy brit katonai zubbonyt visel! Ez önmagában elegendő ahhoz, hogy a helyszínen főbe lőjék! – Jobban tetszene önnek, ezredes úr, ha pucéran közlekednék? Annyi még az ön számára is világos lehet, hogy meglehetősen szűkösek a körülményeink. Higgye el, semmi örömöt nem okoz, hogy egy angol zubbonyt kell hordanom. De sajnos nincs más választásom. – Megsérti azt az egyenruhát, amelyben a fiam hősi halált halt. – Nem jelent örömet a számomra a fia halála, mint ahogy ezek a rongyok sem. – Istenemre, ember, ez arcátlanság... – Garry már nekikészült, hogy bevigyen egy megsemmisítő horgot, amikor Anna türelmetlenül megszólalt: – Mijnheer De La Rey, látta a kislányt? – Garry dühe elpárolgott, amikor meglátta, hogy Lothar hátat fordít neki és Anna felé fordul, miközben furcsán együttérző arckifejezést ölt. – Láttam egy lányt... igen, egy fiatal lányt a vadonban, de nem tudom, az volt–e, akit keresnek? – El tud vezetni minket hozzá? – kérdezte Garry. Amikor Lothar feléje pillantott, ismét megkeményedtek a vonásai. – Megpróbálhatom ismét megtalálni, bizonyos feltételekkel... – Persze, pénzért – szólalt meg tompán Garry. – Miért vannak annyira oda a gazdagok, ha pénzről van szó? – Lothar nagyot szívott a szivarból és hagyta, hadd áradjon ki a szájából a füst. – Igen, ezredes úr, szükségem lesz pénzre – bólintott. – De nem

ötezer fontra. Elég ezer, hogy fölszereljek egy expedíciót oda, ahol legutóbb láttam. Szükségünk van jó lovakra is – mert a mieink már teljesen kimerültek –, kocsikra, amelyekben a vizet szállítjuk, és ki is kell fizetnem az embereimet. De erre bőven elég ezer font. – És még mi kell? – kérdezte Garry. – Kell még lennie valami másnak is. – Van is – bólintott Lothar. – Belefáradtam már, hogy az akasztófa árnyékában teljék el az életem. – Bocsánatot akar a bűneire? – Garry hitetlenkedve meredt rá. – Miből gondolja, hogy ez a hatalmamban áll? – Nagy hatalmú ember ön, ezredes úr. Személyes jó barátja mind Smutsnak, mind pedig Bothának, a fivére tábornok és egyben a kabinet tagja is... – Nem állíthatok akadályt az igazságszolgáltatás útjába. – Ezredes úr, én becsületes háborút vívtam. Ugyanolyan keserves harcot, mint egykor Smuts és Botha. Én nem vagyok bűnöző, és a legkevésbé sem gyilkos. Elvesztettem az apám, az anyám, a feleségem és a fiam – keményen megfizettem a vesztes harcért. Most jogot akarok arra, hogy úgy élhessek én is, mint egy átlagember – maga pedig a lányt akarja. – Nem tudok egyetérteni önnel, ön ellenség – háborgott Garry. – Megtalálja a lányt – szólalt meg halkan Anna –, és megkapja a szabadságát. Courteney ezredes elintézi önnek, erre a szavamat adom. Lothar először Annára pillantott, majd vissza Garryre, aztán elmosolyodott, amikor megértette, kié a döntő szó. – Nos, ezredes úr, megegyeztünk? – Honnan tudjam, hogy ki az a lány? Honnan tudjam, hogy ő az én menyem? – kérdezte feszengve Garry. – Nem bánja, ha próbára tesszük? Lothar megvonta a vállát. – Ahogy akarják. – Garry Annához fordult. – Mutassa meg neki – mondta –, hadd válasszon. Garry és Anna már jóval korábban kieszelte ezt a próbát, hogy ki tudják szűrni a jelentkezők közül a szerencselovagokat és a szélhámosokat. Anna kipattintotta a vállán lévő szövettáskát és kivett belőle egy vaskos borítékot, benne képeslap méretű fényképekkel és átadta Lotharnak. A férfi alaposan szemügyre vette a legfelső képet, amely egy fiatal bársonyruhás, tollas kalapos lány műtermi képe volt Haja gyűrűkben omlott a vállára. Lothar megrázta a fejét és a képet a csomag aljára tette. Gyorsan végiglapozta az összes, fiatal nőt ábrázoló képet és visszaadta a csomagot Annának. – Nem – szólalt meg –, nagyon sajnálom, hogy ekkora útra kellett rávennem magukat, semmiért. A lány, akit én láttam, nincsen közöttük. – Válla fölött odaszólt a hatalmas ovambónak: – Jól van, Hendrick, viheted vissza őket. – Váljon csak egy kicsit, Mijnheer! – Anna belejtette táskájába a fényképekkel teli borítékot és előszedett egy kisebb csomagot – Van még néhány. – Maguk aztán óvatosak – mosolyodott el elismerően Lothar. – Sokan próbáltak meg becsapni minket... ötezer font sok pénz. – Garry magyarázott, de Lothar nem emelte föl a fejét, a képeket nézte. A két első képet a csomag aljára tette, majd a harmadiknál megállt. – Ez ő. Centaine de Thiry fehér elsőáldozó ruhájában büszkén mosolygott föl rá. – Idősebb ugyan, és a haja... – Lothar egy kézmozdulattal leírta a dús haj zuhatagot – De ezek a szemek. Igen, ez ő. Sem Garry, sem Anna nem volt képes megszólalni. Másfél éve, hogy ezen a pillanaton dolgoznak, s most, hogy elérkezett, szinte már nem is tudtak benne igazán hinni. – Le kell ülnöm! – szólalt meg elhalóan Anna, mire Garry segített neki leülni a barlang bejáratánál heverő fahasábra. Eközben Lothar kinyitotta a nyakában lévő medált, kivette belőle az összesodort hajszálat és odaadta Annának. Szinte félénken fogadta el az asszony tőle, azonban néhány pillanattal később az ajkához szorította. Behunyta a szemét, de szeme sarkából két kövér, olajos könnycsepp buggyant elő és lassan végiggurult a vörös orcákon. – Ez csak egy szál haj. Akárkié lehet. Honnan tudja ilyen biztosan? – kérdezte Garry.

– Micsoda buta férfi – suttogta rekedten Anna. – Ezernyi estén mindig én keféltem ki a haját. Azt hiszi, nem ismerem föl... akárhol a világon? *** – Mennyi időre van szüksége? – kérdezte ismét Garry, mire Lothar dühösen összevonta a szemöldökét. – Az isten szerelmére, hányszor mondjam még, hogy nem tudom? A barlang bejáratánál ültek a tűz körül, már hosszú órák óta beszélgettek, a kanyon falai fölött előbukkantak a csillagok. – Elmagyaráztam, hol láttam meg a lányt, milyen körülmények között. Nem volt világos, újból el kell mondanom? Anna békítően emelte föl a kezét. – Izgatottak vagyunk s butaságokat kérdezünk. Kérem, bocsássa ezt meg nekünk. – Nos tehát – kezdte Lothar és meggyújtotta a szivarvéget egy izzó gallyal –, a lánya vad szanok fogságában van. Ezek olyan kegyetlenek, mint az állatok. Tudták, hogy követem őket és könnyen eltüntették a nyomaikat. Ugyanezt a legközelebb is megtehetik, ha történetesen rájuk bukkannék. Hatalmas a terület, amelyet át kell kutatnom, legalább akkora, mint Belgium. Több mint egy éve, hogy láttam a lányt, lehet, hogy elpusztult, elvitte egy betegség, megölték a vadállatok, vagy azok a gyilkos kis sárga majmok. – Ilyet ne is mondjon, uram – kérte Anna, mire Lothar fölkapta mindkét kezét. – Nem tudom – mondta. – Hónapok, egy év? Honnan tudnám, mennyi időre lesz szükség? – Magával megyünk – motyogta Garry. – Nekünk is részt kell vennünk a kutatásban, de legalább azt mondaná meg, merrefelé látta a lányt! – Ezredes úr, maga nem bízott bennem. Szíve joga. Most azonban én nem bízom meg önben. Amint a lányt a kezében tudja, a hasznosságom az ön számára egyszersmind véget is ér. – Lothar kivette a szivarvéget a szájából és szomorúan nézegette. Már nem volt több szippantásra való benne; szomorúan beleejtette a tűzbe. – Nem, ezredes úr, amikor megtalálom a lányt, sort kerítünk a hivatalos cserére is – ha megkapom az amnesztiát, megkapja a lányát. – Elfogadjuk, Mijnheer. – Anna finoman megszorította Garry könyökét. – Eljuttatjuk önnek az ezer fontot, amilyen gyorsan csak lehet. Ha Centaine biztonságban magánál lesz, csak kedvenc fehér csődörének nevét kell megüzennie, ebből megtudjuk, nem akar–e becsapni minket. Addigra elkészül a felmentése, alá lesz írva. Lothar kinyújtotta a kezét a tűz felett. – Ezredes úr, megegyeztünk? Garry egy pillanatig tétovázott, mire Anna akkorát bökött a bordái közé, hogy felnyögött, majd megszorította a feléje nyújtott kezet. – Meg. – Még egy utolsó szívesség, Mijnheer De La Rey. Készítek egy csomagot. Szüksége lesz Centaine–nek ruhára, erre–arra. Eljuttatom magának a pénzzel együtt. Ugye odaadja neki, amikor megtalálja? – kérdezte Anna. – Ha megtalálom, igen – bólintott Lothar. – Amikor megtalálja – ismételte meg Anna nyomatékkal. *** Az előkészületekkel együtt majdnem öt hetébe telt Lotharnak, míg visszajutott a Cunene folyó alatti itatóhoz, ahol a nyomra bukkant. Még mindig volt víz a vízgyűjtőben – csodálatos dolog, milyen hosszú ideig megtartja a vizet ebben a kegyetlen, árnyéktalan világban, és Lothar, mint már nemegyszer, arra gondolt, vajon nincs–e a föld alatt egy átszivárogtató rendszer, amely az északi folyó vizét idáig eljuttatja. Akárhogy is, a tény, hogy van felszíni vizük, megnöveli a lehetőségét annak, hogy gond nélkül át jussanak arra kelet felé, amerre a rég holt nyomok mutattak.

Míg emberei a vízgyűjtőnél megtöltötték kulacsaikat, Lothar körüljárta a medencét, s szinte hihetetlen, ugyanazon a helyen rábukkant a lány lábnyomára, ahol legutoljára látta. Letérdelt melléje, és ujjaival kitapogatta a kis, kecses láb formáját, amely belenyomódott az agyagba és kővé szilárdult a napon. Bár a környező sarat bivalyok, orrszarvúk és elefántok dagasztották, ennek a lábnyomnak nem történt baja. – Ez jó ómen – mondta magának, majd cinikusan felnevetett. – Soha nem hittem semmiféle jelekben... épp most kezdjem? Ennek ellenére jókedvű és bizakodó hangulat lett rajta úrrá, amikor a tábortűz mellett számba vette embereit. Nem számítva a szolgákat és a kocsisokat, négy puskás segített neki a kutatásban. Mind a négy vele van már a lázadás óta. Együtt harcoltak, együtt véreztek, megosztották utolsó üveg, lopott Cape Smoke pálinkájukat, akár az egyetlen gyapjútakarót, mely védte őket a kegyetlen éjszakai hideg ellen, vagy az utolsó dohánymorzsákat, amelyeket a dohányzacskóban még találtak. Lothar egy kicsit kedvelte is őket, de bízni egy pillanatig sem bízott bennük. Swart vagy Fekete Hendrick volt a nagy, bíbor–fekete bőrű ovambó, és Klein Boy, a Kisfiú, akit annak idején egy hereró nőnek maga nemzett, vagy Vark, a Disznó, Jan az aszott bőrű sárga khoisan hottentotta, akibe némi nama és bergdama, sőt állítólag szan vér is keveredett, mert a nagyanyja egy pigmeus rabszolga volt, akit még gyermekként ejtettek a búrok fogságba a múlt század végén. Végül ott volt Vuil Lippe, a bondelswart hottentotta, akit ajkai, melyek egy frissen kettévágott májra emlékeztettek, valamint sajátos szókészlete miatt joggal neveztek „Mocskos Szájnak”. – Ezek a vadászkutyák – Lothar félig szeretettel, félig pedig az irtózattól mosolyogva nézte őket – igazi törvényen kívüliek, mert valóban nem tartanak be semmiféle törvényt, se törzsét, se hagyományét. Lothar elnézte az arcukat a tábortűz fényénél. – Mint a félig megszelídített farkasok, ezek is szanaszét szaggatnának, ha megéreznék, hogy gyenge vagyok. – Nos, nagy hiéna fiai, figyelmezzetek rám! Szanokat keresünk, a kicsi, sárga gyilkosokat. – Mindegyik szeme dühösen felizzott. – És keresünk egy fehér lányt, akit fogságba ejtettek. Száz arany font üti a markát annak, aki elsőnek fedezi fel a nyomukat. Így folytatjuk le a vadászatot... – Lothar elsimította a lábai között a homokot és egy gallyal felvázolta, hogyan képzeli a dolgot. – A kocsik mennek a vízgyűjtők mellett, itt és itt, mi pedig fölfejlődünk, erre, meg erre. Így át tudunk vizsgálni egy jó ötvenmérföldes sávot. Így lovagoltak keletnek a vizek mentén, és az első tíz nap után egy kis csapat szan nyomaira bukkantak. Lothar magához rendelte a szárnyakon lovagló embereit is, együtt követték a gyermeklábnyomokhoz hasonló lábnyomokat. Rendkívül óvatosan haladtak előre, Lothar távcsövével a látóhatárt kémlelte, körbejártak mindenbokrot, nehogy onnan csapjanak le rájuk. A gondolattól, hogy egy csontvégű mérgezett nyíl fúródik a húsába, minden alkalommal megborzongott, amikor csak engedte, hogy eszébe jusson. A golyó és a bajonett, ezek az ő szakmájának szerszámai, de a pigmeusok által kotyvasztott mocskos méreg férfihoz méltatlan módon rémítette, és ahogy egyre több ideggyötrő mérföldet tettek a nyom után, úgy fokozódott Lotharban a gyűlölet, amit irántuk érzett. A nyomokból Lothar megtudta; hogy nyolc szant követnek: két felnőtt férfit és két nőt, feltehetően a feleségeiket, valamint van négy kisgyerek, ezek közül kettő karonülő, kettő a saját lábán követi őket... – A gyerekek akadályozzák őket – nyerített föl Vark Jan. – Nem tudják tartani a tempót. – Egyiküket élve kell elkapni – figyelmeztette őket Lothar. – Hátha tud valamit a lányról. Vark Jant nagyanyja megtanította annyira a szanok nyelvére, hogy kihallgathassa a foglyot. Vigyorogva megszólalt: – Csak kapjatok el egyet, majd én szóra bírom, abban biztosak lehettek. A szanok vadásztak és gyűjtögettek, így aztán gyorsan beérték őket. Már csak egyórányi járásra voltak tőlük, amikor a szanok, állati érzékszerveikkel, megérezték a jelenlétüket. Lothar meg is találta azt a pontot, ahol ez megtörtént, mert onnantól kezdve gyorsan kezdtek a nyomok a semmibe enyészni. – Eltüntetik a nyomaikat – mordult föl. – Szálljatok le a nyeregből és kutassatok ti is.

– Ölbe vették a gyerekeket – állapította meg Vark Jan a földre guggolva. – Túl fiatalok még a gyerekek, hogy eltüntessék a saját nyomaikat. Az asszonyok viszik őket, de gyorsan el fognak fáradni. Még Lothar nyomolvasásban edződött szemének is úgy tűnt: a nyomok lassan elenyésznek, de Vark Jan és Swart Hendrick még megtalálta őket. Lassabban haladtak előre, mert le kellett szállniuk a nyeregből, de négy óra múlva Swart Hendrick vigyorogva bólintott. – Most már nagyon fáradtak az asszonyok. Egyre több nyomot hagynak és egyre lassabban haladnak. Lassan utolérjük őket. Jóval előttük a szan asszonyok, gyermekeik súlya alatt roskadozva hátra–hátra néztek és halkan siránkoztak. Az üldözők lovai jól látszottak a látóhatáron, a naptól remegő levegőben még szörnyekké is alakultak, de még ettől sem voltak képesek gyorsabban haladni. – Nos, nem marad más hátra, el kell játszanom a bíbicet – mondta az idősebbik szan vadász. Arra utalt, hogy a bíbic eljátssza, hogy megsérült, ha ezzel magára tudja vonni a ragadozó figyelmét és így megmentheti a fészkét. – Ha elérem, hogy kövessenek, akkor talán ki tudjuk szárítani a lovaikat – magyarázta a klánnak. – Tehát, ha eléritek a következő vizet, töltsétek meg a kulacsokat, igyatok és... – Odanyújtott egy ledugaszolt antiloptülköt a feleségének és így nem kellett kimondania a végzetes szavakat. Megmérgezni egy víznyerőt, olyan kétségbeesett tett volt, hogy senki nem akart róla beszélni. – Ha sikerül megölnötök a lovakat, akkor biztonságba kerültök – magyarázta nekik a vadász. – Megpróbálok időt adni nektek, hogy meg tudjátok csinálni. Az öreg vadász gyorsan odament mindegyik gyerekhez és megérintette szemhéját és ajkát, így áldva meg őket búcsúzóul, miközben mindenki komoran meredt rá. Amikor odalépett ahhoz az asszonyhoz, aki két gyermeket szült neki, az halkan felsírt. Egyetlen pillantás elég volt, hogy elhallgattassa: „Ne mutass félelmet a kicsinyeid előtt.” Miközben levette magáról ruháit és kibújt a bőrzsák szíja alól, odasúgta a fiatalabbik vadásznak, aki társa volt ezer vadászaton: – Légy apja az én kicsinyeimnek is. – Miután mindent odaadott neki, intett: – Menjetek már! Miközben figyelte, hogy üget el a klánja a sivatagban, felhúrozta íját és nagyon óvatosan lefejtette a bőrborítást a mérgezett csont nyílhegyről. Családjának már nyoma sem volt, amikor végleg hátat fordított nekik és megindult, hogy farkasszemet nézzen üldözőivel. Lothar hunyorogva követte a nyomot, bár tudta, hogy az üldözött alig egyórányi járásra van tőlük, megint eltűntek a nyomok és a szárnyakon is be kellett várnia a többieket. Nyílt vidéken voltak, a lapály szinte beleolvadt az égbe. A síkságot bepöttyözte az apró, szúrós cserje, így táncolt a távcső látómezejében. Képtelenség ezek között meglátni egy emberi alakot, hacsak nincs egy mérföldnél közelebb. A lovak kimerültek, ha egy órán belül nem jutnak vízhez, vissza kell menniük a vizeskocsihoz itatni. Már éppen a szeméhez emelte volna ismét a látcsövet, amikor egy hatalmas kiáltás rémítette meg, majd gyorsan körbepillantott. Swart Hendrick valamit balra mutogatott. A bal szélen lévő ember, Vuil Lippe, a bondelswart hottentotta kínlódott a lovával. A ló a hátsó lábára ágaskodva kapált és fölverte körülöttük a port. Lothar ugyan többször hallotta, hogy a ló ugyanúgy reagál a busman szagára, mint az oroszlánéra, de mindig kételkedett a dologban. Vuil Lippe teljesen tehetetlen volt, mindkét kezével a kantárba kapaszkodott, puskája a nyeregkápában és Lothar látta, hogy a ló a sós bokrok felé rángatja lovasát. Ekkor, akárha a földből nőtt volna ki, ott termett előttük egy emberi alak. A kis pucér manóforma alig húsz lépésre állt a tehetetlen lovastól. Bármennyire is hihetetlen, a kis ember el tudott rejtőzni abban a kis bokorban, amelyben egy nyúl sem tudna. Lothar tehetetlen rémülettel nézte, ahogy a kis emberke megfeszíti az íját és elengedi a nyílvesszőt. Lothar látta is a nyíl röptét, mint egy porgombolyagot a napfényben, a mezítelen busman pedig, mint a szélvész elszáguldott a tetthelyről. Lothar emberei kiabálva ugráltak a nyeregbe, de a rémület mintha átterjedt volna a lovakra, dobálták magukat és vadul köröztek. Lotharnak sikerült elsőként nyeregbe jutnia. Hozzá sem ért a kengyelhez, megragadta a ló sörényét és fölpattant a nyeregbe, elfordította az állat fejét és vágtában indult lefelé a busman nyomában.

A futó busman szinte már teljesen fölszívódott a rezgő látóhatár bokrai között, himbálódzó lötyögése szinte hihetetlen tempóban vitte előre. A férfi, akire rálőtt, már elengedte a lovát, s lassan föltápászkodott. Terpeszben állt s egy kicsit imbolygott. – Minden rendben? – kiáltott rá Lothar, s ekkor megpillantotta a nyílvesszőt. Ott lógott Vuil Lippe mellén, de a nyílhegy az arcába fúródott, a férfi rémült tekintettel nézett föl Lotharra, aki leugrott a nyeregből és megragadta a vállát. – Halott ember vagyok – suttogta Lippe, s keze ernyedten lógott teste mellett, miközben Lothar megragadta a nyílvesszőt és megpróbálta kihúzni. A bőr nem engedett, a férfi fölordított fájdalmában és megtántorodott. Lothar fogcsikorgatva újra próbálta, ám ekkor a törékeny nádszál engedett, s a nyílhegy ott maradt a húsban. Lothar belemarkolt a férfi zsíros fekete hajába és elfordította a fejét, hogy megvizsgálhassa a sebet. – Maradj már nyugodtan, az istenit! – A sebből csak egy egészen kis darab csont látszott ki. A hegyet fekete, ragacsos anyag borította. – Euphorbia–tej. – Lothar már látott közelről szan fegyvereket, apjának komoly törzsi fegyvergyűjteménye volt. Lothar fel is ismerte a mérget, amelyet egy ritka sivatagi növény gyökeréből sajtolnak ki. Miközben tanulmányozta, a saját szemével láthatta, hogy terjed a méreg a bőr alatt, hogy válik a bőr lassan levendulaszínűvé, úgy virágzott ki, mint a hipermangán kristály a vízben, ahogy megtalálta útját a nagyobb vérerek felé. – Mennyi ideig tart? – Lippe elkínzott szemei Lotharét keresték, mintha attól megnyugvást találnának. A méreg nemrég készült, egyik tünete sem volt lassúbb a szokásosnál, de Vuil Lippe nagydarab, erős és egészséges, szervezete kemény küzdelembe bonyolódik a méreggel. Ehhez pedig idő kell, s az a néhány óra maga lesz a kínzó örökkévalóság. – Nem tudod kivágni? – Nagyon mélyre ment, ha kivágom, elvérzel. – Égesd ki! – A fájdalomba fogsz belepusztulni. Lothar leültette. Odaértek a többiek is, Swart Hendrickkel az élen. – Ketten maradjanak vele – parancsolta Lothar. – Swart Hendrick és én megyünk a kis sárga disznó után. Hajszolták kifáradt lovaikat, míg húsz perc elteltével megpillantották a busmant. Mintha csak elolvadt volna a hőségtől táncoló tájban, és Lothar érezte, hogy elönti a sötét düh, az a gyűlölet, amit csak olyasmi iránt érez az ember, amitől a lelke mélyén rettentően fél. – Húzódj jobbra! – intett oda Hendricknek. – Térj ki, ha visszafordulna. – Sarkantyúba kapták a lovakat és száguldottak a menekülő alak után. – Olyan halállal halsz, ami kiegyenlíti a mostanit – ígérte sötéten, miközben nyerge elől leoldotta a takaróját. A máskor matracként használt birkabőr lesz a pajzsa a nyíl ellen. Törzsére tekerte és fölhúzta egészen az orráig, a széles karimájú kalapot pedig a szemébe húzta, csak egy keskeny csíkot hagyva, hogy kilásson. Kétszáz yardnyira futott tőle a busman. Anyaszült meztelen volt, leszámítva az íjat egyik kezében és az apró nyilak alkotta koronát a feje tetején. Teste borostyánként csillogott az izzadságtól, szinte átlátszónak tűnt a napsütésben. Úgy futott, mint egy gazella, apró kis lába szinte nem is érintette a talajt. Eldördült a Mauser és közvetlen a kis ember lába mögött felcsapta a golyó a homokot, mire a busman megvonaglott, és még gyorsabban kezdett futni, szinte maga mögé utasítva a lovasokat. Lothar Hendrickre pillantott, kiengedett kantárral lovagolt, mindkét kezére szüksége volt az újratöltéshez. – Ne lőj! – kiáltott rá dühösen. – Élve akarom! – mire Hendrick leeresztette a Mauser csövét. A busman még egy mérföldön át tartotta a tempót, majd fokozatosan fáradt. Kezdték ismét beérni. Lothar azt is látta, hogy lábai időnként megrogynak, bokája kifordul, de az ő lova sem volt sokkal jobb állapotban. Tajtékként tört elő az orrából a hab és belepte lovasa csizmáját. Ötvenyardnyira megközelítette a busmant, amikor az hirtelen szembefordult üldözőjével, melle zihált, mint egy szivattyú, az izzadság csöpögött kicsiny, ásóformájú szakálla hegyéről. Szemei vadul és kihívóan villogtak, amikor egy nyílvesszőt illesztett az íjára.

– Na mi lesz, kis szörnyeteg?! – kiáltotta, hogy a busman figyelmét magára vonja, nehogy véletlenül lova kapjon találatot. A busman egyetlen mozdulattal feszítette meg az íjat és lőtte ki a nyilat, amely úgy száguldott, mint egy apró fénysugár. Lothar torkának magasságában ért célba, de a vastag prémbe nem tudott belefúródni, lepattant és érintve a lovaglócsizmát leesett a kiszikkadt földre. A busman kétségbeesetten próbált egy újabb nyílvesszőt íjára tenni, de Lothar, mint egy lovaspólós, aki helyzetbe kerül, kihajolt a nyeregből és meglóbálta a Mausert. A puska csöve valamivel a fül fölött csapódott neki a koponyának, a busman összerogyott. Lothar előredobta a kantárt és leugrott a nyeregből, de Hendrick megelőzte, ott lóbálta a busman feje fölött a puska tusát, éppen le is csapott, amikor Lothar a vállánál fogva odébb penderítette, hogy Hendrick kis híján elesett. – Élve, már mondtam! – vicsorogta Lothar és letérdelt a törődött test mellé. Vastag csíkban folyt a vér a busman füléből, egy pillanatra mintha Lothar valami együttérzésfélét érzett volna, kitapogatta a nyaki verőeret, és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Ezután kivette a busman kezéből a nyílvesszőt, majd óvatos mozdulattal levette róla a nyílhegyet és eldobta. Ezután levágta a bőr homlokpántot is, és ugyanígy tett a többi nyílheggyel is. A busmant hasára pördítette és odakiáltott Hendricknek, hogy hozza a bőrszíjakat a nyeregtáskájából. Óvatosan végigsimított ujjaival a fogoly testén s rácsodálkozott, milyen jól fejlett izmai vannak, ezután csuklónál és könyéknél, majd bokánál és térdnél olyan szorosan összekötötte, hogy a szíjak mélyen belevágtak a borostyánsárga bőrbe. Ezután félkézzel fölemelte a busmant, akár egy babát, és a nyereg elé dobta. Az a mozdulattól magához tért, fölemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Olyan színe volt, mint a frissen pergetett méznek, még a szemfehérje is sárgás volt. Mintha egy csapdába ejtett leopárd szemébe nézne az ember – olyan vadul csillogott, hogy Lothar önkéntelenül hátralépett. – Ezek állatok – mondta, mire Hendrick bólintott. – Rosszabbak, mert ezek emberi ravaszsággal vannak megáldva anélkül, hogy emberi formájuk lenne. Lothar megfogta a kantárt és úgy vezette vissza a lovát oda, ahol a sebesült Vuil Lippet hagyták. A többiek már bebugyolálták a szürke gyapjúpokrócba, és aláterítettek egy birkabőrt. Tisztán látszott: arra várnak, hogy Lothar vegye őt gondjaiba, ám Lotharnak sem sok kedve volt a dologhoz. Tisztában volt vele, hogy Vuil Lippe túljutott azon, hogy segíteni tudjon rajta, így azzal húzta az időt, hogy leszedte a busmant a nyeregből és ledobta a homokba. A kis test védekezően összegömbölyödött, majd Lothar megbéklyózta a lovát és csatlakozott a többiekhez a takaróba csavart szerencsétlen mellett. Azonnal megállapította, hogy a méreg rendkívül gyors munkát végzett. Lippe arcának egyik fele groteszkül megdagadt, a daganatban lángoló bíbor csíkok futottak. Az egyik szeme csukva volt, nyilván a dagadástól , a szemhéj olyan volt, mint egy túlérett szőlőszem, fényes és fekete. A másik szem tágra meredt, ám a pupilla olyan kicsire zsugorodott, mint a gombostű feje. Semmi jelét nem adta, hogy fölismerte volna Lothart, amikor az fölébe hajolt, föltehetően talán már meg is vakult. Küszködve szedte a levegőt, vadul meg kellett küzdenie minden egyes levegővételért, miközben a méreg lassan bénította a tüdejét. Lothar megérintette a homlokát, hideg volt és nyirkos, mint egy hüllőé. Lothar tisztában volt vele, hogy Hendrick és a többiek figyelik minden mozdulatát. Sokszor látták már sebet kötözni, helyre rakni egy törött lábat, eltályogosodott fogat kihúzni, tehát mindenféle apró sebészeti munkát végezni. Most azt várták, hogy tegyen valamit egy haldoklóért, s ez a várakozás, valamint saját tehetetlensége, földühítette Lothart. Hirtelen fojtott kiáltás tört ki Lippéből, úgy kezdett rángatózni, mint egy epilepsziás, nyitott szeme visszafordult a koponyába, s csak a sárgás szemefehérjét lehetett látni, miközben teste megfeszült, akár az íj. – Rángatózás – jelentette ki Lothar –, mintha a mamba marta volna meg. Most már nincs sok hátra. A haldokló összeharapott, csikorgatta fogát, s dagadt nyelve beszorult a fogak közé. Rágta a nyelvét, csíkokra szabdalta a saját húsát, miközben Lothar hiábavaló küzdelmet folytatott, hogy kiszabadítsa a nyelvét. A vér egyre csorgott le a hottentotta torkán, bénult tüdejébe. Fulladozva nyögött összezárt fogai mögül.

Teste újabb görcsbe merevedett, s mintha hatalmas robbanás hallatszott volna a takaró alól, amikor az elgyötört test kiürítette magát. Az ürülék édeskés szaga hányingerkeltő volt a hőségben. Hosszú és kegyetlen haláltusa volt, de végre véget ért, s még ezek a kemény lelkű emberek is sokáig reszkettek utána. Kapartak a homokba egy nem túl mély lyukat és belegördítették Vuil Lippe összebélsarazott, pokrócba tekert holttestét. Gyorsan földet lapátoltak rá, mintha ezzel is gyorsabban szabadulnának meg saját rettegésüktől és hányingerüktől. Egyikük ezután kis ágakból tüzet rakott és kávét forralt. Lothar odahozta a nyeregtáskából a Cape pálinkát. Miközben az üveg kézről kézre járt, egyikük sem vetett egyetlen pillantást sem a homokon heverő meztelen busmanra. Csendben körbeguggolva a tüzet megitták a kávét, majd Vark Jan, a khosian hottentotta, aki beszélt valamennyire a szanok nyelvén, beleborította a tűzbe a kávézaccot és fölállt. Odament, ahol a szan hevert, összekötözött csuklójánál fogva fölemelte, majd karját szinte kifordítva, odahozta a tűzhöz. Kiemelt egy lángoló gallyat a tűzből és még mindig félkézzel tartva a busmant, annak nemi szervéhez nyomta. A szan hevesen rángatózott és sziszegett, majd csodálatos gyorsasággal egy vízhólyag nőtt a megégetett péniszen. Olyan volt, mint egy puha ezüstös vízcsepp. A tűznél guggoló emberek fölnevettek, ebben a nevetésben benne csengett megvetésük s rettegésük a méreghaláltól, a fájdalom, amit egyik társuk elvesztése okozott, a bosszú szomja, a szadista szükséglet, hogy másoknak fájdalmat okozzunk, fájdalmat, miközben porig is alázunk valakit, akinek a legnyomorultabb halált szánjuk. Lothar érezte, hogy megrázza ez a nevetés, érezte, hogy egy pillanatra meginog benne az emberség és elönti őt is az állati gyűlölet. Irgalmatlan erőfeszítéssel sikerült visszaszorítania. Fölállt, mert tisztában volt azzal, hogy ami bekövetkezik, azt ő nem képes megakadályozni, mint ahogyan képtelenség az éhes oroszlánt visszatartani frissen elejtett áldozatától. Mindannyian ellene fordulnának, ha csak meg is próbálná. Elfordította a tekintetét a busman arcáról, azoktól az űzött szemektől. Annyi biztos, hogy tudta, halál vár rá, de azt még ő sem tudta, hogy milyen. Lothar inkább a saját emberei arcát figyelte és mélységesen beszennyezve érezte magát attól, amit látott. Vonásaik eltorzultak, mintha egy piszkos üvegen át nézné őket, csak a kéjvágy volt felismerhető ezeken az arcokon. Akkor gondolt erre, amikor egymás után leteperték a kis busmant, s megerőszakolták, mint egy asszonyt, biztosan hálával gondol a halálra, ami az egész végén vár majd rá. – Nos – Lothar megpróbált közönyös arcot vágni, de hangja elcsuklott az undortól. – Visszamegyek a kocsikhoz. A szan a tiétek, de azt tudnom kell, hogy látta–e a fehér lányt vagy hallott–e felőle. Erre a kérdésre kell választ adnia. Ez minden. Lothar odament a lovához és fölmászott a nyeregbe, majd odakocogott a kocsikhoz, de közben nem nézett hátra. Csak egyszer, de akkor is nagyon távolról, egy olyan kétségbeesett kiáltást hallott, hogy a hátán fölállt a szőr, de aztán a kiáltást elnyelte a sivatagi szél. Jóval később, amikor emberei megérkeztek a kocsikhoz, Lothar ott feküdt a lakókocsijában és kedvelt régi Goethe–kötetét olvasgatta – szennyes és gyűrött ugyan, de sokszor merített belőle erőt, amikor létének értelme hirtelen elhalványodott. A lovukról lekászálódó, nevetgélő férfiak olyan benyomást keltettek benne, mintha egy roppant elégedett, nagyot evő–ivó társaság érkezett volna haza. Swart Hendrick odajött hozzá, imbolygott, mintha beborozott volna, lovaglónadrágjának elejét megalvadt vérrögök borították. – A szan nem látott fehér nőt, de hallott valami furcsát sutyorogni a tábortűznél, amikor más szanokkal találkoztak; egy nőről meg egy gyerekről szólt a mese, akik olyan helyről érkeztek, ahol soha nem süt a nap, és akik együtt élnek két öreg szannal. Lothar felkönyökölt. Eszébe jutott a két busman, akiket együtt látott a lánnyal. – Hol? Azt nem mondta meg, hogy hol? – kérdezte izgatottan. – Van egy hely, jócskán benne a Kalaháriban, amely szent a szanok számára. Megadta az irányt... – Merre, Hendrick? Az isten verjen meg, merre? – Hosszú út, nekik legalább tizenöt napba telik.

– Mi ez a hely? Miről fogjuk fölismerni? – Ezt – ismerte el szomorúan Hendrick – nem mondta meg. Az élniakarása nem volt olyan erős, mint amilyennek gondoltuk. Meghalt, mielőtt ezt megmondhatta volna. – Akkor holnap abban az irányban indulunk tovább – adta ki a parancsot Lothar. – Van még néhány másik szan is, azok meglógtak előlünk. Kipihent lovakkal holnap alkonyig becserkészhetnénk őket. Van velük két nő is... – Nem! – reccsent rá Lothar. – Megyünk előre afelé a szent hely felé a vadonban. *** Amikor a nagy kopasz hegy mintha csak a semmiből támadt volna, ott húzódott előtte a látóhatáron, Lothar először azt hitte, hogy a sivatagi fények űznek tréfát vele. Nem ismert olyan elbeszélést, vagy mesét a sivatagi törzsek körében, amelyek erről említést tettek volna, akár csak érintőlegesen is. Az a néhány fehér ember, aki bejárta ezt a vidéket – Livingstone és Oswell, úton a Ngami tó felé, valamint Anderson és Galton vadászexpedíciói során – egyetlen sornyit sem írt ilyesféle helyről. Így aztán Lothar még abban is kételkedett, amit a saját szemével ugyan, de valóban furcsán és összefolyóan látott az alkonyi fényben, ami fokozta a színpadias hatást. Az első reggeli fényben, amikor izgatottan ismét a látóhatárt kémlelte, a sziluett a helyén volt, felette pedig úgy ragyogott az ég, mint a gyöngyház. Ahogy feléje lovagolt, egyre nőtt a hegy is, egyre magasodott és magasodott, mígnem úgy tűnt föl, mintha elszakadt volna a földtől és a levegőben lebegett volna. Amikor Lothar odaért a magas sziklák tövébe, semmi kétsége nem volt, hogy azt a helyet találták meg, amelyről az öreg szan mesélt a halála előtt, s ez a meggyőződése csak megerősödött, amikor fölfedezte a sziklákon a csodálatos festményeket. – Ez az a hely, de ez akkora – villant át Lothar agyán –, hogy nem kizárt, hogy akkor sem találjuk meg a lányt, ha valóban itt van. Rengeteg a barlang, a völgy és mindenféle rejtekhely – akár az idők végezetéig kutathatjuk. Fölosztotta az embereit és gyalog indította el őket a legközelebbi lejtők fölfedezésére. A kocsikat ott hagyta egy árnyas ligetben, Swart Hendricket bízta meg a védelmükkel, mert vele szemben érezte a legkisebb bizalmatlanságot, majd egy vezetéklóval nekivágott, hogy körüllovagolja a hegyet. Kétnapi út után, mialatt jegyzeteket és vázlatokat készített iránytűje segítségével, jó bizonyossággal meg tudta becsülni, hogy a hegy körülbelül harminc mérföld hosszú és négy–öt mérföld széles, homokkő szirt, itt–ott vulkanikus rétegekkel. A hegy keleti csúcsát körüllovagolva megállapította iránytűje állásából, hogy immár átkerült a hegy ellentétes hosszanti oldalára. Amikor valami érdekes dologra lett figyelmes, egy repedésre vagy egy barlangkomplexumra, kikötötte a lovakat és fölmászott, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Egyszer fölfigyelt a hegy lábánál egy apró forrásra, amelyből a víz egy sziklamélyedés felé folyt. Megtöltötte a kannákat friss vízzel, kibújt a ruhájából és kimosta őket, s végigcsutakolta magát is. Más helyeken újabb szan festményekre bukkant, elcsodálkozott, milyen tökéletes szemmel és biztos kézzel ábrázolja a művész a jávorantilopot, a bivalyt, hogy még egy vadász sem találhat benne semmilyen hibát. De hát ezek mind ősrégi jelek voltak, s nem talált semmit, ami emberi jelenlétről árulkodott volna. A sziklák tövében húzódó erdő tele volt vaddal, minden nehézség nélkül el tudott ejteni egy gazellát vagy egy antilopot mindennap, s így megvolt az ennivalója is. A harmadik este lelőtt egy impala nőstényt és belsőségeit egy friss gallyra húzva kebabot sütött magának parázs fölött. A frissensült illata fölkeltette az érdeklődését nemkívánatos vendégeknek is, ezért az éjszaka hátralévő részét lova mellett kellett töltenie, puskával a kezében, miközben egy éhes oroszlán morgott a tűz által bevilágított körön kívül. A nyomokból másnap reggel megállapította, hogy egy kiöregedett hímről van szó, amelynek erősen megsérült az egyik mellső lába, ezért csúnyán sántít. – Veszélyes egy dög – morogta a bajusza alatt, s nagyon bízott benne, hogy az oroszlán továbbállt. De reménye hiúnak bizonyult, amikor este ismét izgatottan hegyezték a fülüket a lovak. Az oroszlán biztonságos távolból nyilván követte őket egész nap, s a leszálló sötétségtől fölbátorodva közelebb merészkedett.

– Újabb álmatlan éjszaka. – Beletörődve a dologba, újabb tűzrevalót gyűjtött. Amikor fázósan összehúzta magán a nagykabátot, újabb bosszantó dolgot fedezett fel: egyik rézgombja leszakadt, s a helyén bejön majd a sivatagi hideg. Hosszú és kényelmetlen éjszaka volt, de nem sokkal éjfél után úgy látszik, az oroszlán belefáradt a virrasztásba és eloldalgott. Hallotta egyre távolodó morgását a fél mérföldnyire lévő füves tisztás felől, majd csend borult rájuk. Lothar fáradtan ellenőrizte a lovak béklyóit, majd odament a tűzhöz, betekerte magát a takarójába, s amúgy ruhástól, csizmástól pillanatok alatt álomtalan, mély álomba zuhant. Rémisztő hirtelenséggel riadt föl, s már ülve találta magát, kezében ott szorongatva Mauserét, eljutott a tudatába a visszhangzó, rémisztő oroszlánbőgés. A tűz fehér hamuvá égett, a fák teteje feketéllett a sápadt hajnali égen. Lothar ledobta magáról a takarót és fölállt. A lovak mozdulatlanságba merevedve hegyezték a fülüket, a füves síkság felé bámultak, amelynek ezüstös füve épp csak átszűrődött a mopanierdő fái között. Az oroszlán megint elbődült, s mint azt jól becsülte, valóban fél mérföldről hallatszott a hang, s abból az irányból, amerre a lovak figyeltek. Olyan erővel terjed az oroszlánbőgés az éjszaka csendjében, hogy egy tapasztalatlan fül sokkal közelebbinek érzi, s képtelen megállapítani, melyik irányból, mintha csak hasbeszélő csalná meg trükkjével az ember fülét. A rémisztő bőgés újból betöltötte az erdőt. Lothar sosem hallott még ilyen kitartó dühöt, ilyen csalódott bőgést, amilyen ez volt, aztán a megdöbbenéstől hirtelen megmerevedett. A két ordítás közti szünetben egy másfajta, semmivel össze nem téveszthető hangot hallott: egy rémült ember sikolyát. Lothar gondolkodás nélkül cselekedett. Megragadta a legközelebb álló ló kantárját és fölpattant fölnyergeletlen hátára. Sarkával belerúgott a ló vékonyába, így kapta vágtába, s térdeinek nyomásával irányította. A ló nyakához simulva vágtatott a fejük fölött elsuhanó gallyak alatt, de amint kiért a tisztásra, fölegyenesedett és idegesen kémlelte a környéket. Az alatt a néhány perc alatt, mióta fölébredt, a fény egyre erősödött, az ég keleti széle lassan narancsszínben lángolt. Egy mopanifa állt elkülönülve az erdő fáitól a tisztás kiszáradt füvében. Lombjának ágai közt valami alaktalan, sötét tömeg látszott, s valami kegyetlen erő rángatta az ágakat Lothar arrafelé fordította a lovát, amikor az oroszlánbőgés után ismét meghallotta a sikolyt. Lothar csak ekkorra tudta kivenni, mi is zajlik a lombok között, s amit látott, képtelen volt még a saját szemének is elhinni. – Jóságos isten! – a meglepetéstől szinte elállt a lélegzete. Soha nem látott még fára mászó oroszlánt. A lompos sárga macska hátsó lábaival a fa kérgébe mélyesztett körmeire támaszkodott, s félelmetes mancsaival a fölötte kucorgó emberalak felé csapkodott. – Ya, ya! – Lothar könyökével és sarkával ösztökélte lovát a lehető leggyorsabb vágtára, s amikor odaértek a fához, szinte leröpült az állat hátáról, majd Mauserével a kezében, a ló háta mögé került, hogy olyan helyet találjon, ahonnan tisztán lőhet az ágak közt morgó nagymacskára. Az oroszlán és áldozata kivehetetlen árnnyá bonyolódott össze a hajnali derengésben, egy alulról irányzott lövés ugyanolyan erővel eltalálhatta volna az egyiket, mint a másikat, ugyanakkor a sűrű lombozat könnyen eltéríthette volna a golyó pályáját is. Lothar addig oldalazott, míg egy lyukat nem talált az ágak között, vállához emelte a puskát, de még mindig vonakodott meghúzni a ravaszt. Ekkor az oroszlán elérte karmaival áldozatát s kezdte húzni lefelé – miközben oly kétségbeesett kiáltás töltötte be a környéket, hogy Lotharnak nem lehetett tovább késlekednie. Az oroszlán gerincét vette célba, a farka tövénél, ez a pont volt a lehető legtávolabb az áldozat rángatózó testétől, aki még mindig teljes erejével kapaszkodott az egyik ágba. Elhúzta a ravaszt és a nehéz Mauser golyója tenyérnyire föltépve a bőrt behatolt az állat farkának tövénél, s fölfelé haladva a gerincben egymás után roppantotta szét a csigolyákat, szétroncsolta a hátsó láb idegeit és az oroszlán háta közepén kijutott a szabadba.

Az állat hátsó lábai összerándultak, a sárga karmok tehetetlenül csúsztak vissza a mancs hüvelyeibe, s a bénult lábak nem bírták tovább. Az oroszlán rángatózva csúszott lefelé, miközben kegyetlenül bőgött, hisz csúszás közben az alsó ágaknak ütközött, s a roncsolt gerinc okozta fájdalom miatt fölhúzta rózsaszín bőrű pofáját is. Az oroszlán magával vonszolta áldozatát is, körme mélyen beleszaladt annak lábszárába, rángatta, cibálta a szerencsétlen embert. Olyan erővel értek le, hogy megrendült Lothar lába alatt a föld. Kiugrott a zuhanó testek alól, és előrerohant. Az oroszlán hátsó lábai úgy szétterültek, mint egy varangyosbékáé, s félig betakarták az áldozatot. Az állat mellső lábára támaszkodva vonszolta magát Lothar felé, s tágra nyitott szájjal elbődült. Döghústól bűzölgött a lehelete, forró, bűzös hab lepte be a férfi karját és arcát. Lothar belenyomta a Mauser csövét az állat pofájába, s célzás nélkül elhúzta a ravaszt. A golyó a lágy szájpadba fúródott, s a koponya hátsó részén távozott, magával ragadva egy vödörnyi vért és agyvelőt. Egy pillanatig még mozdulatlanul állt merev mellső lábain, majd egy sóhaj kíséretében eldőlt. Lothar a földre dobta a puskát és térdre rogyott, hogy megpróbálja valahogy kiszabadítani az oroszlán alá került áldozatot, akinek csak barnára sült, mezítelen lábszára és rongyos vászonba bugyolált alfele látszott ki. Lothar fölpattant és megragadta az oroszlán farkát, teljes erejével rángatta, s a hatalmas test lassan a hátára fordult, s így kiszabadult az alászorult ember is. Hogy nő, azt azonnal látta; lehajolt és fölemelte. Összegubancolódott, fekete haja hosszan csüngött alá, amikor a férfi kezét a háta alá csúsztatta, mintha egy újszülöttet tartana ölében, s a nő arcát kémlelte. Ezt az arcot látta nemrég a fényképen, ezt az arcot pillantotta meg annak idején távcsövének látómezejében, ez az arc űzte, hajtotta, de most nem volt benne élet. A hosszú szempillák összegubancolódtak, arca teljesen kifejezéstelen, ajka élettelenül nyitva volt, egyik sarkából vékony csíkban nyál csordult ki. – Nem! – Lothar vadul megrázta a fejét. – Nem halhatsz meg... nem, ez képtelenség, én... – Hirtelen elhallgatott. A dús, sörényszerű hajból egy kígyó tekergőzött alá a széles homlokon. A friss vér lassú, sötétvörös kígyója. Lothar lekapta a vászonkendőt a nyakából és letörölte a vért, de az olyan gyorsan ömlött, amilyen gyorsan csak törölni tudta. Beletúrt a dús hajkoronába és megtalálta a sebet a csillogó fejbőrön, egy rövid, de mély sebet, amelyet feltehetően akkor szerzett, amikor az egyik ágba beverte a fejét. Tisztán látta, ahogy a seb mélyén megcsillan a koponyacsont. A seb széleit összenyomta, rányomta a zsebkendőjét és vászonkendőjével lekötötte. Vállának támasztotta a lány sérült fejét, és felültette a tehetetlen testet, s ekkor előbukkant a nő egyik melle a szőrme öltözékből. Hirtelen valami istenkísértő megdöbbenést érzett, olyan fehér volt és sérülékeny. Gyorsan és bűntudatosan letakarta, s figyelmét a sérült lábra összpontosította. A seb rémületes volt; a párhuzamosan futó vágások mélyen belefúródtak a lábikra húsába, s egészen a bal sarokig tartottak. Óvatosan hanyatt fektette, s lassan fölemelte a sérült lábat, miközben attól rettegett, hogy hirtelen előtör belőle a piros, artériás vér. De nem ez történt, csak a majdnem fekete vénás vér csordogált lassan, mire a férfi fölsóhajtott. – Köszönöm néked, Isten. – Levette katonazubbonyát és erre tette vissza a sérül lábat, nehogy belemenjen a homok, majd lehúzta a fején át az ingét is. Nem mosta ki azóta, hogy két nappal azelőtt megtalálta a forrást a hegy lábánál, s keserű izzadságszaga volt. – De másom nincs. – Csíkokra szabdalta az inget és bekötötte a lábat. Tisztában volt vele, hogy ez az igazi veszély, hogy a dögevők – s ilyen az oroszlán is – karma legalább olyan mérgező, mint a busman nyílhegye. Az oroszlán karma ráadásul még be is hasadozott, tele volt alvadt vérrel és rothadt hússal, ami szinte bizonyosan vérmérgezést okoz. – El kell vigyünk a táborba, Centaine. – Most először használta a nevet, ami egy pillanatnyi örömöt jelentett számára, ez azonban csak addig tartott, míg meg nem érintette a bőrét, mely hűvös volt, mint maga a halál. Gyorsan megnézte a pulzusát, s megdöbbent, milyen gyenge és szabálytalan. Fölemelte a vállánál fogva a lányt és bebugyolálta a vastag katonakabátba, majd fölnézett, a lovát kereste. Az állat a tisztás legtávolabbi végében legelészett. A férfi félmeztelenül, a hidegtől dideregve odafutott hozzá és visszavezette a mopani fához.

Épp a lány fölé hajolt, amikor a megdöbbenéstől megmerevedett. A feje fölül egy hang hallatszott, amely beletépett az idegeibe, s megmozdította legmélyebb ösztöneit. Egy csecsemő sírt kétségbeesetten, Lothar fölállt és fölpillantott a lombok közé. Egy csomag himbálódzott ide–oda az egyik ágon. – Egy asszony meg a gyermeke. – Lotharnak hirtelen eszébe jutottak a haldokló busman szavai. Az eszméletlen lány fejét nekitámasztotta az oroszlán még mindig meleg hullájának, majd fölugrott a legalacsonyabb ágra, fölállt, és fölhúzta magát a következőre. Gyorsan fölért a bőrzsákhoz. Levette az ágról és belepillantott. Egy kicsi, dühös arc nézett vissza rá, s ahogy meglátta őt, azonnal elvörösödött és sírni kezdett a félelemtől. Saját fiának emléke olyan gyorsan támadt Lotharra, hogy a férfi feljajdult és megingott az ágon álltában, majd melléhez szorította a rugdalózó, síró gyermeket, s fájdalmas, ferde mosoly jelent meg az ajkán. – Ez bizony egy kis ember nagy hangja – suttogta rekedten. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy a gyermek leány – ilyen arrogáns dühre csak férfi képes. Könnyebb volt az egész tábort átköltöztetni a mopanifához, mint Centaine–t a táborba vinni. Magával kellett vinnie a gyermeket, de így is sikerült megjárnia az utat húsz perc alatt. Minden perc egy rettegés volt, hogy ott kellett hagynia a magatehetetlen anyát, és hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor csapatával visszatért. Centaine még mindig eszméletlenül feküdt, a gyerek viszont bekakált és sírva követelte az ennivalót. Letépett egy csomó száraz füvet és letörölte a gyerek rózsaszín fenekét, ahogyan annak idején a saját gyermekével tette, majd a csecsemőt a katonazubbony alá tette, hogy megtalálhassa eszméletlen anyja mellét. Majd föltett egy bádogpohár vizet, s beledobott egy hajlított zsákvarrótűt és egy szál fehér cérnát, hogy sterilizálja. Megmosta a kezét egy másik pohár forró vízben, karbolszappannal. Kiöntötte a vizet, majd újratöltötte a poharat és elkezdte kimosni a lány lábikráján húzódó sebeket. Beleöntötte a szinte zubogó, kibírhatatlanul forró vizet a sebbe, majd karbolszappant dörzsölt bele, s amilyen erősen csak tudta, dörzsölte, dörzsölte. Újra és újra végigcsinálta ezt mindegyik sebbel. Centaine erőtlenül nyögött és mocorgott, de Lothar lefogta és módszeresen dörzsölte a félelmetes sebeket. Bár korántsem volt elégedett, befejezte, mert tisztában volt vele, ha tovább dörzsöli, helyrehozhatatlan károkat okozhat a finom izomzatban. Odament a nyeregtáskájához és kivette belőle azt a whiskys üveget, amelyet négy évvel korábban egy német lutheránus hittérítőtől kapott, amikor az kikezelte a Smuts–Botha hadsereg elleni kampány során kapott sebeiből. – Egyszer még megmentheti az életét – mondta akkor neki a hittérítő. A kézzel írott címkén elmosódott már a felirat. „Acriflavin” – jutott eszébe a neve annak a sárgásbarna folyadéknak, amely már félig elpárolgott a dugón keresztül is. Beleöntötte a nyílt sebbe, s mutatóujjával mélyen bedörzsölte. Az utolsó cseppeket a lány fej sebére csorgatta. Kihalászta a tűt és a cérnát a forró vízből, majd a lány lábát ölbe véve egy mély lélegzetet vett. – Hála Istennek, eszméletlen! – majd a sebszéleket összenyomva beledöfött a húsba. Közel két órát töltött azzal, hogy összevarrja a lábon húzódó sebeket. Az öltések durvák voltak, de hatásosak, inkább egy vitorlaszabó, semmint egy sebész munkájára emlékeztettek. Egyik tiszta ingéből fejtett ki szálakat, de miközben dolgozott, tisztában volt vele, hogy óriási a fertőzés veszélye. Ezután a fejsebre összpontosított. Itt három öltés elegendő volt. S csak ekkor érezte, mennyire megerőltető volt az elmúlt néhány óra; remegett a fáradtságtól. Jókora erőlködésébe került, hogy folytassa a munkát a hordággyal. Megnyúzta az oroszlánt és a nedves bőrt két erős husángra feszítette, természetesen prémmel fölfelé. A lovak izgatottan mocorogtak a dög átható szaga miatt, de Lotharnak sikerült megnyugtatnia őket, s a hordágyat a teherhordó lóra erősíteni, majd óvatosan ráemelte az eszméletlen Centaine–t, bebugyolálta zubbonyába és rákötözte a mopani fa kérgének háncsával. Nem sokkal naplemente előtt Shasa fölébredt és úgy üvöltött, mint egy éhes farkas. Lothar megbéklyózta lovát és odavitte a gyereket az anyjához. Néhány percen belül Shasa dühösen rugdalózni

kezdett és csalódottan bömbölt a kabát szárnya alatt, s ezzel Lothart egy meglehetősen nehéz döntés elé állította. – Csak a gyermek érdekében, s egyébként sem fogja a nő soha sem megtudni – jutott végül elhatározásra. Fölemelte a kabát szárnyát, s elbizonytalanodott, mielőtt ilyen intim helyen megérintette volna. – Kérem, bocsásson meg – mondta az eszméletlen lánynak, s kezébe vette meztelen mellét. Súlya, melege és bársonyos tapintása szinte belehasított az ágyékába, de megpróbált nem tudomást venni a dologról. Megnyomta, fejő mozdulattal próbálta belőle előcsalni a tejet, miközben Shasa idegesen kapálózott a kezénél, majd Lothar visszadőlt a sarkára, s fölegyenesedett és visszatakarta a lányra a kabát szárnyát. – Most mi a csudát csináljunk, fiú? Anyádnak elapadt a teje. – Fölvette a gyereket. – Ne engem, öcsi, az is csalódást fog okozni, attól félek. Itt letáborozunk, én meg elmegyek bevásárolni. Jókora ágakat húzott körkörösen a tábor mögé, majd középen hatalmas tüzet rakott, hogy távol tartsa a hiénákat és a többi ragadozót. – Te meg velem jössz – vetette oda a síró gyereknek, majd vállára vetette vászontáskáját, s fölszállt vadászlova nyergébe. A hegy lába mögött zebracsapatra bukkant. Lovát álcázásként maga előtt terelgetve kiszemelt egy kancát, amely mellett ott legelészett a csikaja. Pontosan az állat homlokába fúródott a golyó, azonnal össze is rogyott. Amikor odasétált a lelőtt állathoz, a csikó elgaloppozott néhány yardnyira, aztán visszafordult. – Bocsánat, öregem – szólt oda neki Lothar. Az árva csikónak semmi esélye a túlélésre, s a fejébe kapott golyó csak meggyorsította a rá váró sorsot. Lothar odatérdelt a lelőtt kanca mellé, hátsó lábait félrehúzta, hogy láthatóvá váltak fekete, duzzadt csecsbimbói. Sikerült neki kisajtolnia fél kulacsra való tejet. Sűrű volt, a tetején ott úszkált a sárgás tejszín. Lothar ugyanannyi meleg vízzel hígította, s beledugta azt a vászondarabot, amelyet ingéből hasított le. Shasa köpködött és rugdalt, fejét minduntalan elfordította, de Lothar kitartott. – Csak ez szerepel az étlapon, uram. Shasa hirtelen rájött a trükkre. A tej végigcsorgott a száján, de egy része lejutott a torkán is. Türelmetlenül felsírt, ahányszor csak Lothar kivette a szájából a vásznat, hogy újra belemártsa a zebratejbe. Lothar aznap éjjel Shasával a mellén aludt, s hajnalban fölébredt, amikor a kis legény követelte a reggelijét, ami a tegnap esti maradéka volt. Mire megetette a gyereket és megmosdott a tűzön forralt kevéske vízzel, már feljött a nap. Alighogy Lothar letette a gyereket a földre, az azonnal négykézlábra pördült és szédületes tempóban megindult a lovak felé, miközben izgatott kiáltásokat hallatott. Lothar hirtelen azt a büszke, kebeldagasztó érzést érezte, amelyet a fia halála óta nem tapasztalt. Fölemelte a kisfiút a nyeregbe. Shasa nevetve rugdalózott, mire az igásló odafordította a fejét és utána szimatolt a levegőben, miközben erősen hegyezte a fülét. – Lovast nevelünk belőled, mielőtt még megtanulsz járni– nevetett föl Lothar. Amikor azonban odament Centaine hordágyához, elkomorodott. A lány még mindig eszméletlen volt, bár ide–oda forgatta a fejét, és bágyadt nyögés tört föl a torkából, amikor megtapogatta a sebeit. Lába megdagadt és begyulladt, az alvadt vér rátapadt a cérnára. – Istenem, micsoda őrület – suttogta a férfi, de mikor a combon a vörös csíkokat kereste, valamelyest megnyugodott, mert egyet sem talált. Mindazonáltal egy újabb megfigyelést tett; Centaine ugyanolyan ellátást igényelt, mint a fia. Lothar gyorsan levetkőztette. A vitorlavászon szoknya és kendő volt egyetlen ruházata. Megpróbált csupán szakmai szemmel tekinteni a lányra. Képtelen volt rá. Lothar női szépségről vallott nézetei anyja és felesége, Amelia telt szőke, rubensi vonalain nyugodtak. Most ez egy szempillantás alatt a feje tetejére állt. Ez a nő olyan vékony volt, mint egy agár, lapos hasán tisztán látszottak az izomkötegek a bőre alatt. Ennek a bőre pedig bár nap érte, inkább tejszín, mint tej színe volt. Testszőrzete nem sápadt szőke, hanem dús, fekete volt. Keze, lába

hosszú és inas, de kecses, s olyan feszes, hogy ujja nem süllyedt el benne, mint az általa ismert női testekben. Ott pedig, ahol a nap érte, a lábán és arcán, olajos teakfa színű volt. Megpróbált nem erre gondolni, miközben óvatosan, de határozottan hasára fordította a lányt, de mikor meglátta kemény és kerek fenekét, amely oly tökéletesen fehér volt, mint két strucctojás, valami mintha megpattant volna a gyomrában, keze pedig vadul remegni kezdett, úgyhogy alig tudta Centaine–t tisztába tenni. Nem undorította a feladat, ugyanolyan természetes volt számára, mint amikor a gyermeket tette tisztába, majd a lányt visszabugyolálta a katonazubbonyba, s melléguggolt, úgy vizsgálta az arcát. A lány arcvonásai ugyanúgy eltértek női szépségről vallott ideáljától, mint egész alakja. Sűrű, fekete haja szinte glóriaként keretezte arcát, s már–már afrikai benyomását keltette, fekete szemöldöke dús, kiugró járomcsontja ugyanarról a makacs határozottságról árulkodott, mint vonásainak összessége, szinte nem is lehetett az általa ismert nők lágy vonásaihoz hasonlítani. Bár Centaine teljesen ernyedt volt, Lothar mégis le tudta olvasni az arcáról, milyen szenvedéseken ment keresztül, talán ugyanolyanokon, mint ő, amikor pedig megérintette sima, barna bőrét, szinte fatalisztikus kötődést érzett iránta, mintha csak neki rendelték volna attól a pillanattól kezdve, amikor hónapokkal ezelőtt meglátta. Hirtelen megrázta a fejét, dühös volt, hogy ennyire nevetségesen érzelgős lett. – Nem tudok semmit rólad, s te sem rólam. – Gyorsan fölpillantott, s rémült bűntudattal látta, hogy a gyerek bemászott a lovak patái közé. Nagyokat sikongatva nyúlkált az állatok tágra nyílt orrlyukai felé, mert azok érdeklődve szaglászták az apró jövevényt. A teherhordó lovat vezetéken vezetve, ölében a gyermekkel, Lothar késő délután lovagolt be a táborba. Swart Hendrick és a tábori szolgák kíváncsian futottak elé, mire Lothar kiadta a parancsot. – Építsetek egy kunyhót a nőnek az enyém mellé. Alaposan fedjétek be a tetejét, hogy hűvös legyen belül, oldala pedig vászon, amit föl tudunk emelni, hogy legyen belül egy kis légjárás. Kész legyetek vele, mire leszáll az éj! Centaine–t bevitte az ő kunyhójába, újból végigdörzsölte nedves ruhával és ráadta a hálóinget, amelyet Anna Stok adott neki. A lány még mindig nem tért magához, bár egyszer már kinyitotta a szemét, de álmosan meredt a távolba s valamit motyogott magában franciául, amit nem értett. Annyit válaszolt neki: – Biztonságban van, barátok között. A pupillák reagáltak a fényre, s ez, tudta, biztató jel, de a szemhéj repdesve összezárult, s a lány ismét elveszítette az eszméletét, vagy elaludt. Lothar mindenesetre mindent elkövetett, nehogy véletlenül felébressze. Most, hogy keze ügyébe került ismét gyógyszeres ládikája, Lothar át tudta kötözni a sebeket, előbb azonban bőségesen bekente azzal a „mindenre jó” balzsammal, melyet még anyjától örökölt. Csak ezután kötözte be ismét. A gyerek megint megéhezett, s ezt szerteszét is kürtölte a nagyvilágba. A táborhoz tartozó állatok között volt egy tejelő kecske, ennek hígított tejével etette meg az ölében ülő gyermeket. Ezután megpróbált egy kis meleg levest Centaine szájába kanalazni, de a lány erőtlenül tiltakozott, s kis híján megfulladt. Így aztán átvitte a lányt a kunyhóba, amelyet éppen akkor fejeztek be a szolgálók, s ráfektette a fakeretre kötözött bőrszíjakra terített birkabőrre, s betakarta a tiszta takaróval. Mellétette a gyereket. Az éjszaka folyamán többször is fölriadt, ilyenkor átment és megnézte őket. Nem sokkal hajnal előtt mély álomba zuhant, hogy alig néhány pillanattal később fölrázzák. – Mi történt? – kérdezte, s ösztönösen a fejéhez támasztott puska után nyúlt. – Gyere gyorsan! – suttogta rekedten a fülébe Swart Hendrick. – Az állatok nyugtalanok, azt hittem, oroszlán járkál a környéken. – És mi volt az? – kérdezte Lothar dühösen. – Bökd már ki! – Nem oroszlán... sokkal rosszabb! Szanok. Egész éjjel ott kóvályogtak a tábor körül, szerintem a nyájra fáj a foguk. Lothar kidugta a lábát a takaró alól és a csizmája után nyúlt. – Vark Jan és Klein Boy visszajött már? – Egyszerűbb dolguk lenne, ha többen volnának. – Még nem – rázta meg a fejét Swart Hendrick.

– Mindegy, akkor egyedül vadászunk. Nyergelj! Nem szabad, hogy a kis sárga ördögök túl messzire jussanak! Miközben fölállt, ellenőrizte, be van–e töltve a Mauser, majd levette a birkabőrt az ágyról és lehajolt, hogy kilépjen a kunyhó ajtaján. Odasietett Swart Hendrickhez, aki kantárjuknál fogva tartotta a lovakat. *** O’wa képtelen volt rávenni magát arra, hogy kétszáz lépésnél közelebb merészkedjék az idegen táborához. Már ebből a távolságból olyan hangokat és szagokat sodort felé a szél, amelyek csak összezavarták. Megcsendült a fejszeél a fatönkön, zörgött a vödör, a kecske mekegett, a hangtól először halálra rémült a kisöreg; a parafin, a szappan, a kávé és a gyapjú illata is felizgatta, mint ahogyan az idegenek sziszegő hangoktól hemzsegő, érthetetlen beszéde, amely legalább olyan félelmetes volt, mint a kígyó sziszegése. Szinte rátapadt a földre, szíve fájdalmasan kalapált, s odasúgta H’aninak: – Nam Gyerek végre megtért az övéi közé. Számunkra elveszett, nagyanyó. Ez a fej betegsége, hogy követtük idáig. Mindketten tudjuk, hogy megölnek minket a mások, ha fölfedezik, hogy itt vagyunk. – Nam Gyerek megsebesült. Kiolvashatod a nyomokból a mopani fa alatt, ahol ott feküdt a megkopasztott oroszlán – suttogta vissza H’ani. – Te is láttad a vérnyomokat a földön. – Az övéi között van – ismételte meg O’wa makacsul –, majd ők gondját viselik. Nincs már szüksége ránk többé. Úgy ment el az éj leple alatt, hogy még csak búcsút sem vett. – Nagyapó, tudom, hogy amit mondasz, igaz, de hogy tudnék még egyszer mosolyogni, ha nem tudom, mennyire súlyosan sebesült meg? Hogy tudnék még egyszer elaludni, ha nem tudom, hogy Shasa biztonságban van a keblén? – Mindkettőnk életét veszélybe sodrod, csak hogy újra láthasd, aki szó nélkül elszökött. Számunkra halottak, hagyd őket békén! – A saját életemet teszem kockára, férjem, mert számomra nincsen többé értéke, ha nem tudom, hogy Nam Gyerek, a szívem lánya, ha nem is a méhemé, életben van és életben is fog maradni. A saját életemet teszem kockára, csak hogy megérinthessem Shasát újból. Nem kérem, hogy velem gyere. H’ani fölállt, s mielőtt az öreg tiltakozni tudott volna, megindult előre, amerre az őrtüzet látta parázslani a fák között. O’wa föltérdelt, de bátorsága cserbenhagyta, ismét a földre hasalt, és karját a fejére szorította. – Ó, buta öregasszony – siránkozott –, hát nem tudod, hogy nélküled a szívem egy sivatag? Ha téged megölnek, én száz halált halok a tiedért cserében. H’ani a széllel szemben ment a tábor felé, szemét állandóan a tábortűzön tartotta, mert tudta, ha a lovak és a többi állat megérzik a szagát, riadóztatják a tábort. Néhány lépés után a földre kushadt, egész teste figyelt, bámulta a kocsik körüli árnyakat, nézte a magas fekete embereket, akik furcsa öltözékükben mászkáltak, vállukon ott csillogott a fémfegyver. Egy idő után mindnyájan elaludtak, tisztán látta a tűz körül fekvő alakokat, érezte orrában a szagukat és remegett a félelemtől. Nehezen tudta csak rávenni magát, hogy fölálljon és meginduljon előre, az egyik kocsi árnyékában ment, míg végül le nem guggolt a kocsi hátsó kerekénél. Most már biztosan tudta, hogy a Nam Gyerek az egyik kunyhóban van, de ha nem találja meg azonnal, melyikben, az életével játszik. A legközelebbi mellett döntött és négykézláb indult meg a bejárat felé. A sötétben legalább olyan jól látott, mint a macska, de csak annyit tudott kivenni, hogy a kunyhó túlsó végében valami megemelt alkotmányon egy emberforma alszik, de bizonyosan nem tudta, kicsoda. Ekkor az alak megmozdult, köhögött és morgott valamit. – Egy férfi! – villant át az agyán. A szíve olyan hevesen vert, hogy H’ani azt hitte: felébreszti vele a férfit. Visszahúzódott és megindult a másik kunyhó felé. Itt ismét ott volt egy alvó alak. H’ani félénken megindult feléje, s amikor karnyújtásnyira közelítette meg, orrlika kitágult. Fölismerte Shasa tejes illatát, s a Nam Gyerek bőrének illatát, ami olyan kedves volt az öregasszony számára, mint a vad dinnyéé. Letérdelt az ágy mellé, s Shasa mintha megérezte volna, hogy ott van, álmában felnyögött. H’ani megérintette a homlokát, majd lecsúsztatta a mutatóujját a gyerek szájára. Jól megtanította, minden busman gyerek gyorsan megtanulta, hogy bizonyos helyzetben csöndbe kell maradjon. Shasa megnyugodott az ismerős szagtól, az öregasszony jelenlététől.

H’ani megtapogatta a Nam Gyerek arcát. Érezte, hogy enyhe láza van, előrehajolt és beleszimatolt a leheletébe. Savanyú volt a betegségtől, a fájdalomtól, de nem volt benne a vérmérgezés bűze. H’ani vágyott arra, hogy megvizsgálja a sebet és átkösse, de tudta, hogy ez a szándéka hiábavaló. Ehelyett ajkát a lány füléhez tette és belesuttogta: – Szívem kismadara, a szellemeket hívom, hogy óvjanak téged. Nagyapó és én táncolni fogunk, hogy megerősödj és meggyógyulj. Az öregasszony hangja a lányt valahol mélyen a lelkében érintette. Képek formálódtak a szeme előtt. – Nagyanyó – suttogta, s álmában elmosolyodott. – Nagyanyó... – Itt vagyok veled – válaszolta H’ani. – Itt leszek veled mindig és... – Nem tudta tovább folytatni, mert érezte, hogy azonnal kitör a torkából a zokogás. Újból megtapogatta őket, ajkukat és szemüket, aztán fölállt és kilépett a kunyhóból. Könnyeitől nem látott, a fájdalom eltompította az érzékeit, s túl közel ment a lovakhoz. Az egyik ló fölhorkantott és fölkapta a fejét az éles, idegen szagra. Alig tűnt el H’ani a sötétben, az egyik ember kikászálódott a takaró alól, hogy megnézze, mi nyugtalanítja a lovat. Csak félútig jutott, amikor megpillantotta a homokban az apró lábnyomokat. Furcsán fáradtnak érezte magát H’ani, amikor O’wával együtt mentek vissza a titkos völgy felé. Míg a Nam Gyerek és Shasa nyomait követték idefelé, úgy érezte, akár örökké tudna futni, mintha megint fiatalasszony lenne, telve feszítő energiával, akit ugyanúgy érdekel a két szeretett gyermek biztonsága, mint a szeretet, amelyet öreg férje iránt táplált. Most, hogy örökre hátat fordított nekik, egyszerre a vállán érezte teljes súlyát, olyannyira, hogy a szokásos imbolygó járás valami erőtlen totyogássá alakult, a fáradtságot egész lábában és gerincében érezte. O’wa ugyanilyen lassan vonszolta magát, az öregasszony megérezte, milyen erőfeszítésébe kerül minden egyes új lépés. Mire a nap egy tenyérnyivel a horizont fölé emelkedett, mindkettőjükből kiszállt az erő, amely a túlélést ebben a kemény világban lehetővé teszi. Érezték, hogy valamiféle gyásszal kell megküzdeniük, de most képtelenek voltak fölé emelkedni. O’wa hirtelen megállt és lekuporodott. H’ani soha nem látta még ilyen kimerültnek, amikor melléguggolt, az öreg feléje fordította a fejét. – Nagyanyó, fáradt vagyok – suttogta. – Hosszú ideig szeretnék aludni. A nap bántja a szememet. – Kezét fölemelte a szeme elé. – Hosszú és nehéz út van mögöttünk, nagyapó, de megbékültünk családunk szellemeivel és a Nam Gyerek is immár az övéi között van. Egy kicsit megpihenhetünk. – Hirtelen mintha a sírás fojtogatta volna, nagyot nyelt, de nem buktak ki szemeiből a könnyek. Mintha minden nedvesség kiszáradt volna összeaszott testéből. Könnye ugyan nem volt, de a sírás úgy égette a mellét, mint egy nyílvessző. Így aztán torokhangon zümmögni kezdett egy dallamot, hátha ez enyhíti a fájdalmát, ezért nem is hallotta meg a lovak patáit. O’wa volt az, aki hirtelen lekapta karját a szeme elől, és fölvetett fejjel figyelte a reggeli erdő csendjét, s amikor H’ani meglátta a rémületet a férje szemében, elhallgatott, s most már ő is meghallotta. – Fölfedeztek minket – szólalt meg O’wa, s egy pillanatra H’ani is úgy érezte, hogy még ahhoz is hiányzik belőle az erő, hogy fusson vagy elrejtőzzön. – Már nagyon közel vannak. – Az öreg szemében is ugyanaz a fáradt beletörődés csillant meg, s ez magához térítette H’anit. Talpra rángatta a férjét. – Nyílt terepen úgy utolérnek minket, mint ahogy a gepárd a lesántult gazellát. – Megfordult és a hegyet nézte. A kavicsos meredély szélén voltak, ahol a bokrok között lassan fölvitt az út a hegytetőre. – Ha – suttogta H’ani –, ha följutunk a tetőre, akkor oda lovakkal nem tudnak utánunk jönni. – De túl magasan van, túl meredek – tiltakozott O’wa. – Van ott egy út. – H’ani csontos ujjával egy alig kivehető cikcakkos ösvényre mutatott. – Nézd, nagyapó, látod, a hegy szellemei megmutatták nekünk az utat. – Azok antilopok – motyogta O’wa. – A két zergeszerű állat, akiket fölriasztott a közelgő lovasok zaja, lágyan szökellve haladtak fölfelé az alig látható ösvényen. – Azok nem szellemek – ismételte meg O’wa, miközben nézte, hogy tűnik el a két állat a hegytetőn.

– Én pedig azt mondom, hogy igenis szellemek, antilop képében. – H’ani vonszolni próbálta az öreget fölfelé. – Igenis szellemek, akik megmutatják az utat, ahol megmenekülhetünk, siess és ne vitatkozz, buta öreg, másfelé nem mehetünk. Kézen fogta a férjét és együtt ugráltak szikláról sziklára, mászták meg a meredek sziklákat, mint két öreg majom. Azonban mielőtt fölértek volna a hegytetőre, O’wa kis híján visszarántotta az öregasszonyt, vadul zihált és megtántorodott, amikor H’ani továbbsiettette. – A mellem – szisszent föl az öreg –, a mellemben egy állat eszi a húsomat, érzem a fogait... – Ezzel lerogyott a két kő közé. – Nem állhatunk meg – kérlelte H’ani. – Tovább kell mennünk. – Megpróbálta párját talpra állítani. – Nagyon fáj – panaszkodott O’wa. – Érzem, hogy a fogai kitépik a szívem. Az öregasszony minden erejét bevetve próbálta meg férjét felültetni, ebben a pillanatban távoli kiáltás harsant a hegy lába felől. – Megláttak minket – mondta H’ani, miközben lenézett. Látta, hogy a két lovas kivágtat az erdőből. – Jönnek fölfelé utánunk. Látta, hogy leugranak lovaikról, megbéklyózzák őket és megindulnak fölfelé a kavicsos lejtőn. Egyikük fekete ember volt, a másiknak pedig olyan volt a haja, ahogy a nap tükröződik vissza a mozdulatlan víztükörről. Megint kiáltás harsant, vad és boldog kiáltás, mint amikor a vadászkutyák szagot fognak. A hang magához térítette O’wát, aki H’ani segítségével nagy nehezen talpra állt, ám erősen szorította a mellét. Szája kékesszürke volt, a szeme akár a halálra sebzett gazelláé. Ez ugyanúgy megijesztette H’anit, mint a lenti emberek kiáltozása. – Mennünk kell – mondta, s félig cipelve, félig vonszolva urát nekivágott a szirtnek. – Nem bírom. – A férfi oly elhaló hangon beszélt, hogy az asszonynak oda kellett hajtania a fejét, hogy hallja, mit mond. – De igen – mondta neki makacsul. – Majd én vezetlek, odateszem a lábad, ahová az enyémet. – És megindultak előre azon az ösvényen, amelyen az antilopok vágtattak föl előttük. Az öreg borzasztóan bizonytalan léptekkel követte. Százlábnyival feljebb találtak egy kiszögellést, amely eltakarta őket az üldözőik elől. Küszködtek, szinte körmeikkel kapartak maguknak utat tovább fölfelé, a közeli fennsík mintha valami erőt adott volna az öregembernek. Határozottabb mozdulatokkal mászott. Egyszer azonban hirtelen megingott és H’aninak kellett elkapnia, fogta a karját, míg a szédülés el nem múlik. – Gyere utánam – biztatta. – Ne nézz le, nagyapó, kövesd a lábam nyomát. Egyre magasabbra másztak, még semmi nyomát nem látták, hogy az üldözőik egyáltalán elindultak volna utánuk, takarta őket a sziklafal. – Csak egy kicsit kell még mennünk – magyarázta férjének. – Látod, már ott az orom, ott már biztonságban leszünk. Na, add ide a kezed. – Kinyújtotta a kezét, hogy átsegítse az öreget egy mély szakadék felett. H’ani lenézett a lába között a szakadékba, s ekkor megpillantotta a két alakot, akiket a távolság és a látószög egészen törpévé varázsolt. A két vadász pontosan alatta volt, a szikla tövében és fölfelé nézett rá. A fehér férfi arca úgy csillogott, mint egy kis felhő, s furcsán sápadtnak és rosszindulatúnak tűnt föl az öregasszony szemében. A férfi fölemelte a kezét és feléje emelte a hosszú, csillogó botját. H’ani soha életében nem látott még puskát és eszében sem volt, hogy elbújjon. Tudta, hogy ilyen távolságba a legjobban megfeszített íj sem tud fellőni egy nyílvesszőt. Sőt, egy kicsit kijjebb is hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse üldözőiket. Ekkor látta, hogy a fehér ember kinyújtott karja megrándul, s egy apró tollszerű füstfoszlány száll föl a csillogó bot végéről. Nem hallotta a lövést, mert a lövedék előbb csapódott be, mint hogy meghallhatta volna. A puha ólmos végű Mauser golyó alhasának középtájékán hatolt be, s így elrejtve haladt fölfelé, végigroncsolva a beleket, a gyomrot, az egyik tüdőt, míg néhány hüvelyknyivel a gerincoszlop mellett kijött a hátából. A lövés ereje szinte nekivágta a háta mögött lévő sziklának, majd az élettelen test alábukott a mélybe. O’wa fölkiáltott és a zuhanó test után nyúlt. Ujja hegyével még épp súrolta, s mielőtt leesett volna asszonya, még vissza tudta húzni saját magát a fedezékbe.

– Életem! – kiáltott utána. – Kicsiny szívem! – A fájdalom, a szomorúság olyan erős volt, amit már nem lehetett elviselni. Hagyta, hadd dőljön előre a teste,s amikor átfordult a súlyponton, halkan fölkiáltott: – Jövök, nagyanyó, veled megyek az út végéig! – És hagyta, hadd szippantsa magába a hívogató mélység, érezte, hogy belékap a szél, de már nem hallatott semmilyen hangot, semmilyet, soha többé. *** Lothar De La Reynek jó húszlábnyi magasságba kellett fölmásznia, hogy szemügyre vehesse az egyik busmant, aki ott zuhant rá a sziklára. Látta, hogy egy öregember hullája, ráncos volt és csont és bőr, ahogy rázuhant a sziklára, koponyája szétloccsant. Nagyon kevés vér volt mellette, mintha a nap és a szél még életében kiszárította volna az öregembert. A gyermekesen keskeny csípőt egy elszíneződött ágyékkötő takarta, de ami ennél is figyelemre méltóbb, egy zsinóron ott fityegett egy összehajtható kés. Pontosan ugyanolyan szarunyelű kés, mint amilyent az angol matrózok hordanak magukkal. Lothar tehát nem várta, hogy ilyesmire akad a Kalahári sivatag kellős közepén, és pontosan nem egy busman hullája mellett. Kioldotta a csomót és a kést a zsebébe dugta. Ezenkívül semmi más érték nem hevert a halott mellett, akit természetesen esze ágában sem volt eltemetni. Otthagyta az öregembert belepréselődve a sziklás talajba és lemászott oda, ahol Swart Hendrick várt rá. – Mit találtál? – kérdezte tőle a néger. – Csak egy öregembert, akinél ez volt. – Lothar megmutatta neki a kést, mire Swart Hendrick különösebb érdeklődés nélkül csak bólogatott. – Ja. Szörnyű tolvajok, mint a majmok. Ezért kódorogtak a tábor körül is. – A másik hová esett? – Abba a kloofba. De olyan mély és meredek a hasadék, hogy veszélyes lemenni, én hagynám a helyedben. – Jól van, akkor maradj itt. – Lothar odament a hasadékhoz és lenézett a tüskés bozóttal sűrűn benőtt nyílásba. Valóban veszélyes volt lemászni, de Lothart valami perverz érdeklődés vonzotta. Jó húsz percébe tellett, míg leért. Azonban a sűrű növényzetben olyan esélye volt, hogy megtalálja a holttestet, mint egy lelőtt fácánt a szavannában vadászkutya nélkül. Végül a fémesen csillogó döglegyek zümmögése vezette nyomra, pontosabban egy bokorból kilógó kézhez. A holttestet a kezénél fogva húzta ki a bokorból, s csak ekkor vette észre, hogy ez egy nagyon vén asszony, hihetetlenül összefonnyadt testtel, lógó mellei pedig mint két kiürült dohányzacskó. Elégedetten fölmordult, amikor konstatálta, hogy pontosan ott ment be a goly6, ahová célzott. Pedig borzasztó nehéz lövés volt, roppant előnytelen szögből. Azonban érdeklődését hirtelen egészen más kötötte le, a rendkívül érdekes nyakék, amit az öregasszony viselt. Lothar soha nem látott ilyet Afrika déli részén, bár apja gyűjteményében talált egy ilyesmit, ám azt a kelet–afrikai maszájok fűzték a kereskedőktől kapott üveggolyókból. Ezt azonban figyelemre méltó esztétikai érzékkel összeválogatott színes kavicsokból készítették. Lothar azonnal rájött, hogy már csak ritkasága miatt is jelentős értéke lehet, ezért lábával hasára görgette a halottat, hogy kioldhassa a nyakéket. A csúnya kimeneti nyílásból kicsorgó vér átáztatta a zsineget és végigcsorgott a színes köveken, de alaposan letörölgette. Sok kis kő eredeti kristályformájában volt, a többit kerekre koptatta a víz. Az öregasszony nyilván a kiszáradt folyómederben szedegette őket össze. Lothar a fény felé tartotta a nyakéket, s mosolyogva nézte a csillogó köveket. Beletekerte a nyakéket nyakában hordott vászonkendőjébe, s óvatosan belesüllyesztette a zsebébe. Még egy utolsó pillantást vetett a halott busman nőre, hogy meggyőződjék arról, más nem kerülte el a figyelmét. Úgy hagyta a hasán, s megindult fölfelé a nehéz úton a hasadék pereme felé, ahol Swart Hendrick várt rá. ***

Centaine érezte, hogy textil borítja a testét, s ez olyan szokatlan volt számára, hogy szinte teljesen magához tért. Érezte azt is, hogy valami puhán fekszik, de tudta, hogy ez képtelenség, mint ahogyan az is, hogy a fény zöld vásznon szűrődik át. Túl fáradtnak érezte azonban magát, hogy ilyesmiken törje a fejét, s hiába próbálta nyitva tartani a szemét, az minden erőfeszítése ellenére lecsukódott, s csak így jutott arra a megállapításra, hogy valóban fáradt. Belsejét mintha kiszippantották volna belőle, akár a lágytojást, s csak a külső, törékeny héj maradt volna meg. A gondolattól elmosolyodott volna, de ez is olyan erőfeszítésébe került, hogy ismét visszasüllyedt a sötét öntudatlanságba. Amikor legközelebb magához tért, hallotta, hogy valaki csendesen énekel. Csukott szemmel feküdt, s rájött, érti a szöveget. Szerelmes dal volt, egy lány után való vágyakozásról szólt, akit azóta nem látott a dalnok, hogy elkezdődött a háború. Egy férfi énekelt, oly izgató hangon, hogy nem akarta, hogy valaha is véget érjen, ám az hirtelen megszakadt, mert a férfi felnevetett: – Szóval tetszik? – kérdezte afrikaans nyelven és egy gyerek válaszolt: – Da, da! – oly tisztán és csengőn, hogy Centaine azonnal tágra nyitotta a szemét. Ez Shasa hangja, s hirtelen visszajött emlékezetébe az az éjszaka a mopanifán az oroszlánnal, hogy szinte felkiáltott: – A gyermekem! Vigyázz a gyermekemre! A fejét jobbra, balra forgatta, s csak most vette észre, hogy egyedül van a vászonlepellel leválasztott szénatetejű kunyhóban. Tábori ágyon fekszik és egy hosszú hűvös vászon hálóing van rajta. – Shasa! – kiáltott és megpróbált felülni, de csak egy görcsös összerándulásra volt képes, hangja pedig nem volt más, mint rekedt suttogás. – Shasa! – Most már minden erejét összeszedte. – Shasa! – Úgy hallatszott, mintha brekegett volna. Hirtelen meglepett kiáltást hallott, majd azt, hogy egy ülőke felborul. A bejárat elsötétedett, mert valaki belépett, s a lány arra fordította a fejét. Egy férfi állt ott, csípőjén lovagoltatva Shasát. Magas volt, széles vállakkal, de hátulról kapta a fényt, nem láthatta az arcát. – Nos tehát, Csipkerózsika felébredt – az a mély, izgató hang – végre, hála istennek! A gyermeket még mindig csípőjéhez szorítva odalépett a heverőhöz és lehajolt. – Már kezdtünk aggódni – szólalt meg halkan, s csak akkor látta meg a lány a legszebb férfiarcot, amit valaha látott, egy aranyember, aranyhajjal, aranyló leopárd szemekkel, aranybarna arccal. A csípőjén ott ugrált Shasa és feléje nyújtogatta a kezét. – Mama! – Gyermekem! – Kinyújtotta egyik kezét, mire az idegen levette oldaláról a gyermekét és odatette melléje az ágyra. Ezután megfogta Centaine vállát s fölültette, s nekitámasztotta egy támlának. A férfi keze barna volt és erős, ujjai hosszúak, mint egy zongoristáé. – Kicsoda maga? – Hangja megint rekedt suttogás, s a lány szeme alatt olyan karikák, mintha sírt volna. – Nevem Lothar De La Rey – válaszolta a férfi, Shasa pedig ökölbe szorított kézzel kezdte öklözni anyja vállát túláradó örömében. – Finomabban! – kapta el Lothar az apró öklöt. – A mamád még nincs fölkészülve ekkora szeretetre, még nincs. – Centaine látta, hogy meglágyulnak a férfi vonásai, amikor a gyerekkel beszél. – Mi történt velem? Hol vagyok? – kérdezte. – Megtámadta és megsebesítette egy oroszlán. Én lelőttem a bestiát, ön azonban lezuhant a fáról. Centaine bólintott. – Igen, erre emlékszem, de mi történt azután? … – Agyrázkódást szenvedett, majd pedig a sebe gyulladt be. – Mennyi ideje? – Hat napja. De a nehezén már túl van. De a lába még csúnyán föl van dagadva, Mevrou Courteney. A lány meglepetten kapta föl a fejét. – Ezt a nevet használja. Honnan tudja, hogy hívnak? – Tudom, hogy Centaine Courteney–nek hívják, s egyik túlélője a Protea Castle kórházhajó elleni torpedótámadásnak.

– Hogyhogy? Honnan tudja ezeket a dolgokat? –A kedves apósa küldött, hogy kutassam föl önt. – Az apósom? . – Courteney ezredes, és az az asszony, Anna Stok. – Anna? Anna él? – Centaine izgatottan ragadta meg a férfi csuklóját. – Semmi kétség! – nevetett fel Lothar. – Nagyon is él! – Ez a legcsodálatosabb hír! Azt hittem, vízbefúlt... – Centaine hirtelen félbeszakította mondandóját, mert csak most jutott el a tudatáig, hogy a férfi kezét szorongatja. Lassan leengedte a kezét. – Kérem – suttogta –, meséljen el mindent. – Hogy van Anna? Maga pedig honnan tudta, hogy itt kell keresnie? Hol van most Anna? Mikor láthatom? Lothar fölnevetett, megcsillantak hófehér fogai. – Ennyi kérdés! – Odahúzta az ágy mellé az ülőkét. – Honnan kezdjem? – Beszéljen mondjuk Annáról. A férfi mesélt, ő pedig feszülten figyelt, kérdéseket tett föl, s ahogy választ kapott rá, előrukkolt a következővel, miközben a gyötrő fáradsággal küszködött, megpróbálta ugyanolyan állapotba hozni a testét, amilyenben a lelke volt. Élvezettel itta a férfi szavait, mindarról, ami azóta történt a világban, míg ő el volt tőle zárva, örült annak, hogy övéivel kommunikálhat végre, hogy újra civilizált, fehér emberrel nézhet szembe. Már rég lement a nap, kezdte megtölteni a kunyhót az est borongós sötétje, amikor Shasa követelődző hangot hallatott, s Lothar azonnal félbeszakította a mesélést. – Éhes a gyerek. – Megetetem, ha szíveskedne magunkra hagyni, Mijnheer. – Nem lehet – csóválta meg a fejét Lothar. – Önnek elapadt a teje. Centaine–nek úgy megrándult a feje, mintha a szavakat az arcába csapták volna, s agyában hirtelen kavarogni kezdtek a gondolatok. Egészen eddig a pillanatig annyira lekötötték a saját dolgai, a kérdezősködés, hogy el sem gondolkodott azon, hogy egész idő alatt egyetlen nőt nem látott a táborban, hogy hat napon át teljesen magatehetetlen volt és valakinek a gondját kellett viselnie, tisztába kellett tennie, etetnie, mosdatnia és sebeit bekötnie. De a férfi szavai, ilyen intim dologról ilyen egyenes szavak, hirtelen mindezt megértették vele, s ő csak bámult rá, s érezte, hogy arca egyre jobban elvörösödik. Arca lángolt – tehát azok a hosszú ujjak olyan helyre is eljutottak, ahová előtte csak egyvalakié jutottak el. Először érezte, hogy zavart, majd később azt, hogy furcsa izgalom lesz úrrá rajta, oly erős izgalom, hogy alig kap levegőt, s el kellett fejét fordítania, nehogy a férfi lássa skarlátvörös arcát. Mintha Lothar teljesen tisztában lett volna vele, mi zajlik le benne, mert megszólalt. – Gyerünk, katona, megmutatjuk a mamának, mit tudunk. – Ölébe vette Shasát és kanállal kezdte etetni, s a kislegény, amikor csak látta a kanalat közeledni a szájához, ugrálni kezdett Lothar ölében. – Hamm! Hamm! – Szereti magát – szólalt meg Centaine. – Jó barátok vagyunk – ismerte el Lothar, miközben letörölte Shasa homlokáról, orcájáról, füléről a kása maradékát egy vizes ronggyal. – Maga nagyon jó a gyerekekhez – s Centaine hirtelen látta, hogy fájdalom hasít bele a férfibe, akinek szeme egy pillanatra elsötétül. – Egyszer volt egy fiam – szólalt meg, amikor odatette Shasát anyja mellé, majd fölvette a kanalat és a tálat és megindult a kijárat felé. – Hol van a fia? – kérdezte Centaine nagyon halkan, mire a férfi megállt az ajtóban és lassan visszafordult. – A fiam halott – válaszolta csendesen. *** Centaine érett volt a szerelemre, sőt talán egy kicsit túlérett. Magánya olyan éhséget váltott ki belőle, amelyet szinte lehetetlen volt csillapítani, még azokkal a hosszúra nyúlt beszélgetésekkel sem, amelyeket a sátor árnyékában töltöttek úgy, hogy kettőjük között ott feküdt Shasa, míg kint tombolt az afrikai nap déli heve.

Leginkább azokról a témákról beszéltek, amelyeket a legkedvesebbnek tartott: a zenéről és a könyvekről. Bár Lothar jobban kedvelte Goethét Victor Hugónál, vagy Wagnert Verdinél, ez talán még jobb is volt, mert érdekesen el tudtak vitatkozni. A lány gyorsan rájött, hogy a férfi tudása messze meghaladja az övét, de furcsa mód, ezért nem érzett féltékenységet. Élvezettel hallgatta Lothar hangját, amely csodálatos volt, a szanok csettintgetése és morgása után úgy hallgatta, mint a zenét. – Énekeljen nekem valamit – rendelkezett, amikor egy bizonyos témát már teljesen kimerítettek. – Mi meg Shasával együtt vezényelni fogunk hozzá. – Ahogy parancsolja – mosolygott Lothar és viccelődve meghajolt, majd minden különösebb póz nélkül énekelni kezdett. – Fogd meg a csibét, a tyúk megy utánad. – Centaine gyakorta hallotta ezt a népi bölcsességet Annától, és amikor figyelte, hogy lovagol Shasa a férfi nyakában, rájött, milyen igazság rejtőzik ezekben a szavakban. Valóban ment a férfi után, a gyermeke után, legalábbis a szíve. Először mindig valami röpke féltékenység suhant át rajta, amikor hallotta, hogy kisfia hangos „Da! Da!” kiáltásokkal fogadja Lothart. Ez a megszólítás kizárólag csak Michaelt illette volna meg. Fájdalmasan gondolt rá, hogy Michael a Mort Homme–i temetőben nyugszik. Később már könnyebben sikerült ezen elmosolyodnia, különösen azután, hogy Shasa első kísérlete a két lábon való járásra jókora eséssel végződött, és a kisfiú dühösen reklamálta Lothart, majd megnyugodva kuporodott az ölébe. A férfinek a fia iránti kedvessége volt az, ami közel hozta hozzá, mert igen gyorsan észrevette, hogy a kellemes külső mögött egy vad és kegyetlen ember búvik meg. Látta, hogyan rettegnek tőle a táborlakók, akik pedig maguk is igen kemény emberek voltak. Egyszer tanúja volt hideg, gyilkos dühének, ami ugyanúgy elrémítette, mint azt a szerencsétlent, aki ellen irányult. Vark Jan, a ráncos sárga bőrű khoisan hottentotta figyelmetlenségből rossz nyerget tett Lothar hátaslovára, s a nyereg szinte a csontig feldörzsölte a szerencsétlen állat hátát. Lothar egyetlen jól irányzott ütéssel földre terítette Vark Jant, letépte róla kabátját és ingét, s ütni kezdte hosszú, különleges vízilóbőrből készített korbácsával, majd a sárgabőrűt ott hagyta eszméletlenül fekve a saját vérében. Az erőszakos fellépés elrémítette Centaine–t, aki kunyhóbeli fekhelyéről az egészet jól látta. Később azonban, amikor egyedül maradt a kunyhóban, undora és megvetése elenyészett, s valami forró remegést érzett alhasa tájékán. – Olyan kegyetlen ember – gondolta –, olyan kegyetlen és kiszámíthatatlan. Újból megborzongott, s képtelen volt elaludni. Csak feküdt, s hallgatta a szomszéd kunyhóból a férfi szuszogását, és arra gondolt; hogyan vetkőztette le vajon Lothar akkor, amikor ő eszméletlen volt. Az emlék hatására még a sötét kunyhóban is elvörösödött. Megdöbbentő ellentéteként az előző napi kegyetlenkedésnek, a férfi másnap kedves volt és figyelmes, amikor ölébe vette a lány lábát és a megdagadt, gyulladt sebekből kezdte kihúzogatni a varratokat. Sötét lyukak maradtak utána a bőrben, majd a férfi fölé hajolt és megszaglászta a sebet. – Már teljesen tiszta. A vörösség azt jelenti, hogy a szervezete tiltakozott a varratok ellen. Egyébként most, hogy eltávolítottam a szálakat, rohamosan fog gyógyulni. Lotharnak igaza volt. Két nappal később Centaine már képes volt egy Lothar által eszkábált mankóval körbejárni a tábort. – Rogyadoznak a lábaim – panaszkodott Lotharnak. – Olyan gyenge vagyok, mint Shasa. – Gyorsan meg fog erősödni. – A férfi a lány vállára tette a kezét, Centaine megremegett és remélte, a férfi ezt nem vette észre és nem fogja levenni róla a kezét. Elidőztek a lovaknál, ahol Centaine az állatokkal barátkozott, megsimogatta selymes orrukat, élvezte szúrós szagukat. – De szeretnék megint lovagolni – szólalt meg. – Anna Stok mesélte, hogy jól lovagol... meg azt is, hogy volt egy kedvenc csődöre, egy fehér. – Nuage. – Könnyek jelentek meg a lány szemében, s Lothar hátasának fejéhez szorította az arcát, hogy a férfi meg ne lássa. – Az én fehér felhőm, olyan szép volt, erős és gyors. – Nuage – ismételte meg Lothar és megfogta a lány karját –, szép név. – Majd folytatta: – Igen rövidesen nyeregbe szállhat, mert nyeregbe is kell szállnia: Hosszú út áll előttünk, apósa és Anna Stok már nagyon várja magát.

Most először kellett a lánynak arra gondolnia, hogy ennek a varázslatos közjátéknak vége szakad, előbújt a ló mögül és a ló háta fölött a férfire meredt. Nem akarom, hogy vége legyen, gondolta, mert nem akarta, hogy a férfi elhagyja, de tudta, el fogja hagyni rövidesen. – Fáradt vagyok – szólalt meg. – Nem hiszem, hogy ilyen gyorsan nyeregbe tudnék szállni. Aznap este a lány az ágyában ülve színlelte, hogy olvas, holott lesütött szemmel a férfit figyelte, aki hirtelen fölnézett rá és olyan sokat sejtetően elmosolyodott, hogy a lány elvörösödött és zavarában elkapta a tekintetét. – Courteney ezredesnek írok – szólalt meg a férfi, aki egy összecsukható tábori íróasztalnál ült, kezében tollal. – Holnap lovast küldök Windhoekba, de két hétre vagy még többre van szüksége, hogy megjárja az utat. Tudatom Courteney ezredessel, mikor és hol találkozunk, jómagam a jövő hónap 19–ét jelöltem meg. Centaine önkéntelenül azt akarta volna kérdezni: „Ilyen hamar?”, de ehelyett csendesen bólintott. – Biztos vagyok benne, már alig várja, hogy a családjával találkozhasson, de nem hiszem, hogy ennél korábban odaérhetnénk arra a helyre, amelyet megjelöltem. – Értem. – Viszont nagyon szívesen elküldenék egy levelet a küldönccel, ha esetleg írni akarna. – Ó, ez csodálatos lenne... Anna, a drága Anna hogy örülne! Lothar fölállt az íróasztaltól. – Foglaljon itt helyet, s használja a tollat, s annyi papírt, amennyit csak akar, Mrs. Courteney. Addig mi Shasa úrral csinálunk valami vacsorát. A legnagyobb meglepetésére, amikor leírta a megszólítást: „Legdrágább Annám!”, egyszerűen nem tudta, hogy folytassa, hirtelen úgy érezte, minden szó olyan kezdetleges, vulgáris. „Istennek hála, hogy túlélted azt a szörnyű éjszakát, s azóta is minden áldott nap rád gondolok...” – S ezzel átszakadt a szavakat visszatartó gát, s csak egyre rótta, rótta tele a lapokat. – Teherhordó lóra lesz szüksége a küldöncnek, ha magával akarja vinni ezt az episztolát. – Lothar a háta mögött állt, s a lány csak ekkor vette észre, hogy jó tucatnyi lapot írt tele sűrű, apró betűivel. – Annyi mindent el szeretnék még neki mesélni, de a többi még várhat. – Centaine összehajtogatta a levelet, kivette a pecsétviaszt az íróasztalon lévő ezüstdobozból, s leolvasztott belőle egy keveset, míg Lothar odatartotta neki a gyertya lángját. – Furcsa – suttogta –, szinte elfelejtettem, hogy kell fogni a tollat. Olyan rég nem volt már a kezemben. – Soha nem mesélte, mi történt magával, hogy menekült el a süllyedő hajóról, hogyan élt ilyen sokáig a sivatagban és azt sem, hogy keveredett ide, több száz mérfölddel távolabb attól a helytől, ahol nyilvánvalóan partot kellett érnie. – Erről nem akarok beszélni – vágta el a kérdezősködést Centaine. Egy pillanatra felvillant lelki szemei előtt a két kis szívalakú, ráncos, borostyánsárga arc, s elviselhetetlen bűntudatot érzett, hogy ilyen kegyetlenül otthagyta őket. – Még gondolni sem akarok rá. Kérem, uram, ne is említse többé ezt a témát. – Hangszíne meglepően komoly volt. – Természetesen, Mrs. Courteney. – Lothar fölemelte a két levelet. – Ha megengedi, odaadnám őket még most Vark Jannak. Holnap már hajnal előtt útra kelhet. – Arca merev volt, látszott rajta, hogy sérti a helyreutasítás. Centaine látta, ahogy odamegy a tűzhöz a szolgák közé, s hallotta, ahogy fojtott hangon utasításokat ad Vark Jannak. Amikor a férfi visszatért, Centaine úgy tett, mintha mélyen a könyvébe temetkezett volna, remélte, hogy Lothar megszólítja, azonban a férfi leült az íróasztalhoz és maga elé vette a naplóját. Éjszakáról éjszakára ismétlődött ez a rítus, amikor beleírta a történteket a bőrbe kötött naplóba. Centaine hallgatta, hogy serceg a toll a papíron, s sértette, hogy a férfi inkább a naplójával van elfoglalva, mint vele. – Olyan kevés időnk van már – gondolta –, és Lothar még ezt is kihasználatlanul hagyja. – Hangosan összecsukta a könyvet, de a férfi erre sem nézett föl. – Mit ír? – kérdezte meg végül. – Nagyon jól tudja, hisz többször beszéltünk már erről, Mrs. Courteney. – Mindent beleír a naplójába?

– Majdnem. – Rólam is ír? Lothar letette a tollat és olyan merően a lány szemébe nézett, hogy az elvörösödött, de ennek ellenére nem volt hajlandó bocsánatot kérni. – Olyan dolgokba üti az orrát, amikhez semmi köze – szólalt meg Centaine. – Igen – a férfi egyetértően bólintott. Hogy zavarát palástolja, a lány támadóan megkérdezte: – És mit írt rólam abba a híres naplójába? – Most viszont ön az, asszonyom, aki olyasmibe üti az orrát, amihez semmi közé – válaszolta, majd becsukta a naplót, visszahelyezte az asztalfiókba és fölállt. – Ha megbocsát, most körül kell néznem a táborban. *** Így jött rá Centaine, hogy Lotharral nem bánhat úgy, mint ahogy annak idején apjával, vagy akár Michael Courteney–vel. Lothar büszke ember volt, aki nem tűrte, hogy a méltóságát megsértsék, mert ő egész életében azért harcolt, hogy a maga ura lehessen. Nem engedhette meg a lánynak, hogy a vele szemben tanúsított lovagiassággal visszaéljen. Centaine–nek rá kellett jönnie, hogy nem húzhat ujjat a férfival. Másnap reggel a férfi hideg volt és kimért, de természetesen borzasztóan udvarias. Centaine várta, hogy a nap során megenyhül, de nem, s ettől fokozatosan dühbe gurult. – Ilyen apróság miatt úgy megsértődik, olyan dacos, mint egy elkényeztetett gyerek – füstölgött magában. – Majd meglátjuk, ki bírja tovább! A második napon dühe boldogtalan magányossággá alakult. Rájött, hogy vágyik a férfi mosolyára, elmélyedt beszélgetésük örömére, mély hangjának selymére, énekére. Elnézte, hogy totyog Shasa Lotharral kézen fogva a táborban, miközben olyan beszélgetést folytattak, amelyet csak ők ketten értettek. Elképedten vette észre, hogy féltékeny a saját gyerekére. – Majd én megetetem Shasát – mondta hidegen a férfinak. – Ideje, hogy magam végezzem immár a munkám. Nem kell tehát tovább elviselnie a kényelmetlenséget, uram. – Természetesen, Mrs. Courteney. Centaine föl szeretett volna kiáltani: „Kérem, bocsásson meg nekem!” De büszkesége hegyként magasodott kettőjük közé. Egész délután várta, hogy hallja a visszatérő Lothar lovának patáit, de a férfi csak jóval besötétedés után érkezett vissza a táborba, s Shasa és ő már rég ágyban voltak. Centaine a sötétben fekve hallotta, ahogy a Lothar által elejtett antilopokat leveszik a teherhordó ló hátáról és a feldolgozó helyre akasztják. Lothar késő estig embereivel ült a tűz mellett, nevetésük hosszú ideig visszhangzott a lány fülében, ahogy lassan álomba merült. Nem sokkal később azonban hallotta, hogy a férfi a kunyhójába megy és lemossa magát a bejáratnál álló vödör vizében, majd ruhasuhogás hallatszott és megnyikordult az ágy, ahogy Lothar végignyúlt rajta. Centaine Shasa sírására ébredt. Ösztönösen megérezte, hogy valami fáj a kisfiúnak, aki dühösen kapálódzott a lábaival. A lány álomittasan kinyúlt és magához szorította. Ekkor egy gyufa lobbant, majd Lothar kunyhójában felgyulladt a viharlámpa. – Csitt, Shasa, kicsikém! – Ölében ringatta a gyereket, a lázas kis test melegétől megrémülve. – Bejöhetek? – hallatszott Lothar hangja a bejáratnál. – Ó, igen. Belépett a kunyhóba és letette a viharlámpát. – Shasa rosszul van. Lothar elvette a lánytól a gyereket. Csak lovaglónadrágja volt rajta, mellkasa csupasz volt és nem viselt cipőt, haja pedig már összekócolódott a párnáján. A férfi megérintette a gyerek lángoló arcát, majd becsúsztatta az ujját a kiabáló szájába. Shasa elcsuklott, majd újabb üvöltésben tört ki és úgy harapott bele a férfi ujjába, mint egy cápa. – Megint egy fog – állapította meg Lothar mosolyogva. – Már reggel éreztem. Visszaadta Shasát anyjának, mire a gyerek tiltakozásul ismét felsírt. – Mindjárt visszajövök, kis vitéz – Centaine hallotta, hogy a férfi az orvosságos ládikájában kotorászik. Egy kis üveg volt a kezében, amikor visszatért, majd amikor kinyitotta, a lány orrát megcsapta a fokhagymaolaj átható szaga.

– Na nézzük csak azt a csúnya fogat! – Lothar megmasszírozta a gyerek ínyét, miközben Shasa szopogatta az ujját. – Milyen bátor vagy, kis katona. Visszarakta a gyereket az ágyába, s az pár perc múlva mély álomba merült. Lothar fölemelte a lámpát a földről. – Jó éjszakát, Mrs. Courteney – mondta és gyorsan megindult a kijárat felé. – Lothar! – Hogy kiejtette a férfi nevét, ugyanúgy meglepte a lányt, mint ahogy meglepte a férfit. – Kérem – suttogta. – Olyan hosszú ideig egyedül voltam. Ne legyen hozzám kegyetlen! Mindkét karját kitárta a férfi felé, aki odalépett és leült melléje az ágyra. – Ó, Lothar... – Hangja elfúlt, ahogy karját a férfi nyaka köré fonta. – Szeressen engem – kérte –, nagyon szeressen engem –, de ekkor már a férfi forró ajka az övére tapadt, s olyan erővel szorította magához, hogy felnyögött a fájdalomtól. – Igen, durva voltam magához – mondta a férfi csendesen, s az ő hangja is remegett –, de csak azért, mert olyan rettenetesen vágyakoztam maga után, hogy szinte szétégetett ez a szerelem... – Ó, Lothar, szeress... és soha ne engedj el! A következő napok kárpótolták Centaine–t a korábbi hónapok, évek magányáért, minden nehézségéért. Mintha a sors egyszerre halmozta volna el azzal a boldogsággal, amit oly sokáig megtagadott tőle. Minden hajnalban úgy ébredt, hogy még becsukott szemmel a férfi után tapogatózott, attól rettegett, hogy nem lesz ott mellette – de mindig ott volt. Lothar néha tettette, hogy alszik, ilyenkor a lány ujjaival nyitotta föl a szemhéját, a férfi pedig kifordította a szemét, hogy csak a fehérje látszott. Centaine kacagott és nyelvét beledugta a férfi fülébe, mert rájött, hogy ez az egyetlen dolog, amit Lothar képtelen elviselni, keze föllúdbőröződött és egy hatalmas oroszlánbőgéssel ébredt. Megragadta a lányt, akinek a kacagása lassan sóhajtozássá, szaggatott nyöszörgéssé halkult. A hajnali friss levegőben együtt lovagoltak ki, Shasa Lothar nyerge előtt ült a ló nyakában. Az első néhány nap csak a közelben poroszkáltak. Ahogy Centaine ereje visszatért, sokkal messzebbre merészkedtek, s visszafelé az utolsó mérföldeket vad vágtában tették meg, miközben Shasa, akit Lothar izmos karjaiban tartott, sikított a gyönyörűségtől, majd kiéhezetten zuhantak le a reggelizőasztal mellé. A hosszú, tikkasztó sivatagi nappalokat a kunyhóban töltötték, ilyenkor csak futólag érintették egymást, amikor Lothar odaadott egy könyvet a lánynak, vagy átadták egymásnak Shasát, de hangjukkal és tekintetükkel úgy simogatták egymást, hogy olykor már kínzóan feszítette őket a vágy. Ahogy a hőség csökkent s a nap kezdett lemenni, ismét kilovagoltak, legtöbbször a hegy tövében lévő kavicsos lejtőhöz. Itt, nem messze a busman freskóktól, Lothar újabb hőforrásra bukkant. Közvetlenül a sziklák alól bukkant elő és egy kis köves medencébe folyt bele. Az első alkalommal Lothar meglehetősen vonakodva bújt ki a ruháiból, míg Centaine, akit amúgy is borzasztóan zavart az alsószoknya, a hosszú lovaglószoknya, s ezért élvezte a meztelenséget, amihez már nagyon hozzászokott sivatagi bolyongásai során, addig locsolta és gúnyolta a férfit, míg az végre nagy nehezen ledobta lovaglónadrágját s belegázolt a vízbe. – Maga szégyentelen – mondta a lánynak félig komolyan. Shasa jelenléte miatt csak szinte titokban ölelkezhettek össze a zöld vízben, ami aztán olyan feszültté tette a férfit, hogy nem bírta tovább és megragadta Centaine–t. A lány már előre látta, mi fog történni, mert már ismerte Lothart; észrevette, hogy az álla megfeszül, így aztán egy könnyed sikoly kíséretében kisiklott a kezéből és kiugrott a partra, magára vette a szoknyáját. A bőre tüzesen csillogott a hőforrás forró vizétől. – Aki utolsónak ér haza, az nem vacsorázik! Csak miután Shasát ágyba dugta és elfújta a lámpát, akkor ment át a férfi kunyhójába. Az már várta, tele feszültséggel az egész napos önmegtartóztatás után. Olyan hevesen vetették magukat egymás karjaiba, s úgy ölelkeztek, mint két birkózó, akik életre–halálra küzdenek egymással. Később, amikor egymás karjában pihegtek, halkan beszélgettek, hogy Shasát ne zavarják föl, tervezgették a jövőt, ami úgy állt előttük, mint maga a paradicsom.

Vark Jan úgy lovagolt be egy forró délután a táborba elgyötört lován, mintha csak egy–két nappal korábban kelt volna útra. Vászonba varrt és lepecsételt csomagban leveleket hozott. Az egyik Lotharnak szólt, mindössze egyetlen oldal, amit a férfi szinte egy szempillantás alatt olvasott el. „Uram! Örömmel értesítem, hogy a birtokomban van az Ön amnesztiájáról szóló dokumentum, amelyet mind a Jóreménység Fokának főügyésze, mind pedig a Dél–afrikai Unió igazságügy minisztere ellátott kézjegyével. Gratulálok vállalkozásának sikeréhez, s várom a találkozást az Ön által közölt időben és helyen, amikor a dokumentumot átadhatom Önnek. Kiváló tisztelettel Garrick Courteney ezredes” A két másik levél Centaine–nek szólt. Az egyiket Garrick Courteney írta, üdvözölte a lányt és Shasát a családban, s biztosította őket tiszteletéről és szeretetéről. „Egy elviselhetetlen fájdalomba belerokkant, szerencsétlen lényből egy csapásra a legboldogabb apa és nagyapa lettem. Már alig várom, hogy magamhoz ölelhessem magukat. Számolom a napokat! Szerető és tisztelő apósa, Garrick Courteney” A harmadik levelet, amely a két előzőnél jóval vastagabb volt, Anna Stok írta ügyetlen, íráshoz nem szokott, kusza betűivel. Centaine izgalomtól kipirult arccal, miközben hol boldogan fölnevetett, hol pedig könny csillant a szemében, részleteket olvasott föl a levélből Lotharnak, s amikor a végére ért, mindkét levelet óvatosan összehajtotta. – Alig várom, hogy lássam őket, mégis ódzkodom attól, hogy a világ beleavatkozzék a boldogságunkba. Menni akarok, és mégis szeretnék örökké itt maradni. Hát nem őrület? – De az – válaszolta nevetve a férfi. – Alkonyatkor tábort bontunk. *** Éjszaka utaztak, hogy ne szenvedjenek a nappali hőségtől. Miközben Shasa nyugodtan aludt a ringatózó lakókocsiban, Centaine ott lovagolt, kengyel kengyel mellett Lotharral. A férfi haja csillogott a holdfényben, ami vonásainak keménységét is feloldotta. Centaine alig tudta levenni róla a szemét. Mielőtt kihajnalodott volna, tábort vertek. Ha vízgyűjtő is volt a közelben, megitatták az állatokat, és bebújtak a kocsik sátor teteje alá, hogy ott vészeljék át a hőséget. Késő délután, amikor a szolgák nekikezdtek a táborbontásnak és kezdték befogni a lovakat, Lothar kilovagolt, hogy valami vadat lőjön. Először Centaine is vele ment, mert nem bírta elviselni, hogy a férfi egy percre is egyedül hagyja. Ám egy este a gyenge fényben Lothar elvétette a lövést, s az egy csodálatos, fiatal antilop hasát teljesen szétroncsolta. Az állat elképesztő élni akarással futott a lovak elől, beleit maga után vonszolva, s amikor összerogyott, még mindig volt annyi ereje, hogy fölemelje a fejét, amikor Lothar lepattant a nyeregből és vadászkésével kezében feléje indult. Ettől kezdve esténként Centaine a táborban maradt. Azon az estén is egyedül volt, amikor hirtelen föltámadt az északi szél. Centaine fölmászott a lakókocsiba, hogy hozzon valami meleg kabátot és takarót Shasának a metsző hideg ellen. A kocsi belseje tele volt mindenféle holmival, mivel útra készen álltak. Az Anna által küldött vászontáska a kocsi végében volt, s hogy hozzájusson, át kellett másznia egy sárga faládán. Hosszú szoknyája beakadt és egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, s az első dolog, amibe bele tudott kapaszkodni, az Lothar tábori íróasztalának fiókja volt. Amikor súlyával ránehezedett a fiók fogantyújára, az kihúzódott. – Nyilván elfelejtette bezárni – villant át az agyán –, majd figyelmeztetem rá. – Visszanyomta a fiókot, átmászott a ládán, kivette a vászontáskából Shasa kabátkáját és már visszamászott, amikor megakadt a szeme az íróasztal fiókján. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hisz Lothar naplója is ott hevert a fiókban.

– Micsoda szörnyűség ilyesmit csinálni – mondta magának megvetően, ám keze ekkor már önkéntelenül megfogta a fiók húzóját. – Vajon mit írhatott rólam? – Lassan kihúzta a fiókot és a vastag, bőrkötéses naplóra meredt. – Vajon valóban akarom–e tudni? – Már kezdte visszatolni a fiókot, de megadta magát a kísértésnek. – Csak azt olvasom el, ami rólam szól. Odalépett a lakókocsi ajtajához és bűntudatosan körülpillantott. Swart Hendrick éppen a két igavonó ökröt vezette oda a kocsi elé, hogy befogja őket. – Visszajött már az úr? – kérdezte tőle. – Nem, asszonyom, és nem hallottunk lövéseket sem. Későig el fog ma maradni. – Majd szóljon, ha megérkezik – parancsolta a lány és visszament az íróasztalhoz. Leguggolt mellé, ölében a nehéz könyvvel, s örömmel látta, hogy leszámítva néhány német oldalt, az egész afrikaans nyelven van írva. Átlapozta az elejét, s csak onnan kezdte el olvasni, amikor a férfi rátalált. A bejegyzés négy teljes oldalt tett ki, ez volt a leghosszabb összefoglaló az egész naplóban. Lothar részletesen leírta az oroszlán támadását, hogy miként mentette meg a lányt, hogy vitte vissza a kocsihoz, s megemlítette a gyereket is. Centaine mosolyogva olvasta: „Kemény legényke, pontosan olyan korú, mint Manfred volt, amikor utoljára láttam, borzasztóan meghatódtam.” Mosolyogva olvasta végig a férfi róla írt leírását is, amikor szeme megakadt a bekezdésen: „Nincsen kétségem, hogy ez a nő, bár valamelyest megváltozott, mióta utoljára láttam, s persze a fényképhez képest is. Haja sűrű és loboncos; mint egy nama lányé, arca keskeny és barna, akár egy majomé – Centaine sértetten húzta össze a szemöldökét –, mégis amikor egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd megszakadt a szívem, oly puha volt hatalmas szemének pillantása.” Megenyhülten olvasott tovább, pontosabban inkább csak beleolvasott a sorokkal sűrűn telerótt oldalakba, miközben úgy figyelte, mint egy tolvaj, nem hallja–e Lothar lovának patkóját. Egy szón megakadt a tekintete. A tiszta, németes kézírás ezt formázta: „Boesmanne”. Hirtelen odafigyelt: ezek a busmanok – és szíve meglódult, a dolog teljesen lekötötte a figyelmét. „Busmanok lopakodtak éjszaka a tábor körül. Hendrick lelt a nyomukra a lovak körül. Hajnalban nekivágtunk. Nehéz vadászat...” A „jag” szón egy pillanatra elidőzött Centaine tekintete. – Méghogy vadászat? – kérdezte magától. Ezt csak akkor használják, ha állatokat üldöznek és ejtenek el. „Utolértük a két busmant, de majdnem meglógtak előlünk, mert olyan ügyesen másztak föl a sziklán, mint a majmok. Mi nem tudtuk követni őket, s már–már le is mondtunk róluk, ám a kíváncsiságuk nagyobb volt – megint, akárcsak a majmoké. Egyikük megállt a szikla tetején és lenézett. Nehéz lövés volt, képtelen szögből és nagy távolságból...” A vér kiszaladt Centaine arcából. Nem hitt a saját szemének, minden egyes szó úgy visszhangzott a koponyájában, mint egy üres barlangban. „Ennek ellenére sikerült leszednem a busmant. Ezután egy figyelemreméltó incidens történt. A másik busmant nem kellett lelőnöm, mert magától leesett a szikláról. Alulról úgy tűnt, mintha levetné magát a csúcsról. Mindazonáltal kétlem, hogy így történt volna, mert egy állat képtelen megölni magát. Sokkal valószínűbb, hogy rémületében megcsúszott és leesett. Mindkét tetem nehezen megközelíthető helyre esett, de eltökéltem, hogy közelebbről is megvizsgálom őket. Bár fel– s lemásznom nehéz és veszélyes volt, vállalkozásomat siker koronázta. Az első hulla egy nagyon öreg hímé volt, ez zuhant le magától.

Nem érdemelt különösebb figyelmet, leszámítva, hogy derekán egy zsinóron egy összecsukható tengerészkést találtam, a sheffieldi pengére az volt írva »Joseph Rodgers«.” Centaine egész testében remegni kezdett. – Nem – suttogta. – Ez nem lehet igaz! „Ezt, véleményem szerint valami utazótól lophatta. A vén zsivány nyilván hasonló zsákmány reményében ólálkodott a táborunk körül is.” Centaine maga előtt látta a napsütésben meztelenül guggoló O’wát, kezében a késsel, miközben ráncos arcán végigfolynak az örömkönnyek. – Ó, az Isten szerelmére, mondjátok, hogy nem igaz! – nyöszörgött Centaine, de tekintetét kegyetlenül vonzották tovább a szépen sorba írt brutális szavak. „A második hulla azonban valóságos kincset viselt magán. Egy vén nőstényé volt. Ha lehet, még öregebb volt a hímnél, de a nyakában egy nagyon szokatlan nyakéket találtam...” A napló a földre csúszott Centaine öléből, a lány kezébe temette arcát. – H’ani! – kiáltotta el magát szan nyelven. – Nagyanyó, kedves, drága vénséges nagyanyó. Meglátogattál minket és lelőttek! Guggoltában ringatta magát, miközben mély torokhangon egy dallamot zümmögött, ahogy a szanok teszik, ha szomorú dolog történik velük. Hirtelen odaugrott az íróasztalhoz, kihúzta a fiókot, és a tollak és a papírok között kutatott, kihajigálva mindent a kocsi padlójára. – A nyaklánc – zokogta. – Meg kell találnom a nyakláncot. Biztosan kell tudnom, mi történt... Megrángatta az egyik alsó fiók fogantyúját, de a zár nem engedett. Megragadta a sarokban lévő feszítővasat és egy mozdulattal kinyitotta vele a fiókot. Ezüst keretben egy testes asszony fényképét találta, ölében egy szőke kisgyerekkel és egy halom levelet, selyemszalaggal átkötve. Ezt a fiókot is a padlóra öntötte és nekiesett a következőnek. Ebben egy fatokban lévő Lüger pisztolyt talált s lőszert, a fiók aljában pedig egy szivardobozt. Fölemelte a tetejét, egy kendőbe csavart tárgy volt benne. Amikor remegő kézzel fölemelte, az asztalra hullott belőle H’ani nyakéke. Úgy meredt rá, mint egy mérgeskígyóra, kezét háta mögött tartva csendesen zokogott. – Ó, H’ani, drága nagyanyó! Kezét a szájához szorította, hogy így állítsa meg a remegését. Majd kinyújtotta a kezét és fölemelte a nyakéket úgy, hogy minél messzebb tartsa magától. – Lothar lelőtt téged, meggyilkolt – suttogta, s megint fölzokogott, amikor meglátta a vérfoltokat a kövekre száradva. – Lelőtt, mint egy vadállatot. Melléhez szorította a nyakláncot és ismét ringani kezdett, s zümmögni, mint az előbb, szemét összeszorította, hogy ezzel vessen gátat patakzó könnyeinek. Ugyanígy ült, amikor lódobogást és kiáltozást hallott; a szolgák a visszaérkező Lothar elé szaladtak. Fölállt és megingott, mert egy pillanatra megszédült. Rettenetes szomorúságot érzett, de amikor meghallotta a férfi hangját: – Ide, Hendrick, fogd gyorsan a lovam. Hol van a kisasszony? –, ez a szomorúság lassan más formát öltött, s bár keze még mindig remegett, állát fölvetette, s szeme égett, ám ekkor már nem könnyektől, hanem a pusztító dühtől. Fölkapta az asztalról a Lügert és kivette fatokjából, hátrahúzta a kakast és látta, hogy ott csillog a csőben egy rézlövedék. Visszaengedte a kakast a helyére, a pisztolyt a szoknyája zsebébe dugta és a kocsi lefüggönyzött ajtajához lépett. Amikor leugrott, Lothar örömtől sugárzó arccal azonnal feléje indult. – Centaine... – torpant meg, amikor meglátta a lány tekintetét. – Centaine, valami baj történt! A lány csak kinyújtotta a kezét, benne a nyakékkel, amely ott csillogott remegő ujjai között. Képtelen volt megszólalni. A férfi arca elsötétült, vonásai megkeményedtek, szeme szikrázott a dühtől.

– Kutattál az íróasztalomban! – Megölted őt! – Kit? – Lotharon látszott, hogy nem érti a dolgot. – Ó, azt a busman nőt... – H’anit. – Nem értem. – Az én drága nagyanyómat! A férfi most már komolyan megrémült. – Valami nagy baj van. Hadd... Egy lépést tett a lány felé, aki hátralépett és fölsikított: – Ne merészeljen!... Ne merészeljen hozzám érni! Soha többé! – Szoknyája zsebébe nyúlt a pisztolyért. – Centaine, nyugodj meg! – Lothar megtorpant, amikor meglátta a Lügert a lány kezében. – Megőrültél? – Csodálkozva meredt a lányra. – Na, add csak ide! – Újabb lépést tett a lány felé. – Gyilkos, hidegvérű szörnyeteg... megölte! – Két kézzel fogta a pisztolyt, amelyre rátekeredett a nyakék is, így körözött a csővel. – Megölte a kis H’anit! Gyűlölöm magát! – Centaine! – A férfi kinyújtotta a kezét, hogy elvegye tőle a pisztolyt. Ebben a pillanatban füst tört elő a csőből és a Lüger nagyot ugrott fölfelé. A lövés akkorát csattant, mint egy korbács, hangja sokáig visszhangzott a lány fülében. Lothar hátratántorodott és lassan megpördült, hosszú szőke haja úgy lendült, mint az érett búza, ha lengedezik a szélben, s térdre rogyott, majd a következő pillanatban arcra bukott. Centaine kezéből a földre csúszott a Lüger és a lány nekitántorodott a lakókocsi oldalának. Hendrick azonnal odaugrott és fölkapta a pisztolyt a földről. – Gyűlölöm! – zihálta a lány Lothar felé. – Haljon meg! Pusztuljon el és jusson a pokol tüzére! *** Centaine kiengedett kantárral poroszkált, hagyta, hogy lova diktálja a tempót, válassza meg magának az utat. Shasa az ölében volt egy szíjjal rögzítve, fejét pedig könyökében tartotta, miközben a kisfiú angyali nyugalommal aludt. A szél már öt napja szünet nélkül korbácsolta a sivatagot, a homok sziszegve szaladt a földön, mint amikor a tenger tajtékja kifut a partra, a kitépett bokrok úgy görögtek, akár az ördögszekér. Az antilopok apró csapatai farukat a szélnek vetették, farkukat a hasuk alá kapták. Centaine egy sálat tekert a fejére, mint egy turbánt, s egy takarót terített a hátára, amellyel Shasát is betakarta. Lova nyakára borulva haladt széllel szemben, miközben turbánja és lovának sörénye zászlóként lobogott. Hunyorogva figyelt, míg meg nem látta az Isten Ujját. Még mindig messze volt a sziklától, amelyet ilyen találóan neveztek el a helybeliek. A homoktól kavargó levegőben is jól lehetett látni, pedig még legalább öt mérföldnyire voltak tőle. Éppen ez volt az oka, hogy Lothar De La Rey ezt választotta ki a találkozás helyéül, hiszen az Isten Ujját semmivel nem lehetett összetéveszteni. Centaine meghúzta a ló kantárját, hogy ügetésre serkentse. Shasa álmában nyöszörögve tiltakozott a tempóváltás ellen, ám Centaine a nyeregben kiegyenesedve megpróbálta lerázni magáról szomorúságát és dühét, amely olyan súllyal nehezedett rá, hogy attól rettegett: összeroppantja a lelkét. Az Isten Ujja lassan egyre határozottabb körvonalat kezdett ölteni a sárgába játszó égi háttér előtt, úgy tört jó kétszáz láb magasságba a homokkő képződmény, mint a támadni készülő kobra felvetett feje. Centaine ugyanazt a babonás félelmet érezte a láttán, mint vélhetően a hottentották is, akik egykoron „Mukurob”–nak nevezték el. A nagy sárgásszürke kőoszlop tövében valami fény villant, mintha fémfelületről tükröződött volna. Centaine védekezően szeme elé kapta a kezét, de figyelmesen nézett. – Shasa – suttogta –, ott vannak. Miránk várnak. Sarkantyúját a ló véknyába vágta, s a kengyelben állva száguldott feléjük. A kőoszlop árnyékában ott parkolt egy autó, mellette pedig egy zöld katonai sátor állt. A sátor előtt tűz lobogott, kékes füstjét kavarta a szél a sivatag fölött. Centaine lecsavarta a fejéről a turbánt és lobogtatni kezdte, mint egy harci zászlót. – Halló! – kiáltotta. – Ide! Itt vagyok! A két nehezen kivehető emberalak fölállt a tűz mellől és feléje indult.

A lány tovább hallózott és integetett vágtázás közben, amikor az egyik alak futni kezdett. Egy nő volt az, egy nagydarab nő, hosszú szoknyában. A szoknyát a térde fölé húzva birkázott a puha homokkal, arca vöröslött az erőlködéstől és a túláradó érzelemtől. – Anna! – kiáltott föl Centaine. – Ó, Anna! Patakzottak a könnyek Anna széles, napcserzette arcán, amikor leeresztette a szoknyáját és a karját ölelésre tárta. – Kis babám! – kiáltotta, s Centaine lepattant a nyeregből és Shasát melléhez szorítva futott elébe. Mindketten sírva ölelték egymást, egyszerre, egymás szavába vágva próbáltak meg beszélni, hol felzokogtak, hol felnevettek, amikor Shasa, aki odapréselődött kettejük közé, tiltakozása jeléül eleresztett egy dühös kiáltást. Anna kikapta a gyereket Centaine kezéből és magához szorította. – Fiú… ez aztán a legény! – Michael – hüppögött boldogan Centaine. – Michael Shasának neveztem. Shasa jókorát kiáltott és mindkét kezével a csodálatos arc felé kezdett nyúlkálni, amely vörös volt és hatalmas, akár egy enni való, érett gyümölcs. – Michael! – Anna szipogva csókolgatta a kisfiút. Shasa, aki tudta már, mi az, hogy csók, eltátotta a száját és meleg nyállal kente össze Anna arcát. Anna egyik kezében Shasával, a másikkal Centaine–t szorongatva megindult a sátor előtt lobogó tábortűz felé. Egy magas, széles vállú alak indult eléjük, kicsit bizonytalanul. Ritkás, őszülő, szőke haját hátrafésülte magas homlokáról, jóságos, kicsit rövidlátó szeme egy árnyalatnyival sötétebb kék volt, mint Michaelé; orra semmivel nem volt kisebb, mint Sean Courteney tábornoké. – Michael apja vagyok – szólalt meg félénken, s Centaine úgy érezte, mintha Michael kicsit megfakult fényképére nézne. Hirtelen bűntudatot érzett, hogy nem volt hűséges Michael emlékéhez, s most mintha vele kellene szembenéznie. Egy pillanatra felvillant lelki szemei előtt a lángoló gépben tehetetlenül, kitekeredett testtel ülő férfi képe. Fájdalomtól és bűntudatától űzve odarohant Garryhez és nyaka köré fonta a karját. – Papa! – szólalt meg, mire egy szempillantás alatt összeomlott Garry minden fönntartása, s átölelte a lányt. – Már minden reményt föladtam... – mondta, de nem tudta folytatni, s amikor Anna meglátta a férfi szemeiben csillogó könnyeket, újra sírni kezdett. Ez már sok volt a kis Shasának, fájdalmasan rázendített ő is, így álltak ott négyen Isten Ujja alatt, négy boldogságtól síró ember. *** A kocsik mintha úsztak volna feléjük a kavargó porban, ide– oda billegve az egyenetlen talajon. Míg bevárták őket, Anna ezt morogta magában: – Örökké hálásaknak kell lennünk ennek az embernek... – A Fiat hátsó ülésén ült, Shasával az ölében, mellette Centaine. – Rendesen meg lesz fizetve. – Garry féllábbal a Fiat fellépőjén állt, kezében egy szalaggal átkötött, összegöngyölt irat, amellyel műlábát ütögette. – Akármennyit fizet is, mindig is adósai maradunk – makacskodott Anna és közben Shasát ringatta. – Kérem szépen, adjuk neki oda, ami jár – szólalt meg Centaine csöndesen –, aztán engedjük útjára. Én nem akarom őt többé látni. Egy apró termetű, félmeztelen nama fiú, aki vezette a kocsiba fogott ökröket, füttyentett, mire a konvoj megállt, és Lothar De La Rey lassan, a fájdalomtól sziszegve lekászálódott a kocsiról. Amikor biztos talajt érzett a lába alatt, megszédült, meg kellett kapaszkodnia a kocsi oldalában ép kezével. A másikat mellére kötözve hordta. Arca, mint a sárgás gipsz, fénytelen, szeme alatt mély árkok, szája sarkában a ránc fájdalomról árulkodott. Sűrű, szőke szakálla azonban még a gyenge fényben is csillogott. – Megsebesült – morogta Anna. – Mi történhetett vele? – Mellette Centaine csendesen elfordította a fejét. Lothar összeszedte magát és Garry elé ment. A Fiat és a kocsik között félúton találkoztak, gyorsan kezet szorítottak, Lothar ügyetlenül nyújtotta ép bal kezét.

Fojtott hangon tárgyaltak, hogy miről, azt Centaine nem hallhatta. Garry odaadta Lotharnak az iratot, amelyet a férfi fogával tépett föl, kigöngyölte a combján, és lehajolva átolvasta. Egy perc múlva fölegyenesedett, s hagyta, hogy a pergamen összegöngyölődjék magától. Bólintott és mondott valamit Garrynek. Arca kifejezéstelen volt. Garry fölszegett fejjel lassan megindult visszafelé, miután egy bizonytalan kísérletet tett, hogy kezét nyújtsa. Lothar nem vette észre a gesztust. Centaine–re meredt, majd határozott léptekkel elhaladt Garry mellett és felé indult. A lány azonnal kiragadta Shasát Anna öléből, védekezően a kocsi sarkába húzódott és viszonozta a férfi nézését. Lothar megtorpant, s mintha kérne, fölemelte ép kezét, de lassan leeresztette, amikor látta, hogy a lány arckifejezése nem változik. Garry értetlenül hol egyikükre, hol pedig másikukra meredt. – Indulhatunk, papa? – szólalt meg Centaine élesen csengő hangon. – Természetesen, drágám – válaszolta Garry és a Fiat orrához sietett, hogy bekurblizza a motort. Amikor már járt a motor, beült a volán mögé és sebességbe tette a kocsit. – Nem akar még pár szót váltani ezzel az emberrel? – kérdezte, s amikor a lány csak a fejét rázta, fölengedte a kuplungot, mire a kocsi meglódult. Centaine csak egyszer nézett vissza, amikor már egy jó mérföldet megtettek a homokos úton. Lothar De La Rey még mindig ott állt a fölé magasló szikla tövében, mint egy apró kis pont a sivatagban, s a távolodó kocsi után nézett. *** Zuluföld zöld dombjai olyan éles ellentétet jelentettek a Kalahári perzselő, kopár homokjához, a Namib sivatag hatalmas dűnéihez képest, hogy Centaine nehezen tudta elképzelni: ugyanazon a földrészen jár. De akkor már Afrika másik oldalán jártak, ezer mérföldnyire, vagy még többre, az Isten Ujjától. Garry Courteney megállította a Fiatot a Baboonstroom folyó magas töltésén, leállította a motort és mindkét nőt kisegítette a kocsib61. Shasát elvette Centaine–től, majd mindannyiukat a töltés széléhez vezette. – Az ott – mutatta ujjával az irányt – Theuniskraal... ott születtünk mindketten, Sean bátyám és én... és ott született Michael is. Egy lejtő tövében állt a ház, kertek között. Centaine még ebből a távolságból is jól látta, hogy a kertek gondozatlanok, mint egy trópusi őserdő. Magas pálmák, bougainvilla virággal befutott fák sorakoztak kusza rendben, s köztük ott zöldellett egy elalgásodott halastó. – Természetesen a házat újjá kellett a tűz után építeni – magyarázta Garry, s egy pillanatra elfelhősödött a tekintete, hiszen ebben a tűzben pusztult el Michael édesanyja, majd gyorsan folytatta: – Az évek során még építtettem is hozzá. Centaine mosolyogva nézte a házat, amely egy bolondos öregasszonyra emlékeztette, aki találomra öltött magára egymástól eltérő divatú, egymást ütő ruhadarabokat. Görög oszlopok sorakoztak a fehérre meszelt, cirkalmas oromfal előtt, amely a fokföldi holland telepesek stílusában épült, de a sarkokat vörös klinkertéglákból rakták föl. A spirálisan rakott kémények mintha kényelmetlenül érezték volna magukat az épületet díszítő kisebb–nagyobb tornyok és tornyocskák társaságában. A ház mögött pedig, ameddig a szem ellát, úgy hullámzott a cukornád–ültetvény, mint nyáron a tenger. – És arrafelé van Lion Kop. – Garry nyugat felé mutatott, ahol a folyó menti töltés lágyan elfordult, s mintha egy amfiteátrumot vont volna Ladyburg városa köré. – Ez Sean birtoka... minden, ami az én birtokom határán túl van. Arrafelé, ameddig csak a szem ellát. Kettőnk között pedig ott húzódik a töltés. Ott meg látszik a birtok főépületének teteje a fák között. – Ez csodálatos! – sóhajtott föl Centaine. – És nézzék csak, ott a távolban, hófödte csúcsok! – Az a Drakensberg hegység, több száz mérföldre ide. – És az ott? – És Centaine egy elegáns fehér udvarházra mutatott a völgy egyik emelkedőjén, a város házai, a cukor– nád–feldolgozó és a fűrészüzem mögött. – Az is Courteney–birtok? – Igen – válaszolta Garry, s arckifejezése megváltozott. – Dirk Courteney–é, Sean fiáé. – Nem is tudtam, hogy Courteney tábornoknak fia van.

– Gyakorta gondolja ugyanígy a fivérem is – morogta Garry a bajusza alatt, majd gyorsan folytatta, hogy a lány ne tudjon tovább kérdezősködni: – Na gyerünk, már majdnem itt az ebéd ideje, ha szerencsénk van, s a postás idejében kihozta a táviratomat, akkor a szolgáim már várnak minket. – Hány kertész van az alkalmazásában, Mijnheer? – kérdezte Anna, amikor a Fiat befordult a hosszú, kanyargós útra, amely a dúsan tenyésző, buja kertben húzódott. – Azt hiszem, négy... vagy talán öt. – Nos, Mijnheer, csak kidobja a pénzt az ablakon – szólalt meg Anna halálosan komolyan, s Centaine elmosolyodott, amikor arra gondolt, mennyit kell majd dolgozniuk mostantól a kertészeknek fizetésük minden fillérjéért. A figyelmét azonban hirtelen egész más ragadta meg. – Ó, nézzék csak! – Ösztönösen fölpattant, egyik kezével az első ülésbe kapaszkodva, míg a másikkal a kalapját szorította a fejére. Az út mellett futó fehérre festett deszkakerítés mögött egy csapat egyéves csikó riadt föl az autó berregésétől és vágtatott el a magas kikuyu fűben, lobogó sörényük, sárga szőrük megcsillant a napfényben. – Ez lesz az egyik feladata, drágám – fordult meg mosolyogva az ülésben Garry –, hogy a lovakat edzésben tartsa. S majd szerzünk egy pónit is az ifjú Michaelnek. – De hisz még kétéves sincs – tiltakozott Anna. – Ahhoz nem lehet elég fiatal, Mevrou – mosolygott most Annára Garry, s buja fény villant a tekintetében. – Vagy elég öreg. Bár Anna továbbra is összevonta a szemöldökét, egy pillanatra az ő tekintete is ellágyult, mielőtt elfordította volna a fejét. – Á, kiváló! A szolgák várnak minket! – kiáltott föl Garry és behúzta a féket a kettős teakfa ajtó előtt. A szolgák kor és rangsor szerint léptek elő, s bemutatkoztak. A zulu konyhafőnök kezdte, magas fehér süvegében, s a lovászokkal és a kertészekkel zárult a ceremónia; mindannyian összeütötték kezüket s rájuk villogtatták vakító fogaikat. Shasa felugrott anyja ölében, s egy izgatott kiáltást hallatott. – Á, Bayete – nevetett föl a főszakács és mélyen meghajolt Shasa előtt –, üdv néked, kisfőnök, nőj oly nagyra és légy erős, mint apád! Garry büszkén vezette őket körbe birodalmán, s bár Anna minden tárgyon végighúzta ujját, amely csak keze ügyébe került, s fintorgott a por láttán, a hatalmas főúri ebédlő, a falakon csodaszép trófeákkal, a poros, de drága könyvektől rogyadozó könyvespolcokkal a könyvtárszobában, a Theuniskraal birtok barátságos légkört árasztott. Centaine azonnal otthon érezte magát. – Ó, milyen jó lesz, hogy megint fiatalok élnek majd az ódon falak között, kedves lányok és egy ifiúr – szólalt meg mosolyogva Garry. – Annyira ráfér már ez erre a vén házra. – Na persze egy kis takarítás is ráfér – mordult föl Anna, de már Garry úgy szaladt föl előttük a főlépcsőn, mint egy izgatott fiatalember. – Jöjjenek, megmutatom a szobáikat. A szoba, amelyet Garry kiválasztott Annának, pontosan az ő lakosztálya mellett volt, bár ennek a jelentőségét Centaine nem mérhette föl, az asszony lesütötte a szemét és úgy festett, mint egy bizonytalankodó bulldog, amikor észrevette, hogy egy diszkrét tapétaajtó köti össze a két lakosztályt. – Ez lesz a maga szobája, kedvesem. – Garry végigvezette Centaine–t a galérián és bekísérte egy tágas, napos lakosztályba, amelynek széles franciaablaka egy kertre néző teraszra nyílt. – Ez csodálatos! – csapta össze a lány örömében a tenyerét és kifutott a teraszra. – Persze ki kell mázolni és át kell rendezni, de majd kiválasztja magának a megfelelő színt, a szőnyegeket és a függönyöket... Most pedig nézzük a kis Michael szobáját. Amikor Garry kinyitotta a Centaine szobájával szemközti ajtót, hirtelen elkomorult, s amint beléptek a szobába, a lány azonnal rájött arra is, hogy miért. Minden Michael jelenlétéről árulkodott. A falakról mindenütt Michael bekeretezett képei mosolyogtak rájuk: Michael rugby–öltözékben, karba tett kézzel nevetett a lencsébe tizennégy vigyorgó társával együtt! Michael krikett–öltözékben, kezében ütővel; Michael vadászpuskával, másik kezében felfűzött fácánokkal. A meglepetéstől kifutott Centaine arcából a vér.

– Úgy gondoltam, az lesz a helyes, ha a kisfiú édesapja szobáját kapja meg – motyogta bocsánatkérően Garry. – De ha nem így gondolja, kedvesem, akkor van még a házban tizenöt szoba, amelyek közül választhatunk. Centaine lassan végighordozta a tekintetét az állványon lévő vadászpuskákon, a sarokban álló krikett– ütőkön, az íróasztal mögötti könyvespolcon sorakozó könyveken, az akasztókon lógó bőr– és tweedzakókon. – Igen – bólintott. – Ez lesz Shasa szobája, s mindent ugyanígy hagyunk. – Nagyon jó! – bólintott Garry boldogan. – Olyan boldog vagyok, hogy beleegyezett. – Ezzel már ki is perdült a szobából és a korláton kihajolva zulu nyelven utasította a szolgákat. Centaine lassan körbejárt a szobában, megtapogatta az ágyat, amelyen Michael aludt, arcát belefúrta a puha tweedzakóba, s azt képzelte, hogy érzi a férfi jellegzetesen tiszta testszagát, odalépett az íróasztalhoz és ujjait végigfuttatta a tölgylapba vésett kezdőbetűkön: „M. C.”, fölemelt egy könyvet az asztalról és kinyitotta. Az első oldalon ez állt: „Ezt a könyvet Michael Courteney–től lopták.” Lassan becsukta a könyvet és megindult az ajtó felé. Kisebb sokadalom támadt a folyosón, mert Garry éppen két zulu szolgálót kormányzott, akik nyögtek a gyerekágy súlya alatt, a masszív mahagóni szerkezet egy kifejlett oroszlánnak is ketrecül szolgálhatott volna. – Michaelé volt... szerintem jó lesz a fiának is, nem gondolja, drágám? – Mielőtt Centaine válaszolhatott volna, követelőzően felvisított a telefon lenn a hallban. – Mutassa meg nekik, kedvesem, hová tegyék – szólt Garry és kirohant megint. Jó fél órát volt távol, s ezalatt Centaine hallotta, hogy többször megszólal a telefon. Amikor végre Garry visszatért, fortyogott a dühtől. – Az átkozott telefon egy percre nem hagy békét. Mindenki találkozni akar magával, drágám. Maga híres asszony. Nem is tudom, hány újságíró hívott már, hogy interjút készíthessen magával... – Remélem, papa, nemet mondott nekik. – Már úgy érezte, hogy az elmúlt két hónapban a Dél–afrikai Unió minden újságírója ővele akar beszélni. Pillanatnyilag a vadonból megmenekült fiatalasszony és gyermeke csigázta föl minden lapszerkesztő fantáziáját Johannesburgtól Sydneyig, Londontól New Yorkig. – Melegebb éghajlatra küldtem őket – nyugtatta meg Garry. – Viszont van valaki más, aki újra látni akarja magát. – Kicsoda? – A fivérem, Courteney tábornok... feleségestül érkezett Lion Kop–i birtokára durbani otthonából, csak hogy találkozzék magával. Azt szeretnék, hogy holnap ebédeljünk náluk, s töltsük velük a délutánt. Az ön nevében is igent mondtam, remélem, jól tettem? – Ó, igen... hát persze! Anna nem kísérte el őket Lion Kopba az ebédre. – Annyi itt a tennivaló! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Theuniskraal szolgálói már el is nevezték „Chechá”–nak – vagyis „siess”–nek –, ez volt ugyanis az első zulu szó, amelyet Anna megtanult, s rövidesen mindnyájan egyre növekvő félelemmel és tisztelettel vették körül. Így aztán Garry és Centaine a kis Shasával Anna társaságát nélkülözve hajtottak végig a töltésen, s lefékeztek a Lion Kop–i birtok zsúpfedeles épületei között. Ismerős, szakállas alak bicegett le eléjük a lépcsőn, s hatalmas kezeivel megfogta Centaine–ét. – Mintha a túlvilágról érkezett volna vissza – szólalt meg Sean Courteney csöndesen. – Szavakkal ki sem tudom fejezni, mit érzek. – Shasáért nyúlt, kivette Garry kezéből. – Ez tehát Michael fia! – Shasa örömmel fölsikított és két kézzel megragadta Sean szakállát, mintha tövestül akarná kirángatni. Ruth Courteney, Sean felesége, negyvenen túl, ötvenen innen, amikor a nők éretten virágoznak, teljes szépségükben és eleganciájukban, mindkét oldalról megcsókolta Centaine arcát és csöndesen ezt mondta neki: – Michael különösen kedves volt a szívünknek, most te fogod betölteni az ő helyét. Az asszony mögött egy fiatal nő állt, akiben Centaine azonnal felismerte azt a lányt, akinek képét Sean Courteney bekeretezve tartotta asztalán. Storm Courteney még szebb volt, mint amilyennek a fényképen

látta, bőre, mint a rózsa selymes szirma, s anyjának csillogó, hatalmas, zsidó szépséghez illő szemeit örökölte, ám szájának sarkában egy erőszakos ránc húzódott, s ez olyan kifejezést varázsolt arcára, mint a duzzogó gyermeké, aki a lehető legelégedetlenebb a világgal. Storm franciául üdvözölte a vendéget. – Comment vas–tu, chérie?Hogy vagy, drágám? – A kiejtése irtózatos volt. Egymás szemébe néztek, s egymás iránt érzett utálatuk azonnal átható volt, kölcsönös, s észrevehető. Storm mellett ott állt egy magas, karcsú fiatalember, komoly tekintettel s kedves meleg szemekkel. Mark Anders a tábornok személyi titkára volt, akit Centaine ugyanolyan ösztönösen talált szimpatikusnak, mint ahogy Stormot ellenszenvesnek. Sean Courteney tábornok oldalán Centaine–nel és feleségével bevezette őket a házba. Bár a két birtok alig néhány mérföldre volt csak egymástól, mintha két különböző világ lett volna. Lion Kopban a sárga fapadlón csillogott a viasz, a falon vidám festmények – sőt Centaine még egy Gauguin– életképet is észrevett közöttük–, s mindenütt vázák, tele friss virággal. – Ha megbocsátják, hölgyeim, Garry és én néhány percre Markra bízzuk önöket – ezzel Sean bevezette a dolgozószobájába fivérét, míg Mark töltött egy kis szíverősítőt a nőknek. – Franciaországban együtt voltam a tábornokkal – mondta Mark Centaine–nek, miközben átnyújtotta neki a poharat – és meglehetősen jól ismerem az ön faluját, Mort Homme–ot. – Ön ismeri a falumat? Mily csodálatos emlékeket őrzök róla! – kiáltott föl Centaine és érzelmesen megragadta a férfi karját, mire Storm Courteney, aki eddig összegömbölyödve ült a selyemmel kárpitozott díványon, mint egy macska, olyan tekintetet lövellt Centaine felé, amely tömény méregtől csillámlott, mintha csak ölni akart volna vele. – Alors, chérie! Hát így van ez. – Mark Andershez fordult, szemét a férfire emelte és eltúlzott torokhangon, franciául szólt hozzá: – Talán emlékszik még a kis kastélyra a falu északi végében, ugye, drágám? – kérdezte, s a kérdés mintha valami obszcén, tiltott dologra utalt volna. Ruth azonnal megorrontotta a puskaporszagot a levegőben és finoman közbeszólt. – Gyere, Centaine, ülj ide mellém – utasította kedvesen a lányt. – Mindent szeretnék hallani, milyen lehetetlen kalandokat éltél át! Így aztán Centaine immár ötvenedjére elmesélte, persze az általa óvatosan megszűrt formában, hogyan bolyongott a sivatagban. – Hihetetlen! – kiáltott föl egy alkalommal Mark Anders. – Gyakran megcsodáltam a Drakensberg hegység busman falfestményeit. Hogy milyen csodálatosak! Azt hittem egyébként, hogy már nem élnek busmanok a vadonban. Hatvan évvel ezelőtt szabályosan kiirtották őket – egyébiránt valóban veszélyes és alantas kis emberek –, szóval azt hittem, gyakorlatilag kipusztultak. A selyemheverőn Storm Courteney színpadiasan megborzongott. – Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy bírtad ki, hogy azok a kis sárga szörnyek a bőrödhöz érjenek. Én biztos belehaltam volna! – Bien súr, chérie, mint ahogy nyilván abba is, ha élő gyíkot vagy sáskát kellett volna enned – szólalt meg Centaine végtelen kedvesen, mire Storm elsápadt. Sean Courteney épp időben bicegett be a szobába, hogy véget vessen a kezdődő botránynak. – Nos, kedves Centaine, boldog vagyok, hogy látom, hogy máris családtagként bánnak önnel. Storm és maga nyilván nagyon jó barátok lesznek, nem igaz? – Kétségkívül, Pater – morogta Storm, Centaine pedig fölnevetett. – Olyan édes a lánya, már annyira megszerettem. – Centaine nem tévedésből választotta ezt a jelzőt, mert Storm orcáján azonnal megjelentek a düh lázrózsái. – Nagyon jó! Nagyon jó! Készen van az ebéd, szerelmem? – mire Ruth fölállt és Seanba karolt, s kivezette a társaságot a kerti lugasba a jaracandafa árnyékába. A levegő zöldben és vörösben játszott, ahogy a nap áttűzött a virágzó lombsátron, mintha tenger alatti barlangba léptek volna. A parancsra leső zulu szolgálók Sean egyetlen biccentésére fölkapták Shasát és kivitték a konyhába, oly tisztelettel, ahogy egy kis hercegnek jár. Legalább annyira örült a kisfiú a mosolygó fekete arcoknak, mint amennyire azok neki.

– Teljesen el fogják kényeztetni, ha hagyod – figyelmeztette Ruth Centaine–t. – Egyetlen dolog van a világon, amit a zulu legalább annyira szeret, mint a marháit, s ez egy fiúgyerek. Leülnél, kedvesem, a tábornok mellé? Sean az egész ebéd alatt Centaine–t tette meg a társaság központjává, miközben Storm tüntetően unott arccal ült az asztal végén. – Most pedig, drágám, mindent hallani akarok! – Úristen, apa, csak most fejezte be, s már megint végig kell hallgatnunk! – Storm égnek meresztette a szemét. – Vigyázz a nyelvedre, lányom! – figyelmeztette a lányát Sean, majd Centaine–hez fordult. – Kezdje onnantól, amikor utolsó alkalommal találkoztunk, és ki ne hagyjon nekem valamit! Megértette? Egyetlen szót sem. Garry egész idő alatt csendesen, magába zárkózva ült az asztal mellett, éles ellentétben volt ez a hangulat az elmúlt hetekben mutatott túláradó jókedvvel, s mikor kihörpintették kávéjukat, azonnal fölállt, amikor Sean megszólalt. – Mindenkitől elnézést kérek néhány perc erejéig. Garrynek és nekem egy kis beszélnivalónk volna Centaine–nel. A tábornok dolgozószobáját mahagóni borította, a könyveket sárgásbarna borjúbőrbe kötötték, a pamlagot és a székeket sötétbarna sevróbőrrel húzták be. Keleti szőnyegek voltak a padlón, az íróasztal sarkán pedig egy szép kis bronzszobor állt, amely egy busmant ábrázolt, egyik kezében íjjal, a másikkal ernyőt formázva szeme fölé, amint kémleli a sivatagot. Centaine–t a kis szobor erősen O’wára emlékeztette. Mélyet sóhajtott. Szivarjával a kezében Sean az íróasztal előtt álló székre mutatott, oda ültette le Centaine–t, aki szinte eltűnt a hatalmas támlájú székben. Garry a mellette lévőben foglalt helyet. – Beszéltem Garryvel – szólalt meg minden kertelés nélkül Sean. – Elmondtam neki, milyen körülmények között halt meg Michael, pontosan az esküvője órájában. Ő is leült az íróasztalhoz, s elgondolkodva forgatta ujján a jegygyűrűjét. – Mi, akik itt vagyunk, mindannyian tudjuk, hogy Michael minden értelemben, leszámítva a jogit, az ön férje volt, s a kis Michael édesapja. Mindazonáltal, jogi értelemben – egy pillanatra elhallgatott – nos, jogi értelemben Michael törvénytelen. A törvény szemében fattyú. A szó szinte mellbe vágta Centaine–t, aki a kavargó szivarfüstön keresztül Seanra meredt. Szinte tapintani lehetett a szobában a csendet. – Ezt nem szabad hagyni – szólalt meg Garry. – Ő az unokám, ezt nem hagyhatjuk. – Nem – bólintott Sean –, ezt valóban nem szabad hagynunk. – Engedelmével, kedvesem – szólalt meg Garry alig hallhatóan – én örökbe fogadnám a legénykét. – Centaine lassan feléje fordította a fejét, mire sietve hozzátette: – Persze ez csak formalitás, jogi eszköz, ami biztosítja a fiú helyét a világban. A lehető legdiszkrétebben csinálhatnánk és semmilyen hatással nem volna az önök közti kapcsolatra. Továbbra is az édesanyja maradna a gondviselője, én viszont örömmel lennék a gyámja, s megtennék mindent, amit szegény édesapja már nem tehet meg. – Centaine fölzokogott, Garrynek elcsuklott a hangja: – Bocsásson meg, kedvesem, de erről beszélnünk kell. Ahogy Sean már említette, mindannyian elfogadjuk önt Michael özvegyének; azt akarjuk, hogy viselje a család nevét és minden szempontból úgy bánunk önnel, mintha lezajlott volna az a ceremónia – hirtelen mélyről jövő köhögésbe fulladt a hangja. – Soha senki nem fogja tudni, csak mi itt hárman, és persze Anna. Nos, a beleegyezését adja? A gyermeke érdekében... Centaine fölállt és odament Garryhez, letérdelt előtte és fejét az ölébe hajtotta. – Köszönöm – suttogta. – Maga a legkedvesebb ember a világon. Most valóban apám helyett apámmá lett. *** Az ezután következő hónapok Centaine legboldogabb, legbiztonságosabb korszakát jelentették, életét beragyogta a nap, Shasa nevetése, s Garry Courteney jóindulatú félénksége a háttérben, valamint Anna jóval kézzelfoghatóbb jelenléte az előtérben. Centaine minden hajnalban kilovagolt reggeli előtt, s este is, amikor már elviselhetővé vált a hőség. Garry sokszor vele tartott, ilyenkor sokat mesélt Michael gyerekkoráról, vagy elmondta a család

történetét, miközben fölfelé kaptattak a sűrű erdővel borított emelkedőn, vagy a folyó mellett itatták a lovaikat, annál a vízesésnél, ahol a víz tajtékozva bukott alá száz láb mélybe a mohos sziklákon. A nap többi része azzal telt, hogy függönyöket, tapétát válogatott, felügyelt a mesteremberek munkájára, Annával megvitatta a Theuniskraal birtok újjászervezését, Shasával játszott, s vigyázott, nehogy a zulu szolgák teljesen elkényeztessék a gyereket. Figyelmesen követte Garry Courteney instrukcióit, amikor az öregember bevezette az autóvezetés bonyolult művészetébe: azon gondolkozott, mit válaszoljon a naponta tucatjával érkező meghívásokra, és lassan átvette Theuniskraal irányítását ugyanúgy, mint annak idején otthon, Mort Homme–ban. Minden délután Shasával együtt Garry társaságában teázott a könyvtárszobában, ahol Garry a nap jó részét írással töltötte, s figyelte, ahogy az öreg, orra hegyére csúszott aranykeretes szemüveggel felolvasta, amit aznap írt. – Milyen csodálatos lehet, ha valaki ilyen tehetséggel bír! – kiáltott föl Centaine. A férfi leeresztette a kezében tartott lapot. – Maga csodálja az írókat? – kérdezte. – Kiváltságos emberek... – Ez butaság, drágám, mindennapi emberek vagyunk, azzal a különbséggel, hogy az a hiú ábránd vezet minket: vannak, akik el akarják olvasni, amit leírtunk. – Bárcsak én is tudnék írni! – De hiszen tud, csodálatosan ír. – Úgy értem, valóban írni. – Nem értettem félre. Vegyen maga elé papírt és kezdjen hozzá. Ha ez az, amit akar. – De – nézett rá a lány rémülten – miről írhatnék? – Írja le, miken ment keresztül a sivatagban; ez szerintem tökéletesen jó kezdés lesz. Centaine–nek három napjába tellett, míg hozzáedződött a gondolathoz és nekikezdett a dolognak. A szolgákkal a tisztás végébe vitetett egy asztalt, ahonnan csodálatos volt a kilátás, s leült a papírhalom elé egy ceruzával a kezében s jeges rémülettel a szívében. Később ugyanezt a rémületet érezte minden áldott nap, amikor az első tiszta lapot maga elé vette, de amint leírta az első szavakat, ez a félelem elmúlt. Kedves tárgyait is levitte magával ehhez a kerti filagóriához, hogy teremtő magányát valamelyest enyhítse; egy kedves rongyszőnyeget, egy delfti vázát, amelybe Anna mindennap friss virágokat helyezett el, s maga elé tette O’wa összecsukható kését. Ezzel hegyezte a ceruzáját. Jobbjánál egy bársonnyal bélelt ékszeresdobozban ott hevert H’ani nyakéke. Amikor kifogyott az ihletből, letette a ceruzát és kezébe vette. Úgy morzsolgatta a kezében a gyöngyöket, mint hívő a rózsafüzért. A kövek hideg simasága megnyugtatta, feltöltötte, és megerősítette elhatározását, hogy írnia kell. Minden délután, az ebéd és a könyvtárszobában való teázás közti időben ült a filagóriában és írt, míg Shasa a kiságyában aludt vagy az ölében ült. Alig telt el néhány nap, Centaine rájött, hogy amit papírra vetett, soha nem láthatja élő ember. Semmit sem tudott megtartani magában, minden visszafogottság nélkül, brutális őszinteséggel írt. Teljesen mindegy volt, miről, arról, hogy miként szeretkezett Michaellel a szénában, vagy arról, milyen íze volt a rothadt tengeri halnak, amitől kis híján elpusztult, hisz tudta, soha senki nem fogja elolvasni beszámolóját. – Csak magamnak írom – döntötte el már korábban. Mindennap, amikor a telerótt papírlapokat belehelyezte az ékszeresdobozba, H’ani nyakékére, az elégedettség érzése töltötte el, hogy valami hasznosat vitt véghez. Volt azonban néhány fals hang ebben az elégedett, harmonikus szimfóniában. Olykor éjszaka arra ébredt, hogy ösztönösen magához ölelné azt az aranyszőke, izmos férfit, akinek ott kellene mellette feküdnie, szinte égett a vágytól, hogy beszívja a férfi kellemes sivatagillatát. Amikor magához tért, a sötétben virrasztva gyűlölte magát, hogy hűtlen lett Michael emlékéhez, O’1wához és a kis H’anihoz. Egy reggel Garry Courteney üzent, hogy beszélni szeretne vele, s amikor leült a íróasztala elé, a férfi átadott neki egy csomagot. – Ez érkezett ma reggel egy levéllel együtt. Egy párizsi ügyvéd küldte.

– Miről van benne szó, papa? – A francia tudásom sajnos botrányos, de a dolog lényege az, hogy atyja Mort Homme–i birtokát eladták, hogy tartozásait kiegyenlítsék. – Ó, szegény papa. – Úgy vélték, hogy maga meghalt, kedvesem, ezért rendelte el a francia bíróság az árverezést. – Értem. – Az ügyvéd azonban olvasott csodálatos megmeneküléséről egy párizsi lapban, s írt nekem, hogy tisztázza a helyzetet. Sajnos de Thiry grófnak jelentős tartozásai voltak, s maga tudja a legjobban, hogy minden ott égett a kastélyban. Az ügyvéd megküldte az elszámolást a tartozások kiegyenlítéséről s a nem elhanyagolható ügyvédi költségekről, így magának nem sok maradt belőle. Centaine egészséges szerzési ösztöne azonnal működésbe lépett: – Mennyi pénzről van szó, papa? – kérdezte élesen. – Valamivel kevesebb mint 2000 font sterlingről, attól tartok. Amint az ügyvéd megkapja tőlünk a levél kézhezvételét bizonyító iratot, átutalja a pénzt. Szerencsére hites iratszakértő vagyok magam is, így a dolog szigorúan közöttünk maradhat. Amikor a pénz végre megérkezett, Centaine a legnagyobb részét elhelyezte a ladyburgi bankban 3,5 százalékos kamatra. Csak újonnan támadt, sebesség iránti szenvedélyének hódolt: 120 fontért vásárolt egy T Fordot. Amikor a szédítő, harminc mérföldes sebességgel behajtott a csillogó fekete–sárgaréz gépcsodával a birtokra, mindenki kicsődült, hogy megcsodálja. Még Garry Courteney is közöttük volt, homlokára tolt aranykeretes szemüvegével, ahogy kisietett a könyvtárszobából. Ez volt az első alkalom, hogy az öreg megfeddte a lányt. – Mindig tárgyaljon velem, kedvesem, mielőtt ilyesmit csinál... nem engedhetem meg, hogy elkótyavetyélje a vagyonát. Én vagyok a gondviselője és egyébként is – itt a hangja siránkozóvá vált – autóval szerettem volna meglepni a születésnapjára. Erre fogja magát, és keresztülhúzza a tervemet. – Ó, papa, bocsásson meg. Így is olyan sokat tett értünk, s nagyon szeretjük. Centaine–nek igaza volt. Majdnem ugyanannyira szerette ezt a kedves embert, mint az édesapját, sőt bizonyos értelemben talán egy kicsit még jobban is, mert érzelmeit az egyre fokozódó tisztelet irányította, ahogy felismerte a férfi tehetségét, rejtett tulajdonságait, mély emberségét és azt az erőt, ahogy szembenézett a sorsával, ami megfosztotta egy végtagjától, a feleségétől és a fiától, s ami ily sokáig nem engedte meg neki, hogy élvezze azt az örömöt, amit a család jelent. Garry úgy tekintette őt, mint a ház asszonyát. Ezen az estén például a vendégek listáját nézték át együtt, ugyanis baráti vacsorát terveztek. – Figyelmeztetnem kell erre a fickóra, erre a Robinsonra. Hosszan rágódtam, meghívjam–e vagy sem. Centaine agya azonban egészen másfelé járt. – Bocsásson meg, papa, nem hallottam, mit mondott. Attól félek, elálmodoztam egy kicsit. – Jóságos isten – mosolygott rá Garry –, eddig azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen álmodozó a családban. Épp a díszvendégünktől próbáltam meg megóvni. Garry havonta kétszer adott nagy vacsorát, nem többször, s mindig csak tíz vendéget hívott, többet soha. – Szeretem hallani, mit beszélnek – magyarázta. – Ha többen vannak, akkor egy csomó érdekes történetről lemaradok. Ezt pedig gyűlölöm. Garry titkos ínyenc volt, sikerült összeválogatnia az ország legkiválóbb italait pincéjében. A durbani Country Club konyhafőnökét el tudta csábítani, így aztán igen nagyra tartották meghívásait, bár azok hosszas vonatozással jártak együtt, s az éjszakát is Theuniskraalban kellett tölteniük a vendégeinek. – Ez a fickó, ez a Joseph Robinson bárói címet visel, ami önmagában is arcpirító szemtelenség, ráadásul annyi a pénze, mint a pelyva. Övé a Robinson aranybánya, a Robinson Bank, ugyanakkor hihetetlenül zsugori. Egy festményért bármikor kifizet 10 000 fontot, de egy éhezőtől megtagad egy pennyt. A legpénzéhesebb és a legszívtelenebb ember, akit valaha csak ismertem. Amikor a miniszterelnök először terjesztette föl lordi címre, akkora volt a közfelháborodás, hogy ejtenie kellett az ötletet. – Ha ennyire szörnyű ember, akkor miért hívja meg, papa?

Garry színpadiasan sóhajtott egyet. – Ennyi áldozatot meg kell hoznom a művészetért. Jó volna kiszedni belőle néhány tényt, amelyekre szükségem van a könyvemhez, és ő az egyetlen, aki ezeket ismeri. – Akarja, hogy az ujjam köré csavarjam? – Ö, dehogy! Olyan messzi azért nem kell mennünk, elég, ha csinos ruhába bújik, nem igaz? Centaine a gyönggyel hímzett sárga taft ruhája mellett döntött, amely látni engedte még mindig napbarnított vállait. A frizuráját most is Anna segített elkészíteni. Centaine kijött saját fürdőszobájából, amely új életének egyik luxusa volt. Testét csak egy fürdőköpeny borította, haját törülközőbe csavarta. Nedves lábnyomokat hagyott maga után a sárgára viaszozott fapadlón, miközben odament az öltözőasztalkájához. Anna az ágya szélén ült és a ruha hátán lévő kapcsokat varrta, fogával tépve el a cérnát, miközben ezt morogta a bajusza alatt: – Három teljes centiméterrel kellett kiengednem. Meglásd, ifjú hölgy, baj lesz ezzel a sok vacsoravendéggel. – Óvatosan letette az ágyra a ruhát és odalépett Centaine–hez. – Nem bánnám, ha egyszer végre leülnél már velünk egy asztalhoz – zsörtölődött Centaine. – Te nem szolga vagy itt. – A lánynak vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre, miként bimbózik, majd borul virágba Garry és Anna kapcsolata. Eddig nem volt rá lehetősége, hogy megemlítse a dolgot, s nagyon boldog lett volna, ha Anna megosztja vele az örömét. Anna megragadta az ezüst nyelű hajkefét és olyan erővel kezdte kifésülni a lány haját, hogy annak minden húzáskor hátranyaklott a feje. – Szóval azt akarod, hogy azzal vesztegessem az időm, hogy ezeknek a sziszegő libáknak a sutyorgását hallgassam?– Anna olyan ügyesen utánozta az angol nyelv sziszegő hangjait, hogy Centaine fölnevetett. – Nem, kisasszony, köszönöm, én nem kérek belőle. A vén Anna egy szót sem ért az ilyen úri beszédből és egyébként is, akkor ki tartja szemmel a konyhában ezeket a vigyorgó fekete gonosztevőket? – Pedig Garry papa annyira szeretné, ha velünk lennél ilyenkor, sokszor mondta már ezt nekem. Szerintem nagyon megszeretett téged. Anna lebiggyesztette az ajkát és megszívta az orrát. – Na, elég már ebből a sok butaságból, hölgyem – jelentette ki határozottan és letette a kefét, majd elrendezte a lány haján a sárga hajhálót, minden egyes rakoncátlan tincset alá dugdosott. – Pas mal! Nem rossz! – Hátralépett és elégedetten bólintott. – Most nézzük a ruhát! Elment az ágyhoz a ruháért, míg Centaine leejtette a válláról a köpenyt a padlóra és ott állt anyaszült meztelenül a tükör előtt. – A heg a lábadon szépen gyógyul, de még mindig túlságosan barna a bőröd – siránkozott Anna, aztán hirtelen elhallgatott, s kezében a ruhával, összevont szemöldökkel a lányra meredt. – Centaine?! – rivallt rá a lányra. – Mikor menstruáltál utoljára? A lány lehajolt és védekezően maga elé kapta a köpenyt. – Beteg voltam, Anna. A fejsérülésem... a vérmérgezés... – Mikor menstruáltál utoljára? – ismételte rendíthetetlenül Anna. – Hát nem érted? Beteg voltam. Nem emlékszel, hogy amikor tüdőgyulladásom volt, akkor is kimaradt... – Azóta nem, mióta visszajöttünk a sivatagból, mi? – Anna nem kérdezett. – Azóta nem, hogy elváltál a sivatagban attól a német, fenét német, korcs afrikanertől. – Ledobta a ruhát az ágyra és lehúzta Centaine– ről a köpenyt. – Nem, Anna, beteg voltam. – Centaine remegett. Egészen eddig a percig teljességgel kizárta a lehetőséget, amivel most Anna szembesítette. Az asszony rátette nagy, bütykös kezét Centaine hasára, s a lány már az érintéstől összerándult. – Én egy percig sem bíztam benne, azokkal a macskaszemekkel, azzal a sárga hajjal és azzal a jókora valamivel a nadrágjában – morogta Anna dühösen. – Most már értem, miért nem akartál beszélni vele, miért bántál vele úgy, mint az ellenségeddel és nem úgy, mint a megmentőddel. – Anna, máskor is elmaradt már... Lehet, hogy... – Megerőszakolt az az állat, te szegény gyermek! Nem tehettél róla! Ugye így történt? Centaine fölismerte, milyen egérutat kínál neki Anna, szerette volna el is fogadni.

– Ugye megerőszakolt, kicsinyem? Mondd csak el nyugodtan Annának! – Nem, Anna, nem erőszakolt meg. – Megengedted neki... Odaengedted magadhoz? – Anna arckifejezése vészjósló volt. – Olyan magányos voltam. – Centaine leroskadt az öltözőasztal előtti kisszékre és kezébe temette arcát. – Majdnem két évig nem láttam fehér embert, és ő olyan kedves volt és szép, és neki köszönhettem az életemet. Hát nem érted meg, Anna? Mondd, kérlek, hogy megérted! Anna átölelte vastag karjaival, Centaine pedig szinte belefúrta magát a hatalmas, puha mellek közé. Mindketten hallgattak, reszkettek és féltek. – Nem tarthatod meg – szólalt meg Anna végül. – Meg kell szabadulnunk tőle. A szavak annyira megrázták Centaine–t, hogy ismét vacogni kezdett, s megpróbálta elhessegetni magától a szörnyű gondolatot. – Nem hozhatunk még egy fattyút Theuniskraalba, ezt már nem fogadnák el. Túlságosan nagy lenne a szégyen. Egyet elfogadtak, Mijnheer és a tábornok, de egy másikat bizonyosan nem ismernek el. Mindannyiunk kedvéért, Michael családjáért, Shasáért, magadért, mindenkiért, akit szeretsz, meg kell szabadulnunk tőle. Nincs más választásunk. – Anna, én erre képtelen vagyok. – Szereted azt az embert, aki odatette a hasadba? – Nem. Már nem. Gyűlölöm – suttogta. – Ó, nagy Isten, mennyire gyűlölöm! – Akkor vetesd el azt a kis csimaszt, mielőtt tönkretesz téged, Shasát és mindannyiunkat. *** A vacsora maga volt a rémálom. Centaine a hosszú asztal végében ült és csillogó szemmel mosolygott, bár szeme égett a szégyentől és úgy érezte a hasában a kis fattyút, mintha vipera lenne, amely éppen lecsapni készül. A mellette ülő magas, idős úriember elviselhetetlen hangon duruzsolt neki. Kopasz feje a napsütéstől olyan szeplős volt, mint egy pulykatojás, szemei furcsán élettelenek, mint egy márványszoboré. Centaine képtelen volt figyelni arra, amit mondott, érthetetlen volt számára az egész, mintha a férfi idegen nyelven beszélt volna hozzá. Gondolatai minduntalan a felé a fölétornyosuló baj felé kalandoztak, amely egész új életét és a fiáét alapjaiban rengetheti meg. Tisztában volt vele, hogy Annának igaza van. Sem a tábornok, sem pedig Garry Courteney nem tűrne Theuniskraalban egy újabb fattyút. Még ha meg is értenék, miért tette, ami persze túl volt minden észérven és vérmes reményen, még akkor sem engedhetnék meg, hogy bemocskolja Michael emlékét és szégyent hozzon az egész családra. Ez lehetetlen – az Anna által javasolt dolog az egyetlen megoldás. Hirtelen fölpattant és kis híján hangosan fölsikoltott. Az asztal alatt a férfi a combjára tette a kezét. – Bocsásson meg, papa. – Sietve hátralökte a széket, mire Garry aggodalmas arccal nézett rá. – Egy pillanat és itt vagyok. – Ezzel kirohant a konyhába. Anna látta a kétségbeesését és eléje futott, majd bevitte a kamrába, ahol magukra zárta az ajtót. – Fogj meg, kérlek Anna, annyira össze vagyok zavarodva és félek... az a szörnyű ember meg... – megborzongott. Anna karjában megnyugodott és nem sokkal később ezt suttogta neki: – Igazad van, Anna, meg kell szabadulnunk tőle. – Holnap majd beszélünk róla – mondta Anna biztatóan. – Most pedig mosd meg a szemed hideg vízzel és menj vissza az ebédlőbe, mielőtt botrány lesz. Centaine határozott visszautasítása hatott, a kopasz bányamágnás egy pillantást sem vetett rá, amikor visszaült mellé a székre. A másik oldalán ülő asszonnyal volt elfoglalva, és a többiek azzal a tisztelettel hallgatták, ami a világ egyik leggazdagabb emberének kijár. – Azok voltak a szép napok – hajtogatta a férfi. – Az ország egy pusztaság, minden kő alatt egy vagyon hevert, istenemre. Barnato egy doboz szivarral kezdte kereskedői pályafutását, és amikor megvásárolta Rhodes vállalatát, egy 3 000 000 fontos csekkel fizetett. Ez volt a legnagyobb összeg, amit addig egyetlen csekkre írtak, bár ami azt illeti, azóta magam is többször állítottam ki csekket ennél nagyobb összegről is. – És hogy kezdte, Sir Joseph?

– Öt fonttal a zsebemben és egy olyan orral, amellyel ki tudtam szagolni, mi a különbség az igazi gyémánt és a schlenter között... nos így kezdtem. . – És hogy csinálja, Sir Joseph? Hogy ismeri föl az igazi gyémántot? – A leggyorsabb módja, ha a követ az ember vízbe meríti. Ha nedves, amikor kiveszem, akkor schlenter, ha száraz, akkor gyémánt. A szavak látszólag nem tettek Centaine–re semmiféle benyomást, mert annyira lekötötte a maga baja, hogy Garrynek kellett odabiccentenie neki, hogy elérkezett az idő a hölgyek kikíséréséhez. Mindazonáltal Robinson szavai megragadhattak a tudattalanjában, mert amikor másnap üres tekintettel meredt íróasztala mellett a napégette füves part felé, miközben H’ani nyakláncával játszadoztak az ujjai, szinte gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét és töltött a kristálypalackban lévő forrásvízből a poharába; A nyakláncot óvatosan belemerítette a pohárba. Néhány másodperc múlva kiemelte és szórakozottan nézegette. A színes köveken csillogott a víz. Hirtelen heveset dobbant a szíve. A fehér kő, a nagy, színtelen kő, amely a nyakék közepét díszítette, teljesen száraz volt. Visszadobta a nyakéket a vízbe és megint kiemelte. A keze remegni kezdett. Akár a hattyú hófehér tollazata, a kő a legkisebb vízcseppet sem tűrte meg magán, ugyanakkor ragyogóbban csillogott, mint a többi, vizes kő. Bűntudatosan körülnézett, de csak Shasa aludt ott mellette, hüvelykujjával a szájában, egyébként sehol egy teremtett lélek a környéken, a déli nap heve miatt. Harmadszor is a vízbe merítette a nyakéket, s mikor a nagy kő megint csak szárazon csillogott, halkan ezt suttogta: – H’ani, drága jó nagyanyó, csak nem te segítesz rajtunk megint? Lehetséges lenne, hogy még mindig vigyázol ránk? *** Centaine természetesen nem konzultálhatott a Courteney család orvosával Ladyburgban, ezért Annával kisütötték, hogy el kell menniük Natal tartomány fővárosába, Durbanbe. Az ürügy egyértelműen női dolog: bevásárlás. Szerettek volna kettesben elmenni Theuniskraalból, de erről Garry hallani sem akart. – Méghogy itthagyni engem egyedül! Mióta nyúznak már a hölgyek egy új öltöny miatt. Nos, itt az alkalom, fölkereshetem a szabómat, és eközben vehetek a hölgyismerőseimnek egy új kalapot, egy kis ezt, egy kis azt ajándékba. Így aztán teljes családi expedíció kerekedett a dologból, velük ment még Shasa is a két zulu dajkájával. Ehhez azonban szükség volt mind a Fiatra, mind pedig a Fordra, hogy megtegyék a tengerparton a százötven mérföldes utat a városig. Az Indiai–óceánra néző domboldalon álló Majestic Szállóban Garry két lakosztályt bérelt. Anna és Centaine minden fifikájára szükség volt, hogy néhány órára megszabadulhassanak Garrytől, de végül sikerült. Anna már korábban diszkréten érdeklődött, s meg is kapta egy orvos címét a Point Roadon. Álnéven jelentkeztek be nála. Az orvos megerősítette azt, amiről már mindketten tudták, hogy igaz. – Az unokahúgom két éve özvegy – magyarázta finoman Anna. – Nem engedhetünk meg egy ekkora botrányt. – Nagyon sajnálom, asszonyom, de én nem segíthetek önöknek – válaszolta kimért fölénnyel az orvos, ám amikor Centaine egy guinea–vel fizette ki a szolgálatait, azt mormogta: – Írok egy receptet. – És ezzel egy papírra fölírt egy nevet és egy címet. Az utcán Anna megfogta a lány karját. – Van még egy óránk, addig nem vár minket a Mijnheer a szállodába. Menjünk... tegyük meg az előkészületeket. – Nem, Anna – állította meg Centaine. – Ezen gondolkodnom kell. Egyedül szeretnék maradni egy ideig. – Ezen nincs mit gondolkodni – csattant föl Anna. – Hagyj békén, Anna. Ne aggódj, jóval vacsora előtt visszaérek. Majd holnap elmegyünk. – Anna már jól ismerte a lány hanghordozását és arckifejezését. Tehetetlenül emelte föl a kezeit, majd beszállt a várakozó riksába.

Amikor a zulu riksakuli fölemelte a kétkerekű kocsi rúdját, Anna még kiszólt. – Gondolj, gyermekem, amit csak akarsz, de holnap azt csináljuk, amit én mondok. Centaine mosolyogva búcsút intett, s megvárta, míg a riksa befordul a West Streetre, aztán sarkon fordult és visszasietett a kikötőbe. Már korábban, ahogy elhaladtak arrafelé, fölfigyelt egy üzlet kiírására: M. NAIDOO ÉKSZERÉSZ. A bolt kicsi volt, de tiszta és rendes, tele olcsó áruval az üvegvitrinek mögött. Jöttére egy testes, sötét bőrű hindu lépett ki a helyiség hátsó részét elválasztó gyöngyfüggöny mögül, trópusi öltözékben. – Jó napot kívánok, tisztelt asszonyom, Moonsamy Naidoo vagyok, asszonyom szolgálatjára. – Nyájas arcát dús, fekete haj koronázta, amelyet kakaóolajjal tapasztott fejéhez, s úgy csillogott, mint a frissen fejtett szén. – Szeretném látni, mit árul. – Centaine az üveglappal fedett pult fölé hajolt és a kiállított filigrán ezüst karpereceket tanulmányozgatta. – Egy kis ajándék szeretteinknek, természetesen, jó asszonyom. Ezek százszázalékos tiszta ezüstből készültek a legkiválóbb mesterek műhelyeiben. Centaine nem válaszolt. Tudta, mit kockáztat, s megpróbálta előbb valamelyest kiismerni az emberét. Az ékszerész ugyanezt tette vele. Megnézte a kesztyűjét és a cipőjét, amelyből tévedhetetlenül következtetni lehetett a hölgy vásárlóerejére. – Persze ezek csak afféle játékszerek. Ha nagyságos asszonyom esetleg valami fejedelmibb ajándékot igényelne...? – Kereskedik... gyémánttal is? – Hogy gyémánttal, legtiszteletreméltóbb asszonyom? – s ezzel a kereskedő sima arca ezernyi ráncú mosolyba futott össze. – Tudok önnek olyan gyémántot mutatni, ami egy királyhoz, esetleg egy királynőhöz illenék. – Én is – válaszolta Centaine csendesen és letette a pultra, kettejük közé a nagy kristályt. A hindu ékszerész a meglepetéstől előbb csuklott egyet, aztán összecsapta a kezét, akár egy pingvin. – Édes asszonyom! – sóhajtott föl. – Takarja el, kérem szépen, hogy ne is lássam! Centaine visszaejtette a követ az erszényébe és megindult az ajtó felé, de az ékszerész már ott is állt előtte. – Egy kevéskét tartanám föl, imádott asszonyom. Egy mozdulattal lehúzta a redőnyt, majd elfordította a kulcsot a zárban, mielőtt ismét odalépett volna hozzá. – Szörnyű büntetés jár érte – a hangja bizonytalan volt –, tíz év kényszermunka a legcsúnyább fajtából... és én nem vagyok egészséges. A börtönőrök csúnyán kegyetlenek, kedves asszonyom, a kockázat határtalan... – Akkor nem kívánom tovább feltartani. Kérem, nyissa ki az ajtót. – Kérem, asszonyom, szíveskedjék követni. – Hátrálva ment a gyöngyfüggöny felé és kétrét görnyedve, széles mozdulatokkal invitálta. Az irodája annyira kicsiny volt, hogy az üveggel borított íróasztaltól alig fértek el a helyiségben. Csak egy kis ablak volt, az is fenn a mennyezet alatt. A helyiségben a curry por szaga szállt. – Láthatnám ismét a tárgyat, asszonyom? Centaine letette a követ az asztal közepére, a hindu egy nagyítót csíptetett a szemére és a követ a fény felé fordítva szemügyre vette. – Megtudhatnám, honnan származik ez, kedves asszonyom? – Nem. Néhányszor megforgatta a követ a nagyítója alatt, majd az asztal szélén álló mérlegre tette. Miközben mért, ezt mormogta: –Illegális gyémántvásárlás... ó, a rendőrség az ilyet felettébb zokon veszi. Miután elégedettnek tűnt az eredménnyel, kihúzta a fiókot és kivett egy olcsó, toll formájú üvegvágót, amelynek végébe egy darabka ipari gyémánt volt illesztve. – Mit akar csinálni? – kérdezte Centaine gyanakvóan. – Az egyetlen biztos vizsgálatot, asszonyom – magyarázta az ékszerész.

– Egy gyémánt mindent megkarcol, kivéve egy másik gyémántot. – Hogy mindjárt példával is szolgáljon, végighúzta a tű hegyét az asztalt borító üveglapon. Úgy csikorgott, hogy Centaine–nek borsódzott tőle a háta, és a tű mély karcolást ejtett az üvegen. Fölnézett, hogy Centaine engedélyét kérje, a lány bólintott, mire leszorította a fehér követ az asztalra és végighúzta a tetején az üvegvágót. Simán és hangtalanul siklott végig rajta, és semmilyen nyomot nem hagyott. Egy izzadságcsepp gördült végig a hindu arcán és hangosat koppant az asztal lapján. Az ékszerész ügyet sem vetett rá és megismételte a kísérletet. Ismét se hang, se karcolás. A keze remegni kezdett, teljes erejével leszorította a kristályt az asztallapra és újabbat húzott. Az üvegvágó fanyele kettétört a kezében, de a fehér kövön ismét csak semmi karcolás. Mindketten némán meredtek rá egy pillanatig, majd Centaine csendesen megszólalt: – Mennyi? – Szörnyű a kockázat, jó asszonyom, és én végtelenül becsületes ember vagyok. – Mennyi? – Ezer font – suttogta. – Öt – válaszolta Centaine. – Édes asszonyom, én egy makulátlanul tisztességes ember vagyok. Ha bűnösnek találnak illegális gyémántvásárlás bűnében... – Öt – ismételte meg Centaine. – Kettő – szakadt ki a férfi torkából, mire a lány a kő után nyúlt. – Három – javította ki gyorsan magát az ékszerész, mire Centaine visszahúzta a kezét. – Négy – szólalt meg határozottan. – Három és fél, drága asszonyom, ez a végső és legkomolyabb ajánlatom. Háromezer–ötszáz font. – Rendben – szólalt meg a lány. – Hol a pénz? – Nem tartok magamnál ekkora összeget, asszonyom. – Holnap ugyanebben az időben visszatérek a gyémánttal. Addigra legyen itt a pénz. *** – Nem értem – tördelte kétségbeesetten a kezét Garry Courteney. – Biztos, hogy nem mehet magával senki? – Nem, papa. Ez olyasvalami, amit csak egyedül csinálhatok végig. – Esetleg Anna vagy én? Nem engedhetem el újra egyedül. – Annának itt kell maradnia Shasával. – Akkor megyek én. Szüksége lesz egy férfire... ,– Nem, papa, és kérem, értse ezt meg. Egyedül kell mennem. Teljesen egyedül. – Centaine, remélem, tisztában van vele, mennyire megszerettem. Nekem is vannak bizonyos jogaim... például, hogy tudjam, hová megy és mit szándékozik csinálni. – Borzaszt6an sajnálom, hogy minden hálám ellenére nem szabad megmondanom. Ha megmondanám, akkor pontosan azt rombolnám szét, ami miatt el kell mennem. Vegyük olybá, hogy egyfajta vezeklés vagy zarándoklat ez. Ennél többet semmiképp nem mondhatok. Garry fölállt az íróasztaltól, odasétált a könyvtárszoba magas ablakához és kezét a háta mögött összekulcsolva kinézett a napsütésbe. – Mennyi időre menne el? – Nem tudom pontosan – válaszolt Centaine csöndesen. – Nem tudom, mennyi időbe telik... néhány hónap talán, esetleg több. – A férfi lehajtotta a fejét és mélyet sóhajtott. Amikor visszalépett az asztalhoz, szomorú volt ugyan, de beletörődött a dologba. – Miben segíthetnék magának? – kérdezte. – Semmiben és semmivel, papa, azon kívül, hogy gondját viseli Shasának, míg vissza nem térek, és bocsássa meg nekem, hogy nem lehettem önhöz teljesen őszinte. – Pénz? – Hisz tudja, hogy van. Az örökségem. – Ajánlólevél? Legalább ezt engedje meg nekem. – Köszönöm, ez valóban fölbecsülhetetlen segítség lenne.

Annával már korántsem volt ennyire egyszerű Centaine dolga. Részben gyanította az asszony, mi lehet a dolog mögött, ezért dühös volt és hajlíthatatlan. – Nem engedlek elmenni. Szerencsétlenséget hozol magadra és mindannyiinkra. Elég legyen ebből az őrületből. Szabadulj meg tőle úgy, ahogy én intéztem, gyorsan és véglegesen. – Nem Anna, nem ölhetem meg a saját gyermekemet, erre még te sem kényszeríthetsz... – Megtiltom, hogy elmenj! – Nem tudod. – Centaine előrelépett és megcsókolta Annát. – Ennyire ismerhetsz már. Csak ölelj meg még egyszer... és vigyázz Shasára, amíg távol vagyok. – Legalább azt mondd meg Annádnak, hová mész! – Nincs több kérdés, drága Annám! Ígérd meg, hogy nem követsz, és Garry papát is megakadályozod, ha erre készülne, hiszen tisztában vagy vele, mi lesz, ha mégis megtenné. – Te gonoszul megátalkodott lány! – Anna úgy ölelte magához, akár egy medve. – Ha nem térsz vissza, összetöröd az öreg Anna szívét. – Eszedbe ne jusson ilyen ostobaságokat beszélni, buta öregasszony. *** Mint amikor kovakövet ütnek acélhoz, olyan volt a sivatag illata, az az égett, száraz illat, amelyet Centaine még a gőzmozdony füstjén át is tisztán érzett. A kerekek ütemesen csattogtak a talpfákon, a kocsi álmosítóan ringatózott. Centaine a kupé sarkában ült a zöld bőrülésen és nézte a vonat mellett elsuhanó tájat. Lapos, sárga síkság terült el egészen a látóhatárig, bár az égen már látszottak a távoli kék hegyek kontúrjai. Egy csapat antilop legelészett a sínek mentén, a hirtelen felharsanó mozdonyfüttyre fahéj színű füstként rebbentek szét. A legközelebbi állatok leszegett fejjel magasra ugráltak, s Centaine–nek fájdalmas emlékként O’wa antilopot idéző tánca jutott eszébe. A fájdalom aztán elmúlt, s csak az emlékezés öröme maradt, mire önkéntelenül is elmosolyodott. A napperzselte hatalmas pusztaság úgy vonzotta a lelkét, mint a mágnes. Érezte, hogy fokozódik benne a várakozás, az a különös izgalom, amelyet az utazó érez, amikor hazafelé tartó útjának utolsó mérföldjeit kezdi meg. Később az esti árnyak puha mályvaszínűre festették a síkságot, más dimenziókat adva a lapályoknak és a kis domboknak, amelyek azután tűntek elő, hogy fölemelkedett a remegő délibábok üvegfüggönye, s a lány mély örömet érzett a fejedelmi látvány láttán. Alkonyatkor a vállára terítette kabátját és kiment a kocsi végében lévő nyitott peronra. A nap füstölgő vörös és poros narancsszínben ereszkedett alá, a csillagok előbukkantak a bíborszín éjszakából. Fölnézett az égre, ahol ott ragyogott Michael csillaga mellett az övé, köztük a Magellán–felhő sápadt fénye. – Nem is néztem föl az égre, mióta nem jártam ezen a vad vidéken – s Franciaország zöldellő tájai és a zuluföldi táj lankái hirtelen nagyon távolivá váltak emlékezetében. – Ez az, ami az enyém... az én igazi otthonom a sivatag. *** Garry Courteney ügyvédje már várta a windhoeki állomáson. Még azelőtt telegrafált neki, hogy a vonat kigördült volna Fokvárosból. Abraham Abrahamsnak hívták a szürke kis embert, hegyes füleivel és riadt szemeivel úgy festett, mint a denevérfülű, apró sivatagi róka. Egy mozdulattal elhárította Garry ajánlólevelét, amelyet Centaine megpróbált átadni neki. – Kedves Mrs. Courteney, ezen a vidéken mindenki tudja, hogy ön kicsoda. Hihetetlen kalandjai mindannyiunk képzeletét megragadták. Őszintén szólva, ön afféle élő legenda, ezért megtiszteltetésnek veszem, ha a segítségére lehetek. Autóján elvitte a Kaiserhof Hotelhez, megbizonyosodott róla, hogy jó helyre került, s néhány órára magára hagyta, hogy Centaine meg tudjon fürödni és kifújja magát. – A füst beveszi magát az ember bőrének a pórusaiba is – magyarázta az ügyvéd együttérzően. Amikor visszatért és leültek a hallban egy tea mellé, a férfi megkérdezte: – Nos, kedves Mrs. Courteney, miben állhatok a rendelkezésére?

– Van egy listám, egy meglehetősen hosszú jegyzék. – Centaine átadta neki. – És amint látja, a legelső és legfontosabb dolog, hogy megtalálja nekem ezt az embert. – Ez nem lesz nehéz – válaszolta a férfi, miközben a papírt tanulmányozta. – A férfit jól ismerik, legalább olyan jól, mint önt. *** Az út durva volt, tele frissen robbantott sziklákkal, amelyek élesek voltak, akár a kés. Izzadságtól csillogó, félmeztelen feketék dolgoztak az út mentén, hatalmas pörölyökkel törték apróra a köveket és egyengették az utat. A szerszámnyélre támaszkodva félreálltak és utat engedtek Centaine–nek, aki Abraham Abrahams ütött–kopott, poros Fordjával eldöcögött a durva köveken, kérdezősködésére széles mosollyal mutattak fölfelé. Az út egyre meredekebb lett, ahogy kezdett befelé kanyarodni a hegyekbe, lassan a Ford sem tudott már megbirkózni vele. Végül nem tudott tovább menni. Egy hottentotta munkavezető rohant elé, feje fölött vörös zászlót lobogtatva. – Pasop, madam! Vigyázzon, asszonyom! Robbantják a tölteteket. Centaine az út mellett parkolt le, közvetlenül a tábla alatt, amelyen ez állt: DE LA REY ÉPÍTŐ VÁLLALAT ÚT– ÉS KÖZMÚÉPÍTÉS Amikor Centaine kiszállt a kocsiból, kinyújtotta hosszú lábait. Lovaglónadrágot, csizmát és férfiinget viselt. A hottentotta megbűvölten meredt a lábára, míg Centaine élesen rá nem szólt: – Most már elég! Menjen a dolgára, ember, vagy szólok a főnökének. Letekerte a sálat a fejéről és fejét megrázva leengedte a haját. A kocsi oldalán csüngő viaszosvászon tömlőből bevizezett egy rongyot és letörölte vele az arcát. Ötven mérföldre volt Windhoektól, már hajnal óta vezetett. Fölemelte az elemózsiás kosár fedelét a hátsó ülésen. A főszakács a szállodában készített neki néhány sonkás–tojásos szendvicset és egy palack jeges teát. A lány hirtelen úgy érezte, hogy farkasétvágya támadt. Miközben evett, végignézett a mélyen alatta húzódó síkságon. Mintha már teljesen el is felejtette volna, hogy úgy csillog a napfény a füvön, mint valami ezüst terítőn – hirtelen az a szőke haj jutott az eszébe, amely ugyanígy csillogott, s akarata ellenére forróságot érzett szétáramlani a hasában, mellbimbói megmerevedtek. Rettenetesen szégyellte hirtelen ellágyulását, s vadul ezt mondta magában: – Gyűlölöm... és gyűlölöm ezt a valamit, amit belém tett. Mintha csak a gondolat váltotta volna ki, hirtelen megmozdult benne a magzat, s gyűlölete, akár a gyertya lángja a huzatban, egy pillanatra megrebbent. – Erősnek kell lennem – mondta magának. – Erősnek, Shasa érdekében. A háta mögül, a hágó teteje felől távoli, figyelmeztető fütty harsant, amit várakozó csönd követett. Centaine fölállt és ernyőt formázva kezével a szeme elé, ő is feszülten figyelt. Ekkor hirtelen megvonaglott a lába alatt a föld, és a robbanás lökéshullámai ütötték meg a fülét. Poroszlop emelkedett a kék sivatagi ég felé, a hegy kettéhasadt, mintha csak egy óriás fejszéje csapta volna ketté. Szürkéskék sziklák váltak le a hegyről, és lavinaként zúdultak le a völgybe. A robbanás visszhangja ide–oda csapódott a sziklák között, majd lassan elült, akárcsak a poroszlop, amelyet lassan elsodort a szél. Centaine állva maradt és a hegygerinc felé bámult, ahonnan egy lovas körvonalai bontakoztak ki. Lassan léptetett a durva úton, a ló óvatosan emelgette lábait az éles kövek között. A lovas egyenes derékkal ült a nyeregben, alig ringott, akárcsak egy fiatal fa az enyhe szélben. – Bárcsak ne lenne annyira szép! – suttogta Centaine. A férfi leemelte strucctollas kalapját és leverte vele a port lovaglónadrágjáról. Aranyhaja, akár egy fáklya, úgy csillogott a napfényben, s a lány egy pillanatra megrogyott, ahogy elnézte. Száz lépésre Centaine–től a lejtő lábánál, a férfi lecsusszant a nyeregből és odadobta a kantárt a hottentotta munkavezetőnek. A munkavezető valamit hadart neki és Centaine felé mutogatott. Lothar bólintott és megindult a nő felé. Félúton hirtelen megtorpant és a lányra meredt. Még ilyen messziről is feltűnt Centaine–nek, hogy sárgán megcsillan a férfi szeme, majd futni kezdett a lány felé.

Centaine nem mozdult. Mereven állt és a férfira meredt, aki tízlépésnyire tőle, mikor észrevette a lány arckifejezését, megállt. – Centaine, soha nem gondoltam volna, hogy újra látni foglak, drágám. – Ne nyúljon hozzám – válaszolta a lány hidegen, miközben kemény harcot vívott növekvő pánikjával. – Egyszer már figyelmeztettem... ne nyúljon hozzám még egyszer. – Akkor meg miért jött ide? – kérdezte a férfi durván. – Nem elég, hogy hónapok óta, mióta utoljára láttam, kegyetlenül kínlódom? Miért nem hagyja, hogy az emlékét is kitöröljem? – Azért jöttem, hogy egyezkedjem magával. – A nő hangja fagyos volt, mert sikerült teljesen úrrá lennie magán. – Üzletet ajánlok. – Milyen üzletet? Ha maga is része a dolognak, akkor feltétel nélkül elfogadom. – Nem – rázta meg a lánya fejét. – Előbb inkább végeznék magammal. A férfi dühösen összeszorította az ajkát, de a szeme elárulta kétségbeesését. – Maga kegyetlen. – Akkor ezt magától tanultam! – Halljam a feltételeit! – Maga visszavisz engem arra a helyre, ahol rám talált. Biztosítja a szolgákat, a szállítóeszközöket, s amire szükségem lesz, hogy eljussak a hegyhez s ott éljek legalább egy évig. – Miért akar odamenni? – Ehhez semmi köze. – Ez nem igaz, igenis közöm van hozzá. Miért van pont rám szüksége? – Mert évekig bolyonghatnék, úgy halnék meg, hogy meg sem pillantanám. A férfi bólintott. – Ebben természetesen igaza van, azonban amit kér, az egy kész vagyon. Nekem minden pénzem benne van ebben a vállalkozásban, egyetlen pennym sincs. – Csak a szolgálataira van szükségem – válaszolta a lány. – Én fizetem a szolgákat, én vásárolom meg a fölszerelést és a járműveket. – Akkor megvalósítható a dolog... Viszont mi ebben számomra az üzlet? – Cserébe – s itt Centaine a hasára tette a kezét – megajándékozom azzal a fattyúval, amelyet csinált nekem. A férfinek elállt a lélegzete. – Centaine... – Lassan terjedt szét az arcán a mélyről jövő boldogság. – Egy gyerek! Megszülöd a gyermekünket! – Ösztönösen ismét a nő felé lépett. – Maradjon ott, ahol van – figyelmeztette a lány hidegen. – Nem a mi gyerekünket. Nem akarok vele semmit, miután megszültem. Még csak látni sem akarom. Megkapja a szülőágynál, és oda viszi, ahová akarja. Nekem semmi szükségem rá. Én gyűlölöm... ahogyan azt a férfit is, aki belém tette. *** Lothar kocsijaival az út annak idején a Minden Élet Forrásától az Isten Ujjáig, ahol Garryékkel találkoztak, hetekig tartott. Most odafelé mindössze nyolc napba, s még gyorsabban odaértek volna, ha nem kell utat építeniük közben a sziklás völgyekben és a kiszáradt folyómedrekben a gépjárművek számára. Lotharnak kétszer kellett dinamittal átjárót robbantania a hatalmas sziklákba. A konvoj a Fordból és két teherautóból állt, melyeket Centaine Windhoekban vásárolt. Lothar hat szolgát választott ki, két fekete sofőrt a teherautókra és Centaine testőréül és táborfőnökéül saját ovambó martalócát, Swart Hendricket. – Nem bízom meg benne – tiltakozott Centaine. – Ez egy emberevő oroszlán. – Megbízhat benne – nyugtatta meg Lothar –, mert jól tudja, ha csak a legkisebb hibát is véti, megölöm. Lassú és igen fájdalmas halált hal. Ezt úgy mondta, hogy közben a fekete ott vigyorgott mellette. – Így igaz, asszonyom – mondta Swart Hendrick –, már láttam, amikor mások így jártak. Lothar ment elöl Swart Hendrickkel az első teherkocsin, amelyik az építőmunkásokat is szállította. Ha erdős részhez értek, a feketék előreszaladtak és kiirtották a fákat, megtisztították az utat és visszaültek a platóra. A konvoj jó sebességgel haladt. A második teherautó szállította a súlyos fölszerelést, ez ment középen, s Centaine zárta a menetet Fordjával.

A lány minden este úgy rendelkezett, hogy a többiekétől távol verjék fel a sátrát. Megette a vacsoráját és lefeküdt, keze ügyében egy töltött puskával. Lothar láthatóan elfogadta a feltételeit; büszkén, de egyre ritkábban tárgyalt Centaine–nel, s csak akkor, ha az expedíció érdekében ez elkerülhetetlenné vált. Egy délelőtt, amikor váratlanul megállt a konvoj, Centaine türelmetlenül előresietett, hogy megnézze, mi történt. A vezető teherautó kereke nyúlfészekbe huppant és eltört a féltengelye. Lothar és a sofőr együtt dolgoztak rajta, Lothar ledobta az ingét. Háttal állt a lánynak, nem vette észre, hogy közben odajött. A lány megtorpant, amikor meglátta a férfi izmos hátát, miközben Lothar az emelőt pumpálta, s megbabonázva meredt a csúnya, vörös sebhelyre, ahol a Lüger golyója feltépte a húsát. – Milyen közel járt a golyó a tüdejéhez! Éles lelkifurdalást érzett és elfordult, a dühös szavak, amiket szemrehányásnak szánt, kimondatlanul maradtak, s szótlanul visszaballagott a konvoj végére. *** Amikor a nyolcadik napon feltűnt előttük a remegő levegőben úszó, narancsszínben játszó hegy, Centaine megállította a Fordot és fölmászott a hűtő tetejére. Hirtelen rátörtek az emlékek, egyszerre kavargott benne a hazatérés boldogsága ólmos fájdalmával, kételyeivel. Lothar hozta vissza a révedezésből; úgy jött hátra a menetoszlop elejéről, hogy a lány észre sem vette. – Nem mondta meg pontosan, hová kívánja, hogy vigyem. – Az oroszlános fához – válaszolta. – Oda, ahol rám talált. A bestia karmainak nyoma még mindig tisztán látszott a fa kérgén, a mopanifa tövében pedig ott fehérlettek a csontjai a napsütésben. . Lothar két napig dolgozott embereivel, míg fölépítette Centaine számára az állandó tábort. Vastag karókkal kerítette körül a magányos mopani törzsét, tüskés gallyakkal erősítette meg a palánk külsejét, hogy így védje meg a bent lakót a ragadozóktól. Egy fonott paravánnal elkerített latrinát is ásatott, majd felállította Centaine sátrát az erősség közepén, a fa árnyékában, s elé egy tűzrakóhelyet is épített kövekből. A körpalánk bejáratául egy vastag deszkakaput ácsoltatott, amely mellé egy őrházat épített. – Swart Hendrick fog itt aludni, hogy mindig hallótávolságon belül legyen – magyarázta Lothar Centaine–nek. Az erdő szélén, úgy kétszáz lépésnyire a lány táborhelyétől egy nagyobb palánkot húzatott föl a szolgálók és a munkások számára, s amikor végzett, odament Centaine–hez. – Minden szükségeset megtettem. A nő bólintott. – Az üzlet magára eső részével végzett – jelentette ki. – Jöjjön vissza három hónap múlva, s akkor én is elvégzem a magam részét. Lothar egy órán belül elment az egyik teherautóval, csak a fekete sofőrt vitte magával és elegendő ivóvizet, és benzint, ami a Windhoekig tartó úthoz kellett. Miközben a távolodó teherautó után nézett, Centaine odaszólt Swart Hendricknek. – Hajnali háromkor fölébresztem. Négy építőmunkásra is szükségünk lesz. Hozzanak magukkal takarókat, főzőedényeket és tíznapi élelmet. *** A holdvilág mutatta nekik az utat, amikor Centaine végigvezette őket a szűk völgyben a méhek barlangjáig. A bejáratnál elmagyarázta, hová viszi őket. Swart Hendrick lefordította azoknak, akik nem értették az afrikaans nyelvet. – Nincs semmi veszély, ha nyugodtak maradnak és nem futnak. – Amikor a munkások meghallották a barlangban a mélyhangú zümmögést, ledobták a terhüket, és makacs, lázadó csoportba gyűltek. – Swart Hendrick, mondja meg nekik, hogy egyetlen választásuk van – jelentette ki Centaine. – Vagy jönnek utánam a barlangba, vagy pedig maga egyesével lepuffantja őket. Hendrick olyan élvezettel ismételte meg a szöveget, miközben profiként lóbálta orruk előtt Mauserét, hogy gyorsan felkapkodták ismét terheiket és felsorakoztak Centaine mögött. Mint mindig, a barlangi átkelés idegtépő volt, de gyors, s amikor kijöttek a titkos völgybe, a hold ezüst fényében úszott a mongongo liget és a fény visszaverődött a sziklákon. .

– Sok a tennivalónk és itt élünk ebben a völgyben, míg nem végzünk. Így csak egyszer kell megint végigmenni a méhekkel teli barlangon. Amikor kimegyünk. Abraham Abrahams kiokosította Centaine–t, hogyan kell egy bányanyitási kérelmet benyújtani. Meg is írt egy ilyen kérelmet, hogy a lány pontosan, és formailag tökéletesen adja be az iratot. Egy acél mérőszalaggal megmutatta, hogy kell pontos méreteket fölvenni, és hogy kell úgy meghatározni a helyeket, hogy finoman átfedjék a parcellák egymás határait, nehogy valami szerencsevadász lecsaphasson ezekre a lyukakra. Fárasztó és egyhangú munka volt ez ebben a hőségben. Hiába volt ott a négy munkás és Swart Hendrick, minden mérést magának Centaine–nek kellett elvégeznie, és saját kezűleg levernie a mongongo cövekeket a parcellák kijelölésére. Centaine minden este hullafáradtan vonszolta le magát a barlangi tóhoz, hogy felfrissítse megfáradt, fájó testét a fortyogó vízben. Már érezte, hogy egyre jobban előrehalad a terhessége. Sokkal nehezebben viselte ezt a terhességet, mint amikor Shasát várta, a magzat nagyobb volt és erősebb, s mintha csak megérezte volna, milyen gyűlöletet táplál iránta, hasonlóan kegyetlenül viselkedett vele. Centaine háta rettenetesen fájt, s mire véget ért a kilencedik nap, érezte, hogy pihenés nélkül képtelen lesz folytatni. Azonban a völgy már tele volt a kijelölt parcellákat jelző karókkal és a munkások is hozzászoktak a munkához, és egyre gyorsabban haladtak. – Már csak egy nap – biztatta magát a lány –, aztán majd pihenhetsz. A tizedik nap estére végeztek. A lány a völgy minden négyzetlábnyi területét felmérte. – Csomagoljanak! – utasította Swart Hendricket. – Ma éjjel kimegyünk. – És mikor a férfi hátat fordított neki, hozzátette: – Jó munkát végzett, Hendrick, maga valóban egy oroszlán, és biztos lehet benne, hogy nem fogok megfeledkezni erről, amikor a fizetésre kerül sor. Az együtt végzett kemény munka bajtársakká tette őket. A fekete visszavigyorgott rá. – Ha tíz olyan asszonyom lenne, mint maga, miss, és ugyanilyen keményen dolgoznának, csak ülnék naphosszat az árnyékban és nyakalnám a sört. – Ez a legszebb bók, amelyet valaha hallottam – válaszolt Centaine franciául és épp csak annyira futotta erejéből, hogy szárazon fölnevessen. *** Visszatérve a táborba Centaine egy napot pihenéssel töltött és másnap neki ült a mopani fa árnyékában, hogy kitöltse a formális igénynyilatkozatokat. Ez is egyhangú és idegölő munka volt, hiszen nem kevesebb, mint 416 ilyen igényt kellett benyújtania, minden egyes formanyomtatványhoz térképvázlatot és adatokat kellett mellékelnie. Abraham Abrahams elmagyarázta neki annak idején, mennyire fontos, hogy ezt pontosan végezze el, mert a kormány bányászati felügyelője, illetve annak főnöke a legkisebb hiba miatt érvénytelenítheti a teljes tulajdonigényt. Újabb öt napra volt szüksége, hogy az utolsó kitöltött lapot a többihez helyezze, majd az egészet barna csomagolópapírba rakta és lepecsételte pecsétviasszal. „Kedves Mr. Abrahams – írta –, kérem adja be a nevemben a mellékelt kérelmeket a bányászati hivatalba, s zálogosítsa el biztosíték gyanánt a windhoeki bankban lévő pénzemet, amely fölött mint ügyvédem, teljhatalommal rendelkezik. Hálás lennék, ha egyidejűleg megszerezné a legkiválóbb független bányaszakértőt. Szerződtesse le és bízza meg a bányaterület fölbecslésével, s a teherautóval küldje ide hozzám. Mielőtt a teherautó visszaindulna, kérem szerezze be a mellékelt listán szereplő felszerelést, természetesen az én számlámra. Még egy utolsó szívesség: hálás lennék, ha tartózkodási helyem felfedése nélkül telegrafálna Theuniskraalba Garrick Courteney ezredesnek, s érdeklődnék Michael fiam hogyléte felől. Biztosítsa az ezredest és társamat, Anna Stokot, hogy egészséges vagyok, szeretettel gondolok rájuk és alig várom, hogy ismét viszontláthassam őket. Önnek hálás köszönetem és a legjobb kívánságaim. Centaine de Thiry”

Átadta a levelet és a csomagot a teherautó sofőrjének és visszaküldte Windhoekba. Mivel idefelé jövet rendbe hozták az utat, a teherautó nyolc nap alatt megtette az utat oda–vissza. Egy magas, korosodó úriember ült a sof6r mellett a vezetőfülkében. – Engedje meg, Mrs. Courteney, hogy bemutatkozzam. Rupert Twentyman–Jones vagyok. A férfi inkább emlékeztetett temetkezési vállalkozóra, mint bányamérnökre. Fekete, magas galléros alpakka zakót és fekete nyakkendőt viselt. Fekete haja ritkás, dús oldalszakálla ősz, mint a birkagyapjú. Orrát és füle hegyét fekélyesre marta a nap, mintha egér rágta volna meg őket. Szeme alatt akkora táskák, mint egy buldognak, s ugyanolyan szomorú volt az arckifejezése is. – Üdvözlöm, Mr. Jones. – Doktor Twentyman–Jones – javította ki a férfi gyászos ábrázattal. – Kétszeres doktor, mint a duplacsövű puska. Hoztam önnek egy levelet Mr. Abrahamstól. – Úgy adta át, mint egy kilakoltatási végzést. – Köszönöm, dr. Twentyman–Jones. Nem inna egy csésze teát, amíg átfutom a levelet? „Kérem, ne tévessze meg az úriember kinézete – írta Abraham Abrahams megnyugtatólag. – Ő volt az asszisztense dr. Merenskynek, aki a Spieregebied gyémántteraszait fölfedezte, ma pedig rendszeresen szaktanácsokat ad a De Beers Consolidated Mines trösztnek. Ha további bizonyítékot kíván az úr tekintélyéről, kérem, gondoljon arra, hogy csupán az a tény, hogy aláírta a szerződést, 1200 guinea–be került. Courteney ezredes biztosított, hogy mind Mevrou Anna Stok, mind pedig kedves Michael fia a legkiválóbb egészségnek örvend, s szeretettel üdvözlik, mindannyian nagyon várják már vissza. Megküldöm a listán szereplő tárgyakat is, s egyben felhívom szíves figyelmét, hogy dr. Twentyman– Jones honoráriumának kifizetése, valamint e felszerelési tárgyak megvásárlása után jelenleg mindössze 6 font 11 shilling és 6 penny van a számláján. Az ön igénylistája a bank páncéltermében van letétben egyelőre.” Centaine óvatosan összehajtotta a levelet. Az örökségéből s H’ani gyémántjának árából alig több mint 6 fontja maradt – még arra sincs pénze, hogy visszamenjen Theuniskraalba, hacsak nem adja el a teherkocsikat. Mindazonáltal Twentyman–Jones ki van fizetve, ő pedig megél még három hónapig itt a tábori készletekből. Ránézett a férfire, aki a tábori széken ülve szürcsölte a teáját. – Ezerkétszáz guinea, uram... igencsak jónak kell lennie! – Nem, asszonyom – rázta meg gyászosan a fejét a férfi. – Egyszerűen én vagyok a legjobb. *** Az éjjel keresztülvezette Twentyman–Jonest a méhek őrizte barlangon, s amikor kiértek a völgybe, a férfi lehuppant egy kőre és zsebkendőjével az arcát törölgette. – Ez így nem különösebben kényelmes, asszonyom. Valamit tennie kell ezekkel a riasztó rovarokkal. Attól félek, meg kéne tőlük szabadulnunk. – Nem – sietett a válasszal Centaine. – A lehető legkisebb kárt akarom okozni ezeknek a teremtményeknek, amíg... – Amíg mi, asszonyom? – Amíg rá nem jövünk, hogy bizonyosan szükség lesz rá. – Én nem kedvelem a méheket. Szörnyen földagad a csípésük. Visszaadom az előleget, s keressen magának más tanácsadót. – S kezdett már lassan fölállni. – Várjon – nyomta vissza Centaine. – Megvizsgáltam a sziklát arrafelé. Van arra egy út a szirten át. Ez persze azt jelenti, hogy csigasort kell használnunk. – Ez nagyon bonyolítja a vállalkozást. – Kérem, doktor, az ön segítsége nélkül... – mire a férfi egy kis horkantással hárította el a kérést, fölemelte a lámpáját és körülnézett.

A hajnali derengésben a férfi nekikezdett a vizsgálódásnak. Centaine egész nap a mongongo árnyékában üldögélt és figyelte, hogy a férfi hol itt, hol ott tűnik föl, mereven nézi a földet, hol egy kavicsot vesz szemügyre, hol egy marék földet, majd ismét eltűnik a mongongo fák között. Késő délután tért vissza a lányhoz. – Nos? – kérdezte Centaine. – Ha a véleményemre kíváncsi, asszonyom, az érdeklődése egy kissé korai. Néhány hónapra lesz szükség míg... – Néhány hónapra? – kiáltott föl rémülten Centaine. – Természetesen... – amikor a doktor észrevette a nő arckifejezését, kissé halkabbra fogta a hangját. – Nem azért fizetett, hogy találgassak. Próbaföltárásokat kell végeznem, meg kell nézni, mi van odalenn. Ez pedig kemény munkát igényel és némi időt. Minden munkására szükségem lesz, s persze azokra is, akik velem vannak. – Erre nem gondoltam. – Mondja meg, Mrs. Courteney – kérdezte a férfi kedvesen –, mégis mire számít? Centaine mély lélegzetet vett és a háta mögött ujjaiból szarvakat formált, ahogy Annától tanulta, amivel távol tarthatja magától a gonoszt. – Gyémántot – válaszolta, s azonnal elrémült, hogy hangosan kimondta, hisz ezzel nagy szerencsétlenséget hozhat magára. – Gyémántot! – ismételte meg Twentyman–Jones olyan hangsúllyal, mintha atyja halálhírét hallotta volna. – Majd meglátjuk. – Az arckifejezése végtelen szomorúságot árult el. – Majd meglátjuk. – Mikor kezdünk? – Hogyhogy kezdünk, Mrs. Courteney? Ön távol fogja tartani magát ettől a helytől. Nem engedek senkit sem itt kószálni, míg dolgozunk. – De – tiltakozott Centaine – még néznem sem szabad? – Ez, Mrs. Courteney, olyan szabály, amelyhez minden körülmények között tartom magam... attól félek, uralkodnia kell majd magán. *** Így száműzettetett Centaine a völgyből. A táborban lassan teltek a napok. Szállásáról jól látta, hogy Twentyman–Jones és emberei teher alatt roskadozva nekivágtak a sziklán haladó ösvényen a csúcsnak, majd eltűntek a szirt mögött. Egy hónapnyi várakozás után maga is fölment. Gyilkosan nehéz út volt, hisz nagy teher nehezedett a méhére. A csúcsról lélegzetelállító látvány tárult elé: mintha a háta mögötti síkság a világ végéig húzódna, s a völgybe lenézve, mintha a föld középpontjába látott volna le. A csigasor olyan bizonytalan építménynek látszott, mintha csak egy pókszálon ereszkednének alá az emberek. Megborzongott a gondolattól, hogy egyszer bele kellene lépnie a vászonvödörbe, hogy leereszkedjék az amfiteátrum mélyébe. Látta lent a hangyaszerű alakokat, ott nyüzsögtek a próbafúrások körül és földobálták a vakondtúrásszerű földhányásokra a földet a gödörből. Még Twentyman–Jones gólyaszerű hórihorgas alakját is látni vélte Centaine egyik–másik próbagödör mellett. Centaine egy üzenetet küldött le a vödörben: „Uram, talált valamit?” A válasz egy órán belül megérkezett: „A türelem, asszonyom, az egyik legszebb erény.” Ez volt az utolsó látogatása a szirten, mert a gyermek úgy növekedett benne, mint egy rosszindulatú daganat. Shasát örömmel várta, ez viszont csak fájdalmat, kényelmetlenséget és boldogtalanságot okozott. Az olvasásban sem talált enyhülést, mert soha nem tudott figyelni, szeme elkalandozott a hegyi ösvény felé, mintha a hórihorgas alakot várná lejönni. Minden nappal elviselhetetlenebbé vált a hőség. November leggyilkosabb napjai köszöntöttek be, a nyár közepe. Centaine képtelen volt aludni. Tehetetlenül forgolódott ágyán és csorgott róla a víz, hajnalban pedig, amikor kivonszolta magát a kunyhóból, úgy érezte, szinte kiszívták minden erejét. Levert és magányos volt. Egyetlen öröme az evés volt, ópiumként fogyasztotta a sült vesét, amelyről mindennap Swart Hendrick gondoskodott. A hasa dagadt, a gyerek egyre hatalmasabbra nőtt, hogy a végén már csak terpeszben tudott ülni, miközben a magzat kegyetlenül rúgta és forgolódott benne, mint egy hatalmas hal, amely horogra került.

Nyögve könyörgött neki Centaine: – Maradj nyugton, te kis szörnyeteg... ó, Istenem, mennyire vágyom már, hogy megszabaduljak tőled! Aztán az egyik délután, amikor a leginkább kétségbe volt esve, Twentyman–Jones lejött a hegyről. Swart Hendrick látta meg és rohant, hogy figyelmeztesse, így volt ideje lemosni az arcát és átizzadt ruháját újra cserélni. Amikor a férfi belépett a karámba, Centaine már az asztalnál ült, elrejtve jókora hasát, s föl sem állt, hogy a doktort üdvözölje. – Nos, hölgyem, íme a jelentés. – A férfi egy vastag paksamétát rakott le elé az asztalra. Kibogozta az irattartó szalagjait és kinyitotta a dossziét. Pedáns kézírással oldalakon át számok és számára érthetetlen szavak sorakoztak. Lassan végiglapozta az egészet, miközben Twentyman–Jones szomorúan figyelte. Egyszer meg is rázta a fejét, mintha szólni akarna, ehelyett azonban egy zsebkendőt vett elő és zajosan kifújta az orrát. Centaine végül fölnézett rá. – Sajnálom – suttogta. – Semmit nem értek belőle. Magyarázza el, kérem. – Rövid leszek, asszonyom. Negyvenhat próbagödröt ástunk, mindegyiket ötven láb mélyre, hat láb méternyire egymástól. – Igen.,. bólintott Centaine. – És mit talált? – Rájöttem, hogy az egész birtokot harmincöt láb mélységben sárga föld borítja. Centaine hirtelen megszédült. A „sárga föld” olyan vészjóslóan csengett a fülének. Twentyman–Jones rövid szünetet tartott, ismét zajosan kifújta az orrát. Nyilvánvaló, gondolta Centaine, hogy nem akarja azonnal kimondani a végzetes szavakat, amelyek itt a helyszínen megölnék az egész jövőjét, minden vágyát. – Kérem, folytassa suttogta. – Ez alatt a réteg alatt – itt megállt és olyan tekintettel nézett a lányra, mint akinek menten megszakad a szíve –, nos, ez alatt a réteg alatt kék földre bukkantunk. Centaine a szájához emelte a kezét, mintha el akarna ájulni. „Kék föld”, ha lehet, ez még rosszabbul hangzott, mint a sárga föld, a gyerek kegyetlenül rugdalt benne, s a kétségbeesés úgy tört föl belőle, mint egy lávafolyam. – És mindezt semmiért – gondolta, s már nem is figyelte a férfit, aki folytatta mondandóját. – Ez a klasszikus csőformáció, természetesen, a bomló réteg alatt lévő sűrű kékesszürke agyag vízzáró réteggel. – Tehát végül is nincs gyémánt – szólalt meg halkan, mire a férfi rámeredt. – Hogy nincs gyémánt? Nos, asszonyom, száz szakmányonként átlagban huszonhat karátnyit termeltem ki. – Nem értem – rázta meg a fejét Centaine értetlenül. – Mit jelent ez, uram? Mennyi a száz szakmány? – Száz szakmány hozzávetőleg nyolcvan tonna föld. – És mit jelent az, hogy huszonhat karát? – Asszonyom, a Jagersfontein tizenegy karátot ad, s még a Wesselton sem ad többet tizenhat karátnál – és ezek a leggazdagabb gyémántlelőhelyek a világon. Ez a birtok pedig majdnem kétszer olyan gazdag. – Tehát akkor mégis van gyémánt? – Centaine a férfire meredt, aki lassan előhúzott alpakka zakójának zsebéből egy köteg sárga borítékot, amelyek egy zsineggel voltak átkötve, és letette az asztalra. – Kérem, Mrs. Courteney, ne keverje össze őket, mindegyik boríték más kutatógödör anyagát tartalmazza, s mindet alaposan annotáltam. Centaine zsibbadt ujjaival ügyetlenül kibontotta a zsineg csomóját és kinyitotta a legfelső borítékot. Tartalmát a tenyerébe öntötte. Egyik–másik morzsa nem volt nagyobb egy cukorkristálynál, egy másik azonban akkora volt, mint egy érett borsó. – Ez gyémánt? – kérdezte, mintha megerősítést várna. – Igen, asszonyom, méghozzá különlegesen jó átlagos minőségben. Centaine szótlanul meredt a kezében levő kőhalomra: kicsik, piszkosak és jelentéktelennek látszottak. – Nem tolakodásként, asszonyom, de megenged egy kérdést? Ha akar válaszol rá, ha nem, nem. A nő bólintott. – Ön egy szindikátus tagja... úgy értem, vannak partnerei ebben a vállalkozásban?

Centaine megrázta a fejét. – Úgy érti, ön a kizárólagos tulajdonosa ennek a birtoknak? Ön fedezte föl ezt a telért és csak a saját nevére nyújtott be igényt erre a bányára? Centaine ismét bólintott. – Akkor – csóválta meg a fejét gyászosan a férfi – pillanatnyilag, Mrs. Courteney, vélhetően ön a világ egyik legtehetősebb asszonya. *** Twentyman–Jones még három napig maradt a táborban. Sorról sorra elmagyarázta a lánynak, mi áll a jelentésében. Kinyitotta az összes borítékot és csipeszévei a tenyerébe tette a tipikus köveket, és kimutatta jellemző vonásaikat. – Némelyik olyan kicsi. .. van egyáltalán ezeknek értéke? – kérdezte Centaine, miközben ujja közt morzsolgatott egy cukorkristály nagyságú gyémántot. – Ez ipari gyémánt, asszonyom. Ez lesz az ön vajaskenyere. Ebből fogja finanszírozni az egész vállalkozást. A nagyobb ékszergyémántok, mint például ez itt, nos, ez lesz a lekvár a vajas kenyérre. A legfinomabb eperlekvár, asszonyom, ha megengedi a hasonlatot. – Ez volt az első majdnem szellemes megjegyzése a férfinek, bár arckifejezése még mindig morózus volt. A jelentés utolsó húsz oldalán sorolta föl a szakértő, milyen módszereket javasol a bányaműveléshez. – Ön rendkívül szerencsés, asszonyom, hogy szisztematikusan tárhatja föl a telért. Mindegyik nagy bánya, Kimberleytől Wesseltonig száz egymástól független tulajdonos által van összetúrva. Az eredmény teljes káosz – rázta meg a fejét és gyászos tekintettel beletúrt dús oldalszakállába. – Száz meg száz, harminc négyzetlábnyi területen működő bánya, mindegyik más sebességgel halad lefelé, közöttük utak, csigasorok. Káosz, asszonyom, teljes káosz! Az árak az égbe szöknek, emberek tömege pusztul el egy–egy omlásnál, ezernyi extra munkaerőre van szükség – egyszóval őrület! – Belenézett a lány szemébe. – Míg önnek, asszonyom, módjában áll módszeresen kitermelni az anyagot – itt kezét a saját jelentésére tette –, ebben megírtam, milyen módszerekkel kell ezt megtennie. Megvizsgáltam a talajt, s megszámozott feltáróhelyeket jelöltem be. Kiszámítottam, mennyi földet kell kitermelnie az egyes fázisokban. Felvázoltam az első akna fekvését, s elmagyaráztam, miként kell megterveznie minden egyes föltárást. Centaine itt megszakította a férfi tudományos értekezését. – Dr. Twentyman–Jones, maga állandóan azt mondja ön. Ugye nem gondolja, hogy ezt a csomó bonyolult dolgot mind nekem kell megcsinálnom? – Jóságos isten, dehogyis. Szüksége lesz egy jó mérnökre, aki ért a talajmozgatáshoz. Egy idő múlva jó pár ilyen mérnök fog itt dolgozni és sok száz, sőt sok ezer munkás – egy pillanatra elhallgatott – egyébként van már neve a bányának? Nyilván Courteney bányának fogja hívni. Centaine megrázta a fejét. – H’ani bányának – válaszolta. – Szokatlanul hangzik. Mit jelent ez? – Annak a szan asszonynak a neve, aki megmutatta nekem ezt a helyet. – Akkor nagyon is helytálló választás. Nos, visszatérve az előző témára, szüksége lesz egy jó mérnökre, aki kézbe veszi a kezdeti munkákat, amiket bátorkodtam itt fölvázolni. – Ismer ilyen embert, uram? – Nehéz ügy – mondta a férfi elgondolkodva. – A legkiválóbb emberek a De Beers állandó alkalmazásában állnak, s azok közül, akik számba jöhetnének, az egyik éppen most nyomorodott meg egy baleset során. – Egy pillanatra megint elgondolkodott. – Hanem igen jókat hallottam egy fiatal afrikanerről. Magam ugyan soha nem dolgoztam vele... a csudába, mi is a neve? Ó, igen, megvan. De La Rey! – Nem! – kiáltott föl Centaine vadul. – Sajnálom, asszonyom. Netán ismeri őt? – Igen. Ezért nem akarom. – Ahogy óhajtja... majd töröm a fejem máson. Aznap éjjel Centaine ide–oda hánykolódott az ágyában, megpróbált valami kényelmesebb pózt találni, hogy el tudja viselni a magzat rettentő súlyát. Már majdnem elaludt, amikor eszébe jutott Twentyman– Jones ajánlata, s lassan felült.

– Miért is ne? – kérdezte magától fennhangon a sötétben. – Vissza kell térnie ide. Egy idegen a munkának ebben a szakaszában többet lát meg, mint amennyit szeretnék. – Mindkét kezét a hasára szorította. – Csak a kezdetekhez lesz rá szükségem. Írok Abraham Abrahamsnek, hogy azonnal küldje ide Lothart. Meggyújtotta a lámpát és kitotyogott a sátor elé, s lehuppant az íróasztalához. Reggel Twentyman–Jones indulni készült. Minden fölszerelése fönt volt a teherautó platóján, annak hegyibe ültette fekete munkásait. Centaine átnyújtotta neki a jelentést. – Legyen olyan jó, és adja át a jelentését az ügyvédemnek Windhoekban ezzel a levéllel együtt. – Természetesen, asszonyom. – Nyilván át akarja majd nézni a beszámolót magával együtt, s mivel úgy instruáltam Mr. Abrahamsot, hogy vegyen föl kölcsönt a bankban, nyilván a bankigazgató is tárgyalni akar majd önnel, hogy kikérje a véleményét a birtokról. – Számítottam erre – bólintott a férfi. – Legyen nyugodt, informálom, micsoda érték nyugszik ebben a birtokban. – Köszönöm. E levélben utasítottam az ügyvédemet, hogy a kölcsönből fizesse ki önnek az eredeti honoráriumát még egyszer. – Ez szükségtelen, asszonyom, de nagyon nagylelkű ajándék. – Tudja, dr. Twentyman–Jones, egyszer még lehet, hogy igénybe venném állandó tanácsadóként a szolgálatait, ha majd működik a H’ani bánya – és szeretném, ha jó véleménnyel volna rólam. – Ehhez nincs szükség extrahonoráriumra, Mrs. Courteney, különösen ügyes, intelligens és kedves ifjú hölgynek találom önt. Megtiszteltetésnek venném, ha ismét együtt dolgozhatnánk. – Akkor még egy utolsó szívességre kérném. – Akámire, kedves asszonyom. – Kérem, senkinek ne említse személyes körülményeimet, amelyekkel itt megismerkedett. A férfi pillantása egy pillanatra a lány ruhájának elejére siklott. – A diszkréció, hölgyem, nem a legelhanyagolhatóbb kívánalma a mi szakmánknak. Mindamellett, soha nem tennék semmi olyat, amivel sértenék egy barátot. – Egy jó barátot, doktor – válaszolta a lány és kinyújtotta a kezét. – Egy nagyon jó barátot, Mrs. Courteney – bólintott a férfi és megfogta a nő kezét, s a lány egy pillanatig azt hitte, hogy el fog mosolyodni, de a férfi erőt vett magán, megfordult és beszállt a várakozó teherautóba. *** Megint csupán nyolc napba telt, míg a sofőr megtette az utat Windhoekig és vissza, s Centaine eközben többször is arra gondolt, vajon nem késlekedett–e túl sokáig. A gyerek már nagy volt és mintha sietős lett volna neki a dolog. Türelmetlenül követelte, hogy világra jöhessen, így amikor a nő meghallotta a távoli motorzúgást, hirtelen nagyon megkönnyebbült. Sátrának bejárata mögül figyelte a konvoj érkezését. Az első kocsiból szállt ki Lothar De La Rey, s bár megpróbált nem tudomást venni róla, pulzusa hirtelen fölgyorsult, amikor meglátta a férfit, aki a por, a hőség és a hosszú utazás ellenére elegáns volt és friss. A második utas, akinek Lothar segített Centaine kiszállni, igencsak meglepte Centaine–t. Egy apáca volt, a bencések ruhájában és kámzsájával. – Azt üzentem neki, hogy hozzon nővért, de nem ilyet! – morogta magában dühösen. A kocsi hátsó ülésén ott ült két aranybarna bőrű nama lány, mindkettőjük ölében csecsemő, mellük feszült a tejtől az olcsó, színes vászonruha alatt. Annyira hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna. Lothar odasietett a sátrához, tartása felsőséges és visszafogott, s átadott Centaine–nek egy köteg levelet, mielőtt bemutatta volna az apácát. – Ez itt Ameliana nővér a Szent Anna kórházból. Az unokatestvérem. Kitanult bábaasszony, de csak németül beszél. Teljesen megbízhatunk benne. A sápadt és sovány Ameliana nővér száraz rózsaszirom– illatot árasztott, szeme hidegen meredt Centaine–re és valamit mondott Lotharnak. – Szeretné megvizsgálni – fordított Lothar. – Később visszajövök és megbeszéljük, milyen munkát szán nekem.

– Nem tetszem neki. – Centaine ugyanilyen rosszindulatúan nézett az apácára, ahogyan az őrá, s Lothar bizonytalanodott, mielőtt elmagyarázta a dolgot. – Nem tudja elfogadni a megegyezésünket. Ő az egész életét a születésnek és a gyermekápolásnak szentelte. Egyszerűen nem fogja föl, miként tudja eltaszítani magától a gyermekét... megjegyzem, én sem. – Mondja meg neki, hogy ő se szimpatikus nekem, s azt, hogy a dolgát végezze, ne pedig fölöttem ítélkezzék. – Centaine... – tiltakozott a férfi. – Mondja meg neki! – csattant föl Centaine, mire Lothar valamit hadart az apácának németül, s ismét odafordult Centaine–hez. – Azt mondja, akkor tökéletesen megértik egymást. Ez jó. Őt csak a gyerek érdekli. Ami pedig az ítélkezést illeti, azt meghagyja a Mindenhatónak. – Mondja meg neki, hogy kezdheti a vizsgálatot. Miután Ameliana nővér végzett és eltávozott, Centaine nekiállt és elolvasta a leveleket. Az egyik Garry Courteney–től érkezett, tele volt theuniskraali hírekkel, alatta pedig ott virított Shasa tintába nyomott hüvelyklenyomata a szöveggel: „Michael Courteney, saját kezűleg”. Anna vaskos jegyzetlapjai, tele az asszony széles, kaparásszerű és nehezen kibetűzhető írásával, Centaine–t nagyon kellemes érzéssel töltötte el. Majd feltörte a pecsétet az utolsó levélen, amely Abraham Abrahamstól érkezett. „Kedves Mrs. Courteney! Az ön levele és dr. Twentyman–Jones tájékoztatása hihetetlen örömmel és lelkesedéssel töltött el. Nem találok szavakat, hogy kifejezzem örömemet s csodálatomat jó szerencséje felett. Mindazonáltal nem akarom fárasztani a gratulációmmal, s azonnal a lényegre térek. Dr. Twentyman–Jones és jómagam hosszas tárgyalásokat folytattunk a Standard Bank igazgatójával és vezetőivel, akik alaposan áttanulmányozták a mintákat és a jelentést. A bank azonnali hatállyal megnyitott önnek egy hitelszámlát 100 000 fonttal, évi 5,5 százalékos kamatra. Erről ebben a pillanatban bármennyit levehet, és ígéretet kaptunk arra is, hogy ez csak egy kezdő összeg, s további összegeket is készséggel az ön rendelkezésére bocsátanak. A hitel fedezete természetesen a H’ani bánya jövendőbeni hozama. Dr. Twentyman–Jones találkozott Lothar De La Rey úrral is, és felvilágosította tennivalójának mibenlétéről, a birtok kitermelésének „első fázisáról”. Mr. De La Rey 5000 fontot kért szolgálataiért. Élve a felhatalmazással, elfogadtam ezt a követelést és elismervény fejében át is adtam neki 1000 font előleget...” Centaine csak átfutotta a levél további részét, s megmosolyogta Abrahams egyik megjegyzését: „Megküldtem önnek mindazt, amit kért. Mindazonáltal, roppant érdekelne, mire kell önnek két tucat szúnyogháló. Egy nap talán elárulja, mi volt vele a szándéka, hogy csillapítsa kínzó kíváncsiságomat”. Félretolta a levelet, hogy majd később alaposan átolvassa, és Lotharért küldött. A férfi azonnal megjelent. – Ameliana nővér megnyugtatott, hogy minden komplikációmentes, s hogy rövidesen itt az ideje. Centaine szótlanul bólintott és az íróasztala előtt álló székre mutatott. – Még nem is gratuláltam a fölfedezéséhez – szólt Lothar, miközben elhelyezkedett. – Dr. Twentyman– Jones visszafogott becslése szerint is legalább 3 millió font sterling a bánya értéke. Ez minden képzeletet felülmúl, Centaine. A lány kissé lehajtotta a fejét és kimért hangon megszólalt: – Személyes kapcsolatunk természetéből adódik, továbbá abból, hogy immár nekem dolgozik, azt hiszem, a korrekt megszólítás, ami a jövőben nekem kijár, a Mrs. Courteney kell legyen. Keresztnevem használata olyan természetű kapcsolatot feltételez, ami már nem létezik kettőnk között. A férfi arcáról lassan eltűnt a mosoly. Egy szót sem szólt. – Most pedig lássuk, milyen munkát várok magától. – Most kívánja kezdeni, vagy majd a szülés után?

– Most azonnal, uram – felelte Centaine élesen –, sőt személyesen akarom felügyelni a völgybe vezető alagút megtisztítását a méhektől, ami az első lépés. Holnap éjjel kezdjük! *** Mire alkonyodott, mindennel elkészültek. A méhek barlangjának bejáratához vezető utat megtisztították, s amennyire lehetett, kiszélesítették, majd Lothar emberei a mopani fák rőzséjét halmozták össze. Mintha a méhek megérezték volna a rájuk leselkedő veszélyt, mert ahogy lement a nap, a visszanéző sugarakban rajzottak az aranyló csíkos potrohok, a sziklák között megszorult forró levegő vibrált a rovarok zümmögésétől. Ha nem lett volna a feketék feje fölött kifeszítve a mopani ágakra feszített moszkitóháló, bizonyosan összecsipkedték volna őket a méhek. Amint besötétedett, az addig izgatott rovarok eltűntek a barlangban. Centaine egy órát hagyott nekik, hogy a hatalmas kaptár lenyugodjék. Ekkor odaszólt Lotharnak: – Most meggyújthatja a füstölő edényeket. Lothar négy legmegbízhatóbb embere az edények fölé hajolt. Ezek négyfontos marhahúskonzerves dobozok voltak, amelyek oldalát kilyuggatták, s megtöltötték faszén és mindenféle gyógynövény keverékével, melyeket Centaine utasítására gyűjtöttek. A füvek titkát még O’wa adta át neki, s amikor az orrába csapott a csípős illat, eszébe jutott az apró busman emberke. Lothar emberei rövid dróton lóbálták az edényeket, ami Centaine–nek az arrasi nagypénteki körmenetek füstölőit juttatta eszébe. Amikor egyenletesen izzottak a füstölők, Lothar halk utasítására az emberek odamentek a barlang bejáratához. A lámpák fényében úgy festettek, mint megannyi kísértet. Lábuk vastag csizmába és bőr bricseszbe volt bújtatva, felsőtestükre pedig rá volt borítva a moszkitóháló. Egyesével bújtak át a barlang nyílásán, miközben a sűrű kék füst áradt az edényekből. Centaine ismét várt egy órát, majd Lotharral együtt belépett ő is a barlangba. Annyira kavargott benn a fanyar füst, hogy csak néhány lépésnyire láttak előre, a füst megszédítette a lányt, és rátört a hányinger is. A csillogó rovarok hatalmas lépeiken csüngtek alá a barlang boltozatáról. Zümmögésük álmos sutyorgássá vált. Centaine kisietett a barlangból és szinte letépte magáról a szúnyoghálót, és mély lélegzetet vett, hogy leküzdje hányingerét. Amikor ismét beszélni tudott, odaszólt Lotharnak: – Elkezdhetik behordani a rőzsekötegeket, csak vigyázzanak a lépekre, nehogy megbolygassák őket. Ő már nem ment be a barlangba, hanem félreült, míg Lothar emberei behordták a rőzsét. Már elmúlt éjfél, amikor kijött a férfi. – Végeztünk. – Vigye le az embereit a völgybe és csak két óra múlva jöjjenek vissza. – Nem értem. – Egy ideig egyedül szeretnék itt maradni. Egyedül ült és hallgatta, hogy csendesedik el a völgy. Amikor teljes volt a csönd, fölnézett az égre, ahol ott ragyogott O’wa csillaga. – Hatalmas Oroszláncsillag szelleme – suttogta –, ugye megbocsátasz nekem? Fölállt és súlyos léptekkel megindult a sziklafal felé. Magasan a feje fölé emelte a viharlámpát és szemügyre vette a busman falfestményeket, amelyek sárgán ragyogtak a lámpa fényében. Az árnyak úgy lobogtak, mintha a jávorantilop és az imádkozó sáska szelleme megelevenedett volna a falon. – Ó, szellemek, bocsássatok meg nekem! Védelmezői a „helynek, ahol semminek nem szabad meghalnia”, bocsássatok meg a mészárlásért. Nem magamért teszem, hanem, hogy jó vizet adhassak a gyermeknek, aki itt született e titkos helyen. Visszament a barlang bejáratához, nehezen vonszolta magát a hasa miatt, s telve volt bűntudattal. – O’wa és H’ani szelleme, figyeltek engem? Nem fogtok védeni többé, ha ezt megteszem? Fogjátok–e szeretni és védeni a Nam Gyereket és a kis Shasát ez után a szörnyű árulás után? Térdre ereszkedett és csendesen imádkozott minden szan szellemhez, Istenhez, míg rá nem jött, hogy eltelt a két óra, mert meghallotta a völgy felől visszaérkező emberek hangját. Lothar De La Rey, mindkét kezében egy–egy benzines kannával, megállt a barlang bejáratánál. – Csinálja! – szólt oda neki Centaine, és a férfi belépett a barlangba. Hallotta, ahogy kipattan a benzinkannák fedele, majd a folyadék bugyborékolását. A benzin mindent átható szaga pillanatok alatt elborította a völgyet, s a méhek is magához tértek kábulatukból a rettenetes bűztől.

Lothar kilépett a barlangból és a földre lottyintotta az utolsó csepp benzint is, majd a kannát lehajítva odarohant a lányhoz. – Gyorsan – lihegte –, mielőtt kijönnek a méhek! Már megindultak a méhek a viharlámpa fénye felé, s leszálltak a hálóra, amely a lány arcát védte, s egyre többen jelentek meg a sziklahasadék felett. Centaine meglóbálta a lámpát és odahajította a barlang bejáratába. Az üveg széttört és végiggurult az egyenetlen talajon. A kis sárga láng megremegett, s már–már úgy látszott, hogy kialszik, amikor a kiöntött benzin tüzet fogott. Úgy robbant be, mintha a föld rendült volna meg. Centaine hátratántorodott, tűz tört ki a hegy torkából, amely megtöltötte a völgyet. A barlang egy szempillantás alatt izzó kemencévé alakult, s a hegygerincen lévő nyílásokból is láng csapott elő, mint megannyi fáklya, és bevilágította az egész hegyet, akár a déli nap. A felcsapó szél azonnal lángra lobbantotta a milliónyi méhet, s másodperceken belül csak a lángok pattogása hallatszott. Ahogy a rőzse is lángba borult, újabb hőhullám csapott ki a barlangból. Centaine megbabonázva hátrálva meredt a pusztulásra. A lángban álló barlangból újfajta hang keltette föl az érdeklődését. Tompa puffanások hallatszottak bentről, mintha élő testek zuhantak volna a barlang padlatára a boltozatról. Nem értette, mi lehet az, míg meg nem látta a kígyóként előkanyargó sötét masszát a barlang kijáratában. – A méz! – suttogta. – Megolvadtak a lépek! Méhek milliárdjainak évszázados munkája olvadt meg és zuhant le a földre, s enyészett el a tűzben. A méz és a viasz összeolvadt, s lángoló patakként folyt végig az ösvényen, sisteregve pusztítva el mindent, ami az útjába került. A fortyogó méz édes–forró bűze mintha megállt volna a levegőben. – Ó, istenem – suttogta. – Ó, istenem, bocsásd meg, amit tettem! Centaine egész éjjel ott állt és nézte, hogy lángol a barlang. Hajnalra a sziklákat beborította a korom, a barlang úgy ásított, mint egy összeroncsolt gyomor, padlóját pedig karamellizálódott ragacsos méz borította. Amikor Centaine kimerülten visszatántorgott az oroszlános fához, Ameliana nővér már várta és segített neki lefeküdni az ágyra, s nedves ruhával letörölte a mézillatú kormot arcáról és a testéről. Déli egy órakor Centaine vajúdni kezdett. *** Sokkal inkább halálos csata volt ez, semmint új élet születése. Centaine és a gyermek egész délután küzdött egymással, s ez a küzdelem jócskán belenyúlt az éjszakába. – Nem sírok – morogta Centaine összeszorított foggal –, temiattad nem fogok sírni, verjen meg az isten! Olyan hullámokban tört rá a fájdalom, ahogy annak idején a hullámok a Csontváz partot ostromolták. Centaine úszott ezeken a hullámokon, a tajtékzó taréjról hirtelen le a szédítően mély hullámvölgybe. Minden egyes alkalommal, amikor már elviselhetetlen volt a fájdalom, föl akart guggolni, ahogy H’ani tanította, de Ameliana visszalökte a hátára, s a gyerek mintha beléje szorult volna. – Gyűlöllek – vicsorgott az apácára, s a szemébe csorgó verejték megvakította. – Gyűlöllek... mint ahogy ezt a micsodát is itt bennem. – A gyerek mintha megérezte volna ezt a gyűlöletet, mert összevissza mozgott benne, mintha soha nem akart volna világra jönni. – Ó! – sziszegte a lány. – Takarodj már belőlem! – és vágyakozva gondolt H’ani vékony karjaira, ahogy együtt erőlködött vele. Egyszer Lothar beszólt a sátor bejárata mögül: – Hogy megy, nővér? – Szörnyű... ez a nő úgy küzd, mint egy harcos, nem mint egy anya. Két órával napkelte előtt egy végső görcs rándította össze Centaine–t, amely szinte szétroppantotta a gerincét, mintha kiugrott volna a medencéje a helyéről, a gyerek feje megjelent – kerek volt és nagy, mint egy ágyúgolyó, s egy perccel később felsírt a jövevény. – Te sírsz – suttogta Centaine győzedelmesen –, nem én! Ernyedten hevert az ágyon, minden ereje, elhatározása és gyűlölete kiszállt belőle, s a teste üres volt és fájt. ***

Amikor Centaine fölébredt, Lothar ott állt az ágy lábánál. A hajnal fénye hátulról világította meg a férfit, így nem látott mást, mint egy sötét sziluettet. – Fiú – szólalt meg a férfi. – Fia van. – Nem nekem – válaszolta a nő rekedten –, magának. Egy fiú, gondolta – aki test a testemből, vér a véremből. – A haja aranyszőke – szólalt meg ismét Lothar. – Nem akarok tudni róla... így szól az egyezségünk. Tehát a haja ugyanúgy fog csillogni a napfényben, mint az apjáé, de vajon lesz–e olyan szép ember, mint az apja? – Az elsőszülöttem után Manfrednak neveztem el. – Hívja, aminek akarja – suttogta –, és vigye innen olyan messzire, amilyen messze csak lehet. – Manfred, az én fiam. A nő úgy érezte, menten megszakad a szíve, mintha selymet szakítottak volna el a belsejében. – Most épp a dajkája szoptatja... idehozhatja, ha látni óhajtja. – Soha. Nem akarom soha látni. Ez is benne szerepel a megállapodásunkban. Vigye innen. – És tejtől duzzadó mellébe élesen belenyilallt a fájdalom, hogy megszoptathassa aranyhajú fiát. – Így is jó. – Lothar egy percig várt, hátha akar még valamit mondani a nő, de az elfordította a fejét. – Ameliana nővér magával viszi Windhoekba. Azonnal indulnak. – Mondja meg neki, hogy induljanak már, és vigye innen azt a kis fattyút! A férfi sarkon fordult és néhány perc múlva hallani lehetett a motor berregését, majd azt, ahogy lassan elhal a hangja a sivatagban. Centaine mozdulatlanul feküdt az ágyban és a sátor zöld vásznán keresztül nézte a napfelkeltét. Mélyen belélegezte a sivatag kovaszagú levegőjét, amelyet annyira szeretett, de amelyet a vér édeskés illata is áthatott, fia születésének vére, vagy annak a kis szan asszonynak a vére, aki kint porlad valahol a Kalaháriban? H’ani vérének képe a sziklán lelki szemei előtt hirtelen átalakult fortyogva folyó mézzé, amely a szanok szent helyéről csordogált lefelé az ösvényen, s a méz illata elmosta a vér szagát. A lángoló méz füstjén át előderengett H’ani apró, szívalakú arca, s szomorúan meredt rá. – A gyermekért tettem – suttogta Centaine –, Shasáért. – Az arc elenyészett, s a helyére úszott elsőszülöttjének arca. – Shasa, gyermekem, találj mindig jó vizet! – De ez az arc is elhomályosult, s aranyló fürtöket látott helyette. – Neked is, kicsinyem, ugyanezt kívánom. Te is találj mindig jó vizet! De ez már mintha Lothar arca lett volna... vagy talán Michaelé? Ezt képtelen volt megállapítani. – Egyedül maradtam! – rikoltott bele sírva lelkének csendjébe. – Istenem, nem akarok egyedül maradni! Aztán fülébe csengtek a gyémántszakértő szavai: „Pillanatnyilag, Mrs. Courteney, vélhetően ön a világ egyik legtehetősebb asszonya”. Az jutott eszébe: – Mindenemet, a H’ani bánya minden gyémántját odaadnám azért, hogy jogom legyen szeretni egy férfit, s hagyni, hogy az a férfi szerethessen engem... azért, hogy magamhoz szoríthassam mindkét fiamat. Dühösen zúzta szét ezt az ábrándot. – Ezek egy bután érzelgős, gyenge és gyáva asszony gondolatai. Beteg vagy és ki vagy merülve. Aludj! – parancsolta magára keményen. – Holnap – becsukta a szemét –, holnap ismét bátor leszel és erős. Vége