Wilbur Smith 04 - A küldetés.pdf

Wilbur Smith KÜLDETÉS

Wilbur Smith KÜLDETÉS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült WILBUR SMITH: THE QUEST First published in 2007 by Macmillan Ltd Pan Macmillan, 20 New Wharf Road, London NI 9RR Copyright © Wilbur Smith 2007 All rights reserved Fordította: Boda Mária Borító: Császma József Hungarian edition © Delej Kft. 2007 Hungarian translation © Delej Kft. 2007

Ezt a könyvet feleségemnek, MOKHINISo-nak ajánlom. Gyönyörő, szeretı, hőséges és igaz; Nincs a világon senki, csak te vagy.

Két magányos ember jött le a magas hegyekbıl. Viseltes szırmékbe voltak öltözve, bırsisakjuk fülvédıjét az álluk alá szíjazták a hideg ellen. Szakálluk nyíratlan volt, arcukat szél cserzette. Csekély málhájukat a hátukon cipelték. Nehéz, veszélyes utat tettek meg, míg ide elértek. Bár ı ment elıl, Merennek halvány sejtelme se volt, merre járnak, és azt sem tudta, miért jöttek el ily messzire. Ezt csak a mögötte ballagó öreg tudta, aki még nem látta elérkezettnek az idıt, hogy felvilágosítsa. Mióta eljöttek Egyiptomból, tengereken és tavakon, széles folyókon keltek át, átszeltek hatalmas síkságokat és erdıségeket. Különös és veszélyes állatokkal találkoztak meg még különösebb és veszélyesebb emberekkel. Aztán elérték a hegyeket, a csodás hófödte hegycsúcsok és tátongó szakadékok világát, ahol nehéz volt lélegezni a ritka levegıben. Lovaik elpusztultak a csikorgó hidegben, Merennek is lefagyott egy ujja, megfeketedett, aztán rohadni kezdett. Szerencsére nem a jobb kezén, így nem akadályozta sem a kardja, sem az íja használatában. Meren megállt az utolsó meredély szélén, az öreg odalépett mellé. Köpenye a fehér tigris bundájából készült, melyet Meren terített le egyetlen nyíllövéssel, mikor az állat megtámadta. Egymás mellett állva néztek le az idegen tájra, a folyókra és a sőrő, zöld dzsungelekre. - Öt év - szólalt meg Meren. - Öt éve vagyunk úton. Megérkeztünk végre, Mágus? - Ugyan már, jó Meren, csak nem tartott ilyen hosszú ideig? - kérdezte Taita, szeme huncutul csillogott deres szemöldöke alatt. Meren válaszul lekapta hátáról a kardhüvelyt és odamutatta a bırbe karcolt rovátkák hosszú sorait. -Minden egyes napot feljegyeztem, ha netán meg akarnád számolni - bizonygatta. Életének több mint felét azzal töltötte, hogy a nyomában járva óvta Taitát, de még mindig nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e vagy csak ugratja. - De nem válaszoltál a kérdésemre, tiszteletre méltó Mágus. Utunk végére értünk? - Nem, még nem - rázta meg Taita a fejét. - De vigasztalódj, kezdetnek nem rossz, amit idáig megtettünk. - Átvette a vezetést, és elindult lefelé egy keskeny párkányon.

Meren néhány pillanatig bámult utána, aztán csinos, nyílt arca beletörıdı vigyorra húzódott. - Hát soha nem unja meg a vén mihaszna? kérdezte a hegyeket, hátára vetette kardját, és az öreg nyomába eredt. A szirt tövében éppen megkerültek egy fehér kvarc-tömböt, mikor fuvolázó hang szólalt meg a magasból. - Legyetek üdvözölve, utazók! Már régen várom, hogy megérkezzetek. Meglepıdve megtorpantak és felpillantottak a párkányra a fejük fölött. Egy gyermeknek tőnı alak ült ott, egy fiú, ki nem látszott idısebbnek tizenegy évesnél. Furcsa volt, hogy korábban nem vették észre, hiszen jól látható volt: a csillogó kvarcról visszatükrözıdı ragyogó napfény szemfájdítóan sugárzó fénykoszorút vont az alakja köré. - Azért küldtek, hogy elvezesselek benneteket Sa-raswati, a bölcsesség és újjászületés istennıjének templomához - mondta a gyermek mézédes hangján. - Te beszéled az egyiptomi nyelvet! - álmélkodott Meren. A fiú csak mosolygott ostoba megjegyzésén. Pajkos kis majomarcán oly megnyerı volt a mosoly, hogy Meren önkéntelenül viszonozta. - Ganga vagyok, a hírnök. Gyertek! Még egy kis utat meg kell tennünk. - Felállt, fekete haja vastag fonatban lógott az egyik vállára. A hideg dacára mindössze egy ágyékkötıt viselt. Sima bıre sötét gesztenyeszínő volt, hátán púp éktelenkedett, mint egy tevéé, groteszk és felkavaró látvány volt. Látta az arcukon a döbbenetet, és megint elmosolyodott. - Majd hozzászoktok, ahogy én - mondta. Leugrott a párkányról, és felnyúlt, hogy megfogja Taita kezét. - Erre gyertek! A következı két napban Ganga sőrő bambuszerdın keresztül vezette ıket. Az ösvény roppant kanyargós volt, nélküle százszor is eltévedtek volna. Ahogy ereszkedtek lefelé, egyre melegebb lett, végre megszabadulhattak szırméiktıl, és fedetlen fıvel folytathatták útjukat. Taita vékony, ezüstös haja egyenesen hullott alá, Meren fekete fürtjei dúsan göndörödtek. A második napon kijutottak a bambuszerdıbıl, az ösvény sőrő dzsungelben vezetett tovább, ahol a magasban összenıtt növényzet elzárta a napot. A fülledt, meleg levegıben nedves föld és rothadó növények szaga érzett. Élénk tollazatú madarak repkedtek a fejük fölött, apró majmok cseverésztek makogva a fák felsı ágain, ragyogó színő pillangók lebegtek a virágzó liánok fölött. A dzsungelbıl drámai hirtelenséggel sík területre értek ki, körülbelül egy mérföld hosszan nyúlt el a dzsungel szemközti zöld faláig. A tisztás közepén hatalmas építmény emelkedett. A tornyok és teraszok vajsárga kıtömbökbıl épültek, az egészet ugyanilyen kıbıl rakott magas fal vette

körül, meztelen férfiakat és nıket ábrázoló buja szobrok és dombormővek díszítették. - Megbokrosodnának a lovak attól, amit ezek a szobrok mővelnek mondta Meren rosszallóan, de a szeme csillogott. - Szerintem te is modellt állhattál volna a szobrászoknak - jegyezte meg Taita. Az emberi testek összekapcsolódásának minden elképzelhetı módja ott volt abba a sárga kıbe vésve. - Biztos nincs semmi azokon a falakon, ami új neked. - Ellenkezıleg, sokat tanulhatnék - ismerte be Meren. - A fele álmomban se jutna eszembe. - Ez a Bölcsesség és Újjászületés Temploma - emlékeztette ıket Ganga. - Itt a nemzés aktusát egyszerre tekintik szentnek és szépségesnek. - Meren már régóta vallja ez a nézetet - jegyezte meg Taita szárazon. Most már kikövezett ösvény vezetett egészen a külsı falban nyíló kapuig. A nehéz tölgyfa kapuszárnyak nyitva álltak. - Lépjetek be! Az aszparák már várnak - sürgette ıket Ganga. - Aszparák? - kérdezte Meren. - A templomi szüzek - magyarázta Ganga. Beléptek a kapun, s ekkor még Taita is meglepetten pislogott, mert csodálatos kertben találták magukat. A sima zöld pázsitot virágzó bokrok és érett gyümölcstıl roskadozó fák tarkították. Még a növények elismert tudósa, Taita sem ismerte fel az egzotikus fajták mindegyikét. A virágágyások szikrázó színekben tündököltek. A kapu közelében három fiatal nı ült a gyepen. Mikor megpillantották az utazókat, felugrottak és könnyed léptekkel odasiettek hozzájuk. Izgatottan kacagya és táncolva mindkettıjüket megcsókolták és megölelték. Az elsı aszpara karcsú volt, aranyhajú és gyönyörő, fehér bıre makulátlan. - Isten hozott! Én Astrata vagyok mutatkozott be. A második aszparának sötét haja volt és ferdevágású szeme. Bıre áttetszı volt, mint a méhviasz, és fénylı, mint mesteri kézzel csiszolt elefántcsont. - Én Wu Lu vagyok - mondta, csodálattal simogatva Meren izmos karját, - te pedig gyönyörő vagy. - Én Tansid vagyok - mondta a harmadik aszpara, aki magas volt és szép, mint egy szobor, szeme meghökkentıen kékeszöld, mint a türkiz, haja lángolóan vörös, tökéletes fogai vakítóan fehérek. Mikor megcsókolta Taitát, lehelete ugyanolyan illatos volt, mint a kert virágai. - Légy üdvözölve - mondta neki. - Vártunk téged. Kashyap és Samana mondták, hogy jössz, ık küldtek elébed. Nagy öröm az érkezésed.

Wu Lut egyik karjával magához ölelve, Meren visz-szapillantott a kapura. - Hová lett Ganga? - kérdezte. - Sose volt itt. Ganga erdei szellem, most, hogy elvégezte feladatát, visszament a másik világba - magyarázta Taita. Meren elfogadta a magyarázatot. Oly régen élt a Mágus mellett, hogy már a legfurcsább, legtitokzatosabb jelenségeken sem csodálkozott. Az aszparák bevitték ıket a templomba. A templom belseje hővös és homályos volt a forró és ragyogó napsütés után, áthatotta a Saraswati istennı aranyszobrai elıtt álló füstölıkbıl áradó tömjénillat. Bı, sáfrányszínő köntösbe öltözött papok és papnık imádkoztak elıttük, miközben aszparák suhantak tarka lepkeként az árnyékokban. Némelyik odajött, hogy megcsókolja és megölelje az idegeneket. Megcirógatták Meren karjait és mellkasát, megsimogatták Taita szakáilát. Végül Wu Lu, Tansid és Astrata kézen fogták és egy hosszú folyósón a templom lakrészébe kísérték ıket. Az ebédlıben párolt zöldséget és édes vörösbort szolgáltak fel a két férfinak. Oly régen éltek szőkös koszton, hogy még Taita is mohó étvággyal evett. Amikor jóllaktak, Tansid Taitát a számára elıkészített hálókamrába vezette. Segített neki levetkızni, meleg vízzel teli rézkádba állította és lemosta elcsigázott testét. Úgy bánt vele, mint anya gyermekével, oly természetesen és gyengéden, hogy Taita nem érezte magát kényelmetlenül még akkor sem, mikor a mosdószivacsot a kasztrálás csúf sebhelyén húzta el. Miután szárazra törölte, a gyékényágyhoz kísérte, leült mellé és halkan dúdolt neki, míg az öreg mély, álomtalan alvásba nem zuhant. Wu Lu és Astrata egy másik kamrába vitte Merent. Ahogy Tansid tette Taitával, ık is megfürdették, aztán lefektették aludni. Meren próbálta ıket magánál tartani, de a kimerültségtıl csak félszívvel igyekezett, és a lányok kuncogva magára hagyták. Pillanatokon belül ıt is elnyomta az álom. Meren a beszőrıdı napfényre ébredt, kipihenten és megújult erıvel. Nyőtt, elmocskolódott öltözéke eltőnt, helyére friss, bı tunikát készítettek. Alighogy felöltözött, nıi hangokat, gyöngyözı nevetést hallott kintrıl az ajtaja felé közeledni. A két lány porcelántálakkal és nagy kancsó gyümölcslével rontott a szobába. Miközben ettek, Merenhez egyiptomi nyelven szóltak, de egymás közt más nyelveken beszéltek. Úgy tőnt, mindegyik az anyanyelvét használja legszívesebben. Astrata jón volt, ami megmagyarázta aranyszıke haját- Wu Lu a messzi Kína jellegzetes, csilingelı nyelvét beszélte. Az étkezés végeztével kivitték Merent a napfényre, oda, ahol egy szökıkút záporozta vizét egy mély medencébe. A két lány ledobta lenge

köntösét és meztelenül a vízbe ugrott. Mikor Astrata észrevette, hogy Meren nem követi ıket, kiment érte a partra, hajából és testérıl csurgott a víz. Nevetve megragadta a férfit, lehúzta róla a tunikát és a medencéhez vonszolta. Wu Lu a segítségére sietett, együtt betuszkolták a vízbe, ahol fröcskölve játszadozni kezdtek vele. Meren hamarosan feladta tartózkodását, és ugyanolyan örömmel, minden szégyenérzet nélkül vett részt a játékban. Astrata megmosta a férfi haját és megcsodálta harcban szerzett sebeinek nyomait izmos testén. Meren elámult a két lány testének tökéletességén, ahogy hozzádörgölıztek. Kezük egy pillanatra sem pihent a víz alatt. Mikor sikerült felizgatniuk, boldogan visítottak, kihúzták a vízbıl és magukkal vitték egy kis pavilonba a fák alatt. A kıpadlót szınyegek és selyempárnák borították, ide fektették le még nedvesen a medence vizétıl. - Most áldozni fogunk az istennınek - közölte WuLu. - Hogyan? - Ne félj, megmutatjuk - nyugtatta meg Astrata. Selymes testével egész hosszában Meren hátához simult, a füleit és a nyakát csókolgatta, meleg hasát nekinyomta a férfi fenekének. Kezét elırenyújtva Wu Lut simogatta, aki karját és lábát Meren köré fonta, és a száját csókolta. A két lány mesterfokon őzte a szerelem mővészetét. Kis idı múlva olyan volt, mintha ık hárman eggyé váltak volna, egyetlen hatkarú, hatlábú, háromszájú teremtménnyé olvadtak volna össze.

Merenhez hasonlóan Taita is korán ébredt. Bár kimerítette az utazás, néhány óra alvás visszaadta testi és szellemi erejét. A hajnal fénye töltötte meg a kis szobát, mikor felült a gyékényágyon és rájött, hogy nincs egyedül. Tansid térdelt a gyékény mellett és mosolyogva köszöntötte: - Jó reggelt, Mágus. Gondoskodtam ételrıl és italról neked. Ha majd csillapítottad étvágyadat, Kashyap és Samana türelmetlenül várják, hogy találkozzanak veled. - Kik ık? - Kashyap a mi tisztelendı apátunk, Samana a tisztelendı anyánk. Hozzád hasonlóan ık is kiváló mágusok. Samana a templom kertjében várta egy lugasban. Jó kiállású, meghatározhatatlan korú asszony volt, sáfrányszínő köntösben. Dús haja már ıszült a halántékánál, szemébıl végtelen bölcsesség sugárzott. Miután öleléssel üdvözölte, intett Taitának, hogy foglaljon helyet mellette a márványpadon. Érdeklıdött, milyen volt az útja a templomig, és egy darabig még elcsevegett vele, mielıtt azt mondta: - Nagyon örülünk, hogy még idıben érkeztél, hogy találkozhass Kashyap apáttal. Már nem sokáig lesz a körünkben. İ hívott ide. Tudtam, hogy idehívtak, de azt nem, hogy ki - bólintott Taita. - Miért hívott? - Majd ı elmondja neked, most megyünk és felkeressük - válaszolta Samana. Felállt és kézen fogta Taitát. Zegzugos folyosókon és termeken át vezette, aztán fel egy végtelennek tőnı csigalépcsın, míg végre megérkeztek egy kis kör alakú szobába a templom legmagasabb tornyának tetején. Körben nyitott volt, északra el lehetett látni a zöld dzsungel fölött egészen a hófödte hegyláncig. A padló közepén párnákkal megrakott puha derékalj volt, azon ült egy férfi. - Állj elébe - suttogta Samana. - majdnem teljesen süket, látnia kell a szádat, mikor szólsz hozzá. - Taita úgy tett, ahogy Samana mondta; aztán Kashyappal csöndben nézték egymást egy darabig. Kashyap nagyon öreg volt. Világos szeme homályos volt, szája fogatlan, bıre száraz és foltos, mint valami régi pergamen, haja, szakálla és

szemöldöke színtelen és átlátszó, mint az üveg. Kezeit és fejét megállíthatatlan remegés rázta. - Miért küldtél értem, Mágus? - kérdezte Taita. - Mert jó lélek vagy - suttogta Kashyap. - Honnan tudsz rólam? - Ezoterikus erıd és jelenléted nyomot hagy az éterben, mely messzirıl érzékelhetı - magyarázta Kashyap. - Mit kívánsz tılem? - Semmit és mindent, talán az életedet. - Magyarázd meg. - Sajnos, túl sokáig vártam vele. A halál sötét tigrise már itt ólálkodik körülöttem. Elmegyek, mielıtt lenyugszik a nap. - A feladat, amit nekem szánsz, fontos? - Végzetesen fontos. - Mit kell tennem? - Fel akartalak vértezni az elıtted álló küzdelemre, de megtudtam az aszparáktól, hogy eunuch vagy. Errıl eddig nem tudtam. Nem tudom átadni neked a tudásomat azon a módon, ahogy terveztem. - Milyen módon? - Testi csere révén. - Még mindig nem értem. - A módszer kettınk testi egyesülésével járt volna. A sérülésed miatt ez nem lehetséges. - Taita hallgatott. Kashyap aszott, karomszerő kezét Taita kajára tette. Gyengéd volt a hangja, mikor megszólalt: - Látom az aurádból, hogy megbántottalak azzal, hogy a fogyatékosságodat említettem. Bocsáss meg érte, de kevés idım maradt, és nem kertelhetek. Mivel Taita továbbra sem szólt, Kashyap folytatta: - Arra az elhatározásra jutottam, hogy a cserét Samanával ejtem meg. İ is jó lélek. Ha már nem leszek, mindent átad neked, amit tılem megtudott. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam. - Az igazság fájdalmas, de nem te okoztad. Megteszek bármit, amit tılem kívánsz. - Akkor maradj velünk, mialatt mindent, ami a birtokomban van, a hosszú életem során szerzett tudást és bölcsességet átadom Samanának. Késıbb majd megosztja veled, hogy fel legyél vértezve a szent küldetésre, ami a sorsod. Taita néma fejbólintással adta beleegyezését.

Samana összecsapta tenyerét, mire két aszpara jött fel a lépcsın, mindkettı fiatal és szép, az egyik barna, a másik mézszıke. Követték Samanát a falnál álló pa-rázstartóhoz, és segítettek neki erısen illatozó füvekbıl fızetet készíteni. Mikor az ital elkészült, odavitték Kashyaphoz. Az egyik megfogta a fejét, hogy ne remegjen, a másik az ajkához tartotta a kelyhet. A vénség hangosan kiszürcsölte az italt, egy kevés végigcsurgott az állán, aztán kimerültén hanyatlott a párnákra. A két aszpara gyengéden és tiszteletteljesen levetkıztette, majd egy alabástrom palackból illatos balzsamot öntöttek az ágyékára. Szelíden, de kitartóan masszírozni kezdték fonnyadt férfiasságát. Kashyap nyögött, motyogott és ide-oda rángatta a fejét, de az aszparák ügyes kezében és a gyógyszer hatására pénisze végül duzzadtan felmeredt. Ekkor Samana lépett oda a derékaljhoz. Köntöse alját derékig megemelve feltárta formás lábait és kemény, gömbölyő fenekét. Lovagló ülésben Kashyap fölé ereszkedett, és egyik kezével magába vezette férfiasságát. Mikor összekapcsolódtak, a köntöst leengedve eltakarta magukat, és lassan ringatózni kezdett, miközben halkan suttogta: - Mester, készen állok, hogy befogadjam mindazt, amit adni akarsz nekem. - Szívesen bízom rád. - Kashyap hangja vékonyan és rekedten szólt. Használd bölcsen és jól. - Ismét rángatni kezdte a fejét, vénséges vonásai szörnyő grimaszba torzultak. Aztán felnyögött és teste görcsbe merevedett. Körülbelül egy óráig mindketten mozdulatlanok maradtak. Akkor Kashyap torkából hörögve távozott a levegı, és teste elernyedt. Samana elfojtotta a torkából elıtörni készülı sikolyt. - Meghalt mondta végtelen bánattal és szánalommal a hangjában. Óvatosan elszakította magát Kashyap holttestétıl. Letérdelt mellé, és lezárta az üresen bámuló fakó szempárt, majd Taitára pillantott. - Ma este napnyugtakor elégetjük porhüvelyét. Kashyap patrónusom és vezetım volt egész életemben. Több volt számomra, mint egy apa. Most lényege tovább él bennem, eggyé vált a lelkemmel és szellememmel.

Bocsáss meg nekem. Mágus, de kell egy kis idı, hogy kellıképpen magamhoz térjek e szívszaggató élmény után, és hasznodra lehessek. Akkor majd megkereslek. Az esti szürkületben Taita, Tansiddal az oldalán, szobája kis erkélyén állva nézte, hogyan ég Kashyap apát halotti máglyája lenn a templomkertben. Mélységes veszteséget érzett, hogy nem ismerhette meg korábban. Rövid ismeretségük is elég volt, hogy felébredjen benne az összetartozás érzése. A sötétben megszólaló lágy hang kizökkentette merengésébıl. Hátrafordult, és látta, hogy Samana jött oda hozzájuk csendben. - Kashyap is tudatában volt a köztetek lévı köteléknek - mondta, miközben odalépett Taita mellé. - Te is az Igazságot szolgálod. Ezért hívott magához oly sürgetıen. İ keresett volna fel, ha a teste bírta volna az utat. A testi összekapcsolódás, az Igazság oltárán meghozott utolsó nagy áldozata során, melynek tanúja voltál, Kashyap átadott egy üzenetet, hogy továbbítsam neked. De mielıtt megteszem, azt kérte, tegyem próbára a hitedet. Mondd nekem, Gallalai Taita, mi a hitvallásod? Taita kis ideig gondolkodott, csak aztán válaszolt. -Hiszem, hogy a világegyetem két hatalmas sereg csatatere. Az egyik az Igazság isteneinek serege, a másik a Hazugság démonjaié. - Mi szerepünk lehet nekünk, esendı halandóknak ebben a kataklizmikus küzdelemben? - Az Igazságnak szentelhetjük magunkat, vagy behódolhatunk a Hazugságnak. - Ha a jobb kéz felıli ösvényt, az Igazság útját választjuk, hogyan állhatunk ellen a Hazugság sötét erejének? - Úgy, hogy addig kapaszkodunk az Örökkévalóság Hegyére, míg tisztán nem látjuk az Igazság arcát. Mikor ezt elértük, bekerülünk a Jóságos Halhatatlanok közé, kik az Igazság harcosai. - Ez minden ember sorsa? - Nem! Csak nagyon keveseké, csak a legderekabbak emelkednek erre a rangra. - Végül az Igazság gyızedelmeskedni fog a Hazugság fölött?

- Nem! A Hazugság fennmarad, de az Igazság is. Harcuk váltakozó sikerrel folyik, de örök. - Az Igazság nem az Isten? - Hívd Rának vagy Ahura Mazdának, Visnunak vagy Zeusznak, Wotannak vagy bármilyen néven, ami a legszentebbnek hangzik a füledben, az Isten az Isten, egyetlen és egyedüli. - Taita megtette hitvallását. - Látom az aurádból, hogy a Hazugságnak nyoma sincs abban, amit állítasz - mondta Samana csendesen és letérdelt Taita elé. - Kashyap szellemlelke megnyugodott bennem, hogy valóban az Igazság híve vagy. Nincs akadálya a vállalkozásunknak, most már belefoghatunk. - Magyarázd el nekem, Samana, mi ez a mi „vállalkozásunk”. - A mostani gyászos idıkben a Hazugság ismét kezd hatalomra jutni. Új és fenyegetı erı támadt, amely az egész emberiséget fenyegeti, de különösen a hazádat, Egyiptomot. Azért kellett idejönnöd, hogy felkészülj a harcra e szörnyő dolog ellen. Megnyitom a belsı szemedet, hogy tisztán lásd az utat, melyre lépned kell. - Samana felállt és átölelte. - Nincs vesztegetni való idınk. Holnap nekilátunk. De elıbb választanom kell egy segítıtársat. - Kik közül választhatsz? - Az aszparád, Tansid már segédkezett nekem korábban is. Tudja, mit várok tıle. - Akkor válaszd ıt - egyezett bele Taita. Samana bólintott és kezét nyújtotta Tansidnak. A két nı össze-ölelkezett, aztán megint Taitára néztek. - Neked is választanod kell segítıt - mondta Samana. - Milyen követelményeknek kell megfelelnie? - Legyen ereje, hogy biztosan álljon a lábán, és erezzen együtt veled. Legyen benne bizalmad. - Taita nem habozott: - Meren! - Magától értetıdik - egyezett bele Samana.

Pirkadatkor elindultak a dzsungelén keresztül vezetı ösvényen, és felkapaszkodtak a hegylánc lábánál emelkedı dombokra. Mikor a bambuszerdıbe értek, Samana számos hajladozó sárga bambuszt megvizsgált, mielıtt kiválasztott volna egy megfelelıen rugalmas példányt, aztán Merennel vágatott belıle egy jókora darabot, amit visszavittek a templomba. A bambuszból Samana és Tansid gondos munkával hosszú tőket faragott, addig csiszolták ıket, míg alig voltak vastagabbak egy emberi hajszálnál, de sokkal hegyesebbek és hajlékonyabbak, mintha a legfinomabb bronzból készültek volna. Feszült várakozás hatotta át a templomi közösség derős nyugalmát. Elhalkult az aszparák jókedvő nevetése. Valahányszor Tansid Taitára pillantott, tekintetébıl a félelemmel vegyes tisztelet mellett valami, a szánalomhoz közel álló érzelem sugárzott. Samana a várakozás napjaiban az idı nagy részét Taitával töltötte, hogy felvértezze az elıtte álló megpróbáltatásra. Sok mindent megvitattak, és Samana Kashyap hangján és bölcsességével szólt. Egyszer Taita szóbahozott egy témát, ami már régen foglalkoztatta. Úgy érzékelem, hogy Hosszú Élető vagy, Samana. - Ahogy te is, Taita. - Hogyan lehetséges, hogy néhányunk a többi embernél messze magasabb kort él meg? Ez a természet ellen való. - Ami engem és az olyanokat, mint Kashyap apát illet, talán a létezésünk módja a magyarázat, amit eszünk és iszunk, amit gondolunk, és amiben hiszünk. Vagy talán van egy célja a létezésünknek, egy ok, ami a folytatásra sarkall. - És mi van velem? Bár hozzád és az apáthoz képest tejfelesszájúnak érzem magam, máris jóval tovább éltem, mint a legtöbb ember. Samana elmosolyodott. - Jó lélek vagy. Mindezidáig a szellemed ereje diadalmaskodni tudott tested gyengeségén; de végül mindnyájunknak meg kell halnunk, ahogy Kashyapnak is. - Az egyik kérdésemre válaszoltál, de van egy másik is. Ki választott ki engem? - kérdezte Taita, pedig tudta, kérdése arra van ítélve, hogy megválaszolatlan maradjon.

Samana arcán édes, rejtélyes mosoly suhant át, elırehajolt, s egy ujját Taita ajkára tette. - Kiválasztott vagy, legyen ennyi elég - suttogta. Taita tisztában volt vele, hogy az asszonyt tudása határáig tolta, melyen túl már nem léphetett. A nap hátralevı részében és fél éjszaka együtt ültek, és azon elmélkedtek, ami eddig elhangzott közöttük. Akkor Samana a hálókamrájába vitte, ahol együtt aludtak, egymást átkarolva, mint anya és gyermeke, mígnem ismét nappali fény töltötte meg a szobát. Együtt keltek és együtt fürödtek, aztán Samana egy ısöreg kıépületbe vitte a kert egyik eldugott zugában, ahol Taita még nem járt. Tansid már ott volt, a nagy központi terem közepén álló márványasztalnál foglalatoskodott. Mikor beléptek, felpillantott a munkájából. - Az utolsó tőn dolgozom - közölte, de távozom, ha egyedül akartok maradni. - Maradj csak, kedves Tansid, jelenléted nem fog zavarni - mondta Samana. Kézen fogta Taitát, és körbevezette a teremben. - Ezt az épületet az elsı apátok tervezték a kezdetek kezdetén. Sok fényre volt szükségük a mőtétekhez - mutatta a magasban a terem falába vágott hatalmas, nyitott ablakokat. - Ezen a márványasztalon az apátok több mint ötven nemzedéke végezte a belsı szem megnyitását. Mindegyikük beavatott volt, így nevezzük azokat, kik képesek látni emberek és állatok auráját. - Most a falba vésett írásra mutatott. - Ezek itt mindazok feljegyzései, kik elıttünk jártak az évszázadok, évezredek során. Közöttünk nincs helye fenntartásoknak. Nem foglak áltatni, átlátnál rajtam, ha megpróbálnálak becsapni, mielıtt még az elsı szót kimondanám. Tehát ıszintén megvallom, hogy Kashyap útmutatása mellett négyszer próbálkoztam a belsı szem megnyitásával, mire sikerült. - A legfrissebb feliratra mutatott. - Itt láthatod a kísérleteimrıl készült feljegyzéseket. Eleinte talán a kézügyességemben volt a hiba. Talán a pácienseim nem jutottak kellıképpen elıre a helyes úton. Egy esetben az eredmény végzetes volt. Figyelmeztetlek, Taita, a kockázat nagy. - Samana töprengve hallgatott egy ideig, aztán folytatta. - Voltak elıttem is, akik kudarcot vallottak. Nézd meg ezt! -Idımarta, zöld mohával benıtt felirathoz vezette a fal legtávolabbi végében. - Ez itt olyan öreg, hogy roppant nehéz kisilabizálni, de én elmondhatom neked, mirıl szól. Közel kétezer éve történt, hogy egy asszony érkezett ide a templomba. Egy ısi nép túlélıje volt, kik egykor egy Ilion nevő nagyszerő városban éltek az Égei-tenger partján. Hosszú Élető volt, ahogy te. Apolló fıpapnıje volt. Miután városát feldúlták és elpusztították, évszázadokon át bolyongott, győjtötte a tudást és a bölcsességet. Az akkori apátot Kurmának hívták. Az idegen asszony

meggyızte, hogy az Igazság eszményképe, s ily módon rábírta, hogy megnyissa a belsı szemét. A mőtét sikere meglepte és büszkeséggel töltötte el az apátot. Csak sokkal az asszony távozása után támadtak kételyei. Egy sor szörnyőség történt, ami ráébresztette, hogy a nı talán csaló volt, tolvaj, a bal kéz felıli ösvény adeptusa, a Hazugság szolgája. Végül kiderítette, hogy a nı varázslat segítségével meggyilkolta az eredeti kiválasztottat, a helyére lépett és sikerült annyira elpalástolnia igazi természetét, hogy rászedte Kurmát. - Mi lett vele? - Saraswati istennı apátjai, egyik a másik után próbálta kideríteni. De a nı jól álcázta magát és nyoma veszett. Mostanra talán már halott. Ez a legjobb, amit remélhetünk. - Mi volt a neve? - kérdezte Taita. - Ide van írva - Samana megérintette ujjaival a feliratot. - Éosznak nevezte magát, a napisten nıvére után. Már tudjuk, hogy nem ez volt az igazi neve. De a szellemjele egy macskamancs volt. Itt van. - Hányan vallottak még kudarcot? - Taita próbálta elhessegetni rossz elıérzetét. - Sokan voltak. - Mesélj valamit a saját tapasztalataidról! Samana elgondolkodott, mielıtt megszólalt: - Egy esetre különösen jól emlékszem még kezdı koromból. Wotad volt a neve, Wotan isten papja volt. A bıre tele volt tetoválva szent kék jelekkel. A Hideg-tengeren túli északról hozták ide. Erıs szervezető ember volt, de meghalt a bambusztő alatt. Óriási ereje sem volt elég, hogy túlélje a hatalmat, amit a belsı szem megnyitása szabadított fel benne. Az agya darabokra robbant, az orrából és fülébıl lövellt a vér. - Samana felsóhajtott. - Szörnyő halála volt, de gyors. Talán Wotad szerencsésebb volt, mint mások elıtte. A belsı szem a gazdája ellen fordulhat, mint a mérges kígyó, ha a farkánál fogva tartják. Némely borzalom, melyet leleplez, túl eleven és szörnyőséges ahhoz, hogy túl lehessen élni. Ezután már csak hallgattak, miközben Tansid a márványasztalnál serénykedett, megcsiszolta az utolsó bam-busztőt és elrendezte a mőtéthez szükséges mőszereket. Hosszú hallgatás után Samana Taitára emelte tekintetét. - Most már tudod, mekkora kockázatot vállalsz. Nem kell alávetned magad a mőtétnek. A választás egyedül a tiéd - mondta halkan. Taita megrázta a fejét. - Nincs választásom. Már tudom, a sorsom eldılt azon a napon, mikor a világra jöttem.

Aznap éjjel Tansid és Meren Taita szobájában aludt. Mielıtt elfújta volna a mécsest, Tansid egy kis porcelán-csészében meleg fızetet hozott Taitának. Alighogy megitta, elnyúlt a fekhelyén és mély álomba merült. Az éjszaka folyamán Meren kétszer is felkelt, hogy meghallgassa a lélegzését és betakargassa a hajnali hővösség ellen. Mikor Taita felébredt, mindhárman ott térdeltek a fekhelye körül. - Mágus, készen állsz? - kérdezte Samana kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Taita bólintott, de Merenbıl kitört a féltés: - Ne tedd meg, Mágus! Ne hagyd, hogy megtegyék veled! Gonosz dolog. Taita megragadta Meren izmos karját, és szigorúan megrázta. - Téged választottalak erre a feladatra. Szükségem van rád. Ne hagyj cserben, Meren! Ha egyedül kell megtennem, ki tudja, milyen következményekkel járhat. Együtt gyızhetünk, mint már annyiszor. - Meren zihálva vette a levegıt. - Készen állsz, Meren? Mellettem állsz, mint eddig mindig? - Bocsáss meg nekem! Gyenge voltam, de most már készen állok. Mágus - suttogta. Samana a ragyogó napsütésben fürdı kerten át az öreg épületbe vezette ıket. A márványasztal egyik végén sebészeti mőszerek sorakoztak, a másikon egy parázstartó állt, az izzó faszén fölött vibrált a forró levegı. Az asztal elé gyapjas báránybır volt terítve. Taitának nem kellett mondani, magától letérdelt a báránybır közepére, arccal az asztal felé. Samana fejével intett Merennek, nyilván már korábban kioktatta a feladatára. Meren Taita mögé térdelt, gyengéden a karjába szorította, hogy ne tudjon mozogni. - Csukd be a szemed, Meren! Ne less! - utasította Samana. Odakínált Taitának egy bırdarabot, hogy ráharapjon, de ı a fejét rázva elutasította. Samana is letérdelt jobb kezében egy ezüstkanállal, és a másik keze két ujjával széthúzta a szemhéjat Taita jobb szemén. - Mindig a jobb szemen keresztül, az Igazság oldalán - suttogta. Egy kicsit még jobban széthúzta a szemhéjat. - Tartsd erısen, Meren! Válaszképpen Meren felmordult, és szorosabbra főzte karjait mestere körül, mígnem oly erısen fogta, akár egy mozdíthatatlan bronzgyőrő. Samana az ezüstkanállal a felsı szemhéj alá nyúlt, határozott mozdulattal

lenyomta és kiemelte vele gödrébıl a szemgolyót. Mint egy tojás, úgy lógott ott a látóidegen Taita orcáján. A mélyrózsaszín üres szemgödör könnyektıl csillogott. Samana a kanalat átadta Tansidnak, aki félretette, majd kiválasztott egy tőt és a parázstartó lángjába tartotta, amíg megpörkölıdött és megkeményedett. Még füstöl-gött, mikor átnyújtotta Samanának. Az üres szemgödörhöz egészen közel hajolva, Samana szemügyre vette, hol tőnik el a látóideg a koponyában. Érezte, hogy Taita szemhéja rángatózik az ujjai alatt, de nem törıdött vele. Lassan bevezette a tőt a szemgödörbe, míg a hegye a látóidegcsatorna bejáratáig nem ért. Növelte a nyomást, mígnem a tő hirtelen átszúrta* a hártyát és becsúszott az idegszál mellett úgy, hogy nem sértette meg. Szinte ellenállás nélkül, simán csúszott egyre beljebb. Mikor körülbelül már egy ujjnyi mélyen behatolt a homloklebenybe, Samana megérezte a parányi ellenállást, amint az idegrost-kötegbe ütközött a két szembıl érkezı látóidegek X alakú keresztezıdésénél. A következı lépést rendkívül precízen kellett végrehajtania. Bár nyugodt arckifejezése mit sem változott, Samana homlokára vékony verítékréteg ült ki, és szeme összeszőkült. Megfeszült és továbbtolta a tőt. Taita nem reagált, és Samana tudta, hogy elvétette parányi célpontját. Egy leheletnyit visszahúzta a tőt, igazított az irányon, aztán újra visszanyomta, de ezúttal egy picit magasabbra célzott. Taita összerázkódott és halk sóhaj hagyta el ajkát. Aztán ellazult, és elvesztette eszméletét. Merent figyelmeztették, hogy számítson erre, egyik erıs kezét Taita álla alá tette, nehogy szeretett mestere feje elırebukjon. Samana ugyanolyan óvatosan távolította el a tőt a szemgödörbıl, ahogyan bevezette. Elırehajolt, hogy megvizsgálja a tőszúrás nyomát a szemgödör hátsó falában. Szemernyi vért sem látott, és a parányi seb ott a szeme elıtt magáról összezárult. Samana helyeslıén hümmögött, aztán a kanállal visszahelyezte a szemgolyót a gödrébe. Taita hevesen pislogott, miközben a szemgolyó elhelyezkedett. Samana a gyógybalzsamba áztatott kötésért nyúlt, amit Tansid már odakészített a márványasztalra, Taita feje köré tekerte mindkét szemét elfedve, és szorosan megkötötte. - Amilyen fürgén csak tudod, vidd a szobájába, Meren, mielıtt magához tér. Meren úgy emelte fel mesterét, mint egy alvó csecsemıt, fejét erıs vállára vonta, és futott vele vissza a templomba, fel a szobájába. Samana és Tansid követte. Mikor a két nı megérkezett, Tansid a tőzhelyhez lépett,

ahol egy kannát hagyott melegedni. Öntött egy csészébe a gyógyfızetbıl, és odavitte Samanának. - Emeld fel a fejét - utasította Samana, aztán a csészét Taita ajkaihoz tartva az italt a szájába csepegtette, miközben a torkát masszírozta, hogy nyelésre késztesse. Az egész csészével megitatta vele. Nem kellett sokáig várniuk. Taita megfeszítette testét, felnyúlt, hogy megérintse a pólyát, mellyel bekötötték szemét. Keze remegni kezdett, akár egy szélütötté. Fogai összekoccantak, majd csikorgatni kezdte ıket. Arcizmai görcsbe rándultak, és Meren megrémült, hogy leharaphatja a nyelvét. Hüvelykujjaival próbálta szétfeszíteni mestere állkapcsát, de Taita váratlanul maga nyitotta száját sikolyra. Teste rángatózott, izmai kıkemény csomókká merevedtek. Sikoltozott, mint aki halálosan retteg, kétségbeesetten nyöszörgött, aztán ırült nevetésben tört ki, majd fájdalmasan zokogni kezdett, mint akinek szíve szakad meg. Aztán újra sikoltott, teste hátrafeszült, mígnem feje majdnem a sarkát érte. Még Meren sem volt képes lefogni a törékeny, öreg testet, mely most démoni erıvel bírt. - Mi szállta meg? - fordult Samanához. - Állítsd le valahogyan, mielıtt megöli magát! - Most nyitva van a belsı szeme, és még nem tanulta meg, hogyan uralja. Minden közönséges ember eszét veszítené azoktól a szörnyőségektıl, melyek képeivel a belsı szem most elárasztja agyát. Az emberiség minden kínját, szenvedését kell elviselnie. - Samana is lihegett az erılködéstıl, ahogy próbált még egy korty keserő orvosságot leerıltetni Taita torkán, aki a mennyezetre köpte azt. - Ebbe az ırjöngésbe halt bele Wotad, a viking - mondta Samana Tansidnak. - A képektıl megduzzadt az agya, mint egy forró olajjal töltött hólyag, mígnem többet már nem bírt befogadni és meghasadt. - Erısen fogta Taita kezét, nehogy letépje a kötést a szemérıl. - A Mágus most megtapasztalja minden özvegy bánatát, minden elsıszülöttjét gyászoló anya fájdalmát. Osztozik minden asszony és férfi szenvedésében, akit valaha is megnyomorítottak, megkínoztak vagy betegség gyötört. Zsarnokok kegyetlenkedése, a Hazugság gonoszsága betegíti lelkét. Feldúlt városok lángjában ég és ezer csatamezın pusztul el a legyızöttekkel együtt. Érzi minden elveszett lélek gyötrıdését, aki valaha élt. A pokol bugyraiba tekint. - Meg fogja ölni! - Merent majdnem akkora kín gyötörte, mint Taitát. - Ha nem tanulja meg, hogyan legyen úrrá a belsı szemen, igen, valóban megölheti. Fogd erısen, vigyázz, nehogy megsértse magát! - Taita

olyan hevesen rángatta a fejét, hogy koponyája az ágy melletti kıfalhoz verıdött. Samana könyörgésbe kezdett magas, reszketeg hangon, mely nem az övé volt, és olyan nyelven, melyet Meren még nem hallott soha. De a kántálásnak nem sok eredménye volt. Meren a karjai közt tartotta Taita fejét, a két nı mellé feküdt a két oldalára; a testükkel védték, hogy vad küszködésében ne sértse meg magát. Tansid illatos leheletét fújta kitátott szájába. - Taita! Gyere vissza! kérlelte. - Gyere vissza hozzánk! - Nem hall téged - mondta Samana. Közelebb hajolt, és két behajlított tenyerét Taita jobb füléhez tartotta. Megnyugtatóan suttogott hozzá egyik másik nyelven, mint amelyen a könyörgést kántálta. Meren felismerte a hanglejtést: bár egy szót sem értett belıle, hallotta már, mikor Taita ezen a nyelven beszélt más varázslókkal. A saját titkos nyelvük volt, amit tenmassnak neveztek. Taita elcsendesedett, fejét egyik oldalra fordította, mintha figyelne Samana szavaira. A nı most halkabban, de érezhetıen határozottabb hangnemben beszélt. Taita mormogott valamit válaszul. Meren rájött, hogy Samana utasításokat ad, segít neki becsukni a belsı szemet, kiszőrni a pusztító képeket és hangokat, megérteni, mi az, amit tapasztal, és úrrá lenni a lelkében dúló érzelmi viharon. Aznap és a rákövetkezı hosszú éjszakán valameny-nyien vele maradtak. Hajnalra Merenen erıt vett a kimerültség, és elnyomta az álom. A nık meg sem próbálták felkelteni, hagyták, hadd pihenjen. Teste harcban és kemény próbatételekben edzıdött, de az ı szellemi kitartásukkal nem vetekedhetett, hozzájuk képest csupán gyenge gyermek volt. Samana és Tansid végig Taita közelében maradt. Néha úgy látszott, alszik, máskor nyugtalanság fogta el vagy önkívületbe esett. Úgy tőnt, a szemét elfedı kötés mögött nem képes különbséget tenni a képzelt világ és a valóság között. Egyszer felült, és heves indulattal magához szorította Tansidot. - Lostris! - kiáltotta. - Hát visszatértél, ahogy ígérted. Ó, ízisz és Hórusz, mennyire vártam rád! Csak rád éheztem és szomjaztam ezekben a hosszú években. Ne hagyj el többé! Tansid nem ijedt meg ettıl a kitöréstıl. Megsimogatta hosszú, ezüstös haját. - Taita, ne aggódj, veled maradok mindaddig, amíg szükséged van rám. - Gyöngéden a keblére ölelte, míg újra öntudatlanságba nem merült. Akkor kérdı pillantást vetett Samanára. - Lostris?

- Egyiptom királynıje volt egykor. - Samana saját belsı szeme és Kashyap tudása segítségével képes volt Taita elméjében kutakodni és kifürkészni emlékeit. Múlhatatlan szeretetét Lostris iránt oly tisztán látta, akárha sajátja lett volna. - Taita nevelte gyermekkorától. Gyönyörő volt. Leikük összefonódott, de sosem válhattak eggyé. Taita megcsonkított teste híjával volt a férfierınek, hogy több lehessen Lostris számára, mint barátja és védelmezıje. De nem szőnt meg szeretni egész életében, és a halála után sem. Lostris viszontszerette. Utolsó szavai hozzá, amikor a karjai közt haldoklott, ezek voltak: „Csupán két férfit szerettem életemben, és az egyik te voltál. Talán a következı életben az istenek kegyesebb szemmel tekintenek szerelmünkre.” Samana hangja elcsuklott, szemét elfutotta a könny. Tansid törte meg a beálló csendet: - Mesélj el mindent róluk, Samana. Nincs szebb dolog a világon, mint az igaz szerelem. - Mikor Lostris meghalt, Taita bebalzsamozta - mondta Samana, a mágus fejét simogatva, - de mielıtt a szarkofágba fektette volna testét, levágott egy tincset a hajából, és egy aranymedálba zárta. - Elırehajolt és megérintette Lostris Talizmánját, melyet Taita aranyláncra akasztva hordott a nyakában. - Látod? A mai napig viseli. Még mindig várja, hogy visszatérjen hozzá. Tansid elsírta magát és Samana osztozott bánatában, de képtelen volt könnyekkel elmosni. Oly messzire jutott elıre az Adeptusok Útján, hogy az ilyen vigasztaló emberi gyengeségeket régen maga mögött • hagyta. A bánat az öröm másik arca. Gyászolni emberi. Tansid még tud sírni.

Mire elmúltak a nagy esık, Taita teljesen felépült a megpróbáltatásból, és megtanulta uralni a belsı szemet. Valamennyien tudatában voltak a benne lakozó új képességnek: áradt belıle a lelki nyugalom. Meren és Tansid szívesen idıztek a közelében, puszta jelenlétét megnyugtatónak találták. Taita azonban az ébrenlét óráit többnyire Samana társaságában töltötte. Nap mint nap üldögéltek a temp-lomkapunál, és belsı szemükkel figyeltek mindenkit, aki belépett rajta. Minden egyes emberi testnek látták az auráját, a változó fényességő felhıt, ami tulajdonosa érzéseirıl, gondolatairól és jellemérıl árulkodott nekik. Samana bevezette Taitát e jelek értelmezésének tudományába. Mikor leszállt az este, és a többiek visszavonultak szobájukba, Samana és Taita együtt maradt a templom legsötétebb zugában, Saraswati istennı képmásaitól körülvéve. Átbeszélgették az éjszakát a magasabb szintre jutott adeptusok titkos nyelvén, amit se Meren, sem az aszparák, de még a tanult Tansid sem értett. Mintha érezték volna, hogy hamarosan eljön a búcsú ideje, és ki kell használniuk minden órát, ami még maradt nekik. - Te nem sugárzol aurát? - kérdezte Taita az utolsó beszélgetésük során. - Ahogy te sem - válaszolta Samana. - A beavatottaknak nincs aurájuk. Ez biztos módja annak, hogy felismerjük egymást. - Oly sokkal bölcsebb vagy, mint én vagyok. - A bölcsesség iránti szomjad és befogadóképességed tekintetében messze túlteszel rajtam. Most, hogy birtokába jutottál a belsı látásnak, az adeptusok utolsó elıtti szintjére léptél. Ennél már csak egy magasabb szint létezik, a Jóságos Halhatatlanoké. - Napról napra erısebbnek érzem magam. Napról napra világosabban hallom a hívó szót. Nem tehetem, hogy ne engedelmeskedjem neki. El kell hagyjalak, mert folytatnom kell az utamat. - Igen, letelt a velünk töltött idıd - helyeselt Samana. - Mi többé már nem találkozunk, Taita. Legyen a bátorság útitársad. A belsı szem mutassa neked az utat.

Meren Astratával és Wu Luval múlatta az idıt a medence melletti kis pavilonban. Sietve kapkodták magukra a ruháikat, mikor Taitát látták közeledni határozott léptekkel. Csak most látták, mennyire megváltozott. Már nem hajlott meg magas kora terhe alatt, felmagasodva, egyenes háttal járt. Bár haja és szakálla továbbra is ısz maradt, dúsabbnak és fényesebbnek tőnt. Szeme már nem könnyben úszva, vaksin nézett a világba, tiszta és átható volt tekintete. Még Merennek is, aki a legkevésbé jó megfigyelı volt köztük, feltőntek ezek a változások. Odarohant Taitához, leborult elıtte és némán átkarolta térdét. Taita felemelte, megölelte, aztán karnyújtásnyira eltolta magától és alaposan szemügyre vette. Meren aurája erıteljes narancsszín ragyogás volt, sivatagi hajnalhoz hasonló, egy vitéz harcos aurája, aki becsületes és hőséges. - Eredj és hozd a fegyvereidet, jó Meren, mert tovább kell mennünk! - Merennek a döbbenettıl egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, aztán Astratára pillantott. Taita megvizsgálta a lány auráját. Áttetszıén világos volt, mint olajlámpás egyenletes lángja, tiszta és egyszerő. De hirtelen megrebbenni látta a lángot, mintha kósza szellı lebbentette volna meg. Aztán egyenletesen égett megint, ahogy a lány elnyomta az elválás miatt érzett bánatot. Meren elfordult tıle, és a templom lakrészébe ment. Néhány perc múlva már jött is vissza, kardja a derekára csatolva, íja és tegeze a vállára vetve. Taita tigrisbır köpenyét összetekerve a hátán cipelte. Taita mindegyik lánytól csókkal búcsúzott. Elbővölte a három aszpara táncoló aurája. Wu Lué arannyal átszıtt ezüst fénykoszorú volt, bonyolultabb és árnyaltabb, mint Astratáé. İ már elırébb járt az Adeptusok Útján. Tansid aurája gyöngyházra emlékeztetett, szivárványszínben játszott, mint kupa bor tetején úszó drága olaj, szüntelenül változtatva színeit és mélységüket, csillagokat szórva. Nemes lélekkel és tiszta elmével bírt. Taita kíváncsi volt, vajon felkérik-e valaha, hogy vesse alá magát Samana bambusztőjének. Megcsókolta, és a lány aurája fényesebben kezdett ragyogni. Ismeretségük rövid ideje alatt sok szellemi dolgot megosztottak egymással, s a lány megszerette ıt. - Teljesüljön sorsod - súgta neki, mikor ajkaik elváltak.

- Érzem a szívemben, hogy tied teljesülni fog, Mágus - válaszolta Tansid halkan. - Sosem foglak elfelejteni. - A pillanat hatásának engedve átkarolta a nyakát. - Ó, Mágus, bárcsak... mennyire szeretném... - Tudom, mit szeretnél. Szép lett volna - mondta neki szelíden, - de vannak dolgok, melyek nem lehetségesek. Merenhez fordult. - Készen állsz? - Készen állok, Mágus. Vezess, és én követlek.

Ugyanazon az úton indultak visszafelé. Felkapaszkodtak a hegyekbe, ahol örökös szél jajong a csúcsok körül, elérték a hegyláncon átvezetı út kezdetét, és követni kezdték nyugat felé. Meren emlékezett minden kanyarra, minden hágóra és veszélyes gázlóra, így nem kellett idıt fecsérelniük a helyes út keresésére és gyorsan haladtak. Újra eljutottak Ekbatana szélfútta síkságaira, ahol vadlovak száguldoztak népes csapatokban. Taita különös vonzalommal viseltetett e nemes állatok iránt, amióta csak a hikszosz hordákkal együtt megérkeztek Egyiptomba. Lovakat rabolt az ellenségtıl, és ı törte be az elsı fogatokat az új harci szekerekhez, melyeket Mamose fáraó seregének tervezett. Ezért a szolgálatáért a fáraó a Tízezer Szekér Ura címmel tüntette ki. Bizony, Taita lovak iránti szeretete hosszú idıre nyúlt vissza. A füves síkságon megszakították utazásukat, hogy megpihenjenek a zord hegyek közt megtett út fáradalmai után és elidızzenek a lovak között. A vadlovakat követve egy hasadékhoz értek a sivár, jellegtelen tájban, egy rejtett völgyhöz, ahol egy sor természetes forrás bu-gyogott, tiszta vizük kis medencékbe győlt. A pusztákat ostorozó örökös szél nem érte el ezt a védett helyet, a fő buján zöldellt. Sok ló legelészett a völgyben, és Taita tábort vert egy forrás mellett, hogy gyönyörködjék bennük. Meren gyeptéglából kunyhót épített, és szárított trágyával tüzeltek. A medencékben volt hal, meg vízipatkány-kolóniák, melyeknek Meren csapdát állított, miközben Taita ehetı gombák meg gyökerek után kutatott a nedves földben. A kunyhó körül, elég közel, hogy elvegye a lovak kedvét attól, hogy letapossák, Taita elültette a magvakat, amiket még Saraswati istennı templomából hozott magával, és szép termést nevelt. Rendesen ettek és sokat pihentek, győjtötték az erıt a hosszú és nehéz út következı szakaszára. A lovak hozzászoktak jelenlétükhöz a forrásoknál, és hamarosan megengedték, hogy Taita néhány lépésnyire megközelítse ıket, mielıtt sörényüket rázva elügettek volna. Újonnan megnyitott belsı szemével megvizsgálta az állatok auráját. Jóllehet az alacsonyabb rendő állatok aurája nem oly erıteljes, mint az embereké, ki tudta választani az egészségeseket és erıseket, meg a bátrakat

és kitartókat. Képes volt meghatározni vérmérsékletüket és természetüket is. Különbséget tudott tenni a konok és szilaj meg a szelíd és kezes állatok között. Azokban a hetekben, míg várták, hogy beérjen a termés, öt kancával alakított ki puhatolózó kapcsolatot, mindegyik kiemelkedıen okos, erıs, és barátságos természető állat volt. Háromnak közülük egyéves csikó futkározott a sarkában, kettı pedig abban a korban volt, mikor már kacérkodik a csıdörökkel, de közeledésüknek rúgásokkal és fogvicsorgatással áll ellen. Taita különösen az egyik kancacsikót kedvelte meg. A kis csapat hasonlóképpen vonzódott Taitához. Rászoktak, hogy a kerítés közelében aludjanak, amit Meren azért épített, hogy megóvja tılük a kertet, és ez a szokásuk roppant aggasztotta. - Ismerem a nıket, egyáltalán nem bízom ebben az ármányos fajtában. Most még csak győjtik a bátorságot. Egy reggel majd arra ébredünk, hogy nem hagytak kertet nekünk. - Sok idıt áldozott a kerítés megerısítésére és fenyegetıen járırözött mellette. Elhőlt, mikor Taita szedett egy zsák zsenge zöldbabot, a legelsı termést, és nem a fazékba vitte, hanem a kerítésen túlra, ahonnan a lovak érdeklıdéssel figyelték. A kancacsikónak, amit magának választott, világos, füstszürke foltokkal tarkított szıre volt. Most közelebb engedte magához, mint máskor, fülét hegyezve hallgatta becézı szavait. Mikor Taita túl közel ért hozzá, megrázta a fejét, és elvágtatott. Taita megállt, és utána kiáltott: - Ajándékom van a számodra, drágaságom! Édesség egy szép kislánynak! - A csikó megtorpant a hangja hallatán. Taita odakínált neki egy marék babot. A kanca fejét hátrafordítva, a válla fölött méregette. Forgatta a szemét, kilátszott szemhéjának rózsaszín szegélye, aztán kitágította orrlyukait, hogy beszívja a bab illatát. - Igen, szépségem, csak szagolgasd. Hogy adhatsz kosarat nekem? A kancacsikó horkantott, és bizonytalanul bólogatott. - Jól van, ha nem kell, Meren majd örömmel látja a fazekában mondta, és a kerítés felé indult, de a kezét még kinyújtotta. Feszülten figyelték egymást. A csikó tett egy lépést feléje, aztán megint megállt. Taita szájába tett egy zöldbabot és nyitott szájjal elrágcsálta. - Nem tudom leírni neked, milyen édes - mondta neki, és a csikó végre beadta a derekát. Odament Taitához és finoman kiszedte tenyerébıl a babot. Orra bársonyos volt, lehelete friss főtıl illatozott. — Mi legyen a neved? - kérdezte Taita. Olyan név kell, ami illik a szépségedhez. Ah, találtam egyet, ami illik rád. Szélfüstnek foglak hívni.

A következı hetekben Taita és Meren betakarította a termést. Kirostálták az érett babot és a vízipatkányok bırébıl varrt zsákokba csomagolták. A napon és a szélben megszárították a növényeket, aztán kötegekbe kötötték A lovak a fejüket a kerítésen belógatva ropogtatták a paszulyszárat, amivel Taita etette ıket. Egy este Taita egy utolsó marékkal adott Szélfustnek, aztán nyakára csúsztatta a karját és ujjaival fésülgette a sörényét, miközben -megnyugtatóan beszélt a fülébe. Aztán minden sietség nélkül felemelte tunikája alját, átvetette egyik sovány lábát a hátán és megülte. A csikó ledermedt az elképedéstıl, csak bámult a vállán át nagy csillogó szemekkel. Taita megböködte a horpaszát a nagylábujjával, és a kanca elsétált, miközben Meren boldogan ordítozva tapsolt. Mikor útra keltek a források melletti táborból, Taita Szélfüst hátán lovagolt, Meren az egyik idısebb kancát ülte meg, a málhájukkal megpakolt többi ló pedig követte ıket. Így aztán az út hazáig rövidebb ideig tartott, mint Saraswati templomáig. Mégis, mire megérkeztek Gal-lalába, már hét éve voltak távol. Mihelyt híre ment, hogy hazatértek, nagy öröm támadt a városban, hiszen már rég halottnak hitték ıket. Mindenki elhozta a családját az otthonukba, a régi romos templomba, apró ajándékokkal kedveskedtek, hogy kifejezzék tiszteletüket. Sok gyerek felnıtt, míg odavoltak, és többeknek már saját gyermekük is volt. Taita minden apróságot az ölébe vett és megáldott. Hazatérésük híre a karavánok révén gyorsan eljutott Egyiptom más vidékeire is. Hamarosan futár érkezett a thébai udvarból, Nefer Széthi fáraótól és Mintaka királynıtıl. Nem sok öröm volt az üzenetben: Taita most hallott elıször a birodalmat sújtó csapásokról. -Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz, bölcs Mágus, szükségünk van rád - parancsolta a fáraó, - Eljövök hozzád újholdkor ízisz havában - szólt Taita válasza. Nem szándékosan volt engedetlen: tudta, még nem elég felkészült szellemileg, hogy tanácsot adjon a fáraónak. Megérezte, hogy a csapások a nagyobb gonosz megnyilvánulásai, amire a tisztelendı anya, Samana figyelmeztette. Bár bírja a belsı szem hatalmát, még nem elég erıs, hogy szembenézzen a Hazugság erejével. Most tanulmányoznia és mérlegelnie kell az elıjeleket, aztán össze kell győjtenie szellemi erıforrásait. Az útmutatást is meg kell várnia, amirıl ösztönösen tudta, hogy itt fogja megkapni Gallalában. De a felkészülésben sok minden zavarta. Hamarosan idegenek kezdtek érkezni csapatostul a városba, zarándokok és szívességet kérelmezık, gyógyulást remélı nyomorékok és betegek. Királyok követei érkeztek gazdag ajándékokkal, jövendölésétıl várva útmutatást. Taita türelmetlenül

kutatta aurájukat, azt remélve, hogy egyikük az a hírhozó, akire vár. Mindig csalódnia kellett, és ajándékaikkal együtt elküldte ıket. - Nem tarthatnánk meg egy apró hányadát, Mágus? - kérlelte Meren. Bármilyen szent élető is lettél, enned azért kell, és a köntösöd is csupa rongy. Nekem is szükségem van egy új íjra. Idınként egy-egy látogató gyorsan tovatőnı reményt ébresztett benne, mikor észlelte aurájuk összetett voltát. A tudást és bölcsességet keresték, és a mágusok körében elterjedt híre vonzotta ıket hozzá. De ık azért jöttek, hogy kapjanak, képességeik nem értek fel az övéhez, hogy valamit adhattak volna cserébe. Mindazonáltal figyelmesen meghallgatta mondandójukat, gondosan megrostálva és értékelve szavaikat. Semmi nem bírt jelentıséggel, mégis olykor egy véletlen megjegyzés vagy téves vélemény új útra terelte saját gondolkodását. Az ı hibáik révén jutott ellenkezı és érvényes következtetésre. A Kashyaptól és Samanától kapott figyelmeztetést mindig az eszében tartotta: egy összecsapás elıtt áll, melyben minden erejére, bölcsességére és ravaszságára szüksége lesz a túléléshez.

Az Egyiptomból érkezı karavánok, melyek a sziklás pusztaságon át Szafagába tartottak a Vörös-tenger partjára, rendszeresen hoztak hírt Egyiptom szívébıl. Mikor ismét karaván érkezett a városba, Taita leküldte Merent, hogy beszéljen a vezetıjével. Mind mély tisztelettel bántak Merennel, mert tudták róla, hogy Taita, a híres mágus bizalmasa. Este jött vissza a városból és jelentést tett: - Obed Tindali, a kereskedı tisztelettel kér, hogy emlékezz meg róla a hatalmas Hórusz istenhez szóló imáidban. Bıkező ajándékot küldött neked, a messzi Etiópiában termett legjobb minıségő kávébabot, de figyelmeztetlek, acélozd meg a szívedet, mert nincsenek jó hírei számodra a deltavidékrıl. Az öregember lesütötte szemét, hogy elrejtse a félelem árnyékát, ami megjelent benne. Mi lehet rosszabb annál, mint amirıl már értesült? Mikor ismét felpillantott, szigorú hangot ütött meg. - Ne próbálj kímélni, Meren. Ne hallgass el semmit. Megkezdıdött már a Nílus áradása? - Még nem - válaszolta Meren bánatosan. - Már hetedik éve marad el az áradás. Taita szigorú arca megrezzent. Áradás nélkül, és a termékeny talaj gazdag ajándéka nélkül, amit a folyó hoz magával délrıl, Egyiptomra éhínség, dögvész és pusztulás vár. - Mágus, mélységesen elszomorít, de van még rosszabb hírem is dörmögte Meren. - Ami kevés víz maradt a Nílusban, vérré változott. Taita rámeredt. - Vérré? - visszhangozta. - Nem értem. - Mágus, a folyó leapadt vize sötétvörösre változott, és bőzlik, mint egy hulla megalvadt vére - mondta Meren. - Sem ember, sem állat nem képes inni belıle. A lovak és a marhák, de még a kecskék is mind szomjan halnak. Tetemeikkel van tele a folyó partja. - Dögvész és pusztulás! Ilyen dolog még nem történt, mióta világ a világ - suttogta Taita. - És nem ez az egyetlen csapás, Mágus - folytatta Meren. - A Nílus véres vizébıl tüskés varangyok jöttek elı, nagyok és gyorsak, mint a kutyák. Bőzös méreg szivárog az ocsmány testüket ellepı szemölcsökbıl. Megeszik az elhullott állatokat. De ez még nem minden. Az emberek azt mesélik, a hatalmas Hórusz bocsássa meg, hogy ezek a szörnyetegek megtámadják a gyerekeket meg bárkit, aki túl öreg vagy gyenge, hogy

védekezzék, és felfalják elevenen. - Meren elhallgatott és mélyet sóhajtott. - Mi történik a földünkkel? Milyen szörnyő átok sújt bennünket, Mágus? A trónbitorlók, a hamis fáraók ellen vívott háború óta eltelt hosszú évek során, mióta Nefer Széthi elfoglalta Felsı- és Alsó-Egviptom kettıs trónját, Meren mindig Taita mellett volt. İ volt a fogadott fiú, aki soha nem születhetett volna megcsonkított ágyékából. De nem, Meren több volt, mint egy fiú: odaadása meghaladta a vérségi kötelékbıl eredı szeretetet. Megindította Meren fájdalma, pedig ıt is áthatotta az aggodalom. - Miért történik ez szeretett hazánkkal, honfitársainkkal és szeretett királyunkkal? - panaszolta Meren. Taita ingatta a fejét, és sokáig hallgatott. Aztán Merenhez hajolt, és megérintette a karját. - Az istenek haragszanak - mondta. - Miért? - kérdezte Meren rémülten. A vitéz katonát és derék társat szinte gyermekké tette a babonás félelem. - Mit vétettünk ellenük? - Azóta keresem erre a választ, mióta hazatértünk Egyiptomba. Áldozatot mutattam be, és széltében-hosszában kutattam az eget valami jel után. Isteni haragjuk oka még mindig megfejthetetlen számomra. Mintha elleplezné valami baljós jelenlét. - A fáraó és Egyiptom érdekében, mindnyájunk érdekében meg kell találnod a választ, Mágus - erısködött Meren. - De hol kutathatsz még utána? - A válasz fog eljönni hozzám, Meren, mégpedig hamarosan. Ezt jósolják az elıjelek. Nem várt hírnök fogja hozni... talán ember vagy démon, állat vagy egy isten. Talán égi jelként fog megjelenni, egy csillagba írva. De a választ itt kapom meg Gallalában. - Mikor, Mágus? Nincs máris túl késı? - Talán még ma este.

Taita egyetlen könnyed mozdulattal talpra ugrott. Magas kora ellenére úgy mozgott, mint egy fiatal férfi. Fürgeségét és hajlékonyságát Meren még ennyi idı után sem szőnt meg csodálni. Taita felkapta botját a terasz sarkából, és könnyedén rátámaszkodott, ahogy megállt a lépcsı tövében, hogy felnézzen a magas toronyra, amit a város lakói építettek neki. Minden gallalai család kivette részét a munkából. Kézzelfogható bizonysága volt a szeretetnek és tiszteletnek, amivel a vén mágust övezték, aki megnyitotta nekik a várost tápláló édesviző forrást, aki láthatatlan, de hatalmas varázserejével oltalmazta ıket. Taita elindult felfelé a torony falába csigavonalban épített lépcsısoron. A lépcsıfokok keskenyek voltak, és nem óvta korlát a leeséstıl, mégis fürgén haladt, akár egy kıszáli kecske. Nem nézett a lába elé, csak botjával kopogtatta a köveket. Mikor felért a tetıre, letelepedett a selyem imaszınyegre, arccal kelet felé. Meren egy ezüstkulacsot tett le melléje, aztán elfoglalta helyét, elég közel, hogy kéznél legyen, ha szükség volna rá, de nem olyan közel, hogy zavarja az összpontosításban. Taita kihúzta a szarudugót a palackból, és kortyolt a keserő italból. Lassan nyelte le, érezte, ahogy a melegség szétterjed gyomrából egész testébe, áthatja minden izmát és idegét, és kristálytiszta fényességgel árasztja el elméjét. Halkan sóhajtott, és engedte, hogy balzsamos hatására megnyíljék belsı szeme. Két nappal korábban a holdat elnyelte az éjszaka, s az égbolt most egyedül a csillagoké volt. Taita figyelte, ahogyan sorban megjelennek, elıször a legfényesebbek és legnagyobbak, ahogy rangjukhoz illik. Hamarosan miri-ád csillag rajzott az égen, ezüstös fényben fürösztve a sivatagot. Taita egész életében tanulmányozta a csillagokat. Korábban azt hitte, mindent megtudott, amit tudni lehet róluk, de most belsı szemén keresztül új értelmezésben kezdte látni az egyes csillagok tulajdonságait és helyzetét az anyag örök rendszerében és az emberek és istenek dolgaiban. Volt egy különösen ragyogó csillag, amit most türelmetlenül keresett az égen. Tudta, hogy ez van a legközelebb a helyhez, ahol ül. Mikor megpillantotta, minden érzéke lázba jött: úgy tőnt, aznap este közvetlenül a torony fölött ragyog.

Ez a csillag pontosan kilencven nappal Lostris királynı mumifikálása után tőnt fel elıször az égen, azon az éjszakán, mikor lepecsételte sírját. Megjelenése csoda volt. Mielıtt Lostris kilehelte lelkét, megígérte, hogy visszatér hozzá, és Taita mély meggyızıdéssel hitte, hogy a csillag feltőnése ezen ígéret teljesítése. Lostris nem hagyta el, az eltelt hosszú évek alatt vezércsillaga maradt. Valahányszor felnézett rá, megenyhült a halála óta lelkét uraló vigasztalanság. Most, hogy belsı szemével nézte, Lostris auráját látta körülötte. Bár némely csillagkolosszushoz képest aprócska volt, nem volt égitest, mely tündöklıbben ragyogott volna nála. Taita érezte, Lostris iránti szerelme egyenletes lánggal ég, nem lett kisebb, a lelkét melengeti. Hirtelen egész testében megmerevedett, és ereiben hidegség áradt a szíve felé. - Mágus! - Meren megérezte a változást. - Mi bánt? - Átfogta Taita vállát, másik kezét kardja markolatán nyugtatta. A megrendülésrıl szólni képtelen Taita lerázta kezét, és tovább bámult felfelé. Azóta, hogy utoljára látta, Lostris Csillaga eredeti mérete többszörösére nıtt. Egykor egyenletesen ragyogó aurája most szabálytalanul lüktetett, felfelvillanó fénye oly reménytelenül csapdosott, mint vert sereg tépett zászlaja. Alakja eltorzult, két végén kidudorodott, középen elkeskenyedett. Meren is észrevette a változást: - A csillagod! Valami történt vele. Mit jelent ez? - Tudta, mennyire fontos Taitának. - Még nem tudom - suttogta Taita. - Hagyj magamra, Meren. Menj aludni. Nem szabad, hogy bármi elterelje a figyelmemet. Majd pirkadatkor gyere értem. Taita folytatta a megfigyelést, mígnem a nap közeledtével a csillag elhalványodott, majd eltőnt az égrıl, s mire Meren visszajött, hogy lekísérje a lépcsın, már tudta, hogy Lostris Csillaga haldoklik. Bár kimerítette a hosszú virrasztás, nem jött álom a szemére. Nem tudott szabadulni a haldokló csillag képétıl, és sötét, baljós elıérzet gyötörte. Ez az utolsó és legfélelmetesebb manifesztációja volt a gonosznak. Elıszır az embert és állatot sújtó csapások, most pedig ez a szörnyőséges rosszindulat, mely csillagokat pusztít el. Este Taita nem tért vissza a toronyba, hanem kiment a sivatagba egyedül, vigasztalást keresve. Bár utasította Merent, hogy ne tegye, ı távolról mégis követte mesterét. Taita természetesen észlelte jelenlétét, és a rejtızködés varázslatával meghiúsította tervét. Meren dühösen, és a biztonságáért aggódva egész éjszaka kereste. Napkeltekor, mikor visszasietett a városba, hogy mentıosztagot szervezzen a felkutatására, Taitát a régi templom teraszán találta egyedül üldögélve.

- Csalódást okozol nekem, Meren. Nem vall rád, hogy elhanyagolod a kötelességedet - dorgálta Merent. - Talán éhen akarsz veszejteni? Szólítsd az új szolgáló-lányt, akit felfogadtál, s reméljük, fıztje legalább olyan jó, mint amilyen csinos az arca. Azon a napon sem aludt, csak magában üldögélt az árnyékban a terasz végében. Amint elfogyasztották az estebédet, ismét felkapaszkodott a toronyba. A nap még csak épphogy eltőnt a látóhatárról, de elhatározta, hogy egy percet sem veszteget el a sötétség óráiból, mikor a csillag mutatkozik. Elérkezett az éjszaka, gyorsan és lopva surrant be, akár egy tolvaj. Taita erıltette szemét, ahogy keletre nézett. A csillagok átszúrták az égbolt sötét kárpitját, és egyre fényesebben ragyogtak. Aztán váratlanul Lostris Csillaga is megjelent a feje fölött. Meghökkentette, hogy elhagyta állandó helyét az égitestek vonulatában. Mint csapkodó gyertyaláng függött a gal-lalai torony fölött. Már nem volt csillag. A néhány rövid óra alatt, míg nem látta, izzó felhıvé robbant. Sötét, fenyegetı köd gomolygott körülötte, megvilágítva a belsejében tomboló hatalmas önemésztı tőztıl, ami vörösre festette az eget Taita feje fölött. Taita csak várt és figyelt a sötétség hosszú óráiban. A megnyomorodott csillag nem mozdult el a feje fölül. Még pirkadatkor is ott volt, és a következı este ugyanott jelent meg. Éjszakáról éjszakára ugyanott maradt, mint valami mennyei világítótorony, mely arra rendeltetett, hogy baljós fénye az égbolt legtávolabbi zugába is eljusson. A pusztulás felhıi kavarogya örvénylettek körülötte. A belsejében tüzek lobbantak fel, aztán kialudtak, hogy máshol újra fellobbanjanak. Hajnalban a város lakói feljöttek a templomba a mágushoz meghallgatásra, a magas oszlopok árnyékában várakoztak. Mikor Taita lejött a toronyból, köréje győltek, és magyarázatot kértek a hatalmas lángkitörésre a városuk fölött. - Ó, nagy Mágus, ez egy újabb csapás elıhírnöke? Nem szenvedett Egyiptom még eleget? Kö-nyörgünk, magyarázd el, mit jelentenek e szörnyő elıjelek! - De Taita semmivel sem vigasztalhatta ıket. Tanulmányai során semmi sem készítette fel olyasmire, mint Lostris Csillagának természetellenes viselkedése. Az újhold lassan kitelt, és fénye meglágyította az égı csillag félelmetes látványát. Mikor elfogyott, ismét Lostris Csillaga uralta az eget, izzó ragyogása elhalványította a többi csillagot. Mintha e jelzıtőz hívta volna, délrıl sötét felhıként sáskaraj érkezett és leszállt Gallalára. Két napig maradtak, letarolták az öntözött ültetvényeket, egyetlen durrakalász sem maradt utánuk, egyetlen levél sem az olajfákon. A gránátalmafák ágai

meghajlottak a rajtuk nyüzsgı sáskák súlya alatt, aztán letörtek. A harmadik nap reggelén a rovarok hatalmas, morajló felhıje a levegıbe emelkedett és elszállt nyugatnak, a Nílus felé, hogy a folyó áradásának elmaradása miatt haldokló földre még több pusztítást hozzanak. Az ország megadta magát a rettegésnek, és a nép felhagyott minden reménnyel.

Aztán újabb látogató jött Gallalába. Éjszaka érkezett, de Lostris Csillaga oly fényesen lángolt, akár egy olaj-lámpás, mikor utolsót lobban, mielıtt kialszik, így Meren már akkor felhívta rá Taita figyelmét, mikor még messze volt. - Azok a teherhordó állatok igen távoli vidékrıl valók - jegyezte meg. A teve nem ıshonos Egyiptomban, és akkoriban még elég ritka volt, hogy felkeltse érdeklıdését. - Nem a karavánúton jöttek, hanem a sivatagból. Különös. Legyünk elıvigyázatosak velük. - Az idegenek tétovázás nélkül egyenesen a templomhoz jöttek, mintha ideirányították volna ıket. A tevehajcsárok letérdepeltették az állatokat, és a karaván a szokásos nyüzsgés és hangzavar közepette tábort vert. - Menj le és deríts ki róluk mindent, amit lehet - adta ki Taita az utasítást. Mire Meren visszajött, a nap már jóval a horizont fölött járt. - Húszan vannak, mind szolgák meg kísérık. Azt mondják, már hónapok óta úton vannak ide. - Ki a vezetıjük? Mit tudtál meg róla? - Nem láttam. Pihenni tért. Az ott az ı sátra a tábor közepén. A legfinomabb gyapjúból van. Minden embere a legnagyobb áhítattal és tisztelettel beszél róla. - Mi a neve? - Nem tudom. Az emberei csak úgy emlegetik: a Hitama, ami az ı nyelvükön azt jelenti, „emelkedett a tudásban”. - Mit keres itt? - Téged, Mágus. Hozzád jött. A karavánvezetı név szerint érdeklıdött utánad. Taitát nem nagyon lepte meg a dolog. - Milyen ennivalónk van? Meg kell vendégelnünk ezt a Hitamát. - A sáskák meg aszály után nem sok maradt. Van egy kis füstölt hal meg néhány sós lepényre elég gabona. - Mi van a gombával, amit tegnap szedtünk? - Megromlott és elég büdös. Talán találok valamit a városban. - Nem, ne háborgasd a barátainkat. Már így is elég nehéz az életük. Meg kell elégednünk azzal, ami van. - Végül látogatójuk bıkezősége

mentette meg a helyzetet. A Hitama elfogadta a vacsorameghívást, és egy pompás kövér tevével küldte vissza Merent. Nyilván tisztában volt vele, hogy a város lakossága éhezik. Meren levágta az állatot és megsütötte az egyik lapockáját. A többi elég lesz, hogy a Hitama szolgáit és a városlakók zömét jóllakassa. Taita a templom tetején várt a vendégére. Roppant kíváncsi volt, ki lehet. A címébıl arra következtetett, hogy egyike a mágusoknak, vagy talán valamely tudós rend apátja. Mindenesetre az volt a megérzése, hogy valami nagy horderejő dologról fog értesülni. Netán ı a hírnök, akirıl a jövendölések* szóltak? Akire oly régen várok? Töprengésébıl Meren hangja riasztotta fel, aki a látogatót kísérte fel a széles lépcsın. - Csak óvatosan, vigyázzatok az uratokra! Ez a lépcsı eléggé málladozik, veszélyes lehet - intette Meren a hordszékvivıket, akik végre felértek a tetıteraszra. Segített nekik elhelyezni az elfüggönyözött hordszéket Taita szınyege mellett, aztán egy kancsó sörbetet és két ivócsészét tett az alacsony asztalra közéjük. Kérdıen pillantott urára. Kívánsz még valamit, Mágus? - Most magunkra hagyhatsz, Meren. Majd szólítlak, ha enni kívánunk. Taita sörbetet töltött egy csészébe, és letette a függöny elé, amely még mindig össze volt húzva. - Légy üdvözölve. Megtiszteltetés, hogy a hajlékomban fogadhatlak - dörmögte, szavait a láthatatlan vendéghez intézve. Választ nem kapott, ezért belsı szemének minden erejét a gyaloghintóra összpontosította. Meghökkenésére nem észlelte élı ember auráját a selyemfüggöny mögött. Gondosan végigpásztázta az eltakart helyet, de nem tapasztalt életjelet, üresnek és sterilnek tőnt. - Van ott valaki? - Felpattant és a gyaloghintóhoz lépett. - Beszélj! - követelte. Miféle ördöngösség ez? Félrerántotta a függönyt, aztán meglepve hátralépett. Egy férfi ült vele szemben keresztbe vetett lábakkal a tömött párnákon. Nem viselt mást, csak egy sáfrányszín ágyékkötıt. Teste csontsovány volt, feje koponyára emlékeztetett, bıre száraz volt és ráncos, mintha kígyó vedletté volna le. Idımarta arca öreg volt, mint ásatag maradvány, de kifejezése derősen nyugodt, szinte szép. - Nincs aurád! - kiáltott fel Taita önkéntelenül, mielıtt megakadályozhatta volna, hogy a szavak elhagyják ajkait. A Hitarna bólintott. - Neked sincs, Taita. Senkinek nincs észlelhetı aurája, aki megtért Saraswati istennı templomából. Emberi mivoltunk egy

részét Kashyapnál hagytuk. Ez a fogyatékosságunk teszi lehetıvé, hogy felismerjük egymást. Taita elgondolkodott a szavain. A Hitama azt ismételte meg, amit Samanától hallott. - Kashyap halott, egy asszony vette át helyét az istennı elıtt. Samana a neve. Tıle hallottam, hogy jártak ott mások is. Te vagy az elsı, akivel találkozom. - Kevesen részesültek a belsı szem adományából. Még kevesebben maradtunk. Számunk megfogyatkozott. Ennek baljós oka van, melyet kellı idıben majd feltárok elıtted. - Helyet csinált maga mellett a matracon. Jer, ülj mellém, Taita. A hallásom kezd cserbenhagyni, sok a megbeszélni valónk, és kevés idınk maradt. - A látogató a nehézkes egyiptomiról az adeptusok titkos nyelvére váltott, amit hibátlanul beszélt. Elıvigyázatosnak kell lennünk. - Hogyan találtál rám? - kérdezte Taita, mikor helyet foglalt mellette. - A csillag mutatta az utat. - Az ısöreg látnok a keleti égre emelte arcát. Miközben beszélgettek, besötétedett, és a mennybolt teljes pompájában ragyogott. Lostris Csillaga még mindig ott volt fölöttük, de alakja és anyaga további változáson ment át. Már nem volt szilárd magja, izzó gázfelhıvé változott, mely hosszú csíkban szállt tova a napszelek hátán. - Mindig bensıséges kapcsolatban voltam ezzel a csillaggal - dörmögte Taita. - Nem ok nélkül - helyeselt a vénség rejtélyesen, - a sorsod köt hozzá. De itt haldoklik a szemünk elıtt. A vénség olyan tekintetet vetett rá, amitıl Taitának viszketni kezdtek az ujjai. - Semmi nem hal meg. Amit mi halálnak nevezünk, csupán állapotváltozás. İ mindig veled marad. Taita szóra nyitotta száját, hogy kimondja a nevét: Lostris, de a másik egy kézmozdulattal megállította. - Ne mondd ki a nevét, még elárulnád ıt azoknak, kik a vesztedre törnek. - Egy névnek ekkora hatalma volna? Név nélkül semmi és senki nem létezik. Még az isteneknek is szükségük van névre. Csak az Igazság névtelen. - Meg a Hazugság - mondta Taita, de a vénség a fejét rázta. - A Hazugságot Ahrimannak hívják. Te tudod a nevemet, de én nem ismerem a tiédet. - Demeter vagyok.

- Demeter a félistenek egyike. - Taita rögtön megismerte a nevet. - Te vagy az? - Amint látod, halandó vagyok. - Feltartotta reszketeg kezeit. - Hosszú Élető vagyok, mint te is, Taita. Rendkívül hosszú ideig éltem, de nemsokára meghalok. Már haldoklóm. Idıvel te is követni fogsz. Egyikünk sem félisten, és nem tartozunk a Jóságos Halhatatlanok közé sem. - Demeter, még nem hagyhatsz itt, hiszen még csak most találkoztunk tiltakozott Taita. - Már olyan régóta várlak, és annyi mindenre kell megtanítanod. Nyilván ezért kerestél fel, és nem meghalni jöttél ide? Demeter beleegyezıen meghajtotta a fejét. - Addig maradok, amíg csak tudok, de megviselt az idı és elgyengültem a Hazugság erıi elleni küzdelemben. - Egy órát sem vesztegethetünk. Taníts! - kérlelte Taita alázattal. Gyermek vagyok a színed elıtt. - Már bele is fogtunk - mondta Demeter.

- Az idı folyó, mint az ott fölöttünk. - Demeter felemelte fejét és állával az égbolton az egyik horizonttól a másikig terjedı végtelen csillagfolyamra mutatott fölöttük. - Nincs kezdete és nincs vége. Volt valaki elıttem, és elıtte is számtalan sokan. İ adta tovább ezt a feladatot nekem. Ez isteni váltóbot, amit a futó átad a következınek. Egyesek tovább hordozzák, mint mások. Az én idım lejárt, sokat vesztettem az erımbıl, át kell adnom neked a váltóbotot. - Miért nekem? - Így rendeltetett. Nem a mi dolgunk vitatni a döntést. Meg kell nyitnod az elmédet elıttem, Taita, hogy befogadd, amit adhatok neked. Hadd figyelmeztesselek: ez mérgezett ajándék. Ha elfogadod, többé nem ismerhetsz nyugalmat, hiszen a világ minden szenvedését és kínját készülsz a válladra venni. Elhallgattak, míg Taita fontolóra vette a nyomasztó ajánlatot. Végül felsóhajtott. - Visszautasítanám, ha tehetném. Folytasd, Demeter, mert nem szegülhetek szembe az elkerülhetetlennel. Demeter bólintott. - Hiszem, hogy te sikert aratsz ott, ahol én oly szánalmas kudarcot vallottam. Te leszel az, aki szembeszáll a Hazugság bérenceinek támadásával az Igazság erıdjének kapujában. Demeter suttogása felerısödött, és sietség érzıdött ki belıle. Beszéltünk már istenekrıl és félistenekrıl, beavatottakról és a Jóságos Halhatatlanokról. Ebbıl látom, hogy tájékozott vagy ezekben a dolgokban. De én többet is mondhatok neked. A Nagy Káosz kezdeti idején istenek emelkedtek fel és buktak el egymás után. Egymással és a Hazugság bérenceivel harcoltak. A Titánokat, a régebbi isteneket az olimposzi istenek gyızték le. Idıvel ık is meggyengülnek majd, már senki nem fog bízni bennük és imádkozni hozzájuk. İket is le fogják gyızni fiatalabb istenségek és a helyükbe lépnek, vagy ha mi elbukunk, a Hazugság rosszakaratú követıi léphetnek a helyükbe. - Elhallgatott, de mikor újra megszólalt, hangja határozottabban csengett: - Az isteni dinasztiáknak ez a felemelkedése és bukása részét képezi a természet állandó törvényeinek, melyek azért születtek, hogy rendet teremtsenek a Nagy Káoszban. Ezek a törvények irányítják a világegyetemet. Szabályozzák az apályt és dagályt, hogyan következzék nappalra éjszaka, uralják a szelet és a vihart, a

tőzhányókat és szökıárakat, birodalmak tündöklését és bukását, az idı haladását. Az istenek csak az Igazság szolgái. Végül csak az Igazság és a Hazugság marad. - Demeter váratlanul a háta mögé pillantott, arca elkomorodott, de nyugodt maradt. - Érzed, Taita? Hallod? Taita minden képességét latba vetette, s végül halk hangot hallott a levegıben, dögre telepedı keselyők szárnysuhogásához hasonlót. Bólintott, ahhoz túlságosan megrendült, hogy szóljon. A nagy gonosz érzete szinte maga alá győrte, minden erejére szüksége volt, hogy dacoljon vele. - Már itt van velünk. - Demeter erıtlen, elfulladt hangon beszélt, mint akinek tüdejét valami ártó szellem szorítja össze. - Érzed a szagát? Taita kitágította orrcimpáit, és halványan romlás és pusztulás, betegség és rothadó hús bőzét, pestis és felszakadt belek émelyítı kigızölgését érzékelte. - Érzem a jelenlétét és a szagát is - válaszolta. - Veszélyben vagyunk - mondta Demeter, és Taitá- nak nyújtotta kezét. - Fogjuk meg egymás kezét! Egyesíteni kell erınket, hogy ellenállhassunk neki. Amint ujjaik összeértek, erıs kék szikra pattant közöttük. Taita megállta, hogy ösztönösen elrántsa a kezét és megszakítsa a kapcsolatot, inkább megragadta Demeter mindkét kezét és erısen fogta. Az erı odavissza hullámzott közöttük. A rosszindulatú jelenlét lassanként meghátrált, és ismét szabadon lélegezhettek. - Ez elkerülhetetlen volt - mondta Demeter lemondóan. - Évszázadok óta nyomoz utánam, amióta csak megszöktem bőbájainak hálójából. A kettınk találkozása most akkora pszichikai többletenergiát eredményezett, amit nagy távolságból is képes volt észlelni, úgy, ahogyan a cápa is képes észlelni a szardíniarajt, mielıtt még megpillantaná. - Szomorúan nézte Taitát, akinek még fogta a kezét. - Most már tud rólad, Taita, az én hibámból; és ha nem rajtam keresztül, valami más módon szerzett volna rólad tudomást. Erıs szagot hagysz a kozmosz szelében, és ı a tökéletes ragadozó. - Nınemben beszélsz róla. Ki ez a nı? - Éosznak nevezi magát. - Hallottam már ezt a nevet. Több mint ötven emberöltıvel ezelıtt járt egy Éosz nevő asszony Saraswati templomában. - Ugyanaz a nı. - Éosz a hajnal ısi istennıje, Héliosz napisten húga - mondta Taita. Kielégíthetetlen étvágya volt a testi szerelemre, a titánok és az olimposziak

közötti háborúban pusztult el. - Megrázta a fejéi;. - Ez nem lehet ugyanaz az Éosz. - Igazad van, Taita, nem az. Ez az Éosz a Hazugság megtestesülése, a tökéletes szemfényvesztı, a bitorló, a csaló, a tolvaj, csecsemık felfalója. Ellopta az istennı személyazonosságát. Egyúttal a bőneit is átvette, de erényei közül semmit. - Úgy értsem, azt mondod, Éosz már ötven nemzedéknyi ideje él? Ez azt jelenti, hogy már kétezer éves! - ámuldozott Taita. - Mi ı? Halandó vagy halhatatlan? Ember vagy istennı? - Valaha ember volt. Réges-rég Apolló templomának fıpapnıje volt Ilionban. Mikor a spártaiak feldúlták a várost, elmenekült és felvette az Éosz nevet. Akkor még ember volt, de nincsenek szavaim, hogy leírjam, mi lett belıle. - Samana megmutatta nekem az ısi feljegyzést az ilioni asszony látogatásáról. - İ volt az. Kurma megajándékozta a belsı szemmel, mert úgy hitte, kiválasztott. Rejtızködési és szemfényvesztési képessége oly hatalmas és meggyızı, hogy még Kurma, az a nagy és bölcs tudós sem látott keresztül rajta. - Ha ı a gonosz megtestesülése, semmi kétség, hogy fel kell kutatnunk és meg kell semmisítenünk. Demeter szomorúan elmosolyodott. - Egész életemet ennek a célnak szenteltem, de ugyanolyan ravasz, mint amilyen gonosz. Megfoghatatlan, mint a szél. Nem bocsát ki aurát. Képes olyan varázslatokkal és fortélyokkal védekezni, melyek messze meghaladják az én okkultról való tudásomat. Csapdákat állít azoknak, akik keresik. Könnyedén mozog a kontinensek között. Kurma csak megnövelte képességeit. Mindazonáltal egyszer sikerült megtalálnom. - Helyesbítette magát: - Ez nem teljesen igaz, ı keresett meg engem. Taita kíváncsian dılt elıre. - Te ismered ezt a teremtést? Szemtıl szembe találkoztál vele? Mondd, Demeter, milyen a külseje? - Ha fenyegetve érzi magát, képes megváltoztatni külsejét, akár a kaméleon. Mégis a hiúság is ott van számtalan bőne között. El sem tudod képzelni a szépséget, melyet képes magára ölteni, elkábítja az érzékszerveket, és megálljt parancsol az észnek. Mikor ezt azalakját ölti fel, nincs férfi, aki ellent tudna állni a csábításának, még a legnemesebb lélek is az oktalan állat szintjére süllyed. - Elhallgatott, szeme elhomályosult a bánattól. - Minden adeptusi felkészültségem dacára sem tudtam megzabolázni legalantasabb ösztöneimet. Elvesztettem a

képességem és a kedvem, hogy mérlegeljem a következményeket. Számomra abban a pillanatban rajta kívül semmi nem létezett. Felemésztett a vágy. Játszott velem, mint ıszi szél száraz falevéllel. En pedig úgy éreztem, nekem adott mindent, a föld minden gyönyörőségét és boldogságát. Nekem adta a testét. - Halkan felnyögött. - Az emléke még most is az ırület határára sodor. Minden egyes emelkedés és duzzadás, megbabonázó nyílás és illatos hasíték... nem próbáltam ellenállni neki, hisz nincs halandó férfi, aki képes volna rá. - Halvány pír öntötte el sápadt arcát. - Taita, említetted, hogy az eredeti Eosz telhetetlen volt a testi szerelemben, és ez így igaz, de ez a másik Fısz túltesz az étvágyán. Mikor csókol, kiszívja az éltetı nedveket a szeretıjébıl, ahogy te vagy én kiszívjuk egy érett narancs levét. Mikor combjai közé fogad egy férfit abban a csodás, mégis ördögi közösülésben, magát a lényegét szívja ki belıle. A leikétıl fosztja meg. A szeretıje lényege az az ambrózia, ami táplálja. Olyan, mint valami szörnyeteg vámpír, ki emberi véren él. Csak felsıbb- rendő lényeket választ ki áldozatnak, jó lelkő férfiakat és nıket, az Igazság szolgálóit, nagyhírő mágust vagy tehetséges látnokot. Amint kiszemeli áldozatát, könyörtelenül becserkészi, mint farkasok a szarvast. Mindenevı. Nem számít neki a kor vagy külalak, testi gyengeség vagy tökéletlenség. Nem a húsuk csillapítja étvágyát, hanem a leikük. Felfal fiatalt és öreget, férfit és nıt egyaránt. Ha egyszer rabul ejti ıket selymes hálójában, kiszívja belılük felgyülemlett tudásukat, bölcsességüket és tapasztalataikat. Kiszívja átkozott csókjaival a szájukon át. Kiszívja győlöletes ölelésével az ágyékukból. Csak egy száraz, üres hüvelyt hagy ott. - Tanúja voltam a testi cserének - mondta Taita. - Mikor Kashyap élete végére ért, átadta bölcsességét és tudását Samanának, kit utódjának választott. - Aminek tanúja voltál, önkéntes átadás volt. A szemérmetlen aktus, amit Éosz gyakorol, testi megszállás és hódítás. İ pusztítója a lelkeknek. Taita döbbenten hallgatott. Aztán megkérdezte: -Öreg és erıtlen? Ép és sérült? Férfi és nı? Hogyan közösül azokkal, akik nem képesek az aktusra? - Olyan képességei vannak, melyekkel mi, jóllehet beavatottak vagyunk, nem versenyezhetünk, fel sem foghatunk. Ért hozzá, hogyan regenerálja áldozatai gyenge húsát egyetlen napra, csak azért, hogy elpusztítsa ıket azzal, hogy kitörli elméjüket és lelkőket. - A kérdésemre azonban még nem válaszoltál, Demeter. Mi ı? Halandó vagy halhatatlan, ember vagy istennı? Ennek a ritka szépségnek, amivel

bír, nincs tartama? Nem ugyanolyan sebezhetı az idıvel és korral szemben, mint te vagy én? - A kérdésedre a válaszom az, Taita, hogy nem tudom. Lehet, hogy ı a legöregebb nı a földön - Demeter tehetetlenül széttárta karjait, - de úgy tőnik, rábukkant valami titokra, ami korábban csak az istenek elıtt volt ismert. Ez istennıvé teszi? En nem tudom. Lehet, hogy halandó, de kétségkívül kortalan. - Mit javasolsz, Demeter? Hogyan keressük meg búvóhelyét? - Ó már megtalált. Felkeltetted szörnyeteg étvágyát, s már körülötted settenkedik. Magához fog vonzani. - Demeter, én már rég túl vagyok minden csábításon és kelepcén, amit akár ez a teremtés az utamba állíthat. - Kellesz neki, meg kell kapnia. Ketten együtt azonban fenyegetést jelentünk neki. - Elgondolkodott a saját kijelentésén, aztán folytatta: Tılem már majdnem mindent elvett, amit adhatok neki. Meg akar majd szabadulni tılem, hogy téged elszigeteljen, de ugyanakkor vigyáznia kell, hogy neked ne essék bajod. Majdnem lehetetlen, hogy egyedül ellenállj neki. Egyesített erınkkel talán visszaverhetjük, sıt megtalálhatjuk a módját, hogy látszólagos halhatatlanságát próbára tegyük. - Örülök, hogy magam mellett tudhatlak - mondta Taita. Demeter nem válaszolt azonnal. Új, különös kifejezéssel az arcán tanulmányozta Taitát. Végül csendesen megkérdezte: - Nem érzel félelmet, nem tartasz kudarctól? - Nem. Bízom benne, hogy te meg én együtt sikerrel járhatunk. - Mérlegelted komoly figyelmeztetésemet. Tisztában vagy vele, milyen hatalommal készülünk összemérni erınket. Mégsem habozol. Nincsenek kétségeid... neked, az emberek legbölcsebbikének. Ezt mivel magyarázod? - Tudom, hogy elkerülhetetlen. Merészen, bátor szívvel kell szembenéznem vele. - Taita, tekints lelked legmélyére. Észlelsz magadban ujjongást? Mikor érezted magad utoljára ennyire életerısnek, ennyire elevennek? Taita elgondolkodott, de nem válaszolt. - Taita, teljesen ıszintének kell lenned magadhoz. Úgy érzed magad, mint harcos, aki olyan csatába indul, amelyben eleshet? Vagy más, indokolatlan érzelmet találsz a kebledben? Ugyanúgy fittyet hánysz a következményeknek, mint egy légyottra sietı szerelmes ifjú? Taita csendben maradt, de arckifejezése megváltozott: orcáiról eltőnt az enyhe pír és tekintete elkomolyo-dott. - Nem félek - szólalt meg végül.

- Válaszolj nekem ıszintén: fejedben buja képek és gátlástalan vágyak rajzanak, ugye? - Taita eltakarta szemét, és összeszorította állkapcsát. Demeter könyörtelenül folytatta: - Már megfertızött a gonoszságával. Már hozzáfogott, hogy megkötözzön varázslataival és csábításaival. Meg fogja rontani az ítélıképességedet. Hamarosan kételkedni kezdesz a gonoszságában. Jónak, nemesnek és oly erényesnek fog tőnni szemedben, mint bármely asszony, aki valaha élt. Hamarosan úgy fogod látni, hogy én vagyok a gonosz, aki megmételyeztem a lelked vele szemben. Mikor ez megtörténik, elszakított bennünket egymástól, s én elpusztulok. Önként és boldogan fogod megadni magad neki, s ı mindkettınk felett diadalt arat. Taita egész testét megrázta, mintha mérges rovaroktól akarna megszabadulni. - Bocsáss meg, Demeter! -kiáltotta. - Most, hogy figyelmeztetsz, mit tesz velem, érzem a bágyasztó gyengeséget győlni a bensımben. Kezdtem elveszíteni józan ítélıképességemet. Amit mondtál, igaz. Furcsa, sóvár vágyak gyötörnek. Hatalmas Hórusz, oltalmazz! nyögött fel Taita. - Sose gondoltam, hogy még egyszer ily gyötrelmet kell megélnem. Azt hittem, már régen magam mögött hagytam a vágyódás kínszenvedéseit. - A benned dúló ellentmondásos érzelmek nem a te bölcsességedbıl és értelmedbıl születtek. A szellem fertızése ez, melyet a nagy boszorkány íjából kirepített mérgezett nyíl okozott. Ugyanígy zaklatott egykor engem is. Láthatod, milyen állapotba süllyedtem. De megtanultam, hogyan éljek tovább. - Taníts meg engem is! Segíts ellenállnom neki, Demeter! - Akaratlanul elvezettem hozzád Éoszt. Azt hittem, sikerült elbújnom elıle, pedig csak vadászkutyának használt, hogy elvezessem hozzád, a következı áldozatához. De most össze kell fognunk, egyként kell cselekednünk, mert ez az egyetlen módja, hogy visszaverjük rohamait. De mindenekelıtt távoznunk kell Gallalából. Nem maradhatunk sokáig egy helyben. Ha hollétünket illetıleg bizonytalan, nehezebben tudja majd erejét ránk összpontosítani. Együtt kell megszınünk a rejtızködés állandó fátylát, mellyel elfedjük mozgásunkat. Meren! - kiáltott Taita sürgetıen, s Meren nyomban ura oldalán termett. - Milyen hamar utazhatunk el Gallalából? - A lovakat nem tart soká felnyergelni. De hová megyünk, mester? - Thébába és Karnakba - válaszolta Taita és Demeterre pillantott. Az helyeslıén bólintott. - Minden forrásból össze kell győjtenünk minden segítséget, evilágit és túlvilágit egyaránt.

- A fáraó az istenek választottja és a leghatalmasabb ember - értett egyet Taita. - És te vagy az elsı számú kegyeltje - tette hozzá Demeter. - Még ma este útra kelünk és elmegyünk hozzá. Taita Szélfüstön lovagolt, Meren szorosan mögötte az ekbatanai legelıkrıl hozott lovak egyikén. vDemeter teveháton ringatózó hordszékében feküdt, Taita mellette haladt. A hordszék függönye nyitva volt, kényelmesen beszélgethettek, nem zavarta ıket a karaván halk zaja: a lószerszámok nyikorgása és csilingelése, a lovak és tevék patáinak tompa dobogása a sárga homokon, a szolgák és ırök csöndes hangja. Az éjszaka folyamán kétszer álltak meg pihenni és itatni. Mikor megálltak, Taita és Demeter elvégezte a rejtızködés varázslatát. Egyesített erejük hatalmas volt, a háló, amit szıttek, áthatolhatat-lannak tőnt: bár alaposan megvizsgálták az éjszaka csendjét maguk körül, mielıtt továbbindultak volna, egyikük sem észlelte Éosz baljós jelenlétének újabb jelét. - Egyelıre nyomunkat vesztette, de mindig ki vagyunk téve a veszélynek, és akkor vagyunk a legsebezhetıbbek, mikor alszunk. Nem szabad egy idıben aludnunk, egyikünknek mindig ébren kell maradnia tanácsolta Demeter. - Nem fogunk lazítani az éberségen - biztosította Taita. - Óvakodni fogok az elıvigyázatlanságtól. Alábecsültem az ellenfelünket, hagytam, hogy Éosz meglepjen. Szégyellem a gyengeségemet és ostobaságomat. - A hiba százszor inkább az enyém - ismerte el Demeter. - Félek, a képességeim gyorsan hanyatlanak, Taita. Utat kellett volna mutatnom, ehelyett úgy viselkedtem, mint egy kezdı. Nem engedhetünk meg magunknak újabb mulasztást. Meg kell keresnünk ellenségünk gyenge pontjait, és azokon keresztül támadnunk, de anélkül, hogy felfednénk magunkat. - Mindannak dacára, amit elmondtál róla, ismereteim Éoszról szánalmasan elégtelenek. Fel kell idézned minden apró részletet, amirıl tudomást szereztél megpróbáltatásod során, mindegy milyen jelentéktelennek vagy lényegtelennek tőnik, különben vak vagyok, miközben nála minden elıny. - Kettınk közül te vagy az erısebb - mondta Demeter, - de igazad van. Jusson eszedbe, milyen gyorsan lépett, mikor találkoztunk és kifürkészte egyesített erınket. Néhány órával elsı találkozásunk után már szemmel tudott tartani minket. Mostantól fogva még kérlelhetetlenebb és még gonoszabb támadásokat fog intézni ellenem. Addig nem pihenhetünk, míg mindent át nem adtam neked, amit megtudtam róla. Nem tudhatjuk,

mennyi idınk maradt, amíg megöl engem, vagy éket ver közénk. Drága minden óra. Taita bólintott. - Akkor kezdjük a legfontosabb dolgokkal. Azt tudom, ki ı, és honnan jött. Azt is tudnom kell, most hol tartózkodik. Hol találhatjuk meg, Demeter? - Számos búvóhelye volt már azóta, hogy elmenekült Apolló templomából, mikor Agamemnón és fivére, Meneláosz feldúlta Iliont. - Te hol találkoztál vele? - Egy szigeten a Közép-tengerben, ami azóta a tengeri kalóznépek hazája lett. Akkoriban egy nagy, égı hegy oldalában élt, egy vulkánéban, ami tüzet és kénkövet köpködött, és mérges felhık szálltak belıle az égre, és amit Ftnának nevezett. - Ez mikor volt? - Századokkal a születésed elıtt. Taita aprót kuncogott. - Akkor valóban régen volt. - Arca megint megkeményedett. - Lehet, hogy még mindig az Etnán tartózkodik? - Már nincs ott - válaszolt Demeter habozás nélkül. - Honnan tudod? Mire sikerült megszöknöm tıle, egészségem és életerım megtört, elmém megháborodott, és pszichikai erıimbıl szinte semmi sem maradt a szörnyő tortúra következtében, melynek alávetett. Nem sokkal tovább, mint tíz évig voltam a rabja, de minden egyes évben százévnyit öregedtem. Ennek ellenére egy hatalmas vulkánkitörés leple alatt sikerült észrevétlenül elszöknöm. Egy jelentéktelen isten papjaitól kaptam segítséget, kiknek temploma a keleti völgyben, az Etna tövében állt. İk csempésztek át a keskeny szoroson egy kis csónakban a szárazföldre, és elvittek a szekta egy másik, hegyek közt eldugott kis templomába, ahol hittestvéreik gondjaira bíztak. E derék papok segítettek összegyőjteni maradék erımet, amire szükségem is volt, hogy feltartóztassam a különösen ártalmas varázslatot, melyet Éosz küldött utánam. - Vissza tudtad fordítani? - kérdezte Taita. - Sikerült megsebezned saját varázslatával? - Önteltségében alábecsülte megmaradt erımet, és nem védekezett kellıképpen. Ellencsapásommal a lényegét céloztam meg, amit még képes voltam látni a belsı szememmel. Közel volt, csak a keskeny tengerszoros volt közöttünk. A visszavágás alaposan eltalálta. Hallottam fájdalomkiáltását visszhangozni az éterben. Aztán eltőnt, és egy darabig azt hittem, elpusztítottam. A menedékem papjai titokban érdeklıdtek utána hittársaiknál a templomban az Etna lábánál. Tılük hallottuk, hogy eltőnt és

korábbi lakhelye üresen áll. Mihelyt elég erıs voltam, elhagytam a menedéket, és a föld legtávolabbi sarkába, a jeges kontinensre utaztam, a lehetı legtávolabb Éosztól. Végül találtam egy helyet, ahol megbújhattam, olyan mozdulatlanul, mint rémült béka egy kı alatt. És jól tettem. Rövid idı múlva, talán ötven év se volt, éreztem, hogy Éosz, az ellenségem újra feltámadt. Úgy tőnt, képességei roppant módon megerısödtek. Körülöttem az éter zümmögött a gonosz nyilaktól, melyekkel vaktában lövöldözött rám. Nem tudta pontosan megállapítani a helyemet, és noha sok nyila egészen közel csapott be oda, ahol lapultam, egyik sem talált. Ettıl fogva minden egyes nap feladata a túlélés lett, míg rá nem találok arra, aki arra rendeltetett, hogy a helyembe lépjen. Nem követtem el azt a hibát, hogy viszonozzam támadásait. Valahányszor éreztem, hogy kezd közel kerülni, csendben továbbálltam egy újabb rejtekhelyre. Végül rájöttem, hogy csak egyetlen hely van a földön, ahol soha nem keresne. Titokban visszatértem az Etnára, és elrejtıztem a barlangban, ahol hajdan Éosz lakott, s ami a börtönöm volt. Gonosz lényének visszhangja kétségkívül még mindig erıs volt, és elleplezte az én gyenge jelenlétemet. Ott maradtam rejtızködve a hegyen, s egy idı múlva éreztem, hogy érdeklıdése lanyhul irántam. Kutatása rendszertelen lett, végül megszőnt. Talán azt hitte, elpusztított, vagy annyira felırölte erımet, hogy már nem jelentek veszélyt. Én pedig titokban várakoztam az örömteli napig, mikor észleltem jelenlétedet ébredezni. Mikor Saraswati papnıje felnyitotta a belsı szemed, éreztem a hullámot, amit az éterben keltett. Aztán megjelent nekem a csillag, melyet te Lostrisnak nevezel. Összeszedtem megtépázott elszántságomat és követtem, hogy elvezessen hozzád. Miután Demeter befejezte, Taita sokáig hallgatott. Görnyedten ült Szélfüst hátán, hintáztatták a kanca köny-nyed léptei, köntösét a feje köré tekerte, csak a szeme látszott ki egy résen. - Tehát ha nincs az Etnán szólalt meg végül, - akkor hol van, Demeter? - Már mondtam, hogy nem tudom. - Tudnod kell, még ha úgy véled is, hogy nem tudod - ellenkezett Taita. - Meddig tartózkodtál nála? Azt mondtad, tíz évig? Tíz évig - hagyta helyben Demeter. - Minden egyes év egy örökkévalóság volt. - Akkor jobban ismered, mint bárki más. Magadba szívtál valamit belıle: nyomot hagyott rajtad és benned. - İ csak elvett tılem. Semmit nem adott - válaszolta Demeter. - Te is vettél el tıle, ha nem is azonos mértékben, hiszen férfi és nı összekapcsolódása soha nem teljesen meddı. Van tapasztalatod Éoszról.

Meglehet oly fájdalmas, hogy még magad elıl is elrejtetted. Hadd segítsek elıhozni. Taita magára vette az inkvizítor szerepét. Könyörtelen volt, nem volt tekintettel áldozata hajlott korára, testi és lelki gyengeségére. Igyekezett kihúzni belıle minden emlékfoszlányt a nagy boszorkányról, akármilyen halvány is volt, bármilyen mélyre is volt temetve. Egyik nap a másik után kutatta a vénség elméjét, és közben kitartóan folytatták útjukat. Éjszaka utaztak, hogy elkerüljék a perzselı sivatagi napot, és napkelte elıtt tábort vertek. Amint felállították Demeter sátrát, ami oltalmat nyújtott a napsütés elıl, Taita folytatta a vallatást. Mély szeretet és csodálat támadt benne Demeter iránt, mikor teljes képet nyert szenvedéseinek mértékérıl, hogy micsoda bátorság és állhatatosság kellett ahhoz, hogy oly soká elviselje Éosz zaklatásait. De nem engedte, hogy a szánalom eltérítse feladatától. Végül úgy látszott, nem maradt már semmi ki-derítenivaló, de Taita mégsem volt elégedett. Nagyon hétköznapinak és felületesnek tőnt, amit Demetertıl megtudott. - Van egy varázslat, amit Ahura Mazda papjai őznek Babilonban — mondta Demeternek. - Oly mély önkívületbe tudnak juttatni egy embert, ami hasonlít a halálhoz. Ilyenkor az elméjét messzire vissza tudják küldeni térben és idıben, egészen a születése napjáig. Életének minden részlete, minden szó, amit kiejtett vagy hallott, minden hang és minden arc világossá válik számára. - Igen, már hallottam róla. Be vagy avatva ebbe a tudományba, Taita? - Bízol bennem? Aláveted magad nekem? Demeter fáradt beletörıdéssel csukta le a szemét. Semmi nem maradt bennem. Kiszáradt hüvely vagyok, amibıl minden cseppet kiszívtál, ugyanolyan falánkan, mint maga a boszorkány. Karomszerő kezével végigsimította arcát és megnyomogatta behunyt szemét, aztán felnézett. - Alávetem magam neked. Végezd el rajtam a varázslatot, ha képes vagy rá. Taita a szeme elé tartotta az arany Talizmánt és lassan lóbálta. Összpontosíts erre az aranycsillagra. Minden más gondolatot őzz ki a fejedbıl. Ne láss semmit, csak a csillagot, ne hallj semmit, csak a hangomat. A lelked mélyéig fáradt vagy, Demeter. Aludj. Engedd, hogy elnyomjon az álom. Engedd, hogy betakarjon, akár egy puha takaró. Aludj, Demeter, aludj... A vénség lassan ellazult. Szemhéja meg-megrebbent, aztán megnyugodott. Oly mozdulatlanul feküdt, akár halott a ravatalon, de halkan hortyogott. Egyik szemhéja lefittyedt, mögötte a szeme felakadt,

csak a fehérje látszott vakon. Úgy tőnt, mély önkívületbe merült, de mikor Taita szólt hozzá, válaszolt. Vékony hangja fátyolosán csengett. - Utazz vissza, Demeter, utazz vissza az idı folyamán. - Igen - felelte Demeter, - pergetem az éveket visszafelé... vissza, vissza, vissza... - Hangja erısödött, élettel telt meg. - Merre jársz most? - Az E-temen-an-ki, a Menny és Föld Alapzatnál állok - hangzott a válasz, életerıs, fiatal hangon. Taita jól ismerte az óriási piramis alakú építményt Babilon közepén, falait a föld és az ég minden színében pompázó mázas téglából rakták. Mit látsz, Demeter? - Nagy, üres teret látok, a világ közepét, a föld és a menny tengelyét. - Látsz falakat és magas teraszokat? - Nincsenek falak, de látok munkásokat és rabszolgákat. Annyian vannak, mint a föld hangyái és az ég sáskái. Hallom a hangjukat. Demeterbıl zagyva szóáradat ömlött ki, sok különbözı nyelven beszélt; volt, amit Taita felismert, mások érthetetlenek voltak számára. Váratlanul Demeter ısi sumer nyelven kiáltott fel: - Építsünk tornyot, mely az égig ér! Taita meghökkenve jött rá, hogy Demeter a bábeli torony alapjainak lerakását látja. Visszament a kezdeti idıkbe. - Most átutazol a századokon. Látod, ahogyan az E-temen-an-ki eléri teljes magasságát, és a tetején királyok hódolnak az isteneknek, Baálnak és Marduknak. Gyere elıre az idıben! - utasította Taita, és Demeter szemein keresztül tanúja volt birodalmak születésének és hatalmas királyok bukásának, ahogy Demeter beszámolt a feledés homályába merült régmúlt eseményekrıl. Évszázadokkal korábban porrá lett férfiak és asszonyok hangját hallhatta. Végül Demeter hangja elerıtlenedett és akadozni kezdett. Taita a homlokára tette a kezét, hideg volt, mint egy sírkı. - Nyugalom, Demeter suttogta. - Most aludj. Hagyd az emlékeket az elmúlt korokra. Térj vissza a jelenbe. Demeter összerázkódott, aztán elernyedt. Napnyugtáig aludt, s oly természetesen és nyugodtan ébredt, mintha semmi szokatlan nem történt volna vele. Úgy látszott, a pihenés visszaadta erejét. Jó étvággyal elfogyasztotta a gyümölcsöt meg a savanyított kecsketejet, amit Taita hozott neki, miközben kísérıi tábort bontottak és felpakolták a sátrat meg a málhát a tevékre. Mikor a karaván útnak indult, elég erıs volt ahhoz, hogy egy rövid ideig Taita mellett gyalogoljon.

- Milyen emlékeket ástál elı belılem? - kérdezte mosolyogya. Bizonyára semmit, hisz semmire sem emlékszem. - Jelen voltál, mikor kiásták és lefektették az E-temen- an-ki alapjait mondta neki Taita. Demeter megtorpant és elképedve fordult Taita felé. - Ezt én mondtam? Taita válaszul elıadott néhány mondatot azokon a hangokon és nyelveken, melyeket Demeter használt révületében. Az öreg nyomban felismerte mindet. Lába hamarosan elfáradt, de lelkesedése nem lankadt. Felkapaszkodott hordszékébe és elnyúlt a matracon. Taita mellette lovagolt, és folytatták beszélgetésüket egész éjszaka. Nagy sokára Demeter feltette a kérdést, ami ott mocorgott mindkettıjük fejében: - Mondtam valamit Éoszról? Sikerült valami rejtett emlékre bukkannod? Taita megrázta a fejét. - Óvakodtam attól, hogy megijesszelek, nem hoztam fel a témát egyenesen. Hagytam, hadd barangoljanak szabadon az emlékeid. - Mint egy falka vadászkutya - nevette el magát Demeter váratlanul. Vigyázz, Taita, nehogy emberevı nıstény oroszlánt ijessz fel, miközben szarvasbikára vadászol. - Az emlékeid oly messzire nyúlnak vissza, hogy Éosz nyomára bukkanni köztük olyan, mint a végtelen óceánt járni egy bizonyos cápát keresve. Egy életbe telhet, mire róla szóló emlékbe botlunk. - El kell vezetned hozzá - mondta Demeter tétovázás nélkül. - Féltem a biztonságodat, talán még az életedet is - akadékoskodott Taita. - Küldd ki reggel újra a kopókat. Ezúttal gondoskodj róla, hogy szagot kapjanak. Az éjszaka hátralévı részében már nem beszéltek, mindketten gondolataikba merültek. Pirkadatkor kicsiny oázishoz értek, és Taita megálljt parancsolt a datolyapálmák között. Az állatokat megetették, megitatták, miközben felverték a sátrakat. Amint egyedül voltak a fısátorban, Taita megkérdezte: - Nem akarsz aludni egy keveset a következı kísérlet elıtt, Demeter? Vagy vágjunk bele halogatás nélkül? - Pihentem eleget az éjszaka, én készen állok. Taita tanulmányozta a másik arcát. Nyugodt volt, fakó szeme derős komolyságot tükrözött. Taita feltartotta Lostris Talizmánját. - Nehezednek a szempilláid. Engedd becsukódni a szemed. Békés biztonságban érzed magad. Elnehezednek a tagjaid. Nagyon jól érzed magad. Hallgatod a hangomat, és érzed az álmot közeledni... áldott álmot... mély, gyógyító álmot...

Demeter most gyorsabban esett révületbe, mint elıször, fogékonyabb lett Taita halk sugalmazására. - Van egy hegy, tüzet és füstöt lehel. Látod? Egy pillanatig Demeter halálosan nyugodt maradt. Ajkaiból kiszaladt a vér és remegni kezdtek. Aztán hevesen megrázta fejét. - Nincs hegy! Nem látok hegyet! -kiáltotta rekedten. - Egy asszony van a hegyen - Taita nem tágított, - gyönyörő asszony. A legszebb asszony a világon. Látod ıt, Demeter? Demeter lihegni kezdett, akár egy kutya, melle fel-le járt, mint kovácsfujtató. Taita azt hitte, elveszíti: Demeter küzdött az önkívület ellen, megpróbált kitörni belıle. Tudta, ha ez megtörténik, nem lesz több kísérlet, nem valószínő, hogy az öreg még egyet túlélne. - Hallod a hangját, Demeter? Hallgasd szavainak édes zenéjét. Mit mond neked? Demeter most egy láthatatlan ellenféllel birkózott, ide-oda gurulva a matracon. Könyökét és térdét a mellére húzva labdává gömbölyödött, aztán kiegyenesedtek tagjai és a háta ívbe feszült. Tébolyodott hangon, zagyván makogott és vihogott, mint egy ırült. Addig csikorgatta fogait, míg egy eltörött, véres nyállal együtt köpte ki a szilánkokat. - Nyugalom, Demeter! - Taitában úgy szaladt fel a rémület, mint forrásba jövı víz a fazékban. - Nyugodj meg! Biztonságban vagy! Demeter zihálása csillapodott, s váratlanul az adep-tusok titkos nyelvén szólalt meg. A szavak különösek voltak, de a hang még inkább. Nem egy öregemberé volt, hanem fiatal nıé, édesebbet és dallamosabbat Taita még nem hallott soha. - Tőz, levegı, víz és föld, de mindezek közt a tőz az úr. - A lassú dallam bevésıdött Taita agyába, tudta, hogy soha nem lesz képes kitörölni. Demeter lehanyatlott a matracra. A merevség elhagyta testét, szeme rebegett a lezárt pillák mögött. Légzése csitult, mellkasa megszőnt hullámzani. Taita attól tartott, megszakadt a szíve, de mikor fülét a bordáira helyezte, hallotta, hogy gyengén, de szabályosan dobog. Óriási megkönnyebbülés töltötte el, hogy Demeter életben maradt. A nap hátralévı részében hagyta aludni. Mikor Demeter felébredt, nem látszott rajta, hogy megviselte volna a megpróbáltatás. Nem is említette, úgy tőnt, nem emlékszik rá. Miközben megosztoztak egy tál kecskegidából készült ragun, a két öreg a karaván napi ügyeit beszélte meg. Próbálták megbecsülni, mekkora utat tehettek meg Gallalából, és mikor érnek el Nefer Széthi fáraó fényőzı palotájához. Taita küldöncöt menesztett elıre, hogy figyelmeztesse az

uralkodót jöttükre, és most azon tőnıdtek, vajon hogyan fogadja majd ıket. - Fohászkodjunk Ahura Mazdához, az egyetlen igaz fényhez, hogy több csapás ne sújtsa ezt a szegény, elgyötört országot - szólt Demeter, aztán hallgatott. - Tőz, levegı, víz és föld... - mondta Taita könnyed társalgási hangnemben. ...de mindezek közt a tőz az úr - fejezte be Demeter, mint egy leckéjét felmondó iskolásfiú, aztán kezét a szája elé kapta, és öreg szemében megdöbbenéssel meredt Taitára. Megindultán szólalt meg: - Tőz, levegı, víz és föld, a teremtés négy ıseleme. Mondd, miért nevezted meg ıket, Taita? - Elıbb te mondd meg, Demeter, miért nevezted a tüzet mindezek urának? Az ima - suttogta Demeter, - a varázsige. - Milyen ima? Milyen varázsige? Demeter elsápadt igyekezetében, ahogy igyekezett emlékezni. - Nem tudom. - Hangja remegett, ahogy fájdalmas emlékek mélyére próbált ásni. - Még soha nem hallottam. - Dehogynem. - Taita újra inkvizítori hangot ütött meg. - Gondolkodj, Demeter! Hol hallottad? Kitıl? - Aztán hirtelen ismét hangnemet változtatott. Tökéletesen tudta mások hangját utánozni. Most azon a szívfacsaróan szép nıi hangon szólalt meg, amit Demeter használt révületében. - De mindezek közt a tőz az úr. Demeter levegı után kapott és befogta a fülét. -Ne! - sikoltotta. Istenkáromlást követsz el, amikor ezt a hangot használod. Gyalázatos szentségtörést. Ez a Hazugság hangja, Éosz, a boszorkány hangja! Hátrahanyatlott és szaggatott zokogásban tört ki. Taita csendben várta, hogy magához térjen. Az öreg végre felemelte fejét, s azt mondta: - Ahura Mazda kegyelmezzen nekem és bocsássa meg gyengeségemet. Hogyan felejthettem el ezt a szörnyő kijelentést? - Demeter, nem felejtetted el. Az emléket megtagadták tıled - mondta Taita szelíden. - De most mindent fel kell idézned, és gyorsan, mielıtt Éosz betolakodik és újra elfojtja. - „De mindezek közt a tőz az úr". Ezzel a varázsigével kezdte legszörnyőbb szertartásait - suttogta Demeter. - Ez az Etnán volt? - Máshol nem találkoztam vele.

- A tüzet dicsıítette a tőz fészkében. - Taita eltöprengett. - A vulkán szívében győjtötte össze erıit. A tőz része erejének, mégis otthagyta ereje forrását. Viszont azt is tudjuk, hogy ez az erı újjáéledt. Látod, megyálaszoltad a kérdésünket! Már tudjuk, hol keressük. Demeter szemmel láthatóan zavarba jött. - A tőzben kell keresnünk, a vulkánban - magyarázta Taita. - Már értem - sóhajtott fel Demeter. - Folytassuk a gondolatmenetet! - jött izgalomba Taita. - A vulkánban megvan az elemek közül három: a tőz, a föld és a levegı, csak a víz hiányzik. ¦ Az Etna a tenger közelében volt. Ha most egy másik vulkánon vert tanyát, valami nagy víznek kell lenni a közelben. - Tengernek? - kérdezte Demeter. - Vagy egy nagy folyamnak - találgatott Taita. -Egy vulkánt kell keresnünk tenger mellett, talán egy szigeten vagy egy nagy tó közelében. Átkarolta Demeter vállát, és szeretettel mosolygott rá. - Látod, Demeter, pedig tagadtad, mégis tudtad végig, hol rejtızködik. - Az érdem nem az enyém, a te tehetséged kellett ahhoz, hogy elıásd hanyatló emlékezetembıl - válaszolta Demeter. - De mondd, Taita, mennyire sikerült leszőkíteni kutatásunk területét? Hány vulkán lehet, ami megfelel a leírásnak? - Kicsit tőnıdött, aztán maga válaszolt a kérdésre. Bizonyára több ezer, és mind jókora távolságra. Evekbe telhet, amíg mindet felkeressük, és attól tartok, nekem már nincs elég erım egy ekkora vállalkozáshoz. - A thébai Hathor-templom papjai évszázadok óta tanulmányozzák a föld felszínét. Részletes térképeik vannak a tengerekrıl és óceánokról, a hegyekrıl és folyókról. Jómagam is adtam át nekik az utazásaim során győjtött ismereteket, jól ismerjük egymást. Tılük megkaphatjuk a vízközeiben lévı ismert vulkánok listáját. És szerintem nem kell elutaznunk mindegyikhez, egyesített erınkkel a távolból is megvizsgálhatjuk ıket a gonosz kisugárzását keresve. Akkor féken kell tartanunk türelmetlenségünket, és takarékoskodnunk kell erıinkkel, amíg Hathor templomába nem érünk. Ez a konfliktus Éosszal még a te erıd és kitartásod mély kupáját is fenékig üríti. Neked is pihenned kell, Taita - tanácsolta* Demeter. - Két napja nem aludtál, és még az elsı lépéseket is alig tettük meg a hosszú, nehéz úton, hogy megtaláljuk. Ekkor Meren lépett be egy nagy köteg illatos sivatagi fővel, és elrendezte a földön, majd ráterítette a tigrisbırt. Letérdelt, hogy lesegítse ura szandálját és kikapcsolja tunikája övét, de Taita ráförmedt: - Nem

vagyök nyafogós kisgyerek, Meren. Le tudok vetkızni egyedül is. Meren elnézıen mosolygott, miközben a fekhelyre segítette. - Tudjuk, hogy nem vagy az, Mágus. Ugye furcsa, hogy mégis gyakran úgy viselkedsz. - Taita tiltakozásra nyitotta a száját, de csak halk horkantás jött ki rajta, egy szempillantás alatt mély álomba zuhant. - İ vigyázta álmomat, míg aludtam, most majd én vigyázok rá, jó Meren — mondta Demeter. - Az az én kötelességem - mondta Meren, le nem véve szemét Taitáról. - Embertıl, állattól védelmezheted, azt senki sem tenné nálad jobban, de ha okkult erı tör a vesztére, tehetetlen vagy. Fogd az íjadat, jó Meren, és hozz nekünk egy kövér gazellát vacsorára. Meren egy ideig még álldogált Taita mellett, aztán meghajolva kibújt a sátornyíláson, Demeter pedig letelepedett Taita mellé.

Taita hófehéren ragyogó homokon sétált a tengerparton, amit fényes hullámok mostak. Jázmin- és orgonaillatú szellı simogatta arcát és borzolta szakáilát. Megállt a víz szélén, a hullámok a lábát nyaldosták. Kinézett a tengerre, amely mögött sötét ürességet látott. Tudta, hogy a világ végén van, az örökkévaló ıskáoszra tekint. A napsütésben állt, de a sötétséget bámulta, a csillagokat, melyek mint szentjánosbogár-felhık úsztak rajta. Lostris Csillagát kereste, de nem volt az égen, a leghalványabb ragyogás sem maradt utána. A semmibıl jött, s most visszatért oda. Taitát végtelen szomorúság fogta el, úgy érezte, megfojtja az elhagyatottság érzése. Már-már visszafordult, mikor halk énekszót hallott. Azonnal felismerte a fiatal hangot, pedig utoljára nagyon-nagyon régen hallotta. Szíve hevesen lökıdött a bordáihoz, mint ketrecébıl szabadulni vágyó vad, ahogy a hang egyre közeledett. Szívem verdes, mint sebzett fürjmadár, ha látom imádott arcát, s mosolya, mint kelı nap az eget, orcámat pírral festi meg...

Az elsı dal volt, amit megtanított neki, és mindig a kedvence maradt. Mohón kutatta a látóhatárt, mert tudta, hogy az énekes nem lehet más, csakis Lostris. Nem sokkal aztán bízták meg, hogy viselje gondját és nevelje, hogy az édesanyja meghalt mocsári lázban. Megszerette, és tudta, férfi még nem szeretett nıt ilyen szerelemmel. Beárnyékolta szemét a napsütésben szikrázó víztükör ellen, és kivett egy alakot a távolban. Az alak közeledett, és világosabban kirajzolódtak körvonalai. Óriási, aranyszínő delfin volt, mely oly sebesen úszott, hogy a víz tajtékos hullámban vált ketté az orra elıtt. Egy lány állt a hátán, ügyesen egyensúlyozott, akár egy képzett szekérhajtó, hátradılt a tengeri hínárból font kötélen, mellyel a kecses teremtést irányította, s Taitára mosolygott, miközben énekelt. Taita térdre esett a homokon. - Úrnım! - kiáltotta. - Édes Lostris! Tizenkét éves volt újra, annyi idıs, mint akkor, amikor megismerte. Csak egy fehér vászonszoknyát viselt, fényeset, mint a kócsag szárnya. Karcsú testének bıre olajosán csillogott, mint a Büblosz mögötti hegyekbıl származó cédrusfa. Keble olyan volt, mint két frissen rakott tojás, bimbói két gránátkövecske. - Lostris, hát visszatértél hozzám! O, édes Hórusz! Ó, kegyes ízisz! Visszaadtátok nekem! - Soha nem hagytalak el, drága Taita - mondta Lostris. Arcán pajkosság és gyermeki vidámság ragyogott. Bár szépséges ajka nevetésre húzódott, tekintetét szánalom lágyította el, asszonyi bölcsességet és megértést sugárzott. - Soha nem felejtettem el a neked tett ígéretemet. Az aranydelfin a partra siklott, és Lostris könnyed mozdulattal leugrott a hátáról a homokra. Két karját Taita felé kitárva megállt. Oldalt összefogott, dús haja elırehullott a vállán a két keble közé. Szépséges arcának minden édes vonása bevésıdött Taita emlékezetébe. Fogai gyöngyházként csillogtak, mikor hívta: - Jer hozzám, Taita! Jöjj vissza hozzám, igaz szerelmem! Taita elindult feléje. Az elsı lépéseket bicegve tette meg elaggott lábain. Aztán új erı töltötte el, lábujjhegyre emelkedett, és könnyedén repült a puha, fehér homokon. Érezte, hogy izmai feszesek és rugalmasak, mint az íjhúr. - Ó, Taita, be szép vagy! - kiáltotta Lostris. - Mily gyors és erıs, mily fiatal vagy, kedvesem! - Taita lelke szárnyalt a boldogságtól, mert tudta, hogy igazat beszél: ifjú volt megint, és szerelmes. Kinyújtotta két kezét, és a lány megragadta, halálos szorításban. Ujjai hidegek voltak és csontosak, csúz-tól görbék, bıre száraz és durva.

- Segíts, Taita - kiáltotta, de már nem Lostris hangján. Nagyon öreg ember hangja volt, aki a halállal vívódott. - A győrőibe szorított! Lostris halálos rémületbıl nyert erıvel rázta a kezét. Ereje természetfölötti volt - összesajtolta ujjait, s ı érezte a csontok ropogását, inak pattanását. Megpróbálta kiszabadítani a kezét. - Engedj el! - kiabálta. Te nem vagy Lostris! - Már nem volt fiatal, az erı, ami csak néhány pillanattal korábban eltöltötte, elszállt. A kor és kétségbeesés maga alá győrte, mikor látta, hogyan feslik fel álmának csodás falikárpitja, hogyan tépi cafatokra a valóság viharos szele. Valami hatalmas súly szegezte a sátor padlatához, melle behoipadt és nem kapott levegıt. A kezét még mindig fájdalmas szorításba fogták, és az éles sikoltások közel a füléhez hallatszottak, oly közel, hogy majdnem beszakadt a dobhártyája. Erılködve kinyitotta a szemét, és álmának utolsó képei is szertefoszlottak. Demeter arcát látta csupán néhány hüvelyknyire a sajátjától. Szinte felismerhetetlen volt, eltorzította a kín és bíborszínőre vált. Szája tátva volt, kilógott sárga nyelve. Sikoltásai zihálássá halkultak, ahogy kétségbeesetten kapkodott levegı után. Taitát a megdöbbenés teljesen felébresztette. A sátort nehéz hüllıbőz töltötte meg. Demeter köré vastag, pikkelyes győrők fonódtak, csak a feje és az egyik karja maradt szabadon. Szabad kezével még mindig Taitába kapaszkodott, mint egy fuldokló. A győrők a teste körül tökéletesen szimmetrikus tekercset alkottak, mely szabályos ritmusban húzódott egyre szorosabbra. A pikkelyek egymáson elcsúszva reszelıs hangot adtak, ahogy a győrők egyre jobban összesajtolták Demeter törékeny testét. A kígyóbır csodás aranyszínő, csokoládébarna és rozsdavörös mintázatú volt, de Taita csak akkor jött rá, mi támadta meg ıket, mikor a fejét meglátta. - Piton! - nyögött fel hangosan. A kígyó feje kétszer akkora volt, mint az ı két ökle. Száját szélesre nyitotta, fogait Demeter csontos vállába mélyítette. A vi- gyorgó száj két sarkából sőrő, csillogó nyál csurgott - a kenıanyag, amivel zsákmányát borítja, mielıtt egészben lenyeli. Kicsi, kerek fekete szemei kérlelhetetlenül meredtek Taitára, s megint szorosabbra húzta győrőit. Taita tehetetlen volt az ember és a hüllı súlya alatt. Felnézett Demeter arcába, mikor annak utolsó sikolya a torkában rekedt. Demeter már nem tudott lélegzetet venni, fakó szeme vakon dülledt ki gödrébıl. Taita hallotta, hogy egyik bordája elpattan a könyörtelen szorítástól.

Talált magában elég erıt, hogy kiáltson: - Meren! -Tudta, hogy Demeternek már nem sok van hátra. Már nem szorította kezét oly kétségbeesett erıvel, és ki tudta szabadítani, de még mindig csapdában volt. Ha segíteni akar Demeteren, valami fegyverre van szüksége. Fejében még ott volt Lostris képe, s kezét a nyakához kapta. Ujjai összezárultak az aranycsillag, Lostris Talizmánja körül, ami ott lógott a láncán. - Fegyverezz fel, kedvesem - suttogta. A nehéz amu- lett éppen beleillett a markába. A piton fejére vágott vele. Az egyik szemét célozta meg, és a csillag éles hegye átmetszette az átlátszó pikkelyt, ami borította. A kígyó hangos, dühös sziszegést adott ki magából, teste rángott és tekergett, de fogai még mindig Demeter vállába mé- lyedtek. Hátrafelé álltak, így az áldozatban maradtak, miközben nyelt, a természet úgy tervezte, hogy ne lehessen könnyen elereszteni. A piton egy sor öjclendezı mozdulatot tett, ahogy megpróbálta állkapcsát kiszabadítani. Taita ismét lesújtott. A csillag hegyét a kígyó szemének sarkába mélyesztette, és megcsavarta. A kígyó hirtelen kitekerte győrőit, és elengedte Demetert, ide-oda rángatta a fejét, amíg éles fogai ki nem szabadultak húsából. Feltépett szemébıl hideg, olajos vér fröcskölt a két férfira, ahogy felemelte fejét. Mikor a súly lekerült mellérıl, Taita mély lélegzetet vett, aztán félrelökte Demeter ernyedt testét, mikor a felbıszült piton az arca felé csapott. Felemelte karját, és a piton a csuklójába harapott, de a kéz, amely a Talizmánt fogta, még szabad volt. Érezte, ahogy az éles fogak a csontig hatolnak, de a fájdalom új erıvel töltötte el. A csillagot újra a sebzett szembe döfte, és még mélyebbre fúrta. A kígyó hevesen megvonaglott kínjában, mikor Taita kitúrta a szemet a koponyájából. Kiszabadította állkapcsát, hogy újra meg újra lecsapjon, fejének erıs ütései úgy érték Taitát, mint megannyi ökölcsapás. Taita a földön hemperegve próbálta elkerülni az ütéseket, miközben Merenért ordított. Úgy tőnt, hogy a kígyó tekergı győrői kitöltik a sátor egész belsejét. Hirtelen azt érezte, hogy valami csontos tüske fúró-dik mélyen a combjába, és fájdalmas kiáltás szakadt ki belıle. Tudta, mi sebezte meg: a hüvelye két oldalán, a tömzsi farok alsó részén a piton egy pár horgas karmot visel, ami arra szolgál, hogy ezzel fogja párja testét, amíg az dugóhúzószerő péniszét a hüvelyébe fúrja és spermáját a méhébe lövelli, de gyakran a zsákmányát is ezzel ragadja meg. Taita megpróbálta kiszabadítani a lábát, de a karmok a húsába mélyedtek, és az elsı csillogó győrő már a teste köré csavarodott.

- Meren! - kiáltotta újra, de a hangja gyengébb volt, már a következı győrő fonódott köréje, összeszorítva a mellkasát. Megpróbált kiáltani megint, de a levegı kiszorult tüdejébıl és a bordái meghajlottak. Hirtelen Meren jelent meg a sátornyílásban. Egy pillanatra megállt, hogy a kígyó foltos testének félelmetes tekergését szemügyre vegye. Aztán elıreugrott, miközben hátranyúlva elıhúzta kardját a hátára vetett hüvelybıl. Nem mert a piton fejére sújtani, nem akarta kockáztatni, hogy megsebezze Taitát, ezért két lépést jobbra táncolva megyáltoztatta támadásának szögét. A piton fejével még mindig áldozatait verte, de tömzsi farkát mereven tartotta, ahogy a horgas karmokat Taita combjába vájta. Meren egy suhintással lecsapta a kígyó farkát a karmok fölött, egy akkora darabot, ami olyan hosszú volt, mint Taita lába, és olyan vastag, mint a combja. A piton testének felsı felével a sátor mennyezetéig emelkedett, szája tátva volt és fogai ijesztıen csillogtak, ahogy Meren fölé magasodott. Fejét ide-oda ingatta, miközben figyelte megmaradt szemével. De a kardcsapástól megsérült gerincvelı miatt helyhez volt szögezve. Meren magasra emelt karddal nézett szembe vele. A kígyó elırelendült és Meren arca felé csapott, de ı számított rá. Pengéje suhogva szelte a levegıt, és egy tiszta csapással átvágta a piton nyakát. A fej leesett, a szája görcsösen tátogott, a fej nélküli test továbbra is tekergeti. Meren félrerugdosva a hullámzó tekervénye-ket, Taitához sietett, kinek csuklójából, a kígyófogak okozta sebekbıl spriccelt a vér. A feje fölé emelte testét és kivitte a sátorból. - Demeter! Mentsd meg Demetert! - pihegte Taita. Meren visszarohant, és a kardjával a kígyótestet csapkodva igyekezett eljutni oda, ahol Demeter feküdt. A felfordulás végre felkeltette a szolgák figyelmét, és futva jöttek. A legbátrabbak bemerészkedtek Meren után a sátorba, ahol elvonszolták a kígyót az útból, és kiszabadították Demetert, aki eszméletlen volt, és erısen vérzett a vállán lévı sebbıl. Saját sebeivel mit sem törıdve, Taita azonnal kezelésbe vette. A vénség mellkasa tele volt zúzódásokkal. Taita megtapogatta a bordáit, és megállapította, hogy legalább kettı eltörött, de elsı dolga az volt, hogy elállítsa a vállseb vérzését. Demetert eszméletre térítette a fájdalom, s Taita igyekezett elterelni figyelmét, miközben kiégette a harapások helyét Meren tırének hegyével, amit a sátor egyik sarkában álló szénserpenyı lángjában izzított fel. - A kígyó harapása nem mérgezı. Ez szerencsés dolog - mondta Demeternek.

- Talán az egyetlen szerencsés dolog - válaszolta Demeter, hangjában fájdalom feszült. - Nem evilági teremtmény volt, Taita. A semmibıl küldték ellenünk. Taita nem talált meggyızı ellenérvet, de nem akarta az öreg gyászos hangulatát tovább rontani. - Ugyan, öreg barátom, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Lehet, hogy a kígyó mégis a természet mőve volt, nem Éosz ármánykodása. -Láttál már ilyen teremtményt Egyiptomban? -kérdezte Demeter. - Láttam már ilyeneket a délvidéken - kerülte meg a kérdést Taita. - Messze délen? - Valóban - ismerte be Taita. - Az Indus folyón túl Ázsiában, és délre onnan, ahol a Nílus két ága egyesül. - Mindig az erdı sőrőjében? - firtatta Demeter. - Soha nem száraz sivatagban? Soha nem ilyen hatalmas méretőt? - Ahogy mondod - adta meg magát Taita. - Engem kellett volna megölnie, nem téged. Téged nem akar holtan látni... egyelıre - jelentette ki Demeter meggyızıdéssel. Taita szótlanul folytatta a vizsgálatot. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Demeternek a bordáin kívül más csontja nem törött. A vállsebet borpárlattal kimosta, gyógyító balzsammal bekente, és vászoncsíkokkal bekötözte. Csak ezután látta el saját sebeit. Miután bekötötte csuklóját, talpra segítette Demetert és kitámogatta a sátor elé, ahová Meren az óriási piton tetemét kiterítette. Megmérték a hosszát: tizenöt hosszú lépés volt a feje és farka nélkül, s még Meren sem érte át ott, ahol a legvastagabb volt. Gyönyörő mintázatú bıre alatt még rángatóztak és remegtek az izmok, pedig már jó ideje kimúlt. Taita megböködte a levágott fejet a botja végével, majd szétfeszítette a szájat. - Képes kiakasztani az állkapcsát, s így elég szélesre tudja nyitni a száját, hogy egy embert könnyőszerrel lenyeljen. Meren kellemes vonású arcára kiült az undor. -Utálatos, gonosz kreatúra. Demeter igazat szólt. Ez egy szörnyeteg a túlvilágról. Hamuvá égetem a tetemét. - Semmi ilyet nem teszel - mondta határozottan Taita. - Egy ilyen természetfölötti teremtmény zsírjából hathatós varázsszert lehet készíteni. Ha a boszorkány varázsolta ide, s ez tőnik a legvalószínőbbnek, talán viszsza tudjuk fordítani ellene. - Ha nem tudjátok, hogy hol tartózkodik, hogyan tudjátok visszaküldeni hozzá? - tapintott rá Meren a lényegre.

Az ı teremtménye, lényének része. Elküldhetjük, akár egy postagalambot, hogy keresse meg - magyarázta Demeter. Meren nyugtalanul téblábolt. Noha már hosszú ideje volt a mágus társa, az ilyen rejtélyek zavarba hozták és megrémítették. Taita megkönyörült rajta, és barátian karon fogta. - Ismét leköteleztél, jó Meren. Könnyen meglehet, hogy nélküled most ennek a teremtménynek a belében lennénk Demeterrel. Meren arcán az aggodalmat felváltotta az öröm. -Akkor mondd, mit kívánsz, mi legyen vele? - Belerúgott a rángatózó kígyótetembe, ami lassan óriási labdává te-keredett össze. - Megsebesültünk, s napokba telhet, mire eléggé visszanyerjük az erınket, hogy elvégezhessük a varázslatot. Vidd ezt a dögöt valami olyan helyre, ahol nem falják fel a keselyők vagy a sakálok - mondta neki Taita. Késıbb majd megnyúzzuk és kifızzük a zsírját. Bár megpróbálta, Merennek nem sikerült a pitont felpakolnia az egyik teve hátára. A hüllı bőzétıl halálosan megrémült állat bıgve, rúgva, ágaskodva tiltakozott. Végül öt erıs emberrel levonszolta oda, ahol a lovak voltak kikötve, és kövekkel borították, hogy a hiénák és más dögevık ne férjenek hozzá. Mikor Meren visszatért, a két mágust a sátorban találta. A földön ültek, egymással szemben. Összekapcsolták kezüket, hogy egyesített erejükkel védıhálót varázsoljanak a tábor köré. Miután befejezték a bonyolult szertartást, Taita itatott vele egy korty vörös mákonyt, és Demeter rövidesen mély, kába álomba merült. - Most hagyj magunkra, jó Meren. Eredj pihenni, de maradj hallótávolságban - mondta Taita, s leült Demeter mellé, hogy vigyázza álmát. De fáradt teste cserbenhagyta, és ıt is elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy Meren izgatottan rázza karját. Felült, az alvástól bódultán, és ráförmedt: - Mi bajod? Elment az eszed? - Jöjj, Mágus! Gyere gyorsan! Sürgetı hangja és rémült arckifejezése megijesztette Taitát, aggódó pillantást vetett Demeterre. Megnyugodva látta, hogy még alszik. Feltápászkodott. -Mirıl van szó? - kérdezte, de Meren már távozott. Taita kilépett a sátorból a hős hajnali levegıbe, és látta, hogy arrafelé szalad, ahol az állatok voltak kikötve. Mikor utolérte, Meren szótlanul mutatott a kıhalomra, ami a kígyótetemet borította. Taita egy pillanatig értetlenül állt, de aztán észrevette, hogy a köveket elmozdították. - A kígyó nincs itt - fakadt ki Meren. - Eltőnt az éjszaka. - A benyomódásra mutatott, amit a kígyó nehéz teste hagyott a homokban.

Mindössze néhány fekete golyóvá száradt vércsepp maradt a helyén. Taita érezte, hogy tarkóján a haj feláll, mintha hideg szél érte volna. - Alaposan körülnéztél? Meren bólintott. - Átkutattunk mindent félmér-földes körzetben a tábor körül. Nyomát se találtuk. - Felfalták a kutyák vagy vadállatok - mondta Taita, de Meren a fejét rázta. - Egyetlen kutya nem menne a közelébe. Vonyí- tottak és morogtak, és eloldalogtak, mikor megérezték a szagát. - Hiénák, keselyők? - Madár nem mozdíthatta volna el ezeket a köveket, és egy akkora döggel száz hiéna is jóllakott volna. Felverték volna az éjszakát a szörnyő üvöltésükkel. Csend volt, s nincsenek nyomok. Se lábnyomok, se csúszás nyoma a homokban. - Meren ujjaival sőrő hajába túrt, aztán lehalkította hangját. - Semmi kétség, Demeternek igaza volt. Fogta a fejét és elrepült, anélkül, hogy érintette volna a földet. Nem a mi világunk szülötte volt. - Nehogy megoszd ezt a véleményedet a szolgákkal és a tevehajcsárokkal - figyelmeztette Taita. -Ha megorrontják, megszöknek mind. Mondd nekik, hogy Demeter meg én varázslattal tüntettük el a testet éjszaka.

Több napba telt, mire Taita úgy ítélte meg, hogy Demeter folytathatja az utazást, de a hordszéket cipelı teve nehézkes járása nem tett jót törött bordáinak, s Taitának a vörös mákony rendszeres adagolásával kellett csillapítani fájdalmait. Egyidejőleg lassította a karaván haladását is, lerövidítette a meneteléssel töltött idıt, nehogy Demeter állapota súlyosbodjék. Taita maga gyorsan felgyógyult a kígyótámadásból, hamarosan újra Szélfüst hátán lovagolt. Az éjszakai menetelések során olykor megkérte Merent, hogy nézzen Demeterre, amíg ı elırelovagol. Egyedül kellett lennie, hogy tanulmányozhassa az égboltot. Biztosra vette, hogy a jelentıségteljes okkult eseményeket, melyek sodrába kerültek, új ómenek és tünemények tükrözik az égitestek között. Hamarosan mindenütt felfedezte ezek bizonyítékait. A mennybolt ragyogott az élénk tőzcsíkoktól, amiket a hullócsillagrajok és üstökösök hagytak, többet látott egyetlen éjszaka, mint a megelızı öt évben összesen. Az ómeneknek ez a bısége zavarba ejtı volt és ellentmondásos: nem fogalmaztak meg világos üzenetet, amit Taita kiolvashatott volna belılük. Voltak komor figyelmeztetések, reményteljes ígéretek, irtózatos fenyegetések és megnyugtató jelek, mindez egyszerre. A kígyó eltőnése utáni tizedik éjszakán telihold volt, az óriási fénylı gömb elhalványította a hullócsillagok tüzes csóváit, s még a nagy bolygókat is jelentéktelen fénypontokká sápasztotta. Jóval éjfél után egy puszta síkságra ért, melyet felismert. Kevesebb mint ötven mérföldre volt a Nílus egykor termékeny deltavidékéig nyúló sziklavonulat peremétıl. Nemsokára vissza kellett indulnia, ezért megállította Szélfüstöt. Leszállt a hátáról, s talált magának egy helyet egy lapos sziklán az ösvény mellett. A kanca megböködte az orrával, ezért kinyitotta az övén lógó tarisznyát, és szórako-zottan megkínálta egy marék ırölt durrával, miközben teljes figyelmét az egekre fordította. Alig tudta kivenni azt a halvány felhıt, ami Lostris Csillagából maradt, és szíven markolta a szomorúság, mikor arra gondolt, hogy hamarosan az is eltőnik örökre. Bánatosan nézett a holdra. A vetés idıszakának, a megújulás és újjáteremtés idejének hírnöke volt, de a Nílus áradása nélkül a deltavidék parlagon marad.

Hirtelen kiegyenesedett, a borzongató hidegség futotta el, ami mindig megelızött valamely okkult eseményt: libabırös lett a karja és a haja felmeredt a tarkóján. A hold körvonala a szeme láttára változott meg. Elıször azt hitte, képzelıdik, hogy csak a fény csalóka játéka, de perceken belül eltőnt belıle egy vastag szelet, mintha valami láthatatlan szörny harapta volna le. A gömb maradéka ijesztı gyorsasággal jutott ugyanerre a sorsra, csak egy sötét lyuk maradt a helyén. A csillagok újra megjelentek, de az imént kitörölt fényhez képest sápad-tan, betegesen csillogtak. Az egész természetet döbbenet ülte meg. Az éjszakai madarak elnémultak, a szellı elült, a távoli hegyek sziluettje beleolvadt a sötétségbe. A szürke kancára is hatással volt: megrázta a sörényét és ijedten felnyerített. Aztán felágaskodott, kitépte a kantárszárat Taita kezébıl és eliramodott arra, amerrıl jöttek. Taita hagyta, hadd menjen. Noha tisztában volt vele, hogy nincs könyörgés vagy ima, melynek hatása volna a kozmikus történésekre, hangosan hívta Ahura Mazdát és Egyiptom isteneit, hogy mentsék meg a holdat a pusztulástól. Észrevette, hogy tisztábban látható, ami Lostris Csillagából maradt. Bár csak elmosódott, sápadt folt volt, felemelte a Talizmánt és rá összpontosított elméjével, kimővelt érzékelésével és belsı szeme hatalmával. - Lostris! - kiáltotta kétségbeesve. - Te, aki mindig a fény voltál a szívemben! Használd hatalmadat, és járj közben istentársaidnál. Élesszétek fel a holdat és világítsátok be újra a mennyboltot! Szinte nyomban vékony fényszilánk jelent meg ott, ahol a hold pereme eltőnt. Növekedett, ívelt és csillogó lett, mint egy kard pengéje, aztán csatabárd alakját öltötte. Míg Lostrishoz fohászkodott a Talizmánt a magasba tartva, a hold teljes tündöklésében és csillogó dicsıségében visszatért. Megkönnyebbülés és öröm árasztotta el. Mindazonáltal tudta, hogy bár a hold feléledt, az elsötétedésével adott figyelmeztetés megmarad, olyan ómen, ami semlegesíti ezt a kedvezıbb elıjelet. A sötétség hátralévı óráinak felébe telt, hogy magához térjen a haldokló hold szívfájdító látványa után, de végre felkelt, felvette botját és a kanca keresésére indult. Egy mérföldet sem tett meg, mikor ráakadt, egy csenevész sivatagi bokor leveleit legelészte. Mikor meglátta gazdáját, üdvözlésképpen felnyihogott, aztán odaügetett hozzá, mint aki bőnbánatot gyakorol oktalan viselkedése miatt. Taita felszállt a hátára és visszalovagolt a karavánhoz. Az emberek tanúi voltak a holdfogyatkozásnak, és Merennek nem kis fáradságába került kordában tartani ıket. Amint megpillantotta Taitát, odasietett hozzá. -Láttad, mi történt a holddal, Mágus? Micsoda szörnyő

elıjel! Rettegtem az életedért! - kiáltotta. - Hórusznak hála, hogy semmi bajod. Demeter ébren van és vár rád, de nem beszélnél elıbb ezekkel a gyáva kutyákkal? El akarnak inalni, hogy elbújjanak a vackukban. Taita nem sajnálta az idıt az emberek megnyugtatására. Azt mondta nekik, hogy a hold újjászületése nem szerencsétlenséget jelez, hanem a Nílus áradásának megindulását. Taita hírneve olyan volt, hogy készséggel hittek neki, és végül egész vidáman egyeztek bele, hogy folytatják az utat. Taita otthagyta ıket és bement Demeter sátrába. Az elmúlt tíz napban az öreg szépen gyógyult, lassanként felépült a pitontól elszenvedett bántalmazásból, és már sokkal erısebb volt. Mégis komor arccal üdvözölte Taitát. Az éjszaka hátralevı részében együtt maradtak, és megvitatták a hold elsöté-tülésének jelentıségét. - Hosszú életem során számos hasonló jelenség tanúja voltam - mondta Demeter halkan, - de ritkán láttam ily teljes fogyatkozást. Taita bólintott. - Én csak kétszer láttam hasonlót ennek elıtte. Mindig valami szerencsétlenséget jeleztek... nagy királyok halálát, gyönyörő és gazdag városok bukását, éhínséget vagy járványt. - A Hazugság hatalmának újabb mejgnyilvánulása volt - dünnyögte Demeter. - Azt hiszem, Eosz a legyız-hetetlenségét fitogtatja. Megpróbál megfélemlíteni, és kétségbeesésbe hajszolni bennünket. - Nem késlekedhetünk tovább az úton, sietnünk kell Thébába jelentette ki Taita. - Az a legfontosabb, hogy egy pillanatra se lazítsunk az éberségünkön. Arra kell számítanunk, hogy bármikor lecsaphat ránk, legyen nappal vagy éjszaka. - Demeter komolyan tanulmányozta Taita arcát. - Bocsásd meg, hogy ismétlem magam, de addig, amíg nem ismered a boszorkány fortélyait és cselfogásait oly jól, mint én, nehéz felfogni, mennyire fondorlatos. Képes a legmeggyızıbb képeket ültetni az agyadba. Vissza tudja legkorábbi gyermekkori emlékeidet, a szüleid képét is oly elevenen, hogy nem kételkedhetsz bennük. Az én esetemben ez némi nehézséget okozna neki - mosolygott Taita. Egyik szülımet sem ismertem.

Bár a tevehajcsárok gyorsítottak a tempón, Taitát továbbra is gyötörte a türelmetlenség. Másnap este ismét otthagyta a karavánt, és elırelovagolt azt remélve, hogy eléri a meredély szélét, s oly hosszú távollét után letekinthet Egyiptom imádott földjére. Úgy látszott, lelkesedése ragadós, mert Szélfüst egész idı alatt vágtatott, repülı patái falták a mérföldeket, míg Taita meg nem állította a sziklavonulat peremén. A hold ezüstös fénnyel világította meg lenn a mővelt földeket, kiemelve a Nílus vonalát kirajzoló pálmaligeteket. Kereste a víz halvány csillogását, de ebbıl a távolságból a folyómeder sötét volt és komor. Taita leszállt a lóról, megállt a fejénél, és a nyakát simogatva elragadtatottan bámulta a várost. Karnak templomainak és palotáinak holdfényben fürdı fehér falait. Megkereste szemével a Memnon-palota magas falait a túlparton, de ellenállt a kísértésnek, hogy folytassa útját le a meredek lejtın, keresztül az árterületen és Théba száz kapujának egyikén. A feladata az, hogy Demeter mellett maradjon, nem az, hogy magára hagyja és elırerohanjon. Leguggolt a kanca feje mellett, és annyit megengedett magának, hogy elképzelje hazatérését, újbóli találkozását azokkal, kik oly kedvesek szívének. A fáraó és királynıje, Mintaka oly mély szeretettel övezték Taitát, amit idıs családtag iránt szoktak tanúsítani. Viszonzásképp ı hőséges szeretetet táplált irántuk, ami nem csökkent gyermekkoruk óta. Mikor Nefer apját, Tamose fáraót megölték, a fiú még gyermek volt, túl fiatal, hogy elfoglalja Felsı- és Alsó-Egyiptom trónját, ezért kormányzó uralkodót neveztek ki. Taita volt egykor Tamose tanítója, így kézenfekvı volt, hogy Ne-fert a gondjaira bízzak, amíg el nem éri a férfikort. Taita gondoskodott az oktatásáról, képzett harcost és lovast faragott belıle, aztán megtanította a hadviselés és hadsereg-irányítás tudományára. Megtanította ıt az uralkodással járó kötelességekre, a kormányzás és diplomácia mővészetére. Férfit nevelt belıle. Azokban az években eltéphetetlen kapocs kovácsolódott közöttük. Léghuzam lebbent fel a meredek lejtın, elég hővös ahhoz, hogy beleborzongjon. Ebben a forró évszakban semmi nem indokolta. Taita azonnal résen állt. A hımérséklet hirtelen csökkenése gyakran okkult

manifesz-táció elıjele. Demeter figyelmeztetése még ott csengett a fülében. Mozdulatlanul ült és kutatta az étert. Semmi baljóst nem észlelt. Szélfüstre tekintett, a kanca majdnem annyira érzékeny volt a természetfölötti jelenségekre, mint ı maga, de most nyugodtnak és békésnek tőnt. Megnyugodva felállt, hogy felszálljon a hátára és visszalovagoljon a karavánhoz. Meren már bizonyára leállította a menetelést, és már hozzáfogtak a táborveréshez. Taita szeretett volna még egy kicsit beszélgetni Demeterrel, mielıtt elnyomja az álom. Még van mit merítenie a vén-ség bölcsességének és tapasztalatainak tárházából. Ekkor Szélfüst halkan felnyihogott és felcsapta a fülét, de nem látszott rajta különösebb ijedtség. Taita látta, hogy lefelé bámul a völgybe és megfordult. Elıször nem látott semmit, de bízott a kancában, és belehallgatott az éjszaka csendjébe. Végül valami árnyat látott moccanni lenn, a meredek lejtı tövében. Eltőnt és azt hitte, talán tévedett, de a kanca továbbra is feszült volt. Taita várt és figyelt. Aztán újra mozgást észlelt, közelebbit és kivehetıbbet. Egy lovas homályos alakja tőnt elı a sötétségbıl, a lejtın felvezetı ösvényen közeledett arra, ahol ı állt. Az idegen ló is szürke volt, de világosabb, mint Szélfüst. Emlékezetében megmozdult valami: soha nem felejtett egy jó lovat. Ez itt még a csillagfényben is nagyon ismerısnek tetszett. Próbálta felidézni, mikor és hol látta utoljára, de az emlék oly távoli volt, hogy rá kellett jönnie, nagyon régen lehetett, pedig ez itt úgy lépked, mint egy négyéves ló. Figyelmét a lovasra fordította: apró alak, nem férfi, talán egy fiú. Akárki is volt, nagy elánnal ülte meg a szürkét. Benne is volt valami ismerıs, de mint a ló, ı is túl fiatal volt ahhoz, hogy csak ennyire halvány emléke legyen róla. Netán olyan valaki gyermeke, akit jól ismert? Egyiptom egyik hercege? Mintaka királynı számos pompás fiúval ajándékozta meg Nefer Széthi fáraót. Mindegyik erısen hasonlított vagy az apjára, vagy az anyjára. Semmi közönséges nem volt ebben a fiúban, és Taita nem kételkedett benne, hogy királyi vérbıl származik. Ahogy a ló és lovasa közeledett, további részletek ötlöttek a szemébe. Látta, hogy a lovas rövid tunikát visel, és az alóla kilátszó lábak kétségkívül nıre vallanak. Ez egy lány. A feje be volt kötve, de ahogy még közelebb ért, ki tudta venni vonásait a fejkendı alatt. - Ismerem. Jól ismerem! - suttogta magának. Fülében az érverés szaporább lett. A lány üdvözlı mozdulatra emelte a kezét, aztán elırelökte csípıjét, hogy nagyobb sebességre ösztökélje lovát. A szürke vágtázni

kezdett, de patái nem dobogtak a köves talajon. Kísérteties némaságban suhant feléje az emelkedın. Túl késı, döbbent rá, elaltatták éberségét egy ismerıs alakkal. Gyorsan pislogni kezdett, hogy felnyissa belsı szemét. - Nem sugároznak aurát! - akadt el a lélegzete, és meg kellett kapaszkodnia a kanca nyakában. Sem a szürke ló, sem a lovasa nem volt a természet szülötte: egy másik dimenzióból jöttek. Demeter figyelmeztetése dacára ismét elıvigyázatlan volt. Gyorsan a nyakában lógó Talizmánért nyúlt, és az arca elé tartotta. A lovas megállt, és fürkészve tekintett rá a fejét takaró kendı alól. Oly közel volt, hogy látta szeme csillogását, ifjú arca lágy ívét. Emlékei rohanvást tértek vissza. Nem csoda, hogy a szürke oly ismerısnek tőnt. İ ajándékozta neki, gonddal és szeretettel választotta. Ötven ezüst talentumot fizetett érte, és meggyızıdése volt, hogy remek üzletet kötött. A lány Sirálynak keresztelte el, és mindig a kedvence maradt. Noha sok évtizede már, emlékezett a könnyedségre és eleganciára, amivel megülte. Oly tökéletes volt megdöbbenése, hogy képtelen volt világosan gondolkodni. Csak állt ott, mint egy gránitoszlop, kezében pajzsként tartva a Talizmánt. A lovas lassan felemelte szépen formált fehér kezét és hátrahajtotta kendıjét. Taita úgy érezte, lelkét darabokra zúzza annak a szép arcnak a látványa, melynek minden részlete az eredetihez tökéletesen hően volt visszaadva. Ez nem ı. Próbálta megacélozni szívét. Ez újabb jelenés a semmibıl, akár az óriáskígyó, s talán ugyanolyan halálos. Mikor megvitatta vele álmát a lányról az arany-delfinen, Demeternek szemernyi kétsége sem volt: - Az álmod a boszorka cselfogása volt figyelmezette. - Nem szabad bíznod olyan képben, mely reményeidbıl vagy vágyódásodból táplálkozik. Egy örömteli emlék, például egy régi szerelem emlékének felidézésével ajtót nyitsz Éosznak. Meg fogja találni a módját, hogy rajta keresztül eljusson hozzád. Taita a fejét ingatta. - Nem, Demeter, még Éosz sem lenne képes ilyen meghitt részleteket elıvarázsolni a messzi múltból. Lostris hangja, a szeme állása, mosolygó ajka íve. Hogyan másolhatta volna le Éosz ezeket? Lostris már hetven éve nyugszik a szarkofágjában. Nem maradt élı nyoma, amibıl Eosz meríthet. - Éosz a te Lostrisról való emlékeidbıl lopott, és a legmeggyızıbb, legellenállhatatlanabb formában adta vissza neked. - De többnyire már én is elfelejtettem ezeket a részleteket!

- Nem te bizonyítottad be, hogy semmit nem felejtünk? Minden részlet megmarad. Csak olyan okkult képességekre van szükség, mint amilyenekkel Éosz rendelkezik, hogy elıkerüljenek az elméd tárházából, ahogy te is elıástad az Éoszról való emlékeim közül a hangját, ahogy a tüzet dicsıíti. - Nem tudom elfogadni, hogy nem Lostris volt -nyögte Taita halkan. - Nem akarod elfogadni. Éosz arra törekszik, hogy megfosszon az ésszerő gondolkodás képességétıl. Gondold csak meg, milyen ravaszul szıtte bele a delfinen utazó lány képét gonosz tervébe. Míg a lány az elvesztett szerelem hamis látomásával csábított, rám küldte a kígyójelenést, hogy megöljön. Az álmodat használta elterelésnek. Itt a Nílus völgye fölött emelkedı sziklavonulaton Taita most ismét szembekerült a látomással: Lostrisszal, Egyiptom hajdani királynıjével, kinek emléke még mindig uralta szívét. Ezúttal még tökéletesebbnek látszott. Érezte, elhatározottsága és gondolkodása meginog, és elszántan igyekezett úrrá lenni magán. De nem tudta megállni, hogy ne nézzen Lostris szemébe, melyben igézı fények csillogtak, és mélyükön ott rejlett életének minden könnye és mosolya. - Elutasítalak! - mondta annyi hidegséggel és szigorúsággal a hangjában, amennyit csak elı tudott csalogatni magából. - Te nem vagy Lostris. Te nem az a nı vagy, akit szerettem. Te a Hazugság vagy. Takarodj vissza a sötétségbe, ahonnan jöttél! Szavaira Lostris szép szemének ragyogását végtelen szomorúság váltotta fel. - Drága Taita - szólt hozzá kedvesen, - az elválásunk óta eltelt üres és magányos években nélküled léteztem. Most, mikor halálos veszélyben forogsz, eljöttem, hogy melletted legyek. Együtt ellenállhatunk a rád leselkedı gonosznak. - Te istenkáromlás! Te Éosz vagy, a Hazugság, és én elutasítalak. Engem az Igazság védelmez, nem férhetsz hozzám. Nem árthatsz nekem. - Ó, Taita! Mindkettınket el fogsz pusztítani. Én is veszélyben vagyok. - Lostris hangja suttogássá halkult, olyan volt, mintha a kezdeti idık óta az emberiséget ért minden szomorúság terhét viselné. - Bízz bennem, kedvesem. Mindkettınk kedvéért bíznod kell bennem. Nem vagyok más, mint az a Lostris, kit szerettél, és aki viszontszeretett. Hívtál az éteren át. Engedelmeskedtem hívó szavadnak és eljöttem hozzád. Taita úgy érezte, mintha a föld alapjaiban remegne meg a talpa alatt, de megacélozta magát. - El veled, átkozott boszorkány! Takarodj, Hazugság gyalázatos szolgája! Elutasítalak téged és minden mővedet. Ne zaklass tovább!

- Nem, Taita! Ezt nem teheted! - könyörgött Lostris. - Ezt az egyetlen esélyt kaptad, nem szabad visszautasítanod. - Gonosz vagy - mondta neki Taita nyersen. - För- telem vagy a túlvilágból. Menj vissza ocsmány lakóhelyedre. Lostris sírni kezdett és képe elhomályosult. Ugyanúgy halványult el, mint a csillaga szokott a kelı nap fényében. Még hallotta hangjának utolsó suttogását az éjszakában: - Egyszer már megízleltem a halált, és most a keserő poharat utolsó cseppig ki kell ürítenem. Isten veled, Taita, kit szerettem. Bárcsak jobban szerettél volna. Taita térdre rogyott, elborították a bőntudat és veszteségérzet hullámai. Mire elég erıt érzett magában, hogy felemelje a fejét, a nap már felkelt és egy arasznyira járt a látóhatár fölött. Szélfüst csendben álldogált mellette, aludt, de mikor meghallotta ıt mocorogni, felkapta a fejét és szemét feléje fordította. Taitát elhagyta az ereje, egy kıre kellett állnia, hogy fel tudjon szállni a hátára. Irnbolyogya ült ott, s majdnem leesett, mikor a kanca elindult vissza a tábor felé. Taita próbált rendet teremteni a benne dúló érzések zőrzavarában. Egy dolgot különösnek talált: Szélfüst a nyugtalanság legkisebb jele nélkül álldogált mellette a Lostris-jelenéssel való találkozása során. Minden más alkalommal jóval elıbb észlelte a gonosz manifesztá-cióját, mint ı maga felfedezte volna. Megbokrosodott akkor is, mikor a hold eltőnt az égrıl; most viszont csak enyhe érdeklıdést mutatott a Lostris kísértet és fantomlova iránt. - Nem lehetett bennük gonoszság - kezdte meggyızni magát. - Lostris igazat beszélt? Barátként és szövetségesként jött a védelmemre? Mindkettınk vesztét okoztam? - Elviselhetetlen volt a kínzó kétség, megfordította Szélfüst fejét, kemény vágtában őzte vissza a Nílus-völgy felé, és csak akkor állította meg, mikor elérték a sziklavonulat peremét. Lecsúszott a hátáról pontosan azon a helyen, ahol Lostris eltőnt. - Lostris! - kiáltotta az égnek. - Bocsáss meg nekem! Már tudom, hogy igazat szóltál. Valóban te vagy Lostris. Jöjj vissza hozzám, szerelmem! Jöjj vissza! - De Lostris nem volt sehol, csak a visszhang csúfolódott vele: -Jöjj vissza... vissza... vissza...

Oly közel voltak már Théba szent városához, hogy Taita parancsot adott Merennek, napkelte után is folytassák az utat. A nap ferde sugaraitól megvilágított kis karaván leereszkedett a meredek lejtın, és átvágott a sík területen a városfalak felé. A földek elhagyatottak voltak, semmi zöld nem volt kelıben. A fekete talajt kıkeményre szárította és mély barázdákkal szabdalta a tőzforró nap. A parasztok elhagyták terméketlenné vált földjeiket, kunyhóik gazdátlanul álltak, pálmalevéltetejük foszla-dozott, az omladozó falakról hullott a vakolat. A földet éhen pusztult tehenek szerteszét heverı csontjai tarkították, mint fehér virágok. Forgószél szaladt végig a pusztaságon szeszélyes táncot járva, porból és száraz levelekbıl font oszlopot emelt a magasba. A nap sugara úgy Verték a felperzselt földet, akár harci bárd egy rézpajzsot. A karavánban az emberek és állatok oly jelentéktelennek tőntek ebben a sivár tájban, mint játékszerek. Elértek a folyóhoz, és önkéntelenül megtorpantak a partján, elborzadt bővöletben bámulták a látványt. Még Demeter is lemászott a hordszékébıl, és oda-bicegett Taita és Meren mellé. A folyóágy ezen a ponton ezerkétszáz láb széles volt. Alacsony vízállásnál parttól partig megtöltötte a szürke, iszapban gazdag áradat, oly mély, hogy felszínét fényesen kavargó örvények szabdalták. Magas vízálláskor a Nílus nem fért el medrében, átlépte a partjait és elárasztotta a földeket. A sár és az üledék, amit szétterített, oly termékennyé tette a talajt, hogy három termést is hozott egy évben. De már hét éve nem volt áradás, és a folyó torz gúnyképe volt korábbi önmagának. A meder alján a víz sekély, bőzös pocsolyákba győlt; felszínüket csak döglı-dı halak vergıdése és néhány életben maradt krokodil lusta mozgása zavarta meg. Alvadó vérhez hasonló vöröses hab borította a vizet. - Miért vérzik a folyó? - kérdezte Meren. - Valami átok sújtja? - Én úgy látom, valami mérgezı alga okozza - mondta Taita, és Demeter egyetértett. Valóban alga, de semmi kétségem, hogy nem természetes eredető, hanem ugyanaz az ártó befolyás hozta Egyiptomra, amely elapasztotta a folyót.

A vérszínő pocsolyákat felszínre került fekete iszappadok választották el egymástól, tele a város szemetével, gyökerekkel és uszadékkal, csónakok roncsaival, fel-puffadt madár- és állattetemekkel. Élılényt nem láttak, csak furcsa, guggoló teremtményeket, esetlenül ugráltak groteszk, úszóhártyás lábaikon. Vadul tülekedtek a tetemek körül, széttépték és nagy cafatokban falták a rothadó húst. Taita nem volt biztos a fajtájukban, míg Meren mély undorral meg nem jegyezte: - Pontosan olyanok, amilyennek a karavánvezetı leírta. Óriási varangyok! - Krákogott, aztán köpött egyet, hogy szabaduljon a torkát szorító bőztıl. - Hát soha nem lesz már vége az Egyiptomot sújtó szörnyőségeknek? Taita ekkor jött rá, hogy kétéltőek mérete hozta zavarba. Óriásiak voltak. Hátuk oly széles volt, mint egy malacé, és mikor hosszú hátsó lábaikra állva teljesen felegyenesedtek, majdnem olyan magasak voltak, mint egy sakál. - Emberi holttestek is vannak a sárban! - kiáltott fel Meren. Egy apró testre mutatott, ami ott hevert alattuk. - Az ott egy halott csecsemı! - Úgy látszik, Théba polgárai annyira elfásultak, hogy már nem temetik el a halottaikat, hanem a folyóba dobják ıket - csóválta a fejét Demeter szomorúan. Egy varangy a szemük láttára ragadta meg a csecsemı karját, egy tucatnyi fejrántással kitépte a vállából, aztán az apró végragot feldobta a levegıbe, s mikor az visszahullott, kitátott szájával elkapta és lenyelte. Mindenkinek felfordult a gyomra a látványtól. Továbbmentek a parton, míg el nem érték a város külsı falait. A falak elıtti terület zsúfolásig tele volt sebtében összetákolt bódékkal, melyekben nincstelenné vált parasztok, özvegyek és árvák, betegek és haldoklók, és a katasztrófa más áldozatai húzták meg magukat. Összebújtak a nyitott oldalú kalyibák rozzant teteje alatt, mind csontsovány és fásult volt. Taita látott egy fiatal anyát, ki gyermekét aszott, üres melléhez szorította, de a gyerek túl gyenge volt, hogy szopjon, és legyek mászkáltak a szemén és az orrlyukaiban. Az asszony csüggedt tekintettel bámult rájuk. - Hadd adjak valami ételt a gyerekének - mondta Meren, s le akart szállni a lováról, de Demeter megállította. - Ha ételt látnak ezek a szerencsétlenek, kitör a zavargás. Mikor továbblovagoltak, Meren arcán bőntudat és szomorúság látszott. - Demeternek igaza van - mondta neki Taita halkan. - Nem menthetünk meg néhány éhezıt egy ekkora sokaságban. Egyiptom királyságát kell megmentenünk, nem egy maroknyi polgárát.

A szerencsétlenektıl jókora távolságban választottak táborhelyet. Taita félrevonta Demeter kísérıinek vezetıjét. - Ügyelj az urad kényelmére, és éberen vigyázd. Építsetek tövisbokorágakból kerítést a tábor köré, hogy távol tartsa a tolvajokat meg a sakálokat. Kerítsetek vizet és takarmányt az állatoknak. Addig itt maradtok, amíg nem gondoskodom alkalmatosabb szállásról magunknak. Merenhez fordult. - Bemegyek a városba a fáraó palotájába. Te Demeterrel maradsz. - Sarkait a kanca oldalába vágta és a fıkapu felé vette az irányt. Az ırök lenéztek rá a toronyból, mikor belovagolt a kapun, de nem állították meg. Az utcák szinte teljesen kihaltak. Az a néhány ember, akit látott, ugyanolyan sápadt és kiéhezett volt, mint a koldusok a falak elıtt, és közeledtére sietve eliszkolt. Émelyítı szag lebegett a város fölött, a halál és szenvedés szaga. A palotaırök kapitánya megismerte, rohant kinyitni az oldalkaput, és tiszteletteljesen köszöntötte, mikor belépett a palota területére. - Az egyik emberem elviszi a lovadat az istállókba, Mágus. A királyi lovászok majd gondját viselik. - A fáraó a palotában tartózkodik? - Igen. - Vezess hozzá - parancsolta Taita. A kapitány készséggel engedelmeskedett, és keresztülvezette a folyosók és termek labirintusán. Udvarokon mentek keresztül, melyeket egykor zöld pázsit, virágágyások és csilingelı szökıkutak tettek kellemessé, termeken és fedett árkádokon haladtak át, melyeket hajdan vidám kacagás cs énekszó, nemes urak és hölgyek, dalnokok, akrobaták, táncos rabszolgalányok zsivaja töltött meg. Most a termek elhagyatottak voltak, a kertek elszáradtak és a szökıkutak elapadtak. A sőrő csendet csak a kıpadlaton kopogó lépteik zavarták meg. Végre megérkeztek a királyi kihallgatóterem elıszobájába. A szemközti falban nyíló ajtó csukva volt. A kapitány megkopogtatta a lándzsájával, és az ajtót szinte nyomban kinyitotta egy rabszolga. Taita benézett a válla fölött a szobába. A rózsaszín márványpadlón rövid vászonszoknyába öltözött kövér eunuch ült egy papirusztekercsekkel és írótáblákkal megrakott alacsony asztalnál. Taita azonnal felismerte. A fáraó fıkamarása volt, annak idején Taita javaslatára került ebbe a magas tisztségbe. - Ramram, öreg barátom - üdvözölte Taita. Ram- ram egy ilyen testes embertıl meglepı fürgeséggel ugrott talpra, és Taitához sietett, hogy megölelje. A fáraó szolgálatában álló eunuchokat erıs testvéri kötelékek főzték össze.

- Taita, túl hosszú idıt töltöttél Thébától távol. -Bevitte Taitát a saját irodájába. - A fáraó a tábornokaival tanácskozik, most nem zavarhatom, de elkísérlek hozzá, amint szabadul. Tudom, hogy ı is így kívánná. Viszont így alkalmunk van egy kis csevegésre. Mennyi ideig is voltál távol? Jó sok évig, azt hiszem. - Hét évig. Mióta nem találkoztunk, Egyiptomtól távol, idegen országokban jártam. - Akkor sok mindenrıl kell beszámolnom, ami a távolléted alatt történt. Nagyon szomorú, de jó hírrel nemigen szolgálhatok. Párnákra telepedtek egymással szemben, és a kamarás parancsára egy rabszolga cserépkancsóban hőtött sörbettel töltötte meg kupáikat. - Elıször is arról szólj, hogy van ıfelsége - kérte Taita aggódva. - Félek, elszomorodsz, mikor meglátod. A gondok súlyos teherként nyomasztják. Napjait többnyire tanácskozással tölti a minisztereivel, a hadseregparancsnokokkal és a nomoszok kormányzóival. Követeket küld minden külföldi országba, hogy gabonát és élelmet vásároljanak az éhezı lakosságnak. Új kutakat ásat, hogy édesvizet találjanak, pótolandó a folyó bőzös, vörös szennyvizét. - Ramram felsóhajtott, és nagyot kortyolt a sörbetbıl. A médek és sumerok, a tengeri népek, a líbiaiak és az összes többi ellenségünk tisztában vannak a helyzetünkkel - folytatta. — Azt hiszik, hanyatlóban van a szerencsecsillagunk, hogy már nem tudjuk megyédeni magunkat, ezért sereget győjtenek. Te is tudod, a vazallus államok mindig nehezteltek az adó miatt, am.it a fáraónak kénytelenek fizetni. A bennünket sújtó sorozatos csapásokban lehetıséget látnak, hogy elszakadjanak, és most hitszegı szövetségekre lépnek. Ellenségeink sokasága gyülekezik a határainknál. S bár erıforrásaink gyászosan megfogyatkoztak, a fáraónak mégis új embereket kell találnia és felszerelnie, hogy megerısítse seregeinket. A végsıkig feszíti saját maga és birodalma tőrıképességét. - Nincs uralkodó rajta kívül, aki meg tudott volna birkózni ezekkel a megpróbáltatásokkal - mondta Taita. - Nefer Széthi nagy király. De hozzánk, egyszerő emberekhez hasonlóan ı is tudja a szívében, hogy az istenek már nem mosolyognak Egyiptomra. Erıfeszítései nem járnak sikerrel addig, amíg újra el nem nyeri isteni kegyelmüket. Elrendelte, hogy a papok az ország minden templomában szüntelen könyörögjenek. İ maga naponta háromszor mutat be áldozatot. És a fél éjszakát, mikor pihennie kellene, hisz ereje végén jár, áhítatos imával és istentársaival való társalkodással tölti.

Könnyek futották el a kamarás szemét. - Ez volt az élete az elmúlt hét évben, mióta az éltetı folyó cserbenhagyott minket és egyik csapás a másik után sújtott le ránk. Minden más kisebb uralkodó belepusztult volna. Nefer Széthi isten, de keblében egy ember szíve és részvéte lakozik. Megtört és megöregedett a teher alatt. - Le vagyok sújtva, hogy ezt kell hallanom. De mondd, hogy van a királynı és a gyermekek? - A hírek itt is gyászosak. A járványok nem kímélték ıket. Mintaka királynıt is ledöntötte a lábáról a pestis, hetekig lebegett élet s halál között. Most már felgyógyult, de még mindig nagyon gyenge. Nem minden királyi gyermek volt ily szerencsés. Khaba herceg és a kishúga, Unas egymás mellett nyugszanak a királyi mauzóleumban. Elvitte ıket a pestis. A többi gyermek életben maradt, de... Elhallgatott, mert egy rabszolga lépett be, mélyen meghajolt, és súgott valamit a kamarás fülébe. Ramram bólintott, intett, hogy távozzon, aztán Taitához fordult. - A tanácskozásnak vége. Megyek, értesítem a fáraót az érkezésedrıl. - Felállt, s a szoba hátsó falához lépett, ahol megérintett a faragott falburkolaton egy figurát, ami elfordult az ujjai alatt. A fal egy darabja félrecsú-szıtt, s Ramram eltőnt a nyílásban. Nem sokáig volt távol, mikor meglepett örömkiáltás hangzott fel a titkos ajtó mögötti folyosón. Gyors lépések zaja követte és egy újabb kiáltás: - Tata, hol vagy? - A fáraó adta neki ezt a becenevet. - Itt vagyok, felség. - Túl sokáig hanyagoltál - korholta a fáraó, ahogy berontott az ajtón és megállt, hogy szemügyre vegye Taitát. - Igen, valóban te vagy. Már azt hittem, továbbra is fittyet hánysz a hívásomnak. Nefer Széthi csak szandált viselt a vászonszoknya alatt, mely eltakarta térdeit. Felsıteste csupasz volt. Mellkasa széles volt és domború, hasa lapos, csupa izom. Karjait az íj és a kard használata faragta tökéletesre. - Fáraó, üdvözöllek. Alázatos rabszolgád vagyok, ahogy mindig is. Nefer Széthi odalépett hozzá, és izmos karjaiba szorította. - Nincs helye rabszolgákról szóló beszédnek, mikor mester és tanítvány találkozik jelentette ki. -Szívem túlcsordul az örömtıl, hogy újra látlak. -Eltartotta magától és figyelmesen az arcába nézett. -Hóruszra mondom, egy napot sem öregedtél. - Te sem, felség - mondta Taita komolyan, mire Nefer Széthi felnevetett. - Hazugság, de elfogadom a bókodat, mint régi barátnak kijáró kedveskedést. - Nefer már levette az elıírásos lószırparókát, és nem volt

kifestve, így Taita tanulmányozhatta vonásait. Rövidre nyírt haja ıszült és a feje búbja kopasz volt. Arcán nyomot hagyott az idı vésıje: mély redık húzódtak szája két sarkában, és a fáradt tekintető sötét szempár körül apró szarkalábak sorakoztak. Arca beesett és beteges sápadtság ülte meg. Taita pislogott és felnyitotta belsı szemét. Megnyugodva látta, hogy a fáraó aurája erısen izzik, ami bátor szívre és töretlen szellemre vall. - Hány éves is? - törte Taita a fejét. Tizenkét éves volt, mikor az apját megölték, akkor most negyvenkilencnek kell lennie, döbbent rá. Közönséges ember negyvenöt éves korában már öreg, és többnyire nem éri meg az ötvenet. Ramramnak igaza van, a fáraó nagyon megyáltozott. - Gondoskodott Ramram szállásról a számodra? - kérdezte Nefer Széthi, és szigorúan pillantott kamarására Taita válla fölött. - Arra gondoltam, hogy az egyik külföldi követeknek fenntartott lakosztályban helyezem el — javasolta Ramram. - Szó se lehet róla! Taita nem külföldi - csattant fel Nefer Széthi, s Taita rájött, hogy korábban nyugodt kedélyét is kikezdte az idı, most hamarabb kijön a sodrából. - Az ırszobában szállásoljátok el a hálókamrám mellett. Azt akarom, hogy az éjszaka bármely órájában kéznél legyen, ha tanácsért akarok fordulni hozzá, vagy beszélgetni kívánok vele. - Visszafordult Taitához. - Most mennem kell. Találkozóm van a babiloni követtel. A honfitársai háromszorosára emelték a gabona árát, amit nekünk adnak el. Ramram majd tájékoztat a legfontosabb államügyekrıl. Arra számítok, hogy éjfélre szabad leszek, akkor majd érted küldök. Megosztod velem a vacsorámat, bár attól tartok, nem felel meg majd az ízlésednek. Parancsomra az udvar ugyanazt a fejadagot kapja, mint a lakosság. - Nefer Széthi a titkos ajtó felé indult. - Felség! - szólalt meg Taita nyomatékos hangon. A fáraó hátranézett széles válla fölött, s Taita sietve folytatta. - Egy roppant tudású nagy mágus társaságában jöttem. - Nem olyan nagy tudású, mint te vagy - mosolygott Nefer Széthi szeretetteljesen. - Hozzá képest csupán kezdı vagyok. Azért jött Karnakba, hogy segítséget és támaszt kínáljon neked és a birodalomnak. - Hol van most ez a nagy mágus? - A városkapun kívül táborozik. Roppant tudása mellett mérhetetlenül öreg és gyenge testileg. Nem hagyhatom magára. - Ramram majd talál kényelmes szállást a külföldi mágusnak ebben a palotaszárnyban.

- Meren Cambyses is velem van mint társam és védelmezım. Hálás lennék, ha a közelemben tudhatnám. - Édes Hórusz, úgy tőnik, a fél világon osztoznom kell veled - nevette el magát Nefer Széthi. - De örömmel hallom, hogy Meren jól van, és újra élvezhetem majd társaságát. Ramram neki is talál helyet. Most tényleg mennem kell. - Fáraó, még egy pillanatot kérek kegyes jelenlétedbıl - vágott közbe Taita, mielıtt a fáraó távozhatott volna. - Alig vagy itt egy perce, s máris ötven kegyet csikartál ki belılem. Meggyızı erıd mit sem kisebbedett. Mire van még szükséged? - Az engedélyedre, hogy átkeljek a folyón és tiszteletemet tegyem Mintaka királynınél. - Ha megtagadnám, kellemetlen helyzetbe hoznám magam. A királynımben még nem hunyt ki a tőz. Könyörtelenül elbánna velem. — Nevetésébıl kicsengett a felesége iránt érzett gyöngéd szeretet. Feltétlenül keresd fel, de éjfélre itt legyél.

Amint Demetert biztonságba helyezték a palotában, Taita két királyi orvost hívatott, hogy gondoskodjanak róla, aztán félrevonta Merent. Éjfélre visszatérek. Vigyázz rá nagyon. - Szeretnélek elkísérni, Mágus. Ezekben az ínséges idıkben még becsületes emberek is útonállókká lesznek, hogy eltartsák családjukat. - Ramram kíséretet rendelt mellém. Furcsa volt lóra, nem csónakba szállni, hogy átkeljenek a Níluson. Mikor Taita Szélfüst hátán ülve Memnon palotája felé tekintett, látta, hogy a szennyes vízzel telt gödrök közötti iszappadokon jól kitaposott ösvények vezetnek a nyugati part felé, ezek közül az egyiken indultak el. Váratlanul egy ocsmány óriás varangy ugrott Taita kancája elé. - Öljétek meg! - kiáltotta éles hangon a kíséretet vezetı ırmester. Az egyik katona döfésre emelte a lándzsáját, és elırelovagolt. Mint bekerített vaddisznó, a varangy bıszen szembefordult vele, hogy védekezzék. A katona elıredılt, és lándzsáját mélyen a lüktetı sárga torokba szúrta. Az undorító teremtény haláltusája közben a lándzsát az állkapcsa közé szorította, és a katona hosszan húzta maga után, mire a szorítás engedett és kiszabadíthatta fegyverét. Odaléptetett Taita mellé, és megmutatta neki a nyelet: a varangy fogai mély rovátkákat vájtak a kemény fába. - Vadak, akár a farkasok - mondta Habari, a testırök ırmestere, szikár és sebhelyes öreg harcos. - Mikor megjelentek, a fáraó két ezredet rendelt a feladatra, hogy tisztítsák meg tılük a folyómedret. Százával, aztán ezrével irtottuk ıket. Rendekbe raktuk a tetemeket, de úgy látszott, minden egyes megölt varangy helyébe két újabb jön elı a sárból. Még a nagy fáraónak is be kellett látnia, hogy teljesíthetetlen feladatot rótt ránk, s most az a parancs, hogy tartsuk ıket a folyómederben. Idınként kirajzanak, s akkor újból nekik kell rontanunk — mesélte Habari. - A maguk utálatos módján hasznos célt is szolgálnak. Minden szennyet, dögöt meg hullát felfalnak, amit a folyóba vetnek. Az emberekbıl már kifogyott az erı, hogy tisztességes sírt ássanak a pestis áldozatainak, és a varangyok átvették a temetkezési vállalkozók szerepét. A lovak átlábaltak nyálkás, iszapos pocsolyán és felkapaszkodtak a nyugati parton. Amint a palota látótávolságába kerültek, feltárult a kapu és a kapuır elébük sietett.

- Üdv, nagy Mágus! - köszöntötte Taitát. - İfelsége már értesült érkezésedrıl, s örömteli üdvözletét küldi neked. Türelmetlenül várja, hogy köszönthessen - mutatott a palotakapura. Taita felnézett, s apró alakokat látott a fal tetején. Asszonyok és gyermekek voltak, Taita nem tudta, melyikük lehet a királynı, míg az nem integetett neki. Sarkát a kanca oldalába vágta, mire az megugrott és átvitte a nyitott kapun. Ahogy leszállt a lóról, Mintaka sietett le a kılépcsın egy fiatal lány kecsességével. Mindig is erıs, egészséges volt, ügyes szekérhajtó és fáradhatatlan vadász. Boldogan látta, hogy még mindig mily ruganyosak a léptei, de mikor odaért hozzá és átkarolta a nyakát, észrevette, hogy nagyon lesoványodott. Karjai, mint két pálcika, arca nyúzott és sápadt, s bár mosolygott, szemében mély bánat ült. - Ó, Taita, nem is tudom, hogyan voltunk meg nélküled - mondta, és arcát Taita szakáilába temette. Taita megsimogatta a fejét, érintésére Mintaka vidámsága elszállt, egész testét megrázta a zokogás. - Azt hittem, már nem térsz vissza, hogy ugyanúgy elvesztettünk, mint Khabát és Unast. - Hallottam a gyászotokról. Fogadd ıszinte részvétemet - mormolta Taita. - Próbálok erıs lenni. Oly sok anya szenvedte el azt, amit én. De keserves dolog, hogy ily korán elvették tılem a gyermekeimet. - Ellépett Taitától, és mosolyog- ni próbált, de a szeme könnyben úszott és az ajka remegett. - Gyere, találkozz a gyermekeimmel. A legtöbbet ismered, csak a két legkisebbet nem láttad még. Már várnak. A gyermekek két sorban álltak, a fiúk elıl, a hercegnık mögöttük. Mindegyik megilletıdött a félelemmel vegyes tisztelettıl. A legkisebb lányra akkora hatással voltak a testvéreitıl hallott történetek a nagy varázslóról, hogy nyomban elsírta magát, mikor az ránézett. Taita a karjába vette, és a fejét a vállára vonva valamit súgott a fülébe. A kislány rögtön megnyugodott, elfojtotta könnyeit és két karjával átkarolta az öreg nyakát. - El se hinném, ha nem tudnám, mily jól értesz a gyermekek és állatok nyelvén - mosolygott rá Minta- ka, aztán egyenként elıszólította a többi gyermeket. - Még nem láttam ily gyönyörő gyermekeket —mondta neki Taita, - de nem lep meg, hiszen te vagy az anyjuk. Végül Mintaka elbocsátotta ıket, és kézen fogva a lakosztályába vezette Taitát. Leültek a nyitott ablak elıtt, ahol érezték az enyhe szellıt és kiláttak a nyugati dombokra. Miközben sörbetet töltött neki, Mintaka megjegyezte: - Valaha nagyon szerettem nézni a folyót, de már nem. A

látványától a szívem szakad. De hamarosan visszatér a víz. Megjövendölték. - Kicsoda? - kérdezte Taita szórakozottan, de figyelme feléledt, mikor válasz helyett Mintaka csak sejtelmesen mosolygott, és a társalgást a boldog idıkre terelte, mikor nem is olyan régen még ifjú feleség volt, a föld pedig zöld és termékeny. Jobb kedvre derült, elevenen folyt belıle a szó. Taita türelmesen várta, míg befejezi, tudta, nem fogja megállni, hogy ne térjen vissza a titokzatos próféciára. Mintaka hirtelen abbahagyta a múlt felidézését. -Taita, tudod, hogy a régi isteneink meggyengültek? Hamarosan korlátlan hatalmú új istennı lép a helyükbe. O majd visszahozza a Nílust és megszabadít a csapásoktól, amiktıl elerıtlenedett régi isteneink nem tudtak megvédeni bennünket. Taita tiszteletteljesen hallgatta. - Nem, felség, ezt nem tudtam. - Ó, igen, ez bizonyosság. - Sápadt arcát elfutotta a pír, éveket látszott fiatalodni. Újra örömmel és reménynyel teli ifjú lány volt. - De még ennél is többet tesz majd, Taita, sokkal többet. - Jelentıségteljes szünetet tartott, aztán dılni kezdett belıle a szó: - Az istennınek hatalmában áll, hogy mindent visszaadjon nekünk, amit elvesztettünk vagy kegyetlenül elvettek tılünk, de csak akkor, ha neki szenteljük magunkat. Ha neki adjuk szívünket és lelkünket, visszaadja a fiatalságunkat. Boldogságot képes hozni a szenvedıknek és gyászolóknak. És ezt gondold el, Taita... hatalmában áll feltámasztani a halottakat! - Megint könnyek győltek a szemébe, felindultságában kifulladt, mintha versenyt futott volna. Visszaadhatja a kicsikéimet! Újra magamhoz szoríthatom Khaba és Unas meleg, eleven testét, és megcsókolhatom kis arcukat! Taitát nem vitte rá a lélek, hogy megfossza a vigasztól, amit ez az új remény adott neki. - Ezek a csodálatos dolgok szinte felfoghatatlanok számunkra - mondta komolyan. - Valóban! A prófétának kell elmagyaráznia, hogy megértsük. Csak akkor lesz világos és tiszta, mint a legfényesebb kristály. Nem marad bennünk semmi kétely. - Ki ez a próféta? - Szóé a neve. És hol található ez a Szóé, Mintaka? - firtatta Taita. Mintaka izgatottan összecsapta a tenyerét. - Ó, - Taita, ez a legjobb az egészben! - kiáltotta. - Itt van a palotámban! Menedéket nyújtottam neki a régi istenek, Ozirisz, ízisz és Hórusz papjai elıl. Győlölik, mert igazat beszél. Már többször az életére törtek. Naponta tanít az új vallásra engem és azokat, akiket kiválaszt. Oly gyönyörő hit,

Taita, hogy te sem tudod majd elutasítani, de titokban kell tanulni. Egyiptom még túlságosan át van itatva az értéktelen régi babonákkal. Ezeket ki kell törölni, mielıtt az új vallás felvirágozhat. Az egyszerő emberek még nem készek az istennıt elfogadni. Taita elgondolkodva bólogatott. Mélységes szánalmat érzett Mintaka iránt. Tudta, hogyan kapaszkodik a levegıbe a szenvedéstıl végsı kétségbeesésbe hajszolt ember zuhanása közben. - Mi a neve ennek a csodálatos új istennınek? - A neve túlságosan szentséges ahhoz, hogy hitetlenek a szájukra vegyék. Csak azok ejthetik ki, kik az istennıt a szívükbe és lelkőkbe fogadták. Én is csak akkor tudhatom meg, ha Szóé befejezte a tanításomat. - Mikor jön hozzád Szóé? Nagyon szeretném hallani, ahogy kifejti ezt a csodás elméletet. - Nem, Taita - tiltakozott Mintaka. - Meg kell értened, hogy ez nem elmélet. Ez a megtestesült igazság. Szóé minden reggel és este felkeres. O a legbölcsebb és legszentebb ember, akivel valaha találkoztam. - Bár arcáról lelkesedés sugárzott, ismét könnyek csurogtak szemébıl. Megragadta Taita kezét és megszorította. - Eljössz és meghallgatod, ígérd meg nekem. - Hálás vagyok a bizalomért, amit belém helyezel, szeretett királynım. Mikor tegyem? - Ma este, vacsora után. Taita elgondolkodott. — Azt mondtad, csak azoknak prédikál, akiket kiválasztott. Mi van, ha visszautasít? Nagyon bántana. - Soha nem utasítana el valakit, aki oly bölcs és hírneves, mint te vagy, nagy Mágus. - Mégsem vállalnám ezt a kockázat, legdrágább Mintaka. Nem hallgathatnám meg úgy, hogy egyelıre nem fedem fel kilétemet? Mintaka habozva nézett rá. - Nem szeretném becsapni. - Nem tervezek csalást, Mintaka. Hol szoktál találkozni vele? - Itt a lakosztályomban. Ott szokott ülni, ahol most te ülsz. Ugyanazon a párnán. - És csak ketten vagytok? - Nem, három kedvenc hölgyem velem van. Ugyanolyan odaadó hívei lettek az istennınek, mint jómagam. Taita fürkész szemmel tanulmányozta a szoba elrendezését, de folytatta a kérdezısködést, hogy elterelje Mintaka figyelmét. - Megmutatkozik majd az istennı egy nap Egyiptom egész népének, vagy vallása csak kiválasztottjai számára lesz ismeretes?

- Mikor Neferrel a szívünk mélyébe fogadtuk, megtagadtuk a hamis isteneket, leromboltuk a templomaikat és szétkergettük a papjaikat, akkor az istennı dicsıségben megmutatkozik. Véget vet a bennünket sújtó csapásoknak és meggyógyít minden szenvedést, amit okoztak. Megparancsolja a Nílus vizeinek, hogy folyjanak... - habozott egy kicsit, aztán gyorsan befejezte: - ... és visszaadja a gyermekeimet. - Egyetlen királynım, tiszta szívembıl kívánom, hogy ez megtörténjék. De mondd, tudomására hoztad Nefernek ezeket a dolgokat? Mintaka felsóhajtott. - Nefer bölcs és kiváló uralkodó. Nagy harcos, szeretı férj és apa, de nem a szellem embere. Szóé egyetért velem, hogy csak akkor avassuk be, mikor elérkezett a megfelelı idı, ami még nem történt meg. Taita komoran bólintott. A fáraó boldog lesz, gondolta, mikor megtudja, ráadásul saját imádott feleségétıl, hogy meg kell tagadnia nagyapját és nagyanyját, apját és anyját, Ozirisz, ízisz és Hórusz áldott háromságáról nem is beszélve. Sıt, ıt is megfosztják isteni mivoltától. Azt hiszem, elég jól ismerem ahhoz, hogy megjósoljam, erre nem kerül sor, amíg él. A gondolatra ijesztı lehetıségek rémlettek fel Taita fejében. Ha Nefer Széthi és legbizalmasabb tanácsadói már volnának életben, hogy kordában tartsák Mintakát, Szóé egy olyan királynıt tudhatna a befolyása alatt, aki gondolkodás és ellenállás nélkül végrehajtja parancsait. Vajon beleegyezne-e királya, férje és gyermekei apjának meggyilkolásába, kérdezte magától. A válasz egyértelmő volt: igen, ha tudná, hogy szinte azonnal visszakapja a névtelen új istennıtıl halott gyermekeivel együtt. Fennhangon csak azt kérdezte: - Szóé az egyetlen prófétája ennek a mindenek fölött való istennınek? - Szóé a legfıbb prófétája, de sok tanítványa jár az emberek között mindenütt a két királyságban, hogy terjesszék az örvendetes híreket és elıkészítsék az istennı eljövetelét. - Szavaid lángot gyújtottak szívemben. Örökké hálás leszek neked, ha megengeded, hogy úgy hallgassam meg tanítását, hogy nem tud a jelenlétemrıl. Egy másik mágus is lesz velem, idısebb és bölcsebb, mint én valaha is leszek. - Felemelte kezét, hogy elhallgatassa Mintaka tiltakozását. - Ez igaz, Mintaka. Demeter a neve. Ott ül majd velem a rács mögött - mutatott a bonyolult faragású rácsra, amely mögött egykoron a fáraó feleségei és ágyasai fogadták kihallgatáson a külföldi méltóságokat anélkül, hogy felfedték volna arcukat.

Mintaka még mindig habozott, ezért Taita folytatta a meggyızését. Két befolyásos mágust téríthetsz az új hitre. Szóé és az új istennı elégedett lesz veled. Az istennı kegyesen tekint majd rád, és bármilyen jutalmat kérhetsz tıle, a gyermekeid feltámasztását is. - Jól van, Taita. Megteszem, amire kérsz. Viszonzásul nem árulsz el semmit Nefernek abból, amit ma hallottál tılem, amíg nem jön el az ideje, hogy elfogadja az új istennıt és megtagadja a régi isteneket... - Úgy lesz, ahogy parancsolod, királynım. - Holnap korán reggel gyere vissza a társaddal. Ne a fıkapuhoz jöjjetek, hanem a hátsó kiskapuhoz. Egy szolgálólányom fog várni, aki majd idekísér, és elfoglalhatjátok helyeteket a rácsfal mögött. Itt leszünk a napkelte utáni elsı órában - biztosította Taita.

Ahogy kilovagoltak a Memnon-palota kapuján, Taita ellenırizte, milyen magasan jár a délutáni nap az égen. Még több óra világosságot ígért. Hirtelen ötlettıl vezérelve utasította az ırmestert, hogy ne egyenesen Thébá-ba induljanak, hanem tegyenek kitérıt a nyugati dom-bok, az egyik sziklás völgyben rejtızı királyi temetkezı-hely felé. Elhaladtak a templom elıtt, ahol Taita felügyelete alatt bebalzsamozták imádott Lostrisának földi porhüvelyét. Hetven évvel ezelıtt történt, de az idı nem halványította el annak a szívfájdító szertartásnak emlékét. Megérintette a nyakában függı Talizmánt, mely Lostris hajtincsét rejtette. Felkapaszkodtak a dombokon Hathor templomáig, melynek lenyőgözı épülete egy kıteraszok alkotta piramis tetején ült. Taita felismerte a fıpapnıt, aki két tanítványával sétálgatott a legalsó teraszon, és letért az útról, hogy beszéljen vele. - A jóságos Hathor védelmezzen, Tisztelendı Anya - köszöntötte, ahogy leszállt a lováról. Hathor minden nı patrónusa volt, ezért a fıpapi tisztet is nı töltötte be. - Hallottam, hogy megtértél utazásaidból, Mágus - sietett a fıpapnı megölelni Taitát. - Reméltük, hogy meglátogatsz bennünket, és mesélsz kalandjaidról. - Valóban sok olyasmirıl számolhatok be, ami számot tarthat az érdeklıdésetekre. Hoztam papirusztérképeket Mezopotámiáról és Ekbatanáról, és a Babilonon túli hegyvidékrıl, melyet a khoraszáni út szel át. - Sok újat fogunk tanulni - mosolygott a fıpapnı örömében. - Itt vannak nálad? - Sajnos nincsenek. Más küldetésben járok, nem számítottam rá, hogy itt talállak. Thébában hagytam a tekercseket, de az elsı adandó alkalommal elhozom neked. - Az nem lehet elég korán. Bármikor szívesen látunk. Hálásak vagyunk az ismeretekért, melyeket eddig átadtál nekünk. Biztos vagyok benne, hogy amivel most szolgálsz majd, még érdekfeszítıbb lesz. - Akkor visszaélek a jóságoddal. Kérhetek egy szívességet? - Amit módomban áll megadni, máris a tiéd. Csak meg kell nevezned. - Roppant érdeklıdés támadt bennem a vulkánok iránt. - Melyik érdekel? Rengeteg van és sokfelé.

- Mind, ami tengerhez közel, egy szigeten, vagy egy tó vagy nagy folyam partján emelkedik. Szükségem van egy listára, Tisztelendı Anya. - Ez nem nehéz kérés - nyugtatta meg a fıpapnı. - Nubank testvér, a fıtérképészünk, mindig élénk érdeklıdést tanúsított a tőzhányók és a hı más földalatti forrásai, például a gejzírek iránt. Örömmel összeállítja a listádat, de számíts rá, hogy roppant részletes és kimerítı lesz. Nubank kínosan lelkiismeretes. Haladéktalanul utasítom, hogy lásson hozzá. - Mennyi idıre lesz szüksége? - Látogass el hozzánk tíz nap múlva, Mágus - javasolta a fıpapnı. Taita elbúcsúzott, és továbblovagolt. Még egy mérföldet kellett megtennie a nekropolisz kapujáig.

Kiterjedt katonai erıd vigyázta a királysíroknak helyet adó nekropolisz bejáratát. Mindegyik királysír tömör sziklába vájt földalatti kamrákból állt. A középpontban volt a sírkamra, ahol a fáraó mumifikált holttestét tartalmazó díszes szarkofág állt. A körülötte elhelyezkedı kamrák tele voltak zsúfolva a legnagyobb mennyiségő kinccsel, amit a világ valaha látott. Felébresztette minden tolvaj és sírrabló kapzsi vágyát a két királyságban, és a határokon túl is. Kitartóak és ravaszak voltak törekvésükben, hogy betörjenek a szent helyre. Távoltartásukhoz egy kisebb hadsereg állandó éberségére volt szükség. Taita kíséretét az erıd központi udvarán, a kút mellett hagyta, hogy megitassák a lovakat és maguk is felfrissüljenek, míg ı gyalog ment tovább a temetıbe. Jól ismerte az utat Lostris királynı sírjához, hiszen ı tervezte és ı felügyelt az építésénél is. Lostris volt az egyiptomi királynık közül az egyetlen, akit itt helyeztek nyugalomba, a temetınek ebben a részében, mely általában az uralkodó fáraóknak volt fenntartva. Mikor legidısebb fia trónra lépett, Taitának sikerült megszerezni tıle az engedélyt. Elhaladt a hely mellett, ahol Nefer Széthi fáraó sírjának munkálatai folytak, készülve az idıre, mikor eltávozik e világból és felemelkedik a túlvilágba. Kıfaragók vájták a sziklába a majdani sír belsejébe vezetı folyosót. A törmeléket munkások szállították el a fejükön egyensúlyozott kosarakban. Testüket vastagon borította a levegıben sőrőn szálló lisztfehér por. Építészek és munkavezetık kis csoportja állt fölöttük a sziklán, onnan figyelték a lent folyó lázas tevékenységet. A völgy visszhangzott a fejtıkalapácsok, vésık és csákányok zajától. Taita észrevétlenül haladt tovább addig a pontig, ahol a völgy összeszőkült és kettéágazott. A bal oldali bevágásban ment tovább, alig ötven lépés után befordult és Lostris sírjának bejárata ott volt szemben vele, a sziklafalba vájva. A magas gránitoszlopok övezte bejáratot kıtömbökkel zárták le, melyeket bevakoltak, aztán a királynı életének jeleneteit ábrázoló képekkel festettek tele: Lostris családi boldogságban a férjével és gyermekeivel; Lostris, ahogy szekeret hajt, a Nílusban halászik, gazellára és vízimadarakra vadászik; Lostris, mikor a megszálló hikszosz hordák ellen harcba induló seregét vezényli; mikor felviszi népét a Níluson

a zuhatagokon át és amikor hazahozza ıket a számőzetésbıl a hikszo-szok végsı veresége után. Hetven év telt el azóta, hogy Taita ezeket a képeket festette, de a színek még mindig elevenen ragyogtak. Valaki más is felkereste Lostris sírját, tetıtıl talpig ízisz istennı papnıinek fekete köntösébe volt burkolózva. A falfestménnyel szemben térdelt, mint aki buzgón imádkozik. Taita belenyugodott a késedelembe, elfordult és a szikla tövébe, az árnyékba telepedett várakozni. Lostris arcának látványa a képeken boldog emlékeket ébresztett benne. A völgynek ebben a részében csönd volt, a sziklafalak felfogták a lejjebb dolgozó munkások lármáját. Egy idıre meg is feledkezett a papnırıl a sír bejáratánál, de aztán a nı felállt, és magára vonta fi-gyeimét. Még mindig háttal állt neki, mikor köntöse ujjából elıvett egy kis fémszerszámot, talán egy vésıt vagy egy kést. Aztán lábujjhegyre emelkedett, és Taita rémületére a szerszám hegyét belevágta a falfestménybe. - Mit csinálsz, te bolond asszony? - kiáltotta. - Egy királysír az, amit rongálsz! Azonnal hagyd abba! Mintha nem is szólt volna. A nı ügyet sem vetett rá, csak gyors mozdulatokkal szabdalta tovább késével Lostris arcát, már kilátszott a fehér vakolat. Taita talpra ugrott, még mindig kiáltozva: - Hagyd abba! Nem hallod? A tisztelendı anyád értesülni fog errıl! Gondoskodom róla, hogy megkapd a szigorú büntetést, amit ezért a gyalázatért érdemelsz. Magadra hívod az istennı haragját... A nı továbbra sem tekintett Taita felé, de otthagyta a bejáratot, és szándékosan lassú léptekkel elindult felfelé a völgyben. Magánkívül a haragtól, Taita utána szaladt. Már nem kiabált, de felemelte a botját. Eltökélte, nem engedi, hogy következmények nélkül megússza tettét, és az erıszak megzavarta gondolkodását. Abban a pillanatban képes lett volna lesújtani a fejére és bezúzni a koponyáját. A papnı elért oda, ahol a völgy éles kanyart vett. Megállt és hátranézett a válla fölött. Haját és arcát szinte teljesen eltakarta egy vörös kendı, csak a szeme látszott ki. Taita tehetetlen dühe elpárolgott, hogy félelem és csodálkozás váltsa fel. A nı tekintete nyugodt volt és derős, szeme, mint a királynıé az arcképén a sírja bejáratán. Taita se mozdulni, se szólni nem tudott. Mikor végre megtalálta hangját, rekedt hörgés volt csupán: -Te vagy az! Szeme tündöklı ragyogásától felderült a lelke, s bár a kendı eltakarta száját, tudta, hogy mosolyog rá. A nı nem szólt, csak bólintott, aztán elfordult, és sietség nélkül eltőnt a kanyarban.

- Ne! - kiáltott fel Taita. - Ezt nem teheted velem! Nem hagyhatsz itt. Várj! Várj meg! - Utána rohant és alig néhány másodperc múlva a kanyarhoz éri, még mindig a kezét nyújtva felé, de megtorpant és a keze lehanyatlott, mikor végigtekintett a völgyön maga elıtt. Százötven lábnyi távolságban még egy kıszáli kecskének is túl meredek szürke sziklafal zárta el a végét, és a nı eltőnt. - Lostris, bocsásd meg, hogy elutasítottalak! Jöjj vissza hozzám, kedvesem! - A völgyben mélységes csend honolt. Nagy nehezen összeszedte magát, és nem fecsérelve több idıt a kiáltozásra, hozzáfogott, hogy valami repedést keressen a sziklafalban, ahol elbújhatott, vagy valami rejtett kijáratot a völgybıl. Semmit nem talált. Visszanézett arra, amerrıl jött, s látta, hogy a völgy alját vékony rétegben fehér homok borítja. Saját lábnyomai világosan látszottak benne, de Lostris nem hagyott nyomot. Csüggedten indult vissza a sírhoz. Megállt a bejárattal szemben, és felnézett a feliratra, amit Lostris hieratikus írással karcolt a vakolatba. „Hat ujj mutatja az utat" - olvasta hangosan. Semmi értelmét nem találta. Mit ért azon, hogy „út"? Út mint országút vagy ösvény; vagy út mint mód vagy módszer? Hat ujj? Mind különbözı irányba mutat, vagy mind ugyanabba? Hat útjelzı tábla lenne, amit követhet? Tanácstalan volt. Újra elolvasta hangosan: - „Hat ujj mutatja az utat." - Miközben olvasta, a vakolatba vágott betők a szeme láttára kezdtek begyógyulni és végül eltőntek. Lostris arcképe sértetlen volt, minden vonása helyreállt. Álmélkodva simította végig, a vakolatot tökéletesen épnek és simának érezte az ujjai alatt. Hátrébb lépett és szemügyre vette. A mosoly pontosan olyan, mint amilyennek megfestette, vagy hajszálnyit megváltozott? Gyengéd vagy csúfolódó? İszinte vagy inkább sejtelmes? Jóságos vagy parányi rosszindulatot sugároz? Nem tudta eldönteni. - Lostris vagy, vagy valami gonosz szellem, akit azért küldtek, hogy gyötörjön? - kérdezte a képet. - Képes volna Lostris ily kegyetlenségre? Segítséget és útmutatást kínálsz, vagy csapdádat és kelepcéket állítasz az utamba? Végül megfordult, és lement az erıdbe, ahol a kísérete várakozott rá. Lóra szálltak és elindultak vissza Thébába.

Már sötét volt, mire Nefer Széthi fáraó palotájába értek. Taita elsıként Ramramot kereste fel. - A fáraó még tanácskozik. Ma már nem tud találkozni veled, ahogy tervezte. Nem kell fennmaradnod, hogy a hívására várj. Az a parancsa, hogy holnap este vacsorázz vele. İszintén tanácsolom, térj nyugovóra. Kimerültnek látszol. Otthagyta Ramaramot, és Demeter szobájába sietett, ahol az öreget és Merent a bao-tábla fölé hajolva találta. Megkönnyebbülését nem titkolva Meren felugrott, mikor Taita belépett. A játék bonyolultsága gyakran meghaladta képességeit. - Üdv, Mágus! Épp idıben érkeztél, hogy megments a megszégyenüléstıl. Taita leült Demeter mellé, és gyorsan felmérte egészségi és lelki állapotát. - Úgy tőnik, felépültél az utazás viszontagságaiból. Rendesen gondodat viselik? - Igen, és köszönöm, hogy aggódsz értem. - Örömmel látom, hogy jól vagy, mert holnap korán kelünk. Elviszlek Mernnon palotájába, ahol meghallgatunk valakit, aki egy új vallást hirdet. Egy új istennı eljövetelérıl prófétái, aki a föld minden népe fölött uralkodni fog. Demeter elmosolyodott. - Nem bıvelkedünk már így is istenekben? Van belılük elég, hogy kitartson az idık végezetéig. - Ah, barátom, lehet, hogy nekünk így tőnik. De ez a próféta azt hirdeti, hogy a régi isteneket el kell pusztítani, templomaikat le kell rombolni, és papjaikat szét kell kergetni a világ hét sarkába. - Vajon Ahura Mazdáról, az egyetlen és egyedüli istenrıl beszél? Ha igen, akkor ez nem új vallás. - Nem Ahura Mazdáról, másról van szó, aki félelmetesebb és hatalmasabb, mint ı. Emberi alakot fog ölteni, és leszáll közénk, hogy velünk éljen. Az emberek közvetlenül megtapasztalhatják kegyelmét. Hatalmában áll feltámasztani a halottakat, halhatatlansággal és örök boldogsággal jutalmazni azokat, kik megérdemlik. - Miért törıdnénk ily nyilvánvaló badarsággal, Taita? - Demeter hangjában bosszúság érzıdött. - Komolyabb dolgokkal kell foglalkoznunk.

- Ez a próféta egy a sok közül, akik titokban járnak az emberek között, és úgy tőnik, sokakat megtérítenek, köztük Mintakát is, Egyiptom királynıjét, Nefer Széthi fáraó feleségét. Demeter arca elkomorodott. - Csak van annyi esze Mintaka királynınek, hogy nem ül fel ily szamárságnak? - Mikor az új istennı eljön, elsı dolga lesz, hogy megszabadítsa Egyiptomot az ıt sújtó csapásoktól és meggyógyítson minden szenvedést, amit okoztak. Mintaka benne látja az esélyt, hogy visszakapja a sírból gyermekeit, kiket elvitt a pestis. - Értem - sóhajtotta Demeter, - ez minden anyának ellenállhatatlan csábítás volna. Van más oka is, hogy foglalkozzunk vele? A próféta neve Szóé. - Demeter értetlenül nézett. - Cseréld fel a név betőit. Használd a titkos nyelvünk ábécéjét - javasolta Taita, és Demeter zavara elmúlt. - Éosz - suttogta. - A kopóid nyomára bukkantak a boszorkánynak, Taita. - És most követnünk kell a forró nyomot, nehogy kihőljön - állt fel Taita. - Most aludj, Demeter. Holnap napkelte elıtt érted küldöm Merent.

Mikor a hajnal még csak halványszürke ígéret volt a keleti égbolton, Habari már az udvaron várta ıket a lovakkal és Demeter tevéjével. Demeter elnyújtózott a hord-székében, Taita és Meren a két oldalán lovagolt. Atkeltek a folyómedren, ahol most csak egyetlen varangyszörnyet láttak. Kitért az útjukból, és akadály nélkül érték el a nyugati partot. Memnon palotáját megkerülve a hátsó kapuhoz jutottak, ahol Taita és Demeter Meren és Habari gondjaira bízták a hátasaikat. Ahogy Mintaka ígérte, egy szolgálólány várta ıket. Alagutak és folyosók labirintusán keresztül egy fényőzıén berendezett szobába vezette a mágusokat, ahol erıs tömjén- és parfümillat lengett a levegıben. A padlót selyemszınyegek és kövér párnahalmok borították, a falakat gazdagon hímzett kárpitok díszítették. A szolgálólány a túlsó falhoz lépett, és elhúzta a drapériát, mely a rácsfalat takarta. Taita odasietett és átnézett a díszes csipkézeten a fogadóterembe, ahol Mintakával találkozott az elızı napon. Üres volt. Elégedetten visszament Demeterhez, karon fogta és a rácshoz vezette, ahol mindketten letelepedtek a párnákra. Nem kellett sokáig várniuk, mikor egy férfi lépett a másik szobába. Középkorú volt, magas és szikár. Vállára hulló dús fürtjeit ısz hajszálak szıtték át, csakúgy, mint rövid, hegyes szakáilát. Hosszú, fekete papi köntöst viselt, melybe okkult jeleket hímeztek, és amulettekbıl főzött láncot hordott a nyaka körül. Elkezdte körbejárni a szobát, benézett a sarkokba, félrehúzta a függönyöket. Megállt a rácsfal elıtt és közel hajolt. Arca finom vonású és értelmes volt, de legfeltőnıbb jellegzetessége a szeme volt: fanatikus rajongás tüzével égett. Ez Szóé, gondolta Taita, semmi kétség. Erısen fogta Demeter kezét, hogy egyesítsék erejüket a rejtızködés varázslatához, hiszen nem tudhatták, milyen okkult képességekkel bír a férfi. Visszabámultak rá a rácson át, miközben minden erejüket megfeszítve fenntartották a rejtızködés fátylát maguk körül. Kis idı múlva Szóé elégedetten felmordult, elfordult és az ablakhoz lépett. Ott várakozott, a korai nap narancsszín fényében parázsként ragyogó távoli dombokat bámulva. Taita felnyitotta belsı szemét. Szóé nem volt beavatott: volt aurája, de ilyen szeszélyesen változékony aurát Taita még nem látott soha. Egyik pillanatban vakító fénnyel lobogott, a következıben bágyadt ragyogássá

sápadt. Színe a bíbor és karmazsin árnyalataiban játszott, aztán tompa ólomszürkévé változott. Taita éles értelmet észlelt, amivel szánalmat nem ismerı kegyetlenség párosuit. Szóé gondolatai zavarosak és ellentmondásosak voltak, de kétség nem fért hozzá, hogy jelentıs pszichikai képességeket fejlesztett ki magában. Mikor nevetı nık csapata rontott a szobába. Szóé gyorsan elfordult az ablaktól. Mintaka izgatottan oda-rohant hozzá, és szeretettel megölelte. Taita elképedt: szokatlan viselkedés volt egy királynıtıl. Taitát csak akkor ölelte meg, mikor kettesben voltak, a szolgálói elıtt soha. Most láthatta, mennyire Szóé befolyása alá került. Az udvarhölgyek letérdepeltek Szóé elıtt, aki egyik karjával átölelve tartotta Mintakát. - Áldj meg minket, Szentséges Atya! - kérlelték. - Járj közbe érdekünkben az egyetlen és egyedüli isten- nınél! Szóé áldó mozdulatot tett a kezével a fejük fölött, és a lányok örömmámorban úsztak. Mintaka egy párnarakáshoz vezette a férfit, melyen ülve a feje magasabban volt, mint az övé, aztán ı is helyet foglalt, lábát maga alá húzva, mint egy fiatal lány. A rácsfal felé fordult és kedves mosolyt küldött arra, ahol tudta, hogy Taita ül. Bemutatta neki legújabb szerzeményét, mintha Szóé valami egzotikus madár volna, amit távoli vidékrıl hoztak neki, vagy drágakı, amit egy külföldi nagyúrtól kapott. Taitát megijesztette meggondolatlansága, de szerencsére Szóé figyelmét lekötötték az udvarhölgyek, nem vett észre semmit. Most Mintakához fordult. - Felség, sokat gondolkodtam a gondjaidon, melyeknek legutóbb hangot adtál. Buzgón fohászkodtam az istennıhöz, s ı kegyesen fogadta imámat. Taita ismét meglepıdött. Ez a férfi nem külföldi, gondolta. Egyiptomi, tökéletesen beszéli a nyelvünket, kiejtése arra utal, hogy a FelsıKirályságból, Asszuán vidékérıl származik. Szóé folytatta: - Ezek a dolgok oly súlyosak és fontosak, hogy csak te hallhatod. Bocsásd el hölgyeidet. - Mintaka összecsapta tenyerét, a lányok talpra ugrottak és kiszaladtak a szobából, mint ijedt egerek. - Lássuk elıször a férjed, Nefer Széjthi fáraó dolgát - folytatta Szóé, mikor egyedül maradtak. - Az istennı a következı üzenetet küldte neked. Elhallgatott, közelebb hajolt Mintakához, és nem a saját hangján, hanem mézédes nıi hangon szólalt meg: - Eljövetelemkor szeretı ölelésre tárom karjaimat Nefer Széthi felé és ı boldogan jön majd hozzám. Taita megdöbbent, Demeter pedig hevesen össze-rázkódott mellette. Kezét nyújtotta, hogy megnyugtassa, bár ıt is felzaklatta a dolog. Demeter

reszketett. Megrángatta Taita kezét, aki odafordult hozzá, és leolvasta szájáról a néma üzenetet, amit oly tisztán értett, mintha hangosan kiabálta volna: - A boszorkány! Éosz hangja! - De mindenek közt a tőz az úr - formálta Taita némán a szavakat válaszul, és széttárt ujjú tenyerét felemelve jelezte, hogy egyetért. Szóé még beszélt, s ık újra odafigyeltek, mit mond. - Felemelem ıt, hogy egész földi birodalmam helytartója legyen. Minden nép királya hőséges alattvalója lesz. Örök dicsıségben fog uralkodni a nevemben. Te, szeretett Mintakám, ott ülsz majd az oldalán. A megkönnyebbüléstıl és örömtıl Mintaka zokogásban tört ki. Szóé atyáskodó elnézéssel mosolygott rá, és várta, hogy visszanyerje nyugalmát. Mintaka végre lenyelte könnyeit, s felmosolygott Szóéra. - Mi lesz a gyermekeimmel, az én halott kicsikéimmel? - Errıl már beszéltünk - emlékezette Szóé nyájasan. - Igen! De nem tudom elégszer hallani. Kérlek, szent próféta, alázattal könyörgök... - Az istennı rendelése, hogy visszakapd ıket és megéljék természetes élettartamukat. - Mit rendelt még? Kérlek, mondd el újra! - Mikor méltónak bizonyultak a szeretetére, minden gyermekedre kiterjeszti az örök ifjúság adományát. Soha nem fognak elhagyni. - Boldog vagyok, Mindenható Istennı Hatalmas Prófétája - suttogta Mintaka, - testestül-lelkestül alávetem magam az akaratának. - Térdein odacsúszott Szóéhoz. Engedte, hogy könnyei a férfi lábara hulljanak, aztán letörölte ıket a hajával. A legvisszataszítóbb jelenet volt, amit Taita valaha látott. Nagy erıfeszítésébe került megállni, hogy ne kiáltsa át a rácson: - Szóé a Hazugság szolgája! Ne engedd, hogy bemocskoljon szennyével! Mintaka visszahívta udvarhölgyeit, és a délelıtt hátralévı idejét együtt töltötték. A beszélgetés banalitásba fúlt, mert egyik lány sem volt elég eszes, hogy felfogja Szóé tanításait. Kénytelen volt leegyszerősített nyelven ismételni magát, de a lányok ebbe is hamar beleuntak, és locsogással kezdték zaklatni. - Az istennı jó férjet talál majd nekem? - Kapok tıle csinos csecsebecséket? Szóé figyelemreméltó elnézéssel és türelemmel bánt velük. Taitának rá kellett jönnie, hogy bár úgy tőnt, mindent megtudtak, amit lehetett, nincs más választásuk, mint nyugton megülni a rácsfal mögött, hiszen távozásuk neszére felfigyelhetne a próféta. Valamivel dél elıtt Szóé

az istennıhöz intézett hosszú imával berekesztette a szeánszot. Aztán ismét megáldotta a nıket, majd Min-takához fordult. - Óhajtod, hogy késıbb visszajöjjek, felség? - Szeretnék elmélkedni az istennı kinyilatkoztatásain. Kérlek, holnap gyere vissza, hogy folytassuk beszélgetésünket. - Szóé meghajolt és visszavonult. Amint távozott, Mintaka elbocsátotta udvarhölgyeit. - Taita, itt vagy még? - Igen, felség. Mintaka kitárta a rácsot. - Ugye megmondtam, milyen nagy tudású és bölcs, és hogy milyen csodálatos híreket hoz? - Rendkívüli híreket valóban - morogta Taita. - Ugye milyen nagyszerő férfiú? Tiszta szívembıl bízom benne. Tudom, amit prófétái, isteni igazság, tudom, hogy az istennı megjelenik nekünk, és előzi minden bajunkat. Taita, ugye hiszed, amit mond? Hinned kell! Taita tisztában volt azzal, hogy most bármi figyelmeztetés ellentétes hatást váltana ki Mintakából ebben a felajzott állapotában. Szeretett volna elvonulni Demeterrel valami nyugodt helyre, hogy rtiegvitassák, amit hallottak és eldöntsék, hogyan tovább, de elıbb végig kellett hallgatnia Mintaka Szóéról zengett dicshimnuszát. Mikor a királynı végre kifogyott a szuperlatívu-szokból, csendesen megjegyezte: - Demetert is, engem is megviselt ez az izgalom. Megígértem a fáraónak, hogy rendelkezésére állok, amint szabadul sürgetıbb ügyeitıl, ezért most vissza kell térnünk Thébába. De amint tudok, visszatérek, és akkor bıvebben megbeszéljük mindezt. Mintaka vonakodva útjukra bocsátotta ıket.

Mihelyt a folyóhoz vezetı útra tértek, Taita és Meren elfoglalták szokásos helyüket a hordszék két oldalán. Taita és Demeter egyiptomiról a titkos nyelvre váltott, hogy a kíséret tagjai ne értsék beszélgetésüket. - Sok fontosat megtudtunk Szóétól - kezdte Taita az eszmecserét. - Ami a legfontosabb, már tudjuk, hogy találkozott a boszorkánnyal szögezte le Demeter. - Hallania kellett ıt beszélni, hiszen tökéletesen az ı hangján szólalt meg. Te jobban ismered a hangszínét, mint én, és nem kétlem, hogy igazad van - értett egyet Taita. - Van még valami, amit fontosnak tartok, mégpedig azt, hogy Szóé egyiptomi. A Felsı-Királyság nyelvjárását beszéli. - Erre én nem jöttem rá. Nem beszélem olyan jól a nyelveteket, hogy ilyen árnyalatokat észrevegyek. - Ez a körülmény támpontot nyújthat jelenlegi rejtekhelyének megtalálásához. Ha abból indulunk ki, hogy Szóé nem tett meg hosszú utat Thébáig, kutatásunkat a két királyság határain belül, illetve a velük közvetlenül határos vidékeken kell kezdenünk. - Milyen vulkánok vannak ezen a területen? - Egyiptom területén nincsenek tőzhányók, sem nagy tavak. A Nílus a Közép-tengerbe folyik, az a legközelebbi nagy víz északon. Hajóval az Etna mindössze tíznapi út. Még mindig biztos vagy benne, hogy Éosz nincs ott? - Igen - bólintott Demeter. - Jól van. Mi a helyzet a másik nagy tőzhányóval arrafelé, a Vezúvval? Demeter kételkedve ingatta a fejét. - Ott is fölösleges keresni jelentette ki meggyızıdéssel. - Miután megmenekültem a karmaiból, évekig bujkáltam a papoknál a templomban, ami alig harminc mérföldre van a Vezúvtól. Biztosan megéreztem volna a jelenlétét olyan közelbıl, vagy ı érezte volna az enyémet. Nem, Taita, máshol kell keresnünk. - Jó, egyelıre hagyjuk, hadd vezessen az ösztönöd. Keleti határunkon van a Vörös-tenger. Nincs tudomásom arról, hogy Arábiában, vagy máshol a partjai közelében volna tőzhányó. Neked van? - Nincs. Jártam arra, de egyet sem láttam, nem is hallottam róla.

Én láttam két tőzhányót a Zagreb-hegységen túl, de azokat hatalmas síkságok és hegyláncok vették körül, nem felelnek meg a tőzhányó leírásának, amit keresünk. - Egyiptomtól délre és nyugatra is nagy kiterjedéső vidékek terülnek el - állapította meg Demeter, - de vegyünk fontolóra egy másik lehetıséget. Lehetséges, hogy Afrika belsejében vannak nagy folyók és tavak, és tőzhányó is valamelyik közelében? - Még nem hallottam róla, de az is igaz, hogy még senki nem merészkedett délebbre Etiópiánál. - Hallottam, Taita, hogy az Egyiptomból való kivonulás során elvezetted Lostris királynıt egészen Qebui- ig, az Északi Szél helyéig, ahol a Nílus két ágra szakad. - Így igaz. Qebuiból a folyó bal oldali ágát követve jutottunk el Etiópia hegyei közé. A jobb oldali ág végtelen mocsárból bújik elı, ami akadályozza az utazást. Ember még nem járt a déli végén. Vagy ha igen, hát nem tért vissza, hogy beszámoljon róla. Egyesek szerint a mocsárnak nincs is vége, egészen a föld széléig húzódik hatalmasan és fenyegetıen. - Akkor Hathor templomának papjaira kell hagyatkoznunk, hogy további lehetıségekkel szolgáljanak, amiket mérlegelhetünk. Mikor tudjuk meg, mit találtak nekünk? - A fıpapnı azt mondta, tíz nap múlva térjek vissza - emlékeztette Taita. Demeter elhúzta hordszéke függönyét, és hátranézett a dombok felé. Nincs messze a templom. Menjünk oda, és kérjünk a fıpapnıtıl szállást éjszakára. Akkor holnap lesz idınk, hogy értekezzünk a térképészeivel és a földrajztudósaival. - Nem találnak majd, ha a fáraó látni kíván - vetette ellen Taita. Szeretnék találkozni vele, mielıtt újra elhagyjuk a palotát. - Állítsd meg az oszlopot! - kiáltotta Demeter Habarinak. - Most azonnal! - Aztán visszafordult Taitához. - Nem akarlak megijeszteni, de tudom, lassan lejár az idı, amit veled tölthetek. Szörnyő álmok és sötét elıérzetek gyötörnek. A védelem dacára, amit tıled és Merentıl kapok, a boszorkány próbálkozásai lassan elérik céljukat. Lassan elfogynak hátralévı napjaim. Taita rámeredt. Azóta, hogy reggel látta Szóé fenyegetı auráját, ıt is ugyanez az elıérzet nyugtalanította. Közelebb húzódott a hordszékhez, és megvizsgálta a megviselt öreg arcot. Szívébe markolt a fájdalom, mikor látta, hogy Demeter igazat beszélt: közel van a halálhoz. Szeme színtelen

lett és szinte áttetszı, de a mélyén zsákmányra lesı cápákra emlékeztetı árnyakat látott suhanni. - Te is látod - mondta Demeter fakó, tompa hangon. Válaszra nem volt szükség. Taita inkább elfordult, és odaszólt Habarinak: - Fordítsd meg az oszlopot, Hathor templomába megyünk. Egy ideig csendben utaztak tovább, aztán Demeter megszólalt: Gyorsabban haladsz majd, ha megvénült, gyenge testem már nem akadályoz. - Túl szigorú vagy magadhoz - korholta Taita. - A segítséged és tanácsod nélkül nem jutottam volna idáig. - Bárcsak veled maradhatnék a vadászat végéig, és jelen lehetnék, mikor elejted a vadat, de nem így van megírva. - Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: - Mi legyen Szóéval? Egy lehetıség nyitva áll elıtted. Ha a fáraó tudomására jutna, hogy Szóé milyen bőverıt fejt ki Mintakára, hogy milyen hitszegı gondolatokat ültet a fejébe, börtönbe záratná és akkor kivallathatnáíl. Úgy hallottam, a thébai börtönırök nagyon értenek a mesterségükhöz. Nem riadsz vissza a kínvallatás gondolatától? - Nem haboznék, ha hinném, hogy a legkisebb esély is van arra, hogy Szóé megtörik pusztán testi fájdalom alatt. De láttad ıt. Az az ember boldogan meghalna a boszorkány védelmében. Annyira egy hullámhosszon van vele, hogy a boszorkány észlelné kínját és annak okát, és rájönne, hogy a fáraó és Mintaka felismerte a köréjük szıtt hálót, ami halálos veszedelmet jelentene a királyi párra. - Ez igaz - bólintott Demeter. - Ráadásul Mintaka Szóé védelmére kelne, és Nefer Széthi rádöbbenne, hogy valóban bőnös az ellene irányuló összeesküvésben, ami lerombolná az egymás iránti szerelmüket és bizalmukat. Ezt nem tehetem velük. - Akkor bízzunk benne, hogy a templomban megtaláljuk a választ. A papok már messzirıl észrevették közeledésüket, és két növendéket küldtek elébük, hogy felkísérjék ıket a feljárón a templom fıbejáratáig, ahol a fıpapnı fogadta ıket. - Örömmel látlak, Mágus. Éppen küldöncöt akartam meneszteni hozzád Thébába a hírrel, hogy Nubank atya roppant szorgalommal dolgozott a kéréseden, és készen áll, hogy közölje veled megállapításait. De ezt te nyilván elıre láttad — mondta anyai mosollyal. - Nagyon szívesen látunk. A szolgálók már készítik is a szállásodat a férfiak lakrészében. Addig maradhatsz nálunk, ameddig csak akarsz. Alig várom, hogy halljam tudós értekezésedet.

- Nagyon kegyes vagy, Tisztelendı Anya. Egy nagy hírő és bölcs mágus társaságában jöttem. - İt is szívesen látjuk. A kísérıitek a szolgák lakrészében kapnak ellátást és szállást. Leszálltak és beléptek a templomba,, Demetert Me-ren támogatta. Megálltak Hathor, az öröm, az anyaság és a szerelem istennıjének szobra elıtt. Szarvai közt aranyholdat tartó tarka tehén alakjában ábrázolták. A fıpapnı elmondott egy imát, aztán egy növendéket szólított, hogy Demetert és Taitát egy oszlopos folyosón a templom papoknak fenntartott részébe kísérje. Kis cellába vezette ıket, a hátsó fal tövében összetekert gyékényágyak hevertek, kancsókban és tálakban víz volt odakészítve, hogy felfrissíthessék magukat. - A vacsora órájában visszajövök és elkísérlek az ebédlıterembe. Nubank testvérrel ott találkoztok majd.

Körülbelül ötven pap ült az asztalnál, mikor beléptek a refektóriumba, de csak egyikük ugrott talpra és sietett oda hozzájuk. - Nubank vagyok. Legyetek üdvözölve. -Magas volt és sovány, arca hullasápadt. Ezekben a nehéz idıkben nagyon kevés kövér embert lehetett látni Egyiptomban. A vacsora szerény volt: egy tál fızelék meg egy kis kancsó sör. A társaság többnyire csendben evett, kivéve Nubankot, akibıl csak úgy ömlött a szó. Hangja fülsértı volt, modora fontoskodó. - Nem tudom, hogyan éljük túl a holnapot - mondta Taita Demeternek, mikor visszatértek cellájukba, és aludni készültek. - Hosszú lesz a nap Nubank testvért hallgatva. - De földrajzi ismeretei kimerítık - mutatott rá Demeter. A megfelelı jelzıt alkalmaztad - mondta Taita, és az oldalára fordult.

Még napkelte elıtt egy növendék jött, hogy reggelizni hívja ıket. Demeter gyengébbnek tőnt, Meren és Taita segítette fel a fekhelyérıl. - Bocsáss meg, Taita, rosszul aludtam. - Az álmok zavartak? - kérdezte Taita a titkos nyelven. - Igen. A boszorkány már a nyakamba liheg. Soká már nem tudok ellenállni neki. Taitát is megkínozta az álma. Az övében visszajött a piton, a bőze még mindig fojtogatta. De leplezte balsejtelmét, magabiztos arcát mutatta Demeternek. - Még hosszú utat fogunk megtenni együtt, te meg én. A reggeli egy kis kemény durracipó volt meg egy újabb kancsó gyenge sör. Nubank testvér ott folytatta monológját, ahol elızı este félbehagyta. Szerencsére a reggelit hamar elfogyasztották, és némi megkönnyebbüléssel követték Nubankot a kongó termeken és oszlop-folyosókon keresztül a templom könyvtárába. Nagy, hővös terem volt, mentes minden más díszítéstıl, mint a falak mentén a magas mennyezetig emelkedı kıpol-cok, melyeken ezrével sorakoztak a papirusztekercsek. Három növendék és két alacsonyabb rangú pap várta Nubank testvért. Kezüket maguk elıtt összekulcsolva, alázatos tartásban álldogáltak. İk voltak Nubank segédei. Minden okuk megvolt a remegésre: Nubank durván bánt velük, nem habozott a legkeményebb, legsértıbb kifejezésekkel hangot adni nemtetszésének vagy megvetésének. Mikor Taita és Demeter helyet foglalt a terem közepén álló, papirusztekercsekkel megrakott hosszú, alacsony asztal mellett, Nubank belekezdett az elıadásába. Felsorolta az ismert világ minden vulkánját és termikus jelenségét függetlenül attól, hogy nagyobb víztömeg közelében voltak-e vagy sem. Mikor megnevezett egy-egy helyet, megparancsolta egyik megfélemlített segédjének, hogy keresse elı a megfelelı tekercset a polcokról. Ez sok esetben azzal járt, hogy fel kellett mászniuk egy rozoga létrára, miközben Nubank gyalázkodó szavakkal ösztökélte ıket. Mikor Taita tapintatosan megpróbálta lerövidíteni az unalmas procedúrát azzal, hogy emlékeztette eredeti kérésére, Nubank udvariasan bólintott, és könyörtelenül folytatta az elıre elkészített elıadást. Egy szerencsétlen növendék volt Nubank kedvenc áldozata. Torz figura volt, úgy tőnt, testének nincs olyan része, amit ne csúfítana valami hiba

vagy torzulás. Kopaszra nyírt, megnyúlt koponyáján élénkvörös kiütés éktelenkedett és hámlott a bıre. Homloka elıreugrott a kicsi, közel ülı és erısen kancsalító fakó szemek fö-lıtt. Nyúlszájából nagy fogak álltak ki és nyálzott, mikor beszélt, ami nem gyakran történt. Álla annyira csapott volt, hogy szinte nem is volt, és egy nagy málnaszín anyajegy díszelgett a jobb orcáján; mellkasa beesett, háta viszont púpos volt. Pipaszár karikalábain oldalvást csoszogva járt. A nap közepén növendék érkezett, hogy ebédhez szólítsa ıket a refektóriumba. A félholtra éhezett Nubank és segédei készségesen tettek eleget a hívásnak. Az ebéd alatt Taitának feltőnt, hogy a púpos növendék titokban megpróbálja elkapni tekintetét. Amint észrevette, hogy Taita felfigyelt rá, felállt az asztaltól és az ajtóhoz sietett, ahonnan hátrapillantott és fejével intett, hogy Taita kövesse. A kis fickó a teraszon várta, újra intett, aztán eltőnt egy szők folyosó bejáratában. Taita utána ment, és a templom egyik kis udvarában találta magát. A falakat Hathor istennıt ábrázoló dombormővek díszítették, és állt ott egy szobra Mamose fáraónak is, e mögött lapult a fickó. - Nagy Mágus! Mondanom kell valamit neked, ami fontos lehet neked mondta, és leborult, ahogy Taita közeledett. - Állj fel - mondta neki Taita nyájasan, - nem én vagyok a király. Hogy hívnak? - Nubank testvér csak úgy szólította a kis papnövendéket: „te fattyú". - Csiszcsosznak neveznek a járásom miatt. Nagyapám Lostris királynı egyik udvari orvosa volt az Egyiptomból való számőzetés idején. Gyakran mesélt rólad. Talán emlékszel rá. Mágus. Szitonnak hívták. - Sziton? - gondolkodott el Taita. - Igen! Belevaló fiatalember volt, kitőnıen értett a szakállas nyílhegyek eltávolításához. Sok katona életét mentette meg. - Csiszcsosz széles vigyorra húzta nyúlszáját. - Mi lett a nagyapáddal? Végelgyengülésben hunyt el, de mielıtt eltávozott körünkbıl, sok érdekes történetet mesélt a kalandjaitokról azokon a különös déli vidékeken. Mesélt az ott élı emberekrıl és állatokról. Az erdıkrıl és a hegyekrıl, meg a mocsárról, ami a világ végéig nyúlik eU - Azok bizony mozgalmas idık voltak, Csiszcsosz - bólogatott Taita bátorítóan. - Folytasd. - Elmesélte, hogy Lostris királynı, miközben népünk a Nílus bal oldali ágát követve az etióp hegyek felé folytatta útját, egy regimentet küldött a jobb oldali ág felderítésére. Aqer tábornok parancsnoksága alatt indultak a

nagy mocsárba, és egyetlen ember kivételével soha többé nem látták ıket. Igaz ez, Mágus? - Igen, Csiszcsosz. Emlékszem, hogy a királynı kiküldött egy regimentet. - Taita maga javasolta Aqert a kudarcra ítélt küldetés parancsnokának. Bajkeverı volt, elégedetlenséget szított az emberek között. Ezt most nem említette. - Az is igaz, hogy csak egy ember tért vissza. De annyira rnegyiselte a betegség és az út viszontagságai, hogy öt nappal a visszatérte után elvitte a láz. - Igen! Igen! - Csiszcsosz olyan izgatott lett, hogy megragadta Taita köntösének ujját. - A nagyapám ápolta a szerencsétlent. Azt mondta, lázas önkívületében a katona hegyekrıl zagyvált meg óriási tavakról, melyek oly szélesek, hogy nem látni a túlsó partot. Taita érdeklıdése feléledt. - Tavak! Errıl nem hallottam korábban. Nem láttam a túlélıt. Én kétszáz mérföldre, az etióp hegyekben voltam, mikor elért Qebuiba, ahol meghalt. A jelentés szerint, amit kaptam, a beteg megırült, és képtelen volt világos, megbízható felvilágosítással szolgálni. Csiszcsoszra meredt, és felnyitotta belsı szemét. Az aurájából megállapította, hogy ıszintén beszél, az igazat mondja úgy, ahogyan emlékszik rá. -Még van mit mondanod, ugye Csiszcsosz? - Igen, Mágus. Volt egy tőzhányó - bökte ki Csiszcsosz. - Ezért akartam beszélni veled. A haldokló katona beszélt egy égı hegyrıl, amilyent még senki nem látott soha. Akkor látták, mikor túljutottak a mocsarakon, de csak nagy távolságból. A katonák közül sokan úgy vélték, intı jel a sötét afrikai istenektıl, hogy ne menjenek tovább, de Lord Aqer kijelentette, hogy jó ómen, és parancsot adott, hogy vonuljanak tovább. Ez volt az a pont, látótávolságban a tőzhányótól, ahol a katonát leverte lábáról a láz. Sorsára hagyták, míg a társai továbbmeneteltek délnek. De sikerült eljutnia egy faluba a tó partján, ahol óriási, meztelen fekete emberek éltek. Befogadták, és egy sámán orvosságot adott neki és ápolta, amíg eléggé fel nem épült, hogy elinduljon hazafelé. - Csiszcsosz izgatottságában megragadta Taita karját. -El akartam neked mondani korábban, de Nubank testvér nem engedte. Megtiltotta, hogy hetven évvel ezelıtti szóbeszéddel zaklassalak. Azt mondta, a geográfusok csak tényekkel foglalkoznak. Ugye nem árulod el Nubank testvérnek, hogy megszegtem a parancsát? Jó és szent ember, de nagyon szigorú tud lenni. - Helyesen cselekedtél - nyugtatta meg Taita, és szelíden lefejtette ujjait a karjáról. Aztán hirtelen felemelte a papnövendék kezét, hogy közelebbrıl megvizsgálja. - Hat ujjad van! - kiáltott fel.

Csiszcsosz láthatóan megbántódott, ökölbe szorította kezét, hogy elrejtse fogyatékosságát. - Az istenek fonákul építették meg az egész testemet. A fejem és a szemem, a hátam és a végtagjaim... mindenem torz és nyomorék. - Szemét elfutották a könnyek. - De jó szíved van - vigasztalta Taita. Gyengéden szétfeszítette Csiszcsosz öklét. Egy csenevész ujj nıtt ki a tenyerébıl a normális kisujj mellett. - „Hat ujj mutatja az utat" - suttogta Taita, -Nem akartam rád mutatni, Mágus. Soha nem sértenélek meg szándékosan - mondta Csiszcsosz sírós hangon. - Nem, Csiszcsosz, nagy szolgálatot tettél nekem. Biztos lehetsz a hálámban és a barátságomban. - Nem szólsz Nubank testvérnek? - Nem. A szavamat adom. - Hathor áldjon meg, Mágus. Most mennem kell, különben Nubank testvér keres meg. - Csiszcsosz csám- pásan elsietett. Taita hagyott neki egy kis idıt, aztán a könyvtárba ment ı is. Demetert és Merent már ott találta, Nubank pedig éppen Csiszcsoszt dorgálta. - Hol voltál? - A latrinán voltam, testvér. Bocsáss meg. Ettem valamit, amivel elrontottam a gyomromat. - Te pedig az enyémet, te undorító szardarab. Ha már a latrinán voltál, egész magadat otthagyhattad Volna a vödörben. - Tenyerével rácsapott Csiszcsosz anya- jegyére. - Most pedig eredj, és hozd ide nekem a keleti óceán szigeteirıl szóló tekercseket! Taita elfoglalta helyét Demeter mellett, és odasúg-ta neki a titkos nyelven: - Nézd meg a kis fickó jobb kezét! - Hat ujja van! - kiáltott fel Demeter. - „Hat ujj mutatja az utat"! Megtudtál tıle valamit, igaz? - A Nílus jobb oldali ágát kell követnünk a forrásáig. Ott egy tó partján találunk majd egy vulkánt. Biztosan érzem a szívemben, hogy Éosz ott bujkál.

Másnap reggel jóval napkelte elıtt indultak Hathor templomából. Nubank kelletlenül mondott búcsút - még ötven vulkán volt, amirıl nem beszélt. Még csak derengett, mikor elérték a gázlót Théba alatt. Meren és Habari ment elıl le a lejtın, Taita és Demeter utánuk, de két csoport között egy kis rés támadt. Az elıl haladók átlovagoltak az egyik bőzös pocsolya szélén, s már félúton voltak a túlsó parthoz, mikor Demeter tevéje kezdett átgázolni a pocsolyán. Ebben a pillanatban Taita megérezte, hogy rosszindulatú befolyás összpontosít rájuk. Borzongató hővösséget érzett a levegıben, az ér a fülében dübörgött és elakadt a lélegzete. Gyorsan hátrapillantott a kanca fara fölött. Magányos alak állt a parton, ahonnan az imént lejöttek. Bár sötét öltözéke beleolvadt a homályba, Taita azonnal felismerte. Kinyitotta belsı szemét, és Szóé jellegzetes aurája azonnal körülfogta az alakot, mint egy máglya lángjai. Taita még nem látott ily vészjósló aurát. - Itt van Szóé! - kiáltott sürgetı figyelmeztetést a hordszékében fekvı Demeternek, de már elkésett: Szóé kinyújtotta karját, és a vízre mutatott, melyen a teve épp akkor gázolt át. Mintha a parancsának engedelmeskedne, egy szörnyeteg varangy vetıdött ki a vízbıl, és villámgyors harapással mély sebet ejtett a teve hátsó lábán a térde fölött. Az állat elbıdült rémületében, és gyeplıjét eltépve kirohant a vízbıl, de nem a túlsó part felé vette az irányt, hanem a folyómeder mentében vágtatott, miközben Demeter hordszéke ide-oda lengett és ugrált a hátán. - Meren! Habari! - kiabálta Taita, ahogy kancáját vágtára ösztökélte, hogy utolérje a szökevény tevét. Meren és Habari megfordították hátasukat, és csatlakoztak a hajszához - Tarts ki, Demeter! - kiabálta Taita. - Jövünk! - Szélfüst repült alatta, de mielıtt utolérte volna, a teve egy másik pocsolyához ért és belerohant, felcsapva maga körül a vizet. Közvetlenül elıtte megnyílt a víz felszíne, amint egy másik varangy ugrott elı. Magasra szökkent, egészen a megrémült állat fejéig, és állkapcsát bul- dogharapásban vaskos orrára szorította. Ideget sérthetett, mert a teve mellsı lábai összerogytak. A hátára fordult és fejét ide-oda rángatva próbált szabadulni a varangytól. A hordszék alája került, és könnyő bambuszvázát a sárba zúzta súlya.

Meg kell menteni Demetert! - kiáltotta Taita Me- rennek, és megsarkantyúzta a kancát. Még nem ért a víz szélére, mikor Demeter feje bukkant elı. Valahogyan kiszabadult a hordszékbıl, de fulladozott a fejére tapadt sártól, köhögött és öklendezett, miközben gyámoltala- nul kapálózott. - Jövök már! - kiáltotta Taita. - Ne csüggedj! -Ekkor a víz valósággal forrni kezdett a varangyoktól. Nyüzsögve jöttek elı a gödör fenekérıl és Demeternek estek, mint egy csapat vadkutya egy gazellának. Az öreg szája sikolyra nyílt, de a sár belefojtotta. A varangyok lehúzták a víz alá, s mikor újra felszínre bukkant, már nem küszködött. Csak a varangyok mozgatták a testét, ahogy darabokat téptek ki a húsából. - Itt vagyok, Demeter! - kiáltotta Taita kétségbeesetten. Nem vihette a kancát a varangyok közé, tudta, hogy belemarnának. Lecsúszott a hátáról, kezében a botjával. Belegázolt a vízbe, aztán fájdalmas jajkiáltás tört ki belıle, mikor egy varangy a víz alatt a lábába süllyesztette fogait. Ledöfött rá a botjával, minden testi és lelki erejét beleadta a csapásba. Érezte az ütközést, ahogy a bot pontosan talált, és a szörny elengedte, feljött a felszínre hanyatt, kábultan, és görcsösen rugdalózva. - Demeter! - Nem tudta kivenni alakját a varangyok között, akik elevenen falták fel. Embert és állatot vastagon belepett a csillogó fekete sár. Váratlanul két vézna kar emelkedett a nyüzsgı tömeg fölé, és Demeter hangját hallotta. - Végem van. Egyedül kell folytatnod, Taita. - Hangját alig lehetett hallani, elfojtotta a sár és a mérgezı vörös víz. Aztán teljesen elhalt, mikor egy varangy az állkapcsát oldalról rászorította a fejére, és végleg lehúzta a víz alá. Taita megindult elıre, de Meren, aki akkor ért oda, egyik erıs karjával derékon kapta, kiemelte a sárból és kivitte a szárazra. - Tegyél le! - tiltakozott, s próbálta kiszabadítani magát. - Nem hagyhatjuk itt azoknak az ocsmány teremtményeknek! - De Meren nem eresztette. - Mágus, megsebesültél. Nézd a lábadat - próbálta csillapítani. A harapásból ömlött a vér és elkeveredett a sárral. - Demeternek vége. Nem akarlak téged is elveszíteni. - Szorosan fogta, amíg figyelték, hogyan hagy alább a halálos küzdelem a vízben, mígnem újra nyugodt volt a felszíne. Demeter eltávozott - mondta Meren csendesen, és letette Taitát a földre. Elment a szürke kancáért és odahozta neki. Miközben felsegítette a lóra, szelíden mondta: - Indulnunk kell, Mágus. Itt már nincs mit tennünk. El

kell látnod a sebedet. Semmi kétség, hogy a varangy foga mérgezı, s ez az undorító sár megfertızi a húsodat. Taita azonban elidızött egy keveset, valami utolsó jelét keresve szövetségesének, egy utolsó kapcsolatot várva az éteren keresztül, de hiába. Mikor Meren a nyergébıl kihajolva megfogta a kanca kantárszárát és elvezette, Taita már nem tiltakozott. Fájt a lába, megrendült és kifosztottnak érezte magát. Az öreg bölcs nem volt többé, és ı rádöbbent, milyen nagymértékben támaszkodott rá. Most egyedül állt a boszorkánnyal szemben, és ez a kilátás félelemmel töltötte el.

Amint újra biztonságban voltak a szállásukon a thébai palotában, Ramram rabszolgalányokkal forró vizet és illatos kenıcsöket küldött, hogy fürdessék meg Taitát, mossák le róla a sarat. Miután alaposan megmosdatták, két udvari orvos érkezett, sarkukban csapatnyi segéddel, akik orvosságokkal és varázserejő amulettekkel megpakolt ládákat cipeltek. Taita utasítására Meren az ajtóban fogadta ıket. - Mivel ı egész Egyiptom legügyesebb és legtudósabb sebésze, a mágus maga látja el a sebét. Kérte, tolmácsoljam üdvözletét és köszönetét a fáradozásotokért. Taita forró borral kimosta a sebet. Aztán elzsibbasz-totta lábát a saját maga által elıidézett önkívülettel, míg Meren az olajlámpás lángjában felizzított bronzkanállal kiégette a mély vágást. Ez egyike volt a kevés gyógyászati szakismeretnek, amit Merennek sikerült elsajátítania. Mikor végzett, Taita felébresztette magát, és Szélfüst farkából tépett szırszálat használva fonálnak, összevarrta a sebet. Maga készítette gyógyírral bekente, és tiszta vászonnal bekötözte. Mire kész lett, teljesen kimerítette a testi fájdalom és a bánat, amit Demeter elvesztése miatt érzett. Fáradtan hanyatlott a matracára és lehunyta szemét. Újra kinyitotta, mikor mozgolódást hallott az ajtó elıtt és egy ismerıs, ellentmondást nem tőrı hang har-sogását. -Taita, hol vagy? Nem vehetem le rólad a szemem anélkül, hogy valami ostoba meggondolatlanságra ne ragadtasd magad? Szégyelld magad! Már nem vagy gyerek. - Nefer Széthi fáraó rontott a betegszobába, népes kíséretével a sarkában. Taita felderült, s érezte, hogy ereje visszatér. Nincs teljesen egyedül. Rámosolygott Neferre, és felkönyökölt. - Taita, nem szégyelled magad? Arra számítottam, hogy az utolsókat rúgod, s tessék, itt heversz kényelemben ostoba vigyorral az arcodon. - Felség, a mosoly annak a jele, hogy tiszta szívembıl örvendek látásodnak. Nefer Széthi gyengéden visszanyomta a párnákra, aztán a kíséretéhez fordult. - Uraim, magamra hagyhattok a mágussal, ki régi barátom és tanítóm. Majd hívatlak, ha szükségem van rátok. - Mikor a kíséret tagjai kihátráltak a szobából, a fáraó lehajolt, hogy megölelje Taitát. - ízisz mellének legédesebb tejére mondom, örülök, hogy épségben látlak, bár hallom, hogy mágustársad odaveszett. Részletesen el kell mesélned

mindent, de elıbb hadd üdvözöljem Meren Cambysest. - Odafordult Merenhez, aki az ajtót vigyázta, s most fél térdre ereszkedett elıtte, de a fáraó felemelte. - Ne alázkodj meg elıttem, társam a Vörös Úton - mondta, és szívélyesen magához ölelte. Fiatalkorukban együtt vállalkoztak a harcosok legnehezebb próbatételére, a Vörös Útra, ami a szekérhajtás, kardforgatás és nyilazás tudományában tette próbára a jelölteket. Ketten alkottak csapatot kipróbált öreg harcosok ellenében, kiknek szabad volt bármilyen eszközt igénybe venni, akár ölni is, hogy megakadályozzák a próba teljesítését, de ık együtt sikert arattak. A Vörös Utat megjárt harcosokat egy életre szóló kötelék főzte össze, amit tovább erısített, hogy Meren jegyese volt Merykara hercegnınek, Nefer húgának annak haláláig, így majdnem a sógora lett a fáraónak. Meren magas hivatalt kaphatott volna Thébában, de inkább azt választotta, hogy Taita növendéke lesz. - Sikerült Taitának kitanítani a misztériumokra? Olyan tudós mágus lett belıled, mint amilyen nagy harcos vagy? - kérdezte a fáraó. - Nem, felség. Taita minden igyekezete kudarcba fúlt, mert nincs hozzá tehetségem. Nekem még a legegyszerőbb varázslatok sem sikerültek soha, legfeljebb úgy, hogy visszaszálltak a saját fejemre - mosolygott bánatosan Meren. - Egy jó harcos mindig hasznosabb, mint egy ügyetlen varázsló, öreg barátom. Gyere, ülj le mellénk és dugjuk össze a fejünket, mint hajdanán, mikor azért harcoltunk, hogy megszabadítsuk Egyiptomot a zsarnoktól. Amint helyet foglaltak Taita két oldalán, Nefer Széthi elkomolyodott. Nos, most hadd halljam, hogyan történt a varangyokkal való találkozás. Taita és Meren leírták Demeter halálát. Mikor befejezték, Nefer Széthi hallgatott. Aztán mérgesen morogta: - Ezek az állatok napról napra merészebbek és falán-kabbak. Biztos vagyok benne, ık tehetnek arról, hogy az a kevés víz, ami a Nílusban maradt, mocskos és tisztátalan. Minden elképzelhetı módon próbáltam megszabadulni tılük, de mikor egyet levágunk, kettı terem a helyébe. - Felség - szólt Taita, s egy pillanatnyi szünetet tartott, mielıtt folytatta, - meg kell keresned a boszorkányt, akihez ezek a teremtmények tartoznak, és el kell pusztítanod. A varangyok és minden csapás, amit rád és a birodalmadra zúdít, vele együtt eltőnik majd, mert mindez az ı mőve. Akkor majd a Nílus újra árad, és a jólét visszatér Egyiptomba. Nefer Széthi riadtan bámult rá. - Úgy kell értenem, hogy a csapások nem a természettıl erednek? Hogy egyetlen nı varázslatának és ördöngösségének tulajdoníthatók? - Ez az, amit én gondolok - jelentette ki Taita.

Nefer Széthi felugrott, és fel-alá járkált, gondolataiba merülve. Aztán megállt és Taitára meredt. - Ki ez a boszorkány? Hol van? Meg lehet ölni vagy halhatatlan? - Szerintem ember, de képességei és erıi mérhetetlenek. Jól védi magát. - Mi a neve? - Éosz. - A hajnal istennıje? - Jól kioktatták a papok az istenek hierarchiájára, hiszen ı is isten volt. - Nem azt mondtad, hogy ember? - Emberi lény, aki az istennı nevét bitorolja, hogy elleplezze igazi kilétét. - Ha így van, akkor laknia kell valahol. Hol van a lakhelye, Taita? - Demeterrel ennek kiderítésén munkálkodtunk, de rájött a szándékunkra. Elıször egy óriási pitont küldött, hogy megölje Demetert, de Meren meg én megmentettük az életét, pedig közel járt a halálhoz. Most a varangyokkal sikerült végbevinnie azt, amit a kígyóval nem tudott. - Szóval nem tudod, hol találom a boszorkát? - firtatta Nefer Széthi. Nem tudjuk biztosan, de okkult jelek arra vallanak, hogy egy tőzhányóban él. Egy tőzhányóban? Lehetséges ez, még ha boszorka is? - Elnevette magát. - Már régen megtanultam, hogy soha ne kételkedjem a szavaidban, Taita. De mondd, melyik tőzhányóban lakik? Sok van belılük. Úgy gondolom, ha meg akarjuk találni, a Nílus forrásvidékére kell utazni, túl a hatalmas mocsáron, ami elzárja a folyót Qebui fölött. Ott lesz a tanyája egy nagy tó partján emelkedı vulkán közelében. Valahol egészen a föld peremén. - Emlékszem, egyszer mesélted még gyerekkoromban, hogy a nagyanyám, Lostris királynı egy regimentet küldött Lord Aqer parancsnoksága alatt, hogy megkeressék a folyó forrását. Eltőntek azokban a félelmetes mocsarakban Qebui fölött, és sose tértek vissza. Van ennek a küldetésnek valami köze Eoszhoz? - Valóban van, felség - mondta Taita. - Nem mondtam neked, hogy a kalandnak volt egy túlélıje, aki visz- szatért Qebuiba? - A történetnek erre a részére nem emlékszem. - Akkoriban nem tőnt fontosnak, de egy ember visszajött. Tébolyult volt és félrebeszélt. Az orvosok úgy vélték, beleırült a megpróbáltatásokba, melyeket el kellett szenvednie. Meghalt, mielıtt beszélhettem volna vele. De a minap megtudtam, hogy mielıtt meghalt, különös dolgokról mesélt, amit senki nem vett komolyan, aki hallotta, és ezért nem jelentették nekem. Nagy tavakról meg hegyekrıl fantáziáit a föld

peremén... meg egy vulkánról a világ legnagyobb tava partján. Ebbıl következtettük ki Demeterrel a boszorkány hollétét. - Taita beszámolt a púpos Csiszcsosszal való találkozásáról is. Nefer Széthi lenyőgözve hallgatta. Mikor Taita elhallgatott, kis gondolkodás után megkérdezte: - Miért olyan fontos a vulkán? Válaszul Taita mesélt Demeter rabságáról a boszorkány barlangjában az Etna oldalában és a szökésérıl. - Szüksége van a földalatti tőzre, hogy azon kovácsolja varázslatait. Az óriási hıség és kénes gázok ereje isteni méretővé fokozzák képességeit magyarázta Taita. - Miért választottad pont ezt a vulkánt, hogy elsıként vizsgáld meg a sok száz közül? - Mert a legközelebb van Egyiptomhoz és a Nílus forrásvidékén található. - Látom már, hogy az okfejtésed szilárd. Minden egybevág - jelentette ki Nefer Széthi. - Hét évvel ezelıtt, mikor Nílus kiszáradt, eszembe jutott, amit a nagyanyám által elrendelt felderítıútról meséltél, és én is elrendeltem, hogy egy csapat ugyanazzal a küldetéssel vonuljon délre, keressék meg a forrást és derítsék ki, mi okozta kiszáradását. A tiszt, akit megbíztam a feladattal, Ah-Akhton ezredes volt. - Ezt nem tudtam - mondta Taita. - Mert nem voltál itt, hogy megbeszélhessem veled. Idegen földön kóboroltál Merennel - mondta a fáraó szemrehányó hangon, - pedig itt kellett volna lenned velem. Taita bőnbánó arcot vágott. - Nem tudtam, hogy szükséged van rám, felség. - Mindig szükségem van rád. - A fáraó hamar meg- engesztelıdött. - Mi hír van errıl a második csapatról? - használta ki gyorsan Taita a helyzetet. - Visszatért már? - Nem. Egy szál se jött vissza abból a nyolcszáz emberbıl, aki délre ment. Tökéletesebben eltőntek, mint a nagyanyám serege. İket is a boszorka pusztította el? - Több, mint valószínő, felség. - Taita látta, hogy Nefer Széthi elfogadta a boszorkány létezését, nem kell meggyızni, sem ösztönözni, hogy üldözıbe vegye. - Te nem szoktál cserbenhagyni, Taita, kivéve mikor kirándulsz, csak az istenek tudják, hová - mondta széles mosollyal a fáraó. - Most már tudom, ki az ellenségem, és léphetek ellene. Eddig nem tehettem semmit, hogy megszabadítsam a népemet a szenvedéstıl. Csajc az maradt nekem,

hogy kutakat ássak, élelmet kolduljak az ellenségeimtıl és varangyokat öljek. Most világossá tetted, mi a megoldás a gondjaimra. El kell pusztítanom a boszorkát! Felugrott és nyugtalanul járkálni kezdett, mint ketrecbe zárt oroszlán. A tettek embere volt, alig várta, hogy kardot ragadjon. A háborúnak már a gondolata is felderítette kedélyét. Taita és Meren figyelték az arcát, és látták, hogyan támadnak fel benne a gondolatok egyik a másik után. Idınként az oldalán lógó kardra csapott: -Igen! Hóruszra és Oziriszra, ez az! - Végül Taitához fordult és kijelentette: - Hadjáratot indítok ez ellen az Éosz ellen. - Felség, már két egyiptomi sereget felzabált - emlékeztette Taita. Nefer Széthi kissé kijózanodott. Újra járkálni kezdett, majd megint megállt. - Jól van. Akkor, ahogy Demeter tette az Etnánál, olyan hatalmas erejő varázslatot küldesz rá, hogy leesik a tőzhányójáról, és szétmállik, mint túlérett gyümölcs, mikor földet ér. Mi a véleményed, Taita? - Felség, ne becsüld alá Éoszt. Demeter nagyobb mágus volt, mint én. Minden erejével küzdött a boszorkány ellen, aki végül mégis elpusztította oly köny- nyedén, ahogyan te egy kullancsot nyomsz szét a körmödön. Taita sajnálkozva ingatta a fejét. - A varázslataim olyanok, mint a dárdák. Nagy távolságból érkezve gyengék és könnyen elháríthatok, elég, ha parányit mozdít a pajzsán. Ha elég közel vagyok hozzá, hogy pontosan meg tudjam állapítani, hol tartózkodik, jobban tudok célozni is. Ha látom is, talán a dárdám elég jó lesz ahhoz, hogy elrepüljön a pajzsa mellett. Ekkora távolságból nem férek hozzá. - Ha olyan hatalmas, hogy el tudta pusztítani Demetert, veled miért nem tette meg? - A fáraó rögtön megválaszolta saját kérdését. - Mert attól fél, hogy te erısebb vagy nála. - Bárcsak ilyen egyszerő volna. Nem, hanem azért, mert még nem sújtott le rám teljes erejével. Nefer Széthi nem értette. - De Demetert megölte, és rosszindulatának malomkövei közt ırli királyságomat. Téged miért kímél? - Demeternek már nem vette hasznát. Meséltem neked, hogyan szívta ki belıle minden tudását és képességét, mint valami vámpír, mikor a foglya volt. Mikor Demeter végre kiszabadult, nem veszıdött azzal, hogy minden erejével üldözıbe vegye. Már nem jelentett számára veszélyt, és nem volt mit elvennie tıle. Legalábbis addig, amíg nem találkoztunk, Demeter meg én. Akkor érdeklıdése újból feléledt. Együtt olyan jelentıs erıvé váltunk, hogy észlelte jelenlétemet. Addig nem akar megölni, amíg ki nem szipolyozott teljesen, ahogy Demeterrel tette, de csak akkor

remélheti, hogy csapdába tud csalni, ha elszigetel. Ezért pusztította el a szövetségesemet. - Ha meg akar óvni, még ha ily gyalázatos szándékból is, el kell jönnöd a seregemmel. Te szolgálsz majd fedezékül, amíg ütıtávolságba nem érünk, s akkor mindketten támadunk - javasolta Nefer Széthi. - Reménytelen, felség. Miért engedne közel magához, mikor a távolból is megölhet, ahogy Demeterrel tette. - Abból, amit mondtál, az következik, hogy az Egyiptom fölötti uralomra tör. Rendben van. Azt fogom mondani, azért jöttem, hogy magamat és a birodalmamat megadjam neki. Kérni fogom, hogy a meghódolás jeléül hadd csókoljam meg a lábát. Taita megırizte komoly arckifejezését, bár majdnem elnevette magát az ötlet naivitásán. - Felséges uram, a boszorkány beavatott. - Az mit jelent? - A belsı szeme segítségével olyan tisztán látja a lelkedet, mint te egy haditervet. Soha nem jutnál a közelébe a haraggal, mit az aurád sugároz. Akkor mit javasolsz, hogyan közelítsük meg úgy, hogy ezzel a titokzatos szemével ne lásson meg? Nem csak ı, én is beavatott vagyok. Nem sugárzók aurát, amiben olvashatna. Nefer Széthi kezdett dühbe gurulni. Uralkodó lévén elég régen tekintették istennek ahhoz, hogy rossz néven vegye az akadályokat. Felemelte hangját. - Már nem .vagyok gyerek, hogy az ezoterikus szövegeddel összezavarj. Túl gyorsan mutatsz rá a terveim hibáira. Tudós Mágus, légy oly kegyes és javasolj egy másik tervet, hogy úgy bánhassak vele, mint te az én terveimmel. - Te vagy a fáraó, te vagy Egyiptom. Nem sétálhatsz bele a hálóba, amit a boszorkány szı. A te kötelességed az, hogy itt maradj a népeddel, Mintakával és a gyermekeiddel, hogy védelmezd ıket, ha én elbukom. - Fondorlatos, ravasz gazember vagy, Taita. Tudom, hova akarsz kilyukadni. Itt akarsz hagyni Thébában, hogy varangyokat öljek, míg te Merennel újabb kalandra indulsz. Itt kell maradnom, hogy meglapuljak a hárememben, mint egy asszony? - kérdezte keserően. - Nem, felség. Mint büszke fáraó a trónon, készen arra, hogy az életed árán is megvédelmezd a két királyságot. Nefer Széthi csípıjére tette ökleit és dühösen meredt Taitára. - Nem kellene hallgatnom csábító szirén-dalodat. Ugyanolyan erıs szálból fonod a hálódat, mint bármelyik boszorka. - Aztán megadóan széttárta kezét. Énekelj tovább, Taita, kénytelen vagyok meghallgatni.

- Megfontolhatnád a lehetıséget, hogy Meren parancsnoksága alá rendelj egy különítményt, nem többet, mint száz válogatott harcost. Ha helyszínen szerzik be, amire szükségük van, gyorsan haladnak majd, nem lassítja ıket a nehézkes szállítóoszlop. A létszám nem jelent fenyegetést a boszorkánynak, nem fog törıdni egy ilyen kis csapattal. Mivel Meren aurájában nincs semmi pszichikai összetettség, pallérozatlan, közönséges katonának fogja tartani. Engem messzirıl észlelni fog, de azzal, hogy én megyek hozzá, a kezére játszom. Hogy elvehesse tılem a tudást és erıt, amire vágyik, közel kell engednie magához. Nefer Széthi magában dörmögve járkált fel-alá. Végül ismét megállt Taitával szemben. - Nem könnyő elfogadnom, hogy ne én vezessem a küldetést Mindazonáltal az érveid, csavarosak ugyan, de megingattak józan eszemben. - Szigorú arckifejezése kissé megenyhült. 7- Nincs senki egész Egyiptomban, kiben jobban bíznék, mint benned és Meren Cambysesben. Merenhez fordult. - Kinevezlek ezredesnek. Válogasd ki a száz katonádat, s megkapod a királyi sólyom pecsétet, hogy bárhol a birodalmamban el tudd látni ıket az állami fegyvertárakból és a királyi ménesekbıl. - A sólyom pecsét a fáraó uralkodói hatalmával ruházta fel a felmutatóját. - Azt akarom, hogy legkésıbb újholdkor útra készen álljatok. Hagyatkozz mindenben Taitára. Térj meg épségben és hozd el nekem a boszorka fejét.

Mikor híre ment, hogy elit lovascsapatot toboroz, Merent valósággal megostromolták a jelentkezık. Három tapasztalt harcost választott kapitánynak: Hilto-bar Hiltót, Shabakót és Tonkát. Egyikük sem harcolt az oldalán a polgárháborúban, ahhoz túl fiatalok voltak, de az apjuk igen, és mindegyikük nagyapja tagja volt a Vörös Út rendjének. - A harcos vér nem válik vízzé - magyarázta Taitá- nak. Negyedik választása Habarira esett, akit megkedvelt és akiben megbízott. Neki ajánlotta fel a negyedik szakasz parancsnoki tisztét. Összehívta a négy kapitányt, megerısítette a kinevezésüket és alaposan kikérdezte ıket. - Van feleségetek vagy ágyasotok? Kevés poggyásszal utazunk. Nálunk nem lesz helye táborkísérıknek. - Az egyiptomi hadseregben az volt a szokás, hogy a csapatok az asszonyaikkal együtt utaztak. - Nekem van feleségem - mondta Habari, - de boldogan mellızöm a zsémbességét öt évig, vagy tízig, vagy még tovább, ha úgy kívánod, ezredes. - A másik három kapitány egyetértett ezzel a józan meglátással. - Ezredes, ha helyszíni beszerzésbıl élünk, asszonyokra is ott teszünk szert, ahol találunk - mondta Hilto-bar Hilto, a már rég halott öreg Hilto fia. Az öreg a Legjobb Tízezer közé tartozott, és a Vitézség Aranyát viselte a nyakában, mellyel a fáraó tüntette ki az isz-mailiai csata után, mikor megdöntötték a hamis fáraót. - Igazi lovas katonához illı szavak - nevetett Me- ren. A kapitányaira bízta a feladatot, hogy válogassanak katonákat a szakaszukba. Nem telt bele tíz nap, és összegyőjtötték az egész egyiptomi hadsereg száz legkiválóbb harcosát. Mindegyik megkapta a felszerelését és a fegyvereit, és választhattak maguknak a királyi ménesbıl két csatalovat meg egy teherhordó öszvért. Ahogy a fáraó parancsolta, újholdkor készen álltak, hogy elinduljanak Thébából. Két nappal az indulás elıtt Taita átkelt a folyón Memnon palotájába, hogy elbúcsúzzék Mintaka királynıtıl. Még soványabbnak, sápadtabbnak és lehangol-tabbnak találta, mint legutóbb. Ennek okát találkozásuk után néhány perccel fel is fedte Taita elıtt.

- Ó, Taita, drága Taita, a legszörnyőségesebb dolog történt. Szóé eltőnt. Elment, és el sem búcsúzott tılem. Három nappal azt követıen, hogy láttad ıt a fogadószobámban, nyoma veszett. Taitát nem lepte meg a hír. Az volt Demeter borzalmas halálának napja. - Küldöncöket küldtem szét, hogy keressék minden lehetséges helyen. Taita, tudom, te is vigasztalhatatlan vagy. Ismerted és csodáltad. Mindketten benne láttuk Egyiptom megváltását. Nem tudnád különleges képességeid segítségével megtalálni és visszahozni nekem? Most, hogy elment, soha nem fogom újra látni halott gyermekeimet, Nefer és Egyiptom örök szenvedésre van ítélve, és a Nílus vize soha nem tér vissza. Taita minden tıle telhetıt megtett, hogy megvigasztalja. Látta, hogy egészsége egyre gyengül, s büszke lelke hamarosan megtörik a kétségbeesés súlya alatt.-Magában átkozta Éoszt és mesterkedéseit, miközben próbálta megnyugtatni Mintakát és reményt csöpögtetni szívébe. - Merennel küldetésre indulunk a déli határainkon túlra. Elsırendő kötelességemnek tekintem, hogy utunk minden állomásán érdeklıdjem Szóé felıl. Közben azt jövendölöm, hogy Szóé él és egészáéges. Váratlan események késztették oly hirtelen távozásra, hogy felsegédtıl sem volt módja búcsút venni. De szándékában áll az elsı adandó alkalommal visszatérni Thébába, hogy folytassa küldetését az új névtelen istennı nevében. -Mindez ésszerő feltételezés, mondta magában. - Most búcsúznom kell. Örökre megırizlek gondolataimban és szeretı szívemben. Mivel a Nílus nem volt hajózható, a kocsiúton indultak délnek a haldokló folyó partja mentén. Az elsı mérföldön a fáraó Taita mellett lovagolt, utasítások és tanácsok özönével árasztva el. Mielıtt visszafordult, lelkesítı beszédet intézett a katonákhoz. - Mindnyájatoktól elvárom, hogy teljesítse kötelességét - fejezte be, és ott elıttük megölelte Taitát. A katonák addig élje-nezték, míg el nem tőnt a szemük elıl. Taita úgy tervezte meg az utat, hogy az este mindig a Nílus partján emelkedı számos templom egyikénél köszöntsön rájuk. A híre mindig megelızte, a fıpap elébük jött, hogy neki és embereinek éjjeli menedéket kínáljon. Szívesen látták ıket, mert Meren az uralkodó sólyom pecsétjét hordozta, ami feljogosította, hogy a várost védelmezı katonai erıd szállásmesterétıl élelmet vételezzen. A papok azt remélték, hogy sovány étrendjükön javít ez a váratlan szerencse. Minden este, a refektóriumban elköltött szegényes vacsora után Taita a templom belsı szentélyébe vonult. Ezen a helyen sok száz, akár ezer éve hangzottak el imádságok és ájtatosságok. A hívek áhítata oly erıs spirituális erıdítményt emelt itt, hogy még Éosznak is a legnagyobb

nehézségébe került volna áthatolni rajta. Itt védve volt, nem tarthatta szemmel a boszorkány. Fohászkodhatott saját isteneihez, nem kellett gonosz szellemek beavatkozásától tartania, kiket Éosz küldött a megtévesztésére. Imádkozhatott ahhoz az istenhez, kinek tiszteletére a templomot emelték, hogy adjon erıt és útmutatást az elıtte álló összecsapáshoz a boszorkánynyal. Az ilyen nyugalmas és emelkedett környezet alkalmas volt a meditálásra, és arra, hogy összeszedje testi és lelki erejét. A templom mindenütt a helyi közösség központja és a tudás tárháza volt. Bár a papok közt sok volt a buta, akadtak köztük mővelt, nagy tudású és tájékozott férfiak, akik tisztában voltak vele, mi történik a nomoszukban és a nyájuk lelkében, és megbízható hírforrásként szolgáltak. Taita hosszú órákat töltött a társaságukban és alaposan kifaggatta ıket. Mindegyiknek feltette a kérdést: - Hallottál idegenekrıl, kik titokban mozognak a nyájad körében egy új vallást hirdetve? Mindegyik igenlıen válaszolt. - Azt prédikálják, hogy a régi istenek hányadának, már nem képesek megvédeni a mi Egyiptomunkat. Egy új istennırıl prédikálnak, aki majd leszáll közénk és eltávolítja a folyóra és az országra nehezedı átkot. Mikor eljön, megparancsolja majd, hogy szőnjenek meg a csapások, és Nílus Anyánk újra bı vízzel hozza gazdag ajándékát Egyiptomnak. Azt hirdetik, hogy a fáraó és a családja titkos hívei az új istennınek és közel a nap, mikor Nefer Széthi megtagadja a régi isteneket és hőséget fogad neki. - Aztán aggódva kérdezte: - Mondd, nagy Mágus, ez igaz? A fáraó valóban az idegen istennı mellé áll? - Elıbb hullanak le a csillagok az égbıl, mintsem ez megtörténik. A fáraó testestül-lelkestül Hórusz híve - nyugtatta meg Taita a papot. - De mondd, hallgatnak az emberek ezekre a csalókra? - Esendı emberek. A gyermekeik éheznek, a végsı kétségbeesés határára jutottak. Bárkit követnek, ki nyomoruk enyhülését ígéri. - Találkoztál már ilyen prédikátorral? Egyikük sem válaszolt igennel. - Titkolódzók és megfoghatatlanok mondta egy pap. - Üzenetet küldtem nekik, hogy szívesen meghallgatnám tanításukat, de egy sem jelentkezett. - Megtudtad valamelyikük nevét? - Úgy tőnik, mind ugyanazt a nevet használják. - Szóé? - kérdezte Taita. - Igen, Mágus, ezt a nevet használják. Talán nem is név, inkább cím. - Egyiptomiak vagy külföldiek? Anyanyelvükként beszélik az egyiptomit?

- Azt hallottam, hogy igen, és azt állítják, a mi vérünkbıl valók. Beszélgetıtársa ez alkalommal Sanepi volt, Khum templomának fıpapja Iunytban, Felsı-Egyiptom harmadik nomoszában. Mikor Taita már mindent megtudott tıle, amit ebben az ügyben mondani tudott, világiasabb témára terelte a szót. - Te mint természettudós próbáltál már módot találni arra, hogyan lehetne a folyó vörös vizét emberi fogyasztásra alkalmassá tenni? A kifinomult modorú, jámbor férfiú elborzadt a gondolattól. - A folyó meg van átkozva. Fürdeni sem mer senki benne, nemhogy inni a vizébıl. A tehenek, ha isznak belıle, napokon belül elsenyvednek és elpusztulnak. A folyó se Egyiptomban, se máshol soha nem látott óriási dögevı varangyok tanyája lett. Bıszen védik bőzlı pocsolyáikat, és mindenkit megtámadnak, aki a közelükbe merészkedik. Inkább szomján halok, de nem iszom abból a vízbıl - válaszolta Sanepi, s arcára kiült az undor. - A papnövendékek szerint, s szerintem is, a folyót megszentségtelenítette valami rosszindulatú istenség. Így aztán Taita vállalta magára, hogy elvégez egy sor kísérletet, hogy megállapítsa a vörös víz igazi természetét, és valami eljárást találjon arra, hogyan tisztítsa meg. Meren erıltetett menetben vezette a csapatot délnek, és Taita tudta, ha nem talál megoldást ivóvízellátásukra, a lovak biztosan szomján pusztulnak. A fáraó frissen ásatott kútjai egymástól nagy távolságra vannak, és hozamuk aligha lesz elég háromszáz meghajszolt ló szomjának csillapítására. Ez most az utazás legkönnyebb szakasza, de az elsı katarakta fölött a folyó menti út ezer mérföldön át komor, kietlen sivatagban vezet, ahol nincsenek kutak. Esı arrafelé jó, ha száz évben egyszer esik, skorpiók tanyája, meg olyan vadállatoké, melyek megélnek felszíni víz nélkül is a zsarnoki nap birodalmában. Ha nem talál megbízható vízforrást, elpusztulnak a perzselı pusztaságban, mielıtt elérnék a Nílus összefolyását, a forrásáról nem is beszélve. Taita minden éjszakai pihenı alatt órákat töltött a kísérletekkel, Meren négy legfiatalabb katonája segédkezett neki, akik önként jelentkeztek a feladatra. Nagy megtiszteltetésnek tartották, hogy a hírneves mágus mellett dolgozhatnak, ez olyasmi volt, amirıl még az unokáiknak is mesélni fognak. Nem tartottak ártó szellemektıl és átkoktól, vakon hittek abban, hogy Taita meg tudja védeni ıket. Zokszó nélkül fáradoztak egyik éjszaka a másik után, de még a mágus tudománya sem talált megoldást arra, hogyan édesítse meg a bőzös folyóvizet. Tizenhét nappal Karnakból való indulásuk után elértek a templomegyütteshez, melyet Hathor istennı tiszteletére emeltek a

folyóparton Kom Ombónál. A fı-papnı a szokásos meleg szívélyességgel fogadta a nagyhírő mágust. Miután Taita gondoskodott róla, hogy segédei a Nílus vízét rézfazekakban forrni tegyék a tőzre, magukra hagyta ıket és a templom belsı szentélyébe ment. Amint belépett, jóindulatú befolyást észlelt. Keresztbe vetett lábakkal leült a tehénistennı képmása elıtt. Mióta Demeter figyelmeztette, hogy látomásait Lostrisról szinte minden bizonnyal a boszorkány küldte a megtévesztésére, nem merte megidézni szellemét. Ezen a helyen azonban Hathor védelme alatt állt, aki az istenek gyülekezetének egyik leghatalmasabb tagja. Minden asszony patrónusaként itt a szentélyében bizonyára Lostrist is oltalmába veszi. Hogy lelkileg felkészüljön, háromszor ismételte el hangosan az egy istenséghez való közelítés szertartását, aztán felnyitotta a belsı szemét és csendben várakozott a homályban. A csendet fokozatosan megtörte érverésének dobogása a fülében, ami egy spirituális jelenlét közeledtének elıhírnöke volt. Egyre erısödött, várta, mikor érez borzongató hideget, és felkészült, hogy elsı érintésére nyomban megszakítja a kapcsolatot. A szentélyben csend volt és kellemes meleg. Biztonságérzete nıtt, és lassan sodródott az álom felé. Becsukta szemét, és áttetszı víztükröt látott maga elıtt, aztán édes gyermeki hang szólította nevén: - Taita, jövök! - Valamit villanni látott a vízben, azt hitte, ezüstös hal emelkedik a felszínére. Aztán rájött, hogy tévedett: egy gyermek karcsú, fehér teste volt az, mely feléje úszott. Mikor fejét kiemelte a vízbıl, látta, hogy tizenkét év körüli lány. Hosszú, vizes haja aranyfátyolként borult arcára. - Hallottam, hogy hívtál. - Kacagása boldogan csengett, s Taita vele nevetett. A gyermek feléje úszott, fehér homokpadhoz ért a víz alatt és felállt. Lány volt valóban: bár csípıje még nem gömbölyödött ki, és mellkasán csupán bordái körvonalai látszódtak, egy apró, csupasz rés volt a combjai között. - Ki vagy? - kérdezte Taita. A lány egy mozdulattal kirázta arcából a haját, és Taitának elakadt a lélegzete. Lostris volt az. Szégyelld magad, hogy nem ismersz meg, hiszen én Fenna vagyok mondta. A név azt jelentette: - Hoidhai. - Végig tudtam, ki vagy — mondta Taita neki. - Pontosan olyan vagy, mint mikor elıször láttalak. Sose tudtam elfelejteni a szemeidet. Akkor is, most is a leg- zöldebb és legszebb szemek egész Egyiptomban. - Hazudsz, Taita. Nem ismertél meg. - Kidugta rózsaszín nyelve hegyét.

- Arra tanítottalak, hogy ezt ne tedd. - Akkor nem tanítottál valami jól. - Fenna a gyermekneved volt - emlékeztette Taita. - Mikor az elsı vörös holdad felkelt, a papok megváltoztatták. - A Vizek Leánya - fintorgott a lány. - Sose tetszett. A Lostris olyan ostobán és nagyképően hangzik. A Fen- nát sokkal jobban szeretem. - Akkor Fenna leszel - mondta Taita. - Várni foglak - ígérte a lány. - Ajándékot hoztam neked, de most mennem kell. Hívnak. - Könnyed mozdulattal a vízbe vetette magát, mélyen a felszín alá merült, karját az oldalához szorítva, karcsú lábaival hajtotta testét egyre mélyebbre. Hosszú haja aranyszínő zászlóként hullámzott mögötte. - Gyere vissza! - kiáltott utána Taita. - El kell mondanod, hol fogsz várni rám! - De a lány eltőnt, csak kacajának halk visszhangja úszott a levegıben. Mikor felébredt, tudta, hogy késı van, mert a templom mécsesei már csak pislogtak. Frissnek, jókedvőnek érezte ma^át. Észrevette, hogy valamit szorongat a jobb kezében. Óvatosan kinyitotta, maréknyi fehér por volt a tenyerében. Kíváncsi volt, ezt hozta-e Fenna ajándékba. Az orrához emelte és óvatosan beleszagolt. - Mész! - kiáltott fel. Minden folyóparti faluban volt kezdetleges égetıkemence, ahol a parasztok mészkıdarabokat égettek ilyen porrá. A kunyhóik és hombárjaik falát festették be vele: a fehér bevonat visszatükrözte a nap sugarait, és hővösen tartotta a belsejüket. Már majdnem eldobta, mikor meggondolta magát. - Tisztelettel kell bánni egy istennı ajándékával - mo- solyodott el, tunikája szegélyébe kötötte a marék meszet, és kiment. Meren a szentély bejárata elıtt várta: - A segédeid elıkészítették a folyó vízét, és már régen a jöttödre várnak. Fáradtak az utazástól, ki kell aludniuk magukat. -Enyhe szemrehányás érzıdött Meren hangjában. Igyekezett gondoskodni az embereirıl. - Remélem, nem azt tervezed, hogy egész éjszaka a büdös fazekaid fölött görnyedsz, mert nem engedem, éjfélkor érted jövök. - Taita figyelmen kívül hagyta a fenyegetést és megkérdezte: - Shobar elıkészítette a fızeteket? Meren felnevetett. - Igen, és megjegyezte, hogy jobban bőzlenek, mint a Nílus vörös vize. - Odavezette Taitát, ahol négy fazékban bugyborékolva forrt a víz. A tőz körül guggoló segédek felálltak, hosszú rudakat dugtak a fazekak fülébe és leemelték a tőzrıl. Taita várt, míg a víz megfelelı

hımérsékletőre hőlt, aztán mindegyikbe beleöntötte az általa készített fızetet, Shobar pedig egy nagy fakanállal megkeverte. Már az utolsó fazéknál tartott, mikor keze megállt a levegıben. - Fenna ajándéka dörmögte, és kibontotta a tunikája szélébe kötött csomót. A mészport beleszórta az utolsó fazékba. Ráadásként elhúzta Lostris Talizmánját a keverék fölött, miközben kimondta a hatalom szavát: - Ncube! A négy segéd megilletıdött pillantást váltott egymással. - Hagyjátok hőlni reggelig - parancsolta Taita, - és most menjetek pihenni. Jó munkát végeztetek, köszönet érte. Amint Taita elnyúlt a gyékényén, nyomban mélyen elaludt, nem zavartak álmok, sem Meren horkolása. Hajnalban, mikor felébredtek, Shofar már az ajtóban állt széles vigyorral az arcán. - Gyere gyorsan, hatalmas Mágus. Mutatni akarunk valamit. Az elızı esti tőz kihőlt hamva mellett sorakozó fazekakhoz siettek. Habari és a többi kapitány vigyázzban állt a reggeli szemléhez felsorakozott katonák élén. Kardjukkal a pajzsukat verték és éljeneztek, mintha Taita valami gyıztes tábornok volna, aki megszemléli a csatateret. Csend legyen! - zsémbelt Taita. - Kettéhasad a fejem! - De ık annál hangosabban éljeneztek. Az elsı három fazekat undorító fekete lötty töltötte meg, de a negyedikben tiszta volt a víz. Taita merített belıle a tenyerével és óvatosan megkóstolta. Nem volt édes, de zamata arra emlékeztetett, ami születésük óta eltartotta ıket, a nílusi iszap ismerıs szagára. Attól kezdve minden este felforraltak és mésszel kezeltek több fazék folyóvizet, és reggel indulás elıtt megtöltötték a vizestömlıket. Mivel már nem szomjaztak, a lovak erıre kaptak, és a csapat gyorsabban haladt. Kilenc nappal késıbb elérték Asszuánt. Elıttük feküdt az elsı a hat nagy katarakta közül. Hajóknak nehezen leküzdhetı akadályt jelentettek volna, de a lovak megkerülhették a karavánúton. Asszuán városában Meren három nap pihenıt adott a lovaknak meg az embereknek, és feltöltötte a gabonás zsákokat a királyi magtárban. Megengedte a katonáknak, hogy a következı hosszú útszakasz viszontagságaira a parton sorakozó bordélyokban vértezzék fel magukat. Új rangjának és felelısségének tudatában ı maga színlelt közönnyel fogadta a helyi szépségek hízelkedését és szemérmetlen felkínálkozását. A víz az elsı zuhatag alatt sekély tócsává apadt, Taitá-nak nem kellett csónakost bérelnie, hogy átevezzen vele a kis sziklaszigetre, ahol ízisz nagyszerő temploma állt. Falaiba az istennı, a férje, Ozirisz és a fia, Hórusz gigantikus képét vésték. Szélfüst vitte át Taitát, patái csengve

kopogtak a sziklás folyóágyban. Az összes pap összegyőlt üdvözlésére és a következı három napot náluk töltötte. Nem sok felvilágosítással tudtak szolgálni a núbiai állapotokról. A régi szép idıkben, mikor a Nílus vize megbízhatóan és bıven áradt, nagy kereskedıflotta járta a folyót a két Nílus összefolyásánál fekvı Quebui városáig. A hajók elefántcsonttal, szárított hússal, állatbırökkel, szálfával, és az Atbara, a Nílus legfontosabb mellékága mellett lévı bányákból származó rézzel és aranyrögökkel megrakodva tértek vissza. Most, hogy a folyó elapadt, és a mélyebb részekben megmaradt víz vérré változott, kevés utazó merészkedett gyalog vagy lóháton a sivatagba. A papok felhívták a figyelmét, hogy a déli út mentén a dombokon csavargók és bőnözık tanyáznak. Taita tılük is érdeklıdött a hamis istennı prédikátorairól. Elmondták neki, az a szóbeszéd járja, hogy Szóé próféták jöttek a pusztaságból, akik északnak, Karnak és a deltavidék felé tartottak, de egyikük sem került személyes kapcsolatba velük. Napnyugtakor Taita a belsı szentélyébe ment, ahol úgy érezte, ízisz istennı oltalmában háborítatlanul elmélkedhet és imádkozhat. Bár megidézte védelmezı istennıjét, nem kapott tıle közvetlen választ az elsı két átvirrasztott éjszaka alatt. Mégis erısebbnek és magabiz-tosabbnak érezte magát, bátrabban nézett szembe a kihívásokkal, melyek a Qebuiba vezetı úton és a Qebuin túl elterülı mocsarakban és feltérképezetlen vidéken várnak rá. Kevésbé ijesztınek érezte Éosszal való elkerülhetetlen találkozását. Lehet, hogy testének és elszántságának megerısödése a fiatal katonák társaságában megtett kemény útnak és a Thébából való távozása óta betartott spirituális fegyelemnek volt köszönhetı, de szívesebben hitte, hogy az, ami felvértezte a küzdelemre, Lostris istennı, vagy Fenna, ahogy most nevezi magát, közelsége. Az utolsó reggelen, mikor a hajnal elsı fényére felriadt, ismét áldásért és védelemért fohászkodott íziszhez és minden más istenhez, aki a közelben lehet. Elhagyni készült a szentélyt, mikor egy utolsó pillantást vetett ízisz istennı vörös gránitból faragott szobrára. A szobor a mennyezetig tornyosult, a feje homályba burkolózott, a kıszemek kifejezéstelenül meredtek elıre. Lehajolt, hogy felvegye botját a gyékényszınyeg mellıl, amelyen az éjszakát töltötte. Mielıtt felemelkedett volna, az erek lüktetni kezdtek fülében, de meztelen felsıtestén nem érzett jeges fuvallatot. Felnézett, s látta, hogy a szobor visszanéz rá. Szeme megelevenedett, és zöldes csillogással ragyogott. Fenna szeme volt, tekintete oly gyengéd, mint keblén szendergı gyermekét figyelı anyáé.

- Fenna - suttogta. - Itt vagy, Lostris? - Nevetésének visszhangja visszaverıdött a magas kıboltozatról, de nem látott mást, mint helyükre telepedı denevérek suhanó árnyait. Tekintete visszarebbent a szoborra. Már a kıfej is megelevenedett: Fenna feje volt. - Ne felejtsd, várok rád - suttogta. - Hol talállak? Mondd, hol keresselek? - kérlelte Taita. - Hol keresnél egy holdhalat? - incselkedett vele. - A többi hal között rejtızködve fogsz megtalálni. - De hol vannak a halak? - kérdezte esengve. Az arc eleven vonásai kezdtek merevedni, a szem ragyogása tompult. - Hol? - kiáltotta. - Mikor? - Óvakodj a sötétség prófétájától. Kés van nála. O is rád vár - suttogta bánatosan. - Most mennem kell. Nem engedi, hogy tovább maradjak. - Ki nem engedi, hogy maradj? ízisz vagy valaki más? - A boszorkány nevét kiejteni ezen a szent helyen templomgyalázás lett volna. De a szobor ajkai már megdermedtek. Valaki megrángatta a karját. Riadtan nézett körül, egy újabb jelenést keresve, de csak a fıpap aggodalmas arcát látta. - Mágus, mi bánt? Miért kiáltozol? - Csak egy álom volt, egy ostoba álom. - Az álmok soha nem ostobák. Ezt neked kellene a legjobban tudnod. Velük üzennek az istenek. Búcsút vett a szent emberektıl és az istállóba ment. Szélfüst elébe szaladt, játékosan felrúgta sarkait, szájából egy szénacsomó lógott ki. - Kényeztettek, ugye te rosszélető? Nézzenek oda, ugrándozol, mint egy kiscsikó a nagy hasaddal - dorgálta szeretettel. Karnaki tartózkodásuk alatt egy figyelmetlen lovász a közelébe engedte a fáraó egyik kedvenc csıdörét. A kanca lecsillapodott és nyugodtan várta, hogy felüljön a hátára, aztán elvitte oda, ahol Meren katonái indulásra készülıdtek. Mikor az oszlop felállt, az emberek a lovuk fejénél, a tartalék ló és'a málhás öszvér kötıféken, Meren végigsétált a sorok elıtt, ellenırizte a felszerelésüket és fegyvereiket, és megbizonyosodott róla, hogy mindegyik öszvér hátára fel van szíjazva a réz vizesfazék és a zacskó mészpor. - Lóra! - bömbölte az oszlop élére állva. - Indulj! Séta! Ügetés! - Egy csomó síró asszony követte ıket a dombok tövéig, ahol lemaradtak, már nem tudták tartani a Meren diktálta iramot. - Keserő az elválás, de édesek az emlékek - jegyezte meg Hilto-bar Hilto, és a katonák nevettek.

- Sıt, Hilto - kiáltotta vissza Meren az oszlop élérıl, - minél édesebb a hús, annál édesebb az emléke! Hangosan hahotáztak, és a pajzsukon doboltak a kard-hüvellyel. - Most nevettek - jegyezte meg Taita szárazon, - de majd meglátjuk, nevettek-e még a sivatag katlanában. Lenéztek a folyótorokba, ahol most nem zúdult alá dühös zuhatag. A gonosz szirtek, melyek egykor oly kockázatossá tették a hajózást, most szárazán és feketén meredtek fel, mint egy csorda vadbivaly. A legfelsı szirt tetején magas gránitobeliszk emelkedett. Míg az emberek a lovakat meg az öszvéreket itatták, Taita és Meren felkapaszkodott az emlékmőhöz és megállt a tövében. Taita hangosan olvasta a feliratot: „Én, Lostris királynı, Egyiptom kormányzó uralkodója, özvegye Mamose fáraónak, ki nyolcadik volt e néven, anyja a trónörökösnek, Memnon hercegnek, ki énutánam uralkodni fog a két királyság felett, rendeltem el ezen emlékmő emelését. Ez legyen jele és biztosítéka fogadalmamnak, melyet Egyiptom népének tettem, hogy visszatérek a vadonból, hová a barbárok által őzettem el. Ezen kı uralkodásomnak elsı évében állíttatott fel, kilencszáz évvel Kheopsz fáraó nagy piramisának elkészülte után. Hadd álljon itt a kı oly mozdulatlanul, akár a piramis, míg ígéretemet, hogy visszatérek, valóra nem váltom." Ahogy az emlékek megrohanták, Taita szemét elfutották a könnyek. Emlékezett rá, milyen volt Lostris azon a napon, mikor az obeliszket állították: húszéves volt, büszke királyi fenségében és asszonyi dicsıségében. - Ezen a helyen tette Lostris királynı a Vitézség Aranyát a vállamra mondta Merennek. - Súlyos volt, de nem ért annyit a szememben, mint a királynı kegye. - Lementek a lovakhoz, és folytatták az utat. A sivatag úgy burkolta be ıket, mint egy hatalmas máglya lángjai. Nappal nem lehetett lovagolni, így felforralták és mésszel kezelték a Nílusvizet, aztán ki-ki elhevert az árnyékban, amit talált, és lihegtek, mint meghajszolt vadászkutyák. Amint a nap a nyugati látóhatárra ereszkedett, továbbindultak és egész éjszak utaztak. Helyenként a komor szirtek oly közel voltak a parthoz, hogy csak libasorban tudtak haladni a keskeny ösvényen. Düledezı viskók mellett lovagoltak el, melyek valaha az utazóknak nyújtottak menedéket. Emberi jelenlétnek nem találták friss jelét, csak az Asszuánból való távozásuk utáni tizedik napon, mikor elhagyatott kunyhók csoportjára bukkantak egy valaha mély folyószakasz mellett. Az egyikben nemrégen laktak: még friss volt a hamu a tőzhelyen.

Amint belépett, Taita orrát nyomban megütötte a boszorkány gyenge, de félreismerhetetlen szaga. Mikor szeme hozzászokott a homályhoz, hieratikus feliratot vett észre, melynek betőit szénnel rótták a falra. „Éosz nagy. Éosz eljı." A boszorkány egyik követıje járt nemrégiben ezen a helyen. Lábnyomai még ott voltak a porban a fal tövében, ahol állt, mikor a szavakat a falra írta. A nap már majdnem felkelt, és a nappali hıség gyorsan közelgett. Meren elrendelte, hogy táborozzanak le. Eközben, mielıtt a forrósáp elviselhetetlenné vált volna, Taita körülnézett az Éosz-hívı további nyomait kutatva. A köves ösvény egy lazább talajú részén patanyomokat pillantott meg. A nyomok délnek tartottak, Qebui felé. Odahívta Merent, aki képzett nyomolvasó volt, és megkérdezte: Milyen régiek ezek a nyomok? - Lehetetlen biztosat mondani. Mágus. Több mint három, kevesebb mint tíz naposak. - Akkor az Éosz-hívı már messze elıttünk jár.

Mikor visszaindultak a kunyhókhoz, egy sötét szempár figyelte minden mozdulatukat a tábor fölötti dombról. A komor tekintet Szóéhoz, Éosz prófétájához tartozott. İ karcolta a feliratot a kunyhó falára. Most már sajnálta, hogy elárulta jelenlétét. Az árnyékban feküdt, amit kiálló sziklaszirt vetett fölébe. Három nappal korábban lova belelépett egy hasadékba az ösvényen és eltörte az egyik mellsı lábát. Egy órán belül hiénafalka érkezett, hogy a nyomorék állatot ledöntse lábáról. Miközben fájdalmasan nyerítve rugdosott, darabokat téptek ki húsából és mohón felfalták. Szóé a múlt éjszaka megitta az utolsó csepp vizét. Itt rekedt ezen a szörnyő helyen, nem volt mit tennie, belenyugodott a halálba, ami nem késlekedhetett soká. Akkor váratlanul nagy örömére patazajt hallott közeledni a völgybıl. Nem rohant elébük, hogy üdvözölje a jövevényeket és megkérje ıket, hadd utazzon tovább velük, inkább óvatosan kémlelte ıket rejtekhelyérıl. Amint látótávolságba értek, megállapította, hogy a királyi lovasság különítménye, jól felszerelt csapat, remek lovakkal. Nyilvánvalóan valami különleges küldetésben járnak, talán magának a fáraónak parancsára. Az se lehetetlen, azért jöttek, hogy ıt elfogják és visszahurcolják Karnakba. Tudta, hogy Taita, a mágus észrevette ıt a gázlónál Théba alatt, és azt is, hogy a mágus Mintaka királynı bizalmasa. Nem kellett hozzá túl nagy képzelıerı, hogy rájöjjön, a királynı valószínőleg a bizalmába avatta és tudomást szerzett az ı. Szóé létezésérıl. Kétségkívül bőnös volt lázadásban és hit-szegésben, nem sok esélye lett volna a fáraó ítélıszéke elıtt. Ezek voltak az okok, melyek arra késztették, hogy elmeneküljön Karnakból. Most felismerte Taitát a katonák között, akik ott vertek tábort a domb alatt, ahol ı feküdt. Szóé szemügyre vette a kunyhók között, a parton kikötött lovakat. Nem tudta eldönteni, mire van nagyobb szüksége az életben maradáshoz: egy lóra, vagy a dagadt vizestömlıkre, amiket egy katona most old le a málhás öszvérérıl. Ami a lovak közötti választást illeti, a Taita kunyhója elé kikötött kanca vitathatatlanul a legerısebb és a legszebb mind közül. Bár vemhes, ı lesz Szoe elsı választása, ha arra kerül a sor. A táborban nagy volt a jövés-menés. A lovakat abra-kolták, itatták, rézedényekben vizet hordtak fel a folyóból és feltették a tüzekre, melyek körül szakácsok sürgö-lıdtek. Mikor elkészült az étel, a katonák négy

csoportban ültek le egy-egy fazék köré. A nap már jóval a horizont fölé emelkedett, mikor mindenki keresett magának valami árnyékos helyet, ahol lepihent. Álmos csend ereszkedett a táborra. Szóé alaposan megfigyelte az ırszemek elhelyezkedését. Négy volt belılük a tábor körül. Úgy ítélte meg, legjobban a kiszáradt folyómeder felıl tudja megközelíteni a tábort, így teljes figyelmét az ott ırködı katonára fordította. Mikor már jó ideje meg se mozdult, úgy döntött, hogy bizonyára elnyomta az álom. Lecsúszott a domb oldalán, vigyázva, hogy takarásban maradjon az ott álló éberebb ırszem elıl. Fél mérfölddel lejjebb leereszkedett a folyómederbe, onnan közelítette meg a tábort, és mikor egy vonalba ért vele, óvatosan kilesett a part fölött. Az ırszem alig húsz lépésre ült tıle. Álla a mellére esett és csukva volt a szeme. Szóé ismét a part alá bukott, levette fekete köntösét és összetekerve a hóna alá fogta. A tırét tokostul az ágyékkötıjébe dugta és felmászott a partra. Merészen a kunyhó felé vette az irányt, ahol a szürke kanca volt kikötve. Pusztán egy ágyékkötıben és szandálban megpróbálhatja magát kiadni katonának. Ha megállítják, azt mondja majd folyékony egyiptomi köznyelven, hogy a folyómederben járt a dolgát végezni. De senki nem állta útját. Odaért a kunyhóhoz és mögé került. A kanca a nyitott ajtón túl volt kikötve, és egy teli vizestömlı hevert az árnyékban a falnál. Csak néhány másodpercbe telik feldobni a kanca hátára. Mindig szırén ülte meg a lovat, nem volt szüksége se nyeregre, se kengyelre. A kancához osont és megsimogatta a nyakát. Az odafordította a fejét és megszimatolta a kezét, aztán nyugtalanul toporogni kezdett, de lecsillapodott, mikor megnyugtatóan dörmögött hozzá és megpaskolta a nyakát. Aztán a vizestömlıért ment. Nehéz volt, de felemelte és feldobta a kanca hátára. Eloldotta a kötıfékét, s már azon volt, hogy felül rá, mikor egy hangot hallott a kunyhó nyitott ajtajából. - Óvakodj a hamis prófétától. Figyelmeztettek rád, Szóé. Szóé megriadva pillantott hátra a válla fölött. A mágus állt az ajtónyílásban. Meztelen volt. Teste sovány volt, de izmos, mint egy sokkal fiatalabb férfié, és a kasztrálás szörnyő sebhelye fehéren világított az ágyékán. Hangos figyelmeztetı kiáltásba tört ki: -İrök, ide hozzám! Hilto, Habari! Meren! Ide hozzám, Shabako! - A kiáltást nyomban átvették és ordították az egész táborban. Szóé nem késlekedett tovább. Felpattant Szélfüst hátára és oldalába vágta a sarkát. Taita a kanca elé ugrott, és megragadta a kötıfékét. A ló olyan hirtelen állt meg, hogy Szóé rázuhant a nyakára. - El az útból, vén bolond! - kiáltotta dühösen.

Kés van nála. Fenna figyelmeztetése visszhangzott Taita fülében, és meglátta a tır villanását Szóé jobb kezében, ahogy lehajolt Szélfüst nyakáról, hogy lesújtson. Ha készületlenül éri, a vágás a torkát metszi el, ahová Szóé célzott, de volt annyi ideje, hogy félrerántsa a fejét. A tır hegye a vállát találta el. Hátratántorodott, vér ömlött végig a vállán és az oldalán. Szóé elıre ösztökélte a kancát, hogy legázolja. Taita kezét a sebre szorította, és éleset füttyentett. Szélfüst megtorpant, ívbe görbítette a hátát és lehajította magáról Szóét, aki fejjel elıre a tőzbe esett, a vizesfazék felborult és sistergı gızfelhı szállt fel. Szóé lemászott a parázsról, de mielıtt lábra állt volna, két tagbaszakadt katona ugrott rá és leszorította a porba. - Egy kis fogás, amire a kancát megtanítottam - mondta Taita Szóénak, és felemelte a tırt a porból. Hegyét Szóé halántékára helyezte, a puha pontra a füle elıtt. - Feküdj nyugodtan, különben nyársra tőzöm a fejedet, akár egy érett gránátalmát. Meren meztelenül rontott elı a kunyhóból, karddal a kezében. Azonnal felfogta a helyzetet, a penge hegyét Szóé tarkójához nyomta, aztán Taitára nézett. - A gazember megsebesített. Megöljem, Mágus? - Ne! İ Szóé, a hamis istennı hamis prófétája. - Széth golyóira, most már megismerem. İ uszította a varangyokat Demeterre a gázlónál. - Bizony ı volt - helyeselt Taita. - Kötözzétek meg alaposan. Amint bekötöztem a sebem, beszélni kívánok vele. Mikor kis idıvel késıbb Taita elıjött a kunyhóból, Szóé összekötözve, mint egy piacra szánt malac feküdt a tőzı napon. Meztelenre vetkıztették, hogy megbizonyosodjanak, nem rejteget másik tırt magánál, s a bıre már kezdett kipirosodni a nap durva cirógatásától. Hilto és Shabako kivont karddal álltak mellette. Meren egy zsámolyt tett a kunyhó árnyékába, s Taita kényelembe helyezte magát rajta. Nem sajnálta az idıt, hogy megvizsgálja Szóét a belsı szemével: a férfi aurája nem változott azóta, hogy utoljára látta, haragos és zavaros volt. Nagy sokára belefogott, hogy feltegyen egy sor egyszerő kérdést, melyekre ismerte a választ, hogy megfigyelhesse, hogyan reagál Szóé aurája az igazságra és a hazugságra. - Szóé a neved? Szóé néma daccal meredt rá. - Szúrd meg - szólt Taita Shabakónak, - a lábán és ne túl mélyen. - Shabako engedelmeskedett, Szóé felüvöltött és a kötelékeinek feszült. Combján vékony sugárban csörgedezett a vér. - Újra megkérdezem. Te vagy Szóé?

- Igen - csikorogta összeszorított fogakkal. Aurája egyenletesen izzott. Igaz, állapította meg magában Taita. - Egyiptomi vagy? Szóé hallgatott és dühösen meredt rá. Taita Shabakóra pillantott. - A másik lábát - mondta. -Az vagyok sietett Szóé válaszolni. Aurája továbbra sem változott. Igaz. - Prédikáltál Mintaka királynınek? - Igen. - Megint igaz. - Azt ígérted neki, hogy feltámasztod halott gyermekeit? - Nem! - Szóé aurájába hirtelen zöldes fény vegyült. A hazugság jele, gondolta Taita. Most már volt mivel mérlegelje Szóé válaszait a következı kérdésekre. - Bocsánat a barátságtalan fogadtatásért. Szomjas vagy? Szóé megnyalta kicserepesedett ajkait. - Igen! - suttogta. - Meren ezredes, megfeledkeztél a jó modorról? Hozz becses vendégünknek vizet. Meren vigyorogva a tömlıhöz lépett, és vizet töltött egy fa ivócsészébe. Letérdelt Szóé mellé és kiszáradt ajkaihoz tartotta a csurig teli csészét. Szóé mohón, nagy kortyokban, köhögve és levegı után kapkodva kiitta. Taita engedett neki néhány másodpercet, hogy lélegzethez jusson. - Most az úrnıdhöz igyekszel? - Nem - motyogta Szóé. A zöldes árnyalat az aurájában jelezte, hogy hazudik. - Éosz a neve? - Igen. - Igaz. - Hiszed, hogy istennı? - Az egyetlen. Az egyetlen és egyedüli istenség. -İszinte válasz, nagyon is. - Találkoztál már vele? - Nem! - Hazudik. - Megengedte már, hogy dzsimázz vele? - Hogy provokálja Szóét, Taita szándékosan használta a katonák közt szokásos durva kifejezést. Eredetileg azt jelentette, „futni", hiszen ezt kell tenni a gyıztes sereg katonáinak, ha a levert ellenség asszonynépét utol akarják érni. - Nem! - kiáltotta dühösen. Igaz volt. - Megígérte, hogy veled hál, ha teljesítetted parancsát és megszerezted neki Egyiptomot? - Nem - szólt a halk válasz. Hazugság. Éosz jutalmat ígért a hőségéért. - Tudod, hol tanyázik?

Nem. - Hazugság. - Egy tőzhányó közelében él? - Nem. - Hazugság. - Egy nagy tó mellett lakik délen, a mocsarakon túl? - Nem. - Hazugság. - Emberevı? - Nem tudom. - Újabb hazugság. - Emberi csecsemıket zabái? - Nem tudom. - Újabb hazugság. - Bölcs és hatalmas férfiakat csal az odújába, aztán elveszi tılük tudásukat és erejüket, mielıtt megöli ıket? - Errıl semmit sem tudok. - Igazolhatóan nagy hazugság. - Hány férfival hált már ez a minden világok szajhája? Ezerrel? Tízezerrel? - A kérdésed istenkáromlás. Meg fog büntetni érte. - Ahogy Demetert, a bölcs mágust megbüntette? Te küldted rá Éosz nevében a varangyokat? - Igen! Hitszegı volt és áruló, ezerszer megérdemelte az ítéletet. Nem hallgatom tovább szennyes beszédedet. Ölj meg, ha akarsz, de nem mondok többet. - Hevesen vergıdött kötelékeiben és szemébe vad tekintet költözött. Egy fanatikus tekintete. - Meren, a vendégünk kimerült. Hadd pihenjen egy keveset. Aztán szögezzétek ki valahova, ahol a déli nap majd felmelegíti. Vigyétek a táboron kívülre, de ne túl messzire, hogy halljuk a szavát, mikor újra hajlandó beszélgetni, vagy amikor megtalálják a hiénák. Meren kötelet kötött Szóé válla köré, és hozzáfogott, hogy elvonszolja. Aztán megállt és hátranézett Taitára. - Biztos, hogy már nincs szükséged rá, Mágus? Nem árult el semmit. - Mindent elmondott - felelte Taita. - Lecsupaszította lelkét. - Fogjátok a lábát - utasította Meren Shabakót és Tonkát, és együtt elcipelték Szóét. Taita hallotta, ahogy a szögeket verik a kıkeményre száradt talajba. A délután közepén Meren kiment hozzá, hogy beszéljen vele. A nap kövér hólyagokat égetett Szóé hasára és ágyékára, az arca feldagadt és vérvörös volt. - A nagy mágus szívélyes meghívását hozom, hogy folytasd vele a beszélgetést - mondta neki Meren. Szóé megpróbálta leköpni, de nem tudott nyálat győjteni. Bíborlila, dagadt nyelve kitöltötte a szájüregét, hegye kilátszott a fogai között. Meren otthagyta.

A hiénacsapat kevéssel naplemente elıtt akadt rá. Még Meren, a sokat próbált katona is kényelmetlenül érezte magát, mikor ırült kacajra emlékeztetı üvöltésük egyre közelebbrıl hallatszott. - Behozzam, Mágus? - kérdezte. Taita megrázta a fejét. - Hagyd. Már elmondta, hol keressük a boszorkányt. - Szörnyő lesz, Mágus, ahogyan a hiénák végeznek vele. Taita felsóhajtott. - Amilyen szörnyő volt, ahogyan a varangyok végeztek Demeterrel. Szóé a boszorkány bérence, viszályt és lázadást szít az országban. Meg kell halnia, de igazad van, nem így. Ily kegyetlenség megülné lelkünket, oly gonosszá tenne, mint ı maga. Menj, vágd el a torkát. Meren felállt, kihúzta kardját a hüvelyébıl, aztán megállt és félrebillentett fejjel hallgatózott. - Valami nincs rendben. A hiénák elhallgattak. - Gyorsan, Meren! Nézz utána, mi történik - parancsolta Taita élesen. Meren elrohant a növekvı szürkületben, s néhány pillanat múlva vad kiáltását visszhangozták a dombok. Taita felugrott és utána szaladt. Meren, merre vagy? - Itt, Mágus. Taita ott találta, ahová kikötözték Szóét, aki most nem volt sehol. - Mi történt, Meren? Mit láttál? - Boszorkányság! - dadogta Meren. - Láttam... -Elhallgatott, nem talált szavakat, hogy leírja, mit látott. - Mi volt az? - nógatta Taita. - Mondd, mit láttál? - Óriási hiénát, akkorát, mint egy ló, Szóéval a hátán. Biztos a kísérı szelleme volt. Elvágtatott a dombok közé, s elvitte Szóét. Menjek utánuk? - Nem érnéd utol ıket, csak halálos veszélynek tennéd ki magad. Éosz nagyobb erıvel bír, mint amit lehetségesnek hittem, ha ekkora távolságból meg tudta menteni Szóét. Hadd menjen. Majd máshol, más idıben számolunk vele.

Mentek tovább, egyik füllesztı éjszaka a másik után, múltak a megerıltetı hetek és hónapok. Taita vállsebe szépen begyógyult a forró, száraz levegıben, de a lovak fáradtan botladoztak, és az emberek a végsıkig kimerültek már jóval a második katarakta elıtt. Ez volt a hely, ahol Taita és Lostris királynı bevárták a Nílus következı áradását, ami kellı mélységet biztosítva lehetıvé tette, hogy a hajók átjussanak a zuhatagon. Taita lenézett a településre, amit akkor építettek: a kıfalak még álltak, a kezdetleges királyi palota romjai, amit Lostrisnak épített. Még látszott, hol szántották fel faekével a földet, hogy durrával bevessék. Azok a fák ott a szálfák helyén nıttek, melyek kivágtak, hogy szekereket építsenek és kijavítsák a megrongálódott hajótesteket. A fák még éltek mély gyökereiknek köszönhetıen, melyek leértek a föld alatt megbúvó vizekhez. Amott pedig a kovácsmőhely, amit a rézmővesek építettek. - Mágus, nézd a medencét a katarakta alatt! - Me- ren lovagolt oda, és izgatott kiáltásával megszakította Taitát emlékeinek felidézésében. Arra nézett, amerre Meren mutatott. Erzékcsalódás? Talán káprázik a szeme a reggeli fényben? - Nézd a víz színét! Már nem vérvörös. Zöld, akár az édes dinnye. Lehet, hogy a boszorkány újabb cselszövése - intette Taita, de Meren már a kengyelben állva, ordítva vágtatott le a domboldalon, embereivel a nyomában. Taita Szélfüst hátán megfontoltabb, méltóságteljesebb tempóban követte ıket a medencéig, amelyet most emberek, lovak és öszvérek vettek körül. Az állatok feje lenn volt, úgy szívták fel a zöld vizet, mint a sadufok, a parasztok vízemelı kerekei, az emberek pedig a tenyerükkel merítettek belıle, hogy az arcukra és a torkukba locsolják. Szélfüst gyanakodva megszimatolta a vizet, aztán inni kezdett. Taita meglazította a nyereghevederét, hogy ne zavarja az ivásban. A szeme láttára kezdett dagadni a hasa, akár egy marhahólyag. Magára hagyta, belegázolt a vízbe és leült. A langyos víz az álláig ért. Lehunyta szemét, arcán elragadtatott mosollyal. - Mágus! - kiáltotta Meren a partról. - Ez a te mőved, tudom. Kigyógyítottad a folyót gonosz betegségébıl. Nem így van? Megható volt Meren határtalan bizalma, nem ábrándíthatta ki. Kinyitotta a szemét, s látta, hogy száz ember vár a válaszára. Az se árthat,

ha megerısíti a beléje vetett bizalmukat. Merenre mosolygott, aztán jobb szemével rejtélyesen hunyorított. Meren elégedett arcot vágott, az emberek hurráztak. Úgy, ahogy voltak, szandálban és ingben belegázoltak a medencébe, locsolták egymást és a víz alá nyomták egymás fejét. Taita otthagyta ıket, hadd szórakozzanak, és kiment a partra. Szélfüst annyira teleitta magát, hogy inkább totyogott, mint lépkedett. Egy homokpadhoz vezette, hogy meghemper-gızzék a finom folyami homokban. Míg a lovat figyelte, eltőnıdött szerencséjük ilyetén fordulatán és a tiszta víz csodáján, amit Meren neki tulajdonított. A fertızés eddig a pontig terjed, döntötte el. Innen délre a folyó tiszta lesz. Nem sok víz lesz benne, de az iható. Aznap reggel az árnyas ligetnél táboroztak le. - Mágus, azt tervezem, hogy addig itt maradunk, amíg a lovak erıre kapnak. Ha rögtön továbbindulunk, elkezdenek majd hullani - mondta Meren. - Bölcsen teszed - bólintott Taita. - Jól ismerem ezt a helyet. Egy évig éltem itt a számőzetés idején. Az erdıben találsz növényeket, melyek levelét nyugodtan adhatod a lovaknak. Nagyon táplálóak, meglátod, a lovak néhány nap alatt meghíznak és visszakapják erejüket. - És nemsokára Szélfüst is megellik. A csikónak itt jobb esélye lesz az életben maradásra, mint kinn a sivatagban, gondolta Taita, de nem mondta. - Nyársas antilop nyomát láttam a homokban a vízparton - mesélte Meren lelkesen. - Az emberek élvezni fogják a vadászatot, és örülnek majd a friss húsnak. Ami marad, megszárítva és felfüstölve magunkkal vihetjük, mikor újra útra kelünk. Taita felállt. - Megyek, keresek takarmányt a lovaknak. - Veled megyek. Szeretnék többet látni ebbıl a kis paradicsomból. Együtt sétálgattak a fák között, és Taita megmutatta az ehetı levelő bokrokat és kúszónövényeket. Alkalmazkodtak a szárazsághoz, és a fák árnyékában a tőzı naptól védve gazdagon tenyésztek. Összeszedtek egyegy nyalábnyit és visszavitték a táborba. Taita a begyőjtött növényekkel megkínálta a kancát. Alapos mérlegelés után Szélfüst elfogadta az egyiket, s miután elrágcsálta, orrával megbökve Taitát kért még belıle. Taita takarmánygyőjtı csapatot állított össze, elkísérte az erdıbe, s megmutatta, mely növényeket arassák le. Meren egy másik csapattal az erdı szélén vadra lesett. Két nagy antilop a fejszecsapások zajától megriadva nyíllövésnyi távolságba futott, és a vadászok könnyőszerrel leterítették.

Mikor a még meleg testeket a táborba hozták, hogy feldarabolják, Taita szemügyre vette ıket. A hím vaskos szarvakat viselt a homlokán, és sötét, szép mintázatú irhája volt. A kisebb termető, puha, vörösesbarna szırő nısténynek nem volt szarva. - Ismerem ezt a fajtát -mondta Taita. - A hímek roppant vadak, ha sarokba szorulnak. A számőzetés idején egyik vadászunkat szarvára tőzte egy nagy bika. Átdöfte az ütıeret a lágyékában, s ott vérzett el a társai szeme elıtt, mielıtt értem küldhették volna. A húsuk viszont ízletes, különösen a vese meg a máj. A táborba térve az emberek a szokásos napi teendıik után láttak. Miután megetették a lovakat, Meren megparancsolta, hogy az erdıben vágott fákból építsenek erıs és könnyen védhetı karámot az állatoknak meg maguknak. Aznap este nagy lakomát csaptak roston sült antilophúsból, vadspenótból és más zöldségekbıl, amit Taita győjtött, meg frissen sült durrakenyérbıl. Mielıtt aludni tért, Taita lement a vízhez, hogy tanulmányozza az éjszakai égboltot. Lostris Csillagának utolsó nyoma is eltőnt, de jelentıséggel bíró más égi jelenséget nem tapasztalt. Meditált egy ideig, de nem észlelt pszichikai jelenlétet. Úgy tőnt. Szóé menekülése óta a boszorkány elvesztette vele a kapcsolatot. A táborba visszatérve csak az ıröket találta ébren. Hogy ne zavarja a többiek álmát, suttogva kívánt nekik jó ırködést, aztán maga is nyugovóra tért. Arra ébredt, hogy Szélfüst az arcához dörgöli az orrát. Álmosan eltolta a fejét, de a kanca tovább bököd-te. Felült. - Mi van, drágaságom? Mi bajod van? -A kanca egyik hátsó lábával megrúgta a hasát és halkan felnyögött, ami megijesztette Taitát. Felállt, kezét végigfuttatta a ló nyakán, aztán le az oldalán. Érezte mélyen a hasában a méh erıs összehúzódásait. A kanca megint nyögött, szétrakta hátsó lábait, magasba tartotta a farkát és vizeit. Aztán orrával a horpaszát kezdte dörgölni. Taita átkarolta a nyakát és a karám legtávolabbi végébe vezette. Tudta, mennyire fontos, hogy a kanca nyugodt maradjon. Ha megzavarják vagy megijed, abbamaradhatnak az összehúzódások, ami késlelteti az ellést. Leguggolt, hogy szemmel tartsa a holdfényben. Szélfüst idegesen toporgott, aztán lefeküdt és a hátára fordult. - Okos lány vagy - biztatta Taita. A kanca ösztönösen megfelelı helyzetbe állította a csikót. Most felállt és lelógatta a fejét. A hasát rángás rázta meg és eleresztette a magzatvizet. Megfordult és nyalni kezdte a füvet, ahová csörgött. Most a farkával volt feléje, és Taita látta alatta megjelenni a fehéres, átlátszatlan magzatburkot. A kanca hasa emelkedett és süllyedt az erıteljes és szabályos összehúzódásoktól. Taita a vékony

hártya mögött ki tudott venni egy pár apró patát, aztán minden egyes összehúzódással lassan a csüdök körvonala is kirajzolódott. Végül megkönnyebbülésére egy kis fekete orr is megjelent köztük. Nem kell farfekvéses ellesnél segédkeznie. - Bak-her! - dicsérte meg. - Nagyon jól van, drágaságom. - Ellenállt a késztetésnek, hogy a segítségére siessen. Tökéletesen boldogul egyedül is, a tolófájások szabályosak és erısek. Kibukkant a csikó feje. - Szürke, mint az anyja -suttogta Taita örömmel. Aztán váratlanul az egész magzatburok és benne a csikó kicsúszott. Ahogy földet ért, a placenta levált, és a burok szabad volt. Taita csak ámult. Ilyen gyors ellesnek még nem volt tanúja, pedig legalább ezret látott. A csikó már igyekezett is kiszabadulni a burokból. - Gyors voltál, mint egy forgószél - mosolygott Taita. - Ez lesz a neved. - Szélfüst érdeklıdéssel figyelte újszülöttje vergıdését. A burok végül megrepedt, és a méncsikó, mert méncsikó volt, felegyenesedett és ott állt imbolyogva, zihálva az erılködéstıl. - Derék legény - mondta Taita halkan. Szélfüst erıteljes anyai nyalintással üdvözölte csikaját, amivel majdnem fellökte. A csikó megtántorodott, de nem esett el. Anyja most komolyan dologhoz látott: hosszú nyelv- csapásokkal letisztogatta róla a magzatvíz maradékát, aztán úgy fordult, hogy könnyen hozzáférjen duzzadt csecséhez, amibıl már csöpögött a tej. A csikó megszimatolta, aztán rátapadt és vadul szívni kezdte. Taita csendben magukra hagyta ıket, jelenléte már nem volt szükséges, sem kívánatos. Napkeltekor a katonák eljöttek, hogy megcsodálják anyát és gyermekét. Lovasok lévén több eszük volt annál, mintsem köréjük csıdüljenek, tisztes távolból hívták fel egymás figyelmét az új csikó formás fejére és hosszú hátára. - Jó domború a mellkasa - mondta Shabako. -Fáradhatatlan lesz, egész álló nap bírja majd a futást. - Nem csámpás, nem állnak szét a mellsı lábai. Gyors lesz - mondta Hilto. - A hátsófertályával sincs semmi baj, nem görbe csánkú vagy ferde csípıjő. Bizony sebes lesz, mint a szél - mondta Tonka. - Mi lesz a neve, Mágus? - kérdezte Meren. - Forgószél. - Igen, ez illik hozzá - helyeseltek valamennyien. Tíz nap múlva Forgószél az anyja körül futkározott, és erıszakosan böködte fejével, ha nem elégítette ki étvágyát elég gyorsan.

- Falánk kis fickó - állapította meg Taita. - Már most elég erıs, hogy velünk jöhessen, mikor továbbindulunk.

Meren várt még néhány napot a teliholdig, mielıtt újra délnek indította a csapatát. Látta, hogy Taita megnézi az öszvérek hátára kötözött vizesfazekakat és meszes-zacskókat, ahogy végiglovagol az oszlop mellett. Sietett megmagyarázni: - Biztos vagyok benne, hogy már nem lesz rájuk szükségünk, de... - Elhallgatott. Taita befejezte helyette a mondatot: - Túl értékesek ahhoz, hogy eldobjuk. Eladhatjuk Qebuiban. - Pontosan erre gondoltam - könnyebbült meg Me-ren. - Egy pillanatra sem kételkedtem a varázslatod hathatósságában. Biztos vagyok benne, hogy mostantól fogva csak jó vizet találunk. Így is lett. A következı medence zöld vízében nagy, hosszú bajszú harcsák úszkáltak. Sőrő rajokban éltek a folyó kiszáradása után maradt medencékben, könnyő volt dárdavégre kapni ıket. Húsuk élénk narancssárga volt és zsírban gazdag. Felséges eledel volt, és a katonák körében Taita neve most már márványba volt faragva és színarannyal volt domborítva. A négy kapitány és katonái készek voltak a világ végére is követni, ami pontosan az volt, amire a fáraótól parancsot kaptak. Lótakarmánynak mindig szőkében voltak, de Taita már járt erre és vadászott a környéken. Kitérıkre vezette ıket eldugott völgyekbe, ahol alacsony, bırszerő sivatagi cserje nıtt, ami halottnak látszott, de alatta óriási gumó volt tele vízzel és tápanyaggal. Ez volt a nyársas antilop csordák legfıbb tápláléka nehéz idıkben, a patáikkal ásták elı a földbıl. A katonák felaprították a gumókat. A lovak eleinte nem voltak hajlandók hozzányúlni, de aztán az éhség hamar legyızte vonakodásukat. A vízforraló fazekakat és meszeszacskókat biztos helyre rejtették, és gumók kerüljek a helyükre. A következı hónapokban tartották az iramot, de a gyengébb lovak kezdtek kidılni. Mikor lerogytak, a katonák kivégezték ıket egy kardcsapással a fülük közé, ami mélyen a koponyába hatolt. A csontjaikat otthagyták fehéredni a napon. Összesen huszonkettıt vesztettek el, mire megérkeztek az utolsó akadályhoz: a Sabluka-szoroshoz. A Nílus áradáskor közel egy mérföld széles volt a szoros fölött, a szorosban azonban mindössze háromszáz lábra szőkült a két meredek sziklapart között. Mikor letáboroztak alatta, most elıször láttak vizet folyni utazásuk során. Keskeny patak bukkant elı a szik-labevágásban és csurgott

le a medencébe a sziklák tövében, de alig egy mérföld után beszívta a homok. A szakadék peremén felkapaszkodtak a Sabluka-gerinc-re. A tetırıl letekintettek délre a síkságon át az alacsony kék dombok távoli vonalára. - A Kerreri-dombok -mondta Taita. - A két Nílust vigyázzák. Már csak ötven mérföld van hátra Qebui városáig. A folyó vonalát kirajzolták a két parton emelkedı pálmaligetek, ık a nyugati parton tartottak a dombok felé. Ahogy közeledtek Qebuihoz, a folyó erısebben folyt, és lépésrıl lépésre javult a kedvük. Az út utolsó szakaszát egyetlen nap alatt teljesítették, és végre ott álltak a két Nílus összefolyásánál. Qebui az egyiptomi birodalom legdélebbi határállomása volt. A kis erıd volt a nomosz kormányzójának és a határır-különítménynek székhelye. A város a déli parton terült el. Kereskedıállomás volt, de még ebbıl a távolságból is látták, hogy sok épület düledezik és üresen áll. Az anyaországgal való kereskedelmet megfojtotta a Nílus kudarca. Kevesen vállalkoztak arra, hogy karavánt indítsanak arra a veszélyekkel terhes útra, amit Taita, Meren és csapatuk megtett. - Az a vízár az etióp fennsíkról érkezik - mutatott Taita a széles keleti ágra. Sadufokat láttak forogni végig a túlparton, ahogy a vizet az öntözıcsatornákba emelték. Zöld durratáblák övezték a várost. - Bízom benne, hogy itt elég gabonát találok a lovak felhizlalására mosolygott Meren örömmel. - Igen. Addig pihennünk kell, amíg nem erısödnek meg teljesen - értett egyet Taita. Megyeregette Szélfüst nyakát. Szánalmas állapotban volt, kilátszottak a bordái és a szıre fénytelen volt. Bár Taita megosztotta vele durraadagját, a kanca megsínylette a csikó táplálását és az út viszontagságait. Taita a keleti folyóágra fordította tekintetét. - Arra vezette Lostris királynı a népünket - mutatta. - A gályákkal felmentünk egészen egy másik meredek szorosig, melyet már nem tudtak leküzdeni, ott lehorgonyoztuk ıket, és a harci szekerekkel meg a kocsikkal mentünk tovább. A hegyekben a királynıvel kiválasztottuk Mamose fáraó sírjának helyét. Én terveztem meg és rejtettem el nagyon ravaszul. Biztos vagyok benne, ho^y nem fedezték fel, és nem szentségtelenítették meg. És nem is fogják soha. - Fgy kis ideig elégedetten elmerengett ezen a teljesítményen, aztán folytatta. - Az etiópoknak pompás lovaik vannak, de harcos nép és vad elszántsággal védelmezik fellegváraikat. Két seregünket verték vissza, melyek feladatul kapták, hogy leigázzák és a birodalom fennhatósága alá vonják ıket. Attól tartok, harmadik kísérlet már nem lesz. - Megfordult, és

a nyugati folyóágra mutatott. Szélesebb volt, mint a keleti ág, de kiszáradt, még egy erecske sem csordogált a medrében. - Azt az irányt kell követnünk. Néhány rövid mérföld után a folyó eltőnik a mocsárban, ami már két regimentet nyelt el nyom nélkül. De ha szerencsénk van, összezsugorodva találjuk. Nekünk talán sikerült köny-nyebb átvezetı utat találnunk, mint az elıttünk járóknak. Ha jól használjuk a sólyom pecsétet, biztosan sikerül bennszülött vezetıket szerezni a kormányzótól. Gyerünk, menjünk be Qebuiba. A kormányzó az aszály hét éve alatt itt vesztegelt a határállomáson. Nara volt a neve, meggörbült és megsárgult az örökös lázrohamoktól, de helyırsége sokkal jobb állapotban volt, mind jól tápláltak, a lovaik kövérek. Amint Meren felmutatta a királyi pecsétet és tájékoztatta Taita kilétérıl, Nara vendégszeretete nem ismert határokat. Elkísérte ıket az erıd vendégházába és a legjobb szobákat bocsátotta a rendelkezésükre. Rabszolgákat és a saját szakácsait rendelte a szolgálatukra, aztán megnyitotta elıttük a fegyvertárat, hogy újra felszereljék az embereiket. - Lovakat választhattok a királyi ménesbıl. Mondjátok meg a szállásmesteremnek, mennyi durrára meg szénára van szükségetek. Semmi ok a takarékoskodásra, jól el vagyunk látva. Meren szemlét tartott az embereinél az új szálláshelyükön, és elégedett hangulatban találta ıket. - Az élelem jó és bıséges. Sok nı nincs a városban, de az a kevés barátságos. A lovak és az öszvérek durrával meg zöldtakarmánnyal tömik a hasukat. Senkinek sincs oka panaszra - jelentette Hilto. Hosszú számőzetése után Nara kormányzó égett a vágytól, hogy híreket kapjon a civilizált világról és szomjazott a mővelt társaságra. Különösen Taita tudós értekezéseit találta lebilincselınek. Szinte minden este meghívta ıket, hogy vacsorázzanak vele. Mikor Taita feltárta elıtte szándékukat, hogy délre utaznak a mocsáron keresztül, Nara elkomorodott. - Senki nem tér vissza a mocsarakon túli vidékrıl. Jómagam fenntartás nélkül hiszem, hogy a mocsarak a föld pereméig nyúlnak, és akik odáig eljutnak, lezuhannak a semmibe. - Aztán sietve derőlátóbb hangot ütött meg: ezek a férfiak a királyi sólyom pecsétet hordozzák, neki bátorítania kell ıket kötelességük teljesítésében. - Természetesen, semmi nem szól az ellen, hogy ne ti legyetek az elsık, kik eljutnak a föld peremére és épségben visszatérnek. Az embereitek szívósak, és veletek van a mágus hajtott fejet Taita elıtt. - Mivel lehetek még a szolgálatotokra? Csak kérnetek kell.

- Vannak bennszülött felderítıid, akik kalauzolhatnának? - kérdezte Taita. - Ó, igen - felelte Nara. - Vannak embereim, akik valahonnan arról a vidékrıl jöttek. - Tudod, melyik törzshöz tartoznak? - Nem, de magas termetőek, nagyon feketék és tele van a bırük furcsa tetoválásokkal. - Akkor valószínőleg sillukok - mondta Taita elégedetten. - A számőzetés idején Tanús urunk több silluk ezredet toborzott. Értelmesek, könnyen és szívesen tanulnak. Noha alaptermészetük vidám, félelmetes harcosok. - Ez találó jellemzés róluk - értett egyet a kormányzó. - Bármelyik törzshöz is tartozzanak, úgy tőnik, jól ismerik a vidéket. Az a két férfi, akire gondolok, már több éve dolgozik a hadseregnek, és valamennyire az egyiptomi nyelvet is megtanulták. Reggel jelentkezni fognak nálad. Virradatkor, mikor Taita és Meren elhagyta szállását, két fekete férfi guggolt az udvar falánál. Mikor felálltak, még Meren is eltörpült mellettük. Szikár testükön lapos, kemény izmok feszültek, a rituális sebhelyek bonyolult mintákat alkottak olajtól vagy zsírtól fényes bırükön. Állatbırbıl készült rövid szoknyát viseltek, és hosszú lándzsájuk volt, csontból faragott horgas heggyel. - Látlak, men! - köszöntötte ıket Taita silluk nyelven. A men elismerést kifejezı szó volt, csak harcosok használták egymás között, és hallatán öröm gyúlt megnyerı vonású arcukon. - Látlak, bölcs öreg - válaszolt a magasabbik a hódolat és tisztelet szavaival. Taita ezüstös szakálla mély benyomást tett rájuk. - Hogy lehet, hogy ily jól beszéled a nyelvünket? - Hallottatok Oroszlánmájról? - kérdezte Taita. A sillukok szerint a bátorság a férfi májában lakott. - Haul Haul - lepıdtek meg. Ezt a nevet a törzsük adta Tanús úrnak, mikor alatta szolgáltak. - A nagyapánk, mert unokatestvérek vagyunk, beszélt Oroszlánmájról. Harcolt a seregében keleten a hideg hegyek között. Azt mondta nekünk, hogy Oroszlánmáj minden harcosok atyja. - Oroszlánmáj a fivérem és barátom volt - mondta nekik Taita. - Akkor tényleg nagyon öreg vagy, öregebb, mint a nagyapánk. - Ez még jobban lenyőgözte ıket. - Gyertek, üljünk az árnyékba és beszélgessünk - vezette ıket Taita az udvar közepére a hatalmas fügefa alá. Leguggoltak egymással szemben, és Taita alaposan kifaggatta ıket. Az idısebbik unokatestvér volt a szószóló.

Nakontónak hívták, a rövid szúrófegyver neve sil-luk nyelven. - Mert sokakat megöltem csatában. - Nem dicsekvésképpen mondta, egyszerő ténymegállapítás volt. - Az unokatestvérem neve Nontu, mert alacsony. Minden viszonylagos, mosolygott Taita magában, Nontu egy jó fejjel magasabb volt Merennél. - Hová valók vagytok, Nakonto? - A mocsarakon túlra - bökött az állával dél felé. - Akkor jól ismeritek a déli vidéket? - Ott van az otthonunk. - Csendes vágyódás suhant át a tekintetén. - Elvezettek a szülıföldetekre? - Minden éjjel arról álmodom, hogy ott állok az apám és a nagyapám sírjánál - mondta halkan Nakonto. - Hív a szellemük - mondta Taita. - Te érted ezt, bölcs öreg. - Nakonto növekvı tisztelettel nézett rá. Mikor útra kelsz, Nontu meg én veled tartunk, hogy mutassuk az utat.

Még kétszer sütött le a telihold a Nílus vízére, mire a lovak és lovasok készen álltak az utazásra. Az indulás elıtti éjszaka Taita mindenféle színő, alakú és mérető halak hatalmas rajával álmodott. - A többi hal között rejtızködve fogsz megtalálni. - Fenna édes, gyermekien csengı hangja visszhangzott álmában. - Várni foglak. Hajnalban a boldogság és szárnyaló remények érzésével ébredt.

Mikor felkeresték, hogy búcsút mondjanak, Nara kormányzó így szólt Taitához: - Szomorúsággal tölt el távozásod, Mágus. A társaságod sokat enyhített qebui szolgálatom egyhangúságán. Remélem, nem sokáig kell várnom az örömre, hogy újra üdvözölhesselek. Búcsú-ajándékom van számodra, amit azt hiszem, hasznosnak fogsz találni. - Karon fogta Taitát és kivezette a^ udvarra, a ragyogó napsütésbe. Öt málhás öszvérrel ajándékozta meg. Mindegyik két üveggyöngyökkel teli nehéz zsákot cipelt. - Ezek a csecsebecsék roppant keresettek a bennszülött törzsek körében. A férfiak készek eladni kedvenc feleségüket egy maréknyiért. Elmosolyodott. - Bár nem látom okát, miért akarnál jó gyöngyöket pazarolni oly kevéssé tetszetıs holmira, mint azok az asszonyok. Mikor az oszlop kilovagolt Qebuiból, a két silluk szökellı lépésekkel futott elıttük, könnyedén igazítva sebességüket az ügetı lovakéhoz. Fáradhatatlanok voltak, hosszú órákon át tartották az iramot. Az elsı két éjszaka útjuk napégette síkságokon vezetett a széles, kiszáradt folyómeder keleti partján. A harmadik nap reggelén, mikor megálltak tábort verni, Meren felállt a kengyelben és elıre meresztette szemét. A ferdén érkezı napsugarak fényében alacsony zöld falat látott, amely töretlenül húzódott végig a látóhatáron. Taita Nakontót szólította, aki odajött és megállt Szélfüst fejénél. - Amit látsz, öreg bölcs, az az elsı papirusznádas. - Zöld - mondta Taita. A nagy Sudd mocsarai soha nem száradnak ki. Ahhoz túl mélyek a medencék, és a nád eltakarja ıket a napsütés elıl. - Akadályt jelent majd az utunkban? Nakonto megvonta a vállát. - Még egy éjszaka, míg a nádashoz érünk. Akkor majd meglátjuk, hogy eléggé leapadt-e a víz, hogy a lovak át tudjanak kelni rajta, vagy nagy kerülıt kell tennünk a keleti dombok felé. Megcsóválta a fejét. - Az nagyon meghosszabbítaná az utazást. Ahogy Nakonto jósolta, másnap éjszaka elérték a papirusznádast. Az emberek száraz nádat vágtak, és alacsony menedéket építettek, hogy legyen hol meghúzniuk magukat a napsütés elıl. Nakonto és Nontu eltőntek a nádasban, és két napig a színüket sem látták.

- Látjuk még valaha ezeket a vadembereket? - idegeskedett Meren. Vagy elszeleltek a falujukba? - Visszajönnek - nyugtatta meg Taita. -Jól ismerem ıket. Hőségesek és megbízhatóak. A második éjszaka közepén Taita az ırszemek hangjára ébredt, és Nakonto válaszát hallotta a papirusz közül. Aztán a két silluk hirtelen elıtőnt a sötétbıl, amibe oly tökéletesen beleolvadtak. - Az út a mocsáron keresztül nyitva van - jelentette Nakonto. Hajnalban a két silluk bevezette az oszlopot a nádasba. Ettıl kezdve már Nakonto se volt képes megtalálni az utat sötétben, ezért kénytelenek voltak nappal haladni. A mocsár idegen, félelmetes világ volt. Még lóhátról sem láttak át a papirusz bolyhos virágzata fölött. Fel kellett állni a kengyelben, hogy végigtekinthessenek a hullámzó, zöld óceánon, mely a látóhatárig nyúlt elıttük. Fölötte vízimadarak keringtek, szárnycsattogásuk és panaszos kiáltásaik töltötték meg a levegıt. Idınként nagytestő állatokat hallottak elcsörtetni láthatatlanul, csak nádszálak hullámzása jelezte, merre járnak. Fogalmuk se volt, mifajták lehettek. A két silluk megszemlélte a sárban maradt nyomokat, és Taita lefordította a szavaikat. - Egy csorda bivaly volt, nagy, fekete, vadon élı marhafajta - vagy - Ez egy vízikecske volt, furcsa barna teremtés, csavart szarva és megnyúlt patája van. A nád alatt a talaj többnyire vizes volt, néha csak nedves, de gyakran csüdig ért. Forgószél, a kiscsikó mégis lépést tudott tartani anyjával. A nád között medencék rejtıztek, egyesek aprók, míg mások valóságos lagúnák voltak. A két silluk sem látott el a nádas fölött, mégis mindig tévedhetetlenül megtalálták az utat a medencék körül vagy közöttük. Az oszlop egyszer sem volt kénytelen visszafordulni, hogy más utat keressen. Mikor ideje volt letáborozni, Nakontónak sikerült minden este olyan tisztást találni a nádasban, ahol száraz volt a talaj. Száraz nádcsomókból raktak tüzet, s nagyon vigyáztak, nehogy a nádas körülöttük lángra kapjon. A lovak meg az öszvérek belegázoltak a pangó viző medencékbe, hogy lelegeljék a füvet meg az ott tenyészı más növényeket. Nakonto minden este fogta a lándzsáját, belegázolt valamelyik medencébe, s megállt, mint egy vadászó szürke gém. Mikor egy harcsa elég közel úszott, hirtelen, gyors mozdulattal a lándzsájára tőzte, és kiemelte a verdesı, farkával csapkodó halat a vízbıl. Közben Nontu laza kosarat font nádból, és a fejére tette, de kilátott a fonadék résein keresztül. Aztán egész testével a vízbe merült, csak a nádkosárral álcázott feje látszott a felszínen. Végtelen türelemmel és óvatossággal megközelített egy csapat vadkacsát. Mikor elég közel került, kinyúlt a víz alatt, elkapta

egy madár lábát, és a víz alá rántotta. Egyet se tudott hápogni, már ki is tekerte a nyakát. Ily módon öt-hat madarat is képes volt elejteni, mire a többiek gyanút fogtak és hangos hápogással és szárny-csapkodással a levegıbe emelkedtek. Esténként a társaság többnyire friss halat és sült vadkacsát vacsorázott. A szúnyogok csípéseikkel embert és állatot egyaránt gyötörtek. Amint lenyugodott a nap, zúgó felhıként emelkedtek fel a vizek felszínérıl, szerencsétlen katonák a tábortüzek füstjében összebújva próbáltak védekezni támadásuk ellen. Reggelre arcuk feldagadt és tele volt piros pöttyökkel. A tizenkettedik napon jelentkeztek a mocsárláz tünetei az elsı emberen. Hamarosan a társai is megbetegedtek, egyik a másik után. Hasogató fejfájás és hideglelés kínozta ıket még a párás hıségben is, testük lángolt a láztól, de Meren nem lassította az iramot. Reggelente az erısebb katonák nyeregbe segítették a betegeket, és mellettük lovagolva támogatták ıket, hogy le ne essenek. Éjszaka sokan hagymázasan félrebeszéltek, és reggelre halottak hevertek a tábortüzek körül. A huszadik napon meghalt Tonka kapitány. Sekély sírt kapartak neki a sárban, és továbbmentek. Voltak, akik meggyógyultak, bár arcuk sárga maradt és nagyon elgyengültek. Kevesen voltak, köztük Taita és Meren, akiket nem támadott meg a betegség. Meren egyre buzdította a láztól gyötört katonákat: - Minél elıbb szabadulunk ebbıl a pokoli mocsárból és dögletes kipárolgásából, annál elıbb meggyógyultok. -De Taitának bevallotta: - Szüntelenül azon aggódom, mi lesz, ha a sillukok megkapják a lázat és belehalnak, vagy ha netán megszöknek és magunkra hagynak. Soha nem jutunk ki élve ebbıl a gonosz vadonból, valamennyien itt pusztulunk. - Ez a mocsár az otthonuk. Védve vannak az itt tenyészı betegségektıl - csitította Taita. - Mindvégig velünk maradnak. Ahogy haladtak délnek, papirusztengerek nyíltak meg elıttük és záródtak össze mögöttük. Úgy érezték, csapdába estek, mint mézbe ragadt rovarok, hiába kapálóznak, sose szabadulnak. A papirusz bebörtönözte, lenyelte és megfojtotta ıket. Egyhangúságába belefáradt, eltompult az agyuk. A harminchatodik napon egy sor fekete pont tőnt elı a látóhatár szélén. - Azok ott fák? - kérdezte Taita a sillukokat. Na- konto felpattant Nontu vállára, és kihúzta magát, könnyedén egyensúlyozva. Ezt szokta tenni, ha el akart látni a nádas fölött. - Nem, bölcs öreg - mondta. - Azok ott a luók kunyhói.

- Kik azok a luók? - Aligha nevezhetık embereknek. Állatok, akik itt élnek a mocsárban, halat, kígyót meg krokodilt esznek. Cölöpökre építik a kunyhóikat, mint azokat ott. A testüket sárral, hamuval meg mindenféle szennyel kenik be a rovarok ellen. Megöljük ıket, ha találkozunk velük, mert lopkodják a marháinkat. Idehajtják a mocsárba az ellopott jószágokat, és felzabálják. Nem emberek, hanem hiénák és sakálok. - Megvetıen kiköpött. Taita tudta, hogy a sillukok nomád pásztorok. Mély szeretettel viseltettek a marháik iránt. Eszükbe nem jutott volna leölni ıket. Inkább óvatosan eret vágtak a tehén nyakán, a kicsurgó vért felfogták egy edényben, aztán az apró sebet agyaggal tapasztották be. A vért tehéntejjel keverték és megitták. - Ezért vagyunk mind ilyen magasak és erısek, ilyen nagy harcosok. Ezért nem fog rajtunk a mocsárbetegség - mondogatták a sillukok. Mikor elérték a luo tanyát, a magas cölöpökön ülı kunyhókat üresen találták, bár nyilvánvaló jelek utaltak arra, hogy nemrégen még laktak bennük. A füstölıállvány mellett friss halfejek és pikkelyek hevertek, még nem falták fel a rákok vagy a tetıkön gubbasztó halászsasok, és még izzott a parázs a tőzhelyek fehér hamujában. A kunyhók mögötti terület, amit a luók latrinának használtak, friss széklettel volt borítva. - Reggel még itt voltak - állapította meg Nakonto. - Valahol itt vannak a közelben, valószínőleg a nádasból figyelnek minket. Otthagyták a falut, és lovagoltak tovább, végtelen hosszúnak tőnı ideig. Késı délután Nakonto a sár-tengerbıl kissé kiemelkedı száraz szigetre vezette ıket. A lovakat földbe vert karókhoz pányvázták, és szájuk elé kötötték a darált durrával megtöltött abrakostarisz-nyákat. Taita ellátta a betegeket, az emberek elkészítették a vacsorájukat. Nem sokkal napszállta után már aludtak a tábortüzek körül, csak az ırszemek voltak ébren. A tüzek már régen kialudtak, a katonák mélyen aludtak, mikor váratlanul iszonyú lármára riadtak. Pokoli felfordulás tört ki a táborban, ordítás és rikoltozás, vágtató paták zaja, hangos vízcsobbanások a sziget körül. Taita felugrott és Szélfüsthöz rohant. Hátsó lábaira ágaskodva vadul küszködött, hogy kihúzza a földbıl a karót, amihez ki volt kötve, hasonlóképpen a többi lóhoz körülötte. Taita megragadta a kantárját és lefogta. Megkönnyebbülve látta, hogy a rémülettıl remegı csikó még ott van az oldalánál. Furcsa, sötét alakok cikáztak körülöttük, szökdécselve, éles, vonító hangon üvöltözve bökdösték a lovakat lándzsájukkal. A megrettent állatok

ágaskodva, kétségbeesett igyekezettel próbáltak szabadulni kötı-féküktıl. Az egyik alak Taitára rontott és megcélozta lándzsájával. Taita félrelökte a botjával és a végét támadója torkába döfte. Az alak a földre zuhant és ott maradt mozdulatlanul. Meren és a kapitányok parancsszavára a katonák kivont karddal rontottak a támadókra, és sikerült levágniuk néhányat, mielıtt a többi eltőnt az éjszakában. - Utánuk! Ne hagyjátok, hogy meglógjanak a lovakkal! - bömbölte Meren. - Ne engedd, hogy az embereid kövessék ıket a sötétben - szólt Nakonto sürgetıen Taitához. - A luók álnok népség. Csapdába csalják és megölik ıket. Meg kell várni a napvilágot, mielıtt utánuk megyünk. Taita sietett visszatartani Merent, aki vonakodva fogadta a figyelmeztetést, mert harci kedve magasra csapott, de visszahívta embereit. Számba vették veszteségeiket. Mind a négy ırszem torkát elvágták, és egy katona súlyos lándzsasebet kapott a combjába. Három luót megöltek, egy negyedik súlyosan megsebesült, nyögve fetrengett a vérében és az átvágott beleibıl kiömlı undorító bélsárban. - Végezzetek vele! — parancsolta Meren, mire az egyik katona lecsapta a fejét a csatbárdjával. Tizennyolc ló hiányzott. - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyit elveszítsünk mondta Taita. - Nem is fogunk - ígérte Meren komoran. - Visszaszerezzük ıket, ízisz nevére esküszöm. Taita szemügyre vette az egyik luo hullát a tőz fényében. Alacsony, zömök férfi volt, állatias, majomszerő arccal. Csapott homloka, vastag ajkai és egymáshoz közel ülı kicsi szemei voltak. Csupasz volt, csak egy bıröv volt a dereka körül, amin egy zacskó lógott, benne bővös amulettek, jósláshoz használt csontok meg fogak, némelyik emberé. Nyakában háncsból font kötélen kovakés lógott, amire rászáradt az egyik ırszem vére. Durván faragták, de amikor Taita kipróbálta az élét a halott férfi vállán, könnyen hasította fel a bırt. A luo teste vastagon be volt kenve hamuval kevert iszappal. Mellére és arcára primitív minták voltak festve fehér és vörös festékkel, pöttyök, körök és hullámvonalak. Fafüsttıl, rothadt haltól és saját állatias szagától bőzlött. - Ocsmány teremtés - mondta Meren és köpött egyet. Taita ment, hogy ellássa a sebesült katonát. A lándzsa mély sebet ejtett a combján, s Taita tudta, hogy el fog gennyesedni. Néhány óra, és az ember halott lesz, de bizakodó arcot öltött.

Közben Meren összegyőjtötte a legjobb erıben lévı katonáit, akikkel majd a tolvajok nyomába ered. A többiek itt maradnak, hogy vigyázzanak a málhára, a megmaradt lovakra és a betegekre. A két silluk még szürkületben kiment a nádasba, hogy megkeressék a rablók nyomait. Napkelte elıtt visszatértek. - A luo kutyák összeterelték és délnek hajtották az elszabadult lovakat jelentette Nakonto Taitának. - Két holttestet találtunk, meg egy harmadik luót, aki megsebesült, de még élt. Most már halott. - Nakonto megérintette az övén függı nehéz bronzkés markolatát. - Ha az embereid készen állnak, bölcs öreg, nyomban indulhatunk utánuk. Taita nem akarta magával vinni a szürke kancát a portyára: Forgószél még nem volt elég idıs a kemény vágtához, és Füstszelet is megsebesítette egy luo lándzsa a farán, szerencsére nem súlyosan. A tartalék lovára ült fel, s Szélfüst felnyihogott, mintha szemrehányást tenne, hogy kihagyja a kalandból. A tizennyolc elrabolt ló patái széles utat vertek a nádasban, s a lovakat hajtó luók meztelen talpának nyomai is jól látszottak a sárban. A két silluk kényelmes tempóban szaladva követte ıket, a lovasok ügetésben mentek utánuk. Egész nap követték a nyomokat dél felé. Napnyugtakor megálltak, hogy a lovak pihenjenek, de amikor a hold feljött, elég fényesen világított, hogy továbbmenjenek. Egész éjjel haladtak, csak rövid pihenıket tartottak. Hajnalban valami újat pillantottak meg a távolban maguk elıtt. A papirusznádas egyhangú tengerében eltöltött hosszú idı után szemüket megörvendeztette még ez az alacsony sötét vonal is. Nakonto felugrott unokatestvére vállára és elıre meredt. Aztán Taitára vigyorgott, foga csillogott, mint a gyöngy a kora reggeli fényben. - Bölcs öreg, amit látsz, az a mocsár széle. Azok ott fák, és száraz talajon állnak. Taita továbbadta a hírt Merennek és a katonáknak, akik kiabáltak, nevettek és egymás hátát csapkodták örömükben. Meren hosszabb pihenıt engedélyezett nekik a kemény vágta után. A nyomokból Nakontó úgy ítélte meg, hogy a luók nem sokkal lehetnek elıttük. Ahogy haladtak elıre, a fák vonala egyre magasabban és sötétebben emelkedett a horizonton, de emberek jelenlétének nem látták nyomát. Végül leszálltak, és a lovakat száron vezetve mentek tovább, hogy a lovasok feje ne látszód-jék a nádszálak fölött. Már jóval elmúlt dél, mikor újra megálltak. Már csak egy keskeny papiruszsáv takarta ıket, s annak is hirtelen vége szakadt egy sárga föld-padnál. Nem volt magasabb két könyöknél, s mögötte zöld legelık és ligetek terültek el. A magas fák közül Taita felismerte a kigeliát, melynek vaskos hüvelyes termése

kolbászra emlékeztetett, és a szikomorfügét, melynek sárga gyümölcsei közvetlenül a vastag szürke törzsön nıttek. A többi fajta zömmel ismeretlen volt számára. Világosan ki tudták venni a nyomokat, melyeket a lovak patája hagyott a puha talajban, mikor felkapaszkodtak a földpadra, de a legelıkön nem volt nyomuk. Fürkész szemmel vizsgálták a fák vonalát. - Mi az ott? — mutatott Meren valami mozgásra és vékony porfelhıre a távolban a fák között. Nakonto a fejét rázta. - Kis bivalycsorda. Nem lovak. Nontuval elıremegyünk felderíteni a terepet. Ti maradjatok itt fedezékben - mondta, s azzal a két silluk eltőnt a papiruszban. Taita és Meren hiába meresztették szemüket, nem látták, mikor és hogyan lopakodtak át a nyílt legelıkön. Beljebb húzódtak a nádasba, találtak egy kis tisztást, ahol a talaj szárazabb volt, abrakostarisznyát kötöttek a lovak szája elé, aztán elnyúltak pihenni. Taita feje köré tekerte a kendıjét, keze ügyébe készítette a botját, és hanyatt dılt. Nagyon fáradt volt, lábai fájtak a sárban való gázolástól. Lassan elszenderedett. - Ne csüggedj, Taita, közel vagyok. - A hang, a halk suttogás oly tiszta volt és oly eltéveszthetetlenül Fennáé, hogy riadtan felült. Gyorsan körülnézett, reménykedın, de csak a lovakat, öszvéreket, a pihenı embereket és a végtelen nádast látta maga körül. Visszafeküdt. Egy darabig eltartott, mire újra elaludt, de végre halakról álmodott, amelyek fel-felugráltak a vízbıl körülötte és szikráztak a nap sugaraiban. Miriádnyi volt belılük, de egy sem volt az, amelyikrıl tudta, hogy köztük kell lennie. Akkor a halraj szétnyílt elıtte és meglátta. Pikkelyei drágakövekként ragyogtak, pillangófarka hosszú volt és hajlékony, az aura, mely beburkolta, földöntúlian légies. Ahogy figyelte, emberi formát öltött, egy fiatal lány alakját. Feléje siklott a vízben, hosszú, csupasz lábait összezárva, csípıbıl hajtotta magát elıre egy delfin kecsességével. Napfény pettyezte fehér testét és mögötte úszó csillogó haját. A hátára fordult és felmosolygott rá a vízen át. Apró ezüst buborékok áramlottak az orrlyukaiból. - Közel vagyok, drága Taita. Hamarosan együtt leszünk. Nagyon hamar. Mielıtt válaszolhatott volna, egy hang és durva érintés törte össze a látomást. Megpróbált belekapaszkodni, de eltépték tıle. Kinyitotta a szemét és felült. Nakonto guggolt mellette. - Megtaláltuk a lovakat és a luo sakálokat. Eljött az öles ideje.

Megvárták, míg beköszönt az éjszaka, mielıtt elhagyták a papirusz nyújtotta fedezéket és felkapaszkodtak a földpadon a nyílt legelıre. A lovak patája szinte nesztelen volt a puha talajon. A sötétben Nakonto a fákhoz vezette ıket, melyek körvonalai kirajzolódtak a csillagos égboltra. Mikor szétterülı ágaik menedékébe értek, a mocsár szélével párhuzamos irányba fordultak. Csendben lovagoltak egy darabig, aztán befordultak az erdıbe, ahol a lovuk nyakára kellett hajolniuk az alacsony lombozat miatt. Nemsokára észrevették, hogy a fák teteje fölött az eget rózsás ragyogás vonja be. Nakonto arrafelé vezette ıket. Lázas ritmusú dobszót hallottak a távolból. Ahogy közeledtek feléje, egyre hangosabban szólt, míg végül az éjszaka úgy lüktetett, mint a föld szíve. Még közelebb érve a dobok dübörgéséhez rikoltó hangon kántáló kórus csatlakozott. Az erdı szélén Nakonto megállította ıket. Taita Meren mellé lovagolt, onnan nézte az eléje táruló látványt. Egy nagy falut látott a tisztáson túl, sárral tapasztott kezdetleges nádkunyhóit megyilágították a négy hatalmas máglya lángjai, melyek szikrákat szórtak az égre. Az utolsó kunyhók mögött füstölıállványok sorakoztak, rajtuk a halak pikkelyei ezüstként csillogtak a tőz fényében. A máglyák körül több tucat alak vonaglott, ugrált, forgott. Testüket tetıtıl talpig rikító fehérre festették és bizarr fekete, okkersárga és vörös mintákkal díszítették. Férfiak és nık vegyesen voltak, mind meztelen a fehér festékréteg alatt. Nekivadult táncuk ritmusára üvöltöttek, mint egy fal-ka vonító vadállat. Váratlanul a sötétbıl egy másik ugrándozó, szökdécselı luo csapat elıvonszolta az egyik ellopott lovat. A lovasok azonnal megismerték a Seregély névre hallgató pej kancát. A luók háncskötelet kötöttek a nyakába, öten húzták, míg egy tucatnyi társuk tolta a faránál és az oldalánál fogva, vagy hegyes botokkal böködték kegyetlenül, a kanca sebeiben vér csillogott. Az egyik luo két kézre fogott egy nehéz dorongot és a kancának rontott. A hatalmas ütésbe, amit a fejére mért, belereccsent a koponyája. Nyomban a földre rogyott, lábai rángatóztak, beleit híg, zöldes sugárban ürítette ki. A festett luók kovakéseikkel hadonászva özönlöttek a teste köré, nagy darabokat hasítottak a még rángatózó állat húsából és a szájukba tömték. Állukról vér csurgott fehérre festett mellkasukra.

Olyanok voltak, mint egy zsákmányon üvöltve marakodó hiénafalka. A katonák felháborodva, undorral morogtak. Meren kérdı pillantást vetett Taitára, aki bólintott. - Balra és jobbra át csatarendbe! - adta ki Meren a parancsot halkan, de tisztán érthetıen. Az oszlop két szárnyra vált és csatarendbe fejlıdött. Amint felállt az alakzat, Meren újabb parancsot adott. - Támadásra felkészülni! Fegyvert elı! - A katonák kivonták kardjukat. - Elıre indulj! Ügetés! Vágta! Rohamra! Zárt alakzatban száguldottak elıre, a lovak váll váll mellett vágtattak. A luók tomboló mámorukban csak akkor vették észre a katonákat, mikor már betörtek a faluba. Megpróbáltak szétszaladni, de már késı volt. A lovak átsöpörtek rajtuk, testük összezúzódott a paták alatt. A kardok ütemesen jártak fel s alá, a pengék su-hogya vágtak húst és csontot. A két silluk a roham élén haladt, üvöltve, szúrva, felugorva és újra szúrva. Taita látta, mikor Nakonto lándzsájával átdöfött egy luót, a hegye kiállt a lapockái között. Mikor Nakonto kihúzta, úgy tőnt, vele együtt az utolsó csepp vér is távozik a luo testébıl: a tőz fényében fekete permetfelhıként szóródott szét. Egy asszony, két emlıje a köldökéig lógott, felemelte két karját, hogy eltakarja a fejét. Meren felállt a kengyelben, és lecsapta egyik karját könyökben, aztán egy másik suhintással úgy szelte ketté védtelen fejét, mint egy érett dinnyét. A szája még tele volt nyers hússal, amit halálsikolyával köpött ki. A katonák megtartották a zárt alakzatot és a felalá járó kardok halálos ritmusát, miközben eltiporták a luókat. Ha valamelyik megpróbált elszelelni, a sillukok utána eredtek és elkapták. A hosszú, kivájt fatörzsnél ülı dobosok olyan révületben voltak, hogy fel sem néztek, csak egyre verték az eszelıs ritmust, míg a lovasok ott helyben nem végeztek velük. Vérezve, vonagló testtel zuhantak dobjaikra. A falu túlsó szélén Meren leállította a rohamot. Mikor hátranézett, egyetlen luót sem látott talpon. Seregély teteme körül a földet meztelen, fehérre festett testek borították. Néhány sebesült próbált elkúszni, mások jajongva dobálták magukat a porban. A két silluk az egyiktıl a másikhoz szaladt, gyilkos örömüvöltéssel szúrták le ıket. - Segítsetek a sillukoknak! - parancsolta Meren. A katonák leszálltak lovukról, gyorsan bejárták a teret, s végeztek mindenkivel, aki mutatott még valami életjelet. Taita megállította lovát Meren mellett. Nem vett részt a rohamban, de ott volt mögöttük. - Láttam, hogy néhányan elbújtak a kunyhókban -

mondta. - Füstöld ki ıket, de ne öld meg mind. Nakonto megtudhat tılük valami hasznosat a környékrıl. Meren kiadta az utasítást a kapitányoknak, akik sorra átkutatták a kunyhókat. Luo asszonyok szaladtak elı sírva, apró gyermekekkel. A falu közepére terelték ıket, ahol a sillukok saját nyelvükön megparancsolták nekik, hogy fejük tetején összekulcsolt kézzel guggoljanak le sorban. A gyerekek anyjukba kapaszkodtak, könny csurgott rémült arcukon. - Meg kell keresni a lovakat - kiáltotta Meren. - Nem létezik, hogy mindet lemészárolták és megzabálták. Elıször ott keressétek - mutatta a sötét erdıt, ahonnan Seregélyt vonszolták elı a mészárlásra. Hilto magához szólította katonáit és belovagolt velük az erdıbe. Váratlanul nyihogást hallottak. - Itt vannak! - kiabálta Hilto boldogan. - Hozzatok fáklyákat! Az emberek a kunyhók tetejébıl tépett nádból kezdetleges fáklyákat készítettek, meggyújtották és Hilto után mentek az erdıbe. Az asszonyok és gyerekek ırizetére öt embert hátrahagyva, Meren és Taita is a fáklyavivık után ment. Hilto és az emberei kiabálva igazították útba ıket, míg végre meglátták az erısödı fényben az ellopott állatokat. - Hány maradt? - kérdezte Meren aggódva. - Csak tizenegy. Hét lovunktól fosztottak meg az átkozott sakálok. Ugyanahhoz a fához kötötték mindet, és kegyetlenül rövid kötéllel. Nem tudták a fejüket a földig nyújtani. - Nem engedték ıket legelni, sem inni - háborodott fel Hilto. - Miféle vadállatok ezek? - Szabadítsátok ki ıket - parancsolta Meren. Három katona sietett teljesíteni a parancsot, de a lovak olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy úgy kellett közéjük furakodniuk. Váratlanul az egyik katona fájdalmas haraggal felüvöltött. Vigyázzatok! Egy luo bujt el itt! Dárdája van és megsebesített. Dulakodás zaja hallatszott, aztán gyerekesen vékony hangú sikoltás a lovak lábai közül. - Kapjátok el! Ne hagyjátok megszökni! - Mi folyik ott? - kérdezte Meren. - Egy kis vadember bujkál itt. İ szúrt meg. Ebben a pillanatban egy gyerek rontott elı a lovak közül, egy könnyő dárdával a kezében. Egy katona .meg-próbálta elkapni, de a gyerek feléje bökött, aztán eltőnt a sötétben a falu irányába. Taita csak egy röpke pillanatra látta, de valami feltőnıt észlelt a fiúban. A luók, a gyerekek is, tömzsiek voltak és görbelábúak, ez pedig sudár, mint egy nádszál, és a lábai egyenesek. Egy

megijesztett gazella kecsességével futott. Taita hirtelen rádöbbent, hogy a gyerek a fehér agyag és törzsi jelek alatt lány, s roppant erıs déjá vu érzése támadt: - Minden istenekre esküszöm, már láttam valahol - morogta magában. - Ha elkapom a kis bitangot, lassan fogom megölni! - háborgott a megsebesült katona, ahogy elıjött a lovak közül, ahonnan a gyereket felriasztotta. Szúrt seb volt az alsókarján, s vér csöpögött az ujjairól. - Nem! - kiáltott Taita sietve. - Egy kislány volt. Élve akarom. A falu felé szaladt. Vegyétek körbe a területet, és kutassátok át a kunyhókat újra. Valahol ott kell rejtıznie. Néhány embert hátrahagyva, hogy foglalkozzanak a megkerült lovakkal, visszavágtattak a faluba. Meren kordont vont a kunyhók körül, Taita pedig kikérdezte a Nakontót és Nontut, akik a nıkre és a gyerekekre vigyáztak. - Nem láttatok egy gyereket erre szaladni? Körülbelül ilyen magas, s mint a többit, fehér agyag borítja. A sillukok csak a fejüket ingatták. - Rajtuk kívül - mutatott Nakonto a síró foglyokra - nem láttunk senkit. - Nem juthatott messzire - nyugtatta meg Meren Taitát. - Körbevettük a falut, nem menekülhet. Meg fogjuk találni. - Habari szakaszára bízta, hogy egyenként kutassák át a kunyhókat. Mikor visszajött, megkérdezte: - Miért fontos neked ez a vérszomjas kölyök, Mágus? - Nem vagyok teljesen biztos benne, de szerintem nem luo. Más, mint ık. Még az is lehet, hogy egyiptomi. - Azt kétlem, Mágus. Biztosan bennszülött, hiszen meztelen és csupa festék. - Találd meg! - csattant fel Taita. Meren ismerte ezt a hangot, és sietett, hogy maga vegye kézbe a kutatás irányítását. Az emberek lassan és körültekintıen tették dolgukat, egyik sem akarta kockáztatni, hogy hasba szúrják. Mire félig végeztek a faluval, hajnalpír kúszott az erdı fölé. Taita aggódott, nyugtalan volt, valami mardosta belül. Volt valami, amit elı kellett volna hívnia az emlékei tárházából. A hajnali szellı irányt változtatott, és magával hozta a félig rohadt halak bőzét a füstölıállványok felıl. Arrébb lépett, hogy ne érezze, és az emlék, amit keresett, az agyába villant. Hol keresnél egy holdhalat? A többi hal között rejtızködve fogsz megtalálni. Fenna hangja volt, ahogy az istennı kıszobrának szájából szólt. A gyerek, akit üldöznek, a teremtés forgókerekén fennakadt lélek? Egy régen élt valaki reinkarnációja?

- Azt ígérte, hogy visszatér - mondta ki hangosan. - Lehetséges...? Vagy csak a sóvárgásom játszik velem? - Aztán válaszolt magának: - Vannak dolgok, melyek a legvadabb emberi képzeletet is felülmúlják. Semmi sem lehetetlen. Gyorsan körbepillantott, hogy meggyızıdjék, senki sem figyeli, aztán mintegy véletlenül a falu széléig sétált, majd tovább, a füstölıállványokhoz. Amint már nem lehetett látni a faluból, testtartása megváltozott. Megállt, mint az üldözött vad szagát szimatoló vadászkutya. Az idegei táncot jártak. A gyerek nagyon közel volt, jelenléte szinte tapintható. Botját felemelve, hogy kivédjen egy esetleges lándzsaszúrást, és továbbment. Minden pár lépés után fél térdre ereszkedett és belesett az állványok alá, melyeken a halak sőrőn egymásra voltak pakolva. Idınként egy-egy tőzifarakás és a levegıben sodródó füst akadályozta a látását. Minden egyes farakást meg kellett kerülnie, hogy meggyızıdjék, nem rejtızik-e valamelyik mögött, ami lassította haladását. Mostanra már a reggeli nap sugarai elárasztották a falut. Aztán, amint egy újabb farakást került meg, valami neszt hallott maga elıtt. Óvatosan kilesett, de senki sem volt ott. Lenézett a földre és megpillantotta az apró, meztelen talpak nyomait a szürke hamuban. Szóval tudja, hogy vadászik rá, valamivel elıtte jár, az egyik farakástól a másikhoz oson. - Semmi nyoma a kölyöknek. Nincs itt - kiáltott egy képzeletbeli társnak és visszaindult a faluba. Nagy zajt csapott, megyeregette az állványokat a botjával, aztán nagy kerülıvel visszakanyarodott, gyorsan és csendben mozogva. Megállt egy helyen, közel ahhoz, ahol a lábnyomait látta, leguggolt egy farakás mögé és várt. Éberen figyelt bármi mozgásra, a legparányibb neszre. Most, hogy már nem látja ıt, a lány nyugtalan lesz és helyet fog változtatni. A rejtızködés varázslatát vonta maga köré. Aztán kinyúlt feléje a fátyol mögül, az étert kutatva. - Ah - dünnyögte, mikor észrevette. Nagyon közel volt, de mozdulatlan. Észlelte félelmét és bizonytalanságát: nem tudja, hol van ı. Látta, hogy az egyik állvány alatt lapul. Most minden erejét rá összpontosította, impulzusokat sugárzott, hogy magához csalogassa. - Mágus! Merre vagy? - hallotta Meren kiáltását a falu irányából. Mikor Meren nem kapott választ, sürgetıen felemelte hangját. - Mágus, hallasz engem? - Aztán elindult arra, ahol Taita várakozott. Helyes, biztatta Taita némán. Gyere csak, helyváltoztatásra fogod kényszeríteni. Lám, jön is már.

A lány kikúszott az állvány alól, és Meren elıl menekülve, Taita felé osont. Gyere, kicsim. Szorosabbra fonta a varázslat csápjait a lány körül. Gyere hozzám. - Mágus! - kiáltott Meren újra, sokkal közelebbrıl. A lány elıbukkant a farakás sarka mögül. Megállt, hátrapillantott arra, ahonnan Meren hangját hallotta, s Taita látta, hogy reszket félelmében. Most Taita felé fordult. Arca csúf agyagmaszk volt, a haja egy tömegben a feje tetejére volt tornyozva valami anyag segítségével, ami úgy nézett ki, mintha agyag és mézga keveréke volna. Szeme annyira vörös volt a füsttıl és a hajából a szemébe csurgó festéktıl, hogy Taita nem látta a szi- várványhártya színét. A fogait szándékosan befeketítet- ték. A foglyul ejtett luo asszonyok mind ezt a szörnyő frizurát viselték, s mindnek fekete volt a foga. Nyilván ez felelt meg a szépségrıl alkotott primitív elképzelésüknek. Ahogy a lány ott állt, rettegye, fejét félrebillentve, Taita felnyitotta belsı szemét, s a lány aurája felragyogott, az élı fény fenséges köpenyébe burkolta, pontosan úgy, ahogyan az álmaiban látta. Az agyag és mocsok groteszk rétege alatt ez a szánalmas, loncsos teremtés Fenna volt. Visszatért hozzá, ahogy megígérte. Az érzés, ami most átviharzott rajta, hevesebb volt, mint bármi, amit hosszú élete során eddig megtapasztalt. Ereje felülmúlta a gyászét, ami a másik életének véget vetı halálakor töltötte el, mikor eltávolította belsı szerveit, holttestét vászoncsíkokba tekerte és elhelyezte a kıszarkofágban. Most visszakapta, olyan idısen, mint akkor volt, mikor a gondjaira bízták oly sok üres, magányos évvel ezelıtt. Most minden gyászáért és bánatáért kárpótolta az öröm, amelybe testének minden izomrostja és idegszála beleremegett. Az érzés hevessége megzavarta a rejtızködés köpenyét, amit maga köré szıtt. A gyermek azonnal észlelte a zavart. Megfordult és feléje bámult, véreres szeme óriásira nyílt a groteszk maszkban. Érezte Taita jelenlétét, de nem látta. Taita rádöbbent, hogy a gyermekben megvan az erı. Egyelıre fejletlen és képzetlen, de az ı szeretı tanítása mellett idıvel felér az övével. A kelı nap egy sugarat küldött a szemébe, és fénye a zöld legmélyebb árnyalatában, Fenna-zölden ragyogott fel. Meren feléjük szaladt, lépései kopogtak a kemény talajon. Csak egy menekülési útvonal állt nyitva Fenna elıtt: a szők rés a farakás és az állványok között. Egyenesen Taita karjaiba rohant. Mikor összezárultak körülötte, rémülten felsikoltott és elejtette a dárdát. Noha keményen küszködött és ki akarta kaparni a szemét, Taita erısen magához szorította.

A lány hosszú, töredezett és mocskos körmei véres csíkokat karmoltak a homlokára és az orcáira, de egyik karjával a dereka körül megtartotta, míg a másikkal egyenként megfogta a karjait és maguk közé szorította. Most, hogy a lány tehetetlen volt, közel hajolt az arcához, és a szemébe meredt, hogy az uralma alá vonja. A lány ösztönösen tudta, mit tesz, és válaszul elırelendült, de Taita még idıben kitalálta a szándékát, és hátrakapta a fejét. A lány éles fekete fogai az orra hegyétıl egy ujjnyira csattantak össze. - Szemem fénye, még szükségem van erre az öreg orromra. Ha éhes vagy, ízletesebb falatokkal szolgálhatok - mosolygott rá. Ebben a pillanatban Meren jelent meg, arcán szörnyülködés és ijedtség. - Mágus! - kiáltott fel. - Ne engedd azt a szutykos kis boszorkát a közeledbe! Már egy embert megpróbált megölni, és most neked fog valami súlyos sebet okozni. Csak kapjam a kezembe, kiviszem a mocsárba és vízbe fojtom - rohant oda hozzájuk. - Vissza, Meren! - Taita nem emelte fel a hangját. - Ne nyúlj hozzá. Meren megtorpant. - De Mágus, meg fog... - Semmi olyat nem fog tenni. Menj, Meren. Hagyj magunkra. Szeretjük egymást, csak még meg kell gyıznöm errıl. Meren tétovázott. - Azt mondtam, távozz. Most azonnal. Meren távozott. Taita Fenna szemébe nézett, s megnyugtatóan rno-solygott. - Oly régen várlak, Fenna. - A hatalom hangját használta, de a lány hevesen ellenállt neki. Kiköpött, és nyála bugyborékosan végigcsurgott Taita arcán és lecsöpögött az álláról. - Nem voltál ilyen erıs, mikor elıször találkoztunk. Morcos voltál és fegyelmezetlen, igen, de nem ilyen erıs, mint most vagy. - Taita kuncogott, és a lány pislogott. Luo soha nem adott ki ilyen hangot. Az érdeklıdés szikrája villant fel szeme zöld mélyén, aztán megint vadul meredt rá. - Akkor gyönyörő voltál, de nézz most magadra - Taita megırizte delejes hanglejtését. - Olyan vagy, mint egy túlvilági rémlátomás. - Úgy hangzott, mint kedveskedés. - Mocskos a hajad. - Megsimogatta, de a lány elrántotta fejét. Képtelenség volt megállapítani, milyen az eredeti színe a mézgás agyag alatt, de Taita megnyugtató hangjában és mosolyában nem volt változás, mikor az összeragadt hajból vörös tetvek másztak elı és masíroztak át a kezére. - Ahura Mazdára és az Igazságra, büdösebb vagy, mint egy görény mondta neki. - Egy hónapig fog tartani, mire ezt a mocskot levakarom

rólad. - A lány izgett-mozgott, csavargatta magát, hogy szabaduljon. -No lám, most meg belém dörgölöd ezt a koszt. Mire megszelídítelek, ugyanolyan mocskos és büdös leszek, mint te. Nem táborozhatunk majd Meren és az emberei közelében, mert még edzett katonák se bírnák elviselni a szagunkat. - Nem hagyta abba a beszédet, a szavak értelme nem volt fontos, de a hangja tónusa és lejtése fokozatosan lecsillapította a kislányt. Érezte, hogy elernyed a teste, és az ellenséges fény kihunyt a szemében. Szinte álmosan pislogott, és Taita lazított a szorításán. Abban a pillanatban feléledt, és a harag ismét fellobbant a tekintetében. Erısen kellett fognia, ahogy megint vergıdni kezdett a karjaiban. - Nem adod meg magad. - Csodálat és elismerés csengett a hangjában. Bátor és határozott vagy, mint az istennı, ki egykor voltál. - Ezúttal a kislány hamarabb lecsillapodott. Az elvándorolt tetvek csipkedték Taitát a tunikája alatt, de ügyet sem vetett rájuk, tovább beszélt. - Hadd meséljek neked magadról, Fenna. Egykor a védencem és tanítványom voltál, s most újra az leszel. Egy gonosz ember lánya voltál, aki nem sokat törıdött veled. A mai napig nem tudom felfogni, hogyan történhetett, hogy ily szép és kedves gyermeket nemzett, mint te vagy. Elmondhatatlanul gyönyörő voltál, Fenna. Még mindig az vagy a bolhák, tetvek és mocsok alatt, tudom. - A lány lassanként felhagyott a küszködéssel, ahogy Taita a gyerekkoráról mesélt, felidézve vicces dolgokat, amiket tett vagy mondott. Mikor Taita nevetett, inkább érdeklıdéssel figyelte, mint haraggal. Újra pislogni kezdett. Ezúttal, mikor lazított szorításán, nem próbált menekülni, nyugodtan ülve maradt az ölében. A nap már a tetıpontjára ért, mikor Taita végre felállt. A lány komoly arccal nézett fel rá, ı pedig lenyúlt és megfogta a kezét. Nem húzta el. - Gyere. Lehet, hogy te nem vagy éhes, de én az vagyok. - Elindult a falu felé, s a lány szaporán lépdelt az oldalán. Meren ideiglenes tábort állított fel jó messze a falutól arra számítva, hogy a hıségben a luo hullák gyorsan oszlásnak indulnak, és a környéke elviselhetetlen lesz. Mikor a táborhoz közelébe értek, Meren elébük sietett. - Örömmel látlak, Mágus. Már azt hittem, a kis boszorka végzett veled kiáltotta. Fenna Taita mögé bújt, és belekapaszkodott a lábára, mikor Meren melléjük ért. - Hórusz sebzett szemére, bőzlik, innen érzem a szagát. - Vegyél le a hangodból - parancsolta Taita. - Ne vegyél tudomást róla. Ne nézz így rá, különben egy pillanat alatt semmivé teszed, amit nehéz

munkával elértem. Menj elıre, és figyelmeztesd az embereket, hogy ne bámulják és ne ijesszék meg. Készíts neki ételt. - Szóval most van egy betörésre váró csikónk? - kérdezte Meren bánatosan. - Ó, nem! Alábecsülöd az elıttünk álló feladatot.

Taita és Fenna leült a nagy kigeliafa árnyékába a tábor közepén, és az egyik ember ételt hozott nekik. Fenna gyanakodva kóstolta meg a durracipót, de az elsı néhány falat után mohó étvággyal befalta. Aztán figyelmét a hideg vadkacsasültnek szentelte, olyan gyorsan tömte szájába a szeleteket, hogy fuldoklani kezdett. - Látom, a modorodon van még mit csiszolni, mielıtt a fáraó társaságában vacsoráihatsz - jegyezte meg Taita, ahogy nézte, hogyan marcangolja fekete fogaival a csontokról a húst. Mikor a gyerek dugig tömte a bendıjét, Taita odahívta Nakontót. A többiekhez hasonlóan ı is tisztes távolból figyelte ıket, de most odajött és leguggolt melléjük. Fenna közelebb húzódott Tártához, és kiújult gyanakvással figyelte a fekete óriást. - Kérdezd meg a gyerektıl, hogy hívják. Biztos vagyok benne, hogy érti és beszéli a luók nyelvét - utasította Taita, és Nakonto néhány szót szólt a lányhoz. Nyilvánvaló volt, hogy érti, mit mond, de arca dacos volt, száját kemény, makacs vonalban összezárta. Nakonto egy darabig próbálkozott, hogy szóra bírja, de hasztalan. - Hozd ide az egyik luo asszonyt a faluból - utasította Taita. Nakonto elment egy kis idıre, és mikor visz- szajött, egy síró öregasszonyt vonszolt magával. - Kérdezd meg tıle, ismeri-e ezt a lányt - mondta Taita. Nakontónak fel kellett emelnie a hangját, hogy az asszony abbahagyja a siránkozást és jajgatást, de végül hosszú nyilatkozatot tett. - Ismeri fordította Nakonto. - Azt mondja, ördög. Elzavarták a faluból, de a közelben élt az erdıben, és rossz varázslatot hozott a törzsre. Azt hiszik, hogy ı küldött benneteket, hogy öljétek meg a férfiakat. - Tehát a gyerek nem az ı törzsükbıl való? Az öregasszony válasza vehemens tagadás volt. -Nem, a lány idegen. Az egyik asszony találta a mocsárban egy nádból font kis csónakban. Nakonto leírt egy papiruszbölcsıt, amilyent az egyiptomi parasztasszonyok szoktak fonni a csecsemıjüknek. - Behozta az ördögöt a faluba, és Kona Manzinak nevezte el, ami annyit tesz, hogy „az, aki a vízbıl érkezett". Az asszony gyermektelen volt, ezért elzavarta a férje. Ezt a fura szerzetet a saját gyerekének tekintette. Gondoskodott róla, hogy illendı legyen a hajviselete, halfehér testét bekente agyaggal meg hamuval, hogy védve

legyen a naptól meg a rovaroktól, ahogy az illik és szokás. Etette és gondját viselte. - Az öregasszony látható utálattal nézett Fennára. - Hol van ez az asszony? - Elvitte valami különös betegség, amit ez az ördög- fajzat hozott rá varázslattal. - Ezért őztétek el a faluból? - Nem csak ezért. Sok más bajt is hozott ránk. Abban az évben, mikor a faluba került, a vizek elapadtak, és a mocsár, ami az otthonunk, zsugorodni és haldoklani kezdett. Az ördögfajzat mőve! - károgta az öregasszony felháborodva. - Betegséget hozott ránk, amitıl a gyerekeink megyakultak, az asszonyok meddık lettek és a férjeink elvesztették férfierejüket. - És mindez egy gyerek mőve? Nakonto lefordította az asszony válaszát. - Nem közönséges gyerek. Ördög és varázsló. Nyomunkra vezette az ellenségeinket és gyızelemre segítette ıket ellenünk, ahogy titeket is idehozott, hogy megtámadjatok. Ekkor szólalt meg Fenna elıször. Hangjában keserő harag érzett. - Mit mond? - kérdezte Taita. - Azt mondja, hogy az asszony hazudik. Semmi ilyet nem tett. Nem tudja, hogyan kell varázslatot tenni. Szerette az asszonyt, aki az anyja volt, és nem ı ölte meg. - Az öregasszony hasonló indulattal válaszolt, s máris rikácsolva veszekedtek. Taita egy darabig derősen figyelte ıket, aztán oda-szólt Nakontónak: Vidd vissza az öregasszonyt a faluba. Nem méltó ellenfele a gyereknek. Nakonto nevetett. - Új kedvenced egy oroszlán-kölyök. Mind megtanulunk majd félni tıle. Amint elmentek, Fenna lecsillapodott. - Gyere! - hívta Taita. Ha a szót nem is, a szándékát megértette, és azonnal felállt. Mikor Taita elindult, utána szaladt, és megfogta a kezét. A mozdulat oly természetes volt, hogy Taita mélyen meghatódott. A lány csacsogni kezdett, és Taita válaszolgatott, jóllehet egy szavát sem értette. A nyeregtáskájához ment és elıkereste a bırlapot, amibe az orvosi mőszerei voltak tekerve. Csak addig állt meg, míg pár szót szólt Merenhez: - Mondd Nantunak, hogy menjen el az emberekért meg a lovakért a mocsárba. Nakontót tartsd itt, ı a szemünk és a nyelvünk. Aztán Fennával a sarkában a mocsár széléhez ment, és keresett egy nyiladékot a nádban. Térdig belegázolt, aztán leült a langyos vízben. Fenna érdeklıdéssel figyelte a partról. Mikor Taita vizet locsolt a fejére, elıször nevette el magát.

- Gyere! - hívta Taita, és a lány habozás nélkül a víz-be ugrott. Taita leültette magának háttal a térdei közé, és vizet öntött a fejére. A mocsokréteg lassan feloldódott, végigcsurgott a nyakán és a vállain. Tetőcsípésekkel tarkított fehér bıre kezdett elıtünedezni. Mikor megpróbálta a koszt kimosni a hajából, a méz-ga minden igyekezetének ellenállt. Fenna ficánkolva tiltakozott, mikor Taita a haját húzta. - Jól van. Ezzel majd késıbb foglalkozunk. - Felállította, és hozzálátott, hogy a fenékrıl felmarkolt homokkal lesú-rolja. A kislány kuncogott, mikor a hátát csiklandozta, és megpróbált elszaladni, de nevetett, mikor Taita visszahúzta. Láthatóan tetszett neki a figyelem, amiben részesítette. Mikor végre megszabadította a kosz-réteg zömétıl, elıvette a bronzborotvát, és nagyon óvatosan nekilátott, hogy lekaparja az összeragadt hajat a fejérıl. A kislány egykedvően tőrte, még akkor is, mikor a borotva megkarcolta és kiserkent a vére. A borotvát folyton fenni kellett, mert néhány húzás után eltompult az éle az összetapadt hajon. Csomókban jött le, és lassanként láthatóvá vált a sápadt fejbır. Mikor végre kész volt, eltette a borotvát, és szemügyre vette. -Milyen nagy füled van! - kiáltott fel. Kopasz feje túl nagynak tőnt a vékony nyakhoz képest. A szeme is nagyobbnak látszott, a két füle úgy állt el a feje két oldalán, mint egy elefántbébié. Bármilyen szögben és megvilágításban nézzelek, és bár tételezzem föl a legjobbakat, mégis csúf kis teremtés vagy. - A kislány érezte a szeretetet a hangjában, és bizalommal rámosoly-gott a fekete fogaival. Taita könnyek szúrását érezte a szemében, és elcsodálkozott magán. - Mikor ejtettél könnyet utoljára, te vén bolond? - Elfordult a kislánytól, és az üvegcséért nyúlt, mely a különleges balzsamot tartalmazta, amit olajokból és gyógynövényekbıl kevert, s amit minden kisebb sérülés, horzsolás, kelés és egyéb bajok hathatós orvosságaként alkalmazott. Beledörzsölte a fejbırébe, és a gyerek a mellének döntötte a fejét, lehunyt szemekkel, mint egy kiscica, mikor dédelgetik. Tovább duruzsolt neki, a kislány idınként kinyitotta a szemét, és felpillantott rá, aztán lehunyta megint. Aztán kiültek a partra, s amíg a nap és a forró szellı megszárította testüket, Taita elıvett egy bronzcsipeszt, és alaposan megvizsgálta a kislány testét. A gyógynövénybalzsam a tetvek és más élısdiek zömét megölte, de még sokat talált a bırébe ágyazódva. Kihúzta és összenyomta ıket. Fenna nagy örömére apró pukkanással pattantak szét egy csepp vér kíséretében. Mikor az utolsót is eltávolította, Fenna kivette a csipeszt a kezébıl és támadásba indult a tetvek ellen, melyek róla költöztek át Taitára. Szeme élesebb volt, mint az övé, és ügyesebb ujjakkal fésülte át ezüstös sza-kállát és a hónalját. Aztán lejjebb kutakodott. Bennszülött lévén nem voltak gátlásai, hogy

végigfuttassa könnyő ujjait az ezüstös hegen Taita hasa tövében. Taita mindig igyekezett elfedni mások szeme elıl a rajta esett gyalázatnak ezt a jelét, Lostrist kivéve, mikor még élt. Most újra él, és ıt nem fogta el szégyenkezés. Mindazonáltal, bár Fenna ténykedése természetes és ártatlan volt, eltolta a kezét. - Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy újra jól ismerjük egymást - adott hangot véleményének, mikor Fenna megszabadította az utolsó élısködıtıl is. - Taita! - mondta, és megérintette mellét. A kislány komolyan bámult rá. - Taita! - ismételte meg a gesztust. Megértette. - Taita! - mondta, és ujjával megbökte Taita mellét, aztán kacagásban tört ki. - Taita! - Fenna! - érintette meg a lány orra hegyét. Ezt még jobb tréfának tartotta. Hevesen rázta a fejét, és rácsapott saját vézna mellkasára: - Kona Manzi! -mondta. - Nem! - rázta Taita a fejét. - Fenna! - Fenna? - ismételte meg bizonytalanul. - Fenna? - Kiejtése tökéletes volt, mintha egyiptominak született volna. Egy kicsit gondolkodott, aztán elmosolyodott és beleegyezıen mondta: - Fenna! Bak-her! Okos lány vagy, Fenna! - Bak-her - ismételte meg pontosan, és megint rá-csapott mellkasára. Okos lány vagy, Fenna. - Tanulékonysága bámulattal és örömmel töltötte el Taitát.

Mikor visszatértek a táborba, mindenki álmélkodva bámulta Fennát, pedig figyelmeztették ıket, hogy ne tegyék. - Édes ízisz, közülünk való! - kiáltott fel Meren. - Egyáltalán nem bennszülött, bár úgy viselkedik. Egyiptomi! - A nyeregtáskájához ment, beletúrt és talált egy tartalék tunikát, amit odavitt Taitának. - Majdnem tiszta - magyarázta, - arra jó lesz, hogy illendıen betakarja. Fenna úgy nézett a ruhára, mintha mérges kígyó volna. Meztelenséghez szokott, és megpróbált kibújni, mikor Taita rá akarta adni. Kitartó türelem kellett hozzá, de végül felöltöztette. A tunika túlságosan nagy volt, a bokájáig ért, de a katonák körbevették és hangos kifejezését adták csodálatuknak és elismerésüknek. Ettıl kissé jobb kedvre derült. - A velejéig nı - mosolygott Taita. - Nı, valóban - helyeselt Meren, és visszament a nyeregtáskájához. Elıvett egy csinos színes szalagot, és odavitte Fennához. Meren, a nık nagy barátja, mindig hordott magánál ilyen apróságokat. Megkönnyítették futó kapcsolatait az ellenkezı nem képviselıivel, kikkel utazásaik során találkozott. Csokorra kötötte a derekán, hogy a tunika ne lógjon a porba. Fenna kinyújtott nyakkal tanulmányozta a hatást. Nézzétek, hogy illegeti magát! - mosolyogtak az emberek. - Nagy kár, hogy olyan csúnya. - Az nem marad így - ígérte Taita, és arra gondolt, milyen gyönyörő volt a másik életében.

Másnap délelıttre a luók holttestei megrohadtak és felpuffadtak. A bőz messzirıl is oly kibírhatatlan volt, hogy kénytelenek voltak arrébb költöztetni a tábort. Mielıtt tábort bontottak, Taita elküldte Nontut a lovakért és az emberekért, akiket a mocsárban hagyjak. Aztán Merennel elmentek megnézni a fogoly luo asz-szonyokat, akiket még mindig a falu közepén tartottak fogva kötélre főzve, meztelenül és nyomorúságosán összebújva. - Nem vihetjük ıket magunkkal - mutatott rá Meren. - Semmi hasznukat nem vehetjük. Olyan állati- asak, hogy még arra se jók, hogy a férfiak kedvére tegyenek. Meg kell szabadulnunk tılük. Hívjak néhány embert segítségül? Nem fog soká tartani - lazította meg kardját a hüvelyében. - Engedd ıket szabadon - parancsolta Taita. Meren meghökkent. - Az nem lenne bölcs dolog, Mágus. Nem tudhatjuk, nem hívnak-e luókat a mocsárból, hogy ellopják a lovainkat és tovább háborgassanak minket. - Engedd ıket szabadon - ismételte meg Taita. Mikor a köteleket levágták a csuklójukról és a bokájukról, az asszonyok nem próbáltak menekülni. Nakontónak szörnyő fenyegetésekkel megtőzdelt bısz beszédet kellett tartania, aztán harci kiáltásokat üvöltözve, a lándzsáját rázva kellett nekik rontania, mire felkapták gyermekeiket és jajveszékelve elfutottak az erdıbe. Két mérfölddel arrébb költöztek a mocsár szélén, ahol egy árnyas ligetben vertek tábort. A sötétség beálltával megjelenı szúnyogok kíméletlenül gyötörték ıket. Egy nappal késıbb Nontu is megjött a maradék lovakkal és a túlélıkkel a mocsárból. Shabako, akinek a gondjára voltak bízva, jelentést tett Taitának és Merennek. Nem hozott jó híreket: további öt katona halt meg azóta, hogy elváltak, és mindenki más, köztük Shabako is annyira legyengült a betegségtıl, hogy segítség nélkül lóra se tudtak ülni. Az állatok sem voltak sokkal jobb állapotban. A mocsári fő és a vízinövények nem voltak túl táplálóak, és a poshadt vízbıl összeszedtek valami bélférget, ment a hasuk és ürülékük tele volt nyüzsgı fehér kukacokkal és bögölylárvákkal.

- Félek, hogy még sok embert és lovat veszítünk, ha itt maradunk ezen a dögletes helyen - aggodalmaskodott Taita. - A legelı savanyú és büdös, a lovak ezen nem kapnak erıre. A durrakészletünk nagyon le apadt, az embereknek is alig elegendı, nemhogy az állatoknak. Egészségesebb környezetet kell keresnünk, ahol összeszedhetjük magunkat. - Odahívta Nakontót, és megkérdezte: - Van errefelé magasabban fekvı terület? Nakonto tanácskozott az unokatestvérével, mielıtt válaszolt. - Van egy dombvonulat soknapi járásra innen keletre. Ott a fő édes, és esténként hővös szellı fúj a hegyekbıl. Ott szoktuk legeltetni a marháinkat a forró évszakban. - Mutasd nekünk az utat, Nakonto. Másnap korán útra keltek. Mikor Taita már fenn ült Szélfüst hátán, lenyúlt, megfogta Fenna karját és maga mögé ültette. Az arckifejezésébıl látta, hogy a tapasztalat rémülettel tölti el, de karját Taita dereka köré kulcsolta, arcát a hátához nyomta, és úgy kapaszkodott bele, mint egy kullancs. Alig egy mérföldet tettek meg, mikor halálos szorítása meglazult és kezdte észrevenni a környéket. Egy további mérföld után már vidáman, érdeklıdve csicsergett és ha Taita nem reagált azonnal, öklével verte a hátát, és a nevét kiáltotta: - Taita! Taita! - aztán rámutatott arra, ami felkeltette az érdeklıdését: - Mi az? - Fa - válaszolta Taita, vagy: - Lovak. - Vagy: - Madár. Nagy madár. - Nagy madár - ismételte meg Fenna. Gyors volt a felfogása és jó a hallása. Elég volt egyszer-kétszer elismételni egy szót, hogy tökéletes kiejtéssel és hanglejtéssel utánozza, s ha egyszer megtanulta, többé nem felejtette el. A harmadik napon a szavakat már egyszerő mondatokká főzte össze: - Nagy madár repül. Nagy madár repül gyorsan. - Igen. Nagyon okos vagy, Fenna - mondta neki Taita. - Szinte olyan, mintha kezdenél emlékezni valamire, amit egyszer jól tudtál, de elfelejtettél. Most gyorsan jön vissza, ugye? Fenna figyelmesen hallgatta, kiválogatta a szavakat, melyeket már ismert, s nagy lendülettel elismételte: -Igen. Okos Fenna. Gyorsan, jön gyorsan. - Aztán le-nézett az anyja mellett futkározó csikóra: - Kicsi ló jön gyorsan. A csikó megbővölte. A „Forgószelet" nehéznek találta, ezért kicsi lónak nevezte. Esténként, amint megálltak, hogy letáborozzanak, kiáltva hívta: Gyere, kicsi ló! - Úgy látszott, a csikó ugyanúgy élvezi társaságát, mint ı az övét. Odafutott hozzá és megengedte, hogy átölelje a nyakát, és szorosan hozzásimuljon. Látta, hogy az emberek durrával etetik a többi

lovat, ezért elcsent egy keveset, és megkínálta vele a csikót. Méregbe gurult, mikor az nem fogadta el. - Rossz ló - szidta. -Rossz kicsi ló. Hamar megtanulta az emberek nevét, Merenével kezdve, akitıl a szalagot kapta, és aki nagy kegyben állt nála. A többiek versengtek a figyelméért. Félretették neki az ínyencfalatokat szőkös élelmükbıl, megtanították az indulóikra. Ez utóbbinak Taita hamar véget vetett, mikor elismételte az egyik kevéssé illedelmes refrént. Apró ajándékokat találtak neki, tarka tollakat, tarajos sül tüskéjét, színes kavicsokat, amit a kiszáradt folyómedrekben szedtek fel útközben. De az oszlop lassan haladt. Sem az emberek, sem a lovak nem voltak képesek álló nap utazni. Késın indultak, korán letáboroztak, és napközben többször megálltak pihenni. Még három katona halt bele a mocsári betegségbe, és a többieknek alig volt erejük megásni a sírjukat. A lovak közül Szélfüst és a csikó volt a legjobb erıben. A lándzsaseb a kanca farán szépen begyógyult, az út viszontagságai dacára sem ment el a teje, és táplálni tudta Forgószelet. Egy délután, mikor letáboroztak, a látóhatár forró, poros párában úszott, de hajnalra az éjszaka hővöse kitisztította a levegıt, és a távolban dombok alacsony kék vonala rajzolódott ki. Ahogy közeledtek feléjük, a dombok egyre magasabbak és a részletek egyre hívo-gatóbbak lettek. Nyolc nappal késıbb, hogy elhagyták a mocsarakat, egy nagy hegytömb lábánál húzódó dombsághoz értek. A dombok oldalát ritkás erdı borította, a bevágásokban patakok csörgedeztek. Egy patakot kö-vetve fáradságosán felkapaszkodtak az emelkedın, és végre kijutottak egy határtalannak tőnı fennsíkra. A levegı itt tisztább és hővösebb volt. Megkönnyebbülve és örömmel szívták tele tüdejüket, és néztek körül. Magas fővel benıtt, ligetekkel tarkított síkságot láttak maguk elıtt. A szavannán antilopok és csíkos vadlovak csordáinak sokasága legelészett. Emberi jelenlétnek nem volt nyoma. Varázslatos, hívogató vadon volt. Mielıtt kiválasztotta volna a táborhelyet, Taita alaposan mérlegelt minden szempontot: az uralkodó széljárást és a nap irányát, az ivóvíz és a legelık közelségét. Karókat vágtak, füvet a tetıkhöz, aztán kényelmes kunyhókat építettek. Zarebát, kihegyezett karókból álló falat húztak a település köré, és egyik végét leválasztották karámnak a lovaknak és az öszvéreknek. Esténként behozták az állatokat a legelırıl, hogy biztonságban legyenek a portyázó oroszlánoktól és vademberektıl. A patakparton, ahol a talaj puha volt és termékeny, egy darabot megtisztítottak a növényzettıl és felásták. E köré is kerítést építettek

karókból és tövisbokorágak-ból, hogy távol tartsák a legelészı állatokat. Taita szemenként átnézte a durrászsákok tartalmát; az aurájuk segítségével szétválogatta az egészséges és beteg szemeket. A magokat elültették az elıkészített földbe, és Taita épített egy sadufot, hogy a patak vizével öntözze az ültetvényt. A friss, zöld hajtások napokon belül kibújtak a földbıl, s számíthattak arra, hogy néhány hónap múlva beérik a termés. Meren állandó ırséget állított a gabonaföld mellé, dobokkal felszerelt katonákat, hogy a lovakat meg a majmokat előzzék. İrtüzeket építettek a zareba köré, melyek éjjel-nappal égtek. Reggelente a lovakra és öszvérekre béklyót raktak, és kicsapták ıket a gazdag legelıre. Mohón ették a jóíző füvet, és gyorsan erıre kaptak. Vad bıven akadt a fennsíkon. Meren néhány naponta kilovagolt pár emberével vadászni, és mindig gazdag zsákmánnyal tértek vissza, antiloppal és vad-madarakkal. Halcsapdákat fontak és elhelyezték a patak mélyebb részein. A fogás bıséges volt, az emberek minden este belaktak vadhússal és friss harcsával. Fenna mindenkit elképesztett az étvágyával. Taita ismerte a fennsíkon tenyészı fák, cserjék és egyéb növények zömét. Találkozott már velük az etióp fennsíkon eltöltött évei alatt. Megmutatta az ehetı növényeket a győjtögetıknek, és az irányítása mellett vadspenótot szedtek a patak partjain. A fennsíkon bıségesen termett egy kutyatejféle növény, kiásták a gyökereit és tápláló kását fıztek belıle, ami felváltotta a durrát mint alapvetı élelmüket. A reggel hővös, édes levegıjében Taita és Fenna az erdıbe ment, hogy gyógyhatással bíró leveleket meg bogyókat, gyökereket és friss, nedves fakérget győjtsenek a kosarukba. Mikor a hıség kezdett kellemetlenné válni, visszatértek a táborba, termésük egy részét megfızték, vagy megszárították a napon, más tételeket péppé vagy porrá zúztak. Az elıállított fızetekkel Taita az emberek és állatok bajait kezelte. Különösen hasznos volt egy tövises cserje kérgébıl fızött kivonat, ami olyan fanyar és keserő volt, hogy könnybe lábadt tıle az ember szeme és elállt a lélegzete. Taita bıségesen adagolta azoknak, akik még szenvedtek a mocsári betegség tüneteitıl. Fenna ott állt mellettük és biztatta ıket, amíg fuldokoltak és levegı után kapkodtak. - Jó Shabako. Okos Shabako. Senki nem tudott ellenállni a hízelgésének. Lenyelték a keserő orvosságot, és lenn tartották. A gyógyulás gyors volt és teljes. Porított kéregbıl és egy névtelen kis cserje magjaiból Taita rendkívül hatásos hashajtót kevert. Na-konto, akinek úgy tőnt, kıbıl vannak a belei, roppant boldog volt az eredménnyel. Naponta járt Taita nyakára az orvosságért, aki végül háromnaponta egyre korlátozta az adagját.

Étvágya dacára Fenna sovány maradt, csak a hasa volt puffadt, feszülı. Taita újabb orvosságot fızött gyökerekbıl, melynek elkészítésében Fenna segédkezett. Mikor megkérte, hogy igya meg, egyetlen apró kortyot ivott, aztán futóra fogta. Gyors volt, de Taita felkészült rá. A rákövetkezı akaratok csatája közel két napig tartott. Az emberek fogadásokat kötöttek, mi lesz a kimenetel. Végül Taita gyızött: Fenna megivott egy teljes adagot anélkül, hogy Taitának pszichikai kényszerhez kellett volna folyamodnia, aminek nem szívesen vetette volna alá. A lány duzzogása másnapig tartott, mikor elképedésére fehér bélférgektıl nyüzsgı ürülék távozott a beleibıl, majd akkora kupac, mint a feje. Végtelenül büszke volt erre a teljesítményre, és elıször Taitát, majd mindenki mást odacipelt, hogy megcsodálja. Mindenki kellıképpen le volt nyőgözve, és hangosan egyetértett, hogy Fenna valóban bátor, okos lány. Néhány nap múlva hasa kellemesebb körvonalakat öltött, tagjai pedig kiteltek. Testi fejlıdése meglepıen gyors volt: néhány hónap alatt annyit fejlıdött, ami egy átlagos lánynak évekbe telt volna. Taitának úgy tőnt, a szeme láttára nı és virul ki. - Nem közönséges lány - magyarázta magának. - Egy királynı és istennı éledt benne újjá. - Ha bármikor a legkisebb kételye is támadt efelıl, csak fel kellett nyitnia belsı szemét, hogy megtekintse az auráját, melynek ragyogása isteni volt. - Mosolyod szépségétıl most meg fognak ijedni a lovak - mondta, mikor a lány szélesen vigyorogva megmutatta neki egykor fekete fogait. A festék lekopott, a fogai most hófehérek és tökéletesek voltak. Taita megmutatta neki, hogyan rágja egy zöld gally rostos végét kefévé, hogy azzal fényesítse fogait és édesítse leheletét. A lány élvezte az ízét, és el nem mulasztotta volna a napi szertartást. Nyelvtudása a nem létezıtıl a gyengéig, a jóig, végül a tökéletesig fejlıdött. Szókincse gazdag volt: mindig ki tudta választani a megfelelı szót, hogy pontosan fejezze ki érzéseit vagy írjon le egy tárgyat. Hamarosan játszani tudott a szavakkal, és nagy örömet szerzett Taitának a maga faragta rímekkel, találós kérdésekkel és szójátékokkal. Szomjazott a tudásra és szívesen tanult. Ha az elméje nem volt teljesen lekötve, unatkozott és nehéz volt vele boldogulni. Mikor egy feladattal birkózott, kedves volt és alkalmazkodó. Taitának szinte naponta kellett új kihívásokat találnia számára. Írótáblákat készített a patakparti agyagból, és elkezdte vele a hieroglifák tanulmányozását. Egy bao-táblát karcolt a kemény agyagba a kunyhójuk bejáratánál, és színes kavicsokat győjtött játéköveknek. A lány néhány nap alatt elsajátította az alapelveket, és ahogy haladt, megtanította

neki a hét kı szabályát, majd a várak összevonását. Egy emlékezetes napon négy játszmából háromban legyızte Merent, Meren megszé-gyenülésére és a nézık örömére. A ballagófő hamujával Taita szappant fızött a vadászok által elejtett vadak zsírjából. Szorgalmas használata eltávolította Fenna testérıl az utolsó makacs foltjait is a festéknek és egyéb névtelen anyagoknak, amikkel fogadott luo anyja szépítette. Taita csodabalzsamának és a fáradhatatlan üldözésnek köszönhetıen az utolsó élısdieket is kiirtották. Csípéseik nyoma elhalványodott, végül teljesen eltőnt. Bıre bársonyosan sima és halovány lett, ami áttetszı borostyánszín árnyalatban játszott, ahol érte a nap. A haja kinıtt, végre eltakarta a füleit, és csillogó aranykoronaként ült a fején. A hatalmas zöld szempár már nem szorította háttérbe finom vonásait, hanem kiegészítette és növelte szépségüket. Taita rajongó szemei láttára vált olyan gyönyörővé, mint a másik életében volt. Mikor elnézte, vagy halk lélegzését hallgatta éjszaka maga mellett, boldogságát megkeserítette a jövıtıl való rettegés. Nagyon is tudatában volt, hogy néhány röpke év múlva nı lesz, és ösztönei valami olyasmit fognak követelni, amit ı képtelen megadni. Máshol kell majd keresnie egy férfit, aki ki tudja elégíteni azokat az ellenállhatatlan nıi vágyakat, és ı életében másodszor lesz kénytelen lesz nézni, hogy más karja öleli, és megtapasztalni az elvesztett szerelem keserő bánatát. - Lesz, ahogy lesz. Most itt van nekem. Legyen ez elég nekem - mondta magának, és elhessegette félelmeit. Bár körülötte mindenkit elbővölt, úgy tőnt, Fenna nincs tudatában bimbózó szépségének. Csodálatukat feltétlen jóindulattal és barátsággal viszonozta, de szabad szellem maradt. Szeretetét Taitának tartotta fenn.

Szélfüst is azok közé tartozott, kik Fenna bővkörébe kerültek. Mikor Taita belefeledkezett a vegytan rejtelmeibe vagy meditált, Fenna kiment a legelıre, hogy megkeresse. A kanca megengedte, hogy a sörényébe kapaszkodva felmásszon a hátára, aztán lovagló leckéket adott a lánynak. Eleinte csak lassú sétára volt hajlandó. Hiába biztatta Fenna, addig nem váltott ügetésre, amíg nem érezte, hogy lovasa egyensúlya helyes, és biztosan ül a hátán. Néhány héten belül bevezette Fennát a könnyővágtába, de rá se hederített a véknyát kalapáló sarkakra, a hangos biztatásokra és könyörgésekre, hogy vágtasson gyorsabban. Aztán egy délután, mikor Taita a kunyhójuk ajtajánál szunyókált az árnyékban, Fenna bement a lókarámba, és fellendült a szürke kanca hátára. Szélfüst elsétált vele. A zareba kapujánál Fenna megbökte nagylábujjával a válla mögött, és Szélfüst magasra emelt lábakkal peckes ügetésbe kezdett. Mikor kiértek a szavanna arányló füvére, Fenna újra kérte a kancát, mire az könnyő vágtába fogott. A lány a marja mögött ült, a súlya jó elıl, térdeivel szilárdan szorította, és tökéletes összhangban volt Szélfüst minden lépésével. Inkább reménykedve, mint bízva a kanca együttmőködésében, belemarkolt a sörényébe és elkiáltotta magát: -Rajta, drágaságom, repüljünk! - Alatta Szélfüst simán galoppra váltott, beleadta teljes erejét, és Forgószéllel a nyomában elszáguldott a nyílt szavannán. Taitát kiáltások ébresztették: - Vágtass, Szélfüst, vágtass! Nyargalj, Fenna, nyargalj! A kapuhoz rohant, még idıben, hogy lássa a láthatáron eltőnı triót. Nem tudta, kin töltse ki elsıként haragját. Meren ezt a pillanatot választotta, hogy felkiáltson: - Széth mennydörgı szellentésére, úgy üli meg a lovat, akár egy katona! - és ezzel magát jelölte ki célpontnak. Taita még mindig Merent leckéztette, mikor Szélfüst visszaszáguldott az izgatottan visítozó Fennel a hátán és Forgószéllel a sarkában. Megállt Taita elıtt, Fenna lecsúszott a hátáról, és Taitához szaladt. - Ó, Taita, láttál minket? Hát nem volt csodálatos? Nem voltál büszke rám? Taita haragosan meredt rá. - Soha többé nem szabad ilyen veszélyes és ostoba dolgot tenned, soha életedben! - Fenna elszontyolodott. Leeresztette

vállát, szemét elfutotta a könny. Taita kissé megenyhült. - De elég jól ülted meg a lovat. Büszke vagyok rád. - A Mágus úgy érti, hogy úgy lovagoltál, akár egy lovas katona, csak mindnyájan féltünk, hogy bajod esik - magyarázta Meren, - de semmi okunk nem volt az aggodalomra. - Fenna nyomban felderült, s kitörölte könnyeit a keze fejével. - Tényleg így értetted, Taita? - Azt hiszem, igen - ismerte be nyersen. Aznap este Fenna törökülésben ült a gyékényágyán, és az olajlámpás fényében komolyan figyelte Taitát, aki a hátán fekve, kezét a mellén összekulcsolva alváshoz készülıdött. - Ugye, soha nem hagysz el? Ugye, mindig velem maradsz, Taita? - Igen - mosolygott rá. - Én mindig veled leszek. - Úgy örülök. - Elırehajolt, és arcát Taita ezüstös szakáilába temette. Olyan lágy és puha - suttogta, - mint egy felhı. - Aztán a nap izgalmai maguk alá győrték, és elaludt, Taita mellére borulva. Taita egy darabig feküdt, hallgatva a lélegzését. Ilyen boldogság nem lehet tartós, gondolta. Túl tökéletes.

Másnap reggel már korán fenn voltak. Amint elfogyasztották a reggelit, durrakását és kancatejet, az erdıbe mentek füveket győjteni. Mikor a kosarakat teleszedték, Taita a patakpartra indult, a kedvenc helyükre, ahol mély medencébe győlt a víz. Egymás mellett ültek a magas parton, tükörképük táncolt alattuk a víz felszínén. - Nézd meg magad, Fenna - mondta Taita. - Nézd, milyen gyönyörő lettél. - A lány érdeklıdés nélkül lepillantott, és azonnal lebilincselte az arc, amely vissza- nézett rá. Feltérdelt, mélyen a víz fölé hajolt, és csak bámulta a tükörképét. - Nem túl nagyok a füleim? - sut- togta végül. - A füleid olyanok, mint virágszirmok - felelte Taita. - Az egyik fogam görbe. - Csak egy egész picit, s a mosolyodat még elbővölıbbé teszi. - Az orrom? - A legtökéletesebb kis orr, amit valaha is láttam. - Tényleg? - Tényleg. A lány feléje fordította arcát, és rámosolygott. - A mosolyod bevilágítja az erdıt - mondta Taita. Fenna átölelte, teste meleg volt, de Taita váratlanul hideg szellı érintését érezte arcán, noha a föléjük hajló ágakon a levelek nem mozdultak. Megborzongott, és a pulzus lágyan lüktetni kezdett a fülében. Már nem voltak egyedül. Védelmezın magához szorította a lányt, és a válla fölött lenézett a vízre. Valami zavargás volt a felszín alatt, mintha egy óriási harcsa mocorogna a mélyben. De a pulzus a fülében erısebben vert, és tudta, nem lehet hal. Összeszőkítette szemét, és kivett egy homályos árnyat, ami hullámzani látszott, mint vízililiom levelei a hullámok sodrában. Az árny lassan emberi formát öltött, egy köpenyes alak anyagtalan képét, fejét bı csuklya borította. Megpróbált a redık alá tekinteni, de csak árnyat látott. Fenna érezte, hogy megmerevedik, és felnézett az arcába, aztán elfordította a fejét, hogy kövesse tekintete irányát. Lebámult a vízbe, s ijedten suttogta: - Van ott valami. - Amint megszólalt, az árny eltőnt, és a víz felszíne ismét sima, nyugodt lett. - Mi volt az, Taita? - kérdezte.

- Mit láttál? - Valaki volt a medencében a víz alatt. Taita nem volt meglepve: mindig is tudta, hogy megyan benne a tehetség. Nem elıször adta bizonyságát. - Tisztán láttad? - Nem akart neki semmit sugalmazni. - Láttam valakit a víz alatt, teljesen feketébe öltözve... de nem volt arca. - Az egész látomást látta, nem csak részleteket. A pszichikai képesség, amivel meg van áldva, erıs, talán ugyanolyan erıs, mint az övé. Vele majd úgy tud dolgozni, ahogy Merennel soha nem tudott. Segíthet neki kiteljesíteni tehetségét, és megtanítja majd, hogyan fogja be erejét az akaratába. - Milyen érzésed támadt tıle? - Fáztam - suttogta. - Szagot nem ereztél? - Macska szagát - nem is, inkább kígyóét. Nem tudom biztosan. De azt tudom, hogy gonosz volt. - Belekapaszkodott Taitába. - Mi volt az? - Amit ereztél, a boszorkány szaga volt. - Nem fog titkolni elıtte semmit. A teste egy gyermeké, de egy erıs, kitartó nı elméje és lelke lakozik benne. Nem kell pajzsot tartania eléje. A tehetsége mellett bír a másik életében felhalmozott erıvel és tapasztalattal. Csak abban kell segítenie, hogy megtalálja a kulcsot elméjének e kincseket rejtı tárházához. - Amit láttál, a boszorkány árnya volt. Amit ereztél, a boszorkány szaga volt. - Ki az a boszorkány? - Egy nap majd elmondom, nemsokára. Most azonban vissza kell mennünk a táborba. Sürgıs elintéznivalóink vannak.

A boszorkány megtalálta ıket. Taitának rá kellett jönnie, hogy hagyta magát elringatni a hely nyugalma által, és túl sokáig idızött ezen a szép helyen. Életereje felduzzadt, mint egy hullám: a boszorkány megérezte, aztán kifürkészte, hol van. Tovább kell állniuk, mégpedig gyorsan. Szerencsére az emberek kipihenték magukat, és teljesen visszanyerték erejüket. Hangulatuk jó volt. A lovak erısek voltak. A durrászsákokat megtöltötték. A kardok élesek voltak és a felszerelést megjavították. Ha a boszorkány megtalálta ıket, Taita is megtalálta ıt, tudta, merre van tanyája. Meren felsorakoztatta az embereket. A mocsár súlyos vámot szedett. Közel másfél évvel ezelıtt ki-lencvenhárman lovagoltak ki a qebui erıdbıl. Har-minchatan maradtak, hogy felálljanak a szemlére. A lovak és öszvérek esetében valamivel jobb volt a helyzet, az eredeti háromszázból meg az ajándékba kapott öt málhás öszvérbıl összesen száznyolcvanhat maradt. Senki sem nézett hátra, mikor az oszlop kivonult a táborhelyrıl, lekanyargott a domboldalon a síkságra és elindult vissza a folyó felé. Fenna már nem Taita mögött ült Szélfüst hátán. Miután bizonyította lovagló tudományát, saját hátast akart, és Taita egy nyugodt vérmérséklető, robusztus pej heréket választott neki. Fenna örült a lónak. - Lúdnak fogom nevezni -jelentette ki. Taita érdeklıdı tekintetet vetett rá. - Miért pont Lúdnak? - Szeretem a ludakat. És egy lúdra emlékeztet - magyarázta a lány fölényesen. Taita úgy döntött, a legjobb, ha további vita nélkül elfogadja a névválasztást. Amint az út elég széles lett, Fenna Taita mellett lovagolt, térdeik majdnem összeértek, így tudtak beszélgetni. - Megígérted, hogy beszélsz nekem a boszorkányról a vízben. Ez most jó alkalom. - Valóban. A boszorkány nagyon öreg. A kezdeti idık óta él. Nagyon hatalmas és gonosz dolgokat tesz. - Milyen gonosz dolgokat? - Újszülött csecsemıket fal fel. - Fenna megborzongott. — És bölcseket kaparint a karmai közé és felfalja lelkőket. Aztán kihajítja testük üres hüvelyét.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi lehetséges. - Ennél rosszabbat is kell mondanom, Fenna. Hatalmával megállította a nagy folyót, mely a föld anyja, melynek vize életet, ételt és italt ad minden népnek. Fenna ezen elgondolkodott. - A luók azt hitték, én öltem meg a folyót. Elzavartak a faluból, hogy éhen haljak az erdıben, vagy vadállatok faljanak fel. - Kegyetlen és tudatlan népség. - Örülök, hogy Merennel lekaszaboltátok ıket - jelentette ki tárgyilagosan, aztán egy darabig hallgatott. - Miért akarta a boszorkány megölni a folyót? Meg akarta törni a fáraónk uralmát és rabszolgasorba akarta dönteni a birodalom népeit. - Ki az a fáraó és mit jelent a „rabszolgasor"? - Taita elmagyarázta, és Fenna arca elkomorult. - Akkor valóban gonosz. Hol lakik? - Egy nagy tó mellett egy hegyen, messze délen - mutatott Taita elıre. - Most oda megyünk? - Igen. Megpróbáljuk megállítani a boszorkányt és újraindítani a folyó áradását. - Ha olyan messze él, hogyan került a patak vízébe, ahol láttuk? - Nem ıt láttuk, hanem az árnyékát. Fenna homlokát ráncolva, helyes kis orrát fintorít-va birkózott a fogalommal. - Nem értem. Taita benyúlt az övén függı erszénybe, és elıvette a liliomhagymát, amit szemléltetés céljából hozott magával. Átadta a lánynak: - Láttál már ilyen virág-hagymát. Fenna röviden megvizsgálta. - Persze. Rengeteg ilyet győjtöttünk. - Egymásra boruló rétegekbıl áll, és a közepében ott van az apró mag. Fenna bólintott, s Taita folytatta. - A világegyetem is így épül fel. Mi vagyunk a mag a közepében, körülöttünk vannak a létezés rétegei, melyeket nem láthatunk és nem érezhetünk... hacsak nincs meg hozzá az erınk. Érted? Fenna bizonytalanul bólintott, aztán ıszintén beismerte: - Nem, nem értem, Taita. - Szoktál álmodni, mikor alszol, Fenna? - Ó, igen! - válaszolta lelkesen. - Csodálatos álmokat! Felvidítanak és boldoggá tesznek. Néha repülni tudok álmomban, különös és gyönyörő helyeken járok. - Aztán a mosolya lehervadt és arca elkomorult. - De néha megrémítenek és elszomorítanak az álmaim.

Taita hallgatta lidérces álmait, mikor mellette feküdt éjszaka. Soha nem rázta fel belılük, hanem kiterjesztette saját erejét, hogy lecsendesítse és szelíden visszahozza a sötét helyekrıl. - Igen, Fenna, tudom. Almodban elhagyod a létezésnek ezt a rétegét és átlépsz a következıbe. - Fenna elmosolyodott, mikor felfogta Taita szavait. — Bár a legtöbb ember nem tudja álmait irányítani, néhányukban megvan az a különleges képesség, hogy túllássanak a létezés kicsiny magján, amelybe be vagyunk zárva. Néhányan, a beavatottak és a mágusok, arra is képesek, hogy szellemalakban akárhová eljussanak. Azért, hogy messzirıl lássanak dolgokat. - Te is képes vagy erre, Taita? - Taita titokzatosan mosolygott, s Fenna felkiáltott: - Különös és csodálatos lehet! Nagyon szeretném, ha én is képes volnék rá! - Egy nap majd képes leszel. Tudod, Fenna, megláttad a boszorkány árnyékát a vízben, ami azt jelenti, megvan benned a képesség. Csak meg kell tanulnod, hogyan használd és irányítsd. - Szóval a boszorkány kémkedni jött utánunk? Tényleg ott volt? - A szelleme igen. Figyelt bennünket. Félek tıle. - Azt helyesen teszed. De nem szabad megadni magunkat neki. A saját erınket kell szembeszegezni vele, neked és nekem. Harcba kell szállnunk vele és meg kell törnünk gonosz igézetét. Ha sikerül, el fogjuk pusztítani és ez a világ jobb hely lesz utána. - Segíteni fogok neked - jelentette ki Fenna ünnepélyesen, - de elıbb meg kell tanítanod, hogyan tegyem. - Az eddigi fejlıdésed csodával határos - nézett rá ıszinte bámulattal. Már éledezik benne a királynı elméje és szelleme, aki a másik életében volt. - Megértél arra, hogy többet is megtanulj. Máris nekilátunk.

Minden reggel, amint lóra szálltak és elindultak egymás mellett, elkezdıdött az oktatás, és folytatódott egész nap, amíg úton voltak. Taita elsı dolga az volt, hogy megértesse Fennával egy mágus alapvetı kötelességét: a képességet, mellyel meg van áldva, körültekintıen és felelısségteljesen alkalmazza, soha ne használja léhán vagy könnyelmően, csip-csup, önzı célokra. Mikor megértette ezt a szent kötelességet és ünnepélyes esküvel elfogadta, rátértek a varázslás legegyszerőbb formáinak tanulmányozására. Eleinte Taita ügyelt arra, hogy ne terhelje túl felfogóképességét, és olyan ütemet diktáljon, amit fenn tud tartani. De fölösleges volt aggódnia, Fenna fáradhatatlan volt és eltökéltsége töretlen. Elıször azt tanította meg, hogyan védelmezze magát: hogyan szıje meg a rejtızködés fátylát, ami elrejti mások szeme elıl. Ezt minden este gyakorolta, mikor biztonságban voltak az éjszakára rögtönzött kerítésen belül. Fenna Taita mellett ült, és az irányításával próbálta végrehajtani a rejtızködés varázslatát. Sok türelmes gyakorlást igényelt, de végül sikerült. Egyszer, miután a lány elleplezte magát, Taita Merenért kiáltott. - Nem láttad Fennát? Beszélni akarok vele. Meren körbenézett, és pillantása elsiklott a gyermek fölött. - Néhány perce még itt volt. Bizonyára kiment a bokrok közé. Megkeressem? - Nem szükséges, nem volt fontos. - Meren elment, és Fenna örömében elkuncogta magát. Meren megpördült és kikerekedett a szeme a meglepetéstıl. - Hiszen itt van! Ott ül melletted! - Aztán elvigyorodott. - Ügyes vagy, Fenna! Ez nekem sose sikerült, bármennyire igyekeztem. - Most láthatod, hogyan törik szét a varázs, akár az üveg, ha elveszted az összpontosítást - korholta Taita a lányt. Miután megtanulta, hogyan rejtse el fizikai valóját, megtaníthatta azt is, hogyan leplezze elméjét és auráját. Ez nehezebb feladat volt. Elıször is bizonyosnak kellett lennie abban, hogy a boszorkány nem leselkedik utánuk, mert amíg Fenna nem sajátította el teljesen a varázslás mesterségbeli fogásait, kísérletezés közben roppant sebezhetı célpontja bármi rosszindulatú befolyásnak. Ki kellett fürkésznie az étert maguk körül, mielıtt hozzáfogtak, és egy pillanatra sem

lankadhatott az ébersége. Fenna elsı feladata az volt, hogy megértse, minden élıt körülvesz az élet aurája. Nem látta, és nem is lesz képes látni, amíg fel nem nyílik a belsı szeme. Taita elhatározta, hogy amint lehet, elviszi Saraswati templomába, bármilyen fáradságos is az út oda. Addig neki kellett leírnia. Mikor Fenna felfogta az aura fogalmát, továbbléphetett, és elmagyarázta a belsı szemet és a beavatottak képességét az alkalmazására. - Neked van belsı szemed, Taita? - Igen, de a boszorkánynak is van. - Az én aurám milyen? - kérdezte ártatlan nıi hiúsággal. - Csillámló aranyfény, amihez foghatót még soha nem láttam, és nem hiszem, hogy valaha is látni fogok. Isteni eredető. - Fenna arcán felragyogott az öröm, és Taita folytatta: - Épp ebben van a nehézség. Ha továbbra is engeded így sugározni, a boszorkány észre fogja venni, és rájön, milyen komoly fenyegetést jelenthetsz neki. Ez elgondolkodtatta Fennát. - Azt mondtad, a boszorkány megfigyelt bennünket. Akkor nem észlelte már az aurámat? Nincs túl késı, hogy megkíséreljük elrejteni elıle? - Még a beavatottak sem képesek a távolból észlelni egy aurát. Ez csak akkor lehetséges, ha közvetlenül szemléljük az alanyt. A boszorkányt kísértetként láttuk a vízben, és ı is így látott minket. Láthatta testi valónkat, hallhatta beszélgetésünket, sıt érezhette a szagunkat is, ahogy mi is az övét, de az aurádat nem láthatta. - És a tiédet, Taita? Elrejtetted elıle? Beavatottként se a boszorkány, se én nem sugárzunk aurát. - Tanítsd meg, hogyan rejtsem el az enyémet - kérte Fenna. Taita belegyezıen bólintott. - Jól van, de nagyon óvatosnak kell lennünk. Meg kell gyızıdnöm róla, hogy nem figyel, és nem is hallgatózik. Nem volt könnyő feladat. Fenna csak Taitára támaszkodhatott, hogy megtudja, mennyire sikeresek erıfeszítései. Eleinte csak annyit ért el, hogy az aurája pislákolni kezdett, de szinte nyomban ugyanolyan ragyogással égett, mint elıtte. Nem adták fel, és fokozatosan a pislákolásból jelentıs mérvő tompulás lett. De hetekbe telt, mire tetszés szerint olyan szintre tudta elfojtani, ami nem volt feltőnıbb, mint Merené vagy bármelyik katonáé, és ezt a szintet huzamos ideig fenn is tudta tartani. Kilenc nappal a fennsíkról való távozás után elérték a folyót. Bár közel egy mérföld széles volt parttól partig, a Nílus vize nem áradt erısebben, mint azé a pataké, melynek partján a durrát elvetették. A vékonyán

csörgedezı ér szinte elveszett a széles, száraz homok- és iszappadok között. Az ı szükségleteikre azonban elég volt. Délnek fordultak és a folyó keleti partján haladva naponta sok mérföldet tettek meg. Az elefántok mély gödröket ástak a folyómederbe, hogy elérjék a tisztább talajvizet. Az emberek és az állatok ezekbıl ittak. Naponta találkoztak az óriási szürke állatok nagy csordáival, amint a gödröknél ittak, ormányukat a szájukhoz emelték, és a felszívott vizet rózsaszín torkukba fröcskölték, de az oszlop közeledtére feliramodtak a parton, és hatalmas fülüket lengetve, trombitáivá berohantak az erdıbe. Sok bikának volt hosszú, vastag agyara, és Meren-nek nagy erıfeszítésébe került türtıztetni vadász-ösztönét, hogy engedje ıket elmenekülni. Találkoztak sillukokkal is, akik a marháikat legeltették a part mentén. Nontut elragadta érzelmeinek áradata. - Nagy és bölcs öreg, ezek az emberek itt a falumból valók, és híreket hoztak a családomról - mondta Taitának. - Az egyik feleségemet két évszakkal ezelıtt elkapta egy krokodil, mikor vízért ment a folyóra, de a másik három jól van, és sok gyereket szültek. - Taita tudta, hogy Nontu az utolsó nyolc évet Qebuiban töltötte, és elcsodálkozott a gyermekáldáson. - A fivéreim gondjaira bíztam a feleségeimet - magyarázta vidáman Nontu. - Úgy tőnik, jól gondjukat viselték - jegyezte meg Taita szárazon. - A legidısebb lányom meglátta az elsı vörös holdját és eladósorba jutott - folytatta Nontu. - Azt mondják, szemrevaló teremtés lett belıle és a fiatal férfiak sok marhát ígértek érte. Vissza kell mennem a falumba ezekkel az emberekkel, akik a rokonaim, hogy elrendezzem a házasságot és gondoskodjam a marhákról. - Elszornorít, hogy el kell válnunk tıled - mondta neki Taita. - És te, Nakonto? Te is itt hagysz minket? - Nem, bölcs öreg. Az orvosságod jót tesz a beleimnek. Ráadásul jó étel meg jó harc van a társaságodban. Jobban tetszik, mint a sok feleség a visítozó porontyaikkal. Megszoktam már, hogy ilyen teher nélkül éljek. Én veled utazom tovább. Három napig táboroztak Nontu faluja mellett. Több száz nagy, kúpalakú szalmakunyhó sorakozott körben a hatalmas karámok körül, ahová a marhákat minden éjjel beterelték. Ott a marhapásztorok megfejték a teheneket, aztán vért csapoltak minden állat egyik nyaki erébıl. Úgy látszott, ez az egyetlen táplálékuk, mert növényt nem termesztettek. A férfiak, de még az asszonyok is rendkívül magas termetőek voltak, de karcsúak és könnyed mozgásúak. A fiatal nık törzsi tetoválásaik dacára is kellemes látványt nyújtottak. Vihogva, kacarászva győltek a tábor köré, és

merészen kacsingattak a katonákra. A harmadik nap búcsút mondtak Nontunak, és induláshoz készülıdtek, mikor öt katona érkezett küldöttségbe Merenhez, mindegyik egy meztelen silluk lánnyal kézen fogya, aki kísérıje fölé tornyosult. - Szeretnénk ezeket a csibéket magunkkal hozni - mondta Shofar, a csoport szószólója. - Tisztában vannak a szándékotokkal? - kérdezte Meren, hogy ideje legyen fontolóra venni a kérést. - Nakonto elmagyarázta nekik, és szívesen jönnek. - Mi a helyzet az apákkal és fivérekkel? Nem akarunk verekedést. - Mindegyik kapott egy bronztırt, és elégedettek a vásárral. - Tudnak lovagolni? - Nem, de kénytelenek lesznek megtanulni. Meren levette a bırsisakját, megvakarta a fejét, aztán Taitára pillantott tanácsért. Taita a vállát vonogatta, de a szeme huncutul csillogott. - Talán meg lehet tanítani ıket fızni, vagy legalább ruhát mosni - javasolta. - Ha bármelyik galibát okoz, vagy bármi civakodás vagy verekedés tör ki miattuk, visszaküldöm ıket az apjukhoz, mindegy, milyen nagy utat kell megtenniük - mondta Meren Shofarnak szigorúan. - Ügyeljetek rájuk, ez minden. Az oszlop útnak indult. Este, mikor letáboroztak, Nakonto jött jelentést tenni Taitának, és ahogy az már szokásukká vált, elüldögélni mellette egy kis ideig. - Ma nagy utat tettünk meg - mondta. - Sok nap utazás után kétszer mutatta az összes ujját, húsz napot jelezve, - elhagyjuk a népem földjét, és belépünk a csimákéra. - Kik ık? Testvéreik a sillukoknak? - İk az ellenségeink. Alacsony termetőek és nem olyan szépek, mint mi vagyunk. Átengednek majd a földjükön? - Önként nem, bölcs öreg - Nakonto arcára ragadozó mosoly ült ki. Harc lesz. Sok éve nem volt alkalmam csimát ölni. - Aztán hozzátette, mintha csak úgy mellékesen jutna eszébe: - A csimák emberevık.

Mióta eljöttek a fennsíkról, Taita és Meren bevezette azt a gyakorlatot, hogy négy napig utaztak, az ötödiken pedig megpihentek. Ilyenkor elvégezték a szükséges javításokat, pihentették az embereket és állatokat, vadásztak és ehetı növényeket győjtöttek, hogy feltölt-sék a készleteiket. Tizenhét nappal késıbb, hogy Nontut a feleségeire bízták, maguk mögött hagyták az utolsó silluk marhalegelıt is, és a nagy antilopcsordáktól eltekintve lakatlannak tőnı területre léptek. Többnyire ismeretlen fajtájúak voltak, mint Taita és Fenna nagy örömére a fák és egyéb növények zöme is. Fennából ugyanolyan lelkes botanikus vált, mint Taita volt. Keresték marhák vagy emberek jelenlétének jeleit, de nem találtak. - Ez már a csimák földje - mondta Nakonto Tai-tának. - Jól ismered? - Nem, de a csimákat elég jól. Titokzatos, álnok népség. Nem tartanak marhát, ami jól mutatja, hogy vadak. Vadhúst esznek, de mindennél jobban szeretik az embertársaik húsát. Résen kell lennünk, nehogy a tőzhelyükön végezzük. Nakonto figyelmeztetését nem feledve, Meren minden este különös gondot szentelt a zarebaépítésnek, és a szokásosnál több embert rendelt az állatok ırzésére, mikor kicsapták ıket legelni. Ahogy beljebb hatoltak a csima területre, már találtak bizonyítékot a jelenlétükre. Láttak odvas fatörzseket, ahonnan kifüstölték a méheket. Aztán láthatóan jó ideje lakatlan kunyhókat találtak. Frissebbek voltak a lábnyomok, amiket a folyó iszapjában láttak, ahol harminc ember kelt át libasorban a keleti partról a nyugatira, ezek csak néhány naposak voltak. Fenna kezdettıl fogva elbővölte az új silluk feleségeket, kik nem sokkal voltak idısebbek nála. Megvitatták egymás között a haja és a szeme színét, minden mozdulatát figyelték, de csak tisztes távolból. Végül Fenna tette meg az elsı közeledı lépéseket és nemsokára vidáman gesztikulálva társalogtak, tapogatták Fenna haját, visítozva nevetgéltek, esténként együtt fürödtek a sekély folyóban. Fenna Nakontót kérte meg, hogy tanítsa, és ugyanolyan gyorsan elsajátította a silluk nyelvet, mint korábban az egyiptomit. Sok szempontból még gyerek volt, és Taita örült, hogy van korban jobban hozzáillı szórakoztató társasága. Arra azért nagyon vigyázott, hogy ne kóboroljon el túl messzire a többi lánnyal. A közelében

maradt, hogy azonnal a segítségére siessen az elsı természetellenesen hideg fuvallatra a levegıben vagy az idegen jelenlét bármi más jelére. Rászoktak, hogy egymás közt sillukul beszéljenek, mikor fennállt a veszély, hogy ellenfelük figyeli ıket. - Talán ez az egyetlen nyelv, amit még a boszorkány sem ért, bár kétlem - jegyezte meg Taita, - mindenesetre számodra jó gyakorlás. Már mélyen bent jártak a csimák földjén, mikor egy kemény nap végén magas mahagónifák között építették meg a zarebát. A fák körül magas, bolyhos rózsaszín virágzatú fő nıtt. A lovaknak ízlett, már antilopcsordák is legelésztek rajta. Nyilvánvalóan még nem találkoztak vadászokkal, mert annyira szelídek és gyanútlanok voltak, hogy könnyő lıtávolba engedték az íjászokat. Meren bejelentette, hogy a következı napot pihenéssel töltik, és hajnalban négy csapatot küldött ki vadászni. Mikor Taita és Fenna elindultak szokásos növénygyőjtı kirándulásukra, ragaszkodott hozzá, hogy Shofar és még két katona velük tartson. - Van valami a levegıben, ami nyugtalanít - volt az egyetlen magyarázata. Taita szívesebben maradt volna kettesben Fennával, de tudta, nincs értelme vitatkozni, mikor Meren valamit érez a levegıben. Lehet, hogy varázslóinasnak nem vált be, de harcos, és a bajt meg tudja szimatolni. Mikor késı délután visszamentek a táborba, a vadászni küldött négy csapat közül még csak három tért vissza. Eleinte nem aggódtak, azt gondolták, bármelyik pillanatban megérkezhetnek, de egy órával napnyugta után az egyik hiányzó vadász lova tajtékosan, egyik vállán megsebesülve vágtatott be a táborba. Meren azonnal fegyverbe szólította az összes katonát, és tüzeket gyúj-tatott, hogy irányfényül szolgáljanak a hiányzó vadászoknak. Pirkadatkor, amint elég világos volt, hogy a sebesült ló nyomait visszakövessék, Shabako és Hilto egy jól felfegyverzett csapat élén a keresésükre indult. Taita Meren gondjaira bízta Fennát, és Nakontóval együtt velük tartott. Alig néhány mérföldre a tábortól egy csoport ezüstös levelő fa alatt iszonyatos látvány tárult elébük. Nakonto a nyomolvasó tudománya révén és a csima szokások ismeretében pontosan tudta, mi történt. Egy nagy csapat rejtızött el a fák között, és lesben állva várta, hogy a vadászokon orvul rajta üssön. Nakonto felemelt a földrıl egy elefántcsont karperecet. - Ezt csima készítette. Nézd, milyen durván van megmunkálva, egy silluk gyerek szebbet csinálna - mondta Taitának. Megmutatta a nyomokat a fák törzsén, ahol a csimák felmásztak az ágak közé. - így szeretnek ezek ez álnok sakálok harcolni, alattomos ravaszsággal, nem bátorsággal.

Mikor a négy egyiptomi katona belovagolt a lombok alá, a csimák rájuk vetették magukat az ágak közül. Ezzel egy idıben a társaik elırontottak leshelyükrıl és leszúrták a lovakat. - A csima sakálok lerántották a lovasokat a nyeregbıl, valószínőleg arra se volt idejük, hogy kardot rántsanak - mutatta Nakonto a dulakodás nyomait. - Itt szúrták le ıket lándzsával, nézzétek a vért a füvön. - A csimák a holttesteket a bokájuknál fogva háncskötélen a legközelebbi fák alacsony ágaira kötötték, és úgy darabolták fel ıket, ahogy egy antilopot szokás. - Elıször mindig a májat és a zsigereket eszik meg - magyarázta Nakonto. - Itt rázták ki a gyomrokat, mielıtt megsütötték a parázson. Aztán felnégyelték a testeket és rudakra kötözték, amiken elszállították. A bokában elvágott lábak még ott lógtak az ágakon. A levágott kezeket és fejeket a tőzre dobták, s amikor megsültek, lerágták a tenyereket és leszopták a húst az ujjcsontokról. A koponyákat meglékelték, a megfıtt agyat kézzel kimerték, aztán lekaparták az archúst és kitépték a nyelvet, amit a csimák ínyencfalatnak tartanak. A betört koponyák és kisebb csontok még ott hevertek szerteszórva. A döglött lovakkal nem fáradoztak, valószínőleg túl nehéz tehernek találták. Végül a meggyilkolt katonák ruháit, fegyvereit és egyéb felszerelésüket magukkal cipelve elindultak nyugatnak, gyors iramban. - Ne vegyük üldözıbe ıket? - kérdezte Shabako dühösen. - Nem hagyhatjuk ezt a mészárlást bosszu-latlanul. Nakonto is égett a vágytól, hogy megkezdjék *a hajszát, szemében izzott a vérszomj, de Taita pillanatnyi gondolkodás után megrázta a fejét. Harmincan-negyvenen lehetnek, mi csak hatan vagyunk. Majdnem egy teljes nap elınyük van, és számítanak arra, hogy üldözıbe vesszük ıket. Nehéz terepre vezetnek majd, és orvul rajtunk ütnek. - Körülnézett az erdıben. — Biztosan hagytak hátra néhány embert, hogy kémkedjenek utánunk. Valószínőleg most is figyelnek minket. Néhány katona kihúzta kardját, de mielıtt berontottak volna az erdıbe, Taita megállította ıket. - Ha mi nem követjük ıket, majd ık követnek minket, s ez az, amire szükségünk van. Akkor olyan helyre vezethetjük ıket, amit mi választottunk az ölesre. - Eltemették a koponyákat a levágott lábakkal együtt, aztán visszatértek a táborba. Másnap korán reggel ismét oszlopba rendezıdtek és folytatták a végtelen utazást. Délben megálltak pihen-ni és a lovakat megitatni. Taita utasítására Nakonto bevette magát az erdıbe, és a fák közt árnyékként lopakodva az oszlop mögé került. Három pár meztelen talp nyomát találta a lovak nyomai fölött. Újabb széles kerülıvel visszament az oszlophoz, és

jelentést tett Taitának. - A szemed messzire lát, bölcs öreg. Három sakál van a nyomunkban. Ahogy elıre megmondtad, a falka sem lehet messzire mögöttünk. Aznap este sokáig ültek a tőz körül, terveket kovácsolva másnapra. Reggel gyors ügetésben indultak útnak. Fél mérföld után Meren parancsára az iramot vágtára fokozták. Gyorsan megnövelték a távolságot maguk és a csima felderítık között, akikrıl tudták, hogy ott vannak a nyomukban. Útközben Meren és Taita a terepet fürkészte, olyan helyet keresve, amit az elınyükre fordíthatnak. Elıttük egy magányos kis domb emelkedett az erdı fölé, arra vették az irányt. Keleti lejtıjén az elefántok által jól kitaposott út vezetett felfelé. Mikor követték, látták, hogy fölötte a domboldal meredek és sőrő tüskésbozót borítja. A gonosz, horgas tüskék és a sőrőn egymásba fonódott ágak áthatolhatatlan falat alkottak. Az út túloldalán a ritka erdı elsı pillantásra nem sok fedezéket kínált egy rajtaütéses támadáshoz. Mikor azonban Taita és Meren egy kicsit beljebb lovagolt az erdıbe, egy kiszáradt vízmosásra bukkantak, ami elég mély és széles volt, hogy elrejtse az oszlopot emberestül, lovastul. A vádi szája mindössze százhúsz lábnyira, könnyő nyíl-lövésnyire volt az elefántúttól. Sietve csatlakoztak az oszlophoz, amely egy kis ideig még az elefántúton haladt, aztán Meren ismét megállt, és három legjobb íjászát elbujtatta az út mellett. - Három csima felderítı követ minket. Egy jut min-degyikıtökre mondta nekik. - Eresszétek közel ıket, és gondosan célozzatok. Nem hibázhattok. Gyors, biztos öles legyen. Egy se oldhat kereket, hogy figyelmeztesse a többieket, akik mögöttük jönnek. Otthagyták a három íjászt, és továbbmentek. Egy fél mérföld után letértek az útról, és széles félkört leírva visszakerültek a vádihoz a domb oldalában. Belovagoltak a vízmosásba és leszálltak. Fenna és a silluk lányok a lovakkal maradtak, felkészülve arra, hogy elıvezessék az állatokat, mikor a katonák értük kiáltanak. Taita Fennával maradt, hiszen csak egy pillanatig tart majd Merenhez csatlakoznia, ha itt az idı. Az emberek felajzották íjaikat, és felsorakoztak a vádi szájánál az elefántúttal szemben. Meren parancsára leguggoltak, hogy ne lehessen ıket látni, pihentessék a lábukat meg a karjukat, és felkészüljenek a csatára. Csak Meren és a kapitányok figyelték az utat fő vagy bokrok mögé rejtızve, hogy elfedjék fejük körvonalait. Nem kellett soká várniuk, és a három csima felderítı feltőnt az úton. Keményen futottak, hogy lépést tartsanak a lovakkal. Testük fénylett az izzadságtól, mellük zihált és lábuk térdig poros volt. Meren

figyelmeztetıen felemelte a kezét, és az emberei mozdulatlanná dermedtek. A felderítık gyorsan ügetve elhaladtak a lesben álló katonák elıtt, és az 7utat követve eltőntek az erdıben. Meren feszültsége kissé felengedett. Kicsit késıbb a három íjász jött elı az erdıbıl, és leereszkedett a vádiba. Meren kérdı pillantására a vezetıjük elvigyo-rodott és a friss vérfoltokra mutatott a tunikáján: a felderítıkkel leszámoltak. Aztán ık is letelepedtek várakozni a csimák csapatára. Valamivel késıbb, az erdıbıl, a jobb oldalon, egy szürkepapagáj panaszos vészkiáltása hangzott fel: - Kíí-víí! Kíí-víí! - Aztán egy pávián ugatott fel mérgesen a domb tetején. Meren felemelt öklével adott jelet az íjászoknak, akik nyilat helyeztek a húrra. Feltőnt a portyázó csima csapat elıırse az elefánt-út kanyarulatában. Ahogy közeledtek, Meren alaposan szemügyre vette ıket. Alacsony, zömök, görbelábú férfiak voltak, cserzett bırbıl készült ágyékkötıben. Még akkor sem lehetett pontosan megszámolni ıket, amikor a teljes csapat a látómezıbe került, mert szoros, zárt alakzatban és gyorsan haladtak. - Legalább százan vannak, talán többen is. Pompás mulatságnak nézünk elébe, arról kezeskedem - mondta Meren, várakozással a hangjában. A csimák különféle bunkókkal és kıhegyő lándzsákkal voltak felfegyverkezve. A vállukra vetett íjak kicsik és kezdetlegesek voltak. Meren úgy gondolta, harminc lépésnél nagyobb távolságból aligha lehet halálos lövést leadni velük. Aztán összeszőkült a szeme: az egyik vezérnek egyiptomi kard volt a vállára vetve, a mögötte haladó férfi pedig bırsisakot viselt, bár régi fajtát. Rejtélyes dolog, de nem volt ideje eltőnıdni rajta, mert a csima alakzat eleje a fehér kıhöz ért, amit a lıtávolság jelzéseként helyezett el az út mellett. Most a teljes balszárny ki volt szolgáltatva az egyiptomi íjászok nyilainak. Meren balra, majd jobbra pillantott. Az emberei feszülten figyeltek. Meren hirtelen leeresztette felemelt jobb kezét, mire az íjászok talpra ugrottak. Egy emberként feszítették meg a húrokat, egy pillanatot kivártak, míg igazítottak a célon, aztán magas ívben néma nyílfelhıt eresztettek az égre. Mielıtt az elsı célba ért, a második felhı is felszállt. A nyilak oly csendben suhantak, hogy a csimák fel sem néztek. Aztán olyan hanggal, mint mikor esı veri a víz felszínét, a nyilak lezáporoztak rájuk. Úgy tőnt, nem is értik, mi történik velük. Az egyik csak állt ott, megzavarodottan meredve a bordái közül kiálló nyílvesszıre. Aztán a térdei összecsuklottak alatta és a földre zuhant. Egy másik kis körökben tántorogya próbálta kirángatni a torkába fúródott nyilat. A többiek láthatóan nem fogták fel, hogy eltalálták ıket, még azok sem, akik halálos sebet kaptak.

Mikor a harmadik nyílzápor hullott közéjük, a talpon maradtak ordítva, üvöltve eredtek fejvesztett futásnak a szélrózsa minden irányába, mint ahogyan egy csapat gyöngytyúk szalad szét, mikor sas csap le rájuk. Néhányan egyenesen a vízmosásnak rohantak, és az íjászok alacsonyabbra céloztak. Ilyen közelrıl egyetlen nyílvesszı sem vétette el célját, tompa puffanással csapódtak az élı húsba. Volt olyan, amelyik átfúrta az eredeti célpont mellkasát és továbbrepült, hogy megsebesítse az utána jövıt. A dombon felfelé menekülık a tövisbokrokba ütköztek és visszakényszerültek a nyílzáporba. - Hozzátok a lovakat! - bömbölte Meren. Fenna és a silluk lányok siettek teljesíteni parancsát. Taita felpattant Szélfüst hátára, Meren és emberei pedig elhajították az íjakat és lóra szálltak. - Elıre! Roham! - ordította Meren. - Kínáljátok meg a pengével ıket! A lovasok felnyargaltak a vádi oldalán, és váll váll mellett rontottak a megzavarodott csimákra, akik látták jönni ıket, és megpróbáltak visszafordulni az emelkedın. A tüskebokorfal és a kardok csillogó bronzköre közé szorultak. Egyesek nem próbáltak menekülni, térdre estek és karjukkal eltakarták fejüket. A katonák a kengyelben felállva szúrták le ıket. Mások a tövisbokrokban vergıdtek, mint hálóba akadt halak. A lovasok úgy vágták le ıket, mint a tőzifának valót. Mire végeztek szörnyő munkájukkal, a domboldalon és alatta az úton egymás hátán hevertek a testek. Néhány csima nyögve vonaglott, de a legtöbb mozdulatlanul hevert. - Leszállni! - parancsolta Meren. - Végezzétek be! A katonák gyorsan bejárták a csatateret, és ledöftek mindenkit, aki mutatott valami életjelet. Meren észrevette a csimát a bronzkarddal, még mindig ott lógott a vállán. Három nyílvesszı állt ki a mellébıl. Meren lehajolt a kardért, de ebben a pillanatban Taita elkiáltot-ta magát: - Meren! Mögötted! - A hatalom hangját használta, ami szárnyakat adott Merennek. Felegyenesedett és félrerántotta testét. A mögötte fekvı csima halottnak tettetve magát: megvárta, míg Meren figyelme elterelıdik, akkor talpra ugrott és nehéz kıbunkójával feléje sújtott. A fejét nem találta el, de a bal vállát súrolta az ütés. Meren megpördült, kivédte a következı csapást, és kardja hegyét a csimába döfte, átszúrta szegycsonttól gerincig. Egy csuklómozdulattal elfordította a pengét, hogy kitágítsa a sebet, s mikor kirántotta, a vér vastag sugárban ömlött ki a csima szívébıl. Kezét sérült vállára szorítva elüvöltötte magát: - Öljétek meg mindet újra! Ezúttal biztosra menjetek! A katonák emlékeztek társaikra, kiket úgy lógattak fel az ágakra, mint birkákat a mészárszék kampóira, és élvezettel vágva, szúrva munkához

láttak. A tüskésbozót-ban elbújt néhány csimát elırángatták, visítottak, mint disznók a vágóhídon, és lemészárolták. Csak amikor már biztos lehetett felılük, engedte meg Meren az embereinek, hogy átkutassák a hullákat és összeszedjék a nyílvesszıiket. Az egyetlen sebesült ı maga volt. Derékig levetkızve, hátával egy fatörzsnek dılve ült, amíg Taita megvizsgálta a vállát. Nem vérzett, de sötét véraláfutás jelent meg rajta. Taita elégedetten morgott. - Csontod nem törött. Egy ilyen öreg róka hathét nap múlva olyan lesz, mint új korában. Bedörzsölte a vállát balzsammal, és egy vászoncsíkkal felkötötte karját, hogy kényelmesebb legyen, aztán leült Meren mellé. A kapitányok odahordtak mindent, amit a csima halottaknál találtak, hogy megvizsgálják. Fából faragott tetőfésők, durva elefántcsont csecsebecsék, ivótökök meg zöld levelekbe csomagolva és háncskötéllel átkötve felfüstölt húsdarabok, némelyik még kicsontozatlan. Taita megvizsgálta a húst. - Emberé. Szinte biztos, hogy a társaink maradványai. Temessétek el tisztességgel. Aztán figyelmüket a csima fegyverekre fordították, többnyire bunkók meg lándzsák voltak, kovakı vagy obszidián heggyel. A késpengék durván faragott kovakıbıl voltak, nyelük nyersbırcsíkokkal volt betekerve. Csupa vacak! Nem érdemes cipelni - mondta Meren. Taita egyetértıén bólintott. - Dobjátok az egészet tőzre. Végül szemügyre vették a fegyvereket és egyéb tárgyakat, melyeket nyilvánvalóan nem a csimák készítettek. Egy részüket kétségkívül a négy orvul megölt vadász holttestérıl rabolták: bronz fegyvereket, íjakat, bırsisakokat és bélelt mellényeket, vászon tunikákat meg türkiz és lazúrkı amuletteket. Voltak azonban érdekesebb tárgyak is, viseltes bırsisakok és bırbıl készült mellvértek, amilyeneket az egyiptomi hadseregben már évtizedek óta nem használtak. Aztán ott volt a kard, ami Merennek majdnem az életébe került. Pengéje kopott volt, éle kicsorbult a grániton vagy más durva kövön való fenéstıl. Finoman megmunkált, ezüsttel kirakott markolata volt, néhány foglalatból kiestek vagy kifeszegették a drágaköveket. A belevésett hieroglifák szinte olvashatatlanná koptak. Taita a fénybe tartva ide-oda forgatta, de nem tudta kivenni az írást. Fennát hívta. - Használd az éles fiatal szemedet. A lány odatérdelt mellé, és szemügyre vette a vése-tet, aztán akadozva felolvasta: - Lotti vagyok, Lotti fia, a Legjobb Tízezer egyike, a Vörös Út bajnoka, tábornok és parancsnok az isteni Mamose fáraó seregében. Éljen örökké!

- Lotti! - kiáltott fel Taita. - Jól ismertem. Másod- parancsnoka volt a regimentnek, amit Lostris királynı küldött Etiópiából Aqer úr parancsnoksága alatt, hogy keressék meg Nílus Anyánk forrását. Derék katona volt. Szóval úgy látszik, az embereivel legalább eddig eljutott. - Lord Aqer és a többiek mind itt haltak meg, és megették ıket a csimák? - tőnıdött Meren. - Nem. A hatujjú kis Hathor-pap, Csiszcsosz szerint Aqer látta a vulkánt és a nagy tavat. Mi több, Lostris királynı ezer embert adott alája. Kétlem, hogy a csimák mind le tudták volna mészárolni ıket - mondta Taita. - Szerintem lesbıl rajtaütöttek egy Lotti vezette különítményen, ahogy a mi embereinkkel is tették. De hogy a csimák egy egész egyiptomi sereget elpusztítottak volna? Nem hiszem. - Beszélgetés közben Taita lopva Fenna arckifejezését figyelte. Valahányszor Lostris királynı neve elhangzott, a lány összeráncolta homlokát, mintha valami az elméje mélyén rejtızı illékony emléket keresne. Egy nap minden visszajön hozzá, a másik életének minden emléke, gondolta, de hangosan csak any- nyit mondott Merennek: - Valószínőleg sosem tudjuk meg az igazat Lotti sorsáról, de a kardja bizonyíték számomra, hogy ugyanazt az utat követjük délnek, amit Aqer úr. De már túl sokat idıztünk itt. - Felállt. - Mikor indulhatunk tovább? - Az emberek készen állnak - mondta Meren. Vidámak voltak, mint tanóráról elengedett iskolásfiúk, az árnyékban ültek és tréfálkoztak a silluk lányokkal, akik ételt és kancsókban durrasört szolgáltak fel nekik. - Nézd, milyen lelkesek. Egy jó kis csetepaté jobbat tesz a harci szellemüknek, mint egy éjszaka Felsı-Egyiptom legcsinosabb Szajnájával. - Nevetni kezdett, de abbahagyta, hogy megdörgölje sérült vállát. - Az emberek készen állnak, de a napnak majdnem vége. A lovaknak nem fog ártani egy rövid pihenı. - Ahogy a válladnak sem - helyeselt Taita.

Úgy látszott, a kemény kis csetepaté elvette a csimák kedvét a további rajtaütésektıl. Bár találtak a jelenlétükrıl árulkodó nyomokat a következı napokban, egyik sem volt friss. Ezek a jelek is fokozatosan ritkultak és idıvel megszőntek. Kijutottak a csimák földjérıl, és lakatlan vidéken folytatták az utazást. A Nílus továbbra is csak egy kis csordogáló erecske volt, de a környezı vidéken láthatóan nagy esızések voltak. Az erdıkben és a szavannán nyüzsögtek a vadállatok, a legelı pedig dús volt és kövér. Taita tartott tıle, hogy mostanra a katonákon úrrá lesz a honvágy és kedvetlenek lesznek, de jókedvőek voltak és lelkesek. Fenna és a silluk lányok lányos tréfáikkal és bolon-dozásukkal szórakoztatták a katonákat. Ketten a silluk lányok közül várandósak voltak, és Fenna kíváncsi volt, hogyan kerültek ebbe a boldog állapotba; mikor megkérdezte, a lányok nevetırohamot kaptak. Fenna nem értette, és Taitához fordult felvilágosításért, aki rövid és homályos magyarázattal szolgált. Fenna egy darabig eltőnıdött rajta. - Pompás mulatságnak hangzik. - A kifejezést Merentıl tanulta el. Taita megpróbálta megırizni komoly arckifejezését, de nem tudott elnyomni egy mosolyt. - Én is így hallottam - ismerte be. - Amikor nagy leszek, szeretnék egy gyereket, hogy játszhassam vele. - Semmi kétség, hogy lesz neked. - Lehetne közösen gyerekünk. Nem volna pompás mulatság, Taita? - De biztosan - helyeselt szívébe nyilalló fájdalommal, tudván, hogy lehetetlen. - De addig még sok más fontos tennivalónk van. Taita nem emlékezett, hogy ennyire jól érezte volna magát azok óta a reges-régi napok óta, mikor fiatal volt és Lostris még élt. Élénkebb és elevenebb volt, és korántsem fáradt ki oly hamar, mint korábban. Ezt leginkább Fenna társaságának tulajdonította. A lány oly gyorsan haladt tanulmányaiban, hogy kénytelen volt más módokat keresni arra, hogy elméjét a benne rejlı lehetıségek szintjén vagy ahhoz közel foglalkoztassa. Ha megengedte, hogy lazítson, akár csak egy kis idıre, a figyelme elkalandozott. Mostanra már a sil-lukot és az egyiptomit egyaránt folyékonyán beszélte. Ha egyszer adeptus akar lenni, meg kell tanulnia a mágusok titkos nyelvét, a tenmasst. Nincs más közvetítı közeg, ami felölelné az ezoterikus

tudás egészét. A tenmass azonban oly összetett és sokrétő, s oly kevés köze van más nyelvekhez, hogy csak a legmagasabb intelligenciával és odaadással bírók remélhetik, hogy teljesen elsajátítják. Ez oly kihívás volt, ami a legjobbakat hozta elı Fennából. Eleinte olyannak találta a feladatot, mintha egy üvegfalat próbálna megmászni, mely nem kínál se kéznek, se lábnak kapaszkodót. Fáradságosán mászott egy kicsit, aztán dühére, elvesztette fogását és lecsúszott. Felállt, és újra próbálta, minden alkalommal egyre hevesebben. Soha nem csüggedt, akkor sem, mikor úgy látszott, egy helyben topog. Taita szembesítette a feladat fontosságával: csak akkor léphet tovább, ha teljesítette. Az idı megérett, de Taita megvárta, míg egyedül vannak a gyékényágyukon éjszaka. Akkor a kezét a lány homlokára tette, és halkan beszélt hozzá, amíg delejes álomba nem zuhant. Mikor teljesen fogékony volt, elkezdhette betáplálni a tenmass magvait az elméjébe. Nem az egyiptomit használta közvetítı nyelvnek, hanem közvetlenül a titkos nyelven szólt hozzá. Sok ilyen éjszakai szeánszra volt szükség, mire a magok vékonyán megtapadtak. Mint egy gyerek, aki elıször áll fel, tett néhány bizonytalan lépést, aztán elesett. A következı alkalommal már szilárdabban, magabiztosabban állt. Taita vigyázott, hogy ne terhelje túl, ugyanakkor tartsa mozgásban. Annak tudatában, hogy a megerıltetés kedvét szegheti, gondoskodott róla, hogy továbbra is elbővölı órákat töltsenek a bao-tábla fölött, könnyed, de sziporkázó csevegéssel, vagy az erdıben kóborolva ritka növényeket keresve. Valahányszor elhaladtak a folyóágy egy kavicsos része mellett, Taita leoldotta az aranymosó serpenyıt az öszvér hátáról, és átszitálták a kavicshordalékot. Míg ı kavargatta a híg iszapot, Fenna éles szemének és fürge ujjainak segítségével szép féldrágaköveket szedett ki a serpenyıbıl. A víz sokat fantasztikus alakúra csiszolt. Mikor megtelt egy zacskó, megmutatta Merennek, aki egy karkötıt és hozzáillı bokaláncot készített neki belılük. Egy nap egy kiszáradt vízesés alatt egy aranyrögöt szedett ki a serpenyıbıl, akkorát, mint a hüvelykujja elsı íze. Szikrázott a napfényben és elkápráztatta a szemét. - Csinálj nekem egy ékszert, Taita kérte. Bár sikerült lepleznie, Taitát piszkálta a féltékenység, mikor a lány a Meren által készített díszeket viselte. Az én koromban? Mosolygott dıreségén. Mint egy epekedı pásztorfiú. Mindazonáltal minden tehetségét és alkotó géniuszát beleadta a feladatba, amit Fennától kapott. A Lotti kardjából való ezüstbıl készített foglalatot és vékony láncot az aranyrögnek. Mikor kész volt, védelmezı erıt varázsolt bele, hogy

oltalmazza viselıjét, aztán a nyakába akasztotta. Mikor Fenna lenézett tükörképére, könny szökött a szemébe. - Gyönyörő - suttogta, - és melegnek érzem a bırömön, mintha élne. - A melegség, amit érzett, az erı kisugárzása volt, amivel Taita felruházta a talizmánt. A legbecsesebb tulajdona lett, és Taita Amulettjének nevezte el. Minél délebbre jutottak, annál felhıtlenebb és vidámabb lett a társaság hangulata. Taitában hirtelen felötlött, hogy van ebben valami természetellenes. Igaz, hogy az utazás most nem oly veszélyes, mint a nagy mocsarakban vagy a csimák földjén, de távol vannak az otthonuktól, az út végtelen, és a körülmények fáradságosak. Semmi nem indokolja derőlátásukat és jókedvüket. A fogyó napvilágnál a folyómederben ült Fennával egy medence szélén, amelyben meggyőlt a víz. A lány a tenmass három alapvetı jelképét tanulmányozta, amit Taita az agyagtáblájára vésett. Mindegyik a hatalom egy-egy szavát jelölte. Összekapcsolva rendkívüli és hatalmas erıvel töltıdtek fel, melynek biztonságos befogadására csak olyan elme volt képes, ami erre gondosan elı volt készítve. Taita szorosan Fenna mellett ült, készen arra, hogy megvédje, ha az összekapcsolás visszahatást váltana ki. A medence túlsó partján egy fekete-fehér, rozsdabarna mellő jégmadár lebegett a víz fölött. Lecsapott, de Fenna oly erısen összpontosított a jelképekre, hogy nem pillantott fel a loccsanásra, mikor a madár megütötte a felszínt, aztán csapkodó szárnyakkal felszállt egy kis ezüstszínő hallal a hosszú fekete csırében. Taita megpróbálta alaposabban elemezni saját érzéseit. Csak egyetlen jó okát találta saját eufórikus lelkiállapotának: szeretetét a mellette ülı gyermek iránt és a benne lelt örömét. Ezzel szemben nyomós okai voltak, hogy mindkettıjüket féltse. Szent feladatot kapott, hogy megvédje fáraóját és hazáját. Szembesülni készül egy gonosz erıvel minden világos terv nélkül, mintha 'egy árva nyúl felkerekedne, hogy megsebezzen egy gyilkos leopárdot. Minden arra mutat, hogy nincs esélye. Szinte bizonyos, hogy a következmények szörnyőek lesznek. Akkor miért cselekszik oly nyilvánvalóan a körülmények mérlegelése nélkül? Tudatára ébredt, hogy még ezt az egyszerő gondolatmenetet is nehezen tudta végigvinni. Olyan volt, mintha szándékosan gördítenének útjába akadályokat. Erıs késztetést érzett, hogy hagyja annyiban, és engedje magát visszacsúszni abba az önelégült jóérzésbe és a képességeibe vetett bizalomba, hogy majd legyızi az akadályokat, mikor szembesül velük, végiggondolt, összefüggı terv nélkül is. Veszélyes és nemtörıdöm lelkiállapot, gondolta, aztán hangosan felnevetett, mintha ez vicc volna.

Megzavarta Fenna koncentrálását: a lány felnézett és összeráncolta homlokát. - Mi az, Taita? - kérdezte. - Figyelmeztettél, hogy veszélyes, ha elterelıdik a figyelmem, mikor a jelképek racionális együtthatóit próbálom összekapcsolni. Szavai magához térítették, és rádöbbent, milyen súlyosat hibázott. Igazad van. Bocsáss meg. - Fenna ismét lenézett az agyagtáblára az ölében. Taita megpróbálta megragadni a problémát, de az homályos és lényegtelen maradt. Keményen az ajkába harapott, vér ízét érezte a nyelvén. Az éles fájdalom kijózanította. Egy erıfeszítéssel sikerült összpontosítania a figyelmét. Van valami, amire muszáj emlékeznie. Megpróbálta elkapni, de megfoghatatlan maradt. Ismét utánanyúlt, de szétfoszlott, mielıtt elkaphatta volna. Mellette Fenna ismét megmoccant és felsóhajtott. Aztán felnézett és félretette az agyagtáblát. - Nem tudok koncentrálni. Érzem a gyötrelmedet. Valami korlátoz téged. - Rábámult azzal a tiszta tekintető zöld szemével és halkan suttogta: -Már látom. A boszorkány az, a medencébıl. - Gyorsan levette az aranyrögöt a nyakából, a tenyerébe fogta, és mindkét kezét kinyújtotta. Taita is kezébe vette Lostris Talizmánját, aztán összekapcsolták kezüket és megalkották a védelem körét. Szinte észrevehetetlenül észlelte az idegen befolyás visszavonulását. Hirtelen eszébe villant, amire emlékezni próbált. Demeter figyelmeztetését próbálta felidézni: Már megfertızött a gonoszságával. Már hozzáfogott, hogy megkötözzön varázslataival és csábításaival. Meg fogja rontani az ítélıképességedet. Hamarosan kételkedni kezdesz a gonoszságában. Jónak, nemesnek és oly erényesnek fog tőnni szemedben, mint bármely asszony, aki valaha élt. Hamarosan úgy fogod látni, hogy én vagyok a gonosz, aki megmételyeztem a lelked vele szemben. Mikor ez megtörténik, elszakított bennünket egymástól, s én elpusztulok. Önként és boldogan fogod megadni magad neki, s ı mindkettınk felett diadalt arat. Együtt ültek a védelmezı körben, míg Taita le nem dobta Éosz bágyasztó befolyását. Elámult a támogatáson, amit Fennától kapott. Erezte, ahogy az erı átárad puha kis kacsójából az ı bütykös, öreg kezébe. Több mint egy életet osztottak meg, és együtt építettek szellemerıdöt gránit- és márványfalak között. A sötétség gyorsan beállt, denevérek cikáztak a víz fölött, le-lecsapva a felszínrıl felszálló bogarakra. A szemközti folyópartról gyászos hiénaüvöltés hallatszott. Nem engedte el Fenna kezét, talpra húzta, és felvezette a parton a zarebába.

Meren fogadta ıket. - Már azon voltam, hogy mentıosztagot küldök értetek - kiáltotta vidáman. Taita késıbb együtt üldögélt vele és a tisztjeivel a tőznél. İk is vidámak voltak, és a karám túlsó végébıl az emberek tréfálkozását is hallotta. Többször felötlött benne a gondolat, hogy kijózanítja ıket, de mindig letett róla. İk is Éosz csábdalára menetelnek, de hadd menjenek boldogan oda, ahová úgyis menniük kell. Amíg én kitartok, mindig lesz rá alkalom, hogy észre térítsem ıket.

Minden nappal mélyebbre hatoltak délre, és Meren és emberei eltökéltsége soha nem ingott meg. Egy este, miután megépítették a zarebát, Taita félrevonta Merent. - Mi a véleményed az emberek hangulatáról? Nekem úgy tőnik, hogy kitartásuk végén járnak, legszívesebben visszafordulnának északnak, Asszuán és az otthonuk felé. Lehet, hogy hamarosan lázadással lcell szembenéznünk. - Próbára akarta tenni Merent, aki felháborodott. - İk az én embereim, mindet jól ismerem. Úgy látom, Mágus, te nem. Nincs egy zendülı hajszál a fejükön, vagy egy lázadó lehelet a tüdejükben. Ugyanúgy lelkesednek a küldetésért, mint én magam. - Bocsáss meg, Meren, hogyan is kételkedhettem bennetek? - morogta Taita, de Meren szájából a boszorkány hangjának visszhangját hallotta. Jó, hogy nem kell komor arcokkal és mogorva hangulattal törıdnöm mindennek a tetejében, gondolta. Ebben Éosz megkönnyíti a dolgomat, vigasztalta magát. Ekkor Fenna szaladt ki a táborból izgatottan kiabálva. - Mágus! Taita! Gyere gyorsan! Li-To-Liti babája ki akar jönni belıle, és nem tudom visszadugni! - Máris megyek és megmentem szegény porontyot a segítségedtıl. Taita felkászálódott, és Fennával a táborba sietett. A szülés gyorsan ment, Taita a silluk lány mellett térdelt, és nyugtatgatta. Fenna elborzadva figyelte a folyamatot. Li-To-Liti minden sikoltására összerezzent. A tolófájások egyik szünetében, mikor a lány izzadságban úszva, lihegve megpihent, Fenna megjegyezte: - Mégsem látszik olyan pompás mulatságnak. Azt hiszem, nem kéne veszıdnünk vele. Éjfél elıtt Li-To-Liti borostyánszín bırő, fekete fürtös fiúnak adott életet. Taitának a gyermek érkezése némi kárpótlást jelentett a keserves úton eltékozolt fiatal életekért. Mindannyian együtt örvendeztek az apával. - Ez jó ómen - mondogatták az emberek egymásnak. - Az istenek mosolyognak ránk. Mostantól fogva vállalkozásunkat siker kíséri. Taita Nakonto tanácsát kérte. - Mi a szokás a népeteknél? Meddig fekszik egy asszony gyermekágyban? - Az elsı feleségem akkor szült, mikor éppen a marhákat tereltük új legelıre. Déltájban ment el a vize. Otthagytam az anyjával a dologra az út

mellett. Még a sötétség beállta elıtt utolértek, ami nagyon helyes volt, mert oroszlánok jártak arra. - Szívósak az asszonyaitok - jegyezte meg Taita. Nakonto enyhén meglepıdni látszott. - Hiszen sillukok - mondta. - Ez megmagyarázza - helyeselt Taita. Másnap reggel Li-To-Liti a csípıjére kötötte a gyermekét, ahonnan elérte a mellét, és nem kellett leszállnia a lóról szoptatnia, és fönn volt a férje nyerge mögött, mikor hajnalban elindultak. Jól öntözött, füves vidéken vezetett az útjuk. A homokos talaj kíméletes volt az állatok lábaihoz és patáihoz. Taita minden apró sérülést vagy bajt a balzsamaival kezelt, így remek kondícióban maradtak. Antilop és bivaly bıséggel akadt, így húsnak soha nem voltak szőkében. A napok oly sima rendszerességgel múltak, hogy szinte egybeolvadni tőntek. A mérföldek elmaradoztak mögöttük, ahogy egyre újabb végeláthatatlan síkságok nyíltak meg elıttük. Végre egy dombvonulat rajzolódott ki a homályos kék látóhatáron. A következı napokban egyre magasabb lett, mígnem úgy tőnt, hogy az égbolt felét betölti, és már ki tudták venni a mély bevágást, amelyben a Nílus folyt. Egyenesen arra vették az irányt, tudván, hogy az kínálja a legkönnyebb átjárást a hegyeken. Közelebb érve tisztán látták a fákkal sőrőn benıtt lejtıket és a rájuk felkapaszkodó elefántutakat. Végül Meren nem bírta tovább türtıztetni türelmetlenségét. Otthagyta az oszlopot, hadd haladjon a saját tempójában, és egy kis csapattal elırelovagolt felderíteni a terepet. Fenna természetesen velük tartott Taita oldalán. Beléptek a szorosba, és elindultak a göröngyös úton a dombtetı felé. Még csak félúton voltak felfelé, mikor Nakonto elıreszaladt és fél térdre ereszkedett, hogy megvizsgálja a talajt. - Mi van? - kiáltott oda Taita. Mikor nem kapott választ, odalovagolt, és kihajolt Szélfüstrıl, hogy lássa, mi ragadta meg a silluk figyelmét. - Lovak nyoma - mutatott Nakonto a puha földre. - Nagyon frissek. Csak egynaposak. - Hegyi zebra? - találgatott Taita. Nakonto határozottan megrázta a fejét. - Lovak, emberekkel a hátukon - fordított Fenna Meren kedvéért. Meren megijedt. - Idegen lovasok. Kik lehetnek ily távol a civilizációtól? Lehet, hogy ellenségesek. Addig nem mehetünk tovább a hágón, amíg ki nem derítjük, kik ezek. - Visszanézett arra, amerrıl jöttek. Lenn a síkságon látták a sárga homokfelhıt, amit az oszlop vert, három

vagy még több mérföld távolságban. - Megvárjuk a többieket, aztán teljes létszámban megyünk tovább. -Mielıtt Taita válaszolhatott volna, a magaslatról hangos kurjantás harsant, és visszhangzóit a dombok között. Mindnyájan megriadtak tıle. - Észrevettek! De Széth bőzös leheletére, akárkik is legyenek, egyiptomiul beszélnek! - kiáltott fel Meren. Tölcsért formált a tenyerébıl és visszaordított a hágóra: - Kik vagytok? - Az isteni Nefer Széthi fáraó katonái! - Gyertek elı és mutassátok magatokat! Megkönnyebbülve nevettek, ahogy a három idegen lovas csörömpölve lejött az ösvényen. Meren már messzirıl látta, hogy egyikük a Mamose-ház kék lobogóját viszi, és mikor még közelebb jöttek, azt is, hogy arcvonásaik egyértelmően egyiptomiak. Meren is megindult feléjük. Mikor a két csapat összetalálkozott, leszálltak a lovakról és lelkesen összeölelkeztek. - Rabat kapitány vagyok - mutatkozott be a vezetı, - Ah-Akhton ezredes regimentjében Nefer Széthi fáraó szolgálatában. - Én Meren Cambyses ezredes vagyok, ugyanazon isteni fáraó különleges küldetésében. - Rabat Meren magasabb rangja elıtt ökölbe szorított kezét a melléhez érintve tisztelgett. Meren folytatta: - És ı itt a mágus, Gallalai Taita. - İszinte tisztelet jelent meg Rabat szemében, és ismét tisztelgett. Taita látta az aurájából, hogy korlátozott értelmi képességő, de alattomosságtól mentes, becsületes ember. - Híred elıtted jár. Mágus. Kérlek, engedd meg, hogy a táborunkba kísérjelek, ahol megbecsült vendégünk leszel, Gyerek lévén Fennáról nem vett tudomást, de a lány rossz néven vette a mellızést. - Nem tetszik nekem ez a Rabat - mondta Taitának silluk nyelven. - Pökhendi alak. Taita mosolygott. Fenna hozzászokott kiváltságos helyzetéhez. Ebben nagyon emlékeztette Lostrisra, mikor Egyiptom uralkodója volt. - Csak egy faragatlan katona - vigasztalta a lányt, - nem méltó a figyelmedre. Megengesztelıdve, Fenna arckifejezése megenyhült. - Mi a parancsod, Mágus? - kérdezte Rabat. - Ott jön a különítményünk a málhával - mutatta Taita a porfelhıt a síkságon. - Kérlek, küldj eléjük egy embert kalauznak. - Rabat azonnal útnak indította egyik emberét, aztán felvezette ıket a meredek, köves ösvényen a hágó gerince felé. - Hol van Ah-Akhton ezredes, a parancsnokod? - kérdezte Taita Rabat mellett lovagolva.

- Meghalt mocsárlázban az elırenyomulásunk során. - Ez hét éve volt? - kérdezte Taita. - Nem, Mágus, kilenc éve és két hónapja - javította ki Rabat. - Ennyi ideje tart számőzetésünk szeretett hazánktól, Egyiptomtól. Taita rájött, hogy elfelejtette beszámítani az idıt, ami ahhoz kellett, hogy eljussanak erre a helyre Karnak-ból. - Ki vette át a parancsnokságot Ah-Akhton ezredes halála után? - Tinát Ankut ezredes. - İ hol van? - Délnek vezette a sereget a folyó mentén a fáraó parancsa szerint. Engem itt hagyott mindössze húsz katonával meg néhány asszonnyal, akiknek az utazás alatt született gyermeke, vagy túl gyengék voltak ahhoz, hogy továbbkísérjék a sereget. - Miért hagyott itt Tinát ezredes? - Parancsba adta, hogy vessek gabonát, tartsak készenlétben egy csapat lovat, és ırizzem a támaszpontot a hátországban, ahová visszavonulhat, ha kénytelen volna meghátrálni a déli vad vidékrıl. - Hallottál felıle, mióta útra kelt? - Néhány hónappal késıbb három embert visszaküldött az összes életben maradt lovával. Úgy látszik, valami olyan vidékre jutottak, ahol rengeteg a légy, niely-nek csípése végzetes a lovakra. Majdnem minden lova elpusztult. Azóta nem kaptunk hírt róla. Az embereivel együtt elnyelte a vadon. Ennek már sok-sok éve. Azóta nem találkoztunk civilizált emberrel rajtatok kívül. - Nem gondoltál arra, hogy itt hagyd ezt a helyet és visszavidd az embereidet Egyiptomba? - kérdezte Taita, hogy felmérje jellemét. - Gondoltam rá - ismerte be Rabat, - de parancsot kaptam, s az a feladatom, hogy tartsam ezt az állomást. - Habozott, aztán hozzátette Különben is ott vannak az emberevı csimák és a nagy mocsarak köztünk és Egyiptom között. - Ami valószínőleg a legnyomósabb oka annak, hogy nem hagytad el az állomáshelyedet, gondolta Taita. Beszélgetés közben felértek a hágó tetejére, elıttük széles fennsík terült el. Szinte nyomban érezték, hogy a levegı itt sokkal kellemesebb, mint lent a síkságon. Elszórtan marhacsordák legelésztek a mezın, s mögöttük Taita meghökkenve látta egy jókora katonai erıd döngölt falait. Sehogy sem illett ebbe a távoli és vad tájba. A civilizációnak ez volt az elsı jele azóta, hogy elhagyták a quebui erıdöt több mint két évvel korábban; ez itt a birodalom elveszett elıretolt állomása, melyrıl Egyiptomban senki sem tudott.

- Mi a neve ennek a helynek? - Tinát ezredes Adari erıdnek nevezte el. Átlovagoltak a legelı tehenek között; nagy, esetlen állatok voltak, hatalmas púp ült a vállukon, vastag szarvaik szélesen szétálltak. Mindegyik irhájának jellegzetes színe és mintája volt, nem volt köztük két egyforma. Vörösek voltak vagy fehérek, feketék vagy sárgák, elütı színő foltokkal és pöttyökkel. - Hol szereztétek ezeket a teheneket? - kérdezte Taita. - Még soha nem láttam hasonlót. - Kereskedünk a bennszülött törzsekkel. İk zebu- nak nevezik. A csordák ellátnak tejjel és hússal bennünket. Nélkülük még többet nélkülöznénk. Meren rosszalló arcot vágott, és szóra nyitotta száját, hogy megrója Rabatot kishitősége miatt, de Taita olvasott a gondolataiban, s egy gyors fejmozdulattal figyelmeztette. Noha mind Merennel, mind Fennával egyetértett a fickó értékét illetıen, nem szolgálna a javukra megsérteni. Szinte biztosan szükségük lesz az együttmőködésére a késıbbiekben. Az erıd körül durra-és dinnyeföldeket láttak, és olyan veteményeket, amiket Taita nem ismert fel. Rabat elmondta a furcsa idegen neveket, leszállt a lováról és leszedett egy nagy fényes fekete termést, amit átadott Taitának. Húslevesben megfızve ízletes és tápláló. Mikor az erıd kapujához értek, a helyırség asszonyai és gyermekei kijöttek az üdvözlésükre, aludttejet és durracipót hoztak. Nem voltak összesen ötvenen, ápo-latlan, szánalmas külsejő, bár elég barátságos társaság. Az erıdben igen kevés volt a szálláshely. Az asszonyok egy kicsi, ablaktalan cellát kínáltak Taitának és Fenná-nak. A padló döngölt föld volt, a megmunkálatlan rönkökbıl rakott falakon hangyák masíroztak katonás rendben, és fényes, fekete csótányok siettek elbújni a résekben. A levegıt az elızı lakók mosdatlan testének és éjjeli edényeinek átható szaga tette nyomasztóvá. Rabat bocsánatkérıen magyarázta, hogy Merent és a többieket, tiszteket és katonákat egyaránt, az ı katonáival kell elszállásolnia a közös barakkban. Hálájának és sajnálkozásának kifejezést adva Taita visszautasította a meghívást. Merennel fél mérfölddel az erıdön túl választottak egy kellemes helyet, egy árnyas ligetben egy csobogó patak partján. Rabat, aki láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kell az erıdben vendégül látnia ıket, Meren sólyom pecsétjét tiszteletben tartva ellátta ıket friss tejjel, durrával és rendszeres idıközönként egy vágott marhával. - Remélem, nem kell sokáig idıznünk ezen a helyen - jegyezte meg Hilto Taitának a második napon. - Ezek az emberek mind oly

kedveszegettek és csüggedtek, hogy meg fogják rontani a mi embereink harci szellemét. A mieink jókedvőek és lelkesek, és szeretném, ha ez így is maradna. Ráadásul minden nı férjnél van, és a mi embereink zöme pedig már túl régen nem volt nıvel. Hamarosan kerülgetni kezdik ıket, amibıl baj lesz. - Biztosítalak, jó Hilto, amint megtettük az elıkészületeket, továbbállunk. - Taita és Meren a következı napokat a mélabús Rabattal való tanácskozással töltötte. - Hány ember ment délre Tinát ezredessel? - érdeklıdött Taita. Sok írástudatlanhoz hasonlóan Rabatnak is megbízható volt a memóriája, és tétovázás nélkül válaszolt: - Hatszázhuszonhárom, és száznegyvenöt asszony ment velük. - Jóságos ízisz, csak annyian maradtak az ezerbıl, akik kilovagoltak Karnakból? - A mocsáron át nem vezetett út és mély volt - magyarázta Rabat. Levert a lábunkról a mocsári betegség. A kalauzaink megbízhatatlanok voltak és bennszülött törzsek támadtak meg. Bizonyára megtapasztaltátok mindezt, hiszen nyilván ugyanazon területen keltetek át, amíg Adariba értetek. - Valóban. A víz azonban alacsonyabb volt, a vezetıink pedig kiválóak. - Akkor szerencsésebbek voltatok, mint mi voltunk. - Azt mondtad, hogy Tinát ezredes embereket és lovakat küldött vissza. Hány lovat? - váltott Taita kellemesebb témára. - Ötvenhatot hoztak vissza, mind léggyel volt fertızött. A legtöbb elpusztult, csak tizennyolc maradt meg. Az emberek pedig visszamentek Tinát ezredeshez, amint leszállították a lovakat. Magukkal vitték a teherhordókat, akiket toboroztam nekik. - Tehát Tinát embereibıl senki sem maradt nálad? - Az egyik olyan beteg volt, hogy itt tartottam. Életben maradt, és ma is itt van. Szeretném kikérdezni - mondta neki Taita. - Azonnal érte küldetek. Az egyetlen túlélı magas volt és csontsovány. Taita rögtön megállapította, hogy kóros soványsága és ritka, fehér haja inkább a betegség maradványa, mint a magas kor jele. Ennek ellenére visszanyerte egészségét. Vidám volt és készséges, eltérıen a Rabat parancsnoksága alatti többi embertıl. - Hallottam a megpróbáltatásaidról - mondta neki Taita, - és elismerésemet szeretném kifejezni bátorságodért és kitartásodért.

- Te vagy az egyetlen. Mágus, aki ezt megtette, köszönöm neked. - Mi a neved? - Tolas. - A rangod? - Lódoktor vagyok és ırmester. - Milyen messzire jutottatok délre, mielıtt Tinát ezredes visszaküldött a lovakkal? - Úgy húsznapi járásra, talán kétszáz mérföldre. Tinát ezredes eltökélte, hogy gyorsan halad... túl gyorsan. Szerintem azért veszítettünk el oly sok lovat. - Miért sietett annyira? Tolas halványan elmosolyodott. - Nem közölte velem, Mágus, és a tanácsomat sem kérte. Taita elgondolkodott. Lehetségesnek tőnt, hogy Tinát a boszorkány befolyása alá került, ı csalta délre. - Akkor jó Tolas, mesélj nekem a betegségrıl, ami megtámadta a lovakat. Rabat kapitány említette, de részletekrıl nem szólt. Mibıl gondolod, hogy a legyek okozták? - Tíz nappal az után tört ki, hogy elıször találkoztunk a rovarokkal. A lovak szörnyen izzadni kezdtek, a szemük annyira bevérzett, hogy félig megvakultak. A legtöbb tíz-tizenöt nappal az elsı tünetek jelentkezése után elpusztult. - Lódoktor vagy. Tudsz valami gyógymódról? Tolas habozni látszott, de nem válaszolt a kérdésre, helyette megjegyezte: - Láttam a szürke kancádat. Több tízezer lovat láttam már életemben, de kevés volt köztük olyan jó, mint ez a kanca. Nem valószínő, hogy még egyszer találsz egy ilyet. - Nyilvánvaló, hogy értesz a lovakhoz, Tolas, de miért mondod ezt nekem? - Mert gyalázat volna egy ilyen lovat feláldozni a legyeknek. Ha tovább akartok menni, ahogy gondolom, hagyd nálam a kancát meg a csikót addig, amíg visszatérsz. Úgy fogok vigyázni rá, mintha a gyermekem lenne. - Majd meggondolom - mondta Taita. - De térjünk vissza a kérdésemre: ismersz valami gyógyírt a légybetegségre? Az errefelé élı bennszülött törzseknek van egy vadbogyóból készített fızetük. Azzal kezelik a marháikat. - Miért nem figyelmeztették Tinát ezredest a betegségre, mielıtt elindult az Adari erıdbıl?

- Akkoriban még nem volt kapcsolatunk a törzsekkel. Csak amikor visszajöttünk a beteg lovakkal, akkor kerestek meg, hogy eladják az orvosságot. - Hatékony? - Nem csalhatatlan - mondta Tolas. - Úgy találtam, tíz ló közül hatot kigyógyít a légy okozta betegségbıl. De lehet, hogy azok a lovak, melyeken kipróbáltam, már túl régen voltak fertızöttek. - Mekkora lett volna a veszteség, ha nem használtad volna az orvosságot? - Nem mondhatok biztosat. - Akkor találgass. - Úgy tőnik nekem, néhány állat természettıl fogva ellenálló a légycsípéssel szemben. Nagyon kevés, mondjuk százból öt, egyáltalán nem mutat tüneteket. Mások, százból úgy harminc-negyven megbetegszik, de felgyógyul. Minden meggyógyult állat ellenálló a további fertızéssel szemben. - Honnan tudod mindezt? - A bennszülöttek jól tudják. - Az általad kezelt fertızött lovak közül hány gyógyult meg? - A legtöbb mát túl elırehaladott állapotban volt, mikor kezelni kezdtem, de tizennyolc meggyógyult - válaszolta Tolas rögtön, aztán hozzátette: - Úgy értem, most már védett. - Tolas, jókora készletre lesz szükségem ebbıl a bennszülött fızetbıl. Be tudod szerezni nekem? - Jobbat tudok. Közel kilenc évem volt arra, hogy tanulmányozzam a kérdést. A bennszülöttek titkolják és nem hajlandók elárulni a receptet, de sikerült kiderítenem, melyik növényt használják. Meglestem az asszonyokat, mikor a bogyókat győjtötték. - Megmutatod nekem? - Természetesen, Mágus - egyezett bele Tolas kész- ségesen. - De figyelmeztetlek, sok ló elpusztul akkor is, ha kap orvosságot. A szürke kancád rendkívüli teremtés, nem szabad kitenned ilyen veszélynek. Taita elmosolyodott. Tolas láthatóan beleszeretett Szélfüstbe, s most azon mesterkedik, hogy magánál tarthassa. - Alaposan fontolóra veszem, amit mondtál, Tolas, de most a legfıbb gondom az, hogy megtudjam a gyógymód titkát. - Ha Rabat kapitány engedélyt ad, holnap elviszlek az erdıbe arra a helyre, ahol a bogyók nınek. Több óra lovaglásra van ide.

- Nagyszerő - nyugtázta Taita elégedetten. — Most mesélj nekem, kérlek, az utazásról, amit Tinát ezredessel tettél délre. - Tolas beszámolt mindenrıl, amire vissza tudott emlékezni, miközben Fenna egy agyagtáblára jegyzetelt. - Roppant értékes, amit elmeséltél, Tolas - mondta Taita, mikor befejezte, - de mondd el azt is, mirıl ismerjük fel, hol kezdıdik a legyek területe. Tolas mutatóujját a vázlatos térképre helyezte, amit Fenna rajzolt az agyagtáblára. - Körülbelül a huszadik napon két dombhoz értek; olyan az alakjuk, mint egy szőzlány keblei. Már sok mérföld messzeségbıl látni fogjátok. Ezek a dombok jelzik a határt. Azt tanácsolom, ne vidd a szürke kancát tovább. El fogod veszíteni azon a szomorú földön, ami dombokon túl terül el.

Másnap reggel Rabat kapitány is velük tartott Taita oldalán, mikor elindultak a bogyók felkutatására. Kényelmes sebességgel haladtak, volt lehetıségük beszélgetni. Több óra múltán Tolas mélyen a szorosban árnyas ligetbe vezette ıket, ahol óriási vadfügefák nıttek a folyó partján. Az ágakat kúszónövények nıtték be sőrőn, melyeken fürtökben apró, lilásfekete bogyók nıttek. Fenna, Tolas és három ember, akiket Tolas hozott az erıdbıl, felmászott az ágak közé. Mindegyiküknek bırtarisznya volt a nyakába akasztva, abba győjtötték a bogyókat. Mikor lemásztak a fákról, kezük lilára színezıdött a bogyóktól, amik émelyítı, orrfacsaró szagot árasztottak. Fenna megkínálta Forgószelet egy marékkal, de a csikó nem fogadta el. Szélfüst hasonló megvetést tanúsított. - Nincs ínyükre, elismerem, de ha az ember durra- lisztbe keveri és kisüti pogácsának, elég készségesen elfogyasztják - mondta Tolas. Tüzet rakott, és lapos köveket helyezett a lángokba. Míg melegedtek, megmutatta, hogyan kell a bogyókat péppé zúzni és összekeverni a durraliszttel. - Az arányok fontosak. Egy adag gyümölcshöz ötször annyi lisztet kell adni. Ha ennél több gyümölcs van a tésztában, a ló nem eszi meg, vagy ha igen, erıs hasmenése lesz - magyarázta. Mikor a kövek pattogásig felforrósodtak, maréknyi kupacokat helyezett rájuk a keverékbıl, és hagyta kemény pogácsákká sülni. Félretette hőlni, és hozzálátott a következı adaghoz. - A pogácsák hónapokig elállnak, még a legrosszabb körülmények között is, és a lovak penészesen is elfogadják. Fenna kezébe vett egy pogácsát és megégette az ujjait. Egyik kezébıl a másikba dobálta és fújta, míg ki nem hőlt, aztán megkínálta vele Füstszelet. A kanca megszimatolta, megrezegtette orrcimpáit. Aztán az ajkai közé vette és Taitára forgatta a szemét. - Rajta, te kis ostoba - mondta szigorúan Taita. - Edd csak meg. Jót tesz neked. Szélfüst elropogtatta a pogácsát. Néhány darab kihullott a szájából, de a többit lenyelte. Aztán lehajtotta a fejét, és felszedte a morzsákat a főbıl. Forgószél kíváncsian figyelte. Mikor Fenna neki is hozott egy pogácsát, követte anyja példáját, és élvezettel elropogtatta. Aztán megböködte az orrával Fennát, hogy még kér.

- Mekkora adagban alkalmazod? - kérdezte Taita Tolást. - Az adagolást úgy kellett kikísérleteznem - válaszolta Tolas. - Amint a lovak a légybetegség elsı tüneteit mutatják, négy-öt pogácsát kapnak naponta, amíg a tünetek el nem múlnak, de még jó ideig folytatom a kezelést aztán is, hogy teljesen gyógyultnak tőnnek. - Mi a neve a gyümölcsnek? - kérdezte Fenna. Tolas megvonta a vállát. - A bennszülötteknek van rá valami furcsa nevük, de nekem még nem jutott eszembe, hogy egyiptomi nevet is adjak neki. - Akkor én elnevezem Tolas-gyümölcsnek - jelentette ki Fenna, és Tolas elmosolyodott örömében. A következı nap Taita és Fenna visszament a ligetbe négy katonával és nagy mennyiségő Tolas-pogácsa sütéséhez szükséges felszereléssel. A liget közepén vertek tábort egy tisztáson, mely a Nílus kiszáradt medrére nézett. Tíz napig maradtak ott, és húsz nagy bırzsákot töltöttek meg a pogácsákkal. Mire lilára színezıdött kezekkel és tíz megrakott öszvérrel visszatértek, Meren és az emberei már alig fértek a bırükbe, annyira égtek a vágytól, hogy útra keljenek.

Mikor búcsút vettek tıle, Rabat bánatos képpel mondta Taitának: - Mi már valószínőleg nem találkozunk ebben az életben, Mágus, de nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy néhány csekélységgel a szolgálatodra lehettem. - Hálás vagyok készséges segítségedért és vidám társaságodért. A fáraó hallani fog róla - ígérte Taita. Továbbindultak délnek a szőzlány keblét formáló dombok és a legyektıl sújtott vidék felé Tolasszal, aki vállalta a kalauz szerepét. Az Adari erıdben eltöltött idı alatt az emberek és állatok alaposan kipihenték magukat, s most jó iramban haladtak. Taita meghagyta, hogy a vadászok ırizzék meg az elejtett állatok farkát. Megmutatta, hogyan nyúzzák meg, kaparják le a húst, sózzák be és hagyják megszáradni a napon. Aztán nyelet faragtak fából, és a kiszáradt farokba dugták az eltávolított csont helyére. Végül Taita meglengette az egyik elkészült légycsapót. - Nemsokára hálásak lesztek ezekért. Valószínőleg ez az egyetlen hatékony fegyver a legyek ellen. Az Adari erıdbıl való távozás utáni huszadik napon szokás szerint korán útnak indultak. Valamivel dél után, ahogy Tolas elıre megmondta, a szőzlány kebléhez hasonló dombok ikerbimbói felbukkantak a látóhatáron. - Állj! Rendelj pihenıt! - kiáltott Taita Merennek. Még az Adari erıdben eldöntötte, hogy nem követi szolgai módon Tolas tanácsait. Már egy ideje adagolta Szélfüstnek és Forgószélnek az orvosságot abban a reményben, hogy mire elszenvedik az elsı légycsípést, már kellı mennyiségő orvosság lesz a vérükben. Az utolsó este, mielıtt beléptek volna a legyes területre, Taita meglátogatta a lovakat. Mikor Szélfüst meglátta ıket közeledni, felnyihogott. Taita megsimogatta a homlokát, megvakargatta a füle mögött, aztán adott neki egy Tolas-pogácsát. Fenna ugyanezt tette Forgószéllel. Mostanra mindketten megkedvelték a pogácsát, és jó étvággyal falták. Tolas, aki az árnyékból figyelt, odalépett Taitához és félénken üdvözölte. - Szóval magaddal viszed a szürke kancát és a csikaját? - Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy megváljak tılük - felelte Taita.

Tolas felsóhajtott. - Megértelek, Mágus. Talán én is ugyanezt tenném, hiszen nagyon megszerettem ıket. Imádkozni fogok Hóruszhoz és íziszhez, hogy oltalmazzák a lovaidat. - Köszönöm, Tolas. Még látjuk egymást mindany- nyian, ebben biztos vagyok. Másnap reggel búcsút vettek egymástól, Tolas nem tudta ıket tovább kalauzolni, visszafordult az Adari erıdbe. Nakonto az élen törte a csapást, Meren három osztaggal mögötte vonult. Utánuk Taita és Fenna következett Szélfüst és Forgószél hátán, majd a légy-betegség ellen védett tizennyolc ló laza csapatban. Shabako zárta az oszlopot a negyedik osztaggal. Aznap este a dombok tövében táboroztak. Miköz ben vacsorájukat fogyasztották a tüzek körül, portyázó oroszlánfalka fenyegetı üvöltését hallották a dombokor túli sötét mezıkrıl. Taita és Meren elment ellenırizni a kipányvázott lovak kötıfékeit, de az oroszlánok nem jöttek közelebb, bıgésük fokozatosan elhalkult, és a táborra az éjszaka csöndje borult. Reggel, miközben az oszlop felsorakozott, Taita és Fenna kiosztotta a lovaknak a Tolas-pogácsákat. Aztán lóra szálltak és átlovagoltak a dombok között. Taita már éppen átadta magát a menet ritmusának, mikor hirtelen kiegyenesedett és rámeredt Füstszél nyakára. Világos szırén, a sörénye közelében nagy, sötét rovar jelent meg. Behajlította a jobb tenyerét, s várta, hogy a rovar letelepedjék, kinyújtsa hosszú, fekete szívószervét és véreret keressen a kanca bıre alatt. Mikor így lehorgonyoz-ta magát, Taita el tudta kapni. Élesen döngve próbált szabadulni a markából, de Taita összenyomta, aztán két ujja közé fogva megmutatta Fennának. - Ez egy légy, amit a bennszülöttek cecének neveznek. Az elsı a számtalan közül, amihez még szerencsénk lesz - jósolta meg. Még ki sem mondta a szavakat, mikor egy másik légy szállt a nyakára és megcsípte a füle mögött. Arca össze-rándult és odacsapott, és bár eltalálta, a légy láthatóan sértetlenül szállt odébb. - Elı a légycsapókkal! - parancsolta Meren, és hamarosan mindenki buzgó flagelláns módjára csapkodta magát és a lovát, ahogy védekezni próbált a vérszívók támadása ellen. A következı napok kínszenvedést hoztak, mert a legyek szünet nélkül gyötörték ıket. A nappali hıségben voltak a legrosszabbak, de a hold és a csillagok fényében is folytatták a rohamot, ırületbe kergetve embert és állatot egyaránt. A lovak folyamatosan csapkodták farkukkal az oldalukat és a hátsó fertályukat. Rázták a fejüket, és rángatták a bırüket, ahogy próbálták lerázni a fülükbe és szemükbe mászó legyeket.

Az emberek arca feldagadt, groteszk karmazsinvörös gyümölcsre emlékeztetett, szemük résnyire szőkült a puffadt húsban. A tarkójuk csupa dudor volt és elviselhetetlenül viszketett, körmükkel véresre vakarták a bırt a fülük mögött. Éjszakára erısen füstölı tüzeket raktak száraz elefántürülékbıl, és köhögye, fulladozva kuporogtak a csípıs füstben némi enyhülést keresve. De amint elmozdultak egy lélegzetnyi friss levegıért, a legyek lecsaptak, és azonnal szívni kezdték vérüket. Testük kemény volt, egy erıteljes tenyeres alig zavarta ıket. Ha sikerült is elhessenteni ıket, nyomban visszajöttek és csíptek. Az egyetlen hatásos eszköz ellenük a légycsapó volt. Nem ölte meg ıket, de lábuk és szárnyuk beleakadt a hosszú farokszırökbe, így agyon lehetett nyomni ıket. - Van határa a szörnyetegek területének - buzdította az embereket Taita. - Nakonto jó ismeri a szokásaikat. Azt mondja, ugyanolyan hirtelen fogunk megszabadulni tılük, mint ahogy megjelentek. Meren erıltetett menetet rendelt el, az oszlop élén lovagolva fárasztó iramot diktált. Az alváshiánytól és mérges csípésektıl elgyengült emberek dülöngéltek a nyeregben. Mikor egyikük összeesett, társai a lova hátára dobták, és lovagoltak tovább. Egyedül Nakonto volt edzett a legyekkel szemben. Bıre sima maradt és csillogó, nem látszottak rajta a csípések. Engedte, hogy egy-egy légy annyira teleszívja magát a vérével, hogy ne tudjon repülni, aztán gúnyolódva kitépte a szárnyait: - Engem már döfött meg ember, harapott leopard és karmok oroszlán. Ki vagy te, hogy bosszants engem? Most mehetsz haza gyalog a pokolba. A tizedik napon elhagyták a legyek birodalmát. Oly hirtelen történt, hogy teljesen váratlanul érte ıket. Az egyik pillanatban még káromkodva csapkodták az örvénylı legyeket, és ötven lépéssel odébb gonosz dongásuk már nem zavarta az erdı csendjét. Egy mérfölddel késıbb nagyobbacska medencéhez értek a folyómederben. Meren megszánta a társaságot. Oszolj! - kiáltotta. - Aki utolsónak ér a vízbe, nyám-nyila alak! Megiramodtak a csupasz testek, aztán megköny-nyebbült és ujjongó kiáltásoktól visszhangzott az erdı. Mikor kijöttek a vízbıl, Taita és Fenna mindenki duzzadt csípéseit bedörzsölte a mágus egyik balzsamával. Aznap este nevetgéléstıl és tréfálkozástól volt hangos a tábortüzek környéke. Sötét volt, mikor Fenna letérdelt Taita mellé, és fel-rázta álmából. Gyere gyorsan, Taita! Valami szörnyő dolog történik. - Megragadta a kezét, és odavonszolta, ahol a lovak voltak kikötve. - Mind a kettı - Fenna hangja megtört az aggodalomtól, - Szélfüst és Forgószél is beteg.

Mikor a lovakhoz értek, a csikó a földön feküdt és erısen zihált. Füstszél fölötte állt és hosszú nyelvcsapásokkal nyalta a fejét, miközben gyengeségtıl tántorogva próbálta megırizni egyensúlyát. Szıre felállt, és verejtékben fürdött: lecsöpögött a hasáról és végigcsurgott a lábain. - Hívd Shofart és az embereit. Mondd, hogy siessenek. Szólj nekik, hogy töltsék tele a legnagyobb edényt forró vízzel és hozzák ide. - Taita legfıbb gondja az volt, hogy Forgószélt talpra állítsa, Szélfüstöt pedig talpon tartsa. Ha egy ló lefekszik, azt jelenti, hogy elvesztette a küzdeni akarását és megadta magát a betegségnek. Miután Shofar emberei felemelték a csikót és a talpára állították, Taita lemosta meleg vízzel. Fenna a fejénél állt, és gyengéden az orrába fújva, biztató és kedveskedı szavakat suttogva, egyik Tolas-pogácsát a másik után etette meg vele. Amint lefürdette a csikót, Taita Szélfüstöt vette kezelésbe. - Bátorság, drágaságom - mormolta, miközben egy nedves vászonronggyal letörölgette. Meren segített neki szárazra dörgölni friss törlıruhákkal, aztán a hátára terítették Taita tigrisbırét. - Ketten együtt le fogjuk gyızni ezt a bajt. - Egyre beszélt hozzá halkan, és a hatalom hangját használta, valahányszor kimondta a nevét. A kanca fülét hegyezve hallgatta, és minden erejével igyekezett talpon maradni. - Bak-her, Szélfüst, ne add fel! Kézbıl etette mézbe mártott Tolas-pogácsákkal. A kanca még nyomorúságos állapotában sem tudott ellenállni ennek a finomságnak. Aztán rávette, hogy nyeljen le egy adagot az ı különleges gyógyírjából, amit lázra, a sárga fojtogató kórra és kehességre alkalmazott. Fennával összekulcsolták kezüket, hogy Hórusz, a lovak istenének segítségét kérjék. Meren és az emberei is csatlakoztak az imához, és az éjszaka egész hátralevı részében kántáltak. Reggelre Szélfüst és a csikó még talpon volt, de lógatták a fejüket, és már a pogácsát sem fogadták el. Viszont emésztette ıket a szomjúság, mohón itták a tiszta vizet, amit Taita és Fenna tartott elébük. Egy kicsivel dél elıtt Szélfüst felemelte a fejét és rányihogott Forgószélre, aztán odatántorgott hozzá és orrát a vállához dörgölte. A csikó felnézett rá. - Felemelte a fejét! - mondta az egyik katona izgatottan. - Biztosabban áll a lábán - figyelte meg egy másik. - Küzd saját magáért és a csikajáért. Már nem izzad. Leesett a láza. Este Szélfüst megevett még öt mézes Tolas-pogá-csát. Másnap reggel lesétált Taita nyomában a folyópartra és meghempergızött a fehér homokban. Mindig különösen kedvelt egy bizonyos rózsaszín virágú füvet,

ami a Nílus partján nıtt, ezért Taita és Fenna több nyalábbal kaszált belıle, és kiválogatták a legfinomabb szálakat. A negyedik napon Szélfüst és Forgószél ezzel tömte tele üres bendıjét. - Túl vannak a veszélyen - állapította meg Taita, és Fenna elsírta magát, zokogott, mint akinek a szíve szakad meg. A Tolas-pogácsák dacára sok más lovon is jelentkeztek a betegség tünetei, tizenkettı bele is pusztult. Az emberek között is akadt, aki megszenvedte a légycsípések következményeit: kínzó fejfájás gyötörte ıket és ízületeik annyira elmerevedtek, hogy alig tudtak járni. Sok napba telt, mire az állatok és emberek eléggé felgyógyultak ahhoz, hogy folytathassák az utazást. Taita és Fenna még ekkor sem akarta Szélfüstöt és a csikót a súlyukkal terhelni, tartalék lovon lovagoltak, ıket pedig kötıféken vezették. Meren csökkentette a tempót, rövidebb utat tettek meg naponta, és azt is lassabban, hogy lehetıvé tegye mindnyájuk számára a teljes gyógyulást. Aztán fokozatosan újra növelte az iramot, mígnem újra ugyanolyan gyors tempóban haladtak, mint korábban. A legyeken túli vidék kétszáz mérföldön át lakatlan volt. Akkor kis halászfalura bukkantak. A lovascsapat közeledtére a lakosok nyomban szétszaladtak. A furcsa, szarv nélküli marhákon lovagoló sápadt bırő emberek és különös bronzfegyvereik látványa túl nagy megrázkódtatás volt nekik. Taita megtekintette a füstölıállványokat, és majdnem üresen találta valamennyit. A Nílus már nem látta el a falut ajándékával. A halászok láthatóan éheztek. A part mentén az árterületen nagy, testes antilopok csordái legeltek. Handzsár alakú szarvuk volt, és fehér foltok a szemük körül. A bakok feketék voltak, a tehenek vörösesbarnák. Meren öt lovas íjászt küldött ki. Úgy látszott, az antilopok kíváncsiak a lovakra, mert eszükbe sem jutott menekülni. Az elsı sortőz négyet terített le, a következı ugyanannyit. Békés szándékuk jeleként a zsákmányt kiterítették a falu szélén, aztán letelepedtek várakozni. Az éhezı falusiak nem sokáig bírtak ellenállni a kísértésnek, és lassan elılopakodtak, készen arra, hogy újra megfutamodjanak az idegenek ellenséges szándékának elsı jelére. Miután az állatokat feldarabolták és a hús már egy tucatnyi füstölgı tőzön sült, Nakonto elılépett, hogy köszöntse ıket. Szószólójuk egy ısz hajú öreg volt, aki magas, vinnyogó hangon válaszolt. Nakonto visszajött, hogy jelentsen Taitának. - Ezek az emberek az útaszák rokonai. A nyelvük annyira hasonló, hogy jól értjük egymást. Mostanra a falusiak annyira felbátorodtak, hogy csapatostul jöttek szemügyre venni az embereket, a fegyvereiket és a lovakat. A hajadon

lányok, akik mindössze egy gyöngysort viseltek a derekuk körül, szinte nyomban összebarátkoztak a katonákkal, akiknek nem volt silluk felesége. Az asszonyok ivótökben savanyú sört hoztak Taitának, Merennek és a kapitányoknak, míg az öreg, akinek Poto volt a neve, büszkén ült Taita oldalán és készségesen válaszolt a kérdésekre, melyeket Nakonto tett fel neki. - Jól ismerem a déli vidéket - büszkélkedett. - Az apám, és elıtte az ı apja a nagy tavaknál élt, melyek tele voltak hallal, némelyik akkora, hogy négy férfi kellett hozzá, hogy megemelje. Ilyen vastagok voltak... - mutatta vézna karjaival, - ... a hosszuk pedig innentıl... - felugrott, nagylábujjával egy vonalat húzott a porba, aztán négy nagy lépést tett, és húzott egy másikat, - ...idáig! - A halászok mindenütt egyformák - jegyezte meg Taita, de az álmélkodás megfelelı hangjait hallatta. Úgy tőnt, Potót nemigen becsüli a törzse, de ez egyszer mindenki rá figyelt. Roppant élvezte új barátai társaságát. - Miért hagyott ott a törzsed egy halban oly gazdag vidéket? Egy másik, erısebb és népesebb törzs jött keletrıl és nem tudtunk ellenállni. Északra őztek a folyó mentén egészen idáig. - Egy pillanatra elkoniorult az arca, de aztán újra felderült. - Mikor férfivá avattak és körülmetéltek, az apám elvitt a nagy vízeséshez, ahol a mi folyónk születik - mutatta a Nílust, melynek partján ültek. - A vízesés neve Tungula Madzi, a Mennydörgı Vizek. - Mért ez a szokatlan név? - A lezúduló víz és hatalmas kövek robaját kétnapi járás messzeségbıl hallani. A permet a vízesés fölött olyan, mint ezüstfelhı az égen. - És te láttad ezt? - kérdezte Taita, és belsı szemével nézte az öreget. - Ezzel a két szememmel! - kiáltotta Poto. Aurája fényesen fellobbant, mint az olajmécses lángja, mielıtt kialszik. Az igazat beszélte. - És azt hiszed, hogy az a folyó szülıhelye? - Taita vére hevesen lüktetett az izgalomtól. - Apám lelkére, a vízesés ott van, ahol a folyó fakad. - Mi van a vízesésen túl? - Víz - mondta Poto határozottan. - Semmi, csak víz. Víz a világ végéig. - Szárazföldet nem láttál a vízesésen túl? - Semmit sem láttam, csak vizet. - Nem láttál egy égı hegyet, ami füstfelhıt küld az égre? - Semmit sem láttam - mondta Poto, - semmi mást, csak vizet.

- Elvezetsz bennünket ahhoz a vízeséshez? Mikor Nakonto lefordította a kérdést, Poto megrémült. - Sose térhetek vissza. Az ottani emberek az ellenségeim, megölnek és megesznek. Nem követhetem a folyót, mert meg van átkozva és haldoklik, te is láthatod. - Kapsz tılem egy teli zsák gyöngyöt, ha elvezetsz oda - ígérte Taita. Te leszel a leggazdagabb a törzsedben. Potót nem ingatta meg az ajánlat. Hamuszürkévé vált az arca és remegett félelmében. - Nem! Soha! Száz zsák gyöngyért sem. Ha megesznek, a lelkem soha nem jut túl a lángokon. Hiéna lesz, és örökké az éjszakában bolyong, rothadó hullákat zabái meg ganét. - Úgy látszott, mindjárt felugrik és elszalad, de Taita visszatartotta egy gyengéd érintéssel, aztán kiterjesztette befolyását, hogy lecsillapítsa és megnyugtassa. Hagyta, hadd kortyoljon a sörébıl, mielıtt újra szólt hozzá. - Van valaki, aki a vezetınk lenne? Poto hevesen megrázta a fejét. - Mindenki fél, még nálam is jobban. Egy darabig csak ültek és hallgattak. Poto fészke-lıdni kezdett, lábát rakosgatta ide-oda, de Taita türelmesen várta, hogy elhatározásra jusson. Végre Poto kráko-gott és sárga váladékot köpött a porba. - Talán van valaki - kockáztatta meg. - De mégsem, már bizonyára halott. Öregember volt, mikor utoljára láttam, és az régen volt. Már akkor vénebb volt, mint te, tiszteletre méltó öreg - mondta és meghajtotta fejét Taita elıtt. - Az utolsók egyike, kik megmaradtak azokból az idıkbıl, mikor még tekintélyes törzs voltunk. - Ki ı? Hol találom? - kérdezte Taita. - A neve Kalulu. Megmutatom, hol találod. - Poto lábujjával rajzolni kezdett a porba. - Ha követed a nagy folyót, amelyik haldoklik, eljutsz oda, ahol találkozik a sok tó egyikével. Ez egy nagy víztükör. Mi Semliki Nianzunak hívjuk. - Ellapított kört rajzolt a porba. - Itt találjuk a vízesést, a folyó szülıhelyét? - Nem. A folyó úgy szeli át a tavat, mint szigony a hal testét. Lábujjával áthúzta a kört. - A mi folyónk az, ami kiömlik belıle, ahol beomlik, az a tó déli végén található. Hogyan találom meg? Nem fogod megtalálni, hacsak olyan valaki, mint Kalulu, el nem vezet oda. A mocsarakban lakik, egy úszó nádszigeten, a kiömlés közelében. İt hogyan találom meg? Szorgalmas kereséssel és szerencsével - vonogat- ta Poto a vállát. Vagy lehet, hogy ı talál meg téged. - Aztán hozzátette, mint akinek csak most jut eszébe:

- Kalulu nagyhatalmú sámán, de nincs lába. Mikor elindultak a faluból, Taita két marék gyöngyöt ajándékozott Potónak, és az öreg sírt örömében. - Gazdaggá és boldoggá tettél öregségemre. Most vásárolhatok két fiatal feleséget, akik majd gondomat viselik.

A Nílus kissé erısebben folyt, ahogy délebbre haladtak a partján, de a legmagasabb vízállást jelzı csíkból meg tudták állapítani, hogy a szintje sokkal alacsonyabb, mint a múltban volt. - A huszadrészére apadt - számolgatta Meren, és Taita egyetértett, noha nem vallotta be. Merent néha emlékeztetni kellett arra, hogy nem adeptus, és vannak dolgok, melyeket jobb, ha azokra hagy, kik értenek hozzá. Ahogy utaztak a nyugati parton, az emberek és állatok napról napra erısebbek lettek, és teljesen felépültek a legyekkel való találkozás következményeibıl, mire elérték a tavat, mely olyan volt, amilyennek Poto leírta: határtalan. - Ez minden bizonnyal tenger, nem lehet tó - jelentette ki Meren, mire Taita elküldte, hogy merítsen egy korsóval a vizébıl. - Most pedig kóstold meg, jó Meren - parancsolta. Meren óvatosan kortyolt a vízbıl, és megforgatta a szájában. Aztán kiitta a korsót. - Sós víz? - mosolygott Taita nyájasan. - Nem, Mágus, édes, mint a méz. Én tévedtem, neked volt igazad. A tó akkora volt, hogy úgy tőnt, saját széljárást teremt. Hajnalban a levegı nyugodt volt és hővös. Füstnek látszó felhı lebegett magasan a felszín fölött. Az emberek izgatottan vitatták. - A tavat vulkán főti - mondta az egyik. - Nem - mondta egy másik. - A víz száll föl köd formájában. Majd valahol máshol esıként fog lehullani. - Nem, egy tengeri szörny tüzes lehelete, mely a vízben lakik jelentette ki Meren határozottan. Végül Taitához fordultak az igazságért. - Pókok - mondta Taita, ami újabb szenvedélyes vitát indított el közöttük. - A pókok nem repülnek. Szitakötıt akart mondani. -Játszik a hiszékenységünkkel - mondta Meren. - Ismerem jól, imádja a kis tréfáit. Két nappal késıbb a szél irányt változtatott, és egy felhıt a tábor felé sodort. Amint elérte a szárazföldet, kezdett leszállni. Fenna felugrott a levegıbe, és kikapott belıle valamit.

- Pókok! - visította. - Taita soha nem téved. - A felhıt számtalan szinte áttetszı, frissen kikelt pók alkotta. Mindegyik pókhálóvitorlát font magának, hogy a hajnali szellı szárnyán a tó valamely új részére költözzék. Amint a nap sugarai megütötték a felszínt, a szél felerısödött, és délre már tajtékosra verte a vizet. A délután folyamán elcsitult, és napnyugtakor minden csendes és nyugodt volt megint. Flamingók húztak vékony, hullámzó rózsaszín vonalakat a látóhatárra. Vízilovak hevertek a sekélyesben, mint megannyi szürke kıtömb, nyögve és el-elbıdülve, hatalmas rózsaszín szájukat kitárva fenyegették vetélytársaikat hosszú metszıfogaikkal. Jókora krokodilok napoztak a homokpadokon elnyúlva, szájukat szélesre tárva, hogy a vízimadarak ki-csípegethessék a húsfoszlányokat vaskos sárga fogaik közül. Az éjszakák csendesek voltak, a csillagok visszatükrözıdtek a bársonyos fekete vízben. Nyugatra a tó oly nagy kiterjedéső volt, hogy nem lehetett szárazföldet látni néhány kis szigetet kivéve, melyek vitorlásként tőntek úszni a széltépte felszínen. Déli irányban épphogy ki tudták venni a tó túlsó partját, ahol nem láttak magas hegycsúcsokat vagy vulkánokat, csak alacsony dombok kék vonalát. Poto figyelmeztetett a helyi törzsek kegyetlen vadságára, ezért biztonságos tábort építettek a tóparton gazdagon tenyészı akáciák tüskés ágaiból. Nappal a lovak és öszvérek a vízparton legelték a finom füvet, vagy begázoltak a sekély vízbe, hogy vízililiomokat és más vízinövényeket csemegézzenek. - Mikor indulunk Kalulu, a sámán keresésére? - érdeklıdött Fenna. - Még ma este, miután megvacsoráztál, ígéretéhez híven levitte a partra, ahol hordalékfát győjtöttek és kis tüzet raktak. Mellékuporodtak, és kezüket összekulcsolva létrehozták az oltalom győrőjét. - Ha Kalulu adeptus, ahogy Poto sugallta, megkereshetjük az éteren keresztül - mondta Taita. - Képes vagy erre, Taita? - kérdezte Fenna meg- illetıdve. - Poto szerint a mocsarakban lakik itt a közelben, talán csak néhány mérföldre innen. Hallótávolságon belül van. - Fontos a távolság? Taita bólintott. - Tudjuk a nevét. Tudunk valamit a külsejérıl, az amputált lábáról. Természetesen köny-nyebb volna, ha ismernénk a szellemnevét, vagy volna valami a birtokunkban, ami az övé: egy hajszál, köröm-nyesedék, veríték vagy vizelet. De megmutatom, hogyan kell valakit keresni azzal, amink van. - Taita elıvett egy csipet gyógyfüvet az

erszényébıl és a tőzre dobta, csípıs szagú füstfelhıt keltve lángra lobbant. - Ez minden gonosz befolyást távol tart, ami a közelben ólálkodhat magyarázta. - Nézz a lángokba. Ha Kalulu eljön, ott fogod látni ıt. Egymás kezét fogva hintázni kezdtek Taita halk duruzsolásának ütemére. Miután Fenna megtisztította elméjét, ahogyan Taita tanította, megidézték a hatalom három jelképét, és némán összekapcsolták. - Mensaar! - Kidash! - Ncube! Az éter zúgott körülöttük. Taita kidobta horgát. - Kalulu, hallj engem! Nyisd ki a füled, ó lábatlan! - Idınként megismételte a felhívást, miközben a hold felkelt és megtette fele útját a tetıpontjáig. Váratlanul megérezték az ütést. Fennnek elakadt tıle a lélegzete, olyan érzés volt, mintha áram sült volna ki az ujjhegyein keresztül. Meredten bámult a tőzbe, és egy arcot látott kirajzolódni. Olyannak látta, mint egy nagyon vén, de végtelenül bölcs majomét. - Ki szólít? - formálták a lángajkak a titkos nyelven a szavakat. - Ki szólítja Kalulut? - Taita vagyok Gallalából. Ha az Igazság híve vagy, mutasd a szellemneved. - Taita megjelenítette a feje fölött a törött szárnyú sólyom képét. Halálosan veszélyes lett volna kimondani a nevet az éterben, ahol lecsaphatott volna rá egy rosszindulatú szellem. - Köszöntelek, testvérem az Igazságban - mondta Kalulu. - Fedd fel te is a szellemneved - kérte Taita. Lassanként egy guggoló nyúl rajzolódott ki az arc fölött a tőzben, a mondabeli Kalulu, a Nyúl képe, kinek fejét és hosszú füleit látni a telihold korongjában. - Köszöntelek, testvérem a jobb kéz felıli ösvényen. A segítségedet kérem - mondta Taita. - Tudom, hol vagy, és közel vagyok. Három nap múlva nálad leszek felelte Kalulu.

Fennát lenyőgözte az éterben való keresés tudománya. - Ó, Taita, álmomban se jutott volna eszembe, hogy ez lehetséges. Kérlek, tanítsd meg nekem is! - Elıbb a saját szellemnevedet kell megtanulnod. - Azt hiszem, azt tudom. Egyszer már szólítottál rajta, uŁye? Vagy csak álmodtam, Taita? - Álom és valóság gyakran összemosódik, Fenna. Mi az a név, amire emlékszel? - A Víz Gyermeke - válaszolta Fenna bizonytalanul. - Lostris. Taita elárnult. Öntudatlanul oly bizonyságát adta pszichikai képességeinek, mint korábban soha. Sikerült neki visszanyúlnia a másik életébe. Az izgalomtól és diadalérzettıl szaporábban szedte a levegıt. Ismered a szellemneved jelképét, Fenna? - Nem, még soha nem láttam - suttogta a lány. - Vagy igen, Taita? - Gondolj rá erısen. Hozd az elméd elıterébe! - Fenna lehunyta szemét, és ösztönösen a nyakában függı arnu- lettért nyúlt. - Megvan már? kérdezte gyengéden Taita. - Igen - suttogta Fenna, és Taita felnyitotta belsı szemét. A lány aurája káprázatos ragyogás volt, mely tetıtıl talpig beburkolta, és szellemneve jelképe ott lebegett a feje fölött ugyanazzal az égi tőzzel vésve. A nymphea, a vízililiom teljes virágjában, gondolta. Fenna tehetsége is kivirágzott, mint a szellemi jelképe. Még gyermek, de már elsırangú adeptus. - Fenna, az elméd és a szellemed teljesen felkészült. Készen állsz arra, hogy mindent megtanulj, amit tanítani tudok neked, és talán annál többet is. - Akkor tanítsd meg az étert kutatni, hogy elérjelek akkor is, ha nagy távolság választ el tıled. - Máris hozzálátunk - mondta Taita. - Nekem már van valamim, ami a tiéd. - Mi az? Hol van? - kérdezte kíváncsian. Válasz helyett Taita megérintette a nyakában függı Talizmánt. - Mutasd! - kérte Fenna, s ı felnyitotta a talizmánt, és felfedte benne a haj fürtöt.

- Haj - állapította meg Fenna, - de nem az enyém. - Megérintette a mutatóujjával. - Ez egy öregasszony haja. Látod? İsz szálak vannak benne. - Öreg voltál, mikor levágtam a fejedrıl - ismerte be Taita. - Már halott voltál. Kihőlve és mereven feküdtél a balzsamozó asztalon. Fenna rettegı gyönyörőséggel rezzent össze. - A másik életben volt? kérdezte. - Mesélj róla. Ki voltam? - Egy élet is kevés volna, hogy mindent elmeséljek, de hadd kezdjem avval, hogy te voltál a nı, akit szerettem, pontosan úgy, ahogyan ma szeretlek. - Fenna vakon tapogatózott Taita keze után, látását elhomályosították a könnyek. - Neked már van valamid, ami az enyém - suttogta. - Nekem is kell valami, ami a tiéd. - Felnyúlt a sza- kállába és egy vastag fürtöt az ujja köré csavart. - A sza- kállad megbővölt, amikor üldözıbe vettél azon az elsı napon, mikor találkoztunk. Úgy fénylik, mint a legtisztább ezüst. Elıvette az éles kis bronzkést az övére kötött tokból, és levágta a fürtöt, aztán az orrához emelte és megszagolta, mint valami illatos virágot. - A te illatod, Taita, a lényeged. -Készítek neked egy medált, hogy legyen miben tartanod. Fenna felkacagott örömében. - Igen, azt nagyon szeretném. De neked is kell az élı gyermek haja a halott asszonyé mellett. - Felnyúlt, levágott egy tincset a hajából, és Tártának nyújtotta, aki óvatosan győrőbe csavarta, és elhelyezte a talizmánban a másik hajfürt fölött, ami már több mint hetven éve pihent ott. - Mindig képes leszek szólítani téged? - Igen, és én is téged - mondta Taita, - de elıbb meg kell tanítanom, hogyan. Az elkövetkezı napokban gyakorolták a tudományt. Azzal kezdték, hogy leültek egymástól látótávolságban, de hallótávolságon kívül. Néhány óra elteltével a lány már tudta fogadni a képeket, melyeket Taita küldött az elméjébe, és a saját képeivel válaszolni. Mikor ezt tökéletesítették, egymásnak háttal ültek, hogy ne legyen szemkapcsolat. Végül Taita Fennát a táborban hagyta, és Meren társaságában több mérföldre ellovagolt a tó partján. Onnan elsı kísérletre elérte a lányt. Valahányszor hívta, Fenna egyre gyorsabban, és egyre élesebb és teljesebb képekkel válaszolt. Szellem-neve jelképét a homlokán viselte, és hosszas gyakorlás után a liliom színét tetszés szerint tudta változtatni rózsaszínre, orgonalilára vagy skarlátvörösre.

Este a közelében feküdt le a gyékényágyra, és mielıtt elaludt, azt suttogta: - Most már soha nem válunk el, mert megtalállak, bárhová mész.

Hajnalban, mielıtt feltámadt a szél, lementek fürdeni a tóban. Mielıtt belementek a vízbe, Taita védıhálót varázsolt, hogy távol tartsa a krokodilokat és az esetleg a mélyben ólálkodó egyéb szörnyetegeket. Aztán beugrottak. Fenna egy vidra hajlékony könnyedségével úszott. Meztelen teste csiszolt elefántcsontként csillogott, ahogy leúszott a mélybe. Taita soha nem tudta megszokni, milyen sokáig képes a víz alatt maradni, és elfogta a félelem, mikor ott feküdt a felszínen és a szemét meresztette a zöld világba maga alatt. Egy örökkévalóságnak tőnı idı után végre megpillantotta teste halovány suha-nását, ahogy közeledett feléje a mélybıl, pontosan úgy, ahogyan az álmában. Aztán nevetve kibukkant a felszínre mellette, és kirázta a vizet a hajából. Máskor nem látta visszatérni, csak akkor szerzett róla tudomást, mikor megragadta a bokáját és megpróbálta a víz alá húzni. - Hogyan tanultál meg így úszni? - kérdezte. - A víz gyermeke vagyok - nevette el magát Fenna. - Nem emlékszel? Arra születtem, hogy ússzam. - Mikor kijöttek a vízbıl, kerestek egy helyet, ahol a korai napfényben megszárítkoztak. Taita leült mögéje, és befonta a haját, vízililiomszirmokat szıtt a fürtök közé. Miközben dolgozott, mesélt neki az életrıl, melyet Egyiptom királynıjeként élt, a többiekrıl, akik szerették, a gyermekekrıl, kiknek életet adott. Fenna gyakran felkiáltott - Ó, igen! Erre emlékszem. Emlékszem, hogy volt egy fiam, de nem látom az arcát. - Nyisd ki az elméd, és belehelyezem a képét, ahogyan az én emlékeimben él. Fenna becsukta a szemét, Taita pedig behajlított két tenyerével befogta a fülét. Egy darabig néma csend volt. - Ó, milyen gyönyörő gyermek - suttogta végül Fenna. - Aranyszínő a haja. Látom a kartusát fölötte, Memnon a neve. - Az a gyermekneve volt — dünnyögte Taita. - Mikor trónra lépett, és fejére tették a Felsı- és Alsó- Királyság kettıs koronáját, ı lett Tamose fáraó, az elsı ezen a néven. Tessék! Tekintsd meg hatalmának és fenségének teljében. - Taita elhelyezte a képet a lány elméjében. Fenna sokáig hallgatott. - Oly szép és nemes. Ó, Taita, bárcsak láthattam volna a fiamat - mondta végül.

- Láttad, Fenna. Te szoptattad a melleden, és a saját kezeddel tetted a koronát a fejére. Fenna megint sokáig hallgatott, aztán megszólalt: - Mutasd meg magadat azon a napon, mikor elıször találkoztunk a másik életben. Képes vagy erre, Taita? Elı tudod varázsolni a saját képedet nekem? - Ezt nem merem megkísérelni - válaszolta gyorsan. - Miért nem? - Veszélyes volna - válaszolta. - Hinned kell nekem. Túlságosan veszélyes volna. Tisztában volt vele, ha megmutatná, az a kép idıvel elérhetetlen álmokkal gyötörné, az elégedetlenség magvait ültetné el benne. Mert mikor elıször találkozott vele a másik életben, Taita rabszolga volt, és a legszebb fiatal férfi Egyiptomban. Ez lett a veszte. Gazdája, Intef úr, Karnak nomarkhosza volt, és Felsı-Egyiptom mind a huszonkét nomoszának kormányzója. Emellett pederaszta volt, és ırülten féltékeny a rabszolgafiújára. Taita beleszeretett egy Alyda nevő rabszolgalányba a gazdája udvarában. Mikor ezt jelentették Intef úrnak, megparancsolta Rasfernak, az ítéletvégrehajtójának, hogy lassan préselje össze Alida fejét. Taitát kényszerítették, hogy végignézze halálát. De Intef úr ezzel nem elégedett meg. Megparancsolta Rasfernak, hogy kasztrálja Taitát. Volt ennek a szörnyő helyzetnek egy további vonatkozása is. Intef úr volt az apja annak a kislánynak, aki évekkel késıbb Lostris királynı lett. Nem érdekelte a lánya, az eunuch Taitát tette meg tanítójának és mentorának. Ez a gyermek reinkarnálódott most mint Fenna. Az egész oly bonyolult volt, hogy Taita nem talált megfelelı szavakat, melyekkel elmagyarázhatná Fennának, de egyelıre felmentette e feladat alól a tábor felıl érkezı hangos kiáltás: - Csónakok keletrıl! Fegyverbe! — Meren hangja világosan felismerhetı volt még ilyen messzirıl is. Talpra ugrottak, még nedves testükre rántották a tunikájukat, és siettek vissza a táborba. - Ott! - mutatott Fenna keresztül a zöld vízen. Taitának néhány pillanatba belekerült, mire ki tudta venni a fekete pöttyöket a feltámadó szél verte fehér tarajú hullámokon. - Bennszülött harci csónakok! Meg tudod számolni az evezısöket? Fenna kezével árnyékolva meresztette a szemét. - Az elsı csónakban tizenkettı van mindkét oldalon. A többi ugyanakkorának látszik. Várj csak! A második csónak a legnagyobb mind közül, húsz pár evezıs hajtja.

Meren kettıs sorokban állította fel az embereit a kerítéskapu elıtt. Talpig fegyverben voltak és készen álltak, hogy megbirkózzanak minden váratlan helyzettel. Figyelték, ahogyan a csónakok partot értek alattuk. Az evezısök kiszálltak és összegyőltek a legnagyobb csónak körül. Egy csapat zenész ugrott partra és kezdett táncolni a fövényen. A dobok vad ritmust vertek, miközben a hosszú, csavart antilopszarvból készült kürtök recsegve harsogtak. - Leplezd az aurádat - súgta Taita Fennának. - Semmit sem tudunk errıl a fickóról. - Figyelte, hogyan halványodik el. - Jól van. Elég. - Ha Kalulu beavatott, az aura teljes hiánya még gyanúsabb. Nyolc fiatal nı kiemelt egy hordagyat a csónakból és elindult vele fel a parton. A megtermett, izmos teremtések üveggyönggyel gazdagon hímzett ágyékkötıt viseltek, olajjal bekent mellük csillogott a napsütésben. Egyenesen oda mentek, ahol Taita állt, és letették a hordagyat elıtte. Aztán térdre ereszkedtek mellette,- mélységes tiszteletet tükrözı testtartásban. A hordágy közepén egy törpe ült. Fenna felismerte a lángokban látott képrıl a vén majomarcot az elálló fülekkel és fényes kopasz koponyával. Kalulu vagyok -mondta a törpe a titkos nyelven, - és látlak, Gallalai Taita. - Üdvözöllek - válaszolt Taita. Nyomban látta, hogy Kalulu nem beavatott, de aurája erıt sugároz, amibıl megállapította, hogy adeptus és az Igazság követıje. - Menjünk oda, ahol kényelmesen és zavartalanul beszélhetünk. Kalulu kézenállásba lendült, lába csonkjai az égre mutattak, és lepattant a hordágyról. Úgy sétált a kezén, mintha a lába volna, fejét oldalra csavarta, hogy Taita arcába nézve beszéljen. - Már vártalak, Mágus. Közeledésed felkavarta az étert. Éreztem a jelenléted erısödni, ahogy jöttél fel a folyón. - A nık követték az üres hordággyal. - Erre parancsolj, Kalulu - invitálta Taita. Mikor Taita szállására értek, a nık letették a hordagyat és hallótávolságon kívülre húzódtak. Kalulu visszapattant a hordágyra és leült a csonkjaira. Érdeklıdve pillantott körbe a táboron, de mikor Fenna mellé térdelt és méz- sörrel kínálta, a figyelmét rá összpontosította. - Ki vagy te, gyermek? Láttalak a tőz fényében - mondta a titkos nyelven. Fenna úgy tett, mintha nem értené, és Taitára pillantott. - Válaszolhatsz - mondta Taita. - İ az Igazság követıje. - Fenna vagyok, a mágus tanítványa. - Kezeskedsz érte? - kérdezte Kalulu Taitát. - Kezeskedem - felelte Taita, és a kis ember bólintott.

- Ülj mellém, Fenna, mert gyönyörő vagy. - Fenna bizalommal helyet foglalt a hordágyon. Kalulu Taitára függesztette szúrós fekete tekintetét. Miért hívtál, Mágus? Milyen szolgálatot kívánsz tılem? - Szükségem van rád, hogy elvezess oda, ahol a Nílus születik. - Kalulun nem látszott meglepıdés. - Te vagy az, akit láttam álmaimban. Te vagy az, akire vártam. Elviszlek a Vörös Kövekhez. Ma este indulunk, mikor a szél elül és a víz nyugodt. Hányan vannak a társaságodban? - Harmincnyolcan vagyunk összesen Fennával és jómagámmal, de sok a poggyászunk. - Még öt nagy csónak jön utánam. Napnyugta elıtt ideérnek. - Sok lovam van. - Igen - bólintott a kis törpe. - Majd a csónakok mögött úsznak. Hoztam magammal hólyagokat, hogy fenntartsák ıket. A rövid afrikai szürkületben, amint a szél utolsó lökései is elültek, néhány katona levezette a lovakat a partra, és a sekély vízben egy-egy felfújt hólyagot kötöztek kétoldalt a nyereghevederükre. Eközben a többiek berakták a felszerelést a csónakokba. Kalulut nıi testırei a hordágyon levitték a legnagyobb csónakra. Amint a tó vize elcsendesedett, eltolták a csónakokat a parttól és elindultak a sötétben a déli égbolton ragyogó csillagkereszt irányába. Minden csónak mögé tíz lovat kötöttek. Fenna a csónak farában ült, ahonnan buzdítást kiabálhatott Szélfüstnek és Forgószélnek, ahogy mögötte úsztak. Az evezısök ütemesen forgatták az evezıket, és a hosszú, keskeny csónakok hangtalanul suhantak a sötét vízen. Taita Kalulu mellett ült a hordágyon, és csendben beszélgettek. - Mi a neve ennek a tónak? - Semliki Nianzu. Csak egy a sok közül. - Mi táplálja? - Régebben két nagy folyó torkollott bele, egy a nyugati végén, a Semliki, a másik a mi Nílusunk. Mindkettı délrıl érkezik, a Semliki a hegyekbıl, a Nílus a nagy vizekbıl. Az az a hely, ahová most viszlek. - Az egy másik tó? - Senki nem tudja, hogy valóban tó-e, vagy a nagy semmi kezdete. - És az az a hely, ahol a mi Nílusunk születik? - Pontosan. - Minek nevezitek azt a nagy vizet? - Nalubaale. - Magyarázd el az útvonalunkat, kérlek.

- Mikor elérjük a Semliki Nianzu túlsó partját, megtaláljuk a Nílus déli ágát. - Úgy képzelem, hogy a Nílus déli ága ott van, ahol belefolyik a Semliki Nianzuba. Az északi ág elhagyja ezt a tavat, és északnak folyik a nagy mocsarak felé. Annak az ágnak a mentén jutottunk el idáig. - Igen, Taita, nagyjából így van. Természetesen vannak más kisebb folyók, mellékágak és kisebb tavak, mert ez a vizek vidéke, de mind a Nílusba torkollik és észak felé folyik. - De a Nílus haldoklik. Kalulu egy ideig hallgatott, s mikor bólintott, a hold-fényben csillogó könnycsepp gördült végig ráncos arcán. - Igen. A folyókat, melyek táplálják, mind bedugaszolták. Nílus Anyánk haldoklik. - Kalulu, mondd el nekem, hogyan történt ez. - Nincsenek rá szavak. Mikor elérünk a Vörös Kövekhez, látni fogod magad. Én nem tudom leírni neked ezeket az eseményeket. Puszta szavak nem elégségesek ehhez a feladathoz. - Uralkodni fogok a türelmetlenségemen. - A türelmetlenség a fiatal férfi vétke - mosolygott a törpe, fogai csillogtak a homályban. - És az álom az öreg vigasza. - A víz csobogása a csónak oldalán elringatta ıket, és egy kis idı múlva elaludtak. Taita az elsı csónakból érkezı halk kiáltásra ébredt. Feltápászkodott, kihajolt a csónak oldalán, és vizet locsolt az arcába. Aztán kipislogta a cseppeket a szemébıl, és elırenézett. Szárazföld elmosódott, sötét tömegét látta maga elıtt. Végül érezte a homok húzását a csónak alatt, ahogy partra futott. Az evezısök partra ugrottak, és feljebb húzták a csónakokat. A lovak talajt éreztek a lábuk alatt és nekilódultak, csurgott róluk a víz. A nık a partra vitték Kalulut a hordagyán. - Reggelizzenek meg az embereid most, hogy pirkadatkor indulhassunk - mondta Kalulu Taitának. - Hosz- szú utat kell megtennünk a Kövekig. Nézték, ahogy az evezısök visszaszállnak a csónakokba és ellökik a parttól. Gyorsan távolodó sziluettjük beleolvadt a sötétségbe, már csak az evezıcsapások fehér fröcs-csenése jelezte, hol járnak. Aztán hamarosan az is eltőnt.

A tőz fényénél füstölt tavi halat ettek durrakenyérrel, aztán hajnalban elindultak a tó partja mentén. Fél mérföld múlva száraz, fehér folyómederhez értek. - Melyik folyó volt ez? - kérdezte Taita Kalulut, jóllehet tudta, mi lesz a válasz. - Ez a Nílus volt, és most is az - felelte Kalulu egyszerően. Teljesen kiszáradt! - fakadt ki Taita, ahogy lenézett a folyóágyra. Négyszáz lépés volt parttól partig, de nem folyt benne víz, egy felnıtt férfinál kétszer magasabb elefántfő töltötte ki a medret. - Kétezer mérföldön át követtük a folyót Egyiptomból, míg eljutottunk idáig. Utunk során mindenütt találtunk vizet benne a folyóágy mélyebb gödreiben, még csörgedezı ereket is, de ez itt száraz, mint a sivatag. A víz, amivel találkoztatok, a Semliki Nianzu túlfolyása, a belefolyó patakokból származik - magyarázta Kalulu. - Ez itt a Nílus volt, a leghatalmasabb folyam az egész világon. Most semmi. - Mi történt vele? Milyen pokoli hatalom állíthatott meg egy oly roppant áradatot? - Valami olyasmi, ami még a te határtalan képzelıerıdet is felülmúlja, Mágus. Mikor elérünk a Vörös Kövekhez, magad elıtt fogod látni. Fenna végig fordított Merennek, aki már nem bírta tovább türtıztetni magát. - Ha kiszáradt folyót kell követnünk, hogyan szerzek majd vizet az embereimnek és a lovaknak? - Úgy, ahogyan az elefántok, ásnod kell érte - mondta neki Taita. - Mennyi ideig fog ez az út tartani? - kérdezte Meren. Mikor a kérdést lefordították neki, Kalulu huncutul mosolygott. - Az a lovaid állóképességén és a saját lábatok erején múlik. Gyorsan haladtak, poshadt tócsákat hagytak maguk mögött, melyek egykor mély öblök voltak; átkapaszkod-tak száraz, sziklás bevágásokon, ahol egykor vízesések mennydörögtek. Tizenhat nappal késıbb egy alacsony gerinchez értek, mely párhuzamosan futott a Nílus medrével. Az elsı változatosság volt, ami megtörte a hosszú mérföldek óta tartó erdı egyhangúságát. - Azon a magas földön áll Tamafupa városa, a népem otthona - mondta nekik Kalulu. - A magaslatról láthatod majd a Nalubaale végtelen vizét.

- Menjünk oda - mondta Taita. Átlovagoltak a fo- lyóágy fölötti lankát borító élénksárga törzső fákból álló ligeten. A vízhiány miatt a fák elszáradtak, ágaikon nem volt levél, és elgörbültek, mint csúzos végtagok. Kijutottak a gerincre, ahol Szélfüst kitágította az orrlyukait és megrázta a fejét. Forgószél is izgatott lett, ugrándozni és ágaskodni kezdett. - Te haszontalan! - csapott a nyakára Fenna a papiruszpálcával, amit ostornak használt. - Viselkedj! -Aztán Taitának kiáltott: - Mitıl izgatottak, Mágus? - Szagolj bele a levegıbe! - hangzott a válasz. - Hővös és édes, mint a kigeliavirágok illata! - Én is érzem, de mi az? - Víz! - mutatott elıre Taita. A déli égbolton ezüstös felhı lebegett, alatta a látóhatár egész ívét földöntúli kékség töltötte ki. - Végre a Nalubaale! A gerincet erıs palánk uralta, valóságos cölöpvár. A kapu nyitva állt, belovagoltak az elhagyott faluba, Tamafupába. Egykor láthatóan gazdag, virágzó közösség központja volt - az üresen álló nádfedeles kunyhók valóságos paloták voltak - de most kísérteties néma csend ülte meg. Visszamentek a kapuhoz, és odahívták a többieket is. Hívásukra lihegı és verejtékezı testırei Kalulut is felhozták a hordagyán. Ahogy összegyőltek Tamafupa kapuja elıtt, mindannyian ünnepélyes, áhítatos csendben bámulták a messzeségbe nyúló kék vizet. Taita törte meg a csendet. - Nílus Anyánk forrása. - A világ vége - mondta Kalulu. - Nincs semmi azon a vízen túl, csak az üresség és a Hazugság. Taita hátrapillantott Tamafupa sáncaira. - Veszélyes vidéken járunk, ellenséges törzsek vesznek körül. Ez jó lesz erıdnek, míg tovább nem indulunk - mondfa Merennek. - Hiltót és Shabakót itt hagyjuk az embereikkel, tegyék biztonságossá a falakat támadás ellen. Közben Kalulu elvezet minket a rejtélyes Vörös Kövekhez. Reggel elindultak, hogy megtegyék a több mint két éve tartó utazás utolsó rövid szakaszát. A folyóágyat követték, gyakran a széles, száraz meder közepén lovagoltak. Bekanyarodtak egy újabb szelíd ívő kanyarba, elıttük víz által simára csiszolt kövekbıl álló enyhe lejtéső padka emelkedett. Rajta, akár egy hatalmas város erıdítménye, tömör vörös gránitfal tornyosult. - A fiú, Hórusz és az isteni apa, Ozirisz szent nevére! - kiáltott fel Meren. - Miféle erıd ez? Valami afrikai uralkodó fellegvára? - Amit látsz, az a Vörös Kövek - mondta Kalulu csendesen.

- Ki helyezte ide? - kérdezte Taita, ugyanannyira elképedve, mint bárki más a társaságban. - Miféle ember vagy démon mővelte ezt? Nem ember tette - felelte Kalulu. - Ez nem emberi kéz mőve. - Akkor mié? - Gyere, elıbb hadd mutassam meg neked. Óvatosan megközelítették a Vörös Köveket. Mikor végre ott álltak a kıfal tövében, mely parttól partig elzárta a Nílust, Taita leszállt a lováról, és lassan végigsétált alatta. Fenna és Meren követte. Idınként megálltak, hogy megvizsgálják. Olyan volt, mint megolvadt és újra megszilárdult gyertyaviasz. - Ez a kı valamikor olvadék volt - állapította meg Taita. - Ezek a fantasztikus formák akkor alakultak ki, mikor kihőlt. - Igazad van - helyeselt Kalulu, - pontosan így történt. Lehetetlennek tőnik, de ez egyetlen tömör szik- latömeg. Nem tömbök alkotják, nincsenek hézagok. - Van egy rés, Mágus - mutatta Fenna. Éles szemé vei észrevett egy keskeny hasadékot a fal közepén, mely a tetejétıl a tövéig húzódott. Mikor odaértek, Taita elıhúzta tırét és megpróbálta a résbe dugni, de az túl szők volt, a penge csak oly mélyre hatolt bele, mint a kisujja elsı íze. - Azért nevezi a népem inkább Vörös Köveknek, mint Vörös Kınek, mert két részbıl áll - jegyezte meg Kalulu. Taita letérdelt és szemügyre vette a fal tövét. - Nem a régi folyómederre épült. Úgy emelkedik ki belıle, mintha a föld közepébıl nıtt volna ki, mint valami éktelen nagy gomba. A kı, amibıl ez a fal van, különbözik minden mástól körülötte. - Ismét igazad van - mondta Kalulu. - Nem lehet vésni vagy faragni, mint a körülötte lévı kızetet. Ha közelrıl megnézed, látni fogod a vörös kristályokat benne, amirıl a nevét kapta. Taita közelhajolt, mígnem látta, hogy a napsugár megcsillan a kızetet alkotó parányi szemcséken, melyek ragyogtak, mint megannyi rubin. Nincs ebben semmi természetellenes - mondta halkan. Visszament oda, ahol Kalulu ült a hordágyon. - Hogyan került ez a dolog ide? - Nem tudom biztosan, Mágus, jóllehet itt voltam, amikor történt. - Ha tanúja voltál, hogyhogy nem tudod, mi történt? - Majd késıbb elmesélem - mondta Kalulu, — most legyen elég annyi, hogy sokan mások is tanúi voltak, mégis legalább ötven különbözı legenda szól arról, mi történt. - Ez a fal olyan, mintha a képzelet szülte volna - mutatott rá Taita. Talán az igazság magvai a legendákban és mesékben vannak eltemetve.

- Meglehet — hajtotta meg a fejét Kalulu egyetértıén. - De elıbb hágj fel a fal tetejére. Még sok mindent kell látnod. - Vissza kellett menniük a folyómederben keresni egy helyet, ahol felkapaszkodhattak a partra. Aztán óvatosan visszalépkedtek a fal tövéig. - Én itt megvárlak benneteket - mondta Kalulu. - Túl nehéz az út oda fel - mutatta az ijesztıen meredek, szinte függıleges emelkedıt. Magára hagyták, és óvatosan másztak felfelé. Voltak helyek, ahol kénytelenek voltak négykézláb kúszni, de végül ott álltak a Vörös Kövek legömbölyödött tetején. Onnan néztek ki a tóra. Taita elernyızte a szemét a víz felszínén szikrázó táncot járó napsütés ellen. A közelben volt egy sor apró sziget, de mögöttük semmi nyomát nem látta szárazföldnek. Visszanézett az útra, amelyen jöttek. A törpe alakja rövidülésben látszott messze lenn, ahogy felbámult rájuk. - Próbált már valaki átkelni a tavon a túlsó partra? - kiáltotta le Taita. - Nincs túlsó part - kiabálta vissza Kalulu, - csak az üresség van. A víz mindössze négy-öt könyökre a lábuk alatt nyaldosta a falat. Taita hátranézett a folyóágyra, és hozzávetılegesen kiszámolta a szintkülönbséget a fal két oldalán. - Negyven-ötven könyök mélységő víztömeget tart vissza. - Széles karmozdulatot tett, amely befogta a tó felszínének határtalan mértékét. - Ha ez a fal nem volna, ez a víztömeg lezúdulna a Nílusba, és elfolyna Egyiptomig. Nem csoda, hogy anyaföldünk oly nehéz helyzetbe került. Átfésülhetnénk a környezı vidéket, keríthetnénk egy sereg rabszolgát, és munkára foghatnánk ıket - javasolta Meren. - És mit csinálnának? - kérdezte Taita - Lebontjuk ezt a gátat, és utat nyitunk a Nílusnak, hogy újra Egyiptomig folyjon. Taita mosolygott, és dobbantott egyik lábával a kövön. - Kalulu elmondta, mennyire kemény és törhetetlen ez a kı. Nézd a méretét, Meren. Sokkalta nagyobb, mint a három gizai piramis együttvéve. Még ha minden embert foglyul is ejtenél Afrikában és a következı száz évben dolgoztatnád ıket, nem hiszem, hogy akár egy kis darabot is el tudnának mozdítani belıle. - Nem kellene szentírásnak venned annak a törpének a szavát, hogy milyen kemény. Majd az én embereim tőzzel és bronzzal megvizsgálják. És ne felejtsd, Mágus, azt a mérnöki tudományt, ami a gizai piramisokat emelte, arra is lehetne használni, hogy ledöntsük ıket. Nem látom okát, miért ne lennénk képesek e tettet véghezvinni, hiszen mi is egyiptomiak vagyunk, a föld legfejlettebb kultúráját képviseljük.

- Van némi igazság az érvelésedben, Meren - ismerte el Taita, aztán valami a fal távolabbi végén túl felkeltette a figyelmét. - Az egy épület ott a szirten szemben velünk? Megkérdezem Kalulut. Lemásztak a csúszós sziklán vissza Kaluluhoz, aki a hordagyán ült a testıreitıl körülvéve. Mikor Taita feltette neki a kérdést, élénken bólintott. - Igazad van, Mágus. Az egy templom, amit emberek építettek. - A te törzsed nem építkezik kıbıl, ugye? - Nem, azt a templomot idegenek emelték. - Kik voltak ezek az idegenek és mikor építették a templomot? - Majdnem tizenöt éve annak, hogy az elsı köveket lerakták. - Miféle emberek voltak? Kalulu tétovázott, mielıtt válaszolt. - Nem déliek. Inkább rád és a társaságodban lévı emberekre hasonlítottak. Ugyanilyen ruhát viseltek, és a fegyvereik is ilyenek voltak. Taita csak bámult rá megdöbbenésében. Végül megszólalt: - Arra célzói, hogy Egyiptomból érkeztek? - Én nem tudok semmit az országról, ahonnan ti jöttetek. Soha nem utaztam le a Níluson, még a nagy mocsaraknál se jártam. Nem mondhatom bizonyossággal, de nekem úgy tőnt, hogy a ti fajtátokból valók voltak. - Beszéltél velük? - Nem - mondta Kalulu érzéssel. - Roppant titokzatosak voltak, nem álltak szóba senkivel. - Hányan voltak és most hol vannak? - kérdezte Taita élesen. Úgy látszott, hogy a tekintetét az emberke szemébe fúrja, de Fenna tudta, hogy az aurájában olvas. - Harmincnál többen, ötvennél kevesebben. Ugyanolyan rejtélyesen tőntek el, ahogyan jöttek. - Aztán tőntek el, hogy a Vörös Kövek elzárták a Nílust? - Azzal egy idıben. Mágus. - Fölöttébb különös - mondta Taita. - Most kik lakják a templomot? Senki, Mágus. Lakatlan, mint a vidék is száz mér- földes körben körülötte. A törzsem, és a többi törzs is elmenekült a különös eseményektıl való rémületében. Még én is mocsárban kerestem menedéket. Most elıször tértem vissza és bevallom, soha nem tettem volna, ha te nem védelmezel. - Meg kell látogatnunk a templomot - jelentette ki Taita - Megmutatod nekünk? - Soha nem jártam abban az épületben, és soha nem is fogok. Ne kérd, hogy elkísérjelek.

- Miért ne, Kalulu? - Az a legnagyobb gonoszság helye. Azé az erıé, amely szerencsétlenséget hozott mindnyájunkra. - Tiszteletben tartom az óvatosságodat. Ezek komoly kérdések, nem szabad könnyelmően kezelnünk. Térj vissza Merennel a táborba. Egyedül megyek a templomba. - Merenhez fordult. - Ne sajnáljátok a fáradságot, tegyétek biztonságossá a tábort. Alaposan erısítsétek meg a palánkot, és állíts erıs ırséget. Mikor ezzel megvagy, majd együtt visszajövünk és megvizsgáljuk a Vörös Kövek keménységét. - Könyörgök, Mágus, gyere vissza a táborba még sötétedés elıtt. Meren szinte elszürkült az aggodalomtól. - Ha napnyugtakor még nem vagy ott, magam foglak megkeresni. Mikor a testırök felemelték a hordagyat és elindultak Meren nyomában, Taita Fennához fordult: - Eredj Merennel. Siess utána. Fenna kihúzta magát, kezeit a háta mögé tette, száját dacosan összeszorította. Taita már jól ismerte ezt az arckifejezését. - Nem tudsz olyan varázslatot szıni, ami rábírna, hogy magadra hagyjalak - jelentette ki a lány. - Mikor ilyen képet vágsz, már nem vagy gyönyörő. - El sem tudod képzelni, milyen csúf tudok lenni. Próbálj megszabadulni tılem és megmutatom. - A fenyegetésed elvette a bátorságomat. - Taita nehezen állta meg mosolygás nélkül. - De maradj szorosan mellettem, és légy készen a védekezésre, ha rosszindulatú kisugárzással találkoznánk. Megtalálták az ösvényt, ami a szirtre vezetett. Mikor a templomhoz értek, látták, hogy a kımővesmunka nagy gonddal készült. Az épület tetejét ácsolt gerendákból rakták, és náddal volt befedve, ami helyenként már beszakadt. Lassan körbejárták a falakat. A templom kör alakú volt, körülbelül ötven lépés átmérıjő. A falába öt magas gránit sztélét, faragásos oszlopot építettek egymástól egyenlı távolságban. - A fekete mágia pentagramjának öt csúcsa - súgta Taita Fennának. Visszaértek a templomkapuhoz, amelybe ezoterikus jelek voltak faragva. - El tudod olvasni? - kérdezte Fenna. - Nem - vallotta be Taita. - Idegenek számomra. - A félelem jelét kereste a lány szemében. - Bejössz velem? Válasz helyett megfogta a kezét. - Alkossuk meg a győrőt - javasolta. Együtt léptek be a nyitott, kör alakú oszlopos elıcsarnokba. A padló lapos szürke kövekkel volt kirakva, és a lyukas tetın át sugarakban folyt be a fény. Nem volt nyílás a belsı falon. Kézen fogya követték az elıcsarnok

ívét. Minden sztélé tövében fehér márványból volt kirakva a pentagram csúcsa, és minden csúcsban egy újabb titokzatos jelkép: egy kígyó, egy füles kereszt, egy keselyő repülés közben, egy másik ülve, és végül egy sakál. Átléptek egy tetıbıl kihullott nádcsomón és éles sziszegést hallottak, majd heves sustorgást a lábuk alatt. Taita karjával átfogta Fenna derekát és felemelte. Mögöttük egy fekete egyiptomi kobra csuklyás feje emelkedett ki a nádcsomóból. Rájuk meresztette apró fekete golyószemét, hosszú nyelvét rezegtetve kereste szagukat a levegıben. Taita letette Fennát, felemelte botját és a kígyó fejére mutatott vele. - Ne félj - mondta. - Ez nem jelenés, ez valódi állat. - Elkezdte ütemesen mozgatni a bot hegyét ide-oda, és a kobra himbálózva követte a mozgást. Fokozatosan megnyugodott, leengedte a csuklyáját és visszabújt a nád közé. Taita továbbvezette Fennát az oszlopcsarnokban, míg végül megálltak egy díszes ajtó elıtt. - Az ellentett bejárat - magyarázta. - Pontosan szemben van a külsı bejárattal az átmérın. Ez korlátozza idegen befolyás hozzáférését a belsı szentélyhez. Az ajtónyílás virágot formált. Az ajtókeret csiszolt elefántcsont, malachit és sárga topáz mozaikkockákkal volt kirakva, a csukott ajtószárnyakat lakkozott krokodilbır borította. Taita botjával nekidılt az egyik ajtószárnynak, amely kitárult, csikorogtak a bronz csuklópántok. A szentélybelsıt egyetlen fénysugár világította meg a tetıkupolában lévı résen át, szikráztak a színek, ahol a padlót érte. A padlót gondosan tervezett pentagram díszítette, a mintát márvány és féldrágakı mozaikkockákból rakták ki. Taita felismerte a rózsakvarcot és a hegyikristályt, a berillt és a vörös turmalint. A kidolgozás mesteri volt. A minta közepét egy kör alkotta, melynek darabkái oly nagyszerően voltak összecsiszolva, hogy nem látszottak az illesztések, egyetlen fénylı elefántcsont pajzsnak tőnt. - Menjünk be, Mágus! - Fenna gyermekien csengı hangját ide-oda dobták a gömbölyő falak. - Várj! - mondta Taita. - Egy jelenlét van benn, ennek a helynek a szelleme. Azt hiszem, veszélyes. Ettıl rémült meg Kalulu. - A napsugárra mutatott a szentély padlóján. - Mindjárt dél van. A napsugár mindjárt a pentagram szívére tőz. Végzetes pillanat lesz. Figyelték, ahogyan a napsugár a padlón kúszott. Megérintette az elefántcsontkör szélét, és visszatükrözıdött a falakról, ragyogása tízszeresére erısödött. Úgy tőnt, most gyorsabban halad, mígnem hirtelen megtöltötte az elefántcsontkorongot, mire sistrumok csörgése hangzott fel.

Denevér- és keselyőszárnyakat hallottak suhogni a levegıben. Fehér fény töltötte meg a szentélyt oly ragyogással, hogy el kellett takarni a szemüket. A káprázaton keresztül Éosz tőzzel rajzolt szellemjelét, a macskamancsot látták megjelenni a korong közepén. A boszorkány vadállati szaga megtöltötte orrukat. Hátratántorodtak az ajtónyílásból, de ekkor a napsugár elhagyta a korongot, és a lángoló jel kialudt. A boszorkány bőze eltőnt, csak a rothadó nád és denevérürülék szaga maradt. A napfény elhalványult, a szentély ismét homályba borult. Taita és Fenna némán visszament az oszlopcsarnokon át ki a napfényre. - A boszorkány itt volt - suttogta Fenna, és mélyet lélegzett a hős tavi levegıbıl, mintha meg akarná tisztítani a tüdejét. - A befolyása továbbra is itt van. - Taita botjával a Vörös Kövekre mutatott. - İrködik sátáni mővén. Elpusztíthatjuk a templomát, és azzal ıt is? - nézett vissza Fenna az épületre. - Nem - mondta Taita határozottan. - Befolyása hatalmas az erıdje belsı szentélyében. Ott szembeszállni vele halálosan veszélyes volna. Találunk majd más helyet és idıt, hogy megtámadjuk. - Kézen fogta Fennát és elvezette. - Holnap visszajövünk, hogy megvizsgáljuk a kıfal szilárdságát, és többet tudjunk meg Kalulutól arról, hogyan kerültek a Vörös Kövek a szorosba.

Meren a Vörös Kövek közepén húzódó repedésre mutatott: Kétségtelenül ez a fal leggyengébb pontja. Lehet, hogy nyírásvonal. - Mindenesetre a legjobb helynek tőnik az elsı kísérlethez - helyeselt Taita. - Tőzifában nincs hiány. -A szoros lejtıit borító nagy fák zömmel kiszáradtak, mikor a víz elzáródott. - Mondd az embereknek, lássanak hozzá. Az emberek szétszéledtek az erdıben, és hamarosan fejszék zajától visszhangzott a környék. Miután a fákat kidöntötték, lovakkal vonszolták a vörös fal tövébe. Ott feldarabolták, aztán úgy rakták máglyába, hogy kürtıt alkossanak, mely beszívja a levegıt, hogy táplálja a lángokat. Több napig tartott az óriási farakás elkészítése. Közben Taita felügyeletével négy vízkereket építettek, melyekkel majd vizet mernek a tóból, hogy az ellenkezı oldalon a falra locsolják, mikor a követ már izzásig hevítették. Mikor minden készen állt, Meren meggyújtotta a máglyát, ami azonnal lángra kapott. Perceken belül az egész farakás harsogva lobogó lángtengerré vált. Aki háromszáz lábnál közelebb merészkedett, azt kockáztatta, hogy leég a bıre.

Míg várták, hogy elüljön a tőz, Taita és Fenna Kalulu társaságában üldögélt a sziklafokon a szoros fölött, Éosz templomával szemben. Egy romos kis pavilon nyújtott menedéket a napsütés elıl. Kalulu testırei kijavították a nádtetıt. - Mikor a folyó vize még bıven áradt, és a törzsem itt élt, idejártam a forró évszakban, mikor az egész föld a nap korbácsa alatt nyög magyarázta Kalulu. - Ti is érzitek a tóról fújó szellıt. Ráadásul izgatott az idegenek ténykedése odaát a templomban, és innen megfigyelhettem ıket mutatta a szemközti szirten magasodó templomot. - Próbáljátok elképzelni, milyen volt ez a hely azelıtt. Ott, ahol most a vörös kıfal áll, mély szakadék volt lépcsıs zuhataggal, ahol akkora mennyiségő víz zúdult alá, hogy az ember elkábult a mennydörgésétıl. Permetfelhı tornyosult föléje a magasba emelte karjait, és a felhıt sokatmondó, könnyed mozdulattal szemléltette. - Mikor a szélirány megváltozott és a permetet felénk fújta, olyan hővös és üdítı volt, min az esı. - Elmosolyodott a gondolatra. Szóval innen, akár egy madár, minden jelentıségteljes történését láttam azoknak a napoknak. - Láttad, ahogyan a templom épült? - kérdezte Fenna. - Tudtad, hogy sok elefántcsont és rengeteg drágakı van benne? - Valóban, szép gyermekem. Láttam, mikor az idegenek ideszállították. Több száz rabszolgát 'használtak teherhordó állatok helyett. - Melyik irányból érkeztek? - kérdezte Taita. - Nyugatról - mutatott Kalulu a párás kék messzeségbe. - Milyen ország van arra? A törpe nem válaszolt azonnal. Egy darabig hallgatott, s mikor megszólalt, hangja bizonytalanul csengett. - Jártam arra, mikor még fiatal voltam, és a lábam ép, erıs. Bölcsességet és tudást kerestem, mert hallottam, hogy él egy nagy bölcs abban a távoli országban nyugaton. - Mit találtál? - Hegyeket láttam, hatalmas hegyeket, melyek az év nagy részében sőrő felhıbe burkolóznak. Mikor a felhık megnyíltak, csúcsokat láttam, melyek az égig értek, és kopasz fejük fehéren csillogott. - Megmásztad a csúcsokat? - Nem, csak messzirıl láttam ıket.

- Van ezeknek a hegyeknek neve? - Akik arrafelé élnek, a Hold Hegyeinek nevezik ıket, mert a csúcsuk olyan fényes, mint a telihold. - Mondd, tudós és tisztelt barátom, láttál más csodákat is az utazásod során? A csodáknak se szeri, se száma nem volt. Láttam folyókat, melyek gızölögve bújtak elı a földbıl, mint valami fızıüstbıl. Hallottam a dombokat nyögni és éreztem, hogy remegnek a talpam alatt, mintha egy szörny mocorogna a föld alatti barlangjában. - Az emlékektıl felcsillant sötét szeme. - Annyi energia volt abban a hegyláncban, hogy az egyik csúcs égett és füstölt, akár egy óriási kemence. - Egy égı hegy? - kiáltott fel Taita. - Láttál egy csúcsot, mely tüzet és füstöt okádott? Felfedeztél egy vulkánt? - Ha így nevezik azt a csodát. Az ottani törzsek a Fény Tornyának nevezik. Bennem félelmet ébresztett a látvány. - Megtaláltad a híres bölcset, akit kerestél? -Nem. - Az emberek, kik ezt a templomot építették, a Hold Hegyeibıl jöttek? így gondolod? - Ki tudja? Én nem tudom. De abból az irányból jöttek. Húsz hónapon át dolgoztak. Elıször az építı-, anyagot szállították ide a rabszolgáikkal. Aztán felhúzták a falakat, majd megépítették a tetıt és befedték náddal. A törzsem látta el ıket élelemmel gyöngyökért, szövetért és fémszerszámokért cserében. Nem értettük a célját az épületnek, de ártalmatlannak tőnt, nem jelentett fenyegetést. - Kalulu fejét csóválta gyermeteg hiszékenységükön. - Engem érdekelt az építkezés. Próbáltam a bizalmukba férkızni és többet megtudni arról, mit csinálnak, de a legdurvább módon leráztak. İröket állítottak a táboruk köré, így nem tudtam közel kerülni. Kénytelen voltam innen figyelni a munkálkodásukat. - Kalulu elhallgatott. Taita újabb kérdéssel ösztönözte. - Mi történt, mikor a templom elkészült? - Az építık és a rabszolgák eltávoztak. Visszamentek nyugatra, arra, amerrıl jöttek. Kilenc papot hagytak a templomban. - Csak kilencet? - Igen. Mindet ismertem látásból, persze csak ebbıl a távolságból. - Mibıl gondolod, hogy papok voltak? - Papi köntöst viseltek, vöröset. Szertartásokat végeztek és áldozatokat mutattak be.

- Mesélj a szertartásokról! - Taita feszült figyelemmel hallgatta. Minden részlet fontos lehet. - Minden délben három pap levonult a vízeséshez. Korsókba vizet merítettek és visszavitték a templomba, táncolva és valami idegen nyelven énekelve. - A titkos nyelven? - kérdezte Taita. - Nem, Mágus. Nem ismertem azt a nyelvet. - Mindössze ennyi történt? Vagy emlékszel még valamire? Említettél áldozatokat. - Fekete kecskéket és fekete szárnyasokat vásároltak tılünk. A színre nagyon kényesek voltak. Tiszta feketének kellett lenniük az állatoknak. Bevitték a templomba, éneklést hallottam, aztán füstöt láttam qs égett hús szagát éreztem. - Valami más? Kalulu egy kicsit gondolkodott. - Az egyik pap meghalt. Nem tudom, miért. A többi nyolc levitte a holttestét a tópartra és meztelenül kiterítették a homokra. Aztán feljebb mentek a parton és onnan figyelték, hogyan jönnek ki a krokodilok a tóból és húzzák le a víz alá. - A törpe kézmozdulattal jelezte, hogy ennyi volt. - Néhány hét múlva új pap érkezett a templomba. - Nyugatról? - találgatta Taita. - Nem tudom, mert nem láttam az érkezését. Egyik este még nyolcan voltak, a következı reggel pedig megint kilencen. Tehát a papok száma fontos volt. Kilenc. A Hazugság számjegye. Taita ezen eltőnıdött, aztán megkérdezte: - Mi történt ezek után? - Két évig nem változott a papok napirendje. Aztán észrevettem, hogy valami fontos dolog van készülıben. Öt jelzıtüzet raktak a templom körül és éjjel-nappal égették hónapokon át. - Öt tüzet - ismételte meg Taita. - Hogyan helyezték el a tüzeket? - Öt sztéle van építve a külsı falba. Észrevetted? - kérdezte Kalulu. - Igen. Egy nagy pentagram csúcsait alkotják, a misztikus jelképét, amelyen a templom áll. - Soha nem jártam a templomban. Nem tudok semmit a pentagramról. Csak annyit tudok, hogy a tüzeket a sztélék elıtt gyújtották a külsı fal körül. - Más szokatlan nem történt? - Aztán egy másik személy is csatlakozott a papokhoz. - Egy újabb pap?

- Nem hiszem. Ez a személy feketébe volt öltözve, nem vörösbe. Fekete fátyol takarta az arcát, ezért nem tudtam bizonyossággal megállapítani, hogy férfi vagy nı-e. Mindazonáltal az alakjából a köntös alatt és a mozdulataiból úgy gondoltam, asszony lehet. Minden reggel napkeltekor elıjött a templomból és imádkozott sorban az öt tőz elıtt. Aztán visszament a templomba. - Egyszer sem láttad az arcát? - Mindig el volt fátyolozva. Légiesen mozgott, mint egy kísértet. A papok a legnagyobb tiszteletet tanúsítpt- ták iránta, földre borultak elıtte. Bizonyára a rendjük fıpapnıje volt. - Megfigyeltél bármi szokatlant az égbolton vagy a természetben, mialatt ez a személy a templomban idızött? - Valóban, Mágus, sok furcsa égi jelre felfigyeltem. Azon a napon, mikor elıször láttam imádkozni a tüzeknél, az esthajnalcsillag ellentétes irányban járt az égen. Röviddel ezután egy jelentéktelen, névtelen csillag óriási méretőre nıtt, és lángok emésztették el. Ittléte alatt éjszakánként furcsa, színes fények táncoltak az északi égbolton. Mindezek az ómenek ellentmondtak a természetnek. - Úgy gondolod, hogy a fátylas nı mőve volt? - Csak azt mondom, hogy akkor történtek, mikor megérkezett. Lehet, hogy merı véletlenbıl, nem tudom. - Ez volt minden? Kalulu határozottan megrázta a fejét. - Ez még nem volt minden. Úgy látszott, a természet megzavarodott. A vetésünk elsárgult és kiszáradt. A tehenek elvetélték borjukat. A törzsfınököt megmarta egy kígyó és belehalt. Az elsı felesége kétfejő fiút szült. - Baljós ómenek. - Taita arca elkomorult. - Ezzel még nem volt vége. Az idıjárás felborult. Vihar söpört végig a falunkon és letépte a tetıket. Kigyulladt a törzsi totemkunyhó és ıseink minden ereklyéje és fétise a tőz martaléka lett. A hiénák kiásták és felfalták a törzsfınök holttestét. Ez a támadás közvetlenül a néped, az ıseitek és a vallásotok ellen irányult - dünnyögte Taita. Aztán megmozdult a föld és megrázta magát, akár egy eleven állat a lábunk alatt. A tó vize az égbe szökkent, fehéren forrva és buzogva. A halrajok eltőntek. A tavi madarak elszálltak nyugatra. A hullámok összezúzták partra húzott csónakjainkat és széttépték a halászhálóinkat. Az emberek arra kértek, emeljek szót érdekükben törzsünk haragos isteneinél. - Mit tehettél volna a természeti erık ellenében? - tőnıdött Taita. -

Ijesztı feladatot róttak rád. - Idejöttem, erre a helyre, ahol most ülünk. Elmondtam a varázsigét, a leghatékonyabbat, ami a birtokomban volt. Megidéztem ıseink árnyait, hogy békítsék meg a tó isteneit. De könyörgésem süket fülekre talált, és vakok maradtak törzsem szenvedéseire. Úgy rázták meg ezeket a dombokat, ahol ülünk, mint elefántfyika ráz meg egy ngongfát. A föld úgy táncolt, hogy az emberek nem tudtak talpon maradni, mély hasadékok nyíltak, mint éhes oroszlánok állkapcsai, elnyeltek a férfiakat és az asszonyokat a hátukra kötött csecsemıjükkel együtt - mondta Kalulu sírva, könnyei álláról meztelen mellére csurogtak. Egyik testıre vászonkendıvel letörölte. - Miközben néztem, a tó dübörgı hullámai egyre dühödtebben ostromolták a partokat. Felcsaptak egészen idáig és özönben zúdították rám a permetet, szinte megvakultam és megsüketültem. Átnéztem a templomra. A felhıkön és a permeten keresztül láttam, hogy a feketébe öltözött alak a kapu elıtt áll. Úgy tárta ki karjait a viharzó tó felé, mint egy asszony, ki háborúból megtért férjét köszönti. - Kalulu levegıért kapkodott, ahogy igyekezett úrrá lenni teste remegésén. Karjai rángatóztak, feje reszketett, vonásai eltorzultak, mint akinek rohama van. - Nyugalom! - Taita egyik kezét a törpe homlokára tette, aki lassan lecsillapodott és ellazult, de könnyei továbbra is patakzottak arcán. - Nem kell folytatnod, ha ennyire fájdalmas. - Muszáj elmondanom. Csak te fogod megérteni. - Kalulu mély levegıt vett, aztán hadarva folytatta. - A vizek megnyíltak, és sötét tömeg nyomult felfelé a hullámokon keresztül. Elıször azt hittem, élı szörnyek jönnek elı a mélybıl. - A legközelebbi szigetre mutatott. - Az a sziget nem volt ott azelıtt, a tó vize nyílt volt és üres. Akkor az a sziklatömeg áttört a felszínen. Az a sziget, amit ott látsz, úgy született meg, mintha a tó méhe nyomta volna ki magából - mutatta hevesen remegı kezével. - De ezzel még nem volt vége. A tó vize újra megnyílt és egy másik sziklatömeg emelkedett fel a tó fenekérıl. Az ott! A Vörös Kövek! Úgy izzott, mint a fém, amit az imént vettek ki a kovácstőzhely lángjaiból. A víz sisteregve gızzé változott, ahogy félretolta. A kı félig olvadt volt, ahogy elıjött a mélybıl, a levegın megszilárdult. A keletkezı sőrő gızfelhı szinte mindent eltakart, de egy pillanatra láttam, hogy a templom sértetlen maradt, a falában minden kı a helyént, a teteje ép. De a fekete köpenyes alak eltőnt. A papoknak se volt nyoma. Soha többé nem láttam egyiküket sem. A Vörös Kövek egyre dagadtak, mint egy várandós óriás

hasa, mígnem akkorára nıttek, mint amekkorának most látod ıket, és elzárták a Nílus száját. A folyó semmivé aszott, feltárultak a kövek meg a homokpadok a meder fenekén. Kalulu intett a testıreinek. Az egyik odasietett, és tartotta a fejét, míg egy másik tökcsészét tartott az ajkaihoz. A törpe zajosan kortyolt a csípıs szagú italból, melynek csillapító hatása azonnal jelentkezett. Eltolta a csészét, és tovább beszélt Taitához. - Annyira megrémítettek ezek a szörnyő történések, hogy lerohantam innen a tetırıl - mutatta, hogy merre ment. - Mikor azokhoz a fákhoz értem, a föld megnyílt elıttem, és a mély hasadékba zuhantam. Kézzelköröm- mel próbáltam kimászni, de az egyik lábam eltört. Már majdnem sikerült kijutnom, mikor a föld bezárult, akár egy emberevı szörny állkapcsa, ugyanolyan hirtelen, ahogyan megnyílt, és mindkét lábamban összezúzta a csontokat. Két napig feküdtem ott, mikor tamafupai túlélık rám találtak. Megpróbáltak kiszabadítani, de a lábaim két szikla közé szorultak. Kértem, hozzanak kést meg fejszét. Megtartottak, amíg levágtam a lábaimat, és a csonkokat hánccsal bekötöztem. Mikor a törzsem Kioga mocsaraiba menekült errıl az elátkozott helyrıl, magukkal vittek. - Újra átélted azoknak a napoknak szörnyő eseményeit, ami a végsıkig kimerített - mondta Taita. - Mélységesen megindított mindaz, amit hallottam tıled. Most pihenned kell. Hívd a testıreidet, vigyenek vissza Tama- fupa biztonságába. - Te mire készülsz, Mágus? - Meren ezredes készen áll, hogy a felizzított sziklafalat hirtelen lehőtse vízzel, hogy lássuk, megrepedezik-e. Segédkezni fogok neki.

A sziklafal elıtt emelt tőzifahegy leégett, csak egy halom izzó hamu maradt belıle. A vörös kı olyan forró volt, hogy a levegı vibrálva reszketett körülötte, mint sivatagi délibáb. A Vörös Kövek tetején négy csapat győlt a sadufok köré. Egyiküknek sem volt tapasztalata a sziklarepesztésben, de Taita elmagyarázta nekik, mi a teendı. - Készen állsz, Mágus? - Meren hangja visszhang- zott a szorosban. - Igen! - kiáltotta vissza Taita. - Kezdjétek! - ordította Meren. Az emberek megragadták a vízkerék karjait és teljes súlyukkal nekifeszültek. Fejük fel-alá járt az ütemre, amit Habari vert egy bennszülött dobon. Az üres vödrök sorban belemerültek a tóba, megteltek vízzel, aztán felemelkedtek a fal tetejére, ahol a víz egy fából ácsolt vályúba ömlött, mely a túlsó oldalra terelte, ahonnan a felhevített kıre zúdult. A levegıt nyomban sistergı fehér gızfelhı töltötte meg, ami beburkolta a falat és a tetején szorgoskodó embereket, akik megállás nélkül forgatták a karokat, és a víz egyenletesen ömlött a vályú szájából. A gız gomolygott, a hőlı kı nyögött és morgott. - Reped már? - kiabálta Taita. A sőrő gıztıl Meren nem látszott a fal tövében. Válaszát is majdnem elnyelte a víz csobogása és a gız sistergése. - Nem látok semmit. Csak folytassátok, Mágus! A sadufokon dolgozó emberek kifáradtak, de Taita friss erıkkel váltotta fel ıket, és a víz egyre ömlött a sziklafalra. Aztán a gızfelhık kezdtek leszállni és eloszlani. - Még vizet! - üvöltötte Meren, és Taita ismét lecserélte az embereket, aztán óvatosan a tetı szélére lépett és lekukkantott, de a fal görbületétıl nem látta a tövét. - Lemegyek - mondta a szivattyúzó embereknek, - addig ne hagyjátok abba, míg nem adok parancsot. - A szorosba vezetı ösvényhez lépett, és futott le rajta, amilyen sebesen csak tudott. A gızpára már eléggé megritkult, hogy ki tudja venni lenn Meren és Fenná alakját. A falhoz közeledtek feltehetıen a kísérlet eredményérıl beszélgetve. - Ne menjetek túl közel a falhoz! - kiáltotta Taita, de úgy látszott, nem hallják. A víz még mindig ömlött a falon, a hamut a száraz folyómederbe mosta.

- Hé, Meren! Mi az eredmény? - kiáltott Taita újra, ahogy rohant az ösvényen lefelé. Meren olyan komikusán gyászos arccal nézett fel rá, hogy Taita elnevette magát. - Miért vagy oly bús? - Semmi eredmény! - panaszolta Meren. - Az egész erıfeszítés hiába volt. - Belépett a kavargó párába, és kinyújtotta kezét a szikla felé. Vigyázz! - kiáltott rá Taita. - Még forró! - Meren visszahúzta a kezét, aztán kihúzta kardját, és a bronz- penge hegyével nyúlt ki. Fenna közelebb lépett hozzá. - A szikla sértetlen -mondta meglepıdve. - Semmi repedés! - O és Meren csak egy karnyújtásnyira volt a gızölgı sziklafaltól, mikor Taita mögéjük ért. Látta, hogy Fennának igaza van: a vörös sziklafal megfeketedett a lángoktól, de ép maradt. Meren megkopogtatta a kardja hegyével. Tömör-nek hangzott. Dühösen felemelte kardját, hogy a falra nagyobb csapást mérve enyhítse csalódottságát. A gız-felhı, mely beburkolta ıket, nedves és meleg volt, de Taita hirtelen jéghideg fuvallatot érzett a karjain és az arcán. Azonnal felnyitotta belsı szemét, és egy apró pontot látott megjelenni a bekormozódott kövön ott, ahol Meren kardja érte. Vörösen parázslott, s lassan felvette egy macskamancs alakját, Éosz jelét. - Hátra! - mondta Taita, a hatalom hangát használva, hogy nagyobb ereje legyen a parancsnak. Ezzel egy idıben elıreugrott, megragadta Fenna karját, és elrántotta onnan. De Merenhez figyelmeztetése már késın jutott el. Bár megpróbálta visszafogni karja lendületét, a kardhegy mégis megérintette az izzó pontot. Üveg- csörömpölésszerő hangot adva egy kis szikladarab közvetlenül Éosz jele alatt kirobbant falból és szilánk265 záport zúdított egyenesen az arcába. A szilánkok aprók voltak, de mind tőhegyes. Meren hátrakapta a fejét, elejtette a kardját és mindkét kezét az arcára szorította. Az ujjai között vér patakzott és lecsurgott a mellére. Taita odarohant hozzá, és megfogta karját, hogy megtámassza. Fenna, aki a földre esett, feltápászkodott, és a segítségére sietett. - Lépjetek hátrébb! - parancsolta Taita az embereknek, akik köréjük győltek. - Hagyjatok helyet nekünk. Hozz vizet - mondta Fennának. A lány egy tökedényért sietett, és odavitte neki. Taita elhúzta Meren kezét összeroncsolt arcáról. Fenna elborzadva felsikoltott, Taita rosszalló pillantással intette csendre. - Még mindig szép vagyok? - Meren vigyorogni próbált, de a szeme szorosan zárva volt, a szemhéja feldagadt, és összeragadt a vértıl.

- Sokkal szebb lettél - mondta neki Taita, és elkezdte lemosni a vért. A sebek többnyire karcolások voltak, de három mély vágást is talált. Egy szilánk az orrnyergét vágta át, egy másik a felsı ajkát, de a harmadik, a legrosszabb, a jobb szemhéját szúrta át. Taita látta a szemgödörbe ékelıdött apró kıszilánkot. Hozd ide az orvosi táskámat - mondta Fennának, aki odaszaladt, ahol a felszerelésük volt elhelyezve, s már hozta is bırtarisznyát. Taita kihajtogatta a bırtekercset, amelybe az orvosi mőszerei voltak tőzve, és kiválasztott egy csipeszt meg egy szondát. - Ki tudod nyitni a szemed? Meren megkísérelte, és a bal szeme résnyire kinyílt, de jobb szeme zárva maradt, bár a sérült szemhéj megremegett. - Nem, Mágus - mondta leverten. - Nagyon fáj? - kérdezte Fenna ijedten. - O, szegény Meren - sóhajtotta és megfogta a kezét. - Hogy fáj-e? Egyáltalán nem. Az érintésedtıl elmúlt. Taita egy darab bırt helyezett Meren fogai közé. -Harapj rá. - A csipesszel megfogta a szilánkot, és egyetlen biztos mozdulattal kirántotta. Meren felnyögött és 266 eltorzult az arca. Taita letette a csipeszt és két ujjával gyöngéden széthúzta a szemhéjat. A háta mögül hallotta, hogy Fennának eláll a lélegzete. - Nagy a baj? - kérdezte Meren. Taita hallgatott. A szemgolyó kifolyt, és a véres kocsonya lecsurgott az arcán. Rögtön tudta, hogy Meren ezzel a szemével már soha nem fog látni. Óvatosan szétfeszítette a szemhéját a másik szemén és belebámult. Látta, hogy a pupilla rendesen összeszőkül. Feltartotta a másik kezét. - Hány ujjamat látod? - Hármat - felelte Meren. - Akkor nem vakultál meg teljesen - mondta neki Taita. Meren sokat próbált, kemény katona volt. Nem volt szükséges, sem tanácsos kímélni az igazságtól. Csak félig? - kérdezte Meren ferde mosollyal. Ezért kaptál az istenektıl két szemet - mondta Taita, és hozzálátott, hogy egy fehér vászoncsíkkal bekötözze a sérült szemet. Győlölöm a boszorkányt! Ez az ı mőve - fakadt ki Fenna, és elsírta magát. - Győlölöm. Győlölöm.

Készítsetek hordagyat az ezredesnek - utasította Taita az embereket, akik a közelben várakoztak. Nem kell - tiltakozott Meren. - Tudok járni. A lovasság elsı számú szabálya - emlékeztette Taita, - hogy soha ne gyalogolj, ha lovagolhatsz. Amint a hordágy elkészült, ráfektették Merent, és visszaindultak Tamafupába. Még csak rövid ideje haladtak, mikor Fenna odakiáltott Tártának: - Ott fenn idegenek vannak, bennünket figyelnek - mutatott a kiszáradt folyómedren túlra. A látóhatáron férfiak kis csoportja rajzolódott ki. Fenna gyorsan megszámolta ıket. - Öten vannak. Agyékkötıt viseltek, de a felsıtestük csupasz volt. Valamennyien lándzsával és bunkósbottal voltak felfegyverkezve. Kettınek íja is volt. A legmagasabb állt elıl, rózsaszín flamingótollakból készült fejdíszt viselt. Testtartásukból dölyf és ellenségesség áradt. Úgy tőnt, ketten megsebesültek, a társaik támogatták ıket. - Mágus, ezek csatából jönnek - állapította meg Shofar, az egyik hordágyvivı. 267 - Üdvözöld ıket - parancsolta Taita. Shofar kiáltott, és meglengette karját, de a harcosok nem reagáltak. Shofar újra kiáltott, mire a flamingótollas fınök parancsolóan felemelte lándzsáját, és embereivel együtt eltőnt a látóhatárról, a dombgerinc ismét üres volt. Távoli kiáltások zaja törte meg a csendet, ami távozásuk után maradt. - Ez a faluból jön - fordult Fenna abba az irányba. - Valami baj van. JVliután elvált Taitától a Vörös Köveknél, Kalulut testırei a folyómederben vitték Tamafupa felé. Tekintettel Kalulu állapotára, lassan és óvatosan haladtak. Minden néhány száz lépés után megálltak, hogy megitassák az orvosságával és letöröljék arcát egy nedves ruhával. A nap járásából ítélve közel két óra telt el, mire elkezdtek felkapaszkodni a völgybıl Tamafupa kapuja felé. Sőrő kittarbozótba értek éppen, mikor egy magas alak lépett ki az ösvényre. Kalulu és testırei felismerték, és nem pusztán a flamingótollakból készült fejdíszérıl. A nık letették a hordagyat a földre és leborultak elıtte. - Látunk, nagy fınök - mondták kórusban. Kalulu felhúzta magát egyik könyökére és aggodalommal meredt a jövevényre. Basma a legfıbb fınöke

volt minden basmara törzsnek, akik a Tamafupa és Kioga mocsarai közötti területen éltek. Hatalmas uralkodó volt, mielıtt eljöttek az idegenek, akik a templomot építették és felemelték a Vörös Köveket a tó mélyérıl. Törzsei most szétszóródtak és uralma megtört. - Üdvözöllek, hatalmas Basma - mondta Kalulu tiszteletteljesen, - a kutyád vagyok. Basma ádáz vetélytársa és ellensége volt. Azelıtt megyédte hírneve és helyzete, hiszen még minden bas-marák legfıbb fınöke sem mert ártani egy oly hatalmas és befolyásos sámánnak, mint ı volt. De Kalulu tisztában volt vele, hogy mióta a Nílus vize elapadt, Basma csak az alkalomra vár. 268 - Figyeltelek, varázsló - mondta Basma metszı hangon. - Nagy megtiszteltetés nekem, hogy egy ily hatalmas fınık figyelmére méltatja csekélységemet - düny- nyögte Kalulu. Tíz basmara harcos lépett ki a bozótból és felsorakozott a fınök mögött. Elvezetted a törzs ellenségeit Tamafupába. Elfoglalták a városomat. Nem ellenségek - felelte Kalulu. - Barátaink és szövetségeseink. Vezetıjük egy nagy sámán, sokkal tu- dósabb és hatalmasabb, mint én vagyok. Azért küldték, hogy lerombolja a Vörös Köveket és újraindítsa a Nílus áradását. Milyen ügyetlen hazugságok ezek, te szánalmas lábatlan teremtés? Az idegenek ugyanazok a varázslók, akik a templomot építették a folyó szájánál, akik megidézték a sötét szellemek haragját, akik miatt a tó vize felforrt és a föld megnyílt. Ok azok, akik elıvarázsolták a Vörös Köveket a mélybıl és elzárták a nagy folyót, aki anyánk és apánk. - Nem így van! - Kalulu leugrott a hordágyról, és a csonkjain egyensúlyozva nézett szembe Basmával. -Ezek az emberek a barátaink. Basma lassan felemelte lándzsáját és hegyével a törpére mutatott, jelezve, hogy halálra ítéli. Kalulu a testıreire nézett. Nem Basmának alárendelt törzshöz tartoztak, ez volt az egyik ok a számos közül, amiért ıket választotta. Egy messze északon élı harcos törzs tagjai voltak. De ha választaniuk kell közte és Basma között, nem tudta biztosan, melyik irányba mozdul hőségük. Mintegy válaszul a ki nem mondott kérdésre, a nyolc nı szorosabbra vonta a győrőt körülötte. Imbali, a virág volt a vezetıjük. Testét akárha antracitból faragták volna, olajjal bekent ébenfekete bıre csillogott a napfényben. Karjai és lábai finoman izmosak voltak, feszes keblét rituális hegek bonyolult mintája díszítette. Hosszú

nyakán büszkén tartotta a fejét, tekintete tüzes volt. Most leoldotta harci baltáját a derekáról, és a társai követték példáját. - A szajháid most nem fognak megmenteni, Kalulu - mondta Basra gúnyos, megvetı mosollyal. - Öljétek 269 meg a varázslót! - kiáltotta a harcosainak és lándzsáját Kalulura hajította. Imbali számított a dobásra. Elıreugrott, meglendítette a baltát a jobb kezében, és a lándzsát felütötte a magasba. Mikor visszahullott, könnyedén elkapta a bal kezével, és hegyével a rárohanó harcosok felé fordította. Az elsı egyenesen nekirohant, és feltőzte magát rá valamivel a szegycsontja alatt. Hátratántorodott, és ledöntötte lábáról a mögötte érkezı harcost. Aztán hanyatt esett, és ott maradt a hasából kiálló lándzsanyéllel, az utolsókat rúgva. Imbali kecsesen átugrotta a testét, és elkapta a másodikat, még mielıtt teljesen talpra állt volna. Most felfelé lendítette a baltát, és lecsapta a harcos lándzsát tartó karját könyökben. Megpördült a sarkán, és a mozdulat lendületét arra használta, hogy lefejezzen egy harmadik harcost. A fej nélküli test ülı helyzetbe huppant, az átvágott erekbıl élénkvörös sugarakban fröcskölt a vér a magasba, aztán elterült és a porban vérzett tovább. Kalulut védelmezve Imbali és a társai gyorsan visz-szavonultak, felkapták a hordágyat a fogantyúknál fogva, és azt faltörı kosként használva nekirontottak a bas-maráknak. Éles, vonító hangon harci kiáltásokat hallattak, miközben a balták suhogtak, aztán tompa puffanás-sal csapódtak húsba és csontba. Basma emberei gyorsan magukhoz tértek. A pajzsokból falat alkotva fogadták a nık támadását és megcélozták ıket lándzsáikkal. Az egyik nı a földre zuhant, a torkába fúródó lándzsahegy azonnal megölte. A többiek felemelték a hordagyat és nekinyomták a pajzsoknak. A két csapat egymásnak feszült. Az egyik basmara térdre dobta magát és a hordágy széle alatt felszúrt a sor közepén lévı lány hasába, aki eleresztette a hordágyat és hátratántorodott. Megpróbált elfordulni, de a basmara kiszabadította a lándzsáját és újra döfött, a veséjét célozva meg. A döfés talált, és a lány felsikoltott, mikor a lándzsahegy megcsúszott a gerincén és azonnal megbénította. Kalulu testırei hátráltak néhány lépést, betöltötték a rést, ami a megsebzett lány után maradt és szilárdan 270

tartották a hordágyat. A basmarák felemelték pajzsukat, és vállat vállhoz vetve újra rohamoztak. Ahogy nekiütköztek a hordágynak, a hordágy alatt döfködtek felfelé, hasakat és ágyékokat célozva meg. A pajzsok, vonala elıre-hátra irnbolygott. Még két lány elesett, az egyik a combjába kapott egy döfést, ami átvágta a fı-ütıeret. Hátralépett, és megpróbálta elállítania a vérzést, ujjait a sebbe dugta, hogy összeszorítsa az eret. Miközben a combjára hajolt, a háta védtelen maradt, és egy basmara gerincen szúrta. A dárdahegy a csigolyák közt találta el, és megbénult lábai kimentek alóla. A basmara újra szúrt, de amíg az ölesre összpontosította figyelmét, Imbali átbújt a hordágy alatt és kettészelte a koponyáját. Az egyenlıtlen nyomás miatt a hordágy elfordult, és Kalulu egyik oldalról védtelen maradt. Basma megragadta az alkalmat: kiszökkent a pajzsok mögül, megkerülte a hordágyat és nekirontott. Kalulu látta jönni és kézenállásba lendült. Elképesztı fürgeséggel igyekezett a közeli tövisbozót menedékébe. Már majdnem elérte, mikor Basma utolérte és kétszer belédöfött. - Áruló! - rikoltotta és a lándzsahegy Kalulut a háta közepén találta el. Óriási erıfeszítéssel sikerült megtartania az egyensúlyát, és továbbugrált a kezein, de Basma ismét utolérte. - Boszorkányfajzat! üvöltötte és újra döfött, mélyen a kis ember felfordított ágyékába és hasába. Kalulu éles, vonító sikolyt hallatott, és a bokrok közé zuhant. Basma folytatni akarta a támadást, de a szeme sarkából észrevette, hogy Imbali rohan feléje a baltáját lengetve a feje fölött. Elkapta a fejét, s mikor a balta elsuhant a füle mellett, elcsavarta a testét a visszalendülı csapás elıl, és futásnak eredt. Az emberei látták elfutni és rohanvást követték le a domboldalon. - A varázsló halott! - kiabálta Basma. A harcosai rákezdtek a kántálásra: - Kalulu halott! Az ördögök és démonok barátja elpusztult! - Hagyjátok a kutyákat, hadd kotródjanak vissza a szukákhoz, kik a világra szülték ıket - állította le Imbali a lányokat, akik üldözıbe akarták venni a bas- marákat. - A gazdánkat kell megmenteni, 271 Mikor megtalálták a bozótban, Kalulu labdává gömbölyödve nyöszörgött fájdalmában. Gyengéden kiszabadították a tüskés ágak közül és a hordágyra fektették. Abban a pillanatban egy kiáltást hallottak lejjebb az ösvényen, és megálltak.

- Az öregember az - ismerte meg Imbali Taita hangját, és visszakiáltott, hogy útbaigazítsa ıket. Rövidesen elıbukkant Taita és Fenna, és mögöttük az emberek, akik Merent hozták hordágyon. - Kalulu, téged súlyosan megsebeztek - mondta Taita gyengéden a törpének. - Nem, Mágus, nem megsebeztek - rázta a fejét fájdalmasan Kalulu. Félek, hogy engem megöltek. - Gyorsan! Vigyétek a táborba! - mondta Taita Imbalinak és három életben maradt társának. - Emberek! Segítségre van szükség! - kiáltotta, és kiválasztott négyet a Meren hordagyát követı katonák közül. Várj! - Kalulu megragadta Taita kezét, hogy visszatartsa. - Basma tette ezt velem, a basmarák törzsfınöke. Miért támadt rád? A törzséhez tartozol te is, nem? Basma úgy hiszi, hogy ti ahhoz a törzshöz tartoztok, akik a templomot építették, és azért jöttetek, hogy további bajt és szenvedést szítsatok. Azt hiszi, szövetkeztem veletek, hogy elpusztítsuk a földet, a folyókat és a tavakat, és megöljünk minden basmarát. Már elment, a testıreid elzavarták - próbálta megnyugtatni Taita. Kalulu nem nyugodott. - Vissza fog jönni. - Megszorította Taita csuklóját, aki fölébe hajolt. - Menjetek a városba, és készüljetek fel a védekezésre. Basma az egész seregével fog visszajönni. - Mikor elhagyom Tamafupát, magammal viszlek, Kalulu. A segítséged nélkül nem találjuk meg a boszorkányt. - Érzem, a seb vérzik mélyen a hasamban. Én már nem megyek veled. Kalulu még napnyugta elıtt meghalt. Négy testıre folyosót ásott egy nagy elhagyott hangyabolyba Tarna-fupa cölöpkerítésén kívül. Taita tiszta vászonba tekerte testét és elhelyezték a nedves agyagalagútban. Aztán nagy kövekkel lezárták, nehogy a hiénák kikaparják. 272 - İsi isteneid örömmel fognak üdvözölni, Kalulu sámán, mert az Igazság követıje voltál - búcsúzott tıle Taita. Mikor elfordult a sírtól, a négy testırnı elébe állt. Imbali silluk nyelven szólt a nevükben. - A gazdánk eltávozott. Távol vagyunk szülıföldünktıl, magányosan. Te hatalmas sámán vagy, Kalulunál is nagyobb. Téged fogunk követni. Taita Nakontóra pillantott. - Mi a véleményed ezekrıl a nıkrıl? Ha felfogadom ıket, vállalod, hogy a parancsnokuk leszel?

Nakonto komolyan fontolóra vette a kérdést. - Láttam ıket harcolni. Beleegyezem, hogy kövessenek. Imbali méltóságteljes biccentéssel vett tudomást jelenlétérıl és szavairól. - Amíg kedvünk tartja, váll váll mellett fogunk menetelni ezzel a kevély silluk kakassal, de mögötte soha - mondta Taitának. A szeme majdnem egy szinten volt Nakontóéval. A fenséges pár láthatólag megvetéssel meredt egymásra. Taita felnyitotta belsı szemét, és elmosolyodott, mikor látta, hogyan tükrözi aurájuk az egymás iránt érzett vonzalmat. - Nakonto, áll az alku? - kérdezte. - Áll. - Nakonto nagyúri kézmozdulattal jelezte belegyezését. Egyelıre. Fenna és a silluk lányok kitakarították az egyik legnagyobb kunyhót Merennek, aztán Fenna egy maroknyi gyógyfüvet dobott a nyitott tőzhelyre. Az illatos füst előzte a rovarokat meg pókokat, melyek a kunyhóban vertek tanyát. Friss főbıl készítettek derékaljat, arra terítették Meren gyékényágyát. Merennek oly nagy fájdalmai voltak, hogy alig bírta megemelni a fejét, hogy igyon a csészébıl, amit Fenna tartott az ajkai elé. Taita Hilto-bar Hiltót nevezte ki a négy osztag élére addig, amíg Meren ismét átveheti a parancsnokságot. Taita Hiltóval bejárta a falut, és megvizsgálták a védelmi lehetıségeket. Elsı dolguk volt biztorfságos víz273 ellátásról gondoskodni. A falu közepén volt egy mély kút, melynek belsejében keskeny, agyagból vert csigalépcsı vezetett le a vízhez, ami jó minıségő volt. A bas-marák esetleges támadására számítva Taita elrendelte, hogy egy csapat Shofar vezetésével töltsön meg minden tökedényt és vizestömlıt. Harc közben a szomjas embereknek nem lesz lehetıségük arra, hogy a kútból merítsenek. Taita és Hilto ezután a külsı palánkot vette szemügyre. Megállapították, hogy még elég jó állapotban van, kivéve néhány szakaszt, ahol a termeszhangyák elpusztították az oszlopokat. Nyilvánvaló volt azonban, nem remélhetik, hogy ilyen kiterjedt védelmi vonalat tartani tudjanak. Tamafupa nagy település volt, egykor népes törzsnek adott otthont. A cölöpkerítés kerülete közel másfél mérföld volt. - Rövidebbre kell venni - jelentette ki Taita, - aztán felégetni, ami kívül marad, hogy megtisztítsuk a megközelítési vonalakat az íjászok számára.

- Ijesztıen nagy feladatot rósz ránk, Mágus - jegyezte meg Hilto. Jobb, ha nyomban hozzálátunk. Amint Taita kijelölte az új védelmi peremsávot, a férfiak és nık munkához láttak. Kiásták a legjobb állapotban maradt cölöpöket és felállították a Taita által kijelölt vonalon. Arra nem volt idı, hogy maradandó erıdítményt építsenek, ezért a réseket kittarbokrok tövises ágaival töltötték ki. Megfigyelıtornyokat emeltek az új cölöpkerítés négy pontján, ahonnan jól be lehetett látni a völgyet és minden más megközelítési útvonalat. Taita máglyákat rakatott, hogy éjszakai támadás esetén majd ezekkel világítsák meg a palánkot. Mihelyt ezzel megvoltak, egy belsı erıdítményt is építtetett a kút körül, ahová visszavonulhatnak, ha a basmaráknak sikerülne betörni a faluba. Itt helyezte el a maradék durrát, a tartalék fegyvereket és minden egyéb értékes felszerelést. A megmaradt lovaknak istállót építettek. Szélfüst és a csikó még mindig jó erıben volt, de a többi között sok volt beteg, vagy már a végét járta a hosszú és fáradságos utazás után. 274 Minden este, miután enni adott Merennek és segített Taitának kicserélni a kötést a jobb szemén, Fenna meglátogatta Forgószelet, és vitt neki durrapogácsát, amit a csikó nagyon szeretett. Taita megvárta a kedvezı szelet, mielıtt felgyújtat-ta a régi város maradékát, ami az új cölöpkerítésen kívül feküdt. A kunyhók nádteteje és falai kiszáradtak, és gyorsan égtek, a szél az új kerítéstıl elfelé fújta a lángokat. Mire aznap az este leszállt, a régi városból csak füstölgı hamumezı maradt. - Támadjanak csak a basmarák azon a nyílt terepen - jegyezte meg Hilto elégedetten, - meg fognak lepıdni. - Most el lehet helyezni a jelzéseket a palánk elıtt - mondta neki Taita. Fehér folyami kavicsból halmokat raktak húsz, ötven és száz lépés távolságban, hogy az íjászok pontosan tudják célba venni az ellenséget. Taita Imbalit és a társait, meg a többi nıt a száraz folyómederbe küldte, hogy nádat vágjanak nyílvesszınek. Több zsák nyílhegyet hozott magával a quebui erıd fegyvertárából, s miután ezt felhasználták, keresett egy kovakızet kitüremkedést a domboldalban a cölöpvár alatt. Megtanította a nıknek, hogyan pattintsanak a kovadarabokból nyílhegyet. Gyorsan elsajátították a mesterséget, aztán a hegyeket nádszálakra kötözték

háncscsal, és vízbe áztatták, hogy feszes és kemény legyen. A tartalék nyílvesszıket kötegekbe rakták a külsı védelmi sáv stratégiai pontjain. Tíz nap alatt mindennel elkészültek. A férfiak és Imbali lányai a fegyvereiket élesítették és ellenırizték a felszerelésüket, hátha ez az utolsó alkalom, mikor ezt megtehetik. Egy este, mikor az emberek összegyőltek a tüzek körül a vacsorához, hirtelen mozgolódás és üdvrivalgás támadt, mikor egy össze nem illı pár jelent meg a tőz fényében. Meren még bizonytalanul állt a lábán, és Fennára támaszkodva sétált oda a tőzhöz, ahol Taita ült a tisztekkel. Mindenki talpra ugrott, boldogan nevettek és gratuláltak neki a gyors felgyógyuláshoz. Üres szemgödrét vászonkötés takarta, sápadt volt és lesoványo-dott, de igyekezett a régi peckességgel járni .és a tisztek 275 sziporkáira pajzán riposztokkal visszavágni. Végül megállt Taita elıtt és tisztelgéssel üdvözölte. - Üdv, Meren, csak nem meguntad, hogy az ágyban heverésszél, és a táborban minden nı téged pátyolgas-son? - Taita mosolygott, de csak nehezen tudta elnyomni a fájdalmat, ami belényilallt, mikor meglátta a kérges katonakezet Fenna törékeny vállán. Tudta, hogy a féltékenység egyre inkább mardosni fogja, ahogy a lány teste és szépsége érik. Már megtapasztalta ezt az emésztı érzést a másik életében. A következı reggel Merent a gyakorlótéren találta az íjászokkal a céltáblák elıtt. Eleinte csak nehezen tudta megtartani az egyensúlyát félszemmel, de feszült összpontosítással végül sikerült úrrá lenni rakoncátlan érzékszervein. A következı nehézséget a célpont távolságának megbecsülése jelentette. A nyilai vagy lehulltak, mielıtt még elérték volna a céltáblát, vagy elszárnyaltak fölötte, de rendületlenül kitartott. Taita, aki Lostris királynı hadseregének íjászbajnoka volt, vállalta az oktató szerepét. Megtanította rá, hogyan igazítsa az elsıként eleresztett nyílhoz a nyomban utána kilıtt másodikat. Meren hamarosan képes volt kilıni a második nyilat, mikor az elsı még repült. Fenna és a silluk feleségek készítettek neki egy szemtapaszt bırbıl, hogy eltakarja vele a csúnya látványt nyújtó üres szemgödröt. Arca visszanyerte egészséges színét, és megmaradt szeme a régi csillogását.

Taita minden reggel lovas ırjáratot indított útnak, de esténként azzal tértek meg, hogy semmi jelét nem fedezték fel a basmara seregeknek. Taita tanácskozott Imbalival és a lányaival. -Jól ismerjük Basma törzsfınököt. Bosszúszomjas, könyörtelen ember mondta Imbali. - Nem feledkezett meg rólunk. Seregei szét vannak szórva a dombokon, a folyóvölgyekben és a tavak mocsaraiban. Idıbe telik, míg összegyőjti ıket, de végül el fog jönni. Abban biztos lehetsz. 276 Most, hogy a legfontosabb elıkészületek megtörténtek, Taitának volt ideje kevésbé életbevágó feladatokra is. Megmutatta a nıknek, hogyan gyártsanak agyagból és főbıl fejeket, amelyek kifestve és hosszú póznára tőzve messzirıl nézve egészen természetesnek hatottak. Ezt jobban élvezték, mint a nyílkészítést. Mindazonáltal a várakozás kezdte elnyőni mindenki idegeit. - Még ha figyelembe is vesszük, milyen messze van ide Kioga, a basmaráknak már itt kellene lenniük - mondta Taita Merennek az esti tábortőznél vacsora közben. - Holnap magunk megyünk ki felderíteni a terepet. - Én is veletek megyek - szólt közbe Fenna. Azt majd meglátjuk, ha itt lesz az ideje - mondta Taita mogorván. Köszönöm, drága Taita - mondta a lány édes mosollyal. Nem úgy gondoltam - morogta Taita, de mindketten tudták, hogy belegyezett. A gyermek elbővölı volt, és Taitát boldoggá tette a jelenléte. Úgy érezte, saját lényének része lett. Mikor a járır elindult, Fenna ott lovagolt Meren és Taita között. Nakonto és Imbali elıttük futottak, hogy olvassák a nyomokat. Hosszú lábain Imbali mérföldeken át lépést tudott tartani Nakontóval. Habari és két katona zárta a sort. Ez egyszer Taita is kardot kötött a derekára, de a botját nem adta ki a kezébıl. A dombok gerincén haladtak, ahonnan leláttak a völgyre. Balra a vidék dimbes-dombos volt és sőrő erdıvel benıtt. Számos elefántcsordát láttak szét-széledve a gerinc alatt. A hatalmas szürke testek világosan látszódtak minden tisztáson és nyiladékban, és idırıl idıre egy-egy gyümölcstıl roskadozó fa zuhant a földre roppant erejüknek köszönhetıen. Ha egy fa túl erıs volt, hogy megadja magát egyetlen állat erıfeszítéseinek, a többi bika segítségére jött. Nem volt fa, mely ellenállhatott volna egyesített erejüknek.

Mióta a törzsek elmenekültek errıl a vidékrıl, az elefántokat nem háborgatták, és most nem nyugtalanította ıket az emberek közelsége. Nem menekültek el 277 közeledtükre, helyben maradtak, míg a lovasok elhaladtak mellettük. Olykor egy-egy izgága nıstény megengedett magának egy kis fenyegetı színjátékot, de egyik sem fejezte a támadását. Fennt elbővölte az elefántborjak bolondos ugrándozása, és kérdésekkel ostromolta Taitát az óriási állatokról és szokásaikról. Nem csak elefántokkal találkoztak. Láttak antilop-csordákat is, meg sárga babuinokat a tisztásokon bóklászni vagy fürgén felszaladni a legmagasabb fák tetejére. Az egyik csapat váratlanul éktelen rikoltozásban tört ki, a nıstények felkapták kölykeiket a hasukra és futásnak eredtek, míg a hímek sörényüket felborzolva és haragosan ugatva harcias hátvédet alkottak. - Mi bajuk van? - érdeklıdött Fenna. - Valószínőleg leopárd vagy valami más ragadozó van a közelben. Taita még be sem fejezte a mondatot, mikor egy gyönyörő aranysárga, fekete foltos macska sompolygott elı a magas főbıl elıttük. Már megint igazad volt, Taita. Te a világon mindent tudsz, amit tudni lehet - mondta csodálattal Fenna. Elfordultak, hogy felkapaszkodjanak a következı dombvonulat gerincére, de mielıtt felértek volna, egy nagy zebracsorda dübörgött át a szemhatáron. Patáik feltépték a száraz talajt, és sápadt porfelhıt küldtek a rézszínő égre. Nem sokat törıdtek a lovakkal, láthatóan elfogadták ıket fajtatársaiknak, és néhány lépésre tılük haladtak el. - Megrémültek valamitıl - állapította meg Meren. - Tőztıl vagy emberektıl - helyeselt Taita. - Semmi más nem okozhatott ilyen fejvesztett menekülést. Mivel nem látom bozóttőz füstjét, bizonyára emberektıl - mondta Meren. Óvatosan haladtak tovább, lépésben közelítettek a gerinchez. Váratlanul Fenna ismét felkiáltott és balra mutatott. - Egy gyerek! Egy fekete kisgyerek! A meztelen gyerek nem lehetett több három-négy évesnél. Felfelé totyogott a domboldalon karikalábain, kövér kis hátsója minden lépésre ringott. - Felveszem - kiáltotta Fenna, és vágtára fogta Forgószelet, de Taita elkapta a kantárszárát.

278 - Fenna, ennek nagyon csapdaszaga van. - Nem hagyhatjuk elmenni - tiltakozott Fenna, ahogy a gyerek a gerincre ért és eltőnt mögötte. -Eltévedt és teljesen egyedül van. - Mi majd utánamegyünk - egyezett bele Taita, - de körültekintıen. Nem engedte el Forgószél kantárját, mikor továbblovagoltak. Százlépésnyire a gerinctıl megállt. - Gyere, Meren! - mondta. Leszálltak, és a kantár- szárat Fenna kezébe adták. - Maradj itt és tartsd a lovakat, de készülj fel, hogy esetleg gyorsan kell távoznunk - mondta neki Taita. Merennel gyalog mentek tovább. Egy kis bokrot használva fedezéknek, lekukucskáltak a domb túlsó oldalán. A gyerek épp alattuk állt, szemben velük, kerek arcán vidám vigyorral. Apró péniszét két kezében fogta és sárga sugarat locsolt a napégette földre. Oly mester- kéletlen jelenet volt, hogy egy pillanatra elaltatta figyelmüket. Meren együttérzéssel kezdett vigyorogni, de Taita megragadta karját. Nézz távolabb! Egy pillanattal tovább bámultak, aztán Meren reagált. - A basmara harcosok! - fakadt ki. - Az ördög-fióka valóban csapda volt! Nem több mint ötven lépésre a gyerektıl guggoltak sőrőn egymás mellett, hosszú sorokban. Bunkós-botokkal, hosszú hajítódárdákkal és rövidebb, éles és hegyes kovaheggyel megfejelt szúrófegyverekkel voltak felfegyverkezve. Nyersbırbıl készült pajzsukat a hátukra vetették, arcukra színes agyagból mázoltak harci maszkot. Szırmébıl és tollakból álló fejdíszük volt, elefántcsont tő volt szúrva az orrcimpájukba és fülcimpájukba, strucctojáshéjból és elefántcsont gyöngyökbıl készített láncokat viseltek csuklójuk és bokájuk körül. Ahogy Taita és Meren nézte ıket, megzavart méhkas zümmögésére emlékeztetı zsongás hangzott fel az összezsúfolódott tömegbıl. Összehangolt mozdulattal lekapták vállukról a pajzsot, és dobolni kezdtek rajtuk dárdájukkal. Aztán rákezdtek a harci énekükre. A mély, dallamos hangok felszárnyaltak és a dobolás felerısödött. Aztán a lármát egy antilopszarv kürt éles rikoltása 279 szúrta át. Erre a jelre a sorok talpra ugrottak és egy tömegben elindultak felfelé az emelkedın.

- Vissza a lovakhoz - mondta Taita. Fenna látta ıket jönni és elébük vágtatott Szél-füsttel és Meren hátasával. Nyeregbe pattantak és épp megfordították a lovak fejét, mikor a basmarák elsı sora átrontott a gerincen mögöttük. Lóhalálában vágtattak oda, ahol Habari várakozott a többiekkel. - Már küldtek ki embereket, hogy elvágjanak - kiáltotta Fenna, aki a kengyelben felállva az erdıre mutatott. Alakokat láttak a fák között rohanni, hogy bekerítsék ıket. - Kapaszkodj bele! - kiáltotta Taita Nakontónak és lerúgta bal lábáról a kengyelt. Nakonto megragadta. Meren, vedd fel Imbalit, hogy fedezze a vak oldaladat! - Meren elkanyarodott, és Imbali elkapta a jobb kengyelszíjat. Nakontót és Imbalit vitték a lovak, lábuk alig érintette a földet. Vágtassatok! - kiabálta Taita. - Muszáj kitörnünk, mielıtt bekerítenek. A leggyorsabb basmarák kezdték megelızni társaikat. - Fenna, maradj közöttünk. Vigyázz, nehogy elválasszanak tılünk. A száguldó basmarák közül négy bevágott eléjük, elzárva a rést, amit Taita megcélzott. Szembefordultak a lovasokkal, pajzsuk a hátukon volt, így kezük szabad maradt, hogy használják a fegyvereiket. Taita és Meren lekapták hátukról rövid hátrahajlított lovassági íjukat, amit arra terveztek, hogy lóhátról lehessen lıni vele. A kantárt a lovuk nyakára dobták, a térdükkel és lábukkal irányították ıket, és egyenesen a dárdásoknak rontottak. Az egyik basmara elhajította dárdáját. Merent célozta meg, de a távolság túl nagy volt, és Merennek maradt ideje reagálni. Lábujjával megbökve a lovát elkanyarodott, és dárda elsuhant a bal válla mellett. Felemelte íját és két nyilat lıtt ki gyors egymásutánban. Az egyik túl magasra ment, majdnem egy karhossznyira a harcos feje fölött szállt el és még vagy ötvenlépésnyit repült, de a második a melle közepén találta el a basma-rát és tisztán átszúrta, fröcskölı vérrel tört ki a lapockái között. A basmara már halott volt, mikor elterült a földön. 280 A jobb oldalon a második dárdás hátralendítette a dobókarját. İ is Merent célozta meg, és Meren holt-sávjában volt. Meren nem látta, ezért nem is tett erıfeszítést, hogy védekezzék. Imbali kilendült a kengyelszíjon és eldobta a baltáját, ami bukfencezve* szállt a levegıben. A basmara súlyát a hátul lévı lábára helyezte, éppen a dobás pillanatában volt, nem tudott lebukni vagy félreugrani. A balta a homloka közepén találta el és mélyen beleállt. Imbali lehajolt, és magához vette, ahogy elsöpörtek

mellette. Taita a harmadik dárdást lıtte le, aki elejtette a fegyvert, amit elhajítani készült, és megpróbálta kihúzni a nyilat a hasából, de a nyílhegy szakálla mélyen beleharapott. A negyedik és utolsó harcos állta a sarat. Felkészült a hajításra, a dárda nyele a jobb vállán nyugodott. Szeme vérben forgott a harci dühtıl, és Taita látta, hogy Fennára szegezi. A lány egyenesen ült Forgószél hátán, tökéletes célpontot nyújtott. A basmara arca eltorzult az erıfeszítéstıl, ami a nehéz dárda elhajításához kellett. Taita új nyílvesszıt helyezett a húrra. - Feküdj, Fenna! - parancsolta a hatalom hangján. - Feküdj! -Fenna elırebukott és arcát Forgószél sörényébe temette. Taita felemelte az íjat, megfeszítette, mígnem a húr már az orrához és az ajkaihoz ért, aztán eleresztette a nyilat. A dárdás már elırelendítette testét a dobáshoz, de Taita nyílvesszıje megtalálta a mélyedést a nyaka tövében és nyomban megölte. A dárda azonban már elhagyta a kezét, és Taita tehetetlenül figyelte, hogyan repül egyenesen Fenna felé. A lány nem látta jönni, mert az arca lenn volt, de Forgószél igen. Ahogy elrepült az orra elıtt, hevesen megugrott oldalra és felrántotta a fejét, úgyhogy a dárda egy pillanatra eltőnt Taita szeme elıl. Azt hitte, hogy célt tévesztett, és elöntötte a megkönnyebbülés, de akkor meghallotta, ahogy a lány fájdalmában és meglepetésében felkiált, és látta, hogy megvonaglik a csikó hátán. - Eltalált? - kiáltotta, de nem kapott választ. Aztán megpillantotta a dárda nyelét, ahogy Forgószél oldalán lógott, vonszolódott a földön mögötte. 281 Taita Szélfüsttel a csikó mögé kanyarodott, s nyomban látta, hogy a dárda Fenna csupasz combjába ékelıdött. A lány elejtette a kantárt, és két kezével a csikó nyakába kapaszkodott. Feléje fordult, és hamuszürke arcában óriásinak tőnı halványzöld szemekkel bámult rá. A dárda nyele ugrált, pattogott a földön, és Taita tudta, hogy a borotvaéles hegy kegyetlenül dolgozik a húsban, egyre nagyobbra tépi, marcangolja a sebet. A fıütıérhez közel fúródott be, és ha feltépi azt, a lány perceken belül meghal. - Kapaszkodj erısen, kedvesem - kiáltotta és hátrapillantott a válla fölött. Egy csapat basmara üldözte ıket, üvöltve loholtak keresztül az erdın. - Nem állhatunk meg, egy pillanat alatt a nyakunkon lesznek. Megyek érted.

Elıhúzta kardját és feljött a csikó mellé. Gondosan mérlegelte a csapást. Hogy ilyen kínban látta a lányt, visszaadta erejét, amirıl azt gondolta, hogy már régen elveszett. Elméjét a zötykölıdı dárdára összpontosította. Meglendítette a nehéz bronzpengét, és elkiáltotta a hatalom egyik szavát: - Kydush! Úgy érezte, a kard önálló életre kel a kezében. Egy jól kiegyensúlyozott penge élén van egy pont, ahol a csapás minden ereje összpontosul. Pontosan egy ujjnyival a hegyet a nyélhez erısítı bırkötelék alatt érte a ke-ményfa nyelet, és úgy vágta át, mintha zöld gally volna. A nyél leesett, és Fenna vonásain látszott az azonnali megkönnyebbülés. - Jövök érted - mondta neki, miközben visszacsúsztatta a kardot a hüvelybe. - Készülj! - Szélfüstöt egészen a csikó mellé nyomta, és Fenna bizalommal tárta felé karjait. A dereka köré csúsztatta egyik karját és átemelte maga elé. Fenna átkarolta a nyakát, ahogy oldalvást a kanca marjára ültette. - Annyira féltem, Taita, amíg nem jöttél - suttogta a lány. - De most már nem lesz semmi baj, tudom. Kapaszkodj erısen, különben nagy baj lesz - parancsolta. Fogával letépett egy csíkot Fenna tunikájából, aztán a dárdacsonkot a combjához nyomta és átkötötte a vászonnal. - Nem valami takaros, de te vagy a legbát282 rabb lány, akit ismerek, és ez szilárdan tartja, amíg Tama-fupába nem érünk. Az üldözı basmarák elmaradoztak, aztán végleg szem elıl tőntek a fák között. Most már ügetésre lassíthatták a lovakat, de még így is Tamafupa kapujába értek, mielıtt a nap a tetıpontjára hágott. - Szólítsd fegyverbe az embereket - utasította Taita Merent. - Azok az ördögök a nyakunkon lesznek egy órán belül. - Leemelte Fennát a kanca hátáról, a kunyhójukba vitte és gyengéden lefektette a gyékényére. 1 aita biztató szavakat dünnyögött Fennának, miközben lemosta a feketére alvadt vért a dárdahegy körül. Aztán alaposa megvizsgálta a lány lábát. Amíg nem áll kész a mőtétre, nem távolítja el a vászoncsíkot, amivel rögzítette. - Mindig az istenek kegyeltje voltál - mondta neki végül. - A dárda csak annyival hibázta el a nagy ütıeret, mint a köröm a kisujjadon. Ha nem

gátoljuk meg, hogy az élek tovább marcangolják a sebet, átvágták volna. Most feküdj nyugodtan, amíg készítek neked valami innivalót. - Nagy adag vörös mákonyt mért ki egy agyagcsészébe, és forró vizet öntött rá a tőzhelyen álló edénybıl. - Idd meg ezt. Ettıl elálmosodsz és tompítja a fájdalmat. Amíg arra várt, hogy az orvosság kifejtse hatását, az orvosi táskájában keresgélt. Egy külön rekeszben tartotta ezüst kanalait. Tudomása szerint rajta kívül egyetlen másik sebésznek volt hasonló készlete, és az már nem élt. Mikor kész volt, odaszólt Merennek, aki az ajtóban álldogált. - Tudod, mi a dolgod. - Természetesen. Tudod, milyen gyakran csináltam már ezt - felelte Meren. - Természetesen megmostad a kezed? Meren arckifejezése megváltozott. - Igen - mondta bizonytalanul. - Mikor? 283 - Ma reggel, mielıtt kilovagoltunk. - Mosd meg újra. Nem látom értelmét - morogta Meren, mint mindig, de a fazékhoz ment a tőzhelyen, és töltött belıle egy tálba. Szükségünk lesz még egy pár kézre - döntötte el Taita, miközben az ezüstkanalakat a lángokba tartotta. - Hívd Imbalit. - Imbalit? İ bennszülött. Miért nem az egyik emberünket? - Erıs és okos - vetette ellen Taita. És ami még fontosabb, nı. Nem akarta, hogy még egy férfi Fenna meztelen testéhez érjen. Épp elég rossz volt, hogy Merent kell igénybe vennie, de egy másik durva katonáról szó sem lehet, a silluk feleségek pedig szeleburdi teremtések. - Hívd Imbalit - ismételte meg, - és gondoskodj róla, hogy megmossa a kezét. Bár a vörös mákony megtette hatását, Fenna felnyögött és mocorogni kezdett, mikor Taita a dárdahegyhez nyúlt. Fejével intett Merennek. Ülı helyzetbe emelték Fennát, aztán Meren mögéje guggolt, a lány karjait keresztbe tette a mellén, és lefogta. - Kész - mondta. Taita Imbalira pillantott, aki Fenna lábánál térdelt. - Tartsd egyenesen a lábait. Vigyázz, hogy ne mozogjon.

- Imbali elırehajolt és megfogta Fenna bokáit. Taita mély lélegzetet vett és összpontosította elméjét. Miközben megtornáztatta hosszú, csontos ujjait, végiggondolta a lépéseket, melyeket tennie kell. A siker kulcsa a gyorsaság és határozottság. Minél tovább szenved a beteg, annál jobban károsodik test és lélek, és annál kisebb az esély a gyógyulásra. Gyorsan elvágta a vászoncsíkot, ami a dárdahegyet rögzítette, és függıleges helyzetbe állította. Fenna újra felnyögött. Merennek a keze ügyébe volt készítve a bır szájpecek, most a lány fogai közé csúsztatta, megakadályozandó, hogy átharapja nyelvét. - Ügyelj, nehogy kiköpje - utasította Taita. Közelebb hajolva tanulmányozta a sebet. A kovahegy mozgása már eléggé kitágította, de nem eléggé ahhoz, 284 hogy bevezethesse a kanalakat. Megnyomogatta a duzzadt húst és kitapintotta a szabályosan lüktetı fıütıeret. Mutató- és középsı ujját a sebbe csúsztatva kitágította, aztán beljebb nyomta a meleg húsba, míg ki nem tapintotta a hegy éles horgait. Fenna sikoltozott és vonaglott. Meren és Imbali erısebben fogták. Taita kicsit tovább tágította a sebcsatornát. Bár mozdulatai gyorsak voltak, mégis határozottak és pontosak: másodpercek alatt megtalálta a dárdahegy szakállát. Fenna húsa és izomrostjai rátapadtak. Szabad kezébe vette a kanalakat, a csonkra helyezte és becsúsztatta a sebbe a hegy két oldalára. Az éles hegy köré vezette, hogy befogja és simán ki tudja húzni. - Megölsz! - sikoltotta Fenna. Meren és Imbali teljes erejüket latba vetették, mégis alig tudták lefogni, annyira vonaglott és rángatózott. Taitának kétszer sikerült a kanalakat a dárdahegyhez vezetni, de mind a kétszer elmozdultak. A következı kísérletnél érezte, hogy a kanalak befogják a hegyet. Összezárta a csiszolt fémet a hegy körül és ugyanazzal a mozdulattal húzni kezdte kifelé. A rátapadó, nedves hús ellenállt a mozdulatnak. Ujjaival mélyen Fenna húsában érezte az egyenletes érverést. Úgy érezte, mintha a saját lelkében lüktetne. Koncentrált, hogy kikerülje a kanalakkal az ütıeret. Ha akármilyen piciny darabka kiáll az összezárt kanalak közül, feltépheti. Óvatosan nagyobb erıt alkalmazott, és érezte, hogy a seb engedni kezd, aztán a véres kanalak, köztük kovakı dárdahegy, hirtelen kiszabadultak. Gyorsan kirántotta a sebbıl az ujjait, és összefogta a tátongó nyílást. Szabad kezével elkapta a vastag vászon-tépést, amit Meren nyújtott oda, és a sebre nyomta, hogy

elállítsa a vérzést. Fenna feje hátrahanyatlott, sikoltásai nyöszörgéssé halkultak, végtagjai elernyedtek és ívbe feszített merev gerince ellazult. -A hozzáértésed mindig bámulatba ejt - suttogta Meren. - Lenyőgöz, valahányszor dolgozni látlak. Te vagy a legnagyobb sebész, aki valaha élt. - Ezt majd késıbb megbeszéljük. Most segíts össze- varrni a sebet. Taita az utolsó öltést végezte a lószırrel, mikor kiáltást hallottak az északi megfigyelıtoronyból. Nem né285 zett fel Merenre, mikor megkötötte a csomót, ami bezárta a sebet. - Azt hiszem, megjöttek a basmarák. Most menj, tedd a kötelességedet. Imbalit is magaddal vi-heted. Köszönöm a segítségedet, jó Meren. Ha a seb nem üszkösödik el, a gyermeknek lesz miért köszönetet mondania neked is. Miután bekötözte Fenna lábát, az ajtóhoz ment és Laláért kiáltott, aki legmegbízhatóbb és legértelmesebb volt a silluk feleségek közül. Jött, gyermekével a csípıjén. Jó barátnık voltak Fennával. Sok idıt töltöttek együtt, beszélgettek és a gyerekkel játszottak. Lala hangos siránkozásba kezdett, mikor meglátta Fennát sápad-tan és vértıl mocskosán. Taitának eltartott egy ideig, amíg megnyugtatta, és kioktatta a teendıire. Aztán otthagyta, hogy vigyázzon Fennára, amíg kialussza a vörös mákony hatását. 1 aita felmászott a hevenyészett létrán Merenhez a cölöperıdítmény északi falára. Meren komoran üdvözölte, aztán szótlanul mutatott a völgyre. A basmarák három külön alakzatban nyomultak elıre egyenletes, szapora tempóban. A fejdíszek bólogattak és integettek lépteikre, és az oszlopok, mint hosszú, fekete kígyók kanyarogtak a fák között. Most is énekeltek, a mély, egyhangú kán-tálástól a védık vére meghőlt az ereikben és libabırösek lettek. Taita végignézett a mellvéden. Minden harcképes emberük ott volt, és kijózanítóan hatott rá, hogy milyen kevesen vannak. - Harmincketten vagyunk - mondta halkan, - ık pedig legkevesebb hatszázán. - Akkor éppen kiegyenlítettek az erık, és lefogadom, hogy pompás mulatságnak nézünk elébe, Mágus - vágta rá Meren. Taita csak a fejét csóválta a lecsapni készülı viharral szembeni ilyetén nemtörıdömség hallatán.

Nakonto Imbalival és társnıivel a fal túlsó végén álldogált. Taita odasétált hozzájuk. Mint mindig, Imbali nemes vonású arca higgadtságot és zárkózottságot tükrözött. 286 - Te ismered ezeket az embereket, Imbali. Hogyan fognak támadni? - Elıször megszámolják, hányan vagyunk, és próbára teszik a bátorságunkat - válaszolta habozás nélkül. Hogyan? Egyenesen nekirontanak a falnak, hogy megmutassuk magunkat. Megpróbálják majd felgyújtani a cölöpfalat? Nem, sámán, ez a saját városuk, az ıseik vannak itt eltemetve. Soha nem égetnék fel a sírjaikat. Taita visszament Merenhez. - Ideje elhelyezni a bábukat a falon mondta, és Meren továbbította a parancsot a silluk asszonyoknak. A bábukat már odakészítették a fal tövébe, most fürgén végigszaladtak a fal mentén és felemelték ıket, hogy a hamis fejek láthatóvá váljanak a basmarák számára a fal teteje fölött. - Látszólag egy szempillantás alatt megkettıztük erınket - jegyezte meg Taita. - Ettıl a basmaráknak kissé nagyobb tisztelettel kellene bánni velünk. Figyelték, hogyan kelnek át a lándzsások a felégetett kunyhók hamvain. Három különálló oszlopban jöttek, mindegyik élén egy vezér. -A kiképzésük felületes, az alakzatok rendezetlenek és zavarosak mondta Meren megvetıen. - Ez csıcselék, nem hadsereg. - De nagy csıcselék, míg mi kis hadsereg vagyunk - mutatott rá Taita. Halasszuk az ünneplést a gyızelem utánra. Az éneklés megszőnt, és nehéz csend telepedett a mezıre. Egy alak kivált a basmarák tömegébıl és elırejött a cölöpkerítéstıl való távolság feléig. A magas flamingótollas fejdíszt viselte. Kihúzta magát az emberei elıtt, hogy megcsodálják harcias megjelenését, aztán magas, átható hangon beszédet intézett hozzájuk, idınként a levegıbe ugrott és rávert dárdájával a harci pajzsára, így központozta kijelentéseit. - Mit mond? - értetlenkedett Meren. - Csak arra gondolhatok, hogy nem éppen barátkozni akar velünk mosolygott Taita. Majd felbátorítom egy nyílvesszıvel.» 287

- Hetven lépéssel messzebb van, mint a leghosszabb lıtávolság csitította Taita, - nincs elpazarolni való nyilunk. Figyelték, ahogy Basma, a basmarák törzsfınöke peckes léptekkel visszamegy a seregéhez és parancsnoki állást foglal el a hátsó sorok mögött. Megint csend ülte meg a levegıt. Senki sem mozdult, még a szél is elült. A feszültség oly nyomasztó volt, mint a vihar elıtti csend. Akkor Basma elrikoltotta magát: Haul Haul és a sorok meglódultak. - Nyugalom! - figyelmeztette Meren az embereit. - Engedjétek ıket közel. Még ne lıjetek! A tömött basmara sorok elszáguldottak a legtávolabbi jelzés mellett, és felhangzott harci kiáltásuk. A dárdák ütemesen doboltak a pajzsokon. Minden ötödik lépésnél egyszerre csapták talpukat a földhöz. Bokacsörgıik zörögtek és a föld megremegett a lábuk alatt. A felégetett kunyhók finom hamuja derékig felszállt, és úgy néztek ki, mintha vízben gázolnának. A harci kiáltások és a dobolás fülsiketítı lármává erısödött. - Nyugalom - harsogta Meren, hogy hangja túlszárnyalja a ricsajt. Tartsátok még! - Az elsı sor az ötven lépés távolságot jelzı kavicshalomhoz ért. A basmara arcokra festett bizarr minták minden részletét látni lehetett. A vezérek már elhagyták a jelzéseket, oly közel voltak, hogy az íjászok letekinthettek rájuk. - Nyilat a húrra és célozz! - üvöltötte Meren. Felemelkedtek az íjak és ívbe feszültek. Az íjászok összehúzott szemmel céloztak. Meren okosabb volt annál, mintsem sokáig várassa ıket és a karjuk remegni kezdjen, következı parancsa egy lélegzetvételnyi szünet után következett, éppen akkor, mikor a tömött sorok elérték a harminc lépés távolságot jelentı jelzést. Ereszd el! - ordította Meren, és az íjászok egy emberként lıtték ki a nyilakat, melyek sőrő, hangtalan felhıként repültek. Felkészültségüket mutatta, hogy nem volt két íjász, aki ugyanazt a basmara harcost vette volna célba. Az elsı sor úgy dılt le, mintha árokba zuhant volna. 288 - Lıjetek tetszés szerint! - üvöltött Meren újra. Az íjászok begyakorolt fürgeséggel helyezték a második nyílvesszıt a húrra, egyetlen sima mozdulattal fel-% emelték az íjat, megfeszítették és eleresztették, az a benyomást keltve, mintha ez könnyő és ráérıs tevékenység volna. A második sor basmara esett a földre, és pár pillanattal késıbb a következı zuhant rájuk. Az utánuk jövık holttestek egyre magasabbra emelkedı halmaiba botlottak.

- Nyilakat ide! - futott végig a kiáltás a fal tetején, és a silluk asszonyok odaszaladtak, görnyedten a vállukon cipelt nyílkötegek súlya alatt. A basmarák egyre jöttek, az íjászok egyre lıtték ıket, de végül már a fal tövében tolongtak, kapaszkodót keresve a cölöpökön, hogy felmásszanak. Némelyiknek sikerült feljutni a cölöpkerítés tetejére, de Nakonto, Imbali és a társnıi már várták ıket. A harci balták emelkedtek és lecsaptak, mintha csak tőzifát aprítanának. Nakonto gyilkos harci kiáltásokkal forgatta a rövid szúrófegyverét. Aztán éles sípszó vetett hirtelen véget az öldöklésnek. A basmara harcosok elpárologtak a hamuval borított csatamezırıl oda, ahol Basma várt, hogy új csatarendbe állítsa életben maradt harcosait. Meren végigjárta a falat. - Megsebesült valaki? Nem? Helyes. Mikor kimentek összeszedni a nyilakat, figyeljetek a magukat halottnak tettetıkre. Ez a kedvenc cselfogásuk az ördögfaj zatoknak. Kinyitották a kaput és kirohantak összeszedni a nyilakat. Némelyik szakálla mélyre fúródott a halott húsba, úgy kellett karddal vagy baltával kiszabadítani. Véres munka volt, hamarosan úgy néztek ki, mint egy csapat mészáros. Miután összeszedték a nyilakat, az elesett basmarák dárdáit is begyőjtötték, aztán visszaszaladtak az erıdítménybe, és becsapták a kapukat. A nık vizestömlıket, meg kosarakban szárított halat és durralepényt hoztak fel a falakra. Az emberek zöme még rágott, mikor újra felhangzott a kántálás, és a kapitányok visszaszólították ıket a falra: - Fegyverbe! A basmarák ismét tömött, zárt alakzatban támadtak, de most a vezérek hosszú póznákat hoztak^ amiket 289 az erdıben vágtak. Mikor lenyilazták ıket az íjászok, az utánuk jövı emberek felvették az elejtett póznákat, és tovább cipelték. Ötven harcos, talán több is elesett, mire a póznák a falhoz értek. A basmarák elıreözönlöttek, hogy felemeljék az egyik pózna végét, és fal tetejéhez támasszák, és már másztak is föl rajta, rövid szúrófegy-verüket a fogaik közé szorítva. Amint a súlyuk rajta volt a póznán, a védık már nem tudták a helyébıl kimozdítani. Közvetlen közelbıl kellett szembeszállni a bennszülött harcosokkal, mikor felértek a cölöpfal tetejére. Imbali és a lányai a férfiakkal egy sorban harcoltak, halált osztogatva a harci baltájukkal. De úgy tőnt, a basmarákat nem érdeklik a veszteségeik. Átmásztak a társaik

holttestén és belevetették magukat a harc sőrőjébe, rettenthetetlen harci vágytól főtve. Végül egy kis csapat felküzdötte magát a fal tetejére. Kemény, keserves harc volt, mire az utolsót is sikerült letaszítani, de új hullámokban érkeztek társaik, hogy helyükre lépjenek. Mikor már úgy látszott, hogy a kimerült védıket legyőri a festett testek puszta súlya, ismét felsivított az éles sípszó, és a támadók visszavonultak. Ittak, bekötözték sebeiket és az eltompult kardokat kicserélték élesebbre, de a pihenı nem tartott sokáig, újra felhangzott a parancs: Fegyverbe! Megint jönnek! Meren embereinek még két rohammal kellett szembenézni napnyugta elıtt, és az utolsó sokba került. Nyolc férfit és Imbali két társnıjét leszúrták vagy agyonütötték a falon, mire a basmarákat visszaverték. Kevés katona úszta meg ép bırrel a napot. Néhány csak kisebb vágásokat vagy zúzódásokat szenvedett. Kettınek csontja tört a nehéz basmara bunkók csapásai alatt. További kettın látszott, hogy nem éli túl az éjszakát, egyik a hasába kapott egy dárdát, a másik a tüdejébe. Sokan még ahhoz is fáradtak voltak, hogy egyenek vagy elvonszolják magukat a kunyhókba. Amint csillapították szomjukat, ott dıltek el falon, és már aludtak is átizzadt vértjükben és véres kötéseikben. - Még egy napig nem bírunk kitartani - mondta Meren Tartanak. - Ez a falu halálos csapda lett. Nem 290 gondoltam, hogy a basmarák ennyire kitartóak lesznek. Egyenként kell megölni mindet, mielıtt elszabadulunk innen. - Fáradtnak és csüggedtnek látszott. Az Qres szemgödre fájt, folyton felemelte a tapaszt, és megdörgölte az öklével. Taita ritkán látta ilyen levertnek. - Nincs elég emberünk, hogy tartsuk a külsı falat - értett egyet. - Vissza kell vonulnunk a belsı védelmi vonal mögé. - Mindketten a kút körül emelt cölöpkerítésre néztek. - Ezt megtehetjük az éjszaka leple alatt. Aztán felgyújtjuk a külsı falat reggel az elsı támadáskor. Az néhány óráig távol tartja ıket, amíg a lángok elülnek. - És aztán? - A lovakat felnyergeljük, és várjuk az alkalmat, hogy kitörjünk és elmeneküljünk. Hova?

Majd megmondom, ha már tudom - ígérte Taita, és merev tagokkal felállt. - Gondoskodj róla, hogy az embereknél legyen parázstartó. Én most megnézem Fennát. A lány aludt, mikor belépett a kunyhóba. Nem akarta felébreszteni, hogy megvizsgálja a lábát, de az arcát megérintette, hogy lázas-e, és hővösnek találta. A seb nem gennyesedéit el, biztatta magát. Elbocsátotta Lalát, és lefeküdt Fenna mellé. Három lélegzetvétel után mély, sötét álomba zuhant. A hajnal bizonytalan fényében ébredt. Fenna aggódva hajolt föléje. Azt hittem, meghaltál! - kiáltotta, mikor kinyitotta a szemét. - Én is. - Taita felült. - Hadd lássam a lábadat. -Letekerte a kötést, és a sebet enyhén gyulladtnak találta, de nem volt forróbb, mint a saját keze. Közel hajolt, és megszagolta az öltéseket. Nem érezte a bomlás szagát. Öltözz fel. Lehet, hogy hirtelen kell távoznunk. - Míg segített neki felvenni az ágyékkötıjét és belebújni az ingébe, azt mondta neki: - Csinálok neked egy mankót, 291 de nem nagyon lesz alkalmad, hogy megtanuld használni. Biztos, hogy a basrnarák napkeltekor újra támadnak. - Gyorsan összeütötte a mankót egy könnyő rúdból és egy görbe ágból, amit hánccsal párnázott ki. Fenna erısen a mankóra támaszkodott, mikor eltámogatta a lovakhoz. Együtt feltették a kantárt és a nyerget Forgószélre. Figyelmeztetı kiáltást hallottak a külsı falról. - Maradj Forgószéllel - mondta Taita a lánynak. - Majd visszajövök érted. - A cölöpkerítéshez sietett, ahol Meren már várta. - Hogy van Fenna? - voltak az elsı szavai. Fog tudni lovagolni, a lovaknál vár - felelte Taita. - Itt mi a helyzet? Meren a nyílt téren túlra mutatott. Kétszáz lépésnyi távolságban a basmara harcosok felsorakoztak az erdı szélén. -Milyen kevesen vannak - jegyezte meg Taita. -Tegnap este kétszer ennyien voltak. - Nézz délre - mondta Meren. Taita a nagy tó irányába fordította a fejét. - Aha! Azt teszik, amit tegnap kellett volna tenniük - állapította meg szárazon. - Átkaroló támadást fognak indítani. -Egy darabig gondolkodott, aztán megkérdezte: - Hány embered van ma reggel olyan állapotban, hogy fegyvert fogjon a kezébe?

- Hárman meghaltak az éjszaka, négy katonánk pedig fogta a silluk lotyóját meg a kölykeit és lelépett a sötétség leple alatt. Kétlem, hogy messzire jutnak, mielıtt a basmarákba botlanak. Ez azt jelenti, hogy tizenhatan maradtunk, Nakontóval, Imbalival és a társával együtt. - Tizenöt lovunk van, amelyik elég erıs, hogy elbírjon egy embert és a málháját - mondta Taita. Megyárunk még egy támadást, vagy felgyújtjuk a külsı falat és megpróbálunk elmenekülni a füstben? Taitának nem tartott soká a döntés. - Ha itt maradunk, csak késleltetjük az elkerülhetetlent. Próbára tesz-szük a szerencsénket a lovakkal és kereket oldunk. Tájékoztasd az embereket a szándékunkról. 292 Meren végigment a soron és gyorsan visszatért. -Mind tudják, mit kell tenniük, Mágus. A parázstartók elı vannak készítve. A kockák kézben vannak, már csak el kell vetni. - Taita hallgatott, az ellenséges sereget figyelte. Hallották az ismerıs harci éneket, a dárdák dobolását a pajzsokon, több száz meztelen talp csattogását. - Jönnek - mondta Meren halkan. - Gyújtsátok meg a falat - parancsolta Taita. Az emberek a parázstartók tartalmát az elıkészített száraz gyújtóshalmokhoz keverték és a gyékényükkel legyezték. A lángok nyomban fellobbantak. Visszavonulni! - harsogta Meren, és a katonák le- ugráltak az égı falról. Volt, aki futott, mások a lábukat húzták, sántítva, bicegve egymást támogatták. Látva ıket Taita hirtelen fáradtnak, gyengének és öregnek érezte magát. Mindennek itt lesz vége, a földnek ebben a távoli, vad sarkában? Ez a sok erıfeszítés, szenvedés és halál mind hiábavaló volt? De Meren figyeli. Kiegyene- sítette vállát és kihúzta magát. Most nem szabad meginognom. Kötelességgel tartozom Merennek és a megmaradt embereknek, de mindenekelıtt Fennának. Ideje indulni, Mágus - szólt Meren szelíden, és megfogta a karját, hogy lesegítse a létrán. Mire a lovakhoz értek, a külsı cölöpkerítés teljes hosszában ropogó, lobogó lángfallá vált. Elhúzódtak a vad, perzselı hıség elıl. A katonák elıvezették a lovakat. Meren végigment az oszlopon és kiosztotta a hátasokat. Fenna természetesen Forgószelet üli meg, Imbalival a kengyelén, hogy vigyázzon rá. Taita Szélfüstön lovagol majd Nakontóval a kengyelszíján, Meren pedig a pejparipáján Imbali társával, hogy fedezze vak oldalát. A többiek a saját lovukat ülik meg. Most hogy öszvérek nem

maradtak, a két maradék lóra pakolták fel az élelmet és a legszükségesebb felszerelést. Hilto és Shabako vezeti majd ıket kötıféken. A lángok fedezékében lóra szálltak, szemben a kapuval. Taita magasba emelte Lostris Talizmánját és maguk köré varázsolta a rejtızködés fátylát, hbgy elrejt293 se ıket az ellenség szeme elıl. Tisztában volt vele, milyen nehézségbe ütközik láthatatlanná tenni egy ilyen nagy csapat lovat és embert, de remélte, hogy a primitív basmarák fogékonyak lesznek az általa szıtt káprázatra. A basmarák nem próbáltak meg áttörni a lángokban álló cölöpkerítésen. Nyilván azt hitték, hogy áldozataik csapdába estek, és vártak az alkalomra, hogy végezzenek velük. Énekeltek és üvöltöztek a tőz túloldalán. Taita megyárta, míg a lángok végeztek a kapuval és ledılt. - Most! - mondta, mire Habari és Shabako belovagoltak a füstfelhıbe, hurkot dobtak a ledılt kapu- szárnyakra, és félrehúzták, még mielıtt a kötél átégett volna. Ezzel az út szabaddá vált. - Húzódjatok össze minél szorosabban és kövessetek - mondta Taita. Majd kiderül, mennyire hatásos a varázslata, ha túl vannak a kapun, kinn a nyílt terepen. A kapunyílást tőz keretezte, gyorsan kell átjutniuk, ha nem akarnak elevenen megsülni. Vágtában elıre! - adta ki a parancsot halkan, de a hatalom hangját használta, ami mindenkihez tisztán érthetıen eljutott. Bevágtattak a lángok közé. A hıség úgy ütötte meg ıket, mintha falnak ütköztek volna, és a lovak megtorpantak, de a lovasok sarkantyúval és ostorral hajszolták ıket elıre, a hıség megperzselte a szırüket és a sörényüket. Az emberek arca is rnegperzselıdött és szúrt a szemük, de aztán még mindig zárt csapatban kinn voltak a nyílt terepen. Körülöttük mindenütt basmarák szökdécseltek és ordítottak. Bár néhányan feléjük néztek, tekintetük üresen siklott el fölöttük, hogy aztán az égı falra emelkedjen. Taita varázslata kitartott. - Csendben, lassan - intette ıket Taita. - Maradjatok szorosan egymás mellett. Ne tegyetek hirtelen mozdulatokat. - Továbbra a magasba emelve tartotta a Talizmánt. Fenna követte a példáját. İ is felemelte arany amulettjét, és ajkai a szavakat formálták, melyeket Taita tanított neki. Taitának segített, megerısítette a varázslatot. Átvágtak a nyílt területen, és már majdnem túl voltak a veszélyen. Az erdı széle mindössze kétszáz lépésre volt, és a bennszülöttek még min294

dig nem fedezték fel a jelenlétüket. Ekkor Taita hideg fuvallatot érzett a tarkóján. Mellette Fenna levegıért kapott és elejtette amulettjét. Megégetett! - kiáltott fel, és döbbenten bámulta a vörös foltokat az ujjain. Aztán megrettent arccal fordult Taitához. - Valami megtöri a varázslatot. Igaza volt. Taita érezte, ahogy meghasad és darabokra szakad, mint egy rossz vitorla a viharban. Letépték róluk a láthatatlanná tévı fátylat. Egy másik befolyás hatása alá kerültek, és ı nem tudta elhárítani, sem elterelni. - Vágtában elıre! - kiáltotta, és a lovak az erdı felé vették az irányt. Óriási üvöltés harsant fel a bas-marák soraiból. Minden festett arc feléjük fordult, minden szemben fellángolt a vérszomj. Minden irányból a kis lovascsapat felé özönlöttek. - Fuss! - biztatta Taita Szélfüstöt, de a kanca két nehéz férfit cipelt. Minden álomszerőén lassúnak tőnt. Ugyan jókora elınyre tettek szert a mögöttük loholókkal szemben, a jobbszárnyon egy másik csapat dárdás rohant feléjük. - Rajta! Vágtassatok, ahogy csak bírtok! - biztatta Taita a társaságot. Látta, hogy Basma vezeti a csapatot, amelyik el akarja vágni az útjukat. Keresztbe rohant elıttük, lándzsáját a vállán egyensúlyozta, készen, hogy elhajítsa. Az emberei úgy csaholtak, mint vérebek forró nyomon. Rajta! - kiabálta Taita. Megítélte a szögeket és sebességeket. Átjutunk! Basma elvégezte ugyanezt a számítást, amint a lo-vascsapat harminc lépés távolságban elszáguldott mellette. Kihasználta rohanása lendületét és csalódottsága erejét, hogy utánuk hajítsa lándzsáját. Magasra dobta, és a lándzsa Meren alaposan megrakott pej heréltje felé kezdett zuhanni. - Meren! - figyelmeztette Taita, de a lándzsa Meren holtsávjában volt. A nyereg mögött találta el a heréit gerincét. A ló hátsó lábai összecsuklottak, Meren meg a bennszülött lány lerepültek róla a földre. A basmarák, akik már majdnem feladták a hajszát, fellelkesedtek és újra megiramodtak, törzsfınökükkel az élen.?Meren talp295 ra állt és társai arcát látta, ahogy visszanéznek rá a tova-száguldó lovakról. - Menjetek! - kiáltotta utánuk. - Mentsétek magatokat, minket úgysem tudtok megmenteni! - A basmarák győrője kezdett összezárulni körülöttük. Fenna megérintette Forgószél nyakát: - Gyí, Forgó-szél! Gyí!

A szürke csikó úgy fordult meg, mint fecske röptében, és még mielıtt bárkiben tudatosult volna, mi történik, már vágtatott is vissza oda, ahol Meren állt a lánynyal. Meren úgy elképedt, hogy egy pillanatig nem találta hangját, mikor meglátta Fennát feléje száguldani, a kengyelszíjába kapaszkodó és a baltáját lengetı Imbali-val. Intett neki, hogy menjen vissza: - Menj el! - De amint Fenna visszafordult, ugyanazt tette Taita is, ugyanarra az öngyilkos tettre szánta el magát. A többiek megzavarodtak, a lovak ágaskodtak és oldalra kitörtek, egymásba ütköztek, és körben forgolódtak, míg a lovasok meg nem fékezték ıket, aztán ık is visszanyargaltak. A legközelebbi basmarák a fınök vezetésével most már majdnem a nyakukon voltak. Elhajították a dárdáikat, ahogy közeledtek. Elıször Hilto lova, aztán Shaba-kóé kapott találatot, a földre zuhantak, lerepítve a lovasukat a hátukról. Taita egy gyors pillantással felmérte megváltozott helyzetüket: nem maradt elég ló, hogy elvigye ıket. -Alkossatok védelmi győrőt! — kiáltotta. - Itt kell meg-küzdenünk velük. A földre került lovasok feltápászkodtak és odasán-tikáltak hozzá. A sértetlen lovakról leszálltak a katonák, és a lovakat a győrő belsejébe vezették. Az íjászok levették vállukról az íjat. Imbali és társnıje felemelte a baltáját. Arccal kifelé álltak, és amikor a sőrő sorokban érkezı dárdásokra néztek, nem volt kétségük a harc végkimenete felıl. - Ez az utolsó csata! Adjatok nekik valamit, amirıl majd emlékeznek ránk! - rikkantotta Meren vidáman, és szemtıl szembe fogadták a basmarák elsı rohamát. A kétségbeesés elkeseredett vadságával és kegyetlen fék-telenségével harcoltak, és visszaverték a támadókat. De 296 Basma szökdécselve és rikácsolva összeterelte és új rohamra vezette ıket. Nakontót szemelte ki magának, és amikor a silluk fedezetlenül hagyta combját, megszúrta. Imbali Nakonto mellett harcolt, s amikor meglátta a sebbıl sugárban spriccelı vért, úgy esett neki Basmá-nak, mint párját védı nıstény oroszlán. A törzsfınök elfordult, hogy védje magát, felemelt dárdájával akarta elhárítani a feléje lendülı baltát. Imbali csapása úgy vágta át a dárdanyelet, mintha papiruszból volna, és továbbhaladva megállt Basma vállában, aki hátratánto-rodott, félig levágott karja tehetetlenül himbálózott az oldalán. Imbali kirántotta a fegyverét és újra lecsapott, ezúttal a fejére.

A balta könnyedén átszelte a flamingó-tollas koronát, aztán kettéhasította Basma koponyáját a fogsoráig. Egy pillanatra az elválasztott szemek egymásra kacsintottak a balta fölött, mielıtt Imbali kihúzta. A fém élesen megcsikordult a csonton, ahogy kijött, sárga agyvelı tapadt rá. A basmarák látták, hogy a törzsfınököt levágták, és jajveszékelve visszavonultak. A csata kemény volt, súlyos veszteségeket szenvedtek, a kis győrő körül halomban hevertek a holttestek. Az egyiptomiak kevesen voltak, a basmarák mégis haboztak, hogy újra támadjanak és végezzenek velük. Taita arra használta a szünetet, hogy megerısítse a pozíciójukat. A lovakat lefektette a földre, ezt a trükköt minden csatalónak megtanítják. A testük némi védelmet nyújtott a basmarák dárdái ellen. Az íjászait a lovak mögött helyezte el, Imbalit, a társnıjét és Fennát benntartotta a győrő közepén, aztán ı is elfoglalta helyét Fenna oldalán. Végig vele marad, ugyanúgy, mint a másik életében. Eltökélte, gondoskodik róla, hogy ezúttal gyorsabb és könnyebb legyen számára a halál. Végignézett a többieken a körben. Habari, Shofar és az utolsó két katona mind elestek. Shabako és Hilto még talpon voltak, de megsebesültek. Nem veszıdtek azzal, hogy bekötözzék sebeiket, csak a vérzést állították el egy-egy marék földdel. Mögöttük Imbali térdelt, és Nakonto combsebét kötözte. Mikor elkészült, olyan tekintettel nézett fel rá, amiben több volt a nı, mint a harcos. 297 Meren az arcára esett, mikor a lova ledobta. Az orcáit lehorzsolta és a szeme vérzett. Vékony erecske csur-gott le a szemvédı alól az orra mellett a felsı ajkára. Lenyalta, ahogy a kardját élesítette a fenıkövön. Az ellenség sőrő soraitól körbevéve, sebesülten és megtépázva, semmi hısies nem volt egyikükben sem. Ha valami csoda folytán túlélem ezt a napot, olyan hıskölteményt írok róluk, melynek hallatán szem nem marad szárazon, tett magának Taita komor ígéretet. Átható, éles hang törte meg a csendet: - Vénasszonyok vagyunk vagy basmara harcosok? - A sokaság újra zümmögve énekelni kezdett, hajladozni és a talpukkal dobogni. Egy másik hang válaszolt a kérdésre: - Férfiak vagyunk és ölni jöttünk! - Ölj! Hozd a dárdát! Használd a dárdát! Ölj! - A kántálás erısödött és a sorok újra megindultak, táncolva és a talpukat a földhöz csapkodva. Imbali Nakonto mellett állt, vékony, kegyetlen mosollyal az ajkán. Hilto és Shabako hátrasimította a haját, és visszatette fejére a sisakját. Meren

letörölte a vért a szájáról, és pislogott a jó szemével, hogy jobban lásson. Aztán a kardját a hüvelyébe dugta, felvette az íját, rátámaszkodott, és nézte, hogyan közeledik az ellenség. Fenna mereven állt talpra, kímélte a sebesült lábát. Megfogta Taita kezét. - Ne félj, kicsikém - mondta neki Taita. Nem félek - mondta a lány, - de bárcsak megtanítottál volna nyilazni. Több hasznomat vetted volna. Megszólaltak az elefántcsont sípok, és a horda áradata felgyorsult. A védık kis csapata kilıtt egy sorozat nyílvesszıt, majd egy másikat, aztán új nyilakat helyeztek a húrra és újra lıttek, amilyen gyorsan csak tudtak, de olyan kevesen voltak, hogy alig keltettek egy fodrot a fekete testek hullámzó tengerében. A basmarák áttörték a győrőt, és újra a kézitusán volt a sor. Shabakót torkon szúrták, úgy lövellt belıle a vér, mint egy megszigonyozott bálnából, amíg meg nem halt. A törékeny győrő megtört a rárontó testek alatt. Imbali és Nakonto egymásnak háttal állva vag-dalkozott és szúrt. Meren hátrált, mígnem Taitához ért, 298 Fenna ott volt kettıjük között. Harcolhatnak még egy kis ideig, de Taita tudta, hamarosan halálba kell segítenie Fennát. İ nyomban követi, és örökké együtt maradnak. • Meren megölt egy bennszülöttet egy egyenesen a szívébe küldött döféssel, ugyanakkor Taita levágta a mellette lévıt. Meren rápillantott. - Itt az idı, Mágus. Megteszem helyetted, ha kívánod - mondta szomjúságtól és portól rekedten. Taita tudta, mennyire megszerette Meren a lányt, és milyen szörnyen fájdalmas volna megölnie. - Nem, jó Meren, de köszönöm neked. A kötelesség az enyém. Taita szeretettel nézett le Fennára. - Búcsúzz el Meren-tıl, édesem, mert igaz barátod. - Fenna megcsókolta Merent, aztán bizalommal fordult Taita felé. Lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Taita ennek örült, nem tudná megtenni, ha az a zöld szempár nézi. Felemelte kardját, de nem sújtott le vele. A basmarák harci üvöltése kétségbeesett és rémült jajveszékeléssé változott. Soraik felbomlottak és szerteszét futottak, mint egy szardí-niaraj egy farkasfogú barrakuda elıtt. A kis csapat megrökönyödve állt a győrőben. Verejtékben és vérben, a sajátjukban és az ellenségében fürödtek. Értetlenül néztek egymásra, képtelenek voltak felfogni, miért vannak még életben. A mezıt homályba

burkolta a felvert por és sőrő füst, amit a szél az égı cölöpkerítés felıl sodort. Alig lehetett ellátni a fák vonaláig. - Lovak! - csikorogta Meren. - Patazajt hallok. - Csak képzeled - mondta Taita ugyanolyan rekedten. - Lehetetlen. Nem, Merennek igaza van - csilingelt közbe Fenna, és a fák felé mutatott. - Lovak! Taita pislogott a porban és a füstben, de látása elhomályosult, nem látott tisztán. Ingujjával megtörölte a szemét, aztán újra meresztette. Lovas katonák? -motyogta hitetlenkedve. - Egyiptomi lovasság! - ujjongott Meren. - Válogatott gárda! Kék zászló lobog fölöttük..- A lovasok 299 átvágtattak a basmarák sorain, lándzsára tőzték ıket, aztán visszakanyarodtak és a munkát karddal végezték be. A basmarák eldobták fegyvereiket és fejvesztve menekültek. - Ez nem lehet - motyogta Taita. - Kétezer mérföldre vagyunk Egyiptomtól. Hogy kerültek ide ezek az emberek? Ez lehetetlen. - Nos, én hiszek az egyetlen jó szememnek - kiáltotta vidáman Meren. Ezek honfitársaink! - Néhány perc múlva csak halott basmara maradt a csatatéren, vagy olyan, aki hamarosan az lett. A gárdisták ügetésben jöttek vissza, a nyeregbıl kihajolva leszúrták a sebesülteket. Három tiszt vált ki a csapatból, és könnyővágtában közeledtek a túlélık kis csoportja felé. A parancsnok a Kékek ezredese - állapította meg Taita. A Dicsıség Aranyát és a Vörös Út testvériségének keresztjét viseli tette hozzá Meren. - Valódi harcos! Az ezredes megállította lovát Taita elıtt és jobb karját tisztelgésre emelve üdvözölte. - Attól féltem, hogy esetleg elkésünk, tiszteletre méltó Mágus, de látom, még jó egészségben vagy, köszönöm az isteneknek ezt a kegyelmet. - Ismersz engem? - Taita elképedése még nagyobb lett. - Az egész világ ismeri Gallalai Taitát, de találkoztunk is Mintaka királynı udvarában a hamis fáraó veresége után. Igaz, annak már sok éve, és akkor még csak zászlós voltam. Nem csoda, hogy elfelejtettél. Tinát! Tinát Ankut ezredes? - bányászta elı Taita a férfi arcát az emlékezetébıl. Az ezredes hálásan mosolygott. - Nagy megtiszteltetés számomra, hogy felismersz.

Tinát Ankut jóképő férfi volt, erıteljes arcvonásai intelligenciát, tekintete józanságot sugárzott. Taita megszemlélte a belsı szemével, és nem látott romlottságot vagy hibát az aurájában, bár egy kis komor kék pislákolás a mélyén valami komoly érzelmi zavarról árulkodott. Megállapította, hogy Tinát nem elégedett ember. - Hallottunk rólad, mikor az Adari erıdben jár300 tunk - mondta neki. - Az ottani embereid azt hitték, odavesztél a vadonban. - Amint látod, Mágus, tévedtek. - Tinát nem mosolygott. - De itt kell hagynunk ezt a helyet. A felderítıim szerint több ezer bennszülött tart errefelé. Megtettem, amiért küldtek, ami az volt, hogy vegyelek védelmembe. Nem vesztegethetjük az idıt, azonnal indulnunk kell. - Hová viszel minket, Tinát ezredes? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk és segítségre szorulunk? Ki küldött a megmentésünkre? - kérdezte Taita. A kérdéseidre kellı idıben választ kapsz, Mágus, de nem tılem, sajnálom. Onka kapitány itt marad, hogy gondoskodjék igényeidrıl. - Tinát tisztelgett és elfordította lovát. Talpra állították a lovakat. A legtöbb megsebesült, kettı oly súlyosan, hogy végezni kellett velük, de Szél-füst és Forgószél ép bırrel megúszta. Bár kevés málhájuk maradt, Taita orvosi felszerelése nehéz és terjedelmes volt. Nem volt elég teherhordó lovuk, amire felpakolhatták volna, így Onka kapitány hozatott még lovakat. Taita ellátta társai és a lovak sebeit. Onka türelmetlenkedett, de Taita nem hagyta magát siettetni, ezért egy kis idıbe beletelt, mire útnak indultak. JVLikor Tinát ezredes visszatért, egy századot rendelt a kíséretükre. Taita kis csapata a közepén lovagolt, erıs védelem alatt. Mögöttük egy nagy oszlop haladt, köztük több száz jajveszékelı fogoly, többségükben basmara asz-szonyok. - Rabszolgák - találgatott Meren. - Úgy látszik, Tinát összekapcsolja ártatlan utazók megmentését a rabszolga-győjtéssel. Taita nem főzött hozzá észrevételt, hanem elgondolkodott helyzetükön. Vajon foglyok vagyunk mi is, vagy megbecsült vendégek, tőnıdött. A fogadtatásunk félreérthetı. Gondolta, felteszi a kérdést Onka kapitány301

nak, de tudta fölösleges lenne, Onka ugyanolyan szőkszavú volt, mint a parancsnoka. Tamafupából délnek indultak, a Nílus száraz medrét követték a tó felé. Rövidesen megpillantották a Vörös Köveket, és az elhagyott templomot fenn a szirten, de itt ráfordultak a tó partján kelet felé vezetı útra. Taita próbált beszélgetésbe elegyedni Onkával a Vörös Kövekrıl és a templomról, de Onkának mindenre ugyanaz volt a válasza: - Errıl semmit sem tudok, Mágus. Én csak egyszerő katona vagyok, nem nagy bölcs. Néhány mérföld után felkapaszkodtak egy újabb sziklafokra, ahonnan kilátás nyílt egy védett öbölre. Taita és Meren meghökkenve látta, hogy egy hat hadihajóból és több nagy teherszállító bárkából álló flotta horgonyoz a csendes vizeken a fehér part közelében. A hajók felépítése szokatlan volt, egyiptomi vizeken még nem láttak ilyet: a fedélzet nyitott volt, az orr és a tat egyforma kialakítású. Látszott, hogy az egyetlen hosszú árboc kiemelhetı és végigfektethetı a fedélzeten. A hegyes hajóorr és hajófar egy sebes folyású folyó zuhatag-jain való átjutás megkönnyítését szolgálta. Ügyes megoldás, ismerte el Taita. Késıbb megtudta, hogy a hajótestet négy részre lehet szétszerelni, hogy könnyebben szállítható legyen kataraktákon és egyéb akadályokon keresztül. A flotta roppant hatásos látványt nyújtott, ahogy ott horgonyzott az öbölben. A víz oly tiszta volt, hogy úgy tőnt, a hajók nem is vízen, hanem a levegıben lebegnek, árnyékuk tisztán látszott az öböl fenekén. Taita még a nagy halakat is ki tudta venni, melyek körülöttük cirkáltak, odacsábítva a hulladéktól, amit a legénység dobált a vízbe. - Azoknak a hajótesteknek a felépítése idegen - jegyezte meg Meren. Nem egyiptomiak. - Keleti utazásaink során az Indus folyón túli országokban láttunk ehhez hasonlót - helyeselt Taita. Hogyan kerültek ezek a hajók erre a távoli, feltérképezetlen belvízre? Egy dolgot biztosan tudok, Onka kaptánytól hiába kérdezed. 302 - Mert ı csak egyszerő katona, nem nagy bölcs - nevette el magát Meren elıször, mióta eljöttek Tama- fupából. A század lekísérte ıket a partra, ahol a behajózás szinte nyomban elkezdıdött. A basmara foglyokat két bárkára rakták, a lovakat és Tinát katonáit a többire. Tinát Ankut ezredes egészen felélénkült, ahogy szemügyre vette Szélfüstöt és Forgószelet. - Milyen gyönyörő pár! Nyilvánvalóan anya és csikaja - jegyezte meg Taitának. - Azt hiszem, legfeljebb három-négy

hozzájuk foghatót láttam életemben. Ezeket a kecses lábakat és ezt az erıs mellkast csak a hettita vérvonalban találni. Megkockáztatnám, hogy az ekbatanai síkságról származnak. - Eltaláltad. Gratulálok, ezredes. Jól értesz a lovakhoz - dicsérte meg Taita. Tinát még inkább meglágyult, és a saját gályáján jelölt ki szállást Taitának, Merennek és Fennának. Mikor mindenki beszállt, a flotta felhúzta a horgonyt és elindult ki a nyílt vizekre. Amint kellı távolságba jutott, nyugatra fordult és a partvonalat követve hajózott tovább. Tinát meghívta ıket, vacsorázzanak vele a nyitott fedélzeten. Az étel, amivel a szakácsa szolgált, emlékezetes élményt jelentett a Quebui óta eltelt évek sovány kosztjához képest. Roston sült friss tavi hal után különleges zöldségeket szolgáltak fel, és a vörösbornál a fáraó asztalán sem találhattak volna különbet. Ahogy a nap elmerült a vízben elıttük, a flotta egy vonalba húzott a Vörös Kövekkel a Nílus szájánál, és megállt a szirt alatt, melynek tetején Éosz temploma emelkedett. Miután Tinát elfogyasztott két kupa bort, szívélyes, barátságos házigazdává változott. Taita megkísérelte kihasználni hangulatát. - Milyen épület az ott? - mutatott át a vízen. - Templomnak vagy palotának látszik, de a formája olyan, amilyent még nem láttam a mi Egyiptomunkban. Kíváncsi vagyok, kik építették. Tinát elkomorult. - Ezen még nem gondolkodtam, mivel nem nagyon érdekel az építészet, de igazad lehet, Mágus. Valószínőleg valami szentély vagy templom, de az is lehet, hogy gabonaraktár - vonogatta a vállát. Tölthetek még bort neked? - A kérdés láthatóan zavar303 ta, és újra felvette távolságtartó, hővösen udvarias modorát. Az is nyilvánvaló volt, hogy a gálya legénysége utasítást kapott, egyikükkel se álljanak szóba, és ne válaszoljanak a kérdéseikre. Egyik nap a másik után hajóztak nyugat felé a part mentében. Taita kérésére a gálya kapitánya felszerelt egy vitorlát, ami nem csak árnyékot adott, de az elkülönülés lehetıségét is biztosította számukra. Tinat és a legénység szemeitıl védve, Taita folytatta Fenna képzését. A hosz-szú utazás során, amíg idáig eljutottak, nem sok alkalmuk volt kettesben maradni. Most a fedélzeten elkülönített sarok szentély és tanterem lett, ahol tovább csiszolhatta Fenna felfogóképességét, összpontosítását és intuícióját.

Nem vezette be az ezoterikus tudomány újabb ágaiba, inkább órákat töltött naponta azok gyakorlásával, melyeket a lány már elsajátított. Különösen nagy figyelmet szentelt a képek és gondolatok telepatikus cseréjével történı kapcsolatnak. Gyötörte az elıérzet, hogy valamikor a közeljövıben el kell válniuk egymástól. Ha ez megtörténne, az ilyen kapcsolattartás lesz a mentıkötelük. Amint a kapcsolatteremtés gyorsan és megbízhatóan mőködött közöttük, azt gyakoroltatta vele, hogyan fogja vissza az auráját. Mikor már ezt is tökéletesen uralja, továbbléphetnek, és áttekinthetik a hatalom szavainak összekapcsolását. Azt várta volna, hogy Fennát mentálisan és spirituálisán kiszipolyozza a megerıltetı gyakorlás, hiszen kezdı volt a misztikus tudományokban, testi erejét tekintve pedig még csak gyerek, de bámulatba ejtette kitartása és állóképessége, még akkor is, ha figyelembe vette, hogy a lelke öreg, és már leélt egy életet. Úgy tőnt, energiája ugyanúgy táplálkozik az erıfeszítéseibıl, ahogy szellemjelképe, a vízililiom táplálkozik a folyómeder iszapjából. Zavarba ejtı módon tudott átváltozni egy pillanat alatt komoly diákból eleven kislánnyá, ahogy átváltott a talányos ezoterikus rejtvényeken való töprengésrıl a fejük fölött elszálló rózsaszárnyú flamingók szépségében lelt örömre. Éjszakánként, mikor ott aludt mellette 304

a fedélzetre terített gyékényen a ponyvasátor alatt, fel akarta kapni és magához szorítani oly erısen, hogy még a halál se téphesse el ıket egymástól. A gálya kapitánya mesélt a hatalmas orkánokról, melyek váratlanul söpörnek végig a tavon. Mesélt a sok hajóról, melyek elsüllyedtek a viharban, s most a feneketlen mélységben nyugszanak. Minden este, mikor sötétség ereszkedett a határtalan víztükörre, a flotta lehorgonyzón egy védett öbölben. Csak amikor a nap elsı sugarai kinyíltak a keleti láthatáron, mint egy páva farktollai, húzták fel a vitorlát és dugták ki az evezıket, és fordították a hajók az orrukat újra nyugat felé. A tó nagysága ámulatba ejtette Taitát. A partvonal végtelennek tőnt. Akkora vajon, mint a Közép-tenger vagy az Indiák óceánja, vagy nincs is határa, tőnıdött magában. Szabad idejükben Fennával térképeket rajzoltak papiruszlapokra, vagy feljegyzéseket készítettek a part domborzatától meg a szigetekrıl, melyek mellett elhaladtak.

- Ezeket majd elvisszük a geográfus papoknak Hat- hor templomába. Semmit sem tudnak ezekrıl a titkokról és csodákról - magyarázta Fennának. Ábrándos pillantás homályosította el a lány zöld szemét. - Ó, Mágus, annyira vágyom rá, hogy visszatérjek veled a másik életem helyszínére. Oly sok drága dologra segítettél emlékezni. Egy napon elviszel oda, ugye? - Bízhatsz benne, Fenna - ígérte. A napot, a holdat és más égitesteket megfigyelve Taita kiszámította, hogy a tó partvonala fokozatosan elhajlik déli irányba. - Ebbıl arra következtetek, hogy már elértük a tó legnyugatibb pontját, és hamarosan egyenesen délnek hajózunk - mondta. - Akkor idıvel elérjük a föld peremét és leesünk az égbe. - Nem úgy hangzott, mintha Fennát megijesztené egy ilyen katasztrófa lehetısége. Örökké esni fogunk, 305 vagy végül megpihenünk egy másik világban és másik idıben? Mit gondolsz, Mágus? - Remélem, a kapitányunknak lesz annyi esze, hogy nyomban visszafordul, amint meglátja az elıttünk tátongó ürességet, és nem kell az idıben és térben zuhannunk. Én meglehetısen elégedett vagyok az itt és mosttal - kuncogott Taita, mulattatta a lány nyiladozó képzelete. Aznap este megyizsgálta a combsebét. Örömmel állapította meg, hogy szépen begyógyult. A bır a lószır varratok körül mérgesen vöröslött, biztos jele, hogy ideje eltávolítani ıket. Lenyisszantotta a csomókat, és kihúzta az elefántcsont csipesszel. Néhány csepp sárga genny szivárgott a varratok helyén maradt apró lyukakból. Megszagolta és elmosolyodott. Édes és jóindulatú. Jobb eredményt nem is remélhettem volna. Nézd, milyen csinos forradás maradt utána, pont olyan, mint a vízililiom jeled szirmai. Fenna félrehajtott fejjel tanulmányozta a sebhelyet, ami nem volt nagyobb, mint a köröm a kisujján. - Olyan ügyes vagy, Mágus! Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csináltad ilyenre. Jobban tetszik nekem, mint Imbalinak a saját tetoválásai. Irigykedni fog! Labirintust alkotó szigetek közt hajóztak, melyeken olyan vastag törzső és magas fák nıttek, hogy az ég fel-fordított kék tálját tartó oszlopoknak tőntek. Sasok üldögéltek a magas ágak közé épített borzas fészkeiken. Gyönyörő madarak voltak fényes fehér fejükkel és rozsdaszín szárnytollaikkal. Repülés közben vad, panaszos rikoltást hallattak, aztán

lecsaptak a víz felszínére, és karmaik között egy nagy hallal szálltak fel újra. Láttak óriási krokodilusokat napozni a partokon, és vízilovakat dagonyázni a sekélyesekben. A gömbölyő szürke hátak, mint gránittömbök álltak ki a vízbıl. Mikor újra nyílt vízre értek, a partvonal egyenesen délnek futott, ahogy Taita megjósolta, és ık továbbhajóztak a föld pereme felé. Végtelen erdıségek mellett haladtak el, ahol fekete bölények nagy csordái éltek, szürke elefántok, és óriási, disznószerő állatok, melyek hegyes tülköket viseltek az orrukon. Most láttak elıször ilyet, 306 és Taita vázlatokat készített róluk, amiket Fenna csodálatosan pontosnak nyilvánított. - Barátaim, a papok Hathor templomában nem fogják elhinni nekem, hogy ilyen csodás állatok léteznek - jegyezte meg Taita. - Meren, nem tudnál elejteni egy ilyen állatot? Elvihetnénk a koponyáját ajándékba a fáraónak. - Olyan derülátó hangulatba kerültek, hogy kezdték elhinni, hogy egy napon majd valóban visszatérnek a hazájukba, a távoli északra. Mint mindig, Meren égett a vágytól, hogy vadász-szon, és kapva kapott az ötleten. - Ha rá tudod beszélni Tinatot és a kapitányt, hogy egy-két napra lehorgonyoz-zunk, kimegyek a partra egy hátassal meg egy íjjal. Taita azzal a javaslattal környékezte meg Tinatot, hogy miután a lovak oly régen vannak bezárva egy szők helyre a bárkákon, nagyon jót tenne nekik egy vágta, és meglepıen engedékenynek találta az ezredest. - Igazad van, Mágus, és egy kis hús utánpótlás sem jönne rosszul. Sok szájat kell etetnem, ezzel a sok rabszolgával és katonával. Este széles hullámtérhez értek a parton. A tisztásokon nyüzsgött a különféle vad, a szürke vastagbırőektıl a legkisebb, legkecsesebb antilopokig. A lapályt egy kis folyótorkolat választotta ketté, amely egy darabon hajózható volt és biztonságos horgonyhelyet kínált a hajóknak. Partra tették a lovakat és tábort állítottak fel a folyóparton. Mindenki örült, hogy szilárd talajt érez a lába alatt, és reggel vidám hangulatban lovagoltak ki. Tinát utasította a vadászait, hogy a bölénycsordákra menjenek, és a teheneket meg borjakat válasszák ki, mert a húsuk ízletesebb, mint az öreg bikáké, ami olyan szívós és büdös, hogy szinte ehetetlen. Mostanra Meren és Hilto már felgyógyult a tama-fupai csatában szerzett sebeikbıl. İk vezetik majd a hajszát a hatalmas orrtülkös vastagbırőek után. Nakonto és Imbali gyalog követik, míg Taita és Fenna hátul marad nézınek. Az utolsó pillanatban Tinát ezredes lovagolt oda

hozzájuk. - Szeretnék veletek tartani és megfigyelni a vadászatot. Remélem, nincs kifogásod a jelenlétem ellen. 307 Taita meglepıdött. Nem számított ilyen barátságos közeledésre a mogorva ezredestıl. - Örülnék a társaságodnak, ezredes. Amint tudod, szeretnénk elejteni egy olyan furcsa teremtményt, amelyik tülköt visel az orrán. Ekkora már lovas katonák száguldoztak a lapályon, a bölénycsordákat üldözték izgatott kiáltásokkal, közel lovagoltak az állatokhoz és beléjük döfték a lándzsájukat. Mikor a harcias kérıdzık szembefordultak az üldözıikkel, lenyilazták ıket. Hamarosan fekete tetemek hevertek szerteszét a füvön, és a rémült csordák vaktában rohangálva a lapályon kétségbeesetten menekültek a vadászok elıl. Hogy elkerüljék a csordák és lovasok zőrzavarát, és nyílt terepet találjanak, ahol kiválaszthatják vastagbırő zsákmányukat, Meren átkelt a folyón és a part mentén haladt tovább. A többiek követték, mígnem a hajók eltőntek a szemük elıl, és egyedül voltak a füves mezın. Számos orrszarvút láttak, nıstényekbıl és borjakból álló kis csoportokban. Meren azonban eltökélte, hogy egy vén bika szarvát szerzi meg, olyan trófeát, ami fáraóhoz illı ajándék. Ahogy egyre távolabb kerültek a lehorgonyzott hajóktól, Taitának feltőnt, hogy Tinát ezredesen fokozatos változás megy végbe. Tartózkodása megenyhült, olykor még el is mosolyodott Fenna csacsogásán. - Okos kislány a tanítványod - jegyezte meg, - de elég tapintatos? - Amint mondtad, kislány és mentes minden rosszindulattól. - Tinát egy kicsivel még jobban ellazult, így Taita kinyitotta belsı szemét és felmérte az ezredes lelkiállapotát. Korlátok közé van szorítva, gondolta. Nem akarja, hogy a tisztjei lássák beszélgetni velem. Van valaki az emberei közt, akitıl tart. Semmi kétségem, hogy Onka kapitány az, akit valószínőleg azért helyeztek mellé, hogy szemmel tartsa és jelentsen a parancsnokáról. Tinatnak van valami mondanivalója a számomra, de fél. Taita megérintette Fenna elméjét, aki azonnal válaszolt. A titkos nyelven küldött neki üzenetet: - Csatlakozz Merenhez. Hagyj magamra Tinattal. 308 Nyomban mosolyogva feléje fordult. - Kérlek, bocsáss meg, Mágus, de

most szeretnék Merennel lovagolni, megígérte, hogy készít nekem egy íjat. - Térdeivel megnyomva az oldalát könnyővágtára késztette Forgószelet, és Taitát egyedül hagyta Tinattal. A két férfi egy ideig csendben lovagolt, mígnem Taita megszólalt: - A fáraóval folytatott beszélgetésembıl úgy tudom, hogy évekkel ezelıtt azzal a paranccsal hagytad el Egyiptomot, hogy keresd meg Nílus Anyánk forrását, aztán térj vissza Karnakba és tégy neki jelentést arról, mit találtál. Tinát éles pillantást vetett rá, de nem válaszolt. Taita tapintatos szünetet tartott, aztán folytatta: -Különösnek találom, hogy nem tértél vissza, hogy beszámolj sikeredrıl és kérd a jutalmadat, amit kétségkívül kiérdemeltél. Zavarba ejt, hogy azt tapasztalom, Egyiptommal pontosan ellenkezı irányba tartunk. Tinát még egy ideig hallgatott, aztán halkan annyit mondott: - Nefer Széthi már nem az uralkodóm. Egyiptom már nem a hazám. Az embereimmel szebb, gazdagabb és boldogabb országot fogadtunk el otthonunknak. Egyiptomot átok sújtja. - Soha nem hittem volna, hogy egy tiszt a te pozíciódban elfordulhat hazafias kötelességétıl - mondta Taita. - Nem én vagyok az elsı egyiptomi tiszt, aki ezt teszi. Volt egy másik kilencven évvel ezelıtt, aki felfedezte ezt az új országot, és sose tért meg Egyiptomba. Lostris királynıtıl kapott hasonló feladatot: kutassa fel a Nílus forrásvidékét. A neve Aqer úr volt. Jól ismertem - szólt közbe Taita. - Jó katona volt, de kiszámíthatatlan. Bár gyanakodva nézett rá, Tinát nem kérdıjelezte meg Taita állítását, hanem folytatta: - Aqer úr alapította Jarrit, a Hold Hegyeinek országát. Közvetlen leszármazottai tették erıs és fejlett állammá. Megtiszteltetés, hogy szolgálhatom ıket. Taita megnézte a belsı szemével, és látta, hogy ez az állítása nem igaz: Tinát távolról sem érzi megtiszteltetésnek az idegen kormány szolgálatát, sıt nagyon zavarja. - Ez az, ahová viszel minket? Ebbe a Jarri államba? 309 - Ezt a parancsot kaptam - ismerte be Tinát. - Ki a királya ennek az országnak? Nincs királyunk. Egy nemes és bölcs emberekbıl álló testület, egy oligarchia uralkodik rajtunk Ki választja ıket? - Nyilvánvaló erényeik jogán tagjai a testületnek. Taita megint látta, hogy Tinat nem igazán hisz eb- ben. - Te is oligarcha vagy?

- Nem, Mágus, ez a méltóság soha nem illetne meg, mivel nem nemes vérbıl származom. Újonnan érkezett bevándorló vagyok Jarriban. - Tehát a jarri társadalom megosztott? Nemességre, köznépre és rabszolgákra tagozódik? Nagy vonásokban igen. Jóllehet minket jövevényként emlegetnek, nem közemberként. A jarriak még tisztelik az egyiptomi istenek gyülekezetét? Nem, Mágus, nekünk csak egy istenünk van. - Ki az? - Nem tudom. Csak a felavatottak ismerik a nevét. Azért imádkozom, hogy egy napon részem legyen ebben a kegyelemben. - Taita sok egymással ellentétes áramlatot látott e kijelentés alatt: volt valami, amire Tinat nem tudta elszánni magát, hogy kimondja, még most sem, hogy megszabadult Onka felügyeletétıl. - Mesélj nekem még errıl az országról, mely oly rendkívüli, hogy megnyerte egy oly értékes ember hőségét, mint te vagy — biztatta Taita, hogy kimondja, ami a szívén fekszik. Nincsenek e feladatra alkalmas szavak, de hamarosan megérkezünk, és megítélheted magad. - Tinat hagyta elmenni a lehetıséget, hogy ıszintén beszéljen. Tinat ezredes, mikor megmentettél minket a bas- maráktól, mondtál valamit, amibıl arra következtettem, hogy kifejezetten ezért küldtek. Jól gondoltam? Már eddig is túl sokat mondtam... mert tisztellek és nagyra becsüllek. De arra kell kérjelek, ne faggass. Tudom, hogy felsıbbrendő és érdeklıdı elméd van, de olyan országba készülsz belépni, ahol mások a szokások és törvények. Jelenleg vendég vagy, tehát mindannyiunk 310 számára az a célszerő, ha tiszteletben tartod a házigazdáid erkölcsi szabályait. - Tinát most már teljes taka-rodót fújt. - Melyek közül az egyik az, hogy ne üssem az %or- rom olyan dologba, ami nem rám tartozik? - Pontosan - mondta Tinát. Józan figyelmeztetés volt, ennél többre nem tudta rávenni magát. Mindig az volt a véleményem, hogy a célszerőség a zsarnokság igazolása, a szolgáknak vetett konc. Veszélyes nézet, Mágus, amit jobb, ha megtartasz magadnak, amíg Jarriban idızöl. - Tinát becsukta száját, mintha a sisakrostélya volna, és

Taita számára világos volt, hogy többet már nem tud kiszedni belıle, de nem volt csalódott. Sıt, meg volt lepve, hogy ennyit is megtudott. A vadászok felıl érkezı halk kiáltások szakították félbe a beszélgetést. Messze elıttük Meren a nyilaira érdemes zsákmányt vett üldözıbe. Az óriási, öreg állat elszántan védekezett szorult helyzetében, fújtatott, mint tőzokádó sárkány, rövid, de heves támadásokat intézett kínzói ellen, felrúgta a port nagy patáival maga körül, tülkös orrát ide-oda rángatta, disznószeme villogott, fülét elıre szegezte. Az orrszarva olyan magasra állt, mint egy ember, fénylett, mint egy kard, hiszen folyton fatörzseken meg termeszbolyokon csiszolta. Ekkor Taita meglátta Fennát, és maró epét érzett emelkedni a torkában. A lány kacérkodott a bestiával. Bízva lovagló tudományában és Forgószél sebességében, rézsútosan átvágott az állat orra elıtt, hogy támadásra ösztökélje. Taita Szélfüst oldalába vágta sarkait és vágtatott, hogy visszatartsa. Egyidejőleg sürgetı asztrál impulzust küldött neki, amit a lány egy kardját mesterien forgató vívó ügyességével elhárított, aztán elzárta elméjét elıle. Haragja és aggodalma lángra lobbant. — A kis ördögfióka! morogta. Ebben a pillanatban az állat szeme megakadt Forgószél fényes szürke szırén, és elfogadta Fenna kihívását. Rájuk vetette magát, morogva, fújtatva, nagy patáival a földet döngölve. Fenna megérintette a csikó nyakát, és 311 teljes vágtába kezdett. Hátrafordult a nyeregben, hogy megítélje a távolságot a szarv hegye és Forgószél lobogó farka között. Mikor túlságosan nagy lett az elınyük, visszafogta a lovat, hogy csökkentse a rést és tovább hergelje a bestiát. A biztonsága miatt érzett aggodalom dacára Taita nem tudta megállni, hogy ne csodálja ügyességét és hidegvérét, ahogyan az állatot rövid lıtávolon belülre vezette Meren elé. Meren három nyilat lıtt ki gyors egymásutánban, és mindegyik egészen a tolláig belefúródott a vastag, szürke bırbe. Az állat megbotlott és véres hab fröcskölt ki száján, Meren egyik nyila átszúrhatta a tüdejét. Fenna ügyesen továbbvezette az állatot, körben Meren felajzott íja elé, hogy most a másik oldalát kínálja fel neki. Meren eleresztett egy nyilat, aztán egy másikat, és a nyílhegyek mélyre hatoltak, bele a szívbe és mindkét tüdıbe. Az állat lelassult, ahogy tüdeje megtelt vérrel. A halál bódultsága kıvé dermesztette vaskos végtagjait. Végül megállt, feje lelógott, nyitott

szájából és az orrából patakzott a vér. Nakonto oldalról odarohant és lándzsáját ferdén beledöfte a füle mögött, hogy az agyat találja. A test oly súlyosan zuhant le, hogy porfelhıt vert és beleremegett a föld. Mire Taita odaért, már mind leszálltak, és összegyőltek a tetem körül. Fenna izgatottan ugrándozott örömében, a többiek tapsoltak és nevettek. Taita eltökélte, hogy megbünteti engedetlenségéért azzal, hogy visszaküldi a gályára megszégyenítve, de mikor jéghideg arccal leszállt a lováról, a lány odaszaladt hozzá és a nyakába ugrott. - Taita, láttál mindent? Ugye nagyszerő volt? Nem voltál büszke rám meg Forgószélre? - Aztán mielıtt megszülte volna az ajkát égetı korholó szavakat, Fenna a füléhez nyomta ajkait és belesúgta: - Olyan jó vagy hozzam. Szeretlek, drága Taita. Érezte, hogy haragja lelohad, és búsan kérdezte magától: most ki nevel kit? Ezeket a mesterkedéseket már a másik életében tökélyre vitte. Még mindig tehetetlen vagyok velük szemben. 312

A vadászok több mint ötven nagy állatot ejtettek el, így. aztán eltartott néhány napig, amíg mind feldarabolták, a húst felfüstölték és berakodták a bárkákra. Csak akkor szállhattak be ık is a gályákra, hogy folytassák az utat délnek. Mikor Tinát visszatért a tisztjeivel, ismét zárkózott volt és megközelíthetetlen. A belsı szemével megfigyelve, Taita látta, hogy bánja a beszélgetésüket és azt, amit felfedett elıtte. Tartott meggondolatlansága következményeitıl. A szél északról kezdett fújni és felerısödött. A gályák behúzták az evezıket és nagy, háromszöglető vitorlát vontak fel. A hajóorrok elıtt fehéren fodrozódott a víz, és a part suhant a jobb oldalon. A vadászat utáni ötödik reggelen újabb folyótorkolathoz értek. A magas hegyekbıl érkezett nyugatról, és hatalmas mennyiségő vizet zúdított a tóba. Taita hallotta, ahogy a legénység egymás közt gyakran említi a „Kitangule" nevet. Nyilván ez volt a folyó neve. Nem lepte meg, mikor a kapitány elrendelte, hogy vonják le a vitorlát és tolják ki újra az evezıket. A gálya behajózott a Kitangule torkolatába, és nekifeszült az erıs sodrásnak. Néhány mérföld múlva nagy folyóparti településhez érkeztek. Hajóépítı mőhelyek voltak itt, két nagy félkész hajótest feküdt a sólyákon. Munkások nyüzsögtek rajtuk. Taita felhívta Meren figyelmét a munkafelügyelıkre. - Ez megmagyarázza a hajók idegen formáját.

Bizonyára mindet itt építették, és akik építették, kétségtelenül az Induson túli vidékre valók. - Hogyan kerültek ide, ilyen messze a szülıföldjüktıl? - tőnıdött Meren. - Van itt valami, ami messzirıl vonz ide derék férfiakat, mint virágoskert a méheket. Mi is méhek vagyunk, Mágus? Ránk is ez a vonzás hat? Taita meglepve pillantott rá. Merentıl ez szokatlanul jó megérzésrıl árulkodó megjegyzés volt. - Mi azért jöttünk ide, hogy teljesítsük a szent esküt, amit a fáraó313 nak tettünk - emlékeztette. - Mindazonáltal most, hogy megérkeztünk ide, résen kell lennünk. Nem szabad hagynunk, hogy álmodozó lótuszevıket csináljanak belılünk, mint amilyenek ezek a jarriak, ahogy én látom. A flotta felhajózott a folyón. Néhány nap múlva szembetalálták magukat az elsı zuhataggal, melynek fehéren zubogó vize parttól partig eltorlaszolta a folyót. Ez nem riasztotta el Tinatot és a kapitányait, mert a zu-hatag lábánál volt egy kis falu, mögötte nagy marha-karámok, tele púpos ökrök csordáival. Utasokat, lovakat, rabszolgákat mind kirakták a partra. Csak a legénység maradt a hajókon, amelyeket vastag liánkötelekkel ökörfogatokhoz kötöttek és felhúztak a vízesésen. Az emberek és a lovak a parton kapaszkodtak fel a vízesés fölé. A zuhatag fölött a folyó mély volt és nyugodt, a gályák nyugodtan ringatóztak a horgonyon. Mindenki újra beszállt, és továbbutaztak a következı vízesésig, ahol az egész mőveletet megismételték. Háromszor kerültek szembe olyan zuhataggal, amely túl meredek és vad volt, hogy föl lehessen vontatni rajtuk a hajókat. Az egyiptomi építészeti zsenialitásról tanúskodott az a mód, ahogyan megkerülték az akadályt: cikk-cakk vonalú, zsilipekkel ellátott csatornarendszert ástak a vízesés mellett. Sok napba és sok fáradságba került felvinni a hajókat a vízlétrán, de végül ismét a folyó mély, szelíd áramlatában hajóztak. Mióta maguk mögött hagyták a tavat, lenyőgözıen változatos vidéken haladtak keresztül. A torkolattól körülbelül száz mérföldön át a Kitangule sőrő dzsungelben folyt. Az ágak majdnem összeértek a fejük fölött, és úgy látszott, nincs két fa, amelyik ugyanahhoz a fajtához tartozna. Liánnal és mindenféle más virágzó kúszónövénnyel voltak koszorúzva. A lombok

között a magasban majomcsapatok civakodtak zajosan virágzó orchideák és érett gyümölcsök között. Csillogó intıgyíkok napoztak a folyó fölé lógó ágakon. A hajók közeledtére a levegıbe dobták magukat és nagy loccsanással estek a vízbe, lelo-csolva az evezısöket. 314 Éjszaka, mikor a parti nagy fák törzséhez voltak kikötve, a sötétség láthatatlan állatok kiáltozásától és csör-tetésétıl meg a rájuk vadászó ragadozók üvöltésétıl volt hangos. A legénység néhány tagja horgászzsinórt lógatott a fekete vízbe, a bronzhorgokra belsıségeket akasz* tottak csaléteknek. Három ember húzott ki küszködve egy óriási harcsát, amelyik bekapta a csalit. A növényzet a parton lassan megváltozott, ahogy egyre feljebb kapaszkodtak a zuhatagokon. A perzselı hıség alábbhagyott, és a levegı egészségesebb lett. Amint átjutottak az utolsó vízlépcsın, dimbes-dombos vidéken találták magukat, füves tisztásokkal és ritkás erdıkkel, melyeket az akácia különbözı fajtái uraltak: lombtalan és tüskés; puha, pelyhes levélzettel borított; vastag fekete törzső és ágú. A legmagasabbakat levendulaszínő gyümölcsfürtök díszítették, úgy lógtak a magas ágakról, mint a szılı. Termékeny, vízben gazdag vidék volt, buja, édes fő nıtt a tisztásokon, kisebb-nagyobb folyók tucatjai örn-löttek a Kitunguléba. A sík területeken rengeteg antilop-csorda legelészett, és nem múlt el nap, hogy ne láttak volna oroszlánfalkákat vadászni vagy pihenni a szabadban. Éjszaka rémisztı volt mennydörgı börnbölésük. Mindegy, milyen gyakran hallották, idegeik beleremeg-tek és szívük hevesen verni kezdett. Végül egy magas sziklavonulat emelkedett a horizonton, és mormogásra figyeltek fel, ami egyre hangosabb lett. Kijöttek egy folyókanyarból, és hatalmas vízesést láttak maguk elıtt, egy sziklaszirt tetejérıl zúdult alá tajtékosan, mennydörgı robajjal az örvénylı zöld medencébe a tövében. A parton ökörfogatok várakoztak, hogy a hajókat szárazra vontassák. Újra kiszálltak, de ez ezúttal utoljára. Nincs ember alkotta szerkezet, mely a hajókat fel tudná emelni annak a szirtnek a tetejére. A folyóparti településen voltak vendégházak, ahol elszállásolták a tiszteket meg Taita társaságát, amíg a többi embert meg a lovakat és a poggyászt a partra hozták. A basmara rabszolgákat barakkokba zárták. Három napig tartott, mire Tinát felkészült, hogy folytassa az utazást. Minden málhát teherhordó ökrökre 315

pakoltak. A rabszolgákat kivezették a barakkokból, és hosszú sorokban kötélre főzték ıket. A katonák és Taitá-ék lóra szálltak, és hosszú oszlopban elindultak a szirtek tövében. Egy mérföld után az út erısen emelkedni kezdett, egy sor hajtőkanyarban vezetett fel a szikla-vonulatra, és ösvényre szőkült. Az emelkedı oly meredek lett, hogy kénytelenek voltak leszállni a lovakról és száron vezetni ıket, az alaposan megrakott ökrök és a rabszolgák mögöttük vánszorogtak. Félúton felfelé a szirtekre keskeny kötélhíd szelt át egy mély szakadékot. Onka kapitány vezényelte az átkelést, egyszerre csak egy kis csapat teherhordó állatot és embert engedett ki az ingatag szerkezetre. A híd még a korlátozott terhelés alatt is ijesztıen lengett és meghajolt, és már délután közepe volt, mire a karaván átjutott a szakadékon. - Ez az egyetlen út vezet a szirtek tetejére? - kérdezte Meren Onkát. - Van egy könnyebb út negyven mérföldre innen délre, de az több nappal meghosszabbítja az utat. Mikor átjutottak a szakadékon és lenéztek, úgy érezték, az egész föld eléjük tárul. A magasból arányló szavannákat láttak, ahol mint sötét kígyók kanyarogtak a folyók, távoli kék hegyeket és zöld dzsungeleket. A homályos horizonton a nagy tó, a Nalubaale végtelen víztükre csillogott olvadt fémként. Végre elérték a gerincen kuporgó határerıdöt, amely a hágót, a Kitangule-szorost, Jarri bejáratát ırizte. Már sötét volt, mire letáboroztak elıtte. Éjszaka esett az esı, de reggel a nap jóságosán sütött. Mikor kinéztek sátrukból, Taita és Fenna elé olyan látvány tárult, melynek fenséges nagyszerősége mellett minden eddig látott szépség elszürkült. Alattuk széles fennsík nyúlt el a távoli horizontig, ahol csipkézett hegyvonulat emelkedett, oly magas, hogy csakis az istenek lakhelye lehetett. Három csúcsa a telihold földöntúli fényességével tündökölt. Taita és Meren már járt a khorasani út mentén emelkedı csúcsok között, de Fenna még nem látott havat. Elnémította a káprázatos látvány. Végre megtalálta a hangját: - Nézzétek! A hegyek égnek! 316 A fénylı hegycsúcsokból ezüstös füstfelhık gomolyogtak. - Egy vulkánt kerestél. Mágus - mondta Meren csendesen, - de hármat találtál. - Megfordult, és a hágİ túloldalára, a távolban csillogó Nalubaaletóra mutatott: - Tőz, levegı, víz és föld... - ... de mindezek közt a tőz az úr - fejezte be Taita Éosz varázsigéjét. - Minden bizonnyal ez a boszorkány

fellegyára. - Lábai remegtek, úrrá lett rajta a felindulás. Oly nagy utat tettek meg, és oly sok viszontagságot álltak ki, hogy ide eljussanak. Le kellett ülnie, mert alig bírt megállni a lábán. Talált egy kilátópontot, ahonnan bámulhatta a látványt. Fenna leült mellé a kıre, hogy osztozzon az érzéseiben. Végül Onka kaptány lovagolt vissza értük az oszlop élérıl. - Nem idızhettek itt tovább. Indulnunk kell. Az út lefelé kevésbé meredeken lejtett. Lóra szálltak, és az elıhegység dombjairól leereszkedtek a fennsíkra. A nap hátralevı részében elbővölı vidéken utaztak a hegyek felé. Elég magasan voltak a tó, a dzsungelek és sivatagok fölött, hogy a levegı édes, jótékony hatású legyen. Úgy tőnt, minden lélegzetvétel erısíti testüket és tisztítja elméjüket. A hegyekbıl tiszta viző patakok futottak le. Gyümölcsöskertektıl és olajfaligetektıl övezett, kıbıl épült, zsúptetıs tanyaházak mellett haladtak el. Gondosan ápolt szılıskerteket láttak, ahol kövér fürtök lógtak a tıkéken. A mezık be voltak vetve gabonával, a veteményesekben dinnye, bab, lencse, piros és zöld paprika, tök és sok Taita számára ismeretlen zöldség virult. A zöldellı legelıkön tehenek, birkák és kecskék legeltek. Kövér disznók túrták a földet az erdıkben, kacsák es libák úszkáltak a patakok mélyebb részein, és tyúkok kapirgáltak minden tanya udvarán. -Az utazásaink során ritkán jártunk ilyen gazdag vidéken - jegyezte meg Meren. Ahol elhaladtak, a gazdák és a családjuk kijöttek, és sörbettel meg vörösborral kínálták ıket. Az egyiptomit beszélték a két királyság különbözı nyelvjárásaiban. Mind jól tápláltak voltak, jó minıségő bırbıl és vászonból készült a ruházatuk. A gyerekek egészségesek, 317 de furcsamód csendesek, a rózsás arcú asszonyok csinosak voltak. - Milyen szép nık - állapította meg Meren. - Egy csúnya sincs közöttük. Hamar rájöttek, mitıl olyan zöldek a legelık. A vulkánok három hófedte csúcsa váratlanul vastag felhıbe burkolózott. Onka visszalovagolt hozzájuk. - Vegyetek köpenyt. Egy órán belül elered az esı figyelmeztette Taitát. - Honnan tudod? - kérdezte Taita. - Ekkortájt minden délután esik. — A gyülekezı felhıkre mutatott. - A Jarrit uraló három csúcsnak sok neve van, az egyik ezek közül az Esıcsinálók. Nekik köszönhetı, hogy ez a föld ilyen gazdag. - Alighogy

befejezte a beszédet, végigsöpört rajtuk az esı, és a köpenyek dacára is bırig áztak, de néhány óra múlva a felhıket elfújta a szél és újra kisütött a nap. A földet tisztára és ragyogóra mosta az esı. A fák levelei csillogtak, és a talajnak friss gabonacipó illata volt. Útelágazáshoz értek. A rabszolgák oszlopa a bal oldali úton ment tovább, és ahogy elmasíroztak, Taita meghallotta a kíséret egyik ırmesterének megjegyzését: - Igencsak nagy szükség van rájuk Indebbiben az új bányákban. A konvoj a jobb oldali úton folytatta útját. Idınként a katonák tisztelegni jöttek Tinát ezredesnek, aztán otthagyták az oszlopot és különbözı irányokba ellovagoltak. Végül csak Tinát és Onka maradt velük tíz katonával. Késı délután egy domb tetejére érve zöld fák és legelık között megbújó kis települést láttak maguk alatt. - Ez Mutangi - mondta Tinát Taitának. - A környék kereskedelmi és közigazgatási központja. Egyelıre ez lesz az otthonotok. A szállásotokat már elıkészítették, és biztos vagyok benne, hogy kényelmesnek fogjátok találni. Már hallottad tılem korábban, de megismétlem, nagyra becsült vendégek vagytok Jarriban. Az elöljáró személyesen jött ki az üdvözlésükre, egy Bilto névre hallgató, középkorú férfiú. Tömött sza-kállába már ısz szálak vegyültek, de egyenes volt és erıs, tekintete nyugodt és mosolya meleg. Taita meg318 nézte a belsı szemével, és látta, hogy becsületes és jó szándékú, de Tinát Ankut ezredeshez hasonlóan nem volt boldog, sem elégedett. Taitát a legnagyobb tisztelettel köszöntötte, de furcsán nézett rá, mintha várna tıle valamit. Egyik felesége Hiltót és a többieket egy tágas kıházba kísérte a falu túlsó végén, ahol rabszolgalányok várták, hogy a szolgálatukra állhassanak. Bilto Taitát, Fennát és Merent egy nagyobb épülethez vezette az út másik oldalán. - Azt hiszem, mindent megtaláltok, amire a kényelmetekhez szükségetek van. Pihenjétek ki magatokat. Néhány nap múlva az oligarchák tanácsa hívatni fog. Addig én leszek a házigazdátok, és mindenben a rendelkezésetekre állok. -Mielıtt távozott, Bilto újra nyugtalan, kutató tekintetet vetett Taitára, de többet nem mondott. Mikor beléptek a házba, egy inas és öt rabszolgalány várta ıket felsorakozva. A szobák tágasak, levegısek voltak, az ablakokat bırbıl készült függönyök fedték. A szobákban a nyitott tőzhelyeken már égett a tőz. Bár a nap még a látóhatár fölött járt, hővös volt a levegı, jól fog esni a tőz melege, mikor a nap lenyugszik. Friss ruhák és szandálok voltak

kikészítve, és a rabszolgák nagy korsókban forró vizet hoztak a mosakodáshoz. Az estebédet olajlámpások fényénél szolgálták fel, gazdag vaddisznóragut, amit testes vörösborral öblítettek le. Eddig nem is tudatosult bennük, mennyire kimerítette ıket az utazás. Merennek fájt a szeme, ezért Taita meleg olívaolaj-balzsamot és gyógyfüveket kent a szemgödörbe, aztán beadott neki egy adag vörös mákonyt. Másnap késıig aludtak. Meren szeme valamit javult, de még mindig fájt. Reggeli után Bilto elvitte ıket, hogy megmutassa a falut, amire nagyon büszke volt, és elmagyarázta, hogyan él a közösség. Bemutatta ıket a vezetıknek, és Taita mindent összevéve úgy találta, hogy becsületesek és egyszerő lelkek. Arra számított, hogy valami ellentmondásosságot talál a pszichéjükben, mint Bilto és Tinát ezredes esetében, ami talán Éosz közelségének és befolyásának tulajdonítható, de semmi lényegeset nem 319 észlelt, csak a szokásos emberi gyarlóságokat. Az egyik nem volt elégedett a feleségével, egy másik fejszét lopott a szomszédjától, s most bőntudat gyötörte, míg valaki más fiatal mostohalánya után sóvárgott. Az ötödik nap reggel korán Onka kapitány tért visz-sza Mutangiba a Legfelsıbb Tanács üzenetével. Haladéktalanul indulniuk kell, mondta nekik. — A fellegvár, ahol a Legfelsıbb Tanács fogadóterme van, negyven mérföldre van innen a Hold Hegyeinek irányában. Több órai lovaglás mondta Onka Taitá-nak. Szép idı volt, sütött a nap és csípıs volt a levegı. Fenna orcája kipirult, szeme vidáman csillogott. Taita kérésére lemaradt vele az oszlop végére, ahol halkan beszélt hozzá a titkos nyelven. - Ez döntı fontosságú próba lesz - intette a lányt. - Úgy hiszem, hogy a boszorkány erıdjébe tartunk. Most el kell nyomnod az aurádat, és addig úgy kell tartanod, amíg vissza nem térünk Mutangiba. - Értem, Mágus, és azt teszem, amit parancsolsz - felelte a lány, és szinte nyomban arckifejezése egykedvő lett, tekintetébıl eltőnt a csillogás. Taita látta az auráját halványodni és színeit kihunyni, mígnem alig különbözött attól, amit Irnbali sugárzott.

- Bármi inger is érjen, bármi kihívással is találkozz, nem szabad engedned, hogy fellángoljon. Nem tudhatod, honnan figyelnek, egy pillanatra sem lazíthatsz az éberségeden. Már jóval elmúlt dél, amikor a hegylánc központi tömbjébe vágott meredek falú völgybe értek. Egy mérfölddel odébb megpillantották a fellegvár külsı falát. Nagy, vulkánikus kızetbıl faragott kockákból épült, melyeket egy másik kor ügyes kımővesei illesztettek össze. Az idı múlása meglátszott a köveken. A kapu nyitva állt: valószínőnek tőnt, hogy már régen nem zárták be ellenség elıtt. Mikor belovagoltak a várba, megállapították, hogy az épületek nagyobbak és pom320 pásabbak, mint bármi, amit azóta láttak, hogy eljöttek Egyiptomból. Ami azt illeti, a legnagyobb erısen emlékeztetett a karnaki Hathortemplomra. Lovászok vártak, hogy átvegyék a lovakat, vörös* palástos hivatalnokok kísérték ıket oszlopos csarnokokon keresztül egy folyosóról nyíló kis ajtóhoz, melyen át egy várószobába léptek. Egy hosszú asztalra frissítıket készítettek, gyümölcsöt, süteményeket és vörösbort kancsókban, de elıbb a szomszédos szobába mentek felfrissíteni magukat az utazás után. A legnagyobb körültekintéssel gondoskodtak a kényelmükrıl. Miután ettek néhány falatot, a törvényszolga jött, hogy bekísérje ıket a kihallgatási terembe, melyet fa-szenes parázstartók főtöttek, a kıpadlót vastag szınyegek borították. Felkérte ıket, hogy foglaljanak helyet, és megmutatta, hova üljenek. Taitát ültette elıre, mögötte Meren és Hilto foglalt helyet, Fennát a többiekkel a hátsó sorba küldte, és Taita megkönnyebbüléssel látta, hogy nem mutat iránta különösebb érdeklıdést. Rápillantott a lányra a szeme sarkából, ahogy ott ült illedelmesen Imbali mellett, és látta, hogy auráját a magas nıéhez igazítja. Taita figyelmét a terem beosztására és berendezésére fordította. Kellemes arányú helyiség volt. Vele szemben egy kıemelvényen három zsámoly állt. A babiloni palotákban látott hasonlót, de ezek nem voltak elefántcsonttal és drágakövekkel kirakva. Mögöttük a falat egy festett bırfüggöny takarta, ami a magas mennyezetrıl a kıpadlóig lógott, és színes minták díszítették. Mikor Taita figyelmesebben megvizsgálta, látta, hogy nem ezoterikus vagy misztikus jelképek, csupán díszítı elemek. Szegecses talpú szandálok zaja hangzott a kıpadlón. Egy oszlop fegyveres ır lépett be egy mellékajtón, és felálltak az emelvény körül, lándzsájukat a padlóra támasztották. A palástos törvényszolga visszajött és

zengı hangon szólt a társasághoz: - Kérem, mutassatok tiszteletet a Legfelsıbb Tanács nemes urai elıtt. - Mindenki követte Taita példáját, elırehajoltak, mígnem a homlokuk a padlót érte. 321 Három férfi lépett elı a bırfüggöny mögül, kétségkívül az oligarchák. Sárga, skarlátvörös illetve világoskék tunikát, a fejükön egyszerő ezüstkoronát viseltek. Tartásuk tiszteletet parancsoló, méltóságteljes volt. Taita változékonynak és bonyolultnak látta az aurájukat. Erıs jellemmel bíró férfiak voltak, de a legnagyobb benyomást a kék tunikás férfi tette, aki a középsı zsámolyon foglalt helyet. Olyan mélységek és árnyalatok voltak a jellemében, melyeket Taita rejtélyesnek és zavarónak talált. A férfi kézmozdulattal jelezte, hogy lazítsanak, és Taita felegyenesedett. - Üdv, Gallalai Taita. Köszöntünk Jarriban, a Hold Hegyeinek országában - mondta a kék inges férfi. - Üdv, Aqer úr, a Legfelsıbb Tanács oligarchája -válaszolt Taita. Aqer pislogott és elırehajtotta a fejét. - Te ismersz engem? - Jól ismertem a nagyapádat — magyarázta Taita. —Fiatalabb volt, mint te most, mikor utoljára láttam, de a vonásaidat ugyanabban a formában öntötték, mint az övét. - Akkor sok igaz abból, amit rólad hallottam. Hosz- szú Élető vagy és bölcs - ismerte el Aqer. - Értékes tagja leszel majd közösségünknek. Volnál szíves bemutatni a társaidat, kiket kevésbé jól ismerünk? Taita a nevükön szólítva hívta elı ıket. Meren volt az elsı, aki az emelvény elé állt. - Meren Cambyses ezredes, a Vitézség Aranya kitüntetés birtokosa és a Vörös Út Testvériségének tagja. - A tanács némán tanulmányozta Merent. Taita hirtelen valami szokatlant érzett. Figyelmét a három oligarcháról a mögöttük lévı bırfüggönyre fordította. Valami ott rejtızı jelenlét után kutatott, de nem talált semmit. Olyan volt, mintha az ellenzı mögött őr lenne. Ez önmagában elegendı volt, hogy óvatosságra intse. Valami pszichikai erı árnyékolja le a teremnek azt a részét. Éosz van itt! İ nem sugároz aurát, a bırnél áthatol-hatatlanabb ellenzı mögé rejtızött el. Figyel minket. Döbbenete oly erıs volt, hogy csak nagy erıfeszítéssel 322 tudott uralkodni magán: Éosz a tökéletes ragadozó, aki kiszagolja a vért vagy a gyengeséget.

Végül Aqer szólalt meg. - Hogyan vesztetted el a szemedet, Cambyses ezredes? - Ilyesmi megesik egy katonával, sok veszéllyel jár a foglalkozásunk. - Ezzel majd foglalkozunk, ha itt lesz az ideje. Taita nem sokra ment egy ilyen talányos kijelentéssel. - Kérlek, térj vissza helyedre, ezredes. - Futólagos kihallgatás volt, de Taita tudta, hogy mindent kiszedtek Merenbıl, amire szükségük volt. Következıként Hiltót szólította. Az oligarchák még kevesebb idıt szenteltek neki. Hilto aurája becsületességet sugárzott, semmi rendkívülit, kivéve a szélein re-begı kék szalagokat, melyek izgatottságáról árulkodtak. Az oligarchák ıt is visszaküldték helyére. Nakontóval és Imbalival nagyjából ugyanígy jártak el. Taita végül Fennát szólította. - Urak, ez a lány hadiárva, akin megesett a szívem. A gyámságom alá vettem, és a Fenna nevet adtam neki. Nem sokat tudok róla. Mivel soha nem volt saját gyermekem, eléggé megkedveltem. A Legfelsıbb Tanács elıtt állva Fenna úgy nézett ki, mint egy szerencsétlen lelenc. Fejét lehajtotta, súlyát szégyenlısen egyik lábáról a másikra helyezte, mintha nem merne kihallgatói szemébe nézni. Taita szorongva figyelte belsı szemével. Aurája csökkentett maradt, és tökéletesen alakította a Taita által ráosztott szerepet. Kis szünet után Aqer megkérdezte: - Ki volt az apád, leány? - Uram, nem ismertem. - Aurájában nem volt valótlanságról árulkodó rezzenés. - És az anyádat? Rá sem emlékezem, uram. Hol születtél? Uram, bocsáss meg, de nem tudom. Taita elégedetten állapította meg, milyen jól uralkodik magán. - Gyere ide - parancsolta Aqer. Fenna félénken felugrott az emelvényre és odament hozzá. Aqer megfogta 323 a karját, és közelebb húzta a zsámolyához. - Hány éves vagy, Fenna? - Butának fogsz tartani, de nem tudom. - Aqer megfordította a lányt, kezét a tunikája elejébe csúsztatta és megtapogatta a mellét a vászon alatt. - Már van itt valami - kuncogott. - Nemsokára sokkal több lesz. Fenna aurája lágy rózsaszínben ragyogott, és Taita megijedt, hogy elveszti önuralmát, aztán rájött, hogy csak a szégyent tükrözi, amit minden fiatal

lány érez, ha számára érthetetlen módon bánnak vele. Nagyobb nehézséget jelentett saját haragját féken tartani. Megérezte azonban, hogy ez a kis jelenet próba volt: Aqer megpróbált Taitából vagy Fennából valami reakciót kiváltani. Taitának arcizma se rándult, de magában azt gondolta, mikor eljön a leszámolás ideje, ezért drágán megfizetsz, Aqer úr. Az oligarcha tovább simogatta Fennát. - Biztosan páratlan szépségő fiatal nı leszel. Ha szerencséd van, megtisztelı kitüntetésben lehet részed itt Jarriban -mondta, belecsípett Fenna kicsi, kerek fenekébe és ismét felnevetett. - Szaladj a helyedre, kislány. Egy-két év múlva majd újra beszélünk róla. Elbocsátotta a társaságot, de Taitát arra kérte, maradjon. Miután a többiek távoztak a terembıl, Aqer udvariasan Taitához fordult: - Kérlek, bocsáss meg nekünk. Mágus, de szükséges, hogy négyszemközt tanácskozzunk. Nem hagyunk sokáig egyedül. Mikor a három oligarcha visszajött, sokkal barátságosabbak voltak, de továbbra is tisztelettel kezelték. - Meséld el, amit a nagyapámról tudsz - kérte Aqer úr. - Már nem élt, mikor megszülettem. - Hőséges és megbecsült tagja volt Egyiptom kormányzó uralkodója, Lostris királynı udvarának a számőzetés és a két királyság hikszosz megszállása idején. İfelsége két fontos feladattal bízta meg. İ fedezte fel az utat, amely átvágja a Nílus nagy hurkát. Még ma is használjuk, több száz mérfölddel rövidíti le az utat Asszuán és Quebui között. A királynı kitüntetést adományozott neki ezért és más teljesítményeiért. Még megvan a Dicsıség Aranya, amit tıle örököltem. 324 - A királynı oly mértékben megbízott benne, hogy ıt választotta ki, vezessen kétezer fıs sereget délre Quebuiból és térképezze fel a Nílust a forrásáig. Csak egyetlen embere tért vissza, aki megháborodott a láztól és az elszenvedett viszontagságoktól. A seregrıl semmit sem hallottak többé, sem az asszonyokról, akik kísérték ıket. Feltételezték, hogy elnyelte ıket a végtelen afrikai vadon. - Nagyapám seregének túlélıi, akik végül elérték Jarrit, voltak a mi elıdeink. İk építették ezt a kis országot? Felbecsülhetetlenül értékes volt a hozzájárulásuk - helyeselt Aqer. - De már mások is voltak itt, jóval elıttük. A kezdeti idık óta élnek emberek

Jarriban. Alapítóként tiszteljük ıket. - A jobbján ülı férfihoz fordult. - İ Caithor úr. Huszonöt nemzedékre vezeti vissza egyenes ágú leszármazását. Akkor nagyon is helyénvaló a tisztelet. — Taita meghajolt az ezüstszakállú oligarcha elıtt. - Tudom, mások is csatlakoztak hozzátok, a nagyapád ideje után is. Tinát Ankut ezredesre és a seregére célzói. Természetesen vele már találkoztál. Valóban. A jó ezredes mentett meg engem és a társaimat a basmara vadaktól Tamafupánál - ismerte el Taita. Örömmel vettük, hogy Tinát Ankut emberei és az asszonyaik gyarapítják közösségünket. Az országunk nagy és kevesen vagyunk. Szükség van itt rájuk. A mi vérünkbıl valók, így könnyen beilleszkedtek a társadalmunkba. A fiatalok közül sokan a mieinkkel házasodtak. Természetesen az isteneknek ugyanazt a gyülekezetét imádják pendítette meg Taita a kényes témát, - Ozirisz, ízisz és Hórusz áldott háromságával az élén. Figyelte, ahogy Aqer aurája dühösen fellobban, aztán látta, hogy leküzdi indulatát. Mikor megszólalt, jámbor hangot ütött meg. - A vallásunk olyan téma, mellyel a késıbbiek során mélységében foglalkozunk. Most legyen elég annyi, hogy új országokat új istenek védelmeznek, vagy akár egyetlen isten. 325 - Egyetlen isten? - színlelt Taita meglepetést. Aqer nem harapott rá a csalira, hanem visszakanyarodott az elızı témára. - Tinát Ankut ezredes regimentjét nem számítva, az évszázadok során több ezer ember érkezett Jamba a világ minden tájáról, hosszú távolságot leküzdve. Kivétel nélkül mind érdemes férfiak és nık volt. Jöttek tudósok és orvosok, vegyészek és mérnökök, geológusok és bányászok, botanikusok és földmővelık, építészek és kımővesek, hajóépítık és más szakemberek. - Úgy tőnik, az országotok szilárd alapokra épült - mondta Taita. Aqer egy darabig hallgatott, aztán ismét témát vál-toott. - A társad, Meren Cambyses. Úgy láttuk, nagy szeretettel vagy iránta. - Velem van suhanc kora óta - felelte Taita. - Többet jelent nekem, mintha a fiam volna. - A sebzett szem nagy fájdalmakat okoz neki, ugye? - folytatta Aqer. Nem gyógyult be olyan tisztán, mint szerettem volna - vallotta be Taita.

A te nagy tudásoddal biztosan tisztában vagy azzal, hogy a pártfogoltad haldoklik - mondta Aqer. - A seb üszkösödik. Idıvel meg fogja ölni... hacsak nem kezelik. Taita meghökkent. Nem olvasta ki ezt a fenyegetı katasztrófát Meren aurájából, de valami miatt nem tudott kételkedni Aqer szavaiban. Talán maga is tudta végig, de elzárkózott a fájdalmas igazság elıl. Mégis, honnan tudhat Aqer valami olyasmit, amit ı nem tud? Az aurájából látta, hogy nem rendelkezik sem orvosi ismeretekkel, sem ösztönös megérzéssel. Nem volt sem bölcs, sem látnok, sem sámán. Persze, egy idıre elhagyta a termet, és nem azért, hogy a többi oligarchával tanácskozzék. Valaki mással értekezett. Összeszedte magát, mielıtt válaszolt. — Nem tudtam, uram. Van némi orvosi tudásom, de nem gyanítottam, hogy a sérülés ennyire súlyos. - Mi, a Legfelsıbb Tanács, úgy döntöttünk, hogy kivételes szívességet teszünk neked és a pártfogoltadnak. 326 Ebben a kiváltságban nem sokan részesülnek, még nemességünk érdemes és kimagasló tagjai sem. Irántad érzett mély tiszteletünk és jóindulatunk jelének szánjuk. Egyúttal társadalmunk tudományos fejlettségét is bizonyítani fogja a szemedben. Talán rábír arra, hogy itt maradj velünk Jarriban. Meren Cambysest elviszik majd a Fellegkertbe, a szanatóriumba. Beletelik egy kis idıbe ezt elintézni, mert ki kell dolgozni az állapotának megfelelı gyógymódot. Mikor megtörténtek az elıkészületek, te is vele mehetsz, Mágus, hogy megfigyeld a kezelést. Mikor visszatértél a szanatóriumból, örömmel találkozom veled újra, hogy megvitassuk a véleményedet. Amint visszatértek Mutangiba, Taita megvizsgálta Meren szemét és általános állapotát. Az eredmény aggasztó volt. Úgy látszott, a seb mélyén van a fertızés, ami magyarázatul szolgál az ismétlıdı fájdalomra, vérzésre és gennyedésre. Mikor Taita megnyomogatta a seb környékét, Meren egykedvően tőrte, de a fájdalomtól úgy reszketett az aurája, mint gyertyaláng a szélben. Elmesélte neki, hogy az oligarchák azt tervezik, hogy meggyógyítják. - Te törıdsz velem meg a sebeimmel. Nem bízom ezekben a hazájukat és a fáraót eláruló renegát egyiptomiakban. Ha valaki meggyógyít, az te

leszel - jelentette ki Meren, és hajthatatlan maradt, bármennyire is igyekezett meggyızni Taita. Oilto meg a falu többi lakója vendégszeretı, barátságos emberek voltak, és hamarosan bevonták Taita kis csapatát a közösség mindennapi életébe. A gyerekeket elbővölte Fenna, aki hárommal közülük különösen össze-barátkozott, és szívesen töltötte velük az idejét. Eljárt 327 velük az erdıbe gombászni, megtanulta a dalaikat, táncaikat és játékaikat. A baóról nem tudtak újat tanítani neki, egy-kettıre ı lett a falu bajnoka. Mikor nem a gyerekekkel volt, gyakran Forgószelet trenírozta vagy csu-takolta az istállóban. Hilto íjászatra oktatta, és készített neki egy saját íjat. Egy délután, miután egy óra hosszat cseverészett és nevetgélt Imbalival, megkereste Taitát. - Imbali azt mondja, minden férfinak van egy himbálózó dolog a lába között, aminek saját élete van, akár egy cicának vagy kiskutyának. Ha tetszel neki, megváltoztatja az alakját és a méretét. Neked miért nincs, Taita? Taita zavarba jött, nem talált helyénvaló választ. Noha soha nem próbálta rejtegetni elıtte, még nem volt abban a korban, hogy megbeszélhette volna vele a cson-kaságát. Az az idı amúgy is túl hamar itt lesz. Gondolta, figyelmezteti Imbalit, hogy ne beszéljen ilyesmirıl a gyereknek, de aztán letett róla. Lévén az egyetlen nı a csapatában, ugyanolyan jó tanítónı, mint bárki. Elsimította a dolgot egy semmitmondó válasszal, de ettıl kezdve jobban zavarta saját hiányossága* Kezdett ügyelni rá, hogy eltakarja testét Fenna elıtt. Még akkor sem vette le tunikáját, mikor együtt fürödtek a patakban a falu mögött. Azt hitte, már régen beletörıdött testi tökéletlenségébe, de ez most napról napra változott. Már nem lehetett messze az idı, mikor megérkezik Onka, hogy elkísérje Merent abba a titokzatos szanatóriumba, a Fellegkertbe, és Taita minden meggyızı erejét bevetette, hogy kicsikarja belegyezését a gyógykezelésbe, de Meren végtelenül konok tudott lenni, és szilárdan ellenállt minden hízelkedésnek. Aztán egy este Taita Meren szobájából hallatszó halk nyögdécselésre ébredt. Lámpást gyújtott, és átment megnézni. Kétrét görnyedve találta ágyán, arcát a kezébe temette. Gyengéden lefejtette a kezeit. Az arca egyik fele szörnyen feldagadt, az üres szemgödör csak egy szorosan összezárt rés volt benne, és a bıre lángolt a forróságtól. Taita nyugtató balzsamokat és

pépes meleg borogatást alkalmazott, de reggelre a régi seb nem sokat javult. A puszta véletlennél többnek tőnt, hogy Onka még aznap délben megérkezett. 328 Taita próbált Meren lelkére beszélni. - Öreg barátom, nincs semmi, amit tehetnék, hogy meggyógyítsalak. A döntés a tiéd: azt választod, hogy elviseled ezt a szenvedést, amirıl tudom, hogy túl hamar a halálodhoz vezet, vagy megengeded a jarri orvosoknak, hogy megpróbálják azt, ami nekem nem sikerült. Meren túl gyenge és lázas volt, hogy továbbra is ellenszegüljön. Imbali és Fenna segített neki felöltözni, aztán összecsomagolták csekély holmiját. A férfiak kitámogatták és felsegítették a nyeregbe. Taita sietıs búcsút vett Fennától, és Hilto, Nakonto és Imbali gondjaira bízta, mielıtt felszállt volna Szélfüst hátára. Mutangit a nyugat felé vezetı úton hagyták el. Fenna egy fél mérföldön át Szélfüst mellett futott, aztán megállt az út mellett és addig integetett, míg el nem tőntek a szeme elıl. Ismét a három vulkáncsúcs felé vették az irányt, de mielıtt elérték volna a fellegvárat, letértek az útról észak felé. Végül beléptek egy szők hágóba, és olyan magasra kapaszkodtak, ahonnan leláttak a fellegvárra délen. Ebbıl a távolságból az épület, ahol az oligarchákkal találkoztak, igencsak aprónak látszott. Feljebb mentek a hegyi ösvényen. A levegı lehőlt és a szél panaszosán jajgatott a szirtek között. Egyre magasabbra kapaszkodtak. Zúzmara telepedett a szemöldökükre és a szakállukra. A köpenyükbe burkolóztak, és még magasabbra kapaszkodtak. Meren már félig önkívületben imbolygott a nyeregben, Taita és Onka két oldalról támogatták, nehogy leessen. Váratlanul nehéz gerendakaput, egy alagút bejáratát pillantották meg a sziklafalban. Ahogy közeledtek, a kapu nehézkesen kitárult elıttük. Messzirıl látták, hogy ırök állnak a bejáratnál. Taita annyira aggódott Meren állapota miatt, hogy eleinte nem nagyon figyelt rájuk. Közelebb érve látta, hogy nagyon alacsonyak, alig fele olyan magasak, mint egy átlagos ember, viszont roppant fejlett mellkasuk és hosszú, majdnem a földig érı karjuk van, tartásuk púpos, lábuk görbe. Hirtelen rádöbbent, hogy nem is emberek, hanem nagy majmok. Amit barna egyenruhának gondolt, bozontos szır volt. Homlokuk 329 csapott volt az elıreálló szemöldökcsont fölött, és állkapcsuk annyira

túlfejlett, hogy ajkuk nem takarta el teljesen nagy fogaikat. Fürkész pillantását egymáshoz közel ülı szemek engesztelhetetlen tekintete viszonozta. Gyorsan felnyitotta belsı szemét, és látta, hogy aurájuk kezdetleges és bestiális, gyilkos ösztöneiket hajszálvékony bilincs tartja féken. - Ne nézz a szemükbe - figyelmeztette Onka. - Ne ingereld ıket. Nagyon erıs, veszélyes teremtmények, és csakis az ırködéssel törıdnek. Úgy tépnek darabokra egy embert, ahogyan te egy sült fürjet. - Bevezette ıket az alagút szájába, a nehéz kapuk dübörögve bezárultak mögöttük. Égı fáklyák voltak a falra tőzve, a lovak patái kopogtak a köveken. Az alagútban csak két ló fért el egymás mellett, és a lovasoknak le kellett hajtani a fejüket, hogy ne verjék a mennyezetbe. Körülöttük a szikla rohanó föld alatti patakok és bugyborékoló lávakürtık hangjaitól mormogott. Nem volt módjukban az idı múlását vagy a megtett távolságot mérni, de végül természetes fényt láttak derengeni maguk elıtt. Egy újabb kapuhoz közeledtek, ahhoz hasonlóhoz, mely az alagút bejáratát zárta el. Ez a kapu is kitárult, mielıtt odaértek volna, és ezt is majmok ırizték. Ellovagoltak mellettük, pislogya a ragyogó napfényben. Egy kis ideig eltartott, míg a szemük hozzászokott a fényhez, aztán csodálkozva és álmélkodva néztek körül. Egy hatalmas vulkánkráterban találták magukat, oly széles volt, hogy még egy gyors lónak is fél nap kellett volna, hogy átszelje az egyik függıleges faltól a másikig. Még a legfürgébb kıszáli kecske sem tudta volna megmászni azokat a meredek falakat. A kráter alja homorú zöld mezı volt, a közepén opálos, zafírszínő kis tóval, mely gızölögni látszott. Egy jégdarabka leolvadt Taita szemöldökérıl és az arcára esett. Pislogott, és rájött, hogy a levegı oly balzsamos, mint egy trópusi szigeten. Levették bırköpenyüket, és még Meren állapota is javulni látszott a melegebb levegın. - Ezt a helyet a föld katlanának vize főti, itt nincs kegyetlen tél mondta Onka, és széles karmozdulattal mutatta a megkapóan szép erdıt, ami körbevette ıket. 330 - Látjátok a gazdagon tenyészı fákat és növényeket? Sehol a világon nem találjátok párjukat. Továbblovagoltak a világosan kirajzolódó ösvényen, miközben Onka felhívta a figyelmüket a kráter jellegzetességeire. - Nézd, milyen színes a szikla - biztatta Taitát, aki hátrahajtotta fejét, hogy felnézzen a magas falra. Nem szürke volt vagy fekete, a vulkáni kızet természetes színei, hanem

tarkabarka, lágy kék meg azúrral csíkozott vöröslı arany. - Ami színes sziklának látszik, az moha, olyan hosszú és dús, mint egy szép asszony haja - mondta Onka. Taita elfordította szemét a sziklafalról, az erdıre nézett lenn a katlanban. - Azok fenyıfák - kiáltott fel a magas, zöld lándzsák láttán, melyek átszúrták az arányló bambuszcserjést, - és óriási lobéliák. Csillogóan fehér virágok ültek a vastag, húsos szárakon. Megkockáztatnám, hogy az ott valami ritka kutyatejféle, a rózsaszín és bolyhos ezüst virágokkal borított cserjék pedig proteák. A magas fák mögöttük illatos cédrusok, a kisebbek pedig tamarindusz és khaya mahagóni. - Bárcsak itt lenne Fenna, és ı is látná, gondolta. A tó meleg vizérıl felemelkedı pára füstként lebegett a mohos ágak között. Egy patak mellé fordultak, és néhány száz lépés után lubickolást, nıi hangokat és nevetést hallottak. Kiértek egy tisztásra, ahol három nı úszkált és ugrándozott a patak gızölgı kék vízében. A nık csendben figyelték a lovasokat, ahogy elhaladtak mellettük. Fiatalok voltak és sötétbırőek, hosszú, nedves hajuk ébenfekete. Taita úgy vélte, valószínőleg a keleti óceánon túli vidékrıl valók. Úgy látszott, eszükbe se jut, hogy meztelenek. Mind a három várandós volt, hátradıltek derékból, hogy ellensúlyozzák dudorodó hasukat. Ahogy továbblovagoltak, Taita megkérdezte: - Hány család él ezen a helyen? Hol van azoknak az asszonyoknak a férjük? - Lehet, hogy a szanatóriumban dolgoznak, talán orvosként. - Onka nem mutatott érdeklıdést. - A szanatóriumot látni fogjuk, ha a tópartra érünk. 331 A tó párás, zafírszínő vizén túl a szanatórium alacsony, egyszerő épületegyüttes volt. Nyilvánvaló volt, hogy a falakhoz a téglát a sziklafalból fejtették ki. Nem voltak bemeszelve, meghagyták az eredeti szürke színt. Ápolt zöld pázsit vette körül, ahol vadlibák legelésztek. Legalább húsz különféle vízimadár úszkált a tavon, gólyák és gémek gázoltak a sekélyesben. Ahogy megkerülték a kavicsos partot, Taita néhány nagy krokodilt vett észre, mint fatörzsek lebegtek a kék vízben. Otthagyták a partot, és átszelték a gyepet, hogy belépjenek a fıépület udvarára egy csinos, virágzó kúszónövényekkel benıtt oszlopos folyosón keresztül. Lovászok vártak, hogy átvegyék a lovakat, négy izmos ápoló leemelte Merent a lováról és egy hordágyra fektette. Mikor bevitték az

épületbe, Taita mellette lépkedett. - Most már jó kezekben vagy vigasztalta, de a szélben és hidegben megtett út fel a hegyekbe megkövetelte a magáét, Meren az eszméletvesztés határán volt. Az ápolók nagy, gyéren bútorozott szobába vitték, melynek széles ajtónyílása a tóra nézett. A falakat és a mennyezetet halványsárga márványcsempe borította. Vastag matracra fektették a fehér márványpadló közepén, levetkıztették és elvitték szennyes ruháját. Aztán lemosták forró vízzel, ami egy rézcsıbıl folyt a szoba egyik sarkába épített mosdótálba. Kénes szagot árasztott, és Taita biztosra vette, hogy az egyik hévízforrásból származik. A márványpadló a lába alatt kellemesen meleg volt, feltételezte, hogy minden bizonnyal ugyanaz a víz fut alatta csövekben. A szoba és víz melege megnyugtatni látszott Merent. Az ápolók vászontörülközı-vel szárazra törölték, aztán egyikük csészét tartott a szája elé és megitatta valami fenyıillatú fızettel. Visszavonultak, és Taita ott maradt Meren mellett, aki nemsokára oly mély álomba merült, hogy tudta, csak a fızet hatása lehet. Itt volt az alkalom, megvizsgálja új környezetüket. Mikor a mosdóba nyíló ajtó melletti falra nézett, emberi aurát észlelt mögötte. Feltőnés nélkül rá összpontosított, és felfedezte, hogy kémlelılyuk van a falban, és valaki éppen figyeli ıket. Figyelmeztetnie kell Merent, amint 332 felébred. Elfordította tekintetét, mint aki nincs tudatában a leselkedınek. Kicsivel késıbb egy férfi és egy nı lépett a szobába. Tiszta, térdig érı fehér tunika volt rajtuk, s bár nem viseltek varázsgyöngyökbıl vagy faragott figurákból főzött nyakláncot vagy karkötıt, s nem voltak felszerelve a misztikus tudományok egyéb kellékeivel, Taita felismerte, hogy orvosok. A nevén szólítva udvariasan köszöntötték, és bemutatkoztak. - Hanna vagyok - mondta a nı. - Én pedig Gibba - mondta a férfi. Nyomban hozzáfogtak a beteg vizsgálatához. Nem foglalkoztak bekötött fejével, elıször a tenyerét és a talpát vették szemügyre. Megtapogatták a hasát és megkopogtatták a mellkasát. Hanna kinyújtotta a bırt a hátán és megkarcolta egy hegyes pálcikával, aztán tanulmányozta a nyomot, amit hagyott. Csak ezek után fordították figyelmüket Meren fejére. Gibba a két meztelen térde közé vette és szorosan tartotta. Belenéztek a torkába, fülébe

és orrlyukaiba. Levették a kötést, amit Taita helyezett a szemre. Noha már elmocskolódott a rászáradt vértıl és gennytıl, Hanna elismerı megjegyzést tett a szakértelemre, mellyel alkalmazták. Biccentett Taiának, hogy kifejezze csodálatát hozzáértése iránt. Aztán az üres szemgödörre összpontosították figyelmüket, egy ezüstmőszerrel választották szét a szemhéjat. Hanna végigfuttatta ujjhegyét az üregen és erıteljesen megtapogatta. Meren nyöszörgött, és próbálta elfordítani a fejét, de Gibba szorosan tartotta a térde között. Végül felálltak. Hanna meghajolt Taita elıtt, összezárt ujjait az ajkához érintve. Kérlek, bocsáss meg egy percre. Meg kell beszélnünk a beteg állapotát. Kimentek a nyitott ajtón a pázsitra, ahol fel-alá járkálva beszélgetésbe merültek. Taita tanulmányozta az aurájukat. Gibbáé vibrálva csillogott, mint napfénybe tartott kardpenge, és Taita látta, hogy magas intelligenciája hideg és szenvtelen. Mikor Hannát vette szemügyre, rögtön megállapította, hogy a nı Hosszú Élető. Mérhetetlen mennyiségő 333 tapasztalatot és számtalan ismeretet halmozott fel. Felfogta, hogy orvosi képzettsége valószínőleg felülmúlja az övét, de nincs benne részvét. Aurája steril volt és fanyar, kiolvasta belıle, hogy hivatása iránti odaadása célratörıvé tette, nem befolyásolja baráti érzület, sem kö-nyörület. Mikor a pár visszatért a betegszobába, természetesnek látszott, hogy Hanna szóljon a nevükben. - Azonnal meg kell mőtenünk, még mielıtt a nyugtatószer hatása elmúlik - jelentette ki. Bejött a négy izmos ápoló, és elfoglalták helyüket Meren karjainál és lábainál. Hanna egy tálcára ezüst orvosi mőszereket rakott ki. Gibba aromás fızettel letörölgette Meren szemgödrét és környezı bırt, aztán két ujjával széthúzta a szemhéjakat és elhelyezte köztük a tágítót. Hanna kiválasztott egy keskeny pengéjő hegyes szikét, és a szemgödör fölé tartotta. Bal kezének mutatóujjával belenyúlt, mintha egy meghatározott pontot keresne a gyulladt nyálkahártyán. Mikor megtalálta, óvatosan beleszúrta a szikét. Vér bugyogott fel a penge körül, és Gibba felitatta egy elefántcsont pálcikára erısített tamponnal. Hanna mélyebbre tolta a szikét. Hirtelen zöld genny tört elı a sebbıl, amelyet nyitott. Vékony szökıkútként fröcskölt egészen a csempézett mennyezetig. Meren felsikoltott, egész teste vonaglott és rángatózott. Az ápolóknak, akik lefogták, minden erejükre szükségük volt, nehogy kitépje magát a kezük közül.

Hanna a tálcára dobta a szikét, és egy vászontampont csapott a szemgödörre. A mennyezetrıl csöpögı genny rothadó, bőzös szagot árasztott. Meren összeros-kadt az ápolók súlya alatt. Hanna gyorsan levette a tampont a szemgödörrıl, és egy bronzcsipeszt csúsztatott a bevágásba nyitott szárral. Taita hallotta, hogy a hegye hozzáér valamihez a sebben. Hanna összezárta a csipesz szárait, aztán óvatosan, de határozottan kihúzta. Újabb híg gennysugár kíséretében kibukkant az idegen test. Feltartotta a csipesszel és közelrıl megvizsgálta. - Nem tudom, mi ez, te tudod? - nézett Taitára, aki odanyújtotta a tenyerét, és Hanna beleejtette azt a valamit. 334 Taita felállt, és az ajtóhoz lépett, hogy a fényben megyizsgálja. Nehéz volt a méretéhez képest, egy fenyı-mag mérető szilánk. Mutató- és hüvelykujja között le-dörgölte róla a rátapadt vért és gennyet. - Egy forgács a Vörös Kövekbıl! - kiáltott fel. - Felismered? - Egy kıdarab. Nem értem, hogy nem vettem észre. Az összes többi szilánkot megtaláltam. Ne hibáztasd magad, Mágus. Mélyre volt temetve. Ha nincs a fertızés, hogy útba igazítson, lehet, hogy mi sem találjuk meg. - Hanna és Gibba most megtisztították a szemgödröt, és tampont tömtek bele. Meren elvesztette az eszméletét. Az izmos ápolók lazítottak fogásukon. - Most már jobban fogja érezni magát - mondta Hanna, - De néhány napba beletelik, amíg a seb kitisztul, és pótolhatjuk a szemet. Addig nyugodtan kell pihennie. Bár még sose látta, Taita hallott arról, hogy az indiai sebészek pótolni tudnak egy hiányzó szemet márványból vagy üvegbıl készített mőszemmel, melyet ügyesen megfestenek, hogy hasonlítson az eredetire. Jóllehet nem tökéletes helyettes, kevésbé kellemetlen látványt nyújt, mint egy tátongó üres szemgödör. Köszönetet mondott a sebészeknek és az ápolóknak, mikor távoztak. Más ápolók jöttek, akik megtisztították a mennyezetet és a padlót a gennytıl, aztán kicserélték a bemocskolódott ágynemőt. Végül egy középkorú asszony jött, hogy ügyeljen Merenre, amíg magához tér, és Taita otthagyta a felügyelete alatt, hogy egy kis idıre kiszabaduljon a betegszobából. Átsétált a pázsiton a tóhoz, és talált egy kıpadot, amire leült. Fáradtnak és levertnek érezte magát a hosszú út után fel a hegyre és a megterhelés miatt, amit a mőtét megfigyelése jelentett. Kivette a vörös

kıszilánkot az övén függı erszénybıl, és újra szemügyre vette. Közönséges kıdarabnak tőnt, de tudta, ez csak megtévesztı látszat. Az apró vörös kristályok izzani látszottak, és úgy érezte, hıt bocsátanak ki, ami undorította. Felállt, a víz széléig sétált, és felemelte karját, hogy a szilánkot 335 a tóba hajítsa. De mielıtt megtette volna, zavargás támadt a mélyben, mintha egy szörny leselkedne ott. Ijedten hátralépett, és ebben a pillanatban hideg szél legyezte meg a tarkóját. Megborzongott és körülnézett, de nem látott semmi nyugtalanítót. A fuvallat ugyanolyan gyorsan elillant, ahogyan érkezett, a levegı újra nyugodt és langyos volt. Visszanézett a vízre, melynek fel-színén fehér fodrok győrőztek. Ekkor eszébe jutottak a korábban látott krokodilok. Ránézett a vörös kıszi-lánkra a kezében. Ártalmatlannak látszott, de nem felejtette a hideg szél érintését, és kényelmetlenül érezte magát. Visszaejtette a követ az erszénybe, és elindult visz-sza a gyepen. Félúton megint megállt. Idáig nem volt alkalma szemügyre venni a szanatóriumot kívülrıl. A tömb, ahol Meren kapott szobát, az épületcsoport egyik végében volt. Öt nagyobb tömböt látott, szomszédjaitól mindegyiket terasz választotta el, melyek fölött szılıvel be-futtatott pergola emelkedett, tele érett fürtökkel. Ebben a kráterban minden olyan bıvelkedıen termékenynek látszott. Taita biztosra vette, hogy az épületek számos tudományos csodát rejtenek, melyeket az évszázadok során itt fedeztek fel és fejlesztettek tökélyre, és elhatározta, hogy az elsı adandó alkalommal felderíti ıket. Figyelmét váratlanul nıi hangok terelték el. Hátrapillantva látta, hogy a három sötétbırő lány közeledik a tóparton. Teljesen fel voltak öltözve, és vadvirágokból font koszorú koronázta fejüket. Még mindig roppant jókedvőnek tőntek, s Taitában felötlött, hogy talán kissé túl sokat vettek magukhoz a kitőnı jarri borból az erdei kirándulásukon. Rá ügyet sem vetettek, továbbmentek a parton, amíg az utolsó épülettel egy vonalba nem értek. Akkor átvágtak a gyepen, és eltőntek az épületben. Fesztelen viselkedésük felkeltette kíváncsiságát. Beszélni akart velük: talán segíthetnek megérteni, mi történik ebben a furcsa kis világban. De a nap már lemenıben volt, felhık gyülekeztek és szemerkélni kezdett az esı. Hidegnek érezte égnek fordított arcán. Ha beszélni akar velük, sietnie kell. El336

indult utánuk, de félúton léptei lelassultak és érdeklıdése lelohadt. Nem fontosak, gondolta, sokkal inkább Meren mellett a helyem. Megállt és felnézett az égre. A nap már lebukott a kráter mögött, majdnem besötétedett. A gondolat, hogy beszéljen a nıkkel, amit oly kényszerítınek érzett alig néhány perce, eltőnt az agyából, mintha kitörölték volna. Megfordult, és Meren szobájába sietett. Mikor belépett, Meren felült és halványan elmosolyodott. - Hogy érzed magad? - kérdezte Taita. - Talán igazad volt, Mágus. Úgy tőnik, ezek az emberek segítettek rajtam. Alig van fájdalmam, és erısebbnek érzem magam. Meséld el, mit csináltak velem. Taita kinyitotta erszényét, és kivette a kıszilánkot. - Ezt távolították el a fejedbıl. Elüszkösödött, ez volt az oka a bajnak. Meren a szilánkért nyúlt, aztán elrántotta a kezét. - Milyen kicsi, mégis milyen gonosz. Ez a gyalázatos dolog vette el a szememet. Látni sem akarom. Hórusz nevére, hajítsd el jó messzire. - De Taita visszacsúsztatta az erszényébe. tLgy szolga vacsorát hozott nekik. Az étel ízletes volt, és jó étvággyal ettek. A vacsorát valami forró itallal fejezték be, ami segített, hogy mélyen, egészségesen aludjanak. Másnap korán reggel Hanna és Gibba visszatértek. Mikor levették a kötést Meren szemérıl, elégedetten állapították meg, hogy a duzzanat és a gyulladás lelohadt. - Három nap múlva folytathatjuk - közölte Hanna. - Addigra a seb kitisztul, de még eléggé nyitva lesz, hogy befogadja a szemzı anyagot. - Szemzı anyagot? - kérdezte Taita. - Tanult nıvérem, nem ismerem az eljárást, amirıl beszélsz. Azt hittem, azt tervezed, hogy üvegbıl vagy kıbıl készült szemmel pótolod az eredetit. Milyen szemzı anyagról van szó? 337 - Nem beszélhetem meg veled a részleteket, Mágus fivérem. Csak a Fellegkert Céhének tagjai lehetnek részesei e különleges tudásnak. - Természetesen csalódott vagyok, hogy nem tudhatok meg többet, mert nagy hatást tett rám a szakértelem, amit láttam tıletek. Ez az új felfedezés még izgalmasabbnak hangzik. Alig várom, hogy legalább a végeredményét láthassam ennek az új eljárásnak.

Hanna enyhe rosszallással ráncolta homlokát. ~ Nem helyes új eljárásnak nevezni. Mágus fivérem. Orvosok öt nemzedékének odaadó munkálkodását igényelte itt a Fellegkertben, hogy idáig jussunk. Az eljárás még most sem tökéletes, de napról napra közelebb kerülünk a célunkhoz. Biztos vagyok azonban abban, hogy nemsokára csatlakozhatsz a Céhünkhöz, és részt vehetsz a munkánkban. Abban is biztos vagyok, hogy értékes közremőködésed egyedülálló módon járul majd hozzá sikerünkhöz. Ha van valami más, amit tudni kívánsz és nem tilos a Belsı Körön kívül lévıknek, természetesen szívesen állok a rendelkezésedre. - Valóban van valami, amit szeretnék megkérdezni. - A lányokkal kapcsolatos gondolat, akiket elıször az erdıben látott a patakban, aztán a tóparton, ahogy az esıben visszatértek a szanatóriumba, ott lappangott az elméje hátterében. Ez jó alkalomnak tőnt, hogy többet megtudjon róluk. De mielıtt a kérdés elérte volna ajkait, kezdett elmosódni. Megpróbálta visszatartani. - Azt akartam kérdezni... - Megdörzsölte a halántékát, ahogy próbálta felidézni a kérdést. Valami a nıkkel kapcsolatban... Próbálta megragadni, de elillant, mint a hajnali ködpára a kelı nap sugaraira. Ostobaságán bosszankodva felsóhajtott. - Bocsáss meg, de elfelejtettem, mi volt az. - Akkor nem lehetett túl fontos. Késıbb bizonyára eszedbe jut - mondta Hanna, és felállt. - De hogy témát váltsunk. Mágus, hallottam, kiváló botanikus vagy és nagy tudósa a gyógyfüveknek. Büszkék vagyunk a kertünkre, és ha óhajtod meglátogatni, örömmel leszek a kalauzod. Taita a következı napok nagy részét Hanna társaságában a Fellegkert felfedezésével töltötte. Számított 338 rá, hogy sok érdekeset lát majd, de várakozását százszorosán felülmúlta a valóság. A kertben, amely a kráter területének több mint felét foglalta el, a világ minden éghajlatán honos növények mérhetetlen sokaságát találta. -A kertészeink évszázadok alatt győjtötték össze ezeket a növényeket magyarázta Hanna. - Volt idejük kifejleszteni szakértelmüket és megismerni az egyes fajták igényeit. A forrásokból ásványi anyagokban gazdag víz tör fel, és építettünk csarnokokat, ahol képesek vagyunk megteremteni a szükséges éghajlati körülményeket. Taitát nem elégítette ki a válasz. - Ennél többrıl kell legyen szó. Ez nem magyarázza meg, hogyan nıhet a magas hegyeken honos óriás lobélia és fehérhanga a trópusi dzsungelekre jellemzı tikfa és mahagóni mellett.

- Éles a szemed, fivérem - ismerte el Hanna, - és igazad van. Valóban többrıl van szó, mint melegrıl, napfényrıl és tápanyagokról. Mikor tagja leszel a Céhnek, rá fogsz jönni a jarri csodák nagyságára. De nem szabad azonnali megvilágosodást várnod. Itt ezer év alatt felgyülemlett tudásról és bölcsességrıl van szó. Ekkora értéket nem lehet egy nap alatt megszerezni. - Szembefordult Taitával. - Tudod, mióta élek itt a földön, Mágus? - Látom, hogy Hosszú Élető vagy - felelte Taita. -Ahogy te is, fivérem, de én már öreg voltam, mikor te megszülettél, és még mindig csak kezdı vagyok a Rejtelmekben. Élveztem a társaságodat az elmúlt napokban. Hajlamosak vagyunk rá, hogy elszigetelıdjünk itt a Fellegkert túl elvont szellemi légkörében, ezért veled beszélgetni ugyanolyan hatékony serkentıszer volt, mint bármelyik fızetünk. De sajnos most mennem kell. Meg kell tennem a végsı elıkészületeket a holnapi eljáráshoz. Elváltak a kert kapujánál. Még kora délután volt, és Taita kényelmesen megkerülte a tavat. Volt egy pont, ahonnan különösen nagyszerő kilátás nyílt a kráter teljes hosszára. Mikor odaért, leült egy kidılt fatörzsre és megnyitotta elméjét. Mint leopard szagát szimatoló anti339 lop kutatta az étert rosszindulatú jelenlét nyoma után. Nem észlelt semmit. Az éter nyugodt volt, de azért tudta, lehet, hogy ez csak illúzió, hiszen közel kell lennie a boszorkány barlangjához, minden pszichikai jel és megérzés a jelenlétére utalt. Ez a rejtett kráter tökéletes erıdítményül szolgálna neki. Lehet, hogy a sok csoda, amivel eddig találkozott, az ı varázserejének mőve. Maga Hanna célzott rá az imént, mikor azt mondta, „többrıl van szó, mint melegrıl, napfényrıl és tápanyagokról". Úgy képzelte maga elé, hogy Éosz, mint valami óriási fekete pók, türelmesen ül a hálója közepén, várva a finom szálak legapróbb rezdülésére, mielıtt ráugrana az áldozatára. Tudta, ezt a láthatatlan hálót már kifeszítették körülötte, s ı már csapdába esett. Eddig passzívan, csendben kémlelte az étert. Most elfogta a kísértés, hogy megkeresse Fennát, de tudta, ha megtenné, azzal a lány nyomára vezethetné a boszorkányt. Nem tehette ki Fennát ilyen veszélynek, és bezárni készült elméjét, mikor pszichikai felbolydulás csapott le rá szökıárként, oly erıvel, hogy felsikoltott és a halántékára szorította kezét. Megszédült, majdnem leesett a fatörzsrıl. Valahol a közelben tragédia zajlott. Elméje nehezen birkózott meg azzal a mérhetetlen bánattal és szenvedéssel, azzal az abszolút

gonoszsággal, ami az éteren át lerohanta és maga alá győrte. Küzdött ellene, mint fuldokló küzd az árral a nyílt óceánon, s már azt hitte, elmerül, mikor a vihar hirtelen elült. Mély szomorúságot hagyott benne, hogy ily szörnyő esemény érintette meg, és ı tehetetlen volt, nem tudott közbelépni. Sokáig tartott, míg annyira összeszedte magát, hogy felálljon és elinduljon az ösvényen a szanatórium felé. Ahogy kiért a partra, látta, hogy megint háborog a tó közepe. Ezúttal biztos lehetett benne, hogy fizikai valóság szemlélıje. Krokodilok pikkelyes háta törte meg a felszínt, farkuk csapkodott a levegıben. Úgy látszott, valami dögön marakodnak féktelen mohón. Megállt, hogy figyelje ıket. Egy hím krokodil felugrott a vízbıl, fejét megrázva egy darab nyers húst lökött a levegıbe, 340 ahogy visszahullott, elkapta, és testét megcsavarva lebukott vele a víz alá. Taita figyelt, amíg be nem sötétedett, aztán feldúl-tan és mélységesen bánatosan keresztülsétált a gyepen. Meren felébredt, mikor belépett a szobába. Ki-pihentnek látszott, és nem volt rá hatással Taita komor hangulata. Vacsora közben morbid humorral tréfálkozott a másnapra tervezett mőtétrıl, úgy beszélt magáról, mint a „küklopszról, aki üvegszemet kap". lianna és Gibba korán reggel érkeztek a segédeikkel. Miután megvizsgálták Meren szemgödrét, alkalmasnak nyilvánították a következı lépés megtételére. Gibba álomfızetet készített, miközben Hanna kirakta a mőszereit, aztán leült az ágyra Meren mellé. Idırıl idıre felhúzta a szemhéjat az ép szemén, és figyelte a pupilla tágulását. Végül meggyızıdött róla, hogy a gyógyszer hatott, és a beteg nyugodtan pihen. Bólintott Gib-bának. Gibba felkelt, és elhagyta a szobát, hogy kis idı múlva egy alabástrom tégellyel térjen vissza, amit úgy hozott, mintha a legszentebb ereklye volna. Megvárta, amíg a négy ápoló lefogja Merent a csuklójánál és bokájánál fogva, aztán a tégelyt Hanna jobb keze ügyébe tette. Ismét a térdei közé fogta Meren fejét, széthúzta az üres szemgödör szemhéjait, és elhelyezte az ezüst tágító mőszert. - Köszönöm, Gibba doktor - mondta Hanna, és ütemesen hintázni kezdett ültében. Mozdulatainak ütemére Gibbával kántálni kezdtek. Taita

felismert néhány szót, ami úgy hangzott, mint bizonyos tenmass igetövek. Úgy vélte, a titkos nyelv egy magasabb szintő, fejlettebb változata lehet. Mikor befejezték, Hanna felvett egy szikét a tálcáról, áthúzta az olajlámpás lángján, aztán két gyors párhuzamos sekély bemetszést ejtett a szemgödör falán. Taitát vakolómunkásra emlékeztette, aki a falfelületet 341 készíti elı a nedves habarcs fogadására. A sekély vágásokból vér szivárgott, de rálocsolt néhány cseppet egy fiolából, amitıl azonnal elállt, Gibba pedig letörölte az alvadt vért. - Ez a balzsam nem csak a vérzést állítja el, de kötıanyagot biztosít az oltószemeknek is - magyarázta Hanna. Ugyanazzal a tiszteletteljes gondossággal, amit az elıbb Gibba mutatott, Hanna leemelte az alabástrom tégely fedelét. Taita a nyakát nyújtogatva parányi meny-nyiségő, halványsárga, átlátszó kocsonyás anyagot látott benne, alig lett volna elég, hogy a kisujja körmét bekenje vele. Hanna kis ezüstkanállal kivette, és végtelen gondossággal a Meren szemgödrében ejtett bemetszé-sekbe kente. - Bezárhatjuk a szemet, Gibba doktor - mondta halkan. Gibba eltávolította a tágító mőszert, aztán a szemhéjat a mutató- és hüvelykujja közé csípte. Hanna birkabélbıl készült fonallal befőzött vékony ezüsttőt vett a kezébe, és gyakorlottan három öltéssel összevarrta. Miközben Gibba tartotta, egymásba font vászoncsíkokkal bekötözte Meren fejét azzal a bonyolult módszerrel, amit a balzsamozók használnak az egyiptomi temetkezési templomokban. Csak a száját és az orrlyukait hagyta szabadon. Aztán elégedetten leült. - Köszönöm, Gibba doktor. Segítséged felbecsülhetetlen volt, mint mindig. - Ennyi volt? - kérdezte Taita. - Kész is a mőtét? - Ha nincs üszkösödés vagy egyéb szövıdmény, tizenkét nap múlva eltávolítóm a varratokat. Addig a legfontosabb a szemet a fénytıl és a beteg beavatkozásától védeni. Ebben az idıszakban nagyon kényelmetlenül érzi majd magát, és az égetı és viszketı érzést nem lesz könnyő nyugtatószerekkel enyhíteni. Bár lehet, hogy ébren tud uralkodni magán, de alvás közben megpróbálja majd dörgölni a szemét. Éjjel-nappal képzett gondozók fognak felügyelni rá, és a keze le lesz kötve. Ablaktalan, sötét cellába költöztetjük, elkerülendı, hogy a fény súlyosbítsa a fájdalmat, és megakadályozza az oltószem sarjadását. Nehéz idı vár a pártfogoltadra, szüksége lesz a segítségedre, hogy átvészelje. 342

- Miért szükséges bekötni mindkét szemét, az épet is? - Ha mozgatja az egészséges szemét, az új szem is reagál. Nyugalmi állapotban kell tartani, amennyire csak lehetséges. Dacára Hanna figyelmeztetésének, Meren nem sok kényelmetlenséget tapasztalt a szem beoltása utáni elsı három napban. A legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy megfosztották látásától, és az ebbıl következı unalom. Taita az évek során közösen átélt kalandokkal próbálta szórakoztatni, felidézte a helyeket, ahol jártak és az embereket, akikkel megismerkedtek. Megvitatták a Nílus kiszáradásának hatását a szülıföldjükre, az embereket sújtó szenvedést, és azt, hogyan birkózik Nefer Széthi és a királynı a csapásokkal. Beszéltek gal-lalai otthonukról, és arról, vajon mit találnak ott, mikor megtérnek hányattatásukból. Ez mind olyan téma volt, amit már számtalanszor megyitattak korábban, de Taita hangja nyugtatóan hatott Merenre. A negyedik napon éles, szúró fájdalomra ébredt a szemgödrében. Olyan szabályos volt, mint a szívverése, és oly erıs, hogy minden szúrásra elállt a lélegzete, és ösztönösen mindkét kezével a szeméhez kapott. Taita elküldte az ápolót, hogy keresse meg Hannát, aki azonnal megjelent és letekerte a kötést. - Nincs üszkösödés - állapította meg, és elkezdett friss kötést tekerni Meren fejére. - Ezt az eredményt reméltük. Az oltószem megeredt, és kezd gyökeret ereszteni. - Olyan kifejezéseket használsz, mint a kertészek - mondta Taita. - Mert azok vagyunk, emberkertészek - hangzott a válasz. A következı három napban Meren nem aludt. Ahogy a fájdalom erısödött, nyöszörgött és hánykolódott a matracán. Nem evett, mindössze pár csésze vizet ivott naponta. Mikor végre legyőrte az álom, csak feküdt a hátán, oldalához szíjazott karokkal és horkolt 343 a kötésben lévı nyíláson át. Átaludt egy napot és egy éjszakát. Mikor felébredt, elkezdıdött a viszketés. - Olyan érzés, mintha hangyák másznának a szememben. - Nyögött, és megpróbálta arcát a cella durva kıfalához dörzsölni. Az ápolónak két társát kellett segítségül hívnia, hogy lefogják, mert Meren erıs ember volt. Az alvás és az étel hiánya azonban leolvasztotta a húst a testérıl. Bordái kilátszottak a bıre alatt, és a hasa beesett, már-már úgy látszott, hogy a gerincéhez ér.

Az együtt töltött évek során olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Taita vele együtt szenvedett. Csak Meren rövid, nyugtalan alvásrohamai alatt szabadult ki a betegszobából. Ilyenkor magára hagyta az ápolóval, és a botanikus kertben kóborolt. Sajátságos nyugalomra lelt itt a kertben, ami idırıl idıre visszacsábította. Elrendezése nem volt szabályos, inkább sétányok és ösvények labirintusa volt, melyet helyenként erısen benıtt a növényzet. Minden kanyar vagy forduló új gyönyörőséget tárt eléje. A simogatóan meleg levegıben bódító volt a virágok összevegyülı illata. A kert olyan nagy kiterjedéső volt, hogy csak ritkán találkozott a kertészekkel, akik ezt a paradicsomot gondozták. Közeledtére elillantak, mintha nem is emberek, hanem kísértetek volnának. Minden látogatásakor új lugasokra és árnyas sétányokra bukkant, melyek korábban elkerülték a figyelmét, de mikor legközelebb megpróbált visszatalálni, eltőntek, és nem kevésbé szépekre és le-bilincselıkre lelt a helyükön. Ez a csodás meglepetések kertje volt. A mőtét utáni tizedik napon Meren könnyebben érezte magát. Hanna kicserélte a kötést, és kifejezte elégedettségét. — Amint a fájdalom teljesen megszőnik, eltávolítóm a varratokat a szemhéjból, és meglátjuk, milyen haladás történt. Meren újabb nyugalmas éjszaka után jó étvággyal és feltámadt humorérzékkel ébredt. Inkább Taita, semmint a beteg volt az, aki kimerültnek és erıtlennek érezte magát. Bár a szeme be volt kötve, Meren megérezte Taita lelkiállapotát, azt, hogy pihenésre, egyedüllétre van szük344 sége. Taitát gyakran meglepték a megérzések, amiket általában nyers és egyszerő társa produkált, és meghatódott, mikor Meren azzal fordult hozzá: - Elég sokáig ját-szottad a dajkám szerepét. Mágus. Hagyj nyugojdtan magamra, majd összepisilem a matracot, ha kell. Eredj pihenni, biztosan szörnyen nézel ki. Taita felvette botját, az öve alá tőrte a tunikája alját, és elindult a kert felsı részébe, ami a legtávolabb volt a szanatóriumtól, és amit a legvonzóbbnak talált. Nem tudta pontosan miért, kivéve, hogy ez volt a kráter legkevésbé gondozott része. A sziklafalból leomlott óriási tömbök úgy álltak ott, mint megannyi régvolt királynak és hısnek emelt romos emlékmő. Növények kúsztak rájuk és csavarodtak köréjük virágzó bıségben. Elindult egy ösvényen, melyrıl azt hitte, jól ismeri, de azon a ponton, ahol éles kanyart vett két sziklatömb között, elıször vette észre, hogy egy világosan látszó ösvény vezet egyenesen a kráter magasba nyúló

fala felé. Biztos volt benne, hogy legutolsó látogatásakor még nem volt ott, de már hozzászokott a kert talányos meglepetéseihez, és tétovázás nélkül ráfordult. Kis távolság után csobogó víz hangját hallotta valahonnan a jobb oldaláról. A hang után ment, s mikor áttörte magát a növényzeten, rejtett kis zugra bukkant. Kilépett az apró tisztásra és kíváncsian nézett körül. Erecske fakadt egy barlang szájából, végigszaladt egy sor zuzmóval benıtt lépcsın és egy medencébe folyt. Minden oly elbővölı és megnyugtató volt, hogy letette magát a puha főre és sóhajtva nekidılt egy kidılt fának. Egy darabig bámulta a sötét vizet. Mélyén egy nagy hal árnyát látta, félig eltakarta egy sziklakiszögelés és a vízre hajló páfrányok. Farkának lusta szélben lengı zászlóhoz hasonló álmosító mozgását figyelve rájött, mennyire fáradt, és lecsukta szemét. Nem tudta, milyen soká aludt, mikor halk zenére ébredt. A zenész egy sziklapárkányon ült a medence túlsó végén, egy háromnégy éves kisfiú, göndör fürtjei táncoltak az orcáin, ahogy a nádsíp dallamára mozgatta a fejét. Pufók arca angyali volt, dundi végtagjai tökéletesen formáltak. Gyönyörő volt, de mikor Taita megnézte belsı szemével, nem látott körülötte aurát., 345 - Mi a neved? - kérdezte Taita. A lurkó elvette ajkáról a nyakába akasztott zsinóron lógó sípot. - Sok nevem van - felelte. Selypes gyermeki hangja szebb volt, még a varázsos zenénél is, amit játszott. - Ha nevet nem tudsz mondani, akkor azt mondd meg, ki vagy erısködött Taita. - Sok vagyok - mondta a gyermek. - Egy egész légió. -Akkor tudom, ki vagy. Te nem a macska vagy, hanem a mancsa jele - mondta Taita. Nem akarta kimondani a nevét, de tudta, ez a kerub Éosz manifesztációja. - Én pedig tudom, te ki vagy. Te vagy Taita, az eunuch. Taita arckifejezése kifürkészhetetlen maradt, de a gúny jeges nyílként fúrta át lénye védıburkát. A gyermek egy erdei vackáról felkelı ızike kecsességével felállt. Megállt Taitával szemben, és a szájához emelte a sípot. Rövid, lendületes dallamot játszott, aztán ismét levette. - Van, aki úgy nevez, Taita, a mágus, de egy fél férfi nem lehet több, mint egy fél mágus. - Ezüstösen csengı trillákat csalt ki a sípból. A zene szépsége nem enyhítette a fájdalmat, amit a szavai okoztak. Ismét

abbahagyta, és a vízre mutatott. - Mit látsz ott, Taita, a nyomorék? Felismered azt a képet, Taita, aki se nem férfi, se nem asszony? Taita engedelmesen belebámult a vízbe. Fiatal férfi képét látta felmerülni a mélybıl. Dús haja fénylett, homloka széles volt és domború, szemébıl bölcsesség és derő, megértés és részvét sugárzott. Arca egy tudós és mővész arca volt. Magas volt, hosszú végtagjai hibátlanok, felsı teste finoman izmos, tartása egyenes és kecses. Ágyékát rövid, fehér vászonkötény takarta. Teste egy atléta és harcos teste volt. - Felismered ezt a férfit? - kérdezte a gyermek újra. - Igen - suttogta Taita rekedten, a hangja cserbenhagyta. - Te vagy az - mondta a lurkó. - Amilyen egykor voltál, sok-sok évvel ezelıtt. Igen - mormolta Taita. Most nézd meg magad, mivé lettél - mondta az ördögi gyermek. A fiatal Taita háta meggörbült, tagjai véznává soványodtak, izmai elenyésztek, hasa kidülledt. 346 Haja ısz lett, hosszú, egyenes és ritka, fehér fogai megsárgultak és kicsorbultak. Mély ráncok szántották fel az arcát, a bır az álla alatt laza redıkbe ereszkedett. Szemében kihunyt a csillogás. Bár a kép gúnyrajz volt, nem sokkal túlozta el a valóságot. Ekkor váratlanul lehullt az ágyékkötı, mintha hirtelen széllökés fújta volna el, és feltárult az ágyék. Rit-kás, ısz göndör fanszır vette körül a kasztráló kés és az izzó égetıvas által hagyott rikítóan rózsaszín, ráncos heget. Taita halkan felnyögött. - Felismered magad így, amilyenné lettél? - kérdezte a gyermek, és hangjában furcsamód végtelen részvét csengett. Taitát a szánalom jobban megsebezte, mint a gúnyolódás. - Miért mutatod nekem ezeket a képeket? - Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Ha az életed eddig magányos és sivár volt, hamarosan ezerszer rosszabb lesz. Ismét megismered a szerelmet és a vágyat, de ezek az érzések soha nem találhatnak viszonzásra. Egy lehetetlen szerelem poklában fogsz égni. - Taitának nem voltak szavai, hogy tagadja, amit mond, hiszen a gyötrelem, amivel fenyegette, már fogást talált rajta, és tudta, hogy csak ízelítı abból, ami vár rá, és megint felnyögött. - Eljön az idı, mikor könyörögni fogsz a halálnak, hogy váltson meg a kíntól - folytatta a gyermek könyörtelenül, - de gondold csak meg, Taita, a

hosszú élető. Mennyi ideig kell tartani a szenvedésednek, mielıtt a halál véget vet neki? A medencében az aggastyán alakja elmosódott, és az életerıs, szép ifjúé jelent meg helyette. Felmosolygott Taitára a vízbıl, csillogó fogakkal és szemekkel. -Amit elvettek tıled, én visszaadhatom neked -mondta a gyermek, és hangja egy kiscica dorombolása volt. A fehér kötény lehullt az ifjú derekáról, felfedve tökéletesen formált, fenséges és súlyos nemi szervét. - Visszaadhatom a férfiasságodat. Olyan teljessé tehetlek újra, mint a képen, amit elébed tártam. - Taita nem tudta elszakítani tekintetét a képrıl. Ahogy bámulta, a fantom hímvesszıje megduzzadt qs megnagyobbo347 dott. Taitát valami addig ismeretlen vágy töltötte el. Oly durván buja volt, hogy tudta, nem az ı agyában született, a sátáni gyermek ültette el benne. Próbálta eltapos-ni, de visszaszivárgott, mint pöcegödör mocska. A gyönyörő gyermek felemelte apró kezét és Taita ágyékára mutatott. Minden lehetséges. Csak hinned kell bennem. Váratlanul erıteljes érzet támadt Taita lába között. Fogalma sem volt, mi történik vele - aztán rájött, hogy teste a fantom ifjú által tapasztalt érzéseket tükrözi. Érezte annak a fenséges hímvesszınek a súlyát, s mikor figyelte, hogyan merevedik és feszül meg, mint felajzott harci íj, saját idegeit érezte pattanásig feszülni. Mikor látta, hogy az ifjú makkja vérrel telve dühös vörösre változik, egész teste beleremegett. Bıséges kilövellés tört elı a kitágult résbıl, és ı érezte minden egyes forró sugár élvezetes kínját. Háta önkéntelenül ívbe feszült, ajkai hátrahúzódtak összeszorított fogairól. Rekedt kiáltás szakadt ki torkából. Egész teste rángott és remegett, aztán erıtlenül a főre hanyatlott, lihegve, mint aki egy mérföldet futott. - Elfelejtetted? Elnyomtad a testi gyönyör tetıpontjának emlékét? Amit most tapasztaltál, csak egy homokszem abból a hegybıl, amit adhatok neked - mondta a gyermek, és a kıpárkány szélére szaladt. Ott megállt, és utoljára nézett Taitára. - Gondolkodj el rajta, Taita. A tiéd lehet, ha kezet mersz nyújtani nekem. - Fejest ugrott a medencébe. Taita látta halvány testének villanását, ahogy lesuhant a mélybe és eltőnt. Mire össze tudta szedni erejét, a nap már fele útját megtette az égen.

Késı délután volt, mire visszaért a szanatóriumba. Me-rent a cellájában találta az ápolójával. Megindító volt látni örömét Taita hangja hallatán, és Taitát elfogta a bőntudat, hogy oly sokáig magára hagyta a sötétségben és a minden bizonnyal gyötrı kétségek között. 348 - A nı megint itt járt, amíg távol voltál - kiáltotta Me-ren. - Azt mondta, holnap véglegesen eltávolítja a kötést. Alig bírom türtıztetni magam olyan sokáig. Taitát annyira felkavarták a délután történtek emlékei, hogy tudta, aznap éjjel nem fog tudni aludni. Va-* csora után megkérdezte az ápolót, tud-e valakit, akitıl kölcsönkérhetne egy lantot. - Gibba doktor játszik lanton - felelte a fickó. - Tolmácsoljam neki a kérésed? Elment, és kis idı múlva a hangszerrel tért vissza. Volt idı, mikor Taita hangja örömet szerzett mindenkinek, aki hallotta énekelni, s még mindig tisztán, dallamosán csengett. Addig énekelt, míg Meren az állat a mellére nem ejtette és el nem kezdett horkolni. Továbbra is halkan pengette a húrokat, de mikor rájött, hogy ujjai azt a kísértı dallamot pengetik, amit az ördögfióka játszott a sípján, abbahagyta a zenélést, és félretette a lantot. Lefeküdt a Merenével átellenes falnál lévı matracára, és alváshoz készülıdött, de az álom elkerülte. A sötétben az agya tovább futott, nekilódult, mint egy vádló, melyet nem bírt megfékezni. A képek és érzetek, melyeket az ördögfióka ültetett el benne, oly elevenen özönlöttek vissza, hogy menekülnie kellett elılük. Fogta a köpenyét, kiosont a cellából a ragyogó holdfényben fürdı gyepre, hogy lesétáljon a tó szélére. Érezte arcán a hideget, de ezúttal saját könnyei, nem idegen jelenlét hőtötte. — JVLa nincs szükség az ápolókra - mondta Hanna, mikor letérdelt Meren mellé és megigazította a kanócot 349 - Taita, aki se nem férfi és se nem asszony - ismételte az ördögi gyermek gúnyolódását, és köpenye ujjába törölte a szemét. - Ebbe a vén, megcsonkított testbe leszek bebörtönözve mindörökre? - kérdezte magát. Éosz kísértései ugyanolyan gyötrelmesek, mint bármi testi kínzás. Hórusz, ízisz és Ozirisz, adjatok erıt, hogy ellenálljak nekik.

a kis olaj lámpásban, ami a cella világítását szolgálta. -Több fájdalmat már nem okozunk neked. Ellenkezıleg, azt reméljük, hogy kárpótolunk azért, amit eddig elszenvedtél. - Félretette a lámpást. Szelíd, halvány fénynyél világította meg Meren bekötözött fejét. - Készen állsz, Gibba doktor? - Míg Gibba tartotta Meren fejét, Hanna kibontotta a csomót, és letekerte a kötést. Ekkor Taita kezébe adta a lámpást. - Kérlek, irányítsd a fényt a szemére. Taita a láng mögé tartott csiszolt ezüstlappal fény-nyalábot tükrözött Meren arcára. Hanna közelebb ha-jolva megyizsgálta a szemhéjat záró varratokat. - Jól van - mondta elégedetten. - Nem látok hibát abban, ahogyan gyógyult. Azt hiszem, biztonságosan eltávolíthatjuk a varratokat. Kérlek, tartsd egyenesen a lámpást. ^ Átvágta a varratokat, és egy csipesszel kihúzta a birkabél fonalat a lyukakból. A szemhéj összeragadt a beszáradt nyálkától és vértıl. Hanna gyengéden lemosta langyos, illatosított vízbe mártott kendıvel. - Kérlek, most próbáld meg kinyitni a szemed, Cam- byses ezredes utasította Merent. A szemhéj megrebbent, aztán kinyílt. Taita szíve nagyot dobbant, aztán hevesebben kezdett verni, ahogy a szemüregbe nézett, amely már nem volt üres gödör. - Ozirisz, ízisz és Hórusz áldott háromságára - suttogta Taita, tökéletes új szemet növesztettél! Még nem tökéletes - ellenkezett Hanna. - Még csak félig fejlıdött ki, és egyelıre sokkal kisebb, mint a másik. A pupilla homályos. - Átvette az ezüstlapot Taitától, és a fénysugarat egyenesen az éretlen szembe irányította. - Másrészt nézd, hogyan szőkül össze. Már megfelelıen mőködik. - Eltakarta Meren jó szemét egy vászonkendıvel. - Mondd el nekünk, mit látsz, ezredes. Éles fényt - válaszolta Meren. Hanna széttárt ujjakkal az arca elé tartotta a kezét. - És mit látsz most? - Árnyékokat - mondta bizonytalanul, de aztán határozottabban folytatta: - Nem, várjatok! Ujjakat látok. Öt ujj körvonalait. 350 Taita elıször látta Hannát mosolyogni, aki a sárga fényben fiatalabbnak és kedvesebbnek tőnt. - Nem, jó Meren - mondta, - ma többet láttál, mint öt ujjat. Ma csodát láttál. - Újra be kell kötnöm a szemet. - Hanna újra 'határozott és szakszerő volt. - Még sok napba telik, mire képes lesz elviselni a nappali világosságot.

A barlangnál látott gyermek képe egyre ott motoszkált Taita fejében. Napról napra erısebb kényszert érzett, hogy visszamenjen a kertbe, és várjon rá az eldugott kis medencénél. Elméje elıterében tudta, hogy ez nem saját késztetése, hanem közvetlenül Éosztól érkezik. Ha egyszer belépek a területére, tehetetlen vagyok. Nála van minden elıny. İ a nagy fekete macska, én pedig az egér vagyok, gondolta. Ekkor megszólalt a belsı hangja: Akkor mi legyen, Taita? Nem azért jöttél Jarriba, hogy megküzdj vele? Mi lett a nagyszerő terveddel? Most, hogy megtaláltad, gyáván elsomfordálsz? Újabb ürügyet keresett gyávaságára: Bárcsak volna egy pajzsom, hogy felfogja gonosz nyilait! Figyelmét a félelmekrıl és kísértésekrıl azzal próbálta elterelni, hogy segített Merennek teljes használatba venni a szemét. Hanna eleinte csak néhány órára távolította el a kötést, és akkor sem engedte ki a napfényre, hanem szobafogságra kötelezte. A szemlencse még mindig homályos volt, a szivárványhártya színe halvány és zavaros. Nem mőködött összhangban a másik szemmel, találomra vándorolt. Taita segített Merennek fókuszálni: elébe tartotta Lostris Talizmánját és mozgatta, jobbra és balra, fel és le, közelebb és távolabb. Eleinte az új szem hamar kifáradt. Könnybe lábadt és akaratlanul pislogott, véreres lett és viszketett. Meren panaszkodott, hogy továbbra is elmosódottan és torzán látja vele a világot. 351 Taita szóba hozta a kérdést Hannának: - A szem más színő, mint az eredeti. Sem méretét, sem mozgását tekintve nincs összhangban vele. Egyszer azt mondtad, emberkertészek vagytok. Talán az oltószem, amit használtál, más törzsbıl való volt. - Nem, Mágus. Az új szem ugyanabból a törzsbıl való, mint az eredeti. Már pótoltunk csatában elvesztett végtagokat is. Nem teljesen kifejlıdve jelennek meg, a pártfogoltad szeméhez hasonlóan palántaként bújnak elı, és fokozatosan érik el kifejlett formájukat. Az emberi testnek megvan az a képessége, hogy idıvel az eredetihez igazítja magát. Egy kék szemet nem fog barna helyettesíteni, sem egy láb egy kezet. Mindnyájunkban létezik valami életerı, ami képes arra, hogy lemásolja magát. Nem csodálkoztál még el azon, mennyire hasonlíthat egy gyerek a szüleire? - Elhallgatott és

átható tekintetet szegezett Taitára. - Ugyanígy lép egy amputált kar helyébe a hiányzó végtag tökéletes másolata. Egy kasztrált pénisz az eredetivel azonos formában és méretben nıne ki újra. Az én hiányosságomról beszél, gondolta Taita. Tud a csonkításról, amit elszenvedtem. Talpra ugrott és kisietett a szobából. Vakon lebotorkált a tóhoz, és letérdelt a parton. Tehetetlennek és legyızöttnek érezte magát. Végül, mikor a könnyek már nem szúrták szemét és látása kitisztult, felnézett a kert fölött emelkedı sziklafalra. Érezte, hogy Éosz a közelben van. Túl fáradt és szomorú volt, hogy tovább küzdjön. Te gyıztél, gondolta. A csatának vége, mielıtt elkezdıdött volna. Meghódolok elıtted. Ekkor úgy érezte, Éosz befolyása megváltozik. Már nem tőnt teljesen gonosznak és rosszindulatúnak, inkább kedvesnek és jóakaratúnak. Úgy érezte, mintha szabadulást kínálna a fájdalomból és a benne dúló érzelmi viharból. Fel akart menni a kertbe, hogy kénye-kedvére megadja magát. Nagy nehezen talpra állt, és beléhasított gondolatainak és tetteinek abszurditása. Kihúzta magát és felszegte állat. - Nem! - suttogta. Nincs megadás. Még nem nyerted meg a csatát, csak az elsı összecsapást. - Lostris Talizmánjáért nyúlt, és érezte, hogyan tölti meg erıvel. 352 - Elvette Meren szemét. Elvette a férfiasságomat. Minden elıny az ı oldalán van. Bárcsak volna valamim, ami az övé, amit felhasználhatnék ellene, egy fegyverem az ellentámadáshoz. Mikor ezt meglelem, újra szembeszállók vele. - Felpillantott a kert magas, virágzó fáira a színes sziklafal alatt, és akaratlanul tett egy lépést abba az irányba. Erıt vett magán, és elfordult. - Még nem. Még nem vagyok kész. Magabiztosabb léptekkel tért vissza a szanatóriumba. Merent korábbi, tágasabb és kényelmesebb szállásukon találta, ahová Hanna visszaköltöztette az elsötétített cellából. Mikor belépett, Meren felugrott, és megragadta a tunikája ujját. - Elolvastam egy egész tekercs hiero-glifát, amit az a nı rakott elém - kiáltotta, módfelett büszkén a teljesítményére. Még most sem bírta rászánni magát, hogy Hanna nevét vagy címét használja. - Holnap végleg eltávolítja a kötést. Akkor majd elámulsz, hogy a színe mennyire hasonló lett az eredetihez, és milyen fürgén mozog. ízisz édes leheletére, én mondom, hamarosan ugyanolyan jól fogom tudni irányítani a nyilam röptét, mint azelıtt. - Bıbeszédősége biztos jele volt izgatottságának. - Aztán meglépünk errıl a szörnyő helyrıl. Rosszul érzem itt magam. Van valami tisztátalan és visszataszító ebben a helyben és az itteni emberekben.

- De látod, mit tettek érted - mutatott rá Taita. Meren kissé zavarba jött. - Az érdem zömmel a tiéd, Mágus. Te hoztál ide, és te segítettél át ezen a megpróbáltatáson. Aznap este Meren elnyúlt az ágyán, s mint egy gyermek, azonnal álomba merült. Harsány horkolásához Taita az évtizedek alatt úgy hozzászokott, hogy olyan volt neki, mint valami altatódal. Becsukta a szemét, és az álmok, melyeket a pokoli gyermek helyezett az elméjébe, visszatértek. Próbálta magát visszakényszeríteni az ébrenlétbe, de ellenállhatatlanok voltak. Nem bírt szabadulni. Meleg nıi test illatát érezte, selymes domborulatokat a testéhez simulni, buja csábításokat suttogó édes, vágytól fulladt, nıi hangokat hallott. Bőnös ujjak simogatták, gyors nyelvek nyaldosták, puha szájak szívták és forró, titkos nyílások 353 fogadták magukba. A lehetetlen érzetek úgy nıttek hiányzó testrészében, ahogyan viharfelhık gyülekeznek. A határon lebegtek, aztán eltőntek. Azt akarta, térjenek vissza, egész testével vágyott a kielégülésre, de elérhetetlen maradt, hiánya kínozta, gyötörte. - Hagyj békén! - Heves erıfeszítéssel kitépte magát az álomból és felébredt, izzadtán, lélegzetvétele harsogott a fülében. Egy holdsugár tőzött be ferdén a szemközti falban lévı magas ablakon. Reszketegen felállt, a vizeskancsóhoz ment, és nagyot húzott belıle. Pillantása arra tévedt, ahol az övét és erszényét letette, mikor alváshoz készülıdött. A holdsugár egyenesen az erszényre esett, mintha valami külsı befolyás akarná felhívni rá a figyelmét. Felvette és meglazította a húzózsinórt, belenyúlt és valami olyan meleghez ért, hogy élınek tőnt. Mozgott az ujjai alatt. Elkapta a kezét. Most már teljesen éber volt. Az erszény nyitott száját úgy fordította, hogy a holdfény megvilágítsa a belsejét. Valami izzott a fenekén. Ahogy meredten nézte, látta, hogy a ragyogás éteri alakot ölt, az ötujjú macskamancs jeléét. Óvatosan ismét belenyúlt az erszénybe, és kivette az apró vörös kıszilánkot, amit Hanna Meren szemüregébıl távolított el. Még meleg volt és ragyogott, de a macskamancs eltőnt. Szorosan megmarkolta, és az álmok okozta zaklatottsága nyomban elcsitult. Az olajlámpáshoz ment a sarokba, feltekerte a belet, és a fényében tanulmányozta a kıszilánkot. A kristályok vörös szikrázása elevennek látszott. Lassanként megvilágosodott elıtte, hogy a kı tartalmazza Éosz

lényegének egy piciny részét. Mikor a szilánkot Meren szemébe fúrta, fel kellett ruháznia varázserejével. Milyen közel voltam ahhoz, hogy a tóba hajítsam. Most már biztosan tudom, hogy valami várta ott. Krokodil volt-e vagy sem, az a dolog valójában Éosz mani-fesztációja volt. Úgy tőnik, nagy fontosságot tulajdonít ennek a jelentéktelen kıdarabnak. Én ugyanilyen tiszteletben fogom részesíteni. Kinyitotta a Talizmánt, és a kis rubinszínő követ a hajfürtökre tette, melyek Lostrisé voltak a két életé354

ben. Erısebbnek és határozottabbnak érezte magát. Most jobban fel vagyok vértezve, hogy harcba szálljak a boszorkánnyal. Iveggel bátorsága és elszántsága töretlen volt. Alighogy megreggeliztek, megérkezett Hanna, hogy megvizsgálja Meren új szemét. A szivárványhártya sötétebb lett, már majdnem ugyanolyan színő volt, mint az eredeti. Mikor Hanna Meren arca elıtt mozgatta mutatóujját jobbra és balra, fel és alá, a két szem összhangban követte. Miután Hanna eltávozott, Meren fogta az íját meg a dombormőves tegezét, és kiment Taitával a tó partjára. Taita felállított egy céltáblát, egy festett korongot rövid póznára tőzve, aztán félreállt, amíg Meren új húrt választott az íjára, és megsodort egy nyilat a két tenyere között, hogy ellenırizze szimmetriáját és kiegyensúlyozottságát. - Kész! - kiáltotta, és megcélozta céltáblát. Megfeszítette az íjat és eleresztette a nyilat. Jóllehet a tó felıl fújó szellı észrevehetıen eltérítette egy kicsit, a nyíl a célfeketétıl hüvelyknyire fúródott a táblába. - Vedd számításba a szelet - kiáltott neki Taita. Azóta tanította íjászatra, mióta Nefer Széthivel a Vörös Út próbatételére készültek. Meren bólintott, hogy érti, aztán kilıtt egy újabb nyilat, ami pontosan telibe talált. Fordulj háttal! - utasította Taita, és Meren engedelmeskedett. Taita a céltáblát húsz lépéssel közelebb hozta. - Most fordulj és azonnal ereszd el! Ilyen nagy termető emberhez képest könnyedén megpördülve a sarkán, Meren engedelmeskedett. Visszanyerte egyensúlyérzékét és magabiztosságát, amit elvesztett a jobb szemével együtt. A nyíl kissé elfordult a szellıvel, de ezt figyelembe vette a célzásnál. Az irányzékszöget tökéletesen választotta meg, a nyílvesszı ismét a tábla közepébe

csapódott. A délelıtt hátralévı részét gyakorlással töltötték. Taita fokozatosan kétszáz lépés 355 távolságba vitte a céltáblát. Meren még ekkora lıtávol-ságból is négybıl három nyilat egy emberi mellkas méretével megegyezı területen helyezett el. Mikor abbahagyták, hogy elfogyasszák a szerény ebédet, amit egy ápoló hozott nekik, Taita kijelentette: - Ennyi elég egy napra. Most pihentesd a karodat és a szemedet. Nekem van valami elintéznivalóm. Fogta a botját, meggyızıdött róla, hogy Lostris Talizmánja a nyakában lóg az aranyláncon, aztán szaporán elindult a kert felé. Lépteit az ördögfióka barlangja felé irányította. Ahogy közeledett, egyre mohóbb várakozás töltötte el. Annyira indokolatlan volt ez az érzés, hogy tudta, még mindig külsı befolyás vezérli. Kissé meglepıdött, milyen könnyen visszatalált a barlanghoz. A meglepetéseknek ebben a kertjében arra számított, hogy rejtve marad elıtte, de minden úgy volt, ahogy utoljára látta. Letelepedett a főre, és várakozott, nem tudta, mire. Minden természetesnek és békésnek látszott. Mézmadár csicsergését hallotta, felnézett, és látta, az aranyos madár ott lebeg egy skarlátszín virág fölött, hosszú, görbe csırét a szirmok tölcsérébe dugva szívja ki belıle a nektárt. Aztán elröppent, mint egy napsugár. Taita várt, felkészült, felsorakoztatta erıt, hogy szembenézzen bármivel, ami az útjába kerül. Szabályos kopogó hangot hallott, amit ismerıs volt, de nem tudta hová tenni. Az ösvényrıl hangzott, a háta mögül. Arra fordult. A kopogás megszőnt, aztán kis idı múlva ismét elkezdıdött. Magas, hajlott alak jött az ösvényen, hosszú bottal a kezében. Ennek kopogását hallotta Taita a köves talajon. A férfinak hosszú, ezüstös szakálla volt, és bár öreg volt és hajlott, egy sokkal fiatalabb férfi fürgeségével mozgott. Úgy látszott, nem vette észre a medencénél csendben üldögélı Taitát, továbbment a szélén az ellentétes irányba. Mikor a túloldalra ért, leült. Csak ekkor emelte fel a fejét és nézett Taitára, aki hangtalanul meredt rá. Érezte, hogy kifut az arcából a vér, és megmarkolta a Talizmánt, megnémulva a meglepetéstıl. A két férfi mélyen egymás szemébe nézett, és ugyanazt a tekintetet látták bennük. 356 - Ki vagy te? - suttogta végül Taita.

- Én te vagyok - válaszolt az idegen a hangon, melyet Taita a sajátjaként ismert. Nem - fakadt ki Taita, - én egy vagyok, te pedig egy légió. A macskamancs fekete jelét viseled. Engem az Igazság fehérrel jelölt meg. Te jelenés vagy, akit Éosz teremtett. Én a valóság vagyok. Tönkreteszel mindkettınket a makacsságoddal, mert te meg én egy és ugyanaz vagyunk - mondta az öregember a medence túloldalán. - Amit tılem tagadsz meg, magadtól tagadod meg. Azért jöttem, hogy megmutassam a kincset, mely a miénk lehetne. Nem nézem meg - mondta Taita, - már láttam a megmételyezı képeket, melyeket teremtesz. Nem mondhatsz nemet, mert ha azt teszed, önmagadat tagadod meg mondta a tükörképe. - Amit mutatni fogok neked, még nem látta halandó. Nézz a vízbe, te, aki én vagyok. Taita belebámult a sötét vízbe. - Nincs ott semmi -mondta. - Minden ott van - mondta a másik Taita. - Minden, amit valaha igazán akartunk, te meg én. Nyisd ki a belsı szemünket, és nézzük meg együtt. Taita így tett, és homályos látkép bontakozott ki elıtte, mintha végtelen sivatag sivár homokdőnéire tekintene. - Az a sivatag az Igazság ismerete nélküli létezésünk - mondta a másik Taita. - Az Igazság nélkül minden steril és egyhangú. De nézz a sivatagon túl, éhes lélek. Taita engedelmeskedett. A horizonton hatalmas tüzet, isteni fényt látott, egyetlen tiszta gyémántból faragott hegyet. - Az az a hegy, amely felé minden látnok, minden mágus törekszik. Hiábavaló az igyekezetük. Halandó nem juthat el az isteni fényhez. Amit látsz, minden tudás és minden bölcsesség hegye. - Gyönyörő - suttogta Taita. - Nagy távolságból látjuk. Halandó elme el sem képzelheti a szépséget, mikor a csúcsán állsz. - Taita látta, hogy az öregember sír az örömtıl és áhítattól. -Együtt állhatunk azon a csúcson, másik énem. Miénk 357 lehet az, ami emberé még nem volt soha. Nincs ennél nagyobb jutalom. Taita felállt és lassan a víz széléhez lépett. Lebámult a látomásra, és addig ismeretlen sóvárgást érzett. Nem szégyenletes epekedést, nem alantas testi vágyat. Valami olyat, ami olyan tiszta, nemes és fennkölt volt, mint a gyémánthegy.

- Ismerem az érzéseidet - mondta a másik Taita, - mert az enyémek. Felállt. - Nézd törékeny és elaggott testünket, amely bebörtönöz bennünket. Hasonlítsd össze a tökéletes formával, ami egykor a miénk volt, és újra a miénk lehet. Nézz le a vízbe, és lásd, amit még senki nem látott elıttünk, és nem is fog látni soha. Mindezt felkínálták nekünk. Nem szentségtörés visszautasítani ilyen ajándékot? - A gyémánthegyre mutatott. - Nézd, hogyan halványodik. Fogjuk még látni? A választás a tied és az enyém. - A fénylı hegy látomása eloszlott a sötét vízben, Taita kifosztottnak és üresnek érezte magát. Tükörképe felállt és feléje indult a víz szélén. Kitárta karját, hogy átölelje Taitát, aki megborzongott az undortól, de felemelte karját, hogy viszonozza a testvéri gesztust. Mielıtt egymáshoz értek volna, kék szikra csapott fel közöttük, és másik énje eltőnt benne, egyek lettek. A gyémánthegy ragyogása sokáig vele maradt még aztán is, hogy otthagyta a varázsmedencét és kisétált a kertbıl. Meren az alsó kapunál várta. - Már órák óta kereslek - szaladt Taita elé, - de nagyon furcsa ez a hely. Ezer ösvény van, de mind erre a pontra vezet vissza. - Miért kerestél? - Meddı erıfeszítés lett volna, ha megpróbálja elmagyarázni a boszorkány kertjének rejtelmeit. - Tinát Ankut ezredes érkezett meg nem sokkal ezelıtt. Onka kapitánynak semmi nyoma, örömmel mondhatom. Nem volt alkalmam beszélni a derék ezredessel, nem mintha sokra mentem volna vele. Roppant szőkszavú. 358 - Egyedül jött? - Nem, mások is voltak vele, hatfıs kíséret meg körülbelül tíz nı. Milyen nık? Csak messzirıl láttam ıket. Semmi különös nem volt bennük. Fiatalnak látszottak, de ügyetlenül ültek a lovon. Gondoltam, szólok az ezredes érkezésérıl. Természetesen helyesen tetted, de ebben mindig számíthatok rád. Mi van veled? Olyan furcsán nézel ki... ez a kába félmosoly, ez az álmatag tekintet. Miféle rosszban sán- tikáltál, Mágus? Gyönyörő ez a kert - mondta Taita. Azt hiszem, elég csinos a maga visszataszító módján - vigyorgott zavarában Meren. - Nem tudom, miért, de nem tetszik itt nekem. Akkor menjünk el innen.

Mikor a szállásukra értek a szanatóriumban, egy ápoló várta ıket. Hanna doktor meghívását hozom. Mivel nemsokára elutaztok Fellegkertbıl, arra kér, hogy vacsorázzatok vele ma este. - Kérlek, mondd meg neki, hogy örömmel elfogadjuk meghívását. - Napnyugta elıtt értetek jövök. A nap éppen lebukott a sziklafal mögé, mikor az ápoló visszatért. Egy sor udvaron és fedett folyosón vezette végig ıket. Találkoztak emberekkel, akik a folyosókon siettek, de köszönés nélkül elmentek mellettük. Taita felismert néhány ápolót, akik megfordultak náluk Meren kezelése alatt. Miért nem vettem észre mostanáig, milyen kiterjedtek ezek az épületek? Miért nem éreztem késztetést, hogy felderítsem ıket? Hanna azt mondta, hogy a kertet és a szanatóriumot évszázadok során építették, tehát nem csoda, hogy ilyen nagyok, de miért nem keltették fel a kíváncsiságát? Akkor eszébe jutott, hogyan próbálta követni a három lányt az egyik épületbe, és hogyan fogyott el az akarata, hogy szándékát megvalósítsa. Nincs szükségük kapukra, sem ırökre. Meg tudják akadályozni, hogy idegenek lépjenek be oda, ahol nem 359 kívánatosak: mentális korlátokat állítanak fel, hogy kizárják ıket, ahogy velem is tették, meg Merennel, mikor a keresésemre indult. Az egyik udvarban fiatal nık kis csoportja mellett haladtak el, akik egy szökıkút mellett üldögéltek. Egyikük lanton játszott, két másik sistrumot rázott, és valamennyien édesbús harmóniában énekeltek. - Ezeket a nıket láttam délután - súgta Meren. Bár a nap már lebukott a sziklák mögött, a levegı meleg és balzsamos volt, és a nık lengén voltak öltözve. - Mind várandós — dünnyögte Taita. Mint azok, akiket az elsı nap láttunk - helyeselt Meren. Taitának egy pillanatra felrémlett, hogy ez valami miatt fontos, de mielıtt rájött volna, miért, az oszlopos bejárathoz értek az udvar túloldalán. Én most távozom - mondta a vezetıjük, - de a vacsora után visszajövök értetek. A doktor a többi vendége társaságában vár benneteket. Kérlek, lépjetek be. Tágas, mővésziesen berendezett terembe léptek, melyet a közepén lévı díszes medence vizén úszó játékhajókon elhelyezett kis üveglámpások világítottak meg. Mindenütt pompás virágcsokrok voltak a falakra függesztett kosarakban és a mozaikpadlón elrendezett kerámiacserepekben.

Hanna elébük jött. Kézen fogva a többi vendéghez vezette ıket, akik alacsony kereveten nyúltak el, vagy keresztbe vetett lábbal párnahalmokon ültek. Gibba volt ott, három másik orvossal, két férfival meg egy nıvel. Nagyon fiatalnak tőntek ahhoz, hogy ily magas pozíciót töltsenek be, és részesei legyenek Fellegkert rendkívüli orvosi csodáinak. A másik vendég Tinát ezredes volt. Taita közeledtére felállt, és komor tisztelettel üdvözölte. Nem mosolygott, de Taita nem is várta. - A tervek szerint Cambyses ezredessel néhány nap múlva lementek a hegyrıl - magyarázta Hanna. - Tinát ezredes azért jött, hogy elkísérjen és vezetıtök legyen. - Örömömre szolgál a megtisztelı feladat - biztosította Tinát Taitát. A többi orvos Meren köré győlt, hogy megcsodálják az új szemét. Ismerem az eredményeidet, Hanna dok360 tor - mondta a nı, - de ez az elsı szem, amelyet sikeresen pótoltál. - Voltak mások is, de még a te idıd elıtt - igazította helyre Hanna. Most már bizonyos vagyok benne, hogy sikerre számíthatunk az emberi test bármely részével. A vitéz ezredesek, kik ma este vendégeink, igazolhatják ezt. - A három orvos Tinát felé fordult. - Te is, ezredes? - kérdezte a fiatalabb nı. Tinát válasz helyett feltartotta a jobb kezét és megmozgatta az ujjait. Az elızıt baltával csapta le egy bennszülött harcos. Ez Hanna doktor hozzáértésének eredménye - emelte tisztelgésre Hanna elıtt. Az orvosok ugyanakkora érdeklıdéssel tanulmányozták a kezét, mint Meren szemét. Nincs korlátozás a testrészeket illetıen, melyeket képes vagy újranöveszteni? - érdeklıdött az egyik orvos. De van. Elıször is a Legfelsıbb Tanács jóváhagyása szükséges a mőtéthez. Másodszor a test megmaradt részeinek továbbra is mőködniük kell. Nem tudnánk egy fejet vagy szívet pótolni, mert ezek nélkül a részek nélkül a test meghal, mielıtt a szemzést elvégezhetnénk. Taita az estét nagyon kellemesnek találta. Az orvosokkal folytatott beszélgetés során számos orvoslási csoda szóba került, amirıl addig nem is hallott. Miután tartózkodásukat feloldotta egy-két kupa finom bor Fellegkert szılıskertjébıl, Meren és Tinát a hadjárataik és utazásaik során megesett kalandjaikról szóló történetekkel szórakoztatták a társaságot. Vacsora után Gibba a lantján játszott, Taita pedig énekelt. Mikor az ápoló megjött, hogy visszakísérje Taitát és Merent a szállásukra, Tinát egy darabon elkísérte ıket.

- Mikorra tervezed, hogy leviszel minket a hegyrıl, ezredes? - kérdezte Taita. - Még néhány napig nem indulunk, van néhány dolog, amit elıbb még el kell intéznem itt. Idıben szólni fogok, mikor indulunk. Találkoztál a védencemmel, Fennával, mióta mi eljöttünk Mutangiból? - kérdezte Taita. - -Nagyon hiányzik nekem. 361 - Úgy tőnik, te is hiányzol neki. Idefelé jövet átutaztam a falun. Meglátott és a lovam után szaladt, hogy érdeklıdjék felıled. Mikor elmondtam neki, hogy éppen érted megyek, nagyon izgatott lett. Megkért, hogy adjam át neked tiszteletteljes üdvözletét. Úgy látszott, a legjobb egészségnek örvend. Szép lány, büszke lehetsz rá. - Valóban az - helyeselt Taita, - és büszke vagyok. Aznap éjjel Taita bonyolult álmokat látott, többnyire olyan férfiakról és nıkrıl, akiket ismert. De mások idegenek voltak, mégis képük oly aprólékos gonddal volt megrajzolva, mintha hús-vérbıl volnának, nem a képzelet fátyolszövetébıl. Az álmok mind ugyanarra a fonalra voltak felfőzve: mindegyikben valami csodálatos dolog bekövetkeztét várta mesés kincset keresett, ami szinte már a kezében volt. A hajnali derengésben emelkedett hangulatban ébredt, amire nem talált magyarázatot. Otthagyta a horkoló Merent, és kiment a harmatgyöngyös pázsitra. A nap épphogy bearanyozta a sziklafalat. Nem tétovázott, csak ellenırizte, hogy a Talizmán ott függ a nyakában, és elindult újra a felsı kertbe. Amint belépett a kertbe, kellemes közérzete tovább erısödött. Nem támaszkodott a botjára, hanem a vállára vette, és nagy, határozott léptekkel haladt. Az ördögfió-ka barlangjához vezetı ösvény nem volt elhomályosítva. Mikor odaért, a zugot elhagyatva találta. Amint megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, gyorsan átkutatta a terepet, valami élılény nyomát keresve. Még azon a helyen sem látott lábnyomokat, ahol a másik énje állt, holott a föld nedves volt és puha. Az egész értelmetlen volt. Egyre nehezebbnek találta, hogy bízzon saját épelméjőségében, és elfogadja igaznak, amit elméje és érzékei állítanak. A boszorkány az ırületbe kergeti. Közeledı zenére figyelt fel: sistrumok ezüstös csörgésére és dobok szaggatott pergésére. Tenyerébe fogta

362 a Talizmánt és lassan szembefordult a barlang szájával, félig rettegve, félig dacolva azzal, mit látni fog. Ünnepélyes menet jött elı a barlangból és eresz-kedett le a zuzmós lépcsıkön. Négy természetfölötti alak hozott a vállán egy elefántcsont és arany hordszé-ket. Az elsı az íbiszfejő Thoth volt, a tudás istene. A második Anuke, a háború istennıje fenséges arany vérte-zetben, íjjal és tegezzel felfegyverezve. A harmadik Heh volt, a végtelenség és a hosszú élet istene, arca smaragdzöld, szeme fénylı sárga, a Millió Év Pálmaleveleivel a kezében. A negyedik Min volt, a férfierı és termékenység istene, keselyőtoll koronával a fején, duzzadt fallosza márványoszlopként meredt elı ágyékából. A hordszéken káprázatos alak állt, kétszerte magasabb minden halandónál. Kötényét aranyszövetbıl varrták, karkötıi és bokaláncai színtiszta aranyból voltak, arany melldísze lazúrkıvel, türkizzel és rubinnal volt kirakva, és a fején Egyiptom kettıs koronája ült, a királyi kobrafejjel és keselyőfejjel a homloka fölött. Melle elıtt keresztben hatalmának jelképét, az ostort tartotta. - Üdv, Tamose fáraó! - köszöntötte Taita. - Taita vagyok, aki eltávolította a zsigereket földi testedbıl és ırködött felette a kilencvennapos gyász alatt. Én tekertem a pólyát a holttested köré és én fektettelek arany- szarkofágodba. - Látlak és köszöntelek, Gallalai Taita, ki egykor kevesebb voltál, mint fáraó, de aki hatalmasabb leszel minden valaha élt fáraónál. Te Egyiptom fáraója voltál, a világ legnagyobb birodalmáé. Senki nem lehet nálad hatalmasabb. - Menj a vízhez, Taita. Nézz bele, és lásd, mi vár rád. Taita a medence széléhez lépett és lenézett a vízbe. Egy pillanatra elfogta a szédülés, úgy tőnt, a világ legmagasabb hegycsúcsán áll. Az óceánok, sivatagok és alacsonyabb hegyláncok a végtelenbe nyúltak alatta. - íme, a föld minden királysága - mondta a fáraó szellemképe. - Lásd a városokat és templomokat, a zöld földeket, erdıket és legelıket. Lásd a bányákat, ahonnan rabszolgák az értékes fémeket és drágaköveket kitermelik. Lásd az évezredek alatt megtöltött kincstárakat és 363 fegyvertárakat. Mindez a tiéd lesz, hogy birtokold és uralkodj fölötte. -

A fáraó meglengette az arany ostort, és a látvány rnegyáltozott. Hatalmas seregek vonultak síkságokon. A harcosok bronzsisakjai fölött a lófarok sisakforgók hullámzottak, mint tajtékos tenger. A vértezet, a pengék és lándzsa-hegyek szikráztak, mint csillagok az égen. A csatalovak ágaskodtak és kirúgtak a harci szekerek hámjából. A menetelı lábak dobogása és a kerekek robaja alatt rengett a föld. E hatalmas hadsereg hátsó sorai a vonulása által felvert porba vesztek, úgy tőnt, nincs vége sokaságának. - Ezek a seregek, melyeken parancsnokolni fogsz - mondta a fáraó, és újból meglengette a drágaköves os- tort, és a látvány ismét megváltozott. Taita minden óceánt és tengert maga elıtt látott. A végtelen vizeken csatahajórajok vonultak. Voltak gályák és két evezısoros birémák, vitorláikat festett sárkányok és vadkanok, oroszlánok és mesebeli szörnyek díszítették. Dobok dübörgése adta az ütemet az evezısöknek, és a víz tajtékosan örvénylett a hosszú bronz vágósarkantyúk csıre elıtt. Annyian voltak, hogy az egyik látóhatártól a másikig megtöltötték az óceánokat. - Lásd, Taita! Ezeknek a hadiflottáknak fogsz parancsolni. Nem lesz ember, sem nemzet, ki gyızelmes- kedhetne fölötted. Tied lesz a hatalom és az uralom az egész föld és minden országa fölött. - A fáraó az ostort most rá szegezte. Hangja kitöltötte a levegıt és elkábí- totta az érzékeket, mint az egek mennydörgése. - Ezek a dolgok mind a tiéd lehetnek, Gallalai Taita. - A fáraó lehajolt, és ostorával megérintette Min vállát. Az isten óriási fallosza megrándult. Kimeríthetetlen lesz férfierıd és nemzıképességed. Aztán Heh, a végtelenség és hosszú élet istenének vállát érintette meg, aki meglengette a Millió Év Pálma-leveleit. — Örök ifjúsággal leszel megáldva egy ép és tökéletes testben. Aztán Thothot, a bölcsesség és minden tudás istenét érintette meg, aki kinyitotta hosszú, hajlott csırét és rekedtes, harsogó kiáltást hallatott. Megkapod minden bölcsesség, tudomány és tudás kulcsát. 364 Mikor a fáraó az utolsó istenalakot érintette meg, Anuke kardját a pajzsához ütötte. - Gyızedelmeskedni fogsz földön, tengeren és égen. Minden ország gazdagsága a tiéd lesz, hogy rendelkezz vele és a népeik meghajolnak elıtted. Ezt kínálják neked, Gallalai Taita. Csak a kezedet kell kinyújtanod érte.

A fáraó szellemképe égetı tekintetet szegezett Taitá-ra a magasból. Aztán a hordozók fenséges ünnepélyességgel visszavitték a hordszéket a barlang sötét rejtekébe. A látomás elhalványodott és eltőnt. Taita a főre hanyatlott. - Elég volt - suttogta. - Több kísértést nem bírok elviselni. A nagy Hazugság részei, de nincs halandó ember, aki ellen tudna állni nekik. A józan eszem ellenében az elmém arra vágyik, hogy az Igazságként fogadjam el ıket. Oly sóvár vágyat keltenek bennem, ami elpusztítja értelmemet és megrontja halhatatlan lelkemet. Mikor végre otthagyta a barlangot, megint Meren várta a kertkapunál. Kerestelek, Mágus. Volt egy olyan megérzésem, hogy veszélyben vagy, és szükséged lehet a segítségemre, de eltévedtem ebben az útvesztıben. -Minden rendben van, Meren. Nincs okod az aggodalomra, bár mindennél többre értékelem a segítségedet. - Az a nı keresett. Nem tudom, mit akar tıled, de az ösztönöm azt súgja, ne nagyon bízz benne. - Észben fogom tartani a tanácsodat, jó Meren, bár idáig nem bánt rosszul veled, ugye? Meglehet, hogy több van a kedvessége mögött, mint gondolnánk. JLlanna azonnal a tárgyra tért, miután üdvözölték egymást. - Tinát Ankut ezredes Aqer úr által aláírt rendeletet hozott nekem a Legfelsıbb Tanácstól. Elnézésedet kérem minden kényelmetlenségért, amit ez- neked okozhat, de azt az utasítást kaptam, hogy vesselek alá orvosi 365 vizsgálatnak, és haladéktalanul tegyek részletes jelentést a Tanácsnak. A vizsgálat eltarthat egy ideig, ezért nagyon hálás lennék, ha velem jönnél, hogy nyomban nekilássunk. Taitát meglepte Hanna ellentmondást nem tőrı hangneme, de rájött, hogy a Legfelsıbb Tanács rendelete valószínőleg ugyanolyan sürgetı erıvel bír Jarriban, mint egy sólyompecsétes fáraói parancs Karnakban. - Természetesen, doktor. Szívesen teszek eleget a rendeletnek. Hanna tágas dolgozószobája a szanatórium egyik legtávolabbi, fehér mészkıvel burkolt épületében volt. Berendezése szigorúan egyszerő volt, semmi fölöslegeset nem tartalmazott. Két sor nagy üvegtartály sorakozott a kıpolcokon a hátsó falnál. Mindegyik edényben emberi magzat úszott átlátszó folyadékban, ami nyilván valami tartósítószer volt. Az alsó polcon a kilenc magzat kor szerint volt elrendezve, a legkisebb nem volt nagyobb,

mint egy ebihal, a legnagyobb pedig majdnem teljesen kihordott magzat volt. A felsı polcon a magzatok mind torzak voltak, volt, amelyiknek kettınél több szeme volt, másoknak hiányoztak végtagjaik, és volt egy kétfejő is. Taita még soha nem látott ilyen győjteményt. Sebészként hozzá volt szokva a megcsonkított, kicsavarodott emberi test látványához, de ez az elszomorító kiállítás undorította. Bizonyára különösen érdekli a terhesség, gondolta, és eszébe jutott, milyen szokatlanul sok várandós nıt látott fellegkerti tartózkodása alatt. A szobát egy mészkıbıl faragott nagy vizsgálóasztal uralta. Hanna valószínőleg mőtıasztalként is használta, mert az asztallap szélébe barázdák voltak vésve, és a végében egy kieresztı nyílás a padlóra helyezett tálba vezette a folyadékokat. Hanna azzal kezdte a vizsgálatot, hogy mintát kért Taita vizeletébıl és székletébıl, amivel csak egy kicsit lepte meg. Ekbatanában találkozott egy orvossal, akit fölöttébb lenyőgöztek a kiválasztási folyamatok, de azt nem várta volna, hogy valaki Hanna pozíciójában hasonló érdeklıdést mutasson. Mindazonáltal megengedte, hogy egy fülkébe vezessék, ahol egy asszisztens egy nagy 366 tálat és egy korsó vizet adott neki, hogy megmosakodjon, ha már eleget tett Hanna kérésének. Miután visszament a szobába, Hanna megvizsgálta a produktumát, aztán megkérte, hogy feküdjön fel hanyatt az asztalra. Amint Taita elnyúlt az asztalon, figyelmét a belei tartalmáról az orrára, szemeire, füleire és szájára fordította. Asszisztense egy csiszolt ezüstkorong segítségével irányította egy olajlámpás fényét a vizsgált testrészre. Aztán fülét Taita mellkasára helyezte és meghallgatta légzését és szívverését. - A szíved és a tüdıd egy fiatal férfié. Nem csoda, hogy Hosszú Élető vagy. Bárcsak mindnyájan részesülhetnénk a Forrásban. - Inkább magában beszélt, mint Taitához. - A Forrásban? - Nem érdekes. - Hanna észrevette, hogy elszólta magát, és elkendızte a dolgot. - Ne törıdj egy vénasz- szony üres fecsegésével. - Nem nézett fel, folytatta a vizsgálatot. Taita felnyitotta a belsı szemét, és látta, aurája széle eltorzul, jelezve, Hanna bánja, hogy megemlítette a Forrást. Aztán látta, hogy a torzulás eltőnik és az aura szabályossá válik, ahogy Hanna elhatározza, elzárja

elméjét esetleges további kérdései elıl. Nyilván a Céh egyik mélyebb titkáról lehet szó. Ki fogja várni az alkalmat, hogy a végére járjon. Hanna befejezte a mellkas vizsgálatát, aztán hátralépett és egyenesen Taita szemébe nézett. - Most meg kell vizsgálnom a férfiasságodon esett sérülést - mondta. Taita önkéntelenül maga elé kapta két kezét, hogy védelmezze magát. - Mágus, az elméd és a lelked ép. A tested sérült. Úgy hiszem, talán megjavíthatom. Ezt a parancsot kaptam egy hatalomtól, melyet nem nevezhetek meg. Ellenkezhetsz velem, mely esetben kénytelen leszek az asszisztenseimet, és ha szükséges, Tinát ezredest és embereit segítségül hívni. Vagy mindkettınk számára megkönnyítheted a dolgot. - Taita még midig tétovázott. Hanna csendesen folytatta. - Én semmi mást, csak a legmélyebb tiszteletet érzem irántad. Nem áll szándékom367 ban megalázni téged. Ellenkezıleg, meg akarlak oltalmazni a megaláztatástól. Semmi nem szolgálna nagyobb megelégedésemre, mint hogy képes legyek helyrehozni a sérülésedet, hogy az egész világ tiszteletét kiérdemeld nem csak az elméd, hanem a tested tökéletességével is. Taita tisztában volt avval, hogy egy újabb kísértéssel szembesítették, de nem látta módját az ellenszegülésnek. Mindenesetre az együttmőködés egy lépéssel közelebb viheti Éoszhoz. Behunyta a szemét, és elvette a kezét az ágyékáról. Érezte, hogy Hanna felemeli a tunikáját, és könnyő ujjakkal megérinti. A buja képek, melyeket az ördögfióka táplált az agyába, kéretlenül visszatértek. Összeszorította a fogait, nehogy felnyögjön. - Kész vagyok - mondta Hanna. - Köszönet a bátorságodért. Elküldöm a jelentésemet a Tanácsnak Tinát Ankut ezredessel, mikor holnap itt hagytok minket. Holnap, gondolta Taita. Tudta, hogy megkönnyebbülést és örömöt kellene éreznie, hogy kiszabadul ebbıl a paradicsomnak álcázott pokolból, mégis az ellentétes érzés fogta el. Nem volt kedve elmenni, és arra vágyott, hogy visszatérhessen. Éosz még mindig árnyjátékokat játszik az elméjével. JVLég egy óra volt hátra, míg a nap a kráter fala fölött mutatkozik, de Tinát ezredes a kíséretével már az istállóudvaron várakozott, mikor Taita és Meren megjelent. Meren hozta a csomagjaikat. A sajátját felcsapta a pej heréit hátára, Taitáét Szélfüst nyerge mögé szíjazta. Mikor Taita odalépett

hozzá, a kanca nyihogva és élénken bólogatva üdvözölte. Taita megveregette a nyakát. - Te is hiányoztál nekem, de biztosan túl sokat kaptál enni -mondta rosszallóan. - Vagy az, vagy vemhes vagy megint. Lóra szálltak, és követték Tinát katonáit végig az oszlopos folyosón, aztán át a gyepen a tó felé. Taita megfordult a nyeregben és visszanézett, mikor elérték a pontot, ahol az ösvény belépett az erdıbe. A szanatórium épületei elhagyatottnak látszottak: életnek nem volt jele, 368 csak a gız szállt fel a meleg források vizét a padlók alá szállító vezeték szellızınyílásaiból. Azt várta volna, hogy Hanna eljön elbúcsúzni, s most kissé csalódott volt. Rendkívüli tapasztalatokon osztoztak az elmúlt hetekben. Tisztelte a tudását és a hivatása iránti odaadását, és kezdte megkedvelni. Visszafordult, és követte a katonákat az erdıbe. Tinát lovagolt az élen. A kurta, elıírásos üdvözlésen kívül nem szólt Taitához a szanatóriumból való távozás óta. Taita csitulni érezte természetellenes vágyát, hogy a Fellegkertben maradjon, ahogy közeledtek a kinti világba vezetı alagút bejáratához. Arra gondolt, hogy újra együtt lesz Fennával, és a kedve magasba szárnyalt. Meren kedvenc indulóját fütyülte, egyhangú, dallam-talan hang volt, de biztos jele jókedvének. Taita már megszokta a több ezer mérföld alatt, míg hallgatta, s már nem zavarta. Mikor feltőnt a kapu az alagút bejáratánál, Tinát hátramaradt, és Taita mellett lovagolt. - Most öltsétek fel a köpenyeteket. Az alagútban hideg lesz, odaát pedig fagy. Együtt kell maradnunk, mikor a bejárathoz érünk. Ne maradjatok le. A majmok kiszámíthatatlanok és veszélyesek lehetnek. - Ki irányítja ıket? - kérdezte Taita. - Nem tudom. Még egyszer sem láttam embert, mikor erre jártam. Taita megvizsgálta az auráját és látta, hogy igazat mond. Elkerülte a majmok állatias tekintetét, mikor egy vonalba értek velük. Az egyik elıreszökkent és megszimatolta a lábát, és Szélfüst idegesen megugrott. A másik kettı fenyegetıen rázta a fejét, de átengedték ıket. Taita érezte, milyen közel vannak az erıszakhoz, s milyen kevés elég volna, hogy támadjanak. Ha megteszik, nincs semmi, amivel visszafoghatná ıket. Mikor beléptek az alagút szájába, Taita elıredılt a nyeregben, de köpenye csuklyája így is súrolta a meny-nyezetet. Mint korábban, az alagút végtelennek tőnt, de végül meghallották a szél gyászos süvítését és szürke fény derengett fel elıttük.

369 Kijutottak a zordan fenséges hegyek közé, oly különbözı Fellegkert szépséges nyugalmától. A majmok köréjük győltek, aztán kelletlenül félreugráltak az útból, és hagyták továbbmenni a lovasokat, akik rátértek az ösvényre, alávetették magukat a szél ostorcsapásainak. Összehúzták magukat a bırköpenyükben, a lovak lehajtott fejjel feszültek neki az orkánerejő szélnek. Farkuk csapkodott, lélegzetük meglátszott a jéghideg levegıben, patáik csúszkáltak a jeges ösvényen. Tinát még Taita mellett lovagolt, és most közel hajolt hozzá, szája majdnem a füléhez ért. - Mostanáig nem volt lehetıségem beszélni veled, de most a szél-zúgás elfedi a hangunkat - mondta. - Nem tudom, melyik emberemet bízták meg, hogy kémkedjen utánam. Nem is kell mondanom, hogy a szanatóriumban senkiben sem bízhatunk, Hannától kezdve lefelé. Valameny-nyien az oligarchák kémei. Csuklyája alól Taita behatóan tanulmányozta. - Tudom, hogy valami bánt, ezredes, és azt hiszem, mostanra meggyızıdtél arról, hogy bízhatsz bennem. - Bánt, hogy úgy kell tekintened rám, mint renegát egyiptomira, a fáraóm és a hazám árulójára. - Nem ez a helyes meghatározás? Nem. Tiszta szívembıl arra vágyom, hogy elszabaduljak errıl a kísérteties helyrıl, és a mélységes gonoszságtól, ami gyökeret vert az országban és lakóinak lelkében. Korábban nem ezt mondtad. Nem. Akkor Onka ott volt a közelben. Nem mondhattam el neked, mi van a szívemben. Ezúttal sikerült megszöknöm a szeme elıl. A szeretıje közülünk való. Valamit tett a borába, ami elvette a kedvét attól, hogy ı kísérjen téged vissza Mutangiba. Én jelentkeztem a helyére. Milyen szerepet játszik Onka? Egvike a Legfelsıbb Tanács magas rangú kémeinek. Ot bízták meg, hogy figyeljen mindnyájunkat, de elsısorban téged. Teljesen tisztában vannak a fontosságoddal. Lehet, hogy nem tudod, de szándékosan csaltak Jarriba. Milyen okból? 370 - Azt nem mondhatom meg, mert nem tudom. Kevesebb mint tíz éve vagyok itt, de megfigyeltem, milyen sok különleges tudással és tehetséggel

megáldott ember érkezett ide látszólag merıben véletlenül. De az oligarchák tudták, hogy jönni fognak. Ahogy rólad is tudtak. Nem te vagy az elsı, akinek a fogadására küldtek. El tudod képzelni, hány kiválóságot hoztak ide ilyen módon Jarriba az évszázadok során? - Úgy látszik, sok rétege van ennek a társadalomnak. Róluk és rólunk beszélsz, mintha különálló csoportokról lenne szó. Kik ık és kik vagyunk mi? Nem mind egyiptomiak vagyunk? Engem melyik csoportba sorolsz, a magadéba vagy az övékébe? Tinát egyszerően válaszolt. - Te közénk tartozol. Már eleget tudok rólad, hogy tudjam, jó és igazságos ember vagy. Érzékelem a tehetségedet és a hatalmadat. Hiszem, hogy te lehetsz a megmentı, akit azért küldtek, hogy végezzen a mindent átható gonoszsággal, ami az oligarchákat vezérli, és mindenen uralkodik Jarriban. Remélem, ha ember képes erre, te leszel az, aki elpusztítja minden idık legnagyobb gonoszát. - Mi az? - kérdezte Taita. - Az ok, amiért eredetileg ideküldtek engem. Amiért téged is küldtek felelte Tinát. - Azt hiszem, érted, mire célzok. Mondd ki nyíltan. Tinát bólintott. - Helyesen teszed, hogy még nem bízol bennem. Nefer Széthi fáraó azért küldött délre, hogy keresd meg és dönts le a gátakat, melyek a Nílus Anyánkat tápláló folyókat elzárják, hogy újra Egyiptomig áramoljon, és új életre keltse országunkat. Tehát a célod elpusztítani azt, aki azokat a gátakat emelte. - Visszavonom, amit korábban rólad mondtam. Hő- séges katona és hazafi vagy. Ugyanazon igazságos ügyet szolgáljuk. De hogyan tovább? Mit javasolsz? - Az elsı teendı, hogy azonosítsuk az ellenséget. -Az oligarchák? javasolta Taita, próbára téve, mennyire van tisztában a küldetéssel. - Az oligarchák nem önállóan cselekszenek. İk csak bábfigurák, akik pöffeszkednek a Legfekıbb Tanács 371 színpadán. Van valami mögöttük. Egy láthatatlan dolog vagy személy. Ennek a parancsait hajtják végre, és ennek a névtelen hatalomnak az imádata Jarri vallása. - Van elképzelésed arról, mi lehet ez a dolog? Isten vagy halandó? - Én katona vagyok. Tudom, hogyan vegyem fel a harcot emberekkel és hadsereggel. Ezt a sötét jelenlétet nem értem. Te vagy a mágus. Te ismered

a másik világot. Az én hı reményem az, hogy az élünkre állsz, vezetsz minket és tanácsot adsz nekünk. Olyasvalaki nélkül, mint te vagy, nem harcosok vagyunk, hanem eltévedt gyermekek. Miért nem keltetek fel az oligarchák ellen és ragadtátok el tılük a hatalmat? Mert egyszer már megtörtént. Kétszáztizenkét évvel ezelıtt forradalom volt Jarriban. Eleinte sikeres volt, az oligarchákat elfogták és kivégezték. Aztán szörnyő járvány söpört végig az országon. Aki megkapta, kínok kínjai között halt meg, szájából, orrából, fülébıl és rejtett testnyílásaiból dılt a vér. Olyan betegség volt, ami a forradalmárok közül szedte az áldozatait, és megkímélte azokat, akik hőségesek maradtak a Legfelsıbb Tanácshoz és a titkos istenséget imádták. Honnan tudsz errıl? A forradalom története a tanácsterem falába van vésve, figyelmeztetésül Jarri polgárainak - felelte Tinát. - Nem, Mágus, tisztában vagyok azzal, milyen hatalom megdöntésére törekszünk, és milyen kockázatot vállalunk. Mióta rád találtam Tamafupában, szüntelenül ezen töprengek. Az egyetlen reményünk a sikerre, ha sakkban tudod tartani a sötét hatalmat, amíg mi végzünk az oligarchákkal és a csatlósaikkal. Azt nem tudom, képes leszel-e magát a gonosz dolgot elpusztítani, de könyörgök az istenekhez, hogy bölcsességed és varázs- tudományod segítségével elegendı ideig tudj oltalmazni minket a haragjától, hogy elmenekülhessünk Jarriból. Azért is imádkozom, hogy arra használhasd erıdet, hogy összezúzd a gátakat, melyekkel ez a dolog elzárta a Nílus mellékfolyóit. 372 - Egyszer megpróbáltuk megrepeszteni a Vörös Köveket. A kísérlet Meren egyik szemébe került. - Mert fizikai problémának tekintettétek a lerorji- bolását. Akkor még nem fogtátok fel sötétebb, baljó- sabb vonatkozásait. Tudjuk, esélyünk a sikerre mérhetetlenül csekély, de követıim és én készek vagyunk az életünket áldozni érte. Megkísérled a vállalkozást? Leszel a vezérünk? Ezért jöttem Jarriba. De ha élni akarunk azzal a csekélyke eséllyel, sok munka áll elıttünk. Ahogy rámutattál, nem lesz könnyő elkerülni a leleplezést. Ki kell használnunk ezt a ritka lehetıséget, hogy egyedül vagyunk, biztonságban a fürkész szemektıl. Elıször is mondj el mindent, amit tudnom kell az eddigi fejleményekrıl. Hány férfi és nı van veled?

Milyen elıkészületeket tettél? Aztán én is beszámolok a megfigyeléseimrıl és következtetéseimrıl. Ez ésszerő eljárás. Hogy minél hosszabbra nyújtsák az utazást, s ily módon megadjanak maguknak minden lehetséges percet kettesben, Taita gyengeséget és kimerültséget színlelt. Gyakorta kérte, hogy álljanak meg pihenni, s mikor Szélfüst hátán ült, a lehetı leglassabbra fogta lépteit. Tinát, aki láthatóan készült erre a megbeszélésre, részletes beszámolóval szolgált a terveit és erıinek csatarendjét illetıen. Mikor befejezte, Taita azt mondta neki: - Nekem úgy tőnik, nem vagytok elég erısek, hogy vállaljátok az oligarchák megdöntésének feladatát, arról nem is beszélve, hogy szembeszálljatok a mögöttük álló erıvel. A beszámolódból az derül ki, hogy híveid zömmel börtönben ülnek, vagy a bányákban dolgoznak rabszolgasorban. Hányan lesznek alkalmasak az utazásra, a harcról nem is beszélve, mikor kiszabadítod ıket? - Kétségkívül nem tudnánk elég erıt felvonultatni, hogy szabályos csatát nyerjünk az oligarchák ellen, és aztán átvegyük az uralmat az egész országban. Ezt nem is terveztem soha. Arra gondoltam, valami csellel túszul ejtjük az oligarchákat, és váltságdíjként társaink szabadon bocsátását és Jarriból való biztonságos távozá373 sunkat követeljük. Tudatában vagyok, hogy ez roppant vázlatos terv, ami a segítséged nélkül biztos kudarcra van ítélve. Taita odahívta Merent, lovagoljon a társaságukban. - Meren, mint tudod, bizalmas társam, bátor és okos harcos. Szeretném, ha elfogadnád helyettesednek. Tinát nem habozott. - Elfogadom a javaslatodat. Miközben továbbutaztak, megbeszélték az alapvetı haditervet, kidolgozták a részleteket és próbáltak módot találni arra, hogy megerısítsék. Az idı túl gyorsan múlt, hamarosan feltőntek a fellegvár épületei és háztetıi lenn a völgyben. Megállították a lovakat, és leszálltak, hogy levegyék a nehéz bırköpenyeket és az egyéb meleg ruházatot. - Még van egy kis idınk beszélni - mondta Taita Tinatnak. - Te és Meren tudjátok, mit kell tennetek. Most elmagyarázom, én mit tervezek. Tinát ezredes, mindaz, amit mondtál, igaznak hangzik és egybevág az én megfigyeléseimmel. Én egy nálam sokkalta nagyobb látnoktól és mágustól értesültem arról a sötét jelenlétrıl, amirıl te beszéltél. Ez az „istennı" se

nem isten, se nem halandó, de oly mérhetetlenül régen létezik, hogy képes volt akkora erıt és hatalmat felhalmozni, ami messze meghalad mindent, amit halandó valaha birtokolt. Felvette Éosznak, a hajnal istennıjének nevét, és iszonyatos hatalomvágy hajtja. Mindezt a mágus Demetertıl tudom, akit Meren is jól ismert. - Taita Merenre pillantott megerısítést kérve. Meren bólintott. - Valóban nagy ember volt, de ellent kell mondanom neked, Mágus. Nem volt nagyobb nálad. Taita elnézıen mosolygott a bókon. - Hőséges Meren, remélem, soha nem fedezed fel a hiányosságaimat. De hogy folytassam, Demeter szemtıl szembe találkozott Éosszal. Ereje és bölcsessége dacára az elsı találkozáskor Éosz majdnem megölte, a második alkalommal ez sikerült is neki. Merennel tanúi voltunk, milyen szörnyő módon érte a halál, de még élt annyi ideig, hogy elmondjon egy roppant fontos dolgot Éoszról. Azt mondta, Éosz a Nílus elrekesztésével Egyiptomot akarja 374 olyan nyomorúságba taszítani, hogy a nép megváltóként üdvözölje. Ez lehetıvé tenné, hogy elbitorolja a két királyság trónját. Egyiptom erejével és gazdagságával a háta mögött úgy vetné rá magát a többi nemzetre, mint sólyom egy csapat verébre. A végsı célja az, hogy az egész földet az uralma alá hajtsa. Tinát, aki idáig feszült figyelemmel hallgatta, most közbeszólt. - Hol találkozott Demeter ezzel az Éosszal? Itt Jarriban? - Nem, egy távoli vidéken, ahol egykoron egy vulkán barlangjában élt. Úgy tőnik, onnan menekült erre a helyre. Életerejét a föld alatti tüzekbıl és forró patakokból meríti. A Demetertıl hallottak vezettek a nyomára ide Jarriba. - Mind a hárman megfordultak a nyeregben és visszanéztek a füstölgı hegycsúcsokra. Tinát szólalt meg elıször: - Itt három nagy vulkán van. Melyik az otthona? - A Fellegkert a tanyája. - Hogyan lehetsz biztos benne? Megjelent nekem, míg ott voltam. Láttad? - kiáltott fel Meren. Eoszt magát nem, csak néhány manifesztációját a sok közül. Nem támadott meg, mint Demeterrel tette, azzal a mágussal, akirıl beszéltél? - kérdezte Tinát.

Nem, mert akar tılem valamit. Mikor megszerezte, habozás nélkül el fog pusztítani. De addig biztonságban vagyok, már amennyire bárki biztonságban lehet a közelében. Mit akar tıled? - kérdezte Tinát. - Már szinte mindene megvan, úgy tőnik. Tudást akar, ami nekem megvan és neki nincs. Nem értem. Azt mondod, azt akarja, hogy tanítsd? Olyan ı, mint egy vámpír, csak nem a vérét, hanem a lényegét, a lelkét szívja ki áldozatainak. Több ezer látnokkal és mágussal tette ezt az évszázadok során. Meséltél azokról, akiket Jarriba hoztál, Tinát ezredes. Mi lett velük? Onka kapitány felkísérte ıket a hegyre, ezen az ösvényen. Nem tudom, aztán mi történt velük. Talán ott 375 vannak a szanatóriumban, a Fellegkertben. Lehet, hogy Hanna doktor mellett dolgoznak. - Lehet, hogy igazad van, de én nem hiszem. Én úgy gondolom, hogy a boszorkány megfosztotta ıket a tudásuktól és bölcsességüktıl. Tinat elborzadva meredt rá. Következı kérdését megyáltozott hangon tette fel, félelem bujkált benne: -Akkor mit gondolsz. Mágus, mi lett velük? -Láttad a krokodilokat a tóban? Észrevetted, milyen óriásiak? - Igen - rebegte Tinát, ugyanazon az ijedt hangon. - Azt hiszem, ez válasz a kérdésedre. Tinát egy ideig hallgatott, aztán megkérdezte: - Kockáztatnád azt a sorsot, Mágus? - Nincs más mód, hogy a közelébe jussak. İt kell látnom, nem valamelyik manifesztációját. Akkor talán akaratlanul esélyt ad nekem. Alábecsül és megfeledkezik az óvatosságról. - Mi történik az embereimmel, ha kudarcot vallasz? El kell menekülnötök Jarriból. Ha maradtok, az biztos halál. Inkább a halál, mint életfogytig tartó rabság - jelentette ki Tinát komoran. - Tehát eltökélted, hogy visszatérsz a Fellegkertbe? Igen. Muszáj visszamennem a boszorkány odújába. Hogyan fogod ezt elérni? A Legfelsıbb Tanács segítségével. Úgy vélem, Éosz meg fogja parancsolni nekik, hogy küldjenek el hozzá. A lelkemre szomjúhozik.

JYlár az utolsó lejtıkön ereszkedtek lefelé, mikor nagyobb lovascsapatot láttak közeledni. Mikor a köztük lévı távolság néhány száz lépésre csökkent, egy lovas kivált a másik csapatból, és megsarkantyúzva lovát, vágtatni kezdett. Ahogy közelebb ért, Meren felkiáltott: -Ez Onka! 376 - Az új szemed ugyanolyan jól szolgál, mint a régi - jegyezte meg Taita, és belsı szemével megnézte a feléjük vágtató lovast. Onka aurája lángolt, izzott, akár egy aktív tőzhányó katlanja. - A kapitány dühös - mondta Taita. Jó okot adtam rá - ismerte el Tinat. - Nekünk már nem lesz lehetıségünk bizalmasan beszélni, de ha szükséges, üzenetet küldhetsz Biltóval, Mutangi elöljárójával. İ közénk tartozik. De már itt is van Onka kapitány. Onka pont elıttük állította meg a lovát, megállásra kényszerítve ıket. Roppant hálás vagyok neked, Tinat kapitány, hogy átvállaltad a feladatomat. - Nem tisztelgett a felettesének, és gúnyos hangvétele a fegyelemsértés határát súrolta. - Látom, teljesen felépültél a gyengélkedésedbıl - válaszolta Tinat. - A Legfelsı Tanács kevésbé hálás neked, mint én vagyok. Túllépted a hatáskörödet, mikor átvetted a mágus kíséretét. Szívesen adok magyarázatot Aqer úrnak. Lehet, hogy meg is kell tenned. Addig is elrendelte, hogy a Mágust, Gallalai Taitát bízd a gondjaimra. Hanna doktor jelentését is át kell adnod nekem, majd én továbbítom neki. Továbbá parancsot kaptál, hogy ezeket az utasokat haladéktalanul kísérd a Fellegkertbe - mutatott az ıt követı csapatra. - Amint átadtad ıket Hanna doktornak, haladéktalanul térj vissza. - Tinat elıvette Hanna jelentésének papirusztekercsét az iszákjából és átadta Onkának. Mereven tisztelegtek egymásnak. Tinat hővös fejbólintással elköszönt Taitától és Merentıl, aztán lelovagolt az ösvényen, hogy elfoglalja helyét a másik oszlop élén és visszamenjen a hegyre. Onka végre Taitához fordult. - Üdv, nagybecső Mágus. Üdv, Cambyses ezredes. Látom, sikeres volt a szem-mőtéted. Fogadd jókívánságaimat. Parancsot kaptam, hogy kísérjelek mutangi szállásotokra. Ott kell megvárnotok a Legfelsıbb Tanács idézését, ami néhány nap múlva megérkezik. - Onka aurája még mindig dühtıl izzott. Oldalba rúgta a lovát, és elügetett.

377 Tinát és Onka nem vettek tudomást egymásról, ahogy a két csapat elhaladt egymás mellett, az egyik fel a hegyre, a másik lefelé. Taita sem figyelt Tinatra, inkább a csapatot vette szemügyre, amit a Fellegkertbe kellett kísérnie. Hat katona volt díszegyenruhában, három az oszlop elején, a másik három hátul. Közöttük öt fiatal nı lovagolt, mind bájos és mind várandós. Rámosolyogtak Taitára és Merenre, de egyikük sem szólt. Fél mérföldre voltak Mutangitól, mikor egy apró alak rontott ki az erdıbıl egy nagy szürke csikón és feléjük vágtatott a zöld mezın, szıke haja zászlóként lobogott mögötte. - Ennek nem lesz jó vége - nevetett Meren, - mint rendesen, most is hangjánál van. - Még ebbıl a távolságból is hallották Fenna visítozását. - Szívet melengetı látvány - mondta Taita, és tekintete megtelt gyöngéd szeretettel. Fenna megállította mellette a lovat, és átvetette magát a résen. - Kapj el! - kiáltotta kifulladva. Taitát készületlenül érte, de megırizte egyensúlyát, a lány pedig két karjával átölelte a nyakát, és arcát az övéhez szorította. - Nagylány vagy már az ilyen tréfákhoz. Bajunk eshetett volna tiltakozott Taita, de ugyanolyan szorosan ölelte ı is magához. - Már azt hittem, sose jössz vissza. Úgy unatkoztam! Itt volt neked a falu összes gyereke társaságnak - mutatott rá Taita szelíden. De ık gyerekek, ennélfogva gyermetegek. - Még mindig Taitába kapaszkodva, átnézett Merenre. - Te is hiányoztál, jó Meren. Nem fogsz hinni a szemednek, milyen jól megtanultam nyilazni Hiltótól. Majd rendezünk egy íjászversenyt, te meg én, valami nagy-nagy díjért... Elhallgatott és szeme elkerekedett a meghökkenéstıl. - A szemed! Meggyógyították a szemed! Megint olyan jóképő vagy! Te pedig megnıttél és még szebb lettél, mióta utoljára láttalak válaszolta Meren. Jaj, ne butáskodj, Meren! - nevetett Fenna, és Taitába beleszúrt a féltékenység. 378 Mikor a faluba értek, Hilto, Nakonto és Imbali is boldogan köszöntötték ıket. Hazatérésük örömére Bilto öt nagy kancsó kitőnı bort és egy kövér birkát küldött. Hilto és Nakonto levágta, míg Imbali és Fenna

dufra-lepényt és zöldséget készített. Késıbb a tőz körül lakomáztak fél éjszaka, megünnepelték, hogy újra együtt vannak. Minden olyan családias és meghitt volt a túlvilá-gi Fellegkert után, hogy pillanatnyilag Éosz fenyegetése távolinak és jelentéktelennek tőnt. Végül otthagyták a tüzet és aludni tértek. Taita és Fenna elıször volt négyszemközt, mióta el kellett válniuk. - Ó, Taita, annyira aggódtam! Vártam, hogy megkeresel, alig tudtam aludni, nehogy elmulasszam a hívásodat. - Sajnálom, ha bánatot okoztam, kicsim. Különös helyen jártam, ahol különös dolgok történnek. Te is tudod, jó okom volt rá, hogy hallgassak. A jó okot ugyanolyan nehéz elviselni, mint a rosz- szat - mondta Fenna érett nıi logikával. Taita kuncogott, és figyelte, ahogy leveszi ingét és megmosakszik, aztán kiöblíti száját vízzel a nagy agyagkorsóból. Rendkívüli gyorsasággal érik, gondolta, s megint megsajdult a szíve. Fenna felállt, megtörölközött a tunikájában, aztán a keresztfára dobta száradni. Lefeküdt melléje a gyékényre, egyik karjával átfogta a mellét és odabújt hozzá. - Olyan hideg és magányos, mikor nem vagy itt - dünynyögte. Ezúttal talán nem kell átengednem egy másik férfinak, gondolta Taita. Talán van rá esély, hogy Hanna teljes férfit csináljon belılem. Talán egy nap Fenna meg én olyan férfi és nı lehetünk, akik nemcsak lelkileg, hanem testileg is ismerik és szeretik egymást. Elképzelte Fennát fenséges asszonyiságában, önmagát pedig oly fiatalnak és férfiasnak, mint az ifjú, akit az ördögi gyermek mutatott a medence vízében. Ha az istenek kegyesek és mindketten elérjük azt a boldog állapotot, milyen csodás pár lenne belılünk. Megsimogatta a haját, és fennhangon azt mondta: - Most el kell mondanom mindent, amit felfedeztem. Figyelsz, vagy már félig alszol?379 Fenna felült és szigorúan nézett rá. - Természetesen figyelek. Hogy lehetsz ilyen igazságtalan? Mindig figyelek, mikor beszélsz. - Nos, akkor feküdj vissza és figyelj tovább. - Mi- kor egy kis szünet után folytatta, hangja már nem volt könnyed. - Megtaláltam a boszorkány tanyáját. - Mesélj el mindent. Ne hallgass el semmit. így aztán mesélt Fellegkertrıl és a varázsbarlangról. Leírta a szanatóriumot és a munkát, amit Hanna végez ott. Részletesen beszámolt

Meren szemmőtétjérıl. Aztán elbizonytalanodott, de mégis összeszedte bátorságát, és elmondta, milyen mőtétet tervez Hanna végrehajtani rajta. Fenna olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hitte, elaludt, de akkor újra felült, és komoly arccal nézett rá. - Azt akarod mondani, hogy ad neked egy olyan himbálózó dolgot, amirıl Imbali mesélt nekem, azt, ami alakot és méretet tud változtatni? - Igen. - Nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el a leírásra, és Fenna egy pillanatig zavartan nézett. Aztán angyali mosoly jelent meg az ajkain, de zöld szeme sarkát huncutul felhúzta. - Szeretném, ha nekünk is lenne egy olyan. Pompás mulatságnak hangzik, sokkal jobbnak, mint egy kiskutya. Taita nevetett a módon, ahogy bejelentette igényét a közös tulajdonra, de bőntudata éles volt, mint a borotva. Bár a gyermek a barlangnál ültette az ördögöt az elméjébe, azon kapta magát, hogy olyan dolgokat képzel el, amiket jobb elzárva tartani és soha nem beszélni róluk. A vele töltött idı alatt Fenna sokkal gyorsabban fejlıdött, mint egy átlagos gyermek. De nem volt átlagos gyermek: egy nagy királynı reinkarnációja volt, nem ennek a világnak természetes rendje irányította. Amilyen gyorsan változott a teste, olyan gyorsan változott a viszonyuk is. Szeretete iránta napról napra erısödött, de már nem csupán egy apa szeretete volt a lánya iránt. Mikor azon az új módon nézett rá a zöld szemével, ferdén, mint egy perzsamacska, már nem kislány volt: a nı ott volt közvetlenül az ártatlan felszín alatt, egy pillangó a bábjában. Az elsı repedések már megjelentek a fa380 Iában, és nemsokára felpattan, hogy a lepke felröppenjen. Mióta együtt voltak, elıször nem gondoltak a boszorkányra a Fellegkertben, egymással voltak elfoglalva, minden mást kizárva. A következı napokban, míg a Legfelsıbb Tanács hívására vártak, visszatértek régi szokásaikhoz. Taita és Fenna kora reggeltıl ebédidıig a tanulmányaikkal foglalkoztak, délután az íjászatot gyakorolták, vagy kilovagoltak Merennel és a többiekkel vaddisznóra vadászni, ami szép számmal akadt a környékbeli erdıkben. Nakonto és Imbali csupán lándzsával és baltával felfegyverezve bement a legsőrőbb bozótba, hogy felverjék a vadat. Hilto lándzsával szúrta meg ıket, Meren az új szemét élesítette az íjjal, aztán karddal végeztek a megsebzett állatokkal. Az öreg

vadkanokat keresték, melyek nem ismerték a félelmet és agyaraikkal ízekre tudtak tépni egy embert. Az emséknek, bár kisebbek voltak, élesebbek voltak az agyaraik és pont olyan bıszek voltak, mint a kanok, és a húsuk ízletesebb. Taita nem engedte el maga mellıl Fennát, visszatartotta, mikor el akart vágtatni Forgószéllel, hogy kipróbálja kis íját valamelyik öreg vadkanon. Rövid nyakuk volt, és domború mellkasuk, bırük olyan vastag és kemény, hogy a legnehezebbek kivételével a nyilak lepattantak róla. Púpos hátuk, melyen sörényszerően felállt a fekete sörte, Forgószél kengyeléig ért. Fejüket hátravetve csontig hatoló sebet tudtak ejteni egy ember combján, átvágva az ütıeret. Mégis, mikor egy kövér emse morogva-röfögve jött elı a bozótból, Hilto és Meren hátrahúzódtak. - Ez a tiéd, Fenna! - kiabálták. Taita gyorsan felmérte a prédát, és úgy döntött, engedi lovagolni. Már megtanította neki, hogyan közelítse meg rézsútosan hátulról az állatot, hogyan hajoljon ki a nyeregbıl és feszítse meg rövid, visszahajló lovassági íját, amíg a húr az ajkáig nem ér. - Az'elsı nyíl381 lövés a döntı - mondta neki. - Menj közel és a szívébe küldd. Ahogy az emse megérezte a találatot, egy pillanat alatt megfordult és leszegte fejét a támadáshoz, az éles kis fehér agyarak kétoldalt kiálltak az állkapcsából. Fenna ügyesen elfordítva Forgószelet megvezette az emsét, hogy a nyílhegy mélyebben bedolgozza magát a húsába, átvágva ereket, tüdıt és végül a szívet. Taita és a többiek teli torokból biztatták. - Most a perzsa lövést! - kiabálta Taita. İ az ekbatanai síkságon tanulta a lovas nomádoktól, és Fennának is megtanította. A lány fürgén fogást változtatott az íjon, a jobb kezébe fogta és a másikkal feszítette úgy, hogy a nyíl a válla fölött hátrafelé mutatott. Aztán a térdével irányítva lelassította Forgószelet, hogy közelebb engedje az emsét egy bizonyos távolságra. A nyeregben meg sem fordulva az egyik nyilat a másik után küldte az emse mellébe és torkába. Az állat nem adta fel, egyre küzdött, mígnem futás közben összeesett és kimúlt. Fenna visszakanyarodott Forgószél hátán, kipirulva és izgatottan nevetve jött, hogy a disznó farkát és fülét követelje trófeának. A nap már alacsonyan járt az égen, mikor Taita véget vetett a mulatságnak: - Ennyi elég volt mára! A lovak kimerültek, és minden bizonnyal ti is. Indulás Mutangiba! - Két mérföldre voltak a falutól, az ösvény sőrő erdıben kanyargott. A fák árnyékba borították, és komor

félhomály ülte meg. Libasorban haladtak, Taita és Fenna ment elıl, Nakonto és Imbali zárták a sort a teherhordó lovakat vezetve a hátukra szíjazott öt elejtett vaddisznóval. Mindannyian összerezzentek, mikor váratlanul éles sikoltozás hangzott fel az erdıben az ösvény jobboldalán. Megállították a lovakat és fegyverért nyúltak. Egy lány rohant ki az ösvényre épp elıttük. Tunikája sáros volt és tépett, a térdei lehorzsolódtak, meztelen lábát véresre törték a kövek és tüskék. Dús, fekete hajába ágak és falevelek tapadtak, óriási sötét szemében rettegés honolt. Még ebben a szánalmas állapotában is gyönyörő volt. Bıre sápadt volt, mint a hold, teste kar382 csú, formás. Meglátta a lovakat, s mint fecske röptében, feléjük fordult. - Segítsetek! - sikoltotta. - Ne hagyjátok, hogy elkapjanak! - Meren lovát megsarkantyúzva feléje indult. - Vigyázz! - sikította a lány. - Itt vannak mögöttem! Ebben a pillanatban két bozontos alak tört ki az erdıbıl rohanva. Meren egy pillanatig azt hitte, vaddisznók, aztán rájött, hogy hosszú karokkal hajtják magukat elıre, minden szökdécselı lépésnél a földhöz érintve ıket. Kezdték beérni a lányt. - Majmok! - rikoltotta Meren, nyílvesszıt helyezett az íja húrjára, és vágtára fogta a heréket, hogy elvágja az elıl futó majom útját, mielıtt elérné a lányt. Teljesen megfeszítette az íjat, és eleresztette a nyilat, ami az állatot magasan a mellén találta el. Felordított, felnyúlt és eltörte a nyílvesszıt, mintha csak szalmaszál volna, és ugyanazzal a mozdulattal el is hajította. Eközben meg sem torpant, csak rohant tovább csupán tízlábnyira a lány mögött. Meren újra lıtt, a nyílvesszı ott találta el a bestiát, ahol az elsı nyíl csonkja kiállt szırıs mellébıl. Hilto is odavágtatott segíteni. Lıtt és ı is eltalálta az állatot. Már olyan közel volt, hogy amikor elbıdült, a lány lábai összecsuklottak alatta. A majom kinyúlt, hogy megragadja, de Meren közéjük ugratott, kihajolt a nyeregbıl, derékon kapta a lányt, a nyeregbe emelte maga elé, aztán megsarkantyúzta a bereltet és elvágtatott. A majom utánuk rohant, visítva a sebei okozta fájdalomtól és dühében, hogy megfosztották zsákmányától. A második gyorsan közeledett a társa nyomában. Hilto felemelte hosszú lándzsáját és vágtatott, hogy eláílja az útját. A majom látta jönni és szembefordult vele. Ahogy találkoztak, Hilto leengedte a lándzsahegyet és a majom ráugrott, magasan a levegıbe vetıdve. Hilto a lándzsájára kapta, a bronzhegyet átküldte a melle közepén

egészen a keresztvasig, ami megakadályozta, hogy egy könyöknél mélyebbre hatoljon. A majom visított, ahogy Hilto a súlyát és a támadás lendületét arra használta, hogy a földhöz szögezze. 383 Bár halálosan megsebesült, az elsı majom utolsó erejével küzdött, hogy levadássza Merent és a lányt. Meren nem használhatta az íját, mert a lányt tartotta, és az állat már-már utolérte ıket. Mielıtt Taita rájött volna, mire készül, Fenna irányba fordította Forgószelet, és a segítségére sietett. - Gyere vissza! Vigyázz! - kiáltott utána, de hiába. A mellébe szőrıdött nyilakkal és a sebeibıl fröcskölı vérrel nem törıdve, a majom felugrott a heréit farára. A száját kitátva fejét elırelökte, hogy hosszú, sárga fogait Meren nyakába mélyessze. Meren a lányt a balkarjába szorítva megfordult, és jobb kezével az íja végét a majom tátott szájába lökte és a fejét hátrafelé tolta. A majom állkapcsába szorította a fát, és szilánkokat rágott ki belıle. - Vigyázz! - kiáltotta Taita újra, mikor Fenna Meren mellé lovagolt felajzott íjával. - Nehogy meglıdd Merent! - A lányon nem látszott, hogy meghallotta volna, és amint a megfelelı szögbe ért, kilıtte a nyilat kevesebb mint két karnyújtásnyi távolságból. A nyíl oldalt fúródott a majom nyakába, átvágta mindkét nyaki ütıeret, és a fele kijött a másik oldalán. Tökéletes találat volt. A majom eleresztette Meren íját, és lezuhant a ló faráról. Az avarba gurult, ott feküdt dühösen böm-bölve és két kézzel rángatva a nyilat. Imbali odaszökkent, magasra emelte a baltáját és lesújtott, úgy hasította szét a vastag koponyacsontot, mintha tojáshéj volna. Nakonto otthagyta a teherhordó lovakat, azok szétszaladtak, és odafutott Hiltóhoz, aki még mindig a lándzsájával a földhöz szegezve tartotta a másik majmot. Rövid szúrófegyverét kétszer a torkába döfte, és az állat egy utolsót ordított, mielıtt elszállt belıle az élet. Fenna lépést tartott Meren heréitjével, de most lelassítottak. Meren gyöngéden a melléhez szorította a lányt, aki arcát Meren nyakába temette és keservesen zokogott. Meren a hátát veregette és megnyugtató szavakat dünnyögött neki. - Már vége, szépségem. Már nem kell sírnod, kedves. Most már biztonságban vagy. 384 Majd én vigyázok rád. - Próbálkozását, hogy törıdését és együttérzését kifejezésre juttassa, némileg csorbította önelégült vigyora.

Fenna az egyik oldalára kanyarodott, míg Taita a másikra. - Ifjú hölgy, nem tudom, melyik jelent nagyobb veszélyt számodra, a vad majom, vagy a férfi, aki megmentett tıle - jegyezte meg. A lány abbahagyta a zokogást és felnézett, de a karját nem vette le Meren nyakáról, s Meren sem próbálta lerázni. Az orra folyt és szemébıl patakzottak a könnyek. Valamennyien érdeklıdéssel tanulmányozták. A könnyek dacára a lány egy szépség, állapította meg Taita. Aztán jóságos hangon kérdezte a lányt: - Mit kerestél egyedül az erdıben, mikor azok a bestiák rád támadtak? - Megszöktem, és a trogok utánam jöttek. - A lány csuklott. - Trogok? - kérdezte Meren. A lány sötét szemét Merenre fordította. - így hívják ıket. Iszonyatos teremtmények. Valamennyien rettegünk tılük. - A válaszod kérdések özönét fakasztotta, de egyelıre találjunk választ az elsıre. Hová igyekeztél? - szólt közbe Taita. A lány eltépte tekintetét Merenrıl, és Taitára nézett. - Téged akartalak megtalálni, Mágus. A segítségedre van szükségem, egyedül te menthetsz meg engem. - Ez kérdések újabb özönét veti fel. Kezdhetjük egy egyszerővel? Mi a neved, gyermek? Sidudunak hívnak - felelte a lány, és hevesen megborzongott. Te fázol, Sidudu - mondta Taita. - Nincs több kérdés, amíg haza nem érünk veled. - Komoly ábrázat- tal fordult Merenhez: - Nem okoz a hölgy kényelmetlenséget neked? Gondolod, hogy el tudod vinni a faluig, vagy leteszed, hogy gyalog menjen? Elviselek minden szenvedést, amit okozhat nekem - válaszolta Meren ugyanolyan komoly képpel. Akkor azt hiszem, itt nincs több dolgunk. Induljunk haza. 385 Sötét volt, mikor a faluba értek. A házak is többnyire sötétek voltak, és úgy látszott, senki nem figyel érkezésükre. Mire leszálltak a lovakról az istállóudvarban, Sidudu állapotában figyelemreméltó javulás következett be. Meren azonban nem vállalt kockázatot, és a karjában vitte be a házba. Mialatt Fenna és Imbali meggyújtották a lámpásokat és megmelegítettek egy fazék vadragut a tőzhelyen, Taita megyizsgálta Sidudu sérüléseit. Csak horzsolásokat, karcolásokat és a bırébe ágyazódott tüskéket talált. Kiszedte az utolsó tüskét formás lábikrájából, gyógykenıcsöt dörgölt a sebbe, aztán hátradılt és tanulmányozta a lányt. Félelem és győlölet örvényét látta. Zavarodott, boldogtalan gyermek volt, de szenvedés

forgataga alatt aurája romlatlan és tiszta volt. Alapjában véve kedves, ártatlan gyermek, aki túl korán került szembe a világ gonosz oldalával. - Gyere, gyermekem. Elıbb enned, innod és aludnod kell, mielıtt tovább beszélgetünk. - A lány megette a ragut és a kenyeret, amit Fenna hozott neki, s mikor az utolsó falat kenyérrel kitörölte a tálat és bekapta, Taita emlékeztette: - Azt mondtad, hogy engem kerestél. - Igen, Mágus - suttogta. Miért? Beszélhetnénk magunkban, ahol senki más nem hall minket? - kérdezte félénken, és önkéntelenül Merenre pillantott. Természetesen. Majd bemegyünk a hálókamrámba. - Taita felvette az egyik olajlámpást. - Gyere utánam. - A kis szobába vezette, amit Fennával osztott meg. Leült az ágyára, s mutatta, hogy Sidudu foglaljon helyet Fenna gyékényén. Sidudu maga alá húzta a lábait, és illemtudóan elrendezte szakadt ruháját. - Nos, hadd halljam - biztatta Taita. - Jarriban mindenki azt beszéli, hogy híres orvos vagy, nagy tudósa mindenféle füveknek és fızeteknek. - Nem tudom, ki az a mindenki, de valóban orvos vagyok. - Azt akarom, hogy adj valamit, ami kiveti a gyereket a méhembıl. 386 Taita megdöbbent. Ilyesmire nem számított. Beletelt egy kis idıbe, mire eldöntötte, hogyan válaszoljon. Végül szelíden megkérdezte: - Hány éves vagy, Sidudu? - Tizenhat vagyok. Mágus. - Fiatalabbnak gondoltalak, de ez nem fontos. Ki a gyermek apja? Szereted? A válasz keserő volt és indulatos. - Nem szeretem. Győlölöm, és azt kívánom, bárcsak meghalna. Taita figyelmesen nézte, amíg megfogalmazta következı kérdését: - Ha ennyire győlölöd, miért aludtál vele? - Nem én akartam, Mágus. Nem volt választásom. Kegyetlen, rideg férfi. Ver, és amikor részeg, olyan durván bánik velem, hogy szétrepeszt és vérzek. - Miért nem hagyod el? Már nemegyszer próbáltam, de mindig utánam küldi a trogokat, hogy vigyenek vissza. És aztán újra megver. Azt reméltem, hogy addig ütlegel, amíg elvetélem a kölyköt, amit belém rakott, de arra vigyáz, hogy a hasamat ne üsse.

Ki ez a férfi? Mi a neve? Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? - Habozott, aztán kibökte: Annak a jó embernek sem, aki megmentette az életemet és behozott az erdıbıl? Nem akarom, hogy megvessen. Merennek? Természetesen nem mondom el neki. De nem kell aggódnod. Senki nem fog megvetni. Derék és bátor lány vagy. A férfi neve Onka. Onka kapitány. Azt hiszem, ismered. Beszélt rólad. - Megragadta Taita kezét. - Kérlek, segíts rajtam! - Kétségbeesetten rázta Taita kezét. - Kérlek, Mágus! Könyörgök, segíts! Ha nem szabadulok meg a gyerektıl, meg fognak ölni. Nem akarok meghalni Onka fattya miatt. Taitának kezdett összeállni a kép. Ha Sidudu Onka szeretıje, akkor ı az, akirıl Tinát ezredes beszélt, aki valamit tett Onka italába, hogy eltávolítsa az útból, hogy Tinát kísérhesse le Taitát a hegyrıl. Közéjük tartozik, tehát meg kell védeni. - Elıször meg kell vizsgáljalak, de megteszek minden tılem telhetıt. Nem bánod, ha idehívom Fennát, a gyámleányomat? 387 - Azt a csinos szıke lányt, aki lelıtte a trogot Me- ren háta mögül? Máris kedvelem. Hívd csak ide. Fenna azonnal jött. Amint Taita elmagyarázta, mi lesz a feladata, leült Sidudu mellé, és megfogta a kezét. - A mágus a legjobb orvos a világon mondta, - nem kell félned. - Feküdj hanyatt, és emeld fel a ruhádat - utasította Taita, s mikor a lány engedelmeskedett, gyorsan, de alaposan dolgozott. - Ezek a véraláfutások az Onkától kapott verések nyomai? - kérdezte. - Igen, Mágus. Én megölöm neked - ajánlotta Fenna. - Eddig se kedveltem Onkát, de most már győlölöm. Én magam ölöm meg, mikor itt az idı - Sidudu megszorította Fenna kezét, - de köszönöm, Fenna. Remélem, barátok leszünk. Már azok vagyunk - mondta Fenna. Taita befejezte a vizsgálatot. Már érzékelte a magzat halvány auráját, amit átszıtt az apa fekete gonoszsága. Sidudu felült, és lesimította a ruháját. - Ugye, ott a gyerek, Mágus? - A mosoly lehervadt ajkáról, és megint elszomorodott. - A körülményeket tekintve sajnálom, hogy azt kell mondanom, igen. - Elmulasztottam az utolsó két holdamat.

Az egyetlen jó dolog ebben az ügyben, hogy az állapotod még nem elırehaladott. Ilyen korai szakaszban nem lesz nehéz elhajtani a magzatot. - Felállt és az orvosi táskájához lépett. - Adok neked egy fızetet. Nagyon erıs, meghánytat és meghajtja a beleidet, de egyúttal attól a másik dologtól is megszabadít. - Egy üvegcsébıl egy adag zöld port mért egy csészébe és forró vizet öntött rá. - Ezt idd meg, amint kihől, és próbáld meg lenn tartani - mondta neki. Mellette maradtak, amíg kortyonként lekényszerítet-te az italt a torkán, fulladozva a keserő íztıl. Mikor kiitta, egy darabig lihegett és görcsösen zihált. Végül elcsendesedett. - Most már jobban vagyok - suttogta rekedten. - Ma éjjel itt kell aludnod velünk - jelentette ki Fenna határozottan. Szükséged lehet segítségre. 388 Sidudu nyögése az éjszaka legsötétebb órájában ébresztette fel ıket. Fenna felugrott, és meggyújtotta az olajlámpást. Aztán felsegítette Sidudut és a görcsöktıl kétrét görnyedt lányt a szomszédos fülkébe vezette az éjjeliedényhez. Épphogy elérték, mikor Sidudu ürített, fröcskölı, folyékony rohammal. Fájdalmas görcsei egyre erısödtek, ahogy múltak az órák és erılködve görnyedt az edény fölött. Fenna mellette maradt, masszírozta a hasát, mikor a görcsök a tetıponton voltak, letörölgette a verejtéket az arcáról és a mellérıl minden roham után. A hold éppen eltőnt, mikor Sidudut minden addiginál erısebb görcs rántotta össze. A roham tetıfokán felkiáltott: - Ó, ízisz anyánk, segíts rajtam! Bocsásd meg, amit tettem! - Kimerültén lehanyatlott, a magzat szánalmas, véres, kocsonyás kupac volt az edény fenekén. Fenna tiszta vízzel és egy vászonkendıvel lemosta és letörölgette Sidudu testét. Aztán felsegítette, és visszatámogatta a gyékényágyra. Taita kivette a magzatot az edénybıl, gondosan megmosta, aztán tiszta vászon fejkendıbe csomagolta. Még nem fejlıdött ki eléggé, hogy meg tudta volna állapítani, fiú vagy lány lett volna. Kivitte az istállóudvarba, segítségül hívta Merent, és felemeltek egy kılapot az udvar sarkában. Gödröt vájtak a földbe, aztán Taita belehelyezte a csomagot. Mikor Meren visszatette a kılapot, Taita halkan mondta: - Izisz anyánk, fogadd ezt a lelket oltalmadba. Fájdalomban és győlöletben fogant. Szégyenben és szenvedésben pusztult el. Nem erre az életre volt szánva. Szentséges Anya, könyörgünk, bánj kegyesebben szegénynyel a következı életében.

Mikor visszatért a szobába, Fenna kérdı pillantást vetett rá. - Nincs többé - mondta Taita. - A vérzés hamarosan eláll, és Sidudunak néhány nap múlva semmi baja nem lesz. Semmitıl nem kell tartania. - Kivéve azt a szörnyő embert, aki veri - emlékeztette Fenna. - Valóban. De azzal nincs egyedül. Mindnyájunknak félnünk kell Onka kapitánytól. - Letérdelt a gyékény mellé, és tanulmányozta Sidudu megviselt arcát. 389 Mélyen aludt. - Maradj mellette Fenna, és hagyd aludni. Nekem dolgom van. Kiment és megkereste Nakontót és Imbalit. - Menjetek vissza oda, ahol megöltük a majmokat. Rejtsétek el a hullákat az erdıben, aztán keressétek meg a teherhordó lovakat és szabaduljatok meg a disznóktól. Szedjétek össze a nyilakat és tüntessétek el minden nyomát annak, hogy ott jártunk. Gyertek vissza, amint végeztetek. - Aztán Merennel és Hiltóval beszélt. Tinát ezredes azt mondta, hogy az elöljáró, Bilto, itt Mu-tangiban az ı embere, és elviszi az üzenetemet neki. Keressétek fel Biltót titokban, és mondjátok meg neki, tudassa Tinattal, hogy a lány, Sidudu nálunk van... Ekkor a ház elıtt elvágtató lovak patazaját hallották. Hangos parancsoló kiáltások verték fel a falu csendjét, aztán ütések hangja, nık jajveszékelése, gyermekek sírása hallatszott. - Elkéstünk, attól tartok - mondta Taita. - A katonák már itt vannak. Biztos vagyok benne, hogy Si- dudut keresik. - El kell rejtenünk - ugrott talpra Meren. Ekkor szöges szandálokat hallottak az istállóudvar kılapjain, aztán dörömbölést az ajtón. Meren félig kivonta kardját. A Legfelsıbb Tanács nevében, nyissátok ki! - hangzott fel Onka dühös hangja. Tedd el a kardodat - mondta Taita Merennek csendesen. - Nyiss ajtót és ereszd be ıket. De mi lesz Siduduval? - nézett Meren a szoba ajtaja felé zaklatott arckifejezéssel. Fennára kell hagyatkoznunk - felelte Taita. - Nyiss ajtót, mielıtt Onka komolyan gyanakodni kezd. - Meren az ajtóhoz lépett és elhúzta a reteszt. Onka berontott. Ah, Onka kapitány! - üdvözölte Taita. - Minek köszönhetjük a szerencsét, hogy megörvendeztetsz váratlan látogatásoddal? Onka látható erıfeszítéssel erıt vett indulatán. -Megértésedet kérem,

Mágus, de egy eltőnt lányt keresünk. Háborodott és kárt tehet valakiben.. - Milyen idıs és hogy néz ki? 390 - Fiatal és csinos. Láttad? - Sajnálom, de nem. - Taita kérdıen nézett Me- renre. - Te láttál valakit, ezredes, aki megfelel a személyleírásnak? Nem. - Meren nem volt valami jó hazudozó, és Onka gyanakodva bámult az arcába. - Megvárhattad volna a reggelt, mielıtt a Mágust és a háztartását háborgatod - méltatlankodott Meren. Még egyszer elnézést kérek - mondta Onka, és meg sem kísérelte, hogy ıszinte benyomást keltsen, - de a dolog sürgıs és nem várhat reggelig. Átkutathatom a házat? Látom, hogy úgyis megteszed, bármit is mondok - mosolygott Taita. - De tedd gyorsan, aztán hagyj minket békében. Onka nagy léptekkel a belsı szoba ajtajához sietett, kinyitotta és belépett. Taita utána ment, és megállt az ajtónyílásban. Onka a szoba közepén elhelyezett gyékényágyakhoz és szırmetakarókhoz lépett, és kardja hegyével felforgatta ıket, de nem talált senkit alattuk. Dühösen körbenézett a szobában, aztán gyorsan a mellékhelyiségbe ment és belelesett az éjjeliedénybe. Elfintorodott, aztán visszament a hálókamrába, és újra körülnézett, alaposabban, mint korábban. Meren lépett az ajtóba, Taita mögé. - Üres! - kiáltott fel. - Meglepıdtél? - Onka nyomban feléje fordult. - Egyáltalán nem - kapott észbe Meren, - csupán megerısítettem, amit a mágus már közölt veled. Onka rámeredt, aztán figyelmét Taitára fordította. - Tudod, hogy csak a kötelességemet teljesítem, Mágus. Parancsom van, hogy vigyelek a fellegvárba, ahol az oligarchák fogadnak majd. Kérlek, készülj, mert nyomban indulunk, amint átkutattam a ház többi részét. - Rendben van. Ez az éjszakai óra ugyan nem alkalmas, de meghajlok a Legfelsıbb Tanács parancsa elıtt. Onka félretolta Merent, aki utána ment. Amint távoztak, Taita felnyitotta belsı szemét, és nyomban két pislákoló aurát észlelt a hálókamra tulsó 391

sarkában. Ahogy rájuk összpontosította figyelmét, megjelent Fenna és Sidudu alakja. Fenna bal karját védelmezıén Sidudu köré fonta, a másik kezével magasba tatotta Taita Amulettjét. Auráját halvány csillogássá csökkentette, Sidudué vadul táncolt a rettegéstıl, de ennek ellenére Fennának sikerült maguk köré varázsolni a rejtızködés fátylát. Taita Fenna szemébe nézett és asztrálimpulzust küldött neki: - Jól csináltad. Maradjatok így, ahogy vagytok. Ha már biztonságos, ideküldöm Merent. Elvisz majd egy ennél jobb helyre. Fenna szeme tágra nyílt, amíg fogadta az üzenetet, és most összeszőkült, mikor válaszolt: - Azt teszem, amit mondasz. Hallottam, mikor Onka mondta, hogy hívatott a Tanács. Virrasztani fogok, amíg távol leszel. Taita még nem eresztette el a tekintetét. Minden erejét beleadta, hogy elrejtse elıle a biztonsága miatt érzett aggodalmát, helyette szeretetét és oltalmát sugározza. A lány bizalommal mosolygott, és aurája szokásos szépségében ragyogott fel. A jobb kezében tartott amulettel az áldás kör alakú jelét rajzolta a levegıbe. - Maradjatok rejtve - ismételte meg Taita, aztán elhagyta a szobát. Meren egyedül várakozott a nappaliban, de Taita hallotta Onka embereinek dúlását a ház hátsó részében. - Figyelj jól, Meren - mondta Taita halkan, közel lépve hozzá. - Fenna és Sidudu még a szobámban vannak. -Meren szóra nyitotta a száját, de Taita a kezét felemelve csendre intette. - Fenna a rejtızködés fátylát varázsolta maguk köré. Bemehetsz hozzájuk, ha már elindultam a fellegvárba Onkával, hogy eleget tegyek az oligarchák hívásának. Biltóval küldj üzenetet Tinatnak. Mondja meg neki, milyen veszélyessé vált a lányok helyzete, keressen nekik biztonságosabb rejtekhelyet a távollétem idejére, ami hosszúra nyúlhat. Úgy vélem, az oligarchák azonnal vissza akarnak küldeni Fellegkertbe. - Meren arcára kiült az aggodalom. - Csak szorongató szükség esetén lépek Fennával asztrálkapcsolatba, vagy akkor, ha a célunk teljesül. Közben te és Tinát folytassátok Jarriból való menekülésünk elıkészületeit. Érted? - Igenis, Mágus. 392 - Van még valami, jó Meren. Minden esély megvan rá, hogy vereséget szenvedek Éosszal szemben. Könnyen lehet, hogy engem is elpusztít, mint a többieket, kiket bővkörébe vont. Ha ez lesz a sorsom, figyelmeztetni fogom Fennát, mielıtt megtörténik. Ne próbálj megmenteni, hanem fogd

Fennát meg a többieket, és meneküljetek Jarriból. Találj vissza Karnakba, és figyelmeztesd a fáraót, mi történt. - Igenis, Mágus. Az életed árán is oltalmazd meg Fennát. Ne hagyd, hogy Éosz élve a karmai közé kaparintsa. Tudod, mire gondolok. Tudom, Mágus. Imádkozni fogok Hóruszhoz és az összes istenekhez, hogy ne legyen rá szükség, de a végsıkig védelmezni fogom Fennát és Sidudut. Taita elmosolyodott. - Igen, öreg és hőséges barátom. Sidudu lehet az, kire oly régen vársz. - Merykara hercegnıre emlékeztet, amilyen akkor volt, mikor beleszerettem - mondta egyszerően Meren. - Megérdemelsz minden örömet, amit Sidudu adhat neked, és többet is - suttogta Taita. - De csitt. Itt jön Onka. Onka beviharzott a szobába. Nem leplezte haragját. - Megtaláltad a lányt? - érdeklıdött Taita. - Tudod, hogy nem. - Onka a hálókamra ajtajához lépett, és gyanakodva, haragosan bámulta az üres szobát. Aztán dühösen megrázta a fejét, és Taita mellé lépett. - Azonnal indulnunk kell a fellegvárba. - Szükségem lesz meleg ruhára, ha az oligarchák a Fellegkertbe küldenek. - Majd gondoskodunk róla - mondta Onka. - Gyere. Taita búcsúzásul megszorította Meren felsıkarját. Légy szilárd az elszántságban és állhatatos a bátorságban - mondta halkan, aztán követte Onkát az istállóudvarba. Onka egyik embere felnyergeit pej kancát vezetett elébe. Taita megtorpant. - Hol van az én kancám, Szélfüst? - kérdezte. - A lovászok szerint lesántult, nem lovagolható - felelte Onka. - Látnom kell, mielıtt elindulunk. 393 -Az nem lehetséges. Az a parancsom, hogy haladéktalanul kísérjelek a fellegvárba. Taita egy darabig még vitatkozott, de hasztalan. Kétségbeesetten pillantott Merenre. - Gondom lesz Szélfüstre, Mágus, ne nyugtalankodj. Taita felszállt az idegen lóra, és kilovagoltak a kapun.

Késı délelıtt értek az oligarchák palotájába. Taitát újra a várószobába kísérték. Egy tál meleg vízben felfrissítette magát, míg az egyik palotaszolga tiszta vászontörülközıt tartott oda neki. Ugyanez a szolga főszeres csirkét meg egy kupa bort szolgált fel ebédre. Aztán a törvényszolga jött, hogy a Legfelsıbb Tanács fogadótermébe kísérje. A legnagyobb tisztelettel egy gyapjúszınyegre ültette az emelvénnyel szemben. Taita körülnézett maga körül, aztán figyelmét a bırfüggöny-re összpontosította. Nem észlelt Éoszra utaló jelet. Elengedte magát és pihent, mert hosszú várakozásra számított. Rövid idı múlva azonban bevonultak a testırök és elfoglalták helyüket az emelvény körül. A törvényszolga bejelentette az oligarchák érkezését: Tiszteletet kérek a Legfelsıbb Tanács nemes urainak. Taita mélyen meghajolt, de a szempillái alól figyelte az oligarchákat, ahogy a függöny mögül bevonultak a terembe. Megint Aqer úr jött elıl. Taita meglepıdött, hogy csak ketten vannak, Caithor úr hiányzott. Helyet foglaltak a zsámolyukon, a harmadik üres maradt. Aqer mosolygott. - Légy üdvözölve. Kérlek, helyezd magad kényelembe, Mágus, hiszen egyenrangúak között vagy. Taita ezen is meglepıdött, de próbálta nem mutatni. Kiegyenesedett és nekitámaszkodott a párnáknak. -Kegyes vagy, Aqer úr - mondta. Aqer újra elmosolyodott, aztán a törvényszolgához és a palotaırség parancsnokához intézte szavait: - Ma394 gunkban kívánunk maradni. Kérem, távozzatok, és addig ne gyertek vissza, amíg nem szólítalak. Ügyeljetek rá, hogy ne hallgatózzanak idegenek az ajtó elıtt. A testırök a padlóhoz verték a lándzsájuk végét, aztán sorban kivonultak. A törvényszolga mélyen meghajolva és hátrafelé lépkedve követte ıket. Mikor a nagy szárnyas ajtó becsukódott mögöttük, Aqer újra megszólalt: - Legutóbbi találkozásunkkor nem mutattam be neked a nemes Ek-Tang urat. - Taita és a tanácsos ültükben fejet hajtottak egymás elıtt. Ek-Tang meghatározhatatlan korú, alacsony, potro-hos férfiú volt, ázsiai vonásokkal, szénfekete szemében kiismerhetetlen tekintettel.

Aqer úr folytatta: - Roppant biztató jelentéseket kaptunk a fellegkerti orvosoktól. Úgy értesültünk, hogy a Cambyses ezredes szemén végrehajtott mőtét teljes sikerrel járt. - Ámulatba ejtı teljesítmény volt - helyeselt Taita. - Teljes mértékben visszanyerte a látását. Ráadásul a szerv egészen természetes a megjelenésében, semmiben nem különbözik a párjától. - A mi orvosaink a legkülönbek a földtekén, de a legnagyobb teljesítményük még hátravan - mondta Aqer. Taita érdeklıdve meghajtotta a fejét, de csendben maradt. - Erre majd késıbb visszatérünk - mondta Aqer titokzatos képpel, ami nyilván arra szolgált, hogy felkeltse Taita kíváncsiságát. Aztán váratlanul más tárgyra tért. - Észrevetted, hogy Caithor úr nincs itt - mondta. - Valóban, uram, meglepett távolléte. Öreg ember volt már, ki megtört az évek súlya alatt. Tíz nappal ezelıtt álmában érte a halál. Szép halála volt, békés és szenvedéstıl mentes. Bár mindannyian ily szerencsések volnánk - mondta Taita, - veletek együtt gyászolom távozását. Köszönet az együttérzésedért, de a helyzet az, hogy most egy hely betöltetlen a Legfelsıbb Tanácsban. Hosszasan tanácskoztunk, és buzgón fohászkodtunk útmutatásért az egyetlen igaz istennıhöz, kinek nevét te is hamarosan megismered. 395 Taita meghajlással mondott köszönetet ezért a kegyért. Aqer folytatta: - Arra az elhatározásra jutottunk, hogy van valaki, aki messzemenıen alkalmas arra, hogy betöltse Caithor úr helyét a Tanácsban. Ez a valaki te vagy, Gallalai Taita. Taita ismét meghajolt, de ezúttal tényleg megnémult a meglepetéstıl. Aqer barátságosan folytatta: - A Legfelsıbb Tanács elrendelte, hogy nemesi rangra emelkedj és megkapd a Taita úr címet. - Taita ismét meghajolt. - Van azonban egy akadálya a megválasztásodnak. Hagyományaink megkövetelik, hogy a Tanács tagjai épek és egészségesek legyenek. Te, Taita, bár nem a saját hibádból, súlyosan károsodtál, ami kizár ebbıl a tisztségbıl. Ám nem szükséges, hogy ez így is maradjon. A pártfogoltadat, Cam-byses ezredest elküldtük gyógykezelésre a Fellegkertbe, jóllehet nem a saját érdeme okán. Ezek a rendkívüli eljárások általában társadalmunk legérdemesebb tagjai számára vannak fenntartva. Megbecsülni is nehéz, milyen sokba kerülnek a kezelések. Errıl majd többet is megtudsz a késıbbiekben. Alacsony vagy közepes rangfokozatú

tisztek általában nem érdemlik ki ezt a megtiszteltetést. Cambysest azért választottuk ki, mert meg akartunk gyızni a létezı lehetıségekrıl. E szemléltetés nélkül minden bizonnyal szkeptikus lettél volna, és elutasítod az ajánlatunkat. - Amit mondasz, vitathatatlanul igaz. Mindenesetre örülök, hogy Meren Cambysest kiválasztottátok. -Ahogy mi is - mondta Aqer cseppet sem meggyızıen. - Ez már nem lényeges. Az viszont igen, hogy nemesemberként és a Legfelsıbb Tanács választott tagjaként elsıbbségi jogot élvezel a beavatkozásra. A Fellegkert orvosai már értesültek az érkezésedrıl. Elıkészületeik kellıképpen elırehaladottak a fogadásodra, ami magyarázatul szolgál a késedelemre a tájékoztatásodban. Az ilyen felkészülés idıbe telik, de a szemzı anyag most már rendelkezésre áll. Az orvosok csak az érkezésedre várnak. Kész vagy elfogadni a lehetıséget, amit kínálunk neked? 396 Taita lehunyta szemét és ujjait a szemhéjára nyomta, miközben töprengett. Egész vállalkozásunk ezen múlik, emlékeztette magát. Nincs más módja, hogy Éosz hatósugarán belül kerüljek. A bábuk állása a táblán azonban a boszorkánynak kedvez. Esélyem a sikerre vékonyabb, mint egy selyemszál. A kimenetelt nem lehet elıre látni, kockáztatni kell. Az egyetlen bizonyosság, hogy minden át van itatva a boszorkány mérgével, tehát nemcsak gonosz lesz, hanem meghaladja a veszedelmest. A szemét masszírozta, mialatt a lelkiismeretével birkózott. Egy alantasabb indítékot próbálok igazolni? Ha megteszem, a fáraóért és Egyiptomért teszem, vagy Taitáért, a férfiért és önzı vágyaiért? - kérdezte magát, kegyetlen önértékeléssel. Aztán ugyanolyan kegyetlen ıszinteséggel felelt magának: Mindkettıért. Az Igazságért a Hazugság ellenében, de magamért és Fennáért is. Vágyom rá, hogy megtudjam, milyen teljes férfinak lenni. Vágyom az erıre, mely lehetıvé teszi, hogy lelkemet emésztı szenvedéllyel szeressem. Leengedte a kezét, és kinyitotta a szemét. - Kész vagyok. - Bölcs dolog volt tıled ily alaposan megfontolni a válaszodat, de elégedett vagyok a döntéseddel. Nagyra becsült vendégünk leszel ma éjszakára a palotában. Reggel útnak indulsz a hegyre és egy új életbe.

Dühöngı viharban indultak útnak másnap reggel. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtak az ösvényen, a hımérséklet könyörtelenül zuhant. Bırköpönyegébe burkolózva Taita követte Onka lovának homályos alakját, ami szinte láthatatlan volt a szél kavarta hóesésben és a csillogó jégkristály-felhıkben. Az utazás sokkal hosszabbnak tőnt, mint korábban, de végre feltőnt a barlang bejárata a hóförgeteg mögött. Még az alagutat ırzı trogok is lekuporodtak a szél elıl, és csak pislogtak Taitára, mikor elhaladt mellettük, szempilláikra ráfagyott a hó. Megkönnyebbült sóhajjal ment be a hófúvásból Onka után az alagútba. 397 Végre kiléptek a nyirkos sötétségbıl és a pislákoló fáklyafénybıl a meleg napsütésbe. Ellovagoltak az alagút kapujában álló trogok mellett és eléjük tárult a Fellegkert tündöklı szépsége. Taita érezte, hogy jókedvre derül, mint mindig az elvarázsolt kráterban. Elindultak a már ismerıs ösvényen az erdın keresztül, és a túlsó oldalán kibukkantak a gızölgı azúrkék tó partjára. A krokodilok a homokon napoztak. Taita elıször látta ıket kinn a vízbıl, és megdöbbent: még nagyobbak voltak, mint gondolta. A lovak közeledtére a krokodilok görbe lábaikra emelkedtek, elcammogtak a víz széléig, ahol könnyedén a vízbe csúsztak és eltőntek a felszín alatt. Mikor belovagoltak az istállóudvarba, szolgák és lovászok köszöntötték ıket. A lovászok elvezették a lovakat, a háznagy a szállásra vezette, ahol Merennel laktak. Most is tiszta ruha várta, fahasábok égtek a tőzhelyen, és nagy korsókban forró víz volt odakészítve. - Remélem, mindent kényelmesnek és a kedved szerint valónak találsz majd, nagybecső Mágus. Természetesen, ha bármire szükséged van, csak csengetned kell - mutatta a háznagy a csengıt, ami az ajtó mellett lógott. - Hanna doktor arra kér, hogy vacsorázz vele a lakásán ma este. - A gondnok kihátrált a szobából, minden második lépésnél hajbókolva. Napnyugtakor visszajövök és elkísérlek hozzá. Taita megfürdött, aztán lefeküdt pihenni, de nem tudott elaludni. Ismét tele volt nyugtalan izgalommal és ismeretlen tárgyú várakozással. Mint korábban, most is tudta, hogy az érzés nem belıle, hanem külsı forrásból származik. Próbált megnyugodni, de nem sok sikerrel. Mikor a háznagy visszajött, már felöltözve várta. Hanna doktor az ajtóhoz jött üdvözölni az otthonában, mintha régi barátok volnának. Már értesült, hogy nemesi rangra emelkedett, és Taita úrként köszöntötte. Egyik elsı kérdésével Meren felıl érdeklıdött, és

örömmel hallotta, hogy továbbra is kitőnıen javul az állapota. Három másik vacsoravendége volt, az egyik Gibba, aki Hannához hasonlóan roppant barátságosan üdvözölte. A két másikkal még nem találkozott. 398 - Hadd mutassam be Assern doktort - mondta Hanna. - Kiváló tagja a Céhünknek. A szakterülete a különbözı növényi anyagok sebészetben és belgyógyászatban történı alkalmazása. Assem kistermető, energikus férfi volt, arcvonásai elevenséget és intelligenciát sugároztak. Taita látta az aurájából, hogy hatalmas tudású Hosszú Élető, de nem beavatott. - Szeretném bemutatni Rei doktort is. İ a sérült vagy elszakadt idegek és inak összeillesztésének mestere. Minden más sebésznél többet tud az emberi test csont- szerkezetérıl, különösen a koponyáról és a fogakról, a hátcsigolyákról, valamint a kéz- és lábcsontokról. Assem és Rei doktor fog segédkezni a mőtétednél. Reinek markáns, szinte férfias arca volt, és nagy, erıs kezei. Taita látta, hogy eszes, célratörı és a hivatásán kívül más nem érdekli. Az asztal mellett kedélyes és magával ragadó társalgás folyt. Taita élvezetet talált felsıbbrendő intelligenciájuk összjátékában. Bár a szolga gondoskodott róla, hogy a kupák tele legyenek, valamennyien mértékletesek voltak, és csak aprókat kortyolgattak a borukból. Egy ponton a beszélgetés foglalkozásuk erkölcsi elveire terelıdött. Rei, aki egy távol-keleti királyságból származott, elmondta, hogy a császár átadta orvosainak a háborúban ejtett foglyokat, hogy élve felboncolják ıket és kísérletezzenek velük. A társaság egyetértett abban, hogy a császár kétségtelenül széles látókörő és roppant értelmes ember volt. - Az emberi lények túlnyomó többsége csak egy fokkal jobb a háziállatoknál - tette hozzá Hanna. - Egy jó uralkodó mindent elkövet, hogy biztosítsa számukra a létszükségleteket és az élet örömeit a rendelkezésére álló eszközöktıl függıen, de nem szabad elhitetnie magával, hogy az egyén élete szent és sérthetetlen, amit minden áron meg kell védeni. Ahogy egy tábornok nem habozhat, hogy embereit a biztos halálba küldje, ha meg akarja nyerni a csatát, egy uralkodónak is készen kell állnia, hogy az állam érdekei szerint osszon életet vagy halált, nem pedig az úgy nevezett emberiesség mesterséges mércéje szerint. 399 -Teljesen egyetértek, de én még tovább mennék - mondta Rei. - Az

egyén értékét kell figyelembe venni a döntésnél. Egy rabszolga vagy egy durva katona nem állítható szembe egy bölccsel vagy tudóssal, kiknek tudása talán évszázadok alatt halmozódott fel. A rabszol-ga, a katona és az ostoba arra született, hogy meghaljon. Ha jó okkal teheti, annál jobb. De a bölcset és a tudóst, kik összehasonlíthatatlanul értékesebbek a társadalom számára, meg kell ırizni. - Egyetértek veled, Rei doktor. A tudás a legnagyobb kincsünk, sokkal értékesebb, mint a föld minden aranya és ezüstje - mondta Assem. - Az intelligenciánk, a gondolkodásra és emlékezésre való képességünk emel az állatok fölé, sıt az alsóbbrendő emberek tömegei fölé, akikbıl hiányoznak ezek a tulajdonságok. Te mit gondolsz errıl, Taita úr? - Nincs egyértelmő, sem nyilvánvaló megoldás - válaszolt Taita óvatosan. - Vég nélkül vitathatnánk a kérdést. De úgy vélem, ami a közjót szolgálja, meg kell ırizni, még ha hidegvérő áldozattal is jár. Voltam parancsnok csatában. Tudom, milyen keserves döntés halálba küldeni embereket. De nem haboztam kiadni a parancsot, mikor mindenki szabadsága vagy jóléte forgott kockán. - Azt mondta nekik, amit hallani akartak, nem azt, amiben valójában hitt. Figyelmesen hallgatták, aztán felengedtek, viselkedésük fesztelenebb és nyitottabb lett irányában. Mintha bemutatta volna az ajánlólevelét, ık pedig felemeltek volna egy sorompót, hogy beengedjék testvéri szövetségükbe. A finom étel és bor dacára, nem idıztek sokáig. Elsıként Gibba doktor állt fel az asztaltól. - Holnap korán kell kelnünk - emlékeztette ıket, mire mindenki felállt, köszönetet mondtak Hannának és távoztak. Mielıtt útjára engedte volna Taitát, Hanna azt mondta neki: —Azt akartam, hogy találkozz velük, mert ık fognak holnap asszisztálni nekem. A te sérülésed sokkal kiterjedtebb, mint a pártfogoltadé volt, és ami még fontosabb, állandósult az évek során. Sokkal több munkával jár majd a helyreállítása, szükség lesz további kezekre és hozzáértésre. Továbbá a mőtétet nem 400 végezhetjük el a szállásodon, ahogy azt Cambyses ezredes esetében tettük. A mőtétre abban a teremben kerül sor, ahol az elsı vizsgálatot végeztem. Holnap a többi orvossal együtt újra megvizsgálunk és * megbeszéljük a mőtéti tervet. Nyugodalmas éjszakát kívánok, Taita úr. A háznagy már várta Taitát, hogy visszakísérje a szállására, és Taita ment utána, nem nagyon figyelt az útvonalra a folyosók és udvarok bonyolult rendszerében. A beszélgetésen gondolkodott, amiben részt vett

aznap este, mikor zokogás hangja zökkentette ki merengésébıl. A közelbıl jött, és kétségkívül egy nı zokogott. Úgy hangzott, mintha a halálán volna. Mikor a háznagy észrevette, hogy Taita megállt, és már nem jön mögötte, visszafordult. - Ki az a nı, aki sír? - kérdezte Taita. - Ezek itt a házi rabszolgák cellái. Lehet, hogy egyiküket megbüntették valami mulasztásért. - A férfi közömbösen megvonta a vállát. - Kérlek, ne törıdj vele, Taita úr. Menjünk tovább. Taita látta, hogy nincs értelme erıltetni a dolgot, a férfi aurájából látszott, hogy hajthatatlan, és hogy egyszerően a felettesei utasításait követi. - Vezess tovább - egyezett bele Taita, de ettıl kezdve az emlékezetébe véste az útvonalat. Amint magamra hagy, visszajövök, és utánajárok a dolognak, gondolta. A síró nı iránti érdeklıdése azonban gyorsan halványodott, és mire a szállására ért, teljesen kitörlıdött az agyából. Lefeküdt az ágyára, s szinte nyomban könnyő, nyugodt álomba merült. A háznagy rögtön reggeli után érte jött. Hanna dolgozószobájába kísérte, ahol a négy orvos már várta. Nyomban munkához láttak. Furcsa érzés volt Taitának, hogy nem ı az, akinek a véleményét kérik, hanem úgy bánnak vele, mint egy darab érzéketlen hússal a hentes-pulton. 401 Az általános vizsgálattal kezdték, nem hanyagolva el az emésztése termékeit, a lehelete szagát, a bıre és talpai állapotát. Rei doktor kinyitotta a száját és megnézte a nyelvét, a fogínyét és a fogait. - Taita úr fogai nagyon kopottak, Hanna doktor, és a gyökerek csúnyán el vannak üszkösödve. Bizonyára fájdalmat okoznak neki. Nem így van, uram? Taita semmitmondó nyögéssel válaszolt. Rei folytatta: - Hamarosan komolyan veszélyeztetik az egészségét, és idıvel az életét is. Mielıbb el kell távolítani ıket, és az ínyt újra beültetni. Hanna azonnal beleegyezett. - Számítottam az ilyen eshetıségekre, és gondoskodtam róla, hogy több esszenciát takarítsanak be, mint amennyire az ágyék sérült területének újranövesztéséhez lesz szükség. Lesz elég, hogy az ínyhez használd. Végül elérkeztek a sérülés helyéhez. Ott nyüzsögtek az alsóteste fölött, tapogatták és nyomogatták a sebhelyet. Rei megmérte egy körzıvel, gyönyörően rajzolt apró hieroglifákkal jegyzeteket készített egy papirusz-

tekercsre. Munka közben szenvtelen részletességgel vitatták meg a csonkítás nyomát. - A hegszövetet teljes egészében el kell távolítani. Le kell jutnunk a nyers húshoz és a nyitott véredényekhez, hogy a szemzı magoknak szilárd talajuk legyen a növekedéshez - magyarázta Hanna, aztán Reihez fordult. Kinyomoznád a fı idegeket és megállapítanád a megmaradt életképességüket? Rei egy bronztő segítségével kereste meg az ideg-végzıdéseket. Kínszenvedés volt alávetni magát a kuta-szának. Taita gyorsan ellenırzés alá vonta az elméjét, hogy kiszőrje a fájdalmat. Rei észrevette, mit tesz, és szigorúan rászólt: - Csodálom a fájdalomelfojtási képességedet, Taita úr, nagyon jól jön majd a késıbbiekben. Mindazonáltal a vizsgálatom alatt át kell engedned a fájdalmat. Ha továbbra is blokkolod, képtelen leszek megállapítani, tested mely részét kell eltávolítani, mert elhalt, és mely része élı, amire építhetünk. Fekete festékkel vonalakat és jeleket rajzolt az alsótestére, hogy vezérelje Hanna szikéjét. Mire letette a tőt, Taita több száz apró fájdalmas tőszúrásból vérzett, 402 sápadt volt és beleizzadt a kínszenvedésbe, amit okoztak. Míg összeszedte magát, a négy orvos megvitatta, milyen következtetésekre jutottak. - Nagyon helyes, hogy a szokásosnál nagyobb meny- nyiségő szemzı anyag áll a rendelkezésünkre. A terület, melyet újjá kell teremtenünk, nagyobb, mint eredetileg számítottam. Figyelembe véve azt a mennyiséget is, ami az új fogakhoz kell, szükségünk lesz az egészre, amit betakarítottam - közölte Hanna. - Szerintem is. A nyitott terület nagy kiterjedéső lesz, és sokkal tovább fog tartani, míg begyógyul, mint bármely helyreállítás, amivel korábban próbálkoztunk. Milyen módszerrel biztosíthatjuk a vizelet és széklet távozását úgy, hogy ne fertızze meg a sebet? - kérdezte Gibba. - A végbélnyílást nem érinti a mőtét, az továbbra is szokásos módon fog mőködni. Viszont a húgycsıbe egy rézcsövet akarok bevezetni. Kezdetben ez fogja elvezetni a vizeletet, de amint a szemzés kezd stabilizálódni és befedni a nyitott sebet, el fogom távolítani, hogy ne akadályozza a szerv normális kifejlıdését.

Bár Taita maga volt a téma, sikerült objektív érdeklıdést tanúsítania a téma iránt, sıt még javaslatai voltak, amit a többiek örömmel fogadtak. Mikor az eljárás minden vonatkozását kimerítı részletességgel megvitatták, Assem még egy utolsó kérdést intézett hozzá: - Vannak fájdalomcsillapításra szolgáló fızeteim, de talán nem lesz rájuk szükség. Mialatt Rei doktor vizsgált, lenyőgözött a fájdalomszabályozási módszered. Képes leszel használni a mőtét alatt, vagy alkalmazzuk az én fızeteimet? - Biztos vagyok benne, hogy nagyon hatásosak. He jobb szeretném a fájdalmat magam szabályozni - mondta neki Taita. - A legnagyobb érdeklıdéssel fogom megfigyelni a módszeredet. Késı délután volt, mire Hanna berekesztette a megbeszélést, és Taitának megengedték, hogy a szállására térjen. Mielıtt távozott, Hanna azt mondta neki: -Assem doktor gondoskodott róla, hogy egy zöld üveg403 csét tegyenek az ágyad mellé. Idd meg a tartalmát egy tele kupa meleg vízben. Kitisztítja a hólyagot és a beleket a mőtétre. Kérlek, ne egyél és igyál semmi mást se ma este, se holnap reggel. Reggel szeretném rögtön elkezdeni, amint elég világos van. Elég idıt kell hagyni magunknak. Nem tudhatjuk, milyen nem várt nehézségekkel kerülünk szembe. Létfontosságú, hogy még napvilágnál befejezzük a mőtétet. Az olajlámpások nem biztosítanak annyi fényt, amennyi nekünk kell. - Idıben kész leszek - nyugtatta meg Taita. JVlikor másnap reggel Taita megérkezett a mőtıbe, Hanna orvoscsapata már összegyőlt és készen állt a kezdésre. Két ápoló, akiket a Merennel tett korábbi látogatásáról ismert, segített neki levetkızni. Mikor meztelen volt, felsegítették a kıasztalra, és hanyatt fektették. A kı kemény és hideg volt alatta, de a levegı kellemesen langyos a padlófőtésnek köszönhetıen. Mind a négy orvos derékig meztelen volt, csupán fehér vászon ágyékkötıt viseltek. Hanna és Rei melle feszes volt és gömbölyő, mint egy ifjú nıé, bırük sima, ránctalan. Nyilván igénybe veszik titkos tudományukat, hogy ilyen állapotban tartsák magukat, gondolta és halványan elmosolyodott az örökkévaló nıi hiúságon. Aztán elgondolkodott saját magán: én, aki itt fekszem a késre várva, talán kevésbé vagyok hiú? Ajkáról lehervadt a mosoly, és még egyszer körülnézett a szobában. Egészen közel egyik másik asztalra rengeteg ezüst,

réz és bronz orvosi mőszer volt kikészítve. Meglepetve látott köztük legalább ötven csillogó szikét takaros sorokba rendezve a fehér márványon. Hanna észrevette érdeklıdését. - Szeretek éles késsel dolgozni - árulta el, - mind a te, mind az én kényelmem érdekében. — A két férfira mutatott, akik a szoba túlsó sarkában ültek egy asztalnál. - Ok késes mesterek. Azonnal megélesítenek minden szikét, amint életlen lesz. Hálás leszel nekik, mielıtt még vége a nap404 nak. - Az asszisztenseihez fordult. - Ha minden kész van, kezdhetjük. A két ápoló csípıs szagú folyadékkal lemosta Taita alsótestét. Eközben az orvosok kezet mostak ugyanezzel a folyadékkal teli mosdótálakban. Rei doktor odalépett Taita mellé. Az elızı nap rajzolt jelölések elhalványodtak, alig láthatóvá fakultak. Most újrarajzolta a jeleket, aztán hátralépett, hogy helyet adjon Hannának. - Most megejtem az elsı bemetszést. Taita úr, kérlek, készülj fel, hogy ellenállj a fájdalomnak - mondta. Taita markába szorította Lostris Talizmánját, ami meztelen mellén feküdt. Lágy köddel töltötte meg az elméjét, és hagyta, hogy az arcok körülötte elmosódjanak, mígnem homályos körvonalakká nem váltak. Hanna hangja furcsán visszhangzott a fülében, mintha messzi távolból jönne: - Készen állsz? - Igen. Kezdheted. - Érezte a húzást, amint Hanna belevágott, aztán mikor mélyebbre hatolt, az elsı fájdalmat, de nem volt elviselhetetlen. Egy szinttel lejjebb süllyedt, ahol már csak az érintését észlelte és szikéje harapását. A hangjukat hallotta. Múlt az idı. Egyszer-kétszer a fájdalom fellángolt, mikor Hanna érzékeny területen dolgozott, de ilyenkor Taita egy kicsit mélyebbre merült. Mikor a fájdalom alábbhagyott, ismét feljött a felszín alá, és hallgatta a beszélgetésüket, így követni tudta, hogyan haladnak. - Jól van - jelentette ki Hanna elégedetten. - El-távolítottuk a teljes hegszövetet, most bevezetjük a katétert. Hallod, Taita úr? - Igen - suttogta Taita, hangja visszhangzott a fülében. - Jobban megy, mint reméltem. Most behelyezem a csövet. Taita érezte, ahogy belenyomja, az enyhén kellemetlen érzést nem volt szükséges elnyomnia. - Máris friss vizelet folyik a húgyhólyagból. Minden kész. Most lazíthatsz, amíg behozzák a szemzı anyagot a laboratóriumból.

Hosszú csend következett. Taita engedte magát alá-merülni, amíg épphogy csak tudatában volt a *környeze405 tének. A csend folytatódott, de nem érzett félelmet, sem szorongást. Aztán idegen jelenlétet észlelt a szobában, és hangot hallott, amirıl tudta, hogy Hannáé, de most más volt: lágy, félelemtıl vagy valami más erıs érzelemtıl remegı. - Itt az esszencia - mondta. Taita az elviselhetı fájdalom küszöbéig emelkedett. Résnyire nyitotta szemét, és kilesett szempillái függönyén keresztül. Hanna kezeit látta maga fölött egy ala-bástrom tégely köré kulcsolódva, az edény hasonló volt ahhoz, ami a Meren szeméhez használt anyagot tartalmazta, csak sokkal nagyobb. Hanna most elvitte a látókörébıl, majd kanál kocogását hallotta az alabástromon, ahogy merített belıle. Pillanatokkal késıbb hideget érzett a nyitott seben az ágyékában, amit éles, szúró fájdalom követett. Elnyomta, és akkor valamin megakadt félig nyitott szeme. Látta, most elıször, hogy egy idegen áll a túlsó falnál. Hang nélkül jelent meg, magas, szoborszerő alak, tetıtıl talpig könnyő fekete selyemfátyolba burkolva. Mozdulatlanul állt, csak a melle hullámzott enyhén minden lélegzetvételre. A kebel a fátyol alatt büszkén nıies volt, tökéletes mérető és formájú. Taitát ellenállhatatlan erıvel szállta meg a félelem és a rettenet. Mikor kinyitotta belsı szemét, nem látott aurát az alak körül. Biztos volt benne, hogy Éosz az, nem valamelyik bizonytalan manifesztációja, hanem maga Éosz, akivel megvívni jött ide. Fel akart ülni, és párbajra hívni, de amint megpróbált az önkívületbıl teljes eszméletre emelkedni, felszárnyalt a fájdalom, és visszaőzte. Szólni akart, de nem jöttek szavak az ajkára. Csak bámulni tudta. Ekkor a legpuhább érintést érezte a homlokán, tündérujjak sirno-gatását. Tudta, hogy nem Hanna volt: Éosz próbál belépni az elméjébe és elvenni a gondolatait. Gyorsan felemelte mentális védıkorlátait, hogy útját állja. A tündérérintés megszőnt: Éosz érzékelte ellenállását, és tapasztalt vívóhoz hasonlóan visszavonult. Elképzelte, ahogyan felkészül a riposztra most, hogy finoman próbára tette a védelmét. Taita tudta, hogy fenyegetve és megfélemlítve kellene éreznie magát a jelenlététıl, hogy 406 undorodnia kellene a gonoszságától, ehelyett erıs, természetellenes vonzódást érzett iránta. Demeter figyelmeztette, milyen hatást gyakorol

szépsége a férfiakra, akik megpillantják, és próbálta védelmét fenntartani, de azon kapta magát, arra vágyik, hogy lássa végzetes szépségét. Ekkor Hanna az asztal végéhez lépett és elfogta a kilátást. Szeretett volna rákiabálni, hogy álljon félre, de most, hogy Éosz nem volt közvetlenül a látóterében, visszanyerte önuralmát. Értékes felfedezés volt. Megtudta, vonzása ellenállhatatlan, ha ránéz. Ha elfordítja tekintetét, a vonzás, noha erıs, leküzdhetı. Csendesen feküdt a mennyezetet bámulva, és engedte, hogy a fájdalom olyan szintre emelkedjék, ahol hárításként mőködött az állatias vágy ellen, amit a boszorkány ébresztett benne. Hanna már a sebet kötözte, az ı keze érintésére összpontosított, a testére rakott vászoncsíkok érzetére. Mikor befejezte, Hanna visszalépett az oldalához. Taita megnézte a túlsó falat, de Éosz már elment. Csak a leghalványabb pszichikai nyoma maradt, kísértı édesség, ami úgy ült a levegıben, mint drága parfüm illata. Rei doktor vette át Hanna helyét az asztalnál, kinyitotta Taita száját és faékeket helyezett az állkapcsa közé. Érezte, ahogy a fogót az elsı fogra helyezi, és elnyomta a fájdalmat, mielıtt elkezdte a húzást. Rei szakértı volt: gyors egymásutánban húzta ki a fogait. Aztán a csípı szúrást érezte, ahogy a szemzı anyagot a nyitott sebekbe kenték, és a tő szúrását, ahogy a sebeket összevarrta. A két ápoló gyengéden leemelte Taitát a mőtıasztalról és egy könnyő hordágyra fektette. Hanna mellette lépkedett, mikor a szállására vitték. Felügyelte, ahogyan a hordágyról átrakták az ágyára, aix&n intézkedéseket tett a kényelmére és ápolására. Végül letérdelt mellé a padlóra. - Éjjel-nappal lesz melletted ápoló. Azonnal hívatnak, ha kedvezıtlen vál407 tozást tapasztalnak az állapotodban. Ha bármire szükséged van, csak szólnod kell nekik. Reggel és este felkereslek, hogy kicseréljem a kötést, és ellenırizzem az állapotodat - mondta neki. - Arra nem szükséges figyelmeztesselek, mire számíts, hiszen jelen voltál, mikor a szemzı anyagot beültettük a pártfogoltad szemgödrébe. Nyilán emlékszel, milyen fájdalmakat és kellemetlenségeket kellett elviselnie. Ismered te is az események szokásos lefolyását: három viszonylag fájdalommentes nap, hat nap agónia, enyhülés a tizediken. De mivel a te sebed sokkal nagyobb kiterjedéső, mint Cambyses ezredesé volt, a fájdalom is erısebb lesz.

Minden képességedre és erıdre szükséged lesz, hogy kordában tartsd. Hanna elırejelzése helyesnek bizonyult. Az elsı három nap csak kisebb kényelmetlenséggel járt: tompa fájdalom a gyomorszájában és égetı érzés, mikor vizeit. A szája jobban fájt. Nehéz volt megállnia, hogy ne birizgálja nyelvével a varratokat, melyeket Rei az ínyében elhelyezett. Nem ehetett szilárd ételt, csak híg zöldségpépeket fogyasztott. Járni csak a legnagyobb nehézséggel tudott. Kapott egy pár mankót, de az ápoló segítségére volt szüksége, hogy ki tudjon menni a mosdóhelyiségbe, mikor az éjjeliedényt kellett használnia. Miközben Hanna kötést cserélt, lenézett és látta, hogy a sebet puha, nyúlós var borítja. Olyan volt, mint a mézga, ami az akácia kérgén ejtett bemetszésbıl szivárog. Hanna nagyon vigyázott, nehogy megsérüljön, és hogy ne ragadjon a kötéshez, zsíros kenıccsel kente be, amirıl Assem doktor gondoskodott. A negyedik napon oly iszonyú kín markában ébredt, hogy akaratlanul felsikoltott, mielıtt mentális erejét be tudta volna vetni, hogy csillapítsa a gyötrı fájdalmat. Az ápoló odarohant hozzá és azonnal hívatta Hanna doktort. Mire megérkezett, már összegyőjtötte erıit, és olyan fokúra csökkentette a kínt, hogy érthetıen tudott beszélni. - Nagyon rossz - mondta Hanna, - de tudtad, hogy az lesz. 408 - Messze túlmegy mindenen, amit valaha is tapasztaltam. Olyan, mintha egy olvasztótégelynyi olvadt ólmot öntenének a hasamra - suttogta. - Szólhatok Assem doktornak, hogy adjon valami fızetet. Nem, egyedül birkózom meg vele. Még hat nap - figyelmeztette Hanna. - Lehet, hogy több. - Túl fogom élni. - A kín rettenetes volt és szüntelen. Megtöltötte valóját minden más kizárásával. Nem gondolt Éoszra, még Fennára sem. A fájdalom volt minden. Az ébrenlét óráiban óriási erıfeszítéssel sikerült távol tartania, de amint elaludt, a védelme meglazult, és a fájdalom teljes erıvel újból támadott. Hevességétıl nyögve, nyöszörögve ébredt. Együtt élt a kísértéssel, hogy megadja magát és Assemért küld, hogy hozza a kábítószereit, de minden testi és lelki erejével ellenállt. A veszély, hogy eszméletlen állapotba kerül, többet nyomott a latban, mint a fájdalom. Az elszántsága maradt az egyetlen pajzsa Éosz és a Hazugság ellen.

A hatodik napon a fájdalom elmúlt, csak azért, hogy felváltsa a viszketés, aminek majdnem nehezebb volt ellenállni, mint a fájdalomnak. Legszívesebben letépte volna a kötést, és tíz körmével esett volna a húsának. Az egyetlen enyhülést az hozta, mikor Hanna kötést cserélt. Mikor leoldotta a régi kötést, langyos gyógyfızettel mosta le a sebet, ami csillapító és nyugtató volt. Mostanra a hasa alját és az ágyékát borító var olyan fekete és kemény lett, mint a nagy krokodilok bıre az azúrkék tóban. Az enyhülés csak rövid ideig tartott. Alighogy Hanna újra bekötözte friss vászoncsíkokkal, a viszketés teljes erıvel visszatért. Az ırület határára őzte, úgy érezte, soha nem lesz vége. Elvesztette idıérzékét. Egy nap Rei kereste fel. Míg az ápolók szétfeszítették az állkapcsát, eltávolította a varratokat az ínyébıl. Meg is feledkezett róluk a nagyobb seb lehengerlı gyötrelme közepette. Mégis, a csekély enyhülés, amit a varratok eltávolítása hozott, elegendı volt ahhoz, hogy megszilárdítsa kitartását. 409 Egy reggel akkora megkönnyebbüléssel ébredt, hogy felnyögött. A fájdalom és a viszketés elmúlt. Áldott nyugalom váltotta fel, oly pihentetı, hogy mély, gyógyító álomba zuhant, ami egy napon és egy éjszakán át tartott. Mikor felébredt, Hanna ott térdelt az ágya mellett. Míg ı aludt, leoldozta a kötést. Annyira kimerült volt, hogy nem is volt tudatában, mit csinál. Mikor felemelte a fejét, a nı tulajdonosi büszkeséggel mosolygott rá. - A legnagyobb veszély mindig az üszkösödés, de nyoma sincs. Nem vagy lázas. A szemzés az egész seb-felületen megfogant. Átkeltél a fájdalom tengerén és elérted a túlsó partot - mondta. - Figyelembe véve a seb mélységét és kiterjedését, példás bátorságot és kitartást tanúsítottál, bár tıled nem is vártam kevesebbet. Most már eltávolíthatom a katétert. A rézcsövecske könnyedén kicsúszott, és a megkönnyebbülés megint maga volt a boldogság. Meglepıdött, milyen gyenge és törıdött a megpróbáltatás után. Hanna és az ápolók ülı helyzetbe segítették és lenézett a testére. Azelıtt is sovány volt, de most csontig aszott. Minden hús eltőnt róla, bordái szinte átdöfték a bırét. - A var kezd leválni - mutatta Hanna. - Nézd, mennyire elemelkedett a széleken. Nézd alatta a gyógyulást. - Mutatóujját végigfuttatta a régi és az új bır találkozásának vonalán. A kettı hibátlanul olvadt egybe. A régi bır ráncos volt, mint a krepdesin, ritkás, szürke szır nıtt rajta. Az új bırnek a

var alól kilátszó keskeny csíkja sima volt és szilárd, mint csiszolt elefántcsont. Finom pihe látszott rajta, ami középen, a köldökétıl induló vonalban sőrőbben nıtt. Az elsı pelyhes ígérete volt a dús fanszırzetnek, ami majd lesz belıle. A var közepén volt a kerek nyílás, ahonnan Hanna a katétert eltávolította. Hanna vastagon bekente Assem doktor gyógykenıcsével. - A kenıcs megpuhítja a vart, és segít abban, hogy mikor leválik, alatta az új bırszövet ne sérüljön - magyarázta, miközben megint bekötözte. Még nem volt kész, mikor Rei doktor lépett a szobába, és letérdelt Taita fejéhez. Egy ujját a szájába csúsz410 tattá. - Történik itt valami? - kérdezte. Viselkedése fesztelen és barátságos volt, ellentétben korábbi kimért és szakszerő magatartásával. Taita hangja tompán szólt az ujja miatt. - Érzek valamit növekedni. Kemény csomók vannak az ínyem felszíne alatt, és érzékenyek az érintésedre. - Fogzási fájdalom - kuncogott Rei. - A második csecsemıkorodat éled, Taita úr. - Ujját végigcsúsztatta az ínyen és megint felnevetett. - Igen, egy teljes fogsor, beleértve a bölcsességfogakat is. Néhány nap múlva kibújnak, akkor majd fogyaszthatsz tartalmasabb ételt, mint pépeket és erılevest. Egy hét múlva Rei újra eljött, és egy ezüsttükröt hozott magával. Csiszolása oly tökéletes volt, hogy a kép, amit Taitának mutatott a szája belsejérıl, csak egy kicsit volt torz. - Akár egy gyöngysor - mondta Rei, mikor Taita elıször bámulta meg új fogait. - Valószínőleg szabályosabbak és szebb formájúak, mint az elsı fogsor, amit oly régen növesztettél. Kérlek, fogadd el tılem a tükröt ajándékba. Kezeskedem, hogy nemsokára többet is megcsodálhatsz vele - mondta, mielıtt elment. A hold még egyszer megdagadt és elfogyott, mire a var utolsó darabkái is leváltak Taita ágyékáról. Most már rendesen táplálkozott és kezdte visszanyerni a húst, ami lement róla. Naponta több órát gyakorolt a hosszú botjával egy mozdulatsort, amit arra dolgozott ki, hogy felépítse erejét és rugalmasságát. Assem doktor nagy mennyiségő gyógynövényt és zöldséget tartalmazó étrendet írt elı neki. Mindezek az intézkedések roppant áldásosnak bizonyultak. Beesett orcái kiteltek, színe egészségesebb lett, és úgy tőnt neki, feszesebb és erısebb izmokat fejlesztett az elvesztettek helyett. Hamarosan eldobhatta a mankóit, és körbe tudta járni a tavat, és egyszer sem kellett pihenıt tartania. Hanna azonban nem engedte, hogy

kíséret nélkül elhagyja a szanatóriumot, az egyik ápoló mindig vele tartott. Ahogy erısödött, egyre nehezebben viselte az állandó felügyeletet és korlátozást. Egyre jobban unatkozott, nem találta a helyét, és folyton kérdezgette Hannát: - Mikor engedsz ki a cellámból, hogy visszatérjek a világba? 411 - Az oligarchák nyomatékos kívánsága, hogy itt maradj a teljes felépülésedig. Nem szükséges azonban, hogy elvesztegesd a napjaidat. Hadd mutassak valamit, ami majd segít eltölteni az idıt. - Hanna elvitte a szanatórium könyvtárába, ami az erdıben állt, némi távolságra a fıépülettıl. Nagy épület volt, egymásba nyíló tágas termeket foglalt magába. Minden teremben, mind a négy falnál papirusztekercsekkel és agyagtáblákkal megrakott polcok emelkedtek a padlótól a mennyezetig. - A polcainkon több mint tízezer mővet és ugyanannyi tanulmányt találsz - mondta Hanna büszkén. - A legtöbb egyetlen példány, nincs róluk másolat. Egy átlagos emberöltı nem lenne elég, hogy akár a felét el- olvasd. - Taita lassan sétált át a termeken, találomra felvett egy tekercset vagy agyagtáblát és belepillantott. Az utolsó terem bejáratát nehéz bronzrács torlaszolta el. Fél szemmel Hannára sandított. - Sajnálom, uram, de csak a Céh tagjai léphetnek be ebbe a terembe és olvashatják az itt tárolt mőveket - mondta Hanna. - Megértem - nyugtatta meg Taita, aztán visszanézett a termekre, melyeken átjöttek. - Ez minden bizonynyal a tudás legnagyobb tárháza, amit a civilizált ember valaha is összegyőjtött. - Egyetértek az értékítéleteddel, uram. Sok olyasmit találsz majd, ami lebilincsel és serkentıen hat az elmédre, talán még új ösvényekre is lelsz a bölcseletben. Magától értetıdı, hogy megragadom az alkalmat. - A következı hetekben Taita mindennap hosszú órákat töltött a könyvtárban. Csak akkor tért meg szállására, mikor a magas ablakokon át bejövı fény elhalványult és megnehezítette az olvasást. Egy reggel meglepte és kissé bosszantotta, hogy egy idegen várakozik rá az ajtó elıtt. - Ki vagy? - kérdezte türelmetlenül. Alig várta, hogy a könyvtárba érjen és befejezze az asztrális utazásról és érintkezésrıl szóló tekercset, amely teljesen lekötötte figyelmét a megelızı napokban. Beszélj, fickó.

- Hanna doktor parancsára jöttem - hajlongott negédesen vigyorogva a kis ember. - A borbélyod vagyok. 412 - Nincs szükségem a kétségkívül kiváló szolgálatodra - mondta Taita nyersen, és megpróbált elmenni mellette. A borbély elébe lépett. - Kérlek, uram, Hanna doktor nagyon határozott utasítást adott. Megkeserülöm, ha visszautasítasz. Taita tétovázott. Már nem is emlékezett, milyen régen nem törıdött a megjelenésével. Most ujjaival beletúrt hosszú hajába és az ezüstös szakállba, ami majdnem a derekáig ért. Rendszeresen mosta és fésülte a haját meg a szakáiiát is, de ettıl eltekintve hagyta, hogy szabadon, kusza, de kényelmes rendetlenségben nıjenek. Ami azt illeti, tükre sem volt, amíg nem kapott egyet Rei doktortól. Kétkedve nézett a borbélyra. - Attól tartok, hacsak nem vagy alkimista, nem tudsz ebbıl a salakból aranyat csinálni. - Kérlek, uram, legalább hadd próbáljam meg. Ha nem teszem, Hanna doktor megharagszik. Komikus volt a kis borbély izgatottsága. Bizonyára retteg a félelmetes Hannától. Felsóhajtott, és annyi nyájassággal, amennyit elı tudott hozni magából, beleegyezett. - Jól van, de iparkodj. A borbély a teraszra vezette, ahol már elhelyezett egy zsámolyt a napon, és a szerszámait is a keze ügyébe készítette. Az elsı néhány perc után Taita egész megnyugtatónak találta ügyködését és elengedte magát. Mialatt a borbély az ollóját csattogtatta, ı a tekercsen gondolkodott, ami a könyvtárban várt rá és felidézte az elızı nap olvasott passzusokat. Azt a véleményt szőrte le, hogy a szerzı ismeretei a tárgyról hézagosak, és magának kell pótolnia a hiányzó anyagot, amint erre alkalma nyílik. Aztán gondolatai Fennára terelıdtek. Nagyon hiányzott neki. Szerette volna tudni, hogy van, s mi lett Siduduval. Ügyet sem vetett a kılapokra bıségesen hulló hajra. A kis borbély megakasztotta gondolatait, mikor egy nagy bronztükröt tartott eléje. - Remélem, elégedett vagy a munkámmal. Taita pislogott. Tükörképe remegett, eltorzította az egyenetlen fémfelület, aztán váratlanul kitisztult, s ı meg413 hökkent attól, amit látott. Alig ismerte fel a kevélyen rábámuló arcot. Sokkal fiatalabbnak látszott a koránál. A borbély vállig érı hosszúságúra vágta le a haját, és egy keskeny bırszíjjal összekötötte a tarkóján, a

szakáiiát pedig rövidre és szögletesre nyírta. - Szépen formált a koponyád - mondta a borbély, - a homlokod széles, domború. A fejed egy filozófusé, így hátrafésülve, a hajad kiemeli nemes vonásaidat. Korábban a szakállad eltakarta erıs álladat, most, hogy rövidre nyírtam, hangsúlyozza azt. Fiatal korában Taita büszke volt a külsejére, talán túlságosan is büszke, de akkoriban egy kis kárpótlást jelentett férfiassága elvesztéséért. Most látta, még ennyi idı eltelte után sem veszítette el teljesen a szépségét. Fenna meg fog lepıdni, és boldogan elmosolyodott. A tükörben új fogai villogtak, és élénk volt a tekintete. - Jó munkát végeztél - ismerte el, - nem hittem volna, hogy ilyen gyatra alapanyagból lehetséges ilyen sokat kihozni. Aznap esti látogatásakor Hanna elgondolkodva tanulmányozta vonásait. - Már régen úgy döntöttem, hogy a léhaságok sok oly idıt emésztenek fel, amit gyümölcsözıbb és hasznosabb tevékenységekre lehet fordítani - mondta. - Most azonban látom, miért tartana téged sok nı ellenállhatatlannak, uram. Az engedélyeddel és a tudomány érdekében szeretném meghívni a Céh néhány gondosan kiválasztott tagját, hogy találkozzanak veled, és értékeljék az eredményt, amit elértél. - Amit te és a társaid elértetek - igazította ki Taita. - Ez a szívesség a legkevesebb, amivel tartozom neked. Néhány nappal késıbb Hanna mőtıjébe kísérték, melyet rögtönzött elıadóteremnek rendeztek át. A mőtıasztal elıtt félkörben alacsony zsámolyokon nyolcan ültek, köztük volt Gibba, Rei és Assem is. Hanna Taitát az asztalhoz vezette, s megkérte foglaljon helyet a hallgatósággal szemben. Az ismerıs orvosokon kívül Taita még egyiküket sem látta, amit elég furcsának talált, ha arra gondolt, milyen hosszú ideje tartózkodik a Fellegkertben. A szanatórium nyilván nagyobb területet foglal el, mint ı hitte, vagy talán egyes 414 részlegei a fıépülettıl külön, az erdıben vannak eldugva, mint a könyvtár. A legyalószínőbb azonban az, hogy a Fellegkert nagy részét még mindig Éosz sötét mester-kedései rejtik elıle. Olyan ez, mint egy összerakós fejtörı játék, egymásban elrejtett dobozok. Az egyik új arc egy asszonyé volt. A többiek mind férfiak voltak, és valamennyien méltóságteljes, tekintélyes tudós benyomását keltették. Magatartásuk figyelmes és komoly volt. Miután Hanna a leghízelgıbb

szavakkal bemutatta Taitát, felvázolta a beavatkozást, amelyen átesett. Utána Rei számolt be arról, hogyan távolította el a kopott és rossz fogakat és hogyan oltotta be az ínyt. Aztán felkérte a hallgatókat, hogy lépjenek elı és vizsgálják meg az új fogakat. Taita sztoikus nyugalommal tőrte a vizsgálódásukat és válaszolt a feltett kérdésekre. Mikor visszatértek a helyükre, újra Hanna lépett Taita mellé. Ismertette Taita kasztrálását és az okozott sérülés mértékét. A hallgatók elborzadtak. Az orvosnıt különösen megindították a hallottak, és ékesszólóan adott hangot együttérzésének. - Köszönöm a részvétedet - válaszolta Taita, - de ez már nagyon régen történt. Az évek során elhalványodott az emléke. Az emberi elme hajlamos eltemetni azt, amit fájdalmas felidéznie. - A hallgatóság helyeslıén bólogatott és hümmögött. Hanna az elızetes vizsgálat és a mőtét elıkészítésének ismertetésével folytatta elıadását. Taita azt várta, hogy ezen a ponton szólni fog a betakarításként emlegetett eljárásról és a szemzı anyag elıkészítésérıl, amit mindeddig homályban tartottak elıtte, pedig nagyon érdekelte. Csalódnia kellett, mert Hanna nem tért ki erre a kérdésre. Taita feltételezte, hogy a jelenlévık ismerik az eljárást, valószínőleg maguk is alkalmazzák. Mindenesetre Hanna magának a mőtétnek a leírásával folytatta. Elmondta, hogyan metszette ki a hegszövetet, hogy kialakítsa az ágyat, melyen a szemzı anyag elhelyezhetı. A hallgatóság sok hozzáértésrıl tanúskodó kérdést tett fel, melyeket Hanna kimerítıen megválaszolt. Végül azt mondta: - Ahogy mindannyian 415 tudjátok, Taita úr nagy tudású mágus, emellett kiváló sebész és tudományos megfigyelı a maga jogán. Nemzıszervének helyreállítása szokatlanul kényes és érzékeny tapasztalat volt számára. Azt mondanom sem kell, mily nagyfokú fájdalmat kellett kiállnia. Mindez súlyos megterhelést jelentett egy ily rendkívüli személyiség méltóságára és önérzetére nézve. Ennek ellenére hozzájárult, hogy megvizsgáljuk és értékeljük a mőtét eredményét. Biztos vagyok benne, hogy valamennyien tisztában vagytok azzal, nem volt könnyő meghoznia ezt a döntést. Hálával tartozunk neki a lehetıségért. Végül Taitához fordult: - Engedelmeddel, Taita úr. Taita bólintott, és elnyúlt az asztalon. Gibba odajött, és az asztal másik oldalára állt, szembe Hannával. Ketten hajtották fel Taita tunikáját. -

Közelebb léphettek - mondta Hanna a hallgatóknak, akik felálltak a zsámolyokról és körbeállták az asztalt. Taita annyira hozzászokott a vizsgálatokhoz, hogy fürkész pillantásaik nem hozták különösképpen zavarba. Felkönyökölt és lenézett a testére, miközben Hanna folytatta az elıadást. - Láthatjátok, hogyan fedte be az új bır a sebet. A bır állaga és rugalmassága megfelel egy serdülıkorú fiúénak. Viszont nézzétek a szırzetet a szeméremtájon, ami sokkal fejlettebb. Rendkívül gyorsan kinıtt. - Hanna a kezét a testtájékra helyezte, amirıl beszélt. - Tapintással észlelhetı, hogy a húspárna már kialakult a szeméremcsonton. Láthatjátok, hogy általános fejlettsége megközelítıleg egy tízéves fiúé. Ezt a mőtét óta eltelt hetekben értük el. Most figyeljétek meg a péniszt. A fity-ma jól formált, nem túl szők, mint sok fiatal fiú esetében. - Megfogta a fitymát és óvatosan hátrahúzta. A makk elıbújt a laza bırbıl. Picivel nagyobb volt, mint egy érett mogyoró, puha és fényes rózsaszín. - Figyeljétek meg a húgycsınyílást. Ezt egy katéter behelyezésével alakítottuk ki a mőtét során. Mikor eltávolí-tottuk, a nyílás kerek volt, de azóta átalakult a jellegzetes hasítékká. - Hanna visszahúzta a fitymát. Figyelmét a herezacskóra fordította a fejletlen hímvesszı alatt. - A herezacskó normálisan fejlıdik, de 416 a szokásos rendkívüli gyorsasággal, amit minden eddigi szemzésünknél megfigyeltünk. - Óvatosan összenyomta. - Tessék! Már tartalmazza az éretlen heréket. - Átnézett az asztalon az egyetlen nıi hallgatóra. - Lusulu dojctor, nem óhajtod megvizsgálni? - Köszönöm, Hanna doktor - mondta a nı. Harmincöt év körülinek látszott, de mikor Taita tanulmá- nyozta az auráját, rájött, hogy ez megtévesztı látszat, mert valójában sokkal idısebb volt. Tartózkodó modora nem tükrözte híven valódi természetét, amibe jókora adag bujaság szorult. Kezébe vette a herezacskót és ügyesen kitapintotta benne a két kicsi golyót. Elgondolkodva sodorgatta az ujjai között. - Igen - mondta végül. - Hibátlannak tőnnek. Érzel valamit, Taita úr? - Igen - válaszolt Taita fojtott hangon. A nı folytatta a tapogatást, miközben Taita arcát tanulmányozta. - Nem szabad zavarba jönnöd, uram. Meg kell tanulnod örülni a férfiasságodnak, amit Hanna doktortól visszakaptál, meg kell tanulnod, hogyan találj gyönyörőséget és élvezetet benne. - Ujjait végigfuttatta a hímvesszın. -

Van már itt érzékelésed? - Elkezdte fel-alá húzogatni. - Érzed, hogy manipulállak? - Nagyon is határozottan - válaszolta Taita, még fátyolosabb hangon. Ez az új érzés túltett azon, amit eddig tapasztalt. A rövid idı alatt, ami azóta telt el, hogy az apró függelék megjelent, óvatosan és tartózkodással bánt vele. Csak akkor nyúlt hozzá, ha kénytelen volt, mikor a tisztálkodás és a természet megkövetelte. Érintése még akkor is esetlen, suta volt, kétségkívül nélkülözte azt a kézügyességet és szakértelmet, amit most Lusulu doktor bemutat. - Mit gondolsz, milyen méretet ér el a szerv teljesen kifejlett állapotban? - kérdezte Lusulu Hanna doktort. Ezt ugyanolyan nehéz biztonsággal megjósolni, mint egy gyermek esetében. Mindazonáltal úgy vélem, hő másolata lesz az eredetinek. Milyen érdekes - dünnyögte Lusulu doktornı. - Gondolod, hogy egyszer lehetséges lesz az eredetinél magasabb rendő szerveket és testrészeket növeszteni? 417 Például egy dongalábat vagy egy farkastorkot hibátlannal helyettesíteni, vagy egy abnormálisán kis pénisz nagyobbal? Ez lehetetlen? - Lehetetlen? Nem, doktor, semmi sem lehetetlen, amíg be nem bizonyítjuk, hogy az. Még ha én nem is érem el a céljaimat, az utánam következık majd megteszik. Még egy ideig beszélgettek, aztán Lusulu elhallgatott, és figyelmét Taitára fordította. Még mindig simogatta, és most elégedett arcot vágott. Oh, remek -mondta. - A hímvesszı mőködıképes. Ez valóban bizonyítéka a szakértelmednek, Hanna doktor. Gondolod, hogy már képes orgazmusra? Vagy az még túl korai ebben a fejlettségi szakaszban? - Mostanra a hímvesszı a kezében több mint a kétszeresére duzzadt, és a fityma teljesen hátracsúszott. Mindkét nı figyelmesen szemlélte. Hanna komolyan eltöprengett a kérdésen, mielıtt felelt: - Úgy vélem, az orgazmus már lehetséges, de az még eltart egy ideig, míg magömlésre sor kerülhet. - Talán elvégezhetnénk egy kísérletet. Mi a véleményed, doktor? Hővös, személytelen hangnemben folytatták a beszélgetést, de a szokatlan érzetek, melyeket Lusulu doktor idézett elı egyszerő kézmozdulataival, oly áthatóak voltak, hogy Taita zavarba jött. Fogalma se volt, hol vagy hogyan fog végzıdni a dolog. Ez ijesztı kilátás volt olyan valaki számára, aki megszokta, hogy teljesen ura önmagának és azoknak,

akik körülötte vannak. Lenyúlt és eltolta Lusulu kezét. - Köszönöm, doktor - mondta. - Mindnyájunkra nagy hatást gyakoroltak Hanna doktor káprázatos sebészi képességei. Rám feltétlenül. Mindazonáltal úgy érzem, hogy a kísérletet, amit javasoltál, talán jobb lenne kevésbé nyilvános környezetben elvégezni. - Lehajtotta a tunikája alját és felült. Lusulu doktor rámosolygott és azt mondta: - Sok örömöt kívánok neked. - A tekintetébıl világosan látszott, hogy nem osztja Hanna doktornak a léhaságokról vallott nézeteit. 418

JVlost, hogy Taitának bejárása volt a könyvtárba, gyorsan múltak a napok. Ahogy Hanna megjegyezte, egy élet is túl rövid lett volna befogadni mindazt a tudást, amit itt ıriztek. Furcsamód nem érzett érdeklıdést az elzárt terem iránt. Az éjszaka síró nıhöz és sok más magyarázat nélkül maradt esethez hasonlóan, a gondolat egyszerően elveszett emlékezete ködében. Mikor nem a tanulmányaival foglalkozott, sokat volt Hanna, Rei és Assem társaságában. Felváltva kalauzolták végig néhány laboratóriumon, ahol különleges kutatásokon dolgoztak. - Emlékszel Lusulu doktor kérdésére testrészek javított változattal való helyettesítésérıl? - kérdezte Hanna. - Nos, vegyünk fontolóra egy katonát olyan lábakkal, melyek egy ló sebességével tudják vinni. Mi lenne, ha egynél több pár kezet tudnánk növeszteni neki? Egy pár, hogy kezelje az íjat, egy második, hogy lesújtson a harci bárddal, a harmadik, hogy forgassa a kardot és az utolsó, hogy tartsa a pajzsot. Semmi nem állhatna ellen egy ilyen harcosnak. - Egy négy erıs karral és rendkívül erıs lábakkal rendelkezı rabszolgát be lehetne küldeni a bányák legszőkebb vájataiba, hogy nagy mennyiségben fejtse ki az aranyércet - mondta Rei. - Még jobb, ha értelme az ökör szintjére van csökkentve, hogy tőrje a viszontagságokat és a legkeményebb körülmények között is zokszó nélkül dolgozzon. Assem doktor kitenyésztett növényeket, melyekkel elérhetı ez a mentális hatás. Idıvel Hanna doktor meg én képesek lehetünk a testi módosításokra is. Biztosan láttad az idevezetı alagút bejáratát ırzı idomított majmokat mondta Hanna. Igen, láttam, és hallottam, hogy trogként emlegetik ıket.

Hanna arcán bosszúság futott át. - A közönséges emberek alkották a szót. Mi a troglodita nevet használjuk. Eredetileg a déli erdıségekben honos fán élı 419 majomfajtától származnak. Az évszázadok során, amíg fogságban tenyésztettük ıket, sebészeti eljárások és bizonyos növényi hatóanyagok révén értelmüket és agresszivitásukat a számunkra leghasznosabb szintre fejlesztettük. Hasonló eljárásokkal sikerült elérni, hogy teljes mértékben engedelmeskedjenek az ıket irányító ember akaratának. Természetesen, az elméjük kezdetleges és állatias, éppen ezért sokkal fogékonyabbak a befolyásolásra, mint az emberek. De kísérletezünk ugyanezekkel az eljárásokkal néhány rabszolgán és foglyon is. Ha már a Céh tagja leszel, örömmel mutatom meg neked. Taitát elfogta a rosszullét a kijelentések hallatán. Arról beszélnek, hogy olyan teremtményeket hoznak létre, melyek már nem emberek, hanem természetellenes, borzalmas szörnyek, gondolta, de vigyázott, hogy ne jutassa kifejezésre irtózatát. Ezeket az embereket megfertızte Éosz gonoszsága. Ragyogó elméjüket elferdítette és megrontotta a mérge. O, mennyire sóvárgok az olyan jóravaló, becsületes emberek társaságára, mint Meren és Nakonto. Mennyire hiányzik Fenna friss, sugárzó ártatlansága. Késıbb, amikor visszatérıben voltak a könyvtárból, megint szóba hozta Hannának a kérdést, mikor távozhat a Fellegkertbıl és térhet vissza Mutangiba, ha csak egy rövid idıre is. - A társaim bizonyára aggódnak hosszas távollétem miatt. Szeretném megnyugtatni ıket, hogy biztonságban és jól vagyok. Aztán boldogan térnék visz-sza, hogy megkezdjem beavatásomat a Céhbe. - Sajnálom, uram, a döntés nem az én kezemben van - válaszolta Hanna. - A Legfelsıbb Tanács kívánsága, hogy mindaddig a Fellegkertben maradj, míg beavatásod nem teljes. - Rámosolygott Taitára. - De ne keseredj el, uram. Nem tarthat tovább egy évnél. Biztosíthatlak, megteszünk minden tılünk telhetıt, hogy az idı, amit nálunk töltesz, a lehetı leggyümölcsözıbb és leghasznosabb legyen. Taitát elborzasztotta a kilátás, hogy még egy évig nem láthatja Fennát vagy Merent, de vigaszt merített a gondolatból, hogy a boszorkány nem fog ilyen soká 420 várni, hogy megtegye a döntı lépést a játékban, amit vele játszik.

Új részei továbbra is elképesztı gyorsasággal fejlıdtek. Eszébe jutott Lusulu doktor tanácsa: - Meg* kell tanulnod örülni a férfiasságodnak, amit Hanna doktortól visszakaptál, meg kell tanulnod, hogyan találj gyönyörőséget és élvezetet benne. - Egyedül az ágyán éjszaka elkezdte felfedezni magát. A saját érintése által keltett érzetek oly erısek voltak, hogy betolakodtak az álmába. A gonosz gyermek által az elméjében szabadon engedett ördögök egyre követelızıbbek lettek. Az álmok egyszerre voltak felháborítóak és lebilincselık. Almában meglátogatta egy gyönyörő nı, és szemérmetlenül megmutatta neki asszonyiságát, és ı látta, hogy oly tökéletesen formált, mint egy orchidea. Illata és íze minden gyümölcsnél édesebb volt. Egy évszázad óta elıször érezte ágyékát kitörni. Az érzet hevessége meghaladta az eksztázisét, sıt az agóniáét. Lihegve és remegve ébredt, akárha lázrohamban. Fürdött az izzadságban és a saját testnedveiben. Egy örökkévalóságnak tőnt, mire vissza tudott jönni a képzelet messzi határairól, ahová az álomasszony repítette. Felkelt és meggyújtotta az olajlámpást. Megkereste az ezüsttükröt, amit Reitıl kapott, aztán letérdelt az ágyán. Az olajlámpás fényénél félelemmel vegyes áhítattal meredt férfiassága tükörképére. Még mindig duzzadó volt, és amilyennek az ördögfióka mutatta a medence vizében: tökéletesen formált, fenséges és súlyos. Aznap délelıtt a könyvtárban eleinte csak nehezen tudta figyelmét a tekercsre összpontosítani, melyet maga 421 Már értem a vágyakat, melyek minden normális férfit irányítanak. Én is egy lettem közülük. Ez a dolog, amit kaptam, a szeretett ellenség, egy kétarcú bestia. Ha uralni tudom, megadja nekem mindazt az örömöt és gyönyörőséget, amirıl Lusulu beszélt. Ha ı irányít engem, el fog pusztítani, oly bizonyosan, ahogy azt Éosz tervezi.

elé terített az asztalon, túlságosan tudatában volt a tunikája alatti jelenlétnek. Mintha egy másik személy érkezett volna hozzám, hogy megossza velem az életemet, egy elkényeztetett kölyök, aki állandó figyelmet követel. Elnézı tulajdonosi vonzalmat érzett iránta. Ebbıl komoly versengés lesz, az akaratok csatája, míg eldöntjük, melyikünk az úr, gondolta. De egy oly tökéletesre csiszolt elme, mint az övé, mely képes

volt nagyfokú fájdalmat is elnyomni és hatalmas mennyiségő ismeretet befogadni, meg tudott birkózni ezzel a zavaró körülménnyel. Teljes figyelmét újra a tekercsnek szentelte, és hamarosan annyira elmélyült benne, hogy csak halványan érzékelte környezetét. A légkör a könyvtárban nyugodt volt, elmélyült munkához való. Bár más látogatók is ültek az asztaloknál a szomszédos termekben, itt egyedül volt. Mintha a többieket figyelmeztették volna, hogy maradjanak tisztelettudó távolságban. Olykor könyvtárosok mentek keresztül a termen egy-egy kosár tekerccsel, hogy visz-szarakosgassák a polcokra. Taita nem sokat törıdött velük. Hallotta a tilos termet elzáró rács csikordulását és felpillantott, még idıben, hogy egy könyvtárost lásson bemenni a nyitott ajtón, középkorú, jelentéktelen külsejő nıt. Semmit nem gondolt róla, folytatta az olvasást. Egy kis idı múlva újra hallotta a rácsot csikorogni. Ugyanaz a nı jött ki rajta, és bezárta maga mögött. Végigsétált a termen, aztán váratlanul megállt Taita asztala mellett, aki kérdı pillantást vetett rá. A nı egy tekercset tett az asztalára. - Ez tévedés, attól tartok -mondta Taita, - nem kértem. - Pedig kellett volna - mondta a nı, oly halkan, hogy alig lehetett érteni. Kinyújtotta jobb kezének kis-ujját és megérintette vele az alsó ajkát. Taita összerezzent. Ezt a jelet Tinát ezredes mutatta neki, ez az, amirıl egymást felismerik. Fz a nı az ı embereinek egyike. A nı nem mondott többet, csak elsétált, de a tekercset otthagyta az asztalon. Taita utána akart szólni, de megtartóztatta magát, és figyelte, ahogy kimegy a terembıl. Tovább olvasta a saját tekercsét, amíg nem volt biztos benne, hogy egyedül van és nem 422 figyelik, aztán összetekerte és félretette. Helyette kinyitotta azt, amit a könyvtáros hozott neki. Nem volt címe és a szerzı sem volt feltüntetve. Aztán felismerte a.kezet, mely a szokatlanul kicsiny és mővésziesen rajzolt hieroglifákat a papiruszra vetette. - Rei doktor - suttogta, és nyomban nekiállt olvasni. Az értekezés tárgya emberi testrészek szemzéssel és oltással történı pótlása volt. Szeme végigfutott a papi-ruszlapon. Intim közelségbıl ismert mindent, amirıl Rei írt: rendkívül alaposan és világosan ismertette a témát, de semmi újat nem talált, amíg a tekercs közepéig nem ért. Rei itt kezdte taglalni, hogyan győjtik be a szemzı anyagot és hogyan készítik elı a sebben való alkalmazásra. A fejezet „A szemzı anyag kiválasztása és termesztése" címet viselte. Ahogy tekintete továbbfutott, lavinaként zúdult rá a

szörnyősége annak, amit Rei oly hideg, szenvtelen stílusban adott elı. A döbbenettıl zsibbadt aggyal visszament a fejezet elejére, és újra elolvasta, ezúttal nagyon lassan, idırıl-idıre visszatérve a bekezdésekhez, melyek felülmúltak mindent, ami józan ésszel hihetı. A donor legyen fiatal és egészséges. Legalább öt menstruáción legyen túl. Sem az ı, sem közvetlen családja kórtörténetében nem lehet komoly betegség. Megjelenése legyen tetszetıs. A kezelhetıség okából legyen engedelmes és befolyásolható. Ha ezen a téren nehézség adódik, nyugtatószerek használata javallott. Adagolásuk körültekintıen történjék, elkerülendı a végtermék károsodását. A javallott szerek listáját a jelen értekezéshez csatolt melléklet tartalmazza. Az étrend szintén fontos, legyen szegény a vért hevítı vörös húsokban és tejtermékekben. Hosszan folytatódott ebben a stílusban. Aztán Taita a következı fejezetez ért, mely egyszerően a „Tenyésztés" címet kapta. A donorhoz hasonlóan, a megtermékenyítık legyenek fiatalok és egészségesek, mindennemő testi hiba 423 és fogyatékosság nélkül. A jelenlegi rendszerben kiválasztásuk általában jutalom az államnak tett valamely szolgálatért, gyakran katonai teljesítményért. Gondot kell fordítani a donorhoz való érzelmi kötıdés megelızésére. Amint a donor terhessége megállapítást nyer, minden további kapcsolatot meg kell szőntetni a megtermékenyítıjével. Taita szemét a szemközti agyagtáblákkal megrakott polcra emelte, de nem látta. A kis Sidudu vak rettegése jutott az eszébe. Élénken emlékezett szívsajdító könyör-gésére: - Kérlek, Mágus! Könyörgök, segíts! Ha nem szabadulok meg a gyerektıl, meg fognak ölni. Nem akarok meghalni Onka fattya miatt. A szökevény Sidudu egyike volt a donoroknak. Nem feleség vagy anya, hanem donor. Onka az egyik megtermékenyítıje volt. Nem a férje, szeretıje vagy a párja, hanem a megtermékenyítıje. Taita elborzadása nıttön-nıtt, de kényszerítette magát, hogy tovább olvasson. A következı rész a „Betakarítás" címet viselte. Egyes bekezdések szinte ráugrottak a szövegbıl. A betakarítást a terhesség huszadik és huszonnegyedik hete között kell elvégezni. A magzatot épen és sértetlenül kell eltávolítani a méhbıl. Természetes szülés nem megengedett, mivel ártalmasnak bizonyult a szemzı anyag minıségére nézve.

Mivel a magzat eltávolítását követıen igen csekély esély van a donor életben maradására, életét azonnal ki kell oltani. A sebész tegyen intézkedéseket a fölösleges szenvedés elkerülésére. Az ajánlott módszer a donor mozgásának korlátozása a négy végtag lekötözésével. A száját fel kell peckelni, megakadályozandó, hogy sikoltozásával megrémítse a többi donort. Ezt követıen a magzatot gyorsan kell eltávolítani a has frontális felmetszésével. Amint ez megtörtént, a donor életét strangulációval kell megszüntetni. A kötelékeket csak a szívverés megszőnte és a test kihőlése után szabad eltávolítani. 424 Taita továbbsietett a következı, „A magzat" címő fejezethez. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy hallotta a vér lüktetését a dobhártyáján. Úgy tőnik, a magzat nemének nincs jelentısége, jóllehet logikusnak és kívánatosnak látszik, hogy megegyezzék a befogadóéval. A magzat legyen egészséges és jól formált, észlelhetı rendellenességek nélkül. Amennyiben ezeknek a követelményeknek nem felel meg, nem használható fel. Ebbıl a megfontolásból ésszerő, hogy egynél több donor álljon rendelkezésre. Ha a beoltandó terület nagy kiterjedéső, szükséges biztosítani a legalább három donor közötti választás lehetıségét. Az öt még ajánlatosabb szám. Taita összerázkódott. Három donor. Eszébe jutott a három lány a vízesésnél az elsı megérkezésük napján. Áldozati báránynak hozták ıket ide, hogy Merennek új szeme legyen. Öt donor. Emlékezetébe idézte az öt lányt, akiket Onka hozott fel a hegyre, mikor találkoztak az ösvényen. Valamennyiüket megfojtották az ajánlott módon? Egyiküket hallotta zokogni akkor éjjel? Vajon tudta, mi fog történni vele és a szíve alatt hordott gyermekkel? Azért sírt? Felugrott az asztaltól, kirohant az épületbıl az erdıbe. Amint a fák közé ért, kétrét görnyedt és fájdalmasan öklendezett, kihányva szégyenét és bőntudatát. Egy fatörzsnek dılt és a kidudorodás-ra meredt a ruhája alatt. - Ez az oka, hogy lemészárolták azokat az ártatlanokat? - Elıhúzta kését az övén függı tokból. - Levágom és lenyomom Hanna torkán, hogy fulladjon meg tıle! - dühöngött. - Mérgezı ajándék, mely csak bőnt és kínszenvedést hoz nekem! Keze annyira remegett, hogy a kés kicsúszott ujjai közül. Kezeit a szemére szorította. - Győlölöm... győlölöm magam! - suttogta. Elméjében erıszakos képek kavarogtak. Emlékezett a krokodilok féktelen lakmározására az azúr tóban. Asszonyok zokogását, csecsemık sírását, a bánat és kétségbeesés hangjait hallotta.

425 Akkor a zőrzavar kitisztult és Demeter, a beavatott hangját hallotta: Ez az Éosz a Hazugság megtestesítıje, a tökéletes szemfényvesztı, a bitorló, a csaló, a tolva), a csecsemık felfalója. - A csecsemık felfalója - ismételte meg. - İ az, aki elrendeli és irányítja ezeket a gyalázatos rémtetteket. Ellene kell fordítanom a saját magammal szemben érzett győlöletet. İ az, akit valójában győlölök. Azért jöttem, hogy ıt pusztítsam el. Talán azzal, hogy ezt a dolgot rám növesztette, saját pusztulásának eszközét adta a kezembe. - Elvette kezeit a szeme elıl, és rájuk meredt. Már nem remegtek. - Szedd össze a bátorságodat és határozottságodat, Gallalai Taita suttogta. - A csatározásoknak vége, a döntı ütközet következik. Otthagyta az erdıt, és visszament a könyvtárba, hogy magához vegye Rei doktor tekercsét. Végig akarta olvasni, és minden szavára emlékezni akart. Tudni akarta, hogyan gyalázták meg a magzatok testét, hogy elıállítsák a gonosz szemzı anyagot. Gondoskodni fog róla, hogy a csecsemık feláldozása soha ne merüljön feledésbe. Az asztalhoz ment, ahol a tekercset hagyta, de már nem találta ott. JVLire a szállására ért a szanatóriumban, a nap már lebukott a kráter fala mögött. A szolgák már lámpást gyújtottak, és a vacsorája a réz parázstartón melegedett. Miután evett egy keveset, majd fızött és megivott egy csésze kávét, amit Assem doktor termesztett a kertben, keresztbe vetett lábakkal leült a gyékényére, és felkészült a meditációra. Fz volt a rendes esti foglalatossága, semmi szokatlant nem fog találni benne az, aki a rejtett kémlelılyukon keresztül figyeli. Végül eloltotta a lámpást, és a szoba sötétségbe borult. Rövid idı múlva kialudt a kémlelılyuk mögötti férfi aurája is, ahogy elhagyta a posztját éjszakára. Taita várt még egy kicsit, majd ismét lámpát gyújtott, de a ka426 nócot halvány izzásig letekerte. A Talizmánt két behajlított tenyerében tartotta és felidézte Lostris képét, kibıl Fenna lett. Kinyitotta a Talizmánt, és elıvette a hajtincseit, a régit és az újat. Az iránta érzett szeretete volt a központi erıd, melyre Éosz elleni védelme éjpült. A fürtöket az ajkához emelve megerısítette ezt a szeretetet.

- Védelmezz, szerelmem - imádkozott. - Adj erıt. - Érezte, hogy a puha hajból áradó erı megmelegíti lelkét, aztán visszatette a Talizmánba, és a vörös kı- szilánkot vette elı, amit Meren szemébıl távolítottak el. A tenyerébe helyezte, és rá összpontosított. - Hideg és kemény - suttogta, - mint a győlöletem Éosszal szemben. - A szeretet volt a pajzs, a győlölet a kard. Mindkettıt megerısítette. Aztán a követ is visz- szatette a haj mellé, és a Talizmánt a nyakára tette. Elfújta a lámpást, és lefeküdt, de az álom elkerülte. Összefüggéstelen emlékképek kísértették. Látta Fennát, ahogy nevet és sír, ahogy mosolyog és incselkedik. Emlékezett komoly arcára, ahogy egy tıle kapott feladaton töri a fejét. Emlékezett meleg, lágy testére, ahogy mellette fekszik éjszaka, lélegzetvételének halk neszére, szívének dobogására. Muszáj még egyszer látnom. Lehet, hogy utoljára. Felült. Érintkezésbe nem léphetek vele, de megfigyelhetem. Ez a két asztrális mővelet hasonló volt, de a lényeget tekintve nagyon különbözı. Érintkezésbe lépni annyit tett, hogy kiált neki az éteren keresztül, amit észlelhet egy nemkívánatos hallgatózó. Megfigyelni azt jelentette, hogy titokban meglesi, ahogy ıt leste meg az a kém a kémlelınyíláson keresztül. Csupán egy beavatott és látnok, mint Éosz, lenne képes ezt észlelni. De már régen megtartóztatta magát minden asztrális tevékenységtıl, lehet, hogy a boszorkány már nem ırködik. Muszáj látnom Fennát. Vállalnom kell a kockázatot. Jobb kezébe fogta a Talizmánt. A hajtincsek Fenna részét képezték, el fogják kalauzolni hozzá. A homlokához szorította a Talizmánt, és lehunyta a szemét. El427 kezdett ringatózni. A Talizmán életre kelt a kezében, érezte, ahogy gyengén lüktet a szívverése ütemére. Kinyitotta elméjét, és engedte, hogy a létezés áramlatai szabadon belépjenek, nagy folyamként örvénylettek körülötte. Szelleme kiszabadult testébıl és felfelé sodródott, mintha egy hatalmas madár szárnyai repítenék. Messze lenn erdık és síkságok elsuhanó, homályos képét látta. Észrevett valamit, ami menetelı hadseregnek tetszett, de közelebb húzódva látta, hogy menekültek lassan haladó oszlopa, porban vánszorgó, vagy ormótlan ökrösszekereken összezsúfolódott több száz férfi, asszony és gyerek. Voltak velük katonák is meg lovasok, de Fenna nem volt közöttük.

Továbbhaladt, szellemlelke messze kószált, a talizmán volt az iránytője, mígnem Mutangi épületeinek kis csoportja tőnt fel a távolban elıtte. Közelebb érve növekvı rémülettel látta, hogy a falu felperzselve, romokban áll. Egy vérfürdı asztrálemléke lebegett ködként a falu fölött. Átvizsgálta a nyomokat, és megköny-nyebbülve tapasztalta, hogy sem Fenna, sem kis csapatának többi tagja nincs a halottak között. Minden bizonnyal elmenekültek Mutangiból még a mészárlás elıtt. Engedte lelkét távolabb szárnyalni, mígnem felfedezte Fenna jelenlétének pislákoló fényét a Hold Hegyei alatti dombok között, a falutól messze nyugatra. Követte a fényt, s végre a hegyek alacsonyabb lejtıit borító erdıben megbújó szők völgy fölött lebegett. Ott van lent valahol. Kutatott tovább, míg fel nem fedezett egy csapat kipányvázott lovat. Szélfüst és Forgószél is ott volt közöttük. A lovakon túl tőz fénye szőrıdött ki egy barlang szők bejáratán. Nakonto ült a barlang elıtt, Imbalival az oldalán. Taita megengedte szellemlelkének, hogy besodródjék a barlangba. Ott van. Látta Fenna alakját elnyúlva egy gyékényen a tőz mellett. Sidudu feküdt az oldalán, Meren Sidudu mellett, aztán Hilto. Taita oly közel volt Fenná-hoz, hogy hallotta lélegzését. Látta, hogy fegyvereit a keze ügyébe készítette. A többiek hasonlóképpen fel voltak fegyverezve. Fenna a hátán feküdt. Csak egy 428 ágyékkötıt viselt, felsıteste meztelen volt. Mióta utoljára látta, teste még nıiesebb lett. Keble nagyobb és gömbölyőbb, a bimbók még aprók, de már feszesek és sötétebb rózsaszínőek. Hasáról a gyermekháj utolsó nyomai is leolvadtak. A tőz alacsony lángjai megvilágították és árnyékba borították testének domborulatait és homorulatait. Alvástól kisimult arca gyönyörőbb volt, mint Taita legféltettebben ırzött emlékeiben. Rádöbbent, hogy már legalább tizenhat éves. A vele töltött évek oly gyorsan elszálltak. Fenna lélegzetvételének ritmusa megváltozott, és lassan felnyitotta a szemét. Szeme zölden ragyogott a tőz fényében, de elsötétült, mikor megérezte a jelenlétét. Felkönyökölt, és Taita tudta, arra készül, hogy kapcsolatba lépjen vele. Közel voltak a Fellegkerthez. Le kell állítania, mielıtt elárulja tartózkodási helyét annak az ellenséges dolognak ott fenn a hegyen. Engedte, hogy szellemjele megjelenjen a lány szeme elıtt. Fenna összerezzent, mikor rájött, hogy figyeli. Szemét a jelre meresztette, és Taita megparancsolta neki, hogy maradjon csendben. A lány mosolyogva bólintott.

Megrajzolta saját szellemjelét válaszul az övére, a vízililiom finom szirmai szeretı ölelésben fonódtak össze az ı sólymával. Még egy pillanatig vele maradt. A kapcsolat röpke volt, de tovább idızni halálos lehet. Egy utolsó üzenetet helyezett az elméjébe: - Megjövök hozzád hamar, nagyon hamar. - Aztán visszahúzódott. A lány érezte a távozását, és a mosoly lehervadt ajkáról. Kinyújtotta kezét, mintha vissza akarná tartani, de Taita nem mert tovább maradni. Egy heves rándulással visszatért testébe, és ott találta magát keresztbe vetett lábakkal ülve a gyékényén a fellegkerti szállásán. Az elválás bánata ily rövid kap csolat után súlyos teherként nehezedett rá. A következı hónapokban új testrészével birkózott. Régi lovas lévén úgy kezelte, mint egy betöretlen csikót, 429 kényszerítéssel és rábeszéléssel hajlította az akarata alá. Fiatal korától kezdve sok nagyobb követelést támasztott a testével szemben, mint ez a mostani. Könyörtelenül edzette és fegyelmezte magát. Elıször különbözı légzés-gyakorlatok segítségével rendkívül magas szintre fejlesztette az ellenállóerejét és az összpontosító képességét. Ekkor készen állt, hogy uralma alá hajtsa újonnan kinıtt nemi szervét. Rövid idı múlva képes volt alkonyattói hajnalig fenntartani merevedését manuális stimuláció nélkül. Addig iskolázta magát, míg képes volt magömlését a végtelenségig visszatartani vagy az általa megválasztott pillanatban beindítani. Demeter elmondta, mit tapasztalt, mikor Éosz a hatalmában tartotta abban az „ördögi közösülésben". Taita tisztában volt azzal, hogy nemsokára ı lesz Éosz testi inváziójának áldozata, és ha életben akar maradni, meg kell tanulnia ellenállni. Minden felkészülése a küzdelemre hiábavalónak tőnt. Minden idık legfalánkabb ragadozójával készül összemérni erejét, pedig gyakorlatilag még szőz. Egy nıt kell kerítenem, aki segít felvértezni magam, döntötte el. Lehetıleg olyat, aki nagy tapasztalattal bír ezen a téren. Elsı találkozásuk óta többször is látta Lusulu doktort a könyvtárban. Úgy látszott, hozzá hasonlóan sok idıt tölt olvasással. Rövid üdvözölı szavakat váltottak, és bár a nın látszott, hogy szívesen elmélyítené barátságukat, Taita nem bátorította. Most ı kereste, és egy délelıtt meg is találta, a könyvtárban ült az egyik teremben.

- Az istennı békéje legyen veled - köszöntötte halkan a Hannától és Reitıl hallott üdvözléssel. Lusulu felnézett és melegen elmosolyodott. Aurája tüzes cikkcakkban lobbant fel, arca kipirult és a szeme felragyogott, így felizgulva, egészen csinos nı volt. - Béke legyen veled, uram - válaszolta. - Nagyon tetszik, ahogy megnyírták a szakálladat. Roppant jó áll neked. - Néhány percig beszélgettek, aztán Taita elbúcsúzott és a saját asztalához ment. Nem nézett a nıre, amíg sokkal késıbb meg nem hallotta, hogy össze csavar 430 ja a tekercset, amit tanulmányozott, és feláll. Szandálja halkan kopogott a kıpadlón, ahogy átment a termen. Taita ekkor felnézett, és a pillantásuk találkozott..A nı mosolyogva az ajtó felé intett a fejével. Taita kiment utána az erdıbe. Lusulu lassan sétált az ösvényen a szanatórium felé. Taita utolérte, beszélgetésbe elegyedtek, és végül a nı megkérdezte: - Gyakran eszembe jut a mőtét, amit Hanna doktor hajtott végre rajtad. Ugyanolyan jól folytatódott felépülésed, ahogy elindult? - Természetesen - válaszolta. - Emlékszel, mikor Hanna doktorral megvitattad a magömlésre való képességemet? Látta, hogy az aurája fellobban a jelentıségteljes szó hallatán, és hangja kissé rekedt volt, mikor válaszolt: - Igen. - Nos, biztosíthatlak, hogy most rendszeresen megtörténik. Orvosként és tudósként talán érdekel egy szemléltetı bizonyítás. Míg Taita szállására nem értek, fenntartották a szakmai érdeklıdés látszatát. Taita egy pillanatot arra szánt, hogy köpenyével elfedje a kémlelılyukat a sarokban, aztán visszament a nıhöz. - Újból a segítségedre lesz szükségem - mondta, és levette a tunikáját. - Hogyne - egyezett bele a nı, és készségesen odalépett hozzá. Rendesen megnıttél az elsı találkozásunk óta - jegyezte meg néhány gyors simogatás után. Aztán kicsit késıbb megkérdezte: - Uram, megkérdezhetem, hogy voltál már nıvel? Sajnos, nem - rázta meg a fejét szomorúan. - Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. - Akkor engedd meg, hogy megmutassam. Meztelenül Lusulu még csinosabb volt, mint felöltözve. Széles csípıje volt, jókora ruganyos mellei és nagy, sötét mellbimbói. Mikor lefeküdt hanyatt a gyékényre, széttárta combjait, és bevezette magába, Taitát készületlenül érte titkos húsának forró és síkosán tapadó ölelése. Veszélyesen közel került hozzá, hogy kilövellje magját,

mielıtt még komolyan dologhoz % láttak volna. Óriási erıfeszítéssel visszanyerte önuralmát. Itt volt az 431 alkalom, hogy hasznát lássa a sok gyakorlásnak és edzésnek. Saját érzeteit kizárta, a nı aurájára összpontosított, úgy olvasta, mint tengerész a térképet. Már az elıtt megjósolta belıle, mire vágyik, mielıtt ı maga rájött volna. Arra késztette, hogy felkiáltson és nyöszörögjön, sikoltozzék, mint akit kínpadra vontak. Egész teste görcsben vonaglott. Kérlelte, hogy hagyja abba, aztán könyörgött, hogy soha ne hagyja abba. - Megölsz -zokogott fel végül. - Az istennı szent nevére, nem bírom tovább! - De Taita nem hagyta abba. A nı gyengült, már nem tudta viszonozni lökéseit. Arca könnyben és verítékben úszott. A félelem sötét árnya jelent meg szemében. - Ördög vagy - suttogta. -Te vagy az ördög maga. - Az ördög vagyok, akit te, Hanna és a többi hozzátok hasonló teremtett. A nı végül teljesen kimerült, elfogyott belıle minden ellenállás. Taita leszorította, mélyen leszögezte. A teste és az elméje megnyílt elıtte. Száját a szájára tapasztotta, szétfeszítette ajkait, aztán begörbítette hátát, és mint mikor a gyöngyhalász egy utolsó mély lélegzetet vesz, mielıtt lemerül, mindent kiszívott belıle, az erejét, a bölcsességét és tudását, a gyızelmeit és vereségeit, a félelmét és a mélyen eltemetett bőntudatát. Mindent elvett, amije volt, és üresen hagyta ott az ágyon. A nı erıtlenül, szaporán lihegett, bıre sápadt volt és áttetszı, mint a viasz. A szeme pislogás nélkül meredt elıre, de nem látott semmit. Taita az éjszaka hátralevı részében mellette ült, elolvasta emlékeit, megtudta titkait, igazán megismerte. Már a hajnali fény szivárgott be a szobába, mikor a nı megmozdult, fejét jobbra-balra forgatta. - Ki vagyok? - suttogta gyengén. - Hol vagyok? Mi történt velem? Nem emlékszem semmire. — Lusulu vagy, ki sok rosszat tettél életedben. Gyötört a bőntudat. Elvettem tıled, és minden mást is. De nincs semmi, amit meg akarnék tartani, ezért most visszaadok mindent, különösképp a bőntudatot. Végül meg fog ölni, és alaposan rászolgáltál arra a halálra. 432 Mikor széttolta combjait és föléje térdelt, a nı megpróbálta lerázni, de nem volt hozzá ereje. Mikor másodszor beléhatolt, felsikoltott, de a sikoly elakadt a torkában, nem érte el az ajkait. Mikor mélyen benne volt, Taita

újra mély levegıt vett és megfeszült. Mindent visz-szalövellt beléje egy hosszú magömlésben. Mikor végzett, felkelt róla és fürödni ment. Mikor visszajött a hálókamrába, a nı öltözködött. A szeme tele volt rettegéssel, és az aurája cafatokra szakadt. Az ajtóhoz botorkált, kinyitotta és elmenekült a folyosón, futó lépteinek hangja távolodott. Taitát egy pillanatra elfogta a szánalom, de felidézte förtelmes bőneinek lajstromát, és már nem sajnálta tovább. Aztán azt gondolta, legalább egy kevéssé meg-bőnhıdött azzal, hogy megtanította, hogyan kell bánnom úrnıjével, a nagy boszorkánnyal. JN aprói napra, hétrıl hétre türelmesen várta Éosz meghívását, amirıl tudta, hogy jönnie kell. Aztán egy reggel a boldog várakozás ismerıs érzésével ébredt. - A boszorkány a barlangjába hív - mondta magának. A tóra nézı teraszon elfogyasztotta egyszerő, datolyából és fügébıl álló reggelijét, miközben nézte, hogyan tör át a nap a reggeli ködön és öltözteti aranyos fénybe a kráter falait. A szolgáktól eltekintve nem látott senkit, se Hannát, se Reit, se Assemet. Ennek örült: nem bízott abban, hogy képes lenne szembenézni velük ily röviddel a titkos szobából származó tekercs tartalmának megismerése után. Senki nem állította meg vagy próbálta viszszatartani, mikor elindult a felsı kert kapuja felé. Lassan lépkedett, arra használta az idıt, hogy összegyőjtse és áttekintse erıit. Egyetlen megbízható értesülése Éoszról a Demetertıl kapott leírás volt, amit most szóról szóra felidézett. Oly megbízható volt az emlékezıtehetsé-ge, hogy olyan volt, mintha újra a vén mágus szólna hozzá. Ha fenyegetve érzi magát, képes megváltoztatni külsejét, akár a kaméleon, mondta Demeter hangja a fülé433 ben, és Taita felidézte a manifesztációkat, melyekkel a barlangnál találkozott: a gyermeket, a fáraót, az isteneket és saját magát. Mégis a hiúság is ott van számtalan bőne között. El sem tudod képzelni a szépséget, melyet képes magára ölteni, mely elkábítja az érzékszerveket, és megálljt parancsol az észnek. Mikor ezt az alakját ölti fel, nincs férfi, aki ellent tudna állni a csábításának, még a legnemesebb lélek is egy oktalan állat szintjére süllyed. Visszagondolt arra, mikor a mőtıben megpillantotta Éoszt. Nem látta arcát a fátyol alatt, de szépsége még látatlanul is elárasztotta a szobát.

Minden adeptusi felkészültségem dacára sem tudtam megzabolázni legalantasabb ösztöneimet. Ismét Demeter szólt és Taita fülelt. Elvesztettem a képességem és a kedvem, hogy mérlegeljem a következményeket. Számomra abban a pillanatban rajta kívül semmi sem létezett. Felemésztett a vágy. Játszott velem, mint ıszi szél száraz falevéllel. Én úgy éreztem, hogy nekem adott mindent, a föld minden gyönyörőségét és boldogságát. Nekem adta a testét. Taita ismét hallotta fájdalmas nyögését, ahogy folytatta. Az emléke még most is az ırület határára sodor. Minden egyes emelkedés és duzzadás, megbabonázó nyílás és illatos hasíték... nem próbáltam ellenállni neki, hisz nincs halandó férfi, aki képes volna rá. Vajon én képes leszek? - tőnıdött Taita. Aztán Demeter legijesztıbb figyelmeztetése vissz-hangzott a fülében: Taita, említetted, hogy az eredeti Éosz telhetetlen volt a testi szerelemben, és ez így igaz, de ez a másik Éosz túltesz az étvágyán. Mikor csókol, kiszívja az éltetı nedveket a szeretıjébıl, ahogy te vagy én kiszívjuk egy érett narancs levét. Mikor combjai közé fogad egy férfit abban a csodás, mégis ördögi közösülésben, magát a lényegét szívja ki belıle. A leikétıl fosztja meg. A szeretıje lényege az az ambrózia, ami táplálja. Olyan, mint valami szörnyeteg vámpír, ki emberi véren él. Csak felsıbbrendő lényeket választ áldozatnak, jó lelkő férfiakat és nıket, az Igazság szolgálóit, nagyhírő má434 gust vagy tehetséges látnokot. Amint kiszemeli áldozatát, könyörtelenül becserkészi, ahogy farkasok a szarvast. Ahogyan velem is tette, gondolta Taita. Mindenevı. Ezek Demeter szavai voltak, aki úgy ismerte Éoszt, ahogy eleven ember nem ismerheti. Nem számít neki a kor vagy külsı, testi gyengeség vagy tökéletlenség. Nem a húsuk csillapítja étvágyát, hanem a leikük. Felfal fiatalt és öreget, férfit és nıt egyaránt. Ha egyszer rabul ejti ıket selymes hálójában, kiszívja belılük felgyülemlett tudásukat, bölcsességüket és tapasztalataikat. Kiszívja átkozott csókjaival a szájukon át. Kiszívja győlöletes ölelésével az ágyékukból. Csak egy száraz, üres hüvelyt hagy ott. A boszorkány követıi, Hanna, Rei és Assem egyetlen okból regenerálták Taita hiányzó szervét, azért, hogy Éosz elpusztíthassa ıt, testét, elméjét és lelkét. Elnyomta a dagályként emelkedı rettegést, ami azzal fenyegetett,

hogy maga alá győri. Felkészültem, hogy találkozzam vele, amennyire csak lehetett. De vajon elég lesz? A kert kapuja tárva-nyitva állt, de mikor megállt elıtte, néma csend szállt a kráterra. A szellı elült, az egymásnak felelgetı fülemüle pár elhallgatott. A fák ágai megfagytak és mozdulatlanok maradtak, mint egy festmény a kék égbolton. Egy pillanatig hallgatta a csendet, aztán belépett a kapun. A föld megmozdult a lába alatt. Remegett, a fák ágai vele remegtek. A remegésbıl heves rengés lett. Hallotta a követ nyögni a lába alatt. A kráter falából kiszakadt egy darab és nagy robajjal zuhant a fák közé. A föld megbillent alatta, mint szélviharba került hajó fedélzete. Majdnem elvesztette egyensúlyát, megragadta a kapu egyik rudját, hogy el ne essen. Újra feltámadt a szél, de most a barlang felıl fújt. Végigsöpört a fák tetején és halott levelek örvényét kavarta körülötte. Hideg volt, mint egy halott keze. Eosz megpróbál megfélemlíteni. İ a vulkánok úrnıje. İ parancsol a földrengéseknek és a pokolban eredı lávafolyóknak. Megmutatja, milyen gyenge és ki435 csiny vagyok a hatalmához képest, gondolta. Aztán hangosan kiáltotta: - Hallj engem, Éosz! Elfogadom a kihívásodat. A föld remegése megszőnt, és megint a rejtelmes csönd ülte meg a krátert. Az ösvény most tisztán és hívo-gatóan feküdt elıtte. Mikor átment a magas sziklatömbök közötti résen, meghallotta a barlangból folyó víz csörgedezését. Utat tört magának a zöld növények között, és kilépett a medence melletti tisztásra. Minden olyan volt, ahogyan az emlékezetében élt. Leült szokásos helyére a füvön, hátával a kidılt fatörzsnek támaszkodott és várt. Érkezésére a tarkóját megcsiklandozó jeges fuvallat figyelmeztette, amitıl libabırös lett a karja. Figyelte a barlang bejáratát és finom, ezüstös ködöt látott belıle elıgomolyogni, majd egy alak tőnt elı a ködbıl és méltóságteljes kecsességgel lelépdelt a zuzmó borította lépcsıkön. A fátylas nı volt, akit Hanna szobájában látott, ugyanabban a bı, áttetszı fekete selyemlepelben. Éosz kilépett az ezüstködbıl, Taita látta, hogy a lába csupasz. Lábujjai kikandikáltak a selyemlepel alól, mindössze ennyi volt látható belıle. Nedvesen csillogtak a forrás ráfröcskölt vízétıl, kicsik és tökéletes alakúak

voltak, mintha egy nagy mővész faragta volna ıket elefántcsontból. Taita nem tudta levenni a szemét róluk. Érezte, hogy férfiassága dagadni kezd, és erıvel lecsendesítette. Ha egy pillantás a lábujjaira ilyen hatással van rám, mi az esélyem, hogy ellenálljak neki, ha leleplezi a többi részét is? Végre fel tudta emelni a tekintetét. Megpróbált a fátyol mögé látni, de áthatolhatatlan volt. Aztán érezte a tekintetét, mintha pillangó szállt volna bırére. Megszólalt, és neki elállt a lélegzete. Nem hallott még hangot, ami felért volna hangja muzsikájához. Ezüstös volt, mint kristálycsengık csilingelése. A lelke mélyéig beleremegett. - Évezredek óta várom, hogy eljöjj hozzám - mondta Éosz, és hiába tudta, hogy a nagy Hazugság megtestesítıje, nem tehetett mást, hitt neki. 436

Jrenna és Meren hosszú hónapokon át rejtegette Si-dudut, miután Taitát Onka kapitány elvitte a Felleglcert-be. Kezdetben nagyon gyenge és zaklatott volt az átélt megpróbáltatástól. Meren és Fenna kedvesen bánt vele, és hamarosan megindítóan függıvé vált tılük. Egyiküknek mindig vele kellett lennie. Lassan erıre kapott, és kezdett visszatérni életkedve. Végül annyira összeszedte magát, hogy be tudott számolni a tapasztalatairól és mesélni nekik a Szeretet Templomáról. - Az egy igaz istennınek van szentelve - magyarázta. - A templomi szüzeket mindig a jövevények közül válogatják, sohasem a nemes családokból. Minden jövevény családnak fel kell ajánlani az egyik lányukat, és nagy megtiszteltetést és kiváltságot jelent a családnak, ha a lányát kiválasztják. A falumban az emberek hálaadó ünnepséget tartottak az istennınek, engem finom ruhákba öltöztettek, virágkoszorút tettek a fejemre és elvittek a templomba. Az apám és az anyám elkísért, nevettek és sírtak örömükben. Átadtak a fınökasszonynak és otthagytak. Soha többé nem láttam ıket. - Ki választ ki benneteket az istennı szolgálatára? - kérdezte Fenna. - Nekünk azt mondták, hogy az oligarchák. - Mesélj nekünk a Szeretet Templomáról - kérte Meren. Sidudu egy darabig elgondolkodva hallgatott. Aztán halkan és tétován szólalt meg. Nagyon szép volt. Sok lány volt már ott, mikor megérkeztem. A papnık kedvesek voltak hozzánk. Szép ruhákat kaptunk és finom ételt. Azt

mondták, mikor méltónak bizonyulunk rá, felmegyünk a hegyre és az istennı felemel magához. - Boldog voltál? - kérdezte Fenna. - Eleinte igen. Persze hiányoztak a szüleim, de minden reggel finom sörbetet kaptunk inni, amitıl jóked- vőek lettünk. Nevettünk, énekeltünk és táncoltunk. - Aztán mi történt? - kérdezte Meren. Sidudu elfordította a fejét, és olyan halkan válaszolt, hogy alig lehetett hallani. - Meglátogattak a férfi437 ak. Azt hittük, barátkozni akarnak. Táncoltunk velük. -Némán sírni kezdett. - Szégyellem elmondani. Hallgattak, és Fenna megfogta a kezét. - Igaz barátaid vagyunk, Sidudu. Nekünk mindent elmondhatsz. A lány szívszaggató zokogásban tört ki, és Fenna nyakába borult. - A papnık megparancsolták, hogy kö-zösüljünk a férfiakkal, akik meglátogattak. - Kik voltak azok a férfiak? - kérdezte Meren komoran. - Az elsı Aqer úr. Szörnyő volt. Utána voltak mások, sokan, aztán Onka. Nem kell többet mondanod. - Fenna a haját simogatta. De igen! Muszáj! Az emléke tőzként égeti a bensımet. Nem titkolhatom elıttetek. - Megborzongva mély lélegzetet vett. - Minden hónapban eljött egy Hanna nevő orvosnı, hogy megvizsgáljon bennünket. Minden alkalommal kiválasztott egyet vagy többet a lányok közül. Elvitték ıket a hegyre, hogy az istennı magához emelje ıket. Sose tértek vissza a templomba. - Megint elhallgatott, Fenna a kezébe adott egy négyszögletes vászondarabot, hogy fújja ki az orrát. Mikor végzett, Sidudu gondosan összehajtogatta a kendıt, és folytatta: - Az egyik lány a legjobb barátnım lett, Litane volt a neve. Nagyon kedves és szép lány volt, de hiányzott neki az anyja és utálta, amit a férfiakkal kellett mővelnünk. Egy éjszaka megszökött a templomból. Nekem elmondta, mire készül, próbáltam lebeszélni, de nagyon elszánt volt. Másnap reggel a papnık kiterítették a testét az oltáron. Figyelmeztetésül valamennyiünknek el kellett sétálni elıtte. Azt mondták nekünk, hogy a trogok elkapták az erdıben. Ott az oltáron Litane már nem volt szép. Hagyták, hadd sírdogáljon egy darabig. - Mesélj nekünk Onkáról szólalt meg aztán Meren.

- Onka nemesember, Aqer úr a nagybátyja. Ráadásul ı Aqer kémeinek a fınöke. Mindezek miatt különleges kiváltságokat élvez. Tetszettem neki, és a helyzete miatt megengedték neki, hogy többször is meglátogasson. Aztán arra is engedélyt kapott, hogy elvigyen a temp438 lomból, és nála éljek mint házi rabszolga. Én voltam a jutalom az államnak tett szolgálataiért. Mikor részeg volt, mindig megvert. Élvezte, hogy bánthat. Olyankor szikrázott a szeme és nevetett. Egy nap, mikor Onka távol volt valami katonai küldetésen, egy nı keresett fel titokban. Azt mondta, hogy a Fellegkertben dolgozik a könyvtárban. Elmesélte, mi történik a lányokkal, akiket a templomból felvisznek a hegyre. Az istennı nem emeli ıket magához. Kivágják a gyermeket a méhükbıl, mielıtt megszületne és az istennınek adják eledelül. Ezért nevezik az istennıt titokban a Csecsemık Felfalójának. - Mi történt a lányokkal? - Eltőntek - felelte Sidudu egyszerően. Megint elsírta magát. - Voltak az eltőnt lányok között, akiket szerettem. A templomban is vannak lányok, akiket szeretek. İket is felviszik majd a hegyre, mikor teherbe esnek. Nyugodj meg, Sidudu - suttogta Fenna. - Errıl tul szörnyőséges beszélni. Nem, Fenna, csak hadd beszéljen szegény lány - szólt közbe Meren. Amit mond, iszonyú haraggal tölt el. A jarriak szörnyetegek. A haragom felfegyverez ellenük. Ez azt jelenti, hogy segítesz megmenteni a barátaimat, Meren? - Sidudu nagy, sötét szemében bizalomnál több volt, mikor Merenre nézett. Mindent megteszek, amire kérsz - vágta rá a férfi. - De Onkáról többet akarok tudni. İ lesz az elsı, aki megismeri a bosszúmat. Azt hittem, meg fog védeni. Azt hittem, ha nála maradok, nem fognak felküldeni a hegyre. De egy nap, nem olyan régen, Hanna doktornı eljött, hogy megvizsgáljon. Nem számítottam rá, de tudtam, mit jelent a látogatása. Mikor befejezte, nem mondott semmit, de Onkára nézett és bólintott. Ennyi elég volt nekem. Tudtam, mikor a gyerek nagyobbra nı bennem, fel fognak vinni a hegyre. Néhány nappal késıbb újabb látogatót kaptam. Ó is titokban keresett fel, mikor Onka Tinát ezredessel Tamafupában volt. Bilto felesége volt, és arra kért, hogy segítsek a jövevényeknek, akik azt ter439

vezik, hogy megszöknek Jarriból. Természetesen beleegyeztem, és mikor megkértek rá, beadtam Onkának a fızetet, amitıl megbetegedett. Onka gyanakodott rám, és még kegyetlenebbül bánt velem. Tudtam, hogy nem tart soká, és visszaküld a templomba. Akkor hallottam, hogy a mágus Mutangiban tartózkodik. Úgy gondoltam, ı el tudja venni Onka gyerekét. Elhatároztam, hogy mindent kockára teszek és megkeresem. Megszöktem, de trogok utánam jöttek. És akkor ti megmentettek. - Szörnyő történet - mondta Fenna. - Sokat szenvedtél. - Igen, de nem annyit, mint a lányok fognak, akik még a templomban vannak - emlékeztette ıket Sidudu. Meg fogjuk ıket menteni - fakadt ki Meren ösztönösen. - Mikor elmenekülünk Jarriból, azok a lányok velünk jönnek, esküszöm! Ó, Meren, te oly bátor és nemes vagy! llfzután Sidudu gyorsan felépült. Fennával napról napra közelebb kerültek egymáshoz. A többiek is mind megkedvelték, Hilto, Nakonto és Imbali, de Meren jobban, mint ık együttvéve. Bilto és Mutangi lakóinak segítségével sikerült elhagyni a házat és napközben az erdıben tölteni az idıt. Meren és Hilto tovább oktatta Fennát az íjászatra, és hamarosan Sidudut is bevonták. Meren készített neki egy íjat, amit körültekintıen az erejéhez és a karja hosszához méretezett. A kistermető, vékony kislány meglepıen erıs volt, és természetes tehetséget mutatott az íjászathoz. Meren céltáblát állított fel egy tisztáson az erdıben, és a lányok barátságos versenyeket vívtak egymással. - Gondold azt, hogy a célpont Onka feje - tanácsolta Fenna, és attól kezdve Sidudu ritkán tévesztette el a célt. Karjai oly gyorsan erısödtek, hogy Merennek nemsokára új, erısebb íjat kellett építenie. Sok kitartó gyakorlás után Sidudu kétszáz lépés távolságra is ki tudta röpíteni a nyilát. 440 Meren, Hilto és Nakonto mind megrögzött sze-rencsejátékosok voltak, és fogadásokat kötöttek a lányokra, mikor egymással versenyeztek. Lelkesen biztatták a kedvencüket, és kicsinyesen alkudoztak arról, mekkora elınyt kell Sidudunak kapnia. Mivel Fenna sokkal régebben nyilazott, neki nagyobb távolságból kellett lınie. Elıször ötven lépés elınyben állapodtak meg, de ez fokozatosan csökkent, ahogy Sidudu egyre ügyesebben kezelte az íjat.

Egy délelıtt újabb versenyt rendeztek a tisztáson, Meren és Sidudu alkotott csapatot Hilto és Fenna ellenében. A küzdelem szoros volt és az évıdés hangos, mikor egy idegen tőnt fel ismeretlen lovon a fák között. Úgy volt öltözve, mint egy paraszt, de úgy ülte meg a lovat, mint egy harcos. Meren halk parancsszavára friss nyilat helyeztek a húrra, és felkészültek, hogy megvédjék magukat. Mikor a lovas látta szándékukat, megállította a lovát, és levette a kendıt, ami eltakarta arcát. - Széth szaros seggére! - kiáltott fel Meren. - Tinát az! - Elébe sietett, hogy üdvözölje. - Ezredes, valami baj van. Mi az? Ki vele. - Örülök, hogy megtaláltalak benneteket - mondta Tinát. - Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, nagy veszélyben vagyunk. Az oligarchák elrendelték, hogy valamennyien jelenjünk meg elıttük. Onka az embereivel mindenütt ránk vadászik. Jelenleg éppen a házakat kutatják át Mutangiban. Ez mit jelent? - firtatta Meren. Csak egy dolgot jelenthet - válaszolta Tinát komoran. - Gyanúba keveredtünk. Úgy vélem, Onka feljelentett, hogy áruló vagyok, ami jarri mércével mérve igaz is. Megtalálta azoknak a trogoknak a tetemét, melyektıl megmentettétek Sidudut, és éktelen haragra gerjedt, mert most már biztosra veszi, hogy ti rejtegetitek a lányt. Milyen bizonyítéka van? Nincs szüksége bizonyítékra. Aqer úr közeli ro- kona, a szava elég, hogy valamennyiünket elítéljenek - mondta Tinát. - Nem kétséges az oligarchák ítélete. Kín441 vallatásnak vetnek majd alá, és ha azt túléljük, a bányákba küldenek... vagy még rosszabb vár ránk. - Tehát most szökevények vagyunk. - Nem látszott, hogy Merent aggasztaná a kilátás. - Legalább a színlelésnek vége. - Igen - helyeselt Tinát. - Törvényen kívüli bőnözık vagyunk. Nem térhetünk vissza Mutangiba. Nem is - értett egyet Meren. - Nincs ott semmi, amire szükségünk volna. A lovak meg a fegyvereink nálunk vannak. Bevesszük magunkat az erdıbe, és amíg Taitára várunk, hogy visszajöjjön a Fellegkertbıl, megtesszük a végsı elıkészületeket a menekülésre errıl az átkozott helyrıl, vissza a mi Egyiptomunkba. induljunk máris - javasolta Tinát. - Túl közel vagyunk Mutangihoz. Sok hely van a dombok között, ahol elrejtızhetünk. Ha mozgásban maradunk,

Onkának nehéz dolga lesz utolérni minket. - Lóra szálltak, és elindultak kelet felé. Késı délutánra már húsz mérföld volt a hátuk mögött. Mikor felfelé tartottak a Kitangule- szoros alatti dombvonulatra, hosszú, csavart szarvú és nagy fülő szürke antilopok csordája tört ki rejtekébıl és rohant át keresztbe elıttük. Azonnal lekapták az íjukat a vállukról, és üldözıbe vették ıket. Elsıként Fenna érte be a csordát Forgószél hátán, és leterített egy kövér nıstényt. Elég! - kiáltotta Meren. - Elég hús van rajta, hogy napokig kitartson. Hagyták, hogy a csorda elmeneküljön, és leszálltak a lovakról, hogy feldarabolják a tetemet. Mikor a nap lenyugodott, Sidudu egy tiszta viző kis patakhoz vezette ıket. Letáboroztak a partján, és parázson sült antilopszeleteket vacsoráztak. Miközben a húst szopogatták a csontokról, Tinát beszámolt Merennek a lázadók ügyéhez hő erıkkel kapcsolatos legújabb hírekrıl. - A Vörösök, az én ezredem minden tisztje és embere átáll hozzánk, mikor fegyverbe szólítom ıket. A Sárgák két századára is számíthatunk, a parancsnokuk Sangat ezredes, aki közénk tartozik. Aztán van három század gyalogos, akik a bányákban dolgozó foglyok ırzésével vannak megbízva. Közvetlen tapasztalataik vannak az embertelen kegyetlenségrıl, ahogy a foglyokkal bánnak. A parancsomra várnak. Amint el442 kezdjük a küzdelmet, szabadon engedik a foglyokat, fel fegyverzik és erıltetett menetben lehozzák ıket, hogy csatlakozzanak hozzánk. - Aztán a gyülekezés helyét vitatták meg, és végül úgy döntöttek, hogy a Kitanguleszoros lesz az, ahová minden egységnek önállóan kell eljutnia. - Mekkora erıt tudnak majd a jarriak bevetni ellenünk? - kérdezte Meren. - Bár tízszeres túlerıben vannak, sok napba beletelik az oligarcháknak, mire összegyőjtik a csapatokat és felvonulnak ellenünk. Ha sikerül kezdeti meglepetést okoznunk és egérutat nyernünk az üldözık elıl, elegen leszünk az utóvédharcokhoz a Kitangule folyó vízesésénél lévı hajóépítı telepig. Mikor odaérünk, elfoglaljuk a hajókat, amikre szükségünk van. Amint vízre szálltunk, már könnyő utunk lesz le a nagy Nalubaale- tóig. Elhallgatott és figyelmesen nézte Merent. - Tíz nap múlva készen állhatunk az indulásra. Nem indulhatunk el a mágus Taita nélkül - vágta rá Meren. Taita egy ember - mutatott rá Tinát. - Nekünk sok száz emberünk van veszélyben.

Nélküle nem fogtok sikert aratni - jelentette ki Meren. - A hatalma nélkül te és az embereid kudarcra vagytok ítélve. Tinát elgondolkodott, rosszkedvően ráncolva homlokát, borzas szakáiiát húzogatta. Aztán úgy tőnt, elhatározásra jutott. - Nem várhatunk rá örökké. Mi van, ha már halott? Nem vállalhatom a kockázatot. - Tinát ezredes! - tört ki Fennából. - Hajlandó vagy várni Taitára az aratás utáni holdtöltéig? Tinát a lányra meredt, aztán kurtán bólintott. - De nem tovább. Ha a mágus addig nem jön le a hegyekbıl, biztosak lehetünk benne, hogy már nem is fog. - Köszönöm, ezredes, csodálom bátorságodat és józan ítélıképességedet - mosolygott Fenna édesen az ezredesre, aki zavartan motyogott valamit, és a lángokba bámult. Fenna nem kegyelmezett neki. Tudsz a lányokról a Szeretet Templomában, ezredes? - Természetesen tudom, hogy vannak ott templomi szüzek, de mi van velük? 443 Fenna Siduduhoz fordult. - Meséld el neki, amit nekünk meséltél. Tinát növekvı borzadállyal hallgatta Sidudu beszámolóját. Mire befejezte, arca dermedt álarc volt. - Fogalmam sem volt, hogy ily gyalázatot követnek el a lányainkon. Természetesen arról tudtam, hogy néhányukat felviszik a Fellegkertbe. Magam is voltam kísérıjük, de önként mentek. Sejtelmem sem volt, hogy az istennınek áldozzák ıket, vagy hogy kannibál rítusok folynak a hegyen. - Ezredes, magunkkal kell vinnünk ezeket a lányokat, nem hagyhatjuk ıket itt a jarriaknak - szólt közbe Meren. - én már megesküdtem, hogy mindent megteszek, ami módomban áll, hogy kiszabaduljanak és velünk jöjjenek, mikor megmenekülünk Jarriból. - Itt és most ugyanazt az esküt teszem — morogta Tinát. - Minden istenek nevében esküszöm, hogy addig nem hagyom el ezt az országot, amíg ki nem szabadítjuk azokat a fiatal nıket. Ha az aratás utáni teliholdig várunk, addig hányat fognak még felküldeni a hegyre? - kérdezte Fenna. A férfiakat elnémította Fenna kérdése. - Ha túl hamar lépünk, elveszítjük a meglepetés erejét. A jarriak azonnal ránk szabadítják az összes katonájukat. Mit javasolsz, Fenna? - Csak várandós lányokat küldenek fel a hegyre - tapintott rá a lényegre Fenna.

Ez igaz, tapasztalatból tudom - értett egyet Tinát. - De ez mit segít rajtunk? Nem akadályozhatjuk meg, hogy teherbe essenek, ha egyszer úgy bánnak velük, mint férfiak játékszerével. Azt nem akadályozhatjuk meg, ahogy mondod, de a gyermek növekedését meg tudjuk akadályozni. Hogyan? - akarta tudni Meren. Ahogy Taita tette Siduduval, egy fızettel, ami vetélést okoz. - A férfiak elgondolkodtak azon, amit Fenna mondott, aztán Meren szólt megint. Taita orvosi táskája a mutangi házban van. Nem mehetünk vissza érte. Én tudom, milyen füvekbıl készítette a fızetet. Én segítettem neki győjteni. 444 - Hogy fogod eljuttatni ezt az orvosságot a lányoknak? akadékoskodott Tinát. - Trogok ırzik ıket. - Siduduval elvisszük nekik a templomba, és elmagyarázzuk, mit kell tenniük. De a trogok meg a papnık... hogyan kerülitek ki ıket? Ahogyan Sidudut elrejtettük Onka elıl. A rejtızködés varázslatával! - jött rá Meren. Nem értem - mondta Tinát. - Mirıl beszéltek? Fenna a mágus tanítványa - magyarázta Meren. - Ezoterikus bölcsészeire tanítja és máris sokat tud. Képes saját magát és másokat a láthatatlanság köpenye mögé rejteni. Én nem hiszem, hogy ez lehetséges - kételkedett Tinát. Akkor megmutatom - mondta neki Fenna. - Kérlek, hagyd itt a tüzet és menj oda a fák közé, amíg Meren nem szól, hogy visszajöhetsz. Homlokát ráncolva és morogya, Tinát elcammogott a sötétbe. Néhány perc múlva Meren kiáltott neki, és mikor visszajött, Merent egyedül találta. Jól van, Cambyses ezredes. Hol vannak? - morogta Tinát. Tíz lépésre tıled - hangzott a válasz. Tinát rnor- gott, és lassan körbejárta a tüzet, jobbra-balra lesett, mígnem visszaért oda, ahonnan elindult. Semmi - jelentette ki. - Most már mondd meg, hol bujkálnak. Az orrod elıtt - mutatta Meren. Tinát meresztette a szemét, aztán a fejét rázta. — Nem látok semmit... kezdte, aztán megtántorodott és elképedten felkiáltott. - Ozirisz és Hórusz! Ez boszorkányság! - A két lány ott ült, ahol utoljára látta ıket, fogták egymás kezét és mosolyogtak rá.

- Az, ezredes, de csak egy apró fogás. A trogokat sokkal könnyebb lesz becsapni, mint téged - mondta neki Fenna, - mert korlátozott értelmő állatok, te pedig felsıbbrendő értelemmel bíró képzett harcos vagy. Tinatot leszerelte a bók. Tényleg egy kis boszorka, Tinát nem méltó ellenfele, mosolygott magában Meren. Ha akarná, rá tudná venni, hogy fejen álljon, és a segge lyukán fütyüljön. 445

Lóháton nem mehettek túl közel a Szeretet Templomához. Taitától eltérıen Fenna szakértelme nem volt elegendı egy nagy csapat ló és ember elrejtéséhez. A lovakat Merennel és Nakontóval hagyták elrejtve az erdıben a fák között, és a két lány gyalog folytatta az utat. Si-dudu négy, gyógyfüvekkel megtöltött kis vászonzacskót vitt a derekára kötve a ruhája alatt. Felkapaszkodtak az erdın keresztül egy domb-gerincre, ahonnan letekintettek a völgybe, melynek túlsó végén állt a templom. Sárga homokkıbıl épült nagy, tetszetıs épület volt, körülötte pázsit és medencék, melyek vízén vízililiomok úsztak. Mulatság halk hangjai szőrıdtek el hozzájuk, és egy csapat lányt láttak a legnagyobb medence körül. Néhányan körben ültek, énekeltek és tapsoltak, a többiek táncoltak a zenére. - Ezt csináltuk minden nap ebben az idıben - súgta Sidudu. — A férfiak látogatására várnak. - Felismered valamelyiket? Nem tudom. Túl messze vannak. - Sidudu beárnyékolta a szemét. - Az a lány ott egyedül a medence innensı oldalán... látod? İ a barátnım, Jinga. Fenna szemügyre vette a nyúlánk, karcsú lányt, aki a medence szélén sétálgatott. Rövid tunika volt rajta, hosszú lába és karja csupasz, hajába sárga virágok voltak tőzve. - Mennyire megbízható? - Kicsivel idısebb, mint a többi lány, és mind között a legértelmesebb. Felnéznek rá. - Lemegyünk és beszélünk vele - döntötte el Fenna, de Sidudu megragadta a karját. - Nézd! - mondta remegı hangon. Épp ott, ahol kuporogtak, bozontos fekete alakok jöttek elı alattuk a fák közül. Négykézláb ugrálva vonultak, öklükkel a földre támaszkodva.

A nagy majmok a templom környékét kerülték, de vigyáztak, hogy a pázsiton játszadozó lányok ne lássák ıket. Minden néhány lépés után megálltak és orrcim446 páikat kitágítva megszimatolták a földet, idegenek vagy szökevények nyomát keresve. - El tudod leplezni a szagunkat? - kérdezte Sidudu. - A trogoknak jó szaglásuk van. - Nem - vallotta be Fenna. - Meg kell várnunk, amíg elmennek, mielıtt lemegyünk a lányokhoz. - A trogok gyorsan mozogtak, és ismét eltőntek a fák között. - Most! - mondta Fenna, és Sidudu kezéért nyúlt. - Ne felejtsd: ne beszélj, ne fuss, és ne engedd el a kezem. Lassan és óvatosan mozogj. Fenna maguk köré varázsolta a rejtızködés fátylát, aztán levezette Sidudut a domboldalon. Sidudu barátnıje, Jinga még mindig egyedül, egy főzfa alatt ült és egy durrapogácsa morzsáival etette a halakat. A két lány letérdelt mellé, és Fenna óvatosan felemelte Siduduról a rejtızködés fátylát. İ maga rejtve maradt, nehogy Jinga megijedjen egy idegen arc láttán. A lány figyelmét annyira lekötötték a kavargó halak, hogy egy ideig észre sem vette Sidudut. Akkor összerezzent és félig felemelkedett. Sidudu megfogta a karját és visszatartotta. - Jinga, ne félj. A lány rábámult, aztán elmosolyodott. - Régen nem láttalak, Sidudu. Hol voltál? Nagyon megszépültél. - Te is, Jinga. - Sidudu megcsókolta. - De nincs sok idınk, és annyi mindent el kell mondanom. - Tanulmányozta a lány arcát, és ijedten látta, hogy a pupillái kitágultak a fızettıl, amit kapott. - Nagyon figyelj arra, amit mondok. Jinga tekintete kitisztult, ahogy kezdte felfogni a szörnyőségét annak, amit Sidudu mond neki. Végül azt suttogta: - Megölik a nıvéreinket? Nem lehet igaz. - De az, Jinga, hinned kell nekem. De van valami, amivel megakadályozhatjuk. - Gyorsan elmagyarázta a gyógyfüveket, hogyan kell elkészíteni és adagolni. - Csak azokat a lányokat viszik fel a hegyre, akik várandósak. Ettıl az orvosságtól elment a gyerekem. Mindenkinek adnod kell belıle, aki veszélyben van. - Sidudu felemelte a ruháját és leoldozta a derekáról a vá- szonzacskókat. - Jól dugd el ezeket, nehogy a papnık 447

megtalálják. Mikor Hanna doktor kiválaszt egy lányt, hogy az istennı magához emelje, add ezt be neki. Ez az egyetlen, ami megmentheti. - Engem már kiválasztottak - suttogta Jinga. - Az orvosnı négy nappal ezelıtt járt itt, és azt mondta, hamarosan találkozom az istennıvel. - Ó, szegény Jinga! Akkor még ma este be kell venned, mihelyt egyedül maradsz. - Megölelte a barátnıjét. - Most nem maradhatok veled tovább, de nemsokára visszajövök sok jó emberrel, hogy kiszabadítsunk. Elviszünk téged meg a többieket is egy új országba, ahol biztonságban leszünk. Figyelmeztesd ıket, hogy legyenek készek az indulásra. Eleresztette Jingát. - Jól rejtsd el a füveket. Megmentik az életedet. Most menj, és ne nézz hátra. Amint Jinga hátat fordított, Fenna eltakarta Sidudut a rejtızködés fátylával. Jinga húsz lépést sem tett meg, mikor visszapillantott a válla fölött. Elsápadt, mikor azt látta, hogy Sidudu eltőnt. Látható erıfeszítéssel megemberelte magát, és továbbsétált a pázsiton a templom felé. Fenna és Sidudu elindult visszafelé az erdın át. Félúton jártak a domboldalon, mikor Fenna lelépett az ösvényrıl, és tökéletesen mozdulatlanul megállt. Nem mert beszélni, de erısen megszorította Sidudu kezét, hogy figyelmeztesse, ne törje meg a varázslatot. Visszafojtott lélegzettel figyelték az ösvényen feléjük cammogó két óriási fekete trogot. A majmok ide-oda ingatták a fejüket, ahogy az ösvényt szegélyezı bokrokat kutatták, pillantásuk fürgén kutakodott a kinyúló ágak alatt. A hím volt a nagyobb, de a nyomában kullogó nıstény éberebbnek és erıszakosabbnak tőnt. Egy vonalba értek a lányokkal, és pillanatig úgy látszott, hogy továbbmennek. Ekkor a nıstény váratlanul megtorpant, felemelte a pofáját, kitágította széles orrcimpáit és hangosan beleszimatolt a levegıbe. A hím követte példáját és mindketten elkezdtek halkan, de fenyegetıen morogni. A hím kitátotta a száját és megmutatta gonosz fogsorát, aztán hangos csattanással becsukta. Olyan közel voltak, hogy Fenna érezte bőzös leheletét. Sidudu keze remegett az övében, ismét megszorította ujjait, hogy bátorítsa. 448 Mindkét trog óvatosan elırébb ugrott arrafelé, ahol ık álltak, még mindig a levegıt szimatolva. A nıstény lehajtotta a fejét, és megszagolta a földet, amelyen a lányok elhaladtak. Lassan csoszogott feléjük, a szagnyomot követve. Sidudu reszketett félelmében, és Fenna érezte, hogyan emelkedik benne a rettegés a pontig, ahol túl kell forrnia. A

Taitától tanultakhoz folyamodott és pszichikai erıhullámokat küldött ki, hogy megnyugtassa, de a majom orra most már csak néhány hüvelyknyire volt Sidudu szandáljának orrától. Sidudu bepisilt félelmében. Lecsurgott a lába szárán, és a trog felmordult, mikor megérezte a szagát. Ugráshoz készült, de abban a pillanatban egy kis antilop zi-zegtette meg a bokrokat menekülés közben, és a hím trog vad üvöltést hallatva üldözıbe vette. A nıstény nyomban követte párját, olyan közel ment el Sidudu-hoz, hogy majdnem súrolta. Ahogy a majmok elrohantak az aljnövényzetben, Sidudu Fennának dılt, és a földre hanyatlott volna, ha Fenna nem tartja meg. Szorosan magához ölelve felvezette a dombgerincre, vigyázott, hogy ne törje meg a rejtızködés varázsát, míg ki nem kerülnek a templom látókörébıl. Aztán futva igyekeztek oda, ahol Meren és Nakonto várt a lovakkal. Ooha nem töltöttek két éjszakát ugyanazon a táborhelyen. Tinát és Sidudu ismert minden kerülı utat és rejtett ösvényt az erdıkben, így gyorsan és titokban változtattak helyet, elkerülték a járt utakat és nagy távolságokat tettek meg két táborhely között. Faluról falura jártak, találkoztak az elöljárókkal és a vezetıkkel, akik rokonszenveztek az ügyükkel. Valamennyien jövevények voltak, és a falusiak zöme hőséges volt hozzájuk. Gondoskodtak élelemrıl és biztonságos szállásról a szökevények számára. Figyelték a jarri járıröket, és figyelmeztettek a közeledtükre. Meren és Tinát minden faluban haditanácsot tartott. 449 - Visszamegyünk a mi Egyiptomunkba! - szokták mondani az elöljáróknak és a vezetıknek. - Az emberek legyenek indulásra készen az aratás utáni telihold éjszakáján. Tinát körbenézett a lelkesedéstıl és izgalomtól ra-gyogó arcokon a tőz fényében. A térképre mutatott, amit kiterített elébük. - Ezt az útvonalat kell követnetek. Lássátok el a férfinépet fegyverrel, ami akad. Az asszonyok gondoskodjanak élelemrıl, meleg ruháról és takarókról a családjuknak, de ne hozzatok semmit, amit nem bírtok cipelni. Hosszú és fáradságos útnak nézünk elébe. Az elsı találkozási pont itt van - bökött a térképre. Igyekezzetek gyorsan eljutni oda. Ott felderítık várnak majd, akiktıl kaptok fegyvert, és akik elvezetnek a Kitangule-szorosba. Az a fı gyülekezési hely, ahol mindnyájan találkozunk. Legyetek elıvigyázatosak

és megfontoltak. Csak azoknak beszéljetek a tervünkrıl, akikben bízhattok. Keserves tapasztalatból tudhatjátok, hogy az oligarchák kémei mindenütt ott vannak. Ne tegyetek semmit a kitőzött idıpont elıtt, hacsak nem kaptok utasítást közvetlenül Carnbyses ezredestıl vagy tılem. - Napkelte elıtt mindig odébbálltak. A távol esı helyırségek és katonai erıdök parancsnokai szinte kivétel nélkül Tinát emberei voltak. Hallgattak a parancsaira, kevés javaslatuk és még kevesebb kérdésük volt. - Csak küldd a parancsot az indulásra. Mi készek leszünk - mondták neki. A három legfontosabb bánya a hegység délkeleti lábánál fekvı dombok között volt. A legnagyobban több ezer rabszolga és fegyenc termelte ki a gazdag ezüstércet a vajatokból. Az ırség parancsnoka Tinát embere volt. Sikerült becsempésznie a munkásnak öltözött Tinatot és Merent a rabszolgabarakkokba és a fogolytáborokba. A foglyok titkos sejtekbe szervezıdtek és megválasztották vezetıiket. Tinát a vezetık zömét jól ismerte, letartóztatásuk és bebörtönzésük elıtt barátai és bajtársai voltak. Örömmel hallgatták parancsait. - Várjátok az aratás utáni teliholdat - mondta nekik. - A megbeszélt idıben kinyitják a kapukat és kiszabadultok. 450 A két másik bánya kisebb volt, az egyikben rezet és cinket bányásztak. A harmadik, a legkisebb bánya volt a leggazdagabb, itt a rabszolgák egy vastag aranyteléren dolgoztak, olyan gazdagon, hogy színarany rögök csillogtak a bányászlámpások fényében. - Tizenöt kocsirakományra való színarany van az olvasztóban - mondta a fımérnök Tinatnak. - Hagyd itt! - parancsolta kurtán Meren. Tinát rábólintott. - Igen! Hagyd az aranyat! - De óriási kincs! - tiltakozott a mérnök. - A szabadság még nagyobb kincs - mondta Meren. - Hagyd az aranyat. Csak lelassítana minket, és a társzekereket jobb célra is használhatjuk. Azok szállítják majd az asszonyokat meg a gyerekeket, meg mindenkit, aki túl gyenge vagy beteg ahhoz, hogy gyalogoljon. JVLég húsz nap volt hátra az aratás utáni teliholdig, mikor az oligarchák lecsaptak. Már több ezren voltak be avatva a menekülési tervbe, ami ragyogó lángként lobo-gott mindenütt Jarriban. Elkerülhetetlen volt,

hogy a kémek észre ne vegyék a füstjét. Az oligarchák kétszáz emberrel küldték Onka kapitányt Mutangiba, a faluba, ahonnan a szóbeszéd eredt. Éjszaka körülfogták a falut és foglyul ejtették a lakóit. Onka egyenként hallgatta ki ıket a községháza tanácstermében, szorgalmasan használva a korbácsot és a billogvasat. Bár nyolcan meghaltak a vallatás során, sokakat pedig megvakított vagy megnyomorított, keveset tudott meg. Akkor az asszonyokat vette kezelésbe. Bilto legfiatalabb feleségének ikrei voltak, egy négyéves kisfiú és kislány. Mikor nem válaszolt Onka kérdéseire, kényszerítette, hogy végignézze, ahogy lefejezi a fiát. Aztán a fiú levágott fejét a lábához dobta, és a hajánál fogva felemelte a húgát. A visító és kapálódzó gyereket meglengette az anyja arca elıtt. - Tudod, hogy nem fogok megállni csak az egyik kölyködnél - mondta az asszonynak, és a tırével megkarcolta a kislány arcát. 451 A gyerek még élesebben sikoltozott a fájdalomtól, és az anya megtört. Elmondott mindent Onkának, amit tudott, és az nem volt kevés. Onka megparancsolta az embereinek, hogy az ösz-szes falubelit, köztük Biltót, a feleségét és az életben maradt lányukat, tereljék a zsúpfedeles községházába. Eltorlaszolták az ajtókat és az ablakokat és meggyújtották a zsúptetıt. Még nem ült el a sikoltozás az égı épületben, mikor Onka lóra pattant, és szélvészként száguldott a fellegvárba, hogy jelentést tegyen az oligarcháknak. Két falubeli vadászni volt a dombok között. A távolból tanúi voltak a mészárlásnak, és elmentek figyelmeztetni Tinatot és Merent, hogy elárulták ıket. Futva tették meg az utat, a közel húsz mérföldes távolságot a csapat rejtekhelyéig. Tinát meghallgatta a két embert, és nem tétovázott. - Nem várhatjuk meg a teliholdat. Azonnal indulnunk kell. - De Taita! - kiáltott fel Fenna. - Azt ígérted, megvárod. - Te is tudod, hogy nem tehetem. Még Cambyses ezredesnek is be kell látnia, hogy nem várhatok. Meren kelletlenül bólintott. - Tinát ezredesnek igaza van. Nem várhat. Fognia kell az embereket és menekülni. Taita maga akarta ezt. - Én nem megyek veletek - fakadt ki Fenna. - Én várok, amíg Taita megjön. - Én is maradok - mondta neki Meren, - de a többieknek azonnal indulniuk kell.

Sidudu megfogta Fenna kezét. - Te és Meren a barátaim vagytok. Én is maradok. - Bátor lányok vagytok - mondta Tinát. - Elmentek újra a Szeretet Templomába és kihozzátok a mi lányainkat? - Természetesen! - vágta rá Fenna. Hány ember menjen veletek? - kérdezte Tinát. Tíz elég lesz - mondta Meren. - De kellenek tartalék lovak is a templomi lányoknak. Elvisszük ıket a kitangulei úton az elsı gázlóig. Aztán visszajövünk és megvárjuk Taitát. 452

JVLajdnem egész éjszaka lovagoltak. Fenna és Sidudu vezette a csapatot, de Meren ott nyargalt szorosan a nyomukban Szélfüst hátán. Napkelte elıtt értek a dombtetıre és a kora hajnali fényben lenéztek a völgyben megbújó Szeretet Templomára. - Mi a reggeli menetrend a templomban? - kérdezte Fenna. - Napkelte elıtt a papnık a szentélybe terelik a lányokat, hogy imádkozzanak az istennıhöz. Aztán az ebédlıbe mennek reggelizni. Akkor most a szentélyben vannak? - kérdezte Meren. Majdnem biztosan - erısítette meg Sidudu. Mi a helyzet a trogokkal? Nem tudom, de szerintem biztosan a templom körül és az erdıben cirkálnak. Van a papnık között olyan, aki kedves a lányokhoz? Van köztük jólelkő teremtés? Nincs! - vágta rá Sidudu keserően. - Mind kegyetlen és könyörtelen. Úgy bánnak velünk, mint ketrecbe zárt állatokkal. Kényszerítenek, hogy alávessük magunkat a férfiaknak, és van köztük, aki saját aljas élvezetére használ minket. Fenna kérdıen nézett Merenre. - Mit csináljunk velük? - Megölünk mindenkit, aki az utunkba áll. Kivonták kardjukat és zárt csapatban lelovagoltak a dombról, nem is próbálták leplezni közeledésüket. A trogokat nem látták sehol, és Sidudu egyenesen a fıépülettıl külön álló szentélyhez vezette ıket. Odanyargaltak és a lovakat a faajtó elıtt állították meg. Meren leugrott, és megpróbálta a kilincset, de az ajtó belülrıl be volt zárva.

- Ide hozzám! - kiáltotta az embereknek, akik felálltak sorban, és a következı parancsszavára felemelték pajzsukat és nekirontottak az ajtónak, ami kivágódott. A lányok a szentély közepén bújtak össze négy fekete pa453 lástos papnı ırizete alatt. Egyikük magas, középkorú nı volt, kemény, himlıhelyes arccal. Felemelte a jobb kezében tartott arany amulettet és Merenre mutatott vele. - Vigyázz! - sikította Sidudu. - Az Nongai, a boszorka. Meg tud ölni a varázserejével! Fenna húrján már ott volt a nyíl, és nem tétovázott. Egyetlen sima mozdulattal feszítette meg az íjat és lıtt. A nyílvesszı zizegve szállt át a szentélyen és Nongai melle közepében állt meg. Az amulett kirepült a kezébıl, ı pedig rongycsomóként roskadt a kıpadlóra. A másik három papnı szétszaladt, mint egy csapat varjú. Fenna kilıtt még két nyilat, és leszedte ıket egy kivételével, aki elért egy kis ajtót az oltár mögött. Ahogy feltépte, Sidudu lıtt egy nyilat a lapockái közé. A nı lecsúszott a falon, vércsíkot hagyva a kıfaragványon. A legtöbb lány rémülten visítozott, a többiek a fejükre húzták a ruhájukat és rettegve meglapultak. - Beszélj velük, Sidudu - utasította Meren. - Csillapítsd le ıket. Sidudu odaszaladt a lányokhoz, és néhányat felsegített. - Én vagyok az, Sidudu. Nincs mitıl félnetek. Ezek jó emberek, azért jöttek, hogy megmentsenek. - Meglátta Jingát. - Segíts, Jinga! Segíts észre téríteni ıket. - Vigyétek ki és rakjátok fel ıket a lovakra - mondta Meren Fennának. A trogok bármelyik percben támadhatnak. Kivonszolták a lányokat az ajtón. Többen még mindig sírtak és jajveszékeltek, erıszakkal kellett feldobni ıket a nyeregbe. Meren kíméletlen volt velük, Fenna is pofon csapta az egyiket, és rákiáltott: Szállj fel, ostoba teremtés, különben itt hagyunk a trogoknak. Végre mindenki lóháton volt, és Meren kiadta a parancsot: - Vágtában elıre! - és Szélfüst horpaszába vágta a sarkát. Két lány ült mögötte, bele és egymásba kapaszkodtak. Nakonto és Imbali Fenna kengyelén utaztak. Sidudu mögött Jinga ült, és egy másik lány elıtte. A többi ló mindegyike legalább három lányt cipelt, a ne454 héz teherrel megrakodva, szoros alakzatban vágtattak át a pázsiton, a dombok és a kitangulei út felé.

Ahogy rátértek az erdın átvezetı ösvényre, a tro-gok vártak rájuk. Öt nagy majom az ágak közül ugrott a lovakra, mikor elhaladtak alattuk, a társaik az aljnövényzetbıl rontottak rájuk. Felugráltak a lovasokra, vagy hatalmas állkapcsukkal a lovak lábai után kapkodtak. Nakontónak a rövid szúrófegyvere volt a kezében és három gyors döféssel .ugyanannyi állatot ölt meg. Imbali baltája sziszegve-zizegve hasította a levegıt, ahogy még kettıt levágott. Meren és Hilto a kardjukkal csapkodtak és szúrtak, és a katonák, akik hátul jöttek, lovukat megsarkantyúzva csatlakoztak a harchoz. De a trogok nem ismerték a félelmet és csak egyetlen célt láttak, a harc kegyetlen volt. A majmok még súlyos sebekkel vagy haldokolva is visszavonszolták magukat a küzdelembe. Ketten Szélfüstnek estek neki és megpróbálták összemarcangolni a hátsófertályát. A szürke kanca két hatalmasat rúgott. Az elsıvel bezúzta az egyik majom koponyáját, a második az állkapcsa alatt találta a másikat, és tisztán eltörte a nyakát. Az egyik lányt egy majom lerántotta Hilto nyergébıl és átharapta a torkát, mielıtt Hilto bezúzta a koponyáját. Mire Nakonto leszúrta az utolsó trogot, sok lovat összeharapdáltak, egyet oly csúnyán összemarcangoltak, hogy Imbalinak kellett egy koponyájára mért csapással a halálba segíteni. Újra alakzatba álltak, és amikor az útelágazáshoz értek, keletre fordultak a hegyek és a Kitangule-szoros felé. Átlovagolták az éjszakát, és a következı reggel korán porfelhıt láttak emelkedni maguk elıtt a síkságon. Mielıtt a nap delelıre ért, beérték a menekülık hosszú, sőrő oszlopának végét. Tinát a hátvéddel lovagolt, s amint meglátta ıket, visszavágtatott elébük. - Üdv, Cambyses ezredes! Látom, megmentetted a lányainkat. - Azokat, akik életben maradtak - helyeselt Meren, - de sok viszontagságon mentek keresztül és az erejük végén járnak. 455 - Találunk nekik helyet a szekereken - ígérte Tinát. - De mi a helyzet veled és a csapatoddal? Itt hagyjátok Jarrit és velünk jöttök, vagy eltökéltétek, hogy visszamentek és megkeresitek az öreg mágust? - Te is tudod, mi a válasz a kérdésedre, Tinát ezredes - mondta Fenna, mielıtt Meren válaszolhatott volna. - Akkor búcsúznunk kell. Köszönöm a bátorságotokat, és mindazt, amit értünk tettetek. Félek, többé már nem látjuk egymást, de nagy megtiszteltetés számomra a barátságotok.

- Tinát ezredes, te örök optimista vagy - mosolygott Fenna. — Biztosíthatlak, hogy nem szabadulsz tılünk ilyen könnyen. - Forgószéllel Tinát hátasa mellé lovagolt, és csókot nyomott az ezredes szakállas orcájára. - Mikor Egyiptomban újra találkozunk, megcsókolom a másik orcádat is - mondta, s azzal elfordította Forgószelet és otthagyta Tinatot, aki csak bámult utána jólesı meghökkenéssel. v^sapatuk megcsappant: mindössze három nıbıl és három férfiból állt. Ez egyszer Nakonto és Imbali a lovaglást választotta a futás helyett, s mindketten egy-egy tartaléklovat vezettek. - Hová megyünk? - kérdezte Fenna a mellette lovagoló Merentıl. - Olyan közel a hegyhez, amennyire biztonságosan lehet. Mikor Taita lejön, gyorsan kell csatlakoznunk hozzá. - Siduduhoz fordult, aki a másik oldalán lovagolt. - Nem tudsz valami helyet a hegy közelében, ahol elrejtızhetünk? A lány elgondolkodott. - De igen - mondta aztán. - Van egy völgy, ahová apámmal jártunk gombát győjteni, mikor itt volt az ideje. Egy barlangban táboroztunk, amirıl kevesen tudnak. A három vulkán csillogó fehér csúcsa hamarosan megjelent a nyugati látóhatár fölött. Megkerülték Mu456 tangit, és lenéztek a kiégett romokra az alacsony dombokról, ahol vaddisznóra vadásztak. A hamu és a szénné égett testek szagát idáig sodorta a szellı. Hallgatásba merülve elfordultak, és továbbmentek nyugatnak a hegyek felé. A völgy, ahová Sidudu vezette ıket a hegység kifutó dombjai között volt eldugva. Oly jól leplezték a fák és a talajdomborulatok, hogy nem lehetett látni, csak amikor már ott álltak fölötte. A lovaknak akadt jó legelı, és egy kis forrás elengedı vizet adott. A barlang száraz volt és meleg, és Sidudu családja hagyott néhány ütött-kopott fazekat meg egyéb edényt egy repedésben a barlang hátsó falában. A nık elkészítették az ételt, aztán valamennyien a tőz köré győltek vacsorázni. - Egész kényelmesen megleszünk itt - állapította meg Fenna, - de milyen messze van innen a fellegvár és a Fellegkertbe vezetı út? - Hat-hét mérföldre északra - felelte Sidudu.

Remek! - mondta Meren vadraguval tele szájjal. - Elég messze, hogy észrevétlenek maradjunk, és elég közel, hogy nyomban csatlakozzunk Taitához, mikor lejön a hegyrıl. Örülök, hogy azt mondtad, mikor, és nem azt, hogy ha - jegyezte meg Fenna csendesen. Egy darabig csend volt, csak a kanalak kocogtak a réztálakban. - Honnan tudjuk majd, mikor jön? - érdeklıdött Sidudu. - Figyelnünk kell az utat? - Minden tekintet Fennára fordult. - Arra nem lesz szükség - felelte Fenna. - Tudni fogom, mikor jön. Figyelmeztetni fog. Hosszú hónapok szüntelen mozgásban voltak, lovagoltak és csatáztak, most elıször volt lehetıségük teljes éjszakai nyugalomra, amit csak a felváltva teljesített ırszolgálat tört meg. Fenna és Sidudu vállalta az éjféli ırséget, és amikor a nagy csillagkereszt a déli égbolton a horizontra bukott, félig alva betámolyogtak a barlangba, hogy felébresszék Nakontót és Imbalit a hajnalig tartó ırségre. Elnyúltak a gyékényükön, és mély álomba zuhantak. 457 Fenna pirkadat elıtt felrázta Merent, aki oly hevesen riadt fel, hogy felébresztette a többieket is, és mikor meglátta a könnyeket Fenna arcán, a kardjáért nyúlt. - Mi van, Fenna? Mi a baj? - Semmi! - kiáltotta Fenna. Most, hogy jobban megnézte, Meren látta, hogy örömében sír. - Minden a legnagyobb rendben van. Taita él. Meglátogatott az éjjel. - Láttad? - Meren izgatottságában megragadta a karját, és megrázta a lányt. - Hol van? Hová ment? Eljött megfigyelni, amikor aludtam. Mikor felébredtem, megmutatta a szellemjelét, és azt mondta, megjövök hozzád hamar, nagyon hamar. Sidudu felugrott és megölelte Fennát. - Jaj, Fenna, úgy örülök neki, miattad és a többiek miatt is. - Most már minden rendben lesz - mondta Fenna. - Taita visszajön és biztonságban leszünk. — Jivezredek óta várom, hogy eljöjj hozzám - mondta Éosz, és hiába tudta, hogy a nagy Hazugság megtestesítıje, Taita nem tehetett mást, mint hitt neki. Éosz megfordult és visszasétált a barlangba. Taita nem is próbált ellenállni, tudta, nem tehet mást, mint követi. Dacára minden védısáncnak,

amit csábítása ellen emelt, ebben a pillanatban semmi sem volt, amit jobban akart, mint követni, bárhová is vezeti. A bejárat mögött az alagút összeszőkült, a zuzmóval benıtt szikla súrolta a vállait. A forrásvíz jéghidegen csörgedezett a lábain, és összefröcskölte tunikája alját. Éosz siklott elıtte. A fekete selyem alatt csípıje egy hin-tázó kobra hullámzó mozgásával ringatózott. Elfordult a forrástól és felment egy keskeny feljárón. A tetején az alagút kényelmes folyosóvá szélesedett. A falakat dombormőves lazúrkılapok borították, emberi alakokat, valóságos és mesebeli állatfigurákat ábrázoltak. A padló sárga topázzal, a mennyezet rózsakvarccal volt kirakva. A falon emberfej mérető hegyikristály gömbök voltak elhelyezve. Éosz közeledtére sejtelmes narancssárga 458 fényt sugároztak, ami megvilágította a folyosót elıtte. Amint továbbhaladtak, a kristály ragyogása kihunyt. Egyszer-kétszer Taita bozontos, sötét alakokat látott a sötétben elosonni. Éosz meztelen talpai hangtalanul suhantak az aranyszínő csempéken. Elbővölték, s azon kapta magát, hogy nem tudja levenni a szemét róluk. Halvány parfümillat maradt utána a levegıben. Élvezettel szívta be, és megállapította, hogy napliliom illata. Végül kellemes arányú, tágas szobába jutottak, ahol a falak zöld malachitból voltak. A magas mennyezetben nyíló akna minden bizonnyal a felszínig nyúlt, mert napfény ömlött be rajta, és zöld zuhatagban verıdött vissza a falakról. A szoba bútorzatát elefántcsontból faragták, két alacsony pamlag foglalta el a fıhelyet. Éosz az egyikhez ment és leült, a lábait maga alá húzta, és köpenyét szétterjesztve a lábát is eltakarta. A szemközti pamlag felé intett. - Kérlek, helyezd magad kényelembe. Nagyra becsült és szeretett vendégem vagy, Taita - mondta a titkos nyelven. Taita leült a hímzett selyem matraccal borított pam-lagra vele szemben. - Éosz vagyok - mondta a nı. - Miért szólítottál „szeretettnek"? Nem is ismersz. Ez az elsı találkozásunk. Ah, Taita, ugyanolyan jól ismerlek, mint te magadat. Talán jobban is. Nevetése édesebb muzsika volt a fülének, mint bármi, amit valaha is hallott. Megpróbálta bezárni elméjét elıtte. - Jóllehet szavaid dacolnak az ésszel, valahogyan nem tudok kételkedni bennük. Elfogadom, hogy ismersz, de én nem tudok rólad semmit, csak a nevedet.

- Taita, nekünk ıszintének kell lennünk egymáshoz. Én csakis az igazat fogom mondani neked. Neked is ezt kell tenned. Amit az elıbb mondtál, hazugság volt. Sokat tudsz rólam és véleményt is alkottál, mely sajnos többnyire téves. A célom, hogy felvilágosítsalak, és kijavítsam tévképzeteidet. - Mondd, miben tévedtem. - Azt hiszed, hogy az ellenséged vagyok. Taita hallgatott. 459 - A barátod vagyok - folytatta Éosz. - A legjobb, legkedvesebb barátod, aki valaha is lesz neked. Taita megfontoltan bólintott, de nem szólt. Megint azon kapta magát, hogy kétségbeesetten hinni akar neki. Minden eltökéltségére szüksége volt, hogy ne engedje le pajzsát. Éosz egy szívdobbanásnyi idı után folytatta. - Azt képzeled, hogy hazudni fogok neked, hogy már hazudtam is neked, ahogy az elıbb te hazudtál nekem. Taita örült, hogy nincs aurája, amiben Éosz olvashatna: érzelmi vihar dúlt benne. - Csak az igazat mondtam neked. A képek, melyeket a barlangnál mutattam, igazak voltak. Szemernyi csalárdság sem volt bennük. - Erıteljes képek voltak - mondta Taita szenvtelen, hővös hangon. Mind igaz volt. Mindent, amit ígértem, hatalmamban áll megadni. Az egész emberiségbıl miért pont engem választottál? Az egész emberiség? - fakadt ki Éosz megvetıen. - Az egész emberiség nem fontosabb nekem, mint az egyes hangyák egy termeszbolyban. Az emberek az ösztön teremtései, nem az észé vagy a bölcsességé, mert nem élnek elég ideig, hogy megszerezzék ezeket az erényeket. Ismertem nagy tudású bölcseket, kikben volt részvét és emberség vetette ellen Taita. Ezt az ítéletet a saját rövid létezésed megfigyeléseinek alapján hozod. Hosszú ideje élek. De már nem soká. Már majdnem lejárt az idıd. Egyenesen beszélsz, Éosz. Ahogy ígértem, csak az igazat mondom neked. Az emberi test tökéletlen edény, és az élet egy röpke pillanat. Az ember túl rövid ideig él, hogy valódi bölcsesség és megértés birtokába jusson. Emberi mércével te Hosszú Élető vagy, százötvenhat éves, ha jól számolom. Nekem ez nem

sokkal hosszabb, mint ameddig egy pillangó él, vagy az éjjel nyíló kaktusz virága, ami szür460 kületkor születik és még pirkadat elıtt meghal. Az evilági edény, melyben szellernlelked lakozik, hamarosan cserbenhagy. - Váratlanul elıhúzta jobb kezét a fekete selyem alól, és az áldás jelét rajzolta a levegıbe. Ha a lába szép volt, a keze gyönyörő. Taitának elállt a lélegzete, és érezte, hogy alsókarján feláll a szır, ahogy kecses mozdulatait figyelte. - De veled ennek nem kell feltétlenül megtörténnie - mondta Éosz halkan. - Nem válaszoltál a kérdésemre, Éosz. Miért én? A rövid idı alatt, amit leéltél, sokat elértél. Ha az örökkévalóságig meghosszabbítóm az életedet, szellemóriás leszel. Ez nem elégséges magyarázat. Öreg vagyok és csúnya. A tested egy részét már megújítottam - emlékeztette Éosz. Taita keserően felnevetett. - Úgyhogy most csúnya öregember vagyok, fiatal és gyönyörő hímvesszıvel. Éosz vele nevetett, azzal az elbővölı kacajjal. -Találó megfogalmazás. Visszatette a kezét a lepel alá, és Taita kifosztottnak érezte magát. - A medencében mutattam egy képet rólad, mint fiatal férfiét. Gyönyörő voltál, és az lehetsz megint. - Megkaphatod bármelyik gyönyörő fiatal férfit, akit kiválasztasz. Nem kétlem, hogy már megtetted - provokálta. Éosz kertelés nélkül válaszolt, egyenesen és ıszintén: - Tízezerszer, talán többször is, de szépségük dacára csak hangyák voltak. - Én talán más leszek? - Igen, Taita... igen. Miben? Az elméd miatt. A testi szenvedély önmagában hamar érdektelenné válik. Fgy ragyogó elme a végtelenségig csábító. Az idı múlásával egyre erısödı nagyszerő elme egy örökké ifjú testben: ezek isteni tulajdonságok. Taita, te vagy a tökéletes társ, akire mindig vágytam. Hosszú órákon át társalogtak. Bár tudta, hogy géniusza hideg és rosszindulatú, mégis lenyőgözınek és 461 magával ragadónak találta. Feltöltıdött testi és szellemi energiával.

Idıvel, bosszúságára, szükségét érezte, hogy távozzék egy kis idıre, de mielıtt hangot adott volna kívánságának, Éosz megelızte: - Elı van készítve a szállásod. Lépj ki azon az ajtón jobbra, és menj végig a folyosón. A szoba, ahová irányította, nagy volt és impozáns, de alig vette észre környezetét, mert a gondolatai egészen máshol jártak Nem érzett fáradtságot. Egy fülkében díszesen faragott zsámolyra lelt, alatta egy vödörrel, és könnyített magán. A sarokban meleg víz folyt egy csıbıl egy hegyikristály tálba. Amint megmosakodott, sietett vissza a zöld szobába, remélve, hogy Éoszt még ott találja. A napfény már nem tőzött be a mennyezeti aknán. Beköszöntött az este, de a falakon a hegyikristályok meleg fénnyel ragyogtak. Éosz úgy ült, ahogy utoljára látta, és mikor letelepedett vele szemben, megkínálta: — Ételt és italt ott találsz. - Azzal a gyönyörő kézzel az elefántcsont asztalra mutatott Taita mellett. Távollétében ezüsttálak és egy serleg került oda. Nem érzett éhséget, de a gyümölcs és a sörbet ínycsiklandónak látszott. Mértékletesen evett és ivott, aztán türelmetlenül vette fel beszélgetésük fonalát. - Szívesen beszélsz az örök életrıl. - Minden ember álma, a fáraótól a rabszolgáig. Örök életre sóvárognak egy képzelt paradicsomban. Még a régi emberek is, akik azelıtt éltek, hogy én megszülettem, ennek az álomnak képeit festették a barlangjuk falára. - Lehetséges valóra váltani ezt az álmot? Igen, itt ülök elıtted élı bizonyítékaként. Milyen idıs vagy, Éosz? Már akkor öreg voltam, mikor láttam, hogyan építik Kheopsz fáraó nagy piramisát Gizában. Ez hogyan lehetséges? Hallottál már a Forrásról? Egy ısrégi mítosz, ami ránk maradt a régiektıl. Nem mítosz, Taita. A Forrás létezik. Mi az? Hol van? Minden élet Kék Folyója, az alapvetı erı, mely a világmindenséget fenntartja. 462 -Valóban folyó? És miért „Kék"? Kérlek, írd le nekem. - Nincsenek szavak, még a titkos nyelvben sem, melyek alkalmasak volnának hatalma és szépsége ecsetelé- sére. Mikor eggyé váltunk,

elviszlek oda. Együtt fürdünk majd a Kékben, és te az ifjúság teljes pompájában fogsz kiszállni belıle. - Hol van? Az égben vagy a földön? - Egyik helyrıl a másikra költözik. Ahogy elmozdulnak a tengerek, ahogy a hegyek felemelkednek és leomlanak, úgy változtatja a Forrás is a helyét. Most hol van? Nincs mesze innen, ahol most ülünk. De légy türelmes. Idıvel elvezetlek hozzá. Hazudik. Természetes, hogy hazudik. İ a Hazugság. Még ha a Forrás létezik is, nem vezetne oda senkit, de a hamis ígéret mégis izgalomba hozta. - Látom, még mindig kételkedsz bennem - mondta Éosz lágyan. - Hogy jóhiszemőségemet bizonyítsam, megengedem, hogy hozz magaddal valakit a Forráshoz, hogy osztozzon áldásában. Valakit, aki drága neked. Van ilyen személy? Fenna! Azonnal elfedte a gondolatot, hogy még Éosz se tudja elolvasni. Csapdát állított neki, és ı majdnem belesétált. - Nincs ilyen személy válaszolta. - Egyszer, mikor megfigyeltelek, vízparton ültél a vadonban. Egy gyermeket láttam veled, egy csinos, szıke gyermeket. - Ó, igen - ismerte el. - Már a nevére sem emlékszem, hisz egyike volt azoknak, kiket hangyának nevezel. Csak futó ismerıs volt. Nem akarod magaddal hozni a Forráshoz? Nincs okom rá, miért tegyem. - Éosz hallgatott, de a legfinomabb érintést érezte a halántékán, mint incselkedı tündérujjakét. Tudta, Éoszt nem gyızte meg, amit mondott, és most megpróbál beférkızni a fejébe, behatolni az elméjébe és elorozni a gondolatait. Nagy erıfeszítéssel pszichikai gátat emelt eléje, és Éosz nyomban visszahúzódott. Fáradt vagy, Taita. Aludnod kell. 463 - Egyáltalán nem vagyok fáradt - válaszolta, és igaz volt: élénknek és frissnek érezte magát. - Sok mindent kell még megbeszélnünk. Olyanok vagyunk, mint futók egy hosszú verseny rajtjánál, meg kell szabni az iramot. Végül is az a sorsunk, hogy társak legyünk az örökkévalóságban. Nincs szükség sietségre. Az idı a játékszerünk, nem az ellenfelünk. - Éosz felállt a

pamlagról, és egy további szó nélkül kisuhant egy ajtón a hátsó falban, amit Taita eddig nem vett észre. _5ár nem érzett fáradtságot, mikor elnyúlt a puha selyemmatracon a szobájában, mély álomba merült. Arra ébredt, hogy napfény ömlik be a mennyezetben lévı nyíláson keresztül. Csodálatosan elevennek érezte magát. Szennyes ruhája eltőnt, tiszta tunika és egy pár szandál volt kikészítve számára a bırköpenye mellé. A fejéhez közel, az elefántcsont asztalkán reggeli várta. Megmosakodott, evett és felöltözött. A tunika, amirıl Éosz gondoskodott, finom anyagból volt, ami simogatta a bırét, a szandált újszülött kecske bırébıl varrták, és aranylemezzel domborították. Tökéletesen illett a lábára. Mikor visszatért Éosz zöld szobájába, üresen találta. Csak a parfümje illata lengett még a levegıben. Az ajtóhoz ment, ahol az elızı este Éosz távozott. Hosszú folyosóra nyílt, mely kivezette a napsütésbe. Amint szeme alkalmazkodott a fényhez, egy másik kráterban találta magát, nem volt olyan nagy, mint a Fellegkert, de még annál is szebb. Mégsem volt szeme a kráter alján buján tenyészı ligetekre és gyümölcsösökre: közvetlenül elıtte zöld pázsit terült el, közepén kis márványpavilon emelkedett egy medence szélén, amelybe csillogó patak csordogált. Bár a vize áttetszıén tiszta volt, a medence felszíne szurokfeketén fénylett. Éosz egy márványpadon ült a pavilonban. Feje fedetlen volt, de háttal ült neki, így csak a haját láthatta. Csendben osont feléje, azt remélve, hogy meglepheti és megpillanthatja arcát. Hullámos haja a derekáig ért. 464 Sötét volt, mint a medence vize, de kimondhatatlanul fényesebb. Ahogy közelebb lopózott, látta, hogy a napfényben vöröslı rubinként szikráznak sőrő fürtjei. Vágyott rá, hogy megérintse, de mikor kinyújtotta a kezét, Éosz a fátylat a fejére borította és eltakarta magát, megtagadta tıle, hogy akár egy röpke pillantást vessen az arcára. Aztán feléje fordult. Foglalj helyet mellettem, mert ez az a hely, ahová tartozol. Egy darabig csendben ültek. Taita dühös volt és csalódott: sóvárgott, hogy lássa az arcát. Úgy tőnt, Éosz megérezte a hangulatát, mert kezét a karjára tette. Az érintése felizgatta, de megacélozta magát, és megkérdezte: - Sokat beszéltünk a testi megjelenésrıl, Éosz. Van valami fogyatékosságod? Azért rejtızöl fátyol mögé? Szégyelled a külsıdet?

Provokálni próbálta, ahogy Éosz is provokálta ıt. De a nı édes és nyugodt hangon válaszolt: - Mindegy férfi vagy nı, a legszebb vagyok, aki valaha ezen a földön járt. - Akkor miért rejted el a szépségedet? - Mert belevakulhat a szeme és megháborodhat az elméje a férfinak, ki megpillantja. Puszta szóra higgyem el a dicsekvésed? Ez nem dicsekvés, Taita. Ez az igazság. Soha nem fogod feltárni a szépségedet elıttem? Látni fogod a szépségemet, miután felkészültél rá, amikor tisztában vagy a következményekkel és elfogadod ıket. - A keze még mindig Taita karján pihent. - Nem látod, hogy a legkisebb érintésem is mennyire felkavar? Érzem a szíved dobogását az ujjaim hegyén. - Elvette a kezét, és Taitának eltartott egy ideig, míg úrrá lett felbolydult érzékein. - Beszéljünk másról. Sok mindent akarsz kérdezni tılem, és én megígértem, hogy igaz válaszokat adok. Taita hangja kissé feszült volt, mikor elfogadta a felhívást. - Gátakat helyeztél a Nílust tápláló folyókra. Mi célból tetted? - Kettıs célom volt vele. Elıször is meghívás volt neked, jöjj el hozzám. Képtelen voltál ellenállni a hívásomnak, és most itt ülsz mellettem. 465 Taita ezen mélyen elgondolkodott, aztán megkérdezte: - Mi volt a másik ok? - Egy ajándékot készítettem elı számodra. - Ajándékot? - lepıdött meg Taita. Nászajándékot. Mikor testben és lélekben egyesültünk, neked adom Egyiptom két királyságát. Miután elpusztítottad? Minı ferde és kegyetlen ajándék ez? Mikor te viseled a kettıs koronát és egymás mellett ülünk Egyiptom trónján, visszaadom a Nílus vizét a királyságunknak... ami az elsı lesz a sok királyságunk közül. - Közben pedig csak az emberiség hangyái szenvednek? - Már kezdesz úgy gondolkodni, mint minden teremtés ura, aki hamarosan leszel. Megmutattam neked, mi vár rád, a képekben ott a

barlangnál a Fellegkertben. Uralom minden ország fölött, örök élet, ifjúság és szépség, és az idık minden bölcsessége és tudása, ami a gyémánthegy. - A legnagyobb ajándék mind közül. Én az Igazságnak nevezem. - A tiéd lesz. - Még mindig kétlem, hogy úgy kínálod mindezt nekem, hogy nem kérsz érte valami megfelelıen nagy árat cserébe. Oh, errıl már beszéltem. Cserébe azért, amit kínálok, örök szerelmedet és odaadásodat kérem. Oly régen létezel nélküle, most miért kívánsz mégis társat? Utolért az örökkévalóság unalma, a szellem fásultsága és a fájdalmas hiány, hogy nincs kivel megosztanom ezeket a csodákat. - Mindössze ezt az árat kéred tılem? Bepillanthattam hatalmas elmédbe. Ha a szépséged méltó párja szellemednek, ez igen csekély ár. Éosz a hazugságait igazságok jelmezébe öltöztette, ı pedig úgy tett, mint aki hisz neki. Olyanok voltak, mint két egymással szemben felvonult hadsereg parancsnoka. Most a döntı ütközetet megelızı csatározás folyt közöttük. Taita félt, nem annyi466 ra önmagát féltette, mint Fennát és Egyiptomot, a két számára legdrágább dolgot, most mindkettıt halálos veszedelem fenyegette. A következı napokat a fekete medence mellett töltötték, az éjszakák nagy részét pedig Éosz zöld szobájában. Fokozatosan többet mutatott meg testi alakjából, de szellemlelkét továbbra is elrejtette. Társalgása napról napra egyre elmélyültebb figyelmet igényelt. Olykor elırehajolt, hogy felvegyen egy gyümölcsöt az ezüsttálról, és hagyta, hogy ruhája ujja alól elıtőnjék alsókarja. Vagy helyet változtatott elefántcsont pamlagán és mintegy véletlenül kivillant egy térd a fekete lepel alól. Elbővölıen formás volt a lábikrája. Taitának hozzá kellett volna szoknia tagjai tökéletességéhez, de nem így volt. Rettegte a pillanatot, mikor egész testét megmutatja. Kételkedett benne, hogy képes lesz ellenállni csábításának. A napok és éjszakák meghökkentı gyorsasággal múltak. A testi és szellemi feszültség közöttük olyan szintre fokozódott, ami szinte már elviselhetetlen volt. Megérintette, vagy megfogta a kezét, mikor hangsúlyozni akart valamit. Egyszer a keblére vonta, és neki minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nyögjön fel az ágyékát elöntı fájdalomtól, mikor érezte rugalmas mellének melegét. A parfümje nem változott: mindig a napliliom illata lengte körül, viszont minden reggel és este átöltözött. Öltözéke mindig hosszú és bı

volt, nemigen árulkodott a finom anyagok alatt rejtızı domborulatokról. Néha komoly volt, máskor nyugtalan, ilyenkor egy emberevı nıstény tigris fenyegetı, kecses lépteivel járkált Taita pamlaga körül. Egyszer letérdelt elıtte, és miközben folytatta tudós értekezését, szemérmetlenül végigcsúsztatta kezét a combján a férfiasságáig, és visszahúzta, mikor érezte, hogy megduzzad. Máskor visszatért a fekete palásthoz, és teljesen eltakarta magát, még a lábujjait sem mutatta. Egy reggel a zöld szobában voltak, és Éosz áttetszı fehér selyemleplet viselt. Korábban soha nem vett fel fehéret. Beszélgetés közben váratlanul meztelen kis tal467 paira emelkedett, és odaállt Taita elé. Fehér fátyla felhıként lebegett körülötte. Bıre rózsaszín és elefánt-csontszín árnyalatokban sejlett fel a könnyő anyag alatt, ahogy a fény játszott rajta. A selymen keresztül földöntúli volt a teste. Halovány hasa sima volt, mint egy agáré, sejtelmes háromszöglető árnyék sötétlett az alján. Keblei eperszínő fénykoszorúval koronázott bársonyos fehér gömbök voltak. - Kívánod, hogy felfedjem magam, uram? - kérdezte. Taita meglepetésében képtelen volt azonnal válaszolni. - Úgy érzem, egész életemben arra a pillanatra vártam, hogy megtegyed - mondta végül. -Neked akarok adni mindent. Nem tartok vissza semmit tıled. Nem támasztok feltételeket. Nem várok tıled semmit cserébe, csak a szerelmedet. - Hátradobta a köntöse ujját és felemelte meztelen karjait. Karcsúak, gömbölyőek és feszesek voltak. Elkeskenyedı ujjai közé fogta a fátyol szélét és elkezdte felemelni az arca elıl. Az állánál megállt. Nyaka hosszú, kecses volt. - Nagyon biztos légy abban, hogy látni akarod az arcomat. Figyelmeztettelek, milyen következményekkel járhat. Szépségem rabszolgává tett mindenkit, aki megpillantotta. Képes leszel ellenállni neki? - Még ha bele is pusztulok, muszáj látnom - suttogta Taita. Tudatában volt, hogy ez a végzetes pillanat az ütközet kezdete. Akkor legyen - mondta Éosz, és felemelte fátylát, végtelenül szívfájdító megfontoltsággal. Álla kerek volt, kis gödröcskével. Telt, ívelt ajkait a vér érett cseresznye színére festette. Megnyalta a száját. Hegyes nyelvének vége felkunkorodott, mint egy ásító cicáé. Csillogó nyál- nyomot hagyott az ajkain, aztán visszahúzódott a kicsi, fényes fogak közé. Orra keskeny és egyenes volt, de egy picit kiszélesedett a hegyénél. Járomcsontja magas

volt, homloka széles és domború. ívelt szemöldöke tökéletes keretet alkotott a szemeknek, melyek sötét drágakövek voltak, és úgy tőnt, ragyogásukkal előzik az árnyékokat. Tekintetük Taita lelkének mélyére hatolt. Arcának minden egyes részlete tökéletes volt, és egészként páratlanul gyönyörő. 468 - Tetszem neked, uram? - kérdezte Éosz, és elengedte ujjai közül a fátylat, ami lebegve hullt a zöld malachitpadlóra. Haja rubin fényekkel átszıtt fekete znha- tagként omlott a vállára. A derekáig ért, göndörödve hullámzott, mintha élne. - Nem válaszolsz nekem. Nem tetszem neked? Az elmém nem képes felölelni szépségedet - mondta Taita remegı hangon. - Nincsenek szavak, melyek akár a tizedét leírhatnák. Most, hogy látom, megértem, hogyan égethet egy férfit hamuvá, mintha tomboló erdıtőzbe került volna. Megrémít, de képtelen vagyok ellenállni neki. Éosz közelebb siklott hozzá, a napliliom illata beburkolta Taitát. Ott állt fölötte, míg végül kénytelen volt felnézni rá. Lassan lehajolt, meleg, puha ajkait Taita szájára szorította. Kunkorodó cicanyelvét mélyen a szájába csúsztatta, egy röpke pillanatra Taita nyelve köré fonta, aztán visszahúzta, de az íze ott maradt, mint valami csodás gyümölcsé. Pörögve eltáncolt tıle a malachit padlón. Áttetszı öltözéke hullámzott körülötte, ahogy hátrahajlította hátát és pörgött-perdült, mígnem a feje majdnem a feneke domborulatát érte, a haja a padlót söpörte. Lábai táncoltak, mígnem elmosódtak a sebességtıl. Taita tekintete nem tudta követni ıket. Aztán abbahagyta a táncot, és csak állt mozdulatlanul, mint egy szobor, csak a haja hullámzott körülötte. - Mutathatok többet is, uram. - Hangja mély bú- gássá változott, amit Taita még nem hallott korábban. - Sokkal többet is. Vagy már eleget láttál? - Ha ezer évig nézlek, akkor sem látok eleget. Egy fejmozdulattal lerázta válláról a haját, és rábámult azokkal az izzó szemekkel. - Egy tőzhányó peremén állsz - figyelmeztette. - Most még visszavonulhatsz. Ha már belevetetted magad, nincs visszatérés. Számodra örökre megváltozik a világ. Az ár magas lesz, magasabb, mint elképzelni tudod. Kész vagy megfizetni? - Kész vagyok. Éosz egyik válláról lecsúsztatta a köntöst. Vallanak íve tökéletes összhangban volt hosszú, kecses nyakával. Lejjebb engedte a ruhát, egy mell igyekezett kiszabadul-

469 ni. Mind a kettıt kiengedte, telten és kereken bújtak elı. Tovább engedte a köntöst, mígnem fennakadt a csípıjén. Hasa sima volt, mint a frissen esett hó. Tüzes rubin ragyogott a köldökében. Meghintáztatta csípıjét, és a köntös lecsúszott karcsú combjain, hogy koszorúba fonja a bokáit. Kilépett belıle, és odament hozzá meztelenül, azokkal a hosszú, suhanó léptekkel. Újra fölé hajolt, és egyik karjával átfogta a nyakát. A másikba vette egyik mellét, magához húzta Taita arcát, és szájába tolta a mellbimbóját. - Szívd, uram - suttogta a fülébe. Ahogy szopta, mint egy csecsemı, a bimbó megduzzadt az ajkai közt, és sőrő, krémes folyadékot kezdett kiválasztani. Taita élvezettel szívta, míg Éosz el nem tolta a fejét és ki nem vette az ajkai közül. - Ne légy olyan mohó - korholta. - A testem még sok gyönyörőséget tartogat számodra. Nem szabad túl hamar eltelned vele. Hátralépett és két kezével végigsimította a hasát. Taita tekintete rabszolgaként követte. Terpeszbe állt, és térdeit meghajlítva széttárta combjait. Taita figyelte, hogyan tőnik el a keze köztük, a sötét szırzet mélyén. Aztán kivette és feltartotta a mutatóujját. Áttetszı nedvességtıl fénylett. - Nézd, mennyire vágyom rád - suttogta fojtott hangon, és nedves ujjának hegyét a hüvelykujjához érintette. Mikor szétnyitotta, kocsonyás szál feszült köztük. - Ez valódi ambrózia, ami után minden férfi sóvárog. Odalépett hozzá. - Nyisd ki a szádat, uram. - Az ajkai közé dugta az ujját, és asszonyi-ságának bódító illata áthatotta Taita érzékeit. Éosz szabad kezével a tunikája alá nyúlt és kezébe vette férfiasságát. Már kemény volt, mint az acél, de ügyes ujjai között még keményebbre és még hosszabbra nıtt. Taita mélyen a szemébe nézett, és kendızetlen ragadozó étvágyat látott benne, ami egy pillanattal korábban még nem volt ott. Tudta, nem arra áhítozik, amit a kezében tart, hanem a lelkét akarja. Most a másik kezét is rátette, felemelte és a pamlaghoz vezette. Eléje térdelt, kioldotta a szandálja szíjait és lehúzta a lábáról. Fejével hozzádörgölızött, a szájába vette és falánkul szopta. 470 Aztán megint felállt, lehúzta róla a tunikát, és hátradön-tötte a pamlagon. Egyik lábát átvetette rajta, mintha hátast ülne meg, aztán föléje guggolt és bevezette teste rejtekébe.

Taitából mély nyögés szakadt ki, mikor a gyönyör oly átható lett, hogy átcsapott kínba. Éosz mozdulatlanná dermedt fölötte. Mélyen benne az izmok lüktetve összehúzódtak, oly engesztelhetetlenül szorultak köréje, mint egy piton győrői a zsákmánya köré. Éosz oly erıteljes egyesülésbe zárta, amibıl egyikük sem tudott kitörni. A halálos csapásra készülı harcos diadalmámorával csillogó tekintetét az övébe fúrta. - Az enyém vagy sziszegte, akár egy kígyó. - Minden az enyém, ami te vagy. - Nem volt több színlelés, levetkızte álruháját és feltárta igazi valóját. Taita érezte, ahogy megkezdi a testi megszállását. Olyan volt, mintha barbár horda ostromolná lelke fellegvárát és döntené le a falait. Összegyőjtötte erıit, hogy ellenálljon, bezárta a kapukat elıtte és visszavetette a falon támadt résbıl. A tekintet a nı szemében megdöbbenésre változott, mikor rájött, hogy Taita csapdába csalta. Aztán gyilkos lett pillantása, mikor újra támadott. Küzdöttek egymással, eleinte kiegyenlített erıkkel. Taita testét oldalra fordította, s mikor a nı átdobta súlyát, hogy ellenszegüljön, legurult vele a pamlagról. Egymásba kapcsolódva zuhantak a malachitpadlóra, de Éosz került alulra és ı fogta fel Taita súlyát. Mélyen benne az izmok szorítása egy pillanatra meglazult az ütés hatására. Taita kihasználta mulasztását, és mélyebbre hatolt, megpróbálta elérni lénye középpontját. Éosz azonnal reagált és kizárta. Némán feszültek egymásnak minden erejükkel, ingatag egyensúlyban tartva egymást. Érezte, hogy Éosz beveti tartalékseregét és készültségbe helyezte a sajátját. Pszichikai lavinaként zúdult rá, rést ütött a védelmén, betört lelke titkos rejtekébe. Érezte, hogy a teste mindjárt megadja magát. Újra felgyúlt a diadal fénye Éosz szemében. Taita öklébe zárta Lostris Talizmánját, ami most is ott volt a nyakában. Elméjében összekapcsolta a hatalom szavait: Mensaar! A hímvesszıje megrándult az impulzusra, és Éosz ért471 hetetlen kiáltást hallatott, mikor megérezte. - Kidash! Ncube! kiáltotta. A Talizmánból pszichikai erı villáma csapott ki és kilökte Éoszt a lelkén támadt repedésbıl. Újra sakkban tartották egymást, kiegyenlített erıkkel. Egymásba zárva, mozdulatlanul feküdtek, mint elefántcsontból faragott figurák. Az olaj a lámpásokból elfogyott, a lángok pislákoltak, aztán kialudtak. Az egyedüli fény a magas mennyezetben nyíló aknán szőrıdött be, majd ez a fény is elhalványult, mikor a nap lenyugodott a hegyek mögött, és

sötétben folytatták a csatát. Egész éjszaka így maradtak, pokoli kapcsolatban egymáshoz szegezve, a hímvesszı mélyen eltemetve a hüvelyben, melynek izmai könyörtelenül szorultak köréje, már nem a szaporodás és gyönyörszerzés szervei voltak, hanem halálos fegyverek. A mennyezeti nyíláson beszivárgó hajnali fény még összekapcsolódva találta ıket. Amint a fény felerısödött, Taita belenézett Éosz szemébe. A rémület elsı rebbenését látta a mélyükön, mint ahogy rabul ejtett madár szárnyai csapkodnak a ketrec rácsain. Próbálta eltakarni elıle, de úgy tartotta fogva a tekintetét, mint Éosz az ı hímvesszıjét. Mindketten messze túl voltak a kimerültség határain. Egyikükben sem maradt semmi, csak az akarat, hogy kitartsanak. Éosz hosszú lábait a csípıje, karjait a háta köré fonta. Taita az egyik kezével a fenekét markolta és húzta maga felé. Jobb kezét, benne Lostris Talizmánjával a derekára szorította. Óvatosan, nehogy észrevegye, hüvelykujja körmével felpattintotta a Talizmánt, és a vörös kıszilánk a tenyerébe esett. A követ Éosz gerincéhez szorította, érezte, felforrósodik, ahogy erejét visszasugározza a nıre, aki felsikol-tott, hosszú, kétségbeesett jajkiáltást hallatott, és erıtlenül küszködött, pumpált a hüvelyével, mint egy fújtatóval, reménytelen igyekezetében, hogy kilökje magából. Taita az összehúzásaihoz idızítette lökéseit. Valahányszor lazított, ı mélyebbre hatolt. Elérte az utolsó gátat és egy végsı hatalmas erıfeszítéssel átdöfte. Éosz nyögye és értelmetlenül habogva összeomlott alatta. Taita száját a szájára tapasztotta és lenyomta nyel472 vét a torkán, belefojtva a kiáltásait. Feldúlta lényének belsı szentélyét, feltépte és kiürítette a hatalmát és tudását rejtı kincses ládákat. Saját ereje visszaáramlott, százszorosra nıve azzal, amit elvett tıle. Belebámult a nı kimondhatatlanul gyönyörő arcába, azokba a csodálatos szemekbe, és látta megyáltozni. A szája tátogott, ezüstös nyál csurgott a sarkaiból. A szemei homályos, fénytelen kavicsok lettek. Mint lánghoz tartott viasz, orra elformátlanodott és megvastagodott. Ragyogó bıre elsárgult, száraz és durva lett, mint egy hüllı pikkelyes háta, és mély ráncokba győrıdött a szája és a szeme sarkában. Az eleven göndörség kiment a hajából, egyenes lett és csupa korpa a hámló fejbırébıl. Taita mélyen eltemetkezve benne szívta magába az asztrális és pszichikai erıt és tudást, ami úgy ömlött belıle, mint átszakadt gáton az ár. Oly hatalmas mennyiségő volt, hogy áradat hosszú órákon keresztül zúdult. A mennyezetbe vágott aknán beszökı napsugár végigkúszott a

malachitlapokon, és a már delet jelentı középre ért, mikor Taita érezte, hogy sodrása gyengülni kezd, aztán teljesen elapad. Elvett tıle mindent, amije volt, Éosz ott maradt lecsapolva, üresen. Ekkor Taita hagyta, hogy férfiassága lelohadjon és kicsússzon belıle. Legurult róla és felállt. A hímvesszeje dagadt volt, felhorzsolódott és helyenként lejött róla a bır. Elnyomta a fájdalmat, és a pamlag melletti asztalkán álló ezüstkancsóhoz lépett. Mélyet kortyolt a vízbıl, aztán leült a pamlag szélére és nézte, ahogy ott feküdt a padlón. Hangosan szedte a levegıt nyitott száján. Szeme vakon meredt a szoba mennyezetére, és teste lassan dagadni kezdett. Mint egy napon hagyott holttestnek, felfúvódott a hasa, mintha a bomlás gázai töltenék meg. A karcsú lábak és karok megduzzadtak, a húsa felpuf-fadt, puha és alaktalan lett. Taita figyelte, hogyan tőnnek el a végtagok a fehér, tésztaszerő győrıdésekben. Csak a feje maradt, ami aprónak tőnt a többi részéhez képest. A felpuffadt test lassan betöltötte a fél szobát. Taita felkelt a pamlagról, és a falhoz hátrált, hogy helyet adjon a növekedéséhez. Éosz a hangyaboly közepén fekvı királynı alakját vette fel. Csapdába esett a saját húsában, csak 473 a fejét tudta mozgatni, többi részét a padlóhoz szögezte saját ormótlan kövérsége. Soha nem fog kiszabadulni ebbıl a barlangból. Még ha a trogok vissza is jönnének, hogy kiszabadítsák, nem tudnák a szők sziklafolyosókon és alagutakon keresztül kivonszolni a szabadba. Szörnyő bőz töltötte meg a barlangot. Sőrő, olajos folyadék szivárgott Éosz bırének pórusaiból, lecsurgott a testén, a rothadástól sápadt zöld, csillogó cseppekben. Taita fulladozott az émelyítı szagtól. Rothadó hullák bőze volt: gyilkos étvágyának áldozataié, a méhbıl kitépett, meg nem született gyermekeké és a fiatal anyáké, kiktıl elvette ıket; azoké, kiket éhínség, aszály és járványok vittek el, melyeket ı teremtett és szabadított rá a népekre; a harcosoké, kik az általa szított háborúkban estek el; az ártatlanoké, kiket akasztófára ítélt; a rabszolgáké, kik a bányáiban pusztultak el. Gyilkos kigızöl-gésétıl még Taita uralma is megingott az érzékei fölött. Távol tartva magát tıle, amennyire a barlang méretei engedték, a fal mellett az alagút szája felé indult. Vészjósló hang késztette megtorpanásra, mintha valami gigantikus tarajos sül zörgette volna meg tüskéit fenyegetıen. Éosz groteszk feje feléje fordult és tekintetét az arcára szegezte. Szépségének nyoma se

maradt. Szemei mély, sötét gödrök voltak. Ajkai hátrahúzódtak a fogairól, olyanok voltak, mint egy koponyáé. Vonásai leírhatatlanul rútak voltak, ferde lelkének hő tükörképe. Hangja károgott, mint dögevı varjúé: - Nem múlok el - mondta. Taita hátratántorodott leheletének bőzétıl, aztán összeszedte magát, és nyugodtan Éosz szemébe nézett: — A Hazugság mindig fennmarad, de az Igazság is. Küzdelmüknek soha nem lesz vége - válaszolta. 1 aita megkereste a köpenyét, aztán kisietett a zöld szobából a szabadba vezetı folyosóra. Mikor Éosz titkos 474 Éosz lehunyta a szemét, és nem szólt többet. Csak a lélegzete morajlott a torkában.

kertjébe ért, a nap még megvilágította a sziklafal tetejét, de a kráter mélye már árnyékba borult. Óvatosan körülnézett, látja-e Éosz trogjainak nyomát, kereste az aurájukat, de semmit nem talált. Éosz pusztulásával nyilván irányító értelem nélkül maradtak, és behúzódtak a hegy barlangjárataiba meghalni. A levegı hideg és tiszta volt. Mélyen belélegezte, hogy megtisztítsa tüdejét Éosz bőzétıl, és a fekete medence melletti pavilonba ment. Leült a padra, ahol vele szokott üldögélni, mikor még fiatal és szép volt. Magára húzta a bırköpenyét. Arra számított, hogy kimerült és gyenge lesz a megpróbáltatás után, de emelkedettség töltötte el valóját. Erısnek és fáradhatatlannak érezte magát. Ez elıször zavarba hozta, de aztán rájött, hogy a boszorkánytól elvett hatalom és erı töltötte fel. Elméje a magasba szárnyalt és kitágult, mikor hozzálátott, hogy feltérképezze azt a temérdek tudást és tapasztalást, ami most megtöltötte. Képes volt visszatekinteni az évezredekre, a kezdeti idıkre, mióta Éosz létezett, és minden részlet tiszta volt. Úgy olvasott vágyaiban, mintha a sajátjai volnának. Elképesztették kegyetlenségének és romlottságának mélységei. A valódi és legteljesebb gonosz természetét csak most értette meg, mikor szembesült vele. Mérhetetlen volt a tudás, amit Éosztól elvett, tudta, egy élet kevés, hogy akár egy kis részét is átvizsgálja.

Ez a tudás gyalázatosán csábító volt, tudatában volt, hogy fel kell készülnie arra, hogy ellenálljon rabul ejtı vonzerejének, nehogy ıt is megrontsa. Fennállt az az ijesztı veszély, hogy ily mérhetetlen gonoszság megismerése ıt is Éoszhoz hasonló szörnyeteggé változtatja. Lelkét elöntötte az alázat a gondolatra, hogy a tudás, amit elragadott Éosztól, a saját fegyvertárához adva most a földkerekség legnagyobb hatalmát adta a kezébe. Összeszedte minden erejét, és hozzáfogott, hogy az óriási mennyiségő gonosz tudást emlékezete mély raktáraiba zárja, hogy ne kísértsék és ne mocskolják be, de elı tudja venni, ha szüksége lesz rá. Ugyanannyi vagy még több egészséges tudásnak is birtokába jutott, ami mérhetetlenül hasznos lehet neki és az emberiségnek. Elvette tıle a kulcsot az óceán, föld és 475 ég, az élet és halál, a pusztulás és újjászületés természeti rejtelmeihez. Mindezt elméje elıterében tartotta, ahol tanulmányozhatja és elsajátíthatja. A nap lenyugodott, és elmúlt az éjszaka, mire mindent összegyőjtött és elrendezett az elméjében. Csak ekkor ébredt tudatára testi szükségleteinek: napok óta nem evett, s bár inni ivott, szomjas volt. Most úgy ismerte a boszorkány tanyájának elrendezését, mintha maga is annyi ideje élt volna itt, mint Éosz. Visszament a sziklalabirintusba, és tévedhetetlenül eltalált a raktárakba, éléskamrákba és konyhákba, ahonnan a trogok Éoszt kiszolgálták. Evett néhány falatot a legfinomabb gyümölcsökbıl és sajtokból, és ivott egy kupa bort. Aztán felfrissülve visszatért a pavilonba. Most az a legfontosabb, hogy kapcsolatba lépjen Fennával. Felkészült, és megtette elsı kísérletét, nyíltan és tisztán szólította az éteren keresztül, de rá kellett jönnie, hogy alábecsülte a boszorkány erejét. Erıfeszítéseit, hogy elérje Fennát, gátolta és visszaverte valami maradvány erı, ami Éoszból sugárzott. Még ebben az elerıt-lenedett állapotában is sikerült védıpajzsot emelnie saját maga és az odúja köré. Taita felhagyott a próbálkozással, és azzal kezdett foglalkozni, hogyan jusson le a hegyrıl. Átkutatta Éosz emlékeit, és olyan felfedezéseket tett, melyek megdöbbentették, és alaposan próbára tették képzeletét. Ismét otthagyta a pavilont, és visszament a zöld szobába vezetı alagútba. A bomlás szaga nyomban megcsapta orrát, ha lehet, még erısebb és undorítóbb lett. Eltakarta orrát és száját a tunikája szélével, és legyőrte hányingerét. Éosz a rothadás gázaitól felpuffadt teste most már csaknem teljesen kitöltötte a szobát. Taita látta, hogy átalakulóban van emberbıl

rovarrá. A pórusaiból szivárgó és testét borító zöld folyadék kezdett fényes páncéllá keményedni. Lassan gubóba zárta magát, csak a feje látszott ki. Haja roncsolt fürtjei kihullottak és széjjelszóródtak a zöld padlón. Szeme csukva volt. Érdes lélegzésétıl remegett a szoba bőzös levegıje. Hibernálta magát, és Taita tudta, hogy ez az állatok téli álmához hasonló állapot a végtelenségig fennmaradhat. 476 Vajon van rá mód, hogy elpusztítsam most, hogy tehetetlenül fekszik itt? Átkutatta újonnan szerzett ismereteit, és arra a következtetésre jutott, hogy nincs. Nem halhatatlan, de tőzhányó lángjaiban keletkezett, és. csak ezek között a lángok között pusztulhat el. Hangosan csak annyit mondott: Búcsúzom, Éosz! Tízezer évig szenderegj, hogy a föld egy kis idıre megszabaduljon tıled. - Lehajolt, és felvett egy köteg hajat, vastag kötéllé csavarta és gondosan elhelyezte az övén függı erszénybe. Épp elfért Éosz és a csillogó malachitfal között, hogy eljusson a szoba túlsó végébe. Ott megtalálta, ahogy tudta, hogy meg fogja találni, a rejtett ajtót. Ravaszul volt elhelyezve a tükörszerő falban, melynek csillogása becsapta a szemet. Csak amikor megérintette azt, ami tömör zöld kınek látszott, vált láthatóvá a nyílás, melyen épphogy kifért. Szők folyosóban találta magát. Ahogy elırement benne, a folyosó teljesen elsötétült. Magabiztosan ment tovább, kezét maga elé tartva, míg a falba nem ütközött, ahol a folyosó derékszögben elkanyarodott. Felnyúlt a sötétbe és megtalálta a kıpadkát. Érezte kezén az agyag parázstartó melegét, ami elvezette kötélbıl készült fogójához, és leemelte. Halvány izzás volt az edény fenekén, óvatosan fújva felélesztette a lángot. A fényénél talált egy köteg fáklyát. Egyet meggyújtott, a parázstartót két tartalék fáklyával a kosárba helyezte, mely ott várt a padkán, aztán továbbment a szők alagútban. Meredeken emelkedett, ezért a jobb oldalon a falra erısített kötélbe kapaszkodott, hogy megtartsa egyensúlyát. Az alagút végül egy kis fülkébe torkollott. A meny-nyezet oly alacsony volt, hogy szinte kétrét kellett görnyednie. A padló közepén sötét nyílás tátongott, úgy nézett ki, mint egy kút szája. Fölé tartotta a fáklyát és lenézett. A gyenge fényt elnyelte a sötétség. Felvett egy törött cserepet a földrıl, és az aknába dobta. Számolt, miközben arra várt, hogy a fenekére érjen. Ötvenig számolt, és még nem hallotta, hogy a sziklához ütıdött volna. Az akna feneketlen volt. Közvetlenül elıtte vaskos bronzhorgot hajtottak a barlang

477 mennyezetébe. A horogról bırcsíkokból font kötél lógott az aknába. Fölötte a mennyezetet feketére festette a fáklyák füstje, melyeket Éosz tartott a magasba, mikor itt járt a barlangba tett számtalan látogatása során. Rendelkezett az erıvel és hajlékonysággal, hogy a fogai közé szorított fáklyával lemásszon a kötélen. Levette a szandálját, és bedobta a kosárba. Aztán a fáklyát egy résbe tőzte a falon, hogy némi világosságot adjon a leereszkedéshez. A kosarat a vállára akasztotta, megfogta a kötelet és kilendült az akna fölé. A kötélre helyenként csomók voltak kötve, ami bizonytalan kapaszkodót kínált a kezeinek és meztelen lábainak. Elkezdett leereszkedni, elıször a lábát helyezte át, aztán a kezét. Tudta, milyen hosszú és fáradságos lesz a leszállás, takarékoskodott az erejével, rendszeres idıközökként megállt pihenni és mélyeket lélegezni. Izmai nemsokára remegni, végtagjai gyengülni kezdtek. Kényszerítette magát a folytatásra. A fülkében hagyott fáklya fénye már csupán halvány pislákolás volt. Egyre csak mászott lefelé, immár teljes sötétségben, de Éosz emlékeibıl ismerte az utat. Jobb lábikrájának izmai fájdalmasan begörcsöltek, de elzárta elméjét a fájdalom elıl. Kezei zsibbadt karmok voltak. Tudta, hogy az egyik vérzik a körmei alatt, mert vércseppek hullottak felfelé fordított arcába. Kényszerítette ujjait, hogy szétnyíljanak és újra összezáruljanak a kötélen. Haladt lejjebb, és még lejjebb, mikor végül már nem bírta tovább. Mozdulatlanul függött a sötétségben, verejtékben fürödve, képtelenül arra, hogy újabb fogást váltson a lengı kötélen. A sötétség fojtogatta. Vértıl síkos keze megcsúszott a kötélen, ahogy ujjai kezdtek kinyílni. - Mensaar! - kezdte összekapcsolni a hatalom szavait. - Kydash! Ncube! - Lábai nyomban megkeményedtek és a fogása megszilárdult. Mégsem tudta rászánni magát, hogy megviselt testét lefelé kényszerítse a következı csomóhoz. -Taita! Drága Taitám! Válaszolj nekem! - Fenna hangja oly tisztán és édesen csengett a fülében, mintha ott lógna mellette a sötétben. Lélekjele, a vízililiom 478 finom körvonalai, ott izzott a szeme elıtt. Újra vele volt. Túljutott azon a ponton, ameddig a legyengült boszorkány meg tudta gátolni

asztrálkapcsolatukat. - Fenna! - küldött kétségbeesett kiáltást az éteren át. - Ó, köszönöm neked, jóságos ízisz anyánk - kiáltott vissza Fenna. Már azt hittem, elkéstem. Érzékelem, hogy nagy bajban vagy. Egyesítem az erımet a tiéd- del, ahogy tanítottad. Taita érezte, hogy remegı lába megnyugszik és megszilárdul. Elemelte lábát a csomóról és lenyúlt láb ujjaival. A mélység alatta szívta, ahogy ott forgott a kötélen. - Légy erıs, Taita, veled vagyok - buzdította Fenna. Lába megtalálta a következı csomót, és lejjebb csúsztatta a kezét, hogy újabb fogást vegyen. Számolta csomókat, így tudta, hogy még húsz van hátra, mielıtt eléri a kötél végét. - Tovább, Taita! Mindkettınk kedvéért folytatnod kell! Nélküled semmi vagyok. Muszáj kibírnod - bátorította Fenna. Érezte, hogy ereje meleg hullámokban visszatér beléje. - Tizenkilenc... tizennyolc... - számolta a maradék csomókat, ahogy átmentek véres kezei között. - Megvan az erıs és az elszántságod - suttogta Fenna az elméjében. Melletted vagyok. A részed vagyok. Tedd meg ezt értünk. A szeretetért, amit irántad érzek. Az apám vagy és a barátom. Egyedül miattad tértem vissza. Most ne hagyj el. - Kilenc... nyolc... hét... - számolt Taita. Egyre erısebb leszel - mondta Fenna lágyan. - Érzem. Együtt sikerülni fog. - Három... kettı... egy... - számolta, és lenyúlt egyik lábával, a kötelet keresve. Nem volt semmi a lába alatt, csak a semmi. Elérte a kötél végét. Elengedte, és oly hirtelen zuhant, hogy elállt a lélegzete, aztán talpa a földhöz csapódott. Lábai felmondták a szolgálatot és elterült, mint egy fészkébıl kiesett madárfióka, ott feküdt a hasán, sírva a kimerültségtıl és megkönnyebbüléstıl, ahhoz sem volt ereje, hogy felüljön. -Jól vagy, Taita? Ott vagy még? Hallasz engem? 479 - Hallak - válaszolta és felült. - Egyelıre megmenekültem. Nélküled másképp történt volna. Az erıd felvértezett. Most tovább kell mennem. Várd a hívásomat. Biztosan szükségem lesz még rád. - Ne feledd, szeretlek! - kiáltotta Fenna, aztán jelenléte megszőnt, és Taita megint egyedül maradt a sötétben. Matatott a kosárban, kivette a

parázstartót, felszította a lángot és fáklyát gyújtott. Feltartotta a magasba és megvizsgálta közvetlen környezetét. Keskeny fapallón volt, melyet bal oldalán a sziklába fúrt lyukakba vert bronzszögekkel erısítettek a merıleges falhoz. A másik oldalán fekete üresség ásítozott. A fáklya gyenge fénye nem tudott a mélyére hatolni. A járda széléhez kúszott és lenézett. Tudta, alatta a végtelen sötétség tátongó szakadék, mely a föld gyomráig ér, azokba az alvilági régióba, ahonnan Éosz származott. Pihent még egy kis ideig, iszonyú szomjúság gyötörte, de nem volt mit innia. Elnyomta a vágyat az elméje erejével és előzte tagjaiból a fáradtságot, aztán kivette a szandált a kosárból, és felkötötte lábaira, melyekrıl lenyúzta a bırt a kötél. Végre felállt, es sántítva elindult a keskeny járdán, melynek jobb oldalán nem volt korlát. A sötét mélység hipnotikus erıvel vonzotta, melynek nehéz volt ellenállni. Lassan, óvatosan haladt, minden lépésére ügyelt. Lelki szemeivel látta, hogyan szaladt végig Éosz ugyanezen a pallón játszi könnyedséggel, mint egy gyermek a nyílt mezın, és hogyan kúszott fel sebesen a kötélen az erıs fehér fogai közé szorított lobogó fáklyával, mikor visszatért a barlangjába. Neki ahhoz is alig van ereje, hogy megbirkózzék a vízszintes járdával a lába alatt. A fapallót durván faragott kı váltotta fel, egy kiugró részhez ért a sziklafalban. Oly keskeny volt, hogy alig tudta megvetni rajta a lábát, és oly meredeken lejtett, hogy csak a falhoz tapadva tudta megırizni egyensúlyát. A sziklapárkány végtelennek tőnt. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne fogja el a vakrémület. Több száz könyöknyit ereszkedett a párkányon, mikor egy mély hasadékhoz ért, ami egy újabb járatba vezetett. Itt 480 kénytelen volt ismét pihenıt tartani. A fáklyát egy falba vájt résbe tőzte, fölötte a fal számtalan más láng füstjétıl volt fekete. Arcát a kezébe temette és lehunyta szemét, mélyeket lélegzett, mígnem szívverése lelassult. A fáklya pislákolni és füstölni kezdett, ahogy leégett. A haldokló lánggal meggyújtotta az utolsó fáklyát, és elindult az alagútban. Még meredekebben lejtett, mint korábban a sziklapárkány. Végül lépcsı lett belıle, mely csigavonalban futott lefelé. Évszázadok során a lépcsıfokokat Éosz léptei simára és homorúra koptatták.

Tudta, hogy a hegy belseje régi vulkáni kürtık és repedések labirintusa. A kı megtapintva melegnek érzıdött, a hegy belsejében fortyogó láva főtötte. A levegı kénszagú és fullasztó lett, mint egy faszénégetı kemence füstje. Végre elérkezett az elágazáshoz, amire várt. Az alagút fıága egyenesen tartott lefelé, míg a mellékág meredek szögben elkanyarodott. Taita habozás nélkül a szőkebb ágba fordult. A kı a lába alatt durva volt, de majdnem vízszintes. A kanyargó alagút végén egy barlangba lépett, melyet vörös izzás világított meg. A lüktetı fény nem hatolt el a hatalmas tér legtávolabbi sarkaiba. Lenézett, és látta, hogy mély kráter peremén áll. Mélyen alatta tüzes lávató fortyogott. Felszíne bugyborékolt és örvénylett, olvadt kızet szökıkútjait és szikrákat lövellt a magasba. A hıség oly vadul csapott az arcába, hogy felemelte a kezét, hogy kivédje. A tüzes láva felszínét a magasból lecsapó szélroha-mok ostromolták. Bömböltek, süvítettek és rángatták a ruháját, megtántorodott, mielıtt összeszedte magát, hogy ellenálljon. Elıtte egy sziklasarkantyú nyúlt ki a fortyogó katlan fölé. A közepén lehajlott, mint egy függıhíd, és olyan keskeny volt, hogy két ember nem fért volna el rajta egymás mellett. Tunikája alját az öve alá győrte és kilépett rá. A barlangban süvöltı szél nem volt állandó. Feltámadt, aztán elült. Gonoszul örvénylett, váratlanul megfordult. Hátrafelé szívta, aztán újra elırelökte. Nemegyszer kizökkentette az egyensúlyából, és ott tántorgott a híd szélén, a karjaival körözve, hogy visszanyerje. Végül négykézlábra kényszerítette. így kú481 szıtt tovább, s mikor hevesebb széllökések csaptak le rá, elnyúlt a hídon és belekapaszkodott. Mindeközben a láva fortyogya bugyborékolt alatta. Végre megpillantotta szemben a barlang túloldalát, egy másik meredek sziklafalat. Kúszott feléje, mígnem elborzadva látta, hogy a sziklasarkantyú vége hiányzik. Elmállott és beleesett az alatta bugyogó tüzes katlanba, és most akkora távolság volt a sarkantyú és a túlsó fal között, mint egy magas ember három lépése. Odakúszott a sarkantyú szélére és átnézett a résen. A szemközti falban kis nyílás volt. Éosz emlékeibıl tudta, hogy több száz éve nem járt errefelé. Utolsó ittjártakor a sarkantyú még ép volt. Ez az utolsó szakasz nem régen omolhatott le. Éosz nem tudott róla, ezért nem számított ı sem erre az akadályra.

Visszakúszott egy darabon, feltérdelt és lerúgta a szandálját. Lerázta a kosarat a válláról és félredobta. A szandál és a kosár átesett a híd szélén és a lávatóba zuhant. Tisztában volt vele, hogy visszamenni nincs ereje, tehát elıre kell mennie. Lehunyta a szemét és szabályozta a légzését, aztán összeszedte maradék testi erejét, és megtámogatta mentális és pszichikai erejével. Aztán guggoló helyzetbe emelkedett, mint futó a rajtnál, és várta, hogy a sziklasarkantyút vadul ostromló szél elüljön. Ekkor a pillanatnyi szélcsendben nekilendült a keskeny hídon, elıredılve és magasra emelve lábait. Elrugaszkodott a semmibe, és abban a pillanatban tudta, hogy az ugrás rövid lesz. Alatta a katlan várja, hogy magába fogadja. Ekkor a szél újra felüvöltött. Megváltoztatta irányát és megkétszerezte dühét. Közvetlenül mögüle jött. A tunikája alá tolakodott, felfújta és ıt elırelökte. De nem elég messzire. Alsóteste a sziklafalhoz csapódott, és épphogy megkapaszkodott a nyílás peremében. Ott lógott, lábai a mélység fölött kalimpáltak, teljes súlyával a karján. Megpróbálta felhúzni magát, hogy egyik könyökével a peremre támaszkodjék, de csak kicsit tudott felemelkedni, amikor visszaesett, és kinyúlt karral lógott megint. Lábával kétségbeesetten kapálózott, hogy támaszt találjon a falon, de a szikla sima volt. 482 Égı lávaszökıkút tört fel a katlanból alatta, és olvadt magmával fröcskölte le a lábait. A fájdalom elviselhetetlen volt, felsikoltott kínjában. -Taita! - Fenna megérezte a fájdalmát, és szplt hozzá az éteren át. - Segíts! - zokogta. - Veled vagyok. Minden erınkbıl - most! A fájdalom ösztöke volt. Erılködött, az inak majdnem megpattantak a karjaiban, és fokozatosan, fájdalmasan lassan, felhúzta magát, mígnem a szeme egy vonalban volt a nyílás peremével, de tovább nem bírt emelkedni. Érezte, hogy a karjai cserbenhagyják. - Fenna, segíts! - kiáltotta újra. - Együtt! Most! - érezte Fenna erejének rántását. Húzta magát felfelé, végre egyik karját fel tudta dobni a peremre. Egy pillanatig lógott rajta, aztán újra hallotta a lány kiáltását. Együtt, Taita! Most! Húzódzkodott, és feldobta a másik karját is. Támaszt talált. Két karjával kapaszkodva, bátorsága visszatért. Megégett lábainak fájdalmával nem törıdve hú-zódzkodott, és felsıtestével a peremre bukott. Rugdosva és lihegve felhúzta magát a nyílásba. Sokáig feküdt ott, míg végre

visszanyerte az erıt, hogy felüljön. Akkor lenézett a lábaira, és látta az égési sebeket. Leszedte a lávadarabokat, melyek a talpába ragadtak, lejött velük a bıre is. A lábszárán hatalmas vízhólyagok támadtak. Megnyomorította a fájdalom, de a falnak támaszkodva nagy nehezen feltápászkodott. Aztán betántorgott az alagútba. A nyílt sebek a talpán véres nyomokat hagytak a kövön. A háta mögött izzó katlan fénye világította meg az utat. Az alagút egy rövid darabon egyenesen futott, aztán lejteni kezdett, és a vörös fény lassan elhalványodott. Utolsó derengésében észrevett egy félig használt fáklyát egy résbe tőzve, ami Éosz utolsó látogatása óta volt ott. Nincs mivel meggyújtsa, gondolta, de akkor eszébe jutott a hatalom, amit Éosztól vett el, és mutatóujját a fáklya elszenesedett végére szögezve, rá összpontosította pszichikai erejét. 483 Izzó pötty jelent meg a halott fáklya fején. Vékony füstkarika emelkedett fel belıle, aztán hirtelen lángra győlt. Kivette a résbıl, magasba tartotta, és amilyen gyorsan megégett lábai engedték, továbbbicegett. Újabb lejtıs aknához ért, ez is lépcsızetes volt, de a kı nem volt kopott, még frissek voltak a vésık nyomai. Elindult lefelé, de az akna végtelennek látszott, és újra meg újra meg kellett állnia pihenni. Az egyik ilyen pihenı alatt halk susogásra figyelt fel, enyhe remegésre a levegıben és a kıben, amelyen ült. A hang nem volt egyenletes, hanem lüktetett, mint egy óriás lassú pulzusa. Tudta, mi az. Most már türelmetlenül felállt, és elindult újra. Ahogy haladt, a hang tisztább és erısebb lett. Lejjebb és még lejjebb ment, és a hang egyre erısödött, s vele együtt nıtt Taita izgalma is addig, hogy már eltompította a fájdalmat a lábában. A hatalmas lüktetés elérte erejének csúcspontját, a sziklafalak remegtek. Taita egyre csak vonszolta magát elıre, míg egyszerre csak meg-hökkenve megállt. Megszerezte ennek a helynek ez emlékképét Eosztól, de az alagútnak váratlanul vége szakadt. Lassan, fájdalmasan elırement és megállt a fallal szemben. Úgy tőnt, természetes durva kı. Nem voltak repedések vagy nyílások benne, de a közepébe, a szemével egy vonalban, három jelet faragtak. Az elsı olyan régi volt, és annyira elkoptatták a lávakatlan kénes gázai, hogy olvashatatlan volt, korát lehetetlen volt megállapítani. A második nem sokkal volt fiatalabb. Mikor közelebbrıl megvizsgálta, látta, hogy egy apró

piramis, egy pap vagy szent ember lélekjele. A harmadik volt a legújabb, jóllehet az is több száz éves, Éosz szellemjele, a macskamancs. A vésetek az elıtte itt járt látogatók aláírásai voltak. A kezdeti idık óta mindössze hárman találtak el ide. Megérintette a követ, és hidegnek találta, feltőnı ellentétben a pokoli kráterekkel és lángoló lávával, amikkel útközben találkozott. - Itt a bejárat a Forráshoz, amit az emberek a kezdeti idı óta keresnek suttogta mély áhítatban. Kezét 484 a macskamancs jelére tette, ami megmelegedett az érintése alatt. Kivárt egy szünetet a föld nagy pulzusában, és kimondta a hatalom három szavát, amit a boszorkánytól vett el, amit rajta kívül más nem ismert. - Tashkalon! Ascartow! Silondela! A szikla nyögött és megmozdult a keze alatt. Erısebben nyomta, és éles, csikorgó hanggal az egész fal nehézkesen félregördült, mint egy óriási malomkı. Mögötte rövid lépcsısor tárult fel és egy kanyar az alagútban, ahonnan sebzett oroszlánéhoz hasonló böm-bölés hallatszott. A kıfal már nem tompította a föld mennydörgı érverését, teljes hangerıvel dübörgött fel körülötte. Nem készült fel rá, egy lépést hátralökte ereje. Az alagutat elıtte földöntúli kék fény világította meg, ami a pulzus lüktetésével összhangban erısödött és halványult. Taita belépett a kapun. Két oldalán egy-egy fáklya volt tőzve a falra. Meggyújtotta ıket, s mikor lobogó lánggal égtek, továbbsántikált az alagútban a hang forrása felé. Mélységes áhítat töltötte el, nagyobb, mint amit valaha megismert, még a nagy egyiptomi isteneknek emelt templomok szentélyében sem fogta el ehhez hasonló. Befordult a folyosó végén, és újabb rövid lépcsısor tetején állt. A lépcsı alján sima, fehér homok-ágyat látott. Szorongással telve lement a lépcsıkön, és úgy tőnt, egy nagy föld alatti folyó száraz medrében áll. Tudta, hogy a hang és a fény nemsokára elıtör a sötét alagútból. Mi lesz a következménye, ha hagyja, hogy az élet folyójának misztikus vize körülölelje? Lehet, hogy az örök élet inkább átok, mint áldás. Az elsı évezredek elmúltával beköszönhet a bénító unalom, melybıl nincs menekvés. Felemésztheti az idı a lelkiismeretet és az erkölcsöt? Elkophatnak a fennkölt elvek és a tisztesség, mígnem helyükre a perverz romlottság és gonoszság lép, amiben Éosz találta élvezetét?

Bátorsága megingott és megfordult, hogy megfutamodjék, de túl sokáig tétovázott. Hideg kék fény töltötte meg az alagutat, már nem menekülhetett. Szembefordult vele, és nekigyürkızött, hogy fogadja, a mennydörgı 485 áradatot. A föld alatti folyó szájából ragyogás tört elı, aminek nem volt látható forrása. Csak akkor jött rá, mikor már meztelen lába körül örvénylett, hogy nem gáz, és nem is folyadék. Könnyő volt, mint a levegı, ugyanakkor sőrő és súlyos. Jéghideg volt az érintése a bırén, de melengette a húst alatta. Az örök élet elixírje volt. Az áradat gyorsan emelkedett, már a derekáig ért. Ha víz lett volna, ledöntötte volna a lábáról és magával sodorta volna a föld mélyébe. Ehelyett lágy ölelésben fenntartotta. A mennydörgés megtöltötte a fejét, és az ár a válláig emelkedett. Súlytalannak és szabadnak érezte magát, könnyőnek, mint egy tollpihe. Mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét, amint az ár átözönlött a fején. Lezárt szemhéján keresztül érzékelte a kék ragyogást, és a dübörgés megtöltötte a fülét. Érezte, hogy a Kékség testnyílásain keresztül beszivárog a testébe és megtölti. Kinyitotta a szemét, és átmosódott rajta. Kilélegezte a levegıt, amit a tüdejében tartott, aztán új lélegzetet vett. Érezte, hogy a kék elixir belefolyik az orrlyukaiba, le a torkán és a tüdejébe. Kinyitotta a száját és belekortyolt a Kékségbe. Szíve erısen vert, ahogy a Kékség átszőrıdött a tüdejébıl a vérébe, ami elszállította teste minden részébe. Érezte, hogy csiklandozza a keze és lába ujjhegyeit. Kimerültsége elszállt, erısebbnek érezte magát, mint valaha. Elméje kristálytiszta fényességgel ragyogott. A Kékség melengette fáradt és elaggott húsát, megnyugtatta és megújította. A lábaiból eltőnt a fájdalom. Az égett bır begyógyult. Inai feszesek lettek és csontjai megkeményedtek. A gerince kiegyenesedett és izmai kiteltek. Elméjét újra eltöltötte az ifjonti lelkesedés és optimizmus, amit már oly régen elvesztett, de ártatlanságát megacélozta a mérhetetlen bölcsesség és tudás, melynek most birtokában volt. Ekkor a Kékség kezdett lassan visszahúzódni. A mennydörgés elcsitult, hallotta, ahogy elvágtat az alagútban. Egyedül állt a néma folyómederben és lenézett magára. Felemelte az egyik, majd a másik lábát. Az égések a lábszárain és a talpain begyógyultak. A bıre 486

sima és makulátlan volt, izmai feszesen, büszkén dagadtak. A lábai futni akartak. Megfordult, és felszaladt a lépcsın a gördülı sziklakapuhoz, hármasával-négye-sével szedte a durván faragott lépcsıfokokat. Lábai erıfeszítés nélkül repítették elıre, egyszer sem botlott meg. Megállt a kapunál, lekapta a fáklyákat a falról, aztán megfordult és elkiáltotta a hatalom szavait. A kapu nagy robajjal bezárult. Látta, hogy újabb aláírás van vésve a másik három mellé, a sebzett sólyom, az ı szellemjele. Elfordult, és felment á meredek lépcsın. Hallotta a Forrás örök zúgását maga mögött, ahogy kapaszkodott felfelé, és a föld hatalmas szívverése vissz-hangzott a mellkasában. Nem érezte szükségét, hogy megpihenjen: légzése szabályos volt és könnyő, meztelen talpai repültek a kövön. Ment felfelé, és a Forrás hangja lassan elcsendesedett, míg végül már nem hallotta. A felemelkedés rövidebbnek tőnt, mint a leereszkedés. Még nem is várta, mikor már meglátta a katlan vörösen izzó fényét, és újra letekintett a fortyogó lávatóra. Csak addig állt meg, míg szemével felmérte a sziklasarkantyúból hiányzó darab hosszát. Ami korábban oly halálosan ijesztı volt, most jelentéktelennek tőnt. Fél tucat lépést hátrált, aztán nekiiramodott, elrúgta magát az alagút bejáratától és a fáklyákat magasba tartva átrepült a résen. Jó három lépéssel a sarkantyú végétıl landolt, tökéletes egyensúlyban. Bár éppen akkor érte egy vad széllökés, meg sem ingott. Könnyed léptekkel futott végig a keskeny kıhídon, ahol korábban arra kényszerült, hogy négykézláb mász-szon. Bár a szél hevesen ostromolta, csapkodta tunikáját a lába körül, nem lassított az iramon. Fejét lehajtva, hogy ne verje a mennyezetbe az alagútban a túloldalon, továbbment a kanyargós járatban, és nem állt meg, míg az elágazásig nem ért, ahol kilépett az alagút fıágába. Még itt sem érezte szükségét, hogy pihenjen. Légzése mély volt, de egyenletes, lábai erısek, mint cédrus-oszlopok. A fáklyákat mégis betőzte két résbe a falon, és leült egy kılépcsıre. Felemelte tunikáját egészen a derekáig, és megcsodálta lábait. Végigfuttatta kezeit a sima 487 bırön: alatta az izmok világosan kirajzolódtak. Megtapogatta ıket, kemények voltak és rugalmasak. Ekkor észrevette a kezét: kézfején a bır egy élete virágjában lévı férfi bıre volt, eltőntek róla az aggkor sötét foltjai. Karjai a lábaihoz hasonlóan kemények és formásak voltak. Ujjaival megtapogatta az arcát. A szakállát dúsabb-nak érezte, a bırt az álla és a szeme alatt feszesnek és ránctalannak. Beletúrt a hajába, ami újra sőrő volt

és ruganyos. Hangosan felnevetett örömében, mikor arra gondolt, hogyan változhattak meg a vonásai. Azt kívánta, bárcsak nála lenne a tükör, amit kapott. Legalább száz éve nem érezte a jogos hiúság elégedettségét. - Újra fiatal vagyok! - kiáltotta, mikor talpra ugrott és levette a fáklyákat a falról. JNem sokkal késıbb egy helyhez ért, ahol az alagút falán egy résbıl szivárgó víz természetes medencébe csöpögött. Ivott, aztán továbbment, gondolatai egyre Fenna körül forogtak. Oly sok hónapja már, hogy utoljára látta, kíváncsi volt, mennyit változott azóta, hogy megfigyelte. Aznap a két rövid kapcsolat során úgy érzékelte, hogy a változás nem kevés. Természetes, hogy változott, de nem annyit, mint én. Nagy meglepetést okozunk majd egymásnak, mikor legközelebb találkozunk. Most már fiatal nı. Vajon mit fog szólni hozzám? Mámorossá tette találkozásuk gondolata. Elvesztette idıérzékét, nem tudta, éjszaka van-e, vagy nappal, de ment tovább. Végre egy ponthoz ért, ahol az alagút meredek lépcsısorban folytatódott. Mikor az aljára ért, az utat misztikus jelekkel és betőkkel díszített nehéz bırfüggöny zárta el. Eloltotta a fáklyákat, és közelebb lépett. Halvány fénysugár szőrıdött ki a függöny hasítékán. Taita hallgatózott, hallása most sokkal élesebb volt, mint mielıtt megfürdött a Forrásban, de nem hallott semmit. Óvatosan szélesebbre húzta a hasítékot, és belesett. Kicsi, de fényőzıén berendezett szobába látott. 488 Gyorsan körülnézett életjelet keresve, de nem észlelt aurát. Félrehúzta a függönyt, és belépett. Éosz budoárjában találta magát. A falakat és a meny-nyezetet elefántcsont lapok borították, melyek gyönyörően faragott figuráit ékköveket idézı színőre festették. A hatás vidám és elbővölı volt. A mennyezetrıl négy olajlámpás lógott bronzláncon, megnyugtatóan meleg fényt adtak. A túlsó falnál párnákkal teleszórt, selyemmel borított pamlag, a szoba közepén alacsony ébenfa asztal állt. Gyümölccsel, mézeskaláccsal és más édességekkel teli tálak, meg vörös bor volt rajta egy kristálypalackban, melynek aranydugója delfint formált. Egy másik asztalon papirusztekercsek hevertek, meg egy aranyból készült éggömb, ami a nap, a hold, és a bolygók pályáját ábrázolta. A padlót több rétegben selyemszınyegek fedték.

Egyenesen a középen álló asztalhoz lépett, és kiválasztott egy fürt szılıt az egyik tálból. Nem evett semmit, mióta eljött a boszorkány barlangjából, s most egy fiatal férfi étvágyával bírt. Miután felfalta a tál fele tartalmát, a pamlag melletti ajtóhoz ment. Ezt is gazdagon díszített bırfüggöny fedte, a párja annak, melyen keresztül belépett. Hallgatózott, de most sem hallott semmit, aztán a függönyt félrehúzva egy kisebb elıszobába. Jutott. Itt egy zsámoly állt a túlsó falnál, amelybe egy kémlelılyuk volt fúrva. Taita odament és lehajolt, hogy belenézzen. A Legfelsıbb Tanács kihallgatótermét látta maga elıtt. Ez volt a kémlelınyílás, amit Éosz használt, valahányszor lejött a hegyrıl, hogy irányítsa az oligarchák tanácsának mőködését. Ebben a teremben találkozott Taita elıször Aqerral, Ek-Tanggal és Caithorral. Most üres volt és homály ülte meg. Hátul a magas ablakon az éjszakai égbolt szelete látszott, egy részlettel a Kentaur csillagképbıl. A horizonttal bezárt szögébıl nagyjából megbecsülte az idıt. Éjfél körül járt, a palotában csend volt. Visszatért Éosz budoárjába, és el-fogyasztotta a maradék gyümölcsöt. Aztán elnyúlt a pamlagon, maga köré varázsolta a rejtızködés fátylát, hogy védje, amíg alszik, becsukta a szemét, és szinte nyomban álom szállt a szemére. 489

A Legfelsıbb Tanács termébıl beszivárgó hangokra ébredt. A falaknak el kellett volna nyomniuk ıket, de hallása annyira megélesedett, hogy felismerte Aqer úr hangját. Gyorsan felkelt a pamlagról, a kémlelınyíláshoz sietett, és belenézett. Nyolc katona térdelt harci öltözetben az emelvény elıtt, alázatosan és tisztelettudóan a két oligarchával szemben. Aqer állva szónokolt az elıtte térdeplı embereknek. - Hogy érted azt, hogy megléptek? Azt a parancsot adtam, hogy fogjátok el, és hozzátok elébem ıket. Most azt mondod, hogy kisiklottak a markotokból. Magyarázatot követelek. - Kétezer katonánk keresi ıket. Nem sokáig lesznek szabadon. - A beszélı Onka kapitány volt. Összehúzta magát Aqer haragja elıtt. Kétezer? - háborodott fel Aqer. - Hol van a többi katonánk? Azt parancsoltam, hogy az egész hadsereget szólítsd fegyverbe, hogy elbánjunk ezzel a lázadással. Én állok a sereg élére. Én majd megtalálom azt az áruló Tinát Ankutot és minden összeesküvı társát. Az összest, hallod?

Különösen a jövevény Meren Cambysest és az idegeneket, akiket magával hozott Jarriba. Személyesen fogom felügyelni a kínvallatásukat és kivégzésüket. Olyan elrettentı példát teremtek, ami soha nem megy feledésbe! - Haragosan meredt a tisztjeire, de egyik sem mert megszólalni, még felnézni sem. Miután végeztem a fıkolomposokkal, minden jarri jövevény megismeri bosszúmat - tajtékzott Aqer. - Árulók. A Tanács elrendeli minden vagyonuk elkobzását az istennı és az állam javára. A férfiak a bányákba kerülnek, úgyis hiány van rabszolgákból. Azt akarom, hogy a nıket meg a tizenkét évesnél idısebb gyerekeket rabszolgatáborba zárják. A fiatalabbakat kivétel nélkül ki kell végezni. Minden kívánatos lány a tenyészfarmra megy. Mennyi idıbe telik, hogy összegyőjtsd a többi ezredünket, Onka ezredes? 490 Taita rájött, hogy Onkát nyilván elıléptették az ezred parancsnokává, amely korábban Tinaté volt. - Legkésıbb délben indulásra készen állunk, nagyúr - válaszolta Onka. Taita szörnyülködve hallgatta ıket. Jarriban minden megváltozott, mialatt ı a hegyek között idızött. Most elsı gondja Fenna és Meren volt. Talán máris Onka karmai közt vannak. Azonnal érintkezésbe kell lépnie Fennával, hogy meggyızıdjék biztonságáról, de az is életbevágóan fontos, hogy a lehetıséget kihasználva kihallgassa Aqer terveit. A kémlelılyuknál maradt, amíg Aqer kiadta parancsait. Tapasztalt parancsnok volt, és úgy tőnt, taktikája sikeres lesz, azonban Taitának megvolt a maga terve a hatástalanítására. Végül Aqer elbocsátotta az ezredeseit, és a két oligarcha magára maradt a teremben. Aqer dühösen levetette magát a zsámolyra. - Ostobákkal és pipogya fráterekkel vagyunk körülvéve - dohogta. Hogyan bontakozhatott ki ez a lázadás az orrunk elıtt? - Nekem ez az egész az állítólagos mágustól, Galla- lai Taitától bőzlik válaszolta Ek-Tang. - Egyenesen Egyiptomból és Nefer Széthitıl érkezett. Alighogy fogadtuk itt Jarriban, kitört kétszáz év óta az elsı lázadás. Kétszáztizenkettı - javította ki Aqer. Kétszáztizenkettı - hagyta jóvá Ek-Tang, érezhetı ingerültséggel a hangjában, - az ilyen aprólékosságnak semmi haszna. Mi legyen az uszítóval? Tudod, hogy Taita az istennı vendége volt, és felment a hegyre, hogy találkozzék vele. Azok, akiket Éosz meghív, sose térnek vissza. Fölösleges

foglalkoznunk vele, többé nem fogod látni. Azokat, akiket magával hozott Jarriba, hamarosan felelısségre vonjuk... - Aqer elhallgatott, és dühös arckifejezését várakozásteljes mosoly váltotta fel. - A védence, az a lány, akit Fennának nevezett, különleges figyelmemben részesül majd. - Taita látta aurájában a kéjvágy szikráit. Elég idıs már? - kérdezte Ek-Tang. Nekem mindig elég idısek - mondta Aqer egy beszédes taglejtéssel. 491 - Mindannyiunknak megvan a maga ízlése - helyeselt Ek-Tang. Szerencse, hogy nem mind ugyanabban találunk élvezetet. - A két oligarcha felállt és karöltve elhagyta a termet. Taita visszament a boszorkány bu- doárjába, és elreteszelte az ajtót, mielıtt Fennát hívta. Szinte azonnal megjelent a jele az elméjében, és hallotta édes hangját a fejében csengeni: - Itt vagyok. - Már kerestelek. Veszélyben vagy? - Mint mindannyian, de pillanatnyilag biztonságban vagyunk. Az országban nagy a felfordulás. Hol vagy, Taita? - Megmenekültem a hegyrıl és a Legfelsıbb Tanács palotájában rejtızködöm. Még az éteren át is érezhetı volt Fenna meghökkenése. - Ó, Taita, neked mindig sikerül meglepetést és örömet okozni. - Mikor találkozunk, még több okod lesz az örömre - ígérte Taita. - El tudsz te vagy Meren jönni hozzám, vagy nekem kell megkeresnem benneteket? - Mi is bujkálunk, de csupán öt-hat mérföldre vagyunk tıled. Mondd, hol találkozzunk? A fellegvártól északra van egy keskeny völgy a dombok között. Nincs messze a hegyi úttól, körülbelül három mérföldre van a palotától. A bejáratát egy jellegzetes akácialiget jelzi fölötte a domboldalon. Messzirıl nézve lófejhez hasonlít. Ez az a hely - mondta, és egy képet küldött a ligetrıl az éteren keresztül. Világosan látom. Sidudu fel fogja ismerni, vagy ha nem, megkereslek. Siess a völgybe, Taita. Nem sok idınk maradt, hogy elmeneküljünk errıl a gonosz helyrıl és a jarriak bosszúja elıl. Taita gyorsan átkutatta a budoárt valami fegyverért vagy álruháért, de semmit nem talált. Mezítláb volt, tunikája portól meg koromtól volt mocskos, és lyukakat égettek bele az izzó lávacseppek. A külsı ajtóhoz ment és belépett az üres kihallgatóterembe. Világosan emlékezett az

útvonalra, melyet követnie kell, hogy eljusson a bejáratig, melyen keresztül Tinát az elsı látogatásra hozta a fellegvárba. Mikor kilépett a folyosóra, elhagyatva találta. Az oligarchák nyilván elbocsátották az ır492 séget, mikor távoztak. Az épület hátsó része felé indult, és majdnem eljutott a hátsó udvarra nyíló nagy szárnyas ajtóig, mikor egy hangos kiáltás megállította. - Te ott! Állj meg és adj számot magadról! Nagy sietségében Taita elfelejtette a rejtızködés fátylát maga köré varázsolni. Barátságosan mosolyogva hátrafordult. - Eltévedtem ebben a nagy épületben, és hálás lennék, ha segítenél megtalálnom a kijáratot. A tagbaszakadt, díszegyenruhás férfi, aki feltartóztatta, a palotaırség ırmestere volt. Kivonta kardját, és mogorva, fenyegetı képpel tartott Taita felé. - Ki vagy? - kiáltott megint. - Semmirekellı, hitvány tolvajnak látszol a szememben. - Béke, barátom - tartotta fel békítıleg két kezét Taita, továbbra is mosolyogva. - Sürgıs üzenetet hozok Onka ezredesnek. Az ezredes már elment. - Az ırmester kinyújtotta jobb kezét. - Add az üzenetet nekem, ha nem hazudsz, és tényleg van nálad. Gondoskodom róla, hogy megkapja. Taita úgy tett, mint aki az erszényében keresgél, de amint közelebb jött, megragadta a csuklóját, és megrántotta. Hogy ne veszítse el az egyensúlyát, az ırmester ösztönösen hátrahúzta magát. Taita nem ellenkezett, hanem követte és a lendületet felhasználva a két könyökét a férfi mellébe fúrta, aki meglepett kiáltást hallatva hanyatt esett. Taita egy leopárd fürgeségével ráugrott, és jobb öklével az álla alá sújtott, mire a nyakcsigolyák hangos roppanással elváltak, és azonnal meghalt. Taita letérdelt mellé, és hozzálátott, hogy levegye róla a sisakot, azzal a szándékkal, hogy az egyenruhát használja álcának, de mielıtt le tudta volna venni, újabb hangos kiáltás hangzott fel, és két másik ır rohant feléje kivont karddal a folyosón. Taita kifeszítette a kardot a halott ırmester kezébıl, és talpra ugrott, hogy szembenézzen támadóival. Jobb kezében mérlegelte a fegyvert. Nehéz gyalogsági kard volt, de ismerısen és kényelmesen simult a markába. Valamikor ı írta a fegyverhasználati kézikönyveket a fáraó seregei számára, és a kardforgatás egyik kedvenc érdeklıdési területe volt. Azóta a kor el493

vette tıle jobb karja erejét, de most visszanyerte, csakúgy, mint lábai fürgeségét. Az elsı támadó szúrását hárította, és lebukott a második csapása elıl. Lenn maradva az elsı férfi bokájának hátuljára vágott, és tisztán átmetszette az Achilles-inát. Aztán felugrott és váratlanul a két férfi közé perdült, mielıtt azok felvehették volna a támadóállást. A második férfi fordult, hogy kövesse, de eközben fedezék nélkül hagyta az oldalát, és Taita mélyen a hónaljába szúrva, a penge hegyét a bordák közé csúsztatta. Egy csuklórántással kitágította a sebet, és kiszabadította a kardot a rátapadó húsból. Áldozata térdre esett, vért köhögött fel átszúrt tüdejébıl. Taita szembepördült az elsı katonával. A férfi szemei megteltek rémülettel, ahogy megpróbált elhátrálni, de megnyomorított lába nem bírta el, és majdnem elesett. Taita vágást színlelt az arcára, és mikor felemelte kardját, hogy védje a szemét, Taita hasba szúrta, kihúzta a pengét és hátraugrott. A katona elejtette fegyverét és térdre rogyott. Taita újra elıreugrott és a pengét a tarkójába döfte a sisak pereme alatt. A katona az arcára esett és mozdulatlanul feküdt. Taita átugrott a két holttesten és az elsı emberhez ment, akit megölt. A másik kettıvel ellentétben az ı egyenruhája nem volt vérfoltos. Gyorsan lecsatolta a szandálját és felkötözte saját meztelen lábára. Tőrhetıen illett rá. A kardövet a hüvellyel a derekára kötötte, aztán fogta a sisakot meg a köpenyt, és felöltötte, miközben a palota hátsó kapuja fel rohant. Amint odaért, lelassította lépteit, és a skarlátszín köpennyel elfedte tépett, mocskos tunikáját. Ahogy a kapu felé masírozott, nyugtató hullámot küldött ki, hogy elaltassa a kapuırök figyelmét. Unott pillantást vetettek rá, mikor elment köztük és lesétált a márványlépcsıkön az udvarra. A gyakorlótéren nyüzsögtek Onka hadba készülı ezredének katonái és lovai. Taita magát Onkát is látta, ahogy peckes léptekkel járkált fel-alá, és parancsokat üvöltözött a tisztjeinek. Taita elvegyült a tömegben, és egész közel haladt el Onkához, ahogy az istállók felé vette az irányt. Bár Onka feléje nézett, nem mutatta jelét, hogy felismerte volna. 494 Eljutott az istállóudvarba és egyszer sem állították meg. Itt ugyanolyan lázas tevékenység folyt. A patkoló-kovácsok a lovak patkóit cserélték, a fegyvermesterek serényen élesítették a pengéket és nyílhegyeket a.köszörőköveken, a lovászok a tisztek hátasait nyergeitek. Taita arra gondolt, hogy lop egy lovat, de rá kellett jönnie, hogy szinte semmi esélye a sikerre. Inkább a fellegvár hátsó fala felé irányította lépteit.

A bőz elkalauzolta az épületek mögött eldugott latrinákhoz. Mikor odaért, alaposan körülnézett, hogy meggyızıdjék, nem figyeli senki. Fölötte egy ırszem vigyázta a fal tetejét, így várt, míg figyelme elterelıdik, amirıl tudta, hogy hamarosan megtörténik. Nemsokára haragos kiáltozás hangzott a palota irányából. Sípszó és dobverés szólított fegyverbe. Felfedezték a három holttestet, amit a folyosón hagyott, és a helyırség figyelme a palotára összpontosult. Az ırszem a mellvéd túlsó végébe futott, ahonnan lebámult a gyakorlótérre, hogy megfejtse a riadalom okát, és most háttal volt neki. Taita fellendült a latrina alacsony tetejére, ahonnan könnyen elérte a fal tetejét. Nekifutott és felugorva elkapta a fal szélét, két karjával felhúzta magát, amíg a lábát is meg tudta vetni. Átgurult a fal tetején, és leesett a másik oldalán. Hosszú esés volt, de egyenes lábbal landolt, és gyorsan körbepillantott. Az ırszem még mindig nem nézett feléje. Az erdı közel volt, átrohant a nyílt terepen a fák közé. Itt egy pillanatig idızött, amíg tájékozódott, aztán megkezdte a meredek kapaszkodást a dombok közé, a vízmosásokat, a magas füvet és a bokrokat használva fedezéknek a kósza tekintetek elıl. Mikor felért a dombgerincre, óvatosan kilesett rajta. A Fellegkertbe vezetı út pont alatta volt. Nem járt rajta senki. Lerohant a domboldalon, átszaladt az úton és megbújt a bozótban. Innen átlátott a lófejet formáló facsoportra a következı dombon. Lefutott az omladékos lejtın, a kavicsok gurultak a lába alatt, és elérte az alját, anélkül, hogy elvesztette volna egyensúlyát. Végigfutott a domb tövében, és befordult a meredek falú völgybe. Egy rövid távolság megtétele után felmászott egy kilátó pontra, ahonnan figyelhette a bejáratot, és letelepedett várakozni. 495 A nap delelıre hágott, és megkezdte ereszkedését a horizont felé. Port látott a völgyön túl az úton. Úgy látszott, mintha egy nagy lovascsapat vágtatna kelet felé. Nagyjából egy óra múlt el, mikor halk patazajt hallott közeledni. Felült, éberen. Egy kis csoport lovas jelent meg alatta, és megállt. Sidudu volt elıl egy kis pej lovon. Felmutatott a völgyre arrafelé, ahol Taita rejtızködött. Meren ellovagolt mellette és átvette a vezetést. A csapat ügetés-ben jött tovább, szorosan Meren nyomában egy szép fiatal nı lovagolt egy szürke csikón. Hosszú lába csupasz volt, szıke haját a szél a vállára fújta. Karcsú volt, egyenes tartású. Taita még ebbıl a távolságból is látta, hogy a melle büszkén feszíti tunikája fehér vásznát. A szél ellebbentette a szıke fürtöket, és Taitának elakadt a lélegzete. Fenna volt,

de egy más Fenna, mint az a lány, akit ismert és szeretett. Ez itt egy magabiztos, szép tartású ifjú nı volt szépségének elsı virágjában. Fenna a szürke csikót lovagolta, és Szélfüstöt száron vezette maga mögött. Jobbján Hilto lovagolt. Nakonto és Imbali jöttek mögöttük, mindkettı lóháton, és jól ülték meg a lovat - új készségeket sajátítottak el a sok hónap alatt, míg ı távol volt. Taita otthagyta a padkát, ahol guggolt és lemászott a szirtrıl, az utolsó fokról leugrott. A skarlátszín köpeny szétnyílt, mint a szárnyak, de a bırsisak ellenzıje eltakarta arca felsı felét. Az úton landolt közvetlenül Meren elıtt. Meren látta a jarri egyenruhát, és a tapasztalt harcos reflexeivel félelmetes üvöltéssel nekirontott, kivont kardját a magasba emelve. Taitának csak annyi ideje volt, hogy kiegyenesedjék és elıhúzza saját fegyverét. Meren kihajolt a nyeregbıl és a fejére vágott. Taita elhárította a csapást, és félreugrott. Meren hátraállította a lovát, megfordította, aztán újra támadott. Taita letépte a sisakot a fejérıl és félredobta. - Meren! Taita vagyok! - kiáltotta. - Hazudsz! Nem is hasonlítasz a mágusra! - Meren nem állította le a rohamát. Kihajolt a nyeregbıl és pengéjével megcélozta Taita melle közepét. Az utolsó pillanatban Taita elhajolt, és a penge hegye megkarcolta a vállát, ahogy Meren elvágtatott mellette. 496 Taita Fennára kiáltott, aki elırelovagolt. - Fenna! Én vagyok az, Taita! - Nem! Nem! Te nem vagy Taita! Mit tettél vele? - sikoltotta a lány. Meren a lovát szedte össze, a fejét a következı támadásra fordította. Nakonto dárdáját a vállára támasztotta, készen, hogy nyomban elhajítsa, amint Meren eltisztul az útból. Imbali leugrott a lováról és baltáját lengetve rohant elıre. Hilto kivont karddal követte. Fenna és Sidudu nyilat helyeztek a húrra. Fenna szeme smaragdként szikrázott a haragtól. -Megölted, te gazember! - kiáltotta. - Most nyilat kapsz a fekete szívedbe! - Fenna! Nézd a szellemjelemet! - kérte Taita sürgetıen a titkos nyelven. A lány felkapta az állat. Meglátta a sebzett sólyom képét a feje fölött lebegni és elsápadt a megdöbbenéstıl. - Ne! Ne! İ az! Taita az! Le a karddal, én mondom! Meren, dugd hüvelyébe a kardod! - Meren elkanyarodott, aztán megállította a lovát. Fenna leugrott Forgószél hátáról, Taitához szaladt, és a nyakába borult. - Oh! Oh! Oh! Azt hittem, halott vagy! Azt hittem, megöltek!

Taita a mellére szorította hajlékony, kemény testét. Beszívta édes illatát, és elbódult tıle. A szíve majd kiugrott a mellkasából, és képtelen volt megszólalni. Némán ölelték egymást, míg a többiek zavarodottan bámulták ıket. Hilto próbálta megırizni szokásos egykedvő-ségét, de nem nagy sikerrel. Nakonto és Imbali megné-multak a boszorkányságtól való félelmükben, jobbra-balra köpdöstek, és a gonosz szellemek elleni jelet mutatták. - Nem ı az - ismételte meg Meren. - Minden élı embernél jobban ismerem a mágust, ez a fiatal bika nem ı. Hosszú idı után Fenna karnyújtásnyira elhúzódott Taitától. Elragadtatottan tanulmányozta arcát, aztán a szemébe nézett. - A szemem azt mondja, nem te vagy, de a szívem azt zengi, hogy igen. Igen, te vagy az. Tényleg te vagy. De uram, hogyan lettél ily fiatal és gyönyörő? Lábujjhegyre állt és megcsókolta ajkait. Ekkor a többiek boldogan felnevettek. Meren leugrott a lóról, és rohanvást csatlakozott hozzájuk. Kirángatta Taitát Fenna karjaiból és saját mac497 kós ölelésébe zárta. - Még mindig nem hiszem el! Ez lehetetlen! nevetett. - De azt tanúsíthatom, hogy vívni azt tudsz. Mágus, különben leszúrtalak volna. - Izgatottan köréje győltek. Sidudu letérdelt elıtte. - Oly sokkal tartozom neked. Mágus, úgy örülök, hogy biztonságban látlak. Azelıtt gyönyörő volt a lelked, most a tested is az. Végre Nakonto és Imbali is úrrá lett babonás rettegésén és jöttek, hogy félı áhítattal megérintsék. Hilto hangosan kurjantott: - Én egy pillanatig sem kételkedtem, hogy visszajössz hozzánk. Abban a pillanatban tudtam, hogy te vagy, amint megpillantottalak. - Senki sem törıdött ezzel az égbekiáltó valótlansággal. Meren húsz különbözı kérdésre követelt választ, Fenna a jobb karjába kapaszkodott, és csillogó szemmel bámult az arcába. Végül Taita visszahívta ıket a nyers valóságba: - Erre lesz idınk késıbb. Most elég annyit tudnotok, hogy Éosz többé már nem árthat sem nekünk, sem a mi Egyiptomunknak. - Füttyszóval magához hívta Szélfüstöt, a kanca kacéran forgatta a szemeit, és az orrát Taitához dörgölte. - Te legalább megismersz engem, drágaságom. - Merenhez fordult. - Hol van Tinát?

- Mágus, már megindult a Kitangule folyó felé. A jarriak felfedezték terveinket. Nekünk is azonnal indulnunk kell. Mire otthagyták a völgyet, és elindultak a síkság felé, a nap már lemenıben volt. Sötét volt, mikor az erdıbe értek, és újra Sidudu lett a kalauzuk. Taita a csillagok segítségével ellenırizte az irányt, amerre haladt, és megállapította, hogy terepismerete és tájékozódó képessége csalhatatlan. Minden figyelmét Fennának és Merennek szentelhette. Együtt lovagoltak hárman, Taita középen, összeért a kengyelük, míg Fenna és Meren elmesélt mindent, ami távollétében történt. Aztán Taita következett: - Mikor a palotában voltam, sikerült kihallgatnom Aqer haditanácskozását. Maga veszi át a parancsnokságot a hadsereg fölött. A felderítıi jelentették neki a népünk fı oszlopának mozgását az úton kelet felé. Arra következtetett, hogy 498 Tinát a Kitangule folyónál lévı hajóépítı telephez próbál eljutni, hogy hajókat szerezzen, mert tudja, hogy Jarriból való menekülésünk egyetlen útja az a folyó. Mondjátok, pontosan hol van most Tinát, és hányan vannak vele? - Nagyjából kilencszáz ember van vele, de a férfiak között sok a beteg és gyenge a bányákban elszenvedett bánásmód miatt. Alig több mint háromszáz harcra képes embere van. A többiek asszonyok és gyerekek. - Háromszáz! - lepıdött meg Taita. - Aqernak ötezer kiképzett harcosa van. Ha beéri, Tinatnak nehéz dolga lesz. Még rosszabb, hogy Tinatnak nincs elég lova, és sok a kisgyerek. Miattuk és a betegek miatt lassan halad. Elıre kell küldenie egy kis csapat harcost teljes sebességgel, hogy foglalják el a hajókat. Idıközben fel kell tartóztatnunk Aqert - mondta Taita komoran. Tinát azt reméli, hogy meg tudja állítani a Kitan- gule-szorosban. Ott ötven ember fel tud tartóztatni egy sereget, legalábbis addig, amíg az asszonyokat és a betegeket behajózzák - mondta Meren. Ne feledd, hogy Aqernak vannak felderítıi, akik ugyanolyan jól ismerik a terepet, mint Sidudu - emlékeztette Taita. - Nyilván tudnak a másik útról, ami a szoros megkerülésével éri el a hajóépítı telepet. Ahelyett, hogy várunk a támadására, nekünk kell lecsapni, mikor nem számít rá. - Meren Sidudura pillantott, mikor Taita a nevét említette. Arcán még a holdfényben is látszott a rajongó imádat. Szegény Meren, a híres szívtipró, fülig szerelmes, mosolygott magában. - Több emberre lesz

szükségünk, ha fel akarjuk tartóztatni Aqert. Én itt maradok, és figyelem az utat, te pedig Meren, Fennával, amilyen gyorsan csak tudtok, Tinát után mentek... Nem hagylak itt! - szólt közbe Fenna. - Oly közel jártam ahhoz, hogy elveszítselek, hogy soha többé nem távozom az oldaladról. Én nem vagyok küldönc, Mágus. Több tisztelettel tartozol nekem, mint hogy akként kezelj. Fennához hasonlóan én is veled maradok - jelentette ki Meren. 499 Taita lemondó kézmozdulatot tett. - Hát senki sincs, aki vita nélkül teljesítené a parancsomat? - kérdezte az éjszakai eget. -Valószínőleg nincs - válaszolta Fenna kimérten, - de talán megpróbálhatnál szépen beszélni Hiltóval. Taita megadta magát, és Hiltót hívta. - Amint pir-kad, vágtass elıre, amilyen sebesen csak bírja a lovad. Keresd meg Tinat Ankut ezredest, és mondd, hogy én küldtelek. Mondd meg neki, Aqer tudja, hogy a Kitangule folyóhoz igyekszünk, és már üldözıbe vett. Tinat küldjön elıre egy kis különítményt, hogy foglalják el a hajókat, mielıtt a jarriak elpusztítják ıket. Mondd neki, jó a terve, hogy tartja a Kitangule-szorost, amíg az embereink behajóznak, de küldjön nekem húszat a legjobb katonáiból. Ez életbevágóan sürgıs. Hilto, neked kell vezetned az embereket, akiket veled küld, vissza a keleti úton Mutangi felé, amíg el nem érsz minket. Most menj. Azonnal. - Hilto tisztelgett, és egy szó nélkül elvágtatott. - Most egy leshelyre van szükségünk, ahol Aqerra várhatunk - fordult Taita Merenhez. - Pontosan tudod, milyen helyet keresünk. Kérdezd meg Sidudut, ismer-e ilyet. - Meren Sidudu mellé lovagolt, aki figyelmesen hallgatta kérését. - Tudok egy helyrıl, ami pontosan ilyen - mondta, mikor Meren elhallgatott. Olyan okos lány vagy - mondta neki Meren büszkén, s egy pillanatra elvesztek egymás tekintetében. Akkor gyere, Sidudu - szólt Taita. - Mutasd meg nekünk, hogy tényleg olyan okos vagy, mint Meren állítja. Sidudu letért az ösvényrıl, melyet eddig követtek, és a déli égbolton ragyogó nagy csillagkereszt irányába kanyarodott. Egy órai lovaglás után megállt egy alacsony, erdıvel borított domb tetején, és a holdfényben lemutatott az alattuk nyíló völgybe.

- Ott van az Ishasa folyó gázlója. Láthatjátok a víz csillogását. Az út, melyet Aqer úrnak kell követnie, hogy a Kitangule-szorosba jusson, itt keresztezi a folyót. A víz mély, a lovaknak úszniuk kell. A szirt tetejérıl nyíl500 záport, meg köveket zúdíthatunk rájuk, ha már bementek a folyóba. A következı gázló negyven mérfölddel lejjebb van. Taita alaposan szemügyre vette a gázlót, és bólintott. - Kétlem, hogy találnánk jobb helyet. - Ugye megmondtam - büszkélkedett Meren. - Olyan szeme van a jó terephez, mint egy harcosnak. - íjat viselsz, Sidudu - biccentett Taita a lány vállára vetett fegyver felé. - Használni is tudod? - Fenna megtanított rá - válaszolta Sidudu egyszerően. - A távolléted alatt Siduduból képzett íjász lett -erısítette meg Meren. - Úgy látszik, se szeri, se száma e tökéletes ifjú hölgy erényeinek jegyezte meg Taita. - Szerencsések vagyunk, hogy velünk van. Atúsztatták a lovakat a gázlón, melynek sodra erıs volt. Mikor a keleti partjára értek, látták, hogy az út szők hasadékban vezet tovább a szirtek között, a lovak csak libasorban haladhattak rajta. Taita és Meren felkapaszkodtak a szirtre, és onnan vizsgálták meg a terepet. - Igen, ez jó lesz - állapította meg Taita. Mielıtt pihenıt engedélyezett, átvette velük a lesbıl történı támadás tervét, és mindenkivel elismételtette a szerepet, amit neki szánt. Csak ekkor engedte meg, hogy lenyergeljenek, béklyót tegyenek a lovakra, megtöltsék az abrakos tarisznyájukat durradarával és szabadon engedjék ıket. Hideg táborozás volt, mert Taita nem engedett tüzet gyújtani. Durralepényt ettek meg hideg kecskesültet csípıs mártással. Amint elköltötték a vacsorát, Nakonto fogta a dárdáit, és ment ırködni a gázlónál. Imbali követte. - Most ı az asszonya - súgta Fenna Taitának. - Ez nem ér meglepetésként, de remélem, hogy Nakonto legalább az egyik szemét a gázlón tartja - jegyezte meg Taita szárazon. Szerelmesek egymásba - mondta Fenna. - Mágus, neked semmi romantikus nincs a lelkedben. - Ment, leoldozta az összetekert gyékényt Forgószél nyergérıl, 501

kiválasztott egy helyet egy sziklakitüremkedés szélárnyékában, jó messze a többiektıl, és leterítette a földre, rá pedig egy szırmetakarót. Aztán visszament Taitához. - Gyere. - Kézen fogva a gyékényhez vezette, lesegítette róla a tunikát, összetekerte és az orra elé emelte. Erısen szaglik - állapította meg. - Kimosom, amint lesz rá alkalmam. Letérdelt mellé a gyékényre és betakarta a szırmével, aztán ı is levette a tunikáját. Teste nagyon sápadt és karcsú volt a hold fényében. Becsúszott a takaró alá és Taitához simult. - Olyan boldog vagyok, hogy visszajöttél hozzám - súgta, és felsóhajtott. Egy kis idı múlva mocorogni kezdett. — Taita — súgta megint. - Igen? Egy kis idegen van velünk. Most aludj. Nemsokára reggel lesz. Mindjárt. - Sokáig nem szólt semmit, mialatt ujjai bejárták Taita megváltozott testét. Aztán halkan mondta: - Taita, honnan jött? Hogyan történt? Csoda révén. Ugyanúgy, ahogyan a külsım megváltozott. Majd késıbb elmagyarázom. Most aludnunk kell. Még rengeteg alkalom lesz, hogy te és kis idegen közelebbi ismeretséget kössetek. Megfoghatom, Taita? Már azt teszed - mutatott rá. A lány ismét hallgatott egy darabig, aztán azt suttogta: - Nem is olyan kicsi, és egyre növekszik. - Egy kicsivel késıbb boldogan hozzátette: Úgy tőnik nekem, máris barát, már nem idegen. Szóval most már hárman vagyunk, te, én és ı. - Nem eresztette el, úgy aludt el. Taitának ez jóval tovább tartott. Úgy érezte, csak néhány perc telt el, mikor Nakonto felébresztette. - Mi van? - ült fel. - Lovasság az úton nyugatról. - Árkeltek a folyón? Nem. A túlparton táboroznak. Azt hiszem, nem akartak sötétben megkockáztatni egy átkelést. Keltsd fel a többieket is, és nyergeijetek fel, de csendben tegyétek utasította Taita. 502 A hajnali derengésben Taita a hasán feküdt a gázlóra nézı szirt peremén. A két lány a két oldalán hasalt. A túlparton a jarri tábor

ébredezett, a katonák ágakat dobáltak az ırtüzekre. A sülı hús szagát odáig sodorta a szellı, ahol feküdtek. Most már elég világos volt, hogy Taita megszámolja a fejeket. Mintegy harmincan voltak a csapatban. Egyesek a tüzeknél ételt készítettek, mások a lovakkal foglalkoztak. Néhányan a bokrokban kuporogva dolgukat végezték. Nemsokára az arcvonásaikat is ki lehetett venni. - Ott van Onka - suttogta Sidudu indulatosan. - Ó, hogy győlölöm azt az arcot! - Megértem az érzéseidet - súgta vissza Fenna. - Az elsı adandó alkalommal végzünk vele. Adják az istenek. Ott van Aqer, az meg ott Ek-Tang - mutatta nekik Taita. A két oligarcha kissé távolabb állt a többiektıl. A hideg reggeli levegıben gızölögı kupákból ittak. - Nem bírták türtıztetni magukat. Elıreszaladtak a seregüktıl. Hamarosan megkezdik az átkelést, és ha ezt teszik, remek lehetıséget kínálnak nekünk. Ha nem, a nyomukban maradunk, míg Hilto megérkezik az erısítéssel. Le tudnám lıni Aqert innen - húzta össze a szemét Fenna. - A távolság nagy, és a hajnali szél csalóka, kedvesem - Taita csillapítóan Fenna karjára tette a kezét. - Ha figyelmeztetjük ıket, lemondunk az elınyünkrıl a javukra. - Figyelték, hogy Onka kiválasztja négy emberét és kurta parancsokat ad nekik, élénk taglejtésekkel mutogatva a gázló felé. A katonák a lovukhoz siettek, aztán a folyóhoz ügettek és belegázoltak. Taita jelezte a mozgásukat Merennek. A négy ló már úszott, mikor még félúton sem jártak, erısen küszködtek az árral, aztán nekilódultak, mikor újra talajt éreztek a lábuk alatt. Csurgott a víz róluk meg a felszerelésrıl, mikor kijöttek a vízbıl. A felderítık alaposan körülnéztek, mielıtt elindultak a szők hasadékban. Merenék fedezékben maradtak, hagyták ıket elhaladni. A túlparton Onka emberei hármasával felsorakoztak, a lovuk fejénél állva. Mindannyian várakoztak. 503 Végre patazaj hallatszott, az egyik felderítı vágtatott ki a hasadékból a folyópartra. Ott megállt, és a feje fölé emelt karjával integetett. - Minden tiszta ezen az oldalon! - kiabálta. Onka parancsot adott az embereinek, akik lóra szálltak és elindultak a folyóhoz libasorban. Onka hátul maradt, ahonnan jobban tudta irányítani az átkelést, de Taita meglepve látta, hogy Aqer és Ek-Tang az élen halad. Erre nem számított. Azt gondolta, az oszlop közepén helyezkednek majd el az ıket körülvevı katonák

védelmében. - Azt hiszem, megcsíptük ıket - mondta izgalomtól feszült hangon. Intett Merennek, hogy készüljön. Az oszlop elején a két oligarcha lovát megsarkantyúzva belegázolt a folyóba. Félút táján úszni kezdtek, és a zárt alakzat fellazult, ahogy az áramlat magával sodorta ıket. - Készüljetek! - figyelmeztette Taita a két lányt. - Várjátok meg, amíg a két oligarcha és az a három lovas mögöttük partot ér, aztán lıjetek le mindenkit, aki követni próbálja ıket. Egy idıre, amíg Onka átrendezi az embereit, elvágjuk az oligarchákat a többiektıl, és ki lesznek szolgáltatva nekünk. Az áramlat erıs volt, és nagy rések támadtak az oszlopban. - Nyilakat a húrra! - adta ki Taita az utasítást halkan. A lányok a hátukra erısített tegezükbe nyúltak. Aqer lova megérezte a talajt a lába alatt és felkapaszkodott a partra. Ek-Tang követte, a három katona egy csomóban volt mögöttük. Utánuk egy rés volt az oszlopban, és a többiek még szét voltak szóródva a folyóban. - Most! - kiáltotta Taita. - Lıjétek a lovasokat, akik a vezetık mögött jönnek. Fenna és Sidudu talpra ugrott, és megfeszítették a hosszú visszahajló íjakat. A távolság rövid, szinte közvetlen lıtávolság volt. Eleresztették a nyilakat, melyek csendben szálltak a célpontjuk felé. Mindkettı talált. Egy katona hátrahanyatlott a nyeregben, és felsikoltott, mikor Sidudu kova nyílhegye a gyomrába fúródott. Mögötte lévı társa Fenna nyilát a torkába kapta. Két karja a magasba lendült és nagy loccsanással zuhant a vízbe hátrafele. A lovaik megfordultak és beleütköztek 504 az utánuk jövıkbe, összezavarva az oszlop rendjét. Aqer és Ek-Tang belovagoltak a hasadékba. - Ó, igen! Remek lövések! - tapsolta meg Taita a lányokat. - Csak folytassátok, amíg parancsot ném adok a visszavonulásra - mondta, s azzal otthagyta ıket, és lefutott a hasadékba. Meren hagyta az oligarchákat belépni a hasadékba, aztán ı és a két silluk elıugrott a bokrokból mögöttük. Imbali Ek-Tangra rontott és meglengette a baltáját. Egyetlen csapással levágta a bal lábát térd felett. Ek-Tang felüvöltött, és megpróbálta megsarkantyúzni a lovát, de a lábával együtt az egyensúlyát is elvesztette és oldalra csúszott, a lova sörényébe kapaszkodott, hogy ne essen le. Élénkvörös vér ömlött sugárban a csonkból. Imbali utána rohant és ismét lesújtott. Ek-Tang feje leugrott a

válláról és elgurult a köves ösvényen. Ujjai még néhány másodpercig markolták a ló sörényét, aztán kinyíltak. Teste oldalt lepottyant az útra. Az Ek-Tangot követı katona üvöltve támadt Imbali-ra. Nakonto elhajította a dárdáját. A dárda a háta közepén találta el, átszúrta és karhossznyira kijött a mellén. Elejtette a kardját és kizuhant a nyeregbıl. Meren a sorban utolsó katonához rohant, aki látta jönni, és ki akarta húzni a kardját a hüvelyébıl, de elkésett vele. Meren felugrott és a bordái közé döfött. Hanyatt esett a földre, a vállát és fejét beleverte. Mielıtt felállt volna, Meren a torkára irányzott újabb döféssel végzett vele, aztán megfordult, és Aqer nyomába eredt. Az oligarcha látta jönni, sarkantyúját a lova oldalába vágta, és elvágtatott a hasadékban, Meren és Imbali futott utána, de nem tudták beérni. Taita fentrıl látta, hogy Aqer elszökik. Letért az ösvényrıl és végigszaladt a szirten fölötte, a szélén megállt és ugrásra készült. Amint Aqer lova elvágtatott alatta, levetette magát az oligarcha hátára, olyan erıvel, hogy Aqer elvesztette a kantárt és kis híján kiesett a nyeregbıl. Taita egyik karját a nyaka köré fonta, és fojtogatni kezdte. Aqer elıkotorta tırét a tokjából, és a válla fölött Taita arcába próbálta döfni. Taita szabad kezével elkapta a csuklóját. 505 A hátán elmozduló súly kizökkentette Aqer lovát az egyensúlyából, és nekiütközött a hasadék falának. A hátsó lábaira ágaskodott, és ledobta az összekapaszkodott Taitát és Aqert. Aqer volt felül, mikor a földre estek, és teljes súlya Taitába csapódott. Az ütés hatására Taita fogása elengedett Aqer nyakán és csuklóján. Mielıtt újra meg tudta volna szorítani, Aqer elcsavarta testét és Taita torka felé szúrt a tırrel. Taita megint elkapta a csuklóját és távol tartotta. Aqer teljes súlyával tolta a tırt, de hasztalan. Taita most egy fiatal férfi erejével bírt, Aqer pedig mát túl volt élete delén. Karja remegni kezdett az erıfeszítéstıl és arcára kiült a félelem. Taita felmosolygott rá. - Éosz nincs többé - mondta. Aqer összerezzent. Karjából kiment az erı, és Taita fölébe gurult. - Hazudsz - kiáltotta Aqer. - İ istennı, az egyetlen igaz istennı. - Akkor most fohászkodj egyetlen igaz istennıdhöz, Aqer úr. Mondd neki, hogy Gallalai Taita meg fog ölni. Aqer szeme a megdöbbenéstıl tágra nyílt. - Megint hazudsz - lihegte. Te nem Taita vagy. Taita öregember volt, és már halott. - Tévedsz. Éosz az, aki halott, és te is az leszel nemsokára. - Még mindig mosolyogva, Taita szorított a fogásán és érezte, hogy a csont reped.

Aqer felsikoltott, és a tır kihullott ujjai közül. Taita felült, megfordította, és a földhöz szögezte, úgyhogy tehetetlen volt. Meren ebben a pillanatban ért oda. - Végezzek vele? - Ne - állította le Taita. - Hol van Sidudu? Ellene vetkezett a legtöbbet. - A két lány futva jött le a szirtrıl. - Taita, indulnunk kell! Onka rendbe szedte az embereit, és teljes létszámban jönnek át a gázlón! - kiáltotta Fenna. - Vé^zm ^zzt\ a disznóval, aztán gyerünk! Taita elnézett mellette Sidudura. - Ez az ember adott Onkának. İ küldte fel a barátnıidet a hegyre. A bosszú joga téged illet. Sidudu tétovázott. - Fogd ezt a tırt - Meren felvette Aqer lehullott fegyverét, és a kezébe nyomta. Fenna odaszaladt, és letépte Aqer sisakját. Belemarkolt a hajába, és hátrahúzva a fejét, feltárta torkát. - Sa506 ját magadért, és minden lányért, akit felküldött a hegyre, vágd el a torkát, Sidudu - mondta. Sidudu szemébe elszántság kötözött. Aqer a halált látta a tekintetében, küszködött és nyöszörgött. - Ne! Kérlek, hallgass meg! Még csak gyermek vagy. Egy ilyen szörnyő tett örökre megsebezné lelkedet. - Hangja megtört, szinte érthetetlen volt. - Te nem érted, engem az istennı felkent. Azt kellett tennem, amit parancsolt. Ezt nem teheted velem. - De értem és megtehetem - válaszolta Sidudu. Odalépett hozzá, és Aqer sikoltozni kezdett. Sidudu a pengét a nyak kifeszült bırére helyezte a füle alatt és hosszú, mély vágással lehúzta. A hús kinyílt és a nagy ütıér a seb mélyén elrepedt. A levegı sivítva távozott átvágott légcsövébıl. Lábai görcsösen rángatóztak. Szeme kifordult gödrében. Nyelve kilógott, szájából vér meg nyál csurgott. Taita odébb rúgta, és elgurult, aztán úgy feküdt arccal saját vére terjedı tócsájában, mint egy leölt disznó. Sidudu elejtette a tırt, és hátraugrott, a haldokló oligarchát bámulva. Meren odalépett hozzá, és egyik karjával átfogta vállát. - Elintézted, és helyesen tetted - mondta halkan. - Ne pazarolj rá szánalmat. Most mennünk kell. Ahogy a lovakhoz futottak, már hallották Onka embereinek kiáltozását a gázlónál. Lóra pattantak és fel-száguldottak a hasadékban, Taitával az

élen Füstszél hátán. Felértek a dombtetıre és egy pillanatra megálltak, hogy letekintsenek az elıttük elnyúló széles, füves síkságra. A kék messzeségben egy másik csipkézett hegység rajzolódott ki a láthatáron. Sidudu egy résre mutatott a hegyek között. - Ott van a Kitanguleszoros, ahol Tinát ezredessel kell találkoznunk. - Milyen messze van? - érdeklıdött Meren. - Húsz mérföldre, talán többre - válaszolta Sidudu. Hátrafordultak, és visszanéztek a gázlóra. Az oszlop elején Onka ostorozta lovát fel a partra, és dühösen ordított, mikor meglátta az oligarchák holttestét, de annál sebesebben száguldott elıre. 507 - Húsz mérföld! Akkor vidám kis versenynek nézünk elébe - mondta Meren. A lovakat a lejtınek irányították és elvágtattak a síkság felé. Épp elérték, mikor Onka csapata megjelent a dombgerincen mögöttük. Vad üvöltéssel indultak neki a lejtınek, Onkát a fehér tollak a sisakján megkülönböztették embereitıl. -Ne vesztegessük itt az idınket - mondta Taita. - Tőnjünk innen. Fél mérföld után rá kellett jönniük, hogy Sidudu kis pej kancacsikója nem tud lépést tartani a többi lóval, és lassítani kellett az iramot. Meren és Fenna hátramaradtak, és bevárták Sidudut. - Bátorság! - kiáltotta Fenna. - Nem hagyunk itt. - Ne félj — biztatta Meren. - Ha lovad nem bírja tovább, magam mögé veszlek. Nem! - mondta Fenna határozottan. - Túl nehéz vagy, Meren. A lovad belerokkanna a többletsúlyba. Forgószél könnyedén elbír mindkettınket, majd én veszem fel. Taita felállt a kengyelben és hátranézett. Az üldözı boly szétszóródott, ahogy a gyorsabb lovak elıretörtek, a lassabbak lemaradoztak. Onka tollas sisakja feltőnı volt az elsı sor közepén. Keményen nyomult, és lassan, de biztosan kezdte behozni ıket. Taita továbbhajszolta Szélfüstöt, és a hegyekre pillantott maga elıtt. Már látta a rést, ami a szorost jelezte, de még nagyon messze volt, nem remélhették, hogy elérik, mielıtt Onka a nyakukon lesz. Aztán valami máson akadt meg a szeme. Halvány porfelhı emelkedett a síkságon elıtte. Megdobbant a szíve, de erıt vett magán. Most nincs helye a csalfa reménynek, majdnem biztos, hogy egy gazella-

vagy zebra-csorda, gondolta. De akkor látta, hogy a napfény fémen csillan meg a porfelhı alatt. — Fegyveresek! - dünnyögte. - De vajon jarriak vagy Hilto tér vissza az erısítéssel? - Nem tudta eldönteni, és ekkor halk kiáltást hallott a háta mögött. Felismerte Onka hangját. - Látlak, te alattomos ringyó! Mikor elkaplak, kitépem a méhedet. Aztán megsütöm és lenyomom a torkodon. 508 - Csukd be a füledet a mocskolódása elıtt - biztatta Fenna Sidudut, de a könnyek végigcsurogtak Sidudu arcán, és a tunikájára csöpögtek. - Győlölöm! - mondta. - Tiszta szívembıl győlölöm. Mögöttük Onka hangja tisztábban és közelebbrıl hallatszott. - Ha már megvacsoráztál, megháglak azon a módon, amit a legjobban utáltál. Az utolsó dolog, amire emlékezni fogsz, én leszek a beledben. Még a pokolban sem fogsz tudni elfelejteni. - Sidudu hangos zokogásban tört ki. - Ne hallgass rá. Csukd be a füled és az agyad - biztatta Meren. - Bárcsak meghaltam volna, mielıtt ezt hallottad - zokogta Sidudu. Nem jelent semmit. Szeretlek, és nem hagyom, hogy az a disznó bántson. Ebben a pillanatban Sidudu lova jobb mellsı lábával mongúzlyukba lépett, ami nem látszott a magas főben. A csontja eltörött, akár egy száraz gally, és fel-bukott, Sidudu fejjel elıre lerepült a hátáról. Meren és Fenna nyomban visszakanyarodtak érte. - Készülj, Sidudu, felveszlek - kiáltotta Fenna, de Sidudu talpra állt, és megfordult, hogy az üldözıkre nézzen. Onka már jóval megelızte a többieket. Mohón elıredılt, lovából kihozta a legnagyobb sebességet, és Sidudunak rontott. - Készülj a hő szeretıddel való találkozásra! - kiabálta. Sidudu levette az íjat a válláról és nyílvesszıt vett ki a tegezbıl. Onka élvezettel felnevetett. - Látom, új játékszert találtál magadnak. Nekem valami jobb van, amivel eljátszadozhatsz a halálod elıtt! Még soha nem látta Sidudut nyilazni, aki most felvette a lıállást, és felemelte az íjat. Onka már elég közel volt, hogy tisztán lássa arcát. Gúnyos nevetése elhalt, mikor meglátta a halálos dühöt a szemében. A lány megfeszítette az íjat, míg a nyílvesszı tolla az ajkáig nem ért. Onka rángatta a lova fejét, próbált elkanyarodni. 509

Sidudu eleresztette a nyilat. A bordái közt találta Onkát, aki elejtette a kardját, és két kézzel próbálta kihúzni, de a horgas nyílhegy mélyen beleállt. A lova körben forogva ágaskodott, küzdött a zabla ellen. Sidudu újra lıtt. Onka már elfordult, így a nyíl a hátán, vesetájékon találta, halálos és fájdalmas sebet okozva. Megcsavarodott, hogy elérje a nyilat. A lány újra lıtt, a nyíl most a mellébe állt bele, és átszúrta a tüdejét. Félig nyögés, félig sóhaj szakadt ki belıle, aztán hátrafelé lezuhant, ahogy a lova megugrott alatta. Egyik lába beleakadt a kengyelbe és a ló vágtatni kezdett, magával vonszolta, feje pattogott a földön, és a megbokrosodott ló hátsó lábaival a testét rugdosta. Sidudu a vállára vetette íját, és szembefordult a feléje vágtató Fennával. Fenna lenyúlt, Sidudu felugrott, és egymásba kulcsolták karjukat. Fenna Forgószél futásának lendületét kihasználva, fellendítette a másik lányt a ló farára. Sidudu karjait a barátnıje dereka köré fonta, és Fenna megfordította Forgószelet. A következı három jarri már a nyakukon volt, dühösen üvöltöztek Onka megölése miatt. Meren szembıl fogadta ıket. Egyet levágott, a többi inkább elkanyarodott, mintsem kockáztassa az összeütközést. Köröztek Meren körül, arra várva, hogy rés nyíljon a védelmében, de Meren táncoló pengéjének csillogó ívén nem tudtak áthatolni. Mostanra Taita és a két silluk is észrevette Meren szorult helyzetét, és vágtatva siettek a segítségére. - Nagyszerően csináltátok! - kiáltott oda Taita Fennának, mikor elhaladtak egymás mellett. - Most irány a szoros! Mi majd fedezünk benneteket. - Nem hagylak itt, Taita - tiltakozott Fenna. Ott leszek a nyomodban - kiáltotta a válla fölött, aztán belevetette magát a harcba. Az egyik jarrit levágta a nyeregbıl, a másik azon kapta magát, hogy számbeli kisebbségben van és a társai még messze mögötte vannak. Próbált védekezni, de Nakonto az oldalába döfte a dárdáját, Imbali pedig csuklóból levágta a kardot magasba emelı kezét. Menekülıre fogta, nyergében dülöngélve vágtatott a társai felé. 510 - Hadd menjen! - parancsolta Taita. - Menjetek Fenna után. - A közeledı jarri osztaggal a hátuk mögött elszáguldottak. Taita elıre vetette fürkész tekintetét: az idegen lovascsapat már sokkal közelebb volt. Egyenesen egymásnak tartottak.

- Ha jarriak, erıdöt alkotunk a lovakból és megütközünk velük kiáltotta Taita. Ez azt jelentette, hogy az állatokat körbeállítják, leszállnak és a lovak testét használják védıfalnak. Taita feszülten figyelte a közeledıket. Látása most olyan éles volt, hogy Merent megelızve ismerte fel az élen haladó lovast. - Hilto! kurjantotta. - Hilto az! - Izisz édes leheletére, igazad van! - rikoltotta Me- ren. - Úgy néz ki, magával hozta Tinát fél regimentjét. - Ügetésre lassítva várták, hogy Hilto odaérjen. Ez megzavarta az üldözıket, akik azt hitték, hogy a jövevények saját különítményük, és bizonytalanul megálltak. - Hórusz sebzett szemére, örülök, hogy látlak, Hilto, öreg barátom üdvözölte Meren. - Amint látod, hagytunk nektek néhány mihasznát, hogy legyen min kipróbálnotok a pengétek élességét. Az elızékenységed lenyőgözı, ezredes - nevetett Hilto. - Nem hagyjuk veszendıbe menni a lehetıséget. Nincs szükség a segítségetekre. Eredjetek csak tovább oda, ahol Tinát Ankut ezredes várakozik a Kitanguleszorosnál. Nem tart soká, és mi is jövünk. Hilto továbbnyargalt, Tinát emberei szoros alakzatban követték. Kiadta a parancsot és csatarendbe fejlıdtek. Egyenesen a tipródó jarriak ellen vezette ıket. Nekik rontottak és szétzilálták soraikat. Aztán a síkságon fejvesztve visszafelé menekülı ellenség után eredtek és levágták ıket, mikor utolérték a kifulladt lovakat. Taita saját csapatát a kék dombok felé vezette. Mikor utolérték a két lányt, Meren melléjük lovagolt. -Úgy lıttél, mint egy démon - mondta Sidudunak. - Onka kihozta a démont belılem - vallotta be a lány. - Szerintem aranypénzzel fizetted meg a tartozásodat. Most már te és a démonod nyugodtan alhattok éjszaka. 511 - Igen, Meren - válaszolta a lány illedelmesen, - de én soha nem akartam harcos lenni, a körülmények kény- szerítettek rá. Inkább lennék feleség és anya. - Roppant dicséretes törekvés. Biztosan találsz majd egy derék embert, aki megosztja veled. Remélem, Cambyses ezredes - Felnézett rá lesütött szempillái alól. Nem olyan régen szeretetrıl beszéltél nekem...

Forgószél már kezd kifáradni a nagy súly alatt, amit Fenna cipeltet vele - mondta Meren komolyan. - Van hely a számodra mögöttem. Nem akarsz átjönni hozzám? A legnagyobb örömmel, ezredes. - Kinyújtotta a karjait, Meren könnyedén átemelte, és a nyerge mögé ültette. Sidudu átölelte a derekát, és fejét a két válla közé támasztotta. Meren érezte, hogy remeg, és testét idınként zokogás rázta meg, mielıtt el tudta volna fojtani. Merennek belesajdult a szíve. Védeni akarta, és gondoskodni róla, amíg csak élnek. Taita és Fenna után lovagolt, Nakonto és Imbali zárta a sort. JVLég nem érték el a dombokat, mikor Hilto és a csapata utolérték ıket. Hilto elırejött, hogy jelentést tegyen Merennek. - Hetet megöltünk, és elvettük a lovaikat. A többi nem akart harcba bocsátkozni. Inkább hagytam, hogy elszeleljenek, mintsem üldözıbe vegyem ıket. Nem tudhattam, mekkora ellenséges erı vonul fel mögöttük. - Helyesen tetted, Hilto. - Ne hozzam ide az egyik lovat a kis Sidudunak? Köszönöm, de ne. Egyelıre eleget tettél. Jól megvan ott, ahol most van. Biztosan szükség lesz a lovakra, mikor utolérjük Tinatot. Addig vigyázz rájuk. Ahogy felkapaszkodtak az emelkedın a Kitangule-szoros felé, beérték a hosszú menekültoszlop végét. A legtöbben gyalogoltak, de azokat, akik ehhez túl betegek vagy gyengék voltak, kétkerekő kordékon tolták vagy hordagyakon cipelték a családtagjaik és barátaik. 512 Az apák vállukra ültették kisgyermekeiket, sok nı a hátára kötözve vitte csecsemıjét. A legtöbben felismerték Merent, és szóltak hozzá, ahogy elhaladt. - Az istenek áldása kísérjen, Meren Cambyses. Keserves rabságból szabadítottál ki bennünket. A gyermekeink szabadok lesznek. A templomból szabadított fiatal lányok Fenna és Sidudu mellett futottak, és próbálták megérinteni ıket. Sokan sírtak felindulásukban. Megmentettetek a hegytıl, ahonnan nincs visszatérés. Hálásak az együttérzésétekért és bátorságotokért. Köszönjük, Sidudu. Az istenek áldása legyen veled, Fenna. Egyikük sem ismerte fel Taitát, bár a nık érdeklıdve nézték az átható tekintető és parancsoló megjelenéső ifjút, ahogy ellovagolt mellettük. Fenna nagyon is tudatában volt érdeklıdésüknek, és féltékenyen közelebb

húzódott Taitához. Mindez késleltette haladásukat, már alkonyodott, mire felértek a gerincre, és újra ott álltak a Kitangule-szoros fölött. Tinát a határerıd ırtornyából látta ıket jönni. Lemászott a létrán és nagy léptekkel kisietett a kapun elé-bük. Tisztelgett Merennek, megölelte Fennát és Sidudut, aztán gyanakodva bámult Taitára. - Ki ez? - kérdezte. Túlságosan jóképő ahhoz, hogy bízzam benne. - Az életedet is rábízhatod - mondta Meren. - Az az igazság, hogy már jól ismered. Majd késıbb elmagyarázom, bár nem valószínő, hogy hinni fogsz nekem. - Kezeskedsz érte, Meren ezredes? Tiszta szívembıl. És én is - mondta Fenna. Én is - szólt Sidudu is. Meg én is - tette hozzá Hilto. Tinát homlokát ráncolva vállat vont. - Kisebbségben maradtam, de azért egyelıre nem mondok véleményt. - Ismét hálával tartozom neked, Tinát ezredes - szólt Taita csendesen. Mint Tamafupánál, mikor megmentettél minket a basmaráktól. - Te nem voltál azok között, kiket Tamafupában találtam - tiltakozott Tinát. 513 - Ah, ezt elfelejtetted - csóválta Taita a fejét. - De arra biztosan emlékszel, mikor lekísértél minket a Fellegkertbıl Meren szemmőtétje után. Akkor fedted fel elıször igazi hőségedet és a vágyat, hogy visszatérj a mi Egyiptomunkba. Emlékszel, hogyan vitattuk meg Éoszt és a hatalmát? Tinát mereven bámulta Taitát és szigorú arckifeje-zése megenyhült. Taita úr! Mágus! Hát nem vesztél oda a Fellegkert hegyén? Ez nem lehetsz te! - De bizony lehetek és az is vagyok - mosolygott Taita, - bár elismerem, történtek bizonyos változások a külsımben. - Fiatal férfi lett belıled! Ez csoda, ami dacol az ésszel, de a hangod és a tekinteted meggyız, hogy igaz. — Elırelépett, és erısen megszorította Taita kezét. - Mi lett Éosszal és az oligarcháival? - Az oligarchák halottak, és Éosz már nem jelent fenyegetést. Egyelıre legyen ennyi elég. Mi a helyzet veled? - Megleptük az itteni jarri helyırséget. Csak húszan voltak és egy sem menekült. A hullákat a szorosba dobtuk. Látod? A keselyők már

megtalálták ıket. - Tinát felmutatott az égen körözı dögevı madarakra. Száz embert elıreküldtem, hogy foglalják el a hajóépítı telepet a vízesésnél, és biztosítsák a hajókat. Jó munkát végeztél - fejezte ki Taita elismerését. - Most menj le a hajóépítı telepre és vedd át a parancsnokságot. Rakjátok össze a hajókat, és ahogy az embereink érkeznek, hajózzátok be és küldjétek le a folyón ıket egy jó kormányossal. Az egész flotta a Nalubaale-tó partjánál gyülekezzék, ott, ahol kiszálltunk, hogy az orrszarvú állatra vadásszunk. - Jól emlékszem a helyre. - Lefelé menet hagyj húsz jó fejszést a kötélhídnál. Majd levágják, miután az utolsó emberünk is átjutott. Te mit fogsz tenni? Itt maradunk Merennel és az emberekkel, akiket Hiltóval küldtél. Feltartóztatjuk a jarri üldözıket, amíg a híd áll. Ahogy parancsolod, Taita úr. - Tinát elsietett, és a kapitányaiért kiáltott. 514 Taita Merenhez fordult. - Küldd Hiltót, a két sillu-kot és annyi embert, ahányat nélkülözni tudunk, vissza az útra, hogy segítsenek a menekülteknek. Siettessék ıket. Nézd! A jarri fısereg már itt van mögöttünk - mutatott az irányba, amerrıl jöttek. A távolban, messze kinn a síkságon, látták a lenyugyó nap sugaraitól vérvörösre festett porfelhıket, amiket a jarri harci szekerek és menetelı regimentek vertek. Taita magával vitte Fennát egy gyors szemlére a kis erıdben. A védmőveket kezdetlegesnek találta, az alacsony falak rossz állapotban voltak. A fegyvertár és a szállásmester raktára viszont jól fel volt szerelve, csakúgy, mint a konyha meg az éléskamra. - Itt nem sokáig fogjuk feltartóztatni az ellenséget - mondta Fennának. - A legjobb védelmünk a gyorsaság. - Lenéztek a menekültek vánszorgó oszlopára. - Ételre meg italra lesz szükségük, hogy kitartsanak. Keress önkénteseket a fiatalabb nık között, akik segítenek neked meg Sidudunak ételt osztani, ahogy elhaladnak, bármit, amit találtok, és különösen azoknak, akik kisgyermekkel vannak. Aztán küldjétek ıket tovább a hajókhoz. Tartsátok ıket mozgásban. Ne engedjétek ıket pihenni, különben itt éri ıket a halál.

Meren sietett oda hozzájuk. Taitával felmásztak a létrán az ırtorony tetejére. Onnan Taita az omladékos lejtı fölött húzódó sziklapárkányra mutatott, ami az ösvény felsı végére nézett. - Szedj össze mindenkit, akit csak tudsz és vidd fel ıket oda. Mondd nekik, hogy győjtsenek nagy köveket és halmozzák fel a szirt szélén. Majd legurítjuk a jarriakra, mikor jönnek fel az ösvényen. - Meren lemászott a létrán és ment az embereiért, Taita pedig sietve csatlakozott Fennához az ösvény mellett. Amíg a lány kiválogatta a nıket, akik majd elkészítik az ételt, ı a jó erıben lévı férfiaknak szólt, hogy menjenek segíteni Merenéknek a sziklapárkányon. Fokozatosan rendet teremtettek a zőrzavarban. A menekülık tempója felgyorsult. Étellel és itallal a hasukban az emberek újból nekibátorodtak. Ahogy elhaladtak mellette, Taita tréfálkozott a férfiakkal, és minden elcsigázott nınek mosolyt varázsolt az arcára. Min515 denki megújult elszántsággal baktatott tovább. Mikor besötétedett, Fenna segítıinek kacagása megédesítette az éjszakát, és Hilto hátvédjének fáklyái az oszlop végét jelezték. - ízisz kegyelmére, úgy néz ki, hogy sikerül átjutniuk - mondta Fenna, mikor kivette Hilto magas alakját a fáklyafényben, és hallotta mély hangját, ahogy a menekültoszlopot ösztökéli. Taita odasietett hozzá. - Jó munkát végeztél, jó Hilto - üdvözölte. Láttad a jarri elıhadat? - Semmit napnyugta óta, mikor észrevettük a porukat. De már nem lehetnek messze. - Hilto egy-egy kisgyereket vitt a két vállán, és az emberei hasonló teherrel voltak megrakodva. - Menjetek tovább, amilyen gyorsan csak tudtok - utasította Taita, és visszaszaladt az üres úton, mígnem egyedül volt és a menekültoszlop zaját elnyelte a távolság. Megállt hallgatózni és halk morajt hallott maga elıtt. Térdre ereszkedett és fülét a köves talajhoz nyomta. - Szekerek és menetelı emberek. Gyorsan közelednek. - Talpra ugrott. Visszarohant oda, ahol Hilto terelgette az oszlop végét. Majdnem az utolsó a sorban egy asszony bandukolt egy hátára kötözött csecsemıvel, és két másik nyafogó gyereket vonszolt kézen fogva. Fáradt vagyok. Fáj a lábam. Pihenhetünk már? Mikor mehetünk haza? Most hazamentek - mondta Taita, és a két gyereket a vállára vette. - Jól kapaszkodjatok - mondta nekik, és szabad kezét az asszonynak nyújtotta. Gyere, nemsokára felérünk. - Lépkedett felfelé, az asszonyt magával húzta.

Itt is vagyunk. - Letette a gyerekeket, mikor felértek a hágó tetejére. Attól a két csinos lánytól kaptok valami finomat enni - tolta ıket Fenna és Sidudu felé, aztán az anyjukra mosolygott, aki elcsigázott volt és holtsápadt az aggodalomtól. - Most már biztonságban leszel. - Nem tudom, ki vagy, de jó ember vagy. Magukra hagyta ıket, és visszament Hiltóhoz. Segítettek az utolsó menekülteknek feljutni a hágó tete516 jére, és elindították ıket lefelé a túloldalon. Már pir-kadt. Taita felnézett Merenre, aki a sziklapárkányon állt az omladékos lejtı fölött. Meren intett neki, emberei az összehordott kıhalmok között kuporogtak. - Menjetek fel az ırtoronyba - mondta Taita a lányoknak. - Nemsokára én is jövök. - Egy pillanatig úgy látszott, Fenna vitatkozni fog, de aztán szó nélkül engedelmeskedett. Taita hamarosan szekérkerekek nyikorgását hallotta az erıd felé közeledni. Lesétált az úton elébük, hogy elterelje a jarriak figyelmét Meren embereirıl a párkányon. Váratlan kibukkant az elsı szekér a kanyarból nem sokkal alatta. Ahogy kapaszkodott felfelé, újabbak jelentek meg mögötte. Egy tucat gyalogos futott egy-egy szekér mellett, az oldalába kapaszkodva húzatták magukat felfelé a meredek ösvényen. Összesen nyolc szekér volt, az utolsó mögött a gyalogos derékhad vonult. Taita nem próbált elrejtızni, és az elsı szekérrıl hangos kiáltás harsam. A hajtó megpattogtatta ostorát, és szekér a köves talajon erısen zötykölıdve felgyorsult. Taita meg se mozdult. Az egyik katona dárdát hajított feléje, de Taitának arcizma se rándult, csak nézte, ahogy a fegyver öt-hat lépésre elıtte csörömpölve a kövekhez csapódik. Hagyta ıket közelebb jönni. A következı dárda eltalálta volna, de elhajolt elıle, és elsuhant a válla mellett. Hallotta Fenna kiáltását a toronyból. - Gyere vissza, Taita! Ne kockáztasd az életedet! - Nem törıdött a figyelmeztetéssel, a szekereket figyelte. Végre nem volt számukra visszaút: nem volt hely, hogy megforduljanak és elmeneküljenek. - Most! - üvöltötte el magát, és a visszhang végigfutott a szirteken. - Most! Most! Most! Meren emberei munkához láttak. Az elsı kövek átgurultak a párkány szélén és fel-felpattanva legördültek a meredek lejtın. Aztán jött a többi, dübörgı kılavi-na zúdult alá. A hajtok hallották a robajt, leugrottak a szekerekrıl és futva mentették az irhájukat, de a szők hágóban nem volt menedék a kıáradat elıl. Ráomlott az elakadt szekerekre, lesöpörte ıket és

az embereket a szorosba. Mikor a sziklaomlás abbamaradt, az ösvényt nagy halom törmelék torlaszolta el. 517 - Egy darabig szekér nem használhatja ezt az utat, és még a gyalogosoknak sem lesz könnyő átvergıdniük ezen az akadályon - mondta magának Taita elégedetten. - Legalább délig feltartóztatja ıket. - Jelzett Merennek, hogy hozza le embereit az erıdbe. Mire felkapaszkodott az ırtoronyba, már az utolsó menekültek is rég eltőntek az úton a hágó túloldalán. Fenna annyira megkönnyebbült, hogy látja, hogy hevesen megölelte. Nagyon kedves vagy nekem, uram - suttogta. - Kihagy a szívem, mikor azt látom, hogy dárdák röpködnek a fejed körül. - Ha ilyen nagy becsben tartasz, a legkevesebb, amit tehetsz, hogy adsz valamit ennem, mielıtt a jarri hadsereg megérkezik. - Nagyon erélyes lettél, mióta visszatértél a hegyrıl, de nekem tetszik, uram - kacagott Fenna, és eltőnt a konyha irányában. Mikor visszajött, a mellvédnek dıltek, és tojást ettek durralepénnyel, miközben figyelték a jarri parancsnokot, aki ötvenfıs különítményt küldött, hogy foglalják el a sziklapárkányt, ahonnan Merenék a köveket legurították. Az út közepén állt alattuk, éppen lıtávolon kívül. Magas, szikár férfi volt, és az ezredeseknek kijáró strucctolldíszt viselte a sisakján. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az ember - jegyezte meg Taita. Az ezredesnek füstös képe, szögletes, elıreugró álla, és nagy, horgas orra volt. - Felismered, Sidudu? Igen, Mágus. Kemény, könyörtelen ember. Valamennyien utáltuk. - A neve? - Soklosh ezredes. - Kígyó ezredes - fordította le Taita. - Több mint felületes a hasonlatossága a névrokonához. Amint elfoglalta a sziklapárkányt, Soklosh az elıırsöt küldte, hogy tisztítsák meg a kövektıl az utat az erıd elıtt, és tegyék próbára a védık harci kedvét. - Küldjétek nekik néhány nyilat - mondta Taita Fennának. - A két lány gyorsan elıkapta az íját. Sidudu nyila oly közel repült el egy jarri feje fölött, hogy lebukott, és futóra fogta. Fenna nyila beleállt egy másik 518

lábikrájába. Fél lábon ugrálva üvöltött, mint egy farkas, mígnem társai lefogták és letörték a nyílvesszı nyelét. Aztán ketten eltámogatták a sebesültet le az úton. Ezután hosszú szünet következett, mielıtt páncélba öltözött gyalogosok szoros alakzata ügetett elı a kanyarból és jött fel az ösvényen az erıd felé. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy lemenjek - mondta Meren, és lecsúszott a létrán a mellvédre. Mikor az ellenséges gyalogság hulláma lıtávolba ért, odakiáltott Hiltónak: - Készenlét! - Sortőzre készülj! - bömbölte Hilto. - Emberei hüvelybe dugták a kardjukat és elıvették az íjakat. - Feszíts és célra tarts! Ereszd el! A nyilak akár egy sáskaraj, sötét felhıként szálltak a kora reggeli égre, aztán a jarriakra záporoztak, a nyílhegyek kopogtak a bronz páncélokon. Néhányan elestek, de a többiek zárták a réseket, a fejük fölé emelték a pajzsokat, és ügetı léptekkel jöttek tovább. Hilto emberei újabb és újabb nyílzáporokat lıttek ki rájuk, de a pajzsok formálta védıtetı fedezékében a jarriak egyre csak közeledtek. Elértek a falig. Az elsı sor nekifeszült a falnak, a második a vállukra mászott, hogy piramist alkossanak. A harmadik sor létrának használta ıket, hogy feljussanak a fal tetejére. Hiltóék lelökdösték ıket, karddal vagdosva, dárdával döfködve. Mások másztak a helyükre, pengék csaptak össze csengve és csikorogva. Férfiak ordítottak, káromkodtak és üvöltöttek kínjukban. Egy kis csapat jarrinak sikerült feljutni a mellvédre, de mielıtt kihasználhatták volna elınyüket, Meren, Nakonto és Imbali már a nyakukon voltak. A legtöbbet levágták, a maradékot letaszították a mellvédrıl. A toronyban Fenna és Sidudu Taita két oldalán állt, és gondosan megválogatták célpontjaikat, a jarri kapitányokat szemelték ki, akik az embereiket igyekeztek újra csatarendbe állítani a fal tövében. Mikor a támadás megingott és kudarcba fúlt, nyilaikkal siettették a visszavonuló jarriakat. A halottakat otthagyták, a sebesülteket magukkal vonszolták. Soklosh még két támadást intézett délelıtt az erıd ellen. Az elsıt Meren emberei ugyanolyan könnyen visz519 szaverték, ahogyan a szekerekkel elbántak. A második során azonban három irányból rohamoztak, és hevenyében összetákolt létrákat hoztak magukkal. Egyidejőleg támadtak az erıd két végén és középen. A védık vonala már eddig is vékony volt, de Meren most arra kényszerült, hogy még kisebb egységekre ossza ıket, hogy fogadják a háromágú támadást.

Elkeseredett harc volt, és Taita is lejött az ırtoronyból, hogy belevesse magát. A lányok a toronyban maradtak a nyílkötegekkel, amit a fegyvertárban találtak. A délelıtt hátralevı részében dúlt a harc a fal tetején. Mikor végre visszaverték a jarriakat, Meren emberei rossz bırben voltak. Tizenkettı elesett, tíz másik olyan súlyosan megsebesült, hogy harcképtelenné vált. A többiek közül sokan szenvedtek köny-nyebb sérülést, és mind közel álltak a teljes kimerültséghez. Az útról hallották Soklosh és a tisztek hangos parancsait, ahogy újabb támadásra sorakoztatták fel a katonákat. - Kétlem, hogy még sokáig állni tudjuk a sarat - pillantott végig Meren az emberein, akik a mellvéden ültek kis csoportokban, ittak a vizestömlıkbıl, amiket a lányok hoztak, élesítették kicsorbult és eltompult pengéket, a sebeiket kötözték, vagy egyszerően csak pihentek, üres arccal és kifejezéstelen tekintettel. - Megtetted az elıkészületeket az épületek felgyújtására? - kérdezte Taita. - A fáklyák már égnek - erısítette meg Meren. Csak a fal alapozása volt kıbıl, minden más, a fıépület és az ırtorony is gerendákból épült. A fa régi volt és alaposan kiszáradt, könnyen fog égni. A tőzvész elzárja majd a hágót addig, amíg a lángok ki nem hunynak, hogy átengedjék a jarriakat. Taita otthagyta Merent, és a mellvéd végébe ment. Ott leguggolt a sarokban, és fejére húzta a köpenyét. Az emberek kíváncsian nézték. - Mit csinál? — kérdezte az egyik. - Alszik - felelte egy másik. Vallásos ember, biztos imádkozik - találgatta egy harmadik. Szükségünk is van az imáira - jegyezte meg egy negyedik. 520 Fenna tudta, mivel próbálkozik, és közel lépett hozzá, a testével eltakarta, és hozzáadta saját pszichikai erejét az övéhez. Ily heves csata után Taita nem könnyen esett révületbe, de szellemlelke végül kitört testébıl és a hegycsúcsok fölé szárnyalt. Megfigyelte a csatateret, látta a jarri derékhadat, háromezer katonát, és még többen vonultak fel a síkságon. Látta a következı támadást alakulni az erıd elıtt, amit a falakról még nem lehetett látni. Aztán tovább szárnyalt a csúcsok fölött és lenézett a Kitangule folyóra és a tó távoli kékjére. Látta Tinát embereit a hajóépítı telepen a vízesésnél. Már elfoglalták a helyırséget, most a hajókat rakták össze és bocsátották le a sólyákon a

folyó gyors sodrába. Az elsı menekültek már megkezdték a beszállást és a férfiak elfoglalták helyüket az evezık mellett. De még mindig több százan vánszorogtak lefelé a hegyi ösvényen. Lejjebb ereszkedett és a mély szakadék fölött lebegett, amely belehasított a hegy oldalába. A rajta átívelı függıhíd aprónak és törékenynek tőnt a szürke sziklatömbhöz képest. Az utolsó menekültek merészkedtek ki a keskeny pallóra, hogy megtegyék a veszélyes átkelést a szakadékon. Tinát emberei támogatták a gyengéket és idıseket, és a fejszések ott várakoztak, hogy majd elvágják a híd tartószerkezetét, és hagyják a gerendákat a sötét szakadékba zuhanni. Taita visszatért, gyorsan visszanyerte uralmát a teste fölött, aztán levette a köpenyt a fejérıl, és felugrott. - Mit derítettél ki, Taita? - kérdezte Fenna csendesen. - Az embereink többsége már átjutott a szakadékon. Ha most indulunk, a maradék is odaát lesz, mire odaérünk. Menj, Fenna, készítsétek elı a lovakat Si- duduval. Otthagyta a lányt, és végigment a mellvéden Me-renhez. Gyülekezzenek az emberek. Gyújtsák fel a falat, és induljanak el lefelé, mielıtt kifejlıdik a következı jarri támadás. Az emberek felderültek, mikor megértették, hogy vége a harcnak. Rövid idı múlva már vonultak is ki az 521 erıd hátsó kapuján, zárt alakzatban, a fegyvereiket és a sebesülteket cipelve. Taita hátramaradt, hogy felügyelje a tőzgyújtást. A jarri helyırségben sással hintették fel a padlót, ezt meg a gyékényágyakat felhalmozták a fal tövében, és a szállásmester raktárában talált lámpaolajjal bıségesen meglocsolták. Mikor rádobták az égı fáklyákat, a lángok azonnal fellobbantak. A gerendafal oly hirtelen fogott tüzet, hogy Taitának és a tőzgyújtóknak futniuk kellett a hátsó kapuhoz. Fenna már felszállt Forgószélre, és tartotta Szél-füstöt Taitának, hogy felszálljon. Egymás mellett ügettek le az ösvényen az utolsó szakasz mögött, melyet Meren és Hilto vezetett. Mikor a függıhídhoz értek, elborzadva látták, hogy még legalább száz menekült vár az átkelésre. Meren át-furakodott a tömegen, hogy kiderítse a késlekedés okát. Öt rikácsoló vénasszony nem volt hajlandó kimerészkedni a szakadékon átívelı keskeny hídra. Hasra feküdtek az ösvény közepén, rémülten sikítoztak és rugdostak, ha valaki a közelükbe ment. -Azt akarjátok, hogy meghaljunk! - nyüszítették.

— Hagyjatok csak itt. Inkább a jarriak öljenek meg, mintsem a szakadékba hajítsatok. - Rémületük ragadós volt. Akik mögöttük jöttek, most tétováztak, és feltartották az oszlopot. Meren derékon ragadta a fıkolompost, és a vállára dobta. - Gyere, anyóka. - A vénasszony megpróbálta megkarmolni az arcát és megharapni a fülét, de görbe fekete fogai nem ártottak a bronz sisakrostélynak. Meren rászaladt vele a keskeny hídra, a deszkázat remegett alattuk, kétoldalt a mélység feneketlennek látszott. A vénasszony friss erıvel jajveszékelt, és Meren hirtelen azt érezte, hogy nedves a háta. Bömbölı nevetésre fakadt. - Bizony ez nagyon meleg helyzet. Köszönöm, hogy lehőtöttél. - Átért a túloldalra, és letette az asszonyt, aki még egy utolsó kísérletet tett, hogy kikaparja a szemét, aztán a földre rogyott, nyöszörgı rongycsomóként. Otthagyta és indult vissza a többiért, de Hilto és három embere már jött is a hídon, mindegyik egy kapálózó és visítozó öregasszonnyal a hátán. Mögöttük újra megindult a forgalom a hídon. A késedelem 522 azonban sokba került. Meren visszafurakodott a tömegben, amíg meg nem találta Taitát az oszlop végén. -A lángoló erıd már nem sokáig tartóztatja fel Soklosht. Itt lesz a nyakunkon, még mielıtt mindenki átérne. Addig nem vághatjuk le a hidat, amíg az utolsó emberünk is át nem jutott. - Ezen a szők ösvényen három ember fel tud tartóztatni egy hadsereget - mondta Taita. - Hilto és mi ketten? - bámult rá Meren. - Széth fenekének gennyes pattanásaira, Mágus, elfelejtettem, hogy megváltoztak a dolgok. Most neked van a legerısebb és legfondorlatosabb karforgató karod mind közül. Ma alkalmunk lesz meggyızıdni, mennyire igaz ez az állítás, de azért gondoskodj róla, hogy legyenek markos legények mögöttünk, akik betöltik a rést, ha egyikünk kidıl. Még vagy ötven menekült várt a sorára a függıhíd-nál, amikor Soklosh katonáit hallották a hátuk mögött: a lábak csattogását, a fegyverek csörgését pajzson és kardhüvelyen. Taita, Meren és Hilto vállat vállhoz vetve felálltak keresztbe az úton. Taita állt középen, Hilto a bal oldalán, Meren pedig a külsı szélen, alatta a meredek sziklafal. Nakonto és tíz válogatott legény várakozott mögöttük, készen, hogy szükség esetén beugorjanak. Kicsivel lejjebb az úton Fenna és Sidudu lóháton várakozott, Taita és Meren lovát kötıféken tartva.

Levették az íjakat és készenlétben tartották. Magasan a nyeregben jól elláttak Taitáék feje fölött. A jarri sereg elsı sora elıtőnt a kanyarból és azonnal megállt, mikor meglátták a három férfit maguk elıtt. Az utánuk jövı sorok összezsúfolódtak mögöttük, és egy kis zőrzavar támadt, de újra felvették az alakzatot. Aztán némán bámultak a három védıre, de csak addig, amíg rá nem jöttek az ellenfél létszámára. Akkor a testes ırmester az elsı sorban a kardjával rájuk mutatott, hátravetette a fejét és harsogva felröhögött. - Hárman háromezer ellen! Ha! Ha! - fulladozott a nevetéstıl. Mindjárt összecsinálom magam félelmemben! - Verni kezdte pajzsát a kardjával. A körülötte 523 állók követték példáját, fenyegetı, szaggatott ritmusban. A jarriak megindultak, lábukkal dobogya és a pajzsokat döngetve. Fenna a felajzott íj húrjára helyezett nyílvesszı tolla fölött figyelte ıket. Mielıtt a jarriak támadásba lendültek, a szája sarkából odasúgta Sidudunak, anélkül, hogy levette volna szemét a célpontjáról, a szakállas ırmester arcából, ami kilátszott a pajzs széle fölött. - Az enyém a középsı. Te szedd le a feléd esıt. - Látom - morogta Sidudu. - Lıdd le! - csattant fel Fenna, és egyszerre lıttek. A két nyílvesszı elsuhant Taita feje fölött. Az egyik tisztán a jarri ırmester szemébe állt, aki hanyatt esett és páncélos súlya leverte a lábáról a mögötte álló két embert. Sidudu nyila a mellette lévıt találta szájon. Két fogát kitörte és mélyen a torkába állt. A katonák mögöttük dühösen ordítottak, átugrottak a testükön és nekirontottak a három védınek. Közelharc alakult ki, és a két lány nem mert lıni, nehogy a sajátjaikat találják el. Egyszerre azonban csak három jarri tudott harcba bocsátkozni. Taita lebukott a rátámadó katona csapása elıl, és egy mély pengelendítéssel kivágta a lábait alóla. Ahogy leesett, a mellvértje rácsozatán keresztül a szívébe szúrt. Hilto is hárította az ellenfele támadását, aztán megölte a riposztjával, ami megtalálta a sisakrostély alatti rést. A három védı két lépést hátrált és újra harcállásba helyezkedett. Három másik jarri ugrott át halott bajtársaikon és rohant nekik. Az egyik Merenre vágott, aki hárított, megragadta ellenfele csuklóját, és átlendítette a szirt szélén, hogy sikoltva zuhanjon a kövekre lenn a mélyben. Az, aki Taitát támadta meg, két kézzel emelte a kardját és a fejét célozta meg, mintha tőzifát akarna aprítani. Taita felfogta a csapást a

pengéjén, aztán közel lépett az ellenfeléhez, a bal kezében tartott tırt a hasába döfte, és a tántorgó férfit hátratolta, a saját társai közé. Meren is megnyomorított egyet, és mikor lehanyatlott, a fejébe rúgott és forogya küldte le a szirtrıl. Hilto a követkı jarri sisakját hasította ketté egy csapással, ami átvágta a bronz sisakdíszt és mélyen beleállt a koponyájába. A csapás ereje azonban nagyobb volt, mint 524 amit a penge el tudott viselni. Elpattant, és Hilto kezében csak a markolat maradt. - Egy kardot! Adjatok egy kardot! - üvöltötte kétségbeesve, de mielıtt a mögötte állók adhattak volna egyet, újra megtámadták. Hilto a markolatot a jarri arcába vágta, de az lebukott és a sisakrostély eltérítette, miközben Hiltóra döfött. A döfés talált, de Hilto derékon ragadta és visszavonszolta magával a saját sorába. Az emberek mögötte megölték a jarrit, aki hiába próbált szabadulni Hilto medveölelésébıl. De Hilto súlyos sebet kapott, és világos volt, hogy aznap már nem fog harcolni. Súlyosan rátámaszkodott a bajtársára, aki a hídhoz vezette, és Nakonto lépett a helyére Taita mellé. Egy-egy szúródárda volt a két kezében és oly gyorsasággal és ügyességgel forgatta ıket, hogy a bronz dárdahegyek táncoló fénnyé mosódtak össze. Halott és haldokló jar- riakat hagyva az ösvényen a három védı lassan hátrált a híd felé, visszavonulásuk ütemét a menekültoszlop végének mozgásához igazítva. Végre felhangzott Fenna kiáltása: - Mind odaát vannak! - Csengı hangja tisztán hallatszott a csatazaj fölött. Taita még megölte a férfit, akivel vívott, egy hárítással és riposzttal a torokra, mielıtt visszanézett. A híd üres volt. - Mondd a fejszéseknek, hogy lássanak neki ledönteni a hidat! kiáltotta oda Fennának, és hallotta, hogy a lány megismétli parancsát, mikor már vissza is fordult, hogy fogadja következı ellenfelét. A fejük fölött látta a fehér strucctollakat Soklosh sisakforgójában és hallotta harsány kiáltásait, ahogy embereit biztatja. De a jarri- ak látták társaik halálát, és a talaj vértıl volt iszamós a talpuk alatt. Az úton hullák hevertek egymás hegyénhátán, és lelkesedésük megcsappant. Taitának volt ideje, hogy ismét hátrapillantson. Hallotta a fejszék tompa puffanásait a feszítıköteleken és a gerendákon. A két lány azonban még nem kelt át a szakadékon. Kis csoport férfi várakozott mellettük, hogy betöltsék az esetleges rést a védelemben.

- Hátra! - kiabálta Taita nekik. - Valamennyien menjetek hátra! Tétováztak, nem akarózott nekik ily 525 kis létszámot otthagyni egyedül az ellenséggel. - Menjetek tovább, ha mondom. Itt már nincs dolgotok. - Hátra! - bömbölte Meren. - Csináljatok helyet nekünk. Mikor mi jövünk, az gyors lesz. A lányok a hídra fordították a lovakat, a patáik kopogtak a híd pallóin. A férfiak követték ıket, és hamarosan valamennyien átértek a szakadék túloldalára. Na-kontó, Meren, és Taita, még mindig szemben az ellenséges sereggel, lassan kihátrált a hídra és megálltak a közepén, két oldalukon a szörnyő mélység. A szirtek visszhangozták a fejszecsapásokat, ahogy a tartóoszlopokat vagdosták. Három ellenséges katona kirohant a hídra. A pallók remegtek a lépteik alatt. A két oldal csapkodva és szur-kálva egyensúlyozott a hintázó hídon. Mikor az elsı jarri sort levágták, mások futottak a helyükre, elcsúsztak a vértócsákban és megbotlottak a holttestekben. Társaik összezsúfolódtak mögöttük a keskeny hídon. Pengék csattantak pengéken. Emberek buktak fel, lecsúsztak a deszkákról, és sikoltva zuhantak a szakadékba. És a fejszék egész idı alatt csattogtak a tartóoszlopok gerendáin, és a kiáltozást visszhangozták a sziklafalak. A híd váratlanul megrázkódott, mint egy kutya, mikor lerázza a bolháit. Az egyik oldala leszakadt, és most ferdén lógott. Húsz jarri zuhant sikoltozva a szakadékba. Taita és Meren térdre esett, hogy megtartsák egyensúlyukat a hintázó, ferde hídon. Csak Nakonto maradt állva. - Gyere már, Taita! — kiáltotta Fenna, és a körülötte állók mind átvették a kiáltást. - Gyertek már! A híd leszakad! Gyertek! - Hátra! - mordult Taita Merenre, aki felugrott és rohant, akrobata módjára egyensúlyozva. - Eredj te is! - parancsolta Nakontónak, de a silluk szeme vérben forgott a harci láztól. Az ellenségre meresztette, és úgy tőnt, nem is hallja Taita hangját. Taita jókorát csapott kardlappal a hátára. Eredj! A harcnak vége! - Megragadta a karját, és a hídfı felé lökte. Nakonto megrázta a fejét, mintha önkívületbıl térne magához, és Meren után szaladt. Taita is követte 526 néhány láb távolságban. Meren elérte a híd végét, és kiugrott a köves útra, de ebben a pillanatban ostorcsat-tanáshoz hasonló hang hallatszott,

ahogy a híd egyik fı tartókötele elszakadt. A járda megemelkedett és megereszkedett, mielıtt élesebb szögben újra megállapodott. A jarriak, kiknek még volt lábtámaszuk, nem tudták tovább tartani, egyik a másik után csúszott le a hídról. Nakonto egy pillanattal elıbb ért szilárd talajt, minthogy a híd újra megereszkedett. Taita még rajta volt, mikor hevesen megbillent. A széle felé csúszott, és hogy mentse magát, eldobta kardját és hasra vágta magát. Keskeny rések voltak a járófelület deszkái között. Begörbített ujjaival belecsimpaszkodott az egyikbe. A híd megint megrázkódott és zuhant, mígnem függılegesen lógott le a sziklafalon. Taita lábai a szakadék fölött kalimpáltak, miközben az ujjhe-gyein lógott. Támaszt keresett a lábának, de a szandálja orra túl vastag volt, nem fért be a deszkák közti keskeny résekbe. Karjainak puszta erejével húzódzkodott felfelé. Egy nyílvesszı csapódott a deszkába a feje mellett. A túloldalról a jarriak lıdöztek rá, és ı nem védekezhetett. Húzta fel magát egyik kezével a másik után. Valahányszor fogást változtatott, egy kézen lógott, míg a másikkal újabb rést keresett a feje fölött. A híd úgy meg-csavarodott, hogy minden rés keskenyebb volt, mint az elızı. Végül elérte a pontot, ahol ujjait már nem tudta bepréselni a következı résbe, és csak lógott ott tehetetlenül. A következı nyílvesszı olyan közel csapódott be, hogy a tunikája szoknyáját a fához szegezte. - Taita! - Fenna hangja volt, s ı hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen. A lány arca tízlábnyira volt fölötte. A szakadék peremén hason fekve lesett le rá. - Ó, édes ízisz, azt hittem, leestél - mondta remegı hangon. - Csak még egy kicsit tartsd magad - kérte, és azzal eltőnt. Egy újabb nyíl érkezett a jobb füle mellé. - Tessék, fogd meg ezt. - Egy kötıfék hurkos vége hullott le mellé. Egyik kezével érte nyúlt és a fejére csúsztatta, aztán ledolgozta a hurkot a hóna alá. Kész vagy? - Fenna szeme tágra nyílt a rémülettıl. - A másik végét Forgószél nyergéhez kötöttem. Most fel527 húzunk. - A feje ismét eltőnt. A kötél nagyot rántva rajta megfeszült. Ahogy ment felfelé, kezeivel és lábaival elrúgta magát a lengı hídtól. További nyilak csapódtak a deszkákba, és bár hallotta, hogy a jarriak csaholva követelik a vérét, akár egy falka kutya a fára őzött leo-párd alatt, egyetlen nyiluk sem érte.

Amint egy vonalba ért az ösvénnyel, Nakonto és Meren erıs karjai nyúltak érte és biztonságba húzták. Mikor talpra állt, Fenna elejtette Forgószél kantárát, és odaszaladt hozzá. Némán megölelte, a megkönnyebbülés könnyei patakzottak arcán. A menekültoszlopot egész éjjel sürgették lefelé az ösvényen, és hajnalban már az utolsókat terelték a Kitangule partjára. Tinát a hajóépítı telep kapujában várta ıket, és sietett Taitát üdvözölni. - Örülök, hogy épségben látlak, Mágus, de azt sajnálom, hogy kimaradtam a csatából. Jelentették, hogy kemény volt. Mi van a jarri üldözıkkel? - A kötélhidat a szakadék fölött levágtuk, de ez nem sokáig tartóztatja fel ıket. Sidudu szerint van egy köny- nyebb út is le a magasföldrıl negyven mérföldre innen délnek. Biztosak lehetünk abban, hogy Soklosh ismeri, és arra fogja hozni az embereit. Sokkal gyorsabban fog haladni, mint mi tudtunk. Számíthatunk rá, hogy hamarosan a nyakunkon lesz. - A déli út a Jarriba vezetı fıútvonal, természetes, hogy Soklosh ismeri. Hagytam járıröket az úton, hogy figyeljék és azonnal jelentsék a közeledését - mondta neki Taita. - Ezeket az embereket haladéktalanul be kell hajózni. - Elıször a lovakat rakták fel, aztán a maradék menekülteket. Az utolsók még nem voltak a fedélzeten, mikor a járır vágtatott be az udvarra. - A jarri elıırs egy órán belül itt lesz. Meren az embereivel felzavarta a menekültek utolsó csoportját a mólóra, aztán a hajókra. Amint egy hajó 528 megtelt, az evezısök kivitték a fısodorba, és az orrát az áramlatba fordították. Fenna és Sidudu Hilto hordagyát az utolsó hajóra vitte fel. Húsz hajó maradt üresen a só-lyákon, ezért Taita néhány emberrel a parton ^maradt, hogy elpusztítsák ıket. Égı fáklyákat dobtak a hajókra, és mikor már lángokban álltak, belökték a folyóba, ahol gyorsan leégtek a vízvonalig. A telepet övezı cölöpkerítés tetején az ırszemek riadót fújtak a kuduszarvból készült kürtökön: - Ellenség a láthatáron! Aki még a parton volt, rohant a hajóra. Taita és Meren felugrott a fedélzetre, ahol a két lány várta ıket szorongva. Meren a kormányhoz állt, és az evezısök elhúztak a parttól. Még nyíllövésnyi távolságban voltak, mikor a jarri elıhad elsı százada bevágtatott a telep udvarára. Leszálltak a

lovakról és nyílzáport zúdítottak rájuk a partról. Néhány nyílvesszı beleállt a fedélzetbe, de senkit sem találtak el. Meren elfordította a hajó orrát, hogy elkapja a széles Kitangule fıáramlatát. A folyó áradt, és sebesen vitte ıket, máris benn voltak az elsı kanyarban. A hosszú kormánylapátra dılve nézett vissza a jarri hegylánc magas szirtjeire. Talán örömmámorban kellett volna úszniuk, hogy elhagyják Éosz birodalmát, de némák és komolyak voltak. Taita és Fenna a többiektıl távolabb álldogált. Fenna törte meg a csendet. Halkan beszélt, hogy csak Taita hallja. - Tehát kudarcba fulladt a küldetésünk. Mi ugyan megmenekültünk, de a boszorkány él, és a Nílus nem folyik. - A játszmának még nincs vége. A játékfigurák még a táblán vannak mondta neki Taita. - Nem értem, mire gondolsz, uram. Menekülünk Jarriból, megszöktünk a harcmezırıl és életben hagytuk a boszorkányt. Nem viszel vissza Egyiptomba és a fáraónak mást, mint ezeket a szerencsétlen menekülteket és saját magunkat. Egyiptom továbbra is pusztulásra van ítélve. Nem, ez egyáltalán nem minden, amit magammal viszek. Az enyém Éosz minden bölcsessége és természet- fölötti hatalma. 529 - Mi hasznod belıle neked vagy a fáraónak, ha Egyiptom belehal a szárazságba? - Talán sikerül a boszorkány emlékeinek segítségével megfejtenem rejtélyeit és fondorlatait. - Nálad van a kulcs a varázslatához? - kérdezte Fenna reménykedve, Taita arcát fürkészve. -Azt nem tudom. Egy óceánnyi tudást és tapasztalást vettem el tıle. Csurig van vele az elmém és a tudatom. Oly temérdek, hogy a zömét el kellett ásnom, mint mikor egy kutyának túl sok csontot adnak. Meglehet, egy részét oly mélyre temettem, hogy sose férek hozzá. Legjobb esetben is idıbe és erıfeszítésbe kerül feldolgozni az egészet. Szükségem lesz a segítségedre. Elménk annyira összehangolódott, hogy csak te segíthetsz ebben a feladatban. - Megtisztelsz, Mágus - mondta a lány egyszerően. A jarri csapatok több mérföldön keresztül üldözték ıket, keményen lovagolva a folyó partját követı ösvényen, mígnem a mocsarak meg a dzsungel miatt kénytelen voltak felhagyni a hajszával. A

hajóraj valósággal repült az árral, amit felduzzasztott a Hold Hegyeiben esett esı, és messze elhúzott az ellenségtıl. Aznap este napnyugta elıtt értek a hajók az elsıhöz a zuhatagok közül, melyek annyira megnehezítették az utat felfelé a folyón oly sok-sok hónappal korábban. A fehér víz most oly sebesen repítette le ıket a csatornákon, hogy kétoldalt a partok elmosódtak. Mikor partra viharzottak a zuhatag tövében, a kis jarri helyırséget üresen találták. A katonák nyilván elmenekültek, amint rájöttek, hogy a flotta ellenséges. A barakkok elhagyatottak voltak, de a raktárakban bıven akadt fegyver, szerszám és hadianyag. A legjavát a hajókra rakodták, és továbbhajóztak keletnek. Csupán tíz nappal a behajózás után a Kitangule torkolatából kijutottak a Nalubaale-tó végtelen kék vizére, és északnak fordultak, a partvonalat követve Tamafupa dombjai felé. Mostanra kialakult az utazás rendje. Taita igényt tartott maguknak egy sarokra az elıfedélzeten az evezı-padok elıtt. Gyékényt terített föléje az árnyék és a háborítatlanság végett. A nap nagy részében egymás mellett 530 ültek egy gyékényágyon, egymás kezét fogva egymás szemébe néztek, miközben Taita a titkos nyelven suttogott a lánynak, az egyetlen nyelven, mely alkalmas volt, hogy átadja mindazt az új ismeretet, amivel az elméje csordultig tele volt. Miközben mormogott neki, Taita látta, hogyan fejlıdik és tágul a lány elméje és szellemlelke. Csaknem ugyanannyit adott vissza, mint amennyit kapott, és ez a tapasztalat megerısítette és gazdagította mindkettıjüket. Intenzív és lankadatlan mentális tevékenységük egyáltalán nem fárasztotta, inkább nagyon is felvillanyozta ıket. A hajóraj minden este lehorgonyzott napszállta elıtt, és a legtöbben a parton töltötték az éjszakát, csak egy-egy ırt hagytak a hajókon, hogy a horgonyt figyelje. Taita és Fenna rendszerint kihasználta a napnyugta utolsó óráit, hogy a parton és az erdıszélen kószálva gyökereket, füveket és vad gyümölcsöket győjtsenek. Mikor eleget győjtöttek a vacsorájukhoz vagy az orvossághoz, amire éppen szükség volt, megtértek a sátrukba, ami a tábor többi részétıl kissé távolabb volt felállítva. Voltak esték, mikor meghívták Merent és Sidudut, hogy osszák meg velük az ételt, amit készítettek, de gyakran kettesben maradtak, és az éjszakába nyúlva folytatták tanulmányaikat. Mikor végre leterítették a gyékényágyat és magukra húzták a szırmetakarót, Taita a karjaiba vette a lányt, aki odabújt hozzá, és a

legnagyobb természetességgel lenyúlt és szeretı, de ügyetlen szorításába fogta. Gyakran utolsó álomittas szavai, mielıtt elaludt, nem is Taitához szóltak, hanem ahhoz a részéhez, amit a kezében tartott. - Hé, te bikfic, szeretek játszani veled, de most feküdj le aludni, különben egész éjszaka ébren tartasz minket. Taita rettenetesen kívánta. Egész újonnan meglelt férfiasságával vágyott rá, de sok tekintetben maga is ugyanolyan ártatlan és tudatlan volt, mint a lány. Egyetlen testi tapasztalata a Fellegkertben vívott brutális háború volt, amiben arra kényszerült, hogy testét a pusztítás fegyvereként, nem pedig a szerelem eszközeként használja, és ami a legtávolibb rokonságban sem volt az531 zal a keserédes érzelemmel, ami most töltötte el, napról napra hevesebben. Mikor a lány cirógatta, elepedt a vágytól, hogy ugyanolyan intim módon adjon kifejezést érzéseinek, de az ösztöne azt súgta, hogy bár a lány az asszonyiság kapujában áll, még nem áll készen, hogy átlépje a küszöböt. Egy élet, talán több is áll elıttünk, vigasztalta magát, és végre elaludt. A férfiak az evezıknél elvesztett anyaföldjükre igyekeztek, ezért testestül-lelkestül húztak. Az ismerıs tópart suhant mellettük, elmaradtak a hosszú mérföldek a hajóraj mögött, míg végül a tamafupai dombok emelkedtek ki elıttük a kék tóból. A hajókorláthoz győltek, és megilletıdött csendben bámulták. Ezt a helyet gonoszság itatta át, még a legbátrabbakat is rettegés töltötte el. Ahogy megkerülték az öböl földnyelvét, és meglátták maguk elıtt a Nílus száját elzáró Vörös Köveket, Fenna közelebb húzódott Taitához, és vigasztalást keresve megfogta a kezét. - Még mindig állnak. Azt reméltem, hogy az úrnıjükkel együtt leomlottak. Taita nem válaszolt, hanem a kormánynál álló Me-rennek kiáltott: Kormányozz be az öbölbe! A fehér parton táboroztak. Aznap este nem ünnepeltek, levert és bizonytalan volt a hangulat. Nem volt Nílus, amin folytathatták volna az utazást, sem elég ló, hogy hazavigye ıket Egyiptomba. Reggel Taita kiadta a parancsot, hogy a hajókat húzzák ki partra és szereljék szét. Ezt senki sem várta, és még Meren is ferde szemmel nézett rá, de senkinek nem jutott volna eszébe vitatni a parancsait. Amint a pogy-

gyászt és a felszerelést kirakodták, a csapszegeket kiütötték az illesztékekbıl, és a hajótesteket szétszerelték. - Szállítsatok fel mindent és mindenkit, a hajókat, a poggyászt és az embereket a faluba, ahol Kalulu, a lábatlan sámán lakott az öböl fölött. 532 - De az magasan a folyó fölött van - értetlenkedett Meren. Félszegen toporgott, miközben Taita talányos tekintettel nézte. Magasan van a nagy tó fölött is - mondta végül. - Fontos az. Mágus? - Az lehet. Nyomban intézkedem. Hatnapi kimerítı munkába telt, míg mindent felcipeltek a dombokra. Mikor végre a szétszerelt hajók darabjai halomba voltak rakva a Kalulu falujának közepén a feketére égett romok között, Taita pihenıt engedélyezett nekik. Ó maga Fennával kunyhójukat a dombok elıreugró lejtıjén állította fel, ami a Nílus kiszáradt medrére és az áthatolhatatlan sziklagátra nézett. Hajnalban a fonott gyékénytetı alatt ültek, és kinéztek a tóra, a végtelen kék vízre, amely visszatükrözte a felhıket az égen. Háborítatlan kilátásuk nyílt a gátra és a sziklafokon emelkedı templomra fölötte. A harmadik reggel Taita azt mondta: - Fenna, készen állunk. Összegyőjtöttük erıinket. Most meg kell várnunk a teliholdat. - Az négy nap múlva lesz. - Van valami, amit addig megtehetünk a boszorkány ellen. Én mindenre kész vagyok. Mágus. Éosz asztráltorlaszt épített maga köré. Azért nem tudtunk kapcsolatba lépni, mikor még a barlangjában voltál. Még egyszer utoljára meg akarom vizsgálni a védelmét. Természetesen veszélyes lesz, de egyesítjük az erıinket és még egy kísérletet teszünk, hogy áthatoljunk a védıburkán és meglessük az erıdjében. - Lementek a tópartra, kimosták a ruhájukat, aztán megfürödtek a tiszta vízben. Rituális mosakodás volt: a gonosz a mocsokban és tisztátalan anyagban lakozik. Míg meztelen testük száradt a napon, Taita megfésülte a lány haját és befonta a nedves fürtöket. A lány megfésülte Taita új, hullámos szakállát. Megsikálták a fogukat zöld gallyal, aztán illatos leveleket győjtöttek, amiket magukkal vit533

tek fel a táborba. Mikor a kunyhójukba értek, Fenna felszította a tőzhely parazsát, és Taita a leveleket a lángokba szórta. Aztán keresztbe vetett lábakkal, kéz a kézben leültek, és beszívták a tisztító, serkentı füstöt. Elıször készültek együtt szellemutazásra, de az átmenet az asztrálsíkra zökkenımentesen zajlott. Lélekben összekapcsolódva felemelkedtek magasan a tó fölé és nyugat felé suhantak az erdık fölött. Jarrit sőrő felhıbe burkolózva találták, csak a Hold Hegyeinek csúcsai emelkedtek ki belıle, rideg ragyogással fénylett rajtuk a hó. A Fellegkert kráterja megbújt jeges ölelésükben. Leereszkedtek a boszorkány erıdje fölé, de amint közeledtek, az éter zavaros és nyomasztó lett, mintha egy emésztıgödörben úsztak volna. Súlya és sőrősége ellenállt haladásuknak. Egyként küzdöttek elgyengítı befolyása ellen. Végül mérhetetlen spirituális erıkifejtéssel sikerült lejutniuk a boszorkány barlangjába, a zöld szobába. Éosz hatalmas gubója ott feküdt, ahol Taita utoljára látta, de mostanra a védıpáncél teljesen kialakult, zöld volt és fényes, zománcos csillogással ragyogott. Taita elérte a célját: elhozta Fennát, hogy lássa Éosz valós alakját, nem csupán egyik homályos manifesztációját. Most, mikor eljön az idı, képesek lesznek egyesített erejüket a boszorkányra összpontosítani. Visszahúzódtak a Fellegkertbıl, át a hegyek, az erdık és a tó fölött, vissza a testükbe. Taita még fogta a lány kezét, és mikor magához tért, megnézte a belsı szemével. Aurája izzott, mint olvadt fém a kohóban, félelme és haragja főtötte. - Az a dolog! - kapaszkodott bele Taitába. - Ó, Taita, iszonyú volt, a legvadabb képzeletet is felülmúlta. Az a páncél olyan, mintha a világmindenség minden gonoszságát és rosszakaratát tartalmazná. - Arca hamu- szürke volt, a bıre hideg. - Megnézted az ellenséget. Most meg kell acéloz- nod a szíved, szerelmem. Minden bátorságodat és erıdet segítségül kell hívnod. Magához szorította. - Szükségem van rád. Nélküled nem gyızedelmeskedhetem fölötte. 534 Fenna arcvonásait megkeményítette az eltökéltség. - Nem hagylak cserben, Taita. - Ez a lehetıség egy pillanatra se jutott eszembe. - A következı napokban minden ezoterikus tudományát bevetette, hogy megerısítse a lányban a spirituális képességeket, melyeket Éosz látványa megrendített.

- Holnap este a hold megtelik, és beköszönt a hold- ciklus legkedvezıbb szakasza. Mi felkészültünk és az idı megérett. - De hajnalban Taita Fenna fájdalmas nyögdé- cselesére ébredt. Megsimogatta az arcát, és a fülébe súgta: - Ébredj fel, kedvesem. Csak egy álom. Itt vagyok veled. - Ölelj magadhoz, Taita. Szörnyő álmom volt. Azt álmodtam, hogy Éosz lesújtott rám a varázslatával, a hasamba döfte a tırét. A penge tüzesen izzott. - Újra fel- nyögött. - Ó, még mindig fáj. Nem álom volt. Valóban megtörtént. Megsebesültem, és metszı a fájdalom. Taita szíve megdobbant az ijedtségtıl. - Hadd lássam a hasad. Gyengéden eltolta magától, lehúzta a takarót a térdéig és kezét a lány lapos, fehér hasára tette. - Nem csak fáj, Taita - suttogta Fenna. - Vérzik a seb, amit rajtam ejtett. - Vérzik? Hol van a seb? Itt! - Széttárta combjait és lejjebb nyúlt kezével. - A vér a combjaim közötti résbıl ömlik. - Ez még nem történt meg veled... a te korodban? - Soha - felelte. - Ez a legelsı alkalom. Ó, drága szívem. - Gyengéden a karjába vette. - Ez nem az, amire gondolsz. Ez nem Éosz mőve. Ez az Igazság isteneinek ajándéka és áldása. Csodálom, hogy Imbali nem említette. Nıvé értél. Nem értem, Taita. - Még mindig meg volt ijedve. - Ez a holdad vére, asszonyiságod büszke jelképe. Taita rádöbbent, hogy az utazás viszontagságai, a nélkülözés és megpróbáltatások, amiket elszenvedett, nyilván késleltették testi fejlıdését. - De miért a fájdalom? - A fájdalom az asszony sorsa, fájdalomban születik és fájdalomban ad életet. Ez mindig így volt. - Miért most? Miért most sújt le rám, mikor szükséged van rám? 535 - Fenna, örvendezz az asszonyiságodnak. Az istenek felvérteztek. Egy szőz elsı holdjának vére a leghatalmasabb bővös talizmán az egész teremtésben. Sem a boszorkány, sem a Hazugság minden serege nem gyızedelmeskedhet rajtad ezen a napon, mikor nıvé lettél. - Felkeltek a gyékényrıl, Taita megmutatta, hogyan hajtogasson egy darab vásznat szárított füvek köré, hogy felfogja a vérzést. Megint megmosakodtak, ittak egy kis vizet, de enni nem ettek.

- Az oroszlán és a párja üres gyomorral jobban vadászik - mondta neki. Otthagyták a menedéküket, és átsétáltak a táboron. Az emberek aggódó csendben figyelték ıket, ahogy elhaladtak. Valami a tartásukban és az arckifejezésükben arról árulkodott, hogy sorsdöntı dolog van készülıben. Csak Meren lépett oda üdvözölni ıket. - Nincs szükséged a segítségemre, Mágus? -Jó Meren, mindig hőséges voltál, de most olyan helyre készülünk, ahová nem tudsz követni. Meren egyik térdére ereszkedett elıtte. - Akkor add áldásodat, könyörgök. Taita a fejére tette a kezét. - Minden áldásom a tiéd - mondta, s azzal kisétált Pennával a táborból, le a domboldalon a tó felé. A levegı fülledt volt, levél se rezdült, az egész föld hallgatott. Állat nem mozdult, madár nem röpült. Az égbolt ragyogó, fájó kék volt, csak egyetlen apró felhı volt rajta, messze kinn a tó fölött. Ahogy Taita figyelte, lassan macskamancs alakúvá változott. - A boszorkány még a gubójában is megérezte a fenyegetést, amit számára jelentünk, és megindult ellenünk - mondta halkan Fennának. A lány hozzásimult, és továbbmentek, míg végre ott álltak a sziklafokon. Lenéztek a Vörös Kövekre, a hatalmas gátra, ami megfojtotta a gyermek Nílust. - Van oly erı, emberi vagy természeti, ami egy ekkora valamit meg tud mozdítani? - töprengett a lány fennhangon. A Hazugság ereje emelte. Talán az Igazság erejével le lehet dönteni mondta Taita, és egyszerre fordították tekintetüket Éosz temploma felé. 536 - Kész vagy? - kérdezte, és a lány bólintott. - Akkor menjünk és nézzünk szembe Éosszal a templomában. - Mi történik, ha belépünk oda. Mágus? Azt nem tudom, de a legrosszabbra kell számítanunk. - Taita még egyszer lenézett a tóra, felszíne sima volt és fényes. Magasan fölötte a kis felhı még macskamancs alakjában lebegett. Kézen fogya ráléptek a kupolatetıs templomhoz vezetı kikövezett ösvényre. Nyomban egy kis szél kavarta fel az álló levegıt. Hidegnek érezték az arcukon, hidegnek, mint egy halott ujjait. Végigsuhant a tavon, felborzolta tükörfényes felszínét, aztán elült. Továbbmentek a templom felé. Még nem voltak félúton, mikor újra feltámadt a szél. Halkan fütyülve elmaszatolta a kis felhıt a látóhatáron, és sötétkék barázdákat szántott a tóba.

A szél hangja felerısödött, aztán rájuk vetette magát, süvítve tépdeste ruhájukat és Taita szakáüát. Támo-lyogtak tıle, egymásba kapaszkodtak támaszért. A tó vizét táncoló fehér hullámokba verte. A parton a fák hajladoztak, ágakat tört le róluk. Kínlódva kapaszkodtak feljebb, míg végre ott álltak a templom bejárata elıtt, mely tárva-nyitva állt. Az egyik ajtószárny megereszkedett a csuklópántjain, a másik csapkodott. Váratlanul az üvöltı szél megragadta és oly erıvel csapta be, hogy a vakolat az ajtófélfa körül megrepedt és leomlott. Taita felnyúlt és ujjait összezárta Lostris Talizmánja körül, mely aranyláncán ott függött a nyakában. Fenna Taita Amulettjét szorította a markába, aztán Taita szabad kezével elıvette erszényébıl Éosz vastag hajfonatát. Magasra tartotta, és a föld megrendült alattuk, olyan erıvel rázkódott meg, hogy a csukott ajtó egyik szárnya leszakadt pántjairól, és a földre zuhant a lábuk elıtt. Átléptek rajta és beléptek a templom kör alakú oszlop-folyosójára. A levegı itt sőrő és ragacsos volt a gonosztól. Nehéz volt átgázolni rajta, olyan volt, mintha in-govány sarában küszködnének. Taita megfogta Fenna karját, hogy támogassa, és átvezette a templom átellenes oldalára. Végre ott álltak a csiszolt elefántcsonttal, malachittal és sárga topázzal kirakott, virágot formáló bejárat elıtt. A krokodilbır borítású ajtó zárva volt. 537 Taita rácsapott Éosz hajfonatával, mire lassan, nyiko-rogya kinyílt. A szentély pompája nem csökkent, a nagy pentagram márványból és drágakövekbıl kirakott ábrái ragyogtak. De szemüket az elefántcsont korong középen vonzotta magához ellenállhatatlanul. A tetırésen bevilágító napsugár lassan, de megállíthatatlanul kúszott a pentagram szíve felé. Nemsokára dél lesz. A szél sírva jajongott a templom falai körül, rázta a tetıszerkezetet és a zsúpot. Taita és Fenna mozdulatlanná dermedve figyelték a napsugár útját. Mikor belép az elefántcsont körbe, a Hazugság hatalma a csúcspontjára ér. Jéghideg léghuzat fújt be a tetırésen. Sziszegett, akár egy kobra, denevér- és keselyőszárnyakként csapkodta a levegıt körülöttük. A napsugár megérintette az elefántcsont kört. Vakító fehér fény töltötte be a szentélyt, de ık nem riadtak vissza tıle, a szemüket sem árnyékolták be. Éosz izzó jelére összpontosítottak, mely megjelent az elefántcsont korong közepén. Ahogy a boszorkány bőze betöltötte a levegıt, Taita elırelépett és a magasba tartotta a hajfonatot.

- Tashkalon! - kiáltotta és az elefántcsont korongra dobta a hajat. Ascartow! Silondela! - Éosz hatalmi szavait visszafordította ellene. A szél egyik pillanatról a másikra elült, és fagyott csend ülte meg a templomot. Fenna Taita mellé lépett, és felemelte a tunikáját. Kirántotta a betétet a lába közül, és az elefántcsont körbe, Éosz hajára hajította. - Tashkalon! Ascartow! Silondela! - ismételte meg édes, tiszta hangján. A templom alapzata megremegett és mély dübörgés hallatszott a föld mélyébıl. A szemközti fal kifelé görbült, aztán leomlott, egy halom törmelék és vakolatpor maradt a helyén. Mögöttük az egyik szarufa megrepedt és az oszlopfolyosóra zuhant, egy elrothadt zsúpköteget hozott le magával. A templom padlója mennydörgı robajjal megnyílt. Mély hasadék szelte ketté középen a pentagramot, áttépte az elefántcsont korongot, átfutott közöttük a padlózaton, elválasztotta ıket egymástól. A hasadéknak nem volt alja, úgy tőnt, a föld gyomráig ér. 538 - Taita! - sikoltotta Fenna. El voltak választva, és érezte, hogy az erı, melyet Taitából merített, pislákolva kihuny, mint egy lámpás lángja, amibıl elfogyott az olaj. A hasadék szélén imbolygott, mely falánkan szívta magába. - Taita, lezuhanok! Ments meg! - Próbált elfordulni a hasadéktól, a karjaival csapkodott és meggörbítette a hátát, hogy ellenálljon a szívóerınek. Taita átugrott a halálos résen és könnyedén landolt a lány oldalán. Megragadta, mielıtt a hasadékba bukott volna, felkapta a karjába, és rohant vele a virágot formáló ajtónyílás felé. Erısen a szívére szorította, vissza-töltötte bele az erıt, amit Éosz elvett tıle. Elhagyta a szentélyt, végigrohant az oszlopfolyosón a templomkapu felé. Egy vastag tetıgerenda zuhant eléjük, kis híján eltalálta ıket. Átugrott rajta és továbbfutott. Úgy érezte, mintha egy hurrikánba került kis hajó fedélzetén volna. Körülöttük mindenütt repedések nyíltak a padlóban. Átugrált rajtuk. A föld megemelkedett és rengett. A külsı fal egy helyütt éppen elıttük roskadt laza törmelékké, de átugrott a köveken és kirontott a szabadba. Még mindig nem volt nyugvás az elemek ıskáoszá-tól. Tántorogva próbálta megtartani egyensúlyát a hullámzó földön, és hökkent félelemmel nézett körül. A tó eltőnt. Ott, ahol a békés kék víztömeg feküdt, most végtelenbe nyúló üres medret látott, ahol halak vergıdtek szárazon, krokodilok vonaglottak és nehézkes vízilovak próbáltak megállni a sárban. A vörös sziklagát egésze leleplezıdött, nagysága dacolt a képzelettel.

A rengés váratlanul megszőnt, hogy kísérteties nyugalom váltsa fel. Úgy tőnt, a természet megfagyott. Nem volt se hang, se mozgás. Taita óvatosan letette Fennát a földre, de a lány továbbra is belecsimpaszkodott, ahogy kibámult az üres tóra. - Mi történik a világgal? - sóhajtotta kiszáradt ajkain keresztül. - Kataklizmatikus mérető földrengés volt. - Köszönöm Hathornak és ízisznek, hogy elmúlt. Még nincs vége. Ezek csupán az elırengések voltak. Ez most a teljes kitörés elıtti csend. Mi történt a tó vízével? 539 - Elszívta az elmozduló földkéreg - mondta, aztán felemelte a kezét. Hallgasd! - Zúgó hang hallatszott, olyan, mint erıs szélé. - A víz visszatér! - mutatott az üres meder felé. A látóhatáron fehér tajtékkal szegélyezett kék vízhegy emelkedett, ami fenséges méltósággal, lassan közeledett. Egyik szigetet a másik után győrte maga alá, és jött tovább, egyre magasabbra emelkedve az égre, ahogy közelített a parthoz. Még több mérföldre volt, de már magasabbnak látszott, mint a sziklafok, amelyen álltak. - El fog söpörni! Megfulladunk! Meneküljünk! - Nincs hova menekülnünk - mondta Taita. - Csak maradj szorosan mellettem. Fenna érezte, hogy védıvarázslatot szı köréjük, és azonnal hozzáadta saját pszichikai erejét az övéhez. Ismét óriási rengés rázta meg a földet, oly heves, hogy térdre estek, de nem eresztették el egymást, úgy bámulták a közeledı hullámot. A mennydörgés oly hangos volt, hogy eltompította hallásukat. A vörös sziklagát a talpától a csúcsáig megrepedt. Teljes felületét mély repedések szaggatták fel. A roppant víztömeg fölébe tornyosult, aztán tajtékos, magasba szökkenı hullámtarajokkal zúdult le rá, a hatalmas kıgát eltőnt alatta. A vörös kıdarabok óriási robajjal csapódtak egymáshoz, ahogy a szökıár ereje a Nílus üres medrébe sodorta ıket. Úgy sodródtak a folyóágyban, mint jelentéktelen, apró parti kavicsok. A tó vize harsogó zöld sugárban egyre ömlött a résen át. A folyómeder nem volt elég mély, sem elég széles, hogy ekkora mennyiséget befogadjon, a víz átömlött a partjain és a fák tetejéig emelkedett mindkét oldalon. Az ár kidöntötte és magával sodorta a fákat, akár száraz ágakat. Sőrő párafelhı gomolygott a

kavargó üst fölött, elkapta a napfényt és a folyót átívelı csodás szivárványokat szıtt belıle. Az ár felszökött a sziklafokra, ahol a romba dılt templom mellett kuporogtak. Úgy látszott, ıket is elönti, és magával sodorja, de ereje ellankadt, mielıtt elérte ıket. Hatalma maradéka körbemosta a templom leomlott falait, és a térdükig emelkedett, mielıtt visszahúzó540 dott. Egymásba főzték karjukat, összeszedték minden erejüket, és sikerült ellenállniuk, hogy ne sodorja ıket magával a tóba. Az elemek lassanként lecsillapodtak, a föld reme-gése abbamaradt, a tó vize megnyugodott. Csak a Nílus dübörgött tovább zölden, szélesen és permetfelhıt lehelve észak, Egyiptom felé. -A folyó újjászületett - suttogta Fenna megille-tıdve, - éppen úgy, mint te, Mágus. A Nílus megújult és megint fiatal. Úgy látszott, soha nem unnak bele a fenséges látványba. Órákon át csak álltak ott, csodálattal és áhítattal bámulták. Aztán Fenna hirtelen megfordult ölelı karjaiban, és nyugat felé nézett. Oly hevesen rezzent össze, hogy Taita megijedt. - Mi a baj, Fenna? - Nézd! - mondta izgatottságtól remegı hangon. - Jarri ég! - Terjedelmes füstfelhık emelkedtek gomolyogva az ég felé a látóhatáron, szürkén és fenyegetıen, lassanként eltakarva a napot, gyászos árnyékba borítva a földet. - Mi ez, Taita? Mi történik a boszorkány birodalmában? - Nem merek találgatni - vallotta be Taita. - Ez az egész túlságosan nagy horderejő ahhoz, hogy ésszel vagy hittel felfogható legyen. - Nem próbálhatnánk meg újra megtekinteni Jarri földjét, és megfejteni e tőzáldozat okát és következményeit? - Azonnal meg kell tennünk - értett egyet Taita. - Készüljünk fel. - Leültek a letarolt domboldalon a folyó fölött, összekulcsolták kezüket, és együtt léptek át az asztrálsíkra. Magasba szárnyaltak, a hatalmas felhı és az alatta elterülı vidék felé suhantak. Lenézve látták, hogy romokban hever: a falvak lángokban álltak, a szántóföldeket mérgezı füst és hulló hamu tarolta le. Embereket láttak menekülni, hajuk és ruhájuk égett. Asszonyokat hallottak jajveszékelni és gyermekeket zokogni, ahogy elpusztultak. Közelebb húzódtak a Hold Hegyeihez, és látták, hogy a hegycsúcsok eltőntek. A helyükön támadt kráterekbıl tüzes lávafolyók ömlöttek. Az egyik az oligarchák fellegvárára 541

folyt, tőzzel és hamuval temette be, mígnem úgy látszott, sohasem létezett. E pusztítás közepette csupán a Fellegkert krátere tőnt érintetlennek. De a fölötte magasodó csúcsok egyszerre csak megemelkedtek és meginogtak. A szemük láttára egy újabb vulkánkitörés elfújta a fél hegyet. Hatalmas fekete kıtömbök repültek a levegıbe. A Fellegkert megsemmisült. Ahol egykor állt, egy új, tátongó kráter köpött ki új lávafolyamokat. - A boszorkány! Mi lehet vele? Taita magával húzta a tüzes kemence mélyére. Asztráltestük érzéketlen volt az égetı hımérsékletre, ami fizikai testüket e^y pillanat alatt gızzé változtatta volna. Leereszkedtek Éosz barlangjának járataiban, melyekre Taita oly jól emlékezett, a szobáig, ahol a boszorkány feküdt gubójában. A zöld malachitfalak már izzot-tak, a csempék pattogva törtek össze a hıtıl. Füstfoszlányok szálltak fel a páncél alól. Csillogó felülete lassan elfeketedett és töredezni kezdett. Lassan megcsavarodott és vonaglott, aztán váratlanul megrepedt és nyálkás, sárga folyadék ömlött ki belıle bugy-borékolva, forrva. Fojtogató volt a bőze. Aztán a páncél lángra lobbant és hamuvá égett. A dögletes szagú folyadék maradéka elforrt, fekete foltot hagyva a fényes malachit padlón. A barlang teteje megrepedezett, és a repedéseken beáramló izzó láva elárasztotta a boszorkány szobáját. Taita és Fenna visszahúzódott és a hegyek fölé emelkedett. Alant teljes volt a pusztulás. Jarri eltőnt a hamu és láva alatt. Mikor végül az éterbıl visszahullottak fizikai valójukba, elıször túlságosan megindultak voltak a látottaktól, se megszólalni, se mozdulni nem bírtak. Egymás kezét fogva csak bámultak egymásra. Aztán könnyek futották el Fenna szemét, és némán sírni kezdett. - Vége van - mondta Taita megnyugtatóan. - Eosz halott? — könyörgött Fenna. - Mondd, hogy nem képzelıdtem! Kérlek, Taita, mondd, hogy a látomás igaz volt. Igaz volt. Éosz a számára egyetlen lehetséges módon lelte halálát, tőzhányó lángjai emésztették el, rne542 lyekben keletkezett. - Fenna az ölébe kúszott, és ı átkarolta. Most, hogy a fenyegetés elmúlt, a lány ereje elszállt, csupán rémült gyermek volt megint. A nap hátralevı részében csak ültek és bámulták a zöld Nílust. Aztán, mikor a nap lenyugodott a nyugati égbolton tornyosuló füst- és

hamufelhık mögött, Taita felállt és visz-szavitte a lányt a faluba. Az emberek látták jönni ıket, és elébük siettek, a gyerekek és az asszonyok izgatottan visítoztak örömükben. Meren a tömeg elé rohant, hogy elsıként üdvözölhesse ıket. Taita letette Fennát, és kitárt karokkal fogadta. - Mágus! Nagyon aggódtunk miattatok - harsogta Meren, mikor még ötven lépés távolságra volt. - Jobban kellett volna hinnem benned. Tudhattam volna, hogy a varázserıd diadalmaskodik. A Nílus újra árad! Heves ölelésben szorította magához Taitát. - Visszaadtad az életet a folyónak és a hazánknak. - Másik karjával Fennát húzta magához. Egyikünk sem fogja soha felfogni, miféle varázslatot mőveltetek, de egyiptomiak száz nemzedéke lesz hálás nektek érte. - Aztán körülvette ıket a lelkendezı sokaság, és felvitték ıket a dombtetıre. Egész éjszaka tartott az ének és a tánc, a nevetés és az örvendezés. Ook hétbe telt, mire a Nílus eléggé leapadt, hogy ismét elférjen a medrében. Még ekkor is ezüstös permet koszorúzta, és a zúgó áradat továbbra is jókora vörös szikladarabokat görgetett a folyóágy fenekén. Olyan hangja volt, mintha egy óriás csikorgatná fogait dühében. Mindazonáltal Taita elrendelte, hogy hozzák le a hajókat a dombról, és rakják össze a parton. - Ha nem cipelteted fel velünk a dombtetıre, az a szökıár gyújtóssá aprította volna a hajókat - ismerte el Meren. - Akkor vitatkoztam veled, most a bocsánatodat és megértésedet kérem, Mágus. - Megkapod - mosolygott Taita. - De az igazat megvallva, az évek során már hozzászoktam, hogy makacs543 kodsz, mint egy betöretlen csikó, bármi okos tanáccsal szemben, amit kínálok neked. Amint a hajókat összeszerelték a folyóparton, otthagyták Kalulu faluját a magaslaton és tábort vertek egy kellemes helyen a hajókhoz közel. Itt várakoztak arra, hogy a Nílus biztonságosan hajózható szintre apadjon. A táborban még mindig ünnepi hangulat uralkodott. A tudat, hogy már nem kell tartani a jarri hadsereg üldözésétıl, sem Éosz gonosz hatalmától, állandó öröm-forrás volt mindenkinek, amit csak fokozott a várakozás, hogy hamarosan folytatják hosszú útjukat a szülıföldre, amit annyira szerettek és ami annyira hiányzott nekik.

Egy óriási nıstény víziló a Nalubaale-tóból túl közel merészkedett a Nílus újonnan megnyílt szájához, és elkapta az áramlat. Még nagy ereje sem mentette meg attól, hogy magával ne sodorja a zuhatag. Testét összeszabdalták a sziklák. Halálos sebeket kapva pont a tábor alatt vonszolta magát partra. Ötven, dárdával és fejszével felszerelt ember rohanta le, és a haldokló állat képtelen volt menekülni. Amint végeztek vele, ott helyben fel-trancsírozták. Húsa aznap este a kövér hasi hájba tekerve sült ötven tőzhely parazsán, és az emberek megint éjszakába nyúlóan lakomáztak és vigadtak. Bár mindenki dugig tömte a bendıjét, bıven maradt belıle, hogy lesózva meg felfüstölve több hétre is elég legyen nekik. Emellett a folyóban nyüzsögtek a harcsák, a tomboló víz elkábította és megzavarta ıket, a partról könnyőszerrel lehetett szigonyra tőzni ıket, pedig némelyik nehezebb volt, mint egy meglett férfi. Még több tonna durrájuk volt, amit a jarri magtárakból hoztak magukkal, így Taita beleegyezett, hogy egy részébıl sört fızzenek. Mire a vízszint csökkenése megengedte, hogy az evezıkhöz üljenek, valamennyien erısek, kipihentek voltak, és türelmetlenül várták az utazás folytatását. Hilto is szinte teljesen felépült sebébıl, és elfoglalhatta helyét az evezı-padon. A Nílus már nem az a szánalmas erecske volt, aminek megismerték Jarriba jövet. Minden kanyar, homok-pad és sziklazátony meglepetésként érte ıket, ezért Taita 544 nem kockáztatta az éjszakai utazást. Esténként kikötöttek a parthoz, és tövisbokorágakból biztonságos kerítést építettek a tábor köré. A szők fedélzeten töltött hosszú nap után a lovakat engedték szabadon legelni a sötétség beálltáig. Meren néhány emberrel vadászni ment arra, amit éppen találnak. Amint besötétedett, emberek és állatok a tábor biztonságába húzódtak: oroszlánok üvöltöttek, és leopárdok morogtak a tövisbokorfalak körül, odavonzotta ıket a lovak és a friss vadhús szaga. Az oly sok embernek és állatnak menedéket nyújtó tábor zsúfolt volt, de az irántuk érzett tisztelet és szeretet okán Taita és Fenna mindig kapott egy kis elkülönített zugot, ahol magukban lehettek. Mikor kettesben voltak, beszélgetésük gyakran terelıdött az anyaföldre. Bár másik életében Fenna az Alsó- és Felsı-Királyság kettıs koronáját viselte, a mostani ismereteit Egyiptomról Taitától szerezte. Mindent tudni akart az országról és népérıl, a vallásukról, a mővészetükrıl és a szokásaikról. Különösen szeretett

hallani a gyermekekrıl, kiket egykor világra hozott, és a most uralkodó leszár-mazottaikról. - Mesélj nekem Nefer Széthi fáraóról. - Már mindent tudsz, amit tudni lehet - méltatlankodott Taita. Meséld el újra - unszolta a lány. - Alig várom a napot, mikor szemtıl szembe láthatom. Gondolod, tudni fogja, hogy egykor a nagyanyja voltam? - Azon nagyon meglepıdnék. Fele annyi idıs sem vagy, mint ı, oly fiatal és szép, hogy még beléd szeret - ugratta Taita. - Arról szó sem lehet - válaszolta a lány kimérten. - Elıször is vérfertızés lenne, de ami sokkal fontosabb, én a tiéd vagyok. - Tényleg, Fenna? Tényleg az enyém vagy? A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Mágus és beavatott létedre idınként roppant nehéz felfogású vagy, Taita. Persze hogy a tiéd vagyok. Megígértem neked a másik életemben. Te magad mondtad nekem. - Mit tudsz a vérfertızésrıl? - váltott témát Taita. - Ki beszélt róla neked? 545 - Imbali. İ szokta elmondani nekem a dolgokat, amikrıl te hallgatsz. - És mi mondanivalója volt a témáról? - A vérfertızés az, mikor vérrokonok dzsirnáznak. Taitának elakadt a lélegzete, mikor a durva szót ártatlan ajkairól hallotta. - Dzsimáznak? - kérdezte óvatosan. - Az mit jelent? - Ugyan már, Taita, nagyon jól tudod, mit jelent - mondta a lány türelmetlenül. - Te meg én folyton dzsi- mázunk. Taitának ismét elállt a lélegzete, ezúttal benn is rekedt. - Azt hogyan csináljuk? - Nagyon jól tudod. Fogjuk egymás kezét és csó- kolózunk. Az emberek így dzsimáznak. - Taita megköny- nyebbült sóhajjal engedte ki a levegıt, amibıl a lány rögtön észrevette, hogy valamit elhallgat elıtte. így van, nem igaz? - Azt hiszem, legalábbis részben. Ezzel a válasszal alaposan felcsigázta a lány gyanakvását, aki az este hátralevı részében szokatlanul csöndes volt. Tudta, egykönnyen nem hagyja majd magát félrevezetni.

A következı este egy vízesés fölött táboroztak, amire emlékeztek a felfelé útról. Akkor a folyó csaknem teljesen kiszáradt, de most a vízesés helyét magasan a fák fölé emelkedı permetoszlop jelezte. Míg a parti csapat tövises ágakat vágott, hogy megépítsék a kerítést és letáborozzanak, Taita és Fenna lóra szállt és elindult egy vadcsapán, amit bivalyok és elefántok tapostak, és alaposan teleszórtak ürülékükkel. íjukat készenlétben tartva, óvatosan haladtak, arra számítva minden kanyarnál, hogy vagy az egyik, vagy a másik csordába botlanak. Mindazonáltal egyet sem láttak, noha hallottak elefánt-trombitálást és csörtetés zaját a közelbıl. Mikor a folyóhoz értek a vízesés fölött, béklyót tettek a lovakra, és engedték legelni ıket, míg ık gyalog mentek tovább. Taita emlékezett a folyóra, mikor apró erecske volt a szők, sziklás szoros alján. Most a víz fehéren tajtékoz-va ugrált az egyik fekete szikláról a másikra a magas partok között. 546 Mikor végre a zuhatag tetejéhez értek, látták, hogy a kétszáz lépés széles Nílus mindössze húszlépésnyire szőkül. A ragyogó szivárványívek alatt a folyó több száz lábnyit bukott a tajtékzó szakadékba. - Ez az utolsó vízesés, mielıtt az egyiptomi kataraktákhoz érünk mondta Taita. - Az utolsó akadály az utunkban. - Belefeledkezett a nagyszerő látványba. Úgy tőnt, Fennát hasonlóképpen elbővöli, de valójában más gondolatok foglalkoztatták. Félmosollyal az ajkán és álmatag pillantással a szemében Taita vállának dılt. Mikor megszólalt, fojtott suttogással tette, ami majdnem elveszett, de nem egészen, a Nílus zúgásában. - Tegnap beszéltem Imbalival arról, hogyan dzsimáznak az emberek. - Zöld szeme sarkából ferdén felpillantott rá. - Mindent elmesélt. Természetesen láttam lovakat meg kutyákat, hogy azt csinálják, de sose hittem volna, hogy mi is így teszünk. Taita nem talált megfelelı választ. - Most vissza kell mennünk mondta. - Már alkonyodik, és nem szabad kinn lennünk sötétben, mikor oroszlánok ólálkod-nak a közelben. Ezt majd késıbb megbeszéljük. r elnyergelték a lovakat és visszaindultak a folyóparton. Általában beszélgetésük vég nélkül áradt, egyik téma a másikhoz vezetett. De ezúttal egyiküknek sem volt mondanivalója, és hallgatagon követték a vadcsapát. Valahányszor lopva rápillantott a szeme sarkából, a lány mosolygott.

Mikor belovagoltak a táborba, az asszonyok a fızı-tüzeknél serénykedtek, a férfiak kis csoportokba győlve beszélgettek és sört iddogáltak, pihentették fájó izmaikat az evezıpadon töltött hosszú nap után. Meren sietett oda hozzájuk. - Már azon voltam, hogy mentıcsapatot küldök utánatok. - Felderítettük az útvonalat - közölte Taita, ahogy leszálltak és átadták a lovakat a lovászoknak. - Holnap szét kell szerelni, és a vízesést megkerülve kell levinni 547 a hajókat. Az ösvény meredek, szóval sok kemény munka vár ránk. - Már összehívtam a kapitányokat meg az elöljárókat pontosan ebben az ügyben. Csak arra vártunk, hogy visszatérj a táborba. - Majd elhozom a vacsorádat - mondta Eenna Taitá- nak, és elsietett, hogy csatlakozzék az asszonyokhoz a tü- zeknél. Taita elfoglalta helyét a tanácskozás élén. Ezeket a győléseket nem pusztán azért vezette be, hogy megbeszéljék az idıszerő feladatokat, hanem azért is, hogy mindenkinek lehetısége legyen a csapat szempontjából érdekes vagy fontos kérdéseket szóba hozni. Egyben ítélıszék is volt, mely elıtt a vétkeseknek számot kellett adniuk tetteikrıl. Mielıtt az értekezlet megkezdıdött, Fenna egy tál ragut meg egy kupa sört hozott neki. - Égye hagyom a lámpást és ébren foglak várni, sok fontos dolgot kell megbeszélnünk - súgta a fülébe, mielıtt távozott. Ezzel felcsigázta kíváncsiságát, és siettette a tanácskozást. Amint megállapodtak abban, hogyan szállítják majd a hajókat, otthagyta Merent és Tinatot, hogy foglalkozzanak a kevésbé fontos ügyekkel. Ahogy elhaladt a tüzek körül foglalatoskodó asszonyok mellett, jó éjszakát kívántak neki, aztán maguk között kuncogtak, mintha valami gyönyörőséges titkuk lenne. Meren a kunyhójukat a tábor legtávolabbi sarkában helyezte el, nagy halom frissen vágott fő mögött. Mikor meghajolva belépett az ajtónyíláson, látta, hogy Fenna valóban égve hagyta az olajlámpást, és a gyékényen fekszik a takaró alatt. Még teljesen ébren volt. Felült és a takaró a derekáig hullott. Keblei lágyan fénylettek a meleg lámpafényben. Elsı holdja óta teltebbek és formásabbak lettek, a mellbimbók udvara sötétebb rózsaszín. - Hamarabb jöttél, mint vártam - mondta halkan. - Dobd a tunikádat a sarokba, majd holnap kimosom. Most gyere az ágyba. - Taita lehajolt, hogy elfújja a lámpást, de a lány megállította. - Ne, hagyd csak égye.

Szeretlek nézni. - Taita elnyúlt mellette a gyékényágyon. A lány ülve maradt, és fölé hajolva tanulmányozta arcát. 548 - Mondani akartál valamit - emlékeztette Taita. - Olyan gyönyörő vagy - suttogta a lány, és kisimította ujjaival a haját a homlokából. - Néha, mikor az arcodra nézek, oly boldog vagyok, hogy sírni volna kedvem. - Végigfuttatta ujjait a szemöldöke ívén, aztán az ajkain. - Tökéletes vagy. Ez volt a titok? Részben - válaszolta, és továbbfuttatta ujjait a torkán le a mellizmaira. Akkor váratlanul a hüvelykujja és a mutatóujja közé csippentette Taita egyik mellbimbóját és megszorította. Dorombolva nevetett, mikor Taita levegı után kapott. Ezen a tájon nem vagy valami bıségesen megáldva, uram. - Kezébe vette a saját mellét. - Nekem viszont van elég kettınknek is. - Komolyan megbecsülték a méretkülönbséget, aztán Fenna folytatta. - Ma este, mikor a tőz mellett ültünk, figyeltem, ahogy Revi a kisbabáját szoptatta. Falánk kis malac. Revi szerint jó érzés, mikor szopik. - Közelebb hajolt, és felkínálta mellét, a bimbót Taita ajkához érintette. -Játsszuk azt, hogy te vagy a kisbabám? Tudni szeretném, milyen érzés. Most a lányon volt a sor, hogy elakadjon a lélegzete. - Ah! Ah! Nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Összeszorul tıle valami a hasamban. - Egy darabig hallgatott, aztán mély, torokhangú kuncogást hallatott. -Oh! Felébredt a bikficünk - mondta és érte nyúlt. Ujjait a gyakorlás ügyesebbé tette. - Azóta rá gondolok, mióta beszéltem Imbalival ma este, amíg te a győlésen voltál. Tudod, mit mondott nekem? - Taita tele szájjal motyogott valamit válaszul. A lány eltolta a fejét. - Nem fogod elhinni, mit mondott nekem. - Ez az a titok, amit nekem tartogattál? - mosolygott fel rá. - Igen. AJckor mondd el, csupa fül vagyok. Olyan illetlen, hogy csak suttogya merem. - Két behajtott tenyerével tölcsért csinált Taita füle köré, de hangja elfulladt és kuncogás törte meg. Ez nem lehetséges, ugye? - kérdezte. - Nézd csak, mekkora a bik- ficed. Nem férne el. Imbali biztos csak ugratott. 549 Taita hosszasan mérlegelte a kérdést, aztán óvatos választ adott. - Csak

egy módon szerezhetünk bizonyosságot, mégpedig úgy, ha megpróbáljuk. Fenna abbahagyta a nevetést, és gyanakodva vizsgálta Taita arcát. Most te is ugratsz engem. -Nem, teljesen komoly vagyok. Nem volna szép dolog füllentessél vádolni Imbalit, ha nincs rá bizonyítékod. - Végigfuttatta ujjait a lány hasán, beletúrt a puhán göndörödı bokorba az alján. Fenna hátradılt, és figyelmét a férfi kezének szentelte. - Erre nem is gondoltam. Természetesen igazad van. Imbali kedves barátom, nem akarok igazságtalan lenni hozzá. - Lábait szolgálatkészen kicsit széjjelebb tette. Szeme tágra nyílt, és megkérdezte: - Mit csinálsz ott? - Azt próbálom kideríteni, elég nagy-e a virágod. - A virágom? Te annak hívod? Imbali valami másnak nevezi. Abban biztos vagyok - mondta Taita. — De ha jól meggondolod, pontosan olyan az alakja, mint egy virágé. Add a kezed, hadd mutassam meg. Ezek itt a szirmok, és itt fölül van a porzószál. - Botanikusként a lány ezt a magyarázatot akadékoskodás nélkül elfogadta. És én azt hittem, hogy csak pisilésre való - mondta, aztán sokáig hallgatott. Végül hanyatt dılt, lehunyta a szemét és felsóhajtott. - Csupa nedvesség vagyok. Már megint vérzek, Taita? Nem, ez nem vér. Ismét hallgatásba merültek, mígnem Fenna bátortalan javaslatot tett: Nem gondolod, hogy ezt inkább a bikficeddel kellene megpróbálnunk, mint az ujjaiddal? - Szeretnéd? - Igen, azt hiszem, nagyon szeretném. - Hirtelen felült és megbővölten meredt Taita férfiasságára. - Lehetetlen, de úgy tőnik, kétszer akkorára nıtt. Egy kicsit félek tıle. Lehet, hogy valamelyik varázslatodat kell igénybe venned, hogy belém férjen. Oly szoros volt a kötelék közöttük, hogy Taita úgy érzékelte, amit a lány tapasztalt, mintha a saját érzései volnának. Az aurájából olvasva elıre tudta, mire van szüksége. Tökéletesen idızített, soha nem volt se túl 550 gyors, se túl lassú. Mikor a lány rájött, hogy nem fog fájdalmat okozni neki, teljes bizalommal követte útmutatását. A Fellegkertben tökélyre fejlesztett készségekkel úgy játszott a lány testén, mint valami érzékeny hangszeren. Újra meg újra a csúcspont közelébe juttatta, aztán visszafogta, mígnem végre pontosan tudta, hogy kész van. Együtt szárnyaltak egyre magasabbra, lehetetlenül magara. Végül a lány felsikoltott és visszazuhant

a földre. - Ó, ments meg, édes Izisz, meghalok! Segíts, Hathor! Segíts! Taita hangja a lányéba vegyült, kiáltása ugyanolyan vad és féktelen volt. Meren meghallotta a kiáltásukat, és talpra ugrott, a kupa sört kiejtette a kezébıl. Az ital a tőzre loccsant, gız- és hamufelhıt küldött a magasba. Kirántotta kardját a hüvelyébıl, és arcán harcias fenyegetéssel Taita kunyhója felé rohant. Nakonto majdnem ilyen gyors volt, egy-egy dárdával a két öklében szaporázta lépteit Meren után. Még félúton sem voltak, mikor Sidudu és Imbali határozottan útjukat állta. -Álljatok félre! - kiabált rájuk Meren. - Bajban vannak! Segítenünk kell. - Vissza, Meren Cambyses! - püfölte Sidudu apró ökleivel Meren széles mellkasát. - Nincs szükségük a segítségedre. Egyikük sem fogja megköszönni. - Nakonto, te ostoba silluk! - szidta Imbali az emberét. - Rakd el a dárdáidat. Hát nem tanultál semmit életedben? Hagyd ıket békén! A két harcos megzavarodva bámult a két nıre, akik elébük álltak. Aztán szégyenkezve pillantottak egymásra. - Csak nem...? - kezdett hozzá Meren. - A Mágus és Fenna... - Megint elakadt. - De igen - válaszolta Sidudu. - Pontosan arról van szó. - Határozottan megfogta a karját, és visszaterelte a tőz mellé. - Máris újratöltöm a kupádat. - Taita és Fenna? - Meren elképedve rázta a fejét. - Ki hitte volna? - Mindenki, kivéve téged - mondta Sidudu. - Úgy látszik, semmit sem tudsz a nıkrıl, és hogy mire van szükségük. - Érezte, hogy a férfi megsértıdik, és békítıén a karjára tette a kezét. - Ó, azt nagyon jól tudod, 551 mi kell egy férfinak. Biztos vagyok benne, egész Egyiptomban nincs senki, aki nálad jobban tudná. Meren lassan lecsillapodott, és elgondolkodott a lány szavain. - Azt hiszem, igazad van, Sidudu - ismerte be végül. - Valóban nem tudom, mi kell neked. Bárcsak tudnám, tiszta szívembıl mondom, örömmel megadnám. - Tudom, kedves Meren. Szelíd és jó voltál hozzám. Megértem, milyen sokba került neked az önmegtartóztatás. - Szeretlek, Sidudu. Attól az elsı pillanattól fogya, mikor elém rohantál az erdıben, azóta szeretlek.

Tudom. - Sidudu közelebb húzódott. - Elmagyaráztam neked. Sok mindent elmondtam, ami Jarriban történt velem, de volt más is, amire nem tudtam rászánni magam, hogy elmeséljem. Az a szörnyeteg Onka... - Elhalt a hangja, aztán csendesen csak annyit mondott: - Sebeket hagyott. - Begyógyulnak egyszer azok a sebek? - kérdezte Meren. - Erre fogok várni egész életemben. - Arra nem lesz szükség. A segítségeddel már begyógyultak, nyomuk sem maradt. - Félénken lesütötte a szemét. - Talán megengeded, hogy a kunyhódba vigyem a gyékényemet ma este... - Nincs szükség két gyékényre. - Meren arcát a tőz fényében széles vigyor díszítette. - Az enyém elég széles, van rajta hely egy olyan apróságnak, mint te vagy. - Felállt és felemelte a lányt. Imbali és Nakonto figyelte ıket, ahogy eltávoztak a tőz fénykörébıl. - Ezek a gyerekek! - mondta Imbali, elnézı, anyás- kodó hangon. Nem volt könnyő rábírni ıket, hogy meglássák, ami az orruk elıtt van, de most a munkám befejezıdött. Mindkettı egyetlen este! Nagyon elégedett vagyok magammal. Ne úgy törıdj másokkal, asszony, hogy elhanyagolod, ami jobban a kezed ügyébe esik - mondta neki Nakonto szigorúan. Ah, tévedtem. A munkám még nem fejezıdött be - nevetett Imbali. - Gyere velem, nagy silluk fınök. Megélesítem a dárdádat. Jobban fogsz aludni tıle. - Felállt, és megint elnevette magát. Ami azt illeti, én is. 552

Illefántok számtalan nemzedéke által kitaposott út vezetett le a völgybe, de keskeny volt, ezért kénytelenek voltak sok idıt és kemény munkát áldozni arra, hogy kiszélesítsék, különben nem tudták volna a szétszerelt hajókat levinni a vízesés alá, de végre újra vízre bocsátották a hajórajt és kieveztek a folyó közepére. Az áramlat sebes volt, rohanvást vitte ıket észak felé, de alattomos is volt. Öt nap alatt ugyanannyi hajót veszítettek el a víz alatt rejtızı hegyes sziklaszirteken. Három ember és velük együtt hat ló a vízbe fúlt. Szinte az összes hajó megrongálódott, mire kiértek a Semliki Nianzu tó nyílt vizére. A rövid idı alatt, mióta a Nílus újra áradt, a tó gyökeresen megváltozott. Már nem volt sekély és sáros,

hanem kéken ragyogott a napfényben. Északon a part homályos kék körvonala épphogy látszott, de nyugati irányban nyoma se volt szárazföldnek. Sok új falut láttak a parton, melyek még nem voltak itt, mikor korábban erre jártak. Nyilvánvaló volt, hogy lakottak, mert a füstölıállványok meg voltak rakva frissen fogott hallal, és a parázs izzott a tőzhelyeken, de az emberek elmenekültek a hajóraj közeledtére. - Ismerem ezt a törzset. Bátortalan halásznépség, nem jelentenek ránk nézve fenyegetést - mondta Imbali Taitának. - Veszélyes idıket élünk, és harcias törzsek élnek körülöttük, ezért futottak el. Taita elrendelte, hogy a hajókat vontassák partra és javítsák meg a hajótesteket. Tinát és Meren gondjaira bízta a tábort, ı maga pedig Fennával meg Nakontóval és Imbalival, hogy tolmácsai legyenek, elindult nyugatra az egyik sértetlen hajón a Semliki folyó torkolata felé. Eltökélte, kideríti, hogy a Nílusnak ez a másik nagy mellékfolyója újra árad-e, vagy még mindig gátat szab neki Éosz kártékony befolyása. Mikor Karnakba érnek, tájékoztatnia kell a fáraót mindezekrıl a dolgokról, melyek életbevágóan fontosak Egyiptom jövıje szempontjából. A szél kedvezı irányból fújt, felhúzhatták a háromszöglető vitorlát, hogy segítse az evezıpadokon görnye553 dı legénység erıfeszítéseit. A hajó orra tajtékot verve szelte a vizet a fehér homokos partok és sziklás földnyelvek mentén a távoli horizonton emelkedı kék hegylánc felé. Az ötödik napon széles, gyors sodrású folyó torkolatához értek, mely délrıl ömlött a tóba. - Ez a Semliki? - kérdezte Taita Imbalit. - Nem tudom megmondani, eddig még soha nem merészkedtem el. - Bizonyosnak kell lennem. Keresnünk kell valakit, aki itt él. - A parti falvak lakói mind elmenekültek, amint meglátták a hajót, de végül megpillantottak egy rozzant, fatörzsbıl kivájt csónakot messze kinn a tavon. A két öreg halász annyira elmerült a munkájában, hogy nem vették észre a hajót, csak amikor már a nyakukon volt. Ekkor otthagyták a hálójukat és megpróbáltak a partra evezni, de semmi esélyük nem volt a gályával szemben. Feladták a versenyt és beletörıdtek, hogy a fızıüstben végzik. Amint a két öreg rájött, hogy mégsem fogják megenni ıket, megkönnyebbülésükben roppant beszédessé váltak. Mikor Imbali kikérdezte ıket, készségesen megerısítették, hogy ez a folyó valóban a

Semliki, és egészen a közelmúltig ki volt száradva. Elmesélték feltámadásának csodás történetét. Egyszer, mikor a föld meg a hegyek megremegtek és a tó vize az égig csapott, megindult az áradás, és a folyó azóta ugyanolyan bı vízzel folyik, mint sok évvel ezelıtt. Taita gyöngyökkel és réz nyílhegyekkel jutalmazta meg ıket, aztán útjára bocsátotta a jó szerencséjüktıl elképedt öreg halászokat. - A munkánk itt befejezıdött - mondta Taita Fenná- nak. - Most már hazamehetünk Egyiptomba. Mire visszaértek a táborba a Nílus torkolatánál, Meren és Tinát már elkészült a javításokkal és a flotta ismét vízre szállhatott. Taita megvárta a déli szelet, mielıtt parancsot adott, hogy szedjék fel a horgonyt. A felvont vitorlákkal és kitolt evezıkkel sebesen szelték a tó nyílt vizét. A szél végig kedvezı maradt, és még napnyugta elıtt elérték az északi partot, és behajóztak a Nílusba, melyet a két hatalmas tó, a Nalubaale és a Semliki Nianzu vize táplált. Északnak vitte ıket, ke554 resztül a vidéken, melyen átkeltek a délre tartó utazásuk során. A következı akadályt a cecelegyek halálos övezete jelentette. Már réges-régen elhasználták az utolsó Tolas-pogácsát is, a lóbetegségeknek azt a biztos hatású orvosságát, ezért amikor az elsı légy leszállt az élen haladó hajóra, Taita elrendelte, hogy váltsanak irányt, és húzzanak ki a folyó közepére. Egymás mögött sorban haladtak, és hamarosan kiderült, hogy megérzése helyes volt. A legyek nem repültek át a nyílt vízen, hogy elérjék a hajókat a folyó közepén, így háborítatlanul utaztak tovább. Éjszaka Taita még a part közelébe sem engedte a hajókat, nemhogy kikötni, a sötétben a telı hold fényénél hajóztak tovább. Még két nap és három éjszaka maradtak szigorúan az áramlat közepén. Végre megpillantották a szőzlány kebleit formáló dombokat, melyek a legyek birodalmának északi határát jelezték. Taita még ekkor sem akarta kockázatnak kitenni a lovakat, csak jó néhány mérfölddel lejjebb rendelte el, hogy próbaképpen közelítsenek a parthoz. Megkönnyebbülésére a legyeknek nyoma se volt, tiszta volt az út az Adari erıdig. Különösen Tinát ezredes várta türelmetlenül, hogy megtudja, mi lett a helyırséggel, amit közel tizenegy éve az erıdben hagyott. Kötelességének tartotta megmenteni a számőzötteket és hazavinni ıket a szülıföldjükre. Mikor a hajóraj egy vonalba ért a dombokkal, ahol az erıd állt, kikötöttek a parthoz és kirakták a lovakat.

Jó volt kiszabadulni egy idıre a folyami utazás egyhangúságából és lovat érezni maguk alatt, így aztán Taita, Fenna és Tinát jókedvően lovagoltak fel a dombra, ahonnan lenéztek az erıdöt körülvevı füves síkságra. - Emlékszel Tolásra, a lódoktorra? - kérdezte Fenna. - Alig várom, hogy újra találkozzam vele. Oly sokat tanultam tıle. - Csodákra volt képes a lovakkal - értett egyet Taita. - Nagyon fájt a foga Szélfüstre. El kell ismerni, értett a lovakhoz. - Megveregette a kanca nyakát, aki fülét hátracsapva figyelt a hangjára. - El akart orozni tılem, ugye? - A kanca fújtatott az orrával, és bóloga555 tott. - Te is valószínőleg készségesen tartottál volna vele, te csapodár vén mihaszna. Továbblovagoltak az erıd felé, de nem jutottak messzire, mikor gyanítani kezdték, hogy valami komoly baj van. Nem láttak lovakat, sem teheneket legelni, nem szállt füst az égre a falak mögül, és nem lengtek zászlók a mellvédeken. - Hol vannak az embereim? - nyugtalankodott Tinát. - Rabat megbízható ember. Azt vártam, mostanra már észrevesz... ha még itt van. Nyugtalanul lovagoltak tovább, mígnem Taita felkiáltott: - A falak nagyon rossz állapotban vannak! Az egész hely elhagyatottnak látszik. - Az ırtornyot tőz rongálta meg - mutatta Tinát, mire vágtára fogták a lovakat. Az erıd kapuját tárva-nyitva találták. Megálltak a bejáratnál és benéztek. A falakat feketére égette a tőz. Tinát felállt a kengyelben és harsogó üdvözlést bömbölt a mellvédre. Nem kapott választ, mire kivonták kardjukat, de sok hónapot késtek a segítséggel a helyırségnek. Mikor belovagoltak a kapun, csak szánalmas maradványaikat találták a központi udvarban szétszórva a tőzhelyek körül. - Csimák! - állapította meg Taita a kannibál lakoma bizonyítékai láttán. Hogy a velıhöz jussanak, a csimák nyílt tőzön megsütötték a hosszú karés lábcsontokat, aztán nagy kövek közt összetörték ıket. A darabokra tört csontok ott hevertek szerteszórva. Áldozataik levágott fejével ugyanígy bántak el, a lángokba dobták, mígnem feketére nem perzselıdtek, aztán egy csapással felnyitották ıket, mintha csak fıtt strucctojások lennének. Taita elképzelte ıket, ahogy ott ülnek körben, egymásnak adják a felnyitott koponyákat, tenyerükkel mernek a félig fıtt agyvelıbıl és a szájukba tömik.

Megszámolta a koponyákat. - Úgy tőnik, senki sem menekült a helyırségbıl. A csimák mindenkivel végeztek, a férfiakkal, nıkkel, gyerekekkel. Nem voltak szavak, amikkel kifejezhették volna el-borzadásukat. 556 - Nézd! - suttogta Fenna. - Az egy egész pici baba lehetett. A koponya alig nagyobb egy érett gránátalmánál. - A szeme megtelt könnyel. - Szedjétek össze a maradványokat - parancsolta Taita. - Eltemetjük ıket, mielıtt visszamegyünk *a hajókra. Kis közös sírt ástak a falakon kívül, mert nem sok volt, amit eltemethettek. - Még át kell mennünk a csimák földjén - Tinát arca hideg elszántságot tükrözött. - Ha az istenek kegyesek, lehetıséget adnak nekem, hogy rendezzem a számlát azokkal a gyilkos kutyákkal. Indulás elıtt még átkutatták az erıdöt, túlélık nyomát keresve, de nem találtak semmit. - Bizonyára meglepték ıket - állapította meg Tinát. Semmi nyoma harcnak. Gyászos csöndben lovagoltak vissza a folyóhoz, és másnap folytatták az utazást. Mikor a csimák területére értek, Taita egy-egy kis felderítı lovascsapatot rendelt a két partra. - Lovagoljatok elıre és tartsátok nyitva a szemeteket. Mi lemaradunk, nehogy elriasszuk a csimákat. Ha a nyomukra bukkantok, azonnal vágtassatok vissza jelenteni. A negyedik napon teljesült Tinát kívánsága. Mikor kijöttek egy újabb széles folyókanyarból, Hiltót látták integetni a partról. Amint a vezérhajó a parthoz ért, a fedélzetre ugrott és sietve tisztelgett Taitának. - Mágus, nagy csima falu van a folyóparton, nem messze elıttünk. Úgy két-háromszázan lehetnek a vadak. - Nem vettek észre? - Nem. Semmit sem gyanítanak. Helyes. - Taita magához kérette Tinatot és Me- rent, és gyorsan elmagyarázta támadási tervét. - Tinát ezredes parancsnoksága alatt álló embereket mészároltak le, a bosszú joga és kötelessége az övé. Ezredes, ma este nagy csapattal partra szállsz. Éjszaka kell felvonulnod, nehogy meglássanak a csimák. A sötétség leple alatt foglaljatok el állást a falu és az erdı széle között. Hajnalban levisszük a hajókat a faluhoz, aztán harsonaszóval meg egy-két nyílzáporral kiugrasztjuk a csimákat 557

a kunyhóikból. Szinte biztos, hogy az erdı felé fognak menekülni, és hátrafelé fognak lesni a válluk fölött, mikor belefutnak az embereidbe. Van kérdés? - Egyszerő és jó terv - ismerte el Meren, és Tinát helyeslıén bólogatott. - Amint a csimák futóra fogják - folytatta Taita, - Meren meg én partra szállunk a többiekkel, és üldözıbe vesszük ıket. Ha minden jól meŁy, egy átkaroló hadmővelettel beszoríthatjuk ıket. Es ne feledjétek, mit találtunk az Adari erıd falai között. Nem ejtünk rabszolgákat, sem foglyokat. Öljétek meg ıket mind egy szálig. Szürkületkor Hilto, aki már tanulmányozta a helyszínt és a falu elrendezését, elvezette Tinát oszlopát a folyóparton. A hajók lehorgonyozva maradtak éjszakára. Taita és Fenna kiterítették a gyékényüket az elıfedél-zeten, és a csillagokat bámulva feküdtek. Fenna nagyon szerette hallgatni Taita elıadásait az égitestekrıl, a csillagképekrıl szóló legendákat és meséket. De végül mindig ugyanarra a témára tért vissza: - Mesélj nekem a csillagomról, Mágus, Lostris Csillagáról, amivé lettem, miután meghaltam a másik életemben. De az elején kezdd. Meséld el, hogyan haltam meg, hogyan balzsamoztál be, és hogyan díszítetted a síromat. - Nem engedte, hogy egyetlen részletet is kihagyjon. Mint mindig, csendesen sírt, mikor ahhoz a részhez ért, ahol levágta a hajfürtjét, aztán elkészítette Lostris Talizmánját. Az ereklyéért nyúlt és a tenyerébe fogta. Mindig hittél benne, hogy visszatérek hozzád? - kérdezte. - Mindig. Minden éjjel figyeltem, hogyan tőnik fel a csillagod az égen, és vártam az idıt, amikor majd eltőnik az égboltról. Tudtam, az lesz a jel, hogy visszatérsz hozzám. - Biztosan nagyon szomorú és magányos voltál. Nélküled üres sivatag volt az életem - mondta Taita, és a lány megint elsírta magát. O, én Taitám, ez a valaha volt legszomorúbb és leggyönyörőbb történet. Kérlek, most szeress. Egész testemmel és lelkemmel vágyom rád. Érezni akarlak magamban, ahogy megérinted legbensıbb valómat. Soha többé nem szabad elválnunk. 558

1 irkadatkor a folyó fölött lebegı ködpárában a hajóaraj leúszott a folyón az áramlattal. Az evezıket bebugyolálták, és a kísérteties volt a

csönd. Az íjászok felajzott íjjal felsorakoztak a hajókorlátoknál. Nádtetık tőntek elı a ködbıl, és Taita jelt adott Merennek, hogy kormányozzon közelebb a parthoz. A parton egy kutya vonított, de ettıl eltekintve teljes volt a csend. A köd megmoccant a hajnali szellıre, aztán félrehúzódott, mint egy fátyol, hogy feltárja a csima falu mocskos zsúfoltságát. Taita magasra emelte a kardját, aztán lerántotta. Ez volt a jel, amire a kürtösök szájukhoz emelték a csavart kuduszarvakat és nagyot fújtak bele. A harsogásra több száz meztelen csima jött elı a kunyhókból és bámult a közeledı hajókra. Kétségbeesett kiáltozással, páni rémületben futottak szerteszét. Kevésnél volt fegyver, és a legtöbb még félálomban volt, tántorogtak és fel-felbuktak, mint a részegek, ahogy az erdı felé menekültek. Taita ismét felemelte a kardját, s amikor leengedte, az íjászok küldtek utánuk nyílzáport. Taita látta, ahogy egy nyílvesszı átfúr egy szaladó asszony hátára kötött csecsemıt, aztán megöli az anyát is. - A parthoz! - kiáltotta, és amint a hajó orra a parthoz ért, rohamra vezette az embereit. Dárdások és baltások vették üldözıbe a fejvesztve menekülı csirnákat. Elıttük újabb hangos jajveszékelés támadt, mikor belefutottak Hilto csapdájába. Tinát embereinek kardja élı húsba vágott és nedvesen cuppanó hangot adott, mikor kihúzták. Egy meztelen csima, kinek egyik karját könyökben levágták,1 visszaro-hant Taita felé. Élesen visított, ahogy a csonkból a vér a testére spriccelt és élénkvörösre festette. Taita levágta egy csapással, ami elvitte a fél fejét. Aztán megölte a meztelen asszonyt, aki a férfi mögött jött, egyetlen szúrással a két lógó melle közé. A csata hevében nem érzett sem szánalmat, sem bőntudatot. A következı férfi feltartotta kezét abban a hiú reményben, hogy el 559 tudja hárítani a pengét. Taita ugyanúgy lelkiismeret-furdalás nélkül levágta, mintha egy cecelegyet csapott volna agyon. A két csapat fegyveres közé szorulva a csimák úgy vergıdtek, mint halak a hálóban. A megtorlás hideg volt és könyörtelen, az öldöklés vad és heves. Néhány csimá-nak sikerült kitörnie a bezáródó bronzgyőrőbıl és elérni a folyót, de ıket az íjászok és a krokodilok várták. - Van, aki elmenekült? - kérdezte Taita Tinatot, mikor találkoztak a halottakkal és haldoklókkal tele mezı közepén. - Láttam néhányat visszarohanni a kunyhókba. Menjünk utánuk?

- Ne. Mostanra már felfegyverezték magukat, és veszélyesek lesznek, mint a sarokba szorított leopárdok. Nem kockáztatom az embereink életét. Gyújtsátok fel a kunyhókat és füstöljétek ki ıket. Mire a nap a fák fölé emelkedett, mindennek vége volt. Tinát két embere könnyebben megsebesült, de a csimákat utolsó szálig megölték. A holttesteket ott hagyták, ahová estek, hogy a hiénák gondoskodjanak róluk, és mielıtt a nap delelıre ért, már újra a hajókon voltak és utaztak észak felé. - Most már csak a nagy Sudd mocsarai állnak az utunkban - mondta Taita Fennának, ahogy együtt üldögéltek az elıfedélzeten, - a mocsarak, ahol megtaláltalak. Egy kis vadember voltál, egy bennszülött törzzsel éltél. - Oly régvoltnak tőnik - dünnyögte a lány. - Az emléke teljesen megfakult. Az elızı életemre világosabban emlékszem. Remélem, nem találkozunk a bestiális luókkal. Szeretném teljesen elfelejteni az egészet. Táncoló aranyszínő fürtjeit a válla mögé rázta. - Beszélgessünk kellemesebb dolgokról - javasolta. - Tudod, hogy Imbali babát vár? Ah! Szóval errıl van szó. Láttam, hogy Nakonto olyan furcsán néz rá. De te honnan tudod? Imbali elmondta nekem. Nagyon büszke. Azt mondja, hogy a baba nagy harcos lesz, mint Nakonto. És mi van, ha lány lesz? 560 -Akkor kétségkívül nagy harcos lesz, mint Imbali - nevetett Fenna. - Ez jó hír nekik, de számunkra szomorú. - Miért? Félek, hogy elveszítjük ıket. Most, hogy apa lesz, Nakonto napjai mint harcosnak meg vannak számlálva. Haza akarja majd vinni Imbalit és a gyermekét a falujába, és erre bizony hamarosan sor kerül, mert közeledünk a sillukok földjéhez. A táj jellege megyáltozott, az erdıségeket, az elefántok földjét felváltották a lapos tetejő akáciákkal tarkított széles szavannák. Hosszú nyakú, kávébarna testükön recés mintázatú zsiráfok ették a magas ágak leveleit, alattuk különféle antilopok és kövér, csíkos zebrák csordái legelésztek a szavanna friss füvén. Az újjászületett Nílus visszahívta ıket, hogy részesítse ıket adományában. Két nappal késıbb hatalmas csorda púpos, hátraálló szarvú marhát pillantottak meg, a parti nádas széléhez közel legeltek. Fiatal fiúk ırizték

ıket. - Semmi kétségem, hogy sillukok - mondta Taita Fennának. Nakonto hazaérkezett. - Hogy lehetsz ennyire biztos benne? - Nézd, milyen magasak és sudár termetőek, és ahogyan állnak, mint a gólyák fél lábon, a másik talpukat a lábikrájukra helyezve. Csakis sillukok lehetnek. Nakonto is meglátta ıket, és szokásos tartózkodó, enyhén lenézı modora elillant. Vad, szökdécselı harci táncba kezdett, amibe beleremegett a fedélzet, és éles, átható hangon kiáltozott, ami messzire elhangzott a nádas fölött. Imbali nevetett ugrándozásán, és tapsolva biztatta még nagyobb erıfeszítésre. A marhapásztorok meghallották, hogy valaki saját nyelvükön szólítja ıket a hajóról, a partra futottak, és csodálkozva bámulták a látogatókat. Nakonto kettıt felismert közülük. - Sikunela! Timbai! - kiáltott oda nekik a víz fölött. A fiúk megrökönyödtek. - Ki vagy, idegen? - Nem vagyok idegen. A nagybátyátok vagyok, Nakonto, a híres lándzsás! - kiáltotta vissza. 561 A fiúk izgatottan rikoltozva elrohantak, hogy hívják a falu népét. Nemsokára több száz silluk győlt össze a parton, álmélkodva faggatták Nakontót. Aztán megjött Nontu, az alacsony is, mind a négy és fél könyök belıle, mögötte a feleségei és nagyszámú ivadéka. Naonto és Nontu lelkesen összeölelkeztek. Aztán Nontu ráparancsolt az asszonyokra, akik csapatostul elsiettek a faluba, de tüstént visszatértek, gyöngyözı sört hoztak a fejükön egyensúlyozott óriási korsókban. Az ünneplés több napig tartott a folyóparton, de végül Nakonto Taita elé járult. - Messze tájakra utaztam veled, nagy bölcs, ki már nem vagy öreg - kezdett hozzá. - Jó volt, különösképp a harc, de ez itt a közös utunk vége. Te visszatérsz a népedhez, nekem is meg kell térnem az enyémhez. - Megértem. Jó asszonyra találtál, ki megbékélt a szokásaiddal, és látni akarod, ahogy fiaid oly magasra nınek, mint amilyen te vagy. Talán megtanítod nekik, hogy ugyanolyan ügyesen bánjanak a lándzsával, mint az apjuk. - Ez igaz, vén bölcs, aki fiatalabb vagy nálam. De hogyan találod meg az utat a nagy mocsarakon keresztül, ha nem vagyok ott, hogy vezesselek? Majd kiválasztasz két fiatalt a törzsedbıl, akik olyanok, mint te voltál, mikor megismertelek, harcra és kalandra éhesek, és elküldöd ıket velem,

hogy mutassák az utat. - Nakonto két unokaöccsét választotta, hogy átkalauzolják ıket a nagy Sudd mocsarain. Nagyon fiatalok - jegyezte meg Taita, mikor szemügyre vette ıket. Eligazodnak majd a csatornákban? Megtalálja egy gyerek az anyja csecsét? - nevetett Nakonto. - Most menj. Sokat fogok gondolni rád, ahogy öregszem, és mindig örömmel. Vigyél annyi gyöngyöt a hajó raktárából, amennyi kell, hogy ötszáz jó marhát vásárolj. - Egy silluk a vagyonát a marhái és a fiai számában mérte. - Vigyél száz bronz lándzsahegyet is, hogy a fiaid mindig jól legyenek felfegyverezve. Hálás vagyok neked és Fennának, az asszonyodnak, kinek haja akár a Nílus vizén táncoló napsugár. Imbali és Fenna megölelték egymást, és mindketten 562 sírtak. Nakonto és Imbali fél délelıtt kísérte a hajórajt a parton, lépést tartva a vezérhajóval, integetve, táncolva és búcsúszavakat kiáltozva. Végül megálltak, Taita és Fenna pedig a taton állva figyelte, hogyan zsugorodik össze sudár alakjuk a távolsággal. Amint feltőnt elıttük a látóhatárig nyúló végtelen papiruszrengeteg, Nakonto unokaöccsei elfoglalták helyüket a hajóorrban, s mikor beléptek a vizes vadonba, jelezték a szők csatorna minden kanyarulatát a kormánylapátot kezelı Merennek. Most, hogy a Nílus újra áradt, a nagy mocsár csupa víz volt, sehol egy talpalatnyi száraz földdarab, így nap nap után a hajókhoz voltak kötve. De a szél, mely északra vitte ıket, állandó maradt és nem változtatott irányt, dagasztotta a háromszöglető vitorlákat és elhajtotta a papiruszsásból elırajzó moszkitókat. Fenna gyakran gondolt ennek a szélnek természetellenes szolgálatkészségére. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Taita Éosztól örökölt rendkívüli képességeivel bírja rá még az elemeket is, hogy meghajoljanak akarata elıtt. Ilyen körülmények között az utazás a vizes vadonban nem volt elviselhetetlen. Taitának nem sok kötelezettsége volt, a kormányzást Merenre és Nakonto unokaöccseire bízhatta, az egyéb ügyeket pedig Tinatra. A napok és az éjszakák nagy részét az elıfedélzeten, a saját kuckójukban töltötték Fennával. Beszélgetéseik leggyakoribb témája Taita

Éosszal való szembesülése volt meg a Forrás és csodatévı tulajdonságai. Fenna soha nem unta, mikor Éoszról mesélt. - O volt a legszebb nı, akit valaha láttál? - Nem, Fenna. Te vagy a legszebb. Azért mondod, hogy megfékezd a nyelvemet, vagy komolyan így gondolod? Te az én kis halam vagy, a szépséged az arany- durbincsé, minden óceánok leggyönyörőbb teremtéséé. És Éosz? Vele mi van? Nem volt ıis szép? 563 - Nagyon szép volt, ahogy a gyilkos cápa is gyönyörő a maga módján. Baljóslatú, félelmet keltı szépség volt az övé. - Mikor a testetek egyesült, ugyanolyan volt vele, mint velem? Annyira más volt, mint ahogy a halál különbözik az élettıl. Vele hideg volt és brutális. Veled meleg, szeretettel és együttérzéssel teli. Vele vad háborút vívtam. Veled a lelkünk találkozása és egybeolvadása egy misztikus egésszé, ami mérhetetlenül nagyobb, mint az alkotóelemei. Ó, Taita, annyira akarok hinni neked. Tudom és értem, miért kellett elmenned Éoszhoz és egyesülnöd vele, de még mindig gyötör a féltékenység. Imbali azt mondta nekem, hogy a férfiaknak sok nı tud gyönyört nyújtani. İ nem okozott gyönyört neked? Nincs arra szó, hogy elmondjam, mennyire visz- szataszító volt pokoli ölelése. Megrémített és undorított minden egyes szava, testének és kezének minden egyes érintése. Annyira bemocskolt, hogy azt hittem, soha többé nem lehetek tiszta. Mikor így hallak beszélni, már nem vagyok féltékeny, csak sajnállak azért, amit elszenvedtél. Találsz majd egyszer enyhülést? Megtisztultam a Forrás Kékségében. Megszabadultam a kor és a bőn terhétıl. Mesélj nekem újra a Forrásról. Mit ereztél, mikor magába ölelt a Kékség? - Taita újból elmesélte átváltozása csodáját. Mikor a végére ért, a lány sokáig hallgatott, aztán azt mondta: - A Forrás elpusztult a tőzhányókitörésben, mint Éosz maga. A Forrás a föld lüktetı ere. A természet isteni ereje, ami minden életet ural. Nem lehet elpusztítani, mert ha az megtörténne, a világ is elpusztulna. Ha még létezik, mi lett vele? Hová tőnt? Visszaszívta magába a föld, ahogy a hold szívja el a tengereket.

- Elérhetetlenné vált az emberiség számára? -Azt nem hiszem. Úgy vélem, idıvel újra fel kell merülnie. Lehet, hogy már meg is tette a föld valamely távoli sarkában. 564 - Hol, Taita? Hol fog megjelenni? - Csak azt tudom, amit Eosz tudott. Kapcsolódik majd egy nagy vulkánhoz, és a közelében lesz egy nagy víztömeg. Tőz, föld, levegı és víz, a négy elem. Felfedezi ember újra a Forrást? A föld mélyébe kényszerült, mikor az Etna a mesz- szi északon kitört. Akkoriban az volt Éosz tanyája, ahonnan előzte a tőz. Száz évig vándorolt és kereste a helyet, ahol a Kék Folyó újra a felszínre tört. A Hold Hegyeiben találta meg. Most újra elnyelte a föld. Meddig maradsz fiatal, Taita? Ezt nem mondhatom meg bizonyossággal. Éosz több mint ezer évig maradt fiatal. Ezt saját elmondásából tudom, és a tudásból, amit elvettem tıle. És most, hogy megfürödtél a Forrásban, te is ezer évig fogsz élni. Aznap éjjel Taita arra ébredt, hogy a lányt rémálmok gyötrik, nyöszörög és sír. Aztán ıt szólította: - Taita, várj meg! Gyere vissza! Ne hagyj itt! - Arcát megsimogatva és lehunyt szemét megcsókolva Taita gyengéden felébresztette. Mikor a lány rájött, hogy csak álmodott, belekapaszkodott. - Te vagy az, Taita? Tényleg te vagy? Nem hagytál el? - Soha nem foglak elhagyni - nyugtatta meg. - De igen. - Hangja fátyolos volt a könnyektıl. Soha - ismételte meg. - Oly soká tartott, míg megtaláltalak. Meséld el buta álmodat, Fenna. Trogok vagy csimák üldöztek? A lány nem válaszolt rögtön, még küszködött, hogy visszanyerje önuralmát. - Nem volt buta álom - suttogta végül. - Meséld el nekem. - Álmomban megöregedtem. A hajam vékony és fehér volt... láttam lógni a szemem elıtt. A bıröm ráncos volt és a kezeim csontos karmok lettek. A hátam meggörbült és fájtak a dagadt lábaim. Mögötted bicegtem, de te oly gyorsan lépkedtél, hogy nem tudtam lépést tartani veled. Lemaradtam, te pedig elmentél valahova, ahová nem tudtalak követni. Megint izgatott lett. - A nevedet kiáltoztam, de te nem hallottad. - Elsírta magát. 565

- Csak álom volt. - Szorosan a karjába ölelte, de a lány hevesen megrázta a fejét. - Látomás volt a jövırıl. Te csak mentél elıre, visz- sza se néztél. Magas voltál és egyenes, a lábaid erısek. A hajad dús volt és fényes. Felnyúlt, és ujjaival beletúrt. - Olyan, mint most. Kedvesem, ne szomorkodj, ne emészd magad. Te is fiatal vagy és szépséges. - Most talán az vagyok. De te az is maradsz, én pedig megöregszem és meghalok. Megint el foglak veszíteni. Nem akarok valami hideg csillaggá változni. Veled akarok maradni. Korszakok bölcsességének birtokában sem talált szavakat, melyekkel megvigasztalhatta volna. Végül szerelmeskedett vele. A lány kétségbeesett szenvedéllyel vetette magát a karjaiba, mintha eggyé akarna válni vele testben is, ahogy lélekben már eggyé váltak, hogy semmi ne választhassa el ıket egymástól, még a halál sem. Végre hajnal elıtt a szerelemtıl és kétségbeeséstıl kimerülve elnyomta az álom. Idırıl idıre elhajóztak régen lakatlan luo falvak mellett. A kunyhók szánalmasan megroggyantak a cölöpökön, közel álltak hozzá, hogy a vízbe omoljanak. - Mikor a víz megemelkedik, kénytelenek szárazabb területet keresni a mocsár szélén - magyarázta Fenna. - Csak akkor térnek vissza halászni, mikor a víz újra leapad. - Nagyon helyes - mondta Taita. - Ha találkoznánk velük, minden bizonnyal kénytelenek volnánk harcba bocsátkozni velük, és már épp elég késedelmet szenvedtünk ezen az úton. Az embereink alig várják, hogy láthassák otthonukat. - Ahogy én is - mondta Fenna, - bár én elıször fo- gom látni ebben az életemben. Aznap éjjel Fennát ismét rémálmok gyötörték. Taita felébresztette, megmentette elméje sötét rémképeitıl, addig cirógatta és csókolgatta, míg megnyugodva nem 566 simult a karjaiba. De még mindig reszketett, mintha hideg rázná, és szíve úgy kalapált, mint egy vágtató ló patái. - Ugyanazt álmodtad? - kérdezte halkan.

- Igen, de most még rosszabb volt - felelte a lány suttogya. - Most a látásomat elhomályosította a vénség, és oly messze voltál tılem, hogy csak árnyékodat láttam eltőnni a ködben. - Mindketten hallgattak, míg Fenna újra meg nem szólalt. - Nem akarlak elveszíteni, de tudom, hogy nem szabad eltékozolnom hiábavaló sóvár- gással és búslakodással a szerelem éveit, amiket az istenek adományoztak nekünk. Erısnek és boldognak kell lennem. Az együtt töltött idınk minden percét ki akarom élvezni. Meg akarom osztani veled a boldogságot. Nem szabad többé errıl a szörnyő elválásról beszélnünk addig, amíg meg nem történik. - Hallgatott egy ideig, aztán hozzátette, oly halkan, hogy Taita alig tudta kivenni szavait. - Amíg meg nem történik, aminek meg kell történnie. Nem, drága Fennám, ez nem elkerülhetetlen. Nem fogunk újra elválni, soha. - A lány mozdulatlanná merevedett karjaiban, lélegzetvisszafojtva figyelt. - Tudom, mit kell tennünk, hogy elkerüljük. Mondd el! - Taita elmagyarázta, és a lány szótlanul hallgatta, de amint befejezte, száz kérdése volt. - Egy életen át tarthat - mondta, mikor megválaszolta a kérdéseit. Megijesztette a terv nagysága, amit Taita felvázolt elıtte. Vagy csak néhány röpke évig. Ó, Taita, alig tudok uralkodni magamon. Mikor kezdünk hozzá? Még rengeteg a tennivaló, amíg orvosoljuk mindazt a kárt, amit Éosz okozott a mi Egyiptomunknak. Amint azzal megvagyunk, belefogunk. Addig számolni fogom a napokat. J\ szél nap nap után kedvezı maradt, és az evezısök odaadással húztak, énekeltek az evezık fölött, kedvük az 567 egekbe szárnyalt, karjuk és hátuk fáradhatatlan volt, miközben Nakonto unokaöccsei tévedhetetlenül vezették ıket a csatornákban. Taita minden délben felmászott az árboccsúcsra, és az elıttük fekvı vidéket kémlelte. Sokkal elıbb, mint várta, kivette az elsı fák alakját a végtelen papiruszsás fölött a távolban. A gályák gerince alatt mélyebb lett a Nílus, és a nádasok mindkét oldalon kinyíltak. Végre kijutottak a nagy Sudd mocsaraiból, eléjük tárult a hatalmas síkság, melyen a Nílus hosszú, zöld pitonként tekergızött, mígnem elveszett a messzeség poros ködében. Meredek part alatt horgonyozták le a hajókat. Míg Tinát emberei felverték hosszú napok után az elsı tábort szárazföldön, kirakodták a

lovakat. Egy mérföldre a parttól a porlepte síkságon nyolc zsiráf legelészte a lapos tetejő akáciák lombját. - Nem ettünk friss húst, mióta eljöttünk a sillukok-tól - mondta Taita Tinatnak. - Mindenki örülni fog, ha valami mást ehet, mint halat. Kimegyek vadászni egy csapattal. Ha megépítették a zarebát, az emberek pihenjenek és szórakozzanak. Taita, Meren és a két lány felhúrozták az íjakat, lóra szálltak, és a hosszú nyakú, foltos állatok után eredtek. A lovak legalább annyira örültek, hogy a parton vannak, mint a lovasaik: kinyújtották a nyakukat, csapkodtak a farkukkal és lelkesen nyargaltak a nyílt mezın. A zsiráfok már messzirıl meglátták ıket, lemondtak az akáciák védelmérıl, és nehézkes, hintázó vágtába kezdtek. Hosszú, fekete bojtos farkuk a hátukra kunkorodott, az azonos oldalon lévı két lábuk egyszerre lendült, ezért úgy nézett ki, mintha lassan haladnának. A lovasoknak azonban a legnagyobb sebességre kellett biztatni a hátasukat, hogy beérjék ıket. Mikor mögéjük értek, belelovagoltak a zsiráfok patái által felvert porba, és össze kellett húzni a szemüket, nehogy megvakuljanak. Taita kinézett egy fiatal bikaborjút a csorda végén, melynek húsa elég lesz az egész társaságnak, és ami épp oly fontos, zamatos és porhanyós. -Az kell nekünk! - mutatta a többieknek. Amint bekerítették az állatot, Taita elsı nyilát a lába hátuljába 568 lıtte, azzal a céllal, hogy elvágja a nagy inat és mozgás-képtelenné tegye. A zsiráf megtántorodott, és majdnem elesett, de visszanyerte egyensúlyát, és továbbloholt, de már lassabban, mert kímélte a megsebesített lábát. Taita jelzett a többieknek. Két párra váltak, és két oldalról benyomultak az állat mellé. Hat-nyolc láb távolságból egyik nyilat a másik után lıtték ziháló mellkasába. A szívét és a tüdejét próbálták eltalálni, de a bıre kemény volt, mint egy pajzs, és létfontosságú szervei mélyen feküdtek. Az erısen vérzı állat rohant tovább, farkát suhogtatta és mély, nyögı hangot hallatott, valahányszor egy nyílhegy beléje csapódott. A lovasok egyre közelebb húzódtak, hogy csökkentsék a lıtávolságot és hatékonyabbá tegyék nyilaikat. Sidudu valamivel mögötte volt, így Meren nem vette észre, milyen vakmerıén közel lovagol a prédához, amíg hátra nem pillantott a vállán. - Túl közel vagy! - ordított rá. - Kanyarodj el, Sidudu! - De a figyelmeztetés késın jött, a zsiráf hátra- rúgott a hátsó lábával. Hatalmas rúgás volt, Sidudu lova megijedt és hátrahıkölt, a lány elvesztette

egyensúlyát és kirepült a nyeregbıl. Nagyot nyekkent és elgurult a porban, majdnem a zsiráf patái alá. Az állat újra rúgott, és a patája betörte volna a lány fejét, ha eltalálja, de elrepült felette. Mikor abbahagyta a gurulást, Sidudu mozdulatlanul feküdt a földön. Meren nyomban visszafordította a lovát, és leugrott. Ahogy odarohant, a lány kábán felült, és bizonytalan nevetést hallatott. - A föld keményebb, mint amilyennek látszik. - Óvatosan megtapogatta a halántékát. - És a fejem puhább, mint gondoltam. Taita és Fenna nem látta leesni, ık a zsiráfot üldözték. - A nyilak nem hatolnak elég mélyre, hogy megöljék - kiáltotta Taita a lánynak, - Karddal kell leterítenem. - Ne kockáztasd a nyakad! - aggódott Fenna, de Taita nem törıdött a figyelmeztetéssel, lerúgta lábáról a kengyelt. - Fogd Szélfüstöt - dobta a kantárt a lány kezébe, aztán elıhúzta kardját a hátára erısített hüvelybıl és a földre ugrott. Felhasználta a kanca vágtájának lendü569 letét, hogy elırevesse magát, és néhány pillanatig együtt tudott futni a zsiráffal. Minden lépésnél óriási hátsó patája magasabbra lendült a fejénél, és ı félrekapta elı-le. De ahogy a zsiráf letette a legközelebbi patáját és ráhelyezte súlyát, az ina megfeszült a foltos bır alatt, olyan vastagon, mint Taita csuklója. Futás közben kétkezes fogást vett a markolaton, és keményen lesújtott, az inat célozta meg a csánk fölött. A penge elkapta, és az ín pattanó hangot hallatva elszakadt. A láb összecsuklott, és zsiráf lerogyott, a hátsójára puffant. Megpróbált felállni, de megnyomorított lába nem bírta el, elvesztette egyensúlyát és oldalra dılt. A nyaka kinyúlt a földön Taita számára elérhetı közelségben. Elıreugrott és a penge hegyét a hátába, a csigolyák közé döfte, majd hátraugrott, ahogy a zsiráf lábai görcsösen megvonaglottak. Aztán mind a négy megmerevedett és nem mozdult többé. Szemhéja megremegett és a pillák összezáródtak az óriási szemek fölött. Ahogy Taita ott állt a tetem fölött, Fenna odalovagolt hozzá Szélfüstöt vezetve. - Olyan gyors voltál! -Hangja tele volt csodálattal. - Mint egy vándorsólyom, mikor lecsap egy galambra. - Leugrott a lóról, és odaszaladt hozzá, haja összekócolódott, arca kipirult a hajsza izgalmától.

- Te pedig oly gyönyörő vagy, hogy bámulatba ejted a szememet, valahányszor rád nézek. — Karnyújtásnyira eltartotta magától és tanulmányozta arcát. - Hogyan hihetted egy percig is, hogy valaha is megválnék tıled? - Ezt majd késıbb folytatjuk, de most itt jön Meren és Sidudu. Meren megfogta Sidudu lovát, és most már ismét lóháton ült. Ahogy közelebb ért, látták, hogy az inge elszakadt, kilátszott a melle. Csupa por volt és a hajába gallyak ragadtak. Egyik orcája lehorzsolódott, de mosolygott. - Tyő, Fenna, pompás mulatság volt, ugye? A legközelebbi akáciacsoporthoz lovagoltak, leszálltak az árnyékában, hogy a lovak pihenjenek. Körbeadták a vizestömlıt, s miután eloltották szomjukat, Sidudu 570 leengedte a tunikát a válláról, hogy Taita megvizsgálja sérüléseit. Nem tartott soká. - Vedd fel a tunikádat, Sidudu. Nem tört csontod. Mindössze egy fürdıre van szükséged a folyóban. A vér- aláfutások néhány nap múlva felszívódnak. Most Fenná- val valami nagyon fontosat kell megbeszélnünk veletek. - Valójában ez volt az ok, amiért elhozta ıket vadászni, háborítatlan körülmények között akarta ismertetni velük a tervét. A nap már lefelé indult a pályáján, mikor visszaengedte ıket a folyóhoz, ahol a hajóraj várakozott. Addigra a hangulatuk megváltozott, aggódtak és szomorúak voltak. - ígérd meg, hogy nem mentek el örökre - ölelte meg Sidudu Fennát hevesen. - Drágább vagy nekem, mint egy testvér lehetne. Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. - Bár nem fogtok látni, veletek leszünk. Csak egy kis varázslat, már sokszor láttad korábban - nyugtatta meg Fenna. Aztán Meren szólt: - Bízom a józan eszedben, Mágus, bár úgy tőnik, jóval kevesebb van most belıle, mint egykor. Emlékszem az idıre, mikor te voltál az, aki folyton óvatosságra intett, most pedig nekem kell a dajkádat játszanom. Furcsa, milyen vakmerıvé tesz egy férfit, ha valami himbálózik a lába között. Taita felnevetett. - Bölcs meglátás, jó Meren. De ne aggódj fölöslegesen. Fenna meg én tudjuk, mit teszünk. Menj vissza a hajókhoz, és játszd el a szerepedet.

Meren és Sidudu ellovagolt a folyó felé, de folyton hátrafordultak a nyeregben és aggodalmasan visszanéztek. Egy tucatszor intettek búcsút, mire szem elıl tőntek. - Most pedig rendezzük meg az eltőnésünket - mondta Taita Fennának, és leoldották a nyergek mögé szíjazott összecsavart gyékényeket. Az ágytekercsekben tiszta ruhát is hoztak magukkal. Levették átizzadt, poros tunikájukat, és egy pillanatra megálltak, élvezték a szellı érintését meztelen testükön. Taita lehajolt a tiszta tunikáért, hogy felöltse, de Fenna megállította. - Nem kell sietnünk, uram. Beletelik egy kis idıbe, mire a keresé571 sünkre indulnak. Ki kellene használnunk ezt a percet meg azt, hogy nem akadályoz a ruha. - Mikor Meren jelenti Tinatnak szomorú végünket, az egész társaság iderohan, hogy megkeressék a maradványainkat. Még azt találják, hogy nagyon is elevenek vagyunk. Fenna a lába közé nyúlt. - Emlékszel, mit mondott errıl Meren? Hogy vakmerıvé tesz egy férfit? Nos, azt javaslom, legyünk vakmerıek együtt. - Mikor így tartasz fogva, bárhova vezethetsz, nem fogok tiltakozni. A lány ravaszul mosolygott, és térdre ereszkedett elıtte. - Mit mővelsz? Ezt nem tılem tanultad. - Imbali pontos utasításokat adott. De most csitt, uram. Több kérdésre nem tudok válaszolni. A szám mással lesz elfoglalva. Hajszálra kiszámították az idıt, épphogy befejezték az eltőnésük színpadának berendezését, mikor vágtató lovak porát látták közeledni a folyó irányából. Visszamentek az akáciák közé, és leültek egy fa tövébe. Megfogták egymás kezét, és megszıtték maguk köré a rejtızködés fátylát. A patazaj egyre erısödött, mígnem Tinát és Meren alakja bontakozott ki a porfelhıbıl, egy nagy csapat fegyveres élén vágtatva. Mikor meglátták az akáciák alatt legelészı Szélfüstöt és Forgószelet, feléjük kanyarodtak, és mindössze húszlépésnyire álltak meg onnan, ahol Taita és Fenna ült. - Ó, Széth bőzös beleire! - kiáltott fel Meren. - Nézzétek a vért a nyergeken! Éppen úgy van, ahogy mondtam. A dzsinnek elragadták ıket! A sötét foltokat zsiráfvér hagyta, de ezt Tinát nem tudhatta. - Iziszre és Oziriszra, ez tragikus eset - mondta, és leszökkent a nyeregbıl. Kutassátok át a környéket a mágus és a társa után.

Rövid idı múlva felfedezték Taita tépett, véres tunikáját. Meren két kezébe fogta, és beletemette arcát. - Taitát elrabolták tılünk! Apa nélkül maradt fiú vagyok! - zokogta. 572 - Attól tartok, a jó Meren kissé túljátssza a szerepét - súgta Taita Fennának. - Nem is sejtettem, hogy ilyen tehetséges színész. Remek Hórusz lenne a templomi élıképben. - Hogyan menjünk vissza a fáraóhoz és mondjuk el neki, engedtük, hogy Taitát elrabolják? - siránkozott Tinát. - Legalább a testét meg kell keresnünk. - Már mondtam neked, Tinát ezredes, láttam, ahogy a dzsinnek magukkal vitték ıket az égbe - próbálta Meren lebeszélni. Tinát azonban megmakacsolta magát. - Mindazonáltal folytatnunk kell a keresést. Minden talpalatnyi helyet át kell fésülni az akácialigetben erısködött. Az emberek újra szétszéledtek a fák között. Meren és Tinát halad az élen, és Meren tılük karnyújtásnyira sétált el. Arca rosszalló grimaszba fagyott, és hallották, hogy dünnyög magában. Ugyan, Tinát, ne légy már olyan fafejő. Menjünk vissza a hajókra, és hagyjuk a mágust játszadozni. Ebben a pillanatban kiáltás hangzott, az egyik ember megtalálta Fenna vérfoltos tunikáját. Meren odasietett, és hallották vitatkozni Tinattal, akit igyekezett meggyızni, hogy hagyjanak fel a kereséssel. A véres öltözékek bizonyítékával szembesítve Tinát végül megadta magát. Fogták Szélfüstöt és Forgószelet, és a zsiráf teteméhez mentek, hogy feldarabolják, és a húst a hajókra szállítsák. Taita és Fenna felállt, felvették a fegyvereiket, és elindultak északi irányba, hogy jóval lejjebb visszakanyarodjanak a Nílushoz. - Úgy szeretek egyedül lenni veled! - sóhajtotta Fenna ábrándosán. - Ne álljunk meg pihenni annak a fának az árnyékában? - Úgy látszik, felébresztettem benned az alvó sárkányt. - Már rájöttem, az én kis sárkányom sose alszik - jelentette ki a lány. Mindig ébren van és mindig kész játszani. Remélem, nem fáraszt nagyon, uram? Taita a fák közé vezette. - Kellemes mulatság lesz a végére járni, ki fárad ki elıbb. 573

Az egész társaság gyászba borult, mikor meghallották Taita eltőnésének szomorú hírét. A következı nap, mi-kor visszarakták a lovakat hajókra és újra elindultak lefelé a folyón, olyan volt a flotta, mint temetési bárkák felvonulása. Nem csak a mágust vesztették el, de Fenna is eltőnt. Szépsége és megnyerı lénye a jó szerencse talizmánját jelentette az egész társaság számára. A fiatalabb nık, mint Sidudu, különösen azok, akiket a templomból mentett ki, a bálványozásig szerették. - Bár tudom, hogy nem igaz, még én is elárvultnak érzem magam nélkülük - súgta Sidudu Merennek. - Miért játssza Taita ezt a kegyetlen játékot? - Új életet kell teremtenie magának és Fennának. Akik ısz hajú öregnek ismerték, kevesen értenék meg csodás átváltozását. Baljóslatú fekete mágiának tulajdonítanák újjászületését. O és Fenna rettegés és utálat tárgya lenne. Szóval valami olyan helyre mennek, ahová mi nem követhetjük ıket. Semmi vigasztalót nem mondhatok, mert félek, hogy így lesz. Átkarolta a lány vállát. - Mostantól a magunk útját kell járnunk. Egymásban kell erıt és célt találnunk. De mi lesz velük? Hová mennek? Taita oly bölcsesség után kutat, amit te meg én fel nem foghatunk. Egész élete ennek keresése volt. Most, hogy örök élető, a küldetése is az lett. - Elgondolkodott azon, amit mondott, aztán tıle szokatlan éleslátásról tett tanúságot: - Ez vagy nagy áldás, vagy nagy teher. Soha többé nem látjuk ıket? Kérlek, mondd, hogy nem így lesz. Még találkozunk velük, mielıtt elmennek, ebben biztos lehetsz. Soha nem bánnának oly kegyetlenül velünk, hogy búcsú nélkül hagyjanak magunkra. De egy nap biztosan el fognak tőnni. Miközben beszélt, Meren a tovasuhanó partot figyelte, a jelet kereste, amit Taita ígért, hogy hagyni fog. Végre fény csillant meg a parton, csiszolt fémen tükrö574 zıdı napsugár. Beárnyékolta a szemét és meresztette. - Ott van! - A part felé kormányozta a hajót. Az evezısök behúzták a lapátokat. Meren átugrotta a keskeny rést a fedélzet és a part között, és a kardhoz szaladt, melyet hegyével a földbe szúrtak. Kihúzta és a feje fölé emelte. - Taita kardja! - kiáltotta Tinatnak a következı hajón. - Ez egy ómen!

Tinát kutatócsapatot küldött a partra, és félmérföl-des távolságban átkutatták a partot mindkét irányban, de emberi jelenlétnek más nyomát nem találták. Taita ravasz vén róka, gondolta Meren. Oly tökélyre vitte ezt a játékot, hogy még én is majdnem beveszem, mosolygott magában, de komoly képpel mondta az embereknek: - Hiábavaló folytatni a kutatást. Ezek a dolgok számunkra felfoghatatlanok. Ha Taita, a mágus elbukott, mi esélyünk lehet nekünk? Jobb, ha visszamegyünk a hajókra, mielıtt minket is legyőrnek. - Babonás rettegésükben készségesen engedelmeskedtek, siettek menedéket keresni a gályákon. Mikor mindenki biztonságban a fedélzeten volt, Meren parancsot adott, hogy folytassák az utazást. Az evezısök elfoglalták helyüket, és egy mérföldön át szótlanul húzták az evezıket. Hilto volt a vezérevezıs a hajóorrban. Váratlanul felemelte a fejét és énekelni kezdett. Hangja durva volt, de erıs, olyan hang, amely csatazajban osztogatott parancsokat. Messze zengett a csöndes folyó fölött: Üdv néked, rettegett istennı, Hag-en-Sa, kinek évei az örökkévalóságba nyúlnak. Üdv néked, ki az elsı pilon ırzıje vagy. A világ legvégén lakozol. Mindennap meghalsz, midın a nap lenyugszik. Hajnalban megújulsz. Mindennap újra kelsz ifjúságod megújult lótuszvirágával. Taita bírja a hatalom szavait. Engedd tovább az elsı pilonnál! A Halottak Könyvének egy fejezete volt, egy király siratóéneke. A társaság nyomban csatlakozott, és kórusban énekelte a refrént: 575 Engedd, hadd menjen oda, hová mi nem követhetjük. Engedd, hadd tudja meg az árnyékvilág titkait. İ a hatalmas Hórusz isten bölcs kígyója immár. Hilto elénekelte a következı versszakot: Üdv néked, Széth, világok pusztítója. Üdv néked, lelkek hatalmas ura, ki szörnyő rettegést szülsz. Engedd Taita szellemleikét tovább a második pilonnál. Taita bírja a hatalom szavait. Engedd Taitát Ozirisz lótusztrónja elé, mely mögött ott áll ízisz és Hathor. Most a nık is csatlakoztak a refrénhez: Engedd, hadd menjen oda, hová mi nem követhetjük. Engedd, hadd tudja meg az árnyékvilág titkait. Engedd tovább! Engedd tovább!

A vezérhajó tatján, a kormánylapátnál állva Meren együtt énekelt velük. Mellette Sidudu hangja remegett, és a magasabb hangoknál majdnem megtört az érzelmek súlya alatt. Meren könnyő érintést érzett a kormánylapáton nyugvó izmos jobb karján. Meglepve nézett körül. Senkit sem látott, pedig az érintést határozottan érezte. Eleget tanult, mikor még Taita növendéke volt, hogy ne nézzen egyenesen az érzet forrására, ezért elfordította tekintetét, és látóköre szélén homályos árnyat látott megjelenni. Mikor odanézett, eltőnt. - Mágus, itt vagy? - suttogta mozdulatlan ajkakkal. Ugyanolyan halk hang válaszolt: - Itt vagyok veled, Fenna pedig Sidudu mellett áll. Ahogy tervezték, a fedélzetre jöttek, amíg a hajó ki volt kötve a parthoz, ahol Taita a kardot a földbe szúrta. Meren próbálta nem mutatni megkönnyebbülését és örömét oly módon, amit a többiek észrevehetnek. Elfordította tekintetét és látóköre ellentétes szélén egy másik légies alakot látott megjelenni Sidudu oldalán. 576 - Fenna a bal oldaladon áll - figyelmeztette a lányt, aki elképedve nézett körül. - Nem, nem láthatod. Kérd meg, hogy érintsen meg. - Mikor Sidudu érezte Fenna láthatatlan ujjainak simogatását az arcán, sugárzó •mosolyra húzta ajkait. Mikor késı délután lehorgonyoztak, hogy tábort verjenek a parton, Meren beszédet intézett az emberekhez: - Szentélyt fogunk felállítani a vezérgálya elı-fedélzetén, azon a helyen, amit úgy szerettek, mikor még velünk voltak. Menedék lesz, ahol Taita és Fenna szel-lemlelke megpihenhet kilencven napig, amit a létezésnek ezen a síkján kell eltölteniük, mielıtt elhaladhatnak az elsı pilon mellett az túlvilágba vezetı úton. Gyékényfonatú paravánt állítottak fel a hely körül, és elhelyezték benne az eltőnt pár gyékényágyát és holmiját. Sidudu minden este ételt, italt tett mögéje, ami reggelre eltőnt. A társaságot felbátorította, hogy a mágus szellemlelke továbbra is velük van, és a hangulat határozottan javult. Az emberek újra mosolyogtak és nevettek, de a szentélyt elkerülték az elıfedélzeten. Megérkeztek Qebuiba, az Északi Szél helyére, ahol a folyó, melynek hátán oly hatalmas távolságot tettek meg, egyesül a keleti hegyekbıl lezúduló másik nagy folyammal, hogy megalkossák az igazi Nílust. Quebui nem sokat változott, mióta utoljára látták, kivéve, hogy a várost

körülvevı öntözött földek nagyobb területet foglaltak el, és lovak meg tehenek legeltek a város falai alatti mezıkön. A nagy idegen hajóraj váratlan megjelenése aggodalommal és félelemmel töltötte el a helyırséget és a város lakóit. Nara kormányzó csak akkor ismerte fel Merent, mikor megmutatta magát a vezérhajó orrán és elkiáltotta barátságos szándékait. - Ez Meren Cambyses ezredes! - kiáltotta az íjászok kapitányának. - Ne lıjetek! Nara melegen megölelte Merent, amint a partra lépett. - Már régen felhagytunk a reménnyel, hogy visszatértek. Engedd meg, hogy Nefer Széthi fáraó nevében a lehetı legmelegebben üdvözöljelek. - Nara Tinattal nem találkozott korábban. A Lotti tábornok által vezetett regiment sokkal korábban haladt át Quebuin, mint hogy ı elfoglalta a kormányzói tisztet. Természetesen tudott a küldetésrıl, és elfogadta Meren magyarázatát, hogy Tinát a regiment életben maradt parancsnoka. De amíg a parton társalogtak, Nara tekintete folyton a le-horgonyzott hajók felé fordult, mintha még valaki megjelenését várná. Végül nem tudta türtıztetni magát, és kitört belıle a kíváncsiság. - Bocsássatok meg, jó ezredesek, de szeretném tudni, mi lett a nagy mágussal, Gal-lalai Tártával, azzal a rendkívüli férfiúval. - Furcsa és csodálatos történetet kell elmondanom, mely felülmúl minden képzeletet. De elıbb partra kell hoznom az embereinket, és gondoskodnom kell ellátásukról. Sok évet töltöttek számőzetésben, és hosszú, viszontagságos utazást kellett megtenniük, hogy elérjék a birodalomnak ezt a határállomását. Amint e feladatomnak eleget tettem, nyomban részletes hivatalos jelentést teszek, melyet természetesen továbbítasz a fáraó karnaki udvarába. - Bocsánatotokért esedezem - jött elı Narából veleszületett udvariassága, - megfeledkezem a vendégszeretetrıl. Késedelem nélkül szálljatok partra, aztán pihenjetek, mielıtt újra az utazásról faggatóznék. Este az erıd győléscsarnokában Nara lakomát rendezett Meren, Tinát és a tisztek tiszteletére. Saját vezérkara és a város elıkelıségei is jelen voltak. Miután et-tek-ittak, Nara felállt, és roppant hízelgı köszöntı beszédet mondott, amit azzal fejezett be, hogy kérte Me-rent, mesélné el az idegen déli országokban tett utazásuk történetét. - Ti vagytok az elsık, kik visszatértek arról a titokzatos, felderítetlen vidékrıl. Szeretnénk tudni, eljutottatok-e oda, ahol Nílus Anyánk születik. Meséljétek el, hogyan történt, hogy kiszáradt, aztán ismét áradni kezdett ily váratlan bıséggel. De mindenekelıtt arról beszéljetek, mi lett a mágussal, Gallalai Taitával.

Meren szólt elsıként. Beszámolt mindenrıl, ami azóta esett meg velük, mióta Qebuiban jártak oly régen. Elmesélte, hogyan jutottak el a Nílus szájához Tama-fupánál, ahol megtalálták a folyót elzáró Vörös Köveket. Aztán elmondta, hogyan mentette meg ıket Tinát, és vitte el Jarriba, az oligarchák tanácsa elé. 578 - Most Tinát ezredest kérem, hogy számoljon be a Lotti tábornok vezette expedíció sorsáról, arról, hogyan kerültek az életben maradt emberek Jarriba, és milyen körülményeket találtak ott - adta át a szót Tináinak. Szokásához híven, Tinát beszámolója tömör volt, mentes minden sallangtól. Nyers katonára valló egyszerő stílusában leírta az eredeti jarri kormányzatot Aqer úr alatt, aki Lostris királynı uralkodásának idejében élt. Aztán elmondta, hogyan változtatta kegyetlen zsarnoksággá Éosz, a titokzatos varázslónı. Elıadását határozott kijelentéssel zárta be: - Ez a varázslónı, Éosz emelte fekete mágiával a sziklagátakat a Nílus mellékfolyóin, így akarta Egyiptomot leigázni és rabszolgasorba dönteni. Fülsiketítı lárma tört ki, ahogy a hallgatók hangot adtak felháborodásuknak és kérdésekkel ostromolták a vendégeket. Nara felugrott, hogy közbelépjen, de eltartott egy ideig, mire lecsillapította az asztaltársaságot. - Felkérem Meren ezredest, hogy folytassa a történetet. Kérlek, tartogassátok a kérdéseiteket, míg befejezi, mert biztosan sokra eleve választ kaptok. Meren sokkal ékesszólóbb szónok volt, mint Tinát, és a hallgatóság lenyőgözve hallgatta, mikor leírta, hogyan lépett be a mágus, Gallalai Taita Éosz erıdjébe, hogy szembeszálljon vele. - Egyedül ment, és nem volt más fegyvere, csak spirituális ereje. Soha senki nem tudja meg, milyen volt az a titáni küzdelem, mert minden bizonnyal az volt, ami végbement, mikor a misztikus tudásnak e két beavatottja természetfölötti harcban megütközött. Csak annyit tudunk, hogy végül Taita gyızedelmeskedett. Éosz elpusztult, és vele pusztult gonosz birodalma is. A gátak, melyeket Nílus Anyánkon emelt, leomlottak, és vize újra árad. Csak le kell néznetek a folyóra, ahogy tovafolyik itt Qebuinál, hogy lássátok, hogyan élesztette újjá Taita hatalma. Tinát ezredes segítségével pedig a hosszú évekig Jarriban fogva tartott honfitársaink is megszabadultak. Ma este itt ülnek a társaságotokban. - Hadd lássuk ıket! - kiáltotta Nara. - Lépjenek elı, hogy testvéreinkként üdvözölhessük ıket újra Egyiptom földjén! - A kapitányok és a többi tiszt egyenként elıléptek, megmondták a nevüket és a rangjukat,

aztán kijelentették: - Tanúsítom, hogy mindaz, amit ma este nagyra becsült vezéreinktıl, Meren Cambyses és Tinát Ankut ezredesektıl hallottatok, igaz. Mikor ennek vége volt, ismét Nara ragadta magához a szót. - Ma este számos csodáról hallottunk, ami ámulattal tölt el minket. Mindazonáltal tudom, hogy minden jelenlévı nevében szólok, mikor még egy kérdést teszek fel, ami nem hagy nyugodni. - Drámai szünetet tartott. - Mondd, Cambyses ezredes, mi lett a Mágussal, Taitával? Miért nem ı vezeti már a csapatot? Meren ünnepélyes, komoly arckifejezést öltött. Egy darabig hallgatott, mintha nem találná a szavakat a mondanivalójához. Aztán mélyet sóhajtott. - A legszomo-rúbb és legfájdalmasabb kötelességemnek teszek eleget, mikor el kell mondanom, hogy a mágus többé már nincs körünkben. Rejtélyes módon eltőnt. Tinát ezredes és jómagam tővé tettük a helyet, ahol nyoma veszett, de hasztalan. - Elhallgatott, aztán megcsóválta a fejét. - Bár a testét nem találtuk meg, a ruháját és a lovát igen. Tunikáját vér szennyezte, ahogy a nyergét is. Eltőnését csak valami baljós természetfölötti eseménynek tulajdoníthattuk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a mágus halott. Lesújtott siránkozás fogadta szavait. Nara kormányzó mozdulatlanul ült, sápadt, szomorú arccal. Végül, mikor a zaj elült a teremben, és minden tekintet feléje fordult, felállt. Beszélni kezdett, de a hangja cserbenhagyta. Erıt vett magán, és újra kezdte. - Ez megrázó hír. Gallalai Taita nagy és jó ember volt. Nehéz szívvel küldöm meg halálhírét Nefer Széthi fáraónak. Qebui nomoszának kormányzójaként elrendelem, hogy a folyóparton obeliszk emeltessék Gallalai Taita hıstettének emlékére, mellyel újraindította Nílus Anyánk életadó vizének áradását. - Úgy látszott, többet is akar mondani, de csak megrázta a fejét, és elfordult. Mikor kiment a terembıl, a vendégek kis csoportokban követték és szétszóródtak az éjszakában. 580 Öt nappal késıbb a város lakossága és a déli utazók újra összegyőltek a földnyelven a Nílus két ágának összefolyásánál. Az emlékmő, melyet Nara kormányzó emeltetett, kék gránitból faragott karcsú oszlop volt, rajta gyönyörően vésett hieroglifákkal írt felirat. A kımővesek éjjel-nappal dolgoztak, hogy erre a napra elkészüljenek vele.

Ez a kı Nefer Széthi, a két királyság fáraójának nevében emeltetett uralkodásának huszonhatodik évében, örök élettel legyen áldott! Innen indult a nagybecső mágus, Gallalai Taita történelmi küldetésére megtalálni Nílus Anyánk forrását és helyreállítani áldott vizének áradását az egyiptomi birodalom és egész népessége javára. Spirituális erejénél fogva sikerre vitte e veszélyes vállalkozást. Dicséret övezze örökkön! Szomorú véget ért a vadonban. Bár soha nem tér meg a mi Egyiptomunkba, emléke és hálánk iránta, akár ez a gránitoszlop, tízezer évig fog fennmaradni. Én, Nara Tok, ki Nefer Széthi fáraó, az istenek kegyeltje nevében kormányzóm Qebui nomo-szát, írtam e szavakat az ı dicsıítésére. A gránit emlékmő körül összegyőlve a kora reggeli napsütésben Hóruszt és Hathort dicsıítı énekeket zengtek, és könyörögtek, hogy fogadják oltalmukba Taita szellemlelkét. Aztán Meren és Tinát a várakozó hajókhoz vezette a társaságot. Fedélzetre szálltak, és megkezdték hazatérésük utolsó hosszú szakaszát, a kétezer mérföld megtételét a hat nagy kataraktán keresztül Egyiptom termékeny földjére. A Nílus magas vízállásának köszönhetıen a katarakták hosszú, viharos sodrású csatornák voltak. A jarri hajókat viszont pontosan ilyen körülményekre tervezték, és Meren képzett folyami kormányos volt. Taita láthatatlanul ott állt az oldalán, és segítette, mikor tétovázott. Együtt veszteség és különösebb károk nélkül lehozták a hajórajt a folyón. 581 Az ötödik és a második katarakta között a folyó nagy hurkot írt le a nyugati sivatagban, ami közel ezer mérfölddel hosszabbította meg az utat. A váltott futárok, akikkel Nara megküldte a hírt, öt nap elınnyel indultak, és átvághatták a folyó hurkát az egyenesen haladó karavánúton. A hírt, amit vittek, Asszuán kormányzója sok nappal korábban olvasta, mint hogy a flotta leereszkedett az elsı kataraktán az egyiptomi völgybe. Innentıl kezdve az utazás gyızelmi felvonulássá vált. Életadó víz öntözte mindkét partot. A parasztok visszatértek falvaikba, hogy megmőveljék a földeket, és már zsendült a vetés. A népesség pálmalevelekkel integetve sietett a partra, mikor a hajók elhaladtak. Jázminszirmokat dobtak a folyóba, hogy leússzanak a hajókkal. Sírtak örömükben, és dicséretét zengték a hısöknek, kik megtértek a föld titokzatos, sötét déli sarkából.

Az utazókat minden városban a kormányzó, az elıkelıségek és a papok fogadták a parton, és díszmenetben kísérték a templomba. Mindenütt ünnepelték ıket, lakomát rendeztek a tiszteletükre, és virágszirmokat szórtak rájuk. Taita és Fenna is kiment velük a partra. Fenna ebben az életében elıször látta az országot, melyen egykor uralkodott. Egyiptomban nem volt senki, aki felismerte volna akár ıt, akár Taitát jelenlegi alakjában, ezért eldobták a varázsfátylat, mely mögött oly soká rejtızködtek. De azért az arcukat eltakarták a kendıjükkel, csak a szemük látszott, mikor szabadon elvegyültek a tömegben. Fenna csodálattól és örömtıl csillogó szemekkel hallgatta Taita magyarázatát mindarról, amit maga körül látott. Mostanáig másik életérıl csak homályos és töredékes emlékei voltak, és ezeket is Taita állította helyre. Most azonban, mikor végre a szülıföldjére tette lábát, minden rohanva jött vissza az emlékezetébe. Egy évszázaddal korábbi arcok, szavak és tettek oly világosan jelentek meg elméjében, mintha csak néhány rövid év múlt volna el. Kom Ombuban a hajókat a templomegyüttes vastag falai alatt kötöttek ki. A homokkıtömbökbe istenek és istennık óriási képei voltak faragva. Mialatt a fıpapnı 582 és kísérete lement a partra, hogy üdvözölje az utazókat, Taita Hathor templomának elhagyatott folyosóin a félhomályos, hővös belsı szentélybe vezette Fennát. - Itt láttam meg elıször szellemlelked képét á mostani alakodban mondta neki. - Igen! Jól emlékszem - suttogta a lány. - Világosan emlékszem erre a helyre. Emlékszem, hogyan úsztam le hozzád a szent vízen keresztül. Emlékszem a szavakra, amiket váltottunk. - Elhallgatott, mintha magában elpróbálná, mielıtt kimondja. - Szégyelld magad, hogy nem ismersz meg, hiszen én Fenna vagyok - ismételte meg édesen csengı, gyermeki hangon, amibe belesajdult Taita szíve. Pontosan ezen a hangon szóltál. Emlékszel, mit válaszoltál? - Taita megrázta a fejét. Világosan emlékezett, de a lánytól akarta hallani. - Azt mondtad... - Megváltoztatta hangját, hogy Taitáét utánozza. Végig tudtam, ki vagy. Pontosan olyan vagy, mint mikor elıször láttalak.

Sose tudtam elfelejteni a szemeidet. Akkor is, most is a legzöldebb és legszebb szemek egész Egyiptomban. Taita halkan felnevetett. - Milyen jellemzıen nıi vonás! Egy bókra mindig emlékeztek. - Egy ilyen hízelgı bókra feltétlenül - értett egyet Fenna. - Kaptál tılem egy ajándékot. Emlékszel, mi volt az? - Egy maréknyi mész - vágta rá Taita. - Megfizethetetlen ajándék. Most megfizetheted. Az ára egy csók. Vagy annyi, amennyit méltányosnak ítélsz. Tízezer a szám, ami hirtelen az eszembe jut. Elfogadom az ajánlatodat, uram. Az elsı százat most nyomban kérem. A többit leróhatod részletekben. JVLinél közelebb értek Karnakhoz, annál jobban lelassította haladásukat az ujjongó, örvendezı népesség. Végül királyi hírnökök érkeztek vágtatva északról, a fáraó palo583 tájából. Parancsot hoztak a hajóraj parancsnokának, hogy igyekezzék és haladéktalanul jelenjék meg a karnaki udvarban. -Nefer Széthi, az unokád sosem volt türelmes fiú - mondta Taita Fennának, aki izgatottan nevetett. -Ó, mennyire várom, hogy lássam! Örülök, hogy megparancsolta Merennek, hogy siessen. Most hány éves Nefer Széthi? - Ötvennégy körül lehet, és Mintaka, a királynı és elsı felesége sem sokkal fiatalabb. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz majd róla, mert a természetét tekintve nagyon hasonlít rád, zabolátlan és önfejő. Ha felingerlik, majdnem olyan vad, mint te vagy. - Nem tudom, hogy ezt bóknak vagy sértésnek szántad-e - felelte Fenna, - de egyben biztos vagyok. Szeretni fogom ıt, a dédunokáim anyját. Sejtésem szerint össze van zavarodva. Még nem szabadult ki Éosz és hamis prófétája, Szóé kötelékeibıl. Jóllehet Éosz elpusztult és hatalma eloszlott, Szóé még a karmai között tartja a királynıt. Az ı megszabadítása az utolsó szent kötelességünk. Utána te meg én a saját álmainkat fogjuk követni. így érkeztek meg Karnakba, a száz kapu és számtalan pompa városába, amit mind helyreállított a visszatérı víz. A tömeg itt sőrőbb és lármásabb

volt, mint eddig bárhol a Felsı-Királyságban. Beözönlött a városkapukon és a dobolás, tülkölés és ordítozás zajától lüktetett a levegı. A királyi kikötıgátnál papokból, nemes urakból és tábornokokból álló fogadó küldöttség várakozott, valamennyien a hivatalukkal járó díszöltözékben, nem kevésbé fényőzıén öltözött kísérettel. Amint Meren és Tinát a partra lépett, a kürtösök szájukhoz emelték a harsonákat és belefújtak, mire óriási üdvrivalgás tört fel a sokaságból. A nagyvezír a rájuk váró káprázatos szekerekhez vezette ıket. Mindkét szekér aranylemezekkel és drágakövekkel volt borítva, csil-logtakvillogtak a ragyogó napsütésben. A fáraó saját istállójából való tökéletesen összeillı lovak voltak befogva eléjük, az egyik pár hófehér, a másik ébenfekete. 584 Meren és Tinát felugrottak a szekerekre, és megos-torozták a lovakat. Egymás mellett hajtottak végig a királyi úton a kıszfinxek között, két hısies alak teljes harci vértezetben. Elıttük egy lovasszázad, mögöttük a királyi gárda egy százada haladt. A tömeg hangja viharként zúgott felettük. Messze hátul Taita és Fenna álruhájukban követte ıket, gyalog törték át magukat a nyüzsgı, hullámzó tömegen, amíg a palotakapuhoz nem értek. Itt megálltak, és megfogya egymás kezét ismét a rejtızködés fátylába burkolóztak, hogy átjussanak a palotaırök között a nagy királyi fogadócsarnokba, ahol a termet megtöltı udvaroncok és méltóságok sőrő tömegétıl félrehúzódva megálltak. A terem túlsó végében az emelvényen Nefer Széthi fáraó és a királynı egymás mellett ült elefántcsont trónusukon. A fáraó a kék hadikoronát, a khepresht viselte: magas fejdísz volt, színarany korongokkal díszített oldalsó kiugrásokkal, a sisak elején az ureusz, az egymásba kapcsolódó kobrafej és keselyőfej, Felsı- és Alsó-Egyiptom jelképei. A fáraó nem volt kifestve, meztelen felsıtestén ötven csata sebhelyeit viselte, de mellkasán és karjain az izmok még mindig simák és kemények voltak. Taita megvizsgálta az auráját, és látta, hogy továbbra is bátor, állhatatos és kötelességtudó. Mellette Mintaka királynı is az ureuszt viselte a homlokán, de hajába ısz csíkok vegyültek, és arcára az elvesztett gyermekei miatti gyász és bánat rávéste jeleit. Aurája zavaros volt, reménytelenség, kétség és bőntudat szabdalta. Gyötrelme mély volt és vigasztalan. A királyi trón elıtt Meren Cambyses ezredes és Tinát Ankut ezredes arccal a földre borultak a hőséges hódolat jeleként. A fáraó felállt és felemelte egyik kezét. Mély csend ülte meg a gyülekezetet. Mikor

megszólalt, hangja visszhangzott a magas, festett mennyezetig emelkedı homokkı oszlopok között. - Legyen ismert mindkét királyságomban és minden domíniumomban, hogy Meren Cambyses és Tinát Ankut kiérdemelték jóindulatomat. Szünetet tartott, és a nagy-vezír Tentek elébe térdelt, és ezüsttálcán egy papirusz585 tekercset nyújtott neki. A fáraó elvette és kibontotta. Zengı hangon olvasta a papiruszról: - Ezen adományok által tudja meg mindenki, hogy Tinát Ankut urat a nemesség soraiba emeltem, és egy folyóegység termıföldet adományoztam méltóságának a Nílus partján Eszna alatt. - Egy folyóegység tíz négyzetmérföldet jelentett, óriási területő szántóföldet. Tinát egy csapásra gazdag ember lett, de ezzel még nem volt vége, mert Nefer Széthi folytatta: - Mostantól fogya Tinát Ankut úr FelsıKirályságom hadseregének tábornoka, és a Phat Hadosztály Parancsnoka. Mindez kegyelmem és nagylelkőségem által. -A fáraó kegyes! - zúgták az egybegyőltek egy hangon. - Kelj fel, Tinát Ankut úr és ölelj meg. - Tinát felállt, megcsókolta a fáraó meztelen jobb vállát, Nefer Széthi pedig a jobb kezébe helyezte új birtokának adománylevelét. Aztán Merenhez fordult, aki még mindig leborulva feküdt elıtte. Tentek egy másik ezüsttálcát nyújtott oda neki. A fáraó levette róla a papirusztekercset és megmutatta a gyülekezetnek. - Ezen adományok által tudja meg mindenki, hogy Meren Cambyses urat a nemesség soraiba emeltem, és három folyóegység termıföldet adományoztam méltóságának a Nílus partján Aszjút fölött. Mostantól fogva Meren úr Alsó-Királyságom hadseregének tábornoka. Továbbá különleges kegyként neki adományozom a Dicsıség Aranyát és a Vitézség Aranyát. Kelj fel, Meren úr. Mikor Meren elébe állt, a fáraó a vállára helyezte a Dicsıség és Vitézség nehéz aranyláncait. - Ölelj meg, Meren Cambyses tábornok úr! mondta és megcsókolta Meren arcát. Ajkaival közel a fáraó füléhez, Meren gyorsan odasúgta: - Hírem van Taitáról, de csakis a te fülednek. A fáraó kezének szorítása Meren vállán egy pillanatra megerısödött, és halkan mondta: - Tentek mindjárt hozzám kísér.

Mialatt az egész gyülekezet leborult, a fáraó kézen fogta a királynıt, és kivezette a terembıl. Alig néhány lépés távolságban haladtak el a láthatatlan Taita és Fenna 586 mellett. Meren várt, míg Tentek visszajött és halkan odasúgta: - A fáraó hívat, hogy járulj a színe elé. Kövess, tábornok úr. - Amint Meren elhaladt mellettük, Taita és Fenna kézen fogya a nyomába szegıdtek. Tentek az uralkodó elé kísérte Merent, de mikor újra le akart borulni elıtte, Nefer Széthi odalépett hozzá, és melegen megölelte. - Drága barátom és társam a Vörös Úton, jó újra látni téged. Csak azt kívánom, bárcsak magaddal hoztad volna a mágust is. A halála szíven ütött. - Aztán karnyújtásnyira tolta magától Merent, és fürkész tekintettel kémlelte arcát. - Sose tudtad leplezni az érzéseidet. Most mi az, ami nyugtalanít? Ki vele. - A szemed élesebb, mint valaha, semmin nem siklik el. Hírt hoztam neked - kezdett bele Meren, - De mielıtt elmondom, hadd figyelmeztesselek, hogy nagy megrázkódtatásra készülj. Amit mondanom kell, oly különös és csodás, hogy mikor én szembesültem vele elıször, elmém képtelen volt felfogni. - Ne bosszants, uram! - Nefer Széthi akkorát csapott Meren hátára, hogy az megtántorodott. - Beszélj! Meren mély levegıt vett és kibökte: - Taita él. Nefer Széthi abbahagyta a nevetést és meghökkenve bámult Merenre. Aztán elsötétült arca. - Ne mókázz velem, különben az irhád bánja. - Az igazat beszélem, hatalmas királyok királya. - Mikor Nefer Széthi ilyen arcot vágott, a legbátrabb szívbe is rettegés költözött. - Ha ez az igazság, és a lelked üdvéért, Meren Carn- byses, jobb, ha az, akkor mondd nekem, hol van most Taita. Még egy dolgot el kell mondanom, felséges és ke- gyelmes uram. Taita külseje nagyon megváltozott. Lehet, hogy nem ismered fel azonnal. Elég! - emelte meg Nefer Széthi a hangját. - Mondd, hol van. Itt, ebben a szobában - Merennek megtört a hangja. - Itt áll a közelünkben. - Aztán alig hallhatóan hozzátette: - Legalábbis remélem. Nefer Széthi jobb kezét a tıre markolatára tette. -Visszaélsz a jóindulatommal, Meren Cambyses. * 587 Meren kétségbeesve pillantott körül az üres szobában, és szánalomra méltó volt hangja, ahogy a levegınek beszélt. - Mágus, ó, hatalmas Mágus!

Mutasd magad, könyörgök! Különben lesújt rám a fáraó haragja. - Aztán megkönnyebbülve felkiáltott: - Nézd, felség! - mutatott egy fekete gránitból faragott magas szoborra a szoba túlsó sarkában. - Az Taita szobra, Osh, a szobrászmester faragta - mondta Nefer Széthi dühösen. - Azért tartom itt, hogy emlékeztessen a mágusra, de ez csak kı, nem az én szeretett hús-vér Taitám. - Nem, felség. Ne a szobrot nézd, hanem a jobb oldalára tekints. Ott, ahová Meren mutatott, vibráló, áttetszı felhı jelent meg, olyan, mint sivatagi délibáb. A fáraó pislogva meresztette rá a szemét. - Valami van ott. Könnyő, mint a levegı. Dzsinn? Vagy kísértet? A délibáb sőrősödött és szilárd alakot öltött. - Egy férfi! - kiáltott fel Nefer Széthi. - Egy valóságos férfi! - Döbbenten bámulta. — De nem Taita. Ez egy ifjú, egy jóképő fiatalember, nem az én Taitám. Kétségkívül varázsló, ha a rejtızködés fátylával képes leplezni magát. - Valóban varázslat - helyeselt Meren, - de a legtisztább, legnemesebb fajta varázslat. Varázslat, amit maga Taita szıtt. Ez itt Taita. - Nem! - rázta a fejét Nefer Széthi. - Nem ismerem ezt az embert, már ha valóban élı ember. Kegyelmes felség, ez az újra fiatallá és egésszé lett mágus. Nefer Széthi nem talált szavakat, csak ingatta a fejét. Taita állt és meleg, szeretı mosollyal nézett rá. - Nézd a szobrot - esdekelt Meren. - Osh akkor faragta, mikor a mágus már öreg volt, de még így is, hogy újra fiatal, a hasonlóság tagadhatatlan. Nézd a széles és domború homlokát, az orra és a fülei formáját, de mindenekelıtt nézd a szemét. - Igen... talán van némi hasonlóság - dörmögte Nefer Széthi kételkedve. Aztán a hangja határozott és fenyegetı lett. - Hé, te fantom! Ha valóban Taita vagy, tudnod kell valami olyat mondani, amirıl csak mi ketten tudunk. 588 - Így van, felség - helyeselt Taita. - Sok ilyesmit tudnék mondani, de egy máris az eszembe jutott. Emlékszel, mikor még Nefer Mernnon herceg voltál és nem a»két királyság fáraója, mikor a dajkád és nevelıd voltam, Mern- nek hívtalak? A fáraó bólintott. - Jól emlékszem. - Hangja fojtott suttogássá halkult, és tekintete megenyhült. - De ez olyasmi, amirıl sokan mások is tudhatnak. - Mondhatok többet is, Mem. Elmesélhetem, hogy mikor még fiatal fiú voltál, hogyan tettünk ki galambokat a pusztaságban, a Gebel-Nagara-i

forrásnál, és hogyan vártunk húsz napot, hogy odacsalják a királyi sólymot, az istenmadaradat. - Az istenmadaram nem jött el a csalikhoz - mondta Nefer Széthi, és Taita látta az aurája vibrálásából, hogy most csapdát állít, hogy próbára tegye. A sólymod eljött - mondott ellen Taita. - A szépséges sólyom, bizonyítéka Egyiptom kettıs koronájához való királyi jogodnak. Elfogtuk - mondta Nefer Széthi diadalittasan. Nem, Mem. A sólyom visszautasította a csalimadarakat és elrepült. Felhagytunk a vadászattal. Megint nem, Mem. Cserbenhagy az emlékezeted. Követtük a madarat mélyebben a vadonba. Ó, igen, a szikes tavakhoz. Megint csak nem. A Bir Umm Masára szirtjei közé. A kötélen tartottalak, míg lemásztál a keleti sziklafalon a fiókákért a sólyom fészkébe. - Nefer Széthi most már csillogó szemmel nézte. - Mikor a fészekhez értél, láttad, hogy a kobra megelızött, a madarak már nem éltek, megölte ıket a kobra mérges harapása. Ó, Mágus, ezt senki más, egyedül te tudhatod. Bocsásd meg nekem, hogy nem ismertelek fel. Egész életemben te voltál a tanítóm és tanácsadóm, és most megtagadtalak. - Nefer Széthit lesújtotta a bőntudat. Nagy léptekkel átsietett a szobán, és erıs karjaiba zárta Taitát. Mikor végül elhúzódtak egymástól, nem tudta levenni szemét az arcáról. - Az átalakulásod meghaladja az értelmi képességeimet. Meséld el, hogyan történt. 589 - Sok mindent kell elmesélnem - értett egyet Taita. - De elıbb más dolgokkal kell foglalkoznunk. Elıször is szeretnék neked valakit bemutatni. - Taita kinyújtotta karját, és a levegı újra vibrálni kezdett, aztán megszilárdult egy fiatal nı alakjában, aki Nefer Széthire mosolygott. - Mint már oly gyakran tetted, megdöbbentesz a varázslatoddal mondta Nefer Széthi. - Ki ez a teremtés? Miért hoztad el hozzám? A neve Fenna, és az Igazság adeptusa. Túl fiatal, hogy az legyen. Nem ez az elsı élete. Szépsége káprázatos. - Egészséges férfivággyal nézett a lányra. - Van benne valami nagyon ismerıs. A szemei... ismerem ezeket a szemeket. -

Kutatott az emlékezetében. - Emlékeztetnek valakire, akit valaha jól ismertem. Felség, Fenna a társam. A társad? Az hogy lehet? Te eu... - Megfékezte nyelvét. - Bocsáss meg, Mágus. Nem akartalak megbántani, sem megsérteni a méltóságodat. Igaz, felség, hogy egykor eunuch voltam, de most férfi vagyok, ép és egész. Fenna az asszonyom. Oly sok változás történt - méltatlankodott Nefer Széthi. - Alighogy megoldok egy rejtvényt, máris másikat adsz fel... - Elhallgatott, szemét még mindig Fennára szegezte. - Ezek a szemek. Ezek a zöld szemek. Az apám! Az apám szemei! Lehetséges, hogy Fenna az én királyi vérembıl való? Ugyan, Mem - dorgálta Taita szelíden. - Elıször panaszkodsz a rejtélyekre, melyekkel szembesítlek, aztán még többet követelsz. Elégedj meg annyival, hogy Fenna egyenes ágon rokonod. A te véred az ı vére, csak nagyon messze a múltban. Azt mondtad, hogy nem ez az elsı élete. Valamelyik másik életébıl való a rokonság? Pontosan. Magyarázd el - parancsolta a fáraó. Késıbb erre is lesz idınk. De most fontosabb, hogy még nem múlt el a téged és az Egyiptomot fenye590 getı veszély. Már tudsz a boszorkányról, Éoszról, aki elállította Nílus Anyánk vizét. - Igaz, hogy elpusztítottad a barlangjában? - A boszorkány nincs többé, de az egyik szolgája még szabadon garázdálkodik. A neve Szóé. Veszélyes ember. -Szóé! Már hallottam ezt a nevet, Mintaka beszélt róla. Prédikátor, egy új istennı apostola. - Visszafelé betőzve a név Éosz. A boszorkány volt az istennıje. Az volt a célja, hogy elpusztít téged és a családodat, és megszerzi a boszorkánynak Egyiptom trónját. Nefer Széthi elborzadt. - Ez a Szóé meghallgatásra talált Mintakánál, az elsı feleségemnél, aki hisz benne. Megtérítette erre az új vallásra. - Miért nem léptél közbe?

Kedvében akartam járni Mintakának, aki szinte beleırült a gyermekeink miatti gyászba. Szóé vigaszt nyújtott neki, nem láttam benne semmi rosszat. Pedig sok rossz volt benne - mondta Taita. - Rossz neked és Egyiptomnak. Szóé még mindig szörnyő fenyegetést jelent. İ a boszorkány utolsó követıje, az utolsó maradványa jelenlétének e földön. A Nagy Hazugság része. Mit tegyek, Taita? Amint a Nílus újra áradni kezdett, Szóé eltőnt. Nem tudjuk, hová lett. Mindenekelıtt el kell fogni és elébed állítani. Mintaka királynıt annyira a befolyása alá vonta, hogy mindent elhisz neki. Kész lett volna téged is a kezére adni. Nem fogja elfogadni, hogy gonosz, hacsak nem magának Szóénak a szájából hallja a beismerı vallomást. Mit kívánsz tılem, Taita? - Vidd el Mintaka királynıt valahová. Szükséges, hogy szabadon mozoghassak Memnon palotájában. Vidd el Aszjútba, mutasson be áldozatot Hathor templomában. Mondd neki, hogy az istennı megjelent neked egy látomásban, és ezt parancsolta mindkettıtöknek, drága gyermekeitek, Khaba herceg és a kishúga, Unas kedvéért, kik most az alvilágban vannak. - Az igazat megvallva, magam is szükségét éreztem a Hathornak ajánlott áldozatnak. Elutazunk a királynı591 vel a királyi bárkán öt nap múlva, újhold éjszakáján. Kívánsz még valamit? - Meren úrra van szükségem, és száz harcosra a legjobbak közül. Merennél legyen ott a sólyom pecséted, ami korlátlan hatalommal ruházza fel. - Mindezt megkapod. Amint a királyi pár beszállt a bárkába és elhajózott, Meren és Taita a testırök kíséretében átkelt a Níluson a nyugati partra. Fellovagoltak a dombra Mintaka hajlékába, a Memnon-palotába, és a hajnallal együtt érkeztek. A háztartást meglepetésként érte jövetelük. A háznagy, az ırökkel a háta mögött, sikertelenül próbálta megakadályozni belépésüket. A

palotaırök elpuhultak a bıséges táplálkozástól meg a kényelmes élettıl, és ijedten pislogtak a száz kemény harcos láttán. Meren felmutatta a sólyom pecsétet. - Nefer Széthi fáraó parancsát hajtjuk végre. Álljatok félre és engedjetek be! - A sólyom pecsét van nála. - A háznagy megadta magát és palotaırség parancsnokához fordult. - Vidd vissza az embereidet a szállásukra és tartsd ıket ott, amíg nem üzenek. Meren és Taita bevonult a palota oszlopcsarnokába, szöges szandáljuk kopogott a márványpadlón. Taita már nem burkolózott a rejtızködés fátylába. Kroko-dilbır mellvértet viselt és hozzáillı sisakot, a leeresztett rostély elfedte arcát. Roppant félelmetes benyomást keltett, a személyzet és Mintaka szolgálólányai szétfutottak elıtte. - Hol kezdjük a kutatást, Mágus? - kérdezte Meren. - Mit gondolsz, itt bujkál még a gazember? - Szóé itt van. Nagyon biztos vagy benne. Eosz tisztátalan bőze ül a levegıben - mondta neki Taita. Meren hangosan szimatolt. 592 - Nem érzek semmit. - Tíz ember maradjon velünk, a többiek álljanak el minden ajtót és kaput. Szóé képes megyáltoztatni testi alakját, ezért senki nem távozhat a palotából, se férfi, se nı, se állat. - Meren továbbította parancsait és az emberek elmasíroztak az ırhelyükre. Taita céltudatosan szelte át a hatalmas, fényőzıén berendezett termeket. Meren és a különítmény szorosan a nyomában, kivont karddal követte. Taita idınként megállt, és szimatolni látszott, mint a préda nyomát követı vadászkutya. Végül a királynı belsı kertjébe jutottak, magas homokkıfalakkal övezett tágas udvarra, mely fölött felhıtlenül kéklett az ég. Virágzó fák szegélyezték az ösvényeket, középen egy szökıkút, körülötte selyempárnákkal teleszórt márványpadok. Lantok és egyéb hangszerek hevertek ott, ahol Mintaka szolgálólányai hagyták a katonák közeledtére, és a fiatal nık illatszere a narancsvirágok illatával elvegyülve még ott lengett a levegıben. Az udvar túlsó végén egy kis szılılugas volt. Taita tétovázás nélkül, gyors és biztos léptekkel ment oda. A közepén magas rózsaszín márványtalapzaton ugyanabból az anyagból faragott szobor állt. Valaki

napliliomokat helyezett a lábához, émelyítı illatot árasztottak. Eltompította az érzékeket, mint valami erıs kábítószer. -A boszorkány virágai - suttogta Taita. - Tisztán emlékszem erre a szagra. - Aztán szemügyre vette a szobrot. Életnagyságú fátylas nıalak volt, feje búbjától a bokájáig beburkolták palástja redıi. A kecses lábakat a szegély alatt oly hőséggel faragták ki, hogy meleg húsból valónak látszottak, nem élettelen hideg kınek. - A boszorkány lába - mondta Taita. - Ez az a szentély, ahol Mintaka királynı hozzá fohászkodik. - Taita orrában a gonosz szaga most áthatóbb volt, mint a napliliomok nehéz illata. - Meren úr, utasítsd az embereidet, hogy döntsék le ezt a szobrot. Még a rettenthetetlen Merent is félelemmel töltötte el a boszorkánynak a szentélyt átható hátborzongató hatása, fojtott hangon adta ki a parancsot. 593 A katonák hüvelybe dugták a kardjukat és vállukkal feszültek a szobornak. Erıs, izmos férfiak voltak, de a szobor ellenállt az erıfeszítéseiknek. - Tashkalon! - kiáltotta Tárta, ismét Éosz saját hatalmi szavát fordítva ellene. A szobor megmozdult, márvány csikordult márványon, mint egy elveszett lélek sírása. Megijesztette a katonákat, akik rémülten ugrottak hátra. - Ascartow! - mutatott Taita a kardjával Éosz figurájára, ami kezdett lassan elıredılni. Silondela! - kiáltotta, mire a szobor a kıpadlóra zuhant és darabokra tört, csak az apró lábak maradtak épek. Taita odalépett és mindegyiket megérintette a kardja hegyével. Lassan megrepedeztek és egy halom rózsaszín porrá omlottak össze. A napliliom-csokrok az alapzaton elhervadtak, feketék és szárazak lettek. Taita lassan körbejárta az alapzatot. Néhány lépésenként megveregette a márványt. A hang szilárd volt és tömör, míg a hátsó falhoz nem ért. Itt a márvány tompa, kongó hangot adott. Taita hátralépett és tanulmányozta. Aztán elırelépett és keze élét a jobb felsı sarokra helyezve, egyenletesen megnyomta. Belül egy emeltyő éles, csikorgó hangot adva elmozdult, és az egész lap félrecsúszott, mint egy csapóajtó. A beálló csendben mindannyian belebámultak a sötét, négyszögletes nyílásba, ami a talapzat hátuljában feltárult. Épp akkora volt, hogy egy ember beférjen rajta.

- Éosz hamis prófétájának búvóhelye - jelentette ki Taita. - Hozzatok fáklyákat az elıcsarnokból. - A katonák siettek engedelmeskedni. Mikor visszatértek, Taita fogott egy fáklyát, és a nyílásba tartotta. Fényénél egy kılépcsıt látott elveszni a sötétségben. Habozás nélkül lehajolva belépett a nyíláson és elindult rajta. Tizenhárom lépcsıfok volt és az alján alagútban folytatódott, ami elég széles és magas volt, hogy ne kelljen meggörnyednie. Az alját egyszerő homokkılapok fedték, és a falakat sem díszítették festmények vagy faragások. - Maradjatok szorosan mögöttem - mondta Taita Merennek, ahogy végiglépdelt az alagúton. A levegı áporodott volt és nehéz a nedves föld és régen eltemetett halott dolgok szagától. Taita kétszer ért elágazáshoz, és 594 mind a kétszer ösztönösen választott, nem állt meg gondolkodni. Végre pislákoló fényt pillantott meg maga elıtt. Eltökélten haladt tovább. Átment egy konyhán, ahol olajat, vizet és bort talárt nagy korsókban. Faládákban durrakenyeret, kosarakban pedig gyümölcsöt meg zöldséget látott. Füstölt sonkák lógtak a mennyezetbe vert kampókról. A helyiség közepén vékony füstcsík szállt fel csigavonalban a tőzhely parazsából és tőnt el a mennyezetbe vágott szellızınyíla-son. Az alacsony faasztalon félig elfogyasztott étel volt, egy kancsó meg egy kupa vörösbor. Egy kis olajlámpás vetett árnyékokat a sarkokba. Taita a szemben lévı falban nyíló ajtóhoz lépett. Benézett rajta egy cellába, amit egyetlen lámpás világított meg homályosan. Néhány ruhadarab, egy tunika, egy köpeny meg egy pár szandál volt hanyagul egy sarokba hajítva. Egy gyékényágy volt kiterítve középen, rajta sakálprémbıl készült takaró. Taita megfogta a takaró sarkát és lerántotta. Egy kisgyerek feküdt alatta, kétévesnél nem több, aranyos kisfiú, aki kíváncsi, nagy szemekkel bámult fel Taitára. Taita lenyúlt és kezét a gyerek kopasz fejére tette. Sistergı hang hallatszott, és égett hús éles bőze érzıdött. A kölyök felvisított és elgurult Taita keze alól. A feje búbjára nyers vörös bélyeg volt égetve, nem Taita kezének lenyomata, hanem Éosz macskamancsa. - Megsebezted a porontyot - mondta Meren, hangját meglágyította a sajnálkozás. - Ez nem gyerek - felelte Taita. - Ez a boszorkány utolsó gonosz ága, itt a szellemjele a fejbırébe sütve. - Lenyúlt, hogy ismét megérintse a teremtést, de az visított és összehúzta magát elıtte. A bokájánál fogya megragadta, felemelte fejjel lefelé, küszködött és vonaglott a mar kában. -

Vedd le az álcádat, Szóé. Úrnıdet, a boszorkányt elemésztették a föld alatti lángok. Már nem segít rajtad a hatalma. - A matracra dobta a gyereket, aki ott maradt pityeregve. Taita elhúzta fölötte a jobb kezét, és felfejtette Szóé álcáját. A gyerek lassan méretet és alakot változtatott, mígnem ott állt a boszorkány küldötte, Szóé, szeme lángolt, arcát eltorzította a rosszindulat és a győlölet. 595 - Most már felismered? - kérdezte Taita Merent. - Széth bőzös leheletére, ez Szóé, aki Demeterre uszította a varangyokat. Utoljára akkor láttam ezt az ördögfajzatot, mikor ellovagolt a hiéna, a kísérı szelleme hátán az éjszakába. Kötözzétek meg - parancsolta Taita. - Karnakba visszük, hogy a fáraó mondjon ítéletet fölötte. A királyi pár Karnakba való visszatérését követı reggelen Mintaka királynı a fáraó mellett ült a palota magánfogadótermében. A magas ablakokon beszőrıdı ragyogó napsütés nem hízelgett neki: nyúzottnak és kimerültnek látszott. Merennek úgy tőnt, mintha éveket öregedett volna a néhány nap alatt, mióta nem látta. A fáraó magasabb trónon ült, mint a felesége. Melle elıtt keresztben tartotta az arany ostort, az igazságszolgáltatás és a büntetés jelképét. Fején a két királyság magas vörös és fehér koronája ült. Egy-egy írnok ült a trón két oldalán, hogy feljegyezzék döntéseit. Nefer Széthi fáraó üdvözölte Merent. - Teljesítetted a feladatot, amivel megbíztalak, tábornok úr? - Igen, hatalmas fáraó. Az ellenségedet ırizetbe vettem. - Nem is vártam kevesebbet tıled. Mindazonáltal elégedett vagyok. Elébem hozhatod, hogy válaszoljon kérdéseimre. Meren háromszor a padlóhoz verte lándzsája végét, és máris szandálos lábak zaja hallatszott, amint tízfıs ırség sorolt be a szobába. Mintaka királynı fénytelen szemmel nézte ıket, amíg középen a foglyot fel nem ismerte. Szóé mezítláb volt és fehér vászon ágyékkötıjétıl eltekintve meztelen. Nehéz bronzbéklyók voltak a csuklójára és bokájára verve. Arca elgyötört volt, de állat dacosan felszegte. Mintakának elakadt a lélegzete, felugrott és rémült döbbenettel meredt rá. - Fáraó, ez az ember nagy és hatalmas

próféta, a névtelen istennı szolgálója. Nem ellenség! Nem bánhatunk így vele. 596 A fáraó lassan feléje fordította a fejét és rászegezte tekintetét. - Ha nem az ellenségem, miért kívántad elrejteni elılem? - kérdezte. Mintaka habozott és kezével eltakarta száját. A trónjára hanyatlott, hamuszürke arccal, sebzett szemekkel. A fáraó visszafordult Szóéhoz. - Mondd a neved! -parancsolta a fogolynak. Szóé dühösen meredt rá. - Nem ismerek el más hatalmat a névtelen istennıén kívül - jelentette ki. - Akirıl beszélsz, többé már nem névtelen. Éosz volt a neve, és soha nem volt istennı. - Vigyázz! - kiáltotta Szóé. - Istenkáromlást követsz el. Az istennı haragja gyors és biztos. A fáraó ügyet sem vetett a kitörésre. - Összesküvést szıttél ezzel a varázslónıvel, hogy elrekesszétek Nílus Anyánkat? - Csak az istennınek válaszolok - vicsorgott Szóé. - Használtál ezzel a varázslónıvel egyetértésben természetfeletti erıket, hogy csapásokkal sújtsd a mi Egyiptomunkat? Az volt a célod, hogy ledönts a trónról? Te nem vágj igaz király! - kiabálta Szóé. - Bitorló vagy és hitszegı! Eosz a földnek és minden népének uralkodója! Te sújtottál le gyermekeimre, a királyi vérbıl való hercegre és hercegnıre? Nem voltak királyi vérbıl! - jelentette ki Szóé. - Közönséges emberek voltak. Egyedül az istennı vére királyi. - Arra használtad gonosz befolyásodat, hogy letérítsd királynımet a becsület ösvényérıl? Rávetted, hogy segítsen neked a trónomra emelni a varázslónıt? - Nem a te trónod. Éosz jogos trónja. - Megígérted a királynımnek, hogy visszahozod gyermekeinket az életbe? - kérdezte a fáraó, hangja hideg és metszı volt, akár egy kard pengéje. A sír soha nem adja vissza gyümölcseit - felelte Szóé. Tehát hazudtál. Tízezer hazugságot mondtál! Hazudtál, gyilkoltál, és zendülést szítottál mindenütt a birodalmamban. 597

- Éosz szolgálatában a hazugság szépség, a gyilkolás nemes cselekedet. Nem szítottam zendülést, az igazságot terjesztettem. - Szóé, saját szádból hangzik el az elmarasztaló ítélet. Nem árthatsz nekem. Engem megyéd az istennım. Éosz elpusztult. Az istennıd nincs többé - mondta a fáraó komor ünnepélyességgel. Mintakához fordult. - Királynım, eleget hallottál? Mintaka hangtalanul zokogott, képtelen volt megszólalni, de bólintott, aztán szégyenkezve eltakarta arcát. Végül a fáraó egyenesen a két alakra nézett, kik csendben álltak a terem hátsó falánál. Taita sisakrostélya le volt eresztve, Fenna arcát fátyol takarta, csak a zöld szempár látszott. -Mondd, hogyan pusztult el Éosz - parancsolta a fáraó. - Felség, tőz emésztette el. - Akkor illı, hogy teremtménye osztozzon sorsában. Könyörületes halál, könnyebb, mint amit megérdemel, könnyebb halál, mint amit az ártatlanoknak osztogatott. A fáraó elgondolkodva bólintott, aztán visszafordult Mintakához. Szándékomban áll lehetıséget adni neked, hogy megyáltsd magad a szememben és Egyiptom isteneinek szemében. Mintaka a lábai elé vetette magát. - Nem tudtam, mit teszek. Azt ígérte, hogy a Nílus újra áradni fog és a gyermekeink visszatérnek hozzánk, csak annyit kell tenned, hogy elismered az istennıt. Hittem neki. - Ezt megértem. - A fáraó felemelte Mintakát. - Azt a vezeklést rovom rád, hogy a te királyi kezed tartsa a fáklyát, mely meggyújtja a máglyát, ami Szóé és a varázslónı utolsó nyomát is kitörli a birodalmamból. Mintaka megingott, és az arcára kiült a végsı kétségbeesés, aztán erıt vett magán. - A fáraó hőséges felesége és alattvalója vagyok, kötelességem engedelmeskedni parancsának. Meggyújtom a tüzet Szóé alatt, kiben egykor hittem. - Meren úr, vidd ezt a nyomorult teremtést az udvarra, ahol már várja a máglya. Mintaka királynı veled tart. 598 A kíséret elvezette Szóét, le a márványlépcsıkön és ki az udvarra. Meren követte ıket Mintakával, aki erısen a karjára támaszkodott. - Állj mellém, Mágus - utasította a fáraó Taitát. - Légy tanúja ellenségünk végzetének. - Kiléptek együtt az udvarra nézı erkélyre.

Alattuk az udvar közepén szálfákból és száraz papiruszkötegekbıl magas máglyát raktak, és alaposan átitatták lámpaolajjal. Falétra vezetett fel a vesztıhelyre a tetején. Két markos hóhér várakozott a tövében. Átvették Szóét az ıröktıl, és felvonszolták a máglyára, alig állt a lábán. A cölöphöz kötözték, aztán otthagyták és lejöttek a létrán. Meren a kapu mellett égı parázstartóhoz lépett. Egy kátrányos fáklyát a lángokba tartott, Mintakához vitte és a kezébe adta, aztán egyedül hagyta a máglya tövében. Mintaka felnézett az erkélyen álló fáraóra. Arckifejezése szánalomra méltó volt. A fáraó bólintott. Mintaka egy pillanatig még habozott, aztán az égı fáklyát az olajjal átitatott papiruszra dobta. Hátratántorodott, mikor egy tőzcsóva csapott fel a máglya oldalán. A láng és a fekete füst a palota tetejénél magasabbra szökött. A tőz ölelésében Szóé a felhıtlen égre kiáltott: - Hallj engem, Éosz, egyetlen igaz istennı! Hőséges szolgád szólít. Emelj ki a tőzbıl. Mutasd meg erıdet és szent hatalmadat ennek a jelentéktelen fáraónak és az egész világnak! - Aztán a hangja beleveszett a tőz ropogásába. Elırehanyatlott a kötelékeiben, ahogy a füst és a hıség beburkolta, és a lobogó lángok eltakarták. Egy pillanatra szétváltak, hogy megmutassák megfeketült és kicsavarodott, már nem is emberi alakját, ahogy ott lógott a cölöpön. Aztán a máglya összeomlott, és ıt végleg elemésztette a tőz. Meren behúzta Mintakát a lépcsıház biztonságába, aztán felkísérte a királyi fogadóterembe. Méltóságától és szépségétıl megfosztott, törékeny öregasszony lett belıle. A fáraóhoz ment, és letérdelt elıtte. - Uram és férjem, a bocsánatodat kérem - suttogta. - Ostoba asz-szony voltam, és nincs mentség arra, amit tettem. - Megbocsátok - mondta Nefer Széthi, aztán úgy tőnt, tanácstalan, most mit tegyen. Már-már felemelte, 599 de aztán hátralépett. Tudta, hogy ily leereszkedés nem méltó egy isteni fáraóhoz, és segítséget kérve Taitára nézett. Taita megérintette Fenna karját, aki bólintott és felemelte fátylát, feltárva arányló szépségét, aztán átment a termen, és Mintaka fölé hajolt. - Jer, királynım - mondta és megfogta karját. A királynı felnézett rá. - Ki vagy te? - hebegte. - Valaki, aki szeret - felelte Fenna és felemelte. Mintaka a zöld szemekbe bámult, és váratlanul elsírta magát. - Érzem, hogy az éveidet meghaladóan bölcs és jó vagy - mondta, és Fennához simult, aki magához ölelte, és kivezette a terembıl.

- Ki az a fiatal nı? - kérdezte Nefer Széthi Taitát. - Nem bírok tovább várni. Áruld el nyomban, Mágus. Ez királyi parancsom. - Felség, ı a nagyanyád, Lostris királynı reinkarnációja - felelte Taita. A nı, kit egykor szerettem, és most újra szeretek. Meren új birtoka harminc mérföld hosszan nyúlt el a Nílus partján. A közepén királyi palota és Hórusznak, a sólyomistennek emelt pompás templom emelkedett. Mindkét épület a királyi adomány részét képezte. Háromszáz bérlı mővelte a folyóból öntözött termékeny földeket. Termésük egy ötödével adóztak új földesuruknak, Meren Cambyses tábornok úrnak. A palotában és a birtok magán részében háromszáz rabszolga dolgozott, a fáraó háborúiban ejtett foglyok. Meren a birtokot Karim Ek-Hórusznak, Hórusz Szılıskertjének nevezte el. Tavasszal, mikor a földeken hullámzott a dús vetés, a fáraó egész udvarával lejött Kar-nakból a folyón, hogy részt vegyen Meren menyegzıjén. Meren és Sidudu a folyóparton jöttek össze, Meren hadseregtábornoki díszben, strucctollakkal a sisakján, a Vitézség és a Dicsıség aranyláncaival a meztelen mellkasán; Sidudu jázminvirágokkal a hajában, ruhája fehér selyemfelhı a messzi Kínából. Eltörték a Nílus vizét tartalmazó korsót és megcsókolták egymást, miközben mindenki ujjongott és az istenek áldását kérte. Tíz nap és éjszaka tartott az ünnepség. Meren borral akarta megtölteni a palota szökıkútjait, de Sidudu attól a pillanattól fogya, hogy a felesége lett, megtiltotta az ily szertelen pazarlást. Merent meglepte, milyen gyorsan átvette az irányítást a háztartása fölött, de Taita megyigasz-talta: - A lehetı legjobb feleséged lesz. Takarékossága ennek ékes bizonysága. Egy pazarló asszony skorpió a férje ágyában. Nefer Széthi minden nap hosszú órákat töltött Taita és Meren társaságában, sóváran hallgatva a Hold Hegyei közt tett utazásuk történetét. Mikor részletesen elmesélték, megparancsolta, hogy mondják el újra. Sidudu, Fenna és Mintaka velük üldögéltek. Fenna hatására a királynı megváltozott, levetkızte bánata és bőntudata terhét, újra derős boldogságtól sugárzott. Mindenki számára világos volt, hogy teljesen visszakerült a férje kegyeibe. A történet egy részét lenyőgözınek találták, különösen Nefer Széthi. Újra és újra visszatért rá. - Mesélj nekem újra a Forrásról - kérte Taitát. -

Egyetlen részletet se hagyj ki. Ott kezdd, hogyan keltél át a törött kıhídon az égı lávató fölött. Mikor Taita a mese végére ért, még mindig nem volt elégedett. - írd le a Kékség ízét, milyen volt, mikor beszívtad a szádba. Miért nem fulladtál meg tıle, mint a víztıl, mikor belelélegzed a tüdıdbe? Hideg volt vagy meleg? Mennyi idı múlva vetted észre a Forrás csodás hatását? Azt mondod, hogy a láva égette sebek a lábadon azonnal begyógyultak, és az erı visszatért a tagjaidba. Tényleg így volt? Most, hogy a Forrás elpusztult a vulkánkitörésben, az égı láva oltotta ki? Micsoda szörnyő veszteség volna! Örökre elérhetetlenné vált számunkra? -A Forrás örök, mint az éltetı erı, amit megtestesít. Amíg élet van a földön, a Forrás is létezik - felelte Taita. - Bölcsek és tudósok örök idık óta álmodoznak errıl a varázslatos Forrásról, és minden ısöm ezt kereste. Örök élet és örök ifjúság, micsoda páratlan kincsek! - A fáraó szemében szinte vallásos. révület ragyogott. 601 Váratlanul felkiáltott: - Találd meg nekem, Taita! Nem parancsolom, könyörögye kérem. Már csak húsz-harminc évem maradt a nekem rendelt idıbıl. Menj, Taita, és találd meg újra a Forrást. Taitának nem kellett Fennára néznie, hangja tisztán csengett a fejében: - Drága Taitám, könyörgésemet a királyodéhoz adom. Vigyél magaddal. Járjuk be a földet, míg meg nem találjuk a Forrás rejtekhelyét. Hadd fürödjek meg a Kékségben, hogy melletted állhassak örök szerelemben az örökkévalóságig. - Fáraó - nézett Taita a sóvár szemekbe, - engedelmeskedem a parancsodnak. - Ha sikert aratsz, jutalmad határtalan lesz, elhalmozlak a világ minden kincsével és megbecsülésével. Elég nekem, amim most van. Bírom a királyom és az asszonyom szeretetét. Enyém a világ minden bölcsessége és az ifjúság. Amit teszek, a kettıtök iránti szeretetbıl teszem. 1 aita Szélfüstöt ülte meg, Fenna Forgószél hátán lovagolt. Egy-egy alaposan megrakott málháslovat vezettek. Beduin öltözékben voltak, íjjal és karddal felszerelve. Meren és Sidudu elkísérte ıket a Karim Ek-Hórusz birtok fölött emelkedı keleti dombok tetejéig. Itt elváltak. Sidudu és Fenna könnyes búcsút vettek, míg Meren megölelte Taitát és megcsókolta arcát.

- Szegény Mágus! Mi lesz veled, ha nem vagyok ott, hogy gondodat viseljem? - A hangja érdes volt a megindultságtól. - Meglátod, egy nap se telik bele, és máris valami csinos kis bajban leszel. - Fennához fordult. Vigyázz rá, és egy nap hozd vissza nekünk. Taita és Fenna lóra szállt és lenyargalt a domboldalon. Taita félúton megállt és visszanézett a két apró alakra a gerincen. Meren és Sidudu még egyszer utoljára búcsút intettek, aztán megfordították a lovak fejét és eltőntek a látóhatár mögött. — Hová megyünk? - kérdezte Fenna. 602 - Elıször átkelünk egy tengeren, aztán végtelen síkságokon, majd egy magas hegyláncon. - És aztán merre? - Sőrő dzsungelba, Saraswati, a bölcsesség és újjászületés istennıjének templomába. - Ott mit találunk? - Egy bölcs asszonyt, aki majd megnyitja a belsı szemedet, hogy segíts nekem megtalálni a szent Forráshoz vezetı utat. Mennyi ideig fog tartani az utunk? - Utazásunk végtelen lesz, együtt leszünk mindörökké. Fenna boldogan nevetett. - Akkor induljunk nyomban, uram. Megsarkantyúzták a lovakat, és elvágtattak az ismeretlenbe egymás oldalán. 603

Wilbur Smith megjelent könyvei The Courtneys When the Lion Feeds AMIKOR AZ OROSZLÁN ZABÁL The Sound of Thunder MENNYDÖRGÉS A Sparrow Falls A BOSSZÚ Birds of Prey RAGADOZÓ MADARAK Monsoon MONSZUN Blu horizont KÉK HORIZONT The Courtneys of Africa The Burning Shore A LÁNGOLÓ PART Power of the Sword A KARD HATALMA Rage HARAG A Time to Die MOST KELL MEGHALNOD Golden Fox ARANY RÓKA The Triumph of the Sun A NAP DIADALA The Ballantyne Novels A Falcon Flies A SÓLYOM RÖPTE Men of Men IGAZI FÉRFI The Angels Weep AZ ANGYALOK ZOKOGNAK The Leopard Hunts in Darkness LEOPARD VADÁSZIK* Egyéb kötetek The Dark of the Sun ELSÖTÉTÜLT NAP Shout at the Devil KIÁLTS RÁ AZ ÖRDÖGRE Gold Mine ARANYBÁNYA The Diamond Hunters GYÉMÁNTVADÁSZOK The Sunbird A NAPMADÁR Eagle in the Sky ÉGI SAS The Eye of the Tiger A TIGRIS SZEME Cry Wolf JÖN A FARKAS Hungry as the Sea ÉHES AKÁR A TENGER Wild Justice VAD IGAZSÁG Elephant Song ELEFÁNTSIRATÓ River God A FOLYÓ ISTENE The Seventh Scroll A HETEDIK TEKERCS Warlock A MÁGUS

SÖTÉTBEN

The Quest A KÜLDETÉS

Wilbur Smithrıl és a könyveirıl tájékozódhat az interneten: www.wilbursmith.hu ISBN 978 963 912451 6 Kiadja: Delej Kft. Felelıs kiadó: Delej Kft. ügyvezetı igazgatója Szerkesztı: Muzamel Judit Mőszaki vezetı: Tóth Ibolya Nyomda: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelıs vezetı: Berki István vezérigazgató Megjelent: 35,34 (A/5) ív terjedelemben