Wilbur Smith 03 - A bosszú.rtf

Wilbur Smith

A BOSSZÚ

Courtney-sorozat 03

Egzotikus országban, a titokzatosságával ma is bizsergető kíváncsiságot ébresztő DélAfrikában játszódik Wilbur Smith izgalmas regénye. A történet hátteréül az I. világháború emberpróbáló élménye, a belső politikai küzdelmek, a lázas tempóban meginduló gazdasági fejlődés és a lélegzetállítóan szép, ám létében egyre veszélyeztetettebb őserdő szolgál. A fiatal Mark Anders saját sorsán tapasztalja meg a világ farkastörvények uralta embertelenségét. Mély belső lelkiereje révén, azonban az életét fenyegető veszélyben sem szűnik meg hinni az igaz emberi érzések erejében és a természettel harmóniában élés eszményében. Belső parancs által rárótt feladat, hogy megbosszúlja nagyapja halálát, és hogy megőrizze a civilizáció pusztulásától az őserdő gazdag élővilágát, a mitikus Chaka király egykori vadászterületét.

Danielle-nek

A francia csatatér felett régen behegedt sebhelyek lilás árnyalataiban játszó felhők görögtek méltóságteljes lassúsággal a német vonalak felé. Sean Courtney dandártábornok már negyedik telét töltötte Franciaországban, és most a marhapásztor és a farmer szemével majdnem olyan biztonsággal jósolta meg az időjárást, mint szülőhazájában odalent, Dél-Afrikában. – Havazni fog – dörmögte. Nick van der Heever hadnagy, a segédtisztje hátrapillantott válla fölött. – Nem lepne meg, uram. Van der Heever alaposan megpakolta magát: puskája és kenyérzsákja mellett még egy vászonzsákot is cipelt a vállán, mert Courtney tábornok éppen vacsoravendég minőségben igyekezett a második zászlóalj felé. A második zászlóalj parancsnokának és tisztikarának e pillanatban még sejtelme sem volt az őket fenyegető megtiszteltetésről, és Sean gonoszkás várakozással előre élvezte, micsoda pánikot kelt majd váratlan érkezésével. A hadnagy nyakában lógó vászonzsák tartalma, a fél tucat Haig whiskysüveg és a kövér liba kevéssé csökkenti majd megrázkódtatásukat. Sean mindenesetre tisztában volt vele, hogy a tisztjei módfelett bosszantónak tartják – amúgy is rendhagyó egyénisége mellett – azt a szokását, hogy időnként váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül megjelenik a frontvonalban. Csak egy hete hallotta egy áthallás révén a telefonban, amint az egyik őrnagy egy századosnak azt mondja: – Az a vén kurafi azt hiszi, most is a búr háborúban harcol. Nem tudnátok ketrecbe zárni ott hátul, a főhadiszálláson? – Hogyan akarsz te ketrecbe zárni egy elefántbikát? – Na jó, de legalább szóljatok ide, ha elindul… Sean kuncogva törtetett segédtisztje után. Nagykabátja szárnya szélesen lebegve csapkodta lábszárvédőbe tekert lábát, és fejére a levesestálforma sisak alá melegítésnek egy selyemsálat tekert. A palló a ragacsos sárban szörcsögve, tocsogva billegett a lábuk alatt, ahogy az árokban haladtak. Sean a vonalnak ezt a részét nem ismerte. A zászlóalj nem egészen egy hete vonult csak be ide, de a szagok ismerősek voltak: penészes föld- és sárszag, súlyosbítva rothadó hús és szennyvíz bűzével, keveredve az égett puskapor szagával. A tábornok belélegezte ezeket a szagokat, aztán undorral köpött egyet. Tudta, egy óra se kell hozzá és annyira megszokja, hogy észre sem veszi, de most az volt az érzése, mintha hideg gépzsírral kenegetnék a gégéjét. Megint felnézett az égre, összevonta a szemöldökét. Vagy a szél fordult egy-két ponttal keletnek, gondolta, vagy rossz útra tértek a lövészárkok útvesztőjében, mert az alacsonyan úszó felhők most nem abba az irányba vonultak, ahogy a Sean fejében rögződött térkép szerint vonulniuk kellett volna. – Nick! – Parancsoljon, uram! – Jó irányba megyünk? Ahogy fiatal segédtisztje visszanézett rá, Sean nyomban látta, hogy az arca elbizonytalanodott. – Hát, uram… Az utolsó negyed mérföldön a magas földfalak labirintusában csupa elhagyott fedezék mellett mentek el, és sehol egy lélekkel sem találkoztak. – Jó lenne körülnéznünk, Nick!

– Máris, uram! Van der Heever végignézett az árkon, aztán meglátta, amit keresett. A következő kereszteződésnél valaki egy létrát erősített a falba. A létra felnyúlt a homokzsák mellvéd tetejéig. A tiszt elindult a létra felé. – Vigyázzon, Nick! – kiáltott utána Sean. – Igenis, uram! – a fiatalember, mielőtt mászni kezdett, a földfalnak támasztotta puskáját. Sean számítása szerint három-négyszáz méternyire lehettek a frontvonaltól, és gyorsan sötétedett. A felhők alatt a levegő bíbor-bársony színben játszott. Ebben a megvilágításban nem lehet tisztességesen célozni, és Sean tudta, hogy Van der Heever fiatal kora ellenére tapasztalt katona. Olyan villámgyors mozdulattal nézett körül a mellvéd fölött, mint a rókamanguszta, mikor kiles az odújából. Sean figyelte, hogyan kuporog a létra tetején, emeli fel gyors mozdulattal a fejét, aztán megint lebukik. – A domb sokkal messzebb van tőlünk, balra – szólt le. A kérdéses domb alacsony, kerek földhányás volt, legfeljebb ötven méternyire emelkedett a majdnem sík terepből. Ezt a vidéket valaha sűrű erdő borította, de most csupán szétroncsolt fatörzsek álltak ki derékmagasságban a földből, és az emelkedőket végig bombatölcsérek szántották fel. – Mennyire van ide a tanya? – kérdezte Sean, és változatlanul felfelé bámult. A tanya egy négyszögletes, omladozó fallal körülvett, tető nélküli épületféle volt, szemben a zászlóaljtörzzsel. A tüzérség, a gyalogság és a légierők számára egyaránt viszonyítási pontnak számított. – Még egyszer megnézem – szólt oda a létráról Van der Heever, és ismét kidugta a fejét. A Mausernak jellegzetes, reccsenő hangja van, éles, gonosz csattanás, Sean annyiszor hallotta már, hogy pontosan meg tudta becsülni a lövés távolságát is, az irányát is. Egyetlen lövés, talán ötszáz méter távolságból, pontosan szemből velük. Van der Heever feje úgy vágódott fel, mintha valaki keményen állon ütötte volna, és sisakja acélja megcsendült, mint egy gong. Az állszíja elszakadt, a kerek sisak magasan felpördült a levegőbe, aztán lezuhant az árok aljára, a pallóra és a peremén görögve egy szürke, sáros pocsolyába kötött ki. Van der Heever keze egy pillanatig még tovább markolta a létra felső fokát, aztán az ujjai erőtlenül szétnyíltak, ő hátrabukott és súlyos zuhanással esett le az árok fenekére. Nagykabátja szárnyai szétterültek estében. Sean dermedten, hitetlenkedve állt. A tudatába nem hatolt le, hogy Nicket találat érte, de ugyanakkor, mint katona és vadász, ösztönösen és elképedten kénytelen volt elismerni, hogy tökéletes lövés volt. De micsoda lövés! Ötszáz méterről, ebben a világításban: futó pillantás egy sisakos fejre a mellvéd fölött, három másodperc, beállítani a távolságot, aztán még egy pillanat, célozni, és abban a pillanatban, ahogy a fej ismét felbukkan, tüzelni. Az a barbár, aki ezt a lövést leadta, vagy csodálatos mesterlövész, egy leopárd reflexeivel, vagy a legmázlisabb orvlövész az egész nyugati fronton. Mindez egy pillanat alatt száguldott át Sean fején, aztán előrelépett, nehézkes léptekkel odament segédtisztje mellé, és letérdelt. Vállánál fogva hanyatt fektette a fiút, és mellében, a szíve táján valami hideg markolást érzett. Rosszullét környékezte.

A golyó a fiatal tiszt homlokán hatolt be és a fülénél távozott fejéből. Sean ölébe emelte a roncsolt fejet, levette sisakját, letekerte fejéről a selyemsálat. Valami elveszett az életéből, és ez a tudat mélységesen elszomorította. Aztán lassan a fiú fejére tekerte a selyemsálat. A vér nyomban átszivárgott a vékony anyagon. Értelmetlen gesztus volt ez tőle, de lefoglalta vele a kezét, valahogy csökkentette tehetetlenségérzetét. Leült a sáros pallóra, fogta a fiú holttestét, izmos vállaival föléje hajolt. Sisak nélkül látszott, hogy sötét, erős hajzatát végig szürkés csíkok, fehéres fürtök tarkítják, fehérségük mint a dér csillant meg a fogyó esti fényben. Kurta, sűrű szakállában felfehérlett néhány ősz szál. Nagy karvalyorra ferde volt, viharvert. Csak ívelt, fekete szemöldöke és tiszta sötét-kobaltkék szeme árulkodott egy valójában sokkal fiatalabb, magabiztos, csupa élet férfiról. Sokáig ült ott, fogta a fiút, aztán nagyot, mélyet sóhajtott, félretolta a holttestet, felállt, vállára lódította a vászonzsákot, és továbbindult az összekötő árokban. Az ezredes, a Második Zászlóalj parancsnoka öt perccel éjfél előtt bújt be görnyedve a kantin ajtaját elfedő függöny nyílásán. Odabent felegyenesedett, és kesztyűs kezével leverte válláról a havat. Hat hónappal ezelőtt a kantin még német fedezék volt, most viszont az egész zászlóalj irigysége tárgya: harminclábnyira a föld alatt, tökéletesen bombabiztos, védve a legsúlyosabb tüzérségi tűz ellen is. A padló keményfa, és még a falakat is lambéria fedi, védelmül a nedvesség és a hideg ellen. Az egyik fal mellett nagy hasú kandalló áll, és árasztja vidáman melegét. A tisztek, akik éppen nem voltak szolgálatban, félkörben ültek a tűz előtt zsákmányolt karosszékeikben. Az ezredes azonban, ahogy belépett, nem látott mást, csak azt a zömök alakot, a tábornokát, aki a legnagyobb és legkényelmesebb karosszékben, a tűzhöz legközelebb terpeszkedett. Sietve végigment a helyiségen, és közben sietve dobta le magáról a nagykabátját. – Tábornok úr, elnézését kérem. Ha tudtam volna, hogy jön… Éppen ellenőrző körúton voltam. Sean Courtney felnevetett, nehézkesen felemelkedett a karosszékből, és kezet fogott az ezredessel. – Pontosan ezt vártam el öntől, Charles. A tisztjei mindenesetre igen kellemes fogadtatásban részesítettek… és hagytunk magának egy keveset a libából is… Az ezredes lopva körülnézett, és homlokát ráncolva állapította meg, hogy egyik-másik fiatalabb beosztottjának túlzottan kipirult az arca és feltűnően csillog a szeme. Legközelebb figyelmeztetnie kell ezeket a gyerekeket, gondolta, hogy ne legyenek olyan ostobák, és ne akarjanak együtt inni a tábornokukkal. Az öreg olyan rendíthetetlenül áll a lábán, mint a szikla, ez egyértelmű, fekete szemöldöke alatt a szeme szúrós, mint a tőr hegye, de ő, az ezredes eléggé ismerte már tábornokát és tudta, az öreg egy jó liter Haig whiskyt benyakalt már. Ugyanakkor most azt is látta, hogy valami nagyon bántja az öreget. Aztán rájött: hát persze! – Igazán sajnáltam, mikor hallottam, mi történt a fiatal Van der Heeverrel, uram. A törzsőrmester jelentette, mi történt. Sean elutasító mozdulatot tett a kezével, de szeme körül az árnyék egy percre mintha

elsötétült volna. – Ha tudtam volna, tábornok úr, hogy ma este előrejön a vonalunkba, előre figyelmeztettem volna. Pokoli, mennyi bajt okoz nekünk ez a német mesterlövész, mióta itt berendezkedtünk, uram. Persze, mindig ugyanaz a fickó, és tökéletesen, halálosan biztos kezű. Életemben nem találkoztam még ilyennel. Borzasztó kellemetlen éppen most, amikor különben minden olyan csendes. Ezen a héten minden veszteségünket neki köszönhetjük. – És mit tettek az ügyben? – kérdezte ingerülten Sean. A tisztek figyelték, hogyan futja el a haragos pír az arcát. Az egyik tiszt sietve közbeszólt. – Megkerestem Caithness ezredest, a harmadik zászlóaljtól, és kötöttem vele egy üzletet. Hozzájárult, hogy átküldi hozzánk Anderst és MacDonaldot… – Sikerült megszerezned őket? – Az ezredes arca felragyogott. – Nahát, hallod, ez pompás! Nem hittem volna, hogy Caithness hajlandó lesz megválni ettől a két klasszistól. – Ma reggel jöttek át, és egész nap a terepet tanulmányozták, kettesben. Szabad kezet adtam nekik, és úgy tudom, holnapra tervezik, hogy megkezdik a vadászatot. Az első század parancsnoka, egy fiatal százados előhúzta óráját, és hosszasan tanulmányozta. – Az én szektoromból indulnak, uram – mondta aztán. – Ami azt illeti, szándékomban áll odamenni, és elbúcsúzni tőlük. Fél tizenkettőkor foglalják el az állásukat. Elnézést, uram… – Természetesen, menjen csak, Dicky. A nevemben is kívánjon nekik minden jót. A zászlóaljban mindenki hallott már Andersről és MacDonaldról. – Szívesen találkoznék azzal a két fiúval – szólalt meg váratlanul Sean Courtney, és az ezredes kötelességtudóan helyeselt. – Természetesen, uram. Én is elmegyek önökkel. – Nem, nem, Charles. Maga egész éjszaka kint volt a hidegben. Majd én elmegyek Dickyvel. A sötét éjfélben, a fekete éjszakában sűrű pelyhekben hullott a hó. Szigetelő palástjával letompította az éjszakai zajokat, fojtottan hangzott a Vickers-géppuskák szabályosan időközökben felhangzó ropogása is, amint a zászlóalj jobbszárnyáról a drótakadály egy nyílását lőtték. Mark Anders kölcsönkért pokrócokba burkolózva ült és mélyen rágörnyedt az ölében tartott, nyitott könyvre. Próbált szemével alkalmazkodni a gyertyacsonk reszkető sárga fényéhez. Az első hóeséssel járó enyhébb hőmérséklet és a fedezékbe behallatszó zajok változása felébresztette a mellette alvó férfit. Felköhögött, oldalt hengeredett, kissé széjjelhúzta a feje mellett a vászonfüggönyt. – Átok! – dörmögte, és megint felköhögött, az erős dohányosok reszelős, elkínzott köhögésével. – Ördög és pokol! Havazik. – Aztán a másik oldalára fordult. – Te még mindig olvasol? – kérdezte Markra nézve, mogorván. – Mindig azokat a könyveket bújod. Tönkreteszed vele a szemedet, nem fogsz tudni célozni. Mark fölemelte a fejét. – Már egy órája havazik. – Minek az a sok tanulás? – Fergus MacDonaldet ne lehetett könnyen eltéríteni a

témájától. – Semmi hasznod sem lesz belőle. – Nem szeretem, hogy havazik – szögezte le Mark. – A hóra nem számítottunk. A hó kétségtelenül bonyolította feladatukat. A terepet elborítja árulkodó, fehér takarójával: akárki mozdul ki a fedezék mögül a senki földjére, menthetetlenül hátrahagyja a hajnali fénynél vizsgálódó ellenséges őrszemek számára árulkodó nyomait. Gyufa fénye lobbant. Fergus két cigarettára gyújtott, egyiket odanyújtotta Marknak. Pokrócukba burkolózva, váll váll mellett feküdtek a földön. – Lemondhatod a lövészetet, Mark. Mondd meg nekik, halasszák el. Te végül is önkéntes vagy, gyerek… Egy teljes percen át némán cigarettáztak. – Az a sváb egy gazember – jegyezte meg aztán Mark. – Ha havazik, aligha bújik elő holnap. Őt is az ágyhoz köti majd a hó. Mark lassan ingatta a fejét. – Ha annyira jó, akkor előjön. – Hát igen – bólintott Fergus. – Az annyira jó. Az a lövése tegnap este: egész nap ott feküdt a hidegben, egy centiméterrel sem lehetett közelebb ötszáz méternél, és abban a világításban… – Fergus hirtelen elharapta a szót. Aztán sietve folytatta. – De te is jó vagy, kölyök. Te vagy a legjobb, fiú! Mark nem szólt semmit. Gondosan elnyomta cigarettája izzó parazsát. – Kimész? – kérdezte Fergus. – Megyek. – Akkor aludj még egyet, gyerek. Hosszú lesz ez a nap. Mark elfújta a gyertyát, hanyatt dőlt, és a fejére húzta a pokrócot. – Aludj jól – mondta Fergus. – Bőven időben felébresztelek! – És ellenállt az atyai impulzusnak, hogy megveregesse a pokróc alatt a fiú csontos, sovány vállát. A fiatal százados halkan odaszólt valamit az egyik őrnek a tüzelőpadkán, az suttogva válaszolt, és állával mutatott a sötét fedezékek felé. – Arrafelé, százados úr. A százados végigment a pallókon, ahogy köpenyébe burkolózott, olyan volt, mint egy mackó, és Sean, aki a nyomában járt, vállal magasodott ki mogulé. A következő forduló után az árok oldalába vájt alacsony benyílóból a hó puha függönyén át feltűnt egy tompán, vörösen izzó szénserpenyő fénye. Sötét alakok kuporogtak körülötte, mint boszorkányszombaton a vénasszonyok. – MacDonald őrmester? Egy alak egyenesedett fel a csoportból, és előrelépett. – Én vagyok az. – A hangja kihívó volt, öntudatos. – Anders itt van magával? – Itt van, pontosan ahogy mondja! – közölte MacDonald. A szénserpenyő körül kuporgók közül újabb alak emelkedett fel, és lépett előre. Magasabb volt a másiknál, ruganyos mozgású, mint egy atléta vagy egy balett-táncos. – Felkészültél, Anders? – kérdezte a kapitány, a lövészárkok szokott fojtott, suttogó hangján, de Anders helyett MacDonald válaszolt. – A gyerek bevetésre kész. – Egy birkózó edzőjének féltékeny, atyai hangján beszélt. Nyilván látszott, hogy tulajdonának tekinti a gyereket, és ez a tulajdoni viszony olyan rangot kölcsönöz számára, amit egyébként sose ért volna el.

Ebben a pillanatban egy világítórakéta fénye villant fel magasan fölöttük, szikrázóan fehéren robbant szét. Hangját letompította a hóesés. Sean pontosan olyan jól tudott felértékelni egy embert, mint egy lovat. Ki tudta emelni a sok közül a hitványakat meg a rátermetteket. A gyakorlat hozta magával ezt a képességet, meg még valami mélyebb, megmagyarázhatatlan érzék. Ahogy a fény felvillant, tekintete végigsiklott az idősebbik férfi arcán. MacDonald őrmester arca jellegzetes példánya volt a csontos, rosszul táplált, prolinegyed-lakó arcának, szemei túl közel álltak egymáshoz, ajka keskeny, a sarka kétoldalt lefelé görbül. Ebben az emberben Sean nem látott semmit, ami érdekelte volna, és inkább a másikat vette szemügyre. A fiú egymástól messze ülő szemei halvány aranyosbarnán csillogtak. Egy költő békés szemei, vagy olyan emberé, aki távolba nyúló, végtelen térségeken élte le az életét. Felhúzott szemhéja nem takarta el íriszét, szemgolyója tisztán, fehéren csillant meg a szaruhártya körül, s az írisz úgy úszott a fehérségben, mint a telihold. Sean ritkán találkozott ilyen szemekkel. A fiú nézése szinte hipnotikus hatással volt rá, sugárzó erejével, kutató nyíltságával mintha a szívét markolta volna meg. Az első benyomásokat újabbak követték. Mindenekelőtt az, hogy a fiú valószínűtlenül fiatal. Inkább tizenhét éves, mint húsz, gondolta, és nyomban azt is megállapította, mennyire túlhajszolt idegállapotban van. Arca, kiegyensúlyozott vonásai ellenére, merev, kemény, idegei pattanásig feszültek. Sean az elmúlt négy esztendő alatt gyakran találkozott efféle feszült arcokkal. Valaki felfedezte ezt a gyereket, rájött, hogy különleges adottságokkal rendelkezik, és most mindenki kíméletlenül kihasználja. Caithness a Harmadik Zászlóaljtól, a menyétképű MacDonald, Charles, Dicky és, mindent egybevetve, ő maga is. Kegyetlenül megdolgoztatják, gondolkodás nélkül, minden adandó alkalommal bevetik… A fiú kezében pléhpohárban gőzölgő kávét tartott. Az inge ujjából kinyúló csuklója mint egy csontváz keze, emellett tele haragosvörös csípésekkel. Nyaka a fejéhez képest túl hosszú és vékony, arca beesett, szemei mélyen ülők. – Ez Courtney tábornok – mondta a százados, és Sean a világítórakéta halványuló fényénél is látta, amint a gyerek szeme hirtelen felcsillan, és azt is hallotta, hogy a megilletődöttségtől egy pillanatra eláll a lélegzete. – Helló, Anders. Sokat hallottam rólad. – Én is önről, tábornok úr. – Hangjából áradt a rajongás, ami bosszantotta Seant. A fiú nyilván minden vele kapcsolatos legendát ismer. Az ezred büszke volt, amiért ő a parancsnokuk, és minden újoncnak végig kellett hallgatnia kalandjait. Képtelenség volt megakadályozni, hogy szerte meséljék őket. – Igazán megtisztelő számomra, hogy találkozhatom önnel, tábornok úr. – A gyerek hebegett ugyan egy kicsit, dadogott is, ami ugyancsak azt jelezte, micsoda feszültség alatt áll, de a hangja őszintén csengett. A legendás Sean Courtney, az az ember, aki ötmillió fontot keresett a witwatersrandi aranymezőkön, és egyetlen éjszaka az utolsó pennyig eljátszotta az egészet, az a Sean Courtney, aki Laroux-t, a búr generálist fél Dél-Afrikán keresztül kergette, s végül, kemény kézitusa után, sikerült elfognia. Az a katona, aki a dühöngő zulukat Bombatában a szakadéknál feltartóztatta, aztán odahajtotta őket az előre felsorakoztatott Maxim géppuskák elé, s aki egykori ellensége, Laroux segítségével kidolgozta és megszervezte az Uniós Okmányt, amely Dél-Afrika négy független államát egyetlen hatalmas egységbe

foglalta, aki újabb, hatalmas vagyont gyűjtött ingatlanokból, állattenyésztésből és fakitermelésből, aki föladta pozícióját Louis Botha kormányában, és a natali törvényhozó tanács élén elvitte a hadsereget Franciaországba… Természetes, hogy a gyerek szeme felcsillant, és a nyelve botladozott, de akárhogyan is, a dolog mindenképpen bosszantotta Seant. Ötvenkilenc éves koromban még nem vagyok olyan öreg, hogy megjátsszam a hőst, gondolta savanyú ábrázattal. Aztán a rakéta fénye végleg elenyészett, és ők visszahullottak a sötétségbe. – Ha van még egy bögrére való abból a kávéból… – mondta Sean. – Átkozottul hideg van ma éjszaka. Sean elvette a horpadt zománcos bögrét és lekuporodott a szénserpenyő közelében. A bögrét a tenyerében tartotta, ráfújt a gőzölgő italra és zajosan szürcsölt. Fél perc múlva, némi habozás után, a többiek is követték a példáját. Furcsa volt számukra úgy együtt guggolni egy tábornokkal, mintha régi bajtársuk lenne. Néma csendben itták a kávéjukat. – Te Zuluföldről való vagy? – tette fel váratlanul a kérdést Sean Marknak, miután érzékeny fülével kiérezte beszédjéből az akcentust, aztán válaszra se várva, zulu nyelven folytatta: – Velapi wena? Honnan való vagy? Mark ajkáról természetes folyékonysággal hangzott a zulu szó, bár már két esztendeje nem beszélte a nyelvet. – Eshowe-tól északra, az Umfolosi folyó mellől. – Igen, ismerem a vidéket. Vadásztam arra. – Sean ismét angolra fordította a szót. – Anders? Ismertem egy Anderst. Dealgoa-öbölből vezetett szállítmányokat még nyolcvankilencben. Igen, ez az. Az öreg Johnny Anders. Rokonod volt? Apád talán? – A nagyapám volt. Édesapám meghalt. Nagyapámnak földje volt az Umfolosi mellett. Én ott lakom. – A gyerek hangulata fölengedett. A szénserpenyő parazsa fényében Sean mintha úgy látta volna, hogy szája körül kivasalódnak a feszült vonások. – Nem gondoltam volna, uram, hogy az ön ismerősei között olyan szegény emberek is vannak, mint mi. – Fergus MacDonald némi éllel a hangjában közölte ezt, miközben a serpenyő fölé hajolt, arcát a tábornok felé fordítva, hogy Sean tisztán láthatta szája sarkában a keserű ráncokat. Sean lassan, megfontoltan bólintott. Igen, MacDonald jellegzetes alak. Az a fajta, akit az új rend meghódított, a szakszervezetek, Karl Marx, a bolsevikok, akik bombákat robbantanak, és elvtársnak szólítják egymást. Bár ennek semmi jelentősége sem volt, de most valahogy felfigyelt rá, hogy MacDonald haja gyömbérszínű, és a keze fején nagy, sárga szeplőfoltok vannak. Aztán megint Mark Andershez fordult. – A nagyapád tanított meg lőni? – Igen, uram. – A gyerek az emlékek hatására most mosolyodott el először. – Tőle kaptam az első puskámat, egy Martini Henryt, ami akkora füstöt eresztett, mint a bozóttűz, de ötszázötven méterről halálbiztosan talált vele az ember. – Én elefántra is vadásztam vele. Csodálatos puska – mondta Sean, és ők ketten, negyven év korkülönbségen át, váratlanul barátok lettek. Talán a fájó űr, amit a másik pompás fiatalember, Nick Van der Heever halála okozott, késztette Seant, hogy atyai, pártfogó szemmel nézzen erre a fiatalemberre. Ezt mintha Fergus MacDonald is megérezte volna, mert úgy szólt közbe, mint egy féltékeny szerelmes. – Legjobb lenne, ha felkészülnél már, gyerek! – Mark ajkáról leolvadt a mosoly. A szeme szinte természetellenesen nyugodt lett. Vékony ayakát mereven meghajtotta.

Fergus MacDonald a gyerek körül sürgött-forgott, és Seant megint egy edzőre emlékeztette, aki versenyzőjét készíti fel az öltözőben. Levette a fiúról a nehéz, otromba nagykabátot és a gyakorlódzsekit. A hosszú, bokáig érő, gyapjú alsóruhára gyapjúing került, és két kötött mellény. A nyakára gyapjúsál. Aztán következett egy kezeslábas, amely feszesen simult a több réteg ruhára, s amely nem akadályozta a mozgásban és nem lebegett a szélben, amivel magára vonhatta volna az ellenség figyelmét. Fejére gyapjú fejvédő került, arra bőr repülősapka, és Sean nyomban azt is megértette, miért. A brit acélsisaknak roppant jellegzetes pereme volt, és amúgy sem nyújtott védelmet a Mauser golyói ellen. – Tartsd jól lenn a fejedet, Mark, gyermekem. A kötött kesztyűn az ujjak helyén lyukak voltak, de erre a kesztyűre még egy másik bővebb bőrkesztyű került. – Az ujjaidat állandóan mozgasd, nehogy megmerevedjenek. Kicsi, vállra vetős bőrtáska lógott kényelmesen a bal hóna alatt. – Sonkás szendvics sok mustárral, csokoládé és árpacukor, ahogy szereted. Ne feledkezzél meg az evésről. Tartsd magad melegen. Négy tele háromszázhármas tár, három a kezeslábas lábzsebében, egy a bal ujj alsó részébe vágott külön nyílásban. – Mindegyiket saját kezűleg zsíroztam meg – jelentette ki MacDonald, főleg a tábornokra tekintettel. – Úgy csúsznak majd be, mint… – aztán durván, obszcénül mosolygott, mintegy érzékeltetni akarván ezzel is, mennyire fütyül minden rangra és társadalmi pozícióra. De Sean mintha nem is hallotta volna. Nem érdekelték az előkészületek. – Cuthbertet csak akkor mutatom majd, mikor már elég világos van. – Cuthbertet? – kérdezte Sean. Fergus vigyorogva mutatott a fedezék végében békésen heverő harmadik alakra. Sean most vette csak észre. Fergus látva a tábornok meglepett arcát, megint felnevetett, aztán megfogta a fekvő alakot. Sean most látta, hogy az alak csak egy bábu, de a szénserpenyő parazsa fényénél élőnek is gondolhatta volna élethű formájával, még sisakos feje is olyan természetes tartásban ült a vállán. De derékban hirtelen véget ért, és egy szál seprűnyélben folytatódott. – Kíváncsi lennék, hogyan csinálják ezt – fordult Sean a fiatal Mark Andershez, de a választ Fergus adta meg, nagy fontoskodva. – Tegnap a sváb a domb északi lejtője aljáról tüzelt. Markkal kiszámítottuk a két lövés szögét, és ötvenméteres megközelítéssel lokalizáltuk a kilövés helyét. – Lehet, hogy pozíciót változtat – mondta Sean. – Az északi lejtőt nem hagyja ott. Ott, még ha kisüt is a nap, egész nap árnyékban van. Nyilván árnyékból tüzel fényre. – Sean egy bólintással nyugtázta az érvelés logikáját. – Ez igaz – mondta –, de hátha a német vonalon bentről tüzel egy tüzelőállásból. Ezúttal Mark válaszolt. – Nem hiszem, uram – mondta halkan. – A vonalak túlságosan távol vannak egymástól itt. – A német vonal a domb gerincén húzódott át. – És neki rövidebb lőtávolságra van szüksége. Nem, uram. Közelről lő. A senki földjén foglal el egy állást, talál váltogatja minden nap, de minden alkalommal olyan közel jön a vonalainkhoz, amennyire tud, és úgy, hogy közben mindig árnyékban maradjon. – Most, hogy az agya a problémára koncentrált, egyetlen hebegő hangot nem adott ki. A szava halk volt, feszült. – Jó lőállást választottam ki a gyereknek, nem sokkal a tanyán túl – vette át a szót

határozottan Fergus MacDonald. – Nem egészen kétszáz méterről beláthatja az egész északi lejtőt. Kimegy oda, és még sötétben elfoglalja a helyét. Azt akarom, hogy ez sikerüljön, mielőtt a sváb a helyére megy. Nem szeretném, ha a gyerek a sötétben rálépne arra a kurafira. És akkor mind a ketten várunk, míg jó lesz a megvilágítás, és tiszta a látás. Akkor én nekiállok dolgozni ezzel a Cuthberttel itt. – Megint felnevetett, és megpaskolta a bábut. – Pokoli nehéz megcsinálni, hogy természetesnek lássék, mintha valami buta újonc lenne, aki kidugja a fejét, és életében először szeretne körülnézni francia földön. Ha hagyjuk, hogy a német túl sokáig nézegesse, rájön a trükkre, ha meg túlságosan gyorsan csináljuk, nem adunk neki időt a lövésre. Nem, ez nem könnyű dolog. – Igen, el tudom képzelni, hogy ez az egészben a legveszedelmesebb és a legnehezebb feladat – jegyezte meg keserű humorral Sean, és látta, hogyan suhan át a haragos árnyék MacDonald arcán. – Még egy bögre kávét, gyerek – fordult Mark Andershez –, aztán ideje, hogy indulj. Azt akarom, hogy elfoglald a helyedet, mielőtt eláll a hóesés. Sean benyúlt nagykabátja belső zsebébe, és előhúzta azt az ezüstkulacsot, amelyet aznap kapott Ruth-tól, amikor az ezred elhajózott. – Tegyél egy kis erőt a kávédba – mondta, és odanyújtotta Marknak. A fiú zavartan rázta a fejét. – Köszönöm szépen, nem kérek, uram. Még kettőt látnék tőle. – Ha nem haragszik, uram, én kérek. – Fergus MacDonald gyors mozdulattal átnyúlt a serpenyő fölött, és bőven csorgatott a világosbarna italból a bögréjébe. A törzsőrmester éjfél előtt kiküldött egy szakaszt, hogy az első század előtt vágjanak ösvényt a drótakadályon keresztül. Mark megállt a létra alján. A puskát áttette a bal kezébe. Újabb világítórakéta villant fel a fejük felett. A fényénél Sean tisztán látta, mennyire koncentrál feladatára a fiú. Mikor hátrahúzta a závárzatot, Sean megállapította, hogy a gyerek nem a brit hadseregnél szabványosított, rövid, egyes sorszámú Lee-Enfield puskát használja, hanem úgy látszik, szívesebben dolgozik a P-14-es amerikai fegyverrel, amelyhez háromszázhármas kaliberű töltényt is használhat, hosszabb a csöve, és az egész jobban ki van egyensúlyozva. Mark két sorozatot csúsztatott a tárba, bekattintotta a závárzatot, és egy sorozat gondosan válogatott és zsírozott lövedék várta, hogy a závárzatba kerüljön. A világítórakéta elhaló fényénél felnézett Seanra, és kissé megbillentette a fejét. A fény kihunyt. A sötétségben Sean hallotta, hogy a fiú könnyed léptekkel felmászik a falétra fokain. Legszívesebben utánakiáltotta volna, hogy „jó szerencsét”, de magába fojtotta ezt a spontán vágyat, zsebében a szivartárcája után kutatott. – Indulhatunk vissza, uram? – kérdezte halkan a százados. – Maga csak induljon – mordult rá idegesen Sean, mintha valami közelgő tragédia előérzete tette volna érdesebbé a hangját. – Én még maradok egy kicsit. Bár segíteni nem tudott, úgy érezte, ha most elmegy, olyan, mintha cserbenhagyná ezt a gyereket. Mark végigsietett a huzal mentén, amelyet az őrjárat fektetett le számára, hogy utat mutasson a drótakadályok között. Görnyedve ment, jobb kezében a P-14-essel, baljával tapogatva a huzalt. Óvatosan vonult, puha léptekkel, megpróbálta nem felkavarni a havat, súlyát egyenletesen osztotta el két lábán, nehogy áttörje a fagyott hóréteget.

De így is, valahányszor egy világítórakéta felvillant, hasra kellett vágnia magát, és mozdulatlanul kuporgott a vakító, fehér fényben: fekete folt a fehér havon. A folyamatosan hulló hó volt az egyetlen fedezéke. Mikor a beálló sötétségben felkászálódott, továbbment és tudta, hogy mögötte a hó meg van bolygatva. Normális körülmények között az ilyesmi nem számított, mert a senki földjén a kopár, bombák által feltúrt vadonban az ilyen apró rendellenességek senkinek sem tűntek fel. De tudta, hogy a hajnal első, hideg fényénél egy abnormálisan éles szempár kutatja át a terep minden négyzetcentiméterét, és pontosan az ilyen jeleket keresi. Majd hirtelen elfogta a magány érzete. Ez hidegebb volt, mint az arcát csípő jeges, havas levegő. A kiszolgáltatottság érzése szemben egy kíméletlen, ravasz, láthatatlan, rettentő, mindenre képes ellenféllel, aki a legapróbb hibát is képes felfedezni, és osztja a halált. A világítórakéta lebukott, a fénye kihunyt. Mark feltápászkodott, és tovább botorkált a sötétben a romos, félig bedőlt falú tanya felé. Ott lekuporodott a fal tövében, és megpróbálta rendbe szedni a lélegzetét, mert úgy érezte, valami újszerű, gyötrő félelemérzet keríti hatalmába. Még eddig sohasem élte meg ezt az érzést; a félelmet ismerte, együtt élt vele, állandó kísérője volt az elmúlt két esztendő alatt, de ez a bénító rémület eddig ismeretlen volt számára. Jobb kezével megérintette jéghideg arcát. Érezte, hogyan reszketnek az ujjai és a fogai, mintegy az ujjai reszketése ütemére, kattogva vacogtak. – Így nem tudok lőni – gondolta idegesen. Addig szorította össze a fogait, míg az állkapcsa meg nem fájdult, s közben keményen az ágyékának szorította kezeit. – Nem maradhatok itt – gondolta, a romok túlságosan feltűnőek ahhoz, hogy ott vegyen fel lőállást. Ez lenne az első pont, amit a német mesterlövész kipécéz magának. Ki kell jutnia onnan, éspedig sürgősen. Vissza a lövészárokba. És ekkor rémülete hirtelen pánikba fordult, feltámaszkodott, hogy megkezdje esztelen, iüizdelmes útját visszafelé, a romos falnak támasztotta puskáját, amikor egy hang a sötétben, közvetlen közelében suttogva megszólalt. – Bist du da? Mark mozdulatlanná dermedt. – Ja! – A válasz távolabbról hallatszott, ugyancsak a fal mellől. Mark bal kézzel kinyúlt a puskája után, gépies rutinnal megmarkolta a tusát, jobb keze az elsütőbillentyűre görbült. – Komm, wir gehen zurück! Közvetlenül Mark mellett egy nyilván nehéz terhet cipelő alak vonult el, Mark a sötétben inkább érezte, mint látta, hogy ott van. A puska csövét arra fordította, amerre az alak elment, hüvelykujja a biztonsági záron, készen, hogy bármely pillanatban kibiztosítsa. A német botladozva ment a csalóka, havas padlón, a dróthúzó szerszámok, amelyeket magával cipelt, hangosan csendültek össze. Míg végül elkáromkodta magát. – Scheisse! – Fogd be a szád! – csattant fel egy másik hang, és mindketten elindultak vissza, a dombtetőn át húzódó német vonalak felé. Mark nem számított rá, hogy a németek ebben az időben dróthúzó járőrt küldenek ki. Első gondolata a német mesterlövész volt, és rájött, micsoda váratlan szerencse érte. Ez a járőr átvezeti őt a német drótakadályok között, és az ő zűrös, összevissza nyomaik elfedik majd a mesterlövészük elől a nyomokat, amelyeket ő hagy maga után.

Miután ezt eldöntötte magában, meglepetten állapította meg, hogy pánikérzete elpárolgott, keze ismét biztos volt, lélegzetvétele egyenletes. Örömtelenül elmosolyodott saját esendőségén, és óvatos léptekkel elindult a német őrjárat után. Vagy százlépésnyire voltak a tanyától, mikor elállt a havazás. Mark szinte fizikailag, a mellében érezte a csalódottságot. Eddig jórészt arra hagyatkozott, hogy a havazás legalább hajnalig kitart. De azért ment tovább, az őrjárat után. Azok, ahogy közeledtek a vonalaikhoz, egyre szaporábban és magabiztosabban haladtak. Kétszáz méterrel a dombhát előtt Mark hagyta, menjenek tovább magukban, ő pedig lassan oldalazva utat tört magának a lejtőn, kínos óvatossággal kúszott a sűrű drótakadályok között, míg végre felismerte és most már biztos mozdulatokkal közelítette meg a lőállást, amelyet előző délután Fergusszal kettesben kerestek ki távcsövükön keresztül. A dombot egykor benépesítő tölgyfák közül az egyik végigzuhant a lejtőn, és esésével hatalmas, kusza gyökérrengeteget tépett ki a bombák szántotta földből. Mark bemászott a gyökerek útvesztőjébe, kiválasztott egy helyet, ahol az alacsony szögben érkező téli napsugarak elől a leginkább árnyékban maradt, és a hasán csúszott előre addig, míg a gyökerek félig el nem takarták. Csak a feje és a vállai maradtak szabadon, hogy el tudjon fordulni, és teljes félkörívben végigpásztázhassa az előtte elterülő északi lejtőt. Ezután első gondja volt, hogy gondosan ellenőrizze a puskáját, különös figyelemmel az érzékeny, magasra szerelt Bisley típusú hátsó irányzékra. Meg akart bizonyosodni róla, hogy a senki földjén átkeltében nem verte neki semminek, és nem mozdult el a helyéről. Megevett két sonkás szendvicset, ivott néhány korty édes kávét, aztán a gyapjúsálat az orrára és a szájára húzta, részben, hogy melegítsen, részben, hogy ne lássék meg a lélegzete a hidegben. Aztán a homlokát nekitámasztotta a puska agyának. Már sikerült kialakítania azt a gyakorlatot, hogy azonnal el tudjon aludni. És amíg aludt, ismét eleredt a hó. Mikor a hajnal beteges, szürke fényénél felébredt, finom, fehér hópelyhek borították. Vigyázott, hogy ne rázza le magáról, lassan emelte fel a fejét és sűrűn, nagyokat pislogott, hogy a látása kitisztuljon. Merev, hideg ujjait szorgalmasan mozgatta kesztyűjében, erőltette őket, hogy meginduljon bennük a vérkeringés. Megint szerencséje volt, egy éjszakán már másodszor: ez tán túlságosan soknak is tűnt. Először az őrjárat átvezette a drótakadályok között, és most ez a vékony, fehér réteg rajta, természetes álcázás, alatta egész alakja egybeolvad a tölgyfa kusza gyökérzetével. Túl sok ez a szerencse. A mérleg nyelve ezután nyilván át kell, hogy billenjen a másik oldalra… A sötétség lassan visszahúzódott, Mark látótere fokozatosan tágult, és ahogy egyre többet látott, minden figyelme szélesen ülő két aranyosbarna szemében összpontosult. Gyorsan, módszeresen kutatta át a terepet, sorba vett minden szabálytalan alakzatot, minden hajlatot, minden tárgyat, minden színbeli eltérést, a hó felületének változásait meg a sárét, a szétroncsolt fatörzseket, a letört faágak minden csonkját, a bombatölcsérek girbegurba peremét, árnyékokat keresett, ahol nem kell árnyéknak lennie, kereste, hol fedez fel az újabb, vékony hótakaró alatt valami rendellenességet, keresett, kutatott, az életéért. A szó szoros értelmében az életéért. A hóesés valamivel kilenc előtt elállt. Dél felé az ég tisztulni kezdett, a felhőtakaró itt-ott

szétszakadozott, egy-egy beteges napsugár is előtört és végigsöpört, mint egy reflektor fénypászmája a domb déli lejtőjén. – Na jól van, Cuthbert. Hadd jöjjön ránk az a sváb. Fergus a lövészároknak a törzsőrmestertől kölcsönkapott vázrajzán megjelölte a német mesterlövész valamennyi találatának a pontját. Az ároknak ugyanabban a szakaszában két fekete folt volt, szorosan egymás mellett. Ezeken a pontokon a dombbal szemközti mellvéd túlságosan alacsony lévén, a dombról belátható volt az egész első vonal. Miután ezen a két ponton öt ember kapott eddig halálos találatot, a mellvédet homokzsákkal megmagasították, és az óvatlanul közlekedőket girbegurba betűs tábla figyelmeztette. HÚZD BE A NYAKADAT! ORVLÖVÉSZ MUNKÁBAN! A két fekete folt mindössze ötven lépésnyire volt egymástól, és Fergus úgy gondolta, a mesterlövész sikere abban rejlik, hogy megvárja, míg az áldozat végigmegy a lövészárkon; az alacsonyabb pontnál észleli, megcélozza a másik, alacsonyabb pontot, ujját a ravaszon tartja és kivárja, míg az áldozat átmegy a másik ponton. Ő ezt készülődés közben elmagyarázta Sean Courtneynak, mert addigra Courtneyt annyira érdekelte ez a vadászat, hogy csak egy nagyobb szabású német offenzíva kényszeríthette volna vissza főhadiszállására. A délelőtt folyamán beszélt tábori telefonon a segédtisztjével, és közölte, végszükség esetén hol találják meg. – De mindenesetre csakis végszükség esetén! És ezt vegye úgy, ahogy mondom – dörögte haragosan a telefonba. – Dél felől északnak csalogatom – magyarázta Fergus –, akkor az az átkozott sváb elfordul Mark leállásától, és a gyereknek lesz egy másodpercnyi ideje, míg a sváb vissza nem fordul a dombhát felé. Sean kénytelen volt elismerni, hogy Fergus MacDonald remekül kezeli a bábut. Két lábbal embermagasság fölé emelte, ezzel ellensúlyozta a mellvéd magasságát, és realisztikus mozdulatokat végeztetett a vállaival, mintha az illető sietve menne el az első nyílás mögött. Sean, a fiatal százados és a tagbaszakadt, vörös képű törzsőrmester meg még vagy fél tucat altiszt és tiszt várakozott a második nyílásnál, és figyelte, hogyan közeledik a pallókon biztos léptekkel feléjük a bábu. Még a lélegzetüket is visszatartották, az izgalomtól mozdulatlanná dermedtek, és csak akkor mertek újból lélegzetet venni, amikor a bábu a második nyíláshoz ért. A domb lejtőjén eldördült a Mauser. Hangja a jeges levegőben mint a bikacsök csattanása. A bábu meredek szögben eldőlt Fergus MacDonald kezében. Fergus nyomban lehúzta, hogy kintről ne lássék, letérdelt, és a világosan kirajzolt, kerek lyukat nézegette, amelyet a golyó a papírmasé fejen vágott. – Ó! Szart! – suttogta elkeseredetten. – Ó, hogy az egész le van szarva… – Mi a baj, MacDonald? – Ó az az átkozott sváb! Az a buzi kurva…! – MacDonald! – Ugyanazt a lőállást foglalta el, mint az én gyerekem. Sean egy pillanatra nem fogta fel, mit mond MacDonald. – Ott van a tölgyfarönkök között – folytatta MacDonald. – Pontosan ott ül Mark feje tetején. Ugyanazt a lőállást választották.

A Mauser undok, siketítő dörrenése olyan közelről hallatszott, olyan élesen, olyan erővel, hogy Mark füle másodperceken át zúgott tőle, mintha egy moszkitó bújt volna belé. Egy ideig döbbenten feküdt, a dörrenés ereje megbénította. A német mesterlövész nem lehetett messzebb tőle, mint hat-hét méter. A véletlen játéka folytán ugyanazt a lőállást választotta magának a lejtőn, mint Mark. Nem, nem is a véletlen játéka volt ez. A vadász érzékével mindketten a legideálisabb helyet választották a közös cél elérésére, gyors halált osztani rejtekhelyről. A szerencse mérlegének nyelve a másik oldalra lendült. Mark a Mauser dörrenése után másodpercekig nem mozdult, de az ereiben zúgva keringő adrenalin a maximumra fokozta valamennyi érzékszerve koncentráltságát. A szíve olyan hevesen vert, hogy a dobbanása szinte hallatszott a bordái között. A német baka volt tőle, feljebb a lejtőn. Marknak a bal oldala maradt védtelen, az, amelyik távolabb esett a tölgyfa gyökereitől. Elforgatta a szemét, de a fejét nem mozdította, és látótere perifériájában észlelte egy másik kidőlt tölgy rönkjét a közelben. Egy teljes percen át mozdulatlanul fekve, a szeme sarkából leste, mikor mozdul valami. Csak egy rezzenésnyit. De semmi sem mozdult. A csend titokzatos, nyomasztó maradt, míg egy Spandau géppuska kurta sorozata fel nem kattogott az arcvonalban, vagy egy mérföldnyire tőle. Talán valamivel messzebb is lehetett. Mark most lassan balra fordította fejét. Nagyon lassan, akár a kaméleon, amikor légyre vadászik. Perifériális látótere lassan kitisztult, és befogta a teljes lejtőt maga fölött. A legközelebbi tölgyfa törzsét egy sprapnel darabokra tépte, lehasította a kérgét, és hegyes szilánkokat vágott ki belőle. A törzse egy mélyedés fölé zuhant, mintegy hidat alkotott fölötte, és bár belepte a hó, a talaj és a fa törzse között maradt egy keskeny rés, talán tíz-tizenkét centiméternyi. A résen át látta a havon megcsillanó napfényét. Ebben a pillanatban a szeme odaszegeződött, egy alig észrevehető mozdulatra. Futó mozdulat volt csupán, talán néhány milliméter az egész, de Mark most minden idegszálával afelé koncentrált. Teljes öt másodpercen keresztül meresztette a szemét, míg rájött, mit lát. A fedezékül szolgáló kidőlt tölgyfa törzse mögött egy Mauser csövének a vége meredt elő. A csövet magát zsákvászonnal borították be, hogy ne tükröződjék a fény a fémen, de a cső kegyetlen kis torkolata csupaszon maradt. A német a tölgy törzse mögött feküdt, és mint Marknak is, neki is a jobb oldala volt védve. A távolság köztük hét méter se lehetett. Mark vagy tíz percen át a Mauser csőtorkolatát figyelte, de az meg se rezdült többé. A német tökéletesen mozdulatlan maradt, türelmesen várt. Újratöltette puskáját, aztán tovább figyelt mereven, mozdulatlanul. – Ez a pofa olyan tökéletes, hogy nincs rá mód biztonsággal célba vennem – gondolta Mark. – Ha egy centimétert elmozdulok, meghallja, és a keze gyors! Nagyon gyors! Marknak, ha azt akarta, hogy tiszta célpontja legyen, legalább hat-hét métert vagy még többet kellene hátrakúsznia, de akkor egyenesen a Mauser torkolatába bámulna bele. Közvetlen közeli lövés lenne, de a mozdulataival előre felriasztaná a németet, és tudta, hogy ennyi előnyt nem adhat meg neki. Egy ilyen kaliberű ellenfélnek semmi esetre sem. A hosszú, mozdulatlan percek megszakítás nélkül feszültségben, ólomlábakon vánszorogtak. Mark lassan úgy érezte, minden idegszála, minden izma szemmel láthatóan táncot jár, holott mindössze jobb keze mozdult a kesztyűjében: az ujjaival folyamatosan

végezte a gyúró mozdulatokat, mert azok tarthatták csak melegen és rugalmasan őket. És a szemeit mozgatta, miközben lassan ide-oda kutatta a megnyomorított tölgyfa törzsét, és időközönként sűrűn pislogott, hogy a feszültség és a jeges levegő miatt összegyűlt könnyeitől szabaduljon. – Mi az ördög folyik ott? – feszengett idegesen Fergus MacDonald miközben a periszkóp lencséjébe bámult. Ennek a szerkezetnek a segítségével a figyelő nem kényszerült a fejét a homokzsák mellvéd fölé dugni. – A fiú tehetetlen. – Sean Courtney tábornok szeme nem mozdult el a másik periszkóp lencséjétől. Apró mozdulatokkal pásztázta vele a terepet. – Próbálja ki újból a svábot Cuthberttel. – Nem hiszem, hogy másodszor is bevegye – tiltakozott Fergus és felnézett a tábornokra, egymáshoz közel ülő szemeivel, amelyek köré a hideg és a várakozás feszültsége piros karikákat rajzolt. – Ez parancs, őrmester! – Sean Courtney a homlokát ráncolva összehúzta sötét szemöldökét. Úgy mordult az őrmesterre, mint egy öreg oroszlán, és sötétkék szemei résre szűkültek. Ennek az embernek a vasakarata és acélegyénisége ebben a feszült hangulatban még Fergus MacDonaldot is lenyűgözte. – Parancsára, uram – morogta dacosan, aztán odament a tüzelőpadkához támasztott bábujáért. A Mauser dörrenése ismét belevágott a csendbe. Mark Anders kettőt-hármat pislantott tőle, aztán tágra nyitotta szemét. Az aranyosbarna íriszek megmerevedtek. Felfelé figyelt a lejtőn, feszülten, mint egy vadászsólyom. A lövés utáni pillanatban hallatszott a csattanás, ahogy a Mauser závárzatát hátrahúzzák, majd előrelökik, újratöltik a csövet, és eközben elmozdult a zsákvászonba burkolt csővég, és Mark tekintete kissé oldalabbra siklott. Valami más is mozdult. Apró mozdulat volt, kevésbé éber szem észre se vette volna. Egy lélegzetvételnyi mozdulat a hat-nyolc centiméteres rés mögött, a tölgyfa törzse és a hó borította talaj között. Egyetlen mozdulat. Aztán megint: csend és mozdulatlanság. Mark hosszú másodperceken át mereven bámulta a rést, de nem látott semmit. Csak árnyakat. Meghatározhatatlan alakzatokat, a hó fehérségének csalóka reflexeit. Aztán egyszerre valami mást is látott. Ruhaszövetet. Vékony csíkot a szűk rés mögött, és már fel is ismerte a szürke anyagon a varrást ott, ahol a szövet enyhén kiduzzadt az alatta feszülő, élő testen. A résen át a német egy darabját látta. A fatörzs távolabbi részénél feküdt, de közel volt, és fejével arra fordult, amerre a Mauser csővége mutatott. Mark képzeletben gondosan felmérte az alakját. Egyéb híján a puska csövét vette referenciapontnak, elképzelte, hol a feje, válla, a törzse, a csípője… – Igen – gondolta. – A csípője. Az ott a csípője vagy a combja töve… – A fény hirtelen változott. A nap talált magának, fölöttük, a felhők között, egy vékonyabb réteget, és a fénye egy kis időre felerősödött. Mark a jobb megvilágításban most már tisztán megkülönböztette a német szolgálati övének egy darabját, rajta az üres hurokkal, ahol a bajonettnek kellett volna lennie. Ez igazolta előbbi feltételezését. Tudta, hogy a csukaszürke anyagon a kis dudort a combcsont felső vége okozza, ahol a medenceövvel illeszkedik.

– Mindkét csípőjén keresztül – gondolta hideg fejjel. – A lövéstől harcképtelenné válik, aztán ott van a combi artéria… – Óvatosan nekiállt lehámozni jobb kezéről a kesztyűt. Másik oldalára kellett fordulnia, és a P-14-es hosszú csövét több mint kilencvenfokos ívben átfordítani anélkül, hogy a legkisebb zajt üsse vele. – Istenem, segíts – könyörgött magában, és nekiállt végrehajtani a műveletet. Ahogy a puska csöve átlendült fölötte, testsúlyát áttette másik könyökére. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre a puska csöve megcélozta a tölgyfa törzse alatt azt a szűk kis nyílást. Mark összehúzta magát, erőlködve igyekezett a cső végét a célra tartani, ebben a természetellenes pózban is. A biztonsági zárat nem oldhatta ki, mielőtt tüzelne, mert az az apró kattanás, fém a fémen, felriasztaná a németet. Az ujja ráfeszült az elsütőbillentyűre, és érezte a biztonsági mechanizmus feszülését. Fejét furcsán kitekerve, gondosan célzott, lassan nekifogott elmozdítani a biztonsági zárat hüvelykujjával, s ugyanakkor mutatóujjával meghúzva tartotta az elsütőbillentyűt. Higgadtan kellett dolgoznia, hogy a cső vége ne mozduljon el arról a szürke egyenruhadarabról. Ahogy a golyó átszáguldott a keskeny nyíláson, a lövés dörrenése mintha odacsapódott volna az alacsonyan úszó felhők aljának. Mark látta a becsapódást, a német teste rándulását, ahogy a golyó beléhasított. A német felkiáltott, eszelősen, artikulálatlanul, értelmetlenül. Mark visszahúzta puskáján a závárzatot, ösztönös mozdulattal újra csőre töltötte. A második lövés dörrenése szinte egybeolvadt az előző visszhangjával, olyan gyorsan követték egymást, mintha csak egyetlen lövés hangzott volna el. A golyó átvágott a résen át, és Mark most azt is látta, amint élénkvörös sugárban előfecskendezik a vér, majd pillanatok alatt rózsaszínűre halványodik, ahogy melege felolvasztja maga körül a havat. Aztán nem látszott semmi a nyíláson túl, a németet a lövés ereje hátravetette, vagy az oldalára gördítette. Csak a rózsaszínűre festett hó… Mark várt. Friss tölténnyel a csőben, most már szembefordulva a tölgyfa törzsével, nekikészült a következő lövésnek. Ha nem ejtett rajta halálos sebet, a német utánaered, és ő felkészült arra az eshetőségre, hogy kapásból kell tüzelnie. Hidegen, érzéketlenül, de hallatlanul éberen figyelt. Minden sejtje, minden idegszála a végsőkig megfeszült, a látása éles, tiszta, a hallása tökéletes. A csend maradt. Aztán egy hang. Mark egy pillanatra nem tudatosította, micsoda hang. Aztán megint. Síró férfi hangja. Most tisztábban hallotta. Hisztérikus volt, szívet tépő. – Ach mein Gott… mein lieber Gott… – remegő, reszketeg, hörgő hang. – Das Blut… ach Gott… das Blut… A hang beléhasított Mark szívébe. Egész énje belerendült. A keze megremegett. Megint érezte, hogyan remeg az ajka is. Megpróbálta megfeszíteni az állat, de képtelen volt megállítani a fogai vacogását. – Ó Istenem, hallgattasd el – suttogta. A puska kiesett a kezéből. Kesztyűs ujjait a füléhez szorította. Megpróbálta kizárni magából a haldokló német szörnyű siránkozását. – Kérem, kérem – könyörgött hangosan. – Hagyd abba, kérlek. – Hilf mir, lieber Gott… das Blut! – a német, mintha meghallotta volna, és a hangja kétségbeesett, tehetetlen nyöszörgésbe fulladt. Mark egyszer csak azon vette észre magát, hogy vakon mászik előre a hóban, felfelé a

lejtőn. – Megyek. Minden rendben van – motyogta. – Csak hagyd abba! – Úgy érezte, minden érzékszerve felmondta a szolgálatot. – Ach mein Héber Gott, ach, meine Mutti… – Ó Istenem, hallgass már! Hagyd abba! Mark elvonszolta magát a fatörzs végére, aztán megkerülte. A német a fatörzsnek dőlt, két kezével próbálta elállítani a vérzését, hiába, az artériásan lüktető vér kicsordult ujjai közül. A két lövés szétroncsolta csípője mindkét oldalát, és az egészből nem maradt más, mint egy vérrel áztatott, pépes csomó. És Markot nézte. Szürkésfehéren fénylő arcából minden szín eltűnt és vékony rétegben lepte be az izzadság. Fiatal ember volt, annyi idős lehetett körülbelül, mint Mark, de a rohamosan közelítő halál már elsimította arcvonásait, s így még fiatalabbnak látszott. Márványangyal arca, sima és fehér, volt benne valami nem mindennapi szépség. Kék szemek, halványkék keretben, sápadt szőke hajából egy fürt előbukkant sisakja alól és rátapadt izzadt homlokára. A száját nyitogatta, valamit mondott, amit Mark nem értett. Ép, szabályos fogai fehéren villantak ki vértelen ajkai között. Aztán lassan hátrahanyatlott, nekidőlt a fa törzsének és még mindig Markot nézte. A kezét elvette ágyékáról, a szétroncsolt testből lüktetve előtörő vér folyama lelassult, aztán végleg elapadt. A sápadt kék szemek elveszítették lázas fényüket, eltompultak, a semmibe meredtek. Mark úgy érezte, valami az agyába hasít. Úgy hangzott, mintha egy selyemleplet hasított volna valaki ketté benne. Mindezt szinte fizikailag érzékelte, igen, hallotta, hogyan hasad benne szét a selyemlepel. A látása bizonytalanná vált, a halott német vonásai szétfolytak, mint az olvadó viasz, aztán lassan megint összeálltak. Érezte, a hasadék egyre tágul benne, értelme selyemfátyla végleg széthasad, s azon túl nincs más, csak sötétség és kongó üresség. A halott német arcvonásai egyre tisztábban rajzolódtak ki előtte, míg végül megmerevedtek, és Mark egyszerre csak, mint egy torzító tükörben, a saját arcába nézett. Saját meghajszolt arcába, aranyosbarna, rémült szemeibe, a félig tátott száj az ő szája… a sikolyban, amely kitört belőle, benne zengett a világ valamennyi kétségbeesett, agonizáló sikolya. Az iszonyat vihara józan esze utolsó szikráját is elsodorta, és hallotta saját sikoltását, érezte, hogyan mozognak a lábai, de a fejében nem volt már más, csak feketeség, és a teste könnyű volt, súlytalan. Mint egy repülő madár teste. A német géppuskás egyetlen dühödt rántással tüzelőállásba dobta a Maximot, meredeken balra fordította, s közben leszorította a csövét, míg meredeken lefelé nem irányult a lejtőn, a brit vonalak felé, a homokzsákok alá. A magányos, vadul rohanó alak balra fordult el, a lövész a Maxim fogantyúját a vállára húzta, és egyetlen kurta, pásztázó sorozatot adott le vele, kissé alá célozva, hogy ellensúlyozza a fegyver hajlamát arra, hogy lefelé haladó célnak föléje lőjjön. Mark Anders alig érezte az iszonyú kalapácsütéseket, amint a két golyó a hátába vágódott. Fergus MacDonald sírt. Sean ezen meglepődött. Ezt ugyanis nem várta ettől az embertől.

A könnyek lassan gördültek elő pirossal keretezett szeméből, és ő haragos mozdulattal letörölte őket. – Engedélyt kérek, hogy egy járőrt kivigyek, uram – közölte, és a fiatal százados bizonytalanul nézett hátra a válla fölött Seanra. Sean bólintott. A feje alig mozdult. – Gondolja, őrmester, hogy talál rá önként jelentkezőket? – kérdezte tétován a százados. – Lesznek önként jelentkezők, uram – felelte mogorván a vörös képű őrmester. – A fiúk tudják, mit vitt véghez ez a gyerek. – Helyes. Tehát, mihelyt besötétedett. Markot nem sokkal nyolc óra után találták meg. A lejtő alján a rozsdás szögesdróton csüngött, mint egy összeroncsolt bábu. Fergus MacDonald csak drótvágó olló segítségével tudta levágni, és majdnem egy órába került, míg visszatértek vele a brit vonalakhoz. A hordágyat úgy kellett maguk után vonszolniuk a sárban és nedves hóban. – Meghalt – mondta Courtney tábornok, mikor a lámpás fényénél lenézett a gyerek viaszfehér, sápadt arcára. – Nem, nem halt meg! – tiltakozott hevesen Fergus MacDonald. – Az én gyerekemet nem lehet olyan könnyen megölni. A mozdony éleset sípolt, kerekei harsányan csattogtak a híd acélszerkezetén. A gőz mint ezüstösen csillogó bárányfelhő kavargott kéményéből a magasba, aztán szélesen elterpeszkedve vágódott hátra a szélben. Mark Anders messze kihajolt a szerelvényhez csatolt egyetlen személykocsi peronjáról. A szél, amely elkapta a mozdony füstjét, felborzolta selymes, barna haját, a kéményből kivágódó koromszilánkok forrón vágódtak az arcába, de ő csak a szemét húzta összébb, és úgy nézte a folyó medrét, amely fölött a vonat éppen átrobogott. Odalent a folyó sodra, csillogó levelű nádcsomók között, kavarogva vágódott neki a híd pilléreinek, majd dühös örvényléssel, zöldes habot verve, zúgva folytatta sietős útját a tenger felé. – Magas a vízállás az évnek ebben a szakában – dörmögte hangosan Mark. – Nagyapa örülhet ennek – és érezte, amint ajka régen elfelejtett mosolyra húzódik. Az elmúlt hónapok alatt igen ritkán mosolygott. A mozdony végigdübörgött az acélvázas hídon, aztán nekiállt felkapaszkodni a lejtőn. A hangja is nyomban más lett, ahogy az irama lelassult. Mark lenyúlt, vállára vetette kopott katonapoggyászát, felcsapta a peron ajtaját, lemászott az acéllépcsőn, és fél kézzel kapaszkodva kilógatta magát az alatta elsuhanó kavicstöltés fölé. Ahogy a kapaszkodó egyre meredekebbé vált, a vonat is egyre jobban lelassult. Mark, amilyen óvatosan tudott, még messzibbre kihajolt, aztán lelendítette válláról a poggyászt, és lepottyantotta a töltésre. Az egyet bukfencezett, aztán legurult, és mint egy menekülő kis állat bukdácsolt tovább a bokrok között. Ezek után Mark maga is leugrott. Pontosan kiszámította minden mozdulatát, megvárta, míg a vonat a kapaszkodó tetejére ér, ott elengedte magát, előrenyújtott lábakkal lelépett a töltésre, testsúlyát előrelendítve, hogy a sebességkülönbséget kiegyenlítse, miközben érezte, hogyan csúszik meg a lába a kavicsos talajon. De talpon maradt. Megállt, míg a vonat tovább csattogott mellette. A kalauz

felháborodottan nézett ki az utolsó vagonból. – Hé! Ez szigorúan tilos! – kiabálta mérgesen. – Jó, akkor küldje ide a seriffel! – kiáltotta vissza Mark, és ahogy a vonat felgyorsult, gúnyosan búcsút intett neki. A mozdony nagyokat szusszant, a kerekek csattogása felgyorsult, a vonat a lejtő másik oldalán megindult lefelé, de a kalauz még akkor is az öklét rázta. Mark elfordult. Az ugrástól megint megfájdult a háta. Ahogy elindult visszafelé a vágányok mentén, kezét bedugta ingébe és a hóna alá nyúlva kitapogatta ujjaival a lapockája alatt azt a két mélyedést, és megint elcsodálkozott, milyen közel van mind a kettő ahhoz a vonalhoz a hátán, ahol már kitapintható a gerince. Hosszú hónapokig tartott, míg bezárult a seb, és most a sebhely selymes, szinte érzéki tapintású volt. Ösztönösen megborzongott. Visszagondolt a kerekes kocsi kattogására, ahogy a kötszereket hozták, a nővér érzéketlen, szinte férfias arcára, amint a hosszú gyapot gézszalagot beletömködi a golyó ütötte sebbe, emlékezett a gyötrő fájdalomra, mikor fényes acélcsipeszekkel kihúzgálták belőle a véres kötést, és hallotta saját ziháló, zokogó hangját és a nővér nyers, személytelen feddését. – Ugyan már, ne legyen gyerek! Hosszú hetek teltek el, a puskagolyók megsebezték tüdejét, és míg a tüdőgyulladás forró, lázas delíriuma fokozatosan alábbhagyott, minden nap újabb enyhülést jelentett. Hogy mennyi ideig tartott az út – a francia tábori segélyhelytől ott, a kórházsátrak mögött, a mentőautók kerekétől felszántott sáros földtől és a sírásók temetőrészlegétől – a brightoni klinikáig, meddig tartottak a tüdőgyulladás sötét, ködös napjai, majd megint: az út a kórházhajón le, a perzselő trópusi napfényben végig az Atlanti-óceánon, majd a lábadozás a pompás, gyepszőnyeges-kertes kórházban… Meddig tartott mindez? Összesen tizennégy hónapig, tizennégy hónapig, ami alatt a háború – amelyet már akkor elkezdtek „világ”-háborúnak nevezni – véget ért. A fájdalom és a delírium elhomályosította időérzékét, de valahogy úgy érezte, mintha egy egész életet élt volna le vele. Egy egész életet élt le gyilkolással, mészárlással, fájdalomban, szenvedésben. De most újjászületett. A fájdalom a hátában hamar elmúlt. A seb már szinte tökéletesen begyógyult, gondolta elégedetten, és kizárta fejéből a sötét, a szörnyű emlékeket. Lemászott a töltésen és elindult, megkeresni a csomagját. Andersland még közel negyven mérföldnyire volt tőle, lefelé, a folyó mentén. A vonat késett, és már majdnem dél volt. Mark tudta, hogy másnap este előtt semmiképpen sem ér oda, de furcsa módon most, mikor már majdnem hazaérkezett, megszűnt benne az a sürgető érzés… Könnyű léptekkel indult tovább, hosszú, megszokott vadászlépteivel, és valahányszor a frissen begyógyult sebek megfeszültek hátán, megigazította vállán a csomagot. A szélben az izzadsága jóleső, hűs érzést biztosított, fürdette arcát, hűsítette testét a vékony vászoning alatt. A sokéves távollét után kíváncsian, sokkal nagyobb érdeklődéssel nézte maga körül a világot, mint azelőtt, amikor legfeljebb futó pillantásra méltatta. Most az egész mindenség újszerű volt körülötte, szokatlan, élvezetes. A folyóparton, a bokrokban nyüzsgött az élet, áttetsző, drágakőszínekben szikrázó szárnyú szitakötők suhantak a víz fölött, egy rebbenéssel érintve felszínét, és párosultak röptükben: a hím a nőstényen, hosszú, csillogó alsótestét ívben meghajlítva, aztán a

víziló, amint fröcsögve emelkedik ki a vízből, és akkorát fújtat, hogy egy robbantásnak is beillik, és rózsaszínű, nedvező szemekkel bámul a parton álló Markra, megmozgatja apró füleit, majd mint egy gargantuai méretű, hatalmas fekete labda, beleveti magát a kavargó, zöld víz sodrába. Mintha egy elfelejtett édenkertben járt volna, amelyben még nem fordult meg ember, és csak most ébredt rá, hogy teste, lelke erre a magányra vágyott, hogy végérvényesen meggyógyulhasson. Éjszakára egy meredek, füves parton táborozott, a folyó fölött, kívül a moszkitók tanyáján és távol a sűrű bozót ijesztő sötétjétől. Éjfél után valamikor egy leopárd hangja ébresztette fel, rekedten szürcsölt lent a folyómederben, ő meg csak feküdt és hallgatta, ahogy az állat lassan továbbindul a folyó sodra ellenében és eltűnik a kiálló sziklák és földhányások között. Nem aludt el rögtön ezután, a földön fekve, a várakozás örömével gondolt az előtte álló napra. Mert az elmúlt négy esztendő során, minden nap, még azokon a sötét, szellemekkel benépesített, szörnyű napokon is, minden nap eszében járt az öreg. Néha csak futólag gondolt rá, máskor hosszasabban emlékezett, s úgy kínozta magát az otthon gondolatával, mint egy honvágy gyötörte kollégista iskolás fiú. Az öreg most otthon van, ez nyilvánvaló. Számára persze az öreg jelentette az otthont. Mark sem édesanyját, sem édesapját nem ismerte. Az öreg állt mellette első, tétova emlékei óta mostanáig: ereje, csendes, megértő énje sose változott. Szinte fizikailag vágyódott utána, valahányszor maga elé képzelte, amint ott ül a faragott, keményfa hintaszékben a széles, deszkapadlós tornácon, bőven vasalásra érett, összevissza foltozott khakiszínű ingében, amely nyakánál kigombolva árulkodott ezüstös bozontos, szőrös melléről. A nyaka, az álla csupa ránc volt, akár egy pulykakakasé, a nap sötétbarnára égette arcát, állán az ötnapos, borostás szakáll tüskéi ezüstösen csillogtak, mint megannyi üvegszilánk, hatalmas, csillogó-fehér bajusza csúcsát méhviasszal hegyezte félelmetes szuronnyá, és a széles karimájú trópusi kalapot mélyen lehúzta fényes, karamellaszínű szemére. A kalap mindig a fején volt, izzadságtól nyirkosán, szalagja tövénél körben zsírosán, sose vetette le, még étkezéshez sem, és Mark azt gyanította, éjszaka se veti le, nagy rézágyában. Emlékezett rá, hogyan állt meg egy pillanatra faragás közben kezében a kés, ahogy a bagót egyik oldalról a másikra pörgette a szájában, aztán kiköpött az ötgallonos „Tate and Lyl” szörpös bádogdobozába, ami köpőcsészéül szolgált. Három méterről pontosan belétalált, egy csepp sem ment a földre a sűrű barna léből, aztán folytatta a mesét, mintha abba se hagyta volna. És micsoda történeteket tudott mesélni! Kisfiúkorában kidülledt szemekkel hallgatta őket, és még éjszaka is fel-felébredt, és félve kukkantott az ágya alá… Más apróságokra is emlékezett az öreggel kapcsolatban. Hogyan hajolt le, markolt fel egy darabot a termékeny földből, pörgette át az ujjai között, aztán büszke, szilaj mosollyal vén arcán, megtörölte kezét gyűrött nadrágja fenekébe. – Andersland jó föld! – mondta ilyenkor, és bölcsen rábólintott. Meg nagyobb dolgai is voltak, amire emlékezett. Mikor hórihorgas, csontos alakjával kiemelkedett Mark mellett a sűrű tövisbozótban, szörnyen lármás vén Martini Henry puskájával a kezében, amely harsányan bömbölve fekete füstöt eregetett, és mikor visszavágott, az öreg vén, törékeny teste belerázkódott, miközben a megsebzett bivalybika, mint egy nagy, fekete kolosszus,

vérszomjasán, megsebezve, tombolva rohant feléjük. Mark már négy éve nem látta az öreget, négy éve nem volt semmi híre felőle. Ő hosszú, honvággyal teli leveleket írt neki, de az öreg nem válaszolt, mert nem tudott sem írni, sem olvasni. Mark eleinte azt remélte, talán majd elviszi a leveleit valamelyik barátjához vagy a postamesternőhöz, hogy felolvassák neki, aztán úgy válaszoljon rájuk. Hiú reménység. Az öreg büszkeségében sose ismerte volna el idegenek előtt írástudatlanságát. Mark ennek ellenére nem hagyta abba a levelezést, és végig, hosszú éveken át minden hónapban írt egy levelet, de ő ennyi idő után csak holnap kap hírt az öregről. Néhány órát aludt, aztán még sötétben, hajnalhasadás előtt, újból tüzet rakott, és kávét főzött magának. És mikor elég világos lett, hogy a lába előtt lássa az ösvényt, továbbindult. Az emelkedőről nézte, hogyan kel fel a nap a tengeren. Kavargó gomolyfelhők tornyosultak magasan a távoli vizek fölött, és ahogy a nap előbújt mögülük, a felhők piros, vörösbor- és mély bíborszínű árnyalatokban izzottak, minden egyes felhő peremét villogó vörös-arany sáv szegélyezett, s a felhők között széles pászmákban tört át a napsugár. A talaj itt meredeken lejtett a parti alföldekre, a sűrű erdő borította vagy sima, aranyos-füves, domboktól tarkított, gazdag parti sávig, amely az Indiai-óceán végtelen, fehér homokfövenyéig nyúlt fel észak felé. Lejjebb a folyó átbukott a meredély peremén, és ezüstösen tajtékozva zuhogott le a csillogó, fekete sziklákról és alkotott mély, sötét vizű tavacskákat, amelyeknek a vize forrongva örvénylett, mintha erőt akarna gyűjteni a következő vad zuhanáshoz. Mark csak most szaporázta meg lépteit a meredek ösvényén, és felvette a folyó sodrának iramát, de így is késő délelőtt lett, mire leért a meredek sziklafalak tövében húzódó, álmos, meleg, széles földsávra. A folyó itt kiszélesedett, sekélyebben folyt, és a magasan kiálló homokpadok között kanyarogva egész viselkedése megváltozott. A madarak is mások voltak, másfajta vadállatok éltek a fák között meg a dombokon, de Mark most nem törődött velük. Csak éppen egy-egy pillantásra méltatta a homokpadokon a hosszú és vastag csőrű gólyákat meg a görbe csőrű íbiszeket, s még akkor sem állt meg, amikor a hadedah-ibiszek eszelősen csengő, rikácsoló nevetésükkel felröppentek mellette. Aztán elért egy pontot, amely egyébként semmiben sem ütött el környezetétől, s ahol egy hatalmas növésű vadfügefa tövében apró, összevissza hányt kőhalom állt, amelynek azonban különleges jelentősége volt Mark számára: ez a kőrakás jelezte ugyanis Andersland nyugati határát. Lehajolt a szürke, pikkelyes gyökerek fölé, amelyek úgy kúsztak összevissza a földön, mint az ősgyíkok, helyrerakta a köveket, míg fölötte egy raj, az éretlen, zöld gyümölcsökön lakmározó kövér, zöld galamb rebbent fel zajos szárnycsapdosással. Mark innen friss, ruganyos léptekkel indult tovább. Kihúzta magát, szeme új fénnyel csillogott: ismét Andersland földjén járt. Nyolcezer hektár gazdag, kövér, csokoládébarna föld, négy mérföld hosszan a patak mentén, amelynek vize sose apad el, lágy vonalú, sűrű, édes fűvel benőtt dombok: Andersland. Harminc évvel ezelőtt adta ezt a nevet a birtoknak az öreg. Fél mérfölddel arrébb Mark már-már elhagyta a folyó partját, és a következő dombháton át egy rövidebb úton készült lemenni a tanyához, amikor a távolból

iszonyatos dobbanás rázta meg a néma, langyos levegőt, hogy a föld is megremegett Mark lába alatt. A dobbanó hang után nyomban emberi hangok zűrzavara csattant fel. Mark meghökkent, megállt, fülelt. Aztán megint: egy dobbanás, de most hallotta előtte a recsegést, ágak ropogását, gyökerek hasadását. Félreérthetetlen hangok: valahol a közelben fát vágnak. Mark ezután elállt eredeti szándékától, és a folyó mentén ment tovább. Mikor kilépett a fák közül, az előtte feltáruló nyílt terep egy pillanatig a szörnyűségesen lepusztított francia földre emlékeztette, amelyet megtéptek, felszaggattak az ágyúlövedékek, légi bombák, míg végül nem maradt más belőle, mint a csupasz, feltúrt, puszta föld. Sötét bőrű, vászon ágyékkötős, turbános férfiak vágták a hatalmas fákat, tisztították el az aljnövényzetet a folyó partján. Mark egy pillanatig nem értette, kik ezek az idegenek, de aztán eszébe jutott, hogy olvasott egyszer egy újságcikket, amely szerint ezrével toborozzák a hindu munkásokat Indiából, és dolgoztatják okét a cukornádültetvényeken. Szóval, ezek azok a csontos, nagyon sötét bőrű férfiak, akik most úgy dolgoznak a folyó partján, mint hangyák a hangyabolyban. Százával, nem, döntötte el magában Mark, ezerszámra, és köztük ökörfogatok, nagy testű, izmos állatok baktatnak lassan, egymás után, és vonszolják a kivágott fatörzseket, hogy aztán elégessék őket. Mark nem fogta fel, mit lát. Otthagyta a folyót, és megmászta a legközelebbi dombot. Fentről, a domb tetejéről akadálytalanul végigtekinthetett Anderslandon, sőt, azon túl is, egészen a tengerig. A táj, ameddig a szem ellátott, a pusztulás képét mutatta. És ezzel kapcsolatban valami szöget ütött a fejébe. A földet nyilván fel fogják szántani. Az egészet. Az erdőt és a legelőket már kiirtották, igás ökrök vonultak lassan a szabad térségen, egyik a másik után, és a zsíros, csokoládészínű föld sűrű, fényes sávokban fordult ki az ekevas nyomában. Az ekét tartó emberek hangja, hosszú ostoruk csattanása tompán hallatszott fel a domb lejtőjére, oda, ahol Mark állt, megzavarodva. Leült egy kőrakásra, közel egy óra hosszat csak ült, és figyelte, hogyan dolgoznak az emberek, az ökrök, és lassan hatalmába kerítette a félelem. A félelem attól, amit mindez jelent. Az öreg sose engedte volna meg, hogy ezt tegyék a földjével, gyűlölte az ekét, a fejszét, annyira szerette hatalmas fáit, amelyek most nyögve és recsegve zuhannak végig a földön. Az öreg úgy gyűjtötte a szénáját, mint fösvény az aranyát, mintha annyit érne, mint aranyos színe sejtette. Sose tűrte volna el, hogy beszántsák. Soha, míg él. Ezért félt. Amíg él… Mert Isten a tudója, életében sose adta volna el Anderslandot. Mark nem akarta tudni, mi a válasz a kérdésre. Erőt kellett vennie magán, hogy fölálljon és lemenjen a dombról. A sötét bőrű, turbános munkások nem értették, mit kérdez tőlük, és kifejező mozdulatokkal odairányították egy kövér hindu úriemberhez, aki vászonzakójában fontoskodva járkált egyik munkacsoporttól a másikhoz, meg-megcsapkodott egy-egy csupasz hátat vékony nádpálcájával, vagy megállt, és lassú ákombákomokkal felrótt valamit egy nagy, fekete füzetbe. Meglepetten nézett fel Markra, majd látva, hogy fehér ember, nyomban alázatos képet vágott. – Jó napot, fiatalúr… – De mielőtt folytatta, csillogó szeme kutatón siklott végig Markon, és nyilván megállapította róla, hogy borotválatlan, fiatal, olcsó katonaruhája piszkos, gyűrött az utazástól és nyilván, mert abban aludt. Kétségtelen, hogy minden vagyonát oldalzsákjában hordja. Ezért aztán már elváltozott, fensőbbséges hangon

folytatta: – Hogy az igazat megvalljam, nincs több munkásra szükségünk. Én vagyok ugyanis itt a felelős… – Helyes – bólintott Mark. – Akkor maga meg tudja nekem mondani, mit művelnek ezek az emberek Anderslandon. Ez az ember ingerelte. Olyan sokszor találkozott ezzel a fajtával a hadseregben, lefelé taposok, de a feletteseiknek a fenekét is kinyalják… – Kétségtelenül cukornádültetvény számára készítik elő a talajt. – Ez a föld az én családomé – jelentette ki Mark, mire a férfi modora megint új fordulatot vett. – Aha! A fiatalúr tehát a Ladyburg társaságtól jött? – Nem, nem! Mi itt lakunk. Abban a házban. – Mark a dombhátra mutatott, amelyen túl a tanya feküdt. – Ez a mi földünk. Az indus úriember úgy vigyorgott, mint egy kövér, barna bábu, és a fejét rázta. – Ott most nem lakik senki. Nos, itt minden a társaságé. – És széles kézmozdulattal mutatott végig a tájon, a sziklaperemtől le a tengerig. – Hamarosan minden cukornád lesz itt, meglátja, jóember. Cukor, cukor. – És megint felnevetett. A dombtetőről a régi tanya pontosan azt a képet nyújtotta, mint régen, zöldre festett hullámlemez tető a sötétzöld levelű gyümölcsfák fölött, de mikor Mark elment a csirkeólak mellett a gazos ösvényen, látta, hogy a házon az ablaküvegeket kivágták, az ablakok üresen tátongtak. A tágas tornácon nem maradt bútor. Nem volt ott a hintaszék sem, a tornác végében megroskadt a tetőgerenda, egy csatorna meglazult, és most szabadon lógott a falon. A kert elvadult, láthatóan senki sem gondozta, elhanyagolt volt, a futónövények lassan ránőttek a házra. Az öreg mindig gondosan nyeste őket, a lehullott leveleket naponta elsöpörték a fák alól meg az árnyékban rendben sorakozó, fehérre meszelt méhkasok közül. Valaki brutálisan kifosztotta a méhkasokat is, fejszével hasogatta fel őket. A szobák kopárak, mindent elhurcoltak belőlük, ami használható volt, még a vén, fekete, fatüzelésű kályhát is elvitték a konyhából, elvittek mindent, csak a Tate and Lyle köpőcsésze maradt a tornácon. Az oldalán hevert, tartalma szétfolyva sötét foltot rajzolt a padló deszkájára. Mark lassan végigsétált az üres szobákon. Szörnyű hiányérzet gyötörte, tökéletesen elhagyatottnak érezte magát. A lába alatt szélfútta, száraz falevelek susogtak, és nagy, feketesárga pókok lestek rá ezernyi apró szemükkel a szobák sarkából és az ajtófélfákon szőtt hálójuk közepéből. Kiment a házból. Lesétált a családi sírokhoz, és mikor nem látott újabb sírt, egy pillanatra megkönnyebbült. Alice nagymama, a nagymama idősebbik leánya és unokatestvére, aki Mark születése előtt halt meg: három sír, változatlanul. Az öreg nem fekszik közöttük. A kútból felhúzott egy vödör hideg, jó ízű vizet, ivott belőle, aztán besétált a, gyümölcsösbe, szedett magának egy kalapra való guavát és érett, sárga ananászt. A hátsó udvarban egy fiatal kakas kényeskedett, ez úgy látszik, megúszta a fosztogatást. Mark egy fél óráig kergette, míg végre egy kőhajítással eltalálta, és a kis kakas szerteröpködő tollakkal leesett a háztetőről. Mark lefosztotta a kis kakas tollat, megtisztította, beledobta csajkájába. Tüzet rakott a hátsó udvarban, a csajkát, benne a kakassal a tűz fölé akasztotta, és míg várta, hogy megfőjön, eszébe ötlött valami.

Elindult vissza, az öreg hálószobájába. Ott, a belső sarokban, ahol valaha a nagy rézágy állott, letérdelt, végigtapogatta a laza deszkákat, bicskájával kipiszkálta egyikből az egyetlen szöget, ami rögzítette, és felemelte a lécet. Alájanyúlt. Először egy nyersbőr zsineggel átkötözött borítékcsomó került a kezébe. Végiglapozta őket. Valamennyin az ő hegyes betűivel rótt címzés és egyik sem volt felbontva. Gondosan idedugdosta őket, ebbe a rejtekbe. De nem volt ott valamennyi levele. A sorozatnak hirtelen vége szakadt. Ellenőrizte az utolsó levelet, és megállapította, hogy a postabélyegen a bélyegző kelte tizenegy hónappal korábbról való. A torka elszorult, és érezte, hogy a szeme könnybe lábad. Félretette a levélköteget, és megint benyúlt a deszka alá. Ezúttal egy mazzawatee teásdoboz került elő, rajta a nagymama fémkeretes szemüveges arcképe. Ez volt az öreg kincsesládája. A teásdobozt meg a levélköteget kivitte a hátsó udvarra, mert a megvilágítatlan szobákban gyorsan fogyott a késő délutáni napfény. Leült a konyha lépcsőjére, és kinyitotta a teásdobozt. Egy bőrtárcában negyven arany font sterling. Egyik-másikon még Krugernek, a Délafrikai Köztársaság egykori elnökének a portréja, a többin Edward és György király képe. Mark a dzsekije belső zsebébe csúsztatta a tárcát, és a sötétedésben végignézte az öreg többi kincsét. Elsárgult, kortól repedezett, fiatalkori fényképek Alice nagyanyjáról, egy házasságlevél, régi újságkivágások a búr háború idejéből, olcsó női ékszerek, amelyeket Alice a fényképeken viselt, egy emlékérem ajándékdobozban, a Királynő Dél-afrikai Emlékérme, hat kitüntetés, szalagok, köztük a tugelai, a ladysmithi és a transvaali hadjáratok szalagjai, aztán Mark iskolai bizonyítványai a ladyburgi iskolából, meg a Port Natal-i egyetemi kollégium diplomája. Ezeket az öreg – az írástudatlan embernek a tudás és az írott szó iránt érzett áhítatával – különösen nagyra becsülte. Annyira becsülte a tudást, hogy legértékesebb jószágából értékesített néhányat Mark taníttatásának a költségeire. A teásdobozban, a fontoktól eltekintve, más értéktárgy nem volt. Csak az öreg számára volt minden tárgynak felbecsülhetetlen értéke. Mark gondosan visszacsomagolt mindent a dobozba, és a dobozt beledugta hátizsákjába. Az este utolsó fényeinél megette a sovány kis kakast és a gyümölcsöt, és miközben pokrócába burkolózva elheveredett a konyha fapadlóján, tovább gondolkodott. Annyi bizonyosnak látszott, hogy akárhová ment az öreg, vissza szándékozott térni Anderslandra, mert ezeket a drága emlékeit sose hagyta volna ott, ha nem ez lett volna a szándéka. Ébresztő helyett egy férfi csizmás lábbal alaposan a bordájába rúgott. Elgurult, aztán a fájdalomtól hápogva felült. – Fel! Mozgasd a seggedet, és indulás! Még hajnalodott, de Mark a félhomályban is kivehette a férfi arcvonásait: simára borotvált arc, szögletes áll, napbarnította arcában fehér, villogó fogait mintha reszelővel egyengették volna ki. A feje kerek, mint az ágyúgolyó, úgy ült a nyakán, mint egy ütésre kész nehézsúlyú ökölvívó feje, és már a fején érződött, micsoda hatalmas, súlyos test tartozik hozzá. – Fel! – horkant rá Markra újból, és újabb rúgásra emelte fényesre pucolt, barna lovaglócsizmáját. Mark feltápászkodott. Védekező állást vett fel. A férfi alacsonyabb volt nála, de zömök, masszív alkat, széles, izmos vállakkal, egész teste csupa izom. – Ez itt magántulajdon, és nem szeretjük, ha csavargók mászkálnak rajta.

– Én nem vagyok csavargó – kezdte Mark, de a férfi egy nyers, vakkantásszerű nevetéssel közbevágott. – Maga ezzel a remek ruhájával meg a kapu előtt parkoló Rolls-Royce-szal… egy pillanatra majdnem megtévesztett… – A nevem Mark Anders – mondta Mark. – Ez a föld a nagyapámé, John Andersé… A férfi szemében mintha valami villant volna. A szája vonala változott, valami kétség támadt benne talán? Vagy valami aggodalom? Gyors, ideges mozdulattal megnyalta a szája szélét, de aztán változatlanul színtelen hangon, higgadtan folytatta. – Erről én nem tudok semmit… Én csak azt tudom, hogy ez a föld most a Ladyburg uradalom tulajdona, én vagyok a társaság intézője, és sem nekem, sem a társaságnak nem tetszik, hogy maga itt lófrál. – Elhallgatott, megvetette a lábát, vállát megfeszítette, szögletes állat előrelökte. – És van még valami, amit tudok. Tudok időnként fejeket betörni, és csak a Jóisten tudja, mikor törtem be az utolsót. Egymásra meredtek. Markban felizzott a düh. Szívesen elfogadta volna a kihívást, bár tisztán látta, mennyire izmos, életveszélyes ellenfél. Gyűlölködő tekintete, iszonyú súlya és ereje ellenére Mark már-már gépiesen nekikészült, ő is megfeszítette a vállát. Ellenfele ezt nyomban meglátta, és szemmel láthatóan örömet okozott neki. Csizmája sarkán himbálózva halványan elmosolyodott, az állat összeharapta, hogy az erek vastagon kiálltak a nyakán. Markot megérintette az erőszak fenyegető előszele, és felkavarodott a gyomra. Túl sok erőszakot megélt már, és semmi értelmét sem látta most verekedni. Elfordult, felvette cipőjét. A másik figyelte, hogyan öltözik, csalódottan ugyan, de láthatóan felkészült minden eshetőségre, az esetleges összecsapásra. – Hogy hívják magát? – kérdezte Mark, és vállára vetette csomagját. A férfi hanyagul, de változatlanul verekedni készen válaszolt: – A barátaim Hobdaynek hívnak. – Más neve nincs? – Nincs. Egyszerűen csak Hobday. – Nem fogom elfelejteni. Igazán jó haver volt – mondta Mark. Lement a lépcsőn az udvarba. Egy negyedórával később, mikor a dombhátról visszanézett, onnan, ahol a ladyburgi út elágazik észak felé, Hobday még mindig ott állt az anderslandi konyhaudvarban, és mereven nézett utána. Fred Black nézte, hogyan kapaszkodik Mark felfelé a dombon. A fürdetőtartály korlátjának támaszkodva, kitartóan rágta bagóját: csontos, napbarnitotta férfi volt, száraz maga is, mint egy rúd bagó. Fred John Anders barátja volt, és Markot csecsemőkora óta ismerte, ennek ellenére most szemmel láthatóan nem jött rá, ki az. Mark néhány méternyire tőle megállt, megemelte kalapját. – Helló, Fred bátyám – mondta, és még így is néhány pillanatba telt, míg az idősebb férfi egy kurjantással felugrott és megölelte. – Úristen, gyerek! Nekem azt mondták, hogy meghaltál Franciaországban. Leültek a marhakarám kerítésére. A zulu bojtárok az állatokat a szűk korlátok között a palló végére terelték, ahonnan azok vadul kapálózva belehuppantak a szagos vegyi fürdőbe, majd rémült horkantásokkal, orrukat fenntartva másztak, úsztak a túloldali lejtős rámpa felé.

– Az öreg már majdnem egy éve meghalt. Nem, régebben, most már több mint egy éve. Igazán sajnálom, gyerek. Sose gondoltam rá, hogy tudassam veled, de mint mondtam, mi azt hittük, ott maradtál Franciaországban. – Rendben van, Fred bátyám. – Mark maga is meglepődött, amiért nem érez nagyobb megrendülést. De már régen tudta ezt, tudomásul is vette. A bánat most mégis rátelepedett a szívére. Sokáig hallgattak, az idősebb férfi, Mark mellett ülve, megértette a fiú gyászát. – Hogyan… – Mark habozott kiejteni a kritikus szót. – Hogyan ment el? – Szóval… – Fred Black levette kalapját és látható szeretettel simította végig kopasz, rózsaszínű koponyáját. – Valahogy olyan hirtelenféleképpen jött. Elment vadászni, mert egy kis szárított hús kellett neki, Piet Greylinggel meg a fiával fel, a Chaka Kapujához. – Markban feltámadtak az emlékek: a Chaka Kapuja jelentette azt a hatalmas vadont észak felé, ahol az öreg annak idején megtanította a vadászás művészetére. Évekkel ezelőtt, még 1896-ban, vadrezervátumnak minősítették a területest, de nem jelöltek ki rá felügyelőt, és az észak-natali és zuluföldi vadászok saját vadászterületüknek tekintették. – Az öreg az ötödik napon nem ment vissza a táborba. Négy napon át keresték, míg megtalálták. – Megint elhallgatott, és Markra nézett. – Jól vagy, gyerek? – Jól vagyok. Nincs semmi bajom. – Mark azon csodálkozott, mennyi embert látott már meghalni, hányat ölt meg maga is, és mégis, most, egy öregember halála valahogy megrendíti. – Folytassa, Fred bátyám, kérem. – Piet szerint úgy nézett ki, mintha megcsúszott volna, mikor egy meredeken próbált felmászni, és ráesett a puskájára, és a puska elsült. A gyomrába ment a golyó. – Nézték, ahogy az utolsó ökör is belemerül a fürdőbe. Fred Black merev tagokkal lemászott a kerítésről. Egy darabig a csípőjét tapogatta. – Öregszem – dörmögte. Mark odasétált mellé és együtt indultak el a ház felé. – Piet meg a fia temették el, odakint. Nem lehetett hazahozni, már négy napja feküdt a napon. Megjelölték a helyet és eskü alatt tettek vallomást a hatóság előtt, mikor Ladyburgbe visszatértek. Fred Black szavait egy kiáltás szakította félbe. Egy női alak rohant végig a kék gumifák között, egyenesen feléjük, karcsú, fiatal nő, vadmézbarna haja vastag fonalban csüngött, lengett a hátán, fakó, olcsó vászonszoknya volt rajta, lábai hosszúk, szurtosak, csupasz-barnák. – Mark! – kiáltotta ismét. – Ó Mark! – De Mark csak akkor ismerte fel, mikor odaért hozzá. Négy év alatt alaposan megváltozott a lány. – Mary! – Mark még nem tudott szabadulni a szomorúság nyomasztó érzésétől, és képtelen volt többet mondani. Majd később, bőven lesz még rá idő. De minden levertsége mellett sem kerülte el a figyelmét, hogy Mary Black felnőtt nővé serdült, és már egyáltalán nem az a csintalan kópé, akit ő olyan fölényesen lekezelt felsős korában, ladyburgi iskoláskorukban. Az arca most is ugyanúgy szeplős, nevetős, metszőfogai kissé előreállnak, görbék, de a csípője kitelt. Maryből egészséges, két lábbal a földön járó, harsány, vidám nevetésű farmerleány lett. Marknak, ahogy mellette sétált, a válláig ért, fenekén kereken feszült a vékony, kopott vászonszoknya, csípőjét ringatta, egész dereka olyan volt, mint egy öblös váza, és két széles melle lazán mozdult minden lépésére. Ahogy mellette ment, szinte követelőző hangon kérdezgette, igyekezett minél közelebb húzódni hozzá, megfogta karját, kezét, mintha minden választ úgy akart volna kifacsarni belőle kérdéseire, és

közben hangosakat, zengőket kacagva nézett fel rá csintalan szemével. Mark furcsán izgatottnak érezte magát. Az asszony, Fred Black felesége, az udvar túlsó végéből is ráismert már Markra, és akkorát kiáltott, mint egy tejelő tehén, ha sokáig tartják távol tőle a borját. Kilenc lánya volt, és egész élete minden vágya egy fiú lett volna. – Helló, Hilda néni! – mondta Mark, aztán nem tudta folytatni, mert belemerült az asszony kitárt karjainak rugalmas ölelésébe. – Hiszen mindjárt éhen halsz! – kiáltott rá az asszony. – És ezek a ruhák! Hiszen ezek büdösek! És te is büdös vagy, Marky! A hajad… olyan hosszú, hogy hamarosan ráülhetsz! A négy hajadon leány, Mary felügyelete mellett, fölállította a horganyzott kádat a konyha közepén, és telitöltötték a tűzhelyen melegített vízzel. Mark a veranda végében ült egy zsámolyon, lepedőbe burkolózva, miközben Hilda néni egy óriási és teljesen életlen ollóval hosszú, göndör fürtjeit kurtítgatta. Aztán a lányokat minden tiltakozásuk ellenére kikergette a konyhából. Mark rémült szemérmeskedésére csak legyintett. – Nincs rajtad a világon semmi, aminél egy olyan öreg nő, mint én, nem látott volna szebbet is, nagyobbat is –, azzal határozott mozdulattal levetkőztette Markot, gyűrött, piszkos ruháját a nyitott ajtón át kidobta oda, ahol Mary várakozásteljesen csellengett. – Mosd ki ezeket, gyerek, és hordd el magad attól az ajtótól! Mark mélységesen elpirult és sietve belemerítette magát a vízbe. Estefelé együtt ült Fred Blackkel az udvarban, a kút zárókövén, köztük egy Üveg brandy. Az ital, a „Cape Smoke”, tipikusan az a márka volt, amely úgy harapott, mint egy zebramén, és Mark az első korty után nem is nyúlt többet a pohárhoz. – Igen, gyakran gondoltam rá annak idején – mondta Fred, akinek a brandytől már lassan kicsit kezdett keresztbe állni a szeme. – Az öreg Johnny nagyon szerette a földjét. – Beszélt valaha is magának arról, hogy eladja? – Nem, soha. Én valahogy mindig úgy képzeltem, hogy az öreg örökre itt marad. Gyakran beszélt arról, hogy Alice mellé temessék. Ezt nagyon szerette volna. – Mikor látta utoljára nagyapát, Fred bátyám? – Hát… – Fred elgondolkodva dörzsölte kopasz fejét. – Két héttel azelőtt lehetett, hogy a Greylingekkel elment a Chaka Kapujához. Igen, úgy van. Bement Ladyburgbe, hogy töltényt és élelmiszert vásároljon. Itt szállt meg egy éjszakára, az öreg szekérben, és jót beszélgettünk egymással. – Nem beszélt akkor semmit… az eladásról? – Nem, egy szót sem. A konyhaajtó nyílott, sárgás lámpafény áradt ki az udvarra. Hilda néni kiáltott ki az ajtón. – Étel az asztalon! Gyerünk, Fred! Ne tartsd ott azt a gyereket, és ne okítsd itt nekem mindenféle butaságra, és be ne hozd azt az üveget a házba, hallod? Fred fintorogva lottyantotta ki az utolsó néhány csepp sötétbarna italt a poharába, aztán fejét csóválva nézegette az üres üveget. – Isten veled, öreg barátom – mondta, azzal elhajította, hogy az üveg elrepült a bozóton túlra, aztán felhajtotta poharából a maradékot, megfontoltan, mintha orvosságot inna. Mark odaszorult a konyhafal melletti padon, egyik oldalán Mary, a másikon egy másik

nagydarab, pirospozsgás leány közé. Hilda néni, Markkal szemben, folyamatosan döntötte a fiú tányérjára az ételt, és valahányszor a gyerek étvágya lanyhulni látszott, hangosan korholta. – Frednek kéne most valaki, aki segít neki. Öregszik, bár a vén bolond nem veszi maga se észre. Mark bólintott, de a szája nemcsak úgy tele volt, hogy nem tudott megszólalni, de ahogy Mary átnyúlt előtte egy szelet kemencemeleg házi kenyérért, nagy, lengő mellét úgy nekifeszítette az arcának, hogy majdnem megfulladt tőle. – A lányoknak nem sok alkalmuk van arra, hogy rendes fiúkkal találkozzanak, ahogy mi itt élünk, magunkban a farmon. Mary folyamatosan fészkelődött a padon, és nem nyugodott, míg a combja szorosan oda nem simult Mark combjához. – Hagyj békét annak a fiúnak, Hilda, te fondorlatos nőszemély! – dörmögte oda békésen – Fred az asztalfőről. – Mary! Adjál még egy kis mártást Marknak arra a krumplira! – Mary, miközben a mártásból öntött, Mark felé hajolva fél kezével Mark combjára támaszkodott. – Egyél, Mark! És Mary készített neked desszertnek egy egészen különleges, tejszínes gyümölcslepényt! Mary keze ott maradt Mark combján, és lassan, de céltudatosan dolgozta magát egyre feljebb. Ettől a pillanattól kezdve Mark képtelen volt másra figyelni, mint erre a kézre, és az étel is ízetlenné vált a szájában. – Még egy kis tökfőzeléket, Marky? – érdeklődött aggódva Hilda néni, de Mark tehetetlenül csak a fejét ingatta. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, az asztal lapja alatt, közvetlenül Mary anyja szeme előtt. Lassan érezte, hogy egyre jobban elfogja a pánik. Amennyire az adott körülmények között képes volt rá, kezét egykedvűen az ölébe ejtette, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a lányra, keményen megmarkolta a csuklóját. – Eleget ettél, Mark? – Ó igen, igen! – erősködött hevesen Mark, miközben azon igyekezett, hogy eltolja magáról Mary kezét, de Mary nagy darab, izmos nőszemély volt, és nem lehetett egykönnyen eltéríteni szándékától. – Fogd Mark tányérját, Mary drágám, és adjál neki abból a te remek gyümölcslepényedből! Mary mintha meg se hallotta volna. Fejét önfeledten a tányérja fölé hajtotta, az arca lángvörös volt, az ajka enyhén remegett. Mellette Mark kényszeredetten tekergett, forgolódott a padon. – Mary! Mi van veled, lányom? – Az anya ingerülten ráncolta a homlokát. – Nem hallasz, gyerek? – Dehogynem, hallak, mama. – Mary egy sóhajjal végre felemelkedett a padról. Lassan felállt, két kézzel Mark tányérjáért nyúlt. Mark közben a megkönnyebbüléstől ernyedten visszaroskadt a helyére. Markot kimerítette a hosszú, egész napos gyaloglás és az azt követő izgalmak. Jóformán ahogy a fejét letette, elaludt, de nyugtalan, zavaros álmai voltak. Valami félelmetes tájon, kísértetiesen kavargó ködben, baljós, túlvilági fények

világánál egy sötét kísértetet üldözött, de a lábai nehezen mozdultak, mintha melaszfürdőben járna, és minden lépése iszonyú erőfeszítésbe került. És tudta, hogy az előtte a ködbe suhanó szellem nem más, mint az öreg. Szeretett volna felkiáltani, de bármennyire erőlködött, tátogatta a száját, hang nem jött ki a torkán. Aztán a fekete szellem hátán apró, vörös lyuk támadt, s a lyukból fényes, lüktető vérpatak csordult ki. A szellem szembefordult vele. Egy percig belebámult az öreg arcába. Az, hatalmas, hegyes bajusza végei fölött két okos, sárga szemével, rámosolygott, aztán az egész arc szétfolyt, mint a forró viasz, és mintha a tengerből merülne elő, egy fenségesen szép márványszobor halvány vonásaivá formálódott. A fiatal német arca … Mark felkiáltott, végigvetette magát az ágyon és tenyerébe temette arcát. Halkan zokogott a sötétben, de közben lassanként valami egész másfajta érzés kerítette hatalmába meggyötört idegeit. Valahol a tudata peremén egy hang hallatszott. Suttogó, búgó hang. – Jól van na, most ne vacakolj. Jól van, nagyon jó lesz. Ne csapj akkora lármát. Mark lassan, fokozatosan magához tért. Hosszú másodpercekig eltartott, míg rájött, hogy az a meleg, rugalmas valami, az a kemény test: valóság. Két telt, fehér mell verődött a mellének, és a csupasz bőr fehéren csillogott a keskeny vaságy melletti ablakon beáradó holdfényben. – Mary jobban fogja csinálni – suttogta rekedten a hang. – Mary? – Mark fuldokolva lökte ki magából a szót, és megpróbált felülni, mire a nő szelíden, de teljes súlyával rádőlve mellkasára, visszanyomta az ágyra. – Megőrültél. Mark birkózott. A lány szája a szájára tapadt, a csókja meleg volt, mohó, és valami újszerű érzés elgyengítette Markot. Közben egyre nőtt fejében a zűrzavar, és eszébe jutott mindaz a szörnyűség, amit a nőkről hallott. A furcsa, borzasztó dolgok, amelyekről az ezred lelkésze beszélt neki, s aminek a tudata megőrizte őt a merész kis francia poule-ok hízelkedéseivel meg a sötét londoni mellékutcákban csellengő hölgyek hívogatásával szemben. A lelkész elmondta neki, micsoda szörnyű következményei lehetnek a nőkkel való törvénytelen kapcsolatoknak. Ott volt az a betegség, amelyre nincs gyógyszer, amitől elrothad az ember húsa, és nem marad más, mint egy rothadó lyuk a lágyékában, s a vége az elmebaj, vagy ott van a másik lehetőség, a gyermek, akinek nincs atyja, egy fattyú, férfiak szégyene. A fenyegetés túlságosan ránehezedett. Erőszakkal elhúzta száját a leány szájától, míg az éhes ajkával szívta az övét, a nyelvét is megpróbálta a szájába dugni. – Úristen! – suttogta Mark. – Gyereked lesz. – Nahát, az nagyon is jó lenne – suttogta a lány vidám, rekedt hangján. – Összeesküdhetünk. – Azzal, miközben Mark a hallottaktól kábultan elnyúlt, ő hirtelen testhelyzetet változtatott, fél lábát átvetette a fiú fölött, súlyos testével leszorította, fénylő haja az arcába hullott. – Nem! – Mark megpróbált kiszabadulni alóla. – Nem, ez őrültség! Én nem akarok nősülni… – De igen,… ó igen! Mark egy pillanatra megbénult, de aztán egy lendületes mozdulattal felborította a lányt, az az oldalára huppant, kezével keményen Mark vállába kapaszkodott, de végül is legurult az ágyról. A mosdó felborult, a lány nagydarab teste lezuhant a padlóra és a dobbanás

végigvisszhangzott az alvó házban. Egy pillanatra csend támadt, minden hang elhalt, aztán a hirtelen támadt csendet sikoltozások kórusa törte meg a folyosó másik végéről, a hálószoba felől, ahol a kisebbik lányok aludtak. – Mi van? – bömbölte Fred Black a nagy hálószobából. – Valaki van a házban! – Fogd meg, Fred! Ne heverj itt, mint egy hulla! – Hol a puskám? – Segítség, papa, segítség! Mary egy ugrással felpattant a padlóról, felkapta hálóingét, és magára húzta. – Mary! – Mark felült. Magyarázkodni akart. Szerette volna elmondani neki, amit a lelkész mondott. Odahajolt hozzá, de még a halvány holdfényben is tisztán látta, hogyan torzítja el a düh a lány arcát. – Mary…! – Nem tudta elkerülni az ütést. A lány teljes lendületből, lapos tenyérrel, olyan erővel vágott az arcába, hogy a fogai összekoccantak, és a szemét elöntötte a könny. Mary nagydarab, izmos lány volt. Mikor a feje kitisztult, a lány már elment, de a füle még mindig úgy zúgott, mintha ezer vadméh röpködne körülötte. Mark a kocsikerekek fölszántotta dűlőút partján ballagott. Az út közepén, a keréknyomok között fölpúposodó földet sűrűn benőtte a fű. Egy csupa por Daimler teherautó állt meg mellette. A kormány mellett középkorú férfi ült, mellette a felesége. – Hová, hová, fiam? – kiáltott le a kormány mellől a férfi Marknak. – Ladyburgbe, uram. – Na, ugorjon be hátul. Mark a további húsz mérföldnyi utat kukoricával megrakott zsákokon tette meg, mellette egy ketrecben csirkék kotkodácsoltak, és a szél bele-belekapott frissen nyírt hajába. Átgurultak a Baboon Stroom hídján. Mark elcsodálkozott, mennyire megváltozott a környéken minden. Ladyburg már nem volt többé az a falu, amelyet ismert, hanem szinte várossá fejlődött. Leterpeszkedett a folyóig, és a sziklapárkány alatt épült hatalmas teherpályaudvaron éppen vagy egy fél tucat mozdony tolta-húzta szorgalmasan a fűrészmalomból frissen érkezett épületfával meg az új gyárból érkezett zsákolt cukorral megrakott tehervagonokat. A gyár maga, az acélíveknek és hatalmas méretű kazánoknak egymásra halmozott együttese mintegy jelképezte a település fejlődését. Fél tucat kémény ontotta a szürke füst- és gőzfelhőt, amely úszva oszlott széjjel a szelíd szellőben a távolban. Mark elfintorította az orrát, ahogy a szél feléje fújta a bűzt, de végül is elismeréssel nézett végig a főutcán. Legalább egy tucat új épületet húztak fel, díszes homlokzatukat kovácsoltvas cikornyákkal és bonyolult, díszes oromzatokkal ékesítették, a bejárati ajtókon festett üveg, végig a homlokzaton, a magasban, a tulajdonos neve és az építés éve gipszdomborítással. Mindezt azonban elhomályosította pompájával egy hatalmas, négyemeletes épület, amely agyoncikornyázott homlokzatával olyan volt, mint egy újgazdag menyasszony lakodalmas tortája. Homlokzatán a büszke felirat: „Ladyburg Farmers Bank.” A teherautó vezetője a bank előtt tette le Markot, majd vidáman búcsút intve továbbrobogott. A ház előtt a szekerek és a teherautók között legalább egy tucat személyautó parkolt, és az emberek az utcán egy gazdag, gyarapodó közösség polgáraihoz méltó módon jól

öltözöttek voltak, és megelégedett arccal jártak-keltek. Mark még látott egy-két ismerőst a régi időkből, de ahogy a főutcán végigment, csomagját fél vállára vetve, és meg-megállt, hogy üdvözölje őket, legtöbbjük csak némi zavart habozás után ismerte fel. – De hát Mark! – mondogatták. – Mi azt hallottuk, azt hittük, téged lelőttek Franciaországban. Benne is volt a Gazette-ben! Az ingatlan-nyilvántartó hivatalt a bíróság és a rendőrség épülete mögötti összevissza labirintusban találta meg. Andersland és Ladyburg között a hosszú úton bőven volt ideje elgondolkodni a dolgokon, pontosan tudta, mihez kell fognia, és milyen sorrendben. Az irattár előtt a szűk helyiségben kényelmetlen pad állt, meg egy csupasz pult, a pult mögött az idősebb tisztviselő fémkeretes szemüvegével és rövidlátó szemeivel, homlokán zöld szemellenzővel olyan volt, mint egy öreg varjú. Fekete alpaka zakó volt rajta, karján papír könyökvédő, csontos, görbe orrával az íróasztal fölé görnyedt és tökéletesen elmerült a herkulesi munkában: iratokat pecsételt. Míg dolgozott, Mark türelmesen végigolvasta a falakat ellepő hatósági hirdetményeket, aztán, néhány perc elteltével, a tisztviselő felnézett, de annak az embernek a zaklatott tekintetéve,!, akit éppen az emberiség sorsát meghatározó tevékenységében zavartak meg. – Egy ingatlan-adásvételi szerződést kérnék, uram… Adott lejárt földbérlemény Ladyburg kerületben Efr 42 szám alatt az A/ egyes szakaszban. A farm ANDERSLAND néven ismert… Vagyonátruházási okirat kiállítva a Ladyburg Estates Ltd részére, nyilvántartásba véve 1919. június 1. napján. Közöljük mindenkivel, akit illet, hogy Dennis Petersen megjelent előttem, az Okirat-nyilvántartó előtt, miután a fent jelzett személy megjelenvén megfelelően kiállított meghatalmazással rendelkezik, amelyet JOHN ARCHIBALD ANDERS 1919. május 19. napján állított ki, amely meghatalmazás a törvény előírásai szerint hitelesítést nyert… és, hogy a fent nevezett, előttünk megjelent személy kijelentette, hogy megbízója a törvényben előírt rendelkezéseknek eleget téve eladta… Mark elővette a következő okiratot: Megállapodás ingatlan adásvétele tárgyában. Miszerint JOHN ARCHIBALD ANDERS, a továbbiakban: Eladó, és a LADYBURG ESTATES LTD társaság, a továbbiakban: Vevő… az ANDERSLAND néven ismert farmot, annak minden tartozékával, épületeivel, lábon álló termésével, jószágával együtt – háromezer font sterling vételárért… Felek aláírása: JOHN ARCHIBALD ANDERS (kézjegye): X A LADYBURG ESTETES LTD helyett és nevében: DIRK COURTNEY (igazgató) Előttünk mint tanúk előtt: PIETER ANDRIES GREYLING

CORNELIUS JOHANNES GREYLING Mark a homlokát ráncolva nézte a két nevet. Piet Greyling és a fia kísérte el korábban az öreget a Chaka Kapujához, jóformán közvetlenül azután, hogy az adásvételi szerződésnél tanúskodtak, aztán néhány nap múlva holtan találták meg az öreget, és ott temették el a dzsungelben. Általános meghatalmazás Dennis Petersen részére Én, alulírott JOHN ARCHIBALD ANDERS ezennel meghatalmazom a fent nevezett DENNIS… Aláírás: JOHN ARCHIBALD ANDERS X (kézjegy) Előttünk mint tanúk előtt PIETER ANDRIES GREYLING CORNELIUS JOHANNES GREYLING Mark a kemény, okiratok számára gyártott, fényes selyemszalagon csüngő viaszpecsétes, cifra betűs pergamenlapok fölé hajolva gondosan kimásolta az ügyletben szereplő személyek nevét. A tisztviselő féltékenyen figyelte, aztán visszavette tőle az iratokat, majd némi vonakodással nyugtát adott a betekintési díj fejében járó öt shillingről. A cégbíróság irodája közvetlenül szemben, egy szűk sikátorban állt. A sötét irodában egészen más fogadtatásban részesült Mark, mint korábban. Szigorúan szolidan szabott galambszürke kosztümkabátos, hosszú, sleppes szoknyás ifjú hölgy fogadta, akinek öltözéke merő ellentétben állt élénken csillogó szemeivel és derűs modorával. Csinos, szeplős orrú arcocskája elismerő mosollyal ragyogott fel, mikor Mark belépett az ajtón, perceken belül kiszolgálta, és cinkos mosollyal nézte, hogyan olvassa végig a Ladyburg Estates Ltd alapító okiratát és a társasági szerződést. – Maga itt lakik? – kérdezte a lány. – Még sose láttam errefelé. – Nem, nem itt lakom – felelte tétován Mark, és nem nézett a lányra. Nehezére esett az iratra koncentrálnia, túlságosan élénken élt az emlékezetében legutóbbi találkozása egy másik fiatal nővel. – Szerencsés ember – sóhajtott fel a lány drámai hangon. – Olyan unalmas itt, az ember semmit sem tud kezdeni munka után az estéivel. – Reménykedve várta a választ, de Mark kitartóan hallgatott. A Ladyburg Estates igazgatói Dirk Courtney és Ronald Beresford Pye urak voltak, de fejenként mindössze egy részvény volt a birtokukban, annyi, amennyi elegendő jogcímül szolgált arra, hogy a társaság ügyvezetői lehessenek. A többi kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvennyolc, száz százalékban befizetett részvény tulajdonosa a Ladyburg Farmers Bank volt. – Nagyon szépen köszönöm. – Mark visszaadta az okiratot a lánynak, de változatlanul buzgón kerülte a tekintetét. – Megnézhetném, kérem, a Ladyburg Farmers Bank cégjegyzékét? A leány máris hozta. A Ladyburg Farmers Bank egymillió, egyenként egy font névértékű részvénye három ember tulajdonában volt. Mindhárom a bank igazgatója volt.

Dirk Courtney Ronald Beresford Pye Dennis Petersen

600 000 száz százalékban befizetett részvény 200 000 száz százalékban befizetett részvény 200 000 száz százalékban befizetett részvény

Mark a homlokát ráncolta. Bonyolult háló, ravaszul szőtték: mindenütt ugyanazokkal a nevekkel találkozott. Beírta őket a noteszébe. – Engem Marionnak hívnak. Magát hogy hívják? – Marknak. Mark Andersnek. – Mark! Ez roppant romantikus név. Olvasta a Julius Caesart? Marcus Antonius is olyan roppant romantikus jellem volt. – Igen – helyeselt Mark. – Valóban. Mennyivel tartozom az okmányok megnézéséért? – Ó, felejtse el! – Nem, nézze, ne csinálja ezt. Szeretnék fizetni. – Na jól van, ha annyira akarja… Mark az ajtóban megállt. – Köszönöm – mondta zavartan. – Maga nagyon kedves volt. – Ó igazán, szívesen tettem. Ha van még valami más… nos hát, tudja a nevemet, és tudja, hol talál meg. – A lány hirtelen, minden látható ok nélkül elpirult. Hogy zavarát leplezze, elfordult, kezében az aktával, és mikor ismét felnézett, Mark már eltűnt. Felsóhajtott, és az aktát kerek, telt melléhez szorította. Mark az öreg hagyatékának elszámolását a bírósági titkárságon találta meg, ahol mintegy lekezelő módon a „100 font sterlingnél kisebb összegű hagyatékok” rovatban iktatták. Az aktívum oldalon szerepelt két golyós puska és egy vadászpuska, négy vontatóökör és egy lovas kocsi. Valamennyit nyilvános árverésen értékesítették, és összesen nyolcvannégy font tizenhat shillingért keltek el. A tartozás oldalon szerepeltek egy bizonyos Dennis Petersennél felmerült törvényes illetékek és megbízási díjak, továbbá a hagyaték felszámolásával kapcsolatban felmerült költségek. A végösszeg százhuszonhét font, az elszámolás deficittel zárult, a tartozásokon megosztoztak, és a hagyatéki eljárást lezárták. John Archibald Anders elment, és egy szellő se rezdült a nyomában. Még annak a háromezer fontnak sem volt nyoma, amit Anderslandért fizettek neki. Mark felkapta a csomagját, és kiment a ragyogó délutáni napfényre. Egy locsolókocsi vonult végig lassan a főutcán. Két ökör vontatta, a tartályból vékony vízsugár permetezett az útra, csak épp hogy leverte a vastag port. Mark megállt, belélegezte a víz és a száraz föld illatát, aztán átnézett az utca másik oldalára, a Ladyburg Farmers Bank épületére. Egy rövidke pillanatra felmerült benne az ötlet, hogy átmegy az úttesten, bemegy az épületbe, és megkérdi az emberektől odabent, mi volt az ok, amiért az öreg megváltoztatta szilárd elhatározását, hogy Anderslandben fog meghalni, és ott temetteti el magát, hogyan fizették ki neki a vételárat, és mi történt a pénzzel. De az ötletet nyomban el is vetette. Akik ebben az épületben dolgoznak, másfajta emberek, nem olyanok, mint egy írástudatlan, keményen dolgozó farmer unokája, akinek

egy vasa sincsen. A társadalom láthatatlan korlátait senki sem lépheti át, akkor sem, ha egyetemi diplomája van, háborús vitézségi érme, és dicséretekkel megtűzdelt leszerelő levele a katonaságtól. Az az épület előtte a pénz, a hatalom, a befolyás szentélye, és aki abban lakik, az olyan, mint amilyennek az óriások voltak, vagy az istenek. Olyan emberek, mint Mark Anders, nem ronthatnak be oda, és nem követelhetik, hogy válaszoljanak egy jelentéktelen senki öregemberrel kapcsolatos mindenféle lényegtelen kérdésre. „Végrendelet nélküli hagyaték 100 font sterling értéken alul”… suttogta magában félhangosan, és elindult, a városon át, arrafelé, amerről a teherpályaudvar csattogó, csikorgó hangjai hallatszottak. – Igen – mondta az állomásfőnök. – Piet Greyling a fővonalon volt mozdonyvezető, és a fia volt a fűtője… de mind a ketten felmondtak. Már hónapokkal ezelőtt, még 1919ben. – Elgondolkodva dörzsölgette az állat. – Nem, nem tudom, hová mentek, mindenesetre őszintén örültem, mikor megszabadultam tőlük. Ó igen, most jut eszembe, a fiú mondott valamit, hogy Rhodesiába mennek. Valami farmot vásárolnak, vagy ilyesmi… – elvigyorodott. – Farmot vásárolnak! Miből, szeretném tudni! Vágyakból és álmokból? Semmi esetre sem egy mozdonyvezetői és fűtői fizetésből. A Ladyburg Farmers Bank igazgatói tanácsterme az épület első emeletének felét foglalta el. A padlótól a mennyezetig érő ablakok sora kelet felé nyílott, ahonnan forró nyári napokon hűvös szellő fújdogált, a másik oldalon meg a magasba nyúló sziklafalra, amely remek háttérül szolgált a városnak, és érdekes megvilágítást kölcsönzött a tágas teremnek, amelynek magas mennyezetén gipszcikornyák között kezükben szőlőfürtöket lóbáló fehér kerubok táncoltak fejjel lefelé, soha nem szűnő vidámságukba merevedve. A falakon sötét mahagóni lambéria, amelyhez jól illettek az aranyzsinórral szegélyezett, zöld bársonyfüggönyök. A szőnyeg is zöld volt, és olyan vastag, hogy egy rohamozó huszárszázad lovainak a patája sem ütött volna zajt rajta. Az igazgatói asztalnak márványlapja volt, kerete aranyozott díszekkel ékesítve, az asztallábain szőlőindák tekeredtek, és negédesen játszadozó csupasz női alakok hárfát pengettek. Az asztal egyik végén tiszteletteljes pózban egy férfi állt, a nyaka kurta, a válla széles, mint egy díjbirkózóé. Erőltetett menetben lovagolva érkezett, khakiszínű térdnadrágja feneke kifényesedett a nyeregtől, csizmáját por lepte, és idegesen gyűrögette kezében kalapja puha, széles karimáját. Szemben, a márványasztal másik végénél egy férfi nyúlt el elegánsan egy bőrfotelben. Még ültében is látszott, hogy hatalmas termetű, vállai szélesen feszültek a drága angol szövet zakóban. A feje jól aránylott termetéhez, vállai méreteihez, művészi gonddal fésült, csillogó haja kétoldalt, a füle mellett impozáns oldalszakállban végződött. Szögletes, simára borotvált erős álla jelezte, hogy parancsoláshoz szokott, ajka vastag volt, de határozott, fogai tökéletesen fehérek. Elgondolkodva rágcsálta ajkát. Orra nyergében, két sötét, okos szeme között apró ráncok húzódtak. Egyik gondosan manikűrözött kezével az állat támasztva mozdulatlanul figyelt. – Szóval, én úgy gondoltam, jó, ha megtudja, Mr. Courtney – fejezte be a mondókáját

a férfi sután, miközben poros csizmájával a lábait váltogatta a vastag szőnyegen. Egy hosszú percig egyikük sem szólt semmit. A csizmás férfi feszengve nézte a Dirk Courtney oldalán ülő két másik úriembert, aztán a szemét megint a középső alakra szegezte. Dirk Courtney ölébe ejtette a kezét és a ráncok eltűntek az arcáról. – Azt hiszem, okosan járt el, Hobday. – Halványan elmosolyodott, s a mosolya csak kihangsúlyozta parancsoló egyéniségét. – Pihenjen odakint az előcsarnokban. A titkár visz majd valami frissítőt, és később még beszélni szeretnék magával. Várjon. – Igenis, uram, Mr. Courtney. – A férfi elsietett, és ahogy az ajtó becsukódott mögötte, a két férfi Dirk Courtney két oldalán egyszerre Jört ki. – Megmondtam már akkor, hogy valami ilyesmi fog történni… – De te azt mondtad, hogy lelőtték… – Nekem sose tetszett az ötlet… – Úgy gondoltam, ezúttal kicsit messze ment a dolog… Összevissza beszéltek, hadarva, lélekszakadva, miközben Dirk Courtney titokzatos félmosollyal az ajkán ült, és csak a jobb keze kisujján csillogó gyémántgyűrűt figyelte feszülten. Forgatta a nagy, fehér követ, és addig igazgatta, míg az úgy nem tükrözte vissza az ablakon beáradó fényt, hogy ragyogó fényes foltokat rajzolt fölöttük fenn, a magas mennyezetre. A másik két férfi lassan elhallgatott, és Dirk Courtney udvariasan felnézett rájuk. – Befejeztétek? Mind a ketten? Roppant konstruktívnak, eszmeserkentőnek találtam, amit mondtatok. – Várakozva nézett egyikről a másikra, és hogy mindkettő hallgatott, folytatta. – Sajnos, nem vagytok minden ténynek az ismeretében. Itt van néhány további hír a számotokra. Ma reggel érkezett a városba, egyenesen a telekkönyvbe ment, onnan a céghivatalba, majd a bírósági titkárságra… – Hallgatói erre újból jajveszékelni kezdtek. Dirk Courtney közben kiválasztott a tárcájából egy szivart, gondosan előkészítette, a végét aranyozott zsebkése pengéjével lemetszette, ajkával megnedvesítette, aztán hüvelykujja és mutatóujja közé vette és várta, mikor hallgatnak el társai. – Köszönöm, uraim, és, mint mondtam, a kérdéses úriember lement a teherpályaudvarra, és Greyling és fia iránt érdeklődött. Ezúttal a másik kettő nem szólt semmit, csak elszörnyedt, hitetlenkedő pillantást váltottak egymással, és a teremben teljes volt a csend. Dirk Courtney meggyújtott egy foszforos gyufát, megvárta, míg a foszforos fej leég, aztán rágyújtott a szivarra. – Az egész a te ötleted volt – mondta Ronald Pye. Pye legalább harminc évvel volt idősebb Dirk Courtneynál. A jóléttől egykor feszülő bőre meglöttyedt, tokája úgy csüngött drága szövetből szabott mellényére, mint egy kakas bőrlebernyege, arca foltos volt, csupa halvány szeplő és apró, sötét, vénember-májfolt. A haja is kifakult, megritkult, csak itt-ott tűnt fel benne nyomokban néhány lángvörös szál, emlékeztetendő egykori fejdíszére. Nagy lapátfülei úgy álltak, mint egy sivatagi rókáé, azt a látszatot keltve, mintha állandóan hallgatózna, s a szemében is egy róka ravaszsága csillogott, miközben Dirk Courtney arcát figyelte. – Igen – mondta Dirk Courtney helyeslően. – A legtöbb ötlet ezzel kapcsolatban valóban az enyém volt. Ezért emelkedtek a Farmers Bank tartalékai másfélmillióról tizenötmillió fontra az alatt a tíz év alatt, mióta ötleteimmel hozzájárulok… Ronny Pye csak nézte. Az alatt a tíz év alatt legalább tízezerszer megbánta, amiért valaha is engedett a kísértésnek, és eladta ennek a fiatal kalandornak, ennek az elegáns kalóznak a bank vezetését.

Isten tudja, akkor volt oka a kétkedésre, az óvatosságra, és elég sokáig habozott is, mielőtt elfogadta Dirk Courtney fantasztikus ajánlatát. Már akkor túl sokat tudott a fickó előéletéről, hogyan távozott el, meglehetősen kínos körülmények között, Ladyburgből, és távolodott el az apjától, a családjától. Aztán, néhány évvel később, besétált Ronald Pye irodájába, minden bejelentés nélkül, és megtette ajánlatát. A fiú nehéz vagánnyá nőtte ki magát, ezt az első pillanatra látta rajta, de az ajánlat túlságosan jó volt ahhoz, hogy elutasítsa. Aztán, nyomban ezt követően, sorra jutottak fülébe sötétnél sötétebb hírek, amelyek úgy jártak ennek az embernek a nyomában, ahogy a keselyűk követik az oroszlánt. Már akkor fel kellett volna figyelnie arra, hogy Dirk Courtney hatszázezer fontot képes felajánlani a bank részvényeinek hatvan százalékáért, és hogy az ajánlat fedezetét a londoni Lloyd’s Bank garantálta. Már pusztán ez a tény alátámasztotta a róla keringő sötét híreket. Mi módon juthat valaki becsületes úton ennyi pénzhez rövid egy-két év alatt? – tette föl magának a kérdést… Végül is azonban a pénz kísértése győzött, s a kérdést végleg eldöntötte, hogy ezáltal döfhetett egyet Sean Courtney tábornokon, régr ellenségén. Már előre élvezte, hogy lépésével felemeli a kitagadott fiút, és szinte uralkodó pozícióba segíti Courtney megye szívében. Az efölötti öröm billentette át végül a mérleg nyelvét, a kicsinyes bosszú, és tetejében a hatszázezer font sterling készpénz. Rossz üzlet volt. – Én kezdettől fogva ellene voltam – mondta. – Drága Pye barátom, maga minden új ötletemet ellenzi… elvi alapon. És ennek ellenére, nincs egy hete, hogy elalélt, mint egy szűz menyasszony, mikor a Ladyburg Estates és a Zululand Sugár társaság mérlegét meglátta. Dirk felállt. Állva érvényesült igazán impozáns termete. Két kezével könnyed mozdulattal lesimította haját, szivarját keményen erős, fehér fogai közé szorította, megigazította nyakkendőjét, odanyúlt igazgyöngy nyakkendőtűjéhez, elfordult, és a tanácsterem távolabbi falához sétált. Lehúzta a falra Zuluföld és Észak-Natal térképét, amely nagyjából az egész falfelületet eltakarta, aztán félreállt. A nagy léptékű térképen minden farm határát kirajzolták. A Ladyburg Estate tulajdonában levő farmokat zöld krétával színezték ki. Tekintélyes színfolt, a tengerparttól a hegyekig: termőföld és egyéb természeti kincsek hatalmas arzenálja. – Parancsoljanak, uraim, a terv, amelyet olyan hevesen elleneztek. – Megint elmosolyodott. – Túlságosan tömény volt az önök felvizezett vérének. – Aztán a mosoly leolvadt az arcáról, és ahogy a szemöldökét összehúzta, vastag ajka keserűen legörbedt. A szeme fénye is elhalványodott: gonoszul, szúrósan fénylett. – Az egész ügynek a kulcsa ott volt, az Umfolosi folyónál, a vízben. Egyébként az egésznek semmi értelme se lett volna. Egyetlen ostoba, makacs, műveletlen fattyú… – elharapta a szót. Aztán visszatért arcára a mosoly, de hangja szinte robbant az izgalomtól. – Most mind a miénk. A folyó egész déli partja, de ott sem ér véget! – Szétterpesztette tenyerét, kezét meggörbített ujjakkal, mintegy karomszerűen ráfeszítette a térképre. – Itt – mondta –, és itt, és itt… – a keze sóváran kúszott egyre északabbra. Aztán nevetve elfordult a térképtől, és nagy, jól fésült fejét félrebillentve nézte társait. – Ahogy elnézlek benneteket – mondta nevetve –, csurog valami a lábatok szárán, annyira megijedtetek… és mindez csak azért, mert gazdaggá tettelek benneteket.

Most Dennis Petersenen volt a sor. Petersen egykorú volt Ronny Pye-jal, Pye a nővérét vette feleségül, és ha ez a kapcsolatuk nincs, sose ülne ott, az aranyozott márványasztalnál. Bizonytalan, kissé elmosódott arcvonásaival ő volt hármuk közül a legjelentéktelenebb figura. Alakja a drága ruhákban is löttyedt, formátlan, a szeme színét is nehéz lett volna meghatározni. – És mit csinálunk ezután? – kérdezte, és kezét ölében összefonva szinte kétségbeesetten tördelte őket. – Mit? – kérdezte Dirk barátságosan, és odasétált Petersen székéhez. – Mi, kedves Dennis barátom? – És a köztük levő korkülönbséget semmibe véve mintegy atyailag megveregette a vállát. – Mi nem csinálunk semmit. Ti csak menjetek vissza az irodátokba. Majd ha túl leszünk rajta, mindent elmondok. – Ide figyelj, Dirk! – Dennis határozott mozdulattal felkapta a fejét. – Ebből elég. Elég ebből a durvulásból, érted? – Aztán Dirk szemébe nézett, és lehajtotta a fejét. – Kérem – tette hozzá motyogva. Dirk elmosolyodott. – Menjetek, és számoljátok csak a pénzeteket. És ne aggódjatok. – Fölsegítette őket a székükből, és kezét vállukra téve kiterelte őket a teremből. – Holnap kilenc órakor igazgatói ülést tartunk, Dennis. Meg akarom beszélni az új fejtési üzem dolgát Stangerben. A számokra lesz szükségem, gondoskodj róla, hogy meglegyenek. Mikor Dirk Courtney egyedül maradt, leolvadt arcáról a derű, a szeme összeszűkült. Szivarját elnyomta az ónix hamutartóban, aztán odasétált az előtérbe nyíló ajtóhoz. – Hobday – mondta halkan. – Jöjjön be egy percre, kérem. Előfordul a vadász gyakorlatában, hogy a kezdetben pompásan követhető nyom később elmosódottá válik. Mark emlékezett ilyen esetekre, mikor együtt vadászott az öreggel a Chaka Kapuja közelében. – Halott nyom, vége – mormolta félhangosan, miközben tétován ácsorgott Ladyburg főutcáján. Nincs rá mód, hogy megtalálja az öreg sírját. Nincs rá mód, hogy visszahozza a holttestét és újra eltemesse Alice mellé, Anderslandben. Kevésbé fontos a pénz, amit az öregnek Anderslandért kifizettek. Háromezer font. Hatalmas vagyon Mark szemében, és jó lett volna tudni, mi történt vele. Ezzel a pénzzel saját földet vásárolhatna magának valahol. Aztán határozottan szembenézett azzal a kérdéssel, amelyet eddig igyekezett megkerülni. Elismerte, hogy egyetlen, halvány lehetőség van talán rá, de a gyomra görcsbe rándult, ha arra gondolt, mit jelentene ez. Erőt vett magán, összeszedte magát, aztán határozott léptekkel elindult a Ladyburg Farmers Bank épülete felé. Még messze volt tőle, mikor az utca végén az óra elütötte az ötöt, öt tiszta csendülés visszhangzott végig a völgyben, és nyomban egy tucat banktisztviselő nyomult ki a kapun, egy csoportban, mosolyogva, derűsen fecsegve, és látható megkönnyebbüléssel, amiért vége a napi munkának. Az egyenruhás őr becsukta mögöttük a súlyos mahagóni kaput, és kulcsra zárta. Mark a lelke mélyén megkönnyebbült. Elfordult. – Holnap visszajövök – döntötte el határozottan magában. A templom mögötti panzióban vacsoráért és szobáért hét shilling hat pennyt kértek. Mark legföljebb ha egy percig habozott. Az öreg rejtekéből kiemelt font sterlingeknek esetleg még sokáig el kell tartaniuk…

Továbbment tehát, ki a Baboon folyó hídjához, lemászott a folyó partjára, és elindult a folyás ellenében. Helyet keresett, ahol tábort üthet. Talált is egy pompás helyet fákkal és száraz gallyakkal a tűzrakáshoz, vagy negyed mérföldnyire a hídtól, de amikor lement a partra vízért, megütötte az orrát a bűz, pedig még le se hajolt a csajkájával. Megállt, leguggolt. A vízparton tömören torlódott össze a szappanos szenny, és beborította a nádszálak tövét. Mark csak most látta, hogy a vízinövények halottak, elbarnultak, és a vízből gázos buborékok szállnak fel. Tenyerével kiemelt egy kis vizet a folyóból, megszagolta, undorral a földre loccsantotta, aztán fölállt és a nadrágja fenekébe törölte a kezét. Egy nagy, sárga hal úszott előtte a vízen, legalább négy font súlyú lehetett, felpuffadt hasával fölfelé fordult, rothadó, opálos szemei kidagadtak, ahogy lefelé sodródott a lomha árban, majd a nádas szélén lustán fordult egyet az örvényben. Mark nyugtalanul, baljós-előérzettel figyelte, mintha ennek a mérgezett, rothadó hullának valami különös jelentősége lenne az életében. Megborzongott, elfordult, fölmászott a töltésre, vállára vetette csomagját. Továbbment, a folyó folyása ellenében. Időnként megállt, lepillantott a mederbe, míg végül a szeme elé került az új cukorgyár acélszerkezetű építményeivel. A folyó vize itt halvány gázfelhők közepette bugyborékolt, gőzölgött, és a gőz ködként lebegett a merev, elbarnult nádszálak között. A következő fordulónál fölfedezte a kifolyócsatornát, egy hat hüvelyk átmérőjű, fekete vascsövet, amely messze kinyúlt a part fölött, és folyamatos áradással döntötte magából a forró, gőzölgő szennyvizet. A szellő fordult, és mikor Mark orrát megütötte a vegyszerek csípős szaga, felköhögött, és megfordult. Száz méterrel feljebb a víz már tisztán folydogált a szellőben ingadozó, tiszta, zöld nádcsomók fölött, a nádason túl a sekély vízben egy angolna tekergő alakja látszott és Mark elnézte, hogyan sürögnek-forognak a víz alatt a hófehér homokban az apró fekete és rózsaszínű rákocskák. A hegyhát első lejtőjén talált magának egy másik táborhelyet, egy vízesés tövében lustán örvénylő kis tó partján. Odafönt a fákon zöld fátyolként csüngtek a kúszónövények. Levetkőzött, belépett a kis tóba. A víz hideg volt, élvezetesen üdítő. A tó partján egy mohos sziklán csupaszon ülve megborotválkozott öreg borotvakésével, megtörülközött az ingébe, aztán kicsavarta az inget és felakasztotta a fényesen lobogó kis tűz mellé száradni. Míg várta, mikor forr fel csajkájában a víz, derékig meztelenül elment a lejtő szélére és lenézett a völgybe. A nap már a hegyhát pereméig ereszkedett, alacsonyról árasztotta vörös és lágy rózsaszín színekben játszó sugarait. Fényük megcsillant a város háztetőin, csodás, aranyos bronzszínűre festették a cukorgyár kéményéből felszálló füstöt. A füst egyenesen emelkedett fel az esti égbolt felé: a szél elállt, és a tájon eláradt az afrikai esték békéje, nyugalma. Valami mozdult odalent. Felfigyelt. Összehúzott szemmel, hogy jobban lásson. A városon kívül egy vadásztársaság vonult a nyílt terepen. Még a viszonylag nagy távolságból is látszott, hogy vadászok. Négyen lovagoltak egy csoportban, lassan, az egyik, miközben csípőjéhez szorított puskája az égnek meredt, figyelmesen hajolt előre a nyeregben. A másik háromnál is volt fegyver, látta a puskájukat a tokjukban, a lovasok térdénél. Rajtuk is látszott a vadászat fojtott izgalma. A csoport előtt egy alak haladt, egy zulu, rongyos, viseltes, európaias öltözékben, és a nyomkeresők jellegzetes tartásával

vonult a lovasok előtt, a zuluk szapora járásával, fejét lehajtva, szemét a földre szegezve, kezében egy nádszál, a nyomkeresők hivatali jelvénye: ezzel hajtják szét maguk előtt a füvet, vagy mutatnak rá a nyomra. Mark tétován töprengett. Vajon mire vadásznak ezek, ilyen közel a városhoz, annak a halódó, mérgezett folyónak a partján, mert pontosan azon a nyomon haladtak, amelyen ő ment, a hegyhát lejtője felé. Gyorsan sötétedett. A háztetőkről visszaverődő napsugarak hamarosan elhalványodtak, ahogy a nap a hegyhát gerince mögé bukott, de utolsó sugarainál Mark még látta, amint a lovascsapat vezetője meghúzza lova gyeplőjét, és felegyenesedik nyergében. A lejtő felé nézett, ahol Mark állt. Aztán a fény kihunyt, és a csoportból a homályba boruló tájon csak egy sötét folt látszott. Markban, míg a tűz fölé hajolva marhahúskonzervjét eszegette, kávéját szürcsölgette, zavarosan kavarodtak össze a nap élményei, az öreg emléke, a szomorú, haldokló folyó, és most, végül, az a távoli alak. Aztán felhúzta dzsekijét és pokrócába burkolódzott, de nem tudott elaludni. Nyugtalansága egyre fokozódott, s a végén azon vette magát észre, hogy továbbra is, még mindig azon töpreng, vajon mire vadászik négy lovas egy nyüzsgő város peremén. Elgondolta, milyen pontosan követték a nyomait a folyó mentén. Ettől még nyugtalanabb lett, és az álom is tökéletesen elkerülte szemét. Aztán még eszébe jutott: az öreg, ha tüzet rakott, sose aludt a tűz mellett. – Ezt akkor tanultam meg – magyarázta Marknak –, mikor a búrokat kergettük. A fény az éjszakában úgy vonz oda mindent, mint a molylepkéket: oroszlánt, hiénát és az embert. – Szinte hallotta az öreg hangját… Nyomban felkelt, és a pokróccal a válla körül feljebb húzódott a lejtőn, vagy ötven méterre, ahol talált egy száraz levelekkel teleszórt mélyedést. Már-már elaludt. Az álom szelíden hullott a szemére, amikor a közelében egy bagoly huhogott fel az erdőben. Erre nyomban felébredt. Figyelt. A bagolyhuhogás megszokott hang az éjszakában, de ebben volt valami disszonáns, valami idegen felhang. Ügyes utánzás, de nem vezethette félre olyan embernek a fülét, aki oly tökéletesen rá volt hangolva a vadon hangjaira, mint Mark. Lassan felemelte fejét, és feszült figyelemmel kémlelt lefelé a lejtőn. A kis tábortűzből rózsaszínes parázscsomó maradt már csak, s fölötte sötéten, ágas-bogasan meredtek fel a fák körvonalai a fehér csillagokkal teleszórt, tiszta égbolt felé. Megint felhangzott a bagolyhuhogás, de ezúttal a kis tó közelében, s ugyanakkor a sötétben, egészen közel hozzá mozdult valami a sötétben. Valami testes, súlyos: léptek zaja a száraz faleveleken. Aztán megint csend. Mark szemét, fülét erőltetve figyelt, de a fák között áthatolhatatlan volt a sötétség. Messze lenn a völgyben egy mozdony füttyentett. Hármat. Éles hangja messze hallatszott a csendben, aztán a mozdony pöfögve kihúzta a szerelvényt a pályaudvarról, és felhangzott a kerekek ütemes csattogása. Mark igyekezett nem figyelni ezekre a hangokra, és megpróbálta pontosan kivenni a körülötte, a közelében hallatszó, apró zajokat. Valami mozgott a lejtő alján, halkan, selymesen susogó hangon, aztán a mozgás kirajzolódott a parázsló tűz fényében: csizmás férfiláb lépett elő a-sötétből, megállt a tűz mellett és egy darabig mozdulatlanul állt. Valami más is megmozdult. Ez közelebbről hallatszott Markhoz, mintha valaki

türelmetlenül toporogna a száraz levelek között, aztán egy félreérthetetlen, fémes hang, ahogy a puskája biztonsági zárát „tüzelő helyzetbe” tolja. Ez a hang elektromos ütésként érte Mark idegeit, a lélegzete is elállt. Nagyon közelről hallatszott, talán két méternyire tőle, és most már, mintha a csillagok fényénél a férfi körvonalait is kivehette Volna. A férfi Mark fekhelyén állt, a mélyedésben, és lefelé bámult táborhelyére, a tűzre. – Az a kurva kurafi meglépett! Nincs itt. – Lehajolt a száraz tűzifa rakáshoz, amit Mark rakott össze gallyakból, és most egy darabot a parázsra dobott. Ahogy az ág lángra kapott, a szikrái sárga fényt vetve tüzes vonalban kígyóztak felfelé. – A cucca még itt van – kiáltotta aztán hangosan, és a puskáját lövésre készen tartva belebámult a sötétségbe. – Ne felejtsétek el, száz font van kitűzve a fejére! A hangjából, meg abból, ahogy a puskát fogta, teljesen világos volt a szándéka. Mark testében végigszáguldott az adrenalin meleg árama, ugrásra készen állt, remegett a visszafojtott erőfeszítéstől, bármely pillanatban készen, akármi történjék. A közelében a férfi megmozdult, hallotta, ahogy a puskája meglendül, hallotta izgalomtól ziháló lélegzetvételét is, aztán hirtelen megdöbbenésére fehér fény hasított a sötétségbe, egy lámpás fénye pásztázott körös-körül, és a végén megállapodott Mark pokrócba burkolt, kuporgó alakján. Mark egy töredék másodperccel korábban, mint hogy mozdult volna, a vakító fényforrás mögött meglátta a férfi alakját. Jobb kezében lámpás, a feje magasságában tartotta, puskája a bal kezében, a csöve a földre irányozva. A férfit láthatóan tökéletesen váratlanul érte, hogy Mark ott van közvetlenül előtte, jóformán a lábainál hever. Mint a félőrült, felkiáltott. – Itt van! Te jó Isten! – Megpróbálta felkapni a puskáját, de jobb kezében a lámpás akadályozta. – Lőjél, lőjél, a fene beléd! – kiáltotta valaki, akinek a hangja valahogy ismerősen csengett Mark fülében, mire a férfi Mark előtt elhajította a lámpást, de mikor felemelte a puskáját, Mark teljes erővel nekivetette magát. Kettőjük lendületét kihasználva elkapta a puskát, fél kézzel a cső végét, másik kezével a puska nyelét markolva teljes erőbedobással a férfi arcába vágta a fegyvert. Valami csikordult, csont reccsent, de ahogy a férfi arcába vágta a puskát, az acélzárvány lendületének erejétől az ő karja is megrándult, végig a válláig. A férfi hanyatt vágódott, kiáltása az orrából, szájából kibuggyanó vértől hörgéssé torzult. Mark átugrotta és elindult rohanva a lejtőn. A többiek kórusban kiáltoztak mögötte, aztán puskalövések dörrentek, torkolattüzek kettős fénye villant. Mark hallotta, hogyan süvítenek el mellette a golyók a levelek között, valami belecsípett a karjába, mintha vadméh szúrta volna meg. – A lámpást! Adjátok ide a lámpást. – Ott van, ne hagyjátok meglépni? Puska dörrent, háromszor, gyors egymásutánban, a hangja után ítélve háromszázhármas Lee-Enfield. Az egyik golyó a sziklának vágódott, aztán irányt változtatva süvített az ég felé, egy másik egy fatörzsbe csapódott, pontosan akkor, mikor Mark a fa mellett futott. Elvágódott a sötétben, közben érezte, hogy kibicsaklott a bokája, és a fájdalom végighasított a lábán, egészen a lágyékáig. Térdre kényszerítette magát. A lámpafény körülötte keresgélt, aztán makacsul megállapodott rajta.

– Megvan! Egy sorozat lövés, diadalmas üvöltő kórus. A lövések döreje, a golyók süvítése megzavarta körülötte a levegőt; az egyik golyó olyan közel zúgott el mellette, hogy a hangtól megsüketült. Előrevetette magát, hasra feküdt a lejtőn. Felkiáltott a fájdalomtól. Fehéren izzó, lüktető fájás sugárzott ki a bokájából, és töredezett millió szikrázó darabra a koponyájában, de ő csak vonszolta magát tovább, fürdött az izzadságban, ide-oda tekeregve rohant, jajgatott, sérült lábán sántikálva. Azok szétszóródtak mögötte a bozótban, és a lejtőn felfelé szemmel láthatóan hamar elfáradtak. Az a típusú férfi volt mind, akik megszokták, hogy lovon járnak. Kiáltásaik egyre akadozóbbak lettek, lihegősebbek, keveredett bennük az aggodalom, mert most első ízben tartottak tőle, hogy a zsákmány kicsúszik kezeik közül. Mark a minden lépésénél újra jelentkező, agonizáló fájdalomrohamok közepette is megpróbált gondolkodni. Úgy gondolta, keres magának egy sűrű bozótot, benne egy jó búvóhelyet, és addig fékszik ott, míg azok el nem mennek mellette. De már túl közel jártak hozzá, és egy nyomkereső is volt velük, olyan ember, aki biztosan vezette el őket asötétben is a táborhelyéhez. A fájdalom már-már teljesen levette a lábáról, úgy érezte, hatalmas szárnyak suhognak a fejében, látása is bizonytalanná vált, mintha törött üvegen keresztül nézné a világot. Térdre esett, elhányta magát, az epe keserű ízétől émelyegve fuldoklott, és közben az üldözők fenyegető hangja pillanatról pillanatra közelebb hallatszott hozzá. Minden erejét megfeszítve felállt. A lámpás fénye megint egyenesen rávilágított, puskalövés dörrent, reszkettette meg a levegőt a feje körül, ő megtántorodott, előrebukott a bozót védelmébe, hogy az takarja el a fénysugár elől. Aztán úgy érezte, a talaj hirtelen meredeken felfelé dől a lába alatt. Minden kicsúszott alóla, de ugyanazzal a mozdulattal ismét talpra tudott gördülni, átbukott egy emelkedő peremén, és vízszintes talajra ért. A lába alatt kavics csikordult. Három tántorgó lépés után megbotlott valamiben, és megint elesett, arcra zuhant, valami acéltárgy lehorzsolta a bőrt előrelendített karjáról. Hosszú másodpercekre hevert lihegve, elvakultan. Hallotta, amint a vadászok mint a vérebek csaholnak a lejtőn. Hangjuk új erőre kapott, miközben ő kinyújtott karral támaszt keresett, amiben megkapaszkodva lábra tudjon állni. Megmarkolta, amibe belebotlott, sima, hűvös acél volt, és úgy remegett a keze alatt, mint valami élőlény. Ekkor jött rá, hogy a vasútvonal töltésére mászott fel, és vasúti sínekbe botlott bele. Térdre tornászta magát. És ekkor lihegő, dübörgő hang hangzott fel az éjszakában, az egész hegyoldalt hirtelen fényesség árasztotta el, minden szinte nappali fényben úszott, ahogy a mozdony, amelynek hangját akkor hallotta, amikor a pályaudvarról odalent kihajtott, most dörögve kanyarodott ki a hegyoldal legmeredekebb szakaszának a szélén húzódó mély vágásból, hogy aztán átkapaszkodjék a folyó és a szakadék felett. A reflektorok hosszan előrevetett fehér sugara úgy vágott belé Markba, mintha szilárd tárgy lett volna, karját a szeme elé kapta védekezésül a fény elől, legurult a sínekről és az üldözőkkel ellentétes oldalon lekuporodott a kavicsos töltésre. A mozdony reflektorainak fényénél látta, amint egy zömök fürge mozgású alak felfelé rohan a töltésen. Lebukott a vágány mögött. Előbb a fény elvakította, és így nem láthatta meg a férfi arcát, de a mozgása, és ahogy a vállát tartotta, ismerősnek tűnt. A mozdony dübörögve közeledett, és mikor Markkal egy vonalba ért, a dugattyúkból

kiáradó gőz elárasztotta forró leheletével, aztán továbbdöcögött, s utána már csak a tehervagonok sötét árnyai gurultak előtte. Fölállt. Ép lábán egyensúlyozva kitörölte az izzadságot a szeméből, felnézett, várta az alkalmas pillanatot. Mikor elérkezett, majdnem elvétette az ugrást, a keze nyirkos volt az izzadságtól, és a kapaszkodórúd majdnem kicsúszott a kezéből, bár addigra a vonat a lejtőn felfelé kúszva már szinte lépésben haladt. A válla megrándult, amitől a fájdalom belehasított a, karjába, a föld kicsúszott a lába alól, ő lógva lengett a tehervagon oldalán, és másik kezével vadul kapkodott valami támasz után. Végre kitapintott egy fogantyút. Most már két kézzel függeszkedett a kocsi falán, csak a lábai lógtak szabadon, és keresték kalimpálva a létrát. Aztán váratlanul egy súlyos test akaszkodott rá. Rángatta lefelé, hogy Mark nekivágódott a vagon oldalának. Mikor a kéz a bokájába markolt, felsikoltott a szinte elviselhetetlen fájdalomtól, és minden erejét, bátorságát össze kellett szednie, hogy két keze ne engedje el a rudat. A teste, mint az inga, lengett, ahogy a férfi, aki a lábát fogta, maga is elugrott a földről, de aztán visszacsúszott, és Mark lábába kapaszkodva rohant tovább a laza kavicsos töltésen, mintha kutyaszánt hajtana. Mark hátratekerte a fejét, a férfi arcát kutatta, de csak egy fehér foltot látott. Megcélozta ép lábával, hogy belerúgjon, de lehetetlen célpont volt. És ebben a pillanatban elváltozott a mozdony hangja: ráhajtottak a vashídra, amely a szakadék mélyén zúgó folyó felett ívelt át. A híd acéltraverzei feketén nyúltak ki a sötétségből, és Mark tisztán hallotta a hegesztett tartók halálos susogását a feje mellett. Aztán a markolás hirtelen megszűnt bokáján. Maradék erejét összeszedve elszántan függeszkedett tovább a tehervagon rúdján, míg a vonat át nem robogott a hídon és a híd után el nem indult felfelé a lejtőn. Mikor a lejtő gerincén átkúszott, a fennsík lapos síkján pillanatok alatt felgyorsult. Mark iszonyú fájdalmak közepette, centiméterenként tornászta fel magát a rúdon, aztán átdobta magát a nyitott vagon oldalfalán, és egyenesen egy rakás cukroszsákra zuhant, ahol aztán arcra bukva, minden lélegzetvételnél felsírt a lábából kisugárzó fájdalom miatt. A hideg térítette magához. Átizzadt dzsekijét az éjszakai levegő jéghidegre hűtötte. Kínlódva mászott előbbre, kereste, hol nyújt a kocsi fémfala valami védelmet. Mikor megállapodott, utánanézett, megvan-e pénztárcája és a notesze, és megnyugvással állapította meg, hogy mindkettő ott van a zsebében. Majd egyszer csak rádöbbent, hogy nincs egyedül. Ettől megint pánikba esett. – Ki van ott? – kérdezte rekedten, és igyekezett felkészülni, hogy védekezzék. Mély hadaró hangon, zulu nyelven jött a válasz. – Nem akarok semmi rosszat, Nkosi. – A hang tökéletesen megnyugtatta Markot. A kocsi oldalfalánál, széltől védve, egy férfi kuporgott, és szemmel láthatóan legalább annyira félt Marktól, mint ahogyan Mark félt tőle. – Nem bántok senkit, lord. Szegény ember vagyok, nincs pénzem, hogy megfizessem az utazást vasúton. Édesapám beteg, és haldoklik Tekweniben, Durban városban. – Béke – mormolta Mark ugyanazon a nyelven. – Én is szegény ember vagyok. – Odavonszolta magát a védettebb helyre, a zulu mellé. A mozgástól megint belenyilallt a fájdalom a bokájába, és felszisszent. – Haul – Ahogy a fekete Markra nézett, a szeme megcsillant a csillagok fényénél. – Te

megsebesültél. – A lábam – mordult fel Mark. Megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. A zulu előrehajolt, és Mark érezte, amint gyengéden megtapogatja bokáját. – Nincs rajtad cipő? – kérdezte meglepetten, látva Mark felsebzett, véres lábát. – Rossz emberek üldöztek. – Ha! – bólintott rá a zulu. Mark az éjszaka fényeinél is látta, hogy fiatal ember. – A lábad rossz. Nem hiszem, hogy a csontod eltört, de rossz. Elővett maga mellől egy kis csomagot, kivett belőle néhány ruhadarabot. Nyugodtan nekiállt az egyiket szalagokra tépdesni. – Ne! – tiltakozott határozott hangon Mark. – Ne tedd tönkre miattam a ruhádat. – Tudta, mekkora értéke van minden nyugati ruhadarabnak, akármennyire rongyos és használt is. – Csak egy öreg ing – mondta a zulu békésen, és nekiállt szakértő kézzel átkötözni a dagadt bokát. Mikor kész lett vele, Mark érezte, hogy a fájdalma enyhült. – Ngi ya bone, megdicsérlek – mondta Mark, aztán hevesen megborzongott, mert az ijedtség jeges ökle, elkésve, most markolt belé. Érezte, hogy rosszullét környékezi. Újból megborzongott. A zulu levette válláról a pokrócot, és gondosan betakarta vele Markot. – Ne, nem fogadhatom el a pokrócodat. – A pokrócnak trágyafüstszaga volt, és a zulu szagát is őrizte: az afrikai föld illatát. – Nem fogadhatom el. – Szükséged van rá – mondta határozottan a zulu. – Beteg vagy. – Hát jó – motyogta Mark, ahogy újabb borzongás hullám rázta meg. – De ez nagy pokróc, elég kettőnknek… – Nem illik. – Gyerünk – mordult rá nyersen Mark. A zulu egy pillanatig habozott, aztán közelebb húzódott hozzá, és felemelte a gyapjúpokróc egyik sarkát. Váll váll mellett ültek az éjszakában. Mark érezte, hogy a fájdalomtól és kimerültségtől ködös álomba merült, dagadt bokája még mindig úgy lüktetett, mintha dobolnának rajta. A zulu mellette hallgatott. Mark úgy gondolta, alszik, de mikor a vonat kétórás robogás után a fennsíkon lelassított, a zulu halkan odasúgta. – Ez a Sakabula megálló. Itt megáll a vonat, és vár, míg az ellenvonat el nem megy. Mark emlékezett erre az elhagyatott kitérőre, a végén kettős hurokvágánnyal. Állomásépülete sem volt, csak egy tábla jelezte, hogy ott van. Megint félálomba merült volna, de valami óvatosságra késztette, az a furcsa veszélyérzet, amely csalhatatlanul kialakult benne a francia fronton. Félretolta a pokrócot, térdre emelkedett, előrenézett a vonat mentén. A vágányok szelíd ívben kanyarodtak el a mellékvágány felé és a sínek ezüstösen csillogtak a mozdony reflektorainak a fényénél. Messze elöl látszott a megállást jelző tábla, vakító fehéren csillant meg a lámpák fénysugarában, de látszott ott valami más is. A vágány mellett egy sötét színű gépkocsi parkolt, egy többtonnás teherautó, égő lámpákkal. A lámpák sárgás fényében Mark tisztán látta a várakozó férfiak alakját. A félelem a gyomrába markolt, a mellét is mintha jeges ujjak szorították volna össze. Ladyburgból teherautó nem érkezhetett ide előttük, de egy távirat riaszthatott… – Mennem kell! – tört ki Markból, aztán merev ujjakkal elővett egy fontot a pénzesövéből, és a zulu markába nyomta.

– Nincs szükség rá… – kezdte a zulu, de Mark nyersen félbeszakította. – Béke veled. – Odahúzta magát a kocsi végébe, távol a várakozó férfiak csoportjától, leereszkedett az acéllétrán, míg a sínek fölött nem lógott. Megvárta, míg a mozdony lelassul, nyögve, nyikorogva, sóhajtozva pöfögi a gőzt magából, aztán leereszkedett a földre, s közben igyekezett a testsúlyát ép lábára helyezni. Földet érve előrebukott, fejét lehúzta, aztán vállára fordult és felhúzott térdekkel gurult le a töltésről, mint egy gumilabda. A vasútvonal mellett a száraz, sárga fűben fekve könyéken és hason kúszva vagy ötven méternyire került el a sínektől. A tövises ágak között arccal a föld felé lassan dolgozta magát előre, fogát összeharapta, mert a bokája most is tompán, fájdalmasan lüktetett. A vonat megállt. A postakocsi a vonal végén Mark rejtekhelyével egy vonalban volt. A vonatvezető leszállt, a lámpását villogtatta, miközben a vonat elejéről a csoport férfi, mindegyik lámpással a kezében, feléje sietett, és mentükben be-benéztek minden nyitott teherkocsiba. Mark látta, hogy mind fegyvert visel, és harsány hangon magyarázkodtak a mozdonyvezetőnek meg a fűtőnek, ahogy azok a mozdonyból kihajoltak. – Mi a baj? – Törvény előli szökevények vannak a vonaton. – Maguk kicsodák? – Különleges alakulat vagyunk. – Ki az a szökevény? – Kirabolt egy bankot… – Megölt négy embert Ladyburgben… – A fennsíkon felugrott a vonatra… – Vigyázzatok, emberek, az illető gyilkos disznó! Sietve mentek végig a vonat mellett, hangosan fecsegve és kiáltozva, hogy bátorítsák magukat. Marknak az utolsó pillanatban jutott eszébe a zulu. Figyelmeztetnie kellett volna, de túlságosan lefoglalta az őt magát fenyegető veszély. Most szeretett volna odakiabálni, figyelmeztetni, hogy el ne fusson, de nem tudta rávenni magát. A zulunak semmi baja se lenne, nem lőnék le, ha meglátnák, hogy egy feketével van dolguk, kicsit megpofoznák, aztán ledobnák a vonatról… A zulu most kirontott két tehervagon közül, ahol ő az ütközőkre leereszkedett. Egy sötét, rohanó árny volt csupán. Valaki egy kiáltással figyelmeztette a többieket, mire nyomban feldördült néhány lövés. Mark látta a lámpások fényénél, ahogy a golyók felverik a port. A zulu elfordult, és rohant, egyenesen tovább, a nyílt, füves térségen. Vagy fél tucat lövés süvített bele az éjszakába, a torkolattüzek haragos-vörösen lobbantak elő, de a zulu csak rohant tovább. Ekkor az egyik férfi térdre ereszkedett a vágányok mellett. Mark a lámpafénynél látta fehér, feszült arcát. Megfontoltan célzott, és a puska keményen vágott vissza a lövéstől. A zulu hang nélkül elvágódott a fűben. Az emberek izgatottan, egy kupacban rohantak oda, és körülállták a holttestet. – Úristen, hiszen ez csak egy fekete! – Zavart, dühös vita támadt, vagy öt percen keresztül vitatkoztak egymással, aztán négyen megfogták a zulu karját és a lábát, és odacipelték a parkoló teherautóhoz. A fekete feje hátrabillegett, majdnem a földet súrolta, szája tágra nyitva, a vér a lámpafényben feketén csepegett belőle, mintha szurok lenne. A feje lazán lengett a cipelő

férfiak összevissza lépteinek ütemére. Az északra igyekvő vonat dübörögve robogott át a kitérőn. A mozdony élesen, metszőn sipítva füttyentett, aztán elszáguldott Ladyburg felé. A férfiak felkapaszkodtak a teherautóra, a motor beindult, az autó eldöcögött, reflektorai hol az eget, hol a földet pásztázták, ahogy a hepehupás dűlőúton fel-le bukdácsolt. A várakozó vonat még egyet, gyászosat sípolt, aztán lassan zihálva előrelendült a síneken. Mark kimászott rejtekhelyéről a bokrok alól, bicegve, bukdácsolva elindult utána, és éppen akkor sikerült elkapnia, mikor gyorsítani kezdett. A cukroszsákokon odamászott, ahol a fémfal védte a széltől, és látta, hogy a zulu otthagyta a pokrócát. Ahogy beléburkolózott jéggé dermedt tagjaival, eláradt benne a bűntudat: bűntudat egy ember halála miatt, egy emberért, aki a barátja volt. Aztán bűntudata haragba fordult. A keserű, mardosó düh elkísérte, egész éjszaka, míg a vonat dél felé robogott vele. Fordsburg Johannesburg koszos külvárosa, háromszáz mérföldnyire Zuluföld aranyosfüves dombjaitól és Ladyburg gyönyörű, erdős völgyeitől. Szegényes kis házakból álló település, csupa apró munkásház, favázon horganyzott fémlemez, mindegyik mögött sivár kis kert. Néhány kertben akadtak virágok is, amelyek dacosan, bátran, tarkán virítottak, százszorszépek és lángvörös ponzéciák, de a legtöbb kert kopár, gondozatlan volt, legföljebb néhány alacsony tölgyfácska nőtt benne, vagy poros bozót volt az egész, jelezve a tulajdonos nemtörődömségét. A szűk utcácskák és a zsúfoltan álló házacskák fölé diadalmasan magaslottak fel a lapos tetejű, mérgezett földből rakott dombok, amelyekből kivonták már az aranyat. A ciánozó eljárás gondoskodott arról, hogy a meddőhányók terméketlenek, sterilek maradjanak. Nem nőtt meg rajtuk semmiféle növény, és szeles napokon a sárga por és a szűrős homokszemek végigsöpörtek az alattuk elterülő városrész hitvány épületei között. Ezek a hányok uralták a tájat, a hangyaszerű emberi igyekezet emlékeztetői, az ember örökös aranyéhségének szimbólumai. A bánya aknatornyainak acélszerkezete mint megannyi pókháló rajzolódott ki a sápadt, felhőtlen kék téli égbolton. Fönt a hatalmas acélkerekek megállás nélkül forogtak, leengedték az emberekkel megrakott kasokat, aztán felhúzták az aranyban gazdag érccel megrakott tartályokat. Mark lassan ballagott végig a szűk, poros utcákon. Még egy kicsit sántított. Kezében olcsó kartonbőrönd, abban cipelte minden földi kincsét, amelyet a hegyháton hagyott holmija helyébe vásárolt magának. A ruha, amelyet viselt, nagy előrelépést jelentett a formátlan öltözékkel szemben, amit leszerelésekor kapott a katonaságtól. Nadrágja pompásan vasalt, kék zakója remekül feszült széles vállaira, karcsú csípőjére, nyitott nyakú fehér inge kiemelte napbarnította nyaka és arca színét. Végre elért az 55-ös számú házhoz, amely hű mása volt az összes többi környező háznak. Kinyitotta a kertkaput és végigment a rövid, kövezett ösvényen, miközben biztosan érezte, hogy valaki az utcai szoba függönye mögül les rá. Ennek ellenére csak jó néhány percnyi várakozás után nyitottak neki ajtót, azután, hogy bekopogtatott a bejárati ajtón. Hunyorogva nézett a nőre, aki az ajtóban fogadta. A nő láthatóan frissen fésülte rövidre nyírt, barna haját és a ruhát, amit viselt, nyilván sietve dobálta magára, másik, hétköznapi ruhája helyett. Még az ajtóban állva is az övét

igazgatta karcsú derekán. Világoskék, sárga százszorszépekkel díszített ruhában fiatalosnak, derűsnek látszott, de Mark nyomban megállapította, hogy legalább öt évvel idősebb, mint ő. – Mit kíván? – kérdezte a nő. Kurta kérdése udvariatlan hangzását egy mosollyal enyhítette. – Itt lakik Fergus MacDonald? – Mark megállapította, hogy a nő csinos: nem szép, de jó kiállású, széles arca és sötét, intelligens szemei vannak. – Igen, ez Mr. MacDonald háza. – A nő hangjában volt valami idegenes hangzás, ami ingerelte Markot. – Én Mrs. MacDonald vagyok. – Ó! – mondta Mark meglepetten. Tudta, hogy Fergus nős, gyakran emlegette a feleségét, de ő sose gondolt Fergus feleségére mint hús-vér asszonyra, és semmi esetre sem számított arra, hogy olyan lesz, amilyen… – Én Fergus régi barátja vagyok a katonaságtól. – Ó, értem… – mondta tétován a nő. – A nevem Mark Anders. Az asszony magatartása ekkor egy pillanat alatt megváltozott. Félmosolya kiszélesedett, arca felfénylett az örömtől. – Mark! Hát persze, Mark! – Megfogta Mark karját, és lelkesen behúzta az ajtón. – Olyan gyakran emlegette magát, úgy érzem, mintha már régóta ismerném, mintha a családunk tagja lenne, a testvérem… – és még mindig Mark karját szorongatva szorosan eléje állt, és felnevetett rá –, jöjjön hát beljebb, Mark, jöjjön beljebb. Én Helena vagyok. Fergus MacDonald a fenyőfa asztal végén ült, a kopott kis konyhában. Az asztalon terítő helyett újságpapír. Fergus a tányérjára hajolva haragosan morgott, míg Mark beszámolóját hallgatta meneküléséről Ladyburgból. – A kurafiak, ezek a mi ellenségeink, Mark. Az új ellenség. A szája tele volt burgonyával, és bőségesen fűszerezett zsíros farmerkolbásszal, a boereworsszal. – Ez is háború, gyerek. És ezek rosszabbak, mint azok az átkozott svábok voltak. – Még egy kis sört, Mark? – Helena odahajolt Markhoz és teletöltötte poharát a literes palackból. – Köszönöm szépen. – Mark elnézte, hogyan emelkedik a hab a poharában, és Fergus kijelentésén töprengett. – Nem értem, Fergus. Nem tudom, kik azok, és nem tudom, miért akartak megölni engem. – Ezek az urak, gyerek! Ezek azok, akik ellen most harcolunk, gazdagok, a bányatulajdonosok, a bankárok, mindazok, akik elnyomják a dolgozó embereket. Mark nagyot húzott a söréből. Helena mosolyogva nézte az asztal túlsó végéről. – Fergusnak igaza van, Mark. El kell pusztítanunk őket. És beszélni kezdett. Furcsa, idegesítő szöveg volt egy nőtől. Sötét szemében fanatikus tűz lángolt, tiszta, artikulált hangján, enyhén éneklő akcentusával szavainak parancsoló erőt kölcsönzött. Mark figyelte, hogyan dolgozik a kezeivel, minden hangsúlyosabb kijelentésének a kezeivel adott nyomatékot. Ápolt, erős kezei voltak, kecsesen elvékonyodó ujjakkal, rövidre vágott körmökkel. A körmei is tiszták voltak, gondozottak. De a mutató- és középső ujja halványsárgára színeződött. Mark először nem értette, miért, csak mikor Helena hirtelen kinyúlt az asztalra, és elvett egy cigarettát a Fergus előtt heverő dobozból, jött rá.

Miközben a nő beszélt, tenyerét összefogva meggyújtotta a gyufát és rágyújtott a cigarettára. Mélyen leszívta a füstöt, aztán biggyesztett ajakkal erőteljesen kifújta. Mark szinte meredten nézte. Sose látott még nőt cigarettázni. A nő hevesen megrázta a fejét. – Az emberiség forradalmainak a történetét vérrel írták. Nézze meg Franciaországot, nézze meg, hogyan tör előre a forradalom Oroszországban. Kurta, sötétbarnán csillogó hajfürtjei körültáncolták bársonyosan sima, sápadt arcát, és összeszorított ajakkal ismét nagyot szívott a cigarettából. Mark ezt most furcsa módon férfiasnak érezte, forradalminak… izgalmasnak. Érezte, hogy a lágyéka megfeszül, akarata ellenére, ösztönösen megkeményedik. A lélegzete is elállt ijedtében és zavarában, előrehajolt, fél kezét zsebébe mélyesztette, és biztos volt benne, hogy azok ketten pontosan tisztában vannak, miről van szó, ezzel szemben Helena átnyúlt az asztalon, megmarkolta Mark szabad csuklóját, meglepően izmos markolással, és tovább beszélt. – Mi ismerjük az ellenségünket, tudjuk, mit kell tennünk és hogyan kell tennünk, Mark! Az ujjai perzselték Mark bőrét, akár az izzó vas, szorítása ereje megszédítette. Rekedt hangon, minden erejét összeszedve válaszolta. – Erősek, Helena. Hatalmasak… – Nem, nem, Mark. A munkások az erősek, az ellenség gyenge és öntelt. Nem gyanít semmit: henteregnek arany fontjaik hamis biztonságérzetében, mint a disznók, de valójában kévéseik vannak és felkészületlenek. Nincsenek tisztában saját gyengeségükkel, mint ahogy a munkások sincsenek tudatában hallatlan erejüknek. Mi majd megtanítjuk őket… – Igazad van, nagylány. – Fergus egy kenyérdarabkával kitörölte a mártást a tányérjáról, aztán a kenyeret a szájába gyömöszölte. – Hallgasd csak, Mark! Új világot építünk, szép, új világot. Hangosat böffentett, és eltolta maga elől a tányérját, aztán két könyékkel az asztalra támaszkodott. – De először le kell rombolnunk, el kell pusztítanunk ezt a rothadt, igazságtalan és korrupt társadalmat. Kemény harc következik, és szükségünk lesz kemény, harcos férfiakra. – Rekedten felnevetett, és megveregette Mark vállát. – Majd hívják MacDonaldet és Anderst megint, gyerek, figyelj csak rám! – Nincsen vesztenivalónk, Mark – mondta Helena kipirult arccal. – Nincs más vesztenivalónk, mint a láncaink, és ott az egész világot megnyerhetjük magunknak. Karl Marx mondta ezt, és az egyike a történelem nagy igazságainak. – Helena,… maga… – Mark habozott kimondani a szót – szóval maga és Fergus… szóval… maguk nem bolsevikok, ugye? – Annak hívnak bennünket a főnökeink meg a talpnyalóik, a rendőrség. – A nő megvetően nevetett. – Igyekeznek bennünket úgy feltűntetni, mint bűnözőket. Már félnek tőlünk. És okkal, Mark. Majd még bőven szolgáltathatunk nekik rá okot. – Nem, gyerek, ne hívj bennünket bolseviknak. A kommunista párt tagjai vagyunk, az egyetemes kommunizmus hívei. Én a helyi párttitkár vagyok, és a bányászszakszervezet kazánkovács szervezetének a bizalmija. – Olvasta Karl Marxot? – kérdezte Helena. – Nem olvastam. – Mark kábultan és elborzadva ingatta a fejét, de szexuális izgalmán, amit a nő keltett fel benne, még nem tudott úrrá lenni. Fergus bolsevik? Bombahajigáló

szörnyeteg? Fergus nem az, Mark tudta. Fergus régi, megbízható bajtárs. – Kölcsönadom magának az én példányomat. – Rajta, öreglány – kuncogott Fergus és a fejét ingatta. – De túlságosan nagy tempót diktálunk a gyereknek. Még meglehetősen tanácstalanul néz ránk. – Odahajolt és szeretetteljesen átkarolta Mark vállát. Közelebb húzta magához. – Van szállásod, gyerek? Van hová menjél? És állásod? – Nincsen – mondta Mark és elpirult. – Nincsen, Fergus. – Dehogy nincs – vágott sietve közbe Helena. – Elkészítettem a másik szobát, ott fogsz lakni, Mark. – De hát én nem… – El van intézve – közölte a nő kurtán. – Itt maradsz, gyerek. – Fergus még szorosabban fogta Mark vállát. – És holnap keresünk neked állást. Te tanult ember vagy. Tudsz írni, olvasni és számolni, könnyű lesz elhelyezkedned. Tudom, hogy tisztviselőt keresnek a munkaügyi osztályra, és a számviteli vezető elvtársunk, párttag. – Fizetni fogok a szállásért. – Hát persze – nevetett fel Fergus, és színültig töltötte a poharát sörrel. – Jó érzés viszontlátni téged, fiú – megemelte a poharat. – Dobd be MacDonald és Anders egészségére, és figyelmeztetésül a fattyúknak, hogy jövünk! – Ahogy nagyokat kortyintott, hegyes ádámcsutkája fel-le mozgott a nyakán, aztán keze fejével letörölte szájáról a habot. A tábori lelkész „Onan bűnének” nevezte, de a legénység pajzánabb neveket talált ki rá, „fatörzslökésnek” hívták egy régi skót játék mintájára, vagy „Kéz-mama látogatása öt lányával” címmel illették. A pap felhívta figyelmüket, milyen csúf következményekkel járhat: látás romlása, hajhullás, kézreszketés s a végén elhülyülés, bolondokháza. Mark a keskeny vaságyon fekve vakon bámult a kis szoba falán a kopott, rózsaszín, rózsamintás tapétára. A szobának a hosszú időn át szellőzetlen, zárt helyiségekre jellemző állott szaga volt. Bútorzata a falnál vasállványon egy zománcozott mosdótál. A mennyezetről egy szál dróton ernyő nélküli villanykörte lógott, a drót tövénél a fehér gipsz tele volt légypiszokkal. Akkor is éppen három álmos légy üldögélt a dróton, ostoba kábulatban. Mark elnézte őket, és ezzel próbálta meg figyelmét a testében zsongó kísértő érzéstől elterelni. Halk léptek a folyosón. Megállnak a szoba ajtajában. Kopogtatás az ajtón. – Mark! Mark hirtelen felült, az egy szál vékony pokróc derekáig lecsúszott rajta. – Bemehetek? – Igen – mondta Mark rekedten. Az ajtó kinyílt. Helena odalépett az ágyhoz. Világos rózsaszín, fényes textíliából készült, elölgombolós köntös volt rajta. Alsó része minden lépésnél szétnyílt, és térden felül is megmutatta sima, fehér bőrét. Egyik kezében vékony könyvet tartott. – Mondtam, hogy kölcsönadom magának. Olvassa el, Mark – és odanyújtotta Marknak a könyvet. A könyv első lapján a cím: Kommunista kiáltvány. Mark elvette, találomra felütötte. A nyitott oldal fölé hajolt, hogy rejtse zavarát, amit a nő közelsége okozott. – Köszönöm, Helena. – Először szólította keresztnevén a nőt. Szerette volna, ha minél

előbb elmenne. Ha maradna. A nő kicsit föléje hajolt, belenézett a nyitott könyvbe, miközben köntöse felső része kissé szétnyílt. Mark fölnézett, és megpillantotta hihetetlenül selymes, csillogó bőrét, ahol egyik melle nekifeszült a köntös csipkéjének. Lesütötte szemét. Mindketten hallgattak, de aztán Mark nem bírta tovább, és fölnézett. – Helena – kezdte, de aztán elhallgatott. A nő rámosolygott, titokzatos, női mosolyával, a villanyfényben nedvesen csillogó ajkát kissé szétnyitotta. Barna szemei félig árnyékban is az ismert vad, fanatikus fénnyel csillogtak, és keble sebesen emelkedett-süllyedt a rózsaszín selyem alatt. Mark napbarnított arca elvörösödött, hirtelen elfordult és felhúzta térdeit. Helena, még mindig mosolyogva, felegyenesedett. – Jó éjszakát, Mark. – Megérintette. Mark vállát, amitől az ujja hegyéből újabb tüzes hullám áradt a fiúra. Aztán elfordult és lassan elindult az ajtó felé. A köntös síkos anyaga lágyan csúszkált feszülő csípőjén. – Égve hagyom a lámpát. – Visszanézett Markra, és sokatmondóan mosolygott rá. – Nyilván olvasni akar még… A Crown Deep Bánya-Részvénytársaság bérelszámoló részlege egy hosszú, keskeny helyiségben székelt. Öt régebbi tisztviselő dolgozott a fal mentén sorakozó magas pulpitusok mellett. Többnyire középkorú férfiak, ketten antrakózisban szenvedtek, abban a rettegett bányászbetegségben, amit az okoz, hogy a fúrógépekből áradó kőpor lerakódik a tüdőben, lassan felhalmozódik, míg végül a tüdő szinte megkövesedik, és fokozatosan elnyomorítja az embert. A bánya irodájában a munka fölért egyfajta nyugdíjazással. A másik három üzleti könyvei fölé görnyedve dolgozó férfi jelentéktelen, szürke emberke volt. Az irodában békés légkör uralkodott, örömtelen, mint egy kolostorban. Markra osztották ki az R-től Z-ig kezdőbetűjű személyzet aktáit. Az unalmas, monoton munka hamarosan gépiessé vált, kiszámította a túlórákra és szabadságra járó díjazásokat, a bérleti díjakat, a szakszervezeti tagdíjak fejében járó levonásokat és összesítette az adatokat. Mindez távolról sem vette igénybe képességeit, élénk eszét. Favágómunka volt, és az iroda szűk falai között úgy érezte magát, mintha ketrecbe zárták volna, őt, akinek a tágas, nyílt égbolt és a bozót volt az otthona, és átélte a francia hadszíntér kataklizmáját. De hétvégeken kiszabadult a ketrecből. Egy öreg kerékpáron mérföldekre kikerekezett a szabad mezőkre, sziklás dombok tövében húzódó ösvényekre, ahol királyi kandeláberekhez hasonló, óriás aloék nőttek, viráguk élénkvörösen virított a magas, világoskék égbolt hátterében. Magányt keresett, a vadont, titkos helyeket, távol az emberektől, de az volt az érzése, mintha mindenüvé elkísérnék a drótakadályok, amelyek látóterét behatárolják: fölszántott, füves pusztaságokon örvénylőn, táncolva kerengett a halovány por a vörös föld felett, ahol már learatták a termést, és csak a kukoricaszárak száraz, kopár csutkái meredeztek üresen. A nagyvadak csordái, amelyek valaha a füves, szabad térségeket végig ellepték, ameddig a szem ellátott, réges-régen eltűntek, csak néhány tarkabarka, sovány jószág legelészett unottan itt-ott csaknem csupasz kis fekete lurkók felügyelete alatt, akik megálltak és nézték, hogy pedáloz tova Mark, ünnepélyes arccal üdvözölték, és ünnepélyességük tágra nyílt szemű, boldog mosollyá derült, amikor üdvözlésükre Mark saját nyelvükön válaszolt. Néha felriasztott pihenőhelyéről egy-egy apró, szürke gazellát, amely kicsi, éles szarvaival, felálló füleivel, ugrálva, szökellve futott el előle a száraz fűben, vagy látta,

amint egy nagyobb példány úgy suhan tova a lapályon, mint a füst: magányos túlélői éhes vadászfegyvereknek. És a vadak látványának az öröme sokáig elkísérte, melengette, amikor a sötétben és hidegben hazafelé kerékpározott. Szüksége volt ezekre a békés, magányos órákra, hogy befejeződjék benne a gyógyulási folyamat: nemcsak a géppuskasebeké a hátán, hanem a mélyebb sebeké is, a lelke sérüléseié, amelyeket az ejtett rajta, hogy túlságosan korán kellett szembenéznie a háborúval és minden borzalmával. És azért is szüksége volt nyugalomra, hogy felmérje a gyorsan sodródó eseményeket; ez töltötte be estéit és éjszakáit, ellentétben a munkás napok egyhangúságával. Magával ragadta Fergus MacDonald és Helena fanatikus energiája. Fergusszal, mint volt bajtársával, olyan élményeket osztott meg, amelyeket kevés ember ismer: a háború maradéktalanul iszonyatos élményeit. Fergus amellett sokkal idősebb volt nála, atyai jelenség, aki egy mélységes hiányérzetet töltött be az életében. Könnyű volt kritikai érzékét felfüggesztenie és hinni neki, nem gondolkodni, csak követni vakon, bármerre vezeti Fergus keserű, nyughatatlan energiája. Volt abban valami izgalmas, valami elkötelezettségérzet, amikor hozzá hasonló emberekkel találkozott, akik azonos eszméket vallottak, azonos céltudatosság hajtotta őket. A titkos találkozók, zárt ajtók mögött, az ajtóban fegyveres őrök, a tiltott dolgok igézetétől reszkető levegő. A felkanyargó cigarettafüst, amely hamarosan kék köddel töltötte meg a szobát, mintha valami misztikus rítus során tömjént égettek volna benne, az izzadságtól fénylő arcok és a fanatikusok robbanásig feszült mozdulatlansága, miközben a szónokot figyelték. Harry Fisher, a párt elnöke nagydarab, heves vérű ember volt, a végsőkig elszánt; a válla izmos, karja szőrös, mint minden kazánkovácsnak, kemény szálú, gondozatlan, fekete hajában ezüst csíkok, és a szeme feketén izzó. – Mi vagyunk a párt, a proletariátus élcsapata, minket nem kötnek a burzsuj társadalmak törvényei vagy etikai megfontolásai. A párt maga az új törvény, a lét természetes törvénye. Kezet rázott Markkal. Fergus atyai büszkeséggel állt mellettük. Fisher keze szorítása kemény volt, akár a nézése. – Katona vagy – mondta, és bólintott. – És még szükség lesz rád, elvtárs. Véres munka áll előttünk. Ennek az embernek a nyugtalanító egyénisége még sokáig kísértette Markot aznap később is, akkor is, amikor hazafelé mentek a zsúfolt villamoson, hárman egy kettős ülésen, ahol Helena szorosan Mark combjához szorította a combját, és amikor szólt hozzá, oldalt dőlt, hogy ajka majdnem érintette az arcát. Mark érezte lélegzete cukorkaés cigarettaillatát, s ez az illat keveredett olcsó parfümje és női teste meleg pézsmaillatával. Más természetű összejöveteleik is voltak péntek esténként, népes, harsány, hangoskodó gyülekezetek, ahol száz meg száz fehér bányász zsúfolódott össze a fordsburgi Szakszervezeti Központ székházának nagytermében, legtöbbjük kissé ittas az olcsó brandytől, artikulálatlanul hangoskodva csak arra vártak, mikor tör ki végre egy kis zűr. A szónokok harsány buzdítására akkorát ordítottak, mintha bikaviadalon lennének, s a hallgatóságból időnként valaki felmászott a székére, és a széken bizonytalanul állva értelmetlen szólamokat kiabált értelmetlenül, míg elvtársai nevetve le nem szedték onnan. Ezeken a nyilvános összejöveteleken Fergus MacDonald volt az egyik legnépszerűbb

szónok, Ezer trükkel tudta felajzani hallgatóságát, belekotort titkos félelmeikbe, és addig forgatta bennük kutaszát, míg azok részben félelmükben, részben elragadtatásukban harsány üvöltözéssel nem válaszoltak rá. – Tudjátok, mit terveznek a főnökök? Tudjátok, mit készülnek tenni? Először is felosztják a szakmákat… Viharos, rekedt ordítás reszkettette meg az ablakokat. Fergus elhallgatott, ritkás, homokszínű haját hátratolta homlokából, és keskeny, keserű ajkával levigyorgott rájuk, míg a zaj el nem ült. – …a szakmát, amelyet tinektek öt évetekbe került megtanulni, részeire borítják, és most három segédmunkás végzi el a ti munkátokat, amihez azoknak csak egy fél évet kell tanulniuk, és majd egytizedét kapják annak a fizetésnek, amit most ti kaptok. Viharos „nem” harsant fel a teremben, és Fergus dühösen vágott vissza. – De igen! – harsogta. – Igen! Igen! És megint csak igen! Ezt fogják csinálni a főnökök. De ez nem minden. Hanem feketéket fognak alkalmazni a szakmátokban. Fekete emberek veszik el tőletek az állásokat, feketék, akik olyan bérért dolgoznak majd, amiből ti meg se tudnátok élni. A tömeg most már torkaszakadtából üvöltött, tombolt a dühtől, azzal az iszonyú dühvel őrjöngött, amelynek nincsen alanya, aki ellen irányuljon. – Mi lesz a gyerekeitekkel? Kásával etetitek majd őket, és a feleségetek rongyokban fog járni? Mert ez lesz, ha a feketék elveszik a munkátokat. – Nem! – ordította a tömeg. – Nem! – Világ proletárjai! – kiáltotta Fergus. – Világ proletárjai, egyesüljetek, és tartsátok meg fehérnek ezt az országot! Tapsvihar, kiáltozás, ütemes lábdobogás a padlón, tíz percen keresztül, miközben Fergus föl-alá sétált az emelvényen, feje fölött összekulcsolt kezekkel, mint egy díjbirkózó. Mikor elhalt az éljenzés, hátravetette fejét, és harsány hangon elskandálta a „Vörös zászló” című induló első sorait. Az egész terem egy csattanással talpra ugrott, és vigyázzállásban énekelték a forradalmi dalt. Mark együtt ment haza MacDonaldékkal a hideg éjszakában. Lélegzetük mint a strucctoll bodorodott az utcai lámpások fényében. Helena a két férfi között, apró, csinos alak, nyúlszőr galléros, fekete kabátban, fejére húzott, kötött csuklyával. Karját a két férfi karjába fonta, látszólag természetes, közömbös mozdulattal, de Mark felsőkarján érezte nyugtalanító szorítását, és Helena, valahányszor megszaporázta lépteit, hogy le ne maradjon a férfiaktól, csípőjét odadörgölte Mark csípőjéhez. – Ide figyelj, Fergus! Amit ott a teremben mondtál, annak semmi értelme sincs, tudod? – törte meg Mark a csendet, ahogy befordultak az utcájukba, – Nem csinálhatod egyszerre ezt is, azt is: dolgozók egyesüljetek, s közben tartsátok meg fehérnek az országot. Fergus elismerően bólintott. – Értelmes gyerek vagy, Mark elvtárs. – De komolyan mondom, Fergus… Nem az a módja, ahogy Harry Fisher… – Hát persze, hogy nem, gyerek. Ma felkavartam a moslékot a disznóknak. Az kell, hogy megvaduljanak. Harcra kell tüzelni őket. Vannak dolgok, amelyeket le kell rombolnunk, véres munkát kell végeznünk. Ágyútöltelékre van szükségünk gyerek,

rengeteg ágyútöltelékre. – Szóval, ez nem így lesz? – érdeklődött Mark. – Nem, gyerek. Gyönyörű szép, új világ lesz. Minden ember egyenlő, minden ember boldog, nem lesznek főnökök… munkások állama… Mark szerette volna, ha fékezni tudja nyugtalanító kételyeit. – Folyton harcról beszélsz, Fergus. Ezt te szó szerint érted? Szóval, olyan háború lesz, ahol lőni is fognak? – Lőni fognak abban a háborúban, elvtárs, véres, puskaporos háború lesz az. Mint a forradalom Oroszországban, ahol Lenin elvtárs megmutatta nekünk az utat. El kell égetnünk a szemetet, a földet meg kell áztatnunk az uralkodók, a főnökök vérével, el kell árasztanunk talpnyalóik vérével… a rendőrség, a katonaság, a kispolgári és a tiszti rétegek vérével. – De mivel fő… – Mark már majdnem befejezte a szót, hogy fogunk, de képtelen volt azonosítani magát a gondolattal. – És mivel fogtok harcolni? Fergus megint elnevette magát. – Egy szót se, gyerek, itt az ideje, hogy valamivel többet tudjál – mondta, kacsintott és rábólintott. – Igen, holnap este – mondta aztán határozott hangon. Szombaton bazárt rendeztek a Szakszervezeti Székház nagytermében. A Nőszövetség új templomra gyűjtött. Ott, ahol előző este a félőrült tömeg szórta átkait és hirdetett véres forradalmat, most hosszú, kecskelábú asztalok álltak, az asztaloknál békés hölgyek sürögtek, előttük befőttesüvegek, lekvárosbödönök, sütemények és a legkülönbözőbb, csodálatosan cukrozott torták. Mark vásárolt egy penny ára gyümölcslepényt, és kettesben majszolták Fergusszal, miközben végiglődörögtek a termen. Megálltak a használt ruhákat árusítók asztalánál. Fergus felpróbált egy vörös kardigánt, majd alapos megfontolás után fél koronáért megvásárolta. A terem végében érve megálltak az emelvény előtt. Fergus elővette kulcskarikáját, kikeresett egy kulcsot, kinyitott vele egy alacsony vasajtót, mélyen görnyedve bebújtak rajta, aztán Fergus gondosan bezárta maguk után. Keskeny, meredek lépcső vezetett egyre lefelé. Mindenütt nedvesség és földszag, nyilvánvaló volt, hogy egy pincében járnak. A lépcső aljára érve Fergus megzörgetett egy ajtót. Egy percig semmi sem történt, aztán kinyílt a kémlelőnyílás, és egy fenyegető szem meredt rájuk. – Rendben van, elvtárs. Fergus MacDonald vagyok. Bizottsági tag. Obabentről lánccsörgés hallatszott, aztán kinyílt az ajtó. Rosszkedvű, rosszul öltözött férfi állt előttük, majd félrehúzódva utat engedett nekik. Borotválatlan, mogorva férfi volt. Mögötte a kis szobában a fal mellett egy szék, előtte asztal, az asztalon ebéd nyomai, meg egy összegyűrt újság. A férfi csak mordult egyet, mire Fergus átvezette Markot a szobán, egy másik ajtóhoz, azon át le a pincébe. A pincében földpadló volt, az ívelt tartóoszlopokat nyers téglából rakták és a zárt térben az állott, nyirkos levegőben por és patkányszag terjengett. A pince közepén egyetlen szál villanykörte világított, és sötétben hagyta az íveken túl a különböző benyílókat. – Itt van, gyerek, amit használni fogunk. A sötét benyílókban embermagasságban faládák álltak egymásra rakva, és az egészet

nehéz ponyvák borították. A ponyvákat egyértelműen vasúti raktárból lopták, mert mindegyiken ott díszelgett a vasúttársaság „SAR + H” jelzése. – Minden bezsírozva, gyerek. – A faládák anyagában fekete betűkkel, tisztán kivehetően, beégették a nyílhegyeket és a WD betűket: „British War Department”, „Angol Hadügyminisztérium.” Alatta a felirat: „6 db Lee Enfield Mark IV (CNVD).” Mark elképedve nézett. – Jó Isten, Fergus. Hiszen százával vannak ezek itt! – Ahogy mondod, gyerek. És ez csak az egyik fegyverraktár. Van még néhány belőlük, végig a hegyvidéken. Míg végigmentek a pincén, menet közben felemelt egy másik ponyvát. Muníciósládák sora, automata nyitószerkezettel, lekapcsolható fedéllel, rajtuk festett felirat: „1000 sorozat 303-as.” – Elég van belőlük, hogy a munkánkat elvégezzük. – Fergus megszorította Mark kezét, és továbbvezette. Most puskaállványok következtek, minden fegyver bevetésre készen, a villanyfénynél megcsillant a csövek friss olajozott, kék acélja. Fergus felemelt egy fegyvert, amely külön állványon állt, távolabb a többiektől, és odanyújtotta Marknak. Mark elvette tőle, és ahogy kézbe vette, érezte, hogy a fogása valahogy roppantul ismerős. – Ezen rajta van a neved. Ebből ez az egyetlen, de abban a pillanatban, ahogy megláttam, rád gondoltam. Ha elérkezik az idő, te fogod használni. A különlegesen kiegyensúlyozott mesterlövészpuska pontosan odaillett a jobb kezébe, de a gyomra felfordult tőle. Szó nélkül visszanyújtotta Fergusnek. Az rákacsintott, aztán gondosan visszatette a puskát az állványra. De Fergus, mint egy igazi cirkuszi mutatványos, a végére tartogatta a javát. Széles gesztussal lerántott egy ponyvát valamiről. A ponyva alatt három lábán egy nehézfegyver kuporgott, vastag, vízhűtéses csövű Maxim géppuska. A Maxim különböző változatainak megvolt az a kétes hírneve, hogy több emberi lényt megöltek vele, mint bármely más fegyverrel, amit addig az ember pusztító géniusza képes volt kiagyalni. A fegyver, amit Mark látott, ennek a gyilkos családnak egyik tagja volt, a Vickers Maxim 303-as Mark IVB típus. Mellette egymásra halmozott dobozok. Mindegyikben egy-egy 250-es heveder. A géppuska másodpercenként 750 lövedéket képes kilőni, 700 méteres másodpercenkénti kezdősebességgel. – Ehhez mit szólsz, elvtárs? Kérdezted, mivel harcolunk. Mit szólsz ehhez kezdetnek? A csendben fentről, a nagyteremből halkan, de tisztán lehallatszott a gyerekek csengő nevetése. Mark egyedül ült a nyugat felé elnyúló alacsony dombok legmagasabbikának a tetején. A fekete vaskővonulatok úgy bújtak ki a száraz talajból, mint egy krokodil tarajos háta, amikor a krokodil a tó mozdulatlan tükrén felmerül. A fegyverraktár emléke kísértette egész éjszaka, nem hagyta aludni, úgy, hogy most szúrt a szeme és a bőr szárazon feszült az arcán. Az álmatlanság nyomán valami lebegő közegben érezte magát, futó, fantasztikus gondolatok suhantak át a fejében, amint ott ült a vakító fényben, pislogva, mint a nappal repülő bagoly és úgy elemezgette magát, mint egy kívülálló idegen. Egyre jobban utálta magát, minél inkább tudatosodott benne, milyen tehetetlenül

hagyta, hogy sodródjék azon az úton, amely végül idáig vezetett, a szakadék legszélére. A P-14-est kellett éreznie a kezében, s közben hallgatni a gyerekek kacagását, hogy magához térjen. Egész neveltetésének, legmélyebb meggyőződésének a legmélyén ott élt a hit, hogy a törvény szent, szent a társadalom rendje és hitt saját elkötelezettségében. Ezért a meggyőződéséért harcolt egész felnőtt életében. És most, apátiájában, egyszerre csak betévedt az ellenség táborába, már-már besorolták a törvényen kívüliek légiójába, felfegyverezték, hogy megkezdje velük a pusztítás művét. Nem kétséges, hogy amit a részeg munkások a gyűléseiken kiáltoztak, puszta retorika, de ő látta a puskákat. Kegyetlen harc lesz, irgalmatlan. Ismerte Harry Fishert, tudta, micsoda erők hajtják. Ismerte Fergus MacDonaldet, a férfit, aki ölt azelőtt is, és gyakran, és akinek a szeme se fog rebbenni, ha megint gyilkolnia kell. Hangosan felnyögött, elborzadt, amiért tűrte, hogy mindez megtörténjék vele. Ő, aki tudta, mit jelent igazából a háború, ő, aki viselte a király egyenruháját, aki bátorságáért kitüntetést kapott. Érezte, a szégyen hogyan kúszik fojtogatva egyre feljebb a torkában, izzó, torokszorongató érzés volt, és hogy elkerülje a jövőben az efféle veszélyeket, az okot kereste, ami miatt ilyen észrevétlenül belekerült a dolgok sodrába. Most kezdett tudatosodni benne, hogy elveszett ember, aki egyedül áll, család nélkül, otthon nélkül, és Fergus MacDonald volt egyetlen menedéke ebben a hideg magányban. Fergus, az idősebb bajtárs, aki társa volt a veszedelmekben, s akiben feltétlenül megbízott. Fergus, az atya-imázs, és ő ment utána, ment most is, és hálás volt, amiért vezeti, és nem kérdezte, hová. Persze ott volt Helena is, és a bűvölet, amelyben tartotta, a legszorosabb kapocs, amellyel egy ember fogva tartható. Már az első pillanatban, és azóta is tökéletes megszállottja volt. A nő felébresztette régóta elfojtott, keményen kordában tartott szexualitását, s most csak egy hajszál választotta el, hogy áttörjön az a fal, amelyet fölépített, s amely eddig féken tudta tartani benne ezt az érzést. Ha ez a fal eldől, olyan erőket szabadít fel, amelyeket nem fog tudni féken tartani, s erre a gondolatra majdnem annyira elborzadt, mint arra a másikra. Megpróbálta elválasztani magában a nőt női mivoltától, megpróbálta a sűrű, tapadós háló mögött, amelyet az érzékei köré font, meglátni az embert, és sikerült is neki annyira, hogy rájött, Helena nem az az asszony, akit csodálni tudna, nem az, akit anyául választana gyermekei számára, s mindezen túl egy bajtársának a felesége, s ez a bajtársa tökéletesen megbízik benne. Úgy érezte, kész elhatározni magát arra, hogy elmegy, és ezt az elhatározását következetesen végre is fogja hajtani. Azonnal elutazik Fordsburgból. Itthagyja Fergus MacDonaldot összes sötét, végzetes tervével együtt. Érezte, hogy már a puszta elhatározásra is megkönnyebbül a lelke. Nem fog neki hiányozni Fergus, sem a kopár, kolostorszerű bérelszámoló iroda, napi vezeklésnek is beillő unalmával és monoton, favágó munkájával. Az új lehetőségek fényes, fiatalos reménye ismét felcsillant benne. A következő vonattal itthagyja Fordsburgot. És Helénát. De erre a gondolatra pislákolni kezdett benne a fény, lohadt lelkesedése. Véknyában szinte fizikai fájdalmat érzett a gondolatra, érezte, hogyan repedezik önfegyelme gátja. Sötét volt, mikor kerékpárját letette a kerti fészerben. A házból hangos, vidám hangok

hallatszottak, harsogó nevetés. Az elfüggönyözött konyhaablakok mögött lámpa égett. Mikor belépett a konyhába, négyen ültek az asztalnál. Helena nyomban odasietett hozzá, lelkesen megölelte, nevetett, arca élénk pírban égett, és kézen fogva vezette oda az asztalhoz. – Üdvözlünk, elvtárs. – Harry Fisher felnézett azokkal a nyugtalanító szemeivel Markra, sötét, drótszerű hajának egy tincse a homlokába lógott. – Még jókor érkeztél, hogy csatlakozzál az ünnepléshez. – Ide egy poharat a gyereknek, Helena – nevetett Fergus. Helena eleresztette Markot, odasietett a pohárszékhez, hozott egy poharat és a palackból megtöltötte erős barna sörrel. Harry Fisher Fergusra emelte poharát. – Elvtársak, bemutatom nektek a Központi Bizottság új tagját, Fergus MacDonaldet. Helena megszorította Mark kezét. – Hát nem csodálatos, Mark? – Derék ember – mondta Harry Fisher. – Legfőbb ideje volt, hogy kinevezzük. Szükségünk van olyan emberekre, akikben megvan MacDonald elvtárs lendülete. – A másik kettő az asztalnál egyetértően bólintott bele söröspoharába. Mindkettő tagja volt a helyi pártbizottságnak. Mark jól ismerte őket a gyűlésekről… – Gyerünk, gyerek! – Fergus helyet csinált Marknak az asztalnál, aztán beszorította magát melléje, miközben mindenki őt figyelte. – És te, ifjú Mark! – Harry Fisher izmos, szőrös kezét Mark vállára tette. – Neked meg kiadjuk a párttagsági könyvet… – Na, ehhez mit szólsz, gyerek? – Fergus kacsintva bökte oldalba Markot. – Normális körülmények között két év kell hozzá, vagy még több is, mert nem engedünk be akárkit az utcáról a pártba, de neked most már a Központi Bizottságban is vannak barátaid. Mark már majdnem megszólalt, azon volt, hogy visszautasítja a megtiszteltetést, amiben ezek részesítik. Senki sem kérdezte meg, készpénznek vették, hogy mint Fergus védence, közéjük tartozik. Mark kész volt tagadni ezt. Kész volt megmondani nekik, mit döntött magában korábban, aznap, de ekkor feltámadt benne az ismert figyelmeztető, veszélyt jelző érzés: ő látta a puskákat, és ha nem barát, akkor csak ellenség lehet, végzetes titok birtokosa. Olyan titoké, amely a lehető legnagyobb kockázatot jelentene számukra. Marknak most már semmi kétsége sem volt ezek felől az emberek felől. Ha ellenség, akkor majd gondoskodnak róla, hogy ezt a titkot soha idegennek el ne árulhassa. Az alkalmas pillanat, amikor még nemet mondhatott volna, elmúlt. – MacDonald elvtárs, számodra megbízásom van. Sürgős… és életbe vágó. Otthagyhatod két hétre a munkádat? – Beteg a mamám – nevetett Fergus. – Mikor akarod, hogy induljak, és mit akarsz, mit csináljak? – Azt szeretném, ha mondjuk, szerdán indulnál, addig van idő, hogy megadjam neked az utasításokat, és te megtedd az előkészületeket. – Harry Fisher kortyolt egyet a barna sörből. A sör habja megtapadt felső ajkán. – Kiküldelek, hogy látogasd végig a helyi végrehajtó bizottságokat Cape Townban, Bloemfonteinben, Port Elizabethben úgy, hogy valamennyit összehangolhassuk. Mark rossz lelkiismerettel, de megkönnyebbülten hallgatta. Szóval nem fog szembekerülni Fergusszal. Majd csak éppen elsurran, miközben ő odavan, kiküldetésben. Aztán felnézett, és meghökkenve látta, micsoda szemeket mereszt rá Helena. A nő egy

rejtekéből zsákmányra leső leopárd merev, éhes tekintetével nézte. Mintha csak a pillanatot várná, amikor végre rávetheti magát. Ahogy a szemük találkozott, Helena elmosolyodott, titokzatos, mindent tudó mosolyával, és rózsaszín nyelve hegyével végignyalta a szája szélét. Mark szíve szinte fájdalmasan feldobogott. Gyorsan elfordult, a poharába nézett: egyedül lesz Helénával. A gondolat rémülettel és hirtelen gerjedt, szenvedélyes forrósággal töltötte el. Mark cipelte Fergus olcsó, ütött-kopott bőröndjét az állomásra, és ahogy a bozótoson keresztül lerövidítették az utat, a vékony, fagyos jégréteg, amely úgy csikorgott a lábuk alatt, mint a kristálycukor, ezernyi gyémántként szikrázott a nap első sugarainál. Az állomáson négy másik párttaggal együtt várakoztak a dél felé induló postavonatra, és amikor végre rekedt hörgéssel, füstjét a fagyos levegőben magasra pöfékelve, beállt az állomásra, harmincöt perc késése volt. – Ami a vasutakat illeti, harmincöt perc késés majdnem túlságosan is kevés – nevetett Fergus. Mindenkivel sorban kezet fogott, megveregette a vállukat, aztán fölkapaszkodott a vaslétrán a vagonba. Mark a nyitott ablakon át adta be neki a bőröndjét. – Vigyázz Helénára, gyerek! Meg magadra! Mark ott állt, nézte, hogyan robog el délnek a vonat, hogyan lesz egyre kisebb és kisebb, míg végül a hangja is lassan elhaló suttogássá halkult. Akkor megfordult, és elindult a dombon felfelé, a bánya felé. Éppen akkor kezdtek bele a szirénák gyászos süvöltésükbe, a hangjuk harsányan visszhangzott a meddőhányók dombjairól, sürgette a rendetlen oszlopokban munkahelyükre igyekvő embereket. Mark együtt ment velük, egy az ezerből, nem különbözött tőlük sem külsejében, sem munkájában. Megint gyötörni kezdte a maró elégedetlenség, valami tétova, de egyre fokozódó érzés, hogy ez itt nem lökheti ki egész életét, nem elégíti ki, fiatalságával, erejével sokkal többre lenne képes. Kíváncsian nézte a férfiakat, akikkel együtt igyekezeti a bányaszirénák parancsoló hangjára a vaskapuk felé. Mindegyiküknek ugyanaz a zárt, befelé néző arca volt, mindegyiknek az arcában ugyanaz a bizonytalanság lapult, ami ól most megrohanta. Nyilván ők is erezlek a szürke mindennapok értelmetlenségét, legalábbis a fiataloknak érezniük kellett. Az idősebbek már beleszürkültek, bánják talán, a lelkük mélyén talán gyászolják a hosszú, napfényes napokat, amelyek elmúltak mögöttük, amikor egy másik ember pénzéért végtelen, egyhangú munkával kellett eltölteniük az idejüket. Gyászolják talán azt is, hogy ha majd egyszer elmennek, nem hagynak egy lábnyomot se maguk után, egy ráncot sem a föld felszínén, valami emléket, semmit, legfeljebb néhány gyermeket, akik majd végigcsinálják ugyanazt az értelmetlen körforgást és bárkivel helyettesíthetők lesznek, nem akad közülük egy sem nélkülözhetetlen. A kapuban félreállt, megvárta, míg a többiek elmennek mellette, s közben lassan kialakult benne az izgatott bizonyosság, hogy valami különleges, valami értelmes feladat vár rá, és tudta, csak a helyet kell megkeresnie, ahol megtalálja. Aztán előrelépett. Most, váratlanul, hálás volt Fergus MacDonaldnek, amiért nyomást gyakorolt rá, amiért kényszerítette, hogy szembenézzen önmagával, megtörje az események lusta sodrát, amely magával vonszolta, mióta Ladyburgből elmenekült. – Elkésett, Anders! – nézett fel rá komor képpel könyvéből a felügyelő. Beosztottjai kórusban utánozták mozdulatát, végig az egész soron, valamennyi tisztviselő összehúzott,

rosszalló szemekkel nézett rá. – Mit tud felhozni mentségére? – Csak azért jöttem, hogy kiürítsem az íróasztalomat – mondta Mark mosolyogva, még mindig az előbb támadt izgalom hatása alatt. – És hogy beadjam a fölmondásomat. A rosszalló tekinteteket lassan mélységes megdöbbenés váltotta fel. Már sötétedett, amikor Mark kinyitotta a kis ház hátsó kapuját, és felment a feljárón a konyhához. Egész nap összevissza mászkált, újszerű energiák, izgalmas gondolatok vihara hajtotta, hajszolta, és nem is gondolt rá, milyen éhes, míg meg nem látta a fényt az ablakban, és nem érezte meg a sütés-főzés szelíd illatát. A konyha üres volt. Helena az utcai szobából szólt ki. – Mark, te vagy az? – de mielőtt Mark válaszolhatott volna, már ott állt a konyhaajtóban, vállal az ajtófélfának támaszkodva. – Már azt hittem, haza se jössz ma este – mondta. Kék ruháját viselte. Mark tudta, ez a legjobb ruhája, amit csak különleges alkalmakkor húz fel. És kikozmetikázta magát, ami még Mark tudomása szerint sose fordult vele elő. Az arcán halvány rúzsfoltok, az ajka kifestve, amitől amúgy sápadtas arca új fényeket kapott. Rövidre nyírt, barna, frissen mosott haja megcsillant a lámpafényben. Ma este hátrafésülte, és oldalt; a füle fölött teknőccsattal fogta össze. Mark csak bámult. Helena harisnyája selymesen fénylett, lábán csinos kivágott cipő. – Mit bámulsz, Mark? – Olyan… – Mark hangja rekedt volt, visszafogott. Megreszelte a torkát. – Olyan csinos vagy ma este. – Köszönöm, uram – nevetett rá mély torokhangon Helena, és lassú táncmozdulatokkal megpörgette selyemharisnyás combjai körül a vékony, kék szoknyát. – Örülök, hogy tetszem. – Megállt Mark mellett, belékarolt. Érintése szelíd volt, de Mark éppen úgy megdöbbent tőle, mintha fejest ugrott volna egy tengerszembe a havasokban. – Ülj le, Mark. – Helena odavezette az asztalfőre és leültette. – Hadd kínáljalak meg egy kis príma sörrel. – Odament a jégszekrényhez, lepattintotta a sörösüveg zárját, töltött, s közben vidáman csevegett tovább. – Képzeld, találtam egy libát a hentesnél. Szereted a sült libát? Mark szájában összefutott a nyál. – Rettenetesen. – Sült krumplival és tökfőzelékkel? – Az életemet adnám érte. Helena elbűvölten nevetett, mert ez a fajta válasz szokatlanul hangzott Mark szájából. Valami új izgalom sugárzott a fiúból, ami mintegy auraként vette körül ma este, és mintha saját izgatottságát tükrözte volna. Letette az asztalra a két poharat. – Mire iszunk? – kérdezte, csípőjével az asztal lapját támasztva. – A szabadságra! – jelentette ki habozás nélkül Mark. – És egy szebb holnapra. – Ez tetszik nekem! – mondta Helena. Koccintottak, közben Helena Mark fölé hajolt, úgy, hogy ruhája kivágása egyenesen a fiú szeme vonalába került. – De miért csak a holnapra? Miért ne kezdődhetnének a kellemes dolgok már most? Ebben a percben? Mark felnevetett. – Hát jó. Iszom egy jó ma estére és egy szebb holnapra. – Mark!

Helena tréfás rosszallással biggyesztette az ajkát. Mark nyomban elpirult, és zavartan felnevetett. – Ó nem, nem úgy gondoltam, rémesen hangzik… Én nem… – Fogadjunk, hogy ezt mondod minden nődnek. – Helena fölállt. Nem akarta megzavarni a gyereket, megtörni jó hangulatát. A tűzhelyhez sétált. – Kész van – jelentette ki. – Ha akarsz, hozzáfoghatsz az evéshez. Leült, szemben Markkal. Bízott a fiú étvágyában. A vastag kenyérszeleteket alaposan megkente sárga parasztvajjal, és a poharát gondosan teletöltve tartotta. – Hát nem eszel? – Nem vagyok éhes. – Pedig jó. Nem tudod, mit mulasztasz. – Aztán játékos mosollyal megkérdezte. – Jobb, mint amit a többi nők főztek neked? Mark lesütött szemét a tányérjára szögezte, és kötelességtudóan beleszúrta villáját a húsba. – Nem volt semmiféle nő sem. – Ugyan, Mark. Ne akard ezt elhitetni velem! Egy olyan jóképű fiú, mint te, és azok a francia nők! Fogadjunk, hogy megvadultak érted! – Ó, mi túlságosan el voltunk foglalva, és különben is… – Mark elharapta a mondat végét. – És különben is micsoda? – kérdezte követelőzve Helena. Mark fölnézett rá. Egy pillanatig hallgatott, aztán beszélni kezdett. Most váratlanul egyáltalán nem esett nehezére beszélni Helénához, felajzotta valami eddig sose érzett, ujjongó érzés, amitől elegendte magát, jóllakottan, étellel-itallal teli gyomorral. Úgy beszélt az asszonyhoz, ahogy soha senki máshoz nem beszélt, és Helena, mikor válaszolt, mint egyenrangú partnerhez szólt hozzá. – Ugyan, Mark, ez butaság. Nem minden nő beteg, csak azok az utcalányok… – Igen, tudom. Nem hiszem ezt minden nőről, de hát azok, akiket az ember… – megint elhallgatott. – A többinek meg gyereke lesz – fejezte be esetlenül a mondatot. Helena fölnevetett. – Ó, édes Markom – mondta vidáman, és összecsapta a kezét –, ez sem olyan egyszerű, tudod? Én már kilenc éve vagyok férjnél, és még nem lett gyerekem. – Nos hát… – Mark habozott –, nos hát, te más vagy. Én nem rád gondoltam, amikor azokról a dolgokról beszéltem. Én a másfajta nőkre gondoltam. – Nem tudom, hogy ez most bók akar-e lenni vagy sértés – tréfálkozott Helena. Már régen biztos volt benne, hogy Marknak még nem volt dolga nőkkel, érezte a belőle áradó áttetsző, tiszta ártatlanságot, jellegzetes zavarát, amely olyan gyorsan elmúlt, de ami most fokozta az ő izgalmát, valahogy szinte perverz módon gerjesztette benne. Most kezdte érteni, egyes férfiak miért hajlandók hatalmas összegeket fizetni, hogy eltiporják egy lány ártatlanságát. Megfogta Mark csupasz karját, és gyönyörködve érezte sima, fiatal izmai keménységét. Képtelen volt ellenállni a vágynak, hogy valamiképpen érintse a testét. – Ó, ez bók akart lenni! – vágta rá sietve Mark. – Mondd, tetszem én neked, Mark? – Ó igen! Jobban, mint bármelyik nő eddig. – Látod, Mark – mondta Helena, még közelebb hajolt hozzá, és hangja mély, torokhangú suttogássá tompult –, én nem vagyok beteg, és nekem nem lesz gyerekem. Sose lesz. Felemelte kezét, megfogta Mark arcát. – Te nagyon szép férfi vagy, Mark. Az

első pillanattól kezdve tetszettél nekem, amikor az ösvényen jöttél, mint egy elkóborolt kiskutya. Fölállt, odasétált a konyhaajtóhoz, lassú mozdulattal megfordította a zárban a kulcsot, és elcsavarta a villanykapcsolót. A kis konyhában sötét lett, csak az előszobából szűrődött be valami világosság. – Menjünk, Mark! – Kézen fogta a fiút, és felsegítette a székről. – Most lefekszünk. Mark szobája ajtajában lábujjhegyre állva felágaskodott, szelíd csókot nyomott a fiú arcára, aztán szó nélkül elsuhant mellőle. Mark tétován állt és nézte, hogyan tűnik el, szerette volna visszahívni, de aztán mégis megnyugtatta, amiért elment, és vége szakadt az ő nyakló nélküli rohanásának az ismeretlenbe. Helena a szobájához sétált, bement úgy, hogy hátra se nézett. Markot ellentétes érzések gyötörték. Elfordult. Bement a szobájába, lassan levetkőzött, és míg a ruháit hajtogatta, s a vékony falon keresztül hallgatta, hogyan tesz-vesz Helena a szobájában, az az érzése támadt, mintha a kiábrándultság erősebb lenne benne, mint a megkönnyebbülés. Végigdőlt a keskeny vaságyon, és mozdulatlanul feküdt, míg nem hallotta, hogy a szomszédban kattan a villanykapcsoló. Akkor felsóhajtott, felvette az éjjeliszekrényről a könyvet. Nem olvasta még végig, de úgy gondolta, talán az unalmas politikai szöveg ezúttal képes lesz annyira eltompítani indulatait, hogy el tud aludni. A kilincs nyikordult. Halkan. Korábban nem hallatszottak Helena léptei a folyosón. Helena belépett a szobába. Vékony, barackszínű selyemköntös volt rajta, haját frissen fésülte meg, arcát is, ajkát is kirúzsozta. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, aztán, csípőjét ringatva síkos, testéhez tapadó selyemköntösében, lassan átment a szobán. Egyikük sem szólt semmit. Helena megállt Mark ágya mellett. – Elolvastad már? – kérdezte halkan. – Még nem az egészet. – Mark félretette a könyvet. – Nos hát, ez nem éppen alkalmas idő arra, hogy befejezd – mondta Helena. Lassan szétnyitotta köntösét, lecsúsztatta válláról, aztán a szék hátára dobta. Meztelen volt. Mark elképedten nézte. A bőre bársonyos. Valahogy amit tett, nem várta tőle. Csak feküdt és nézte, ahogy ott áll az ágya mellett, olajos krémszínű teste mint régi porcelán csillogva fénylett a lámpafénynél. Mark minden tagja megfeszült az izgalomtól, és hiába próbált uralkodni magán, hiába próbált Fergusre gondolni, Fergusre, aki annyira megbízik benne… „Vigyázz Helénára és magadra…!” Helena mellei karcsú derekához képest túl éretten csüng

HIÁNYZIK A 100, 101. oldal!!! vágták volna, és az egész álom Helénával, akár egy törékeny kristálypohár, pozdorjává zúzódott. Helena a konyhában ült, az újságpapírral borított asztalnál, öt nap bepiszkolódott, barackszínű köntöse elöl derékig nyitva, és hangosan olvasta a levelet, közben gúnyosan utánozva írójának hanghordozását, ahogy beszámol egy sorozat apró sikeréről, lelkes üdvözlésekről pártgyűléseken, hátsó szobákban, ahol egy tucat elvtárs gyűlt össze, hűségnyilatkozatokról és ígéretekről, amelyeknek hírét viheti a Központi Bizottsághoz,

elkötelezettségekről az ügy mellett és fogadkozásokról, hogy akcióba lépnek, ha elérkezik az ideje, hogy lecsapjanak. Helena szemeit forgatta, gúnyosan vigyorgott, mikor a levélben Fergus Mark után érdeklődött, jól van-e, mindene megvan-e és Helena megfelelően gondoskodik-e róla. Aztán a nő nagyot szívott cigarettájából, a csikket bedobta kávéscsészéjébe, ahol az egy szisszenéssel, sisteregve kialudt. Valahogy ez a spontán mozdulat hallatlanul visszataszító érzést váltott ki Markból. Most mérte fel valójában először, ki is ez a nő. Fakuló bőre a szeme sarkában már ráncosodni kezdett, jelezve fiatalsága múlását, mintha repedezett volna mint egy ódon olajfestmény, a szeme alatt szilvakék árnyékok, az ajka kényeskedve görbül és a hangja nyers, csípős… Váratlanul tudatára ébredt annak, micsoda rendetlenség van a szobában, milyen elhanyagolt minden, a zsíros, állott ételek és az elmosatlan edények szagának, Helena piszkos, foltos köntösének és a köntös alatt lelógó nagy, fehér melleinek. Fölállt, és kiment a szobából. – Mark, hová mész? – kiáltott utána Helena. – Kimegyek egy kicsit. Szobájában, a repedezett, zománcozott fürdőkádban ledörzsölte magát. Olyan forró vizet eresztett magára, amilyent el tudott viselni, hogy a teste a végén szinte izzott, és amikor megtörülközött, a bőre kivörösödött. A vasúti pénztárnál majdnem fél óra hosszat tanulmányozta a falra függesztett, apró betűs menetrendtáblákon az állomások sorát. Rhodesia. Hallotta, hogy ott munkáskézre van szükség az új rézbányákban. Odafent még vadon is akad, távoli horizont és nagyvadak, tavak, hegyek, tér, ahol mozoghat az ember. Odament a jegyárusító ablakhoz. A vasutas kérdőn nézett ki rá. – Másodosztály, csak oda, Durbanbe – mondta és maga lepődött meg a legjobban: szóval visszamegy Natalba, Ladyburgbe. Ladyburgben befejezetlen ügyet hagyott maga után, és megválaszolatlan kérdéseket. Egy ismeretlen ellenséget kell megkeresnie, akivel még szembe kell, hogy nézzen. Miközben az öreg font sterlingjeivel kifizette a jegy árát, szinte maga előtt látta az öreget, nagyapját, Anderslandben, a tornácon, nagy, hegyes oldalszakállával, ahogy vén puhakalapja karimáját békés, halványkék szemére húzza. Mark tudta, ez az idő csak olyan halasztásféle volt, szünet, amelyben időt nyert a gyógyulásra, és bátorságot gyűjtött az előtte álló feladatokhoz. Visszament a házba a holmijáért. Nem volt sok csomagolnivalója, és most már gyötrelmesen sürgős volt mennie. Ahogy a vulkánfiber bőröndjébe belesöpörte alsóruháit és tiszta zoknijait, észrevette, hogy Helena ott áll mögötte a szobában. Megfordult. Helena megfürdött, átöltözött, az ajtóban állt és őt figyelte. Arca kísértetiesen nyugodt volt, meghazudtolva egy cserbenhagyott áldozat döbbenetét, ami a hangjából kicsendült. – Elmész – mondta. Inkább állította, mint kérdezte. – Igen – felelte Mark kurtán, azzal elfordult és lezárta bőröndjét. – Veled megyek. – Nem. Egyedül megyek. – De Mark! Velem mi lesz? – Ne haragudj, Helena. Igazán sajnálom.

– De hát nem érted? Szeretlek… – Helena hangja mély, elkeseredett jajgatásba fulladt. – Szeretlek, Mark, drágám, nem hagyhatsz itt. – Kitárt karokkal próbálta elállni az utat az ajtóban. – Kérlek, Helena. Mind a ketten tudjuk, hogy ez őrültség volt. Mind a ketten tudtuk, végig, hogy ez nem nekünk való. Ne rontsd el most utólag az egészet, kérlek. Kérlek, hagyj elmenni. – Nem! – Helena szeme elé emelte a kezét. – Ne beszélj így velem! Én szeretlek. Szeretlek! Mark megpróbálta tapintatosan eltolni az ajtóból. – Mennem kell. A vonatom… Ekkor Helena nekiesett, gonoszul, mint egy sebesült leopárd. Markot váratlanul érte a támadás, és Helena körmeivel hosszú, véres vonalakat szántott az arcára, de csodás szerencsével elkerülte szemeit. – Te hímringyó! Te önző kurafi! – sikította. – Te is olyan vagy, mint a többi! – És megint oda akart vágni, de Mark elkapta a csuklóját. Megfordította saját tengelye körül, és durván rálökte a vetetlen ágyra. Helena ekkor egyszerre összeomlott, és a vánkosba fúrta a fejét. Zokogásának hangja végigkísérte Markot, míg a folyosón kiszaladt a nyitott utcai kapuig, aztán ki az utcára. Több mint háromszáz mérföld az út a part mentén Durban kikötőjéig. A vonat lihegve birkózik meg az akadállyal, amit a Drakensberg-hegység jelent, míg végigkanyarog a szorosokon, aztán, a hegyháton átkelve, megkönnyebbülten gördül tovább a keleti tengerpart felé, a mélyen fekvő, füves medencébe, ahol a talaj a tenger felé lejtve egyre lankásabbá, laposabbá válik, míg beleolvad a tengerpart féltrópusi buja, melegházszerű síkjába, egészen a hófehér tengerparti fövényig, ahonnan már látszik a távolban a meleg Mozambiki-áramlat kék vize. Marknak az úton bőven volt ideje elgondolkodni, és ennek az időnek a javát teljesen fölösleges módon önvádaskodásra pazarolta. Fülében állandóan visszhangoztak Helena kiáltásai, vádjai, és valahányszor Fergus MacDonaldra gondolt, a bűntudat mint valami szürke, hideg kőtömb nehezedett a gyomrára. Csak mikor Pietermaritzburg városát elhagyták, és megkezdődött az utazás utolsó szakasza, rázott le magáról minden bűntudatot és önvádat, és állt neki a jövőn töprengeni. Először arra gondolt, megfordul és visszamegy Ladyburgbe, de hamarosan rájött, hogy ez őrültség lenne. Ladyburgben az ellenség vár rá, gyilkos, titkos ellenség, aki rejtekből csap le rá, gazdag, hatalmas ellenség, akinek fegyveres banda áll a rendelkezésére, olyan emberek, akik készségesen hajlandók gyilkolni is. Mark végiggondolta mindazokat a véres vállalkozásokat, amelyeket Fergus MacDonalddal Franciaországban végigcsináltak. Az első lépés mindig ez volt: azonosítani az ellenséget. Megkeresni, hol tartózkodik, meghatározni a helyzetét, felbecsülni, mit ér és milyen a technikája. Merev? Gyors és változatos? Eléggé nagyvonalú-e ahhoz, hogy a vadász kockázatot vállaljon, vagy olyan valaki, akivel szemben minden kockázatvállalás öngyilkosság? „Ki kell kísérleteznünk, ki kell találnunk, hogyan gondolkodik a disznó, gyerekem!” – Fergusnak ez volt az első célja, mielőtt kidolgozták volna, részleteiben hogyan hajtsák végre a feladatot.

Ki kell derítenem, ki az – suttogta maga elé Mark. – És ki kell derítenem, hogyan jár az esze a disznónak. Egy dolog világos volt számára: száz font sterling túlságosan magas vérdíj egy olyan jelentéktelen alak fejére, mint Mark Anders. Ami bármi módon jelentőséget adhatott a személyének, az az öreggel és Anderslanddel való kapcsolata lehetett csupán. Anderslandben látták, mind a hindu „bábu”, mind a fehér munkavezető. Aztán vakmerően beszemtelenkedett a városba, kérdéseket tett föl, iratokat tanulmányozott. Csak ezután eredtek a nyomába. A föld a rejtély nyitja, és nála megvan mindenkinek a neve, aki az adásvétel ügyében érdekelt. Leemelte bőröndjét a csomagtartóból, és ölébe fogva beletúrt, megkereste a noteszét. Végigolvasta a neveket: DIRK COURTNEY, RONALD PYE, DENNIS PETERSEN, PIET GREYLING és a fia, CORNELIUS. Első gondja kell hogy legyen, kideríteni mindent, amit ezekkel az emberekkel kapcsolatban kideríthet: ki hol tartózkodik, kideríteni, kicsoda-micsoda, felbecsülni és megállapítani, melyik közülük az orvlövész. Míg ezen dolgozik, mélyen a mellvéd alá kell húznia a fejét. Távol kell tartania magát az ellenséges tereptől. Az ellenséges terep pedig Ladyburg. Legcélszerűbb támaszpontja Durban lenne. A város elég nagy ahhoz, hogy észrevétlenül eltűnjön benne, és Natal fővárosa lévén, bőven lesz információs forrása: könyvtár, kormányzati levéltárak, újságkiadók irodái. Nekiállt notesze hátlapján összeírni a lehetséges információs forrásokat, és hamarosan keservesen bánta, amiért Ladyburg zárt város a számára. A telekkönyvi hivatal irattára és a kerület cégjegyzékei nem voltak meg másolatban a fővárosban. Aztán váratlanul remek ötlete támadt. – Az ördög vigye el, hogy is hívják azt a nőt? Lehunyt szemmel maga elé idézte annak a derűs, barátságos lánynak a vidám arcocskáját a ladyburgi cégbíróság iktatójában. „Mark, ez nagyon romantikus név…” – Még szinte hallotta a hangját, de a neve csak akkor jutott eszébe, mikor a vonat odakanyarodott az állomáson a peronhoz. – Marion! – és feljegyezte noteszébe. Bőröndjével a kezében lemászott a peronra, és csatlakozott az utasok lökdösődő tömegéhez. Aztán nekiállt szállást keresni a városban. A Natali Merkúr című lap apróhirdetései között rábukkant egy Point Road-i kis panzió címére, valahol a dokkok környékén, ahol a szoba kicsi volt, sötét, és bűzlött az egész várost elárasztó, gargantuai méretű svábbogaraktól, amelyek minden este zárt, fényes, fekete hordákban nyüzsögtek fel a csatornákból, viszont a bére mindössze egy font volt egy hétre, és szemben a kicsi, zárt udvaron használhatta a mosdót és a WC-t. Aznap este levelet írt: „Kedves Marion! Alig hiszem, hogy emlékszik rám. A nevem Mark Anders, akárcsak Marcus Antonius, csak angolul. Nagyon sokat gondolok magára, mióta váratlanul el kellett utaznom Ladyburgból úgy, hogy már nem tudtam újból felkeresni magát…” Arról tapintatosan nem szólt, miféle kutatómunkát tervez. Ez várhat a következő levélre. Újabban sok mindent megtanult a nőkkel kapcsolatban. A levelet egyébként

egyszerűen csak úgy címezte: „Miss Marion, Cégbíróság Iktatóhivatal, Ladyburg.” Másnap reggel a városi könyvtárban kezdett, miután előzőleg elsétált a Smith Streeten az önkormányzati központ épülettömbjéig. Az egész olyan volt, mint egy királyi palota, két oldalán a nem kevésbé impozáns Royal Hotellel és a katedrálissal, előtte pedig egy tavaszi virágokkal teleültetett, négyszögletes parkkal. Ahogy a könyvtárosnő asztalához közeledett, hirtelen újabb ihlet szállta meg. – Kutatómunkát szeretnék végezni egy könyvhöz, amit megírni készülök… A rosszul világított termekben, a mennyezetig érő polcokon sorakozó könyvek felett uralkodó szürke hajú hölgy szigorú arca nyomban megenyhült: könyves volt, és a könyves emberek szeretik a többi könyves embereket. Mark megkapta a kulcsot az egyik olvasóteremhez, ahol rendelkezésére bocsátották a natali lapok valamennyi régi példányát, visszamenőleg egészen a brit hódítás első napjaiig. Mark mohó könyvmoly volt és nyomban kísértésbe esett, hogy beletemetkezzen a kor történetébe, amely a vastagabb címszavak alapján nyomon követhető volt, a történelem volt ugyanis kedvenc tárgya mind a ladyburgi középiskolában, mind az egyetemen. De ellenállt a kísértésnek, és egyenesen azokhoz a polcokhoz meg, ahol a Ladyburg Lantern and Records évfolyamai álltak sorban. Az első példányok papírja már megsárgult, töredezett az idő múlásától, roppant óvatosan kellett kezelni őket. A „Courtney” névvel, vastag címszavakban, először a legrégibb példányok egyikében, 1879-ben találkozott. Isandhlwanánál lemészárolták a ladyburgi lövészzászlóaljat, Waite Courtney ezredest és az embereit az utolsó szálig. A vérszomjas Impis őrjöngve grasszál. Mark érzése szerint ez a feljegyzés a ladyburgi családalapító Courtneyra utal. A név ezután majdnem minden számban szerepelt. Sok Courtney volt, és mind a ladyburgi kerületben éltek, de Dirk nevét csak 1900-ban említették először. Ladyburg üdvözli szeretett fiát! Az angol-búr háború hőse hazatér. Sean Courtney ezredes megvásárolta a Lion Kop (Oroszlándomb) Ranchet. Ladyburg üdvözli kedves fiát, aki sokéves távollét után hazatért. Nagyon kevesen vannak közöttünk, kik nem ismerik Sean Courtney, sokszorosan kitüntetett ezredes hőstetteit, és mindenki emlékszik rá, mekkora szerepet játszott a witwatersrandi virágzó aranybányászati ipar létrehozásában. Ezután hosszasan sorolták Courtney tetteit, amelyek hírnevét megalapozták, és a cikk a következőkkel zárult: „Courtney ezredes a Lion Kop Ranchet a Ladyburg Farmers Banktól vásárolta meg, s az a szándéka, hogy ott épít magának otthont, és fakitermeléssel foglalkozik. Courtney tábornok özvegyember, és vele van tízéves kisfia, Dirk is.” Mark megdöbbenve olvasta ezt a nagyon régi újságcikket. Eddig valahogy egyáltalán eszébe sem jutott, hogy Dirk Courtney valójában az ő egykori generálisának a fia. Azé a magas, szakállas, sasorrú férfié, akivel azon a havas estén találkozott Franciaországban, azé a férfié, akit annyira megszeretett. Akinek az életére, egyéniségére, hírnevére szinte

vallásos áhítattal gondolt. Mintegy reflexszerűen merült fel benne a kérdés, nem volt-e részes a tábornok maga is abban a gyilkos üldözésben, amelyet akkor átélt a fennsíkon, s amelyet épphogy sikerült túlélnie. Ez a gondolat annyira felizgatta, hogy otthagyta a könyvtárat, lement a pálmafák szegélyezte sétányra, és keresett magának egy helyet a parton, ahonnan belátta a védett öböl csendes vizét és a távolban a nagy, bálnahátú sziklaszirteket. Nézte a hajókat és a pókhálót bogozgatta magában, amelynek középpontja Ladyburgban van, s ahol a pók lapulva meghúzódik. Tudta, hogy nyomozása sokáig fog tartani. Az olvasás lassú munka, és napok telnek el, amíg Mariontól választ kap levelére. Később, sötét kis szobájában megszámolta a pénzesövében őrzött maradék fontjait, és tudta, ha a városban marad, ez a pénz nem tart ki sokáig. Állást kell keresnie. A bemutatóteremben az eladó sörhasa és rikító színű öltönye, úgy látszik, általános divat volt az autóiparban. Mark végtelen udvariassággal válaszolt kérdéseire, hamis derűvel, de a felszín alatt mérhetetlen keserűséggel. Négy napja járta a várost és halvány álláskilátásai sorban foszlottak szét. – Nehéz idők… – majdnem mindegyik reménybeli munkaadója ezzel kezdte a beszélgetést –, és olyan embert keresünk, akinek gyakorlata van… Marknak nem maradt ideje folytatni a könyvtárban a nyomozást. Most ott ült a széken és várt, mikor közli vele ez az ember is, hogy köszönöm, és mikor vehet búcsút tőle, miután kegyesen elbocsátották, de az csak beszélt tovább, jóval azután is még, mikor már tulajdonképpen nem volt miről beszélniük. Beszélt az eladó jutalékáról, és arról, hogy az olyan komoly összeg, amiből kettőjüknek is bőven futja… – …szóval, érti mire gondolok – kacsintott rá a férfi és cigarettáját beledugta elefántcsont szipkájába. – Igen, természetesen – bólogatott hevesen Mark, miután halvány fogalma sem volt, mire gondol a másik, de akárhogyan is, igyekezett kellemes benyomást kelteni benne. – Természetesen személyesen gondoskodok magáról. Ha valami megállapodásra jutottunk, helyes? – Helyes – mondta Mark, és csak most jött rá, hogy az eladó az ő jutalékára alkuszik. Ami azt jelenti: megkapja az állást. – Természetesen, uram – mondta, és a legszívesebben táncra perdült volna. – Szeretném, ha egyenlő partnereknek tekinthetnénk egymást. – Helyes. – Mark jutalékából ötven százalék több volt, mint amennyit az eladó remélt. – Kezdjen hétfőn, pontosan kilenckor – mondta sietve és sugárzó arccal nézett Markra. Mark hálásan szorongatta a kezét, majd mikor a kis irodahelyiségből kifelé indult, az eladó utánaszólt. – Persze, van valami rendes ruhája is, Anders, nem? – Természetesen – hazudta sietve Mark. – Akkor hordja azt. Mark talált a hindu piacon egy szabót, aki egy éjszaka elkészített számára egy háromrészes öltönyt. Harminckét shillinget számított fel érte. – Ruha lesz gyönyörű, uram! Mint királyi hercegé – mondta a szabó, és Mark alakját szemlélte a próbaszoba légypiszkostükrében, miközben mögötte állva ügyesen összefogott egy ráncot, hogy a ruha eleje elfogadhatóan álljon.

– Rendkívül első osztályú propaganda lesz az én szerény képességeimnek. – Természetesen tud autót vezetni? – kérdezte csak úgy mellékesen az eladó, akit egyébként Dicky Lancome-nak hívtak, mikor végigmentek a kiállítási termen és odavezette Markot a csillogó-villogó Cadillachez. – Természetesen – közölte Mark. – Természetesen – közölte Dicky is –, különben nyilván nem pályázott volna gépkocsieladói állásra, igaz? – Természetesen. – No, akkor ugorjon be, és kerülje meg a háztömböt adta ki az utasítást – Dicky. Mark megrendült ugyan lelkében, de a nyelve elég fürge volt ahhoz, hogy a lelke segítségére siessen. – Szeretném, ha előbb megmutatná ennek a kocsinak a specialitásait, mert én még sose vezettem Cadilla-cet. – Ami ez esetben szóról szóra igaz volt, mert Mark életében nem vezetett sem Cadillacet, sem bármiféle más gépjárművet. – Nosza – helyeselt Dicky, és ahogy végighajtottak a tengerparti sétányon, Dicky fütyörészve lengette kalapját a járdán flangáló csinos nők felé, miközben Mark feszülten figyelte minden mozdulatát, amivel a kormánykereket meg a pedálokat kezelte. Mikor a West Street-i kiállítóterembe visszaértek, Dicky futólag átlapozott egy rakás formanyomtatványt. – Ha elad egy kocsit, egy ilyen papírt töltsön ki, és ne felejtse el beszedni a pénzt. – Aztán elővette zsebóráját. Néhány perccel múlt tizenegy. – Úristen, elkések. Szörnyen fontos ebédmeghívásom van. Nagyon fontos ügyfél. – Aztán halkabbra fogta a szót. – Történetesen szőke. Bomba nő! – és megint Markra kacsintott. – Viszlát. – De mi van az árakkal meg az ilyesmivel? – kiáltott utána elkeseredetten Mark. – Ott van egy brosúra az asztalomon, Minden benne van, ami ehhez kell. Pá-pá! – Azzal Dicky eltűnt a hátsó ajtón keresztül. Mark tétován mászkálta körbe a Cadillacet. Elmerült a brosúra tanulmányozásában, hangosan motyogva próbálta emlékezetébe vésni a kezelési utasítást, és a vonalvázlat és a számjegyes jegyzék alapján azonosítani a kocsi különböző alkatrészeit, mikor valaki megveregette a karját. – Ne haragudjon, fiatalember, de maga itt az eladó? – Egy idősebb pár állt előtte. A férfi csodálatosan szabott, sötét ruhában, gomblyukában szekfű, fél kezében nád sétapálca. – Mielőtt a kocsit megvennénk, szeretnénk egy kicsit utazni is benne – mondta az elegáns hölgy a férfi mellett, és a kalapja karimájáról arca elé hulló könnyű fátyolon keresztül anyai mosollyal nézett Markra. A kalapot művirágok díszítették és a hölgy haja, amennyi a kalap alól kilátszott belőle, hullámos volt, és tompa ezüstös színben csillogott. Mark kétségbeesetten állapította meg, hogy pillanatok alatt kitör rajta a pánik. Rémülten nézett menedék után, de az úriember már besegítette feleségét a vezetőülés mellé. Mark rájuk csukta az ajtót, aztán lebújt a kocsi mögé, és még egyszer sebtiben átlapozta a használati utasítást. „Bal lábával nyomja le a kuplung pedálját, kapcsolja be a sebességet, a sebváltót előbb föl, aztán balra húzza, és nyomja le keményen jobb lábával a gázpedált, közben engedje ki a kuplung pedálját…” – motyogta, aztán zsebébe

gyömöszölte a füzetet, és beült a kormány mögé. Az idős gentleman a hátsó ülésen előredőlve ült, s két kézzel sétapálcájára támaszkodva komoran figyelt, mint egy ítélőbíró. A felesége sugárzó mosollyal nézett Markra. – Hány éves maga, fiatalember? – Húsz, asszonyom, már majdnem huszonegy. – Mark lenyomta az indítógombot, a motor felmordult, és a hölgy kénytelen volt fölemelni a hangját. – Ó! Ugyanannyi, mint az én fiam – bólintott. Mark sápadt, beteges arccal mosolygott vissza rá, s gondolatban elismételte a használati utasítás szavait: „…keményen nyomd meg a gázpedált…” A motor harsányan felbőgött és Mark úgy markolta a kormánykereket, hogy mindkét ökle kifehéredett az erőlködéstől. – Maga otthon él? – kérdezte hölgy utasa. – Nem, asszonyom. – Mark kiengedte a kuplungot. A hátsó kerekek, mint két sebzett mén, felnyerítettek, a kocsi hátuljából kék felhő lövellt ki, a motor felpörgött, majd a Cadillac imbolyogva, két hosszú, fekete gumisávot rajzolva a bemutatóterem fényezett padlójára, nekilendült a kijárati kapu felé. Mark keményen csatázott a kormánykerékkel. A Cadillac tántorgott, csúszkált, de végül is féloldalazva, mint egy rák, az utolsó pillanatban beletalált a kapu nyílásába, és kivágódott az utcára. Egy lófogat rémülten húzódott félre a tomboló gépkocsi elől. Mark mögött az idősebb úriembernek sikerült ismét ülő helyzetbe tornásznia magát, és megkereste sétapálcáját. – Kitűnően gyorsul – kiáltott Mark, túlharsogva a motor bömbölését. – Elsőrendű! – ismerte el utasa, az idős úr, és Mark a visszapillantó tükörben látta, hogyan düllednek ki a szemei. A feleség megigazította virágdíszes kalapját, amely időközben a szemére csúszott, és bánatosan ingatta a fejét. – Maguk, gyerekek! Mihelyt kiteszik a lábukat hazulról, halálra koplalják magukat. Első látásra megmondhatom, hogy a saját keresetéből él, olyan sovány, mint… Mark teljes sebességgel száguldott a Smith és Aliwal utcák kereszteződése felé, és mikor az utca közepén egy roskadásig megrakott teherautó bukkant fel előtte, kecses mozdulattal elrántotta a kormányt, mire a Cadillac kilencvenfokos fordulattal és két keréken bevágódott egyenesen az Aliwal utcába. – …mint egy seprűnyél – fejezte be a mondatot a hölgy, miközben fél kezével keményen markolta az ajtó kilincsét, és a másikkal a kalapját fogta. – Egy vasárnap el kell jönnie hozzánk, hogy egy tisztességes ebédet egyen. – Köszönöm, asszonyom nagyon kedves… Mikor Mark végre megállt a Cadillackel a bemutatóterem előtti járda mellett, a keze annyira reszketett, hogy kétszer is próbálkozott, míg végre sikerült kikapcsolnia a motort. Érezte, hogy az izzadság átüt a zakóján, és annyi ereje se maradt, hogy kiszálljon a kocsiból. – Hihetetlen – mondta az idős-úr a hátsó ülésen. – Micsoda biztonság, micsoda mesteri kéz… szinte magam is megfiatalodtam… – Ez igazán pompás volt, drágám – lelkendezett a felesége. – Megvesszük! – döntötte el hirtelen elhatározással a férj, és Mark nem akart hinni a

fülének. Létrehozta élete első üzletét. – Igazán olyan jó lenne, ha ez a fiatalember eljönne hozzánk sofőrnek. Olyan remekül vezet. – Köszönöm, de nem tehetem, asszonyom – tiltakozott Mark, aki ettől az ajánlattól szinte megint majdnem pánikba esett. – Nem hagyhatom itt az állásomat. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm. – Csodás teljesítmény, öregfiú! – Dicky Lancome összehajtogatta a két ötfontos bankjegyet, fele részesedését Mark jutalékából, ami a Cadillac eladásáért járt. – Nagy jövőt jósolok neked. – Ugyan már semmi, semmi – tiltakozott szerényen Mark. – Nagy jövőt! – szónokolt Dicky, mint egy jós. – Csak egy dolgot, öregfiú. Ez a ruha… – szelíden megborzongott. – Hadd mutassalak be a szabómnak most, hogy megengedheted magadnak. Persze semmi sértő szándék, de ez a ruha rajtad olyan, mintha jelmezbálba készülnél. Üzletzárás után, este, egy hét óta először, Mark ismét elsietett a könyvtárba. A könyvtárosnő olyan szigorú arccal fogadta, mint egy tanárnő a rossz diákot. – Már azt hittem, sose látom többé… hogy föladta! – Ó, szó sincs róla – nyugtatta meg Mark, mire a hölgy megint átnyújtotta neki az olvasóterem kulcsát. Mark felrajzolta noteszébe a Courtneyk családfáját, mert roppant bonyolult volt. Seannek volt egy testvére, aki a búr háború végén ugyancsak ezredesi rangig vitte, de volt Viktória Keresztje is, szóval, valóban tiszteletre méltó család volt. Ez a testvér, Garrich Courtney ezredes, apránként egyre ismertebb író lett, hadtörténeti műveket írt és nevezetes katonák életrajzát, kezdve a Robertsszel Pretoriában-nal, Buller, a harcos katonán keresztül végig, a Somme-i csatáról meg Kitchener életéről. Könyveit a Lantern című lap bőségesen és kellő lelkesedéssel ismertette. A szerzőnek egy fia volt, Michael Courtney. A fiú üzleti tevékenységéről csak 1914 előttről voltak híradások, ő volt a Courtney-fűrészmalmok vezérigazgatója a ladyburgi körzetben, azonkívül tehetséges atléta és lovas, aki számos helyi versenyen vett részt. Aztán, 1917-ben: LADYBURG HŐSEINEK KITÜNTETÉSE! Michael Courtney századost, Garrick Courtney Viktória Kereszttel kitüntetett ezredes fiát, Repülő Vitézségi Éremmel tüntették ki, a 21. repülőezredben végrehajtott hőstetteiért. Courtney kapitány Franciaországban öt német repülőgépet lőtt le, és parancsnokai szerint „kivételes képességekkel rendelkező bátor és odaadó pilóta”. Hős, egy hős fia. Aztán, néhány hónap múlva, vastag fekete keretben a címlapon: Szomorodott szívvel jelentjük, hogy Michael Courtney százados, a Repülő Vitézségi Érem birtokosa, harci cselekmény közben meghalt. Courtney kapitányt feltételezhetően az ellenséges vonalak mögött lőtték le, és aki a végzetes csapást rámérte, nem volt más, mint a véres kezéről nevezetes, hírhedt Richthofen báró. A Ladyburg Lantern őszinte, mély részvétét tolmácsolja édesapjának és egész családjának.

„Virága teljében leszakasztott rózsa volt.” A sajtó részletesen beszámolt a családnak erről az ágáról, minden tevékenységükről, diadalaikról, tragédiáikról, de ugyanígy tett Sean Courtney családjával is a századfordulótól 1910 májusáig. Sean Courtney házasságát Mrs. Ruth Friedman-nel 1903-ban a sajtó hosszasan tárgyalta, az esküvőről részletesen beszámolt, kezdve a menyasszony ruhájától a torták díszítéséig. „Az egyik koszorúslány, a négyéves Miss Storm Friedman pontos mását viselte édesanyja ruhájának. Csinos húga lesz Dirk Courtney úrfinak.” Megint az, a név, amely Markot tulajdonképpen érdekelte. Most feljegyezte magának. 1910 májusáig ez volt róla az utolsó feljegyezés. Sean Courtney ezredes politikai, üzleti sikerei és eredményei a sportok terén szinte sorozatszerűen jelentek meg, és oldalakat töltöttek meg a lapokban: megválasztása a natali törvényhozásba, majd később Louis Botha miniszterelnök kormányába, aztán a natali Dél-Afrika Párt vezetője lett, és őt küldték ki Londonba tárgyalni az Unió létrehozásának feltételeiről. Erre az útra magával vitte egész családját. Sean Courtney üzletei virágzottak, vagyona gyarapodott, új fűrészmalmok, új ültetvények, új irodaházak; elnöke lett az Első Dél-Afrikai Építkezési Társaságnak, igazgatója a Union Castle Hajótársaságnak és főnöke a természeti kincseket kezelő kormánybizottságnak. Elnöke lett a dél-afrikai Lóverseny Klubnak is, a Thesen and Knysna cégnél építtetett magának egy hatvanméteres luxusjachtot, rangidős kapitánya volt a natali Királyi Jacht Klubnak. De Dirk Courtneyről 1910 májusáig több említés nem történt. A Ladyburg Lantern 1910. május 12-i címlapja: A Ladyburg Lantern nagy örömmel jelenti, hogy teljes, befizetett részvénytőkéjét Mr. Dirk Courtney szerezte meg, aki néhány éves távollét után nemrég tért vissza Ladyburgbe. Mr. Courtney közölte velünk, hogy az eltelt éveket utazgatással töltötte, melynek során bőven gyűjtött magának tapasztalatokat is, tőkét is. Mindezt szemmel láthatóan nem fecsérelte el, mert nyomban hazaérkezése után többségi érdekeltséget vásárolt magának a Ladyburg Farmers Banknál, igen tekintélyes, egymillió font sterling összegért. Ladyburg és valamennyi lakója meg van győződve arról, hogy a városnak komoly hasznára válik az az energia, gazdagság és lendület, amelyet Mr. Dirk Courtney hoz magával a körzetbe. „Szándékomban áll szorosan, naprakész módon figyelemmel kísérni Ladyburg társaságainak működését – mondta, mikor tervei felől érdeklődtünk. – Haladás, növekedés, jólét mindenkinek, ez az én jelszavam.” Mr. Dirk Courtney, a Ladyburg Lantern üdvözli Önt, mint kedves közösségünk díszét. Ezt követően alig volt olyan száma a Lanternnek, amely ne tartalmazott volna hízelgő szavakat, sőt, dicshimnuszokat Mr. Dirk Courtneyről, ugyanakkor édesapjáról és annak családjáról csak elvétve esett szó, néhány soros cikkekben, a belső oldalakon. Ahhoz, hogy Mark Sean Courtneyról olvasson valamit, a többi natali újságot kellett kézbe vennie. A Natali Merkúrral kezdte.

A ladyburgi lövészgyalogság elhajózik Franciaországba. Courtney tábornok ismét hadba viszi az embereit. Ezt olvasva Mark megilletődött. Eszébe jutott a tejszerű köd a tengeröböl felett, a khakiszínű egyenruhás sorok, amint a pallón lépdelnek felfelé a hajóra, hátukon katonapoggyász, vállukon puska. Az éneklés, a síró nők, a papírzászlócskák és virágszirmok, amint tarkabarka, vidám felhőben kavarognak körülöttük, miközben a ködkürtök hangja gyászosan visszhangzik a sziklaszirtekről. Mindez tökéletesen élénken élt még az emlékezetében. Aztán ő is hamarosan elindult utánuk. Kissé meg kellett toldania az évei számát, de a sorozó őrmester nem nagyon nézett utána… A ladyburgi lövészgyalogság súlyos veszteségeket szenvedett. Visszaverték a támadást a delille-i erődnél. Courtney tábornok: „Büszke vagyok rájuk!” Mark érezte, hogy meleg könnyek tolulnak a szemébe, míg a veszteséglistát olvasta, lassan, meg-megállva egy-egy ismerős névnél, és emlékezve, gondolatban megint ott volt, elveszett abban a szörnyű sár- és vér- és szenvedéstengerben. Valaki megérintette a vállát. Magához térve fölegyenesedett a széken, zavartan visszatért a jelenbe. – Zárunk, elmúlt már kilenc óra – mondta szelíden a fiatal helyettes könyvtárosnő. – Attól tartok mennie kell. – Aztán jobban megnézte. – Csak nincs valami baja? Csak nem sírt? – Nem – mondta Mark és sietve nyúlt a zsebkendőjéért. – Csak a megerőltetés, a sok olvasás. Otthon, ahogy belépett a haliba, a háziasszonya lekiáltott a lépcső tetejéről. – Levele van! Itt van nálam! A levél olyan vastagnak látszott, mint William Shakespeare összes művei, de mikor felbontotta, mindössze huszonhét lapból állt. „Kedves Mark! Hát persze, hogy világosan emlékszem magára, és gyakran gondoltam vissza kíváncsian, vajon mi lett magából… így aztán levelének nagyon megörültem. Csodálatos meglepetés volt…” Marknak nyomban rossz lelkiismerete támadt, kiérezve a lány leveléből a határtalan örömet. „Tisztában vagyok vele, milyen keveset tudunk egymásról. Maga még a nevemet se tudja! Nos hát, Marion Littlejohnnak hívnak. Fura név, mi? Szívesen megváltoztatnám (persze ez nem célzás ám, csacsi!). Ladyburgben születtem (nem mondom meg, mikor! egy hölgy sosem árulja el a korát). A papám farmer volt, de öt éve eladta a farmját, és most a cukorgyárban dolgozik mint művezető.” Következett a család története, Marion iskolái, rokonai tömegének a neve és társadalmi állása, Marion reménységei, álmai, törekvései… „Szeretnék utazni, maga nem? Párizs, London…” – Mindez ijesztő részletességgel, tele zárójelekkel, felkiáltó- és kérdőjelekkel. „Nem különös, hogy annyira hasonló a nevünk? Mark és Marion? Hát nem hangzik

nagyszerűen?” Mindez meglehetősen megriasztotta Markot. Úgy érezte, forgószelet aratott, ahol csak egy kis szellőt akart fölidézni, és mégis, a vidámság, a melegség, ami a leány leveléből áradt, ragályos volt, és a végén már sajnálta, amiért az arca csak olyan ködösen él az emlékezetében. Rájött, hogy talán észrevétlenül elmenne mellette az utcán, föl se ismerné. Még aznap este válaszolt a levélre. Különös gondot fordított a szépírásra. Egyelőre nem akart rátörni a lányra az igazsággal, hogy miért is levelez vele valójában. Csak tétován utalt rá, hogy könyvet készül írni, amihez sokat kellene kutatnia a ladyburgi levéltárakban, de egyelőre sem ideje, sem pénze ahhoz, hogy odautazzon. Azzal zárta levelét, nem tudna-e Marion egy fényképet küldeni magáról. Marion nyilván még aznap válaszolt, hogy levelét megkapta, és azonnal postázta válaszát. „Drága Mark…”, azaz Mark előlépett „kedves” Markból „drága” Markká. Huszonöt sűrűn teleírt oldalnyi levélhez egy fényképet is mellékelt. Merev pózban, merev mosollyal estélyi ruhás leánykát ábrázolt, fiatal kislányt, aki úgy meredt bele a fényképezőgép lencséjébe, mint egy lövésre kész tábori ágyú csövébe. Kissé életlen is volt a kép, de hozzáadva azt, amire emlékezett, milyen is volt az életben, Mark mérhetetlenül megkönnyebbült. Kissé telt, de szív formájú arca bájos, jól kirajzolt, telt ajkai barátságos mosolyra húzódtak, a szeme értelmes, és egész lényéből valami eleven üdeség sugárzott. Első pillanatra látszott rajta, hogy tanult, meglehetősen művelt valaki, aki kétségbeesetten igyekszik jó benyomást kelteni. Mikor Mark megfordította a képet, a hátán újabb előléptetésről értesült. Drága Marknak, sok szeretettel, Marion A név alatt három kereszt. A levélből határtalan csodálat áradt Mark sikerei iránt, amiket mint Cadillac-ügynök aratott, és az elragadtatás írói ambíciói fölött. Mindent szívesen megtenne, hogy segítse kutatómunkájában, csak közölje, miféle információkra van szüksége. Ő valamennyi kormányzati és helytartósági levéltárhoz hozzáférhet („és ezúttal nem számítok fel semmiféle betekintési díjat…”), nővére a Ladyburg Lantern kiadó hivatalában dolgozik, és van egy nagyon jó könyvtár és irattár a városházán, ahol Mariont jól ismerik és ahol szívesen engedik böngészni… örülne, ha Mark megengedné neki, hogy segítségére legyen… És még valami. Nincs-e véletlenül egy fényképe magáról, annyira szeretné, ha lenne tőle egy emléke… Mark a tengerparton, egy szabad ég alatt működő fotográfusnál fél koronáért csináltatott magáról egy fényképet vadonatúj ruhájában, fején hetykén félrecsapott girardi-kalappal, arcán fenegyerek-vigyorral. „Drága Markom! Hogy maga milyen csinos! Megmutattam a képét mindegyik barátnőmnek, és mind halálosan irigyelnek érte.”

Néhány információt is közölt Markkal, és továbbiakat ígért. Mark a Smith Street-i könyvkereskedésben vásárolt egy vastag, bőrkötéses jegyzetfüzetet, három hatalmas ív kartonlapot és Natal és Zuluföld nagy léptékű kataszteri térképét. Ezeket fölszögezte a szobája falára, s ott akkor is tanulmányozhatta őket, ha az ágyban feküdt. Az egyik kartonlapra felrajzolta a Courtney-családfát, a Pye-ok és Petersenek családfáját, amely három név szerepelt a ladyburgi levéltárban talált anderslandi adásvételi okiratokon. A második kartonra, mint egy piramist, felrajzolta a Ladyburg Farmers Bank által ellenőrzött társaságokat és holdingokat, a harmadikra pedig, ugyancsak piramis formájában, azokat a társaságokat és érdekeltségeket vázolta fel, amelyek a Sean Courtney-féle holding, a Natali Fakitermelő és Ingatlan Rt. kezében voltak. A térképen gondosan bevonalkázta a két csoport tulajdonában levő területeket, pirossal, ami Courtney tábornoké és kékkel mindazt, ami fia, Dirk Courtney ellenőrzése alatt állt. Mikor nekifogott kékkel kivonalkázni a hosszú, szabálytalan alakú anderslandi birtokot, tekervényes határával, a folyó déli partján, új elszántságot, új eltökéltséget érzett, és amikor befejezte a munkát, és letisztította kezéről a krétaport, az arca keserű fintorba húzódott haragjában, mert megerősödött benne a meggyőződés, hogy az öreg sose engedte volna ki a kezéből ezt a földet. Ahhoz előbb meg kellett ölni őt. Valahányszor a térkép egy részét vonalkázta, vagy éjszakánként, az ágyban fekve, utolsó cigarettáját szíva, a Courtney-birtokok vörös foltjait tanulmányozta, felgerjedt benne a harag. Komor mosollyal gondolt arra, mit szólna Fergus MacDonald ekkora vagyonhoz apa és fia kezében, és bőrkötéses füzetébe feljegyzett minden, a nap folyamán begyűjtött új információt. Aztán eloltotta a lámpát, ébren hevert, s mikor végre elaludt, nemegyszer álmodott a Chaka Kapujáról, a folyó fölé emelkedő nagy sziklákról és a mögöttük hullámzó vadonról, amelyben egy magányos sír rejtőzik, egy jeltelen sír, amit régen benőtt a buján tenyésző afrikai vegetáció, vagy talán felkotorta egy hiéna vagy más, dögevő állat. Egy nap, amikor szokásos esti nyomozását folytatta a könyvtár olvasótermében, először vette elő a Ladyburg Lantern újabb számait, és átböngészte azokat, amelyek a Ladyburgből való menekülése utáni héten jelentek meg, s ennek során is majdnem elkerülte a figyelmét egy néhány soros hír az egyik belső oldalon. „Tegnap zajlott le Mr. Jacob Henry Rossouw temetési szertartása a Pine Street-i metodista templomban. Mr. Rossouw halálra zúzta magát a Boboon folyó szakadékában, az új vasúti híd alatt, miközben néhány barátjával a környéken vadászott.” Mr. Rossouw agglegény volt, a Zuluföldi Cukortársaság Rt. alkalmazottja. A temetési szertartáson részt vett a társaság elnöke, Mr. Dirk Courtney is, aki rövid, de megindító beszédet mondott a sírnál, ismételten bizonyítva, milyen mélyen együtt érez számos virágzó vállalkozásának legszerényebb alkalmazottjával is. „A nagyság kis dolgokban nyilvánul meg.” A dátum pontosan megegyezett azzal az időponttal, amikor Mark a völgyből elmenekült. Ez az ember talán egyike volt azoknak, akik vadásztak rá, talán éppen az, aki elkapta sérült bokáját, mikor a tehervagon falán lógott. Ha valóban ő volt az, a dolog

egyértelműen közvetlen kapcsolatban áll Dirk Courtneyval. Mark lassan egyre szorosabbra vonta a hurkot, de még valami szilárd pontra lett volna szüksége, hogy rögzíthesse. Egy tekintetben mindenesetre megkönnyebbülést érzett. Minden jel arra mutatott, hogy mély szakadék húzódik apa és fia, Sean Courtney tábornok és Dirk között. A társaságaik között nem akadt kettő, amely összefüggésben lett volna egymással, sehol nem látott közös igazgatótanácsi tagságot, a két társaság piramisa elkülönülten állt, egyik függetlenül a másiktól. S ez a szakadék láthatóan túlment minden pénzügyi és üzleti vonatkozáson, mert Mark sehol sem látta nyomát sem annak, hogy a két férfi között akár társadalmi síkon is bármi kapcsolat lenne, sőt, attól fogva, hogy a fiú vette át a szerkesztőség irányítását, a Ladyburg Lantern hangneme inkább aktív ellenséges ízt vett fel. Mark ennek ellenére nem volt tökéletesen meggyőzve. Fergus MacDonald annak idején nemegyszer felhívta figyelmét a „főnökök” és minden gazdag ember álnok ravaszságára, akik „a legszélső határig elmennek, csak hogy bűneiket leplezzék, Mark, és nincs olyan aljas, olyan megvetendő trükk, amit ne alkalmaznának, hogy eltűntessék kezükről a becsületes munkás vérének nyomát”. Mark érzése szerint első dolga volt minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy csak egy emberre kell-e vadásznia. Aztán, persze, a következő lépése az lesz, hogy visszamegy Ladyburgbe, megpróbál újabb támadást provokálni, de ezúttal felkészül rá, mert akkor már lesz elképzelése, melyik irányból érheti a támadás. Emlékezett rá, hogyan használták fel, ő meg Fergus MacDonald Cuthbertet, a bábut, hogy az magára vonja az ellenség tüzet, mikor megmutatkozik, és gyászos vigyorral gondolt rá, hogy ezúttal neki magának kell ellátnia Cuthbert feladatát. Először érezte, hogy fél, amit Franciaországban sose érzett, mikor bevetésre készült, de most az ellenfél, akivel szembe kell szállnia, sokkal szörnyűségesebb, sokkal kíméletlenebb volt, mint amilyent valaha. elképzelt magának, és a döntő pillanat rohamosan közeledett. Figyelmét azonban egy újabb, vaskos ladyburgi iromány foglalta le, mely mentségül szolgálhatott, hogy elhalássza a döntő lépéseket az ügyben. „Édes Drágám! Micsoda újságom van számodra! Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor neki kell mennie a hegyhez. A nővérem és a férje Durbanbe mennek négy nap szabadságra, és megkértek, hogy menjek velük. A tengerparti sétányon, a Marine Hotelban szállunk meg. Hát nem fantasztikus?!” Mark maga is meglepődött, mennyire őszintén örül, és mekkora várakozással néz a látogatás elé. Eddig nem tudatosította magában, lassanként mennyire vonzódik ekkora távolságból is ez iránt a nyílt, barátságos teremtés iránt. Aztán újabb meglepetést jelentett találkozásuk: mindketten szemmel láthatóan kínos, minden részletre kiterjedő, aprólékos gonddal öltözködtek, és Marion nővérének vizsga szeme előtt mindketten halálos zavarban gyötrődtek. A szálloda teraszán merev derékkal kortyolgatták teájukat, semmiségekről fecsegtek Marion nővérével, s közben csészéjük felett lopva vizsgálgatták egymást. Marion lefogyott, ezt Mark nyomban megállapította, de azt alighanem sose tudta meg, hogy a lány kis híján éhen halt ezen ügy érdekében. És csinos volt, sokkal csinosabb,

mint ahogy Mark emlékezetében élt, vagy ahogy a fényképe alapján elképzelte. De ennél is fontosabbnak érezte tökéletesen egészséges nyíltságát, egyénisége melegét. Mark szinte egész életében magányos ember volt, de különösen magányosnak érezte magát az utóbbi hetekben, sötét kis szobájában, svábbogarainak és a különböző kereskedelmi cégek táblázatainak társaságában. A kislány jelenlétére úgy reagált, mint az utas, aki a hóviharból tér be egy vendégfogadó tűzhelye melegébe. Marion nővére eleinte roppant komolyan vette gardedámi szerepét, de miután mindössze öt-hat évvel volt idősebb Marknál, és jó megfigyelő lévén hamar felmérte a fiatalok vonzalmát egymás iránt, és azt, hogy a fiú alapvetően becsületes, maga is elég fiatal házas volt ahhoz, hogy megértést tanúsítson velük szemben. – Szeretném elvinni Mariont autózni… nem maradunk el sokáig – mondta Mark, és Marion olyan sóváran és könyörgő szemekkel nézett a nővérére, mint egy haldokló gazella. – Kérlek szépen, Lyn! A Cadillac bemutatómodell volt, és Mark személyesen felügyelt a két zulu alkalmazottra a Natal Gépkocsi Vállalatnál, míg tökéletesen szikrázó fényesre nem súrolták rajta a mázt. Leautóztak az Umgeni folyó torkolatáig. Marion merev derékkal, büszkén és csinosan feszített Mark mellett. Mark életében nem érezte ilyen jól magát: elegánsan felöltözve, zsebében aranyakkal, alatta hatalmas, ragyogó, új autóval, mellett csinos kislánnyal, aki imádja. Imádás, ez a szó fejezte csak ki hűen, ahogy Marion nézett rá. Szinte egy pillanatra sem tudta elvenni a szemét Mark arcáról, és valahányszor a fiú rápillantott, felcsillant a szeme. Sose hitte volna, hogy valaha is egy ilyen csinos világfi mellett fog autózni, legromantikusabb ábrándjaiban sem szerepelt elegáns Cadillac és egy kitüntetett háborús hős. Mikor Mark leparkolt az út szélén, és elindultak egy ösvényen a sűrű növényzet között a folyó torkolata felé, Marion úgy tapadt Mark karjához, mint egy fuldokló tengerész. A felföldön zivatar lehetett, mert a folyó megáradt, fél mérföld szélesen, sárosán, kávébarnán örvénylett és feltüremkedő, fehér habot verve vágódott neki a tenger árjának. A folyó barna vize tele volt az áradás törmelékével, döglött állatok hulláival. Az állathullák körül vagy egy tucat nagy, fekete cápa keringett, fel-feldobták magukat a víz színére, fekete, háromszögletű uszonyaikkal körözve hasították a vizet. Mark és Marion egymás mellett ültek egy dűnén, ahonnan végig láthatták az öblöt. – Ó – sóhajtott fel Marion, mintha a szíve szakadna meg. – Csak négy napunk van, amíg együtt lehetünk. – Négy nap sok idő – nevetett rá Mark. – Nem tudom, mivel üssük agyon. A négy napnak jóformán minden percét együtt töltötték. Dicky Lancome maximálisan megértő volt eladó-szupersztárjával szemben. – Csak mutasd meg minden reggel a képedet, hogy a főnök megnyugodjon, aztán leléphetsz. Én majd tartom helyetted a frontot. – És mit szól majd a bemutatómodellhez? – kérdezte merészen Mark. – Majd beadom neki, hogy egy gazdag cukorültetvényesnek akarod eladni. Vigyed, öregem, csak az Isten szerelmére, nehogy rátekerd nekem egy fa törzsére!

– Én nem tudom, hogyan tudom neked valaha is visszafizetni, Dicky, igazán nem tudom. – Ez ne aggasszon, öregfiú, majd kitalálunk valamit. – Soha többé nem kérem el, de ez a kislány igazán egészen különleges eset. – Megértelek. – Dicky atyai gesztussal veregette meg Mark vállát. – Ez a legfontosabb az életben. Szemrevaló feladat. Szívvel-lélekkel veled vagyok, öregfiú. Szerencsekívánataim az útra. – Ez igazán nem olyan dolog, Dicky – tiltakozott pirulva Mark. – Hát persze, hogy nem, sose az. De élvezd ki így is, úgy is – mondta Dicky és pajzánul kacsintott hozzá. Mark és Marion. Igaza van a kislánynak, remekül hangzik így, együtt. Kéz a kézben sétálgatva töltötték napjaikat a városban. Mariont elbűvölte a nyüzsgés, a rohanás, elkábították a kényelmi berendezések, a kultúra, a múzeumok, a trópusi kertek, a szabadtéri koncertek a régi erőd udvarában, a nagy áruházak, a Stuttafords és Anstey üzletei a West Streeten, a drága importárukkal teli kirakatok, a kikötőben a rakpart mentén sorakozó nagy kereskedelmi gőzösök, a fölöttük ágaskodó, fújtató, recsegő gőzdaruk. Nézték, hogyan eveznek ki az indus halászok könnyű csónakjukon a fénylő fehér homokpartról a hullámtörés zölden habzó vonalán túlra, és vetik ki széles félkörben hosszú hálójukat bent a mély vízben. Marion felkapta szoknyáját, Mark feltűrte nadrágszárát és belegázoltak a térdig érő vízbe, mikor a félmeztelen halászok a hosszú kötéllel bevonták kerítőhálójukat, és csónakjukban nagy rakás remegő, vonagló, ugráló, ezüstösen csillogó hal hevert. Ropogós, sárga tölcsérből eperfagylaltot ettek, végigvonultak a tengerparti sétányon, nyitott riksájukat tollakkal, gyöngyökkel, szarvakkal díszített, fantasztikus kosztümös zulu húzta. Egyik estéjüket együtt töltötték Dicky Lancome-mal és pillanatnyi szerelmével, egy jelentéktelen küllemű szirénnel. Nyílt tűzön sült langusztát ettek négyesben, és az Umhlanga-sziklánál, az Oyster Box Hotel dzsesszzenekara hangjaira táncoltak, aztán hazaszáguldottak a Cadillackel, pityókásan, boldogan énekelve, és Dicky úgy vezetett, mint Nuvorelli. Végigrobogtak a poros, keréknyomokkal fölszántott dűlőútón, miközben Mark és Marion üdvözülten bújtak össze a hátsó ülésen. A szálloda halijában, az éjszakai portás figyelő szeme előtt, aki már ugrásra készen várt, hogy elkapja Mark frakkját, ha megpróbálna odamenni a lifthez, jó éjszakát suttogtak egymásnak. – Életemben nem voltam ennyire boldog – mondta szelíden Marion, és lábujjhegyre ágaskodva megcsókolta Mark ajkát. Dicky Lancome közben eltűnt a Cadillackel és barátnőjével, alighanem valami sötét, félreeső parkolóhelyet kerestek maguknak a tengerparton, és miközben Mark hazafelé sétált az elhagyatott, éjféli utcákon, elgondolkodott afölött, amit Marion az imént mondott, és eldöntötte, hogy teljesen egyetért vele. Nem emlékezett rá, hogy valaha ennyire boldog lett volna, aztán rezignált vigyorral azt is megállapította, hogy az élete addig nem dúslakodott túlságosan a boldog pillanatokban. Viszont a koldusnak egy shilling is vagyont jelent. Elérkezett az utolsó nap, s ennek tudata gyötrelmesen fékezte örömüket. Mark a cukornádültetvények végén egy keskeny ösvényen hagyta a Cadillacet, és együtt

leereszkedtek a tengerpartnak egy sziklás kiszögellésekkel határolt, kanyargó, fehér homokos szakaszára. A tenger vize olyan tiszta volt, hogy a homokdombok tetejéről leláttak a mélybe, a víz alá, a víz alatti sziklazátonyokra és homoktorlaszokra. Távolabb a tenger vize sötét indigókék árnyalatot vett fel, és a messzi horizonton a napfényben bíborvörösen, kéken és ezüstösen csillogó gomolyfelhők tömegébe olvadt. Mezítláb sétáltak, lábuk alatt csikorgott a homok, kezükben piknikes-kosár, amelyet Marion szállodája készített számukra, és egy vékony, szürke pokróc Mark ágyáról. Olyan érzésük volt, mintha egyedül lennének ők ketten az egész földön. Egy sűrű, sötétzöld köménybokor két oldalán átöltöztek fürdőruhába, roppant illedelmesen, aztán nevetve futottak a partról a tenger tiszta, langyos habjai közé. Marion vékony, fekete vászonfürdőruhája nedvesen tapadt testéhez, mintha meztelen lett volna, hiába takarta combja közepétől a nyakáig, és mikor fejéről levette piros fürdősapkáját és szétrázta dús haját, Mark, akkor először, fizikai vágyat érzett iránta. Mindannak az örömnek, amit együttlétük keltett benne, valami módon baráti, pajtási alapja volt. A leány őszinte rajongása iránta egy hiányérzetet töltött be a lelkében, inkább olyan volt, mint amit egy idősebb testvér érez, akinek féltenie, óvnia kell fiatalabb húgát. Marion női ösztönével nyomban megérezte benne ezt a változást. A nevetés elhalt az ajkán, a szeme elkomolyodott, valami aggódás, rosszallásféle árnyéka tükröződött benne, de szembefordult Markkal, felemelte arcát, és láthatóan tudatosan megacélozta akaratát. Egymás mellett feküdtek a szürke pokrócon egy sötét levelű köménybokor árnyékában, és a déli levegőt elnehezítette, álmosítóvá tette a hőség és a bogarak zümmögése. A nedves fürdőruha hűvösen feszült felmelegedett testükön, és mikor Mark szelíden lefejtette Marionról, és kezével érezte a leány nyirkos bőrét, meglepetten állapította meg, mennyire más Marion teste, mint volt Helénáé. A bőre tiszta, tejfehér, valami halvány, sejtelmes rózsaszín árnyalattal, rajta néhány szem fehér parti homokkal. Az érintése lágy, szelíden ruganyos, egészen más, mint Helena szikár, izmos teste volt, egészen más érzés volt érinteni is. Csak mikor Marion hirtelen levegő után kapott, ajkába harapott, elfordította arcát, és fejét Mark nyaka hajlatába dugta, jött rá Mark, izgalma ködén keresztül, hogy mindaz a rutin, amire Helena oktatta, Marionra semmi hatással sincsen. A teste merev maradt, az arca sápadt, feszült. – Marion, csak nincs valami bajod? – Semmi, Mark. – Nem jó ez neked? – Még sose volt ez velem… – Abbahagyhatjuk! – Ne! – Nem muszáj…! – Ne, Mark, folytasd! Te ezt akarod… – De te nem akarod! – Én azt akarom, amit te akarsz, Mark! Ez miattad van! – Ne… – Folytasd, Mark, kérlek, folytasd! – És ahogy most ránézett, Mark látta, mennyire szánalomra méltó arccal nézi, szemében könnyek csillogtak, ajka remegett.

– Ó Marion! Ne haragudj! – Visszahúzódott, megrémítette a leány arcában tükröződő rémület, de Marion utánanyúlt, két karjával átfogta a nyakát, szinte ráfeküdt. – Ne, Mark, ne mondd ezt. Az akarom, hogy boldog légy. Bátor volt, türelmesen, szorosan ölelte. Átkarolta nyakát, a teste merev, de készséges. Mark számára az egész egyetlen kínlódás volt, mert ő szenvedett a lány helyett is, érezte reszketését, megfeszített idegeit, hallotta apró fájdalomkiáltásait, amelyeket hiába próbált magába fojtani. Mindkettejük szerencséjére hamarosan véget ért a dolog, de Marion továbbra is átölelve tartotta Markot. – Jó volt neked, drágám? – Ó, igen – biztosította Mark hevesen. – Csodálatos volt. – Annyira szeretném, hogy mindenféleképpen jó legyen neked, drágám. Azt akarom, hogy mindig és mindenhogyan jó legyen neked. – Ez volt a legcsodálatosabb dolog életemben – mondta Mark, és Marion egy pillanatig a szemébe nézett, megerősítést keresett benne, és megtalálta, mert annyira kívánta… – Úgy örülök, drágám – suttogta és még mindig nyirkos keblére vonta Mark fejét, lágyan, megnyugtatóan, ölelte és lassan ringatta, mint anya a gyermekét. – Úgy örülök, Mark. És ez mindig jobb lesz, megtanulom, annyira igyekszem majd, drágám. Ahogy az esti félhomályban hazafelé hajtottak, Marion büszkén ült Mark mellett a széles bőrülésen; volt valami újszerű benne, valami fokozott önbizalom, sikerélménytudat, mint aki néhány rövid óra leforgása alatt gyermekből felnőtt nővé vált. Mark úgy érezte, mélységesen szereti Mariont. Roppant igényt érzett arra, hogy megvédje, megőrizze ezt a jóságot, ezt a bájt benne, hogy meg ne savanyodjék, hogy óvja minden boldogtalanságtól, minden balszerencsétől. Egy futó pillanatig úgy érezte, sajnálja, amiért Marion nem tudta átvenni az ő szenvedélyes lendületét, és amiért ő nem tudta segíteni ebben. Talán egyszer eljön az ideje ennek is, talán megtalálják együtt a módját, és ha nem, nos, az sem baj. A fontos, hogy elkötelezte magát ez iránt a nő iránt, aki odaadott neki mindent, amit odaadhatott, és neki kötelessége azonos mértékkel viszonozni ezt: óvni őt és odaadóan szeretni. – Marion, akarsz a feleségem lenni? – kérdezte csendesen. Marion halkan elsírta magát, és könnyein keresztül nézve rá, szólásra képtelenül, csak a fejével bólogatott. Marion nővére, Lynette és férje, egy fiatal ladyburgi ügyvéd meg ők aznap este sokáig ültek együtt négyesben. Az eljegyzésről beszélgettek. – A papa nem fog belemenni abba, hogy férjhez menj huszonegy éves korod előtt. Tudod, hogy Peternek és nekem is várnunk kellett. Peter Botes, egy komoly képű fiatalember, ujja hegyeit gondosan összeillesztve bölcsen bólogatott. Vékony, homokszínű haja volt és az egész ember olyan nagyképű, mint egy bíbortaláros ítélőbíró. – Nem fog ártani néhány évet várnotok… – Évet? – jajdult fel Marion. – Még csak tizenkilenc éves vagy – figyelmeztette Peter. – És Marknak valami tőkét kell gyűjtenie, mielőtt családalapításra gondol. – Én dolgozhatok tovább! – vágott közbe indulatosan Marion. – Mindegyik azt mondja – ingatta fejét tudálékosan Peter. – Aztán két hónap és már

útban van a gyerek. – Peter! – torkolta le nyafogva a felesége, de a férj zavartalanul folytatta. – Nos, Mark, neked mik a kilátásaid? Marion papája nyilván tudni szeretné. Mark nem készült föl rá, hegy ügyei állásáról beszámoljon, és pillanatnyilag nem tudta volna megmondani, vajon teljes vagyona negyvenkét font tizenkét shilling-e, vagy hét shilling és hat penny. Másnap reggel kikísérte őket a ladyburgi vonathoz, ahol hosszú és szenvedélyes ölelések közepette megígérték, hogy mindennap írnak egymásnak, és Marion megesküdött, hogy összegyűjti a kelengyére valót, és megváltoztatja a papának a korai házasságokkal szemben táplált előítéletét. Marknak az állomásról elmenet minden látható ok nélkül eszébe jutott egy tavaszi reggel Franciaországban, amikor otthagyta a harcvonalat és tartalékba vonult vissza. Kihúzta magát, meggyorsította lépteit, ruganyosan, határozott léptekkel vonult az utcán. Kívül volt a tűzvonalon, és életben maradt… Pillanatnyilag ez volt minden gondolata. Dicky Lancome, kezében teáscsészéjével, kisujját kényesen eltartva, fényesre kefélt, gumitalpú cipős lábait kényelmesen keresztbe vetve az asztalra rakta, és fölnézett újságjából. – Üdv a győztes hősnek! A hős kimerült, fegyvere súlyban… – Ugyan már, Dicky! – …a térde kissé roggyant, a szeme véres, a homloka lázban ég… – Járt itt érdeklődő? – kérdezte Mark komoly képpel. – Ah, a lángelme visszatér az élet hétköznapi dolgaihoz! – Beszélj már normálisan, Dicky. – Mark végiglapozta a nevére szóló üzeneteket. – Túlfűtött szerelem, szenvedély áradása, túladagolt élvezet, genitális másnaposság… – Ez micsoda? Nem tudom elolvasni a kaparásodat. – Mark hátat fordított Dickynek, és mereven a papírokra koncentrált. – Hidd el nekem, Mark, annak az ifjú hölgynek szenvedélyes vágya szaporodni. Ha tíz percre hátat fordítasz neki, legközelebb ott találod a legközelebbi fa tetején, ahogy éppen fészket rak. – Hagyd már el! – Pontosan ezt kellene tenned, öregfiú. Elhagynod. Hacsak nem vagy annyira elszánt, hogy szembenézz azzal, hogy perceken belül teleszórja a környéket kölykökkel. – Dicky színészkedve megborzongott. – Sose vezess luxusautót, ha sportkocsit is vezethetsz, öregfiú, és erről jut eszembe – ledobta újságját, elővette mellényzsebéből zsebóráját. – Itt van egy fontos ügyfél. – Hosszasan elnézte fényes cipője orrát, aztán könnyedén meglegyintette szivarzsebéből előhúzott zsebkendőjével, fölállt, megigazította szalmakalapját. – A férje vidékre ment egy hétre – mondta Markra kacsintva –, tartsd a frontot, öregfiú. Most én vagyok soron. Azzal már el is tűnt az irodaajtóban, berobogott a bemutatóterembe, majd halálra rémült arccal ismét megjelent. – Úristen! Vevő! Gondoskodj róla, Mark, gyerekem, én eltűnök a hátsó ajtón. – És már el is tűnt. Nem maradt utána más, mint brillantinjának halvány illata. Mark az ablakkeretre erősített, törött tükördarab előtt megigazította nyakkendőjét, felvette üzleti mosolyát, és az ajtóhoz sietett. Aztán a küszöbön megtorpant. Mintha gyökeret vert volna a lába. Egy vad gazella mozdulatlanságával, feszült figyelmével

hallgatózott. Minden idegszála felborzolódott annak a fájdalmasan elsöprő szépségnek a hangja hallatára. A szívverése is elállt. Az egész bűvölet csak néhány másodpercig tartott, de a hang tovább is ott reszketett, remegett, másodpercekkel később is a levegőben. Mark szíve lassan megint szabályosan vert, kalapált bordái között. Egy leány nevetett. Mintha a levegő mézzé sűrűsödött volna Mark körül, szinte ellenállhatatlanul húzta-vonzotta lábait, ahogy elindult, és erőfeszítésébe került belélegezni. Az ajtóból végiglátott a bemutatótermen. A tágas terem közepén állt a legújabb Cadillac bemutatómodell. Ketten álltak mellette. A férfi hátát fordította Mark felé, és ahogy sötét ruhájában felmagaslott, csak az látszott, hogy nagydarab ember. Mellette a leány kecses, szinte légies alak, könnyeden, bájosan lebegett, mint egy kolibri, láthatatlan szárnyakon. Mark nézte, és azt hitte, a föld meginog a lába alatt. A leány fejét hátravetve nézett fel a mellette álló férfira. Hosszú, bársonyos nyak, sötét szemek, nevetős száj, rózsaszín ajkak, fehér, szabályos fogak. A varázslatos szemek fölött tiszta, nemesen ívelő homlok, és fölötte sűrű, telt fekete haj, hullámait, esését mintha frissen olajozott ébenfából faragták volna. Elragadó, vidám kacagással simogatta meg a férfi arcát. Keskeny keze, hosszú, vékony, de izmos ujjai gyakorlatias emberre vallottak. Mark csak most állapította meg, hogy első benyomása téves volt. A leány csak a férfi mellett állva látszott alacsonynak és ahogy fölnézett rá, ezzel csak fokozta a látszatot. Valójában magas termetű nő volt, de hajlékony, karcsú, mint a papirusznád szára, csípője formás, a könnyű, lebegő szoknya hosszú lábakról árulkodott. Most végigsimította ujja hegyével a férfi álla vonalát, és félrebillentette fejét hosszú hattyúnyakán. Mark úgy érezte, a szépsége elviselhetetlen. Tágra nyitott szeméből sugárzó szeretettel mondta, ajka keménységét is meglágyítva: – Ó, papa, te régimódi, mogorva öreg mackó! – Egy pördüléssel, könnyed mozdulattal, mint egy balerina, elfordult tőle, affektált pózban odaállt a hatalmas, csillogó gépkocsi mellé, és tréfás franciás akcentussal közölte: – Regarde, man cher papa, c’est trés chic… A férfi felmordult. – Nem bízom ezekben a cifra, új masinákban. Nekem jó egy Rolls is. – Rolls? – kiáltott fel a lány, és színészkedve biggyesztette az ajkát. – A Rolls olyan komor! Olyan bibliai! Édes papa, ez már a huszadik század, nem tudod? – Aztán, mint egy vázájában fonnyadó rózsa, lekókasztotta fejét. – Hogyan nézhetek a barátnőim szemébe, ha arra kényszerítesz, hogy egy olyan nagy, bánatos koporsót vezessek? Ebben a pillanatban vette észre, hogy Mark ott áll az iroda ajtajában. Egész magatartása megváltozott. A feje tartása, az ajka vonala, a szemei, mind egy pillanat alatt átalakult, és tréfálkozó bohócból egy szempillantás alatt hamisítatlan ladyvé változott. – Atyám! – mondta lágy, kulturált hangon, és hűvös tekintetet vetett Mark felé. – Azt hiszem, itt van az eladó – azzal elfordult. Mark szíve megrándult, ahogy a lány derekán libbent a szoknya, s most először vette alaposabban szemügyre a lány feszes csípőjét, amint az lassan, hűvös, tartózkodó képpel körbesétálta a Cadillacet, és Markot többé egy pillantásra se méltatta. Mark csak bámult. Elbűvölve, feldúltan. Életében nem látott ilyen szépséget, olyat, ami első pillanatra így rabul ejtette volna.

És ekkor megfordult a férfi. Dühösen meredt Markra. Valóban, pontosan ahogy a lány tréfálkozva mondta: bibliai figura. Komor, magasan feltornyosuló alak, széles vállakkal, indulatos fejének különös hangsúlyt adott enyhén görbült orra és szürke szálakkal tarkított sűrű, fekete szakálla. – Én ismerem magát, a pokolba is! – mordult fel. Az arcát húszezer nap sütötte barnára, majdnem feketére, a szeme sarkában mély, fehér ráncok húzódtak, és őszülő, hullámos haja ott, ahol a vadászkalap nem takarta, tövében ugyancsak fehéren csillogott. Mark megemberelte magát. Erővel elvonta tekintetét a lányról, a férfira nézett, és a felismerés szinte megrendítette. Akkor, abban a pillanatban még azt hitte, valami fatális véletlen hozta őket össze… de az elkövetkező évek során világosan látta: életük fonala összekötődött, mintha eleve egybeszőtték volna. Akkor, abban a pillanatban azonban ez a megrázkódtatás, amely olyan szorosan a másik nyomában járt, teljesen kihúzta lába alól a talajt. – Igen, Courtney tábornok úr, én… – kezdte rekedt hangon. – Ki ne mondd, a fene essen beléd! – vágott közbe a tábornok. Hangja úgy csattant fel, mint egy lesből kilőtt Mauser puska, és Mark csaknem meggörnyedt, látva, hogyan néz rá a tábornok. Életében ilyen kemény tekintettel nem néztek rá. – Tudom! Itt van a neved! Idebent, a fejemben! – meredt rá Markra. – Én sose felejtek el egy arcot. – Az egyéniségéből sugárzó iszonyú erő szinte megbénította Markot. – Az öregkor jele, atyám – jegyezte meg hűvösen a lány, és kifejezéstelen, mosolytalan arccal nézett hátra a válla fölött. – Nekem ne mondj ilyeneket, te lány! – dörögte a férfi olyan hangon, mint egy vulkánkitörés. – Ne merészelj ilyeneket mondani nekem! – Fenyegető mozdulattal lépett Mark felé, összevonta sűrű, sötét szemöldökét, kék szemével szinte belevágott a fiú szemei közé. Mint egy sebészkéssel. – Aha, a szemei! Azok a szemek! Mark ijedten lépett egyet hátra, miközben a férfi bizonytalan léptekkel közeledett hozzá. Nem tudta pontosan, mit várjon tőle, de amilyen gyilkos dühvel nézett rá, akár biztosra is vehette volna, hogy Sean Courtney bármely pillanatban nekiesik a kezében tartott nehéz ébenfa pálcával. – Tábornok… – Igen! – Sean Courtney csettintett az ujjával, ami úgy szólt, mint egy pisztolydörrenés. A ránc eltűnt homlokáról, és olyan karizmatikus fény csillant meg szemében, olyan ellenállhatatlan, cinkos vidámsággal mosolygott Markra, hogy az önkéntelenül visszamosolygott rá. – Anders! – kiáltott fel a tábornok. – Anders és MacDonald. Martin? Michael? Nem! Mark Anders! – aztán összeszorított ököllel a combjára csapott. – Öreg vagyok? Mi? Na, lányom! Ki mondja, hogy öreg vagyok? – Atyám, te egy csodalény vagy! – A lány szemét forgatta, miközben Sean Courtney odalépett Markhoz, megfogta a kezét, hogy a csontjai is beleropogtak, de Mark hamar magához tért és viszonozta a tábornok keze szorítását, igyekezvén alkalmazkodni a nagy ember energikus fellépéséhez. – A szeme! – nevetett fel Sean. – Rengeteget változtál az óta az éjszaka óta! – A nevetése elhalt, mert visszaemlékezett a gyerekre, amint a hordágyon feküdt sápadtan, haldokolva, sárosán, a rászáradt sűrű vérrel, és hallotta saját hangját: „Meghalt.” Elűzte magától a képet. – Hogy vagy mostanában, gyerekem?

– Jól vagyok, uram. – Akkor nem hittem, hogy átvészeled. – Sean közelebbről szemügyre vette Markot. – Az biztos, hogy becsülettel helyt álltál. Hányat kaptál be, és hová? – Kettőt, uram, fent, a hátamba. – A becsület sebei, fiam. Majd egyszer elbeszélgetünk. Aztán megint vészesen összeráncolta a homlokát. – Megkaptad a plecsnit, remélem! – Megkaptam, uram. – Helyes. Az ember sose tudja ebben a hadseregben. Én írtam meg a felterjesztést, még aznap este, de az ember sose tudja. Mit adtak? – A Katonai Érdemrendet. A kórházban kaptam meg, Angliában. – Kitűnő, nagyon jó – bólintott Sean, elengedte Mark kezét, megkönnyebbülten felmosolygott, és megint a lány felé fordult. – Drágám, ez az úr velem volt Franciaországban. – Igazán kedves. – A lány, ahogy a kocsi előtt elment, egy ujjal megbökte a hűtőt, de nem nézett hátra. – Gondolod, hogy elmehetnék vele kocsikázni? Mark a hátsó ajtóhoz sietett. – Majd én vezetek – mondta a lány, és megvárta, míg Mark ugrik, és kinyitja a vezetőülés melletti ajtót. – Az indító itt van… – magyarázta. – Köszönöm, tudom. Üljön hátra, kérem. A lány úgy vezetett, mint egy férfi, nagyon gyorsan, de érzékkel, szorosan vette a kanyarokat, gyakran fékezett kuplunggal, lábai táncoltak a pedálokon, remekül váltotta a sebességet, és mindig pontosan beletalált a fordulatszámba a sebváltóval (amely akkoriban még nem volt szinkronizálva). A tábornok fiatalosan kihúzta magát, úgy ült mellette. – Túl gyorsan vezetsz – állapította meg morogva, de haragos hangjával merő ellentétben állt az elnéző mosoly, amellyel lányát nézte. – Te meg egy öreg, akadékoskodó vénember vagy, papa – nevetett a lány, és a nevetése hangja megint mintha édes muzsika lett volna Mark fülének. Közben a hatalmas kocsival behajtottak a következő kanyarba. – Nem vertelek meg elégszer, amikor gyerek voltál. – Most már elkéstél. – A lány szabad kezével megsimogatta a tábornok arcát. – Azért efelől ne bízza el magát, ifjú hölgyem! A tábornok tréfás elégedetlenséggel csóválta a fejét, de a szeméből csak úgy sugárzott a rajongó szeretet. Aztán megfordult, elkomolyodott, és vizsga szemekkel mérte végig Markot. – Nem jelensz meg a heti találkozókon. – Nem, uram. – Minden péntek délután egy óra, másfél óra harci gyakorlat, aztán előadás. – Igen, uram? – Jó szórakozás, tényleg. A szellem kitűnő, jóllehet már együtt csináljuk a többi, békebeli ezreddel. – Igen, uram. – Én vagyok az ezred tulajdonosa – nevetett Sean. – Nem tudnak olyan könnyen megszabadulni tőlem. – Nem, uram.

– Minden hónapban van lövészet. Pompás díjakkal. Utána szalonnasütés. – Valóban, uram? – Idén beneveztünk egy csapattal az Afrika Kupa Lövészversenyre, minden költséget az ezred visel, jól jár az a szerencsés, akit beválasztunk a csapatba. – Ebben biztos vagyok, tábornok úr. Sean ennél többet várt Marktól, de Mark hallgatott. Nem állta a nagy ember izzó, szúrós tekintetét, elfordította az arcát, s közben a visszapillantó tükörben összeakadt a szeme a lány szemével. Storm figyelmesen nézte. Kifürkészhetetlen arccal, talán lenézően, egykedvű kíváncsisággal, vagy talán valami más volt a szemében, valami sokkal izgalmasabb, sokkal veszedelmesebb? A másodperc törtrészére találkozott a tekintetük, aztán a lány elfordította arcát. Sötéten csillogó haját elhúzta tarkójáról, amitől selymes hajából, mint megannyi kérdőjel, apró csigavonalak kunkorodtak a füle tövében fehér bőrére. Mark esztelen vágyat érzett, legszívesebben előrehajolt volna, és a lány nyakára szorította volna az ajkát. A gondolat szinte fájt, az idegei táncoltak, végig a gerincén. És ekkor döbbenten állapította meg magában, hogy beleszeretett ebbe a lányba. A felfedezés tökéletes megrázkódtatásként érte. Egész világa a feje tetejére állt. – Szeretném megnyerni azt a serleget – mondta közömbösen a tábornok, de közben Markot figyelte. – Az ezred még sose nyerte meg. – Nekem nagyjából elegem volt már az egyenruhából is, meg a háborúból is, tábornok úr! – Mark minden erejét megfeszítve ismét a tábornok szemébe nézett. – De sok szerencsét kívánok hozzá. A sofőr kinyitotta a Rolls-Royce „Ezüstnyíl” hátsó ajtaját. Sean Courtney beült a lánya mellé. Jobb kezét kurta, majdnem katonás üdvözlésre emelve, intett a járdán álló fiatalember felé, aztán a kocsi halkan odébbsuhant. Mikor kettesben maradtak, a lány gyerekes ujjongással átölelte a tábornok nyakát, belekotort a szakállába és elárasztotta csókjaival. – Ó, papa, te elkényeztetsz. – Hát igen, nem igaz? – Irene belezöldül, és összegömbölyödik, mint egy szardellatekercs. Úgy szeretlek, te kedves, gyönyörű apukám. Neki sose vett a papája Cadillacet. – Szeretem azt a gyereket. Egyike a legkiválóbbaknak. – Azt az eladót? Nem is nagyon vettem észre. – Elengedte apja karját, és hátradőlt az ülésen. – Szíve van a gyereknek. – A tábornok egy percig hallgatott, aztán felmerült előtte a kép: Franciaország, halkan hull a hó, bombatölcsérek felszántotta domb. – Van benne bátorság, van esze, hogy többre vigye, mint autóeladás. – Aztán, ravaszkásan elmosolyodott, s ettől úgy megfiatalodott az arca, hogy akár a lánya bátyja is lehetett volna. – És szeretném látni, micsoda képet vág Hamilton, ha elvesszük tőle az Afrika Kupát. Storm Courtney némán ült mellette, keze még mindig apja karján, s közben azon töprengett, mi az, ami annyira megzavarta Mark Andersszel kapcsolatban. Aztán eldöntötte: a szeme. Az a két komoly, sárga szem. Nyugodt, de figyelő szemek. Úgy lebegnek, mint két arányló hold.

Mark a fehérre festett kapuk előtt akaratlanul majdnem megállt a kocsival. Két magas, vakolt és meszelt oszlopon domború betűkkel állt a zulu szó: EMOYENI. Ez a kedves, sokatmondó szó: szelek otthona. És valóban, a ház a Durban városa fölötti dombok tetején a füllesztő, nyári napokon nyilván élvezte a tenger felől a hűvös szellő áldását. Kapuszárnyul két, dárdákból összeillesztett, öntöttvas rács szolgált, de a kapuszárnyak most nyitva álltak. Mark áthajtott közöttük és megkerülte a rácsot, amelynek feladata nyilván az volt, hogy megakadályozza a bejárást a nagyobb állatoknak, amelyek besétálnának a parkba, vagy éppenséggel kisétálnának onnan. Mark ezután továbbhajtott a kocsifelhajtó szelíd ívén. A sárga kavicsot gondosan gereblyézték és frissen locsolták, kétoldalt a széles virágágyások teljes pompájukban díszelegtek. Egy-egy ágyast csupa azonos színű virágból állítottak össze, bíborvörös, sárga és fehér virágokból, amelyek most szikrázva csillogtak a napfényben. Az ágyások mögött dús, trópusi gyep zöldellt, simára nyírva, mint egy szőnyeg, és afrikai őshonos fák tarkították, amelyeket nyilván méretük vagy különleges formájuk miatt tartottak meg. A fákat sűrűn benőtték a kúszónövények, a mindenütt fellelhető natali majomkötés-lián, és ahogy Mark odapillantott, egy apró, kékesszürke cerkófmajom huppant le könnyed eleganciával az egyik élő kötélről, hátát macskamódra felpúposítva, hosszú farkát tréfás rémülettel felemelve. Átbukdácsolt egy gyepes részen, aztán a következő facsoportnál feldobta magát a legmagasabb ágra, és szemtelenül fecsegve kiabált valamit a lassan tovagördülő autó után. Mark nyomozómunkája során megtudta, hogy ez a Courtney családnak csak a vidéki rezidenciája, a család székháza Ladyburgben van, és nem számított arra, hogy ilyen fényes palotát fog maga előtt látni. Na és miért ne, mosolygott magában kesernyésen, mikor ennek az embernek mindene megvan a világon, s ez a ház csak egy pied-á-terre a számára. Hátranézett. A kaput már nem látta, de a ház sem látszott még sehol. Körülötte szinte mesebeli táj, félig vadon, de ugyanakkor látszott rajta, hogy szerető gonddal kezelik, tartják rendben, és csak ott értette meg, hogy miért van rács a kapun kósza állatok ellen. Félig háziasított állatok kis csoportjai legelésztek a gyep rövidre nyírt füvén, vagy álltak és figyelték szelíd kíváncsisággal a tovahaladó autót. Látott kecses, aranyos szőrű, fehér húsú és csavaros, hátragörbülő szarvú impalákat, elegáns törpe antilopokat, amelyek hegyes fülükkel és csillogó gombszemükkel nem voltak nagyobbak, mint egy foxterrier. Látott egy lelógó tokájú tehénantilopot is, amelynek vastag, görbe szarva a fegyvere, és hordószerű teste akkora, mint egy afrikander tenyészbika teste. Áthajtott egy mesterséges tó szűkebb vége fölött átívelő lapos hídon. A lótuszok kék virága magasan nyúlt fel a víz színén elterpeszkedve, úszó nagy, kerek levelek fölé. A tiszta levegő langyos, illatos volt, édes, andalító, és a tó kristályosan átlátszó vizében a pisztrángok sötét, torpedószerű testükkel mozdulatlanul álltak a lótuszlevelek alatt. A tó partján egy fehér-fekete tollú, sarkantyúszárnyú szárcsa nyújtogatta szárnyait, szélesen, mint egy férfi kiterjesztett két karja, és kígyószerű nyakát, a végén rózsaszín, szakállas fejével fenyegetően nyújtogatta, mintegy arra készült, hogy nekirepül a betolakodónak, de aztán úgy döntött, nem éri meg a fáradságot, hatalmas szárnyait összecsukta, és ahogy a Cadillac elment mellette, farktollait mozgatva megelégedett egy sorozat harsány, tiltakozó gágogással. Onnan már látszott a fák között a ház teteje. Élénk rózsaszínű cseréptető, tornyok, bástyák, lőrések, mint egy spanyol várkastély. A kocsifelhajtó utolsó kanyarulata után a

ház teljes szépségében tárult Mark elé. Előtte szabad térség, rajta tarka virágágyások. Színük a napfényben úgy tündökölt, hogy káprázott tőle a szem, és a káprázatot csak a puhán ívelő strucctollakra emlékeztető vízsugarak enyhítették, magasra lövellve fel négy kőkorlátos, kerek tavacska közepéből. A szellő füstszerű, halvány permetfelhőket hajtott a virágágyások fölé, öntözgette őket, ami még fokozta fényüket. A tornyocskák megtörték a kétemeletes ház frontja vonalát, a bejáratot kandiscukorrudacskákhoz hasonlóan csavarodó oszlopok díszítették, azok szegélyezték az ablakokat is, egyébként minden fehérre volt mázolva, és úgy szikrázott a napfényben, mintha kristálycukorral lenne beszórva. Ez a tulajdonképpen masszív és hivalkodó épülettömb tervezője elméssége folytán valamiképpen mégis könnyednek tűnt, olyasmi volt, mint egy francia habos torta: vidám, boldog háznak látszott, amely derűs, alighanem szerelmes inspirációkból épült. Gazdag ember ajándéka a szeretett nőnek, mert a nőies vonás mindenütt érezhető volt: a rengeteg virág, a szökőkutak, a pávák és a márványszobrok; mindez pontosan odaillett, megfelelő keret volt egy ilyen épület számára. Mark elbűvölten, lassan vezette a Cadillacet a kocsifelhajtón az utolsó kanyarban, amikor női hangok ütötték meg a fülét. A teniszpályákat a gyepes rész végébe telepítették. E pillanatban néhány hölgy teniszezett, napfényben csillogó, fehér ruhában, kezük is, lábuk is fehéren villogott, ahogy futottak, forogtak, ütötték a labdát. A trópusi délelőtt csendjében dallamosan csendült a hangjuk, a nevetésük. Mark kiszállt a kocsiból, és elindult a gyepen át a teniszpályák felé. Néhány hölgy, ugyancsak fehérbe öltözve, nyugágyban ringatta magát a fügefák árnyékában, s onnan figyelték a játékot, közben lagymatagon csevegtek, és míg sorukra vártak, hosszú, zúzmarás poharakból frissítőt kortyolgattak. Markot senki sem vette észre, míg oda nem ért a csoporthoz. Az egyik hölgy megfordult, és szemügyre vette Markot. – Ide figyeljetek, lányok! – Eddig unott szeme most kéken, kíváncsian csillant fel. – Egy férfi. Micsoda szerencsénk van! A társaságban mellette heverő három hölgy is nyomban felélénkült. De mindegyik másképpen reagált. Az egyik érdektelenséget játszott és közömbösen nyúlt el a nyugágyban, a másik a szoknyáját igazgatta, míg a harmadik a haját fésülgette, s közben elragadó mosollyal igyekezett behúzni a hasát. Mind fiatalok voltak. Simulékonyak, mint a macskák, körüllengte őket az ifjúság, az egészség, a gazdagság és az ezzel járó nevelés nehezen meghatározható aurája. – Miben lehetünk szolgálatára, uram? – érdeklődött az egyik kék szemű hölgy. Ő volt a legcsinosabb négyük között, selymes, világosszőke hajával, amely mintegy glóriaként vette körül keskeny, ápolt arcát. Mosolygott, és elővillantotta szabályos, hófehér fogait. Mark kényelmetlenül feszengett, amiért körbebámulják, különösen akkor, amikor a csinosabbik, aki megszólította, úgy fordult el a nyugágyon, hogy lábait lassan keresztbe rakta, aztán megint egymás mellé, úgy, hogy közben sikerült felvillantania Mark előtt a kurta sort alatt fehér selyembugyiját. – Miss Storm Courtneyt keresem. – Úristen – kiáltott fel a mosolygós lány –, hát mindenki Stormot keresi? Miért nem kellek egyszer már én is valakinek? – Storm! – kiáltotta a szőke a teniszpálya felé.

Storm Courtney éppen szerválni készült, de a hívásra odafordult. És meglátta Markot. A szeme se rezdült. Visszafordult a pálya felé, magasra feldobta a labdát, sima, fegyelmezett mozdulattal lendítette meg az ütőjét és szervált. Az ütő hangosat pendült, a fehér vászonszoknya fellibbent a lány mozdulatára, kivillant alóla a combja. Gyönyörű vonalú lábai voltak, karcsú bokái, elegánsan feszülő combjai. Egy könnyed mozdulattal fogadta a visszaadott labdát, hosszú, halványbarna karja széles ívben meglendült és a labda, mint egy fehér, elmosódott folt röppent vissza az ütőjéről. A szoknya megint fellibbent. Mark a másik lábára állt. Úgy érezte, a föld megindul alatta. Storm visszafutott az alapvonalra, hosszú lábaival lépteit aprózva, fejét hátravetve figyelte a magasan érkező labda pályáját. Fekete haja olyan fémes fénnyel csillogott, mint a mézmadár szárnya, és ütésébe beleadta egész lendületét, izmai megfeszültek lábain, csípője kirajzolódott feszülő, vékony vászonszoknyáján, láthatóan minden erejét beleadtajobbkezes ütésébe. A labda úgy zümmögött a levegőben, mint egy nyílvessző, laposan suhant el a háló fölött, és fehér port vert föl az alapvonalon. – Jó volt! – kiáltott fel elkeseredetten ellenfele. Storm diadalmas örömmel nevetett fel, és odament a kerítéshez, hogy a szegélyárokból fölszedjen egy tartalék labdát. – Ó, Storm! Egy úr keres! – kiáltotta újból a szőke. Storm cipője szegélyével meg az ütőjével felcsípett egy labdát, egyet ugratott vele a salakon, aztán kézzel elkapta. – Látom, Irene – felelte hanyagul. – Tudom. Csak egy eladó. Mondd meg neki, hogy várjon a kocsinál, míg befejezem. Akkor majd foglalkozom vele. Azzal elfordult, és nem is nézett Markra. – Negyven-semmi – kiáltotta vidáman, és az alapvonalhoz állt. Dallamos, csengő hangja cseppet sem enyhítette Mark feltörő dühét. Komoran összeharapta fogait. – Ha maga egy eladó – mondta halkan Irene –, akkor majd egyszer máskor eladhat nekem valamit. De most, drágám, azt javaslom, hogy tegye, amit Storm mond, különben lesz még mit hallanunk. Mikor Storm odament, ahol Mark várta, a többi lányok úgy fogták körül, mint hercegnőt az udvarhölgyei, legalábbis Mark erre gondolt, s közben, ahogy elnézte a lányt, fokozatosan párolgott el a haragja. Az ember egy ilyennek, ilyen királynői, bájos, szívet tépően szép jelenségnek megbocsát… ennek mindent képes megbocsátani. Figyelmesen állt, várt. Megállapította, milyen magas a lány. Fénylő fekete haját is beleszámítva neki az álláig ért. Majdnem. – Jó reggelt, Miss Courtney. Elhoztam önnek a Cadillacet, és a Natal Motors dolgozói valamennyien sok örömet kívánnak hozzá. – Ezt a kis szónoklatot mindig elmondta, ha egy kocsit leszállított, és amilyen szívélyesen, kedvesen és őszintén előadta, néhány hónap alatt a Natal Motors sztáreladója lett. – Hol vannak a kulcsok? – kérdezte Storm Courtney, és először nézett egyenesen Mark szemébe. Mark most látta, milyen sötétkékek, majdnem feketék a szemei. Mint a tábornoké. Nem lehetett kétsége afelől, ki az édesapja. Most kissé nagyobbra nyitotta őket. A napfényben a csiszolt zafír színében játszottak, vagy olyanok voltak mint a Mozambiki-áramlat kékje dél tájban kint, a nyílt tengeren. – A kocsiban vannak – felelte Mark, és a hangja különösen csengett a fülében, mintha valahonnan a távolból hallaná. – Adja ide őket!

Mark már-már mozdult, hogy sietve teljesítse a lány óhaját, de akkor valami, az az ismert veszélyérzet, amely Franciaországban alakult ki benne, riadót jelzett. A nő arca kifejezéstelen volt, tökéletesen érdektelen, mintha az, hogy egyáltalában szóba áll vele, tisztára elpocsékolt idő lenne számára, fárasztó, unalmas a napnak egyébként annyira érdekes eseményei sorában. De Mark számára a figyelmeztető jelzés tisztán csendült, mint egy csengettyű szava. Látta, valami mozdul Storm szemében, valami veszélyes, valami izgató, mint egy, az árnyékban vadra leső leopárd szeme. Kihívás, talán, kesztyű a földön. És egyszeriben tisztában volt vele, hogy egy Sean Courtney sose nevelte a lányát ilyen spontán arroganciára, ilyen gorombaságra. Valami oka, valami célja van ennek a viselkedésnek. Valami részeges, könnyű szédülést érzett a fejében. Az a fajta különleges düh fogta el, amely veszélyes vagy kétségbeesett vállalkozásai során olyan gyakran semlegesítette benne a következményektől való félelmet. Rávigyorgott a lányra. Nem kellett erőltetnie a vigyort, magától jött. Vakmerő, kihívó vigyor. – Természetesen, Miss Courtney. Természetesen odaadom őket, mihelyt azt mondja: kérem. A leánysereg körülöttük hallhatóan felszisszent. Aztán elragadtatott, elbűvölt csend támadt, a lányok szeme ide-oda cikázott Storm és Mark arca között. – Mondjad azt, hogy „kérem” ennek a kedves embernek, Stormy! – biztatta Irene azon a leereszkedő hangon, amivel valaki gyermekeit oktatja. A többiek elragadtatottan vigyorogtak hozzá. Egy drámai pillanatig valami izzott a lány sötétkék szemében, valami indulat, ami azonban nem harag indulata volt. Mark nyomban felismerte ennek a villanásnak a jelentőségét, ha nem is tudta pontosan meghatározni, micsoda érzés húzódik mögötte. Azt mindenesetre tudta, hogy következményekkel jár rá nézve. Aztán a pillanat elmúlt, és Storm szemében igazi, hamisítatlan düh szikrázott. – Hogyan merészel! – a hangja halk volt, remegett, az ajka elfehéredett, elvértelenedett. A dühe hirtelen támadt, túlméretezett volt a helyzethez képest, aránytalan a szelíd szóváltáshoz képest, és Mark valami zabolátlan izgalmat érzett, amiért olyan mélyen sikerült megmozgatnia valamit a lányban. És változatlanul gúnyosan, csúfondárosan vigyorgott tovább. – Üsd pofon, drágám! – tréfálkozott Irene. Mark egy pillanatig azt hitte, tényleg megteszi. – Te csak fogd be azt az ostoba szádat, Irene Leuchars! – Oh-la-la! – nevetett gúnyosan Irene. – Micsoda temperamentum! Mark egykedvűen elfordult, és kinyitotta a Cadillac ajtaját. – Hová megy? – Vissza a városba. Beindította a motort, és az ablakon kinézett a lányra. Kétségtelen, hogy Storm a legszebb nő, akit valaha látott. Az arca most kipirult a haragtól, pompás, fekete haja a halántékán még nedves a játék-hevétől, apró tincsekben tapad bársonyos bőrére. – Ez az én autóm! – Majd küldök valaki mást ide vele, Miss Courtney. Én megszoktam, hogy úrinőkkel van dolgom. Megint kitört körös-körül az ámult sziszegés, hangos kuncogás.

– Ó, hát nem édes? – tapsolt elismerően Irene, de Storm oda se nézett. – A papám ki fogja rúgatni magát. – Igen, ez valószínű – bólintott Mark. Egy pillanatig komolyan elgondolkodott ezen, aztán megint bólintott egyet, és sebességbe kapcsolt. Mikor az első kanyart vette a kocsifelhajtón, a visszapillantó tükörbe nézve látta, hogy azok még mindig ott állnak egy csoportban, fehér ruhájukban, mint egy márvány szoborcsoport, és bámulnak utána. „Szatír által megzavart nimfák”, milyen jó képcím lenne, gondolta Mark, és még mindig féktelen hangulatában hangosan elnevette magát. – Úristen! – suttogta Dicky Lancome, és iszonyodva szorította tenyerét a halántékára. – Mi jutott eszedbe, hogy ilyesmit csinálj? – Lassan, értetlenül csóválta a fejét. – Az a nő átkozottul neveletlen volt. Dicky leeresztette kezét a halántékáról és elképedve bámult rá. – Ő volt neveletlen hozzád? Édes Istenem, ezzel, azt hiszem betelt a pohár. Hát nem gondoltál arra, hogy ha az a nő neveletlenül viselkedik veled, akkor hálásnak kellene lenned iránta? Nem tudod, hogy ezrével vagyunk, hozzánk hasonló parasztok, akik leéljük egész életünket anélkül, hogy Miss Storm Courtney neveletlen lenne hozzánk? – Én nem voltam hajlandó ezt elviselni – jelentette ki mintegy magától értetődő hangon Mark, de Dicky nem hagyta, hogy folytassa. – Ide nézz, te vén jó, én mindenre megtanítottalak, amit én tudok, és még mindig nem tudsz semmit. Nemhogy el kell viselni ezt, de ha Miss Courtney kifejezné óhaját, hogy azt a koszos, buta seggedet megrúgja, a helyes reakció erre az lenne: „ahogy parancsolja, madame, de hadd húzzak előbb tiszta nadrágot, hogy ne piszkolja be ezen az ön bájos lábát.” Mark elnevette magát. Féktelen hangulata még tartott, de már lassan halványodott, és Dicky arca fokozatosan egyre gyászosabb kifejezést öltött. – Jól van, csak nevess. Tudod, mi történt? – és mielőtt Mark válaszolhatott volna, folytatta. – Idézés a magasból, a legmagasabbról, az igazgatótanács elnökétől, személyesen, így aztán a főnök meg én keresztülrohanunk a városon, félve, reszketve, óvatos optimizmussal, kirúgnak-e bennünket, előléptetnek-e, gratulálnak-e a havi eladási volumenünkhöz. Aztán ott az igazgatóság, teljes létszámban, érted? Úgy néztek ki, mint a temetkezési vállalkozók egyesülete, amint éppen megkapták a hírt, hogy felfedezték a Pasteur-oltást… Dicky elhallgatott. Az emlék még túlságosan fájdalmasan élt benne. Nagyot sóhajtott. – Mondd, de tényleg! Azt ugye nem mondtad neki, hogy mondja azt, hogy „kérem”? Mark csak bólintotta, hogy igen. – De azt tényleg nem mondtad, hogy a nő nem egy úrinő? – Közvetlenül nem – közölte Mark. – De céloztam rá. Dicky Lancome megpróbálta letörölni fél kézzel az arcáról az izzadságot. A feje búbjától kezdve lassan lefelé húzta tenyerét az álláig. – Azt tudod, hogy ki kell, hogy rúgjalak? Mark megint bólintott. – Ide nézz – mondta izgatottan Dicky –, én megpróbáltam, Mark, igazán megpróbáltam mindent. Megmutattam nekik az eladásaid végösszegét, elmondtam nekik, hogy fiatal vagy, impulzív… egész szónoklatot vágtam ki. – Köszönöm szépen, Dicky.

– És a szövegem végén majdnem engem is kirúgtak. – Igazán nem kellett volna miattam a nyakadat kockáztatnod. – Akárki más is lehetett volna, bárki mást kiszúrhattál volna, öregfiú, orrba vághattad volna a polgármestert, ócsárló levelet írhattál volna a királynak, de minden szentre kérlek, miért pontosan egy Courtneyt kellett megcéloznod? – Mondok neked valamit, Dicky. – Most Dickyn volt a sor, hogy a fejét csóválja. – Jólesett… minden perc jólesett, amíg csináltam. Dicky hangosan felnyögött, elővette ezüst cigarettatárcáját, megkínálta Markot, rágyújtottak, és néhány percig szótlanul dohányoztak. – Szóval ki vagyok rúgva? – kérdezte végül Mark. – Pontosan ez az, amit az elmúlt tíz percben igyekeztem megértetni veled – közölte Dicky. Mark nekiállt kiüríteni az íróasztala fiókját, aztán abbahagyta, és hirtelen, indulatosan megkérdezte. – És a tábornok… Courtney tábornok volt, aki a fejemet követelte? – Fogalmam sincs, öregfiú… De az biztos, hogy valakinek kellett a fejed. Mark nem akarta elhinni, hogy a tábornok volt az. Túlságosan aljas módszer lett volna egy olyan nagy ember részéről. Azt előbb képzelte volna, hogy Sean Courtney kutyakorbácsot suhogtatva beront a bemutatóterembe… Az az ember, aki ilyen apró fellobbanásért képes ilyen bosszút állni, minden másra is képes lehet, mint például arra is, hogy egy öregembert megöljön a földjéért. A gondolattól rosszullét fogta el, és igyekezett megszabadulni tőle. – Nos hát, akkor azt hiszem, legokosabban teszem, ha elmegyek. – Sajnálom, öregfiú. – Dicky fölállt, kezet nyújtott. Szemmel láthatóan zavarban volt. – Piszkos anyagiak terén rendben vagy? Tudok neked egy tízest kölcsönadni, hogy átvészeld a dolgokat. – Köszönöm, Dicky. Nem lesz semmi gond. – Ide figyelj! – tört ki Dicky hirtelen. – Egy hónap, vagy úgy, szóval, hagyjuk, hogy egy hónap alatt leülepedjen a por, aztán, ha addig nem tudtál elhelyezkedni, gyere vissza hozzám. Megpróbálom, hogy becsempésszelek a hátsó ajtón keresztül, akkor is, ha álnéven kell szerepeltessünk a bérlistán. – Isten áldjon, Dick, és köszönök neked mindent. És igazán, őszintén köszönöm! – Hiányozni fogsz nekem, öregfiú. A jövőben tartsd a fejedet mélyen a mellvéd alatt. A zálogházat a Soldiers’ Streeten találta meg, majdnem szemben a vasútállomással. Az utcai helyiség kicsi volt, telezsúfolva rakásszámra értéktárgyakkal meg félig-meddig értéktárgyaknak számító dolgokkal, aztán szemétrevalókkal is, mindenfélével, amit a rászorulók az évek folyamán otthagytak. Volt valami melankolikus bú a sárguló menyasszonyi ruhák során, az öreg jegygyűrűkkel teli poros üvegdobozokban, voltak ott vésett ajánlásokkal ellátott cigarettatárcák, ezüstkulacsok, amit valaha valaki szeretettel és tisztelettel ajándékozott annak, aki idehozta. Mindnek megvolt a maga szomorú története. – Két font – mondta a zálogházas, egy pillantást vetve Mark ruhájára. – Csak háromhónapos – mondta szerényen Mark. – És nekem tizenötbe került. A férfi a vállát vonogatta. Acélkeretes szemüvege lecsúszott az orrán. – Két font – ismételte, és hüvelykujjával feltolta szemüvegét.

– Rendben. És mit szól ehhez? Mark felnyitott egy kis, kék dobozt, és odamutatta a selyembélésen pihenő bronzérmet, amelyet fehér-piros-kék szalagjánál fogva rögzítettek a béléshez. A Katonai Vitézségi Érem, amelyet altiszti rangú katonák kaphattak. – Sokat hoznak ezekből, nem nagyon keresik őket. – A férfi keskeny ajkát biggyesztve tette hozzá: – Tizenkét font. – Meddig őrzik ezeket, mielőtt eladják? – kérdezte Mark és most egyszerre sajnált elválni ettől a fém és selyem valamitől. – Egy évig tartjuk őket. Az elmúlt tíz nap során, a folyamatos álláskeresésben, Mark minden anyagi és energiatartaléka kimerült. – Rendben – mondta. A zálogházas kiállította a zálogjegyet, s közben Mark elsétált az üzlet hátsó traktusába. Talált egy rakás öreg katonai kenyérzsákot, kiválasztott magának egyet. Egy állványon puskák sorakoztak, a legtöbbjük ősi Martini és Mauser, a búr háború veteránjai, de volt egy közöttük, amely nyomban feltűnt Marknak. Farésze szinte használatlannak látszott, fémrészei simák, olajozottak, nem volt rajtuk semmi karcolás, sem rozsdafolt. Mark leemelte az állványról, és a formája, a fogása nyomán csak úgy tódultak fejébe az emlékek. De nem törődött velük. Ahová készült, puskára volt szüksége, és ésszerűnek tűnt olyat választani, amelyet jól ismer. A sors egy P-14-est tartott fenn a számára, és a pokolba az emlékekkel, döntötte el magában. Hátrahúzta a závárzatot, a csövet az ajtó felé tartva átnézett a závárzat nyílásán. A cső furata tiszta volt, a huzagolás hibátlan, csillogó spirálján nem látszott semmi sérülés, rozsdásodás. Valaki nagyon gondosan karbantartotta ezt a puskát. – Mennyibe kerül? – kérdezte a zálogházast, akinek a szeme élettelen kaviccsá merevedett fémkeretes szemüvege mögött. – Ez nagyon jó puska – szögezte le –, és sok pénzt fizettem érte. És száz töltény is jár hozzá. Mark megállapította magáról, hogy a városi élet elpuhította, az első öt mérföld után megfájdult a lába, és a kenyérzsák meg a puska szíja fájdalmasan vágta a vállát. Az első éjszakán lefeküdt a tűz mellé, és úgy aludt, mint akit fejbe vertek. Reggel nyögve tornászta fel magát ülő helyzetbe, a lába, a háta, a válla tisztára meggémberedett. Az első mérföldön úgy sántikált, mint egy vénember, de aztán az izmai lassan fellazultak, és mire a fennsík peremére ért, már jó ütemben vonulva indult a parti síkság felé. Gondosan távol tartotta magát Anderslandtől, öt mérfölddel feljebb kelt át a folyón. Ruháját, puskáját és csomagját a fején egyensúlyozva lábalt át egy keskeny szakaszon a két fehér parti homoksáv között, aztán csupaszon szárítkozott meg a napon. Egy sziklán elnyúlt, mint a gyík, aztán felöltözött és továbbindult észak felé. Harmadnap már tartós, nyújtott, lendületes vadászlépésekkel haladt és a csomag súlyát alig érezte a hátán. Nehéz menet volt a hullámos talajon; egyszer felfelé kellett kapaszkodnia, aztán, a másik oldalon, meredeken leereszkednie, minden izma belefeszült, közben a sűrű tüskebokrok miatt csak cikcakkban tudott haladni, hogy szabad utat teremtsen magának, s ezzel részben időt veszített, részben meg majdnem megkettőzte a két pont között a távolságot. Emellett a fű száraz volt és magzott, a dárdahegy élességű

magok könnyeden átszúrták gyapjúzokniját, és beleálltak a lábába. Jóformán minden félórában meg kellett állnia, hogy kihúzogassa őket, ennek ellenére aznap harminc mérföldet tett meg. A sűrűsödő sötétségben ismét átkelt a számtalan hegygerinc egyikén, a fennsíkon. A Chaka Kapuja távoli kékes körvonalai szinte egybeolvadtak az egyre sötétebb színben játszó esti felhőkkel. Aznap éjjel, mikor letáborozott, fekhelyül tisztára söpört magának egy helyet egy tüskés akácfa alatt a csupasz földön, megevett egy marhahúskonzervet, és hozzá kukoricakását főzött a jellegzetes, éles fehér fénnyel és tömjénillattal égő akácfaágakból rakott tűzön. Sean Courtney tábornok a nagy, vésett üvegtükrös tikfa tálalónál állt, előtte ezüsttányérok sora, kezében elefántcsont nyelű szeletelővilla, másik kezében hosszú pengéjű sheffieldi kés. A késsel gesztikulálva illusztrálta mondókáját az asztalnál ülő díszvendég előtt. – Egy nap alatt elolvastam az egészet. Éjfél utánig ébren tartott. Hidd el, Jan, ennél érdekesebb könyvet nem írtak még. Rengeteg kutatás eredménye, abszolút rendkívüli. – Alig várom, hogy olvashassam – mondta a miniszterelnök, és elismerően bólintott a szóban forgó könyv szerzője felé. – Még kéziratban van. Nem vagyok még egészen megelégedve vele, bőven akad rajta javítanivaló. Sean a sült felé fordult és rutinos mozdulattal levágott öt vékony szeletet az arányló zsírral szélesen szegélyezett rózsaszín marhahúsból. A villával a szeleteket egy rosenthali porcelántálra tette, majd egy zulu szolga lebegő, fehér kanza-köntösben, fején kerek, vörös fezzel a tálat az asztalfőre vitte, ahol Sean helye volt. Sean félretette a szeletelőkést, egy damasztszalvétába beletörölte a kezét, aztán elindult a szolga után és leült a helyére. – Arra gondoltunk, hogy írhatnál egy rövid előszót a könyvhöz – mondta Sean és a miniszterelnökre emelte csillogó, vörösborral teli kristálypoharát Jan Christiaan Smuts keskeny vállai között szinte madárszerű mozdulattal billent meg a feje. Alacsony ember volt Smuts, keze, amint maga elé tette az asztalra, törékeny, mint egy filozófusé, vagy egy zenész keze, s ezt a benyomást ápolt, hegyes szakálla sem oszlatta el. Ennek ellenére egyáltalán nem keltette alacsony ember benyomását. Életerő sugárzott belőle, tiszteletet parancsoló aura lengte körül, ami éles ellentétben állt vékony hangjával. – Igazán nem tudom, mi az, amit szívesebben tennék meg. Nagyon megtisztelsz vele. Smuts, ahogy székében ült, is termetesebbnek látszott a valóságosnál, mert egyénisége ereje termetét is impozánssá varázsolta. – Én vagyok megtisztelve – felelte ünnepélyes hangon az asztal túlsó oldaláról Garrick Courtney ezredes, és derékban kissé meghajtotta magát. Sean szeretettel nézett bátyjára. Szegény Garry, gondolta, nem egészen jó lelkiismerettel. De hogyan is gondolhatott volna másképp erre a törékeny, görnyedt hátú, öreg, ősz, kiaszott arcú emberre, aki szinte még kisebbnek látszott, mint a vele szemben ülő Smuts? – Adtál már neki címet? – kérdezte Smuts. – Arra gondoltam, legyen Fiatal sasok a címe. Remélem, nem találod túlságosan drámainak, hogy ilyen címet szánok a Királyi Repülőbrigád történetének. – Egyáltalán nem – mondta Smuts. – Kitűnő cím. Szegény Garry, Sean megint csak így gondolt rá: mióta Michaelt gépével lelőtték, ez a

könyv töltötte be azt a szörnyű űrt, amelyet a fiú halála hagyott benne, de annak nem tudott gátat vetni, hogy meg ne öregedjék. A könyv emlékmű lesz, persze, Michael emlékének, mélységes szeretet terméke. „Michael Courtney repülő századosnak ajánlom ezt a könyvet, azon Fiatal Sasok egyikének, akik nem röpülnek többé.” Sean érezte, hogyan vesz erőt rajta saját gyásza, és látható erőfeszítéssel igyekezett túltenni magát rajta. A felesége az asztal másik végéről észrevette ezt, elkapta a tekintetét. Annyi év után tökéletesen ismeri Seant, gondolta, tökéletesen olvas érzelmeiben. Együttérzően rámosolygott. Sean viszonozta mosolyát, kihúzta magát, sűrű szakállal borított állat felvetette. Az asszony tapintatos fellépése nyomán pillanatok alatt megenyhült a hangulat. – Smuts tábornok megígérte, Garry, hogy ma délután végigmegy velem a kertben, és javaslatot tesz arra, hogyan ültessem ki azokat a csodafenyő-palántákat, amelyeket a Table Mountainról hozott nekem. Te is jól képzett botanikus vagy, nem kísérnél el? – Már megmondtam, kedves Ruth – közölte Jan Smuts minden közismert udvariassága mellett is kemény hangján –, nem nagyon bízom benne, hogy megfogannak. – Talán a Leucadendronok – mondta biztatóan Garry–, ha találunk nekik valami hűvös és elég száraz helyet. – Azok már inkább – bólintott a tábornok, és máris megindult köztük a társalgás. Az asszony olyan ügyesen rendezte el a dolgot, mintha nem tett volna semmit. Sean megállt az ajtóban és hosszasan, szeretettel nézett végig dolgozószobáján. Valahányszor belépett ebbe a „szentélybe”, elfogta ez a szívet-lelket melengető érzés. A nagy franciaablakok a virágokkal teleszórt ágyasokra meg a permetező szökőkutakra nyíltak, a vastag falak pedig biztosították, hogy a szoba a tespedt déli hőségben is hűvös maradt. Odasétált fekete, masszív ostorfa íróasztalához, amelynek fényezett fája szinte világított a hűvös félhomályban, aztán beleereszkedett forgószékébe, és élvezte, milyen pompásan simul, feszül a bőrülés a súlya alatt. A napi posta egy ezüsttálcán várta, gondosan elrendezve jobb keze ügyében. Sóhajtva nézte, mert akármilyen kritikusan válogatta is ki postáját a központi iroda rangidős tisztviselője a városban, legalább száz boríték halmozódott fel a tálcán. Húzta az időt. Kéjesen ringatta, magát székében, és megint körülnézett a szobában. Szinte hihetetlen, gondolta, hogy mindezt körülötte egy nő tervezte meg, dekorálta, és ennek csak az lehet a magyarázata, hogy a nő annyira szereti őt, és annyira megérti, hogy legapróbb igényét, leghalványabb elképzelését is megérzi. A legtöbb könyvet sötét árnyalatú, zöld bőrbe kötötték, és mindegyiknek a gerincén ott díszlett a Courtneyk címere. Kivételt képezett az a három, mennyezetig érő polc, amelyeken az afrikai témájú könyvek első kiadásai sorakoztak. Egy londoni és egy amszterdami könyvkereskedő carte blanche-t kapott arra, hogy felkutassa Sean számára ezeket a könyveket. Volt ott dedikált kiadás Stanleytől, Livingstone-tól, Cornwallis Harristól, Burchelltől és Munrótól, és majdnem valamennyi Afrika-kutatótól és vadásztól, aki valaha könyvet jelentetett meg. A sötét faburkolaton, a könyvszekrények között korai afrikai festők képei függtek sűrűn egymás mellett, köztük Baines festményei tarka színeikkel, naiv, szinte gyermekes felfogású állat- és tájképeivel. Az egyik képet cifrán faragott rhodesiai cédrusfenyő

keretbe foglalták, s a keretbe vésték az ajánlást: „David Livingstone barátomnak, Thomas Baines.” Sean, mint annyiszor, most is elgyönyörködött azokon a szálakon, amelyek őt a történelmi múlttal összekapcsolták. Hosszasan elábrándozott. A vastag szőnyeg elnyelte ugyan a léptek zaját, de az enyhe parfümillat jelezte felesége közeledtét. Visszafordult az íróasztalhoz. Az asszony karcsún, egyenes derékkal, még mindig szinte kislányos alakjával megállt mellette. – Én azt hittem, Ruth, te is elmentél Garryvel és Jannal sétálni. Ruth elmosolyodott. Ma is olyan fiatal, olyan szép, mint mikor először látta, gondolta Sean, sok-sok évvel ezelőtt, mikor először találkozott vele. A szoba hűvös félhomályában nem látszottak a szeme sarkában az apró ráncok és halántékáról hátrafésült, tarkóján szalaggal összefogott hajában az ezüst szálak. – Várnak, de én egy percre elszöktem, hogy lássam, megvan-e mindened. – Rámosolygott férjére, aztán kiválasztott egy szivart az ezüst szivartartóból, és kipreparálta. – Egy-két órára lenne szükségem – mondta Sean és a levélrakásra pillantott. – Amire igazán szükséged lenne, Sean, az egy titkár. – Ruth gondosan lecsípte a szivar végét. Sean felmordult. – Az ember nem bízhat meg ezekben a fiatalokban… – mire az asszony derűsen felkacagott. – Olyan öregesen beszélsz, mint egy próféta. – Meggyújtott egy kénes gyufát, megvárta, míg a kén leég rajta, aztán odatartotta a szivar végéhez. – Az már az öregkor jele, ha valaki nem bízik a fiatalokban. – Ha te mellettem vagy, örökké fiatal maradok – jelentette ki Sean, és annyi év után még mindig zavarba jött, amiért bókol valakinek; Ruth megérezte zavarát, szerelmesen nézett rá, mert tudta, micsoda erőfeszítésébe kerül ilyeneket mondani. Gyors mozdulattal lehajolt, megcsókolta, de Sean, legnagyobb elképedésére, villámgyorsan és iszonyú erővel átölelte derekát, és az ölébe húzta. – Tudod, hogy mi a sorsa a tolakodó ifjú nőknek, igaz? – vigyorgott rá csúfondárosan, hunyorogva. – De Sean! – háborgott tréfásan tiltakozva Ruth. – A szolgák! A vendégeink! – Kitornászta magát Sean öleléséből. Sean csókja melegével, ízével ajkán, oldalszakálla csiklandozásával arcán és orrában szivarja illatával megigazította ruháját, a haját. – Tisztára bolond vagyok – mondta, és rezignáltan csóválta a fejét. – Még mindig megbízom benned. – Aztán egy percre önfeledten, szerelmesen összenevettek. – A vendégeim! – kiáltott aztán fel Ruth és riadtan kapta szája elé a kezét. – Jó lesz, ha négykor szolgáljuk fel a teát? Lent, a tónál. Gyönyörű nap van. Miután elment, Sean még egy percet elvesztegetett azzal, hogy utánanézett a nyitott ajtón át, le a kertbe. Aztán elégedetten felsóhajtott, és odahúzta maga elé az ezüsttálcát. Gyorsan, de alaposan dolgozott. Utasítását minden irat aljára odafirkantotta, és fejedelmi „S. C.” monogramjával szignálta. – Nem! De mondjuk meg neki udvariasan. S. C. – Kérem az előző évi vásárlásokról a számokat. A következő szállítást csak bankgarancia ellenében. S. C. – Ez miért jön hozzám? Küldjék át Barnesnak. S. C. – Rendben. S. C.

– Kérem Atkinshez továbbítani, észrevételezésre. S. C. Ahány levélíró, annyi téma: politikusok, pénzemberek, kérelmezők, régi barátok, szerencselovagok, kéregetők, akadt bőven mindből. Aztán felnyitott egy leragasztott borítékot. Egy darabig csak nézte, nem ismerte fel a nevet, nem tudta, hogyan kerül oda. – Mark Anders Esq., Natal Motors, West Street, Durban. A határozott, lendületes kézírás félreérthetetlenül az ő írása, és már tudta is, miről van szó. Valaki keresztbe ráírta a borítékra: „Eltávozott, cím hátrahagyása nélkül.” A szája sarkába harapta a szivart, georgiai ezüst papírvágó késével felnyitotta a borítékot. A borítékban a kártyán ott pompázott az ezred címere. „A Natali Lovas Lövészezred tulajdonosa és tisztjei szívesen látják MARK ANDERS urat ezredtalálkozói vacsorára a Régi Erődben…” És most a levél visszajött. Sean a homlokát ráncolta. Mint mindig, most is felbosszantotta és frusztráltnak érezte magát, ha akár a legapróbb hiba is csúszott a terveibe. Dühösen lökte a kártyát is meg a borítékot is a szemétkosárba, de mind a kettő melléje esett és a szőnyegre repült. Maga is meglepődött rajta, mennyire elrontotta a hangulatát a dolog, és bár tovább dolgozott, most minden levél dühítette, zsémbeskedett minden miatt, és utasításainak a hangneme megkeményedett. – Az az ember vagy csibész, vagy bolond, vagy mind a kettő. Semmi esetre sem ajánlható ilyen fontos posztra, családi kapcsolatai ellenére sem! S. C. Még egy óra, és végzett. A szobában kékes cigarettafüst terjengett. Hátradőlt székén, kéjesen felnyúlt, mint egy öreg oroszlán, aztán a faliórára nézett. Öt perc múlva négy. Fölállt. Ekkor megakadt szeme azon a kártyán, ami úgy felbosszantotta. Lehajolt, felvette, míg átment a szobán, még egyszer elolvasta, és elgondolkodva kocogtatta a tenyerén, miközben súlyos léptekkel kisétált a napfényre, és elindult a gyepen át. A nyári lak a tó közepén egy mesterséges szigeten épült, és a gyepről keskeny töltés vezetett hozzá. Sean háza népe és vendégei már ott vártak a nyári lak hangulatosan kiképzett, öntöttvas díszítéseivel karneváli színpompában csillogó teteje alatt. A szigetecske körül már gyülekeztek a vadlibák, hangosan gágogva várták kétszersült és süteményadagjukat. Mikor Storm Courtney meglátta, hogy édesapja a gyepen közeledik, izgatott kis kiáltással felugrott az asztaltól, végigszaladt a töltésen és odafutott apjához, mielőtt az a tóhoz ért. Sean könnyeden felkapta, mintha kisgyermek lenne, megcsókolta és Storm élvezettel lélegezte be férfias illatát. Egyike volt kedvenc illatainak, olyan volt számára, mint esőszag a forró, kiszáradt földön, vagy a lovakon, vagy a tengeren. Sean speciális parfümöt használt, aminek illata régi, fényezett bőrökre emlékeztette. Mikor letette a lányt, Storm belékarolt, szorosan hozzásimult és igyekezett bicegő járásával lépést tartani. – Hogy sikerült az ebédprogramod? – kérdezte Sean, és lenézett lánya csillogó hajára. A lány fölnézett rá, és vadul kancsalított. – Roppant jó házból való fiatalember – intette Sean komoran. – Kiváló fiatalember. – Ó, papa! Ha te ilyesmit mondasz valakiről, az körülbelül azt jelenti, hogy az illető

egy gyengeelméjű, unalmas fráter. – Ifjú hölgy! Szeretném felhívni szíves figyelmedet, hogy a fiú Rhodesiában tanult, és édesapja a legfelsőbb bíróságon bíró. – Ó, igen, ezt mind tudom, de papa, egyszerűen nincs benne semmi zing! Sean elképedten nézett rá. – Ha szabad kérdeznem, mit jelentsen az a szó, hogy „zing”? – A zinget nem lehet meghatározni – közölte komoly képpel Storm –, de neked van zinged! Te vagy a legzingebb ember, akivel valaha találkoztam. Ez után a kijelentés után Sean úgy érezte, minden atyai jó tanácsa és korholása értelmét vesztette, elröppent, mint egy vándormadár. Lemosolygott a lányra és a fejét csóválta. – De azt remélem, nem hiszed, hogy lenyelem ezt a te olcsó szövegedet, igaz? – Akár hiszed, akár nem, papa, de a Payne cégnél van tizenkét valódi Patou Couture modell, abszolút exkluzív, és most Patou a menő… – Nők csupa vad, barbár színekben! Megőrjítik őket azok a machiavelliánus szörnyetegek Párizsban – morogta Sean, és Storm elbűvölten kuncogott. – Csuda alak vagy, papa. Irene papája azt mondta, hogy az egyiket megkaphatja, és Mr. Leuchars csak egy kereskedő. Sean hunyorgott, hallva, hogyan jellemzi leánya az ország egyik legnagyobb importőr kereskedőháza fejét. – Hát ha Charles Leuchars kereskedő, akkor könyörgöm, mi vagyok én? – kérdezte érdeklődve. – Te egy földbirtokos dzsentri vagy, a Korona minisztere, tábornok, hős… és a legzingebb férfi a világon. – Értem – és Sean akarata ellenére elnevette magát –, szóval van egy rangom, amit fenn kell tartanom. Kérd meg Mr. Pyne-t, hogy küldje el nekem a számlát. Storm elragadtatottan ölelte meg, és most vette észre, hogy Sean egy kártyát tart a kezében. – Ó – kiáltott fel –, egy meghívó! – De nem neked, lányom – figyelmeztette Sean, Storm azonban kivette kezéből a papírt, és ahogy a nevet elolvasta, az arca elváltozott. Elcsendesedett, elkedvetlenedett. – Te ezt egy …eladónak, bolti eladónak küldöd. Sean elkomorodott. Az ő hangulata is megváltozott. – Én küldtem. Visszaküldték. A fiú elment, és nem hagyta hátra a címét. Stormnak erőt kellett vennie magán, hogy visszakényszerítse arcára a mosolyt. Belekarolt az apjába. – Smuts tábornok beszélni akar veled. Siessünk. – Komolyan beszélek, Sean! Szervezettek, és nem kétséges, hogy keresik a közvetlen konfrontációt. – Jan Christiaan Smuts összemorzsolt egy kétszersültdarabot az ujjai között, és odadobta a kacsáknak. Azok zajosan gágogva, csapkodva lebuktak a víz alá a morzsák után, aztán tovább járatták széles, lapos csőrüket. – Hány fehér munkást akarnak elbocsátani? – kérdezte Sean. – Kétezret, kezdetnek – felelte Smuts. – Összesen talán négyezret. De az az elgondolásuk, hogy fokozatosan csinálják, ahogy a feketéket betanítják, akik majd átveszik a helyüket…

– Kétezer – morfondírozott Sean, és akarva, nem akarva maga előtt látta az asszonyokat, a gyerekeket, az öreg mamákat, a családtagokat. Kétezer kereső kéz munka nélkül nagyon sok szenvedést és nyomort jelentett. – Neked pontosan annyira tetszik a dolog, mint nekem. – A ravasz kis emberke Sean gondolataiban olvasott. Nem hiába nevezték ellenfelei „cseles Jannie”-nak vagy „ravasz Jannie”-nak. – Kétezer munkanélküli komoly dolog. – Jelentőségteljesen elhallgatott. – De találunk más munkahelyet számukra. Óriási igény van emberekre a vasutaknál és más létesítményeken is, mint például a vaal-hartsi öntözőrendszereknél. – De ott nem keresnének úgy, ahogy a bányában keresnek – szögezte le Sean. – Nem – ismerte el Jan Smuts és megnyomta a szót. – De álljunk ki kétezer bányász jövedelme érdekében annak az árán, hogy a bányát bezárják? – Csak nem ennyire kritikus a helyzet? – ráncolta a homlokát Sean. – A Bányászkamara elnöke biztosított afelől, hogy valóban az. És számokat mutatott, amivel az álláspontját alátámasztotta. Sean hitetlenkedve, kínlódva rázta a fejét. Valaha ő is bányatulajdonos volt, ismerte a költségproblémákat és tudta azt is, hogyan lehet a számokat megtanítani azon a nyelven beszélni, amelyen célszerű beszélniük azok számára, akik manipulálják őket. – És azt is tudod, te tudod elsősorban, Sean, öregem, milyen sok ember élete függ azoktól az aranybányáktól. – Kemény, merész kijelentés volt, szúrt, mint a tőr. Tavaly első ízben haladta meg a Sean-féle fűrészmalmoknak a transvaali aranybányák részére szánt bányafaszállítások értéke a kétmillió font sterlinget. És a kis tábornok ezt pontosan olyan jól tudta, mint maga Sean. – Hány ember dolgozik a natali fűrészmalmokban, Sean? Húszezer? – Huszonnégyezer – felelte kurtán Sean, és fél szemöldökét fürkészőn felhúzta. A miniszterelnök halvány mosollyal folytatta. – Más megfontolások is vannak, öreg barátom, amiket már egyszer megbeszéltünk egymás között. Akkor azt mondtad nekem, ha ez az ország hosszú távon érvényesülni akar, össze kell fogni a feketéknek és a fehéreknek, és a vagyont inkább az emberi alkalmasság és nem a bőr színe szerint kell felosztani. Igaz? – Igaz – bólintott Sean. – Én voltam az, aki azt mondtam, lassan kell haladnunk ebben az irányban. És most te vagy az, aki habozol, aki kötözködsz? – Én azt is mondtam, hogy sok apró lépés biztosabban visz előre, mint néhány merész ugrás, amelyet kényszerből tesz meg az ember, csak mert a kést az oldalába bökik. Azt mondtam, Jannie, hogy meg kell tanulnunk meghajolni, hogy sose kelljen megtörnünk. Jannie Smuts ismét a kacsák felé fordult, és mind a ketten elgondolkodva nézték őket. – Gyerünk, Jannie – szólalt meg végül Sean. – Más okokat is említettél. Amit eddig mondtál, jól hangzik, de nem olyan halálosan sürgető, és tudom, hogy te eléggé politikus fej vagy, hogy a javát a végére tartogasd. Jannie derűsen felnevetett, aztán előrehajolt, és megveregette Sean karját. – Túlságosan jól ismerjük egymást. – Úgy is illik – mosolygott vissza rá Sean. – Elég keményen csatáztunk egymás ellen. – A polgárháború szörnyű napjaira emlékezve mindketten elkomolyodtak. – És ugyanaz a vezetőnk volt, az Isten áldja meg. – Az Isten áldja meg – visszhangozta Jan Smuts, és egy pillanatra a kolosszusra gondoltak, Louis Bothára, a harcosra, az államférfira, az Unió építészére és az új nemzet

első miniszterelnökére. – Gyerünk, mi a másik ok? – Roppant egyszerű. El kell döntenünk, ki kormányoz. A nép törvényesen megválasztott képviselői vagy egy kicsi, kíméletlen, kalandor banda, akik szakszervezeti vezetőknek nevezik magukat, a szervezett munkásság vagy egész egyszerűen a nemzetközi kommunizmus képviselői. – Kemény szavak. – Kemény dolog ez, Sean. Nagyon kemény. Vannak értesüléseim tényekről, amelyeket a minisztertanács elé terjesztek, mihelyt a parlament ismét összeül. Azonban ezeket meg akartam veled beszélni, négyszemközt, az ülés előtt. Megint szükségem lesz a támogatásodra, öreg Sean. Szükségem van rád, hogy ott legyél velem, azon az ülésen. – Beszélj. – Először is tudjuk, hogy fegyverkeznek, modern fegyvereik vannak, és hogy a bányászokat kiképzik, és háborús kommandókba szervezik. – Jan Smuts húsz percen át folyékonyán, sürgető hangon beszélt, és mikor befejezte, felnézett Seanra. – Nos, öreg barátom, mögöttem állsz? Sean hűvös fejjel nézett a jövőbe és fájdalommal látta, hogy az országot, amelyet szeret, megint a gyűlölet, a polgárháború gyűlölete fogja marcangolni. – Igen – bólintott. – Melletted vagyok, itt a kezem rá. – Te és az ezreded? – Jan Smuts megfogta Sean csontos kezét. – Mint a kormány minisztere is és mint katona is? – Mind a kettő – jelentette ki Sean. – Szívvel-lélekkel. Marion Littlejohn hivatala mellékhelyiségében, a vécécsésze lecsukott fedelén ülve olvasta Mark levelét. Az ajtó zárva, szerelme beragyogta környezetét, és nem hallotta még a feje fölött a rozsdás lefolyócsőben gurgulázó ciszternavíz szörcsögését sem. Kétszer is elolvasta a levelet, könnyáztatta szemekkel és ajkán tétova, szerelmes mosollyal, aztán megcsókolta Mark aláírását az utolsó oldalon, a levelet visszatette a borítékba, kinyitotta a blúzát, s a levelet telt kis kebjei közé csúsztatta. Blúza ettől meglehetősen kidomborodott. Mikor visszament az irodába, az irodavezető felnézett üvegkalickájában, és feltűnően nézegette az óráját. Íratlan, de szigorúan figyelembe veendő szabály volt a telekkönyvi hivatalban, hogy a természet igényei sietősen elégítendők ki, s a művelet semmi körülmények között sem vehet többet igénybe az illető munkaidejéből, mint négy percet. Marion számára a nap hátralevő része kínos lassúsággal telt, és ajkán titokzatos mosolyával jóformán percenként megtapogatta blúzán a dudort. Mikor végre elérkezett a szabadulás pillanata, végigsietett a Fő utcán és lélekszakadva még idejében ért oda Miss Lucyhoz, mielőtt az az üzlet ajtaját bezárta volna. – Ó! Jókor érkeztem? – Gyere be, drága Marionom, hát hogy van a fiúd? – Ma kaptam tőle levelet – jelentette ki Marion büszkén. Miss Lucy biccentett ezüstös fürtös fejével és sugárzó szemekkel nézett rá ezüstkeretes szemüvegén keresztül. – Igen, a postás mondta már. – Ladyburg nem volt még annyira város, hogy ne érdeklődött volna intenzíven valamennyi fia és lánya intim ügyei iránt. – Hogy van? Marion tovább fecsegett, pirulva, csillogó szemekkel, és többször is végignézte a négy készlet ír vászonlepedőt, amelyet Miss Lucy eléje tartott.

– Gyönyörűek, igazán büszke lehetsz rájuk. Remek fiakat fogsz csinálni rajtuk. – Még mennyivel tartozom, Miss Lucy? – kérdezte Marion és elpirult. – Hadd lám, drágám, kifizettél két font hat pennyt. Marad még harminc shilling. Marion kinyitotta pénztárcáját, és gondosan megszámolta tartalmát, aztán némi lelki tusa után nagy elhatározással letett egy fényes arany fél fontost a pultra. – Most már csak egy font marad. – Marion habozott, megint elpirult, aztán kitört belőle: – Gondolja, hogy elvihetnék most egy párat? Szeretném elkezdeni a hímzést. – Hát persze, gyermekem – mondta habozás nélkül Miss Lucy. – Hiszen hármat már ki is fizettél. Majd én kinyitom a csomagot. Marion és nővére, Lynette egymás mellett ültek a kanapén. Mindketten egy lepedő végét kezükben tartva hímeztek. A fejükkel a vászon fölé hajolva, hímzőtűjük meg-megcsillant a lámpafénynél, és legalább olyan szaporán járt, mint a nyelvük. – Markot roppantul érdekelték azok a cikkek, amelyeket Mr. Dirk Courtneyról küldtem neki, és azt mondja, úgy érzi, Mr. Courtney előkelő helyet fog elfoglalni a könyvében… A szoba másik végében Lyn férje az asztalra görnyedve dolgozott egy jogi dokumentumon, amelyet szélesen kiteregetett maga előtt. Az utóbbi időben szokott csak rá a pipázásra, és rózsafa pipája minden szívásra szelíden szortyant egyet. Brillantinnal kent, simára és fényesre kefélt haját nyílegyenes választék felezte ketté fehér koponyája közepén. – Ó, Peter! – kiáltott fel hirtelen Marion. Kezében megállt a tű, az arca felragyogott. – Remek ötletem támadt! Peter Botes felnézett papírjairól. Fehér homlokán apró, ingerült ráncok gyűltek: komoly férfiú, aki holmi csacska női fecsegés miatt kénytelen halálosan komoly munkáját félbeszakítani. – Te olyan sokat dolgozol Mr. Courtneynak odabent a bankban. Még a Nagy Házban is voltál nála, nem igaz? Még köszön is neked az utcán, én láttam! Peter nagyképűen bólintott, és megszívta pipáját. – Igen. Mr. Carter többször is megjegyezte, hogy úgy látszik, Mr. Courtney kedvel engem. Azt hiszem, a jövőben fokozatosan egyre inkább rám bízza a számlák kezelését. – Ó drágám, nem beszélnél Mr. Courtneyval, és nem mondanád el neki, hogy Mark csinálja ezt a munkát Ladyburgról, és hogy annyira érdekli őt Mr. Courtney és a családja… – Ugyan már, Marion – lengette hanyagul a pipáját Peter –, csak nem képzeled, hogy egy olyan ember, mint Mr. Courtney… – Talán hízelegni fog neki, hogy majd szerepel Mark könyvében. Kérlek, drágám. Én tudom, hogy Mr. Courtney hallgat majd rád. Rájössz majd te is, hogy tetszik neki az ötlet, és rád is jó fényt vet majd. Peter hallgatott. Elgondolkodott, Gondosan mérlegelte, mi értéke van annak, hogy fontosságát, befolyását fitogtatva imponál a nőknek, szemben azzal a szörnyű kilátással, hogy közvetlen, társalgó hangon kell megszólítania Mr. Dirk Courtneyt. A gondolattól is elborzadt. Dirk Courtneytól rettegett. Jelenlétében egész magatartása hízelgővé, alázatossá silányodott és tudatában volt, hogy Dirk Courtney részben ezért is dolgozik szívesen vele, bár kétségtelen, hogy emellett kínosan pedáns jogász is volt. Legfőképpen azonban ezért a meghunyászkodó magatartásáért szerette Dirk, mert szívesen vette, ha

alárendeltjei tisztelik. – Kérlek, Peter! Mark annyit fárad azzal a könyvvel. Meg kell próbálnunk segíteni neki. Éppen most mondtam Lynette-nek, hogy Mark kivett egy hónap szabadságot a munkahelyéről, hogy egy expedícióban részt vegyen, fenn, a Chaka Kapujánál, hogy adatokat gyűjtsön a könyvéhez. – A Chaka Kapujához megy? – Peter értelmetlenül nézett rá, és még a pipát is kivette a szájából. Mi a csudának? Hiszen odafönt nincs más, csak a vadon! – Nem tudom – vallotta be Marion, aztán sietve hozzátette –, de fontos a könyve miatt. Meg kell próbálnunk segíteni neki. – És mit akarsz, pontosan mit kérdezzek meg Mr. Courtneytól? – Megkérnéd, hogy fogadja Markot, és szóval, mondja el neki az élettörténetét, a saját szavaival! Képzeld el, milyen jól hangzana ez a könyvben… Peter nyelt egyet. – Marion, Mr. Courtney elfoglalt ember, nem… – Ó, kérlek! – Marion felugrott, odament hozzá, letérdelt a széke mellé. – Nagyonnagyon szépen kérlek, a kedvemért! – Nos hát – motyogta Peter –, megemlítem neki. Peter Botes mint egy testőr állt a hosszú, rézveretes lábú asztal végén, a szék mellett, és derékból mereven előrehajolt, valahányszor egy oldalt fordítania kellett. – …és még itt is, kérem, Mr. Courtney. A nagy ember a székben hanyagul odakanyarintotta aláírását az okirat aljára, alig pislantott bele, és folyamatosan tovább beszélgetett a másik, divatosan öltözött férfival, aki valamivel arrébb ült az asztalnál. Dirk Courtneyt nehéz parfümillat lengte körül. Peter hiába próbálta márkáját azonosítani. Nyilván hihetetlenül drága, gondolta, de a siker illata, és szilárdan eltökélte, hogy szerez belőle egy üveggel, akármi legyen is az. – …és még itt is kérem, uram. Most egészen közelből megfigyelhette, hogy Dirk Courtney haja fénylik, de nincsen rajta brillantin, és a halántékánál hosszabbra hagyták, úgy, hogy egy spontán kanyarral belenyúlik oldalszakállába. Ma este ő is kimossa a brillantint a hajából, határozta el Peter. És kicsit megnöveszti… – Ez minden, Mr. Courtney. A másolatokat holnap továbbítom. Mr. Courtney bólintott, majd anélkül, hogy felnézett volna rá, hátralökte székét és fölállt. – Nos, uraim – szólt oda a többieknek az asztalnál –, nem várakoztathatjuk meg a hölgyeket. – A többiek kéjenc, sóvár nevetéssel nevettek fel és a szemük úgy csillant meg, mint a ketrecbe zárt oroszlán szeme etetés előtt. Peter sok részletet hallott már azokról a partikról, amelyeket Dirk Courtney rendezett odakint, Great Longwoodban, a Nagy Házban. Nagy tétekben folyt a szerencsejáték, néha kutyaviadalokat is rendeztek: két állat egy gödörben, amint cafatokra tépik egymás bőrét, húsát, meg néha kakasviadalokat, és mindig voltak ott nők, akiket zárt autóban hoztak Durbanből vagy Johannesburgból. Nagyvárosi nők, és Peter már a gondolatra is izgalomba jött. A partikra csak fontos – befolyásos vagy pénzes – embereket hívtak meg, és miközben a parkot Dirk Courtney gorillái őrizték, a dorbézolás egész hétvégén tartott. Peter néha-néha elábrándozott azon, hogy meghívják egy ilyen partira, hogy leülhet a

zöld, rézlábú asztalhoz, szemben Dirk Courtneyval, és hanyagul odahúzhatja magához a sokszínű zsetonhegyet úgy, hogy a drága szivart sem veszi ki a szájából, vagy elszórakozik susogó selymek és bársonyos, fehér karok között; hallotta, hogy egyes táncosnők, csodaszép teremtések, levetkőznek, míg hétfátyoltáncukat járják, és a táncot anyaszült meztelenül fejezik te, miközben a férfiak harsányan nevetgélve kapkodnak utánuk. Peter majdnem elszalasztottá az alkalmat, Dirk Courtney már elindult, maga előtt terelte vendégeit, nevetett, bájolgott, fogai fehéren villogtak napbarnított, csinos arcában, s eközben egy szolga várt, kabátjával kezében készenlétben, és a sofőrök odakint az utcán álltak a luxusautók mellett, készen, hogy elinduljanak abba a világba, amelynek ingerlő, erotikus részleteiről Peter csak ábrándozhatott. Utánasietett Dirknek és idegesen dadogta. – Mr. Courtney, lenne egy személyes kérésem. – Gyere, Charles. – Dirk Courtney mosolyogva karolt bele egyik vendégébe, vállát átfogva nem is nézett Peter felé. Remélem, ma több szerencséd lesz, mint volt legutóbb, mert utálom elnyerni a barátaim pénzét. – A feleségem húgának van egy vőlegénye, uram – makogta elkeseredetten Peter. – Könyvet ír Ladyburgról, és szeretné belefoglalni az ön személyes élményeit… – Alfred, mennél az első kocsival, Charlesszal? – Dirk Courtney begombolta kabátját, megigazította kalapját, és már indult is az ajtó felé, miközben homlokát alig észrevehetően ráncolva jelezte, mennyire bosszantja Peter alkalmatlankodása. – Idevalósi ember. – Peter majdnem elsírta magát zavarában, de makacsul folytatta. – Kitűnő háborús minősítése van, talán emlékszik is a nagyapjára, John Andersre… Dirk Courtney arca hirtelen különös kifejezést öltött. Most első ízben lassan szembefordult Peterrel, és egyenesen az arcába nézett. A nézése, ahogy felvillant, halálosan megrémítette Petert. Életében sose látott egy arcon ennyi izzó rosszindulatot, ilyen gátlástalan kegyetlenséget. Csak egy pillanatig tartott. Aztán a nagy ember elmosolyodott. Barátságos, megnyerő mosolyától Peter nyomban megkönnyebbült, szinte megszédült. – Könyvet? Rólam? – Belekarolt Peterbe, barátságosan megfogta a karját. – Mondjon még valamit erről a fiatalemberről. Gondolom, fiatal. – Ó igen, uram, egészen fiatal. – Uraim – fordult bocsánatkérően Dirk Courtney vendégei felé. – Megkérhetlek benneteket, hogy menjetek előre? Hamarosan utánatok megyek. A szobáitok készen, és kérlek, ne törődjetek azzal, hogy megvárjatok, míg megérkezem. Kezdjétek nyugodtan el a szórakozást. Aztán, továbbra is Peter karját fogva, udvariasan visszavezette a fiatalembert a tágas igazgatói tanácsterembe, a kandalló mellett egy székhez. – Nos, ifjú Botes mester, mit szólna egy pohár brandyhez? És Peter bódultan nézte, hogyan önti ki a konyakot saját tulajdon izmos kezével, fekete pehelyszőrös kezefejével, kisujján egy érett borsó méretű gyémántgyűrűvel. Mark úgy érezte, a Chaka Kapuja szikláinak a formája minden lépésével változik, ahogy észak felé tart. A távolban felmagasló kékes-füstös sziluettből lassan tisztulva kirajzolódtak a sziklák részletei. Két egyforma sziklaorom, szinte egymás tükörképeként áll szemben egymással,

meredeken nyúlva fel háromszáz méterre a szakadék fölé, amelyben lent a Bubezi folyó zúg a zuluföldi síkság felé haladva, ahol aztán vagy százhúsz mérföldön át mocsarak, lagúnák és mangroveerdők között kanyarogva végül kiárad a dagálytorkolat szűk nyílásába. Ez a torkolat szinte lélegzik, ki-be szívja a dagályt, az apályt, és az apály tarka, színes vizével megfesti a tenger vizét, messze mélyen benyúlva a Mozambiki-árámlat tintakékjébe: barna folt, élénk ellentétben az ezer mérföldekre észak és dél felé nyúló homokos part vakító fehérségével. Ha valaki a Bubezi folyását követi felfelé, a Chaka Kapuján túl, ahogy Mark és az öreg olyan gyakran megtette valamikor, a központi fennsík alatt egy széles medencébe jut. Itt, a sűrű erdők között a Bubezi két ágra szakad, a FehérBubezi számos vízesésen és zuhatagon át lezúdul a fennsíkról a kontinentális pajzsra, a Vörös-Bubezi pedig észak felé kanyarodik el, követi a fennsík törésvonalát az őserdők között és a füves térségeken át, s lesz végül a portugál gyarmat, Mozambik határa. Nyár közepén, az áradások idején, ez a mellékfolyó viszi le az erodálódó vörös agyagot Mozambik lelőhelyeiről, mély vérvörösre festi vizét, amely úgy lüktet, mint egy élő artéria, és méltán érdemli ki nevét: Vörös-Bubezi. Bubezi zulu nyelven oroszlánt jelent, és valóban, Mark a Bubezi partján vadászott először oroszlánra, ott ölte meg az elsőt, fél mérföldnyire a két folyó összefolyásától. Már majdnem dél volt, mikor elérte a folyót ott, ahol a két oszlop között a szakadékból kilép. Elővette óráját, hogy megnézze, mennyi az idő, de a mozdulata félbemaradt. Itt az időt nem fémmutatókkal mérték, hanem a nap méltóságteljes járásával és az évszakok örökös váltakozásával. Letette csomagját, puskáját egy fatörzsnek támasztotta. Ez a mozdulata mintegy szimbolikus volt: ahogy a súly lekerült a válláról, mintha a szívéről is leesett volna egy sötét teher. Fölnézett a sziklafalakra, amelyek a fél égboltot eltakarták előle, és magába felejtkezett, pontosan olyan áhítatot érzett, mint mikor a Westminster apátságban VII. Henrik kápolnájának ívelt kőcsipkéit nézte. Az idő, a szél, a nap, az eső kifaragta sziklaoszlopok ugyanolyan légiesen, kecses eleganciával emelkedtek az égnek, csak éppen a vonalvezetés szabadságát nem korlátozta az ember alkotta szépségideál. A sziklaoszlopokat zuzmótelepek tarkították csillogó vörös, sárga és ezüstszürke foltokkal. A sziklarepedésekben satnya, torz fácskák sínylődtek, száz meg száz lábbal magasodtak fejlettebb testvéreik fölé, a természet véletlen játéka folytán deformálódtak, megnyomorodtak, mintha egy raj japán bonszai-kertész kezelte volna őket gondos hozzáértéssel, olyan lehetetlen szögben nyúltak ki a szikla síkjából, és ágaikat mintegy könyörögve nyújtogatták a nap felé. Egyik-másik keskeny párkány alatt a sziklát sötétre festette a bolyhos sziklai nyulak ürüléke, amelyek csak úgy nyüzsögtek a sziklafal repedéseiben, nyílásaiban. Álmosan üldögéltek a szakadék szélén, süttették a nappal kövér kis testüket és le-lepislogtak a szakadék mélyén arra az apró kis emberi alakra. Mark nézte, hogyan repül vitorlázva, kiterjesztett szárnyakkal, egy keselyű meredeken megdől, aztán megint meglebbenti hatalmas, barna szárnyait, hogy kihasználja a sziklafal előtt a szél járását, kinyújtja karmait, amelyekkel megkapaszkodik majd, mikor felívelve leereszkedik fészkelőhelyére egy sziklaperemen, százötven méternyire a folyó felett. Ott gondosan összezárja szárnyait, ismert, a keselyűkre jellemző mozdulattal lehajtja kopasz,

pikkelyes fejét és oldalazva húzódik arrébb a ruganyos, kusza, pálcikákból és apró ágakból összetákolt fészke peremén, amit a szikla oldalában rakott magának. Abból a szögből, ahol Mark állt, nem látta a kicsinyeket a fészekben, de tisztán felismerte a madár mozdulatait, amint nekikezdett felbüfögni kicsinyeinek az adag rothadt döghúst. Markon fokozatosan eláradt a béke, ráborult, mint egy köpönyeg. Leült, hátát egy eukaliptuszfa rücskös törzsének támasztotta, lassan, minden sietség nélkül keresett magának egy cigarettát, kimért mozdulatokkal rágyújtott, megszívta, aztán orrán keresztül engedte ki a halványkék, gomolygó füstöt, és nézte, hogyan emelkedik, kanyarog lustán a levegőben. Arra gondolt, hogy a legközelebbi emberi lény talán negyven mérföld távolságra lehet tőle, a legközelebbi fehér ember talán százra, s a gondolat furcsa módon megnyugtatta. Elgondolkodott azon, mennyire elveszíti jelentőségét minden értelmetlen, emberi nyüzsgés itt, ebben a mérhetetlen, ős-eredeti, természetes világban, és valahogy felmerült benne a gondolat, hogy ha mindenki, azok is, akik számára nem létezik más, mint a városok tülekedése, a patkányok nyüzsgésére emlékeztető sürgés-forgás, csak egy rövid kis időre letelepedne itt, felüdülve és megtisztulva térhetne vissza előző életébe, s ott már, miután ráhangolódott a természet örök hullámhosszára, törtetésében is kevesebb lenne a harag és a gyűlölet. Hirtelen felszisszent. Álmodozását egy tűszúrásnyi fájdalom szakította félbe a füle alatt, a nyaka puhább részén ösztönösen odacsapott nyitott tenyerével. A kis rovar elkábult ugyan, de páncélzata túlságosan kemény volt, még egy ilyen erős csapás sem törte össze. Bukdácsolva, zümmögve hullott Mark ölébe, Mark a hüvelykujja és mutatóujja közé fogta és kíváncsian nézegette. Sok éve nem látott ilyen kis állatot. A cecelégy valamivel nagyobb, mint a házilégy, de karcsúbb, áramvonalasabb teste van és áttetsző szárnyai barnán erezettek. – Afrika megmentője – mondta róla egyszer az öreg, és Mark most hangosan elismételte a szavait, miközben ujjaival összenyomta a kis állatot. Fényei, vörös folyadék fröccsent ki belőle, az a vér, amit belőle, a nyakából szívott ki. Előre tudta, hogy a csípés helye meg fog duzzadni, haragos vörös lesz, és ugyanígy reagál majd a további csípésekre, de a szervezetben hamarosan kialakul az ellenálló képesség, és egy hét múlva észre sem veszi a csípéseket, annyira sem, mint ahogy egy szúnyogcsípést megérez. – Afrika megmentője – mondta az öreg. – Ez a kis dög mentette meg az országot, hogy ne lepjék el háziállatok, le ne legeljék. Előbb a marhák, a marhák után az eke, az eke után a városok és vasúti sínek. – Az öreg lassan rágcsált a tábortűz fényénél, mint egy kérődző bika, arcát beárnyékolta széles karimájú, puha kalapja. – Egy szép napon megtalálják a módját, hogy kipusztítsák, vagy kitalálnak valamit, amivel gyógyítani tudják az álomkórt, a „naganá”-t, aminek a mérgét a cecelégy hordozza magában. Akkor annak az Afrikának, amit mi megismertünk, vége, gyerek. – Azzal hosszú, mézesbarna fröccsöt köpött a tűzbe. – Mi lesz Afrikából ember nem lakta területek, vadak nélkül? Akár visszamehetünk Londonba élni. Mark most más, megértőbb szemmel nézett maga körül a fenséges őserdőben, és elképzelte, mivé vált volna mindez itt körülötte, ezek nélkül az apró, barna szárnyú csendőrök nélkül. A fákat kivágták volna tűzifának, az erdőket kiirtották volna, hogy ökör vontatta ekékkel fölszántsák a földjét, a szabad térségeket lelegeltették volna, szarvasmarhák patája törte volna föl a földet, és fekélyeket nyitott volna rajta az erózió számára, s a folyók a vérző föld szennyétől és emberi piszoktól barnán, szennyesen

folynának medrükben. A nagyvadakat kilövik a húsukért, és mert a legelőkön ellenségei a háziállatoknak. A zuluk számára a szarvasmarha jelentette a vagyont, ezer éven át, és odamentek a csordákkal, ahol a marha táplálékot talált. Ennek ellenéré, furcsa módon volt ennek a vadonnak egy másik őre is, eltekintve a szárnyas rovarseregtől, és ez az őr egy zulu volt. Chaka, a nagy zulu király, réges-régen telepedett meg itt. Senki sem tudja, mikor, mert a zuluk nem mérik úgy az időt, mint afehér emberek, sem nem jegyzik fel írásban a történelmüket. A öreg mesélte annak idején Marknak a történetet, zulu nyelven, ahogy ez ehhez a történethez illett, és zulu fegyverhordozója hallgatta, időnként helyeslően bólogatott, vagy dörmögve kijavította, ha valahol tévedett, és előfordult, hogy beleszólt, és hosszan színezte ki a legenda egy-egy érdekesebb epizódját. Azokban az időkben itt, ebben a medencében élt egy kis törzs. Vadászok voltak, meg vadmézet gyűjtöttek, és „inyosi”-nak, „méhek”-nek nevezték magukat. Szegények voltak, de büszkék, és ellenálltak a hatalmas királynak és a király kielégíthetetlen hódítási, hatalmi vágyának. Chaka király harcosainak serege elől visszahúzódtak az északi sziklaorom természetes fedezékébe. Mark, mikor így felidézte emlékezetében a történetet, fölnézett, át a folyó túlsó oldalára, a meredek sziklafalra. Ezerkétszáz férfi, asszony és gyermek kapaszkodott fel az egyetlen keskeny, életveszélyes ösvényen a csúcsra, az asszonyok fejükön cipelve az élelmet, s a feketék hosszú sorban kanyarogtak felfelé a sziklafalon, menedékükbe. A csúcsról a törzsfőnök és harcosai harsány hangon jelezték, hogy dacolnak a királlyal. Chaka egyedül állt a szikla tövében, magas, karcsú alakjával, iszonyatos erejével méltóságteljesen, fiatalon. – Gyere le, ó főnök, fogadd a király áldását és maradj meg főnöknek szeretetem napfényében. A törzsfőnök elnevette magát, és gúnyosan kiáltott oda a körülötte összegyűlt harcosoknak. – Úgy hallottam, mintha egy cerkófmajom ugatott volna! Nevetésüket harsogva visszhangozta a sziklafal. A király megfordult és visszament oda, ahol harcosai kuporogtak türelmesen. Tízezer ember. Este Chaka kiválasztott ötven harcost, halkan nevén szólítva mindegyiket. Azokat, akiknek a legnagyobb volt a szívük és legfélelmetesebb a hírnevük. Mindössze ennyit mondott nekik: – Amikor a hold lenyugszik, gyermekeim, megmásszuk a sziklát a folyó fölött – és felnevetett halkan, száraz nevetéssel; sokan tudták, hogy aki ezt a kacajt hallja, annak a számára ez volt az utolsó hang, amit ár földön hallott. – Mert vajon nem nevezett-e bennünket a bölcs törzsfőnök cerkófmajomnak? És egy cerkófmajom felmászik oda is, ahová ember nem mer felmászni. Az öreg fegyverhordozó napfénynél megmutatta azt az utat, amelyet Chaka kiválasztott, hogy azon másszon fel a csúcsra. Távcsőre volt szükségük, hogy kivegyék a sziklán a hajszálnyi repedéseket és az ujjnyi keskeny sziklapadokat. Mark még most is megborzongott, ahogy szemével követte azt a vonalat, s arra gondolt, hogy Chaka annak idején kötél nélkül mászott, a sor elején, holdnyugta után, teljes sötétségben, hátára szíjazott, széles hegyű dárdájával.

Mászás közben tizenhat harcosa megcsúszott és lezuhant, de akiket Chaka kiválasztott, olyan erős jellemek voltak, hogy egy sem adott egy hangot sem a sötétben, a szörnyű zuhanás közben, egy suttogás sem hallatszott, amivel felriaszthatták volna az inyosi őröket, és csak egy tompa puffanás hallatszott lentről, a szakadék mélyéből, ahogy a testük földet ért. És hajnalban, míg harcosai lekötötték az inyosik figyelmét, Chaka átsurrant a szikla peremén, összeszedte maradék harcosait, és – harmincöten ezerkétszáz ellen – egyetlen elsöprő rohammal elfoglalta a csúcsot. Kardjuk széles pengéje áthasította ellenfelük testét, dárdájuk átdöfte őket mellüktől a gerincükig, és a visszahúzott pengék nyomában szökőkútként lövellt ki mellükből az életet jelentő, piros vér. – Ngidhla! Ettem! – kiáltotta a király, és miközben emberei harcoltak, az inyosik közül sokan inkább levetették magukat a szikla csúcsáról a folyóba, semhogy szembe kelljen szállniuk Chaka dühével. Azoknak, akik haboztak, leugorjanak-e, segítettek eldönteni a kérdést. Chaka, két kézzel fölemelve az inyosik törzsfőnökét, könnyedén tartotta feje fölött, hiába küzdött ellene. – Ha én cerkófmajom vagyok, akkor te veréb – vagy mondta, – aztán vad kacagással tette hozzá: – Repülj, kis veréb, repülj – és lehajította messze, a semmibe. Ezúttal nem kíméltek sem asszonyt, sem gyermeket, mert a tizenhat zulu között, akik mászás közben lezuhantak a szikláról, voltak azok, akiket Chaka legjobban szeretett. Az öreg fegyverhordozó belekotort az omlatag szikla tövében felhalmozódott törmelékbe, és a tenyerén aszott csontszilánkokat mutatott, amelyek talán valaha emberi csontok lehettek. Chaka ez után a sziklacsúcson aratott győzelem után nagy vadászatot rendezett a két folyó völgyében. Tízezer harcos hajszolta a vadat, négy napig tartott a vadászat, és azt mondják, a király maga, saját kezével, kétszáz bivalyt döfött le. A vadászat után aztán a király ezt a döntést hozta: – Ez királyi vadászterület. Itt többé soha senki sem fog vadászni, csak a király. Onnan, ahonnan Chaka ledobta az inyosit a szikláról, a hegy gerincéig, keletre, délre és északra, amekkora utat egy ember egy nap futva megtehet, egy nap meg egy éjszaka, és még egy nap, ez a terület csak a király vadászatára szolgál. Hallja meg minden ember ezeket a szavakat, reszkessen és engedelmeskedjen! Száz embert hagyott ott, egy idősebb harcos parancsnoksága alatt, hogy őrizzék a területet, a „királyi vadászat őreinek” nevezte el őket, és időnként visszatért ide. Talán az vonzotta a békének ebbe a birodalmába, hogy felfrissüljön és megnyugtassa megkínzott, hatalomvágytól gyötört lelkét, akkor is, amikor anyját, Nándit, az Édest, gyászolta. Majdnem minden évben eljött ide vadászni, míg végül, saját testvéreinek orgyilkos kardja által, elpusztult maga is. Közel egy évszázaddal később egy ünnepélyes ülésen, sok száz rnérföldnyire a Chaka Kapujától, a natali törvényhozás felidézte Chaka határozatát, és védett területnek nyilvánította a vidéket, hogy megvédjék a vadállomány és a természeti szépségek kipusztításától, de ezt a „királyi vadászterületet” nem ellenőriztették olyan alaposan, mint az egykori zulu király. Éveken át nyüzsögtek ott az orvvadászok, íjjal és nyíllal, hurokkal, vermekkel, dárdával vagy kutyafalkákkal meg nagy kaliberű puskákkal. Lehetséges, hogy hamarosan kitalálja valaki a nagana gyógyszerét vagy valami módot

találnak a cecelégy kiirtására, amint az öreg megjósolta. Visszavonják az ember alkotta törvényt és a völgyet átadják a bőgő, vánszorgó marhacsordáknak, az ezüstösen csillogó ekevasnak. Markot fizikai rosszullét fogta el a gondolatra. Fölállt, és-elindult a sziklatörmelékkel borított lejtőn, hogy legyűrje rosszullétét. Az öreg mindig is a szokások embere volt, beleértve ruházkodását meg a napi élet szertartásait. Mindig ugyanott táborozott, ha ismerős úton járt, és visszatért oda, ahol korábban már megfordult. Mark most egyenesen régi táborhelyüket kereste fel a folyók találkozása fölött, ott, ahol azúradások vize meredeken vájta alá a magas partot, és a felmagasló partfal fölött szikomorfaliget vetett árnyékot. A fák törzse olyan vastag volt, mint a Nelson-oszlop a Trafalgar téren, és a zöldes színekben játszó, hűvös árnyékban csak a bogarak zümmögése és a bíborszínű galambok turbékolása hallatszott. A tűzhelyül szolgáló kövek még a helyükön voltak, kormosán, feketén, csak egy kicsit szóródtak széjjel. Mark rendesen összerakta őket. Tűzifa bőven akadt: száraz, kidőlt fák, letört ágak, meg azok, amelyeket az áradás, amikor tetőzött, a partra sodort. Mark vizet merített a folyóból, csajkáját a tűzre tette és teát főzött magának, aztán csomagja oldalzsebéből elővett egy iratkapoccsal összetűzött papírköteget, amit Marion küldött neki. Az iratok meglehetősen megviselt állapotban voltak, mintha valaki igen sűrűn forgatta volna őket. „Másolat a halottkémi vizsgálat során lefolytatott bizonyítási eljárás okirataiból JOHN ANDERS úr, ANDERSLANDi farmer halálának ügyében, LADYBURG kerületben.” Az iratot Marion Littlejohn gépelte ki, fáradságos munkával, ebédideje alatt, és gépírási gyakorlatának hiányosságai kézenfekvően megmutatkoztak a sok radírozásban és átgépelésben. Mark már annyiszor olvasta, hogy szinte emlékezetből fel tudta volna mondani az egész szöveget, még a bírói pulpitusról elhangzott, jelentéktelen közbeszólásokat is: „Mr. Greyling (idősb): Ott táboroztunk a Bubezi folyónál, bíró… Tárgyalásvezető: Én nem vagyok bíró, uram. A helyes megszólítás: Méltóságod.” Most megint nekifogott, elejétől fogva, gondosan kutatott a legapróbb nyom után, ami érdekes lehet, amit esetleg korábbi olvasmányai során figyelmen kívül hagyott. De végül mindig ennél a párbeszédnél kötött ki: „Tárgyalásvezető: Kérem, lenne szíves a tanú az elhunytat ‘elhunyt’-nak nevezni, és nem ‘öreg’-nek! Mr. Greyling (idősb): Elnézést, méltóságos uram. Az elhunyt hétfőn korán reggel elment a táborból, aszonta, kudu után néz a gerincen. Nem sokkal ebédidő előtt hallunk egy lövést, és a fiam, Cornelius aszongya: ‘ez úgy hangzik, hogy az öreg elkapott egyet…’, elnézést, szóval, az elhunyt. Tárgyalásvezető: Maguk akkor még a táborban voltak? Mr. Greyling (idősb): Igen, méltóságos uram, a fiam meg én szárításhoz aprítottunk húst, és aggattuk fel, aznap mentünk el a táborból”

Mark maga elé képzelte, hogyan vagdossák fel a vadhúst; a nyers húst hosszú szeletekre vágják, sós vizes vödrökbe mártogatják, aztán felfűzik a fa ágaira. Hányszor volt tanúja hasonló véres tevékenységnek! Mikor a hús fekete rúddá szárad, olyanná, mint egy bagórúd, jutazsákba csomagolják, s később, teherhordó szamár hátán hazafuvarozzák. A nedves hús, mire megszárad, súlya háromnegyed részét elveszíti, ami megmarad, a biltong, a szárított hús, Afrika-szerte értékes cikk, amelyért olyan magas árakat fizetnek, hogy meglehetősen jövedelmező mesterséggé teszi az orvvadászatot. „Tárgyalásvezető: Mikor kezdtek aggódni az elhunyt távolléte miatt? Mr. Greyling: Hát, aznap este nem jött vissza a táborba. De, szóval, mi nem aggódtunk. Gondoltuk, talán friss nyomot talált, és egy fán alszik.” A vallomás egy nyilatkozattal végződött. „Mr. Greyling (idősb): …nos, a végén nem találtuk meg, csak a negyedik napon. A szarmadarak… bocsánat: a keselyűk… mutatták, hol keressük. Megpróbált felmászni a parton, egy rossz helyen, láttuk, megcsúszott, és a puska még ott volt alatta. Biztosan az volt az a lövés, amit hallottunk, mindjárt ott el is temettük, mert tetszik tudni, már szállítani nem lehetett a madarak miatt meg a nap miatt. Egy szép keresztet is tettünk oda, magam faragtam, meg elmondtam egy imát.” Mark összehajtogatta a másolatot, visszacsúsztatta a csomagjába. A tea megfőtt, sűrű kondenzált tejjel ízesítette, meg barna cukorral. Míg nagyokat fújva próbálta hűteni teáját a bögrében, és közben aprókat szürcsölt az édes italból, elgondolkodott azon, mit is sikerült eddig kiderítenie. Egy sziklás hegygerinc, veszélyes hely, puskalövésnyire onnan, ahol most ül, egy kőrakás, talán egy fakereszt, amit azóta alighanem régen felfaltak a termeszek. Egy hónap áll a rendelkezésére, de alig hitte, hogy ez elég lesz. Ilyen halvány utalások alapján az ilyen nyomozás évekig eltarthat, hacsak a szerencse nem áll közben mellé. És még ha szerencsés lenne is, fogalma sem volt róla, mihez fogna azután. A főmotívum, ami idehajtotta, mindössze annyi volt, hogy meg akarta találni, hol fekszik az öreg. Aztán majd csak rájön, mit csináljon. Először a déli parton járta végig a hegyoldalt meg a sziklás részeket. Tíz napon keresztül mászkált, kapaszkodott a medence sziklás oldalában, megfeszített izmokkal küzdött a különböző geológiai alakzatokkal, a végén annyira lefogyott, mint egy agár, a karja, az arca olyan bronzbarnára sült le a napon, mint a rozskenyér, és az állán sötéten, szúrósan bújt elő a borostás szakáll. A medencében roppant változatosságban nyüzsögtek a különböző madarak, a levegő még a fülledt, amúgy csendes délidőben is tele volt mindenféle zajokkal, az erdei galamb gyászos krúgatásától kezdve a feje fölött köröző fehér fejű halászsas éles, csipogó rikoltozásáig. Kora reggel aztán, meg az este hűvösében is, életre kelt a bozót, drágakőként villogó tollak látszottak mindenfelé, az elképzelhetetlenül gyönyörű Narina Trogon, bíborszínű tollaival, amelyet valaha egy öreg utazó egy hottentotta szépségről nevezett el, aztán a fémesen villogó napmadarak, amint a gyöngyházfényű, illatozó

virágok fölött lebegnek, a harkályok, amint bíborvörös fejükkel vadul kopogtatnak, és a folyó partján a szakabul madár hosszan lebegő, ébenfaszerűen fénylő tollaival, bent a nádasban. Ezek enyhítették Mark kutatóútjának fáradalmait, és naponta százszor is megállt néhány percre, és elbűvölve figyelt, hallgatózott. Nagyvadat azonban igen keveset látott. Legfeljebb a nyomukat fedezte fel. A nagykudu fényes, bogyószerű ürülékét, elszórva a járhatatlan csapásokon, végig az erdőn keresztül, a leopárd száraz trágyáját, benne megölt cerkófmajmok bolyhos szőrével, meg a fehér rinocérosz hatalmas trágyadombjait, amelyek évek alatt gyűltek össze, mert ez a furcsa állat mindig visszatér ugyanoda dolgát végezni. Mark megállt egy rinocérosz-trágyadomb mellett, és mosolyogva gondolt vissza az öreg meséjére, mikor elmagyarázta neki, miért fél annyira a rinocérosz a sündisznótól, és miért kotor bele mindig a saját ürülékébe. Egyszer, nagyon-nagyon régen a rinocérosz kölcsönkért a sündisznótól egy tüskét, hogy bevarrjon a bőrén egy sebet, amit egy vörös hegyű mimóza tüskéje ejtett rajta. Mikor a műveletet befejezte, fogai közé fogta a tüskét, úgy csodálta meg művét. S ekkor véletlenül lenyelte a tüskét. Azóta aztán állandóan szalad, hogy ne kelljen szembekerülnie a sündisznóval, hallgatni szemrehányásait, és ezért minden ürülékbe, amit elejt, belekotor, és keresi benne a lenyelt tüskét. Az öregnek százával voltak ilyen történetei, amelyekkel elgyönyörködtette a kisfiút, és Mark megint úgy érezte, mintha az öreg ott lenne mellette, s elhatározása, hogy megtalálja sírját, újult erőre kapott. Másik vállára dobta puskáját, és visszafordult a fennsík sziklás pereme felé. A tizedik nap egy tisztás szélén pihent az aranyszínű fűben, amikor végre nagyvadat pillantott meg a közelben. Egy kis csoport kecses, világosbarna impalát vezetett három impozáns szarvú bak. A tisztás távolabbi végében tűntek fel, óvatosan legelészve, minden két-három másodpercben tökéletes mozdulatlanságba merevedtek csak lapátfülüket mozgatták és fekete, nedvességtőt csillogó orrukkal szaglásztak, némán lesve minden jelre, ami veszélyt jelezhetett. Marknak éppen elfogyott a húskészlete, utolsó marhahúskonzervét előző nap ette meg, és az ilyen alkalomra hozta magával a puskát, amikor valamivel változatosabbá teheti zabkása-étrendjét. Ennek ellenére furcsa módon húzódozott attól, hogy a fegyverét használja. Annak idején, mint kisfiú, sose habozott így. De most életében először nézett olyan szemekkel, amelyekkel egy állatban nemcsak a húsát látta, hanem látta nem mindennapi, ritka szépségét is. A három bak lassan lépdelt előre a tisztáson, vagy száz lépésnyire attól a helytől, ahol Mark némán kuporgott, aztán mint halvány árnyak elsuhantak a tüskebozótban. A suták a nyomukban nyargalva igyekeztek lépést tartani velük, egyikük hosszú lábaival ügyetlenül botladozó kicsinyével, végül egy alig fejlett suta zárta a sort. Ennek az állatnak egyik hátsó lába megnyomorodott, sorvadt volt, satnya, földet sem ért, úgy lóbálta, és láthatóan nehezen zárkózott fel a többiekhez. Alaposan leromlott szegény állat, csupa csont és bőr volt, a gerince tisztán kirajzolódott a bőrén, a szőre színe tompa, betegesen fénytelen. Mark kezében meglendült a P-14-es. A lövés kurta csattanásának hangja visszaverődött a folyón túli szikláról, és felriasztott egy raj fehér fejű libát, amelyek most

surranva szálltak el a folyó felől. Mark a fűben heverő őzsuta fölé hajolt, és megtapintotta sötét, nedves szemeire boruló, göndör szempilláját. Semmi reflex, különben is, az ellenőrzés, él-e még, merőben rutinszerű volt, mert Mark tudta, hogy lövése a szíve közepén találta és azonnal megölte. – Ezt az ellenőrzést végezd mindig el. – Megint az öreg tanítása. – Percy Young ezt maga is elmondaná neked, ha tudná, de ő leült a döglött oroszlánra, amelyet lelőtt, hogy nyugodtan elszívjon egy pipát, amikor az oroszlán feléledt. Ezért nincs most itt, hogy ezt személyesen elmesélje neked. Mark hátára fordította az állatot, leguggolt, és alaposabban megnézte a hátsó lábát. A bőrt meg a húst is egy dróthurok hasította be, mélyen, annyira, hogy keményen nekifeszült a csontnak is, mikor az állat megpróbált szabadulni tőle. A drót alatt a láb elüszkösödött, hányingert keltően bűzlött, és csak úgy vonzotta magához a nyüzsögve rajzó fekete legyeket. Mark elvégezte a lapos metszést a belezéshez, a pengét ferdén tartva, hogy ne sértse meg a beleket. Az állat hasa szétnyílt, mint egy pénztárca. Mark biztos vágásokkal kiszabadította a végbélnyílást és a vaginát, egyetlen mozdulattal kiemelte a hólyagot, a beleket és a zsigereket, a zsigerek halmazából kivágta a bíborszínű májat, elvágta az epehólyagot és eldobta. A máj, szénparázson megsütve ünnepi vacsora lesz. Levágta az állat bűzlő hátsó lábát, egy marék száraz fűvel gondosan kitörülgette a gyomorüreget, nyakát bevagdosva a metszéseknél fogva felemelte az egészet, és levonszolta a patakpartra, táborhelyére. Felszeletelte, besózta, hogy megszárítsa: most már lesz húsa végig, míg itt lesz. A hússzeleteket fölakasztotta magasan, a szikomorfa egyik ágára, hogy megóvja a dögevőktől, amelyek napközben, távollétében, nyilván ellátogatnak majd a táborhelyére. Csak mikor ezzel is végzett és lekuporodott a tűz mellé, kezében gőzölgő bögréjével, gondolt megint a dróthurokra, amely megnyomorította az impala sutát. A csapdavető nyilván fekete, és nagyobb szüksége volt az állatra, mint azoknak, akik azért mennek oda ölni, hogy a zsákmánnyal kereskedjenek. Míg ezen töprengett, lassan erőt vett rajta a csüggedés. A vadállomány már az alatt a néhány év alatt is, mióta nem járt erre a vadonban, töredékére csökkent az eredeti mennyiségnek. Hamarosan mind oda lesz. Ahogy az öreg mondta: „nagy üresség következik aztán.” Mark a tűz mellett ült, és mélyen elszomorította, amit elkerülhetetlennek látott. Egyetlen teremtmény sem képes versenybe szállni az emberrel, s ez megint az öregre emlékeztette: – Vannak, akik azt mondják, az oroszlán, mások szerint a leopárd. De hidd el nekem, fiam, ha az ember a tükörbe néz, ott látja maga előtt a természet legveszedelmesebb, legkönyörtelenebb pusztítóját. A gödröt eredetileg úgy építették ki, hogy süllyesztett víztároló jellege legyen. Ötven láb átmérőjű, tíz láb mély, tökéletesen kör alakú, gipsszel falazva, padlója sima cementlap. Bár a vízcsöveket is beszerelték, és a gödör elhelyezése a Ladyburg feletti hegyhát első lejtőjén tökéletesen biztosította a megfelelő lejtést a nagy, oromzatos ház felé, még sosem volt benne víz. Körös-körül a falakat csillogó fehérre meszelték, és a betonpadlót vékony, tisztára mosott és szabályosan elgereblyézett folyami homok borította. Eléje fenyőfákat telepítettek, hogy eltakarják; az egész létesítményt tizenkét soros

szögesdrót kerítéssel vették körül, és aznap este két őr állt a bejáratnál, kemény, néma legények, akik minden vendéget ellenőriztek, akit a kocsik a nagy házból odaszállítottak. Negyvennyolc férfi és nő nyüzsgött az izgatottan nevetgélő tömegben, amely a kapun beáradt és vonult tovább fel az ösvényen, a fenyőfák között oda, ahol a ciszterna már vakítóan fénylett a gödör fölé póznákra függesztett Petromax lámpások világánál. A duhaj társaságot Dirk Courtney vezette. Fekete gabardin lovaglónadrág volt rajta és fényes, térdig érő csizma, hogy a lábát védje az éles metszőfogak harapásától, fehér vászoningét majdnem köldökig nyitva hagyta, fedetlenül hagyva keményen duzzadó mellizmait és a nyaka hajlatától lefelé terjedő erős, fekete mellszőrzetét, az ing ujjai a csuklótól végig felvágva. Ajkai között a hosszú, fekete szivart szája egyik sarkából a másikba forgatta, miközben két fiatal, kacér szemű, festett szájú nő derekát ölelgette. A kutyák, mikor meghallották, hogy jönnek, harsány ugatásba fogtak, nekinekiugrottak a ketrec párnázott rácsának, izgatottan, hisztérikusan megpróbáltak a rács nyílásain keresztül odaférkőzni egymáshoz. Vicsorogva kapkodtak, fogaikat mutogatták, a nyáluk fröcskölt. „Edzőik” nagy hangon, buzgón igyekeztek elhallgattatni őket. A nézők a gödör szélén körbefutó korlátnál sorakoztak fel. A Petromax bántóan éles fényénél az arcuk a maga csupasz valóságában mutatkozott meg: szenvedélyesen, vérszomjasan, szadista mód türelmetlenül, énjük minden kegyetlen vonása reflektorfénybe került. A nők arca lázasan kipirult, a férfiak szeme izgatottan csillogott, nevetésük sértően éles, gesztusaik túlzottan szélesek. Az első néhány menetben Dirk mellett egy alacsony, fekete hajú nő sikítozott, tekergeti, nyomkodta szájába ökölbe szorított kezét, tátogott, elbűvölten nyögdécselt, ujjongott. Egyszer odafordult Dirkhez és reszketve, borzongva mellére szorította arcát, miközben Dirk nevetgélve ölelgette derekát. Mikor a porondon az áldozat kimúlt, a nő felsikoltott, együtt kiáltozott a többiekkel, aztán Dirk belékarolt, és a lihegve zokogó nőt odatámogatta a nagy asztalhoz, ahol a frissítőket kínálták és pezsgőt, ezüst vödrökben, meg barna kenyérszeleteken füstölt lazacot. Charles odasétált Dirkhez, aki az ölében ülő nőt kristálypoharából éppen pezsgővel itatta, talpnyalóitól körülvéve, akik lelkendezve ömlengték körül, és egyre fokozódó izgalommal várták az este utolsó mérkőzését, amikor Dirk saját kutyája fog megmérkőzni Charles kutyájával. – Rossz érzés ez nekem, Dirk – mondta Charles –, most hallom, hogy a te kutyád majdnem tíz kilóval könnyebb. – Annak a te korcsodnak minden grammjára szüksége lesz, Charles, ne legyen benned semmi rossz érzés. Majd akkor, ha valóban okod lesz rá! – Dirk hirtelen megunta a nőt, undorodva lelökte öléből, hogy az egyensúlyát vesztve, majdnem orra esett. Bosszúsan megigazította szoknyáját, ajkát Dirkre biggyesztette, de mikor rájött, hogy az már tökéletesen megfelejtkezett róla, arrébb libegett. – Gyere ide! – Dirk a mellette álló székre mutatott. – Foglalj helyet, Charles, öregfiú, és beszéljük meg, mi a problémád. A társaság egyre közelebb húzódott hozzájuk, mohón lesték, hogyan kötözködik egymással Dirk és Charles, és minden jobb bemondásnál harsányan felröhögtek. – Az én problémám, hogy szeretnék egy kisebb fogadást tenni a mérkőzésre, de roppant sportszerűtlennek érzem egy olyan könnyű testű kutya ellen fogadni, mint a tiéd. – Charles vigyorogva törölgette selyemzsebkendőjével izzadságtól nedves, vörös képét. A

pezsgő és a nyirkos nyári este fülledt levegője alaposan megizzasztotta. – Tudomásunk szerint te abból élsz, Charles, hogy mindig biztosra fogadsz! – Charles witwatersrandi tőzsdeügynök volt. – Nemes érzéseidnek ez a megnyilvánulása mindenesetre becsületedre válik. – Dirk kutyakorbácsa nyelével megveregette Charles vállát, és a bizalmaskodó, leereszkedő gesztusra Charles szája farkasvigyorra húzódott. – Szóval, benne vagy? – kérdezte és saját híveire kacsintott, akik a többiek között tolongva figyelték. – Egy az egyhez? – Természetesen. Amennyit kívánsz. – Az én kutyám, Kaiser, a te Chaka kutyád ellen, életre, halálra. A tét pari. – Charles elhallgatott, végignézett a hölgyeken, lesimította acélszürke szálakkal tarkított, merev kis bajuszát, szünetet tartott. – Ezer font aranyban. – A társaság meglepetten hápogott, néhányan tapsoltak. Halvány, gyenge kis taps volt. – Nem, nem! – Dirk Courtney két kezét felemelve tiltakozott. – Ezret? Nem! – A hallgatóság felnyögött. Dirk saját klikkje megdöbbenve, leverten, ekkora presztízsveszteség miatt. – Ó, jaj! – sóhajtott fel Charles. – Túl sok lenne a vérnyomásodnak. Nevezd meg hát te a tétet, öregfiú. – Legyen igazán érdekes a dolog… mondjuk, legyen tízezer, aranyban. – Dirk ismét megveregette Charles vállát, és Charlesnak az arcára fagyott a mosoly. A szín is eltűnt vörös képéből, duzzadt fehérré válva meredten bámult. Apró, kutató szeme sietve végigpásztázta a nevetgélő, éljenző fejeket, mintha kiutat keresne, aztán lassan vonakodva ismét Dirkre nézett. Próbált valamit kinyögni, de a hangja nyikorogva megbicsaklott, mint egy kamaszfiúnak. – Aha! És mit jelentsen ez pontosan? – kérdezte Dirk kimért udvariassággal. Charles már saját hangjában sem bízott, csak mereven bólintott, és megpróbálta életre kelteni arcán megszokott, fölényes mosolyát, de ferdére sikerült, és csak valami félszeg vigyor kerekedett ki belőle. Dirk a kutyáját jobb hóna alatt szorongatva jelent meg. Élvezte az állat tömören feszülő, ruganyos testét. Könnyedén cipelte az ötvenfontnyi súlyt. Lelépett a gödörbe vezető lépcsőre. A kutya minden izma harmonikusan működve megfeszült, és Dirk szinte érezte az idegek, az inak reszketését, ahogy minden tagja remeg, torkából, vastag nyaka mélyéről recsegő, rekedt hangok törnek elő, és minden hangra megrázkódik. Dirk letette a kutyát a gondosan felgereblyézett homokra, de pórázát a biztonság kedvéért bal csuklójára csavarva tartotta. A kutya, amint a lába talajt ért, előrevetette magát, s olyan erővel rántotta meg a pórázt, hogy Dirket majdnem feldöntötte. – Hé, te kurafi! – kiáltott rá Dirk, és visszarántotta magához. A porond másik oldalán Charles és idomárja Kaisert vezették elő, és mindkettőjük erejére szükség volt, hogy visszatartsák, mert Kaiser akkora darab kutya volt: fekete, mint az ördög, szemei körül és a mellkasán sárgásbarna folttal, örökségként a dobermantenyészágról. Mikor Chaka meglátta, még vadabbul küzdött, dobálta magát, dühös morgása úgy hangzott, mintha hurrikán tépdesne vastag vásznakat. Az időmérő lekiáltott a korlát mellől, túlordítva a nézőközönség izgatott zúgását. – Nagyon helyes, uraim, engedjék szabadon őket! A két tulajdonos egy „Nyírd ki, Kaiser” meg egy „Kapd el, gyerek, öld meg!! Öld

meg!” kiáltással hozzákészült, hogy elengedje kutyáját, de még két kézzel fogták a póráz végét, tovább vadítva őket tehetetlen dühükben. A doberman a kurta pórázon imbolygott, bukdácsolt, küzdő kutyához mérten túl hosszú volt a lába, széles vállai legörbedtek és háta a fara felé meredeken lejtett. Fenyegetően tátogott a szájával. Jó fogai voltak, célszerűek, hogy gyilkos harapással ellenfele torkába mélyessze őket. Gyors is volt, ide-oda rángatta magát, kígyózott a póráz végén, ugatott és nyújtogatta kígyószerű nyakát. Chaka nem ugatott, de vastag, hordószerű? mellkasa reszketett, ahogy mélyen dörgő horkantásokkal keményen megvetette lábait. Nehéz testű, alacsony, Staffordshire bullterrier volt, amelyet gondosan kereszteztek a vérebbel, szőre vastag szálú, és fekete alapon aranyosan foltozott. A feje rövid, vastag, mint a viperáé, és ha vicsorított, felső ajkát hátrahúzva elővillantotta két hosszú, elefántcsontszerű, sárga agyarát és sötétrózsaszín foghúsát. Sárga leopárdszemekkel figyelte a másik kutyát. – Ereszd rá! Eresszétek egymásnak őket! – kiabálták fönt a nézők. A tulajdonosok úgy dolgoztak a pórázzal, mint zsokék a kantárral, mikor az indítókorlát felé hajtanak, és egymás felé fordították, uszították a kutyájukat. Dirk egy apró acélszerszámot kotort elő a zsebéből, és térdre ereszkedett a kutya mellett. Az, állat tátott pofával nyomban nekiugrott, de a masszív szájkosár jól visszafogta agyarát. A nyála telefröcskölte Dirk inge hófehér vásznát. Dirk lenyúlt a kutya feneke alá, és az apró acélsarkantyút beleszúrva apró, ingerlő kis sebet vágott heréje tövében. Csak éppen a bőrt sértette fel, mindössze egy csepp vér csurrant ki a sebből, mire az állat még élesebb, szokatlan hangon felmordult, és oldalt vágott. Dirk tovább ösztökélte, egyre jobban fokozta tomboló harci dühét. Most már ugatott is Chaka, szinte mániákusán, sorozatban, feszülő gégével. – Kész, elengedhetem! – kiáltotta Dirk, és már alig tudta visszatartani az állatot. – Itt is kész, mehet! – lihegte Charles a porond másik végében. Amint Kaiser mellmagasságig felágaskodott, Charles lába megcsúszott a homokban. – Engedjék el őket! – kiáltotta az időmérő, és abban a pillanatban mindketten levették a szájkosarat meg a szöges gallért a kutyákról, és a két fenevad szabad volt, támadásra kész. Charles elfordult, sietve kimászott a porondról, de Dirk még egy másodpercet várt, mert nem akarta elszalasztani a pillanatot, amikor a két állat egymásnak esik. A doberman igazolta gyorsaságát a porondon, Chakát a saját térfelén érte el, nagyokat ugrott hosszú lábaival, előregörnyedve, hogy lejtős háta futás közben vízszintesre nyúlt. Egyenesen nekitámadt ellenfelének. Sima, kardszerű fehér fogaival felhasította szeme alatt a bőrt, de nem fogta meg. Chaka sem igyekezett megfogni, hanem az ütközés pillanatában elfordult, vállával, zömök termete egy lendületével megbillentette a nála magasabb állatot, az elveszítette egyensúlyát, és támadása ereje megtört. Elpördült, és elesett volna, ha nem akad fenn a fehérre meszelt falban. Ez mentette meg, mert Chaka már fordult, hogy elkapja, ha elesik. Kaiser azonban talpon maradt, súlypontjának gyors áthelyezésével visszanyerte egyensúlyát, és nekiesett a másik pofájának, de elvétette, mert a kis, foltos kutya lebukott, és Kaiser csak kurta, hegyesre nyírt fülét kapta el, azt hasította fel, hogy a vér feketén fröcskölt ki belőle a homokra. Aztán Chaka vágott oda, bár a válláról, a pofája közepétől a füléig dőlt a vér, mindazonáltal teljes súlyát bevetette a támadásba. A nagyobb testű kutya meghátrált, nem

akart vállal ütközni ellenfelének, és amikor ismét támadott, meg akarta fogni, de elvétette a fogást. A tömeg felordított. – Hagyd el! Hagyd el! – ordította Charles, túlérett szilva színű arccal, mikor a kutyája belekapott a másik vállai közé, vastag, zsírral bélelt, laza bőrébe, és morogva cibálta. – Tépd meg, Chaka! Tépd meg! – ordított Dirk, könnyeden egyensúlyozva fölöttük a korlát tetején. – Most van itt az alkalom, fiú! A doberman, ahogy fogai közé harapta, túlságosan magasan fogta meg ellenfelét, nyakát és fejét felnyújtva elvesztette egyensúlyát. A torkánál fogva rángatta, de a bőre ruganyosan engedett, nyúlt, mint a gumi, és nem adott kellő fogást, hogy tartsa vagy megemelje, kihasználja súlytöbbletét, és földre tudja teríteni a foltos terriert. A kisebbik kutya mintha nem is érezné a harapást, bár egy kisebb artériája megrepedt, és vére akár egy rózsaszín flamingó tollbokrétája, vékony sugárban lövellt elő a lámpások fényében. – Ereszd el! – kiáltotta kétségbeesetten Charles, miközben a kezeit tördelte, és álláról csurgott az izzadság. – Belezd ki! Belezd ki! – biztatta Dirk a kutyát, miközben az a nagyobbik kutya mellkasa alatt tekergeti és megemelte, hogy a nagy kutya első lábai felemelkedtek a földről, aztán a hasába harapott, megtépte, és sárga fogait belemélyesztette sötét, fényes szőrébe… A doberman felordított, elengedte fogását, és olyan hévvel fordult el, hogy Chaka agyara kiszakadt a hasából, kitépve belőle egy szelet gyomorbelsőt; a nyíláson kibuggyantak a doberman belei, de elhárította a terrier kísérletét, amellyel a torka felé kapott. Chaka vicsorgó fogai összekattantak tágra nyitott szájában, aztán elfordult, és körözni kezdett. Mindkét kutya feje csöpögött a vértől, sűrűn pislogtak, mert a szemüket elhomályosította a sebeikből, a harapások nyomán kifröcskölő vér. Pofájukon a szőr alvadt vérrel volt tele, a szájuk is tele volt vérrel, rózsaszínre festette vicsorgó fogaikat, lecsorgott az állukon és a nyáluk is csillogó rózsaszínben játszott. Még kétszer estek egymásnak, mindegyik támadást a kisebbik kutya, a zömök Chaka kezdeményezte, de a doberman mindkét alkalommal elkerülte a közvetlen összeütközést, mell mell ellen, amire Chakát ösztönei késztették. Ezzel szemben Chaka két újabb, mély sebet kapott, ellenfele mélyen a húsába mart, csontjai fehérjéig úgy, hogy mikor a következő rohamnál a falnak vágódott, hatalmas vörös foltot hagyott maga után a meszelt falon, mielőtt újabb támadásba lendült volna. A doberman felpúpozta magát, főleg a hassebe miatt, fájdalmában megfeszítette hátát, de gyors maradt és könnyed. Nem próbálkozott újabb fogással az óta a félresikerült fogás óta a terrier vállán: keményen harapdálta ellenfelét, de távol tartotta magától, mint egy rutinos bokszoló. Chaka már nagyon sok vért veszített, s ahogy megint körözni kezdett, most először kilógatta a nyelvét, és véres nyál csörgött le róla. Dirk, látva gyengeségét és perceken belül várható összeroppanását, hangosan elkáromkodta magát. A nagy testű Kaiser ismét támadott. Élesen vágott oda, Chaka torkát célozta meg, aztán egy alacsony, ravasz húzással újabb oldalvágásra lendült. Chaka meredeken szembefordult vele, ismét odakapott a hasához, alulról, és szerencséjére elkapta ott, ahol a sebből kiduzzadtak a belek. A terrier mellső lába nyomban megmerevedett, nyakát behúzta, állat mellére szegte,

hogy tartani tudja fogását. A dobermant támadása tovább lódította, miközben a bele mint valami hosszú, széles szalag csúszott ki belőle és csillogott a lámpások fényében. A nők éles hangon sikítoztak, elszörnyedt gyönyörrel, a férfiak harsogva ordítoztak. Chaka most átlépte a nagyobbik kutya farát, de még fogta a belét. Kaiser hátsó lába belekeveredett a has nyílásából kilógó, csúszós, rózsaszínű szalagokba úgy, hogy egyensúlyát vesztve előrebukott, keményen odaverte mellét, aztán fellökte magát a levegőbe, és hörögve, rúgkapálva zuhant vissza a hátára. Chaka következő ösztönös lépése jellemző volt a fajtájára. Gyors volt, mint egy támadó vipera, és a gyilkos fogás sikerült. Mélyen belemart izmos állával a másik torkába, szuszogva rángatta ide-oda kurta, behúzott nyakát, míg hosszú szemfogai össze nem értek a doberman gégéjében. Dirk Courtney fürgén leugrott a korlátról, eszelős, rikoltozó nevetéssel. Az arca sűrű, sötétvörös színt öltött, ahogy a kutyáját felkapva csizmája orrával előbb megpöccintette, aztán felfordította a doberman hulláját. – Szabályos harc volt? – nevetett fel Charlesra, aki egy percig dühödten nézte, egy vállrándítással tudomásul vette vereségét, aztán elfordult. Dicky Lancome, előtte íróasztalán a telefon mikrofonjával, lazán füléhez fogta a hallgatót, és felhúzott vállával rögzítette, miközben aranybevonatú tollkésével a körmét piszkálta. – Nem mondhatok mást, öreglány, mint hogy odavagyok, de hát Hortense nagynénikém gazdag volt, annak a fickónak a kezében minden arannyá változott – ez az, Midász vagy Krőzus volt az, szóval, nem hagyhatom ki ezt a temetést, nem érti? Hát nem? – És drámaian felsóhajtott, majd a bicskát mellényzsebébe dugva nekiállt a címjegyzékében lapozgatni, egy másik nőismerőse telefonszámát keresve. – Nem, öreglány, hát hogy mondhat ilyet? Biztos benne? Nyilván a nővérem volt… Szombat délelőtt volt, már majdnem dél, és Dicky egyedül ült a Natal Motors összes helyiségeiben. Éppen hétvégi privát programját szervezte a cég telefonszámlája terhére, mielőtt bezár, de rájött, hogy van némi igazság abban a bölcs mondásban, amely óv attól, hogy valaki a folyó közepén lovat váltson. A bemutatóterem márványpadlóján léptek zaja hallatszott. Dick felkapta a fejét, megfordult forgószékével, és kikukkantott az iroda ajtaján. Nem lehetett kétség, ki az a magas alak, aki az utcai ajtón át belépve közeledett hozzá, széles vállaival, előrevetett, szakállas állával, szemében egy öreg sas sötét, fénylő tekintetével. – Ó, Uram, irgalmazz! – sóhajtott fel Dicky, és a rossz lelkiismeret mintegy ököllel vágott a gyomrába. – Courtney tábornok! – Azzal elejtette a telefon hallgatóját, de az a zsinóron csüngve ott maradt előtte, ő maga lopva előbbre csúszott a székén, és állig felhúzott térdekkel keresett fedezéket az íróasztal alatt. Pontosan el tudta képzelni, mi ügyben jár Courtney tábornok. Nyilván személyesen óhajtja megtárgyalni a lányát ért sérelmet, és Dicky Lancome eleget hallott a tábornok temperamentumáról, minélfogva mindenáron szerette volna elkerülni, hogy effajta társalgásba kelljen bocsátkoznia. Most, akár a leopárd lépteit figyelő éjszakai vad, visszafojtott lélegzettel, fejét félrebillentve leste a léptek haladását. Éppen csak a legszükségesebb lélegzetvételre szorítkozott, nehogy a lélegzése is elárulja rejtekhelyét.

– Dicky Lancome! Úgyis tudom, hogy ott van… – nyivákolta egy vékony női hang, és Dicky néhány centiméterrel előbbre húzódott. Egy kéz lépett be Dicky látóterébe, amely meglepően emlékeztette Dickyt egy hím gorilla kezére, megfogta a telefon hallgatóját, és Dicky kinyújtott ujjai közé helyezte. – Kérem, engedje meg… – mondta egy mély, síri hang valahonnan az asztal fölöttről. – Köszönöm, uram – suttogta Dicky, és igyekezett még ebben a helyzetében is minél kevesebb feltűnést kelteni. Jobb híján tisztelettel belehallgatott a kagylóba. – Hiába tesz úgy, mintha nem hallana – közölte a női hang. – Én mindent tudok magáról meg arról a szőke ringyóról. – Gondolom, magának most erre van szüksége – hallatszott a mély hang a magasból, és a kéz lenyújtotta Dicky rejtekhelyére a telefon mikrofonját. – Köszönöm, uram – suttogta ismét Dicky, és maga sem tudta, mely érzés uralkodik rajta e pillanatban: a megalázottság vagy a rémület. Megreszelte torkát, és beleszólt a telefonba. – Drágám, most mennem kell – nyekeregte. – Egy rendkívül fontos ügyfél jött az üzletbe. – Remélte, hogy ezzel a jámbor hízelkedéssel megkönnyíti a közelgő párbeszédet. Letette a kagylót, vonakodva négykézlábra állva előmászott. – Courtney tábornok úr! – mondta. Leporolta ruháját, lesimította haját, összeszedte magát, és felvette eladói mosolyát. – Nagyon megtisztel bennünket. – Remélem, nem szakítottam félbe semmi fontos tárgyalását? – Csak a zafír szemek villanása árulta el a sűrű szemöldök alatt, hogy milyen jót szórakozik a tábornok. – Szó sincs róla – biztosította Dicky. – Én éppen… – körülnézett, valami ihletet keresett. – Én éppen csak elmélkedtem. – Aha! – bólintott Sean Courtney. – Ez megmagyarázza a dolgot. – Miben állhatok tábornok úr szolgálatára? – folytatta hadarva Dicky. – Szeretnék tudni valamit egy fiatal eladójukról. Mark Andersről. – Dicky szívébe ismét belemarkolt az a fagyos, hideg kéz. – Ne aggódjon, tábornok úr, személyesen rúgtam ki – tört ki Dicky. – De előbb kegyetlenül lehordtam, efelől nyugodt lehet. – Látta, hogy a tábornok busa szemöldöke összehúzódik, és a homloka ráncokba fut, mint egy lepusztult sivatagi lapály, és ő majdnem pánikba esett. – Nem kap új állást ebben a városban, abban biztos lehet, tábornok úr! Én adtam kis a jelszót: feketelista. Tökéletesen lehetetlenné van téve, az biztos. – Mi az ördögöt fecseg maga itt összevissza, ember? – dörrent meg a tábornok hangja, mint egy kitörni készülő tűzhányó. – Egy szó öntől elegendő volt, uram! – Dicky érezte, hogy a keze egyre jobban kihűl, és egyre síkosabb lesz az izzadságtól. – Tőlem? – A dörgés bömböléssé erősödött, és Dicky úgy érezte magát, mint amikor egy olasz paraszt rettegve néz fel a Vezúv lejtőjére. – Mi dolgom volt nekem ebben? – Az ön leánya… – fuldoklott Dicky. – Azután, amit az ön leányával tett? – Az én leányommal? – A hatalmas hang most szinte suttogássá tompult, de hideg volt, kőkemény és fenyegetőbben hangzott, mint az előbbi bömbölés. – Molesztálta a leányomat? – Úristen, dehogy, tábornok úr! – nyögte kényszeredetten Dicky. – Nincs olyan alkalmazottunk, aki egy ujját merné emelni Miss Stormra. – Hát akkor mi történt? Mondjon el mindent, részletesen.

– Szemtelen volt a lányához. Gondoltam, tud róla. – Szemtelen? Mit mondott neki? – Azt mondta neki, hogy nem úgy viselkedik, mint egy úrinő. Nyilván elmondta önnek. – Dicky nyelt egyet. A tábornok félelmetes arca megenyhült, inkább elképedtnek látszott most, zavartnak. – Jó Isten! Ezt mondta Stormnak? És még mit mondott? – Azt mondta neki, hogy ha parancsokat osztogat, használja azt a szót, hogy „kérem”. – Dicky lesütötte szemét. Nem mert a tábornok szemébe nézni. – Elnézést, uram… A tábornok fuldokló, gurgulázó hangját hallva Dicky sietve hátrált, és fölkészült, hogy ha kell, megvédje magát. Másodpercekbe került, míg rájött, hogy a tábornok jókedvével küszködik, nevelési ingere rázza és mikor végre hagyta, hogy kitörjön belőle a nevetés, hátravetett fejjel, szélesre nyitott, teli szájjal kacagott. Dicky ezt látva a megkönnyebbüléstől szinte elernyedt, és megkísérelt egy tartózkodó, óvatos mosolyt, jelezve, hogy együttérez a tábornokkal. – Ez egy cseppet sem mulatságos, ember! – dörrent rá a tábornok, és Dicky nyomban összébb húzta magát. – Magát súlyos felelősség terheli. Hogyan ítélhet el egy embert egy gyermek szeszélye alapján? – Dickynek majdnem egy percébe tellett, míg rájött, hogy a kérdéses gyermek a natali felsőbb körök tüneményes szépségű, önfejű kedvence. – Én úgy értettem, hogy a parancs öntől jött – dadogta Dicky. – Hogy tőlem? – A tábornok ajkán hirtelen elhalt a nevetés. – Maga azt hitte… hogy tönkreteszek egy embert, mert volt benne annyi férfiasság, hogy szembeszállt a lányom hisztériájával? Maga ezt képzelte rólam? – Igen – nyögte elkeseredetten Dicky, aztán sietve helyesbített: – Nem! – aztán megint reménytelenül: – Nem tudom, uram… Sean Courtney egy borítékot vett elő a zsebéből, és elgondolkodva nézegette. – Anders is elhitte, mint maga is, hogy én vagyok a felelős, amiért elbocsátották? – kérdezte most már higgadtan. – Igen, uram, így van. – Tud kapcsolatot teremteni vele? Találkozik még vele? Dicky habozott, aztán összeszedte magát. – Megígértem neki – mondta, és mélyet lélegzett –, hogy visszavesszük az állásba a hónap végén, miután lezajlott minden az elbocsátásával kapcsolatban, tábornok úr. Akárcsak ön, én is úgy gondoltam, nem volt akkora bűn, amit elkövetett, hogy ilyen büntetést érdemeljen. Sean Courtney szemében új fénnyel nézett Dickyre, és a szája sarka meg fél szemöldöke mosolyra húzódott. – Ha megint találkozik Mark Andersszel, számoljon be neki erről a beszélgetésünkről, és adja át neki ezt a borítékot. – Dicky elvette tőle a borítékot, és mikor a tábornok elfordult, hallotta, hogy komoran ezt mormolja magában: És most Mademoiselle Storm van a soron. – Dicky Lancome szívében szinte bajtársias együttérzéssel gondolt arra a bizonyos fiatal hölgyre… Szombat volt, majdnem dél. Ronald Pye a zárt luxusautó hátsó ülésén ült mereven, mint temetkezési vállalkozó a halottaskocsiban, és az arca is éppen olyan gyászos volt. Háromrészes sötétszürke szövetruhájához kemény, kihajtós keménygallért viselt,

vékony, horgas orrán aranykeretes pápaszem csillogott. A sofőr lefordult a ladyburgi főútról a hosszú, egyenes fasorba, amely a Great Longwood-i pompázatos, nagy, fehér házhoz vezetett, a felföld legalsó lejtőjére. A fasori legalább kétszáz éves cikászok szegélyezték, ezek a vastag törzsű, pálmaszerű fák, amelyeknek elegánsan ívelő levelei; tövében egyegy disznófej nagyságú sárga, óriás tobozszérű gyümölcs fészkel. Dirk Courtney kertészei vagy százmérfödes körzetben kutatták fel a környéket, hogy összeszedjék őket, kiemeljék a földből, aztán itt méret szerint újraültessék őket. A kocsifelhajtót állandóan hengerelték és öntözték, hogy portalanítsák. A ház előtt most húsz-harminc drága gépkocsi parkolt. – Várjon itt – mondta Ronald Pye a sofőrnek. – Nem maradok soká. – Kiszállt a kocsiból, és végignézett az elegáns ház homlokzatán. Pontos mása volt Simon van der Stel, a Jóreménység foka első kormányzója történelmi múltú otthonának, amely még mindig állt Constantiában. Dirk Courtney felmérette mérnökeivel, és pontos utánzatát építtette meg itt, szobáról szobára, boltívről boltívre, oromzatról oromzatra. Ronny Pye a hallban állva türelmetlenül nézett körül. Senki sem várta, senki sem üdvözölte, bár ő is kapott külön, személyre szóló meghívót, vagy talán pontosabb kifejezéssel élve: idézést, déli tizenkettőre. A házban nagy élet volt, Pye női hangokat hallott, női nevetés csendült a ház belsejében, a közelben férfihangok horkantak, nyers röhögések, rekedt, érdes vihogások, mindebből Pye intenzív ivászatra következtetett. A ház bűzlött a különböző parfümök illatától, a szivarfüsttől és a pállott alkoholszagtól. Egy sor üres kristálypohár hevert hanyagul összevissza hányva egy hallatlan értékű rózsafa asztalkán, a fényes asztallapon ott látszott a nedvesség nyoma és a szalonba nyíló ajtó kilincsén egy gyöngyházfényű, rózsaszín selyemkombiné függött sokatmondóan a kilincsre akasztva. Ronny Pye habozva állt, mikor nyílott szemben a hall ajtaja, és egy fiatal nő lépett be rajta. Kabult, szórakozott, alvajáró arccal, némán suhant keresztül a szobán, csinos papucscipőben; látszott rajta, hogy nagyon fiatal, majdhogynem gyermek, bár elkent, szétfolyó arca agyon volt kozmetikázva. A fekete festéknyomoktól az egész arc beteges, meghajszolt benyomást keltett, ajkán a rúzs annyira szétkenődött, hogy a szája egy túlméretezett, megtépett rózsára emlékeztetett. A papucson kívül nem volt rajta semmi, puha, sápadt, éretlen kis mellein a bimbók halványak, világosszőke haja kócosán, rendetlenül hullott a vállára. Változatlanul lassú, szinte kábult mozdulatokkal leemelte a kombinét a kilincsről, és felhúzta. Félúton észrevette, hogy Ronny Pye az ajtóban áll, rávigyorgott, félszegen, egy prostituált mosolyával elkent, duzzadt ajkán. – Már megint egy? Na jó, hát gyere, szerelmem… – Egy lépést tett Pye felé, aztán megtántorodott, elfordult, megmarkolta az asztal lapját, rátámaszkodott, festett babaarca elfehéredett, szinte áttetszővé vált, mint az alabástrom, aztán lassan előregörnyedve lehányta maga alatt a selyemszőnyeget. Ronald egy undorodó kiáltással elfordult tőle, és benyitott a szalonba. A nagy szobában legalább húszan nyüzsögtek, ha nem többen, de mikor Pye belépett, senki se fordult feléje. Egy elefántcsont berakásos, masszív ébenfa asztalt álltak körül, és valamennyien feszülten figyeltek. Az asztalon heverő, csillogó fényű pókerzsetonokon a számjegyek elefántcsonttal voltak kirakva. Négyen ültek az asztal mellett, kezükben egy

leosztás kártyát tartottak szorosan maguk előtt, s az asztalfőn megjelenő számokat lesték. A feszültség a szobában szikrát vetett, a levegő érezhetően telítődött statikus elektromossággal. Pye nem lepődött meg, mikor az asztalnál ülők egyikében sógorát, Dennis Petersent ismerte fel. Dennisről tudta, hogy rendszeres látogatója a Great Longwood-i „szoaréknak”. Egy pillanatra roppant befolyásolható, bár roppant kötelességtudó nővérére gondolt, és arra, vajon tud-e erről. Ez az ember valamennyiünket beleszőtt a hálójába, gondolta keserűen. Elnézte Dennis zavaros, véreres szemét, ideges, feszült, sápadt arcát. Én legalább ennek ellenálltam, folytatta magában, a lealacsonyodás végső, szennyes fokának. Akármilyen gonoszságokba is vitt bele ez az ember, legalább ezt a kis töredék önbecsülésemet megőriztem. – Nos, uraim, attól tartok, rossz hírt kell közölnöm önökkel – mosolygott nagyvilági ábrázattal Courtney. – A hölgyek mind nálam jöttek össze! – azzal leterítette lapjait, színükkel felfelé, a zöld posztóra. A négy királynő fantasztikus kártyakosztümjében faarccal meredt felfelé. A többi játékos egy darabig csak nézte őket, aztán utálkozó képpel sorban egymás után eldobálták kártyájukat. Dennis Petersen törődött bele legnehezebben a veszteségbe. Feldúlt arccal, reszkető kézzel ejtette ki ujjai közül a kártyákat, és mikor az utolsó is leesett, szinte felzokogott, hátralökte székét, és tántorogva elindult az ajtó felé. Félúton megtorpant. Meglátta sógora sovány, ijesztő alakját. Egy pillanatig csak bámult, változatlanul reszkető ajakkal, véres szemével sűrűn pislogva, aztán megrázta a fejét, mint aki nem hisz a szemének. – Te itt? – Ó, igen! – kiáltott oda Dirk az asztaltól, ahol a zsetonokat gyűjtötte egybe és rakta kupacba. – Elfelejtettem talán említeni, hogy Ronaldot is meghívtam? Ne haragudjatok fordult a többi játékos felé –, mindjárt jövök vissza. – Fölállt, az asztaltól félretolta az egyik nőt, aki belécsimpaszkodott, barátságosan belékarolt Ronald Pye-ba meg a sógorába, és kivezette őket a szalonból, végig a csempézett padlós folyosón, a dolgozószobájába. A szobában délben is hűvös volt és sötét, a vastag kőfalak és a nehéz bársonyfüggönyök között, körben a sötét faburkolattal, a padlón süppedős perzsa és egyéb, keleti szőnyegekkel. A falakon sötét tónusú, füstös kinézetű olajfestmények függtek, Ronald Pye azt is tudta, hogy van köztük egy Reynolds és egy Turner is. A bútorokat nehézfából faragták, csokoládészínű bőrrel kárpitozták. Ez a szoba mindig deprimáló hatással volt Ronald Pye-ra. Mindig úgy gondolt rá, mint annak a hálónak a középpontjára, amelybe ő és családja lassan-lassan belegabalyodtak. Dennis Petersen belezökkent az egyik bőrfotelba, aztán Ronald Pye egypercnyi habozás után merev derékkal, rosszalló tekintettel ugyancsak leült Dennisszel szemben a másik fotelba. Dirk Courtney drága malátawhiskyt töltött a nagy mahagóni íróasztal sarkán ezüsttálcán álló poharakba, és hangtalanul odakínált egy pohárral Ronald Pye-nak, aki pedáns mozdulattal, tagadóan ingatta a fejét. Dirk ezután odavitte Dennisnek a sötét, borostyánszínű itallal teli poharat. Dennis reszkető kézzel fogadta el, nagyot kortyolt belőle, aztán kásás hangon megkérdezte: – Miért csináltad ezt, Dirk? Megígérted, hogy senki se tudja meg, hogy itt vagyok. És

most meghívtad… – és sógora komor arcára nézett. Dirk elvigyorodott. – Én mindig megtartom, amit ígérek, ameddig kifizetődik számomra. – Felemelte poharát. – De hármunk között nincsen titok. Erre iszunk. Ronald Pye megvárta, míg Dirk leteszi a poharát, aztán megkérdezte. – Miért hívtál engem ide? – Van néhány probléma, amit meg kell beszélnünk. Az első probléma ez a kedves Dennis itt. Ami azt illeti, jobb patkolókovács lett volna belőle, mint pókerjátékos. – Mennyit veszített? – kérdezte merev hangon Ronald Pye. – Mondd meg neki, Dennis – biztatta Dirk Dennist. De az csak maradék italát nézegette a poharában, míg a másik kettő a válaszára várt. – Nos? – sürgette Ronald Pye. – Ne légy szemérmes, Dennis, öreg haver – biztatta Dirk. Dennis valami számot motyogott, de a szemét lesütve tartotta. Ronald Pye lejjebb csúszott a fotelban. Szája széle megremegett. – Ez kártyaadósság. Nem ismerjük el. – Menjek oda talán, és kérjek meg néhányat az ifjú hölgyek közül, akik itt vendégeskednek, hogy menjenek és számoljanak be első kézből a nővérednek egyikmásik apró trükkről, amit Dennis megengedett magának? Tudtad, hogy Dennis szereti, ha rátérdelnek… – Dirk, ezt nem teheted meg… Nem teheted meg azt… – makogta Dennis és tenyerébe temette az arcát. – Holnap megkapod a csekket – közölte halk hangon Ronald Pye. – Köszönöm, Ronny. Igazán élvezet veled üzletet kötni. – Ennyi az egész? – Ó, dehogy! – vigyorgott rá Dirk. – Távolról sem. – A kristályüveget Dennishez vitte, és újra töltötte a poharát. – Van még egy kis pénzdolog, amit meg kell beszélnünk. – A saját poharát is megtöltötte whiskyvel. – Bankügy – mondta, poharát a fény felé tartva. Ronny Pye sietve közbevágott. – Gondolom, tisztában vagy vele, hogy arra készülök, visszavonulok a banktól. Ajánlatot kaptam megmaradt részvényeimre. Egy szőlőre alkuszom odalent, Cape Town környékén. Elmegyek Ladyburgből, és viszem magammal a családomat. – Nem! – Dirk halvány mosollyal megrázta a fejét. – Te meg én össze vagyunk kötve egymással, örökre. Ez a kapcsolat közöttünk megbonthatatlan. Magam mellett akarlak tudni mindig, te vagy az, akiben megbízom, talán az egyetlen a világon, akiben megbízhatok. Olyan sok közös titkunk van, öreg barátom. Egy gyilkosságot is beleértve. A szótól a másik kettő szinte kővé dermedt. Ronald Pye arcából lassan minden szín eltűnt. – John Anders és a fiúja! – emlékeztette őket Dirk, mire azok kórusban vágták rá. – A fiú elmenekült… – Még él. – De már nem soká – biztosította őket Dirk. – Az emberem útban van feléje. Ezúttal nem lesz több gond erről az oldalról. – Ezt nem teheted meg! – kapta fel a fejét Dennis Petersen. – De miért, az Isten szerelmére! Hát hadd éljen… – kérlelte Ronald Pye, és egyszerre feloldódott minden merevsége. – Hagyd békén azt a fiút, elég…

– Nem. Ő sem hagy bennünket békén – jelentette ki száraz hangon Dirk. – Buzgón gyűjtötte az információt valamennyiünkről, minden tevékenységünkről. Egy véletlen húzás folytán megtudtam, most hol van. Egyedül van, egy elhagyatott helyen. Hallgattak. Dirk várt, hogy a másik kettő végiggondolja, amit mondott. Aztán szivarja csikkjét a kandallóba dobta, és új szivarra gyújtott. – Mit kívánsz még tőlünk? – kérdezte végül Ronald. – Aha! Szóval végre üzletszerűen tudunk tárgyalni. – Dirk fél fenékkel az íróasztal sarkára ült, és felvett az asztalról egy antik párbajpisztolyt, amelyet papírnehezéknek használt. Az ujján pörgetve folytatta. – Nincs elég likvid tőkém ahhoz a bővítési programhoz, amelyet öt éve megkezdtem. Estek a cukorárak, csökkent a bank beruházási forgalma. De persze ti ezt mind tudjátok. Ronald Pye óvatosan bólintott. – Már hozzájárultunk ahhoz, hogy ingatlanvásárlásokkal növeljük a készpénzelőirányzatunkat. Legalábbis a következő években. Türelmesnek kell lennünk. – Én nem vagyok türelmes ember, Ronny. – Az elkövetkező három évben évente kétszázezer hiányunk lesz. Hozzájárultunk ahhoz, hogy leépítünk – folytatta Ronald Pye, de Dirk nem figyelt oda. A pisztolyt pörgette az ujján, aztán megcélozta vele a kandalló felett lógó arcképet, és rákattintotta a kakast az üres hengerre. – Kétszázezer egy évben, három évre, az hatszázezer font sterling – tűnődött hangosan és leeresztette a pisztolyt. – Ami merő véletlenségből pontosan az az összeg, amit én fizettem neked a részvényeidért, úgy körülbelül tíz évvel ezelőtt. – Nem! – csattant fel Ronald Pye és pánik remegett a hangjában. – Az az enyém. Az én személyes tőkém. Semmi köze sincs a bankhoz. – És nagyon okosan bántál is vele – mondta elismerően Dirk. – Azok a Crown Deeprészvények dicséretedre válnak, kiváló vétel. Legutóbbi kalkulációm szerint személy szerint nem érsz sokkal kevesebbet, mint nyolcszázezer. – Letétben a családomnak, lányomnak és az unokáimnak – mondta Ronny elkeseredetten. – Nekem most szükségem van arra a pénzre – közölte hűvösen Dirk. – De mi van a te személyes forrásaiddal? – kérdezte végleg nekikeseredve Ronald Pye. – A végső határig igénybe vannak véve, kedves Ronaldom. Minden filléremet beruháztam: földbe és cukorba. – De vehetsz fel kölcsönt. – És minek vennék fel kölcsönt idegenektől, amikor egy drága, bizalmas barátom megadja azt a kölcsönt a Ladyburg Farmers Banknak? Kell-e megfelelőbb biztosíték, mint amit az a tiszteletre méltó intézmény jelent? Egy kölcsönt, drága Ronaldom, csak egy kis kölcsönt… – Nem – Ronald Pye felállt. – Ez a pénz nem az enyém. A családomé. – A sógorához fordult. – Gyere, hazaviszlek. Dirk szokott, elbűvölő mosolyával Dennis Petersen szeme közé célzott a párbajpisztollyal. – Maradj, ahol vagy, Dennis – mondta, és megint rákattintotta a kakast. – Rendben van – fordult Ronald Pye Dennishez. – Most itt az alkalom, hogy elszakadjunk tőle. Te maradsz velem. – Ronald lihegett, izzadt, mint egy versenyló. – Ha gyilkossággal vádol bennünket, magát is vádolja. Bizonyítani tudjuk, hogy nem mi

voltunk az értelmi szerzők, nem mi adtuk ki a parancsot. Azt hiszem, blöfföl. Ez olyan alkalom, amit nem szalaszthatunk el, most kell megszabadulnunk tőle. – Szembefordult Dirkkel, a szeme acélosan csillogott. – Meg kell szabadulnunk ettől a szörnyetegtől. Tegye meg, ami rossz csak telik tőle, és legyen átkozott, ahogy ő átkozottá tett minket. – Hát ezt remekül elképzelted – nevetett fel elragadtatottan Dirk. – És még el is hiszem, hogy valóban elég ostoba vagy, és azt hiszed, megteszed, amit mondtál. – Gyere, Dennis. Tegye meg a legrosszabbat, amire képes. – Azzal Ronald Pye nem nézett se jobbra, se balra, odament az ajtóhoz. – Melyik unokádat szereted a legjobban, Ronny? Natalie-t vagy Victoriát? – kérdezte Dirk még mindig nevetve. – Vagy gondolom talán a kisfiút. Hogy is hívják? A fenébe is, tudnom kellene a nevét, hiszen én vagyok a keresztapja. – Megint elvigyorodott, aztán az ujjával csettintett, jelezve, hogy megvan. – A fene egyen meg engem is, hát Ronald, mint a nagyapja. Kicsi Ronald. Ronald Pye megfordult az ajtóban, és a szoba hosszán át rámeredt Dirkre. Dirk úgy vigyorgott rá, mint aki valami jó tréfát sütött el. – Kicsi Ronald – vigyorgott, és a pisztolyt egy képzelt alakra emelte a szőnyeg közepén, egy apró alakra, aki nem magasabb, mint egy felnőtt térdmagassága. – Isten veled, kicsi Ronald – mormolta és felhúzta a kakast. – Isten veled, kis Natalie. – A pisztollyal most egy újabb, láthatatlan alakra célzott. Felhúzta a kakast. – Isten veled, kicsi Victoria. – A pisztoly ismét kattant, a fémes hang szinte dörrenésnek hangzott a néma szobában. – Ezt nem… – mondta elfulladva Dennis –, te ezt nem… – Nagyon nagy szükségem van arra a pénzre – mondta Dirk. – De ezt nem tennéd meg… – Folyton azt magyarázod, mi az, amit nem tennék meg. Mióta tudod te olyan jól, hogy mit hogyan csinálok? – De nem a gyerekeket… nem apró kis gyerekeket… Ronald Pye már a küszöbön állt. Mintha néhány másodperc alatt tíz évet öregedett volna. A válla megereszkedett, az arca elszürkült, $áncos lett, szemei körül a bőr meggyűrődött, laza ráncokban lógott. – Mielőtt elmész, Ronny, hadd mondjak el neked egy mesét, amit ez alatt a tizenkét év alatt annyira szerettél volna hallani. Tudom, hogy rengeteg időt és pénzt áldoztál rá eddig is, hogy kiderítsd. Menj vissza a helyedre, kérlek. Hallgasd meg a történetemet, aztán mehetsz, ha még mindig menni akarsz. Ronald Pye keze lehullott a kilincsről. Visszavánszorgott a szobába, bizonytalanul, mintha a lábai idegen tárgyak lettek volna, aztán ismét belezökkent a bőrfotelba. Dirk az egyik üres pohárba whiskyt töltött, és odatette Ronny keze ügyébe, a fotel karjára. Ronald nem tiltakozott. – Ez a történet arról szól, hogy egy tizenkilenc éves fiú hogyan szerzett készpénzben egymillió fontot, amit arra használt fel, hogy megvásároljon vele egy bankot. Ha majd végighallgattátok, megkérdezlek benneteket, létezik-e valami, amit az a fiú ne tenne meg. – Dirk felállt. Könnyed, ruganyos léptekkel fel-alá sétált a fotelek között a süppedős szőnyegen, akár egy ketrecbe zárt tigris, baljóslatúan, kegyetlenül, aztán beszélni kezdett, azon a lágy, dorombolásra emlékeztető hangján, amellyel hipnotikus hálót tudott vonni hallgatói köré, akik most szemükkel, fejük mozgásával követték kimért, ritmikus lépteit. – Nevezzük azt a fiút Dirknek. Jó név ez, kemény név. Dirknek, akit elűzött zsarnok

atyja, elengedte, hogy szerezze meg magának, amit akar, a maga módján. Egy fiú, aki gyorsan tanult, és nem félt semmitől. Egy fiú, aki tizenkilenc éves születésnapján már első tisztje volt egy ütött-kopott, vén, széntüzelésű gőzhajónak, amely gyanús árut szállított Kelet sötétebb pontjaira. Egy fiú, aki egymagában elvezetett egy hajót, és egy kötél végével munkára tudott kényszeríteni egy csapat négert, miközben a kapitány ginmámorban fetrengett a kabinjában. Megállt az íróasztala mellett, újratöltette whiskys poharát, és megkérdezte hallgatóit. – Eddig érdekelt benneteket a mese? – Részeg vagy – mondta Ronald Pye. – Én sose vagyok részeg – jelentette ki Dirk, és folytatta a fel-alá sétálást. – Nevezzük a gőzöst L’Oiseau de Nuit-nek, „Éjszakai Madár”-nak, bár igaz, ami igaz, nem éppen alkalmatos név egy büdös, öreg bárka számára. Kapitányát Le Douxnak hívták, az „Édes”-nek, ami ugyancsak enyhe eufemizmus volt. – Dirk elvigyorodott az emlékektől, és kortyintott a poharából. – Ez a vidám társaság egyszer éjszaka lerakta áruját a Sárga-folyónál, 1909-ben, nyár vége felé, aztán másnap kikötött Liang Su kikötőjében, hogy valami törvénytisztelőbb árut rakodjon be visszáruként: teát és selymet. – Védett helyükről, ahol kikötöttek, látták, hogy a város széle lángokban áll, és kézifegyverek ropogását hallották. A kikötő öblében nem álltak hajók, csak néhány sampán és egy-két kisebb dzsunka, és a város halálra rémült lakossága ott tolongott a rakparton, és sikoltozva könyörgött, hogy valaki nyújtson nekik biztonságos menedéket. – Százával ugráltak bele az öböl vízébe, és úsztak ki oda, ahol az „Éjszakai Madár” horgonyzott a nyílt vízen. Az első tiszt megengedte, hogy ketten felmásszanak a fedélzetre, aztán a fecskendőket a többiekre irányíttatta, és miután megtudta, mi zajlik a városban, elsöpörte őket a hajótól. – Dirk elhallgatott. Még maga előtt látta, hogyan nyomja le a nagy nyomású vízsugár az embereket az öböl piszkos, sárga vízébe, míg a többiek jaj vészekéivé úsznak visszafelé. Elvigyorodott, aztán folytatta. – A kommunista hadvezér, Han Vang támadta meg a kikötőt, és a gazdag kereskedőknek vidám halált helyezett kilátásba, bambuszketrecekben. Nos, az első tiszt pontosan tudta, mennyire gazdagok a Liang Su-i kereskedők. Tanácskozott a kapitánnyal, aztán a rakparthoz kormányozta az „Éjszakai Madarat”, a rakpartról gőzsugárral és néhány pisztolylövéssel lesöpörte a gyülevész parasztnépséget, és egy fegyveres matróz kíséretében bevonult a városba, a céhközpontba, ahol a kínai teakereskedők gyűltek össze rémülten és tehetetlenül, és már-már megadták magukat sorsuknak. Még egy whiskyt, Ronny? Ronald Pye a fejét ingatta. A szeme nem hagyta el Dirk arcát, mióta a történet elkezdődött. – Az első tiszt olyan magasra szabta az útiköltséget – folytatta Dirk, Ronaldra mosolyogva –, hogy csak a leggazdagabbak tudták-megfizetni. Fejenként kétezer font sterlinget kért, de így is kilencvenhatan jöttek fel az „Éjszakai Madár” fedélzetére. Még a gyermekek is cipelték, amit cipelni tudtak, dobozokat, bálákat, zsákokat, és ha már a gyerekeknél tartunk: negyvennyolc gyerek volt a társaságban. Persze csupa fiú, mert nincs az az épeszű kínai, aki kétezer fontot pazarolna egy leánygyermekre. A kisfiúk kora bébi- és a kamaszodó kor között mozgott, volt köztük néhány, aki körülbelül egy idős lehetett a te kis Ronaldoddal. – Dirk elhallgatott, várt, hadd hatoljanak a hallottak mélyen hallgatói tudatába, aztán folytatta. – Egy hajszálon múlott a dolog, mert mikor az utolsó is felért a fedélzetre, és az első tiszt eloldoztatta a hajót a parttól, Han Vang banditái

kirontottak a városból, és karddal meg bajonettel utat vágtak maguknak a partra. Puskájuk tüze végigsöpört az „Éjszakai Madár” fedélzetén, és az éppen felszálló utasok sikoltozva rohantak le az üres árurekeszekbe. Végül is azonban sikerült épen megúszni a dolgot, kijutottunk a folyóból, és a sötétben kihajóztunk a csendes, trópusi vizekre. – Le Doux kapitány nem akart hinni szerencséjében: majdnem kétszázezer arany font sterling állt négy teásládában a kabinjában. A fiatal Dirknek ezret ajánlott fel, csak neki. De Dirk tudta, mit ér a kapitány ígérete. Mindenesetre javasolt a kapitánynak egy további profitszerzési lehetőséget. – Az öreg Le Doux kemény legény volt, mielőtt az ital hatalmába kerítette: rabszolgákat szállított Afrikából, ópiumot Indiából, de mostanra megpuhult, és elborzadt attól, amit fiatal tisztje javasolt. Káromkodva hívta segítségül Istent, és sírt. „Les pauvres petits” zokogta, és döntötte magába a gint, míg éjfélre végre összeesett, és Dirk tudta, hogy ez a kábulata negyvennyolc óra hosszat fog tartani. – A tiszt ekkor felment a hídra, megszólaltatta a hajó szirénáját, és odakiáltotta az utasoknak, hogy hatósági hadihajó vette őket üldözőbe, majd lekergetett mindenkit a fedélzetről az árurekeszekbe. Azok mentek, mint a birkák, megmentett vagyonukat szorongatva. A tiszt és indus matrózai lekalapálták a rekesznyílásokat, hogy jól zárjanak. Kitaláljátok a többit? – kérdezte Dirk. Egy fontot annak, aki megadja a helyes választ. Ronald Pye megnyalta vértelen ajkát és a fejét rázta. – Nem? – kérdezte tréfásan Dirk. – Ennél könnyebben nem kereshettél volna meg egy fontot. Miért? A dolog roppant egyszerű. A tiszt kinyittatta a csapokat, és elárasztatta vízzel a rekeszeket. – Dirk kíváncsian nézte a másik kettőt, várta, hogyan reagálnak. De egyikük sem tudott szóhoz jutni, és mikor Dirk folytatta a mesemondást, apró változtatással tette. A következőkben már nem harmadik személyben beszélt. Most „mi” és „én” szerepelt a szövegben. – Természetesen nem tudtuk őket teljesen, a fedélzetig elárasztani, mert még azon a csendes tengeren is könnyen felborulhattunk volna, és a hajó fejre áll, ezért egy kis légteret kellett hagynunk a rekeszek teteje alatt, és azok ott lenn odatartották a gyerekeket. A rekesz húszcentiméteres deszkáján keresztül is hallottam a hangjukat. Majdnem egy félóra hosszat ordítoztak, sikoltoztak, míg végre elfogyott a levegőjük, és a hullámzó vízben nem tudták tovább tartani magukat. Mikor mindennek vége lett, kinyitottuk a rekeszeket, s akkor láttuk, hogy a kezükkel tépték le a rekesztető alsó deszkáit és széttörték őket. Mint egy ketrecbe zárt majomcsapat. Dirk odament egy üres fotelhoz a kandalló mellett, és beleereszkedett. Whiskyspoharát áttette a jobb kezébe és felhajtotta, aztán a kristálypoharat belehajította a kandallóba, ahol az millió darabra robbant szét. Valamennyien hallgatva bámulták az üvegszilánkokat. – Miért? – suttogta végül rekedten Dennis. – Az Isten szerelmére, hát miért ölted meg őket? Dirk nem nézett rá. Elmerült a múltban, újra átélte élete nevezetesebb élményeit. Aztán folytatta. – Kiszivattyúztuk a rekeszeket, és az indus matrózokkal felcipeltettem valamennyi csuromvizes zsákot, bálát és dobozt a hajó szalonjába. Úristen, Ronny, ott kellett volna lenned. A látványtól az ember megőrülhetett volna. Felhalmoztam mindent a szalon asztalán. Olyan kincs volt ott, amit ötven ravasz ember élete munkájával gyűjtött össze. Volt ott arany, érmékben, rudakban, voltak gyémántok, mint a hüvelykujjam körme, rubinok, amelyektől egy teve megfulladt volna, smaragdok, nos hát, Liang Su kereskedői Kína leggazdagabb üzletemberei közé tartoztak. Az útiköltségükkel együtt a zsákmány

valamivel több volt, mint egymillió font sterling… – És a kapitány, Le Doux, az ő része? – kérdezte Ronald Pye, miután könyvelőagya még most, elborzadva is, tovább dolgozott. – A kapitány? – Dirk a fejét csóválva, könnyed, fiús mosollyal folytatta. – Szegény Le Doux, nyilván aznap éjjel a tengerbe esett. Amilyen részeg volt, nyilván úszni sem tudott… és arrafelé, a Sárga-tengeren rengeteg a cápa. Isten tudja, miután a tenger tele volt halott kínaiakkal, volt elég táplálék, ami odavonzotta őket. Nem, nem volt más, aki osztozzék, csak egyvalaki, leszámítva az indus matrózok részesedését. Azoknak kétszáz font fejenként akkora vagyont jelentett, ami legvérmesebb álmaikat is felülmúlta, így egyetlen éjszaka eredményeként egymillió fontom maradt. Egymillió. És még húszéves sem voltam. – Életemben ennél förtelmesebb történetet nem hallottam. – Ronald Pye hangja reszketett, akárcsak a keze, amellyel szájához emelte az italt. – Erre gondolj, ha legközelebb az a csúnya ötleted támad, hogy itthagyod Ladyburgot – mondta Dirk és megveregette Ronald vállát. – Társak vagyunk… a halálig – tette hozzá aztán. A Mark számára kiszabott napok gyorsan teltek. Tudta, hamarosan ott kell hagynia a völgyet és vissza kell térnie az emberek világába. A gondolatra csendes elkeseredettség vett rajta erőt. Végigkutatta a folyó déli partját, fölötte a meredek emelkedőt, aztán átkelt az északi partra is, és ott kezdte elölről az egészet. Itt bukkant az első olyan jelre, amely figyelmeztette: nem ő az egyedüli emberi lény a völgyben. Első nap egy sor hurokcsapdát fedezett fel a folyóparti itatóhely felé Vezető ösvény mentén, amerre a vadak jártak. Ugyanolyan drótot használtak, mint amilyent a nyomorék impalasuta üszkös lábán talált: puha, horganyzott acéldrót, ami valószínűleg egy gyanútlan farmer kerítéséből lett kivágva. Aznap tizenhat ilyen hurkot talált. Mindegyiket kiszaggatta, a drótot összecsomózta és beledobálta a folyó egy mélyebb szakaszába. Két nappal később egy husángcsapdára bukkant. Roppant ravaszul, ügyesen szerkesztették meg, és egy teljesen kifejlett vidra esett bele. Mark egy faág segítségével felemelte a husángot, és kihúzta alóla az állat hulláját. Ahogy sűrű, puha, csokoládébarna szőrét simogatta, megint érezte, hogyan gerjed fel benne a harag. Teljesen valószerűtlenül úgy érezte, mintha tulajdonosa lenne ennek a völgynek a vadjaival együtt, és egyre növekvő gyűlölettel gondolt mindenkire, aki a vadjaira vadászott, vagy zaklatta őket. Ezután a figyelme megoszlott nagyapja sírja keresése és a törvényen kívüli csapdavadász nyomainak figyelése között. Ennek ellenére majdnem egy hetébe került, míg a titokzatos vadász nyomára bukkant. Minden reggel átment a folyón, hogy kutasson az északi parton. Könnyebb lett volna otthagyni a tábort a szikomorfák alatt, de érzelmileg kötődött ahhoz a helyhez. Az volt az öreg táborhelye, a kettőjük tábora, meg amúgy is, élvezte az átkelést naponta a folyón, és az utat a két ág összefolyásának szögében keletkezett mocsaras részen át. Bár jártábankeltében ennek a vízi világnak csak a szélét érintette, mégis úgy érezte, ez a vadon szíve, a drága víz és a még drágább élet kiapadhatatlan forrása, a völgy lakóinak utolsó, biztos menedéke. A magasba kapaszkodó nád- és papiruszkákacsomók között, a sáros ösvényeken, ahol a nád- és papiruszkötegek összehajolva, élő, zöld szálaikkal hűvös, félhomályos alagutat alkottak, naponta látta bizonyítékát annak, hogy nagyvadak is

járnak erre. Járt ott bivaly, kétszer is hallotta, amint törve-zúzva csörtetnek keresztül a papiruszkákán, de arra nem került sor, hogy meg is lássa őket. Járt arra víziló meg krokodil is, de azok a nappalt a sötét, nád szegélyezte tavacskák és a titokzatos, vízililiom borította pocsolyák mélyén töltötték. Éjszaka nemegyszer felébredt, és pokrócába burkolózva hallgatta a mocsárvidéken végighangzó harsány bődüléseket és halk mordulásokat. Egyszer délben, amikor a mocsárba mélyen benyúló, alacsony, sziklás-erdős emelkedőn ült, azt figyelte, hogyan hozza ki egy fehér rinocérosz a nád oltalmából borját, hogy a bozót szélén megetesse. Nagy, öreg nőstény volt, halványszürke bőre sebhelyes, gyűrött, felráncosodott, zömök, diluviális teste tele karcolásokkal, legalább négy tonnát nyomott, és aggódva sürgölődött borja körül, miközben hosszú, kissé görbedt orrszarvával irányította. A borjúnak nem volt szarva és kövér volt, mint egy malac. Miközben a két állatot figyelte, hirtelen rájött, valójában mennyire mély hatással van egész életére ez a hely, és tovább erősödött benne az érzés, hogy tulajdonképpen ez az egész az ő tulajdonát képezi. Itt ő úgy élt, mintha ő lenne az első ember a földön, és ez az érzés valami mélységes, atavisztikus vágyat ébresztett benne. És ezen a napon bukkant rá a Chaka Kapuján túli világban a másik emberi lény jelentéktelen nyomára. Egy alig észrevehető, állatok által kitaposott ösvényt követett, amely megkerülte az egyik dombhátat, és csatlakozott a felföld lejtőjéhez vezető fő talajvonulathoz, amikor a nyomra rábukkant. Mezítlábas nyom volt. Laposan ívelt széles talpak nyoma, amelyeket sose nyomorított el bőr lábbeli. Mark letért az ösvényről, úgy vizsgálta meg, roppant gonddal. Túl nagy volt ahhoz, hogy női láb legyen. Ezt azonnal látta. A lépte hossza alapján a férfi magas lehetett. Kissé befelé tartotta lábfejét, és testsúlyát az ujjtövekre helyezte, ahogy az atléták teszik. Hüvelykujját nem húzta el, mikor lépett, a lábát magasra emelte, testsúlyán jól helyezte át. Erős, gyors, mozgékony férfi volt. Halkan és gyorsan járt. A nyom annyira friss volt, hogy ott, ahol a férfi megállt vizelni, a nedves folt felett még ott lebegtek, akár egy fényes felhő, a lepkék. Nagyon közel járt hozzá. Elfogta a vadászszenvedély, habozás nélkül nekilendült, és futva elindult, követve a nyomokat. Gyorsan közeledett hozzá, a férfi, akinek a nyomában járt, nyilván nem tudott róla. Még meg is állt, levágott egy vadnaspolyaágat, talán fogpiszkálónak, és a forgács, amit lefaragott róla, még nedves volt. Aztán az üldözött megállt, saját nyomán visszafordult, egy lépést tett visszafelé, majdnem bizonyosan, hogy füleljen, majd derékszögben lefordult az ösvényről, és tíz lépés után a nyoma szinte varázslatosan eltűnt, mintha szárnyra kelt volna. Mark még vagy egy óra hosszat járkált, körözött ide-oda, de további nyomát nem találta. Leült, cigarettára gyújtott. Megállapította, hogy izzadt és rosszkedvű. Bár minden, a bozótban szerzett tapasztalatát igénybe vette, hogy elérje zsákmányát, az a bolondját járatta vele. Az illető alighanem már egy kilométer távolságból rájött, hogy követi, és elillant, eltörölte nyomait és olyan könnyeden rázta le magáról, ami határozottan felért egy becsületsértéssel. Mark csak ült, egyre rosszkedvűbben, a végén már kifejezetten dühösen. – Elkaplak! – fenyegette meg a titokzatos idegent hangosan, de az eszébe se jutott, mit csinálna, ha szembekerülne vele. Mindössze azt tudta, hogy feladták neki a leckét, és ő

elfogadja a kihívást. Ez az ember olyan agyafúrt, mint… Valami hasonlaton törte a fejét, valami becsmérlő dolgon, amihez hasonlíthatná. Aztán elmosolyodott, mert eszébe jutott egy megfelelő hasonlat. Az az ember olyan agyafúrt, mint egy sakál. De miután az illető zulu, Mark nyomban a zulu szót alkalmazta rá: Pungushe. – Figyellek, Pungushe! Elkaplak, te kis sakál. A sértegetés jót tett a hangulatának, és miután elnyomta cigarettáját, ismét felkészült a bozót jártassági versenyre közte és a Pungushe között. Most, ahogy tovább vonult a vadonban, figyelmét egyrészt a lágy talajon látható, ismerős nyomoknak szentelte, másrészt azt leste, mikor észlel mozgást, egy mozdulatot, amely emberi lény jelenlétére utal a fák között. Útján három ízben találkozott a nyomokkal, de minden alkalommal hideg nyomok voltak, széltől elmosódottak, amelyeket nem volt érdemes követni. A nap az égbolt és a hegyek méltóságteljes ívét követve jelezte az idő múlását: a nap, a folyó, a mocsár s az idő maga is összeolvadt a végtelenben, míg végül is az ujjain számolgatva rájött, hogy már majdnem eltelt az egy hónap. Most beleborzongott a gondolatba, hogy mennie kell. Elkedvetlenedett. Olyan érzése volt, mint egy gyereknek, mikor elérkezik az ideje, hogy a kellemesen eltelt nyári vakáció végén visszamenjen az iskolába. Aznap estei sötétedés előtt, visszatért a táborba, a szikomorfák alá. Puskáját a fa törzsének támasztotta, egy pillanatra megállt, kinyújtóztatta fájó izmait és előre élvezte a meleg kávé és a kedélyes tűz örömét. Aztán hirtelen lehajolt, fél térdre ereszkedett. A talajt vizsgálta, amelyet puha, nedves falevelek borítottak. Még a halvány esti világításnál sem lehetett szó tévedésről, ami a széles mezítlábak lenyomatát illette. Sietve lesett körbe a sötétedő bozótban. Feszélyező érzés volt, a hideg futkározott a hátán, tudván, hogy esetleg éppen abban a pillanatban is figyeli valaki. Mikor biztos volt benne, hogy nincsen senki a közelben, elindult vissza a nyomokon. Csomagja ott volt változatlanul a fán, ellenőrizte tartalmát, mindent gondosan visszatett oda, ahol volt, és a csomagot visszaakasztotta a fára. Ha nem látta volna a nyomokat a földön, sose gyanította volna, hogy valaki hozzányúlt a csomagjához. Nyugtalan volt. Kényelmetlen érzés tudni, hogy az idegen, akinek a nyomát követi, aki után jár, az ő nyomában van, és ha mindketten egyforma gonddal figyelik egymást, a másik lényegesen ügyesebben végzi a dolgát. Aznap éjjel rosszul aludt. Kísérteties álmában egy sötét alakot követett, aki botjával kopogtatta előtte a sziklás, életveszélyes ösvényt, egyre jobban távolodott tőle, de vissza nem nézett rá. Mark elkeseredetten szeretett volna utánakiáltani, hogy várja meg, de akárhogyan erőlködött, nem jött ki hang a torkán. Reggel tovább aludt a kelleténél. Tompa aggyal, nehéz fejjel ébredt. Fölnézett az égre. Ormótlan, sötét felhők gomolyogtak lassan az óceán felől a délkeleti szélben. Tudta, hogy hamarosan esni fog, és hogy indulnia kellene. Az ideje lejárt, de még néhány napot ajándékozott magának az öreg, no meg a maga kedvéért. Délelőtt eleredt az eső. Ez csak ízelítő volt abból, ami várható, de így is menedék nélkül érte a hideg, áztató zápor, s bár nyomban utána kisütött a nap és sugara áttört a felhők nyílásán keresztül, Marknak az eső hidege a csontjáig hatolt, és úgy borzongott nedves ruhájában, mintha idegsokkja lenne. Csak mikor a borzongás nem akart múlni, azután sem, hogy a ruha megszáradt rajta;

jött rá, hogy pontosan huszonkét napja aludt először a szikomorfák alatt, és az volt az első alkalom, hogy a folyóparti moszkitók megcsípték. Egy újabb borzongási roham után megállapította, hogy az élete alighanem a csomagjában lévő üveg kinintablettán múlik, magasan fönn, a fügefa ágai között, és azon, hogy odaérjen, mielőtt a malária teljes erővel kitör rajta. Négy mérföldnyire volt a tábortól. A rövidebb utat választotta a sűrű, tüskés bozóton át, a sziklás hegyháton keresztül, hogy ott a másik oldalon ismét elérje majd az ösvényt. Mire az ösvényhez ért, kábult volt, szédelgett. Egy percre kénytelen volt megpihenni. A cigaretta, amire rágyújtott, keserű volt, penészes ízű, elnyomta a sarkával. Ekkor látta meg a másik nyomot az ösvényen. Itt egy mahoba-hoba fa sűrű levelű ágai nyúltak ki az ösvény fölé és védték meg a talajt a zápor verésétől. A nyom takarta az ő korábbi lábnyomát, és ugyanabban az irányban haladt, mint az övé, de ami megrémítette: a nyomát követő bakancsot viselt, szöges talpú bakancsot. Fehér ember keskeny, nyújtott talpú cipője volt. A malária küszöbén, a rosszullétnek abban a fázisában azok a csizmás nyomok szörnyű, baljóslatú érzést keltettek benne. Megint megborzongott, aztán, ahogy elmúlt a borzongás, egy pillanatra kitisztult a feje, és mintha az ereje is visszatért volna, de ahogy továbbindult, a lába megint, mintha ólomból lett volna. Néhány száz lépést tett meg így vissza a folyó felé, mikor egy nappali bagoly huhogott fel a gerincen, a háta mögött, onnan, ahol az előbb keresztülment. Megtorpant. Fejét félrebillentve figyelt. Egy cecelégy csípett belé a nyaka tövén. Iszonyúan viszketett, de nem mozdult. Tökéletesen mozdulatlanul hallgatózott. A bagolyhuhogásra egy másik bagoly válaszolt huhogva, fuvolázó hangon. Ügyes utánzat, a természetes zengés nélkül. A második huhogás Mark jobb oldalán hallatszott. Mark gerince megint jegesen végigborzongott, de ennek a borzongásnak semmi köze se volt a maláriához, mert azokra a bagolyhuhogásokra emlékezett Ladyburg felett a hegyháton, azon a bizonyos éjszakán, annyi hónappal azelőtt. Igyekezett sietősre fogni a dolgot. De csak vonszolta magát a kanyargó ösvényén, lábait szinte idegen tárgynak érezte. Megállapította, hogy még száz métert sem tett meg, máris liheg, és ahogy a láz egyre inkább hatalmába keríti, a fizikai rosszullét hullámai kavarognak fel a gyomrából és fojtogatják a torkát. Látása is töredezett lett, mintha csillagszerűen szétrepedt üveglapon keresztül nézne, néha-néha felvillant előtte a valóság, mintha a repedések egy nyílásán pillantott volna előre. Elkeseredetten törte magát tovább, várta, melyik pillanatban érzi meg végre a mocsár szivacsos-füves talaját a lába alatt, és lép be a papirusz alagút védelmébe, amit olyan jól ismert, s amely elrejti és visszavezeti a táborba. Ismét huhogott a bagoly. Ezúttal sokkal közelebbről és tökéletesen váratlan irányból. Mark zavartan, aztán már-már rémülten lezökkent egy fa tövébe pihenni és erőt gyűjteni. Szíve hangosan kalapált bordái között, és annyira kóválygott, hogy a hányinger környékezte, de egy darabig erővel visszatartotta, és csodálatosképpen lassan kitisztult a látása, mintha egy sötét függönyt húztak volna el előle, s ekkor jött rá, hogy a láztól elvakultan elvétette az utat. Fogalma sem volt róla, hol van, megközelítően sem tudott tájékozódni. Kétségbeesetten próbálta megtalálni a helyes irányt a nap állása alapján, a föld lejtése szerint, keresett valami ismerős terepformát, de a fölötte kinyúló faágak mindent eltakartak, és a bozót alig ötven lépés távolságra korlátozta látóterét.

Talpra kényszerítette magát, és a sziklás lejtő felé fordult, remélve, hogy egy magasabb részre érve könnyebben tájékozódik majd, mikor ismét felhuhogott mögötte a bagoly, gyászos, temetői hangon. Szeme elhomályosult, remegett, aztán elesett, felsértette a lába szárát, érezte, hogyan csordogál a vér a bokájára, de mintha ennek semmi köze sem lett volna pillanatnyi helyzetéhez, és amikor arcához emelte a kezét, keze annyira reszketett, hogy nem tudta kitörölni szeméből a hideg izzadságot. Bal oldalán megint huhogott a bagoly. Foga hangosan vacogott, ahogy összekoccant az álla, a hang fájdalmasan hasított a dobhártyájába. Arrébb gurult, és vakon bámult a bagolyhuhogás felé. Megpróbálta erővel elhessegetni maga elől a sötétséget és pislogva igyekezett megszabadulni a szemébe csörgő sós, csípős izzadságtól. Úgy érezte, mintha egy sötét alagútba nézne, amelynek a végén valami fényt lát. Vagy úgy, mintha fordítva nézne egy távcsőbe. Valami mozdult a látómezejében, az aranyosbarna fűben. Megerőltette a szemét, hogy fókuszba vegye, de előtte minden reszketett, vibrált. Csak annyit látott biztosan, hogy valami mozdult. Aztán hang nélküli fénycsíkok, sárgák, vörösek, zöldek villantak át robbanásszerűen az agyán, majd-a látása egyszerre kitisztult, borotvaélesen tisztán látott. Szinte természetellenesen tisztán. Egy férfi lépdelt valahol a közelében, nagydarab ember, kerek feje mint az ágyúgolyó. Válla mint egy díjbirkózó válla, nyaka zömök, mint az ököré. Az arcát nem látta, mert elfordította tőle, de volt valami ijesztően ismerős benne. Töltényhevederét a vállán keresztülvetve, katona módra gombolható, zsebes, khakiszínű ingén viselte, térdnadrágját begyűrte barna lovaglócsizmája szárába. Puskáját magasan fogva a karjára vetette, melle előtt keresztben, és egy vadász óvatos, kimért lépteivel járkált. Mark látása megint összezavarodott, szétesett. Föltámolygott, botladozott, nekitámaszkodott a fa törzsének. Egy éles, görbe tüske mélyen a hüvelykujja tövébe szúrt, de a fájdalommal nem törődött. Futásnak eredt. Mögötte valaki felkiáltott, vadászkiáltással, és Mark életösztöne diadalmaskodott: képes volt a lábait irányítani. Hirtelen mozdulattal oldalt vágódott, irányt változtatott. A puska dörrenése előtt egy tört másodperccel hallotta a golyó süvítését. A füle mellett csattanva szelte át a levegőt, mint egy óriási bikacsök, aztán a lövés hangjának másodlagos, vakkanó utóhangja. „Mauser”, gondolta Mark. És gondolatban máris abban a másik országban volt. Fejében megindult az óramű és számolta a töredék másodperceket, vakságában, rosszullétében is képes volt követni a sorrendet, anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy a vadász újra tölt, újra céloz. Botorkáló, vak rohanásában megint oldalt dobta magát, és a lövés megint ott hasította mellette a levegőt. Ekkor ő is levette válláról a P14-est, és úgy rohant tovább. Aztán hirtelen fák között találta magát. Mellette egy fa törzséről lehasadt egy kéregdarab, a következő Mauser-golyó hasította le, forgácsot szórva maga köré, szétfröcskölve a fa nedvét, és csupasz, fehér, nyirkos sebhelyet hagyott maga után. Mark közben elérte a hegyhátat. Ahogy átvetette magát rajta, derékszögben elfordult, kétrét görnyedve rohant tovább, és a félhomályban elkeseredetten keresett olyan helyet, ahol képes lenne védekezni. Hirtelen fülsiketítő dörrenés rázta meg az egész mindenséget, mintha az ég nyílt volna

meg fölötte, és a nap zuhant volna a földre, olyan mérhetetlenül megrendítő és olyan közeli volt ez a fény- és hangjelenség együttesen, hogy egy pillanatra azt hitte, a Mauser golyója vetette szét a fejét. Ösztönösen térdre esett. Csak ezt a dörrenést és fényjelenséget követő csendben vált világossá számára, hogy a közelében egy villám csapott a vaskő hegygerincbe, az elektromos kisülés szaga még mindig ott lebegett a levegőben körülötte, és a mennydörgés zúgása még sokáig dübörgött, visszhangzott a felföld kékes sziklafalai között. A hatalmas, tépett felhőtömeg lezuhant az ég végtelen, kék ívéről, és ráfeküdt a földre. Aztán föltámadt a szél. Jegesen süvített Mark feje fölött, rázta a faágakat, és mikor megint talpra tornászta magát, kidagadt az inge, felborzolódott a haja; a hideg széltől újra, görcsösen remegni kezdett. Úgy érezte, mintha arcán az izzadság dérré változott volna, s közben, a szél süvöltésében, egy bagoly huhogott valahol a közelben. Aztán eleredt az eső. Mark ekkor vette észre, hogy előtte egy satnya, nyomorék törzsű fa áll. Láztól gyötört szemében egy haragos Varázsló képét idézte, fenyegető karokkal, torz alakkal, de akárhogyan is, megfelelő fedezéknek látszott számára. Az adott helyzetben ennél jobbat nemigen remélhetett. A sötétség szétoszlott a szemében, ha csak néhány áldott pillanatra is, és látása egy korlátozott, szürkés körre tágult. Most látta, hogy visszafelé ment, egyenesen neki a folyópartnak. A száraz fa, amelynél állt, a meredek partnak pontosan a szélén meredezett. A folyó alámosta a gyökereit, a fa kiszáradt, és előbb-utóbb az ár magával fogja sodorni lefelé a folyón. Háta mögött a folyó megáradtan kavargott, ez lehetetlenné tette számára a visszavonulást. Ott rekedt a parton, és üldözői egyre inkább sarokba szorítják. Tudta, többen vannak, bagolyhuhogással adnak jelt egymásnak, mint a ladyburgi fennsík lejtőjén. Alighanem egyetlen reménysége lehetett, ha eltávolítja őket egymástól, és gyanútlanul odacsalogatja őket magához, de gyorsan kell cselekednie, mielőtt a láz teljesen úrrá lesz felette. Szájához emelte kezét, és úgy utánozta egy bagoly gyászos huhogását. Aztán nekidőlt a fa törzsének, a puskát alacsonyan tartva a csípője előtt. Valaki válaszolt a hívásra. Jobb felől. Mark nem mozdult. Mintha megkövült volna, állt, a fatörzsnek dőlve, csak szeme fordult a hang felé, és homloka ráncolódott a megerőltetéstől, hogy tisztábban lásson. Hosszú percek teltek el így, aztán ismét felhangzott a bagolyhuhogás, de most még közelebbről. A szél maga előtt hajtotta az esőt, meredek szögben vérté le, jeges fehér sugárban, a zuhogó esőcseppek belehasítottak a bozótba, meg lent, a nyílt térség füvébe, s Mark arcát is mint megannyi éles tű szurkálták, verdestek szempilláit, de a látása mégis megint annyira kitisztult, hogy belelátott az eső fehéren kavargó fátylába. Óvatosan formálta a száját, és ismételte meg a bagoly hívó szavát, hogy közelebb csalogassa emberét. – Hol vagy? – hallatszott egy hang. – René, hol vagy? Mark szemével a hang felé fordult. Egy emberi alak lépett ki az eső áztatta fák közül, félig rejtve a zuhogó esőpászmák mögött. És közeledett Mark felé. Magas, sovány ember, nagyon sötét barna napégette arcán és a szemei körül mély ráncokkal. Állán kurta, őszes, borostás szakáll. Egyik kezében egy Lee-Metford puskát lógatott, rajta nedvességtől csillogó katonai

gumiköpeny. Túl lehetett már élete delén. A szeme tompa, ostoba, arca brutális, vonásai mint egy orosz paraszté. Olyan ember arca, akinek annyi problémát sem jelent megölni valakit, mint elvágni egy disznó torkát. Meglátta Markot száraz fa törzsénél, de a kavargó esőben és a rossz világításnál csak egy sötét, bizonytalan alak rajzolódott ki előtte. A bagolyhuhogás közelebb csalogatta. – René? – kiáltotta ismét, de aztán megállt, most először látszott bizonytalannak. Színtelen, kifejezéstelen szemével belepislogott a zuhogó esőbe, aztán dühösen elkáromkodta magát. Megpróbálta felemelni a Lee-Metford puskát, maga elé lendítette, kérges hüvelykujjával letörölte a nedvességet a biztonsági zárról. – Ő az! – Felismerte Markot. A megdöbbenés tisztán kirajzolódott az arcára. – Ne! – kiáltotta izgatottan Mark. De a puska csöve gyorsan emelkedett. Mark hallotta a biztonsági zár fémes kattanását, és tudta, hogy a férfi egy másodpercen belül agyonlövi. A P-14-es eldörrent. Mark még mindig mélyen a csípőjénél tartotta. A férfi már nagyon közel volt. A lövés ijesztően hangosan szólt. A férfi felemelkedett a földről, hanyatt vágódott, a Lee-Metford pörögve repült ki a kezéből. Vállával nekivágódott a sziklás talajnak, sarkával vadul rugdalt a földön, szempillái reszkettek, mint csapdába esett lepke szárnyai. A melléből kiömlő vér beleivódott eső áztatta ingébe, és a zuhogó esőcseppektől azon nyomban sápadt rózsaszínre halványodott. Egy utolsó rándulással megfeszítette a hátát, aztán összeroskadt és mozdulatlanul fekve maradt. Mintha összement volna, öreg volt, törékeny, álla lefittyedt, kisárgállott dohánytól elszíneződött hamis fogsora és rózsaszín foghúsa. Az eső beleesett a szájába, keményen verdeste tágra nyitott, kimeredt szemét. Markot ismerős, döbbent érzés szállta meg. Az ismert, már átélt, dermesztő bűntudat, amiért egy másik ember meghal miatta. Esztelen vágyat érzett, hogy odarohanjon hozzá, segítsen rajta, bármennyire túl van már minden emberi segítségen, próbálja megmagyarázni neki a dolgot, igazolni magát. A vágyat a láz szülte, és az teljesítette be az egyre fokozódó delírium hullámain. Azon a ponton volt, ahol a fantázia és a valóság közötti választóvonal elmosódik. – Nem kellett volna – motyogta –, nem kellett volna megpróbálnod. Én figyelmeztettelek, én figyelmeztettelek… – azzal kilépett a fedezékéből, a száraz-fatörzs mögül, nem törődve a másikkal, aki, amint arra ösztöneinek figyelmeztetniük kellett volna, a kettejük közül a veszedelmesebbik. Hobday az első három lövést elvétette: a távolság kétszáz méter volt, vagy még több is annál, és dombra fel kellett céloznia, közben a bozót, fák, bokrok és hozzá kapásból, egy szaladó, jobbra-balra cikázó célpontra. Egy ilyen karcsú, fürge emberi alak nehezebb célpont, >mint egy sűrű bozótban ugrándozó kudu. A második és harmadik lövést próbaképpen adta le, elkeseredetten remélve, hogy, szerencséje lesz, mielőtt zsákmánya eléri a hegygerinc tetejét és eltűnik mögötte. Most már csak óvatosan mozoghatott, mert látta a fiú hátára vetett puskát, és nem tudta, nem fekszik-e már a gerincen csak az alkalmat várva, amikor akadálytalanul célba veheti. Felhasznált minden fedezéket, amit talált, még a zuhogó esőpászmákat is, hogy elérje a sziklás hegytetőt, s minden pillanatban várta, mikor viszonozzák tüzet, miután már világosan kimutatta a szándékát. És tudta, hogy a fiú edzett katona. Veszedelmes. Hobday tehát óvatosan mozgott. Amikor felért a gerincre, megnyugodott, a nedves fűben hason fekve újratöltötte Mauserját, és lenézett, kereste a túlsó lejtőn áldozatát.

Bal kéz felől bagoly huhogott. Ingerülten ráncolta a homlokát. – Ostoba vén szamár – morogta. – Bepisil a félelemtől. Állandó biztatásra van szüksége, elaggott idegei túlságosan érzékenyek az effajta feladathoz, nem gondolja meg kellőképpen, mikor adja le a jelzéseket. Átkozott bolond! Nyilván hallotta a lövéseket, és tudja, hogy a vadászat kritikus fázisába érkezett, mégis ott mászkál és jelezget, mint egy kölyök, aki félelmében fütyörészik a sötétben, és ebből merít magának bátorságot. De aztán nem sokat törődött tovább a másikkal, igyekezett minden figyelmét az eső verte lejtőre összpontosítani. Egyszerre hitetlenkedve mozdulatlanná dermedt. Társa huhogására egy másik bagolyhuhogás válaszolt, bal felől. Pontosan a hegygerinc tövéből. Hobday felállt, és mélyen legörnyedve, lassan elindult a gerincen. Valami mozdult a szürke, szélfútta bokrok között. Célzó helyzetbe guggolt, sietősen megcélozta a tétova célpontot, kipislogta az esőt a szeméből, míg tisztán nem látott, aztán kiábrándultan mordult fel, mert a másik alakban felismerte saját partnerét, amint görnyedten áll nedvesen csillogó gumiköpenyébe burkolózva, és nehézkesen, mint egy terhes asszony, vonul a félhományban, az esőfelhők és a föléje hajló sűrű ágak alatt. Egy idő után megállt, szája elé emelte a kezét, és ismét jelzett, bánatos bagolyhuhogással. A szakállas vadász elvigyorodott. – Csalétek! – suttogta hangosan. – Az az ostoba, vén dög! Semmi sajnálkozást nem érzett azért, amiért hagyja, hadd legyen társa az áldozat, amivel jelezni fogja számára az ellenség helyzetét. Mélyen előrehajolt és feszülten figyelt. Feje, vállai vonala beleolvadt az alacsony bokor ágainak vonalába, amelyek alatt kuporgott. A gumiköpenyes öreg megint huhogott egyet, aztán fejét félrebillentve várta a választ. A válasz felhangzott, és ő előresietett a szélben és esőben, végzete felé. Hobday vigyorogva figyelte. A kitűzött díj többet ér egyben, mint ha meg kell osztania valakivel, gondolta. Hüvelykujjával letörölte a Mauser hátsó irányzékára tapadó esőcseppeket. Az öreg hirtelen megállt. A puska meglendült kezében, de lövés dörrent és az öreg elvágódott a fűben. Hobday halkan, keserűen káromkodott, amiért elszalasztottá a pillanatot, amikor rögzíthette volna a pontot, ahonnan a lövést leadták. Most várt, ujjával a ravaszon, szemét az eső ellen védekezésül összehúzva, ezúttal már kevésbé magabiztosan. Valami újfajta, elfogódott tiszteletet érzett zsákmányával szemben, és első jelét a félelemnek. Pompás lövés volt: előbb a közelébe csalogatta az embert, mint egy éhes leopárdot, amelyet a duikerkürt bőgésével csalogatnak elő. Aztán a szakállas vadász minden aggálya egyszerre eloszlott. Egy pillanatig nem akart hinni a szerencséjének: pontosan akkor, amikor már lelkileg felkészült egy életveszélyes, hosszadalmas párharcra, ellenfele, mint egy gyermek, nevetségesen naiv módon kilépett a nyílt terepre egy nyomorék, kiszáradt fa törzse mögül, a patakparton, ami szinte öngyilkos lépés volt, és olyan magától értetődő természetességgel tette ezt, hogy Hobday egy pillanatig csapdától tartott. Nem volt szükség különösebb mesterlövész-technikára. A távolság alig lehetett százötven méter. Hobday a fiú melle közepére célzott, különleges gonddal, mert tudta, ez szívlövés lesz. Elsütötte a puskát. Ahogy a fegyver visszavágott és a Mauser száraz, kattanó dörrenése beleszúrt a dobhártyájába, látta, hogy a fiú hátravágódik a találat erejétől, hallotta a golyó éles, kemény kattanását, ahogy a fiúba vágódott. Mark nem hallotta a lövés hangját, mert a golyó előbb érte el, mint a hang. Csak egy kemény ütést érzett a felsőtestén, aztán olyan erővel vágódott hátra, hogy a levegő kiszorult a tüdejéből.

A föld megnyílt előtte, zuhanva érezte, hogy valami fekete, kavargó örvény fogja körül, és egy futó pillanatra tisztában volt vele, hogy meghalt. Aztán csak zuhant tovább, az örvénybe, a barna folyó barna sodra elkapta, visszarángatta a sötétségből. A feje víz alá került, de még maradt annyi ereje, hogy felrúgja magáraz iszapos fenékről. A feje víz fölé ért, mélyen beszívta meggyötört, lángoló tüdejébe a drága levegőt, és ekkor jött rá, hogy még mindig görcsösen markolja a P-14-est kezében. A puskatust maga elé emelve látta, hogy abba csapódott bele a Mauser golyója, áthasította a fát és szétlapult a závárzat merev acélján. Formátlan massza lett belőle, mint egy kenyérgyurma, vagy egy falhoz csapott nedves agyagdarab. Az acél megállította a golyót útjában, de a lökés iszonyatos ereje mellébe préselte a P-14-est, kiszorította tüdejéből a levegőt, és őt magát hátravetette, le a folyópartról. Leírhatatlan megkönnyebbüléssel hagyta, hogy a puska lesüllyedjen a sáros folyófenékre. Aztán elkapta az ár, és a malária és az eső és a tomboló, barna víz kavargó lázálma, és utolsó tudatos gondolata az volt, micsoda irónia: a puskagolyó általi halál elől megmenekül, s utána nyomban vízbe fullad, mint egy nemkívánatos kismacska. Az áradat a szájáig emelkedett, tüdeje perzselt; érezte, hogy süllyed lefelé, a semmibe. Aligha képzelhető el szörnyűbb érzés, mint a végeláthatatlan lázálmok csapdájában vergődő maláriás láz gyötörte agy szenvedése, tudva, nincs menekvés, és sose éli meg azt a boldog érzést, hogy felébredve, az iszonyat verejtékében úszva tudja, hogy lázas képzelődés volt csupán az egész. A malária lázálmai meghaladják minden ép elme képzelőerejét, folyamatosak, nincsen köztük pihenés, és kínzó szomjúság kíséri őket. A szomjúságtól a test elgyengül, a sorozatos rohamok alatt és a gyötrődés hevétől tökéletesen kiszárad. És ami még borzalmasabbá teszi az egészet, a szabályos, előre kiszámíthatóan bekövetkező fázisok: először jön a jeges borzongás, azt perzselő, szaharai forróság követi, amelyet olyan magas láz kísér, hogy az már az agyat is képes károsítani. Ezután következik az izzadás, amikor a test nedvei kiáramlanak az áldozat testének minden pórusán, kiszárítják a szerencsétlent, s végül ott hever és annyi ereje sincs, hogy a fejét vagy a kezét megemelje, miközben várja, mikor kezdődik a következő roham: az első szakasz, a jeges borzongás… Marknak a forróság, a hideg, a megnevezhetetlen iszonyat periódusai között akadtak félig-meddig tiszta pillanatai is. Egyszer, amikor a szomjúság úgy égette, hogy a teste minden sejtje nedvességért kiáltott, a szája száraz volt és bedagadt, az az érzése volt, mintha izmos, hűvös kezek megemelnék a fejét, és valami keserű, de hideg és csodálatos folyadék áradna be a száján, folyna le torkán, mint a méz. Máskor, mikor didergett, és szorosan. maga köré tekerte szürke gyapjúpokrócát, valahogy ismerősnek tűnt a pokróc szaga, szeretett szag volt, cigaretta és saját teste szaga. Nemegyszer hallgatta az eső hangját, a mennydörgések dübörgését, villámok csattanását, de ő mindig szárazon maradt Aztán a hangok elhaltak, és őt elragadta a láz következd ciklusa. Mikor teljes öntudatára ébredt, tudta, hogy az első bénító roham óta hetvenkét óra telt el. A malária pontos menetrend szerint dolgozik, ami a ciklusait illeti, és néhány óra eltéréssel pontosan kiszámítható, mikor kezdődött. Késő délután volt. Mark egy frissen vágott fűből és illatos falevelekből rakott

matracon feküdt, pokrócába burkolózva. Még mindig esett. Kitartóan, szürkén, szakadatlanul ömlött az alacsonyan úszó, hasas felhőkből, amelyek mintha rátenyereltek volna a fák csúcsára. De Mark teljesen száraz volt. Alacsony sziklapárkány nyúlt ki föléje, amelynek tövét ezer éven át vagy még régebben feketítették a fából rakott tüzek kormukkal, azoknak az embereknek a tüzei, akik itt, ebben a szűk kis barlangszerűségben kerestek menedéket maguknak. A menedék nyílása északnyugatra nézett, az uralkodó, esőt hozó szelekkel ellentétes irányban és éppen hogy érte a sűrű felhőtakaró mögött lenyugvó nap utolsó, fénylő sugara. Mark iszonyatos erőfeszítéssel fél könyökére tornászta magát, aztán zavartan nézett körül. A sziklafalnak támasztva, közel a fejéhez, ott volt a csomagja. Hosszasan, értetlenül, tökéletesen megzavarodva bámulta. Utolsó összefüggő emléke az volt, hogy jeges víz folyja körül. Közelebb, a keze ügyében hasas, sötét színű, nyílt tűzön égetett agyag söröskancsó állt. Nyomban kinyúlt érte. A keze nemcsak a gyengeségtől reszketett, hanem a kínzó szomjúságtól is. Az ital keserű volt, valami orvosság lehetett, gyógyfüvekre kellett gondolnia, és kénszaga is volt, de ő lihegve, ujjongva nyelte, míg a gyomra szinte fájdalmasan felfúvódott. A sóval és vadon termő fűszerekkel ízesített, szágóízű hideg kukoricakásával teli tálat csak akkor vette észre, mikor a bögrét letette. A felét megette, aztán elaludt, de az álom mély, gyógyító álom volt. Mikor felébredt, megállapította, hogy elállt az eső. A nap a zenit közelében járt, perzselve tűzött keresztül a tornyosuló felhők résein. Meglehetős erőfeszítésébe került, de felkelt, és odatámolygott a sziklamenedék nyílásához. Lenézett a kiáradt Bubezi folyó medrére, a bömbölő, zúgó, vörösesbarna áradatra, amely hatalmas fatörzseket görgetett bukdácsolva a tenger felé, a lecsupaszított fák gyökerei mint haldokló koldusok meggörbült, elmeszesedett ujjai nyúltak ki a vízből. Észak felé nézve látta, hogy a mocsár is, az egész medence meg a bozót is víz alatt van, a papiruszkáka-csomók elmerültek a víz tompa ezüstös felszíne alá, amely úgy villogott, mint egy mérhetetlenül nagy tükör lapja, a víz az alacsonyabban fekvő részeken a magasabb fákat is felső ágaikig ellepte, és a kiálló sziklatömbök meg a dombocskák szigetként meredtek ki a vizes pusztaságból. Mark még túlságosan gyenge volt, nem tudott hosszabb ideig lábon maradni, és visszavánszorgott fűből vetett ágyához. Mielőtt megint elaludt, elgondolkodott a merényleten, amit az élete ellen intéztek, és azon a nyugtalanító kérdésen, vajon a gyilkosok honnan tudhatták meg, hogy itt van, a Chaka Kapujánál. Valahogy az az érzése volt, hogy ez mind összefügg Anderslanddel, és azzal, hogy az öreg itt halt meg, ebben a vadonban. Az álom is úgy nyomta el, hogy ezeken töprengett. Mire felébredt, megint reggel volt. Az éjszaka folyamán valaki újra töltötte a sörösköcsögöt azzal a keserű folyadékkal, és az élelmiszeres tálcát is megrakta sűrű kásával meg néhány szelet sülthúsfélével, amelynek csirkeíze volt, de alighanem iguanagyík húsából készült. A víz rohamosan apadt, a papiruszligetek ismét szárazra kerültek, bár az áradás sodra jócskán elfektette hosszú szárukat és összecsomózta a papirusznádak bolyhos fejét; már a fák is szabadon álltak. Lassan az alacsonyan fekvő részek is felszáradtak, és Mark menedéke alatt, a Bubezi mély, szakadékos medrében a folyó megint szokásos módján viselkedett.

Mark csak most döbbent rá, hogy meztelen, és teste ragad a láz és az izzadság szennyétől. Hosszú, lassú menetben lesétált a vízpartra. Útközben többször meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön és várta, míg elül a fülében a zúgás és fejéből a kábulat. A folyóban lemosott magáról minden bűzt és szennyet, és megvizsgálta azt a sötét, bíborvörös horzsolást, ahol a Mauser golyója belepréselte mellébe a P-14-es ágyát. Aztán megszárítkozott a perzselő déli napon: a meleg felolvasztotta benne a láz utolsó hidegét is, és ruganyos, könnyed léptekkel sétált vissza menedékébe. Másnap reggel megállapította, hogy a sörösköcsög és az ételestálca eltűnt, és valahogy úgy érezte, ez a tudatos gesztus azt az üzenetet tolmácsolja számára, hogy legalábbis ami titokzatos jótevőjét illeti, most már gondoskodjon önmagáról, nincsen szüksége ápolásra. Összeszedte a holmiját. Megállapította hogy minden ruháját kiszárították és belegyömöszölték vászonzsákjába. Ott volt töltényhevedere is és csontnyelű vadászkése tokjában, de élelmiszerkészletéből mindössze egy babkonzerv maradt meg. A konzervet felnyitotta, a bab felét megette, másik felét meghagyta vacsorára, aztán a menedékben hagyta mindenét és elindult a medence másik oldala felé. Majdnem két órájába került, míg megtalálta a helyet, ahol meg akarták gyilkolni, de végül így is csak a girbegurba, arthritiszes ágú, kiszáradt fáról ismert rá. A talaj alacsonyabban feküdt, mint gondolta, és az ár végigsöpört rajta, a fű lelapult, mintha brillantinos kefével fésülték volna simára, a kisebb fákat gyökerestől kitépte a földből az ár és elsodorta őket, a nagyobb, erős törzsű fák alsó ágain megrekedt az ár sodraléka, és mintegy jelezte a legmagasabb vízállást. Mark próbálta megtalálni a tűzpárbaj nyomait, de hiába, sehol a holttest vagy az eldobott puska. Mintha sose történt volna itt semmi… Mark már-már saját emlékezetében is kételkedett, míg a kezét be nem dugta az inge alá, és ki nem tapogatta a még mindig érzékeny horzsolást. Tovább nyomozott, a vízfolyás mentén egy fél mérföldön át követve a lefésült fű irányát. Mikor meglátott néhány keselyűt kuporogni a fákon, odasietett, ahol zajosan civakodtak egy cserjés fölött, de csak egy rinocéroszborjút látott, amely túlságosan fiatal volt, hogy szembe tudjon szállni az árral, megfulladt, és már oszlásnak is indult. Mark visszasétált a kiszáradt fához, leült, rágyújtott utolsó cigarettájára, élvezve minden szippantást, aztán a felénél elnyomta és gondosan eltette a csikket a lapos pléhdobozba, fedelén a fekete macskával és a márkanévvel: „Craven A.” Már majdnem felállt, mikor valami megcsillant lábainál a napfényben. Ujjával beletúrt a nedves földbe. Réz töltényhüvely. Még mindig érződött rajta, ha halványan is, az égett puskapor szaga. Az aljába bebélyegezve a gyártó cég neve: „Mauser Fabriken. 9 mm.” Elgondolkodva forgatta az ujjai között. A helyes eljárás az lenne, ha az egész ügyet jelentené a legközelebbi rendőrőrsön, de már kétszer megtapasztalta, mekkora ostobaság; felhívni magára a figyelmet, miközben lesből egy gátlástalan ellenség vadászik az életére. Fölállt, és lement az enyhe lejtőn az egyik mocsaras tóhoz. Még egy darabig elnézegette a réz töltényhüvelyt, aztán messze behajította a fekete víz közepébe. A sziklamenedékben felvette csomagját, nagy nehezen rögzítette a szíjakat a vállán, aztán ahogy kifelé indult, megpillantotta a tűz finom hamujában a lábnyomokat. Széles, mezítlábas nyomokat. Nem volt kétség, rájuk ismert. Hirtelen ötlettől indíttatva tokjával együtt lehúzta övéről a kését, és gondosan, mint

egy áldozati adományt, elhelyezte a menedék közepére, majd a hideg tűzhelyről elvett egy darab elszenesedett fadarabot és a sziklára felvázolt két ősi jelképet, amelyek az öreg David szerint azt jelentik: „A-meghajszoltszolga-aki-ajándékot-hoz.” Remélte, hogy Pungushe, a vadorzó ismét eljön ehhez a sziklamenedékhez, megérti a jeleket és elfogadja ajándékát. A Chaka Kapujának déli végén, a lejtőn még egyszer megállt, visszanézett a tágasan elterpeszkedő vadonon, aztán hangosan, békés hangon mondta, mert tudta, ha az öreg hallgatózik, meghallhatja, akármilyen halkan mondja: mindaz, amit itt megtapasztalt és megélt, megszilárdította elhatározásában, hogy megtalálja az igazságot, kibogozza a misztériumot és megfelel azokra a kérdésekre, amelyek mind ez ideig elfedték a valóságot az öreg halálával kapcsolatban. – Visszajövök… majd egyszer… – Aztán délnek fordult, megnyújtott léptekkel felvette azt a tempót, ami már majdnem ügetésnek számít, és amit a zuluk úgy hívnak, hogy „minza umhlabathi”, azaz: „mohón enni a földet.” Az öltöny szokatlan volt és szorított, a keménygallér mint a rabszolgák nyakbilincse feszült a nyakán. A járda mereven kemény és a villamosok csengése, a vonatfütty meg az autók tülkölése, a dübörgés, a csattogás, mindez, a bozót mérhetetlen csendje után, szinte megsiketítette, és mégis, volt valami izgalmas, valami ingerlő az emberek harsány, színesen, élőn sürgő áradatában, amint körülötte örvénylettek. Durban városában mindenféle élet dúsan burjánzik, akár egy trópusi üvegházban, az utcáit ellepő ezerféle ember, ez a sokféleség mindig izgatta Markot: a hindu nők csillogó, tarka selyem szárijukban, ékszerekkel átszúrt orrcimpákkal, lábukon arany szandállal, a zuluk, holdvilágképűek és magasak, feleségeik kúpos okker fejdíszükkel, amelyet egy életen át viselnek, köpenyük alatt nagy, telt, dús asszonyi keblekkel, akár a földanya mellei, amelyekhez mint kövér kis piócák tapadtak csecsemőik, izmos, fényesfekete combjukon magasra felhúzott bőrkötényük ide-oda lengett minden lépésükre, férfiaik izmosak, méltóságteljesek, ágyékkötőben vagy uraságoktól levetett, nyugati ruhákban, de ezeket a ruhákat is ugyanolyan büszke, magabiztos öntudattal hordták, akár egy polgármester a hivatali jelvényeit. A fehér nők tartózkodón, hűvösen és kimérten, nyomukban szolgálójukkal vásárolnak, vagy bezárkóznak járműveikbe; férjük sötét öltönyben, keménygallérral, ami inkább illett a származásuk szerinti, északibb időjárási viszonyok közé, sokan közülük láztól sárga arccal vagy zsíros ételeken elhízva loholtak a dolguk után, arcukon apró, gond szülte ráncokkal, amint az emberi testek szorongató összevisszaságában próbálnak maguknak valahol valami nyugodt sarkot találni. Furcsa volt megint a városban. Mark lelke egyik fele utálta az egészet, de a másik fele élvezte, és sietve próbált valami emberi társaságot találni magának, amit a közelmúlt néhány héten át néha roppantul hiányolt. – Uramisten, drága öreg komám! – A bemutatóteremben Dicky Lancome sietett üdvözlésére, gomblyukában vörös szegfűvel. – Micsoda öröm, hogy visszajöttél! Hetek óta várlak már. Az üzlet döglődik, a lányok utálatosak, fárasztók és hidegek, az idő abszolúte undorító, semmit sem hagytál ki, öregfiú, abszolúte semmit! – Karját kinyújtva eltartotta magától Markot, és szerető, testvéri szemmel mérte végig. – Úristen! Úgy nézel ki, mintha a Riviérán nyaraltál volna, barna vagy, mint egy disznósült, csak éppen nem vagy olyan zsíros. Istenem, hát már megint lefogytál… – és megpaskolta mellényét, amelynek gombjai alaposan megfeszültek domborodó pocakján. – Diétát kellene

tartanom, és erről jut eszembe: ebédidő van! A vendégem vagy, öregfiú, ehhez ragaszkodom. Feltétlenül ragaszkodom… Dicky diétás ebédjét púpozott tányér gőzölgő rizzsel kezdte, amelyet sáfránnyal ízesítettek és színeztek halvány aranyszínűre, s amelyre kövér, curryvel készített ürühús került, bőven megszórva hindu fűszerekkel, és tovább ízesítve mangóchutneyval; mindehhez őrölt kókuszdió járult, majd roston sült bombayi kacsa következett, és vagy fél tucat különféle szósz, majd mikor a turbános indus pincér odakínálta az ezüst salátástálat, kistányérját lelkesen megrakta salátával, s közben megállás nélkül folytatta a szöveget. – Istenem, mennyire irigyellek, öregfiú. Hányszor elhatároztam magamban: egy ember a vadonban, pionírdolog ez, vadászat, halászat, a fazékba… – Elhessegette a pincért, és korsó világos sörét Markra emelte. – Egészségedre, öregfiú, és most mesélj el nekem mindent. Végre abbahagyta. Teljes lelkesedéssel látott neki a currys rizsnek, miközben Mark elmesélt neki, amit tudott szépségről, magányról, hajnalról a bozótban és a csendes, csillagos éjszakákról. Dicky időnként nagyokat sóhajtott és sóváran ingatta a fejét. – Bárcsak megtehetném, öregfiú… – Meglehetnéd – közölte Mark, mire Dicky meghökkenve nézett fel rá. – Ott van az most is, nem szalad el! – De mi lesz az állásommal, öregfiú? Nem hagyhatok mindent faképnél, és vonulhatok el innen… – Annyira élvezed ezt az állást? – kérdezte szelíden Mark. – A májadat hizlalja, ha autókat adhatsz el? – Micsoda? – kérdezte feszengve Dicky. – Nem arról van szó, élvezem-e. Szóval, senki se élvezi igazából, ha dolgoznia kell, igaz? Arra gondolok, hogy… szóval… az ember ezt csinálja, tudod. Szerencséje van az embernek, ha talál valamit, amit tűrhetően el tud végezni, és tisztességesen szerezhet magának egy-két pennyt. És az ember el is végzi azt, amit kell. – Lehet – mélázott el Mark. – Mondd, Dicky, mi a fontosabb, a pénz, vagy amikor itt, a szíved mélyén jól érzed magad? Dicky rábámult, az álla szinte leesett, szájában a félig megrágott rizsadaggal. – Odakint tisztának, nagynak éreztem magam – folytatta Mark, és a söröskorsójával játszott. – Nem voltak főnökök, vevők, nem kellett nyüzsögnöm a jutalékért. Nem tudom, Dicky, de… odakint úgy éreztem, vagyok valaki. – Valaki? – Dicky nagyot nyelt, míg a félig megrágott currys rizs lecsúszott a torkán. – Valaki? Ide figyelj, öregfiú, az ilyen magunkfajtákért, mint te meg én, tucatjáért adnak kilenc pennyt az utcasarkon. – Egy korty sörrel lemosta torkán a rizst, aztán a szivarzsebéből előhúzott tiszta, fehér zsebkendővel letörölte ajkáról a habot. – Fogadd meg egy vén róka tanácsát: zengjél esténként hálaimát, amiért jó autóügynök vagy, és hogy erre valahogy sikerült is rájönnöd. Ezt tedd, öregfiú, és ne gondolkodj sokat, különben a végén megszakad a szíved. – A hangja határozottan, megfellebbezhetetlenül csengett, és a témát ezzel lezártnak tekintette. Aztán lehajolt, a széke mellett az aktatáskájából elővett valamit. – íme, van valamim a számodra. Vagy egy tucat vastag levél került elő Marion Littlejohn tiszta, nőies írásával, kék borítékban (mert Marion már korábbi leveleiben megmagyarázta, hogy a kék a sosem múló szerelem színe). Volt ott egy számla egy vitatott tizenkét shilling hat pennyről, a

szabója ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy Mark ennyivel kevesebbet fizetett neki, s végül volt ott még egy halványszínű boríték, márványozott víznyomásos papíron, a borítékon határozott, arrogáns kézírással Mark neve, közelebbi cím nélkül. Mark először ezt vette kézbe, forgatta, nézegette a boríték hátán a dombornyomásos címert. Dicky figyelte, hogyan nyitja ki, aztán odahajolt, és szégyentelenül beleolvasott. Mark azonban megkímélte az erőfeszítéstől, és odanyújtotta neki a kártyát. – Ezredvacsora. – Még éppen odaérsz – állapította meg Dicky. – Péntek, tizenhatodika. – Aztán elváltozott, szinte főtörzsőrmesterhangon folytatta. – Kettő nulla nulla óra pontosan. Díszegyenruha. A köretet mindig jobbról vedd, te szerencsés hüllő, a belépődet az ezredtulajdonosod, Lord miafene Courtney tábornok magasztos személye fizette be önkezével. Indulás, gyerek, idd meg a pezsgőjét, és lopjál tőle egy marokra való szivart. Fel, fel, ti dolgozók! Mondom én. – Gondolom, ezt kihagyom – dünnyögte Mark, és belső zsebébe mélyesztette Marion leveleit, nehogy Dicky azokat is elolvassa. – Te bediliztél a bozótban. Napszúrást kaptál, öregfiú! – jelentette ki ünnepélyesen Dicky. – Gondolj arra a háromszáz potenciális Cadillac-tulajdonosra, akik egy asztalnál ülnek majd veled! És ingyenszivarokat szívnak. Fogékony hallgatóság. Nyüzsögj körbe az asztalnál, és adj el mindenkinek egy Cadillacet, amíg még kellőképpen kába állapotban vannak a sok beszédtől. – Voltál te Franciaországban? – kérdezte Mark. – Nem. Franciaországban nem. – Dicky arca szokatlan kifejezést öltött. – Palesztinában, Gallipolinál és hasonló, napos vidékeken igen. – Az emlékezéstől elkomorodott. – Akkor megérted, miért nincs kedvem felmenni a régi erődbe és megünnepelni ezt az élményt – mondta Mark, és Dicky Lancome hosszasan elnézte a fiút a megrakott asztal fölött. Eddig azt hitte, jó emberismerő, ismeri az embereket, fel tudja becsülni, ki mire képes. Ahhoz, hogy valaki jó eladó legyen, jó emberismerőnek is kell lennie, ezért meglepte, hogy eddig nem fedezte fel Markban a változást. Ahogy most ránézett, már tudta, Mark fölszedett valamit, valami újabb erőtartalékra, új határozottságra tett szert, olyasmire, amire egész életük folyamán kevesen tesznek szert. Hirtelenjében szinte alázatos tiszteletet érzett Mark iránt, ami talán némi irigységgel vegyült, de ebben az irigységben nem volt semmi rosszindulat. Ott látott maga előtt valakit, aki elindult valamerre, amerre ő sose lesz képes követni őt, olyan úton, amelyen csak az az ember járhat, akinek oroszlánmája van. Szeretett volna átnyúlni az asztal felett és megrázni Mark kezét, és minden jót kívánni neki az úthoz, ehelyett azonban, mellőzve szokásos, megjátszott, könnyed és fölényes modorát, halkan csak ennyit mondott. – Szeretném, ha meggondolnád magad, Mark. Courtney tábornok személyesen jött el hozzám… – azzal elmondott neki mindent arról a látogatásról, Sean Courtney haragjáról, mikor meghallotta, hogy Markot a lánya kívánságára bocsátották el, és megkért, hogy légy ott. Kifejezetten megkért rá, Mark. És ezt igazán komolyan gondolta. Mark, miután felmutatta meghívóját a kapunál, keresztülment a külső erődön. Fákra aggatott lampionok világítottak az út mentén, amely a régi erőd kertjén vezetett át, és derűs, karneváli hangulatot kölcsönöztek az estélynek, ellentétben az erődítményben

általában uralkodó légkörrel, amely jellemző volt a legkorábbi brit hódítástól kezdve a búr és a zulu ostromokon és háborúkon át napjainkig. A birodalom hadvezérei közül nem egy pihent meg itt, ha a dolga engedte. Mark előtt is, utána is tömegével áramlottak a meghívottak, de Mark kerülte őket. Zavartana szmoking, amelyet a zálogostól kölcsönzött ki, mikor visszavette tőle a kitüntetéseit. Az öltözet, tekintettel tisztes korára, zöldes színben játszott, és helyenként molyrágta lyukak mozdították elő tökéletesebb szellőzését. Valiban túlságosan szűk lévén a gyomra tájékán bő volt, és túl sokat mutatott kézelőjéből meg a zoknijából, de mikor a zálogház-tulajdonos figyelmét erre felhívta, az felhívta az övét a tiszta selyem bélés tapintására, és egyben öt shillinget engedett a kölcsönzési díjból. Meglehetősen nyomott hangulatban sorakozott be a többi szmokingos vendég mögé a gyakorlóterem lépcsőjén, és mikor rákerült a sor, rendben odalépett ő is a fogadóbizottság elé. – Nahát! – kiáltott fel Sean Courtney tábornok. – Szóval eljöttél! – Csontos arcra egyszeriben fiússá fiatalodott, ahogy kezet fogott Markkal. A keze olyan volt, mint egy teknőc páncélja: hűvös, kemény és kérges. Úgy állt a fogadóbizottság élén, mint egy őrtorony, szélesen, hatalmasan, makulátlanul szabott estélyi öltönyében, keményített fehér ingmellén színes ezüstszalagok, zománckeresztek, rendjelek pompáztak. Fejedelmi szemöldöke egy intésével odahívta egyik beosztottját. – Ez Mr. Mark Anders – mondta. – Emlékszel a régi Anders és MacDonald párosra? Első brigád! – Emlékszem, uram. – A tiszt most már kíváncsian nézett Markra, szeme Mark arcáról zakója hajtókájára, az azon díszelgő selyemszalagokra tévedt, aztán megint vissza, az arcára. – Gondoskodjon róla – utasította Courtney tábornok és Markhoz fordult. – Szerezz magadnak valami italt, fiam és majd később még beszélgetünk. – Elengedte Mark kezét, és a következőhöz fordult a sorban, és ennek a nagy embernek olyan szuggesztív ereje volt, olyan személyes varázsa, hogy Mark ez után a rövid találkozás után, a néhány kurta szó hatására nem érezte magát esetlen, félszeg idegennek kölcsönzött, félreszabott öltönyében, hanem tudatára ébredt, hogy ő egy különleges figyelmet érdemlő és tiszteletre méltó vendég. Sean Courtney embere komolyan vette a feladatát, és odavezette Markot a csupa feketébe öltözött vendégseregbe, ahol a vendégek kis csoportokba verődve ugyancsak kissé elfogultan ácsorogtak a számukra is szokatlan öltözékben, miközben a pincérek az ezred vendéglátása nagyvonalúságának minden jelével megrakott ezüsttálcákkal sürögtek körülöttük. – Whiskyt, ugye? – kérdezte a tábornok embere, és leemelt egy pohárral a tálcáról. – Minden frissítő a tábornok jókívánságainak jegyében áll rendelkezésünkre – közölte, és magának is leemelt egy pohár whiskyt. – Egészségére! Lássuk csak! Első brigád… – körülnézett. – Nyilván emlékszik még Hooperre? Dennisonra? Mark emlékezett rájuk. Emlékezett másokra is. Emlékei között tucatjával akadtak arcok, amelyek csak halványan éltek, árnyak emlékezete peremén, de mások világosan álltak előtte, akiket kedvelt vagy éppen, mert nem kedvelte, sőt, éppenséggel utálta őket. Volt, akivel megosztotta ennivalóját, vagy egymásnak nyújtogatva együttesen szívták a cigaretta csikkjét, míg másokkal az iszonyat vagy a végtelen unalom perceit osztotta meg, a jók, a dolgosok, a gyávák és a lógósok, az erőszakosak, mint ott voltak… és a whisky

csak jött, csak jött az ezüsttálcán… És azok is emlékeztek rá, férfiak szólították meg, akiket sose látott életében: „Emlékszik rám? Én voltam a D’Arcy-erdőnél a szakaszvezető, amikor maga meg MacDonald…” – És mások: „maga az az Anders? Én valahogy idősebbnek képzeltem… de üres a pohara”, és a whisky csak jött, jött az ezüsttálcán, és Mark nagynak és okosnak érezte magát, mert az emberek odafigyeltek rá, amikor mondott valamit, és szellemesnek is, mert az emberek nevettek, amikor valami tréfásat mondott. Később asztalhoz ült a társaság. Az asztal a terem egész hosszát elfoglalta, és vakító fehér damasztabrosszal terítették le; az ezred ezüstje úgy csillogott-villogott a gyertyafénynél, mint a fénytávíró és most már pezsgő habzott a kristálypoharakban. Körös-körül harsány bajtársi nevetés, emelt hangok, s valahányszor Mark letette poharát, megjelent mellette egy turbános alak, és egy sötét kéz pohara fölé döntötte a zöld palackot. Hátradőlt a székén, hüvelykujját mellénye ujjnyílásába dugta, szájából lábnyi hosszú fekete szivar állt ki, „halljuk!, halljuk!” kiáltotta oda a vacsora utáni szónokok felé, pontosan olyan nagyképűen és bölcs ábrázattal, mintha az lenne a legkitűnőbb szónok, és értelmesen bólintgatott össze szomszédaival. Mikor a tábornok felállt az asztalfőn, a T alakban elhelyezett asztalnál a lassan már elnehezedett, a hosszú, kacskaringós szónoklatoktól félig-meddig álomba merült társaság zajosan mozgolódni kezdett. Várakozó arccal néztek össze, és bár Mark még nem hallotta Sean Courtneyt beszélni, érezte, hogy társai kíváncsian és érdeklődve felfigyelnek, és megújuló lelkesedéssel egyenesedett ki székében. A tábornok nem okozott csalódást senkinek a vendégseregben. A történet, amellyel beszédét kezdte, egy percre mindenkit elképesztett, az emberek lélegzet után kapkodtak, aztán kitört belőlük a nevetés. A tábornok velük szemben elengedte magát, könnyeden, szinte hanyagul, természetesen beszélt, de úgy játszott a szavakkal, mint vívómester a pengéjével: egy tréfa, egy szitok, egy józan paraszti igazság, amit szívesen hallgattak, s nyomban utána valami más, ami megzavarta őket, ahogy ki-kipécézett egyeseket, dicséretre vagy szelíd kritikára. – Idén is harmadikak leszünk az országos lovaspóló-bajnokságon, uraim? Ezt a dicsőséget az ezred könnyedén megszerezte magának tavaly, de van egy bizonyos úr, itt ül ennél az asztalnál, aki úgy döntött, hogy idén a cukornád-ültetvényesek színeiben lovagol. Istenadta joga így dönteni, ezért ennél az asztalnál senki sem ítéli el, ebben biztos vagyok… – Sean Courtney elhallgatott, lesimította oldalszakállát és gonoszkásan vigyorgott, miközben a társaság rekedten pfujolt, kahalával verte az asztalt és az áldozat a hangzavarban vérvörös ábrázattal feszengett. – De jó újságom is van, mert komoly reményeim vannak, ami az idei Afrika Kupát illeti. Cseles nyomozásom eredményeként kiderült, hogy itt van körünkben… – és a következő pillanatban a teremben kitört a tapsvihar, dübörögve éljeneztek, és mindenki az asztal vége felé fordult, ahol Mark ült, és a tábornok bólogatott, sugárzó arccal nézte Markot, miközben ő sietve mélyen lecsúszott a székén, és szeretett volna nyúlánk termetével apróra csukódni, mint egy colstok. De Sean Courtney odakiáltott: – Állj fel, fiam! Hadd nézzenek meg! Mark bizonytalanul felállt, jobbra-balra bólogatott, s csak lassan tudatosodott benne, hogy ügyesen csapdába csalogatták, és a tapsot fogadva elkötelezte magát. Első alkalommal lett tanúja, hogyan irányítja a tábornok egy ember sorsát, és ér célhoz, szinte

erőfeszítés nélkül. Ezen töprengett, kissé kábultan még akkor is, amikor a legközelebbi lámpaoszlop felé kormányozta magát. Természetesen bölcsebb és biztonságosabb lett volna, ha az erőd kapujában elfogadja egy riksás ajánlatát, amikor két órával éjfél után kitámolygott a kapun, de a közelmúlt munkanélkülisége és az extravagáns költekezés a cifra öltözékre pontosan meghatározta lehetőségeit a közlekedési eszközöket illetően. Körülbelül hárommérföldes séta állt előtte a sötétben, és amilyen tántorogva haladt előre, eléggé hosszú útnak ígérkezett. A lámpaoszlopnak dőlve kicsit összeszedte magát, amikor egy fekete Rolls-Royce állt meg mellette. A hátsó ajtó kinyílt. – Szállj be! – szólt ki a tábornok, és ahogy Mark esetlenül bebukott a puha bőrülésre, acélos kézzel i megtámogatta. – Nem vagy nagyivós ember. – Ez állítás volt, nem kérdés, és Mark kénytelen volt elismerni igazságát. – Nem vagyok az, uram. – Akkor el kell döntened – mondta a tábornok –, vagy megtanulsz inni, vagy hagyd abba teljesen. Sean már majdnem egy fél órája várt a fügefák alatt parkoló Rollsban, mikor Mark végre megjelent az erőd kapujában. Már-már azon a ponton volt, hogy otthagyja, és kiadja a parancsot a sofőrnek, hogy induljon vissza Emoyenibe, amikor Mark kitámolygott az utcára, félretolta a tolakodó riksásokat és elindult a járdán, akár a rák, többet lépve oldalra, mint előre. A Rolls kikapcsolt reflektorokkal, hangtalanul követte, miközben Sean Courtney jóságos mosollyal figyelte a fiatalember tántorgását. Szelíd elnézéssel a fiú iránt meg maga iránt is azokért a furcsa, váratlan fordulatokért, szeszélyes lépésekért, amelyekkel még most is, időnként önmagát is meglepte. Hatvankét éves korában egy férfinak tisztában kellene lennie önmagával, ismernie kellene erejét, képesnek kellene lennie élni vele, ismernie minden gyengeségét is, és megbízható védekezést kellene kiépítenie ellenük. Ezzel szemben most mégis itt van, nem tudná okát adni, miért, és érzelmileg egyre inkább belebonyolódik ennek a fiatal idegennek a dolgaiba. Idejét nem kímélve töpreng rajta, és fogalma sincs, micsoda céllal. Talán mert önmagára emlékeztette, mikor ő ennyi idős volt? És valóban, ahogy ez a gondolat felmerült benne, belsejében a pezsgő lelkesítő melegével, valamiféle nosztalgia fogta el azok után a zavaros, kétségekkel, fényes ambíciókkal teli idők után, amikor még mint fiatal fiú a férfikor küszöbén állt. Talán ezt csodálta, nem, inkább ez vonzotta, igen, ez a helyes szó: ez a különös vonás vonzotta minden élőlényben, valami kivételes vonás, amit a lótenyésztők „vér”-nek neveznének, a kutyatenyésztők „pedigré”-nek. Ilyesmit fedezett fel Mark Andersben, és pontosan úgy, ahogy egy jóvérű ló megsínyli, ha rosszul kezelik, és egy fajtiszta kutyát is el lehet rontani, egy hasonló kategóriába sorolható fiatalember is igényli a jó tanácsot, az irányítást, az alkalmat, hogy-képességeit kifejleszthesse. Túl sok a középszerű és túl sok a selejt ebben a világban, gondolta Sean, és ezért, ha valakiben klasszist fedezett fel, nyomban vonzódást érzett iránta. Vagy az is lehet… és hirtelen megint elfogta a megszokott gyászos érzés: talán egyszerűen csak arról van szó, hogy nekem nincs fiam.

Három fia volt az élete során: az egyik meghalt, mielőtt világra hozták volna. Holtan született a vadonban, a Limpopo folyón túl. Egy másik olyan asszonytól született, aki nem volt a felesége, olyan fiú, aki más férfit hívott apjának. Mikor erre gondolt, Sean amúgy is nyomott hangulata még jobban elnehezedett, bűntudat gyötörte. De az a fiú is halott. Fekete masszává égett a törékeny fa- és ponyvamasinában, amellyel az égbe repült. Garry dedikációjára gondolt, új könyvéhez: „Ezt a könyvet Michael Courtney kapitánynak ajánlom, a Repülő Érdemkereszt tulajdonosának, annak a fiatal sasnak, aki nem repül többé.” Ez a Michael Sean természetes fia volt, aki bátyja feleségének méhében fogantatott. A harmadik fiú még él, de már csak névleg fia, és Sean szívesen megváltoztatta volna a nevét, ha módja lett volna rá. Az undorító incidensek, amelyek oly sok évvel ezelőtt megelőzték Dirk Courtney távozását Ladyburgből, közöttük gondatlanságból elkövetett gyújtogatás, gondatlanságból elkövetett emberölés, semmi nem volt azokhoz a gonosztettekhez képest, amelyeket visszatérte után elkövetett. A hozzá közel állók tudták, hogy jelenlétében jobb ha nem ejtik ki a „Dirk Courtney” nevet. Most nyomasztó rossz kedve feltámasztotta régi haragját, s hogy elűzze magától, előrehajolt ültében és megveregette a sofőr vállát. – Húzz oda melléje – mondta, és Mark Andersre mutatott. – Neked friss levegőre van szükséged – mondta Sean Courtney Marknak. – Attól vagy kijózanodsz, vagy hánysz egyet, és ez is, az is csak jót tesz neked. És mire a Rolls a West Street-i móló tövében leparkolt, Mark iszonyatos szellemi erőfeszítéssel visszanyerte az uralmat szemei fölött. Eleinte, valahányszor a tábornokra nézett, aki ott ült mellette, kóválygó fejjel szentül hitte, hogy Seannak a homloka közepén van egy harmadik szeme, és a fején kétoldalt számos füle, amelyek úgy mozognak, mint apró hullámok a tó csendes tükrén. A beszéde eleinte zavaros volt, és maga is Szelíd hitetlenkedéssel hallgatta saját értelmetlen, elmosódott hangját, ahogy a tábornok kérdéseire és megjegyzéseire válaszolgatott. Ahhoz, hogy többé-kevésbé érthetően hangozzék, össze kellett szednie minden erejét és homlokát ráncolva, kimért lassúsággal kellett beszélnie. De csak mikor a laza tengerparti homokon egymás mellett sétáltak arrafelé, ahol a visszahúzódó dagály nyomán a nedves, sima homok már megkeményedett, csak akkor kezdett odafigyelni, mit beszél a tábornok, és arra, hogy amit mond, cseppet sem hangzik protokolláris fecsegésnek, mint az estélyen. Hatalomról beszélt, nagy hatalmú emberekről, törekvésekről és törekvések jutalmáról, és bár a hangja álmatag dörmögésnek hangzott, egy öreg oroszlán morgására emlékeztetett, amely éppen az előbb ölt, és hamarosan megint ölni készül. Mark valamiképpen megérezte, hogy annak, amit hall, roppant jelentősége van számára, és utálta magát a vérében keringő alkohol miatt, amely lelassította az agyát, és féket rakott a nyelvére. Megpróbált tudatosan küzdeni ellene. Végigmentek a nyirkos, sima homoksávon, amely sárgásan csillogott a lebukó hold fényénél, a tengernek só- és jódillata volt, fertőtlenítőszaga, és a levegő annyira lehűlt, hogy szmokingja zakójában is megborzongott az enyhe szellőben. De a feje hamarosan képes volt lépést tartani annak a nagy testű embernek a gondolataival, aki mellette sántikált, és lassan valami egyre fokozódó izgalom támadt benne, ahogy olyan dolgokat hallott, amiket eddig is érzett, de csak valahol mélyen, a lelke titkos rekeszében, eszmékről, amelyeket felismert, de amelyekről eddig azt hitte, csak az övéi.

A nyelve megoldódott. Megszűnt a dadogás, a zavartság, az agya vágott, mint a borotva s közben könnyűnek érezte magát, mint a fecske, amint röptében a víz színét súrolva iszik. Eszébe jutott, hogy volt idő, amikor ezt az embert azzal gyanúsította magában, hogy valami módon felelős Andersland elvesztéséért és az öreg haláláért. Ennek a gyanújának most szinte káromlásíze volt, félrelökte, és teljes erővel arra a beszélgetésre összpontosította figyelmét, amelybe, úgy érezte, egyre mélyebben elmerül. Csak sokkal később jött rá, amit akkor még nem is sejtett, hogy ez az egyetlen éjszakai beszélgetés mennyire döntő fontosságú lett az életében; talán ha akkor tudja, megbénult volna a nyelve és megállt volna az agya. Valójában szigorú vizsgálaton esett keresztül. Ötleteket, amelyeket látszólag mellékesen vetettek fel meg kellett ragadnia, ki kellett fejtenie vagy visszadobnia, nem foglalkozni vele. Minden kérdés a tudata mélyére kutatott, nyilvánosságra hozta elgondolásait és fokozatosan, ügyesen kényszerítette, hogy elkötelezze magát minden felvetett témával kapcsolatban a vallástól a politikáig, a hazafiasságtól az erkölcsösségig. A tábornok néha-néha elmosolyodott. – Radikális elme vagy, tudtad te ezt? De azt hiszem, én is az voltam a te korodban. Akkor valamennyien meg akartuk váltani a világot. Nos, most mondd el, mi a véleményed… – És a következő kérdésnek semmi köze sem volt az előzőhöz. – Tízmillió fekete él ebben az országban és egymillió fehér. Mit gondolsz, hogyan tudnak ezek együtt élni a következő ezer esztendőben? Mark nyelt egyet, felnyögött-a kérdés iszonyú súlya alatt, aztán beszélni kezdett. A lebukó hold fénye beleolvadt a hajnal fényeibe, és Mark tovább sétált egy lángoló eszményekkel és csodás látomásokkal teli világba. Ha nem is tudta, izgalma nem csak őt ragadta el. Louis Botha, az öreg harcos és államférfi mondta valamikor Seannak: „Még a legjobbak is megöregszenek és elfáradnak közülünk, Sean, és ha ez az állapot bekövetkezik, szüksége van mindenkinek valakire, akinek átadja a fáklyát, hogy tovább vigye.” Az éjszaka elmúlt. Olyan hirtelen, hogy mindketten meghökkentek. Az égbolt arany és rózsaszín fényekben úszott. Egymás mellett álltak, figyelték, hogyan bukkan fel a nap karimája a tenger sötétzöld vizéből és kapaszkodik fel sietve az égboltra. – Már évek óta kellene nekem egy segítség. A feleségem üldöz miatta. – Sean elmosolyodott az ötleten. – És megígértem neki, hogy keresek valakit. Olyasvalakire lenne szükségem, aki fürge, eszes és megbízható. Ilyet pedig nehéz találni. – Sean szörnyen összevissza rágott szivarja régen kialudt. Kivette szájából, enyhe rosszallással nézegette, aztán beledobta a lábát nyaldosó, apró hullámok közé. – Pokoli munka lesz. Nem lesz meghatározott munkaidő, előre kiszabott feladat, és Isten a megmondhatója, én utálnék magamnak dolgozni, mert kötekedő, ellenszenves vén fattyú vagyok. Másrészről egyet garantálhatok. Az, aki vállalja ezt a munkát, nem fog meghalni unalmában és meg fog tanulni egykét dolgot. Megfordult, fejét előrelógatta, belebámult Mark arcába. A szél felborzolta szakállát, fekete nyakkendőjét régen levetette és zsebébe dugta, a felkelő nap arany sugarai megcsillantak arcán, és különleges kék árnyalatot kölcsönöztek szemének. – Akarod ezt az állást? – kérdezne nyomatékkal. – Igen, uram! – vágta rá Mark, elkábulva attól a kilátástól, hogy állandóan együtt lesz ezzel az elképesztő férfival. – Nem is kérdezed meg, mi lesz a pénzzel? – mordult rá Sean.

– Ó, a pénz az nem érdekes. – Első lecke: – Sean felhúzta busa, fekete szemöldökét derűsen kéken csillogó szeme fölött – a pénz mindig érdekes. Mikor Mark ismét belépett Emoyeni kapuján, új világba lépett be, olyan világba, amely meghaladta minden eddigi elképzelését. De ebben az egész elsöprő élményben, az új gondolatokhoz, a látogatók félelmetes méretű felvonulásához és a vég nélküli új feladatokhoz való alkalmazkodás forgatagában is volt valami, egy pillanat, amelytől Mark állandóan és mindennél jobban reszketett. Találkozásától Miss Storm Courtneyvel. Mindenesetre, és Mark sose tudta meg biztosan, nem Courtney tábornok rendezte-e így a dolgot, de Storm nem volt Emoyeniben sem Mark megérkezése napján, sem az azt követő napokon, bár jelenlétének nyomai mindenütt láthatók voltak: arcképei, fényképei minden szobában, és különösen az életnagyságú olajfestmény a könyvtárban, ahol Mark ideje jó részét töltötte. Storm elefántcsontszínű estélyi ruhában ül a szalonban, a hangversenyzongora mellett, és a művésznek sikerült valamit visszaadnia szépségéből és egyéniségéből. Markot roppantul zavarta az a szívfájdító, kutató tekintet, amellyel a kép lenézett rá. Mark és a tábornok között igen hamar jó kapcsolat alakult ki, és néhány nap alatt Sean bizalmatlanságának utolsó nyomai is eltűntek. Ritkán fordult elő, hogy Seant ne ingerelje előbb-utóbb, ha egy emberrel hosszabb ideig együtt kellett lennie, de ami ezt a fiatalembert illette, úgy érezte, kifejezetten keresi a társaságát. Első gondolata az volt, hogy Markot bevezeti napi levelezése lebonyolításának rutinjába, meg egyéb, időt emésztő fölöslegességek intézésébe, hogy neki valamivel több ideje maradjon fontosabb üzleti és politikai dolgai számára. Aztán időnként váratlanul be-benézett a könyvtárba, hogy Markkal megbeszélje valamelyik ötletét, és élvezze, hogyan látja valaki fiatalabb, üdébb szemekkel a dolgot. Vagy elengedte a sofőrjét, és Mark vezette a Rollst a fűrészmalmokhoz, vagy egy igazgatósági ülésre a városban, ő odaült melléje, és együtt idézték fel azoknak a franciaországi napoknak az emlékét, vagy Sean elkalandozott a távolabbi múltba, azokba az időkbe, amikor Mark még a világra se jött, és élvezte, Mark milyen feszült érdeklődéssel hallgatja, amikor aranykutatásról meg az északon, a Limpopo folyón túli vadonban tett elefántcsont-vadászatról mesél. – Érdekes vita lesz a parlamentben ma, Mark. Alaposan be fogok olvasni annak a rohadt Hendricksnek a vasúti költségvetéssel kapcsolatban. Vigyél le a kocsin és a karzatról végighallgathatsz. – Ezek a levelek ráérnek holnapig. Az umvoti fűrészmalomban üzemzavar van. Vegyük a puskánkat, és hazafelé jövet felszedhetünk egy-két gyöngytyúkot. – Ma este a gyakorlóteremben, nyolc órakor. Ha nincs más, fontosabb dolgod… – ami egyenlő volt egy paranccsal, bármilyen udvarias volt is a fogalmazás és Mark lassanlassan érezte, hogy szelíden visszakerül a – most már békebeli – ezred kötelékébe. De itt egészen más helyzetben volt, mint Franciaországban, mert most hatalmas támogató állt mögötte. – Nem érek vele semmit, ha harmadosztályú lövész vagy. Majd meglátod, hogyan dolgozom én, fiam, és azt akarom, hogy kezem ügyében legyél akkor is, ha katonásdit játszunk. Mellesleg… – és Sean hamiskásan, mindentudón elvigyorodott –, szükséged lesz egy kis időre, hogy gyakorold a céllövészetet. És a legközelebbi ezred-összejövetel alkalmával Mark, aki még nem szokta meg,

micsoda gyorsasággal zajlanak a dolgok abban a világban, amelyben Sean Courtney uralkodik, ott állt teljes hadnagyi díszben, tiszti antantszíjjal a mellén, és vállán egy fényes csillaggal. Arra számított, hogy tiszttársai ellenszenvvel fogadják majd, de legalábbis leereszkedő módon, ezzel szemben kiderült, hogy amikor a gyakorlótéren mint parancsnok vezényelt, általános lelkesedéssel fogadták. Helyzete az emoyeni háztartásban eleinte kissé tisztázatlan volt. A ház úrnője érett szépségével és hűvös határozottságával udvarias tiszteletet ébresztett benne. Az asszony az első két-három hétben tartózkodó volt véle szemben, következetesen Mr. Andersnek szólította, és minden kérését pedáns „kérem”-mel vezette be, a teljesítést pedig ugyancsak szigorúan „köszönöm”-mel nyugtázta. Ha a tábornok Emoyeniben tartózkodott ebédidőben, Marknak egy szolga ezüsttálcán a könyvtárban szolgálta fel az ebédet, esténként, miután elbúcsúzott a tábornoktól, megnyergelte öregedő Ariel Four Square motorkerékpárját, amelyet időközben szerzett be magának, és elrobogott vele a dombon, a város tikkasztó, meleg medencéjébe, férges kis Point Road-i szállására. Ruth Courtney még gondosabban kísérte figyelemmel Markot, mint a férje. Ha a fiú bármilyen szempontból nem üti meg az általa felállított mértéket, nyomban és gondolkodás nélkül igénybe vette volna befolyását Seanra, hogy bocsássa el. Egy délelőtt, mikor Mark a könyvtárban dolgozott, Ruth besétált hozzá a kertből, egy nagy csokor virággal a kezében. – Ne zavartassa magát – mondta, és nekiállt, hogy a virágokat a szoba közepén álló asztalon egy ezüstvázában elrendezze. Néhány percen át némán tevékenykedett, aztán természetes, baráti hangon szóba elegyedett Markkal. Apránként kiszedte belőle, hogyan él, hol él, hol alszik és hol étkezik, ki mos rá, és titokban elborzadt. – A mosatását fel kell hoznia ide, hadd tegyék a többi házi szennyeshez. – Nagyon kedves, Mrs. Courtney, de igazán nem akarok alkalmatlankodni. – Ugyan már, ostobaság! Van két dhoba wallahunk, ruhamosó emberünk, akiknek úgy sincs más dolguk, mint mosni meg vasalni. Mark spontán vonzerejének Natal egyik „first lady”-je, a jóval negyvenéves korán túl is híres szépség, Ruth Courtney sem tudott ellenállni. Ezt a természetes vonzerőt, amely a fiúból áradt, fokozta az a jótékony hatás, amit a férjére gyakorolt. Sean mintha megfiatalodott volna az elmúlt hetekben, derűsebb volt, mint máskor, és míg Ruth figyelte, megállapította, ez nemcsak azért van, mert a rutinmunka terhét levették a válláról, hanem mert ez a fiú visszaadott neki valamit a fiatalság szelleméből, valami friss energiát kölcsönzött neki, lelkesedést az élet dolgai iránt, amelyek már-már értéküket vesztették, és nem látszottak érdemesnek arra, hogy megerőltesse magát miattuk. A házaspár megszokta, hogy mielőtt lefekszenek, néhány órát Ruth szobájában töltenek el egymással. Sean ilyenkor elnyúlt vattázott köntösében elnézte, hogyan fésülködik Ruth, hogyan krémezi be az arcát, miközben ő utolsó napi szivarját szíva megbeszéli vele a nap eseményeit és jóleső érzéssel nézte az asszony hálóruhában hajladozó, még mindig karcsú alakját. Közben lassan feltámadt benne a vágy, várta a pillanatot, amikor Ruth elfordul, nem figyeli őt a tükörben, mire ő feláll és kezét nyújtva átvezeti a hálószobába, a nagy, négyoszlopos, redőzött-rojtos bársony baldachinos ágyba. Az elmúlt hetekben, mióta Mark megjelent a háznál, Sean három-négy ízben olyan radikális kijelentéseket tett, amelyek olyannyira ellentétben álltak megszokott,

konzervatív felfogásával, hogy Ruth ölébe ejtette ezüst hajkeféjét és úgy bámult rá. Sean ilyenkor zavartan elnevette magát és kezét felemelve hárította el Ruth várható, tréfás megjegyzését. – Jól van, jól, tudom, mit akarsz mondani, de: éh-megbeszéltem a dolgot a fiatal Markkal. – Aztán megint elnevette magát. – Az a gyerek rengeteg értelmes dolgot mond. Aztán, egyik este, amikor Mark valamivel több mint egy hónapja volt már náluk, miután egy darabig békében és csendben ültek, Sean hirtelen megszólalt. – Ez a Mark gyerek. Nem emlékeztet téged Michaelra? – Nem figyeltem meg… nem, nem hiszem. – Szóval, nem arcra gondolom. De a mód, ahogy gondolkodik. Ruthban mint valami hideg, sötét tengerár merült fel ősi, gyötrő bánata: sose adott fiút Seannak. Ez volt az egyetlen igazi bánat életében, az egyetlen felhő együtt töltött, napfényes éveik fölött. Most is megroskadt a válla, mintha a bánat súlya lenyomná és a tükörbe nézve szinte látni vélte szemében tükröződni a bűntudatot saját alkalmatlansága felett. Sean, aki mindezt nem vette észre, vidáman folytatta. – Nos, alig várom már a februárt. Hamilton szíve meghasad, ha azt a nagy ezüstserleget át kell adnia nekünk. Mark megváltoztatta az egész csapat szellemét. Már hisznek benne, hogy győzhetnek vele mint egyes számú lövésszel. Ruth csendben hallgatta. Utálta magát, amiért nem tudta megadni Seannak, amit az annyira kívánt. Lenézett a kis faragott bálványszoborra öltözködőasztalán. Ez a Thorszobor évek óta állt ott, azóta, hogy Sean megajándékozta vele: a termékenység jelképe volt. Stormot egy tomboló elektromos vihar kellős közepén foganta, ezért nevezték el Stormnak, „Vihar”-nak, és Sean azzal tréfálkozott, hogy már csak a mennydörgés hiányzik hozzá. Ezért adta neki ezt a kis szobrot. – Sok hasznom volt belőled… – gondolta keserűen, miközben selyembe burkolt alakját vizsgálgatta a tükörben. Olyan jó ránézni, és olyan fenemód haszontalan, gondolta. Általában nem szokott szitkozódni, de most nagyon nekikeseredett. Akármilyen szép a teste, nem szül többé gyermeket Sean számára. Csak arra jó, hogy élvezzék. Hirtelen mozdulattal felállt, félbehagyta lefekvés előtti rutinját, odament Seanhoz, kivette szájából a szivart, és kimért mozdulattal elnyomta a nagy üveg hamutartóban. Sean meglepetten nézett fel rá. Valamit kérdezni akart, de nem jutott szóhoz. Ruth szemét bágyadtan félig lehunyta, szétnyíló ajkai közül elővillantak apró, fehér fogai és az arcon, magas, pompás formájú állcsontja fölött, lázas-piros foltok jelentek meg. Sean ismerte ezt az arckifejezést és azt, aminek ez előhírnöke volt. A szíve megugrott, aztán mint egy rab állat ketrecében, ugrált tovább a bordái között. Szerelmeskedésük általában mélységes, kölcsönös egymásba felejtkezés volt, ami az évek folyamán egyre meghittebb lett és egyre több öröm forrása: két személy tökéletes egybeolvadása. Együtt eltöltött életük ebben teljesedett ki, néhanapján azonban Ruth, mikor így lesütötte szemét, így biggyesztette ajkát, arcán ezzel a pírral olyan vad, féktelen kitörést produkált, ami Seant mindig valami mindent elsöprő természeti jelenségre emlékeztette. Sean egy mordulással elkapta, megpróbálta ölébe húzni, ugyanakkor széthúzta hálóruháját, hogy az asszony hegyes mellei szabadon álltak, de Ruth gyors volt és erős, kikígyózott karjai közül, bőre elefántcsont- és rózsaszínben játszott hálóruhája áttetsző selyme alatt, csupasz melle csábosan mozdult, ahogy hosszú, formás lábakkal,

csúfondáros, csipkelődő, hívogató kacagással befutott a hálószobába. Másnap reggel Ruth lemetszett egy ölre való vörös és fehér szegfűt és bevitte a könyvtárba, ahol az ifjú Mark dolgozott. Mark felállt, és Ruth, ahogy köszöntését fogadta, a fiú arcát tanulmányozta. Eddig nem is tudatosodott benne, milyen csinos a fiú. Látszott rajta, hogy az a típusú arc, amely szépen öregszik meg, csontjai szerkezete formás, orra büszke, karakterisztikus orr. Egyike azon szerencsés embereknek, akinek csak használ, ha néhány ránc és vonás keletkezik a szemük körül és néhány ezüst szál keveredik a hajukba. Ami persze még messze van… Most a fiú szeme volt az, ami elsősorban magára vonta figyelmét. Igen, gondolta, és Mark szemébe nézett. Seannak igaza van. Ugyanaz az erő, ugyanaz a jóság tükröződik benne, mint Michael szemében. Míg a virágokat rendezgette, titokban figyelte, aztán mikor a váza készen állt, kissé hátrébb állt, megcsodálta művét, majd megszólalt, anélkül hogy Markra nézett volna. – Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk ebédkor a teraszon, Mark? – kérdezte, gondosan megválogatva szávait. A keresztnév használata is tudatos volt, s ezzel mindketten tökéletesen tisztában voltak. – Hacsak nem eszik szívesebben ezután is itt fenn. Mikor Mark megjelent a teraszon, Sean felnézett az újságjából és a szeme sem rebbent, mikor Ruth intett a fiúnak, hogy foglaljon helyet, szemben Seannal, hanem nyomban újból elmerült újságja olvasásába, aztán nagy hangon és roppant indulatosan felolvasta nekik a vezércikket, gúnyosan utánozva a szerző hangját és hanglejtését, végül összegyűrte az újságot és ledobta a széke-mellé. – Ez az ember egy átkozott, dühöngő őrült, be kéne csukatni! – Nos, uram… – kezdte óvatosan Mark. Ruth megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem konzultálta előzetesen Seant az újfajta ebédrenddel kapcsolatban, de a két férfi nyomban elmerült a társalgásban és mikor a fő fogást felszolgálták, Sean odamorogta. – Te szeld fel a csirkét, Mark, majd én gondoskodom a kacsáról – és ketten nekiálltak szeletelni, de közben tovább vitatkoztak, mint két családtag. Ruth szalvétájába rejtette mosolyát, mikor Sean egy kérdésben vonakodva bár, de elismerte a fiatalabb igazát. – Persze nem állítom, hogy igazad van, de ha igazad lenne, akkor mit gondolsz, mi lenne… És megint támadott, most más oldalról, és Ruth odafordult Mark felé, figyelte, ismét milyen ügyesen védekezik, s miközben hallgatta őket, lassan egyre jobban értékelte Sean remek érzékét, amellyel Markot maga mellé választotta. Mark kávézás közben tudta meg, mi van Storm Courtneyval. Sean váratlanul odafordult Ruthhoz. – Jött ma reggel levél Stormtól? – És mikor Ruth tagadóan rázta a fejét, folytatta. – Az az átkozott, beképzelt kisasszonyka tanulhatna egy kis modort… már majdnem két hete nincs tőle levél. Most hol kellene lenniük? – Rómában – mondta Ruth. – Rómában – dörmögte Sean. – Ahol egy rakás latin szerető csipkedi a fenekét. – Sean! – háborgott szemérmesen Ruth. – Bocsánat. – Sean kissé röstelkedő arcot vágott, de aztán hamiskásan elmosolyodott. – De alighanem roppant célszerű módon helyezkedik el hozzá, amennyire én ismerem. Amikor Mark aznap este leült megírni levelét Marion Littlejohnnak, rájött, hogy

Storm Courtney nevének puszta említése megváltoztatta magatartását azzal a leánnyal szemben, akit állítólag feleségül készül venni. A szörnyű mennyiségű munka terhe alatt, amelyet Sean Courtney csak úgy mellékesen a vállaira rakott levelezése Marionnal nem volt többé mindennapos rutin, és néha hetek teltek el két levele között. Közben a lány levelei egyforma sűrűn érkeztek, és hangjuk melegsége sem változott. Ezúttal azonban úgy érezte Mark, nem is annyira a munka szorítja, és nem ezért halogatja újabb találkozásukat. Ott ült, a tolla végét rágcsálta, míg a fája szét nem roncsolódott, szavakat keresett és ihletet, szörnyű tehernek érezte minden oldalt teleírni a halhatatlan szerelem szóvirágaival, és minden üres oldal olyan félelmetesnek tűnt előtte, mint egy átkelés a Szaharán, de hiába, tele kellett írnia. – Jövő héten Johannesburgba utazunk, az évenkénti Afrika Kupa lövészversenyre – írta, aztán eltöprengett, hogyan lehetne valamivel hosszabbra nyújtani ezt az információt. Legalább egy oldalra elégnek kell lennie. Marion Littlejohn annak az életnek volt része, amelyet maga mögött hagyott, amikor átlépte Emoyeni kapuját. Végre szembenézett ezzel a ténnyel, csakhogy a bűntudat, amit ez a felismerés ébresztett benne, nem csökkentette rossz érzését és megpróbálta tagadni maga előtt, folytatni a levelet, de állandóan képek merültek fel előtte, és a képek főszereplője Storm Courtney volt, vidáman, elegánsan, szikrázó szépségével és elérhetetlenül, mint a csillagok. Az Afrika Kupa majdnem mellmagasságban állt egy csiszolt ébenfa talpon. Az emoyehi háziszolgák három napig fényesítették, míg végre úgy ragyogott, hogy azt már Courtney tábornok is elfogadhatónak ítélte. Most ott állt a kupa a büféasztal közepén, óriási sárgarózsa-koszorúval övezve. A büfét a bálterem halijában rendezték be, és mind a hall, mind a terem tele volt a vendégekkel, akiket Sean Courtney diadala megünneplésére meghívott. Még Hamilton ezredest is meghívta a Cape Town-i skót ezredtől, hogy hozza magával rangidős tisztjeit a Union Castle menetrendszerű hajójáratával, első osztályon, a tábornok vendégeként, és vegyenek ők is részt a fogadáson. Hamilton egy udvarias „köszönöm, nem” levéllel hárította el a meghívást, amely a megszólítás és a záróformula leszámításával összesen négy sorból állt. A kupa, mióta Viktória királynő a búr háború első évében átnyújtotta nekik, a Cape Town-i várkastélyban állt és Hamilton személyes megaláztatása nem kevéssé növelte Sean Courtney lelkes hangulatát. Mark számára soha ilyen elfoglalt időszak nem volt, mióta a lábát betette Emoyenibe. Ruth Courtney egyre jobban megbízott benne, és az ő felügyelete alatt a fiatalember tekintélyes munkát végzett a meghívók készítésében és az élelem- és italellátás biztosítása terén. Időnként táncolni küldte valamelyik csúnya ifjú hölggyel, aki különben reménytelenül petrezselymet árult volna a fal mellett, és a tábornok, szivarját fejedelmi gesztussal lengetve vendégei feje fölött, minden tánc végén odahívta a büféasztalhoz, ahol a kupa közelében állandó harci állását tartotta. – Tanácsos úr, hadd mutassam be új titkáromat. Mark, ez Evans tanácsos. Nos hát, Pussy, ez az a fiatalember, aki eldöntötte a dolgot a javunkra. És míg Mark zavarában pironkodva állt, a tábornok ötödször vagy hatodszor ismételte el, lövésről lövésre az utolsó versenynap eseményeit, amikor a két első helyezett ezred

döntetlenül állt, és a bíráknak egyéni lövések alapján kellett eldönteniük a versenyt. – Húsz-harminc mérföldes ellenszél, és az első lövés kétszáz yardról. Mark csodálkozott, milyen mérhetetlen örömet okoz a tábornoknak ez a kupa, ez a csecsebecse. Annak az embernek, akinek a vagyonát felmérni sem lehetett, akinek a földbirtokait négyzetmérföldek százaiban kellett mérni, akinek felbecsülhetetlen értékű festményei és antik könyvei, ékszerei, drágakövei vannak, lovai, házai, jachtjai, az e pillanatban semmit sem értékelt annyira, mint azt a csillogó semmiséget. – Nos, én is jegyeztem – a tábornok elég whiskyt ivott ahhoz, hogy meg is játssza, amit mesél és bemutatta, milyen mozdulatokkal kuporgott a lőállásban és figyelte a céltáblát –, és bevallom nektek, ezek voltak a legkellemetlenebb percek életemben. Mark megértően mosolygott. A skót lövész lövésről lövésre a nyomában járt. A marker minden találatot jegyzett. – Mindketten kilőtték, ami kilőhető volt kétszáz yardon, és aztán tovább, ötszázon, de csak az ezer yardos céltáblánál sikerült Marknak előnyhöz jutnia azzal, hogy valószínűtlen pontossággal becsülte meg az oldalszelet… – Ekkorra Sean hallgatósága már a szemét meresztgette unalmában, és még mindig hátravolt tíz sorozat célzott és tíz sorozat kapáslövés, amit előreláthatóan végig kell majd hallgatniuk. Mark pánik előjeleit észlelte a teremben, és aggódva nézett körül. Ruth Courtney a terem ajtajában állt, mellette a zulu háznagy. Harcos vérrel ereiben és egy főnökhöz illő tartásban, de most az arca mintha elszürkült valami, valami, a félelemhez közel álló indulattól, és siralmas képpel, hadarva beszélt úrnőjéhez. Ruth megnyugtatóan a karjára tette kezét, elbocsátotta, aztán elfordult és várt, míg Mark odamegy hozzá. Mark, míg az üres táncparketten keresztül közeledett Ruth felé, ismét, egyértelműen megállapította, mennyire hasonlít a lány az anyjára. Ruth Courtneynak ma is kisportolt, fiatalos alakja volt, amit kitartó lovaglás és hosszú séták tartottak karcsún, feszesen és kecsesen, és csak mikor közvetlen közelébe ért, váltak láthatóvá bársonyos, elefántcsontszínű bőrén az apró vonalkák, miniatűr szépséghibák. A haját magasra fésülte, nem törődve a divatos rövid hajviselettel, egyszerű, de elegáns estélyi ruhája remekül adta vissza alakját és formás keblei vonalát. Egy vendég megelőzte Markot, és Ruth könnyed mosollyal beszélgetett vele, míg Mark a közelben álldogált, de aztán Ruth elnézést kért a vendégtől, s ekkor Mark odasietett hozzá. – Mark! – Ruth szemében aggodalom tükröződött, ahogy fölnézett rá, és ő szinte föléje tornyosult, de közben változatlanul, könnyeden mosolygott. – Valami baj készül! Nemkívánatos vendégünk érkezett. – Mit kíván asszonyom? Mit tegyek? – A bejárati hallban vár. Kérem, kísérje be a tábornok dolgozószobájába, és maradjon vele, amíg nem figyelmeztetem az uramat, és nem küldöm maga után. Megteszi ezt nekem? – Természetesen. Ruth hálásan mosolygott fel rá, aztán mikor Mark megfordult, egy érintéssel karján megállította. – Mark! Próbálja meg, és maradjon végig velük. Nem szeretném, ha egyedül maradnának kettesben. Nem tudom, mi történhet… – Aztán megtört az önuralma. – Istenem, hát miért kellett idejönnie, pontosan ma este, mikor… – Elharapta a mondat végét, aztán ismét határozottan, fegyelmezetten mosolyra húzta a száját, de mindketten

tudták, hogy a folytatás ez lett volna: „…ma este, amikor Sean ivott.” Mark már eléggé megismerte a tábornokot, hogy ossza Ruth aggodalmát. Ha Sean Courtney ivott, képes volt mindenre, a spontán, expanzív kedélyeskedéstől a legsötétebb, vad, szenvedélyes dühöngésig. – Megteszem, amit megtehetek – mondta Mark, aztán hozzátette. – Mondja, asszonyom, ki az a vendég? Ruth az ajkába harapott, a feszültség, az aggodalom egy pillanatra tisztán kirajzolódott az arcán, aztán uralkodott magán, és egykedvű arccal felelte. – A fia… Dirk… Dirk Courtney. Mark megdöbbenése annyira nyilvánvaló volt, hogy Ruth homlokráncolva nézett rá. – Mi baj, Mark? Ismeri? Mark egy pillanat alatt összeszedte magát. – Nem. Hallottam róla, de nem ismerem. – Rossz vér, Mark. Nagyon rossz. Vigyázzon! – Azzal otthagyta Markot és nyugodtan elsétált a táncparketten, intett egy idősebb hölgynek, megállt egy szóra, egy mosolyra, aztán odasodródott, ahol Sean Courtney még mindig udvart tartott a büféteremben. Mark megállt a hosszú galéria végén, végignézett magán az egyik nagy, aranykeretes tükörben. Arca sápadt volt, feszült, és mikor lesimította a haját, a keze enyhén reszketett. Rájött, hogy fél. És a félelem szinte elviselhetetlen súlyként nehezedett rá. Akadozva, nehezen lélegzett. Félt attól a férfitól, akivel rövidesen találkozni fog. Aki olyan hosszú időn át, olyan kínos alapossággal vadászott rá, és akit képzeletében annyira megismert. Gondolatban félelmet gerjesztő alaknak képzelte el, szinte ördögi figurának, aki hatalmas és gonosz erőkkel rendelkezik, és a félelem markolta egész belsejét, amiért most szemtől szemben találkoznia kell vele. Végigment a galérián. Léptei hangját elnyelte a vastag szőnyeg. Mereven előrenézve nem törődött a faburkolatos falakon sorakozó művészeti kincsekkel, a fenyegető veszély érzete minden más iránt érzéketlenné tette. A márványlépcső tetején megállt. Fél kézzel a korlátra támaszkodott, kihajolt, és lenézett a bejárati haliba. A fekete-fehér kockás márványpadlón egy magányos férfi álldogált. Fekete felöltőt viselt és a vállaira kanyarított rövid köpeny csak kiemelte tekintélyes méreteit. Kezét hátán összefonva, állat agresszíven előrelökve, lábujjhegyen imbolyogva állt, s ez a tartása annyira emlékeztette apjára, hogy Mark alig akart hinni szemének. Fedetlen fején sűrű, sötét, göndör haja a mennyezeti csillárok fényében fényes gesztenyebarnán csillogott. Mark elfordult és a széles lépcső fölött lenézett rá. A férfi viszonozta nézését. Az arca meglepően finoman metszett volt és Markot megint meghökkentette, mennyire hasonlít a tábornokhoz. Ugyanaz a határozott áll, ugyanaz a fej forma, a szemei és a szája körüli vonások is azonosak, de a fiú összehasonlíthatatlanul csinosabb volt, mint az apja. Feje egy Michelangelo-szobor nemes fejére emlékeztetett, a David-szobor szépségére, egy Mózes fenséges erejére, de minden nemes vonása ellenére emberi, és semmi esetre sem az az engesztelhetetlen szörnyeteg, akinek elképzelte. Az értelmetlen félelem szorítása fölengedett benne és még egy apró, üdvözlő mosolyt is képes volt arcára varázsolni, ahogy a lépcsőn lefelé lépdelt.

Dirk mozdulatlanul nézte, a szeme se rebbent. Mark csak akkor látta, milyen magas, mikor leért a kockás márványpadlóra. Hat-nyolc centiméterrel lehetett magasabb, mint ő, de az alakja arányos volta mellett nem tűnt rendkívül magasnak. – Mr. Courtney? – kérdezte Mark. A férfi enyhén biccentett, de nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon. Torkán a gyémánt nyakkendőtű baljóslatúan csillant meg. – Kicsoda maga, fiatalember? – kérdezte aztán, és mélyen zengő hangja remekül illett hatalmas termetéhez. – A tábornok személyi titkárja vagyok. – Mark nem hagyta, hogy a lenéző megszólítás befolyásolja mosolygós udvariasságát, jóllehet tudta, hogy Dirk Courtney alig tíz évvel idősebb nála. Dirk minden sietség nélkül tetőtől talpig végigmérte, egy közönyös tekintettel estélyi ruhája szabását is felmérte, részleteiben, aztán láthatóan nem érdekelte tovább, mint akinek nincsen jelentősébe számára. – Hol van az apám? – Elfordult, a legközelebbi tükör előtt megigazította nyakkendőjét. – Tudja, hogy már majdnem húsz perce várok itt rá? – A tábornoknak vendégei vannak, de nyomban fogadja önt. Időközben lenne olyan szíves elfáradni a tábornok dolgozószobájába? Méltóztassék utánam jönni. Dirk Courtney megállt a dolgozószoba közepén, és körülnézett. – Az öreg nagystílűen él manapság – mosolygott, kivillantva meghökkentően fehér fogait, aztán odament az egyik rézszögekkel kivert bőr karosszékhez a kandalló mellett. – Adjon nekem egy brandyt szódával, fiú. Mark kinyitotta a könyvszekrénynek álcázott bárszekrényt, elővett az ott sorakozó italok közül egy üveg Courvoisier-t, töltött belőle egy pohárba, szódat fröccsentett hozzá, és odavitte Dirknek. Dirk kortyolt az italból, egy pihenő leopárd pimasz kecsességével elnyúlt a bőrfotelban, aztán megint végignézett a szobán. Elgondolkodó arccal felmért minden festményt, minden értékes tárgyat, ami a szobát díszítette, aztán hanyagul, mintha tulajdonképpen nem is érdekelné a válasz, odavetette. – Mit mondott, hogy hívják magát? Mark egy lépést tett oldalt, hogy jobban megfigyelhesse a másik arcát, és miközben kimondta a választ, mereven nézte. – Andersnek hívnak. Mark Andersnek. A névnek első pillanatra semmi hatása sem volt Dirkre, de aztán kapcsolt és arca elképesztően elváltozott. Marknak, amint meglátta, teljes erővel visszatértek félelmei. Még gyerek volt, mikor az öreg egy nehéz acél, rugós-fogas csapdával elejtett egy fosztogató leopárdot, és amikor másnap reggel odamentek a csapdához, a leopárd rájuk támadt. Marktól háromlábnyira visszafogta a rövid lánc, de a szemük majdnem egy vonalba került. Mark életében nem felejtette el azt az izzó rosszindulatot, amely azokból a szemekből sugárzott. Ugyanazt látta most is. Olyan gyilkos, kimondhatatlanul gonosz indulatot, hogy akaratlanul hátrált kissé. Egy másodperc volt az egész, de ezalatt Dirk Courtney egész arca elváltozott, egy kivételesen csinos arcból groteszk, undok arccá torzult. Aztán ismét visszanyerte korábbi formáját. Egy lélegzetvételnyi ideig sem tartott. Mikor megszólalt, a hangja kimért volt, fegyelmezett, a szeme sejtelmes, arcán udvarias érdektelenség. – Anders? Már hallottam ezt a nevet… – Egy pillanatig elgondolkodott, mintha

valóban megpróbálna visszaemlékezni, hol hallotta, de aztán napirendre tért fölötte, mint jelentéktelen apróságon és ismét a kandalló fölött függő Thomas Baines-festményt nézegette. Mark ebben a pillanatban tökéletes bizonyossággal tudta, hogy tétova, meghatározhatatlan gyanúja, amelyet olyan régóta táplált magában, kemény, hideg tényeken alapszik. Minden kétséget kizáróan tisztában volt vele, hogy valami gonoszság történt és Andersland eladása, az öreg halála és eltemettetése a jeltelen sírba előre átgondolt tervek szerint történt, hogy azok, akik a ladyburgi hegyhát oldalában, meg akik a Chaka Kapuján túl vadásztak rá, részei voltak annak a tervnek, s azt a tervet ez a férfi irányította. Tisztában volt vele, hogy most végre azonosíthatta ellenségét, akit azonban még le kell győznie, a történteket leleplezni, megtorolni, s hogy ez olyan feladat, amely meghaladja lehetőségeit, mert ellenfele erőben és hatalomban legyőzhetetlen. Elfordult, egy iratcsomót rendezgetett a tábornok asztalán, mert nem bízott magában, félt, hogy ha megint felnéz ellenségére, elárulja magát. Máris sokat kockáztatott azzal, hogy felfedte kilétét, de ez most szükséges volt: olyan istenadta alkalom, amelyet nem mulaszthatott el. Cserében, amiért felfedte magát, ugyanerre kényszerítette ellenfelét is, kikényszerítette a nyílt színre, és ebben a párbajban magát tekintette győztesnek. Volt még egy körülmény, ami miatt ez a bemutatkozás valójában mégsem volt egészen öngyilkos lépés. Eddig ugyanis barátok nélkül, magányosan élt, míg most a puszta kapcsolat Sean Courtneyval védelmet jelentett számára. Ha aznap éjszaka Ladyburgban a fennsíkon vagy később, a Chaka Kapujánál sikerült volna a tervük, egy gyökértelen csavargó eltűnéséről lett volna csak szó, de most halála vagy eltűnése nyomban felkeltené Courtney tábornok gyanúját, és úgy gondolta, ezt a kockázatot még Dirk Courtney sem engedheti meg magának. Mark lopva felnézett papírjairól. Dirk Courtney megint őt figyelte, de egykedvű arccal, kifejezéstelen szemekkel, fegyelmezetten. Valamit elkezdett mondani, de aztán nem került rá sor, mert a folyosón nehézkes, vontatott léptek hangzottak fel, és mindketten várakozással fordultak a nyíló ajtó felé. Sean Courtney jóformán az egész ajtónyílást betöltötte, nagy, borzas feje szinte a szemöldökfát súrolta, vállai szélesek, amint két kézzel botjára támaszkodva meredten bámult be a szobába. Szeme azonnal a magas, elegáns alakon akadt meg, amint az felemelkedett a bőrfotelból, aztán mikor felismerte, csontos, napbarnította arcát elöntötte a vér. Némán álltak szemben egymással. Mark számára olyan érzés volt ez, mintha elbűvölt nézőközönség lenne, és ösztönösen követte az érzelmek játékát, ősi bántalmak emlékének újraéledését és az apának a fiú, a fiúnak az apa iránti elemi szeretet- és vonzalomigénye feltámadását, bármennyire régóta ki is hűlt ez a vonzalom, el lett temetve. Most ismét felszínre tört, mint valami gyűlöletes, rothadó hulla, amely annál förtelmesebb, minél élénkebben, minél intenzívebben élt valaha. – Helló, papa! – Dirk Courtney szólalt meg elsőnek, és hangja hallatára Sean válla merevsége megoldódott. A harag eltűnt szeméből és szomorúság foglalta el a helyét. Bánkódás valamiért, ami valaha értékes volt, de reménytelenül elveszett, és kérdése is inkább sóhajnak hangzott. – Miért jöttél ide? – Beszélhetünk négyszemközt, idegenek nélkül? – Mark elfordult az asztaltól és az

ajtó felé indult, de Sean vállára tette kezét és megállította. – Itt nincsenek idegenek. Maradj, Mark. – Soha ilyen közvetlen, barátságos hangon nem szólt senki Mark Andershez, és vonzódása Seari Courtney iránt ebben a percben erősebb volt, mint bármiféle vonzalom, amit valaha valaki iránt érzett. Dirk Courtney vállat vont és első ízben mosolyodott el, könnyed, majdnem csúfondáros mosollyal. – Mindig könnyelműen megbíztál az emberekben, papa. – Sean rábólintott, aztán nehézkes léptekkel odament székéhez az íróasztal mellé. – Igen. És ki emlékszik erre jobban, mint te? Dirk arcáról leolvadt a mosoly. – Én abban a reményben jöttem ide, hogy esetleg elfelejtjük, hogy bocsánatot kellene kérnünk egymástól. – Bocsánatot? – kérdezte Sean és felkapta a fejét. – Te akarsz megbocsátani nekem…? Miért? – Te nemzettél engem, apám. Az vagyok, amit te csináltál belőlem… Sean a fejét rázta, tagadón, mondani készült valamit, de Dirk elébe vágott. – Te azt hiszed, hogy én megbántottalak, de én tudom hogy te megbántottál engem. Sean haragos arccal nézett rá. – Kerülgeted a forró kását. Térj a tárgyra. Mit akarsz, ami miatt hívatlanul eljöttél ide, ebbe a házba? – A fiad vagyok. Nem természetes dolog, hogy külön éljünk. – Dirk hangja meggyőzően csengett. Ékesszóló, könyörgő mozdulattal emelte fel kezét és közelebb lépett az íróasztalnál álló, hatalmas termetű férfihoz. – Azt hiszem, jogom van megkérni, hogy meghallgass… – Elhallgatott és Markra nézett. – A fene egye meg, hát nem beszélgethetünk egymással e nélkül a bamba hallgatóság nélkül? Sean egy pillanatig habozott, már azon ponton volt, hogy megkéri Markot, menjen el, de aztán eszébe jutott, amit alig néhány perce Ruthnak ígért. „Egy pillanatig se maradj vele egyedül, Sean, ígérd meg nekem, hogy Markot ott tartod magad mellett. Én nem bízom Dirkben, egyáltalán nem bízom benne. Gonosz ember, Sean, és csak bajt és szerencsétlenséget hoz a házra, érzem rajta. Ne maradj vele egyedül!” – Nem. – Megrázta a fejét. – Ha van valami mondanivalód, mondd el, és legyünk túl rajta. Ha meg nincs, menj, és hagyj békében bennünket. – Helyes, kapcsoljuk ki az érzelmeket – bólintott Dirk, és a könyörgő szerep lefoszlott róla. – Üzletről beszélek, és kész. Te most utálsz engem, de na majd együtt dolgozunk, ha megosztom veled a legmerészebb és legfantáziadúsabb programot, amelyet ez az ország valaha is látott, akkor majd megint beszélhetünk érzelmekről. Miután Sean nem felelt semmit, folytatta. – Most mint üzletember, később mint fiú. Rendben? – Hallgatlak – mondta Sean, és Dirk beszélni kezdett. Mark akarata ellenére is bámulva hallgatta Dirk Courtney ékesszóló előadását, behízelgő, rábeszélő hangját, csodálta remek fellépését, amelyet pompásan festett alá mélyen zengő hangja. De ez mind jól begyakorolt színházi trükk volt nála. Ami természetes volt benne, az lángoló, szinte fanatikusan izzó elkötelezettsége volt saját eszméi iránt, ez sugárzott belőle, míg gesztikulálva szónokolt. Könnyen hitt neki, aki hallgatta, mert ő maga annyira nyilvánvalóan hitt önmagában. A kezei és a hangja segítségével hatalmas birodalmat varázsok apja elé, ezer meg ezer

négyzetmérföldnyi végtelen, gazdag földeket, olyan vagyont, amilyen kevés ember agyában fogant meg a világon: beültetve gyapottal, cukorral, kukoricával, egy óriási gát az öntözésükre, s a gát mögött egy beltengernyi friss, tiszta vizet… valóban lélegzetállító álom, méreteiben, lendületében. – A földek felét megszereztem már. – Dirk elhallgatott, és ujjait, akár egy sas a karmait, görcsös markolásra görbítette. – A kezemben vannak. Enyém mind. És ez már nem álom. – És a többi? – kérdezte Sean vontatottan, mint akit akarata ellenére magával ragadott az ár sodra. – Ott van, érintetlen, érett, kész – Dirk drámai szünetet tartott. – Mintha a természet is erre a célra alkotta volna. A gát alapjai megvannak, Isten alkotása, mint egy áldás. – Valóban? – Sean kétkedve mordult fel. – Szóval te most Isten eszköze vagy, igaz? És hol van az a birodalom, amelyet Isten megígért neked? – Az enyém minden föld az Umkomo folyótól délre, ez a fele már megvan, – Megállt a mahagóni íróasztal előtt, tenyerével a fényezett asztallapra támaszkodott és egy vallási fanatikus aurájával izzó arcát Sean Courtney elé tolta. – Gátat fogunk építeni a Chaka Kapuja sziklái közé, felduzzasztjuk az egész Bubezivölgyet egy százhatvan mérföld hosszú és száz mérföld széles tóvá, megnyitjuk a földeket a Umkomo folyóig, és hozzáadjuk ahhoz a földhöz, amely délen már az enyém. Kétmillió hektár megművelhető, öntözhető föld. Gondold meg! Mark csak hallgatott és leírhatatlan borzadással nézett Dirkre. Aztán Sean Courtney felé fordult. Könyörögve, vágyódva, hogy hallja, hogyan utasítja vissza ezt az egész, förtelmes gondolatot. – Ez cecelégyövezet – mondta végül Sean Courtney. – Apám! Németországban három ember, Dressel, Kothe és Rochl most tökéletesítettek egy Germanin nevezetű orvosságot, amit ki is próbáltak. Ez tökéletesen gyógyítja a cecelégy okozta álomkórt. Egyelőre annyira titokban tartják, hogy csak néhányan tudunk róla – mondta Dirk mohón, aztán folytatta –, és akkor kiirtjuk a cecelegyeket az egész völgyből. – Hogyan? – kérdezte Sean, szemmel láthatóan őszinte érdeklődéssel. – A levegőből. Repülőgépekkel szórjuk le a pythagra-kivonatot vagy más rovarölőket. A gondolat elképesztőnek hangzott. Sean egypercnyi hallgatás után vonakodva kérdezte: – Csinálta ezt már valaki? – Nem – mosolygott rá Dirk. – De mi megcsináljuk. – Szóval, már kidolgoztad, mit akarsz. – Sean hátradőlt székében, szórakozottan kinyúlt a szivartartó felé, kivett egy szivart. – Egy apró részlet kivételével. A Bubfezivölgy védett területe, Chaka óta, az és a többi terület nagy része a Bubezi és a Nkomo folyók között egyrészt rezervált törzsi terület, másrészt koronabirtok vagy védett erdő. Dirk Courtney ujjával intett Marknak. – Adjon még egy brandyt, fiú. – Mark Sean tábornokra pillantott. Az alig láthatóan biccentett a fejével, aztán egy darabig megint csend volt a szobában. Mark kitöltötte a brandyt, és a poharat odavitte Dirknek. – Te bízol benne? – kérdezte Dirk az apjától, és fejével Mark felé biccentett, miközben elvette tőle a poharat. – Folytasd már, ember! – csattant fel ingerülten Sean, és nem vette magának a

fáradságot, hogy a kérdésre feleljen. Dirk apjára emelte a metszett üvegpoharat és ravaszul mosolygott. – Ti csináljátok a törvényt, papa, te és a barátaid a kormányban meg a Tartományi Gyűlésen, és ti meg is változtathatjátok. Ez a te részed az üzletben. Míg Dirk beszélt, Sean teleszívta tüdejét dohányfüsttel, aztán lassan kifújta, hogy a feje szinte eltűnt a kavargó, kék füstben. – Egyet tisztázzunk – mondta még, miközben a dohányfüstöt fújta. – Te biztosítod a pénzt, én áterőltetem a dolgot a törvényhozáson, visszavonatva azoknak a területeknek a védelmét, amelyekre szükségünk van, a Nkomo és a Bubezi között? – Meg magát a Bubezi-völgyét is. – És a Bubezi-völgyét is. Aztán én elintézem, hogy egy látszattársaság átvegye azoknak a földeknek a tulajdonát akár csak egy ezeréves földbérlet formájában is? – Igen, erről van szó – bólintott Dirk. – És mi van a gát költségeivel meg az új vasútvonal költségeivel? Van neked ekkora tőkéd? – Mark nem akart hinni a fülének, hogy Sean Courtney itt a nemzet vagyonáról alkudozik, olyan kincsekről, amelyeket mint a nép legmagasabb szintű képviselőjére, rá bíztak. Szeretett volna felkiáltani, nekik rontani, amint ott tervezgettek. Az a mély vonzódás, amit az előbb, alig néhány perce érzett, lassan a hamisság és aljasság feletti mélységes felháborodássá változott… – Senkinek sincs ekkora tőkéje – mondta Dirk. – Én kidolgoztattam az embereimmel egy durva becslést, és kevés híján négymillió fontot hoztak ki. – Valóban? – kérdezte Sean. A szivar füstje sűrűn gomolygott a feje körül, és Mark úgy érezte, a tábornok egyszerre megöregedett. Az arca megszürkült, beesett, mélyen ülő szemei a fény valamiféle játéka folytán mint egy csupasz koponya szemüregei sötétlettek. – A kormány fogja felépíteni számunkra – vigyorgott Dirk mély torokhangon és ismét nekiállt fel-alá sétálni. – Vagy inkább mondjuk úgy, hogy ők építik meg a gátat és a vasutat az országnak. Hogy értékes természeti kincseket tegyenek ezzel hozzáférhetővé. – Megint felnevetett. – És képzeld el, micsoda presztízse lesz annak, aki ezeket a lépéseket áthajtja a parlamenten, annak, aki haladást és civilizációt visz a vadonba. – Felkapta brandyspoharát, és a ital felét egy hajtásra kiitta. – És az egészet róla neveznék el: a Sean Courtney-gát. Talán így? – Jól hangzik. – Méltó emlékmű számodra, papa! – Dirk apjára emelte poharát. – De mi lesz a törzsi földekkel, Dirk? – Sean első ízben szólította fiát keresztnevén. Ez feltűnt Marknak és még figyelmesebben nézte. – A feketéket kiköltöztetjük – közölte mintegy mellékesen Dirk. – Keresünk nekik helyet a hegyekben. – És a vadrezervátum? – Úristen, csak nem hagyjuk, hogy néhány vadállat útjába álljon százmillió fontnak? – Mímelt elképedéssel rázta meg csinos, fürtös fejét. – Mielőtt elárasztjuk a völgyet, rendezhetsz ott egy vadászszafarit. Mindig szerettél vadászni, nem? Emlékszem, amikor a régi időkben a nagy elefántvadászatokról meséltél. – Igen. – Sean megfontoltan bólintott. – Sok elefántot lelőttem. – Nos hát, papa, akkor megállapodtunk? – Dirk megállt Sean előtt, és most először jelent meg valami aggódás, apró, aggodalmas ránc boltozatos homlokán. – Együtt fogunk dolgozni?

Sean még egy másodpercig hallgatott, az itatósmappát nézegette az íróasztalán, aztán lassan felemelte a fejét. Betegnek és nagyon öregnek látszott. – Amit elmondtál, puszta méretei folytán, tökéletes meglepetésként ért. – Gondosan, kimérten beszélt, minden szavát megfontolva. – Nagy merészség kell hozzá – ismerte el Dirk. – De te eddig se ijedtél meg semmitől, papa. Te mondtad nekem egyszer: „Ha valamit meg akarsz szerezni, indulj és szerezd meg, mert egy dolog biztos, senki sem fogja feltálalni neked.” – Megöregedtem, Dirk, és az ember elfárad, elveszti fiatalos erejét. – Olyan erős vagy, mint egy bika. – Időre van szükségem, hogy meggondoljam. – Mennyire? – Egészen… – Sean tétovázott, egy percig gondolkodott. Egészen a következő parlamenti ülés utánig. Szükségem van rá, hogy beszéljek az emberekkel, megvizsgáljam az egész ötlet megvalósíthatóságát. – Ez túl sok – mordult fel Dirk. Arca egyszerre elcsúnyult, tekintete is elváltozott, szeme gonoszul csillant meg, mint a menyét szeme. – Ennyi időre van szükségem. – Helyes. – Dirk beletörődött a válaszba, levetette komor arckifejezését, lemosolygott Sean ülő alakjára. Már-már kézfogásra nyújtotta jobbját, de hogy Sean nem nézett fel rá, a zakója zsebébe dugta a kezét. – Elhanyagolom a vendégeimet – mondta halkan. – Most bocsáss meg, Mark majd kikísér. – Értesíteni fogsz? – Igen – mondta Sean nyomatékkal, de most sem nézett fel. – Értesíteni foglak. Mark lekísérte Dirk Courtneyt a főkapuhoz, s közben lázban égett a dühtől és gyűlölettől. Némán mentek egymás mellett, és Mark igyekezett visszafojtani vak, sötét, heves indulatait, amelyek elöntötték. Gyűlölte ezt az embert, amiért beszennyezte azt a férfit, akit tisztelt, akiért rajongott, amiért beszennyezte a saját szennyével. Gyűlölte az öreg miatt, Andersland miatt és a szörnyű, de ismeretlen tettek miatt, amelyeknek a végrehajtását elrendelte, és gyűlölte azért, amit tenni készült a Chaka Kapuján túl, szeretett földjével. A bejáratnál Dirk Courtney felvette az asztalról kalapját, megigazította fején, aztán alaposan szemügyre vette Markot. – Én nagyon jó barát tudok lenni – mondta halkan. – Apám bízik magában, és biztos vagyok benne, hogy beavatja a dolgaiba. Hálásnak és nagylelkűnek fog találni, és biztos vagyok benne, most, hogy végighallgatta a beszélgetésünket, tudni fogja, mik azok az apró információk, amelyek érdekelnek engem. Mark csak bámult. Az ajka béna volt, hideg, egész teste reszketett az erőfeszítéstől, hogy uralkodjék magán. Nem mert megszólalni sem. Nem bízott a saját hangjában. Dirk Courtney hirtelen elfordult. Nem várt a válaszra. Ruganyos lépteivel lesétált a bejárati lépcsőkön, ki az éjszakába. Mark sokáig nézett utána, azután is, hogy eltűnt a szeme elől. Hallotta egy nagy teljesítményű autómotor bugását, a kavics csikorgását, ahogy a kerekek megpörögtek, aztán a reflektorok fénycsóvája végigsöpört a kerten, végül eltűnt az is. Mark lábai együtt mozogtak dühe tomboló rohamával és szinte futva érkezett vissza a tábornok dolgozószobájába. Kopogás nélkül belökte az ajtót.

Fenyegető szavak forrtak benne, keserű ítélet, vád, megtagadás, de ahogy a tábornok íróasztalára nézett, az asztalnál nem ült senki. Mark figyelmeztetni akarta a tábornokot, hogy minden eszközt megragad, amivel nyilvánosságra hozhatja ezt a szennyes ügyletet, amit aznap este megtárgyaltak, hangot akart adni kiábrándultságának, felháborodásának, amiért Sean Courtney egyáltalán végighallgatta Dirk javaslatát, nem is szólva arról, hogy komolyan elgondolkodott rajta, sőt, félig-meddig beleegyezését is adta. A tábornok háttal állt az ablaknál, széles, szögletes válla megroskadt, mintha az egész ember összement volna. – Tábornok úr! – Mark hangja haragjában és elszántságában rekedten, nyersen csengett. – Én most elmegyek és nem is jövök vissza. De mielőtt elmegyek, szeretném megmondani önnek, hogy én harcolni fogok ön ellen és a fia ellen… Sean Courtney megfordult. A válla még megroskadva, a feje félrebillenve, figyelt, mint egy vak, és Mark hangja elhalt, dühe elpárolgott. – Mark? – szólalt meg Sean Courtney, mintha megfelejtkezett volna, hogy Mark ott van, és Mark csak bámult rá, nem hitt a szemének. Sean Courtney sírt. A fénylő könnycseppek elárasztották, elhomályosították szemét, lecsordultak ráncos, naptól aszott arcán, csillogva akadtak fenn szakálla merev szőrén. Talán ez volt a legelszomorítóbb látvány, aminek Mark valaha is tanúja volt, annyira a szívébe markolt, hogy legszívesebben elfordult volna, de még erre sem volt ereje. – Hozzál nekem egy italt, fiam. – Ahogy Sean Courtney nehézkes léptekkel odament az íróasztalához, egy könnycsepp keményített, hófehér ingmellére cseppent és nedves foltot hagyott a hófehér selymen. Mark elfordult, s szándékosan lassú mozdulatokkal válogatott a poharak között, whiskyt töltött egy vastag üvegpalackból, hosszasan elpiszmogott ezzel a megszokott művelettel, és mikor megfordult, Sean Courtney az íróasztala mellett állt. A kezében a gyűrt fehér zsebkendő foltokban nedves volt, de az arca száraz, csak a szempillái széle piroslott, mintha gyulladt lenne és máskor tisztán csillogó kék szemét még elhomályosították a könnyek. – Köszönöm, Mark – mondta, és a poharat letette maga elé az íróasztalra. Nem nyúlt hozzá, csak nézte, aztán halkan, rekedten beszélni kezdett. – Saját kezemmel segítettem a világra, nem volt orvos sehol a közelben. A kezemben fogtam még nedvesen, melegen, síkosan és büszke voltam. A vállamon hordoztam, megtanítottam beszélni, lovagolni, lőni. Nincs szó kifejezni, mit érez egy férfi elsőszülött fia iránt. – Akadozó, ingerült sóhajjal felsóhajtott. – Egyszer már meggyászoltam. Meggyászoltam, mintha meghalt volna, és ennek már sok-sok éve. – Ivott valamit a whiskyből, aztán halkan folytatta, olyan halkan, hogy Mark alig értette, mit mond. – És most visszajön, és kényszerít rá, hogy megint meggyászoljam. Megint, elölről. – Ne haragudjon, tábornok úr. Én azt gondoltam… azt hittem, hogy… tárgyal vele. – A gondolat is megszégyenítő rám nézve. – Sean nem emelte fel a hangját. A szemét sem. – És most hagyj magamra, Mark, kérlek. Később, majd máskor még beszélünk erről. Mark visszanézett az ajtóból, de a tábornok már nem látta. A szeme még fátyolos volt és mintha a távoli horizontot kutatta volna. Mark nagyon halkan becsukta maga mögött az ajtót. Jóllehet Sean Courtney megígérte Marknak, hogy Dirk Courtney javaslatát megbeszélik,

hosszú hetek teltek el anélkül, hogy Dirknek csak a neve is említésre került volna. Mindazonáltal, bar az élet látszólag tovább végezte megszokott körforgását Emoyeniben, előfordult, hogy Mark, mikor belépett a faburkolatos, könyvszekrényekkel, könyvespolcokkal borított falú dolgozószobába, ott találta a tábornokot komoran mélázva az íróasztalánál, rosszkedvűen, mint egy ragadozó madár a fészkén. Mark ilyenkor csendben visszavonult. Tisztelte Sean bánatát, mert tudta, még mindig gyászol, és eltelik még egy kis idő, míg hajlandó lesz beszélni. Közben apróbb változások zajlottak le Mark körül. Egy éjszaka, jóval éjfél után, mikor Sean Courtney belépett öltözködőszobájába, látta, hogy a hálószobában még ég a villany. Ruth a vánkosára dőlva olvasott. – Nem kellett volna megvárnod – mondta szigorúan. – Alhattam volna a díványon… – Jobban szeretem, ha itt vagy – közölte Ruth és becsukta a könyvét. – Mit olvasol? Ruth odamutatta a könyv címlapját. – D. H. Lawrence: Szerelmes asszonyok. Sean nevetve gombolta ki az ingét. – Na, és tanultál belőle valamit? – Még nem, de még reménykedem. – Ruth felmosolygott rá. Sean megállapította magában, hogy az asszony roppantul fiatalos és bájos látvány csipkés hálóingében. – És te? Befejezted a beszédedet? – Be. – Sean leült, és levetette cipőjét. – Mestermű. Darabokra szedem szét a disznókat. – Néhány perce hallottam Mark motorkerékpárját. Éjfélig itt tartottad. – Segített kikeresni néhány számot és átnézte nekem Hansardot. – Borzasztó késő van… – Mark még fiatal – morogta Sean. – És fene jól megfizetem. – Felvette cipőjét, kibotorkált az öltözködőszobába. így, hogy csak zokni volt a lábán, sokkal jobban bicegett. – És még nem hallottam panaszkodni. Hálóingben ment vissza a hálószobába, és bebújt Ruth mellé az ágyba. – Nem rendes dolog, hogy ilyen sokáig itt tartod szegény fiút, és minden éjszaka haza kell mennie a városba. – Van valami jobb ötleted? – kérdezte Sean és felhúzta fedeles arany zsebóráját, aztán az éjjeliszekrényre tette. – A kapusházat átalakíthatnánk neki lakássá. Nem sok hiányzik hozzá, bár már évek óta senki se gondozza. – Jó ötlet – jegyezte meg egykedvűen Sean. – Állandóan, helyben lenne, és akkor tényleg jól megdolgoztathatnám. – Kemény ember vagy, Courtney tábornok. Sean odafordult Ruthhoz, hosszasan megcsókolta, aztán a fülébe súgta: – Örülök, hogy rájöttél. Ruth felkuncogott, mint egy ifjú menyasszony. – Én nem úgy gondoltam – súgta vissza. – Nos, hát lássuk, tudunk-e valamire kioktatni, amire Mr. Lawrence nem tanított meg. A kis ház újrafestve, a nagy házban fölöslegessé vált bútorokkal berendezve, Mark mértékével mérten fejedelminek számított, és csodálatosképpen ment volt minden féregtől és svábbogártól. Nem egészen egy mérföldnyire volt a nagy háztól, minek

folytán munkaideje éppen olyan rendszertelenné vált, mint mesteréé, s ebben a helyzetében egyre inkább részévé vált a háztartásnak. Feladata lett minden, a szónoklatírás elsajátításától kezdve, a kutatómunkán keresztül mindazon levelek megválaszolásáig, amelyeket a tábornok nem tartott olyan fontosnak, hogy saját kezűleg feleljen rájuk, dolgozott a számlákon vagy éppenséggel békésen üldögélt, valahányszor Sean Courtneynak szükséges volt valakire, akivel elbeszélget, és rezonátorként szolgál érvei és ötletei számára. Ott még arra is akadt ideje, hogy régi szerelmének, az olvasásnak hódoljon. Emoyeni könyvtárában több ezer kötet könyv volt, és Mark minden este egy halommal vitt le belőlük kis házába, s a hajnali órákig olvasott. Egy ragadozó mohóságával nyelt történelmet, életrajzokat, politikai tanulmányokat, szatírákat, Zane Greyt, Kiplinget és Rider Haggardot. Aztán egy szép napon új izgalom, felfordulás támadt Emoyeniben. Közeledett a következő parlamenti időszak, ami azt jelentette, hogy a háztartásnak szednie kell a sátorfáját és el kell költöznie, majdnem ezer mérföldnyire, Cape Townba. Ruth Courtney ezt az évenként ismétlődő politikai vándorutat egyszerűen a „Nagy Népvándorlás”-nak nevezte, s az elnevezés indokolt is volt, amennyiben költözött az egész család, tizenöt rangosabb belső szolga, három autó, egy tucat ló és minden ruha-, ezüst-, üvegnemű, papír, könyv és egyéb esetlegesség, ami szükséges lehetett ahhoz, hogy megfelelő szinten kitartsanak a több hónapos nyüzsgő társadalmi és politikai évad során, míg Courtney tábornok és a többi honatya az ország ügyeit intézi. De ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy Emoyenit bezárják, és a newslandi házat nyitják meg, a Table Mountain tömbje tövében. Ennek a lázas tevékenységnek a kellős közepén érkezett haza a Brit-szigeteken és a kontinensen végzett nagy túrájáról Storm Courtney. A túrán mellette és Irene Leuchars mellett Irene édesanyja látta el a gardedámi tisztet. Mrs. Leuchars utolsó levelében, amit Ruth Courtneynak írt, bevallotta, hogy mind fizikailag, mind idegileg tökéletesen kimerült. „Fogalmad sincs róla, drágám, micsoda felelősség terhét viseltem. Rajban jártak nyomukban a kéjsóvár fiatalemberek a fél világon át, amerikaiak, olaszok, franciák, grófok, bárók, iparmágnások gyerekei, és még egy délamerikai köztársaság diktátorának a fia is volt köztük. A feszültség olyan volt már, hogy egy időben nem bírtam elviselni, és a két lányt bezártam a szobájukba. Csak később tudtam meg, hogy megszöktek a tűzilétrán, és másnap reggelig táncoltak a Montparnasseon valami rossz hírű boite de nuit-ben.” Ruth mint szerető és tapintatos feleség nem mutatta meg a levelet Sean Courtneynak, így aztán a tábornok egy rajongva szerető atya minden lelkesedésével készült a lányát fogadni, és nem árnyékolta be rajongását a lánynak a közelmúltban lezajlott kalandja. Ezúttal Mark kimaradt a családi megmozdulásból, és a könyvtár ablakából figyelte, hogyan segíti be Sean a feleségét a Rollsba. Sean úgy öltözött, mint aki leánykérőbe megy, pompásan keményített gallérral, élénk ezüstszínű nyakkendőben, sötétkék zakója gomblyukában fehér szegfűvel, szakálla frissen mosva, nyírva, szeme vidáman csillogott, és miközben a kocsit megkerülte, hogy a helyére üljön, nagyvilági eleganciával pörgette ujjai között a sétapálcáját. A Rolls elzúgott, nem sokkal két órával a postahajónak az I. kikötőállásba érkezése előtt. Sean kocsiját tisztes távolból követte a második Rolls, amely Storm Courtney csomagjait volt hivatva hazafuvarozni. Mark magányosan ebédelt a dolgozószobában és ebéd után tovább dolgozott, de

akármennyire elmerült is munkájában, állandóan izgatta, mikor tér vissza a karaván, és mikor megérkeztek, nyomban az ablakhoz sietett. Stormot csak egy pillanatra látta, mikor a kocsiból kiszállt és tánclépésekben sietett fel a főlépcsőn, kéz a kézben édesanyjával. Nyomban utánuk kopogtatta a tábornok botjával a márványt, igyekezett lépést tartani velük, az arcáról lerítt, mennyire szeretne szigorúnak és komolynak látszani, de hiába, a szája időnként széles, sugárzó mosolyra húzódott. Mark hallotta a nevetéseket, a bejárati hallban üdvözlésre összegyűlt szolgák várakozó moraját, aztán Storm hangját, amely különleges bájt kölcsönzött a zulu nyelvnek, amint sorra odament minden szolgához és üdvözölte őket. Mark visszatért a könyvéhez. A könyv nyitva maradt ugyan, de bele se nézett, csak azt az egy pillantást ízlelgette, amelyet az előbb Stormra vetett. Storm még bájosabb lett, amit el se tudott volna képzelni, de így volt igaz. Mintha minden fiatal nőiesség kvintesszenciája benne csapódott volna le, a derű, a báj, a melegség, bőre bársonya, haja selyme, tökéletes idomai, arca bájos vonásai, hangja kristálytiszta, dallamos lejtése, mozdulatainak kecses lendülete, csupasz vállainak tökéletes formája, fejtartása, egész alakja. Mark kábulatba merülten ült, minden idegszálával érezte, hogyan változott meg az egész ház hangulata azóta, hogy Storm belépett a kapun, hogyan töltötte be a leány egyéniségével, mintha mindenki csak erre a pillanatra várt volna. Aznap este Mark kimentette magát a vacsora alól, mert nem akart alkalmatlankodni, mikor a család először tölti el együtt az estéjét. Le akart menni a gyakorlóterembe, a heti szemlére, aztán megvacsorázni valamelyik agglegény tiszttársával. Négy órakor indult el a házból, egy oldalajtón távozott, lement saját kis házába, megfürdött és egyenruhába öltözött. Már éppen kizúgott motorjával az Emoyeni kapuján, mikor eszébe jutott, hogy a tábornok megkérte, hagyja a Vasúti Jelentést az íróasztalán. Storm érkezése feletti izgalmában elfelejtkezett róla, ezért most meredek kanyarral visszafordította a motort és felzavarta a kocsifelhajtón. A kikövezett konyhaudvarban a helyére tolta a motort és a hátsó kapun bement a házba. Éppen ott állt a könyvtárszobában, kezében a jelentéssel, és sebtében átnézte, ellenőrizte saját megjegyzéseit, amikor zörrent a kilincs. Félretette a jelentést, és mikor megfordult, nyílott az ajtó. Storm Courtney ilyen közelről még bájosabbnak látszott. Három könnyed lépéssel bent termett a szobában, s akkor jött rá, hogy nincs egyedül. Meghökkent és egy menekülni kész gazella tartásával megállt. Kezét a szájához emelte. Ujjai kecsesen vékonyodtak, végükön gyöngyházcsillogású körmökkel. Ujja hegyével megérintette ajkát. Az ajka kissé reszketett, bársonyosan, nedvesen csillogott, sötét szemét félénken tágra nyitotta. Olyan volt, mint egy magányos, riadt kislány. Mark szerette volna megnyugtatni, kimenteni kínos helyzetéből, valami vigasztalót mondani neki, de sem szólni, sem mozdulni nem tudott. Mindazonáltal a leány zavara csak egy futó pillanatig tartott, csak míg rá nem jött, hogy aki miatt megijedt, egy csinos, magas fiatalember, díszegyenruhájában remekül érvényesül pompás, arányos, karcsú alakja, és hogy az egyenruhát bátorságáért és kötelességteljesítéséért kitüntetésekkel ékesítették.

Magatartása egy leheletnyi rezdüléssel megváltozott. Ujja hegye az ajkáról hamiskás gesztussal az arcára tévedt, az ajka sem remegett már, elgondolkodva biggyesztette, tágra nyitott szeméből sem sugárzott már félelem, egyáltalán, szeme alig látszott, ahogy lesütötte szempilláit, de közben kritikusan végigmustrálta Markot, s csak a végén emelte fel szemét az arcára. Az arca felcsillant, csípőjét kissé előbbre tolta, keblei kettős halma merészen feszült ruhája vékony szövetének. Ajkai vonalát elnézve Marknak a lélegzete is elállt. – Helló! – mondta Storm mély torokhangon, s a hangjától Mark szíve megdobbant, a két nyújtott szótag még másodpercek múlva is ott zengett a fülében. – Jó estét, Miss Courtney! – felelte, és maga is meglepődött, milyen határozott, nyugodt a hangja. A hangja hozta mozgásba a leány emlékezetet. Kék szemeit ismét tágra nyitotta, úgy meresztette Markra. A meglepetés helyét lassan harag és felháborodás foglalta el az arcán. A szeme is szikrát hányt, és bársony arcán két lángvörös folt jelent meg. – Maga? – kérdezte hitetlenkedve. – Itt? – Attól tartok – közölte Mark, és a leány felháborodását annyira nevetségesnek találta, hogy elmosolyodott, s ezzel minden feszültség felengedett benne. Egyszeriben nyugodtnak, higgadtnak érezte magát. – Mit csinál maga ebben a házban? – kérdezte a leány jéghideg hangon, méltóságteljesen, és teljes hosszában kihúzta magát. A hatást azonban teljesen tönkretette a tény, hogy fel kellett néznie Markra, és hogy az arca még mindig lángolt az izgalomtól. – Én pillanatnyilag az ön édesapjának személyi titkára vagyok – közölte Mark, és rámosolygott a lányra. – És biztos vagyok benne, hogy ön is hamar beletörődik a jelenlétembe. – Nos, erről majd gondoskodunk! – csattant fel a leány. Beszélni fogok apámmal. – Ó, hogy úgy mondjam, tudomásomra hozták, hogy a tábornok és ön már megbeszélték az alkalmaztatásomat… illetőleg elbocsáttatásomat. – Én… – kezdte Storm, de aztán összeszorította ajkát, és a vörösség arcáról továbbterjedt a nyakára, miközben hirtelenjében kínos érzések közepette emlékezett vissza a kérdéses epizódra. A megalázottságérzet még annyira élénken élt benne, hogy a perzselő nyári napon elfonnyadt rózsa érezheti magát úgy, mint ő, és torkát szorongatta a sajnálkozás önmaga fölött. Önmagában is elég volt, és megtörtént, hogy édesapja egyszer nem állt ki feltétel nélkül mellette – pedig mióta az eszét tudta, mindig ez volt a szabály –, hanem haragosan közölte vele, hogy úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyerek, szégyent hozott rá, amiért visszaélt a hatalmával és befolyásával, és ezt a szégyent még súlyosabbá teszi az a mód, ahogy az ő személyét használta fel, a tudta nélkül – ahogy magát akkor kifejezte: a háta mögött mesterkedve. Borzasztóan megijedt, mint mindig, ha az apja haragudott, de komolyan nem zavartatta magát. Már majdnem tíz éve volt, hogy Sean utoljára kezet emelt rá. – Egy igazi úrinő mindenkivel szemben egyformán úri módon viselkedik, függetlenül az illető színétől, hitétől, társadalmi pozíciójától. Storm ezt már sokszor hallotta tőle és félelme most ingerültségbe csapott át. – A fenébe is, apám! Már nem vagyok gyerek! – jelentette ki bosszúsan. – Szemtelen volt, és aki szemtelen, az, a fenébe is, hát megfizet érte. – Két kijelentést tettél most – szögezte le a tábornok megtévesztően nyugodt hangon

–, és mindkettő korrekcióra szorul. Ha te szemtelen vagy, akkor szemtelenséget kapsz viszonzásul, és te még gyermek vagy. – Felállt az íróasztalától. Úgy emelkedett a magasba, mint egy erdei tölgy, mint egy hegy. És még egy apróság. Úrinők nem szitkozódnak, és tebelőled úrinő lesz, mire felnősz. Akkor is, ha ezt beléd kell vernem. Azzal elkapta Storm csuklóját, és a lány egyszerre csak hitetlenkedve és rémülten rájött, mi vár rá. Ami nem történt meg tizennégy éves kora óta, és amiről azt hitte, soha többé nem fog megtörténni. Megpróbált elhúzódni, de Sean hihetetlen izmos kezével könnyeden felemelte, karjára vette, odavitte a bőrdíványhoz, és ő csak most kezdett el sikítozni félelmében és dühében. A sikoltozás hamarosan gyötrelmes jajveszékelésbe csapott át, ahogy Sean gondosan térdére fektette, nyakáig felkapta szoknyáját. Storm crépe de Chine nadrágocskáját a célzott területeken apró, rózsaszín virágocskák díszítették; mikor Sean kérges, kemény tenyerével rácsapott férjeké ruganyos dombjára, a csapásokat hangos csattanás kísérte, és kísérte, amíg Storm jajgatása szívet tépő zokogásba nem fulladt. Akkor Sean megigazította rajta a szoknyát, és csendesen csak annyit mondott: – Ha tudnám, hol találom, elküldenélek, hogy kérj bocsánatot attól a fiatalembertől. Storm nem felejtette el ezt a fenyegetést. Egy pillanatra pánikba esett, tudta ugyanis, hogy apja képes lenne még most is bocsánatkérésre kényszeríteni. Közel volt hozzá, hogy sarkon fordul és kirohan a szobából, de óriási erőfeszítéssel kihúzta magát, és dacosan felvetette állat. – Igaza van – mondta hidegen. – Apám szolgáinak alkalmazása olyan téma, amellyel én nem foglalkozom. Nos, ha lenne szíves félreállni… – Természetesen, elnézést. – Mark még mindig mosolyogva, megjátszott udvariassággal meghajolt és hagyta, hogy Storm elmenjen mellette. Storm fejét felvetve, szoknyáját libbentve vonult el Mark mellett, de izgatottságában elvétette a polcot, s csak egy idő után jött rá, hogy olyan polc előtt áll, ahol tízesztendős parlamenti naplókötetek sorakoznak, és azokat tanulmányozza. De nem akarta balfogását elárulni és még jobban megalázkodni. Dühöngve töprengett, mi legyen a következő lépése. Egy csomó becsmérlő kifejezést végigpróbált gondolatban, de mindet elvetette, s végül a következőkben állapodott meg: – Nagyon lekötelezne, ha a jövőben csak akkor szólna hozzám, ha feltétlenül szükséges, és most e pillanatban azt szeretném, ha egyedül maradhatnék. – Míg beszélt, tovább olvasgatta az egyik parlamenti naplót. Néma csend. Nem felelt senki. Gőgösen megfordult. – Hallotta, mit mondtam? – Aztán elhallgatott. Egyedül volt a könyvtárszobában. Mark időközben hangtalanul kisurrant, és ő még a kilincs kattanását se hallotta. Nem várta meg, míg elküldik. Storm szinte megszédült a méregtől. Most már egy egész sor ízesebbnél ízesebb sértés kívánkozott a szájába, és frusztráltsága csak még tovább szította haragját. Valamit tennie kellett, hogy kiadja mérgét. Körülnézett, mit törhetne össze, de aztán még idejében eszébe jutott, hogy ez itt Sean Courtney könyvtára, és mindaz, ami itt található, tekintélyes értéket képvisel. Ezért inkább szókincsében keresgélt az elképzelhető legcsúfabb, átkozódó kifejezések után. – Ördög és pokol! – mondta, aztán toporzékolt egyet, mert ezzel nem ment semmire. Akkor eszébe jutott apja kedvenc szavajárása. – A disznó kurafi! – És úgy görgette a hangokat szájában, mint Sean szokta, amitől

nyomban jobban érezte magát. Még egyszer elismételte, s ezzel el is múlt a mérge, de a helyét valami rendkívüli, újfajta érzés foglalta el. Valami ingerlő melegség a köldöke és a térde között. Nyugtalanul, kissé zavartan kisietett a kertbe. A rövid, csillogó fényekkel teli trópusi alkonyaiban az ismerős gyep és a fák valószerűtlen, díszletszerű jelleget öltöttek, és Storm azon vette magát észre, hogy úgy fut, szalad a szivacsos, puha gyepen, mintha saját érzései elől szaladna. Zihálva állt meg a tónál, mélyeket lélegzett, de nem csak azért, mert megerőltette magát. Áthajolt a híd korlátján. Képét a csendes, opálosan fénylő víztükör tökéletesen hűen tükrözte vissza a naplemente rózsaszínes fényében. Ahogy az a zavaró, újszerű érzése elmúlt, megállapította magában, hogy kár volt elmenekülnie Mark elől. Valami ilyesfélére várt, amikor… Megint felmerült benne annak a félszeg, kínos epizódnak az emléke Monte-Carlóban. Irene Leuchars hajszolta, csúfolta, kísértette szüntelenül, és éreztette vele, hogy nem teljes ember, mert nem tapasztalta meg úgy a férfiakat, mint ő. Főleg az ő, Irene bosszantására, és hogy véget vessen gúnyolódásának, szökött el a Kaszinóból egy fiatal olasz gróffal, és nem tiltakozott, amikor az a Ferrat feletti úton leparkolta Bugattiját. Storm valami szenvedélyeset, valami szépet várt, valamit, amitől recsegve-ropogva zuhan le az égről a hold, és amitől angyalok kara énekel. Gyors volt, fájdalmas és zűrös. Sem ő, sem a gróf nem szólt egy szót sem a kanyargós úton lefelé, vissza Nizzáig, leszámítva egy elmormolt „viszontlátásra”-t az El Negresco hotel előtt, a járdán. Storm azóta se látta a férfit. Maga sem tudta, miért jutott ez most az eszébe, és nem került különösebb megerőltetésébe félretolni ezt az emléket. Helyette azonban megjelent előtte egy magas, csinos, egyenruhás fiatalember képe. A szeme nyugodt, átható, ajkán hűvös, gunyoros mosoly. És nyomban feltámadt benne az az előbbi érzés, de most nem akart menekülni előle. Ott maradt a hídon, a korlátra támaszkodva és rámosolygott a víz tükrén egyre halványodó képére. – Olyan vagy, mint egy jóllakott, öreg macska – suttogta halk kuncogással. A tábornok úgy lovagolt, mint a búrok, hosszúra eresztett kengyellel, hátraült a nyeregben, lábát egyenesen maga elé nyújtotta, a gyeplőt lazán fogta bal kezével. Fekete vízilóbőr lovaglóostora csípőjére erősített szíjon lógott, a hegye a földet súrolta. Kedvenc lova nagy, sovány mén, majdnem tizennyolc markos volt, homlokán fehér csillaggal, a temperamentuma undok, kiszámíthatatlan, csak a tábornok tudta féken tartani, de időnként még neki is szelíden oda kellett vágnia az ostorral, hogy emlékeztesse a dögöt társadalmi kötelmeire. Mark angolos tartásban ült a nyeregben, vagy ahogy a tábornok mondta: mint majom a söprűnyélen, és komor ábrázattal fűzte hozzá: – Nem kell száz mérföldet sem lovagolnod így kuporogva, és a feneked úgy begyullad, hogy megfőzheted rajta a vacsorádat. Mi ezer mérföldet tettünk meg lóháton két hét alatt, amikor Leroux tábornokot kergettük. Jóformán naponta kilovagoltak kettesben, amikor még Emoyeni tágas termeit is szűknek érezték, és a tábornok izegni-mozogni kezdett, mert a ház olyan volt nagy testének, mint egy ketrec. Ilyenkor elkiáltotta magát, hogy hozzák a lovaikat. Ezer meg ezer hektár nyílt térség húzódott meg a nagy városi telkek mögött, s azon túl még száz meg száz mérföldön keresztül vörös dűlőutak szelték keresztül-kasul a

cukornádültetvényeket. Lovaglás közben folytatták napi munkájukat, csak egyszer-kétszer szakították félbe egy-egy félmérföldes kemény galoppra, hogy felfrissítsék vérkeringésüket, aztán a tábornok meghúzta a gyeplőt, és tovább poroszkáltak, térd térd mellett, a szelíd dombokon át. Mark belső zsebében mindig magával hordta bőrkötéses kis jegyzetfüzetét, abba jegyezte fel, mit kell megírnia, ha visszatérnek, bár a dolgok javát fejében rögzítette. A Cape Town-i út előtti hét főleg részletkérdések intézésével telt el, általános politikai irányvonalakat rögzítettek és lezárták a tartományi törvényhozó testület függő ügyeit, mielőtt a parlamentben megkezdődnék az országos ügyek tárgyalása. Egy alkalommal olyan mélyen belemerültek a beszélgetésbe napi lovaglásuk során, hogy jóval messzebbre vetődtek a szokásosnál. A tábornok végre egy domb tetején meghúzta a gyeplőt. Az előttük elterülő táj lenyúlt a tengerig és a távolban, Durban kikötője felett látszottak a nagy, bálnahátú hegyek sziluettjei. Közvetlenül a domb tövében friss seb nyílott a földben, mint merész késvágás húzódott a zöld növényzet szőnyegén keresztül, mélyen belévájva a föld vörös húsába. A vasúti pálya acélsínéi már idáig értek, és míg ők fönt türelmetlenül kapáló lovuk hátán ültek, lent egy mozdony pöfögött el, ameddig a sínek értek, és egy vadonatúj, súlyos acélsínekkel megrakott tehervagont tolt maga előtt. Egyikük sem szólt semmit, mikor a halk puffanásokat hallották, ahogy a-síneket ledobálták, majd a vágányépítő brigád tagjai, apró hangyaszerű alakok, odarajzottak, kézben cipelték a síneket és helyezték el a talpfákon. Aztán megkezdődött a kopácsolás, hallották a kalapácsok gyors, ütemes csapkodását, ahogy a sínhevedereket a helyükre kalapálták. – Naponta egy mérföld – mondta halkan Sean, és Mark látta az arcán, hogy megint arra a nagy északi vasútra gondol, meg mindarra, amit az a vasút jelent. – Cecil Rhodes egy vasútvonalról álmodott, Kairótól Cape Townig, és én ezt valamikor csodálatos álomnak képzeltem. – Megrázta szakállát. – Isten tudja, talán mind a ketten tévedtünk. Elfordította lova fejét, és visszaporoszkáltak, le a dombról. Nem beszéltek, csak a lószerszámok csörrentek és a lovak patáinak csattogása hallatszott. Mindketten Dirk Courtneyra gondoltak, de eltelt vagy tíz perc, míg Sean megszólalt. – Ismered te a Bubezi-völgyet, a Chaka Kapuján túl? – Ismerem – mondta Mark. – Beszélj róla – mondta Sean, aztán folytatta: – Ötven éve jártam ott utoljára. Cete Wayóval, az öreg zulu királlyal folytatott háborúban, odakergettük maradék harcosait, és vadásztunk rájuk a folyó mentén. – Én néhány hónapja jártam ott. Közvetlenül, mielőtt önnél munkába álltam. Sean elfordult. Fekete szemöldöke meredeken összefutott homlokán. – Mit csináltál te ott? Markból egy pillanatra majdnem kibuggyant az ok, valamennyi gyanúja, amely Dirk Courtney ellen szólt, az öreg sorsával, zarándokútja, hogy megkeresse a sírt és megfejtse a Chaka Kapuján túl lezajlott misztikus események titkát. Valami azonban figyelmeztette, ha ezt most megtenné, elidegenítené magától Sean Courtneyt. Eléggé megismerte már ahhoz, hogy tudja, talán vádolja, sőt eltaszítja saját fiát, de nem hallgatná végig, nem tűrné, hogy valaki a családon kívülről vádolja, különösen, ha a vádak nincsenek kellőképpen megalapozva, nincs mögöttük elegendő bizonyíték. Ellenállt tehát a kísértésnek, és nyugodtan csak annyit felelt:

– A nagyapámmal gyakran jártunk arra gyerekkoromban. Vissza kellett mennem, mert ott csend van, szépség és béke. – Igen. – A tábornokon látszott, hogy megérti. – És mi a helyzet a vadállománnyal manapság? – Gyatra – felelte Mark. – Kivadászták, csapdával, puskával. Gyenge és nagyon vad. – Bivaly? – Van néhány a mocsárban. Azt hiszem, éjszakánként kijárnak legelni a bozótba, de nem láttam egyet sem. – Az öreg Selous azt írta 1901-ben, hogy a fokföldi bivalyok kivesztek. Ez a marhavész után volt. Istenem, Mark, mikor én a te korodban voltam, tíz-húszezres csordák legeltek a Limpopo mentén, a lapályok feketéllettek tőlük. – Sean megint nekiállt emlékezni. Talán unalmas volt, öreg ember áporodott emlékei, de olyan élénk színekben adta elő őket, hogy magával ragadta Markot, akit elbűvöltek a történetek egy olyan országról, ahol az ember hat hónapig vándorolhat, szekerezhet anélkül, hogy fehér emberrel találkozzék. Borongva, bánatosan hallgatta a tábornok történeteit egy visszavonhatatlanul elveszett világról. – Ez most mind odavan. A vasútvonal pontosan átszeli a rézlelőhelyeket ÉszakRhodesiában. Rhodes Columnék megszerezték a Zambezi és a Limpopo közti földeket. Ahol én valaha táboroztam és vadásztam, ott most városok állnak, bányák, felszántják a régi elefántlegelőket. – Megrázta a fejét. – Azt hittük, örökké úgy marad, és mára majdnem semmi sem maradt belőle. – Szomorúan hallgatott egy darabig. – Az unokáim talán sose látnak elefántot és nem hallanak oroszlánordítást. – A nagyapám azt szokta mondani, ha Afrika elveszíti a játszmát, ő visszamegy és Londonban fog élni. – Én is ugyanúgy érzek – bólintott Sean. – Különös, de Dirk talán valami nagyon érdekes dolgot tett Afrikáért és az emberiségért. – A név mintha a torkát fojtogatta volna, mintha erőfeszítésébe került volna kimondani, és Mark néma tisztelettel adózott ennek az erőfeszítésnek. – Rávett, hogy úgy gondoljak ezekre a dolgokra, mint soha azelőtt. Egyik első dolgunk ez alatt a parlamenti ülésszak alatt, Mark, biztosítani, hogy a Bubezi-völgy törvényileg legyen védett területté nyilvánítva. Pénzt szerzünk, hogy megfelelően adminisztráltathassuk és biztosíthassuk, hogy soha senki se csinálhasson belőle cukornádvagy gyapotültetvényt, vagy ne áraszthassa el egy duzzasztógát vizével. – Ahogy beszélt, Mark valami végzetszerű elkötelezettség érzésével hallgatta: mintha egész életében arra várt volna, hogy ezeket a szavakat hallja. A tábornok beszélt. Kidolgozta, mire van szükség pénzben és emberi erőben, eldöntötte, hol fog lobbizni támogatásért, kik azok a kormányban, akikre támaszkodhat, milyen formában kellene megalkotni a törvényt, és Mark folyamatosan feljegyzett mindent, pontról pontra, ceruzája száguldva tartott lépést a tábornok szeszélyes, csapongó gondolataival. Aztán a tábornok intellektuális szárnyalásának kellős közepén hirtelen elhallgatott. Hangosan felnevetett. – Az az igazság, Mark, hogy nincs még egy olyan erényes ember, mint egy megtért kurva. Mi voltunk a nagy rablóbárók, Rhodes, Roberson, Bailey és Barnato, Duff Charleywood és Sean Courtney. Birtokba vettük a földet, kitéptük belőle az aranyát, ott vadásztunk, ahol nekünk tetszett, égettük a legcsodásabb fákat tábortüzeinkhez, minden

férfi, akinek puska volt a kezében és cipő a lábán, király volt és kész volt bárkivel, búrokkal, britekkel vagy zulukkal harcba szálni a zsákmányolás jogáért. – A fejét csóválta és a zsebében kotorászott, míg nem talált benne egy szivart. A nagydarab mén alatta mintha megérezte volna hangulatát, makacsul kapált és dobálta magát, de Sean könnyedén ült a nyeregben, és csak szelíden meglegyintette ostorával a tomporát. – Viselkedj rendesen! – mordult rá, aztán mikor a ló megnyugodott, folytatta. – Aznap, mikor első feleségemet megismertem, mindössze harminckét éve, apjával és a bátyjával vadásztam. Belovagoltunk egy elefántcsordát, és hármasban kilőttünk és megöltünk negyvenhármat. Kivágtuk az agyarukat, a hullájukat ott hagytuk heverni, több mint százhatvan tonna húst. – Megint megcsóválta a fejét. – Csak most látom valójában, micsoda szörnyűség volt, amit elkövettünk. Más dolgok is voltak, a zulu háború alatt is, a Krugerrel viselt háborúban is, az 1906-os Bombata-féle lázadáskor is. Olyasmik, amikre nem szívesen emlékszem. És most már talán késő megpróbálni jóvátenni a kárt. Talán együtt jár az öregedéssel, hogy az ember sajnálja a régmúlt dolgokat. Míg fiatal, változásokat kezdeményez, aztán, mikor megöregszik, sajnálja, amiért a változások bekövetkeztek. Mark hallgatott, nem mert megszólalni, nehogy megtörje Sean hangulatát. Tudta, amit hall, annyira fontos, hogy csak sejteni képes valódi jelentőségét. – Meg kell próbálnunk, Mark! Meg kell próbálnunk. – Igen, uram, megpróbáljuk. – Volt valami Mark hangjában, amire a tábornok kissé meglepetten fordult feléje. – Ez, úgy látszik, valóban jelent számodra valamit! – Bólintott, mintegy megerősítve állítását. – Igen, ezt látom. Furcsa, olyan fiatal ember, mint te! Mikor én annyi idős voltam, mint te most, a világon semmi másra nem volt gondom, mint hogy minél könnyebben megszerezzek egy font sterlinget, meg egy jó… – nem fejezte be a mondatot, köhintett egyet, hogy kitisztítsa a torkát. – Nos, uram, ne felejtse el, hogy én fiatalabb voltam, mint ön, mikor bőségesen részem volt már a rombolásban. A legnagyobb rombolásban, amit a világ valaha megélt. – A tábornok arca elkomorodott, visszagondolt, mi mindent éltek át együtt Franciaországban. – Ha valaki látja, milyen könnyű pusztítani, megérti, mit ér megőrizni valamit. – Mark gyászosan elmosolyodott. – Talán túl későn születtem. – Nem – mondta halkan a tábornok. – Azt hiszem, éppen idejében születtél – és mármár folytatta volna, de ekkor a hőségben izzó levegőben felcsendült egy tiszta, dallamos leányhang. A tábornok felkapta fejét. Az arca megenyhült. Storm Courtney lovagolt melléjük ügetésben. Ugyanolyan könnyedén, ruganyosan ülte meg a lovat, mint ami minden mozdulatát jellemezte. Férfiasan ült a nyeregben, térdig érő csizmát viselt, buggyos gaucsónadrágja szárát a csizma szárába gyűrte, tarka, kézi hímzésű mellény és széles ujjú fehér selyeming volt rajta. Fekete, széles karimájú cowboy kalapját a nyakán átvetett zsinórral hátára csúsztatta. Lovával apja mellé állt, kipirultan nevetett, haját hátravetette, nyergéből odahajolt és megcsókolta Seant. Markra rá se nézett. A fiú megfogta lova gyeplőjét, és tapintatosan lemaradt mögöttük. – Mindenütt kerestünk, atyám – mondta Storm. – Egészen lementünk a folyóig. Miért jöttetek erre? Most az a szőke lány lovagolt oda gesztenyeszínű kancáján, valamivel lassabb tempóban, aki Mark emlékezetében azzal a végzetes nappal kapcsolatban maradt meg, a

teniszpályáknál. Egyszerűbben öltözött, mint Storm, galambszínű lovaglónadrágot, méretre szabott dzsekit hordott. A szél összekócolta szőke, rövidre nyírt haját. A szőke lány szeme, miközben a tábornokot üdvözölte, állandóan Markra tévedt. Mark megpróbált visszaemlékezni, hogy hívják a nőt. Abban biztos volt, hogy Irene-nak szólították. Aztán rájött, hogy nyilván ő lehetett az a lány, aki Stormot elkísérte kontinensi turnéján. Csinos, fürge eszű kis nő, vidám, csípős nyelvű és számító szemű. – Jó napot, Miss Leuchars! – Oh, la-la! – A leány pajzánul rámosolygott. – Találkoztunk mi már? – A lova valahogy elkanyarodott az előttük kocogó pártól, és Mark lova mellé sodródott. – Igen. Röviden – mondta Mark. A porcelánkék szemek hirtelen tágra nyíltak, és a leány kesztyűs kezét a szája elé emelte. – Szóval maga az… – aztán halkan, elragadtatottan felsikított, és Mark hanghordozását utánozva mondta: – „mihelyt azt mondja, kérem”… Storm Courtney nem nézett hátra, és erőltetett figyelemmel hallgatta édesapját, de Mark látta, hogyan pirulnak el apró, remekül formált fülecskéi, és hogyan veti hátra a fejét, ezúttal azonban agresszív, haragos mozdulattal. – Gondolom, ezt nyugodtan elfelejthetjük – dörmögte Mark. – Elfelejteni? – csicsergett Irene. – Soha életemben nem felejtem el. Abszolút klasszikus volt – odahajolt és határozott mozdulattal Mark karjára tette a kezét. Ekkor Storm már nem tudta türtőztetni magát, megfordult a nyeregben és éppen készült valamit odamondani Irene-nak, amikor meglátta kezét Mark karján. Az arca egy pillanatra haragos fintorba húzódott és a sötétkék szemek szinte elektromos szikrákat szórtak. Irene valamivel halványabb kék szemét tágra nyitva, ártatlan képpel, zavartalanul állta nézését és kezét nyilván tudatosan és kihívóan tovább is Mark karján tartotta, sőt enyhén meg is szorította a fiú karját. A két leány között nem volt félreértés. Ezt a játékot már máskor is eljátszották, de ezúttal Irene ösztönösen megérezte, hogy ilyen gyors és mélységesen rosszindulatú reakció Storm részéről valami mást takar, mint az eddigiek, pedig igen jól ismerték egymást. Ezúttal sikerült megfognia Miss Stormot, gondolta, és szándékában állt jól megfacsarni a kisasszonyt. Addig noszogatta a lovát, míg a térde Mark térdéhez nem ért, elfordult Stormtól és kihívó szemekkel nézett fel a mellette lovagoló fiúra. – Sose gondoltam, hogy maga ennyire magas – mormolta halkan. – Hány láb? – Hat láb két inch. – Mark halványan megsejtette, hogy itt valami különös dolog van készülőben, s ez még sok kínos percet fog okozni neki a jövőben. – Ó, én azt hiszem, hogy a magasság meghatározza egy ember egyéniségét. Storm most vidáman nevetgélt apjával, de közben igyekezett figyelemmel kísérni a mögötte zajló beszélgetést is. Kegyetlenül gyötörte a méreg és úgy markolta lovaglópálcáját, hogy az ökle belefehéredett és még az ujjai is megfájdultak. Nem tudta pontosan, mi van ekkora hatással rá, de boldog lett volna, ha lovaglópálcájával belevághat Irene vigyorgó képébe. Az biztos, hogy bármit is erezne Mark Andersszal kapcsolatban, Anders végül is fizetéses alkalmazott Emoyeniben. Nevetségessé tenné magát Irene Leuchars előtt, és különben is, máskor és másutt észre se vette volna. Csak éppen vannak dolgok, amiket az ember nem tesz meg, a pozíciója, vagy a papa pozíciója, a család miatt… igen, ez az, döntötte el magában. Sértő, hogy Irene, a Courtney-ház vendége, ilyesmit megenged

magának, kelleti magát, méghozzá olyan kirívóan, hogy nyilvánvalóan szeretné végigcsalogatni Mark Anderst azon az ő jól kitaposott ösvényén a maga nyirkos… – nem volt képes folytatni a gondolatot, mert élénken maga elé képzelte Irene sápadt, csalóka módón törékenynek tetsző testét ernyedten, csupaszon és Mark… Egy újabb dühroham arra késztette, hogy megforduljon a nyeregben, és kiejtse kezéből a lovaglópálcát. Aztán gyorsan odafordult Markhoz. – Ó Mark! Leejtettem a lovaglópálcámat. Lenne olyan drága, és idehozná nekem? Mark elképedt. Nemcsak a kedveskedő szavaktól, hanem a Storm hangjából áradó melegségtől is, és a leány kábító mosolyától. Csaknem kiesett a nyeregből siettében, és mikor odalépett Storm mellé, hogy felnyújtsa neki a lovaglópálcát, a leány hálásan rámosolygott, és egy kérdéssel még ott tartotta maga mellett. – Mark, lesz olyan kedves majd, és felcédulázza a csomagjaimat? Már alig néhány nap, és indulunk Cape Townba. – Már alig várom – szólt közbe Irene, és lovát Mark másik oldalára kormányozta. Storm édesen rámosolygott. – Jó mulatság lenne – mondta. – Én szeréten? Cape Townt. – Nagyon jó mulatság – nevetett vidáman Irene, és Storm keserűen átkozta magát a meghívásért, minek következtében Irene egy hónapig a vendége lesz a Cape Town-i Courtney-háznak. Mielőtt azonban Storm alkalmasan csípős választ talált volna, Irene odahajolt Markhoz. – Jöjjön hát – mondta és elfordult a lovával. – Hová mentek? – kérdezte Storm. – Mark lekísér a folyóhoz, hogy megmutassa az emlékművet, ahol Dick King átkelt rajta, útban Grahamstown felé, az angol csapatokért. – Ó, Irene, drágám! – Storm a sálja sarkával törülgette a szemét. – Valami belement a szemembe. Nem néznéd meg, mi az? Nem, ne várjon ránk, Mark. Menjen csak tovább a tábornokkal. Tudom, hogy még szüksége van magára. Mark szemmel látható megkönnyebbültséggel sarkantyúzta meg a lovát és ugratott előre, hogy utolérje a tábornokot. Irene mézesmázos hangon fordult Stormhoz. – A világon semmi sincs a szemedben, drágám, csak egy kis zöld árnyalat. – Te szuka! – sziszegte Storm. – Drágám, fogalmam sincs, mire gondolsz. A Dunntaor Castle lüktetve, dohogó hajógépekkel robogott a csillagfényes tengeren dél felé. A vízen minden hullám olyan méltóságteljes lassúsággal gördült tova, hogy első pillanatra szinte mozdulatlannak tűnt, mintha fekete, nedvesen csillogó obszidiánból faragva, mozdulatlanul állna. Csak mikor a hajó éles orra közéjük vágott, szakadtak szét tejszínszerű, fehér habot kavarva, és surrantak tova sziszegve a robogó hajótest mellett. A tábornok elhallgatott. Fölnézett a déli égboltra, ahol fénylőn izzott a Dél Keresztje, ezernyi kísérője között, és Orion, a vadász, suhogtatta kardját. – Ez az, ilyennek kell az égboltnak lennie – bólintott Sean. – Sose tudom megszokni az északi égboltot. Olyan, mintha a világmindenség szétesett volna, és a természet hatalmas tervei anarchiába fulladnának. A korlátnál megálltak, és nézték, hogyan bukik elő a hold a tenger sötét vizéből, és ahogy ezüst tányérját feljebb tornászta a horizont fölé, a tábornok előhúzta fedeles arany zsebóráját a mellényzsebéből és morogva megjegyezte.

– Huszonegy perc éjfél után. Ma pontos volt a hold. – Mark elmosolyodott az apró tréfán, de tudta, hogy a tábornok napi rutinjához tartozik megnézni naptárját, mikor van napkelte és holdkelte, és melyik fázisában van a hold. Fantasztikus mennyiségű energia van ebben az emberben… Csak néhány perce hagyták abba a munkát, késő délelőtt óta dolgoztak. Mark kába volt, a feje zúgott a szellemi erőfeszítéstől meg a tábornok szivarjainak csípős illatától, ami megtöltötte lakosztályukat. – Azt hiszem, ma egy kicsit eltúloztam a dolgot, fiam – ismerte el Sean Courtney, mintha Mark gondolataiban olvasott volna. – De naprakész akartam lenni, mielőtt Table Bayben kikötünk. Köszönöm, Mark. Most menj le, és állj be a táncosok közé. Mark lenézett a fedélzetről a sétafedélzeten kavargó, táncoló párokra. A hajó zenekara egy Strauss-valcert játszott, a párok lelkesen keringtek, a nők szoknyája repült, mint megannyi egzotikus virág szirma, és vidám kiáltozásuk hangulatos, dallamos aláfestésül szolgált a keringő vérpezsdítő hangjaihoz. Mark megkereste, hol táncol Storm Courtney a tolongásban. A leány különleges bája megkönnyítette a feladatot. Elnézte, hogyan dől hátra partnere karján, pörög kábultan, s a fény megcsillan haján és csupasz vállain. Mark cigarettára gyújtott és a korlátra dőlve figyelt. Különös, hogy a vadon csendjében nagyon ritkán érezte magát magányosnak, míg itt, körös-körül zenével, vidámsággal, nevető fiatalokkal, úgy érezte, mélységesen egyedül van. A tábornok ötlete, hogy menjen le és álljon be a táncosok közé, a legjobb szándék mellett is kegyetlen ötlet volt. Kirítt volna ebből a társaságból, a gazdag fiatalok klikkjéből, akik gyermekkoruk óta ismerik egymást, szorosan zárt elit, féltékenyen elzárkózik minden betolakodó elől, különösen, ha nincs meg a megfelelő anyagi és társadalmi háttere. Elképzelte, hogy lemegy, felkéri Storm Courtneyt egy keringőre, elképzelte Storm megaláztatását, akit édesapja titkárja környékez meg, az egymást könyökükkel lökdösőket, a megjegyzéseket, a leereszkedő kérdést: „és tényleg te gépeled is a leveleket, öregfiú?” A puszta gondolatától is haragosan elpirult. Ennek ellenére még egy félórát ott maradt a korlátnál, felderült, valahányszor Storm feltűnt a táncolók között, és keményen és engesztelhetetlenül utálta mindegyik partnerét. Mikor lement a kabinjába, nem tudott elaludni. Levelet írt Marion Littlejohnnak. Hónapok óta nem érzett ilyen őszinte, meleg vonzalmat a lány iránt, mint most. Hirtelen úgy érezte, kedvessége, nyíltsága, érzelmeinek őszintesége hihetetlenül értékes tőke számára. Levelében megemlékezett a lány látogatásáról, közvetlenül elutazásuk előtt, Durbanben. A tábornok megértő volt, és sok órát tölthettek együtt a két nap alatt. Mariont elkápráztatta Mark új állása, hallatlan nagy hatással volt rá a környezete. Azonban újabb kísérletük fizikai kapcsolatteremtésre Mark kis háza magányában, zártságában, ha lehetséges, még sikertelenebb volt, mint a korábbi. Nem adódott rá alkalom, és Marknak nem is volt szíve hozzá, hogy az eljegyzésüket felbontsa, s végül megkönnyebbülten tette fel a lányt a ladyburgi vonatra. Mégis, most a magány és a távolság felelevenítette emlékét. Igazi érzéssel, őszintén írt, de mikor leragasztotta a borítékot, rájött, hogy még mindig semmi kedve sincs aludni. A hajó könyvtárában már korábban talált egy könyvet Jock a bozótban címmel, és most újból elolvasta egy férfi meg egy kutya kalandjait, meg az afrikai vadak és a bozót nosztalgikus, színpompás leírását. Olyan élvezettel olvasott, hogy még a magányáról is megfelejtkezett.

Valaki halkan kopogtatott az ajtaján. – Ó Mark, kérem, engedje meg, hogy elbújjak magánál egy percre! Irene Leuchars surrant be mellette a kabinba. Mielőtt ideje lett volna tiltakozni, a lány ráparancsolt: – Gyorsan zárja be az ajtót! Olyan hangon beszélt, hogy Mark nyomban engedelmeskedett, de mikor a lány felé fordult, némi kételyei támadtak. A nő ivott. A pír az arcán nem csak rúzstól származott. A szeme lázasan csillogott, a nevetése is természetellenesen csendült. – Mi baj van? – kérdezte Mark? – Ó drágám, szörnyű mi volt! Az a Charlie Eastman teljesen rám akaszkodott. Esküszöm, félek visszamenni a kabinomba. – Majd én beszélek vele – ajánlkozott Mark, de a lány sietve visszatartotta. – Jaj, ne, ne csináljon jelenetet. Nem éri meg. – Vállára kanyarította strucctollas boáját. – Csak elülök itt egy kicsit, ha nem haragszik. A ruhája több réteg áttetsző anyagból készült és minden mozdulatára szinte pint egy felhő lengte körül. Vállai csupaszok és a ruha elöl olyan mélyen kivágott volt, hogy tekintélyes szelet duzzadt ki alóla kerek, bársonyos, fehér kebléből. – Megengedi? – kérdezte, tökéletes tudatában annak, mit néz éppen a fiatalember. Hirtelen egyenesen az arcába nézett. Türelmetlen kis fintorral várt a válaszra. Telt ajkán a rúzs feltűnően vörösen csillogott. Mark tisztában volt vele, hogy a nőt ki kellene tennie a kabinból. Tudta, veszélyben van. Tudta, mennyire sebezhető, s a lány családja mennyire hatalmas, ugyanakkor sejtette, a nő milyen léha, érzéketlen és önző. S ő itt volt egyedül, fájdalmasan, gyötrő módon egyedül. – Természetesen maradhat – mondta végül. A nő lesütötte szemét, és rózsaszín nyelve hegyével végignyalta festett ajkát. – Nincs valami innivalója, drágám? – Sajnos, nincs. – Na, azért ne sajnálkozzék. – Azzal nekidőlt Marknak. Mark érezte leheletén az alkoholszagot, de nem volt bántóan erős és parfümjével keveredve fűszeres aromát alkotott. – Nézze – mondta a nő, és felemelte ezüst estélyi retiküljét. – Egy ügyes kislány az otthon minden kényelmét magával hordja – és elővett a retikülből egy kicsiny, drágakövekkel kirakott ezüstfiaskót. – Minden kényelem, ami egy férfi számára jelent valamit. – Azzal érzékien, provokatív gesztussal biggyesztette Markra az ajkát. – Jöjjön, hadd adjak belőle egy kis kóstolót. – A hangja rekedt suttogássá tompult, aztán felnevetett, keringő mozdulattal megpördült, a Kék Duna-keringő egy taktusát dúdolta, és szoknyája pókhálószerű anyaga térde fölé libbent. Lábán a selyemharisnya tompán csillant meg a kajüt gyenge világításánál, aztán, ahogy hanyagul elvetette magát Mark ágyán és a szoknya magasan felcsúszott rajta, Mark meglátta lepkékkel hímzett fekete gumi harisnyakötőjét. A lepkék fényes, tarka színe különös kontrasztot alkotott fehér bőrével. – Jöjjön, Marky, igyunk egy icipicit! – Tenyerével megpaskolta maga mellett az ágyat, és arrébb csúszott, hogy helyet csináljon Marknak. A szoknyája ettől még magasabbra csúszott, s most már nadrágocskája széle is kilátszott.

Marknak az az érzése támadt, hogy valami összetörik benne. Még egy pillanat, megpróbált a következményekkel számolni, visszakényszeríteni magát arra az útra, amelyen eddig járt, az erkölcsös és biztonságos útra, de tudta, a döntés valójában már megtörtént akkor, amikor hagyta, hogy a lány ott maradjon nála. – Jöjjön, Mark! – Irene úgy tartotta oda a fiaskót, mint egy csalétket, s a fiaskó ezüstje csillogva tükröződött a lány szemében. A szakadék megnyílt, s mint mikor átszakad a gát, elsodort minden ellenállást. A lány felismerte a pillanatot, szeme diadalmasan felcsillant, apró, állati sikollyal húzta le az ágyra Markot és meglepő erővel fogta át karcsú, fehér karjával a nyakát. Irene kicsi volt, izmos, fürge és követelőző, olyan rutinos, mint Helena MacDonald, de egészen más, egészen más. Fiatalságának édes, friss íze volt, bőre hibátlanul tiszta, vonzóan fehér, ruganyos. Lecsúsztatta válláról a pántot, macskadorombolással kínálta oda magát Marknak. Mark csodálkozva nézte melle porcelánfehérségét, feszes volt, ruganyos, de túl nagynak találta karcsú, törékeny testéhez képest. Kicsi mellbimbói, mint apró drágakövek egy tökéletes kör közepén, halvány rózsaszínűek voltak, és Mark Helenára gondolt, sötét, ráncos mellbimbóira, amelyeket ritkás, fehéres szőr vett körül. – Várjál, Mark – kuncogta lihegve Irene, felállt, gyors mozdulattal ledobta ruháját a kabin padlójára, aztán félrerúgta és kezét feje fölé emelve megpördült Mark előtt. – Igen? – kérdezte. – Ó, igen! – felelte Mark. – Nagyon is igen. Ekkor odament hozzá, föléje térdelt. – Tessék. Jó fiú – búgta, és a keze szorgalmasan dolgozott, gombolt, keresett. – Ó, Mark, de ügyes vagy. És csak magadtól… – Na nem, némi segítséggel… – És abból még kapsz bőven – mondta a lány és ráhajolt. A szája olyan vörös volt, olyan falánk, mint a sziklai anemonák apálykor, amelyeket gyermekkorában olyan élvezettel etetett, és nézte, hogyan falnak-szívnak be mindent, amit odaad nekik. – Ó, jaj – nyögte rekedten. A lány szája tüzes volt, tüzesebb, erőszakosabb, mint bármely tengeri élőlényé. Irene Leuchars kezében vitte cipőjét, tollas boáját karjára vetve húzta maga után a padlón. A haja halvány dicsfényként borzolódva övezte fejét, a szeme alja kék volt az álmatlanságtól, duzzadt, gyulladt ajkain elkenődött a rúzs. – Úristen – suttogta. – Én még mindig részeg vagyok – és vigyorgott hozzá, miközben a hajó imbolygása ütemére bizonytalanul tántorgott. Aztán felhúzta a pántot, amely közben lecsúszott a válláról. Mögötte a folyosó végén edénycsörgés hallatszott, és meghökkenve nézett hátra. Fehér kabátos pincér tolókocsin csészéket és kannákat tolt, pontosan arra, ahol ő állt. A hajnali tea és kétszersült rituáléja kezdetét vette, és Irene-nek eszébe sem jutott eddig gondolkodni, hány óra. Sietve befordult a sarkon a pincér ravasz, mindentudó vigyora elől és megkereste Storm Courtney kabinját. Közben mással nem találkozott. Az ajtót a sarkával döngette meg, de öt percig eltartott, míg az ajtó kinyílt. Storm nézett ki rajta. Vállára köntöst kerített, és nagy, sötét szemével úgy pislogott az álmosságtól, mint egy bagoly.

– Irene, megbolondultál? – kérdezte. – Hiszen még éjszaka van! – Ekkor látta meg, hogyan van öltözve Irene, és megérezte a lélegzetéből áradó nehéz parfümillatot. – Hol az ördögben jártál? Irene belökte az ajtót, de majdnem megbotlott a küszöbben. – Te részeg vagy! – mondta rezignáltan Storm és becsukta Irene mögött az ajtót. – Nem – rázta a fejét Irene. – Ez nem az ital, az az eksztázis! – Hol voltál? – kérdezte Storm. – Azt hittem, már órák óta lefeküdtél. – A holdba repültem – zengte drámai hangon Irene. – Mezítláb szaladgáltam a csillagok között, sasszárnyon szálltam a hegycsúcsok fölé. Storm elnevette magát. Most már teljesen fölébredt, és még így, déshabillé-ben is olyan szép volt, amilyen Irene sose tudott volna lenni: kecses, bájos. Irene-ben feltámadt a gyűlölet iránta, és ízlelgette az elnyújtott várakozás gyönyörét. – Hol voltál, te őrült, gonosz nő? – Storm lassanként belement a játékba. – Mesélj el mindent. – A paradicsom kapuján túl, Seholsincsországban, az Örökkön-örökké kontinensen… – Irene mosolya élt kapott, gyűlölködővé torzult. – Egyszóval, drágám, Mark Anders úgy megdobált, mint egy gumilabdát. És élete legtökéletesebb elégtétele volt az a kifejezés, amely szavai nyomán Storm Courtney arcán megjelent. – Január harmadikán a Bányakamara minden további nélkül felrúgta azt a megállapodást, amit a szakszervezetekkel kötött a status quo fenntartására. Ezer darabra tépte szét, és a munkások arcába hajította. – Fergus MacDonald fegyelmezett, fagyos dühvel szónokolt, hangja elhatolt a nagy terem minden sarkába, és még azok a hátsó sorokban hangoskodók is elcsendesedtek akik barna papírzacskóban hozták be az italt magukkal. Feszülten figyeltek. A nagy Harry Fisher Fergus mellett ült az emelvényen. Oldalt fordult, és rápislógva kiálló szemöldöke alól, arcán gyászosan csüngő bulldográncokkal, felmérte ezt az embert. Megint, mint annyiszor, elcsodálkozott, mennyire megváltozik MacDonald, ha feláll beszélni. Általában jelentéktelen figura. Sovány alakját már apró pocak torzítja el, olcsó, rosszul szabott ruhája a könyökén és a fenekén kifényesedett a sok használattól, rongyos ingének gallérja foltozott, sárgásszürke nyakkendője zsírfoltos. A haja ritkul, hátul a nyakánál felkunkorodik, hátrafésüli, hogy eltakarja feje búbján a kopasz, rózsaszín foltot. Az arca szürke, beleette magát a gépműhely szennye, de mikor feláll a zsúfolásig tele terem előtt az emelvényen, odaáll a vörös zászló és az Egyesült Bányamunkások Szakszervezetének a jelvénye alá, alakja mintha valami meglepő fizikai jelenség révén megnőne, megfiatalodik, és vad, parázsló szenvedély sugárzik belőle, ruhája ócskasága eltűnik, és egy új egyéniség áll előttük. – Testvérek! – emelte fel MacDonald a hangját. – Amikor a bányákat a karácsonyi munkaszünet után megnyitották, kétezer tagunkat bocsátották el, dobták ki az utcára, hajították el, mint a viseltes, öreg cipőt… A terem felzúgott, figyelmeztető zsongással, mint egy méhkas egy meleg nyári napon, és az ezer meg ezer szorongó emberi test mozdulatlansága fenyegetőbb volt minden ökölrázásnál. – Testvérek! – Fergus lassú, hipnotizáló mozdulatokat végzett kezével. – Testvérek! A hónap végén, és ezután minden hónapban további hatszáz ember lesz… – elhallgatott,

aztán szinte köpte magából a hivatalos kifejezést – megtakarítva! A szó szinte megszédítette őket, a tömeg hátrahőkölt, mintha fizikai ütés érte volna, aztán még mélyebb lett a csend, míg valahol hátul fel nem harsant egy szenvedélyes hang: – Nem! Testvérek: nem! Akkor felordítottak. Hangjuk olyan volt, mint a sziklás tengerparton megtörő hullámok zaja egy viharos napon. Fergus hagyta, hadd ordítsanak, hüvelykujját gyűrött mellényébe akasztotta, és figyelte őket, ujjongva élvezte, fürdött a hatalom eufóriájában. Felmérte a tömeg reakciójának az erejét, és abban a pillanatban, mikor lendületük lankadni kezdett, felemelte két kezét. A teremben jóformán azonnal csend támadt. – Testvérek! Tudjátok, hogy egy fekete bére két shilling két penny egy napra? Ennyiből csak egy fekete tud megélni. Hagyta, hogy a szavai bevésődjenek az emberek agyába, de nem várt túl sokáig, hanem folytatta és higgadtan tette fel a kérdést: – Ki foglalja el a helyét kétezer testvérünknek, akik munka nélkül vannak? Ki lép annak a hatszáznak a helyébe, akik ennek a hónapnak és a következő hónapoknak a végén követni fogják őket? Ki foglalja el a ti állásotokat? – Egyeseket kipécézett, vádlón mutatott rájuk: – És a tiédet, és a tiédet, és a tiédet? Ki fogja kivenni az ételt a gyereketek szájából? – Színpadiasan várta a választ, fejét félrebillentve mosolygott le rájuk, míg azok izzó szemmel figyelték. – Testvérek! Én megmondom, ki lesz az. Két shilling kétpennys fekete kafferek, azok lesznek azok. A tömeg felugrált, egy-két pad recsegve-ropogva feldőlt, az emberek hangjából vérszomjas düh áradt, tombolva rázták összeszorított öklüket. – Nem, testvéreim, nem! – Cipőjükkel ütemesen doboltak a padlón, énekeltek, a levegőt öklözték. Fergus MacDonald hirtelen leült. Harry Fisher némán gratulált neki. Medvetenyerével megszorította a vállát, aztán nehézkes mozdulattal ő állt fel. – Végrehajtó bizottságotok azt javasolja, hogy szakszervezetünk minden tagja lépjen általános sztrájkba. Elétek terjesztem a javaslatot, testvérek. Mindazok, akik mellette… – ordította, de a hangját ezer más hang nyomta el. – Sztrájkra, testvérek! Sztrájkra! Sztrájkra! Fergus előrehajolt székében és lenézett a kecskelábú asztal végére. Helena fekete fürtös fejével a jegyzőkönyvre hajolt, de megérezte Fergus nézését és felpillantott. A szemében fanatikus elragadtatottság csillogott, és nyílt imádat, amit Fergus csak ilyen alkalmakkor látott benne felcsillanni. Harry Fisher mondta neki egyszer: „Minden nő számára a hatalom a leghatalmasabb afrodiziákum. Nem számít, mennyire satnya az alakja, nem számít, milyen a külseje, a hatalom ellenállhatatlanná teszi az embert.” Fergus a sok ezer hang dörgése, a doboló lábak lármája, a féktelen ordítozás közepette ismét felpattant. – A bányatulajdonosok, a főnökök kihívást intéztek ellenünk, semmibe vették végrehajtó bizottságotokat, nyilvánosan gyengekezűnek minősítettek bennünket, semhogy a munkásokat csatasorba tudnánk állítani és általános sztrájkot elrendelni. Nos, testvéreim, most megmutatjuk nekik. – Ismét felharsant a tömeg hangja, és Fergus egy percet várt, csak azután csendesítette le őket. – Először elkergetjük a sztrájktörőket, mert

köztünk nem lesz sztrájktörő. – Mikor a hangzavar elült, folytatta. – Cseles Jannie Smuts arról beszél, hogy erővel töri le a sztrájkot. Mögötte áll a hadsereg. De nekünk is van hadseregünk. Azt hiszem, a főnökök elfelejtették, hogy megharcoltuk értük azt az átkozott háborút Franciaországban, Kelet-Afrikában, Táboránál és Delville Woodnál. – A nevek hallatára a tömeg kijózanodott, és megint csendben figyelt. – Legutóbb értük harcoltunk, de ezúttal magunkért fogunk harcolni. Mindegyiktek jelentkezik területi parancsnokánál, harci kommandókba tömörítünk benneteket, mindenki tudni fogja, mi a feladata, mindenki tudja, mi forog kockán. Leverjük őket, testvérek, az átkozott főnököket és kapzsi talpnyalóikat. Harcolunk ellenük, és legyőzzük őket. – Katonai jellegű kommandókba szerveződnek – mondta halkan a miniszterelnök, miközben meglepően kicsi, ápolt, nőiesen mozgékony kezével megtört egy ropogós, barna zsemlét. – Természetesen tudjuk, hogy George Mason is akart már munkáskommandókat szervezni 1914-ben. Ez volt a fő oka annak, amiért deportáltattam. – Az ebédlőasztalnál ülő vendégek hallgattak. Mason deportálása nem volt az az esemény, amelyet általában Jannie Smuts javára írtak. – De ez másfajta állat, amivel most dolgunk van. A szakszervezeteknek majdnem minden fiatalabb tagja rutinos veterán. Ötszázan vonultak fel Fordsburgban a szakszervezeti székház előtt múlt szombaton. – Megfordult, és ellenállhatatlan, humoros mosolyával rámosolygott a háziasszonyra. – Kedves Ruth, bocsássa meg a modortalanságomat. Ez a téma elvonja a figyelmemet arról a csodás ebédről, amit nekünk készített. A tölgyfák alatt, a gyepen terítettek, amelyet élénk, hirtelenzöld színe miatt Ruth mindig csak mint „angolpázsitot” emlegetett. A ház maga is a György-kori Anglia szolid, impozáns stílusában épült, egészen más volt, mint a könnyed, tündéri emoyeni kastély, és a régi jó Anglia illúziójának csak a mintegy háttérfüggönyként mögöttük felmeredő szürke sziklaszirt mondott ellent. A Table Mountain lejtőinek meredekségét csak a fenyőfák enyhítették, amelyek szinte óvatosan nyúltak az égnek minden sziklaperemen, és tapadtak a talajhoz, minden apró kis földdarabhoz. – Ebben a házban azt teszi, tábornok, amit óhajt – mosolygott vissza rá Ruth. – Köszönöm, kedves. – Aztán, ahogy visszafordult hallgatóságához, a mosoly leolvadt arcáról és a halványkék szemekben vidámság helyett kardok pengéje villogott. – Konfrontációt keresnek, uraim, és ez nyilvánvaló erőpróba lesz számunkra, próbája lesz az elszántságunknak. Ruth elkapta Mark tekintetét. A fiú az asztal végén felállt, hogy újratöltse a poharakat az üdítő, zöldes színben csillogó száraz fehér borral, és miközben-végigment az asztal mellett, megállva minden vendégnél – három miniszternél, egy látogatóban járó angol bárónál, a Bányakamara titkáránál –, feszülten figyelt. – Csak abban bízhatunk, hogy túlértékeli a helyzetet, miniszterelnök úr – szólt közbe komoran Sean Courtney. – Csak seprűnyéllel tudnak gyakorlatozni és kerékpáron mennek a csatába… Míg a társaság ezen nevetett, Mark megállt Sean széke mögött. Megfelejtkezett a kezében tartott palackról. Eszébe jutottak a fordsburgi szakszervezeti székház alatti pincék, a modern puskák sorai, a csillogó P-14-es, amelyet számára tartalékoltak és a baljóslatúan kuporgó Vickers géppuska. Mikor visszatért a jelenbe, a társalgás más témánál tartott. Sean Courtney biztosította a társaságot, hogy a szakszervezetek részéről valószínűtlen

minden háborús fellépés és a hadsereg, a legrosszabb esetre számítva, felkészült az azonnali bevetésre. Mark kapott egy kis irodát a tábornok dolgozószobája mellett. Korábban fehérneműt tároltak benne, de elég nagy volt ahhoz, hogy elfért benne egy íróasztal és néhány polc az akták számára. A tábornok rendeletére az egyik falat áttörték, és nagy ablakot nyitottak rajta, hogy levegőssé és világosabbá tegyék a szobát. Mark most lábát keresztbe vetve az íróasztalon pihentette és elgondolkodva nézett ki az ablakon. Az ablak a pázsitra nyílt, a tölgyfákkal szegélyezett Rhodes Avenue-ra, amelyet arról az asztmás, vén kalandorról neveztek el, aki meghódított egy birodalmat földjeivel, gyémántjával együtt és ő lett az első fokföldi kormány miniszterelnöke, mielőtt gyenge tüdeje és rossz lelkiismerete folytán fulladás áldozata lett. A Courtneyk Cape Town-i házát Somerset Lodge-nak keresztelték el, Lord Charles, a 19. századbeli kormányzó tiszteletére, és a Rhodes Avenue túloldalán magasodó nagy házak még őrizték a gyarmati hagyományokat, mint a Newland-ház meg a Hiddingh-ház, ez a két, tágas park közepén álló csinos építmény. Mark, míg az újonnan vágott ablakon ezeket a házakat nézte, összehasonlította őket a fordsburgi bányászkunyhókkal. Már hónapok óta nem gondolt Fergusra és Helénára, de a beszélgetés az, ebédnél erővel emlékezetébe idézte őket és ellentétes elkötelezettségérzetek kereszttüzében érezte magát. Élt mindkét világban. Megélte azt is, hogyan áll szemben a kettő egymással. Megpróbált érzéseit kikapcsolva gondolkodni, de egy kép mindig odatolakodott eléje, fegyverek kegyetlen sora, rendben, állványokon, mélyen lent a sötét pincében, és szinte érezte orrában a fegyverolaj szagát. Újabb cigarettára gyújtott. Halogatta a döntést. A vastag tikfa ajtó letompította a tábornok dolgozószobájából áthallatszó hangokat, a miniszterelnök magas, tiszta, majdnem madárszerű hangját és Sean morgó válaszait. A miniszterelnök ottmaradt, miután a többi ebédvendég eltávozott, mint ahogy ezt gyakran megtette. Mark azt kívánta, bárcsak elmenne már, s ne késleltetné az ő döntését, amelyre egyelőre nem tudta elhatározni magát. Egy bajtárs, aki megbízott benne, valaki, aki osztozott vele halálos veszedelmekben, nagylelkűen megosztotta vele otthonát, aki megbízott benne, mint testvérében és nem habozott egyedül hagyni a feleségével. Mark a belé vetett bizalommal részben visszaélt és most nyugtalanul mozdult a székében, ahogy azokra a bűnös napokra és éjszakákra visszagondolt, amelyeket Helénával töltött. És most visszaéljen a bizalom másik felével is, amelyet Fergus MacDonald beléje helyezett? Ismét maga előtt látta a fegyverek sorát, majd lassan elhalványodott a kép, és helyét egy számára nagy megrázkódtatást okozó arc foglalta el. Egy márványangyal arca: bársonyos, fehér és furcsán gyönyörű, szemei körül kékes gyűrű, egy fürt halvány aranyos hajából kiszabadult az acélsisak alól, ráhullott sima, sápadt homlokára. Egy lendülettel levette lábát az asztal lapjáról, elűzte magától a fiatal német mesterlövész arca emlékét, erővel kivetette emlékezetéből és hirtelen mozdulattal talpra ugrott. A keze reszketett, ahogy elnyomta cigarettáját, aztán az ajtóhoz lépett. Indokolatlanul erőszakosan zörgette meg, s odabentről ingerült, nyers hang felelt. – Tessék. – Mark belépett. – Mit akarsz Mark, tudod, hogy én nem… – Sean Courtney elharapta a szót, mihelyt Mark arcára nézett és most már aggódva kérdezte. – Mi a baj,

fiam? – Valamit el kell mondanom uram – tört ki Markból. Szinte megbabonázva hallgatták, ahogy leírta nekik, hogyan került kapcsolatba a kommunista párt végrehajtó bizottságával, aztán elhallgatott és összeszedte erejét a végső áruláshoz. – Azok az emberek barátaim voltak, uram, úgy bántak velem, mint bajtársukkal. Meg kell értenie, miért mondom el ezt, kérem. – Folytasd, Mark – biztatta Sean Courtney és a miniszterelnök halkan, nyugodtan, feltűnést kerülve, hátrább húzódott székével, mert megérezte, micsoda harcot vív magával, a lelkiismeretével ez a fiatalember. – Meggyőződtem arról, hogy abban, amiért azok harcolnak, sok minden jó és igazságos, a lehetőség, hogy minden ember élhesse az életét és megfelelő rész jusson neki mindenből, de a módszert, amivel ezt el akarják érni, nem tudtam elfogadni. – Mire gondolsz, Mark? – Háborút terveznek. Osztályharcot, uram. – Van erre bizonyítékod? – Sean nem emelte fel a hangját, és nagyon gondosan megfontolva tette föl a kérdést. – Igen, van. – Mark mélyet lélegzett, aztán folytatta. – Láttam a puskákat és a géppuskát, amelyeket arra a napra készítettek fel. A miniszterelnök megmozdult székében, aztán előrehajolt és mozdulatlanul figyelt tovább. – Folytasd – intett Sean, és Mark részletesen elmondott nekik mindent. Csak a tényeket. Pontosan beszámolt arról, amit látott, ahol látta, pontosan megbecsülte a fegyverek mennyiségét és típusát, és így fejezte be: – MacDonald meggyőzött arról, hogy ez csak az egyik fegyverraktáruk, és vannak mások is, sok, a Witwatersrandon. Hosszú ideig nem szólt senki semmit, aztán a miniszterelnök felállt, odament a Sean asztalán álló telefonhoz. Megtekerte a fogantyút. A készülék hangosan, élesen csordult meg a csendes szobában. – Itt Smuts tábornok, a miniszterelnök beszél. Maximális prioritással kérek kapcsolatot Truter főkapitánnyal Johannesburgban, a dél-afrikai rendőrség főparancsnokával – mondta, aztán fagyos arccal, haragos szemekkel hallgatott. – Adja a központ vezetőjét! – csattant fel és kezében a fülhallgatóval Seanhoz fordult. – A vonal megszakadt. Áradás Karrooban – magyarázta –, bizonytalan ideig várni kell. – Visszafordult a telefonhoz, néhány percen át nyugodtan beszélt a főnökkel, aztán letette a kagylót. – Létrehozza az összeköttetést, mihelyt lehetséges. Visszament a székéhez, az ablak mellé és odaszólt Marknak. – Helyesen cselekedett, fiatalember. – Remélem – felelte Mark. Kétségei nyilvánvalóak voltak: árnyék a szeme körül, elkeseredett feszültség a hangjában. – Büszke vagyok rád, Mark – mondta Sean Courtney. – Ismét a kötelességedet teljesítetted. – Megbocsátanak, kérem, uraim. – Mark választ sem várva átment a szobán, vissza az irodájába. A két férfi hosszasan nézett a tikfa ajtóra, miután Mark becsukta maga mögött. A miniszterelnök szólalt meg először.

– Különös fiatalember – mondta elgondolkodva. – Részvét és kötelességtudat. – A fiú olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekkel sokra viheti, s amelyekért talán egy nap még hálásak leszünk neki – bólintott Sean. – Ezt már első találkozásunkkor megéreztem benne, annyira erősen, hogy később megkerestettem magamnak. – Szükségünk lesz még rá, meg másokra is, hozzá hasonlókra az elkövetkező években, öreg Sean – állapította meg Jannie Smuts, aztán másra terelte a szót. – Truter azonnal házkutatási parancsot állít ki, és Isten segítségével leütjük a kígyó fejét, mielőtt alkalma adódik, hogy harapjon. Tudunk erről az emberről, MacDonaldról, és Fishert természetesen évek óta figyeljük. Mark órákon keresztül csak sétált. Menekült kicsiny, dobozszerű irodájából. A lelkiismerete hajtotta, meg a félelmei. Hosszú elnyújtott léptekkel sétált a tölgyek alatt, keskeny ösvényeken járkált, átment a Liesbeeck-patak hídján, és Júdás-gondolatok kínozták. Pretoriában felakasztják az árulókat, jutott eszébe hirtelen, és elképzelte, amint Fergus MacDonald ott áll a fészerben, a csapóajtó fölött, miközben a hóhér megkötözi karját és bokáját. Elkeseredetten borzongott, megállt, mélyen a zsebébe süllyesztett kézzel, felhúzta vállait, felnézett. Pontosan a postahivatal előtt állt. Később megállapította, hogy valószínűleg ez volt végig ösztönös úticélja, de most ómennek tekintette. Egy pillanatig sem habozott, besietett a hivatalba, az asztalon keresett magának egy táviratűrlapot. A toll hegye hibás volt, szétfröcskölte a halvány, vizezett tintát, és bepiszkította az ujját. „MACDONALD 55 LOVERS WALK FORDSBURG. TUDJÁK MIT TARTASZ A PINCÉBEN TÜNTESD EL.” A postai tisztviselő biztosította, hogy ha kifizeti a hét penny sürgősségi díjat, a táviratot elsőbbséggel továbbítja, mihelyt az északi vonalakat kijavították. Mark kiment az utcára. A lelkiismereti krízis után betegnek érezte magát, kimerültnek, nem tudta, helyesen cselekedett-e, akármelyik vonatkozásban, és azon gondolkodott, mennyire hiú minden reménye, hogy esetleg arra késztetheti Fergus MacDonaldot, hogy a halálos árut beledobja valamelyik elhagyott bánya aknájába, mielőtt a forradalom és a halál elszabadul az országban. Már majdnem besötétedett, mikor Fergus MacDonald betolta a kerékpárját a fészerbe. Mielőtt a konyhaajtóhoz sétált, megállt a hátsó kis udvarban, és levette a csatot a nadrágszáráról. A főtt káposzta szaga mint nyirkos felhő lengett a kis helyiségben. Fergus pislogva megállt. Helena a konyhaasztalnál ült és fel sem nézett, mikor Fergus belépett. Szájában cigaretta lógott, végén két centiméter szürke hamuval. Most is ugyanazt a viseltes köntöst hordta, amit reggelinél, és nyilván látszott, hogy sem nem fürdött, sem nem öltözött át azóta. A haja megnőtt, olajosan fénylett és fekete fürtökben kígyózott le az arcára. Az elmúlt hónapok alatt elnehezedett, álla vonala elmosódott a zsírpárnáktól, felső ajkán a szőrzet sötétebb, sűrűbb lett, és mellei súlyosan

csüngtek nyitott köntöse alatt. – Helló, szerelmem! – Fergus kibújt dzsekijéből és az egyik konyhai szék hátára dobta. Helena fordított egy oldalt a brosúrában, amit éppen olvasott és belebandzsított a szeme előtt kavargó kék dohányfüstbe. Fergus kinyitott egy üveg barna porter sört. A gáz vadul sziszegett. – Történt valami ma? – Van itt valami neked – biccentett az asszony a pohárszék felé és cigarettájából a hamu szürke pelyhekben hullott köntösére. Fergus, kezében a sörösüveggel, odament a pohárszékhez, megtapogatta a barna borítékot. – Valamelyik nődtől – mondta Helena, saját humora abszurd volta fölött kuncogva. Fergus homlokát ráncolva feltépte a borítékot. Hosszú másodpercekig értetlenül bámult a táviratra, aztán elkeseredetten felkiáltott. – Úristen! – aztán egy csattanással lecsapta a sörösüveget a konyhaasztalra. Még most, késő este is kis csoportok gyülekeztek az utcasarkon. Az olyan emberek vigasztalan, unott módján, akiknek nincs mivel kitölteniük a napjukat, és még a kommandógyakorlatok és az éjszakai megbeszélések íze is kezdett elhalványulni. Amint Fergus MacDonald vadul végigpedálozott a sötétedő utcákon, első rémülete és félelme ujjongásba csapott át. Az idő megérett, felkészültek, amennyire valaha is fel tudnak készülni, és ha az idő így telik tovább, döntő akció nélkül, akármelyik részről, a sztrájk hosszú, unalmas, tétlen napjai elsorvasztanák elszántságukat. Most látta, hogy ami néhány perce még katasztrófának tűnt számára, nem más, mint az ég küldte ajándék. Csak jöjjenek, felkészültünk a fogadásukra, gondolta és megállt néhány embere mellett, akik a fordsburgi Grand Hotel bárja előtt ácsorogtak a járdán. – Vigyétek el az üzenetet minden körzeti parancsnoknak: azonnal jöjjenek össze a központban. Siessetek, testvérek. Azok futva szóródtak széjjel, és ő tovább kerekezett fel az emelkedőn, mindenfelé riadóztatta az embereket, amerre elment. A szakszervezeti irodákban még vagy egy tucat tag ébren volt, szendvicset ettek vagy termoszból teát ittak, néhányan a sztrájksegély kuponjait állítgatták ki szakszervezeti családtagok számára, de mikor Fergus berontott, a nyugodt légkör nyomban megváltozott. – Rendben van, elvtársak, kezdődik. A ZARPS (a Dél-afrikai Köztársasági Rendőrség, a Zuid Afrikaanse Republied Polisie nevének pejoratív rövidítés) emberei útban vannak felénk. Klasszikus rendőrségi rutin volt. A hajnal első fényénél jöttek. Az előőrs belovagolt a Fordsburg és a vasúti kereszteződés közötti mélyedésbe, ahol ócska kis házak és gazzal benőtt üres telkek között húzódott a johannesburgi út. A telkeken gyom és rothadó hulladékhegyek. A mélyedésben sűrűn megült a köd, és a kilenc rendőr úgy gázolt bele lován, mintha egy lassú vizű folyó gázlóján kelnének át. A lószerszámok és a felszerelés zajait letompítva síri csendben vonultak előre a puhán kavargó ködben. Még nem volt annyi világosság, hogy jelvényeik és fényezett gombjaik kivehetők legyenek, csak sisakjuk sötét sziluettje alapján lehetett felismerni őket.

Ötven méterrel az első lovas rendőrök mögött jött a két rendőrségi kocsi. Magas, négykerekű járművek, rácsos ablakokkal, rabok számára, és mindegyik mellett tíz-tíz rendőr vonult. Vállra vetett fegyverrel, szaporán lépkedtek, hogy lépést tartsanak a kocsikkal. Ahogy beléptek a mélyedésbe, a köd mellmagasságig elnyelte őket, és felsőtestük fel-le mozgott a köd fölött. Olyanok voltak, mint holmi furcsa, sötét tengeri lények, a ködben csizmájuk kopogása sem hallatszott. Fergus MacDonald előőrsei, még mielőtt a vasúti kereszteződéshez értek, meglátták, hogy közelednek, és láthatatlanul a háttérben maradva, három mérföldön át lépést tartottak velük. Futáraik percenként jelentést tettek a kunyhóban, ahol Fergus előretolt főhadiszállását berendezte. – Rendben van – csattant fel kurtán Fergus, mikor egy újabb sötét alak bújt át a ház mögött a sövényen és a nyitott ablakon át besuttogta jelentését. – A főúton jönnek. Vonjátok vissza a többi járőröket és hozzátok őket ide, azonnal. A férfi egy mordulással tudomásul vette az utasítást és elment. Fergus a városközponthoz vezető valamennyi elképzelhető útvonalon elhelyezte előőrseit. A rendőrség esetleg több oszlopra oszolhatott volna, de úgy látszott, ez az elővigyázatosság fölösleges volt részéről. A rendőrök, bízva abban, hogy tökéletes meglepetésként érkeznek, biztonságban érezték magukat és erejükben bízva nem gondoltak arra, hogy a szárnyakon manővereikkel elterelő hadműveleteket hajtsanak végre. Huszonkilenc rendőr, számítgatta Fergus, a négy sofőrrel, valóban félelmetes erő. Több mint elegendő lett volna, ha egy ismeretlen szövetséges nem figyelmezteti. Átsietett az utcai szobába. A család az előző éjjel kiköltözött a házikóból. Az út mentén minden házat kiürítettek. A nyűgösen visítozó gyerekek pizsamában, apjuk vállán, a nők sápadt, riadt arccal a lámpafényben, értéktárgyaikat batyuba kötve, sietve tűntek el. A kunyhók elhagyatottan álltak, nem látszott bennük világosság, csak egy korcs kutya gyászos vonyítása hallatszott a mélyedésben. De mindegyik házikóban, az útra néző ablakokban emberek várakoztak. Fergus valamit odasúgott egyiküknek, az lemutatott a ködös mélyedésbe, aztán köpött egyet és becsúsztatott egy tárat az ablakpárkányra támasztott Lee-Enfield puskába. A fényes závárzat apró kattanása, mint egy szikra nyomán, emlékek villantak fel Fergus szeme előtt és tarkóján fölállt a szőr. Olyan ismerős volt minden, a csend, a köd és a fenyegető erőszakkal terhes éjszaka. – Csak ha parancsot adok – utasította őket halkan Fergus. – Nyugalom, fiúk. Hadd jöjjenek ide, a kapu elé. Akkor csapunk le rájuk. Már látható volt az első lovas, fél mérföldnyire tőlük, és az egyre erősödő fénynél látták, hogy egyre gyorsabban közeledik. A világítás még nem volt célzásra alkalmas, de az ég a meddőhányók dombjai mögött már halvány sirálytojás-kékre változott, tehát megvolt a remény, hogy perceken belül biztosan célozhatnak. Fergus végignézett az úton: ez átvilágítás nem várt adomány volt, erre nem számított, de a szerencse gyakran zörget az ajtón, amikor nem várjuk. A köd megmarad, míg a reggeli nap sugarai fel nem melegítik és el nem oszlatják, s ez még legalább egy fél óra. – Tudjátok, mi a parancs?! – Fergus felemelte a hangját, és valamennyien felnéztek rá, de csak egy pillanatra, aztán szemük visszatért fegyverükre és a közeledő ellenségre. Mind veterán, harcedzett férfiak voltak, az a fajta, amit minden lelkes tábornok kívánt magának Franciaországban. Megint átvillant Fergus agyán a helyzet iróniája: emberek,

akiket arra neveltek, hogy főnökeikért harcoljanak, most lerombolni készülnek azt az építményt, amelynek védelmére a főnökök kiképezték őket. – Rombolunk és újraépítünk – gondolta és a vére ujjongva pezsdült meg. – Saját fegyvereikkel romboljuk le, pusztítjuk el őket, saját szennyes zsírjukba fojtjuk bele mindet… – aztán abbahagyta az álmodozást, szemére húzta sötétszürke kendőjét, és felhajtotta kabátgallérját. – Jó szerencsét valamennyiünknek, testvérek – mondta halkan, és kisurrant az ajtón. – A vén lókötőnek van mersze – jegyezte meg egyik volt katona az ablakban. – Ahogy mondod, ez semmitől sem fél – kontrázott egy másik és figyelték, hogyan bujkál Fergus a sövény védelmében, aztán rohan az út menti árokhoz, és beléugrik. Lent, az árok oldalában egy tucat ember hasalt és ahogy Fergus lehuppant melléjük, egyikük egy csákánynyelet nyújtott oda neki. – Jó feszesre húztátok azt a drótot? – kérdezte Fergus. A férfi felmordult. – Szorosabbra, mint egy majom segge lyuka – és ahogy farkasvigyorral Fergusra nézett, fogai megcsillantak a halvány reggeli fénynél. – Én magam ellenőriztem az ékeket. Egy száguldó elefántnak ellenállnának. – Helyes testvérek. Velem tartotok, ha kimondom a szót. – Fergus felemelkedett, olyan magasra, hogy ellásson az alacsony ködtakaró fölött. A lovasok sisakja fel-le bukdácsolt a ködben, ahogy felfelé kaptattak a lejtőn, most már kivehette ruhájukon a rézemblémákat és látta karabélyuk csöve végét, amely, mint egy bot vége, emelkedett jobb válluk fölé. Fergus annak idején maga lépte ki a távolságot és rongydarabokkal jelölte ki, a rongydarabokat az útszéli telefonpóznákra kötözte. Mikor a rendőrök elérték az ötvenméteres jelet, Fergus kilépett az árokból, és kiállt az út közepére. A csákánynyelet feje fölé emelve kiáltotta. – Állj! Álljatok meg, ahol vagytok. Emberei mögötte kibújtak a ködből, és sietve, egy jól begyakorolt együttes módjára, elfoglalták állásaikat. Sötét, baljós alakok álltak szorosan egymás mellett és zárták el az utat egyik szélétől a másikig, kezükben, csípőmagasságban az ütésre kész csákánynyél. Arcukat eltakarta a sapka és a gallér. A csapat közepén lovagló tiszt felemelte kezét, és megállította embereit. Azok csoportba verődve, egykedvűen ültek a lovukon. A tiszt felállt a kengyelben. – Kik vagytok? – A sztrájkbizottság – kiáltotta Fergus –, és nincs a környéken egyetlen sztrájktörő sem. – Én a főkapitány parancsával jöttem és a Legfelsőbb Bíróság felhatalmazásával. – A tiszt nehéz testű férfi volt, büszkén, mereven ült a lován, fekete, viaszkos bajusza kétoldalt mint két tűhegy állt ki az arcából. – Ti sztrájktörők vagytok! – kiáltotta Fergus. – És ide nem teszitek be a lábatokat. – Álljon félre! – parancsolt rá a tiszt. A fény most már elég erős volt, hogy Fergus lássa, a tiszt századosi rangjelzést visel, és arca naptól és sörtől piros, sűrű, fekete szemöldöke vastagon áll ki sisakja karimája alól. – Ellenszegültök a rendőrségnek? Ha szükséges, támadunk. – Támadjatok, és legyetek átkozottaké-imperialisták bábjai, a kapitalizmus vadászkutyái. – Szakasz, felfejlődni! – adta ki harsányan a parancsot a kapitány. Az első sor felbomlott, hogy a második sorral tömör vonalat alkosson. Térd a térd mellett ültek

nyugtalan lovukon. – Sztrájktörők! – ordította Fergus. – A kezeteket ártatlan munkások vérével szennyezitek be ma! – Botot! – harsogta a kapitány. A lovasok előkapták tokjából hosszú tölgyfa botjukat és úgy tartották jobb kezükben, mint a lovassági kardot. – A történelem is megemlékezik majd erről az erőszakosságról – kiáltotta vadul Fergus. – A bárány vére… – Menet, előre! – A sötét lovasok sora előregázolt a csizmás lábak körül kavargó ködben. – Vágta! Támadás! – zengett a kapitány hangja. A lovasok előrelendültek nyergükben, a botot lovuk nyaka mellett előrenyújtották, a lovak patája tompán dübörgött, amint lefelé nyargaltak, a sztrájkolok sorfala felé. A kapitány a sor közepén egy lóhosszal előbb lovagolt, és ő ütközött először neki a drótnak. Fergus emberei acélrudakat kilencfontos kalapácsokkal kalapálták mélyen a földbe az út két oldalán, míg hat láb hosszukból mindössze két láb állt csak ki, aztán feszítővasak segítségével hármas sorban szögesdrótot húztak ki keresztbe az úton. A szöges drót kivágta az élen nyargaló ló mellső lábait, a lábszárcsontja egy reccsenéssel eltört; a reccsenés meghökkentően hangzott a hajnali csendben. A vágtató ló elvágódott, és előrebukott. A lovasok következő hulláma egy másodperccel később ért a dróthoz, s a drót azokat is levágta, mint a sarló, csak hármójuknak sikerült idejében elfordítania a lovát. Az emberek kiáltozása, a lovak fájdalmas nyerítése egybeolvadt Fergus bandájának ujjongásával, ahogy a csákánynyeleket kezükben lóbálva előrerontottak. Az egyik lovas nélküli ló szabadon lógó kengyellel ágaskodva lengette törött mellső lábait, mert csak hátsó lábait használhatta, és elkínzott nyerítése szánalmasan harsogta túl a sebesült férfiak, jajgatását. Fergus előhúzta nadrágszíjából revolverét, a félőrült, sikoltozó állatokat kerülgetve térdre kényszerítette a rendőrszázadost. A tiszt eséskor vállal zuhant a földre, fél arcát megsebezte. A válla eltörött, a karja élettelenül kifacsarodva groteszk szögben lógott. Arcáról a kő letépte a húst és kifehérlett a sebből az állcsontja. – Kelj fel, te disznó – ripakodott rá Fergus és az arcába nyomta a pisztolyt. A pisztoly csöve belemélyedt a tépett sebbe. – Kelj fel, te disznó sztrájktörő. A három lovas rendőr, akik megúszták a drótcsapdát, megfékezte lovát, körbe nyargalva, nevükön szólítgatva felszedték lovukat vesztett társaikat. – Kapd el a kengyelt, Heintjie! – Gyerünk, Paul! Föl! Lovak és emberek kavarogtak, kiabáltak, sikoltoztak a ködben, vad zűrzavarban, amelyet túlharsogott Fergus hangja. – Állítsátok meg őket! Ne engedjétek meglépni a disznókat! – Az emberei meglóbálták a csákánynyeleket, a rendőrök botütései közepette előrefurakodtak és visszavágtak a lovasokra, de azok sokkal gyorsabbak voltak. A lovasok kengyelszíjba kapaszkodó társaikkal visszavonultak, csak a súlyosan sebesült tiszt maradt a helyszínen és egy másik, mozdulatlan alak hevert a drótok között, meg a szörnyen megcsonkított állatok. A rendőrcsapat kettős oszlopban sorakozott fel

feljebb az úton. Mikor Fergus ezt látta, magában türelmetlenül dühöngött és megpróbálta lábra kényszeríteni foglyát, de, az segítség nélkül felülni is alig tudott. A húsz rendőr ötven méterrel arrébb állt meg, az első sor térdre ereszkedett, a többiek mögöttük, puskájukat lövésre készen tartva megálltak. A parancs egyértelmű volt. – Egy sorozat figyelmeztető lövés. A sortűz harsányan csattant. Szándékosan magasra céloztak, a golyók a sztrájkolok feje fölött süvítettek el. A sztrájkolok szétszóródtak az árokban. Fergus egy pillanatnyi habozás után a levegőbe lőtt, háromszor egymás utánban. Ez volt a megállapított jel. Nyomban utána az út menti kunyhókból viharos puskaropogás hangzott fel, a torkolattüzek haragosvörösen lobbantak a hajnali fényben. A sortűz végigsöpört az úton. Fergus csak egy pillanatig tétovázott, aztán leeresztette a pisztolyt. Webley 455-ös volt, brit tiszti fegyver. A rendőrszázados meglátta szemében szándékát, a zsákmányára lecsapni készülő sas kegyetlen szeme villanását, roncsolt ajkával valami könyörgésfélét nyöszörgött és kezét megpróbálta arca elé emelni. A pisztolydörrenés hangja elveszett a házakból hangzó puskák ropogásában és a viszonzásul leadott rendőrségi tűz dörgésében, amint a rendőrök zavartan hátráltak a mélyedésben. A nehéz ólomlövedék belevágódott a kapitány nyitott szájába, kiverte felső állkapcsából két metszőfogát, aztán a torkába hatolt, és hátul jött ki a koponyáján, vörös vért és csonttörmeléket fröcskölve. A lövés ereje leterítette a kapitányt az út szemetjébe. Fergus elfordult, aztán a sövény védelme alatt továbbrohant. A rendőrség rajtaütését csak Fordsburgban verték vissza, mert a többi központba nem érkezett figyelmeztetés és a sztrájkolok a legelemibb óvatossági rendszabályokat sem alkalmazták, még őrszemeket sem állítottak. A johannesburgi szakszervezeti központban majdnem az egész sztrájkvezetőség együtt ült. A sztrájkolok azokkal a szakszervezetekkel tárgyaltak, amelyek még nem sztrájkoltak ugyan, de szimpatizáns akciókat terveztek. A kazánkovácsok mellett ott voltak az építőiparosok és rokon szakmáik, a nyomdászszakszervezetek és még vagy fél tucat más szervezet képviselői. Egy asztalnál ültek a legdinamikusabb, a legerőteljesebb sztrájkoló csoportok vezetőivel. Harry Fisher is ott volt és Andrews meg Ben Caddy is, meg az összes többiek. A rendőrség akkor hatolt be az épületbe, amikor azok éppen mélyen elmerültek a vitatkozásban, az osztályharc stratégiájának megtárgyalásában, és az első figyelmeztetés számukra a csizmás lábak dobogása volt a fa lépcsőházban. Harry Fisher a tárgyalóasztal végén ült, székén lecsúszva, kócos, drótszerű haja homlokába lógott, hüvelykujját nadrágtartójába akasztotta, inge ujját feltűrte szőrös, vastag karján. Ő volt az egyetlen, aki mozdult. Előrenyúlt, megmarkolta az asztalon az Akciófőbizottság gumibélyegzőjét, és a zsebébe dugta. Mikor kint puskaagyakkal leverték a tanácsterem zárját, felugrott, vállát nekivetette a spalettázott ablaknak, s mikor az ablak kitört, Fisher egy nehéz testű férfihoz képest meglepő fürgeséggel kicsúszott rajta. A székház homlokzatát mindenütt sűrű, bonyolult, öntöttvas cifraság és rács díszítette,

ami meglehetősen biztonságos kapaszkodót biztosított. Fisher úgy kúszott-mászott rajta felfelé a harmadik emeleti párkányzatig, mint egy gorilla, aztán egészen a sarokig dolgozta el magát. Hallotta maga alatt a felboruló bútorok recsegését-ropogását, a letartóztatást foganatosító rendőrök hangos parancsszavát és a munkásvezérek felháborodott kiáltozását. Hátát a falnak vetve, kezeit széttárva egyensúlyozott, úgy nézett körül a ház sarkán. Lenézett a főutcára. Csak úgy nyüzsögtek benne az egyenruhás rendőrök és egyre újabb egységek vonultak rajta fel futólépésben. Egy tiszt a mellékutcába vezényelte embereit, hogy az épületet körbevegyék. Harry Fisher gyorsan visszahúzódott, és körülnézett, merre meneküljön. Annak semmi értelme se lett volna, ha egy másik ablakon át visszamászik a házba, mert az egész épület csak úgy zengett a lábdobogástól és a harsogó parancsszavaktól. Öt méterrel lejjebb egy ital- és vegyeskereskedés horganyzott lemez teteje látszott, de a szemközti oldalon, és a sikátor közte és a bolt között legalább három méter széles volt. Ha odaugrik, akkora zajt csap a tetőn, hogy mindenfelől odarohannának a rendőrök, de ott sem maradhatott, ahol volt, mert az épületet hamarosan teljesen körül fogják venni. Centiméterről centiméterre húzódott arrébb, a legközelebbi vízlevezető csatorna felé. Mikor elérte, felmászott rajta a tető kinyúló pereméig, ott kinyúlt, elkapta a csatorna szélét, aztán lerúgta magát és a kezén lógott egy darabig. Az alatta tátongó ötven lábnyi mélység megszédítette, a csatorna megreccsent és láthatóan megroskadt a súlya alatt, de végül is zihálva, erőlködve sikerült felhúzódzkodnia, előbb fél karját vetette át rajta, aztán a testét is áttornászta. A megerőltetéstől lihegve lassan körbekúszott a háztető meredek szélén és pontosan akkor nézett le a főutcára, amikor a rendőrök kilökdösték a sztrájk vezéreket a főkapun. Ötven sisakos rendőr vállra vetett puskával négyszöget alkotott az úton, s a sztrájkolókat ebbe a négyszögbe lökdösték be, közülük nem egyet hajadonfőtt vagy ingujjban. A járdán tömeg verődött össze, és percről percre nőtt, ahogy házról házra járt a hír, és minden kis utcából csak úgy özönlöttek a kíváncsiskodók. Miközben a foglyokat elővezették, Harry Fisher számolt. Húszat számlált meg összesen. A tömeg hangulata fokozatosan megváltozott. – Ez az, elvtársak – dörmögte Harry Fisher és kívánta, bárcsak odalent lenne ő is, hogy vezesse őket. A tömeg dühösen feszült neki a rendőrök sorfalának, kiáltoztak a foglyokhoz, kifütyülték és lehurrogták a rendőrtisztet, mikor az hangszórón keresztül felszólította őket, hogy oszoljanak szét. Aztán lovas rendőrök nyargaltak közéjük, visszanyomták a tömeget, és mikor az utolsó foglyot is kivezették, a rendőrosztag elindult, megtartva merev négyszögformációját, közöttük a sztrájkolok levert csoportjával. Valaki elkezdte énekelni a „Vörös zászlót”, de csak néhány vékony, erőtlen hang csatlakozott hozzá. A csapat elindult az erőd felé, a foglyok között nemcsak a sztrájk vezérek többségével, hanem a mérsékelt frakció képviselőivel is, akik mind ez ideig elleneztek minden erőszakos és büntetőjogba ütköző cselekményt, véres forradalmat. Harry Fisher egyre fokozódó diadalérzéssel figyelte, hogyan távolodnak. Egy csapásra nemcsak egy csapat vértanút kapott a mozgalom, de eltűnt minden ellenkezés a szélsőséges nézetekkel szemben. És a zsebében ott lapult az Akcióbizottság bélyegzője.

Száraz, humortalan mosollyal letelepedett a lejtős háztetőn, és várta, hogy beálljon az este. Mark Anders levitte a lépcsőn a tábornok súlyos krokodilbőr aktatáskáját, odavitte a Rollshoz, letette a sofőr mellé és továbbította az utasításokat. – Először a Groote Schuurhoz, aztán a Városi Klubba, ebédre. – Mikor a tábornok kijött a házból, félreállt. Sean megállt a lépcső tetején, megcsókolta feleségét, mintha egy hosszú keresztes háborúba indulna. Hatalmas medveöleléssel karolta át és mikor elengedte, valamit súgott a fülébe, amitől az asszony felhúzta az orrát és a tábornok vállára csapott. – Indulás, uram! – mondta finnyáskodva. Sean Courtney roppant megelégedett arccal lépdelt le a lépcsőn és önelégülten mosolygott Markra. – A miniszterelnök ma nyilatkozatot tesz a Házban, Mark. Rögtön utána beszélni akarok veled. – Rendben van, uram – viszonozta a mosolyt Mark. – Megkereslek a karzaton, mihelyt Smuts végzett és intek neked. Az előtérben találkozunk, és feljössz velem az irodába. A tábornok még beszélt, de Mark már besegítette a Rolls hátsó ülésére. Sean Courtney esetlenül mozgott, ha rossz lába felőli oldalt kellett lépnie, de általában makacsul visszautasított minden segítséget, mert magában még jobban gyűlölte a gyengeséget, mint másban. Mihelyst elhelyezkedett, eltolta magától Mark kezét. Mark nem törődött az elhárító gesztussal, hanem változatlan hangon folytatta. – A kormányülésre készített feljegyzések az első dossziéban vannak – és a sofőr melletti ülésen fekvő krokodilbőr aktatáskára mutatott –, és Sir Herberttel ebédel a tábornok úr a klubban. A Ház ülése 2:15-kor kezdődik, és néhány ellenzéki három kérdést intéz önhöz, azonkívül Hertzognak is van kérdése. Sean úgy mordult fel, mint egy öreg oroszlán, amelyet feldühített a falka. – A disznó! – A válaszait az ülés napirendjéhez csatoltam. Ellenőriztem Erasmusszal, és tettem néhány kiegészítő megjegyzést a magaméból, ezért kérem, olvassa el, mielőtt válaszol, esetleg nem ért vele egyet. – Remélem, jól odavágtál neki. – Természetesen – mosolyodott el Mark. – Mindkét csőből. – Nagyon helyes – bólintott Sean. – Mondd a sofőrnek, hogy induljon. Mark végignézte, hogyan gurul le a Rolls a kocsifelhajtón, hogyan ellenőrzik a kapunál és hogyan kanyarodik a Rhodes Avenue-ra, csak aztán fordult meg és ment vissza a házba. De nem ment végig a folyosón, az irodájába, hanem megállt a hallban, és suttyomban körülnézett. Ruth Courtney visszavonult a konyhaszárny mélységeibe és nem volt a közelben szolga sem. Hármasával vette a lépcsőt, átrobogott a galérián, végig, a vastag tikfa ajtóig. Tudta, hogy teljes biztonságban van: Storm Courtney sose lép ki késő délelőttig szent és sérthetetlen birodalmából, a kétszárnyú ajtókon túlról, amelyeken arany angyalkák és repkedő galambok díszelegtek. Mióta Cape Townból megérkeztek, Storm Courtney olyan napirendet vezetett be, hogy még édesapja is morgott és mérgelődött miatta. Mark éjszakánként éberen hevert, akárcsak – meggyőződése szerint – a tábornok is, és

az autógumik csikorgását figyelte a kavicsos kocsifelhajtón, leste a tompán felhangzó vidám hangokat és gondolatban megbecsülte mindegyik búcsúzkodás hosszát és szenvedélyességét, miközben megnevezhetetlen érzések között hánykolódott. Kapcsolata Stormmal tökéletesen megromlott. Natalban kezdődött valami közöttük, valami közeledésféle, barátságosabb felhangokkal. Egy mosollyal kezdődött, barátságos szavakkal Storm részéről, aztán már naponta együtt lovagoltak ki, vagy elhajtottak a kocsival a déli tengerpartra, úszkáltak a meleg parti vizekben, vagy kiültek a napra és fürdés helyett vallásról vitatkoztak. Storm az akkoriban divatos spiritizmusba bonyolódott bele, s Mark kötelességének tartotta, hogy erről lebeszélje. A vallási vitát követően egy szép napon Storm bejelentette: – Partnerre lenne szükségem, akivel egy új táncot begyakorolhatok. Mark húzta fel a gramofont, tűket cserélt és táncolt, Storm utasításai szerint. – Maga tényleg egész ügyes, tudja! – közölte Storm nagylelkűen, és felmosolygott rá, miközben az üres emoyeni bálteremben egymás karjaiban könnyeden, kecsesen körbekörbe peregtek. – Maga egy nyomorék kovácsból is ügyes táncost csinálna! – Oh la-la! – nevetett Storm. – Maga milyen gáláns, Mr. Anders. Aztán mindez egyik napról a másikra megváltozott. Mióta Cape Townba megérkeztek, Storm sem nem mosolygott rá, sem nem szólította meg közvetlenül, és Irene Leuchars, aki már négy hónapja Storm vendége volt, csak egy éjszakára maradt ott, másnap felszállt a következő postahajóra és elhajózott hazafelé. Irene neve szóba se került többé, és Storm ellenséges magatartása Markkal szemben olyan méreteket öltött, hogy jóformán azt sem viselte el, ha a fiatalemberrel egy szobában kellett tartózkodnia. Mark most úgy érezte magát, mint a tolvaj, ahogy a lány műtermébe belépett, de a kísértés túl erős volt és mindenképpen fel akarta mérni, mennyire haladt Storm legutóbbi vásznával. A világítás kedvéért a szoba északi falába francia ablakokat vágtak, amelyek a hegyekre nyíltak. Storm festőállványa a csupasz, szőnyegtelen padlón állt a szoba közepén. Más bútor nem is volt a műteremben, mint egy festőszék, egy asztal, rajta tömegével a festékesbödönök, és egy emelvény, rajta szék a modell számára. A falhoz támasztva különböző méretű és formájú keretezett vásznak álltak, legtöbbjük üresen. Egyszer, barátságuk idején, Storm még arra is megkérte Markot, segítsen neki a fakeretekkel. Az emlék a szívébe markolt. Storm kíméletlenül ellenőrizte munkáját, egy perfekcionista pedantériájával nézett utána minden illesztésnek, minden rajzszegnek. A festmény már majdnem kész volt. Mark kíváncsi lett volna, mikor talált Storm időt magának az elmúlt napokban, hogy ennyit dolgozzon. Aztán arra gondolt, hogy félreismerte a leányt. Délelőttönként, amikor ő azt hitte, alszik, Storm dolgozott. Elmerülten nézte a képet. Zsebre dugott kézzel állt előtte, és teljes odaadással élvezte. A kép fákat ábrázolt, erdei tisztást, ahol napfény játszott a gyepen, sziklákat, a sziklákon két alakot, egy leányt, aki fehér ruhában, hajlongva vadvirágot szed és egy férfit, aki mellette ül egy fa törzsének dőlve, és őt figyeli. Mark megállapította magában, hogy a kép óriási lépés előre minden eddigi festményével szemben, mert akármilyen banális volt a téma, olyan erős érzelmeket támasztott benne, hogy a torka is elszorult. Micsoda tehetség kell ahhoz, hogy valaki

ilyen művet alkosson, gondolta elragadtatva. Csodálkozva nézte, hogyan tudja megragadni a lány az életet, finomítani, megfogni a lényegest benne, és valami rendkívüli jelentőséget kölcsönözni neki. Eltöprengett azon, hogy egy gyakorlatlan szem is képes valamiben, bármiben felfedezni a különleges adottságot, mint mikor valaki, aki sose látott vívást, az első csörtére felismeri a tehetséges vívót. Mark is, bár fogalma sem volt a festészetről, megindult az igazi szépség láttán. Mögötte kilincs mozdult. Mark sarkon fordult. Storm már néhány lépést megtett a műteremben, amikor észrevette. Megtorpant, az arca elváltozott, az egész lány mintha megfagyott volna. Elfulladva kérdezte. – Mit csinál maga itt? Mark nem tudott mit válaszolni. Változatlanul a kép keltette hangulat hatása alatt állt. – Azt hiszem, egy napon nagy művésznő lesz magából. Storm elbizonytalanodott. A bók nyilvánvaló őszintesége teljesen váratlanul érte. Tekintete a képre tévedt. És egyszerre csak nem volt más, mint egy nagyon fiatal lány, olajfestékfoltos, bő munkaköpenyben, arcán szerénykedő, de örvendező pirulással. Mark sose látta ilyennek, ilyen mesterkéletlennek, ilyen nyíltnak. Mintha egy pillanatra fellebbentett volna egy fátylat lelke egy titkos rekesze elől és megmutatta volna Marknak, hol tartja igazi, művészi értékeit. – Köszönöm, Mark – mondta halkan, és nyoma sem volt már annak a csillogó tarka lepkének, annak az elkényeztetett, könnyelmű leánynak, hanem egy melegszívű, tartalmas ember állt Mark előtt. Markon olyan erőt vettek érzelmei, majdnem engedett a vágynak, hogy megölelje Stormot, hogy Storm, mintha megsejtette volna Mark érzelmi hullámzását, egy lépést hátrált, maga is zavartan, bizonytalanul. – De ezt nem ússza meg olyan könnyen! – A függönyt sietve újból összevonták a rejtek előtt, és Storm hangjában ismét a régi, ismerős Storm hangja csendült meg. – Ez az én magánterületem, ide még apám sem mer bejönni, csak ha előtte engedélyt kért tőlem. A változás váratlan volt. Mint mikor egy tökéletes színésznő felveszi ismert szerepét. Még toporzékolt is egyet, és Mark ezt a mozdulatot hirtelen elviselhetetlennek érezte. – Nem fog többé előfordulni – közölte nyersen a leánnyal, azzal szorosan ellépve mellette, odament az ajtóhoz. Olyan dühös volt, hogy szinte minden tagja reszketett. – Mark! – Storm fejedelmi gesztussal megállította, de Marknak keményen erőt kellett vennie magán, hogy megforduljon. Mereven állt, még az ajka is megbénult, megmerevedett a dühtől. – Édesapám mindig megkérdi, megengedem-e, hogy bejöjjön – mondta Storm, aztán elmosolyodott. Kissé reszketeg, de elbűvölő jelenség. – Nem tudná ezt maga is megtenni? Ezzel tökéletesen kibillentette Markot egyensúlyából. A haragja még nem kerítette teljesen hatalmába, mikor Storm ezzel a mosolyával egyszeriben lefegyverezte, és érezte, ahogy merevsége feloldódik. Storm közben elfordult és szorgalmasan babrált a festékesbögrék között, aztán anélkül, hogy felnézett volna, odaszólt. – Csukja be az ajtót maga után, mikor kimegy – mondta, mintegy utasításként, akárcsak a hercegnő, mikor jobbágyának parancsolgat. Mark maradék haragja ismét fellángolt, a csupasz deszkákon csattogó sarokkal vonult az ajtóhoz, és már-már

nekikészült, hogy teljes erővel bevágja maga után, amitől, remélhetőleg, kiszakad majd a vasalásából, amikor Storm megint megállította. – Mark! Mark megállt, de arra képtelen volt rávenni magát, hogy válaszoljon. – Ma délután lemegyek magával a parlamentbe. Rögtön ebéd után indulunk. Szeretném meghallgatni Smuts tábornok beszédét. Apám szerint nagyon fontos beszéd lesz. Ha most megpróbál mondani valamit gondolta Mark, az ajka eltörik, olyan merev és olyan száraz, mint egy darab pergamen. – Ó, jaj! – sóhajtotta magától Storm. – Teljesen elfelejtkeztem róla… Ha valaki Mark Anders urat megszólítja, mindig hozzá kell tennie: „kérem”! Megjátszott alázatossággal keresztbe fonta karját, fejét karikírozott bűnbánattal meghajtva, tágra nyitott, megindítóan könyörgő szemmel folytatta. – Kérem, elkocsikázhatok magával ma a parlamenthez? Annyira hálás lennék magának, igazán. És most becsaphatja az ajtót. – Magának a színpadon a helye, magában egy színésznő megy veszendőbe, ha csak festéssel foglalkozik – jelentette ki Mark, aztán kínos gondossággal húzta be maga mögött az ajtót. Storm megvárta, míg a kilincs zárja kattan, aztán belezuhanhat a modell székébe és rázta az elragadtatott, boldog nevetés. Később, mikor a nevetés fokozatosan csillapult, még mindig mosolyogva kiválasztott készletéből egy vásznat és föltette az állványra. Szénnel kirajzolta Mark feje körvonalait, és ez első kísérletre tökéletesen sikerült. – A szeme – suttogta. – A szeme a kulcs! – És tovább mosolygott, mikor a fiatalember szemei csodálatosképpen megjelentek az üres vásznon és Storm meglepetten állapította meg milyen pontosan rögzültek a fejében. Halkan dudorászva dolgozott tovább. Teljesen elmerült a munkában. A parlament ülésterme magas, négyzetes helyiség volt, lépcsőzetes galériákkal a sajtó és a látogatók számára. A falakon sötét, faragott, helyben kitermelt fából készült burkolat, a házelnök széke fölötti mennyezetet is ugyanebből a fából faragták. Tompazöld színű szőnyegek ellensúlyozták a képviselők padjainak élénkzöld huzatát. Minden helyet elfoglaltak, a galériák zsúfolva voltak, az egész együttesben valami rendkívülit sejtető csend uralkodott, a katedrálisok csendje, s a csendben tisztán, élesen csendült meg a miniszterelnök magas hangja. – A teljes Witwatersrand lassan vörös kommandók kezébe kerül… – Szavait kifejező gesztusokkal kísérte, és Mark előbbre hajolt, hogy jobban lássa. A mozdulattól lába odasimult Storm Courtney lábához, érezte combja melegét, és ezt érezte végig az egész beszéd alatt. – Egy brutális támadás során Fordsburgban három rendőrt megöltek, két másik súlyosan megsebesült a sztrájkolok kommandóival való összecsapásokban. Ezek a kommandók modern katonai fegyverekkel vannak felszerelve, és nyíltan vonulnak az utcákon, paramilitáris alakulatokban, miközben súlyos, erőszakos cselekményeket követnek el ártatlan emberek ellen, kötelességüket végző hivatalos személyiségek ellen, mindenki ellen, aki az útjukat keresztezi. Akadályozzák a közszolgáltatásokat, a szállítást, az energiaellátást, a közlekedést, rendőrőrsöket támadnak meg és foglalnak el. Sean Courtney, aki eddig első sorbeli székén ülve fél kézzel eltakarta szemét, most felemelte a fejét.

– Gyalázat! – kiáltott fel harsány hangon. Ez amolyan harmadik whiskys hangja volt, és Mark, akarata ellenére, elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy a klubbeli ebéd során bőven merített erőt az ülésre. – Valóban gyalázat – helyeselt Smuts. – Nos, ezek a sztrájkolok, akik mindenféle haszontalan és züllött elemet maguk köré gyűjtöttek, ellenszenves, fenyegető magatartást tanúsítanak, és a törvényes sztrájk helyébe a terror és bűnös erőszak uralma lépett. S ebben a szörnyű helyzetben a legzavaróbb szempont, hogy a munkaügyi viták irányítása – vagy mondjuk inkább így: a sztrájknak a kulisszák mögüli irányítása vakmerő és törvényt nem ismerő emberek kezébe került, akiknek a célja nem kevesebb, mint a polgári kormány megdöntése és helyébe a bolsevik anarchia bevezetése. – Soha! – zúgott fel Sean hangja, és kiáltását az egész ülésterem visszhangozta. – Ez a Tisztelt Ház és az egész nemzet olyan mértékű vérontásnak és erőszakhullámnak néz elébe, amilyenre senki sem számíthatott, amit senki sem gondolt lehetségesnek. A beálló csendet most nem törte meg senki. Smuts, szavait gondosan megválogatva, folytatta: – Ha ezt a kormányt egyáltalán valami vád érheti, az csupán az lehet, hogy túlságosan türelmesek voltunk, túlzott tartózkodást tanúsítottunk a bányászok követeléseivel szemben, túl hosszú gyeplőre eresztettük őket, túl messze hagytuk menni őket követeléseikkel. És mindezt azért, mert mindig tiszteltük a nemzeti szellemet és az egyének és csoportok jogát véleményük szabad kifejezésére. – És nagyon helyesen – jegyezte meg Sean. – Úgy van, úgy van! – zúgott végig a termen. – Most azonban kénytelenek vagyunk számolni azzal, mit jelentene részünkről a további türelem, és úgy látjuk, hogy ez megengedhetetlen. – Elhallgatott. Egy pillanatra lehajtotta fejét, és amikor ismét felnézett, komor, hideg arccal folytatta: – Ezért e pillanattól kezdve egész Dél-Afrika területén a rendkívüli állapot van érvényben. Hosszú csend következett. Aztán megjegyzések, kérdések és indulatos közbeszólások zűrzavara töltötte be a termet. Még a galéria is zúgott, zavargott, spekulált, a riporterek egymást taszigálva, verekedve rohantak a kijárati ajtókhoz, versengve, ki éri el előbb a telefont. A statáriumot, ezt a végső fegyvert, eddig csak egyszer alkalmazták, 1916-ban, a lázadás idején, mikor De Wet lázadt fel kommandóival, és támadt Botha és Smuts ellen. Most haragos tiltakozások, kiáltások hallatszottak az ellenzék padsoraiból, Hertzog az öklét rázta, a csíptető villogott az orrán, miközben a kormányzati képviselők ugyancsak talpra ugrálva harsogták egyetértésüket. Az elnök hiába kiabált: „Rendet! Rendet!”, hangja elveszett a zűrzavarban. Sean Courtney jelt adott Marknak föl, a galériára, Mark tudomásul vette, felsegítette székéből Stormot, és átverekedte magát vele a sűrű, ingerült tömegen, védte a tolakodók lökdösésétől, miközben lesietett vele a galériáról és végigmentek a folyosón a lépcsők felé. A tábornok a vendégbejáratnál várta őket. Arca komor volt, gondterhelt, sötét. Izgatottságára jellemző módon csak egy felületes csókot nyomott üdvözlésül Storm arcára, aztán Markhoz fordult. – Csinos kis ügy, fiam. – Megfogta Mark karját. – Gyere, menjünk valahová, ahol beszélni tudunk. – Elvezette őket a képviselői bejárathoz, aztán föl a lépcsőkön, a

legfelsőbb bírák komor arcképei alatt, saját irodájába. Ahogy az ajtó becsukódott, nyomban intett Stormnak, hogy üljön le egy székre, aztán Markhoz fordult: – Ma reggel tízkor mozgósították az ezredet. Sikerült Scottot otthon telefonon elérnem. Ő kézben tartja a dolgot. Scott derék fickó. Már befejeződhetett a mozgósítás, és most állítják össze a különvonatot. Berakodnak, és este tizenegykor elindultak a Witwatersrandre, teljes harckészültségben. – És mi? – kérdezte Mark. Egyszeriben ismét katona lett, szinte észrevétlenül beleilleszkedett szerepébe. A helye az ezrednél van. – Ott csatlakozunk hozzájuk. Ma éjszaka indulunk. Konvojban megyünk a miniszterelnökkel, és egész éjjel hajtunk. Te vezeted az egyik kocsit. – Az íróasztalnál állva az aktatáskáját csomagolta. – Mennyi ideig tart az út? – Ez ezer mérföld! – Azt tudom, a fenébe is! – csattant fel Sean. – De meddig tart az út? – Sean sose szerette a belső égésű motorokat és nem is értett hozzájuk. Ellenszenve abban is megmutatkozott, hogy fogalma sem volt sebességükről és teljesítőképességükről, ugyanakkor, amikor egy szekérutazással vagy egy lóháton megtett úttal kapcsolatban mindent pompásan meg tudott becsülni. – Holnap este előtt nem érkezünk meg. Pokoli rossz az út. – Átkozott autók! – morogta Sean. – Az ezred a vonaton előbb ott lesz, mint mi. – Nekik csak háromszáz mérföldet kell megtenniük. – Mark úgy érezte, kötelessége az autók védelmére kelni, de Sean rámordult. – Azt akarom, hogy menj most haza. Mondd meg a feleségemnek, hogy csomagolja be a katonai poggyászomat, és te is szedd össze a kenyérzsákodat. Azonnal indulunk, mihelyt hazaérek. – Stormhoz fordult. – Menj te is Markkal, kisasszonyka. Énnekem még van itt elintéznivalóm. Mark beszíjazta csomagját és elgondolkodott, mennyire megszaporodtak evilági javai, mióta a Courtney-háztartásban él. Volt olyan idő, amikor minden holmija elfért a zsebében. Elmélkedését kopogás szakította félbe. – Tessék. – Azt gondolta, egy szolga lesz. És Ruth Courtney lett volna még az egyetlen, aki valaha is a háznak ebbe a szárnyába beteszi a lábát, heti vizsgálódásai során, elszánt hadjáratot vezetve a por és a svábbogarak ellen. – Kérem, vigye le ezt az autóhoz – mondta zulu nyelven, és a mosdó fölötti tükörben megigazította egyensapkáját. – Egyedül? – kérdezte Storm, ugyanazon a nyelven. Mark meghökkenve fordult hátra. – Magának nem lenne szabad erre járnia. – Miért nem? Valami veszély fenyeget itt? Valami baj érhet? Netán megerőszakolnak? – Becsukta maga mögött az ajtót, aztán a kezét hátratéve nekitámaszkodott, a szeme csintalanul, incselkedve csillant meg. – Azt hiszem, biztonságosabb lenne, ha valaki egy raj darazsat próbálna megerőszakolni! – Ez neveletlen, durva és sértő kijelentés volt – szögezte le Storm. – Maga igazán fantasztikus léptekkel halad. – Azzal az összeszíj ázott csomagra nézett az ágyon. – Azért jöttem, hogy segítsek csomagolni. A legtöbb férfi reménytelenül ügyetlen csomagoló. De látom, már sikerült. Van még valami, amit megtehetek az érdekében?

– Biztos eszembe jut még valami – közölte Mark ünnepélyes arccal, de a hangjában volt valami, ami Stormot mosolyra késztette. Mark felfigyelt. – Csak az a haladás ne legyen túl gyors egy napra, kérem! – Storm odament az ágyhoz, megtapogatta. – Úristen! Ki töltötte ezt meg téglával? Nem csoda, hogy Irene Leuchars hazament. Szegénynek nyilván kificamodott a gerince. – Mindezt tökéletesen ártatlan arccal mondta végig, de a szemével szinte belefúrt Mark szemébe. Mark érezte, hogy mélységesen elpirul. Hirtelen tisztázódott előtte sok minden, amit eddig nem értett és mikor visszafordult a tükör felé, már csak arra volt kíváncsi, hogyan jött rá Storm a dologra Irene-nel. Mintegy pótcselekvésként megbillentette a sapkája szélét. – Gyönyörű! – állapította meg Storm. – Azért utazik oda föl, hogy brutalizálja azokat a szegény sztrájkolókat, vagy hogy megdolgozza a feleségüket is? – És mielőtt Mark kifejezésre juttathatta volna felháborodását, folytatta. – Furcsa módon, tényleg nem azért jöttem ide, hogy veszekedjek magával. Volt egyszer egy öreg kandúrcicám, igazán szerettem, de elgázolta egy autó. Nincs véletlenül egy cigarettája. Mark? – Maga nem dohányzik! – Marknak nehezére esett lépést tartani a társalgás iramával. – Tudom. De elhatároztam, hogy megtanulok. Olyan nyájas dolog, nem gondolja? – A „nyájas” volt pillanatnyilag a divatos jelző. Mark tüzet adott, és Storm, ahogy a cigarettát tartotta, megjátszotta a félvilági nőt. – Milyen vagyok? – Szörnyű – állapította meg Mark. Storm pislogott, még egyet próbált szívni a cigarettán, de elköhögte magát. – Ugyan, adja ide! – Mark elvette tőle a cigarettát, és ahogy szívta, ízlelte Storm ajka ízét. Valami fájt benne, gyötrő vágyódás keveredett különös gyengédséggel, valami, amit eddig sose érzett. Storm annyira törékenynek, olyan fiatalnak látszott… – Veszélyes lesz? – kérdezte Storm hirtelen elkomolyodva. – Nem hiszem. Éppen csak úgy csinálunk, mintha rendőrök lennénk. – Rendőröket gyilkolnak. – Storm felállt, az ablakhoz sétált. – A kilátás rémes innen. Hacsak nem szereti valaki a szemetesvödröket. Én panaszt tennék a maga helyében. – Visszafordult Mark felé. – Még sose búcsúztattam senkit, aki háborúba ment. Mit kellene mondanom? – Nem tudom. Engem még sose búcsúztatott senki. – Az édesanyja mit mondott? – Én nem ismertem az édesanyámat. – Ó Mark, ne haragudjon! Nem akartam… – Elhallgatott. Mark meglepetten látta, hogy könny csillan a szemében. – Mindegy – mondta gyorsan. Storm megint az ablakhoz fordult. – Ami azt illeti, ha valaki kitekeri a nyakát, láthatja innen a Devil’s Peak csúcsát. – Storm hangja rekedt volt, orrhangon beszélt és jó néhány másodperc eltelt, míg megint Mark felé fordult. – Nekünk, magának is, nekem is, újság ez a dolog, úgyhogy kisegíthetnénk egymást. – Gondolom, olyasmit kellene mondani, hogy „jöjjön vissza minél előbb”. – Igen, gondolom, ez jó lenne. És aztán? Mit csináljak? – Megcsókol. – Mark kimondta, mielőtt meggondolta volna, mit mond. Egy pillanatra megriasztotta saját merészsége. Storm nem mozdult, földbe gyökerezett lábakkal állt, aztán szinte egy alvajáró biztos lépteivel indult el, tágra nyitott szemekkel, a pillája se rezdült.

Megállt Mark előtt, felnyúlt, lábujjhegyre állt. A levegő illattal volt terhes, a leány formás karja erővel ölelte át Mark nyakát, és Mark boldog meglepetéssel ízlelte ajka lágyságát, melegét. Szorosan hozzásimult, szinte összeolvadt vele, és hosszú, művészujjaival lassan simogatta Mark tarkóját. Mark átkarolta derekát. Csodálkozva, milyen vékony, milyen karcsú, s ugyanakkor érezte hátán ruganyos, kemény izmait, ahogy csípőjét megfeszítve hozzásimult. Hallotta, hogyan kap hirtelen lélegzet után, lassan, kéjesen megborzongott. Hosszú másodpercekig maradtak így, a leány csípőjét, mellét Markhoz szorítva. Mark ráhajolt, keze a leány izmos, ruganyos hátán, a száját nyitva, kényszerítette, hogy ő is nyissa szét ajkait. Storm még egyszer megrázkódott, és riadt, tiltakozó nyöszörgéssel kitornászta magát Mark karjaiból, hiába igyekezett az elkeseredetten visszatartani. Storm izmos volt, hajlékony és határozott. Az ajtóban megállt, rábámult. Remegett. Sötétkék szeme tágra nyitva, mintha most látná Markot először életében. – Óh, hát ki beszélt az előbb darázsrajról? – tréfálkozott kissé zavartan, bizonytalan hangon. Kinyitotta az ajtót, megpróbált mosolyogni, de csak egy szegényes félmosolyra tellett és képtelen volt rendbe hozni a lélegzését. – Már nem vagyok annyira biztos abban a „jöjjön vissza minél előbb”-ben. – Nyitva tartotta az ajtót, összeszedte magát, és a következő mosolya már meggyőzőbb volt. – Azért ne hagyja, hogy elgázolják, maga vén kandúrcica! – azzal kisurrant a folyosóra. Könnyed tánclépésekkel vonult végig a nagy ház csendjében. Mark lábai hirtelen elernyedtek és egy zuhanással lezökkent az ágyára. Mark gyorsan hajtott, a hegyekben minden figyelmét a kanyargós, kiszámíthatatlan útra összpontosította, hogy a fényes, rézfoglalatos fényszórók által megvilágított sávban tartsa a súlyosan megrakott Rollst, végig, felfelé a Baines Kloofon, ahol az út bal oldalán a hegyoldal meredeken lejt a völgy felé, aztán végig Worcesteren, ahol a szőlők szépen, rendezett sorokban sötétlettek a holdfényben, végül bekövetkezett az utolsó emelkedő a Hex River hegyei közé, fel Belső-Afrika lapos, tömör pajzshegységére. A tetőre érve mérhetetlen síkság terült el előttük, a száraz, fátlan karroo, amelyen lapos tetejű dombocskák emelkedtek a távolban, a hideg, csillagos ég hátterében. Mark végre kicsit elengedhette magát a széles, bőr vezetőülésben és jóformán csak az ösztönére hagyatkozva vezetett tovább. Az út előtte a végtelenbe nyúlt, halványan és nyílegyenesen kúszott elő a sötétből, és most odafigyelhetett, mit beszélget a két férfi mögötte, a hátsó ülésen. – Amit azok nem értenek meg, öreg Sean, az az, hogy ha nem alkalmazunk minden feketét, aki munkára jelentkezik, sőt, mi több, ha ténylegesen nem toborzunk bennszülötteket munkára, mindenkit, akit elérünk, az eredmény nemcsak kevesebb állás lesz a fehérek számára, hanem hosszú távon azt jelenti, hogy a végén egyáltalán nem lesz állás fehér emberek számára Afrikában. – Apró, szőrös, kiskutyaszerű sakál tévedt a reflektorok fénypászmájába. A fülét hegyezve várt, és Mark, miközben óvatosan elfordítva a kormányt kikerülte, maga is hegyezte fülét Sean válaszára. – Csak a mára gondolok. – Sean hangja melyen csengett, súlyosan. – Tíz évre előre

kell terveznünk, harminc, ötven évre előre, erős, osztatlan nemzetre. Nem engedhetjük meg még egyszer, hogy az afrikanerek a britek ellen forduljanak, vagy ami még rosszabb, nem merészelhetjük a fehéreket a feketék ellen fordítani. Nem elég, hogy együttélésre kényszerítsük magunkat, meg kell tanulnunk együtt dolgozni is. – Csak lassan, lassan, Sean, öregem – mosolygott a miniszterelnök –, ne álmodozzunk, nézzünk szembe a valósággal! – Nem foglalkozom álmokkal, Jannie, ezt tudhatnád. Ha nem akarod, hogy a saját néped tépjen darabokra, mindenkinek, feketének, fehérnek, barnának meg kell adni a helyét és a jussát. Már mélyen benn jártak a végtelen síkságon. Az egyik távoli dombháton magányos tanyaház állt, melynek fényei csak kihangsúlyozták a tér mérhetetlenségét, ürességét. – Azok, akik olyan nagy hangon kiáltoznak kevesebb munkáért és több fizetségért, esetleg rájönnek majd, hogy azokért az előnyökért, amelyekhez most jutnak, valamikor a jövőben ezerszázalékos kamatot kell fizetniük. Nyomorban, szenvedésben, éhezésben. – Sean Courtney tovább beszélt. – Ha el akarjuk kormányozni az országot a katasztrófa zátonyától, az embereknek ismét meg kell tanulniuk dolgozni, és ismét komolyan kell venniük azt, amit egy fegyelmezett, rendezett társadalom megkíván tőlük. – Gondolkodtál már azon, Sean, hányan vannak manapság, akik csak abból élnek, hogy okot keresnek, aminek alapján vitát szíthatnak munkaadók és munkások, munkások és vezetőik között? Sean bólintott és folytatta, ahol Smuts abbahagyta. – Mintha a két csoport nem lenne összekötve egymással, soha el téphető kötelékkel! Ugyanazon az úton haladnak, ugyanaz a céljuk, visszavonhatatlanul összekötötte őket a sors. Ha egyikük megbotlik, a másik térde is véres lesz, ha elesik az egyik, vele esik el a másik is. A csillagok lassan bevégezték ragyogó pályájukat az égen. A Rolls hátsó ülésén a beszélgetés elcsendesedett. Mark a visszapillantó tükörben látta, hogy Sean Courtney alszik, válla körül az utazópokróc, fekete szakálla mellére simul. Hangosan, mélyen, szabályosan horkolt, és Markot hirtelen őszinte szerető érzés fogta el a nagy ember iránt. Az érzésben arányosan vegyült tisztelet, hódolat, büszkeség és szeretet. Azt hiszem, ilyesmit érez az, akinek édesapja van, gondolta, de aztán megzavarodott, vakmerőnek érezte a gondolatot, megzavarta az érzés ereje, ezért ismét erővel az útra fordította minden figyelmét. Az éjszakai szél finom port szórt fel az égre, s a hajnal elképzelhetetlen pompával ébredezett. Keresztben, a horizont egyik végétől a másikig, vibráló fények reszkettek, lángoltak az ég boltívén, míg végre a nap tisztán láthatóan elődugta fejét az ég alján. – Nem állunk meg Bloemfonteinben, sem más nagyvárosban, Mark! Nem akarjuk, hogy valaki meglássa a miniszterelnököt – mondta Sean, és rákönyökölt a vezetőülés támlájára. – Benzint kell vennünk, tábornok úr. – Keress egy út menti benzinkutat – utasította Sean –, keress olyant, amelyiknek nincs telefonja. Apró, horganyzottlemez-tetejű kis vegyeskereskedés volt, két vézna, kék eukaliptuszfa alatt, távol az úttól. Más épület nem volt a közelben, és a szélesen terpeszkedő, néptelen, nap égette bozót kiaszottan nyúlt el a látóhatár széléig. A bolt gipszelt falai repedeztek,

rájuk fért volna a meszelés. A falak tele voltak aggatva a Bovril és Joko tea plakátjaival. Az ablakon a redőny lehúzva, az ajtó zárva, telefondrót nem vezetett kifelé a magányosan álló épületből, nem csatlakozott az út menti telefonvezetékekhez. A tornác előtt, a poros udvaron, magányos, vörösre festett benzinszivattyú állt mereven, vigyázzállásban. Mark hosszasan, folyamatosan tülkölt a Rolls kürtjével. Közben a miniszterelnök fekete Cadillacje, amely a nyomukban járt, lefordult a műútról, és mögéjük parkolt. A vezető és a miniszterelnök személyzetének három tagja kimászott a kocsiból, és nyújtóztak egyet. Mikor a tulajdonos borotválatlanul, kialvatlan szemekkel, de a nadrágját vidáman húzogatva kikecmergett végre az üzletből, kiderült, hogy nem tud angolul. Mark afrikaans nyelven kérdezte tőle. – Meg tudja tölteni mind a két kocsit? Miközben a tulajdonos ide-oda húzogatta a pumpa nyelét, és az egygallonos üvegtartályok a szivattyú tetején felváltva töltődtek fel üzemanyaggal, a feleség is kijött a boltból, gőzölgő kávéval és egy tányéron ropogós, aranyos, frissen sült kétszersülttel. Mindnyájan hálásan elfogadták és lelkesen ettek-ittak. Húsz percen belül menetkész volt a társaság. A boltos kiállt az udvarra, borostás állat vakargatta, és nézte, hogyan kavarog a két porfelhő tova az északi égbolt felé. A feleség kiment a tornácra. A férfi kacsintva fordult oda hozzá. – Tudod, ki volt az? – A nő tagadóan rázta a fejét. – Az a Cseles Jannie volt és az angol banditái. Nem láttad az egyenruhát a fiatalabbikon? – Vastagot, gurulósat köpött a vörös földre. – Khaki! Átkozott khakisek! – keserűen köpte ki a szót, aztán odament az épülethez ragasztott kis istállóhoz. Az asszony utánament. Éppen az öreg, csapott hátú szürke csődör szerszámait igazgatta. – Ez nem a mi dolgunk, Hendrick. Hagyd el. – Nem a mi dolgunk? – kérdezte felháborodottan a férfi. – Hát nem harcoltunk ezek ellen a khaki egyenruhások ellen az angol háborúban? Nem harcoltunk megint 1916-ban, amikor a jó öreg De Wet mellett csatáztunk? Vajon a bátyám nem töri-e a követ a Simmer and Jack bányáiban, és vajon a Cseles Jannie nem éppen oda készül-e a hóhéraival? Feldobta magát a lóra, és megbiztatta a sarkával. A ló megugrott. A boltos előremutatott, a hegyhát felé. Nyolc mérföldre voltak a vasúti kitérőtől. Ott, a munkavezető kunyhójában volt telefon. És a munkavezető az unokatestvére. – A Vasúti Dolgozók Szakszervezete szimpatizált a bányászokkal. Az Akcióbizottság délidőre megkapja Johannesburgban a hírt, hogy Cseles Jannie útban van a város felé. Miközben Mark Anders az út menti boltban kávézott, Fergus MacDonald egy vörös kannákkal szépen rendben teleültetett kertben hevert a napfényben, a sövény tövében, és távcsövön át kémlelte a newlandsi rendőrőrs épületét. A ház ablakait és ajtóit homokzsákok védték. A háziasszony előző este a verandán ülve, kávézás közben, negyvenhét rendőrt számolt meg, akik teherautón érkeztek erősítésül az állomásra. Az asszony fia műszakvezető volt a Simmers and Jack bányában. Akárki is a newlandsi rendőrség parancsnoka, gondolta Fergus gonosz farkasmosollyal, nem katona. Ő azonnal észrevette a sávot, amelyet védtelenül hagyott, s amit minden katona első pillanatra észrevett volna.

– Add tovább, hogy kézigránátot! – suttogta oda a mellette kuporgó sztrájkolónak. A férfi elmászott tőle. Most Fergus a távcsővel az út felé fordult. Ahol a kapaszkodó kezdődik a dombra. Elégedetten morgott. A telefonvonalak elvágva, a villanyvezetékek is. Látszottak a póznákról lecsüngő drótvégek. A rendőrőrs épülete tökéletesen el volt vágva a külvilágtól. A sztrájkoló munkás visszamászott Fergus mellé. Nehéz, megrakott hátizsákot vonszolt maga után. A munkás felső fogsorából hiányzott egy metszőfoga. Foghíjas szájával Fergusra vigyorgott. – Tegyél be nekik alaposan, elvtárs! Fergus arca kormosfekete volt, szempillái lepörkölődtek. Tegnap, valamivel éjfél előtt a fordsburgi rendőrséget gyújtották fel. – Ha sípolok, zárótüzet kérek. Fergus kinyitotta a hátizsákot, belenézett. Acélgombócok, szögletesre vésett rovátkák, hogy szilánkokra repedjen. Vállára vetette a hátizsák szíját, hogy oldalán kényelmesen csüngjön. Lee-Enfield puskáját odanyújtotta a foghíjas sztrájkolónak. – Jól őrizd meg, még szükségünk lesz rá. – Aztán lemászott a nem túlságosan mély lefolyóárkon, amely az utat keresztező beton vízátvezető csatornához vezetett. A csatornát rozsdás hullámlemezzel bélelték. Fergus óvatosan tornászta át rajta magát, és az út másik oldalán bújt ki belőle. Oldalára könyökölve felemelkedett kissé és kipillantott a szennyvízlevezető árok szélén. A rendőrség épülete százötven méternyire volt tőle. A bejárati ajtó fölött a kék fény és a fehér „RENDŐRSÉG” felirat nem világított. A felirat lazán csüngött póznáján a szélcsendes reggelen. Ötven méter közte és a téglaépület keleti ablakai alatti holttér között. Fergus tisztán látta a védők homokzsákok között kinyúló puskacsöveit. Megfogta ezüstsípja zsinórját, előhúzta a sípot hátsó zsebéből, aztán, mint egy versenyfutó az indítóhelyen, térdre ereszkedett. Mély lélegzetet vett, aztán hosszú, éles sípjelet adott. Abban a pillanatban eldördültek a puskák a rendőrállomást körülvevő sövények és árkok felől. A kék lámpa darabokra törve fröcskölt széjjel, a falakról, mint száraz gyapotgubók, vörös porcsomók váltak le. Fergus rohanva ugrott ki az árokból. Egy puskagolyó port vert föl előtte, a kőszilánkok felsértették a bokáját, mások, mint türelmetlen kéz, a zakója szárnyát rángatták, de sikerült elérnie a holtteret, ahol kívül esett a rendőrök tűzvonalán. Meggörnyedve rohant tovább, a rendőrség épületéig. Ott két homokzsákos ablak között a falnak lapult, és igyekezett rendbe hozni ziháló lélegzetét. Egy puskacső nyúlt ki a bal oldali ablakon, és feltüzelt a domb lejtőjére. Fergus kinyitotta a hátizsákot, baljával kivett belőle egy kézigránátot, fogával kihúzta a biztosítószöget, s közben lenyúlt Webley 455-ös pisztolyáért, amelyet a nadrágövében tartott. Fél kézzel elkapta a rendőr puskáját és félretolta, hogy ártalmatlanná tegye, aztán odalépett az ablakba, és továbbra is a puskát markolva, benézett a homokzsákok közötti szűk nyíláson. Fiatal, borotvált arc nézett vissza rá, a csodálkozástól tágra nyílt szemmel, a szája

kissé tátva, rendőrsisakja mélyen a szemére húzva. Fergus az orra nyergére lőtt, a két bámuló szeme közé. A rendőr feje hátravágódott és eltűnt előle. Most a gránátot bedobta a nyíláson, aztán lebukott. A robbanásnak a zárt térben iszonyú volt a hatása, Fergus felugrott, és még egy gránátot dobott be az ablakon. Üvegdarabok röpködtek, füst áradt kifelé a helyiségből, és messze kihallatszott a bennragadt rendőrök hangja, a sebesültek nyöszörgése, lihegése, jajgatása. Fergus még egy harmadik gránátot is behajított, aztán felkiáltott: – Rágjátok jól meg, átkozott sztrájktörők! – A gránát robbant, kivágta a bejárati ajtót, az ablakokat, és mindenünnen füst kígyózott kifelé. Csak egy sikoltó kiáltás hallatszott bentről. – Hagyd abba! Istenem, hagyd abba. Megadjuk magunkat! – Gyere ki, kezedet föltartva, te kurafi! Egy rendőr őrmester tántorgott ki a szétroncsolt ajtón. Fél keze a feje fölött, a másik oldalt lógott, tépett, véráztatta kabátujjában. Az utolsó adás a newlandsi rendőrőrsről, mielőtt a sztrájkolok a telefonvonalat elvágták, segélykérés volt. A felmentő oszlop, amely Johannesburg felől a hegyháton keresztül három teherautóból állt, a főutcáig, a szállodáig jutott el, ott puskatűzzel feltartóztatták, majd abban a pillanatban, amikor megálltak, sztrájkolok rohantak rájuk hátulról az utcán, és benzinpalackokkal felgyújtották az összes autót. A rendőrök kiugráltak a kocsikból, és az út menti házak körül kerestek maguknak fedezéket. Erős védelmi pozíciót képeztek ki maguknak, és úgy látszott, a legelszántabb támadás ellen is védeni tudják magukat, de az égő kocsik mellett ott maradt három halott rendőr és két másik feküdt a közelükben, tehetetlenül, olyan súlyos sérülésekkel, hogy csak segítségért kiáltozni tudtak, másra nem voltak képesek. Fehér zászló lengett az út másik oldalán. A rendőrök parancsnoka kilépett a ház verandájára. – Mit akartok? – kiáltott át az úton. Fergus MacDonald, még mindig kezében lobogtatva a fehér zászlót, kisétált az úttestre, jelentéktelen, cseppet sem harcias figura, kopott ruhájában, fején szövetsapkával. – Nem hagyhatjátok ott kinn fekve azokat az embereket! – kiáltott vissza, és a földön heverőkre mutatott. A parancsnok, húsz fegyveres rendőrrel kivonult az útra, hogy összeszedjék a halottakat és a sebesülteket. Míg ezen dolgoztak, a sztrájkolok Fergus intésére hátulról besurrantak a házba. Aztán Fergus hirtelen előrántotta zakója alól a Webleyt, és a parancsnok fejéhez szorította. – Mondd az embereidnek, hogy tartsák fél a kezüket, különben ide, az útra loccsantom azt az átkozott agyvelődet. Odabent a házban Fergus emberei kiverték a fegyvert a rendőrök kezéből, az úton pedig fegyveres sztrájkolok keveredtek a rendőrök közé. – Parlamenterzászlóval jöttél! – tiltakozott felháborodottan a rendőrparancsnok. – Most nem játszadozunk, te disznó sztrájktörő! – horkant rá Fergus. – Egy új világért harcolunk! – A parancsnok kinyitotta a száját, hogy tiltakozzék, de Fergus a revolvert oldalt fordítva, csövével az arcába vágott, és kiverte felső állkapcsából a fogait, hogy az

ajka vörös ronccsá torzult. A rendőr térdre bukott. Fergus odasétált az emberei közé. – Most a Brixton-hegyhátot szálljuk meg, aztán Johannesburgot. Ma estére vörös zászló leng a városban, minden középületen. Előre, elvtársak, többé semmi sem állíthat meg bennünket. A transvaali skót egység aznap reggel Dunswart állomásnál rakodott le a vonatról, hogy felvonuljon és elfoglalja Benoni bányászvárost, amelyet az Akcióbizottság kommandói tartottak kezükben. De a sztrájkolok már várták őket. Az előnyomuló csapatot oldalról és hátulról érte a támadás, száz meg száz előre elkészített állásból. Egész napi kemény harcukba került, míg visszaverték támadóikat, és késő délután volt, amikor, még mindig lesből leadott lövések közepette, ismét vonatra tudtak szállni Dunswartnál. Három tiszt és négy alacsonyabb beosztású rendőr holttestét vitték magukkal. További harminc kapott lőtt sebet, ezek közül is később többen meghaltak. A Witwatersrand egyik végétől a másikig tombolt a sztrájkolok dühe. Az Akcióbizottság tartotta ellenőrzése alatt azt a nagy bányászváros- és bányaegyüttest, amely a sötét afrikai bozótokon át végigköveti az aranytartalmú hegygerinc ívét, hatvan mérföldön át Krugersdorptól Ventersdorpig, középen Johannesburg városával. Ez a leggazdagabb aranytartalmú képződmény, amelyet valaha ember felfedezett, csodálatos kincsestár, egy nemzet jólétének alapja, és most a sztrájkolok kedvükre lengették végig rajta vörös zászlójukat, miközben a törvény és a rend erői mindenütt visszavonulásra kényszerültek. A rendőrparancsnokok vonakodtak tűzparancsot kiadni, és ha mégis, a rendőrök is csak vonakodva teljesítették azt. Barátaikra, honfitársaikra, testvéreikre lőttek. A fordsburgi szakszervezeti székház pincéjében ült össze a rögtönítélő bíróság, hogy egy áruló életéről döntsön. Harry Fisher nagy testét most katonás, rávarrott zsebes, búr dzsekibe bújtatta, a dzseki fölött töltényheveder, jobb karján vörös karszalag, borzas feje fedetlen, szemei szikráztak. Íróasztala egy csomagolóláda volt. Széke mögött Helena MacDonald állt. Az asszony olyan kurtára nyíratta haját, mint egy férfi, térdnadrágja szára csizmájába tűrve, az ő karján is vörös karszalag. Az arca sápadt, kifejezéstelen; sötétkék karikás, mélyen ülő szemei a rossz világításnál alig látszanak, de a teste egy orrával vadnyulat szimatoló, pórázon tartott agár energiájával feszült meg. A vádlott egy városi boltos volt, drótkeretes szemüvege mögött vizenyős szemekkel, sebesen pislogva nézte vádlóját. – Azt kérte, kapcsoljam a Marshall téri rendőrséget. – Egy pillanat – szakította félbe a vádlót Helena. – Maga a helyi telefonközpontban dolgozik, igaz? – Igen, így van. Én vagyok a központi ellenőr. – A nő olyan volt, mint egy takarítónő. A haja merev, a ruhája ápolt, az arca mosolytalan. – Folytassa. – Gondoltam, okosabb, ha belehallgatok, tudja. Hogy lássam, mit akar. A boltos csontos kezét tördelve idegesen rágta az ajkát. Legalább hatvanévesnek

látszott, ezüstösen csillogó, pelyhes, ritkás haja komikusan meredt fel majdnem kopasz, rózsaszín koponyáján. – Nos hát, mikor elkezdte bemondani neki részletesen, mi történik itt, megszakítottam az összeköttetést. – Pontosan mit mondott? – kérdezte Fisher. – Azt mondta, hogy egy géppuska is van itt. – Ezt mondta? – kérdezte Fisher fenyegető arccal és a férfira meredt. Az igyekezett még kisebbre összehúzni magát. – A fiam a rendőrségnél dolgozik… az egyetlen fiam… – suttogta, és pislogva próbálta visszatartani a könnyeit. – Ez fölért egy beismeréssel – mondta hűvösen Helena, és Fisher a válla fölött hátrapillantva bólintott. – Vigyétek ki és lőjétek agyon! – mondta. A könnyű teherautó végigbukdácsolt az elgazosodott csapáson, és megállt a Crown Mine korábbi l. számú aknája mellett. Az aknát már tizenkét éve elhagyták, és az aknagádort meg az aknatorkot is benőttt a gaz, kibújt a beton repedéseiből, elborította a rozsdás vasszerkezetet. Két férfi odavonszolta a boltost a kidőlt drótkerítéshez, amely az akna sötét torkát körülvette. Az 1. számú akna ezerötszáz láb mély volt, de ötszáz láb magasságig elárasztották vízzel. A drótkerítésen látható figyelmeztetéseket koponya és keresztbe rakott lábszárcsontok jelképével toldották meg. Helena MacDonald a teherautó kormányánál maradt. Cigarettára gyújtott és maga elé bámult. Minden látható felindultság nélkül várta a kivégzők lövésének hangját. Múltak a percek, a cigaretta leégett ujjai között, és mikor az egyik fegyveres sztrájkoló odasétált a teherautó mellé, dühösen felcsattant. – Mire vártok? – Elnézését kérjük, asszonyom… de egyikünk sem képes megcsinálni. – Hogy érted ezt? – kérdezte Helena. – Hát szóval… – a férfi lesütötte a szemét. – Az öreg Cohennél vásárlom tíz éve az élelmiszert. És a gyerekeknek mindig ad egy kis cukorkát, mikor bemennek hozzá… Helena türelmetlenül kinyitotta az autó ajtaját, és kilépett a kocsiból. – Add ide a revolveredet – mondta, és miközben odasétált, ahol a másik sztrájkoló az öreg boltost őrizte, megnézte, a tár tele van-e, aztán csőre töltötte a pisztolyt. Cohen elmosolyodott, szelíd, hízelgő mosollyal, de ahogy rövidlátó szemével Helena arcába nézett, meglátta fenyegető tekintetét, aztán meglátta kezében a pisztolyt. Térdre esett, rémületében belevizelt bő, szürke flanelnadrágjába. Mikor Helena a csarnok mögötti utcában leparkolta a kocsit, feltűnt neki, hogy valami van a levegőben, valami újfajta izgatottság. Az emberek kikiáltottak neki a homokzsákokkal eltorlaszolt ablakokból. – Visszajött az ura, asszonyom. Lent van a pincében a főnökkel. Fergus Harry Fisherrel éppen az East Rand nagy léptékű térképére görnyedt, azt tanulmányozták. Helena alig ismert rá. Fergus csupa korom volt, és szutykos, mint egy kéményseprő, szempillái lepörkölődtek, amitől a tekintete tétovának, meglepettnek tűnt. Vörös szemesarkában apró, gennyes, nedvedző gennycsomók sárgálltak. – Helló, szívem – vigyorgott rá Helenára fáradtan.

– Mit csinálsz itt, elvtárs? – kérdezte Helena. – Neked most a Brixton-hegyháton kellene lenned. – Fergus elfoglalta a dombot – szólt közbe Harry Fisher. – Pompás munkát végzett, igazán remek munkát. De most aztán igazán ölünkbe hullott a szerencse. – Micsoda? – kérdezte Helena. – Cseles Jannie Smuts útban van Cape Town felől. – Ez rossz újság – jegyezte meg hűvös hangon Helena. – De az országúton jön, kíséret nélkül – közölte vele Harry Fisher. – Mint egy szerelmes, egyenesen a karjaink közé rohan – vigyorgott Fergus és széttárta karjait. Az inge ujján száraz vérfoltok sötétlettek. A miniszterelnök szárnysegédje a Bloemfonteintől északra vezető hosszú útszakaszon felváltotta Markot a Rolls kormányánál. Mark most az első ülésen kuporogva, nem törődve a kocsi rázásával, bukdácsolásával, az út rosszabb szakaszán alhatott valamit úgy, hogy mikor Sean Courtney egy elhagyatott dombtetőn megállította a konvojt, tizenöt mérföldnyire délre a witwatersrandi városok és bányák körüli településektől, felfrissülve ébredt. Késő délután volt, a lemenő nap fényénél az északi égbolton alacsonyan úszó felhőszerű árnyak sötét bíborszínt öltöttek. Nem voltak azok a valódi felhők, hanem az erőmű és a finomítók, a széntüzelésű mozdonyok kéményeiből és a sok tízezer afrikai nyitott tüzéből felszálló szennyeződés meg a házak és járművek füstje. Mark, ahogy megérezte a város csípős, kesernyés szagát, amely elrontotta a fennsík tiszta, száraz levegőjét, elfintorította az orrát. A társaság kihasználta az alkalmat, kinyújtóztatta meggémberedett tagjait, és elvégezte egyéb természeti szükségleteit is. Mark ezúttal is sanyarú képpel állapította meg a túlfinomult társadalmi rangbéli Különbözőségek megnyilvánulását: a társaság tábornoki rangot vagy miniszteri méltóságot viselő tagjai ugyanis elvonultak a parkoló kocsik védett oldalára, s az alantasabb tagoké maradt a nyílt úttest. A továbbiakra nézve vita alakult ki közöttük: Sean azt javasolta, óvatosan, kerülővel közelítsék meg a várost, a külvárosokon és Johannesburg külterületein keresztül. – Átvághatnánk Standertonon és a natali úton jöhetnénk ki. Az összes déli külvárost megszállva tartják a lázadók. – Nem várnak bennünket, Sean, öregem. Gyorsan átvágunk a külvárosokon, és mielőtt észre térnek, ott vagyunk a Marshall téren – döntötte el a kérdést Jannie Smuts. – Nem engedhetem meg magamnak azt az extra két órát, amibe kerülne, ha körbe mennénk. – Te mindig átkozottul forrófejű voltál, Jannie! – nézett rá mogorván Sean. – Úristen, te voltál az, aki belovagoltál Cape Townba százötven embereddel, hogy elhódítsd a várost a hadseregtől. – Én meg is ijesztettem őket alaposan – nevetett a miniszterelnök, miközben nadrágját gombolva megkerülte a Rollst. Sean elégedett mosollyal követte. – Az igaz – vágta rá kéjesen –, de mikor ugyanezt a trükköt megpróbáltad Német Kelet-Afrikában, Lettow von Vorbeckkel, te voltál az, aki alaposan beijedt! Vorbeck jól megpörkölte a seggedet. Mark pislogva hallgatta Sean tiszteletlen szavait és a miniszterelnök emberei mindenhová néztek, csak a főnökük egyszeriben elkomorodott arcára nem. – A Booysens Roadon megyünk be Johannesburgba – jelentette ki hűvösen Jannie

Smuts. – Fene sok hasznunk lesz belőled holtan – dörmögte Sean. – Elég, Sean, öregem. Úgy teszünk, ahogy mondtam. – Helyes – mondta gyászos képpel Sean. – De te a második kocsiban fogsz ülni. A Cadillac elöl megy, a te zászlóddal. És a miniszterelnök sofőrjéhez fordult: – Nem törődsz semmivel. Nem állsz meg semminek. – Igenis, uram. – Van zeneszerszám önöknél, uraim? – kérdezte, és mind felmutatták kézifegyverüket. – Mark– fordult most Markhoz Sean –, vedd le a Mannlichert a tetőről. – Mark leoldotta a bőrtok szíjait a csomagtartóról, és felkészítette a 9.3 milliméteres sportpuskát, az egyetlen valamirevaló fegyvert, amit az indulás előtti rövid idő alatt fel tudtak hajtani a Somerset House-ban. Megtöltötte a tárat, a fegyvert odanyújtotta Seannak, aztán a saját zsebébe csúsztatott még két sárga csomag Eley Kynoch-töltényt. – Ügyes fickó – morgott Sean, és alaposabban szemügyre vette Markot. – Hogy érzed magad? Tudtál valamit aludni? – Pompásan vagyok, uram. – Vedd át a kormányt. Hamar sötétedett, az eukaliptuszok sziluettje elmosódott a messzi távolba nyúló, nyílt térség emelkedőin, és a látóterük beszűkült. Az élet egyetlen jele a tájon a dombok között néhány bennszülött kunyhóból odaszűrődő, gombostűfejnyi tűzfény volt. A néptelen úton az első téglaépületek mellett elhaladva sem látszott sehol világosság. A csend szinte természetellenes volt, nyugtalanító. – A központi erőművet lezárták. A szénbányászok eleinte napi ötven tonnára csökkentették a termelést, a legszükségesebb szolgáltatások céljaira, de most már azt is megszüntették – mélázott hangosan a miniszterelnök, de megjegyzésére senki sem reagált. Mark a Cadillac pislogó stoplámpáit követte. Ahogy tovább sötétedett, felkapcsolta az országúti reflektorokat, aztán pillanatok alatt ott voltak Booysens szűk utcáiban, Johannesburg legdélibb elővárosában. Az apró bányászházak mint élő, fenyegető öklök zsúfolódtak az út mentén. Mark bal felől, a nap utolsó sugarainál, még kivehette a Crown Mine bánya acél aknatornyán a vitla csontvázszerű körvonalait, és ahogy elnézte előtte a meddőhányók alacsony, lapos dombjait, nosztalgikus gondolatai támadtak. Fergus MacDonaldre gondolt és Helénára. Balra tekintett és egy pillanatra levette szemét az útról. Közvetlenül a Crown Deep aknatornya mögött, nem több mint egy mérföldnyire volt a Lover’s Walk-i kis ház, ahol Helena kioktatta, mit jelent férfinak lenni. Az emléket túl sok fájdalom, rossz lelkiismeret és bűntudat terhelte, igyekezett inkább túltenni magát rajta, és teljes figyelmét az útra összpontosította. Ekkor villantak fel az elsötétített házak ablakából az első puskalövések, jobbra előttük, az út széléről. Mark nyomban felbecsülte a lövések szögét, az ellenség tűzterét, rögzítette agyában, hogyan választották ki az út kanyarulatát, ahol a kocsiknak lassítaniuk kellett. Helyes, gondolta hideg fejjel, míg a Rolls sebváltóját alacsony fordulatszámra kapcsolta, hogy a kanyarulatban hirtelen gyorsítani tudjon, és helyeselte a választást. – Lebukni! – kiáltott hátra, előkelő utasaira. Előttünk a Cadillac vadul megfarolt a sortűztől, aztán egyenesbe állt és bőgve tovább rohant a kanyar felé.

– Hat vagy hét puska – számítgatta Mark, aztán meglátta lent a magas sövényt és lent, a házak ablaka alatt a nyílt járdát. Ad nekik egy váltakozó, közelítő célpontot, döntötte el, és kihasználva a Rolls teljesítőképességét és lendületét, feloldalazott a járdára, a sövény védelmébe. Könnyeden sustorgó levelek súrolták a száguldó kocsi oldalát, és mögötte hangosan csattogott a szolgálati pisztoly, amint Sean betüzelt a nyitott ablakon. Mark a fékre taposott – a Rolls fara meglendült a kanyarban, lebukott a járdáról –, majd hagyta, hogy kilendüljön az úttestre, amivel még jobban megzavarta a házakban a puskásokat. Aztán tövig nyomta a gázpedált, áthajszolta a kocsit a kanyaron és süvítve száguldott lefelé Booysens néptelen kereskedőnegyedébe, maga mögött hagyva a puskásokat, akik elképedve bámultak az üres kanyarra, és hallgatták a távolodó Rolls motorjának zúgását. Már csak két mérföld és túl vannak a veszélyes zónán, a dombon át, Johannesburgban. Előttük a Cadillac üzletek, raktárak és kis üzemek között hajtott tovább, reflektorai éles fénnyel világították meg az utat szegélyező épületeket, mintegy fényalagutat képezve az úton, a biztonság felé. A Rolls hátsó ülésén a két tábornok nem fogadta meg Mark tanácsát, hogy fedezéket keressenek. Mindketten mereven ültek, és tárgyilagos, hűvös, kimért hangon vitatták meg a helyzetet. – Ez gyors észjárásra vallott – jelentette ki Smuts. – Erre a kanyarvételre nem számítottam. – Derék gyerek – mondta Sean. – De te csak az időt fecsérled azzal a pisztollyal. – Legalább csinálok valamit – közölte Sean, újratöltve a pisztolyt. – Az én parancsnokságom alatt kellett volna szolgálnod, Sean, öregem. Én megtanítottalak volna, hogyan kell a lőszerrel takarékoskodni. – Smuts valamiképpen elégtételt próbált szerezni magának Sean korábbi megjegyzéséért. A Cadillac reflektorai kissé felfelé billentek, ahogy a kocsi átvágott a mélyedésen és elérte az első emelkedőt. Valamennyien egyszerre pillantották meg a barikádot. Hevenyészve dobáltak keresztül az úton olajoshordókat, fagerendákat, homokzsákokat, bútorokat, az utóbbiakat nyilván a szomszédos házakból szedték össze. Sean vadul, harsányan szitkozódott. – Még megfordulhatok! – kiáltotta Mark. – De elkapnak bennünket, mihelyt lassítunk, és arra kell visszamennünk, ahol lesben állnak. – Figyeld a Cadillacet – kiáltotta vissza Sean. A nehéz, nagydarab kocsi nem habozott. Felszáguldott a lejtőn, kiválasztva a barikád leggyengébbnek látszó pontját, nekihajtott. – Nyílást vág rajta! Kövesd, Mark! A Cadillac belerobogott a barikádba. Asztalok, székek röpködtek fel az esti égboltra. Mark a szélvédő süvítésén, a motor zúgásán keresztül is hallotta az ütközés recsegésropogását, aztán a Cadillac túl volt a barikádon, és robogott tovább a dombon, de a sebessége csökkent, és törött hűtőjéből fehér gőzfelhő lövellt elő. Mindenesetre tény: rést nyitott a barikádon. Mark odakormányozta az autót, átbukdácsolt vele a töredezett farönkökön, majd felgyorsulva a lejtőn egyre jobban megközelítette a vezető gépkocsit.

A Cadillac sebessége egyre csökkent. Nyilván végzetesen megsérült. – Megálljak mellettük? – kérdezte Mark. – Ne! – mondta Sean. – A miniszterelnököt el kell… – De igen! – mondta Smuts. – Nem hagyhatjuk itt őket! – Döntsék el már végre, mi legyen, a fene egye meg! – ordított hátra Mark, mire elképedt, hitetlenkedő csend támadt mögötte. Mark lassítani kezdett, hogy a másik kocsi utasait felvehesse. A géppuska a legközelebbi meddőhányó tövében, a satnya bozótosból nyitott tüzet rájuk. A nyomjelző lövedékek fénye belehasított az alkonyati félhomályba, csillogó fehér fényük vakító ívben zuhant az útra, sivító, metsző hangja félreismerhetetlen volt. Mark és Sean egyszerre kiáltott fel hitetlenül, elborzadva: – Vickers! A Cadillac motorházán lévő zöld-arany zászló, a miniszterelnök zászlaja csak úgy vonzotta magához a halálos sorozatot, és míg Mark odapillantott, egy iszonyatos másodperctöredék alatt látta, hogyan esik szét darabjaira az autó. A szélvédő, az oldalablakok üvege szikrázva fröcskölt széjjel, a három utas teste darabokra szakadt, akár a cséplőgép fogai közé keveredett csirkék teste. A Cadillac lefordult az útról, frontálisan nekivágódott az útszéli fatelep falának, de a Vickers kíméletlen sorozataival továbbra is tépdeste hulláját, szabályos, fekete lyukakat vágott a karosszériájába, és a lyukak csupasz, fényes fémpereme úgy villogott a Rolls reflektora fényében, mint a pénzverdéből frissen kikerült ezüstdollárok. Csak másodpercek kérdése, és a géppuskás a Vickerst a Rolls ellen fordítja, döbbent rá Mark, és körülnézett, merrefelé nyerhetne egérutat. A faraktár és az azután következő épület között szűk sikátor nyílott, éppen olyan széles, hogy a Rolls üggyel-bajjal belefért. Mark elrántotta a kormányt, derékszögben elfordult a sikátor felé. A géppuskás megsejtette a szándékát, csak éppen a fegyvere túlságosan merev volt és a lőtere alacsonyan állt, mikor a Rollsra fordította csövét. A golyózápor az út felszínét söpörte végig, kavargó por- és aszfaltkeverék vágódott oldalról a kocsi alá, de mielőtt a géppuskás igazíthatott volna célzóberendezésén, a szétlőtt Cadillac tankja elképzelhetetlen, harsány dörrenéssel, élénkvörös, gomolygó láng és sűrű füstfelhő kíséretében felrobbant. Mark, a füstfelhők védelmében, bekormányozta az autót a sikátorba, de ahogy a kocsi bevágódott az utcába, nyomban alig kormányozhatóvá vált, az eleje kegyetlenül bukdácsolni kezdett. Ötvenlábnyira előttük egy nagy, súlyos kamion pótkocsija zárta el az utat, magasan meg volt rakva frissen fűrészelt fagerendákkal. Mark csúszva-farolva megállt, és kiugrott a kocsiból. Látta, hogy a raktár sarka pillanatnyilag takarja őket a Vickers elől, de a fáskocsi a sikátorban elvágja menekülésük útját, és csak percek kérdése, míg a sztrájkolok rájönnek, mi a helyzet, akkor pedig átállítják a Vickerst valahová, ahonnan a sikátort végigpásztázhatják és szilánkokra lövik őket. Azt nyomban megállapította, hogy egy géppuskalövedék szétroncsolta a bal első gumijukat. Felrántotta a hátsó ajtót, kikapta a Mannlichert Sean kezéből, aztán csak egy pillanatra állt meg, hogy odavágja a két tábornoknak. – Cseréljék ki a kereket. Én megpróbálom feltartani őket. – Azzal máris robogott visszafelé a sikátorba.

– A jövőben mindenesetre ragaszkodni fogok hozzá, hogy ha Mark utasításokat ad nekem, tegye mindig hozzá, hogy „uram” – jegyezte meg némi akasztófahumorral Sean, és Smutshoz fordult. – Cseréltél te már autókereket, Jannie? – Ne hülyéskedj, Sean, öregem. Én lovas katona vagyok, és a te felettesed. – Smuts rámosolygott Seanra. A reflektor visszaverődő fényében arányló szakállával olyan volt, mint egy viking törzsfőnök. – Az ördög vigye el – dörmögte Sean. – De az emelőt tekerni csak tudod? Mark közben elérte a raktárépület sarkát lekuporodott, ellenőrizte, töltve van-e a Mannlicher, aztán körülnézett. A Cadillac úgy égett, mint egy máglya, szinte fullasztotta az égő olaj, a gumi és az emberi test szaga. A sofőr még mereven ült a kormánynál, de füstös, vörös lángok lobogtak, táncoltak körülötte, feje elfeketedett, elszenesedett, teste összeaszott, elsorvadt a lassú haláltáncban. Föltámadt a szél. Mark korábban erre nem számított. Apró rohamokban, szakaszosan söpört végig a dombon, és hajtotta maga előtt a bűzös, fekete füstfelhőket, át az úton, de aztán ereje és iránya is változott, és a füstös halotti lepel néhány másodpercig felfelé áramlott, az éjszakai égbolt felé. Az egész környéket megvilágította a lángok lebegő aranyos fénye. Bizonytalan világítás, fölnagyította az árnyékokat, meghamisította a távolságokat. Mark tisztában volt vele, hogy mindenképpen át kell mennie az út túlsó oldalára, a meddőhányó alatti cserjés, szemetes terepre, mert csak onnan tudja puskavégre kapni a gépfegyveres embert. Ötven métert kellett megtennie nyílt terepen, hogy elérje azt a pontot, ahol már a Vickers esetlenségét és viszonylagos mozdíthatatlanságát a hasznára tudja fordítani. Csak a szélre várt. Látta, ahogy megindul. A tűzfényben ott susogott a fűszálak felett és egy piszkos újságpapírgombócot kergetett végig az úttesten, majd felkapta a füstöt és mint egy bűzös, fekete leplet, ráborította a néptelen útra. Mark eldobta magát a raktárépület falától és már húsz lépést futott, amikor rájött, hogy a szél becsapta. Egy kis szélroham volt az egész, másodpercek műve, s mikor elült, az este némán, mozdulatlanul borult rá, nem hallatszott más, mint az égő Cadillac lángjainak csapkodó, recsegő hangjai. Félúton volt, amikor a füst eloszlott. A rémület a gyomrába markolt, és mintha a lábát is megmarkolta volna, lelassította futását, mintha bilincsekben futott volna, de fejében a harctéri óra pontosan ketyegett, ütötte a másodperceket, pontosan kimérve a pillanatot, amikor a Vickers puskása a dombháton megpillantja futó árnyát, megbecsülte az időt, meddig tart a nehéz fegyvert elfordítani, beállítani a célzóberendezést. – Most! – gondolta, és előrevetette magát, derékból, anélkül, hogy futását lelassította volna, vállára esett, bukfencezett, lebukott a folyamatos géppuskatűz szórása alá, amely pontosan abban a pillanatban érkezett, ahogy kiszámította. Maga az esés lendülete segítette talpra, és tudta, csak másodpercei vannak, amíg a célpontját vesztett puskás újból megtalálja. Előrevetődött. Hátában régi sebe fájt, mintha tűt szúrtak volna belé, belenyilallott a fájdalom, pedig már több mint egy éve nem érezte. A fájdalom mintegy előfutára volt zuhanásának és vállrándulásának. Az út túloldalán a vörös földpad roppant távolinak tűnt, de ösztöne figyelmeztette, hogy a Vickers már célba vette. Előredobta tehát magát, lábbal előre, mint egy baseballjátékos, ha célba dobja magát, s közben a Vickers golyói felverték a port a part

szélén, a becsapódó lövedékek hangja úgy szólt, mintha gonosz szellemek jajgattak volna tehetetlenségükben. Mark jó néhány másodpercig hevert a part védelmében, arcát a karjára fektette, zihált, aztán régi sebei fájdalma lassan csillapult, szíve is ismét normálisan vert. Komor arccal nézett fel, jéghideg, céltudatos dühvel. Közben Fergus MacDonald halkan káromkodott. Mindkét kezét a Vickers elsütőszerkezetén tartotta, mutatóujja a nyitott automata biztonsági záron, hüvelykujja az elsütőbillentyűn. A fegyverrel változatlanul rövid, ütemes, pásztázó sorozatokat adott le, jobbra-balra, miközben lefelé figyelt a lejtőn és monoton hangon, feszülten, suttogva káromkodott. A mellette térdelő ember, felkészülve, hogy betáplálja a hevedert a géppuskába, rekedten suttogta: – Azt hiszem, elkaptad! – A poklot kaptam el! – sziszegte Fergus, és félrerántotta a géppuskát, amint valami mozdult az úton, leadott egy rövid sorozatot, aztán odasúgta. – Gyerünk innen! – A fenébe is, elvtárs! Hiszen elkaptuk őket! – Te átkozott fafej! Hát nincs szemed? – dühöngött Fergus. – Nem láttad, hogyan ment át az úton? Nem jöttél még rá, hogy itt egy abszolúte rutinos fickóval állunk szemben? Akárki legyen az: gyilkos! – És mi hagyjuk, hogy egy szál ilyen kurafi elkergessen bennünket? – Hogy neked milyen igazad van! – horkant rá Fergus. – Amíg az a nehézfiú odalent lófrál, nem fogom ezt a géppuskát kockáztatni. Ez száz képzett emberrel fölér. – Megpaskolta a szögletes acélzávárzatot. – Azért jöttünk ide, hogy megöljük Cseles Jannie-t. És ott van lent, megsült a saját csodaautójában. És mi most menjünk innen a pokolba… azzal nekiállt a bonyolult munkásak, szétszerelni a Vickerst. Először kiszedni belőle az élestöltényeket, aztán kiszerelni az adagolószerkezetet. – Mondd meg a fiúknak, hogy adjanak zárótüzet, amikor visszavonulunk – morogta, kihúzta a töltényhevedert a nyílásból, aztán nekifogott, hogy lecsavarozza a puskát a háromlábról. – Gyerünk, mozogj gyorsabban – mordult az emberére. – Ez a disznó útban van felénk, érzem a tarkómon a leheletét. Nyolc sztrájkoló tanyázott a hányó oldalán, Fergus két emberével a Vickersnél és öt puskás a géppuska körül, mint támogatás és szükség esetén védelem. – Helyes, indulás! – Fergus vállára vetve vitte a vastag, vízhűtéses csövet, kezében a súlyos muníciósládát, kettes számú embere a formátlan, ötvenfontos fém háromlábbal gyürkőzött, a hármas számú az ötgallonos hűtővíztartályt vitte, meg a másik láda muníciót. – Visszavonulunk! – kiáltott oda Fergus a lövészeinek. –, Vigyázzatok, figyeljetek, életveszélyes disznó leskelődik ránk! Egy csoportban rohantak, meggörnyedve terhük alatt, a lábuk csúszkált a hányó laza, fehér, ciános homokjában. A lövés balról érkezett. Fergus erre nem számított. És lehetetlenül magasból, a hányókról. A disznónak nyilván szárnyai nőttek, csak úgy repülhetett oda fel, gondolta Fergus. A lövés keményen süvítve vágódott be, valami sportpuskaféléből jöhetett. Fergus mögött a hármas szám furcsán felnyögött, mintha mellbe vágták volna, és kiszorult volna

tüdejéből a levegő. Fergus hátranézett. Az embere elesett: sötét, fekete folt a fehér homokon. – Úristen! – Fergus elképedt. Fantasztikus lövés volt, olyan távolságból, ebben a lehetetlen megvilágításban, a korai csillagok és az égő Cadillac vörösesen izzó fényénél. A puska megint eldörrent. Fergus hallotta, hogy egyik puskása felsikolt, aztán levágódik a bozótba. Fergus tudta, helyesen ítélte meg ellenfelét: gyilkos! Már valamennyien futottak, kiáltozva, vaktában lövöldözve, miközben szétszóródtak a hányó hátsó lejtőjén. Fergus is futott velük, és csak egy gondolat foglalkoztatta: biztonságba kell helyeznie a drága Vickerst. Dzsekije hátán átütött az izzadság, lecsorgott a fejéről, a sapka alól, elvakította, beszélni sem tudott, míg végre bebukott a fedezék árkába, és a partnak, dőlve, a géppuskát, mint egy csecsemőt karjában tartva, megállt. A puskásai is sorban érkeztek, és boldogan bújtak meg a fedezékben. – Hányan voltak? – kérdezte lihegve az egyik. – Nem tudom – lihegte a másik. – De legalább egy tucat ZARPS volt. Elkapták Alfiet. – És Henryt is. Én ötöt láttam. Fergus már lehiggadt, és elég normálisan lélegzett ahhoz, hogy közbeszóljon. – Csak egy volt. De az jó! – Kinyírtuk Cseles Jannie-t? – Igen – felelte komoran Fergus. – Kinyírtuk, annak rendje és módja szerint. Az első kocsiban volt, láttam a lobogóját. És láttam, hogyan sül meg. Hazamehetünk. Nem sok hiányzott az éjjeli tizenegy órához, amikor a gyanakvó őrség a magányos RollsRoyce-ot megállította a rendőrkapitányság épülete előtt a Marshall téren, de mikor látták, kik ülnek benne, legalább egy fél tucat magas rangú katona és rendőrtiszt rohant le a lépcsőn, hogy fogadja őket. A miniszterelnök egyenesen a tágas, első emeleti vendégszobába sietett, amelyet a katonai parancsnokság főhadiszállásává alakítottak át. Ez a parancsnokság kapott meghatalmazást, hogy a rendkívüli állapot kihirdetése után az országot kormányozza. Az összegyűlt tisztek arcáról messziről lerítt a megkönnyebbülés. A helyzet ugyan tökéletesen zavaros volt, de végre megérkezett Smuts és most már számíthattak rá, hogy rend lesz, alkalmas vezetés és józan ész, ami kisegíti őket a káoszból. Smuts szó nélkül hallgatta végig a jelentéseket, csak kis kecskeszakállát húzogatta közben, de ahogy teljes mivoltában feltárult előtte a helyzet, arca egyre inkább elkomorult. Miután csend lett, Smuts még egy darabig hallgatott, a térképet nézve töprengett, aztán felnézett Van Deventer tábornokra, két háborúban is harcostársára, akivel együtt lovagolt abban a történelmi különítményben a Fokföldre 1901-ben, aki mellette harcolt a furfangos német tábornok, Lettow von Vorbeck ellen, Német Kelet-Afrikában. – Jacobus – mondta –, te veszed át az East Rand parancsnokságát. – Van Deventer suttogva vette tudomásul a parancsot. Hangszálait egy brit golyó nyomorította meg még 1901-ben. – Sean, a tiéd a nyugat. Azt akarom, hogy holnap délre a Brixton-gerinc a kezünkben legyen. – Aztán, mintegy utógondolatként: – A fiaid megérkeztek Natalból? – Remélem – mondta Sean Courtney.

– Én is – mosolygott halványan Smuts. – Derűs perceid lennének, ha egymagádban akarnád elfoglalni a hegyet. Aztán a mosoly leolvadt az arcáról. – Reggelire kérem a haditerveket, uraim. Nem akarom ismételni, amit már hangsúlyoztam. A jelszó: gyorsaság. Ki kell égetnünk ezt a fekélyt és gyorsan be kell kötöznünk a sebet. A felföld kora ősszel különleges fényben ragyog, fény árad szét a ritka magaslati levegőben a valószínűtlenül kék égről. Kirándulóidő, csendes kertekben megbújó szerelmesek hónapja. De Johannesburgban és elővárosaiban ezen az 1922. március 14-én béke és nyugalom helyett baljós, fenyegető csend honolt. Van Deventer két nap alatt végigsöpört az East Randen, búr kommandótaktikájával megbénította a sztrájkolok akcióit, Benoniban és Dunswartben felgöngyölített minden ellenállást, visszafoglalta Brakpant és a bányát, a parancsnoksága alatt álló brit oszlopok áthatoltak a Modder és Geduld bányákon, és Springsnél csatlakoztak Van Deventerhez. Az East Randen két nap alatt tönkreverték a sztrájkolókat, és a munkások ezrével vonultak fehér zászló alatt fogságba és esetleg majdan a bíróság elé. De a szíve az egésznek Fordsburg volt és a terepet uraló Brixton-hegyhát a lázadás kulcsa. Sean Courtneynak kétnapos kemény, elkeseredett harcába került elfoglalni a hegyhátat, tüzérséggel és légi támogatással söpörte végig a sziklás dombokat, az iskolaépületeket, a téglagyárakat, a temetőket, a középületeket és a kis házakat, amelyeket a sztrájkolok egyenként erődökké képeztek ki. Éjszaka mindkét ellenséges fél elvitte a csatatérről halottait és eltemette őket a Milner Park-i temetőben, mindegyiket saját bajtársai kísérték, katonák a katonákat, sztrájkolok a sztrájkolókat. Sean ezután felkészült arra, hogy a lázadás gyökerére támadjon, mikor odalent a tiszta, ragyogó napfényben megcsillantak Fordsburg hullámlemez tetői. – Ott jön! – mondta Mark Anders. Valamennyien felemelték a távcsövüket és figyelték az apró fekete foltot a véghetetlen, tág égbolton. A DH-9-es repülőgép zavartalanul ereszkedett lejjebb, a pilóta déli irányból megdöntötte, aztán megint egyenesbe hozta és végigsöpört Fordsburg lapuló kis házikói fölött. Mark a távcsővel tisztán kivette az első kabinban a navigátor fejét és vállát, nézte, hogyan emeli a szórólapköteget a pilótafülke ablakába, vágja el a zsineget, löki ki az ablakon az egészet. A szórólapok szerteszálltak a lassan suhanó gép fölött, belekerültek a gép sodrába, pörögtek, röpködtek, mint egy raj fehér galamb. Egy fuvallat néhány lapot odasodort a dombhátra. Mark elkapott egyet röptében, és elolvasta a nyomtatott nagybetűkkel, olcsó, vastag papírra hevenyészetten kinyomtatott szöveget: STATÁRIUM FELHÍVÁS Asszonyok és gyerekek, és mindenki, aki együttérez a kormánnyal, azt tanácsoljuk, hagyják el ma délelőtt 11 óra előtt Fordsburgot és szomszédságának azt a részét, ahol egyesek szembeszálltak a kormányerőkkel, és ahol rövidesen katonai tevékenység veszi kezdetét. Ez a felhívás nem biztosít mentességet büntetés és letartóztatás alól annak, aki

megszegte a törvényt. SEAN COURTNEY parancsnok A fogalmazás kissé zavaros volt. Mark kíváncsi lett volna, ki szövegezte meg. Összegyűrte és a fűbe hajította. – Mi lesz, ha a sztrájkőrség nem engedi kijönni őket, uram? – kérdezte csendesen. – Én nem azért fizetlek, fiatalember, hogy a lelkiismeretem legyél – mordult rá Sean, és egy percig némán álltak, aztán Sean felsóhajtott, elővette belső zsebéből a szivartárcáját, és engesztelő mozdulattal odakínált egy szivart Marknak. – Mit tehetek én, Mark? Tüzérségi támadás nélkül küldjem az embereimet az utcákra? – Leharapta szivarja végét és a fűbe köpte. – Kinek az élete a fontosabb, a sztrájkolóké és családtagjaiké, vagy azoké az embereké, akik megbíznak bennem, és megtisztelnek hűségükkel? – Sokkal könnyebb olyan emberek ellen harcolni, akiket az ember gyűlöl – mondta halkan Mark. Sean szűrős szemmel nézett rá. – Ezt hol olvastad? – kérdezte, de Mark csak a fejét ingatta. – De legalább nincsenek köztük feketék – mondta. Mark személyesen volt megbízva azzal, hogy álcázott fekete rendőröket küldjön át a vonalakon, hogy mindenkit szólítsanak fel törzsükből a város elhagyására. – Szerencsétlen nyomorultak – mondta Sean. – Kíváncsi vagyok, mit gondolnak a fehér embereknek erről az őrjöngéséről. – Mark előbbre ment, az alacsony sziklaperemig, nem törődve az odalent a házakban meglapuló orvlövészekkel és gondosan végigpásztázta távcsövével a várost. Aztán megkönnyebbülten felkiáltott: – Ott jönnek kifelé! Messze lent látszott, hogyan imbolyognak elő az első apró alakok a Vrededorp föld alatti bejáratából. A nők ölükben csecsemőjükkel, huzakodó nagyobb gyermekeiket maguk után cibálták, néhányan személyes javaikkal rakodtak meg, mások a kedvenceiket hozták, kanárimadarakat kalickában, kutyákat pórázon. Az első, elszórtan érkező csoportokból lassan folyamatosan népvándorlás lett, csordogáló patak, majd bánatosan, lassan áramló folyó, nők megpakolt kerékpárokat, kézikocsikat toltak, vagy hátukon, a kezükben cipelték, amit éppen cipelni tudtak. – Küldj le egy szakaszt oda, hogy vezessék őket és segítsenek nekik – adta ki szárazon a parancsot Sean, lehajtott fejjel, mélyen elgondolkodva. – Jó érzés látni, hogy a nők kívül esnek a dolgokon – morogta. – De sajnálom azt, amit ez végül is jelent. – Hogy a férfiak harcolni fognak – mondta Mark. – Igen – bólintott Sean. – Harcolni fognak. Eddig még reméltem, hogy elegük volt az öldöklésből, de úgy látszik, keserű véget akarnak vetni ennek a tragikus történetnek. – Csizmája sarkával elnyomta szivarját. – Rendben van, Mark. Menj le és mondd meg Molyneux-nek, hogy indulás. Tizenegy órakor megindul a zárótűz. Jó szerencsét, fiam. Mark tisztelgett. Sean Courtney elfordult, és visszasántikált a hegyhátról Smuts tábornokhoz és törzséhez, akik oda vonultak ki, hogy megfigyeljék a csata utolsó fázisát. Váratlan dörrenés, aztán egy gránát zúgott át az égen, és ragyogó, fényes gyapotcsomószerű füstgomolyagok közepette szétrobbant a fordsburgi tetők felett, és. a

várakozásteli csendet megtörve jelezte az erőszak kezdetét. A könnyű tüzérségi ütegek kezdték a hegyhátról, de nyomban követték őket a többi ütegek is a Sauer Street felől. Húsz percen át tartott az iszonyú lárma, a levegőt elhomályosította a kavargó füst és a porfelhők. Mark egy sebtében mélyített árokban állt és mikor lenézett a mellvédről, úgy érezte, valami iszonyatosan ismerős van az egészben. Ötvenszer átélte már, de most is érezte, hogyan feszülnek meg az idegei és a gyomrában egy súlyos, megemészthetetlen félelemcsomótól rosszullét környékezi. Legszívesebben lebújt volna a mellvéd mögé és befogta volna a fülét, hogy ne hallja a robbanások szörnyű kalapácsütéseit, és ott is maradjon lebújva. Minden akaraterejét összeszedte és iszonyú erőfeszítéssel talpon maradt, az arca is nyugodt és egykedvű. Az „A” század emberei szállták meg a vonalat kétoldalt mellette és Mark, hogy a figyelmét lekösse, nekifogott kitervelni, milyen úton nyomuljanak át a városszéli, külső telkeken. Tudta, minden sarkon számíthatnak egy úttorlaszra és minden kunyhót védeni fognak. A tüzérségi tűz nyilván nem érte a fedezékben meghúzódó sztrájkolókat, mert csak a srapnelrepeszek ellen kellett védekezniük. Sean Courtney figyelemmel volt arra a több száz rendőrre és katonára, akiket a sztrájkolok foglyul ejtettek és valahol a városban őriztek. Nem használni nagy erejű robbanótöltetet, ez volt a parancs. Mark tudta, hogy a nyílt utcán a századát cafatokra tépnék. A konyhakerteken keresztül, végig a kertek alján vezető ösvényeken vezeti őket a célpontba: a belvárosban, a kereskedelmi központban levő szakszervezeti székházhoz. Megint megnézte az óráját. Még volt néhány perc. – Rendben van, őrmester – mondta halkan. A parancs végigfutott az árkon és az emberek felállva görnyedtek a mellvéd mögött. – Mint a régi szép időkben – jegyezte meg barátságosan az őrmester. Mark lepillantott rá. Az volt az érzése, hogy ez az ember tényleg élvezi a dolgot. Mark megállapította, hogy utálja érte. – Indulás! – mondta kurtán, mikor zsebóráján a percmutató elérte a fekete hajszálvonalat. Az őrmester sípjába fújt. Mark, fél kezét a mellvédre téve, fürgén kiugrott az árokból. Futva indult lefelé, miközben a házakból felhangzott a puskák rekedt ropogása. Megállapította, hogy már nem fél. Még jóformán gyerek volt, sima, rózsaszín arcú, az orra alatt halványan pelyhedzett a bajsza. Mikor az utolsó néhány lépcsőfokon lelökték a pincébe, elvesztette a talajt a lába alól, és elesett. – Megint egy sárgahasú – kiáltotta utána őre, egy tagbaszakadt, szakállas alak, vállán puskával, karján vörös karszalaggal. – Akkor kaptuk el, amikor ki akart lógni a föld alatti járatból. A gyerek talpra kecmergett. Térdét lehorzsolta esés közben, és közel volt hozzá, hogy elsírja magát, amikor Harry Fisher alakja föléje tornyosult. Fisher kezében hosszú, fekete rinocéroszbőr korbács. – Áruló! – bömbölte Fisher. Érezhető volt rajta az utóbbi napok szakadatlan

tervezgetésének, csatározásának feszültsége. Szeme vadul, fanatikusan izzott, mozdulatai görcsösek, koordinálatlanok, hangja rekedt, túlságosan hangos. – Nem, elvtárs, esküszöm, hogy nem vagyok áruló! – nyöszörgött szánalomra méltóan a gyerek. – Akkor gyáva vagy! – ordította Fisher, azzal nagy, szőrös kezével elkapta a fiú ingének elejét és derékig kettéhasította. – Nem volt puskám… – tiltakozott a fiú. – Majd később mindenkinek lesz puskája. Ha az első elvtársak meghaltak. A korbács egy suhintással, mint a borotva hasította fel a fiú hátán a bőrt. A gyerek térdre bukott, a vér élénkvörös csíkban csordult ki a hátán. Harry Fisher föléje hajolt és addig verte a korbáccsal, míg meg nem szűnt a sikoly és a jajgatás, és a pincében nem hallatszott más hang, csak a korbács csattogása. Akkor lihegve, izzadtan hátralépett. – Vigyétek ki, hogy az elvtársak lássák, mi a sorsa az árulóknak és a gyáváknak. Egy sztrájkoló megfogta a gyereket, karjánál fogva kivonszolta, fel a lépcsőn, miközben hátán a hús foszlányokban lógott, vére lecsurgott derekára és beleivódott a térdnadrágjába. Mark nesztelenül lehuppant a falról az apró, kövezett hátsó udvarra. A fal mellett felhalmozva üres sörösládák álltak, és áporodott, csípős italszag, terjengett a füllesztő déli hőségben. A támadás kezdő időpontjától számítva nem egészen egy óra alatt jutott el a Mint Road-i italkereskedésig. Az útvonal, amelyen hátsó udvarokon és háztetőkön keresztül az embereit vezette, szerencsésebbnek bizonyult, mint remélni merte volna. Elkerültek minden útzárat, megleptek két, erős állásba beásott sztrájkolócsoportot. Teljesen váratlanul, törtek rájuk, és egyetlen sorozattal szétszórták őket. Mark végigrohant az udvaron, berúgta az italkereskedés hátsó ajtaját, és abban a pillanatban már lapult is a falhoz, hogy kikerüljön az ajtónyílásból és az épület belsejéből tüzelő sztrájkolok tűzteréből. Az őrmester és egy tucat emberük követte a falon át, aztán szétszóródtak, hogy az ajtót és a rácsos ablakokat fedezzék. Az őrmester intett Marknak, Mark oldalazva bevetődött az ajtón, puskáját csípőjénél tartva erőltette a szemét a félhomályban a kinti fényes napsütés után. A bolt üres volt. Az utcai ablakokon a redőny lehúzva, a polcokon az italokat nem érintették fosztogató kezek, bizonyítva a sztrájkolok fegyelmezettségét. Az üvegek rendben sorakoztak, tarka színekben pompázó címkéjük csillogott a félhomályban. Mark, mikor legutóbb itt járt, egy tucat porter sört vásárolt Helena MacDonaldnek. Elhessegette magától a gondolatot és odament az ablakredőnyhöz, pontosan akkor, amikor az őrmester és a szakasz berontott a hátsó ajtón. A redőnyök tele voltak kósza golyók és srapnelszilánkok ütötte lyukakkal, és Mark az egyik ilyen lyukat használta kémlelőnyílásnak. Ötvenlépésnyire előttük állt a szakszervezeti székház épülete, előtte árkok és védelmi berendezések, amelyeket a sztrájkolok mélyítettek és emeltek körbe a téren. Még a nyilvános illemhelyet is erősített őrhellyé alakították át, a védők figyelme azonban kizárólag a térre vezető utcákra összpontosult.

Egymás mellett szorongtak a mellvédeken és vadul tüzeltek a transvaali ezred skót szoknyás katonáira, amint azok az állomás felől a tér felé rohantak. A sztrájkolok furcsa, összevissza ruhákba öltöztek, a zsíros, vén overalloktól és félkatonai szafaridzsekiktől kezdve vászonsapkákon és széles karimájú kalapokon keresztül mellényes, nyakkendős vasárnapi öltözékekig szerepelt ott minden. De valamennyinek a vállán keresztbe vetve töltényheveder. És a hátuk védtelenül volt kitéve Mark támadásának. Egy sortűz az italkereskedés kirakatából szörnyű vérengzést csapott volna köztük és az őrmester máris vad, kárörvendő várakozással irányította az embereit a kirakatablakokhoz. – Iderendelhetnék egy géppuskát – gondolta Mark, de valami elborzadt benne, mikor elképzelte, hogy a Vickersek belelőnek a védtelen, gyanútlan csoportba. – Bárcsak gyűlölném őket… Miközben figyelt, előbb egy, aztán egyre több sztrájkoló kuporodott le tehetetlenül a felföldiek feltartóztathatatlan, elsöprő golyózápora elől. – Szuronyt szegezz! – adta ki a parancsot Mark az embereinek. Az acélpengék kivágódtak fémtokjukból a baljós félhomályban. Egy eltévedt golyó kivágott egy szilánkot Mark feje fölött a redőnyből; aztán szétvetett egy üveg skót whiskyt mögötte a polcon. Az italnak kellemetlen, csípős illata volt. Mark ismét megszólalt. – Ha kiadom a parancsot, törjétek ki az ablakokat és az ajtókat, és megmutatjuk nekik a pengénk élét. A redőnyök recsegve vágódtak ki, a főbejárat ajtaja kitárult és Mark ordítva, rohanva vezette embereit át az úttesten. Még el sem érték az első sor homokzsákot, a sztrájkolok már egymás után dobálták el a puskájukat és ugráltak fel, fejük fölé emelt kézzel. Szemben velük a téren a felföldi ezred ontotta embereit a térre, éljenezve, kiáltozva rohantak a barikádoknak. Mark hirtelen megnyugodott, amiért vállalta a bajonettes támadás kockázatát és nem adott parancsot az embereinek, hogy tüzeljenek a sztrájkolok hátába. Míg az emberei kirohantak a térre, kiverték a sztrájkolok kezéből a fegyvert és csoportokba terelték a bánatos társaságot, Mark a székház homlokzati lépcsőin rohant felfelé. A lépcső tetején megállt. – Álljon félre, aki odabent van! – kiáltotta, és három puskagolyót eresztett a réz kapuzárba. Harry Fisher a falnak dőlve bámult ki a homokzsákokkal védett ablakon a téren zajongó, nyüzsgő káoszra. Egész hatalmas termete a kétségbeesés és elkeseredés őrült indulatától rázkódott, és úgy zihált, mint egy sebesült bika, amely állva fogadja a matador végső döfését, miközben nézte, hogyan dobálják el emberei a fegyverüket, hogyan terelik össze őket, mint a birkákat, hogyan botladoznak kezüket felemelve, fáradtan, nem törődve semmivel, szürke arccal, a vereségtől lesújtva. Végsőkig feszült idegekkel csak egy agonizáló, kongó nyögést tudott kipréselni magából. Széles, izmos válla megroskadt, mintha összement volna. Nagy, gondozatlan fejét lehajtotta, izzó szeme elhomályosodott, ahogy azt a fiatal hadnagyot nézte, aki tábori öltözetben rohan fel a lépcsőn, és hallotta a puskalövést, amellyel szétzúzta a kapu zárát. Odavánszorgott az íróasztalához, leroskadt székébe, szemben a zárt ajtóval, reszkető

kézzel elővette a szolgálati revolvert az övéből, felhúzta, aztán gondosan maga elé tette az asztalra. Félrehajtott fejjel figyelte, hogyan harsognak odalent a parancsszavak, hallgatta egy darabig a téren a dobogást, kavargást, aztán rohanó, csizmás lábak dobogását hallotta az ajtó előtt, fel a falépcsőn. Fölemelte a revolvert, két könyékkel az asztal lapjára támaszkodott, hogy a keze ne remegjen. Mark odalent, mikor berontott az előcsarnokba nyíló ajtón, meglepetten torpant meg. A padló tele volt fekvő alakokkal, látszólag több százan voltak. Míg ott állt és bámult, a skót kapitány rohant be az előcsarnokba, utána vagy fél tucat embere. Azok is megtorpantak. – Úristen! – lihegte a százados, és Mark is ekkor döbbent csak rá, kik fekszenek ott előtte; csupa egyenruhás, khaki ruhás rendőr, zöld szoknyás skót, barettes tiszt. Meggyilkolták a foglyaikat, gondolta Mark iszonyodva, mintegy lázálomban, és a testek tömegére meredt, amikor a tömegből váratlanul felemelkedett egy fej, aztán egy másik. – Ó, hála Istennek! – sóhajtott fel Mark mellett a kapitány, mikor a foglyok sorra felkászálódtak, az arcuk sugárzott a megkönnyebbüléstől, és az első sóhaj pillanatok alatt ideges, ujjongó hangzavarrá terebélyesedett. Mind az ajtó felé nyüzsögtek, egyesek, hogy megöleljék szabadítóikat, mások, hogy végre kijussanak a napfényre. Mark egy gyűrött egyenruhás, háromnapos szakállas, nagy testű őrmester hóna alatt átbújva kikerülte az útjában állókat, a lépcsőház felé rohant. Hármasával vette a lépcsőfokokat. A lépcső tetején megállt. A folyosón öt ajtó, öt iroda ajtaja nyitva állt, csak a hatodik volt becsukva. Végigsietett az ajtók előtt, és mindegyiken benézett. A szekrények, az íróasztalok feldúlva, a padlón bokáig a papírhalmaz, székek felfordítva, fiókok kihúzgálva, a papírhalmokra hajítva. A hatodik, csukott ajtóról a folyosó végén Mark tudta, hogy ez a helybéli szakszervezeti elnök, Fergus MacDonald irodája. Azé az emberé, akit keres, aki felé valami maradék lojalitás, bajtársi kapcsolat, barátság hajtotta, hogy megkeresse, és megadjon neki minden segítséget, védelmet, amit megadhat. Ahogy az ajtóhoz közeledett, kibiztosította puskáját. Kinyúlt a kilincs felé, de ekkor megint feltámadt benne az érzés: vigyázz! Egy pillanatig mozdulatlanul állt, a keze épphogy érintette a rézkilincset, aztán nyugodtan ellépett az ajtó vonalából, oldalt nyúlva megfogta a kilincset, és óvatosan elfordította. Az ajtó nem volt zárva. A kilincs kattant, Mark kinyitotta. Semmi sem történt. Megkönnyebbült sóhajjal belépett az ajtón. Harry Fisher szemben ült vele az íróasztalnál: hatalmas, fenyegető alak, az asztalra görnyedve, nagy, kócos feje szinte belesüppedt masszív, formátlan vállai közé, és a revolver, amelyet két kézzel fogott, egyenesen Mark mellének irányult. Mark tudta, egyetlen mozdulat halált jelent. Tisztán látta a pisztoly kerek dobját és a felhúzott kakast. Mozdulatlanná dermedt. – Ez nem vereség! – Harry Fisher fojtott, rekedt hangon beszélt. Mark nem ismert a hangjára. – Mi vagyunk a sárkányfogak. Akármerre elvetnek bennünket, ezer harcos kel ki belőlük.

– Vége, Harry! – szólalt meg Mark óvatosan. Megpróbálta Fisher figyelmét elterelni, mert tudta, hogy mielőtt megemelhetné a puska csövét, hogy tüzeljen, Harry Fisher meghúzza a ravaszt. – Nem! – Fisher megrázta borzolt fürtjeit. – Ez csak a kezdet! Mark csak akkor döbbent rá, hogy mit csinál Harry Fisher, amikor az váratlanul megfordította a pisztolyt, csövét a saját szájába nyomta. Tompa dörrenés. Fisher feje széttágult, formátlanul, mint egy felfújt gumilabda, amibe bottal belevágtak. Szétroncsolt koponyájából laza, fényes vörös és mustársárga darabok fröcsköltek a falra. A lövés ereje hátradobta testét, a szék reccsenve felfordult, és ő a hátára zuhant. Az égett puskapor szaga halvány füstgomolyokban lebegett a levegőben. Harry Fisher csizmás lábaival táncolva rúgott néhányat, aztán görcsösen megvonaglott a nyers, csupasz fapadlón. – Hol van Fergus MacDonald? – kérdezte százszor is Mark a fogságba esett sztrájkolóktól. Azok visszabámultak rá, ki haragosan, ki keserűen, egyesek dacosan, kihívóan, de egyikük sem méltatta válaszra. Mark vette három emberét és azon a címen, hogy tisztogató akciót rendez, végigvitte őket a Lover’s Walkon, egészen a kis házig. Az utcai ajtó nyitva állt, az ágyak bevetetlenek. Mark furcsa ellenérzéssel nézte, valami enyhe érzéki inger kísértette, mikor egy szék hátán meglátta Helena crépe de Chine hálóingét és mellette hanyagul a földre dobva gyapjúnadrágját. Elfordította a fejét és végigment a házon. Szennyes edények a konyhában, bennük bolyhos-penészes ételmaradék, a levegő áporodott volt. Napok óta senki sem járt ezekben a helyiségekben. A padlón egy papírdarab hevert a szénfekete tűzhely mellett. Mark fölvette. Mikor meglátta – röpirat volt, rajta az ismerős sarló-kalapács jelvénnyel, –, összegyűrte és a falhoz vágta. Az emberei kint vártak rá a tornácon. A sztrájkolok Braamfontein állomásnál és a Church Street-i nyílt kereszteződésnél felrobbantották a vasúti síneket, így az ezred nem tudott vonatra szállni Fordsburgnál. Az utak nagy részét elzárta a közelmúlt harcaiból visszamaradt sok roncs és szemét, de a legkomolyabb kockázatot az jelentette, hogy egyes makacs sztrájkolok még megbújtak az utakat szegélyező mélyedésekben és a Johannesburg felé vezető út menti kis házakban. Sean Courtney úgy döntött, hogy az embereit fölviszi a lejtőn, a Crown Deep melletti nyílt terepre. Még sötét volt, mikor Fordsburgból kivonultak, jóval világosodás előtt, hogy ne nyújtsanak biztos célpontot. Hosszú, kényelmetlen éjszakájuk volt, egyikük sem aludt sokat. A fáradtságtól a málnájuk ólomsúlynak érződött, a lábukat mintha bilincsbe verték volna. Pedig még egy mérföldet sem kellett gyalogolniuk. A motoros oszlop a Crown Mine főtározója közelében, az aknatoronynál vonult fel. A torony a csörlőberendezés hatalmas kerekéig százlábnyira, szinte Eiffel-torony-szerűen felmagasló acélszerkezet volt. Üzemben ezek a kerekek ide-oda jártak, előre-hátra forogtak és eresztették lefelé, sok száz méterre a föld alá, az emberekkel és a szerszámokkal megrakott kasokat és hozták fel milliótonna számra a mélyből az aranytartalmú ércet.

Most a nagy kerekek mozdulatlanul álltak, már három hónapja élettelenül. A torony körül egymás hegyen-hátán álló épületek is komoran elhagyatottak voltak. A szállítóosztag a legkülönbözőbb teherjárművekből, áruszállító teherautókból állt, amelyeket a rendkívüli állapotra tekintettel sajátítottak ki, kavicsszállító teherautók a kavicsbányából, még egy kenyeresautó is szerepelt közöttük, de az világos volt, hogy ez sem elég hatszáz ember elszállítására. Ahogy Mark odaért, az „A” század egyik szárnyán, a konvoj elején fél tucat tiszt vitatkozott. Mark felismerte köztük Sean Courtney tábornok szakállas fejét. Vállal magasodott ki a többiek közül és a hangja haragosan zengett. – Azt akarom, hogy ezek az emberek déli tizenkettő előtt mind elvonuljanak. Nagyon rendes munkát végeztek, megérdemlik a meleg ételt és egy helyet… Ekkor meglátta Markot. Komor arccal intette magához, és még oda se ért hozzá, máris elkezdte. – Te hol a pokolban járkáltál? – A századommal…. – Én azért küldtelek ki, hogy egy üzenetet elvigyél, és visszavártalak. Tudod jól, a fenébe is, hogy nem akartalak bevetni. Te a törzsemhez tartozol, uram. Mark fáradt volt és ingerlékeny, érzelmileg még mindig felzaklatott állapotban attól, amit aznap látott és amit tett, és egyáltalán nem volt a tábornok szeszélyes kitöréseire hangolva. Lázadó arca mindent elárult. – Uram…! – kezdte, de Sean belefojtotta a szót. – És ne használd ezt a hangot velem, fiatalember! Markot nemtörődöm, felelőtlen, fekete düh öntötte el. Egy fikarcnyit sem érdekelték a következmények. Előrehajolt, dühtől sápadtan, és szóra nyitotta a száját. Az ezred már felsorakozott, a nyílt úton álltak, szabályos, szimmetrikus, khakiszínű oszlopok, hatszáz ember, hármas sorokban. Az altisztek parancsszavakat ordítottak, a szakaszok fölálltak, egymás után, pihenj állásban. Az acélszerkezet tetejéről felejthetetlen látványt nyújtottak a kora reggeli, csillogó napfénynél. – Készen vagyunk, drágám – suttogta Fergus MacDonald, és Helena némán bólintott. A valóság régen elvesztette jelentőségét számára, helyébe ez a lebegő, álomszerű állapot lépett. Vállát feltörte a nehéz muníciós ládák hevedere, belevágott a húsába, de nem érzett fájdalmat, a teste mintha megbénult volna, érzéketlenné vált. Kezei megdagadtak, ügyetlennek érezte magát, körmei letöredeztek és feketék voltak a kosztól. Ujjainak a lőszeres heveder durva anyaga is selymesen sima volt, a réz lőszeresdobozok hűvösek, legszívesebben odaszorította volna rájuk száraz, repedezett ajkát. Minek bámul így rá Fergus, gondolta egy szemernyi ingerültséggel, ami nem tartott soká, mert megint felváltotta az az álomszerű, lebegő érzés. – Most lemehetsz – mondta csendesen Fergus. – Nem kell ittmaradnod. – Olyan volt most Fergus, mint egy nagyon öreg ember, az arca összeaszott, beesett, mélyen ráncolt, megviselt. Rövid szakálla ezüstösen csillant, mint a gyémántpor, a bőre füsttől, piszoktól és izzadságtól sötét. Csak a szeme égett a szövetsapka ellenzője alatt még most is sötét, fanatikus izzással.

Helena a fejét rázta. Azt akarta, hogy Fergus hallgasson. Zavarta a hangja. Elfordította a fejét. Odalent az emberek sűrűn álltak egymás mellett, szabályos sorokban. Az alacsonyan járó nap fényénél hosszú, keskeny árnyékot vetettek végig az út vörös porában. Fergus még egy pillanatig nézte a nőt. Egy sápadt, lesoványodott idegen, a csont kiáll sima, feszes arcából, a sál cigányosan tekeredik a fejére, és eltakarja fekete, rövidre nyírt haját. – Hát jól van – mormolta és megmozgatta a Vickerst egyszer-kétszer, enyhén balra irányítva. Odalent az oszlop élén egy csoport tiszt állt. Egyikük magas, izmai alak, fekete szakállal. A napfény megcsillant váll-lapján. Fergus lehajtott fejjel átnézett a Vickers hátsó célzóberendezésén. Fiatal, karcsú tiszt állt mellette. Fergus kétszer, gyorsat pislogott. Valami megmozdult mélyen az emlékezetében. Ujjával megemelte az automata biztonsági csapot, csőre töltötte, hüvelykujját az elsütőgombra tette. Megint pislognia kellett. Ahogy a fiatal tiszt arcára nézett, valami megváltozott benne, valami ellágyulást érzett, határozatlanabbá vált. Keményen ellenállt az érzésnek és két ujjal lenyomta az elsütőgombot. A fegyver megremegett a háromlábon, a závárzat éhesen falta a töltényhevedert, amelyet Helena sápadt kis keze gondosan táplált bele, és a géppuska alól röpködő üres, réz töltényhüvelyek csattogva, csengve ugráltak az aknatorony acél tartólemezein. Helena feje belekábult a süketítő, fülhasogató dörgésbe, a hang mintha a szemébe vágott volna, mint sebesült madár a szárnyával. Még a legrutinosabb mesterlövésznek is óvakodnia kell attól a spontán hajlandóságtól, hogy lejtőn lefelé célzott sorozatnál felfelé csúsztassa a lövéseit. Az aknatorony tetejéről a lövés szöge túlságosan éles volt, és a tétova, sárgás világítás még jobban megzavarta Fergust a célzásban. Első sorozata magasra vitt, vállmagasságba derékmagasság helyett, ami a géppuskánál a halálos lövéshez megkívánt magasság. Az első golyók becsapódtak, mielőtt Mark a lövés hangját meghallotta volna, s az egyik golyó Sean Courtneyt találta el. Sean előredobta testes alakját, melle nekifeszült Mark mellének és mindketten elvágódtak az úton. Fergus megigazította a závárzat blokkját, egy töredékkel lejjebb célzott, derékvonalra és nyugodtan leadott egy hosszú sorozatot, végigpásztázva az álló katonák sorát. Végigkaszálta őket a Vickersszel az alatt a néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat alatt, míg azok ott lenn bénultan álltak. A nyomjelző lövedékek ívelve áradtak feléjük, és ők összevissza rakásban omlottak egymásra, halottak és élők, és míg a Vickers élesen, sorozatban kattogott, a lövések lármájában kiáltozásuk élesnek, gyengének hangzott. Sean dühtől és felháborodástól eltorzult arccal legurult Markról. Megpróbált feltérdelni, de egyik karját nem tudta használni. A vére mindkettőjüket összefröcskölte, aztán Sean tehetetlenül leroskadt. Mark kitornázta magát alóla és fölnézett az aknatoronyra. Látta, hogyan zúdulnak le villogva, mint a szentjánosbogarak, a nyomjelző lövedékek a zsúfolt útra a géppuska diadalmas kattogása közepette. Még pillanatnyi zavarában és elkeseredésében is megállapította, hogy a lövész kitűnő leállást szemelt ki magának. Nehéz lesz hozzáférni.

Aztán végignézett az úton és mintha jéghideg marok szorította volna össze a gyomrát, mikor a vérfürdőt látta maga előtt. A sorok megbomlottak, az emberek összevissza rohantak, bukdácsoltak a kevés fedezék felé, amit a járművek meg az árkok nyújthattak, de az út még így is tele volt. Az emberek sorban, rakásokban hevertek, csúsztak-másztak az úton, kiabáltak, kúsztak a vérükből csokoládévörös sárrá váló porban, miközben a géppuska tovább pásztázott jobbra-balra, a villogó lövedékek öldökölve verték fel az úton a port, szétfröcskölve a kavicsot, álnokul végigsorjázva a sebesültek sorait, és vissza-visszatérve a tehetetlenül heverőkre. Mark guggolva átfogta fél karjával a tábornok hátát. A férfi hihetetlenül súlyos volt, de Mark olyan erőt érzett magában, mint még soha, hajtotta, ösztökélte a Vickers szakadatlan ropogása. Sean Courtney feltornázta magát, mint egy mocsárba tévedt bika és Mark talpra segítette. Sean súlya nagy részét tartva Mark megtámasztotta, hogy el ne essen. Sean Courtney részegként, görnyedten tántorgott, a sebe erősen vérzett. Száján keresztül, zajosan szedte a levegőt és Mark kényszerítette, hogy így idétlenül, meggörnyedve szaladjon vele. A géppuskagolyók a sarkukban porzottak, csapkodtak, belevágtak egy fiatal hadnagy hátába, aki két béna lábát vonszolva maga után éppen az árok felé kúszott. Most arccal a földre zuhant és nem mozdult többé. Ahogy a szennyvízlevezető csatornát elérték, beledobták magukat. Az árok alig volt 40 cm mély, nem elég ahhoz, hogy a tábornokot teljesen takarja, még ha laposan a hasán feküdt sem, és a Vickers változatlanul rájuk vadászott. Az első hosszú, pásztázó sorozatok után rövid, precíz sorozatok következtek, meghatározott célokra, halálosabbak, mint mikor az előbb vaktában tüzelt. A lövész láthatóan óvta fegyverét a túlhevüléstől, nehogy leálljon és takarékoskodott a lőszerrel is. Mark mindezt felmérve megállapította, hogy a toronyban tapasztalt katonával van dolga. – Hol érte a találat? – kérdezte Seant, de az türelmetlenül félretolta a kezét, s a fejét kitekerve megpróbált fölnézni a magas acél aknatoronyra. – El tudod kapni, Mark? – kérdezte morogva, és ujjait a vállára szorította, oda, ahol a vér vastagon, sötéten tört elő, mint a melasz. – Innen nem – felelte azonnal Mark. Másodpercek alatt fölmérte a lövés szögét. – Alaposan fedezi magát. – Irgalmas Isten! Szegény fiaim. – Fészket épített magának. – Mark a tornyot tanulmányozta. A csörlőkerekek alatti platform vastag gerendákból állt, amelyek lazán illeszkedtek az acélkeretbe. A lövész ezeket felhúzta, és négy falat épített magának a gerendákból. A fal talán két láb vastag lehetett. Mark látta, hogy a padlódeszkák között a réseken átcsillan a fény, és körülbelül felmérte a megerősített fészek alakját és méreteit is. – Onnan egész nap sakkban tarthat bennünket! – Sean lenézett az úton heverő khaki ruhás alakokra, és mindketten tudták, hogy addig a sebesültek közül sokan el fognak vérezni. Senki sem mert odamenni hozzájuk. A géppuska újból tüzelt, a lövedékek a fejüknél vágták föl a földet. A földre szorították a fejüket és szorosan lelapultak a sekély árok fenekén. A talaj nagyon enyhén lejtett az acéltorony felé, de a lejtés csak akkor volt észlelhető, ha valaki hasalva nézte. – Valakinek alája vagy mögéje kell kerülnie – mondta Mark hangosan töprengve.

– A terep végig nyitott – morogta Sean. Az út túloldalán, ötven méterre tőlük keskeny nyomtávú vasútvonal húzódott a rövid, szabad, füves lejtőn a torony lábáig. Az aknától ezen szállították a meddőt két mérföldnyire a kőfejtőhöz. Majdnem szemben azzal a hellyel, ahol Mark és Sean feküdt, egy fél tucat acél billenővagon állt, már a sztrájk kezdete óta, elhagyottan. Apró, négykerekű járgányok, szerelvénybe összekapcsolva, púposan megrakva kékes sziklatömbökkel. Mark csak most állapította meg, hogy még mindig rajta van katonapoggyásza. Miközben tóbújt a zsák szíjából, kitervelte, hogyan fog előreszökellni, a szögeket és távolságokat méregette. Kikereste sebcsomagját és odanyújtotta Seannak. – Ennek jó hasznát fogja venni! Sean feltépte a csomagot, a vattacsomót beletömködte a zubbonya elejébe. Közben az ujjai ragacsosak lettek a vérétől. Mark puskája, a P-14-es, az úton feküdt, ahová leejtette, és az övében ott volt öt tár töltény. – Próbáljuk meg, adjanak nekem zárótüzet, amikor elindulok fölfelé – mondta, és mereven figyelte, mikor jön a toronyból a legközelebbi sorozat. – Sose jutsz el odáig – morogta Sean. – Kihozathatunk egy tizenhárom fontost, és kilőjük onnan a disznót. – Az délig eltart, és azoknak már késő lesz – nézett az úton heverő sebesültekre. Ebben a pillanatban újabb sorozat sziporkázó, fehér nyomjelző lövedék röppent ki a toronyból. Célpontja a menetoszlop volt. Mark felpattant és teljes erejéből rohant, futás közben meggörnyedve felkapta puskáját, néhány ugrással átment az úton, odaát megbotlott az egyenetlen talajon, de egyensúlyát visszanyerve, továbbszaladt. A megtorpanás egy tized másodpercig tartott, ez volt talán a választóvonal élet és halál között: a puskás magasan fönn a toronyban észrevette, elfordította a géppuska csövét, és célzott. Az acélfalú billenőkocsik még tizenöt lépésnyire voltak Marktól, de tudta, nem érhet oda. A figyelmeztető jelzés felvillant agyában, hasra vágódott a fűben, és pontosan abban a pillanatban, mikor a Vickers golyóinak kattogása, süvítése, mint száz meg száz bikacsök csattogott körülötte, oldalt vetette magát. Továbbgurult, mint egy fatuskó, miközben a géppuska a vállától centiméterekre szántotta a barázdákat, most már a száraz, köves talajon. Aztán olyan erővel vetette magát neki a vagon kerekének, hogy felhorzsolódott a csípője, és önkéntelenül feljajdult. A Vickers lövedékei vadul csengve csattogtak a vagon acéltestén, aztán gellert kapva süvöltöttek vissza, de addigra Mark már fedezékben volt. – Jól vagy, Mark? – a tábornok bivalyordítása átharsogott az úttesten. – Adjatok zárótüzet! – Hallottátok, gyerekek? – kiáltotta a tábornok, és néhány puska összevissza lövöldözni kezdett az árokból meg a bénultan ácsorgó teherautók mögül. Mark feltérdelt, gyorsan ellenőrizte a puskáját, hüvelykujjával végigsimította a célzóberendezéseket, hogy megbizonyosodjék róla, tiszták-e, nem sérültek-e meg esés közben. Aztán odaügyeskedte magát a kocsi ütközői közé és a kapcsolóból kihúzta a rögzítő szögecset. A mozdulatlan, fékezett kereket csak két kézzel tudta kilazítani. A fékpofák halkan nyikorogtak, de a végén lassan engedtek. A talaj azonban annyira enyhén lejtett, hogy Mark csak úgy tudta megmozdítani a kocsit, ha nekifeszítette a vállát.

Minden erejét össze kellett szednie, míg az acélkerekek nagy nehezen fordultak egyet, majd a nehézkedési nyomaték egyre inkább szerephez jutott és a kocsi gurulva elindult. – Küldd a pokolba a disznót! – kiáltotta utána Sean Courtney, mikor rájött, mire készül Mark. Mark humortalanul elvigyorodott, hallva Sean jellegzetes biztatását és továbbgyalogolt, kétrét görnyedve, a nehéz rakománnyal teli vasúti kocsi mögött. A Vickers lövedékei irgalmatlanul csattogva, sorozatban dübörögtek a lassan guruló kis vagonra, és Mark ösztönösen még alacsonyabbra görnyedve dőlt a kocsi acélfalának. Mark megállapította, hogy minél közelebb kerül a toronyhoz, a lövés szöge egyre változik, és a lövész a végén majdnem közvetlenül föléje kerül, akkor pedig a kocsi oldala már nem nyújt fedezéket. Visszaút azonban nem volt. A kis kocsit semmi sem állíthatta meg, amint egyre nagyobb iramban gurult a lejtőn tíztonnás sziklarakományával. Mark tudta, hamarosan nem tud lépést tartani vele, máris szaladnia kellett. A Vickers megint felkattogott, a golyók csikorogva, visongva pattantak le a kis vagon acéltestéről. Mark oldalazva futott, majd a puskát vállára vetve két kézzel felkapaszkodott a kocsi oldalára. A lába támasz nélkül kalimpált, s állandóan az a veszély fenyegette, hogy a pörgő acélkerekek elkapják őket. Végül magasan felhúzta a térdét, úgy, hogy egész testsúlyát a karja meg végsőkig megfeszülő hasizma hordozták, miközben a kis tehervagon száguldva robogott be az aknatorony polipszerűen szétágazó lábai közé. Mark két kézzel kapaszkodva hátravetette fejét és fölnézett. A torony perspektívája alulnézetben megrövidült és a szelíden fénylő égbolt hátterében az egész torony csupasz vastraverzeivel olyan volt, mint egy prédára leső szörnyeteg, csupa nyers, fekete acél és az ég felé meredő piramisba rakott fagerendák. És Mark odafönt, a magasban megpillantotta a géppuskás sápadt, üvegesen fénylő arcát meg a Vickers vízhűtéses, kövér csövét, amint a lövész éppen maximális szögben lefelé készül állítani. A csőből láng csapott ki, feje fölött a golyók mint valami hatalmas harangot döngették az acélt, beletúrtak a kék szikladarabok közé, apró, gyilkos darabkákra verték szét őket, a szilánkok belemartak Mark kezébe. Mark fájdalmában összehúzott szemekkel, tehetetlenül lógott a kocsi oldalán. Csak másodpercekig maradt tűz alatt, mert a géppuskás képtelen volt célzóberendezésével követni, ahogy a kocsi végigszáguldott a pályán, aztán a beton rakodórámpa mellett nekivágódott a végütközőknek. Mark az ütközés erejétől lerepült a kocsi oldaláról, a puska szíja elszakadt, a puska elszállt, Mark megpördült a levegőben, aztán olyan zuhanással vágódott neki oldalával a lejtős betonrámpának, hogy a fogai hangosan összekoccantak. Ruhája elszakadt, a beton felsebezte a derekát, a vállát és a lábát, majd végül nekirepült egy halom sárga olajoshordónak, de még most is legfőbb gondja volt hanyatt vágni magát, hogy fölnézzen a toronyba. Pontosan az aknatorony alá került, az acéllábak és a bonyolult acélmerevítők védelmébe. Lábra állt, rettegve, hogy nem esik-e el, és törött tagokkal lesz kénytelen odébb vonszolni magát, de bár érzése szerint minden porcikája összetört, tudott mozogni. Odasántikált a puskájához. Nemcsak a vállszíja szakadt el, de az agy is elrepedt. Ahogy felemelte, előbb kettéesett, aztán szilánkokban hullott szét. Vállból ezzel a puskával nem fog lőni. A célgömbje letörött. A törött fém kristálycukorszerűen csillogott. Célozni sem fog tudni. Egészen közel kell kerülnie hozzá. Nagyon közel… A závárzaton mély, fényes karcolás. „Édes Istenem”, suttogta. Megpróbálta kinyitni,

de a závárzat keményen beszorult, és drága másodperceket vesztegetett el azzal, hogy nyitogatni próbálta. Eredménytelenül. Na jó, gondolta komoran. A puskának nincs agya, hogy a vállamhoz szorítsam, nincs célzógömbje, amivel célozhatnék és csak egy töltény van a závárzatban. Érdekes lesz… Körülnézett. A torony alatt a központi aknák két szögletes nyílását betonkeretbe foglalták, s a nyílásokat acélháló védte. Egy kas az állomáson volt, ajtaja nyitva, várta a következő műszakot. A másik lent, ezer lábbal a föld alatt. Már hónapok óta így álltak. A távolabbi sarokban volt egy kisebb, szolgálati lift is, ez szállította a karbantartó részlegeket fél perc alatt százlábnyira fel, a torony tetejére. De az aknafejben nem volt áram és a felvonó használhatatlan volt. Más út nem vezetett felfelé, mint egy kisegítő lépcső, amely minden oldalán nyitottan, csigalépcsőszerűen kerülgetve a központi aknát, kanyargott felfelé és mindössze egy hüvelyk vastagságú korlát védte. A Vickers ismét tüzelt a feje fölött, és Mark hallotta az útról a kétségbeesett kiabálást. Ez sietségre ösztönözte. Odasántikált a lépcsőhöz. Az acél védőháló ajtaja nyitva volt. A lakatot leverték, s Mark ebből tudta meg, milyen módon ért el fészkéhez az orvlövész. Belépett az ajtón, és elindult fölfelé, körbe-körbe követve az aknaburkolat spirálvonalát, fölfelé, egyre csak fölfelé. Az akna nyitott, fekete szája végig jobb felől ásított feléje, riasztó, sötét lyuk a föld testén, nyílegyenesen mélyedt lefelé, meredeken a föld legbelsejébe, négyszáz sötét, iszonyú méteren át. Mark igyekezett nem törődni vele. A korlátba kapaszkodva vonszolta sérült, fájó tagjait, fél kezében törött fegyverével és a nyakát állandóan fölfelé tekergetve várva, mikor pillantja meg odafönt a géppuskást. A Vickers ismét tüzelt. Mark oldalt pillantott. Már elég magasan volt, hogy végiglássa az utat. Egy teherautó égett, mint egy nagy sárkánytorokból, füst és tompa lángnyelvek kavarogtak az ég felé. A khaki ruhás alakok még most is ott hevertek a szabadban: a halál elhajigált játékszerei. Markban, miközben figyelte, hogyan pásztáz végig rajtuk a Vickers, meggyötörve már amúgy is halott testüket, a düh hidegen szikrázott fel, élesen, mint egy kard pengéje. – Tüzelj tovább, drágám – mondta rekedt, idegenszerű hangon Fergus. – Rövid sorozatokat. Számolj lassan húszig, aztán nyomd meg az elsütőgombot. Azt akarom, hadd higgye, hogy én még idefönt vagyok. – Elővette Webley pisztolyát az övéből és a hasán csúszott le a meredek lépcső tetejéhez. – Ne hagyj itt, Fergus! – Nem lesz semmi bajod! – Fergus megpróbált mosolyogni, de gyűrött arca szürke maradt. – Csak tüzelj tovább, én lemegyek és félúton találkozom vele. Erre nem számít: – Nem akarok egyedül maradni – suttogta Helena –, maradj velem! – Visszajövök, drágám. Ne nyugtalankodj! – Fergus tovább csúszott, hason, a lépcsőnyílás felé. Helena megint gyermeknek érezte magát, aki csapdába esett, belegabalyodott saját végzetébe. Nagyot szeretett volna kiáltani. A hang elérte torkát, de aztán csak mély, bugyborékoló nyöszörgés lett belőle.

Egy puskagolyó vágódott mellette a gerendákból tákolt barikádba. Lentről lőttek felfelé. Nem találta meg őket, mert az árokban lapultak és a talaj hepehupái között, amelyek hosszú, bíborszínű árnyékokat vetettek, meg mert a szeme elhomályosodott a könnyektől és a kimerültségtől, de összeszedte kevés maradék erejét és odamászott a géppuskához. Mögéje kuporodott, keze szinte túlságosan kicsi volt, hogy elérje ez elsütőbillentyűt. Lenyomta a csövet, kényszerítette magát, hogy homályos látása kitisztuljon, és elcsodálkozott az apró játékfigurákon, amelyek a célzóberendezés keretében megjelentek előtte. A géppuska úgy ugrott meg a kezében, mint egy élőlény. – Rövid sorozat – Suttogta magának, ismételve Fergus utasítását és hüvelykujját az elsütőgombra tette. – Egy-kettő-három – és számolt tovább, a következő sorozatig. Mark megállt, mikor a következő sorozat felhangzott. Egy pillanatig felfelé bámult. Félúton volt a csúcsig és most már kivehette a csörlő alatt a kiszolgáló pódiumot, amelyen a Vickerst elhelyezték. A faszerkezet keskeny résein keresztül világosan látszott a tiszta égbolt, mint fényes vonal, és Mark látta, hogy míg figyel, az egyik vonal hirtelen elsötétedik. Egy test mozdult el fölötte. Felfigyelt erre a hirtelen, villanásnyi mozdulatra és megállapította, hogy a géppuskás lövészt látja maga fölött. Nyilván az egyik keskeny pallónyílás fölött kuporog, és ahogy mozdult, elzárta egy részen a fénysávot. A résen át leadott lövés megnyomorítaná, mozgásképtelenné tenné, de mikor a törött fegyverre nézett kezében, tudta, közelebb kell kerülnie hozzá, sokkal közelebb. Futva indult tovább, fölfelé, és bár igyekezett testsúlyát lábujjaira helyezni, csizmáján a jancsiszögek menthetetlenül hangosan koppantak az acél lépcsőfokokon. Fergus MacDonald meghallotta. Lassított, behúzódott egy acélpánt mögé. – Csak egy – dörmögte. – De gyorsan jön fölfelé. – Féltérdre ereszkedett, lepillantott a rések között a lépcsőre. Remélte, hogy így meglátja az illetőt, akire vadászik. A lépcsőfokok, mint szétnyitott kártyák a kézben, fedték egymást, és alatta a torony oldalsó támszerkezete áthatolhatatlan acélerdőt alkotott. Másként nem remélhette, hogy meglátja, mint ha a korlátba kapaszkodva kilógatja magát az akna felé, és úgy, a központi akna fölött néz le rá. A négyszáz méter mély fekete lyuk gondolata visszariasztotta, és megbecsülte, milyen magasan jár ellenfele, aztán úgy döntött, ha fejét a lépcső oldalán kidugná az eredmény menthetetlenül egy golyó lenne a két szeme között. Célszerűbb helyzetbe húzódott, ahonnan az alatta kanyargó lépcső legközelebbi csigavonalhajlatát beláthatta. – Hagyom, hadd jöjjön fel hozzám – döntötte el magában, és karját állmagasságban nekifeszítette az acéltartónak, a Webleyt könyékhajlatába tette, hogy megfelelő támaszt biztosítson a súlyos fegyvernek. Tudta, hogy tíz lépésnél messzebbre a lövés abszolúte pontatlan, de a fordulóban legalább egy tűrhető célpontot kap. Fejét kissé félrehajtva figyelte a csizmás léptek kopogását a lépcsőn. Az illető már nagyon közel van, gondolta. Még egy fordulat és célvonalba kerül. Gondosan felhúzta a Webleyt, és lenézett a hátsó célgömb nyílásán keresztül. Mark fölött megint felkattogott egy sorozat a Vickersből. A fiú megállt, hogy lélegzetet vegyen. Megbecsülte a puskás helyzetét. Bosszankodva állapította meg, hogy túl magasra kapaszkodott fel. A rálátás szöge megváltozott, és nem látott keresztül a deszkaplatform repedésein. Óvatosan hátrálnia kellett a lépcsőn, hogy a fényes csíkok ismét láthatók legyenek a

padló hasadékain át. Egy halvány mozdulat azt mutatta, hogy a lövész nem változtatott helyzetén. Most is a nyílás fölött kucorgott, de majdnem lehetetlen volt megcélozni. Meredeken felfelé kellett volna lőnie, ami a legjobb körülmények között is problematikus lett volna, és most nem volt a puskájának agya, amit megtámasszon, célgömbje, amivel célozzon, egy összefüggő, fekete fatömegbe kellett beletalálnia, megbecsülve a nyílás helyzetét, ahol a lövész teste eltakarja a fényt. Maga a rés legfeljebb ha öt-hat centiméter széles lehetett, és ha egy kicsit is elvéti, a golyó ártalmatlanul belefúródik a vastag gerendába. Megpróbált nem gondolni arra, hogy csak egy lövése van. A beragadt závárzat miatt efelől biztos lehetett. Csípőjével a korlátnak dőlve kihajolt a nyitott akna fölé, fölfelé sandított, megpróbálta rögzíteni a célt a fejében, miközben nyugodt, természetes mozdulattal felemelte a törött fegyvert. Tudta, a lövésnél kizárólag az ösztöneire kell hagyatkoznia, hiába akarna nekikészülni, puskáját mereven a célra tartani. Felkapta a törött fegyvert, és abban a pillanatban, ahogy a hosszú cső megfelelő vonalba került, megnyomta az elsütőbillentyűt. A lövés villant, dörrent, a nyílás széléről levált egy apró faforgács. A golyó fát érintett. Mark egy pillanatra mérhetetlenül elkeseredett. De aztán az alak, amely eddig elzárta a fényt, hirtelen félrevetődött. A rés ismét egyetlen, megszakítatlan vonal lett, és odafent a pódiumon valaki felsikoltott. Helena MacDonald éppen húsznál tartott a számolásban, és már megcélzott egy embercsoportot, akikről látta, hogy az egyik teherautó mögött gyülekeznek. Mélyen rágörnyedt a géppuskára, és azon a ponton volt, hogy tüzel, amikor Mark puskagolyója felvágódott a padlógerendák között. A golyó éppen csak érintette az egyik kemény, mahagóni gerendát, csak éppen annyira, hogy a foglalata szétrepedt, alakja elváltozott, mint a gomba szétnyílt és Helena testében nem golyóütötte, szabályos, kerek kis lyukat vágott. Szétmarcangolta a lágy húst, ahogy félig szétnyitott combjai találkozásánál belevágott, fölvágódott hasa aljába, szétroncsolta a medencecsont vastag ívét, a csontról levágódott, és még maradt annyi ereje, hogy megsértse a leszálló verőér alsó ágát, azt a nagy artériát, amely a szívtől nyúlik lefelé, és magasan a hát bal oldalán ágyazódik az izmok közé. A lövés ereje feldobta a nőt a magasba, átesett az emelvényen és arcra zuhant. – Ó Istenem! Istenem, segíts! Fergus! Fergus! Nem akarok egyedül meghalni! – sikoltotta, és a hangja élesen hasított át a tornyon, az alatta álló két férfi fülébe. Mark azonnal felismerte. Nem is volt szükség, hogy nevet említsen, biztos volt benne, ki az. Elborzadt, micsoda szörnyűséget követett el. A törött puska majdnem kicsúszott a kezei közül, de elkapta. Támaszul megkapaszkodott a korlátba. Helena megint felkiáltott, artikulálatlanul, olyan szenvedélyes, vad hangon, ahogyan együtt töltött szenvedélyes perceik csúcspontján kiáltott, és Mark egy pillanatra maga előtt látta sötét, izzó szemeit, fénylő, diadalmas arcát, félig nyitott, piros ajkait. Futásnak eredt. Szinte dobálta a lábait felfelé. Fergust a sikolyok úgy érték, mintha szíven döfték volna. Szúró, fizikai gyötrelmet érzett. Ledobta a pisztolyt, határozatlanul állt, csak bámult fölfelé, nem értette, mi történt. Csak annyit tudott, hogy Helena haldoklik. Túl sok halálsikolyt hallott már életében,

semhogy kétsége lett volna felőle. Amit hallott: halálos vergődés-volt és képtelen volt rávenni magát, hogy felmásszon és megnézze azt a szörnyűséget, amely, tudta, odafönt vár rá. Míg tétovázott, Mark megkerülte a lépcső kanyarulatát. Fergus erre nem készült fel. A pisztoly ott hevert mellette. Hátraugrott, megpróbálta felvenni és közvetlen közelből belelőni az egyenruhás alak mellébe. Mark is egyensúlyát vesztette, akárcsak Fergus. Ő sem várta, hogy újabb ellenségbe szalad bele, de mikor meglátta Fergus kezében a pisztolyt, a törött puskával Fergus fejére vágott. Fergus lebukott az ütés elől, és a Webley a semmibe tüzelt, a golyó néhány centiméterrel Mark homloka mellett süvített el. A dörrenés majdnem megrepesztette a dobhártyáját és félrelökte a fejét. A puska a Fergus mögötti acélmerevítőt találta el és kiesett Mark kezéből, aztán test test ellen összeakaszkodtak. Mark megmarkolta Fergus pisztolyt tartó kezét, és minden erejével lefelé szorította. Egyikük sem ismert rá a másikra. Fergus önmaga szürke karikatúrájává öregedett, szemét elárnyékolta a szövetsapka. Mark Fergus számára ismeretlen egyenruhát viselt, poros volt, véres, és ő is sokat változott. Fiatalemberből felnőtt férfi lett. Mark volt a magasabb, de súlyban megegyeztek egymással, és Fergust fűtötte a megszállottak iszonyú, harci szenvedélye, ami emberfölötti erőt kölcsönzött neki. Markot háttal nekiszorította a korlátnak, derékban hátrafeszítette, hogy háttal a nyitott akna fölé lógott, de a fiú változatlanul marokra fogta pisztolyt tartó kezét, és feszítette, hogy a csöve a feje fölé irányuljon. Fergus görcsösen zokogott. Szenvedélyesen, meghajszolva, minden erejét megfeszítve, egy kemény fizikai munka során megedzett test valószínűtlenül szívós erejével, amelyet most a düh, a bánat és az elkeseredettség ereje is tüzelt. Mark lába megcsúszott, csizmáján a szögek elcsúsztak a lépcső vaslemezén, és tovább bukott hátrafelé. Érezte maga mögött a négyszáz méteres mélység hipnotikus szívóerejét. Odafent Helena ismét felsikoltott. Hangja mint a tőrdöfés hatolt Fergus agyába, megrázkódott, egész teste merev görcsbe feszült, aminek már nem tudott tovább ellentartani. Hanyatt bukott korláton, de továbbra is markolta a pisztolyt tartó kezet, másik, szabad kezével átfogta a vállát. Így buktak le az űr fölé, szerelmes ölelkezés iszonyú paródiájában, de még mielőtt végleges zuhanásuk megkezdődött volna, Mark beakasztotta két lábát a korlátba, megállította esésüket, és mint egy trapézművész, fejjel lefelé lógott az akna fölött. Fergus támadása lendületétől átbukfencezett fölötte, és ahogy a levegőben megfordult, a szövetsapka lerepült fejéről, és a válla kiszabadult Mark fogásából. Zuhanás közben majdnem kitépte Mark karját, de a fiú ösztönösen fogva tartotta pisztolyt szorító kezét, lábaival csimpaszkodva lógott a korláton, alatta Fergus, mintegy következő láncszem gyanánt. Fergus fejét hátravetve meredt rá Markra. Ahogy a sapka leesett a fejéről, arcából hátrahullott vékony szálú, homokszínű haja, és Mark az újabb megdöbbenéstől majdnem elengedte kezét. – Fergus! – kiáltott fel rekedten. De ahogy Fergus visszabámult rá, őrült szemében nyoma sem volt a felismerésnek. – Próbálj megkapaszkodni valamiben – kiáltotta szinte könyörögve Mark és Fergus testét a lépcső felé lendítette. – Fogd meg a korlátot!

Tudta, legfeljebb egy-két másodpercig tudja csak tartani, az eséstől megrándult karja elgyengült, fejjel lefelé lógva rohanva száguldott fejébe a vér, az arca feldagadt, a halántéka lüktetett, fájt, s közben az akna fekete, éhes szája vonzásától rosszullét környékezte. Másik kezével is lenyúlt, és két kézzel markolta Fergus csuklóját. Fergus elfordult, de ahelyett, hogy a rács felé nyúlt volna, felnyúlt és szabad kezével kivette másik kezéből a pisztolyt. – Ne, Fergus! – kiáltotta Mark. – Én vagyok az! Mark! De Fergus túl volt már mindenen. A Webleyt piszkálta, bal kezébe fogta, hogy el tudja sütni. – Öld meg őket! – motyogta. – Öld meg a rühösöket! Felemelte a pisztolyt! A mélység fölött lengve, lassan forgolódva Mark kettős fogásában, fölfelé célzott, Markra. – Ne, Fergus! – kiáltotta Mark, ahogy a revolver csöve az arcába meredt. Ebből a távolságból elvinné a fele fejét a lövés, és látta, amint Fergus mutatóujja ráfeszül az elsütőbillentyűre. Az ökle is kifehéredett, úgy szorította a pisztoly agyát. Mark szétnyitotta ujjait. Fergus, ahogy karja kicsúszott a fogásból, megpördült és pörögve zuhant lefelé. A revolver nem sült el, csak Fergus éles, magas, jajveszékelő sikoltozása hallatszott az aknában. Mark, még mindig fejjel lefelé lógva nézte, hogyan pörög, kezét-lábát szétvetve, mint egy kerék és zuhan lefelé. Egyre kisebbnek látszott, kétségbeesett jajveszékelése egyre halkabban hangzott, végül már csak egy apró, halvány folt maradt belőle, és messze lent az akna fekete szája elnyelte őt is s vele együtt jajgatását. Mark, mint egy denevér, tovább csüngött a beálló csendben. Kipislogta szeméből az izzadságot, de néhány másodpercig képtelen volt összeszedni annyi erőt, hogy mozdulni tudjon. Aztán fentről, a pódiumról meghallotta az elnyújtott, hátborzongató nyöszörgést. Ez magához térítette. Törődött testét kényszerítette, hogy mozduljon. Nagy nehezen elkapta kezével a korlátot, felhúzódzkodott, rábukott a lépcsőre, aztán bizonytalan lábakkal elindult fölfelé. Helena odavonszolta magát a farakáshoz. Útjában sötét, nedves foltot hagyott maga után a padlón. Khaki színű térdnadrágja csupa vér, mert még most is erősen vérzett, és a vér egyre szélesebb pocsolyává nőtt alatta. A farakásnál, a Vickers állványa közelében végre hanyatt dőlt. Tökéletesen kimerülve lehunyta a szemét. – Helena! – szólította meg Mark! A nő kinyitotta a szemét. – Mark! – suttogta. De mintha cseppet sem lepődött volna meg. Mintha várta volna Markot. Az arcáról már eltűnt minden szín, ajkait mintha dér lepte volna be, a bőre jegesen csillogott. – Miért hagytál ott? Mark tétován odalépett hozzá, letérdelt melléje. Lenézett a csípőjére, és azt hitte, nyomban elhányja magát. – Én igazán szerettelek. – Helena hangja halk volt, leheletszerű, mint a fáradt sivatagi szellő. – És te elmentél. Mark kinyúlt, hogy megfogja Helena lábát, megvizsgálni sebét, de képtelen volt megtenni. – Ugye nem mész el többé, Mark? – kérdezte Helena. Mark alig értette szavát. – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni hozzám. – Nem megyek el többé soha – ígérte Mark és maga sem ismert a saját hangjára.

Helena jéghideg ajkán mosoly suhant át. – Fogjál kérlek, Mark. Nem akarok egyedül meghalni. Mark ügyetlenül átfogta vállát. Helena fejét féloldalt nekitámasztotta. – Szerettél engem, Mark? Legalább egy kicsit? – Igen, szerettelek! – mondta Mark, és nem esett nehezére hazudni. Aztán egy halk surranó hang kíséretében élénkpiros vér lövellt ki Helena combja belsejéből, ahogy a sérült artéria végigrepedt. Helena megmerevedett, szeme tágra nyílt, a teste szinte ráolvadt Markra, feje hátrahanyatlott. Tágra nyitott szeme sötét volt, mint az éjféli égbolt. Ahogy Mark rábámult, az arca lassan elváltozott. Szétolvadt, mint a fehér viasz, ha túl közel tartják a lánghoz, szétfolyt, megreszketett, aztán újra összeállt, és most egy márványangyal arcát látta maga előtt, bársonyos, fehér, különös szépségű arcot, egy halott fiú arcát egy távoli országban… És Mark agyában megpattant valami, az agya szétesett. Felsikoltott, de hang nem jött ki a torkán, a sikoly mélyen a lelkében hangzott. Az arca kifejezéstelen maradt, a szeme száraz, könnytelen. Így találtak rá egy óra múlva. Mikor az első katonák óvatosan felkapaszkodtak az acéltorony vaslépcsőjén, Mark némán ült, karjaiban a halott asszonnyal. – Nos hát – jelentette ki Sean Courtney –, fölakasztották Taffy Longot! – Haragos mozdulattal összegyűrte az újságot, és ledobta széke mellé a csempézett padlóra. A fölöttük magasodó naspolyafa sötét, fényes levelei között apró kolibrik csicseregtek és nyúlkáltak éles, nyughatatlan csőrükkel a virágok kelyhébe, szárnyukat rebegtetve, mint molyok a gyertya lángja körül. A reggelizőasztalnál csend volt. Mindenki tudta, hogyan harcolt Sean enyhe elbírálásért azokkal a sztrájkolókkal szemben, akikre végül is halálos ítéletet mondtak ki. Minden befolyását, minden hatalmát latba vetette, de semmit sem ért el azokkal a gyűlölködő, bosszúálló törekvésekkel szemben, amelyekkel egyesek teljes körű megtorlást követeltek a lázadás összes borzalmai fejében. Sean rosszkedvűen mélázott az asztalfőn, szakállát mellére eresztve meggörnyedt székében, úgy bámult le a ladyburgi völgybe. A karját még felkötve hordta, a golyó ütötte seb nem gyógyult tisztán, még nem zárult be, nedvezett. Az orvosok aggódtak, de Sean letorkolta őket. – Leopárd, golyó, srapnelszilánk és kés, mindezt túléltem eddig. Ne essetek kétségbe miattam. Öreg hús lassan gyógyul, de biztosan. Ruth Courtney, ahogy most elnézte, nem a testén esett seb miatt aggódott. A lelki sebei aggasztották. A ház mindkét férfi tagja úgy tért haza, mint akiket valamiféle mélységes bűntudat és levertség kerített a hatalmába. Ruth nem tudta pontosan, mi játszódott le azokban a sötét napokban, mert egyikük sem beszélt róla, de az események borzalmai most is ott kísértettek még a Lion Kop körül, ezek között a kedves, álmatag dombok között, ahová azért hozta el őket ezekben a ragyogó, langymeleg napokban, hogy kipihenjék magukat, hogy meggyógyuljanak. Ez volt az a hely, életük középpontja, erőssége, ahová Sean annak idején mint újdonsült feleséget hozta őt. Voltak más, nagy házaik, de ez volt az otthonuk, és Ruth most idehívta Seant a csaták és a zűrzavar után. De a bűntudat és az iszonyat ide is elkísérte őket. – Őrültség – dörmögte Sean. – Határtalan, eszeveszett őrültség. Hogyhogy nem látják

ezt be, nem értem. – A fejét csóválta. Egy időre elhallgatott, aztán felsóhajtott. – Most fölakasztjuk őket és ezzel örök életet adunk nekik. Kísérteni fognak, üldözni fognak életünk minden napján. – Te megpróbáltad, drágám – mondta halkan Ruth. – Próbálni nem elég – mordult fel Sean. – Hosszú távon csak egyvalami számít, a siker. – De hát, apám! Azok százával gyilkolták az embereket – tört ki Storm és haragosan pirulva kapta fel csillogó szőke fejét. – Még téged is meg akartak ölni. Mark az ebéd kezdete óta nem szólt semmit, de most fölemelte fejét, és Stormra nézett. Mikor Storm meglátta az arcát, elharapta a szót, és magába fojtotta mondanivalóját. Mark nagyon sokat változott, mióta hazajött. Mintha száz esztendőt öregedett volna. Nem voltak ugyan friss ráncok, vonalkák az arcán, mégis, mintha ledobta volna magáról mindazt, ami az ifjúságot jelenti és magára vette volna a tudás és a világi tapasztalatok egész terhét. Mikor Mark így nézett rá, Storm gyermeknek érezte magát és nem szerette ezt az érzést. Szeretett volna áthatolni a zárkózottságnak ezen az új páncélzatán, amely Markot körülvette. – Közönséges gyilkosok – mondta Storm, de a szavait nem az édesapjához intézte. – Mi mind gyilkosok vagyunk – jegyezte meg halkan Mark, és bár az arca változatlanul zárkózott maradt, kése csattanva koccant a tányérjának, ahogy letette. – Elnézését kérem, Mrs, Courtney… – fordult Ruthhoz. Ruth összevonta szemöldökét. – De Mark! Hiszen hozzá sem nyúlt az ételhez! – Ma reggel belovagolok a faluba. – Tegnap este sem vacsorázott. – A postának el kell érnie a déli vonatot. – Összehajtotta szalvétáját, felállt és végigsietett a pázsiton. Ahogy karcsú alakjával elvonult, Ruth tehetetlen vállrándítással nézett utána, aztán Seanhoz fordult. – Tökéletesen fel van húzva. Mint egy óra rugója, ami perceken belül el fog pattanni. Mi történik ezzel a gyerekkel, Sean? Sean a fejét ingatta. – Ez valami, amit senki sem ért – magyarázta. – Sokszor találkoztunk ilyesmivel a lövészárokban. Olyan ez, mintha valaki egy bizonyos mennyiségű feszültséget el bír viselni, de aztán valami elpattan benne. Ezt harctéri sokknak szoktuk nevezni, mert nincs jobb szavunk rá. – Elhallgatott. – Még sose beszéltem nektek eddig Markról, és miért választottam ki magamnak, hogy mikor találkoztam vele először… – Aztán elmondta nekik. A naspolyafa hűvös árnyékában ülve beszélt nekik a sárról, a félelmekről, az iszonyatról Franciaországban. – És ez nem meghatározott időre szól, egy napra, egy hétre, ez eltart örökké, talán az örökkévalóságig. De különösen súlyos olyan emberek esetében, akiknek különleges adottságaik vannak. Mi, tábornokok kénytelenek vagyunk ezeket az embereket kíméletlenül kihasználni. Mark is egyike volt ezeknek… – És elmondta, hogyan használták Markot vadászkutyának és a két nő feszülten hallgatta, átélték annak a fiatalembernek az élményeit, aki napról napra többet jelentett mindegyiküknek. – Az ember úgy szedi össze magának a borzalmakat, a félelmeket, ahogy a hajó a moszatot gyűjti össze. Mindez a merülési szint alatt, senki se látja, de ott van. Mark ilyen terhet cipel, és Fordsburgban történt valami, ami közel vitte a

törésponthoz. Arinak a szélén jár most. – Mit tehetünk érte? – kérdezte csendesen Ruth és ahogy elnézte Sean arcát, boldog volt, amiért Seannak végre van egy fia, mint ahogy régen tudta, hogy Sean azt látja Markban. Eléggé szerette a férjét ahhoz, hogy ne sajnálja, amiért nem az ő méhéből adhatott neki fiút, amit ő annyira elkeseredetten szeretett volna, hanem egyszerűen örült, hogy végre megkapta, és hogy ő megoszthatja vele ezt az örömöt. Sean a vállát vonogatta. – Nem tudom. – Ekkor Storm haragosan felszisszent. Mindketten csodálkozva néztek rá. Sean a szíve táján valami melegséggel, elfogódottan nézte, amiért ez a bájos gyermek egy darab belőle. Storm olyan finom volt, olyan törékeny, és Sean tudta, hogy bár ártalmatlannak látszik, mint egy frissen nyílott virág, tud szúrni is, harapni, mint a kígyó, és a kápráztató csillogás és szépség alatt olyan mélységek vannak benne, amelyeken mindig elcsodálkozott, amelyeket nem értett, s valahányszor ilyen hirtelen hangulatváltozással kitört, kiszámíthatatlanul, mint most is, varázslatosnak, elbűvölőnek találta. Hogy elérzékenyülését leplezze, összeráncolta homlokát. – Nos, kisasszonyka, most mi a baj? – Elmegy innen – mondta Storm. Sean a székén hintázva pislogott rá. – Miről beszélsz? – Mark. Mark el fog menni innen. – Ezt te honnan tudod? – A gondolatra, hogy még egy fiút elveszít, valami görcsbe húzódott Sean gyomra táján. – Én tudom. Egyszerűen tudom – mondta Storm és felpattant a székéről. Olyan volt hosszú, karcsú lábaival, mint egy felriasztott gazella. Lenézett apjára. – Csak nem képzelted, hogy egész életében a te ölebed marad? – kérdezte, hangjában olyan gyilkos haraggal, amire Sean máskor keményen visszavágott volna, de most csak szótlanul bámult. Aztán Storm elrobogott. A gyepen a nap éles, fehér fénye megaranyozta kibontott, fekete haját, s átszűrődve ruhája vékony anyagán, sötét szilulettként rajzolta ki karcsú alakját és a reszketeg fénykoszorú, amivel körülvette, szinte nem evilági látomássá alakította. – Nem érted, hogy jobb neked, ha most sírsz egy kicsit, mint ha az egész életedet végigsírod? – kérdezte Mark szelíden és megpróbálta megjátszani a lány előtt, hogy könnyei megingatták elhatározásában. – Visszajössz még? – Marion Littlejohn nem tartozott azok közé a nők közé, akiknek jól áll a sírás. Kicsi, kerek képe mintha szétfolyt volna és alaktalan lett, mint a kiégetlen agyag, a szeme kipirosodott, megduzzadt. – Marion! Hiszen még azt sem tudom, hová megyek, honnan tudnám, visszajövök-e. – Nem értem, Mark. Igazán nem értem. – Hangosan szipogva csavargatta könnytől nedves zsebkendőjét. – Olyan boldogok voltunk. Mindent megtettem, amit tudtam, hogy boldoggá tegyelek. Még azt is. – Nem rólad van szó, Marion – biztosította sietve Mark. Nem akarta, hogy emlékeztessék arra, amit Marion mindig mint „azt” emlegetett. Az volt az érzése, mintha Marion kölcsönadott volna neki egy kincset, amelyet most uzsorakamattal követel vissza.

– Hát nem tettelek boldoggá, Mark? Annyira igyekeztem. – Marion, folyton azt mondom, pompás, csinos lány vagy, kedves és jó, a legkedvesebb valaki, akit ismerek. – Akkor miért nem akarsz feleségül venni? – A hangja szinte jajgatássá fokozódott és Mark riadtan nézett végig a tornácon. Tudta, hogy a leánytestvérek és a sógorok a fülüket hegyezik, hogy valamit elcsípjenek a beszélgetésből. – Arról van szó, hogy senkit sem akarok feleségül venni. Marion halkan felnyögött, aztán hangosan kifújta az orrát, az alkalomhoz túlságosan kicsire méretezett vászondarabba. Mark elővette saját zsebkendőjét a belső zsebéből. Marion örömmel elvette tőle. – Nem akarok senkit feleségül venni. Még nem! – ismételte Mark. – Még nem. – A leány belekapaszkodott ebbe a két szóba. – De majd egyszer? – Majd egyszer – mondta Mark. – Majd amikor rájöttem arra, hogy mit akarok csinálni az életemmel, mit és hogyan akarok elérni. – Megvárlak. – Megpróbált mosolyogni, bátor, könnyes, rózsaszín mosollyal. – Megvárlak, Mark. – Ne! – Mark érezte, hogy minden idegszála táncol a rémülettől. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy mindezt elmondja Marionnak és most szemmel láthatóan nem ért el vele semmit. – Isten tudja, meddig tart ez, Marion. És annyi fiú van… te egy kedves, édes, szeretetre méltó kislány vagy… – Megvárlak – ismételte most már határozottan Marion és az arca ismét felvette szokásos, kedves kifejezését. A tartása is kiegyenesedett. – Kérlek, Marion. Ez nem lenne fair veled szemben. – Mark kétségbeesetten szerette volna lebeszélni a leányt elhatározásáról, miután az ő kezdeményezése gyászos kudarcot vallott. De Marion, miután még egyszer, utoljára egy jóízűt szipogott, lenyelte maradék bánatát is, mint egy súlyos követ. Aztán rámosolygott Markra és kipislogta az utolsó könnyeket a szeméből. – Ó, az nem számít. Én nagyon türelmes vagyok. Meglátod – jelentette ki békésen. – Te ezt nem érted – vonta fel tehetetlenül a vállát Mark. – Ó, én nagyon is megértem, Mark! – Marion ismét mosolygott, de ezúttal már egy elnéző anya mosolyával, amellyel haszontalan gyermekére néz. – Ha döntöttél, visszajössz hozzám. – Felállt, lesimította egyszerű szabású szoknyáját. – És most gyere, várnak ránk az ebéddel. Storm különleges gonddal választotta meg a helyet. El akarta kapni a délutáni fények játékát és a hegyhát fölött a felhők vonulását, de úgy hogy lelásson a szakadékba is és lássa a fehér ködként hulló vízpermetet. Ezt akarta festménye középpontjává tenni. A ladyburgi utat is végig akarta látni, de úgy, hogy közben idegen csellengők őt ne láthassák meg. A festőállványt a talaj egy kis horpadása mellett állította fel, a Lion Kop határától nem messze, saját személyét meg. a festőállványt illetően is ügyelve az esztétikai részletekre. Miután végül is elhelyezkedett a horpadás mellett, bal karján a palettájával, másik kezében az ecsettel, végignézett a föld, az erdők és az ég végtelen távlatain, s ahogy elnézte a fény játékát és a mennybolt arannyal kevert türkizkék színeit, elfogta a művészi alkotás láza. A tartása már nem volt teátrális, mikor nekiállt dolgozni, félrehajtott fejjel töprengett

egy színkeveréken, lassan, szertartásszerűen mozgott a vászon előtt, mint egy áldozatra készülő templomi papnő, és annyira elmerült a munkában, hogy mikor felhangzott Mark motorkerékpárjának halk berregése, a hang nem hatolt át tudatának selyemgubó falán, amelyet figyelmét összpontosítva maga köré szőtt. Bár eredetileg azért jött ide, hogy Markot odacsalogassa, most Mark mégis majdnem továbbment, mikor Storm észrevette. Abbahagyta a munkát, fél kezével magasra emelte az ecsetet, s ahogy így állt, a lágy késő délután aranyos fényeiben, a képet, amelyet nyújtott, talán maga sem tudta volna élethűen megfesteni. A poros útszakasz odalent, ötszáz lábnyira alatta a hegyhát lejtőjén, hurokban folytatódott és mikor Mark a kanyarhoz ért, a szeme érthetően megakadt a lejtő tetején álló apró, törékeny alakon. Felhők gyülekeztek a hegyek csúcsainál, s a késői nap, ahogy átvilágított közöttük, hosszú, reszkető sugarakkal pásztázta végig a völgyet. Egy ilyen fénysugár Stormra esett. Storm tökéletesen mozdulatlanul állva nézett le a lejtőn Markra és egy szemvillanással sem árulta el, hogy fölismerte, vagy pláne, hogy hívná magához. Mark a nagy motorkerékpárral az út szélére állt és a nyeregben ülve feltolta homlokára a porszemüvegét. Storm még mindig nem mozdult. Egymást nézték. Végül Mark egy mozdulatot tett, mintha újra el akarná indítani a motort, és Storm mintegy villanyütésszerűen érezte, hogy valamit elveszít, de még erre sem rezdült egy izom sem az arcán, tökéletesen mozdulatlan maradt. Minden akaraterejét arra összpontosította, hogy tudatával kapcsolatot teremtsen Markkal. A fiú megállt, fölnézett rá. „Gyere”, próbálta Storm akaratával kényszeríteni. Mark ekkor türelmetlen, majdnem dacos mozdulattal lehúzta fejéről a porszemüveget és kezéről a kesztyűt. Storm derűsen, nyugodt mozdulattal visszafordult a festményhez. Ajka mosolyra nyílt, titkos kis mosolyra, és nem nézte, hogyan mászik fel Mark a sárga, térdig érő fűben. Aztán hallotta maga mögött Mark lélegzetét, érezte az illatát. Marknak különleges illata volt, ezt már kitapasztalta. Keményítőszag, szopós kiskutya vagy frissen tisztított bőr illata. A bőr borzongott tőle, a lélegzete szinte fájdalmasan elakadt. – Gyönyörű – jelentette ki Mark. A hangja mintha a tarkóját érintette volna, hajszálai megmerevedtek, a vér eláradt mellében, mellbimbói fájtak, de mégse fájtak. Sokkal gyötrőbb érzés volt ez, mint fájdalom. Szerette volna, ha Mark megérinti, s a gondolattól a lábai is megremegtek, combjában görcsbe rándultak az izmok. – Igazán gyönyörű – szögezte le ismét Mark és olyan közel állt mögötte, hogy a lélegzete perzselte a nyakát. Gerince végigborzongott, mintha végigkarcolnák, csípőjét megfeszítette, mintha rakoncátlan lovon ülne a nyeregben, hogy megfékezze ezt az érzést. Nézte a festményt és látta, Marknak igaza van. Nagyon szép. Bár még csak félig volt készen, de ő lelki szemével már látta a többi részét. Gyönyörű volt és igazán találó. És most szerette volna, ha a fiú megérinti. Mintha ez a festmény felajzotta volna érzelmeit, feltárt volna egy ajtót, az utolsó, tiltott ajtót és most féktelenül, szinte fájdalmasan kívánta az érintését. Megfordult. Olyan közel álltak egymáshoz. És Mark olyan magas volt. Megint elállt a lélegzete, és felnézett a fiú arcába. „Érints meg”, próbálta némán átvinni rá az akaratát. „Érints meg”, parancsolta

hangtalanul, de Mark keze lazán csüngött az oldalánál és Storm nem tudta kifürkészni a szemét. Egy perccel sem tudott tovább mozdulatlan maradni. Érzéki mozdulatot végzett a csípőjével, valami mintha felolvadt volna és most mélyen izzott volna a belsejében. „Érints meg”, folytatta tovább a próbálkozást, ráerőszakolni az akaratát. „Érints meg.” De Mark nem törődött vele. Egyáltalán nem reagált a néma felszólításra. És ekkor Storm hirtelen megdühödött. Szerette volna megütni, belevágni abba az ünnepélyes, csinos arcába. Elképzelte, hogy eltépi az ingét, belemar körmeivel sima, izmos mellkasába. Az ing „v” alakú nyílását nézte, Mark sötét szőrét, a bőre olajos fényét, amit a napfény meleg, aranyos barnára sütött. Stormban fellángolt a harag, formát öltött. Mark olyan érzéseket keltett fel benne, amelyeket sem nem értett, sem nem tudott úrrá lenni fölöttük, féktelen, félelmetes fizikai izgalom viharát. Szerette volna megbüntetni érte. Hadd szenvedjen ő is, marcangolja őt is a vágy, mint őt, de ugyanakkor szerette volna megfogni remek, büszke fejét, a melléhez húzni, ahogy az anya szorítja magához gyermekét, szeretett volna kedveskedni neki és fájdalmat okozni, és zavart volt és kábult és haragos és értetlen. De mindenekelőtt magasan szárnyalt a fizikai izgalom hullámain, amitől úgy érezte magát, mint a madár. – Azt hiszem, azt a kövér kis ringyóját dobálta meg! – mondta acsarkodva. Mark szemében felvillant valami, megbántottság, megdöbbenés, és Storm boldog volt ezért, vadul diadalmas és ugyanakkor fájlalta, bánta a dolgot, legszívesebben leborult volna Mark lábaihoz, bocsánatot kért volna tőle, vagy odavágott volna a körmeivel, mélyen végigkarmolja azt a sima, barna, annyira szeretett arcot, Hogy vérezzen. – Nagyon jó lett volna – mondta Mark szinte szomorúan –, ha a Gondviselés, amely szépséget adott maginak és tehetséget, arra is gondolt volna, hogy ugyanakkor; kedves embert is csináljon magából. Stormnak a lélegzete is elállt a gyönyörűségtől és a megdöbbenéstől. Ez a sértés most feljogosítja, hogy lerázza az önuralom utolsó maradékát is, eleresztheti a gyeplőt, akadálytalanul használhatja a korbácsot és a sarkantyút. – Ó, maga disznó! – Azzal nekirontott. A szemét kereste, bár tudta, hogy Mark hozzá képest sokkal fürgébb és izmosabb, de ezzel sikerült fizikai kapcsolatot kényszeríteni rá, kényszeríteni, hogy megfogja, aztán, mikor két kézzel lefogta, nekifeszítette a testét, és egy lépést hátrálni kényszerítette. Látta az arcán a meglepetést. Mark nem számított rá, hogy Storm ennyire erős. A sport, tenisz, lovaglás edzette ruganyos, hajlékony testével szembefordult Markkal, kibillentette az egyensúlyából. Ahogy Mark testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, Storm az egyik lábát beleakasztotta Mark bokájába, és az ellentétes irányba elrántotta. Együtt estek el, zuhantak le a füves horpadásba. Mark elengedte Storm karját, hogy két kézzel enyhítse az esést és a lány ne üsse meg magát, ahogy a hátára huppan. Storm azonban abban a pillanatban nekiesett. Ahogy körmével a nyakába vájt, Mark felhördült, és Storm most látta első ízben az őszinte harag felvillanását a szemében. Ez megint elbűvölte és mikor Mark megmarkolta a csuklóját, addig tekergett, míg bele nem tudott harapni a fiú alsó karján feszülő izmokba. Olyan alaposan beleharapott, hogy a bőrét felsértse, és Mark karján ott maradt apró fogainak szabályos, kettős félholdja. Mark felszisszent, egyre dühösebb lett, fél lábbal lenyomta a lány testét és lefogta két kalimpáló karját.

Storm szorgalmasan rúgkapált alatta, s ahogy a szoknyája felcsúszott, egyik hosszú combját magasan felhúzta, természetes, mesterkéletlenül ravasz mozdulattal nekifeszítette Mark csípőjének, nem olyan keményen, hogy fájjon, de eléggé ahhoz, hogy tolmácsolja vele saját izgalmát. Mark nyomban rájött, miről van szó, a fogása elernyedt, kétségbeesetten próbált megszabadulni, de Storm fél karjával átfogta a nyakát és forró, bársonyosan sima arcát odaszorította a fiú arcához. Mark keze szinte gépiesen csúszott le Storm bársonyos háta közepére, s gerince kemény ízületeit követve, csípőjére. – Ó, Mark – lihegte Storm –, ó Mark, nem bírom… – Haragja már régen a semmibe foszlott, lihegő hangja lágy volt, melegen, szelíden, szeretettel ölelte a fiút, de a hang hirtelen rádöbbentette Markot, miről van szó. Rájött, visszaél a bizalommal, amelyet Sean Courtney beléje helyezett, visszaél privilegizált helyzetével Elszörnyedt aljassága felett és elhúzódott a lánytól. – Megőrültem! – lihegte iszonyattal. Megpróbált odébb gurulni, távolabb a lánytól, de az nyomban rátámadt, egy zsákmányától megfosztott nőstény oroszlán ösztönös reakciójával, azzal a rejtélyes képességgel, amellyel egy másodperc töredéke alatt képes szelíden dörömbölő, békés macskából életveszélyes, izzó szemű vadállattá válni. Nyitott tenyere hangosan csattant Mark arcán. Mark szemében kaleidoszkópszerű szikrák villantak és elhomályosult a látása. – Micsoda férfi maga? – rivallt rá. Megpróbálta ismét megütni, de Mark felkészült a támadásra, és most összeakaszkodva gurultak a fűben. – Maga egy semmi, és az is marad, mert nincs meg magában az a bátorság és erő, hogy más legyen magából – sziszegte és a szavai jobban fájtak Marknak, mint az ütés. Saját dühe méltó párja volt Storm haragjának. – A fene egye meg magát! Hogy mer nekem ilyeneket mondani? – Én legalább merek, de maga nem mer… – kiáltott vissza rá a lány, aztán elhallgatott, mert megérezte, mi következik. Megint felkiáltott, de most már más hangon. – Őrület! – egész teste reszketett, úgy ölelte a fiút, karjaiba fogta, tartotta és mély, rekedt, diadalmas hangon suttogta, duruzsolta. – Ó, Mark, ó, édesem, édes Mark! Sean Courtney az afrikai lovasok kényelmes, laza tartásával ülte meg lovát. Hosszú kengyelszíj, lábak előre, fenék hátracsúsztatva a ló hátán, bal kezében hosszú korbács, gyeplő alacsonyan tartva a nyeregfőn. Lova, mint egy jól idomított tüzérló állt türelmesen a fák árnyékában, súlyát három lábán nyugtatva, a negyediket pihenőállásba görbítve, s ahogy lenyúlt, hogy a hegyhát felső lejtőit borító pompás, édes fűből legelésszen, a gyeplő megfeszült rajta, és minden harapását ízesen harsogó hangok kísérték. Ahogy Sean elnézett a szélesen elterpeszkedő erdőségek és a füves térségek felett, megállapította, hogy a táj nagyon sokat változott azóta, hogy mint kicsi, lármás kölyök, vadászkutyának botokat hajigálva, mezítláb, szaladgált errefelé. Négy-öt mérfölddel arrébb, a sziklafal védelmében fészkelt a családi birtok, a Theunis Kraal, ahol ő és Garrick, az ikertestvére született egy füllesztő nyári reggelen, s ahol a kettős szülés megölte anyjukat, akit így sosem ismerhetett. Garrick még most is a

birtokon lakott. Ő legalább megtalálta békéjét és örömét könyvei és papírjai között. Sean szerető, megértő mosolya keveredett azzal az ősi bűntudattal: mi lett volna testvéréből, ha nem roncsolja szét egyik lábát az a véletlen puskalövés, az ő kezéből? De elhessegette magától ezeket a gondolatokat, elfordult a nyeregben és végignézett birodalmán. Az ezer meg ezer hektáron, amelyet épületfának telepített be, s amely vagyona alapját képezte. Onnan, ahol lován ült, látta a fűrészmalmokat és a fatelepeket, amelyek a város végén csatlakoztak a teherpályaudvarhoz és ismét elfogta az önelégültség egy élet fölött, amelyben nem fecsérelt el semmit. Elmosolyodott, rágyújtott egy hosszú, fekete szivarra. A gyufát csizmája talpán gyújtotta meg, miközben könnyed eleganciával egyensúlyozta ki az alatta levő ló mozgását. Még néhány percig elédelgett magában, önelégülten, talán csak azért, hogy ne kelljen sürgetőbb problémáira gondolnia. Aztán a tekintete elvándorolt Ladyburg háztetőtengerén túlra, arra az új, idomtalan, acél- és horganyzottlemez-építményre, amely olyan magasan kiemelkedett minden más épület fölé, hogy mellette minden eltörpült a völgyben, még a Ladyburg Farmers Bank új, négyemeletes, masszív épülettömbje is. A cukorgyár olyan volt, mint valami pogány bálvány, undok és falánk, amint ott kuporgott a szemhatáron túlig elnyúló, szabályosan sorakozó cukornádültetvények végén, amelyek mint egy hullámzó, zöld szőnyeg borították el a dimbes-dombos tájat, és a nádszálak úgy lengtek, himbálództak a szélben, mint az óceán hullámai. És az egész csak azt szolgálta, hogy az örökösen éhes szörnyeteget táplálja. Ahogy Sean összehúzta a szemét, nagy karvalyorra tövében mély ránc keletkezett. Mikor ő birtokait ezer hektárokban mérte, az a férfi, aki valaha a fia volt, tízezer hektárokban mérte a sajátját. A ló, mintha megérezte volna hangulata változását, felserkent, hevesen bólogatott fejével, kicsit oldalazott az árnyékban és neki-nekirugaszkodott. – Nyugalom, fiú! – mordult rá Sean, kezével megveregette a ló lapockáját, mire az megnyugodott. Korán érkezett a találkára. Általában így szokta. Szeretett elsőnek érkezni mindenhová és hagyni, hogy a másik menjen oda hozzá. Régi trükkje volt ez, azt a látszatot keltem, mintha a másik lenne a betolakodó az ő birtokán, és a várakozónak emellett volt ideje elgondolkodni, a gondolatait rendezni és tanulmányozni a másikat, ahogy közeledik hozzá. Ő választotta ki, kellő gondossággal, a helyet és az időt. Nem volt képes beletörődni abba a gondolatba, hogy Dirk Courtney a lábát ismét az ő birtokára tegye, berontson otthonába. A gonoszság aurája, amely azt az embert körüllengte, fertőző volt és nem akarta, hogy élete belső szentélyét, a Lion Kop-i házat beszennyezze a gonosz. Még a földjén sem akarta látni, ezért választotta azt a kis határszakaszt, ahol az ő birtoka közvetlenül határos Dirk Courtney földjével. Ez volt az egyetlen fél mérföldes terület Sean földjei határán, amelyre szögesdrót kerítést húzatott. Mint marhatenyésztő és lovas ember, ösztönös ellenszenvvel viseltetett a szögesdrót iránt, ennek ellenére a birtoka és Dirk birtoka között felhúzatta, és amikor Dirk írt neki és ezt a találkozót kérte tőle, ezt a helyet választotta, ahol kerítés van közöttük. Előhúzta mellényzsebéből az óráját és látta, hogy egy perc múlva négy, a megadott idő. Lenézett a völgybe és a homlokát ráncolta. Alatta a lejtő néptelen volt, akárcsak a lejtőn túl a város felé vezető útszakasz, amit végig beláthatott. Azóta, hogy Markot egy

fél órával ezelőtt látta motorkerékpárján elberregni, az út teljesen elhagyatott volt. Elnézett a városon túlra, a nagy ház fehér, csillogó falaira, amelyeket Dirk Courtney épített, akkor, amikor visszatért a völgybe. Great Longwood: nagyképű név egy nagyképű épületnek. Sean viszolyogva nézte. Úgy tűnt, hogy ugyanaz a gonosz aura lebegi körül, szinte tapinthatóan, még nappal is, és ismerte a történeteket, amelyeket a pletykazsákok terjesztettek kéjelegve, mi minden zajlik ott le az éjszaka leple alatt. A történetek igazságában nem kételkedett, mert lelke mélyéből fakadóan, ösztönével, amely valaha szeretet volt, ismerte azt a férfit, aki valaha a fia volt. Megint kézbe vette óráját. Komoran nézte. Négy óra. Megrázta, a füléhez tartotta. Az óra egykedvűen ketyegett. Visszasüllyesztette a zsebébe és megfogta a gyeplőt. Nem jön, és Sean egy kis, gyáva megnyugvásfélét érzett, mert Dirk Courtneyval való minden találkozása fárasztotta, kimerítette. – Jó estét, apám! – A hangra megriadt, annyira, hogy ösztönösen megszorította térdével a lovat. Megrántotta a gyeplőt. A mén táncolva körözött, a fejét dobálta. Dirk hanyagul ülte meg aranyos gesztenyeszín pejlovát. Az erdő sarka felől jött lefelé, óvatosan, halkan járatta lovát a vastag levélszőnyegen. – Elkéstél – morogta Sean. – Már éppen indultam. – Dirk nyilván körbejárta a hegyhátat, megmászta a Lion Kop-i vízesés alatt, megkerülte a drótkerítést és az ültetvényeken keresztül az ellentétes irányból érkezett meg a találkozó helyére. Az elmúlt fél óra alatt valószínűleg a fák között ült lován, és figyelte Seant. – Miről akarsz velem beszélni? – A jövőben nem szabad többé alábecsülnie ezt az embert: Sean már nemegyszer esett ebbe a hibába, és mindig nagy árat fizetett érte. – Gondolom, tudod – mosolygott rá Dirk. Seant most egy szép, fényes szőrű és halálosan veszedelmes vadállatra emlékeztette. Egykedvűen, elegánsan ült lován, tökéletesen ura önmagának. Sűrű szövésű, tövisálló tweed vadászdzseki volt rajta, nyakán sárga selyemsál, hosszú, izmos lábait fényes, csokoládébarna bőrcsizmába bújtatta. – Emlékeztess rá – mondta Sean. Tudatosan megkeményítette magát az ellen a hipnotikus erő ellen, amelyet ez az ember képes volt kisugározni magából. – Ugyan már! Tudom jól, azzal voltál elfoglalva, hogy szétverd azt az izzadtságszagú, mosdatlan hordát és visszakergesd őket a helyükre. Büszkén olvastam a teljesítményedről, apám. Mészáros számlád Fordsburgban majdnem olyan félelmetes, mint az 1906-os, amikor a Bombata-lázadást leverted. Fenséges munka… – Folytasd – mondta Sean, és érezte, hogy keríti ismét hatalmába a megvetés. Dirk Courtney óriási érzékkel tapintott rá gyenge és vétkes pontjaira, és irgalmatlanul kiaknázta őket. Amikor így beszélt arról a feladatról, amellyel Sean kénytelenségből csak a kötelességét teljesítette, mélységesebben, még mélységesebben bántotta, mint máskor. – Természetesen szükség volt rá, hogy a bányák ismét dolgozzanak. Te a legtöbb fádat az aranybányáknak adod el, valahol meg is vannak a pontos számláim erről… – Hanyagul felnevetett. Tökéletes fogsora vakítóan villant elő, és a napfény, ahogyan csillogva játszott dús hajfürtjein, hátulról megvilágítva fejét még színpadiasabb jelleget kölcsönzött az egész embernek. – Nagyon helyes, kedves papa. Mindig jó érzékkel szagoltad ki a kedvező alkalmakat. Nincs abban jövő, ha hagyjuk, hogy egy rakás szikrázó szemű vörös kibillentsen bennünket az üzletből. Hosszú távon én is teljesen az aranybányáktól függök.

Sean képtelen volt rávenni magát, hogy válaszoljon. A harag fojtogatta, úgy érezte, beszennyezik és szégyellte magát ezért. – Ez egyike azon számos dolognak, amiért adósod vagyok – folytatta Dirk és mosolyogva, előzékeny, halálos mosolyával figyelte apját. – Én az örökösöd vagyok, örököltem tőled a képességet arra, hogy fölismerjem a kedvező alkalmat és meg is ragadjam. Emlékszel rá, mikor megtanítottál, hogyan kell elfogni egy kígyót, leszorítani, és hüvelykujjai és mutatóujjal a nyakánál fogva tartani? Sean emlékezett. Váratlanul, roppant élénken emlékezett. A gyerek félelmet nem ismerő vakmerősége már akkor is megrémítette. – Látom, emlékszel. – A mosoly leolvadt Dirk arcáról, és könnyed modora is megváltozott. – Olyan sok, sok apró dolog… emlékszel, amikor eltévedtünk, mikor az oroszlánok szétkergették éjszaka a lovainkat? Annyi idő után Sean most erre is emlékezett. Mopani-földön vadásztak, első alkalom volt, hogy a gyerek a biztonságot jelentő szekértábortól távol töltötte az éjszakát. Kis kalandnak ígérkezett, amely azonban lázálommá változott. Az oroszlánok megölték egyik lovukat. A másik elmenekült és ötvenmérföldes gyaloglás várt rájuk, homokon és sűrű, úttalan bozóton át. – Megmutattad, hogyan kell vizet keresni. A faodúkban megülepedett pocsolyákból… még most is érzem a szagát, az ízét. Aztán az erdőlakók kútjai a homokban, amelyekből szalmaszállal szívtuk a vizet. Most mindez ott volt előtte, bármennyire igyekezett is nem rágondolni. A harmadik nap elvétették az utat, két száraz, kavicsos folyómeder közül a rosszabbikat választották és besétáltak a vadonba, a hosszú haldoklás felé. – Emlékszem, hurkot fontál a töltényhevederedből és a derekadon cipeltél. Mikor a gyerek ereje elfogyott, Sean cipelte, mérföldeken át, napokon keresztül a mély, vendégmarasztaló homokban. Mikor már az ő ereje is fogytán volt, a gyerek fölé borult, hogy árnyékával védje a nap ellen, és duzzadt ajkával cseppenként eresztette nyálát Dirk feketedő, megrepedezett ajkai közé, és éppen elég ideig sikerült életben tartania… – Amikor Mbejane végre odaért, sírtál. A megriasztott ló, derekán az oroszlán karmai ejtette, mély, hasított sebekkel, visszatért a szekerekhez. Az öreg zulu fegyverhordozó, akinek magának is maláriás rohama volt, megnyergelte a szürkét és vezetéken vitt magával egy málhás lovat. A ló nyomait követve visszament az oroszlánok tanyájához, megkereste az apa és a gyerek nyomait, és négy napon át követte végig a bizonytalan, szél elmosta nyomokat. Mikor rájuk talált, összeborulva ültek a homokban, a napon, és várták a halált. – Ez volt az egyetlen eset életemben, amikor sírni láttalak – mondta halkan Dirk. – De gondoltál valaha arra, milyen gyakran kellett nekem miattad sírnom? Sean nem akarta tovább hallgatni. Nem akarta, hogy tovább is emlékeztessék arra a kedves, akaratos, vad és szeretett gyermekre, akit úgy nevelt, mint apa és anya egy személyben, de hiába, Dirk halk, behízelgő hangja fogva tartotta emlékezete pókhálójában és nem tudott szabadulni tőle. – Megsejted-e valaha, mennyire imádtalak? Hogy egész életemet rád építettem, utánoztam minden lépésedet, hogyan próbáltam olyan lenni, mint te… Sean csak a fejét rázta, megpróbált tagadni, visszautasítani… – Megpróbáltam te lenni. Talán sikerült is…

– Nem! – jelentette ki fojtott, síri hangon. – Talán azért vetettél el magadtól – mondta Dirk. – Láttad bennem a saját tükörképedet, és nem tudtad rávenni magad, hogy elfogadd. Ezért űztél el engem és hagytál ott, sírva. – Nem! Jó Isten, nem… ez nem igaz. Ez egyáltalán nem így történt. Dirk elfordította lovát, míg a lába oda nem ért Sean lábához. – Papa, ugyanaz az ember vagyunk, egyek vagyunk. Nem akarod elismerni, hogy én te vagyok? Pontosan? A te ágyékod gyümölcse, te neveltél, alakítottál engem? – Dirk…! – kezdte el Sean mélységesen megrendülve, de aztán nem talált szavakat. – Nem érted meg, hogy mindaz, amit tettem, érted történt? Nemcsak mint gyermek, hanem mint fiatalember, mint felnőtt férfi is. Gondoltál valaha arra, miért jöttem vissza ide, Ladyburgbe, amikor máshová is, akárhová elmehettem volna a világon… Londonba, Párizsba, New Yorkba… az egész világ nyitva állt előttem. De idejöttem. Miért, papa, miért tettem ezt? Sean a fejét ingatta. Képtelen volt válaszolni. Csak nézte ezt a jóképű idegent, ezt a csupa élet, ellenállhatatlan, zavaró jelenséget. – Azért jöttem vissza, mert te itt voltál. Elhallgattak. Akaratuk, ellentétes érzelmeik zűrzavarában, szemükkel vívtak párbajt. Sean érezte, hogy elhatározása gyengül, mintha lassan engedne a varázslatnak, amelyet Dirk sző körülötte. Sarkát a lova véknyába nyomta, megfordult. Ezzel megszűnt köztük a fizikai kapocs. De Dirk kíméletlenül folytatta. – Szeretetem jeleként, annak a szeretetnek jeleként, amely elég erős ahhoz, hogy kiállja a te valamennyi sértésed próbáját, akárhányszor tagadtál meg engem, akárhány ütést mértél rám, ennek a jele, hogy most idejöttem és kinyújtom feléd a kezem. Légy megint az apám és hadd legyek én a fiad. Tegyük össze a vagyonúnkat és építsünk fel egy birodalmat. Itt van egy ország, egy egész ország előttünk, éretten, készen arra, hogy a birtokunkba vegyük. Dirk előrehajolt, kezét nyújtotta a lóról, nyitott tenyérrel, nyújtott ujjakkal. – Add rá a kezedet, apám. Semmi sem állíthat meg bennünket. Ketten elsöpörjük utunkból az egész világot, ketten együtt istenek lehetünk! – Dirk! – Sean megtalálta hangját, kiverekedte magát a lelki zűrzavarból, amelynek csapdájába esett. – Sok embert ismertem, és egy sem volt köztük sem egészen jó, sem egészen rossz. Valamennyien ennek a két végletnek a keverékei voltak, a jóé és a rosszé. Mindig ezt képzeltem, amíg téged meg nem ismertelek. Te vagy az egyetlen ember, aki tökéletesen rossz, és rosszaságát a leghalványabb jóság sem enyhíti. Mikor végre szembenéztem ezzel a ténnyel, akkor fordítottam hátat neked. – Apám! – Ne szólíts engem apádnak. Nem vagy az enyém, sose leszel megint az enyém. – Óriási vagyon! Az egyik legnagyobb vagyon a világon. – Nem. – Sean a fejét rázta. – Ami itt van, egyikünké sem. Egy népé ez, több népé. A zuluké, az angoloké, az afrikanereké, de nem az enyém és főleg nem a tiéd. – Mikor utoljára beszélgettünk, azt az érzést keltetted bennem… – kezdte tiltakozó hangon Dirk. – Semmi érzést nem keltettem benned. Nem ígértem semmit. – Elmondtam neked mindent, a terveimet. – Igen – mondta Sean. – Hallani akartam. Ismerni akartam minden részletét, de nem

azért, hogy segítsek neked, hanem hogy az utadba állhassak. Sean, mintegy nyomatékul, elhallgatott, aztán odahajolt Dirkhez, míg az arca olyan közel nem került az arcához, hogy közvetlen közelről nézhetett a szemébe. – Az a terület a Bubezi folyón túl sose lesz a tiéd. Erre esküt teszek – mondta nyugodtan, de hallatlan erővel és minden szava úgy kondult, mint egy katedrális harangja. Dirk hátradőlt, elsápadt. – Megtagadtalak, mert rossz vagy. Harcolni fogok ellened, akár az életem árán is. Dirk arca eltorzult, a szája vonala, az álla tartása, a szeme vágása, metszése vadállati jelleget öltött. – Becsapod magad, apám. Te és én egy vagyunk. Ha én rossz vagyok, akkor te vagy ennek a rossznak a forrása, az atyja. Ne fröcskölj rám nemes szavakat, ne vegyél fel semmiféle pózt. Ismerlek, ne feledd el. Tökéletesen ismerlek… ahogyan magamat ismerem. – Megint felnevetett, de nenumint az előbb, könnyed, csengő nevetéssel. Kegyetlen, éles hangon, s közben az ajka merev, kemény maradt. – Megtagadtál engem a miatt a zsidó kurvád miatt, meg a fattyú szajha miatt, akit azon a puha, fehér hasán nemzettél. Sean felordított. Mély, tompa, dühödt ordítással. A ló felágaskodott alatta, magasra dobta magát hátsó lábán, mellső lábaival a levegőt kapálta. A pej riadtan húzódott el tőle, körbe toporzékolt, ahogy Dirk mélyen a szájába hasított a zablával. – Azt mondtad, az életed árán is harcolsz ellenem – kiáltotta oda Dirk az apjának. – Lehet, hogy sor kerül rá, figyelmeztetlek. Megfékezte lovát, a másik ló felé lendült és megint odakiáltott. – Senki sem állhat az utamba! Elpusztítlak, ahogy elpusztítottam másokat is, akik megpróbálták. Elpusztítlak téged és azt a zsidó kurvádat. Sean pólómozdulattal, visszakézből sújtott oda a korbáccsal, egy csuklólendítéssel, hogy a vékony, fekete, vízilóbőr korbács mint egy menekülő vadliba szárnya vágott át a levegőn. Dirk arcát célozta meg, azt a vicsorgó, gonosz farkasfejét, azét a férfiét, aki valaha a fia volt. Dirk felkapta a karját és felfogta a csapást, de a korbács, mint egy kardvágás, fölhasította dzsekije ujját, és a vér vörösen fröcskölte be a drága szövetet, miközben ő térdével elfordította lovát és széles ívben elfordult Seantól. Sebéhez kapott, összefogta a vágást és dühösen meredt Seanra. Az arcát leírhatatlan rosszindulat torzította el. – Ezért megöllek – mondta halkan, aztán elfordította lovát és vágtában nekiszáguldott –egyenesen a drótkerítésnek. A pejkó ugrott. Nyújtott testtel vette az akadályt, magasan szállt az ötfonatú drót fölött, aztán biztos lábbal dobbant le a másik oldalon, tökéletesen lovasa kezében. Majd ismét vágtába fogott. Csodálatos lovasteljesítmény… Sean sétálóra fogta lovát, legyőzte a kísértést, hogy korbácsával maga is vágtára kényszerítse, végigporoszkált a magaslaton, a most már alig látható, réges-régen gaz felverte ösvényen. Csak aki jól ismerte, aki valaha gyakran járt rajta, tudhatta, hogy ott valójában egy ösvény húzódik. Mbejane faluja kunyhóiból nem maradt semmi, csak a kőalapok rajza, fehér körök a fűben. Persze, fölégették a kunyhókat, zulu szokás szerint, mikor a főnök meghalt. A marhakarám fala még érintetlenül állt, gondosan válogatott kövekből rakva, a

vállmagasságú falban mindegyik kő pontosan illett a másikhoz. Sean leszállt lováról és a kapufélfához pányvázta a lovat. A keze még most is reszketett, mintha lázas volna, és a gyomra kavargott. A heves felindulás utóhatásai. Megtalálta a helyet, ahol valaha ülni szokott a kőfalon, a lapos sziklát, amely mintegy mintázta feneke vonalát és szivarra gyújtott. A csípős füst megnyugtatta rendetlenül kalapáló szívét, csillapította keze reszketését. Lenézett az épület padlójára. A zulu főnököt marhakarámja közepén temetik el, egyenesen ülő helyzetben, arccal a felkelő nap felé. A fején induna gyűrűjével. Frissen levágott ökör bőrébe burkolják, mintegy gazdagsága jelképeként, s vele temetik élelmiszeres- és sörösedényét, dohányosdobozát, pajzsát, melléje helyezik a lándzsáját, így készítik fel az útra. – Helló, öreg barátom! – mondta halkan Sean. – Mi neveltük fel őt. Te meg én. És mégis, megölt téged. Nem tudom, hogyan, nem is tudom bizonyítani, de tudom, hogy megölt. És most megesküdött, hogy engem is megöl – és megremegett a hangja. – Nos – mosolygott Sean –, ha már arra kényszerültél, hogy időpontot kérj tőlem, amikor beszélhetsz velem, nyilván valami iszonyú fontos dologról van szó. Vidáman hunyorogva, ravaszul töprengő szemekkel nézte Markot. Stormnak nyilvánvalóan igaza volt. A gyerek kész arra, hogy törésre vigye a dolgot. Elmegy valahová, a maga szakállára, mint egy sebzett állat, vagy egy kölyökoroszlán, amely annyira felnőtt már, hogy elhagyja a falkát. Sean kíváncsi lett volna, Mark melyik csoportba tartozik, ;és arra is, hogy az elválás milyen mély sebet ejt majd rajta. – Igen, uram. Mondhatjuk, igen – jelentette ki Mark, de ezúttal nem tudott Sean szemébe nézni. Máskor csillogó, nyílt tekintete most elkószált Sean mellett, a könyvekre a polcon, aztán elfordult az ablak felé, a völgyre nézett, az ültetvények felett, a tágas, napsütötte tájra. Olyan figyelmesen, mintha sose látta volna. – Akkor gyere. – Sean elfordította székét az íróasztaltól, levette orráról fémkeretes szemüvegét és azzal intett az ablakban álló karosszék felé. – Köszönöm, uram. Mark odament a karosszékhez. Sean fölkelt, az ostorfa pohárszékhez sétált. – Ha ez annyira fontos valami, legcélszerűbb, ha előbb beveszünk egy cseppet, hogy erőt gyújtsunk. – Megint elmosolyodott. – Még nincs dél – közölte Mark. – Erre a szabályra ön oktatott ki engem. – Aki a szabályt alkotja, az meg is változtathatja – jelentette ki Sean és két hatalmas adag aranyosbarna italt töltött ki, majd egy kis szódat fröccsentett hozzá. – Ezt a szabályt pedig éppen most alkottam – és ízes, elégedett nevetéssel felnevetett. – Nos, fiam – folytatta aztán –, az a helyzet, hogy jó napot választottál ki a beszélgetésre. – Az egyík poharat odavitte Marknak, aztán visszament az asztalhoz. – Nekem is van valami borzasztóan fontos dolgom, amit meg kell beszélnem veled. Kortyolt egyet a poharából, s annak jeléül, hogy jólesett, megnyalta a szája szélét, aztán a keze fejével lesimította bajuszát. – Mivel kettőnk közül én vagyok az idősebbik, rendben van, ha az én dolgomat beszéljük meg először? – Természetesen, uram. – Mark láthatóan megkönnyebbült, és ő is óvatosan kortyolt az italából, miközben Sean rosszul titkolt önelégültséggel nézte. Sean kidolgozott magában egy tervet, amely annyira agyafúrt volt, olyan testre

szabott, és olyan mértékben megfelelt az igényeinek, hogy szinte maga is megilletődött, micsoda isteni ihlet szállta meg, amiért ilyen gondolata támadt. Nem akarta elveszíteni ezt a fiatalembert, viszont tudta azt is, a legbiztosabb mód arra, hogy elveszítse, ha túlságosan szorosan magához köti. – Amíg Cape Townban voltunk, nagyon sokat beszélgettem a miniszterelnökkel – kezdte –, és azóta sok hosszú levelet váltottunk egymással. Mindennek eredményeként Smuts tábornok létrehozott egy szervezetet, amit az én minisztériumom hatáskörébe utalt. Ami pedig nem más, mint a Nemzeti Parkok Titkársága. A törvényt még persze keresztül kell vinnünk a parlamentben, és pénzre meg további felhatalmazásokra lesz szükségünk, de én máris neki akarok kezdeni felmérni és felértékelni a védett területeket, és nekifogni a fejlesztés és védelem kidolgozásának… – Aztán még majdnem egy negyedóra hosszat beszélt tovább, felolvasta a miniszterelnök leveleit, a memorandumokat, magyarázott, fejtegetett, végigelemezte a különböző tárgyalások anyagát, részletezte a terveit. Mark közben mélyen besüppedt a fotelba, mellette az elfelejtett whiskyspohár és Seant hallgatva egyre inkább az az érzése támadt, hogy itt a végzet dolgozik: szinte lélegezni sem mert, úgy itta be azokat a hatalmas elgondolásokat, amelyek kibontakoztak előtte. Seant is felajzotta saját látomása, felugrott az íróasztaltól, fel-alá járkált a sárga hajópadlón, gesztikulált, kezével, karjaival hadonászva támasztott alá minden lényeges pontot, aztán hirtelen, lendülete kellős közepén elhallgatott, és megállt Mark mellett. – Smuts tábornokra igen nagy hatást gyakoroltál akkor este Booysensnél. Meg már azelőtt is… – Megint elhallgatott, és Markot annyira lenyűgözte, amit addig hallott, hogy észre sem vette a ravasz mosolyt Sean arcán. – Nem okozott nehézséget rábeszélnem, hogy te lennél az alkalmas ember erre a posztra. – Micsoda posztra? – kérdezte mohón Mark. – Az első ilyen terület, amelyre koncentrálni akarok, a Chaka Kapuja és a Bubezi völgye. Valakinek el kellene mennie fölmérni a helyzetet, hogy amikor a parlament elé visszük a dolgot, tudjuk, miről beszélünk. Te jól ismered azt a vidéket… A gondolat: a csend, a vadon békéje megszédítette Martot. Olyan érzése volt, mintha berúgott volna. – Természetesen, ha a parlament megszavazza a törvényt, szükség lesz egy felügyelőre, aki a törvényt végrehajtja. Mark hanyatt dőlt a fotelban. A keresésnek váratlanul vége szakadt. Olyasfajta érzés volt, mint mikor egy óceánjáró kihajózik a nyílt tengerre és jó széllel beáll a helyes irányba. Előtte is biztos út nyílt. – Nos hát, miről is akartál velem beszélni? – kérdezte barátságosan Sean. – Semmiről – mondta Mark halkan. – Egyáltalán semmiről. – Az arca úgy sugárzott, mint egy frissen megtérté a kinyilatkoztatás pillanatában. Mark Anders számára a boldogság idegen fogalom volt. Gyermekkorától fogva nem tudta, mi az igazi boldogság. Most ez olyan érzés volt, mint mikor valaki életében először kóstol bele tömény italba, felkészületlenül, és nem tudja, mit kezdjen vele. Eufóriás állapotában, az ittas ujjongás hangulatában megélt valamit, aminek a létezéséről eddig sejtelme sem volt. Sean Courtney új titkárt vett fel, aki átvette Mark hivatalát. Korán kopaszodó, mosolytalan emberke volt az új titkár, fényes fekete alpaka ruhát viselt, régimódi, Celluloid lepkegallért, zöld szemellenzőt és könyökvédőt. Hallgatag, komoly, annyira

tökéletes férfiú, hogy a Lion Kopban eszébe sem jutott senkinek másképpen szólítani, mint „Mr. Smathers”. Mark a tervek szerint még egy hónapot maradt, hogy közben kioktassa Mr. Smatherst tennivalóira, ugyanakkor rendezze saját ügyeit is és felkészüljön az útra a Chaka Kapujához. Amilyen mértékben Mr. Smathers emberfölötti kiválósága megnyilatkozott, egy hét múltán teljesen egyértelmű volt Mark számára, hogy munkakörét úgyszólván maradéktalanul átvette. Rengeteg ráérő idejében újsütetű boldogsága fölött örvendezett. Csak most, amikor az övé lett a Chaka Kapuja, jött rá, mennyire rányomta bélyegét az életére annak a két hatalmas kőoszlopnak a képe, hogyan vált egész élete központi támaszává, és alig várta már, hogy ott legyen a csendben, a szépségben, a békében és építhessen valamit, ami örökké fog tartani. Most döbbent csak rá, hogy a közelmúlt érzelmi örvényei és forgataga mennyire elvonta figyelmét arról a feladatról, amelyre elkötelezte magát: megtalálni az öreg Anders nagyapa sírját és felderíteni halála rejtélyét. És mindez most lehetővé vált, életének nemcsak célja lett, de az út is feltárult a cél felé. De mindez végül is csak alapjait jelentette boldogságának, ez volt a forrás, amelyből szárnyaló szerelme táplálkozott. A szerelem, amelyet titokban hordozott magában, szigorú, kérlelhetetlen titokként, egy varázslatos pillanatban kivirágzott, színesen, szépségesen, izgalmasan, olyan váratlanul, hogy tulajdonképpen egészében fel sem tudta mérni. Stormmal együtt olyan gondosan vigyáztak rá, hogy senki sem szerzett róla tudomást. Szövevényes módszereket terveltek ki, remek ürügyeket költöttek, amelyekkel megóvták csodálatos titkukat. Harmadik személy jelenlétében nem beszéltek egymáshoz, nem is néztek egymásra és az önfegyelemnek ez a gyakorlása annyira igénybe vette idegeiket, hogy aztán mikor kettesben maradtak, annál mohóbban estek egymásnak. Társaságban általában azzal töltötték az idejüket, hogy törték a fejüket, hogyan maradhatnának egyedül. Szenvedélyes hangú leveleket írtak egymásnak és dugdosták egymás kezébe az asztal alatt Sean és Ruth jelenlétében. Ezek a levélkék nyilván megperzselték volna a kezét annak, aki megérinti őket. Kódokat, különféle jeleket dolgoztak ki, titkos találkahelyeket kerestek maguknak, időnként szörnyű kockázatokat is vállaltak, de a veszély csak megfűszerezte amúgy is ízes szerelmi együttléteiket. És mind a ketten kielégíthetetlenek voltak. Először az erdőbe lovagoltak, eldugott helyekre, külön indultak el, kerülő utakon, aztán az utolsó mérföldet már végigvágtázták és lihegve, kacagva értek a célba, ölelték egymást, még a nyeregben ülve, miközben lovuk türelmetlenül toporzékolt, prüszkölt alattuk. Első alkalommal, mikor egymást ölelve lehuppantak a nyeregből a vastag avarba, szabadon hagyták a lovakat. Aznap hosszú volt az út hazafelé, különösen, miután mint két részeg mentek, egymásba kapaszkodva, kifulladva és nevetve végig. Szerencséjükre a lovak, mielőtt beértek a tanyára, találtak maguknak egy lucernaföldet, így a lovászfiúk nem kíváncsiskodtak, amiért ló nélkül érkeznek meg. Titkuk titok maradt, de ezután drága idejükből minden alkalommal elvesztegettek néhány percet, míg Mark kipányvázta a lovakat. Hamarosan azonban nem érték be egy-egy napközben ellopott órával, hanem már

Storm műtermében adtak egymásnak találkát. Mark felmászott a műterem előtt álló indiai fügefára, végigkúszott egyik ágán, miközben Storm a nyitott ablakban halkan sikongatott, valahányszor Mark lába megcsúszott, vagy figyelmeztetően sziszegett rá, ha egy szolgát látott meg a közelben, aztán mikor végre elérte az ablakpárkányt és bemászott, tapsolva esett a nyakába. A műterem összes bútorzata egy szék volt, a padló csupasz, kemény, és mindenképpen tekintetbe kellett venni egy váratlan vendég érkezésének lehetőségét. Mindazonáltal hajthatatlanok voltak, és találékonyak, Mark elég izmos és Storm elég könnyű, és minden lehetséges. Egy alkalommal, egy füllesztő délidőben, Mark megtántorodott és Stormot belenyomta egy félig kész mesterművébe, minek folytán Stormot annyira rázta a nevetés, hogy Mark alig tudta lekaparni róla a festéket. Storm pirult, Markra pedig a terpentinszag attól kezdve mindig masszív afrodiziákumként hatott. Egy másik, szörnyűséges alkalommal súlyos léptek zaja hangzott fel a folyosón, félreismerhetetlen, bicegő lépteké, aztán megálltak a műterem előtt. Hamuszürke arccal, mozdulatlanná dermedten álltak, a lélegzetük is elállt. Storm az erélyes kopogásra majdnem pánikba esett, és tágra nyitott szemekkel, rémülten bámult Markra. Mark nyomban kézbe vette az ügyet, mert nyilvánvaló volt, hogy szörnyű veszély fenyeget. Sean Courtney, ha így találja szeme fényét kettesben valakivel, képes előbb őket kettőjüket, aztán magát is elpusztítani. A kopogtatás türelmetlenül, követelőzően megismétlődött. Miközben ők odabent rendbe hozták ruházatukat, Storm határozottan, bár tartózkodó és kissé reszkető hangon válaszolt. – Egy pillanat, papa. Mark felmarkolta a festékfoltos zubbonyt, ráhúzta Stormra, kimarkolt a festékes edényből egy ecsetet, azt a kezébe nyomta, aztán bátorítóan megszorította a vállát és szelíden az ajtóhoz tolta. A vászon és a fal között éppen annyi hely volt, hogy Mark befért és lekuporodott, miközben lélegzet visszafojtva hallgatta, hogyan húzza el Storm a reteszt az ajtón és üdvözli apját. – Mostanában bezárja az ajtót, kisasszonyka? – mordult rá Sean, és gyanakodva nézett körül a műteremben. – Zavarok talán? – Te soha, papa. És ott voltak. Bent a műteremben. Storm jámbor képpel ácsorgott apja mögött. – A Wagon Hillen nincsen fa – jegyezte meg kritikusan Sean. – Én nem fényképeket készítek, papa. Kellene ott fának lennie. Ez kiegyensúlyozza a kompozíciót, nem látod? – Storm mostanra összeszedte magát, mint versenyző a finisben, és Mark szíve csak úgy repdesett érte ezért. Mark is felbátorodott. Óvatosan kipillantott a vászon mögül és az első, amit meglátott, egy drága női alsónemű volt, fényes, osztrigaszínű selyem, elefántcsontszínű csipkedíszítéssel, összegyűrve hevert a műterem padlóján. Markot kiverte a hideg verejték. A bájos selyemdarab a csupasz padlón olyan szembeötlő volt, mint egy harci lobogó. Megpróbálta elérni, de az ujja hegyével sem sikerült. Storm apja karjába csimpaszkodott, alighanem azért is, mert a lába reszketeg volt és nem tartotta volna meg, no meg látta, merre nyúlkál elkeseredetten Mark a vászon mögül.

Ismét teljes erővel elfogta a pánikérzés. Hadarva és értelmetlenül válaszolgatott apja kérdéseire és megpróbálta az ajtó felé terelni az öreget, amivel körülbelül annyit ért el, mintha egy elefántbikát akart volna az útjából elterelni. Sean közben tapintatlanul rálépett a padlón heverő ruhadarabra, miközben a vásznat nézte, amely mögött Mark kuporgott. Következő lépésére a selyemdarab a cipője hegyére tekeredett. Olyan vékony volt és olyan könnyű, hogy Sean észre se vette, hanem vígan tovább sántikált, fél cipőjén az egzotikus női ruhadarabbal, miközben a két fiatal iszonyattal figyelte a kérdéses selyem útját körbe a szobában. Az ajtóban Storm karjával apja nyakába csimpaszkodott, s miközben megcsókolta, cipője hegyével rátaposott a selyemholmira, aztán illetlen sietséggel kiterelte a papát a folyosóra, és becsapta mögötte az ajtót. A rémülettől és nevetéstől elgyengülve ölelkeztek össze a műterem közepén, de Markot annyira megviselte a dolog, hogy mikor ismét képes volt egy értelmes szót kinyögni, határozottan kijelentette. – Még egyszer nem vállalunk ilyen kockázatot, érted? – Igenis, uram – felelte illedelmesen Storm, de a szeme gonoszul villant. Mark éjfél után néhány perccel arra ébredt, hogy egy hegyes nyelv fúródik a fülébe. Majdnem felkiáltott, de egy kis kéz keményen befogta a száját. – Megőrültél? – suttogta, mikor a nyitott ablakon beáradó holdfénynél meglátta, hogy Storm hajol föléje. Ezek szerint a lány végigvonult a ház teljes hosszán, a kongó folyosókon és a nyikorgó lépcsőkön, koromsötétben, mindössze egy vékony pizsamába öltözve. – Igen – nevetett Storm. – Őrült vagyok, tökéletesen, csodálatosan eszeveszett: ez a szellem nagyszerű, nemes tombolása! Mark csak félig volt ébren, különben alig teszi föl a következő kérdést. – Mit keresel te itt? – Azért jöttem, hogy megerőszakoljalak – jelentette ki Storm és bebújt melléje az ágyba. – Hideg a lábam – közölte méltóságteljesen, – Melegítsd meg. – Az ég áldjon, ne csinálj ekkora lármát – könyörgött Mark, ami az adott körülmények között értelmetlen kérés volt, mert néhány perc múlva akkora lármát csaptak, hogy akár az egész házat felverhették volna. – Te tényleg hallatlanul tehetséges ember vagy, Mr. Anders – állapította meg dünnyögve Storm jóval később, dörömbölő macskahangon. – Hol tanultad te mindezt? – Aztán álmosan kuncogva tette hozzá: – Ha elmondod, alighanem kikaparom a szemedet. – Máskor nem szabad idejönnöd. – Miért nem? Mikor sokkal jobb ágyban. – Mit csinál az apád, ha rájön? – Megöl téged – felelte Storm egy kedvűen. – De mi köze van ennek az egészhez? Kapcsolatuk egy mellékes haszna Storm számára az volt, hogy végre talált magának egy pompás férfimodellt munkájához, amire mindig szüksége lett volna, de még arra sem mert vállalkozni, hogy megkérje apját, szerezzen neki egyet. Pontosan tudta, mi lett volna a válasza. Mark sem rajongott az ötletért, és Stormnak minden hízelkedését és turbékolását

igénybe kellett vennie, hogy Mark nyugodtan levetkőzzék. Storm a célra titkos találkahelyüket választotta az erdőben, ez lett a modellműterme. Mark zavartan kuporodott fel egy kidőlt fatörzsre. – Engedd el magad – kérlelte Storm. – Gondolj valami nagyon szépre. – Tökéletesen hülyének érzem magam – háborgott Mark, mindössze egy csíkos alsónadrágba öltözve, annál ugyanis Storm minden könyörgése ellenére megvonta a határt. – Különben sincs alatta semmi, amit ráfestenél a vászonra. – Ó, de nem arról van szó. Te most egy régi görög vagy, és ki látott egy olimpiai atlétát… – Nem! – vágott közbe Mark. – Marad rajtam. És ez végleges. – Storm felsóhajtott ekkora hajthatatlanság láttán és nekiállt dolgozni festékeivel a vásznon. Mark lassanként elengedte magát és még élvezte is magán a napfényt és a levegőt. Élvezettel nézte Stormot is munka közben. A kis homlokráncolást, amikor teljes erejével koncentrál, félig lehunyt szemeit, porcelánfehér fogait, amint elgondolkozva rágcsálja alsó ajkát, a szinte rituális, táncos lépéseket, ahogy a vászon körül lépked és miközben így elnézte, elképzelte magának a jövőt, amikor majd a kéz a kézben sétálnak a Chaka Kapuján túl, a vadon édenkertjében. Boldog jövő, amelyet kiteljesít az együtt végzett munka és munkájuk eredménye: És nekiállt beszélni róla Stormnak, szavakba öntötte elgondolásait, de Storm nem hallott belőle semmit. A füle zárva, egész énje a szemében és kezeiben összpontosult, nem látott mást, csak színeket és alakokat, nem érzett mást, csak hangulatot. Látta, hogy Mark eredetileg esetlenül fekvő testének merevsége hogyan enged fel, megy át természetes, kecses tartásba, ahogyan ő magától sose tudta volna megkomponálni, látta, hogyan sejlik fel az elragadtatás a vonásaiban és bólintott rá, helyeslően mordult, nem akarta elrontani, megtörni ezt a hangulatot. Ujjai száguldva dolgoztak, hogy foglyul ejtsék a pillanatot, egész agya, minden mesterségbeli tudása erre a feladatra összpontosult, saját elragadtatottsága fokozódásával még teljesebbé tette, még intenzívebbé a Mark arcán tükröződő gyönyört, amely látszólag szorosan kötődött egybe a szerelem és közös céljaik selyemszálaival, holott a valóságban olyan távol estek egymástól, mint föld a holdtól. – Megvizsgálom a terepet, hol legyen pontosan a házunk helye – mondta Mark. – És ez egy évbe is beletelik, mert minden évszakban látnom kell. Jó ivóvíz a száraz időszakban, de legyen biztonságos az árvizek ellen az esős évszakban. Nyáron legyen hűvös, tengeri szél, és legyen védve a hidegtől télen. – Ó, igen – mormolta Storm. – Ez remek – és közben Mark szemeit tanulmányozta. Bárcsak elcsípném benne azt a fényes foltot, amitől annyira csillog, gondolta, és egy kis kéket adott a fehérhez, amivel kikeverje az árnyalatot. – Kezdetben két szoba. Az egyikben alszunk, a másik a nappali. És persze egy völgyre néző, tágas veranda. – Nagyszerű – lelkendezett Storm halkan, amint az ecset hegyével megérintette a vásznon a szemet, s az nyomban életre kelt, olyan kifejezően csillant vissza rá a vászonról, hogy a szíve is elszorult. – Követ majd a sziklákról fejtek, de távol a folyótól, hogy ne csúfítsam el és a mocsár szélén vágunk majd nádat, az erdőben meg gerendákat a tetőhöz. A nap nyugatra fordult és sugarai hűvös, zöldes fénnyel szűrődtek át az erdő fáinak

koronáján, megvilágították Mark karján az izmokat, szoborszerű hátát. Storm megállapította magában, hogy gyönyörű… – Lassan majd tovább építkezhetünk, szükségünk lesz újabb szobákra. Én majd megtervezem. Ha jönnek a gyerekek, a nappali szobából csinálhatunk gyerekszobát és építünk hozzá egy új szárnyat. Már szinte érezte a forgács és a frissen nyesett nád édes illatát és gondolatban látta, hogy érik, sötétedik az időtől az új tető, érezte a tágas szobák hűvösségét délben, és hallotta, hogyan ég lobogó lánggal, ropogva a mimózatövis a kandallóban hideg, csillagos estéken. – Boldogok leszünk, Storm, ígérem neked. – Storm ennyit hallott csak, felemelte fejét, ránézett Markra. – Igen, boldogok leszünk – mondta ő is, egymásra mosolyogtak, és tökéletesen félreértették egymást. Mikor Sean megmondta Ruth Courtneynak, hogy Mark elmegy, az asszony reakciójától meghökkent. Sean nem is hitte volna, hogy a fiú ennyire belefészkelte magát az asszony érzelemvilágába. – Ó, ne, Sean! – A helyzet nem olyan rossz, sokkal rosszabb is lehetett volna – biztosította feleségét sietve Sean. – Nem veszítjük el egészen, csak éppen hosszabb gyeplőre lesz eresztve, ennyi az egész. Még mindig nekem fog dolgozni, csak ezúttal hivatalos minőségemben. – És elmagyarázta a dolgot Ruthnak. Mikor befejezte, Ruth hosszasan hallgatott, megemésztette a hallottakat, aztán kimondta a véleményét. – Azt hiszem, Mark ezen a téren nagyon jó lesz. De már annyira megszoktam, hogy körülöttünk van. Hiányozni fog. Sean mordult egyet, ami egyetértésnek is volt vehető, de ennyire nyíltan nem tudta kifejezni, mit érez. – Nos – folytatta Ruth immár tökéletesen szakszerű hangon –, akkor neki kell látnom. Ami azt jelentette, hogy Mark Anderst a világ egyik első számú szakértője szereli fel az útra a Chaka Kapujához. Ruth olyan gyakran indította valaha útnak férjét hadjáratokra és szafarikra, hogy pontosan tudta, mire van szüksége, mik azok az abszolúte nélkülözhetetlen holmik, amik szükségesek ahhoz, hogy valaki az afrikai bozótban megéljen, és kényelemben éljen. Tudta, bármi, ami ennél több, sose kerül használatba, a fölösleges cikkeket tartalmazó csomagok érintetlenül kerülnek haza, vagy elhagyják őket útközben. De amit kiválasztott, a legkitűnőbb minőség volt, miután előzőleg bátran feltúrta Sean útipoggyászát és minden lopási manőverét azzal a határozott kijelentéssel igazolta: – Sean úgysem fogja ezt többé használni. A hálózsákot meg kellett foltozni, s a foltozásból kisebbfajta művészi alkotás lett. Aztán nekifogott az egyetlen luxuscikket kiválasztani, amit a csomag tartalmazni fog: a könyveket. Ezen válogatást megelőzően hosszasan tárgyalt Markkal, mert a súly és térfogat mellett minden könyvnek szükségképpen alkalmasnak kellett lennie arra, hogy számtalanszor átlapozzák. Bő választék állt rendelkezésre, száz meg száz ütött-kopott vén kötetből válogathatta, esőverte, sárlepte, teaöntözte könyvek közül, amelyeket nem egy esetben száraz vérfoltok tarkítottak, a napfény és a kor kifakította őket, mert valamennyi hosszú utakat tett meg Sean öreg, vászon könyveszsákjában.

Macaulay és Gibbon, Kipling és Tennyson, Shakespeare és egy apró, bőrkötéses Biblia is helyt kapott közöttük, miután a válogatóbizottság gondosan átszűrte őket, és Mark, akinek korábbi kirándulásain felszerelése egy pokrócra, egy fazékra és egy kanálra korlátozódott, úgy érezte, mintha állandó lakosztályt nyitottak volna neki a Dorchester Hotelban. Sean gondoskodott az expedícióhoz szükséges egyéb tárgyakról. A 9.3 kaliberű Mannlicherről, bőrtokban és két öszvérről. Nagy testű, ösztövér állat volt mind a kettő, kemény munkára valók, jó természetűek. Mindkettő megkapta a védőoltást, amellyel megfertőzték őket a cecelégy mérgével és mindkettő túlélte a csípést követő lázrohamokat. Sokba került Seannak ezt a védettséget biztosítani nekik, de az álomkór (a nagana) halálozási aránya majdnem kilencven százalék. Kevesebb gondot okoz – és a vége ugyanaz lenne, ha egyből a szemük közé lőnének –, semmint hogy oltás nélkül vigyék el az állatokat a Chaka Kapuján túl, a cecelégyövezetbe. Sean minden nap egy jó órát szentelt arra, hogy Markkal megtárgyalják az expedíció feladatait és fontossági sorrendbe szedjék őket. Összeállítottak egy minden nap bővülő listát, és ahogy a lista nyúlt, úgy nőtt Sean Courtney lelkesedése. Nem egyszer csóválta meg a fejét, félbeszakítva mondókáját. – Te szerencsés flótás! – dörmögte. – Mit nem adnék, ha megint annyi idős lehetnék, mint te, és visszamehetnék a bozótba! – Eljöhet meglátogatni, uram – mosolygott Mark. – Hát ezt éppenséggel megtehetem – állapította meg Sean és visszatette orrára a szemüveget, aztán fölvetette a következő megtárgyalandó kérdést. Mark első feladata volt felmérni a védett területen élő vadállományt, és azt, hogy az egyes állatfajokból mennyi él még ott. Ennek nyilván óriási jelentősége volt, bármiféle lépéseket próbáljanak is tenni a védelmükre és megtartásukra. Minden azon múlott, akade elegendő maradék vadállomány, amiért érdemes erőfeszítéseket tenniük. – Lehet, hogy már késő délután vagyunk – jegyezte meg Sean. – Nem! – Mark hallani sem akart ilyesmiről. – Van ott vad. Éppen elég ahhoz, hogy ezt a lehetőséget megteremtse számunkra. A következő fontos pont volt kapcsolatba lépni a Chaka Kapuja környékén élő emberekkel, a zulukkal, akik marháikat a cecelégyzóna szélén legeltetik, minden vándorló törzzsel, minden faluval, minden törzsfőnökkel-, a falu minden vezetőjével, megbeszéléseket tartani velük, felmérni a zuluk várható magatartását a védett terület fokozottan szigorú ellenőrzésével kapcsolatban, figyelmeztetni őket, hogy amit őseik éveken át közösségi területnek, törzsi vadászterületnek tekintettek, most új szabályozás alá kerül. Az emberek nem vághatnak többé épületfát ott, ahol eszükbe jut, sem nádat, nem gyűjtögethetnek és nem vadászgathatnak kedvükre. Az, hogy Mark kitűnően beszélte a zulu nyelvet, jó szolgálatot fog tenni ebből a szempontból is. Ideiglenes szállást is kell építenie magának, aztán ki kell keresnie, hol legyen a felügyelő végleges telephelye. Ötven más, kevésbé fontos feladat is vár még rá, amelyek azonban ennek ellenére legalább annyi munkát igényeltek, mint a többi. Olyan program bontakozott ki előtte, amely izgatta, és alig várta, hogy már belekezdhessen. Egyetlen felhő árnyékolta be a csodás látóhatárt: el kell válnia Stormtól. Csak annak a biztos tudatával vigasztalta magát, hogy nem hosszú időre. Előremegy az Édenkertbe, hogy előkészítse a helyet Évája számára.

Ahogy Storm elnézte Markot hanyatt fekve, kezét széttárva az erdei avarban, és még egy vászon alsónadrág sem állt közte és a természet között, úgy mosolyodott el, mint egy anya, aki keblén ölelgetett gyermekét nézi. Rajta sem volt semmi, mindene szétszórva hevert a földön, rózsaszirmok, amelyeket a szenvedély vihara szórt széjjel és most haszontalanul hevernek szerteszét. Letérdelt Mark mellé, a pokróc sarkára, az arcát tanulmányozta, csodálkozott, mennyire fiatal így, álmában, s a meghatottságtól elszorult a torka. Föléje hajolva vállát előrehajtva hagyta, hogy melle érintse az arcát, és elmosolyodott, mikor Mark felhúzta az orrát, álmában az ajkát biggyesztette, hangosan fújt egyet, mintha egy alkalmatlankodó legyet akarna elhessegetni magától. Aztán hirtelen fölébredt, kinyúlt Storm felé, mire az halkan felsikoltott, elhúzódott tőle, és a kezére, ütött. – Eresszen el uram, de azonnal! – mordult rá, de Mark elkapta, magára húzta, és Storm hallotta, milyen hangosan ver a szíve. Odabújt hozzá. Apró, elégedett torokhangokkal, miközben Mark mély lélegzetet vett, a teste megfeszült, mellkasa kitágult, és Storm hallotta, hogyan árad a tüdejébe a levegő. – Mark! – Itt vagyok. – Nem mész el. Ezt tudod, ugye? A levegő megrekedt Mark tüdejében. Visszatartotta lélegzetét és keze, amellyel eddig szelíden Storm hátát simogatta, megmerevedett. Storm érezte, hogyan feszülnek görcsbe az ujjai. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Hová nem megyek? – Oda, a bozótba. – A Chaka Kapujához? – Oda. Nem mész. – Miért nem? – Mert én megtiltom. Mark egyetlen hirtelen mozdulattal felült. Kíméletlenül lerázta magáról a leányt. Szemben ültek egymással. Mark olyan arccal nézett Stormra, hogy a leány beletúrt ujjaival a hajába és mintegy védekezően, keresztbe tette mellén a karját. – Storm, mi a fenét beszélsz te itt? – kérdezte Mark. – Nem akarom, hogy még több idődet elfecséreld. El kell kezdened a dolgaidat intézni. Most! Ha valamire akarod vinni. – Nekem ez a dolgom. A mi dolgunk – tette hozzá Mark zavartan. – Hiszen megállapodtunk benne. Fölmegyek a Chaka Kapujához és megépítem az otthonunkat. – Otthont? – Storm a szó szoros értelmében elborzadt. – Odafent a bozótban? Én egy nádkunyhóban? Mark, te megőrültél? – Én azt hittem… – Te azt fogod csinálni, hogy nekiállsz pénzt keresni – mondta a leány hevesen és felkapta blúzát, felhúzta, majd mikor a feje kócosan megjelent a blúz nyakában, folytatta. – Hagyd abba a gyermekjátékaidat. – Fogok pénzt keresni – mondta Mark mereven, egyre ellenségesebb arccal. – Micsoda pénzt? – kérdezte Storm fagyosan. – Lesz fizetésem. – Fizetésed! – Storm hátravetett fejjel, csengő, megvető hangon nevetett. – Fizetés!

Nahát! Mennyit? – Nem tudom – vallotta be Mark –, de ez tulajdonképpen igazán nem is fontos. – Gyerek vagy, Mark, tudod te ezt? Fizetés! Húsz font egy hétre? Tényleg, valóban, el tudod képzelni, hogy én megéljek a te fizetésedből? – Megvetéssel ejtette ki a szót. – Tudod, kik élnek fizetésből? Mr. Smathers kap fizetést. – Most már talpon volt, dühösen ugrált fél lábon, s közben öltözött. – A papa előmunkásai a fűrészmalmokban, azok élnek fizetésből. A szolgák, akik az asztalnál felszolgálnak, azok kapnak fizetést. Meg az istállófiúk. Miután lovaglónadrágját rendben felhúzta, visszanyerte teljes méltóságát. – Az igazi férfiak nem fizetést kapnak, Mark. – A hangja élesen csendült. – Tudod, mit csinálnak az igazi férfiak? Mark is gombolkozott, kényszerűen követve Storm példáját, és némán rázta a fejét. – Az igazi emberek adják a fizetést, nem kapják – közölte Storm. – Tudod, hogy amikor a papám a te korodban volt, már milliói voltak? Mark sose volt képes rájönni, mitől, talán mert Storm éppen ez alkalommal vetette fel Sean nevét, de váratlanul éktelenül megdühödött. Mintha vörös köd szállt volna a szemére. – Én nem vagyok a te átkozott apád – kiáltotta. – Ne szidd az apámat – kiáltotta vissza Storm. – Öt olyan emberrel fölér, mint amilyen te vagy. Mindketten lihegtek, pirultak, ruhájuk gyűrött, rendetlen, a hajuk szerteszét, a szemük vadul villogott, olyanok voltak, mint két szótlan, sértődött, feldühödött kis állat. Végül is Storm nagy nehezen erőt vett magán. Kínosan nyelt egyet és kinyújtott karral, tenyerét felfelé fordítva mondta. – Figyelj rám, Mark. Mindent kiterveltem. Ha fában dolgoznál, a bányákkal kereskednél, a papa neked adná a képviselőséget és Johannesburgban lakhatnánk. De Markot még mindig a düh fojtogatta. – Köszönöm – csattant fel nyersen, érdesen. – És akkor azzal tölthetném az életem, hogy pénzt kuporgatok neked, hogy te megvásárolhasd azokat a nevetséges ruháidat, és… – Ne sértegess engem, Mark Anders! – Storm szeme szikrázott a haragtól. – Én én vagyok – jelentette ki Mark –, és az leszek egész hátralévő életemben. Ha szeretnél engem, tekintettel lennél erre. – És te, ha szeretnél engem nem akarnád, hogy nádkunyhóban éljek. – Én szeretlek – robbant ki Mark. – És a feleségem leszel, és azt teszed, amit én akarok. – Ne provokálj engem, Mark Anders! Figyelmeztetlek! Ezt sose tedd. – A férjed leszek… – kezdte el Mark a mondatot, de Storm felkapta a cipőjét, a lovához rohant, kioldotta a kötőféket, aztán földobta magát a nyeregbe, csak úgy, mezítláb és lenézett Markra. Lihegett a dühtől, de igyekezett a hangját jegesre, metszőre fogni. – Csak ne legyél te ebben annyira biztos! – Azzal elfordította lova fejét és sarkával vágtára ösztönözte. – Hol a kisasszonyka? – kérdezte Sean. Kibontotta szalvétáját, a sarkát a mellényébe dugta és Storm üres helyét nézte az asztalnál. – Nem érzi jól magát – mondta Ruth és nekiállt kiadagolni az illatos, gőzölgő levest a

hasas tálból. – Megengedtem neki, hogy felvitesse a szobájába az ebédet. – Mi van vele? – Sean a homlokát ráncolva, aggódva nézett rá. – Semmi komoly – mondta határozott hangon Ruth, s ezzel lezárta a témát. Sean még egy percig nézte, aztán felsejlett benne valami. – Aha! – mondta. A női test működése mindig mélységes titok maradt Sean számra és mindig áhítattal gondolt rá. – Aha – ismételte, aztán előrehajolt, hangosan megfújta kanalában a leveset, hogy leplezze zavarát és a bosszantó érzést, amiért szeretett gyermeke nem gyermek többé. Az asztal másik oldalán Mark hasonló elszántsággal dolgozott kanalával, de a bordái között valami üres, fájdalmas érzéssel. – Hol van ma este a kisasszonyka? – kérdezte Sean, olyan hangon, amely mögött némi aggódás érződött. – Még mindig nincs jól? – Reggel felhívta Irene Leuchars-t. Úgy látszik, Leucharséknál nagy parti lesz ma este és ott akar lenni. Ebéd után ment el Durbanbe a Cadillackel. – Hol fog megszállni? – kérdezte Sean. – Természetesen Leuchars-éknál. – Szólnia kellett volna nekem – mondta bosszúsan Sean. – Egész nap lent voltál a fűrészmalomnál, drágám. Azonnal döntenie kellett, különben nem ért volna oda a partira. Tudtam, hogy úgysem bánod. Sean mindent bánt, ami távol tartotta tőle a leányát, de ezt most nem mondhatta ki. – Én azt hittem, utálja Irene Leuchare-t – mondta panaszosán. – Az a múlt hónapban volt. – És azt hittem, beteg – szívóskodott Sean. – Az tegnap este volt. – Mikor jön haza? – Lehet, hogy ott marad szombatig, a greyville-i versenyekig. Mark Anders hallgatott, mellkasában az űr feneketlen semmivé mélyült. Storm visszament abba a zárt társaságba a gazdag, érzéketlen, privilegizált fiatalok közé, soha véget érni nem akaró játékaikhoz és örökös, extravagáns partijaikhoz, miközben ő szombaton elindul két öszvérrel a Chaka Kapuja mögötti vadonba. Mark sose tudta meg, honnan jött rá Dirk Courtney. Számára ez újabb bizonyítéka volt annak, micsoda hatalommal rendelkezik ez az ember, milyen messzire elérnek a karjai, csápjaival hogyan hatol be minden sarokba, minden repedésbe. – Úgy tudom, ön végzi a felmérést a kormány számára, hogy eldöntsék, érdemes-e Chaka Kapuja mögötti védett területet fejleszteni. Mark számára még mindig valószínűtlennek tűnt, hogy ott állt Great Longwoodban fegyvertelenül, tökéletesen kiszolgáltatva. A bőre is bizsergett, a vészjelző mechanizmus működött benne, idegei megfeszültek, mint egy felajzott íjon az ideg, de megjátszotta magát, elgondolkodó arccal járt föl s alá, csak fél kezét tartotta ökölbe szorítva a hátsó zsebében. Dirk Courtney magasabb volt nála. Udvariasan állt mellette, és mikor barátságosan megjegyezte, micsoda feladatot róttak Markra, szélesen széthúzott szájjal mosolygott és kezét barátságosan a fiatalember karjára tette. Ettől a hanyag, bizalmaskodó mozdulattól Mark úgy megrázkódott, mintha egy mamba csókolta volna meg fekete nyelvével.

Honnan tudja vajon? Mark rábámult Dirkre és lassan elhúzódott az érintése elől. Ha Dirk észrevette ezt a mozdulatot, nem látszott meg mosolyán és természetes mozdulattal ejtette le karját, vette elő vastag, ezüst cigarettatárcáját zakója zsebéből. – Próbálja ki – mondta és odakínálta Marknak. – Külön nekem gyártják. Mark megszaglászta a zamatos török dohányt és a rágyújtás aktusával leplezte bizonytalanságát és meglepetését. Csak Sean Courtney és a családja tudott a dologról, és természetesen a miniszterelnöki hivatal… a miniszterelnöki hivatal! Vajon erről van szó? Igen, úgy látszott, ez a helyzet, s ez esetben Dirk Courtney csápjai valóban nagyon messzire nyúlnak. – Hallgatását igenlésnek veszem – mondta Dirk, miközben végigsétáltak a két sor meszelt istállórekesz között a kövezett ösvényen. A lovak nyakukat nyújtogatták a rekeszajtók fölött Dirk felé, ő megállt egyik-másikuknál, megsimogatta bársonyos orrukat és meglepően gyengéd, hízelkedő szavakat suttogott nekik. – Maga nagyon hallgatag, fiatalember – mosolygott Markra Dirk behízelgő mosolyával. – Szeretem azt az embert, aki okosan tud hallgatni és tiszteletben tartja mások magánéletét. – Szembefordult Markkal, így Mark is kénytelen volt a szemébe nézni. Markot Dirk csillogó szőrű macskára emlékeztette. Nem arra a cirmos, házimacskafajtára, hanem egy nagy testű ragadozóra. A leopárdra: aranyos szőrű, kegyetlen macskára. Csodálkozott saját bátorságán vagy ostobaságán, amiért eljött, egyenesen ide, a leopárd tanyájára. Egy évvel ezelőtt öngyilkosság lett volna kiszolgáltatni magát ennek az embernek. Sean Courtney támogatása nélkül még most sem merte volna megkockáztatni. És mégis, bár értelemszerűen senki, még Dirk Courtney sem mert volna egy ujjal is hozzányúlni most, hogy Sean Courtney áll a háta mögött, beleértve mindazt, amit ez magában foglal, a gerince mégis végigbizsergett a félelemtől, mikor azokba a leopárdszemekbe belenézett. Dirk megfogta a könyökét, nem adva neki alkalmat, hogy kicsússzon-e kezéből és átvezette egy kapunyíláson keresztül a tenyészistállóba. Két rekeszt tíz láb magas cölöpkerítés vett körül, mindegyik rekeszt gondosan kipárnázták, nehogy a bezárt értékes állatok megsérüljenek. A négyszögletes karámokban a padlót bokáig friss fűrészpor borította, és míg az egyik karám üres volt, a mellette levő rekeszben négy lovászfiú szorgoskodott. Ketten, kettős gyeplővel a kancát tartották. A kanca fiatal, sötét gesztenyebarna állat volt, erős, de finom csontozatú, az arab fajta gyönyörűen kiegyensúlyozott fejével, széles orrlikakkal, ami jó kedélyre és kitartásra vallott. Dirk csizmás lábát a karám alsó rácsára tette, és előrehajolva, gőgös büszkeséggel nézte. – Ezer fontomba került, és jó üzletet kötöttem. A két másik lovász a fedezőmént tartotta kézben. Szürke, foltos orrú, öreg és nehézkes testű állat volt. Hasán övet viselt, amely alul hátranyúlt hátsó lábai közé, tulajdonképpen egy könnyű láncból készült rács, amolyan erényövféle volt. Ez volt a próbahím, s ez a szerkezet megakadályozta abban, hogy a kancát fedezni tudja. A lovászok megeresztették a gyeplőt. A mén közeledett a kancához, de mikor a kanca megérezte, hogy orrával szelíden megdöfködi a farka alatt, leszegett fejjel kirúgott hátsó lábaival, és a gyilkos, villámgyors vágás patkójával csak centiméterekkel kerülte el a mén fejét.

A mén prüszkölt, hátrált, aztán rendíthetetlenül, ismét közelített a kancához. Kinyúlt, megérintette véknyát, orrát szelíden, szeretettel húzta végig fényes szőrén. A kanca megborzongott, mintha méhek szálltak volna rá és sikítva, dühösen felnyerítve tiltakozott a szűzi erényét ért kellemetlen érintés ellen. Az egyik lovász térdre bukott, mikor a kanca szörnyű, sárga fogaival odavágott a mén felé, elkapta a nyakát és felhasította vén foltos bőrét. Aztán elvonszolták onnan. – Szegény fickó – mormolta Mark. A seb vérzett ugyan, de felületes volt csak, de az egész dolog igazságtalansága keltette fel Mark együttérzését. Az öreg ménnek el kellett viselnie a rúgásokat, a harapásokat, míg a temperamentumos kancacsikó végül is behódol, készségessé válik, és akkor, mint ki dolgát jól végezte, elvezetik onnan. – Sose pazarolja szimpátiáját a világ veszteseire – tanácsolta Dirk –, túl sokan vannak. A fűrészporral borított részen a kancacsikó fölemelte farkát, a farok hosszú, fényes szőre olyan volt, mint egy puha, hullámzó tollbokréta, és felajzottsága jeléül erélyesen vizeit. A mén körbejárta, hátrahúzta felső ajkát, kivillantotta fogait, a vállai hevesen rángatóztak és miközben lelkesen bólogatott fejével, ismét kinyúlt a karccá felé. Az most nyugodtan állt. Farkát felemelve tartotta, de a mén orra érintésétől megremegett, láthatóan készen arra, hogy befogadja. – Helyes – kiáltott fel Dirk. – Vigyétek. – Két lovász erejére volt szükség, hogy a mén fejét elfordítsák és kivezessék a kapun, amelyet Dirk kitárt. – Különös módon nem hiszem, hogy maga az élet vesztese lenne – mondta hanyagul Dirk, miközben a kapunál várakoztak. – Ezért van most itt, e pillanatban is. Én csak egyfajta emberrel foglalkozom. Vagy olyannal, akinek tehetsége van, vagy akinek ereje vagy meglátása van, vagy akiben ezek az erények mind megvannak. Gondolom, maga ez a típus. Mark ekkorra már kiderítette magában, hogy az egészet gondosan előkészítették. Találkozását Peter Botesszal, Marion Littlejohn sógorával a ladyburgi postahivatal előtt, a sürgető meghívást Dirk Courtney birtokára, amit Botes átadott, úgy, hogy nem volt már lehetősége a dolgot Sean Courtneynak jelenteni, és megbeszélni vele a meghívás dolgát. És most ez az erotikus játék a lovak párosításával. Mindezt úgy tervezte ki Dirk, hogy megzavarja Markot, kibillentse egyensúlyából, bizonytalanná tegye. – Én azt hiszem, maga inkább olyan, mint ez itt – folytatta Dirk, ahogy a lovászok elővezették a tenyészmént, olyan lovat, amely túlságosan értékes lett volna, semhogy megkockáztassák, hogy kárt szenvedjen, ha összeeresztik egy kelletlen nősténnyel. Megtermett mén volt, fekete, mint a varjú, magas léptű, fényes patáival büszkén rugdalta a fűrészport, aztán merev lábakon, keményen megvetette magát, s amint megérezte a várakozó kanca szagát, megremegett, hasa alatt előremeredt nagy, fekete, férfikar méretű nemi szerve, és vastagon, türelmetlenül verdeste a mellét. – A vesztesek fáradnak, és a nyertesek viszik el a zsákmányt – mondta Dirk, mikor a nagy állat felágaskodott és a nőstény lenyomta farát, hogy befogadja a hímet. – A győztesek és a vesztesek – ismételte el Dirk, és nézte, hogyan dolgozik a mén, közben elpirult, kezével olyan keményen markolta a kerítés gerendáját, hogy kifehéredett az ökle. Mikor végül a mén a kancáról hátralépett négy lábára, Dirk felsóhajtott, megfogta Mark könyökét. – Maga ott volt, amikor az apámmal az álmaimról beszéltem – mondta, miközben

elvezette Markot. – Igen, ott voltam. – Nagyszerű! – nevetett kedélyesen Dirk. – Szóval, van hangja. Már kezdtem kételkedni benne. De információim szerint esze is van. – Természetesen – mondta, mikor Mark szúrós szemmel nézett rá –, vettem a fáradságot, és mindent megtudtam magáról. Maga ismeri a terveim bizonyos részleteit. Én olyan helyzetben kell hogy legyek, hogy megvédhessem magam. Megkerülték a ház előtti díszes tavat, amelynek tükrén vízililiomok lapos levelei úszkáltak, a virágok illata édesen lengett feléjük a délutáni melegben, ahogy a rózsaligeten keresztülmentek, de egyikük sem szólt semmit, míg be nem léptek a magas mennyezetű, bútorokkal telezsúfolt dolgozószobába. Dirk már korábban behúzta a faredőnyöket a hőség miatt, és a szoba most hűvös volt, sötét és valamiképpen baljóslatú. Dirk székkel kínálta Markot a kandalló mellett, aztán az asztalhoz sétált, ahol ezüsttálcán palackok és kristálypoharak sorakoztak. – Italt? – kérdezte. Mark csak a fejét rázta és nézte, hogyan tölti ki magának az italt egy fekete palackból Dirk. – Ismeri az álmomat – mondta Dirk, miközben még mindig a töltögetéssel volt elfoglalva. – Mi a véleménye róla? – Óriási elképzelés – mondta Mark óvatosan. – Elképzelés? – Dirk felnevetett. – Én nem azt a szót használnám. – Poharával üdvözölte Markot, kortyintott egyet és a pohár fölött Mark arcát figyelte. Furcsa módon dolgozik a sors, gondolta Dirk, miközben a karcsú, elegáns ifjút nézte. Kétszer próbáltam megszabadulni a kényelmetlenségektől amiket okozhatott volna. És ha sikerül, most nem tudnám felhasználni a céljaimra. Fél fenékkel felült az íróasztal sarkára, gondosan félretette poharát, hogy mindkét keze szabad legyen és két kézzel gesztikulálva beszélt tovább. – Arról beszélünk, hogy egy teljesen új frontot nyitunk meg, hatalmas lépést teszünk előre népünk javára, munkát teremtünk tízezer ember számára, új városok, új kikötők, új vasutak… haladás. – Kitárt karokkal illusztrálta a növekedést, a határtalan lehetőségeket. – Ez az egyetlen, csodálatos szó mindezt érzékelteti: haladás! És aki ezt meg akarja állítani, rosszabb, mint a bolond, a bűnöző, az árulója országának, és úgy is kell bánni vele. Irgalmatlanul félre kell söpörni, minden rendelkezésre álló eszközzel… Elhallgatott és szigorúan nézett Markra, alig leplezett fenyegetéssel szemében. Mark nyugtalanul mozdult a székén. – Másfelől viszont… – Dirk, hogy hirtelen elmosolyodott, olyan volt, mintha a viharos ég szürkeségén egy napsugár tör át –, mindenki, aki ennek az óriási tervnek a teljesítésén dolgozik, jogosan tart rá igényt, hogy osztozzék a jutalomban. – Mit kíván tőlem? – kérdezte Mark. A váratlan kérdés úgy érte Dirket, kezei széttárva, már ajkán a szónoklat folytatásával. Leeresztette kezét, várakozó arccal nézte Markot, mint aki várja, mi következik ez után. – És micsoda jutalomról beszél? – fejezte be a mondatot Mark, és Dirk elragadtatottan nevetett fel, mert ezek voltak azok a szavak, amelyeket várt. Mert minden embernek megvan az ára, amiért dolgozni hajlandó. – Maga tudja, mit várok magától. – Igen, azt hiszem, tudom. – Mondja meg, mit akarok – nevetett fel ismét Dirk. – Egy jelentést, amely olyan ajánlást tartalmaz, miszerint a Chaka Kapuja védett

területnek Nemzeti Parkká való fejlesztése nem célszerű. – Maga mondta, nem én. – Dirk megint felvette poharát, és Mark felé intett vele. – Mindazonáltal, iszom rá. – És a jutalom? – folytatta Mark. – Az elégtétel, hogy tudja, hazafias kötelességét teljesítette ennek az országnak a népeivel szemben – közölte ünnepélyes hangon Dirk. – Én Franciaországban beszereztem minden elégtételt, ami nekem egy életre elég – mondta Mark halkan. – De rájöttem, hogy azt sem megenni, sem meginni nem tudom. – És Dirk kéjesen felnevetett. – Remek mondás, nem szabad elfelejtenem. Biztos benne, hogy nem iszik valamit? Mark most, első ízben elmosolyodott. – De igen, meggondoltam magam. – Whiskyt? – Kérek. Dirk felállt, titkos belső elégtétellel odasétált az ezüsttálcához. Ha az derül ki, hogy ennek az embernek nincsen ára, mint ahogy azt kezdetben lehetségesnek gondolta, megdőlt volna az egyik alaptétele, amelyre egész életfilozófiáját építette. De most minden rendbe jött. Ennek az embernek is van ára, és váratlanul megvetést s egyben haragot is érzett iránta. Pénzről lesz szó és alighanem silány kis pénzről. Nincsen semmi különleges ebben a fickóban. Ismét Mark felé fordult. – Tessék egy korty innivaló. – Odanyújtotta neki a kristálypoharat. – És most beszéljünk valamiről, amit meg is lehet enni. Visszament az íróasztalhoz, kinyitotta az egyik fiókot, és kivett belőle egy vörös viasszal lepecsételt barna borítékot. A borítékot letette az asztalra, aztán kézbe fogta poharát. – Ebben van az előleg, hogy a jóakaratomat tanúsítsam – mondta. – Mennyire jó az akarata? – Ezer font – mondta Dirk. – Ezen egy hegyre való kenyeret vásárolhat magának. – Az ön egyik társasága megvásárolt egy farmot a nagyapámtól – mondta Mark, gondosan megválogatta szavait. – Az öreg azt ígérte, hogy a farm az enyém lesz, és meghalt, de nem hagyott rám semmit. Dirk arca hirtelen bezárult. Fürkész szemmel, óvatosan nézte Markot. Egy pillanatra arra gondolt, ne játssza-e meg a tájékozatlant, de egyszer már elismerte, hogy alaposan utánanézett Mark dolgainak… – Igen – bólintott. – Tudok róla. Az öreg elherdált mindent. – Annak a farmnak az ára háromezer font volt – folytatta Mark. – Én úgy érzem, valaki még tartozik nekem azzal a pénzzel. Dirk ismét benyúlt a fiókba, és kihúzott belőle két, az előbbivel azonos borítékot. Gondosan rátette őket az elsőre. – Furcsa véletlen folytán pontosan ez az összeg van nálam. Valóban nevetséges összeg, mosolygott magában megvetően. Vajon mitől gondoltam, hogy van valami rendkívüli ebben az emberben? A fiókban még ott lapult hét hasonló barna boríték, mindegyikben száz darab tízfontos bankjegy. Felkészült rá, hogy Mark addig tornássza fel a jelentés árát, sőt, ami azt illeti, ő még tovább is elment volna. Sokkal tovább. – Jöjjön – mosolygott Markra. – Itt van. – És nézte, hogyan áll fel Mark Anders a

székéről, megy keresztül a szobán, veszi föl a borítékokat, és süllyeszti őket a zsebébe. Sean Courtney szakálla úgy borzolódott fel, mint egy haragos sün háta és az arca lassan olyasfajta színben kezdett játszani, mint egy rosszul kiégetett tégla. – Úristen! – morogta, és a három borítékra meredt az íróasztalán. A pecséteket már korábban óvatosan felnyitották, és a borítékok tartalma három ropogós kincstári pénzjegyekből formált, vörös és kék legyezőként hevert Sean előtt. – És te elfogadtad a pénzét. – Igen, uram – mondta Mark és úgy állt Sean előtt, mint egy makacs diák az osztályfőnöke előtt. – És van képed idejönni vele? – Sean olyan mozdulatot tett, mintha le akarná söpörni a pénzt a földre. – Vidd előlem ezt a szennyet. – Az ön első leckéje számomra, tábornok úr: a pénz mindig fontos – mondta Mark csendesen. – Igen, de mit csináljak én ezzel? – Mint az Afrikai Vadállomány Megőrzésére Alakult Társaság fővédnöke, önnek kötelessége lenne az ajándékozóval levélben közölni, hogy bőkezű adományát köszönettel elfogadja… – Mi a fenét beszélsz te itt összevissza? – bámult rá Sean. – Miféle társaság ez? – Éppen most alapítottam, uram, és önt választottam fővédnökül. Biztos vagyok benne, hogy össze tudunk állítani egy alkalmas emlékiratot, amelyben meghatározzuk a társaság céljait és szabályzatát, de a lényege az egésznek egy mozgalom, amely az embereket tudatára akarja ébreszteni annak, mit készülünk tenni a köz támogatásának elnyerése céljából… – Mark szinte hadart, dőlt belőle a szó. Sean csak hallgatta és arca téglapirosból fokozatosan visszanyerte szokott színét, majd lassan elragadtatott mosolyra húzta el a száját. A pénzt sajtópropagandára fordítjuk, hogy az emberekben tudatosítsuk örökségük értékét – folytatta szóáradatát hadarva Mark, és csak úgy ömlöttek belőle az ötletek, és szültek nyomban újabb ötleteket, miközben Sean csak figyelte, mosolya egyre szélesedett, míg végül percekig tartó nevetési rohamba torkollott. – Elég! – kiáltotta elragadtatottan. – Ülj le, Mark, egyelőre elég ennyi. – Zsebkendőt keresett, hogy megtörölje szemét, aztán kifújta nagy, kampós orrát, ami úgy harsogott, mint egy trombita. – Ez szemérmetlenség – mondta, magában nevetgélve. – Kifejezetten szentségtörés. Te egyáltalán semmibe sem veszed a pénzt. Ez nem normális. – Dehogynem, csak éppen a pénz eszköz és nem cél, uram! – és Mark is nevetett, mert a tábornok vidámsága ragályos volt. – Istenem, Mark, te igazán remek alak vagy. Hol szedtelek én össze téged? – Még egyet nevetett, aztán elkomolyodott. Elővett egy ív papírt az egyik fiókból és nekiállt jegyzetelni. – Mintha nem lenne amúgy is elég dolgom– zsörtölődött. – Na, és most állítsuk össze ennek a te átkozott társaságodnak a céljait. Majdnem három óra hosszat dolgozott, és Ruth Courtneynak kellett értük mennie, hogy vacsorához hívja őket. – Egy perc, drágám – mondta Sean és rátette a papírnehezéket a frissen készült jegyzetekre. Már éppen felállni készült, mikor homlokát ráncolva Markra nézett. – Veszedelmes ellenséget választottál magadnak, fiatalember – mondta figyelmeztetően. – Igen, tudom – bólintott Mark higgadtan.

– Ezt sok érzéssel mondtad. – Kérdően nézett Markra. Az egy pillanatig habozott, aztán beszélni kezdett. – Ön tud a nagyapámról, John Andersről. Valamikor egyszer beszélt róla. – Sean bólintott és visszadőlt a párnás bőrszékbe. – Volt egy földje az öregnek. Nyolcezer hektár. Anderslandnek keresztelte el. Sean ismét rábólintott, és Mark, szavait gondosan megválogatva folytatta. Elmondott mindent, cifrázás nélkül, csak a tényekre szorítkozott, és ha bizonytalan volt, vagy összefüggéseket keresett, pontosan megmondta azt is. Ruth megint odament, hogy vacsorára hívja őket, éppen, mikor Mark azt az éjszakát írta le, mikor a hegyháton a gengszterek a táborában akarták megtámadni. Ruth már-már erőltette, hogy menjenek, mert kihűl az étel, de az arcukat látva hallgatott, némán Sean széke mögé állt és figyelt, közben az arca egyre sápadtabb, egyre feszültebb lett. Mark azt is elmondta, mi történt a Chaka Kapujánál, hogyan kutatott nagyapja sírja után, beszélt az emberekről, akik vadásztak rá, és mikor a történetet befejezte, mind a hárman hosszan hallgattak, míg végül Sean kihúzta magát, mély, szomorú sóhajjal, és megkérdezte. – Miért nem jelentetted ezt? – Mit jelentettem volna? Ki hitt volna nekem? – Elmehettél volna a rendőrségre. – Egy szikrányi bizonyítékom sincs, ami Dirk Courtneyra utalna, kivéve azt, hogy abszolúte biztos vagyok benne. – Lesütötte szemét. – Vad, valószínűtlen történet, annyira, hogy mostanáig még önnek sem mertem elmondani. – Igen – bólintott Sean. – Megértem. Még most sem akarom elhinni, hogy igaz. – Sajnálom – mondta Mark. – Tudom, hogy igaz, de nem akarom elhinni. – Sean felhúzta a vállát, állat mellére szegezte. Ruth, aki mögötte állt, megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Ó Istenem! Még mennyit kell miatta elszenvednem? – suttogta Sean, aztán felnézett. – Ezután még nagyobb veszélyben leszel, Mark. – Nem hiszem, tábornok úr. Az ön védelme alatt állok, és ő tudja ezt. – Adja Isten, hogy ez elég legyen – mondta halkan Sean. De mit tehetünk ellene? Hogyan tudjuk megfékezni ezt a… – elhallgatott, megfelelő szót keresett, aztán vadul sziszegte: – ezt a szörnyeteget? – Nincsen bizonyíték – mondta Mark. – Semmi, amit ellene felhasználhatnánk. Sokkal ügyesebb volt annál. – Van bizonyíték – mondta Sean határozottan. – Ha ez mind igaz, akkor van bizonyíték. Valahol. A Trójainak, annak az öszvérnek, amelyen Mark ült, olyan széles háta volt, mint egy hordó. A nap átsütött Mark ingén, az izzadság sötét, nedves foltjai sötétlettek rajta a lapockái között meg a hónaljában, míg a Bubezi partján lefelé nyargalt és gyeplőjénél fogva vezette a másik agyonterhelt öszvért, a Spártait. A folyó medrében, egy cukorfehér homokpadnál hagyta, hogy az öszvérek térdig belegázoljanak a vízbe és nekiálljanak vedelni. Zajosan szívták magukba a vizet és Mark szinte érezte, hogyan dagad a Trójai gyomra a térdei között. Kalapját hátratolta fején, letörölte homlokáról az izzadságot, és felnézett a Chaka Kapuja oszlopaira. Olyanok voltak, mint az égboltról lenyúló két sziklazuhatag,

meredekek, egy-egy darab az örökkévalóságból, olyan mérhetetlenül nagyok, hogy eltörpült mellettük a föld és a lábainál kanyargó folyó. Az elöl poroszkáló öszvér hátán a kettős kosár sokkal kevésbé volt súlyos, mint azok a gondok, amelyeket Mark a civilizáció világából magával hozott. Nagy adag bűntudat nyomta a lelkét, egy elvesztett szerelem bánata és a bevégzetlen feladat keserű tudata. De most, hogy a Chaka Kapuja sziklái alá ért, úgy érezte, szabadul terheitől és lassan visszatér belé az élet. Mintha egy megnevezhetetlen valami nyúlt Volna át feléje a Bubezi folyón túlról, mintha a végzet keze jelezné számára a kijelölt utat, vagy talán még inkább: a hazatérés érzete? Igen, gondolta hirtelen támadt örömmel: végre hazajöttem. Egyszeriben sietőssé vált az útja. Felrángatta a Trójai fejét, bármennyire vonakodott szegény, a víz még csak úgy dőlt löttyedt, gumiszerű szájából, és előrerugdalta az örvénylő folyó zöld vizébe, ő maga lecsúszott a nyeregből, és mikor már nem érzett talajt a lába alatt, az öszvérek mellett úszott. Ahogy az öszvérek levesestálszerű patái talajt értek, ismét feldobta magát a Trójai hátára, úgy értek át a túlsó partra. Mark nadrágja a lábára tapadt, ingéből dőlt a víz. Aztán hirtelen, egy hét óta első ízben, minden különös ok nélkül felnevetett, derűs, féktelen kacagással, amely mint reszkető fénykoszorú még sokáig kísérte útján. A hang gyenge volt, és ahogy a Trójai, a szürke öszvér, ritmikus, szortyogó léptekkel vonult a folyó mentén a puha talajon, Mark nem volt biztos benne, jól hallotta-e. Meghúzta a Trójai gyeplőjét. Megálltak. Mark hallgatózott. Olyan tökéletes volt a csend, hogy szinte szikrázott, mint a statikus elektromosság, és mikor egy erdei gerle egy mérföldnyire a folyó partján dallamosán, melankolikusan felturbékolt, Mark olyan közelinek érezte, mintha kartávolságban lenne tőle. A fejét csóválta. Megengedte a gyeplőt, de az első patadobbanásra ismét felhangzott a hang. És ezúttal nem lehetett szó tévedésről. Mark tarkóján felállt a szőr. Hirtelen felegyenesedett kényelmes nyergében. Csak egyszer hallotta azelőtt ezt a hangot, de olyan körülmények között, hogy soha életében nem felejti el. Közelről hallatszott, nagyon közelről, a sűrű, zöld, parti bozótból, amely ott húzódott közte és a folyó között, vad naspolyák és csüngő liánok zűrzavaros sűrűje, annak az állatnak a jellegzetes búvóhelye, amelynek a hangját hallotta. Kísérteties, nem evilági hang. Sima, szinte folyékony, mint a kőkorsó száján kicsorgó italé, és csak aki már hallotta egyszer, ismeri fel egy kifejlett leopárd fájdalmas, vészt jelző kiáltását. Mark elfordította az öszvért, felküldte, hadd bandukoljon fel az emelkedőn, míg egy fa árnyékába ért. Ott megbéklyózta, és meglazította rajta a hevedert. Aztán kivette a Mannlichert a tokjából, megnézte, töltve van-e. A vastag töltények vörösréz bevonatos csúcsukkal még síkosak, fényesek voltak a viasztól. Egy csattanással lezárta a tölténytárat. Hanyag tartással bal karjára vetette a puskát, mert nem állt szándékában használni. Inkább az izgalom, a várakozás gyönyöre töltötte el meleg, bizsergető érzéssel. Két hónap kemény lovaglás és gyaloglás után, mióta visszatért a Chaka Kapujához., most adódott számára először alkalom, hogy leopárdot láthat. Sok leopárd járkált a Bubezi mentén, majdnem naponta látta a nyomaikat, hallotta éjszaka horkantásaikat, köhögésüket. Mindig a leopárd és a kudu húzódik vissza

utolsónak a civilizáció elől, mert fensőbbséges ravaszságuk és természetes ösztöneik jóval azután is megvédik őket, hogy a többi állatfajta visszavonult. Most alkalma adódik, hogy lásson egyet. A part menti bozót sűrű volt ugyan, de nem nyúlt le messze, és Mark annyira szeretett volna már leopárdot látni, ha csak egy sötétsárga villanást is, de valami konkrétum legyen, amit hozzáadhat egyre terjedelmesebb listájához: miből hány főt számlált. Óvatosan körözött, szeme a bozót sűrű, zöld fala és a füves térség között cikázott, nyomokat keresett, látni szerette volna a sárga macskát. A meredek folyópart fölött hirtelen megállt, lebámult maga elé, aztán féltérdre ereszkedett, és megtapogatta a földet. Ezek nem leopárdnyomok. Már találkozott velük, fölismerte őket. Nem volt különös jellemzőjük, nem hiányzott lábujj, nem látszott rajta sebhely, torzulás, de Mark gyakorlott szemével felismerte méretét és alakját, az enyhén befelé forduló lúdtalp lenyomatát, gyors, fürge lépés nyomát. Most már értette, miért az állat fájdalmas hangja a sűrűben. – Pungushe – mondta halkan Mark. – A sakál megint munkában van. Aztán a nyomok megkettőződtek. Befelé, a sűrűbe, majd kifelé. A befelé vezető nyomok láthatóan mélyebbek voltak, kevésbé elnyújtottak, mintha az ember terhet cipelt volna, a kifelé vezető halványabbak, az illető akkor már könnyebben mozgott. Mark, a lábnyomokat követve, lassan húzódott a sűrű felé. Néhány lépés után hosszú percekre megállt, vizsgálta az aljnövényzetet, leguggolt, hogy messzebbre lásson a talaj mentén a lelógó liánok és a faágak alatt. Most, hogy tudta, mit fog találni, már nem az izgalom, öröme fűtötte, hanem hideg düh szorongatta a torkát és az a kegyetlen bizonyosság, hogy halálos veszély fenyegeti. Valami fehérségen akadt meg a szeme a sűrű félhomályában. Egy percig csak nézte, aztán rájött, hogy egy fatörzs fehér, vérző fáját látja, ahol egy halálos kínban gyötrődő állat beléhasított és hosszú, ferde nyomot húzott a fa törzsén. A harag úgy kavargott a gyomrában, mint egy nyújtózkodó kígyó. Oldalt lépett, aztán lassan előre. A puskát most lövésre készen tartotta, mélyen lent, keresztben a csípője előtt. Három lépés után megint megállt. A sűrű szélén egy helyen lelapult a fű meg a bokor, a fekete, rothadt falevelekkel borított puha földet föltúrták, megkavarták, valami súlyos tárgyat rángattak rajta ide-oda, és a levelek között beszökő napsugár pontosan egy nedves, vörös foltra esett, amely akár egy vadvirág szirma is lehetett volna… Vagy egy csepp vér. Ekkor másfajta zörejt hallott, fém csattogását fémen, láncszemét láncszemen. Acéllánc mozgott láthatatlanul a sűrű sötét mélyén. És Mark meglátta. Már tudta, hol fekszik az állat, félrehúzódott, lépésről lépésre közeledett hozzá, közben kibiztosította puskáját, és magasan a melle elé tartotta. Megint valami fehér, szokatlanul fehér, kerek folt látszott a lombok között. Mark megmerevedve bámult. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájött, hogy amit lát, egy levágott fatörzs nyers fája, kurta, villa alakú ág, nem vastagabb, mint egy bakfislány dereka, és olyan frissen vágták, hogy ragacsos, borszínű cseppekben szivárgott belőle a nedvesség. És látta a megcsavart, lopott kerítésdrótot, amely a láncot a fadarabhoz rögzítette. A fatuskó volt a horgony, az ide-oda csúszkáló ellensúly, amely megfogta a csapdába esett állatot anélkül, hogy biztos támaszt adna neki, aminek nekitámaszkodva megfeszíthetné és szabaddá téphetné magát. A lánc megint megcsördült.

A leopárd húszlépésnyire volt tőle. Pontosan tudta, hol, de nem látta, és míg figyelmesen kutatott, az agya lázasan dolgozott és visszaemlékezett mindarra, amit erről az állatról az öreg meséiben hallott. „Nem látod meg, míg ott nincs, s akkor is csak egy sárga villanást látsz, mint egy napsugár. Nem figyelmeztet morgásával, nem úgy, mint az oroszlán. Abszolút némán közelít, és nem mar a karodba, nem fogja meg a válladat. A fejednek megy. Mindent tud a kétlábú állatokról, többnyire cerkófmajomból él, úgy, hogy tudja, hol van a feje. Leveszi a koponyád tetejét, gyorsabban, mint ahogy te a reggeli lágy tojásodat feltöröd, és biztonság kedvéért hátsó lábaival a hasadon dolgozik. Láttál-e már macskát, amint a hátán fekszik, és a hátsó lábával kalimpál, míg te a hasát vakarod? Ugyanígy fog felfalni téged is, úgy tépi ki a beleidet, mint egy csirke beleit. És olyan gyorsan, hogy ha négyen vagytok a vadászpartiban, hármótokat megöl, mielőtt a negyedik a vállához emelné a puskáját.” Mark tökéletesen mozdulatlanul állt és várt. Nem láthatta az állatot, de érezte, érezte a szemeit, úgy szúrt a bőrébe, mint egy mérges rovar, és visszaemlékezett arra a márványfehér sebhelyre, amelyet Courtney mutatott neki egyszer, közlékenyebb pillanatai egyikében, a negyedik whisky után, felhúzva ingét, megfeszítve izmait, hogy a sebhely mint fényes selyemdarab duzzadt elő. – Leopárd – mondta. – Ördögi macska, a leggonoszabb dög a bozótban. Úgy érezte, mintha valami visszahúzná. A száraz levelek megzördültek. Elmehetne, itt hagyhatná, visszajöhetne, amikor a keselyűk elárulják, hogy megdöglött, vagy már túlságosan gyenge, hogy veszedelmes legyen a számára. Aztán elképzelte az állat rémületét és kínjait, és egyszeriben nem volt számára állat többé, hanem az ő állata, az ő gondjaira bízott lény, szent és sérthetetlen védence. Előbbre lépett. A lánc megcsördült, a leopárd jött. Szörnyű, halk suhanással, és azzal a lendületes ugrással, egy elmosódó folt, csak a szeme izzott, sárgán, a gyűlölettől, a félelemtől és a fájdalomtól. A lánc mögötte kígyózott, pörgött, csattogott, és ahogy Mark a puskát a szükséges hathüvelyknyire megemelte, hogy a vállához vehesse, látta, hogy a csapda ott csüng az állat mellső lábán, mint valami baljós, fémből gyártott rák. A nehéz acélszerkezet éppen csak egy kicsit lassította le a támadót. Az idő álomszerű lassúsággal telt, minden töredék másodperc olyan súlyosan koppant, mint egy sűrű olajcsepp, és Mark látta, hogy az összezárult, acélkapcsok fölött a leopárd mellső lába átrágódott. A gyomra felfordult, mikor rájött, hogy a megvadult állat maga rágta át saját lábát, húsát, inait, de a csontját is kétségbeesett próbálkozásában, hogy szabaduljon. A lábát most mindössze egy szál véres, tépett bőrcafat tartotta, és az acélcsapda egy hirtelen rántására ez az utolsó szál is elszakadt. A leopárd szabad volt, és a félelemtől és fájdalomtól megvadulva Mark fejének ugrott. A Mannlicher csöve szinte érintette lapos, széles homlokát, olyan közel volt, hogy Mark látta fehér, felmeredő oldalszakállát, amint vicsorgó ajkai mellett kimered, mint hajnali dérrel lepett fűcsomó, s látta nyirkos, fekete ajkai mögött a sárga agyarakat és hátragörbített nyakában, nyitott torkában érdes, rózsaszín nyelvét. És a szemeit. Szörnyű, gyűlölködő szemeit. Mark tüzelt. A golyó szétverte a leopárd koponyáját, a sárga szemek egy pillanatra összehúzódtak, pislogtak az ütés erejétől, aztán a feje hátravágódott, elfordult kígyószerű nyakán, és karcsú teste minden kecsességét, könnyedségét elveszítve, nehézkesen, formátlanul pördült meg a levegőben.

Úgy zuhant Mark lábához, mint egy zsák, és néhány apró, fényes vörös vérfoltot fröccsentett Mark csizmája fejére, ahol úgy csillogott tovább, mint a metszett rubint. Mark megérintette a nyitottan kimeredő szemeket, de azok vad, sárga fénye eltompult, a hosszú, legyezőszerű szempillák nem rezdültek meg, nem pislantottak. A leopárd megdöglött. Mark egy zökkenéssel leült a hulla mellett egy száraz kupac falevélre, és kinyitotta cigarettatárcáját. Gyufát tartó keze remegett, a gyufa lángja úgy vibrált, mint egy molylepke szárnya. Eloltotta, eldobta a gyufát, aztán nyitott tenyérrel végigsimította a leopárd sűrű, puha szőrét, a jellegzetes, fekete rozettákkal tarkított borostyánkő- és aranyszínű szőrét, amelyet mintha egy angyal érintett volna jobb keze öt összefogott ujjával. – Pungushe, te disznó! – suttogta Mark. Ezért az aranyosfoltos bundájáért pusztult el az állat, azért a néhány ezüst shillingért, amit adnának érte, ha eladná a falu piacán, vagy egy vidéki vasútállomáson, vagy egy poros út mentén. Halál, kimondhatatlan, szörnyű kínok között, csak hogy szőnyeg készüljön belőle, vagy bunda egy nő számára. Mark még egyszer megsimogatta a fényes szőrt, és érezte, hogy ami az előbb félelem volt benne, az most haraggá változik át az ellen az ember ellen, aki egyszer az életét mentette meg, és aki után immár két hónapja kutat. Fölállt, odasétált a lánc végén heverő acélcsapdához. A csapda fogai még mindig kíméletlenül harapták a levágott lábat. Mark leguggolt, közelebbről is szemügyre vette. „Slag-Yster” típusú csapda volt, gyilkos acél, és a fogak végén gondosan kiélesítették, hogy biztosan belemarjanak az áldozatba, beleharapjanak, anélkül, hogy leszakítanák. Legalább tizenöt kilót nyomott, és egy vastag faág kellett volna ahhoz, hogy szétnyissa az állkapcsait és ismét beállítsa a szerkezetet. Az acélt magát az orvvadász száraz fafáklya füstjével füstölte be, sötét volt, kormos, hogy ezzel eltűnjön a fémről az emberszag. A sűrű szélén egy cerkófmajom félig feloszlott teteme feküdt, ellenállhatatlanul vonzó csalétek a sárga macska számára. Mark újratöltötte a Mannlichert, és olyan dühös volt, hogy ha most, ebben a pillanatban összetalálkozik azzal az emberrel, aki ezt elkövette, nyomban agyonlövi, függetlenül attól, hogy az életét köszönheti neki. Felsétált a lejtőn, levette a nyerget a Trójairól, bőrszíjakkal megbéklyózta és a nyeregtáskát fölakasztotta egy faágra, nehogy fürkésző hiéna vagy borz útjába essen. Aztán visszament és a sűrű szélén megkereste a vadorzó nyomát. Tudta, hogy öszvérháton esztelen lenné, utána eredni, az esetlen állat egy mérföldnyi távolságból fölriasztaná, de gyalog talán van némi lehetősége… A nyom friss volt, a vadorzó táborhelye; nem lehetett messze, és olyan értékes tárgyról, mint egy acélcsapda, nem kóborolhat messze el. Marknak jó esélye volt rá, hogy megtalálja. Persze a vadorzó óvatos, ravasz és körültekintő, mert nyilván tudja, hogy most már tilos a völgyben vadászni. Mark már végiglátogatott minden falut, beszélt minden törzsfőnökkel, és itta a sörüket, s közben elmagyarázta nekik, mi az új rend. A vadorzó tehát tudja, hogy törvényen kívül áll. Mark már olyan sokat járt utána, és óvatossága, a bonyolult módszerek, amelyekkel üldözőjét igyekezett félrevezetni, nyilvánvalóvá tették, hogy tisztában van bűnösségével. És most Marknak jó alkalma volt rá, hogy megtalálja. A nyom folyás irányában lefelé egy fél mérföld után átszelte a folyót, aztán

cikcakkban folytatódott a cserjésben, az erdőben meg a bozótban, ahogy csapdarendszerét végigjárta. A leopárdcsapda szemmel láthatóan a rendszer középpontja volt, de használt hurkot is, kisvadra, könnyű, horganyzott drótból, amelyet alighanem néhány shillingért vásárolt egy vidéki vegyeskereskedésben, használt réz távíródrótot is, amit viszont nyilván egy távíróoszlop megkopasztásával szerzett szemtelenül, valami eldugott helyen. Vadászott csapdával sakálra, dögöt használva csaléteknek, és válogatás nélkül helyezte el csapdáit sólelőhelyeken meg pocsolyákban, bárhol, ahová valami az apróvadakat odavonzotta. Mark szorgalmasan követte a csapdák vonalát, lecsappantott minden csapdát, kibelezte őket. A munkával hamar végzett, de három órájába tellett, míg a vadorzó tanyáját megtalálta. A vadorzó egy baobabfa vastag, felpuffadt, hüllőszínű ágai alatt verte fel tanyáját. A fa öreg volt és rothadt, a hatalmas törzsben lévő mély odú akkora volt, mint egy barlang, ezt használta a vadorzó arra, hogy elrejtse apró, füsttelen konyhatüzét. A tűzhely hideg volt, gondosan betakarva homokkal, de még így is a hamuszag vezette nyomra. A hamu is kihűlt már. A faodú legmélyén eldugva talált két, fonott fakéregből készült, zsineggel összekötött batyut. Az egyikben egy zsíros, szürke pokrócot talált, egy faragott fapárnát, egy kis háromlábú fazekat, egy impalabőr zacskót, benne két-három font kukoricamáléval, és néhány szelet szárított húst. A vadorzó kevés csomaggal járt és gyorsan közlekedett. A másik kötegben tizenöt darab, napon szárított sakálbőrt talált, csontszáraz volt mind, gyönyörű, ezüstfekete és vörös prémek, két leopárdbőrt, egy nagy sötétarany hím és egy nem egészen kifejlett nőstény kisebb bőrét. Mark meggyújtotta a tüzet, a pokrócot, a fejtámaszt és a zsákot beledobta a tűzbe, és halvány elégtétellel nézte, hogyan izzanak, feketülnek el. A fémlábast egy kődarabbal zúzta össze, majd a száraz bőröket vállára vetve elindult visszafelé. Már majdnem besötétedett, mikor a folyó menten a leopárdos bozóthoz elért. Ledobta válláról a nehéz, szárítottbőr-köteget, amely mostanra olyan súlyos lett, mint egy mázsás szeneszsák, és értetlenül bámult a leopárd hullájára. A hullát nagy, zöld, fényesen csillogó legyek lepték el, fehér tojásaikat mint főtt rizscsomókat rakták sorra le a dög húsába, és ami Markot elképesztette: a hulla csupasz volt, mert valaki szakértő kézzel lefejtette róla az aranyos prémet, és most nyersrózsaszínűen hevert ott, itt-ott sárga zsírfoltokkal tarkítva, meg fehér izomkötegekkel. A feje is csupasz volt, a pofájáról is lehántották a bőrt, csak tompa csodálkozó szeme meredt ki koponyájából, mint két üveggolyó, a fülnyílásaiban maradt néhány szál fekete szőr, és sárga agyarai vigyorogva meredtek elő. Mark a horgonyozó farönkhöz sietett, de a lánc és a csapda eltűnt… Egy teljes percig eltartott, míg eszébe jutott a következő, logikus lépés. Felrohant az ólomfához. A Trójai eltűnt. A pányvázóköteleket valami borotvaéles szerszámmal elvágták, és szép rendben odafektették az ólomfa alá. A Trójai, amely ily módon váratlanul megszabadult kötőfékétől, hálásan és a tőle elvárható legtermészetesebb módon reagált. Nekiindult nyílegyenesen az erdőnek, vissza a nyersen összeeszkábált istállójához, éjszakai takarmányadagjához és a hozzávaló társasághoz, öreg barátjához, a Spártaihoz. Mindez tizenöt mérföldes gyalogtúrát jelentett Mark számára visszafelé, a központi

táborhoz, és tizenöt percen belül várható volt, hogy besötétedik. A nyeregtáskát levették a fáról, és tartalmát precíz pontossággal kiválogatták: amit Pungushe nem vitt magával, azt összehajtogatta, és szép rendben elhelyezne egy lapos sziklán. Nyilván nem volt nagy véleménnyel William Shakespeare-ről, mert a tragédiái nem érdekelték, és meghagyta Marknak szarvasbőr dzsekijét is, Ruth Courtney utolsó pillanatban átnyújtott ajándékát. Elvitte viszont az elegáns hálózsákot, egykor Courtney tábornok tulajdonát, beépített sátorlapjával és pehelybélésével együtt, amelyért Londonban, a Harrods áruházban huszonöt fontot fizetett, és tökéletes csereértéket képviselt az ő zsíros pokrócával és fa fejtámaszával szemben. Elvitte a főzőedényt, serpenyőjét, evőeszközeit, sóját, lisztjét és a marhahúskonzervét, de otthagyott neki egy babkonzervet. Elvitte tiszta ingét és khaki nadrágját, de otthagyta váltás gyapjúzokniját és magas szárú gumitalpú cipőjét. Puszta véletlen volt talán, hogy a cipők orra a folyó folyása irányában mutattak, Mark tábora felé, de talán gúny? Egy babkonzerv és a cipők, ezekkel kell Marknak hazavergődnie. Ahogy lassan elborította agyát a megalázottság és az egyre fokozódó düh vörös köde, egyszerre csak rádöbbent, hogy az egészben van valami bizarr humor. Ez az ember folyamatosan figyelte őt. Efelől a világon semmi kétség sem lehet. Pontosan azt vitte el a nyeregtáskájából, ami megfelelt annak, amit ő az ő készletéből elégetett. Szinte hallotta a zulu mély, csengő nevetését. Felkapta a Mannlichert és továbbindult Pungushe nyomán. De csak száz méteren át. Pungushe, aki alaposan meg volt rakodva csapdával, nedves bőrökkel, zsákmányával, most belefogott a zuluk jellegzetes futólépésébe, a minza umhlabathiba, és „ette a földet” észak felé. Mark tudta, ebben az irányban semmi értelme sem lenne megpróbálni követni. Visszament az ólomfához és leült a fa tövébe. Haragja lassan elpárolgott, inkább kényelmetlen érzései támadtak arra a gondolatra, hogy tizenöt mérföldet kell gyalogolnia, nyeregtáskát, száraz bőrköteget cipelve, mert a becsület azt parancsolta, hogy soványka zsákmányát ne hagyja el. Aztán elnevette magát. Ellenállhatatlanul rázta az értelmetlen kacagás, és nevetett, míg a könnye kicsordult és a gyomra belefájdult. – Pungushe, ezért megfizetek neked! – ígérgette magában bénán, miközben tovább kacagott. Éjfél után eleredt az eső. Rövid, heves zápor, de elég arra, hogy Mark bőrig ázzon, és a fű megdőljön a rátapadó esőcseppek súlya alatt. Aztán hűvös szél támadt, gyenge, de szívós, mint egy öregasszony, a nedves fűben csuromvizes lett a cipője, minden lépésére cuppantott, a lábát dörzsölte, a cigarettája sárga főzelékké mállott szét, foszladozó rizspapírral keverve, s a köteg bőr, a nyeregtáska szíja belevágódott a vállába. Aznap éjjel már nem nevetett. A hajnali szürkületben halvány bíborszínben, opálosan csillogva tűntek fel a Chaka Kapuja sziklái, aztán a felkelő nap perzselő csókjától hirtelen lángba borultak, élénkvörösen, bronzszínben tündököltek, de Mark, rakománya alatt vánszorogva, hullafáradtan képtelen volt bármiféle szépséget értékelni, nem érzett semmit, nem törődött semmivel; aztán, mikor az erdőből kilépett a Bubezi partjára, megtorpant.

Hitetlenkedve szaglászott körbe. Egyszerre elfogta az éhség, a nyála kicsordult, gyomra görcsbe szorult. Ez volt a legcsodálatosabb illat, amit valaha érzett: sonka és tojás sült valahol, serpenyőben, lassan állt össze, lassan keményedett a sistergő zsírban… Tudta, mindez csak kimerültség, fantáziakép. Utoljára hat hete evett sonkát. A füleivel is hallucinált. Baltacsapásokat hallott. Mint mikor valaki fát aprít. És zulu nyelven halkan dúdol hozzá. Felemelte a fejét, és az erdő fái között régi táborhelyére bámult, a vadfügefa alatt. A táborhelyen fehér vászonsátor állott, régi kupola alakú tiszti sátor, amit nemrég verhettek fel az ő sebében összetákolt kunyhója mellett. Tábortűz égett, és Hlubi, az öreg zulu szakács szorgoskodott mellette a serpenyővel. Mark a tűz lángjain keresztül látta, hogy Courtney tábornok egy összecsukható vászonszéken terpeszkedik testes alakjával, és kritikus szemekkel figyeli, hogyan készül reggelije. Mikor a tábornok fölnézett, meglátta Markot, amint lerongyolódva, piszkosan ácsorog a tábor szélén, mint egy utcagyerek. – Hlubi – mondta zulu nyelven, széles fiús vigyorral. – Még négy tojást és egy fél kiló sonkát! Sean Courtney mérhetetlen energiája-és lelkesedése volt az, ami a következő heteket emlékezetes közjátékká avatta Mark életében. Később is mindig úgy emlékezett vissza Seanra, amilyennek azokban a napokban látta, ahogy betegre neveti magát Mark történetén, mikor elmeséli Pungushe miatti elkeseredettségét és frusztráltságát, aztán még mindig nevetgélve odahívja szolgáit, és nekik is elmeséli az egészet, kommentálva és cifrázva, mire azok is jobbra-balra dőlnek a nevetéstől, és az öreg kövér Hlubi még egy tojásos serpenyőt is fellök, ahogy nagy pocakja, akár egy óriás futball-labda, gurul ideoda, és hófehér hajú ágyúgolyó fejét elragadtatottan billegeti. Mark, miután az éhhalál szélén eddig marhahúskonzerven és babon élt, csodás lakomát csapott azokból a bámulatos ételekből, amelyek Hlubi lapátméretű, rózsaszín kezeiből kikerültek. Mark bámulta a stílust, ahogy Sean Courtney szembeszállt az afrikai bozót viszontagságaival, magával hozta komplett ülőfürdőjét, hordozható petróleummal működő hűtőszekrényét, amely korlátlanul ontotta magából a habzó hideg sört a füllesztő déli melegben. – Miért utazzon valaki a fedélközben, amikor első osztályon is utazhat? – nevetett Sean Markra kacsintva, mikor az kiterítette a tábori asztalra Észak-Zuluföld nagy léptékű térképét. – Nos, mi mondanivalód van számomra? Beszélgetésük minden nap az éjszakába nyúlt, a Petromax lámpa sziszegett a fejük fölött, sakálok vinnyogtak, ugattak a folyó partján. Sean Courtney napközben a terepen, a Spártai nyergében tökéletesen kiélvezte ottléte minden pillanatát, vitalitása felülmúlta akármelyik nála sok évvel fiatalabb férfi vitalitását, még a bénító déli hőségben sem tartott szünetet, a terepet szemlélte, amelyet Mark központi táborhelyül kiválasztott, vitázott, hol kellene megépíteni a hidat a Bubezin, végigjárta az utat, ahol Mark jelet metszett a fákra, ujjongott, amikor meglátott egy hatalmas sörényű, kísérteties külsejű, sávos bundás, nagy, fekete nyála-kost, amint halálos rémülettel menekül az emberek elől, aztán beleült ülőkádjába a fügefa alá, derékig a fehér szappanos habban, szájában szivarjával, kezében nagy pohár sörrel és ordított, hogy Hlubi hozzon forró vizet a nagy üstből, mert kihűlt a fürdője. Nagy volt, sebhelyes és szőrös, és Markban azokban a napokban tudatosodott, micsoda űrt tölt ki ez az ember életében. Ahogy közeledett a búcsú napja, amikor Seannak mennie kellett, a tábornok hangulata megváltozott.

Esténként hosszasan eltöprengett az állatokról készült jegyzékeken, amelyeket Mark összeállított. – Ötven zebra – olvasta Mark becsült adatát, miközben az üvegből kitöltötte az utolsó néhány köbcenti whiskyt. – Kilencvenötben, a Sabi folyón egy ménes kelt át a szekereim előtt. Negyven percig tartott, míg vágtában elmentek előttünk, és a vezetőik már sehol sem voltak láthatók, amikor a vége még ott volt előttünk. Harmincezer állat volt egy ménesben. – Elefántok nincsenek? – kérdezte, és fölnézett a jegyzékből. Mikor Mark a fejét ingatta, halkan folytatta. – Azt hittük, örökké úgy marad minden. Kilencvenkilencben, amikor északról mentem Pretoriába, tíz tonna elefántcsontot vittem magammal. Tíz tonna, azaz húszezer font elefántcsontot. – Oroszlánok sincsenek? – Mark ismét tagadóan rázta a fejét. – Nem hiszem, tábornok úr, nem láttam nyomukat és éjszaka se hallottam őket. De gyerekkoromban lőttem egyet a közelben. A nagyapámmal. – Igen – bólintott Sean. – Mikor te gyerek voltál, de mi lesz a te gyerekeddel, Mark? Fog az valaha oroszlánt látni a vadonban? Mikor Mark nem válaszolt, Sean felmordult. – Nincs oroszlán a Bubezi folyónál! Mit csináltunk ezzel az országgal? – A tűzbe bámult. – Kíváncsi lennék, vajon puszta véletlen volt-e, hogy te meg én összetalálkoztunk, Mark. Te kinyitottad a szememet, és felébresztetted a lelkiismeretemet. Én voltam az, és a hozzám hasonlók, akik ezt tették… Megrázta nagy, busa fejét, benyúlt bő vadászzakója zsebébe, kihúzott belőle egy bőrkötéses, zsebkönyv méretű, vaskos kis kötetet, amin meglátszott, hogy sokat forgatták, mert a kötése kifényesedett a piszkos, zsíros kezek fogásától. Mark első pillanatban nem látta, mi az, de mikor rájött, meglepetten nézett Seanra. – Nem is tudtam, hogy ön olvasgatja a Szentírást – mondta. Sean felpislantott rá busa szemöldöke alól. – Olvasom – mondta mogorván. – Minél öregebb leszek, annál többet olvasom. Nagyon sok vigasztalást találok benne. – De uram! – szívóskodott Mark. – Hiszen ön sose jár templomba! Sean homlokráncolásával érzékeltette, hogy nincs kedvére az indiszkrét megjegyzés. – Én a magam vallása szerint élek – mondta. – Nem megyek el, hogy vasárnaponként énekeljek a vallásomról, aztán a hét többi napján ne törődjek vele, mint annyian az ismerőseim közül. – A hangja határozottan csengett, mint aki ezzel lezárta a témát, és kézbe vette a kopott kötetet. A helyet már korábban megjelölte egy lepréselt virággal. A könyv ott nyílt ki. – Tegnap este olvastam ezt a részt – mondta Marknak, és föltette orrára fémkeretes szemüvegét. – Úgy vettem, mint egy óment, és megjelöltem, hogy felolvassam neked. Máté 10. – Megreszelte torkát és lassan olvasott: – „Nemde két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” Visszadugta a zsebébe a bibliát. Mindketten hallgattak, töprengtek és figyelték, hogyan formálódik a hamu a parázsban. – Akkor talán megsegít bennünket is, hogy megmentsük a verebet, le ne essen itt, a Chaka Kapujánál – mondta Sean, előrehajolt és kivett még egy égő faágat a tűzből. Meggyújtott vele egy újabb szivart, mélyen megszívta, élvezte a fa és dohány füstjének

illatát, aztán folytatta. – Csak az a baj, hogy minderre csak most kerül sor, mert a jövő év vége előtt nem tudunk hivatalosan lépni, hogy a védettséget törvénybe iktathassuk és a komplett fejlesztési tervet beilleszthessük a költségvetésbe. Mark felkapta a fejét. – Jövőre? – Attól tartok. – De miért tart olyan soká? – A politika piszkos realitásai, fiam… – morogta Sean. – Éppen most ért bennünket egy megrendítő csapás, és meg kell várnunk a végét, míg lejátsszuk a hatalmi harcot. – Miért, mi történt? – kérdezte Mark, és most már komolyan aggódott. – Két hónapja nem olvastam újságot. – Bárcsak én ilyen szerencsés lehetnék – mosolygott Sean humortalanul. – Egy kis helységben volt pótválasztás, Transvaalban. Ez a parlamenti hely mindig a miénk volt, biztos pozíció; nem kormánypárti képviselő töltötte be, aki azonban roppant lojális volt, és nem túl értelmes. A képviselőház éttermében érte a szívroham, a leves és a halfogás között halt meg. Elmentünk, hogy ebben a biztonságos kis választókerületben megválasztassuk az új képviselőt… – Sean elhallgatott, aztán halvány mosollyal folytatta –, és életünkben nem rúgtak úgy fenéken bennünket. Tizenöt százalék átment a Hertzogpárthoz. Azzal jöttek ellenünk, amiért úgy intéztük el a sztrájkot tavaly, és ez katasztrófát jelent. – Erről nem tudtam. Igazán sajnálatos. – Ha ez az elmozdulás, ez a tizenöt százalék, az egész országon végigmegy, akkor a következő választások után ellenzékbe kerülünk. És ezért most semmi más nem számít: Smuts tábornok elhatározta, hogy jövő márciusig az országot járja, és küzd a fennmaradásunkért. Addig viszont nem tudjuk ezt a törvényjavaslatot előterjeszteni, és nem kérhetünk anyagi fedezetet sem. Mark mélységesen elkeseredett. A csalódás szinte megbénította. – Hát mi folyik itt? – kérdezte. – Addig is abba kell hagynunk, amit most csinálok? Egyszerűen abbahgyjuk? Még egy esztendő vadorzás és vadászat, még egy év védelem és fejlesztés nélkül? Sean a vállát vonogatta. – Az embereimmel áttanulmányoztam a jelenlegi védettségről szóló jogszabályt. Olyan felhatalmazásaink vannak, amelyekkel élhetünk, csak pénzünk nincs hozzá. – Pénz nélkül semmit se tehetünk – mondta Mark elkeseredetten. – Aha! Szóval végül is érzel némi tiszteletet a pénz hatalma iránt! – nézett rá halvány mosollyal Sean a tűz másik oldaláról, aztán komoly arccal folytatta. – Elhatároztam, hogy finanszírozni fogom a létesítményt, a védett terület fejlesztését és vezetését, amíg nem kapok költségvetési fedezetet rá. A saját zsebemből finanszírozom, amit a jogszabály rendel el. Talán később, a költségvetésből, visszatérül, de ha nem – a vállát vonogatta –, gondolom, ennyivel legalább tartozom ennek az országnak. Nagyon jó dolgom volt eddig… – Nincs sokra szükségem – szólt közbe mohón Mark, de Sean ingerülten leintette. – Ugyanannyi lesz a fizetésed, mint eddig, és elkezdünk dolgozni a központi táborhelyen. Négy embert adok melléd, hogy elvégezzék a munkát – folytatta higgadtan. – El kell boldogulnunk anélkül, hogy hidat építünk a folyó felett, és kezdetként csak egy szekércsapást tudunk yágni útnak, de ez csak a kezdet, és reménykedjünk, hogy

megnyerjük a választásokat. Utolsó nap reggelinél Sean Mark elé tett egy dossziét. – Beszéltem Caldwell-lel, aki a Jock a bozótban című könyv illusztrációit készítette, és kértem, tervezze meg az ismertetőt. – Mosolyogva nézte, hogy nyitja ki Mark a dossziét. – Azt akartam, hogy a legjobbat kapd a háromezer fontodért. A dossziéban volt egy egész oldalt betöltő újsághirdetés tervezete, amelynek feladata volt útjára indítani az Afrikai Vadállomány Megőrzésére Alakult Társaságot. A margón csodás vonalrajzok szerepeltek különböző vadállatokról, és a vastag betűs hirdetés alatt felsorakozva szerepeltek a társaság céljai, valamint egy ékesszóló felhívás, amellyel a közönséget felszólítják a társaság támogatására és tagok toborzására. – A jogászaimmal elkészítettem az alapszabály tervezetét és megszövegeztettem. Az ország valamennyi újságjában leközöltetjük. A társaság címe a Courtney Holding központi irodája, és teljes munkaidőre felvettem egy tisztviselőt, aki a papírmunkát végzi. Ugyancsak van egy fiatal újságíróm, aki a társaság lapját szerkeszti. Tele van ötletekkel és csupa lelkesedés. Ha szerencsénk van, jelentős támogatást kapunk a közönségtől. – De hát ez többe kerül, mint háromezer font! – Mark a boldogság és az aggályoskodás között hányódott, látva, milyen méretűvé duzzadt az ő egyszerű ötlete. – Igen – nevetett Sean. – Többe kerül, mint háromezer font, és erről jut eszembe. Dirk Courtneynak küldtem egy nyugtát a pénzről és biztosítottam számára az életfogytig való tagságot a társaságban. – A tréfa átsegítette őket az elválás előtti pillanatok feszélyezettségén. Sean teherhordói, fejükön a csomagokkal, eltűntek a fák között, vonultak a teherautók felé, amelyek a legközelebbi járható úton parkoltak, húszmérföldnyire a Chaka Kapuja szikláin túl. Sean láthatóan húzta az időt. – Sajnálom, hogy el kell mennem – vallotta be. – Kellemes időtöltés volt, és most erősebbnek érzem magam. Felkészültem mindenre, amit azok a kurafik a szemembe készülnek vágni. – Körülnézett, elbúcsúzott a folyótól, a hegyektől, a vadontól. – Varázslat van itt. – Bólintott. – Jól vigyázz rá, fiam! – És kezet nyújtott. Ez volt az utolsó lehetőség Mark számára feltenni a kérdést, amit mar vagy egy tucatszor szeretett volna feltenni, de Sean minden alkalommal kitért a válasz elől, vagy egyszerűen úgy tett, mintha nem hallotta volna. Most azonban válaszolnia kellett, és Mark úgy szorította meg nagy, göcsörtös kezét, hogy nem tagadhatta meg a választ. – Még nem mondta el nekem, uram, hogy van Storm – tört ki belőle. – Hogy van? Jól van? Hogy megy neki a festés? Egy pillanatra most is úgy látszott, mintha Sean nem hagyná magát válaszra kényszeríteni. Megmerevedett, mintha el akarta volna húzni Mark kezéből a kezét, aztán lehiggadt, mielőtt a felindulás elérte volna szemét. Egy pillanatra mélységes, felmérhetetlen fájdalom tükröződött a mélyen ülő szemekben, de aztán keményen viszonozta Mark keze szorítását. Úgy markolta, mint egy acélcsapda. – Storm egy hónapja férjhez ment. De azóta nem láttam, hogy te elmentél a Lion Kopból. – Elengedte Mark kezét, minden további szó nélkül elfordult, és elment. Most először ment lassan, nehézkesen, billegve, lábát húzva sántikált, mint egy öregember. Egy nagyon fáradt öregember. Mark szeretett volna utána futni, de az ő szíve is majd megszakadt és a lábai nem voltak hajlandók akaratának engedelmeskedni.

Elkeseredetten állt, és nézte, hogyan sántikál tovább Sean Courtney a fák között. A natali csapat kettes számú játékosa a vonalhoz ügetett. Pónilova patái apró porfelhőket vertek fel a pálya szélét jelző fehér vonalon, olyan látvány volt, mintha géppuskatűz pásztázta volna végig a pálya szélét, aztán kétlábnyira attól a ponttól, ahol a labda kikerült volna a játékból, elkapta. Messzi kihajolt a nyeregből, visszakézzel kapta el a ló nyaka alatt, lendületes ütése végén ütője magasan ívelt a feje fölé, s a labda süvítve szállt felfelé, fehér foltként a nyári égbolt vakító kékségébe. A klubház verandájáról, a színes napernyők alól és a nyűgágyakból felcsattanó tapsvihar elnyomta a lovak patáinak dobogását, aztán a tapsra hangos zúgás következett, amint a nézők meglátták azt, amit Derek előre látott. Kemény vágtában érkezett Saladinnal. Saladin, a nagydarab közönséges póniló undok fejét félrebillentve figyelte a fehér labda röptét, széles orrlikai kitágultak, nyirkos, vörös nyálkahártyája úgy csillant elő, mint egy szétnyíló virágszirom. Ahogy a labdát figyelve forgatta szemét ösztövér koponyájában, tisztára hülyének látszott. Az a fajta kócos, szürke, pej volt, amelyet csutakolhattak, amennyit akartak, a szőre sose lett fénylő, és a patái olyan otrombák voltak, mint egy fuvarosló patái. Sebesen vágtázott előre, visszataszító mozdulatokkal emelgette magasra lábait és vágott a mellette kitartóan nyargaló argentin póniló elé. Derek úgy ült a nyeregben, mint egy karosszékben, csuklóját forgatva, lustán lóbálta botját, trópusi sisakját mélyen a homlokára húzta, és a szíja keményen feszült az álla alatt. Hasa kigömbölyödött nadrágszíja fölött, hosszú karja akár egy csimpánzé, sűrűn borította a gyömbérszínű szőr. A bőre szeplős, és ahol nem borította szeplő, ott nyers, vörös színben játszott, mintha éppen most öntötték volna le forró vízzel. Az arca is élénkvörös volt, a nagyivókra jellemző bíborszínű árnyalattal. Az arca fénylett az izzadságtól, amely kora reggeli harmat módján cseppekben hullott le az alléról. Kurta ujjú vászon pólóinge olyan volt, mintha trópusi zápor érte volna, és ahogy ráfeszült széles medvevállaira és kidülledő pocakjára, az izzadságtól olyan átlátszóvá vált, hogy még az oldalvonalakon állók is tisztán kivehettek rajta köldökét. Ahogy Saladin patái végigkopogtak a napsütötte, kemény talajon, hatalmas feneke minden mozdulatra, mintha zseléből lenne, rengett meg a nyeregben. A pályán két argentin póni próbálta nyargalva fedezni, elegáns, olajbarna bőrű lovasaik olyan tüzesek voltak, mint két csatába induló huszár, óriási iramot diktáltak, izgatottan kiabáltak, spanyolul persze, miközben Derek gyömbérszínű, hegyes bajsza alatt vigyorgó szájjal nézte, hogyan indul a labda hosszú zuhanó útján vissza a földre. – Úristen! – kiáltott fel affektáló hangon egy tag a klubház lépcsőjén. – A legocsmányabb ló a keresztény világban. – És Saladin egészségére emelte meg ginespoharát. – És a legocsmányabb négygolyós előnyosztó a hátán – tódította meg valaki mellette. – Csoda, hogy a digók nem válnak kővé már csak attól, hogy ránéznek! Saladin és az argentin egyes számú játékos pontosan egyidőben érkeztek oda, ahol a labda földet ért. Az argentin fölemelkedett nyergében, hogy leállítsa a labdát, fehér foga kivillant ápolt, fekete bajusza alatt, sima, napbarnította karizmai megfeszültek, ahogy a tenyeres ütésnek nekikészült, pompás pónilova kecsesen és villámgyorsan, mint egy menyét, kanyarodott az ütéshez.

És ekkor valami rendkívüli történt. Derek Hunt csak ült, kövér hasával nehézkesen a nyeregben, és senki sem vette észre azt a gyeplőmozdulatot, amitől Saladin félrerántotta tomporát. Az argentin póniló úgy pattant le róla, mintha egy gránittömbnek ütközött volna, lovasa átrepült feje fölött és a kiegyensúlyozott testű, tökéletesen rutinos lovasból hadonászó, bukfencező figura lett, és vörös porfelhő kíséretében, súlyos zuhanással ért földet. Aztán térdre kecmeregve hisztérikusan tiltakozott a bírónál és a mennybéli hatalmasságoknál. Derek kissé előrehajolt lován, egy koppantás a bambuszgyökérrel, szelíd, alig érezhető kis ütés, és a labda engedelmesen pottyant oda Saladin elé. A labda ugrott egyet, ugrott kettőt, aztán szófogadóan továbbgurult a következő, apró lökéshez, amelytől megint arrébbgurult, előre a pályán. Ekkor előreszáguldott az argentin négyes szám jobbról, egy támadó nőstény oroszlán sima, kecsesen száguldó mozgásával, a tömeg ordítása végigviharzott a pályán, biztatva, hogy támadjon. A szeme villámlott az izgalomtól, vadul, spanyolul szitkozódott. Derek egy higgadt mozdulattal áttette az ütőt jobb kezéből a balba és így ütötte kissé félre az ugráló, fehér labdát, minek folytán kényszerítette az argentint, hogy meredekebb szögben próbáljon ütéshez jutni. De abban a pillanatban, amikor az argentin ütni készült, Derek keményen odacsapott, és könnyed ívben lendítette át a labdát az argentin feje fölött. Félhangosan, csak annyit mondott: „ha”, aztán sarkával megbiztatta Saladint. A nagydarab, csúf pejkó előrenyújtotta nyakát. Elrobogtak az argentin mellett, aki egy pillanatra szinte kővé meredt, otthagyták, hadd botladozzék mögöttük, messze megelőzve elfogták a labdát. Ütés ütést követett, aztán még egy ütés, Derek átnyargalt az alacsony kapuoszlopok között, visszaügetett az alapvonalhoz. Úgy nevetett, hogy a hasa ugrált bele, aztán fél lábát átlendítve Saladin nyaka fölött, lecsúszott a földre, majd hagyta, hogy a lova szabadon odakocogjon lovászához. – A következő játékra Sátánt viszem – kiáltotta mély, söröshordó hangján. Storm Courtney látta, hogy feléje igyekszik, és tudta, mi fog történni. Megpróbált fölállni, de lassú volt, esetlen, a gyermek a szíve alatt lehúzta, mint egy darab kő. – Egyet a szegény nyomorgókért! – kiáltotta Derek, és hosszú, gyömbérszőrös, vörösre égett karjával elkapta Stormot. A férfi végigkente jéghideg izzadságtól fénylő arcát Storm arcán. Állott sör- és lószaga volt. Nyitott szájjal megcsókolta. Irene Leuchars és még négy nő meg a férjeik előtt, meg az összes vigyorgó lovászgyerek meg a verandán összegyűlt klubtagok előtt. Mindjárt rosszul leszek, gondolta Storm elkeseredetten. A hányás keserű íze kavargott fel a szájába, és úgy érezte, ott, az egész társaság előtt mindjárt elhányja magát. – Derek! Az én állapotomban! – suttogta kétségbeesetten, de a férfi leszorította karjával, elvette az egyik fehér kabátos klubszolgától az üveg sört, amit ezüsttálcán odakínált neki, és a poharat mellőzve egyenesen a palackból ivott. Storm próbált szabadulni tőle, de Derek hatalmás erejével könnyeden lefogva tartotta, és mint egy gázrobbanás, akkorát böfögött hozzá. – Egyet a szegény nyomorgó népekért! – kiáltotta, és körülöttük mindenki dőlt a nevetéstől, mint udvaroncok, ha a király tréfálkozik. A jó öreg Derek! Fütyül mindenre! A jó öreg Derek! Elhajította az üres üveget. – Maradj, míg visszajövök, asszonykám! – röhögte, és hatalmas, csontos, vörösre égett

kezével megszorította Storm mellét. Storm a megalázottságtól és az undortól reszketve, ernyedten dőlt hátra a széken. Stormnál nemegyszer fordult már elő, hogy egy-egy hónap kimaradt, ezért csak akkor kezdett aggódni, mikor már a második üres lap jelent meg naptárában. Már majdnem megemlítette a dolgot Marknak, de ez akkoriban volt, amikor összevesztek. Ennek ellenére bízott, hogy a dolog rendbejön. Ahogy azonban múltak a hetek, arany- és elefántcsont kastélyában lassan lelkére nehezedett a dolog iszonyatos volta. Ilyesmi előfordulhat más lányokkal, de nem egy Storm Courtneyval. Az olyan ifjú hölgyekre, mint ő, különleges szabályok érvényesek. Mikor aztán végleg nem férhetett hozzá kétség mindenekelőtt Mark Andersre kellett gondolnia. Ahogy a pánik, mint egy tüzes harapófogó, belemart, legszívesebben odarohant volna hozzá és a nyakába borult volna. De a Courtneyk makacs, kérlelhetetlen gőgje elfojtotta benne ezt a vágyat. A férfi menjen oda hozzá, döntötte el: a férfi keresse a kibékülést, és a maga alkotta szabályon képtelen volt változtatni. Pedig most, ebben a nyomorúságos lelkiállapotában is, valahányszor Markra gondolt, megfeszült a melle és a térde megroggyant. Miután otthagyta Markot, eleinte éjszakánként hangtalanul sírdogált. És most, hogy a gyerek teste titkos mélyében növekedett, még jobban vágyódott utána. De a perverz, kifacsarodott gőg nem engedte ki buldogfogai közül, és még azt sem engedte meg, hogy tudassa vele, milyen állapotba került. „Ne provokálj engem, Mark Anders!” – fenyegetőzött annak idején, és íme, Mark megtette. És gyűlölte érte, és szerette érte. De most már nem hajthatta meg a derekát. A következő, aki szóba jöhetett volna, édesanyja volt. Ruth Courtneyval mindig nagyon jó volt a kapcsolata, mindig bizton támaszkodhatott az asszony józan, gyakorlati érzékére. Ennek ellenére nem tett semmit, mert tudta, ha Ruthnak elmondja, órákon belül az apja is tudni fogja. Ruth Courtney semmit sem tartott titokban Sean előtt, sem Sean őelőtte. Ettől a gondolattól elveszítette bátorságát. Mi történne, ha édesapja megtudná, hogy egy fattyút hordoz a szíve alatt? Amilyen mérhetetlen, mindent megbocsátó szeretettel szerette eddig, olyan szörnyű dühvel fordulna most szembe vele. És Storm tudta, hogy apja haragja Markot is összezúzná. És mivel Sean túl erős egyéniség volt, túlságosan szívós és céltudatos, Stormnak semmi reménye sem volt, hogy titokban tudja tartani előtte Mark nevét. Kipréselné belőle. Apja szereti Mark Anderst, ezt tudta, mindenki előtt nyilvánvaló volt, de ez a szeretet nem lenne elég erős ahhoz, hogy bármelyiküket megmentse. Sean Courtney és Storm kapcsolatát a jólneveltség vastörvényei határozták meg. Az atya ódivatú szemlélete, amely nem ismert megalkuvást. Minthogy pedig Mark Anders szembehelyezkedett ezekkel a vastörvényekkel, Sean megtagadta volna, bármennyire szerette, akkor is, ha ezzel saját magából is elpusztult volna egy darab. És saját leányát is megtagadná, eltaszítaná, akkor is, ha tönkremenne bele, és összetörné a bánat. Ezért, apja miatt, meg Mark Anders miatt, nem kereshetett vigasztalást és segítséget édesanyjától. Ehelyett elment Irene Leuchars-hoz, aki egyre fokozódó érdeklődéssel és főleg egyre fokozódó élvezettel hallgatta végig Storm zavaros magyarázkodását. – De csacsi drágám, hát nem vigyáztatok?

Storm komolyan csak a fejét rázta, mert nem egészen értette, mire gondol Irene azzal, hogy „nem vigyáztatok”. Abban mindenesetre biztos volt, hogy nem vigyáztak. – Na, és ki volt az, drágám? – volt a következő kérdés, amire Storm ugyancsak a fejét rázta, csak éppen most hevesebben, mint az előbb. – Ó, drágám! – kiáltott fel szemét forgatva Irene. – Hát olyan sok jelölt van az apaságra? Sötét ló vagy te, Storm drágám! – Szóval nem lehet… szóval nem tudna valaki valamit csinálni? – kérdezte elkeseredetten Storm. – Abortuszra gondolsz, drágám? – kérdezte szemérmetlen nyíltsággal Irene és ravaszul, gunyoros mosollyal nézte, hogyan bólint rá Storm. A férfi magas volt és sápadt, nagyon szürke és görnyedt, a hangja cérnavékony és a keze fehér, szinte áttetsző. Storm a bőre alatt látta kék ereit és törékeny, elefántcsontszínű csontjait, és megpróbált nem gondolni azokra a sápadt, áttetsző kezekre, miközben hidegen kegyetlenül, fájón nyúlkáltak benne. Aztán a férfi a kicsi, szürke lakás konyhájában, a vízcsapnál megmosta azokat a sápadt kezeit. Szinte túlzó gondossággal dörzsölte őket, ami kínos volt, zavarta Stormot, a módot, ahogy a férfi a kezét mosta, szinte személyes sértésnek érezte. – Úgy gondolom, jelentős fizikai megerőltetésnek teszi ki magát, mint, mondjuk, lovaglás vagy tenisz? – kérdezte a férfi kimért hangon. Mikor Storm igent mondott, megszívta fogát, és cuppogva jelezte, hogy helyteleníti a dolgot. – A női test alkata szerint nem alkalmas az efféle megterhelésre. Ön nagyon keskeny, de az izomzata roppant fejlett. Továbbá legalább tízhetes terhes. – Végre befejezte a kézmosást és nekiállt egy nyűtt, de klinikai tisztaságú törülközővel megtörölni a kezét. – Tudna segíteni rajtam? – kérdezte ingerülten Storm. A férfi jobbra-balra billegette vértelen, halványszürke fejét. – Ha egy kicsit korábban jött volna… – és tehetetlen gesztussal széttárta fehér, áttetsző karjait. Irene-nal kettesben összeállítottak egy listát azokról a férfiakról, akikben két közös vonás együtt megtalálható volt: szerelmesek voltak – vagy azt állították magukról, hogy szerelmesek – Stormba, és sok pénzük volt. A listán hat név szerepelt. Storm kettőnek írt egy-egy lapot. Tétova válasz érkezett rájuk, udvarias jó kívánságokkal, de semmi határozott javaslat találkozásra. A listán szereplő harmadik férfival sikerült találkozót összehoznia az Umgeni Country Clubban. Akkor még ráment a teniszdressz, a terhességtől a bőre kivirult, fénylett, mellei kiteltek. Storm könnyeden flörtölve csevegett, bizakodón, nyugodtan, biztatgatva a férfit, ahogy az sose kapott tőle biztatást. A ravasz, kapzsi tekintetet szemében csak akkor vette észre, mikor közelebb hajolt hozzá és bizalmaskodva megkérdezte: – Szabad még… teniszeznie? Stormnak sikerült uralkodnia magán, míg a Cadillachoz ért, amely a teniszpályák mögött parkolt. Csak akkor omlott össze és sírva hajtott ki a kapun. Az óceán fölötti dűnék között meg kellett állnia. A megalázottság első rohama után világos fejjel gondolkodott. Természetesen Irene Leuchars volt a dolog mögött. Amilyen vak volt és ostoba, erre nem gondolt korábban. Mindenki, de mindenki tud róla mindent, erről Irene gondoskodott.

Hatalmába kerítette a magány érzete, a levertség. Derek Hunt nem szerepelt a hatos listán, nem mintha nem lett volna gazdag, de sose érdeklődött különösképpen Storm iránt. Derek Huntot minden csinos nő érdekelte. Kettőt közülük feleségül is vett, de különféle, széltében-hosszában hírhedt, zűrös körülmények között elvált tőle mind a kettő, miután előbb megajándékozták – összesen hét – leszármazottal. Hírneve, annak minden részletét beleértve, legalább olyan impozáns volt, és annyira változatos, mint anyagi helyzete. – Ide nézzen, öreglány – mondta tárgyilagos hangon Stormnak –, magának és nekem, mindkettőnknek megvan a maga gondja. Nekem maga kell, mindig kívántam magát. Nem tudok éjszaka aludni, nahát – és megmozgatta gyömbérszínű oldalszakállát –, és magának meg szüksége van rám. A híre széltében-hosszában elterjedt, öreglány. A pecsét a homlokán a társadalom ítélete, meg minden szemétség, tudja… – Ami a maga kára, az az én hasznom. Én soha egy fikarcnyit sem törődtem a társadalom ítéletével. Hét fattyam van már. Még egy, nem számít. Nos, mit szól hozzá? Egy kortyot a világ szegényeiért, mi? Felautóztak Szváziföldre, és Dereknek sikerült soron kívül engedélyt kapnia a házasságkötéshez, amihez természetesen hazudott, ami Storm korát illeti. Az esküvőn nem volt jelen senki ismerős, csak Derek barátai közül öten, és Storm nem közölte a hírt sem apjával, sem anyjával, és Mark Andersszel sem. Storm fülei számára Derek úgy érkezett haza, mint a Le Mans-i Grand Prix nyertese. A hosszú gépkocsisor végigdübörgött a kocsifelhajtón, fékek nyikorogtak, ajtók, mint egy sortűz, csapódtak sorra, harsány, részeges kiabálás, vad nótázás. Derek hangja rekedten túlharsogta a többiekét. – Carramba, szívem csücskei! A pályán lehúzom rólatok a nadrágot, most meg majd az asztal alá iszlak benneteket. Erre gyertek, Argentína büszkesége…! – És döngő léptek, újabb kiabálás, ahogy a népség feltrappolt a lépcsőn. Storm hanyatt fekve bámulta a mennyezet gipszangyalkáit. Futni szeretett volna, értelmetlen, pánikszerű vágyat érzett, hogy felpattanjon és elrohanjon. De nem volt, ahová fusson. Az esküvő óta háromszor beszélt édesanyjával, és mindhárom beszélgetés halálos gyötrelem volt mindkettőjüknek. – Bárcsak megmondtad volna. A papa talán képes lett volna megérteni… megbocsátani… – Ó, drágám, ha tudnád, hogyan tervezgetett az esküvőddel kapcsolatban. Olyan büszke volt rá… és nem volt ott az esküvődön. Meg se hívtátok. – Hagyjál neki egy kis időt, Storm. Higgyél nekem, drágám. De azt hiszem, akárki jobb lett volna, mint Derek Hunt. Tudod, mi apád véleménye róla! Nem volt hová futnia. Mozdulatlanul feküdt, reszketett, aztán meghallotta a tántorgó léptek kopogását, felfelé a lépcsőn. Az ajtó felvágódott. Derek Hunt át sem öltözött. Még most is a lovaglócsizma volt rajta, nadrágja ülepe barnán fénylett a nyeregzsírtól, és pamuttrikójára kerek, sós foltokban száradt rá az izzadtság. – Ébredj, öreglány! Itt az idő, amikor minden jó és igaz ember teljesíti kötelességét. – A ruháját otthagyta, ahová ledobta.

Kiálló pocakja fehér volt, mint a főtt hal húsa, göndör, gyömbérszínű szőr borította. Izmos vállain a bőr himlőhelyes, lila sebhelyek, számtalan kiütés, apró pattanás nyoma tarkította, de hallatlanul férfias volt, kemény, kérges, mint a fenyőfa törzse. – Egyet a világ szegényeiért, mi? – vigyorogta rekedten, és odament az ágyhoz. Storm előtt hirtelen tisztán, érzékelhetően megjelent Mark Anders karcsú alakja, tisztán kirajzolódó fiatalos izmai, amint ott ül a liget napfényfoltos árnyékában. Iszonyatos hiányérzet fogta el, mikor kedves fejére, szája kemény vonalára, szemöldöke ívére és derűs poétaszemeire gondolt. Az ágy megroskadt a férj súlya alatt, és Storm sikítani tudott volna, mikor az előtte álló kínlódásra gondolt. Reggelire Derek Hunt szívesen kevert egy csepp Black Velvet-t fekete Guinness sörrel és pezsgővel, csakis egy különlegesen e célra fenntartott puncsos edényben, és a Bollinger mindig az 1911-es évjáratú volt, és mindig ónkupába kellett kitölteni. A tartalmas reggelik híve volt. Aznap a reggeli rántottából, skót heringből, alaposan fűszerezett sült veséből, gombából és egy jókora adag, jól átsült marhaszeletből állt. És mindez egy tányérban. Bár az előző éjszakai mulatozás eredményeként még nedvezett a szeme, és véreres volt, mégis vidáman, harsányan röhécselt saját tréfáin, és hogy a csattanóknak nyomatékot adjon, az asztalon áthajolva meg-megdöfködte Stormot vörös, vastag mutatóujjával, ami maga is olyan volt, mint egy főtt languszta. Storm megvárta, míg Hunt kitölti a Black Velvet-t kupájába, aztán szenvtelen hangon kijelentette. – Derek, én el akarok válni! Derek Hunt mozdulatlan, mosolygós arccal figyelte, hogyan csurrant az utolsó csepp a kupába. – Átkozott ital. Elpárolog, vagy az edény lyukas – szögezte le zihálva, aztán felvigyorgott. – Érted? Lyukas! Remek, mi? – Hallottad, mit mondtam? Nincs rá semmi válaszod? – Nincs szükség semmi válaszra, öreglány. Az üzlet üzlet. A fattyad nevet kapott, nekem meg még jár a részem. – Már megkaptad, ahányszor csak akartad – felelte Storm nyugodtan, de hangjában egy világ rezignáltságával. – Hagyod, hogy elmenjek? – Úristen! – Derek az ónkupa pereme felett rábámult Stormra, bajusza felborzolódott, véreres szeméből őszinte csodálkozás sugárzott. – Csak nem gondoltad, hogy valójában az a kis vacak érdekelt? Azt akárhol megszerezhetem magamnak, sötétben mind egyforma… – Harsányan felnevetett. – Te jó ég, öreglány! Csak nem képzeled, hogy annyira nagyra értékeltem a te liliomfehér kebledet…? – De hát akkor miért…? – Tízmillió jó oka volt, öreglány. – Lenyelt egy falásnyi rántottat meg egy darab vesét. – És mindegyik megtalálható Sean Courtney bankszámláján. – A papa pénze? – bámult rá Storm. – Egyből eltaláltad! – vigyorgott rá Hunt. – Máris osztályelső lettél. – De… de… – Storm tehetetlen, értetlen mozdulattal nézett rá. – Nem értem. Mikor te magad is olyan gazdag vagy. – Voltam, öreglány! Voltam valaha… múlt időben. – És megint, elragadtatott képpel

felnevetett. – Két szerető feleség, két ellenszenves bontóbíró, hét kölyök, negyven pólópóni, nagymarkú barátok, sziklák, bányák, amelyeknek nem ott kellett volna lenniük, amerre az út vezet, amelyekben nincsen gyémánt, épület, amely összedől, gát, amely átszakad, kimerült aranytelér, marhák, amelyek megbetegszenek és rövidlátó ügyvédek, akik nem olvassák el az apróbetűt, így folyik el a pénz. Fuccs, oda az egész. – Nem hiszem el – rémült meg Storm. – Az ilyesmivel sose tréfálkoznék – mosolygott Hunt. – Pénzdolgokkal az ember sose tréfáljon, ez egyike az elveimnek. Talán az egyetlen elvem – mondta és oldalba lökte Stormot –, egyetlen elvem, érted? Tökéletesen leégtem, abszolúte, efelől biztosíthatlak. A papa az utolsó mentsvár, öreglány. Beszélned kell vele, attól félek. Utolsó mentsvár, mi? No, egy kortyot a világ szegényeiért. Az utcai ajtónál nem válaszolt senki a zörgetésre, és Mark már majdnem hátat fordított, és fellélegzett; hogy jóval könnyebb szívvel visszamenjen a faluba, de végül is úgy döntött, ez gyávaság lenne, ezért lesétált a verandáról és megkerülte a házat. A keménygallér a nyakkendővel dörzsölte nyakát, a zakóviseletet természetellenesnek érezte, mért szorított, és vállát vonogatva, ujjával a gallérját tágítva érkezett meg a kis ház konyhakertjébe. Öt hónapja viselt utoljára polgári öltönyt, akkor járt utoljára kövezett úton és még a női hangok is szinte idegenül csengtek a fülében. Megállt, hallgatózott. Marion Littlejohn a konyhában tett-vett nővérével és Mark úgy hallgatta vidám csevegésüket, dallamos hangjukat, mintha soha életében nem hallott volna női hangokat. Kopogtatására a beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Marion nyitott ajtót. Élénk színű, csíkos kötényt viselt, csupasz karja könyékig lisztes. A haját kendővel kötözte hátra, de néhány tincs kibújt a kendő alól és apró fürtökben hullott nyakára, homlokára. Az arca kipirult a kemence melegétől, és a konyhát megtöltötte a friss kenyér illata. – Mark! – mondta kedvesen. – Milyen kedves! – és egy mozdulattal félretolt egy fürtöt a homlokáról, amitől lisztes lett az orra nyerge. Különös módon vonzó volt ez a mozdulat, megdobogtatta Mark szívét. – Jöjjön beljebb – mondta Marion, félreállt és tartotta Marknak az ajtót. A nővére hűvösen üdvözölte Markot, ő sokkal inkább nehezményezte Mark hűtlenségét, mint Marion. – Hát nem néz ki remekül? – kérdezte Marion, és ahogy Mark megállt a konyha közepén, mindkét nő aprólékosan végigmustrálta. – Túl sovány – jelentette ki csípős hangon a nővére és nekiállt kibontani köténye szalagját. – Talán hiányzik, neki a rendes koszt – állapította meg derűs arccal Marion, miközben mosolyogva nézte, milyen barna és milyen vékony Mark, egy anya szerető szemével felfedezte arcán az érett férfi gondjainak szaporodó jeleit, és megérezte szomorúságát is, a magányosságát. Legszívesebb ben ott helyben megölelte volna, keblére vonta volna a fejét. – Van egy kis tejfölöm, remek – mondta –, üljön le oda, hogy láthassam közben. Miközben a tejfölt töltögette, nővére az ajtóra akasztotta kötényét, és anélkül hogy Markot egy pillantásra méltatta volna, kimérten közölte. – Még kell néhány tojás. Lemegyek a faluba. Mikor egyedül maradtak, Marion fogta a sodrófát, odaállt az asztalhoz tésztát nyújtani

és dolgozott, míg a tészta papírvékony nem lett. – Meséljen arról, mit csinál – biztatta Markot. Mark nekifogott. Eleinte habozva beszélt, de aztán egyre lelkesebben, magabiztosabban mesélt a Chaka Kapujáról, a munkájáról és a Chaka Kapuján túli világról. – Nagyon érdekes – adott időnként nyomatékot Marion Mark beszámolójának, miközben magában máris szorgosan tervezgetett, készítette a listákat felszerelésekről, gyakorlatias fejével megpróbált alkalmazkodni a civilizációtól távoli élet igényeihez, ahol a legcsekélyebb kényelem is luxusnak számít, mint egy pohár friss tej vagy fény az éjszakában. És mindezt gondosan el kell majd terveznie, rendeznie. Jellemző módon ezek a kilátások sem nem izgatták különösebben, sem nem riasztották vissza. Úttörő fajtából származott: ahová a férfi ment, követte mindig is az asszony. Egyszerűen arról volt szó: feladat állt előtte, amit meg kellett oldania. – A tanyánk a dombok első vonulatában áll és lelátni a völgybe, látni fölöttük a Chaka Kapuja szikláit gyönyörű! Különösen esténként. – Biztosan nagyon szép lehet. – Úgy terveztem el a házat, hogy bővíthető legyen, akármikor hozzá lehessen illeszteni egy szobát. Kezdetben csak két szoba lesz… – Két szoba kezdetnek elég – mondta megértően Marion és elgondolkodva ráncolta a homlokát – De külön szoba kell majd a gyerekeknek. Mark abbahagyta a beszámolót és Marionra nézett. Maga sem volt biztos benne, jól hallotta-e. Marion is elhallgatott, és két kézzel fogva a sodrófát rámosolygott Markra. – Nos hát, ezért jött ide ma, nem igaz? – kérdezte kedvesen. – Igen – mondta Mark kissé zavartan és lesütött szemmel bólintott. Marion a szertartás alatt csak egyszer jött zavarba, mikor meglátta, hogy az első sorban ül Sean Courtney tábornok a feleségével. Sean zsakettben, nyakkendőjében gyémánttűvel, Ruth hűvös eleganciával, fején óriási, kocsikerék méretű kalappal. A kalap karimája fehér rózsákkal volt teleszórva. – Eljött – suttogta elragadtatottan és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy pillantást vessen barátnői és rokonai felé, úrihölgy, aki alamizsnát lök oda a koldusnak. Társadalmi pozíciója rakétasebességgel száguldott szédítő magasságokba. A szertartás után a tábornok gyengéden, jobbról-balról megcsókolta az arcát, aztán Markhoz fordult. – Kiválasztottad magadnak a legcsinosabb lányt a faluban, fiam. – És Marion sugárzott az örömtől, és boldogságtól kipirult arcával valóban olyan bájos volt, mint még soha életében. Sean négy zulu munkást adott Mark mellé, és Mark azoknak a segítségével kezdetleges utat nyitott végig, a Bubezi folyóig. Feleségét a motorkerékpárja hátsó ülésén vitte, az oldalkocsit magasan megrakodták Marion hozománya egy részével. Messze mögöttük a zuluk vezették a Trójait és a Spártait, és azokat is alaposan megrakták Marion holmijával. Kora reggel a folyóra terpeszkedő sűrű köd olyan mozdulatlan, olyan sima volt, mint egy tó tükre, s a közelgő nap fénye finom, rózsaszín és sárgás színekkel áradt szét rajta. A Chaka Kapuja két hegyfoka meredeken nyúlt ki a ködből, sötéten, titokzatosan és a csúcsuk aranyos felhőkbe burkolózott. Mark úgy választotta még érkezésük időpontját, hogy Marion a legszebb megvilágításban pillantsa meg új otthonát. Letolta a motorkerékpárt a keskeny, köves

ösvényről és kikapcsolta a motort. Csendben ülve nézték a sziklák gerincét, hogyan érinti meg őket a napfény, hogyan lángolnak fel tőle, mint jelzőtüzek a tengerész kutató szeme előtt az óceán sivatagjában, amelyek a szárazföld felé, biztos horgonyzóhelyre hívogatnak, vezetnek. – Nagyon szép – mondta halkan Marion. – És most mutasd meg, hol lesz a ház… Marion együtt dolgozott a zulukkal, könyékig sárosan együtt döngölte velük az agyagot, a napon szárított Kimberley-téglák anyagát, saját nyelvükön tréfálkozott velük és vidáman hajszolta őket, erőltessék meg magukat kicsit jobban, mint ahogy az Afrikában szokásos. Dolgozott az öszvérek mögött, inge ujját magasan feltűrve bársonyos, barna karján, fejére kendőt kötve kezelte az istrángot, mikor a farönköket a völgyből felvontatták. Dolgozott az agyagkemencénél, emelgette ki belőle a hosszú nyelű lapáttal a barna cipókat, és mélységes megelégedéssel figyelte, hogyan törli ki Mark a hús levének utolsó cseppjeit is a tányérjából. – Ízlett, drágám? Esténként a lámpához húzódott, fejét lehajtva, ölében varrásával derűsen bólogatott, miközben Mark napi kalandjairól, apró diadalairól vagy csalódásairól beszámolt. – Ó, de kár, drágám! – vagy: – Jaj de pompás, drágám! Egy ragyogó, felhőtlen napon Mark felvezette az ősi ösvényen a Chaka Kapuja tetejére, kézen fogva a veszedelmesebb szakaszokon, ott, ahol hatszáz lábnyira alattuk a mélyben folyt a folyó. Marion feltűrte a szoknyáját, keményen megmarkolta a kosarat és egyszer sem tántorodott meg mászás közben. A csúcson Mark megmutatta neki az összedőlt kőfalakat és az ősi bennszülöttek gazzal benőtt barlangjait, azokét, akik szembeszálltak Chakával; elmesélte neki, hogyan mászta meg az öreg király a sziklát, megmutatta a félelmetes ösvényt, amelyen a harcosait felvezette, s végül leírta, hogyan mészárolták le a népet és hogyan zuhantak le az emberek a folyóba. – Rém érdekes – mondta szórakozottan Marion, s közben elővette a térítőt a kosarából, és leterítette. – Hoztam néhány cipót meg valamit abból a sárgabaracklekvárból, amit úgy szeretsz. Mark szeme megakadt valamin. Valami szokatlan mozgást látott messze lenn a völgyben. Elővette távcsövét. A nagy nádas mellett, az aranyossárga fűben, mint egy tiszta lepedőn, mintha kövér, fekete bogarak mászkáltak volna. Azonnal rájött, mik azok. Kitörő izgalommal számlálta meg őket. – Tizennyolc! – kiáltott fel hangosan. – Egy új csorda! – Mi az, drágám? – Marion fölnézett a szelet kenyér mellől, amelyre éppen lekvárt kent. – Új bivalycsorda! – ujjongott Mark. – Nyilván északról jöttek. Már mutatkozik a hatás! A távcső látóterében az egyik szarvasmarhaszerű állat a magas fűből kisétált egy homokos részre. Most nemcsak széles, fekete háta látszott, de nagy feje és gyászosan lekonyuló szarvai alatt szétálló fülei is. A napfényben a fényes, fekete szarvak dudorai úgy csillogtak, mintha bronzból öntötték volna őket. Mark a tulajdonos büszke örömével nézte. Azok ott lenn mind az övéi, az első jövevények a számukra készített szentélyben. – Nézd! – Odanyújtotta Marionnak a távcsövet. Marion gondosan megtörölte a kezét,

aztán a távcsővel átnézett a szikla fölött. – Ott vannak a mocsár szélén – mutatta büszkeségtől és örömtől csillogó szemekkel Mark. – Látom őket – mondta Marion és boldogan mosolygott ő is. – Igazán remek, drágám! Aztán a távcsövet széles ívben elfordította a folyó felett, arrafelé, ahol tanyájuk teteje kilátszott a fák koronája fölött. – Nem néz ki remekül azzal az új zsúptetővel? – kérdezte büszkén. – Alig várom már, hogy beköltözzünk. Másnap költöztek át régi táborhelyükről, a szikomorfügefa alatt nádból és vászonból összetákolt kunyhóból. Egy fecskepár együtt költözött velük. A suhanva repkedő madarak nyomban nekiálltak apró, fényes sárgolyókból fészket rakni az új, sárga zsúptető eresze alatt, a Kimberley-tégla kemény, meszelt falára. – Óriási, micsoda szerencse! – nevetett Mark. – De mekkora szemetet csinálnak! – jegyezte meg tétován Marion, és-aznap éjjel, életében először ő kezdeményezte, hogy szeretkezzenek, békésen bújt oda Markhoz dupla ágyukban és adta oda magát. – Nagyon jó, ha akarod, drágám! – És mivel Marion kedves volt és annyira szerette, Mark olyan körültekintő volt és olyan tapintatos, amennyire csak tellett tőle. – Jó volt, drágám? – Csodálatos volt – mondta Mark és hirtelen megjelent előtte egy csinos, csupa élet nő, karcsú, mozgékony, és brutálisan mart belé a bűntudat, mintha ököllel vágott volna a szíve alá. Megpróbálta elhessegetni magától a képet, de az kérlelhetetlenül ott lebegett előtte álmaiban, nevetve, táncolva, tréfálkozva, és reggel a szeme körül sötét karikákkal ébredt, ingerlékeny volt, nyugtalan. – Lemegyek a völgybe ellenőrizni – mondta, de nem nézett fel a kávéscsészéjéből. – Hiszen csak pénteken jöttél vissza! – mondta meglepetten Marion. – Mégegyszer megnézem azokat a bivalyokat. – Rendben van drágám, akkor csomagolok neked. Meddig maradsz el? Beteszem a szvetteredet meg a dzsekidet is, esténként hűvös van. Milyen jó, hogy sütöttem tegnap… – és vidáman fecsegett tovább, és Mark hirtelen szörnyen szeretett volna rákiabálni, hogy hallgasson már el! – Legalább lesz időm palántázni a kertben. Olyan jó lesz, megint lesz friss zöldségünk, és már ezer esztendeje nem írtam senkinek. Otthon nyilván nem tudják, mi van velem. – Mark felkelt az asztaltól, kiment és megnyergelte a Trójait. Hatalmas szárnyak robbanásszerű csapkodása térítette magához Markot álmodozásából, és mikor felegyenesedett a nyeregben, éppen egy tucat óriási madár röppent fel a nádas szélén. Piszkosbarna keselyűk íveltek felfelé, nyilván Mark közeledése zavarta meg őket, és lejátszódott előtte az a szinte mágikus átalakulás: egy undok, otromba, kuporgó dögevőből hogyan lesz fönségesen szárnyaló madár. Mark kikötötte a Trójait, és biztonság kedvéért kicsúsztatta tokjából a Mannlichert. Ingerelte a gondolat, az izgalom és a vérmes reménység, hogy esetleg olyan zsákmányra bukkan, amelyet egy ragadozó ejtett el. Talán oroszlán, az egyik nagyvad, amelyet eddig hiába keresett a völgyben. A bivaly a puha, nedves földön feküdt, a nádas szélén, félig elrejtve a nádtól, annyira friss hulla, hogy a keselyűk még nem tudták átszakítani vastag, fekete bőrét, és nem tüntették el a nedves földbe mélyen bevésődött nyomokat. Csak a szemét célozták meg,

és a csőrükkel az alsótest puha bőrét csipkedték, ez lévén a legkönnyebb út a nagy, vastag bőrű hulla húsához. Nagy, fejlett bika volt. Szarvai dudorai keményen összenőttek a koponyájával, hatalmasak voltak, negyvennyolc hüvelyk csúcstól csúcsig. Hatalmas test, nagyobb, mint akármelyik díjnyertes herefordi tenyészbika, kopasz vállain sebhelyes, szürke bőrére száraz sár tapadt és csomókban lógtak rajta a bozóti kullancsok. Mark az állat hátsó lábai közti bőrlebernyegbe dugta a tenyerét, és érezte, hogy a teste még meleg. Nincs három órája, hogy elpusztult, döntötte el magában, aztán lekuporodott a hatalmas test mellé a földre, és a halál okát kereste. A bika testén egyelőre semmi árulkodó jelet nem talált, csak mikor az állat mereven kinyújtott végtagjait megmarkolva, minden erejét összeszedve megmozdította a másfél tonna holtsúlyt, és sikerült a másik oldalára fordítania, akkor látta meg válla mögött, a bordák között a halálos sebeket. Vadászszemével nyomban látta, hogy a széles nyílású, mély seb a szívéig hatolt. A sebből kiömlött friss vér megalvadva, megkocsonyásodva piroslott a nedves földön. Ha korábban bármi kétsége lett volna, mi okozta ezt a sebet, nyomban eloszolhatott, mikor meglátta rajta a másodikat. Ezt a sebet elölről kapta, a döfés a nyaka tövében érte, biztos kéz intézte a csontok közé, s ez is szívet ért, de a fegyver benne maradt a sebben, tövig állt benne, és ahogy a bika ráesett, a nyele eltörött. Mark megmarkolta a törött nyelet, egyik csizmás lábát nekifeszítette a bika vallanak, nagyot nyögött, és óriási erőfeszítéssel legyűrte a pengére tapadó hús ellenállását, és kihúzta a fegyvert a sebből. Érdeklődve nézegette. Az a bizonyos, széles pengéjű, lándzsaszerű fegyver volt, amelyet assegai néven ismernek, és amelyet maga-az öreg király, Chaka tervezett meg. Mark még emlékezett a történetre, mikor Sean Courtney a zulu háborúról mesélt, Isandhlwanáról meg a Morma-szakadékról. – Olyan erővel képesek döfni vele, hogy ha egy ilyen assegait belevágnak a harcos mellébe, a hegye kétlábnyira is kiállhat az áldozat lapockái között, és mikor visszahúzzák, letisztítják, az áldozatuk olyan fehér, mintha mesterségesen szivattyúztak volna ki belőle minden csepp vért. – Sean egy pillanatra abbahagyta a mesélést és belebámult a tábortűzbe. – Amikor kihúzták az áldozatból, felkiáltanak: „Ngidhla!”, „ettem!” Ha ezt egyszer hallottad, soha életedben nem felejted el. Negyven év után is égnek áll a hajam szála, ha erre gondolok. Chaka is ilyen fegyverrel vadászott bivalyokra, gondolta Mark, kezében a súlyos assegaival. Egy pillanatra elfeledkezve saját munkájáról, miközben Mark a fegyver pengéjéről a nagy, fekete állatra nézett, érezte, hogyan halványodik el benne a harag és valami csodálatfélét érzett. Haragudott az értelmetlen öldöklés miatt, mert elpusztult egy értékes állatja, de csodálta azt a bátorságot, ami ezzel a vállalkozással járt. Aztán arra gondolt, hogy a tettes nyilván csak különleges körülmények kényszerítő hatására hagyhatott hátra egy ilyen értékes, óriási szakértelemmel és sok szeretettel készített fegyvert a zsákmányával együtt, holott az elejtésével az életét kockáztatta. Elindult visszafelé a puha, fekete talajon látható nyomokon, és megtalálta a helyet, ahol a bika, miután teleitta magát, egy alagútszerű csapáson kibújt a nádasból. Azt a helyet is megtalálta, ahol a vadász, a csapás mellett, a sűrűben várakozott, és látta a vadász mezítlábának félreismerhetetlen nyomát. – Pungushe! – kiáltott fel.

Pungushe széllel szemben feküdt és ahogy a bika elment előtte, belevágta fegyverét a vállai közé, a szívébe. A bika súlyos vágtában előrevetette magát, ahogy Pungushe odébbállt, a vére úgy fröcskölte végig a széles sebből a nádast, mintha egy gondatlan kertész tömlőből locsolta volna végig. A bölény egyike azon ritka vadállatoknak, amely ha megsebesült, megfordul, és üldözőbe veszi támadóját. Bár a bika félig holtan tántorgott, és minden lépésére csak úgy fröcskölt belőle a vér, beállt a szélbe, felvette Pungushe szagát, és mikor szagot fogott, megfordult, orrát, feltartva, szarvát szegezve iszonyú lendülettel támadott, és kíméletlen rohamát csak a halál állíthatta meg. Ahogy az állat végigdübörgött a nádason, Pungushe megállt, szembeszállt vele, a második döféshez kiválasztotta nyaka tövében azt a bizonyos pontot és biztos kézzel belevágta szívébe a fegyverét, de a bika utolérte, még mielőtt annak a néhány tántorgó lépésnek a végén jellegzetes halálordításával térdre bukott volna. Mark megtalálta a helyet, ahol Pungushe elesett, teste lenyomata tisztán kirajzolódott a puha, agyagos földön. Mark továbbment, amerre Pungushe a nádas széléről elvonszolta magát, majd tántorogva lábra állt. Ott észak felé fordult, de lassú, görcsös, erősen féloldalas léptekkel ment, nem a lába ujján járt és nem nyújtotta szokás szerint hosszúra lépteit. Ahol Pungushe elhagyta rugós, acélfogú csapdáját, megállt. A csapdát beledugta egy hangyászsün odújába, és homokot szórt rá. Nyilván túlságosan beteg volt és gyenge, nem tudta már tovább cipelni vagy biztonságosabb helyen elrejteni ezt az értékes holmit. Mark fogta, rákötözte a Trójai nyergére, és egy pillanatra arra gondolt, vajon mennyi állatát pusztította el kegyetlenül ez a szerszám. Talán egy mérfölddel arrébb Pungushe megállt egy terebint-bokornál, leveleket tépdesett le erről a gyógyhatású növényről, aztán lassan továbbindult. Nem kereste a sziklás szakaszokat az ösvényen, nem takarta, nem álcázta el nyomait, ahogy máskor tette. Ahol az ösvény egy keskeny, száraz, homokos vízmosást keresztezett, Pungushe fél térdre ereszkedett, de aztán két kezére támaszkodva talpra tornászta magát. Mark a nyomokat nézve most először pillantott meg vérnyomokat: fekete foltokat, ahol a vércseppek apró golyókká álltak össze a puha homokon. Haragjába és örömébe most már őszinte aggódás vegyült. Ezt az embert komoly baj érte. Azt az embert, aki egyszer megmentette az életét. Még jól emlékezett a fekete, égetett agyagkancsóra, a keserű orvosság áldott ízére, amellyel a malária szörnyű szomjúságrohamait csillapította. Eddig úgy vezette a Trójait, hogy lapuljanak, ne mutatkozzanak, az öszvér koppanó patájával ne árulja el jelenlétüket az üldözöttnek. Most már nyeregbe szállt, és sarkával ügetésre ösztönözte csapott hátú paripáját. Pungushe elesett. Nehéz testtel elvágódott a homokon. Aztán lemászott a vadak által kitaposott ösvényről és bekúszott egy alacsony bokor alá, hogy védve legyen a nap hevétől. Ott fejére húzta könnyű majomprém köpenyét. Ahogy az ember alvásra készül… vagy a halálra… Olyan mozdulatlanul feküdt, hogy Mark először azt hitte, valóban meghalt. Lecsúszott

a Trójai lováról és óvatosan a földön fekvő alakhoz sétált. Legyek zümmögtek, rajzottak mohón a véres, zöld terebintlevelek körül, amelyeket Pungushe farostszálakkal erősített az oldalára meg a csípője tájára. Mark pontosan maga elé tudta képzelni, hogyan kapta ezeket a sebeket. Pungushe ott áll, szemben a támadó bölénnyel, kezében a súlyos assegaival, pengéjével megcélozza a bölény nyakát, biztos kézzel belédöfi, de a bika egy dobbanással utánafordul, zömök mellső lábait megvetve, kemény, bunkós, gonoszul görbülő szarvát előreszögezve, felökleli. Pungushét a döfés az oldalán érte, mélyen lent a csípőcsont fölött, és a döfés erejétől messze elröpült, amivel időt nyert, hogy elmászhasson onnan, míg a bika tántorogva szabadulni próbál a mellébe fúródó fegyvertől, aztán térdre bukik és egy utolsó, dacos halálordítással összeroskad. A nap forrón tűzött, de Mark, mikor a sebet meglátta, amelyet eddig eltakart a levélcsomó, megborzongott. Fél térdre ereszkedett, és elhessegette a legyeket. Tulajdonképpen csak most, első ízben érzékelhette, micsoda fizikuma van ennek az embernek. Az állatbőr köpeny csak a fejét és a vállát takarta, de csupaszon hagyta hatalmas mellkasát. Ahogy puhára cserzett, kék gyöngyökkel hímzett bőr ágyékkötőjét felhúzta lábai között, a fenekén, csupasz combjain, lapos hasán keményen feszültek az izmok. Minden izma tisztán kirajzolódott a bőre alatt, kötélszerű erei mint kígyók tekeregtek rajta, sugárzott róla az erő és az élet. A bőre világosabb volt, mint az átlagzuluké, sima, sötét vajszínű, szinte nőiesen bársonyos. A mellkasát tömör, sötét, göndör szőrzet borította. – Sakálra vadásztam – gondolta elámulva Mark –, és oroszlánt fogtam helyette. Egy nagy, öreg, fekete sörényes oroszlánt. – És komolyan aggódott, hogy Pungushe meghalt. Egy ilyen remek teremtmény halála igencsak gyatra elégtétel lett volna számára. Aztán feszülő, izmos mellkasa majdnem észrevétlenül megemelkedett, megsüllyedt. Odanyúlt és a bőrköpenyeg alatt megfogta Pungushe vállát. Pungushe megmozdult, kínlódva felkönyökölt. Nem törődött vele, hogy a bőrköpeny lecsúszik róla. Markot nézte. Ereje teljében levő büszke, méltóságteljes alak volt, talán negyven esztendős, kurta, sötét gyapjas fejét csak a halántékánál érintette még meg a bölcsesség első dere. A fájdalom nem tükröződött arcán, széles homloka sima maradt, fényes, mint a borostyánkő, a szája nyugodt, a szeme sötét, indulatos, büszke. Egy nemes zulu önérzetes holdvilágarca. – Sakubona, Pungushe – mondta Mark. – Látlak, ó Sakál! A férfi egy darabig csak nézte, elgondolkodott a megszólításon, a köszöntés módján, a nyelven, az akcentuson. Nyugodt arckifejezése nem változott, csak sötét szemében gyűlt új fény. – Sakubona, Jamela. Látlak, ó Kereső! – A hangja mély volt, halk, de mint egy bronzgong zengett a csendben. Aztán folytatta. – Sakubona, Ngaga. Mark meghökkent. Sose gondolta volna, hogy a Sakál ilyen, minden ízében pejoratív névvel illesse. A „ngaga” a pangolin, a pikkelyes hangyász apró állat, olyan, mint az örvös sün, éjszaka jár, és ha napfénynél érik, úgy surran el, mint egy görnyedt, kiaszott aggastyán, időnként megáll, rövidlátóan pislog minden apró tárgyra, ami az útjába esik, aztán továbbkullog. Mindenre rápislog, de vakon, nem lát semmit.

Ekkor hirtelen meglátta magát a rejtőzködő figyelő szemével, amint látszólag értelmetlenül jár-kel a völgyben, le-leszáll öszvéréről, megnéz mindent, ami útjába kerül, aztán továbbmegy. Pontosán, mint egy ngaga. Nem valami hízelgő hasonlat. Hirtelenjében az a kényelmetlen érzése támadt, hogy függetlenül Pungushe sebeitől és az ő magasabb pozíciójától, a küzdelemben mind ez ideig ő húzta a rövidebbet. – Úgy látszik, hogy a ngaga végül is megtalálta, amit keresett – szögezte le mogorván, és odament az öszvérhez a pokrócért. A véres levélcsomó alatt mély, sötét nyílás tátongott, ott, ahol a bölény szarva beléfúródott. Lehet, hogy egészen a veséig hatolt, s ez esetben Pungushe gyakorlatilag halott. Mark elhessegette magától a gondolatot, és amilyen tapintatosan tudta, kitamponozta acriflavinnal a sebet. Tartalék inge még hófehér volt és tökéletesen vasalt állapotban, hála Marion gondos kezének. Lehasította róla az ujjakat, vattacsomót rakott a tátongó sebre, majd átkötötte a letépett ingujjakkal. Amíg dolgozott, Pungushe nem szólt semmit, nem is tiltakozott és nem adta jelét annak, hogy fáj valami, akkor sem, mikor Mark ülő helyzetbe emelte, hogy könnyebben hozzáférjen a sebhez. De mikor Mark az inget hasította szét, sajnálkozva jegyezte meg. – Ez egy jó ing. – Volt egyszer egy fiatal és csinos ngaga, aki meghalt volna a láztól – mondta Mark –, de egy dögevő vén sakál biztos helyre vitte, és ételt adott neki, meg italt. – Aha – bólintott Pungushe. – De az nem volt olyan ostoba sakál, hogy egy jó inget összetépjen. – A ngaga nagy súlyt fektet a sakál egészségére, hogy keményen dolgozni tudjon majd, mikor sziklát tör és más, férfias munkákat végez és Gyuri király kraaljában megbecsült vendég lesz. – Mark ezzel lezárta a témát, és visszacsomagolta a pokrócot. – Tudsz-e vizet ereszteni, ó Sakál? Szükséges, hogy lássam, Amilyen mélyen döfött beléd a bölény. A halványbarna vizeletben, rózsaszínes árnyalata ellenére, nem látszottak élénkpiros vérfoszlányok. Ezek szerint a bivaly döfésével súrolta a veséket, de a zulu hátán a vastag, acélos izomköteg felfogta a brutális döfés ereje javát. Mark maga sem tudta megmondani, miért aggódik ezért az emberért, de azon kapta magát rajta, hogy azért imádkozik, bárcsak valóban ez lenne a helyzet. Gyorsan munkához látott. Levágott két hosszú, egyenes ágat, és saroglyaszerű hordággyá fonta össze őket, majd kibélelte saját takaróival és Pungushe köpenyével, majd szíjjal a Trójaihoz erősítette az egészet. A nagydarab zulut beletámogatta a hordágyba, és megint meglepetten állapította meg, micsoda hatalmas termetű, milyen kemény a karja, amellyel átfogja a vállát. Már majdnem besötétedett, amikor elmentek a bivalyvadászat színhelye mellett. Mark, ahogy átnézett a nád felett, látta az undokul a fákon gubbasztó keselyűket, amint várták, hogy sorra kerüljenek a döglakomán. – Miért ölted meg a bivalyomat? – kérdezte, bár nem volt biztos benne, hogy Pungushe magánál van. – Mindenki tudja az új törvényt. Végigutaztam valamennyi falut, beszéltem minden indunával, minden főnökkel, minden férfi hallotta, mit mondok. Minden férfi tudja, milyen büntetés jár azért, ha valaki a völgyben vadászik. – Ha a te bivalyod volt, miért nem volt rajta a te vasad jele? Hiszen az Abelunguk, a fehér emberek szokása, hogy a jelüket beleégetik a marhájukba! – mondta Pungushe a

hordágyon fekve, mosolytalan arccal, és bár hangjából nem érződött semmi gúny, Mark tudta, hogy gúnyolódik. Érezte, hogyan kavarog fel benne a harag. – Ezt a helyet még az öreg király, Chaka is szentnek nyilvánította. – Nem – jelentette ki Pungushe. – Királyi vadászterületnek lett nyilvánítva, és – hangja megkeményedett – én királyi vérből származó zulu vagyok. Születési jogomnál fogva vadászok itt, ez a férfi dolga. – Senkinek sincs joga itt vadászni. – Akkor mi van azokkal a fehér emberekkel, akik az elmúlt száz évben itt jártak isibamujukkal, a puskájukkal? – kérdezte Pungushe. – Azok gonosztevők voltak, éppen úgy, mint te is. – Akkor miért nem viszik őket vendégségbe Gyuri király kraaljába, ahogy engem meg akarsz tisztelni vele? – Ez így lesz a jövőben – biztosította Mark. – Hó! – kiáltott fel Pungushe megvetően, s hangja most csak úgy csöpögött a gúnytól. – Ha elfogom őket, ők is elmennek – ismételte makacsul Mark, de a zulu rózsaszín tenyerű keze egy fáradt legyintéssel lezárta a vitát, jelezvén, hogy sokféle törvény létezik, van törvény a gazdagokra, a szegényekre, van törvény a fehérekre és a feketékre. Elhallgattak, és hallgattak sötétedésig, amikor Mark éjszakai tábort vert, és a Trójait kötőfékre eresztve hagyta legelni. Ahogy Mark a tűznél kuporgott és készítette kettejük vacsoráját, Pungushe a tűz fénykörén kívül, a hordágyon fekve megszólalt a sötétben. – Kinek a részére őrződ te a silwanét, a völgy vadállatait? György király jön ide vadászni? – Senki sem jön többé ide vadászni, sem király, sem közember. – Akkor miért tartjátok meg a silwanét! – Mert ha nem őrizzük, elérkezik a nap, amikor nem marad több vad ezen a földön. Sem bivaly, sem oroszlán, sem kudu, semmi, csak egy nagy üresség. Pungushe hallgatott. Mark kikanalazott egy adag híg kukoricakását meg egy kis konzervmarhát a csajkája felső részébe és odavitte a zulunak. – Egyél – parancsolt rá, és saját csajkáját; ölében tartva törökülésben leült, szemben a zuluval. – Amit mondasz, igaz – mondta elgondolkodva Pungushe. – Amikor én gyermek voltam… a te korodban – Mark tudomásul vette a kijelentés élét, de nem törődött vele –, voltak elefántok is a völgyben, nagy bikák, olyan hosszú agyarakkal, mint egy hajítódárda, és sok oroszlán volt, bivalycsordák, mint a nagykirály marhái… – elhallgatott – Odavannak. Hamarosan az is odalesz, ami még-megmaradt. – És jó dolog ez? – kérdezte Mark. – Ez sem nem jó dolog, sem nem rossz dolog – vonogatta a vállát Pungushe. – Egyszerűen így van a világ sora és nem sok haszon van abból, ha eltöprengünk rajta – mondta és nekiállt enni. Némán fogyasztották el az ételt, aztán Mark kitisztította az edényeket, és kávét hozott, amit Pungushe egy intéssel elhárított magától. – Idd meg – mordult rá Mark. – Szükséged van rá, hogy kitisztítsa a véredből a vizet. Aztán cigarettát adott Pungushénak. A zulu előbb gondosan letörte róla a barna parafa szopókát, csak aztán vette a szájába. Széles, lapos orrát elhúzta, mert ízetlennek találta, ő megszokta a kemény, fekete, bennszülött dohányt, de nem becsülte volna le egy ember

vendégszeretetét azzal, hogy megjegyzéseket tesz. – Mikor minden odalesz, amikor elérkezik ide a nagy üresség ebbe a völgybe, mi lesz veled, ó Sakál? – kérdezte Mark. – Nem értem a kérdésedet. – Te a silwane embere vagy. Nagy vadász vagy. Az életed a silwanéhoz kötődik, mint ahogy a gulyás élete a gulyához. Mi lesz veled, ha a marhádból nem marad semmi? Mark látta, most a zulu ellenérvére tapintott. Pungushe orrlika kitágult, valami fellángolt benne, de ő várt, hadd eméssze meg Pungushe hosszadalmasan és minden részletében, amit hallott. – Elmegyek Igoldiba – jelentette ki végül Pungushe. – Elmegyek az aranybányába és gazdag ember leszek. – Majd leküldenek téged mélyen a föld alá, ahol nem látod a napot és nem érzed a szelet, és akkor sziklákat fogsz törni, úgy, ahogy most teszed majd Gyuri király kraaljában. Mark látta, hogyan fintorítja el undorral az arcát a zulu. – Elmegyek Tekwenihez. – Aztán meggondolta magát. – Durbanbe megyek és fontos ember leszek. – Tekweniben belélegzed a cukornádüzem füstjét a tüdődbe, és mikor a kövér bábu munkafelügyelő szól hozzád, azt fogod válaszolni, yehbo, Nkosi, igen, mester. Ezúttal még világosabban tükröződött az undor a zulu arcán, tövig szívta cigarettáját és az apró csikket hüvelykujja és mutatóujja közé csípte. – Jamela – mondta komoran –, olyan szavakat mondasz, amelyek megzavarják a férfit. Mark tudta, hogy a nagydarab zulu sebe sokkal súlyosabb, mint egykedvű viselkedése alapján gondolhatná valaki. Asszonyi dolog kimutatni, ha valami fáj. Soká lesz még, mire annyira rendbe jön, hogy a motorkerékpár oldalkocsijában megtehesse az utat a göröngyös csapásokon, és a keréknyomok szántotta poros dűlőutakon a ladyburgi rendőrségig és a bíróságig. Mark Pungushét abban a kis toldaléképületben helyezte el, amelyet az öszvéristálló falához épített. A helyiség száraz volt, hűvös, az ajtaja masszív és lakattal zárható. Marion ládájából vett elő egy pokrócot, és az asszony tiltakozása ellenére azt a matracot, amelyet Marion a gyerekszobába szánt. – De hiszen ez csak egy bennszülött, drágám! Minden este csajkában vitte oda a vacsorát a fogolynak, megvizsgálta sebét és friss kötést tett rá. Míg várta, hogy Pungushe megegye vacsoráját, leült az ajtóban, a lépcső tetejére és cigarettázva beszélgetett vele. – Ha a völgy most György királyé – kérdezte Pungushe –, hogyan lehetséges, hogy te itt házat építesz, és kertet művelsz, és legelteted az öszvéredet? – Én a király embere vagyok. – Te egy induna vagy? – Pungushe elhallgatott, a kanál megállt félúton a szája felé és hitetlenkedve nézett Markra. – Te a király tanácsosa vagy? – Én a királyi vadászterület gondnoka vagyok. – Mark az ősi zulu kifejezést használta, és Pungushe szomorúan rázta a fejét. – Az én apám apja valaha a királyi vadászterület gondnoka volt, de nagy tekintélyű ember, két tucat feleséggel, olyan ember, aki egy tucat háborút végigharcolt, és annyi

ellenséget megölt, hogy a pajzsán olyan sűrűn álltak az ökörfarkak, mint a fű a dombokon tavasszal. – Az ökörfarok az a kitüntetés, amellyel a király azt a harcosát ajándékozza meg – hogy díszítse vele a pajzsát –, aki kitüntette magát a csatában. Pungushe befejezte vacsoráját, és még hozzátette: – Chaka király okosabb volt, nem küldött gyermeket, hogy egy férfi munkáját végezze. Másnap este Mark megállapította, hogy Pungushe elképesztően erős alkatának és energiájának köszönhetően a sebe gyorsan és tisztán gyógyult. Most már törökülésben ült, és volt valami újszerű könnyedség abban, ahogy a fejét tartotta. Hamarabb kerül rá sor, hogy megtegyék az utat Ladyburgbe. Mark nehéz szívvel gondolt rá és furcsa módon sajnálta Pungushét. – Gyuri király kétségtelenül nagy, bölcs és mindent látó király – nyitotta meg Pungushe az esti vitát. – Akkor miért várt naplementéig azzal, hogy megkezdjen egy munkát, amelyet hajnalban kellett volna megkezdeni? Ha el akarta kerülni, hogy ez a völgy egy nagy üresség legyen, az apjának kellett volna már elkezdenie a munkát. – A királynak sok dolga van, sok távoli országban. Indunákra kell támaszkodnia, hogy tanácsot adjanak neki, akik nem olyan bölcsek és nem látnak mindent – magyarázta Mark. – Az Abelungu, a fehér ember olyan, mint a mohó gyermek, nyakló nélkül markolja fel az ételt, amit aztán nem tud megenni. Ezért inkább az arcára keni. – Vannak mohó és tudatlan feketék is – jelentette ki Mark. – Olyanok is vannak, akik acélcsapdával leopárdot ölnek a bundájáért. – Hogy eladják a kapzsi fehér embereknek, hogy azok abba öltöztessék tudatlan asszonyaikat – vágott vissza Pungushe. Ezzel a mérkőzés állása döntetlen, gondolta Mark, és összeszedte az üres edényeket. A következő este Pungushe szomorú volt, mintha búcsúzna. – Sok mindent adtál nekem, amin nagyon el kell gondolkodni – mondta. – Bőven lesz időd ezt megtenni – mondta Mark. – Miközben követ törsz. – De Pungushe úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Súly van a szavaidban, ahhoz képest, hogy még elég fiatal vagy és inkább marhát kéne őrizned – közölte, megadva bókjának a kellő aláfestést. – Csecsemők és gyermekek szájából… – fordította a zsoltárt zulu nyelvre Mark. Pungushe ünnepélyesen bólintott rá. És reggelre eltűnt. Hátul szétszedte a tetőn a zsúpot, és kitornászta magát a kis nyíláson. Magával vitte köpenyét, de Marion pokrócait szépen, rendben összehajtogatva otthagyta a matracon. Megpróbálta visszaszerezni rugós acélcsapdáját, de Mark azt a konyhában zárta el, így az otthagyta, úgy indult el éjszaka, észak felé. Mark haragudott magára, amiért akkorát tévedett foglya egészségi állapota felől, és komor szavakat mormolva nyargalt utána a Trójai hátán. – Ezúttal, ha meglátom, lelövöm a disznót – fogadkozott, de aztán látta, hogy Pungushe jól megkavarta nyomait. Le kellett szállnia a nyeregből, hogy az összevissza lábnyomokon kiigazodjék. Fél óra múlva a nyomok a folyóba vezettek, és bőven elmúlt már dél, mikor végre megtalálta a helyet, ahol a zulu könnyeden, egy kidőlt fatörzsre lépve kilépett a vízből. Aztán a völgy végében ez a nyom is elveszett a sziklás talajon, és már majdnem éjfél volt, amikor Mark fáradtan visszakocogott a zsúpfedeles házikóba. Marion kész vacsorával várta, és tíz gallon forró víz bugyborékolt a tűzhelyen.

Hat héttel később Pungushe visszatért a völgybe. Mark a ház teraszán ült és elképedve nézte, ahogy feléje tart. Hosszan elnyújtott, lendületes léptekkel közeledett, és Mark látta, hogy a sebe tökéletesen begyógyult. Gyöngyökkel díszített ágyékkötőjét hordta, vállára vetve sakálbőr köpenyét. Kezében két rövid nyelű assegai, széles pengéjével, mögötte pedig feleségei következtek, tisztes távolságban uruktól. A négy feleség melle csupasz volt, hajukban a zulu asszonyok magas agyagfejdísze. A legidősebb egykorú lehetett férjével, mellei laposak, üresek, mint két bőrtasak, metszőfogai hiányoztak. A legfiatalabb feleség még tízes éveiben járó gyermek volt, telt idomú, kedves jószág, dinnyekeblekkel, csípőjén egy kövér, barna kis csecsemővel. Mind a négy asszony egy-egy hatalmas batyut egyensúlyozott a fején, könnyedén, a kezükkel sem segítették. Mögöttük egy rakás meztelen vagy félmeztelen gyerek. A kislányok, anyjukhoz hasonlóan, fejükön csomaggal. A csomagok mérete megfelelt koruknak és termetüknek: a legkisebb, talán négyéves kislány egy sörösköcsögöt vitt a fején, akkorát, mint egy ananász, s közben csípőjét ringatva hűségesen utánozta idősebb nővérei tartását. Mark hét fiút és hat lányt számolt meg. – Látlak, Jamela! – Pungushe megállt a terasz alatt. – Én is látlak, Pungushe – fogadta a köszöntést óvatosan Mark. A zulu kényelmesen lekuporodott a legalsó lépcsőfokra. A feleségek Marion kiskertje szélén telepedtek le, udvariasan, hallótávolságon kívül. A legfiatalabb asszony egyik telt mellét odanyújtotta a csecsemőnek, mire az lelkesen szopni kezdett. – Holnap esni fog – mondta Pungushe. – Hacsak a szél nem fordul északira. Ebben az esetben nem fog addig esni, míg telihold nem lesz. – Ez így van – helyeselt Mark. – Ha most esne, jót tenne a legelőknek. Lehozná a silwanét a Pongolán túlról, a portugál területről. Mark kezdeti elképedése lassan furdaló kíváncsiságba csapott át. – Azt beszélik a falukban, széltében-hosszában beszélik a népek, ami csak nemrég jutott a fülembe – mondta Pungushe csevegő hangon. – Azt mondják, hogy Jamela, György király vadászterületének új gondnoka hatalmas harcos, aki nagy számban ölte meg a király ellenségeit a háborúban, a tengeren túl. – A Sakál elhallgatott, aztán rövid szünet után folytatta. – Jóllehet még szakálltalan, és zöld, mint a tavaszi fű első hajtása. – Ezt beszélik? – kérdezte Mark élénk érdeklődéssel. – Azt beszélik, hogy Gyuri király Jamelának fekete ökörfarkat adott, hogy azt viselje pajzsán. – A fekete ökörfarok, a legnagyobb háborús megtiszteltetésnek ez a jele, nagyjából megfelelhetett a Vitézségi Érdemrendnek. – Én is harcos vagyok – folytatta nyomatékkal Pungushe. – Harcoltam Bombatával a szakadékban, és azután jöttek a katonák, és elhajtották a marhámat, így lettem a silwane embere és hatalmas vadász. – Mi harcos testvérek vagyunk – mondta elismerően Mark. – De most előkészítem az isi-du-du-du-t, a motorkerékpáromat, hogy elutazhassunk Ladyburgbe, és beszéljünk a hatóságokkal olyan dolgokról, amelyek valamennyiünket nagyon érdekelnek. – Jamela! – A zulu rosszallóan rázta a fejét, akár az atya, aki nehéz felfogású fiával beszélget. – Te arra törekszel, hogy a silwane embere legyél, te arra törekszel, hogy megtöltsd a nagy ürességet, de ki lesz ott, aki tanít, aki kinyitja a szemedet és a füledet,

hogy halljál és lássál, ha én Gyuri király kraaljában vagyok és követ török? – Te azért jöttél, hogy segíts nekem? – kérdezte Mark. – Te és gyönyörű kövér feleségeid, bátor fiaid és anyányi leányaid? – Ez így van. – Ez nemes gondolat – mondta elismerően Mark. – Én királyi vérből származó zulu vagyok – jelentette ki Pungushe. – És a pompás acélcsapdámat is ellopták tőlem, meg a marháimat is ellopták tőlem, így megint szegény ember lettem. – Értem – bólintott Mark. – Nem marad más hátra, mint hogy elfelejtsem a leopárdbőr dolgát meg a halott bivalyt. – Ez így van. – Kétségtelenül meg kell találnom szívemben, hogyan fizessek neked segítségedért és tanácsodért. – Ez is így van. – Mekkora az a pénz, amivel akarod, hogy megfizesselek? Pungushe közönyösen vonta fel a vállát. – Én királyi zulu vagyok, nem hindu kereskedő, aki a piacon alkudozik. A pénz igazságos és méltányos lesz. – Tapintatos szünetet tartott. – Mindig szem előtt tartva gyönyörű feleségeim sokaságát, bátor fiaimat és számos, anyányi leányomat, akiknek mindnek hihetetlen étvágya van. Marknak össze kellett harapnia a fogait és nem mert megszólalni, míg le nem gyűri magában az ellenállhatatlan nevetési ingert. Mikor megszólalt, a hangja ünnepélyesen csengett, de a nevetés változatlanul feszítette, rekeszizmát. – Hogyan fogsz engem szólítani Pungushe? Amikor szólok hozzád, azt fogod-e válaszolni: „Jehbo, Nkosi, Igen, uram?” Pungushe nyugtalanul mozdult, olyan képet vágott, mint mikor egy finnyás ember nagy, kövér kukacot fedez fel az ételében. – Jamelának foglak hívni – jelentette ki végül. – És amikor olyanokat mondasz nekem, mint amit éppen most mondtál, azt fogom válaszolta: „Jamela, ez egy nagy ostobaság!” – És én hogyan foglak szólítani téged? – kérdezte udvariasan Mark, miközben változatlanul igyekezett magába fojtani vidámságát. – Pungushénak fogsz hívni. Mert a sakál a legügyesebb és legravaszabb valamennyi silwane között, és szükséges számodra, hogy erre időről időre felhívjam a figyelmedet. És akkor történt valami, amit Mark még sose látott: Pungushe elmosolyodott. Olyan volt ez, mint amikor egy szürke, borús napon egy napsugár áttör a felhők között. Pungushénak nagy, tökéletesen szabályos, fehér fogai voltak, és mosolya olyan széles, mintha nyomban ketté akarna válni az arca. Mark képtelen volt tovább türtőztetni magát, először fuldokolva gurgulázott egyet, aztán harsányan kitört belőle a nevetés. Ahogy Pungushe meglátta, zengő, csengő kacagással felnevetett ő is. Olyan sokáig, olyan mértéktelenül rázta őket a nevetés, hogy a feleségek elhallgattak, ámulva nézték őket, és Marion kisietett a verandára. – Mi történt, drágám? Mark nem tudott válaszolni, mire Marion a fejét csóválva ment vissza, értetlenül a férfiak ostobasága felett. Végül kimerültén elhallgattak, belefáradtak a nevetésbe. Mark megkínálta Pungushét

egy cigarettával, amelyről az gondosan letörte a parafa végét. Egy jó percen át némán dohányoztak, aztán Markból újból, hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kitört a nevetés. És újra kezdődött az egész. Pungushe nyakán megfeszültek az inak, úgy duzzadtak ki, mint metszett ébenfafaragványok, a szája mély, tökéletesen fehér fogakkal keretezett rózsaszín barlangként tárult ki, és addig nevetett, míg a könnyei végigcsordultak arcán, lecsurrantak az álláról, és mikor végre lélegzethez jutott, olyan hatalmas, sípoló hangon hördült fel, mint egy víziló, mikor kibújik a víz alól. Aztán hüvelykujjával letörölte könnyeit, azt mondta: „Eee… heee!”, és akkorát csapott a combjára minden új nevetési roham után, mintha egy pisztoly sült volna el a közelben. Mark végezetül kinyújtotta feléje reszkető jobbját. Pungushe megfogta és még mindig zihálva, lihegve megszorította. – Pungushe, a te embered vagyok – nyögte ki Mark. – És én, Jamela, a tiéd! Négyen ültek a szállodai lakosztályban félkörben a fal mellett. Mintha egyenruhába bújtak volna, mind a négy magasan gombolódó, sötét öltönyt viselt, fényes keménygallért és szolid nyakkendőt. Bár koruk nagyon különböző volt, a legidősebb legalább harminc esztendővel volt idősebb a legfiatalabbnál, s bár egyikük kopasz volt, csak a fülei körül mutatkoztak némi szürke foltok, a másiknak lángvörös bozót nőtt a fején, bár egyikük pedáns aranycvikkert hordott sasorrán, a másik egy farmer messzi távlatokhoz szokott szemével nézett a világba, mind a négyre jellemző volt merev, rettenthetetlen, engesztelhetetlen vonású kálvinista arcuk. Dirk Courtney beszélt hozzájuk. Azt az újonnan szerkesztett nyelvet használta, amelyet nemrégen ismertek el önálló nyelvként, függetlenítve szülőanyjától, a holland nyelvtől, s amelyet végül is afrikaansnak kereszteltek el. Dirk fölényes eleganciával adta elő mondanivalóját, precíz hanglejtéssel, és hangjától megoldódott hallgatóinak tartózkodó merevsége, fellazult álluk vonalának keménysége, hátuk merevsége. – Ez egy soviniszta környék – mondta Dirk. – Minden házon angol lobogó leng. Gazdag választókerület, földbirtokosok, szabadfoglalkozásúak, az önök pártjának nincs különösebb vonzóereje errefelé. – A ladyburgi parlament választókerületéről beszélt. – A legutóbbi választásokon nem is állítottak maguknak jelölteket, senki sem volt olyan ostoba, hogy kidobja az ablakon a letétjét, és Smuts pártjának jelöltje, Courtney tábornok, ellenjelölt nélkül került vissza a parlamentbe. A hallgatóság legidősebb tagja, orrán az aranycsíptetővel, bólintva jelezte, hogy beszéljen tovább. – Ha meg akarnak küzdeni a ladyburgi képviselői mandátumért, más jellegű jelöltre van szükségük, aki angolul beszél, vagyonos emberre, olyanra, akivel a szavazók azonosulni tudnak… Pompás produkció volt. Dirk Courtney fölényesen, joviálisán, mindkét nyelvben járatosán, fel-alá sétálgatva a szőnyeggel borított szobában, megigézte őket. Időnként megállt, izmos, napbarnított kezével kecsesen gesztikulálva adott drámai nyomatékot egy-egy kijelentésének, aztán tovább járkált. Fél óra hosszat beszélt, közben figyelte hallgatóit, rögzítette magában reakcióikat, felmérte gyengéiket, erősségeiket. Fél óra elteltével úgy döntött, hogy mind a négyen odaadó, tökéletesen elkötelezett

hívei lettek politikai hitvallásának. Csupán hazafiasságra, nemzeti érdekekre és népük törekvéseire hivatkozással hatni lehetett rájuk. Nos, gondolta Dirk Courtney önelégülten, olcsóbb dolog becsületes embereket megvásárolni. A csirkefogók fényes aranyakba kerülnek, a becsületesek viszont már néhány jó szóval és nemes érzelmek felkeltésével megvásárolhatók. Bárcsak mindig becsületes emberekkel lenne dolgom… Az egyik idősebb férfiú előrehajolt székében. – 1910 óta Courtney tábornoké a képviselői mandátum – jegyezte meg csendesen. – Tagja a Smuts-kormánynak, háborús hős, hallatlanul népszerű ember. És ráadásul az ön apja. Gondolja, hogy a választók inkább szavaznak egy kezdőre, mint egy tapasztalt öregre? – Kész vagyok nemcsak a garanciámat kockáztatni – felelte Dirk –, ha a Nemzeti Párt engem jelöl, de annyira bízom a győzelemben, hogy szándékaim komolyságának igazolására jelentős előleget fizetek a párt választási alapjába. – És mikor megnevezte az összeget, azok négyen meglepetten néztek össze. – És mindezért cserébe…? – kérdezte az idősebbik politikus. – Semmit, ami. nincs a nemzet és a választókerület érdekében – jelentette ki egykedvűen Dirk, azzal lehúzta a térképet a szemben levő falon. Tovább beszélt, de most már a fanatikus, lenyűgöző, megszállott lelkesedésével. Lángoló szavakkal vázolta fel hallgatóinak a látóhatárig nyúló, megművelt földek látomását, tisztán csordogáló édesvizet a végtelenbe elnyúló öntözőcsatornákban. Akik hallgatták, mind maguk művelték Afrika gazdag, de ellenséges földjét, és valamennyien kutatták – nemegyszer reménytelen szemekkel – a kék, felhőtlen eget esőért, amely nem jött meg. A mélyszántott barázdák és a hűsítő víz képének ellenállhatatlan hatása volt. – Természetesen hatályon kívül kell helyeznünk a Bubezi-völgy védelméről szóló parlamenti határozatot – jegyezte meg Dirk hanyagul és kijelentése szemmel láthatólag nem döbbentett meg senkit, senki sem adta jelét aggodalomnak miatta. Valamennyien csak a szellőtől fodrozódó, kristálytiszta, édesvizű beltengert látták maguk előtt. – Feltéve, ha megnyerjük ezt a választást… – kezdte az idős politikus, de Dirk szelíden félbeszakította. – Nem, Menheer! Miután megnyertük. A politikus, most első ízben, elmosolyodott. – Majd mikor már megnyertük – mondta aztán. Dirk Courtney az emelvényen állt. Hüvelykujját mellénye ujjnyílásába akasztotta. Mikor mosolygott és felvetette fényes, göndör sörényes fejét, az egyházközség termét megtöltő hallgatóság női tagjai ruhájukat suhogtatva hajladoztak, mint szélben a virágok. – A mészáros – jelentette ki Dirk Courtney, és a hangja olyan mélyen, olyan zengőn szólt, hogy férfi és nő, öreg és fiatal megborzongott tőle. – A fordsburgi mészáros, akinek a keze honfitársaink vérétől piroslik. A tapsot az a néhány alak kezdeményezte akiket Dirk Courtney e célból helyezett el a hallgatóság soraiban, de a többiek hamar csatlakoztak hozzájuk. – Én harcoltam Sean Courtneyval Bombata ellen… – ugrott fel ekkor egy férfi a terem végében. – Franciaországban is jártam vele – kiáltotta harsányan és igyekezett túlkiabálni a tapsot. – És hol volt maga, Mr. Dirk Courtney, amikor a harci dobok peregtek? Dirk rendületlenül mosolygott tovább, de az arcán két lázas folt jelent meg.

– Aha! – A hallgatóság a fejét tekergette. Dirk szembenézett a férfival. – Egyike a nemes tábornok fegyvertartásának. Hány nőt lőtt ön agyon Fordsburgban? – Ez nem válasz a kérdésemre – kiáltotta vissza a férfi. A terem végében két nagydarab férfi közül az egyik összenézett Dirkkel, aztán fölállt, és lassan odasétált a felszólalóhoz. – Négyezer áldozat – folytatta Dirk. – A kormány szívesen eltitkolná önök elől ezt a tényt, de négyezer férfi, nő és gyermek.;. A két nagydarab férfi közrefogta zsákmányát. Dirk Courtney egy széles, teátrális gesztussal magára vonta a terem figyelmét. – Az a kormány, amely nem tiszteli népe életét, vagyonát és szabadságát… Rövid dulakodás hangja, fájdalmas kiáltás, és a felszólalót egy mellékajtón keresztül kituszkolták az éjszakába. Ugyanazok az újságok, amelyek annak idején dagályos szólamokban keltek ki a „vörös veszedelem” és a „bolsevik fenyegetés” ellen, amelyek magasztalták Smuts tábornokot „határozott és idejében alkalmazott akciója” miatt, most úgy emlékeztek meg föllépéséről, mint „zsarnoki, brutális megtorlásról”. Dirk Courtney kezdte, a Hertzog-pártiak folytatták végig az országban, és a közhangulat, mint egy mérleg nyelve, elbillent a másik oldalra. Dirk Courtney a durbani városházán háromezer ember előtt szónokolt, a ladyburgi egyházközség nagytermében háromszáz előtt. Beszélt a választókerület minden vidéki egyházközségében, országutak kereszteződésében álló kis vegyeskereskedésekben, ahol legfeljebb egy tucat választó gyűlt össze esti szórakozásra. De a sajtó mindenütt jelen volt. Dirk Courtney lassan dolgozta föl magát észak felé. Napközben birtokait járta, végiglátogatta valamennyi cukornádfeldolgozó üzemét, és minden este beszélt valahol valamelyik választási gyűlésen. Mindig ékesszólóan, lenyűgözően, elegánsan, világosan festette meg választói előtt egy virágzó városokkal, nyüzsgő piacokkal teli ország képét, melyet csupa remek út és számos vasútvonal szel keresztül-kasul. És az emberek mohón hallgatták. – Ketten vannak – mondta Pungushe. – Az egyik öreg oroszlán. Jól ismerem. Tavaly a portugálok földjén járt, az Usutu folyó északi partján. Akkoriban egyedül volt, de mostanra talált magának párt. – Hol jöttek át a folyón? – Ndumu alatt, és a mocsár meg a folyó között jöttek el délre. Az oroszlán ötéves volt, nagyon ravasz, vállban magas, rövid, vörös sörénnyel. Homlokát csúnya, csupasz sebhely éktelenítette el, és jobb mellső lábára óvatosan lépett, mert két évvel ezelőtt egy Tower muskéta lövedéke állt a vállízületébe. Vadásztak rá, szinte szünet nélkül, kölyökkora óta, és mostanra megöregedett és elfáradt. Éjszaka kelt át a folyón, sötétben, maga előtt úsztatta nőstényét. Dél felé húzódott a vadászok elől, akik már összegyűltek, hogy felhajtsák érte másnap reggel a bozótot. Még hallotta, hogyan verik a dobokat, és érezte a tüzek szagát. A kutyafalkák csaholását is hallotta. Háromszáz bennszülött jött össze vadászkutyákkal meg egy tucat portugál félvér hátultöltős puskával, mert az oroszlán megölt két igavonó ökröt a falu szélén, a folyó partján. Reggel akarták megkezdeni a vadászatot. Az oroszlán délre vitte nőstényét. A nőstény is nagydarab állat volt, még fiatal, kevéssé tapasztalt, de gyors és erős, és minden nap tanult valamit a hímtől. Tiszta bundáját még nem sértette fel más állatok

karma, nem sebezte meg tüske. Szőre a hátán olajbarna volt, a torkánál vajsárga és bolyhos krémszínű a hasán. Tomporán még viselte a kölyökoroszlán-foltokat, de aznap éjjel, amikor az Usutut átúsztak, első ízben menstruált. A déli parton dideregve rázták le magukról a vizet, aztán a hím odaszagolt a nőstény felé, mély, tompa torokhangon dorombolt egyet, orrát a fehéren sziporkázó csillagokra emelte, s megérezte a nőstény nemi szervének ingerlő szagát, felpúpozta hátát. A nőstény elvezette vagy fél mérföldnyire onnan, egy sűrű erdővel benőtt völgybe, ott bebújt a bozót mélyébe, biztos helyre, ahol a négy-öt centiméteres tüskék, amelyeknek vörös hegye szinte máris véresnek látszott, védték őket. Itt párosodtak először. A nőstény mélyen a földre kushadt, haragosan vicsorgott, sziszegett, hörgött, miközben a hím rámászott, füleit, nyakát harapdálva kényszerítette párosodásra. Utána a nőstény odabújt a hímhez, fülét, torkát nyalogatta, és mintegy flörtölve dugta hozzá hátsó felét, míg a hím ismét fel nem gerjedt, akkor megadóan megint lekushadt, és vicsorgott, miközben a hím röviden közösült vele. Aznap éjjel huszonháromszor párosodtak, aztán még éjszaka otthagyták a tüskés bozótot, és továbbindultak délnek. Fél órával holdnyugta előtt érték el a megművelt földeket. A hím megállt, halkan felmordult, megérezte az ember és a szarvasmarha szagát. Próbaképpen kinyújtotta egyik mancsát, megtapogatta a frissen szántott talajt, aztán aprót, zavartan nyávogott és visszahúzta mancsát. A nőstény kedveskedve dörgölődzött hozzá, de ő elfordult tőle, és tovább vezette a szántóföld szélén. – Elérik a völgyet, Pungushe? – kérdezte Mark. Előrehajolt a nyeregben, úgy szólt oda a Trójai előtt kocogó zulunak. – Majdnem félnapos utat kell megtenniük olyan földön, ahol emberek vannak – felelte Pungushe, és a hangján egyáltalán nem érződött meg, hogy már jóformán három órája megállás nélkül fut –, ahol az új cukornád-ültetvényesek aratói dolgoznak. Emellett nem tudnak a te völgyedről, Jamela, sem az őrült Ngagáról, aki fogadni készül őket. Mark kiegyenesedett a nyeregben és komoran ügetett tovább. Tudta, hogy ez a pár, ez a közösülő pár az utolsó lehetőség, hogy oroszlánokra tegyen szert a völgyben. De még húszmérföldnyi út állt előttük, olyan veszedelmek között, amilyeneket ezek az állatok, amelyek Mozambik vadonából jöttek, sosem éltek még át, szántóföldeken, marhalegelőnek nyilvánított területeken, ahol az oroszlánt kártékony féregnek tekintik, ahol vadzsákmányuk nem akad, de sűrűn népesítik be különböző háziállatok. Olyan területen, ahol „oroszlán!” kiáltásra nyomban legalább ötven férfi rohan, mint az őrült, a puskájáért, ötven fehér ember versenyezne vadul a trófeáért, mert vak, esztelen gyűlölettel gyűlölik a nagy, ragadozó macskát és mohón várják az alkalmat, életükben talán az egyetlent, amikor találkozhatnak eggyel, abban a biztos tudatban, hogy az oroszlán szabad zsákmány, mert a törvény háziállatokkal benépesített területen nem védi őket. A sötétség leple alatt az oroszlánok szél ellenében közelítették meg a tábort, és a tábor szélén meglapultak a rövid fűben. Hallgatták a tűz körül ülő férfiak álmos hangját, és szagolták a számtalan furcsa illatot, dohányfüst illatát, forró kukoricamálé illatát és a zulu sör csípős szagát; nagyon mélyen lelapultak, feszült idegeikkel mozdulatlanul, csak kerek, fekete hegyű fülüket meresztették föl és orrlikaik tágultak, ahogy beszívták a levegőt.

A marhákat kerek fatörzsekből, tövises ágakból összetákolt alacsony fallal körülvett karámba terelték össze. A fákat törzsükkel befelé és ágas-bogas, tövises koronájukkal kifelé helyezték el. A marhák szaga erősen, kísértőn érződött. Hetvenkét ökör volt a karámban. A ladyburgi Cukortársulat marhái voltak, és a Chaka Kapujától északra fekvő, új földeket szántották velük, miután a favágó brigádok befejezték munkájukat, kiásták a fatörzseket is, és hosszú rendekben elégették őket. A hím türelmesen várt, feszülten, némán figyelt, miközben a hold lebukott a fák mögött, és az emberek hangja elhalt. Megvárta, míg a tűz lelohad, vöröses hamuvá zsugorodik össze. Akkor csendesen felállt. A nőstény nem mozdult, csak a mellkasán meg a végtagjaiban feszültek meg az izmok és a fülét billentette egy szemernyit előbbre. A hím szél ellenében, óvatosan megkerülte a tábort. Kelet felől a hűvös szellő egyenletesen, lágyan simogatta, és az oroszlán ezt ügyesen kihasználta. Az ökrök szagot fogtak, megérezték az oroszlán jelenlétét, ahogy az a szélben mozdult, zajosan szedelőzködtek, idegesen, esetlenül tápászkodtak fel fekhelyükről. Szorosan összebújtak, hogy a szarvuk is összeakadt, szembefordultak a széllel, aztán egyikük halkan, gyászosan elbődült, és a többi nyomban követte példáját. A bőgés felriasztotta a tűz körül alvókat. Valaki felkiáltott és egy fahasábot dobott a tűzre. A fahasáb tüzet fogott, a száraz mimózaágak recsegő-ropogó szikraesőjükkel sárgás, ugráló, táncoló fényekkel világították meg a tábort. A parasztok és a terelőfiúk ijedten, álmosan hunyorogva gyülekeztek a tűz körül, bőrköpenyüket se dobták le a vállukról. Az oroszlán úgy surrant a kraal felé, mint egy sötét árny, laposan a földre simult, miközben a marhák, megérezve a nagymacskák csípős szagát, csoportba verődve vadul bőgtek. Az oroszlán a karám tüskés, szél felőli oldalán kuporgott, hátát görbítette, majd hirtelen, meredek sugárban kibocsátotta vizeletét. Az összeverődött ökrök nem viselték el a csípős, maró ammóniákszagot. Egyetlen tömör ökleléssel szélirányba lódultak, nekirontottak a karám hevenyészett, tüskés kerítésének, megállíthatatlanul áttörtek rajta, aztán szétszóródtak és szabadon, dübörögve rohantak szerteszét az éjszakában. A nőstény oroszlán már várta őket. A pánikba esett csorda oldalába szegődve kiválasztotta áldozatát, egy nagy testű, fiatal marhát, azt megkergette, meghajszolta, akár egy juhászkutya, bele-beledöfött hátsó felébe, miután messzire elkergette a tábortűztől meg a parasztoktól, kígyózó mozdulatokkal mellé szegődött, és szakértő fogással belekapaszkodott, egyik izmos mellső lábába. A görbe, sárga karmok pontosan a térdhajlata fölött vájtak belé, míg csontot nem értek. Akkor az oroszlán lekushadt, hátát meggörbítve elrántotta az ökör mellső lábát. Az állat úgy vágódott el, mintha fejbe kólintották volna, aztán hanyatt-homlok előrebukfencezett s a végén a hátán ért földet, négy lábával vadul a csillagos ég felé kalimpálva. A nagymacska villámgyors, ruganyos mozdulattal ráugrott, miközben pontosan felmérte az ökör kemény patáinak helyzetét, amelyekkel szétroncsolhatta volna a koponyáját és elkerülte a széles, egyenes szarvakat, amelyek keresztben felnyársalhatták volna. Keményen beleharapott áldozata tarkójába, hosszú, elefántcsontfehér szemfogát az első és második csigolya közé mélyesztette, hogy a csontok recsegve törtek össze, mint

dió a törőben. Mikor a hím puha léptéivel feltűnt a sötétben, a nőstény már felnyitotta az ökör hasüregét, egész feje vöröslött, ragacsos volt a vértől, miközben a máj, az epe és a vesék után kutatott. Fülét hátracsavarva, véres fejjel, gyilkosan vicsorgott a hímre, de az nekifeszítette vállát a tomporának és félrelökte. A nőstény erre ismét rávicsorgott, de a hím, mancsa egy fejedelmi mozdulatával félreöklözte, és nekiállt falatozni a nőstény által tépett nyílásban. A nőstény egy pillanatig dühösen nézte, fülei felmeredtek, aztán hosszú, rózsaszín nyelvével nyalogatni kezdte a hím vállát, kéjesen, lágyan, mély torokhangon dorombolt hozzá és hosszú, nyúlánk testét a hímhez szorította. Az először nem vett róla tudomást, és szörcsögve, morogva, az ökör beleit tépdesve zabált tovább. Ekkor a nőstény, az örök nő, felbátorodva kihasználta újszerű, roppant vonzó állapotát, olyasmit engedett meg magának, amiért korábban a hím gyorsan és keményen rendreutasította volna. A hím elkeseredetten próbálta magától távol tartani, hatalmas mancsát a fejére tette, de azért óvatosan behúzta karmait, dühösen nyeldekelt, szerette volna felfalni az egész ökröt, mielőtt a nőstény is csatlakozhat a lakomához, de az kihúzta magát a mancsa alól, és most a fülét nyalogatta. A hím erre a fülét mozgatva lagymatagon felmordult, a nőstény sietve előrearaszolt és most a hím szemét nyalogatta, amitől az kénytelen volt vakon, a homlokát ráncolva enni tovább, de a végén megadta magát az elkerülhetetlennek, és hagyta, hogy a nőstény is belenyomja fejét az ökör véres testébe. Egymás mellett dorombolva, halk morgások közepette falatoztak tovább. Tizennyolcan ültek a munkavezető kunyhójának széles, moszkitóhálóval védett verandáján, a sziszegő petróleumlámpák alatt. Naplemente óta járt a konyakospohár, és a férfiak legtöbbje kipirult arccal, csillogó szemekkel hallgatta Dirk Courtneyt. – Iskolát építünk és kórházakat, amelyek húszmérföldes körzetben mindenki által megközelíthetők lesznek – ígérgette, és az asszonyok fölnéztek horgolásukból, mert ők tudták, mit jelent egy fiatal családot azon a környéken felnevelni. – És ez csak a kezdet – jósolta Dirk a férfiak felé fordulva. – És az elsők közületek aratják majd elsőnek le a hasznot belőle. Ha én egyszer bekerültem a parlamentbe, hathatós szószólótok lesz, aki az érdekeiteket képviseli majd. Olyan fejlődést fogtok itt megélni, amilyet ma még elképzelni sem tudtok. És nagyon hamarosan. – Maga gazdag ember, Mr. Courtney – szólt közbe valaki a hallgatóságból, egy kiskereskedő, aki ugyan nem állt a ladyburgi cukorgyár alkalmazásában, de eléggé függött tőle, hogy kellő tisztelettel tegye fel a kérdést. – Maga is egyike a főnököknek. Hogyan lehetséges, hogy a dolgozó emberek érdekében beszél? – Azért vagyok gazdag, mert keményen dolgoztam, de tudom, maguk nélkül, emberek, nem maradnék sokáig gazdag. Egymáshoz kötődtünk, egy csapatot alkotunk. Az emberek bólogattak, hümmögtek és Dirk sietve folytatta. – Egyet megígérek maguknak. Ahol fehér embert tudok alkalmazni, tisztességes bérért, oda nem fogok benyomni egy kulit vagy egy nigger munkást. Erre már megéljenezték, újratöltették poharukat és Dirk egészségére ittak. – A mostani kormány, Smuts emberei, kipróbálták ezt az aranybányáknál. Két shilling hét penny egy napra feketéknek, és a fehérek mehettek az utcára. És mikor a munkások tiltakoztak, odaküldtek a fordsburgi mészárost, azt a férfit, akit szégyellek apámnak

nevezni… Valaki türelmetlenül zörgetett a konyhaajtón. A munkavezető elnézést kért, és kisietett, de egy pillanat múlva már jött is vissza, valamit súgott Dirk Courtney fülébe, mire az felnevetett, bólintott és ismét hallgatóságához fordult. – Nos, uraim, pompás sportlehetőség áll előttünk. Egy oroszlán megölte egy ökrömet lent, az új Buli-blokknál. A terelőgyerek éppen most jött jelenteni. Alig egy órája történt az eset, tehát remek alkalmunk nyílik a vadászatra. Javaslom, hogy zárjuk le megbeszélésünket, és találkozzunk – az órájára nézett – öt órakor reggel, lóháton, puskával. Mark és Pupgushe egy szál pokróccal takarózva aludt a nap égette földön, miközben a Trójai a sárga, száraz füvet rágcsálta a közelben. Hűvös szellő fújdogált kelet felől. A hajnalt megelőző koromsötétségben ébredtek. Odaültek a tűz mellé, kávét ittak, csendben dohányoztak, és várták, mikor követheti tovább Pungushe a nyomokat. A Trójai hátán ülve a sötétben alig lehetett az ösvényt látni, de Pungushe máris teljes magabiztossággal indult futva előre, és az öszvér, tetszett, nem tetszett, kénytelen volt után nyargalni, ha lépést akart tartani vele. Pungushénak a szántóföld sarkánál el kellett kanyarodnia, de hamarosan visszakerült az oroszlán nyomára. Továbbmentek; a kelő nap fényénél a fák koronája feketén, ágasbogasan meredezve rajzolódott ki az ég piros-arany hátterében. A nap lágy, borostyánkőszínű sugarai nem árasztottak meleget, csak hosszú, torz árnyékokat rajzoltak a vörös talajra az öszvér és az emberek mögé. Mark megint elcsodálkozott, mint már annyiszor, hogy a zulu képes ilyen talajon egy nyomot követni, ilyen megvilágításban, amikor ő a legkisebb jelét sem látja sehol annak, hogy kt valaha is oroszlán járt volna. Aztán egy puskalövés csattant, olyan halkan, hogy Mark azt hitte, képzelődik, de Pungushe nyomban megállt, és jelezte, hogy Mark is álljon meg az öszvérrel. Mozdulatlanul figyelt. Most hirtelen sorozatban csattantak fel a lövések, tíz, tizenegy puskalövés. Aztán megint csend. Pungushe megfordult. Kifejezéstelen arccal (nézett Markra. Tökéletes volt a csend, a puskaropogásra még a madarak reggeli kórusa is elhallgatott egy pillanatra. Aztán egy kis csapat barna fajd ismét elkezdett csevetelni a szántóföld szélén. – Gyerünk! – intett Mark Pungushénak, és igyekezett olyan kifejezéstelen arcot vágni, amilyenre csak képes volt, de a hangja remegett a felháborodástól. Elkéstek. Az utolsó oroszlán Usututól délre elpusztult. A tehetetlen dühtől rosszullét környékezte. Azok nem vették észre Markot, csak mikor már egészen közel volt hozzájuk. Túlságosan izgatottak voltak, túlságosan lefoglalta őket a munkájuk. Nyolc fehér ember állt ott, állig felfegyverkezve, sportos vadászöltözetben. Két zulu lovász őrizte lovaikat. A mimózafák között egy tisztáson egy tarka ökör félig felfalt hullája hevert a letaposott fűben. De a társaságot nem az foglalkoztatta. Szoros kört alkotva álltak, túl az ökrön, rekedten, harsány hangon beszéltek, röpködtek a durva tréfák, a vidám szitkozódások. Mark leszállt az öszvérről, a gyeplőt Pungushe markába nyomta. Lassan odasétált a csoporthoz és már előre borzadt attól, amit látni fog. Aztán megállt. Az egyik férfi felnézett rá. Azonnal ráismert. – Ah! A felügyelő! – nevetett fel Dirk Courtney és felvetette fénylő fürtös fejét. –

Elvégeztük a maga munkáját! – Ravaszul, gyűlölködve nevetett, olyan nyilvánvaló rosszindulattal, hogy Mark nyomban látta, a vesztegetési pénzre gondol, amelyet ő elfogadott, aztán kihasznált ellene. – Itt fekszik egy állat, ezt kihúzhatja a jelentéséből – vigyorgott Dirk, és intett embereinek, hogy álljanak félre. A kör szétnyílt, Mark ellépett közöttük. Körös-körül a vadászok kivörösödött arccal fecsegtek, és Mark érezte a belőlük áradó áporodott alkoholszagot. – Uraim, hadd mutassam be Önöknek, a Chaka Kapuja, a védett terület, frissen kinevezett felügyelőjét. – Dirk megállt szemben Markkal, a kör másik oldalán, karjára vetve rendelésre gyártott, kettős csövű, 450-es Gibbs of London elefántölő puskáját, fél kezét hanyagul szarvasbőr dzsekije zsebébe mélyesztette. Az oroszlán oldalára dőlve feküdt, kinyújtott lábakkal. Öreg, sebhelyes hím volt, olyan sovány, olyan ösztövér, hogy kurta barna szőrű bundája alatt tisztán kirajzolódtak bordái. Négy golyónyom volt a testében, az egyik, a lapockája mögött, nyilván mindkét tüdején áthatolt, egy másik, nagyobb kaliberű golyó a koponyáját verte széjjel. A szája lazán nyitva, kilógó, rózsaszín nyelvéről még csordogált némi véres nyál. – Gratulálok, uram – bólintott Mark, de csak Dirk Courtney érezte ki hangjából a gúnyt. – Igen – bólintott helyeslően. – Minél hamarabb megtisztítjuk ezt a környéket, és tesszük biztonságossá a települések számára, annál jobb lesz mindenkinek. A társaság lelkesen, kórusban helyeselt. Valaki előhúzott hátsó zsebéből egy barna palackot, és kézről kézre adta. A palack előbb minden kézben egy pillanatra az égre mutatott fenekével, aztán elismerő hang és nyelvcsettintés következett. – És mi van a nősténnyel? – kérdezte csendesen Mark, és elhárította magától a palackot, mikor rákerült a sor. – Afelől ne aggódjon – biztosította valaki a társaságból. – Annak vége. Tisztán vállon találtam. Csak megadjuk neki a módot, hogy kinyúljon, mielőtt elindulunk utána, és végzünk vele. – Azzal előhúzta kését tokjából, és nekiállt megnyúzni az oroszlánt. Társai hangos kommentárokkal és tanácsokkal kísérték munkáját. Mark visszasétált Pungushéhoz, aki közben türelmesen kuporgott a Trójai fejénél. – A nőstény oroszlán megsebesült, de elfutott. – Láttam a nyomát – bólintott Pungushe, s csak a szemével mutatott előre, a fejét meg se mozdította. – Milyen súlyos a seb? – Azt még nem tudom. Meg kell néznem, hogyan fut, akkor megmondhatom. – Kövesd a nyomot! Menjünk el csendesen, ne riasszuk fel ezeket a hatalmas vadászokat! Elhúzódtak a tisztásról, és közömbös arccal vezették el az öszvért. Mark vagy tíz lépéssel vonult a zulu mögött. Ötszáz méterrel arrébb Pungushe megállt és csendben megjegyezte. – A bal vállán vagy a bal lábán érte a golyó, de nem hiszem, hogy csontja törött, mert minden második lépésnél leteszi a lábát. Három lábon jól jár, és eleinte volt valami vér is, de az gyorsan fölszáradt. – Talán befelé vérzik? – kérdezte Mark. – Ha úgy van, hamarosan megtaláljuk… holtan – vonta fel a vállát Pungushe. – Rendben. – Mark feldobta magát a nyeregbe. – Menjünk gyorsan, hogy lehagyjuk

ezeket. Ezen a kemény talajon nem tudnak bennünket követni. De elkésett. – Anders! – Dirk Courtney kiáltott utánuk. Bandája élén lovagolt. – Mi a poklot csinál maga itt? – A dolgomat végzem – felelte Mark. – Egy sebesült vadat követek. – Magával megyünk. Mark egyetértő pillantást váltott Pungushéval, aztán visszafordult a csoporthoz. – Tisztában vannak vele, micsoda veszéllyel jár ez? Ezekre az állatokra alighanem már korábban is vadásztak, és a nyomkeresőm szerint a nőstény oroszlán csak enyhén sérült meg. Szavait némi kijózanodás követte, de aztán, némi habozás után, végül is mind a nyolcan ellovagoltak Pungushe után. A zulu határozott léptekkel haladt, szökdécselve, minza umhlabathi, könnyű ügetésre kényszerítve a lovakat. Egy óra elteltével Dirk Courtney dühösen elkáromkodta magát. – Nem látok sehol vért. – A vér fölszáradt – mondta Mark. – A seb bezárult. A barna üvegből elfogyott az ital. A meleg egyre tűrhetetlenebb lett, a kivörösödött arcokról csörgött az izzadság, az emberek szeme véres volt, túláradó jókedvük elszállt, a nyelvük is megdagadt a szomjúságtól, mert arra senki sem gondolt, hogy vizeskancsót hozzon magával. Ketten visszafordultak. – Az az átkozott nigger az orrunknál fogva vezet bennünket – vicsorgott gyanakodva újabb egy óra múlva Dirk Courtney. – Mondja meg neki, hogy megkorbácsolom! – A nőstény oroszlán jó iramban megy… – Nem hiszem el. Sehol sem látok nyomokat. Pungushe váratlanul megtorpant, és intett, hogy álljanak meg. Aztán óvatosan előbbre ment, és eltűnt egy sűrű, bokros részen. – Torkig vagyok már ezzel az egésszel – dörmögte elkeseredetten az egyik vadász. – Én is. – Nekem dolgom is lenne. Három további vadász megfordult, de a többiek megülték türelmetlenül fészkelődé lovukat, míg Pungushe végül kibújt a bokrok közül, és intett, hogy lépjenek előre. A sűrűben egy kerek hangyaboly puha dombjára mutatott, ahol tisztán látszott egy nőstény oroszlán talpának mély lenyomata. Változatlanul dél felé mutatott. – Helyes – mondta Dirk Courtney. – Még mindig rajta van a nyomon. Mondja meg neki, hogy menjen tovább. Tizenkettő már jóval elmúlt, mikor az oroszlán tovább vezette őket egy alacsony, szürke, sima gránitkiszögellésre, és ott Pungushe fáradtan leült. Bőre úgy csillogott az izzadságtól a napfényben, mintha beolajozták volna. Fölnézett az öszvéren ülő Markra, és kifejező, tehetetlen mozdulattal felvonta a vállát. – Hideg nyom – mondta Mark. – Elment. Dirk Courtney kegyetlenül megrántotta lova zabláját, megállt és ingerülten förmedt Markra. – Anders, beszélnem kell magával. – Elkocogott, míg a társaságtól hallótávolságon kívül nem került. Mark utána. Szemben álltai egymással. Dirk ajka keskeny, keserű vonássá szűkült.

– Ez már a második eset, hogy az én kontómra ügyeskedett – kezdte komor hangon. – Szövetségese lehettem volna, ezzel szemben rávette apámat, hogy nyugtát küldjön az adományomról. Most meg maga, meg a vadembere újabb trükkel toltak ki velem. Nem tudom, hogyan csinálta, de ez az utolsó alkalom, hogy ilyesmi előfordul. Rámeredt Markra, aztán összehúzta szemöldökét és a szemei mélyén megint felvillant az a gonosz, őrült fény. – Hatalmas barát lettem volna, de most sokkal hatalmasabb ellenség vagyok. Eddig csak apám projekciója védte meg. De ez most másképp lesz. Nincs ember, aki. az utamba állhat, erre esküszöm magának. Megfordította lovát, véknyába vágta a sarkantyúját és elnyargalt. A másik két vadász lesújtva indult a nyomába. Mark visszament Pungushéhoz. Ittak a vizespalackból, rágyújtottak. Végül Mark megkérdezte. – Hol van a nőstény oroszlán? – Két órája elhagytuk a nyomát. Mark szűrős szemmel nézett rá. Pungushe fölállt, keresett egy hangyabolyt a gránitpad mellett. Leguggolt hozzá, és nyitott tenyerét görgetve kirajzolja egy oroszlán mancsának húsos részét, aztán ökölbe szorított kézzel elforgatva, kirajzolta lábujjait. A puha földön csodálatosképpen megjelent egy felnőtt oroszlán lábnyoma. Pungushe felnézett Mark meghökkent, hitetlenkedő arcába, és kitört belőle egyike azoknak a sípoló, vízilóhorkanás-szerű nevetéseinek, miközben elragadtatott képpel hintázott előre-hátra a sarkán. – Két óra hosszat a Tokoloshét, a zulu legendák mitikus alakját követtük! – harsogta. – Nem látom sehol – mondta Mark, és távcsövével gondosan végigpásztázta az alattuk elterülő lapos, erdős völgyet. – Ó! Jamela, aki nem lát! – Hol van, Pungushe? – Látod azt a kétágú fát a három kerek szikla mögött…? – Méterről méterre odavezette Mark tekintetét, míg végül Mark is felfedezte a két sötét, kerek fület a kurta, sárga fű fölött, körülbelül hatszáz méternyire onnan, ahol ültek. Az oroszlán szorosan lapult egy tüskebokor alatt, és míg figyelték, leeresztette a fejét. A fülek eltűntek. – Most, hogy egyedül maradt, vissza akar menni oda, az Usutun túlra, arra a helyre, amit jól ismer. Ezért megy mindig abba az irányba, amennyire a fájós sebe engedi. Mielőtt utolérték, három helyet találtak, ahol az oroszlán lefeküdt pihenni. Egyik ilyen pihenőhelyen láttak egy elkent vérfoltot és vagy egy tucatnyi sárga szőrszálat a vérbe beleszáradva. Pungushe alaposan megvizsgálta a szőrszálakat, és a színük és anyaguk alapján meg tudta mondani, az oroszlán teste melyik részéről való. – Magasan a jobb vállán, de ha belül vérezne, már régen kimúlt volna. Viszont nagy fájdalmai vannak, mert rövid utakat tesz meg. A seb összehúzódott, és így nem jut messze el. Mark nyugat felé fordította a távcsövet, és vágyakozva nézett a Chaka Kapuja hatmérföldnyire emelkedő ködös, kék sziklái felé. – Olyan közel vannak – mormolta. – Olyan közel. – De a kimerült állat fájdalmasan vonszolta magát egyre távolabb a szentélytől, vissza a szántóföldek felé, a szarvasmarhák és az emberek, meg a kutyafalkák felé.

Ösztönösen elfordult, és széles ívben észak és kelet felé fordította el a távcsövet. Az alacsony párkányról jó kilátása nyílt, mérföldekre ellátott a ritkás erdő fölött, a messze nyúló szántóföldekre. Valami mozdult a távcső látóterében. Mark hunyorgott, és pontosabban állította be az élességet. Három lovas közeledett feléjük, lassú léptekkel, és még ebből a távolságból is láthatta az előttük szaladó kutyákat. Gondosan szemügyre vette az élen haladó lovast. Nem volt vitás, hogy az arrogáns, merev figura kicsoda. Dirk Courtney nem adta föl a vadászatot. Csak azért ment vissza, hogy összetoborozzon egy vadásztársaságot meg egy vadászkutyafalkát, és most a kutyák jó iramban követték a sebesült oroszlán szagát. Mark Pungushe izmos vállára tette a kezét, és a másik kezével lefelé mutatott. A zulu fölállt, egy teljes percen át nézte a közeledő lovasokat, aztán hadarva beszélni kezdett. – Jamela, én megpróbálom hívni az oroszlánt és elvezetni… Mark kérdezni akart valamit, de Pungushe egy intéssel elhallgattatta. – El tudod terelni a kutyákat? Vagy meg tudod állítani őket? Mark egy pillanatnyi gondolkodás után bólintott. – Add ide a tubákodat, Pungushe. Pungushe levette nyakából a bőrszíjon lógó tubákosszelencét, és minden további kérdezősködés nélkül odanyújtotta Marknak. – Menj – mondta Mark –, hívd az oroszlánt! Pungushe elsuhant. Leugrott a peremről és otthagyta Markot. Mark a Trójaihoz sietett. Három rúd kemény, fekete, szárított hús maradt még az élelmiszereszsákjában. Keresett két lapos követ, a száraz húst finom porrá őrölte, s közben állandóan felnézett és figyelt, milyen gyorsan közelednek a vadászok. Mikor a hús porrá őrlődött, beleszórta csajkájába, szórt rá egy keveset a bennszülött tubákból, a két port összekeverte az ujjával, aztán visszafutott a peremre, az oroszlán útjába. A perem csúcsára érve, oda, ahol a sebesült állat megkerülte a sziklatömböt, letérdelt, és a keverékből három szabályos halmot helyezett el a kutyák írtjába. A szárított húsnak ellenállhatatlan a vonzereje a kutyákra, ha egyszer odaérnek és körülszaglásszák. Máris hallotta őket. Idegesen csaholtak, sebesen közeledtek, felfelé nyargalva mutatták az utat a vadászoknak. Mark felszaladt a sziklaperemre, ahol a Trójai állt, és komoran elmosolyodott. Az a kutya, amelyik abba a keverékbe beleszagol, és felszív az orrába egy adag bennszülött tubákot, minimum tizenkét óra hosszat a világon semmi szagot nem érez. A nőstény oroszlán szorosan lehunyt szemmel, nyitott szájjal hevert az oldalán. Légszomja volt, lihegett, mellkasa úgy járt, mint a kovács fújtatója. A golyó bal tompora felől hatolt belé. Puha, 455-ös Martini Henry ólomlövedék volt, magasan a vállánál érte elöl, átvágott kemény izmain, súrolta a váll nagy ízületét, megsértette az inakat és összezúzta azt a kicsi, lebegő csontot, amely csak az oroszlán vállában található meg, az úgynevezett szerencsecsontot, ezt az igen nagyra értékelt vadásztalizmánt. A golyó, ahogy a nyakába vágódott, elkerülte az artériákat, és ott maradt a bőr alatt, akkora kidudorodást alkotva, mint egy vastag férfihüvelykujj utolsó íze.

A legyek vígan nyüzsögtek a seb szájánál. Az oroszlán felemelte fejét, odakapott, és halkan elnyávogta magát, mert a mozdulat fájt. Aztán gondosan körülnyalta a golyó ütötte sebet. Hosszú, rózsaszínű nyelvével keményen megdörzsölte bőrét, majd a nyelvét ügyesen görbítve, letaszította róla a frissen kiszűrődő nedveket, végül fáradtan visszafeküdt és lehunyta a szemét. Pungushe pontosan úgy mérte föl a szél irányát, mint egy hajó kormányosa, mert számára legalább olyan fontos volt, mint egy tengerész számára. A nap minden szakában képes volt megbecsülni a szél erejét, irányát, előre megérezte minden változását, jóval mielőtt megfordult volna a szél. Nem kellett hamuzsákot magával cipelnie, és ujját sem kellett megnedvesítenie, az érzés ösztönösen élt benne. Most óvatosan szél mögé került, a sebesült állat elé. Nem jutott eszébe hálát adni a Gondviselésnek az állandó keleti szellő miatt, amely lehetővé tette, hogy többé-kevésbé azon a vonalon tudjon elhelyezkedni, amely az állat és a – most már közeli – Chaka Kapuja között húzódott. Némán, ahogy a felhő árnyéka suhan a földön, közeledett Pungushe az állathoz, miután pontosan ismerte az oroszlán tökéletes hallásának szélső határát. Aztán letérdeli szembe vele, vagy háromszáz méternyire tőle. Teleszívta tüdejét, sebesen kilélegzett, s mindezt vagy egy tucatszor. Hatalmas mellizmai ütemesen tágultak, húzódtak össze, ahogy vérében tartalékolta a szükséges oxigént, aztán ismét, még egy mély lélegzetvétel után furcsa szögben kinyújtotta nyakát, két kezét összefogva nyitott szája elé tartotta, hogy megfelelő rezonanciát biztosítson hangjának. Megfeszített mellkasa mélyéből mély, dörömbölő hang tört fel, ritmikusan emelkedett, süllyedt, és egy kurta kis köhintéssel végződött. A nőstény oroszlán villámgyors mozdulattal felkapta fejét, füle hegyesen fölállt, szeme sárga fénnyel csillant, mert fájdalmai, félelme és zavarodottsága közepette meghallotta az öreg hím oroszlán hívását, azt a mély, messze hangzó, hívó hangot, amellyel olyan sokszor vezette vadászás közben, és amelyet akkor hallatott, amikor magához hívta, mert elszakadtak egymástól a sűrű bozótban. A fájdalmat, ahogy talpra kényszerítette magát, alig bírta elviselni, a sebe feszült, nyaka, válla, mellkasa összezúzva, de ekkor meghallotta a kutyafalka távoli, vonyító kórusát is és ez új erőt öntött belé. Összeszedte minden erejét, fölállt három lábasa, mert a jobb mellsőt még kímélte, aztán hevesen zihálva elindult. Halkan vinnyogott a fájdalomtól, magasra húzta félj sebesült lábát, minden lépésnél előredőlt, hogy megtartsa egyensúlyát. Mark a sziklaperemről figyelte, hogyan mozdul meg a sárga macska, és hogyan botladozik végre lassan tovább, most már nyugat felé. Messze előtte láthatatlanul vonult a zulu, megállt, valahányszor az oroszlán megtántorodott, letérdelt, megismételte az uralkodó hím oroszlán hívó hangját, és a nőstény minden alkalommal mohó kis nyávogó mordulással válaszolt és tovább bukdácsolt utána, nyugat felé, a Bubezi-völgyet védőn körülvevő, álmodó kék dombok felé. Mark már korábban is hallott erről Vadásztörténeteket. Anders, az öreg is mindig állította, hogy fegyverhordozója, akit 1884-ben ölt meg egy elefánt a Sabi folyónál, értett hozzá, hogy az oroszlánokat magához csalogassa. Mark ezt sosem látta valóságban, és hajlamos volt a történeteket titokban a festői képzelet kategóriájába sorolni. És most látta, hogyan játszódik le a valóságban, bár még most sem akarta elhinni.

Megbűvölten figyelte a szikla széléről, mintegy páholyból, és csak mikor a kutyafalka vonyítása hangnemet változtatott, fordította távcsövét keletnek. A hegyoldal sziklás teraszán, ahol a biltong-tubák keveréket elhelyezte, megzavarodva tolongott a falka, nyolc-kilenc kutya, terrier, búr véreb és ridgeback keverékek. Az elszánt, vad csaholásból vonyító hangzavar lett, mikor Dirk Courtney kengyelében felállva odavágtatott és lovaglóostorával dühödten közéjük vágott. Mark fogta a Trójai gyeplőjét, levezette a sziklaperemről, kihasználva, ami fedezéket tudott, és bízott benne, hogy a vadászokat túlságosan leköti saját gondjuk, semhogy odanézzenek, és meglássák. Mikor a tüskés bozót mellé ért, ahol a oroszlán utoljára feküdt, bicskájával levágott egy ágat, és azzal, mint egy seprűvel, minden nyomot eltörölt, amit a nagymacska maga után hagyott. Lassan elindult nyugatnak, a Chaka Kapuja felé. Időnként megállt, hallgatta a dörömbölő oroszlánhívást, figyelte a talajt és a faággal szorgalmasan törölte az oroszlán jelenlétének minden nyomát, biztosítva a nőstény oroszlán útját, míg sötétedéskor végre átkeltek a dombok között, az alacsony nyeregben, és lassú, elnyújtott menetben lesétáltak a Bubezi folyóhoz. Mikor Pungushe utoljára hívta a nőstényt, már besötétedett, széles sugarú körben kerülték meg az állatot, és otthagyták százméternyire a folyótól, mert tudták, hogy perzseli a sebláz, és kétségbeesetten vágyódik a víz után. Pungushe Markot cigarettája parazsa nyomán találta meg. – Szállj fel mögém – mondta Mark és karját nyújtotta Pungushénak, aki nem ellenkezett. Hajnalhasadás előtt kezdte és azóta szinte megállás nélkül futott. Feldobta magát Mark mögé. Hazamentek, kettesben a Trójai széles, meredek hátán. Egyikük sem szólalt meg, csak mikor meglátták a kunyhó ablakában a lámpás fényét. – Jamela – mondta Pungushe –, úgy érzem magam, mint mikor az első fiam született. Nem hittem volna – folytatta, és a hangjából őszinte csodálat csendült –, hogy egy ember képes legyen úgy érezni egy ördög iránt, amely marhákat és embereket gyilkol, ahogy te érzel. A kettős ágyban, Marion mellett fekve a sötétben, Mark elmesélt mindent az asszonynak. Megpróbálta érzékeltetni vele a csodálatot, a sikerélményt. Beszélt arról, mit mondott Pungushe, dadogva vázolta saját érzelmeit, aztán apránként elcsendesedett. – Nagyon kedves, drágám. Mikor megyünk megint a városba? Szeretnék néhány függönyt venni a konyhába. Gondolom, egy kockás zefír nagyon csinos lenne, mit gondolsz, drágám? A nőstény oroszlán abban a sűrű bozótban szülte meg kölykeit, amely elzárta a felföld felől lejtő völgy egyik keskenyebb ágát. Hat kis kölyköt hozott a világra, és mikor Mark először meglátta őket, már majdnem háromhetesek voltak. Pungushéval hason feküdtek a völgy fölé nyúló egyik sziklaperemen, hajnalban, amikor az anyjuk visszavezette őket a folyótól. A kölykök egy körülbelül százméternyi területen rendetlenül szétszóródva követték a nőstényt. A nőstény jobb mellső lábán az inak ferdén forrtak össze, amitől a lába megrövidült, s ezért nehézkesen lépdelt, tántorogva, mint egy tengerész. Az egyik kölyök kitartóbbnak mutatkozott, mint a többi, és megpróbálta megszopni az anyja egyik lelógó, súlyos

emlőjét sétálgatás közben. Esetlenül lendületes ugrásokkal próbálta elérni, ahogy a feje fölött lengett, s a végén rendszerint a fejére pottyant, mire az anyja rálépett a hátsó lábával, de egyszer sikerrel járt, s azután úgy csüngött az anyaoroszlán emlőjén, mint egy kövér, barna kullancs. A nőstény heves mozdulattal megfordult, Jobbról-balról pofozgatta, nyaldosta nyelvével, amely a kicsi egész fejét beborította, aztán megint a hátára fordította. Egy másik kölyök a testvére nyomában bujkált, ha más fedezéket nem talált, egy szál fű is megtette, ott lapult meg lekonyított fülekkel, gonoszul villogó, metszett szemekkel. Aztán előugrott és a testvéreire vetette magát, de azok általában nem törődtek ezekkel a harcias manőverekkel, mire ő, hogy zavarát leplezze, hátat fordított nekik, és olyan odaadással szaglászta a fűszálat, mintha eredetileg is csak az lett volna a szándéka. Három másik lepkéket kergetett. A lepkék a colotis ioné új nemzedéke voltak, fehér és bíborszínű szárnyakon lebegtek néhány centiméterrel a föld felett. A kölykök hátsó lábukra ágaskodva öklözték őket, több lelkesedéssel, mint ügyességgel, és minden támadás végén egyensúlyukat vesztve, túlméretezett kis mancsaikkal összevissza kapálózva bukfenceztek fel. A hatodik kölyök a lepkevadászok farkára vadászott. Ahogy azok apró, bolyhos farkukat csapdosták, lázas izgalommal és vad mordulásokkal vetette magát rájuk, mire a vadászok kénytelenek voltak megfordulni, hogy testvérük tűhegyes bébifogai ellen védekezzenek. A család rendetlenül, veszekedve vonult a folyótól a sűrűig, míg veszekedésüknek a nőstény oroszlán véget nem vetett. Visszafordult és olyan doboló-köhögő hangon mordult rájuk, amelyből a kölykök megérezték, miszerint azonnali büntetés vár rájuk, ha nyomban nem engedelmeskednek. A játék abbamaradt, a kölykök libasorba álltak, és a sűrű védelmében eltotyogtak az anyaoroszlán után. – Szeretném tudni, hány nőstény lehet köztük – suttogta Mark, miközben vonulásukat figyelte, és olyan szeretettel mosolygott, mint egy újdonsült atya. – Ha akarod, Jamela, lemegyek és benézek a farkuk alá – jelentette ki ünnepélyesen Pungushe. – És te nagylelkűen fogsz bánni az özvegyeimmel. Mark elnevette magát, aztán elindult, előre, lefelé a domboldalon. Már majdnem elérték azt a fát, ahol a Trójait hagyták, mikor valami megragadta Mark figyelmét. Odafordult, mintegy reménykedve belerúgott egy kis kőrakásba, de aztán hagyta, mert rájött, hogy nem emberi kéz rakta egymásra őket, hanem csak egy siringafa felső gyökerei tolták őket a felszínre. Kiábrándultan mordult egyet, és továbbindult. Pungushe elgondolkodva figyelte, de nem szólt semmit. Már legalább százszor végignézte, ahogy Mark ezt a furcsa kis rítust elvégzi, valahányszor egy szokatlan alakú kő vagy kőrakás akad az útjába. Marknak szokásává vált, hogy esténként elsétált a központi tábortól fél mérföldnyire, oda, ahol Pungushe feleségei néhány kunyhót építettek maguknak. Az lett a nagy család otthona. Mindegyik kunyhó méhkas formájúra épült, hosszú, rugalmas, fiatal fatörzseket hajlítottak össze, ezek alkották a ház vázát, erre kötözték a fiatal fa kérgével összefogott kötegekben a nádat farnak és tetőnek. A kunyhók között elegyengették, kitisztították a földet, és Pungushe faragott faszékét az ő hálókunyhója alacsony ajtaja előtt helyezték el. Mark negyedik látogatása után új, frissen faragott széket talált Pungushe széke mellett. Bár soha senki sem mondta ki,

nyilvánvaló volt, hogy azt kizárólag az ő látogatásaira tartották fenn. Miután Mark leült, az egyik asszony tálban vizet hozott, kézmosáshoz. A vizet fáradságosan cipelték a hosszú úton végig a folyótól, és Mark éppen csak megnedvesítette az ujja hegyét, hogy ne pazarolja. Ezután a legfiatalabb feleség eléje térdelt és zavart mosollyal, két kézzel egy bögrében ízes-keserű ushwalát, zulu kölessört nyújtott oda neki, amely sűrű, mint a zabkása, és enyhén alkoholtartalmú. Pungushe csak ezután nézett fel, és üdvözölte, miután Mark az első kortyot lenyelte a sörből. – Látlak, Jamela. Most már beszélgethettek. Elengedték magukat, könnyeden csevegtek, az olyan emberek módján, akik tökéletesen otthon érzik magukat egymás társaságában. – Ma, amikor lejöttünk a hegyről, azután, hogy megnéztük az oroszlánokat, letértél az ösvényről és megrugdostál néhány követ. Ezért a furcsa szobásodért, ezért a vég nélküli keresgélésért, keresésért és sose találásért neveztelek el Jamelának. Pungushe sose tett volna fel egy kérdést egyenesen, a lehető legmodortalanabb viselkedés lett volna, durva udvariatlanság egyenesen megkérdezni Marktól, mit keresgél. Ennyire neveletlen csak egy gyerek vagy egy umlungu, egy fehér ember lehet. Hónapokig tartott, míg elfutott odáig, hogy megkérdezze, de most is állítás formájában tette föl a kérdést. Mark még egyet húzott a sörösköcsögből, aztán odanyújtotta Pungushénak a cigarettatárcáját: A zulu nyitott tenyérrel elhárította magától, és inkább a saját maga által csavart cigarettára gyújtott, amelyet durva, kátrányos fekete dohánnyal sodort vastag papírrúd formára, akkorára, mint egy havannaszivar. Mark a kezét nézte, ahogy dolgozott. – Édesapám és édesanyám meghaltak a rossz fehér torokbetegségben – mondta –, a diftériában, amikor én még gyerek voltam, és egy öregember lett apám és anyám… – Olyan kerülővel kezdett hozzá a válaszadásnak, ahogy a kérdést föltették neki. Pungushe bólogatott, csendben dohányozva hallgatta. – Szóval ez az ember, a nagyapám, akit szerettem, valahol itt van eltemetve, ebben a völgyben. Az ő sírját keresem – fejezte be a történetet. Ekkor vette észre, hogy Pungushe különös, komor arccal nézi. – Mi az? – kérdezte Mark. – Mikor történtek ezek a dolgok? – Hat évszakkal ezelőtt. – Nem táborozott ez az öregember a vadfügefák alatt? – Pungushe lefelé mutatott a völgybe. – Ahol te először táboroztál? – De igen – felelte Mark. – Mindig ott táborozott. – Valami megdobogtatta a szívét, valami előérzet, közelgő súlyos, következményekkel terhes események előérzete. – Volt egy ember – mondta Pungushe –, aki kalapot hordott, olyan kalapot, amely alatt egy impi is nyugodtan táborozhatott volna – és kezével kört írt le a levegőben, nem sokkal túlozva el egy kettős terai kalap karimájának méretét –, és akinek szakálla volt, olyan, mint a nemeskócsag szárnya… – Mark szinte maga előtt látta az öreg hegyes szakállát, hófehéren, csak az ajka környékén színezte el a dohánylé. – Öregember, aki úgy sétált, mint a kígyászsas, mikor sáskára vadászik a fűben. – A hosszú, vékony lábak, a hajlott, artritiszes vállak, a kimért léptek. A leírás tökéletes volt.

– Pungushe – robbant ki Markból izgatottan –, te ismerted? – Nem mozdul semmi ebben a völgyben, nem röpül madár, cerkófmajom nem ugat, a Sakál mindent hall, mindent lát. Mark csak bámulta. Megdöbbentette saját felületessége. Hát persze! Pungushe mindent tud. Pungushe, a néma figyelő! A jó Isten nevében, hát miért nem gondolt rá előbb, hogy megkérdezze? – Ezen az ösvényen ment. – Pungushe Mark előtt mutatta az utat, és a született színész spontán rutinjával utánozta az öreg John Anders sántikáló járását, görnyedt vállait. Ha Mark hunyorított, szinte ott látta maga előtt a nagyapját, ahogy olyan gyakran látta valaha. – Itt lefordult az ösvényről – Pungushe elhagyta a vadak ösvényét és elindult felfelé egy keskeny, kiszáradt vízfolyásban. Lábuk alatt megcsikordult a kristálycukorszerű homok. Fél mérfölddel feljebb Pungushe megállt. Odamutatott egy fényes, víz csiszolta, fekete kőtömbre. – Ott leült és félretette a puskáját. Pipára gyújtott. Pungushe elfordult és felkapaszkodott a vízmosás meredek partján. – Míg az öregember pipázott, a negyedik férfi feljött a völgyből. Úgy jött, mint egy vadász, csendben, követte az öregember jól látható nyomát. – A zuluknak az idős emberekre használt megtisztelő jelzőjét használta az ixhegut. – Várjál, Pungushe! – vonta össze szemöldökét Mark. – Azt mondod, a negyedik férfi? Zavarba hozol! Számold meg nekem a férfiakat. Lekuporodtak a parton. Pungushe elővett egy kis tubákot, a szelencét odakínálta Marknak, s miután az nem kért belőle, felszippantott a tenyeréből néhány csepp vörös port. Fél orrlikát minden szippantásnál befogta hüvelykujjával, szemét szorosan lehunyta, kéjeset tüsszentett, aztán folytatta. – Ott volt az öregember, a nagyapád, az ixhegu. – Ez egy. – Aztán ott volt egy másik öregember. Nem volt haja, sem a fején, sem az arcán. – Ez kettő. – Aztán ott volt egy fiatalember, igen fekete hajjal, egy férfi, aki egész idő alatt nevetett, és akkora zajjal járt, mint egy bivalycsorda. – Igen. Ez három. – Ezek hárman együtt jöttek a völgybe. Együtt vadásztak és táboroztak a vadfügefák alatt. Pungushe nyilván a Greylingeket írta le, apát és fiút, akik eskü alatt tettek vallomást a ladyburgi bíróság előtt. Ez eddig úgy volt, mint számította. És most megkérdezte. – És mi volt a negyedik emberrel, Pungushe? – A negyedik férfi titokban követte őket, és ixhegu, a te nagyapád, nem ismerte. Az mindig úgy viselkedett, mint egy embervadász, fedezékből figyelt és halkan mozgott. De egyszer, amikor a nagyapád, ixhegu elment a táborból, hogy egyedül vadásszon madarakra a folyó mentén, ez a titokzatos ember odament a táborba, a vadfügefák alá, és mind a hárman egyszerre beszéltek, csendben és zárt arccal, és azoknak az embereknek gyanakvó szemével, akik élet-halál dolgairól beszélnek. Akkor a néma férfi megint elhagyta őket, és elment, elrejtőzött a bozótban, mielőtt ixhegu visszatért. – Te mindezt láttad, Pungushe? – kérdezte Mark.

– Amit nem láttam, elolvastam a nyomokból. – Most már értem, hogyan volt ez a negyedik emberrel. Mondd el, mi történt aznap. – Ixhegu ott ült, és a pipáját szívta – Pungushe lemutatott a vízfolyásba. – És a hallgatag odament, és ideállt pontosan, ahol mi most ülünk, és lenézett a nagyapádra, és nem szólt semmit, és fogta a kezében az isibamut, a puskát, így. – Mit csinált akkor ixhegu? – kérdezte Mark, és az iszonyattól rosszullét környékezte. – Fölnézett, és kérdezett valamit, hangosan, mint egy férfi, amikor fél, de a hallgatag nem felelt neki. – És akkor? – Ne haragudj, Jamela, minthogy tudom, ixhegu a te véred volt, ezt elmondani fájdalmat okoz nekem. – Folytasd! – Akkor a hallgatag egyszer elsütötte a puskáját, és ixhegu arccal előreesett a homokban. – Meghalt? – kérdezte Mark, és Pungushe egy percig nem szólt semmit. – Nem halt meg – mondta aztán. – Itt találta el, a hasában. Mozgott, felkiáltott. – A hallgatag megint tüzelt? – Marknak keserű hányásíz gyűlt össze a torka mélyén. Pungushe a fejét rázta. – Mit csinált? – Leült a parton, ott, ahol mi ülünk, és némán dohányzott, és nézte az öregembert, ixhegut, hogyan fekszik odalent a homokban, míg meg nem halt. – Mennyi időbe telt, míg meghalt? – kérdezte Mark elfúló haraggal hangjában. Pungushe kezével mutatta az égbolt egy szelvényét, két órányit jelezve a nap járásából. – A végén ixhegu zulu nyelven kiáltott fel, aztán a saját nyelvén is. – Mit mondott, Pungushe? – Vizet kért, és Istenhez szólt, és egy asszonyhoz, aki talán az édesanyja volt vagy a felesége. És akkor meghalt. Mark a fel-feltörő rosszulléttel küzdve keserű, gyűlölködő harag és gyötrő szomorúság között hányódva gondolta végig a történteket. Megpróbálta elképzelni, miért hagyta a gyilkos olyan lassan meghalni áldozatát, aztán egy idő múlva rájött, hogy a dolgokat nyilván jó előre megrendezték, és aszerint az öreg vadászszerencsétlenség áldozata lett. És senki sem lő véletlenül kétszer önmagába. A testen csak egy puskalövés nyoma látszhatott. De a haslövés a legfájdalmasabb, Mark még emlékezett, hogyan jajgattak a haslövésesek a lövészárokban, mikor a hordágyon hátracipelték őket. – Együtt gyászolok veled, Jamela. Pungushe szavai térítették magához Markot. – Mi történt azután, hogy ixhegu meghalt? – A másik kettő, az öreg és a kopasz meg a fiatal és hangos odamentek a táborból. Mind a hárman itt beszélgettek, a holttest mellett. Sokáig beszélgettek, kivörösödött, haragos arccal kiabáltak, és a kezükkel integettek így meg így. – Pungushe utánozta a felajzottan vitázók mozdulatait. – Az egyik ide mutatott, a másik oda, de a végén a hallgatag ember szólt és a másik kettő hallgatta. – Hová vitték el? – Először kinyitották a zsebeit, és elvettek tőle papírokat meg egy dohányzacskót. Megint vitatkoztak, és a hallgatag ember fogta a papírokat, és visszatette a halott ember

zsebébe… – Mark megértette a dolog logikáját. Becsületes ember nem rabolja ki egy baleset áldozatának a hulláját. – Akkor fölvitték a parton, és erre… – Pungushe fölállt, és a hegyhát lejtőjének első teraszára vezette Markot, négyszáz méternyire be, az erdőbe. – Itt kerestek egy mély hangyászmedvelyukat, és az öregember testét beledugták. – Ide? – kérdezte Mark. Ahová nézett, rövid, dús fű nőtt, de nyoma sem volt kőrakásnak vagy dombnak. – Nem látok semmit. – Köveket szedtek ott a sziklák között, és belerakták őket a nyílásba, a holttestre, hogy a hiéna ne áshassa ki. Aztán a köveket földdel borították be, és az egészet elsimították egy faággal. Mark féltérdre ereszkedve alaposan megvizsgálta a talajt. – Igen – mondta. Alig látható mélyedés, mintha a föld egy ásatás fölött roggyant volna meg. Mark előhúzta tokjából a kését és a legközelebbi fára négy bevágást vésett, ezzel könnyítette meg magának, hogy visszataláljon, aztán kövekből kis piramist épített a megroskadt földre. – Miért nem szóltál erről senkinek eddig? Miért nem mentél el a rendőrségre, Ladyburgbe? – kérdezte Pungushétól, mikor elkészült. – Jamela, a fehér emberek bolondságaihoz semmi közöm. Amellett hosszú az út Ladyburgbe, a rendőrökhöz, akik azt mondták volna nekem: „Hó, te kaffer, mit kerestél te a Bubezi-völgyben, hogy ilyen furcsa dolgokat láttál?„ – Pungushe a fejét csóválta. – Nem, Jamela, néha jobb az embernek, ha vak és süket. – Mondd meg őszintén, Pungushe. Ha megint látnád ezeket az embereket, felismernéd őket? – Minden fehér ember arca olyan, mint a főtt jamgubó, vörös, csupa dudor és formátlan. – Aztán fölülkerekedett benne jólneveltsége és hozzátette. – Kivéve téged, Jamela. Te nem vagy ennyire undok. – Köszönöm, Pungushe. Szóval, felismernéd őket? – Talán az öreg kopaszt és a hangos fiatalt felismerném. – Pungushe a homlokát ráncolva töprengett. – És a hallgatagot? – Hó! – Pungushe homloka kisimult. – Elfelejtheti valaki, hogyan néz ki egy leopárd? Elfelejtheti valaki, hogyan néz ki egy gyilkos? A hallgatag embert felismerném bármikor és bárhol. – Helyes – bólintott Mark. – Most menj haza, Pungushe. Megvárta, míg a nagydarab zulu eltűnik a szeme elől a fák között, aztán levette kalapját és letérdelt. – Nos hát, apus – mondta –, nem vagyok valami jó az ilyesmiben, de tudom, hogy szeretted volna, ha ezeket a szavakat elmondják fölötted… – A hangja rekedt volt, halk, és meg kellett reszelnie a torkát, hogy folytatni tudja. A Lion Kopon, az Oroszlándombon, a ház minden redőnye lehúzva, az összes bútorok fehér porlepellel leborítva. A háznagy Markot a konyhaudvarban üdvözölte. – Nkosi elment Tekwenibe. Két hete ment el. Megreggeliztette Markot, sült sonkával és tükörtojással. Aztán Mark ismét felült a motorkerékpárjára. Hosszú, kemény útja volt végig, le a parton, és míg a mérföldek pora kavargott az Ariel Square Four kerekei nyomában,

Marknak bőven volt ideje elgondolkodni. Órákkal azután, hogy megtalálta az öreg sírját, otthagyta a Chaka Kapuját, és szinte ösztönösen elindult ahhoz az emberhez, az egyetlenhez, tanácsért és útmutatásért. Először azt akarta, hogy Marion is vele menjen, legalább Ladyburgig, ahol megszánhatott volna a nővérénél, de Marion nem volt hajlandó otthagyni otthonát és a kertjét, és Mark végül is nem aggódott érte, mert tudta, távollétében Pungushe ott alszik az istállók mögött a szerszámoskamrában, és vigyáz a házra. Átgázolt a folyón, és felkapaszkodott a lejtőn az ösvényre, amelynek elején egy nádfedeles fészerben szokta tartani motorkerékpárját. Lassú, rázós volt az út odáig a sötétben, és már hajnalodott, mikor az Oroszlándombhoz ért, ahol végül is kiderült, hogy Sean Courtney háztartásával együtt Durbanbe költözött. Késő délután hajtott be az Emoyeni kapuján. Úgy érezte, hogy végre hazatalált. Ruth Courtney a rózsáskertben dolgozott, de eldobta vágott virágokkal teli kosarát, térdig felkapta szoknyáját, úgy rohant, hogy üdvözölje Markot. Széles karimájú szalmakalapja lerepült a fejéről, és a szalagjánál fogva lógott a nyakában. Ahogy elragadtatottan, szívből kacagott, a hangja úgy csengett, mint egy kislányé. – Ó Mark! Annyira hiányzott! – Anyai szeretettel ölelte meg, jobbról-balról megcsókolta. – Milyen barna, milyen izmos, milyen remekül kitelt. – Kartávolságra eltartotta magától, játékos ámulattal fogta meg vállizmait, aztán megint megcsókolta. – A tábornok boldog lesz, hogy láthatja. – Belékarolt, úgy vezette fel a házhoz. – Sean nem volt jól mostanában, Mark, de ha magát látja, biztos jó hatással lesz rá. Mark a szoba ajtajában akaratlanul megtorpant, és érezte, hogy a szája is kiszárad a megdöbbenéstől. Sean Courtneyból öreg ember lett. Hálószobájában ült, az ablakfülkében. Gyapjúköntös volt rajta, a lábait moherkendővel takarta be. Mellette egy asztalon aktahalom, jelentések, parlamenti „fehér könyvek”, levelek tömege, mindennapi életének Mark által oly jól ismert dokumentumai. De a tábornok aludt. Fémkeretes szemüvege lecsúszott az orrán. Halkan horkolt, ajka minden lélegzetvételére megreszketett. Lesoványodott arca csupa csont és szürke, élettelen bőr. A szeme mélyen süppedt szilvakék üregébe. De talán leginkább a szakálla és egykor oly dús haja színe döbbentette meg. Sean Courtneyra ráhullott az öregkor hava. A szakálla ezüstzuhatag, fehér haja elvékonyodott, mint a Kalahári sivatag sovány, napszítta füve. Ruth odament hozzá, leemelte orráról a szemüveget, aztán szelíden, a szerető feleség gondosságával megérintette vállát. – Sean drágám. Valaki van itt, aki beszélni szeretne veled. Sean Courtney úgy ébredt, mint az öregek, pislogva, motyogva, apró, szaggatott mozdulatokkal. Aztán, mikor Markot meglátta, arca felderült, sötét szemében megjelent a régi tűz és mosolyában a régi melegség. – Fiam! – kiáltotta. Felemelte kezét. Mark szinte magától értetődő, természetes mozdulattal lépett oda hozzá, és életükben először megölelték egymást, mint apa és fia. Sean sugárzó, csupa szeretet mosollyal nézett rá. – Már kezdtem azt hinni, hogy örökre elveszítettünk, és ott maradsz a vadonban. – Aztán fölnézett Ruthra. – Ennek megünneplésére, azt hiszem, egy órával megelőlegezhetünk valamit, kedvesem. Szólnál Josephnek, hogy hozza ide a tálcát?

– Sean, tudod, mit mondott tegnap az orvos! – De Sean undorral horkant fel. – Ötven év alatt, gyerekkoromtól fogva megszokta a gyomrom az esti Dimple Haigadagját. Ha az nincs, hamarabb és biztonságosabban megöl, mint Henderson doktor összes pirulájával, oldatával és nagy képű kuruzslásával együtt. – Fél karjával átfogta Ruth derekát és hízelkedve húzta magához. – Légy jó kislány. Mikor Ruth elment, Sean tréfás rosszallással csóválta a fejét, aztán odaintette magához Markot és leültette szemben egy székre. – Mit mond a doktor, mi baja van, uram? – Doktor! – Sean fújt egyet. – Minél öregebb leszek, annál kevesebb bizalmam az egész bánatos bandában. – Kinyúlt szivarosdobozáért. – Még azt is szeretnék, ha ezt abbahagynám. Mi a fene értelme lenne az életnek, ha mindent abba kellene hagynom, amit eddig csináltam, kérdem én? – Lendületes mozdulattal rágyújtott, és kéjesen szívta le a szivar füstjét. – Megmondom neked, mi baj van velem, fiam. Túl sok esztendőt töltöttem el rohangálással, harccal, lovaglással, munkával. Ennyi az egész. Most szépen pihenek egy kicsit, egy-két hét, aztán megint úgy szaladok, mint a nyúl, gyorsabban, mint valaha. Ruth behozta az ezüsttálcát. Leültek, és sötétedésig beszélgettek, nevetgéltek. Mark beszámolt Seannak életéről a Chaka Kapujánál, felsorolta minden kis diadalát, leírta neki a házukat és a munkát, amit az utakon végeztek. Beszélt neki a bivalyról és a nőstény oroszlánról meg a kölykeiről, Sean pedig elmondta, mennyire jutott a természetvédelmi társasággal. – Kiábrándító, Mark. Nem úgy megy, ahogy reméltem. Hihetetlen, mennyire nem törődnek az emberek semmivel, ami nincs közvetlen kapcsolatban mindennapi életükkel. – Én sose hittem, hogy azonnal eredményeket érünk el. Hogyan törődnének az emberek olyasmivel, amit sose láttak? De ha egyszer hozzáférhetővé tesszük számukra a vadont, ha az embereknek olyan személyes élményeket nyújtunk, mint például látni ezeket az oroszlánkölyköket, akkor fog elkezdődni igazán a dolog. – Igen – mondta elgondolkodva Sean. – Az a társaság igazi célja. Nevelni őket. Míg beszélgettek, besötétedett. Ruth becsukta a spalettákat és behúzta a függönyöket. Mark várta az alkalmat, hogy elmondhassa jövetele igazi okát, de nem tudta biztosan, milyen hatással lenne erre a beteg emberre. Végül nem bírta tovább. Mély lélegzetet vett, remélte a legjobbakat, és röviden, minden cifrázás nélkül elmondta Seannak az eseményeket, pontosan elismételte Pungushe elbeszélését, és leírta, amit maga látott. Mikor befejezte, Sean hosszasan hallgatott, a poharába bámult. Aztán összeszedte magát, és kérdezgetni kezdett. Ravasz, precíz kérdéseket tett fel, igazolva, hogy az esze változatlanul olyan gyorsan és jól vág, mint azelőtt. – Felnyitottad a sírt? – kérdezte. Mark tagadóan ingatta a fejét. – Helyes – mondta Sean. – Ez a zulu, Pungushe, ez az egyetlen tanú. Mennyire megbízható? Még vagy egy félórát beszélgettek, aztán Sean feltette a kérdést, amelyet addig szemmel láthatóan került. – Gondolod, hogy Dirk Courtney a felelős ezért? – Igen – bólintott Mark. – Micsoda bizonyítékod van rá? – Ő az egyetlen, Akinek haszna volt a nagyapám meggyilkolásából. És ez az ő stílusa.

– Azt kérdeztem, mi a bizonyíték, Mark. – Nincs bizonyíték – ismerte el Mark, és Sean megint elhallgatott, mérlegelte, amit hallott. – Mark, én megértem, hogyan érzel, és azt hiszem, te is tudod, én hogyan érzek. De most nem tehetünk semmit, amitől bármilyen eredményt várhatnánk. Csak figyelmeztetnénk a gyilkost, akárki legyen is az. Előrehajolt székében, kezét kinyújtva megnyugtatóan fogta meg Mark karját. – Nincs más bizonyítékunk, mint egy angolul nem tudó zulu vadorzó minden tárgyi alapot nélkülöző vallomása. Egy jó ügyvéd fölfalná, még a csontot se köpné ki, Dirk Courtney pedig a legjobb jogászokat alkalmazná még akkor is, ha tudnánk, ki az a titokzatos „hallgatag”, és rajta keresztül eljutnánk hozzá, és bíróság elé tudnánk állítani. Ennél többre van szükségünk, Mark! – Tudom – bólintott Mark. – De gondoltam, esetleg nyomára juthatnánk Greylingéknek, az apának és a fiúnak. Rhodesiába mentek, úgy tudom. A munkavezető mondta a ladyburgi állomáson. – Igen, valakit ráállítok erre. A jogászaim szereznek majd egy jó nyomozót. – Egy blokkra feljegyzett valamit. – De időközben nem tehetünk mást, mint hogy várunk. Tovább beszélgettek, de már látszott, hogy a beszélgetés fárasztja Sean Courtneyt, és sötét, szürkéskék vonások rajzolódtak ki az arcán. Kicsit lejjebb süllyedt a székében, szakálla a mellére simult, aztán hirtelen elaludt. Lassan oldalt dőlt, a kristálypohár kiesett kezéből, halkan puffant a szőnyegen, néhány csepp whisky kifröccsent belőle. Sean tulkán felhorkantott. Ruth felvette a poharat, gondosan elrendezte Sean vállán a pokrócot, és jelezte Marknak, hogy menjen utána. A folyosón vidáman csevegett. – Megmondtam Josephnek, hogy készítsen magának ágyat a kék szobában. És jó meleg fürdő is vár magára. Csak ketten vacsorázunk, Mark, a tábornoknak a szobájába visznek fel egy tálcát. A könyvtárszoba ajtaján Mark nem tudta tovább magában tartam a kérdést. – Mrs. Courtney – kérdezte és megfogta Ruth karját. – Miről van szó? Mi baja van? A derűs mosoly lassan leolvadt Ruth arcáról, és az asszony kissé megtántorodott. Marknak csak most tűnt fel, hogy néhány fürt sötét acélszürkévé sápadt a halántéka körül. Apró szarkalábakat is látott a szeme sarkában, és a homlokán gondok vájta ráncokat. – A szíve szakadt meg – mondta egyszerűen, és elsírta magát. Nem hisztérikus zokogással, fájdalmas jajgatással, könnyei lassan törtek fel a mélyből, s ez sokkal szívszaggatóbb volt, sokkal keserűbb minden színészi produkciónál. – Összetörték a szívét – ismételte Ruth, és megint megtántorodott. Marknak kellett megtámogatnia. Ruth hozzásimult, arcát a vállához szorította. – Először az elhidegülés Dirktől, aztán Michael halála – suttogta. – Sose mutatta, de ez valamit összetört benne. És most ellene fordult az egész világ. Azok az emberek, akiknek az életét szentelte, békében és háborúban. Az újságok a fordsburgi mészárosnak nevezik, Dirk Courtney felheccelte őket, olyanok, mint egy falka veszett kutya. Mark bevezette Ruthot a könyvtárba, leültette az alacsony heverőre, melléje térdelt, és elővett egy gyűrött zsebkendőt a zakója zsebéből.

– Mindennek tetejében itt van Storm. Ahogy elrohant, és hozzáment ahhoz az emberhez. Szörnyűséges ember az, Mark. Még ide is eljött, és pénzt kért, és szörnyű jelenetet rendezett. Akkor kapta Sean az első rohamot, akkor éjszaka. Aztán ott volt az újabb szégyen, újabb szörnyű fájdalom, mikor Storm elvált. Ez már túlságosan sok volt még egy olyan ember számára is, mint Sean. – Storm elvált? – kérdezte halkan Mark, és Ruthra bámult. – Igen – bólintott Ruth. Az arca felderült. – Ó Mark, én tudom, hogy maga meg Storm olyan jó barátok lettek. Biztos vagyok benne, hogy kedveli magát. Nem mehetne el hozzá? Talán ez lenne az a gyógyszer, amiért valamennyien imádkozunk. Umhlanga Rocks egyike azoknak a kis tengerparti falvaknak, amelyek Durban központi kikötőjének homokos partjain elszórva fekszenek. Mark átment az Umgeni folyó felett ívelő lapos hídon, és elindult észak felé. Az út egy dzsungelszerű parti bozóton vezetett keresztül, amely olyan sűrű volt, mint egy egyenlítői erdő és a fákról lecsüngő liánkötegeken apró, kék cerkófmajmok lengtek és fecsegtek. Az út párhuzamosan futott a fehér, homokos párttal. A tizenkettes mérföldkőnél Mark egy elágazásnál lehajtott a partra. A falu házai a fémtetős Oyster Box Hotel köré épültek, ahol valamikor réges-régen Mark és Dicky Lancome táncolt és vacsorázott Marionnal és azzal a másik, névtelen lánnyal. A többi épület, harminc-negyven kunyhó, buja növényzettel benőtt, tágas kertjével mind a tengerre nézett, a harsány, fehéren habzó hullámverésre és a sima, fehér homokpartról mélyen a tengerbe nyúló sziklafokra. Ruth pontosan megmondta, merre kell mennie. Mark egy keskeny, poros mellékúton leállította motorját és gyalog ment tovább a bíborvörös bougainvilleával és pompázó csillagvirággal teli, elvadult kertben látszólag értelmetlenül kanyargó ösvényen. A házikó kicsi volt, a bougainvillea felkúszott a verandára, és ragyogó, szinte vakító színű virágaival beborította a zsúpfedelet is. Mark nyomban látta, hogy jó helyen jár, mert Storm Cadillacje ott parkolt a szabadban a fák között, elhanyagoltan, lerobbant állapotban. A gumik bordázata lekopott, a kocsi egyik oldalán hosszú, mély karcolás húzódott végig. Az oldalablak elrepedt, a kocsi máza fénytelen, a karosszéria poros, teleszórva a fölötte nyúló ágakról lecsüngő denevérek piszkával. Mark megállt. Egy teljes percig csak a Cadillacet nézte. Az a Storm, akit ő valaha ismert, toporzékolva és sikítva hívta volna a papát, ha bárki rá akarta volna venni, hogy abba a kocsiba beleüljön. Aztán fellépett a veranda lépcsőjén. Fönt megállt, körülnézett. Békés, kellemes helynek látszott, olyan helynek, amilyet egy művész választ magának, de eldugottsága és elhanyagolt, gondozatlan állapota nem nagyon illett a jó társaság elegáns, ifjú ékességéhez. Megzörgette a bejárati ajtót. Valaki mozgott odabent, néhány pillanat, és kinyílt az ajtó? Storm sokkal szebb volt, mint amilyennek utoljára látta. A haja hosszú, a nap és a sós víz kifehérítette. Mezítláb volt, a karja, a lába napbarnított, karcsú, formás, mint mindig. Csak az arca változott.

Bár nem volt kikészítve, a bőre frissen, fiatalosan fénylett, mint egy tengeri kagyló belseje, a szeme tisztán, egészségesen csillogott, de volt benne valami újszerű mélység. Ajka nyűgös vonala ellágyult, arroganciája méltósággá nemesedett. Míg egymást nézték, Markban egyértelműen tudatosodott, hogy mióta nem találkoztak, Storm leányból asszonnyá érett. És megérezte rajta, micsoda szörnyű gyötrelmekkel járt ez a folyamat, de azt is, hogy ez a folyamat új értékekkel gazdagította, és szerelme, amely mindig, egész idő alatt szunnyadt benne, most felszínre tört. – Storm! – kiáltotta. Storm tágra nyílt szemmel bámult rá. – Te!? – Storm hangja fájdalmas kis kiáltás volt. Megpróbálta behúzni Mark előtt az ajtót. De Mark előrelépett és megfogta az ajtó szárnyát. – Storm, beszélnem kell veled! Storm kétségbeesetten rángatta a kilincset. – Menj el, Mark! Kérlek, menj el! – Minden újonnan szerzett méltósága, tartása összeomlott, és egy lázálmából ébredő gyermek rémült, tágra nyitott szemével nézett Markra. Végül, mikor rájött, hogy Mark ereje ellenében hiába erőlködik, nem tudja becsukni az ajtót, elfordult, és lassan visszament a házba. – Nem kellett volna eljönnöd – mondta elkeseredetten. És a gyermek, mintha megérezte volna, hogy megváltozott körülötte a légkör, felsírt. – Hallgass, kicsikém! – szólt rá szelíden Storm, de hangjára a gyerek csak még hangosabban kezdett bömbölni. Storm, változatlanul mezítláb, végigment a szobán. A haja mint hosszú fátyol hullott a hátára. A szoba spártai egyszerűséggel volt bútorozva, a betonpadló csupasz, hűvös, szőnyeg nem enyhítette csupaszságát, de a fal mellett ott támaszkodtak felhalmozva Storm vásznai, sok üresen, de volt köztük félig kész és befejezett is, és a levegőben érződött a Mark számára annyi emléket ébresztő ismerős, csípős terpentinszag. A gyerek egy majomprém köpenyen feküdt, hason, mint egy béka, csecsemőpózban, a pelenkától eltekintve csupaszon, napbarnítottan. Fejét dühösen hátravetve, kipirult arccal bőgött. Mark belépett a szobába. Viszolyogva s ugyanakkor elbűvölten nézte a gyermeket. Semmit sem tudott a csecsemőkről, de azt látta, hogy izmos, agresszíven egészséges kis lényt lát maga előtt. Kemény húsú kis végtagjaival vad, úszó mozdulatokkal rúgkapált. – Hallgass el, drágám – duruzsolta Storm. Letérdelt a gyerek mellé, alája nyúlt és fölemelte. A pelenka térdig lecsúszott a kicsiről, és nem lehetetett kétség a neme felől, fiú volt, apró pénisze mint egy kicsi, fehér ujj nyúlt ki, a végén ráncos, laza kis bőrrel. Mark úgy érezte, utálja ezt a más ember gyerekét. Hirtelen támadt, elemi utálattal. És mégis, akaratlanul odahajolt, ahol Storm ölében a kicsivel térdelt. Az anyai kéz érintésére megszűnt a dühös bömbölés, és a gyerek most az ajkát rágcsálta, s apró, éhes morgásokkal követelőzve nyúlkált az anyja melle felé. A gyerek gyenge, aranyos haja mint egy sapka simult a fejéhez, kerek kis koponyáján a bőre alatt tisztán látszottak az apró, kék erek. A haraggal együtt leolvadt a kicsi arcáról a pirosság is, és Mark megállapította, milyen szép gyermek, szép, mint az anyja, és gyomrában kavargó érzéssel, szájában keserű ízzel utálta. Közelebb ment hozzá. Nézte, hogyan töröl le Storm egy kis nyálat az álláról és húzza fel a pelenkát a derekára. A gyerek észrevette, hogy idegen van a közelben, meghökkent, fölemelte a fejét, Markra bámult, s ekkor Mark valami kísértetiesen ismerőst fedezett fel az arcában. A

szeme! Ahogy ránézett! Mintha már néztek volna rá ezek a szemek, annyira ismerősnek érezte őket. – Nem kellett volna eljönnöd – mondta Storm. A gyerekkel bajlódott és fel se nézett Markra. – Ó, Istenem, Mark, miért jöttél el? Mark fél térdre ereszkedett és belenézett a gyerek arcába. Az két párnás, nyirkos kis kezével kinyúlt feléje. – Hogy hívják? – kérdezte Mark. Hol látta ő már ezeket a szemeket? Szinte akaratlanul odanyújtotta a kicsinek a mutatóujját. Az ízes kacajjal elkapta és a szájába gyúrta. – John – felelte Storm, és még mindig nem nézett Markra. – Johnnak hívták a nagyapámat – mondta rekedten Mark. – Igen. Ezt mondtad nekem – suttogta Storm. Egy pillanatig a szavaknak nem volt jelentőségük számára, csak azt érezte, hogy az az utálat, amit ez iránt a darabka ember iránt érzett, lassan elenyészik benne, és a helyét valami más foglalja el. Aztán hirtelen rádöbbent, hol látta már ezeket a szemeket. – Storm!? – kiáltotta. Storm most felemelte fejét, és Mark arcába nézett. A hangja félig büszkén, félig dacosan csengett. – Igen! – mondta, és nagyot bólintott hozzá. Mark ügyetlenül kinyúlt a gyerek után. Ott térdeltek szemben egymással, a majombőr köpenyegen, és ölelkeztek vadul, közben sután tartották kettejük között a gyereket, aki vidáman bugyborékolt, köhécselt és dünnyögött, és mohó, fogatlan szájacskájával szorgalmasan rágcsálta Mark ujját. – Ó Istenem, Mark, mit tettem én mivelünk? – suttogta megtörtén Storm. A hajnal közeledtét jelző ezüstös, bizonytalan fényben John, a bébi ébresztette őket. Mark hálás volt neki érte, mert egy percet sem akart elszalasztani a következő napból. Figyelte, hogyan gyújt gyertyát Storm, és hogyan tevékenykedik a bölcső fölött. Apró, csitító hangokat adott, és miközben tisztába tette a gyereket, a gyertyafény megcsillant csupasz háta tiszta vonalán. Sötét, selymes haja dúsan hullott a vállára, és Mark megállapította, hogy a gyermekszüléstől nem vastagodott meg a dereka, megmaradt karcsú csípője kecsesen ívelt vonala is. Storm elfordult, odavitte a gyereket az ágyra. Mark felemelte nekik a takarót. Storm felmosolygott rá. – Reggeli! – magyarázta. – Kérem, elnézést! – törökülésben ült az ágyon, egyik mellbimbóját hüvelykujja és mutatóujja közé fogva beledugta a gyerek tátogó szájába. Mark olyan közel húzódott hozzájuk, amennyire lehetett, és fél karjával átfogta az asszony vállát. Tökéletes odaadással figyelte, mi történik. Storm mellei megteltek, elnehezedtek a tejtől, bőrén halványan átkéklettek az erek és mellbimbói színe a félig érett szeder színére emlékeztetett. A gyerek rángatására egy kékesfehér csepp tej csöppent ki másik melléből, és úgy csillogott a gyertyafényben, mint egy igazgyöngy. John szorosan lehunyt szemmel, apró hördülésekkel, kis malacröffenésekkel szopott, a tej lecsurgott szájacskája szélén, és miután első éhségét csillapította, Stormnak időnként meg kellett döfködnie, hogy el ne aludjon. Minden biztatás után egy percig szorgalmasan dolgozott kis szájával, aztán

lelkesedése lassan csökkent, egészen a következő biztatásig. Storm áttette másik mellére és elégedett arccal hajtotta fejét Mark izmos vállára. – Azt hiszem, boldog vagyok – mormolta. – De olyan sokáig voltam boldogtalan, hogy nem vagyok benne egészen biztos. John egy körülbelül két hüvelyk mély tengervízpocsolyában hevert a parton. Csupasz volt, és minden darabja napbarnított, bizonyítékául annak, hogy ez számára nem szokatlan állapot. Két kézzel szórta, csapkodta a vizet, és mikor a sós lé az arcába fröccsent, hápogott, pislogott, a szája szélét nyalogatta és nem tudta eldönteni, dühös legyen-e, vagy bőgjön. Ehelyett megismételte a műveletet, azonos következményekkel, és tovább köpködte a homokot és a tengervizet. – Szegény kicsike – Storm a gyereket nézte –, örökölte a Courtneyk gőgjét és makacsságát. Nem hagyja abba, míg meg nem fullad. Kiemelte a pocsolyából, mire a gyerek nyomban olyan tiltakozó bömbölésbe fogott, hogy sietve vissza kellett raknia. – Biztos vagyok benne, hogy ha odamennél a tábornokhoz… Johnnal… – szívóskodott Mark. – Te nem értesz meg egészen bennünket, Courtneykat. – Storm hátradőlt és a haját fél vállára fésülte. – Mi nem felejtünk, és nem bocsátunk meg olyan könnyen. – Storm! Nem akarod megpróbálni? Kérlek, menj oda hozzá! – Pontosan tudom, milyen ember, Mark. Jobban tudom, mint te, jobban, mint a papa ismeri önmagát. Olyan jól ismerem, ahogy magamat, mert mi ugyanaz a személy vagyunk. Én ő vagyok, és ő én. Ha én most odamegyek hozzá, miután megtettem, amit megtettem, megsértettem őt, szétromboltam álmait, amelyeket velem kapcsolatban szőtt, ha most odamegyek, amikor meg vagyok fosztva minden büszkeségemtől, becsületemtől, ha odamegyek hozzá, mint egy koldus, egy életre megvetne. – Nem, Storm, te tévedsz. – Ebben sose tévedek, Mark, drágám. Nem akar lenézni, mint ahogy gyűlölni sem akar, most sem, de nem tudja megváltoztatni saját énjét. Ő Sean Courtney, és saját becsülete csapdája acélkapcsainak foglya lett. – Beteg ember… add meg neki a lehetőséget! – Nem, Mark. Ez megölné. Én tudom… És tönkretenne engem. Mindkettőnk érdekében, nem merek odamenni hozzá. – Nem tudod, mennyire szeret téged. – Ó, én tudom, Mark. És azt is tudom, én mennyire szeretem őt… És egy szép napon, amikor majd megint emelt fővel járhatok, odamegyek hozzá. Ezt megígérem. Majd amikor biztos vagyok benne, hogy büszke lehet rám, ajándék leszek számára. – Ó, a fene belétek, abba a nyakas, kegyetlen gőgötökbe! Kis híján belepusztultunk valamennyien. – Gyere, Mark! – Storm felállt. – Fogd meg John másik kezét. Közrevették a gyereket, úgy mentek végig a kemény, nedves homokon, a hullámverés szélén. A gyerek félig lógott a kezükön, előredőlve figyelte, hogyan jelennek és tűnnek el varázslatos kicsi lábai maga alatt és harsány diadalkiáltásokkal üdvözölte ezt a teljesítményét. Az ég tiszta volt, felhőtlen, a sirályok füstös-fehér szárnyukon a szélen vitorlázva szállongtak és éles rikkantásokkal feleltek a gyermek kiáltásaira.

– Annyi csodás ruhám volt, olyan sok jó barátom. – Storm a sirályokat nézte. – Eladtam a ruháimat, elvesztettem a barátaimat, és rájöttem, hogy valójában milyen keveset ér nekem ez is, az is. Nézd a sirályokat – mondta, s hátravetette fejét. – Nézd, hogyan világít át a napfény széttárt tollaik között. Azelőtt annyira elfoglalt mindez, hogy nem volt időm tisztán látni. Sose láttam magamat sem, sem azokat, akik körülöttem voltak. Most tanulok látni. – Ez meglátszik a festményeiden – mondta Mark, felemelte magához Johnt, és míg ölelte, élvezte izgő-mozgó, apró kis testét. – Másféle dolgot festesz. – Nagy festő szeretnék lenni. – Gondolom, az is leszel. Ez is benne van a Courtneyk makacsságában. – Nem kapjuk meg mindig, amit akarunk – mondta Storm. Egy erőtlen hullámverés felkúszott a homokon és fehéres habbal áztatta meg a lábukat. A gyerek hason fekve aludt a majomprém köpenyen, kimerítette a napfény, a tenger és a játék, és kis hasa dagadt a tejtől. Storm a festőállványnál állva dolgozott az ablakban, szemét összehúzva, fejét félrebillentve. – Te vagy a kedvenc modellem – mondta. – Ez azért van, mert olyan olcsó vagyok. Storm kurtán felnevetett. – Amivel én fizetek neked, abból meggazdagodhatnék – jelentette ki. – Tüdőd, hogy hívják azokat a hölgyeket, akik azt pénzért csinálják? – kérdezte lustán Mark, aztán elhallgatott, és önfeledt élvezettel nézte Stormot. Majdnem egy órán keresztül egyikük sem szólt semmit, de együtt voltak, egymás lelke hullámhosszán. Mark törte meg a csendet. – Tudom, mit értesz az alatt, hogy most tisztában látsz. Azt. – És az egyik nagyobb vászonra mutatott a fal mellett. – Gondolom, az a legjobb darabod, amit valaha produkáltál. – Nem szívesen adtam el. Holnap jön érte az az ember, aki megvette. – Te adsz el képeket? – kérdezte Mark meglepetten. – Mit gondolsz, miből élünk, John meg én? – Nem tudom… – Mark ezen eddig nem is gondolkodott. – Azt hittem, a férjed… Storm elkomorodott. – Attól nem fogadok el semmit – mondta és felvetette állat. Hajfürtjei úgy libbentek meg, mint egy haragos nőstény oroszlán sörénye. – Semmit sem fogadok el tőle, se a barátaitól, sem az én szerető barátaimtól és barátnőimtől, azoktól a kedves, hűséges emberektől, akik tömegestül tartják magukat távol tőlem, mióta én vagyok az elvált szépasszony. Rengeteget tanultam, mióta utoljára találkoztam veled, és különösen sokat tanultam az olyanfajta alakokról. – De gazdagok – mondta nyomatékkal Mark. – Egyszer azt mondtad nekem, mennyire fontos a pénz… Stormból mintha elpárolgott volna a harag, elernyedt, az ecset is kiesett kezéből és leesett melléje a földre. – Ó, Mark, kérlek, ne légy olyan keserű. Ezt nem tudom elviselni. Mark úgy érezte, a szívébe markoltak. Felkelt, odament Stormhoz, egy lendülettel felkapta, és magasra emelve bevitte a függönnyel elválasztott ajtónyíláson át a kicsi,

hűvös hálószobába. Különös módon szerelmeskedésük mindig új örömet jelentett számukra, mindig új csodákat fedeztek fel, a vágy új és új akkordjait. Az ismétlések nem fárasztották őket, nem tompították étvágyukat egymás iránt, akkor sem, amikor ez az étvágy tökéletesen kielégült, és kölcsönös vágyuk kimeríthetetlen forrása lassan elapadt. Azonnal új erőre kapott, ujjak lusta érintésével, míg összebújva feküdtek, mint két álmos kiskutya, hűvös bőrükön szerelmük izzadságával. Egy ujj simított puhán végig Mark arcán, reszelős szakálla dörzspapírján, lassan ajkai közé csúszott, amitől elfordította fejét, újabb csókra, az ajkak puszta érintése szerelmük egymásba olvadása: Mark érezte, hogyan árad Storm ajka közül a szenvedély különös, a frissen kiásott szarvasgomba ingerlő szagára emlékeztető illata. Ahogy Storm meglátta szemében az érdeklődés friss szikráját, szelíden elhúzódott, rámosolygott, mély, érzéki torokhangon felmordult és egyik kezével gyors mozdulattal végigkarmolta gerincét, amitől apró szikrák pezsdültek végig Mark idegein és megfeszítette a hátát. – Megkarmollak, mert megérdemled, te ronda, vén kandúr! – Morogva görbítette ujjait, mint egy oroszlán, szelíden végighúzta körmeit Mark vállán, aztán keményebben a gyomrán, hogy vörös vonalat rajzolt velük a bőrére. Storm félig nyitott szájjal tanulmányozta a vörös vonalat, piros kis nyelve hegyével a fogai között. Mellbimbói úgy feszültek, mint két felfakadni készülő bimbó. Látta, hová néz Mark, kezével átfogta a fiú nyakát, szelíden magához húzta a fejét, vállát hátrafeszítette és mintegy áldozati ajándékként odakínálta neki tejtől súlyos kerek melleit. Mark egy dagálypocsolyából kifogott néhány nagy, hínár és jódszagú homárt. Vadul hadonásztak a farkukkal, lábaikkal kapálóztak, apró szájukkal bugyborékoltak. Mark kimászott a vízből, sós vizet fröcskölt maga körül, és felnyújtotta Stormnak a rákokat, aki izgalmában a pocsolya sziklás peremén sikítozott, aztán szalmakalapját mint kesztyűt használva védekezésül szúrós páncéljuk és kapálózó lábaik ellen, óvatosan elvette tőle őket. Mark a homokban jól védett helyen tüzet rakott. Storm ölébe vette Johnt, blúzát kigombolva diszkréten megetette, s míg Mark dolgozott, ellátta bölcs tanácsokkal és tette sorra pajzán megjegyzéseit. Mark egy marék nedves tengeri füvet dobott a parázsra, annak a tetejére tette a homárokat, aztán az egészet letakarta egy újabb réteg tengeri fűvel, majd egy réteg homokot szórt a tetejébe, és míg várták, hogy a rákok megsüljenek és John befejezze zajos táplálkozását, bort ittak és a lemenő napot nézték, hogyan füröszti csillogó fényében a tenger fölött úszó felhőket. – Úristen! A természet egy óriási giccs. Ha én ilyent festenék, azt mondanák, nincs színérzékem, és mehetnék a csokoládégyárba dobozokat festeni. Később Storm Johnt a hordozható bölcsőként használt almáskosárba fektette, megették a homárokat, kiszívták kérges lábaikból ízes, fehér húsukat, végül az egészet lemosták fanyar, jóreménység-foki borral. A sötétben a csillagok mint apró briliánsok, fehéren szikráztak az égen, és a hullámtörés hosszú, foszforeszkáló tajtékvonalakat húzott a homokban. – Olyan csodásan romantikus! – mondta Storm térdeit átfogva, aztán elfordult, és gonoszkásan Markra mosolygott. – És ezt célzásnak is veheted, ha akarod.

– Tudod, mit csinálnak egyesek? – kérdezte Storm a pokrócon heverve. – Nem. Mit csinálnak? – Markot szemmel láthatóan jobban érdekelte, amit ő csinál, mint az, hogy mit tesznek névtelen akárkik. – Azt nem várhatod el tőlem, hogy ezt csak úgy elmondjam. – Miért nem? – Mert illetlenül hangzik. – Na jó, akkor mondd súgva. Storm elsuttogta, de közben úgy nevetett, hogy Mark nem volt benne biztos, jól hallotta-e. Storm elsuttogta még egyszer. Mark most már jól hallotta, és őszintén megdöbbent tőle. Annyira, hogy mélységesen elpirult a sötétben. – Hát ez förtelmes – felelte rekedten. – Te ezt sose tennéd meg. – De az első megrázkódtatáson túljutva már izgatta az ötlet. – Természetesen – suttogta Storm, aztán, egy kis hallgatás után –, de ha te is akarod… Csupaszon úsztak ki a sötétbe, a hullámtörés első vonalán túlra. A víz meleg volt, mint a frissen kifejt tej, és hosszasan taposták a vizet, hogy nedves, sós ajkukkal csókolózhassanak. A parton Mark tüzet rakott, odahúzódtak hozzá, összebújtak a sárga, lobogó lángok fényénél és megitták maradék borukat. – Mark – mondta Storm olyan szomorú hangon, ahogyan Mark még sose hallotta beszélni –, velünk voltál két napig, és ez két nappal több volt a kelleténél. Azt szeretném, ha holnap elmennél. Menj el korán, mielőtt John és én fölébredünk, hogy ne kelljen látnunk, mikor elmész. Szavai szinte mellbe vágták Markot. Belerázkódott. Meglepett arccal fordult Storm felé. – Mit beszélsz? Te és John az enyéim vagytok. Összetartozunk mi hárman örökre. – Egy árva szót sem értettél meg abból, amit mondtam, igaz? – kérdezte halkan Storm. – Nem értettél meg, amikor arról beszéltem, hogy vissza kell szereznem az önérzetemet, újra vissza kell állítanom a becsületemet? – Szeretlek, Storm. Mindig szerettelek. – Másnak a férje vagy, Mark. – Ez nem számít semmit. – De igen, számít. – Storm a fejét ingatta. – Te is tudod, hogy számít. – Elhagyom Mariont. – Elválsz tőle, Mark? – Igen – mondta Mark teljesen nekikeseredve. – Megkérem, hogy váljon el. – Arra aztán mindketten büszkék lehetünk majd. Remek háttér lesz ahhoz, hogy odamenjek az apámhoz. Gondold meg, milyen büszke lesz rám ezért. A lánya és a fia, mert úgy tart téged számon, mint a kettő elvált. Gondolj Johnra, a gyerekre. Milyen büszkén hordhatja majd fenn az orrát. Gondolj ránk, micsoda szép életet építhetünk fel egy nő nyomorúságára, aki a feleséged volt. – Mark, ahogy a tűz fényénél Storm szemébe nézett, látta, hogy a nő büszkesége, mint az acél, és akarata hajthatatlan, mint a vas. Még sötét volt, amikor sietve felöltözött. Mikor kész volt, odatapogatózott a bölcsőhöz, és megcsókolta fiát. A gyerek apró, nyöszörgő hangokat adott álmában, meleg tejszaga volt, mint egy ma született kiscicának.

Mikor Storm fölé hajolt, azt hitte, ő is alszik, de aztán látta, hogy mereven fekszik az ágyán, és arcát vánkosába fúrva fojtja el néma zokogását. Nem emelte fel hozzá az arcát, így csak a haját csókolta meg és a nyakát, aztán kiegyenesedett, és kiment a sötétbe. A motorkerékpár az első rúgásra gyújtott. Kikanyarodott a bekötőútra. Storm a sötétben feküdt és hallgatta, hogyan hal el a motor hangja az éjszakában, aztán nem maradt más, csak a hullámtörés magányos, gyászos zúgása és az ablak alatt kuruttyolt három béka. Mark a naplementében Pungushe kunyhója előtt ült faragott faszékén és első ízben kérdezett valamit Pungushétól, ami pedig első találkozásuk óta az eszében járt. – Pungushe, beszélj nekem arról az időről, mikor a Sakál kihúzta a Ngagát az áradt folyóból. A zulu vállat ront. – Mit lehet arról beszélni. Ott találtalak egy vízben álló fa ágai között, a folyó szélén, és ha eszem lett volna, odébb álltam volna, mert minden jel szerint egy igen halott Ngaga voltál és a barna víz a fejed fölött csapott össze. – Láttad, hogyan estem bele a folyóba? Csend. Végül Pungushe úgy döntött, elismeri, hogy van valami, amit nem tud. – Nekem az volt az érzésem, hogy a láztól vakultál el és úgy estél a folyóba. – Nem láttad azt az embert, akit én megöltem, sem azt, aki rám lőtt egy puskával? Pungushe diszkréten leplezte csodálkozását, és a fejét rázta. – Nem sokkal azelőtt, hogy a folyóban megtaláltalak, puskalövéseket hallottam, talán öt lövést föntről, a völgyből. Nyilván ez voltál te, és az, aki vadászott rád, de nem láttam senkit, és az eső másnap reggelre elmosott minden nyomot. Az áradás elmoshatta a halott embert, és a krokodilok valószínűleg megették. Megint hallgattak s közben kézről kézre járt közöttük a sörösköcsög. – Te láttad azt az embert, aki rád lőtt? – kérdezte Pungushe. – Láttam – felelte Mark. – De a szemem gyenge volt a láztól, és ahogy mondtad, esett az eső. Nem láttam tisztán. Hobday a teremben állt a fal mellett, távol az izgatottan tolongó tömegtől. Úgy állt, mint a szikla, keményen és mozdulatlanul, vastag, díjbirkózónyakával, fejét lehajtva, szeme homályos, mintha a nagy ragadozó madarakhoz hasonlóan ő is képes lett volna a szeme elé opálos fátylat vonni. Csak az álla mozgott alig észrevehető rágcsáló mozdulatokkal, és nagy lapátfogait keményen összeszorította, hogy az állkapcsán kidudorodtak az izmai. Dirk Courtneyt figyelte, aki a zsúfolt terem másik végében állt, mint ahogy egy hűséges véreb figyeli gazdáját. A magas és kedélyes Dirk Courtney hosszú, meleg kézszorítással üdvözölt mindenkit, aki előretolongott, hogy támogatásáról biztosítsa és szerencsét kívánjon neki. Tekintete nyílt volt, arca nyugodt, de a szeme ide-oda járt a hosszú számlálóasztalok között. Ezek a kecskelábú asztalok már sok száz egyházi karitatív rendezvényen szolgáltak a ladyburgi templom kapuja előtti téren. A ladyburgi választókerület bonyolult fekvése folytán néhány szavazatszedő doboz hatvan mérföldről érkezett, és bár a szavazást már előző este lezárták, most, délelőtt tizenegykor, még nem közöltek eredményt.

Mark lassan odasétált, ahol Sean Courtney tábornok ült. Tapintatosan átfurakodott a nyüzsgő tömegen, amely a számlálóasztalokat a teremtől elválasztó zsinór előtt tolongott. Mark és Marion három napja jöttek a városba a Chaka Kapujától, kimondottan azért, hogy a választásoknál segédkezzenek, mert segítő kézből sose volt elég. Marion tökéletesen otthon érezte magát. Szendvicseket gyártott, kávét osztott, húsz másik nővel együtt dolgozott Ruth Courtney felügyelete alatt a terem mögötti konyhában. Mark a többi pártszervezővel együtt bejárta a falu környékét. Mint egy toborzóbizottság, vadásztak a távol maradó vagy vonakodó szavazókra, és vezették el őket a szavazóhelyiségbe. Kemény munka volt, legtöbbjük nem sokat aludt előző éjszaka. A tánc és az ökörsütés hajnali négyig tartott, azután meg az eredményekre való várakozás tartotta őket ébren. Mark számára ennek a napnak különleges jelentősége volt. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ha Dirk Courtneyt választják meg képviselőnek Ladyburgben, akkorra Chaka Kapujával kapcsolatos álmainak befellegzett. Ahogy a szavazók napközbeni jöttek-mentek, reményeik is ide-oda ingadoztak. Néha úgy látszott, hogy a teremnek az a vége, ahol jelöltjük hatalmas plakátjai alatt Dirk Courtney szervezői ültek, olyan zsúfolt, mint amilyen elhagyatott Sean Courtney oldala a terem végében. Ilyen alkalmakkor Marion sógora, Peter Botes kivette szájából a pipáját és a termen át barátságosan Markra mosolygott. Botes lelkes támogatója lett Dirk Courtneynak. Anyagi körülményei az elmúlt hat hónap alatt jelentősen megváltoztak. Önálló irodát nyitott a Ladyburg Farmers Bank első emeletén, új Packard kocsit vásárolt magának, az eddigi kis házból egy háromhektáros park és gyümölcsös közepén álló pompás, tágas villába költözött, s ragaszkodott hozzá, hogy előző este Marion és Mark ott vacsorázzon nála. – Az esthajnalcsillag letűnik, a hajnali csillag felkel, kedves Markom. Az okos ember időben rájön erre – szónokolt, miközben a sültet szeletelte. – Courtney tábornok csillaga még nem hanyatlott le – állította makacsul Mark. – Még nem – ismerte el Peter. – De mikor letűnik, új barátokra lesz szükséged. Hatalmas barátokra. – Bennünk megbízhatsz – kedveskedett Marion nővére. – Nem kell örökké kint élnetek a bozótban. – Te ezt nem érted – mondta csendesen Mark. – A bozót… az életművemet jelenti. – Ó, én nem építenék erre. – Peter odatett néhány sült marhaszeletet Mark tányérjára. – Ha Mr. Dirk Courtney veszi itt át a dolgokat, változások lesznek a ladyburgi kerületben. Nagy változások. – Amellett ez nem fair Marionnal szemben. Nincs az a nő, aki odakint akarna élni… – Ó, én nagyon boldog vagyok, akármerre megy Mark – mondta halkan Marion. – Ne aggódjatok – biztosította őket Peter. – Mi gondoskodunk rólatok. – És testvériesen megveregette Mark vállát. – Mr. Dirk Courtneynak igen jó véleménye van Peterről – közölte büszkén az asszony. Mark átment a termen, Sean Courtney tábornok felé indult, miközben gyomrába markolt a görcsös félelem. Nem akarta a tábornokkal közölni a híreket, amiket kapott, de tudta, még mindig jobb, ha egy barát hozza tapintatosan a tudomására őket, mintha a diadalittas ellenség dicsekszik el velük. Megállt, elnézte a távolból Sean Courtneyt. Sajnálta, és kavargott benne a düh. Sean szépen összeszedte magát az emoyeni nehéz napok után. Válla valamennyire visszanyerte

határozott tartását, arca kitelt, a sötét árnyak egy része eltűnt róla, megint kijárt a napra, bőre barnaságát kihangsúlyozta haja és szakálla fehérsége. Most éppen ült. Az utolsó napok feszültsége alaposan megviselte. Mereven támaszkodott kemény hátú székén, kezével botja ezüstfejére dőlt. Sok régi barát vette körül, akik azért jöttek, hogy támogassák. Testvére, Garrick is ott ült mellette, komoly arccal hallgatta és közben egyetértően bólogatott. Mark legszívesebben még nem ment volna oda Seanhoz, halogatta azt a bizonyos pillanatot, de valami mozgás támadt a teremben, Mark látta, amint Peter Botes odasiet Dirk Courtneyhoz, az izgalomtól kipirult, ragyogó arccal, hadarva magyaráz valamit, közben vadul gesztikulál és Dirk Courtney előrehajolva, mohón figyel. Mark már egy percet sem késlekedhetett. Előresietett. – Nos, fiam, gyere és ülj le egy kicsit – mondta Sean, mikor meglátta. – Azt mondják, a szavazatok aránya eddig nagyon szoros, de dél előtt meglesz az eredmény. – Aztán, látva Mark arcát, riadtan kérdezte. – Mi a baj? Mark odahajolt hozzá, ajka majdnem érintette a tábornok fülét és maga is alig ismert saját rekedt hangjára. – Most jött a távirat, tábornok úr. Elveszítettük Johannesburg központját, Doornfonteint és Jeppét… – ez eddig mind biztos Smuts-választókerület volt, az egyesülés, 1910 óta a Dél-afrikai Párt tartotta kezében őket. És most elvesztek. Katasztrófa, szörnyű katasztrófa. Sean megmarkolta Mark karját, mintha erőt akart volna meríteni tőle. A keze tehetetlenül reszketett. A terem másik végéből vad, ujjongó éljenkiáltások hallatszottak. Marknak sietnie kellett. – Ez nem minden, uram. Smuts tábornok is elveszítette mandátumát a választókerületében. – A nemzet elvetette őket, a Munkapárt és a Nemzeti Párt került hatalomra Hertzog vezetésével. – Úristen! – motyogta Sean. – Hát megéltük. Nem hittem volna, hogy ez valaha bekövetkezhet. Változatlanul Mark karjába kapaszkodva lábra tornászta magát. – Segíts ki a kocsimhoz, fiam. Aligha tudom rávenni magam, hogy gratuláljak az új ladyburgi képviselőnek. De elkéstek. A bejelentés elhangzott, mielőtt az ajtóba értek volna. Egy sztentori hang kiáltotta ki, a fő szavazatvizsgáló, a terem végében, az emelvényről. – Mr. Dirk Courtney, Országos Munkapárt, 2683 szavazat, Sean Courtney tábornok, Dél-afrikai Párt, 2441 szavazat, íme Ladyburg új képviselője… – És Dirk Courtney mindkét kezét feje fölé tartva, mint egy győztes díjbirkózó, könnyed mozdulattal felugrott az emelvényre. – Nos hát – mondta ferde mosollyal Sean, arcbőre megint felvette korábbi szürkés színét, válla megroskadt –, nos hát, így vonul ki a fordsburgi hóhér… – És Mark elvezette az utcán várakozó Rollshoz. A pezsgő a csodás 1904-es évjáratú Dom Perignon volt, és Sean egyik vendégétől a másikhoz sántikálva saját kezűleg töltötte ki. – Nemrég még azt reméltem, hogy a győzelemre iszunk vele – mosolygott –, de megteszi arra is, hogy a bánatunkat fojtsuk belé. Kis társaság gyűlt össze a Lion Kop szalonjában, és a néhány kísérlet, hogy

vidámságra hangolja a megjelenteket, sorra szertefoszlott a tágas teremben. A vendégek korán elmentek, csak a család ült le vacsorához. Marion Storm régi helyén, Mark közte és Ruth Courtney között. – Nos hát, fiam, mik most a terveid? – kérdezte hosszú hallgatás után Sean. Mark őszinte csodálkozással nézett fel rá. – Természetesen visszamegyünk a Chaka Kapujához. – Természetesen! – Sean első ízben mosolyodott el spontán melegséggel azon a sötét napon. – Milyen ostoba voltam, hogy éne nem gondoltam. De tisztában vagy azzal – Sean fél kezével egy mozdulatot végzett, mert képtelen volt kimondani a szót: vereség –, hogy ez mit jelenthet a számodra? – Tudom, uram. De önnek még mindig hallatlan befolyása van. És ott van a mi természetvédő társaságunk. Tudunk harcolni. Harcolnunk kell, hogy megőrizzük a Chaka Kapuját. – Igen – bólintott Sean, és ismét felcsillant valami fény a szemében. – Harcolni fogunk. De én azt hiszem, kemény, szennyes küzdelem lesz ez. Először semmi jel sem utalt arra, hogy gyülekeznének a felhők, amelyek eltakarják a Chaka Kapuja felett a széles, kék eget. Az egyedüli változás az volt, hogy Mark havi jelentését nem Sean Courtneynak címezte, hanem az új földművelésügyi miniszternek, Peter Groblernek, egy hűséges Hertzog-hívőnek. Jelentéseit formálisan nyugtázták, és bár fizetését is rendben kiutalta a minisztérium, rövid hivatalos levélben értesítették, hogy a védett terület témáját kormányzati szinten felülvizsgálják és a következő parlamenti ülésszakban új törvényt fognak hozni. Felügyelői kinevezését tekintse ideiglenesnek, nyugdíjjogosultság nélkül, egyhavi felmondási idővel. Mark keményen dolgozott, sokszor maradt fenn éjszaka is, ilyenkor a lámpafénynél levelet írt Courtney tábornoknak. A távolból kettesben tervezték hadjáratukat, amivel felébresztik a köz érdeklődését a Chaka Kapuja iránt. Aztán, mikor Marion a szomszéd szobában lefeküdt, Mark új papírt vett elő, és sűrű, apró betűs sorokkal levelet írt Stormnak, leírta benne gondolatait, álmait, szerelmét. Storm sose válaszolt leveleire. Mark abban sem volt biztos, hogy még mindig abban a zsúpfedeles kunyhóban lakik-e a tengerparton, de maga elé képzelte: festőállványa előtt állva, vagy amint a parton sétál, és John, a kicsi, ott totyog mellette. Egy éjszaka, míg ébren feküdt, elképzelte Stormot a befüggönyzött hálószobában, mellén a gyerekkel, s a kép olyan élénken rajzolódott ki előtte, olyan gyötrelmesen élőn, hogy a fájdalomtól nem tudott elaludni. Felkelt; Marion mélyen aludt. Cédulát írt neki, aztán a Trójai előtt nyargaló Pungusha társaságában elindult felfelé a völgyben. Marion egy órával azután ébredt, hogy Mark elment. Első gondolata az volt, vajon ma reggel sem lesz-e semmi jel… Mert ha nem lesz, akkor biztos lehet. Hetek óta vár a teljes bizonyosságra, mielőtt Marknak szól, mert valahogy félt attól, ha túl korán megmondja, az rossz ómen lenne. Felkelt, kiment a fürdőszobában. Mikor percekkel később visszajött, nem tudott hová lenni elfojtott örömében. Meggyújtotta ágya mellett a gyertyát és mohón várta, milyen arcot vág majd Mark, ha felébreszti, és megmondja neki. Mikor meglátta az üres, gyűrött ágyat és a vánkosra tett cédulát, mélységesen csalódott, de csalódása csak egy percig tartott, aztán úrrá lett rajta megszokott békés,

szelíd természete. – Több időm lesz arra, hogy magamban örüljek – mondta hangosan, aztán hozzátette: – Harold… Harold Anders? Nem, ez túl hétköznapi. Valami igazán jó hangzású nevet kellene kitalálnom. Boldogan dudorászva felöltözött és kiment a konyhakertbe. A Chaka Kapuja sziklái felől egy cerkófmajom kiabált, kurta, vakkantó ugatása végig visszhangzón a völgyön át, úgy üdvözölte a hegytetőket rézszínű fénybe öltöztető napfelkeltét. Jó érzés élni ilyen napon, és tudni, hogy egy, gyermek növekszik bennem, gondolta Marion és szeretett volna csinálni valamit, amivel megünnepelné ezt a napot. Mark, a cédula szerint, csak estére jön haza. – Friss kenyeret sütök, és… – Valami nagyon különlegeset szeretett volna aznapra. Aztán eszébe jutott, hogy öt napja esett az eső. Az esőtől biztosan kibújtak a földből az erdei gombák, azok a kerek, ragacsos gombócok, barna csúcsukkal, amelyeknek zamatos, húsos kalapja Mark kedvenc étele volt, és ő oktatta ki rá, mikor és hol találhatók. Szórakozottan fogyasztotta el reggelijét, közben a lekváros bödönnek támasztotta Mark könyvét, a Háziorvost, és többször is elolvasta benne a „Várandós anya” című fejezetet. Aztán nekifogott s házi munkának, önelégült büszkeséggel nézte a fényes cementpadlót, a ragyogást, amit az egyszerű bútorok fajára varázsolt, a tisztaságot, a rendet, élvezte a tisztítószerek és a vázákban pompázó virágok illatát. Munka közben énekelt, és egyszer, minden ok nélkül, hangosan felnevetett. Késő délelőtt volt már, mikor megkötötte álla alatt a főkötő szalagját; főkötőjével védekezett a tűző napfény ellen. Kosarába tett egy üveg „Chamberlain” márkájú hasmenés elleni gyógyszert, és elindult a völgybe. Pungushe kraaljánál megállt. A legifjabb feleség odavitte hozzá a kicsijét. Marion elégedetten állapította meg, hogy a gyerek állapota szépen javul, és a feleség biztosította, hogy sok folyadékot ad a gyereknek. Marion ölébe vette a kicsit, a gyerek minden heves tiltakozása ellenére beleerőszakolt egy kanállal a gyógyszerből, aztán az öt asszony kiült a napra, és gyerekekről, férfiakról, gyerekszülésről és betegségekről, élelemről és ruhákról beszélgettek, és mindarról, ami egy nő életét kitölti. Majdnem egy óra telt el így, mielőtt Marion elhagyta a négy zulu asszony társaságát és elindult a folyó felé. A szakadó eső nyugtalanította a nőstény oroszlánt. Valami rejtélyes ösztönös megérzés azt sugallta, hogy az eső nagy viharok előjele. A sűrű, tüskés, bozótos völgy már nem volt alkalmas tanya a család számára. A hegyháton az esőzések a keskeny völgyet hamarosan zuhatagos áradattal öntik el. Már kétszer megpróbálta elvezetni onnan kölykeit, de azok már felcseperedtek, kialakult bennük fajtájuk makacssága, szívósan ragaszkodtak a tüskés bozót védelméhez, és a nőstény minden próbálkozását meghiúsították. Egy fél mérföldön belül egy-két gyávább kölyök visszafordult, visszakullogott oda, amit otthonának érzett. Az anyaoroszlán nyomban megfordult, hogy elkapja a szökevényt, mire a többiek is összevissza rohangáltak, de mind ugyanarrafelé, és öt percen belül az egész társaság ismét ott volt a tüskés sűrűben. A nőstény zavarban volt. Ez volt első szülése, de az ösztöne vezette, és tudta, ideje elválasztani a kölykökkel, ki kell vinnie őket a szűk völgy csapdájából, és meg kell kezdeni velük a vadászleckéket. Zavarta a kölykök nagy száma, hat kölyök

ritkaságszámba ment a vadonban. Mind ez ideig egyik kölykét sem érte semmi baj, és a család lassan kezdett kezelhetetlenné válni. Mindazonáltal az ösztöne nem hagyta nyugodni, és azon a napfényes, langyos délelőttön, amikor megérezte a közeledő eső szagát, megint megpróbálkozott. A kölykök mellette ugrabugráltak, egymásnak estek, barátságosan birkóztak, egészen a folyóig. Ez ismerős terep volt, ott még vidáman haladtak. Mihelyt azonban az anyaoroszlán elindult a nyílt, fehér homokpadokon a túlpart felé, nyomban beállt a szokásos bizalmatlansági krízis. Három kölyök készségesen követte, kettő tétován ácsorgott a magas parton, aggódva nyöszörgött és nyávogott, míg a halódik megfordult, és nyílegyenesen visszarohant a völgybe. A nőstény utánanyargalt, hátára görgette, aztán fogával megfogta tarkóján a laza bőrt, és megemelte. A kölykök már nagyok voltak, és bár anyja a nyakai nyújtogatva emelte, a kölyök így is minden buckába beleverte a fenékét. Felhúzott lábakkal, farkai szorosan maga alá húzva, szeméi lehunyva lógott az anyja szájában, míg az lecipelte a Bubezi medrébe. Azon a szakaszon a folyó ötszáz méter széles volt ugyan, de most, a száraz évszak végén alig volt benne víz. A hófehér homokpadok közöli a mély, zöldes pocsolyákat lassan áramló, tiszta, langyos, alig néhány centiméter mély patakocskák kötötték össze. Míg az öt kölyök rémülten habozva figyelt az innenső partról, az anyaoroszlán átcipelte a kölyköt a sekély részeken, közben alaposan megáztatta csemetéje lelógó fenékét, amitől az sziszegve és méltatlankodva dobálla magát, de az anyja felügetett vele a túlsó parton, talált egy sűrű, bokros részi és ott letette. Aztán visszafordult, hogy áthozza a következőt. De a másik, akit már áthozott, pánikszerű rohanással utána indult. Meg kellett állnia. Vicsorogva pofozta, míg a kölyök vinnyogva hanyatt nem vágódott. Akkor a nyakánál fogva visszaráncigálta a bokrok közé. Visszaindult a folyó felé, de a kölyök botladozva, megint a sarkában volt. Ezúttal már olyan keményen odakapott, hogy valóban fájjon neki és visszagurította a bokrok közé. Aztán megint belekapott a hátuljába, míg a kölyök tökéletes megadással és teljesen megfélemlítve le nem kushadt a földre. Ezután már nem maradt benne annyi mersz, hogy ismét az anyja után eredjen. Ott hevert a bokorban, és háborogva, fájdalmasan vinnyogott. Marion soha azelőtt nem merészkedett el ilyen messze a kunyhótól, de olyan kellemes, langyos, tiszta délelőtt volt, olyan békés és csendes, hogy tökéletesen elbűvölve járkált, olyan boldogan, amilyen boldognak ritkán érezte magát életében. Tudta, ha a folyóparton megy, nem tévedhet el, és Mark megtanította, hogy az afrikai bozót biztonságosabb hely a sétálásra, mint egy nagyvárosi utca, ha valaki betartja a bozót néhány alapvető törvényét. A folyó elágazásánál megállt néhány percre, és egy halászsaspárt figyelt egy nagy ólomfa ágai között. A két madár fehér feje úgy csillogott a kusza fészekben, sötét, rozsdaszínű tollaik felett, mint két jelzőlámpa, és Marion úgy vélte, ha nagyon gyengén is, de hallja a kicsik csipogását a szalmából épített fészek mélyéből. A kis madarak hangja még jobban tudatosította a saját testében induló életet, és felnevetett, aztán tovább ment a Vörös Bubezi-ág mentén. Egy ízben súlyos test zuhanását hallotta a közelben, aztán paták koppanását a köves talajon. Egy pillanatra rémülten, mozdulatlanná dermedve megállt, majd mikor ismét csend lett, felbátorodott, kissé elfulladtan felnevetett és továbbment.

A mozdulatlan, meleg levegőben valami édes illatot érzett, mint teljes virágjukban pompázó rózsák illatát, és elindult az illat után. Kétszer rossz irányba tévedt, de végül egy vékony, száraz fáról lecsüngő, szélesen terpeszkedő kúszónövényhez ért. A levelei sötétzölden fénylettek, halványsárga virágai sűrű kötegekben álltak. Sose látott ilyen növényt, sem nem látott még rézmadarakat, amelyek rajban repdestek a virágok körül. Ezek az apró, nyughatatlan, ide-oda cikázó, fényes, csillogó tollú kis madárkák olyanok, mint az amerikai kolibri, és hosszú, vékony, görbe csőrüket lebegve dugdossák az illatos virágok kelyhébe. Tollazatuk valószínűtlenül élénk színekben játszik a napfényben, smaragdzöld és zafír kék, fekete, mint a nedves antracit, és vörös, mint a királyok vére. Mélyen belenyomják csőrüket a sárga virágok nyitott torkába, és szívják magukba csőszerű, üreges nyelvükkel a sűrű, tiszta nektárcseppeket. Marion szinte elolvadt a gyönyörűségtől, ahogy elnézte őket, és jó ideig tartott, míg rászánta magát, hogy továbbinduljon. Valamivel távolabb rátalált az első gombatelepre. Letérdelt, úgy törte le őket közvetlenül a tövüknél, aztán orrához emelte az ernyőszerű, húsos gombákat, mélyen beszívta élvezetes, nyirkos szagukat, majd óvatosan, sapkájukkal felfelé elhelyezte őket kosarában, nehogy piszok vagy homokszem kerülhessen a finoman erezett sugárlemezek közé. Két tucat gombát szedett erről a telepről, de tudta, ha megfőzi őket, eredeti méretük töredékére asznak össze. Továbbindult a meredek part szélén. Valami sziszegő hangot hallott a közelben. A szíve megint megugrott. Első gondolata az volt, hogy kígyó sziszeg, az a csokoládébarna, sárga mintás bőrű, lapos, pikkelyes fejű, vastag, felfújt csúszómászó, amelyet zajos hangjáról pufogó viperának hívnak. Lassan, óvatosan hátrált. A frissen zöldellő bokros részt figyelte, ahonnan a hang hallatszott. Egy kis mozgást látott, de másodpercek teltek el, míg rájött, mit lát. Az oroszlánkölyök szorosan a földhöz lapulva hasalt a bozót pettyes árnyékában és bébifoltjai álcázón olvadtak bele a száraz levélszőnyeg, a tarka levélkupacok színébe. A kölyök már megtanulta az első leckét rejtőzködésből és a tökéletes mozdulatlanságból, és csak két kerek, pelyhes fülét mozgatta, előre-hátra, ezzel érzékeltetve érzéseit, gondolatait. Tágra nyílt szemekkel bámult Marionra. A kerek szemek még nem vették fel a felnőtt oroszlán szemeinek félelmetes sárga színét, még a kismacskák kékes, zománcos fényével csillogtak. Pofaszakálla mereven állt, és billegő füleivel a legkülönbözőbb üzenetéket tolmácsolta. A fülek lelapultak: „ha még egy lépést teszel felém, darabokra téplek.” Oldalra billennek: „még egy lépés, és elpusztulok a félelemtől.” Fölmerednek, előreállnak: „ki a fene vagy te tulajdonképpen?” – Ó – kiáltott fel Marion. – Te drágaság. – Letette a kosarat, leguggolt. – Te drága! Egészen egyedül vagy – mondta fél kezét kinyújtva, turbékoló hangon. – Szegény gyerek! Miközben folyvást, turbékolva beszélt, egyre előbbre húzódott. – Nem bánt senki, kicsikém! A kölyökoroszlán tétovázott. Fülét bizonytalanul, kíváncsian meresztette felfelé, úgy nézte Mariont. – Hát egyedül vagy? Milyen jó játszópajtás lennél te az én kicsikémnek, igaz? Még közelebb húzódott hozzá. A kölyök egy bátortalan, szinte bocsánatkérő sziszegéssel fenyegette meg.

– Hogyan vigyelek haza? – kérdezte Marion. – Beleférsz a kosaramba? Az anyaoroszlán éppen második kölykét cipelte a folyó medrében a sekélyes részeken át, mögötte a család hőseinek egyike vonult tántorogva a fehér homokban. De mikor a patak partjára ért, egyik mancsával belekóstolt a sekély, hideg, nedves vízbe, valamitől cserbenhagyta nagy nehezen összeszedett bátorsága, leült és keserves sírásra fakadt. Az anyaoroszlán mostanra már-már végleg elvesztette türelmét zavartságában és frusztráltságában, visszafordult, leejtette terhét, mire az nyomban, botladozó vágtában, elindult bozótotthona felé, aztán az anyaoroszlán elkapta a zokogó hőst, átügetett vele a folyón, és határozott mozdulattal letette a túloldalon. Hatalmas, kerek mancsaival nem ütött semmi zajt a puha talajon, mikor kölykét cipelve a parton felkapaszkodott. Ahogy Marion meghallotta a váratlan, recsegő-köpködő hangot maga mögött, egyetlen mozdulattal talpra ugrott és megfordult. A nőstény oroszlán a folyóparton kushadt. Ötven méterre volt tőle. Ismét megfenyegette szörnyű hangjával. Marion nem látott mást, csak a szemeit. Izzó, gyilkos, rémisztően sárga szemeit. Felsikoltott, aztán vadul, élesen, egyre élesebben tovább sikoltozott. A hangra az oroszlán támadásba lendült. Valószínűtlenül lágy, gyors, úszó mozdulattal, amitől teste egyetlen elnyúló, sárga sávvá olvadt, alacsonyan nekilendült, a homok felporzott mancsai alatt, karmait kimeresztette, száját merev, néma vicsorgásba húzta, hogy elővillantak hosszú, fehér, hegyes fogai. Marion elfordult, rohanni kezdett, de öt lépést sem tett meg, mikor az oroszlán utolérte. Mellső lába egyetlen lendületes csapásával mélyen belevágta görbe, sárga karmait Marion testébe, az izmaiba, mint egy kard, egyetlen metszéssel felhasította gyomrát, szétroncsolta gerincét és széthasította mindkét veséjét. A lendülettel egy felnőtt ökröt megölt volna. Mariont húszlábnyira lódította előre, de mire a hátán földet ért, az oroszlán már megint rajta volt. A szája tágra nyitva, hosszú, fehér agyarai között nedvesen csillant meg rózsaszín nyelve és mély torka sötétje. Marion egy pillanatig valószínűtlenül tisztán látta az oroszlán szájpadlását borító kemény, pirosas húson a redőket, és érezte lélegzete szagát. Kitekert derékkal hevert a sárga macska alatt, jajgatott, de a kezét még arca elé emelte védekezésül. Az oroszlán a könyöke alatt harapott a karjába, mire a csontja hangosan megreccsent, aztán a vállát harapta, és Marion még mindig jajgatott, vergődött alatta. Soká tartott, míg megölte, megzavarta saját dühe, a szokatlan ízek és az áldozat alakja. Jó ideig tépdeste, míg megtalálta a torkát. Mikor végül felállt, a feje, a nyaka véres maszk volt, és a szőre is ragacsos a vértől. Farkát csapkodva, ide-oda lóbálva adta ki a maradék dühét, s közben hosszú nyelvével az arcát nyalogatta, s az ajkát felgörbítve ízlelgette az édeskés, szokatlan ízt. Mancsaival gondosan letörölte pofáját, mielőtt visszaügetett kölykéhez, aztán hosszú, rózsaszín, aggódó nyelvcsapásokkal azt is megnyaldosta. Marion megnyomorított teste ott maradt, ahol hagyta, míg Pungushe feleségei nem sokkal naplemente előtt arra nem mentek. Mark és Pungushe sötétben keltek át a folyón. A holdfény kísértetiesen szürkére festette a homokpadokat, és fehér tányérja hűen tükröződött a tábor alatti tavacska tükrében. Ahogy átkelésükkor a víz színét megzavarták, a kép ezer fényfoltra bomlott szét, mint egy

kőpadlóra hajított kristálypohár. Ahogy a töltésen felügettek, meghallották az éjszakában a siratóasszonyok jajgatását, a gyászoló zulu nők szörnyű, jajongó énekét. A két férfi ösztönösen megtorpant, mindkettejüket megrémítette a hang. – Gyere! – kiáltotta Mark. Egyik lábát kivette a kengyelből, Pungushe elkapta a bőrszíjat és feldobta magát az öszvérre. Mark korbácsával ügetésre ösztökélte a Trójait. Felnyargaltak a dombon. A tűz, amelyet az asszonyok gyújtottak, groteszk, sárga, lebegő lánggal égett és kísérteties, táncoló árnyakat rajzolt maga köré. A négy asszony egy csoportba verődve ült egy hosszú, majomprémbe csomagolt valami körül. Egyikük sem nézett fel, mikor a két férfi berohant a tűz fénykörébe. – Ki az? – kérdezte Mark. – Mi történt? Pungushe megmarkolta az idősebbik felesége vállát, megrázta, megpróbálta félbeszakítani hisztérikus gyászukat, de Mark türelmetlenül előrelépett és fölemelte a majombőr egyik sarkát. Egy darabig csak bámult, értetlenül, nem ismerte fel, ki az, mi az, aztán hirtelen minden szín elhagyta az arcát, megfordult és elrohant a sötétbe. Ott térdre esett előregörnyedt és kiokádta magából az iszonyat keserű epéjét. Mark Mariont egy vászonlepelbe borítva, az Ariel oldalkocsijára erősítve vitte be Ladyburgbe. Ott maradt a temetésen, és végigszenvedte az asszony családja gyászát és szemrehányásait. – Ha nem vitted volna ki oda, a bozótba… – Ha vele maradtál volna… – Ha… A harmadik nap visszament a Chaka Kapujához. Pungushe várta a gázlónál. Együtt ültek a napfényben a sziklák alatt, és mikor Mark megkínálta Pungushét cigarettával, Pungushe gondosan letörte a parafa szopókát, aztán némán dohányoztak. Végül Mark megkérdezte. – Olvastad a nyomokat, Pungushe? – Olvastam, Jamela. – Mondd el, mi történt. – Az oroszlán a kölykeit vitte. Egyik helyről a másikra költöztette őket, egyenként vitte át mindet a folyón a bozótból. – Pungushe lassan, a nyomok alapján rekonstruálta a tragédiát. A nyomok megmaradtak a talajban és Pungushe Mark távollétében tanulmányozta őket. Mikor befejezte beszámolóját, hosszan hallgattak. – Hol van most? – kérdezte aztán Mark csendesen. – Három napja északra vitte a kicsinyeit – Pungushe habozott –, az után a nap után, mikor a dolog történt, megölt egy impala kost, és a kölykök ettek egy keveset vele. Most kezdi elválasztani őket. Mark felállt. Átgázoltak a folyón, együtt másztak fel lassan, az erdőn keresztül, a kunyhóig. Míg Pungushe az első verandán várakozott, Mark bement kicsi, elhanyagolt otthonukba. A vadvirágok elszáradtak, elfonnyadtak vázájukban, a szoba szomorú, leverő

képet nyújtott. Mark nekiállt összeszedni Marion személyes holmiját, ruháit, olcsó, de oly sokra értékelt ékszereit, fésűit, hajkeféit és néhány féltve őrzött kozmetikai cikkét. Gondosan becsomagolt mindent Marion legnagyobb bőröndjébe, hogy majd elvigye nővérének. Mikor elkészült, a bőröndöt kivitte és elzárta a szerszámoskamrába. Túlságosan fájdalmas emlék lett volna a szeme előtt tartani bent a házban. Aztán visszament, levetette városi ruháját, levette a Mannlichert tartójáról, egy friss csomagból megtöltötte rézhüvelyes töltényekkel. A töltényhüvelyek sárgán csillogtak a viaszréteg alatt, a lövedékek letompítva, hogy becsapódáskor fokozzák a lövés erejét. Mikor kiment a verandára, kezében a puskával, Pungushe még kint várt. – Pungushe – mondta –, dolgunk van. A zulu lassan felállt, egy percig egymást nézték, aztán Pungushe lesütött szemmel bólintott. – Kövesd a nyomot – adta ki halkan a parancsot Mark. Megtalálták a helyet, ahol az oroszlán megölte az impalát, de a bozót dögevői hatékonyan eltisztítottak utána mindent. Néhány csontszilánk maradt belőle csupán, amit a hiéna rágcsálás közben kiejtett a szájából, egy kis szőr, amit csomónként téptek ki belőle, egy szelet száraz bőrdarab, a koponya egy darabja, a csavart, még érintetlen, fekete szarvakkal. De a nyomok eltűntek. A szél és a dögevők lábainak tapodása, a sakáloké, a hiénáké, a keselyűké, a marabugólyáké minden nyomot eltüntetett. – Tovább fog menni, észak felé – mondta Pungushe, és Mark nem kérdezte, honnan tudja, mert a zulu amúgy sem tudta volna megmondani: egyszerűen tudta. Lassan vonultak felfelé a völgyben. Pungushe az öszvér előtt cserkészett, széles sávban előre-hátra, gondosan kutatva a nyom után. A második nap megtalálta. – Itt megfordult. – Pungushe leguggolt a lábnyomok fölé, a nagy, tányér méretű mancsok és a kölykök számtalan kisebb nyoma fölé. – Azt hiszem, visszafelé indult, az Usutu felé. – Rábólintott a nyomra, megérintette vékony nádpálcájával, amit nyomkereső botnak hozott magával. – Visszavitte a kicsiket, de most meggondolta magát. Délnek fordult, nyilván annak a helynek a közelében ment el, ahol tegnap este táboroztunk. A völgyben maradt. Most ez az ő völgye, és nem fogja elhagyni. – Nem – bólintott komoran Mark. – Nem fogja többé elhagyni a völgyet. Gyere utánam, Pungushe. Az oroszlán lassan haladt, a nyomok óráról órára tisztábban látszottak. Megtalálták azt a helyet is, ahol sikertelenül vadászott. Pungushe mutatta meg, hol leselkedett, aztán hátsó lábai mélyen bevágódó nyomát, ahogy feltúrta velük a földet, mikor egy felnőtt zebra hátára ugrott. Húsz lépéssel arrébb hatalmas zuhanással leesett róla, a zebramén vadul ugrándozva ledobta magáról. Vállával ért földet, magyarázta Pungushe, és a zebra továbbfutott, de a sebe, amit az oroszlán karmaival ejtett rajta, vérzett. Az oroszlán elsántikált, lefeküdt egy tövisfa alá, és sokáig ott feküdt, aztán fölkelt és lassan visszament oda, ahol a kölykeit hagyta. Valószínűleg izma és ina szakadt az eséstől. – Mikor találjuk meg? – kérdezte Mark. Arca a bosszúvágytól megmerevedett maszkként feszült. – Valószínűleg még naplemente előtt. – De két órát elvesztegettek egy sziklás részen, és Pungushénak széles ívben kellett keresgélnie, minden rutinját latba vetve, hogy újra rátaláljon a nyomra ott, ahol éles kanyarral nyugatnak fordult, a hegyhát felé.

Pungushe és Mark a nyomon táboroztak. Csak kicsi tüzet gyújtottak, és a puszta földön feküdtek. Mark nem aludt, csak éberen heverve nézte, hogyan emelkedik a fogyó hold a fák csúcsa fölé, és mikor Pungushe megszólalt, rájött, hogy a zulu sem aludt. – A kölyköket még nem választotta el – mondta Pungushe. – De sokáig eltart, míg azok elpusztulnak. – Nem – felelte Mark. – Őket is lelövöm. Pungushe feltápászkodott, szippantott egy kis tubákot, félkönyékre támaszkodott, és a parázsba bámult. – A nőstény emberi vért ízlelt! – szólalt meg végül Mark. Még fájdalmában és haragjában is megérezte Pungushe csendes rosszallását. Szerette volna igazolni előtte, amit tenni készült. – Nem evett – jelentette ki Pungushe. Mark úgy érezte, a gyomra felkavarodik a gondolattól és megint érezte az epe keserű ízét a szájában, de Pungushénak igaza volt: az oroszlán nem evett abból a szegény, megtépett testből. – Pungushe, Marion a feleségem volt. – Igen – bólintott Pungushe. – Ez így van. És az az ő kölyke volt. Pungushe szavai elgondolkoztatták Markot, és most első ízben érezte, hogy bizonytalanná válik. A nőstény oroszlán az élet legősibb ösztönének engedelmeskedve cselekedett, annak az ösztönnek, hogy a kölykeit megvédje. De mi az ő motívuma? – Meg kell ölnöm Pungushe! – mondta szárazon, és volt valami nyúlós, undok valami a gyomrában, most először mozdult meg benne, és szerette volna letagadni, hogy ott mozog. Marion meghalt. A drága, hűséges, kötelességtudó Marion, aki minden volt, amit egy férfi egy feleségtől elvárhat. Kimondhatatlanul szörnyű halállal halt meg, és Mark most egyedül maradt. Talán az a szó, hogy „szabad” túlságosan készségesen kínálkozott a nyelvére? Hirtelen megjelent előtte egy karcsú, barna, bájos nő és egy izmos, csupasz kisfiú, amint a naplementében a tengerparton sétálnak. A bűntudat, az a nyúlós, tapadós valami, tovább mozgolódott a gyomrában, fészkelődött, tekergett, mint egy kígyó. És ő képtelen volt megfojtani. – El kell pusztulnia – ismételgette, és ezzel a tisztító aktussal, gondolta, talán saját bűntudata is elpusztul majd. – Nagyon helyes – bólintott egyetértően Pungushe. – Megtaláljuk, holnap délelőtt. – Hanyatt dőlt, fejére húzta majombőr köpenyét, és fojtott hangon, alig hallhatóan tette hozzá. – És most siessünk a nagy üresség felé. Az oroszlánt másnap kora reggel találták meg. Közel húzódott a hegyhát dombjaihoz, és mikor a nap első hevében a kölykök elbágyadtak, és vigasztalanul csak vonszolták magukat mögötte, kiválasztott egy ernyős tövisbokrot, amelynek lapos koronája egy síkban terült szét, az árnyékában oldalra feküdt, csupasz hasával, krémszínű szőréből kiálló két sor lapos, fekete emlőbimbójával. A kölykök nagy része már jóllakott, csak a két legmohóbb szopott még hősiesen, hasuk kigömbölyödött a szinte erejüket meghaladó nagy igyekezettől. A fáradhatatlan farokvadász most minden ügyességét anyja hosszú, ostorszerű farkán mutatta be, amelynek finom, fekete szőrpamacsát az anyja általában a támadás utolsó pillanatában kapta el az orra elől.

A többi három az álmossággal küszködött, kiapadhatatlan energiájuk csak időnként tört ki belőlük, és nehezen adták meg magukat, míg szempilláik le-lecsukódtak, és tömött hasacskájukkal elheveredtek egymáson, mint egy összevissza rakás, bolyhos szőrcsomó. Mark százhúsz méternyire volt tőlük, szél előtt. Hason feküdt egy kis hangyaboly mögött, és már idáig eljutni is közel egy órájába került. Az ernyős bokor nyílt, alacsony füves tisztáson állt, és kénytelen volt lapos kúszással, mint egy teknősbéka, megközelíteni, miközben puskáját könyökhajlásban tartotta. – Nem tudnánk közelebb menni? – kérdezte Mark szinte lélegzetvételnek is beillő suttogással. A kurta, merev, sárga fű éppen csak hogy eltakarta az oroszlánt, ahogy elnyúlva feküdt az oldalán. – Jamela, én olyan közel tudok menni hozzá, hogy megérintem. – Pungushe feltűnően hangsúlyozta az „én” szócskát, aztán nem szólt többet. Így aztán további húsz percet vártak a napon, míg végül az oroszlán fölemelte a fejét. Talán valami mélyen szunnyadó életösztön figyelmeztette a vadászok jelenlétére. Fejét egy sárga villanással felkapta, a nagymacskák valamennyi fajtájára jellemző, hihetetlen gyorsasággal, és mereven szélirányba nézett, a legfőbb veszélyforrás felé. Hosszú másodperceken át figyelt, merev, szélesen álló, sárga szemekkel, a pillája se rezdült. Két kis kölyke, mintha megérezte volna, hogy valami aggasztja, álmosan felült és vele együtt figyelt. Mark úgy érezte, mintha az oroszlán egyenesen őt nézné, de engedelmeskedett a tökéletes mozdulatlanság törvényének. Egy mozdulat, ahogy a Mannlichert felemeli, és az oroszlán mint egy elmosódott folt, eltűnik szeme elől. Várt tehát, a másodpercek percekké nyúltak. Az oroszlán hirtelen leeresztette a fejét, és ismét elfeküdt. – Ideges – figyelmeztette Pungushe Markot. – Nem mehetünk közelebb. – Innen nem tudok lőni. – Várunk – mondta Pungushe. Már valamennyi kölyök elaludt, és az oroszlán is szunyókált, de érzékszervei tökéletesen működtek, orrlikaival óvatosan szaglászott bele minden fuvallatba, veszélyt szimatolva, a nagy, kerek fülek egy pillanatra sem nyugodtak, és a szél, állat vagy madár okozta legapróbb zizzenésre megmozdultak. Mark a napon feküdt, az izzadság átütötte az ingét, füle mögött egy cecelégy telepedett meg, megcsípte a nyakát, de nem végezte el az ilyenkor szokásos mozdulatot, amivel elhessegesse. Egy óra kellett még hozzá, hogy elérkezzék a pillanat. Az oroszlán hirtelen teljes magasságában felemelkedett, és széles ívben lóbálta. a farkát. Túlságosan nyugtalan volt, nem tudott megmaradni a tüskefa alatt. A kölykök álomittasan támolyogva álltak lábra és csodálkozó, ráncos képpel néztek föl rá. Az oroszlán oldalával fordult arrafelé, ahol Mark feküdt. Fejét lelógatta, száját kissé nyitva, lihegve vette a lélegzetet a hőségben. Mark elég közel volt, hogy lássa, hogyan telepszik le egy cecelégy a tomporára. Még árnyékban volt, de mögötte a sápadt, sárga fű kellő hátsó világítást adott, tökéletes célpont. A könyék megtámasztva, a vadász céloz, egy tenyérnyivel hátrébb, és a golyó mindkét tüdőt átszakítja, egy tenyérnyivel lejjebb, és pontosan a szívbe talál. A tüdőtalálat biztosnak látszott, de a szív hatékonyabb. Mark a szívet választotta. Vállhoz emelte a puskát. A biztonsági zárat már korábban tüzelőállásba tolta. Érezte ujjával az elsütőbillentyű szabad játékát, hogyan akad meg, érezte feszülését, ami után már csak a lövés következett.

A golyó tizenöt gramm súlyú, és a lövedék bronzbevonatának a csúcsán a szürke ólomdarab mint a gomb nyílik szét első ütődésre, és roncsolódást okoz az oroszlán mellkasában. Az oroszlán lágy, nyögésszerű mordulással szólította kölykeit, s azok, még mindig tétován és álomittasan, valamennyien engedelmesen talpra kászálódtak. Az anyaoroszlán jellegzetes hanyag, macskajárásával kisétált a napra, fejét minden lépésre jobbra-balra ingatta, háta enyhén billegett és kecses alakja kivastagodott teli emlőitől. – Nem – gondolta Mark. – Mégis a tüdejébe. – Egy árnyalatnyit megemelte a célpontot, biztosan tartva a négy hüvelyket a könyékponttól, és az oroszlán lépteit követve mozgatta a puskát, ahogy az állat nyugtalanul futni kezdett. A kölykök rendetlenül tolongtak körül. Mark a célra tartott, míg az oroszlán el nem érte a bozót szélét. Aztán egy ködös mozdulattal eltűnt, anyagtalanul, mint egy barna füstgomoly a szélben. Mark leeresztette a puskát és csak bámult utána. Pungushe látta, hogy valami eltört benne. A gyűlölet és bűntudat és iszonyat súlya szétesett, és Mark elsírta magát. Szaggatott, szívet tépő, lelket tisztító zokogással. Nehéz dolog egy férfi számára nézni, hogyan sír egy másik férfi, különösen, ha a síró férfi a barátja. Pungushe fölállt, nyugodt léptekkel odébb sétált, oda, ahol az öszvér kipányvázva állt. „NYILATKOZIK A MINISZTER AZ EMBERISÉG IRÁNTI KÖTELEZETTSÉGÜNKRŐL” A nemrég kinevezett földművelésügyi miniszterhelyettes, Mr. Dirk Courtney ma kifejezte aggodalmát egy esettel kapcsolatban, amikor is egy oroszlán az észak-zuluföldi védett területen szétmarcangolt egy fiatalasszonyt. Az asszony, Mrs. Marion Anders, a terület kormányzati felügyelőjének a felesége volt. Az oroszlán múlt pénteken tépte szét. Ez a szerencsétlen esemény nyomatékot ad annak, milyen súlyos veszéllyel jár, ha megengedjük, hogy vadállatok éljenek emberi települések közelében. Amíg ezek az állapotok fennmaradnak, ezeken a vidékeken a lakosok állandó veszélyben élnek, hogy az állatok elpusztítják vetésüket és állati eredetű betegségekkel megfertőzik háziállataikat. Mr. Dirk Courtney kijelentette, hogy a századfordulón a marhavész miatt becslése szerint több mint kétmillió állat pusztult el, és ezt marhavészt egy vadállatok okozta fertőzés idézte elő. A miniszter kijelentette: „nem kockáztathatjuk meg, hogy ilyen katasztrófa megismétlődjék.” Az észak-zuluföldi védett terület egyrészt roppant értékes művelhető földeket foglal magában, másrészt jelentős vízgyűjtő, amely életfontosságú lehet ahhoz, hogy természeti kincseinket megőrizhessük. Ha nemzeti természeti kincseinknek teljes potenciálját ki akarjuk aknázni, ezeket a területeket megfelelően ellenőrzött módon fejlesztenünk kell. A miniszter aztán így, folytatta: „az önök kormánya prioritást biztosított az ügynek, és a vonatkozó törvényjavaslatokat a legközelebbi ülésszakban a parlament elé terjesztjük.” Mark gondosan végigolvasta az újságcikket. A Natal Tanúja című újság első oldalán, vastag szedéssel jelent meg. – Van ebből még több is! – Sean Courtney tábornok felnyitott egy vékony dossziét,

benne vagy fél tucat további újságkivágással. – Vidd magaddal őket. Meglátod, lényegében mind ugyanarról szól. Dirk Courtney nagyon nagy dobverővel veri a dobot, attól tartok. – Komoly hatalmi pozícióba került. Sose álmodtam volna, hogy miniszterhelyettes lesz belőle. – Igen – bólintott Sean. – Gyorsan kapaszkodott fel a hatalom csúcsára, viszont nekünk is van még szavunk. Egyik emberünk egy biztos mandátumról lemondott Jannie Smuts javára, és nekem is fölajánlottak egy képviselői helyet egy biztosabb választókerületben. – Elfogadja, uram? Sean megrázta fehér szakállát. – Hosszú időt töltöttem el a közéletben, fiam, és akármit csinál az ember túlságosan sokáig, előbb-utóbb megunja. – Bólogatva gondolta végig szavait. – Persze, ez nem száz százalékig igaz. De fáradt vagyok. Hagyom, vegyék a fiatalok kézbe a gyeplőt, akiknek több az energiájuk. Jannie Smuts szoros kapcsolatban marad velem, tudja, hogy számíthat rám, de én úgy érzem magam, mint egy vén zulu törzsfőnök. Legszívesebben csak a napon ülnék, söröznék és a marháimat számlálnám. – És mi lesz a Chaka Kapujával, uram? – kérdezte Mark. – Beszéltem Jannie Smutsszal és néhány másik taggal a ház mindkét oldaláról. Sok támogatónk van az új kormányban is. Én nem akarom, hogy ebből pártpolitikai kérdést csináljanak, azt szeretném, ha minden ember saját lelkiismerete szerint foglalna állást ebben az ügyben. Tovább beszélgettek, míg végül Ruth, vonakodva bár, de közbeszólt. – Elmúlt éjfél, drágám. Holnap reggel folytathatjátok a beszélgetést. Mikor mész el, Mark? – Holnap este vissza kellene érnem a Chaka Kapujához. – Mark ezt némi lelkiismeretfurdalással közölte, mert hazudott. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy még egy darabig nem megy haza. – De holnap ebédre még itt maradsz? – Igen, nagyon szívesen, köszönöm szépen. Mark felállt. Felemelte az újságkivágásos dossziét Sean íróasztaláról. – Holnap reggel visszahozom, uram. Azonban mihelyt egyedül maradt szobájában, belevetette magát egy fotóiba, és izgatottan megfordította azt az újságkivágást, amit a kezében hozott magával. A tábornok jelenlétében nem merte megnézni a hátoldalát, és elolvasni, amin a szeme megakadt, de most hosszasan elidőzött fölötte, többször is végigolvasta, ízlelgette. A cikkből hiányzott egy rész, ott vágták el, ahol az államtitkár, a másik oldalon, a beszédjét befejezte, de ami maradt belőle, az is elég volt. FIATAL MŰVÉSZNŐ RENDKÍVÜLI KIÁLLÍTÁSA A Marine sétányon lévő Marine Hotel kiállítási termében harminc festményből álló kiállítás nyílt meg egy fiatal festőművésznő képeiből. Miss Storm Courtneynak ez az első nyilvános kiállítása, és még egy sokkal idősebb és ismertebb művész is joggal örülhetne annak, ahogy szép városunk művészetet kedvelő közönsége fogadta. Az első öt nap huszonegy festménye lelt elragadtatott vásárlóra,

darabonként legalább 50 fontos áron. Miss Courtney formaérzéke klasszikusan kiegyensúlyozott, biztos színérzékkel és érett, magabiztos ecsetvonással párosul, ami ritka jelenség egy ilyen fiatal művésznél. Különösen említésre méltó a 16. számú kép; a „Pihenő görög atléta”. A festmény nem eladó, a művésznő személyes tulajdona. Lírai kompozíció, amelytől néhány régimódi szemlélő felvonja a szemöldökét. Nyíltan érzéki óda egy… Itt vágta el az olló az újságcikket, és Mark ott maradt, szívében valami befejezetlen érzéssel. Még egyszer elolvasta, mérhetetlenül örült, amiért visszavette leánykori nevét, és azzal jegyezte képeit, aztán gondosan behajtogatta tárcájába a kivágás, leült, és csak ült a fotelban, nézte a falat, míg el nem aludt. A fiatal zulu leányka, aki ölében a kis Johnnal ajtót nyitott, nem lehetett több, mint tizenhat éves. A gyereklányok hagyományos, fehér vászonköpenyét hordta. Mind a gyereklány, mind a kicsi ünnepélyesen tágra nyitott szemekkel bámult Markra. A kislány láthatóan megkönnyebbült, mikor Mark folyékony zulu nyelven szólította meg. Hangjára John izgatottan felsikított, ami lehetett felismerés jele is, de valószínűleg inkább csak barátságos üdvözlésszámba ment. Föl-alá ugrándozott a kislány ölében, olyan erővel, hogy a leánykának keményen meg kellett fognia, nehogy kiröpüljön a karjaiból, mint egy rakéta. A kicsi két kézzel nyúlkált Mark felé, gagyogott, nevetett, kiabált, aztán Mark elvette a lánytól, úgy, ahogy volt, bébiszagúan, rúgkapálva. A gyerek nyomban megmarkolta Mark haját és megpróbált tövestől kitépni belőle egy csomót. Félóra múlva, mikor Mark visszaadta a kicsit a holdvilágképű lányka kezébe, és elindult a meredek ösvényen a tengerpartra, John sértődött felháborodott kiáltásai messze elkísérték, és csak a távolsággal halkultak végleg el. Mark lerúgta lábáról a cipőjét, otthagyta fenn a magas parton, a dagályvonal felett, aztán az ingét is ledobta, és észak felé fordulva elindult a fehér homoksávon, mezítlábával nedvesen csillogó nyomokat hagyva maga után a sima, tömör fövényen. Már egy mérföldet is megtett, de rajta kívül sehol sem mutatkozott jele emberi lénynek. A parti homokot a szélfútta, folyton változó hullámvonalak és a vízimadarak úszóhártyás lábainak nyomai tarkították. Jobbján hosszú, üvegszerűen fénylő vonalakban törtek meg a hullámok a fövényen, zöldes színben csapódtak fel és buktak át, fehér habot vertek, és lába alatt a homok minden hullámcsapásra megrezzent. Balján a sűrű, sötétzöld bozót magasan felnyúlt a parti fehér homoksáv fölé, s aztán tovább, a távoli kék dombok és a végtelenbe nyúló, még kékebb égbolt felé. Egyedül volt, míg végre, talán egy mérföldnyivel előtte, meg nem látott egy másik magányos alakot, aki feléje közeledett, de még túlságosan messze volt ahhoz, hogy eldönthesse, férfi-e vagy nő, barát-e vagy idegen az illető. Megnyújtotta lépteit. Ahogy az alak közelebb került, egyre tisztábban látszott. Mark futásnak eredt. Az alak előtte hirtelen megállt, és állva maradt, azzal a mozdulatlansággal, amely a várakozás és menekülés határmezsgyéjén ingadozik. Aztán hirtelen, szinte robbanásszerűen megtört az alak mozdulatlansága, és rohanva elindult feléje. Barna, mezítlábas nő volt. Sötét haja lobogva úszott a levegőben, kinyújtott karral

szinte repült, fogai fehérek voltak és a szemei kékek, nagyon kékek. Egyedül feküdtek a hálószobában. John gyerekágyát kivitték a kisebédlőbe, a szomszédba, mert a gyerek állandóan kész volt a hancúrozásra, kis ágya szélén ujjongott, lelkesedett, aztán megpróbált átmászni a farácson, hogy odamásszon hozzájuk. Most a szerelem és elalvás közötti békés perceket élvezve halkan beszélgettek a gyertyafénynél, egy szál lepedővel takarózva, oldalukon fekve, szemben egymással, közel egymáshoz. Az ajkuk majdnem összeért, úgy beszéltek, suttogva. – De Mark, drágám, az mégiscsak egy zsúpfedeles kunyhó, és az mégis egy vad bozót! – De egy nagy zsúpfedeles ház – szögezte le Mark. – Nem tudom. Egyszerűen nem tudom, megváltoztam-e annyira. – Csak egy módja van, hogy ezt megállapítsd. Gyere velem. – De mit szólnak majd az emberek? – Ugyanazt, amit mondanának, ha most látnának bennünket. Storm halkan felkuncogott és közelebb húzódott Markhoz. – Buta kérdés. A régi Storm beszélt. Az emberek mindent elmondtak rólam, ami elmondható volt, és valójában semmi sem számított, egyáltalán semmi, egy fikarcnyit sem! – Nincs olyan sok nép odakint, hogy ítélkezhessenek. Csak Pungushe, és Pungushe igen nagyvonalú úriember. Storm megint, álmosan, elnevette magát. – Egyetlen ember van, aki érdekel. A papának nem szabad tudni róla& Máris elég fájdalmat okoztam neki. Így aztán végül is Storm elment a Chaka Kapujához. A kopott, lerobbant Cadillacben utazott, mellette az ülésen John, minden evilági vagyona a kocsiba zsúfolva vagy a tetőre szíjazva. Mark nyújtotta számára a motorkerékpáros kíséretet a hepehupás, göröngyös dűlőúton. A Bubezi felett, ahol az útnak vége szakadt, Storm kiszállt a kocsiból, és körülnézett. – Nos – döntötte el, miután hosszan elgondolkodva végignézett a zöld vizű folyó felett tornyosuló sziklákon, a magas, bólogató, bolyhos fejű nádakkal keretezett fehér homokparton és a hatalmas, szétterülő koronájú szikomorfügefákon –, ez legalább festői. Mark a vállára vette Johnt. – Pungushe és én visszajövünk az öszvérekkel a maradék holmidért. – Azzal levezette Stormot a gyalogösvényen a folyóhoz. Pungushe magas, fekete, impozáns alakjával, gyöngyökkel díszített ágyékkötőjében várt rájuk a túlsó parton, a fák alatt. – Pungushe, ez az én hölgyem, és a neve Vungu Vungu, a Vihar. – Látlak, Vungu Vungu. És azt is látom, hogy tévesen neveztek el – mondta méltóságteljesen Pungushe –, mert a vihar rossz dolog, amely öl és pusztít, te pedig nagyon szép hölgy vagy. – Köszönöm, Pungushe, és én is látom, hogy téged is tévesen neveztek el, mert a sakál kicsi és undok teremtés. – De ügyes – jelentette ki méltóságteljesen Mark, és John a vállán ugrabugrálva harsány hangon üdvözölte az egész társaságot, aztán két kézzel Pungushe felé nyúlkált. – Ez az én fiam. Pungushe Johnra nézett. Egy zulu két dolgot szeret mindenek felett, a marháját és a

gyerekeket. De a kettő közül a gyerekeket szereti jobban, és főleg a fiúkat, és főleg a robusztus, merész, agresszív fiúkat. – Jamela, szeretném a karomba venni a fiadat – mondta, és Mark odanyújtotta neki Johnt. – Látlak, Phimbo – üdvözölte Pungushe a gyereket. – Látlak, kicsi ember nagy hanggal. – Pungushe elmosolyodott, sugárzó, ragyogó mosolyával. John megint kiabálni kezdett örömében, és kis öklét beledugta Pungushe szájába, mert meg akarta fogni azokat a nagy, fényes fogait, de Pungushe feldobta a vállára, aztán hatalmas, vízilóhorkantással felnevetett, és felszaladt vele a dombra. Így érkeztek meg a Chaka Kapujához, és az első naptól kezdve teljes volt köztük az összhang. Egy órán belül udvariasan kopogtattak a konyha rácsos ajtaján, és mikor Mark ajtót nyitott, a fedett verandán ott álltak Pungushe lányai mind, kezdve a legidősebbtől, a tizennégy évestől a legkisebb, négyévesig. – Azért jöttünk – közölte a legidősebb kislány –, hogy üdvözöljük Phimbót. Mark kérdően nézett Stormra. Storm bólintott. A kislány gyakorlott mozdulattal hátára dobta Johnt, és egy gyapotszíjjal rögzítette. Ő már valamennyi fiú- és lánytestvérével végigjátszotta a dada szerepét, és valószínűleg többet tudott a kisgyermekekről, mint Storm és Mark együttvéve. John élvezte a békaülést a kislány hátán, mintha csak zulunak született volna. A kislány bókolva köszöntötte Stormot, aztán elügetett húgaival egy menetben, és elcipelte Johnt egy csodaországba, ahol nem várt rá más, mint a játszópajtások végtelen, izgalmas változatossága. Harmadik nap Storm elkezdett festeni és az első hét végén átvette a háztartás vezetését. Módszere alapján, a Mark által kedélyes káosznak elkeresztelt, békés időszakok váltakoztak a lázas, észvesztő tevékenység időszakaival. Kedélyes káosz uralkodott, amikor mindenki azt ette, amit akart, esetleg egyik este csokoládés kekszet és kávét vacsorára, és másnap bőséges adag, nyílt lángon sült húst. Ott ettek, ahol eszükbe jutott, esetleg ágyban ülve, vagy egy szőnyegen, a folyó homokos partján. Akkor ettek, amikor jólesett, reggeliztek délben, vacsoráztak éjfélkor, ha a nevetgélés és a beszélgetés addig elhúzódott. Kedélyes káoszt jelentett, amikor az élet izgalmai közepette elfelejtették leporolni a bútorokat, felmosni a padlót, amikor a ruhákat meg kellejt volna varrni, ezzel szemben odahajították őket a szekrény aljába, és Mark haját hagyták megnőni, míg leért a gallérjára. A kedélyes káosz kiszámíthatatlanul ért véget. Storm szeme váratlanul acélos fénnyel csillant meg, és kijelentette: – Ez a hely egy disznóól! – Majd ollók csattogása következett, gőzölgő víz dézsaszámra, kavargó porfelhők, kpngó virágvázák, villogó tűk. Markot megnyírták, rendbe hozták ruháit és felöltöztették. A kunyhó csillogott, ragyogott, majd Storm háziasszonyi hajlamai újabb, meghatározhatatlan időre kimerültek. És másnap ott ült a Spártai hátán, John zulu módra mögéje szíjazva, és követték Markot ellenőrző útján fel, a völgyben. Mikor először vitték magukkal Johnt, Mark aggódva kérdezte: – Gondolod, hogy okos dolog magunkkal vinnünk, mikor még ilyen kicsi? – Én idősebb vagyok, és fontosabb, mint John úrfi – válaszolta Storm. – Őneki kell az én életemhez alkalmazkodnia, nem nekem az övéhez. Így aztán John lovagolt az öszvér hátán, aludt a csillagos ég alatt az almáskosárban,

fürdött naponta a Bubezi hűvös, zöldes tavacskáiban és hamarosan kialakult benne a védettség az elkerülhetetlen cecelégycsípésekkel szemben. Gyönyörűen fejlődött. Megmásztak a meredek ösvényt a Chaka Kapuja csúcsára, lábukat lóbálva ültek a félelmetes szakadék szélén, és elnéztek a völgy felett a távoli kék völgyek, síkságok és mocsarak, a széles, kanyargó folyók felé. – Mikor először találkoztam veled, szegény voltál – mondta Storm csendesen, és Mark vallanak dőlve eltelt a táj békéjével, csodájával –, de most te vagy a világon a leggazdagabb ember: egy paradicsom tulajdonosa vagy. Mark felvitte Stormot a folyó mentén a hegyhát alatti magányos sírhoz. Storm segített neki kőrakást emelni föléje és a keresztet fölállítani, amelyet Mark készített. Idézte Stormnak Pungushe elbeszélését, hogyan gyilkolták meg az öreget, és Storm szívéből, görcsösen zokogott, a sír kövén ülve, ölében tartva Johnt, figyelve és átélve minden szót. – Néztem, de valójában sose láttam – mondta Storm, mikor Mark egy mézmadár csodás technikával, zuzmóból és pókhálóból font fészkét mutogatta neki, és óvatosan elfordította, hogy Storm bekukkanthasson a tölcsérszerű bejáraton és meglássa benne az apró, foltos tojásokat. – Sose tudtam, mi az igazi béke, míg ide nem jöttem. – A Bubezi partján ültek és a lemenő nap sárga fényénél egy hosszú, csavaros, dugóhúzó szarva, mészfehér stráfos vállú kudubikát figyeltek, amint nagy fülű teheneit vezeti le a vízhez. – Azelőtt nem tudtam, mi a boldogság – suttogta Storm, mikor nem sokkal éjfél után felébredtek, és kinyúltak egymás után a sötétben. Aztán, egy reggel, Storm felült feldúlt ágyában, ahol John garázdálkodott szabadon, gátlástalanul, és szórta szét egy félig megrágott keksz töredékeit. – Egyszer megkértél – fordult komoly képpel Markhoz –, hogy legyek a feleséged. Lenne szíves ezt a kérését megismételni, uram? Ez aznap történt, amikor meghallották a baltás embereket dolgozni fönt, a völgyben. Egy kétkezes fejsze vágódott bele egy hatalmas vasfa törzsébe. Úgy szólt, mint a puskalövés, dörrenése visszhangzott a Chaka Kapujáról, és elhaló, másodlagos visszhangokba darabolódott szét végig a völgyön át. Minden csapás hangja ott rezgett a levegőben, míg a következőé nem csattant vissza a szürke sziklákról. Jó néhány fejszés ember dolgozott, és a lárma, akár a csatazaj, egy pillanatra sem szűnt meg. Storm még sose látta Mark arcát olyan szenvedélyes dühbe torzulni. Minden csepp vér elszállt belőle, napbarnított bőre lázas sárgára sápadt, ajkait mintha dér lepte volna el, és összehúzódott volna a hidegtől. Szeme izzott, és Storm kénytelen volt rohanni, hogy haragos vágtájával lépést tarthasson, ahogy a meredek lejtőn a szikla alatti folyószakasztól felkapaszkodtak. A fejsze hangja fölöttük csattant, s a brutális, iszonyatos csapások változatlan erővel követték egymást. Az egyik fenséges ólomfa égnek nyúló törzse megreszketett előttük, mintha fájdalom hasított volna belé. Mark megállt futtában, fejét hátravetve figyelt, a fa fájdalma láttán megremegett az ajka. Csodálatos, arányos alakú fa volt, ezüst törzse karcsún, kecsesen nyúlt felfelé, mint egy fiatal nő dereka. Kétszáz évig tartott, míg ezt a tornyosuló magasságot elérte. Hetvenlábnyira a föld fölött tárta széjjel sötétzöld, leveles, ívelt

koronáját. Miközben figyelték, a fa ismét megremegett, aztán a fejszék elhallgattak. Az ólomfa lassan, méltóságteljesen, széles ívben megdőlt, kettészelt törzse nyögve, ropogva hasadt szét, egyre gyorsabban dőlt, átszakította maga alatt az alacsonyabb fák koronáját, ahogy rostjai széthasadtak, felsikoltott, mint egy élőlény, aztán végigzuhant a földön, olyan mindent megrázkódtató zuhanással, hogy Mark és Storm gyomra is beléremegett. Utána hosszú másodpercekre néma csend következett. Majd férfihangok: áhítatosan, mintha megfélemlítette volna őket az általuk véghezvitt pusztítás iszonyúsága. Aztán a fejszék megint munkához láttak. Megtörték a völgy csendjét. Mark futásnak eredt. Storm már nem tudott lépést tartani vele. Markot a pusztulás képe fogadta. Kidöntött fák, rakáson, s a számuk egyre nőtt, ötven fekete dolgozott, mint a hangyák. Félmeztelenek voltak, testük csillogott az izzadságtól, a faágakat kopasztották, rakták őket rakásba, hogy aztán elégessék őket. A forgácsszilánkok, mint csonttörmelékek csillogtak fehéren a napfényben, és a fatörzsekből a fejszecsapások nyomában kicsorduló nedveknek olyan illata volt, mint a frissen ontott vérnek. A hosszú, keskeny tisztás végében fehér ember kuporgott egy háromlábú teodolit lencséje mögött. A műszeren át végignézett a tisztáson és kézjelekkel irányította, hová tegyék az élénk színekkel kimázolt jelzőléceket. Aztán felállt a szerkezet mellől, és szembefordult Markkal. Szelíd, barátságos arcú fiatalember volt, vastag, ezüstkeretes szemüveggel az orrán, vékony, homokszínű haja a homlokára lógott. – Helló! – mosolygott Markra, de a mosoly az arcára fagyott, mikor Mark rásziszegett. – Maga itt a vezető? – Nos, hát, igen, gondolom, én vagyok – dadogta a fiatal földmérő. – Letartóztatom. – Ezt nem értem. – Roppant egyszerű – mondta dühtől szikrázó szemekkel Mark. – Maguk élőfát vágnak ki védett területen. Én vagyok a kormány ellenőre, és én önt letartóztatom. – De ide figyeljen – kezdte békítő hangon a földmérő, és szélesen széttárta karjait, hogy békés szándékát illusztrálja. – Én csak a munkámat végzem. Mark vad, egész énjét eltöltő dühében nem vette észre, ahogy egy másik férfi közeledik hozzájuk. Nehéz testű, széles vállú alak, halkan lépett ki a tisztás szélén a sűrű bozótból. Rekedt, északias akcentusa ismerősnek hangzott Mark fülében, és libabőrös lett tőle a háta. Fölismerte Hobdayt, akivel aznap találkozott, amikor visszatért Anderslandbe, és ott találta egykori világát felforgatva. – Rendben van, barátocskám, majd én beszélek Mister Andersszel. – Hobday békítően tette kezét a földmérő vállára és rámosolygott Markra. Mosolyától láthatóvá váltak rövid, szabályos fogai, de mosolyából tökéletesen hiányzott minden melegség vagy derű. – Nincs mit mondania nekem – kezdte el Mark, de Hobday fél kezét feltartva elhallgattatta. – Én hivatalos minőségben vagyok itt, mint a Földművelésügyi Minisztérium területi felügyelője, Anders. Okosabb lesz, ha hallgat rám. Marknak az ajkára fagytak a haragos szavak. Meredten bámult Hobdayre. Az higgadt mozdulattal kiemelt tárcájából egy papírt és átnyújtotta Marknak. Minisztériumi levélpapíron a földművelésügyi miniszter helyettese írta alá. Lendületes aláírás, fekete

tintával: Dirk Courtney. Mark lassan olvasta végig, egyre elkeseredettebben, majd mikor befejezte, visszaadta Hobdaynek. A levél a kormány tekintélyével és teljes súlyával korlátlan felhatalmazást adott Hobdaynek a völgyben tevékenykedni. – Egyre feljebb kerül a világban – jegyezte meg Mark –, és még mindig ugyanannak a mesternek szolgál. – Hobday önelégülten bólintott, aztán, ahogy Storm megjelent, elfordult Marktól és a nőt nézte. Egész arckifejezése elváltozott. Storm vastag kettős fonatba fonta a haját, s a kettős fonat súlyosan csüngött keblére. A nap sötét vörösesbarnára barnította bőrét, és bőre sötétségével meghökkentő ellentétben álltak tiszta kéken csillogó szemei. A szemétől eltekintve inkább valamilyen romantikus regény sziú hercegnőjére emlékeztetett. Hobday lassan, tetőtől talpig végigmustrálta, olyan arcátlanul bizalmaskodó tekintettel, hogy Storm ösztönösen nyúlt Mark karja után, és mintegy védelmet keresve közelebb húzódott hozzá. – Mi a helyzet, Mark? – Mark arca kivörösödött, és még mindig lihegett a megerőltetéstől, ahogy a hegyoldalban fölmászott. – Mit csinálnak ezek itt? – A kormány emberei – mondta Mark vontatottan. – A Földművelésügyi Minisztériumtól. – De hát nem vághatják ki a fáinkat – tiltakozott Storm emelt hangon. – Le kell állítanod őket, Mark. – Nyílást vágnak a földméréshez – magyarázta Mark. – Fölmérik a völgyet. – De azok a fák… – Igazán nem számít, asszonyom – mondta Hobday. Hangja most mélyebben csengett, vastagon, sóváran, és szemével még mindig Storm alakját méregette, pillantása úgy kúszott végig a melleit takaró vékony, napszítta vásznon, mint egy rovar, amely mohón szívja be magába a méz illatát. – Fenét se számít – ismételte Hobday. – Valamennyi víz alá kerül amúgy is, levágva vagy állva, mind elmerül. – Azzal elfordult, és fél kezével végigmutatott a frissen irtott tisztáson. – Ettől a végétől eddig – és a nyílásra mutatott a Chaka Kapuja felnyúló sziklái között –, pontosan azon át építjük majd meg a világ legnagyobb gátját. A sötétben ültek, kettesben, mintegy védekezőn, szorosan összebújva. Mark nem gyújtotta meg a lámpást. A csillagok fénye beszűrődött a kis ház nádfedeles verandájára, és éppen annyi világítással szolgált, hogy egymás arcát lássák. – Tudtuk, hogy erre sor fog kerülni – suttogta Storm. – És mégis, nem hittem. Mintha az ember puszta kívánságával valamit meg tudna akadályozni. – Holnap reggel korán elmegyek apádhoz – mondta Mark. – Neki tudnia kell erről. Storm bólintott. – Igen. fel kell készülnünk, hogy szembeszálljunk velük. – Mit fogsz csinálni? Nem hagyhatlak itt Johnnal. – És magaddal sem vihetsz. Apámhoz semmi esetre sem – mondta Storm. – Rendben van, Mark, fogom Johnt, és visszamegyek a kunyhómba. Ott megvárunk. – Értetek megyek. És legközelebb, mire ide visszajövünk, a feleségem leszel. – Ha lesz hová visszajönnünk – suttogta Storm, és odabújt hozzá. – Ó, Mark, Mark, ezt nem tehetik meg! Nem fojthatják vízbe ezt az egész… – Miután hiába keresett megfelelő szavakat, Markhoz simulva elhallgatott. Egy darabig hallgattak. Néhány perc múlva halk, udvarias köhintés térítette őket

magukhoz. Mark fölegyenesedett, és akkor látta meg Pungushe sötét, ismerős alakját, amint a veranda előtt áll a csillagfényben. – Pungushe! – mondta. – Látlak! – Jamela – felelte a zulu olyan feszült hangon, ahogy Mark még sose hallotta beszélni –, lent jártam az idegenek táborában. A favágókéban, az emberekében a festett lécekkel és fényes fejszékkel. Elfordította a fejét, lenézett a völgybe, és ők ketten követték a tekintetét. Tábortüzek vörös fénye villogott a sziklapad alacsonyabb lejtőin és a csendes éjszakában felhallatszott a férfiak beszédje, nevetése, hangja. – Igen? – Két fehér ember van ott. Egyikük fiatal és vak és jelentéktelen, de a másik szögletes, vastag férfi, aki keményen áll a lábán, mint egy bivalybika, és mégis némán mozog és keveset és csendesen beszél. – Igen? – Azt az embert már láttam a völgyben. – Pungushe elhallgatott. – Ő a hallgatag ember, akiről beszéltem. Ő az, aki agyonlőtte ixhegut, a nagyapádat és cigarettázva nézte, hogyan hal meg. Hobday hangtalanul járkált az irtás szélén, a fák alatt. A fejszék hallgattak, de hamarosan vége a déli szünetnek. Óraütésre, percnyi pontossággal vissza kell menniük a munkához. Keményen meghajtotta őket. Hobday mindig keményen megdolgoztatta munkabrigádjait, és büszke volt rá, hogy mindenkiből a bérét meghaladó teljesítményt présel ki. Ez volt az egyik képessége, amiért Dirk Courtney becsülte, ez meg a hűsége, az a szenvedélyes, fenntartás nélküli hűség, amelynél fogva akármit kívánt tőle Dirk, sose mondott nemet. Kényeskedés, habozás nélkül megtett mindent. Ha Dirk Courtney parancsolt valamit, nem tett fel kérdéseket. Amit ezért viszonzásul kapott, napról napra nőtt jelentőségében, máris vagyonos embernek számított, és ha majd az új kövér, gazdag földeket, ezt a vörös, édesvízzel öntözött területet felosztják, akkor lesz teljes a jutalma. Megállt ott, ahol a lejtő hirtelen, meredeken bukott a folyó medre felé, és végignézett a terepen. Ösztönösen megnyalta a szája szélét, mint egy pompás ételek szagát ízlelő kéjenc. Olyan régóta dolgoznak már ezért, mindenki a maga módján, de mind Dirk Courtney vezetésével és az ő elképzeléseit követve, és bár Hobday személyes részesedése Dirk Courtney zsákmánya egyetlen százalékának is legfeljebb apró töredéke lesz, már ez is olyan gazdagságot jelent majd, amilyenről a legtöbb ember csak álmodhat. Újból megnyalta a szája szélét. Mozdulatlanul, némán állt az árnyékban. Felnézett az égre. A felhők magasan tornyosultak az égen, a hegyek ezüstösen, vakítóan csillogtak a napfényben, és míg figyelt, a könnyű szellő méltóságteljesen gördítette tova a felhőket. A levegő fülledt volt, és Hobday türelmetlenül megmozdult. Egy eső komolyan hátráltatná a munkájukat, és eső közeledett, egyike az árvízszerű nagy nyári esőknek. Aztán valami elterelte a felhőkről a figyelmét. Valami mozdult az irtás végében, és most erre a mozdulatra figyelt. Tarka színek villantak, mint mézmadár tollai és a szeme nyomban odatapadt mereven, fürkészőn. Egy nő lépett elő a bozótból, megállt a bozót szélén, talán harminc lépésre tőle. Nem látta meg őt, csak állt, egyenes tartással, fejét félrebillentve, hallgatózott, mint egy erdei vad.

Légies jelenség volt, kecses. Lába karcsú, napbarnított, izmos, fiatal. Az egész jelenség annyira vonzó, hogy Hobday megint érezte, hogyan rohanja meg hirtelen a vágy, mint előző nap, mikor először meglátta. A nő élénk színű, bő parasztszoknyát viselt, vékony vászonblúzát mélyen lehúzta elöl, és zsinórral fogta össze a derekán, úgy, hogy mellei dombja formásan domborodott elő. Úgy öltözött, mintha a szeretőjével készülne találkára, és volt benne valami bájos, aggódó feszültség, ahogy előrelépett, aztán megint, bizonytalanul, megállt. Hobday érezte, hogyan feszül meg a lágyéka a gyönyörtől, tudatosodott benne, hogy apró hördülésekkel szedi a lélegzetet. A nő elfordította fejét. Most egyenesen feléje nézett. Mikor meglátta, láthatóan meghökkent, egy lépést hátrált, kezét a szája elé emelte. Néhány percig csak bámult rá, aztán hirtelen egész viselkedése megváltozott. Kezét elvette arca elől, hátratette, s a mozdulattól a blúz ráfeszült mellére. Hobday tisztán látta, ahogy rózsás-sötét mellbimbói kirajzolódnak a vékony anyagon. A nő fél csípőjét ingerkedve kitolta, aztán merészen felvetette az állat. Nyugodtan, tetőtől talpig végigmérte Hobdayt, a szeme megpihent a csípőjén, aztán megint az arcát nézte. Olyan egyértelműen kihívó tekintettel, mintha szóval hívogatta volna, és Hobday felajzottan szinte hallani vélte, hogyan zúg a vér a fülében. A nő hátravetette a fejét, hátradobta hajfonatait, elfordult és feszes csípőjét riszálva, nyugodt léptekkel visszasétált az erdő szélére. Ott a válla fölött visszanézett, majd ahogy Hobday elindult utána, csengő, kihívó kacagással elfordult és könnyű szandálba bújtatott lábaival szaladva indult lefelé a lejtőn. Hobday utána. Ötven méterrel arrébb elvesztette szem elől a sűrű aljnövényzetben. Megállt, hallgatózott, mert félt, hogy Hobday esetleg feladta az üldözést. Aztán mozgást látott fönt, a lejtő tetején, és most először komolyan megijedt, mert rájött, hogy a férfi gyorsabb, mint számította, és nem lefelé követi, hanem fent marad, ahonnan állandóan szemmel tarthatja. Megint nekilendült, rohant, de nyomban látta, hogy a férfi, amilyen gyorsan mozog a dombtetőn, máris eléje került. És onnan fentről egy gyors fordulattal a lejtőn lefelé futva csapdába ejtheti. Már a pánik hajtotta. Minden erejét összeszedve szaladt, de a laza, lejtős talaj gonosz játékot játszott vele, kicsúszott a lába alól, elesett, gurult, támaszért kapálózott, aztán nagy nehezen megállapodott és feltérdelt. Félelmében felsírt. A férfi látta, hogy elesik, és elindult feléje a lejtőn. Olyan közel ért hozzá, hogy Storm látta barna, borotvált, fénylő arcában szögletes, fehér fogait. Feszes, izgatott fintorral vigyorgott, biztos lábon, gyorsan futott lefelé, egyenesen arra az ösvényre, amelyen Stormnak kellett volna továbbfutnia, ha biztonságba akar jutni, de ezzel most elvágta az útját arrafelé, ahol Mark várta. Felugrott. Megkerülte a lejtőt, amivel ösztönösen elkanyarodott üldözője útjából, de ugyanakkor a segítség útjából is; egyszeriben teljesen magára maradt, és frenetikus rémülettel menekült, magányosan az úttalan bozótban, mindenki hallótávolságán kívül, aki segítséget nyújthatott volna. Marknak igaza volt, mikor nem akarta, hogy ő legyen a csalétek, döntötte el magában, Mark tudta, milyen veszedelmes játékra szánja el magát, de ő a maga makacs, arrogáns módján ragaszkodott hozzá, kinevette Mark aggodalmaskodását, lekicsinyelte a veszélyt, míg végül is Mark nagy nehezen engedett. És most rohant, feldúltan, a félelemtől vadul kalapáló szívvel, tüdejét megfeszítve, hogy a

lába elgyengült, kis híján összecsuklik alatta. Egyszer megpróbált visszafordulni, de üldözője, akár egy vén ravasz véreb a nyúl nyomán, előre megérezte tervét, és máris ott állt, elzárta az útját. Ő megint rohant, aztán egyszerre csak ott volt előtte a folyó. A felföldi esőzésektől a Bubezi megáradt, és szélesen, zölden, méltóságteljesen hömpölygött előtte. A parton meg kellett fordulnia, és ott találta magát a sűrű, tüskés bozótban. A vastag, hegyes tüskék között keskeny, sötét, titokzatosan kanyargó, tekergő ösvény nyílott, és ő pillanatok alatt elveszítette tájékozódóképességét. Megállt, megpróbált hallgatózni, hogy mást is halljon, ne csak saját ziháló lélegzetét, igyekezett keresztüllátni a félelem és tehetetlenség könnyeinek reszkető ködén. A haja fürtökben lógott a homlokára, az arca lángvörös, szemei lázasan csillogtak a könnyektől. A barna tüskék szorosan zárták körül, nem hallott semmit. Lassan elfordult, majdnem vakon, és halkan, rémülten zokogva próbálta megtalálni a menekülés útját. Hobday már várta. Ahogy az ösvény első fordulójánál elfordult, majdnem nekirohant. Az utolsó pillanatban látta meg, amint kitárt karokkal, vastag, szőrtelen kezeivel, begörbített ujjakkal várta, hogy megfogja. Élesen, bántó hangon felsikoltott, sarkon fordult, vissza az ösvényre, amelyen jött, de ahogy rohant, Hobday elkapta a blúzát; a vékony anyag úgy szakadt, mint a papír, háta bársonyos, krémszínű bőre kivillant a szakadásban, és ez a gyöngyöző villanás még mohóbb vágyakra ösztönözte a férfit. A torka mélyéből lihegve, rekedten nevetett, fel és Stormot ettől az iszonyat újabb hulláma öntötte el. Hobday tovább hajszolta a tüskebozótban. Kétszer is utol tudta volna érni, de tudatosan hagyta, hadd csússzon ki a kezei közül, élvezte a játékot, mint macska az egérrel, élvezte, mikor az érintésétől Storm felsikoltott, és gyönyörködve hallgatta ismétlődő rémült jajgatásait, miközben menekülni próbált előle. Végül Storm nem bírta tovább, nekihátrált egy sűrű, áthatolhatatlan tüskebokor-falnak, és ott lekuporodott. Összefogta tépett blúzát, reszketett, mint egy lázas beteg, és könnytől és izzadságtól maszatos arccal, nagy, sötétkék szemeivel felbámult a férfira. Az lassan odasétált hozzá. Lehajolt. Storm képtelen volt elhárítani, ahogy nagy, csontos, barna kezével megfogta a vállát. Még mindig vigyorgott, bár ő is szaggatottan lélegzett. Ajkát kéjes, izgatott vigyorral húzta hátra szögletes, fehér fogairól. A szája Storm szájára tapadt. Storm számára ez olyan volt, mint egy lázálom, amikor az ember képtelen megmozdulni és kiáltani sem tud. A szája fájt, ahogy a férfi fogaival beléjük mart, érezte saját vére ízét, azt a ragacsos, fémes-sós ízt a nyelvén… Úgy érezte, megfullad. Aztán Hobday keze durván, keményen, mint a gránit, puha mellére feszült. Ettől Storm ismét életre kelt, és a férfi csuklóját rángatva tehetetlenül próbálta elhúzni magáról a kezét. – Igen – morgott halkan Hobday, zsíros, elfojtott hangon –, harcolj csak! Csak csatázz ellenem. Helyes. Helyes. Ez így helyes, harcolj, ne hagyd magad! A hangja végleg felébresztette Stormot az iszonyat hipnotikus kábultságából. Ismét felsikoltott. – Helyes – mondta Hobday. – Ezt csináld. Sikíts megint. – Azzal magának döntötte, lekényszerítette, míg a térde Storm fenekét nem érte, és Storm teste hátrafeszült, mint a felajzott íj. Haja a földet söpörte, a torka lágyan ívelt, fehér volt és sebezhető. Hobday a

torkára szorította nyitott száját. Leszorította, hogy mozdulni sem tudott és fél kezével magasan felrántotta bő parasztszoknyáját. – Sikíts – sziszegte mély torokhangon. – Sikíts megint. – És Storm hitetlenkedve érezte, hogyan feszülnek vastag, barna, érdes ujjai kegyetlenül a testére. Belehasítottak, mint egy sas karmai, és ő sikított, sikított… Mark a tüskebozót labirintusában veszítette el őket, aztán egy ideig nem hallott semmi hangot. Fedetlen fővel, lihegve állt, minden idegszálával belefigyelt a tüskebozót gyötrő csendjébe, szeme vadul villogott, és gyűlölte magát, amiért hagyta, hogy Storm rábeszélje erre. Eleve tudta, mennyire veszedelmes ez az ember, gyilkos, hideg, hivatásos gyilkos, és ő odaküldte a leányt, ezt a fiatal, törékeny nőt, csalétkül neki. Ekkor meghallotta sikoltását. Közel, a tüskebozótban. Szinte megkönnyebbült. Vadul, tombolva rohanni kezdett. Hobday az utolsó pillanatban hallotta meg lépteit. Elengedte áldozata karcsú, meggyötört testét, bámulatosan gyors mozdulattal megfordult, és biztos lábbal megdőlve, felemelt karral, előrehúzott vállal, egy nehézsúlyú birkózó támadóállásába lendült, izmait megfeszítve, harcra készen. Mark meglódította a fegyvert, amelyet előző éjszaka készített. Egy nyers állatbőrből készült hosszú, kolbászszerű rudat dupla öltéssel összevarrt, és nagyszemű ólomsöréttel töltött meg. Két font súlyával, egy vadkacsa sivító hangjával, suhanva, teljes lendülettel sújtott le Hobdayre, és a csapásnak emberfeletti erőt és lendületet kölcsönzött Mark félelmetes dühe és gyűlölete. Hobday fél karját felrántva elhárította a fejére mért csapást. A bot lendületétől alsókarjában a csontok száraz reccsenéssel törtek darabokra, de így sem tudták az ütés erejét teljesen lefékezni, és az ólmos rúd végül is Hobday arcába vágott. Ha Hobday nem fogja fel karjával az ólmos bot csapásának ereje javát, belehal, így azonban az arca zúzódott szét, s a feje hátravágódott a nyakán. Hanyatt zuhant, neki a tövisbozótnak, a görbe, vöröshegyű tüskék belekapaszkodtak ruhájába, beleálltak a testébe, és úgy lógott ott, mint egy rongybábu, széttárt karokkal, lógó lábakkal, arca a mellére bukott, és sűrű, sötét cseppekben Hullott róla a vér a ruhájára, gördült lefelé a gyomra tájára, és rajzolt fényes vörös vonalakat a khakiszínű szövetre. Az eső akkor eredt meg, mikor Hobdayt felcipelték az ösvényen oda, ahol a két járművet a Chaka Kapuja oszlopainak védelmében hagyták a Bubezi déli partján. Az első kövér cseppek szinte fájdalmasan fröccsenve csapták meg őket, aztán súlyosan, nagy cseppekben ömleni kezdett, és egyre hevesebben zuhogott, míg az ösvény úgy nem fénylett, mint az olvasztott csokoládé, miközben ők ide-oda csúszkálva cipelték terhüket. Hobdayt bokájánál azokkal a bilincsekkel bilincselték meg, amelyeket Mark a vadorzóknak szánt, akiket netán letartóztat majd. Ép karját övénél fogva derekához szíjazták, és a másik, kegyetlenül összezúzott karját is valahogy odaerősítették a derékszíjához. Mark megpróbálta kényszeríteni rá, hogy gyalogoljon, de hiába: vagy tettette magát, vagy valóban túlságosan elgyengült. Az arca groteszk fintorba torzult, az orra feldagadt,

elferdült, a szemei félig lehunyva, szemhéja sebes, ólomkékre dagadt, ajkára vastagon tapadt az alvadt vér, ott, ahol a szétroncsolt ajkak között tisztán látszott a sötét rés, ahonnan Mark csapásának gyilkos ereje kiverte vagy tövig letörte nagy, szögletes szemfogait. Pungushe és Mark együttes erővel, fáradságosan cipelték fel a meredek ösvényen, a sűrűn zuhogó esőben. Mögöttük Storm, ölében Johnnal, a kicsivel. Storm haja nedvesen, fényes fekete fürtökben tapadt az arcába, didergett, hirtelen, fékezhetetlen görcsös rohamokban borzongott meg a hidegtől és a vissza-visszatérő iszonyattól. A gyerek az ölében panaszosan nyafogott. Storm az eső ellen egy vízhatlan vászondarabbal borította be, és igyekezett megnyugtatni. Végre elérték azt a kezdetlegesen összetákolt, nádfedelű fészert, amelyet Pungushe készített, hogy a két járművet megvédje a széltől és az esőtől. Hobdayt az Ariel oldalkocsijában helyezték el, és Mark föléje kapcsolta a vászontetőt, egyrészt az eső ellen, másrészt hogy biztonságban megtartsa. Úgy hevert ott, mint egy hulla. Aztán Mark odament Stormhoz, aki dideregve, csuromvizesen, szerencsétlenül ült az ütött-kopott, vén Cadillac kormányánál. – Elküldöm veled Pungushét – mondta Mark, megölelte, és egy darabig átölelve tartotta. Stormnak sem ereje nem volt tiltakozni, sem nem is akart, egész erejével Markhoz simult, úgy próbált vigaszt keresni magának. – Menj a kunyhóba, és maradj ott – mondta Mark. – Ne mozdulj ki, amíg nem megyek érted. – Igen, Mark – suttogta Storm és megborzongott. – Elég erős vagy, hogy vezess? – kérdezte Mark aggódva, és Storm minden erejét összeszedve igent bólintott. – Szeretlek – suttogta Mark. – Jobban, mint bárkit vagy bármit ezen a világon. Mark végigvitte motorkerékpárját a csúszós, sáros ösvényen. Már majdnem besötétedett, mikor elérték a főutat, amely a nyúlós sárba mélyen belévájódott keréknyomokkal maga sem volt sokkal jobb, mint egy dűlőút. Az eső megállás nélkül ömlött. A keresztútnál Mark leállt az út mellé motorkerékpárjával, és visszasietett Stormhoz, hogy a Cadillac ablakán át még néhány szót váltsanak. – Ebben a sárban innen hat óra az Umhlanga Rocks. Ne akard siettetni – figyelmeztette Stormot. Benyúlt az ablakon, esetlenül, hevesen megölelték egymást, aztán Storm feltekerte az ablaküveget. A Cadillac elhúzott, megcsúszott és farolt egyet a sárban. Mark hosszan nézett utána, ahogy felkapaszkodott az emelkedőn, és csak mikor a féklámpák fénye is eltűnt a gerincen túl, ment vissza motorkerékpárjához, és rúgta életre a motort. A férfi az oldalkocsiban megmozdult. A hangja elmosódott, torz volt, ahogy szétroncsolt ajakkal megszólalt. – Ezért meg foglak ölni – mondta. – Úgy, ahogy a nagyapámat megölted? – kérdezte halkan Mark, és kikanyarodott az útra. A ladyburgi elágazásnál elfordult. Harminc mérföldön át hajtott a sötétben, esőben és sárban, gyűlölete és dühe mint egy máglya fűtötte végig az úton, és maga is csodálkozott önuralmán, hogy ellent tudott állni a kísértésnek, és nem ölte meg Hobdayt a gumibottal most, amikor könnyeden megtehette volna.

Az a férfi, aki az öreget megkínozta, megölte, aki megalázta és meggyalázta Stormot, a hatalmában volt. Alig tudta féken tartani magát, hogy bosszút álljon, de ellenállt, és komoran, szótlanul hajtott az éjszakában. Ahogy elindult felfelé a ladyburgi hegyhát meredek emelkedőjén, a motorkerékpár az út egyik oldaláról a másikra csúszkált, és odalent a zuhogó eső ködös függönyén keresztül elmosódottan pislogtak a város fényei. Mark nem tudta biztosan, a tábornok Lion Kopon tartózkodik-e, de ahogy motorjával visszakapcsolt és befordult a konyhaudvarba, meglátta a fényeket az ablakokban, és a tábornok vadászkutyái harsány ugatással rohantak neki a sötétben. Mögöttük három zulu szolga, kezükben lámpással. – Itt van Nkosi? – kiáltott rájuk Mark. De nem is volt szükség megvárnia a választ, mert ahogy leszállt a motorról, meglátta, amint a szeretett, nagydarab, ismerős alak széles vállaival, fejét lehajtva lenéz rá a dolgozószoba kivilágított ablakából. Mark berobogott a házba, ledobálta magáról nedvességtől gőzölgő vízhatlan köpenyét és berontott a tábornok dolgozószobájába. – Fiam! – Sean Courtney elindult feléje, át a tágas szobán. – Mi történt? – Mark egész valója elváltozott, valami szenvedélyes, diadalmas öntudat sugárzott belőle. – Megvan az az ember, aki megölte a nagyapámat – ujjongott, és Sean megállt félúton, a szoba közepén. Szemmel láthatóan ijedt arccal. – Dirk Courtney volt az, igaz, fiam? A szolgák felcipelték a tehetetlen Hobdayt a dplgozószobába, és lefektették a kandalló előtt a bőrkanapéra. – Ki bilincselte meg? – morogta Sean, miközben a férfit tanulmányozta, aztán választ sem várva folytatta. – Vegyétek le róla. Istenem, mi történt az arcával? Ruth Courtney lépett a szobába. Felébresztette az izgatott lárma. Hosszú hálóköntös volt rajta, és még fején álla alatt csokorba kötött szalaggal hálósapkája. – Úristen! – meredt rá Hobdayre. – A karja eltört, és talán az álla is! – Mi történt? – kérdezte kemény hangon Sean. – Megütöttem – mondta Mark. Sean egy hosszú percig hallgatagon nézett rá, aztán tovább beszélt. – Gondolom, legjobb lesz, ha az egész történetet előadod mondta –, az elejétől fogva. Míg Ruth Courtney csendben dolgozott Hobday összezúzott arcával, Mark beszámolt a tábornoknak a történtekről. – A neve Hobday. Dirk Courtneynak dolgozik, már évek óta. Egyik jobbkeze. – Hát persze – bólintott Sean –, rá kellett volna ismernem. Ez a földagadt arca… Már láttam azelőtt is. Mark halk hangon, tömören elmondott mindent, amit erről az emberről tudott, kezdve első találkozásuktól az elhagyatott Andersland tanyán. – Akkor azt mondta, hogy Dirk Courtneynak dolgozik? – kérdezte Sean. – Azt mondta, a ladyburgi cukorgyárnak – pontosított Mark, és Sean fehér szakállát lendítve rábólintott. – Folytasd. Mark idézte Pungushe elbeszélését az öreg haláláról, hogyan érkezett oda vele három férfi a völgybe, és a „hallgatag ember” hogyan lőtte agyon és várta meg, míg meghal, és hogyan temették el jeltelen sírba. Sean a homlokát ráncolva csóválta a fejét. Hobday megmozdult a heverőn, megpróbált

felülni. Megdagadt, kifacsarodott álla megmozdult. – Átkozott nigger hazugság – mondta elmosódott hangon. – Életemben három napja jártam először a Chaka Kapujánál. Sean Courtney nyilvánvalóan aggódva fordult Markhoz. – Azt mondod, hogy te megütötted ezt az embert és megsebesítetted? Hogyan történt ez? – Mikor odajött a völgybe, Pungushe felismerte, hogy ő az, aki megölte John Anderst. Én kicsalogattam a táborából, és Pungushe meg én elfogtuk, és idehoztuk. – Miután félig megöltétek? – kérdezte nyomatékkal Sean, és meg sem várta Mark válaszát, már folytatta. – Fiam, azt hiszem, igen nehéz helyzetbe hoztad magadat. Egy szikrányi bizonyítékot sem látok, ami mindezt alátámasztaná, legalábbis olyan bizonyítékot, aminek alapján egy bíróság elítélhetné. Ugyanakkor te megtámadtál valakit, súlyos testi sértést okoztál neki, és személyes szabadságában… – Ó, nekem van bizonyítékom! – vágott közbe sietve Mark. – Micsoda? – kérdezte komoran Sean. A férfi a heverőn összetört arcával Sean felé fordult, és magabiztosan emelte fel a hangját. – Átkozott hazug! Az egész hazugság… – Csendet! – Sean csendre intette, aztán megint Markhoz fordult. – Bizonyítékod? – kérdezte. – Az én bizonyítékom az a tény lesz, hogy Dirk Courtney megöli vagy megöleti ezt az embert abban a pillanatban, hogy innen elengedjük. Valamennyien döbbent csendben bámultak Markra. Mark komoly hangon folytatta. – Mi mind tudjuk, hogyan dolgozik Dirk Courtney. Mindent elpusztít, ami az útjába áll, vagy ami veszélyt jelenthet számára. Hobday mereven figyelte. A szeme ezúttal nem volt fátyolozott, merev. Megnyomorított ajka remegett, aprókat lihegett és tisztán látszott a sötét lyuk, ahol a fogai hiányoztak állkapcsából. – Nincs szükségünk rá, hogy ez az ember bármit bevalljon nekünk. A tény maga, hogy itt volt, ebben a házban, a tábornokkal és velem, Dirk Courtney ellenségeinek a táborában, az a tény, hogy az arca egy nyomatékos rábeszélés nyomait viseli, elég lesz Dirk Courtneynak. Egy telefonhívás az egész. Valahogy így: „Hobday itt volt velünk, és kész arra, hogy eskü alatt vallomást tegyen John Anders meggyilkolásáról.” Aztán fogjuk Hobdayt, levisszük a faluba és otthagyjuk. Dirk Courtney meg fogja ölni. De mi ezúttal résen leszünk. Mert ezúttal közvetlenül rábizonyíthatjuk a gyilkosságot. – Az Isten verje meg magát! – horkant fel Hobday és ülő helyzetbe tornázta magát. – Hazugság. Én nem vallottam be semmit! – Ezt mesélje be majd Dirk Courtneynak. Talán el is hiszi – mondta csendesen Mark. – Másrészről, ha a törvény szerint kegyelmet kérve vallomást tesz ellene, itt a tábornok és a törvény védelme, teljes ereje. Akkor nem engedjük szabadjára. Hobday vadul tekintgetett maga körül, mintha azt remélné, hogy akad valahol egy kapu, amelyen elmenekülhet, de Mark irgalmatlanul tovább beszélt. – Maga jobban ismeri Dirk Courtneyt, mint bármelyikünk, nem igaz, Hobday? Tudja, hogyan dolgozik az agya. Gondolja, hogy vállalja a kockázatát annak, hogy esetleg mégis tett vallomást? Mi haszna lehet magából ezek után? Bízhat-e a hűségében most, hogy a gyanú árnyéka esett magára? Maga tudja, mit fog csinálni, nem igaz? Ha meggondolja, rá

fog jönni, hogy az egyetlen mód arra, hogy életben maradjon, ha Dirk Courtney biztonságban lakat alatt van, vagy a kötél végén lóg. Hobday gyűlölettel nézte. – Maga kurafi! – sziszegte repedt ajakul, és a hangja olyan volt, mintha dugót húztak volna ki egy szénsavas palackból, és megállás nélkül ömlött belőle a trágárságok özöne, tehetetlen gyűlölettől szikrázó szemekkel köpködte a legkülönbözőbb, ízléstelen, értelmetlen szitkok tömegét. Mark felállt, levette a telefon hallgatóját a Sean asztalán álló készülékről. – Központ? – szólt bele a mikrofonba. – Kérem, kapcsolják Mister Dirk Courtney rezidenciáját. – Ne! – hördült fel fuldokolva Hobday. – Ezt ne csinálja! – és a gyűlölet helyét arcán az iszonyat foglalta el, a feje, szétroncsolt orrával és szájával szinte összeaszott. Mark meg se próbált hallgatni rá. A szobában mindenki tisztán hallotta a kapcsolás hangját, aztán megszólalt egy hang, amelyet eltorzított a távolság. – Ez a nagyméltóságú Mr. Dirk Courtney földművelésügyi miniszterhelyettes úr rezidenciája… Hobday feldobta magát a heverőről, odatántorgott az íróasztalhoz, kikapta a hallgatót Mark kezéből és visszacsapta tartójára. – Ne! – lihegte a fájdalomtól és rettegéstől rekedten. – Kérem, ezt ne tegyék velem. Az íróasztal sarkának dőlve megállt, a fájdalomtól meggörbedt, törött karját a melléhez szorította, szétmarcangolt arca görcsösen rángatózott. Mark, Ruth és Sean némán várták, mit dönt. Hobday megfordult. Nehézkesen visszavánszorgott a heverőhöz, rázuhant. Feje előrebillent, majdnem a térdéig lógatta, a csendben csak a lihegése és nyöszörgése hallatszott. – Rendben van – suttogta rekedten. – Mit akarnak tudni? Sean Courtney tábornok megrázkódott, mintha valami rossz álomból ébredt volna, de aztán határozott, pattogó hangon utasította Markot. – Mark, vedd a Rollst. Menj le a faluba, és szerezz nekem egy ügyvédet. Ezt a vallomást megfelelő formában akarom látni… Én még most is békebíró vagyok és hites eskühely. Én leszek az okiraton a tanú. Mark a Rollsszal Peter Botes szélesen terpeszkedő új villája kocsifelhajtóján parkolt, a város szélén. A ház sötéten állt, csend volt mindenütt. Mark erőteljesen megzörgette a faragott tikfa bejárati ajtót. Egy kutya felugatott valahol a házban. Aztán fény gyulladt az egyik emeleti ablakban. Egy zsalugáter megnyikordult, kinyílt. – Ki az, és mit akar? – hallatszott Peter ingerült, álomittas hangja. – Mark vagyok – kiáltotta Mark. – Velem kell jönnöd, most azonnal. – Úristen, Mark, tizenegy óra van. Nem várhat ez reggelig? – Courtney tábornok óhajtja, hogy most azonnal gyere. A név megtette hatását. A hálószobában hangok mormolása hallatszott. Marion nővére álmosan tiltakozott. Aztán Peter lekiabált. – Rendben van, adj egy percet, amíg felöltözöm. Mark, míg kint várakozott a Rollsban, és a kocsi tetején kopogó eső kígyózva csurgott le a szélvédő üvegén, eltöprengett, tulajdonképpen miért Peter Botest választotta erre a

célra. Nemcsak azért, gondolta, mert róla pontosan tudta, hol találja meg ilyen késő éjszaka, hanem azért is, mert tisztában volt vele: azt szeretné, Peter legyen jelen, amikor bálványát lerombolják, az orra alá akarta dörzsölni a bizonyítékokat, hogy Dirk Courtney közönséges tolvaj és gyilkos. Kívánta magának ezt az elégtételt, és keserűen, humortalanul mosolygott bele a sötétbe a Rolls kormánykereke mellől. – Legalább ennyit megérdemlek – suttogta, amikor a ház ajtaja kinyílt, és Peter sietett ki rajta, nyakát behúzva, a szakadó esőben. – Miről van szó? – szólt be a Rolls ablakán. – Remélem, elég fontos, hogy ilyen késő éjszaka rángattok elő! – Ahhoz elég fontos – nyugtatta meg Mark és begyújtotta a motort. – Szállj be. – Utánad megyek a Packardommal – mondta Peter, és odaszaladt a garázshoz. Peter Botes Courtney tábornok nagy íróasztalánál ült. Sietve öltözködött, még nyakkendőt sem kötött, és kicsi, jóléttől dagadó pocakja feszesen domborította ki ingét a nadrág övrésze fölött. Ritkuló, kócos, homokszínű haja alatt a fejbőre rózsaszínűen fénylett, ahogy a papír fölé hajolt. Sebesen írt, tiszta, szabályos betűkkel és arcvonásai híven tükröztek minden friss megrázkódtatást a hallottak nyomán, amit le kellett írnia. Az arca sápadt volt, ajka merev, vékony vonal. Időnként abbahagyta az írást, hitetlenkedve meredt Hobdayre a szoba másik végében, és zihálva szedte a lélegzetet, amikor az valami új, iszonyú dologról vallott. – Leírta ezt? – kérdezte a tábornok. Peter görcsösen igent bólintva tovább írt. A többiek feszülten figyeltek. A tábornok székébe süppedt a kandalló előtt, szemét lehunyta, mintha aludna, de a kérdések, amelyeket időnként feltett, tiszták, metszően élesek voltak, akár a kard éle. Mark a tábornok széke mögött állt, csendben, figyelmesen, az arca kifejezéstelen volt, bár a harag és gyűlölet görcsbe húzta gyomrát. Hobday ülő helyzetben előrecsúszott a heverőn, vastag hangja északi akcentusával színtelenül, mint fojtott zümmögés hangzott, ellentétben a szörnyű szavakkal, amelyeket kimondott. Nemcsak John Anders gyilkosságáról volt szó, többről, sokkal többről. Állami dokumentumok hamisításáról, magas rangú tisztviselők vesztegetéséről, hivatali hatalommal való visszaélésről. Mark meghökkenve támaszkodott a karjára, döbbenten hallgatta, mikor Hobday elmondta, hogyan próbálta meg Dirk Courtney parancsára két alkalommal is megölni őt. Eddig nem is tudatosodott magában, nem azonosította, de ahogy Hobday zömök alakját elnézte, egybevágott képzeletében azzal a homályos, arctalan vadásszal, azon az éjszakán ott, a felföldön, és a másikkal, akit az esőben és a lázas ködön keresztül látott csak. Hobday nem nézett föl, mikor erről beszélt, és Marknak nem volt kérdése hozzá. Olyan volt, mintha Hobday, ha egyszer elkezdte, mindenképpen ki akarná tisztítani magából mindazt a szennyet, s mintha perverz elégtételt merítene abból az iszonyatból, amit szavai hallgatóságában keltenek. Azok csak figyelték, elszörnyülködve mindannak iszonyatos méretei fölött, amiket hallottak. Ruth időnként spontán felkiáltott, ilyenkor Sean tágra nyitott szemekkel nézett rá, aztán megint lehunyta szemét és fél kezével eltakarta arcát. Mikor Hobday John Anders meggyilkolásáról kezdett el beszélni, és minden részlet

pontosan egyezett azzal, ahogy Pungushe leírta, Marknak a fájdalom a torkát szorongatta, rosszulléttel küzdve hallgatta végig, és csak egy kérdést tett föl. – Miért hagyta, hogy olyan lassan haljon meg? Miért nem végzett vele? – Baleset látszatát kellett kelteni. – Hobday nem nézett föl rá. – Csak egy golyó. Egy ember nem lövi meg magát kétszer véletlenül. Hagynom kellett, hogy magától haljon meg. Mark dühének nem volt határa. Ruth Courtney egy zokogásszerű hang kíséretében visszafojtotta lélegzetét. Sean Courtney felnézett. – Jól vagy, drágám? Ruth némán bólintott. Sean visszafordult Hobdayhez. – Folytassa. Végezetül Peter Botes visszaolvasta a vallomást. Hangja reszketett és a szörnyűségesebb részeknél elhalkult, hogy Seannak keményen rá kellett mordulnia. – Hangosabban, ember! – Botes két eredeti példányt készített. Hobday kezdetleges kaparásával mindegyik oldalt aláfirkálta, aztán mindenki aláírta a neve fölött, és Sean mindegyik példány utolsó oldalára rányomta hivatali viaszpecsétjét. – Rendben van – mondta, azzal az első példányt odavitte az íróasztal mögötti páncélszekrényhez. – Azt akarom, hogy maga tartsa magánál a másik példányt – mondta Peternek. – Köszönöm a segítséget, Mr. Botes. – Bezárta a páncélszekrényt és visszafordult. – Mark, légy szíves, telefonálj most Acheson doktornak, kérlek. Azt hiszem, gondoskodnunk kell a tanúkról. Habár, a pénzemért, azt is elnézném, hogy szenved. Mikor doktor Acheson odaért a Lion Kophoz, már majdnem két óra volt éjfél után. Ruth Courtney felvezettem vendégszobába, ahol Hobday feküdt. Sem Sean Courtney, sem Mark nem ment föl vele. Lent maradtak a dolgozószobában, csendesen ültek a kandalló előtt, amelyben közben a szolgák megrakták a tüzet. A szél az ablaknak verte az esőt. Sean whiskyt ivott, és Mark kétszer töltötte meg a poharát az elmúlt óra alatt. Összeroskadva ült kedvenc karosszékében, fáradtan, öregen, fájdalomtól meggörnyedve, két kézzel fogta a poharát. – Ha meglenne bennem a bátorság, magam lőném le… mint egy veszett kutyát. De akárhogyan is, a fiam, akárhányszor megtagadtam is, mégis az én vérem, az én lágyékom terméke. Mark hallgatott. Ruth jött be a szobába. – Doktor Acheson rendbe hozza annak az embernek a kezét – mondta. – Még egy órát marad, de azt hiszem, most már fel kellene jönnöd lefeküdni, drágám. – Odament Seanhoz, és szelíden a vállára tette a kezét. – Valamennyiünknek bőven elég volt erre a napra. A telefon csengett az íróasztalon. Fémes, idegesítő hangon. Valamennyien felkapták a fejüket. Teljes öt másodpercig bámultak rá, s mikor újra, követelőzően megszólalt, Ruth odament és felemelte a kagylót. – Itt Mrs. Ruth Courtney beszél – mondta halkan, szinte félénken. – Mrs. Courtney, ön az édesanyja Mrs. Storm Huntnak? – Igen, pontosan. – Azt hiszem, nagyon rossz hírünk van az ön számára. Itt a durbani Addington Kórház igazgatója beszél. Az ön leányával súlyos baleset történt. Attól tartok, az eső és a sár volt

az ok. A fia, az ön unokája, azonnal meghalt. Szerencsére nem szenvedett, de az ön lánya kritikus állapotban van. El tudna jönni hozzá, amilyen gyorsan csak lehet? Nem tudjuk, megéli-e a reggelt, attól tartok… A hallgató kiesett Ruth kezéből, az asszony megtántorodott, arca viaszfehérre sápadt. – Ó, Istenem! – suttogta, a lába megroggyant, előrebukott és elesett volna, de Mark idejében elkapta és lefektette a heverőre. Sean odament a dróton csüngő telefonhallgatóhoz és fölemelte. – Itt Courtney tábornok beszél – vakkantott bele dühösen a készülékbe., – Mi történt? Mark vezette a nagy Rollst végig a megdöntött jobb kanyaron a híd felé. Nagyon gyorsan hajtott. Az asszony, akit szeretett, halott gyermeke édesanyja, haldoklott, és Mark szíve meghasadt. Az utat vastagon lepte el a latyakos, csokoládébarna sár, a kocsik kereke mély nyomokat vágott beléje és a sár vastag, undok kásává keveredett rajta. A Rolls farolt, bukdácsolt a bevágásokban, de Mark keményen markolta a kormánykereket. A Baboon folyó, hídja ötszáz méternyire volt előttük, de még nem látták a vég nélkül, sűrűn zuhogó esőben. A reflektorok ötven méternél nem világítottak messzebbre, fényüket letompították a fehéren csillanó esőcseppek. Ruth Courtney csendben ült a hátsó ülésen, és vakon bámult maga elé. Bundája gallérját fűiére húzta, apró volt, törékeny, mint egy gyermek. Sean Courtney tábornok Mark mellett ült. A hangja halk, mintha csak magának beszélne. – Túl későre hagytam. Makacs, vén bolond voltam. Túl sokat kívántam tőle, azt akartam, hogy több legyen, mint emberi, és túlságosan kemény voltam hozzá, amikor nem felelt meg a mércének, amelyet én állítottam fel eléje. Régen oda kellett volna mennem hozzá. Most talán már késő… – Nincsen késő – tiltakozott Mark. – Élni fog. Élnie kell. – Későn van az unokám számára – suttogta Sean. – Én sose láttam, és csak most jövök rá, mennyire szerettem volna… A gyerek említésére Mark gyomra fájdalmasan görcsbe húzódott. Szerette volna odakiáltani: – Az én fiam volt! Az én elsőszülöttem! – De Sean tovább beszélt mellette. – Kicsinyes, engesztelhetetlen vénember voltam. Isten irgalmazzon nekem, de még ki is zártam a lányomat az örökségből. Megtagadtam, és most utálom magam érte. Csak elérnénk hozzá, csak még egyszer beszélhetnék vele, kérem Istent, adja még ezt nekem. A híd acélkorlátja hirtelen magasodott fel előttük az özönvízszerűen ömlő esőben a sötétségből, és a felhők közül villám hasított át az égen. Mark egy pillanatra tóttá a vasúti híd pókhálószerű acélhálóját, amely az alattuk tátongó kétszáz méter széles szakadékot áthidalta. A szakadék sziklás falai majdnem százötven láb mélységbe nyúltak meredeken lefelé a Baboon folyó megáradt, barnán hömpölygő vizére. Mark fékezett, aztán visszakapcsolta a sebességet, hogy a Rollst jobban kézben tudja tartani, mikor odaáll a híd közúti sávjának a felhajtójához. Ekkor váratlanul vakító fénysugár villant fel a sötétben az út jobb oldalán, és Mark önkéntelenül a szeme elé kapta fél kezét, hogy védekezzék a fény ellen. A sötétből egy hatalmas, fekete árny robogott elő, és ahogy egyenesen feléjük tartott, két izzó reflektora úgy fénylett, mint egy gyilkos szempár. Mark azonnal, tisztán látta, hogy a Rolls a hídra felvezető rámpán menthetetlenül

csapdába esik, balján csak egy vascsövekből álló gyenge korlát választotta el a lejtőtől. Nyilvánvaló volt, hogy a kocsiszörnyeteg jobb felől száguldva nekik fog rohanni, és úgy dobja le őket a rácson keresztül a mélybe, mint egy gyermekjátékot. – Kapaszkodjanak! – kiáltotta, és elrántotta a kormányt, hogy elkerülje az előtte felmagasló acélszörnyeteget és a szemébe hasító, vakító fényt. Peter Botes lehúzódott az útról, a fenyőfák közé és kikapcsolta a Packard motorját. A csendben hallgatta a fenyőfák nyugtalan susogását a szélben és az ágakról lehulló esőcseppek kopogását a kocsi tetején. Cigarettára gyújtott. A gyufa remegett a kezében. Mélyen leszívta a füstöt, várta a dohány nyugtató hatását, előrebámult az útra, amely egyenesen Great Longwoodba vezetett, Dirk Courtney rezidenciájához. Érezte, hogy egész karrierje legéletbevágóbb döntését kell meghoznia. Akárhogy is dönt, az élete örökre megváltozik. Ha Dirk Courtney elbukik, magával viszi mindazokat, akik közel állnak hozzá, az ártatlanokat, és ő is ártatlan. A botrány és a vád őt is beszennyezi majd, pedig olyan keményen dolgozott az előbbre jutásért, kibontakozó karrierjéért és mindazokért a kellemes dolgokért, amelyeket csak most kezdene élvezni. És mindez oda, és újból kell kezdeni, talán egy másik városban, másik országban, akárhol, de kezdhet mindent elölről. Visszataszító gondolat. Megszokta, hogy vagyonos ember. Nem tudta, szembe tudna-e nézni egy új kezdéssel. Másrészt viszont, ha Dirk Courtney nem bukik, ha megszabadul a haláltól és a katasztrófától, vajon mennyire lesz hálás azzal szemben, aki a megmentésében közreműködött? Tudta, mekkora Dirk Courtney vagyona, a hatalma, és elképzelhetőnek tartotta, hogy abból valami, esetleg egy jókora szelet, neki jut, Peter Botesnak, aki megmenti Dirk Courtneyt, de közben azért kézben tartja a fegyvert, amellyel elpusztíthatja. Világos volt számára, hogy a végzet útjának olyan fordulópontján áll, ami ritkán adódik az életben, s akkor is csak a kiválasztott keveseknek. Egyfelől a becstelenség, az ismeretlenségbe süllyedés, másfelől a hatalom, a gazdagság, a tízezrek, talán éppenséggel milliók… Beindította a Packard motorját. A hátsó kerekek megpörögtek a sárban, aztán hátrált, vissza az útra, és elindult a nagy kocsival fel a dombra. Dirk Courtney az íróasztala sarkán ült, fél lábát lustán lóbálta. Kockás selyemköntös volt rajta, amelynek fényes anyaga minden mozdulatára megcsillant a lámpafényben. Fehér selyemsál a nyakában, a szeme tiszta, sima arca üde, napbarnított, mintha nem most ébredt volna legmélyebb álmából. Mutatóujján egy párbajpisztolyt pörgetett, s közben feszülten figyelt. Peter Botes idegesen feszengett a székén, és bár a kandallóban tűz lobogott és Dirk szorgalmasan döfködte, szította a lángokat, ő percenként megborzongott és fázósan dörzsölgette a kezét. A hideg a lelkemben van, gondolta, és a hangját kissé megemelve tovább hadart. Dirk Courtney nem szólt egy szót sem, nem tett megjegyzést, nem kiáltott fel, nem tett fel kérdéseket, míg Botes be nem fejezte. A pisztolyt pörgette, két fordulat, az agya odacsapódott a tenyeréhez, két fordulat, egy csapódás. Mikor Peter Botes végzett, Dirk felhúzta a pisztoly kakasát, és a kattanás

megdöbbentően hangzott a csendes szobában. – Hobday, az apám, a felesége, a fiatal Anders… és te. Ezek, akik tudnak róla. – És a zulu. – És a zulu – mondta helyeslően Dirk, és üresen elsütötte a pisztolyt. A kakas nekicsapódott a lőporserpenyőnek. – Hány példány van a vallomásból? – Egy – hazudta Peter. – A tábornok dolgozószobájában, a páncélszekrényben. Dirk bólintott, és újból felhúzta a pisztolyt. – Helyes. Ha van még egy példány belőle, az nálad van – mondta. – De mi nem hazudunk egymásnak, igaz, Peter? Dirk első ízben szólította Botest a keresztnevén, amiben volt valami bizalmaskodás, de fenyegetés is egyben. Peter nem volt többre képes, mint száraz szájjal rábólintani. Dirk megint elkattintotta a pisztolyt. Mosolygott. Meleg, behízelgő mosollyal. Azzal a nyílt, barátságos mosollyal, amelyet Peter olyan jól ismert. – Ahhoz túlságosan szeretjük egymást, igaz? – és tovább mosolygott. – Azért jöttél, hogy ezt elmondd nekem, igaz? Mert szeretjük egymást? Peter hallgatott. Dirk mosolyogva tovább beszélt. – És természetesen te gazdag ember leszel, Peter. Ha megteszed, amit kérek. Nagyon gazdag ember. Megteszed, amit kérek, igaz, Peter? Peter ismét bólintott. – Igen, természetesen – nyögte ki végre. – Megkérlek, hogy hívjál föl valakit telefonon – mondta Dirk. – Ha zsebkendőn keresztül beszélsz, úgy fog hangzani, mintha távolsági hívás lenne, és elfojtja a hangodat. Senki se fogja fölismerni. Megteszed ezt? – Természetesen – bólintott Peter. – Felhívod apám házát, és vagy vele, vagy a feleségével beszélsz. Azt szeretném, ha azt mondanád, hogy te vagy az Addington Kórház igazgatója, és hogy azt mondd… Dirk Courtney a teherautó elsötétített vezetőfülkéjében ült, és míg az eső kopogását hallgatta, alaposan végiggondolta tervét és az előkészületeket. Nem szeretett sietősen dolgozni, hogy ne maradjon ideje gondosan kitervelni mindent. Túlságosan könnyen hagy az ember életbe vágó részleteket figyelmen kívül. Az ilyenféle munkát nem szerette maga végezni, rendszerint valaki mást bízott meg vele. Sosem vállalt személyesen kockázatot, csak ha nem volt más megoldás. Bánkódni, aggályoskodni értelmetlen dolog, és csak a cselekvésre szánt időt vesztegeti vele az ember. Tehát minden figyelmét a tervezésre koncentrálta. Azok a Rollsszal jönnek, hárman, a tábornok, a zsidó kurvája meg az az arrogáns, áskálódó kölyök, Anders. Dirk gondosan választotta meg a helyet. A farm teherautója ötven zsák lótakarmánnyal volt megrakva. Három tonna holtsúly, ellenállhatatlan nyomatékot ad a teherautónak. Utána két dolgot kell elvégeznie. Először meg kell győződnie arról, mit történt velük. Volt nála egy zsákvászonba burkolt ólomrúd, ami betöri a koponyát, de a bőrt nem sérti föl. Aztán el kell vennie a tábornoktól a kulcsait. A páncélszekrény kulcsa a kulcskarikán van, az pedig az óraláncán. A gondolatra, hogy apja holttestét fosztja ki, a szeme se rebbent. Egyetlen gondja volt, megszerezni a kulcsokat, elkerülni a kigyulladást és azt, hogy a Rolls a Baboon folyó tomboló, megáradt vizébe zuhanjon.

Ha pedig mégis megtörténne, arra kell hagyatkoznia, hogy a tábornok nem változtatta meg húsz évvel ezelőtti szokásait. A tartalék kulcsot akkor a borospincében tartotta, a pezsgőspalackok feletti polcon. Dirk erre akkor jött rá, mikor a pince még gyermekkori játékai színhelyéül szolgált, és kétszer elvette a kulcsokat, játszott velük, de titokban vissza is tette őket. A tábornok öreg kutya, szokások rabja. Dirk biztos volt benne, hogy most is ott vannak. Helyes. Tehát a páncélszekrény: két kulcs. Ha egyik sem lenne meg, akkor: öreg páncélszekrény. De nem akart erőszakot alkalmazni, bíznia kell a kulcsokban. Akárhogyan, biztos volt benne, hogy így vagy úgy, ki tudja nyitni. A vallomást megszerzi. Gondosan el kell égetnie. Marad Hobday. Alighanem az egyik vendégszobában, nyugtatóval, tehetetlenül. Megint az ólomrúd, aztán egy felborított petróleumlámpa. Nagy ház, vén, száraz fagerendákkal, vastag nádfedéllel. Úgy fog égni, mint egy máglya. És Hobday ott fekszik majd benne, mint egy viking törzsfőnök. Azután már csak Peter Botes marad. Dirk pislantott. Kezelhető helyzet. Nem rosszabb ötven másiknál, amit túlélt. Csak gyors, közvetlen akciót igényelt. Bátorítóan szólt oda Peternek. – Ne aggódj – mondta. – Ma éjszaka, aztán új élet vár rád. Magammal viszlek a gazdagság és hatalom útján, Peter. Sosem fogod megbánni ezt az éjszakát, esküszöm! Baráti mozdulattal megszorította Peter karját a sötétben. Természetes, hogy megvan nála a vallomás egy példánya, gondolta, de később még lesz rá bőven idő megtalálni és megszabadulni ettől a nagyképű; beképzelt kis alaktól. Egy év talán, mikor az izgalom elült, egy újabb kis baleset, és mindennek vége. – Nálad van a pisztoly? – kérdezte. Peter idegesen nyelt egyet és két kézzel markolta térdei között a nagy katonai Smith és Wesson pisztolyt. – Nem kell feltétlenül használnunk – figyelmeztette Dirk. – Csak a legvégső esetben. Nem akarunk golyónyomokat magyarázni. Érted? – Igen, értem. – Te a biztosíték vagy. A végső biztosíték. – És odakint a sötétben, a ferdén zuhogó esőn keresztül egy fény villant fel. Elhalványodott, aztán ismét felerősödött, és kúszott felfelé a lejtőn. – Ott jönnek – mondta Dirk, és beindította a teherautó motorját. Mark keményen elrántotta jobbra a kormányt, és tövig lenyomta a gázpedált. Megpróbálta a híd feljáróján elkerülni a dübörgő járművet és megúszni az összeütközést. Mögötte Ruth Courtney éles hangon felsikított. Mark már azt hitte, sikerült, de csak egy pillanatra, a hirtelen gyorsítással, teljes sebességgel mintha sikerült volna előrevágtatnia, de ekkor a teherautó keményen megdobta a farát, gonoszul meglódult, és Mark minden csontjában érezte az ütközés iszonyú erejét. A teherautó a Rollst a hátsó kerekénél találta el, s a nagy, nehéz kocsi oldalra lódult. A lendülettől kiszakadt Mark kezéből a kormánykerék, Mark nekirepült az ajtónak, és érezte, hogy a mellkasában úgy törnek a bordái, mint a száraz gallyak, aztán fejtetőre állt a világ, a Rolls felbukfencezett, fehér szikraeső sziporkázott szerte a sötétben, akár egy meteor farka, ahogy gyilkos erővel acél verődött acélnak. Még egy rándulás, a Rolls átzuhant a híd védőkorlátján, aztán szabadon estek, zuhantak hangtalanul a fekete semmibe. Ruth Courtney még mindig sikoltozott a hátsó ülésen, amikor a Rolls csúszós, iszonyú

zuhanással nekizúdult valaminek, lepattant a szakadék sziklafaláról, és tovább zuhant az űrbe. Mark nekiszorult az ajtónak. A Rolls zuhant, és egyre fokozódó gyorsulásával a nehézkedési erő úgy préselte neki az ajtónak, hogy mikor ismét nekiütköztek valaminek, az ajtó kiszakadt, s Mark úgy repült ki rajta, mint kő a parittyából, és zuhant a kavargó sötétségbe. Még látta a Rolls égő reflektorait, amint a kocsi nagy ívben bukfencezve, vakító fénnyel pörög alatta. A szakadék visszhangozta a sziklának verődő acél csattogását és a Rolls-Royce motorjának harsogását, miután a gázpedál az ütközéskor menthetetlenül teljesen lenyomott állapotában beszorult. Mark úgy érezte, esése a sötétben sose ér véget, de aztán teljes erővel nekizuhant valaminek, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből. A kegyetlen ütéstől egy pillanatra szentül azt hitte, hogy a teste csonttalan péppé zúzódott össze a szakadék sziklás fenekén, de aztán érezte, hogy elborítja a hideg, kavargó, nedves áradat. Olyan messze repült el, hogy végül is a folyóba zuhant. Öntudata maradékába megkapaszkodva küzdött levegőért, küzdött, hogy fejét a víz felett tudja tartani, miközben az ár magával sodorta. Fényes, fekete sziklák rohantak feléje a sötétből, mint ragadozó állatok, karmukkal a lábába kapaszkodtak, leszorították sérült mellkasát, és bénító, fájó érzéssel vágódtak neki a víz sodrában. A jeges víz belefolyt feszülő torkába, égette a tüdejét, minden lélegzetvételnél fuldokolnia kellett és hányingere volt. Lesiklott egy fehér, száguldva csobogó zuhatagon. Érezte, hogy a bőr lehorzsolódik a derekáról meg a válláról, ahogy nekiverődik a sziklának, aztán, a zuhatag alján megint nekiütközött valaminek, majd kíméletlen erővel beszorult két hatalmas kőtömb közé. A sötétben úgy meredtek föléje, mint a sírkövek. Állkapcsuk közé szorították, miközben a víz dühödten tépdeste mintha haragudna, amiért elragadták tőle jogos zsákmányát, és igyekezett kiszakítani a sziklák közül. Annyi fény volt körülötte, hogy alakokat megkülönböztethetett és távolságokat felmérhetett, és elcsodálkozott a rázkódástól péppé puhult és oxigén után sóvárgó agyával. Aztán fölnézett, és a szemébe csurgó vízcseppeken át látta, hogy a teherautó a híd felhajtóján parkol, magasan a szakadék felett, reflektorainak fénye megvilágítja a híd acélszerkezetét, és ahogy megtörik, szétszóródik az esőben, tétova, bizonytalan fényt áraszt a szakadékba. Ehhez járult egy közelebbi, erősebb fényforrás. A Rolls-Royce szétroncsolt váza a sziklafal tövében, félig vízben, félig a sziklás parton feküdt a hátán. Négy kereke lustán pörgött, de két reflektora most is vakítóan világított, és az egyenetlen sziklafalakról visszaverődő fényük drámai, színpadi megvilágítást kölcsönzött a környéknek. Mark körülnézett. Most látta csak, hogy az ár egy sziklafal alá sodorta, amelyről a feje fölött fényes, fekete sziklaperem áll ki. Felnyúlt, de ahogy jobb keze ujjaival hozzáért a sziklához, szörnyű fájdalom nyilallott a csuklójába. Felkiáltott. Valamije eltört, állapította meg magában. Elkeseredetten csüngött a síkos szikladarabon, és megpróbálta nyitni-csukni jobb keze ujjait. A víz sodra túlságosan erős volt ahhoz, hogy sokáig ellent tudjon neki állni, és érezte, hogy máris csúszik föl a sziklatörmelék felé. Már-már közeledett ahhoz a ponthoz, ahol megint elkapja a folyó sodra. Tudta, hogy a folyás irányában nem egészen százméternyire onnan az első vízesés habzik, dübörög le a hegyhát meredek oldalán.

Jobb kézzel kapaszkodva bal kezével elengedte a sziklát, aztán teljes erejével fellendítette magát. Elkapta feje fölött a szikla peremét. Teste, mint egy inga lengett, miközben az erőszakos áradat a térdét nyaldosta, próbára tette fogása erejét, olyan keményen próbálta elrángatni onnan, megtörni begörbített kapaszkodó ujjait, hogy vércseppeket préselt ki körmei alól. Mark lassan, fájdalmasan behajlította karját, felhúzta térdeit, kihúzta lábát a vízből, az áradat gyilkos vonzásából. Egy percig csak csüngött, aztán összeszedte, ami ereje és elszántsága még maradt, és egy utolsó, görcsös rándulással feldobta jobb karját, könyökhajlatával rákapaszkodott a sziklaperemre, majd megismételte a műveletet bal karjával. Egy percet pihent, aztán kínlódva feltornászta magát a szikla peremére. Ott hasra feküdt. Egy pillanatig azt hitte, megvakult, vagy eloltották a fényeket, de a sötétség csak a fejében volt, és lassan fölengedett. Fölemelte a fejét. A folyó zúgása minden más hangot túlharsogott, ezért nem hallotta a csizmás lábak léptei nyomán megcsikorduló laza kőtörmelék zaját, ahogy Dirk Courtney a majdnem függőleges ösvényen lefelé ereszkedett, a híd alá. Mark cseppet sem lepődött meg, amiért Dirk Courtneyt ott látja a katasztrófa színhelyén. Vadászöltözékében, térdnadrágban, térdig érő csizmában, vastag, borsószínű tengerészdzsekiben. Gyapjúsapkáját mélyen a szemébe húzta. Az utolsó néhány méteren már meg-megcsúszott az ösvényen, de biztos lábbal ereszkedett lefelé, könnyedén, mint egy táncos, aztán megállt a sziklák között, az összetört Rolls mellett. Gondosan körülnézett, lámpásával bevilágított minden sötét zugba, minden repedésbe. Mark laposan hasalt a sziklán. Ő kívül esett a lámpás fénysugarán. Dirk lámpásával rávilágított a Rollsra. Mark felnyögött a megdöbbenéstől. Sean Courtney tábornok az esés következtében derékig belerepült a szélvédő üvegébe, aztán a motorház teljes súlyával rázuhant felsőtestére. A feje majdnem levált, sűrű fehér szakállában a piros vér mint a rubint csillogott a lámpa fényében. Dirk Courtney föléje hajolt, és megtapintotta nyakán a fő ütőeret. Nyilván felfedezte, hogy a szörnyű csonkulás ellenére maradt még benne az életnek egy makacs szikrája, mert félrehajtotta a fejét. A tábornok nyitott szemeivel szinte mintha csodálkozva nézett volna. Dirk felemelte a jobb kezében tartott rövid vastag, durva zsákvászonnal borított rudat, amelynek súlyát és hatékonyságát nyilvánvalóvá tette a mód, ahogy kezelte. Mark kiáltani próbált, de rekedt nyöszörgése elveszett a vizek harsogásában. Dirk halántékon ütötte apját. A jobb füle fölött, ahol szürke hajfürtök tapadtak nedvesen a koponyájára. Mark minden idegszálával érezte az ütés erejét. Dirk próbaképpen megnyomkodta apja halántékát. Kipróbálta, hogyan horpadt be a halálos ütés nyomán, és kitapintotta fejében a törött csontdarabok élét. Az arca kifejezéstelen maradt, hideg, befelé forduló. Aztán olyasmit tett, ami Mark szemében szörnyűbb volt, iszonyatosabb, mint a gyilkos ütés. Ujjaival gyengéden lecsukta Sean Courtney halott, meredt szemeit, fél térdre ereszkedett és változatlanul merev arccal megcsókolta apja véres ajkát. Tébolyodott elme műve… Csak most világosodott meg Mark előtt, hogy Dirk Courtney őrült. Aztán Dirk viselkedése megváltozott. A keze már nem volt az a gyengéd, szinte simogató kéz, ismét céltudatosan, határozottan mozgott. Oldalra görgette a holttestet, kigombolta rajta a teveszőr felöltőt, sietve végigkutatta ruháját. Előhúzott egy arany óraláncot, rajta kulcsokkal és egy fedeles aranyórával.

A kulcsokat röviden végignézte, aztán zsebre vágta őket, fölállt, odament a Rolls hátsó ajtajához, egy darabig a kilinccsel birkózott, s mikor végül a kilincs engedett, Ruth Courtney holtteste zuhant ki az ajtón, oldalára hengeredve elterült Dirk lábainál. Dirk megmarkolta Ruth sűrű, fekete haját, hátrahúzta fejét. Ezúttal is meglendült kezében a rövid, vastag bot, Ruth halántékára csapott vele, majd az ő koponyáját is megtapogatta, mint egy orvos, aki diagnózist csinál, nyomkodta, hogy megérezze a törött csonton a horpadást. Az eredmény láthatóan megnyugtatta, karjaiba vette Ruth ernyedt, kislányos testét, levitte a víz partjára, átdobta a parti köveken. A víz nyomban elkapta, a sötét ár elsodorta, lefelé, ahol majd a zuhogó vízesés legörgeti a ladyburgi völgybe, és a kegyetlen sziklák nem hagynak kétséget a halottkém számára a halál oka felől. Mark a sebeitől és a kimerültségtől tehetetlen, összetört testével, az emberi teljesítőképesség határán túl, mozdulni sem tudott, lélegezni is alig, miközben figyelte, hogyan hajol Dirk Courtney, markolja meg apja bokáját. A tábornok súlyos testét levonszolta a harsogó folyó partjára, meggörnyedve küzdve a holtsúllyal. Mark a tenyerébe temette arcát, és azon vette észre magát, hogy sír. A hatalmas, egész testét megrázó zokogás keményen próbára tette törött mellkasát. Mikor ismét felnézett, Sean Courtney holtteste eltűnt, és Dirk Courtney elindult arrafelé, amerre ő feküdt. Óvatosan lépegetett a sziklák között, a keskeny ösvényen, s közben lámpásával kutatott a sötétben, végig a kavargó vizeken, minden métert megvilágítva a sziklán. Őt kereste. Markot. Mert tudta, hogy ő is a Rollsban volt. Az ütközés végzetes pillanatában a teherautó reflektora egyenesen Mark arcába világított. Dirk Courtney tudta, hogy ott kell lennie valahol. Mark az oldalára hengeredett, és megpróbálta kigombolni felöltőjét. Siettében jobb kézzel fogott hozzá, és feljajdult a fájdalomtól. Aztán bal kezével végig letépte a gombokat, kitornászta magát a kabátból, amelynek átnedvesedett anyaga minden mozdulatának ellenállt, és mire megszabadult tőle, Dirk Courtney alig ötvenlábnyira volt tőle. Óvatosan, de határozott léptekkel közeledett az ösvényen, fél kezében lámpásával, másik kezében rövid, súlyos botjával. Mark a folyó partján feküdt. Most oldalt lökte a kabátot, úgy, hogy az lehetőleg az alatta örvénylő folyóban egy sziklára essen, de arra már nem volt ideje, hogy ellenőrizze, sikerült-e a trükk. Dirk Courtney túlságosan közel volt már. Mark a szikla töve felé gurult, közben magába fojtotta jajgatását, ahogy sérült bordái és törött csuklója nekiverődtek a szikláknak. A sziklák védett oldalán sekély, sötét, kürtőszerű nyílást talált, ahová nem ért el sem a reflektorok, sem a lámpás fénye. Dirk Courtney nem láthatta, mert az a szikla kiszögellésén túl állt, de látta, amint lámpája fénye minden lépésre fel-le mozogva pásztáz, miközben Dirk kitartóan folytatja útját. Mark a sziklafal felé fordult. Megpróbált erőt gyűjteni. Érezte, hogy elvesztett energiája lassan részben visszatér. Dühe még élő, apró lobogó lángként melegítette mellkasát. Nem tudta, elég-e az ereje vagy a dühe, hogy továbbsegítse, mindenesetre nekiállt lassan mászni, esetlenül, mint egy csonkult rovar, a nedves sziklához tapadva vonszolta magát felfelé. Húszlábnyira sikerült már felkapaszkodnia, mikor Dirk Courtney megállt alatta a sziklapadon. Mark egy tehetetlen állat utolsó védekezéseként mozdulatlanná dermedt, és tudta, Dirk, abban a pillanatban, hogy felfelé világít a lámpással, észreveszi. Már várta,

mint egy vágóhídi állat, béna rezignáltsággal, a csapást. Dirk még egyszer figyelmesen körülnézett. Széles ívben végigpásztázta a folyó két partját, és már azon a ponton volt, hogy a lámpással arra a sziklacsoportra világít, amelyen Mark csüngött, mikor valami elterelte róla a figyelmét. Két gyors lépéssel a sziklapad szélére sietett, és lefelé irányította a lámpás fényét. Mark kabátja fennakadt egy kőrakáson. Dirk fél térdre ereszkedve kinyújtott karral próbálta elérni. Ez volt az a türelmi idő, amire Marknak szüksége volt. Dirk teljes figyelmét a fennakadt kabátnak szentelte, és a víz surrogása és zúgása elnyomta a zajt, amit Mark a sziklára kapaszkodó lábaival meg kezeivel okozott. Vissza sem nézett, míg még ötven lábbal magasabbra nem tornászta magát. Akkor látta, hogy a kabát bevált mint csalétek. Dirk Courtney száz lábbal lejjebb volt, a folyás irányában, az első vízesésnél állt, a hegyhát végében. Kezében a nedves kabát, és lefelé bámult a félelmetes lejtőn. A víz, ahogy a szakadékba beáramlott, a lámpás fényénél feketén, fénylőn csillogott, mint az olaj, aztán sűrű, fehér habot verve zúdult a mélybe. Dirk Courtney a kabátot ledobta a sötétségbe, aztán hátralépett. Kényelmesen lekuporodott a szikla alá, amely védte az eső és a szél ellen. Tökéletes nyugalommal kiválasztott magának egy szivart a tárcájából, rágyújtott, akár egy munkás, aki egy nehéz feladat sikeres elvégzése után pihenőt tart. Az egykedvű kis mozdulat, a kénes gyufa lobbanása, és ahogy megelégedetten belefújta a füstöt a lámpás fénysugarába, talán ez mentette meg Mark életét. Olyan mértékben felajzotta dühét, hogy úrrá tudott lenni kínzó fájdalmain és kimerültségén. Biztosította számára az akaraterőt, hogy továbbmenjen. És folytatta a mászást. Ahogy fölfelé kapaszkodott, valóságérzete időnként fölmondta a szolgálatot. Egyszer valami meleg, jólétérzés töltötte el, csodálatos érzés, szinte az alvás peremén lebegett, de végül, mielőtt lezuhant volna, sikerült megkapaszkodnia. Szándékosan odacsapta jobb kezét a sziklafalnak. A fájdalomtól felkiáltott, de a fájdalommal egyidőben visszatért eredeti hideg elszántsága. Aztán ez a józan érzés a hidegtől és a fájdalomtól lassan megint elenyészett, és megint kitárult előtte egy képzelt világ. Azt hitte, ő egyike a Chaka király által kiválasztott harcosoknak, és követi az öreg királyt felfelé azon a szörnyűséges sziklán, a Chaka Kapuja tetején. Azon vette magát észre, hogy zulu nyelven törten dadog valamit, és a fejében mély, zengő hangok visszhangoztak, ahogy az öreg király hívta., bátorította, hogy menjen csak, és tudta, ha gyorsabban mászik, megláthatja az öreg király arcát. Türelmetlenségében elvesztette támasztékát, megcsúszott, és egyre gyorsabban csúszott lefelé a meredeken, míg végül nekiverődött egy satnya kis fa törzsének, amely a sziklafal oldalából bújt elő. A fatörzs megállította esését, és ahogy törött bordáiba belenyilallott a fájdalom, megint felkiáltott. Aztán tovább mászott. Most Storm hangját hallotta. Olyan tisztán, olyan közelről, hogy megállt a mászásban, felnézett az esőben, a sötétbe, és Storm ott volt, a feje fölött lebegett, olyan szép, olyan sápadt, olyan bájos volt… – Gyere, Mark – mondta, és a hangja úgy csengett-bongott a fejében, mint egy ezüstcsengettyű. – Gyere, drágám. Ebben a pillanatban tudta, hogy Storm él, nem haldoklik a hideg kórházi ágyon, itt van, idejött hozzá, fájdalmában, kimerültségében. – Storm! – kiáltotta, azzal fellendítette magát, előrebukott, aztán ott feküdt hason, a

szikla tetején, a rövid, nedves füvön. Szeretett volna ott maradni örökké, fekve. Abban sem volt biztos, hogy fölért a tetőre. Nem volt biztos benne, nem ez is a képzelet műve-e. Talán már meg is halt, erről van csak szó. Aztán lassan tudatára ébredt, hogy esőcseppek csapkodják az arcát, és hallotta egy kis levelibéka kuruttyolását az esőben, érezte a szél hideg leheletét, és némi sajnálkozással állapította meg, hogy még életben van. És ezzel a fájdalom is visszatért testébe. A csuklójában kezdődött, aztán szétterjedt minden tagjában, s végül úgy érezte, nincs ereje, hogy elviselje. De felmerült előtte egy kép, kristálytisztán rajzolódott ki lelki szemei előtt: Dirk Courtney apja holtteste fölé hajol, magasra emeli a botot, hogy lecsapjon vele. És feltörő dühe ismét megmentette. Térdre erőltette magát, körülnézett. Százméternyire tőle parkolt a teherautó, a vashíd fölhajtóján, és a reflektorok fényében egy ember állt. Még egy iszonyú, minden erejét igénybe vevő erőfeszítéssel talpra állt. Támolyogva erőt gyűjtött a következő, tántorgó lépésekhez. Peter Botes ott állt az esőben, jobb kezében a nehéz pisztolyt lógatta, az eső átáztatta vékony, homokszínű haját, a nedvesség lecsorgott az arcán, homlokán. Állandóan azt törölgette szabad bal kezével. Az esőben felöltője válla is átázott. Időnként görcsösen meg-megrándult, legalább annyira félelmében, mint amennyire a hidegtől. Belekerült a nagy események sodrába, s nem látott belőle kiutat, akárhogyan csűrtecsavarta is a dolgot jogászi agyával. – Bűnsegédi bűnrészesség a cselekmény előtt és az elkövetés után… – Nem kívánta tudni, mi zajlik odalent a szikla aljában, és mégis, akármi történt, megbénította, rosszul lett tőle, iszonyodott tőle. Nem így képzelte el a dolgot, amikor elhatározta, hogy odamegy Dirk Courtneyhoz. Azt hitte, esik néhány szó, aztán ő elsétál, mintha mi sem történt volna, visszamászik felesége mellé a meleg ágyba, és fejére húzhatja a takarót. Nem számított erre az iszonyatra, az erőszakra, a pisztolyra a kezében, az undorító, véres, eseményekre a szakadékban. – „A büntetése halál” – gondolta, és megint borzongott egyet. Szeretett volna elrohanni, de nem volt hová rohanjon. – Ó, Istenem, miért tettem ezt? – suttogta maga elé. – Bárcsak, ó Istenem, bárcsak… – a gyenge jellem ősi-ősi jajkiáltása, de a mondatot nem volt ideje befejezni, mert egy hangot hallott maga mögött. Lassan megfordult, felemelte a pisztolyt, két karját teljes hosszában kinyújtotta. Egy alak közeledett feléje a sötétből. Peternek már nyílt a szája, hogy felkiáltson. Az alak torz, sápadt arcával csupa vér volt és sár, és olyan villámgyorsan közeledett feléje, hogy a kiáltás nem jutott el az ajkáig. Peter Botes szavakból és tézisekből élt, puha ember, az íróasztal és a zsíros ételek embere, míg az a férfi, aki hozzálépett a sötétből, katona volt. Mark rátérdelt a sárba. Lihegett, a bordáit szorongatta, várta, hogy a mozdulat okozta fájdalom csillapodjék, és torz látása kitisztuljon. Lenézett a férfira, akin térdelt. Az arca a sárban. A hajába markolva elfordította a fejét, hogy meg ne fulladjon. Csak akkor ismert rá. – Peter! – suttogta rekedten, és a fejében újból fejtetőre állt minden, és nem tudta, nem

fantáziál-e megint. Megérintette az eszméletlen alak ajkát. Meleg volt, puha, mint egy kislány ajka. – Peter – ismételte el ostobán, aztán egyszerre minden világos lett számára. Nem kellett lépésről lépésre kiokoskodnia, pontosan tudta már, honnan tudta Dirk Courtney, hol állítsa fel a csapdát. Tudta, hogy Peter az áruló, és tudta, hogy a csalétek Storm volt és a gyerek, John, és tudta, hogy az egész hazugság. Tudta, hogy Storm és a gyerek biztonságban vannak, alszanak a part fölött a kis hálószobában, és ez a tudat új életet öntött belé. Bal kezével felvette a sárból a Smith és Wesson pisztolyt, és gondosan megtisztogatta az ingével. Dirk Courtney megállt az ösvény végén. Alig lihegett a mászástól, de a csizmáin vastagon állt a sár, és dzsekije válla az esőtől nedvesen csillant meg a teherautó reflektora fényében. A fény elvakította, és a fényen túl csak a kifürkészhetetlen sötétséget látta. – Peter? – kiáltotta. Fél kézzel elárnyékolta a szemét, így már látta a várakozó férfi sziluettjét, amint a teherautó vezetőfülkéjének támaszkodik. Továbbindult. – Készen vagyunk – mondta. – Már nem kell semmitől sem tartanod. Nálam a páncélszekrény kulcsa, csak a söprögetés van már hátra. Aztán megtorpant. Megint a várakozó alakot nézte. Az nem mozdult. – Peter! – reccsent meg a hangja. – Gyerünk már! Szedd össze magad. Még van munkánk ma éjszaka. Kilépett a reflektorok fényéből, és továbbindult. – Hány óra? – kérdezte. – Nyilván késő van már. – Igen. – Mark hangja elmosódott volt, kásás. Dirk megállt, rábámult. A csend egy örökkévalóságig tartott, de Dirknek nem volt sokra szüksége, hagy észrevegye a revolvert és a sápadt, sáros arcot. Tudta, a golyó elkerülhetetlenül jön, és megpróbálta halogatni a pillanatot. Ameddig lehet. – Ide figyeljen! – mondta sürgető hangon. – Várjon egy percet. A lámpást áttette jobb kezébe. Behízelgő hangon, sürgetőn beszélt, pontosan úgy, hogy Mark ujja megálljon az elsütőbillentyűn. – Valamit el kell mondanom! – Dirk lefegyverző, bizalmaskodó mozdulatot tett, azzal hátrahúzta a lámpást, izmos karral, széles ívben előrelendítette, s ugyanazzal a mozdulattal előrevetette magát. A lámpás kissé célt tévesztett, és Mark vállát találta el, de elég erővel ahhoz, hogy a pisztoly elmozduljon, mikor Mark tüzelt. Ennek ellenére Mark hallotta, hogy a lövése talált, hallotta azt a tompa, elfojtott hangot, ahogy a puha ólom szétterjed az élő testben, és hallotta a horkanást, ahogy a találat erejétől a levegő kiszorult Dirk tüdejéből. De aztán Dirk hatalmas, kemény testével nekizuhant. Oldalra tántorodott, nekiestek a teherautó oldalának. Mark érezte, ahogy egy kar átfogja mellkasát, és izmos kézzel lefogják pisztolyt tartó kezét. Mark az első pillanatban, ahogy test test ellen egymásnak estek, tudta, hogy Dirk Courtney súlya és ereje jóval felülmúlja az övét, s még akkor sem lennének egyenlő küzdő felek, ha ő nem sebesült volna meg. Olyan hátrányban volt, hogy úgy érezte, mintha egy szörnyű gépezet fogaskerekei közé került volna, és Dirk Courtney nem is húsból és csontból állna, hanem tiszta vasból.

Törött bordái elmozdultak a kemény, ölelő szorításból, ahogy a törött csontok éle belehasított húsába, felkiáltott, és érezte, hogy pisztolyt tartó keze hátrafeszül, Dirk Courtney megpróbálja arcának fordítani csövét. Dirk lerántotta a lábáról, együtt pörögtek, mint egy keringőző pár, és csak a legkeményebb erőfeszítéssel és egy ügyes, egyensúlyozó trükk segítségével sikerült Marknak talpon maradnia. De most már nem volt mögötte támaszul a teherautó karosszériája, és tudta, hogy a következő támadás fejjel lendíti le a sárba. Érezte, hogy Dirk Courtney minden erejét összeszedi a következő rohamra. Kőkemény izmait emberfölötti erőfeszítéssel feszítette meg, és Mark kétségbeesetten állt ellent; de Dirk olyan erőbevetéssel támadt rá, olyan elsöprő erővel, mint a part felé gördülő árhullám. És ekkor, abban a pillanatban, mikor Dirk minden erejét megfeszítve meglendült, hatalmas teste megremegett, hördülve, sípolva fújta ki a levegőt tüdejében, s ugyanakkor Mark érezte, hogy a gyomrán a ruha csupa nedvesség, ahogy ellenfeléből vastag sugárban ömlik a meleg, friss vér. Dirk Courtney testéből elszállt minden erő. Mark érezte, ahogy megtántorodik, keze, amellyel az ő pisztolyt tartó kezét fogta, elernyedt, s ekkor jött rá, hogy a golyója okozta sérüléstől, az utolsó, iszonyú erőfeszítéstől megrepedt benne egy ér, és az életét jelentő nedv vastagon, sziszegő sugárban lövellt ki, szívverése ütemére, a sebből. Mark egy erőfeszítéssel hátranyomta a pisztolyt, lassú ívben Dirk Courtney arcának fordította. Azt hitte, annyi ereje se maradt, hogy meghúzza a ravaszt. A fegyver szinte magától sült el, és Mark egy pillanatra elvakult a torkolattűz fényétől. Dirk Courtney feje úgy vágódott hátra, mintha teljes erővel szájába vágtak volna egy baseball-ütővel, hanyatt zuhant, kívül a reflektorok fénysugarán, és Mark hallotta, hogyan csúszik, bukdácsol lefelé a szakadék meredek oldalán. A pisztoly kiesett kezéből. Elesett. Előbb térdre aztán lassan arccal előre, a sárba. Az alábbiak tartalmazzák SEAN COURTNEY utolsó akaratát és Végrendeletét, miután nevezett tulajdonközösség kizárásával kötött házasságot RUTH COURTNEY-val (azelőtt FRIEDMAN, született COHEN), és jelenleg Ladyburg kerületben a LION KOP RANCH lakosa. …………. Valamennyi vagyonomat és vagyontárgyamat, ingókat és ingatlanokat egyaránt, akár birtokomban vannak, akár várományosuk vagyok, akár örökség folytán, akár más előre nem látott körülmények között kerülnek tulajdonomba, bárhol legyenek fellelhetők és bárminő természetűek, kivétel nélkül mindenre vonatkozóan örökösül jelölöm feleségemet, a fent nevezett RUTH COURTNEY-t Másnap reggel a nap első fényénél Mark vezette a mentőosztagot le a meredek folyóparton. Jobb keze felkötve, a bordáit szorosan átkötözték inge alatt, és sebei miatt fájós lábbal sántított. Sean Courtneyt fél mérfölddel az utolsó vízesés alatt találták meg, ahol a Baboon folyó elágazik a völgy felé. Hanyatt feküdt, vér nem volt rajta, a víz minden cseppet letisztított róla, még a sebeit is tisztára, halványkékre mosta. A homlokán látható horpadástól eltekintve az arca szinte teljesen ép maradt. A kora reggeli nap megszárította fehér, bozontos szakállát. Büszkén göndörödött a mellén. Olyan volt az egész ember, mint egy kardos-páncélos középkori lovag márványba faragott szobra, amelyet egy ősi katedrális homályában fektettek a lovag szarkofágjára.

Abban az esetben, ha a feleségem előttem halálozna el, vagy amennyiben együtt haláloznánk el, vagy hat hónapnál rövidebb idő telne el a kettőnk halála között… A folyó jóságos volt és Rutht ugyanarra a homokpadra sodorta. Félig elborította a puha, fehér homok. Egyik karcsú, csupasz karját kinyújtva, arccal lefelé feküdt. Középső ujján ott csillogott a sima karikagyűrű. Ujjaival majdnem érintette férje karját. Együtt temették el őket, egymás mellé, a mély bevágásban a felföld lejtőjén, valamivel a Lion Kop-i nagy ház mögött. …………Ami vagyonom egyéb részét és maradványait illeti, a következőket rendelem el: És itt legalább ötszáz egyedi hagyomány következett, ami ötven oldalt töltött be, és majdnem ötmillió font sterlingre rúgott. Sean Courtney nem felejtkezett meg senkiről sem. Kezdve a legegyszerűbb lovászgyerektől és háziszolgától… eleget hagyott mindenkire, hogy egy kis földet szerezhessen vele, egy kis nyájat vagy életjáradékot biztosítson vele magának. Azoknak, akik egy életen át hűségesen dolgoztak neki, a juttatás arányosan nagyobb volt. Azoknak, akik azon fáradoztak, hogy különböző, jól jövedelmező társaságait és vállalkozásait megszervezzék, részt biztosított ezekben a társaságokban. Jelentős részt. Nem felejtkezett meg egyetlen barátjáról, egyetlen rokonáról sem. Elismerem, hogy van egy törvényes fiúgyermekem, bár habozva alkalmazom ezt a szót, hogy gyermekem, nevezett DIRK COURTNEY, jelenleg Great Longwood-i lakos, Ladyburg kerületben. Mindazonáltal Isten, vagy az ördög, már olyan bőségesen ellátták őt, hogy bármi, amit ehhez hozzátehetnék, fölösleges lenne. Ezért rá semmit sem hagyok, még az áldásomat sem. Dirk Courtneyt a fenyőfaligetben temették el, a kutyaviadalpálya alatt. Nem találtak papot, aki hajlandó lett volna elvégezni a temetési szertartást, így a temetkezési vállalkozó zárta le a sírt néhány kíváncsiskodó és a sajtó képviselői meg egy csapat szenzációhajhászó jelenlétében. Bámészkodók sokan voltak, de nem sírt senki. Leányommal, STORM HUNTtal szemben (született COURTNEY), aki könnyeden vette leányi kötelességét, a magam részéről atyai kötelességemnek egy font sterling juttatásával teszek eleget. – Nem így gondolta – suttogta Mark Stormnak. – Erről beszélt aznap éjjel, amikor az megtörtént. Rád gondolt. – Az enyém volt a szeretete – mondta Storm halkan. – Bár a végén megpróbálta tagadni, az mindig megmaradt nekem. Ez elég vagyon, nincs szükségem még a pénzére is. Mark Andersre, akivel szemben olyan szeretetet éreztem, amilyet egy férfi általában saját törvényes fia iránt érez, nem hagyok pénzt, mert jól tudom, mennyire lenézi. Készpénz helyett végrendeletileg ráhagyom valamennyi könyvemet, festményemet, puskáimat, pisztolyaimat és vadászpuskáimat, ékszereimet, valamennyi háziállatomat, beleértve a

kutyáimat, lovaimat és szarvasmarháimat. A festmények önmagukban is jelentős értéket képviseltek, és a könyvek között sok volt az egyedi példány, a ritkaság vagy ami kiállítását illetően képviselt értéket. Mark csak a szarvasmarhákat és a lovakat adta el, mert sok volt belőlük, és nem volt számukra hely a cecelégy által fertőzött Bubezi-völgyben. Ami vagy ónomból fennmaradt és megmaradt, a fent nevezett MARK ANDERS-re hagyom mint a természetvédelmi társaság kurátorára. Ezt a hagyományt arra kell fordítania, hogy a társaság céljait előmozdítsa, különösen azt, hogy a jelenleg Chaka Kapujának nevezett, védett területet vadrezervátummá fejlesszék és kiterjesszék. – Nincs a kormányban senki, aki egy ujját is bepiszkolná egy olyan törvényjavaslattal, amelynek a korábbi földművelésügyi miniszterhelyettes volt az értelmi szerzője, s amit ő fogalmazott meg – jósolta Jannie Smuts tábornok, amikor a temetés után együtt álltak és csendben beszélgettek. – Annak az embernek a nevétől is bűzlik minden, amihez hozzányúlt. A politikai hírnév túlságosan törékeny dolog ahhoz, semhogy ezt valaki megkockáztassa, és előre látom, hogyan rohannak majd az új kormány emberei, és tagadják le, hogy valaha is közük volt hozzá. Biztosra vehetjük, hogy új törvényt fognak hozni, amely megerősíti, sőt, felminősíti a Chaka Kapuja körüli földek védettségét, és biztosítlak, fiam, hogy pártom teljés erővel támogatja ezt a törvényjavaslatot. Ahogy ezt Smuts tábornok előre látta, a törvény a következő parlamenti ülésszakon átment a képviselőházban, és 1926. május 31-én törvényerőre emelkedett mint a Délafrikai Unió Parlamentjének 1926. évi 56. törvénye. Öt nappal később távirat érkezett Ladyburgbe, amely megerősítette Mark kinevezését mint a Chaka Kapuja Nemzeti Park első felügyelőjét. Nem került sor perre, ahol Hobday királyi kegyelem alatt tanúskodhatott volna, és mentességet igényelhetett volna a gyilkosság vádja alól. Tárgyalásán az államügyész halálos ítéletet kért rá. A bíróság elnöke a tényállást összefoglalva kiemelte Sithole Zama, alias Pungushe vallomását. – Kitűnő benyomást tett a bíróságra. Válaszai világosak voltak, pontosak. A védelem egyetlen alkalommal sem vonhatta kétségbe őszinteségét, becsületességét, és nem tudta megrendíteni tökéletes emlékezőtehetségét. Karácsony estéjén a pretoriai központi börtön fehérre meszelt helyiségében, kezén és lábán bőrszíjakkal, fején fekete vászonzsákkal, Hobday lezuhant a reccsenve nyíló facsapdán keresztül az örökkévalóságba. Peter Botest Mark Anders vallomása tisztázta a gyanú alól, hogy bármi módon része lett volna a gyilkosságban vagy tervezett gyilkosságban, és így nem is került tárgyalásra sor. – Az ő bűne a gyengeség és a mohóság – próbálta megmagyarázni a dolgot Mark Stormnak. – Ha ezt büntetni kellene, akkor akasztófa várna valamennyiünkre. Különben is, elég volt már a bosszúállásból és a halálból. Peter Botes nyomban a kihallgatások után elhagyta Ladyburgot. Mark sosem tudta meg, hová ment, és mi lett belőle. Ha valaki átkel a Bubezi folyó felett azon az alacsony építésű betonhídon, ahol Dirk

Courtney gátjának és vízerőművének állnia kellett volna, a túlsó parton egy sorompóhoz ér. Egy elegáns, széles karimájú puhakalapos zulu őr üdvözli az illetőt, és olyan ragyogó mosollyal néz rá, amilyen fényesen a kalapja szegélyén a Rezervátum Igazgatóságának jelvénye ragyog. Mikor az illető kiszáll a kocsijából, és bemegy egy nyerskőből épült, csinos, nádfedelű házba, és aláírja a vendégkönyvet, nézzen a recepciós asztal mögött balra, a falra. A park korai napjaiból származó fényképek és egyéb emlékek állandó kiállítását láthatja. A gyűjtemény középső darabja egy nagyméretű fénykép. Élénk tekintetű öregurat ábrázol, alakja nyúlánk, bőre napbarnított, az egész ember szívós, mint egy nyersbőr szíj. Haja dús, tiszta fehér, és csodálatos, hegyes bajusza van. Vászonzakója kissé gyűrött, úgy áll rajta, mintha a bátyjára szabták volna, nyakkendője csomója néhány centiméterrel lejjebb van a kelleténél, és az inggallérja egyik oldalon kissé félrecsúszott. Bár a mosolya hamiskás, az álla kemény, határozott. De a szeme az, ami leginkább figyelemre méltó rajta. Tiszta, nyílt szemek: egy látnok vagy egy próféta szemei. A fénykép alatt a következő szöveg olvasható: „Mark Anders ezredes, a Chaka Kapuja Nemzeti Park első igazgatója.” S alatta, kisebb betűkkel: „Ennek az embernek az energiája és gondoskodása folytán maradt a Chaka Kapuja Nemzeti Park az utókorra. Anders ezredes a Nemzeti Parkok Szövetségének alapításától kezdve, 1926 óta dolgozott a Szövetség igazgatótanácsában. 1935-ben elnöknek választották. Kitüntetéssel harcolt két világháborúban, az egyikben súlyosan megsebesült, a másodikban Észak-Afrikában és Olaszországban vezette ezredét. Számos, vadon élő állatról szóló könyv szerzője, így a Szentély és az Eltűnt Afrika címűeké is. Beutazta a világot, előadásokat tartott és támogatókat gyűjtött a természeti kincsek megőrzésére. Kitüntetéseket kapott uralkodóktól, kormányoktól, egyetemektől.” A fényképen az ezredes mellett magas, karcsú nő áll. Szürkével csíkozott haját szorosan hátrahúzza, és bár a szemei sarkában és a szája körül is apró, mély vonások látszanak, ezek a kis ráncok nevetésről szólnak és arcvonásai most is egykori szépségről tanúskodnak. Mintegy védő és féltő gesztussal dől az ezredes jobb karjának, és a kép alatt a magyarázó szöveg így folytatódik: „Felesége és egész életében társa a munkában a nemzetközileg ünnepelt művész, aki leánykori nevén, Storm Courtney név alatt festette afrikai tájképeit és állatfestményeit.” „Anders ezredes 1973-ban visszavonult a Parkok igazgatósági elnöki tisztjéből, és hölgyével azóta az Umhlanga sziklánál, a natali parton, egy tengerre néző kunyhóban él.” Miután a látogató elolvasta ezt a szöveget, visszamehet a gépkocsijához. A zulu őr ismét tiszteleg és fölemeli a sorompót. És az illető elindulhat, egy rövid időre, a Paradicsomba.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: A Sparow Falls Pan Books Ltd., London, in association with William Heinemann Ltd. 1978. © Wilbur Smith 1977

Fordította: Kaposi Tamás Borító: Császma József Hungarian edition by © Delej Kft in association with Maecenas International Kft, 1993. Hungarian translation © Kaposi Tamás, 1993.

ISBN 963 7696 10 5 Kiadja a Delej Kft. Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója A kötet kiadásában részt vett: Maecenas International Kft. Felelős szerkesztő: Jurcsik Erzsébet Műszaki vezető: Szakálos Mihály Készítette Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 94-0593 Megjelent 33,1 (A/5) ív terjedelemben