Wilbur Smith 02 - Mennydörgés.doc

WILBUR SMITH MENNYDÖRGÉS

Courtney-sorozat 02 Sean Courtney olyan vad, kíméletlen és hatalmas volt, akárcsak szülőhelye, Afrika. Barátai tűzbe mentek volna érte, ám ellenségeiben is tűz égett: az iránta érzett gyűlölet tüze'. Ellenségei pedig sokan voltak. Közöttük saját fia, aki sosem kapott tőle elég szeretetet; bátyja, akit elárult, továbbá a Búr Hadsereg, vezére, akivel Afrika legvéresebb háborújában találkozott össze. Sean legelszántabb ellenfele mégis egy asszony volt. Egy szerelmes, majd gyűlölködő asszony, akit a háború szörnyűségei sem tartottak vissza attól, hogy bosszút álljon, hogy megpróbálja tönkretenni Sean testét és lelkét…

1 A négy éve tartó utazás az úttalan vadonban igencsak megviselte a szekereket. A kerékküllők, a disselboomok legtöbbjét durva fa helyettesítette, a vászontetőket már annyit foltozgatták, hogy az eredeti anyagból alig látszott valami; az ökrök száma is tízre fogyatkozott a tizennyolcból minden csapatban: ragadozók és betegségek ritkították soraikat. Ennek ellenére, ez az elcsigázott karaván ötszáz elefánt agyarát hozta, tíz tonna elefántcsontot, Sean Courtney puskájának zsákmányát, és ezt az elefántcsontot majdnem tizenötezer aranysterlingre válthatja át, amikor megérkezik Pretoriába. Sean ismét gazdag embernek mondhatta magát. Ruházata ugyan pecsétes, durván foltozott és esetlen volt; csizmája talpát tövig lejárta, majd ügyetlenül bölénybőrrel javítgatta; hatalmas, nyíratlan szakálla majdnem a mellkasa közepéig ért, hátul meg fekete sörényként kunkorodott (életlen ollóval nyirbáltak le belőle a zubbonya gallérjánál). E külsőségek ellenére a férfi gazdag volt: az elefántcsonton kívül arany is várta a pretoriai Volkskaas Bank páncéltermében. Az út melletti emelkedőn ült a lován, szemlélődött, nézte, amint a szekerei ráérősen közelednek. Eljött az ideje, hogy földet műveljek, gondolta elégedetten. Harminchét éves, nem fiatalember már, itt az ideje, hogy földet vásároljon magának. Pontosan tudta, mit akar, azt is tudta, hol fogja felépíteni rá a házát: közel a lejtős domboldal széléhez – esténként majd a széles verandán üldögélve kiláthat a kék messzeségbe, a Tugela folyó fennsíkjaira. – Holnap Pretoriában leszünk. A hang megszakította Sean álmodozását; megmozdult a nyeregben és lepillantott a zulu férfira, aki a lova mellett kuporgott. – Sikeres vadászat volt, Mbejane. – Sok-sok elefántot öltünk meg, Nkosi. Mbejane bólogatott; Sean most vette először észre a zulu hajában csillogó ősz szálakat. Nem fiatal már ő sem. – És nagyon sokat vándoroltunk – folytatta Sean, Mbejane meg a fejét ingatta mély egyetértése jeléül. – Az ember belefárad a vándorlásba – gondolkodott Sean hangosan. – Elkövetkezik az az idő, amikor már alig várja, hogy legalább két éjszaka ugyanazon a helyen hajtsa álomra a fejét. – Meg hogy hallja a feleségeit énekelni munka közben a mezőn. – Mbejane nem hagyta abba. – Lássa a fiait, amint behajtják a csordát a faluba szürkületkor. – Eljött ez az idő mindkettőnk számára, barátom. Indulunk haza, Ladyburgbe. A lándzsák a pajzsnak ütődve zörögtek, amikor Mbejane felállt, miközben fejét felemelve Seanra mosolygott, izmai megmozdultak feketén bársonyos bőre alatt. A mosolya csupa fehér fog volt, nem lehetett ellenállni neki. Sean érezte, ezt a mosolyt viszonoznia kell, s végül úgy néztek egymásra, mint két kisfiú valami jól sikerült csíny után. – Ha keményen hajtjuk az ökröket az utolsó napon, akkor ma éjjel elérjük Pretoriát,

Nkosi. – Próbáljuk meg. – Sean felbátorította a zulut, majd lovával lefelé léptetett a lejtőn, hogy találkozzék a karavánnal. Az afrikai pirkadat fehéres, sima ragyogásában vánszorgott a csapat, de valami mozgolódás támadt a karaván vége felé, s a zavar gyorsan terjedt végig a vonalon. A kutyák ugatni kezdtek, a szolgák biztatásokat kurjongattak a magányos lovas felé, aki elszáguldott mellettük a karaván elejéhez. A lovas előredőlt a nyeregben, könyökével, sarkával ösztökélte a lovat, kalapja bőrszíjon hátravetve a nyakán, fekete haját összeborzolta a szél száguldása közben. – Ez a kölyök hangosabban bömböl, mint az oroszlán, amelyik nemzette – dörmögte Mbejane, de a nézése szeretetteli volt. Pillantásával követte a lovast, aki most elérte az első szekeret, és a vágtázó pónit hirtelen megállásra kényszerítette. – De tönkre is teszi mindegyik ló száját. Sean hangja morgós volt, akárcsak Mbejane, de ugyanaz a szeretet villant benne, míg figyelte, hogy a fia levág egy barna gazellatestet a nyeregkápáról, és ledobja az állat tetemét az útra, a szekér mellé. Két hajtó is sietett, hogy megkaparintsa. Dirk Courtney belerúgott pónija oldalába, s oda ugratott, ahol Sean és Mbejane várták az út mellett. – Csak egy? – kérdezte Sean, miközben Dirk visszafogta a pónit, hogy az apja mellé besorolhasson. – Dehogy! Hármat ejtettem el… hármat, három lövéssel. A szolgák hozzák majd a többit. Nemtörődöm módon, mint akinek mi sem természetesebb, mint hogy kilencévesen ő látja el élelemmel az egész csapatot, Dirk kényelmesen elterült a nyeregben. Egyik kezében a kantárszárat tartotta, a másik kezét hanyagul a csípőjére tette, szakasztott úgy nézett ki, mint az apja. Sean – hogy büszkeségét és szeretetét palástolja – kicsit összevonta a szemöldökét, közben titokban vizsgálgatta a fiát. A gyerek arcának szépsége majdhogy illetlennek tűnt: szemének ártatlan pillantása, bőrének makulátlan tökéletessége egy kislányé lehetett volna. A napsütés vöröses szikrákat villantott fel fekete fürtjein, egymástól távol ülő szemére hosszú, fekete pillák borultak, melyeket a szemöldök finom íve múlt csak szépségben fölül. A szeme smaragdzölden csillogott, bőre arany fényben ragyogott, hajából rubintos csillagok szikráztak elő – ezt az arcot egy ékszerész is mintázhatta volna. Aztán Sean a fiú szájára pillantott, s hirtelen valami kellemetlent érzett. A száj túlságosan is nagy volt, az ajkak túlontúl szélesek, puhák. A formájában volt valami hiba: mintha rögtön duzzogna vagy siránkozna. – Ma egész nap megyünk, Dirk. Nem táborozunk le sehol, ameddig el nem érjük Pretoriát. Lovagolj vissza, és közöld a hajtókkal! – Küldd Mbejanét! Nincsen semmi dolga. – Neked mondtam, hogy menj! – A csudába, apa! Éppen eleget csináltam ma! – Indulj, hogy az ördög vigyen el! Sean túlságosan vadul horkant fel. – Most jöttem csak vissza, ez nem járja, hogy… Dirk már kezdte volna, de Sean nem hagyta, hogy befejezze.

– Minden egyes alkalommal, amikor megkérlek, hogy csinálj valamit, csak vita lesz belőle. Csináld azt, amit mondtam! Egymásba kapaszkodott a tekintetük, aztán Sean másfelé nézett, Dirk pillantása megsértett volt és duzzogó. A férfi nemtetszéssel ismerte fel. Ez tehát megint afféle akaratpróba köztük, ami egyre gyakrabban fordul elő. Ezt is úgy fejezik be, mint az előzőeket? Már megint el kell ismernie a vereségét, és a sjambokot használnia? Mikor is fordult elő utoljára – talán két hete történt –, hogy Sean megszidta Dirköt valami egyszerű dolog miatt, valamit rosszul végzett el a pónilova körül? Dirk némán állt, míg az apja befejezte a mondókáját, aztán eltűnt az szekerek között. Sean már meg is feledkezett a dologról, éppen Mbejanéval beszélgetett, amikor a táborhely felől fájdalmas nyüszítés ütötte meg a fülét. Sean rohanni kezdett a hang irányába. A szekértábor gyűrűjének közepén ott állt Dirk. Arca még most is sötéten izzott a haragtól, lábánál pedig egy kis szopós kutya ugrált nyüszítve, bordái belapultak a fiú rúgásai alatt. Akkor mérgében Sean megverte Dirköt, de még mérgében is csak kötéllel verte, nem azzal az iszonyatos elvékonyodó végű sjambokkal, a vízilóbőr korbáccsal. Aztán beparancsolta a fiát a lakókocsiba. Délben érte küldött, és bocsánatkérést követelt, Dirk – könnyek nélkül, állát, száját összeszorítva – megtagadta. Sean ekkor megint megverte, most is a kötéllel, de ezúttal hideg fejjel, már nem is a megtorlás kedvéért. Dirk azonban nem tört meg. Végül, kétségbeesésében, Sean sjambokhoz nyúlt. Tíz sziszegő csapás borzasztó csípéssel találta el az ülepét, de Dirk nyikkanás nélkül tűrte. Mindegyik korbácsütésre kicsit felemelkedett, de hangot nem adott; Sean megérezte, hogy kavarog a gyomra, a szégyen és a bűntudat verejtékcsöppjei marták a szemét, közben gépiesen forgatta a sjambokot, ujjai belekapaszkodtak szinte a korbács nyelébe, szájában meg összegyűlt az öngyűlölet utálatos nyála. Amikor Dirk felsikoltott végül, Sean eldobta a sjambokot, a szekér oldalának dőlt, ott maradt lihegve, megpróbálta leküzdeni feltörő hányingerét, mely savasán bukott fel a torkából. Dirk sikoltozott, egyre csak sikoltozott, Sean felkapta a gyereket, és magához ölelte. – Ne haragudj, apa. Ne haragudj. Sosem teszek ilyet többé, megígérem. Szeretlek téged, mindenkinél jobban szeretlek – nem teszek ilyet soha többé! – kiáltozta Dirk, és átölelték egymást. A következő napokban egyetlen szolgáló sem szólt Seanhoz, legfeljebb, ha parancsot kellett teljesítenie. Mert nem volt egy sem közöttük, Mbejanét is beleértve, aki ne lett volna hajlandó lopni, csalni, hazudni, csak hogy Dirk Courtney biztosan megkapjon mindent, amire vágyik. S gyűlöltek mindenkit, még Seant is, aki megtagadott bármit a gyerektől. Ez két héttel ezelőtt történt. És most, gondolta Sean a duzzogó szájra pillantva, kezdjük az egészet elölről? De hirtelen Dirk elmosolyodott. Ez a váratlan hangulatváltozás megdöbbentette Seant: amikor Dirk mosolygott, a szája nagyon szép lett újra. Ellenállhatatlan volt. – Megyek már, apa. És vidáman, mintha csak önként vállalta volna, megsarkantyúzta lovát, majd

elügetett a szekerek irányába. – Haszontalan kis csibész! – füstölgött Sean Mbejane javára szólva, de magában csöndesen megkérdőjelezte, van-e oka a szégyenkezésre. Vándorszekéren nevelte föl a fiút, az volt az otthona, a bozótos préri tanterme, felnőtt férfiak a játszópajtásai, akik fölött hatalmat élvezett, születésétől fogva vitathatatlan hatalmat. Öt éve már, hogy az anyja meghalt, azóta nem tapasztalt asszonyi gyöngédséget. Nem csoda, hogy ilyen vadóc. Sean elhessegette magától Dirk anyjának emlékét. Itt is valami bűn kísértett, évekbe telt, míg kigyógyult ebből a bűntudatból. Az asszony most már halott. Semmi értelme, hogy tovább gyötörje magát. Megpróbálta lerázni a hirtelen jött szomorúságot, mely az előbbi boldogság helyébe telepedett: a kantár szabad végével rácsapott a ló nyakára, sietésre ösztökélte, hajszolta ki az útra, az alacsony hegyvonulat felé, mely a láthatár szélén sötétlett délen, Pretoria irányában. Vadóc gyerek. De ha egyszer eljutunk Ladyburgbe, nem lesz többé baj vele, nyugtatgatta magát. Az iskolában majd kinevelik belőle a sok zavaros gondolatot, otthon meg egy kis modort pofoznak bele. Nem, nem lesz a gyerekkel semmi baj. Az 1899-es év decemberének harmadik napján Sean levezette a szekereket a hegyről, és tábort ütött az Apies folyónál. Miután megvacsoráztak, Sean a lakószekérhez küldte Dirköt lefeküdni. Maga felmászott a hegygerincre, s hosszasan nézett észak felé. A táj a holdfényben ezüstszürkén fénylett, csöndesen, hatalmasan terült el az éjben. Ez a régi életük volt, és Sean hirtelen hátat fordított a tájnak. Most lefelé sétált, a városi fények irányába, melyek hívogatóan pislogtak felé a völgyből.

2 Megint adódott egy kis kelletlenkedés, amikor megparancsolta Dirknek, hogy maradjon a szekereknél; ebből következőleg másnap reggel Sean pokoli kedvében volt, amikor átügetett a folyó hídján, s belovagolt a városba. Mellette Mbejane loholt, hogy lépést tartson a lovával. Mélyen gondolataiba merült, s amíg be nem kanyarodott a Church Streetre, Sean észre sem vette a szokatlan nyüzsgést maga körül. Egy csapat lovas miatt le kellett húzódnia az út szélére. Miközben elvonultak, Sean érdeklődve szemlélte őket. Burgerek voltak, polgárok, öltözetükhöz a kelmét sokan még otthon szőtték, mások boltban vásárolták; olyan felállásban lovagoltak, amit némi képzelőerővel négyes oszlopnak lehetett nevezni. De Seant igazából a lovasok száma izgatta – jó ég! legalább kétezer férfi, a sihedertől az ősz szakállúig, s mindegyiküket tölténytárak koszorúzták keresztben, bal térdüknél meg a reteszelt Mauser puska tusa meredezett. A nyergükhöz összetekert pokrócot szíjaztak, csajkájuk, főzőedényük csörömpölt, ahogy elvonultak. Kétség nem maradhatott, ez a csapat háborúba indul. A járdaszélről asszonyok s néhány férfi kiabált feléjük. – Geluk hoor! Célozzatok pontosan! – Spoedige terugkoms. A katonák nevettek, vissza-visszakiabáltak. Sean odahajolt egy csinos lányhoz, aki a lova mellett álldogált. A lány piros kendőt lobogtatott. Sean észrevette, hogy – noha a

lány mosolygott – a szempilláin könnyek ültek, mini harmatcseppek a fűszálon. – Hová mennek a katonák? Sean hangosan beszélt, megpróbálta túlkiabálni a hangzavart. A lány kicsit felemelte az arcát, ettől legördült egy könnycsepp, végigszántotta a pofácskáját, majd leszánkázott az állára, jókora nedves foltot hagyott a blúzán. – A vonathoz, hová máshová? – A vonathoz? Miféle vonathoz? – Nézze, itt jönnek az ágyúk! Sean megdöbbenve pillantott fel: ágyúk dübörögtek mellettük. Egyenruhás tüzérek ültek mereven az aranysujtásos, kék zubbonyokban, előrefigyeltek az ágyút húzó kocsikra, a hatalmas súly alatt előregörnyedő lovakra. Megvasalt, nagy kerekek jöttek, a zárszerkezetek bronzos csillogása látszott, míg az ágyúcsövek komor szürkén meredeztek. – Istenem! – sóhajtott fel Sean. Megint a lányhoz fordult, izgalmában megragadta, és megrázta a vállát. – De hát hová mennek? Mondja meg végre… hová? – Menheer! A lányt sértette az érintés, s elhúzódott a férfitól. – Kérem, kisasszony. Bocsásson meg… de meg kell mondania! Sean utána kiáltott, de a lány eltűnt a nép között. Egy pillanatig még kővé dermedve állt, aztán működni kezdett az agya. Tehát háború van. De hol és ki ellen? Az biztos, nem törzsi villongások miatt vetnek be ilyen haderőt. Az ágyúk a legmodernebbek voltak azok közül, amit Sean egyáltalán ismert. Nem, ez a fehér emberek háborúja. Az Orange Köztársaság ellen? Lehetetlen, hiszen szövetségesek. Akkor talán az angolok ellen? Ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Hiszen… igen vagy öt évvel ezelőtt már szárnyra kaptak bizonyos híresztelések. Meg azelőtt. Eszébe jutott 1895, a Jameson-féle rajtaütés. Évek óta elvágva élt a civilizációtól, ezalatt bármi megtörténhetett – s most ártatlanul belecsöppent a kellős közepébe. Gyorsan végiggondolta saját helyzetét. Angol állampolgár, de Natalban született a Union Jack lobogó alatt. Külsőre burger, úgy is beszél, mint egy dél-afrikai búr polgár, úgy üli meg a lovát: itt született Afrikában, sosem ment el innen – mégis tulajdonképpen pontosan annyira angolnak számít, mintha Londonban látta volna meg a napvilágot. Tételezzük fel, hogy a háború a köztársaság és Anglia között folyik, és tételezzük fel, hogy a búrok elfogják… ugyan mit csinálnának vele? Bizonyára elkonfiskálnák a szekereit és az elefántcsont-zsákmányt, esetleg börtönbe vetnék, és valószínűleg kivégeznék, mint angol kémet. – El kell innen tűnnöm! – mormolta magában. Aztán Mbejanéhoz fordult: – Gyerünk! Vissza a szekerekhez, gyorsan! Még mielőtt a hídhoz érjek, Sean meggondolta magát. Meg kell tudnia pontosan, mi folyik itt. Egyetlen emberhez fordulhat ez ügyben, és ezt meg kell próbálnia. – Mbejane, eredj vissza a táborba! Keresd meg Dirk úrfit, és tartsd magad mellett – még akkor is, ha meg kell kötöznöd. Ne beszélj senkivel, és ha kedves az életed, ne engedd Dirköt sem szólni senkihez. Megértetted?

– Megértettem, Nkosi. Sean pontosan olyan volt külsőre, mint a többi ezer burger körülötte; átverekedte magát a tömegen és a szekereken, majd lassan elért egy nagykereskedéshez, mely a vasútállomás közelében állt, a város egyik végén. Utolsó itt járta óta átfestették a cégtáblát – friss vörös és arany betűk hirdették: I. Goldberg, import-export, bányászati berendezés: kereskedő és viszonteladó; drágakő, állatbőr, szőrme, elefántcsont s egyéb termékek felvásárlója. A háború ellenére, vagy éppen a háború miatt Mr. Goldberg birodalma szépen jövedelmezett. A bolt éppen tömve volt, Sean észrevétlenül tekergett a vásárlók között, s egyre a tulajdonost kereste. Most megpillantotta: éppen egy zsák szemes kávét adott el egy úrnak, aki nagyon szkeptikusnak mutatkozott a kávé minőségét illetően. Mr. Goldberg kávészemeinek minőségét összehasonlították az utca másik oldalán lévő boltok kávéjának minőségével: a megbeszélés egyre hevesebbé és szakszerűbbé vált. Sean egy árutól roskadozó polcnak dőlt, megtömte a pipáját, rágyújtott, s amíg várt, addig megfigyelte Mr. Goldberget akció közben. A boltos akár ügyvédnek is elmehetett volna, az érvei eléggé bizonyító erejűnek mutatkoztak, hogy előbb meggyőzzék Seant, aztán a vevőt is. Ez utóbbi fizetett, vállára csapta a zsákot és kidübörgött a boltból, Mr. Goldberg meg rózsás ragyogásban ott maradt, és győzedelmesen törölgette arcáról az izzadtságot. – Nem lettél soványabb, Izzy – üdvözölte Sean a boltost. Goldberg először bizonytalankodva bámult rá aranykeretes szemüvege fölött, aztán elmosolyodott, felismerte Seant. Megdöbbenve pislantott egyet, majd fejét félrehajtva hívogatóan intett, s eltűnt a bolt hátsó felében meghúzódó kis irodában. Sean követte. – Megbolondult, Mr. Courtney? – Goldberg már várta, szinte remegett izgalmában. – Ha elkapják… – Figyelj rám, Izzy. Múlt éjszaka érkeztem. Négy éve nem váltottam szót fehér emberrel. Mi a csoda történik itt? – Nem hallotta? – Nem, a fene essen beléd, nem hallottam! – Háború van, Mr. Courtney. – Azt én is látom. De hol? És ki ellen? – Végig a határ mentén – Natalban, Cape-nél. – Ki ellen? – A Brit Birodalom ellen. – Goldberg a fejét rázta, mintha maga sem hinné egészen, amit mondott. – Az egész Brit Birodalom ellen vagyunk. – Vagyunk? – kérdezte Sean élesen. – A Transzvaali Köztársaság és Orange szabad állama. Máris nagy győzelmeket arattunk – megostromoltuk Ladysmitht, Kimberleyt, Mafekinget… – Te, személyesen? – Én itt születtem Pretoriában. Szabad búr polgár vagyok. – Szándékodban áll beárulni engem? – Dehogy. Maga évek óta jó kuncsaftom. – Kösz, Izzy. Most pedig figyelj, el kell innen tűnnöm, amilyen gyorsan csak lehet. – Az bizony bölcs dolog lenne.

– Mi van a Volkskaas Bankban őrzött pénzemmel – hozzá tudok jutni? Izzy csak a fejét rázta bánatosan. – Minden ellenséges folyószámlát befagyasztottak. – A fene egye meg! – Sean keserűen káromkodott, majd Izzyhez fordult. – Húsz szekeret és tíz tonna elefántcsontot hagytam ott a város szélén… érdekelne esetleg? – Mennyit kér értük? – Tízezret az egészért: az ökrökért, a szekerekért meg az elefántcsontért. – mindenestül tízezret. – Nem lenne hazafihoz méltó, Mr. Courtney – válaszolt Goldberg határozatlanul. – Az ellenséggel kereskedni… aztán meg csak a maga becsületszavát kapom arra, hogy a rakomány tíz tonna. – Az ördög bújjék beléd, Izzy, nem én vagyok az angol hadsereg egymagamban… az az egész holmi megér húszezer fontot. – Azt akarja, hogy látatlanban vegyek meg valamit, ne is kérdezzek semmit róla? Nos, rendben, legyen. Adok magának négyezret – aranyban. – Hetet. – Négy és felet – alkudozott Izzy. – Te rohadék. – Négy és fél. – Nem, hogy a csuda vigyen! Öt! – kiáltotta Sean. – Öt? – Öt! – Rendben, legyen öt. – Kösz, Izzy. – Részemről a szerencse, Mr. Courtney. Sean sietve leírta a tábor helyzetét. – Küldj valakit, aki elszállítja a holmikat. Én, ahogy besötétedik, indulok a natali határ felé. – Kerülje el a nagyobb utakat és a vasutat! Joubertnek harmincezer katonája állomásozik Észak-Natalban, a csapatok főként Ladysmith és a Tugela magaslatok körül összpontosulnak. – Goldberg a széfhez lépett, és öt kis vászonzsákot vett ki. – Meg akarja számolni? – Megbízom benned, ahogy te is megbíztál bennem. Ég áldjon, Izzy. – Sean leeresztette a nehéz pénzeszacskókat a mellkasán, és elhelyezte őket az öve alatt. – Járjon szerencsével, Mr. Courtney.

3 Még két óra volt hátra az alkonyatig: Sean ekkor fejezte be a szolgák kifizetését. A szekérsaroglyán odatolta az aranyakból álló kis pénzoszlopot az utolsó pénzére váró szolgának is, majd nekikezdtek a búcsú komplikált szertartásának. Összeütögették a kezüket, ölelkeztek, udvarias mondatokat ismételgettek. Végül Sean felállt a székből, s körbepillantott. Az emberei türelmesen kuporogtak a földön, arcukat mintha fekete fából faragták volna – mégis, ezek az arcok tükröztek valamit saját fájdalmából, amit

az elválás miatt érzett. Ezekkel a férfiakkal élt együtt jó ideje, megosztottak száz nehézséget, nem volt könnyű most szélnek ereszteni őket. – Hát véget ért – mondta. – Yebho, véget ért. Kórusban válaszoltak, de nem mozdult egyikük sem. – Menjetek már, a csuda vigyen el! Az egyik lassan felemelkedett, összeszedte kis motyóját: egy karosst, a bőrből készített takarót, két lándzsát meg egy viseltes inget, melyet Sean adott ajándékba. A batyut a fején egyensúlyozva a gazdára pillantott. – Nkosi! – mondta és ökölbe szorított kezét emelte fel üdvözlés gyanánt. – Nonga – válaszolta Sean. A férfi megfordult, kiballagott a táborból. – Nkosi! – Hlubi. – Nkosi! – Zama. Az összetartozás névsorolvasása volt ez: a gazda még egyszer, utoljára kimondta a nevüket, aztán egyenként elhagyták a tábort. Sean maradt csak ott, nézte, hogyan enyésznek el az alkonyatban. Egyik szolga sem fordult vissza, és párt sem alkottak senkivel. Véget ért minden. Sean kimerülten fordult a táborhely felé. A lovak már készen várták. Három ló felnyergelve, kettő a csomagokkal megrakodva. – Először eszünk, Mbejane. – Az étel készen van, Nkosi. Hlubi megfőzte, mielőtt elment. – Gyere, Dirk! Vacsorázunk. Csak Dirk beszélt, mialatt ettek. Vidáman fecsegett, felélénkülve az új kaland izgalmától, Sean meg Mbejane csak falták a kövér Hlubi főztjét, s alig érezték az ízét. A sűrűsödő homályban egy sakál üvöltött, ez a magányos hang az esti szélben igazán illett az olyan ember hangulatához, aki éppen most vesztett el pénzt és barátokat. – Itt az idő. Sean belebújt báránybőr zubbonyába és begombolta. Szétrugdalta a tüzet, majd hirtelen megmerevedett, fejét felkapva fülelt. A szél valami új hangot hozott feléjük. – Lovak – erősítette meg a szolga is. – Gyorsan, Mbejane, a puskámat! A zulu már ugrott, rohant a lovakhoz, előhúzta Sean puskáját a tokból. – Oltsátok el a tüzet, és fogjátok be a szátokat! – parancsolt rájuk Sean, s már zavarta is hátra Dirköt a szekerek közé. Kikapta a puskát Mbejane kezéből, megtöltötte, aztán mindhárman előregörnyedve várakoztak. Kövek csikordultak a lovak patái alatt, majd egy félresodort ág halk ropogása hallatszott. – Egyedül van – suttogta Mbejane. Az egyik málhás ló felnyihogott, választ is kapott mindjárt a sötétből. Aztán megint csönd ült meg mindent, a némaságot végül a kengyel neszezése törte meg, mialatt a

lovas leszállt. Ekkor már Sean is látta a lovast, a vékony alak lassan előtűnt az éjből. A férfi felhúzta a puskát, hogy szemmel tartsa az idegent. Volt valami furcsa ennek az alaknak a mozgásában, kecsesen mozgott, de enyhén riszálta a csípőjét; hosszú lába volt, mint valami kiscsikónak, és Sean rögtön tudta, hogy fiatal, nagyon fiatal, a magasságából ítélve. Sean megkönnyebbülten emelkedett fel görnyedéséből. Egyre csak vizsgálgatta az idegent, aki bizonytalanul megállt a tűz mellett, s onnan bámult a sötétségbe. A fickó ellenzős sapkát viselt, mélyen lehúzta a füléig, zubbonya finom, mézszínű bőrből készült. Lovaglónadrágja pompás szabású volt, de igencsak ráfeszült a fenekére. Sean úgy találta, hogy az ülepe aránytalanul nagy fényes, angol vadászcsizmába bújtatott lábához képest. Igazi dandy. Sean hangjában ezért némi gúny zengett, amikor odakiáltott. – Maradj ott, ahol állsz, barátom, és mondd el, mi járatban vagy! Sean szavai váratlan hatást gyakoroltak a kölyökre. Akkorát ugrott, hogy fényes csizmái legalább hat hüvelyk távolságra értek ismét földet, s amikor biztos talajt érzett a lába alatt, szembefordult Seannal. – Na, beszélj már! Nem érek rá veled társalogni egész éjszaka. A kölyök kinyitotta a száját, aztán megint becsukta, megnyalta az ajkát és megszólalt. – Azt mondták nekem, hogy maga Natalba igyekszik. – A hangja mély volt, fátyolos. – Ki mondta ezt? – kérdezte a férfi. – A bácsikám. – Ki a te bácsikád? – Isaac Goldberg. Sean kezdte feldolgozni a hallottakat, s ezalatt a fiú arcát vizsgálta. Szőrtelenre borotvált arc, halvány bőr, nagy sötét szempár és nevetős száj, melyet most szorosan összeprésel a rémület. – És mi van, ha oda igyekszem? – kérdezte a férfi. – Magával szeretnék menni. – Szó sem lehet róla. Pattanj fel szépen a lovadra, és eridj haza. – De megfizetem magát – jól megfizetem. Lehet, hogy a hang tette, lehet, hogy a kölyök tartása, de Sean gondolkodóba esett, valami nagyon furcsa ebben a fiúban. Egy egyszerű bőrerszényt tartott maga elé, mintha a csípő táját védené, mintha ott féltene valamit, de mit? Egyszerre Sean rájött. – Vedd csak le a sapkádat! – parancsolta. – Nem. – Vedd le! A kölyök még habozott egy másodpercig, aztán szinte dacosan lekapta a fejéről a sapkát; két vastag, fekete hajfonat – szinte ragyogott a tűz fényénél – bukott elő, majdnem a derekáig ért; esetlen fiúból ez azon nyomban ragyogó nővé varázsolta. Sean számított valami effélére, de azért nem volt igazán felkészülve ilyen forma lelepleződésre. Nem is a szépsége, inkább a lány ruházata döbbentette meg. Életében nem látott még nőt lovaglónadrágban, most szinte elfulladt a lélegzete. Lovaglónadrág,

úristen, mintha meztelen lenne deréktól lefelé – talán még az sem lenne ilyen szemérmetlen. – Kétszáz font… A lány az erszényt ajánlva közeledett. A nadrág minden lépésnél megfeszült a combján; Sean bűntudatosan kapta el róla a pillantását, és az arcába nézett. – Tartsa meg a pénzét, hölgyem. A lány szeme szürke volt, füstös szürke színű. – Kétszáz font most, és ugyanannyi, amikor Natalba érünk. – Nem érdekel. Pedig érdekelte, azok a lágy ajkak igencsak remegtek. – Hát akkor mennyi legyen? Mondjon maga árat! – Figyeljen rám, hölgyem. Nem vasárnapi körmenetet vezetek. Már most is hárman vagyunk: egyikünk egy gyermek. Fárasztó lovaglás áll előttünk, hosszú út, körülöttünk meg itt az egész búr hadsereg. Így is elég rosszul állunk. Még valaki a csapatba, ráadásul egy asszony, az egészet lehetetlenné teszi. Nem kell nekem a pénze, az egyetlen dolog, amire szükségem van, hogy biztonságban tudjam a fiamat. Menjen haza, várja ki a háború végét… nem tarthat soká. – Megyek Natalba. – Rendben van. Menjen csak, de nem velünk. – Sean attól tartott nem tud tovább ellenállni a szürke szempár könyörgésének, s Mbejanéhez fordult. – A lovakat! – kiáltotta, s ellépett a lánytól. Az némán figyelte, míg nyeregbe szállt, nem tiltakozott. Olyan aprónak, olyan magányosnak tűnt, amikor Sean lepillantott rá a nyeregből. – Sajnálom – morogta a férfi. – Menjen haza, legyen jó kislány – szólt, azzal megfordult, és elporzott az éjszakába. Egész éjjel lovagoltak kelet felé a holdfényes pusztaságban. Egyszer valami sötét ház mellett haladtak el, a kutya megugatta őket, de folytatták az utat, megint csak keletnek; a Dél csillagának nagy keresztje mindig a jobb oldalukon maradt. Amikor Dirk elaludt, s félrebillent a nyergében, Sean elkapta, mielőtt leesett volna a földre, odavette az ölébe, s ott tartotta egész éjszaka. Még hajnalhasadás előtt találtak valami bokorcsoportot egy patak partján, kikötötték a lovakat, tábort ütöttek. Mbejane a gondosan eltakart kis tábortűz fölé helyezett egy csajkát, Sean takaróba csavarta a magáról mit sem tudó Dirköt. Ekkor a lány odalovagolt a táborhelyhez, s leugrott a lováról. – Kétszer majdnem nyomukat vesztettem. – Nevetett, mialatt levette a sapkáját. – Jól megrémültem. – Kirázta ragyogó fonatait. – Kávé! Jaj, remek, majd éhen halok! Sean fenyegetően felemelkedett, kezét ökölbe szorítva nézett a lányra, de az minden zavar nélkül leugrott a lováról, s legelni engedte, mielőtt ismét tudomást vett volna a férfiról. – Hagyja el a formalitásokat, foglaljon helyet, kérem. S a szürke szemben felvillanó huncut fény ránevetett, olyan hűségesen utánozta a férfi testtartását, kezét illetlenül kihívó csípőjére helyezve, hogy Sean nem tehetett mást, elmosolyodott. Próbált visszakomolyodni, érezte, hogy ez a mosoly a megadás jele, de erőlködése annyira sikertelennek bizonyult, hogy a lány végül elégedetten felkacagott. – Tud főzni? – kérdezte a férfi.

– Úgy-ahogy. – Ajánlom, frissítse föl a szakácstudományát, mostantól meg kell dolgoznia az utazásért. Később, amikor megkóstolta a lány főztjét, morogva elismerte: – Nem is rossz – figyelembe véve a körülményeket. – Kenyérhéjjal kitörölte a tányért. – Maga túlságosan is szeretetre méltó, uram. A lány ezzel megköszönte az ételt, az árnyékba cipelte a takaróját, kiterítette, levette a csizmáját, lábujjait tornáztatta, majd nagyot sóhajtva lefeküdt. Sean úgy igazgatta a saját pokrócát, hogy felpillantva az arcára borított kalap karimája alól, szemmel tarthassa a lányt, s ne kelljen még a fejét sem elfordítania. A férfi dél körül ébredt. Nézte a lányt: nyitott tenyerében nyugtatta az arcát, úgy aludt. Szempillái összetapadtak, néhány izzadt hajtincs kiszabadult, s nedvesen tapadt az arcára a bágyasztó hőségben. Sokáig bámulta; aztán felkelt, a poggyászához ment. Lesétált a patakhoz, magával vitte egyszerű kis vászon piperetáskáját és egy másik lovaglónadrágot – ez még nem volt pecsétes, sem agyonfoltozott – meg egy tiszta selyeminget. A vízparton ült egy nagy kövön meztelenül, tisztára suvickolva, és az arcát vizsgálgatta egy fémtükörben. – Nem kis feladat. Sóhajtott és nyiszálni kezdte szakálla hatalmas bozontját, mely három év óta nem került kapcsolatba ollóval. Alkonyatkor, izgatottan, mint egy kislány az első báli ruhában, Sean visszaballagott a táborba. Már mindenki felébredt. Dirk és a lány élénk beszélgetésbe merülve egymás mellett ült a takarón, egyikük sem figyelt föl arra, hogy megérkezett. Mbejane a tűznél szorgoskodott; a sarkán kuporogva fürkészte Seant, de az arca nem változott. – Legjobb lesz, ha eszünk és indulunk. Dirk meg a lány felpillantottak. A szürke szempár összeszűkült, majd elgondolkodva kitágult ismét. Dirk az apjára nézett, aztán így szólt: – Olyan furcsa a szakállad! – A lány kétségbeesetten próbálta visszafojtani a nevetést. – Tekerd föl a pokrócodat, fiam! Sean igyekezett Dirk figyelmét elterelni a témáról, de a gyerek makacsul kitartott, mint valami buldog. – … és miért a jobbik ruhádat vetted fel, apa?

4 Hárman lovagoltak egymás mellett a sötétben, középen Dirk; Mbejane hátul poroszkált a málhás lovakkal. A terep előbb emelkedett, aztán süllyedt, mint valami végtelen tenger áradása; az éjszakai szélben a fű ingadozása csak tovább erősítette a hullámok képzetét. E tengerben a mellettük elvonuló dombok, a kopjék szolgáltak szigetként, a sakálok üvöltése helyettesítette a sirályok visongását. – Nem megyünk túlságosan messze kelet felé? A lány törte meg a csöndet, hangja elvegyült a szél puha zizegésében.

– Szándékosan megyünk úgy – felelte Sean. – Át akarok kelni a Drakensberghegység lábánál, jó messzire Ladysmithnél, és a vasútvonalak mentén összevont búr csapatoktól. Dirk feje fölött a lányra pillantott. A lány az ég felé emelte az arcát, úgy lovagolt. – Ismeri a csillagokat? – kérdezte tőle. – Valamennyire. – Én is úgy vagyok vele. Minden csillagot ismerek. – Dirk rögtön bekapcsolódott, s dél felé fordult. – Az ott a Dél Keresztje az Alfa meg Béta csillagokkal, az meg az Orion az övében a karddal, az meg ott a Tejút. – Sorolj föl még egy párat! – biztatta a lány. – A többi csillag csak olyan közönséges – nem számítanak. Még nevük sincs. – Jaj, dehogy nincs, a legtöbbnek külön meséje is van. Csönd támadt. Dirk most aztán kutyaszorítóba került: el kellett ismernie saját tudatlanságát, s Dirk hiúsága jóval nagyobb volt annál, semhogy ezt csak úgy, könnyen lenyelje, máskülönben viszont nem hallgathatja meg az ígéretes történeteket. Nagy volt a hiúság benne, de a mese utáni vágy még nagyobbnak bizonyult. – Mondj el párat – egyezett bele. – Látod azt a kis csillagcsoportot a nagy, fényes csillagok alatt? Hét nővérnek hívják őket. Egyszer volt, régen volt, hogy… Dirk pillanatok alatt teljesen átadta magát a mesének. Ez még jobb volt, mint Mbejane történetei – talán azért, mert ez új volt, Mbejane egész repertoárját már kívülről fújta. Mint valami vizsgálóbíró, úgy figyelt a történetek gyönge pontjaira. – De miért nem lőtték le a gonosz boszorkát? – Akkor még nem ismerték az emberek a puskát. – Akkor lenyilazhatták volna. – Egy boszorkát nem lehet lenyilazni. A nyíl egyszerűen csak átsuhan rajta – pssz! –, nem is sebzi meg. – Ördög és pokol! Ez igazán meggyőzően hangzott, de azért, mielőtt elfogadta volna, Dirk szükségesnek tartotta szakember véleményét is kikérni. Lefordította a problémát zulu nyelvre, és megbeszélte Mbejanéval. Amikor Mbejane megerősítette a lány szavait, akkor végre Dirk is belenyugodott; a zulu szolga feltétlen szaktekintélynek számított a babona kérdéseiben. Ezen az éjszakán Dirk nem aludt el a nyeregben; amikor hajnalban tábort ütöttek, a lány hangja rekedt volt a sok beszédtől, de Dirköt immár teljesen meghódította, és Sean meghódításában is szépen haladt előre. Egész éjszaka a lány hangját, fátyolosan kitörő kacagását hallgatta, ez időnként megakasztotta a beszédét, és Sean úgy érezte, hogy a magvak, melyek első találkozásukkor plántálódtak belé, gyökeret kezdenek ereszteni valahol legbelül. Megkapaszkodtak a hasa alsó részén, a lágyékában, indáik behálózták már a mellkasát is. Olyan vadul kívánta a lányt, hogy még éles esze is cserbenhagyta. Az éjszaka folyamán sokszor próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, de Dirk minden alkalommal némi megvetéssel félresöpörte a próbálkozását, s mohó érdeklődéssel fordult vissza a lányhoz. Mire reggel lett, nagy zavarban eszmélt rá, hogy féltékeny a saját fiára, féltékeny a figyelemre, melyben a lány Dirköt részesíti, s amelyre ő is annyira

vágyakozott. Miközben reggeli utáni kávéjukat itták a takarókon heverészve a barna kérgű jázmincserjék alatt, Sean megjegyezte: – Még nem árulta el a nevét. Természetesen Dirk rögtön megfelelt. – Nekem megmondta. Ruthnak hívnak, ugye? – Jól mondod, Dirk. Sean nagy erőfeszítéssel leküzdötte egyre gerjedő, esztelen dühét, de azért, mikor megszólalt, még mindig kihallatszott a hangjából némi ingerültség. – A mai napra már eleget beszéltél, édes fiam. Most pedig hajtsd le a fejed, csukd be a szemed, sőt a szádat is, és hagyd úgy őket! – Nem vagyok álmos, apa. – Tedd azt, amit mondtam. Sean felpattant. Kiviharzott a táborból. Felmászott egy kisebb kopje tetejére. Most már teljesen kivilágosodott; a magaslatról körbenézve szemlélte a látóhatár széléig nyúló fennsíkot. Településnek, embereknek nyomát sem látta. Lemászott a dombról, a lovak kantárszárával babrált, mielőtt a jázmincserjékhez visszatért volna. Noha nagyon tiltakozott, Dirk most mégis úgy aludt, összecsavarodva a takarón, mint egy kölyökkutya; a tűz mellől, egy takaró köteg mögül Mbejane eltéveszthetetlen horkolása hallatszott. Ruth kissé távolabb feküdt tőlük; lábára takarót terített, szemét behunyta, blúzának eleje emelkedett és süllyedt, ezzel két kerekded okot szolgáltatott Seannak a virrasztásra. Könyökére támaszkodva feküdt, szemét és képzeletét Ruthon járatva. Négy éve nem látott fehér asszonyt, négy éve nem hallott női hangot, nem élvezte a női test gyönyörét. Eleinte ez zavarta, nyugtalan lett, aztán meg minden ok nélkül búskomorságba esett, vagy hirtelen dührohamban tört ki. De lassacskán a vadászat, a lovaglás tipródásában, a szomjúsággal meg a viharokkal való küzdelem fárasztó napjai során, harcolva vadállatokkal és elemekkel, egyre inkább parancsolni tudott a testének. A nők az ábrándvilágba tűntek számára, halvány fantommá váltak, s ezek a fantomok csak éjszakánként zaklatták: ilyenkor forgolódott, izzadt, felkiáltott álmában, egészen addig, míg a természet meg nem könyörült rajta; a káprázat egy időre elszállt – talán erőt meríteni a legközelebbi látogatáshoz. De aki most itt feküdt mellette, az nem volt fantomkép. Csak ki kellene nyújtani a kezét, s letörölhetné a sápadtságot az arcáról, érezhetné bőrének meleg selymét. A lány kinyitotta a szemét, pillantása az álomtól világosszürke lett, hunyorgott, míg szeme össze nem találkozott a férfiéval, s viszonozta annak kutató pillantását. Valamit észrevehetett a férfi szemében, mert felemelte kezét a takaróról, s a másik felé nyújtotta. Most nem viselt lovaglókesztyűt. A férfi először vette észre, hogy a harmadik ujját vékony aranygyűrű öleli körül. – Értem – dünnyögte tompán, aztán tiltakozva hozzáfűzte: – De hiszen túl fiatal… túl fiatal még férjes asszonynak. – Huszonegy éves vagyok – válaszolt a lány halkan. – A férje… hol van most a férje? Talán már meghalt az a nyomorult, ez volt az utolsó reménysége. – Éppen hozzá igyekszem. Amikor a háború elkerülhetetlennek látszott, Natalba ment, Durbanbe, hogy munkát találjon, meg szállást kettőnknek. Úgy volt, hogy követem, de a háború előbb megkezdődött, semhogy számítani lehetett. Ott ragadtam.

– Értem. – Szóval egy másik emberhez viszlek, gondolta magában keserűen, de hangosan azért másképpen fogalmazott. – Szóval a férje Durbanben üldögél, és várja, hogy maga keresztülverekedje magát a hadi vonalakon. – A natali hadseregben harcol. Egy héttel ezelőtt üzenetet juttatott el hozzám. Azt kérte, maradjak Johannesburgban, ott várjam meg, amíg az angolok beveszik a várost. Azt üzente, hogy ilyen haderővel három hónapon belül megérkeznek oda a brit csapatok. – Akkor miért nem ott várja be? A lány vállat vont. – A türelem sosem tartozott az erényeim közé. – Megint huncutság csillant a szemében. – Meg úgy gondoltam, hogy mulatságos lesz megszökni – Johannesburg olyan pokolian unalmas hely. – Szereti őt? – kérdezte hirtelen Sean. A kérdés meglepte a lányt, a mosoly az ajkára fagyott. – A férjem. – Ez nem válasz a kérdésemre. – Ezt a kérdést nem volt joga feltenni. A lány most már igazán dühös lett. – Meg kell, hogy mondja! – Maga szereti a feleségét? – kiáltott rá a másik. – Szerettem. Öt éve annak, hogy meghalt. A lány dühe kihunyt, éppolyan gyorsan, ahogy lángra kapott. – Bocsásson meg. Nem tudtam. – Hagyjuk. Felejtse el, hogy bármit kérdeztem. – Igen, az lesz a legjobb. Túlságosan is összekuszáltuk a dolgokat. Gyűrűs kezét még mindig a férfi felé nyújtva tartotta; ott hevert ez a kéz kettejük között a lehullt levelek puha kárpitján. A férfi utánanyúlt, felemelte. Kicsi kéz volt. – Mr. Courtney… Sean, azt hiszem, az lenne a legjobb… tudja, hogy nem szabad… talán jobb lenne, ha mi is aludni térnénk. Azzal elhúzta a kezét, s hátat fordított. Késő délután a szél ébresztette fel őket, kelet felől jött süvöltve, lesimította a fűtakarót, ágakat tördelt a fejük felett. Sean az égre pillantott, a szél feldagasztotta az ingét, összekuszálta a szakállát. A férfi nekifeszült a szélnek, szinte a lány fölé tornyosult, Ruth csak most vette észre, milyen hatalmas ez az ember. Mintha maga volna a vihar istene: erős lábait szétvetette, mellének, karjának izmai büszkén feszültek, emelkedtek az ing fehér selyme alatt. – Gyülekeznek a felhők – próbálta túlkiabálni a szél süvöltését. – Ma éjjel nem lesz holdvilág. A lány felemelkedett, de egy hirtelen támadt vad széllökés majdnem felborította. Odatántorodott a férfi mellkasára, Sean magához ölelte. Egy pillanatig a férfi melléhez simult, érezte a másik testének kemény rugalmasságát, orra beszippantotta a férfias illatot. Mindketten megdöbbentek: ez a váratlan közelség meglepte őket; amikor Ruth elhúzódott, szürke szeme nagyra tágult a félelemtől; megijedt attól, ami benne zajlott. – Elnézést kérek – suttogta. – Véletlenül történt. A szél belekapott a hajába, egy ugráló, verdeső kusza tincs táncolt feketén az arca

előtt. – Felnyergeljük a lovakat, és még világosban útnak indulunk – határozott Sean. – Ma éjjel nem tudunk haladni. A felhők a szelek szárnyán egyre csak gyülekeztek, összetorlódtak, alakjukat változtatták, egyre közelebb nyomultak a földhöz. Színük, mint a füsté, hasuk elnehezült a bennük rejtőző esőtől. Az éjszaka hamar rájuk szakadt, és a szél még mindig tombolt, csapkodta őket a sötétben. – Még egy órát kihúzhatunk, aztán nyakunkon az eső. Megpróbálok fedelet keríteni, amíg van annyi világosság, hogy valamit lássak. A kopje ellentétes lejtőjén találtak egy kiugró sziklát; oda lepakolták a holmijukat. Sean kipányvázta a lovakat, nehogy elszökjenek a vihar elől; ezalatt Mbejane füvet vágott, fekvőhelyet készített belőle a köveken, a kiálló szikla oltalma alatt. Vízhatlan állatbőrökbe burkolódzva biltongot, napon szárított hússzeletet ettek kukoricalisztből készült kenyérrel; ezután Mbejane tapintatosan félrevonult a menedékhely egyik szélébe, s eltűnt a takaró alatt. A szolgában megvolt az állatnak az a képessége, mely azonnal és mélyen álomba tud zuhanni, akár a leglehetetlenebb körülmények között. – Jól van, fiam. Feküdj le te is. – Nem maradhatnék… Dirk máris megkezdte az esti huzavonát. – Nem. – Énekelek neked – ajánlotta Ruth. – Miért? – csodálkozott a gyerek. – Hogy aludjál – nem hallottál még altatódalról? – Nem. – Dirk kíváncsi lett. – Mit énekelsz? – Először is, ágyba! Sean mellette ült a sötétben; nagyon is tudatában volt a férfi hatalmas testének, válla érintésének. A dühöngő szél kísérete mellett Ruth énekelt. Először régi holland népdalok következtek: Nooi, nooi, aztán Jannie met die Hoepel been, aztán újabb kedvencek, mint a Frčre Jacques. Ruth hangja mindannyiuknak jelentett valamit. Mbejane felébredt az énekre, mert eszébe idézte a Zuluföld hegyei felett fújdogáló szellőt, meg a fiatal lányok nótáit, akik aratáskor a mezőn dolgoztak. A dalról eszébe jutott, hogy hazamegy, s igen megörült ennek. Dirk számára az édesanyja hangját jelentette, akit alig ismert. Biztonságot hozott ez az ének – gyorsan álomba merült tőle. – Ne hagyja abba – suttogta Sean. Most már csak neki énekelt. Egy kétezer éves szerelmi dalt adott elő, a dalban ott remegett az ember minden fájdalma, minden öröme. Mialatt énekelt, elült a szél, vele együtt halt el Ruth hangja is az éjszaka feneketlen sötétjében. Kitört a vihar. Elbődült az első mennydörgés, az első villám kéken cikázott a felhők között. Dirk nyöszörgött egy kicsit, de aztán aludt tovább. Az éles, kék villámfénynél Sean látta, hogy Ruth arca könnyektől nedves, és amikor a sötétség ismét körülzárta őket, érezte a lány testének remegését. Átölelte, Ruth hozzásimult, apró és meleg volt a teste, az ajka sós ízű a könnyektől.

– Sean, ezt nem szabad. Ám a férfi felemelte, karjába kapta, úgy lépdelt vele az éjszakában. Megint villámlott, ragyogó fényességgel csapott a cikázó fénynyaláb a földbe; Sean látta, hogy a lovak lesunyják a fejüket, még a kopje éles körvonalait is kivette felettük. Az első esőcseppek a vállán csattantak, az arcát érték. Meleg eső esett, s ő csak ment tovább, karjában Ruthszal. A levegő csupa nedvesség volt már, mint valami gyöngyfüggöny, mindent beborított; aztán villámfény ragyogta be megint a tájat, az éjszakának esőszaga támadt, meleg, tiszta illat: eső áztatta a száraz földet.

5 Az eső után csöndes reggel következett, a levegő úgy kitisztult, hogy elláttak egészen a hegyekig, melyek kékes színben vonultak a látóhatár szélén; ők ketten a kopje tetején álltak. – Az ott a Drakensberg hegység lába, vagy húsz mérföldre mentünk el mellette. Nem valószínű, hogy a búr őrjárat ilyen messzire merészkedne. Most már napközben is folytathatjuk az utat. Nemsokára megint benn járunk, akkor elérjük a vasútvonalat a hadi terület mögött. Olyan szép volt a reggel: a táj előtte mintha zöldszínű, fűvel kibélelt hatalmas tál volna – ez maga Natal; s mellette ez az asszony, Sean igazán jókedvében érezte magát. Olyan közelinek tűnt az út vége, s olyan ígéretesnek az újabb utazás az asszonnyal, aki mostantól útitársa lesz; Sean tehát elégedettnek is érezte magát. Amikor megszólalt, az asszony lassan felé fordult, fejét felemelte, ezzel is tudomásul véve a férfi kivételes magasságát. De Sean most vette csak észre, hogy saját érzései nem tükröződnek Ruth szemében. – Olyan szép vagy – mondta, de az asszony néma maradt; most már látta a szemében az árnyakat: bánatot, talán még valami ennél is keserűbbet. – Ruth, ugye velem jössz? – Nem. Csak a fejét rázta lassan, szomorúan. Hajának fekete kígyója lebillent a válláról, ott tekergődzött a mézszínű zergebőr kabátkán. – Muszáj. – Nem tehetem. – De hiszen… az éjjel… – Az éjjel… az őrültség volt… a vihar. – Így kellett történnie. Te is tudod. – Nem. Csak a vihar volt az oka. – Ruth az égboltra nézett. – És most elült a vihar. – Ennél azért többet jelentett. Tudod jól. Az első pillanat óta, amikor megláttuk egymást. – Csak őrültség volt, csalás. Valami olyan, amit örökös hazugsággal kell majd takargatnom – ahogy sötétséggel takaróztunk akkor is. – Ruth! Az égre kérlek, ne beszélj erről így! – Legyen hát, nem beszélek. Egyáltalán nem beszélek róla soha többé.

– Nem hagyhatjuk most abba. Lehetetlen. Válaszképpen Ruth feltartotta a bal kezét, a nap megvillant az aranyon. – Itt búcsúzzunk el a hegy tetején, ebben a ragyogó napsütésben. Bár még egy darabig együtt megyünk, mégis, itt mondunk istenhozzádot egymásnak. – Ruth… – már kezdte volna újra, de az asszony keze befogta a száját, érezte a gyűrű fémjét az ajkán; úgy tűnt a gyűrű éppen olyan hideg, mint a benne bujkáló félelem, hogy elveszíti Rutht. – Nem – suttogta a másik. – Csókolj meg még egyszer, s engedj utamra.

6 Mbejane vette elsőnek észre, halkan közölte is Seannal, hogy két mérföldre tőlük, oldalt valami elmosódott, barnás porfelhő emelkedik a következő hegyhajlat mögött. Olyan halvány volt ez a porfelhő, hogy Seannak időbe telt megtalálnia. Aztán máris igyekezett minél távolabbra, s vadul fedezék után kutatott. Úgy félmérföldnyi távolságban egy vöröses szikla kínálkozott rejtekhelyül; túlságosan is messze tőlük. – Mi történt? Ruth észrevette Sean izgalmát. – Por – mondta. – Lovasok. Felénk tartanak. – Búrok? – Valószínű. – Mit csinálunk? – Semmit. – Semmit? – Amikor feltűnnek a hegyháton, akkor odamegyek hozzájuk. Megpróbálom valahogy átcsempészni magunkat. – Mbejanéhoz fordult, s zulu nyelven mondta: – Eléjük megyek. Tartsd rajtam a szemed, de közben haladjatok előre. Ha a kezem felemelem, engedd szabadon a málhás lovakat, és meneküljetek. Feltartóztatom őket, ameddig csak tudom, de amikor felemelem a karomat, akkor nincs tovább. Gyorsan lecsatolta a nyeregtáskát, melyben az aranyait tartotta, és átnyújtotta a szolgának. – Ha jókor indultok, egészen estig nem érnek utol benneteket. Vidd a hölgyet, hová kívánja, aztán Dirkkel együtt térjetek vissza anyámhoz Ladyburgbe. Felpillantott a hegyhátra; éppen ebben a pillanatban tűnt fel két lovas. Sean szeméhez emelte a messzelátót. A kerek üvegmezőben két lovas állt oldalt, arcukkal Sean felé fordultak, úgyhogy felismerte sisakjuk alakját. Látta, hogy fémesen csillog katonai felszerelésük, látta lovaik méretét, finom nyergüket, s megkönnyebbülésében felkiáltott: – A mieink! Megerősítésképpen máris feltűnt a látóhatár szélén két rendezett oszlopban egy lovasszázad; a lándzsaerdő hegyében vidáman verdestek a kis zászlók. Dirk szinte visított izgalmában, Ruth kacagott mellette, Sean a kengyelben felágaskodva, kalapját lengetve lovagolt a katonák felé, Mbejane a málhás lovakat hajtotta utánuk.

A dzsidásokat nem hatotta meg ez a lelkes fogadtatás, közönyösen ültek, figyelték közeledésüket; tisztjük némi gyanúval üdvözölte Seant a csapat elején, amikor odaértek. – Ön kicsoda, uram? Azonban úgy tűnt, hogy a válasz nem izgatja annyira, mint Ruth lovaglónadrágja, s mindaz, amit e nadrág tartalmaz. Mialatt magyarázta, Sean egyre kevésbé találta kedvére valónak a tisztet. Bár a naptól pirosló, sima bőr meg a sárgás, tömött bajusz is e nemtetszést erősítette, a fő ok mégis a tiszt fakókék szeme volt. Lehet, hogy mindig ilyen dülledt volt, de azért ezt Sean nem hitte. A kiguvadó szempár csak egészen rövid ideig állapodott meg Seanon, csak amíg a férfi beszámolt róla, hogy nem találkozott búrokkal, aztán máris visszasiklott Ruthra. – Nem tartjuk fel tovább, hadnagy úr – morogta Sean, s kezébe fogta a gyeplőt, hogy megforduljon. – Még mindig legalább tíz mérföldre vannak a Tugela folyótól, Mr. Courtney. Elméletileg ezt a területet a búr csapatok tartják ellenőrzés alatt, s noha jó mélyen behatoltunk főseregük oldalába, biztonságosabb lenne, ha a mi védőőrizetünk alatt jutna el az angol csapatokhoz. – Köszönöm, nem. Szeretnék távol maradni mindkét hadseregtől, s olyan gyorsan elérni Pietermaritzburgot, ahogy csak lehet. – A hadnagy vállat vont. – Öné a döntés joga. De ha az én feleségemről és gyermekemről lenne szó… Nem fejezte be, hanem hátrafordult a nyeregben, hogy megadja a jelt az indulásra. – Jöjjön, Ruth. A férfi az asszony szemébe nézett, de az nem mozdult. – Nem megyek magukkal. A hangja üresen csengett, nem nézett Seanra. – Ne csacsiskodjon. Egészen meglepődött, a hangja is keményen szólt, amitől haragszikrák gyúltak az asszony szemében. – Mehetek magukkal? – kérdezte az altisztet. – Nos, asszonyom… – A katona habozott egy kicsit, gyors pillantást vetett Seanra, mielőtt bármit mondott volna. – Ha a férje is… – Nem a férjem. Alig ismerjük egymást – vágta el Ruth a katona szavait és Sean tiltakozását. – A férjem az önök hadseregében harcol. Szeretném, ha magukkal vinnének, kérem! – Hát akkor… így egészen más a helyzet. – A tiszt komótosan ejtette ki a szavakat, de hangjának lusta pimaszsága kevéssé leplezte, hogy örül Ruth esetleges társaságának. – Megtiszteltetésnek veszem, ha kíséretéül szegődhetek, asszonyom. Ruth a térdével megnógatta a lovát, hátraléptette, s besorolt a hadnagy mögé. Így pontosan szembekerült Seannal, mintha valamiféle határ húzódott volna közöttük. – Ruth, kérem. Beszéljük meg a dolgot. Csak néhány perc az egész. – Nem. Az arca kifejezéstelen volt, a hangja is. – Csak búcsúzzunk el! – könyörgött. – Már elbúcsúztunk. Ruth Seanról Dirkre pillantott, aztán valahová a távolba nézett.

A hadnagy feltartotta ökölbe szorított kezét, és emelt hangon szólt: – Csapat! Csapat, indulj! – Miközben vadászkutyája nekiiramodott, ő maga rosszindulatúan Seanra vigyorgott, s ironikus tisztelgésképpen megérintette a sapkája peremét. – Ruth! Az asszony már nem figyelt Seanra. Előreszegezte a pillantását, állát felemelte, nevetős száját szoros két vonallá szorította, úgy lovagolt a csapat elejéig, hajfonata a ló minden lépésére a hátának ütődött. – Ez bizony pech, pajtás! – kiáltotta egy lovas katona a távolabbi oszlopból, s már el is tűntek. Sean egészen összegörnyedt a nyeregben, úgy bámult utánuk. – Visszajön még, apa? – kérdezte Dirk. – Nem, nem jön vissza. – Miért nem? Sean meg sem hallotta a kérdést. Még figyelt, várta, Ruth hátrafordul-e. De hiába várt, az asszony egyszerre csak eltűnt az útkanyar mögött, pár másodperc múlva már a csapatból sem látszott semmi. Mindössze a hatalmas üresség maradt meg legbelül.

7 Sean elöl lovagolt. Tízyardnyira követték a többiek; Mbejane nem engedte Dirköt közelebb, mert sejtette, hogy Sean most egyedül akar lenni. Mióta együtt vannak – soksok éve már –, gyakran lovagoltak ebben a rendben: Sean elöl a bánatával vagy szégyenével, mögötte Mbejane, aki követte türelmesen. Várta, hogy egyszer csak gazdája válla kiegyenesedik, fejét felemeli, nem lógatja többé. Sean gondolatai összevissza kavarogtak, csak a harag fellángolása és a kétségbeesés zuhanása jelentett valami rendszert e káoszban. Haragudott az asszonyra, majdhogynem gyűlölte, aztán belevetette magát a kétségbeesésbe, mert eszébe jutott, hogy elhagyta. Majd megint a harag következett, majdnem az őrületbe kergető, s ezúttal saját maga ellen irányult, amiért engedte elmenni. Aztán ismét a hányingert keltő zuhanás: hiszen érthető, nem is tudta volna visszatartani. Ugyan mit ajánlhatott volna fel neki? Magát? Kétszáz font eleven húst és csontot, meg az összeszabdalt, gránitsziklára emlékeztető arcát? Földi javait? Egy kis zacskó aranyat meg egy másik asszony gyermekét – mert isten úgy segélje, ez volt minden, amit magáénak mondhatott. Harminchét év után ennyit tud felmutatni. Ismét fellángolt benne a harag. Hiszen egy héttel ezelőtt még gazdag volt – és dühe most új célpontot talált. Legalább akadt egy hely, ahová bosszúért fordulhatott, legalább talált valami megfogható ellenséget, akire lesújthat, akit megsemmisíthet. A búrok. A búrok fosztották meg a szekereitől, az aranyaitól, miattuk kell szöknie, miattuk tűnt fel ez az asszony is az életében, s miattuk ragadták el tőle. Legyen tehát így, gondolta mérgesen, legyen ez a jövőm ígérete. A háború! Kihúzta magát a nyeregben, válla megint széles lett, szinte derékszögű. Felpillantott, meglátta a folyó keskeny szalagját kígyózni lenn a völgyben. Elértek a Tugelához. Sean megállás nélkül hajszolta tovább a lovát a fennsíkra. Kövek peregtek, csikorogtak a lovak patája alatt, kezdtek leereszkedni a völgybe.

Sean türelmetlenül követte lefelé a folyót, valami gázlót keresett. De a folyómeder fala puszta volt, s a Tugela gyorsan, mélyen kanyargott tova; mély volt itt a víz, vagy húsz yard széles és agyagtól sárgás színű a vihar után. Az első pontnál, ahol a túlpart kellőképpen laposnak tűnt, s így könnyen kimászhattak a vízből, Sean megállította a lovát, és rekedtesen azt mondta: – Átúszunk. Válasz helyett Mbejane jelentőségteljesen Dirkre pillantott. – Már csinált ilyet – válaszolt Sean, aztán leszállt a lováról, s vetkőzni kezdett. – Gyerünk, Dirk. Vetkőzz te is! – mondta a gyereknek. Először a málhás lovakat vezették be a vízbe: a lovaknak szinte ugraniuk kellett a meredek partról, ők meg várták izgatottan, hogy mikor jelenik meg újra a lovak feje a víz felett; ekkor ők is nekiveselkedtek a túlpartnak. Mindhárman pucéron ültek vissza a lóra, ruhájukat vízhatlan állatbőrbe göngyölve a nyereghez kötötték. – Te mész elsőnek, Mbejane. Tocsogott a víz a túlparton. – Indulj, Dirk. Ne feledd, kapaszkodj erősen a nyeregbe! Újabb vízcsobbanások, végül Sean ostorozta a hátaslovát, mert megbokrosodott, és oldalra táncikált a parton. Aztán kitört hirtelen, zuhantak hosszan, és a víz végül körülölelte őket. A ló prüszkölte a vizet, amikor a felszínre evickéltek, Sean megkönnyebbüléssel látta meg Dirk fejét felbukkanni a lova feje mellett, hallotta izgatott kiáltozását. Pár perccel később már a túlparton álltak, meztelen testükről csorgott a víz, és ők együtt nevettek. A nevetés azonban hirtelen Sean torkára fagyott. Felettük a parton, szépen sorban, mosolyogva hármójuk jókedvén, de azért lövésre szegezett Mauser puskákkal egy tucat ember állt. Hatalmas férfiak, szakállasok, mindegyiket tölténytartók ékesítik, ruhájuk durva, kalapjuk szedett-vedett: még egy barna derby kalap meg egy csúcsos sisak is akad a fejfedők között. Seant utánozva Mbejane és Dirk is abbahagyták a nevetést, s felpillantottak a folyóparton álló fegyveresek frízére. Nagy csönd támadt. Végül a barna kalapos törte meg a csöndet, Seanra mutatott a Mauser puska csövével. – Magtig! Erős fejsze kellene, hogy lenyessék vele ezt az ágat! – Ne ingereld – figyelmeztette társát a sisakos. – Ha fejbe talál csapni vele, betöri a koponyádat. Mindannyian felröhögtek. Sean még azt sem tudta hirtelen, mi a legkellemetlenebb: hogy ilyen bensőséges hangon tárgyalnak a meztelenségéről, vagy hogy a bensőséges beszélgetés cape-i holland nyelven folyt. Türelmetlenségében szépen belesétált, vagy inkább belecsúszott egy búr őrjárat karjaiba. Nagyon halvány volt a remény, hogy kivágja magát, de azért már szóra nyitotta a száját, hogy megpróbálja. Dirk megelőzte. – Kik ezek, apa, és miért nevetnek? – kérdezte tisztán csicsergő angolsággal, amitől Sean reménye tüstént tovaszállt, csakúgy, mint a búrok nevethetnékje, amikor a gyűlölt nyelvet meghallották. – Óh! Vagy úgy! – dünnyögte a sisakos, s elegánsan hajbókolt a Mauserével. –

Kezeket fel, kedves barátaim! – Megengedi, hogy előbb felvegyem a nadrágomat? – kérdezte Sean udvariasan. – Hová visznek minket? Ez egyszer Dirk is levert volt, a hangjában bujkáló reszketés megpuhította a mellette lovagló sisakost. Ő válaszolt Sean helyett. – Ne aggódj semmit, most láthatsz majd egy igazi generálist. Egy igazi, eleven tábornokot. A sisakos egészen érthetően beszélt angolul, Dirk érdeklődéssel vizsgálgatta. – Olyat, akinek kitüntetései vannak? – Nee, öregem. Ilyen kacatokkal mi nem törődünk. Erre Dirkben megcsappant az érdeklődés. Megint Seanhoz fordult. – Papa, éhes vagyok. Ismét a sisakos lépett akcióba. Zsebéből előhúzott egy hosszú, fekete, szárított hússzeletet, a biltongot, és megkínálta Dirköt. – Ezen erősítgesd a fogaidat, Kerel! Teli volt a szája, Dirkre tehát nem volt egy ideig gond; Sean most már a többi búr fegyveressel is foglalkozni tudott. Azok meg voltak győződve, hogy kémet fogtak, s az elkövetkező kivégzést tárgyalták. Barátságos modorban Sean maga is belefolyt a társalgásba, a búrok tiszteletteljes figyelemmel hallgatták védekezését. A beszélgetést felfüggesztették, amíg átgázoltak a Tugela folyón, s még egyszer megmásztak a fennsíkot, de amikor megint egy csapatban lovagoltak a hegygerincen, akkor Sean folytatta a mondókáját. Végül meggyőzte őket ártatlanságáról, melyet mindannyian némi megkönnyebbüléssel vettek tudomásul: egyiküknek sem volt ínyére, hogy lelője. Ettől fogva a társalgás kellemesebb témákra váltott. Csodálatosan szép nap köszöntött rájuk, a nap ragyogó fénnyel világította meg a zöld és arany színben pompázó völgyet. Alattuk a folyó kanyargott csillogva: a Drakensberg hegység szürkés-kékes meredekéről vágta ki lefelé csavarodó útját, a hegység a látóhatár szélén komorlott. Néhány hasas felhő himbált keresztül az égbolton, gyönge szellő enyhítette a forróságot. A csapat fiataljai mohón hallgatták Seant, aki a Limpopo mögött lakozó elefántokról mesélt; az a szélesen elterülő föld még férfiakra várt, akik majd meghódítják. – Ha véget ér a háború… – mondták, s kacagtak a tűző napon. A szélirány hirtelen megváltozott, s a hegyek szeszélyes fekvése miatt egy távoli, kellemetlen hang hatolt el hozzájuk; a nevetés elhalt. – Az ágyúk – mondta az egyik búr. – Ladysmithnél. Most Seanon volt a kérdezés sora. A fegyveresek elmesélték, hogyan rohamozták meg egységeik Ladysmith városát, hogyan morzsolták fel az ellenállást. Keserűen említették, hogy a öreg Joubert visszatartotta a lovasokat, s hagyta, hogy a már meggyengített angol haderő visszatérjen a városba. – Mindenható isten! Ha akkor rájuk szabadított volna minket! Belesöpörtük volna az angolokat a tengerbe. – Ha Oom Paul lett volna a parancsnok az öreg Joubert helyett, már be is fejeztük volna a háborút – ehelyett itt ülünk, és várunk. Lassan Seanban összeállt a kép a Natalban folyó háborúról. Ladysmitht körülzárták.

George White tábornok serege ott szorult a városban. A búr hadsereg fele, a vasút vonalán, védekező állásokat foglalt el, szinte közrefogták a fennsíkot, ahonnan a folyóra és Colenso városára nyílt rálátás. Alattuk, a Tugela fennsíkján Buller generális vonta össze a csapatait, hogy megkísérelje felszabadítani Ladysmitht. – Csak hadd próbálkozzon – Oom Paul már szeretettel várja. – Kicsoda Oom Paul – nyilvánvalóan nem Krugerrel azonos? – találgatta Sean. „Oom Paul” Kruger elnök szeretettel emlegetett beceneve volt a Dél-afrikai Köztársaságban. – Nee, öregem! Ez egy másik Oom Paul. Ez a főgenerális, Jan Paulus Leroux a Wynberg csapattesttől. – Seannak elakadt a lélegzete. – Magas férfi, vörös hajjal és a hajszínhez illő temperamentummal? Nevettek, aztán: – Ja! Ilyen pontosan. Ismered talán? – Igen. Ismerem. Szóval, a sógorom tábornok immár, vigyorgott magában Sean, aztán azt kérdezte: – Ehhez a tábornokhoz visztek? – Ha megtaláljuk. Akkor hát Dirk végre megismeri a nagybátyját – Sean maga is némi örömmel nézett e családi összejövetel elébe.

8 A sátorvászon csak kevéssé bírta letompítani a benti hang erejét. Egészen odáig kihallatszott minden, ahol Sean várakozott sorára. – Minden rooinekkel, akit elfogtok nekem, paroláznom és kávézgatnom kell? Nincs elég dolgom, akár tíz embernek is sok lenne, fontos, hogy még ti is tetézzétek valamivel? Küldjétek valamelyik zászlóshoz! Küldjétek Pretoriába, hadd dugják börtönbe! Csináljatok vele bármit, ha kém, de a magasságos gondviselésre kérlek, ne hozzátok nekem ide! Sean jólesően mosolygott. Jan Paulus hallhatóan nem vesztette el a hangját. Most néhány percnyi viszonylagos csönd következett, mialatt a sisakos sugdosott valamit a sátorban. Aztán megint az alig tompított üvöltés. – Nem! Vigyétek el! Sean mély lélegzetet vett, kezéből tölcsért formált a szája elé, és bekiáltott a sátorba: – Hé, te nyavalyás hollandus! Nem mersz találkozni velem, félsz, hogy kiverem a fogaidat, mint a múltkor? Most néhány pillanat néma csönd következett, majd egy fölborult szék zaja hallatszott, s valaki feltépte a sátor ponyvabejáratát. A verőfényben pislogva, de azért morcosan, vállát támadóan előreszegezve jelent meg Jan Paulus; kopasz feje tetejét körbefogó vörös haja égő színű volt, mint valami erdőtűz. Tekintete körbejárt, kutatta a sértegetőt. – Erre! Erre! – kiáltotta Sean, és Jan Paulus dermedten megállt. Bizonytalan arccal bámult Seanra. – Te! – Egy lépést tett előre. – Te vagy az, ugye? Sean? – nevetésben tört ki. Jobb

kezét, melyet eddig ökölbe szorított, most kilazította, és a másik felé nyújtotta. – Sean! Az ördögbe is! Sean! Kezet ráztak, nevettek egymásra. – Gyere a sátorba! Gyere, öregem. Amikor benn voltak, Jan Paulus első kérdése az volt: – Hol van Katrina? Hol a kishúgom? A mosoly tüstént lefagyott Sean arcáról. Nehézkesen leült, kalapját is levette, mielőtt válaszolt volna. – Meghalt, Paulus. Már négy éve halott. Jan Paulus arckifejezése fokozatosan megváltozott, végül hideg lett és kemény. – Hogyan halt meg? – kérdezte. Ugyan mit mondhatnék neki, gondolta Sean. Mondjam meg, hogy öngyilkos lett valami olyan ok miatt, amit soha senki sem fog megtudni? – Betegségben halt meg – mondta végül. – Maláriás lázban. – Egy szóval sem tudattál minket. – Nem tudtam, merre lellek. A szüleitek… – Ők is halottak – vágott közbe Jan Paulus rekedten, majd elfordította tekintetét Seanról, s a sátor fehér vásznára meredt. Csönd települt közéjük: a halottaikra emlékeztek szomorúan, a halálon nem lehetett változtatni. Végül Sean felállt, a sátor bejáratához lépett. – Dirk! Gyere ide. Mbejane előretaszigálta, a gyerek odalépett Seanhoz, megfogta a kezét. A férfi bevezette a sátorba. – Katrina fia – szólt. Jan Paulus szemügyre vette a gyermeket. – Jöjj ide, fiam. Dirk kicsit szabódva odament hozzá. Egyszerre csak Jan Paulus leguggolt, szeme pontosan egy vonalba került a gyermekével. Két keze közé fogta Dirk arcocskáját, s gondosan tanulmányozta. – Igen – szólalt meg végül. – Tőle ilyen gyermek született. A szeme… – megbicsaklott a hangja, megállt. Még egy másodpercig Dirk szemébe mélyedt. Aztán ismét megszólalt. – Légy büszke – szólt, és felemelkedett. Sean a sátor bejárata felé intett, Dirk megkönnyebbülten kiosont, Mbejane már várta. – És most? – kérdezte Jan Paulus. – Át akarok jutni a hadi vonalakon. – Az angolokhoz akarsz átmenni? – Angol vagyok – válaszolta Sean. Szemöldökét összevonva Jan Paulus kicsit eltűnődött ezen, mielőtt megszólalt volna. – Szavadat adod, hogy nem állsz be az angolokhoz? – Nem adom – felelte a másik, mire Jan Paulus bólintott, tulajdonképpen erre a válaszra számított. – Van egy kis elintézetlen ügyünk – jelentette ki. – Nem feledkeztem meg arról az elefántkalandról. Most törlesztem az adósságomat.

Odalépett az összecsukható tábori asztalhoz, tintába mártotta a tollát. Állva írt, gyorsan, aztán megszárítgatta a tintát, s az iratot odanyújtotta Seannak. – Eredj – szólt. – Remélem, nem találkozunk soha többé, mert a következő alkalommal megöllek. – Vagy én téged – felelte a másik.

9 Délután Sean átkelt a vasúti hídon kis csapatával a Tugela folyó felett, aztán Colenso elhagyott városát hagyták maguk mögött, végül megint kijutottak a sík területre. Előttük a távolban, mintha fehér százszorszéppel ültették volna tele a zöld füvet, terült el a hatalmas brit tábor a chievelyi lankákon. Mielőtt a táborhoz ért volna, Sean egy őrszemállásba botlott, az őrséget a nevezetes yorkshire-i regimentből egy őrmester és négy embere látta el. – Hahó, Piet! Mi járatban vagy errefelé, búrocska? – Angol alattvaló vagyok – közölte velük Sean. Az őrmester szemügyre vette Sean szakállát és pecsétes zubbonyát. Ránézett a gondozatlan szőrű lóra, aztán azt is fölmérte, melyik irányból jött Sean. – Mondd még egyszer – bíztatta. – Angol állampolgár vagyok – ismételte a másik szívélyes modorban, s olyan akcentussal, mely nem volt kedves a yorkshire-i fülének. – Ez esetben én meg egy nyavalyás japán – hagyta rá az őrmester nagy vígan. – Add csak ide a puskádat, pajtikám! A következő két napot Sean egy szögesdróttal körülkerített fogolytáborban töltötte darvadozva; ezalatt a kémelhárítás táviratozott Ladyburgbe az anyakönyvi hivatalnak, s most várták a választ. Két hosszú napon át Sean szakadatlanul csak bánkódott, nem a méltatlanságok miatt, amik megestek vele, hanem az asszony miatt, akit olyan lélegzetelállító gyorsasággal megtalált, szeretett és elvesztett. A kétnapos kényszerű tétlenség éppen a legrosszabbkor jött. Sean képzeletében újra és újra elismételt minden szót, mely köztük valaha elhangzott, ismét érezte kezeik, testük összefonódását, felidézte az asszony arcát, vágyakozva időzött annak minden részleténél – vagyis olyan mélyen véste bele magába Ruth emlékét, hogy azt onnan többé ki nem törölhette semmi. Pedig még a vezetéknevét sem tudja, s mégsem képes elfelejteni. Mikor bocsánatkérések közepette kiengedték a fogságból, s visszaadták lovait, puskáját, pénzeszsákját és málháit, Sean olyan mély depresszióba süllyedt, hogy ezen már csak az ital és valami verekedés segíthetett. Frere falucskája, mely az első megálló volt dél felé, felkínálta mindkét lehetőséget. – Vidd magaddal Dirköt – utasította a szolgát Sean –, a város mögött verjetek sátrat, valahol az út mentén. Csinálj nagy tüzet, hogy rátok leljek a sötétben. – Mit csinálsz, Nkosi? Sean a koszos kis ivó felé bámult, mely a szomjazó frerei polgárokat szolgálta. – Bemegyek oda – felelte. – Gyere, Nkosizana.

Dirk és Mbejane tovább bandukoltak; a szolga azon gondolkodott, mennyi idő múlva jöjjön vissza Seanért, hogy hazavigye. Sok éve nem ment be az úr az ivóba ennyire nekivadultan, de annyi szerencsétlen dolog történt vele mostanában. Hadd maradjon éjfélig, döntötte el Mbejane, akkor már olyan állapotba kerül, hogy képes lesz aludni. Sean megállt az ajtóban, pillantásával felmérte a csehó belsejét. Egyetlen hatalmas terem, kecskelábas bárpult a távolabbi falnál; a helység kellemesen meleg, tele van emberrel és szivarfüsttel meg pálinkaszaggal. Sean még mindig az ajtóban ácsorgott, kezét a nadrágzsebébe mélyesztette, titokban megszámolta, mennyi pénz van nála. Tíz aranyat engedélyezett magának, ez több mint elég, hogy annyi pálinkát vegyen, amennyit szeretne. Keresztülverekedte magát a tömegen, közben nézte az embereket maga körül. Többnyire katonák, egy tucat különféle regimenttől. Gyarmati és birodalmi lovasok, mindenféle közkatonák; az egyik asztalnál fiatal tisztek csoportja az ablak mellett. Aztán voltak civilek is, ezeket Sean sivatagi vezetőknek vélte, építkezési vállalkozóknak vagy üzletembereknek. Akadt két hölgy is a társaságban, foglalkozásuk nem lehetett kétséges, s egy tucat fekete bőrű pincér is rohangált. – Magának mit adjak, csórikám? – kérdezte a bárpult mögül a hatalmas mixernő; Seannek sem a nő bajusza, sem a megszólítása nem volt ínyére. – Brandyt. – Nem akart túl sokat vacakolni. – Az egész üveggel, kicsikém? A nő látta rajta, mire van szüksége. – Kezdetnek elég lesz – hagyta rá Sean. Lehajtott három nagy brandyt, s valami halvány csodálkozással úgy találta, hogy nem hatott az ital – inkább csak még élesebbé tette a képzeletét; tisztán látta Ruth arcát, minden kis részletre emlékezett, még arra az anyajegyre is felül, az arccsontján; élénken emlékezett, hogyan kunkorodik fölfelé a szeme sarka, amikor mosolyog. No, valami keményebb dolgot kell kitalálnia, hogy feledni tudjon. Két könyökkel a pultra támaszkodott, jobbjában az üveget szorongatta, s megint csak szemügyre vette az ivó közönségét. Latolgatta, mennyire szórakozhatna el velük, aztán erről is lemondott, tovább nézelődött, végül a játékasztalnál összesereglett kis csoporton állapodott meg a tekintete. Heten kártyáztak. Húzós pókert játszottak, s amennyire onnan meg tudta ítélni, a tétek szolidak voltak. Felmarkolta az üveget, és odasétált a kibicekhez, helyet foglalt egy önkéntes őrmester mögött, akit a kártyacsata éppen megsemmisítő vereséggel fenyegetett. Mikor megint rá került a sor, az őrmester újabb lapot húzott, hogy a flösse teljes legyen, de elrontotta, és erőltetetten blöffölt – kétszer is emelte a tétet, míg két párral hívták le az asztal túlsó végéből. Erre bedobta a lapjait, és fújt egyet elkeseredésében. – Ez kicsinált engem. Összegyűjtötte azt a néhány pénzérmét, ami még ott maradt az asztalon, és felállt. – Peched volt, Jack. Beszáll esetleg valaki? – A nyertes körbejártatta szemét a kibiceken. – Kellemes, barátságos parti, asztalra kitett tétekkel. – Vegyenek be! Sean melléjük ült, az italosüveget és a poharát előrelátóan a jobb keze ügyébe

helyezte, majd öt arany fontot tornyozott fel maga előtt. – Ennek az ipsének aranya van! Éljen! Az első licitet elbukta, három királynő ellen vesztett két fontot a következőnél, a harmadiknál meg ötöt nyert. Kezdett rámosolyogni a szerencse, hideg fejjel, célratörően játszott – amikor egy bizonyos lapra volt szüksége, úgy tűnt, csak óhajtani kell. Hogy szól a régi mondás? Akinek szerencséje van a kártyában, nincs szerencséje a szerelemben. Sean jókedv nélkül mosolygott ezen, és csinált egy szín flösst öt körből, ez felülmúlta a három hetest, ami az ellenerő volt; magához húzta a téteket tartalmazó edényt, nyereményhalma csak egyre nőtt. Már vagy harminc-negyven font lehetett. Kezdte jól érezni magát. – Egy kis iskolázás, uraim. – Az elmúlt órában három játékos már kiesett, négyen maradtak összesen. – Mi lenne, ha adnánk a veszteseknek még egy esélyt, hogy összeszedjék magukat? – Emelni akarja a tétet? – kérdezte Sean attól az embertől, aki ezt mondta. Ez az alak, a másik nyertes nagydarab férfi volt, vöröslő arcú, lószag áradt belőle. Sivatagi vezető, valószínűleg. – Ha mindenki egyetért, igen. Legyen öt font a legkisebb tét. – Felőlem rendben van – morogta Sean, az asztal körül ugyancsak egyetértően mormoltak a többiek. Eleinte óvatosabb lett mindenki, most már nagy összeg forgott kockán, de aztán érdekes játék bontakozott ki. Sean szerencséje alábbhagyott kissé, de egy órán belül, az apróbb győzelmek után szép kis nyereménye jött össze, hetvenöt font. Aztán elég furcsa lapokat kapott. Az első licitáló Sean balján még nem is húzott, s máris emelte a tétet, a lószagú erre ugyancsak emelte, a harmadik férfi tartotta, és Sean kiterítette a lapjait. Némi örömmel vette tudomásul, hogy nála van a treff hetes nyolcas, kilences és tízes, meg a káró hatos. Szép kis tiszta sor. – Itt a húszasa, emelem még hússzal – ajánlta, s a kibicelők között némi izgalom támadt. – Tartom. – Az első játékosnak elfogyott a pénze. – Tartom – visszhangozta a lószagú, s aranyai megcsörrentek az edényben. – Kiszálltam. A harmadik játékos összecsapta a lapokat, és ellökte a kártyát magától. Sean odafordult az első játékoshoz. – Hány lapot kér? – Nem kérek. Sean érezte, hogy valami botrány van készülőben. – És maga? – kérdezte a lószagútól. – Nekem is elég, ami van. Ketten nem húznak, s neki csak egy kis sorozata van; a kártyaelosztásból világos volt, hogy ha neki négy treffje van, akkor valakinek flösse lesz. A gyomra elnehezült, érezte, hogy bajban van, tudta, hogy most veszíteni fog. Meg kell próbálni megszerezni az ötödik treffet, még így sem biztos a győzelem, de ez az egyetlen dolog, amivel érdemes próbálkoznia. – Húzok egy lapot.

Bedobta a káró hatost a többi eldobott lap közé, s húzott egyet a pakli tetejéről. – Emelem a tétet. – Az első játékos arca egyre nagyobb önbizalomtól fényesedett. – A maximumra, emelem még negyven fonttal. Nyolcvan fontotokba kerül, hogy nézhettek engem, fiúk. Lássuk csak, nektek menynyi pénzetek van! – Én még magasabbra emelném a tétet – de ez a határa. Tartom. – A lószagú igyekezett közönyös hangon beszélni, de a homlokán izzadság tükröződött. – No, lássuk akkor, mi van. Sean felszedegette a lapjait, s a négy kártya mögött bekukucskált a most húzott lapba. Fekete volt, kicsit jobban felfordította – a treff hatos. Érezte, hogy a belsejében növekszik a nyomás, mint valami jól megrakott kazánban. Mély lélegzetet vett, s maga felé fordította a treff hatost. – Én is tartom – csak úgy süvített a tüdejéből a levegő. – Full van nálam! – ordította az első játékos. – Három királynő! – ezt üssétek felül, nyavalyások! A lószagú gyűlölködve csapta oda a lapjait, vörös arca eltorzult csalódottságában. – Az ördög vigye, micsoda rohadt szerencséje van egyeseknek! Pedig ász magasságú szín flössöm volt. – A másik izgalmában heherészett, és már nyúlt is a pénz után. – Várjon még egy kicsikét, barátom! – mondta Sean, s az asztalra terítette a lapjait. – A magáé szín flöss. Az én fullom magasabb annál – tiltakozott az első játékos. – Számoljuk csak össze a lapokat… – Sean megérintette a lapjait, miközben megnevezte őket. – Hatos, hetes, nyolcas, kilences és tízes – és mindegyik treff. Ez bizony igazi flöss! Maga egynapi járóföldre következik utánam a fulljával. – Leemelte a másik kezét a pénzkupacról, maga felé húzta, s kezdte húszas oszlopokba tornyozni a nyereményt. – Magának aztán büdös nagy szerencséje van – mondta a lószagú, az arcán még mindig látszott, menynyire csalódott. – Igen – hagyta rá Sean. Kétszázhatvannyolc font. Igazán csinos összeg. – És akkor milyen marha szerencsés, amikor a pakliból húz. – Lószagú csak nem hagyta abba. – Mit mondott, mi a foglalkozása? Sean fel sem pillantott, csak rakosgatta a pénzt a zsebébe. Enyhén elmosolyodott. Méltó befejezése egy remek estének, döntötte el. Megnyugodott, mert a pénzt biztonságba helyezte, aztán ránézett a lószagúra, és szélesen elvigyorodott. – Gyere csak, haver – mondta. – Részemről az öröm. A lószagú hátralökte a székét és felállt. – Az egyszer biztos, hogy az lesz – hagyta rá Sean. Az udvarra vezető hátsó lépcsőn a lószagú ment elöl, Sean és a kantin egész vendégserege követte. A lépcső aljában megállt, méregette a falépcsőn mögötte jövő Sean távolságát, aztán lendületből lecsapott, egész testének súlyát beleadva az ütésbe. Sean elfordította a fejét, így a halántékán érte az ütés, és a mögötte csoportosuló bámészkodók közé esett. Közben még látta, hogy a másik kést húz elő a kabátjából. Halványezüstösen csillant meg a penge az ivó ablakán kiszűrődő lámpafényben – amolyan nyúzókés volt, nyolchüvelyknyi, hajlított pengével.

A bámészkodók rögtön szétszéledtek, ott hagyták Seant a lépcsőn fekve. A lószagú jött, hogy végezzen vele, valami hangot hallatott közben, s a kést félkörös mozdulattal emelte a feje fölé, valami ügyetlen, tapasztalatlan csapást próbált mérni az ellenfélre. Sean még csak meg sem lepődött nagyon, könnyedén követte a kés ezüstszínű körívét, és a lószagú csuklója máris Sean nyitott bal kezébe csapódott be hangosan. Egy hosszú pillanatig a férfi Seanon feküdt, kést tartó keze nem tudott kiszabadulni Sean szorításából, ezalatt Sean összeszedte az erejét – és bánatosan konstatálta, hogy a lószagú igazán nem ellenfél. Nagydarab volt, az igaz, de Sean testéhez nyomuló hasa puhának tetszett, a csuklója meg Sean szorításában csak csontosnak tűnt, de hiányzott róla a kimunkált izom kemény rugalmassága. A lószagú most küzdeni kezdett, ki akarta szabadítani kést tartó kezét, arcára izzadság ült ki, aztán lecsöpögött róla, a szaga olajos volt, kellemetlen, mint az avas vaj szaga, mely keveredett a lovak kipárolgásának szagával. Sean még erősebben szorította ellenfele csuklóját, pedig csak alsókarja erejét használta. – Aah! – A lószagú már fel is adta a küzdelmet. Most Sean beleadta egész erejét, és érezte, hogy vállizmai megfeszülnek, csavarodnak. – Jézusom! A lószagú ujjai szétpattantak, mert egy csont mintha eltört volna a csuklójában; a kés koppant a falépcsőn. Sean lassan fölült, aztán fölállt, de még mindig tartotta ellenfelét. – Távozz, barátom! Ezzel elhajította hátrafelé, az udvar porába. Még most sem lihegett, még most is hidegfejűnek, izgalomtól mentesnek érezte magát; nézte ellenfelét, amint térdre vackolódik, és törött csuklóját tapogatja. Hirtelen minden megváltozott benne – talán a másik menekülő mozdulata váltotta ki, talán a sok likőr csavart egyet a hangulatán, ettől aztán veszteségét és tehetetlenségét még súlyosabbnak érezte; mindez együtt valami őrült dührohamban találkozott össze benne. Egy szempillantás alatt úgy érezte, hogy itt fekszik előtte a földön minden bajának oka – ez az ember vette el tőle Rutht. – Te rohadék! – üvöltötte. A másik megérezte, hogy valami megváltozott Seanban, és igyekezett talpra kászálódni, közben kétségbeesetten forgatta jobbra-balra a fejét, kereste, merre futhatna el. – Te ócska rohadék! Sean hangja egyre magasabb lett, szinte sikoltott ettől az újfajta érzelemtől vezérelve. Most először életében ölni akart. Lassan közelítette meg ellenfelét, öklei kinyíltak és összecsukódtak, arca eltorzult, szavainak többé nem volt értelme. Nagy csönd támadt az ivó udvarán. A bámészkodók a sötétbe húzódtak, halálos félelem dermesztett mindenkit. A lószagú mintha megbénult volna, csak a feje mozgott, de hang nem jött ki a torkán – Sean meg mint egy emelkedő kobra közeledett felé. A végső pillanatban a férfi megpróbált elfutni, de a lába rogyadozott, elgyöngült a félelemtől, és Sean lecsapott rá, olyasféle zajjal, ahogyan a fejsze csap le a kivágásra ítélt fatörzsre.

A lószagú a földre rogyott, de Sean ott sem hagyta békén, lovaglóülésben telepedett a mellkasára, és egyetlen szót lehetett csak kivenni összefüggéstelen üvöltözéséből: az imádott Ruth nevét. Még őrültsége közben is érezte, hogy ökölcsapásai alatt összeroncsolódik ellenfele arca, a vér melegen fröcskölt saját arcára és karjára, közben egyre hallotta a bámészkodók kiáltozását. – Megöli! – Szedjék már le róla! – Az istenre, segítsen valaki – olyan erős, mint valami bivaly. Hirtelen kezek nehezedtek rá, egy kar a torkát szorította hátulról, valaki fejbe vágta egy üveggel, és a csőcselék megrohamozta, érezte magán az idegen testek súlyát. Emberek csüngtek rajta, ketten a hátára másztak, vagy egy tucat a lábára, karjára, de Sean még így is talpra állt. – Húzzák ki a lábát alóla! – Döntse le, ember, döntse a földre! Sean hatalmas erőfeszítéssel egymáshoz csapta a ráakaszkodottakat, erre elengedték. Addig rugdosott, míg jobb lába is szabaddá vált, mire a másik lábánál levők is gyorsan kereket oldottak. Hátranyúlt, lerázta a hátára felkapaszkodott férfit, és most teljesen egyedül állt, mellkasa vadul emelkedett és süllyedt. Amikor az üveggel fejbe vágták, megsérült a koponyája, most ebből a sebből szivárgott a vér, lecsurgott az arcára, belecsöpögött a szakállába. – Hozzatok egy puskát! – kiáltotta valaki. – A bárpult alatt van egy puska. De senki nem mozdult, körbefogták, Sean meg véres arccal nézett vadul a körötte állókra. – Megölted azt az embert! – vádolta valaki. A szavak most végre áthatoltak Sean őrületén, testét kicsit ellazította, és megpróbálta tenyerével letörölni a vért az arcáról. Észlelték az emberek, hogy megváltozott benne valami. – Nyugodj már le, haver! Jó dolog a bunyó, de kinyírni azért senkit nem kell. – Nyugi, emberek. Nézzük meg, mit művelt azzal az alakkal! Sean odapillantott a lószagú testére, először zavartan, aztán rémülten. Meghalt – most már bizonyosra vette. – Jaj, istenem! – suttogta, megpróbálta letörölni a szemét, de csak szétkente rajta a vért. – Ő vette elő a kést. Ne aggódj, haver, vannak tanúk. Az ivó közönségének hangulata egyszeriben megfordult. – Nem – mormolta Sean. Ezek nem értik. Először életében valami gonoszságra használta az erejét, ölni akart minden cél nélkül. Ölni akart az ölés puszta gyönyöréért, úgy, ahogyan a leopárd gyilkol. A lószagú megmozdult egy kicsit, elfordította fejét, behajlította egyik lábát, majd kiegyenesítette. Sean érezte, hogy megint visszatér belé a remény. – Hiszen él! – Hozzatok orvost! Sean félelemmel telve odament az ellenfeléhez, letérdelt mellé, leoldozta a nyakáról saját kendőjét, azzal tisztogatta a véres szájat és orrcimpákat.

– Rendbe jön majd, hagyjátok csak az orvosra! Jött az orvos, vékony szűkszavú ember volt, egyre csak rágta a bagót. A viharlámpa sárga fényénél megvizsgálta, megtapogatta a lószagút, a tömeg meg közel nyomakodott, az orvos válla fölött kukucskált. Végül a doktor felállt. – Rendben van. Elvihetik. Vigyék a rendelőmbe! – Aztán Seanra pillantott. – Ezt maga művelte? Sean bólintott. – Remélem, én nem dühösítem magamra. – Nem akartam – csak valahogy így alakult. – Valóban? – Az orvos az udvar porába sercintett egy adag sárgás bagólevet. – Hadd nézzem meg a maga fejét is. – Magához húzta Sean fejét, s szétgereblyézte az összeragadt hajtincseket. – Elvágott egy eret. Nem kell összeölteni. Mossa ki, és jódozza be. – Mennyivel tartozom a másik fickóért, doki? – kérdezte Sean. – Maga fizeti? A doktor tűnődve nézett rá. – Igen. – Egy törött állkapocs, egy törött kulcscsont, körülbelül két tucat öltés a sebek összevarrására, néhány nap a sokk után az ágyban töltendő… – tűnődött, és összeadta a költségeket. – Mondjuk, legyen két angol arany. Sean ötöt adott. – Viselje gondját, doki! – Ez kötelességem. És utána lódult a tömegnek, mely a lószagút cipelte kifelé az ivó udvarából. – Azt hiszem, ráfér magára egy ital, uram. A vendégem rá – ajánlkozott valaki. Az egész világ kedveli a győzőt. – Igen – hagyta rá Sean. – Egy ital bizony jól jönne. De több lett az, mint egy. Amikor Mbejane éjfélkor megjelent, hogy hazavigye, alig bírta feltenni a lovára. Félúton Sean lecsúszott, elterült a földön, úgyhogy Mbejane oldalt tette a lóra, keze és feje balra, lába jobbra lógott le. – Holnap majd bánni fogja – mondta a szolga, és gondosan letette gazdáját a tűz mellé, majd amúgy csizmásan, véresen becsavarta a pokrócba. És igaza lett.

10 Hajnalban Sean megtisztította arcát a vértől, egy bögrébe forró vizet öntött, abban megnedvesített egy rongyot; aztán megszemlélte tükörképét a kis fémlapban. Az egyetlen örömteli dolog a kétszáz aranyfont volt, amit kimentett a tegnapi dorbézolásból. – Beteg vagy, apa? Dirk túlzott érdeklődésétől csak még pocsékabb lett a kedve.

– Reggelizz! Sean szándékos nyerseséggel válaszolt, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek. – Nincs mit ennie. Mbejane már megint Dirk védelmezőjének szerepében lépett fel. – Miért nincs? Sean ránézett véraláfutásos szemével. – Mert egyvalaki közülünk az ital s hasonló dolgok vásárlását előbbre tartja, mint hogy a gyermekének ételt vegyen. Kabátzsebéből Sean egy marék aranypénzt halászott elő. – Menj! – rendelkezett. – Hozz élelmet és friss lovakat. Menj mielőbb, hogy súlyos bajomban ne gyötörjön még a jótanácsaidból áradó bölcsesség is. Vidd Dirköt is magaddal! Mbejane megszámolta a pénzt és elmosolyodott. – Azért nem telt egészen hiába ez az éjszaka. Sean éppen újabb csésze kávét töltött magának, két kézre fogva iszogatta, s a tűzben hamvadó rózsaszínes szénre és hamura bámult, amikor Dirk és Mbejane visszatértek Frerébe. Dirk ott poroszkált a hatalmas testű, félmeztelen zulu mellett; hangját száz yard messzeségből is hallani lehetett. Sean megbízott a szolgában, hogy okosan használta fel a pénzt; a zuluban megvolt a fajtájára jellemző alkutürelem, ha kellett, két napig is foglalkozott egyetlen ökör megvásárlásával. De Sean most ezzel sem törődött. A múlt éjszaka dolgai jártak az eszében. Megpróbálta igazolni maga előtt gyilkos dühét, noha még most is a hányinger környékezte miatta. Vegyük számításba, hogy majdnem mindenét elvesztette, évek kemény munkájának gyümölcsétől fosztották meg egyetlen nap alatt, utána meg a teljes bizonytalanság, megpróbáltatások következtek. És ekkor ért el benne a feszültség a gyújtópontig: a likőrtől és a pókerjátszmától felajzott idegei az utolsó tartalékukat is felemésztették: mindez ebben a szörnyűségesen vad dührohamban tört ki. De még ez sem minden, Sean tudta, hogy a legfontosabb dolgot nem említette. Ruth. Megint hozzá tért vissza, reménytelen vágyakozás kerítette hatalmába, ilyen gyöngéd bánatot még nem érzett életében. Hangosan felnyögött, szemét a hajnalcsillagra emelte, mely a rózsaszín égbolton éppen halványulni kezdett; mögötte jött fel a nap. Egy kicsit még ringatta magát ebben a lágy szerelmi érzésben: visszagondolt Ruth járására, szemének sötét komolyságára, mosolygó szájára, hangjára, amikor énekelt – majdnem beleveszett ebbe a nagy ellágyulásba. Ekkor talpra ugrott, s a fűben nyugtalanul járkálni kezdett a tűz mellett. El kell mennünk innen, elvágtatni – méghozzá minél hamarabb. Találnom kell valami elfoglaltságot, valamit, ami távol tartja ettől a tárgytól a gondolataimat. Nem hagyhatom, hogy pusztán a vágyakozásba belefájduljon a kezem, hogy őt ölelje, kell valami, ami leköti a kezemet. A Colenso felé vezető úton gyalogos katonák hosszú csapata tűnt fel a pirkadatban. Abbahagyta a járkálást, és nézte őket. A katonák meggörnyedtek felszerelésük súlya alatt, puskacső meredt ki a válluk mögül. Igen, gondolta Sean, velük tartok. Talán ott, ahová mennek, megtalálom azt, amit

múlt éjszaka hiába kerestem. Hazamegyünk Ladyburgbe, gyorsan hazavágtatunk a pihent lovakkal. Dirköt anyámnál hagyom, én pedig visszatérek a háborúba. Megint izgatottan járkálni kezdett. Hol az ördögben marad Mbejane? A magaslatról Sean lenézett Ladyburg városára. A templom tornya körül pedánsan elrendezve feküdt a település. Ő még úgy emlékezett erre a toronyra, hogy új rézbevonatával ragyogott, mint valami világítótorony, de tizenkilenc év időjárási viszontagságai sárgásbarnára koptatták. Tizenkilenc év. Nem is tűnik annyinak. A vasútállomás körül most raktárak sorakoztak, a Baboon Stroom felett kőhíd ívelt, az eukaliptuszfák az iskola mögött húzódó ültetvényen nagyobbak lettek, de a főutcát szegélyező flamboyant-bokrok nincsenek már sehol. Sean csak lassan, vonakodva fordította fejét jobbra: a Baboon Stroom után, egészen közel a fennsíkhoz, nyúlt el hosszan Theuniskraal: kis ősholland település, sárga szalmával fésült házakkal, sárga faspalettás ablakokkal. Ott volt most is, de nem egészen úgy, ahogyan emlékezett rá. Már ilyen messziről is észrevette, hogy a falakról lepattogzott a festék, penészfoltokat rajzolt rájuk a nedvesség; a szalmatetők kuszáltak voltak, mint valami óriási foxi kutya bodros szőre, az egyik spaletta ferdén csüngött alá egy törött sarokvasról, a gyep kopott volt és barnás, itt-ott kilátszott a puszta föld. A ház mögött a tehénistálló elpusztult, a teteje ledőlt, ami a falakból maradt, az szánalmasan meredezett vállmagasságban felfelé. – A ménkű csapjon a szemetjébe! – Sean azonnal dühbe gurult, amikor meglátta, ikertestvére milyen gondatlanul kezelte a szép régi otthont. – Amilyen lusta disznó, még hugyozni sem szállna ki az ágyból! Seannak ez a hely többet jelentett, mintsem egyszerűen a birtokot. Theuniskraalt az apja építette, ez adott fedelet Sean feje fölé, amikor megszületett, itt töltötte kisgyermekkorát. Amikor az apja meghalt – Isandlawanában a zulu nyilaktól érte a halál –, a ház fele és a farm Seané lett. Gyakran ült késő este a dolgozószobában, a kandallóban ilyenkor már lobogott a tűz, a falra feszített bölényfej furcsa árnyakat vetett a plafonra. Bár túladott a részén, azért még mindig ez volt az otthona. Garrynek, a testvérének nincsen joga, hogy hagyja így pusztulni, szétesni a birtokot. – A nyavalya álljon belé! Seanból hangosan kibukott, amit gondolt – aztán szinte azon nyomban szidni kezdte magát. Garry rokkant, alsó lábszárát elvitte egy gondatlanul kilőtt puskagolyó. És az a golyó Seantól származott. Sosem szabadulok már meg a bűntudattól, meddig tart még a bűnhődésem? – perelt háborgó lelkiismeretével. Nem ez az egyetlen vétked, melyet a bátyád ellen elkövettél, emlékeztette a lelkiismerete. Ki nemzette a fiút, akit a testvéred fiának nevez? Ki ültette el azt a magvat, melyből fiúgyermek fogant, a bátyád feleségének, Annának méhébe? – Sok idő eltelt azóta, Nkosi. Mbejane látta Sean arckifejezését, ahogyan Theuniskraal felé nézett, s visszagondolt azokra a régi-régi dolgokra, melyeket legjobb volna elfelejteni. – Igen. – Sean összeszedte magát, felegyenesedett a nyeregben. – Hosszú volt az út, hosszú volt a távollét. De újra itthon vagyunk. Megint a falu felé fordította a pillantását, egy kis területen kutatott a szeme a főúton, és a hotel mögött, egy kis házacska tetején kereste a Protea utcán. Az eukaliptuszfák

között ráakadt, s ettől hangulata is megvidámodott, újfajta izgatottság vett erőt rajta. Vajon ott lakik-e még? És hogyan néz ki – bizonyára megőszült kicsit, vajon az ötven év nyomokat hagyott-e rajta, avagy az idő ővele is olyan megbecsüléssel bánt, amilyennel ő kezelt mindenkit a környezetében? Ugyan megbocsátotta-e, hogy búcsú nélkül ment el? És elnézi-e, hogy azóta is csak hallgatott? Megértette-e, mi volt az oka, hogy sosem írt neki, nem is üzent soha, csak egyszer utaltatott át tízezer fontot névtelenül a bankszámlájára? Tízezer nyavalyás kis font, alig észrevehető összeg a milliók mellett, amit szerzett, aztán elvesztett azokban az időkben, amikor egyike volt a Witwatersrand aranymezőin uralkodó szerencsevadászoknak. Megint bűntudata támadt. Teljes bizonyossággal érezte, hogy ő megértette, ő megbocsátott. Mert Ada – a mostohaanyja – ilyen asszony volt, és ő jobban szerette ezt az asszonyt, mint sokan az igazi édesanyjukat. – Induljunk lefelé! – szólt, s vágtára ösztökélte a lovát. – Ez a házunk, Apa? – kiáltotta a mellette lovagló Dirk. – Igen, fiam. Ez az otthonunk. – Nagyanya otthon lesz? – Remélem – felelte az apja, majd halkan hozzátette –, ezt mindennél jobban szeretném. Átlovagoltak a hídon a Baboon Stroom felett, elhagyták a karámokat a vasútvonal mentén és magát a vasútállomást is meg a fából, vasból emelt állomásépületeket, ahol a valaha fekete betűk hirdették fehér táblán (de most már szürkévé fakulva): Ladyburg, magasság: 2256 láb a tengerszint felett; aztán bal felé tértek a széles és poros fő utcán – elég széles volt ahhoz, hogy egész ökörcsordát hajtsanak végig rajta –, s a Protea utca következett, ott poroszkáltak már, hátul Mbejane követte őket a megrakott öszvérrel. Az utcasarkon Sean lépésre fogta a lovát, igyekezett húzni az időt, aztán megálltak a házat körülölelő fehér léckerítés mellett. A kert ápolt volt, gazdagon zöldellt, százszorszépek és kék rododendronok tarkálltak a virágágyásban. Az épületet kibővítették, a hátsó részhez még egy szobát építettek; mindenütt friss meszelés adott üde jelleget a falaknak. A bejáratnál arany betűk hirdették a földre festve: ADA SZALON Elegáns ruhák szabósága Sean elmosolyodott. Istenemre, az öreglány egészen párizsias lett, gondolta. Aztán Dirkhez fordult: – Maradj itt! Leugrott hátaslováról, a kantárszárat Dirknek dobta, és bement a kapun. Egy pillanatra zavartan megtorpant az ajtó előtt, és nyakkendőjét kezdte igazgatni. Végigpillantott ünnepélyes, sötét posztóöltönyén, új csizmáján (Pietermaritzburgban vásárolta), leporolta bricsesznadrágját, frissen nyírt szakállát is helyre gereblyézte, pödört egyet a bajuszán és bekopogott. Fiatal hölgy nyitott ajtót. Sean nem ismerte. A lányka rögtön enyhén elpirult, megpróbálta lesimítani rendetlen haját, úgy, hogy ne keltsen vele feltűnést, megpróbálta a kezében levő varrást is elrejteni valahová, egyszóval pontosan olyan zavartan viselkedett, ahogyan férjezetlen hölgyek szoktak viselkedni, amikor váratlanul

és teljesen felkészületlenül egy magas, jól öltözött, vonzó férfi társaságában találják magukat. Sean némi sajnálatot érzett, amikor a lány ragyás arcára pillantott: szegényke visszataszító volt a lilás színű pattanásokkal tarkítva. A férfi megemelte a kalapját. – Itthon találom Mrs. Courtneyt? – A varróműhelyben van, uram. Kit jelenthetek? – Ne jelentsen be senkit. Legyen meglepetés. Sean a lányra mosolygott, aki zavartan felemelte a kezét, mintha el akarná takarni csúf arcát. – Nem jön be, Sir? A lány megint szégyenlősen fordította el a fejét – mint aki elrejt valamit. – Ki az ott kinn, Mary? Sean felfigyelt a ház belsejéből jövő hangra, nem változott az semmit az elmúlt évek alatt – mintha nem is járt volna el felette az idő. – Egy úr van itt, Ada néni. Magát keresi. – Jövök mindjárt. Kérd meg, hogy foglaljon helyet, és kérlek Mary, hozzál majd kávét nekünk! Mary megkönnyebbülten kimenekült, magára hagyta Seant az apró szalonban. A férfi nagy, barna kezében forgatta a kalapját, nézte a Waite Courtneyről készült dagerrotípiát a kandalló fölött. Neki nem tűnt fel ugyan, de az apja arca majdnem szakasztott az övé volt: a nehéz, fekete szemöldök alól ugyanaz a szempár villant elő, ugyanaz a kicsit pökhendi vonás húzódott a szája szegletén, még a makacs, előreugró áll is ugyanolyan volt a sűrű, háromszögletűre nyírt szakáll mögött, s nem különbözött a nagy, kampós Courtney-orr sem. A műhelyajtó kinyílt, Sean gyorsan megfordult. Ada Courtney lépett ki az ajtón mosolyogva, de amikor meglátta a férfit, a mosoly elhalt az ajkán, s elsápadt. A kezével reszketve a torka felé kaparászott, s valami fuldoklás-féle hangot hallatott. – Jóságos Isten – suttogta. – Anya. – Sean esetlenül topogott. – Jó reggelt, anya. Örülök, hogy látlak. – Sean! – A vér visszatért az arcába. – Egy pillanatra azt hittem… hiszen teljesen olyan vagy, mint az apád. – Oh, Sean! – Odafutott a férfihez. Sean a díványra hajította a kalapját, és átölelte az asszonyt. – Mindig vártalak. Tudtam, hogy megjössz egyszer. Sean felkapta, megcsókolta, kicsit még hintáztatta is a karjában, miközben örömükben mindketten kacagtak. – Tegyél le! – lihegte végül Ada, s amikor Sean engedelmeskedett, akkor belekapaszkodott. – Tudtam, hogy visszatérsz. Eleinte olvastam rólad néha az újságban, meg az emberek is meséltek egyet-mást… de az utóbbi években aztán nem tudtam rólad semmit, semmit az égvilágon. – Ne haragudj. Sean már teljesen lecsillapodott. – Rossz fiú vagy. – Ada teljesen felizgatta magát, egy hajtincse kiszabadult a kontyából, lelógott az arca mellett. – De olyan jó, hogy újra itt vagy… – és elsírta magát.

– Kérlek, Anya, ne sírj. Kérlek, ne tedd ezt. Még sosem látta Adát sírni azelőtt. – Ez csak… csak a meglepetés… miatt… – Izgatottan letörölte a könnyeit. – Semmiség. Sean nagyon szeretett volna mondani valamit, amivel eltereli a figyelmét. – Hé! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – Van még egy meglepetésem a számodra! – Majd később – tiltakozott Ada. – Egyszerre elég egy is. – Ez nem várhat. – Kivezette az asszonyt a széles verandára, karjával átölelte a vállát. – Dirk! – kiáltott. – Gyere ide! Az asszony némán figyelte a kerti úton közeledő kisfiút. – Ez a nagyanyád – mutatta be őket egymásnak. – Miért sír? Dirk őszinte kíváncsisággal nézegette az öregasszonyt. Aztán leültek a konyhaasztalhoz, Ada és Mary hozták az ételeket. Ada Courtney azt vallotta, hogy a legelső dolog, amit az ember egy férfival tehet, hogy jól megtömi a hasát. Mary majdnem olyan izgatott lett, mint Ada, jól kihasználta azt a néhány percet, míg magára maradt: a haját sebtiben kifésülte, tiszta, élénkszínű kötényt vett fel, de a púder, mellyel eltakarni remélte az arcát csúfító sebeit, csak még inkább hangsúlyozta heges bőrét. Sean együttérzésből nem is nézett a lányra, s Mary ezt észrevette. Csöndesen Dirk figyelméért kezdett harcolni. Halkan bíbelődött a gyerekkel – Dirk ezt úgy fogadta, mint a világ természetes rendjét. Mialatt ettek, Sean elmesélte röviden, mi mindent csinált az elmúlt években; Dirk anyjának halála fölött ügyesen továbbsiklott, s ugyanígy tett még pár eseménnyel, melyekre visszagondolva igazán nem lehetett büszke magára. Aztán befejezte a mondókáját. – Nos, végre itt vagyunk. „Tengerről a tengerész immár hazatért / Hegyekről is a vadász: kezdődhet a tél.” Dirk, ne vegyél olyan nagy falatot a szádba, és tartsd csukva, amikor rágsz! – Meddig maradtok? Mary, nézz utána, van-e még egy kis habcsók a süteményes tálban, Dirk, úgy látom, éhes – mondta Ada. – Teljesen beteggé teszed. Nem tudom, meddig maradok, az bizonyos, hogy nem sokáig… hiszen háború van. – És be akarsz állni katonának? – Igen. – Jaj, Sean! De hát muszáj? Persze tudta, hogy muszáj. Mialatt a dobozból szivart válogatott, Sean alaposan szemügyre vette az asszonyt. Őszült a haja, ezt persze sejtette előre, majdnem annyi ősz szál vegyült a hajába, mint amennyi fekete, különösen a halántéka csillogott fehéren; aztán megváltozott a bőre is, eltűnt belőle a fiatalság ruganyossága, kiszáradt, a szeme körül ráncokba futott, a keze fejére meg ráfeszült, még jobban kihangsúlyozva az ízületeket az ujjperceknél, és a kék ereket a bőr alatt. Ada teltebb lett, melle kerek volt és nagy, de keblei összenyomódtak, már nem volt külön életük.

Azok a tulajdonságok, melyeket Sean oly sok évvel ezelőtt raktározott el emlékezetében Adával kapcsolatban, az öregedéssel még hangsúlyosabbá váltak: Ada higgadt teremtés volt, ez látszott határozott kézmozdulataiból, nyugalmából. A jó kedély azért mindig ott tanyázott a szája szögletében, szeméből együttérzés áradt, s gyorsan megértett mindent, amit megpillantott maga körül. Valami meghatározhatatlan jóság lengte körül; amikor Sean ránézett, mindig tudta, hogy Ada fejében nem lakozhatnak sokáig ártó szándékú gondolatok. Sean végre rágyújtott a szivarra, és beszélni kezdett, miközben a füst az arca körül lengett. – Igen, Anya. Be kell vonulnom. És Ada, akinek a férje ugyancsak elment valaha a háborúba, aztán nem tért onnan többé vissza, Ada nem tudta megakadályozni, hogy szemében ne csillanjon meg a szomorúság, ha csak egy pillanatra is. – Igen, én is azt hiszem, be kell vonulnod. Garry már el is ment – Michael meg nagyon izgatott, szeretné követni. – Michael? Seanból kibukott a kérdés. – Garry fia… nem sokkal azután született, hogy elhagytad Ladyburgöt. Ezen a télen tölti be a tizennyolcadik évét. – Milyen a fiú? Sean hangja nagyon is mohónak hangzott. Michael – tehát így nevezték el. Az elsőszülöttemet. Istenem, az elsőszülött fiam, s azt sem tudtam, mi a neve, pedig maholnap férfi lesz már. Ada csak nézte Seant, szemében kimondatlan kérdések gyülekeztek. – Mary, kérlek, vidd a fürdőszobába Dirköt. Próbáld megtisztítani a szája környékét az ételmaradéktól. Amikor kimentek, csak akkor válaszolt Sean kérdésére. – Magas, vékony fiú. Sötét hajú, mint az anyja, nagyon komoly gyerek. Nemigen nevet. De mindig az osztály első tanulója. Igazán kedvelem. Gyakran jár ide. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sean… De Sean gyorsan közbevágott. – És hogy van Garry? Sejtette, mit akar Ada kérdezni. – Garry nem sokat változott. Érte pár szerencsétlenség… szegény Garry, a birtokon elég pocsékul mennek a dolgok. Marhavész pusztította az állatállományt, a banktól kellett kölcsönt felvennie. – Habozott egy kicsit. – Sokat iszik mostanában. Nem vagyok biztos ebben – sosem megy a hotelba inni, és én nem láttam még részegen. De azért azt hiszem, erről van szó. – Majd megtalálom, amikor Colensóba érkezem. – Nem lesz nehéz megtalálnod. Garry alezredes a tábornok tisztjei között. Múlt héten léptették elő őrnagyból, és kitüntették a Kiváló Szolgálatért éremmel, melyhez megvan már a Viktória Keresztje is. Ő az összekötő tiszt a birodalmi és gyarmati tisztikar között. – Jó isten! – Sean egészen elámult. – Garry mint ezredes! – Buller tábornok igen nagyra tartja. És a tábornok ugyancsak a Viktória Kereszt

kitüntetettje. – De – tiltakozott Sean –, de hiszen tudod, miért kapta Garry azt a kitüntetést. Tévedésből! Ha Garry a tábornok tisztikarában szolgál, akkor az Úr legyen irgalmas a brit hadsereghez. – Sean, nem szabad így beszélned a testvéredről! – Garrick Courtney alezredes! Sean hangosan felröhögött. – Nem tudom, mi van közted és Garry között. De valami nagyon csúnya dolog lehet – és ezt én nem engedem meg a házamban. Ada hangja kemény volt, Sean abbahagyta a nevetést. – Sajnálom. – Mielőtt befejeznénk ezt a témát, szeretnélek figyelmeztetni. Kérlek, légy óvatos Garryvel. Akármi is történt köztetek – és nem akarom megtudni, mi volt az –, Garry most is gyűlöl téged. Egyszer-egyszer elkezdett róla beszélni, de letorkoltam. Azért így is tudomásomra jutott Michaeltől – ő meg az apjától hallotta. Ez már szinte szenvedélyévé vált. Óvakodj Garrytől! Ada felállt. – És most térjünk át Dirkre! Milyen elbűvölő gyerek. Mégis, attól tartok, kicsit elkapattad. – Olyan, mint egy tigris – hagyta rá Sean. – Milyen oktatásban részesült? – Hát, tud egy kicsit olvasni… – Hagyd őt itt nálam. Majd én beíratom az iskolába, amikor megkezdődik a tanítás. – Éppen erre akartalak kérni. Pénzt is hagyok nálad. – Tíz évvel ezelőtt, egyszer csak nagy összegű, titokzatos átutalás érkezett a bankszámlámra. Úgy éreztem, az a pénz nem illet meg – ezért kiadtam kamatra. – Ada rámosolygott, Sean bűntudatosan maga elé nézett. – Most majd felhasználhatjuk. – Nem – tiltakozott a férfi. – De igen – mondott ellent az asszony. – S most áruld el végre, mikor készülsz elutazni. – Hamarosan. – Milyen hamar? – Holnap.

11 Mióta a Pietermaritzburgból kiinduló magaslatot megmásztak, azóta Sean és Mbejane békés egyetértésben haladtak a napfényes úton. Kettejük kapcsolata szilárd volt, az idő, a sok közösen viselt baj megerősítette, szeretetüket nevetéssel leplezték – most is olyan boldogok voltak együtt, amilyen boldog csak két férfi lehet. A tréfálkozásuk meghitt volt, a reagálásuk majdnem gépies – de újnak érezték az izgalmat, mint ahogyan a napfelkelte is újdonság minden hajnalban. Háborúba indultak, találkára a halállal, s most minden egyéb elvesztette jelentőségét.

Sean szabadnak érezte magát végre: hónapok óta csak lefelé húzta minden, a kapcsolatai, a gondolatai; mindez tűnőfélben volt. Mint egy csatahajó, bevetésre készen, valami újfajta megkönnyebbüléssel várt a sorsára. Ugyanakkor egy kis távolságból nézte önmagát, és mosolygott saját éretlenségén. Mert isten bizony, olyan, mint egy kölyök, aki lóg az iskolából. Mégis – ezt a gondolatsort követve –, Sean hálát érzett. Hálát adott a sorsnak, hogy ez így van, s hogy még mindig lapul benne valami képesség, hogy minden mást feledve gyermeki várakozással közelítsen a perchez. Szokásává lett, hogy bizonygassa magának: nem vagyok már fiatal, apránként sok dolgot megtanultam, mint aki téglákat gyűjt, hogy azokat megfaragja, s falat emeljen belőlük. A férfikorom erődje nem készült még egészen el, de amit eddig megépítettem, az erős. Mi az erőd célja? Hogy megvédje azokat a dolgokat, melyek értékesek a férfi számára, de ha az építkezés folyamán a férfi elveszti és elherdálja mindazt, amit védelmezni akart, akkor az egész erőd nem több egy rossz tréfánál. Én nem veszítettem el mindenemet, van, amit csak becseréltem. Adtam egy kis hitet, s cserébe megismertem a bűnt, feláldoztam némi jókedvet, és cserébe közelébe férkőztem a halálnak, két fiamért megnyirbáltam a szabadságomat (ez legalább jó üzletnek bizonyult), s úgy érzem, még mindig vár rám valami. Mbejane észrevette, hogy Sean hangulata megváltozott, máris megpróbálta felvidítani a gazdáját. – Nkosi, sietnünk kell, ha oda akar érni a frerei kocsmához. Sean erőt vett magán, félrelökte rossz gondolatait, és felnevetett. Tovább lovagoltak észak felé, s a harmadik napon elérték Chievelyt. Sean még élénken emlékezett saját ártatlan csodálkozására, amikor a zulu háború idején csatlakozott Lord Chelmsford egységéhez a Rorke’s Driftnél. Akkor azt hitte, ennél nagyobb haderő már nem is létezhet. Most végigtekintett a Colenso alatt felsorakozott brit csapatokon, és mosolyognia kellett: Chelmsford kis serege elveszett volna ebben az ágyú- és hadianyag felszereléskészletben; a depó mögött következtek még a hadi sátrak, melyek vagy két mérföld hosszúságban húzódtak, fehér vászon sátorsorok, köztük meg a kikötött lovak vonala, hátul a gondosan elrendezett szállítójárművek – ezek több hektárnyi területet foglaltak el – és a teherhúzó állatok, melyek ott legelésztek a füves pusztaságban, ameddig csak a szem ellátott. Hatásos volt a látvány, nemcsak mérete miatt, hanem precíz, gondosan megtervezett kivitelezése miatt is; hatásosan festettek a gyakorlatozó embernégyzetek, és ezt csak erősítették a csillogó bajonettvégek, miközben a szakaszok fordultak, meneteltek és hátraarcot csináltak. Amikor Sean besétált a táborba, és elolvasta a regimentek nevét a sátorsorok elején, e nevek igen dicsőségesnek hatottak. De az új khakiszínű egyenruha meg a hozzá rendelt trópusi sisak az egységekből egyetlen hatalmas masszát gyúrt. Csak a lovasság őrzött meg valamit a varázsából: lándzsazászlócskáikat vidáman fújta a szél a szuronyok végén, Sean irigykedve bámulta hátaslovaikat, ezeket a hatalmas, fényes szőrű állatokat, éppolyan kivagyiaknak látszottak, mint a nyergükben ülő férfiak. Ló és lovasa a karcsú, fényes végű szuronnyal felszerelve egyaránt lélektelen kegyetlenséget árasztott maga körül. Sean már vagy egy tucatszor megkérdezte: – Hol találom a felderítőket? – Akár manchesteri, akár lancashire-i tájszólásban érkezett a válasz, akár az alig érthető

skóciai vagy írországi nyelvjárásban, egy dologban mindegyik megegyezett: nem mondott semmi használhatót. Sean megállt egy kicsit, nézte, hogyan gyakorlatozik egy szakasz az új Maxim gépfegyverrel. Ostobán, ekkor még úgy látta, hogy a hagyományos puska előbbrevaló az új fegyvernél. Később, amikor visszagondolt erre, gyerekesnek találta akkori ítéletét. Egész délelőtt a táborban barangolt, Mbejane a sarkában járt mindig, és délre már fáradt, mocskos és rosszkedvű volt. Úgy tűnt, a Natali Felderítő Különítmény valami misztikus osztag. Már a tábor szélén állt, onnan szétnézett a nyílt mezőre, próbálta kitalálni, hogyan folytatódjék tovább a felderítőosztag keresése. Vagy félmérföldnyire a füves pusztában valami vékony, kékes füstcsík ötlött a szemébe. A füst egy bozótosból szállt fel, mely kétségkívül egy patak partján húzódott. Akárki választotta is ezt a területet táborhelyül, jól tudta, hogyan tegye kényelmessé az életet a dél-afrikai prérin. Ha az ember a többi táborhely kopár környezetével hasonlította össze, ez a hely maga volt a paradicsom: közel a vízhez, a tűzifához, széltől óva, és jó messze a felettesek kutató pillantásától. Ez az, amit mostanáig keresett. Sean elmosolyodott, s megindult a pusztaságon át. Elgondolását máris egy csapat fekete szolga látszott igazolni a fák között. Ezek bizonyára gyarmati katonák, hiszen mindegyiknek személyi szolgája van. Meg aztán, a szekereket is körben helyezték el, pontosan az afrikai laager mintájára. Mint aki hazaérkezett, úgy szólította meg Sean az első fehér embert, akivel találkozott. Porcelán ülőkádban, a mimózafa árnyékában üldögélt ez a gentleman derékig vízben; egy szolgáló fekete kannából forró vizet csorgatott a kádba. – Jó napot – üdvözölte Sean. A férfi felnézett a könyvéből, kivette a szivart a szájából, és viszonozta az üdvözlést. – A felderítőket keresem. – Kereső útja máris a végéhez ért, barátom. Foglaljon helyet. – Majd a szolgához fordult: – Hozz a Nkosinak egy csésze kávét! Sean hálásan leereszkedett a reimpje székbe, lábát kinyújtóztatta. Vendéglátója félretette a könyvet, szappanozni kezdte szőrös mellkasát és hónalját, közben őszinte érdeklődéssel tanulmányozta Seant. – Ki itt a parancsnok? – kérdezte Sean. – Találkozni akar vele? – Igen. A fürdőző alak erre kiáltott egyet. – Hé! Tim! – Mit akarsz? – jött a válasz a mellettük álló kocsiból. – Egy fickó látni szeretne. – Mit akar? – Azt mondja, a lányáról akar veled beszélni. Hosszú szünet következett, míg a kocsi belsejében megemésztették a hallottakat. – Hogy néz ki az ipse? – Hatalmas pasas puskával. – Hülyéskedsz! – Egy fenét! Azt mondja, ha nem jössz ki, akkor ő megy be érted.

A szekér ponyvatetejét valaki óvatosan felemelte, a nyílásból egy szem kandikált. Az őrületes ordításra, mely ezt követte, Sean talpra ugrott. A ponyvát félrerántották, és a kocsiból a felderítők parancsnoka rohant elő. Úgy vetette magát Seanra, mint valami bokszoló. Sean egy pillanatig döbbenten állt, aztán maga is nagyot ordított, s máris védekező állásba helyezkedett. – Juhujj! A férfi támadott, Sean mellkasa a mellkasának feszült, s magához rántotta ellenfelét. – Tim Curtis, te szerencsétlen barom! – hörögte Sean nevetve és egyben fájdalmasan, mert Tim megpróbálta tövestől kitépni a szakállát. – Sean Courtney, te pokolfajzat – mondta elfúlva a másik, mert Sean szorítása miatt alig kapott levegőt. – Erre iszunk! – ütötte mellbe ököllel Sean. – Méghozzá egy egész üveggel! Tim megragadta ellenfele fülét, és csavart egyet rajta. Végül szétváltak, de időnként kitört belőlük a nevetés akkor is, annyira megörültek a viszontlátásnak. A szolga hozta Seannak a kávét, ám Tim undorodva elhessentette: – Ne ezt a löttyöt! Hozzatok egy üveg brandyt az italszekrényből! – Ti ketten ismeritek egymást, úgy vélem. A kádban ülő férfi csak most szakította félbe őket. – Hogy ismerjük egymást! Istenem! Öt éven keresztül neki dolgoztam! – harsogta Tim Curtis. – Ástam ki a koszos kis aranyát a földből. A legpocsékabb főnök, akit valaha is ismertem. – Akkor most rajtad a sor – vigyorgott Sean –, most én jöttem, hogy neked dolgozzak. – Hallod ezt, Saul? Ez a félnótás csatlakozni akar hozzánk! – Mazeltov. A fürdőző alak bedugta szivarja végét a fürdővízbe, elpöccintette, majd felállt. Kissé szappanos kezét odanyújtotta Seannak. – Üdvözöllek az elveszettek légiójában. Saul Friedman vagyok. Úgy emlékszem, a te neved Sean Courtney. Nos, hol van már az az üveg ital, hogy megünnepeljük a megérkezésedet? A felfordulás a többieket is előcsalta kocsijukból, Sean mindenkivel összeismerkedett. A felderítők egyenruhája sima khaki uniformis volt, minden rangjelzés, rendfokozatot jelölő csillag nélkül, ehhez széles karimájú trópusi kalapot és lovaglónadrágot viseltek. Tíz főből állt a csapat. Kipróbált emberek, Sean megnyerőnek találta őket. Saul vállalta az italosfiú szerepét, bár teljesen pucér volt, csak a derekára csavart egy törölközőt. Mindannyian letelepedtek az árnyékba, s kényelmesen hozzáláttak az iszogatáshoz. Vagy húsz percig Tim Curtis szórakoztatta őket: biográfiai és biológiai részletezését adta Sean élettörténetének, mindezekhez Saul csípős megjegyzéseket fűzött, erre aztán az egész társaság dőlt a kacagástól. Saul volt a társaság esze, s ezt a szerepkört jó ízléssel adta elő. Mindannyiuknál fiatalabb, talán huszonöt éves lehetett, termetre is a legkisebb. Vékony teste szőrös volt, iszonyúan csúf férfi létére valahogyan mégis kellemes benyomást tett. Sean mindjárt megkedvelte.

Egy órával később, amikor a brandytől mindannyian elkomolyodtak, de ez a komolyság hamarosan harsány, fékevesztett vidámságba csapott, Sean megkérdezte: – Curtis kapitány… – Hadnagy, ezt ne feledd! – igazította helyre Tim. – Jó, akkor hadnagy. Mi a csapat feladata, és mikor fogjuk e feladatot végrehajtani? Tim először az üres pohárra bámult, aztán Saulra nézett: – Meséld el neki – utasította. – Mint már említettem, mi az elveszettek légiója vagyunk. Az emberek sajnálattal vegyes zavarral tekintenek reánk. Ha látnak minket, átmennek az utca másik oldalára, keresztet vetnek, s varázsigét mormolnak szemmel verés ellen. Mi meg itt vagyunk magunknak ezen a kis lepratelepen. – De miért? – Először is: az egész natali hadtest legnyomorultabb kis vakaréka mi vagyunk. Főnökünk egy tiszt, aki rettentő kitüntetései ellenére egy hölgykórusban sem számíthatna sok tekintélyre, nos, ő a fő összekötő a gyarmati katonák és a vezérkar között: Garrick Courtney alezredes, a Viktória Kereszt és a Kiváló Szolgálatért Érdemrend tulajdonosa. – Saul elhallgatott, hirtelen megváltozott arckifejezéssel hozzátette: – Nem rokonod, remélem. – Nem – füllentette Sean habozás nélkül. – Hála istennek – folytatta Saul. – Tehát, ez az ok, amiért az emberek sajnálkoznak rajtunk. A zavart csak fokozza, hogy senki sem tud hivatalosan a létezésünkről. Még az élelmiszeradag vételezését is holmi kabaréjelenetbe illő párbeszéd előzi meg Tim és a szállásmester között. Mivel felderítőknek hívják a csapatot, mindenki azt várja, hogy nekivágunk, és mindenféléket felderítünk. Így aztán, valami furcsa módon Buller tábornok teljesítménye, aki három hónap alatt alig százméternyi ellenséges területet foglalt el mindössze, ugyancsak a mi nyakunkba van varrva. – Saul megtöltötte a poharát. – Mindenesetre, italunk még van. – Azt akarod mondani, hogy a csoport nem csinál semmit? – kérdezte Sean hitetlenkedve. – Eszünk, alszunk, iszunk. – Néha látogatóba megyünk – tette hozzá Tim. – A mostani alkalom sem rosszabb a többinél. – Kit látogatunk meg? – Egy igen vállalkozó szellemű hölgy lakik innen alig öt mérföld távolságra. Vándorcirkuszos, negyven kocsi, negyven lánnyal. Követik a hadsereg fő vonulását, hogy vigasztalják és bátorítsák a katonákat. Menjünk hát, ránk fér egy kis bátorítás és vigasz. Ha máris indulunk, akkor még a sor elején kapunk helyet – az ügyfelek kiszolgálása szigorúan érkezési sorrendben történik. – Én ezt meghagyom nektek – szólt Saul, és elhúzódott. – Jó fiú – jegyezte meg Tim, míg a távozó után nézett. – Tiltja a vallása? – Nem. Viszont házasember, és ezt komolyan veszi. Te hogyan állsz ezzel? – Nem vagyok nős. – Akkor menjünk! Jóval később együtt lovagoltak visszafelé a holdfényben, mindkettőjüket kellemesen

elbágyasztotta a szeretkezés meg az ital. A hölgy, aki Seant a ponyva alá vitte, barátságos asszony volt, jó nagy, anyás mellekkel. – Maga tetszik nekem, miszter – szólt a nő utána. – Maga is nekem – felelte őszintén Sean. Nem érzett szégyent vagy bűntudatod, bármely egyéb testi szükségletét is ugyanígy elégítette ki, de azért tudta, hogy a fél óra, amit a szekéren megvetett ágyon töltött el egy idegennel, mindössze ócska kis pótlék volt.

12 Garrick Courtney alezredes levette tiszti zubbonyát, és gondosan elrendezte a ruhafogason, mely az íróasztala mellett állt. Ahogy az otthonára büszke háziasszony igazgatja a képet a falon, ha ferdén lóg, úgy nyúlt ő is a moaré selyemből készült, lila szalaghoz, melyre a nehéz bronzkeresztet függesztették. Végre megelégedett a látvánnyal. Mozgott az ajka, úgy olvasta el újra a vésetet: „Vitézségért”, és ettől elmosolyodott. Az ebédhez elfogyasztott pezsgőtől az agya olyan lett, mint valami hatalmas gyémánt: éles, kemény és tiszta. Leült, oldalra húzott egy széket, és kinyújtotta a lábát. – Ügyeletes, küldje be! – kiáltotta, s a csizmáira pillantott. Nem lehet észrevenni a különbséget, vélekedett. Puszta ránézésre senki sem tudná megmondani, a fényesre suvickolt bőr alatt melyik a hús-vér láb, s melyik a fából faragott, melyet ügyesen formált boka egészít ki. – Uram. Összerezzent a hangra, bűntudatosan maga elé kapott lábát a szék mögé rejtette. – Curtis! Az íróasztal előtt álló férfira pillantott. Tim merev vigyázzba állt, rezzenés nélkül nézett előre Garry feje fölött, s Garry hagyta, hadd várjon. Valamiféle elégtételt jelentett számára, hogy ez a jól megtermett fickó kénytelen mindkét erős lábát használni, hogy megadhassa a kellő tiszteletet Garrick Courtneynak. Csak hadd álldogáljon! Várt, nézte a katonát, végül Tim fészkelődni kezdett, és megköszörülte a torkát. – Pihenj! Nem lehetett kétsége, kinél van a hatalom. Garry felkapta az íróasztalról a papírvágó kést, s azt forgatta, mialatt beszélt. – Nyilván nem találja ki, miért hívattam. – Szélesen elmosolyodott. – Nos az az oka, hogy végre találtam maguknak feladatot. Ma Buller tábornokkal ebédeltem. – Hatásszünetet tartott. – A támadási tervről beszélgettünk. Kíváncsi volt, hogyan vélekedem egy-két elgondolásáról a támadással kapcsolatban. – Garry hirtelen félbeszakította magát. – Nos, de nem is ez a lényeg. Azt akarom, hogy maga meg az emberei felderítést végezzenek a Colenso mindkét partján. Nézzen ide. – Ezzel Garry egy térképet teregetett ki maga előtt. – Itt-ott gázlók vannak bejelölve. – Dobolt a késsel a térképen. – Találják meg ezeket a gázlókat, s jelöljék meg pontosan őket. Ellenőrizzék a hidakat, a gyalogos hidakat és a vasútiakat egyaránt, és bizonyosodjanak meg róla, hogy épek-e. Mindezt még ma éjjel. Holnap reggel

részletes jelentést kérek. Elmehet. – Igen, uram. – Óh, Curtis… – A másik már kilépett volna a sátorból, de Garry megállította. – Ne tévedjenek. Találják meg azokat a gázlókat! – A sátorponyva összecsapódott az amerikai mögött, Garry meg kihúzta az íróasztal fiókját, és elővett egy vörös kövekkel díszített, ezüst flaskát. Lecsavarta a kupakját, s mielőtt az üveg tartalmát kiitta volna, mélyen beszívta az illatát. Hajnalban a felderítők elcsigázott párokban visszakúsztak a táborhelyre. Sean és Saul érkezett meg utoljára. Leszálltak a lóról, a szolgák gondjaira bízták az állatokat, és a tűz körül ülő bajtársak mellé telepedtek. – Tehát? – kérdezte Tim, kezében egy bögre kávéval. Ruhája átázott, a tűz meleg lángjától pára szállt fel belőle. – A vasúti hidat felrobbantották, de a gyaloghíd még sértetlen. – Biztosak vagytok ebben? – Átsétálunk rajta. – Hát, ez is valami – morogta Tim, és Sean kétkedő pillantást vetett rá. – Ezt csak hiszed. Arra gondolsz, hogy azért hagyták meg azt a hidat, mert szeretnék, hogyha pont ott kelnénk át? Senki nem válaszolt, Sean fáradtan folytatta: – Mialatt a hidakat ellenőriztük Saullal, végeztünk egy kis felderítést a túloldalon. A vasúti híd mögött néhány alacsony kopje húzódik. Odamásztunk az aljukhoz. – És? – Több búr csücsül azokon a dombokon, mint ahány tüske van egy sündisznó hátán. Ha valaki nappal megpróbált a hídon átkelni, kilövik belőle még a jebezusát is. – Kellemes gondolat – mordult fel Tim. – Elbájoló, ugye? Ha tovább rágódok ezen, mindjárt elhányom magam. És ti mit találtatok? – Vizet, sok-sok vizet. – Tim átázott ruházatára nézett. – Mély ott a víz. – Vagyis nincs gázló – sejtette meg Sean bánatosan. – Egy sincs. Csak egy csónakot találtunk a parton, annak sem volt feneke. Nyilván ezért jelölték azt a helyet gázlónak a térképen. – No, most aztán mehetsz, és elmesélheted a mi szeretett ezredesünknek a boldogító híreket. – Saul mosolygott. – De ötöt teszek egy ellen, hogy nem lesz hatása. Szerintem két napon belül támadást intéz Colenso ellen. És még az is lehet, hogy néhány ezer embert átvisz a hídon, s akkor van némi esélyünk. Tim baljósan tekintett Saulra. – És a felderítők mennek majd legelöl. Veled még csak rendben is volna a dolog. A rabbi eléggé megkurtította nálad a célpontterületet – de mi lesz velünk? – De a térképen jelölték! – tiltakozott Garrick Courtney alezredes. A fejét annyira lehajtotta, hogy Tim látta a rózsaszín fejbőrt kivillanni a fésűnyomokkal barázdált szürkésbarna haj alól. – Sárkányokat meg tengeri szörnyeket is láttam már térképeken jelölve, uram – felelte Tim, s Garry hidegen tekintett rá halványkék szemével.

– Magát nem azért fizetik, hogy bohóckodjék, Curtis. – Elnézést, uram. – Garry összevonta a szemöldökét. Curtis úgy tudta ejteni az „uram” szót, hogy az inkább sértésnek hangzott. – Kiket küldött járőrbe? – kérdezte. – Magam jártam ott, uram. – Talán nem vette észre a sötétben. – Ha volna ott gázló, akkor út vezetne hozzá, vagy legalább valami ösvény. Ezt lehetetlen lett volna nem észrevenni, sir. – A sötétben mégiscsak tévedhetett – erősködött tovább Garry. – Elnézhetett valamit, ami napvilágban egészen nyilvánvaló lenne. – Nos, uram… – Jó. – Garry szaporán folytatta. – Lássuk a hidakat. Azt állítja, ezek érintetlenek. – Csak a gyaloghíd maradt épen, de… – De micsoda? – A felderítésre küldött katonák azt jelentették, hogy a folyó mögötti dombokat erősen védi az ellenség. A jelek szerint a hidat csapdának hagyták meg. – Curtis – Garry szándékosan maga elé, a térképre helyezte a papírvágó kést. Az orra aránytalanul nagynak tűnt a két szeme között, s amikor összeszorította a száját, határozottan úgy nézett ki, mint valami madár – mint egy veréb, egy szürke kis veréb. – Curtis – ismételte Garry halkan. – Az a benyomásom, hogy maga nem lelkesedik ezért a megbízatásért. Azért küldtem, hogy felderítést végezzen, maga meg csak kifogásokkal áll elő, abból viszont hosszú listára valóval. Azt hiszem, nem fogta fel, milyen jelentős ez a megbízatás. Csipcsiripp – csiripelt a kis veréb. Tim mosolygott magában, Garry meg elvörösödött. – Nézzük csak… Kiket küldött felderítésre? Megbízható embereket, remélem! – Azokat, sir. – Kit? – Friedmant. – Óh! A kis zsidó ügyvédecske. Bölcs választás, Curtis, igazán remek, elismerésre méltó választás volt. – Garry szipogott egyet, és megint kézbe vette a papírvágó kést. Te jó ég! Csodálkozott Curtis. Még a tetejében zsidógyűlölő is. Ebben a kis verebecskében minden jó tulajdonság összejött. – És még kit küldött? – Egy újoncot. – Egy újoncot? Újoncot! – Garry kiejtette kezéből a kést, és tiltakozásképpen még a kezét is maga elé kapta. – Dolgoztam ennek az embernek a háború alatt. Nagyon jól ismerem őt, uram. Elsőrangú férfi. Mindenkinél jobban megbízom benne. Tulajdonképpen szeretném a beleegyezését kérni, hogy őrmesterré léptessem elő. – Hogy hívják ezt a kiváló férfiút? – Csodálatos módon a neve azonos az önével, sir. Bár a katonám azt mondja, nincsenek rokonságban. Courtneynek hívják. Sean Courtney. Lassan, nagyon lassan megváltozott Garry arckifejezése. Sima lett, közönyös, ugyanakkor halvány, mint a halott áttetsző arca. A szeméből is kihunyt a fény, Garry

önmagába, befelé tekintett, a múlt titkos történéseit látta újra. Sötét helyeket pásztázott a tekintete. Ott valahol egy kisfiú mászott fel a hegyoldalon. Sűrű bozótoson csörtetett keresztül, vitte erős, fiatal lába. Mászott az árnyékos dombon, az avar illatát érezte, hallotta a rovarok zümmögését, izzadt a natali nyár reggeli hőségében; szemét előreszegezte, hogy áthatoljon a sűrű zöld növényzeten, s megpillantotta az űzött szarvasbikát; a kutyája izgatottan húzta a pórázt, s saját lelkében is ugyanolyan izgalom dübörgött. A kutya megint felugatott, s szinte azon nyomban valami nagy testtől rezzent a bokor előttük, a köveken paták zaja hallatszott, aztán az állat vágtájának üteme. Lövés dörrent, éles hang, és a szarvas sebesülten felüvöltött, miközben menekülni próbált a füves térségen át; most Sean hangja szárnyalt valahonnan magasan, töretlenül: „Eltaláltam. Eltaláltam az első golyóval! Garry! Garry! Eltaláltam! Eltaláltam!” A kutya rángatja, ki a bozótból a napvilágra. Sean izgatottan rohan felé, szalad le a dombról, kezében tartja a puskát. Megbotlik, elesik, a puska kicsavarodik a kezéből, dörren a másik lövés, a hatalmas ütés szinte kilöki Garry alól a lábát. Fehér kis csontszilánkok látszanak a dagadt húsból, a vér sötéten bugyog, olyan sűrű a vére, mint valami puding. „Nem akartam… Jaj, istenem, Garry, nem akartam! Megcsúsztam. Esküszöm, megcsúsztam.” Garry összerázkódott, majdnem az egész testén végigfutott valami görcsös, vad rángás, még íróasztal alá dugott lába is összerándult az együttérzés jeléül. – Jól érzi magát, uram? – Tim hangjában aggodalom csendült. – Tökéletesen jól vagyok, köszönöm, Curtis. – Garry hátrasöpörte haját a halántékáról. Ott, a két oldalon már látható öblöket vájt a korai kopaszodás, s a homlokánál is kopottasnak, rendezetlennek tűnt a hajvonal. – Folytassa, kérem. – Nos, ott tartottam… csapdának tűnik a híd. Azért hagyták meg, mert… – Magának csak az a dolga, hogy információkat gyűjtsön, Curtis. Értékelni az információkat a vezérkar feladata. Ennyi volt a jelentenivalója? Rendben, akkor elmehet. Szüksége van egy korty italra, a keze máris a fiók gombján matatott. – Óh, Curtis. – A szörnyű szárazság a torkában sipítóssá tette a hangját, de azért folytatta. – Az előléptetés, amit említett, el van fogadva. Léptesse elő őrmesterré. – Rendben van, uram. – Magától értetődik, hogy ha frontális támadás érne bennünket a hídnál, akkor az őrmester az első vonalban irányít majd. – Uram? – Érti ennek a szükségességét, ugyebár? – Tim még nem hallotta ilyen mézesmázos hangon beszélni. Mintha a beleegyezésére várna. Mintha igazolni akarná saját döntését. – Úgy értem, az őrmester ismeri a hidat. Átment rajta. Ő az az ember, aki igazán ismerős ezen a helyen, nincs igazam? – Igenis, uram. – Meg aztán, végtére is őrmester. Rangot viselő embert kell küldenünk, nem akárkit. – Mehetek magam is, uram. – Nem, nem. Magára szükség lesz a gázlóknál.

– Ahogy óhajtja. – Nem felejti el, ugye? Odaküldi az őrmestert, nemde? – Majdnem könyörgött. – Odaküldöm – hagyta rá Tim, s meggörnyedve kibújt a sátorból. Garry kihúzta az íróasztalfiókot. Körme megcsikordult a faragatlan fán, úgy sietett, hogy a flaskát megtalálja.

13 Sir Redvers Buller tábornoknak A Brit Előretolt Haderő Natali Főparancsnokának Chievely 1899. december 19. Uram, mély tisztelettel jelentem, hogy parancsainak megfelelően a Natali Felderítő Különítmény tisztjei és katonái felderítést hajtottak végre december 18-án. Az általuk tapasztaltak az alábbiakban összegezhetők: A-jelű gázló a csatolt térképen: Noha a gázló sok katonának biztosítana átkelést, a gázló nehezen lokalizálható a sötétben, ezért éjszakai átkelés ezen a ponton nem javasolt. B-jelű híd a csatolt térképen: Ez gyalogátkelőhely, vasszerkezetű híd. Jelenleg sértetlen, amit valószínűleg erős szerkezeti vázának köszönhet, mely eddig ellenállt az ellenség megsemmisítési kísérleteinek. C-jelű híd a csatolt térképen: Ez vasúti híd, ugyancsak fémszerkezetű, de az ellenség megsemmisítette. Összefoglalva: A Tugela folyó túlsó partjának adott területére átszivárgott Natali Felderítő Különítmény a D-vel és E-vel jelzett dombokon ellenséges hadállásokat észlelt. Tüzérség vagy nagyobb katonai erő jelenlétét nem tapasztalták a térségben. G. Courtney alezredes a Felderítő Különítmény parancsnoka Natal KIVONAT SIR REDVERS BULLER TÁBORNOK 1899. DECEMBER 19-ÉN ALÁÍRT HADPARANCSÁBÓL: „…A Lyttleton dandártábornok által vezetett haderő előrenyomul, és elfoglalja a Colenso nevű települést. Ezután átkel a hídon, és az ellenséget a környező dombokról a túlsó partra űzi. (Lásd a csatolt térképet.)”

14 Egymás mellett feküdtek a fűben, a harmat teljesen átnedvesítette a zubbonyukat. Az éjszaka nyugodt volt, csöndes. Tiszta, felhőtlen égbolt, nagy kövér csillagokkal. Felettük a Tejút ezüstös fénypora bevilágította a Tugela fennsíkját. Saul hangosan ásított, ettől Seanra is ellenállhatatlanul rátört az ásítás. Nem aludtak azon az éjjelen egy szemhunyást sem, de nem a kimerültségtől ásítottak – ez az idegek munkája volt, a pattanásig feszült idegeké. Tudták, nagyon is lehetséges, hogy búr fegyverekkel találják magukat szemközt. – Még másfél óra, és hajnalodik – súgta Saul, és Sean morgott egyet. Semmi értelme sem volt számolni az órákat. Hat óra negyvenhétkor a Nap felkel, s a mögöttük levő brit hadsereg megindul előre a barna, füves síkságon. Sean ismét feltérdelt, szemével átfésülte az előttük elterülő tájat, lassan járatta szemét a Tugela partján, megnézte az előttük fekvő híd elmosódott körvonalait, mely vagy száz lépésre lehetett, megszámolta az összes bokrot a folyóparton (vajon nem gyarapodtak-e vagy nem sétáltak-e odébb az éjjel), aztán megelégedve visszasüllyedt a helyére. – Jaj, istenem, de hideg van! – Érezte, hogy Saul reszket mellette. – Hamarosan felmelegszik az idő – válaszolta Sean mosolyogva a sötétben. A felhőtlen éjszakai égbolt hagyta elillanni a tegnapi meleget, a fű és a ruhájuk nedves volt, a puskák csövét is fájdalmasan hidegnek érezték, de Sean már nagyon régen megszokta, hogy ne vegyen tudomást a fizikai megpróbáltatásokról. Képes volt mozdulatlanul feküdni – ha kellett –, miközben cecelegyek mászták meg a nyakát, s vörös, csípős fullánkjukat a füle mögötti vékony bőrbe eresztették. Mégis megkönnyebbült, amikor hajnalodni látszott az ég, és itt volt az ideje, hogy induljanak. – Megyek – súgta. – Jó szerencsét – kész reggelivel várlak, mire visszaérsz. Ezt a feladatot egy emberre szabták, de Sean nem nagyon élvezte. Megbizonyosodtak felőle, hogy a folyó innenső oldalán nincsen ellenség, és most, amikor már túlságosan késő volt a búrok számára felállásukon változtatni, valakinek át kellett mennie a hídon, hogy megtudja, milyen erőkkel tartják az objektumot. Ha a búrok néhány közeli célpontra beállított Maxim géppuskát helyeztek el a hídnál, vagy akcióra kész robbanószerkezetet, az annyit jelent, hogy a művelet sikerének esélye a csekélyről a nullára csökkent. Sean átvetette puskáját a vállán, és elkezdett kúszni a fűben előre. Kétszer rövid időre megállt, hallgatózott, de sietnie kellett – a napkelte egy órán belül bekövetkezik. Elért a hídhoz, ott feküdt lesben, átkémlelt a túlsó partra. Nem mozdult semmi. A csillagok fényénél, mint bálnák sötét háta, magasodtak a dombok a fű tengerében. Várt öt percig – ennyi elég egy nyughatatlan strázsának, hogy mozgolódni kezdjen, de most sem történt semmi. – No, akkor rajta – suttogta magának, és hirtelen érezte, hogy fél. Először fel sem ismerte az érzést – talán, ha négyszer-ötször találkozott vele életében, – de sosem ennyire csekély ok miatt. A híd fém tartóoszlopai mellett kuporgott, a lába elgyöngült, a gyomrában valami nyúlós puhaságot érzett. Aztán a puhaság íze ott volt a torkában, mintha olajos halat kevertek volna össze valami régen rothadó dologgal, és akkor már

tudta, hogy fél. „Félek.” Először csak meglepődött, aztán megijedt. Ez pontosan így történik. Tudja jól, más férfiakkal is így esett. Hallotta, amikor erről beszéltek a tábortűznél, emlékezett a szavaikra, és a szavaikat kísérő szomorúságra. „Ja, a szolgája hozta vissza a táborba. Reszketett, mint valami lázas beteg és sírt. Azt hittem, megsebesült. – Daniel – mondtam –, Daniel, mi a baj? – Valami eltörött bennem – válaszolta, és a könnycseppek elvegyültek a szakállába. – Valami eltört benn a fejemben. Hallottam, ahogy tört. Eldobtam a puskát, és elrohantam. – Megtámadott valami állat, Daniel? – kérdeztem. – Nem, pajtás. Nem is láttam vadat, csak hallottam, hogyan csörtet közel hozzám a bozótban. Ekkor valami megpattant a fejemben, és elfutottam. Nem volt gyáva ember. Sokszor vadásztunk együtt, egyszer olyan közelből lőtt le egy elefántot, hogy az állat akár a puskacsőre eshetett volna. Bátor férfi volt, de túl sokáig élt a veszély közelében. S egyszer valami elpattant benne. Soha többé nem vadászott. Én is felhalmoztam magamban a félelmet, ahogy egy öreg hajó összegyűjti a kagylót meg moszatot a fenekén, s most mindjárt bennem is megpattan valami. Sean úgy érezte, ha most elfut, ahogyan az a bizonyos vadász tette, akkor ő sem vadászik többé. Előregörnyedt a sötétben, hideg volt a hajnal, de ő izzadt jeges félelmében, és hányinger kínozta. Most igazán betegnek érezte magát, nyitott szájjal kapkodott levegőért, a gyomrán nehezedő olajos valami egyre följebb ért a torkában, lába remegni kezdett, olyan gyöngeség fogta el, végül megragadta az egyik hídtartó oszlopot, hogy legyen miben megtámaszkodnia. Egy percig, egy örökkévalóságnak tűnő percig állt így. Aztán küzdeni kezdett a félelmével: lábát kiegyenesítette, kényszerítette, hogy lépjen. Nagyon koncentrált a végbélműködésére, nem hagyta ellazulni a záróizmait: ilyen mélyre jutott. Megértette, hogy a gyávákról mondott régi viccek igazak. S rá is érvényesek. Felment a hídra; lábát tudatosan helyezte maga elé, tolta előre, letette, majd ránehezedett egész testsúlyával. Tudatosan irányította a lélegzetvételét, minden ki- és belégzést az agya ellenőrzött. Nem bízott abban, hogy a teste képes ebben a pillanatban akár a legegyszerűbb feladatot is végrehajtani – nem bízott, mert olyan szörnyűségesen cserbenhagyta az előbb. Ha hajnalban a hídnál búrok lettek volna, végezhettek volna vele. Minden elővigyázat nélkül ment a híd közepéig, nagy alakja nehézkesen mozgott a csillagok világánál, lépései megcsikordultak a fémen. Aztán a lába alatt a fém görönggyé változott. Átért. Csak ment tovább, egészen a híd közepéig, követte a lankás emelkedőt, mely a dombok felé vezetett. Csak ment egyre, benne feszült a rémület, hangja a fejében dübörgött, mint a tenger csattogása. A puskaszíj lecsúszott a válláról, a fegyver leesett a földre. Majdnem egy teljes percig állt, míg annyira összeszedte magát, hogy le tudott hajolni, és felvette a földről. Ekkor végre megfordult, s elindult visszafelé. Lassan lépkedett, számolta a lépéseket, kimérte őket – minden másodpercben egy lépés –, beosztotta a rájuk eső időt, nehogy futni kezdjen. Ha most megfutamodik, érezte, vége mindennek. Ő sem megy többé vadászni. – Nincs semmi bajod?

Saul már várta. – Nincs. Sean leereszkedett mellé a földre. – Láttál valamit? – Nem. Saul megint ránézett. – Biztosan nincs semmi bajod? Sean sóhajtott. Egyszer már ugyanígy megtapasztalta a félelmet. Akkor egy beomlott tárnában talált rá. De visszament oda, és ugyanabban a tárnában otthagyta a félelmét, majd félelem nélkül távozott. Ugyanígy, abban reménykedett, hogy a mostani érzést ott hagyhatja a folyón túl, de ezúttal a félelem visszatért hozzá. Biztosan tudta, mostantól sosem tágít mellőle, mindig itt lesz a közelében. Meg kell szelídítenem, gondolta, muszáj megzaboláznom. – Nincsen semmi bajom – válaszolta Saulnak. – Mennyi az idő? – Fél hat van. – Visszaküldöm Mbejanét. Sean felállt, odament a szolgához, aki a lovaknál várta. Kis zöld szövetdarabot adott oda Mbejanének, ez volt a megbeszélt jeladás, hogy sem a hidat, sem a várost nem őrzi az ellenség. A vörös színű, szövetből készült négyszöget visszacsúsztatta a mellényzsebébe. – Visszajövök – mondta Mbejane. – Ne! – rázta Sean a fejét tiltakozólag. – Nincs itt semmi keresnivalód. Mbejane elkötötte a lovát. – Béke veled. – Járj szerencsével! Sean megkönnyebbült, hogy a szolga nem lehet a tanúja: gazdája esetleg összeroppan az újból megismert rettegés súlya alatt. De nem szabad megroppannom, döntötte el komoran. Ma lesz a próba. Ha végig kibírom a mai napot, akkor talán megreguláztam a félelmet. Visszament Saulhoz, együtt feküdtek, figyelték, hogyan hajnalodik.

15 Húzódott vissza a sötét, minden percben nagyobb lett a látótér. Már kivehető volt a híd felső része, tetszetős geometriai mintázatot adott a dombok sötétlő tömbjének ellenében. Aztán már a bokrok feketés mintázata is látszott, a fű világosodott. A fény csalókán jelezte a távolságot, a fennsík nagyon messzinek látszott, s egyáltalán nem is tűnt ellenségesnek. A folyó kanyarulata fölött kócsagok húztak el hosszú alakzatban; olyan magasan szálltak, hogy a nap rájuk sütött, s aranyától ragyogva igazi fénymadaraknak tűntek ebben az árnyékvilágban. A hajnallal kis szél is érkezett, fuvallata elvegyült a folyó csobogásával. Aztán a nap sugara megcélozta a magaslatokat, mintha csak áldást akarna hinteni a búr hadseregre. A vízmosásokból pára szállt fel, majd a nap melegétől e pára ritkulni

kezdett, elkeveredett a szellővel, és elenyészett. A napkorong a látóhatár szélére lépett, s az új nap ragyogóan, harmatosán beköszöntött. Saul messzelátóval tanulmányozta a környező hegygerinceket. Százlépésnyire már füstöt lehetett látni: a búrok reggeli kávéjukat forralták. – Gondolod, hogy észrevesznek minket? – kérdezte. Sean csak a fejét rázta, nem vette le szeméről a messzelátót. Két alacsony bokor, meg az a kis földsánc, melyet az éjjel építettek, megfelelően elrejti őket. – Biztosan jól érzed magad? – kérdezte Saul megint. Úgy tűnt – legalábbis Sean arckifejezéséből ítélve –, hogy nagy fájdalmai vannak. – Hasfájás – nyögte Sean. Jaj, csak kezdődjék mielőbb, istenem, kezdődjék már. A várakozás a legrosszabb. Aztán egyszerre a föld megremegett alatta, egész gyönge kis remegés volt ez, de Sean mégis érezte. Egészen megkönnyebbült. – Itt vannak az ágyúk – mondta, s felhasználva az egyik bokor fedezékét, felállt és hátratekintett. Az ágyúk egyetlen oszlopban, pontosan kimért távolságban egymástól indultak bevetésre. A távolból még kicsinek tűntek, de gyorsan haladtak előre; az ágyút húzó vezérlő hajtója egyre sürgette a többi lovat is. Sean már látta, ahogy a hajtó csapkod az ostorral, a karja emelkedik, süllyed, elmosódva az ágyútalpak zörgését és a lovászok kiáltozásait is hallotta. Összesen tizenhat ágyút számlált össze, ezeket százötven ló húzta, száz katona volt a kiszolgálójuk. Mégis, a Colenso előtti hatalmas, füves pusztaságon a tüzércsapat aprónak, jelentéktelennek tűnt. Sean látta mögöttük közelíteni a gyalogosokat, soronként jöttek, olyanok voltak, mint egy kerítés lécei, ezrével haladtak előre a síkságon. Sean érezte, hatalmába keríti a régről ismert izgalom. Tudta, hogy a sereget azok szerint a jelzések szerint vezették fel, melyeket tegnap ő helyezett el Saullal, s hogy ők ketten lesznek az első emberek a hídon – a legelsők a több ezer katona előtt. Ez most egészen újfajta felpezsdülés volt, amit érzett. Élesebb, maróbb volt minden eddiginél, és félelem is fűszerezte. Először életében tapasztalta, hogy a félelem örömet okozó érzés lehet. Figyelte az emberek és ágyúk felsorakozását az óriási barna terepasztalon. A kocka immár elvetve, a tét élet vagy halál, győzelem vagy vereség a háború nagy kockajátékában. Azt is tudta, hogy maga is dobó, tehát félt, de egyszersmind ünnepélyes öröm töltötte el. Az ágyúk most már a közelbe értek. Értette, mit kiáltoznak a tüzérek, ki tudta venni az emberek arcvonásait, saját érzéseit látta viszont az arcokon. Közel jártak már, talán túlságosan is. Sean rosszat sejtve visszanézett a fenyegető dombokra a folyó mögött, s méregette a távolságot. Két kilométer, ha megvan, egy hosszú puskalövésnyi távolság. És az ágyúk még mindig jönnek. – Jézusom! Hát megőrültek ezek? – kérdezte hangosan. – Támadniuk kellene. – Saul ugyancsak érzékelte a veszélyt. – Nem szabad közelebb jönniük. De az ágyúk egyre csak jöttek. Hangjuk, mint valami mélyen szóló mennydörgés; a harmattól nedves földről por szállt fel tétovázva mögöttük, és a lovak szája habzott, ahogy nekifeszültek a hámnak.

– Most értek a megfelelő lőtávolságba. Meg kell állniuk, muszáj! – ordított fel Sean. Végre az ágyúk oszlopa szétoszlott a nyílt terepen, minden második ágyú jobbra, minden első balra foglalta el a helyét nagy sietve. Mintha teljes szélességükkel a búr fegyvereknek kínálnák fel magukat célpontul. – Istenem! Édes istenem! Sean kétségbeesésében káromkodott. A tüzértisztek leugrottak a lovukról, hagyták az állatokat elvágtatni, ők meg tüstént hozzáláttak, hogy az ágyúkat megfelelő pozícióba helyezzék. Ebben a kétségbeejtő pillanatban, mialatt a harcosok az ágyúk körül gyülekeztek, amikor éppen kezdték a célpontot beállítani a szemben levő dombokra, mialatt a lovak felfokozott izgalmukban még most is nyihogtak és ágaskodtak; mielőtt az ágyúgolyókat betölthették volna, és felsorakozhattak volna az ágyúik mögött – mindezek előtt a búr fegyverek hirtelen tüzet nyitottak a brit katonákra. A puskák hangja nem is volt vad, inkább valószínűtlenül békésnek hatott – a távolság megszelídítette a dörrenést, mintha csak tűzijáték petárdák pukkannának –, s a lövedékek eleinte hatástalanok voltak. A vastag fű elrejtette a golyónyomokat, a párától nehéz volt a talaj, először porfelhő sem jelölte a becsapódást. Ekkor egy golyó eltalált egy lovat, az állat rugdalva a földre rogyott, és menten magával rántotta a mellé befogott másik igás állatot. Ketten is rohantak, hogy eloldják őket, de egyikük már nem ért el a lovakhoz. Hirtelen leült a fűbe, feje előrebillent. Újabb két ló esett el, egy másik felágaskodott, patái a levegőben kalimpáltak vadul, egyik mellső lába lazán fityegett: golyó találta el a csontját a térdhajlat fölött. – Meneküljetek! – üvöltötte Sean. – Húzódjatok vissza, amíg lehet! De hangja nem ért el az ágyúknál álló katonákig, s nem volt képes túlkiabálni az általános hangzavart, a sebesült lovak nyerítését. Most hirtelen valamilyen furcsa hangot hallott, nem is tudta rögtön, mi az, mintha a jégeső dobolna a bádogtetőn; először csak szórványos hangok, aztán egyre gyakoribbak, végül mintha egyszerre száz kalapács csattogna valami összevissza ritmusra. Ekkor már tudta, hogy ezek puskagolyók, az ellenség az ágyúikat lövi. Hirtelen ezt látta: egy tüzér előrebukott, teste elzárta az ágyú csövét, aztán elvonszolták onnan; egy másik tüzér, aki az ágyúgolyót cipelte, éppen megbotlott, lába összecsuklott, aztán elnyúlt és feküdt csöndesen; az egyik ló elszabadult, elvágtatott a füves pusztaságon, szakadt istrángja kuszán vonszolódott a prérin utána; egy csapat vadfácán rebbent föl a fűből a tüzérségi ütegek mögött, messze elkanyarodtak a folyó mellett, mielőtt kifeszített szárnnyal repülve búvóhelyet kerestek volna. S az ágyúk mögött a gyalogság szépen elrendezett sorokban egyre csak menetelt egy falunyi elhagyatott ház felé: ez volt Colenso. Olyan dörrenés hallatszott, hogy a föld is megremegett; tizenhat sorozatlövés emelkedett kékes füsttel a levegőbe, majd az ágyúk munkához láttak. Sean a dombokra fókuszálta a messzelátót, látni akarta, hogyan robbannak ez első ágyúgolyók a gerincen. A napfényben a zöldessárga puskapor halált osztó virágai nyíltak, az olajosan vastag füstöt a szél ringatta a levegőben. És megint dörrent az ágyú, és újra szólt – mindegyik sorozat egyre hangosabb, mint a másik, végül az egész valami akadozó kalapácsdübörgéssé állt össze. Aztán a dombhát már csak elmosódva látszott, egészen határozatlan körvonalú lett a nagy por és a lőpor füst miatt. Finom szürke füst, mint valami fátyol takarta be a magaslatokat,

ezer puska füstje volt ez a fátyolos takaró. Sean ezerméteres távolságra állította be Lee-Metford puskájának irányzékát; a könyökén kúszott előre, szinte ráborult a fegyverre, úgy kezdett lőni, nem is tudta, hová, bele a lőporfüstbe a hegy felé. Mellette Saul ugyanezt csinálta. Sean kétszer is kiürítette a puska tölténytárát, csak ezután nézett vissza az ágyúkra. Az ágyútűz lanyhult, a legtöbb ló a fűbe rogyott. Az ágyúvontató szekerek halottakon gázoltak át, az ágyúk mögött sebesültek próbáltak fedezékbe húzódni, s ahol még az előbb hat ember szolgált ki egyetlen ágyút, ott most négy, vagy esetleg csak három ember cipelte a golyót, töltött és lőtt. – Bolondok, eszetlen bolondok – sóhajtott Sean. Megint munkához látott: lőni kezdett, megpróbált csak erre összpontosítani, hátrahúzni a reteszt a fegyveren, aztán ugyanazzal a mozdulattal tolni előre, célozni, bele a puskaporos homály közepébe, és lőni. Nem számolta a lövéseket, de minden alkalommal, amikor a tölténytár üresen kattant, máris nyúlt újabb sorozatért, és rögtön betöltött. Izzadni kezdett, érezte, hogy izzadságcsöppek peregnek a hónaljából, füle a lövések zajától csengett, a válla is lüktetett már. Fokozatosan kezdte úgy érezni – talán a csatazaj meg a puskapor szaga tette –, hogy ez az egész nem igazán valóságos. Úgy tűnt, mást sem csinált egész életében, csak feküdt a földön, lőtt a semmibe, célozta a füstöt. És a valóság egyre jobban halványodott: a létezés egésze a puska célkeresztjére húzódott össze, mely a ködben állt szilárdan. Ennek a ködnek nem volt alakja. Fülében már csak a csönd, a hatalmas csönd visszhangzott, és elnyomott minden más csatazajt. Tökéletesen magányosnak, józannak érezte magát, elnehezült, elbódult a füst hipnotikus gomolygásától, meg a puskabetöltés-célzás-tüzelés gépiesen ismétlődő mozdulatától. Egy pillanat alatt történt a változás. Valami suhogva elszállt fölöttük, mintha óriási szárnyak súrlódtak volna össze, aztán dörrenés, de olyan, mintha a Sátán maga vágta volna be a Pokol kapuját. Sean elkábulva felnézett, fehér, csillogó füstlabdát látott az ágyúk fölött gomolyogni, a füst szétterült, szétnyílt az égbolton, mint valami virág. – Mi lehet… – Srapnel – nyögte Saul. – Most aztán végük. Dörrenés, és megint egy: a búr Nordenfeldtek egyre csak ültették fehér, gyapotszerű füstvirágaikat a síkság fölé; embert és ágyút csengő, sistergő golyózápor pusztított egyszerre. Hangok hallatszottak. Sean maga is annyira megzavarodott a puskatűztől, hogy időbe telt, míg megértette, honnan jönnek a hangok. Teljesen megfeledkezett a gyalogságukról. – Zárkózzanak fel! – Zárkózzanak fel a jobb szélen! Tartsák a sort! – Ne fussanak! Csak nyugodtan, emberek… Ne fussanak! Hosszú embersorok, arcvonal, mely kiöblösödik bizonyos részeken, aztán hátramarad itt-ott, végül kiegyenesedik, ha a tisztek kiabálnak. Gondosan kiszámított helyzetű sorok, melyek keservesen, némán haladtak előre, fegyverük keresztben a mellükön, s így mentek előre az ágyúk vonala mellett. Mögöttük a síkon khakiszínű halmok maradtak elterülve, volt, amelyik csak feküdt némán, de volt, amelyik rángatódzott és sikoltozott. Hogyha a gyalogosok vonalában valami nyílás támadt, azt

hamarosan feltöltötték, s ilyenkor „zárkózz fel, zárkózz fel” kiáltás hallatszott. – A vasúti híd felé mennek. – Seant hatalmába kerítette a tragédia előérzete. – Hát nem tudják, hogy az a híd megrongálódott? – Meg kell őket állítanunk! – Saul máris talpra ugrott. – Miért nem követik a jelzéseinket ezek az eszeveszettek? Sean nekikeseredve kérdezte, de válasz nem jött sehonnan. Mintha csak azért kérdezte volna, hogy időt nyerjen, hogy halogassa a pillanatot, amikor el kell hagynia nedves fűből készült rejtekhelyét, s ki kell lépnie a nyílt csatatérre, ahol srapnelek és Mauser puskák szántották a vidéket. Sean ismét nagyon félt. Nem akart mozdulni. – Rajta, Sean. Meg kell állítanunk őket. Saul futni kezdett. Mint valami sovány kis majom, olyan volt Saul, ahogy előretört a felé tartó gyalogosok vonalai között. Sean egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, aztán utána iramodott. Vagy húsz lépéssel a gyalogság első vonala előtt, kezében kivont karddal, hosszú lábával katonásan nagyokat lépve, egy tiszt menetelt. – Hé, maga! Sean rákiáltott, még a kalapját is meglengette, hogy magára vonja a tiszt figyelmét. Végül sikerült, a tiszt rászegezte ragyogó kék szemét, pillantása szúrt, mint a bajonett, bajusza viaszkozott vége megremegett. A tiszt feléjük tartott a lovával. – A másik híd felé mennek – kiáltotta Sean, hangja egészen magasan csengett izgalmában. – A vasúti hidat felrobbantották, ott sosem érnek át a túlsó partra. A tiszt most odaért hozzájuk, lefékezte a ló vágtáját. – Maguk meg kicsodák, ha szabad kérdeznem? – Előőrs vagyunk… – kezdte Sean, de máris felugrott a levegőbe, mert egy Mauser puskagolyó a lába között csapódott be. – Tegye el azt a nyavalyás kardot… A Tugelánál minden búr, aki csak létezik, már várni fogja magukat. A tiszt – válldíszítése alapján ezredes – Seanra bámult dühösen. – Rang szerinti megszólítást, őrmester… – A pokolba a megszólítással! – ordított Sean. – Helyezze át a támadást a gyaloghídra! – Izgatottan a tüskés bokrok mögött balra meghúzódó fémszerkezetre mutatott. – Ha tovább folytatja az előrenyomulást, miszlikbe aprítják magukat. Az ezredes még egy másodpercig Seant méregette bajonettpillantású szemével, majd ezüst sípját a szájához emelte, és fülsiketítőén belefújt. – Fedezékbe! – ordította. – Fedezékbe! A gyalogság első sora szinte azonnal a fűbe vetette magát. A mögöttük jövők elbizonytalanodtak, a sorok meginogtak. – Foglaljuk el a falut. – kiáltotta egy hang. – Keressünk fedezéket az épületekben. – Kitörtek, futottak, ezer férfi rohant egymást lökdösve, hogy a colensói házak oltalma alá jusson. Elérték Colenso egyetlen utcáját, bevették magukat az aknamélyedésekbe, a kapubenyílókba. Alig telt bele harminc másodperc, mindenki fedezékben volt már. – Tehát, mi ez az egész? – fordult vissza az ezredes Seanhoz. A másik türelmetlenül elmesélte előbbi szavait, közben kinn álltak a nyílt mezőn, s Sean nagyon is tudatában volt, hogy egyéb célpont hiányában a búrok kezdenek élénk érdeklődést mutatni kettejük iránt. – Bizonyos ön ebben?

– Az ördögbe! Persze, hogy biztos vagyok. A hidat megrongálták, a szögesdrótkerítést felszaggatták, és a folyóba dobták. Ott sosem jutnak át a túlsó partra. – Jöjjön velem. – Az ezredes megindult a legközelebbi házikó felé. Sean mellette lépdelt. Később nem is értette egészen, hogyan volt képes ezt a száz métert megtenni, anélkül, hogy futott volna. – Az isten szerelmére, tegye már el azt a kardot! – mordult az ezredesre, miközben a golyók csak úgy süvítettek a közelükben: sssz, puff… sssz… puff. – Ideges, őrmester? Az ezredes, talán most először, elmosolyodott. – Eltalálta, az vagyok. – Én is. De semmi értelme, hogy másoknak is mutassuk, nem igaz? – Megszorította a derékszíjat, majd a kardot hüvelyébe csúsztatta. – Hogy hívják, őrmester? – Sean Courtney, a Natali Felderítő Különítménytől. Magát hogy hívják? Sean ösztönösen lehajolt, mert egy golyó süvített el a feje mellett. Az ezredes megint csak elmosolyodott erre a közvetlen hangra. – Achesonnak. John Acheson a nevem. Skót Lövészek, második zászlóalj. Elérték a házikót. Sean nem bírta tovább: megkönnyebbülten berontott a konyhába. Sault már ott találta. Szivart és gyufát kínált neki. – Ezek a hülye skótok! – mondta. – De te sem vagy különb náluk – a csatamező közepén ácsorogsz! – Nos, Courtney. – Acheson követte Seant a konyhába. – Tekintsük át a helyzetet! Az ezredes némán figyelt, amíg Sean elmagyarázott mindent részletesen. Kiabálnia kellett, hogy hangja túlharsogja a búr tüzérségi fegyverek visítását, becsapódását, majd a colensói házak ablakaiból visszafeleselő ezernyi Lee-Metford puska kattogását. Köröttük a konyha kötözőhelyül is szolgált: a sebesültek nyögése, siránkozása csak fokozta az általános hangzavart. Amikor Sean befejezte, Acheson elfordult, s az ablakhoz ment. A vasúti pálya irányába kémlelt, oda telepítették az ágyúkat. Mintha katonai parádéra helyezték volna ki őket. Csakhogy most némák voltak az ágyúk. A tüzérek, az ágyúk kezelői, akik valahogyan megmenekültek, most egy mély donga, vízmosás felé vánszorogtak, hogy fedezéket találjanak; cipelték magukkal a sebesülteket is. – Szegény nyomorultak – suttogta Sean, amikor látta, hogyan ölik meg az egyik menekülő tüzért; a golyó a fejét érte, a sapkája felfelé csavarodva szállt a levegőben, rózsaszínes vér fröccsent a nyomában. A látvány az ezredesre is erősen hatott. – Rendben van – mondta. – A gyaloghídon folytatjuk az előrenyomulást. Jöjjön, Courtney. Sean mögött valaki felkiáltott, hallotta a zuhanást is. Nem mert körbenézni. Mereven a hidat figyelte csak maga előtt. Bár a lába gépiesen mozgott, úgy tűnt, a híd nem akar közelebb kerülni. A tüskebokrok kicsit sűrűbbek voltak itt a folyó közelében, úgyhogy adtak valami fedezékfélét, amire szükség is volt a túloldal könyörtelen mesterlövészeivel szemben. Hullottak az emberek szünet nélkül, srapnelek robbantak, vijjogtak körülöttük. – Csak egyszer átjussunk! A legjobb ülőhelyet kérem a szemközti páholyban! – kiabálta Saul mögöttük.

– Rajta! – mondta Sean, s máris rohantak. Elsőnek értek a hídhoz, Acheson szorosan a nyomukban haladt. A golyók fényes nyomokat vágtak a szürkére festett fémszerkezeten, de végül, csodával határos módon, átértek a túlsó partra; átrohantak a Tugela folyó fölötti hídon. Az út mellett esőcsatorna húzódott, beleugrottak, mindketten lihegtek. Sean hátrapillantott. A hídon hatalmas tömeg khakiszínű egyenruha tolongott, teljes volt a fejetlenség, ez a rengeteg ember szinte egyszerre ért az útszűkülethez, ott a búr puskák martak beléjük. Miután átértek, az emberek a folyó mentén rohantak, lejjebb hajoltak, mint a parti töltés vonala, miközben mögöttük a vágóhídi mészárlás egyre folytatódott. Véres, átkozódó tömeggé vált a sereg: haragos, rémült, sebesült vagy haldokló emberek mindenütt. – Micsoda iszonyatos mészárszék. Sean megindultan bámult a látványra. Sebesültek és halottak zuhantak keresztül az alacsony mellvéden, belecsobbantak a Tugela barnás vizébe, ahol azonnal elmerültek, vagy megpróbáltak még ügyetlenül partra evickélni. Mégis, egy csoport katona folyamatosan haladt a hídon, ezek a mély vízelvezető árkokban meg a folyókörnyéknél találtak fedezéket. Azt már Sean is észrevette, hogy a támadásnak csökken az ereje. A katonák belevetették magukat a vízelvezető árokba, Sean látta az arcukon, meg ahogyan az óvóhelyen meglapultak, hogy elment a kedvük a harctól. A hídon átélt borzalmak kiölték belőlük a fegyelmet, pedig ez a fegyelem tartotta szilárdan a sorokat, amikor meneteltek; most tiszt és közlegény egyetlen fáradt, rémült csőcseléket alkotott. A fedezékül szolgáló árokban az emberek nem beszélgettek, és nem volt kapcsolatuk a folyó szélárnyékos oldalán meghúzódó katonákkal sem. Egyre kevesebb hely maradt az újabb és újabb menekülőknek. A búr tüzérek állásaiból pontosan célzott találatok érkeztek, a hidat most már szinte elbarikádozták az elesett katonatestek, minden új emberhullámnak keresztül kellett mászni a halottakon, tapostak ott holtat és sebesültet egyaránt, közben a búr puskák tüze csak záporozott a katonákra, űzte őket, mint a viharos eső. Friss vérpatakok csöpögtek le a híd tartóoszlopain, szörnyű színhatás volt ez a szürke festéken, a folyó medrébe pedig csokoládébarnán csepegett le a vér, s az áramlat lassan vitte lefelé. Innen-onnan kétségbeesett, összefüggéstelen kiáltások hangzottak, elvegyültek a nyögések, a hangzavar közepette. – Huszonegyesek, hozzám! Gyülekező nálam, huszonegyesek! – Egyes tűz! Cél: a hegy. Tíz sorozatot! – Hordágyat! – Bill. Hol vagy, Bill? – Úristen! Szentséges úristen! – Fel, emberek! Talpra, mindenki! – Rajta, huszonegyesek! Bajonettet szegezz! Néhányan vállig kinn voltak az árokból, és viszonozták az ellenséges tüzet, mások már szájukhoz emelték a vizeskulacsot, és ittak. Egy őrmester valami bedugult puskacsővel bíbelődött, halkan káromkodott, fel sem pillantva, míg mellette egy katona üldögélt hátát az árok falának támasztva, lábát szétvetve, és nézte, hogy a hasán tátongó sebből hogyan lüktet ki a vér.

Sean felállt, egy golyó süvített el az arca mellett; a gyomrában a félelem síkos szörnye, még szorosabbra fúrta be magát. Felmászott az árok egyik oldalára. – Rajta! – kiáltotta, s rohamra indult a magaslat felé. Itt nyílt volt a terep, mint valami mező, előtte egy régi szögesdrótkerítés lógott le a korhadó póznákról. Elérte, felemelte a lábát, s belerúgott a sarkával. A pózna a földre esett, a drótkerítés megszűnt létezni. Sean tüstént átugrotta. – Nem jönnek – kiáltotta mögötte Saul, mire Sean megállt. Ketten maradtak csak kinn a nyílt mezőn – a búr fegyverek keresték is őket vadul. – Rohanj, Saul! – kiáltotta Sean, és lekapta a sapkáját. – Gyertek már, ti rohadékok! – integetett a mögötte jövőknek. Egy golyó olyan közel süvített el mellette, hogy szinte megtántorodott a léghuzattól. – Erre! Gyertek! Utánunk! Saul nem hagyta magára. Izgalmában majdhogynem táncolt, karjával meg hadonászott. – Vissza! Acheson hangja utolérte őket. A vízelvezető árokban állt, deréktői fölfelé szabadon kilátszott. – Vissza, Courtney! A támadás véget ért. Sean egy perc alatt belátta ezt, s megértette Acheson döntésének bölcsességét. Ha tovább törnek előre a nyílt terepen a hegy felé, az egyértelmű az öngyilkossággal. Az elhatározás, mely idáig röpítette, most pillanat alatt semmivé vált, rémülete, melyet fékezett eddig, gátját szakítva tört fel belőle. Vakon bukdácsolt visszafelé, levegőért kapkodott, előre hajolva futott, könyöke egy ütemre lendült félelem vezette lábával. Ekkor Sault eltalálták. A golyó a fejét érte, előrebukott, puskája kirepült a kezéből, fájdalmában és megdöbbenésében panaszosan feljajdult, aztán lerogyott a hasára. Sean csak futott tovább. – Sean! Saul hangja szólította a háta mögül. – Sean! Valami borzalmas könyörgés csendült ki a kiáltásból, Sean igyekezett kizárni az agyából ezt a hangot, s rohant tovább a biztonságot jelentő árok felé. – Sean! Kérlek! Erre megtorpant, bizonytalanul állt, miközben felette kelepeltek a Mauserek, s a golyók kicsipkézték a terepet a lába körül. – Hagyd ott! – sikoltotta Seanban a rémület. – Hagyd ott! Rohanj! Rohanj! Saul felé kúszott, az arca véres volt, szemét Sean arcára függesztette. – Sean! – Hagyd ott! Hagyd! Mégis, ezen a szánalmas, véráztatta arcon remény csillant: Saul ujjai a durva fűben kaparásztak, közben vonszolta magát előre. Semmi értelme nem volt, de Sean visszament érte. Rémülete ellenére maradt még elég erő benne, hogy felemelje a barátját, és futni kezdjen vele. Talán senkit sem gyűlölt úgy életében, mint most Sault, míg bajtársát cipelve botladozott az árok felé. Mintha lelassult volna az agyműködése is, úgy tűnt, egy

örökkévalóság óta rohan. – A nyavalya beléd! – szitkozódott gyűlölködve. – A nyavalya essen beléd! – Az átkozódás könnyedén jött belőle, artikulálatlanul üvöltötte ki magából a félelmet. Ekkor a föld kicsúszott a lába alól, és elesett. Együtt gurultak be az árokba, Sean távolabbra zuhant Saultól. Hasmánt feküdt, arcát a földre szorította, és remegett, mint akit magas láz emészt. Lassan, nagyon lassan érkezett csak vissza abból a messzeségből, ahová a félelem repítette. Felemelte a fejét. Saul a töltés oldalának dőlve ült, arcát vér és sár barázdálta. – Élünk még? – kérdezte furcsa hangon Sean, de a másik üres szemmel nézett rá. Fényesen sütött a nap, nagyon meleg volt. Sean lecsavarta a kulacs kupakját, s Saul szájához tartotta. Társa fájdalmasan kortyolgatott, a víz kibuggyant a kulacsból, a szája mellett folyt a zubbonyára. Aztán Sean is ivott, amikor befejezte, szinte lihegett a gyönyörűségtől. – Hadd nézzem a fejedet! Leemelte Saul fejéről a sisakot; a vér, melyet felfogott a sisak pereme, most megint frissen buzogva ömlött, s lefolyt a nyakán. Sean szétválasztotta az iszamós, fekete hajat, aztán a fejtetőn megtalálta a golyó ütötte sebet. – Csak súrolt a golyó – nyögte, s kötszer után kutatott Saul zubbonyzsebében. Mialatt ügyetlenül turbánt kötött a sebesült feje köré, feltűnt neki, hogy különös csönd üli meg a csatamezőt; a körülötte levő emberek beszéde foszlányokban eljutott hozzá, a hegy felől néha megszólalt egy-egy puska is, de ezek a hangok nemhogy megtörték volna, inkább csak kihangsúlyozták a furcsa némaságot. A csata befejeződött. Legalább átkeltünk a folyón, gondolta Sean kesernyésen. Most már csak az a gond, hogyan jutunk vissza. – Hogy van a sebed? Megnedvesítette a zsebkendőjét, kicsit megtisztította Saul arcát a vértől és a sártól. – Köszönöm, Sean. Csak most vette észre, hogy társa szeme könnyes, és ettől zavarba jött. Másfelé nézett. – Köszönöm… köszönöm, hogy visszajöttél értem. – Ugyan már. – Sosem fogom neked elfelejteni. Soha, ameddig csak élek. – Te is ezt tetted volna. – Nem, nem hiszem. Nem lettem volna képes rá. Annyira féltem, annyira meg voltam rémülve, Sean. Ezt te sosem fogod érezni. Sosem fogod megérteni, mit jelent ennyire félni. – Hagyd már, Saul. Felejtsd el. – Meg kell neked mondanom. Tartozom ezzel – mostantól az adósod vagyok… Ha nem jöttél volna értem vissza… még mindig ott hevernék. Adósod vagyok. – Fogd be már, az ördög vigyen! – Látta, hogy Saul pillantása nem olyan, mint máskor, a pupillái kis fekete pöttyé szűkültek, és valami szörnyű, elmebeteg módon rázta a fejét. A sebesülés sokkot váltott ki belőle. De ettől Sean még éppúgy dühöngött. – Fogd be! – ordította. – Azt hiszed, én nem ismerem a félelmet. Úgy be voltam csinálva ott… gyűlöltelek. Hallod? Gyűlöltelek! Végül Sean hangja megcsöndesedett. Meg kell ezt valahogyan magyaráznia

Saulnak, meg magának is. Beszélnie kell erről, igazolni és elhelyezni a megfelelő helyre, a többi dolog közé. Egy csapásra nagyon öregnek és bölcsnek érezte magát: a kezében tartja az élet egész misztériumának kulcsát. Most olyan világos volt minden, most végre megértette a dolgok lényegét, s el is tudja magyarázni. Szorosan egymás mellett ültek a napsütésben, teljesen elkülönülve a többi embertől; Sean hangja győzködő suttogássá halkult, próbálta átadni a másiknak ezt a tudást, mely felölelte az élet minden igazságát. Mellettük egy tüzértizedes hevert a hátán, holtan, a legyek a szeme körül rajzottak, már tették le rá a petéket. Ezek a légypeték olyannak tűntek, mint a rizsszemek a halott nyitott szeme körül, felfűzve a szempilláira. Saul ránehezedett Sean vállára, időnként megrázta a fejét; hallgatta Seant, időnként nem értette. Hallgatta Sean hangját: felívelt, lezuhant, aztán meg sietőssé vált, amikor gondolatainak menete megtört, szétmállott, kihallatszott, milyen kétségbeesve próbál megtartani valamit mindabból a tudásból, amelyet pár perccel előbb még bizonyosnak vélt. A szavak lassan elfogytak, csönd és bánat vette át a szavak helyét. – Nem is tudom – ismerte be végül Sean. Most Saul szólalt meg, a hangja tompán csengett, a szeme bizonytalanul nézett, mialatt Seanra pillantott vérrel átitatott turbánja alól. – Ruth – mondta. – Pontosan úgy beszélsz, mint Ruth szokott. Ha éjszaka néha nem tud elaludni, akkor beszél ilyeneket. Már majdnem megértem, már majdnem rájön, és akkor hirtelen abbahagyja. „Nem is tudom”, mondja végül, „Tulajdonképpen, nem is tudom”. Sean elhúzódott a barátjától, és az arcába bámult. – Ruth? – kérdezte halkan. – Ruth – ő a feleségem. Biztos megkedveled, Sean – és ő is kedvelni fog téged. Olyan bátor asszony… átjött a búr vonalakon hozzám. Egyenest Pretoriából jött lovon… teljesen egyedül. De eljött hozzám. El sem akartam hinni. Ilyen hosszú út! Egy napon csak úgy besétált a táborunkba, és azt mondta: „Szervusz, Saul. Itt vagyok!” Egyszerűen csak így. Meglátod, tetszeni fog neked, Sean. Ruth olyan szép, olyan szelíd… Októberben, amikor azok a hatalmas szélviharok kezdődnek, az első széllökés mindig valami nagyon csöndes napon érkezik. Előtte vagy egy hónapig hőség van, eső sem esik, ekkor hallja meg az ember a szél halk dübörgését a távolból. A dübörgés egyre erősödik, a por barnásán kavarog a szélben, a fák meghajlanak alatta, ágaik csapkodnak, vadul verődnek egymáshoz. Az ember tudja, hogy közeledik, de hiába volt minden készülődés: amikor a szélvihar lecsap, a dübörgő hang, a szálló por befedi az embert, elnémítja, megvakítja a vad támadás. Sean ezt érezte: közeledik a gyilkos, tomboló szél, mely éppen az előbb majdnem megölt valakit, de mégsem tud mit csinálni. És már el is érte; fejében üvöltött már az orkán, a látása beszűkült, nem látott mást, csak Saul Friedman arcát. Az arc most profilból látszott, mert Saul éppen visszanézett a síkság felé Colenso irányába, ahol az angolok hadállásai voltak. Sean felemelte a halott tizedes puskáját, és az ölébe tette. Hüvelykujjával

kicsattintotta a biztonsági zárat, de Saul nem vette észre a mozdulatot. – Ruth Pietermaritzburgban van, múlt héten kaptam tőle levelet – mormolta; Sean kicsit odébb csúsztatta a puskát az ölében, ezáltal a puskacső Saul hónalja alatt a mellkasára irányult. – Én küldtem Pietermaritzburgba. Ott van egy nagybátyja, náluk lakik. – Saul felemelt kezével megérintette a fejét. Sean ujja begörbült a puska ravaszán. – Remélem, megismerkedtek egymással, Sean. Bizonyosan megszeret téged. – Saul a barátjára pillantott, a szeméből patetikus bizalom áradt felé. – Amikor megint írok Ruthnak, megírok neki mindent a mai napról… arról, hogy mit tettél értem. Sean egyre csak húzta a ravaszt, míg csak meg nem érezte a végső ellenállást a szerkezetben. – Mind a ketten adósaid vagyunk… – Saul abbahagyta, félénken elmosolyodott. – Azt szeretném, ha tudnád, sosem feledkezem meg erről. Nyírd ki, üvöltötte valami Sean agyában, nyírd ki. Öld meg most – végezz vele gyorsan. Ne hagyd beszélni. Ez volt az első parancs, amit az ösztönei súgtak. Most! Tedd meg most! De a mutatóujja elernyedt a ravaszon. Csak ez áll közted és Ruth között. Tedd meg, tedd meg most! Az üvöltés a fejében mintha enyészne. A szélroham elvonult, hallotta csitulni. Felemelte a puskát, a biztosító reteszt visszacsattintotta. Ebben a szélvihar utáni csöndben rádöbbent, hogy mostantól kezdve Saul Friedmanért különös felelősség terheli. Saul élete most már az ő becsületbeli ügye lett – éppen azért, mert nagyon közel volt hozzá, hogy elvegye tőle az életet. Félretolta a puskát, és fáradtan lehunyta a szemét. – Jobb lesz azon gondolkodnunk, hogyan kerülünk ki innen – szólt csöndesen. – Különben sosem jutok hozzá, hogy megismerkedjem ezzel a csodás szépséggel.

16 – Hát szép kis felfordulást csinált ott! – Sir Redvers Buller tábornok hangja jól illett terebélyes pocakjához. Messzelátót illesztett a szeméhez, egészen hátrahajolt a súlya alatt. – Magának mi a véleménye, Courtney? – Nos, egészen bizonyosan nem érte el a folyó szabad folyását, uram. Nekem úgy tűnik, ott rekedt valahol a kanyarulatnál – értett Garry egyet a tábornokkal. – A fenébe ezzel az emberrel! A parancsom egészen világosan szólt – morogta Buller. – Mit lát az ágyúkból… lát egyáltalán valamit arrafelé? A tisztek csoportjából most minden messzelátó visszaugrott középre; a tüskebokrok fölött arrafelé látszottak – elmosódottan a por és a füst miatt – Colenso hajlított vaslemezből készült tetői. – Innen nem… – kezdte Garry, aztán hirtelen nagyot ugrott, mert a 4.7-es átalakított fedélzeti ágyú hatalmasat durrant mellettük a tüzelőállásban. Minden alkalommal, amikor az ágyú megszólalt, Garry ugrott egyet. Legalább tudnám, mikor lő megint, gondolta, és újra a magasba szökkent akaratlanul, mert az ágyú ismét felmordult. – Az ágyúknál most nem töltenek – adta meg a választ az egyik segédtiszt;

Garryban irigység támadt, amiért a másik ilyen összeszedett tudott maradni, s a hangjából sem csendült ki izgalom. Az ő keze bezzeg annyira remegett, hogy mindkettővel meg kellett markolnia a messzelátót, csak így tudta a városra irányítani a műszert. A fedélzeti ágyú minden lövése után ellepte őket a salétromfelhő; a nap melegen tűzött, Garry megszomjazott. A kulacsára gondolt, mely a nyeregre kötött málnájában lapult, így aztán a következő ágyúlövés készületlenül találta. Mindkét lába a levegőbe emelkedett ijedtében. – … maga is egyetért, Courtney? – Buller hangja volt az, de a mondat első felét nem hallotta. – Tökéletesen, uram. – Rendben van. – A tábornok a segédtisztjéhez fordult. – Küldjön lovas futárt Harthoz. Mondják meg neki, vonuljon vissza, mielőtt megtizedelik őket. Amilyen gyorsan csak lehet, intézkedjék, Clery. Garry ezalatt igazán figyelemre méltó dolgot vett észre. A kifürkészhetetlen maszk mögött, melyet Sir Redvers Buller generális arcán viselt – csodás ezüstös színű bajuszával és kidülledő, kifejezéstelen szemével együtt – , pontosan olyan ideges és határozatlan volt, mint maga Garry Courtney. Ezt csak megerősítette, hogy állandóan Garryhoz fordult helyeslésért. Arra persze már nem gondolt, hogy a tábornok azért fordul hozzá szívesebben támogatásért, mint vezérkara más tisztjeihez, mert őtőle mindig feltétel nélküli helyeslést kapott. – A sereg bal oldala rendben lesz. – Buller láthatóan megkönnyebbült, hogy meghozta ezt a döntést, közben a jobb oldal felé nézett, s a teleszkóp látómezőjét a Hlangwane Kopje kerekded magasságára állította be. – Dundonald láthatóan tartja magát. – Korábban rendszertelen lövöldözést észleltek onnan, s a jobb oldal felől az átalakított fedélzeti ágyúk is megszólaltak időnként. Most az a rész csöndes volt. – De középen… Mintha halogatni akarná a pillanatot, Buller tábornok csak a végén fordult a mészárlás helyszíne felé, a Colensót beborító füst- és lángfelhő irányába. – Jöjjenek velem! – Összecsukta a messzelátót. – Legjobb lesz, ha közelről vesszük szemügyre, mit végeztek katonáink. – Ezzel máris vezette a vezérkart a lovakhoz. Garry résen volt, nehogy valaki elbitorolja helyét a tábornok jobb oldalán: ott bicegett szorosan Buller mellett. Lyttelton dandárjának főhadiszállásán – ezt most egy mély árokban helyezték el mintegy félmérföldnyire a colensói szétlőtt épületektől – Buller fél perc alatt áttekintette a helyzetet. A helyzet ijesztő volt. – Tartjuk a várost, sir. Három századunk előrenyomult a gyaloghídig, és elfoglalta. De nem bízunk benne, hogy tartani tudjuk a hidat. Már odaküldtem a futárt, s megparancsoltam, hogy vonuljanak vissza. – De miért hallgatnak az ágyúk? Mi történt Long ezredessel? – Az ágyúkat elnémították. Long súlyosan megsebesült. Buller a lován ülve próbálta megemészteni a hallottakat. Ez idő alatt egy őrmester a transvaali tüzérektől meghúzta gyorsan tüzelő Nordenfeldt ágyújának gyújtózsinórját, és kilőtt egy golyót; ezzel a tettével az angolok katonai balszerencséjét olyan nagymértékű vereséggé változtatta, melynek híre bejárta a világot. A golyó felemelkedett a hegyek tört vonalú, sziklás láncolata mögül, átívelt a

folyón, melynek vize most barnás volt a vértől meg a belövésektől, srapnelektől, átrepülte a magukra hagyott ágyúkat, melyeket már csak holttestek tudtak volna kiszolgálni, elsüvített a még élő tüzérek feje felett, akik hátul gubbasztottak sebesültjeikkel együtt, és most lesunyták a fejüket, ahogyan már ezerszer tették ezelőtt is; a robbanótöltet lefelé ívelt Colenso városkánál, ahol kimerült katonák várakoztak, még lejjebb ereszkedett, túlrepült a mimóza- és tüskebokrok során, meg a hatalmas barnás pusztaságon, melyet most halottak teste pettyezett, és egy végső, hatalmas füstfelhővel berobbant Buller tábornok vezérkarának tisztjei közé. Garry alatt összerogyott a ló, és elpusztult azon nyomban; összenyomta Garry lábát. Ha húsból és vérből lett volna, s nem faragott tölgyfából, ízzé-porrá zúzódik. Érezte, hogy vér áztatja a zubbonyát, arcán is vérpettyek csillogtak. – Meglőttek. Segíts meg… segíts meg, istenem, megsebesültem! – Fetrengett a földön, mászott előre a fűben, közben arcáról törölgette a vért. Durva kezek kiszabadították a lábát, s elcipelték a lovától. – Az nem a maga vére. Önnek nem esett baja. Nem az öné, az őrnagyé. Még mindig térdepelve, Garry iszonyodva nézett a katonaorvos őrnagyra, aki az imént mellette állt, s testével takarta őt a robbanás elől. A srapnel lemetszette a fejét, a vér még most is bugyborékolt a nyakából, mint valami elszakadt csőből. Körülötte a katonák a robbanástól megvadult lovakat próbálták megzabolázni, az állatok nyihogtak, kapálództak. Buller előregörnyedve ült a nyergében, egyik kezével a mellkasát markolászta. – Uram, uram! Nem esett baja? A segédtiszt megragadta a ló kantárját, és megfékezte az állatot. Két tiszt rohant Bullerhez, lesegítették a földre. Ott állt közöttük, arcát eltorzította a fájdalom, amikor megszólalt, remegő, durva hangon ezt mondta: – Befejezni, Lyttelton! Befejezni az egész fronton! – Sir – tiltakozott a dandárparancsnok. – Miénk a város. Engedje, hogy legalább sötétedésig fedezzem az ágyúkat, talán akkor visszaszerezhetjük őket és… – Az ördögbe magával, Lyttelton! Hallotta, mit mondtam. Azonnal rendelje vissza az embereit. A támadás kudarccal végződött. Bullernek zihált a lélegzete, s még mindig a mellkasát tapogatta. – Ha most visszavonulunk, akkor nagyobb veszteséget ismerünk el, mint amilyet elszenvedtünk. Az ellenséges tüzérség pontosan felsorakoz… – Rendelje vissza az embereit, érti, amit mondtam? Buller most már ordított. – Az ágyúk… – próbálkozott újra Lyttelton, de Buller a segédtisztjéhez fordult. – Indítson egy lovas futárt Lord Dundonald egységéhez. Azonnal vissza kell vonulnia. További vitának nincs helye, tüstént állítsa le a hadmozdulatokat, és vonuljon vissza. Mondja meg neki… közölje vele, hogy a támadás kudarcba fulladt seregük bal szárnyán és közepén, az ágyúk odavesztek, őt pedig az a veszély fenyegeti, hogy körülzárják. Menjen. Gyorsan! Morgás futott végig a tisztek között, mindannyian elrémültek e parancsok hallatára. Nyomorult állapotukban mindannyian Lytteltonra néztek, némán könyörögtek a szemükkel, hiszen ő volt köztük a rangidős tiszt. – Tábornok úr! – Lyttelton halkan beszélt, de olyan erővel, hogy erre még a

robbanástól megrémült Buller is odafigyelt. – Kérem, legalább engedje meg, hogy megpróbáljam az ágyúkat visszaszerezni. Nem hagyhatjuk csak így itt őket. Engedje meg, hogy önkénteseket szervezzek… – Én önnel tartok, sir. Kérem, engedje megpróbálnom. Egy fiatal főhadnagy tolta félre Garryt nagy izgalmában. Garry tudta, ki ez a fiatalember, mindannyian tudták: az egyik legígéretesebb és legkedveltebb fiatalok egyike volt Buller tisztjei között, a legendás Lord Roberts egyetlen fia. Segédtisztje közreműködésével Buller letelepedett egy mimózafa árnyékában, hátát nehézkesen megtámasztotta a durva fakérgen. Üres tekintettel pillantott fel a fiatal Robertsre, láthatóan nem érdekelte az egész. – Rendben van, Bobbie, Lyttelton majd ad embereket maga mellé. Távozhat. – A halálos ítéletet mondta ki rá, de Roberts izgatottan, vidáman nevetett, s már futott is a lovához. – Úgy vélem, ránk fér egy kis frissítő. Velem tartanak egy szendvicsre és egy pohár pezsgőre, uraim? Buller intett a segédtisztnek, az már sietve hozta is a frissítőket a nyeregtáskából. Egy kóbor gránát vagy húszyardnyira tőlük felrobbant, s földdel szórta be őket. Buller egykedvűen lesimította pofaszakállát, a szőrszálak közül eltávolított egy száraz fűcsomót, majd kiválasztott egy füstölt lazaccal készített szendvicset.

17 Sean a vízelvezető árok felé kúszott, követve a folyó medrét. Az árok közelében gránát robbant, göröngyöket szórt a hátára. Megállt egy percre, hogy oldalszakállából kisöpörje a száraz gyökereket, aztán mászott tovább Acheson ezredes felé, aki a földön kuporgott, s élénken beszélgetett a tüzérek egyik kapitányával. – Hé, Acheson ezredes! Azt hiszem, nincsen már szüksége rám, ugye? A tüzérkapitány döbbenten nézett, hallván ezt a megszólítást, de Acheson sietve elmosolyodott. – Most érkezett egy futár. Az a parancs, hogy vonuljunk vissza. – Nagy kár. – Sean gúnyosan felmordult. – Pont most, amikor már majdnem kirúgtuk a lelket is a jó öreg búrokból… – ebben a pillanatban mind a hárman a földhöz lapultak, mert egy géppuskasortűz kelepelt valahonnan, és nyomában az árok partjáról göröngyök hullottak a nyakukba. Aztán Sean ott folytatta, ahol félbeszakították: – Nos, ha így állnak a dolgok… én magára hagyom önt. – Hová készül? – kérdezte a tüzérkapitány gyanakodva. – Nem a hídon túlra. – Sean kivette a szájából a szivarvéget, s azzal bökött a szürke vasszerkezet felé, melyen látszottak a szörnyűséges vércsíkok. – Velem van egy sebesült bajtárs is. Ő végképp nincs olyan állapotban. Van gyufája? A tüzérkapitány gépiesen elővett egy doboz gyufát a mellényzsebéből. – Kösz. Lecsorgok vele az árral, és megpróbálok valami megfelelő helyet találni az átkelésre. – Sean ismét meggyújtotta a szivart, füstfelhőt eregetett, majd visszaadta a gyufásdobozt a kapitánynak. – Örülök, hogy megismerkedhettem önnel, Acheson ezredes.

– Leléphet, Courtney. Egy másodperccel hosszabban néztek egymás szemébe a szükségesnél; Sean nagy késztetést érzett, hogy megszorítsa az ezredes kezét, de aztán kúszni kezdett az ellenkező irányban, végig az árok mentén. – Courtney! – Sean megállt, a válla fölött pillantott az ezredesre. – Mi a neve a másik felderítőnek? – Friedman. Saul Friedman. Acheson a jegyzetfüzetébe firkantott valamit, majd visszadugta a zsebébe. – Hall még többet is a mai napról… jó szerencsét! – Magának is, uram. Az egyik fáról, mely belelógott a Tugela folyó barnás vize fölé, Sean a bajonettel lemetszett egy dús ágat. – Indulás! – Saul lecsúszott a part zsíros, agyagos göröngyein, derékig vízbe érkezett meg, Sean mellé. – Hagyd itt a puskádat. – Saul engedelmesen beleejtette a fegyvert a vízbe. – Minek ez az ág? – Hogy a fejünket fedezzük vele. – Mire várunk? – Achesonra, hogy megkezdje az elterelő hadmozdulatot: megpróbál átkelni a hídon. Ebben a pillanatban éles fütty harsant fölöttük. Achesonék heves golyózáporral támadtak, és egy csapat khaki egyenruhás katona ugrott a hídra. – Most – kiáltotta Sean. Mindketten belemerültek a vértől langyos folyóba, csak lombokkal álcázott fejüket emelték ki a vízből. Sean ellökte magát, az áramlás máris megragadta őket. Vitte a víz a két férfit; egyikük sem pillantott a hídon hagyott vérfürdőre. Húsz perc múlva – ekkor mintegy fél mérfölddel úsztatta őket odébb az áramlat – Sean oldalvást haladt az árnak a vasúti híd csonkja felé, mely úgy lógott le a vízre, mint egy középkori vár felvonóhídja. De remek kijutást tett lehetővé déli irányba, s a vasúti töltés fedezéket nyújt majd, amíg elérik a sík mezőt. Sean lába a süppedő folyómederben taposott, s máris a roskadozó híd alá értek. A roncs úgy ölelte körül őket, mint tyúkanyó a kiscsibéket. Sean hagyta elsodródni a gallyakat, és fölráncigálta Sault a híd tartóoszlopai közé. – Öt perc pihenő – mondta, és leroskadt a barátja mellé. Megpróbálta átkötni Saul sebét, a turbán egészen lecsúszott a fülére. Sáros víz csöpögött átázott egyenruhájukból, Sean siratta az egyenruha zsebében szétázott szivarjait. A vasúti töltés oldalán egy másik vízelvezető csatornát fedeztek fel. Sean végig maga előtt terelte Sault az árokban, összegörnyedve mentek, Sean rákiabált a másikra, amikor az megpróbált felegyenesedni, hogy fájó hátát kissé pihentesse. Egy orvlövész a kopjék felől rájuk lőtt, a golyó Sean feje mellett fúródott a töltésbe, Sean fáradtan káromkodott; úgy kétrét görnyedt, hogy orra majdnem a térdét verdeste. Saul mindezt észre sem vette. Rogyadozó lábbal vonszolta magát Sean előtt, végül lerogyott. Szétvetett tagokkal elterült az árok fenekén. Sean belerúgott. – Kelj fel, a fene egyen meg!

– Ne, Ruth, ne ébressz még fel! Hiszen ma vasárnap van. Nem megyek dolgozni. Saul egész meggyőzően és rábeszélő hangon szólalt meg, de a szeme, amikor Seanra pillantott fénytelen volt, pupillája egészen kis ponttá zsugorodott. – Kelj fel! Kelj fel! Ruth nevének említése csak feldühítette Seant. Megragadta barátja vállát, és megrázta. Saul feje összevissza ingott, megint friss vér ütött át a kötésen. Sean tüstént elszégyellte magát, s finoman lefektette a sérültet. – Saul, kérlek. Meg kell próbálnod. Csak még egy kicsit menjünk! – Olyan sötét minden – suttogta Saul. – Nincs fény sehol. Nincs kedvem. – Lehunyta a szemét. A szája kinyílt, s ahogy a levegő ki-be járt rajta, kis nyálbuborékok bukkantak elő. Nézte a barátja arcát, és fojtogató kétségbeesés lett úrrá rajta. Saul szeme besüppedt a lilás színű szemgödörbe, bőre az arcán és kiemelkedő, csontos orránál kínosan megfeszült. Nem is azért, mert majdnem végeztem vele, nem is azért, mert tartozom neki ezzel. Csak azért, mert – miért is? Hogyan is tudja az ember pontosan megfogalmazni egy másik ember iránt táplált érzelmeit? Mindössze annyit tudok mondani, hogy a barátom. Talán csak azért, mert a barátom, és nem hagyhatom itt. Sean lecsúszott az ájult ember mellé, ülő helyzetbe emelte Saul ernyedt testét, egyik karját a válla köré tekerte, és felegyenesedett. A sebesült most szinte csüngött rajta, feje a mellére dőlve himbálózott. Sean előrenézett. Látta, hogy azok a katonák, akik valahogy túlélték a hídon esett mészárlást, éppen megkísérlik átverekedni magukat a falun, és a sebesültjeiket is cipelik magukkal. Amerre a szem ellátott végig a nagy pusztaságon, egyedül vagy kettesévelhármasával, gránátoktól tépve, megvertem megtörten Buller generális hatalmas serege visszavonulóban volt. Sean összegörnyedve álldogált a vasúti töltésnél, tőle alig százméternyire, szépen fölsorakoztatva, elhagyottan várakoztak a brit sereg ágyúi. Sean elkapta erről a képről a pillantását, igyekezett távolabb kerülni a folyótól. Szabad kezével társa derekát tartotta, Saul másik kezét a vállára vetette. Mintha a búr tüzérség megint belemelegedett volna. A gránátok, melyek eddig itt is, ott is kaszáltak a visszavonuló katonák között, most mintha egyetlen területre koncentrálódtak volna, éppen Sean előtt. Mögötte a géppuska zaja, mely mostanáig csak időnként kelepelt föl, egyszerre erős, állandó hanggá állt össze, mint amikor a bozótos lángra kap az erdőben. Sean nekidőlt az árok falának, megpróbált előrenézni, keresztül a mimózafákon, a füstködön és a robbanó gránátokon. Lovakat látott felszerszámozva, két csapatot, katonák száguldottak be a tüskebokrok közé, a paták nyomán felvert fehéres por elkeveredett a gránátok nyomában keletkezett füsttel. Messze előttük pálcáját suhogtatva egy alak lovagolt nagy testű, fényes szőrű pejlován; az elhagyott ágyúk felé irányította embereit. – Még nevet is. – Sean csodálkozva bámulta az elöl lovagló embert, amint eltűnt egy robbanás füstoszlopa mögött, aztán megint felbukkant, és félrekanyarodott a lovával, mint valami pólójátékos. A vezérlovas szája kinyílt, Sean látta a fehér fogak villanását. – Ez az őrült majd megszakad a röhögéstől! De hirtelen Seant is elkapta a jókedv.

– Gyere csak, öreg, gyere! – kiáltotta, bár hangja elveszett a bombázás vijjogó, csattogó hangzavarában. – Azért jönnek, hogy összeszedjék az ágyúkat – ordította Sean. – Saul, az ágyúkért jönnek! – Maga sem tudta, hogyan volt erre képes, talán az izgalom adott erőt, rohanni kezdett az ájult Saullal, aki magatehetetlenül csüngött a válláról. Rohant a füvön át az ágyúkhoz. Mire odavergődött, az egyik tüzérségi üteg már az ágyúknál volt. A katonák a lovakkal küszködtek, vissza kellett vinni az állatokat az egyes számú ágyú vonaláig. Sean lecsúsztatta az élettelen testet a válláról a fűbe. Ketten is megpróbálták kiemelni az ágyútalp vonófogantyúját, de ehhez négy ember ereje kellett. – Menjetek az útból! – kiáltott nekik Sean, és megragadta az ék alakú vonó fogantyút. Megmarkolta a nyélen a fogót, s felemelte magasra. – Hozzátok a talpat! A többiek fürgén tolták a lekapcsolható kerekes szerkezetet, az ágyú alá helyezték, beillesztették. Sean az erőlködéstől lihegve lépett hátra. – Szép munka volt. – Egy fiatal tiszt előrehajolt a nyeregben, úgy kiáltotta oda Seannak. – Pattanjon föl rá! Sean máris fordult, futott Saulhoz, felkapta, cipelte az ágyútalphoz. – Kapjátok el! – kiáltott két fiatal katonának, akik már fenn voltak az ágyútalpon. Azok megragadták a sebesültet, maguk közé vonták az ülésre. – Neked már nem jut hely, komám! Foglald el Taffy helyét a jobb oldali rudas lónál – mondta az egyik, és Sean belátta, helyesen beszél. A hajtók már felcihelődtek, de az egyik hely ott még üres volt. – Vigyázz rá! – hagyta meg a katonának, aki Sault tartotta. – Ne izgulj, tartom jól – biztosította a tüzér, aztán sürgetősre vált a hangja: – Legjobb lesz, ha leülsz, indulunk. – Vigyázz rá – ismételte Sean, és előreszegezte a pillantását. Ebben a percben a szerencse – mely egész reggel kitartott mellette – elhagyta hirtelen. Gránát robbant a közelben. Nem érzett fájdalmat, de jobb lába kicsúszott alóla, hogy térdre bukott. Megpróbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett. – Előre! – kiáltotta az alhadnagy, és az ágyútalp gurulni kezdett előre, egyre gyorsabban haladt, a hajtók ostorozták a lovakat, a nehéz talpak döcögve meginogtak. Sean még látta, hogy fentről, az ágyúról a tüzér, aki Sault tartotta, visszanézett rá, az arcát eltorzította a tehetetlenség dühe. – Vigyázz rá! – kiáltotta még egyszer Sean. – Ígérd meg, hogy megteszed. A tüzér már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ekkor azonban újabb gránát robbant köztük, por függöny ereszkedett közéjük, eltakarta az ágyút vonó szekeret. Most Sean tudta, hogy a srapnel a húsába vágott. Éles volt a fájdalom, mintha borotva metszett volna belé. Leroskadt az oldalára. Fektében látta, hogy az alhadnagy is megsebesült. Karját az égre emelte, hátrabukott a lova farához, kipördült a nyeregből, vállával érkezett a földre; egyik lába beleakadt a kengyelbe, a ló vonszolta magával a durva földön, míg a kengyelszíj el nem szakadt, s a tüzér ott maradt a földön fekve. A lova elugratott mellőle, követte az elöl haladó ágyútalpat. Sean is abba az irányba vonszolta magát.

– Vigyázz rá – kiáltotta. – Az isten szerelmére, vigyázz Saulra. – De ezt már senki sem hallotta; régen eltűntek a fák között, az ágyútűz füstjében, olyanok voltak, mint egy csapat barna kísértet. Sean megpróbált utánuk kúszni, egyik karjával előrenyúlt, belemarkolt a földbe, araszonként lökte magát hason fekve előre a füves talajon. Másik karját maga mellett vonszolta, s érezte, hogy jobb lába erőtlenül lötyög csak utána, aztán megakadt valamiben, s nem tudott tovább mászni. Megpróbálta kiszabadítani a lábát, de az beleakadt egy fűcsomóba, nem bírt elszabadulni. Átkínlódta magát az oldalára, összegörnyedve megpróbálta megszemlélni a sebét. A fű igencsak véres volt, síkos, nedves húzásnyom maradt a letiport fűben a lába után, s még most is ömlött belőle a vér. De fájdalmat nem érzett, csupán szédült a feje, és hirtelen nagyon fáradt lett. A lába természetellenes szögben vált el a törzsétől, a sarkantyú furcsán meredezett a csizmáján. Kedve lett volna kacagni ezen a látványon, de ez túlságosan nagy erőfeszítést kívánt; lecsukta a szemét, ne süssön a nap a szemébe olyan élesen. Valahol a közelben nyögött valaki, egy pillanatig azt képzelte, Saul. Aztán eszébe jutott, hogy a barátja biztonságban van, a fiatal alhadnagy hörgött. Sean behunyt szemmel figyelt, hallgatta, hogyan hal meg a társa. Borzalmas hangokat hallott.

18 Jan Paulus Leroux vezérlőtábornok a Tugela folyó feletti dombon állt, és levette fejéről széles karimájú, trópusi Terai kalapját. Kopasz volt a feje, csak a füle mögött és hátul a tarkójánál húzódott egy vastag, szőkésvörös hajcsík. Fejbőre sima, hófehér volt, de csak ott, ahol a kalap védte, az arca más helyütt széltől cserzettnek tűnt, mint egy vörös kőből vájt szikla, melyet az elemek alakítottak ilyenné. – Hozd a pónimat, Hennie! – szólt a mellette álldogáló fiúhoz. – Ja, Oom Paul. A fiú máris sietett az átellenes domboldalhoz, ahol a lovak legeltek. Az egyik lőállásból egy burger szólt ki hozzá: – Isten meghallgatta az imánkat, Oom Paul. Ma nagy győzelmet arattunk. Jan Paulus nehézkesen bólintott, s amikor válaszolt, a hangja halk volt, szerény, nyomát sem lehetett lelni benne semmiféle diadalnak. – Ja, Fredevik. Isten nevében, nagy győzelem a mai. De nem olyan nagy, amilyet szerettem volna – gondolta. Ágyúlövések közepette, majdnem olyan messzeségben, ahová már nem lát el a puszta szem, a brit seregek megvert maradványai olvadtak bele a barnás távolba. Ha vártak volna még egy keveset, gondolta keserűen. Olyan világosan magyaráztam el mindent, de nem figyeltek rám. Egész stratégiája a hídra összpontosult. Ha a burgerek a hegyen visszatartották volna a tüzelést, és átengedték volna az angolokat a hídon, akkor Isten nem százával, hanem ezrével adta volna kezükre az ellenséget. Beékelődtek volna a magaslatok közé, hátukban meg ott a folyó, nem menekült volna egy sem közülük, amikor a búr tüzérség felrobbantja a hidat. Bánatosan pillantott le a csapdára, melyet olyan gondosan

felállított. Felülről jól látta a lövészárkokat, mindegyiket külön-külön ravaszul álcázták; ebbe a füves katlanba remélte becsalogatni az angolokat, hogy aztán elsöprő erejű tüzérségi támadást hajtson végre. Ezt a csapdát már sohasem használja ki. Tudta, az angolok nem jönnek többé ide. Hennie közeledett, vezette a pónit, Jan Paulus gyorsan nyeregbe szállt. – Gyere, ereszkedjünk le! Negyvenkét éves volt Jan Paulus, nagyon fiatalnak számított magas rangjához képest. Pretoriában akadtak, akik ellenezték kinevezését, amikor az öreg Joubert nyugdíjazását kérte, de Kruger elnök kíméletlenül végigvitte akaratát a Volkraadban, s elfogadtatta Paulus kinevezését. Tíz perccel ezelőtt Jan Paulus olyan üzenetet telegrafáltatott az elnöknek, mely igazolta ezt a bizalmat. Jan Paulus megindult lefelé, hogy learassa a háború termését; a kantárszárat hosszan megeresztette, erős teste lazán, ernyedten ült a nyeregben, ostora a csuklójára erősítve lógott, széles karimájú kalapja lovaglás közben árnyékot vetett az arcára. Amikor elérte a dombok vonalát, és beügetett a kopjék közé, a katonák kiemelkedtek a lövészárkokból, s úgy üdvözölték. A katonák hangja vad kiáltássá állt össze, az oroszlán üvölt ilyen diadalmasan, amikor áldozatot ejt; a magasság körülöttük visszhangozta ezt a kiáltást. Jan Paulus rezzenéstelenül nézte katonái arcát, mialatt elhaladt közöttük. Vöröses piszok és lőpor borította az arcokat, s izzadságuk barázdákat vájva csorgott le. Egy férfi közeledett felé, puskáját használta mankónak, azon egyensúlyozott, s fájdalmas vonás látszott a szája körül, ahogy Jan Paulust üdvözölte. A fővezér megállította a lovat. – Pihenj le, ne tégy ilyen őrültséget, ember! A katona fájdalmai közepette is csak a fejét rázta. – Nee, Oom Paul. Magával megyek az ágyúkért. Jan Paulus határozott fejmozdulattal intett a sebesült burger mellett álló katonának. – Vidd el innen! Vidd a felcserhez! Ezzel ellovagolt Van Wyk csapattestparancsnokhoz, aki már várta. – Megmondtam, hogy tartsa vissza az embereit, amíg az ellenség át nem jön a hídon – mondta üdvözlésül, s Van Wyknek máris lefagyott a mosoly az arcáról. – Ja, Oom Paul. Tudom, hogy ezt parancsolta. De nem voltam képes visszatartani őket. A fiatal tisztek kezdték. Amikor megpillantották az ágyúkat, éppen itt, az orruk alatt – nem tudtam megállítani őket. – Van Wyk megfordult, s a folyó irányába mutatott. – Nézze, milyen közel vannak. Jan Paulus is a folyó felé nézett. Az ágyúk ott sorakoztak a nyílt mezőn, egészen közel, a tüskés bokrok alig takarták el őket, akár megszámolhatta volna a kerekek küllőit, vagy nézhette volna, hogyan csillognak a rézbetétek az ágyúcsöveken. – Túlságosan nagy volt a kísértés – fejezte be a csapattestparancsnok kissé akadozva. – Nos, megtörtént, szavakkal jóvátenni nem lehet. – Jan Paulus magában homályosan eldöntötte, ez az ember nem kap parancsnoki megbízatást többé az életében. – Jöjjön, összeszedjük az ágyúkat. A hídnál Jan Paulus megállította a mögötte lovaglók hosszú sorát. Az arca rezzenéstelen maradt, de a gyomra összerándult ennyi borzalom láttán. – Távolítsák el őket – parancsolta; erre harminc burger ugrott le a lováról, hogy

megtisztítsa a hidat. Jan Paulus utánuk kiáltott: – Finoman bánjanak velük – ne úgy hajigálják a hullákat, mintha liszteszsákok volnának. Ezek valaha férfiak voltak. Bátor férfiak. – Hennie, a fiatal kis apród leplezetlenül sírva fakadt, könnyei ráhullottak pecsétes szövetzubbonyára. – Csillapodj le, fiam – mormolta Jan Paulus lágyan. – A könny asszonyoknak való. Lovával a halottak közötti keskeny kis úton járt már. Bizonyára a nap meg a por és a lőporfüst ingerli a szemét, mondogatta magában dühösen. Igen csöndesen, egyáltalán nem úgy, mint a győztesek szoktak, odaértek az ágyúkhoz, s szétszéledtek közöttük. Hirtelen magányos puskalövés hangzott, az egyik búr katona oldalt dőlt, belekapaszkodott az ágyútalpba. Jan Paulus szinte teljesen előredőlt pónija nyakán, úgy hajszolta a lovát, és az árok felé száguldott, mely az ágyúk sora előtt húzódott: innen jött a lövés. Újabb lövés süvített el éppen a feje mellett, de addigra már elérte az árkot. A pónit vágtából lassú ügetésbe fogta vissza, majd megállította, leugrott a nyeregből, és kirúgta a puskát az angol közlegény kezéből, aztán talpra ráncigálta. – Már eddig is túl sok embert öltünk meg, te szerencsétlen! – Akadozva ejtette az angol szavakat, mérgében csak még jobban botladozott a nyelve, amint beleordította a katona arcába. – Vége van! Add fel te is! – Aztán a még élő tüzérekhez fordult, akik a lövészárok széléhez másztak. – Adjátok fel, adjátok fel mindannyian! – Az első percben senki sem mozdult, aztán egyenként felálltak, s kimásztak a dongából. Mialatt egy búr csapat elvezette a foglyokat, addig a többiek már az ágyúk és a töltények körül foglalatoskodtak; közben az angol hordágyvivők is megjelentek a mimózafák között. A csatamezőn a khaki egyenruhák hamar összekeveredtek a burgerekkel; vadászkutya módjára a sebesültek után kutattak. Két sötét bőrű hindu az egészségügyi alakulattól a balszárnyon egy angolra bukkant. Nem boldogultak könnyen vele; Jan Paulus odaadta Hennie-nek a póni kantárszárát, s maga is odament hozzájuk. A sebesült félig magánkívül volt, de iszonyatosan káromkodott, s nem hagyta, hogy a hindu katonák rögzítő kötésbe tegyék a lábát. – Hagyjatok békén, rohadtak! És beleöklözött az egyik egészségügyibe, hogy az elterült. Jan Paulus most felismerte a hangot – meg az ütést –, és odafutott. – Bánjanak vele tisztességesen, vagy tőlem is kapnak egyet – mordult rájuk. Sean kábultan forgatta a fejét, próbált tisztán látni. – Ki az? Ki maga? Menjen a fenébe. Jan Paulus nem válaszolt. A sebesülést nézte, hányingere támadt. – Adják ide! Elvette a rögzítőkötést a sebesültszállítóktól, s leült Sean mellé. – Takarodjon! – ordította Sean. – Tudom, mit akar csinálni. Le akarja vágni a lábamat. – Sean! Jan Paulus megragadta a másik csuklóját, mialatt Sean hányta-vetette magát és szitkozódott. – Megöllek, te koszos csirkefogó! Megöllek, ha csak érinteni mered. – Sean! Én vagyok az! Nézz rám!

Lassan-lassan megnyugodott, a pillantása is megállapodott. – Te vagy az? Tényleg te? – suttogta. – Ne hagyd… ne hagyd, hogy levágják a lábam! Hogy úgy járjak, mint Garry. – Maradj nyugton, vagy letépem azt a hülye fejedet! – mordult rá Jan Paulus. Az arcához hasonlóan a keze is nagy volt és húsos, vörös színű ujjai, mint a megkérgesedett kolbász, de most ezek a kolbászujjak, a nagy vörös kéz olyan gyöngéden matatott a sebesültön, mint egy anya a gyermeke testén. Végül, a bokáját tartva Seanra pillantott. – Tartsd erősen. Ki kell egyenesítenem. Sean megpróbált mosolyogni, de az arca szürkés színű volt a csatamező pora alatt, az izzadság cseppekben ült ki a bőrére. – Ne pofázz annyit, te nyomorult holland! Csináld! A törött csontra ráfeszült az ép csont, szakadt a nyers hús; Sean felsóhajtott. Minden izom megfeszült a testében, aztán – mikor elájult – minden elernyedt újra. – Ja – morgolódott Jan Paulus. – Most már sokkal jobb lesz – s csak ebben a pillanatban látszott az arcán valami abból, amit érzett. Befejezte a kötözést, és még utána pár percig elüldögélt Sean ájult teste mellett. Aztán olyan halkan, hogy a két sebesültszállító se hallja, azt mondta: – Aludj csak, testvérem. Mentse meg a Jóisten a lábadat! Felállt, arca vörös kősziklája elrejtett maga mögé minden további sajnálkozást vagy bánkódást. – Vigyék el innen – parancsolta; megvárta, amíg felemelték a hordágyat, s elszállították nehezen lépkedve. A főparancsnok a pónijához ment, kicsit mintha rogyadoztak volna a lábai. A nyeregben ülve még egyszer dél felé nézett, de a két egészségügyi katona már eltűnt terhével a mimózafák között. Pónija oldalába vágta a sarkantyúját, s ment ő is a szekerek, hadifoglyok, ágyúk hosszú sora után, a Tugela folyó mentén. Csak a fegyverek csörrenése hallatszott, meg a kerekek bánatos nyikorgása.

19 Garrick Courtney nézte, hogyan ömlik a pezsgő a kristálypohárba; a buborékok arany színben örvénylettek, csillogott rajtuk a lámpás fénye. Az élelmezési főtiszt felemelte az üveget, szalvétájával ügyesen elkapott egy csepp pezsgőt, s továbblépett Garry háta mögött, hogy Lyttelton dandártábornok poharába is töltsön az italból. – Nem kérek. Lyttelton még a kezét is ráborította üres poharára, jelezve, hogy meg kívánja akadályozni a cselekedetet. – Ugyan, ugyan, Lyttelton. – Sir Redvers Buller előrehajolt, s az asztalra szegezte a pillantását. – Kitűnő ez a pezsgő. – Köszönöm, uram, de a pezsgő a győzelemhez dukál – talán átküldhetnénk egy ládával a folyó túloldalára. Buller lassan elpirult, a saját pezsgőspoharára bámult. Hirtelen kellemetlen csönd ülte meg az ebédlőtermet. Hogy megtörje ezt a kínos hallgatást, Garry megszólalt:

– Úgy vélem, a mai visszavonulási parancs kiváló döntés volt. – Óh, teljes szívemből egyetértek önnel. – Az asztal másik végéből Lord Dundonald jeges szarkazmusa kapcsolódott az általános vígságba. – De a tisztesség megkívánja, ezredes, hogy hozzátegyük: visszafelé igencsak csekély poggyásszal utaztunk. Ez rejtett utalás volt az ágyúkra; minden szem Bullerre szegeződött. Dundonald igazán nem látszott tudomást venni a tábornok ismert ingerlékenységéről. Maga is a brit főrendi házhoz tartozott, megkockáztathatta ezt a kijelentést. Udvarias arcátlansággal mélyedt szeme Bulleréba, s addig nézett vele farkasszemet, míg a tábornok elkapta róla halvány, kidülledt pillantású szemét. – Uraim – szólalt meg Buller nehézkesen. – Igen-igen nehéz nap áll mögöttünk, s mindannyiunk előtt még rengeteg a tennivaló. – A segédtisztjére pillantott. – Clery, kérem, emelje a poharát a királynőre! Később Garry egyedül bicegett ki a hatalmas tiszti étkezősátorból. A kisebb sátrak körülöttük, melyekben világosság égett, olyanok voltak, mint egy mező, melyet fénylő kúpocskákkal vetettek teli, az ég meg a fénylő kúpocskák felett fekete szaténból volt, ezüst csillagokkal kivarrva. A vacsora alatt elfogyasztott pezsgő ott kavargott Garry fejében, nem is vette észre, milyen kedveszegett csönd telepedett a síkra, amikor arrafelé járt. Belépett a szállására, az asztal mellől egy ember ugrott fel a tábori karosszékből. A lámpás fényénél vizsgálva az arca komor volt, teste minden porcikája elgyötörtnek látszott. – Ah! Curtis! – Jó estét, uram. – Jelentést tenni jött? – Igen, uram. Már ha van mit jelenteni. – Mondja meg, Curtis – mennyi halottjuk volt? Valami mohóság csendült a hangjából, Tim ezt borzalmasnak találta. Elgondolkodva nézett Garry arcába, mielőtt válaszolt volna. – Nagy veszteségeket szenvedtünk – húsz emberünkből négyet megöltek, kettő eltűnt, öt megsebesült, ebből három súlyosan. – Elkészítette már az összesítést? – Még nem, uram. – No, akkor sorolja. Kik haltak meg? – Booth, Amery… Garry nem tudta féken tartani a türelmetlenségét, hirtelen kibukott belőle: – Mi lett azzal az őrmesterrel? – Courtneyre gondol? – Igen. Igen. Türelmetlenségébe most valami félelem is vegyült, amitől kongó ürességet érzett a gyomrában. – Megsebesült, sir. Garry hirtelen olyan megkönnyebbülést érzett, hogy le kellett hunynia a szemét, s levegőért kapkodott. Sean tehát még él! Hála legyen érte Istennek. Hála, hála Istennek! – Hol van most?

– Levitték az átrakodó állomásnál levő kórházba. A súlyosan sebesültek első transzportjával őt is elszállítják. – Súlyosan sérült? – Garry megkönnyebbülése aggódásba csapott át, hevesen kérdezte: – Súlyosan? Menynyire súlyosan? – Mindössze ennyit közöltek velem. Odamentem a kórházhoz, de nem kaptam engedélyt, hogy meglátogassam. Garry belesüppedt a székbe, és ösztönösen az íróasztal fiókjához nyúlt, de aztán fékezte magát. – Rendben van, Curtis. Leléphet. – Mi legyen a jelentés többi részével, uram? – Holnap. Hagyjuk holnapra. A konyak melengette belülről, s Garry nekivágott az éjszakának a kórház felé. Most nem számított, hogy nemrég még azt tervezte és azt kívánta, hogy Sean meghaljon. Nem törődött az ésszerűséggel, csak sietett keresztül a hosszan elterülő táboron, valami hajtotta belülről. Maga sem tudta, de élt benne a remény, hogy erőt és vigaszt meríthet abból a forrásból, ahová olyan sok-sok évvel ezelőtt fordult utoljára. Szaladni kezdett merev lábbal, lábfeje minden lépésnél belevágódott a porba. Kétségbeesetten kutatta végig a kórházat. Végigsietett a hordágyak sora mellett, belebámult minden sebesült arcába. Látta az emberek arcán a fájdalmat, látott csonkult testeket, s a lassan szivárgó halált, mely, mint a kiöntött piros tinta, átitatta a fehér kötéseket. Hallotta a nyögéseket, félöntudatlan emberek nevetését, mormolását; orra felfogta az agónia bűzét; az izzadság összekeveredett a rothadás és a fertőtlenítők nehéz, édeskés szagával. Ő mindebből alig fogott fel valamit. Csak egy arcot – csak egyetlenegyet keresett. De nem találta sehol. – Courtney. – A kórházi ügyeletes tiszt megnézte a listát, odafordította a lámpás felé, hogy jobban lássa. – Aha, itt van! Lássuk csak! Igen… már elvitték – az első betegszállítmánnyal vitték egy órával ezelőtt… azt nem tudom, uram, valószínűleg Pietermaritzburgba. Ott alakítottak ki egy nagy kórházat. Azt sem tudom megmondani, uram, sajnos, de a listán úgy szerepel, hogy állapota életveszélyes… hát azért az valamivel jobb, mint a válságos. Garryre úgy tapadt a magányosság, mint valami felöltő, így ballagott vissza a szállására. – Jó estét, uram. A tisztiszolga már várta. Garry elvárta, hogy ne feküdjék le, amíg ő ébren van. Ez új ember volt, gyorsan cserélődtek. Sosem tudta megtartani tisztiszolgáit egy hónapnál tovább. Garry most elviharzott a csicskás legény mellett, és félig lezuhant az ágyra. – Csak lassan, uram. Hadd segítsek lefeküdni. A szolga hangja valami álnok módon kedveskedő volt, ilyen hangon beszélnek részegekkel. A keze érintése dühöt váltott ki Garryből. – Hagyj engem! – Kinyújtott keze ökölbe szorult, és olyan erővel csapott a szolga arcába, hogy a másik hátraesett. – Hagyj engem. Tűnj el, és hagyj békén. A tisztiszolga bizonytalankodva dörzsölte felsebzett arcát, kifelé hátrált. – Takarodj! – De, uram…

– Takarodj, a fene vigyen el. Takarodj! A szolga végre kiment, csöndesen húzta be a sátorlapot maga után. Garry odamászott, befűzte a sátort. Hátradőlt. Végre egyedül van. Most nem látja senki. Nem nevetheti ki senki. Senki. Óh, istenem, Sean! Elfordult a sátornyílástól. Műlába beleakadt valamibe a durva földön és elvágódott. Az egyik tartószíj kinyílt, a láb behajlott alatta. Kezén csúszott el a kontódig, a műláb esetlenül hajladozott, ingadozott mögötte. A fiókos komód mellett térdelt, kiemelte a porcelánmosdó tálat a helyéből, benyúlt a mélyedésbe, s megtalálta ott az üveget. Ujjai nem tudtak megbirkózni a dugóval, a fogával tépte ki, s kiköpte a padlóra. Ajkához emelte az üveget, torka ütemesen mozgott, ahogy nyeldekelt. Egy kis brandy lefolyt a szája mentén, rácsöppent a zubbonyára, foltot ejtett a Viktória Kereszt szalagján. Leeresztette az üveget, megpihent, lihegett kicsit a csípős brandytől. Aztán megint ivott, most már lassabban. A keze remegése megszűnt. Lélegzete egyenletessé vált. Kinyúlt, elvette a poharat a fiókos szekrény tetejéről, megtöltötte, az üveget maga mellé helyezte a padlóra, s hátát a komódnak támasztva kényelmesebb helyzetbe húzta fel magát. Előtte, szétnyílt szíjain billegve, a műláb hajolt természetellenes szögben a térde alá. Bámulta a falábat, közben lassan kortyolt az italból, ízlelőbimbói a nyelvén érzéketlenné váltak. A műláb lett a létezés magja. Érzéketlen, merev valami, mégis, a vihar középpontja, mely felforgatta egész életét. A lába – mindig a lába. Mindig és csakis a lába. A brandy elcsendesítette; e nyugalomban mindennek a közepén ott állt a műláb, s Garry most innen tekintett vissza a múlt hatalmas árnyékaira. A megőrzött képek tökéletesek voltak, az idő nem torzította, nem homályosította el őket, teljes és minden részletében pontos emlékek keltek életre. A múlt kelt életre a fejében, a képek egymásba tolódtak, mint valami teleszkóp, az időnek nem volt már semmi jelentősége. Az órák néhány perc alatt vonultak tova, s úgy tűntek el, ahogy az üvegben egyre alább szállt az ital szintje; Garry csak ült hátát a komódnak vetve, nézte, hogyan enyészik el az éjszaka. Hajnalban a végső jelenet is lepergett a szeme előtt. Ez ö maga, a sötétben, csöndes esőben lovagol Theuniskraal felé. Csak egy ablak világos, a lámpafény megmutatja téglalapját, a többi ablak fekete a birtok mindent elnyelő éjében. Megmagyarázhatatlan félelem veszi körül, ahogyan a lágyan permetező eső; a csöndet csak Garry lovának patája töri meg, amint a feljárón dobog. Most meg falábának koppanása hallatszik a lépcsőn, érzi a réz ajtógomb hidegét a kezében, amikor elfordítja, és belöki az ajtót. Hangja az italtól és a félelemtől akadozik. „Halló! Hol vagytok? Anna! Anna! Megérkeztem.” Kéken lobban fel a gyufa a kezében, érzi a kén szagát, meg a parafinét, amikor a lámpát meggyújtja, majd megint a falába kopog türelmetlenül a folyosón. – Anna, Anna, hol vagy? Anna, fiatal asszonya, a sötét szobában fekszik az ágyon, félig meztelen, gyorsan elfordul a világosság elöl, de Garry látja a halotti fehér arcot, a dagadt, sebes szájat.

Az asztalon álló lámpa megnagyobbított árnyakat vet a falra: a férfi Anna fölé hajol, gyöngéden lehúzza az alsótestére a fehérneműt, aztán maga felé fordítja az asszony arcát. – Drágaságom, Anna. Kedvesem, mi történt? – A széttépett blúz látni engedte telt keblét, a terhességtől duzzadt mellbimbóit. – Megsérültél? Ki volt az? Mondd meg, ki tette ezt! – De az asszony a tenyerébe temeti az arcát, azzal takarja el sebes ajkait. – Drágám, szegény drágám. Ki volt az – valaki a szolgák közül? – Nem. – Könyörgök, Anna. Mondd meg, mi történt! Hirtelen az asszony karja átöleli a nyakát s a fülébe súgja. – Tudod te azt, Garry! Tudod jól, ki tette. – Nem, esküszöm, nem tudom. Könyörgök, mondd meg! Az asszony hangja gyűlölettől vad, amikor kimondja azt a szót, azt az egyetlen hihetetlen szörnyűséges szót: – Sean! Sean! – hangosan mondta ki kétségbeesésében. – Sean. Óh, istenem! – Aztán vadul: – Gyűlölöm őt. Gyűlölöm. Haljon meg – istenem, add, hogy meghaljon! Behunyta a szemét, a valóság kezdett szertefoszlani, érezte az ital okozta első, szédelgő kavargást. Túlságos késő van már, hogy kinyissa a szemét, megkeresse az ágyát; nagyon szédül – nem tudja tovább türtőztetni magát. A meleg, savanykás-édes ital feltör a torkából, s orrán, száján kibuggyan.

20 A szolgáló a délelőtt közepén talált rá. Garry teljesen felöltözve feküdt az ágyon, és aludt; gyér haja összeborzolva, egyenruhája pecsétes, mocskos, műlába gazdátlanul hevert a szoba közepén. A tisztiszolga halkan becsukta a sátorlapot, nézegette az urát, orrát csavarta az áporodott hányás- és italbűz. – Hát, te aztán jó kis murit rendeztél magadnak. Na, egy, kettő, háárom… – morogta minden sajnálkozás nélkül. Felkapta az italosüveget, megvizsgálta az alján lötyögő egy hüvelyk brandyt. – A te rohadt egészségedre, öregem! – emelte az italt Garry felé, kiürítette az üveget, finoman megtörölte a száját utána, majd azt mondta: – Nos, akkor kezdjünk hozzá ennek a disznóólnak a kitakarításához. – Hagyj békén! – mordult föl Garry. – Tizenegy óra, uram. – Hagyj! Takarodj ki, és hagyj magamra! – Igya meg a kávét, uram. – Nem kell. Tűnj el innen! – A fürdővize készen várja, sir, és kitettem egy tiszta egyenruhát is. – Mennyi az idő? – ült fel Garry darvadozva. – Tizenegy óra van – válaszolta a tisztiszolga türelmesen. – A lábam?

Garry szinte meztelennek érezte magát a műláb nélkül. – Az egyik lószerszámkészítő még javítja a szíjakat rajta. Mire megfürdik, addigra a lába is kész lesz. Még ebben a félig fekvő helyzetben is remegett az asztalon nyugvó keze, szemhéja bizsergett. Arcbőre megfeszült, fejében mintha dobot vernének, úgy kalapált a fájdalom. Végül sóhajtva felvette Curtis hadnagy jelentését, mely egy vékony kötegnyi iraton feküdt, s arra várt, hogy áttekintse. Garry unottan lapozta át az iratcsomót, kevés névnek volt számára jelentősége. Látta, hogy a sebesültek névsorának elején Sean neve van, utána a kis zsidó ügyvéd következett. Végül megnyugodott – a jelentés ugyanis nem tartalmazott semmi kellemetlent Garrick Courtney ezredessel kapcsolatban –, ezért kézjegyével látta el az iratot, majd félretette. Kezébe vette a következő papírlapot. Ez egy levél volt, s neki, mint a Natali Felderítő Különítmény parancsnokának szólt: bizonyos John Achesontól, a skót tüzérek ezredesétől származott. Kétoldalnyi rendezett, szálkás kézírás. Éppen el akarta hajítani, hogy az ügyeletes tisztre bízza a további intézkedést, de a szövegben hirtelen felfigyelt egy hévre. Figyelmesen előredőlt, úgy olvasta végig most már az elejétől. „… örömömre szolgál felhívni a figyelmét… kötelességteljesítését messze meghaladó… súlyos ellenséges tüzérségi támadás közepette… ismételten kezdeményező, nagy előrelátással cselekvő… súlyos sebesülése ellenére… figyelmen kívül hagyva saját személyes biztonságát… az Ön felderítőinek két tagja: Sean Courtney őrmester Saul Friedman közlegény … tiszta szívből ajánlom felterjeszteni… Kiváló Szolgálatért Érdemrend… nagyfokú hősiesség, vezetői készség.” Garry kiejtette kezéből a levelet, és hátradőlt a székében; úgy bámulta a papírost, mintha saját halálos ítélete volna. Sokáig nem mozdult, a fejében egyre csak dörömbölt a fájdalom. Aztán még egyszer felkapta a levelet. A kezében vadul reszketett a papír, mintha egy sebzett kis madár szárnya csattogna. – Mindent, ami az enyém, mindent, amit a magaménak mondhattam valaha is – ő vett el tőlem. – A mellén feszülő érdemrend szalagjára nézett. – Nekem sosem volt… és még ezt is, ezt az egyetlen dolgot is. Izzadság csöppent a papírra, elmaszatolta a tintát. – Gyűlölöm – suttogta, és kettétépte a levelet. – Remélem, meghal – és csak szaggatta és szaggatta az írást, vékony csíkokká, aztán egyetlen papírgombóccá gyűrte ökölbe zárt markában.– Nem. Ezt nem veszed el tőlem. Az enyém – ez az egyetlen dolog, ami sosem lesz a tiéd! – Az összegyűrt papírgombócot a sátor vászonfalához vágta, fejét a karjára hajtotta az asztalon. Rázkódott a válla, úgy zokogta: – Ne halj meg! Kérlek. Sean, ne halj meg!

21 Dirk Courtney egyszerűen odább taszított vállával egy kislányt, félrelökte az

ajtóból, s már kinn is volt elsőnek az iskolából; rohant lefelé a napfényes lépcsőkön. Vissza sem nézett az iskolaépületre, csak szaladt a hátsó sövényen felfedezett nyíláshoz; a többiek követték. Akkor érték csak be, amikor klei-latot, csúzlinak valót szerzett magának a sövényből. – Siessünk – parancsolta Dirk. – Nekünk kell elsőnek odaérnünk a folyóhoz, különben ők foglalják el a legjobb helyeket. Szétspricceltek a sövény mentén: mint egy csapat izgatott majom, úgy makogtak ezek a kisfiúk. – Add kölcsön a késedet, Dirkie! – Hé, nézzétek a csúzlimat! Nick Peterson egy gyönge vesszőt suhogtatott, most vágta le a fűzfáról, a kérgét is lefejtette. A fűzfavessző sokat ígérően suhogott. – Ez nem csúzli – közölte vele Dirk. – Ez egy Lee-Metford puska. – Szemügyre vette a csapat többi tagját. – Emlékeztek, ugye – én Lord Kitchener vagyok, és úgy kell szólítanotok engem, hogy mylord. – Én French tábornok leszek – jelentett be Nick. Ez végül is rendben lett volna, Nick főhadnagyi rangot viselt Dirk mellett. Dirknek két hétbe és öt kemény, véres verekedésbe került, míg kivívta magának a vezér megkérdőjelezhetetlen pozícióját. – És én leszek Methuen tábornok! – kiáltott közbe valamelyik kevésbé fontos csapattag. – Én meg Buller generális! – És én Gatacre tábornok! – De hát nem lehet mindenki tábornok. – Dirk körbe pillantott. – Csak Nick és én vagyunk tábornokok. Ti csak közlegények, meg ilyesmi. – Nahát, öregem! Dirkie, miért rontod el mindig a mókát? – Pofa be, Brian! – Dirk zendülést érzett a levegőben, gyorsan másfelé igyekezett terelni a figyelmüket. – Gyertek, induljunk, és szerezzünk lőszert is! Dirk a hosszabb utat választotta a budik felé. Ezen az úton nem valószínű, hogy felnőttekbe botlanak; ha ez történne, akkor valamelyik katonáját esetleg favágásra vagy kertészkedni vinnék szoros szülői felügyelet alatt. – Már majdnem érettek a barackok – jegyezte meg Nick, amint elhaladtak Pye-ék gyümölcsöse mellett. – Még egy hét kell neki – hagyta rá Dirk; átkúszott a sövénynél a Van Essen-féle ültetvényre, mely lenyúlt egészen a Baboon Stroomig. – Ott vannak! – kiáltott valaki, amikor a fiúk megjelentek a fák között. – Búrok, tábornok úr! Jobbra tőlük, végig a patak mentén egy másik csapat fiú buzgólkodott – ezek a környék holland telepes családjainak gyerekei voltak. – Megyek, tárgyalok velük – mondta Dirk. – Ti induljatok lőszerért! – A gyerekek elporoszkáltak a patak irányába, Dirk utánuk kiáltott: – Hé, Nick, hozzatok nekem egy jó nagy darab agyagot! – Rendben, mylord! Dirk pontosan olyan méltósággal, ami egy tábornoktól, egy katonatiszttől – aki egyben angol főrend – elvárható, odament az ellenséghez, s nem messze tőlük megállt.

– Na, Piet, készen álltok? – kérdezte fennhéjázva. Piet Van Essen másodunokatestvére volt Dirknek, távoli rokon. Mokány kis kölyök, de Dirknél alacsonyabb. – Ja. – A szabályok változatlanok? – Ja, ugyanazok. – Ruha nélkül – figyelmeztette Dirk. – És nem dobunk kővel – vágott vissza Piet. – Hányan vagytok? Dirk gyanakodva kezdte számlálgatni az ellenséget. – Tizenöten – pont ahányan ti is. – Akkor minden rendben – bólintott Dirk. – Rendben! Nick már várta a patak partján. Dirk leugrott mellé, s elvette a nagydarab kék agyagot, amit a másik hozott neki. – Pont jó, Dirkie, nem túl nedves. – Jól van… gyerünk, készüljünk! Dirk fürgén kibújt a ruháiból, kihúzta az övét a tartóból, majd a dereka köré csatolta, így az öv lett a tartalék csúzlik tároló helye. – Dugd el a ruhákat, Brian – parancsolta Dirk, és szemügyre vette meztelen harcosait. Még majdnem mindegyikük őrzött valamit a gyermekkor nőies testalkatából. Mellkasuk fejletlen volt, hasuk kidomborodott, fenekük fehér volt és kerek. – A folyóhoz jönnek le, mint mindig – mondta Dirk. – De most kelepcébe csaljuk őket. – Mialatt beszélt, egy maroknyi agyagból labdát gyúrt, és beleszúrta a csúzli végébe. – Én és Nick itt várunk – a többiek a folyóparton, a bokrok között. Valami célpontot keresett, amin gyakorolhatna, végül egy víziteknőst talált erre a legmegfelelőbbnek. Az állat nagy nehézkesen mászott fel éppen a túlsó partra. – Micsoda vén trottyos! – Dirk hirtelen elharapta a szót; előrelépett, jobb kezével hátrahúzta a csúzlit, majd a feje fölött kilőtte a golyót. Az agyaggolyó ellenséges süvítessél hagyta el kilövőhelyét, és olyan erővel pattant szét a fényes fekete szarupáncélon, hogy csillag alakú repedés maradt utána. A teknősbéka behúzta lábait és fejét, majd hátrafelé zuhanva belefordult a vízbe. – Szép lövés volt! – Itt úszik, hadd lőjek én is egyet! – Elég ennyi! Lőhetsz még eleget. – Dirk megállította a csapatot. – Most figyeljetek rám! Amikor rohamoznak, akkor Nick meg én feltartjuk őket egy kis ideig, aztán visszafutunk a folyóparton. Ők biztosan üldözni fognak minket. Várjatok addig, míg egészen alátok nem érnek – akkor aztán adjatok nekik! Dirk és Nick egymás mellett görnyedezve araszoltak a folyónál, a víz ellepte őket az orrukig. A kobakjukból kilátszó részt vízinövényekkel álcázták, az agyaglövedékekkel felszerelt csúzlikat kitették a száraz partra, de azért úgy, hogy a kezük ügyében legyenek. Dirk a víz alatt is megérezte, hogy Nick könyöke hozzádörzsölődik a bordáihoz: figyelmesen bólintott. Ő is hallotta a folyó kanyarulatánál a suttogó hangokat és a talaj cuppogását, amint óvatlan lábak tapodtak rajta. Oldalt fordította a fejét, és Nick

vérszomjas vigyorát hasonló, mindenre elszánt mosollyal viszonozta, aztán kilesett a nád között. Vagy százlépésnyire tőle egy fej tűnt föl nagy óvatosan a parton, idegesen nézett körbe – erre Dirk rögtön visszahúzta fejét a nád mögé. Hirtelen valaki megtörte a hosszú csöndet. – Nincsenek itt – mondta egy kamaszosan mutáló hang nagy izgatottan. Boetie volt az, vékony fiúcska, kisnövésű a korához képest, de ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a többiek játékában, még akkor is, ha meghaladta az erejét. Újabb hosszú csönd után teljeskörű, bár álcázott támadás kezdődött. Dirk társa karja után nyúlt, megszorította – az ellenség elszánta magát, már teljesen fedezetlenül van –, s száját kiemelte a vízből. – Most! – súgta, s már nyúltak is a csúzlijukért. Az ellenség meglepetése tökéletes és bénító volt. Dirk és Nick csöpögve kiemelkedett, kezük dobásra emelve, a támadók úgy meglepődtek, hogy nem tudtak elfutni, de a tüzet viszonozni sem voltak képesek. Agyaggolyók repültek feléjük, és a puszta bőrükön csattantak szét hangosan. Kétségbeesett kiáltások röpködtek, a gyerekek megzavarodtak, fejvesztetten rohangáltak. – Mindent bele! – ordította Dirk, és megint lőtt, nem is nézte, hová, csak bele a karok, lábak és rózsaszín ülepek tömegébe. Mellette Nick dolgozott nekivadultan, egyfolytában töltött és lőtt. Vagy tizenöt másodpercig tartott az általános zavarodottság, aztán a fájdalmas kiáltások helyett már dühösek hangzottak. – Hiszen ez csak Dirk és Nick! – Kapjátok el őket – csak ketten vannak! Az első lövés Dirk fülét súrolta, de a második teljes erejével mellbe vágta. – Futás! – lihegte fájdalmát leküzdve, és a partra vergődött, így előrehajolva, ahogyan a vízből készült kimászni, nagyon is sebezhetővé vált, teljesen tisztán, lőtávolságon belül kiszolgáltatta azt a fertályát az ellenségnek, amelyet éppen feléjük mutatott. A találat erejétől kiugrott a vízből, szemét elhomályosították a könnyek. – Utánuk! – Tűz! A falkányi gyerek utánuk iramodott, sziszegtek körülöttük a lövedékek. Miközben a folyóparton menekültek szaporán csattantak szét rajtuk az agyaggolyók. Mire a legközelebbi kanyarulatot elérték, fenekük és hátuk teli lett mérges, vörös csípéssel, mely holnapra már sebbé válik. Minden óvatosságot feladva, az üldözéstől kivörösödve a támadók kacagva és kiáltozva rohantak bele a csapdába, s ahogy a kanyarulathoz közelebb értek, a csapda be is zárult körülöttük. Dirk és Nick nyugodtan bevárta őket, s egy pillanat alatt a töltés a fejük fölött teli lett visítozó, örömtáncot lejtő, meztelen gyerekkel, akik egyvégtében küldték feléjük lövedékeiket. Az ellenség egy percig még állta az ostromot, aztán teljesen megtörve szerteszét futott. Miközben a lövedékek záporoztak rájuk, megpróbáltak az ültetvényen menedéket találni, és pánikba esve iszkoltak a folyópartról. Egyikük ott maradt a töltés alatt, a sárban térdepelt, és halkan sírdogált. Íratlan

szabályaik szerint az ilyen harcost már nem volt szabad tovább büntetni. – Áh, az csak Boetie! – kiáltotta Nick. – Hagyd a fenébe. Gyere már! Kapjuk el a többieket! – Ezzel felkapaszkodott a töltésre, s vezette az üldözőket tovább. Kiáltozva és szinte reszketve az izgalomtól keresztülrohantak a barnás mezőn abba az irányba, ahol Piet Van Essen próbálta kétségbeesetten összegyűjteni csapatát, hogy készek legyenek a támadást visszaverni. De valaki közülük ott maradt a töltés alatt – Dirk Courtney. Most csak ketten voltak. A töltés eltakarta őket, teljesen magukra maradtak. Boetie felnézett, a könnyein át látta, hogy Dirk lassan közeledik felé. Észrevette a másik kezében a csúzlit, látta, milyen arcot vág. És tudta, most egyedül van Dirkkel. – Kérlek, Dirk – suttogta. – Feladom. Kérlek! Feladom a játékot. Dirk vigyorgott. Nyugodtan gyúrta az agyagot a csúzliba. – Holnap odaadom az egész ebédemet – ígérte Boetie. – Nemcsak az édességet, az egészet. Dirk odavágta az agyagot. Boetie félelme kellemesen bizsergette a testét. Boldogságában szinte remegett. – Neked ajándékozom az új zsebkésemet. Boetie hangja elcsuklott a sírástól, kezével eltakarta az arcát. Dirk betöltötte a csúzlit, szépen lassan, hogy teljesen kiélvezze a hatalom ízét. – Dirkie, kérlek! Kérlek, barátom, bármit odaadok neked… – és Boetie megint sikoltott. – Vedd el a kezedet az arcodról, Boetie. Dirk hangja fojtott volt, a kéjérzettől rekedtes. – Ne, Dirkie! Könyörgök, ne! – Vedd el a kezedet, akkor nem csinálom. – Megígéred, Dirkie? Megígéred, hogy abbahagyod? – Megígérem – mondta Dirk halkan. Boetie lassan leeresztette vékony, fehér karját, mindig hosszú ujjú inget viselt, hogy ne égesse le a nap. – Megígérted, így van? Én megtettem, amit… – ekkor az agyaggolyó eltalálta, pontosan az orrtövénél. Az agyag szertespriccelt, a gyerek feje hátrabicsaklott. Mindkét orrlyukából kibuggyant a vér. Boetie az arcához kapott, szétkente a vért mindenütt. – Megígérted – hüppögte. – Megígérted! De Dirk már a következő golyót készült betölteni. Dirkie egyedül ment haza. Lassan bandukolt, kicsit mosolygott magában, puha haja a homlokába hullott, arcának egyik felén szétmaszatolódott egy kis kék agyag. Mary a Protea utcai ház konyhájában várta. Nézte az ablakból, amint a kisfiú átsurrant a kerítésen, és végigsétált az udvaron. A gyerek közeledett az ajtóhoz, Mary most már a mosolyát is látta. A fiatal lány maga sem tudta, hová tegye azt az érzést, mely a szívében támadt mindig, amikor a kisfiú arcának ártatlan szépségében gyönyörködött. Ajtót nyitott. – Szervusz, aranyom. – Szervusz, Mary – köszönt Dirk, s az előbbi kis mosoly az arcán olyan ragyogóvá

vált, hogy Marynek azonnal meg kellett ölelnie a fiút. – Jaj, istenem, hiszen csupa sár vagy. Gyerünk, hadd fürdesselek meg, mielőtt a nagymamád hazaér. Dirk kihúzta magát a lány öleléséből, és a süteményes doboz felé tartott. – Éhes vagyok. – Vegyél, de csak egyet – hagyta rá Mary, mire Dirk kivett egy marékkal. – Valami meglepetésem van a számodra. – Miféle meglepetés? Dirköt a sütemény jobban érdekelte. Marynél minden este akadt Dirk számára valami meglepetés, általában badarságok, például egy pár harisnya, amit a fiúnak kötött. – Majd elárulom, amikor a kádban leszel. – Jól van, jól van. – Dirk egyre a süteményt majszolta, úgy indult a fürdőszoba felé. Már a folyosón vetkőzni kezdett: először az ingét hajította a földre, aztán a nadrágját, Mary meg ment utána és fölszedegette. – Na, mi az a meglepetés? – Jaj, Dirk, már megint részt vettél abban a szörnyűséges játékban. Mary a fürdőkád mellett térdelt, a szappanos lemosóruhával gyöngéden simogatta a gyerek felsebzett hátát és fenekét. – Könyörgök, ígérd meg, hogy többé nem veszel részt benne. – Rendben. – Dirkből nem volt nehéz ígéreteket kicsikarni, ezt már amúgy is megígérte nem egyszer. – Na, mi az a meglepetés? – Találd ki. Mary mosolya, ez a titkot sejtető mosoly, magára vonta Dirk figyelmét. Figyelmesen belenézett a lány sebhelyes arcába, mely rút volt, de szeretettől sugárzó. – Valami édesség? – próbálkozott, de Mary csak a fejét rázta, és a mosdókesztyűvel a gyerek meztelen testét dörzsölgette. – De nem harisnya! – Nem. – Bedobta a mosdókesztyűt a szappanos vízbe, és magához ölelte a fiút. – Nem, nem harisnya – suttogta. A gyerek hirtelen rájött. – Csak nem… Csak nem? – De igen, Dirkie, apáddal kapcsolatos meglepetés. A fiú rögtön kibontakozott az ölelésből. – Hol van az apám, Mary? Hol? – Először vedd fel a hálóingedet! – Itt van? Hazajött? – Nem, Dirk. Még nincs itt. Pietermaritzburgban van. De hamarosan meglátogatod. Nemsokára. Nagymamád azért ment el, hogy helyet foglaljon a vasútra. Holnap indultok hozzá. A gyerek forró, nedves teste az izgalomtól remegni kezdett Mary karjában.

22 – Bizonyos tekintetben, Mrs. Courtney, szerencsének mondható, hogy nem tudtunk önnel hamarább érintkezésbe lépni. – A tisztiorvos megtömte a pipáját, s szisztematikusan kezdte átkutatni a zsebeit. – A gyufája ott van az asztalon – segítette ki Ada az orvost. – Köszönöm – mondta és rágyújtott, majd folytatta. – Amint tudja, az ön fia nem tartozott reguláris egységhez, tehát nem tartották számon a legközelebbi hozzátartozókat sem. Amikor hat-héttel ezelőtt Colensóból megérkezett hozzánk, akkor igazán nem volt olyan állapotban, hogy megmondja az ön címét. – Meglátogathatjuk már végre a papát? Dirk nem tudta tovább türtőztetni magát, öt perce izgett-mozgott Ada mellett a kanapén. – Néhány percen belül meglátja az apját, fiatalember. – A sebész ismét Adához fordult. – S mivel ez így történt, Mrs. Courtney, ön jó adag idegeskedést takarított meg magának. Eleinte komoly kétségeink voltak afelől, vajon meg tudjuk-e menteni a fia életét, a jobb lábáról már nem is beszélve. Négy hétig – hogy úgy mondjam – függőben maradt ez a kérdés. De most – s az orvos érthető büszkeséggel villantotta Adára a szemét –, különben majd meggyőződik róla a saját szemével. – Javult az állapota? – kérdezte az asszony gyorsan, türelmetlenül. – Elpusztíthatatlan szervezete van a fiának, csupa izom és csupa elszántság. – Az orvos mosolyogva bólintott. – Igen, halad szépen a gyógyulás útján. Lehet, hogy enyhén sánta marad a jobb lábára – de ha ezt a csekélységet összeveti azzal, hogy mi történhetett volna… – sokatmondóan széttárta a karját. – A nővér majd odavezeti önöket. – Mikor jöhet haza? – kérdezte Ada még az ajtóból visszafordulva. – Hamarosan – talán már egy hónap múlva. A veranda tágas, árnyékos volt, a kórház pázsitjáról még hűvös szellő is enyhítette a hőséget. A fal mellett vagy száz vaságy állt, és száz férfi feküdt szürke flanelhálóingben, fejét a fehér párnára feltámasztva. Néhányan aludtak, páran olvastak, mások halkan beszélgettek, sakkoztak vagy kártyáztak az ágyak közé ékelt deszkalapon. Az egyik beteg magányosan feküdt, kifelé bámult; nem is fogta fel, hogy előtte egy pár gébicsmadár valami békáért harcolt vadul a pázsiton. Már nem volt szakálla, még akkor lenyírták, amikor túlságosan is gyenge volt, hogy tiltakozzék; a főnővér parancsolta így, mert véleménye szerint a szakáll nem higiénikus. Mindenesetre, szakáll nélkül sokkal jobban nézett ki, ezt Sean maga is elismerte. Mivel olyan sokáig nem borotválkozott, bőre ezen a részen sima volt és fehér, mint valami kisfiúé. Mintha tizenöt évet nyírtak volna le a korából azzal, hogy eltávolították ezt a sötét, vad bozontot. Az arcán a szemöldöke vált hangsúlyosabbá, s ezáltal a szeme is, mely sötétkék volt, mint hegyi tavon a felhő árnyéka. Most, amikor a jobb kezében tartott levél tartalmán tűnődött, a szeme még sötétebbnek látszott. A levél három hete érkezett, s az olcsó papír már kezdett foszladozni a sok hajtogatástól. Hosszú levél volt, és főként azokat az ügyetlen csatározásokat

részletezte, melyeket Buller tábornok csapatai a Tugela folyó mentén vívtak. A levélíró csak egyszer utalt időnként kínzó, sebesüléséből megmaradt fejfájására, de ezen kívül minden másban gyógyultnak érezte magát. Saul barátja iránt érzett mély háláján kívül még több érdekes dologról beszámolt. Ez a hálaérzet annyira zavarta Seant, hogy amikor újraolvasta a levelet, mogorván bámult maga elé, és átugrott minden részletet, mely a hálával volt kapcsolatos. De akadt a levélben egy másik bekezdés, melyhez többször visszatért, lassan olvasgatta, magának suttogta a szavakat, mint aki ízlelgeti őket. „Emlékszem, hogy beszéltem neked a feleségemről, Ruthról. Mint tudod, kimenekült Pretoriából, s most Pietermaritzburgban tartózkodik a rokonainál. Tegnap levelet kaptam tőle, mely csodás híreket tartalmazott. Júniusban négyéves házasok leszünk, s most – mintegy rövid natali együttlétünk gyümölcseként – apa leszek! Ruth azt írta, hogy biztos benne, leányunk születik (jóllehet én meg vagyok győződve, hogy fiú lesz!), és már nevet is talált számára. Igazán furcsa nevet választott – hogy finoman fejezzem ki magam –, s előre sejtem, ügyes diplomatának kell lennem, hogy erről lebeszéljem. (Sok erénye között hajthatatlansága egy kősziklára emlékeztet.) Stormnak, Viharnak akarja nevezni azt a szegény ártatlant. Friedman Viharka, Storm Friedman – már a gondolata is elborzaszt. Noha nem vagyunk egyhitűek, már levélben kértem Rutht, egyezzen bele, hogy téged válasszunk »sandeknek«, ami a keresztapa megfelelője. Nem hinném, hogy Ruth tiltakozni fog (figyelembe véve azt is, hogy mivel tartozunk neked mindketten), tehát most már csak a te beleegyezésed hiányzik. Megadod? Elmagyaráztam Ruthnak jelenlegi állapotodat és a címedet (Greys Kórház), s megkértem, látogasson meg, hogy személyesen is megismerkedjetek. Előre figyelmeztetlek, hogy ő legalább úgy ismer téged, mint én – nem az a fajta vagyok, aki magába fojtja a rajongását.” A levelet a kezébe szorítva Sean kibámult a napfényes pázsitra. A takarók alól duzzadtan kiállt a lábát tartó nyírfavessző kosár, mint valami terhes asszony pocakja. Vihar! – sóhajtotta, mert eszébe jutott a villám kékes és vakító fehér fénye Ruth testén. De miért nem jött el? Három hét óta várta szüntelen. Tudja, hogy itt vagyok, miért nem látogat meg? – Látogatói érkeztek. Az ápolónővér megállt mellette, s megigazította a lepedőit. – Kicsoda? Felvergődte magát a jobb könyökére, a másik még mindig kendővel volt átkötve a mellén. – Egy hölgy. Érezte, hogy izzadság fut rajta végig. – Meg egy kisfiú. A csalódottság hulláma ömlött el rajta: nem ő jött. Aztán a bűntudat érzése: Ada és Dirk – de hogyan is remélhette, hogy más jön látogatóba? Dirk alig ismerte meg szakáll nélkül. Amikor tízlépésnyire volt az ágytól, akkor kapott észbe, akkor aztán kitört, a sapka lerepült a fejéről, sötét haja – hiába kenték annyit brillantinnal – fürtökben tekerődzve repkedett. Összevissza sikongatott, amikor odaért a betegágyhoz, felkapaszkodott Sean mellkasára, két karját a nyaka köré fonta.

Időbe telt, míg Sean kiszabadult az ölelésből, és szemügyre vette a fiát. – No, fiam – mondta, aztán megint –, nohát, fiacskám. – Nem nagyon bízott magában, hogy képes lesz leplezni a fia iránt érzett szeretetét ennyi ember előtt – vagy száz ember bámult rájuk vigyorogva –, ezért Sean Adához fordult, hogy másra terelje a beszélgetést. Az asszony türelmesen várt, fél élete ebben a türelmes várakozásban telt, de amikor Sean rápillantott, látta, milyen szeretetteli Ada mosolya. – Sean – az asszony lehajolt, hogy megcsókolja. – Mi történt a szakálladdal? Olyan fiatalnak látszol így. Egy órát maradtak nála, majdnem Dirk beszélt egész idő alatt. Mikor épp kifogyott a szuszból, végre Ada és Sean is elmondhatta egymásnak a mondókáját. Végül Ada felemelkedett a székről. – A vonat fél órán belül indul, Dirknek holnap iskolába kell mennie. Minden hétvégén eljövünk Ladyburgból, hogy meglátogassunk, míg csak haza nem engednek innen. Dirköt úgy kellett kivonszolni a kórházból, ahogyan a rendetlenkedő részeget távolítják el az ivóból. Ada nem is bírt vele egyedül, egy férfiápolót kellett segítségül hívnia. Dirk hisztérikusan rugdalódzott, birkózott, a sikítását Sean még akkor is hallotta, amikor a gyerek már régen eltűnt a láthatárról. – Apát akarom! Apámmal akarok maradni!

23 Benjamin Goldberg volt fivére vagyonának gondnoka. Ez a vagyon negyvenszázaléknyi részesedést jelentett a Goldberg Bros. Ltd. cégben, melynek tulajdonában volt többek között egy sörfőzde, négy kisebb szálloda, meg egy nagy Hotel Durbanben a Marine Parade-on, tizenhat mészárszék és egy húsüzem, melyben lengyel kolbász, disznókolbász, szalonna és füstölt sonka készült. Ez utóbbi termékek némi gondot okoztak Benjaminnak, de túlságosan is sokat jövedelmeztek ahhoz, hogy csak úgy felhagyjanak a gyártásukkal. Benjamin volt a Goldberg Bros. Ltd. elnöke, s egyben hatvan százalékos részvényese. A hadsereg jelenléte Natalban – ez huszonötezer éhes és szomjas szájat jelentett – nagyon szépen fellendítette a szalonnaés sörfogyasztást, bár ez Benjamint kissé kellemetlenül érintette, mivel békeszerető ember volt. A háború nagy profitot hozott, ami részben zavarta, részben örömmel töltötte el. S ugyanígy érzett unokahúgával kapcsolatban is, aki most náluk lakott. Benjaminnak négy fia volt, lánya azonban egy sem, a testvére, Aaron viszont csak egyetlen lányt hagyott maga után, igaz, mind a négy fiát elcserélte volna ezért az egy lányért. Nem mintha a fiaival bármi gond lett volna, mindegyik nagyon ügyesen mozgott az üzleti életben. Egyikük a Port Natal Hotelt vezette, a legidősebb a sörfőzdét irányította, a másik kettő a húsüzemben dolgozott. De – és ilyenkor Benjamin felsóhajtott –, de ez a Ruth! Ilyen lányt szeretne az ember öregkorára. Elnézegette Rutht, amint szemben ült vele a fényezett fából készült reggelizőasztalnál; az asztalt ezüstneművel, finom porcelánnal terítették meg, de a bácsi megint csak felsóhajtott.

– Ben bácsi, kérlek, ne kezdd újra! Ruth határozott mozdulattal vajat kent a pirítósára. – Csak annyit mondtam, hogy neki is itt kellene élnie. Mi ebben a rossz? – Saul ügyvéd. – Nu? És az olyan nagy baj? Ügyvéd, és nekünk is szükségünk lenne ügyvédre. Micsoda összegeket fizetek azoknak a smokkoknak! – Nincs szándékában belépni a céghez. – Jól van, jól van. Tudjuk, hogy nem akar adományt elfogadni. Tudjuk, hogy nem akar a te pénzedből származó jövedelmet. Ismerjük, milyen büszke – de most már több felelősség hárul rá. Most már gondolnia kell rád is… meg a gyerekre, és nem csak arra, ő mit szeretne. A gyerek említésére Ruth kicsit összehúzta a szemöldökét. Benjamin észrevette, nem sok dolog akadt, amit nem vett azonnal észre. Ezek a fiatalok! Ha az ember meg tudná értetni velük! Megint felsóhajtott. – Nos, jó. Hagyjuk függőben a kérdést, amíg Saul idejön szabadságra – egyezett bele nehezen. Ruth sosem említette Saulnak nagybátyja terveit az alkalmazását illetően; most egy pillanatra felötlött benne, milyen volna az élet Pietermaritzburgban – majd belefulladna a bácsika feléje áramló rokoni szeretethullámaiba, olyan lenne, mint valami kis bogár a családi kötelékek és kötelességek hálójában vergődve. Rémülten villantotta az öregre a szemét. – Ha csak megemlíted neki, többé nem szólok hozzád. Csodásan fénylett Ruth arca, a szeme parázslott. Mintha még nehéz, sötét hajfonata is külön életet élne, mint valami anyaoroszlán farka himbálódzott, amikor a fejét forgatta. Oj-oj-oj! Benjamin leeresztett szemhéja mögé rejtette gyönyörűségét. Micsoda temperamentum! Egy ilyen asszony mellett a férfi is fiatal marad. Ruth felpattant az asztaltól. A bácsi most vette csak észre, hogy lovaglóruhában van. – Hová mész? Ruth, te már nem lovagolhatsz. – Dehogynem. – De a gyerek! – Ben bácsi, miért nem tanulod meg végre, hogy csak a saját dolgaiddal törődj! – Ezzel kisétált a szobából. A dereka még nem lett vastagabb a terhességtől, s olyan bájosan járt, hogy az öregúr szíve vadul muzsikálni kezdett. – Nem szabadna így bánnod vele, Benjamin. – Szelíden, ahogyan mindent csinált, a felesége szólalt meg az asztal másik oldaláról. – Valami bántja ezt a lányt. – Benjamin gondosan letisztogatta a tojást a bajuszáról, a szalvétát az asztalra helyezte, megnézte az időt arany zsebóráján, majd felállt. – Valami komoly dolog. Emlékezz majd a szavamra. Péntek volt, s különös módon a pénteki nap lett minden hét fordulópontja. Ruth hajszolta a gesztenyeszínű pejt, a ló annyira nekiiramodott, olyan erővel lódult előre, hogy vissza kellett fognia kicsit, s könnyű vágtára zabolázni. Korán jött; tíz percig türelmetlenül várakozott a Greys Kórház mögötti tölgy fasoron. Ekkor, mint valami összeesküvő, egy kis ápoló bújt át a sövényen, és odalépett

Ruthhoz. – Megszerezte? – kérdezte Ruth. A lány bólintott, gyorsan körbepillantott, majd egy borítékot húzott ki szürke ápolónői perelinjéből. Ruth egy aranyat adott a borítékért. Az ápolónő markába szorította a pénzt, és indult máris vissza a kerítéshez. – Várjon! – állította meg Ruth. Ez volt az egyetlen érintkezési módja, nem akarta ilyen gyorsan befejezni. – Hogy van? – A borítékban minden benne van, asszonyom. – Tudom… de azt mondja meg, hogy néz ki! Mit csinál, miről beszél? – erősködött Ruth. – Óh, most már nagyon jól néz ki. Fenn járkált a mankóin egész héten, az a nagydarab bennszülött segít neki. Az első nap még elvágódott, hallotta volna, hogy káromkodott! Istenkém! – A két nő összenevetett. – Ez aztán az igazi férfi. Tegnap megint összezördült a főnővérrel, amikor a nővér meg akarta mosdatni. Szégyentelen utcalánynak nevezte a nővért. De a nővér megadta neki alaposan. Látnia kellett volna, hogy tetszett a dolog a főnővérnek, elmesélte mindenkinek. A lány csak fecsegett tovább, Ruth elbűvölve hallgatta. Aztán ez következett: – Azt tudja-e, mit csinált tegnap, amikor tiszta ruhát adtam rá? – Szemérmesen elpirult. – Belém csípett hátul! Ruth érezte, hogy forró düh árad benne szét. Most eszmélt csak rá, hogy a lány a maga érdektelen módján még csinos is. – És azt mondta… – Köszönöm. – Ruthnak vissza kellett tartania ostort fogó kezét. – Mennem kell. – A hosszú szoknya általában akadályozta a nyeregbe szállásban, de most minden erőlködés nélkül felpattant. – Jövő héten is jön, asszonyom? – Igen – ezzel rávágott a lovára. A pej olyan hirtelen ugrott meg, hogy meg kellett kapaszkodnia a nyeregkápa gombjában. Úgy hajszolta a lovat, mint még soha azelőtt, míg csak a szügyén és az oldalán foltokban meg nem jelent az izzadság, s a habos tajték kiütött a hátán. Ettől aztán, amikor elért a kijelölt helyre, az Umgeni folyó partjára, féltékenysége elmúlt, sőt szégyellte magát miatta. Kicsit kiengedte a nyeregszíjat, megpaskolta a lovat, aztán kipányvázta az egyik fűzfához; ő maga a folyópartra igyekezett, ott volt kedvenc fatörzse a vízparthoz közel. Itt letelepedett, kinyitotta a borítékot. Ha Sean csak sejtette volna, hogy lázlapját, orvosi jelentéseit, a háziorvosának szóló ajánlásokat, sőt még a vizeletében kimutatott cukorszintet is ilyen buzgón tanulmányozza valaki, akkor egy meghasadt szívet is hozzáírhatott volna bajai listájához. Végül Ruth összehajtotta a papírlapokat, az egészet visszatette a borítékba, majd a borítékot a lovaglóruha kabátjába dugta. Bizonyára nagyon megváltoztatta a külsejét, hogy nincs szakálla. Belebámult a folyóba, úgy tűnt, mintha a zöld vízben kirajzolódna a férfi arca, s visszanézne rá. Lovaglócsizmája orrával megérintette a víztükröt, a hullámok fodrozódni kezdtek, a kép eltűnt. Nagyon magányosnak érezte magát. – Nem szabad meglátogatnom – suttogta, hogy megerősítse az elhatározást, mellyel

távol tartotta magát a férfitól, mióta megtudta, itt van a városban. Olyan közel – olyan iszonyatosan közel. Eltökélten megint a vízre pillantott, megpróbálta felidézni a férje arcát. De csak egy halacskát látott a homokos a fenéken fickándozni, reszelőfogakra hasonlított pikkelyének mintázata. Kavicsot dobott a vízbe, erre a halacska gyorsan elcikázott. Saul. A vidám, kedves Saul a majomszerű arcával, aki mindig úgy megnevettette, ahogy egy anya mulattatja gyermekét. Szeretem, gondolta Ruth. És ez igaz is volt. De a szerelemnek nagyon sok formája van: az egyik forma olyan, mint a hegy – magas, csipkézett vonulatú, kiterjedt. A másik forma, mint a felhőé, nincsen alakja, nincs határozott körvonala, finoman a hegy felé sodródik, változik s eltűnik, de a hegy ott áll továbbra is változatlanul. A hegy örökkévaló. – Ő az én hegyem – suttogta, s újra látta azt a másikat, élesen, mintha itt lenne; pontosan úgy, ahogyan maga fölé magasodva látta a viharban. – Vihar – bukott ki belőle, s még mindig lapos és kemény hasára szorította a kezét. – Vihar – suttogta, és érezte, melegség árad szét benne. Valahonnan a méhéből indult ez az érzés, s a meleg egyre égetőbbé vált, már őrjítő hév lett, melyen nem volt többé uralma. Lobogó szoknyával rohant a lóhoz, remegett a keze, míg a kengyelszíjjal babrált. – Csak egyszer – ígérte meg magának. – Csak most az egyszer. – Kétségbeesetten szállt nyeregbe. – Csak ez egyszer, esküszöm! – Aztán hirtelen megtört. – Nem bírom tovább. Megpróbáltam – istenem, mennyire akartam! Elismerő zümmögés, dörmögés, megjegyzésfoszlányok kísérték az ágyak között, amikor végigsietett a kórház verandáján. Volt valami követelőző báj abban a mozdulatban, amivel felfogta a szoknyáját, vagy ahogy hegyes orrú csizmája kopogta a staccatókat a cementpadlón, a csípője meg lágyan ringott. A szeme leplezetlen mohósággal keresett, keble a borszínű kabátkában megfeszült. A vágtázó lovaglástól orcái kipirultak, haja fényesen csillogott a halántékán és a homlokán. A beteg, elhagyatott emberek úgy nézték, mintha egy istennő sétálna el mellettük; Ruth szépsége felizgatta őket, de szomorúan azt is sejtették, hogy számukra elérhetetlen. Ruth észre sem vette őket, nem látta a rátapadó éhes pillantásokat, nem hallotta a vágyódó suttogásokat – ő csak Seant látta. Sean lassan közeledett a pázsiton keresztül a veranda felé, félszegen botra támaszkodott, hogy sérült lábán könnyítsen. A földet bámulta gondolataiba mélyedve. Ruthnak elakadt a lélegzete, mikor meglátta, mennyire tönkrement. Most nem emlékeztette arra a széles vállú óriásra, aki olyan volt, mint egy hatalmas gálya árboca. Ruth még sosem látta csontos állát, sem a sápadt, sima bőrt, mely kékes volt a friss borotválástól. De emlékezett a nehéz szemöldökű szempárra s az érzékeny száj fölött kiugró nagy orra. A gyep szélénél a férfi megállt, lábait szétvetette, botjára támaszkodott, mindkét kézzel belekapaszkodott a bot fogójába, majd felpillantott, és meglátta Rutht. Jó néhány másodpercig egyikük sem mozdult. A férfi csak állt, egyensúlyozott a bottal, hátát kissé begörbítette, állát felemelte, úgy szemlélte az asszonyt. Ruth a veranda árnyékában maradt, szoknyáját még most is felfogta egyik kezével – a másik

kezével a torkához kapkodott, próbálta csillapítani feltörő érzelmeit. A férfi válla lassanként kiegyenesedett; újra magasnak látszott. Félredobta a botját, két kezét Ruth felé nyújtotta. Ruth már rohant is a zöld gyepen, egyenesen a férfi karjába; ott remegett némán ráborulva. Mindkét kezével átölelte Sean derekát, arcát beletemette a férfi mellébe, miközben átölelték egymást, érezte férfias illatát, karjának erős izmait. Tudta, itt biztonságban van. Amíg itt maradhat Sean karja között – senki és semmi nem árthat neki.

24 A hegynek, mely Pietermaritzburg városa fölé hajlik, olyan a teteje, mintha asztallap lenne; a hegy lejtőjén van egy kis tisztás, a mimózafák között. Igen eldugott hely, még a félénk őz is jár ide napközben legelni. Csöndes napokon felhallatszik az útról a szekerek zörgése, vagy még távolabbról a vonatfütty, mindössze ennyi zavarja meg a hely békéjét. Pillangó repült át kótyagosan, hintázva e tisztás felett. Olyan volt, mint valami pötty, kis mozgó folt csupán a tisztás szélén, de aztán ez a folt is megpihent. – Ez jó szerencsét jelent – mormolta lustán Sean, mire Ruth felemelte a fejét a takaróról, ahol feküdtek. A pillangó verdesett a szárnyával, finoman legyezgetett maga körül. Szárnyának zöld és sárga rajzolata foszforeszkálóan ragyogott a fénycsóvában, mely a föléjük boruló lombsátoron át, mint valami kis reflektor ért el hozzájuk. – Csiklandoz – mondta Ruth, miközben a lepke eleven ékszer gyanánt sétálgatott fehér, sima hasán. Elért a köldökéig, ott megtorpant. Kinyújtotta indára emlékeztető nyelvét, s szívogatta a finom nedvességet, amely szeretkezésük után Ruth bőrén maradt. – Azért jött, hogy megáldja a magzatunkat. A pillangó a finoman formált köldöklyuk szélén sétált, majd beleereszkedett. – Nem gondolod, hogy kissé előreszaladt – ott már nem kell áldást osztania? – kérdezte Ruth. – Reméljük, tudja, mit csinál – állította Sean bizonytalanul. A pillangó dél felé vette útját, de ott egy fekete, erdős-bozótos rengeteg állta útját, így aztán nagy fáradsággal megfordult, és északnak indult. Elkanyarodott az asszony köldökénél, s egyenesen a két kebel közti mélyedést választotta ki magának. – Tarts jobbra, barátom – figyelmeztette Sean a lepkét, de a kis állat hirtelen elfordult, és megmászta a kebel meredek dombját, míg végül fel nem jutott a csúcsra nagy diadalmasan. Sean bámulta a pillangót, mely a szárnyát rezegtetve keleties kéjjel legelészett Ruth mellbimbóján; érezte, benne is újra felgerjedt a vágy. – Ruth. A hangja szenvedélyes volt. Az asszony félrefordította a fejét, hogy Sean szemébe nézhessen. – Menj el szépen, kis pillangó – mondta, s lesöpörte a melléről. Később aludtak egy keveset, aztán Ruth felkeltette Seant. Most egymással szemben

ültek a pokrócon, közöttük nyitott, fedeles kosár terpeszkedett. Mialatt Sean kihúzta a dugót a borospalackból, addig Ruth a fedeles kosárnál ügyködött mély átszellemültséggel, mint egy áldozatot bemutató papnő. Sean figyelte, amint az asszony kettévágja és megkeni sárga, sós ízű vajjal a zsemléket, majd kinyitja a csavaros tetejű befőttes üveget, s marinírozott babot, savanyított hagymát és céklagyökeret varázsolt elő. Egy fatálba friss fej salátát vágott, majd salátaöntettel meglocsolta. Ruth haja – most kibontva a fonataiból – fekete hullámként fedte márványszínű vállát, s csak úgy lobogott minden mozdulatára. Kézfejével hátravetette haját a homlokából, aztán mosolyogva a férfira pillantott. – Ne bámulj! Ez nem vall jó modorra. – Elvette a felkínált poharat, hörpintgetett a sárgás, hűvös borból, aztán félretette, s visszatért a zsíros mellű csirke feldarabolásához. Tettette, nem látja Sean szemét, mely állandóan a testére tapadt; énekelni kezdett csöndesen. Ugyanazt a dalt énekelte, amit a vihar éjszakáján, melle közben félénken kikandikált Seanra a fekete hajzuhatag mögül. Aztán egy vászonszalvétában gondosan megtörölte az ujjait, felemelte a borospoharat, majd a térdére könyökölve kissé előrehajolt, s leplezetlen kíváncsisággal viszonozta Sean iránta mutatott érdeklődését. – Egyél! – mondta a férfinak. – És te? – Majd egy kicsit később. Most nézni akarlak. Sean nagyon éhes volt. – Enni is éppen úgy eszel, ahogy szeretkezel – mintha holnap már nem is élnél. – Nem akarok semmit sem kockáztatni. – Teli vagy sebhelyekkel, mint valami folyton verekedő öreg kandúr – hajolt előre Ruth, s egyik ujjával megérintette Sean mellkasát. – Mi történt itt? – Leopárd. – És itt? Megérintette a karját. – Kés. – És itt? Most a csuklója volt soron. – Elsült a puskám. Ruth leeresztette a kezét, s cirógatta a friss, lilás sebhelyet, mely úgy fonta körül a férfi lábát, mint egy parazita szőlőinda. – Ezt a sebhelyet ismerem – suttogta, és szomorúság ült a szemében, amikor megérintette. Hogy elűzze a rosszkedvét, Sean gyorsan megszólalt. – Most rajtam a kérdezősködés sora. Kinyújtotta a karját, nyitott kezét Ruth hasára tette, a kicsit duzzadt has melegen bújt meg a tenyerében. – És itt mi történt? – kérdezte, Ruth meg kacarászott, mielőtt válaszolni tudott volna. – Elsült egy puska, netán – avagy egész ágyúsortűz volt az? Miután összecsomagolta a kosarat, Ruth a férfi mellé térdelt. Sean a hátán feküdt, foga között hosszú, fekete szivart tartott.

– Meg vagy elégedve? – kérdezte. – De meg ám, istenemre – sóhajtott a férfi boldogan. – Nos, én még nem. Ezzel Ruth föléhajolt, kivette szájából a szivart, és a bokrok közé hajította. Az esti ég első pirossága kis szellőt is hozott a hegyről, megborzolgatta felettük a faleveleket. Ruth karján a finom szőrszálak felálltak, libabőrözni kezdett; mellbimbói keményen, sötéten domborodtak elő. – Nem szabad nagyon későn visszaérned a kórházba, pont az első napon, amikor egyáltalán kiengedtek. – Az asszony elhúzódott tőle, és a ruháiért nyúlt. – A főnővér felakasztat, kibeleztet és felnégyeltet. – Sean egyetértett. Gyorsan felöltöztek; Ruth megint távollévőnek tűnt. Minden jókedv eltűnt a hangjából, az arca hűvös lett, kifejezéstelen. Sean mögötte állt, hogy befűzze a halcsontfűzőjét. Semmi kedve nem volt ezt a gyönyörű testet ilyen kalodába zárni, meg is akarta mondani. – Saul holnap érkezik egy hónapi szabadságra. Ruth ezt kemény hangon közölte. Sean keze megállt a levegőben, mindketten megmerevedve vártak. Most fordult elő először, hogy valamelyikük Sault említette azóta, hogy egy hónappal ezelőtt Ruth felkereste Seant a kórházban. – Miért nem mondtad korábban? Sean hangja érdes volt. – Nem akartam elrontani a mai napot. Ruth nem fordult felé, elnézett a tisztás irányába, valahová a város mögött emelkedő távoli hegyekre. – El kell döntenünk, mit mondjunk neki. – Nincs semmi, amit mondanunk kellene – válaszolta az asszony egyszerűen. – De mit fogunk csinálni? A férfi hangja tele volt félelemmel és bűntudattal. – Csinálni, Sean? – Lassan a férfi felé fordult, arca most is hideg volt és kifejezéstelen. – Semmit sem fogunk csinálni – semmit a világon. – De te hozzám tartozol! – kiáltotta Sean tiltakozva. – Nem – felelte Ruth. – A gyerek – hiszen az én gyerekem! A férfi szavaira Ruth szeme összeszűkült, ajkának kedves vonala kemény lett a haragtól. – Nem, hogy a csuda vigyen el, nem a tied! Nem a tiéd a gyerek – még ha te nemzetted is. – Szinte tüzelt. Most engedte először szabadjára a haragját Sean előtt. Sean meghökkent. – A gyerek Saulé – és én is Saulé vagyok. Nem tartozunk neked semmivel. A férfi ránézett. – Ezt nem gondoltad komolyan – mondta, s Ruth haragjának tüze hamvadni kezdett. Sean gyorsan ki akarta használni a helyzetet. – Együtt elmegyünk innen valahová. – Megszökünk – így érted, ugye? Eltűnünk, mint valami tolvaj pár. És mit viszünk magunkkal, Sean? Annak az embernek a boldogságát, aki mindkettőnket szeret, s mindkettőnkben bízik? Ezt visszük, no meg a saját bűntudatunkat. Sosem bocsátanád

meg nekem, és én sem teneked. Már most sem tudsz a szemembe nézni, amikor még csak beszélünk erről. Már most gyűlölsz egy kicsit. – Nem, dehogy! – És én is meggyűlölnélek – suttogta Ruth. – Hozasd ide a lovamat, kérlek. – Hiszen nem szereted őt. A kétségbeesés mondatta csak vele, de az asszony meg sem hallotta. Befejezte az öltözködést. – Szeretne veled is találkozni. Minden levelének a fele csak rólad szól. Megírtam, hogy felkerestelek a kórházban. – Én megmondom neki! – kiáltotta Sean. – Mindent elmondok. – Nem, ezt te nem teszed. – Ruth hűvös nyugalommal felelt. – Nem azért mentetted meg Colensónál, hogy most elpusztítsd. Nem akarod a pusztulását – és a miénket sem. Kérlek, hozasd a lovamat. Sean füttyentett; egymás mellett álltak, de egy ujjal sem értek egymáshoz, nem beszéltek, nem is néztek a másikra. Mbejane tűnt föl a tisztás alatti bokrok mögül, hozta a lovakat. Sean felsegítette az asszonyt a nyeregbe. – Mikor? – kérdezte halkan. – Talán sohasem – válaszolta Ruth és elvágtatott. Nem nézett vissza, Sean nem láthatta az arcán csorgó könnyeket. A paták dobogása elnyomta könnyes zihálását; hátát és vállát egyenesen, keményen tartotta, hogy a férfi meg ne tudja, Ruth sír.

25 A haditanács jóval sötétedés után ért véget; a parancsnokok végre lóra kaptak és elnyargaltak a hegyi táborokba, Jan Paulus egyedül maradt a tűz mellett. Fáradt volt nagyon, agyveleje, mint egy polip hideg, kocsonyás teste, melynek csápjai végigremegtek minden porcikáján. Magányosnak érezte magát. Ő, ötezer ember parancsnoka, olyan egy szál maga állt ezen a hatalmas sztyeppén, mint soha azelőtt. Talán a magány tette, no meg mindaz, ami húsz éve egymáshoz kötötte őket, Jan Paulus gondolatai a feleségénél, Henriettánál időztek. Elmosolyodott a sötétben, érezte, mennyire vágyódik az asszony után. Szeretnék ott lenni a gazdaságban, csak egy hétre. Csak hogy lássam, mind jól vannak. Felolvasnék neki a Bibliából, s nézném a gyerekeim arcát a lámpafényben. Szeretnék a fiaimmal együtt ülni a verandán, hallgatni Henrietta meg a lányok hangját, amint a konyhában dolgoznak. Szeretnék… Hirtelen felpattant a tűz mellől. Ja, szeretném ezt, szeretném azt! No, tessék, rajta! Engedélyezz magadnak szabadságot, amit megtagadtál annyi más katonától. Összeszorította az állát, keményen beleharapott a pipájába. Vagy üldögélj itt, álmodozgass, mint valami vénasszony, miközben huszonötezer angol katona rohamozni készül a túlsó parton. A tábor felé iramodott, a lábával felverte a port, úgy sietett. Holnap, gondolta, majd holnap. A jóisten irgalmas volt hozzánk, az angolok nem két nappal ezelőtt rohamozták meg

a hegygerincet, amikor csak háromszáz emberem védte. De most ötezer katonám van az ő huszonötezrük ellen – tehát hadd jöjjenek! Felért a hegygerincre, alatta kibontakozott a Tugela-völgy képe: a holdfény lágyan megvilágította a tájat, a folyó csak fekete bemetszésnek tűnt. Elkomorult, amikor meglátta a katonai tábor tüzeit, melyek a Trichardt-farmnál közrefogták a vizet. Tehát átkeltek a folyón. Isten bocsássa meg, hogy hagytam őket átkelni, de nem állhattam ki ellenük háromszáz emberrel. Két napig vártam kétségbeesetten, hogy a csapatok megtegyék azt a húszmérföldes távolságot Colensótól idáig. Két napig az ágyúk csak úgy süppedtek bele a sárba. Két napig csak néztem az angolok lovasságát és gyalogságát, meg a szekereiket, amint átkelnek a folyón, s nem tudtam megállítani őket. Most készen állnak a csatára. Holnap támadnak. Itt fogják kezdeni, máshol próbálkozni kész őrültség lenne, sokkal nagyobb ostobaság, mint bármi, amit eddig elkövettek. Nem próbálkoznak a jobbszárnyon, mert akkor el kellene vonulniuk a középszárnyunk előtt. Kevés fedezékkel s a folyó takarásával oldalról támadnak majd körülbelül két kilométernyi távolságból. Nem, biztos, hogy nem jobbról próbálkoznak – még Buller sem kezdené a jobbszárnnyal. Lassan elfordította a fejét, és balra nézett; arrafelé magaslatok emelkedtek ki kopáran a hegyek közül. A felszín domborulatai hatalmas halra emlékeztettek. Jan Paulus állt a hal fején, ez volt a Tabanyama viszonylag sima lankája, de a baloldalon a hal hátúszója következett; kiemelkedő csúcsok láncolata, a Vaalkrans, Brakfontein, Twin Peaks, Conical Hill és a legmagasabb, a legmegragadóbb, a Spion Kop. Most megint mardosó kétség vett rajta erőt. Az bizonyos, hogy senki, még Buller sem indítana támadást ilyen természetadta erődlánc ellen. Olyan értelmetlen lenne, mint amikor a tenger a gránitsziklákat csapkodja hullámaival. Mégis, maradt benne valami kétség. Mert mi történik akkor, ha Buller, ez a fantáziátlan és tökéletesen kiszámítható ember – aki úgy tűnik, teljes mértékben a frontális támadás híve – rájön, hogy a Tabanyama lejtője nagyon is logikus pont az áttörésre. Talán megsejti, hogy az egész búr hadsereg s minden ágyú ott várja őket. Mi történik, ha Buller rájön, hogy a balszárnyon csak húsz ember őrzi a csúcsokat – Jan Paulus nem merte nagyon megritkítani a sorokat, ezért mindent egy lapra tett, a Tabanyamára. Jan Paulus felsóhajtott. Most már nincs helye kétkedésnek. Eldöntötte a dolgot, holnap kiderül minden. Holnap, van more. Nehézkesen elfordult, indult lefelé a táborhoz. A Spion Kop fekete tömbje felett épp kelt föl a hold, a hegy árnyéka rávetődött az útra. Egy elszabadult kő gurult a lába alá, Jan Paulus megbotlott, majdnem elesett. – Wies Daar? Egy kiálló szikla mögül harsant a kérdés. – Barát vagyok. Jan Paulus most már látta a kérdezőt, a férfi egy sziklának támaszkodott, kezében Mauser puskát tartott maga előtt. – Mondd csak – melyik egységben szolgálsz?

– A Wynberger-kommandóban, Leroux parancsnoksága alatt. – Úgy! Ismered Leroux-t? – kérdezte az őr. – Igen. – Milyen színű a szakálla? – Vörös – vörös, mint a pokol lángjai. Az őrszem felnevetett. – Mondd meg Oom Paulnak a nevemben, ha legközelebb találkozunk, csomót kötök a szakállába. – Jobb lesz, ha megborotválkozol magad, mielőtt megpróbálod, mert megeshet, hogy ő köt csomót a te szakálladba – intette Jan Paulus a katonát. – A barátja vagy? – És rokona. – Akkor téged is vigyen el az ördög! – Az őrszem megint nevetett. – Megkávézol velünk? Ez nagyszerű lehetőséget jelentett Jan Paulusnak, hogy az emberei közé vegyülve kipuhatolja, milyen kedvvel néznek a holnap elébe. – Dankie. – Elfogadta az invitálást. – Jól van. – Az őrszem felegyenesedett, Jan Paulus most vette csak észre, milyen magas, homburg kalapja csak még inkább magasította. – Karl, maradt még kávé a kannában? – A sziklák mögé, valahová a távolba kiáltott, bele a nagy sötétségbe. A válasz tüstént megérkezett. – Az isten szerelmére, muszáj ordítanod? Csatatéren vagy, nem politikai gyűlésen. – Az angolok is hangosak. Egész éjjel hallottam a hangjukat. – Az angolok hülyék. Neked is hülyének kell lenned? – A kedvedért, csakis a te kedvedért. – Az őrszem valami sírból jövő suttogásra halkította a hangját, de aztán tüstént újból kitört: – Mi van már azzal a nyavalyás kávéval? Hát ez aztán nem fél, mosolygott Jan Paulus magában; az őrszem meg nagy vígan átölelte a vállát, s a sziklák mögötti, rejtett tábortűzhöz vezette. Három burger kuporgott a tábortűz körül, pokróc fedte a vállukat. Halkan beszélgettek, amikor az őrszem és Jan Paulus hozzájuk léptek. – Félórán belül lenyugszik a hold – mondta az egyik. – Ja. Nem örülök neki, hogy elmegy. Ha az angolok éjszakai támadást terveztek, akkor teljes sötétben támadnak majd. – Ki van ott veled? – kérdezte Karl, amikor odaértek a tűzhöz. – Jóbarát – válaszolta az őrszem. – Melyik egységtől? – A Wynberger-kommandótól – válaszolt neki Jan Paulus, erre Karl bólintott, s leemelte az ütött-kopott porcelán kávéskannát a tűzről. – Szóval Oom Paul dandárjában szolgálsz. Hogyan látja ő a holnapi esélyeket? – Ahogy egy olyan ember látja, akinek csak egyetlen golyó maradt a puskájában, s egy nekivadult bika éppen most készül rárontani. – És ez aggasztja? – Csak az őrültek nem félnek. Oom Paul bizony fél. De megpróbálja nem mutatni a félelmét, mert az olyan ragályos a férfiak között, mint a diftéria. Jan Paulus közben elfogadta a bögre kávét; letelepedett, hátát egy sziklának

döntötte, de vigyázott, hogy a tűz fénye ne világítsa meg az arcát vagy szakállát, nem akarta, hogy felismerjék. – Mutatja vagy sem – mordult fel az őrszem, mialatt megtöltötte a csészéjét. – Azt hiszem, odaadná a fél szemét, csak hogy ott lehessen Wynbergben, a felesége mellett a dupla ágyban. Jan Paulus érezte, hogy a gyomra összerándul haragjában, s amikor felelt, éles volt a hangja. – Gyávának tartod? – Azt hiszem, én is jobban szeretnék egy hegycsúcson állni, vagy egy mérfölddel távolabb a harctól, és másokat küldeni a halálba. Az őrszem keserűen felkacagott. – Hallottam, amikor megesküdött rá, holnap mindig ott lesz, ahol a csata a legkeményebb – mordult fel Jan Paulus. – Óh, ezt ígérte? Hogy vidámabban harcoljunk? De amikor egy Lee-Metford éppen széttépi a hasadat – honnan tudod kitalálni, hol van Oom Paul? – Már mondtam, Jan Paulus a rokonom. Ha őt sértegeted, engem sértegetsz. Jan Paulust a düh fojtogatta, hangja rekedten tört elő. – Jól van – állt fel az őrszem gyorsan. – Intézzük el most rögtön. – Maradjatok nyugton, ostobák – szólalt meg Karl ingerülten. – Tartogassátok a mérgeteket az angolok számára. – Majd halkabban hozzátette: – Mindannyian nyugtalanok vagyunk a holnap miatt. Hagyjuk hát a békétlenkedést! – Igaza van – egyezett bele Jan Paulus, bár még mindig fulladozott a méregtől. – De, ha még egyszer, találkozunk… – Honnan fogsz felismerni? – kérdezte az őrszem. – Innen – Jan Paulus lekapta fejéről a széles karimájú Terai kalapot, s a másik lábához hajította. – Viseld ezt holnap, s cserébe add nekem a tied! – Minek? Az őrszem értetlenül állt. – Ha valaha hozzám lép egy ember, s azt mondja: „Az én kalapomat viseled”, az azt jelenti, mintha állítaná, hogy „Jan Paulus gyáva”. Az őrszem elvigyorodott, fogsora megvillant a tűz fényében, majd odadobta fekete homburg kalapját Jan Paulus ölébe, s lehajolt, hogy felvegye a Terait. Ebben a pillanatban a szél valami gyönge hangot hozott feléjük, mintha száraz ágak ropognának csöndesen: fegyverek hangja volt. – Mauserek! – kiáltotta Karl; talpra ugrott, a kávésbögre repült az öléből. – Balról támadnak – nyögött Jan Paulus kétségbeesésében. – Óh, istenem, segíts meg minket! Balról próbálkoznak. A fegyverropogás egyre erősödött, terjedt; a Mauserek éles kerepeléséhez csatlakozott a Lee-Metfordok mély hangú bömbölése. – Spion Kop! A Spion Kopon vannak – ezzel Jan Paulus már rohant is le az ösvényen a tábor felé, a fekete homburg kalapot egészen a fejébe húzta.

26 Azon a reggelen a Spion Kop csúcsán sokáig megmaradt a pára, így a hajnal olyannak tűnt, mint valami folyékony halmazállapotú, gyöngyszínű fény. Lágy, bizonytalan halmazú levegő örvénylett körülöttük, időnként apró cseppekké állt össze a fegyverek fémrészein. John Acheson ezredes éppen sonkás szendvicset reggelizett, melyet ugyancsak megízesítettek. Egy nagy kövön ült, és morózus arccal evett, egyenruhája kabátját a vállára vetette. – Még híre sincs a jó öreg búroknak – jelentette a mellette álló kapitány vidáman. – Az a lövészárok még nem elég mély. Acheson a köves talajba vájt alacsony árokra mutatott, mely teljesen telítettnek látszott: katonák hevertek ott mindenütt a legkülönfélébb pihenőpozitúrában. – Értettem, uram. Bár sokkal többet nem tudunk tenni. Már leástunk az alapkőzetig, hogy még egy láb mélységet kiássunk, ahhoz egy vasúti kocsira való dinamit kellene. – A kapitány is kivett egy szendvicset, s felfordította az ízesítőt tartalmazó üveget. – Akárhogyan is, az ellenséges tüzet kizárólag lentről várjuk, a mellvédek ezt majd kivédik. – Végig a lövészárok mentén földhányások, kőtömbök voltak felhalmozva mintegy kétlábnyi magasságig. Elég szánalmas fedezék kétezer ember számára. – Járt már ezen a hegyen valamikor? – kérdezte Acheson udvariasan. – Nem, sir. Természetesen nem. – Akkor mitől tudja olyan átkozottul biztosan, milyen a felszíne? Én a világon semmit sem látok ebben a ködben. – Nos, uram, a hegygerincen vagyunk, ez a legmagasabb… Acheson ingerülten félbeszakította. – Hol vannak azok a nyavalyás felderítők? Még nem érkeztek meg? – Felugrott, kabátja hullámzott körülötte, úgy sietett végig a lövészárok mentén. – Ti ott! Nem tudnátok azt a mellvédet magasabbra emelni? A lábánál néhány katona nem túl nagy lelkesedéssel összekapta magát, s kezdte feltornyozni a köveket. Ki voltak merülve a hosszú, éjszakai hegymászástól meg a búrokkal vívott éjszakai csatától – a búr seregek elhagyták hegyi szállásukat; Acheson hallotta, hogy az emberek mogorván sugdolóznak mögötte, amint elhaladt. – Acheson! A ködből hirtelen Woodgate tábornok alakja magasodott elő, mögötte a vezérkar sorakozott. – Uram! Acheson sietett üdvözölni a generálist. – Fedezékben vannak már az emberei? – Amennyire ez lehetséges volt, igen. – Rendben. Mit tud az ellenségről? Jelentettek már valamit a felderítői? – Nem. Még mindig kinn vannak a terepen a ködben. Acheson a füstölgő embertömegre mutatott, alig ötven lábra lehetett csak ellátni innen. – Nos, ki kell tartanunk, míg az erősítés meg nem érkezik. Tudassák velem

azonnal… – A ködben valami mozgolódás támadt mögöttük, Woodgate elhallgatott. – Mi történt? – A felderítők, uram. Saul Friedman mintegy húszlábnyi távolságból hozta a jelentést. Arca – ahogy a ködtől látni lehetett – igencsak izgatott volt. – Ez nem az igazi hegygerinc! Nem a legmagasabb gerincen vagyunk! Az igazi hegycsúcs még kétszáz méterrel előbb fekszik, a jobb oldalunkon meg van egy kis emelkedő, olyan dombocskaféle, teljesen beborítják az aloébokrok, innen puskatűz alatt tarthatják az egész hadállásunkat. Mindenütt búrok nyüzsögnek, teli van velük az egész átkozott hegy. – Jó isten, ember! Biztos ebben? – Acheson ezredes – pattogott Woodgate –, fordítsa a jobbszárnyat a domb irányába! – S mialatt Acheson elnyargalt, halkan hozzátette: – Ha még jut rá ideje. – Érezte, hogy a köd idegesen kavarog, mintha a szél belekapott volna.

27 Jan Paulus a pónija mellett állt. A ködtől nedves szakállában vörös-arany cseppek szikráztak. Mindkét válláról nehéz töltényszalagok függtek alá, a Mauser puska olyan volt hatalmas, szőrös kezében, mint valami gyermekjáték. Elgondolkozva előretolta az állát, közben még egyszer számba vette az intézkedéseket. Egész éjjel táborhelytől táborhelyig hajszolta a lovát, egész éjjel kiabált, fenyegetett, hogy az embereket felvezesse a Spion Kop oldalára. Most végre a hegyen ötezer burger zsongott és zajongott körülötte; vártak, s mögöttük 120 fokos körben ott várakoztak az ágyúk is. Északnyugatra a Green Hilltől a Twin Peaks hegyoldaláig a katonák ott lapultak a Creusot-k és Nordenfeldek mögött, készen arra, hogy bármelyik pillanatban tűz alá vegyék a Spion Kop tetejét. Minden kész van; itt az idő, hogy a harcban kivívjam e kalaphoz való jogomat. Jan Paulus elmosolyodott, s még jobban fülébe húzta a homburg sapkát. – Hennie, vidd vissza a lovamat a táborba. A fiú megindult a pónival, Jan Paulus az utolsó csúcsra igyekezett felmászni. A világosság egyre terjedt, ahogy kapaszkodott, a sziklák mögött rejtőző burgerek felismerték szakállának lángcsóváját. – Goeie Jag, Oom Paul – mondták. – Kom saam om die Rooi Nekke te skiet – kiáltották felé. Ebben a pillanatban két burger rohant oda hozzá. – Oom Paul! Most jártunk az Aloe Knollon. Angolok nincsenek a hegyen! – Jól láttátok? Ez a hír túl nagy szerencsének tűnt. – Ja, uram. Minden angol a hegy lábánál gyülekezik. Hallottuk őket beszélni meg ásni arrafelé. – Melyik csapattól vagytok? – faggatta Jan Paulus a ködben köréje gyűlő embereket. – A Carolina dandártól – feleltek a hangok. – Gyertek! – parancsolt rájuk Jan Paulus. – Gyertek mindannyian. Indulunk az Aloe

Knollra. Mindenki követte. Kerülgették a hegycsúcsot, mindenfelé mérföldeken át csak vad bozót között haladtak; úgy hajszolták magukat, hogy lélegzetük meglátszott a nedves levegőben. Előttük váratlanul feltűnt az Aloe Knoll; a katonák megrohamozták, majd eltűntek a sziklák és hasadékok mögött, mint a hangyabolyba visszasiető hangyák. Jan Paulus a földön hasalt, közben rágyújtott egy pipára, bőrkeményedéses ujjaival lenyomkodta a dohányleveleket, mélyet szívott a pipafüstből, s bámulta az összefüggő ködtakarót. A hegyre boruló földöntúli csöndben nagyot kordult a hasa: most jutott csak eszébe, hogy tegnap dél óta semmit sem evett. Zubbonyának zsebében akadt egy szelet szárított hús. Az oroszlán legjobban éhgyomorra tud vadászni, gondolta, és megint megszívta a pipáját. – Feltámadt a szél – suttogta egy hang mellette, és már Jan Paulus is hallotta, hogy a szél az áloék között sziszegett a feje felett. Az aloék embermagasságúra nőttek itt, mintha zöld színű, sokfejű gyertyatartók lennének. Vörös és arany fénnyel a csúcsukon az aloévirágok szelíden bólogattak a hajnali fuvallatban. – Ja. – A mellében belül Jan Paulus érezte a zavarodottságot; félelem keveredett össze a lelkesedés érzésével, s ez legyőzte a fáradtságát. – Hát, eljött az ideje. Kiütötte pipájából a parazsat, a még mindig forró pipát a zsebébe tette, és felemelte a puskát a szikláról. Mintha egy szoborról rántanák le a leplet, úgy fújta el a szél drámai gyorsasággal a ködöt. A kobaltkék ég alatt ott ragyogott a körülzárt Spion Kop csúcsa, aranyos barnán csillogott a korai napsütésben. Hosszú, egyenetlen vörös földvágás haladt rajta keresztül. – Almagtig! – sóhajtotta Jan Paulus. – Most nem menekülnek. A lövészárok durván összehordott mellvédje fölött – mintha madarak ülnének sorban a kerítésen – világos khaki sisakok rajzolódtak ki a föld és a fű sötét hátteréből; olyan közel voltak, hogy Jan Paulus pontosan látta a sisak alatti pántokat és a sisak tetőgombját. A lövészárok mögött, csizmától sisakig védtelenül álltak százszámra az angol katonák, mások – ugyanennyire fedezetlenül – ráérősen töltényért mentek, vizeskulacsot vittek. Hosszú másodpercekig csönd volt, mintha a burgerek, akik rámeredtek erre a hihetetlen látványra a puskájuk fölött, nem lennének képesek meghúzni a ravaszt. Az angolok borzasztóan közel voltak hozzájuk, olyan sebezhetően közel. Valami mindent átfogó megilletődés tartotta vissza a Mausereket. – Tűz! – ordította Jan Paulus. – Skiet, Kerels, skiet! – és hangját elvitte a szél egészen az angol lövészárokig. Látta, hogy az ellenség minden mozdulata megdermedt, elfehérült arcok néztek felé – ő pedig gondosan célba vette az egyik angol mellkasát. A puska visszacsapott a vállára: az angol a fűbe harapott. Ez az egyetlen lövés megtörte a varázslatot. Hisztérikus uniónóban megszólalt az ágyú, és a khaki egyenruhás alakok szoborcsoportja eszeveszett rohangálásba kezdett, amint a golyók közéjük vágtak. Ebből a távolságból – vadászaton – Jan Paulus burgerjei öt golyóval négy szarvast terítettek le. Az angolok néhány percen belül már a lövészárokban voltak, de ez idő alatt legalább ötvenet eltaláltak közülük: ezek vagy sebesülten, vagy holtan maradtak szétterülve a vöröses talajon. Most már csak a fejek és a sisakok látszottak a mellvéd mögül, és ezek sem

maradtak egy helyben. Lebuktak, itt-ott feltűntek, változtatták a helyüket: Woodgate katonái töltöttek, lőttek, és most már hétszáz Lee-Metford puska zajával lett hangosabb ez a borzasztó felfordulás. Aztán a Conical Hill másik oldaláról kilőtték az első ágyúgolyót; a burgerek feje fölött szállt el vijjogva, s hatalmas por- és füstfelhőben ért földet ötvenlábnyira az angol vonalaktól. Pillanatnyi nyugalom következett: ezalatt Jan Paulus heliográf csoportja jelezte a helyes lőtávolságot a tüzéreknek. A következő ágyúgolyó a lövészárok mögött robbant, és a harmadik pontosan beletalált a célba. A becsapódástól egy emberi test röpült a magasba, karja, lába pörgött, mint a kerekek küllője. Amikor a füst szétoszlott, látni lehetett, hogy a mellvéden nagy nyílás tátong, melyet fél tucat katona próbált nagy sietve kövekkel betömni. Most együtt harsant fel minden búr fegyver. Az ágyúgolyók állandó robbanását a gyorstüzelésű fegyverek borzongató sivítása szaggatta. Ismét ködbe borult a hegytető, de most ez az áttetsző ködöt a lőporfüst meg a por okozta. A köd elhalványította a napot, belemart a katonák orrába, szemébe; hosszú, nagyon hosszú nap állt előttük.

28 Garrick Courtney alezredes borzalmasan kellemetlenül érezte magát. Tűzött a nap, meleg volt. Az izzadság lecsöpögött a zubbonyán, megnedvesítette a lába csonkját, mély ettől kidörzsölődött. A messzelátója felnagyította kép a Tugela folyón túli nagy hegy volt körülbelül négymérföldnyire. Ettől a fejfájása is hevesebbé vált a szeme környékén, ez maradt emlékeztetőül a tegnap éjszakai ivászatból. – Úgy tűnik, Woodgate nagyon derekasan tartja magát. Az erősítés hamarosan meg kell, hogy érkezzék. Sir Redvers Buller láthatóan elégedett volt, és tisztjeinek nem akadt hozzáfűznivalója e megjegyzéshez. Kissé flegmán álltak, távollátójukkal a hegycsúcsot figyelték, mely most ismét elhomályosult a csata füstjétől és lőporától. Garrick megint eltűnődött azon a tekervényes parancsnoksági rendszeren, melyet Buller alakított ki a Spion Kop elleni támadás vezényléséhez. Woodgate tábornok vezette a tényleges támadást, aki most éppen „derekasan tartja magát” a csúcson, de Woodgate nem Bullernek tartozott engedelmességgel, hanem Charles Warren tábornoknak; a tábornok hadiszállása a Trichardt’s Driftnél volt, ahol a sereg átkelt. Warren viszont már tényleg Bullernek tartozott beszámolni. Buller maga jócskán a folyó mögötti kedves kis dombon, a Mount Alice-on várakozott. A vezérkari tisztek közül mindenki tisztában volt azzal, hogy Buller utálja Warrent. Garrick meg volt győződve, hogy a parancs szerint olyan hadműveletet irányít, melyet Buller nagyon is kockázatosnak tartott. Ha Warren akciója sikertelen marad, akkor rajta szárad a felelősség, s lemondásra kényszerül. Ellenben, ha sikerrel jár, akkor természetesen a dicsőség Sir Redvers Buliért illeti, aki a főparancsnok. Garricknak nem esett nehezére, hogy kövesse ezt az észjárást: tulajdonképpen, ha ő lett volna Buller helyében, pontosan így cselekedett volna. Ez a titkos tudás nagy elégtételt szerzett Garrynak, s Buller mellett állva a Mount Alice lejtőjén nagyon közelinek érezte magához a tábornokot. Azt remélte, hogy Spion Kop hamarosan vértől csöpögő mészárszékké válik, és Warren a folyón át menekül majd megszégyenülten.

Eszébe jutott, hogy egy ízben Sir Charles a tiszti ebédlőben úgy említette őt, mint „megbízhatatlan, méghozzá gyarmati módon megbízhatatlan katonát”. Garry ujjai megmerevedtek, úgy szorította a messzelátót, amellyel a hegyeket pásztázta. Még mindig a saját haragja foglalkoztatta, ezért alig vette észre a távírászt, aki futva jött az öszvéres szekértől – itt tartották a távírót, mely összeköttetést tartott Buller főhadiszállása és Warren folyón túli egységei között. – Uram! Uram! Üzenet Warren tábornoktól! A hírhozó hangjából áradó izgalomra mindenki felfigyelt. Az egész vezérkar egy emberként engedte le szeméről a távcsövet, és a távírász felé fordult. – Akkor hát lássuk az üzenetet, öcsém! Buller kitépte a kezéből a papírdarabot, s lassan elolvasta. Aztán Garryra pillantott; volt abban a halvány, dülledt szempárban valami öröm, valamiféle cinkos összevillanás, amitől Garry kis híján elmosolyodott. – Maga hogy értelmezi ezt, Courtney? A tábornok átnyújtotta a papírlapot, s megvárta, míg Garry végigolvasta. „Üzenet Crofton ezredestől, Spion Kop. Azonnali erősítést kérek, különben végünk. Woodgate tábornok halott. Mit javasol? Warren.” – Az az érzésem, sir – Garry lassan, megfontoltan beszélt, igyekezett titkolni ujjongó örömét, hogy Sir Charles Warrent a pánik kerülgeti. – Igen, valahogy így néz ki. Buller most már nyíltan élvezte a dolgot. – Olyan üzenetet javasolnék küldeni, mely kis erőt öntene belé, uram. – Helyes, egyetértek. – Buller a távírászhoz fordult és diktálni kezdett. – A hegyet minden áldozat árán is tartani kell. Nincs visszavonulás. Ismétlem, nincs visszavonulás. Erősítést a Middlesex és Dorset ezredtől kap. – A tábornok habozott egy pillanatig, körbejáratta szemét a tiszteken. – Mit tudnak erről a Crofton nevű fickóról? Megfelelő ember parancsnoknak ott a hegytetőn? Bizonytalan kétkedések hangzottak csak, míg A’Court, Buller segédtisztje meg nem szólalt. – Uram, egyetlen kiváló katona van fenn jelenleg a hegytetőn – Acheson, John Acheson ezredes. Emlékszik, ugye, hogy küzdött Colensónál? Buller elgondolkodva bólintott, majd a távírászhoz fordulva folytatta a diktálást. – Néhány nagyon elszánt, kemény harcost kell a sereg élére választania. Javaslom, léptesse elő Acheson ezredest tábornokká.

29 A lövészárok előtt a füvet már egészen lelapították a számtalan ellentámadási kísérlet közepette; a fű vértől volt pettyezett, azoknak a katonáknak a vérétől, akik valahogy visszavonszolták magukat a búr vonalaktól; akiknek nem sikerült, azok ott maradtak a füvön szanaszét. Szinte minden másodpercben újabb gránát robbant a brit állások mentén, a lövedékek mozgó erdőként spricceltek szét szűnni nem akaróan,. a srapnelek süvítettek, mint valami óriási cséphadaró. John Acheson erőnek erejével talpra állt, felmászott a mellvédre és elkiáltotta

magát: – Rajta, fiúk! Ezúttal nem állítanak meg minket! – Alatta, a lövészárokban holtak és sebesültek feküdtek egymáson, mindannyiukat vöröses por takarta. Vörös poros arcú katonák néztek rá, amikor újra elkiáltotta magát: – Trombitás, fújj támadást! Gyerünk, fiúk, előre. Szegezzétek rájuk a bajonettet. Megszólalt a trombita, fémes, sürgető dallamot játszott. Acheson, mint valami ügyetlen, öreg golyómadár leugrott a mellvédről, és kardot rántott. Alatta egy tucat torokból nevetés harsant, nem afféle természetes jókedv, hanem az elmebaj rémisztő kacagása. – Utánam, lanchashire-iek! Utánam! Hangja visítóvá vált, a katonák valahogy utána kászálódtak. Füstös, véreres szemű szellemalakoknak látszottak, a por saját izzadságukkal kenődött szét arcukon. Nevetésük, káromkodásuk összekeveredett a sebesültek nyöszörgésével, de aztán túlkiabálta azt, s vad lelkesedésben tört ki. Alaktalanul, mint a kiömlött olaj, terjedt a támadás a hegygerincen. Négyszáz férfi küzdötte át magát az ágyútűzön és a Mauserek viharán. Acheson megbotlott egy holttestben, és elvágódott. Bokáján átnyilallt a fájdalom, felébresztette elfáradt érzékeit. Kardjára támaszkodva tornázta fel magát, s a hegygerincet jelölő sziklarakás felé sántikált. Ezúttal sem érték el a gerincet, noha az ellenség nem vetette vissza őket. Ez alkalommal a támadás enyészett a semmibe még a félút előtt. Acheson hiába terelte a katonáit előre, hiába kiabált, pedig a hangja már szinte károgásra emlékeztetett csak. Az emberek egyre lassabban másztak, szétszéledtek, aztán megtörtek, s igyekeztek vissza a nyílt lejtőn, melyet golyózápor sepert végig, vissza a lövészárokba. Acheson arcán a tehetetlenség könnyei vágtak barázdát a koromba, úgy ugrált az emberei után. Átbukott a mellvéden, s arccal leborulva fekve maradt az árkot szegélyező halottak tetején. Egy kéz megrázta a vállát, erre magához tért, gyorsan felült, megpróbálta fegyelmezni a torkából feltörő lihegést. Ködösen felismerte a mellette kuporgó alakot. – Mi történt, Friedman? – kérdezte fulladozva. A választ újabb gránát becsapódása nyomta el, mellettük épp hasba talált egy embert, őrjöngve sikoltott fel a lövészárokból. – Beszéljen, ember! – Heliográf üzenet Sir Charles Warrentől – ordított Saul. – Tábornokká léptették elő. Maga a hegytető parancsnoka. – Aztán egy lőporos, izzadságtól csíkos mosollyal hozzátette: – Jó munka volt, uram. Acheson döbbenten nézett rá. – Mi van Woodgate tábornokkal? – Fejlövést kapott két órával ezelőtt. – Erről nem volt tudomásom. – Reggel óta Acheson semmiről sem tudott, ami a vonalán kívül történt. Egész létezése leszűkült erre a százméternyi srapnel és puskagolyó által tarolt övezetre. Most körülnézett: vérfürdő mindenütt. – Én vagyok a parancsnok! Itt már senki sem parancsol. Ezt a csatát maga az ördög irányítja. – Sir Charles három zászlóaljat küld erősítésnek – kiáltotta Saul a tábornok fülébe. – Szükség is lesz rájuk – nyögte Acheson, aztán így szólt: – Friedman, kificamodott a bokám. Fűzze be a csizmámat olyan szorosra, ahogy csak tudja – szükségem van még a lábamra, mielőtt végeznénk itt.

Saul zokszó nélkül letérdelt, és dolgozni kezdett a tábornok lábánál. Az egyik tüzért lesodorták a mellvédről, éppen Acheson ölébe esett. A halántékán sebesült meg, agyveleje mindkettőjüket befröcskölte. Saul rémülten és undorodva húzódott vissza. Letörölte az arcát, majd nyúlt, hogy a testet elhúzza Acheson lábától. – Hagyja csak – szólt rá Acheson élesen. – A csizmával törődjön! – Saul engedelmeskedett, Acheson leoldotta selyemsálját a nyakáról, és betakarta vele a megcsonkított fejet. Ilyen sebet százszámra látott már ezen a napon, mindegyiket jobb oldalról érte a golyó. – Aloe Knoll – súgta vadul. – Legalább elfoglaltuk volna Aloe Knollt! – Aztán elcsitult a hangja. – Szegény katonáim. – Gyöngéden leemelte a szétlőtt fejet az öléből.

30 – Beérett végre, rajta, szakítsuk le a gyümölcsöt! – Jan Paulus ötszáz burgerjével elhagyta a fedezéket Aloe Knollnál, és megindultak hason csúszva lefelé az összedobált kövek között. Most ott kuporogtak a földgyűrődésnél, melyet az angolok tévedésből a hegygerincnek néztek. Húsz méterrel előttük már az angol lövészárok jobb oldali széle húzódott. Nem látták az árkot, de hallották a sebesültek fejetlen jajveszékelését, a kiáltásokat: „Hordágyat! Hordágyat! Ide!”, meg „Lőszerhordozók, ide!”, és a lövészek sercintgetései közepette hallották, hogy újratöltik a puskákat. – Jelezni kell az ágyúknak, Oom Paul – emlékeztette a mellette levő burger. – Ja – ezzel Jan Paulus levette a széles karimájú, puha kalapot a fejéről, és azzal intett hátra az Aloe Knoll hatalmas tömbje felé. Látta, hogy a jelzést gyorsan észlelték, és tudta, hogy a „tüzet szüntess” jelét heliográf útján közlik a tüzérséggel. Vártak. A katonák hosszú sora megfeszült a támadás izgalmában. Jan Paulus végignézett rajtuk: mindegyik férfi előreszegezte a pillantását. Arcuk jó részét szakáll borította, volt ott legalább ötven színárnyalat, itt-ott tűnt csak elő egy legény, aki még túlságosan fiatal volt a harcra, és sehogy sem tudta leplezni félelmét. Hála istennek, hogy a legidősebb fiam sincs még tizenkét éves, máskülönben ő is itt lenne. Jan Paulus gyorsan félbeszakította a gondolatsort, némi bűntudatot is érzett, megpróbálta minden figyelmét az előttük robbanó gránátok tombolására fordítani. Az ágyútűz abbamaradt hirtelen, a viszonylagos csöndben a puskalövések zaja furcsán gyöngének tetszett. Jan Paulus hagyta, hadd múljék el a lassú pillanat, magában tízig számolt, majd teleszívta tüdejét levegővel, és felkiáltott: – Vrystaat! Előre, szabad polgárok! Kiáltását átvették a burgerek, vadul kiáltozva rohamoztak előre a hegygerincen az angolok oldalában. Nagyon közelről indult a támadás – a brit mellvéd felől olyannak tűntek, mint valami tömör fal, és a lendület ereje azonnal besodorta őket a kimerült, ágyúzástól rémült, szomjazó és szédelgő lancashire-i zászlóalj katonái közé. Alig dörrent el egy lövés, legföljebb egy-két kisebb kézitusa esett meg, a támadás egyébként tökéletesen zavartalanul folyt, s a legtöbb angol azonnal engedelmeskedett a felszólításnak: „Kezeket fel!” „Hands Up!” Ledobták a puskájukat, kimerülten feltápászkodtak, kezüket magasra tartották. Ünneplő kedvű burgerek vették őket körül, keresztülhajszolták a briteket a sánc mellvédjén, majd lefelé hajtották őket a hegyoldalon az Aloe Knoll felé. Mintegy ötven yard szélességben burgerek és katonák

szétszóródott csoportjai özönlötték el a lövészárkot. – Siessenek! – Jan Paulus hangja szállt a lárma fölött. – Kapják el őket, és helyezzék biztonságba! Maga nagyon is tisztában volt azzal, hogy a mostani csak apró, helyi győzelem, legföljebb, ha tíz százalékát érintette az ellenséges haderőnek. Az angol vonalak mentén máris felharsantak a kiáltások: „A lancashire-iek megadták magukat!”, „Hol vannak a tisztek?” „Hátrább, emberek!” Jan Paulus elhintette köztük a vereség magvát, most gondoskodnia kellett arról, hogy ez a mag szaporodjék, mielőtt még elfoglalja új hadállását. Minden erejével erősítésért intett: a burgerek százával rohantak Jan Paulus irányába az Aloe Knollról. Még öt perc, s ebből a zűrzavarból kibontakozik a teljes búr győzelem. – Az ördög vigye el önt, uram! Mégis, hogy képzeli ezt? A Jan Paulus mögött megszólaló hang parancsoláshoz szokott emberé volt, nem lehetett kétséges, ez valami magas rangú tiszt hangja. Jan Paulus magas, mérges öregúrral került szembe, akinek pödrött bajusza remegett a dühtől. Szélütésesen bíborszínű arcán vöröses por maszatolódott, ami bizony rosszul illett hozzá. – Szépen elviszem a katonáit, méghozzá feltartott kézzel – Jan Paulus kissé nehezen, torokhangon ejtette az angol szavakat. – Átkozott legyek, ha ezt ön megteszi, sir! – Az öreg nehézkesen rátámaszkodott az őt támogató vékony, sötét hajú kis ember vállára, és ujját fenyegetően rázta Jan Paulus orra előtt. – Ezen a hegytetőn senki sem adja meg magát! Legyen szíves a zavargó embereit kivonni a védelmi árkomból! – Zavargó, még mit nem! – kiáltott fel Jan Paulus is. Körülöttük a búrok és az angolok minden harci cselekedetet félbehagytak, s kíváncsian figyeltek. Jan Paulus odafordult az első burgerhez: – Vat hulle weg! Vigyék őket! – A szavakat kísérő kézmozdulat félreérthetetlen volt. – Ebből ugyan semmi sem lesz, uram! – Acheson keményen ránézett, aztán kiadta volna saját rendelkezéseit. – Emberek, maguk visszavonulnak, és ismét gyülekeznek a devonshire-i zászlóaljnál. Azonnal induljanak! Rajta, rajta! – Hé! – Jan Paulus feltartotta a kezét. – Ezek az én… – kereste a megfelelő szót. – A foglyaim. – Sir! – Acheson eleresztette Saul vállát, kimagasodott, amennyire bírt, és Jan Paulusra nézett. – Öt percet adok önnek, hogy megtisztítsa az embereitől a lövészárkot – ellenkező esetben ön a foglyom. Jó napot! – S eliramodott. Jan Paulus csak bámult hitetlenkedve, amikor ötven lépéssel odébb Acheson megfordult, karját a mellén keresztbe fonta, és sötét arccal várta, hogy leteljék az öt perc. Körülötte felsorakozott néhány harctól csatakos katonája, s világosan látszott, hogy szándékában áll beváltani a fenyegetését – akár ezzel a szánalmas, maroknyi sereggel is. Jan Paulusnak mérgében nevethetnékje támadt: micsoda nyeszlett, vén kecskebak. De aztán zavartan vette észre, hogy foglyai közül egyre többen szivárognak vissza Achesonhoz. Valamit tennie kell, de mit? Az egész helyzet komédiává kezdett süllyedni. – Állítsátok meg őket! – kiáltott a burgerekre. – Tartsátok vissza ezeket az embereket, egyszer már megadták magukat – nem gondolhatják meg! Ekkor hirtelen az egész helyzet megfordult. A látóhatár széléről, Acheson maroknyi serege mögül khaki egyenruhás katonák tömör falanxa érkezett. Ez volt az a három zászlóalj erősítés, melyet a hegy lábától Sir Charles Warren küldött. Acheson

hátrapillantott, látta az özönlő katonákat. Barna, pergamenszerű arcán széles, ördögi mosoly terült szét. – Bajonettet szegezz! – visította, és kardot rántott. – Kürtösök, fújjatok riadót! Támadás, katonák! Támadás! Ugrálva, botladozva, mint egy törött lábú gólya, vezette harcra az embereit. Mögötte csillogóan hullámzottak a bajonettek, a katonák lerohantak a lövészárkokhoz. Jan Paulus burgerei tartottak a fegyverek puszta fémhegyétől. És ötszázan voltak kétezer ellenében. Lassan megtörtek, elpárologtak, mint füst a szélben. Előbbi foglyaik rohantak mellettük. Jan Paulus felért a hegygerincre, levetette magát egy kőszikla mögé, ahol most is három férfi rejtőzött. – Tartóztassátok föl őket! Itt jönnek – lihegte. A brit katonák rohama lassulóban volt, kimerítették őket az eldugott Mauserek, visszavetették őket a gránátsorozatok; Jan Paulus ennek ellenére érezte, hogy még egyszer nem teszi be a lábát az ellenség lövészárkába azon a napon. Világosan érzékelte az emberein eluralkodott csüggedést. Tudta, hogy a gyávábbak máris elpárologtak a hegy lábához, ahol a lovak vártak rájuk. Émelyegve vette tudomásul, hogy Spion Kopot elveszítette. Óh! Az angolok drágán megfizettek érte, az egyszer biztos, vagy ezerötszázán fekszenek holtan és sebesülten szétszórva a hegytetőn, de mégis, éket vágtak a támadásba. Elveszítette Spion Kopot, s ezen a résen keresztül huszonötezer katona siet majd Ladysmith felszabadítására. Ugyanezek a katonák kiűzik a burgereket Natalból, vissza Transzvaalba. Vesztettek. Befejezett tény. John Acheson kétségbeesetten próbált nem figyelni dagadt lábára, és ugyanakkor süketté tenni magát a sebesültek szörnyűséges nyöszörgő kórusával szemben, akik vízért könyörögtek. A hegycsúcson nem volt semmiféle víz. Elfordította a tekintetét a lövészárokról – ott az emberek, a kimerültségtől szédelegve s védtelenül a még most is élénk golyózáportól, halott és haldokló bajtársaik testén hevertek. Inkább belebámult a napkorongba; a nagy vérvörös égitestet most vékony felhőcsíkok pásztázták. Egy órán belül sötét lesz – érezte, hogy minden elveszett. A kezében tartott üzenet is ezt állította, a lövészárkot megtöltő halott katonák is ezt bizonyították. Nagy nehezen újra elolvasta az üzenetet; látása bizonytalan volt, szeme kóválygott. „Ha nem tudja holnapig tartani a csúcsot, belátása szerint vonuljon vissza. Buller” Holnap. Mit hozhat a holnap egyebet, mint a maihoz hasonló ugyanilyen borzalmat? Vesztettek. Levonulnak a hegyről. Vesztettek. Lehunyta a szemét, a hátát a mellvéd durva köveinek támasztotta. Szemhéján egy ideg rángatózni kezdett, nem tudta megállítani.

31 Hányan maradtak meg belőlük? Talán a fele, nem is tudom. A fele az embereknek elment, egész éjjel hallottam, ahogy a lovaik elvágtattak, hallottam a szekereik zörgését, s nem tudtam visszatartani őket. Jan Paulus felpillantott a hajnali hegyre. – Spion Kop.

Átkozódó hangsúllyal ejtette ki a nevét. A hegy körvonalai elmosódtak a szeme előtt, melynek széle mérgesen vöröslött, sarkából sárgás váladék folyt. Mintha a teste is összetöpörödött volna, kiszáradt, mint az ókori múmiáké. Fáradtan felhúzódzkodott a nyeregbe, testében minden izom, minden ideg pihenésre vágyott. Egy kis alvásra. Óh nagy isten, alvás! Hűséges parancsnokaival egész éjjel próbálta visszatartani a dezertálókat, akik végképp tönkretették a sereget. Táborhelytől táborhelyig lovagolt, dühöngött, kérlelt, próbálta megszégyeníteni a dezertőröket. Sok burgernél sikerült, de soknál nem – egyszerre maga is elszégyellte magát. Eszébe jutott egy öreg, hosszú fehér szakállas ember, bölcs arca sárgás színű volt, szeme könnyektől csillogott. – Három fiamat adtam ma neked, Jan Paulus Leroux. A fivéreim jöttek föl a te átkozott hegyedre, hogy kikönyörögjék holttestüket az angoloktól. Három fiú! Három szép gyermek! Mit akarnál még többet tőlem? – Az öreg a szekér kerekéhez támaszkodva ült; most feltápászkodott, bebugyolálta magát a pokrócába. – Nevezhetsz engem gyávának is, Leroux. Mondhatod, hogy félek. – Megállt, levegőért kapkodott, s amikor folytatta, hangja sipítós lett. – Hetvennyolc évet megértem, és te leszel az első, aki gyávának nevez – ha irgalmas az isten, te leszel az utolsó is. – Megint abbahagyta. – Hetvennyolc év. Hetvennyolc! És te gyávának nevezel! Nézz meg, Leroux! Nézz csak meg jól! – A takaró leesett a válláról, s ő szinte megmerevedett a nyeregben, amikor meglátta az öreg mellét borító véres kötéseket. – Holnap reggel már a fiamnál leszek. Várom őket. Írd fel majd a sírunkra, Leroux! Írd a sírunkra „Gyávák!” – S az öreg száján véres, rózsaszínes hab bukott fel. Jan Paulus egyre a hegyet nézte vöröslő szemével. A fáradtság, a szégyen, a vereség mély barázdát vont az orrától a szájáig. Ha a köd feltisztul, akkor majd szemrevételezhetik az angolokat a hegyen, a fél sereggel is visszamehet oda. Megsarkantyúzta a lovat, s felfelé hajszolta a hegyoldalon. A nap ragyogott, aranyos csillogással örvénylett a magaslati ködben, majd kezdett elenyészni. A hajnali szél Jan Paulus felé hozta az angolok ujjongását, erre összerázkódott. Túlságosan korán örülnek, gondolta. Azt képzelik, nem támadunk majd újra? Egyre csak hajszolta a lovát fölfelé, a lovacska botladozott az úton heverő sziklákon, omladékon. Jan Paulus pedig, mint a részeg, úgy dülöngélt a nyeregben: meg kellett kapaszkodnia a kápa gombjában. A vigadalom egyre hangosabb lett, értetlenül bámult fölfelé a hegygerincre. A látóhatár szélén alakok táncoltak, a kalapjukat lengették; egyszerre csak mindenünnen hangok szólították. – Elmentek. – Miénk a hegy! – Győztünk! Istennek hála, győztünk. Elmentek az angolok. Lova köré emberek gyűltek, lerángatták a nyeregből. Érezte, hogy beakad a lába, de kemény kezek máris segítettek, s félig vonszolva, félig cipelve vitték magukkal a hegycsúcsra. Jan Paulus egy nagy kövön ült, nézte az embereket, amint learatják a csata termését. Még most sem tudott aludni, addig nem, míg mindent el nem rendezett. Engedélyezte, hogy az angol szanitécek feljöjjenek a hegyre, ott szorgoskodjanak a lövészárokban, mialatt a burgerek saját halottaikat szedegették össze a hegygerinc mentén.

Négy burger közeledett; egy szürke takaró négy sarkát fogták, mintha a gyapjúkelme függőágy volna. Meggörnyedtek a teher súlya alatt, így értek el a holttestekhez, melyeket szép egyenes vonalba rendeztek a füvön. – Ismeri valaki ezt az embert? – kiáltott az egyik burger, de válasz nem érkezett, a férfiak némán várakoztak Jan Paulus mellett. Kiemelték a halottat a takaróból, odafektették a többi halott mellé. Az egyik cipelőember kivette a halott merev ujjai közül a széles Terai kalapot, melyet még holtában is szorongatott, s az arcára helyezte. Aztán felegyenesedett és megkérdezte: – Ki tart rá igényt? Ha barát vagy rokon nem tartott igényt a halottra, akkor testét közös sírba tették. Jan Paulus felállt, a test fölé hajolt. Felemelte a kalapot, s helyébe a saját homburg sapkáját tette. – Ja. Én igényt tartok rá – bukott ki belőle nehézkesen. – Rokona vagy barátja volt ez az ember, Oom Paul? – Barátom volt. – Mi volt a neve? – Nem tudom a nevét. De a barátom volt.

32 Saul Friedman izgatottan izgett-mozgott. Izgatottságában vagy félórával a látogatási idő előtt érkezett, s ezért most azzal bűnhődött, hogy a Greys Kórház barátságtalan kis váróhelyiségében kellett eltöltenie ezt a félórát. Előregörnyedve ült a kemény hátú széken, sisakját a kezében forgatta, s a szemközti falra függesztett táblát tanulmányozta. „Az urak kéretnek NEM dohányozni.” Hívta Rutht, jöjjön vele, de Ruth fejfájásra hivatkozott. És Saul titokban örült ennek. A felesége jelenléte valahogy gátolná a teljesen örömteli találkozást Seannal. Most nem vágyott udvariasan az időjárásról fecsegni a barátjával, meg az egészsége felől érdeklődni, vagy vacsorára invitálni valamelyik estére. Nehéz megállni, hogy egyikük se káromkodjék, ha úgy hozza kedvük – és ismerve Rutht, ez a jelenlétében még nehezebb lett volna. Tegnap, amikor első napját töltötte az eltávozáson, lelkesülten mesélt Ruthnak Seanról. Hányszor látogatta meg az asszony a barátját? És hogyan találta? Nagyon biceg? Ugye Ruth is egyetért, csodálatos ember? Kétszer is megismételte, és végül Ruth is elismerte, hogy ha nem is különösen, de igazán kedves fickó. Ekkor Saul hirtelen megértett valamit. Először alig akarta elhinni. De végül a felesége egyszótagos válaszai megerősítették a gyanúját. Természetesen Ruth ezt nem mondta így ki, de azért egészen nyilvánvaló volt. Valamilyen ok miatt Ruth annyira nem kedvelte Seant, hogy az már inkább az utálathoz állt közel. Most tehát Saul ezen tűnődött, míg ott üldögélt. A lehetőségek közül rögtön elvetette, hogy Sean megbántotta az asszonyt. Ha valami ilyesmi történt volna, akkor Sean kapott volna a feleségétől hideget-meleget, s aztán Ruth nevetett volna jóízűen az egész történeten.

Nem, döntötte el magában Saul, valami másról lehet itt szó. Mint az úszó, aki a jeges vízbe ugrik, Saul is mély lélegzetet vett képzeletében, s belevetette magát a női gondolkodás ismeretlen labirintusaiba. Talán Sean férfiassága tűnt olyan erőteljesnek, hogy Ruth ezt már egyenesen erőszakosnak találta? Esetleg Sean nem mutatott kellő érdeklődést a felesége iránt? (Ruth hozzá volt szokva a szépségének kijáró különleges figyelemhez.) Talán ez az oka? Vagy a másik részről, esetleg Sean… Saul csak vergődött, aztán hirtelen, mint a hajótörött, aki még egyszer felbukkan a víz felszínére, s karnyújtásnyira meglát egy nagy hajót, melyek minden rakodódarujáról egy-egy mentőcsónak lóg alá, Saul is úgy érezte, rálelt a megoldásra. Ruth féltékeny! Saul hátradőlt a székben, el volt bűvölve saját felismerésének mély bölcsességétől. Az ő gyönyörű, forróvérű felesége féltékeny arra, a barátságra, mely Sean és őközötte szövődött. Halkan kacagva Saul máris terveket szőtt, hogyan engesztelje ki Rutht. Mérsékeltebben kell Seanról ömlengenie, amikor a barátját dicséri az asszonynak. Össze kell hoznia őket, és Sean jelenlétében különleges figyelmet tanúsítani Ruth iránt. Majd ő… Aztán más irányt vettek a gondolatai, és Ruthról kezdett töprengeni. Amikor rágondolt, mindig úgy érezte magát, mint az egyszeri szegény ember, aki hirtelen megnyerte a lottófőnyereményt. Saul a johannesburgi Turf Klubban találkozott először Ruthszal, a nagy nyári rendezvénysorozat alkalmával; villámtempóban szerelmes lett belé; amikor bemutatták a fiatal lánynak, máskor oly fürge nyelve bénult húsdarabként pihent a szájában, ő maga csak fészkelődött, és nem nagyon mert szólni. Ha a lány rávillantotta jókedvű mosolyát, az úgy bizsergette Saul arcát, mintha égő fáklyával közelítenének felé, azt hitte, felhólyagzik a bőre ettől a tekintettől. Még azon az éjszakán, amikor egyedül maradt a szobájában, megtervezte az egész akciót. A lebonyolításra ötszáz guinea-t képzelt költeni: ez minden megtakarított pénzének éppen a felét jelentette. Másnap reggel hozzálátott a felderítéshez, s egy héttel később már tekintélyes mennyiségű információ volt a birtokában. A lány tizennyolc éves, s rokoni látogatáson tartózkodik Johannesburgban; még hat hétig marad a rokonoknál. Gazdag natali sörfőzdések és hoteltulajdonosok családjából származott, de árva lány volt, aki fölött a nagybátyja gyakorolta a gyámjogokat. Mialatt Johannesburgban tartózkodott, minden nap kilovagolt, színházba vagy táncolni ment, lovagok hada kísérte mindenhová; a péntek kivételes nap volt, péntek este a Jeppe utcai régi zsinagógába járt. Saul első haditette az volt, hogy lovat bérelt, s megleste Rutht, amikor az egyik unokatestvérével kilovagolt. Ruth nem emlékezett a fiatalemberre, tovább is lovagolt volna gyorsan, de ezúttal Sault nem hagyta cserben felvágott nyelve – három éve edződött a johannesburgi ügyvédi kamarában –, és két percen belül Ruth már nevetett, és egy óra múlva meghívta Sault teázni a rokonai házába. A következő este pompás hintót küldött a lányért, és Candy hoteljében vacsoráztak, majd balettet néztek Saul barátainak társaságában. Két nappal később együtt vettek részt a jogászok bálján, és Ruth úgy találta, hogy Saul kitűnő táncos. A férfi ragyogó, vadonatúj öltözékben jelent meg, s bár az arca csúnya volt, ám egyszersmind mozgékony és kifejező; jó hüvelyknyivel magasabb volt a 175 centiméteres Ruthnál, szelleme élénk, intelligenciája széles körű, s e két

tulajdonság sok barátot szerzett Saulnak – tehát mindenképpen remek ellentétet jelentett Ruth szépségéhez. Amikor hazakísérte a lányt, Ruthnak elgondolkodó, de ugyanakkor álmodozó pillantás ült a szemében. Másnap Ruth megjelent a bíróságon, s meghallgatta Sault, miközben sikeresen védett éppen egy férfit, akit szándékosan előidézett súlyos testi sértéssel vádoltak. Ruthra mély benyomást tett Saul felkészültsége, s meg volt győződve, hogy hamarosan pályája csúcsára érkezik. Egy hét múlva a fiatalember ismét bizonyította, menynyire mestere a szónak: hévvel telve megvallotta szerelmét. Az ajánlat figyelemre méltónak minősült, innentől kezdve már csak a családok értesítése és az esküvői meghívók kiküldése volt hátra. És most, négyévi házasság után, most fog születni első gyermekük. Saul boldogan mosolyogva gondolt erre. Holnaptól azért megkezdi küzdelmét, hogy ne Stormnak nevezzék a gyermeket. Ezt nem lesz könnyű elérni, szüksége lesz minden adottságára. A házasság négy éve során Saul rájött, hogy ha Ruth valamibe egyszer belevájta hófehér fogacskáit, akkor egy buldog szívósságával ragaszkodott is hozzá. Nem kevés lelemény kellett ahhoz, hogy ezt a szívósságot enyhíteni tudja anélkül, hogy magára vonná a felesége haragját. Saul nagyon-nagyon tartott az asszony haragjától. – Négy óra van. – A szőke kis ápolónő bedugta a fejét a váróterembe, és rámosolygott. – Most már bemehet. A verandán találja a barátját. Saul megint izgatott lett, alig tudta türtőztetni magát, hogy ne szaladjon túlságosan is nagy zajjal a veranda felé. Felismerte Sean khaki egyenruhás alakját; fonott hátú székben üldögélve, elegánsan beszélgetett betegtársaival, akik még ágyban feküdtek. Saul a szék háta mögül közelített hozzá. – Ne álljon fel, őrmester! Csak onnan dobjon egy üdvözlést, ahol most van. – Saul! Sean szinte kiugrott a székből, s egyik lábára kicsit sántikálva, a régi szeretettel átölelte barátja vállát. Az öröm Sean arcán valódi volt, és Saul ennél nem is vágyott többre. – Örülök, hogy újra látlak, te vén csirkefogó. Boldog mosollyal viszonozta Sean szorítását. Azt nem vette észre, milyen gyorsan fakult meg barátja öröme, és az öröm helyét valami tünékeny, ideges mosoly vette át. – Igyál egyet! Seannak hirtelen ez jutott eszébe. Időt kell nyernie, hogy kipuhatolja, mit tud Saul. Vajon Ruth mondott-e valamit a férjének, vajon megsejtett-e valamit? – Vizet? – húzta el a száját a másik. – Gint – súgta Sean. A bűntudat szószátyárrá tette, s ebben az ügyetlen modorban folytatta a jópofáskodást. – A vizeskancsó ginnel van tele. De az isten szerelmére, el ne áruld a főnővérnek! Én csempésztem be az italt. Mindig veszekszem az ápolónővel, amikor ki akarja a vizet cserélni – azt mondja nekem: „Ez a víz nagyon állott, frisset kell töltenem!” Mire én meg azt mondom: „Én szeretem az állott vizet, engem azon neveltek fel, nagyon is javallt gyógymódja a lábsérülésnek az állott víz.” – Akkor töltsél nekem is állott vizet! – nevetett Saul. Mialatt italt töltött, Sean bemutatta Sault a mellette fekvő betegnek, aki skót volt, s tökéletesen egyetértett velük, hogy az állott víz egyedülálló csodaszer srapnel okozta

mellsérülés esetén is – neki éppen ez volt a baja. Ők hárman szépen letelepedtek, hogy intenzíven kúrálgassák magukat. Sean unszolására Saul hosszú mesébe kezdett Spion Kop ostromáról. Igyekezett tréfásan előadni a történteket. Aztán beszámolt a végső áttörésről Hlangwanénál, meg arról, hogy Buller felszabadította Ladysmith városát, s üldözőbe vette Leroux seregét, mely most teljes visszavonulásban van Transvaalba. Megtárgyalták Lord Roberts offenzíváját, melyet Cape-ből indított felszabadítva Kimberleyt, s ment tovább Bloemfonteinig, most meg már a végső csapásra készül Transvaal kellős közepén át egészen Pretoriáig, mely az ellenség testének központja. – Az egész befejeződik három hónap alatt – vélekedett a skót. – Gondolja? Sean csúfondáros pillantást vetett rá, ezzel máris benn voltak egy heves vita közepében, melynek hevét a gin táplálta. Amint a vizeskancsó folyadékszintje egyre lejjebb szállt, a józan és komoly beszélgetés is tovatűnt; a férfiak elérzékenyültek. Saul gyöngéden barátai sebesülése iránt érdeklődött. A skót már hazakészült, hajóval megy majd a tengeren át; az elválás gondolatára mindhárman elszomorodtak. Sean másnap Ladyburgbe készült, lábadozási szabadságra. E lábadozás után, ha az orvosok elégedettek lesznek azzal, hogy a srapnelrepeszek miként tokozódtak be a lábában (ez utóbbi szavakat kissé nehezen ejtette), akkor visszaküldik a szolgálati helyére. A „szolgálat” szótól feléledt bennük a hazafiság; Sean és Saul egymás vállát átkarolva erőteljes szavakkal fogadta meg, hogy kart karba öltve, mint bajtársak, egyébként a vérben, mint testvérek, de túlélik ezt a háborút. Nem törődnek a nehézséggel, veszéllyel, ketten együtt harcolnak majd az ellenséggel. Ehhez a hangulathoz valami muzsika is kellett, a skót rázendített egy nótára. Szeme könnyes lett, hangja elcsuklott az érzelemtől. Mélyen megindulva, bár nem egészen az alkalomhoz illően, Sean és Saul előadta a „Tölgyfák árnyán” című dalt duettben, aztán hárman az „Ébren vagy-e, Johnny Cope?”-ot. A főnővér a harmadik dal közepén érkezett meg; ekkor már sem Johnny Cope, sem senki más nem aludhatott volna százyardnyi körzetben. – Uraim, a látogatásnak öt órakor vége volt. A főnővér félelmet parancsoló asszony volt, hangja egy gyalogsági őrmesterével vetekedett, de Saul, aki már vérbírák előtt is vitt ügyet, elszántan kelt barátja védelmére. – Hölgyem. – A megszólítást mély meghajlás kísérte. – Ezek a férfiak – nem, hadd mondjam ki a teljes igazságot –, ezek a hősök nagy áldozatot vállaltak a szabadságért. Vérük úgy patakzott, mint a gin ennek a dicsőséges eszménynek a védelmében – a Szabadságról beszélek! S mindössze csak annyit kérek, hogy ebből az értékes ideából egy picinyke nekik is jusson. Hölgyem! A becsület, a tisztesség és nagylelkűség nevében önhöz fordulok most! – Öklét szívére helyezte, fejét tragikus pátosszal hajtotta le. – No, ugyan már!

– Rendben van! Minden rendben! A két hős akaratlanul is tapsban tört ki, de a főnővér arcán a gyanú árnya tűnt föl. Orrát felemelve körbeszimatolt. – Maguk részegek! – mondta ki a vádat sötéten. – Óh, micsoda aljas rágalom! Óh, minő hatalmas igazságtalanság! Saul sietett minél távolabb kerülni. – Elég legyen, őrmester! – Haragos arccal Seanhoz fordult. – Hol van? – Micsoda? – Sean merő ártatlanság volt. – Az üveg! A főnővér felemelte a lepedőket, és kutatni kezdett. Saul felvette a sisakját, az ápolónő háta mögött szalutált, és lábujjhegyen kiment.

33 Sean szabadsága gyorsan telt Ladyburgben, túlságosan is gyorsan. Mbejane közben titokzatos úticéllal Zuluföldre távozott. Sean úgy gondolta, hogy e titkos út kapcsolatban áll szolgájának két feleségével és azok gyermekeivel. Amikor sok évvel ezelőtt Seannal elhagyta a várost, akkor Mbejane a szülei falujába küldte el a családját. Dirköt mindennap az iskola börtöne tartotta fogva, Sean tehát szabadon mászhatta meg a hegyeket és a várost övező fennsíkokat. Legtöbbször a Lion Kop nevű elhanyagolt birtokot bámulta vágyakozva, mely a fennsík fölött terült el. Egy hónap múltán ismerte már e szabad föld minden patakocskáját, minden gázlóját, minden emelkedőjét. A lábának jót tett ez a torna. Már nem is fájt, és a sebhely sem volt olyan lila, kezdett hozzáfakulni a bőre színéhez. Lassan erőre kapott; ahogy egyre több hús töltötte ki ismét válla táját és az arca kiálló csontjait, úgy tért vissza belé a nyugtalanság is. A napi zarándoklat a Lion Kophoz szenvedélyévé vált. Körbejárta az ősi telepesház puszta szobáit; elképzelte az épületet új zsindelytetővel, amelyen nem csorog be az eső; a hulló vakolatot kijavítva; a falakat újrafestve. Álldogált az üres, füsttől megfeketült kandalló előtt, s szinte érezte a barátságos fényt és meleget, ami onnan áradhatna. Végiglépkedett a poros fapadlókon, észrevette, hogy a padlózat éppen olyan masszív, mint a tetőt tartó gerendák. Aztán bebarangolta a birtokot, időnként lehajolt, markába vett egy darabka földet; a föld termékenynek, zsírosnak tűnt az ujjai között. Az 1900-as év májusában Sean végül elment az elöljáróság közjegyzői irattárába, s alaposan áttanulmányozta a birtok tulajdoni lapját. Megtudta, hogy a Lion Kop Ranch tizenötezer angol holdnyi területét a néhai Stephanus Johannes Erasmustól a Ladyburg Banking & Trust Co. Ltd. vásárolta meg. Az adásvételi szerződést Ronald Pye úr írta alá a bank nevében, mint a bank elnöke. Sean elmosolyodott. Ronny Pye legádázabb gyermekkori ellensége volt. Ez aztán igazán érdekes lesz. Sean befészkelte magát a puha, fényezett bőr karosszékbe, és kíváncsian nézett körbe a faburkolata irodában. – Egy kicsit megváltoztak a dolgok, mióta itt jártáig ugye, Sean? Ronny szinte szóról szóra azt mondta, amit a másik gondolt. – Valamicskét.

A Ladyburg Banking & Trust Co. nagyon jól prosperált, legalábbis az iroda bútorzatából ítélve. A cég gazdagsága az elnök alakján is tükröződött. A tömör arany óralánc megtermett alakra feszült, sötét, drága kabát hangsúlyozta ki a férfimellény különleges szabását, ehhez járult a tizenöt guinea-s, kézzel varrott csizma. Minden nagyon szép volt, míg az ember nem pillantott az elnök arcába, mely sápadt volt, és a szeplői aranyérmeként tündököltek; szeme mohó pillantású, a fülei akár egy borotválkozótál füleinek is beillenének – ez bizony nem változott sokat. Ronny csak két évvel volt idősebb Seannál, mégis sok ősz szál vegyült már vöröses pofaszakállába; szeme körül aggodalmas ráncok látszottak. – Jártál már Theuniskraalban a sógornődéknél? Valami ravaszkás vonás jelent meg Ronny arcán, amikor ezt kérdezte. – Nem. – No persze, nem is mehetnél – bólintott Ronny mindent értően, mintegy sejtetve, hogy az a régi botrány – noha sok évvel ezelőtt történt – nem ült el egészen. Sean undorodni kezdett, hátratolta a székét. A kis rőtes bajuszka egy mezei patkánnyá tette hasonlatossá Ronnyt. Sean nagyon szerette volna már bevégezni a dolgát, s újra kinn lenni a friss levegőn. – Figyelj ide, Ronny. Ellenőriztem a Lion Kop tulajdonosi papírjait. Te vagy a tulajdonos – vágott bele nagy hirtelen. – Lion Kop? – Előző reggel a közjegyzői irattár tisztviselője sietett elmondani Mr. Pye-nak a hírt, s ezzel keresett is egy aranyat. De mások is hírül adták, hogy Sean egy hónap óta naponta kimegy a birtokra. Ronnynak most mégis kutatni kellett az emlékezetében, hová is tegye a birtok nevét. – Lion Kop? Óh persze, az öreg Erasmus földje. Igen, úgy hiszem, megvettük azt a részt a területből. Túl sokat fizettünk érte, attól tartok. – Most bánatosan felsóhajtott. – Vagy tíz évig tartogathatjuk, hogy a pénzünket valaha visszanyerjük. Nem sietünk eladni. – Én megvenném – vágta el Sean a mellébeszélést, mire Ronny könnyedén felkacagott. – Nem te vagy az egyetlen. A natali birtokosok fele megvenné – de nem tudják kifizetni az árát. – Mennyibe kerül? A ladyburgi járásban a legelőföld arce-jéért egy shilling hat pennyt kértek. Ezelőtt tíz perccel Ronny már eldöntötte, hogy ő két schillinget kér. De most, amikor Sean szeme közé nézett, s eszébe jutott a gyermekkora, az ököl, mely beverte az orrát, és újra érezte saját vérének ízét a szájában. Mintha megint hallotta volna Sean gúnyos nevetését, amikor barátságot ajánlott neki. Nem, gondolta Ronny gyűlölködve. Nem, te pökhendi gazember, most megfizetsz mindezért. – Három shilling egy acre. Sean elgondolkodva bólintott. Mindent értett. Aztán hirtelen elmosolyodott. – Istenem, Ronny, én meg azt hallottam, hogy milyen remek üzletember lettél. Bizonyára rosszul mesélték. Ha három shillinget fizettél Lion Kopon egy acre-ért, akkor tényleg palira vettek. – Erre Ronny elvörösödött. Sean mélyen belegázolt a büszkeségébe. – Kilenc pennyt fizettem egy acre-ért – vágta oda. – Eladni fogom három shillingért. – Kössünk szerződést 2250 fontról, és megveszem. A fenébe! Hogy az ördög vinné

el! – átkozódott Ronny némán. – Ötöt is megadott volna érte. – De ennyit csak a földért fizetsz! Ezenkívül ezer fontot kapok a birtokon történt fejlesztésekért. – Egyéb? – érdeklődött Sean. – Semmi. Sean sebesen számolt: ha az adásvételi illetéket hozzáadja, akkor is ki tudja fizetni, sőt, még marad is némi megtakarított pénze. – Még így is áll az alku. Ronny a másikra meredt, agyában tekeregtek a gondolatok, mint a kígyók. Nem vettem észre, menynyire fontos neki ez a birtok – a lelkét odaadta volna érte. – Nos, az igazgatótanácsnak jóvá kell hagynia az eladást. Tulajdonképpen ők hozzák a döntést. – Ronny igazgatótanácsának három tagja volt: jómaga, a húga, Audrey és a húga férje, Dennis Petersen. A részvények nyolcvan százaléka Ronny birtokában volt, ezt Sean is jól tudta. A bank írásban lefektetett társasági szerződését is átnézte a közjegyzői hivatalban. – Figyelj csak ide, drága, gyermekkori barátom. – Sean keresztülhajolt a nehéz íróasztalon és kezébe vett egy súlyos ezüst szivardobozt. – Ajánlatot tettél. Én elfogadtam. Délután négykor itt leszek a pénzzel. Megkérlek készítsd el addigra az iratokat. – Sean egyik markába fogta a szivardobozt, és lassan elkezdte összepréselni. Alkarján az izmok, mintha közösülő óriáskígyók volnának, úgy mozogtak; a doboz elferdült, szétnyílt a sarkoknál. Sean az itatóstömbre, Ronny szeme elé tette le az alaktalan fémdarabot. – Ne érts félre, Sean. – Ronny mosolya most már ideges volt, szemét elkapta a szivarosdobozról. – Bizonyos vagyok benne, hogy meg tudom győzni az igazgatótanácsot.

34 A következő nap szombat volt. Dirk nem ment iskolába, ezért Sean elvitte magával a szokásos kirándulásra a birtokhoz. Dirk az apja mellett lovagolt; boldog volt, hogy végre kettesben lehet istenként tisztelt apjával; aztán előrevágtatott a pónijával, majd nagy kört írt le, úgy galoppozott vissza, hogy még egyszer Sean mellett lehessen. Izgatottan kacagott, egy ideig csak úgy dőlt belőle a szó, aztán már nem tudta tovább visszafogni jókedvét: megint előrevágtatott. Még a fennsík alatti kereszteződés előtt Sean kis csoport vándorra akadt, akik az ellenkező irányból jöttek. Ünnepélyesen köszöntötte a csapat főnökét. – Látlak, Mbejane. Mbejane arckifejezése elcsigázottnak, ugyanakkor kicsit ravaszkásnak tűnt, mint a kandúrmacskáé, amikor egy mozgalmas éjszaka után hazaérkezik. – Én is látlak, Nkosi. Hosszú, kínos szünet következett, melynek során Mbejane felcsípett egy kis tubákot, s kitartóan bámult az égre, valahová Sean feje fölé. Ezalatt Sean szemügyre vette Mbejane útitársait. Ezek ketten voltak, két középkorú asszony, ami harmincöt évest jelent Zuluföldön. Mindketten magas agyagfej díszt viseltek, ami a

bennszülötteknél az anyaságot jelképezte. Bár büszke, egyenes tartásúak voltak, mellük üresen lógott le, s hasuk bőre a kis lágyéktartó felett ráncos és a gyermekszüléstől barázdált volt. Két lány is jött velük, akik éppen túl lehettek a kamaszkoron; sima bőrűek voltak, arcukról sugárzott a fiatalság, izmosak, egyenes tartásúak, fenekük akár az érett görögdinnye, mellük kemény és kerek. Lehorgasztott fejjel, félénken vihorásztak. – Talán ma éjjel esni fog – jegyezte meg Mbejane. – Talán. – Jót tesz a legelőnek. Mbejane csak nem hagyta abba. – Kik ezek a nők? Sean nem tudta fékezni tovább a kíváncsiságát; Mbejane a homlokát ráncolta a jó modor ilyen megsértése hallatára, hiszen az esőre és a legelőre vonatkozó megjegyzéseknek még legalább öt percig kellett volna egymást követniük. – Nkosi, ezek az asszonyaim. Ezzel a két családanyára mutatott. – És a másik kettő a lányod? – Nem. – Mbejane szünetet tartott, majd komolyan folytatta. – Nem járja, hogy a magam korabeli férfinak csak két felesége legyen, akik már öregek a munkára meg a gyermekszülésre. Vettem két fiatalabb feleséget. – Értem – mondta Sean, s igyekezett elfojtani a vigyorgását. Mbejane mindenesetre vagyonának nem kis részét fektette bele ebbe a vásárlásba. – És mit tegyünk ezzel a te feleségeiddel? Hiszen tudod, nemsokára vissza kell térnünk a háborúba. – Amikor itt lesz az ideje, ők szépen visszatérnek apjuk falujába, s ott várnak be engem. Addig viszem magammal őket, míg biztos nem leszek, hogy mindegyik asszony holdját legyőztem. Legyőzni egy nő holdját zulu nyelven annyit tesz, mint megszakítani egy asszony menstruációs ciklusát. Mbejane biztos akart lenni abban, hogy beruházása hasznot is hoz. – Ott fenn a hegyen van egy szép farm. Sean hallhatóan témát akart váltani. – Már sok ízben beszélgettünk róla, te meg én, Nkosi. – Úgy tűnt, Mbejane rögtön érti a dolgot, mert szemében sokat sejtő fények gyulladtak. – Jó az a föld? Gazdája még egy kicsit kételyek között hagyta. – Igazán pompás és gyönyörű föld az. A víz édesebb arrafelé, mint a cukornád, a talaj vastagabb, mint a fiatal ökör húsa, a fű rajta sűrű és sokat ígérő, mint az asszonyok szeméremszőrzete. Mbejane szeme most már igazán boldogan csillogott. Az ő ismeretei alapján a farm olyan hely volt, ahol a férfiember elüldögélhet a napon egy kancsó kölesből készített sörrel, s hallgathatja, hogy feleségei a mezőn énekelnek. A birtok marhanyájat jelent – az egyetlen valódi gazdagságot – meg sok kis fiúgyermeket, aki a nyájat őrzi. A farm a hosszú és nehéz út végét jelentette. – Vidd a feleségeidet, és válassz ki tanyahelyet magadnak, ahová a házadat építed. – Nkosi. – A zulu nyelvben nincsen szó arra, hogy „köszönöm”. A szolga esetleg azt mondhatta volna, „légy áldott”, de Mbejane nem ezt akarta mondani. Végül megtalálta

a megfelelő szót. – Bayete! Nkosi, Bayete! – így üdvözölték a zulu királyokat. Dirk pónija az oszlophoz volt kikötve a ház előtt. A gyerek nagy ákombákom, nyomtatott betűkkel felírta a nevét az elülső veranda falára egy üszkös fadarabbal. Seanban forrt a düh erre a látványra, pedig tudta, hogy az egész házat újra tapasztják és meszelik majd. Leugrott a lováról, ordítva csapkodta a korbácsot, mire Dirk gyorsan eltűnt a ház szegletében. Amikor Sean lehiggadt, és önuralmát visszanyerve a verandán üldögélt, megjelent Mbejane, még mindig a földbirtokosság boldogságában úszva. Beszélgettek egy kicsit, aztán a szolga elvezette onnan a feleségeit. Sean tudta: Mbejane felépíti majd méhkaptárszerű tanyáját a Lion Kop leggazdagabb talajú részén. A sorban utolsónak lépkedő leány volt a legfiatalabb és a legcsinosabb Mbejane feleségei közül. A fején valami hatalmas köteget egyensúlyozott, feneke teljesen pucér volt, kivéve azt a kis vászoncsíkot, mely a nyílást takarta. A leány olyan öntudatlan, mégis királynői kecsességgel vonult el, hogy Seannak akaratlanul is tüstént Ruth jutott az eszébe. Jókedve menten alábbhagyott. Felállt, odébb sétált az öreg épülettől. Ha Ruth nincsen itt, ez a ház sosem lesz igazi otthon. Magányosan ült a hegy lejtőjén. Már megint Rutht idézte valami. Ez a hely annyira hasonlított az ő rejtett tisztásukhoz. Kivéve, persze, hogy itt nem nőttek mimózafák.

35 – Mimózafa! – kiáltott Ronny Pye, és húgára meg sógorára pillantott. – Mimózafát akar ültetni! – Minek? – kérdezte Dennis Petersen. – A kérgéért, ember. A kérgéért! Vagyon fekszik ebben. Egy tonna kéregért húsz fontot adnak. – Mire lehet ezt használni? – A kéregből kivonatot készítenek, azt használják a bőrök színezésére. – Ha ez olyan jó dolog, akkor mások miért nem… – kezdte Dennis, de Ronny azonnal félreseperte nagy ingerülten. – Én alaposan utánanéztem az ügynek. Lion Kop ideális mimózanevelő talaj, magasan fekvő és nedves. A környéken még két ilyen igazán megfelelő birtok akad: Mahobo’s Kloof és Theuniskraal. Hála istennek, Mahobo’s Kloof a te tulajdonod! Mert itt fogjuk elültetni a saját mimózafáinkat. – Dennisre pillantott, de nem is látta; folytatta tovább. – Már beszéltem Jacksonnal a natali fagazdaságtól. Ugyanolyan feltételekkel adja el nekünk a facsemetéket, mint annak a rohadt Courtneynek, s hajlandó felvásárolni tőlünk – az utolsó morzsáig – húszfontos áron tonnánként. Már felvettem két embert, akik a facsemete-ültetést fogják ellenőrizni. A munkaerő gondot jelent majd. Húszmérföldes körzetben Sean elvitt minden bennszülöttet. Egész hadserege van napszámosokból fenn a hegyen. – Ronny meglátta Dennis arckifejezését, s hirtelen félbeszakította magát. – Mi bajod van? – Mahobo’s Kloof! – nyögte Dennis. – Óh, istenem! Óh, édes istenem! – Mit akarsz ezzel mondani? – Múlt héten meglátogatott. Sean… Opciót akart vásárolni a birtokra. Ötéves opciót.

– De nem adtad! – sikoltott Ronny. – Három shillinget kínált egy acre-ért – ez hatszor annyi, mint amennyit mi fizettünk érte. Hogy utasíthattam volna vissza? – Te hülye! Te szédült idióta! Öt éven belül annak a földnek az értéke… – Ronny nyelt egyet. – Legalább tíz fontot ér majd acre-enként! – Ezt nekem nem mondta senki! Dennis a peches emberek örök kiáltását hallatta, ezt mondják mindazok, akiknek lehetett volna, de valahogy sosem sikerült igazán. – Seannak sem mondta senki sem. Audrey most szólt közbe halkan először, s valami megcsendült a hangjában, ami miatt Ronny vadul rátámadt csinos húgára. – Rendben – mindannyian ismerjük a történetedet Seannal. Csakhogy nem maradt a közelben elég sokáig, hogy kivesd rá a hálódat, ugye? – Ronny most már fékezte magát, s bűntudatosan Dennisre pillantott. Évekkel ezelőtt Audrey végképp felhagyott a reménnyel, hogy Sean visszatér Ladyburgbe, és engedett Dennis szelíd, de kitartó unszolásának. Most Dennisen volt a sor: esetlenül köhécselt, és az íróasztalon nyugvó kezét tanulmányozta. – Nos, akárhogyan is – mormolta –, Sean megszerezte, ez ellen már úgysem tudunk semmit tenni. – Semmit sem – a pokolba is! – Ronny egy jegyzetfüzetet tett a sógora elé, és kinyitotta. – Én a következőképpen látom az ügyet. Sean azt a tízezret az anyjától kölcsönözte – ez az a pénz, mint tudjátok, amit szerettünk volna, ha az asszony befektet a Burley-egyezségbe. – Mindannyian emlékeztek erre az esetre, s úgy tűnt, kicsit szégyellik a dolgot. Ronny sietve folytatta. – És újabb ötezret kölcsönzött a natali fagazdaságtól – Jackson elkottyintotta. – Ronny csak számolgatott tovább. Amikor befejezte a kalkulációt, megint mosolygott. – Mr. Courtney éppen addig nyújtózkodott, ameddig a takarója ért. De elég egy kicsi megcsúszás, egyetlen apró botlás, és – puff! – Tenyerével taglózó mozdulatot tett. – Mi tudunk várni. Kiválasztott egy szivart a bőr dobozkából, mellyel az ezüst szivardobozt pótolta, s mielőtt folytatta volna, rágyújtott. – Apropó, tudjátok, hogy még nem is szerelt le a hadseregből? Ahogy ez a háború alakul, bizonyára szükség lesz a jól harcoló férfiakra. A sérült lába szerintem szépen rendbe jött. Egy szó kell csak a megfelelő fülbe – egy kis ráhatás valahol másutt. – Ronny most már szélesen vigyorgott. Ez a szivar igazán finom.

36 Egy héttel karácsony előtt Sean az utolsó vizsgálaton is túlesett a Greys Kórházban. Alkalmatlanságát egy százalékosnak minősítették, egész enyhén sántított, de csak amikor nagyon fáradt volt, így nem járt neki a háborús sérültek nyugdíja, viszont behívható lett ismét azonnali szolgálatra. 1901 januárjának első hetében megkapta első levelét a hadseregtől. Azonnal jelentkeznie kellett a natali lovasezred parancsnokánál – ez az ezred olvasztotta magába a natali felderítőket is.

A dél-afrikai háború új szakaszába lépett. Transvaalban és Orange Szabad Államban a búrok elképesztő méretű gerillaháborút indítottak. A háború még messze volt a befejezéstől, Sean visszatérése igencsak kívánatosnak minősült, hogy személyével is növekedjék a brit hadsereg mintegy negyedmilliós emberállománya. Levélben kérelmezte, hogy hosszabbítsák meg betegszabadságát, válaszként közölték vele, amennyiben nem jelentkezik a csapattestnél Johannesburgban február elsejéig, katonaszökevénynek tekintik. Az utolsó két hetet óriási lendületű munkálkodással töltötte. A múlt májusban kezdett facsemete-ültetést befejezte mind a tízezer acre-en. Sikerült új, nagyobb kölcsönt szereznie a natali fagazdaságtól, hogy ki tudja fizetni az ültetéssel kapcsolatos munkákat. A Lion Kop-i birtokon befejezték a ház renoválását; Ada a Protea utcából a birtokra költözött, hogy Sean távollétében felügyelje és irányítsa a birtok ügyeit. Most tehát búcsúzásképpen lovagolt végig a birtokán, s közben végre maradt ideje egyéb dolgokon is gondolkodni. Ezek közül a legfontosabb a lánya volt. Első és egyetlen leánygyermeke. A kislány két hónapja született. Stormnak hívták, és Sean még sohasem látta. Saul Friedman hosszú, örömteli beszámolót küldött neki a frontról, ahová Sean maga is menni készült. Szívből jövő jókívánságokat küldött barátjának, s még egyszer megpróbált kapcsolatba lépni Ruthszal. Írt az asszonynak, de választ nem kapott, végül otthagyta a munkát Lion Kopon, s elutazott Pietermaritzburgba. Négy napig próbálkozott – délelőtt is, délután is a Goldberg-palotában, de Ruth vagy nem volt otthon, vagy nem fogadott látogatókat. Végül kesernyés kis üzenetet hagyott, s eltávozott. Most eléggé bánatosan lovagolt az ültetvény mentén. Lion Kop lankáin fiatal fák négyszögei látszottak, sor sor után, amerre a szem ellátott. Az idősebb facsemeték, amiket tíz hónappal ezelőtt ültettek, már kezdtek növekedni. Derékig értek, s a levelekből borzas zöld koronájuk nőtt. Emberfeletti erőfeszítés eredménye volt mindez: tíz hónap fáradhatatlan munkáé, melyet kétezer bennszülöttel végeztek. És most kész van. Sean ötven zulu munkást megtartott, akik majd Ada felügyelete alatt dolgoznak, gyomlálnak a sorok között, és vigyáznak, nehogy tűz üssön ki. Mindössze ennyi tennivaló maradt; négy évet kell várniuk, amíg a fák megnőnek, s alkalmasak lesznek a kéreghántolásra. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette és túllovagolt Lion Kop határán, végig a fennsík lábáig. Áthaladt az úton és a vasúti pályán. Előtte a White Falls vízesésének csobogása keveredett a szél susogásával a fűben. Sean bámulta a magasból alázubogó vizet, ahogy a sziklákon csillogott. A mimózafák teljes virágjukban álltak, a vízpermet aranyos ködöt vont rájuk, törzsüknél sötét árnyékok gyülekeztek. Átkelt a folyón a vízeséstó előtt. A fennsík meredeken emelkedett, a vízmosásoknál sűrű-sötéten álltak sorfalat a bokrok, az ezerlábnyi magasság elzárta előlük a napfényt. A vízesés formálta tó a moha és páfrány birodalma volt, a sziklák a vízpermettől síkossá, sötétté váltak. Hűvös hely – nap nem ér ide –, a víz dübörgött állandóan, és a fehér, mozgó fátyolpermet olyan volt, mint a füst. Sean összeborzongott, lovagolt tovább a fennsík kiszélesedése felé. Már tudta, milyen ösztön vezette ide. Bánatában visszatért az első településhez, melyet otthonának ismert. Lába alatt, egészen a Tugeláig a Courtneyk földje terült el. Egyre feljebb haladt, s a nosztalgia is egyre erősebben lett úrrá rajta, míg el nem érte a fennsík peremét. Ott

megállt, és lenézett Theuniskraalra. Nézegette a táj jellegzetes formáit a lába alatt: az istállókat, mögöttük a szolgák házait, az elkerített kifutókat, a lovakat, ahogyan legelészés közben csapkodják a farkukat, a fák között az itatókat – mindenhez emlékek tapadtak. Sean leszállt a lóról, s a fűbe telepedett. Szivarra gyújtott, közben gondolatai visszakalandoztak a múltba, elidőztek az emlékek összevisszaságán. Eltelt egy óra, aztán még egy, mire visszatért a jelenhez; kihúzta az óráját a mellényzsebéből, s megnézte, mennyi az idő. – Egy óra múlt! – kiáltott fel, s felpattant, hogy leporolja az ülepét, s fejébe illessze a kalapját, mielőtt megindul lefelé a fennsíkról. Ezúttal nem gázolt át ismét a folyón, hanem Theuniskraal földjén maradt, ott ment tovább kissé magasabban; úgy tervezte, a hídnak ezen az oldalán éri el az utat. Időnként apróbb marhacsordákkal találkozott, egy-egy csordában alig legelt egy tucatnyi állat. Az állatok jó bőrben voltak, szépen hízottnak látszottak a friss füvön; a földet azonban félig sem használták ki. Az állatok felemelték a fejüket, közönyös tekintettel pillantottak felé, amikor elhaladt mellettük. Az erdő egyre sűrűbbé vált, aztán egyszer csak véget ért, Sean előtt mocsaras gázló kínálkozott, mely a folyóból kanyarodott ide. Ezt a területet fák takarták el onnan, ahol az imént Sean a birtokot szemlélte; most vette csak észre, hogy a mocsár másik végében felnyergelt ló legelészik. Sean tüstént a lovas után kutatott – annak csak a feje látszott ki a magas, mérgező papíruszfűmező mögül. A férfi feje most eltűnt, a fűben valami mozgolódás érződött, vad vergődés, majd egy állat kétségbeesett bődülése hallatszott. Sean gyorsan a mocsár vége felé indult, odaért a lóhoz. A férfi feje és válla megint fölbukkant a mocsárból, Sean látta, hogy csupa sár az egész ember. – Mi baj van? – kiáltott oda, mire a férfi feléje fordította az arcát. – Az egyik állat beragadt a mocsárba. – Tartson ki, jövök segíteni. Sean azonnal letépte a zubbonyát, mellényét, ingét, kalapjával együtt felakasztotta őket egy ágra, aztán a vízbe gázolt. Térdig érő folyadékban lépkedett, mely bugyborékolt, gázokat böffentett magából, mikor lépéseivel felzavarta. Seannak mindkét kezére szüksége volt, hogy a durva sásnövényeket, mocsári füveket széttolja maga előtt. Végül odaért. Az állat öreg tehén volt, hátsó része teljesen belesüppedt a mocsárba, mellső lábai tehetetlenül rángatóztak a szegycsont alatt. – Mindjárt vége szegénynek – szólt a férfi. Sean rápillantott, most vette csak észre, hogy nem is a férfival, csak egy fiatalemberrel van dolga. Korához képest magas, de vékony testalkatú fiú, a haja sötét, egészen rövidre nyírt, az orra kiálló, mutatja, ő is Courtney. A gyomrában valami furcsa nehézséget érzett, és egyszerre a lélegzete is kihagyott: Sean tudta, ez a fiatalember a saját fia. – Csináljon már valamit! – kiáltott rá a fiú. Mellkasától lefelé iszonyatosan büdös sár feketéllett rajta, arcáról ömlött az izzadság, homlokán és orcáin a sár a verítékkel keveredett, közben nyitott szájjal kapkodta a levegőt, és a tehén fölé hajolva megpróbálta az állat fejét a felszín felett tartani.

– Ki kell rántanunk innen – mondta Sean. – Tartsd fel a fejét! Odacsúszott az állat hátsó lábához, derekánál buborékok törtek fel az iszapból. Lenyomta karját a mocsaras vízbe, kereste a beszorult lábat. Kezével átölelte az ökör vastag, hátsó lábszárcsontját, az izmokat és a térdízületet. Jól megmarkolta ezt a részt, majd hátrahajolt, és húzni kezdte felfelé, fokozatosan adva bele egész testi erejét a mozdulatba. Már csaknem úgy érezte, valami megszakad benne. Így maradt egy ideig, arca eltorzult, száját szélesre kinyitotta, lélegzete vadul tört föl a torkából, mellkasának és karjának hatalmas izmai vasmarokként fogták közre az állatot. Egy perc, még egy perc – a fiú a riadalom és a csodálat kifejezésével bámult –, Sean még mindig ugyanebben a helyzetben volt. Aztán a mocsári gáz cuppogó hangok kíséretében szökkent fel Sean mellkasa mellett, és a tehén végre megmozdult. Az első mozdulatai lassúak voltak, a ragacsos sár teljesen belepte hátsó fertályának domborulatát, de aztán erőre kapott, az iszap már nem húzta le, végül egy utolsó böffenéssel és sóhajtással az iszap engedett; Sean felegyenesedett, az állat lábait a mocsár tükre fölé tartotta. Az állat kimerülten dőlt az oldalára. – Azt a teremtésit! – szökött ki a gyerekből a nyílt elismerés. Egy percig a tehén mozdulatlanul hevert, aztán észrevette, hogy lábai immár szabadok, rögvest kapálódzni kezdett, lábra akart állni. – Tartsd a fejét! – kiáltotta Sean, és oldalt ugrott, onnét meg tudta ragadni az állat farkát; ezzel megakadályozta, hogy lábra álljon. Amikor az állat ismét lecsöndesedett, akkor vonszolni, húzni kezdte, hátrafelé mozgatta, a szilárd talaj irányába. A test könnyedén csúszott, mint valami szánkó a sárszőnyegen, és tövig letarolta a növényzetet, amerre elhaladt. Ekkor végre Sean elugrott a tehén mellől, a tehén felkászálódott, egy helyben állt egy percig, majd elinalt bizonytalan járással a fák közé. Sean és a fiú ott maradt; mindketten lihegtek, mindkettejüket bűzös sár borította, bokáig tocsogtak az iszapban, úgy nézték, hogy a tehén eltűnik a szemük elől. – Köszönöm. Egyedül bizonyára nem boldogultam volna vele, uram. A megszólítás módja és a gyerek hangja valamit megpendített Seanban legbelül. – Ehhez tényleg két ember kellett – ismerte el. – Mi a neved? – Courtney, uram. Michael Courtney. Nyújtotta a kezét Sean felé. – Örülök, hogy megismertelek, Mike – rázta meg Sean a felé nyújtott kezet. – Ismerjük egymást valahonnan, igaz, sir? Szinte bizonyosra veszem, hogy láttam már valahol azelőtt – jaj, de bosszant! – Nem, nem hiszem, hogy találkoztunk volna valaha is. Sean nagy önuralommal nem hagyta, hogy arca, vagy hangja bármit sejtessen érzelmeiből. – Én… én… megtiszteltetésnek tartanám, ha elárulná a nevét. Ahogy ezt kimondta, mindkettejükön valami zavar vett erőt. Ugyan mit mondjak neki? – gondolta Sean. – Hazudnom sem szabad, de az igazat sem mondhatom meg. – Istenem, milyen koszosak lettünk! – ütötte el nevetéssel a választ. – Bűzlünk, mint a tíznapos halottak. Úgy tűnt, Michael csak most vette észre, milyen állapotban vannak mindketten.

– Anyám idegrohamot kap, ha meglát – nevetett most már a fiú is, aztán azt mondta: – Jöjjön be hozzánk. Nem lakunk messze. Ebédeljen velünk, tisztálkodjék meg – a szolgák kimossák a ruháit is. – Nem – rázta a fejét Sean –, vissza kell mennem Ladyburgbe. – Nagyon kérem! Szeretném, ha megismerné az édesanyámat. Apám nincs velünk – a hadseregben szolgál. Kérem, jöjjön el hozzánk! Tényleg szeretné. Sean a fia szemébe pillantott, s a melengető jó érzés, melyet pedig igyekezett elnyomni magában, most eltöltötte a mellét. Egészen belepirult az örömbe. – Mike – mondta lassan, keresgélte a megfelelő szavakat. – A dolgok kicsit bonyolultak mostanában. Nem fogadhatom el a meghívásodat. De szeretnélek újra látni, és nem is olyan soká erre járok ismét. Hagyhatjuk akkorra a meghívást? – Ó! – Michael nem is titkolta csalódását. – Nos, akkor legalább ellovagolok önnel a hídig. – Jól van. – Sean felvette az ingét, letisztogatta magáról a sarat, közben Michael eloldozta a lovakat. Lassan ügettek, először szót sem szóltak egymáshoz, valahogy megint úrrá lett rajtuk a zavar. Amikor végre megeredt a nyelvük, a gátak hamarosan leomlottak közöttük. Sean felismerte Michael éles eszét, gyors felfogóképességét, és büszkeséget érzett, ami – tekintetbe véve a körülményeket – kissé különösnek tűnt. A fiú könnyedén fejezte ki magát, nézetei korához képest igen érettek voltak. Theuniskraalra terelődött a szó. – Gazdag birtok. – Michael hangjából büszkeség csendült. – A családom tulajdonában van 1867 óta. – Nem tartotok túl sok állatot – morogta Sean. – Apámnak volt pár balszerencsés éve. A marhavész csúnyán érintett bennünket, de kiheverjük – csak várjon, és majd meglátja. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta. – Apám nem igazi marhatenyésztő fajta, ahelyett, hogy a marhaállományba tenné a pénzét, ő inkább lovakra költi, ilyenekre, mint ez a Beauty itt. – A fiú megveregette gyönyörű, aranyszőrű kancája nyakát.. – Már megpróbáltam lebeszélni erről, de… – Hirtelen megérezte, hogy mindjárt sikamlós területre téved; talán nem egészen lojális az apjával szemben. Helyesbítette előbbi szavait, s gyorsan folytatta: – Ne értsen félre, apám egészen egyedülálló férfi. Jelenleg a hadsereg vezérkarában teljesít szolgálatot. Ezredes, Buller tábornok jobb keze. Bátorságáért Viktória Keresztet kapott és Kiváló Szolgálatért Érdemrendet új posztján végzett munkájáért. Igen, gondolta Sean, én is sokszor védtem Garryt, sokszor fogod majd te is védeni, amikor olyan idős leszel, mint én. Mindent értően a férfi témát váltott. Szóba került a jövő. – Akkor hát, gazdálkodni akarsz a birtokon? – Szeretem ezt a helyet. Itt születtem. Nekem ez többet jelent egy darabka földnél meg egy háznál. Ez az egész tradíció számomra, s én is ehhez a tradícióhoz tartozónak érzem magam – olyan emberek alakították ki, akikre büszke vagyok. Apám után én vagyok az egyetlen, aki folytathatja. S nem leszek méltatlan a bizalomra. De… – Elérték az út feletti kaptatót. Michael elhallgatott, mint aki mérlegeli, mennyit árulhat el egy ismeretlennek. – De? – unszolta a férfi gyöngéden. Michael még egy pillanatig rajta nyugtatta a

szemét, próbálta meggyőzni magát, hogy ebben a férfiban a világon mindenkinél jobban megbízhat. Úgy érezte, mióta él, ismeri – s hogy köztük létezik valami nagyszerű, nagyszerű és erős érzés, amely olyan valóságos, hogy szinte tapintható. – De – kanyarodott vissza a beszélgetéshez – azért ez nem minden. Többet is szeretnék, mint a nyájat és a birtokot. Olyan nehéz megmagyaráznom. Nagyapám nagy ember volt: emberekkel is együttműködött, nem pusztán az állatokkal. Ő… de hiszen érti, ugye? – Azt hiszem – bólintott Sean. – Úgy érzed, neked is meg kell találnod a helyedet a dolgok rendszerében. – Igen, pontosan így van. Szeretném, ha másról is dönthetnek, nemcsak arról, hogy mikor kell a marhákat kiselejtezni, mikor van itt a billogégetés ideje, vagy hol legyen az új itató. – És mit akarsz tenni ennek érdekében? – Hát, egyelőre a Cape Town Egyetemen tanulok. Harmadéves vagyok – karácsonyra megkapom a diplomámat. – És aztán? – Még nem tudom, de majd csak találok valamit. – Michael elmosolyodott. – Először is, annyi még a tanulnivalóm. Amikor igazából rájövök, milyen sok, egészen elrémít. Baktattak a lovakkal az út felé, s annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy észre sem vették a Ladyburg irányából jövő kis lovas kocsit, csak amikor már szinte mellettük volt. Akkor Michael felpillantott. – Hé! Itt jön anyám! Legalább megismerkedhet vele. Seant szinte megbénította a rémület: csapdába került. Menekülésre semmi mód – a lovas kocsi alig ötvenméternyire volt csak tőlük, már látta is Annát, aki egyenesen őket nézte felemelkedve a színes bőrű kocsis mögül. Michael odakiáltott: – Üdvözöllek, Anya! – Michael! Mi az ördögöt művelsz? Hogy nézel ki! A hangja veszekedős volt. Az évek pocsékul elbántak Annával, úgy, ahogyan érdemelte. Vonásai élessé váltak, szemének macskaszerű kifejezése még erősebb lett, mély barázdákat szántott homlokán a düh, álla alatt kidomborodott a nehéz toka. – Ki az ott veled? – kérdezte Michaelt. – Barát. Segített kiszabadítani egy mocsárba ragadt állatot. Látnod kellett volna, Anya. Egyszerűen kiemelte az iszapból. Sean észrevette, milyen pazar ruhát visel Anna, túlságosan is díszes volt ez az öltözet egy gazdálkodó feleségének az egyszerű hétköznapon. Bársony és hattyútoll – azok a gyöngyök a nyakán egész kis vagyonba kerülhettek Garrynek. A kocsi szerszámozása új volt, fényes fekete lakk skarlátvörössel díszítve, rézszegekkel kiverve – ez is megért vagy pár száz fontot. Sean szeme a lovakra vándorolt – szépen összeillő pej lovak, remek tenyészetből. – Jézus! gondolta. Anna még mindig dühösen nézett rá, a hirtelen felismerés és a kétely keveredett a vonásain. Kezdett elvörösödni, ajkai megremegtek. – Üdvözöllek, Anna. – Sean! – bukott ki az asszonyból.

– Rég nem láttuk egymást. Hogy vagy? Az asszony harapósan pislantott rá. Alig nyitotta ki a száját, úgy kiáltott Michaelre. – Azonnal gyere el mellőle! – De hát… – Michael arcán az elképedés úgy fájt Seannak, mintha lándzsával döftek volna belé. – Tégy úgy, ahogy anyád parancsolta – mondta mégis a fiúnak. – Maga… maga az én Sean bácsikám? – Igen. – Azonnal gyere el tőle! – visította Anna. – Ne merj még egyszer szóba állni vele! Hallod, amit mondok, Michael? Ö gonosz – gonosz! Ne engedd többé a közeledbe se! Tönkre akar tenni téged. – Anna lihegett, rázkódott a dühtől és a gyűlölettől, összevissza beszélt, mint valami őrült. – Tűnj el a földünkről, Sean Courtney! Takarodj Theuniskraalból, s többé vissza se gyere. – Rendben van, Anna. Már megyek. – Michael! Szállj fel a lovadra! – kiáltotta az asszony. – Gyorsan. Kerülj tőle minél messzebb. Michael felugrott a nyeregbe. – Hajtson. Hajtson gyorsan! – parancsolt rá Anna a színes bőrű kocsisra. Az ostor csapására a hatalmas pejlovak megugrottak. Anna visszazuhant a kocsi párnázott ülésére. – Gyere már, Michael. Azonnal gyere. Michael Seanra pillantott. Bizonytalankodott, semmit sem értett. – Én nem… nem hiszem, hogy maga… – Majd valamikor máskor megbeszéljük ezt, Mike. Michael arckifejezése egyszeriben megváltozott, szája sarka lefelé görbült, szeme elsötétedett a bánattól: rátaláltak, s máris elvesztették. – Nem – válaszolta kezét búcsúféle mozdulatra emelve, aztán megsarkantyúzta a lovát. A ló nyakára dőlt, és vadul vágtázott a kocsi nyomában. – Michael – kiáltott utána Sean, de úgy látszott, a fiú ezt már nem hallja.

37 És Sean visszatért a csatatérre. A búcsúzás borzalmas volt. Ada olyan hősiesen csinálta végig, hogy végül Sean szerette volna megrázni, és rákiáltani: „Bőgj már, a fene egyen meg! Essünk túl rajta!” Dirk viszont kitett magáért. Rácsimpaszkodott Seanra, s addig ordított, míg majdnem megfulladt. Mire a vonat kifutott az állomásról Seanban már igen magasra hágott a düh, s ez eltartott egészen addig, míg négy óra múlva meg nem érkezett Pietermaritzburgba. Dühével egyenesen az állomás ivójába ment, ott csitította fél tucat brandyvel. Ezután átverekedte magát a peronon, Mbejane hozta utána a málháját. Az észak felé tartó expresszvonaton megpróbált üres fülkét találni. Mivel mindenki csak katonai engedéllyel utazhatott, Sean útitársai kivétel nélkül khaki színű egyenruhát viseltek. Ettől aztán az egész vasúti tömeg egyszínűvé vált, csak néhány asszony ruhájának vidám színfoltja tarkította a képet; de az asszonyok éppen háborúba kísérték ki a férfiakat, ők sem voltak éppen boldogok. Asszonysírás keveredett a kiáltások

hangjával, férfinevetéssel, időnként egy-egy gyermek visongásával. Mindezeket túlharsogva, egyszerre csak Sean meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Körbekémlelt, egy kart látott nagy lelkesen integetni a tömeg feje felett. – Sean! Hé, Sean! Saul feje bukkant elő, aztán megint eltűnt, ahogy fel-le ugrált. Sean keresztülverekedte magát az embereken, s nagy boldogan megszorították egymás kezét. – Te mi az ördögöt csinálsz itt? – kérdezte Sean. – Megyek vissza a csapatomhoz – hát te? – Véget ért az egyhetes eltávozásom. Eljöttem, hogy megnézzem a gyerekemet. Istenem, micsoda szerencse, hogy észrevettelek! – Ruth is itt van? Sean nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. – Kinn vár a kocsiban. – Magam is szeretném megnézni azt a gyereket. – Természetesen. Keressünk előbb két ülőhelyet, helyezzük el a csomagunkat, s még mindig marad húsz percünk a vonat indulásáig. Sean rögtön meglátta Rutht, ahogy kiléptek az állomás elé. Az asszony nyitott lovas kocsiban ült, a színes bőrű kocsisgyerek napernyőt tartott fölé. Galambszürke, sonkaujjú ruhát viselt, rózsaszín szegéllyel, fején hatalmas kalap, teli rózsaszín virággal. Profilból látta csak Ruth arcát, éppen előrehajolt az ölében tartott kis fehér csipkebatyu fölé. Sean érezte, hogy nagyot dobban a szíve, amikor meglátta az asszony finom, nyugodt vonásait. Megállt, s azt suttogta: – Istenem, de gyönyörű. Mögötte Saul felkacagott örömében. – Csak várj, míg meglátod a lányomat! Ruth nem vette észre, hogy felé tartanak, túlságosan lekötötte a gyermek. – Ruth, meglepetésem van a számodra – jelentette Saul. Ruth felpillantott, Sean figyelmesen nézte. Egészen megdermedt a rémülettől; rámeredt a férfira, s minden csepp vér kifutott az arcából. – Üdvözlöm, Ruth. Az asszony nem válaszolt azonnal. Sean látta, hogy megpróbálja közönyösre maszkírozni az arcát. – Üdvözlöm, Sean. Megijesztett. Saul észre sem vette, mi játszódott le kettejük között. Felmászott a kocsiba a felesége mellé. – Gyere, nézd meg! Kibontogatta a csipkesálat, büszkeségtől ragyogó arccal hajolt a gyermek fölé. Sean némán lépett fel a kocsira, leült szemben a házaspárral. – Hadd vegye Sean is a karjába, Ruth – kacagott Saul. – Hadd nézze meg közelebbről a világ legbájosabb kislányát! – Észre sem vette, hogy Ruth megint összerezzent, s védelmezőén magához ölelte a gyermeket. – Vedd csak át, Sean, ígérem, nem pisil le nagyon, legfeljebb rádböfizik egy kicsit – folytatta Saul boldogságban úszva. Saul kezét nyújtotta a kisbabáért, közben egyre Ruth arcát figyelte. Ruth félt, de

azért az arca dacos maradt. – Nagyon kérem – szólt Sean. Úgy tűnt, Ruth szeme színe megváltozott: mintha kékesebb, sötétebb szürkére váltott volna. A szája körüli kemény vonások is eltűntek, ajka rózsaszínes nedvesen reszketett. Előrehajolt, s a kislányt Sean ölébe helyezte.

38 Az utazás Johannesburgba hosszadalmas volt és fárasztó – ráadásul véget nem érő megállók is késleltették. Minden átrakodóvágánynál elidőztek, sokszor félórákat is késlekedtek, és még gyakrabban legalább háromszor ennyi időt töltöttek értelmetlen várakozással. Most ismét, minden látható ok nélkül, leállt a szerelvény a sík pusztaság közepén. – Mi a fene baj van megint? – Valaki rálőtt a mozdonyvezetőre. – Csak nem!? Tiltakozás, magyarázatféle hangzott mindenfelől, mérges fejek hajoltak ki a kocsik ablakából. Amikor a vonatfelügyelő végigsietett a salakos töltésen a mozdony felé, fütty és fújolás kísérte. – Kérem, uraim, legyenek türelemmel! Ellenőriznünk kell a csatornákat és a hidakat! – A háború már véget ért. – Mitől fél? – Azok az aranyos öreg búrok úgy elszeleltek, nem volt idejük a hidakkal vacakolni. Az emberek lekászálódtak a vonatról, kis, türelmetlen csoportokba verődve álldogáltak a vasúti talpfák mellett, míg fel nem visított a vonatfütty, ekkor megint megrohamozták a kocsikat, a vonat megremegett, s ismét előredöccenve megindult. Sean és Saul egy zsúfolt vasúti szakasz sarkában ültek, és makaóztak. A kocsiban utazók többsége úgy félt a hideg, tiszta magasföldi levegőtől, mint a halálos ciángáztól, ezért az ablakokat szorosan bezárva tartották. A fülke kéklett a pipafüsttől, s bűzlött a tizenkét mosdatlan férfi szagától. A társalgás témája előre sejthető volt. Ha néhány férfit kis helyre összezárnak, akkor tíz percen belül ennél a témánál kötnek ki. Ez a társaság nem kevés tapasztalattal bírt a pornografikus témák területén. Az egyik őrmester három évig szolgált Bangkokban; két órán keresztül győzködte a társait, hogy ami a szóbeszéd szerint vízszintes, az a valóságban függőleges. Ezt a vitapontot csak akkor tudta meggyőzővé tenni, amikor hosszas kutatás után behozott a folyosóról egy öreg kínai matrózt. E szakértő aztán fényképes bizonyítékát adta a tárgynak, a bizonyítékot gondosan szemügyre vették, és perdöntő erejűnek minősítették. Mindez csak arra volt jó, hogy az egyik tizedesnek eszébe juttassa indiai kiküldetését, amikor felkereste a Temple of Konarakot. Ez a téma is kitartott vagy egy óráig, s innen simán vezetett a beszélgetés a sanghaji híres Elephant House érdekességeinek taglalásáig. Ezzel elszórakoztatták magukat déltől egészen sötétedésig.

Közben Saul belefáradt a kártyázásba, a pakkjából könyvet vett elő, s olvasni kezdett. Sean kicsit unatkozott. Megtisztította a puskáját. Aztán egy gyufaszállal a fogát piszkálta, közben kibámult az ablakon; nézte a gazellacsordákat, melyek a vasútvonal mentén legelésztek. Közben hallgatta az Elephant House által kínált gyönyörök részletezését, s elhatározta, ha egyszer Sanghajban jár, messziről elkerüli ezt a helyet. – Mit olvasol? – kérdezte végül Saultól. – Tessék? – Saul bizonytalanul pillantott fel a könyvből, Sean megismételte a kérdést. – A kormányzás westminsteri elméletei. – Odatartotta a könyvet Sean elé, hogy barátja el tudja olvasni a címet. – Jézus! – nyögött Sean. – Minek olvasol ilyesmiket? – Engem érdekel a politika – felelte Saul bizonyos fokig védekezően, és visszabújt a könyvébe. Sean vizsgálódó szemmel nézett rá. – Hoztál magaddal másik könyvet is? Saul kinyitotta a táskáját. – Próbálkozz ezzel! A nemzetek gazdagodása volt a könyv címe, Sean kételkedve forgatta. – Miről szól? – de Saul megint beletemetkezett az olvasásba. Sean kinyitotta a nehéz kötetet, unatkozva futtatta szemét az első oldalon. Kicsit rezignáltan sóhajtott: hosszú idő óta nem olvasott ő semmi egyebet, legföljebb levelet vagy banki elszámolást. Aztán a szeme, mint a szövőszék vetélője, lassan mozogni kezdett előre-hátra a könyvoldalon. Az első fonalak tehát anyaggá sodródtak e szövőszék munkája nyomán: az így készült szövet ettől kezdve betakarja majd Sean lelkének egy részét, mely eddig meztelen volt. Egy óra múlva Saul odanézett rá. – Mit tartasz felőle? Sean morgott valamit, fel sem nézett. Teljesen lekötötte figyelmét a könyv. Fontos dolgok szerepeltek itt. Adam Smith nyelvezete magasztos volt és pontos. Néhány következtetéssel Sean nem értett egyet, de maga az érvelés egy csomó gondolatot mozgatott meg benne; további gondolkodásra ösztökélte, megsejtetett bizonyos dolgokat; néha helyesen következtetett, néha még azon is túljutott, ahová a szerző szándékozott eljutni. Sebesen olvasott, de tudta, újra elolvassa majd az egészet, mert ez még csak felfedező kirándulás, melyet a gazdaságtan eddig ismeretlen területén tett. Szemét le nem vette az oldalakról; kutatott zubbonya zsebében, talált is egy ceruzacsonkot, s aláhúzott egy részt, melyet újra el akart olvasni. Csak ekkor folytatta az olvasást. Ettől kezdve sűrűn használta a ceruzát. „Nem!” – jegyezte a margóra egy helyütt. „Helyes” – írta máshová. Saul felnézett, összeráncolta a homlokát, amikor észrevette, hogy Sean rongálja a könyvét. Aztán meglátta Sean arckifejezését, látta görcsös igyekezetét, s ettől megint kisimult az arca. Félig leeresztett szempillái alól figyelte a barátját. Mindaz, amit ez iránt a csupa izom ember iránt érzett – akinek hangulatai viharosan változtak, de néha meglepően lágy is tudott lenni –, közel volt most a csodálathoz. Igazából nem értette,

miért vette őt Sean a védőszárnyai alá, de nem is érdekelte. Egyszerűen csak jó volt csöndesen üldögélni – még az olvasást is abbahagyta –, nézni a hatalmas termetű férfi arcát, aki számára több volt puszta barátnál. Ők ketten magukban voltak a sokaság közepén. A vonat észak felé kígyózott a prérin át, hosszú ezüstszürke füstcsíkot hagyott maga mögött; a nap aléltan zuhant a földre, vérszínű pirosát otthagyta a felhőkön. Amikor a nap teljesen lebukott, a sötétség gyorsan beköszöntött. A dobozolt húst, amit vacsorára ettek, a bajonett pengéjével kenték szét a durva kenyérszeleteken. A fülkében nem volt semmiféle világítás; amikor az evést befejezték, takarójukba burkolódzva ültek együtt a sötétben, és beszélgettek. A többiek befejezték körülöttük a beszédet, szavak helyett az alvók neszeit hallották. Sean kinyitotta az egyik ablakot, a betóduló hideg, tiszta levegőtől kitisztult a fejük, észjárásuk fürgébb lett; kicsit visszafogottabban, de azért izgatottan folytatták a beszélgetést. Az emberekről folyt a szó és a földről, meg arról, mi teszi e kettőt nemzetté, s hogy ezt a nemzetet hogyan kell irányítani. A háborúról nem sok szó esett, annál több a békéről, amely majd a háborút követi. Arról beszéltek, hogyan építik újra, amit most leromboltak, hogy még erősebb legyen. Tudták, addig sok-sok bánat vár még az emberekre, s tenyészik majd a szenvedés, ahogy a gonoszság is táptalajra lel a vérben meg a holttesteken; ezért egyre csak arról beszéltek, hogyan lehetne a rosszat kigyomlálni, mielőtt megfojtaná ezt a fiatal országot, mely naggyá, jelentőssé válhatna. Azelőtt sosem beszélgettek így. Saul a válla köré ölelte a takaróját, s nagyon figyelt a sötétben Sean szavaira. Zsidó lévén, érzékei kifinomultak voltak, úgyhogy rögtön fölfogta, Seanban valami megváltozott, ennek az embernek a lelke valami új irány felé indult el. Bizonyos részem nekem is van ebben, gondolta kis büszkeséggel. Sean olyan, mint valami bika, mint egy öklelő bika, nekiront mindennek, ami mozog, támad cél nélkül, aztán megtorpan, s valami másnak ront, az erejét pusztításra használja, mert sosem tanulta meg, hogy másra is lehet. Kuszált benne minden, és ő maga dühös: nyílhegyeket döftek belé; mindent üldözőbe vesz, s ezért nem fog meg soha semmit. Talán én segítségére lehetek, talán fel tudok mutatni valami célt, s az utat is, mely kivezeti ebből a bikaviadali arénából. Így beszélgettek egész éjszaka. A sötétség különös dimenziót adott együttlétüknek. Mivel nem látták egymást, külsejük nem szabott határt gondolataiknak, szellemük felszabadult, korlátok nélkül csapongott, majd egymásra talált a sötétben. Szavakba öntött eszméik gátlástalanul törtek elő. Ekkor hirtelen az egész finom érzés beleveszett a dinamit váratlan robbanásába: visított a mozdonyból kiáramló gőz, recsegett fa és üveg, tört szét mindenféle felszerelés. A vonat elcsavarodott, megtorpant, ledőlt a vágányról, s az alvók hatalmas erővel zuhantak egymásra. Mindezzel szinte egyidőben újabb hangok keveredtek a lármába, közelről tüzelő puskák hangja s a Maxim gépfegyver szakadatlan kalapálása. Sean beszorult a tömör sötétségbe, magatehetetlen volt, még lélegezni sem tudott a hatalmas súly alatt. Minden erejét összeszedte, letépte magáról a csomagokat, az embereket, közben a lába beleakadt valami takaróba. Annyira könnyített magán, hogy legalább levegőhöz jutott, de ekkor valakinek a térde az arcába csapott olyan erővel, hogy feltépte a száját, s a vér sós ízűen szivárgott. Odacsapott egyet, a karján érezte a törött üveg csípését.

A sötétben férfiak üvöltöttek rémületükben és fájdalmukban, a puskaropogáshoz a nyögések, káromkodások borzasztó egyvelege társult. Sean kiráncigálta saját testét a borzasztó nyomás alól, érezte, hogy embereken tapos, amikor felállt. Most már hallotta hogy golyók csapódnak sziszegve a vasúti kocsi oldalába, ezek zaja hangosabb volt a puskákénál. – Saul! – Hagyj békén! Idegen ember volt. Sean elengedte. – Saul! Saul, hol vagy? – Sean! – Megsérültél? – Nem. – Jussunk ki innen! – A puskám! – Franc a puskádba! – Hol az ablak? – Zárva van. Most legalább Sean kezdte felfogni a helyzetüket. A vasúti kocsi az oldalára dőlt, az ablakok a föld felé néztek, a sebesültek és halottak kupacban tornyosultak az ablakok előtt. Az ajtó magasan fölöttük volt, bizonyára összenyomódott. – A tetőn keresztül kell kitörnünk. Vaktában nyúlkált, aztán elkáromkodta magát, s visszahúzta a kezét, mert egy kiálló fadarab a körme alá fúródott. Egyszerre friss levegőt érzett beáramlani. – Itt valami lyuk van. Izgatottan megint kinyújtotta a kezét, megtalálta a szétszakadt farészt. – Az egyik deszka kipattant. A sötétben óriási tülekedés kezdődött, kezek húzták vissza, vagy fél tucat ember küzdött a nyíláshoz jutni. – Vissza, ti szemetek! Sean mindkét öklével ütött, érezte, hogy mindkettővel talált. Lihegett, az izzadság csorgott le a hátán. A levegő nehéz volt az emberek kipárolgó melegétől és rémült lélegzetétől. – Vissza! Majd én megtalálom! Belefeszítette kezét a nyílásba, s kitépte a meglazult deszkát. Egy pillanatig nagy kísértést érzett, hogy arcát odanyomja a nyíláshoz, s mélyen beszívja a friss levegőt. De aztán máris a következő deszkát ragadta meg, lábát nekifeszítette a kocsi tetejének, s minden erejét beleadva rángatta. A deszka nem mozdult. Ismét érezte, hogy pánik lesz rajta úrrá. – Egy puskát, valaki adjon egy puskát! – ordította túl a hangzavart. – Tessék. Ez Saul hangja volt, a puskát máris a kezébe nyomta. A csövet a nyílásba dugta, s mint valami emelőt úgy használta, egész súlyával ráakaszkodott. Érezte, hogy törik szét a fa, odébb mozdította a puskacsövet, s megint húzott rajta egyet. Ez is eltört, Sean máris a következő deszkánál volt.

– Rendben. Egyszerre csak egy! Saul, te indulj elsőnek. Sean valahogyan leküzdötte magában a félelmet; most minden teketória nélkül hajította ki az embereket a feltépett nyíláson. Egy kövér alak beragadt, Sean csizmás lábával adta meg neki a kellő lökést. A kövér visított, úgy puffant ki, mint a dugó a pezsgősüvegből. – Van itt még valaki? – kiáltott bele a sötétségbe. – Sean! – A barátja hangja kívülről szólította. – Gyere már ki te is! – Keress valami fedezéket! – ordított vissza Sean. A búrok tüzérsége szünet nélkül lőtte a felrobbantott vasúti szerelvényt. Sean megint megkérdezte. – Van itt még valaki? – mire egy ember felnyögött a lábánál. Sean gyorsan ráakadt. Súlyosan sérült volt, feje kicsavarodva lógott. Sean kiszabadította a testet a rázuhant csomagok közül, s felemelte. Nem bírom kicipelni, gondolta végül, jobb, ha itt hagyom, míg a felcserek megérkeznek. Otthagyta a sebesültet, s belebotlott egy másikba. – A fene belétek – hörögte, maga is rettegve, szeretett volna kikerülni már innen. De ez a férfi amúgy is halott volt. Érezte a hüllőszerű halotti síkosságot a bőrén; sorsára hagyta, s kiverekedte magát a kocsiból a levegőre. A fülkében vaksötét uralkodott, itt a csillagok gyöngyszínű fénnyel világították meg a tájat; látta a gőz páráját a mozdony fölött terjengeni a magasban, látta, hogy az első kocsik egymásba nyomódtak, a többi kocsi középütt összecsukódott, az egész valami szörnyű szoborcsoportját mutatta a pusztításnak. A búr lövedékek egyre záporoztak, válaszként csak halványan szólalt meg néhány puska a vasút mellől. – Sean! Saul kiáltott, az egyik felborult kocsi mögött kuporgott. Sean odarohant, túlkiabálta a puskaropogást. – Maradj itt! Visszamegyek megkeresni Mbejanét. – Sosem találod meg ebben a tömegben. Együtt utazott a lovakkal – hallgass csak oda egy kicsit! A szerelvény hátsó részére kötötték a lovakat szállító kocsikat; az innen jövő hangok olyan iszonytatóak voltak, hogy Sean csak azt remélte, többé sosem hall ilyet. Kétszáz csapdába került, megrémült állat – ez sokkal szörnyűbb volt, mint a romok közé szorult emberek kiáltása. – Istenem! – sóhajtott fel Sean. Aztán még a félelemnél is erősebben tört ki belőle a harag. – Rohadékok – átkozódott, amint a magas fennsíkra nézett. A búrok olyan helyet választottak a támadásra, ahol a vasútvonal a folyó mentén kígyózott. A víz ott elzárta előlük a menekülés útját, és a másik oldal kettős kanyarral, meredeken emelkedett, vagyis a vonat teljes gőzerejét igénybe vette. Az első hajlatnál feküdtek lesben a búr tüzérek, legalább kétszázan lehettek a puskaropogás erősségéből ítélve, felettük pedig a Maxim gépfegyverből dörrentek a lövedékek: kérlelhetetlenül villantak fel a fegyvertorokból az oldalirányzással becélzott golyók, s pásztázták a vonatot kíméletlenül elölről hátra, hátulról előre. Sean egy percig döbbenten figyelte, aztán megemelte a puskát, melyet még most is a kezében tartott, s kilőtte a Maximra célozva a tárat. A toroktüzek mindjárt felragyogtak: a golyók most Seant keresték, feje körül száz lövedék repült el vijjogva, hasítva a

levegőt. Sean fedezék mögé bújt, míg megtöltötte a puskát, aztán megint készen állt a küzdelemre. – Ti rohadékok! – ordította, s most már valószínűleg hallották a kiáltását, mert a fenn álló tüzérek igencsak próbálták megtalálni őt a gépfegyverrel. És egyre közeledtek egymáshoz. Sean megint lehajolt, mellette Saul lőtt. – Honnan szerezted a puskát? – Visszamentem érte. Saul puskalövésekkel tűzdelte meg a mondatot, Sean ránevetett, miközben a puska újratöltésén munkálkodtak az ujjai. – Egyszer még megsebesülsz – mondta. – Tőled tanultam ezt a viselkedést – vágott vissza Saul. Sean még egyszer kilőtte az egész tölténytárat, de eredménye nem volt semmi; a puskatus ütése a jól ismert, féktelen dühöt váltotta ki belőle. Csak Mbejane hangját kellett meghallania, s dühe máris majd szétvetette. – Nkosi. – Hol a fenébe voltál? – Elvesztek a lándzsáim. Sok időbe telt, míg rájuk akadtam a sötétben. Sean egy pillanatig némán bámult a magaslat gerincére. A baloldalon mintha megszakadna a puskások sora, ott egy vékony vízmosás szaladt lefelé a vasút irányába. Egy kis csapat valószínűleg képes lenne felmászni azon a vízmosáson, s így eljutni a búr puskaállások mögé. A magaslaton trónoló magányos Maxim gépfegyver igencsak sebezhető lenne arról a helyről. – Hozd a lándzsáidat, Mbejane. – Hová mentek? – kérdezte Saul. – Megpróbálkozom azzal a gépfegyverrel. Te maradj itt, és próbáld elterelni ezeknek az uraknak a figyelmét rólunk. Sean a vonat mentén indult a vízmosás irányába. Ötven métert megtehetett már, amikor észrevette, hogy nemcsak Mbejane követi, hanem Saul is vele tartott. – Te ugyan hová mész? – Ahová te. – Egy fészkes fenét! – Idefigyelj! Volt valami sajátságos makacsság Saul hangjában, ezt most Seannak is el kellett ismernie, és vitatkozásra igazán nem maradt ideje. Futott, amíg szembe nem került a vízmosással, itt aztán megint fedezékbe bújt egy felborult szekér mögött; akkor megállt, hogy felmérje a helyzetet. A vízmosás szűk volt és mély; az itt növő bozót valószínűleg teljesen eltakarja őket, míg csak fel nem érnek a másik partra, ahol úgy tűnt, megszakadt egy időre a búrok tüzérségi vonala. – Megteszi – döntötte el Sean hangosan, aztán a másik kettőhöz fordult. – Megyek elsőnek, ti követtek. Saul, vigyázz arra az óriási lábadra! Homályosan érezte, hogy vasúti katasztrófából kimenekült katonák visszavágásra készülnek. Hallotta, hogy a tisztek hajtják a közlegényeket, most már száz puska

viszonozta a búrok lövéseit. – Nos, rendben, elkészültem. – Sean felállt. – Amint átérek, gyertek utánam! Ebben a pillanatban újabb hang csapott le rájuk. – Miben sántikálnak maguk? – Mi köze hozzá? – kérdezett vissza Sean ingerülten. – Tiszt vagyok – most már Sean is felismerte a szikár alakot, aki kezében puszta kardot szorongatott. – Acheson! Egy másodpercig habozott, aztán Acheson is felismerte Seant. – Courtney. Mit csinál maga itt? – Felmászom ezen a vízmosáson, hogy elkapjam azt a Maximot. – Úgy véli, el tudja érni? – Legalább megpróbálom. – Rendes ember – akkor, induljon hát! Ha sikerül elérnie, készen leszünk segítségére sietni. – Viszontlátásra a dombtetőn! – mondta Sean, s már indult futva a vízmosás szájához. Egyes sorban, csöndesen követték; a puskaropogás, a csatakiáltások elnyelték lépésük halk zaját. Sean hallotta, hogy a burgerek egyre közelebbről szólalnak meg fölötte, egyre hangosabban beszélnek – most már igazán közel vannak – a vízmosás partján, közvetlenül a fejük fölött, aztán már mögöttük – és átértek a másik oldalra. A vízmosás itt nem volt olyan mély, kezdett ellankásodni, ahogy a fennsík közelébe ért. Sean felemelte a fejét, kinézett. Alattuk a búrok alakjai rajzolódtak ki a fűben, felülről nézve puskáik mintha narancsszínű lángönteteket szórtak volna – a britek felől, a vasúti kocsik romhalmazától jövő válasz csak amolyan szurkapiszkának tűnt. Sean egyes-egyedül a Maximra figyelt, s most már látta, hogy lentről miért nem tudtak kárt tenni benne a katonáik. A gépfegyverállt éppen a magaslat pereme alá helyezték, az előrevetült földdarabra, s föld- és kősánccal védték. A vaskos, vízhűtőköpennyel ellátott gépfegyvercső egyetlen szűk nyíláson át kandikált kifelé, a három tüzér, aki a fegyver mellett teljesített szolgálatot, jó mélyen lehajolt a fal mögé. – Rajta hát – súgta Sean, s hason csúszva kimászott a vízmosásból, hogy megkezdje a gépfegyver becserkészését. Az egyik tüzér meglátta, amikor már csak néhány lépésre volt a fegyvertől. – Magtig! Pasop, daars ’n… Sean két kézre fogta a puskát, s a tüzér már nem fejezhette be a figyelmeztető felkiáltást. Mbejane és Saul a nyomában voltak mindenütt, néhány percre a lőállás küzdő férfitestekkel lett teli. Aztán a harc eldőlt, s ők hárman nehezen kapkodtak levegő után a sötétben. – Tudod, hogy kell használni ezt a micsodát, Saul? – Nem. – Én sem. – Sean leguggolt a gépfegyver mögé, kezével megragadta az ikerkapaszkodókat, hüvelykujját szinte gépiesen a kilövőgombra helyezte. – Wat makeer julle daar bo? Skiet, man, skiet! – ordított egy búr lentről, és Sean visszakiáltott neki: – Wag maar ‘n oomblik – dan skiet ek bedonderd. – Wie’s daar? Ki maga? – kérdezte a búr katona, mire Sean elsütötte a fegyvert. Irányzékot nem tudott használni, valahová a fegyver csöve fölé célzott vaktában, s

hüvelykujjaival lenyomta a tölténykilövő gombokat. Mintha légkalapáccsal dolgozna, olyan lökést kapott a válla, a füle meg teljesen megsiketült a fegyver iszonyatos zajától; azért szép, lassú íveket próbált rajzolni a fegyver csövével, egyre csak az alatta levő magaslatot célozva. A búrok vonalán végig kiáltozást, tiltakozást lehetett egyszerre hallani; Sean ezen vad örömmel nevetett. A búrok tüzérségi támadása a vonat ellen csodálatosképpen elakadt, mert az emberek felugrottak, és szétspricceltek a gépfegyver golyóitól. Legtöbbjük rohant vissza a dombhát mögötti részre, ahol a lovak legeltek, s igyekezett jó messzire kerülni a Maxim oldalirányú golyóitól. Hurrázó angol gyalogosok sora rohant a nyomukban, ezek a vonat felől érkeztek – Acheson segítsége, úgy, ahogyan ígérte. Mindössze egy maroknyi, mindenre elszánt csapat búr jött el a domboldalig, ordítoztak, megdühödve lőttek Sean irányába. Pontosan a gépfegyver holtterében jártak, itt Sean nem tudta őket eltalálni. – Kerüljetek ki innen! Menjetek vissza a csapathoz! – kiáltott hátra Sean Mbejanénak és Saulnak, miközben felhúzta a nehéz fegyvert a sziklás falhoz, hogy a lőtávolságon változtatni tudjon. De ettől a mozgástól a töltényszalag összetekeredett, s az első lövés után a fegyver használhatatlanná vált. Sean a feje fölé emelte a gépfegyvert, egy pillanatig így állt vele, aztán az alatta közelítő emberek közé hajította. Kettőt közülük leterített. Most felkapott egy görögdinnye nagyságú követ a sziklafal tetejéről, és azt is az ellenség közé hajította, aztán egy újabb követ, és még egyet és még egyet… Félelemmel vegyes izgalom vett erőt rajta, kacagott, s úgy hajigálta egyre a köveket. És a maradék búrok is feladták. Visszahúzódtak a csapatukhoz, együtt rohantak a többiekkel a lovukért. Mindössze egyetlen férfi közeledett megtorpanás nélkül felé. Jött gyorsan és némán. Sean háromszor is megcélozta kövekkel, de egyszer sem találta el. A férfi hirtelen egészen közel volt hozzá – alig tízlábnyira. Ott megtorpant, és felemelte a puskáját. Még ha sötét volt is, ilyen közelből szinte lehetetlen lett volna elhibázni a lövést; Sean gyorsan leugrott a falról. Egy pillanatig teljesen tisztán állt, aztán olyan erővel, melyre mindkettejüknek elállt a lélegzete, nekiesett a búrnak. Egymásba kapaszkodva gurultak lefelé a lejtőn, rugdostak, markolászták egymást, meghemperegtek a sziklás talajon, míg csak egy kis tövisbokor meg nem akasztotta őket. – Na, te rohadt hollandus! – szitkozódott Sean. Tudta, hogy ennek a verekedésnek csak egyféle befejezése lehet. Ellenfele torkát kereste, tökéletesen megbízott testi erejében, s szinte alig akarta elhinni, hogy a csuklóját olyan erős marokkal szorítják, hogy belecsikordul a csontja. – Kom, ons slaaí ann. Ezeket a taali szavakat az ellenség alig egy arasznyi közelségből súgta Sean fülébe, a hangot nem lehetett fel nem ismerni. – Jan Paulus! – Sean! A meglepetéstől egy minutumra enyhült a szorítás, és Sean kitépte a kezét. Életében csak egyszer találkozott össze olyan emberrel, akinek ereje vetekedett az övével – és most ismét egymás ellen küzdenek. Jobb tenyerét Jan Paulus álla alá szorította, úgy próbálta fejét hátravinni a másikat fogva tartó bal karjáig. Ettől akár a nyakát is törhette volna ellenfelének. Ehelyett Jan Paulus szorította össze Seant a hónalja alatt, s nyomta

erősen. Pillanatokon belül Sean arca dagadni kezdett, vér szökött a fejébe, szája kinyílt, nyelve kilógott a fogai között. Alig kapott levegőt, de még így is képes volt erősebben szorongatni a másik nyakát, hallotta, hogy ropog – tudta, még egy arasz, s eltörik a csigolyája. Mozgott, imbolygott a föld alatta, érezte, mindjárt elájul, szeme előtt sötét karikák táncoltak – ez a tudat újabb lelkierőt öntött belé. Minden erejével nekiesett Jan Paulus nyakának. Ez használt. Jan Paulus vad, tompa kiáltást hallatott, de a szorítása kicsit gyengébb lett. Még egyszer, biztatta magát Sean, még egyszer. S minden maradék erejét összeszedte a végső erőfeszítéshez. Még mielőtt megtehette volna, a másik fürgén megmozdult alatta, változtatott a szorításán, eltolta Seant a melléről. Térdét Sean medencéje alá szorította, fájdalomtól eltorzultan felkapta ellenfelét, és cigánykerékszerű mozdulattal elhajította magától. Erre Sean is kénytelen volt elereszteni Jan Paulus nyakát, s kezét kitárva fékezni az esést. Egy szikladarab a lágyékába csapódott, a fájdalom úgy cikázott rajta keresztül, mint a villám a nyári égbolton. Ködösen azért hallotta az angol gyalogság közeli kiáltozását, látta, hogy Jan Paulus lassan talpra áll, s lepillant a bajonettekre a csillagok világánál, majd lemenekül a lejtőről. Sean is feltápászkodott, megpróbálta ellenfele után vetni magát, de a fájdalom miatt, amit a hátában érzett, jóformán csak sántikálni tudott: Jan Paulus tíz lépéssel előtte ért el a dombhajlathoz. Miközben szaladt, egy újabb sötét árny követte oldalról, ahogyan a jó vadászeb szimatolja a menekülő szarvas nyomát. Mbejane volt az. Sean már látta kezében a hosszú fémet is, amint Jan Paulus háta fölé emelte döfésre készen. – Ne! – kiáltotta Sean. – Ne, Mbejane! Hagyd! Hagyd! Mbejane megtorpant, lassította vágtáját, aztán megállt, s hátrapillantott. Sean ott állt mellette, kezét a hátára szorította, lélegzete sípolva tódult ki a torkából. Alattuk, a lejtő távolabbi végéből felhallatszott egy magányos póni patáinak ügetése. Aztán Jan Paulus menekülésének zaja is elült; körülöttük feltűntek a vonat felől özönlő bajonettes katonák. Sean megfordult, s elsántikált közöttük.

39 Két nappal később mentesítő vonattal érkeztek meg Johannesburgba. – Azt javaslom, jelentkezzünk valakinél – mondta Saul, amikor hárman ott álltak az állomás peronján. Körülöttük kis halomban az a néhány csomag, amit ki tudtak menteni a vonatszerencsétlenségből. – Menj és jelentkezz, ha így tartja kedved – felelte Sean. – Jómagam inkább körülnézek. – De nincsen kvártélyjegyünk – tiltakozott Saul. – Bízd magad szépen Sean bácsira! Johannesburg bűnös város: kapzsiság nemzette az arany nevű pokol méhében. De e várost mégis vidámság lengi körül, valami tünékeny felpezsdültség és nyüzsgés jellemzi. Amikor az ember távol van a várostól, akár gyűlölheti is, de amikor visszatér

ide, megint megfertőződik tőle. Seannal is ez történt. Kivezette útitársait az állomáson keresztül az Eloff utcára; elmosolyodott, amikor újra meglátta ezt a helyet. Az utcán pezsgett az élet. Lovas kocsik versengtek a ló vontatta villamosokkal egy kis helyért. A járdákon, a három- és négyemeletes házak tövében, a tucatnyi különféle regiment egyenruhás katonái sétafikáltak, ehhez járult még a hölgyek pillangótarkaságú öltözete. Sean megtorpant az állomásépület lépcsőjén, és szivarra gyújtott. A lovas kocsik kerekének lármáját, a beszélgetők hangját gyászos jajgatás nyomta el: felbődült az első bányasziréna, s ezt rögtön követte még néhány, jelezvén, hogy dél van. Sean szinte gépiesen nyúlt a zsebórájához, hogy ellenőrizze az időt; látta, majdnem mindenki ugyanezt teszi a zsúfolt utcán. Megint elmosolyodott. Jo’burg aztán nem sokat változott. Ugyanazok a régi szokások, s ő is ugyanazt érzi, mint régen. A meddőhányók magasabbak ugyan, mint ahogyan emlékezett rájuk; akadt néhány új épület is, a város kicsit idősebb, kicsit bölcsebb, de legbelül változatlan, szívtelen ringyó, amilyen volt. A Comissioner utca sarkán cicomás épület állt – olyan volt, mint valami esküvői torta –, párkányos tetejű, fémmel díszített: ez volt Candy szállodája. Sean egyik válláról a puska, másikról a csomagja lógott, így tolakodott Saullal és Mbejanéval végig a gyalogjárón. Odaért a hotelhez, s bement a forgó üvegajtón. – Igazán nagyvilági. Körbenézett az előcsarnokban, csomagját ledobta a vastag szőnyegre. Mindenütt kristálycsillárok, bársonyfüggönyök ezüstzsinórral, pálmák, bronz virágtartók, márványasztalok, hatalmas plüssfotelek. – Mit szólsz hozzá, Saul? Próbáljuk ki ezt a menhelyet? Hangja erősen dörrent az előcsarnokban, az udvarias társalgók moraja elnémult. – Ne beszélj olyan hangosan – szólt rá Saul. Egy tábornok, aki egy plüsshuzatú széken ült, kihúzta magát, s lassan megfordította a fejét, hogy végigfuttassa rajtuk monoklis pillantását, miközben segédtisztje odahajolt hozzá, s a fülébe súgta: – Gyarmatiak. Sean rákacsintott, és továbbment a recepcióhoz. – Jó napot, uram – nézett rá a hotelportás fagyos szemmel. – Szobafoglalásom van maguknál a vezérkari főnök és a magam számára. – Milyen néven, uram? – Sajnálom, erre a kérdésre nem válaszolhatok. Inkognitóban utazunk – válaszolta Sean komoly arccal, mire a portás szerencsétlenül nézett körbe. Sean egészen lehalkította a hangját. – Látott ide valakit bejönni egy bombával? – Nem. – A portás szeme kicsit megmerevedett. – Nem, uram. Nem láttam. – Akkor jó. – Sean láthatóan megkönnyebbült. – Ez esetben kivesszük a Viktória lakosztályt. Küldje fel a csomagjainkat. – Caithness tábornoké a Viktória lakosztály, uram. A portás egyre kétségbeesettebbnek látszott. – Hogyan? – horkant föl Sean. – Mit merészelnek! – Én nem… Nekünk nem volt… – A portás dadogva hátrált. – Hívja ide a tulajdonost! – rendelkezett Sean.

– Igenis, uram. A portás eltűnt egy „Privát” feliratú ajtó mögött. – Megbolondultál? – Saul zavartan izgett-mozgott. – Nincs annyi pénzünk, hogy itt vegyünk ki szobát. Menjünk innen! – A vendégek most már egy emberként bámultak rájuk, amitől Sean nagyon is tudatára ébredt, hogy egyenruhája ócska és pecsétes az utazástól. Mielőtt Sean bármit mondhatott volna, egy hölgy lépett ki a „Privát” feliratú ajtón, egy igen csinos, de nagyon mérges hölgy. Szeme úgy villámlott, mint a kék zafír, melyet a nyakán viselt. – Én vagyok Mrs. Rautenbach – a tulajdonos. Látni óhajtott. Sean rámosolygott a nőre, s az asszony haragja lassan visszahúzódott: most ismerte fel a férfit szakáll nélkül, ebben az ormótlan, piszkos egyenruhában. – Szeretsz még egy kicsit, Candy? – Sean?! Az asszony még mindig nem volt benne biztos. – Ki más lenne? – Sean?! Erre már odafutott a férfihoz. Félórával később Caithness tábornokot máshová telepítették, és Sean meg Saul kényelmesen elhelyezkedett a Viktória lakosztályban. Frissen megfürödve, mindössze egy törölközővel a dereka körül, Sean hátradőlt a székben, és hagyta, hogy a borbély lekaparja arcáról a háromnapos borostát. – Még egy kis pezsgőt? Candy már vagy tíz perce nem vette le róla a szemét. – Kösz. Az asszony megtöltötte a poharát, odahelyezte a jobb keze ügyébe, majd végigsimította a férfi felsőkarján a vastag izmokat. – Még mindig kemény – suttogta. – Jól tartod magad. – Ujjai Sean mellkasán babráltak. – Egypár ősz szál itt, pár ősz szál ott, de jól illik hozzád. – Aztán a borbélyhoz fordult. – Még mindig nem fejezte be? – Egy pillanat, asszonyom. Még egy kicsit csattogott az ollóval Sean halántékánál, aztán hátralépve megcsodálta remekművét, majd kissé visszafogott büszkeséggel tükröt tartott Sean elé, hogy lássa, meg van-e elégedve. – Kitűnő. Nagyon köszönöm. – Elmehet. Nyírja meg azt a fiatalembert a másik szobában. Candy most már úgy érezte, eleget várakozott. Becsukta az ajtót a borbély után, s elfordította a zárban a kulcsot. Sean felemelkedett a székből, néztek egymásra sokáig. – Istenem, milyen hatalmas vagy. Az asszony hangja fátyolos volt, s leplezetlenül férfira éhes. – Istenem, milyen gyönyörű vagy! – felelte erre Sean, s lassan elindultak egymással szemben, hogy találkozzanak a szoba közepén. Később csöndesen heverésztek az ágyon; leszállt az este, a szobára sötétség borult. Candy – ahogy a macskamama a kölykét tisztogatja – úgy nyalogatta végig Sean vállát, meg a hosszú, vöröses sebhelyet a nyakán.

Amikor a szoba már igazán sötét lett, Candy meggyújtotta a lámpaernyős gázégőket, s elküldött süteményért meg pezsgőért. Egymás mellett ültek a feldúlt ágyon, s beszélgettek. Eleinte kicsit szégyenlősek voltak – mintha szégyellték volna, ami köztük történt –, de ez a félénkség hamar elpárolgott, és majdnem egész éjszaka ébren maradtak. Ritkaság, hogy a férfinak egyszerre szeretője és barátja is legyen ugyanaz az asszony – de Candy esetében ez lehetséges volt. Sean végre el tudta mesélni mindazt, amit régóta magába zárt, ami ott benn forrongott. Mesélt Michaelről meg a kettejük közti furcsa kötődésről. Mesélt Dirkről, megemlítette a saját hibáit is a gyerekkel kapcsolatban. Mesélt a háborúról, s hogy mihez kezd, ha a háborúnak vége lesz. Mesélt Lion Kopról meg a mimózaültetvényről. De egy dologról nem mesélt. Nem szólt semmit Ruthról, sem arról az emberről, aki a férje volt.

40 A következő napokban Sean és Saul jelentkezett a területi parancsnokság központjában, de sem feladatot, sem elszállásolási jegyet nem adtak ki számukra. Most, hogy megérkeztek a csapathoz, senki sem volt különösebben kíváncsi rájuk. Közölték velük, hogy naponta kötelesek jelentkezni, ezzel szélnek eresztették őket. Így aztán visszatértek Candy hoteljébe, ahol napjuk nagyobb részét biliárdozással töltötték, vagy kártyáztak, esténként pedig ettek, ittak és beszélgettek. Egy hét múlva Sean ezt is megunta. Úgy érezte magát, mint valami fiatal csikó. Még a mennyből hulló manna is egyhangú lesz, ha mindig azt kapja az ember – így amikor Candy megkérte, legyen a kísérőlovagja egyik este, Sean megkönnyebbüléssel fogadta el az invitálást. Vacsorára voltak hivatalosak Lord Kitchenerhez, akit a brit hadsereg legfőbb dél-afrikai parancsnokává léptettek elő. – Úgy festesz, mint valami félisten – nézett rá Candy, amikor Sean belépett az asszony lakosztályába. A szobáihoz titkos ajtón keresztül folyosó vezetett Sean hálószobájából, a Viktória lakosztályból. Amikor Candy először mutatta meg ezt a diszkrét kis bejárót, s elmagyarázta, hogyan működik mindez egyetlen gombnyomásra, Sean leküzdötte a kísértést, hogy megkérdezze, ugyan hány vendégének mutatta már be ugyanezt. Semmi értelme sem lett volna bántani azokat a névtelen vendégeket, akik ki-be jártak ezen a titkos folyosón, s megtanították Candyt mindazokra a trükköcskékre, melyekkel most Seant szórakoztatta. – Te sem nézel ki rosszul. Candy kék selyem estélyit viselt, a ruha színe megegyezett a szeme színével, nyakán briliánsok ragyogtak. – Milyen nagyvonalú, uram! – Az asszony odalépett hozzá, s lehúzkodta Sean új estélyi frakkjának selyem kihajtóját. – Szeretném, ha viselnéd a kitüntetéseidet ma este. – Csakhogy nincsenek kitüntetéseim. – Óh, Sean! Kellene, hogy legyen. Azzal a sok golyónyommal a testeden, kellett volna, hogy kapjál kitüntetést!

– Sajnálom, Candy. Sean elmosolyodott. Candy néha távolról sem emlékeztette a nagyvilági, elegáns dámára. Egy évvel idősebb volt, mint Sean, de az idő nem tette tönkre finom bőrét és haját, pedig e kettő selymességét a legtöbb nő hamar elveszíti. Alakja nem lett teltebb, arcvonásait sem durvították el az évek. – No, nem baj, azért kitüntetések nélkül is te leszel a legszemrevalóbb férfi ma este. – Te meg a legcsinosabb kislány. A lovas kocsi végiggördült a Comissioner utcán a Grand Hotel felé. Sean hátradőlt a fényes bőrülésen. Szivarja végén hüvelyknyi tömör, szürke hamu parázslott: az indulás előtt felhörpintett pohárka brandy melegítette a keményített ingmell alatt; arcának és hajának kellemes arc- és haj szeszillata volt – s mindehhez Candy keze nyugodott lazán a combján. Sean tehát igen elégedettnek érezte magát. Nevetgélve válaszolt Candy csevegésére, közben szivarfüstöt eregetett ajkai között, s valami gyermeki örömmel ízlelgette a füstöt. A lovas hintó most megállt a hotel bejárata előtt, kicsit himbálózott remek rugózatán, amikor Sean lemászott a kocsiból, hogy a nagy hátsó kerék mellett állva segítsen Candynek a leszállásban. Aztán Candy belekarolt, Sean úgy vezette fel á lépcsősoron a hotel üvegajtajáig, onnan be az előcsarnokba. Ez a hotel nem tűnt olyan nagyviláginak, mint a Candyé, de azért ez is meglehetősen elegáns volt – hát még a vendéglátók sora, akik fogadták őket! Mialatt elfoglalták helyüket a főparancsnokra várók között, Sean csöndesen egy szárnysegéddel csevegett. – Uram, engedje meg, hogy bemutassam Mr. Courtneyt és Mrs. Rautenbachot. Lord Kitchener félelmetes külsejű ember volt, erős és hideg kezű, termetre legalább olyan magas, mint Sean. Pillantása, mellyel Seanéba kapaszkodott egy másodpercre, kutató volt, ugyanakkor igen kimért. Aztán Candyhez fordult: míg a hölgy kacsója fölé hajolt, kicsit megenyhült az arckifejezése. – Igazán kedves, hogy eljött, asszonyom. Ezzel továbblépett; ők pedig belevegyültek az egyenruhák és a selyem meg bársony estélyi öltözetek tarkaságába. A báltermi színkavalkádban dominált a gárdisták és a tüzérek uniformisának skarlátja, de akadtak ott arany sujtásos kék dolmányban huszárok, zöld színben erdészek, vagy fél tucat férfi skót szoknyában, a Highlander regiment képviselői; egyszóval Sean fekete öltönye meglehetősen konzervatívnak számított. A rendjelek és érdemrendek társaságában csillogtak a hölgyek ékszerei és hófehér bőrük. Itt most a Brit Birodalom hatalmas fájának legszebb virágait láthatták együtt a szemlélők. Ez a fa kimagasodott az erdő többi fája közül. Kétszáz év háborús győzelmei táplálták, gyökerét kétszázmillió alattvalója képezte; ezek a gyökerek szívogatták fel a fél világ kincseit, hogy aztán hajókra rakva elküldjék e kincseket a Temze partján trónoló szürke nagyvárosba, mely a birodalom szíve, központja. Ott aztán ez az éltető nedű feldolgoztatott, s átkerült az emberekbe. Ezeknek az embereknek az önelégültsége és arroganciája meglátszott hanyag beszédmodorukon, gondosan megválasztott nemtörődömségükön. E vonások miatt még az említett fa törzséhez tartozók is félték és egyben gyűlölték ezeket az embereket. A kisebb fák közelebb húzódva éltek egymáshoz, s jó messzire terjedtek ki a gyökereik, hogy

táplálékhoz jussanak. A betegség azonban már beleette magát a faóriás kérge mögé a fába. Amerika, India, Afganisztán és Dél-Afrika már megkezdte azt a rothasztó folyamatot, amitől egy szép napon az egész fa olyan erővel dől ki, hogy törzse szilánkokra porlad széjjel, ami csak azt bizonyítja majd, hogy nem volt sosem tölgyfa, csak gyönge kis fenyőfa. Sean figyelte az egybegyűlteket, de most idegennek érezte magát közöttük; a lövészárokban, a nagy füves pusztaságon, a Mauserek üvöltése közepette élő, faragatlan katonákat lélekben közelebb állónak tartotta magához. Az ilyen gondolatok azzal fenyegettek, hogy máris elrontják a hangulatát, ezért e gondolatokat igyekezett elnyomni magában. Üres poharát felcserélte egy szikrázó sárgás borral telire, s megpróbált bekapcsolódni a fiatal tisztek csevegésébe, akik Candy körül rajzottak. De csak annyit ért el, hogy nagy kedve támadt az egyik tisztecskét erősen szájon vágni, pontosan kackiás bajusza táján. Egyre jobban tetszett neki ez az ötlet, de ekkor valaki karon fogta, s megfordította. – Üdvözlöm, Courtney. Úgy tűnik, mindenütt összeakadunk, ahol csata vagy potya ital kínálkozik. Sean elámult, aztán megfordult, és szemben találta magát John Acheson tábornok szigorú arcával s oda nem illő módon kacsintgató szemével. – Jó estét, tábornok úr. Magam is úgy látom, hasonló helyeket látogatunk szívesen – mosolygott rá Sean. – Pocsék ez a pezsgő. Az öreg Kitchener, úgy látszik, takarékoskodik. – Végigpillantott Sean makulátlan estélyi öltözékén. – Kicsit nehéz megmondanom, vajon megkapta-e a kitüntetést, melyre felterjesztettem. Sean a fejét rázta. – Még mindig őrmester vagyok. Nem akartam zavarba hozni a vezérkart azzal, hogy felteszem az összes stráfomat. – Ah! – Acheson szeme kicsit összeszűkült. – Valaki nyilván visszatartotta a felterjesztést. Majd utánanézek. – Biztosíthatom, én így is tökéletesen boldog vagyok. Acheson bólintott, és más témába kezdett. – Még nem találkozott a feleségemmel, ugye? Ez igazán nagyvonalú patronálásnak számított. Sean nem tudta, hogy Acheson személyes jószerencse-hozójának tekinti őt. Saját gyors emelkedése a ranglétrán akkor kezdődött, amikor Seannal találkozott. Sean meglepődve pislogott, mielőtt válaszolt. – Még nem volt részem e megtiszteltetésben. – Akkor kövessen. Sean elnézést kért Candytől, aki egy legyezőütéssel elbocsátotta. Acheson keresztül vonszolta a tömegen, egy csoport felé tartott a terem túlsó végében. Néhány lépésnyire e csoporttól Sean hirtelen megtorpant. – Valami baj van? – kérdezte Acheson. – Nem. Semmi baj. Sean folytatta útját a társaság felé, de a szeme megbűvölve tapadt az ott állók közül valakire. Vékony alak, a natali lovasság sötétkék egyenruhájában. Barnás haja egyenesen hátrafésülve magas homlokából, az orra túlságosan nagy a szájához és orcáihoz képest,

válla kicsit hajlott, de a mellén ott csillog a legnagyobb bátorsági kitüntetés bronzból, püspöklila szalaggal, mellette a Kiváló Szolgálatért Érdemrend csíkos szalagja, és a vállán az ezüst csillagok mutatták, hogy az illető ezredesi rangot visel. Sean szeme lefelé vándorolt lassan az ezredes lábán, és ismét feltámadt benne a bűntudat. Némi csodálkozással nézte, hogy a két láb tökéletesen összeülik, mindkettőn fényes, fekete bőrcsizma feszül. Csak amikor a férfi mozdult egy kicsit, s áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, akkor vette észre az egyik láb élettelenségét. – Drágám, szeretném neked bemutatni Mr. Courtneyt. Azt hiszem, beszéltem már neked erről a fiatalemberről. Velem harcolt Colensónál és a vonaton is néhány héttel ezelőtt. – Mr. Courtney, őszintén örülök. Az asszony kerekded, barátságos teremtés volt, de Sean alig tudott kinyögni valami odaillőt, annyira tudatában volt annak a másik, az arcára szegeződő szempárnak. – Ez pedig Peterson őrnagy a tisztikarból. Sean bólintott. – Courtney ezredest bizonyára ismeri – hiszen ugyanazt a nevet viselik, arról nem is beszélve, hogy az ezredes az ön parancsnoka. Tizenkilenc év óta először nézett Sean annak a férfinak az arcába, akit ő tett nyomorékká. – Szervusz, Garry – mondta, s kezet nyújtott. Aztán várt kinyújtott kézzel. Garry Courtney ajka megmozdult. Kicsit behúzta a nyakát, feje lassan mozgott egyik oldalról a másikra. Fogadd el, Garry. Kérlek, fogadd el a kéznyújtásomat. Sean némán próbálta rábeszélni a másikat. Úgy érezte, taszító az arckifejezése, ezért kényszerítette magát, hogy mosolyogjék. Kicsit bizonytalanra sikerült ez a mosoly, a szája széle remegett. Válaszként Garry ajka engedett merevségéből, egy pillanatig Sean őrületes vágyakozást látott fellobbanni testvére szemében. – Sok idő eltelt azóta, Garry. Nagyon sok – lépett közelebb Sean kinyújtott kézzel. Fogadd el. Óh, istenem, add, hogy kezet nyújtson. Ekkor Garry kihúzta magát. Jobb lábának vége halkan, esetlenül csúszott a márványpadlón. Szemében a vágy elhomályosult, ajka széle gúnyos vigyorra húzódott. – Őrmester – szólalt meg, hangja túlságosan erős volt és túlságosan magas. – Őrmester, maga nincs előírásszerűen öltözve! – Ezzel megfordult, műlábára támaszkodott, és a tömegen keresztülvágva elbicegett. Sean csak állt, keze még mindig kinyújtva, a mosoly az arcára fagyott. Ezt nem kellett volna velünk csinálnod. Mindketten akartuk – tudom, hogy te legalább annyira szeretted volna, mint én. Sean leengedte a kezét, és ökölbe szorította. – Ismeri? – kérdezte Acheson halkan. – A testvérem. – Értem – mormolta Acheson. Sok mindent megértett – például azt, hogy miért volt Sean Courtney még mindig őrmester. Peterson őrnagy köhögött, szivarra gyújtott. Mrs. Acheson megérintette a tábornok karját. – Drágám, tegnap megérkezett Daphne Langford. Ott ül Johnnal – meg kell őket hívnunk vacsorára.

– Természetesen, szívem. Még ma este meghívom őket. A házaspár saját dolgaival kezdett foglalkozni, így módot adtak Seannak, hogy magához térjen az előbbi megszégyenítésből. – Üres a pohara, Courtney, és az enyém is az. Javasolom, térjünk át valami töményebbre, mint az öreg Kitchener olcsó pezsgője. Ott volt a brandy, méghozzá tüzes cape-i brandy, nem olyan szappanízű lötty, amilyet Franciaországban csinálnak. Elég veszélyes ital jelen lelkiállapotában. A Garryvel történtek után csak egyetlen érzelem tűnt lehetségesnek Sean számára: a hideg, gyilkos gyűlölet. Az arca közönyös maradt, udvariasan felelgetett Mrs. Acheson kedveskedéseire, egyszer még Candyre is rámosolygott a terem túlsó végén, de közben egyik brandyt küldte le a másik után, hogy legyen, ami táplálja a dühét, mely a gyomrát mardosta. Szeme egyetlen alakot követett, a sötétkék egyenruhás férfit, aki csoporttól csoportig bicegve járt körbe. Az ülésrendet intéző segédtisztnek fogalma sem volt arról, hogy Sean egyszerű őrmester. Minthogy Mrs. Rautenbach vendégeként volt jelen, azt hitte, valami fontos civillel van dolga, s a hosszú asztal egyik előkelő helyére ültette, Candy és Mrs. Acheson közé, aztán következett Peterson őrnagy és egy dandárparancsnok, szemben pedig két ezredes. Az egyik közülük Garrick Courtney volt. Sean le nem vette a pillantását Garryről, ettől Garry zavartan fecsegővé vált. Tudatosan kerülte Sean pillantását, megjegyzéseit az asztal felsőbb végébe küldte; a püspöklila selymen függő bronz kereszt – mely kidomborodott a mellén minden alkalommal, amikor kicsit előrehajolt – nagyobb súlyt adott véleményének, ez érzékelhető volt abból a figyelemből, mely a tábornoki rangú asztaltársaktól felé irányult. Az ételek kitűnőek voltak. Folyami rákot tálaltak fel, mely a búr ostrom kálváriáját is megjárta, míg Cape-ből a vacsorázóasztalra került, hízott, fiatal fácánhúst is őzet négyféle szósszal, még a pezsgő is finomabb fajtájú volt most. Sean alig evett, viszont rendszeresen foglalkoztatta az italos pincért, aki a széke mögött hajlongott. – Így tehát – mondta Garry, miközben kiválasztott egy szivart a felé kínált cédrusfa dobozból –, így tehát, nem hiszem, hogy a zavargások három hónapnál tovább folytatódnának. – Egyetértek önnel, uram – bólintott rá Peterson őrnagy. – A szezonra már Londonban leszünk mindannyian. – Papperlapapp! Sean most kapcsolódott be először a beszélgetésbe. Ezt a kifejezést mostanában tanulta, de nagyon tetszett neki. Meg aztán, hölgyek is voltak a társaságban. Peterson arca majdnem olyan vörös lett, mint skarlátszínű estélyi kabátja. Acheson először mosolygott, de aztán meggondolta magát, Candy halkan vihogott, már úgyis kezdte nagyon unni a társalgást. Egyszeriben fagyos csönd támadt az asztalnak azon a végén. – Hogyan mondta? Garry most pillantott rá először. – Papperlapapp – ismételte meg Sean. Az italos pincér máris mögé lépett, hogy újra töltse pezsgővel a kristálypoharat. Ezt már vagy egy tucatszor megtette az este folyamán, de ezúttal az egész társaság

figyelmét magára vonta. – Nem ért velem egyet? – kérdezte Garry kihívóan. – Nem. – És miért nem? – Mert még most is tizennyolcezer felfegyverzett búr férfival kell számolnunk, mert még most is szervezett hadseregük van, mert még egyetlenegyszer sem mértünk rájuk megsemmisítő vereséget – de főként azért nem értek egyet, mert ismerem ennek a tizennyolcezer búr férfinak a jellemét. – Maga ne… – Garry hangja támadó volt, de Acheson békéltető modorban avatkozott közbe. – Bocsásson meg, Courtney ezredes. – Most Seanhoz fordult. – Úgy vélem, ön jól ismeri a búrokat – egy pillanatra megállt, majd folytatta –, házasságán keresztül rokoni kapcsolatban áll velük. – A sógorom a Wynberg csapattest parancsnoka – hagyta helyben Sean. Hm, az öregfiú többet tud a múltjáról, mint gyanította – bizonyára folytatott a személye körül némi kis nyomozást. Seannak ez igazán hízelgett, az erőszakosság menten eltűnt a hangjából. – Az ön meglátása szerint milyen harcmodort használ mostantól az ellenség? Acheson egyre ugyanazt firtatta, Sean hörpintett egy kis pezsgőt, mialatt a válaszon töprengett. – Szét fognak szóródni – szétszóródnak, és kis csapatokban harcolnak majd tovább, ez volt mindig a hagyományos katonai alakzatuk, a kommandó. Acheson bólintott; mint a vezérkar egyik tagja tudta, hogy ez már meg is történt. – S mivel kommandókban harcolnak tovább, nem lesz szükségük arra, hogy magukkal cipeljék az ellátmányukat. Ha beköszönt az esős évszak, ezek a kis harcoló egységek még könnyebben találnak legelőt a lovak számára. – Igen. – Sean látta, mindenki rá figyel. Átkozta magában a sok italt, amely most tompítólag hatott az agyára. – Igyekeznek elkerülni a nyílt ütközetet, sőt megfutamodnak előle, viszont hirtelen fordulattal váratlanul lecsapnak az oldalszárnyunkra, aztán futnak tovább. – Utánpótlás? – tette fel a kérdést a dandárparancsnok. – A füves pusztaság eleven raktár a számukra, minden birtok biztos menedék. – Muníció, fegyverek, téli ruhák? – kérdezett makacsul tovább a dandárparancsnok. – Minden egyes brit katona révén, akit elfognak vagy megölnek, egy vadonatúj LeeMetford puskát szerezhetnek, s a puskával együtt több száz töltényt. – De mennyi ideig tudnak ilyen módon megélni? – Garry tette föl a kérdést kissé ingerülten, mintha egy gyerekhez beszélne. – Milyen messzire tudnak elfutni? – Körbepillantott, mintegy a többiek támogatását keresve, de minden szem Seanra szegeződött. – Amilyen széles a puszta, olyan messzire tudnak elszaladni. – Sean nyíltan a testvérére nézett, a másik hangja mélyen belémárt. – Hiszen te ismered a búrokat. A nehézségek az élet természetes velejárói számukra. Jelszavuk: büszkeség, és ez a jelszó lendíti őket át mindenen. – Nagyon szépen festette le őket. – Garry könnyedén elmosolyodott. – Ritkaság, hogy egy altiszt ilyen jól felfogja a magas harcászat kérdéseit. – Most ismét az asztal magasabb vége felé pillantott, s olyan hangsúllyal szólalt meg, mely kizárta Seant a

további beszélgetésből. – Amint már mondottam, Acheson tábornok, úgy gondolom, hogy… – Egy perc türelmét kérem, ezredes. – Acheson válaszként viszont Garryt zárta ki a társalgásból, és kérdését Seanhoz intézte. – Ha maga lenne a parancsnok, milyen támadási tervet fogadna el? Az asztal túlsó végén Garrick Courtney köhécselni kezdett, mintegy felhívta a társaság figyelmét arra, hogy a testvére mindjárt teljes hülyét csinál magából. De ez nem érdekelte Seant. – A kérdés egyetlen tengely körül forog. Ez pedig az ellenség mozgékonysága – jelentette ki kissé homályosan. – Ez aztán igazán értékes megfigyelés – mormogta Garry. – Az első dolgunk, hogy körbefogjuk az ellenséget, a második, hogy kifárasszuk – folytatta Sean, s megpróbált ügyet sem vetni testvére gúnyolódásaira. – Körbefogni az ellenséget? Ezt a dandárparancsnok kérdezte. – Körbefogni egy meghatározható nagyságú területen – magyarázta Sean. – Hogyan? – Mondjuk, megerősített sáncok rendszerével – vetette fel a kérdezett. – Javítson ki, ha rosszul mondom, ezek szerint ön azt javasolja, hogy az egész fennsíkot osszuk fel elkerített földdarabokra, s ott legeltessük az ellenséget, mintha magas tejhozamú tehenek lennének? – kérdezte Garry még mindig mosolyogva. – Az új megfigyelőtornyok a vasútvonal mentén hatásosnak bizonyultak. Lehetséges lenne ezt a rendszert a nyílt pusztára is kiterjeszteni. Minden egyes alkalommal, amikor az ellenségnek át kell hatolnia egy megfigyelővonalon, akkor a helyőrség megtámadná a csapatukat, s az ellenséges haderő helyzetéről is azonnal pontos tudomásunk lenne. – Ez hatalmas költséget emésztene fel – vélekedett Acheson. – De nem akkorát, mintha még öt éven keresztül egy negyedmilliós hadsereget tartanánk fenn a pusztaságban. – Sean félresöpörte a másik okvetetlenkedését, inkább belekapaszkodott saját elgondolásaiba. – Ezeken a körülzárt területeken belül kicsi, de jól felszerelt csapatok, amelyeket nem korlátoz az utánpótlás és az ágyúk szállításának megszervezése, le-lecsapnának a búr kommandókra. Állandó rajtaütésszerű, könyörtelen és váratlan támadásaik tartanák izgalomban az ellenséget. Szépen odaterelnék a búrokat a megfigyelőállásokhoz, kifárasztanák a lovaikat, nem hagynák megpihenni az ellenséget, pontosan úgy keltenének zavart a soraik között, ahogyan a búrok szokták csinálni. A kommandókkal szemben én ellenkommandókat használnék fel. Acheson gondolatokba mélyedve bólintott. – Folytassa, kérem – mondta. – Aztán kiüríteném a gazdaságokat – fűzte tovább Sean a gondolatait. – Behoznám az asszonyokat meg az öregeket, akik termését úgyis elkoboznák a búr csapatok. Kényszeríteném az ellenséget, hogy vákuumban kelljen harcolnia. A későbbi években Sean már bánta, hogy valaha ezt javasolta. Lehet, hogy Kitchener Sean javaslata nélkül is felperzselte volna ezt a földet; lehet, hogy neki semmi szerepe nem volt a gyűjtőtáborok létesítésében; mégis, ennek a gondolatnak a

keserűségét Sean egy életen át próbálta valahogy elűzni. De az ember sosem tudhatja biztosan. Részeg volt és dühös – de később ez nem jelentett nagy vigasztalást számára. Egyszerre nagy-nagy ürességet érzett belül, megsejtette, miféle szörnyűséges magot ültetett el; bánatosan üldögélt, nem szólt; közben a többiek eljátszottak az ötleteivel, felépítették az elképzeléseit, már terveket is szőttek ezzel kapcsolatban. A vacsora végén, amikor a vendégek kávézni indultak, Sean még egyszer megpróbálta ledönteni a testvére és maga közé ékelődött gátat. Büszkeségét félretéve odalépett Garryhez. – Múlt hónapban Ladyburgben jártam. Arrafelé minden rendben van. Ada a levelében azt írja, hogy… – Hetente kapok levelet nemcsak a feleségemtől, hanem a mostohaanyámtól és a fiamtól is. Tökéletesen tisztában vagyok mindazzal, ami otthon mostanában történt. Köszönöm. – Garry elnézett Sean feje felett. – Garry… – Elnézést. Garry gyorsan biccentett, s elbicegett, hogy valamit közöljön egyik tiszttársával. Seannak már csak a hátát mutatta. – Menjünk, Candy. – De Sean! – Gyerünk. Azon az éjszakán Sean igen keveset aludt.

41 A keleti területek tábornoki főparancsnoksága igen jó ízlésre vallóan egy sörfőzde irodáiban nyert elhelyezést a Plein utcán. Peterson őrnagy már egy ideje várakozott Garryre, mikor az ezredes végre megérkezett. – Két órával ezelőtt már elküldtem önért, uram. – Nem éreztem jól magam – válaszolta Garry. – Az öreg Acheson nincs valami jó hangulatban – jobb, ha nem várakoztatjuk tovább. Kövessen. Peterson végigvezette egy folyosón, ahol az ügyeletes katonák szorgalmaskodtak, aztán a folyosó másik végén egy ajtóhoz értek. Peterson kopogott, majd kinyitotta az ajtót. Acheson felpillantott az előtte fekvő iratokból. – Courtney ezredes megérkezett, sir! – Köszönöm, Peterson. Jöjjön be, Courtney! Peterson behúzta maga mögött az ajtót, Garry pedig ott maradt Acheson íróasztala előtt a vastag perzsaszőnyegen álldogálva. – Két órával ezelőtt üzentem magáért, Courtney. – Acheson rögtön ezzel kezdte, Garry kínosan toporgott egyik lábáról a másikra. – Nem éreztem túlságosan jól magam ma reggel, sir. Hívatnom kellett az orvost. Acheson fehér bajuszával babrált, közben a sötét karikákat nézte Garry szeme alatt meg krétafehér színű arcát.

– Üljön le – parancsolta. Acheson egyelőre nem beszélt, figyelte a másikat. Garry kerülte a tábornok pillantását. Az előző éjszakai ivászattól törődöttnek érezte magát, bőre száraz volt, érzékeny, a székben izgett-mozgott egyre, összezárta, kinyitotta ölében nyugvó kezét. – Szükségem lenne az egyik emberére – szólalt meg végül Acheson. – Szolgálatára, uram – bólintott Garry. – Arra az őrmesterre gondoltam – Courtneyra. Különleges szolgálatba rendelem. Garry némán ült. – Tudja, kire gondolok, ugye? – Igen, uram. – Még szép, hogy tudja – morogta Acheson szárazon. – Személyesen ajánlottam a figyelmébe kétszer is. – Belelapozgatott az előtte heverő papírlapokba. – Igen, uram. Garry jobb keze ökölbe zárult, majd ismét kinyílt. – Úgy vettem észre, egyik ajánlásomat sem vette figyelembe. – Nem, uram. – Szabad megtudnom, miért nem? – Nem volt… Úgy véltem, a történtek nem érdemelnek több figyelmet. – Úgy gondolta, hogy az ítéletem téves volt? – kérdezte Acheson udvariasan. – Nem, uram. Természetesen nem – felelte Garry tüstént. – Hát akkor? Acheson hidegen tekintett rá halványkék szemével. – Beszéltem a katonával. Gratuláltam neki. Colenso után szabadságra engedtem. – Ez igazán nemes volt öntől – tekintetbe véve a sebesüléseket, amelyeket elszenvedett. – Nem akartam, hogy… Tudja, uram, hogy ő a testvérem. Kellemetlen helyzet – kivételezésnek tűnhet. Nem tehettem érte túl sokat. – Garry oldalt feszengett a székben, kezével a levegőben hadonászott, mintha onnan akarná a szavakat elkapni. – A testvére? – kérdezte Acheson. – Igen. A testvérem. Én ismerem, jól ismerem őt – ön nem ismeri. Nem tudhat semmit róla. – Garry érezte, hogy a gondolatai elkalandoznak, hangja élesnek hatott még saját magának is. Meg kell magyaráznia, el kell mondania Achesonnak. – A lábam – sikoltotta –, a lábam! Nézze meg! Ő tette ezt velem, ő vette el a lábamat! Maga nem ismeri. Gonosz. Gonosz, gonosz! Én mondom magának, hogy gonosz. Acheson arckifejezése nem változott, csak a pillantása lett még hidegebb és vizsgálódóbb. Garry érezte, meg kell győznie ezt az embert. – Anna. – Garry ajka szederjes volt és nedves. – A feleségem, Anna. Ő tette vele. Amihez csak hozzáér – ön nem ismeri, milyen. Ő maga a gonosz. Reméltem, hogy Colensónál – de ő elpusztíthatatlan. Ő az, aki elpusztít másokat. – Courtney ezredes! – Acheson hangja félbeszakította ezt a kifakadást. Garry visszahúzódott, amikor a tábornok rádörrent. Kezét a szája elé kapta, s összetörten ült a székben. – Mindössze szerettem volna megmagyarázni. Ön nem érti a dolgot. – Úgy vélem, értem – vágta oda Acheson röviden és élesen. – Meghatározatlan

időre szabadságolom önt, tekintettel egészségi állapotára. – Ezt nem teheti – nem mondok le tiszti rangomról! – Ezt nem is kértem – vágott vissza Acheson. – A papírokat ma délután elküldöm a szállására. Holnap már indulhat is a vonattal délnek. – De… de, uram… – Ez minden, Courtney. Köszönöm. Acheson ismét beletemetkezett az iratokba.

42 Még aznap délután Sean két órát töltött Acheson tábornokkal, aztán visszament a hotelbe. Sault a biliárdszobában találta. Kiválasztott egy dákot. Saul mindkét golyót az asztal távoli sarkába helyezte, majd felegyenesedett. – Nos? – kérdezte, mialatt Sean megkrétázta a dákot. – Nem fogod elhinni. – Meséld el, majd eldöntöm. Sean csöndesen mosolygott magában, és kétszer karambolt csinált a biliárdasztalon, végül begurította a piros golyót a lyukba. – Kitüntetések nélküli mezei őrmesterből őrnaggyá léptettek elő, és külön csapatot rendeltek alám – jelentette be. – Téged? – Engem. Sean felkacagott és hibázott egyet. – Ezek megbolondultak. – Az lehet. De mostantól a jelenlétemben állva maradsz, tiszteletteljes hangon beszélsz… és elhibázod a következő lökést. Saul elhibázta. – Hogyha már tiszt lettél és úriember, miért nem viselkedsz úgy, ahogyan illik, és fogod be a szádat, amikor én következem? – Neked is változott a beosztásod. – Hogyan? – Mostantól hadnagy vagy – jelentette ki Sean. – Nem! – Méghozzá plecsnivel. – Plecsnivel? – Kitüntetéssel, te szamár! – Ki vagyok ütve, nem jutok szóhoz. – Végre Saulból kitört a nevetés. Ezt már szerette Sean. – Miféle plecsni – és miért? – Kiváló Szolgálatért Érdemérem – azért a bizonyos éjszakáért a vonatnál. – De Sean, hiszen… Sean félbeszakította. – Nyugi, én is kaptam egyet. Az öreg Acheson teljesen belelovalta magát. Mindenkinek kitüntetéseket meg előléptetéseket osztogatott, körülbelül olyan hévvel,

ahogy a plakátragasztó teszi föl a hirdetéseket a Bovril-féle marhahúskivonat számára. Majdnem felakasztott egy plecsnit az ügyeletesre is, aki behozta a kávét. – Kávéval kínált? – És szivarral – felelte Sean. – Semmi nem számított. Olyan volt az egész, mint mikor két szerelmes találkára megy. Egyre úgy szólított, hogy „kedves barátom”. – És milyen feladattal bízott meg? Sean visszatette a dákot a helyére és elkomolyodott. – Te meg én fogjuk vezetni az egyik ellenkommandót. Kicsi, könnyű felszereléssel ellátott csapattal felpiszkáljuk a búrokat. Üldözzük őket, kifárasztjuk, megriasztjuk a lovaikat, s addig kergetjük őket, míg össze nem akadnak valamelyik nagyobb alakulatunkkal. Másnap reggel kilovagolt Peterson őrnaggyal, hogy megnézze az önkéntes katonákat, akikből az alakulatát összeválogatták. – Kicsit szedett-vedett társaság, attól tartok, Courtney. Háromszáztizenöt embert sikerült összekaparnunk. A szabadkozás mögött kihallatszott a káröröm Peterson hangjából; még nem feledte a „Papperlapapp” megjegyzést. – Valóban nehéz lehetett – hagyta rá Sean. – Mindössze negyedmillió katonából tudtak válogatni. Milyenek a tisztek? – Sajnálom, de csak Friedmant tudjuk adni. De azért találtam magának egy abszolút drágakövet. Főtörzsőrmester. A dorsetshire-iektől csórtam el. Ecclesnek hívják a fickót. Elsőrangú katona, tökéletesen elsőrangú. – Mi van Tim Curtisszel? Őt is kértem. – Ismételten elnézését kérem. Az aranybányákat újra megnyitották. Minden bányamérnököt kivontak a hadseregből, s visszaküldték dolgozni. – A fene! Szükségem lett volna rá. Mit tud a géppuskákról? – Négy Maximot kapnak. Igazán szerencsés, hogy megkapta őket. – A lovak? – Hát, ez sem könnyű eset, de felfrissítheti a lóállományát, és választhat magának lovakat. Sean könyörtelenül folytatta igényei és kérdései sorolását, mialatt Randfonteinbe lovagoltak. Miközben vitatkoztak, egyre nőtt benne a feszültség a feladattal kapcsolatban; most már igazán komolyan vette a dolgát. Amikor az őrszemek mellett ügettek a Johannesburg felőli nagy hadi tábor mellett, megkérdezte a legfontosabbat is. – Eldöntötte már Acheson, melyik területen harcolok majd a csapattal? – Igen – mondta Peterson halkabban. – Délkelet-Transvaalban. – Ott van Leroux tábora! – Pontosan. Ez az az úriember, aki már azzal a bizonyos vonattal is összeütközésbe került. Hát már megint Jan Paulusszal hozza össze a sors! – Tessék, parancsoljon, Courtney! A hadi tábor központi részétől kissé távolabb három sorban fehér sátrak álltak. A tábori konyhából füst szállt fel, körülötte tülekedtek Sean leendő katonái. – Te jó ég, Peterson! Maga azt mondta, hogy szedett-vedett a társaság. Maga megfosztotta a hadsereget az összes szakácstól és tisztiszolgától a kedvemért. És azok

ott kicsodák – tengerészek? Atyaúristen! Peterson halványan elmosolyodott, és fészkelődött egyet a nyeregben. – Hát, bizony összeterelték őket – ismerte el. – Óh, itt jön a főtörzsőrmestere! Eccles egy négy főből álló kis csapat élén közeledett, a katonák valamennyien bikaerős, magas, egyenes tartású, bajuszos férfiak voltak. Peterson bemutatta őket egymásnak, eközben a férfiak méregető pillantásokat váltottak. – Kissé satnya társaságot kaptunk, uram. – Hát, lesz mit csinálnunk, Eccles. – Az egyszer biztos, uram. – Nos, akkor lássunk máris a dologhoz! A két férfi tisztelettel és megértéssel tekintett most egymásra. Egy héttel később készen álltak az indulásra. Saul nevet is adott a csapatnak: Courtney harci előőrs. Mindannyiuknak jó lova volt, bár néhányan – különösen a királyi flotta képviselői közül – igen furcsán ülték meg a lovat. Sean addig gyötörte a szállásmestert, míg sikerült minden katonának egyenruhát vételeznie, nagyjából hasonlót a birodalmi könnyűlovasság uniformisához: khaki zubbony, bricsesz, trópusi kalap, vállon átvetett fegyverszíj, lábszárvédő és kincstári csizma. A csapathoz tartozott ezen kívül negyven darab egészséges, erős teherhordozó öszvér, négy Maxim gépfegyver – Eccles kiképezte az embereket a gépfegyver használatára is. Acheson beleegyezett Sean kérésébe, hogy Charlestown legyen a bázisuk. Megszervezte a vasúti utánpótlást is ebbe a kisvárosba, mely a natali határ közelében húzódott meg. Egyben segítséget ígért a térségben állomásozó nagy hadtestektől, és közölte Seannal, hogy jelentős cselekedeteket vár tőle. Ez úgy hangzott, mint valami fenyegetés.

43 – De drágám, hiszen még egy tisztességes egyenruhád sincsen! Olyan kopottnak látszol. Candy az ágyból nézte Sean öltözködését; az uniformisokat illetően igen kialakult véleménye volt. Az igazi egyenruha természetesen arany sújtassál volt díszítve, akár egy csipkés harisnyatartó pántjával kivarrva, s természetesen a színe borvörös. – Nézd meg a gombjaidat… még csak nem is fényesek! – A búrok kedvelik a fényes dolgokat – könnyebb beletalálniuk, amikor süt a nap. Sean hátrapillantott az asszonyra. Candy haja szökés összevisszaságban terült szét, kék pongyolája is inkább felajzó volt, semmint eltakaró. Sean gyorsan visszafordult saját képmásához az egész alakot mutató tükörben, s hátrakefélte a haját. A halántékánál akadt pár ősz szál. Igazán előkelő, mondta magának. De az orra, hát az már ilyen. Két ujja közé fogta, s kiegyenesítette – pokoli egy orr –, ám ahogy elengedte, az orra azonnal visszanyerte eredeti sasos formáját. – Nos, mennem kell – mondta, mire az asszony elkomolyodott, és gyorsan felpattant. Ajka kissé reszketett. – Lejövök veled. – Sebtében elrendezte magán a pongyolát.

– Ne! – De igen, valamit szeretnék adni neked búcsúzóul. A hotel udvarán, a négy teherhordó öszvér mellett egy kis cséza állt. Az asszony odavezette Seant, s felhajtotta a ponyvát. – Itt van pár holmi, amire, gondoltam, szükséged lesz. A hideg ellen volt ott egy báránybőr kabát, hat finom gyapjútakaró és egy selyem pehelypaplan, két libatollal tömött párna és egy matrac, egy láda Courvoisier konyak, továbbá egy rekesz Veuve Clicquot pezsgő. Az éhezés ellen Candy folyami pisztrángot, eperdzsemet, kis üvegekben kaviárt vásárolt össze, meg még sok minden más finomságot, mindent csinos fadobozokba csomagolva. Sean egészségéről egy kis egészségügyi készlet volt hivatva gondoskodni, melyet egy teljes sebészeti felszerelés egészített ki. A búrok ellen egy toledói acélból készült kard és egy pár hozzáillő Colt revolver védi majd, e fegyverek gyönyörű ezüstverettel voltak díszítve, bőrtáskával felszerelve, és csodás mahagóni fából készült doboz szolgált lakhelyükül. – Candy – Sean nyelve akadozott. – Nem is tudom, mit mondjak. Az asszony elmosolyodott, majd megszorította a férfi karját. – Van még valami a számodra. Intett az egyik szolgálónak, aki eltűnt az istállóknál, majd kivezetett onnan egy arabs telivér lovat, angol vadásznyereggel felszerszámozva. – Istenem! – kiáltott fel Sean. A paripa szinte táncolt előtte, a korai napsugár csillogott selymes szőrén. Nagy rózsaszín orrlikait kitágítva prüszkölt, szemét forgatta, aztán hátrarúgott, a szolgálót leverte a lábáról. – Candy, édesem – mondta Sean megint. – Ég áldjon, Sean! Az asszony csókra nyújtotta a száját, aztán kitépte magát, s szinte futva ment vissza a hotelhez. Saul ocsmányul tréfálkozva bátorította, Mbejane és a szolga a ló fejét tartotta, Sean pedig megülte a paripát; ekkor elengedték; Sean alig tudta megzabolázni. Végül valahogyan elbírt vele, a ló teste kígyózott, felágaskodott, kecses nyakát meghajlította, kényes, magas lépésű járásával mégiscsak hajlandó volt megindulni a johannesburgi vasútállomás irányába. Eccles kifürkészhetetlen arccal figyelte, ahogy közeledett. – Mi a fenét röhög maga, főtörzs? – Nem nevettem, uram. Sean leszállt a lóról, és némi megkönnyebbüléssel két katonája gondjaira bízta a paripát. – Gyönyörű ló, uram. – Mit gondol, mennyit ér? – El akarja adni, sir? Eccles sem tudta leplezni megkönnyebbülését. – Ahogy mondja, eladom. De ajándékba kaptam valakitől, úgyhogy itt Johannesburgban nem adhatom el. – Charlestownban Jordan ezredes örökké valami jó vétel után koslat. Azt hiszem, egész szép summát tudnék kapni a lóért. No majd meglátjuk, mit tegyünk.

Jordan ezredes végül nemcsak a lovat vette meg, hanem a pisztolyokat és a kardot is; az ezredes volt a helyi tiszti étkezde titkára, s majd elcsöppent a nyála, amikor Eccles lehajtotta a ponyvát a kis cséza kincseiről. Amikor Sean egysége kilovagolt, s elindult a Drakensberg sötétlő hegyei felé, ki a télies, barna pusztaságba, a kis cséza a lovasok mögött szaladt, rajta a gépfegyverek, meg egy teli kocsira való lőszer.

44 Az első éjszaka nagyon hideg volt, a csillagok fényesen, nagy-nagy messzeségből ragyogtak. Reggelre a fagytól a talaj fehér lett és törékeny, minden egyes fűszál, minden lehullott gallyacska csillogó fehér csodává változott. A csapat egy folyó kiöblösödésénél táborozott, most itt is vékony jégréteg borította a vizet. Mbejane és Sean egymás közelében kuporogtak. Mbejane vállára vette majombőrből készült takaróját, Sean a báránybőr kabátot viselte, most egészen felgombolta az álláig. – A hegy alatt ütünk tábort. – Sean nyugat felé mutatott, ahol a halványan kéklő hajnali égen a hegység sötétebb kék kúpja látszott. – Ott megtalálsz minket. – Nkosi. Mbejane, kezében a tubákosszelencét tartva, bólintott. – Nos, ezek mifélék? – Sean az állával négy bennszülött felé bökött, akik csöndesen várakoztak lándzsáikkal felszerelve a kis tónál. – Igazi férfiak? Mbejane vállat vont. – Keveset tudok róluk. Ezek a legjobbak, akikkel beszéltem. De pénzért harcolnak… a szívüket nem ismerem. – Mielőtt folytatta volna, szemügyre vette a ruházatukat: a hagyományos törzsi öltözetet európai ringyek-rongyok helyettesítették. – Méltóság nélkül öltözködnek. De azért a rongyaik alatt, lehetséges, hogy mégis igazi férfiak. – Mindössze őket tudtam szerezni, úgyhogy kénytelenek leszünk velük beérni. Bár nem bánnám, ha azok a férfiak is itt lennének, akik most az asszonyaik szoknyája mellett növelik a hajukat. Mbejane mosolygott. Már egy hete, hogy útjára bocsátotta a bennszülöttek közti szóbeszédet: tudta, hogy Hlubi és Nonga, akik falujukból felkerekedtek, hogy segítségükre legyenek, már jó sok hájat leadtak, miközben észak felől végiggyalogoltak az Umfolozi folyó mentén. Hamarosan itt lesznek. – A következőképpen keressük majd az ellenséget – magyarázta Sean. – Te az embereiddel előrelovagolsz, és figyeled a nyomokat. Azoknak a lován, akiket keresünk, nincsen fémpatkó. Ha találtok ilyen nyomot frissen, akkor kövessétek, ameddig csak a nyom tisztán olvasható. Utána rögtön lovagoljatok vissza hozzám. Mbejane bólintott, s felcsippentett egy kis tubákot a dobozból. – Mialatt a nyomokat keresitek, álljatok meg minden utatokba eső falunál, és beszélgessetek az emberekkel. Ha valaki járt arra, ezek az emberek biztosan tudják. – Úgy lesz, ahogy mondod, Nkosi. – Felkel mindjárt a nap. – Sean felpillantott a naptól megvilágított foltokra a

magasabban fekvő részeken, a völgyekben azonban még kékes árnyékok sötétlettek. – Járj békével, Mbejane! A szolga összehajtogatta takaróját, majd egy bőrszíjjal átcsavarta. Felkapta lándzsáját, és a vállára vette nagy, ovális harci pajzsát. – Járj békével, Nkosi. Sean utánanézett, míg a többi nyomkeresővel beszélgetett; hallgatta a szolga messzire ható hangjának ereszkedő és emelkedő dallamát. Aztán az emberek szétoszlottak, elenyésztek a pusztaságban, halványult az alakjuk, s már el is tűntek. – Eccles! – Uram? – Befejezte a reggelijét? – Igen, uram. Az emberek felsorakoztak a lovuk mellett, összetekert pokrócuk, pisztolyuk a nyeregben volt már, kalapjukat jól behúzták a fejükbe, nagykabátjuk gallérját felhajtották, mert igen hideg volt. Néhányan még most is eszegettek, bajonettjükkel halászták ki a dobozból az őrölt marhahúst. – Akkor hát, induljunk! A csapat felsorakozott: négyes sorokban indultak, középen a tehervivő öszvérek és a kis cséza haladt, az előlovasok meg szétspricceltek, hogy ellenőrizzék az előttük nyújtózó pusztaságot. Kicsi csapat volt ez, százötven lépést sem tett ki teherhordó öszvérestől. Seannak eszébe jutott a tizenöt mérföld hosszú menetoszlop, mely Colensótól Spion Kopig gyalogolt. Elmosolyodott. Azért ez a kis csapat is elég volt ahhoz, hogy a hiúságát csiklandozza. „Courtney Harci Előőrs.” Most már csak az a dolga, hogy az elnevezés második tagját valamivel igazolja. Saul egyik lábát átvetette a nyergen, ezen egyensúlyozgatta jegyzetfüzetét, s miközben lovagoltak, Seannal megtervezték, hogyan szervezzék át a csapatot. Amikor dél körül megálltak, rögtön hozzáláttak a terv megvalósításához. Tíz ember lesz megbízva a teherhordó állatok felügyeletével; erre a feladatra Sean kövér vagy idősebb embereket választott, vagy olyanokat, akik nem ültek elég biztosan a nyeregben. Ezek a férfiak ügyelnek majd a lovakra is, amikor a többiek gyalogszerrel indulnak a harcba. A tengerészek közül választotta Sean a Maxim géppuskák kezelőit. A tüzéreket tízes őrjáratokba osztották, a legmegfelelőbbeket kinevezték őrjáratvezetőknek, Saul kis füzetébe jegyezték fel írásban a meghatalmazásukat. Már jóval a sötétség beállta után szálltak le a lovukról a hegy hatalmas tömbje közelében. Mbejane ott várt rájuk az embereivel az ügyesen álcázott tűz mellé húzódva. – Látlak, Nkosi. – Látlak, Mbejane. A tűz fényénél látszott, hogy Mbejane lába térdig poros, és arca szürke a fáradtságtól. – Vannak-e híreid? – Csak régi nyomokat találtunk. Talán egy hete sok-sok ember táborozott itt, a folyó alatt. Húsz tűzhely nyomát láttuk, de nem szép sorban, ahogyan a katonák csinálják. És nem hagytak kis dobozokat sem szanaszét, ahogyan a katonák szokták, amikor kiették

a dobozból a húst. Sátrakat nem láttunk, de levágott fűből fekvőhelyet, igen… sok-sok fekvőhelyet. – Hányat? Ez ostoba kérdés volt: Mbejane nem tudott fehér ember módra számolni. Vállat vont. – Annyi fűágyat láttál, ahányan mi vagyunk itt a táborban? Sean megpróbált valami hasonlatot keresni. – Többet. Mielőtt válaszolt volna, Mbejane alaposan meggondolta a dolgot. – Még egyszer annyit? – próbálkozott tovább Sean. – Talán igen… de annál nem többet. Tehát körülbelül ötszáz ember, következtetett Sean. – Merre mentek tovább? Mbejane délnyugati irányba mutatott. Tehát Vryheid felé mentek, a Drakensberg hegység védelmében. Igen, nincs kétség, ez a Wynberg hadtest egyik zászlóalja lehet. – Milyen híreket szereztél a falvakban? – Félnek az emberek. Keveset beszélnek, nem mondanak semmi fontosat. – Mbejane nem is próbálta eltitkolni nemtetszését, melyet minden zulu érez minden más afrikai törzs iránt. – Jó munkát végeztél, Mbejane. Pihenj le most, mert hajnal előtt útra kelünk. Négy napon keresztül lovagoltak délnyugatnak, a nyomkeresők tíz mérföldes körzetben végigkutatták a talajt mindkét oldalon, de semmit sem találtak. A Drakensberg hegyvonulata, mint valami csipkézett hátú őslény emelkedett a déli látóhatáron. Csúcsait már hó borította. Sean gyakorlatoztatta az embereit, hogy váratlan támadást is el tudjanak hárítani. A tüzéreknek ekkor ki kell kanyarodniuk, egy vonalban leszállni a lovukról, hogy fedezzék a gépfegyvereket; közben rohanni a következő magaslat felé. A lovakra vigyázóknak össze kell szedni a gazdátlanná vált paripákat, s a legközelebbi kopje vagy vízmosás védelmébe húzódni. Újra és újra megismételték ezeket a manővereket. Addig dolgoztatta őket, míg végül kimerülten előredőltek a nyeregben, hogy fájó ülepüket gyógyítgassák, közben átkokat szórtak Seanra. A teljes kimerültség határáig kínozta az embereket, de meg is erősödtek a katonái. Szakállat eresztettek, arcuk vörösen hámlott, aztán egészen cserzett lett a naptól, egyenruhájuk is sötétebb lett a kosztól. Most már nem átkozták; új érzések költöztek közéjük, többet nevettek, szilárdan ültek a nyeregben, és a hideg ellenére mélyen aludtak egész éjszaka, reggel pedig harci kedvvel ébredtek. Maga Sean is nagyjából elégedett volt. A tizedik nap reggelén két emberével előőrsbe ment. Éppen leszálltak a lovukról, hogy kicsit pihenjenek egy kiálló szikla fedezékében, amikor Sean mozgolódást vett észre az előttük elterülő síkon. A megsejtés vadul tört rá, gyorsan lemászott a szikláról, és a lovához rohant a messzelátójáért. – A fene! – szólt csalódottan, amikor látta, hogy a messzelátó kerek mezőjében lándzsahegyek csillognak. – Lovasság. Fél órával később összetalálkoztak a kis lándzsás járőrcsapattal; egy nagyobb

katonai egységhez tartoztak, mely az őrházak vonalától húzódott dél felé. A lándzsások fiatal parancsnoka szivarral kínálta Seant, s elmesélte a háború legújabb fejleményeit. De la Rey és Smuts Johannesburgtól északra, a Magliesberg táján üldözte negyvenezer emberével az angolok háromezres csapatát. Délen, a Szabad Államban egy másik, De Wet vezette hatalmas támadás volt kialakulóban. De ezúttal elkapják őket, nyugtatta meg a tiszt Seant. Ötvenezer katona és ló tartozik a hadtestükhöz, ez a haderő vonul be a megáradt Riet folyó és az őrházak vonulata által alkotott szögbe. Keleten csöndesebbnek tűnt a hadi helyzet. Az ottani különítményeknek nem volt igazán képzett parancsnokuk, bevették magukat a hegyek közé Komatipoort közelében. – Eddig itt is nyugalom volt, uram. De nem tetszik nekem ez az egész. Az a Leroux gonosz egy pofa, és nem is ügyetlen. Ez ideig csak néhány támadást indított. Tíz nappal ezelőtt ötszáz emberével rajtaütött az egyik utánpótlás-szállítmányunkon Charlestownnál. Lerohanták az őrséget, összeszedtek annyi lőszert, mely elég egy nagy csatához is, és elsöpörtek a hegyek felé. – Igen – bólintott Sean sötét arccal. – Megtaláltuk az egyik táborhelyüket. – Azóta nyomuk veszett, uram. Tűvé tettünk mindent, de nem jártunk szerencsével. – Milyen erővel rendelkezik? – Körülbelül háromezer embere van, úgy mondják. Azt hiszem, valami nagy akcióra készül. Éjjel, valamivel éjfél után Mbejane érkezett vissza a táborba. Seanhoz sietett, aki ott aludt a kis cséza alatt; két másik férfi is volt vele. – Nkosi. Sean megfordult álmában, de szinte tüstént felébredt a szolga érintésére. – Mbejane?! Kimászott a szekér alól és felállt. Magasan állt az ezüstös fényű, ragyogó telihold. Világánál felismerte a másik két alakot Mbejane mellett, s örömében felkiáltott. – Istenemre! Hlubi! Nonga! – aztán eszébe jutott, mivel tartozik a jó modornak. – Látlak titeket. Ezzel mosolyogva hozzájuk lépett, megszorongatta a vállukat. A férfiak viszonozták az ölelést, s ünnepélyesen válaszolták: – Látlak téged, Nkosi. – Egészséges vagy? – Egészséges vagyok. Te is egészséges vagy? A zulu üdvözléseknek ez a katekizmusa annyi ideig tartott, amennyit a találkozó felek rá tudtak szánni. Több mint egy éve bocsátotta el Sean ezt a két férfit a szolgálatából Pretoriában; most végig kellett kérdeznie a híreket mindkét férfi apjáról, fivéreiről, a nyájáról, az idáig megtett útról, s csak aztán tehette fel a saját kérdéseit. – Ladyburgön keresztül jöttél ide? – Arra vitt az utunk – erősítette meg Hlubi. – Láttad Nkosizana Dirköt? Most végre mindkét férfi elmosolyodott, fehér foguk csak úgy világított a sötétben. – Beszélgettünk a Nkosizanával – nevetett fel Hlubi. – Gyarapodik, mint egy növendékborjú. Már teli van a teste sebhellyel, és az egyik szeme alatt nagy fekete folt. – De tudásban is gyarapodik – tódította Nonga. – Elmondta nekünk azokat a

dolgokat, melyek a könyvekben vannak megírva. Hlubi folytatta. – Üdvözletét küldi a Nkosinak, édesapjának, s azt kérdi, szabad-e neki otthagyni az iskolát, és újra az apjához csatlakozni. Mivelhogy már eléggé jártas a betűk és számok dolgában. Sean nevetett. – És mit tudsz a Nkosikaziról, az anyámról? – Egészséges. Ezt az írást küldi neked, uram. Hlubi elővarázsolt az ágyékkötőjéből egy kissé pecsétes borítékot. Sean becsúsztatta a kabátjába, hogy majd lefekvéskor elolvassa. – És most tehát – az üdvözlési formulákat mind kimerítették, Sean végre előállhatott saját kérdéseivel, melyek a jelenre vonatkoztak. – Mi híretek van Mabunuról? Találtátok nyomát? Mbejane leguggolt, pajzsát és lándzsáját maga mellé helyezte. A másik két férfi követte a példáját. A beszélgetés komolyra fordult. – Beszélj – parancsolt rá Mbejane Hlubira. – A hegyeken keresztül jöttünk, mivel ez a rövidebb út erre – magyarázta Hlubi. – A magaslatokon, a hegyek lábánál utat találtunk, melyet sok-sok ló patája vágott a földbe. Követtük ezt az utat, és egy sziklákkal körülvett fennsíkra jutottunk. A Mabunu ott tanyázik jószággal és szekerekkel. – Milyen messzire van ez a hely? – kérdezte Sean izgatottan. – Egynapnyi járóföldre. – Az harminc mérföldet jelentett. – Hányan vannak a Mabunuk? – kérdezte Sean, s Mbejane máris magyarázta: – Annyian, mint azon a másik helyen, amiről beszéltem neked. Igen, ez elképzelhető, gondolta Sean. Jan Paulus nyilván felosztotta a seregét kisebb egységekre, így könnyebben rejtőznek az emberei, és az utánpótlásuk is egyszerűbb. – Nos, akkor indulunk – mondta, és felpattant. Eccles gyorsan felébredt álmából. – Főtörzsőrmester! A kémeink egy kisebb kommandó táborára akadtak a hegyek alján. Nyergeltesse az embereit! – Sir! – Eccles bajusza az alvástól még kissé borzas volt, de az izgalomtól reszketett, mint a vadászkutya. Sean körül megkezdődött a lovak felnyergelésével járó jövés-menés; ő maga néhány rúgással felélesztette a tüzet, és a lángok vibráló, sárga fényénél kitépett egy lapot a noteszából, s megnyálazta a ceruzája hegyét. „A hadi területen tartózkodó minden brit egységnek: Egy ötszáz fős búr különítményt támadunk meg, erősítést kérek. Megérkezésükig megpróbáljuk tartani az ellenséget. E levél átadója beszámol tartózkodási helyünkről. S. Courtney (őrnagy) 1900. augusztus 5. hajnali 0 óra 46 perc.” – Hlubi! – kiáltott. – Nkosi!

– Vedd el ezt az írást – adta oda neki az üzenetet. – Arrafelé katonák táboroznak. – Karjával kaszáló mozdulatot tett északra. – Add át nekik!

45 A csinos kis lovaskocsin egymáshoz préselve, zötykölődve és inogva haladt a Courtney Harci Előőrs dél felé; a barnás téli fű a kengyelükig magasodott. Sean a csukott szekéren utazott Saullal együtt, előttük a két zulu vadászeb módjára fürkészte a terepet. Sean hátradőlt kissé a nyeregben, s megpróbálta mindkét kezével megtartani Ada levelét, de a szél, mely keresztülfújt mindenen, igen élénk volt. Furcsán érezte magát, miközben ezeket a gyöngéd, megnyugtató szavakat olvasta, éppen mikor harcba indult. Lion Kopon minden rendben volt. A mimózák szépen növekedtek, sem tűzvész, sem szárazság, sem kártevők nem pusztították az ültetvényt. Ada felfogadott egy másodintézőt is, de az csak délutánonként dolgozott a gazdaságban. Délelőtt ez az intéző a helyi iskolában volt elfoglalva. Dirk tehát főúri jövedelemre tett szert, heti két shillinget és hat pennyt kapott a másodintézői munkáért, amit nagyon élvezett. De az iskolai bizonyítványa, melyet húsvétkor vitt haza, némi aggodalomra adott okot. Noha a jegyei általában igen jók voltak, mindenhol ilyen megjegyzéseket lehetett olvasni a bizonyítványban: „Sokkal több telne a gyerektől”, „Figyelmetlen”. Az értékelést az iskolaigazgató summázta a következőképpen: „Dirk jó képességű és népszerű gyermek. Ám meg kell tanulnia, hogy fékezze indulatait, s hogy oly tantárgyakat is szorgalmasan tanulmányozzon, melyeket nem tart kellemesnek.” Dirk éppen nemrégen verekedésbe keveredett a hírhedt Petersen gyerekkel, aki két évvel idősebb volt nála, s bár őt is véresre verték, azért győztesen került ki ebből a küzdelemből. Sean érezte, hogy e pontnál Ada szigorúsága mögül kibukkant a büszkeség. Aztán féloldalnyi üzenet következett, melyet Dirk diktált. A fiúi kötelességés tisztelettudás bizonygatásán túl említés történt időnként egy póniról, ami igen jól jönne, meg egy pisztolyról, ami szintén. Kérte továbbá, hogy hadd hagyja abba a tanulást. Ada tömören arról is beszámolt, hogy Garry nemrégiben hazatért Ladyburgbe, de Adánál még nem jelentkezett. Végül, Ada intette, hogy vigyázzon az egészségére, kérte a Mindenhatót, hogy viselje gondját, bízott benne, hogy Sean hamarosan Lion Kopon lesz megint, s sok szeretettel bevégezte a levelet. Sean gondosan összehajtogatta az írást, s elrejtette. Aztán – miközben lova patája alatt szaladt a barna füves táj, mérföld maradt el mérföld után – szabadon eresztette a gondolatait. Oly sok összekuszált szálon haladhattak: ott volt Dirk és Ada, Ruth és Saul, Garrick és Michael – de mindegyik gondolatsor csak elszomorította. Aztán oldalvást Saulra pillantott, és kihúzta magát a nyeregben. Az idő most nem alkalmas a szomorkodásra. Elérkeztek az egyik völgytorkolathoz, innen indult az emelkedő a Drakensberg hóval csíkozott oldalába; egy patak folyását követve haladtak, a vízfolyás széle tízlábnyi mélységet zuhant a fényesre csiszolt köveken bukdácsoló, csobogó, zúgó kis áradathoz.

– Még milyen messzire megyünk, Nonga? – Nem messzire, Nkosi. Egy másik völgyben, mely éppen párhuzamosan futott azzal, amelyiket Seanék követtek, s melyet mindössze egy sziklagerinc választott el tőlük, egy fiatal búr ugyanezt kérdezte. – Még milyen messzire megyünk, Oom Paul? Mielőtt válaszolt volna, Jan Paulus Leroux vezérkari tábornok kissé kényelembe helyezte magát a nyeregben, s végigtekintett ezer főből álló csapatán. Ezt a csapatot vezette a hegyek között lévő táborhelyhez. Az ezer burger tömör egysége szinte eltorlaszolta a szűk völgyet; az emberek szakállasok voltak, ruhájuk házilag szőtt anyagból készült téli öltözet, lovaik szedett-vedettek – mégis, Jan Paulus melle büszkén dagadt, amikor rájuk pillantott. Ezek a harcosok a végsőkig küzdöttek, félszáz ütközet állt mögöttük, megacélozódtak a sok csata tüzében, borotvaélesek voltak s törhetetlenek, mint a legfinomabb acél. Aztán a mellette lovagló fiúra pillantott, ő is csak évei számát tekintve volt gyermek, a szeme öregen és bölcsen nézett a világba. – Már nem megyünk messzire, Hennie. – Eccles, itt megállunk. Itassák meg a lovakat! Lazítsák ki a lószerszámokat, de a nyerget hagyják fenn a lovakon. Tábortüzet ne csináljanak, viszont az emberek pihenhetnek és ehetnek. – Úgy lesz, uram. – Előremegyek, megnézem a tábort. Amíg odaleszek, osszon szét még száz töltényt minden katonának. Ellenőrizze a gépfegyvereket. Két órán belül itt leszek. – Mikor lesz az ütközet, sir? – Alkonyatkor megindulunk. Szeretném, ha minden készen állna a támadásra, amikor a hold fölkel. Közölheti ezt az emberekkel. Sean és Nonga különvált a többiektől, s gyalog haladt előre a völgyben; a magaslatról két őr figyelte a mozgásukat. Hason lapultak a sziklák között. Mindkét férfi szakállas volt. Egyikük angol tiszti övet viselt koszos bőrkabátján, de előttük egy Mauser puska feküdt. – Kémeket küldenek a táborhoz – suttogta, és társa taali nyelvjárásban felelte: – Ja, rájöttek, hol van. – Indulj! Mondjad meg Oom Paulnak, hogy háromszáz érett khaki kabátost találtunk, akiket itt az ideje leszüretelni. A másik búr elmosolyodott, megindult kúszva hátrafelé, hogy alakjának körvonalai ne látszódjanak meg a látóhatáron. Miután ezzel megvolt, rohant a lovához, levezette a füves területhez, csak ott pattant föl rá: a fű elnyelte a lópata dübörgését. Egy óra múlva Sean visszatért a felderítő útról. – Megtaláltuk őket, Eccles – mosolygott elszántan a főtörzsőrmesterre és Saulra. – Mintegy két mérfölddel lehetnek előttünk egy eldugott völgykatlanban. – Leguggolt a földre, s tenyerével a talajt simogatta. – A következőképpen fogjuk csinálni. Ez a mi völgyünk. Itt vagyunk most mi. Ez itt a tábor, a hegyek meg itt vannak, meg itt és itt. Ez itt a völgy szája. Tehát, két Maximot ide fogunk elhelyezni, száz ember alattuk és

előttük lesz, így. Azt akarom, hogy… Hirtelen szétrobbant a földre rajzolt térkép, Sean szája és szeme teli ment sárral. – Mi a fene… – ordította, miközben kaparta az arcáról a piszkot, de a mondat többi része beleveszett a Mauserek zajába. Sean könnyező szemmel nézett fel a hegygerincre. – Óh, istenem! Talpra ugrott: a gerincről úgy szállt a lőporfüst, mint szeles napokon a tengeri pára a víz felől. – Be a folyóba! Vigyék a lovakat a folyóba! – ordította túl a gyilkos golyózáport, a visszapattanó lövedékek visítását; a lövedékek hol a földbe, hol az emberekbe csapódtak. – A folyóba! A folyóba! – Rohant a csapatához, kiáltozott a katonáknak, akik puskájukat próbálták kiszabadítani a vízbe merülő fegyvertartóból, miközben a lovak kapálóztak, hátráltak. A búr lövedékek közéjük vágtak, emberek, lovak sikoltva terültek el a fűben. Elszabadult, gazdátlan állatok csatangoltak a völgyben, húzták maguk után a kantárszárat, a kengyel üresen ütődött az oldalukhoz. – Hagyjátok őket! Hadd menjenek! Mindenki be a folyóba! Két teherhúzó öszvért eltaláltak, azok sebesülten rugdalóztak a kis cséza hámjában. Sean feltépte a kocsit takaró ponyvát, és kiemelte az egyik Maxim géppuskát. Egy golyó a kocsi fájába fúródott a keze alatt. – Maga! – kiáltott az egyik tengerészre. – Fogja! Átlódította hozzá a gépfegyvert, a katona szaladt vele, karjába ölelte, úgy ugrott a folyóba. Sean mindkét karjával lövedékszalagokat szorított a hóna alá, és követte. Mintha derékig érő vízben gázolna, úgy vonszolta magát előre; minden lépést erőltetnie kellett, mert a félelem megint úrrá lett rajta. Egy lövedék a szemére tolta a sapkáját, a töltények lehúzták, miközben pánikba esve a folyó felé erőlködött. A föld hirtelen kiszaladt a lába alól, érezte, hogy zuhan, esik valahová szabadon, míg a gerincén átfutó reszketés tudtul nem adta, hogy arccal belezuhant a folyó jeges vizébe. Azonnal a felszínre verekedte magát, s a töltényeket még mindig a karjában szorítva mászni kezdett a meredek partra. Fölötte sivítottak, dörögtek a búr fegyverek, a folyó teli lett katonákkal, és még mindig jöttek, egyre csak ugráltak le a partról, ettől még nagyobb lett az emberi testek torlódása. Sean lihegett, a ruhájából csorgott a víz, hogy összeszedje magát, nekivetette a hátát a partfalnak. Most már abbamaradt az ugrálás a vízbe, és a búr tüzérség is alábbhagyta az öldöklést; viszonylagos csend borult a tájra, melyet csak a sebesültek nyögése és szitkozódása szakított meg. Sean első értelmes gondolata Saul volt. Sault a parton találta: két teherhordó öszvért tartott; vele volt Nonga és Mbejane, ők is egy-egy pár állatot fogtak meg. Hátraküldte Sault parancsnoknak a támadóvonal végéhez. – Főtörzsőrmester! – kiáltotta, s megkönnyebbüléssel fogadta Eccles hangját egészen közelről. – Itt vagyok, uram. – Terítse szét az embereket a folyóparton! Alakítasson ki lövőállást! – Igenis, uram – válaszolta Eccles, s máris ordított: – Hé, emberek, hallották az őrnagy urat! Lássanak hozzá! Tíz perc múlva kétszáz puska sorakozott tűzvonalban a folyó mentén; a Maximot is

elhelyezték: kőből és földből sáncot emeltek elé, onnan irányították. Akik elhagyták a fegyverüket, azok most a sebesülteket látták el. A sebesültek szomorú kis csoportját a vonal közepén helyezték el, a partnak dőlve, derékig vízben és sárban várakoztak, vérük pirosasbarnára színezte a vizet. Sean odamászott az egyik lőálláshoz Eccles mellé, és óvatosan felemelte a fejét, hogy kinézhessen a folyó-mellvéd mögé. A szeme elé táruló látvány bizony rettenetes volt. Döglött öszvérek és lovak feküdtek szanaszét, málhájuk szétpattant; a füvön élelmiszer és takarók hevertek. Sebesült állatok ugrándoztak kétségbeesetten, vagy fejüket lehorgasztva némán álltak. – Van ott még élő? – kiáltott ki Sean, de a halottak nem felelhettek. A hegygerincről egy kilőtt golyó Sean arca mellett vágódott a földbe, erre gyorsan visszahúzta a fejét. – A legtöbb ember elvergődött a folyóig, uram. Aki meg nem, azoknak jobb kinn a mezőn, mint itt a sárban. – Hány embert veszítettünk, Eccles? – Vagy egy tucat halottunk van, s kétszer annyi a sebesült. Egész könnyen megúsztuk. – Igen – bólintott Sean. – Eleinte a legtöbb lövésük fölöttünk repült el. Ez általános hiba, melyet a legjobb lövészek is gyakran elkövetnek, ha magaslatról céloznak lefelé. – Azért egész váratlanul ért minket a támadás – tréfálkozott Eccles, de Sean kihallotta hangjából a nemtetszést. – Tudom. Őröket kellett volna a hegyháthoz állítanom – értett egyet a beosztottjával. Nem vagy Napóleon, mondta magának, és ezt most a halottakkal is bizonyítottad. – Hány ember veszítette el a puskáját? – kérdezte. – Kétszáztíz puskánk van és egy Maximunk, uram. A támadás előtt mindenkinek kiosztottam az extra töltényeket. – Ez elég lesz – mondta Sean. – Most már csak türelmesén ki kell várnunk, hogy a bennszülött vezetőm idehozza az erősítést. Vagy egy félóráig nem történt semmi, leszámítva néhány ötletszerű sorozatlövést a hegygerinc felől. Sean végigjárta a vonalat, beszélgetett az emberekkel. – Hogy van, tengerész? – Az öreganyám zabos lenne rám, uram. George, szokta mondani, sárban üldögélni nem tesz jót az aranyerednek, mindig ezt mondta. Ez az ember haslövést kapott, Seannak kényszerítenie kellett magát, hogy rámosolyogjon. – Jólesne egy cigaretta. Bizony, az jólesne. Sean talált egy átnedvesedett szivart a zsebében, odaadta, és továbbment. A gyarmati alakulattól egy fiatal fiú ült kicsit távolabb, csöndesen szipogott, vörös vérrel átitatott kötés fedte a kezét, azt szorította a mellére. – Fáj? – kérdezte Sean gyöngéden. A fiú felpillantott, a könnyek szétmázolódtak az arcán. – Menjen innen – suttogta. – Kérem, menjen! Sean továbbment. Figyelőposztokat kellett volna küldenem a hegygerincre, gondolta megint. Kellett volna, hogy… – Fegyverszüneti zászló a hegygerincen, uram! – kiáltott valaki izgatottan, és Sean felállt.

Azonnal megjegyzések röpködtek a védvonal mentén. – Na, kiteregették a fehérneműt! – Meg akarják adni magukat a nyavalyások. Érzik már, hogy tönkreverjük őket. Sean kikászálódott a folyómederből, kalapját meglobogtatta a hegygerincen feltűnt tenyérnyi fehér folt irányába; a magaslatról egy lovas indult meg feléjük. – Middag, Menheer – üdvözölte a burgert. Válaszként csak főbólintást kapott. A küldönctől átvette az ellenség üzenetét: „Menheer, bármelyik percben megérkezhet csapatomhoz egy Hotchkiss ágyú. Az önök helyzete egyáltalán nem biztonságos. Javasolom, a további vérontás elkerülése érdekében, tegyék le a fegyvert. J. P. Leroux vezérezredes Wynberg alakulat” Ékes hollandus nyelven, egy darab barnás csomagolópapírra írták ezeket a mondatokat. – Adja át üdvözletemet a vezérezredesnek, Menheer, de azért még egy darabig tartani kívánjuk ezt a helyet. – Ahogy óhajtja – hagyta rá a küldönc. – De először is meg kell bizonyosodnia afelől, hogy – most a khaki egyenruhás alakokra mutatott, akik a döglött lovak és öszvérek között hevertek –, hogy ezek közül él-e még valamelyik. A sebesült állatokat meg kell ölniük. – Igazán kedves öntől, Menheer. – Közben, természetesen, nem szedhetik össze az elhullott fegyvereket és lőszereket. – Magától értetődik. A búr velük maradt, mialatt Eccles fél tucat emberrel végigtallózott a harcmezőn; elpusztították a sebesült állatokat, s vizsgálgatták az elesett harcosokat. Egy élőt még találtak a csatamezőn. A légcsövét érte találat, a levegő halkan sistergett kifelé a sérülés okozta lyukon, mellette vörös vérhab látszott. – Tizenegy halott, sir – jelentette Eccles Seannak. – Eccles, amint véget ér a tűzszünet, harcba állítunk még egy Maximot, és idehozunk két láda lőszert. Ott álltak a cséza mellett, Sean a fejével intett, jelezvén, hogy a ponyva alól kidudorodó nagy testű, kékes fémű gépfegyverre gondolt. – Úgy lesz, uram. – Négy ember álljon készenlétben a folyóparton. Gondoskodjék róla, hogy mind a négynél legyen kés, amivel a tartóköteleket elvágja. – Igenis, uram. – Eccles vigyorgott, mint valami vidám rozmár, s eltűnt a folyó irányában. Sean a lovon ülő búr küldönchöz tartott. – Készen vagyunk, Menheer. – Rendben. Amikor felérek a hegygerincre, önök ismét megkezdhetik a katonai akciókat. – Egyetértek – mondta Sean, és indult vissza a folyóhoz. Útja az elesett katonák

között vezetett. A legyek már ott döngtek, amikor elhaladt a holttestek mellett; a zöldes-fémes raj, mint a vándorméheké, fölröppent, hogy aztán újra megtelepedjen a halottakon. Sean elért a folyóhoz; a parton Saul lapult egy kis, fegyvertelen csoport élén. Mögöttük a duzzogó Eccles állt, még a bajusza is lekókadt csalódottságában. Sean tüstént átlátta, mi történt: Saul kihasználta, hogy ő a rangidős, és átvette a parancsnokságot az önkéntesek fölött. – Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte Sean, de Saul nem válaszolt semmit, csak eltökélt pillantással nézett. – Maradj ott, ahol vagy! Ez parancs! – Ezzel Eccleshez fordult. – Vegye át a parancsnokságot, főtörzsőrmester! – Ettől Eccles mosolyogni kezdett. Vitára amúgy sem volt idő. A búr lovasküldönc már félúton járt a hegytető felé. Sean hangosan kiáltott a folyópart tövébe húzódott katonáknak. – Figyeljenek rám! Senki ne nyisson tüzet, míg az ellenség nem lőtt miránk. Talán így sikerül kicsit húznunk az időt. – Aztán halkan azt mondta Ecclesnek. – Ne siessen, csak nyugodtan, természetesen menjen. – Ezzel leugrott Saul és Eccles közé a folyóhoz. Mindhárman a hegygerincet kémlelték, látták, hogy a búr katona felért a gerincre, meglengette a sapkáját, s ezzel eltűnt. – Rajta! – szólt Sean, s mindannyian elindultak. Eccles, a négy önkéntes és Saul alkotta a csapatot. Sean megdöbbenéssel bámult utánuk, mialatt a cséza felé mentek. Ekkor újra elöntötte a harag. Micsoda ostoba kis nyavalyás! – ezzel ő is utánuk iramodott. Beérte őket, amikor elérték a kis lovaskocsit. A vihar előtti csöndben rámordult Saulra: – Ezért még számolunk! – Saul csak vigyorgott diadalmasan. A hegygerinc furcsán csöndes lett egyszerre, de bizonyosra vették, hogy ez nem tart soká. Saul és Eccles elvágta a ponyvát feszítő köteleket, Sean hátrahúzta és kivette a gépfegyvert. – Fogja! – ezzel átadta a gépfegyvert a mögötte álló embernek. Ebben a pillanatban figyelmeztető lövés vágott be a fejük fölött. – Mindenki fogjon meg valamit, és futás! A hegyhátról és a folyó felől jövő puskalövések úgy hangzottak, mint a dobpergés. A rakomány alatt meggörnyedve rohant a kis csoport vissza a folyóhoz. A Maximot cipelő ember fejjel előre felbukott. Sean eldobta a karjában cipelt töltényesládát, a láda legurult az árokparton, de aztán oldalt dőlt, és még a folyó előtt megállt. Sean alig tudta lefékezni magát rohanás közben; lehajolt, összekapta a gépfegyvert, s már rohant is tovább. Előtte elsőnek Eccles futott, aztán Saul ugrott a biztonságot jelentő folyóba, utánuk a három megmaradt önkéntes következett Seannal. Véget ért a futás; Sean derékig huppant a jéghideg folyóvízbe, a gépfegyvert állandóan a melléhez ölelve tartotta, közben más sem járt az eszében, csak az, hogy milyen mérges Saulra. Ránézett, de Saul ekkor már Ecclesszel röhécselt. Sean odaadta a puskáját a mellette levő katonának, és Saul felé indult. Keményen megmarkolta a vállát, és talpra rántotta. – Te…! – nem találta hirtelen a megfelelően éles szót. Ha Sault megölték volna, Ruth sosem hitte volna el, hogy nem Sean tehetett róla. – Te őrült – kiáltotta, és

szerette volna megütni, de hangokat hallott a lövőállásból, ezért inkább felhagyott vele. – Jaj, a szerencsétlen! – Felkelt! – Hasalj, az isten áldjon meg, hasalj le! Sean eleresztette Sault, a lőálláshoz ugrott, kilesett a sánc kémlelőlyukán. Kinn, a nyílt mezőn az a katona, aki az előbb még a Maxim géppuskát cipelte, most felegyenesedett. A folyó mellvédje felé indult, furcsa, elmebetegre emlékeztető testtartással botladozott, karja lazán lógott a teste mellett. A hegygerincről folyamatosan lőttek rá. A rémület megbénította mindannyiukat, senki sem ment ki érte. Végül egy golyó eltalálta; megtántorodott, de még mindig tovább ment a szűnni nem akaró búr golyózáporban. A folyó közelében botladozott: úgy ment, mint aki köröket ír le. Aztán vége lett: arcra bukott. A lövöldözés abbamaradt, a csöndben a katonák mozogni kezdtek a folyóparton. Hétköznapi dolgokról beszéltek, de kerülték egymás pillantását, szégyellték magukat, mert tanúi voltak egy annyira intim történésnek, mint az ember halála. Sean haragja elpárolgott, helyette bűntudattal kevert hálát érzett, amiért nem Saul maradt kinn a nyílt terepen.

46 Hosszú szünet következett a lövöldözés után; Sean és Saul hátát a folyópartnak vetve egymás mellett ült. Keveset szóltak, de a régi bajtársias érzés ismét visszatért közéjük. Az első ágyúgolyó hatalmas surrogással tépett a levegőbe a fejük felett, Sean ösztönösen, mint mindenki más, lekapta a fejét. Az ágyúlövedék hatalmas robbanással barnássárga iszapot vert fel, majd a túlsó parton ért földet. Szörnyülködés moraja futott végig a sorokon. – Teringettét, ezeknek ágyújuk is van! – A következő vonatra válts nekem jegyet hazafelé, pajtás! – Ne aggódjanak, fiúk – kiáltotta Sean biztatóan. – Nem érnek el idáig az ágyújukkal. A következő lövedék a folyóparton robbant, teliszórta őket földdel és kövekkel. Egy másodpercig megszédülve álltak, köhögtek a füsttől, aztán mintha sírásóverseny résztvevői volnának, úgy estek neki a töltésnek. Erőfeszítésük nyomán halvány, barna por keletkezett a folyó felett, ezen aztán fenn a hegyen a búroknak volt mit csodálkozniuk. Mielőtt a következő lövedék becsapódott volna, majdnem mindenki kiásott magának egy talajba vájt lyukfélét, ahová behúzódhatott. A búr lövészek támadásai egyelőre meglepően összevissza következtek egymásra. Két-három sorozat a fejük fölött süvített el, aztán a nyílt pusztába csapódott be. A következő egyenesen a vízben robbant, sarat csapott fel magasan a levegőbe. Közben éljenzések harsantak, valószínűleg ilyenkor a tüzéreknek gratuláltak a bajtársak. Ezek után a bombázások általában lelkes gyorsasággal követték egymást, majd ezek is lassan elhaltak, s újabb hosszú szünet következett, ilyenkor mindenki megpihent.

Az egyik ilyen tűzszünet alkalmával Sean kilesett a kémlelőlyukon. A hegygerincről vagy egy tucat vékony füstcsík szállt felfelé. – Kávészünetet tartanak a hegyen, Eccles. – Ahogy ezek intézik a dolgokat, várható, hogy megint felhúzzák a fehér zászlót, és néhány fickó közülük kávét hoz nekünk is. – Nem hiszem – vigyorodott el Sean. – Viszont azt gondolom, hogy lemerészkednek hamarosan. – Elővette az óráját. – Fél öt van. Még két teljes óra sötétedésig. Leroux megpróbálja addig eldönteni az ütközet sorsát. – Ha támadnak, akkor hátulról teszik – mondta Saul vidáman, és a lejtőre mutatott, mely a csapat hátuljának jelentett veszélyt. – Hogy ebből az irányból felfogjuk a támadást, ahhoz a túlsó part mentén kellene felsorakoznunk, de ez esetben a hátunkat teljesen kitesszük a hegyről érkező lövéseknek. Sean elgondolkodott ezen. – Füst! Ez az! – Hogyan, uram? – Eccles, csináltasson az emberekkel tábortüzeket végig a part mentén, és szedjenek füvet meg gallyakat, hogy legyen mit meggyújtani – parancsolta Sean. – Ha hátulról jönnek ránk, akkor a füst eltakar bennünket. Tizenöt percig dolgoztak minden erejüket megfeszítve, és hamarosan elkészültek a munkával. Tízlépésnyi távolságra egymástól sima tetejű kőhalmokat emeltek, melyek magasabban álltak a vízszintnél. Minden ilyen kőhalomra füvet és gallyakat hordtak össze: a tüzelőanyag javát a folyóba lógó ágakról szerezték. Valamivel naplemente előtt, amikor az árnyékok megnőnek, és a fények is csalókák, s harmatos pára emelkedik a hűvös légben, mely betakarja az embereket, Leroux ekkor indította lovasait támadásba a folyó ellen. Sean hallotta a paták halk dübörgését, mintha eső verte volna a távoli földeket. Felpattant. – Jönnek! – kiáltotta valaki. – Hátulról támadnak a nyavalyások! A búr lovasok nyugat felől érkeztek, hosszú vonalban rohamoztak; az alacsonyan álló nap hatalmasan torzra változtatta az árnyékokat előttük. – Gyújtsátok meg a tüzeket! – ordította Sean. A búrok teljesen ráfeküdtek a lovukra, lehettek vagy ötszázan, és a száguldó lovakról már lőttek is. – A Maximokat! – kiáltotta Sean. – Fordítsátok meg a Maximokat! A géppuskások máris kirángatták az ormótlan fegyvereket a helyükről, és a folyó másik oldala felé cipekedtek velük. A hegygerincről fedezőlövések csattantak a folyóba, az ágyúból egyik lövedék a másik után robbant fel közöttük. – Csatártűz! – kiáltott Sean. – Lőjétek az átkozottakat! Lőjétek őket! Ahogy csak bírjátok! Borzasztó volt a lárma – puskalövések, robbanó ágyúgolyók, a Maximok kelepelése, a harci kedv és a fájdalom kiáltásai, a vágtató lovak patájának robaja, a lángok pattogása. Mindezt belepte a sűrű füst és por párája. Sean megtámasztotta könyökét a töltés durva agyagos falán, célzott és lőtt: egy ló lehanyatlott, a lovas és a puskája messzire, magasan elrepült. Le sem vette a puskatust

a válláról, újra töltött, lőtt megint. És talált! Egy alak megingott, tekerődzött a nyergében. Ess le már, te nyomorult! Ez az… oldalra csúszik, és lezuhan. Sean lő megint, lő újra. A tár kiürült. Minden lövéssel eltalált egy embert. Mellette a tüzér átalakította a Maximot a koncentrált lövéssorozatra. Sean figyelte a Maxim halált osztó, lassú kaszálását, közben ügyetlen kézzel betöltötte a fegyverét: lovak hulltak el, emberek küzdöttek; hirtelen abbamaradt az ágyúzás, és a tüzértiszt ráhajolt a géppuskára, hogy a fadobozból új lőszeradagot vegyen elő. A hegygerincről vaktában kilőttek egy golyót, az pontosan nyakszirten találta. A tüzér előrebukott, testével elfedte a puskacsövet, szájából vér ömlött a gépfegyver csövére. Ajka remegett, vonaglott a haláltusában. Sean eldobta a puskáját, leemelte a tüzért a gépfegyverről, az első tölténykört belehelyezte a tárba, hüvelykujjával nyomta a fegyver gombjait. Az ellenség a közelükbe ért. Sean lenyomta a tüzelőkart, hogy a lövések számát emelni tudja, és a lovak szügyét vette célba. A tüzér vére odasült a gépfegyver forró csövéhez, a fegyver előtti fű egészen lelapult az állandó pukkanásoktól. Előttük vontató lovak körvonala rajzolódott ki a látóhatár szélén; az ég már sötétedett. A lovon ülők belelőttek az emberektől hemzsegő folyómederbe. Sebesült lovak feszültek a partnak, aztán visszaperdültek, és rugdalódzva belezuhantak a sárba. – Lóról le! Lóról! Utánuk! – kiáltotta egy szőke szakállas burger. Sean körbeforgatta a gépfegyvert, hogy eltalálja. A férfi észrevette ezt a füstön keresztül is, de jobb lába már kinn volt a kengyelből, puskáját a bal kezében tartotta, éppen leszállás közben volt a lováról. Sean jól látta a Maxim csövébe tekintő, szürke, félelmet nem ismerő szemet. A golyó pont a mellkasa közepébe talált, karjait szétcsapta, lába beragadt a kengyelbe, miközben hátrált, s a lova maga után vonszolta. A támadás megtört. A búr fegyverropogás elhalkult, a lovak szétszaladtak, majd a hegyek omladozó távlatai felé indultak. Az öreg burger, akit Sean ölt meg, ugyancsak a lovakkal tartott: a hátán fekve vonszolta a pónija, feje ide-oda csapódott a durva földön, alatta lesimult a fű. Sean körül vidáman kiáltoztak a katonái, örömmámorban úszva tereferéltek. De a sárban fekvők közül sokan nem örvendezhettek már; Sean bűntudatos döbbenettel vette észre, hogy annak a tüzérnek a holttestén tapos, aki a gépfegyver mellett kapott találatot. – Ez most a mi csatánk volt! – ujjongott Eccles. Érzéketlen maradt a halottak iránt, pontosan úgy, ahogyan csak katonák képesek. – Igen – hagyta rá Sean. Kinn, a nyílt terepen egy ló lábra vergődött, remegve álldogált, egyik lába törötten csüngött alá. Egy sebesült burger köhögni kezdett a fűben, fulladozott, lihegett, mintha a saját vérébe fulladna bele. – Igen, ez a mi csatánk volt, Eccles. Tegyék ki a zászlót! Jöjjenek le, és szedjék össze a sebesültjeiket. Lámpásokkal keresték a sötétben az embereiket, a lámpás világánál végeztek a sebesült állatokkal. – Nkosi, egy helyen, ahol a folyó kanyarodik, és a part alacsony, emberek bujkálnak – jelentette Mbejane a felderítésből, ahová Sean küldte. – Arrafelé nem mehetünk.

– Magam is úgy vélem – bólintott Sean, és Mbejane felé nyújtotta a nyitott doboz marhahúst. – Egyél – mondta. – Mit látott a szolga, uram? – kérdezte Eccles. – A folyón lefelé még bujkálnak fegyveresek – Sean rágyújtott egy szivarra; ezt a sötétben kaparta elő döglött lovának nyeregtáskájából. – Pocsék dolog ebben a hidegben a sárban ülni – említette meg Eccles. – Türelem, főtörzsőrmester – mosolygott Sean. – Még várunk éjfélig. Akkor majdnem mindegyik burger a hegy túlsó oldalán lesz már, és kávézgat a tábortűz körül. – Meg akarja rohamozni a hegygerincet, sir? – Eccles kérdésében már benne volt az ötlet helyeslése is. – Igen. Mondja meg az embereknek. Három óra pihenőt kapnak, aztán megrohamozzuk a hegyet. – Úgy lesz, uram. Sean hátradőlt, a szemét behunyta. Kimerült volt, szemét csípte a por és a füst, deréktól lefelé vizes és hideg volt mindene, csizmáját a sár tette még nehezebbé. A lőporfüsttől a feje is rettenetesen fájt. Őrszemeket kellett volna küldenem a hegyre, gondolta ismét. Istenem! Micsoda mészárlás lett ebből. Az első alkalom, hogy én voltam a parancsnok, s máris elveszítettük majdnem az összes lovunkat és az embereim jobbik felét. Őrszemeket kellett volna küldenem oda.

47 Néhány perccel éjfél után megostromolták a hegyet; alig ütköztek némi ellenállásba. A néhány búr őrszem már jó ideje a távolabbi hegyoldalon járt; Seannak alkalma nyílt lepillantani az ellenség táborára. A völgyben a tábortüzek hosszú, szabálytalan sora pislákolt, a tüzek körül férfiak, akik a hegyoldalakat kémlelték. Sean néhány gyors sorozattal szétugratta őket, aztán odakiáltott a katonáinak: – Tüzet szüntess! Eccles, intézkedjen, hogy mindenki harcra kész legyen. Hamarosan látogatókat kapunk. A búrok a hegygerincen sáncrendszert alakítottak ki, ezzel sok kényelmetlen munkától kímélték meg az angol katonákat; tíz percen belül a gépfegyverek a helyükön voltak, s a kétszáz megmaradt katona a kőből kialakított fal mögött várta a búrok ellentámadását. Erre még várniuk kellett egy kicsit, mert a helyzet megkövetelte, hogy a burgerek haditanácsot hívjanak össze az alattuk fekvő völgyben. Végül a búrok lopakodva induló támadásának hangjai az angolokhoz is elhatoltak. – No, jönnek már, főtörzsőrmester. Még ne lőjenek! Az ellenség óvatosan közelített az angolok felé, végül Sean már a suttogásukat is hallotta a kövek között. Ekkor úgy határozott, hogy a további közeledésnek puskalövésekkel és a Maxim gépfegyverekkel emel gátat. A búrok ugyancsak felpaprikázva válaszoltak az ellenséges tűzre, s a völgyből az ágyújuk is bekapcsolódott a küzdelembe. Az első ágyúgolyó alig néhány lábnyira repült el Sean feje fölött, és mögötte robbant fel. A második és harmadik ágyúlövés viszont pontosan a támadásban lévő búrok mögött csapódott be. A búrok haragosan és hangosan fejezték ki nemtetszésüket a tüzéreknek, melynek eredményeként a Hotchkiss ágyú közönyös

és sértett csöndbe burkolódzott az éjszaka további részében. Sean biztosra vette, hogy az ellenség éjszaka támad, de hamarosan világossá vált előtte, hogy Leroux tökéletesen átlátta, milyen veszélyekkel jár, ha a sötétben viszonylag gyönge katonai erővel indul támadásra. Így hát beérte azzal, hogy Seant egész éjszaka nem hagyta pihenni. Az emberei felváltva folytatták közelről vívott puskapárbajukat az angolokkal; Seannak végül kétségei támadtak e harci taktika helyességéről. A hajnal itt találja majd ezen a sziklás gerincen, ahol számban nálánál erősebb ellenség néz vele farkasszemet; a támadóvonaluknak egyik végén sincs erős védelme, sőt megfelelően rövid ahhoz, hogy oldalba támadják és tüzérségi tűzzel végigszántsanak rajta. Eszébe jutott Spion Kop – sok öröme nem telt az emlékezésben. De csak ezt választhatták, vagy visszamehetnének a folyóhoz: erre a gondolatra Sean egyszerűen libabőrös lett. Ha nem érkezik meg hamarosan a segítség, akkor a vereségük teljesen biztosra vehető – de még mindig jobb fenn a hegyen, mint lenn, a sárban. Maradunk, döntötte el a kérdést. Hajnalban elcsitult a harci zaj, a puskaropogás alkalmi lövésekké, pukkanásokká szelídült a lejjebb lévő lejtőn, mégis, Sean érzékelte, hogy a búrok valamire készülnek. Baljóslatú zizegések, tompított zajú mozdulatok csak tovább erősítették balsejtelmeit. De most már késő volt visszavonulni a folyóhoz, a hegyek immár sötéten rajzolódtak ki a világosodó, hajnali égbolton. Olyan közelinek tűntek, s olyan ijesztőnek, mint az a temérdek ellenség, aki ott várta a közelükben a hajnali világosságot. Sean felállt. – Vegye át a gépfegyvert – súgta a mellette álló katonának, és elengedte a Maximot. Egész éjszaka ezzel az átkozott fegyverrel harcolt, a kezének már nem is volt kéz formája, inkább valami manccsá vált, mely a fegyver fogantyújának alakját formázta. A válla elviselhetetlenül fájt. Míg megindult az emberei közé, kicsit nyújtóztatta a tagjait, majd megállt beszélgetni a katonákkal, akik a védősáncokban hasaltak; szerette volna, ha bátorító szavai őszintének hangzanak. Az emberek válaszából Sean kiérezte, hogy tisztelik, mint katonai parancsnokot. Több volt ez puszta tiszteletnél, inkább szeretetféle volt. Az öreg Buller tábornok iránt éreztek így a katonái. Az öreg generális is követett el hibákat, sok embere lelte halálát a csaták során, de azért a katonái szerették, és jókedvűen követték. Sean közben a vonal végére ért. – Hogy állnak a dolgok? – kérdezte halkan. – Nagyjából rendben van minden. – Van valami jele a búroknak? – Meglehetősen közel lehetnek, hallottuk őket pár perccel ezelőtt beszélgetni. Úgy vélem, pontosan annyira készen állnak a csatára, mint mi. – Mennyi töltényünk van? – Elég ahhoz, hogy sikeresen befejezzük az ütközetet. Befejezni az ütközetet! Ez lenne az okos döntés. Mindjárt megkezdődik a mészárlás; mennyi szörnyűséget kell még elviselniük, mielőtt megadják magukat, s felemelt karral – ez persze minden mozdulatok legszégyenteljesebbje – felsorakoznak. – Jobban tenné, ha fedezékbe húzódna, Sean. Gyorsan világosodik. – No nézzék csak, ki parancsol itt kinek – mosolyodott el Sean. – Ma már több hősiességet nem várok magától – mondta, s visszasietett a helyére, a vonal másik

oldalára. A sötétség gyorsan húzódott vissza, a reggel olyan váratlanul érkezett, ahogyan csak Afrikában szokott. És a búrok tábora eltűnt. A Hotchkiss ágyú sem volt már ott. Sean tudta, hogy a búrok a lovakkal és az ágyúval együtt visszavonultak a következő hegygerincre, mely most az ő állásaikkal nézett szembe. Azt is tudta, hogy alatta a sziklás völgy hemzseg az ellenségtől, és hogy valószínűleg az oldalukba, sőt a hátukba is kerültek. Mint amikor az ember útra készül, s még egyszer végigpillant a tájon, úgy járatta körbe Sean a pillantását a hegyeken, a völgyön meg az égbolton. A lágy derengésben nagyon szép volt a táj. Lepillantott a füves völgybe, mely a magasan fekvő fennsíkokig kapaszkodott. Meglepetésében felkapta a fejét. Az izgalomtól majdnem lúdbőrözött. A völgyszoros torkolatát tömör embercsapat zárta el. A hajnal bizonytalan fényében akár mimózaültetvénynek is nézhette volna az ember – téglalap alakú folt, szabályos sötét alakzat a halvány fű ellenében. Csakhogy ez az ültetvény mozgott, változtatta az alakját, időnként megnyúlt. A nap első sugarai ferdén átragyogtak a hegygerincen, a lándzsahegyek ettől egy pillanatra mind felragyogtak. – Lovasság – ordított föl Sean. – Jézusom, nézzétek! A kiáltást felkapták, végigterjedt az egész lövészárkon. Ünnepelve, jókedvűen kiáltoztak a kis barna alakokra, akik rohammal indultak a búr golyókkal való találkozásra. Lendületesen rohamoztak a völgyben, és mindegyikük egy tucat lovat vonszolt maga után. Az örömujjongáson és a lövések zaján, a lovak patájának dobogásán és a pánikba esett kiáltásokon felülemelkedve felharsant a trombita: „Bonnie Dundee” szólt ércesen az éles, tiszta hang, biztatott a támadásra. Sean puskásai elhallgattak. Az örömrivalgás abbamaradt. Egymás után emelkedtek fel az emberek, hogy nézzék a lándzsások sorát, amikor megindultak. Először lépésben lovagoltak. Aztán ügettek. Vágtáztak. Száguldottak. A lándzsák végét lefelé szegezték; emberi has magasságában csillogtak, mint a tűzbogarak a tömött, sötét katonasorok előtt, majd a lándzsák szörnyűségesen lecsaptak az embergomolyra és a rémült, kapálódzó lovakra. Néhány búr menekülni próbált, de gyerekjátékként tört össze a támadók fegyverétől. – Istenem! – lehelte Sean, s igyekezett megkeményíteni magát, mire a támadás elér hozzá. Csak a lódobogást hallotta, meg sem torpantak a lovak, amikor a támadók keresztüllovagoltak a búr sorokon. Pontosan kanyarodtak, és tüstént visszalovagoltak. A törött lándzsákat félredobták, helyettük előkerültek a hosszú, fényes kardok. Sean figyelte, ahogyan egy búr kétségbeesetten próbált menekülni az őt üldöző lándzsás elől. Az utolsó pillanatban a férfi előregörnyedt, kezével próbálta a fejét védeni. A lándzsás felemelkedett a nyeregben és visszakézből sújtott le. A burger elvágódott. Mint egy pólójátékos, a lándzsás visszafordította a lovát, odalovagolt a búrhoz, és a fűben térdeplő embert nyugodtan lekaszabolta a kardjával, még jó mélyen ki is hajolt hozzá a nyeregből. – Kegyelem! – ordított Sean. Hangja a borzalomtól és az undortól magasan szárnyalt. – Kegyelmezzenek nekik! Az isten szerelmére, kegyelmezzenek! De a lovasság nem kegyelmez senkinek. Pontosan, gyakorlótéri precizitással végezték a dolgukat. Vagdalkoztak, lecsaptak, fordultak és eldübörögtek, míg csak a

pengék vörössé nem váltak a vértől, míg csak az egész völgykatlan teli nem lett a soksok sebből vérző emberi tetemekkel. Sean elkapta a pillantását, és látta Leroux csapatának maradványait menekülni felfelé, ahová a nagy lovasalakulat nem tudta követni őket. Leült egy sziklára, s a szivarja végét kezdte rágni. A büdös szivarfüsttel próbálta kiűzni szájából a győzelem keserű ízét. Két nappal később bevonultak Charlestownba. A helyőrség ünnepelte őket, még Sean is mosolygott, látván a katonák jókedvét. Fél órával ezelőtt még magukba roskadva, szerencsétlenül vánszorogtak kölcsönkapott lovaikon. Most mindegyik hetykén kihúzta magát a nyeregben, falták a dicsőséget, szürcsölték az ízét. De a mosoly hamarosan eltűnt Sean arcáról: észrevette, mennyire megfogyatkozott a csapat, mögöttük pedig tizenöt szekér hozta a sebesülteket. Ha őröket állítottam volna a hegygerincre…

48 Sürgős parancs hívta megbeszélésre Achesonhoz. Húsz perccel Charlestownba érkezése után Sean már az észak felé tartó expresszvonaton ült, s irigykedett Saulra, aki most forró fürdőt vehet, tiszta egyenruhát húzhat – Mbejane egy kövér zulu asszonnyal mosatta és vasaltatta az uniformist –, de még ennél is jobban irigyelte, mert barátja aznap este majd díszvendég lesz a tiszti étkezdében, s alaposan beiszik az eredetileg Seannak szánt Veuve Clicquotból és Courvoisierból. Amikor Sean másnap reggel megérkezett Johannesburgba, kissé kormosan a vonattól, s kissé büdösen, mert két hete nem mosakodhatott a kietlen pusztában, az állomáson egy ügyeletes várta, aki Acheson szállására vezette a Grand National Hotelbe. Peterson őrnagy igazán megdöbbent Sean külsejétől, szelíd rémülettel bámulta a vendég arcára ragadt mocskot, könnyek nyomát és megszáradt sarat – mindez igazán elütött a reggelizőasztal pompás fehér abroszától s pazar ezüstneműjétől. Sean illata elvette az őrnagy étvágyát, orrát selyem zsebkendővel fogta be. De Acheson látszólag semmit sem vett ebből észre, nagyszerű hangulatban volt. – Remekül szerepelt, Courtney. Óh, átkozottul jól szerepelt. És tökéletesen bizonyította, hogy magának volt igaza. Leroux egy ideig nem háborgat minket, arról biztosítom. Kér még egy tojást? Peterson, adja oda neki a szalonnát. Sean végzett a reggelivel, és kávét töltött a csészéjébe, mielőtt előállt volna a kérésével. – Szeretném, ha felmentene a tisztségemből. Borzalmas mészárlás lett a végeredmény. Acheson és Peterson megdöbbenve nézett rá. – Szent Isten, Courtney. Maga figyelemre méltó hadi sikert ért el – hónapok óta ez volt a leglátványosabb sikerünk. – Szerencsénk volt – vágott közbe durván Sean. – Még két óra, és lesöpörtek volna minket onnan. – A szerencsés tisztek értékesebbek számomra, mint az okosak. A kérését

visszautasítottam, Courtney ezredes. – Szóval már ezredes! Itt a mézesmadzag, amivel a fogorvosi székbe csalogatják. Seant kicsit mulattatta a dolog. Kopogtak az ajtón, Sean nem folytathatta a tiltakozást, bejött az ügyeletes, és üzenetet adott át Achesonnak. – Sürgős távirat Charlestownból – súgta. Acheson elvette tőle a papírlapot, és most úgy használta, mintha karmesteri pálca volna, miközben egyre beszélt tovább. – Szereztem magának három alacsonyabb beosztású tisztet, hogy pótolják a veszteségeit. Maga kineveli őket, és megőrzi a lovasságunk számára. Pusztán ennyit kérek magától. Mialatt végzi a dolgát, a kommandók megkezdik a támadásokat. Ezúttal minden talpalatnyi földet átfésülünk az őrházak közelében. Elpusztítjuk a termést és az állatállományt: minden asszonyt és gyermeket gyűjtőtáborba viszünk. Mire ezzel elkészülünk, nem marad utánunk más, csak a pusztaság. Kénytelenek lesznek abban a bizonyos légüres térben harcolni, s közben kifárasztjuk őket az állandó támadásokkal és rajtaütésekkel. – Acheson akkorát vágott az asztalra, hogy az edények összecsendültek. – Utánpótlás, Courtney. Mostantól kezdve ez az utánpótlás háborúja lesz! Ezek a szavak kellemetlenül ismerősen csengtek Sean fülében. Szörnyűséges képet látott a szeme előtt. Látta a földet – az ő földjét –, melyet felperzselt a tűz, s a házak tető nélkül meredeznek a pusztaságban. A puszta fölött sivító szélbe árvák sírása, egy megalázott nép tiltakozása keveredett. – Acheson tábornok – kezdte Sean, de Acheson most a táviratot olvasta. – A fenébe! – kiáltott fel. – Ördög és pokol! Már megint Leroux! Visszafordult, és lecsapott annak a lándzsás-osztagnak az ellátmányára, amelyik legyőzte. Mindent elraboltak, s felszívódtak a hegyekbe. – Acheson maga elé tette a táviratot az asztalra, s rábámult. – Courtney – mondta –, menjen utána, és most aztán igazán kapja el!

49 – Készen van a reggelije, Nkosi. – Michael Courtney a könyvéből felpillantott a szolgára. – Köszönöm, Joseph, jövök már. Minden reggel két órát tanulással töltött, s ez a két óra mindig gyorsan elrepült. Ránézett az ágya fölötti polcon álló órára: már fél hét múlt. Becsukta a könyvet és felállt. Mialatt fésülködött, minden érdeklődés nélkül nézte magát a tükörben. Feje teli volt a napi teendőkkel. Sok munka állt előtte. A tükörképe visszanézett rá, komoly szürke szeme, vékony vonású arca volt, melyet a nagy Courtney-orr tett jellegzetessé. Erős szálú haja feketén simult a kefe alá. Letette a kefét, s mialatt belebújt bőrkabátjába, még egyszer átnézett egy bekezdést az előbb olvasott könyvben. Figyelmesen átolvasta, aztán megfordult, és kiment a folyosóra. Anna és Garrick Courtney a hosszú asztal két végén foglalt helyet a theuniskraali ebédlőben; mindketten várakozva pillantottak fel, amikor belépett. – Jó reggelt, anyám.

Az asszony feltartotta az arcát a fia csókjához. – Jó reggelt apa. – Jó reggelt, fiam. – Garry tökéletes katonai díszben ült az asztalnál, rajta volt az összes rangjelzése és kitüntetése. Michael ingerült lett ettől – minek ez a kérkedés? A katonai egyenruha eszébe juttatta, hogy jómaga tizenkilenc éves, s hogy éppen háború folyik a nagyvilágban, míg ő otthon ül a birtokon. – Bemégy a városba, apa? – Nem, ma az emlékirataimon dolgozom. – Oh – és Michael sokatmondóan az egyenruhára pillantott, ettől az apja elpirult, és teljes figyelmét az evésnek szentelte. – Hogy megy a tanulás, édesem? – törte meg Anna a csöndet. – Egész jól, köszönöm az érdeklődést, anya. – Bizonyos vagyok benne, hogy a záróvizsga éppolyan kevéssé lesz megterhelő, mint az eddigi vizsgáid. – Anna birtokló mosollyal nézett a fiára, s kezét a kezére tette. Michael gyorsan visszahúzta a kezét, letette villáját. – Anya, jelentkezni szeretnék a hadseregbe, jó volna, ha beszélnénk erről. – Anna arcán megfagyott a mosoly. Az asztal végén Garry kiegyenesedett a széken. – Nem – kiáltotta tőle szokatlan vadsággal. – Ezt már megbeszéltük. Még mindig kiskorú vagy, tehát azt teszed, amit mi parancsolunk. – A háborúnak hamarosan vége, édesem. Kérlek, gondolj rám és apádra. Megint kezdték. Ez is olyan volt, mint a többi hosszú, könyörgésekkel és hízelgésekkel tarkított vita, melytől Michael rosszul volt, s ami tehetetlen dühvel töltötte el. Hirtelen felállt, s kiment a szobából. Lova felnyergelve várta az udvaron. Felpattant a lóra, a kerítéskapu felé irányította a fejét, s átugratott a kerítésen; rémült csirkék rohantak az útjából, mikor földet ért. Dühösen vágtatott a fő itatóhoz. Az ebédlőben hallották, hogy a paták dobogása halkul, míg csak egészen bele nem veszett ez a hang is a messzeségbe. Garry felállt. – Hová mész? – kiáltott rá Anna. – A dolgozószobámba. – A dolgozószobádba a brandysüvegedhez – javította ki a férjét megvető hangon. – Anna, kérlek… – Anna, kérlek – utánozta a férfit. – Kérlek, Anna, kérlek ne! Te csak ennyit tudsz mondani? – A hangjából most hiányzott a gyöngéd hangzás, melyet annyi igyekezettel munkált ki. Most csak húsz év felgyülemlett keserűsége rikácsolt belőle. – Kérlek, Anna. Megakadályozom, hogy elmenjen, ígérem. – Te megakadályozod!? – Az asszony kacagott. – Hogyan fogod megakadályozni? Majd csörgeted neki a medáljaidat? Hogyan fogod megakadályozni, te, aki egész életedben nem csináltál még semmi hasznosat? – Vérfagyasztóan megint felkacagott. – Miért nem mutatod meg neki a lábadat, s miért nem azt mondod: „kérlek, kisfiam, ne hagyd itt szegény nyomorék apádat”? Garry felemelkedett. Az arca nagyon sápadt lett. –Hallgatni fog rám. Hiszen a fiam. – A fiad! – Anna, kérlek… – A fiad! Hát ez szép! Ő nem a te fiad. Sean fia.

– Anna! – megpróbálta megállítani az asszonyt. – Hogyan is lehetne neked fiad? Megint kacagott, a férje ezt nem tudta tovább elviselni. Indult az ajtó felé, de az asszony hangja, mely két legérzékenyebb helyén döfött belé élesen, most is követte. Garry nyomorék volt és ráadásul impotens. Bevetette magát a dolgozószobájába, bevágta az ajtót, be is reteszelte. Aztán sietve az íróasztala mellett álló fiókos szekrényhez lépett. Félig telitöltötte a poharát, és ivott. Belesüppedt a székébe, behunyta a szemét, és megint az üveg után nyúlt. Ismét töltött magának, aztán visszacsavarta az üvegre a kupakot. Ezúttal lassabban iszogat majd, akkor legalább egy óráig is eltart az ital. Már megtanulta, hogyan hosszabbítsa meg az élvezetet. Kigombolta és levette a zubbonyát, felállt, felakasztotta a széktámlára, ismét leült, kortyolt egyet a pohárból, végül egy halom kézírással teleírt papírlapot húzott maga elé, és olvasni kezdte a legfelső lapot. Colenso: a natali hadjárat krónikája Buller tábornok katonai parancsnoksága alatt. Írta: Garrick Courtney ezredes (a Viktória Kereszt és a Különleges Szolgálati Érdemrend birtokosa). Felemelte a papírlapot, félretette, s olvasni kezdte a szöveget. Már sokszor olvasta azelőtt is, s egyre inkább kezdett maga is hinni a művében. Jó munka volt. Maga is érezte, hogy így történt. S ugyanezt gondolta Londonban William Heinemann úr is, akinek elküldött egy piszkozatot az első két fejezetből. Heinemann úrék szerették volna kiadni a könyvet, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Egész délelőtt csöndben, boldogan dolgozott. Délben az öreg Joseph behozta az ebédjét a dolgozószobába. Hideg csirkét kapott és egy delfti porcelántányéron salátát, meg egy üveg fehérbort, mely hófehér szalvétába volt betekerve. Evés közben sem hagyta abba a munkát. Ezen az estén, amikor kijavította az utolsó bekezdést is, és a tintatartó peremére helyezte a tollát, végre mosolygott. – Most megyek, meglátogatom a kedvesemet. Ezt hangosan mondta, miközben felvette a zubbonyát. Theuniskraal udvarháza emelkedő tetejére épült a fennsík alatt. A ház falait fehérre meszelték, teteje nádból készült, holland csúcsos tetődísszel. Az udvarház portájától teraszosan füves kert nyílt, melyet azáleával teli virágágyak és kék rhododendronok díszítettek; egyik oldalon a lófuttatók kerítését lehetett látni, két nagy futtatót kerítettek el a tenyészkancáknak és az egyéves csikóknak. Itt Garry megállt az alacsony kerítés mellett, nézte, ahogy a csikókat szoptatta a kanca. Aztán tovább bicegett a kerítés mentén, itt egy kisebb elkülönített részhez ért, a rekeszt vászonzsákokkal párnázták ki; ez volt Garry ménjének az istállója. Gypsy már várt rá, bólogatott vékony, kígyóra emlékeztető fejével; a késői napsütésben ragyogott a szőre, fülét hátralapította, majd előreszegezte, táncikált egy kicsit türelmetlenségében. – Hé, fiú! Hé te, Gypsy! – hívta a lovat Garry, s a paripa rögtön odanyomta a fejét a póznák közé, puha ajkával nyaldosta Garry kabátujját. – Cukor, azt akarsz te – nevetett a férfi, s tenyeréből csészét formált, a lovacska pedig kecsesen kiszedegette a neki szánt finomságot.

– Itt a cukor, édesem – suttogta Garry érzéki gyönyörűséggel, miközben az állat orra csiklandósan megérintette a bőrét; Gypsy a fülét hegyezte erre a hangra. – Nincs több. Elfogyott. A lovacska odatörleszkedett a melléhez, Garry végigsimított a nyakán, simogatta az állat meleg, selymes szőrét. – Ennyi volt csak, édesem. Most vágtass nekem, hadd nézzelek! – Hátralépett, hangosan összeütötte a tenyerét. – Vágtass, drágám, vágtass! A paripa visszahúzta a fejét a póznák mögé, hátsó lábaival felugrott, nyihogva hátrált, mellső patáival a levegőbe rúgott. Hasán és herezacskója dupla domborulatán kidagadtak az erek. Fürgén, életvidáman, erőtől duzzadva fordult meg hátsó lábain. – Vágtass nekem! – ordított most Garry. A lovacska vágtába kezdett a patái által kitaposott nyomon, szállt a kifutóban a felvert por, a napfény táncolt az állat fényes szőrén, mely alatt kidagadtak hatalmas izmai. – Rohanj! – Garrick nekidőlt a póznáknak, arcán vágyakozás tükröződött. Csak akkor állt meg, amikor az első izzadságfoltok megjelentek a hátán; Garrick ekkor kiegyenesedett, és átkiáltott az istállóudvarba. – Zama, hozd most őt ide! Hosszú kantárszáron két szolga vezette a lovat a kifutó felé. Gypsy orrlikai mély, rózsaszín üreggé öblösödtek, forgatta a szemét, míg ki nem látszott a fehérje is. – Várj csak, drágám – suttogta Garrick, és hangja saját izgalmától volt feszült.

50 A fennsík legmagasabb pontján, a sziklák között, Michael Courtney leszállt a lováról. Egy hétig ellenállt a kísértésnek, hogy visszatérjen ide. Árulásnak érezte a dolgot – hűtlenségnek mindkét szülőjével szemben. A távolban, jó messzire alatta, Theuniskraal apró foltja látszott. Köztük kígyózott lefelé a vasúti pálya, onnan kanyarodott a szabálytalanul elszórt tetők mellé: ez volt Ladyburg városa. De Michael most nem nézett arrafelé. A kancája mögött álldogált, és észak felé tekintett, ahol a hegyek kopár vonulatát hatalmas erdőségek váltották fel. A mimózafák már magasra nőttek, az ültetvénybe vágott utak nem látszottak ki többé. Sötétzölden, ködösen hullámzott a messzeség, mintha megdermedt hullámzó tenger volna. Ennél közelebb nem ment soha Lion Kophoz. Tiltott vidéknek számított, mint a tündérmesék elvarázsolt erdeje. Nyeregtáskájából elővette a messzelátót, s figyelmesen nézte a tájat, míg csak meg nem látta az udvarház tetejét. Az új, friss zsindelytető aranyosan ragyogott ki az akáciák közül. Ott él a nagyanyja. Odalovagolhatnék, csak egyszerűen meglátogatni őt, abban nincsen semmi rossz. Ő most nincsen ott. Ő elment a háborúba. Lassú mozdulatokkal visszatette a messzelátót a nyeregtáskába. Tudta, nem fog Lion Kopra menni. Megbéklyózta az anyjának tett ígéret. Mint minden ígérete, amit az anyjának fogadott meg.

Rosszkedvűen emlékezett vissza a reggelizőasztalnál lefolyt vitára; már megint ők győztek. Nem hagyhatja el a szüleit, hiszen tudja, hogy nélküle csak senyvednének. Nem követheti azt a másikat a háborúba. Gúnyosan elmosolyodott, mert eszébe jutottak fantáziaképei. Rohamra indul mellette, este a tábortűznél beszélget vele, egy bajonett elé veti magát, melyet neki szántak. Karácsony óta Michael mindennap órákat töltött a fennsíki kilátóban, s csak arra várt, hogy egy pillanatra megpillanthassa Sean Courtneyt. Bűntudatosan gondolt vissza, milyen boldogság töltötte el, amikor messzelátójának látómezőjében feltűnt az a magas alak, s ő követte, amikor az újonnan ültetett mimózafák sora között járkált. De már nincs ott. Nem számít hűtlenségnek, ha meglátogatom a nagyanyámat. Felszállt gyönyörű, aranyszínű kancájára, s mélyen gondolataiba merült. Végül felsóhajtott, fejét hátrafordította Theuniskraal felé, és egyre távolabb lovagolt Lion Koptól. Nem szabad idejönnöm még egyszer, gondolta eltökélten, kivált akkor nem, ha ő majd hazaérkezik.

51 Fáradtak, a csontjuk velejéig kimerültek, gondolta Jan Paulus Leroux, s figyelte, milyen letargikusan szállnak le emberei a lóról. Három év harcától, rohanásától fáradtak el, betegesen kimerültek a vereség biztos tudatától, a halottaik iránt érzett bánattól. Az asszonyok és gyermekek miatt, akik elkísérték őket a háborúba, megint csak szomorúságot érezhették. Reményvesztettek a felperzselt házak látványától, melyek körül az elhullott állatok csontjai hevertek. Talán véget ér, gondolta, s levette az ütött-kopott Terai kalapot a fejéről. Talán el kellene ismernünk, hogy vége, s nekik rontani. Sáljával megtörölte az arcát, a szövet egészen megsötétedett a beletörölt izzadságtól meg a száraz talajból szállongó portól. Összehajtogatta a sálat, a zubbonya zsebébe dugta, s a folyó fölötti emelkedőn álló udvarház tűztől megfeketedett romjaira nézett. A tűz még a gumifákba is belekapott, a fa levelei szárazak, sárgán halottak lettek. – Nem – szólalt meg most hangosan. – Még nincsen vége – addig nem, ameddig még utoljára meg nem próbáljuk. – Ezzel megindult az emberei felé. – Ja, Hennie. Hogyan haladnak a dolgok? – kérdezte. – Elég jól, Oom Paul. Nagyon sovány volt a gyerek, de mindannyian soványak voltak. Hennie kiterítette a nyeregtakarót a fűre, s azon feküdt. – Jól van. Jan Paulus bólintott, s letelepedett mellé. Elővette a pipáját, azt szívogatta. Az üres pipának még mindig volt egy kis dohányíze. – Kér pipadohányt, Oom Paul? Az egyik burger felült, és egy szarvasbőr dohányzacskót kínált felé. – Nee, dankie. – Elkapta a pillantását a zacskóról, hogy megmeneküljön a kísértéstől. – Addig őrizzétek a füstölnivalót, míg át nem kelünk Vaalon.

– Vagy ameddig be nem lovagolunk Cape Townba – tréfált Hennie, és Jan Paulus rámosolygott. Cape Town ezermérföldnyire volt tőlünk délre, de oda akartak eljutni. – Ja, tartsd meg Cape Townra – hagyta rá, de a mosoly megkeseredett a szájában. A golyók és a betegség hatszáz főre csökkentette a sereget, hatszáz lerongyolódott embere van, halálosan fáradt lovai, s ezzel akar meghódítani egy tartományt, mely akkora, mint Franciaország. De ez lesz az utolsó kísérletük. Beszélni kezdett. – Jannie Smuts már Cape-ben van egy nagy csapattal. Pretorius átkelt az Orange folyón. De la Rey és De Wet követi őt… Zietsmann pedig vár minket, hogy csatlakozzunk hozzá a Vaal folyónál. Ezúttal a cape-i burgerek fegyvert fognak értünk. Ezúttal… Lassan beszélt, előrehajolva könyökölt a térdén. Hatalmas férfi volt, bozontos, rőt szakálla megkeményedett a piszoktól, szája körül ősz szálak látszottak. Kabátujját beszennyezte a kisebesedett kezéből szivárgó nedv. Más csoportokból is átjöttek hozzájuk az emberek, körbeülték Jan Paulust, hallgatták a szavát, erőt merítettek belőle. – Hennie, hozd ide a Bibliámat a nyeregtáskából. Olvasunk egy kicsit a Szentírásból. A nap lenyugodott éppen, amikor becsukta a Bibliát, és körbepillantott az embereken. Egy órát imádkozással töltöttek, talán hasznosabb lett volna, ha pihennek, de amikor a férfiak arcába nézett, tudta, hogy ez az idő nem volt hiábavaló. – Térjetek nyugovóra, Kerels. Holnap reggel korán lóra szállunk. – Ha nem támadnak még az éjszaka, tette hozzá magában csöndesen. De Jan Paulus nem tudott aludni. A nyergének támaszkodva ült, és vagy századszor újra olvasta Henrietta levelét. A levél négy hónappal ezelőtt íródott, hat hétbe telt, míg a kémek és kisebb csapatok útján megérkezett hozzá. Henrietta dizentériát kapott, mindkét apró gyerekük, Stephanus és a csecsemő Paulus witseerkeelben meghalt. A gyűjtőtáborban dühöngött a járvány, Jan Paulus felesége a többi gyermeke életéért aggódott. Besötétedett, nem látott már olvasni. Ült tovább, kezében a levéllel. Amilyen nagy árat fizettünk, valamit kellett volna nyernünk is. De talán még van esély. Talán. – Lóra! Fel! Jön az ellenség! A figyelmeztető kiáltás a folyón túli hegygerincről jött, ahová az őrszemeket állították. Az esti csöndben messzire hangzott a kiáltozás. – Nyeregbe! Nyakunkon az angolok! A kiáltást felkapta az egész tábor. Jan Paulus előrehajolt, felrázta a mellette fekvő gyereket, aki túlságosan is mélyen aludt kimerültségében, s nem hallotta a zajt. – Ébredj, Hennie! Megint indulnunk kell. Öt perccel később már a hegygerinc felé vezette a kommandót, déli irányban, bele az éjszakába.

52 – Most is délre tartanak – jegyezte meg Sean. – Három napja lovagolnak, s még mindig délnek tartanak. – Úgy néz ki, Leroux nagyon eltökélte magát valamire – hagyta rá Saul. – Félórára megállunk itt, hogy a lovak kifújják magukat. Sean felemelte a kezét, mögötte a hadoszlop szabályos alakja megváltozott, amint a katonák leszálltak a lóról, s oldalra vezették az állatokat. Az egész csapat egy hete nyeregben volt, a lovak állapotán meg is látszott a kimerítő út. A katonák viszont jól tartották magukat, soványak, de elszántak voltak. Sean hallgatta a kötődésüket, nevetésüket, figyelte mozdulataikat. Harcedzett csapattá tette őket, akik már tucatnyi esetben bizonyítékát adták harci készültségüknek az óta a fiaskó óta, ott fenn a hegyen, amikor Leroux rajtuk ütött. Sean elmosolyodott. Most már megszolgálta a csapat a nevét. Átadta a kantárszárat Mbejanének, s merev léptekkel egy kis mimózafa árnyéka felé indult. – Szerinted mire készül Leroux? – kérdezte Saultól, aki megkínálta egy szivarral. – Talán megpróbál eljutni a cape-i vasútvonalig. – Talán – bólintott rá Sean, s jólesően leereszkedett a lapos kőre, lábát meg kinyújtotta előre. – Istenem, de elegem van az egészből. Az ördögbe, miért nem ismerik már el, hogy vége… miért kezdik újra és újra? – A gránit nem hajlik. – Saul fanyarul mosolygott. – De azt hiszem, most már közel jár ahhoz a ponthoz, ahol törik. – Hat hónappal ezelőtt is azt hittük – felelte erre Sean, aztán a másik mögé pillantott. – Igen, Mbejane, mi történt? Mbejane – mint mindig, ha fontos közlendője volt – egész szertartással vezette azt be. Most tízlépésnyi távolságban foglalt helyet Seantól, lándzsáit gondosan elrendezte maga mellett a fűben, és dohányt szippantott fel. – Nkosi. – Tessék – mondta Sean bátorítóan, s várt egy kicsit, míg Mbejane felcsippentette a barnás port az ujjai közé. – Ennek most furcsa az íze, Nkosi – szipogott és tüsszentett. – Tehát? – Úgy vélem, a nyomok megváltoztak. Mbejane rózsaszínű tenyerével törölte le a dohánypor maradékát az orrcimpájáról. – Rejtvényekben beszélsz. – Azok az emberek, akiket követünk, most másképpen lovagolnak, mint azelőtt. Sean néhány másodpercig gondolkodott, csak aztán válaszolt. Igen. Igaza van! Leroux csapata mostanáig ötvenlépésnyi szélességben taposta le a füvet, amerre elvonult, de ma reggel óta két oszlopban haladnak, mint a reguláris lovasság. – Úgy lovagolnak, ahogy mi, Nkosi. Tehát a lovak az előttük haladó lovak patanyomába lépnek, így nehéz megmondani, milyen nagy sereg jár előttük. – Tudjuk, körülbelül hatszázan vannak… Várj csak! Azt hiszem, értem, mit akarsz… – Nkosi, lehet, hogy nincsen már hatszáz ember előttünk.

– Istenem! Igazad lehet. – Sean felpattant, nyugtalanul járkálni kezdett. – Megint kettéosztotta az embereit. Egy csomó sziklás területen haladtak keresztül; ott nyugodtan kisebb alakulatokra választhatta szét a csapatát. Mire besötétedik, lehet, hogy kevesebb, mint ötven embert követünk – aztán egyedenként mennek tovább, leráznak minket a sötétben, s külön-külön megindulnak az előre megbeszélt találkozóhely felé. – Öklével belevágott a tenyerébe. – Erről van hát szó! – Megfordult, szeme Sault kereste. – Emlékszel arra a kis folyóra, úgy egy mérföldre innen, az ideális találkozóhelynek tűnik. – Nagyon kockázatos, amire készülsz – figyelmeztette Saul. – Ha most visszamegyünk oda, s kiderül, hogy tévedtél, akkor örökre eltűnik előled. – De nem tévedek – kiáltotta Sean. – Biztos vagyok benne, hogy igazam van. Nyergeltess, visszamegyünk! Sean a folyóparton állt a lovával, s a tiszta vízbe kémlelt, mely csillogva folyt a kavicsok és legömbölyített sziklák között. – Lefelé jönnek a folyó mellett, különben a lovak lábaival felkavart sár lemosódott volna a gázlón. – Saulhoz fordult. – Ötven embert veszek magamhoz, nem akarok túl nagy port felverni. Adj egy óra előnyt, aztán kövess a többi embereddel. – Mazeltov – vigyorgott Saul. A folyó két partján egy-egy zulu nyomkereső haladt, mellettük pedig Sean és Eccles vezette ötvenfős csapatát a vízfolyás irányába, északnyugat felé. Mögöttük a Drakensberg hegyei kéklettek halványan, majdnem összefolytak az égbolt színével, körülöttük a barnás, halott préri terült el, melyet magaslatok és lapos völgyek láncolata szőtt keresztbe-kasul. A köves talajon lapos kis aloé tenyészett, virágja, mint valami karmazsinszínű gyertyatartó meredezett felfelé, míg a völgyben csenevész tüskebokrok ölelték körül a folyómedret. Magasan, hideg fellegek sötétítették az eget. A kevéske napsütés sem adott meleget, a szél keményen vágott, mint a kés éle. Két mérfölddel a gázló alatt már Seanon is erőt vett az idegesség: előrehajolt a nyeregben, megint ellenőrizte a földet, még ott is, ahol már Mbejane átvizsgálta. Egyszer odakiáltott a szolgának: – Mbejane, biztos, hogy nem tévesztetted el? Mbejane felegyenesedett görnyedéséből, s lassan megfordulva hideg gőggel nézett Seanra. Aztán átvetette harci pajzsát a másik vállára, és szó nélkül visszatért a nyomok olvasásához. Ötven méterrel odébb ismét kiegyenesedett és így szólt: – Nem, Nkosi. Nem tévesztettem el a nyomokat. Lándzsájával az igencsak feldúlt töltésoldalra mutatott, ahol valószínűleg lovak másztak fel; a fű sáros volt és lesimult a patanyomoktól. – Megvannak! Sean hatalmasan megkönnyebbült, mögötte izgatottság futott végig a sorokon. – Jól csinálta, uram. Eccles mosolyától a bajusza vészesen táncolni kezdett. – Hányan vannak, Mbejane? – Húszan, nem többen. – Mikor jártak itt? – A sár megszáradt. – Mbejane lehajolt, megtapogatta a földet. – Akkor jártak itt,

amikor félig feljött a nap. A délelőtt közepén jártak, az ellenségnek tehát öt óra előnye volt. – Elég jó a nyom, hogy követni tudjad? – Igen, Nkosi. – Akkor kövesd, Mbejane. A nyomok nyugat felé vezettek, aztán elfordultak, és egyértelműen déli irányba tartottak; Sean csapata felzárkózott, és Mbejane után vágtatott. Délnek, mindig csak délnek. Sean eltűnődött a kérdésen – mit remél elérni Leroux mindössze hatszáz emberrel? Hacsak! Sean agyába új elgondolás fészkelte be magát. Hacsak nem próbál meg keresztülsiklani a gyalogsági és lovassági egységek között, hogy valami nagyobbal próbálkozzék. A vasút lenne az, amit Saul említett? Nem, ezt gyorsan elvetette. Jan Paulus nem veszélyezteti az embereit, ha ilyen kicsi az esély. Akkor mi? Cape? Az istenit, ez az… Cape! A búzatáblákkal és szőlőskertekkel gazdag, gyönyörű tartomány. Megbízható, védett terület, mely száz éve a britek fennhatósága alatt lustálkodik, noha lakói ugyanabból a vérből származnak, mint Leroux, De Wet és Jan Smuts. Smuts már átért csapatával az Orange folyón. Ha Leroux követi, ha De Wet is utánamegy, s ha a cape-i burgerek felhagynak nem könnyen vállalt semlegességükkel, és csapatot szervezve csatlakoznak a kommandókhoz – Sean visszahőkölt a gondolatra. Nem foglalkozott ezzel tovább, hanem visszatért a jelenhez. Rendben van, tehát Leroux hatszáz emberrel Cape felé tart? Nem, bizonyára több harcosa van. Bizonyára egy másik egységgel akar találkozni, oda lovagol. Melyik másikkal? De la Reyével? Kizárt, De la Rey a Magaliesberg hegyén tanyázik. De Wetével? Nem, De Wet messze délen táborozik – éppen elkanyarodva attól a csapattól, amelyik csatlakozna. Zietsmann? Aha, Zietsmann! Zietsmann és ezerötszáz embere. Ez lesz a megoldás. És hol fognak találkozni? Folyó mellett, ez nyilvánvaló, hiszen kétezer lovat kell itatniuk. Az Orange túlságosan veszélyes lenne… tehát a Vaal lesz az, de hol a Vaal folyó mentén? Olyan helynek kell lennie, amelyet könnyű felismerni. Az egyik gázló talán? Nem, a lovasság szemmel tartja a gázlókat. A folyó valamelyik mellékágánál? Igen, bizonyára. Sean izgatottan kikapcsolta a nyeregtáskát, s kivette a térképet. A combjára helyezte a nehéz szövettel borított térképet, s egészen félredőlt a nyeregben, hogy alaposan megnézhesse. – Most itt vagyunk – mormolta, és az ujját déli irányba mozgatta. – A Padda folyó! – Mit mondott, uram? – A Padda lesz az, Eccles, a Padda! – Igenis, uram – hagyta rá Eccles, s igyekezett nem mutatni meghökkenését. Az alattuk levő völgyben egy kis tűz villant fel rövid ideig, majd parázzsá zsugorodott. – Minden készen, Eccles – suttogta Sean. – Uram!

Eccles is egészen halkan mondta ezt, de szava igenlést árult el. – Indulok lefelé. – Sean ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer elismételje parancsait. Szerette volna megint elmondani, milyen fontos, hogy senki se tudjon elmenekülni, de már megtapasztalta, hogy Ecclesnek elég egyszer tudtára adni, mit kíván. Ezért inkább azt súgta: – Figyeljen, amikor jelt adok! A búrok csak egyetlen őrt állítottak. Megnyugodtak, mivel úgy gondolták, hadvezéreik minden veszélyt elhárítottak; békésen aludtak az alig eltakart tűz körül. Sean és Mbejane halkan közelítettek a táborhoz, majd húszlépésnyire a sziklától, melyen az őr ült, a fűbe hasaltak. A csillagok kirajzolták az őr alakját, Sean nagyon figyelt egy teljes percig, mielőtt eldöntötte volna, mit cselekedjék. – Az őr is alszik. Mbejane felmordult. – Csöndesen kapcsold le – súgta Sean. – Vigyázz, nehogy leessen a puskája. Mbejane már mozdult is, de Sean a vállára tette a kezét, hogy visszatartsa. – Ne öld meg – nincs rá szükség. Mbejane némán, mint egy leopárd közeledett a sziklához. Sean várt, szemét meresztgette a sötétben. Lassan múltak a másodpercek – aztán az őr eltűnt a szikláról. Egy sóhajtás, halk mozgás zaja, és megint teljes csönd. Sean várt, és Mbejane olyan halkan, ahogyan elment, visszajött. – Készen van, Nkosi. Sean félretette a puskáját, a szája előtt félgömböt formált a két kezéből, s a bagoly hangját utánozta. A tűz mellett alvók egyike összeborzongott, és motyogott valamit. Távolabb egy ló topogni kezdett, s fújtatott az orrlikain át. Sean halk kavicscsikordulást hallott, óvatos léptek zaját, a gyönge hangok belevesztek a szél susogásába. – Eccles? – szűrte a szót Sean. – Uram! Sean felállt, a tábort körülzárták. – Ébresztő, uraim. Készen van a reggeli! – kiáltotta taali nyelvjárásban. Minden ébredő mellett egy másik ember állt, aki egy Lee-Metford puskát szegezett a mellkasának. – Élesszék fel a tüzet – parancsolta Sean. – Vegyék el a fegyvereiket. – Túlságosan is könnyű volt, gondolta némi ingerültséggel a csalódása miatt. – Mbejane, hozd ide azt az őrt is a szikláról… látni akarom, milyen gyöngéden bántál vele. Mbejane a világossághoz cipelte a testet, Sean szája megfeszült, látva, hogyan csüng a férfi lába, hogyan billen feje egyik oldalról a másikra. – Meghalt – mondta vádlón. – Csak alszik, Nkosi – tagadta Mbejane a vádat. Sean letérdelt mellé, s a fény felé fordította az arcát. Még nem is férfi, csak egy kölyök, vékony, keserű arcán alig pelyhedzik a halvány szakáll. A szeme sarkából folyó könny összeragasztotta a szempilláit. De lélegzett. A többi fogolyra pillantott. Hallótávolságon kívülre terelték őket. – Vizet, Mbejane. A zulu vizet hozott egy edényben a tűz mellől, mialatt Sean a fiú halántékán az

ütésnyomot tanulmányozta. – Túléli – nyögte Sean, s máris nemszeretem módra görbült le a szája: eszébe jutott, mi lesz a teendője a gyerekkel, ha az magához tér. Most kell megtennie, míg kábult, és ködös a feje az ütéstől. Tenyerébe vizet vett, és ráöntötte a fiú arcára, erre a kölyök felsóhajtott, és az elfordította a fejét. – Ébredj fel – noszogatta Sean halkan taali nyelven. – Ébredj fel! – Oom Paul? – mormolta a kölyök. – Ébredj! – A fiú valahogy ülő helyzetbe kínlódta magát. – Hol van… hiszen maga angol! – nyögte, amint meglátta az egyenruhát. – Igen – vágta rá Sean. – Angol. Te meg fogoly vagy. – Oom Paul? – nézett körbe a gyerek vadul. – Miatta ne aggódj. Veled lesz majd a hajón Szent Ilonára. Leroux-t és Zietsmannt is elkapták tegnap a Vaal folyónál. A Padda elágazásánál vártunk rájuk, és szépen belesétáltak a csapdába. – Oom Pault elfogták! – A fiú szeme kitágult a rémülettől; még most is csak homályosan látott és szédelgett. – De maga honnan tudja mindezt? Áruló lehetett köztünk… valaki biztos elmondta. Honnan tudna különben a találkozás helyéről? – Hirtelen elnémult, kis időbe telt, míg agya követni tudta a szavait. – De hogyan… Oom Paul nem lehet még a Vaal folyónál, hiszen csak tegnap váltunk el tőle. – Ekkor hirtelen rájött, mit követett el. – Behúzott a csőbe – suttogta. – Átvert. – Elnézést – válaszolta Sean egyszerűen. Felállt, s odament Eccleshez, aki a foglyokkal volt elfoglalva. – Amikor Friedman kapitány megérkezik, mondja meg neki, hogy vigye a csapatot a vereeningi helyőrségbe, s ott várjanak be engem. Előremegyek a szolgámmal – fejezte be hirtelen, s Mbejanét szólította. – Mbejane, hozd a lovamat. Nem bízhatta senki másra, hogy megvigye a híreket Achesonnak. Másnap délután odaérkezett a vasúthoz, melyet az őrházak védelmeztek, s leállított egy északra tartó szerelvényt. A következő reggelen vöröslő, gyulladt szemmel, fáradtan és büdösen szállt le a vonatról a johannesburgi állomáson.

53 Jan Paulus Leroux megállította a lovát, mire köré sereglett a megfogyatkozott csapat, s mindannyian kíváncsian néztek a folyó felé. A Vaal széles, barnás vizű folyó, medrét homokpadok közé vájta. A part maga meredek, s csak itt-ott tarkítja néhány nyomorúságos, őshonos tüskebokor, ez bizonyára nem nyújt elég fedezéket egy háromezer fős hadseregnek, melynek ugyanennyi lova is van. Pedig Leroux nem véletlenül választotta ezt a helyet a találkozás színhelyéül. Ezen a ponton a vékony kis Padda mellékfolyó kanyarogva eltűnik néhány alacsony kopje mögött, s úgy ömlik bele a Vaalba. A kis dombok mögött a csapat elkerüli a felfedeztetést, no persze, ha egyébként is nagyon óvatosak. Amit Zietsmannról sajnos nem lehetett állítani. A puszta fölött fakó füst lengedezett: vagy egy tucat tábortűz füstjét hozta a szél; a

lovakat a folyó közepén itatták egy homokpadon; vagy száz férfi fürdőzött hangosan a parton, kimosott holmijukat a tüskebokrokra aggatták. – A hülye! – morgott Leroux, és futásra sarkantyúzta a lovát. Beviharzott a táborba, lepattant a lóról, és rátört Zietsmannra. – Menheer, tiltakozom ez ellen! Zietsmann majdnem hetvenéves volt. Szakálla teljesen ősz, s olyan hosszú, hogy a felöltője ötödik gombját verdeste. Egyházi ember volt, nem hadfi, s az egysége azért maradt ilyen sokáig életben, mert annyira érdektelen volt, hogy a britek nem sokat törődtek a csapattal. De la Rey és Leroux nyomására egyezett bele, hogy részt vesz ebben a merész akcióban. Az elmúlt három napban, mialatt Leroux-t várta, hogy csatlakozzék hozzá, kétely és rossz előérzet gyötörte. Ezeket a kételyeket a felesége is osztotta – Zietsmann volt az egyetlen búr tábornok, aki az asszonyát is magával vitte a katonai táborba. Most felállt a székéből a tűz mellől, és rábámult erre a dühtől eltorzult arcú, vörös szakállas óriásra, Leroux-ra. – Menheer – kiáltotta –, kérem, jusson eszébe, hogy nemcsak a feljebbvalójával beszél, hanem egyházi vezetőjével is. A beszélgetés hangneme tehát ehhez igazodott, sőt a következő négy nap megbeszélései is ebben a tónusban folytak. Ezalatt Leroux megtapasztalta, hogy merész elképzelésének mennyi hétköznapi akadálya van. Az első napot, melyet imádkozással töltöttek, nem is bánta, maga is úgy vélte, hogy ez fontos dolog. Isten áldása vagy esetleges közbeavatkozása nélkül az egész vállalkozás kudarcba fulladhat. Délután az istentisztelet több mint két órán át tartott, a Bírák Könyvéből vett idézetet hozzá: „Induljak-e ismét harcba Benjamin népe ellen, testvérem, avagy adjam fel a harcot?” És az Úr így felelt: „Indulj; holnap kezedbe juttatom őket.” Zietsmann imádkozása negyven perccel még ennél is tovább tartott. De végül is, mondták Leroux emberei, az öreg hivatásos, Oom Paul meg csak laikus testvér. A következő, ám legfontosabb kérdés az volt: kit válasszanak főparancsnokul az egyesített csapatmozdulathoz? Zietsmann harminc évvel idősebb volt Leroux-nál, ez a tény erősen a javára szólt. Ő ezerhatszáz embert hozott a Vaal folyóhoz, Leroux csak hatszázat. De Leroux volt Colenso és Spion Kop hőse, aki azóta megszakítás nélkül harcolt, s nem kis győzelmeket tudott maga mögött: nyolc vonatot robbantottak fel, négy brit utánpótlási egységet semmisítettek meg az emberei. Zietsmann parancsnokhelyettes volt a Modder folyónál, de azóta nem tett mást, mint harcra készen megőrizte a csapatát. Három napon át Zietsmann makacsul megtagadta, hogy szavazásra bocsássák a kérdést; egészen addig nem egyezett bele, míg meg nem érezte, hogy a közhangulat melléje állt. Leroux nagyon akarta a parancsnoki posztot, és nemcsak személyes hiúsági okokból, hanem mert tudta, hogy ennek az óvatos és makacs öregnek a vezetése alatt jó, ha elérik az Orange folyót, de a fegyveres bevonulás Cape-be már szóba sem jöhet. A nyerő kártya azonban mégis Zietsmann kezében volt. A sors iróniája: azért nyert ő, mert az elmúlt másfél évben jóformán semmit sem csinált. Amikor Lord Roberts bevonult Pretoriába két évvel ezelőtt, csak kis ellenállással kellett számolnia, mivel a dél-afrikai kormány visszahúzódott Komatipoortba, a keleti vasútvonal mögé. Magukkal vitték az egész pretoriai kincstárat, melyben összesen

kétmillió font volt arany Kruger-tallérokban. Amikor az idős Kruger elnök áttelepült Európába, magával vitte a kincstár egy részét, de a maradékot szétosztatták olyan seregek parancsnokai között, akik folytatni akarták a harcot. Leroux már hónapokkal ezelőtt elköltötte saját részét mindenféle felszerelésre, amit az őslakóktól vásárolt, lőszerre, amit a portugál fegyvercsempészek adtak el, no és az emberek zsoldjára. Az angolokkal vívott egyik kegyetlen ütközet során elvesztette az ágyúval, húsz legvitézebb emberével és száz igen értékes lóval együtt a pénz maradékát is. Zietsmann viszont úgy érkezett a katonai légyottra, hogy egy teherhordó öszvér harmincezer aranytallért cipelt mellette. És Cape sikeres meghódításának záloga nagymértékben ez az aranymennyiség volt. A negyedik nap estéjén kétszáz fős szótöbbséggel Zietsmannt választották meg főparancsnoknak, s tizenkét órán belül már be is bizonyította, milyen alkalmas volt e feladatra. – Tehát, reggel útra kelünk – morogta az egyik burger Leroux mögött. – Körülbelül úgy – hagyta rá a másik. Éppen reggeliztek – rágták a biltongot, a szárított hússzeletet, mivel Leroux-nak legalább arról sikerült meggyőznie Zietsmannt, hogy a tábortüzek veszélyt hozhatnak rájuk. – Nincs hír még Van der Berg csapatáról? – kérdezte Leroux. – Még nincsen, Oom Paul. – Végeztek velük, különben már napokkal ezelőtt ideérkeztek volna. – Igen, szerintem is végük van – hagyta helyben Leroux. – Bizonyára belefutottak az egyik ellenséges századba. – Húsz jó ember, sóhajtott fel halkan, s Hennie is velük volt. Nagyon szerette a gyereket, mindannyian így éreztek iránta. Ő volt az egység kabalája. – Legalább számukra befejeződött – szerencsés ördögök. Az ember nem gondolta végig, mit mond, Leroux dühös lett rá. – Kimehetsz az angolok elé feltartott kézzel, senki sem fog megakadályozni. A hangja csöndes volt, de ez leplezte el vad pillantását. – Nem úgy értettem, Oom Paul. – Akkor ne is mondd így – morgott a másik, és folytatta volna, de felettük a kopjéről az őrszem kiáltása hallatszott, erre mindannyian talpra ugrottak. – Az egyik felderítő közeleg! – Melyik irányból? – kiáltott Leroux felfelé. – A folyó mentén. Úgy hajszolja a lovát, majd megszakad belé! A hangok hirtelen elhallgattak, az emberek nem mozdultak, mindössze csak ennyi mutatta, hogy micsoda félelem telepedett mindannyiukra. Mostanában a vágtató lovas rossz hírt hozott. Figyelték, amint átvágtat a pocsolyás részen, majd lecsusszan a nyergéből, és úszva közeledik a lova mellett a mély vízben. Ló és lovasa, mindkettőről folyt a víz, felugrattak a közeli folyóparton, végül megérkeztek a táborba. – Angolok – kiáltotta a hírnök –, jönnek az angolok! Leroux odarohant hozzá, megfogta a ló fejét, úgy tudakolta: – Hányan vannak? – Nagy sereg. – Ezren? – Még többen. Sokkal többen – hat- vagy hétezren lehetnek.

– Magtig – szentségelt Leroux. – Lovasság? – Gyalogság és tüzérek. – Milyen közel vannak? – Még dél előtt ideérnek. Leroux otthagyta, száguldott lefelé a lejtőn Zietsmann szekeréhez. – Hallotta a hírt, Menheer? – Ja, hallottam – bólintott Zietsmann lassan. – Nyergelnünk kell – sürgette a másik. – Talán nem találnak ránk. Talán elhaladnak mellettünk. Zietsmann határozatlanul beszélt, Leroux rábámult. – Megőrült? – suttogta, mire Zietsmann a fejét rázta. Most látszott, mennyire megzavarodott az öregember. – Lóra kell szállnunk, és kitörni dél felé! – Leroux izgalmában megragadta az öreg kabáthajtókáját, és rázta. – Nem, ne délnek – annak már vége. Vissza kell vonulnunk – motyogta Zietsmann, aztán hirtelen kitisztult a feje. – Imádkozzunk… az úr megment minket a filiszteusoktól. – Menheer, követelem, hogy… – kezdte Leroux, de egy újabb sürgető figyelmeztetés a kopjék felől félbeszakította. – Lovasok! Dél felől. Lovasság! Leroux az egyik lóhoz rohant, nyereg nélkül pattant fel rá, a sörényét megragadva irányította a kopje felé, a sarkával az oldalát rúgta, úgy ösztökélte fel az állatot a sziklás meredekre; a ló botladozott az elszabadult kövek között, míg csak fel nem ért a csúcsra. Ott az őrszem mellett leugrott a lóról. – Arra! – mutatta a burger. Mint a hangyák – egyelőre aprónak és jelentéktelennek tűntek a hatalmas térségben az óriási égbolt alatt, még mindig négy-öt mérföldnyi távolságban tőlük – az angol egységek úgy vonultak elő szép csatarendben a déli hegyek közül. – Erre nincs út. Erre nem mehetünk. Vissza kell fordulnunk. – Leroux észak felé tekintett. – Csak arra mehetünk. Ekkor észak felől is port látott kavarogni a levegőben, és gyomra összerándult. A por alacsonyan szállongott, akár párás felhő volna, vagy futóhomok – de Leroux érezte, hogy nem ez az igazság. – Onnan is jönnek – suttogta. Acheson négy irányból indított támadást. Nincsen menekvés. – Van der Berg! – mondta ki keserűen. – Megadta magát, és elárult minket az angoloknak! – Még egy pillanatig a porfelhőbe bámult, aztán tüstént a védekezésen kezdett gondolkodni. – A folyó az egyik vonalunk – mormolta. – A szélső szárnyakat ez a domb védi, a többit a folyó. – Szemét végigfuttatta a Padda folyó kis völgyén, gondosan a fejébe véste a domb lejtőjének hajlatát, a terep fekvését, elraktározott az agyában minden kiugró részletet; már helyet is talált az ellenségtől elvett gépfegyvereknek, kiválasztotta a hegyek kínálta sáncokat, a folyópartot a lovak számára, eldöntötte, hol legyenek a tartalék emberek. – Ötszáz ember elég, hogy a kopjét tartani tudja, de a folyóhoz ezer emberre lesz

szükség. – Felugrott a lóra, s odakiáltott az őrszemnek: – Maradjon itt. Küldök erősítést. Sáncot kell építenünk a hegygerincen… ott… meg ott is. Ezzel levágtatott a magaslatról. – Hol van Zietsmann? – kérdezte. – A kocsijában. Odavágtatott a szekérhez, félrehajtotta a ponyvát. – Menheer – kezdte, de abbahagyta. Zietsmann az ágyon ült, mellette a felesége, ölében a nyitott Biblia. – Menheer, kevés az időnk. Az ellenség minden oldalról felénk tart. Két órán belül körülzárnak minket. Zietsmann felpillantott, és üveges tekintetéből Leroux megértette, nem fogta fel a szavait. – „Ne féljetek a nyilaktól, melyek nappal röpülnek, sem a félelemtől, mely éjjel köszönt rátok” – mormolta a másik. – Átveszem a parancsnokságot, Menheer – dörögte Leroux. Zietsmann visszafordult a könyvéhez, felesége átölelte a vállát. Ma meg ellen tudunk állni nekik, sőt talán még holnap is, döntötte el Leroux a legmagasabb kopje tetején hasalva. A lovassággal nem lehet ezek ellen a hegyek ellen támadni, ezért a gyalogságot fogják ránk küldeni. Először tehát a puskáktól van félnivalónk, aztán a bajonettektől. – Martinus Van der Berg – szólt most hangosan. – Ha még egyszer találkozunk, ezért megöllek. – Nézte az angolok egységeit, a barnás füvön pontos katonai alakzatban, lőtávolságban helyezkedtek el a folyó túlsó oldalán. – Nou skiet hulle – morogta mellette egy burger. – Ja – hagyta rá Leroux. Lőni fognak; a síkságon máris füst csapódott ki az egyik ágyú csövéből. A golyó hatalmas dörrenéssel robbant szét az egyik alacsonyabban fekvő domboldalon; egy percig a lőporfüst, mint valami sárga szellem forgott, örvénylett, aztán a szél felkapta, s hozta feléjük. Köhögtek a kesernyés füsttől. A következő lövedék a hegygerincen robbant; földet, köveket dobott magasan föl a levegőbe; s az egész egység egyszerre tüzet nyitott rájuk. Mialatt a golyók a hegygerincre záporoztak, a búrok hirtelenjében épített földsáncaik mögött hasaltak. A srapnelek dörögtek, bőgtek, szikladarabokat pattintottak szét, az állandó remegtető ágyúzástól a hasuk alatt szinte megmozdult a föld; majd megsüketültek, alig hallották a sebesültek jajgatását; lassanként hatalmas lőporfüstfelhő takarta az eget felettük. A füstfelhő olyan nagy volt, hogy Sean Courtney is látta, pedig tizenöt mérföldnyire északra várakozott a Vaal folyótól. – Úgy tűnik, Acheson elkapta őket – jegyezte meg Saul. – Igen, tényleg elkapta őket – erősítette meg Sean, majd halkan hozzátette: – Szegény ördögök. – Igazán hagyhatták volna, hogy mi is ott legyünk a csatában – morgott Eccles főtörzsőrmester. A távoli csatazaj felélesztette vérszomját, nagy bajusza rángott tehetetlenségében. – Ez nem járja – hiszen több mint egy éve vagyunk a búrok nyomában –, legalább hagyták volna, hogy ott legyünk a végkifejletnél. – Mi vagyunk a fedezet, Eccles. Acheson tábornok megpróbálja délre csalni őket,

ahol a lovassággal találják szemben magukat, de ha valamelyik madárka kirepülne a hajtók közül, akkor az a miénk – magyarázta. – Nos, ez akkor sem tűnik rendes dolognak a szememben – ismételte Eccles, aztán eszébe jutott a jó modor, s hozzátette: – Engedelmével, uram.

54 Acheson tábornok diadalittasan járatta végig messzelátóját a hegyeken. A füst- és porfüggönyön át halványan derengtek a hegycsúcsok. – Pompás dombtető, uram! – mosolygott Peterson. – Pompás, valóban – értett vele egyet Acheson. Kiabálniuk kellett, hogy a lövések dübörgése közepette értsék egymás szavát; alattuk a lovak nyugtalankodtak, remegtek. A távirathordó küldönc vágtatott Petersonhoz, tisztelgett, majd egy üzenetet nyújtott át. – Mi az? – kérdezte Acheson, de szeméről nem vette le a messzelátót. – Nichols és Simpson is készen áll a támadásra. Mindketten alig várják, hogy bevessék őket, uram. – Peterson felpillantott a hegyen pusztító lángokra, a gomolygó füstre. – Szerencsések lesznek, ha egyáltalán találnak még valakit, aki ellen támadásba indulhatnak. – Azért találnak – nyugtatta meg Acheson. Őt nem csapta be a zárótűz megtévesztő hevessége. Különbet is túléltek már Spion Kopnál. – Megengedi, hogy megkezdjék a támadást, uram? – sürgette finoman Peterson. Acheson még egy percig a hegyet fürkészte, aztán leeresztette a messzelátót, s mellényzsebéből elővette az óráját. Délután négyre járt az idő – még három órán keresztül világosság lesz. – Igen – döntötte el. – Küldje őket a támadóvonalba. Peterson megírta a parancsot, s aláírásra odanyújtotta Achesonnak. – Hier Kom Hulle! – Leroux a szűnni nem akaró ágyúdörgésen keresztül is meghallotta a kiáltást, melyet felkaptak a katonák, s egymásnak adtak át a vonal mentén. – Jönnek! – Pasop! Közelednek. Felállt, de ettől felfordult a gyomra. A lőporfüsttől hányingere támadt, alig tudta leküzdeni, aztán sikerült végre, és kikémlelhetett a folyó felé. Rövid időre szétnyílt a füstfüggöny, Leroux nézte a khaki színű apró vonalakat, melyek a hegy irányába mozogtak. Igen, jön az ellenség. A folyó felé rohant saját katonáihoz, közben kiabálta: – Várjanak, amíg az ellenség biztos távolságba ér! Addig ne lőjenek, míg a jelzések vonalát el nem érik! A kopjének ebből a szegletéből az egész alatta elterülő síkságot jól látta. – Ja, pontosan így gondoltam – mormolta. – Két oldalról támadnak, hogy szétszakítsák a vonalunkat. A folyó irányából ugyanolyan kicsiny alakok kezdtek előretörni. A katonák vonala

előretüremkedett, aztán kiegyenesedett megint, de egyre közelebb és közelebb nyomult. A legelöl haladók már éppen elérték az ezer méternyi távolságot mutató jelöléseket, a markereket; még öt perc és lőtávolba érnek. – Egész jól kivehetők – morogta Leroux, miközben a markereket pásztázta a szeme. A kopjék és a folyó vonalán a búrok egy része a földsáncokat építette, a többiek meg lépegetve mérték ki a lőtávolságot a sáncok környékén. Minden kétszázötven méternél emeltek egy kis kőhalmot, melyet a folyóból hordott, szürkésfehér sárral tapasztottak meg. Úgy látszott, a britek sosem értik meg e csalafintaság lényegét, mert ahogy közeledtek, szépen belesétáltak a búrok által kijelölt lőtávolságba. – A folyó biztosítva van – állapította meg Leroux. – Ott nem törnek át – gondolta, s egy pillanatra elmosolyodott. – Sosem okulnak. Minden alkalommal a legrosszabb oldalról támadnak. – Aztán a balszárnyon folyó támadást figyelte. Ez veszélyes szárny volt, itt személyesen kell ellátnia a parancsnoki tisztet; visszarohant eredeti posztjához, mialatt körülötte és fölötte az ágyúdörgés, harci zaj és füst egy pillanatra sem mérséklődött. Két burger között levetette magát a földre, kúszás közben csatolta le mellkasáról a töltényszalagot, s egy nagy kőre helyezte. – Jó szerencsét, Oom Paul – kiáltotta az egyik embere. – Neked is, Hendrik – válaszolta, s a Mauser célzógömbjét ezer méter távolságra állította, majd az előtte levő sziklára erősítette a fegyvert. – Közel vannak – morogta a mellette hasaló burger. – Nagyon közel. Harcoljatok szerencsével, és célozzatok pontosan! A csatazaj hirtelen megszűnt, egyszerre csönd lett. Hatalmas némaság telepedett a tájra, de ez még borzalmasabb volt, mint az ágyúk fülsiketítő lármába. A lőporfüst és a köd felemelkedett a hegygerincről, a borongós délutánban felragyogott a napfény. Tündöklött az aranybarna síkságon, vakító fénnyel csillogott a Vaal vizén, s megvilágította a khaki színű kis alakokat is, hogy árnyékuk egészen sötét lett. Most érték el a markerek vonalát. Leroux felkapta a puskáját. A szeme azt az embert követte, aki pár lépéssel az angolok vonala előtt haladt. Kétszer is megállt, mint aki parancsokat osztogat a mögötte jövő katonáknak. – Te jössz elsőnek, barátom – gondolta, s megkereste a célgömbbel a tisztet, gondosan rajta tartotta a célkeresztet, míg a tiszt felsőteste ki nem rajzolódott a látómezőben. Lassan húzta meg a ravaszt, a puska hatalmasan visszaütött a vállára. A Mauser jellegzetes, ördögi csattanása majd szétrepesztette a dobhártyáját, de Leroux csak a tisztet látta, aki lebukott a fűbe. – Ja! – mondta, és újra töltött. Most nem úgy harcoltak, mint Colensónál, a lövéssorozatok nem jöttek azonos időben, s nem is hangzottak olyan megszakítás nélkülinek – mégis óvatos, de biztos módon, melyből látszott, hogy minden lövés előtt gondosan céloznak –, a búr fegyverek megkezdték a visszacsapást. – Azért okosodtak valamit – motyogta Leroux, miközben az újratöltéssel bíbelődött; az üres töltényhüvely kipattant a kövek közé. – Azért igazán okultak – mondta, s lelőtt egy újabb angolt. A hegycsúcs két pontjáról a Mauserek kezdték el dübörgő kalapálásukat.

Mielőtt még elérték volna a markerek második vonalát, az angol gyalogság első sora már nem létezett. Szétszórva hevert a fűben, a búr tüzérség borzalmas pontosságú találataitól tökéletesen megsemmisítve. A második sor keresztüllépett rajtuk, s folyamatosan haladt előre. – Nézze, hogy jönnek! – kiáltotta egy búr, aki közelebb állt hozzájuk. Jóllehet látták már vagy egy tucatszor, mégis, ezeket a rongyos kabátos parasztokat mindig megfélemlítette a brit gyalogság rendíthetetlen és érzelemmentes menetelése. – Ezek az emberek nem azért harcolnak, hogy tovább éljenek, hanem hogy meghaljanak! – mormolta a Leroux mellett hasaló férfi. – Hát akkor segítsünk nekik! – kiáltotta Leroux. Alatta a síkon a lassan mozgó, rettenthetetlen gyalogság már elérte a markerek harmadik vonalát. – Lőjetek, Kerels! Célozzatok pontosan! – üvöltötte Leroux, mert most már a bajonetteket is meglátta. A tárba nyomott egy egész töltényhevedert, keze fejével pedig letörölte a szemöldökéről csöpögő izzadságot, előrenyomta a gépfegyvert, s a következő sorozat hat lövésével négy embert terített le. Már látta, hogy a helyzet megváltozott. A vonal egyik pontja előrelendült, a katonák előrerohantak, de az oldalszárny hullámzott, sőt kezdett szétválni; az emberek lemaradoztak, vagy megpróbáltak elbújni szánalmasan gyönge fedezékük mögött. – Megtört a támadás! – ordította Leroux ujjongva. – Nem érnek el a hegyoldalig. Az előrenyomuló támadás kudarcba fulladt, nem tudott ellenállni többé az ellenséges erőnek, a katonák visszafordultak, egyesek a földre vetették magukat, miközben a tisztek szitkozódva ösztökélték őket a harcra. Ebből a búrok rögtön tudták, hogy kik az angol tisztek; ilyen lőtávolságból nem sokáig szaladgálhattak már. – Végük van! – kiáltotta Leroux, s a hegycsúcson halk ujjongás futott végig, de ezalatt a búr fegyverek is egyre többet szóltak, miszlikbe aprították azt, ami megmaradt az angol gyalogsági támadósorból. – Üssétek őket, Kerels! Üssétek-vágjátok őket! – A következő sorok átrohantak az elöl harcolókon, aztán meginogtak, s elhulltak, amikor a Maximok és Mauserek golyói eltalálták őket. Kinn a síkon a trombita kezdett bánatos dallamba, és sirató lamentálására az utolsó, szórványos kitörési kísérletek is elhaltak; a halottak és sebesültek között a csapat maradéka futott visszavonulni. Magányos ágyúgolyó szállt el a fejek fölött, a mögöttük meghúzódó völgyben robbant szét, de ettől azon nyomban, mintha a tehetetlen düh akarna kitörni, a puskagolyók még egyszer végigsöpörték a hegyet. A robbanás közepette ötszáz búr ujjongott, s nevetve rázta puskáját a meghátráló angol gyalogság felé. – Mi történt a folyónál? – kérdezte kiáltozva Leroux a tömegben, s rövidesen a választ is megtudta. – A folyóig sem értek el. Ott is megtört a támadásuk. Leroux levette fejéről a kalapját, letörölte izzadt, poros arcát. A naplementébe bámult. – Mindenható Isten, köszönjük neked ezt a napot. Kérünk, hogy vezess minket, s légy hozzánk irgalmas az elkövetkező napokon is. Egészen estig csapkodták a golyók a hegy oldalát, mint amikor a hullám csapkodja a viharos tengert. A sötétben látták az ellenség táborhelyeit, a tábortüzek, mint egy

kertnyi sárga virág, körülvették az angolokat.

55 – Ki kell törnünk ma éjjel. Leroux a tábortűz másik oldalán melegedő Zietsmannra pillantott. – Nem – mondta az öregember halkan, s nem nézett a másikra. – Miért nem? – kérdezte Leroux. – Ezt a hegyet tartani tudjuk, innen nem tudnak lesöpörni minket. – Ja! Tartani tudjuk holnapig, még két napig, egy hétig – de aztán végünk. Csak ma, egyetlen nap alatt ötven embert veszítettünk. – Ők több mint százat veszítettek. Az Úr csapást mért rájuk, s megsemmisítette őket. – Zietsmann most már rápillantott, hangja visszanyerte erejét. – Itt maradunk, és bízunk az Úrban. – A köröttük figyelő emberek egyetértően morogtak. – Menheer! Leroux egy pillanatra eltakarta a szemét, ujjaival szemgolyóit nyomkodta, hogy kissé enyhítse szörnyű, kínzó fejfájását. Hányingere volt a lőportól, s fáradtnak, a csontja velejéig kimerültnek érezte magát. Persze könnyebb volna itt maradni. Nem lenne abban semmi szégyen, hiszen úgy küzdöttek mostanáig, ahogyan ember még nem küzdött. Még két nap, és minden véget ér szégyen nélkül is. Levette a kezét a szeméről. – Menheer, ha ma éjszaka nem törünk ki, akkor sosem fogunk. Holnap már nem lesz hozzá elég erőnk. – Abbahagyta, a szavak nehezen formálódtak az ajkán, agyát eltompította a lőpor és az ágyú dübörgés. A kezére pillantott, a sebek megint gennyesedni kezdtek a csuklóján. Nem lenne abban semmi szégyen, semmi gyalázat. Még utoljára harcolnának, és aztán minden befejeződnék. – De itt nem a becsületről van szó – dünnyögte. Aztán felkelt, mindannyian ránéztek, látták, hogy szólni kíván. Figyelmet kérőn tárta szét a karját; a tűz fénye alulról világította meg az arcát, ezzel a szeme árnyékban maradt: olyan volt fekete szemgödre, mint valami koponyáé. Így maradt kis ideig, ócska rongyai hanyagul lógtak elnyűtt, lesoványodott testén. – Emberek… – kezdte. De több szó nem jött ki belőle. Nem voltak szavai, csak a biztos tudása annak, hogy folytatniuk kell a harcot. Karját leeresztette. – Én harcolni fogok tovább – mondta végül egyszerűen. – Amikor a hold eltűnik az égről, indulok. – Ezzel otthagyta a tábortüzet. Egymás után álltak fel az emberek, s eredtek utána; mindannyian Leroux csapatából valók. Hat férfi kuporgott kört formázva, várták, míg a hold elér a hegy pereméhez. Mögöttük a lovak már felnyergelve álltak, a fegyvertokokból kilátszottak a puskák. Hatszáz ló mellett hatszáz teljesen felöltözött burger feküdt takaróba csavarva, s megpróbált aludni. A lovak ugyan nyugtalankodtak, lökdösődtek, de a lószerszám nem zörgött egyiken sem, jól be voltak bugyolálva. – Elismételjük újra, hogy mindenki tudja, mi a feladata. – Leroux körbenézett az emberein. – Én megyek elsőnek száz emberrel, s követjük a folyó vonalát kelet felé. Mi a te útvonalad, Hendrik?

– Déli irányba indulok, hajnalig átvágom magam a lovasságon, aztán a hegyek felé veszem az irányt. Leroux bólintott, és a következő burgerhez fordult. – És te merre mész? – Nyugatnak, a folyó mentén. – Ja, és te? Megkérdezte mindegyiket, s amikor minden embere válaszolt, akkor azt mondta: – Találkozunk a régi tábornál, az Inhlozana-hegység lábánál. Mindenki megértette? És aztán várakoztak, közben figyelték a holdat, hallgatták, hogy a síkon a sakálok marakodnak az angol katonák holtteste felett. Aztán a hold lehanyatlott a hegyek mögé, és Leroux merev tagokkal felemelkedett. – Totsiens, Kerels. Jó szerencsét mindannyiunknak. Tartotta a lova zabláját, úgy irányította a Vaal felé, közben száz ember indult el lóháton utána. Amikor a Padda folyó mellett álló szekérhez értek, ott az öreg Zietsmann várta őket; egy öszvért vezetett maga mellett. – Hát mennek? – kérdezte. – Igen, Menheer. Muszáj. – Az isten legyen magukkal Zietsmann kinyújtotta a kezét, Leroux megszorította. – Az öszvér fel van pakolva. Vigye magával a pénzt. Itt nem lesz rá szükségünk. – Köszönöm, Menheer. Leroux intett egyik emberének, hogy vegye át az öszvért az öregtől. – Járjon szerencsével, tábornok! Zietsmann most először szólította a rangján. Leroux az előretolt védőállásokig lovagolt, aztán lenyargalt a nyílt mezőre, ahol az angolok tanyáztak. A hajnal első bágyadt ígéretére már túl voltak mindenen; jó nagy távolságra sikerült elszakadniuk az angoloktól. Az éjszaka folyamán kétszer is erős fegyverropogás jelezte, hogy nem minden menekülő csoport volt ilyen szerencsés.

56 Sean és Saul a kis szekér mellett állt. Mbejane kávét hozott nekik. – Istenemre, olyan hideg van, hogy belefagy a kávé a hasamba. Sean a tenyerébe fogta a bögrét, hangosan szürcsölte a kávét. – Akkor tartsd csukva a szád, hogy legalább a nyelved melegen legyen – vágta oda Saul. – Jobb lesz, ha megmozdulunk, mielőtt idefagyunk a földhöz. – Egy órán belül megvirrad – hagyta rá Sean. – Itt az ideje, hogy megkezdjük az őrjáratot. Odakiáltott Mbejanének: – Taposd el a tüzet, és hozd ide a lovamat! Párosával mentek, a kis cséza hátul zötyögött utánuk, így kezdték meg az őrjáratot. Az elmúlt négy napban igen sokszor járták keresztbe-kasul ezt a helyet, amelyet Acheson jelölt ki nekik. A fű szinte recsegett a lovak patája alatt, s valószínűtlenül törékennyé vált a fagytól. Előttük a zulu nyomolvasók haladtak vadászkutyaként, mögöttük fegyveresek

özönlöttek nyomorúságos nagykabátjukban, de Sean és Saul onnan folytatta véget nem érő vitáját, ahol előző este abbahagyták. Már odáig jutottak a jövő taglalásában, hogy föderációt emlegettek, melyet felelős kormány fogna össze, s e kormány irányítaná az összes tartományt a Zambézitől délre. – Pontosan ezt javasolta Rhodes már tíz esztendeje – szögezte le Saul. – Nem kérek abból az agyafúrt gazemberből – kiáltotta Sean szenvedélyesen. – Hozzáláncolna bennünket örökre Londonhoz, hogy onnan rángassanak dróton… minél előbb megszabadulunk tőle és Milnertől, annál jobb, én azt vallom. – Meg akarsz szabadulni a birodalmi uralomtól? – kérdezte Saul. – Meg bizony, csak fejezzük be ezt a háborút, és küldjük vissza az angolokat a tengeren túlra. Magunk is el tudjuk igazgatni saját ügyeinket. – Ezredes, nekem úgy tűnik, hogy maga a rossz oldalon harcol – jegyezte meg Saul, mire Sean felkacagott. – Komolyan, Saul… De nem tudta befejezni. Mbejane tűnt fel a sötétben, láthatóan okkal rohant, így aztán Sean megállította a lovát, s érezte, hogy hónaljában a bőr izgatottan megbizsereg. – Mbejane? – Mabuna! – Hol? Hányan vannak? Hallgatta Mbejane sietős magyarázatát, aztán megfordult, hogy szembenézzen Eccles főtörzsőrmesterrel, aki ott lihegett már a nyakában. – Ezek a maga madárkái, Eccles. Körülbelül százan vannak egy mérföldnyire előttünk, s egyenesen felénk tartanak. – Sean arca ugyanattól az izgalomtól lett feszes, amitől Eccles bajusza, mely – mint egy felbuzdult százlábú – mozogni kezdett egyébként nyugodt arcában. – Zárkózzanak fel egyes sorban! A sötétben éppen a közepünkbe sétálnak bele. – Szálljunk le a lóról, sir? – Ne – válaszolta Sean. – Amikor feltűnnek, lőni fogunk rájuk azonnal. De az isten szerelmére, maradjon már csöndben. A katonák sorfala szétnyílt, amikor Sean Saullal az oldalán végigvonult. Szó nem esett, csak a vassal kivert lópaták nyikordultak meg a köveken; az emberek levették nagykabátjukat, s hallatszott, ahogy csöndes kattanással betöltik a fegyvereket. – Még egyszer az ellenség közé, drága barátaim – suttogta Saul, de Sean nem felelt semmit sem: saját félelmével hadakozott. Hideg volt a hajnal, a keze mégis izzadt. Beletörölte a bricseszébe, és a tokból kihúzta a puskáját. – Mi lesz a Maximokkal? – kérdezte Saul. – Nincs idő beállítani a gépfegyvereket – Sean hangja rekedtesen szólt, megköszörülte a torkát, aztán folytatta. – Nem lesz rá szükségünk. Hatan vagyunk egy ellen. Végigpillantott katonái csöndes során. Sötét vonalnak tűntek a füvön a közelgő hajnalban. Látta, hogy minden egyes katonája előrehajlik a nyeregben, és maga előtt, az ölében tartja a puskáját. A félsötétben szinte tapintani lehetett a feszültséget, még a lovakra is átragadt, mozgolódtak a lovasuk alatt, fejükkel bólintgattak. Istenem, add, hogy egyik se nyihogjon most! Sean kikémlelt a sötétbe. Saját félelme és az emberei izgatottsága olyan erős volt,

hogy biztosra vette, a búrok megérzik a szagát. A hajnali homályban középütt és bal felé egy sötét folt látszott. Sean vizsgálgatta pár másodpercig, látta, hogy a folt, ha lassan is, de mozog a nyílt terepen, mint a fa árnyéka a holdfényben. – Biztos vagy benne, hogy ezek búrok? – suttogta Saul, és a kétely megállította a másikat. Mialatt habozott, az a bizonyos árnyék egyre terjedt feléjük, most már hallották a paták robaját is. Búrok-e egyáltalán? Kétségbeesve kutatott valami jel után, hogy nyugodt lelkiismerettel indíthassa meg a támadást. Búrok ezek egyáltalán? De semmi jel nem adódott – csak az előrenyomuló folt a sötétben, meg az előrenyomulás halk zörrenései, kattanásai, csikordulásai a hajnalban. Most már egész közel értek, vagy száz méternyire lehettek az angoloktól, de a sötétség miatt most sem lehetett teljes bizonyossággal tudni semmit sem; a mozgó tömeg szinte áramlott a hadállás felé. – Sean… Saul suttogását félbeszakította lovának ideges nyerítése. Olyan váratlan volt ez a hang, hogy Sean hallotta, amint a mellette álló sóhajt egyet. De tüstént megérkezett a jel, amire várt. – Wie’s daar? A taali nyelvjárás torokhangjai a csatára hívást jelentették. – Roham! – üvöltötte Sean, és sarkával rúgta a lovát. Az egész sor előreugrott, és rávetette magát a búrokra. Sean lelkesítette az embereit, és félelmét maga mögött tudva rohant elöl. Dobogó lópaták között vágtatott hangzavarban, állandó fegyverdörgésben. A támadóvonal mentén szünet nélkül villogtak a puskák. A puskatust a hónalja alá erősítette, szinte vakon lőtt, közben kiáltása összeolvadt másik hatszáz ember üvöltésével; Sean a katonasor közepén száguldva a búrok ellen vezette az angolokat. De a búrok már meg is törtek. Ennek így kellett történnie, mert nem remélhették komolyan, hogy ellen tudnak állni ilyen rohamnak. Megfordultak, fáradt lovaikat dél felé irányították. – Zárkózzatok fel! – süvített Sean. – Zárkózzatok fel körém! – A vonal most rövidebb lett; a katonák szorosan – szinte térd-térd mellett – sorakoztak fel; fegyverek és lovak tömör falat alkottak együtt, a búrok pedig kétségbeesetten menekültek. Sean útjában a földön egy súlyosan sérült ló fetrengett, a lovasát maga alá tiporta. A roham lendületében Sean nem tudott félreállni, hogy segítsen rajta. – Fel, Boy! – kiáltotta, és saját lovát ugratta; átrepültek az élő akadályon, majd botladozva értek földet. Aztán megint csak roham előre, sürgető taszigálás, rohanás. – Győzünk! – ordította Saul. – Most elcsíptük őket! Egy ló mellette belelépett egy gödörbe, a lábcsontja rögtön eltört – akkorát reccsent, mint egy pisztolylövés. A katona lerepült a lóról, és jó messzire esett, még fordult is egyet a levegőben röptében. A sort mindjárt felzárkóztatták, s máris ömlött ki az angol lovascsapat a füves síkra. – Ott elöl egy kopje van! – kiáltotta Sean, amikor meglátta a domb szabdalt körvonalait, melyek kirajzolódtak a hajnali égboltra. – Ne hagyjátok, hogy elérjenek oda! – És még erősebben vágta sarkát a lova oldalába.

– Nem tudjuk elkapni őket – figyelmeztette Saul. – Berohannak a sziklák közé! – A fene egye meg! Az istenit! – mordult fel Sean. Egyre világosabbá vált a hajnal. Afrikában a reggel villámgyorsan köszönt be, ha egyszer virradni kezd. Tisztán látszottak az elöl lovagló burgerek, akik bevették magukat a sziklák közé, leugrottak a lovukról, és lebuktak fedezéket keresve. – Gyorsabban! – kiáltozott Sean kétségbeesetten. – Gyorsabban! Látta, hogy a hirtelen szerzett győzelem gyorsan csúszik ki a markából. Máris a Mauserek feleltek vissza a kopje lankáiról, és már az utolsó búr is leszállt a lováról, és szaladt a sziklák közé. Elszabadult lovak rohantak bele az angolok vonalába, a kengyelek üresen csapkodtak, a lovak szeme tágra nyílt a rémülettől; ez az angolok támadását is lefékezte, mert a lovasoknak minduntalan ki kellett térniük a megvadult állatok elől. Egy gazdátlan teherhordó öszvér, hátán kis bőrcsomaggal mászott fel a sziklákon, de egy golyó eltalálta, rögtön megölte, s az állat a mély vízmosásba zuhant, bár ezt senki sem látta. Sean érezte, hogy a lova megbokrosodott: olyan erővel dobta ki a nyeregből, hogy a bőr kötőfékek vászonszalag módjára szakadtak el; Sean repült a levegőben egy hosszú, a gyomrát felkavaró pillanatig, aztán a földre zuhant, mellel, vállal érve először talajt. Míg a földön feküdt elterülve, az előretörés hullámszerűen megközelítette a kopjét, majd a domb lábánál örvénylett; nagy volt a felfordulás. Sean homályosan érezte, hogy a feje mellett paták vágódnak a földbe, hallotta a Mauserek hangját, meg a sebesültekét, akiket a Mauserek elsöpörtek. – Le a lóról! Gyalog űzzétek őket! Saul hangjára Sean magához tért. Ülő helyzetbe nyomta föl magát. Az arca egyik fele égett, a bőr levált róla, az orra vérzett, a vér a szájában összegyűlt homokot masszává nedvesítette. Bal karja bénultan csüngött, puskáját is elhagyta valahol. Bágyadtan megpróbálta kiköpni szájából ezt a mocskot, közben a körülötte tomboló káoszt nézte. Megrázta a fejét, mint aki ki akarja rázni onnan a csüggedést; közben körülötte az embereit a Mauserek kaszabolták közvetlen lőtávolságból. – Lóról! Lóról! Saul sürgető hangjára még Sean is lábra állt támolyogva. – Üldözzétek őket, nyavalyások! – Ő is ezt kiáltotta most. – Utánuk, kergessétek őket! – Egy ló ugrott neki, Sean megingott, de sikerült megőriznie az egyensúlyát. A lóról egy katona ugrott le, és megállt Sean mellett. – Rendben van, ezredes? Kinyújtotta a karját, hogy Seant támogassa, de egy golyó eltalálta felemelt karja alatt, pontosan a mellén, és azonnal végzett vele. Sean lenézett a testre, és érezte, hogy az agya kitisztult. – Ezek a szemetek! – kiáltott fel, elkapta az elesett férfi puskáját, és nagyot ordított: – Gyerünk! Utánam! – és vezette katonáit a megvadult lovak örvénylésén át a sziklák közé. A következő félórában az angolok sötéten és ellenállhatatlanul használták fel emberfölényüket, hogy a búrokat felhajszolják a kopjéra. Minden sziklakiugróért megharcoltak, mindegyik erődítményként állt ellen bizonyos ideig, s mindegyikért vérrel fizettek a hadakozók. A kétszáz méternyi frontvonalon elszórt küzdelmek alakultak, ezeket Sean nem tudta irányítani. Összegyűjtötte az embereit maga köré, és

szikláról sziklára haladva szenvedték meg az utat a kopje tetejére; a burgerek az utolsó pillanatig tartották állásaikat, s utána máris rohantak vissza a következőhöz. A kopje teteje olyan volt, mint egy lapostányér, mely ötvenlábnyi meredek falban zuhant lefelé körös-körül. Hatvan burger végül elérte ezt a természet formálta erődítményt, és olyan elszántsággal védelmezte, mint aki tudja, hogy ez a harc a végső. Kétszer is leszórták az angolokat a „tányér” pereméről, botladozva, egymásba gabalyodva csúsztak vissza a töredezett kövek rejtekébe. A második visszacsapás után nehéz, természetellenes csönd ülte meg a kopjét. Sean hátát a sziklának vetve ült, egy tizedes vizeskulaccsal kínálta. Kiöblögette a véres nyálat, rózsaszínűt köpött maga mellé a földre. Aztán két hatalmasat kortyolt a megdöntött kulacsból, még a szemét is behunyta az ivás gyönyörűségében. – Köszönöm – adta vissza a kulacsot. – Kér még? – kérdezte a tizedes. – Nem. Sean csak a fejét rázta, s lepillantott a domboldalra. A nap már jócskán fenn járt, a legelésző lovak árnyéka megnyúlt a füves pusztában. A domb lábánál kinyúlt állatok hevertek, legtöbbjük az oldalára dőlt, és lábát mereven előretartotta. A feltekert takarók szétnyíltak köröttük, az ott heverő halottak szomorú tárgyaival szemetelődött össze a pusztaság. A khaki egyenruhás halom olyan szerényen húzódott meg, mintha csak egy kupacnyi lehullott, őszi lomb volna; a halottakból álló dombban főként angolok feküdtek, de itt-ott egy-egy burger is akadt, a halál végül így összehozta őket. – Mbejane – Sean halkan megszólította a mellette kuporgó hatalmas zulut. – Keresd meg Nkosi Sault, és hozd ide! Figyelte, hogyan mászik el Mbejane. A szolgát hátrahagyta, amikor a roham megkezdődött. De, félúton a dombra felfelé, Sean visszapillantott, s meglátta a szolgát, aki két lépéssel mögötte térdepelt, harcra készen, nyakában egy töltényszalaggal, hátha Seannak mégis szüksége lesz rá. Mostanáig nem beszéltek egy szót sem egymással. Köztük ritkán volt szükség szavakra. Sean megtapogatta a lemart bőrt az arcán, közben figyelte, mit beszélnek az emberek. Kétszer a búrok hangját is tisztán hallotta föntről a tányér alakú síkság felől, egyszer meg egy burger még nevetett is. Nagyon közel lehettek; Sean nehézkesen megmozdult a sziklának dőlve. Mbejane perceken belül visszatért Saullal. Amikor meglátta Seant, barátja arckifejezése rögtön megváltozott. – Az arcod! Jól érzed magad? – Megvágtam magam borotválkozás közben – mosolygott rá Sean. – Foglalj helyet. Helyezd magad kényelembe. Saul négykézláb mászta meg az utolsó pár méternyi távolságot, és most, hogy végre leült, hátát Sean sziklájának vetette. – És most mi lesz? – kérdezte. – Tízpercnyi pihenő, és újra fönn leszünk – válaszolta Sean. – De most egy kicsit céltudatosabban próbálkozunk. Szeretném, ha a kopje hátában próbálnál utat törni a csapat felével. Vidd magaddal Ecclest is. Így egyszerre tudunk támadni a tányér egész kerületén. Amikor megfelelő helyzetbe jutottál, tüzelj háromszor a levegőbe, majd

számolj lassan húszig. Én erről az oldalról hozom az erősítést. – Rendben – bólintott a másik. – De eltart egy kis ideig, míg körbejárom a kopjét, ne legyél türelmetlen. – Mosolygott, miközben felemelkedett, s előredőlt, hogy megérintse Sean vállát. Sean mindig így emlékezett vissza rá: mosolygós nagy száj, melynek sarkában ráncok gyűltek, a háromnapos borostán keresztül ragyog a fehér fogakat villantó mosoly, trópusi kalapja hátratolva a fején, sötét haja a homlokába hullik, az orráról hámlik éppen a napégette bőr. A mögöttük álló sziklát keresztüllőtték. Ha Saul nem hajolt volna előre, hogy megölelje a barátját, nem hagyta volna a testét szabadon. A kopje szélén álló lövész meglátta Saul kalapját a szikla fölött, és a sziklarepedésbe célzott. Amikor Saul ujjai megérintették barátja vállát, a feje pont a nyílásban tűnt fel, és a búr már lőtt is. A golyó a jobb halántékán találta el, és vízszintesen áthaladt az agyán, majd a bal fülénél hagyta el a koponyát. Alig fél méterre volt egymástól a két arc, amikor a golyó talált, Sean éppen Saul szemébe nézett mosolyogva. Az ütéstől Saul egész feje eltorzult, először megdagadt, majd szétpukkadt, mint egy léggömb. Ajka szétnyílt, ettől egy pillanatra a mosolya valami szörnyűséges gumis grimasznak látszott; aztán félrebukott, oldalra dőlve bukfencezett le a domboldalon. Amikor befejezte a zuhanást, fejét, vállát könyörületesen eltakarta egy maroknyi szürkés fű, mely a sziklák között tenyészett. Törzse még most is rángatódzott, lába görcsösen rúgott. Majdnem tízet számolhatott volna valaki, de Sean még mindig nem mozdult, arckifejezése sem változott. Csak ekkor kezdett hinni a szemének; arca teljesen összetöpörödött. – Saul! – a hangja visítós volt. – Saul! – még magasabban kiáltotta, még élesebben, mert végre megértette, milyen veszteség érte. Lassan feltérdelt. Saul teste már nyugodt volt, nagyon nyugodt, teljesen ernyedt. Sean megint kinyitotta a száját, de ezúttal a hangja nem formált értelmes szavakat. Az öreg bivalyok bődülnek fel ilyenformán, amikor szívlövés éri őket: valahogy így adott Sean is kifejezést az őt sújtó bánatnak. Mély, borzasztó kiáltás volt ez, mely eljutott a sziklákon kuporgó katonákhoz, és a búrokhoz is a kopje fennsíkján. Nem próbálta megérinteni Sault. Csak bámulta a testet. – Nkosi! Mbejanét megindította gazdája arckifejezése. Sean zubbonya saját rászáradt vérétől volt kemény. Sebe az arcán megduzzadt, begyulladt, halvány színű váladék folyt belőle. De Mbejanét gazdája pillantása tette riadttá. – Nkosi Mbejane megpróbálta visszatartani, de Sean nem látott, nem hallott. Szemében bősz fények villództak, a bánat helyét a tomboló őrület vette át. Feje lehanyatlott a vállához, s közben üvöltött, mint egy megvadult állat. – Kapjátok el! Kapjátok el a rohadtakat! Ezzel már fenn is termett, és szikláról sziklára tekergőzve ugrált, közben a bajonettel felszerelt puskát tartotta a melle elé.

– Gyerünk! – ordította, és rohant fel a domboldalra; olyan gyorsan haladt, hogy csak egyetlen golyó találta el. De ez sem tudta megállítani, már túljutott a fennsík peremén, és a bajonettel ütött-vágott, csépelte az ellenséget. A sziklákról négyszáz embere özönlött felfelé; elözönlötték a fennsíkot. Ám mielőtt a katonái fölértek volna, Sean Jan Paulus Leroux-val találta magát szemközt. Ezúttal nem ígérkezett komoly küzdelem. A beteg, lesoványodott Jan Paulus csak árnyéka volt hajdani önmagának. A puskája éppen kiürült, ügyetlenül bajlódott a betöltéssel. Felnézett, megismerte Seant. Látta, milyen hatalmas a másik, és hogy a ruhája mindenütt véres. Látta kezében a bajonettet, látta kigyúlni az őrült fényeket a szemében. – Sean! – kiáltotta, s felemelte az üres puskát, hogy ezzel védje ki a bajonettet. De nem volt hozzá ereje. Sean egész testével a bajonettnek feszült, a bajonett lecsúszott a puskatusról, és belevágott a másik húsába. Jan Paulus érezte a metsző penge csípését, s testében a bajonettel megfordult. – Sean! – kiáltotta Jan Paulus. Sean fölé magasodott, s kirántotta belőle a fegyvert. Aztán két kézzel magasba emelte, egész teste megfeszült, hogy újra lecsaphasson. Egymás szemébe néztek. Az angolok rohama elviharzott mellettük; magukban voltak. Egy sebesült a fűben hevert, a másik egy bajonettes puskától szerzett sebet; de Seanban még mindig tombolt az őrület. A legyőzött a fűben hevert – harcolt, szenvedett, feláldozta szeretteit is a harc során. Fölötte állt a győztes – harcolt, szenvedett, feláldozta szeretteit is a harc során. Ez a játszma maga a háború volt. A játszma díja egy darab föld. A vesztes büntetése halál. – Maak dit klaar! Fejezzük be! – mondta Leroux csöndesen. Mint a gyertya lángja, úgy aludt ki Seanból az őrület. Leeresztette a bajonettes puskát, hagyta leesni a földre. A sebétől elgyöngült, hirtelen megtántorodott. Meglepődve nézett saját hasára, kezét a sebére szorította, aztán lassan leereszkedett Jan Paulus mellé. A fennsík tányérján véget ért a csata.

57 – Indulásra készen állunk, uram. – Eccles a kis szekér mellette állt, ránézett Seanra; összeráncolt homloka jelezte, hogy aggódik. – Jól érzi magát? Sean nem vett tudomást a kérdésről. – Kit bízott meg a temetéssel, Eccles? – Smitht, uram. – Elmondott neki mindent Saulról… Friedman kapitányról? – Igen, sir. Őt külön temetik el. Sean kínlódva felkönyökölt, s egy percig nézte, hogy két csoport férfi derékig meztelenül a tömegsírokat ássa. Mögöttük, szépen sorba fektetve, látszottak a takaróba bugyolált holttestek. Szép teljesítmény egyetlen napra, gondolta szomorúan. – Kezdjük el, uram? – kérdezte Eccles. – Elmondta Smithnek a parancsaimat? A burgereket temessék az övéikkel, és a mieinket ugyancsak együtt! – Minden rendben lesz, uram.

Sean visszahanyatlott a takaróra, mely a kis szekér padlóját takarta. – Eccles, kérem, küldje ide a szolgámat. Amíg Mbejanére várt, Sean igyekezett nem szólni ahhoz a férfihoz, aki mellette feküdt a szekéren. Tudta, hogy Jan Paulus őt nézi. – Sean… Menheer, ki mond imát az embereimért? – Nincsen káplánunk. Sean most sem pillantott a másikra. – Én mondhatok értük imát. – Leroux tábornok, ez újabb két órát venne igénybe. Maga megsebesült, és az én kötelességem, hogy ezt a csapatot a sebesültekkel együtt visszavigyem Vereenigingbe, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges. Itthagyjuk a temetéssel megbízott embereket, s amikor elkészültek, majd sietnek, hogy utolérjenek minket. Sean a hátán feküdt, felbámult az égre beszéd közben. – Menheer, követelem, hogy… – kezdte Jan Paulus, de Sean dühösen fordult felé. – Figyelj ide, Leroux! Megmondtam, mit csinálok. A sírokat pontosan megjelölik, és később a tábori temetkezési tanács majd küld ide egy káplánt. A szekér belsejében nagyon szűk volt a hely, s ők mindketten hatalmas termetű férfiak voltak. Most, amikor egymásra néztek, az arcuk alig egy lábnyi távolságra volt egymástól. Sean szeretett volna többet mondani, de amikor kinyitotta a száját, haslövésének fájdalma igen elővette, csak nyögni tudott. Homlokát kiverte a veríték. – Jól vagy? Jan Paulus arckifejezése egészen megváltozott. – Ha egyszer végre Vereenigingbe érünk, jobban leszek. – Ja, igazad van. Indulnunk kell – hagyta rá Leroux. Eccles tért vissza Mbejanével. – Nkosi, küldtél értem. – Mbejane, azt akarom, hogy itt maradj, és jelöld meg a helyet, ahová Nkosi Sault eltemetik. Vésd jól az eszedbe, mert később majd vissza kell engem vezetned ide – motyogta Sean. – Nkosi – ezzel Mbejane otthagyta őket. – Rendben van, Eccles. Indulhatnak. A menetoszlop nagyon hosszú volt. A szekér mögött lovagoltak a foglyok, legtöbbször ketten ültek egy lovon. Aztán a sebesültek következtek, mindegyikük sebesültszállító hordszékben ült, takarókba csavarva, mögöttük jött a cséza, és a sort Eccles zárta kétszáz főnyi utóvéddel. Lassan, gyászos hangulatban haladtak előre. A kis csézában egyik férfi sem szólalt meg ismét. Mindkettejükön fájdalom vett erőt, igyekeztek kitámasztani magukat a kocsi rázkódásai, zökkenései ellen; közben a nap könyörtelenül tűzött le rájuk. Ebben az álomszerű, a fájdalomtól félig ájult állapotban Seannak Saul járt az eszében. Időnként úgy képzelte, meg sem történt az egész, s hatalmasan megkönnyebbült, mint aki lidércnyomásos rémálomból ébred, hiszen nem történt semmi. Végül is Saul nem halt meg. Aztán megint összeszedte a gondolatait, s akkor már tudta, Saul halott. Sault pokrócba göngyölték, testére földet szórtak, s minden közös tervük együtt szállt a sírba a barátjával. Seannak megint szembe kellett néznie a megfejthetetlennel. – Ruth! – kiáltott fel, olyan hangosan, hogy mellette Jan Paulus is összerezzent.

– Mi baj van, Sean? De a másik nem is hallotta. Hiszen Ruth még megvan. És Ruth most egyedül maradt. Hirtelen boldogság járta át, majd bűntudat keveredett ebbe az érzésbe. Egy másodpercig örülni tudott még Saul halálának is, aztán hányinger fogta el saját árulása miatt, úgy fájt, mintha hasba találta volna egy golyó. De mégis… Ruth még megvan, és Saul halott. Nem szabad erre gondolnom! Nem szabad! Sean ülő helyzetbe húzta fel magát, s megkapaszkodott a kocsi oldalában. – Feküdj le, Sean – szólt rá Jan Paulus, részvéttel a hangjában. – Megint vérzik majd a sebed. – Te! – üvöltött rá a másik. – Te ölted meg! – Ja. – Leroux bólintott, vöröses szakállát a mellkasához nyomta. – Igaz, öltem, de öltél te is – ezt tettük mindannyian. Ja, bizony meggyilkoltuk őket. – Ezzel megragadta Sean karját, visszahúzta a másikat a takaróra. – Most pedig maradj nyugton, vagy téged is temethetünk mindjárt. – De miért tettük ezt, Paul? Miért? – kérdezte Sean halkan. – Nem mindegy ez most már? Hiszen halottak mindannyian. – És most mi lesz? Sean eltakarta a szemét, mert a nap beletűzött. – Minden megy tovább. Mindössze ennyi történik: minden megy tovább. – Akkor mi értelme volt az egésznek? Egyáltalán, miért harcoltunk? – Nem is tudom. Valamikor még világosan tudtam az okát, de mostanra elfelejtettem – felelte Leroux. Hosszú ideig egyikük sem szólt, aztán ismét megeredt a nyelvük: megpróbálták visszaidézni mindazt, ami három év alatt történt velük. Ezen a délutánon kétszer állt meg a menetoszlop, hogy eltemethessék a halottakat – azokat, akik időközben belehaltak a sebesülésükbe. Az egyik egy burger volt, a másik egy angol katona; mindkét haláleset után élénkebb lett a beszélgetés a szekér belsejében. Este őrjárattal találkoztak, a Padda folyó felől visszatérő csapat elején lovagolt. Egy fiatal hadnagy lépett a szekérhez és üdvözölte Seant. – Sir, üzenetet hoztam Acheson tábornoktól. – Valóban? – Ez a Leroux egérutat nyert a Padda folyónál… Zietsmannt, a másik búr parancsnokot megölték, de Leroux meglépett. – Ez itt Leroux tábornok – közölte Sean a hadnaggyal. – Jó ég! – A katona Jan Paulusra bámult. – Szóval, elfogta. Azt mondom, uram, ezt ügyesen csinálta. – Leroux tábornok alakja legendássá növekedett az angolok szemében két év alatt, a hadnagy most leplezetlen kíváncsisággal nézegette Jan Paulust. – Mi hát az üzenet? – kiáltott rá Sean. – Elnézést, uram. – A fiatal katona lekapta a pillantását a tábornokról. – Minden búr vezér Vereenigingben gyülekezik. Mi gondoskodunk a biztonságukról, míg elérik az ottani helyőrséget. Acheson tábornok önt szemelte ki, hogy érintkezésbe lépjen Leroux-val a békefeltételeket illetően. Ez így igazán nem lesz nehéz. Nagyon jó munkát végzett, uram.

– Köszönöm, hadnagy úr. Kérem, közölje Acheson tábornokkal, hogy holnapra ott leszünk Vereenigingben. Mindketten figyelték, hogyan vágtat el a járőr, hogyan tűnik el végképp egy dombhajlat mögött. – Nos, hát! – kiáltott fel Leroux. – Ez bizonyára megadást jelent. – Nem – ellenkezett Sean. – Ez egyszerűen csak békét jelent.

58 A vereenigingi általános iskolát tiszti kórházzá alakították át. Sean a tábori ágyon fekve Kruger elnök képét bámulta a szemközti falon. Ezzel is időt próbált nyerni, és egyre csak halogatta a rég elkezdett levél megírását. Eddig nagy nehezen leírta a címet, a dátumot és a megszólítást: „Drága Ruth!” Tíz nap telt el azóta, hogy maguk mögött hagyták a csatamezőt. Tíz nappal ezelőtt az orvosok összevarrták ott, ahol golyó érte az emésztőcsatornáját. Sean most ezt írta: „Magam lassan gyógyulófélben vagyok; két héttel ezelőtt a Vaal folyónál történt ütközetben könnyebben megsérültem – ezért a jelenlegi címemmel ne is törődj! Isten a tudója, mennyire szeretném, ha a körülmények, melyek között e levelet papírra vetem, nem volnának ily szomorúak mindkettőnk számára. Már bizonyára megkaptad a hivatalos értesítést Saul haláláról, ehhez mást nem tehetek hozzá, csak annyit, hogy óriási személyes bátorságról tett tanúbizonyságot végső perceiben is. Éppen fegyveres rohamot indított, amikor a találat érte: azonnal meghalt. Tudom, egyedül kívánsz maradni egy időre bánatoddal. Pár hétig az orvosok még nekem sem engedélyezik az utazást. Amikor Pietermaritzburgban járok majd, remélem, már te is összeszeded magad valamelyest, s megengeded, hogy felkeresselek és vigasztalni próbáljalak. Ugyancsak remélem, hogy a kis Storm szépségben és súlyban egyaránt gyarapodott. Várom nagyon, hogy láthassam.” Egy ideig töprengett, hogyan is fejezze be a levelet, végül azt írta, hogy: „Hűséges barátod.” Aláírta a nevét, összehajtogatta, borítékba helyezte, majd letette az ágy melletti éjjeliszekrényre, hogy postázzák. Ezek után visszahanyatlott a párnára; átadta magát a veszteség fölötti bánatnak meg a hasa felől támadó fájdalomnak. Kis idő elteltével e fizikai fájdalom lett a meghatározó; Sean óvatosan körülkémlelt, megbizonyosodott, hogy nincsen ápolónő a láthatáron. Ekkor felemelte a takarót, a hálóinget felhajtotta, s piszkálgatni kezdte a kötést, míg a seb széle ki nem látszott – a sebből úgy álltak ki a lószőrrel elvarrt öltések, mint valami drótkerítésből. Utálkozva nézegette a sebet – szinte mulatságos volt. Sean gyűlölt minden betegséget, de saját

testén aztán végképp utálta a bajt. Minél többet nézte, utálkozását egyre inkább tehetetlen düh váltotta fel. – Hagyd csak békén azt, öregem! A nézéstől nem gyógyul be! Sean úgy belemerült a szörnyű seb nézegetésébe, hogy meg sem hallotta, amikor valaki belépett a betegszobába. Az illető botra támaszkodott, s kicsit bicegett, de azért hatalmas termetéhez képest hangtalanul mozgott. Már ott állt az ágy mellett s tartózkodó mosollyal tekintett Seanra. – Paul! Sean bűntudatosan eltakarta magát. – Ja, barátom. Hogy érzed magad? – Tűrhetően. És te? Leroux vállat vont. – Azt mondják, erre még sokáig szükségem lesz. Botja végével kopogott a padlón. – Leülhetek? – Természetesen. Sean odébb csúszott, hogy helyet csináljon Leroux-nak, aki az ágyra ereszkedett; rossz lábát mereven előrenyújtotta. Zubbonyán látszott, hogy frissen mosták, kabátujját is megfoltozták; a könyökénél éktelenkedő szakadásokat meg a térdnél látszó hasadást valaki durva férfiöltésekkel varrta össze. Jan Paulusnak még a szakállát is megnyírták, a csuklóján gennyedző nyílt sebeket jódos tapasszal kötözték be. Haja most is vörös sörényként csüngött alá a kabát hajtókájára. Naptól cserzett, barna bőre megfeszült homlokán és arccsontjain. – Szóval, így vagyunk – szólalt meg Sean is végre. – Így – hagyta helyben Leroux és a kezét nézegette elmélyülten. Mindketten hallgattak, feszélyezett némaság telepedett közéjük; egyikük sem volt a szavak embere. – Rágyújtasz, Paul? Sean már nyúlt is a szivarokért, melyeket az éjjeliszekrényén tartott. – Köszönöm. Nagy műgonddal kiválasztották a megfelelő füstölnivalót, hosszas ceremóniával rágyújtottak. Ismét csönd telepedett közéjük, Leroux a szivarja végét rágta. – Jó dohány – morogta. – Igen Sean egy véleményen volt vele, maga is lelkesen bámult a szivarjára. Leroux köhögött, botját az ujjai között forgatta. – Toe maar, gondoltam, meglátogatlak – nyögte ki végül. – Örülök neki. – Tehát, jobban érzed magad? – Egészen jól vagyok – felelte Sean. – Akkor jó – bólintott Leroux. – Nohát, akkor… – Lassan felemelkedett. – Ideje indulnom. Egy óra múlva egy gyűlésen kell lennem. Jannie Smuts érkezett hozzánk Cape Townból. – Hallottam róla. Még a kórházat is bejárta a szóbeszéd, milyen fontos események zajlanak a nagy

étkezősátorban, melyet az állomás mellett, a főtéren állítottak fel. A búrok főemberei az öreg Steyn elnök vezetésével már a jövőről kezdtek egyezkedni. De Wet, Niemand és Leroux ugyancsak részt vettek ezeken a tárgyalásokon, de eljött Botha is meg Hertzog és Strauss és mások, kiknek nevét az egész világ megismerte az elmúlt két évben. És most Jannie Smuts is eljött; otthagyta csapatát, mely éppen Cape Town északi részén ostromolt egy O’Kiep nevű kis várost, s az angolok által ellenőrzött vasúton ideutazott. Összegyűltek tehát mindannyian. Ha egyebet nem is nyertek ezekben a borzalmas években, legalább annyi történt, hogy mindenki előtt ismert búr vezetőkké váltak. A háborúba belefásult férfiak eme kis csoportja készült egyezkedni a világ legnagyobb katonai hatalmának képviselőivel. – Ja, hallottam róla – ismételte meg Sean, és erőteljes mozdulattal kezet nyújtott. – Járj szerencsével, Paul! Leroux megragadta a másik kezét, megszorította keményen, száját megindultan préselte össze. – Sean, beszélnünk kell egymással! Muszáj! – tört ki hirtelen. – Ülj le – mondta Sean, mire Leroux ismét az ágy szélére ereszkedett. – Mit tegyek, Sean? – kérdezte végül. – Főként a te tanácsodra lenne szükségem. Nem azokéra, akik… akik a tengerentúlról jönnek ide. – Már találkoztál Kitchenerrel és Milnerrel. – Sean ezt nem kérdésnek szánta, hiszen hallott a találkozóról. – Mit kértek tőled? – Mindent. – Leroux hangja keserűvé vált. – Feltétel nélküli megadást akartak. – És te egyetértenél ezzel? Leroux csöndben maradt egy pillanatig, aztán felemelte a fejét és egyenesen Sean szemébe nézett. – Eddig a puszta életünkért harcoltunk – mondta; Sean úgy érezte, míg él, nem felejti el Leroux pillantását. – Most viszont azért küzdünk, hogy meghaljunk! – És mi ennek az értelme? – A halál még mindig a kisebb rossz. Nem élhetünk rabszolgasorban. – Leroux hangja most élessé vált. – Ez a hazám! – kiáltotta. – Nem – felelt rá Sean felhevülten. – Ez az én hazám is, és a fiam hazája is – a hangja lágyabb lett hirtelen: – A fiam ereiben a te véred is csörgedez. – De ezek a többiek… ez a Kitchener és az a gonosz Milner… – Széthúzó társaság – mondta Sean. – Velük együtt harcoltál – vágta oda Leroux vádlón. – Sok bolondságot csináltam életemben – hagyta rá a másik –, de tanultam belőle. – Ezt hogyan érted? – kérdezte Leroux, és Sean észrevette, hogy a szemében máris reményszikrák villannak. Óvatosan kell fogalmaznom, gondolta, nagyon óvatosan. Mélyet lélegzett, csak azután folytatta. – A dolgok mai állása szerint, az embereid szétszóródtak ugyan, de életben vannak legalább. Ha még tovább folytatjátok a harcot, az angolok addig nem hagyják abba, míg meg nem semmisítenek benneteket, és mintha ezt is akarnátok. Ellenben, ha most befejezitek a háborút, akkor az angolok hamarosan távoznak innen. – Te is elmész? – kérdezte Leroux nyíltan. – Nem.

– Pedig angol vagy! Az angolok tehát – te meg a hozzád hasonlók – maradnak! Sean rámosolygott a férfira. A mosolya olyan váratlan volt, olyan ellenállhatatlan, hogy még Leroux-t is levette a lábáról. – Úgy nézek ki, úgy beszélek, mint egy yooniek, Paul? – kérdezte taal nyelven. – Ki tudja megmondani, a fiamnak melyik fele angol és melyik fele burger? Ez a nem várt kérdés megzavarta Leroux-t; lassan a másikra pillantott, majd lesütötte a szemét és a botjával kezdett játszadozni. – Ugyan már, öregem – szólalt meg Sean. – Vessünk véget ennek az őrültségnek! Sok tennivaló vár még ránk. – Ránk? – kérdezte Leroux gyanakodva. – Igen. Leroux-ból kitört a nevetés. – Te aztán igazi slim kerel vagy – harsogta. – Majd gondolkozom azon, amit mondtál. – Felkelt az ágyról, úgy tűnt, még a tartása is feszesebb lett. A nevetés meglágyította szigorú vonásait, ráncokat vetett az orra tövébe. – Alaposan megfontolom majd. – Kezet nyújtott, Sean megrázta a kezét. – Nemsokára ismét eljövök, akkor még beszélünk erről. – Gyorsan megfordult, kibicegett a kórteremből, járás közben botja hangosan koppant a padlón. Jan Paulus betartotta a szavát. Naponta meglátogatta Seant, és minden alkalommal egy órát beszélgettek. A búrok közben letették a fegyvert; a fegyverszünetet követő második napon Leroux egy férfit hozott magával a kórházba. Jan Paulus négyhüvelyknyivel volt magasabb ennél a férfinál, de a látogató mégis tekintélyes ember benyomását keltette. – Sean, engedd meg, hogy bemutassam Jan Christian Niemandet. – Lehet, hogy az a szerencsém, hogy nem találkoztunk hamarabb, Courtney ezredes. – Niemand magas, éles hangon, figyelmet parancsoló modorban beszélt. Oxfordban elsajátított angolsággal fűzte egymás mellé a mondatokat. – Maga mit gondol erről, Oubaas? – A megszólítás a két barát közti tréfa volt, Jan Paulus felnevetett. – Így is van. Különben most maga is botra támaszkodhatna. Sean érdeklődéssel szemlélte Niemandet. A nehéz háborús évektől a válla megizmosodott, járása is katonás volt, de a hegyes szőke szakáll fölött az arca inkább tudósra emlékeztetett. Bőre fiatalosan – mondhatni nőiesen – világos árnyalatú volt, a szeme láthatóan kék színű, de ebben a kékségben ott ragyogott a toledói acélpenge kérlelhetetlensége is. S az esze ugyancsak pengeélésen vágott: Seannak össze kellett szednie a gondolatait, hogy meg tudjon felelni a kérdéseire. Sejtette, hogy Niemandék valamiféle vizsgáztatásnak vetették alá. Egy óra múlva úgy érezte, hogy átment ezen a vizsgán. – Tehát, mik a tervei? – Haza kell mennem – válaszolta Sean. – Birtokom van, no meg egy fiam is – sőt, talán hamarosan feleségem is lesz. – Sok boldogságot kívánok. – Azért ez még nem egészen biztos – visszakozott Sean. – Egyelőre nem kértem meg a hölgy kezét. Jannie Niemand elmosolyodott. – Akkor hát, sok sikert a lánykéréshez. És jó egészséget az új élethez! – Majd

hirtelen elkomolyodott. – Újjá kell építeni mindazt, ami elpusztult. – Felkelt az ágyról, s vele együtt felállt Jan Paulus is. – Sok jó emberre lesz szükségünk a jövőben. – Kezet ráztak. – Találkozunk még. Egészen biztosan találkozunk.

59 A vonat a hatalmas, fehér meddőhányók mellett robogott; Sean visszahúzta a fejét a vasúti kocsi ablakából, s mereven előreszegezte a pillantását: nézte Johannesburg ismerős körvonalait, melyek most a látóhatár szélére rajzolódtak ki, s közben azon tűnődött, mi vonzza minduntalan vissza ehhez a szörnyűséges városhoz. Mintha ruganyos, hosszú köldökzsinór kötné ide. Amikor túlságosan messzire kalandozik, akkor a köldökzsinór megfeszül, és visszarántja. Két nap, fogadkozott magában. Csak két napig maradok. Csak addig, míg benyújtom a lemondásomat a jó öreg Achesonnak, és elbúcsúzom Candytől. Aztán máris indulok délre, Ladyburgbe, itthagyom ezt a várost, hadd főjön csak pokoli levében. A közelben bányakürt bődült fel, válaszként megszólaltak a kürtök a többi bányában is. Mintha mohó, aranyra éhes farkasok üvöltenének lenn a völgyben. Már újra termeltek a háború idején bezárt bányák; fekete füstjük elhomályosította az eget, piszkos színű ködöt vont a hegyhát fölé. A vonat lassított, a váratlan rándulás meg a vele járó csikorgás megszakította a száguldás ritmusát. A szerelvény begördült a johannesburgi állomásra. Sean leemelte a csomagját, s az ablakon át kiadta Mbejanénak. Az emelés vagy a csomagcipelés már nem esett nehezére: eltekintve a köldöke mellett húzódó, szabálytalan alakú forradástól, Sean teljesen felépült. Amikor az állomás peronja mentén végigsétált, tartása egyenes volt, többé nem kellett összegörnyednie húzó sebe miatt. Lovas kocsival vitette magát Acheson főhadiszállásáig, ott kiszállt. Mbejanét kinn hagyta, vigyázzon a poggyászra, ő pedig keresztülverekedte magát a zsúfolt hallon. Felment az első emeletre. – Jó napot, ezredes! Az ügyeletes őrmester azonnal felismerte, s olyan lendülettel vágta magát vigyázzállásba, hogy még a széket is feldöntötte. – Jó napot, Thompson – üdvözölte Sean. Még mindig feszélyezte a rangjának kijáró tisztelet. Thompson közben „pihenj”-re váltott, s a kötelezőnél mélyebb érdeklődéssel tudakolta: – Hogy érzi magát, uram? Sajnálattal értesültem a sebesüléséről. – Köszönöm, Thompson. Jól vagyok. Peterson őrnagy az irodájában van? Peterson igen megörült a viszontlátásnak. Kicsit kérdezősködött Sean emésztése felől – a haslövések sajnálatos utóhatásaként ugyanis gyakran jelentkeztek székelési panaszok. Sean megnyugtatta az őrnagyot, mire Peterson folytatta: – Parancsoljon teát. Az öreg most éppen nem ér rá, de tíz percen belül fogadni tudja. – Ezzel Thompsonért kiáltott, hogy hozzon be teát, majd ismét szóba hozta Sean sebesülését. – Jó kis sebhelyet kapott, ugye, öregem? Sean kilazította Sam Browne-övét, kigombolta a zubbonyát, majd kihúzta az ingét a

nadrágjából. Peterson megkerülte az asztalt, így egész közelről vehette szemügyre a másik szőrös hasát. – Nagyon csinos. Igazán rendes munka – nyilatkozott aztán nagy szakértelemmel. – Omdurmannél magam is megsebesültem – egy torzonborz szudáni vett célba a lándzsájával. – Most rajta volt a sor: félig levetkőzött, s megmutatta sápadt, szőrtelen mellkasát. Az udvariasság úgy kívánta, hogy Sean csettintgessen, fejét rázza a kis, háromszög alakú forradás láttán, noha a látvány igazán nem döbbentette meg. Most Peterson feje következett sorra. – Itt kaptam egy másik lövést… bizony, ez is szörnyen fájdalmas volt. – Aztán kikapcsolta az övét, félig leengedte a nadrágját – ekkor hirtelen kinyílt a középső ajtó. – Remélem, nem zavartam meg semmiben sem önöket, uraim? – kérdezte Acheson tábornok udvariasan. Néhány pillanatra mindenki zavarba jött, mely idő alatt igyekeztek lóhalálában visszaöltözködni és hivatalos katonai tisztelgéssel köszönteni a tábornokot. A katonai illemkódex nem ismer olyan esetet, mellyel Peterson őrnagynak kellett hirtelen szembesülnie. Igazán ritka eset: az ezredparancsnokot feszes vigyázzban üdvözli egy tiszt, de közben a nadrágja a bokájáig le van eresztve. Peterson őrnagy meglehetősen furcsán festett piros színű, flanel alsóneműjében. Amikor Acheson végre megértette, mi az oka tisztjei szabálytalan öltözékének, akkor maga is kísértést érzett, hogy csatlakozzék a sebhelymutogatáshoz (őrajta is akadt néhány tetszetős forradás), de aztán tiszteletet érdemlő módon megfékezte ezt a vágyát. Seant a belső szobába vezette és megkínálta egy szivarral. – Nos, Courtney, remélem, nem azért jött, hogy állást kérjen. – Éppen ellenkezőleg, sir – ki akarok szállni a buliból. – Úgy vélem, ennek nincsen akadálya. A számvevőtiszt egyenesen boldog lesz, ha megszabadul magától. – Acheson beleegyezően bólogatott. – Petersonnal elkészíttetem az iratait. – Szeretnék már holnap indulni – tette hozzá Sean; Acheson mosolygott ezen. – De nagyon sürgős lett egyszerre. Rendben van. Peterson elküldi majd szignálásra az iratait, a csapatát már leszerelték, semmi értelme, hogy itt tébláboljon. – Remek! – Sean ellenállásra számított, most megkönnyebbülten felnevetett. – Mindössze három kérdés vár még tisztázásra – folytatta Acheson, és Sean máris rosszat sejtett. – Úgy? – Az első: a búcsúajándéka Őfelségétől. Leroux elfogásáért a Kiváló Szolgálatért Érdemrendet kapja – jövő héten tartjuk a kitüntetési ceremóniát. Lord Kitchener azt szeretné, ha ezen személyesen venne részt. – Isten őrizz! Ha ezért itt kell maradnom Johannesburgban, akkor inkább lemondok róla. Acheson felkacagott. – Minő meglepő hálátlanság! Nos, Peterson ezt is elküldheti önnek postán. Másodsorban: módomban állt némi nyomást gyakorolni a háborús jóvátételi bizottságra. A Parlament még nem hagyta jóvá ugyan a törvényt, de a bizottság máris elfogadta a maga kárigényét. – Jó isten!

Sean most igazán meglepődött. Acheson javaslatára tízezer fontos kárigényt jelentett be, ez volt az az összeg, amelyet annak idején a Volkskaas bankban elhelyezett, s amelyet a búrok a háború kitörésekor zároltak. Nem várt semmit sem a kárigénylési beadványtól, tulajdonképpen azonnal meg is feledkezett az egészről. – Nem adják meg a teljes összeget, ugye? – Ne legyen már naiv! – nevetett Acheson. – Ha a javaslat a Parlamentben törvényerőre emelkedik, akkor is húsz százalék lesz csak a valószínű jóvátétel. Mégis, kétezer font is jobb, mint egy seggberúgás. Itt az átutalás, írja majd alá. Sean egyre elégedettebben nézegette a darab papírt. Arra mindenesetre jó lesz, hogy a Natali Fagazdaságtól kapott kölcsönét törlessze. Felpillantott. – És a harmadik dolog? – kérdezte. Acheson egy kis kemény lapot csúsztatott az asztalra. – A névjegyem… és egyben állandó meghívásom, mely szerint, ha valamikor Londonban jár, a vendégem, s addig maradhat nálam, ameddig csak akar. Felállt, kezet nyújtott. – Sok szerencsét, Sean! Szeretném remélni, nem búcsúzunk örökre. A szabadságtól és Candy Rautenbach közeli viszontlátásának reményétől Sean rózsás hangulatban volt; a taxival először a vasútállomásra vitette magát, és jegyet biztosított a másnap reggeli, Ladyburg felé induló szerelvényre, s megtáviratozta Adának is, hogy hazatér. Aztán máris irány a Commissioner utca; besietett Candy hoteljébe, s a tulajdonosnő után érdeklődött. – Mrs. Rautenbach pihen, sir, nem zavarhatjuk – közölte a portás. – Jó ember! Sean odadugott a portásnak egy fél guinea-t és a tiltakozással mit sem törődve felsietett a márványlépcsőkön. Halkan beosont Candy lakosztályába, onnan egyenesen a hálószobába. Meg akarta lepni az asszonyt, és ez bizony várakozáson felül jól sikerült. Candy Rautenbach ugyanis nem pihent. Az igazat megvallva, igencsak belemerült egy úriember szórakoztatásába; ez az úriember a vörös bársonyszékre felakasztott zubbonyából ítélve őfelsége egyik ezredének hadnagya volt. Sean valahogy mindig úgy hitte – s akként is cselekedett –, hogy Candy az ő kizárólagos tulajdona. Jogosnak vélt felháborodásában eszébe sem jutott, hogy ő maga búcsúzni jött, hogy egész viszonya Candyvel a legjobb akarattal is csak távolinak nevezhető, – melyet örökké megszakítottak, s hogy másnap reggel azért akar elutazni, hogy házasságot ígérjen egy másik asszonynak. Sean csak azt látta hirtelen, hogy kakukkfióka repült a fészekbe. A hadnagy bátorsága felől nem kételkedhetünk. Viszont Candy családi viszonyairól szerzett ismeretei hiányosak voltak, jóllehet az asszony testét igazán alaposan ismerte, Candy Mrs. Rautenbach néven mutatkozott be – tehát ebben a rémisztő percben a fiatalember, amikor felocsúdott első rémületéből, azt hitte, hogy az a hatalmas, megvadult férfi, aki üvöltve az ágyhoz rontott, mint egy megsebzett bölény, nem lehet más, mint Mr. Rautenbach, aki most tért haza a háborúból. Azonnal távozni akart: a másik oldalon lesiklott a magas, mennyezetes ágyról, hogy Seant valahogy kikerülje. Adrenalinszintje igencsak megemelkedett a vérében; tisztán látta, hogy jómaga teljesen pucér, tehát így nem kerülhet az emberek szeme elé, noha a gyors távozást Mr.

Rautenbach megjelenése feltétlenül szükségessé tette. Végül azt is észrevette, hogy Mr. Rautenbach ezredesi uniformist visel. Ez utóbbi felfedezés nyomasztotta legkivált, mivel fiatal kora ellenére régi, nagy tiszteletnek örvendő katonacsaládból származott. Családja körében az egyik legszigorúbban vett szabály az volt, hogy az ember nem fekszik le rangban felette álló katonatiszt feleségével. – Uram! – szólalt meg a hadnagyocska, s némi tartással húzta ki magát. – Azt hiszem, ezt meg tudom magyarázni önnek. – Te kis nyavalyás! – ordította Sean, s a hangja elárulta, hogy a magyarázatra nem nagyon kíváncsi. A rövidebb utat választva – vagyis hát az ágyon keresztül – Sean máris a hadnagyra rontott. Candy eddig azzal törődött csak, hogy a takarót felhúzza magára, s ezért semmiféle aktív szerepet nem játszott a drámában. Most azonban felvisított, és felemelte a selyem pehelypaplant, majd Sean bokája köré csavarintotta, amikor a férfi éppen keresztülcsörtetni próbált rajta – így a sarkantyúi beleakadtak a paplanba. Sean olyan puffanással vágódott el, hogy beleremegett az egész épület, a hallban a vendégek egymásra bámultak csodálkozva. Sean egy pillanatra némán elterült: válla és feje lelógott a padlóra, lába az ágyon kalimpált. – Kifelé! – kiáltott Candy a hadnagyra, mert Sean kezdett lassan magához térni. Candy felnyalábolt egy csomó takarót, gyorsan belecsavarta, szinte fojtogatta a férfit. – Siess! Az isten szerelmére, siess! – sürgette a hadnagyot; az meg már fél lábát a bricseszébe dugva ugrándozott. – Darabokra tép! – Ezzel rávetette magát a vonagló, átkozódó lepedő- és takaróhalomra. – Hagyd a fenébe a csizmádat! A hadnagy a hóna alá kapta a csizmáit, vállára vetette zubbonyát, fejébe csapta sisakját. – Köszönöm, asszonyom – mondta, majd gálánsán hozzátette: – Igazán sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam önnek. Kérem, tolmácsolja bocsánatkérésemet a férjének. – Kifelé, te őrült! – könyörgött az asszony, és kétségbeesetten próbálta lenyomni Seant az ágyra, aki átkozódva dulakodott vele. Mikor a hadnagyocska kiment a szobából, Candy felállt, s megvárta, míg Sean is felkászálódik. – Hol van? Megölöm! Kitaposom a belét ennek a kis nyavalyásnak! Sean letépte magáról az ágyneműket, s vadul nézett körbe. De senkit sem látott Candyn kívül, az asszony pedig rázkódott a kacagástól. Candyből, mi tagadás, jó adag rázkódás telt ki, s minden egyes rázkódó része fehér volt, gömbölyű és sima; bár kissé hisztérikusan kacagott, azért a látvány így is vonzotta a férfi szemét. – Miért állítottál meg? – kérdezte Sean, de az érdeklődése most már szemmel láthatóan Candy keblére összpontosult a hadnagy helyett. – Azt hitte, hogy a férjem vagy – lihegte az asszony. – Kis nyavalyás – bődült fel Sean ismét. – Aranyos gyerek. – Candy hirtelen abbahagyta a nevetést. – És egyáltalán, milyen jogon csinálsz te itt jelenetet? Azt gondolod, tied az egész világ? – Te az enyém vagy. – Egy fenét! – tört ki Candyből. – Most pedig tűnj el innét, te öklelő bika! – Vegyél föl magadra valamit! A dolgok egészen más irányt vettek: Sean azt képzelte, hogy Candy majd

bűntudatosan fog előtte vezekelni. – Takarodj innen! – kiabálta az asszony, s most már kezdett igazán dühbe gurulni. Sean még sosem látta ilyennek; épphogy sikerült kivédenie egy nagy vázát, melyet a fejéhez akart vágni. Candy tehetetlen dühében – amiért nem hallhatta a porceláncsörömpölést – újabb fegyverhez nyúlt. Ezúttal egy drága keleti tükröt vágott a falhoz, mely végre kielégítő zajjal tört darabokra Sean háta mögött. Candy budoárja pazar, viktoriánus ízléssel volt berendezve – korlátlan utánpótlást kínált a dobálódzáshoz. Sean ugyan tehetségesen ugrott félre, de azért egyszer csak találat érte: valami névtelen tiszt aranyozott, rámás képe puffant rajta. Candy úgy látszik erősen előnyben részesítette a hadfikat. – Te kis boszorka! – üvöltött fel Sean fájdalmában, s ellentámadást indított. Candy meztelenül, visítozva menekült, de Sean utolérte az ajtónál, a vállára kapta, s az ágyhoz cipelte a rugdalódzó asszonyt. – No most aztán, kislányom! – morogta, közben a térdére fektette az asszonyt, hogy rózsás feneke felfelé nézett. – Most majd kicsit móresre tanítalak. Az első ütéstől tisztán ottmaradt vörösen a keze nyoma Candy pufók popsiján – rögtön abba is hagyta a verekedést. A második csattanás jóval gyöngébbre sikerült, a harmadik csak szeretetteljes paskolássá enyhült. Candy szánalmasan hüppögött. Sean ránézett felemelt jobb kezére, s undorodva állapította meg, hogy életében először megütött egy asszonyt. – Candy! – szólalt meg bizonytalanul. Kicsit csodálkozott, amikor az asszony felült az ölében, átölelte a nyakát és könnytől nedves arcát az övéhez dörgölte. Bocsánatkérő, esedező szavak törtek fel a torkából – de azért a józan esze sem hagyta el, nem kért bocsánatot, hanem helyette ezt kérdezte: – Megbántad, hogy így viselkedtél? Candy nyelt egyet, és reszketve bólintott. – Bocsáss meg, drágám! Megérdemeltem. – Ujjaival Sean torkát, száját becézgette. – Kérlek, bocsáss meg. Borzasztóan sajnálom. Ágyban vacsoráztak. Kora reggel Sean lustán áztatta magát a süllyesztett kádban, a meleg víz kellemesen bizsergette a sebhelyet a hasán. Közben beszélgettek. – A reggeli vonattal hazamegyek, Candy. Otthon akarom tölteni a karácsonyt. – Óh, Sean. Nem tudnál itt maradni? Csak néhány napra? – Nem. – Mikor jössz vissza? – Nem tudom. Hosszú csönd támadt, aztán az asszony szólalt meg ismét. – Úgy értsem ezt, hogy nem szerepelek a jövőre vonatkozó terveidben? – Barátok vagyunk, Candy – tiltakozott Sean. – Hát, ez tényleg meseszép. – Felállt. – Hozatok reggelit. A hálószobában megtorpant, szemügyre vette magát a földig érő tükörben. Pongyolájának selyme ugyanolyan színű volt, mint a szeme kékje; e kora reggeli órában apró ráncok látszottak a torkán. Gazdag vagyok, gondolta. Nem kell magányosan élnem. Ezzel otthagyta a tükröt.

60 Sean lassan lépkedett a murvával beszórt úton Goldbergék háza felé. A miatyánkcserjésen keresztül vitt az útja, itt a pázsit teraszos kiképzésű kerten át futott fel a rokokó homlokzatú kis palotához. Bágyasztóan meleg volt a reggel, a galambok álmosan turbékoltak a zöldellő cserjésben. A keleties élősövény mögül egyszerre halk nevetés ütötte meg a fülét. Sean megállt, hallgatózott. Hirtelen mintha elbátortalanodott volna, félt találkozni Ruthszal. Képtelen volt kitalálni, hogyan fogadja őt az asszony, hiszen nem válaszolt a levelére sem. Letért az útról, áthaladt a pázsiton, s egy amfiteátrumra emlékeztető részhez ért; közepén a Pantheon kicsinyített mása állt. A napfényben fehéren ragyogtak a márványoszlopok, halastó csillogott körülöttük, mint valami vizesárok. Aranyhalacskák ficánkoltak a zöld vízben a vízililiomok között – fehéren, aranyszínben és lilán virágzott a liliom. Ruth a tó márványból faragott partján ült; feketét viselt a cipője sarkától a feje búbjáig, de a karja – melyet éppen most tárt ki – csupasz volt. – Gyere, Storm! Gyere ide hozzám! Tíz lépéssel odébb, ülepecskéjét szilárdan megtámasztva a földön, sötét frufruja alól Storm Friedman kémlelt figyelmesen az anyja felé. – Gyere, kicsikém – sürgette Ruth; a gyerek borzasztó óvatosan előredőlt. Lassan emelte hátsó felét, míg az teljes egészében az égre mutatott, rövid szoknyácskája alól kivillant csipkés, szalagos bugyogója. Pár pillanatig így maradt, aztán némi erőfeszítéssel felegyenesedett, bizonytalanul megállt dundi, rózsaszín lábán. Ruth örömében összecsapta a kezét, Storm pedig győzelmesen mosolygott: ettől kilátszott négy nagy, fehér foga. – Gyere anyukához! – kacagott Ruth, és Storm pár bizonytalan lépést tett felé, végül a közlekedésnek ezt a módját elvetette, mint nem eléggé praktikusat. A sétát végül négykézláb mászva, gyors vágtatással fejezte be. – Csaltál! – kiáltott Ruth, a hóna alatt tartva felkapta a gyereket, s a magasba hajította. Storm boldogan sikított: – Még! – követelte – még! Sean is együtt szeretett volna örülni velük – legszívesebben odarohant volna hozzájuk, hogy a karjába kapja mindkettőt. Megértette végre: itt áll most őelőtte az élet minden értelme: az asszony és a gyermek. Ez a létezés egyetlen magyarázata. Az ő asszonya, és az ő gyermeke van itt. Ruth felpillantott, észrevette a férfit. Magához szorította a kislányt, s megdermedve állt. Nézte, amint Sean közeledett felé az amfiteátrumon át, de az arckifejezése nem árult el semmit. – Üdvözöllek. Sean már ott állt előtte, kezében a kalapját gyűrögetve. – Szervusz, Sean – suttogta az asszony. Elpirult, szája szélén félénk, bizonytalan mosoly játszott. – Sokáig elmaradtál. Azt hittem, már nem is jössz. Sean arcán hatalmasan áradt szét a mosoly: egyet előrelépett, de ebben a pillanatban Storm, aki eddig higgadt kíváncsisággal fürkészte az idegent, ugrándozva kiabálni kezdett:

– Bácsi! Bácsi! Lábát Ruth hasának támasztotta, úgy csimpaszkodott Sean felé, mozdulatának ereje és hevessége egészen meglepte az anyját is. Sean elhajította a kalapját, s elkapta Stormot, még mielőtt a kislány elesett volna. – Még! Még! – kiabálta a gyermek Sean karján ringatózva. Sean nem sokat értett a kislányokhoz, annyit azonban tudott, hogy a fejük tetején van egy kis lágy rész, mely igen könnyen megsérül – így aztán rémülten szorította magához alanyát, nehogy leejtse, nehogy összetörje. Végül Ruth abbahagyta a nevetést, megszabadította Seant a terhétől, s így szólt: – Menjünk be a házba. Éppen teaidőben érkeztél. Mialatt átsétáltak a pázsiton, mindketten fogták Storm kezét – a kislánynak most nem kellett minden erejét az egyensúlyozásra összpontosítania. Teljesen átadhatta magát annak a gyönyörűségnek, hogy figyelhette lábacskáit, amint ütemesen el- és feltűntek járás közben. – Sean, egyetlen dolgot mindennél előbb biztosan kell tudnom. – Ruth a gyerekre függesztette a pillantását, nem nézett a férfira. – Te… – elhallgatott. – Saul… megakadályozhattad volna, ami vele történt, úgy értem, ugye nem…? – elcsuklott a hangja. – Nem, persze, hogy nem – válaszolt Sean éles hangon. – Esküdj meg rá, Sean! Esküdj meg az üdvösségedre! – könyörgött Ruth. – Esküszöm. Megesküszöm neked a… – a férfi keresett valamit, amire önmagán kívül esküt tehetne. – Esküszöm neked a lányunk életére! Az asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Ezért nem írtam neked eddig. Először ezt akartam tisztázni. A férfi alig várta, hogy elmondhassa, magával szeretné vinni Rutht Lion Kopra, abba a hatalmas, üres házba, mely csak arra vár, hogy valaki otthont varázsoljon belőle. De sejtette, hogy ez még nem az alkalmas pillanat – hiszen most éppen Saulról beszéltek. Várnia kell. Várt is addig türelemmel, míg be nem mutatták Goldbergéknek. Ruth bevitte a kislányt a házba, ott a dada gondjaira bízta. Amikor az asszony visszajött, kellemesen elcsevegtek teázás közben, Sean igyekezett elrejteni mohó pillantását. Várt, amíg újra kettesben maradtak a kertben, és akkor végre kibökte: – Ruth, te meg Storm jöttök velem haza máris! Az asszony éppen egy rózsabokor fölé hajolt, leszakított egy sárga tearózsát. Kicsit ráncolta a homlokát, miközben letördelte a rózsa töviseit, aztán a férfira emelte a tekintetét. – Mármint én, Sean? – kérdezte ártatlanul, de a férfit mindjárt figyelmeztethette volna szemének furcsán éles villogása. – Igen, te – válaszolta a férfi. – Pár napon belül összeházasodhatunk. Nagyjából ennyi idő alatt megkaphatjuk a különleges engedélyt a házasságkötéshez, ezalatt te össze is készítheted a holmitokat. És akkor már viszlek is Lion Kopra… még nem is meséltem róla neked… – A fene essen beléd – szólalt meg halkan Ruth. – A fene essen az önteltségedbe, a fene a szemtelenségedbe!

Sean csak bámult elképedve. – Berontasz ide korbáccsal a kezedben, megcsördíted, s máris azt várod, hogy csóváljam a farkam, s ugorjak át a karikán. – Most már tényleg kezdte dühbe hergelni magát. – Nem tudom ezelőtt milyen nőket ismertél – de az biztos, hogy én nem vagyok könnyűvérű fajta, s nem fogadom szívesen, ha úgy kezelnek, mintha az lennék. Felmerült benned, akár egyetlen másodpercre is, esetleg nem vagyok még elkészülve, hogy ezt a rám testált hatalmas kegyet elfogadjam? Hogyan felejtheted el, még csak három hónapja vesztettem el a férjemet? Ugyan miféle tapasztalat alapján hiszed, hogy a férjem sírjától egyenesen a te kegyet gyakorló ölelésedbe futok majd? – Ruth, hiszen szeretlek! A férfi megpróbálta megfékezni ezt a dühkitörést, de a másik túlkiabálta a hangját. – Akkor bizonyítsd is be, hogy a fene vigyen el! Bizonyítsd be azzal, hogy nemesen viselkedsz! Bizonyítsd be azzal, hogy úgy kezelsz, mint egy nőt, s nem, mint valami tárgyat! Hogy megértéssel kezelsz… Sean meglepetése most ugyanolyan heves haragba csapott át, mint amilyen Ruthban tombolt, és ordítani kezdett. – Nem voltál te ilyen kényes azon a bizonyos viharos éjszakán, de utána sem! Mintha megütötték volna, Ruth úgy hőkölt hátra – az agyongyötört rózsavirág kihullott a kezéből. – Te disznó! – suttogta. – Takarodj s vissza se gyere! – Szolgálatára, asszonyom. Sean fejébe csapta a kalapját, sarkon fordult, és elsietett a pázsiton keresztül. Amikor a murvával felszórt úthoz ért, kicsit lassabbá váltak a léptei, megállt, küzdött benne a büszkeség és a harag. Végül mégis hátrafordult. De a pázsit sima zöld szőnyege üres volt már. Az asszony elment. Ruth felrohant a széles márványlépcsőn, de mire odaért a hálószoba ablakához, Sean már mélyen lenn járt a murvával felszórt úton. A második emelet magasságából alakját rövidítésben látta, így sokkal mokányabbnak tűnt, sötét kabátja élesen elvált a kavicsos út halvány színétől Odaért a kapuhoz, megállt. Ruth izgatottan hajolt ki az ablakpárkányon, amikor a férfi hátrafordult, könnyedén megláthatta volna. Ruth nézte, hogy Sean nyugodtan szivarra gyújt, elpöccenti a gyufát, megigazítja a kalapját… és elsétál. Hitetlenkedve bámult a kapu dupla kőoszlopára s a mögötte húzódó zöld cserjésre, amerre a férfi eltűnt a szeme elől. Lassan elsétált az ablaktól, az ágyhoz lépett, leereszkedett rá. – Miért nem képes megérteni? – kérdezte csöndesen. És már érezte, hogy éjjel, amikor az igazi magányosság elkezdődik, sírni fog nagyon.

61 Sean egy ködös téli nap delelőjén érkezett vissza Ladyburgbe. A vonat

felkapaszkodott a fennsíkra, Sean ezalatt a vasúti kocsi peronján állt, onnan nézte Lion Kop hatalmas, zöld színű foltját. E látvány határozottan megkapó volt, de Sean lelkesültségébe most sötét tónusok is keveredtek. Elérkezett az életútja feléhez. Ebben az évben leszek negyvenegy éves, gondolta. Abból a sok igyekezetből és könnyelműségből bizonyára kiformálódott azért valami. Számláljuk csak össze a földi javaimat! Készpénzben körülbelül kétezer fontot mondhatok magaménak (hála a hadi jóvátételi bizottságnak). Tizenötezer acre földem is van, s opcióval rendelkezem még egyszer ekkora birtok megvásárlására. Tízezer acre-n sarjad már a mimózafaültetvényem, jövőre kivágható lesz az egész telepítés. Erre felvett kölcsöneim nem kis összegre rúgnak, de azért nem veszélyes a dolog, egyszóval, gazdag embernek mondhatom magam. Ami az erőnlétemet illeti, van pár ősz hajszálam, rengeteg sebesülési hegem, s törött orrom is. De még mindig a hónom alá tudok kapni egy-egy kétszáz fontos liszteszsákot, odébb is tudom vinni őket, egy ültömben megeszek egy fiatal bárányt, kétmérföldnyi távolságról is meg tudom számlálni, hány őzbak szaladt el a csordában, s Candy, aki jó ismerője fizikumomnak, nem panaszkodott soha a kiállásomról. Nem vagyok még öreg. Ezenkívül van egy fiam is, aki hozzám tartozik (mert van még egy fiam meg egy lányom, akik viszont nem). Jóllehet, a legjobb részt elvesztettem a gyermekeimből, azért találtam barátokat – talán több a barátom, mint az ellenségem. De a cél, melynek teljesítésére vállalkoztam, legalább olyan fontos számomra, mint az előbbiek. Tudom, mit akarok. Ki van szabva előttem az útirány, s a széljárás kedvező. Ezek tehát, miket birtokolok. Használhatom és élvezhetem a birtoktárgyaimat. No és mik a passzívák a főkönyvben? A felvett kölcsön, bátyjának és fiának gyűlölete, no meg Ruth. Ruth elment! Ruth elment! – csattogták a vasúti talpfák a kocsi alatt. – Ruth elment! Ruth elment! Csúnya tréfát űz vele a vonat. Sean megrázkódott, majd határozottan megváltoztatta a fejében kavargó szavakat. – A szélirány kedvező! A szélirány kedvező! A következő hónapokban Sean minden energiáját Lion Kop fejlesztésének szentelte. Megtervezte az érett fakéreg lehántolását, s úgy döntött, hogy a termés egyharmadát a beérés előtti évben aratja le, és egy másik harmadot majd a következő két évre tartogat. Arra használta a kapott kétezer fontot, hogy a kivágott mimózafák helyébe újat ültessen, és nem az adósságot törlesztette vele. Akkor sem pihent meg, amikor ezzel is elkészült. Teodolitot vásárolt, beszerzett egy könyvet hozzá a földmérés alapelemeiről, feltérképezte a birtokot, telepítette a mimózafa-négyszögeket, és új utakat vágott az ültetvényhez, amikor a fakitermelést elkezdték. Amikor egy ízben megint nem maradt semmi tennivalója, elment meglátogatni Dennis Petersent; egy napig vitatkoztak a Mahobo’s Kloof Ranch megvásárlásáról, melyre annak idején opciót tartott fenn. Készpénze nem volt, s a Natali Fagazdaságnál Jackson visszahőkölt a gondolatra, hogy újabb hiteleket folyósítson. Amikor Dennis nem volt hajlandó újabb határidőt módosítani a kölcsön-visszafizetéshez, akkor Sean Ronny Pye-hoz volt kénytelen fordulni a ladyburgi takaréknál. Nem voltak vérmes

reményei, s maga is meglepődött, amikor Ronny kávéval meg szivarral kínálta, majd udvariasan végighallgatta. – Mindent egy lóra teszel, Sean – figyelmeztette Ronny. – Ebben a futamban csak egy ló indult. Nem veszíthetek. – Legyen hát úgy. – A bankár bólintott. – A következőt gondoltam csinálni. Hozzásegítelek a Mahobo’s Kloof teljes vételárához, s ezenkívül adok még tízezer fontot a fejlesztéshez. Ennek fejében részvényes leszek a Mahobo’s Kloofon, és másodsorban a Lion Kopon is. Sean elfogadta az ajánlatot. Egy héttel ezután Ronny Pye felkereste Jacksont Pietermaritzburgban. A kezdeti puhatolódzások után megkérdezte: – Egészen nyugodt a Courtneynek adott kölcsönnel kapcsolatban? – A biztosítékok jók – válaszolt habozva Jackson. – Bár úgy tűnik, a fickó kicsit túl merész. – Esetleg átvenném a kölcsöneit öntől – pendítette meg Ronny finoman, mire Jackson elgondolkozva az orrát kezdte vakarni, hogy megkönnyebbülését leplezze. Sean boldogan eresztette rá a zulu munkáshadat a Mahobo’s Kloof szűzföldjére. Öröme telt benne, amikor látta a feketék hosszú, izzadó sorát, amint belevágtak a gazdag, vörös talajba, s elültették a törékeny facsemetéket. Ezekben a napokban Dirk lett Sean állandó kísérőtársa. Az iskolát csak elvétve látogatta. Sean is belátta, Dirkből nem lesz sohasem tudós, így hát tapintatosan elfogadta, hogy a fiút reggelente emésztési bántalmak gyötrik, ezért nem tud iskolába menni, jóllehet ezek a tünetek néhány percen belül csodálatosképpen megszűntek, s Dirk vígan követhette őt az ültetvényre. Dirk utánozta az apja tartását, azt, ahogyan a nyeregben ült, még hosszú lépteit is. Nagyon figyelt Sean szavaira, később azokat ismételte, még a káromkodásokat sem hagyta el. Délutánonként fürjre, fácánra és gyöngytyúkra vadásztak a fennsíkon. Vasárnap, amikor Sean átlovagolt a szomszédokhoz egy kis nyúlvadászatra vagy pókerezni, vagy csak egyszerűen elbeszélgetni némi brandy mellett, Dirk akkor is az apjával tartott. Sean tiltakozása ellenére, Ada visszaköltözött alkalmazottaival a Protea utcai házba. Így aztán a Lion Kop nem volt egyéb, mint egy hatalmas, üres kagyló. Dirk és Sean csak hármat használtak a tizenöt szobából, de még ez a három is gyéren volt bebútorozva. A padlón nem volt szőnyeg, a falon nem lógott kép. A bútorzat néhány bőrhátú székből, vaságyból, egyszerű fenyőfa asztalból s egy-két szekrényből állott. A szobasarkokban könyvhalmok és horgászbotok hevertek, a kandalló melletti rácson két vadászpuska meg egy pisztoly feküdt. A sárga színű fapadló poros volt és fényezetlen; a székek és az ágyak mögött porcsimbókok kergetőztek, meg a pointer kutyakölykök foltjai sötétlettek – Dirk hálószobájában, ahová Sean soha a lábát sem tette be, halomba gyűjtve álltak a régi zoknik, pecsétes ingek, iskolai füzetek és a vadásztrófeák. Seant nem érdekelte már a ház. Az csak arra szolgált, hogy egyék valahol, ne ázzon az esőben, a tűzhelynél melegedjék, s a lámpafénynél elmerülhessen új szenvedélyébe, melyet az olvasás iránt táplált. Egy utazó ügynöktől olvasószemüveget vásárolt, és szemüveggel az orrán böngészte a gazdasági, politikai, földmérési, matematikai, orvosi és úti tárgyú könyveket. Éjszakánként, amikor elmerült a levelezésében, meg is feledkezett Dirkről, aki látszólag a házi feladataival bíbelődött, a kandalló másik oldalánál ülve, miközben örökké az apját leste. Ilyenkor a gyermek egészen éjfélig is

fenn maradt. Sean Jannie Niemanddal és Jan Paulus Leroux-val levelezett. Ők ketten politikai csoportot alakítottak Transvaalban, s finom nyomást gyakoroltak Seanra, hogy meggyőzzék. Szerették volna rábírni, hogy Sean is szervezzen valami hasonlót az ő Dél-Afrikai Pártjukhoz, s Sean legyen a natali csoport vezetője. Sean habozott. Korai ez még, mondta nekik, talán később. Egyszer egy hónapban hosszú levelet kapott John Achesontól, maga is hosszan válaszolt neki. Acheson már visszatért Angliába, a birodalom elismerése övezte. Nem volt olyan, mint Lord Caisterbrook, a Lordok Házában elfoglalt székéből is állandóan hírekkel látta el Seant, így barátja tudomást szerzett az angol nép hangulatáról és az állam ügyeiről. Időnként – jóval gyakrabban, semhogy egészséges lett volna – a férfinak Ruth is eszébe jutott. Ilyenkor dühös lett, majd szomorú, végül kétségbeejtően magányos. Ez az érzés szépen csöndesen egyre erősödött benne, míg végül aludni sem tudott – ilyenkor ellátogatott egy barátságos özvegyhez, aki egyedül lakott az egyik munkavezető házában, az új vasútvonal mögött. Mégis, nagyjából boldognak mondta magát egészen addig a napig, amíg 1903. szeptemberének elején kézhez nem kapott egy dombornyomásos kártyát. A kártyán ez állt: „Storm Friedman kisasszony abban a kitüntetésben szeretne részesülni, hogy Sean Courtney ezredest a vendégei között üdvözölheti a harmadik születésnapjára rendezett fogadáson. Időpont: szeptember 26. délután 4 óra. Helye: Goldbergék háza, Chase Valley, Pietermaritzburg.” A jobb oldali csücsöknél egy tintás kis ujjlenyomat díszelgett, akkora, mint egy hárompennys pénzdarab.

62 Huszonnegyedikén Sean vonattal indult Pietermaritzburgbe. Az állomásról hazatérve Dirk Adához ment, a régi szobáját foglalta el. Azon az éjszakán Mary nem tudott elaludni, hallgatta, hogyan zokog a gyerek az apja miatt. Csak egy vékony kis fa térelválasztó állt közöttük. Ada házát nem úgy tervezték, hogy műhelyt és szállást is nyújtson a varrólányoknak. Ada csak úgy tudott ezen segíteni, hogy lezárta a nagy hátsó verandát, és kis lyukszobákat alakított ki ott, melyekben elfért egy ágy, egy polc és a mosdóállvány. Az egyik ilyen egérlyukban Mary lakott, s Dirk most a mellette levőben kapott szállást. Egy órán keresztül hallgatta Mary a fiú sírását, közben egyre azon imádkozott, bárcsak kifáradna már és elaludna. Kétszer is azt hitte, hogy így lesz, de a néhány percnyi szünet után a könnyes hüppögés újra felhangzott. Minden ilyen hüppögés fájdalmas szúrásként hatolt Mary mellébe, csak feküdt némán, mozdulatlanul, öklét összezárta olyan szorosan, hogy szinte fájt. Mary létének Dirk vált lassan központi kérdésévé. A fiú volt az egyetlen

világítótorony a lány magányos pusztaságában. Szenvedélyes odaadással szerette, hiszen Dirk olyan szép volt, olyan fiatal, tiszta és őszinte. Szerette a bőre selymét, haja makacs fürtjeit. Ha Dirkre nézett, saját arca nem számított többé. Nem vett tudomást arról a sebhelyes rútságról, ami az arca volt. Magányosnak, kétségbeesettnek érezte magát hosszú hónapokig, míg Dirköt nem láthatta. De most itt van újra, s megint rászorul az ő vigasztalására. Kibújt az ágyból, mereven állt, egész tartása kifejezte mély részvétét. A bogárhálón beszökő holdfény őt is ugyanilyen részvéttel fogta körül. A holdvilág eltompította sebhelyektől rút arcát, s olyannak mutatta Maryt, amilyennek lennie kellett volna. A vékony hálóing alatt húszéves teste karcsú volt és telt keblű: teste mit sem tudott az arcát csúfító hegekről. Fiatal, lágy test, melyet, mintha angyal volna, tündöklő fehérbe vont a holdsugár. Dirk megint hüppögött, Mary odament hozzá. – Dirk – suttogta, s letérdelt az ágy mellé. – Dirk drágám, kérlek, ne sírj. A gyerek hangosan nyelt egyet, elfordult Marytől, arcát eltakarta a karjával. – Csitt!! Édesem… minden rendben lesz. Simogatni kezdte a fiú haját. Ettől az érintéstől újabb fájdalomhullám viharzott át Dirken, fojtogató kétségbeesés remegett a torkában a sötétben. – Jaj, Dirk, kérlek… Ezzel becsusszant az ágyába. Izzadtak, forrók voltak a lepedők a fiú teste alatt. Mary átölelte, a mellére vonta a gyereket, s ringatni kezdte a karja között. Saját magányosságát is átérezte ebben a percben. A hangja fátyolos lett, ahogy egyre suttogott. A fiúhoz simult, saját kesergő vágya erősebb volt már a gyerekénél. Egy végső sóhaj után Dirk elcsöndesült. Mary érezte, amint a feszültség kioldódik a gyerek hátából, kemény, kerek fenekéből, mely Mary hasának feszült mostanáig. A lány szorosabban és szorosabban ölelte, kezével az arcát, a torkát cirógatta. Dirk most felé fordult – Mary karjának ölelő körében tette meg a fordulatot. Mellkasa süllyedt és emelkedett, amikor lélegzett, hangját eltompította a szomorúság. – Nem szeret. Elment, itthagyott. – De én szeretlek, Dirk – suttogta Mary. – Szeretlek – mindannyian szeretünk, aranyom. – Csókolgatta a fiú szemét, arcát, száját. Forró és sós íze volt az arcának a könnyektől. Dirk megint sóhajtott, lehajtotta a fejét, egészen addig hajtotta, míg meg nem pihent Mary keblén. Mary érezte, hogy a fiú arca beledörgölődzik melle puhaságába, kezével megtámasztotta a fiú fejét, s még közelebb húzta magához. – Dirkie… – egészen elfulladt a hangja, s belül valami furcsa forróságot érzett. Reggel Dirk lassan ébredezett, maga sem tudta, min csodálkozott félálmában. Kicsit még heverészett, tűnődött, nem is tudta először, hová tegye azt az alaktalan, remegő jó érzést, mely eltöltötte. Aztán meghallotta, hogy Mary mozgolódik a térelválasztó másik oldalán, a kis egérlyukban. Vízcsobogás, lötykölés hallatszott, amint a kancsóból a vizet kitöltötték, majd a törülközés szövetneszei. Végül halkan nyílt és csukódott az ajtó, a lány léptei a konyha felé távolodtak. Dirk emlékezetében felelevenedtek az elmúlt éjszaka képei, pontosan, élesen emlékezett most minden részletére. Nem is volt minden világos a tegnap éjszakai

dolgokból, de az emlék így is minden egyebet elnyomott a fejében. Ledobta magáról a takarókat, könyökre támaszkodott, felhúzta magán a hálóinget, s a testét kezdte szemlélni, ahogyan azelőtt még soha. Léptek közeledtek. Gyorsan magára húzta a takarót, s úgy tett, mintha aludna. Mary osont be halkan, egy csésze kávét hozott kétszersülttel, letette a tálcát az ágy melletti asztalkára. Dirk kinyitotta a szemét és a lányra nézett. – Tehát felébredtél – mondta Mary. – Igen. – Dirk… – kezdte a lány, aztán gyorsan elpirult. Ettől a ragyák az arcán még feltűnőbbek lettek. Hangja suttogássá halkult, reszelőssé vált szégyenkezésében. – Nem szabad elmesélned senkinek. El kell felejtened… ami történt. Dirk nem válaszolt. – Ígérd meg, Dirkie! Kérlek, ígérd meg! A fiú lassan bólintott. Nem bízott igazán a saját hangjában, de a torkában már összegombócosodott a lány felett aratott győzelem mámora. – Helytelen dolog volt az, Dirkie. Szörnyűséges dolgot cselekedtünk. Gondolni sem szabad többé rá. A lány az ajtóhoz ment. – Mary! – Igen… Megtorpant, de nem fordult meg, úgy állt ott, mint egy kismadár, aki éppen repülni készül. – Nem szólok senkinek… ha ma éjszaka újra bejössz hozzám. – Nem! – szisszent fel vadul a lány. – Akkor viszont elmondom a nagymaminak. – Ne! Jaj, Dirkie… Ezt nem teheted. – Mary most az ágy mellett térdepelt, a fiú keze után nyúlt. – Nem szabad, nem szabad. Hiszen megígérted. – Bejössz hozzám? – kérdezte csöndesen. Mary a fiú arcába bámult, belefeledkezett barnás bőrének, zöld szemének, homlokába hulló, fekete hajfürtjeinek tökéletes szépségébe. – Nem tehetem… borzasztó dolgot műveltünk. – Akkor elmesélem – mondta a gyerek. Mary felállt, lassan kiment a kis szobából, válla megadóan előregörnyedt. Dirk tudta, jönni fog.

63 Bérelt kocsiján Sean pontosan érkezett Goldbergék házához. Mint valami keleti pasa, úgy jött meg. A kocsi ülésén halomban álltak a tarkabarka csomagolású dobozok. Mindenesetre, az, hogy Sean keveset tud a hároméves kislányok lelkivilágáról, meglátszott az ajándékok kiválasztásán. Minden egyes dobozban egy babát hozott. Volt köztük porcelánbaba, amelyik lehunyta a szemét, amikor hátradőlt, akadt ott kis

rongybaba, szőke hajfonattal, egy másik baba pisilni tudott, egy harmadik nyüszített, amikor a hasát megnyomták, aztán jöttek a népviseletbe öltöztetett babák, meg a pólyások. A lovas kocsi után Mbejane következett, ő vezette azt az ajándékot, melyet Sean az eredetiség csúcspontjának tartott. Ez egy tarka Shetland póniló volt, gyönyörű angol nyereggel, apró, finomveretű lószerszámmal felszerelve. A murvával felszórt úton egymás után álltak meg a fogatok. Az utolsó száz yardot Sean már sétálva tette meg, karja telis-tele ajándékokkal. Kicsit nehézkesen tudott így irányt tartani a ház felé. Szemét a ház szörnyűséges díszítésű oromzatára szögezte, a csomaghalom mögül kilesve mindössze csak ennyit látott, majd vaktában megindult a füvön át. Hallotta az állandó, mindenen áthatoló visongásokat, ezek a hangok egyre élesebbé váltak, ahogy közeledett a házhoz, végül valaki lelkesen rángatni kezdte a nadrágszárát. – Azok az én ajándékaim? – kérdezte egy hangocska valahonnan a térde magasságából. Sean egyik oldalon kidugta a fejét a csomagok közül, s lepillantott a feléje forduló kis arcra, mely olyan volt, mint valami miniatűr Madonnáé: hatalmas ragyogó szempár, fénylő, sötét fürtök, melyek az arc ártatlan szépségű oválisát keretezik. Sean szíve nagyot dobbant. – Attól függ, hogy hívnak – habozott a férfi. – Miss Storm Friedman vagyok, Goldbergéknél lakunk, Chase Valleyben, Pietermaritzburgban. Szóval, ezek az én ajándékaim? Sean lehajolt, most az arca majdnem egy magasságban volt már a kis Madonnáéval. – Isten éltesse, Miss Friedman! – mondta. – Juj, remek! Ezzel a kislány az izgalomtól szinte reszketve nekiesett a dobozoknak, közben vagy ötven másik gyermek szaladgált körülöttük, és a visítás sem csöndesült egy pillanatra sem. Storm gyorsan végzett a díszes csomagolásokkal, a fogát használta, ha az ujjacskái már nem bizonyultak elegendőnek. Egyik kis vendég gyerek segíteni próbált a csomagok kibontásában, de a kislány úgy fújt rá, mint valami párduckölyök, s azt kiabálta: „Ez az én ajándékom!” Erre a gyerek tüstént visszakozott. Végül ott ült a dobozok és babák halmának közepén, s rámutatott az utolsó csomagra, ami még Sean kezében maradt. – Hát az? – kérdezte. Sean a fejét rázta. – Nem, ez az egy az anyukádnak szól. De ha hátranézel, találsz ott valami mást. Mögöttük, szélesen mosolyogva, Mbejane tartotta a Shetland póni kantárszárát. Egy pillanatig Storm nem tudott megszólalni túláradó érzelmeitől, valami olyan hang jött csak ki belőle, mint amikor a vonatból a gőzt eresztik ki, aztán talpra ugrott. Tüstént otthagyta az imént éppen gyermekeivé fogadott babáit, s rohant a pónihoz. A vendég kislányok menten rávetették magukat a babákra, hasonlóan a keselyűkhöz, melyek szintén megjelennek, amikor az oroszlán otthagyja zsákmányát. – Emelj fel! Emelj fel! Storm kótyagos türelmetlenséggel ugrándozott. Sean felemelte; a meleg, a karjai között kígyózó kis testtől megint úgy érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéből.

Gyöngéden felültette a nyeregbe, odaadta a kezébe az istrángot, s a ház felé vezette a lovacskát. Mint egy teljes díszében lovagoló királynő, akit teljes udvartartása követ, úgy ért föl Storm a felső teraszhoz. Ruth ott állt a finomságoktól roskadozó összehajtható asztalok mellett, Storm kis vendégeinek szüleivel beszélgetett. Sean odanyújtotta az istrángot Mbejanénak. – Vigyázz nagyon a kislányra! – mondta, s átvágott a teraszon. Érezte, hogy a szemek most őt figyelik, utólag örült, hogy reggel egy órát töltött a borbélyműhelyben, örült, hogy gondot fordított a külsejére – egészen új, angol posztóöltöny feszült rajta, csizmái tükörfényesre suvickolva, hasán vastag arany óralánc csillogott, gomblyukába fehér szegfűt tűzött. Megállt Ruth előtt, levette a kalapját. Ruth felé nyújtotta a kacsóját – tenyérrel lefelé fordítva –, és Sean érezte, hogy ez a kancsó nem kézfogásra vár. – Sean, milyen kedves, hogy eljött! A férfi az asszony keze után nyúlt. Érzelmeinek bizonyos fajta mércéje volt az, hogy meghajolt, s ajkával megérintette Ruth kezét – az ilyen gesztust egyébként franciásnak, túlzottan finomkodónak és férfihoz méltatlannak tartotta. – Milyen kedves magától, hogy meghívott, Ruth! Karja alól előhúzta az ajándékdobozt s átnyújtotta. Az asszony némán kinyitotta, aztán örömében elpirult, amikor meglátta a hosszú szárú, vörös rózsákat. – Jaj, igazán, milyen kedves magától! – mire Sean szíve megint hatalmasat kalimpált, mert Ruth egyenesen a szemébe nézve mosolygott, majd belekarolt a férfiba. – Szeretném, ha megismerkedne a barátaimmal. Azon az estén, amikor a vendégek távoztak, és Stormot, aki a lelki és fizikai kimerültség végső határára jutott, ágyba dugták, Seant vacsorára is ott tartották Goldbergéknél. Ekkorra Goldberg néni és a bácsi bizonyosak voltak abban, hogy Sean érdeklődése Ruth iránt nem magyarázható pusztán hajdani, Saulhoz fűződő barátságával. A férfi egész délután úgy követte Rutht a pázsitos kertben, mint egy hatalmas bernáthegyi kutya, aki egy kecses pudli nyomában csörtet. A vacsora folyamán Sean – aki borzasztóan jól érezte magát, örült Ruthnak, Goldbergéknek, és az életnek úgy általában – képes volt behízelegni magát Goldberg néni kegyeibe, ugyanakkor meggyőzni Goldberg bácsit arról, hogy nem valami csóró szerencsevadász. Mikor a brandynél és a szivarnál tartottak a vacsora végeztével, Sean és Ben bácsi megtárgyalták a Lion Kopon és a Mahobo’s Kloofon folyó munkálatokat. Sean teljes nyíltsággal beszélt pénzügyi kötéltáncáról, Ben bácsit elbűvölte a kockázat nagysága, s hogy Sean milyen józan fejjel mérlegeli az esélyeket. Ben Goldberg is hasonló kockázatvállalások árán jutott el odáig, ahol most tartott. Ettől az öreg nosztalgiázva és ellágyultan gondolt vissza a régi szép időkre, s amikor elindultak, hogy csatlakozzanak a hölgyekhez, akkor már Sean karját csapkodta, s fiamnak szólította. Elkövetkezett a búcsú, Sean már az ajtónál állva távozni készült, amikor megkérdezte: – Meglátogathatom újra, Ruth? – mire az asszony így felelt: – Ennek nagyon örülnék.

Ami ezután következett, az az udvarlás vadonatúj formája volt Sean számára. És legnagyobb meglepetésére, még élvezte is. Minden pénteken este bevonatozott Pietermaritzburgba, s megszállt a Fehér Lóhoz címzett fogadóban. Erről a bázisról vezényelte hódító hadjáratát. Pompás vacsorákat rendeztek Goldbergéknél, vagy Ruth barátainál, vagy a helyi fogadókban, ahol Sean vette magára a házigazda szerepét. Bálokat és táncmulatságokat rendeztek, lóversenyen vettek részt, piknikeket tartottak és kilovagoltak a hegyekbe, ilyenkor Storm is jött velük, közöttük lovagolta meg a kis póniját. Mialatt Sean távol volt Ladyburgtől, Dirk visszaköltözött a Protea utcai házba – Sean megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a gyerek már nem tiltakozik oly hevesen ez ellen az intézkedés ellen. És eljött az idő, amikor az első ültetésű mimózafák megértek a kivágásra. Sean úgy döntött, ez jó ürügy lesz, hogy Rutht Ladyburgbe csalja. Goldbergék menten fagyossá váltak, csak akkor engedtek föl kissé, amikor Sean Ada írásbeli meghívóját varázsolta eléjük, melyben megkéri Rutht, legyen egy hétig a vendége. Goldberg néni – aki titokban nagyon örült, hogy egyedül birtokolja Stormot egy teljes hétig – némi nyomást gyakorolt a férjére, ki végül vonakodva beleegyezett a látogatásba. Sean elhatározta, hogy Rutht úgy fogadják majd, mintha egy királyi fenség látogatna hozzájuk – ez lesz a hadviselés csúcspontja.

64 Ladyburg bonyolult társadalmi hierarchiájában Sean – mint a környék legnagyobb földbirtokosa, s egyben háborús hős – előkelő helyet foglalt el. Ezért aztán a Ruth jövetelével kapcsolatos készülődés valóságos izgalmi járványt okozott a városban, a kíváncsiság az eseménnyel kapcsolatban kiterjedt az egész városra. Sean meghívói miatt az asszonyok a szekrényükhöz és varródobozukhoz siettek, messze lakó farmerek szállásért könyörögtek a rokonoknál és a városhoz közelebb lakó barátoknál. A közösség egyéb kiemelkedő polgárai, akik büszkék voltak társadalmi rangjukra, egészen Lion Kopig lovagoltak, hogy ott szórakoztassák majd a vendégeket az alatt a három nap alatt, amit Sean még üresen hagyott. Sean vonakodva beleegyezett – neki is megvoltak a saját tervei arra az időre. Adát és a varrólányokat elhalmozták ruhamegrendelésekkel, de ennek ellenére egy délután szabaddá tették magukat, és seprűkkel, porolókkal és fényezőpasztákkal felszerelve felmásztak a Lion Kopra. Seant és Dirköt kiebrudalták a házból. Apa és fia kilovagoltak a birtokra, és ott kiválasztották a legjobb helyet a vadászathoz, melyet a heti vendégeskedés egyik kiemelkedő eseményének szántak. Mbejane egy sereg zulu férfival kigyomlálta a dús aljnövényzetet a ház körül, s elhelyezte a sütőhelyeket a vadászlakomához. A helyi önkormányzat tanácsa titkos zárt ülést tartott (a feleségek mindegyiküket határozott útmutatásokkal látták el), s egyöntetűen megszavazták, hogy Ruth Friedmant fogadóbizottság várja a vonatnál, s még aznap este bált rendeznek a tiszteletére. Dennis Petersent – aki Sean beleegyezését bírta, hogy ökörsütést rendezzen Ruth érkezésének estéjén – azzal csillapították le, hogy engedélyezték számára egy rövid üdvözlőbeszéd elmondását a vasútállomáson.

Sean találkozott Ronny Pye-jal, és megint meglepődött, amikor Ronny könnyedén belement egy újabb ezerfontos kölcsön felvételébe. Ronny elégedett mozdulattal írta alá a csekket, mint a pók, aki az utolsó szálat is beleszőtte a hálójába – Sean pedig tüstént elutazott Pietermaritzburgba, s ott felkeresett egy ékszerészt. Amikor hazatért, ötszáz fonttal szegényebb volt, de mellényzsebében ott lapult egy szépen metszett briliáns-együttes platina foglalatban. Dirk kijött az állomásra az apja elé. Sean rápillantott, és azonnal a borbélyhoz parancsolta. Egy nappal Ruth érkezése előtt Sean és Mbejane váratlan és rajtaütésszerű támadást kezdett Dirk ellen: bevonszolták a fürdőszobába. Sean maga is megdöbbent, mennyi fülzsírt bányásztak ki a gyerek füléből, hogy a szappan alkalmazása után milyen gyorsan világosodott ki Dirk napbarnítottnak vélt színe. Másnap reggel Ruth vonata nagy zökkenéssel megállt az állomásépület előtt, és a vendég egy csomó idegent pillantott meg a kötéllel elválasztott peronrészen. Csak egyetlen család nem képviseltette magát az egybegyűltek között, kiknek soraiban még a ladyburgi középiskola diákjai is feltűntek templombajáró ruhájukban. Ruth bizonytalankodva állt meg a kocsi platformján, elismerő megjegyzések és találgatások zümmögtek körülötte. A fekete gyászruha színét rózsaszín szalag enyhítette a kalapja körül, ehhez rózsaszín kesztyűt és rózsaszín fátylat viselt, a fátyol mögött az arca ködszerűnek, titokzatosnak látszott. Igazán nagyon hatásos volt. Ruth már éppen vissza akart húzódni a kocsiba – meg volt győződve, hogy valami félreértés történt –, ekkor azonban felfedezte, hogy egy küldöttség tart felé az elkerített peronról. A küldöttséget Sean vezette, akinek vihart ígérő arckifejezését az asszony a zavar jeleként értékelte. Megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy felkacagjon, de uralkodott magán, és csak szelíden mosolygott, amikor Sean fellépett hozzá a kocsira és kézen fogta. – Ruth, borzasztóan sajnálom. Igazán nem így gondoltam – a dolgok kicsit kicsúsztak az irányításom alól – suttogta hadarva, aztán halkan Dennis Petersennek adott valami utasítást, aki nehézkesen mászott föl mögötte a vonat lépcsőin. Erre Dennis arccal a várakozók felé fordult, karját széttárta, ahogy Mózes tehette, amikor visszatért a hegyről népe közé. – Hölgyeim és uraim, ladyburgi polgárok, barátaim… – kezdte, s ebből Sean máris sejtette, hogy nem is hagyja abba legalább félóráig. Oldalvást Ruthra sandított, látta, hogy az asszony mosolyog. Tulajdonképpen meglepte, hogy Ruth élvezi a dolgot. Ettől megnyugodott kissé. – Nagy örömömre szolgál, hogy szeretett városunkban üdvözölhetem ezt a bájos asszonyt, aki jó barátja a város egyik leg… – Ruth ujjai lopva utat találtak Sean kezéhez, a férfi ettől még inkább lecsillapodott. Megpillantotta Ada kalapjának széles karimáját – egészen kiemelkedett a tömegből –, s odamosolygott. Ada válasza elismerő bólintás volt Ruth irányába. Valami különös szónoki kitérővel Dennis éppen az új vízszűrő berendezés terveit s annak a városra vetülő előnyeit taglalta. – De kedves barátaim, ez csak az első azoknak a fejlesztési munkálatoknak a láncolatában, melyet a városi tanács tervez. Jelentőségteljes szünetet tartott. – Halljuk, halljuk! – kiáltott közbe Sean hangosan és összecsapta a kezét. Az egybegyűltek azonnal tapsolni kezdtek, Sean pedig elsétált Dennis mellett a kocsi

platformján. – Mrs. Friedman és a magam nevében köszönetet mondok e barátságos és vendégszerető fogadtatásért. Ezzel otthagyta Dennist, aki fenn állt a kocsiban, a kezével értelmetlenül gesztikulált, közben némán kinyitotta, majd becsukta a száját. Elvezette onnan Rutht, átestek egy sereg villámgyors bemutatkozáson és kézfogáson, összeszedték Adát és Dirköt, majd mindannyian beszálltak a fogatukba. Mbejane és Sean a csomagokkal bajlódtak, közben Ruth és Ada eligazgatták a szoknyájukat, helyére billentették a kalapjukat, aztán ismét találkozott a pillantásuk. – Sean ugyan figyelmeztetett, de azért mégsem hittem, hogy ilyen csinos vagy – mondta Ada. Ruth elpirult a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől, előrehajolt, s megfogta Ada karját. – Már nagyon vártam, hogy megismerhessem, Mrs. Courtney. – Ha megígéred, hogy Adának szólítasz, akkor én is Ruthnak hívlak majd. Sean végre izzadva és nekihevülten felmászott a fogatra. – Na, tűnjünk el innen mielőbb! Arra a bizonyos hétre még évekig emlékeztek a városban. Mellette a szokásos karácsonyi ünnepek egészen elhalványultak. Az asszonyok a főztjükkel büszkélkedtek – erre az alkalomra legtitkosabb szakácskönyveiket kutatták elő. Főzés közben régi ellenségeskedések támadtak föl újra, s új szóbeszédek kaptak lábra, miközben egyre a leányaik miatt aggódtak. A fiatalok a sportpályán és a pólóban mérték össze erejüket, később pedig a táncparketten is. Dirk Courtney nyerte a lovassági ügyességi bajnokságot. Később, a helyi csapat kapitányaként, szégyenteljes vereséget szenvedett a pietermaritzburgi főiskola rögbicsapatától 30:0 arányban. A fiatal hölgyek is ugyanilyen hévvel versengtek egymással, de ezt pirulással és vihogással igyekeztek leplezni. A hölgyek igyekezetének mércéje az eljegyzések számában mutatkozó növekedés és a botrányok számának megugrása volt azon a bizonyos héten. Az öregurak elnézően mosolyogtak ezen, de csak addig, amíg az alkohol gőzétől kissé megrészegülve fel nem hagytak büszkeségükkel: akkor már szökdécseltek, lihegtek a táncparkett körül. Három alkalommal ökölre is mentek a férfiak – de az ilyesmi csak régi ellenségek között esett meg, nem volt figyelemre méltó esemény. Csak egyetlen család tartotta magát távol az ünnepi rendezvényektől. És az ifjú hölgyek között akadtak szép számmal, akik hiányolták a fiatal Michael Courtneyt. A hét néhány csöndesebb órájában Seannak sikerült Rutht leválasztani Adáról: ekkor kivitte végre magával a Lion Kopra, a házhoz. Az asszony némán sétált végig az üres szobákon, összehunyorított, mérlegelő pillantással vett mindent szemügyre, míg végül Sean felnyögött mögötte, mert hallgatását a nemtetszés jelének értette. Pedig Ruth egészen el volt ragadtatva: micsoda magja ez egy igazi otthonnak, egy otthonnak, mely nem viseli magán más asszony keze nyomát, mely csak arra vár, hogy ő életet hozzon a falak közé. Már el is képzelte, milyen függönyöket szeretne, hogyan mutatnak majd a perzsaszőnyegei, melyeket Izsák bácsi küldött Pretoriából, s most beraktározva várják jobb sorsukat, de milyen szépen mutatnak majd, amikor tükrösen

ragyogóra fényezteti a sárga fapadlózatot. A konyhát – természetesen – teljesen át kell majd építeni: oda új, dupla Aga tűzhely kerül. A hálószoba pedig… Sean nem tudta tovább türtőztetni magát, kibukott belőle a kérdés: – Hát tetszik itt neked? Ruth lassan felé fordult, gondolatokkal felhőzött pillantása kitisztult. – Sean! Hiszen ez a legszebb ház az egész világon! A perc megtelt érzelmekkel, ezért a férfi most állt elő a lánykéréssel, melyet csak estére tervezett bejelenteni. – Ruth! Hozzám jössz feleségül? És Ruth, aki úgy tervezte, hogy egy kissé majd szabódik, és egy kis gondolkodási időt kér, azonnal rávágta: – Hát persze! A gyűrű igazán nagyon tetszett Ruthnak.

65 A heti események fináléja a vadászat volt Sean Courtneynél. Sean és Dirk már hajnalban megérkeztek a Protea utcai házhoz. Vadászruhát viseltek, a bőrtokos vadászfegyvereket az öszvér vontatta fogaton hozták egy ládában, Sean lába alatt. Majdnem tizenöt percig tartott, amíg Ruth, Ada és a varrólányok mindannyian beszálltak a fogatba. Sean úgy terelgette őket, ahogyan az ember egy fészekalja csirkét terelget a tyúkól felé. Szépen felsorakoztatta az asszonyokat maga előtt, azok kacagva és civakodva közeledtek a fogathoz. Már majdnem célhoz értek, amikor az egyik közülük felvisított halkan: ilyenkor máris szaladt vissza valaki egy ott felejtett napernyőért vagy kézimunkakosárkáért, s a kocsibeszállás művelete ismét megakadt. Amikor ez harmadszor történt meg, Sean érezte, hogy valami kattan a fejében. Üvölteni kezdett. A hölgyek tüstént elhallgattak, ketten közülük úgy néztek Seanra, mintha mindjárt sírva akarnának fakadni. – Ugyan, drágám, ne izgasd fel magad – próbálta Ada csillapítgatni. – Nem izgatom föl magam, drágám – Sean hangja reszketett a visszafojtott dühtől. – De ha nincs mindenki a kocsin, mire tízet számolok…, akkor lehet, hogy tényleg dühös leszek. Mire tízig számolt, mindenki a helyén ült, s ő kihajtott a csirkeólak irányába – ott is civakodtak egymás közt a szárnyasok. A csirkeólak mögött fogatokon és öszvér vontatta kocsikon rendetlen kupacokban várt már rájuk Ladyburg szinte egész lakossága. Amerre elhaladt, Seant mindenütt köszöntötték. Aztán a fogatok egyenként kigördültek, és a hosszú konvoj megindult a Mahobo’s Kloof felé. Kezdetét vette a nagy vadászat. A kocsisor közepe táján valaki játszani kezdett egy harmonikán, sokan énekelni kezdtek. A muzsika és az ének terjedt egyik kocsiról a másikra, a zene hangjai belevegyültek a keréknyikorgásba, a paták csattogásába, az általános kacagásba. Lassan Sean rosszkedve is elszállt. A varrólányok a hátsó ülésen azt dalolták, hogy Boland Se Nooinentje. Dirk leugrott a fogatról, s egy fél tucat falubeli fiúval előrefutott

a lovakhoz. Ruth keze bizonytalanul megérintette Sean combját, és amikor a férfi felé fordult, visszasugárzó mosolyából megkönnyebbülés áradt. – Milyen gyönyörű napunk van, Sean! – Sajnálom, hogy majdnem elrontottam – felelte a férfi. – Ugyan már! Ruth közelebb hajolt hozzá, ettől Seant elöntötte a boldogság. Megérte a dolog a sok készülődést. Ruth mellette halkan nevetgélt. – Mi olyan mulatságos? Sean megfogta az asszony kezét. – Semmi sem. Egyszerűen csak nevetni támadt kedvem – válaszolta. – Nézd csak, milyen zöld minden! – Azért mondta, hogy elvonja a figyelmét, azt akarta, hogy Sean másfelé nézzen, s ő szabadon tanulmányozhassa az arcát. A próbálkozás sikerrel járt. – Olyan üde most a természet. A férfi szemében megjelent a jól ismert gyöngédség. Mostanra Ruth sok hangulatot ismert meg Sean lelkivilágából, s kezdte azt is megtanulni, hogyan váltsa ki, vagy terelje más irányba e hullámzásokat. Tulajdonképpen Sean egyszerű képlet volt, mégis ebben az egyszerűségben rejlett az ereje. Olyan, mint a hegyek, gondolta az asszony. Az ember tudja, milyen a hegy reggel, amikor megérinti az első napsugár. Azt is tudja, hogy amikor délen feltámad a szél, akkor a hegygerinc párába burkolódzik, s estefelé az árnyékok bizonyos adott minta szerint sötétlenek a hegy lejtős oldalán, a szurdokok pedig sötétnek, kék színűnek tűnnek. De az ember azt is tudja, hogy a hegy maga nem változik, alakja örökké állandó marad. – Szeretlek bérctetőm – suttogta Ruth, s már látta lelki szemeivel a döbbent kifejezést Sean arcán. – Hogyan? – Szeretlek téged – jelentette ki az asszony. – Ó! Én is téged. Most aztán Sean kicsit zavarban volt. Istenem, gondolta Ruth, mindjárt megzabálom. Ha most megcsókolnám itt mindenki előtt…! Titokban eljátszott a gondolattal. – Milyen csintalanságra készülsz? – kérdezte Sean nyers hangon. Nem hitte volna, hogy a férfi ilyen jól olvas a gondolataiban. Ruth kissé kibillent a nyugalmából, s a másikra bámult. Egyszerre világos lett számára, imádott „hegye” pontosan érezte, mire gondol, amikor ránézett. – Semmire – tagadta le a dolgot az asszony zavartan. – Én nem… – De mielőtt Ruth rájött volna, Sean miben sántikál, a férfi felé fordult ültében, felkapta, és egészen egyszerűen az ölébe ültette. – Sean, ne! – lihegte, de aztán egészen beleveszett a hangja a varrólányok kacagásába meg a többi, fogatról felharsanó tapsba. Ruth rúgott, kapálódzott, egyik keze a férfi mellkasának feszült, másikkal a kalapját igyekezett megtartani a fején. Amikor Sean letette Rutht a maga melletti ülésre, az asszony haja csapzottan lebomlott, kalapja lerepült, a fejéről, füle és orcái pipacsvörösen égtek. Megcsókolgatták, méghozzá kellő alapossággal. – Ezt jól csináltad, Sean! – Rendőr! Rendőr!

– Tartóztassák le azt az embert! A nagy hangzavartól és kacagástól Ruth még jobban megszeppent. – Borzalmas alak vagy! – Ruth a kalapját tette maga elé, hogy takarja vele pirulását. – És méghozzá, ennyi ember előtt! – Ez legalább egy ideig visszatart téged minden csínytevéstől, leánykám! Ettől aztán Ruth már nem is tudta bizonyosan, milyen az ő „hegye” valójában. A lovas társaság most letért a főútról, dimbes-dombos részen haladtak végig, átvágtak egy patakon, felkaptattak a túlsó partra, s a fák között szerteszóródtak. Amikor a fogatok megálltak, az előző este óta e helyütt várakozó szolgák rohantak oda az uraságokhoz. Mindegyik kocsiból hangoskodó gyermek- és kutyaáradat rohant elő, melyet a felnőttek valamivel méltóságteljesebben viselkedő falkája követett. A hölgyek habozás nélkül a két hatalmas sátor felé indultak, melyeket a fák között állítottak fel, ezalatt a férfiak levették a kocsikról a fegyvertáskákat, s hozzáláttak a puskák összeszereléséhez. Sean még fönn ült a fogat első ülésén, kinyitotta a bőr fegyvertartót, és automatikus mozdulatokkal illesztette a csövet a puskatushoz – közben átgondolta az előkészületeket, melyeket a sikeres vadászat érdekében tett, s némi elégedettséget érzett. Ezt a részt nemcsak az illatos jázminfák hűvös árnyéka miatt választotta, melyeknek lombja enyhet adott felülről, s hulló levelei selymes szőnyeget képeztek alul, nemcsak a közelben csörgedező forrás miatt, ahol az állatokat itathatták, hanem azért is, mert ez a hely mindössze tizenöt percnyi járásra volt az első hajtótereptől. Egy zulu munkacsapat Mbejane vezetésével már napokkal előbb letisztította az aljnövényzetet, felállította a sátrakat, kihozta az összecsukható asztalokat, felállította a nyársakat; még két, fűből emelt fallal körülvett latrinát is megépítettek diszkréten, a fő táborhely látóterén kívül. A tábortüzeknél most hatalmas fahasábok égtek, délre már csak parázs lesz a helyükön. A kecskelábú asztalok, ahol az asszonyok máris munkához láttak, roskadoztak az élelemtől. Azon a fertályon nagy volt a nyüzsgés, bár legfőképpen még csak fecserésztek. A fogatokról a férfiak Sean felé szivárogtak, felcsatolták a tölténytartókat, a súlyos puskákat, közben elfogulatlanul beszélgettek, így próbálva leplezni izgalmukat. Sean utasításai alapján Dirk összegyűjtötte azokat a fiatalokat, akik még nem foghattak ugyan fegyvert, de már túlontúl idősek voltak ahhoz, hogy az asszonyok szoknyája mellett megmaradjanak. Az ifjoncok meg sem kísérelték leplezni izgatottságukat. Nagyon igyekeztek kikerülni a korlátozó intézkedések alól, kezükben ott szorongatták a sikelát, a zulu hadibotot. Egy kisfiú máris hangosan sírva fakadt, s egy sebhelyet dörzsölgetett, melyet egy játékos sikela okozott. – Minden rendben… Most pedig mindenki maradjon csöndben egy kicsit! – kiáltotta Sean. – Dirk felvezeti a társaságot a hajtókhoz. De ne feledjétek: ha a vadászat elkezdődött, maradjatok egy vonalban, és figyeljetek gondosan az utasításokra! Ha elkapok valakit, aki rohangál, vagy a vonal elé kerül… nos, abból személyesen pofozom ki a lelket. Megértettétek? – Kiabálva hosszú volt még ez a rövid beszéd is, Sean arca egészen belevörösödött az erőlködésbe. A hangerő mégis súlyt adott szavainak, s válaszként tisztelettudóan kiabálták kórusban: – Igen, Mr. Courtney, úgy lesz.

– Akkor elmehettek. Kurjantgatva, egymással versenyt futva szóródtak szét a fiatalok a fák között – a táborba most viszonylagos békesség költözött. – Istenkém, csak legalább szarvasvadászat legyen ebből, mert ezek a legények elefántot, bikát vagy oroszlánt is félholtra rémítenének – jegyezte meg szárazon Dennis Petersen. – Milyenek a mi leshelyeink, Sean? Sean tudta, most mindenki rá figyel, azért a kelleténél picikét tovább késlekedett a válasszal. – Először az Elands’ Kloofra megyünk – jelentette ki. – A Kloof tetején Mbejane és kétszáz zulu hajtó várja a jeladásunkat. A puskákat a Kloof végében helyezzük el. – Sean elhallgatott. – Hol lesznek a leshelyek? – Csak türelem, türelem – nyugtatta a férfiakat. – Gondolom, nem kell megismételnem a biztonsági rendszabályokat, de… – ezzel rögtön elismételte valamennyit. – Csak vadászpuskát szabad használni. A vadász csak negyvenöt fokos szöget bezárva, maga elé célozhat, oldalra lőni egyik oldalról sem szabad. Ez főleg önre vonatkozik, tisztelendő atyám! – Ez az úriember ugyanis meggondolatlanul szerette elsütni a puskáját, de most igazán megszégyenültnek látszott. – Ha füttyentek, az azt jelenti, hogy a hajtók túlságosan közel vannak – ekkor minden puskát tessék az ég felé fordítani, majd kivenni a töltényeket. – Sean, múlik az idő! – Kezdjük már el! – Rendben – járult hozzá Sean. – Én leszek a középső puskánál. – A többiek beleegyezését morgás jelezte. Ez így volt rendjén, aki a vadászatot rendezte, hadd kapja a legjobb helyet, ez ellen senki sem emelt szót. – Bal oldalamon a következő lesz a sorrend: Smiley tiszteletes úr, mivel a Mindenható a legtöbb vadat nyilván az ő útjába tereli majd, talán én is hasznot húzok ebből. – Kitört a nevetés, Smiley pedig két érzelem között vergődött: megdöbbent az istenkáromlás hallatán, de közben örült is jó szerencséjének. – Aztán következik Ronny Pye, Dennis Petersen, Ian Vermaak, Gerald és Tony Erasmus (a sorrendet ti döntsétek el magatokban testvériesen), Nick… – olvasta föl Sean a kezében tartott listáról. Ez a lista pontosan tükrözte Ladyburg társadalmi ranglétráját, ahol megfelelő módon egyenlítette ki egymást gazdagság és befolyás, továbbá közkedveltség és életkor. Sean nem vett részt a lista összeállításában – Ada helyes ösztöntől vezérelve nem bízott Sean társadalmirang-értékelő képességében. – Ezzel a balszárny megvan. Sean felpillantott a listából. Annyira belemerült az olvasásba, hogy nem vette észre, milyen izgatott várakozás vett erőt időközben a hallgatóságon. Egy magányos lovas vágott át a patakon, s belovagolt pompás telivéren a táborba. Némán leszállt a lóról, a szolgák elvezették az állatot. Vadászpuskával a kezében a férfi Sean fogata felé tartott. Sean felnézett, meglátta a közeledőt. Meglepetésében csak bámulni tudott, aztán lassan szétáradt benne az öröm, mely az arcára is kiült széles mosoly formájában. – Garry, örülök, hogy eljöttél! – kiáltotta Sean kitörően, bár Garry arca nem árult el semmit sem. Bólintott csak, üdvözlésképpen. De legalább eljött, gondolta a másik. Ez az első kezdeményező lépése. Most rajtam a sor.

– Te foglalhatod el az első lesállást a jobbomon, Garry. – Köszönöm. Garry elmosolyodott ugyan, de furcsán hideg volt a mosolya, s rögtön beszélgetésbe merült a mellette álló emberrel. A többieken csalódásféle suhant át. Valami látványos jelenetre számítottak. Mindenki tudott a Courtney testvérek ellenségeskedéséről, meg a titokzatosságról, mely az egész ügyet borította. Most, e csalódás után, figyelmük visszakanyarodott Sean listájához. Sean bevégezte a felolvasást, leugrott a kocsiról, s az emberek rögtön szétszéledtek. Sean Garrickot kereste: távolabb pillantotta meg, a férficsoportot elején. Elindultak az Elands’ Kloofhoz vezető mezsgyén. A csoport gyorsan haladt, a vadászok tettre készen lépdeltek. Sean tudta, ha nem kezd el futni, nem tudja megelőzni az előtte haladót, hogy utolérje Garryt. Várok, míg el nem érjük a lesállást, határozta el. Istenem, milyen csodás befejezése ez a hétnek! Ruth az enyém, s talán visszakapom a testvéremet is, és vele együtt Michaelt! A szurdok pereméről az Elands’ Kloofra pillantott. Vékony, vágatszerű völgy, két mérföld hosszú, ezen a végén ötszáz yard széles, lankásan emelkedik, míg egészen belevész a magaslatokba. Teljes hosszában tömör, zöld bozótos borítja, látszólag teljesen áthatolhatatlan növényzet, csak néhány fa tudott keresztültörni rajta, kétségbeesetten próbálva kijutni a napfényre. Mint valami óriási tintahal csápjai, úgy emelkedtek ki a sötétségből az indák és különféle kúszónövények, hogy legyőzzék a fák igyekezetét, mely vissza akarta rántani őket a mélybe. Itt, a magasban a levegő száraz volt és illatos – ott lenn a rothadó növények és a nedves föld párállott. Mintha a vadászok is bizonytalankodni kezdtek volna, hogy lemenjenek a Kloof kellemetlen mélyére – előbb összegyűltek a szurdok peremén. Szemüket elfedték a ragyogás elől, s úgy pislantottak fel a szurdok csúcsára, ahol a hajtók sötét sora látszott; fekete cövekeknek tűntek a friss zöld fű ellenében. – Ott mennek a gyerekek! – mutatott valaki arra. Dirk vezette a csapatát a szurdok fölött. Sean odalépett az ikertestvéréhez. – Nos, Garry, hogy mennek a dolgok Theuniskraalban? – Egész jól. – Olvastam a könyvedet. Véleményem szerint kiváló munka. Megérdemelte a londoni meleg fogadtatást. Lord Caisterbrook írt nekem, azt mondja, hogy az összefoglaló fejezet nagyon sok gondolati munícióval szolgált a hadügynek. Ezt jól csináltad, Garry. – Köszönöm. Garry válaszából hiányzott minden melegség. Nem is próbálta folytatni a beszélgetést. – Michael nem jött veled? – Nem. – Miért nem? Garry most mosolyodott el először, hidegen és megvetően. – Nem akart. – Óh! – Egy pillanatra látszott Sean arcán, hogy ez fájt, de aztán a körülötte levő emberekhez fordult. – Nos, uraim, akkor induljunk!

A leshelyen álltak meg sorban és némán várakoztak a beszorult hőségben. Minden vadász majdhogynem elmosódott árnyalaknak látta a szomszédját az indák, a levelek, a dőlni készülő fák között. Csak néhány dolog körvonalazódott élesen: egy kalap karimája, a nap fel-felcsillanó sugara a puskák fémén, egy ember keze a lombok sötétzöldje között. A csönd olyan tömör volt, mint a hőség – csak egy ág ideges surranása, egy elfojtott köhögés vagy a puska ravaszának csattanása törte meg. Sean befogta hüvelykujját mindkét ravaszba a duplacsövű puskán, kibiztosított, majd a feje fölé, a lombokhoz emelte a fegyvert, és gyors egymásutánban lőtt. Hallotta, amint a fegyver dörrenése nekicsapódik a völgy falának, visszhangzott, széttöredezett a hang, mintha önmagára csapódott volna vissza. Aztán hirtelen megint csönd lett. Sean mozdulatlanul állt, nagyon fülelt, de csak egy bogár zümmögését hallotta válaszul, meg egy madár meglepett vijjogását. Összerázkódott – a kétmérföldnyi távolság és a dús növényzet teljesen befedte a hajtók kiáltozását, botjaik csapkodásának zaját, miközben ütötték-verték a cserjés. De már elindultak, ebben biztos volt, hallaniuk kellett a jeladó lövést. Elképzelte, hogyan közelednek lefelé, kétszáz fekete férfi, köztük a fehér fiúcskák, közben ugyanazt a kérdést kiáltozzák újra meg újra: olyan régi volt ez, mint maga a vadászmesterség. – E’yapi? Ezt ismétlik, a hangsúly az első szótagra esik, azt szinte sikoltják. – E’yapi? Hová mentek? A hajtók és Sean között, abban a megtépázott cserjésben már látható is az első furcsa mozgolódás. Kecses, szürkével pettyezett kis állat teste emelkedett ki az avar rejtekéből. Paták csattantak keményen, a megfeszült állatizom súlyától mélyen lenyomódtak a levelek a puha avarban. A fülek előrehegyeződtek, fekete bársonyra emlékeztető állatszemek villantak nedvesen, fénylő, nedves állati orrok szimatoltak, remegtek, a csavarhúzószerű szarvakat hátravetették. Minden élőlény felkészült a menekülésre. Sean az orrában érezte a lőporfüstöt, kinyitotta a tölténytárat, az üres hüvely kipattant belőle, üresen hagyta az új tölténynek a helyet. A szíjról kiválasztott két új golyót, beillesztette őket, lezárta a tölténytárat, és félig felhúzta a ravaszt. Most biztos mozdul valami. Először az őzsuták jönnek, vörösesbarnák, mintázatuk az őzre hasonlít – ezek rohannak le a völgybe elsőnek, hosszú lábú borjaikkal. Aztán a hímek, az inkonkák, hatalmas fekete testük néma, mint az árnyék – futás közben előredőlnek, szarvukat hátrafeszítik. Menekülni akarnak az elfojtott kiáltozás elől, a hirtelen kavarodásból, el akarják vinni a párjukat és a kicsinyeket a veszélyből – és rohannak lefelé, ahol a puskák már várnak rájuk. – – Hallottam valamit arrafelé! Smiley tiszteletes hangja olyan volt, mintha valaki fojtogatná, talán a papi magas gallér, mely halvány foltnak tűnt a sötétben. – Fogja be, maga őrült! Ezzel a ráförmedéssel Sean az üdvözülésre való esélyét kockáztatta, de nem volt oka különösebb aggodalomra, mert merészségét elnyelte a tiszteletes puskájának dupla dörrenése, s ez annyira riasztóan és váratlanul hangosan szólt, hogy Sean ijedtében ugrott egyet. – Eltalálta?

Sean hangja kicsit remegett az ijedtségtől. – Tisztelendő úr, eltalált valamit? – kérdezte újra. Nem hallott ugyanis semmit, és nem látott semmit, semmi olyat, ami – némi fantáziával – őzbak jelenlétére emlékeztette volna. – Istenem, pedig megesküdtem volna… – Smiley tiszteletes síri hangon mondta ezt. – Jaj nekem, azt hiszem, tévedtem. Na, tessék, gondolta Sean letörten. – Ha elfogynának a töltényei, csak szóljon – mondta halkan, még rá is mosolygott a sértett némaságba meredő Smileyra. A lövések miatt a hím esetleg visszafordult, lehet, hogy éppen kergén forogva keresi a menekülés útját. Talán oldalra fut. Mintha Sean gondolatmenetét akarná megerősíteni, balról puskalövés dörrent, aztán még egy, majd két csattanás hallatszott jobbról is. A vadászat most már tényleg kezdetét vette. A hirtelen beállt csöndben hallatszott a hajtók izgatott, távoli, sürgető kiáltozása. Sean előtt valami villant az ágak szövevénye között: csak egy villanásnyi szürkeség látszott, a férfi máris kapta a puskát, lőtt, a puskatus visszacsapott a vállára, és lenn az avarban valami zörgött, vergődött, rugdalódzott. – Eltaláltam! – lelkesedett Sean. A tüskebokor alól félig fejlett kos tápászkodott elő. A földre rogyott, szája kinyílt, teste vérzett, lábával a földet kaparta, sötét vércsíkot hagyott maga után az avarban. Sean még egyet lőtt, ezt már csak kegyelemből, s az állat elcsöndesedett. Fejét apró, golyóütötte sebek pettyezték, szemhéja reszketett a haláltusában, orrából megint nagy sugárban dőlt a vér. Minden irányból felhangzott a puskák fülsiketítő lármája, a hajtók kiáltoztak, a puskások válaszokat rikkantottak, az állatok pánikba esve menekültek, csörtettek előre a bozótban. Egy nagy testű inkonka, a színe fekete volt, mint a Sátán kutyájáé, a szarván háromszoros csavarodás, kimeredt szemmel csörtetett elő a tisztásra, s megállt rémülten lihegve, szélesen szétterpesztett lábbal. Sean előredőlt a puskacsőre, célba vette az állat szíve táját, és lőtt. A puskából kékesen szállt a füst, a tus megint visszacsapott a vállára. A közelről kilőtt, pontos lövés azonnal leterítette az állatot, még csak nem is rugdalódzott, gyorsan, simán kimúlt. – Eltaláltam! De máris egy újabb vad száguld feléjük, vakon rohan a puskák csöve elé, majdnem Sean orra előtt ugrik ki az avarból. Őzsuta a borjaival – hadd szaladjanak! Az őzsuta észrevette a férfit, s oldalvást a Sean és Garry közti rést célozta meg. Amikor elviharzott köztük, Sean odapillantott, és meglátta a testvérét. Garrick otthagyta a leshelyét és Seanhoz közeledett. Kissé előredőlt helyzetben állt, két kézzel tartotta a puskát, a dupla ravasz teljesen felhúzva – és szeme Seanra szegeződött. Garrick csöndben várt, amikor megkezdődött a hajtóvadászat. Egy puha, korhadt fatörzsön üldögélt, melyet belepett a moha s a narancsos, fehéres színű gombafélék. Zubbonya belső zsebéből elővette az ezüstből készült kis üveget, melyet berakások díszítettek. Az első korty italtól eleredtek a könnyei, bizsergett a nyelve, csak nyelte az italt a fájdalmával együtt, aztán letette az üveget maga mellé.

Mindent, amim csak valaha volt s értékkel bírt, ő vett el tőlem: A lábamat – és Garry lenézett mereven kiugró lábára, sarka belemélyedt a nedves avarba. Megint kortyolt egyet gyorsan, szemét lehunyta, amikor megérezte a brandy csípős ízét. A feleségemet – és szemhéja sötétvöröse mögött ismét látta a feleségét abban a pózban, ahogyan Sean az ágyon hagyta: széttépett ruhában, felsebzett, megdagadt ajakkal. A férfiasságomat – mert ezt tette vele azon az éjszakán, Anna soha nem engedte többé magához. Addig legalább remélhettem. De most már negyvenkét éves vagyok, s még mindig szűz. Késő. A pozíciómat – az a szemét Acheson sosem rúgott volna ki, ez is Sean miatt történt. És Michaelt is el fogja venni tőlem. Eszébe jutott, milyen baljóslatú előérzet kerítette hatalmába, amikor Anna elmondta, hogy Seant és Michaelt együtt találta Theuniskraalon. Akkor kezdődött az egész, minden apró részlet szépen épült egymásra. Azon a napon Michael rácsodálkozott a megfakult, de így is kiugró bejegyzésre a bőrkötéses leltárkönyvben. „Ugye az Sean bácsi kézírása?” Aztán az az ütött-kopott nyereg, amit Michael az istállóknál talált – szeretettel tisztogatta, megvarrogatta, új kengyelszíjakat tett rá, s egy évig csak azt használta. Akkor Garry meglátta a bőrbe vésett kezdőbetűket a nyergen: S. C. Akkor éjjel Garry elvette a nyerget, behajította a melegvizes-tartály kemencéjébe. Nyolc hónappal ezelőtt, Michael huszonegyedik születésnapján Garry behívta a fiát a theuniskraali párnázott falú dolgozószobába, s nem szívesen bár, de elmondta, hogy mit hagyott Michaelra Sean. Michael maga elé tartotta a szamárfüles ívet, szája némán mozgott, miközben olvasta. Amikor felpillantott az írásból, kicsit remegett a hangja. – Sean bácsi rám hagyta a theuniskraali birtok felét, még mielőtt megszülettem volna. De miért, apa? Miért tette? És Garry nem tudott mit mondani a fiának. Múlt héten a válság a tetőpontjára érkezett. Annának és Garricknek minden fegyvert, a könyörgést is beleértve, be kellett vetnie, hogy Michael ne válaszoljon Sean meghívására. Aztán ott volt a zulu pásztorgyerek: Garry megbízásából állandóan Michael nyomában járt, s azonnal vitte a hírt, ha a fiú átlépte Theuniskraal határát. Ez a szolgagyerek jelentette, hogy Michael felmászott a fennsíkra, és sötétedésig ott üldögélt, közben egyre Lion Kop felé bámult. El fogom veszíteni. Michael az én fiam, még ha Sean nemzette is. Akkor is az enyém, s ha nem teszek ellene valamit, akkor Sean őt is elveszi tőlem. Ha nem teszek ellene… Ismét kortyolni akart a brandysüvegből, egészen meglepődött azon, hogy a flaska üres. Rácsavarta a tetejét, és visszadugta az üveget a zsebébe. Körülötte megdördültek a fegyverek, felharsantak a kiáltások. Garry is felvette maga mellől a puskáját és megtöltötte. Felállt, felhúzta a ravaszt. Sean így látta meg: lassan, kicsit meggörnyedve közeledett, enyhén bicegett, s nem is próbálta elhárítani az arcába csapódó ágakat. – Ne szakadj el a többiektől, Garry! Maradj a leshelyeden, így rés támad a puskások

vonalában! Ekkor észrevette Garry arckifejezését. Úgy tűnt, mintha a bőr egészen szorosan ráfeszülne az arccsontjára és az orrára, ettől az orrcimpái egészen elfehéredtek. Ajkai idegesen mozogtak, mintha rágnának valamit, homlokára finom rétegben ült ki az izzadság. Olyan volt, mint aki beteg, vagy halálosan fél valamitől. – Garry, minden rendben? Sean megriadva indult a testvére felé – aztán hirtelen megtorpant. Garry felemelte a vadászpuskát. – Sajnálom, Sean. De őt nem engedem át neked – szólalt meg a másik. Sean csak a duplacsövű fegyver kettős lyukát látta, alatta meg Garry ujjperceit, melyek egészen elfehéredtek, annyira szorította a fegyvert. Az egyik ujját előregörbítette, hogy meghúzza a ravaszt. Sean félni kezdett. Mozdulatlanul állt, lábát gyöngének és nehéznek érezte. – Meg kell tennem – Garry hangja sikoltósan hangzott. – Meg kell tennem, különben elveszed tőlem. És őt is tönkreteszed! Sean visszaballagott a leshelyre, közben nagyon figyelt, hogy a járása ne legyen vontatottan lassú, vagy borzasztóan esetlen. A hátán feszültek az izmok, úgy rándultak össze, hogy szinte fájt. A hajtók most már közel voltak, az előtte zöldellő cserjést zavarták. Sean háromszor élesen belefújt a sípjába. Erre elhallgatott a kiáltozás, és a viszonylagos csöndben Sean valami hangot hallott a háta mögött, maga sem tudta, sírás-e az, vagy fájdalomkiáltás. Lassan arra fordult, hátrapillantott. Garry eltűnt. Sean érezte, remeg a lába, combjában ritmikusan összerándult egy izomköteg. Lerogyott, leült a földre, a puha, nedves avarba. Rágyújtott egy szivarra, de mindkét kezével meg kellett tartania az imbolygó gyufaszálat. – Apa! Apa! – Dirk szaladt ki a tisztásra. – Apa, hányat ejtettél el? – Kettőt – mondta Sean. – Csak kettőt? – Dirk hangja fakó lett a csalódástól és a szégyentől. – Még Smiley tiszteletes is fejhosszal megelőzött. Négy állatot ejtett el!

66 A vadászat másnapjának délutánján Ruth visszatért Pietermaritzburgba. Sean ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje. Ada, Dirk és egy csomó ember, akikkel Ruth e hét folyamán összebarátkozott, kikísérték őket az állomásra. Sean megpróbálta Rutht elvonni abból a fecsegésből, melybe láthatóan minden asszony belebonyolódik, mielőtt valahonnét elutazik. Egyre ismételgette: – Itt az ideje felszállni a vonatra! – továbbá: Már fönn van az indulási zászló, szívem! –, de erről eltökélten nem vettek tudomást; végül Sean szükségét érezte, hogy karonfogja Rutht, és feltuszkolja a kocsira. Az asszony feje tüstént megjelent az ablakban, hogy pontosan ott folytassa a beszélgetést, ahol a férfi félbeszakíttatta vele. Sean éppen követni akarta vendégét, amikor Dirköt pillantotta meg. Némi bűntudattal ráébredt, mennyire nyilvánvalóan elhanyagolta a fiát az elmúlt héten. – Csirió, Dirkie! – vetette oda, és a gyerek máris repült hozzá, karját szorosan az

apja nyaka köré fonta. – Ugyan, Dirk. Holnap reggel megint itt leszek. – Veled akarok menni! – Holnap iskolába kell menned! Sean megpróbált lazítani a gyerek szorításán. Az asszonyok mind odanéztek – Dirk elpirult zavarában. Istenem, már nem kisgyerek ő sem – majdnem tizenöt éves. Igyekezett, hogy a fiú ne hallja ki a hangjából, mennyire idegesíti, s úgy suttogta: – Hagyd ezt abba! Mit fognak az emberek gondolni rólad? – Vigyél magaddal engem is, apa! Nagyon kérlek! – mondta Dirk, az apjának feszülve. Megszólalt a kalauz sípja, az asszonyok megkönnyebbülten s elfordulva mind egyszerre kezdtek beszélni. – Gondolod, büszke lehetek rád, amikor így viselkedsz? – súgta az apja. – Szedd össze magad, és fogjunk kezet tisztességesen! Dirk összezárta a kezét, a szeme teli lett könnyel. – Azonnal hagyd ezt abba! – Sean hirtelen megfordult, fölugrott a szerelvényre, mert a vonat zökkenve megindult, s lassan kipöfögött a peronról. Dirk határozatlanul tett még néhány lépést, aztán megállt, válla remegett, szeme még mindig az apja arcára tapadt, miközben Sean eltűnt az ablakban. – Holnap itthon lesz az apád, Dirkie. Ada vigasztalóan ölelte át a fiú vállát. – Nem szeret – suttogta Dirk. – Sohasem… – Dehogynem szeret – vágott közbe Ada gyorsan. – Csak egyszerűen… Dirk azonban nem várta meg, míg Ada befejezi a mondatot. Lesodorta magáról az asszony kezét, megfordult, és vaktában leugrott a peronról a talpfák közé, átbújt a szögesdrótkerítésen, s rohant, hogy keresztbe vágva elérje a vonatot, mialatt a szerelvény lassan megfordult, hogy felverekedje magát a fennsíkra. Eltorzult arccal szaladt, a durva növényzet a lábát karmolta, de ő csak futott, karja kétoldalt dobbant léptei ütemére – előtte pedig ott fütyült bánatosan a vonat, most fordult ki éppen a Van Essen-ültetvény mögül. Elhaladt a gyerek előtt, a távolság Dirk és a szerelvénykocsik között így is ötvenyardnyi lehetett, és fokozatosan gyorsított, hogy az emelkedőt be tudja majd venni. Nem érheti el, pedig Sean kocsija a legutolsó a kalauz fülkéje előtt, de akkor sem éri el. A gyerek lihegve megállt – eszeveszetten próbálta még egyszer megpillantatni az apját valahogyan, de Sean fülkéjénél az ablakban nem látszott senki sem. – Apa! – sikoltotta a gyerek; a hangja beleveszett a talpfák csattogásába s a mozdony pöfögésébe. – Apa! – Mindkét kezét a feje fölött tartva vadul hadonászott. – Papa! Én vagyok! Én vagyok itt… Dirk! Sean fülkéje most haladt el teljes hosszában Dirk szeme előtt. Egy rövid pillanatig éppen belátott a fülke belsejébe. Az apja az ablaktól kissé oldalra állt, éppen előrehajolt, válla kissé meggörnyedt, s Rutht tartotta a karjában. Az asszony hátravetette a fejét, a kalapja lerepült róla, sötét haja dús összevisszaságban omlott le. És nevetett, de úgy, hogy szeme és fogai versenyt villogtak egymással. Sean előredőlt, száját az asszony kacagó szájára tapasztotta. S ezzel a vonat továbbrobogott.

Dirk úgy állt még most is, felemelt karokkal. Aztán lassan leengedte maga mellé a karját. Szája és szeme körül az előbb még megfeszült a bőr – most az is elernyedt. A szeme közönyös pillantású lett, csak állt és bámulta, hogy a vonat pöfögve, zihálva felvergődik a magaslatra, majd egy végső, győzelmes kanyarral eltűnik a szemhatáron. Átvágott a síneken, s a hegyre vezető gyalogösvényt kereste. Egyszer csak felemelte a kezét, s hüvelykujjával letörölte a könnyeket az arcáról. Megállt, úgy maradt mozdulatlanul, s egy ganajtúró bogarat kezdett figyelni a földön. A bogár akkora volt, mint egy hüvelykujj, csápos, fényes fekete páncélos teremtmény, és egy tehéntrágyagombóccal küszködött éppen; a gombóc háromszor lehetett nagyobb nála. Hátsó lábain támaszkodva, a mellsőkkel a ganét lökdösve haladt előre. Semmi másra nem ügyelt, csak a petelerakás szükséglete vezette; ezért kellett elrejtenie a trágyagolyóbist egy titkos helyen, és ráhelyeznie a tojásokat – a bogár néma odaadással munkálkodott. Csizmájának orrával Dirk odébbrúgta a golyót a fűben. A bogár mozdulatlanná dermedt: megfosztották a létezés minden értelmétől. Aztán kutatni kezdett. Szaladgált előre-hátra, túrt, húzta-vonta fényes bogártestét a föld kemény göröngyei között. Dirk közönyösen bámulta a ganajtúró bogár nekivadult keresését – arca most is nyugodt és csinos maradt. Felemelte a lábát, és sarkát gyöngéden a bogárra helyezte. Érezte, ahogy a szkarabeusz a csizmája alatt vonaglik, aztán a kitinpáncél összeroppant, dohánybarna váladék fröccsent ki belőle. Dirk átlépett rajta, s indult föl a hegyre. A gyerek egyedül üldögélt az éjjeli sötétségben. Karjával átkarolta a lábát, homlokát a térdére hajtotta. Az ültetvény fáin keresztül rávetődött a holdsugár, de ez a fény hidegnek, fehérnek látszott, hasonló volt ahhoz az érzéshez, mely Dirk testét merevítette. Felemelte a fejét; a holdfény felülről megvilágította az arcát, kihangsúlyozta tökéletes vonásait. A homloka széles volt és sima, a sötét, szépen ívelt szemöldököket nagy, de finom formájú orr választotta szét. De a szája most egyetlen fájdalmas vonallá keskenyedett, ez a száj maga volt a hideg gyűlölet. – Utállak! – Szája most is fájdalmasan görbült le, míg ezt suttogta. – És azt a nőt is gyűlölöm. Apát nem érdeklem már – őt csak az a nő érdekli. A gonosz suttogás szabad utat engedett fájdalmának. – Mindig meg akartam neki mutatni… senki másnak, csak neki, de őt nem érdekli. Miért nem érti ezt meg? Miért nem? Miért? Reszketett, mint aki lázas. – Nem kellek neki. Nem is érdeklem. Elmúlt a reszketése, a fájdalom helyébe gyűlölet költözött. – De megmutatom neki! Ha nem kíváncsi rám… akkor is megmutatom! A szavakat úgy köpködte ki a szájából, mint valami undorító mocskot. – Gyűlölöm az apámat! Körülötte az ültetvény mimózafái susogtak a szélben. A gyerek talpra szökkent, futott a holdfényes úton, mélyen be a Lion Kop-i ültetvénybe. Egy meerkat az út mentén vadászgatva meglátta Dirköt, s beugrott a bozótosba, mint valami kis szürke menyét. Dirk csak rohant tovább; még gyorsabban száguldott

most, mert már a gyűlölete röpítette – hüppögése diktálta a lába ritmusát. Együtt száguldott a száraz nyugati széllel, mely néha az arcába csapott – szüksége volt erre a szélre. A bosszúja is a szelek szárnyán utazik majd. – Most meglátjuk! – kiáltott föl futás közben. – Neked nem kellek, akkor ezt kapod helyettem! – A szél és a fák lombjai válaszoltak, mint távoli, milliónyi hangocska. A második bekötőútnál jobbra fordult, és futott tovább az ültetvény közepe felé. Vagy húsz percig futott megállás nélkül, aztán vadul lihegve megállt. – Rohadjatok meg – az Isten verjen meg mindannyiotokat! Kiszáradt szájából reszelősen buktak elő a szavak. – Rohadjatok meg! Leszaladt a bekötőútról, bevetette magát a fák közé. A kétéves ültetésű fákat még nem ritkították meg: az ágak összefonódva próbálták elbitorolni az átjárót – mintha kezek próbálnák visszatartani Dirköt, apró, kétségbeesett kezek, melyek a ruháját cibálták, mint az alamizsnát könyörgő koldus kezek. De a gyerek lesöpörte ezeket magáról, szétcsapott közöttük, s már mélyen benn járt a fák között. – Itt jó lesz! – kiáltott fel, térdre bukott, bele a puha levelek és apró avarhalmok szőnyegébe. Ujjait begörbítve piramisformát épített az avarból, közben fel-feltört belőle a sírás, hüppögött, úgy, hogy a szavait nem lehetett tisztán érteni. – Száraz, ez itt jó száraz. Megmutatom most… neked nem kellek… akármit csináltam, te oda sem… Gyűlöllek… Apa…! De miért? Miért nem…? Hát mit tettem én? Gyufa sercent. Kétszer is próbálkozott, mindkétszer eltört a gyufaszál az ujjai között. A harmadik lángra kapott, kékesen ugrándozott a kénes láng, kesernyés szagot árasztott, aztán sárgás színűre vált, s egyenletesen lobogott a kezétől oltalmazva. – Hát akkor fogadd ezt helyettem! Ezzel a gyufát bedobta az avarba. A láng reszketett, majdnem kialudt, aztán megint megnőtt, belekapott egy maréknyi fűbe. Szinte abban a pillanatban szétporladt a lángban a fű, a láng is majdnem elaludt megint – majdnem, mert útjába került egy száraz levél, s máris fényesen felkunkorodott, narancsos színnel ugrált az ágak között. Először csak apró tűzfoltocskák látszanak, aztán terjedni kezdenek a lángok oldalirányban, egy levél égve csavarodik fölfelé a levegőben. Amikor a lángok ünnepi mámorosan az arcába csaptak, Dirk hátrahőkölt. Most már nem sírt. – Apa! – súgta. A lángok már az élő levelekbe is belekaptak. Hirtelen széllökés támadt, szikrákkal szórta meg a szomszédos faágakat is. – Apa! Dirk hangja bizonytalanul csengett, felállt, idegesen törölgette a kezét az ingébe. – Nem! Csak rázta a fejét megdöbbenésében, a facsemeték tűzkoronát kezdtek virágozni, és a lángok susogtak körülötte. – Nem! – Dirk hangja egyre magasabbra szállt. – Nem akartam! – de a hangja beleveszett a lángok lövésszerű durranásaiba s a tűz ordító dobolásába. – Elég! – kiáltotta. – Jaj, istenem, nem akartam! Nem! Nem! – A forróság közepe

felé ugrott, vadul rugdosta a halomba hordott gallyakat, ettől a halom szétesett és újabb ötven tűzpont villant fel az egy helyett. – Elég! Hagyd abba, könyörgök! Rohant az égő fához, míg a forróság megálljt nem parancsolt. Aztán egy másik facsemetéhez kapott, letépett róla egy leveles ágat. Megint rárontott a tűzre, ütötteverte, megint szipogott a füsttől és a lángoktól. A lángok a nyugati szél hátán most már győzedelmes vörös, narancs és fekete színben tomboltak a fák között – Dirk magányosan állt a füst és a szállongó pernye közepette. – Jaj, apa! Bocsáss meg… nem ezt akartam!

67 A szél verdeste az ablaktáblákat, de Michael Courtney szemét más ok miatt is kerülte az álom. Úgy érezte, hogy egérfogóba került: olyan hűségérzet tartja leláncolva, melyet nem tud széttörni – tisztában volt, milyen hatalmas elnyomatással nehezedik rá körös-körül a theuniskraali udvarház. Olyan, mint egy börtön, s nincs a falai közt egyéb, csak keserűség és gyűlölet. Nyugtalanul fészkelődött az ágyán, az ablaktábla újra és újra becsapódott. Lerántotta a takarót magáról, felkelt az ágyból, lába alatt megnyikordultak a padlódeszkák. – Michael! A szomszéd szobából jövő hang éles és gyanakvó volt. – Igen, anyám. – Hová mész, drágaságom? – Kinyílt az egyik ablaktábla. Megyek, bezárom. – Vegyél magadra valamit, drágám. Meg ne fázz! Michael teste merevvé vált, izzadni kezdett, olyan kellemetlenül érezte magát; muszáj kimennie ebből a házból az éjszaka hűvös levegőjű, szélfútta szabadságába. Gyorsan, némán öltözött, aztán hóna alatt a csizmával kiosont a házból, ki az átjáróhoz, onnan a széles verandára. Megtalálta a kiszabadult ablaktáblát, megigazította, aztán leült a lépcsőre, felhúzta a csizmáját. Felállt, indult a pázsiton keresztül. Már a theuniskraali kertek alján járt, körülötte a nyugati szél tépázta a fák ágait. A szél okozta nyugtalanság csak fokozta Michaelét – ki kell jutnia a völgyből, fel a magaslatra, a fennsíkra. Indult, elsietett a lófuttatók mellett, ment az istállók felé. Az istállóudvarban hirtelen megtorpant, hosszú, vékony alakja lépés közben megdermedt valamitől. Lion Kop távoli hegyeiről valami sárgás ragyogás látszott derengeni. Michael futni kezdett, már kiabált is, amikor a lovászok hálóhelye mellett haladt. Kitárta az egyik istálló fél ajtaját, lekapta az állat kötőfékjét, s rohant a lovához. Izgalmában egészen ügyetlen lett, a ló szájába kényszerítette valahogy a zablát, s üggyel-bajjal megkötötte a ló szája alatt a szíjat. Mire kivezette a lovat az istállóból, már kint ácsorgott két álomittas szolga is. – Tűz van!

Michael a hegyek irányába mutatott. – Költs fel mindenkit, és hozd magaddal őket! Nyereg nélkül ugrott fel a lova hátára, s a szolgákra nézett. – Hozzatok magatokkal mindenkit a faluból, és szükség lesz az öszvéres szekérre is. Gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok. Ezzel belerúgott a lova oldalába, a kanca kiugratott az udvarra. Michael egészen előredőlt rajta. Húsz perccel később a fennsík csúcsánál megállította a lovát, az állat már amúgy is nehezen zihált. Lion Kop még mindig ötmérföldnyi távolságban terült el, a ragyogó holdfényben még jobban ragyogtak az ültetvényen fellobbant tüzek. A tűz fölött felhő sötétlett, a szél felragadta a füstfelleget, s megpróbálta vele eltakarni a csillagokat. – Jaj, istenem…! Sean bácsi! A kiáltás szinte kiszakadt a gyerekből, az érzés fizikai fájdalomhoz volt hasonló; s még gyorsabb vágtára fogta a kancát. Mint a szétrobbant üveg, úgy csapott föl a víz a ló patája nyomán, amikor a Baboon Stroomnál a gázlóhoz ért, onnan felkapaszkodott a partra, s rohant tovább a hegyek felé. Az állat már botladozott, mire a Lion Kop-i udvarházhoz értek. Itt szekerek vártak rájuk s a fekete szolgák fejszével felszerelkezve. Michael olyan hirtelen mozdulattal rántotta vissza a kancát, hogy a lova majdnem felbukott. – Hol van az úr? – kiáltott rá egy nagydarab zulura, akiben felismerte Sean legmegbízhatóbb szolgáját. – Pietermaritzburgba ment. Michael lecsúszott a lóról, s elengedte az állatot. – Küldj valakit a faluba segítségért! – Már küldtem – felelte a zulu férfi. – A szárnyasokat ki kell szabadítanunk, és a lovakat is ki kell vezetni az istállóból – erre is terjedhet a tűz – folytatta Michael. – Minden asszonyt elküldtem már, hogy lássanak hozzá. – Jól tetted. Akkor hát, induljunk. A fekete szolgák fölpattantak a szekerekre, magukkal vitték a hosszú nyelű baltákat is. Michael és Mbejane az első fogathoz rohantak, a fiú megkapta a gyeplőt. Ebben a pillanatban két lovas vágtatott be az udvarra – Michael nem látta jól az arcukat a sötétben. – Kik ezek? – Broster és Van Wyk! A közvetlen szomszédok. – Istennek legyen érte hála! Szálljanak fel a szekérre! A szomszédok leugrottak a lovukról, s elrohantak Michael mellett. Michael szétvetett lábbal állt a szekéren, mellkasa kitágult, megsuhintotta az ostort az öszvérek füle felett. Az állatok nekiveselkedtek, a szekér meglódult, s csikorogva kigördült az udvarra. Nekivadult konvojban vágtattak végig a széles bekötőúton az ültetvény felé, közben összetalálkoztak a zulu asszonyokkal, akik a bennszülöttek faluja felől özönlöttek az udvarházhoz: halkan üdvözleteket, bíztatásokat kiáltottak a férfiak felé. Michael meg sem hallotta ezt, szemét mereven Sean ültetvényének közepére

szegezte, ahonnan a vörös lángok és a füst tömbje emelkedett a magasba. – A kétéves ültetvényben keletkezett a tűz – szólalt meg Mbejane a fiú mellett. – De mindjárt eléri az öregebb fákat is. Nincs remény, hogy ott megfékezzük. – Hát akkor hol? – Ezen az oldalon több facsemete van, s szélesebb az út. Itt megpróbálhatjuk. – Mi a neved? – Mbejane. – Én Michael vagyok. Az uraság unokaöccse. – Tudom. – Mbejane bólintott, majd folytatta. – Forduljon el a következő keresztútnál. Odaértek a kereszteződéshez. Az előttük elterülő földdarabon csupa fiatal mimózafa nőtt – tíz láb magasak voltak, karvastagságúak, sötét levélkoronával, ölelkező ágakkal. Mögöttük a távolban a teljesen kifejlett fák már lángoltak. Fölöttük feltornyosuló falként szikrák pattogtak, sötét füst látszott, melyet fürgén terelt lefelé a szél. Ha ezzel a sebességgel terjednek a lángok, egy órán belül ideérnek. Ilyen nagy tűz megállás nélkül, akadály nélkül terjed át a harminclábnyi úton – ki kell vágniuk a fiatal fákból, hogy a nyílást az útnál legalább hatvanlábnyira megnöveljék. Michael leugrott a szekérről, megállította az öszvéreket is. Bevárta a többi fogatot. – Menjenek még kétszáz yardot előre! A gyerekek lássanak hozzá a fák kivágásához a tűz irányában, mert az utat meg kell szélesíteni! – Rendben. – Mr. Broster, kérem, menjen el ennek a blokknak a végéig, s kezdje meg a fairtást visszafelé – vágják ki a fákat vagy harminclábnyi szélességben. Broster nem várt több utasításra, azonnal indult. Ez a két férfi – kétszer annyi idősek voltak, mint Michael – vita nélkül elfogadták, hogy a fiatalember jogosult a parancsnokolásra. A mellette álló zulu kezéből kikapta a fejszét, és futott a friss ültetésű fákhoz, futtában kiáltotta a további rendelkezéseket. Az emberek falkában követték, Michael kiválasztott egy fát, lendületet vett, s oldalról lesújtott rá a fejszével. A fa megrázkódott, elszabadult levelek hulltak róla alá. Sima mozdulatokkal fordított egyet a baltanyélen, s megint lesújtott, most az ellenkező oldalról. A baltafej keresztülhatolt a lágy farészen, a fa nehézkesen eldőlt, szinte nyöszörgött hulltában. Michael máris lépett a következőhöz. Mellette a zulu szolgák szétszéledtek az út mentén; az éjszakában megcsendültek a fejszék. A következő félórában négyszer érkeztek emberekkel zsúfolt fogatok, Sean szomszédai vezették őket, végül vagy háromszázan csattogtatták a fejszéjüket Sean oly sok szeretettel ültetett s annyi gonddal nevelt fáin. Vállt vállnak vetve, némán nekiveselkedve vágták a fákat, és rátapostak az elhulló facsemetékre, ahogyan haladtak egyre tovább. Egy ember fájdalmasan felkiáltott: Michael, amint felpillantott, két zulu szolgát látott, akik egy harmadikat vonszoltak az úthoz – a lábát félig levágta egy gondatlan fejszecsapás. A holdfényben a vére egészen sötétnek látszott. Az egyik szomszéd máris rohant, hogy ellássa a sérültet, Michael visszafordult, hogy folytassa a fairtást.

Lecsapott, kezet cserélt, megint lecsapott, hatalmas lendületet vett – és egyszerre három fa is inogni kezdett. Elsöpörte őket az útjából, keresztülverekedte magát a hulló ágak szövevényén, ment a következő fához. Lendületet vett ismét, érezte a fából buggyanó nedv édes illatát – érezte a fájdalmat a saját vállában is, s az izzadság csípni kezdte a tenyerén kifakadt vízhólyagokat. Most valami más szag tört feléjük kesernyésen a szél szárnyán. Füst volt. Michael megállt, felnézett. A többiek is abbahagyták mindkét oldalon a munkát. A tűz visszfénye táncot járt izzadt, meztelen testükön, miközben a fejszéjükre hajoltak, s nézték, amint lesújt. Egy négyszáz yardos területen görgött lassan feléjük a tűz. Nem olyan volt ez a látvány, mint mikor a fenyőerdő ég hatalmas, robbanó fehér fényével – ennek a látványnak szörnyűséges jellegét a narancs és mélyvörös színek adták, a hömpölygő füst, a zuhogó szikrák. A fejszecsapások fokozatosan elhaltak, az emberek megálltak, és bámulták ezt a feléjük áradó jelenséget. A tűz fénye megvilágította az arcukat, tisztán látszott a rettegésük. Most már a lángok hője is elért hozzájuk, ez a forróság még a tűznyelvek előtt járva, azonnal összefonnyasztotta a leveleket; ekkor hirtelen a szél küldött hömpölyögve füstfelhőt a mozdulatlanul álló embercsoportra, még egymást sem látták. A füst, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elenyészett, az emberek meg fuldokolva, köhögve ott maradtak. – Vissza! Mindenki vissza az úthoz. – kiabálta Michael, a kiáltását felkapták a többiek, s adták tovább. Csípőmagasságig érő növényzeten átgázolva hátráltak az útig, ott kisebb, szomorú csoportokba verődtek össze – a fejsze tétlenül pihent a kezükben, maguk tanácstalanok voltak, s féltek a szemben morajló tűztől és füsttől. – Vágjatok ágakat, hogy legyen mivel csapkodnunk! – rázta fel őket Michael a letörtségből. – Húzzuk szét a vonalunkat! – Maga végigsietett a vonal mentén, visszalökdöste az embereket a helyükre, ütötte őket, félelmében maga is káromkodott. – Rajta, a lángok csendesednek, amikor elérik a kivágott fákat! Takarjátok be az arcotokat! Ott az ingetek, azzal… Hé, te! Ne állj már ott! Valami megújult eltökéltséggel minden férfi egy zöld ággal szerelte fel magát, s az út mentén megint alakzatba álltak. Csöndesen vártak a lángok nappali világosságánál: fekete, eltompult arcok meg fehér arcok, melyeket vörösre festett a hőség. – Gondolja, hogy képesek leszünk… – kezdte Michael, amikor Ken Broster mellé ért, aztán tüstént abba is hagyta. Arra a kérdésre, melyet fel akart tenni, nem volt felelet. Inkább így szólt: – Már eddig is elpusztult háromezer acre, de itt talán visszatarthatjuk! Mindketten önkéntelenül hátranéztek, mögöttük az érett mimózafák magasodtak. – Itt vissza tudjuk tartani a tüzet – mondta Broster, olyan bizonyossággal, amilyet nem érzett legbelül. – Remélem, igaza van – suttogta Michael. Broster hirtelen felkiáltott: – Jaj, istenem! Nézze! Egy pillanatra Michaelt elvakította a vörös sugárzás, majd megfulladt a füsttől. A tűz furcsa, görbe alakzatban tört elő. Bizonyos helyeken ék alakú lángnyelvek csaptak

ki, mögöttük még ott álltak a mimózafa-csoportok, a hőségtől levelük egyre barnult, egyre inkább összeaszott. Egy ilyen égő rész mögül egy ember botladozott elő a lehullott ágakon, széttaposott növényeken átgázolva. – Ki az ördög… – kezdte mondani Michael. A férfi teljesen felismerhetetlen volt. A faágak cafatokra tépték az ingét, véresre sebezték az arcát. Az út felé botorkált, de mielőtt elérte volna, két lépéssel hamarabb összerogyott, s eltűnt a lehullott levelek között. – Az úrfi! Nkosikana! Mbejane hangja dörrent a tűz robaján át. – Ez Dirk! Ez Dirk Courtney! – lépett nagyot Michael. A forróságtól Michael arca is fájdalmat tükrözött. De mennyivel szörnyűbb lehet a hőség ott, ahol Dirk fekszik? Mintha tudták volna, hogy áldozatuk magatehetetlen, a lángok még mohóbban, még magabiztosabban kapkodtak a gyerek felé, fel akarták falni. Akárki is menjen Dirk megsegítésére, ezeknek a lángoknak teljes erejű támadásával találja magát szemben. Michael bevetette magát a bozótba, s utat vágott a hely felé, ahol Dirk kaparászott ügyetlenül az ágak között – a lángok már majdnem körülölelték halálos ölelésükkel. A forróság, a lángok előtt járva, Michael üdvözlésére sietett. Mbejane ott loholt Michael mellett. – Menjen vissza! – üvöltött rá a szolga. – Itt csak egyikünkre van szükség! Michael nem válaszolt, egymás mellett csörtettek a bozótosban, versenyt futottak a tűzzel Dirkért, mintha a gyerek lenne a jutalma ennek a versenyfutásnak. Mbejane ért oda először, felkapta, s már fordult is vissza. De egy lépés után a földre hanyatlott, s csak bizonytalanul tudott felállni újra, az ágakba gabalyodva. Még az ő hatalmas ereje sem bizonyult elegendőnek a hőség szívóhatása ellen. Szája kinyílt, olyan volt, mint egy rózsaszín barlang, csillogott az arca fekete oválisában, levegőért kapkodott, mellkasa zihált, de csak a tikkasztó meleget nyelte a torka. Most Michael ugrott előre, hogy segítsen a szolgának. A lángok szinte tömör falat alkottak már, Michael érezte, hogy a hőségtől az arcán megdagad és feszül a bőr, a szemgolyójából pedig mintha elszállt volna minden nedvesség. – A lábánál kapom el – mondta magának, s Dirk felé nyúlt. Erre barna folt jelent meg az ingujján: a lángok megpörkölték az ingét, mintha csak a vasalót használta volna gondatlanul valaki. De a pörkölés alatt a húsába mart a forróság kínja. Hat lépést vánszorgott Dirköt Mbejane és maga közé fogva Michael, akkor összerogyott, magával rántva a szolgát is. Kínosan lassú mozdulatokkal emelkedtek fel – addigra már ott voltak köröttük a többiek. Két lángnyelv most mindkét oldalról belemart az elhullott facsemetékbe. Ettől a lángok kicsit lecsillapultak, de megint feltámadt a szél, egy széllökéstől a lángok egymásba gabalyodtak ismét, s tűzszarvak lövelltek Mbejane és Michael felé – s ők megint ott maradtak a tűzcsíkokból font kerítésen belül. – Törjetek át! – sikoltotta Michael, de a torkából alig jött ki hang, úgy bedagadt. – Ki kell törnünk! És megpróbálkoztak áthatolni a tűzkör falán. A lángokon át embereket látott – a kép halvány volt, és álomszerű –, akik a lángokat csapkodták. Torzult alakú fantomnak

látszottak, kétségbeesett erőfeszítéssel akartak egy kis ösvényt nyitni legalább hármuknak. Mbejane – nem úgy, mint Michael – csak ágyékkötőt viselt, nadrág, zubbony, csizma nem volt rajta, hogy valami is védte volna a testét. Ereje végső határához érkezett. A szolga most Michaelre pillantott a hátukon cipelt gyerek mögött. Valami furcsát látott: Michael haja lassan zsugorodni kezdett, majd füstölni – hamvadozott, mint valami régi zsák. Michael felsikoltott fájdalmában – ez a borzalmas hang még a lángok őrjöngő tombolásán is keresztülhatolt. Mégis, ez a fájdalom adott még egy lökést, hogy maradék erejét összeszedje. Mint egy rongybabát, úgy rántotta ki Dirköt Mbejane kezéből, két kézzel felemelte a hátára, s nekirontott a lángoknak. A tűz a derekáig ért, mohón kaptak utána a vörös nyelvek, miközben rohant; körülötte a füst tekergett, hömpölygött, de végül keresztüljutott a tűzfüggönyön. – Segítsetek Mbejanén! – kiáltott a tüzet botozó zulu szolgákra, s ezzel már kinn is termett az úton. Ledobta magáról Dirköt, s puszta kézzel a ruháját csépelte: a csizmája már parázslott, ruhája sok helyütt lángra kapott. Az útra vetette magát, a földön hempergett, úgy próbálta a tüzet eloltani magán. Két zulu férfi sietett Mbejane megsegítésére. Két névtelen fekete, két falusi szolga, két hétköznapi ember. Csizma egyikük lábán sem volt. Mindketten megragadták Mbejanét, miközben erőtlenül feléjük botorkált. Körbefogták, úgy cipelték ki az úthoz. Michael feltérdelt, s iszonyatos fájdalmai ellenére is beteges módon, megbűvölve bámult a közeledőkre. Kettejük között vezették Mbejanét, mint ahogyan a vakot szokták, lépkedtek a lángokon mezítláb, s léptük nyomán egész sziklafelhők pattogtak körülöttük. A füst beborította hármukat, s eltűntek Michael szeme elől. – Mbejane! – ordított fel Michael, talpra állt, odarohant hozzá. – Istenem… hála neked! Mbejane és az egyik zulu férfi vergődött ki a füstből, emberek vártak rájuk, karok vették körül őket. A másik fekete szolgáért senki sem ment vissza. Nem mentek vissza még vagy két óráig – ekkor hajnalodott már, és a tüzet sikerült megfékezni az útnál; s ezzel megmentették a beérett mimózafa-ültetvényt. Ken Broster egy kisebb csoport élén visszatért a letarolt tájhoz, a még most is füstölgő hamvakhoz, a megfeketült pusztaságba. A szolgát arcon fekve találták meg. Azok a részei, melyek a földdel érintkeztek, még mindig felismerhetőek voltak: látszott rajtuk, hogy valaha emberi lényhez tartoztak.

68 – Húsz perc múlva Ladyburgben vagyunk, Mr. Courtney! – dugta be a kalauz a fejét a vonatfülkébe. – Köszönöm, Jack – nézett fel Sean a könyvéből. – Azt olvastam a reggeli lapban, hogy eljegyezte magát. – A hír igaz. – Akkor hát: kéz- és lábtörést – sok szerencsét, boldogságot mindkettejüknek!

Sean rámosolygott a kalauzra, amikor az elsétált a kocsi folyosóján. Összecsapta a könyvét, betette az aktatáskájába, felállt, s a kalauz után ment. A kocsi peronján megállt, szivarra gyújtott, kihajolt a korláton s a füves pusztát nézte, szeme Lion Kopot akarta végre megpillantani. Akármikor visszatért Ladyburgbe, ezt a szertartást sosem mulasztotta el. Ezen a reggelen olyan boldog volt, mint még soha életében. Miután hosszasan megtanácskozta a dolgot Goldberg papával és Goldberg mamával, múlt éjszaka Ruth kitűzte végre az esküvőjük időpontját jövő márciusra. Addigra Sean már túl lesz az első mimóza-fakivágáson és hántoláson, és egy hónapos nászútra mehetnek Cape-be. Megvan hát mindenem, gondolta, amire józan ésszel egy férfi vágyhat. Elmosolyodott erre a gondolatra, s abban a pillanatban meglátta a füstöt. Felegyenesedett, elpöccintette a szivart. A vonat felfelé kígyózott az emelkedőn, egyre lassabban pöfögött, amint a lejtő egyre meredekebbé vált. Felért a csúcsra: ekkor Ladyburg teljes panorámája kitárult alattuk. Sean most már látta a hatalmas, szabálytalan formájú foltot a fák között, hogy szürkés füst emelkedik lustán a hegyek fölé. Kinyitotta a vasúti kocsi ajtaját s leugrott. Ráesett a töltésre, lecsúszott, pörgött lefelé. Térdéről, tenyeréről levált a bőr. Máris talpon volt, futni kezdett. Az út mentén, ahol a tüzet megfékezték, emberek álltak. Mindannyian – a némán ülők vagy a kimerülten szunnyadók – egyaránt hamusak, kormosak voltak. Szemüket vörösre csípte a füst, testük fájt a fáradtságtól. De vártak, míg a megfeketedett földeken kihamvadt a tűz, elszállt a füst – tudták, ha szél támad, megint fellángolhat a parázs. Ken Broster felemelte a fejét a karjáról, majd gyorsan felült. – Sean, ide! – kiáltotta. A körülötte levők összerezzentek, lassan felemelkedetek. Nézték Seant, aki botladozva közeledett, mint az olyan ember, aki öt mérföldet futva tett meg az imént. Kissé távolabb az emberektől Sean megállt, fulladozott. – Hogyan? Hogyan történt? – Nem tudjuk, Sean. Az együttérzés jeleként Ken Broster elkapta a pillantását Sean arcáról. Az ember nem bámulja annak a képét, aki szenved. Sean nekidőlt az egyik szekérnek. Nem tudott volna ismét ránézni arra a hatalmas kiterjedésű, hamvadozó földdarabra, ahol a fák csontváza úgy meredt ki a pusztaságból, mint egy izületi gyulladástól eltorzult kéz kitekeredett és megfeketedett ujjai. – Az egyik szolga odaveszett – mondta Ken halkan. – Egyik zulu. – Kicsit várt, csak aztán folytatta erősebb hangon. – Páran megsérültek, csúnya égési sebeket kaptak. Sean nem válaszolt, úgy tűnt, nem is fogja fel a szavak értelmét. – Az unokaöccse és a fia – Dirkie. Sean még most is értetlenül bámult rá. – Mbejane is. Erre kicsit elhúzódott a másiktól. – Leküldtem őket az udvarházba… az orvos is ott van. Sean még most sem válaszolt, csak megdörzsölte a szemét és száját a tenyerével. – Mike és Dirk sérülése nem olyan borzasztó, de Mbejane lába irtózatosan néz ki. – Ken Broster most már gyorsan beszélt tovább. – Dirk úrfi nem tudott kiszabadulni a

lángok közül. Mike és Mbejane mentek érte… két oldalról… aztán elestek… de felkapta Dirköt… segíteni próbált… nem sikerült… nagyon megégett… a lábáról lejött a hús. Seannak a szavak között nem mutatkozott semmi összefüggés, nem látszott értelem. Nekidőlt a szekérnek. Valami nagy gyöngeséget érzett, az akarat hiányát. Túl sok volt ez. Hadd vesszen. Hadd vesszen minden. – Sean, rosszul érzi magát? Broster keze a vállára nehezedett. Kiegyenesedett, körbepillantott. – Oda kell mennem hozzájuk. Adjanak kölcsön egy lovat. – Menjen csak, Sean. Itt maradunk, figyeljük a parazsat. Ne aggódjon, megbizonyosodunk felőle, hogy nem támad fel újra a tűz. – Köszönöm, Ken. – Körbenézett az aggódó, együttérző arcokon. – Köszönöm maguknak – mondta. Sean lassú ügetésben érkezett a Lion Kop-i ház istállóudvarához. Az udvaron rengeteg szekeret, szolgálót látott, fekete asszonyokat, gyerekeket – mindenki elcsöndesedett, amikor felismerték a gazdát. Az épület falánál mintha valami hulladékkupacot vennének körbe az asszonyok. Sean odalépett. – Látlak, Mbejane. – Nkosi. Mbejane szempilláit leperzselte a tűz, ettől kicsit kérdő és lágy lett az arckifejezése. Kezét és lábát friss, fehér kötésbe bugyolálták, ezen sárgás foltokban ütött át a sebre használt olaj. Sean letelepedett mellé. Nem tudott mit mondani. Tétován kinyújtotta a kezét, s megérintette Mbejane vállát. – Nagyon fáj? – kérdezte azután. – Nem, Nkosi. Elviselhető. A feleségeim eljöttek értem. Visszajövök majd, ha meggyógyultam. Beszélgettek még egy kicsit, a szolga elmesélte, mi történt Dirkkel és Michaellel. Aztán azt suttogta: – Ez az asszony az elpusztult ember felesége. Sean csak most vette észre. Az asszony magányosan ült egy takarón az emberekkel teli udvarban. Egy gyermek állt mellette – a pucér kisgyerek két kezére fogta az anyja nagy, kövér emlőjét, úgy szopott. Az asszony közönyösen ült, lábát keresztbe fonta maga alatt, vállára lazán egy okrával festett bőrt borított, mely elöl nyitva volt, hogy a gyermek könnyen hozzáférjen. Sean odalépett. A gyerek ráemelte nagy, sötét szemét, de a száját le sem vette az anyja melléről, szája széle nedves volt a kicsorduló tejtől. – Bátor férfi volt – üdvözölte az asszonyt. Az szomorúan hajtotta meg a fejét. – Az volt – erősítette meg az úr szavait. – Hová mész most? – kérdezte Sean. – Az apám falujába. Válasza csöndes méltóságát még jobban kihangsúlyozta a magas, vörös agyagfejdísz. – Válassz ki húsz ökröt a csordámból, s vidd őket magaddal. – Ngi Yabonga – légy áldott, Nkosi. – Járj békével. – Béke veled.

Az asszony felállt, a gyermeket a csípőjére vonta, lassan kiment az udvarról, vissza sem nézett. – Most indulok, Nkosi – szólt Mbejane hangja az alom felől. Bőre színe szürke volt a fájdalomtól. – Ha visszatérek, újra ültetni fogunk. Hiszen csak kis tűz volt ez. – Csak kis tűz volt – bólintott Sean. – Menj békével, barátom! Igyál sok sört, hízz meg. Majd meglátogatlak. Mbejane halkan nevetett, s jelt adott feleségeinek az alom körül. Az asszonyok felemelték – fiatalok voltak, a nehéz mezei munkától erősek –, rátették a puha fűágyra, úgy vitték ki az udvarból. Amikor kimentek a kapun, énekelni kezdtek: mindkét oldalon ketten vitték, olyanok voltak, mint egy-egy magas szobor, meztelen hátsójuk olajosan fénylett, ringott az apró ágyékkötő alatt, hangjuk büszkén a magasba szárnyalt, miközben az ősi dalt énekelték, mely a csatából győztesen megtérő harcost üdvözölte. A Lion Kop-i ház verandáján összegyűltek a szomszédok feleségükkel együtt: eljöttek, hogy felajánlják a segítségüket, vagy pusztán együttérzésüket akarták kifejezni. Mire Sean a lépcső tetejére ért, Ada már várta. – Dirk? – kérdezte a férfi. – Jól van, elaludt. Laudanum. – Michael? – Vár téged. Nem volt hajlandó orvosságot bevenni. A te szobádban helyeztem el. A folyosón haladva Sean megállt Dirk szobájánál, belesett. Dirk a hátán feküdt, bekötött keze keresztbe téve nyugodott a mellén. Arca feldagadt, csúnya, vörös vonalak éktelenítették ott, ahol a faágak belekaptak. Az ágy mellett Mary virrasztott türelmesen. Seanra emelte a pillantását, s fel akart állni. A férfi csak a fejét rázta. – Ne. Visszajövök, amikor felébredt. – Ezzel végigment a folyosón a szobájáig. A három varrólány Ada szalonjából úgy csicsergett, hajladozott az ágy körül, mint egy fészekaljnyi madárfióka, akiknek veszélybe került a fészke. Amikor meglátták a gazdát, rögtön abbahagyták a fecsegést. Mindegyikük – valami megmagyarázhatatlan oknál fogva – tartott Seantól. – Oh, Mr. Courtney! Szegénynek a keze… – kezdte volna az egyik kislány, de aztán bíborvörösre vált az arca, gyorsan pukedlizett, s kimenekült a szobából. A többiek utánasiettek. Sean az ágyhoz lépett. – Hello, Mike. A férfi hangja rekedtes volt, miközben a fiú arcán a hólyagokat nézte, úgy lógtak a bőrén, mint halvány szőlőszemek. – Szervusz, Sean bácsi. A sebes területeket az arcán és az ajkán sárga kenőccsel fedték be. Sean elhelyezkedett az ágy szélén. – Köszönöm, Michael – mondta.

69 Ronny Pye másnap kora reggel már jelentkezett. Dennis Petersen is vele jött, mindketten öltönyt viseltek. – Igazán elragadó megjelenés – üdvözölte őket Sean. – Minek köszönjem: üzletnek vagy barátságnak? – Nos, mondhatjuk úgy, hogy mindkettőnek. – Ronny megállt a veranda utolsó lépcsőjén. – Bejöhetünk? Sean bevezette őket a verandára, helyet foglaltak, de senki sem szólt egy szót sem. – Hallottam a tűzesetről, Sean. Borzasztó dolog. Azt beszélik, hogy egy bennszülött meghalt. Dirk és Michael megsebesültek. Igazán borzasztó. – Együttérzése jeléül Ronny a fejét rázta. – Azt is hallottad, hogy odaveszett négyezer acre telepítésem? – kérdezte Sean udvarias hangon. – Igen, hallottam róla – bólintott ünnepélyesen Ronny. – Borzasztó. Ronny és Dennis titokban egymásra sandítottak, majd lesütötték a szemüket, s a kezüket bámulták. – Bizony pocsék ügy – ismételte Ronny a rájuk telepedő csendben. – Valami más is nyugtalanít? – érdeklődött Sean megint csak udvariasan. – Nos, ha már így szóba hoztad… – Ronny a zsebébe nyúlt, kihúzott onnan egy hosszú, összehajtott iratot, mely piros szalaggal volt átkötve. – De kérlek, nem kell erről már ma beszélnünk. Hagyhatjuk későbbre, amikor összeszedted magad. – Beszélj! – mordult fel Sean. – Nyolcadik alpont. – Ronny szétteregette az okiratot a kávéscsészék között. – Az említett biztonság okáért, néhány megnevezett mimózafatábla, mely a kettes számot viseli a Lion Kop ültetvényen, s kiterjedése… – Ronny itt habozva megállt. – Azt hiszem, nincsen értelme, hogy az egészet felolvassam. Tudod, mi áll az iratban. Az a bizonyos mimózafa-ültetvény része volt a kölcsönre adott óvadéknak. – Mennyi időt adsz, hogy összeszedjem a pénzt? – kérdezte Sean. – Nos, ugye megérted, a szerződésben nincsen szó türelmi időről. Azt gondolom, azonnal ide kell adnod ezt az összeget. – Egy hónapot kérek – felelte Sean. – Egy hónap! Ronny szinte megbántva érezte magát a kérés hallatán, de mindenesetre igazán meglepettnek látszott. – Nézd csak, Sean. Igazán nem akarom… vagyis bizonyára van ennyi pénzed. Úgy értem, mire ez az egy hónap? Csak adj nekünk egy csekket az összegről, s kész. – Nagyon is jól tudod, hogy nincsen pénzem. – Az az érzésem… – kezdte Ronny finoman. – Az az érzésem, ha nincsen ennyi pénzed most, akkor ugyan mitől lesz majd egy hónap múlva? Nem akarlak megbántani, Sean, de ezt az ügyet üzleti szempontból kell mérlegelnünk. Ha érted, amit mondok. – Értem – bólintott Sean. – És egy hónap haladékot kérek. – Add meg neki – bökte ki Dennis Petersen, aki most mukkant meg először, erre Ronny rögtön felé fordult, arcán a vonások eltorzultak. Majdnem öt teljes

másodpercébe került, hogy arcvonásait rendezni tudja, s hangját is a szokásos érvelő tónusúra igazítsa. – Hát, Dennis – mormolta. – Kicsit szokatlan módja ez az üzletnek. Az a benyomásom, hogy… – Megbeszéltem Audreyval, mielőtt ide jöttünk volna. Megígértem neki… Hiszen mindketten egyetértettünk. – Dennis kibámult a völgy felé, nem tudott társa szemébe nézni. Ronny Pye hirtelen felkacagott. Az istenit, legyen! Talán így még jobb is lesz – látni, hogy ez a hatalmas, pofátlan disznó levett kalappal a kezében kunyerál, mint egy koldus. Persze Jacksonhoz megy majd először, Ronny már táviratozott Jacksonnak tegnap délután. És Nicholsnak is a Standard Banknál. Mostanra az üzenetét szertehordták már Dél-Afrika bankügyi csatornáin. Sean Courtney egy vacsora árát is nehezen kölcsönözhetné a bankoktól. – Akkor hát, rendben van, Sean. Különleges engedményként egy hónap haladékot kaptál. – Most minden mosolygás eltűnt az arcáról, előrehajolt, úgy ejtette a szavakat. – Pontosan harminc napod van rá. Utána, isten engem úgy segéljen, elárvereztetem alólad a földet! Amikor elmentek, Sean egyedül maradt a nagy verandán. A nap fényesen és melegen ragyogott a hegyen, de az árnyékban hűvös volt. Hallotta Ada varrókisasszonyait cseverészni, egyikük visongóan felkacagott. A zaj idegesítette Seant, homlokán egyre mélyebbé vált a ránc. Egy gyűrött borítékot halászott ki a zsebéből, a szék karfáján kisimította. Gondolatokba merülve ült, s a ceruzája végét rágta. Aztán azt írta: Jackson, Natali Fagazdaság. Majd ezt: Standard Bank. Aztán: Ben Goldberg. Megállt, nézegette, fontolgatta ezt az utolsó nevet a listán. Hangosan felnyögött, majd kihúzta két határozott vonallal – Goldbergéktől nem kell. Hagyjuk ki őket ebből. Most gyorsan egyetlen szót vésett oda: Candy és alá: Tim Curtis. Ez volt minden. John Acheson Angliában tartózkodott. Két hónapba is beletelik, mire tőle választ kap. Ez volt minden. Halkan felsóhajtott, s a borítékot összehajtogatva a zsebébe süllyesztette. Szivarra gyújtott, egészen belesüppedt a székbe, lábát a veranda alacsony mellvédjére helyezte. A holnap reggeli vonattal indulok, gondolta. Mögötte tárva-nyitva álltak az ablakok. Az ablak mögött, a hálószobában fekve Michael Courtney minden egyes szót hallott. Kínozta a fájdalom, de felkelt, öltözködni kezdett. Hátul ment ki a házból, távozását senki sem vette észre. A kancája az istállóban volt kikötve, kölcsönvett egy nyerget, úgy lovagolt haza Theuniskraalba. Anna meglátta, hogy közeledik – kirohant elé. – Michael! Jaj, Michael! Hála istennek, hogy épségben vagy! Hallottuk, hogy… – Ekkor az anyja megpillantotta az arcán a feldagadt, nyers égésnyomokat, és megdermedt. Michael lassan leszállt a lóról, az egyik szolga elvezette az állatot. – Michael, drágaságom. Istenem, az arcod! Gyorsan magához ölelte.

– Semmiség, anya. – Semmiség! – Az asszony eltolta magától, szája kemény vonallá szűkült össze. – Elszöksz innen az éjszaka közepén ahhoz a… ahhoz a… Aztán napokkal később előkerülsz, a kezed, az arcod csupa seb – és ez neked semmiség? – Ne haragudj, anya. A nagymama viselte gondomat. – Tudtad, ugye, hogy félholt vagyok az aggodalomtól, csak ültem itt és mindenfélét elképzeltem. Te pedig egy szót nem üzentél, hagytad, hogy… – Eljöhettél volna hozzám a Lion Kopra – szólalt meg a fiú csöndesen. – Annak a gonosztevőnek a házába? Soha! Michael elkapta róla a pillantását. – Apa hol van? – A dolgozószobájában, mint rendesen. Drágám, nem is sejted, mennyire hiányoztál nekem! Mondd azt, hogy szeretsz, Michael. – Szeretlek – mondta utána a fiú gépiesen, s megint úgy érezte, mindjárt megfullad itt. – Be kell mennem apához. Sürgős dolgom van vele. – Csak most érkeztél meg. Készítek valami harapnivalót… hadd nézzem meg végre az arcodat! – Beszélnem kell apával most, azonnal. Ne haragudj! Ezzel az anyját kikerülve bement a házba. Garry az íróasztalnál ült, amikor Michael belépett a dolgozószobába. A fiú gyűlölte ezt a szobát. Gyűlölte a magas, füstös mennyezetet, a faburkolatú falak csüggesztő sötétségét, a hatalmas vadásztrófeákat, még a szőnyegeket sem szerette itt, s utálta a régi iratok porszagát. Ebből a szobából bocsátották ki azokat a rendelkezéseket, melyek eleve meghatározták és korlátozták az ő sorsát is. Ez a szoba mindannak a jelképévé vált, ami elől menekülni szeretett volna. Dacosan nézett körbe, mintha a szoba maga valami eleven személy lenne – visszajöttem, hogy elvegyem, amivel tartozol, gondolta, te is kaptál tőlem, most fizesd is vissza! – Michael! Garrick csizmája csikorgott a fapadlón, amikor felkelt, hogy a fiát üdvözölje – ettől a hangtól Michaelnak rángás futott végig az arcán. – Szervusz, apa. – Anyád és én… mindketten annyira aggódtunk. Miért nem üzentél nekünk? Garrick hangjából kiérződött a megbántottság. Michael már kezdte volna magyarázni, szinte automatikusan feltámadt benne a bűntudat, de aztán a szavak másképpen formálódtak az ajkán, mint ahogy tervezte. – Sok dolgom volt. Nem találtam rá alkalmat. – Ülj le, fiam. Garrick az egyik fényesre suvickolt bőrfotelre mutatott. Levette orrnyergéről a fémkeretes szemüveget, de nem nézett még egyszer a fia sebhelyes arcába. Nem akarta, hogy Michael és Sean együtt szerepeljenek a gondolataiban. – Örülök, hogy visszajöttél. Éppen az új könyvem első fejezetein dolgozom. Családunk történetét írom meg, attól az időtől kezdve, amikor az ükapád megvetette lábát Cape Townnál, Dél-Afrika földjén. Igazán érdekelne a véleményed. Számomra nagy jelentőségű, hogy mit tartasz felőle: mi egy egyetemi diplomás fiatalember véleménye?

Már megint szorul körülötte a hurok. Ez olyan világos volt, hogy Michael beleremegett. Szinte érezte, hogy a burkolatos falak ráomlanak. Tiltakozni kezdett. – Apa, beszélnem kell veled. De Garrick már az orrára illesztette a szemüveget, s a papírlapokat böngészte az asztalon, közben gyorsan peregtek a mondatai: – Remélem, tetszeni fog neked. Valószínűleg számodra is érdekes téma. – Garrick felpillantott, s olyan mohósággal mosolygott a fiára, mint egy gyerek, aki ajándékot akar adni valakinek. – Lássuk csak. A legelejéről kezdem. Persze ez csak az első nyersfogalmazvány. Afféle vázlat, nincs még kidolgozva. – És olvasni kezdett. Minden bekezdés végén mosolyogva tekintett a fiára, elismerést várva. Michael végül nem tudta tovább türtőztetni magát, s egy mondat közepén kitört belőle: – Fizesd ki a részemet a theuniskraali birtokból! Egy pillanatra megtört Garrick hangja, megrezdült egy kicsit annak jeléül, hogy jól hallotta, mit követel Michael, de csak folytatta rendületlenül a felolvasást, pusztán a hangja lett élettelenül monoton, a szín eltűnt belőle. Befejezte a bekezdést, félretette a papírlapot, a szemüvegét is levette, s gondosan elhelyezte a tokjában. A rugó nyomására a szemüvegtok bekattant – Garry felemelte a fejét. – Miért? – Szükségem van a pénzre. – Mire kell az a pénz? – Szükségem van rá. Garry felállt, az ablakhoz lépett. Összekulcsolt kézzel állt az ablak előtt. A zöld pázsit egészen a kertet szegélyező kerítésig húzódott, a pázsiton mikulásvirágbokrok élénkpirosa virított. A kerítés mögött már kezdett emelkedni a talaj, aranyló fű vezetett az elszórt erdőségek felé, a fák között állatok legelésztek, az égen tömör, ezüstös-kékes felhők gyülekeztek. – Ma éjjel esni fog – motyogta Garry, de Michael nem mondott semmit sem. – Kell is az eső. Már három hete tart a szárazság, a legelők egészen kiasznak. – Válasz erre sem érkezett, Garrick visszatért az íróasztalhoz. – Azt mondták, múlt éjszaka tűz ütött ki a Lion Kopon. – Igaz. – Azt beszélik, hogy a nagybátyád tönkrement. A tűz elvitte mindenét. – Nem! – kiáltott fel tagadólag Michael. – Ez nem igaz. – Ezért kell az a pénz, Michael? – Igen. – Seannak akarod odaadni? – Részesedést akarok vásárolni a Lion Kop Fagazdaságból. Nem akarok én semmit sem odaadni – ez egyszerűen üzleti ajánlat lenne. – No és Theuniskraal? Ez az otthonod. Itt születtél. – Apa, kérlek! Már eldöntöttem magamban. – Sean javasolta ezt neked? – Dehogy. Erről ő semmit sem tud. – Akkor ez a saját ötleted. Teljesen egyedül gondoltad ki. Kiárusítod a szüleidet miatta. Istenem, miféle hatalma van fölötted, hogy ezt megteszed érte? Michael arca egy darab vörös tégla színét idézte; kirúgta a széket maga alól, s

felpattant. – A te szádból úgy hangzik az egész, mint valami árulás. – Pontosan az! – üvöltötte Garry. – Júdás műve. Az anyád és én – mindent megadtunk neked, míg felneveltünk. Kuporgattunk, hogy téged egyetemre járathassunk, az egész életünket köréd építettük fel. Azért a napért dolgoztunk, amikor majd visszatérsz hozzánk Theuniskraalba… és… – lihegve abbahagyta, letörölte az ajkáról kibuggyanó nyálat. – Ehelyett elszöksz, hogy hozzászegődj ahhoz a… ahhoz a disznóhoz. Mit gondolsz, tetszik ez nekünk? Az nem jut eszedbe, hogy összetöröd a szívünket? Annyi ember közül, neked pontosan hozzá kellett menned? És most, mindezek után Theuniskraal felét követeled, hogy nekiajándékozhasd… hogy megvedd az ő… – Hagyd abba! – figyelmeztette Michael élesen. – S mielőtt bármit mondanál, jusson eszedbe, kitől kaptam ezt a birtokrészt! Emlékezz csak vissza, ki volt itt az első ajándékozó! Kalapját, ostorát felkapta, s az ajtó felé rohant. – Michael! A szörnyű hívóerő az apja hangjában megállította a fiút. – Tessék? – Az örökséged – nem valami sok. Nem beszéltem veled erről, de történtek bizonyos dolgok – amikor még nagyon kicsi voltál. Marhavész… El kellett… Nem volt ereje tovább folytatni. – Mit akarsz ezzel mondani? – Ülj le, Michael! Ülj le, mindjárt mutatok valamit. A gyerek húzódozva visszajött, előre félt mindattól, amit most hallania kell; megállt az apja széke mellett. Garry kiválasztott egy kulcsot az óraláncról, azzal kinyitotta az íróasztal legfelső fiókját. Kivett egy összesodort iratot, kihúzta a szalagból, mellyel összekötötték, s szó nélkül odanyújtotta a fiának. Michael szétteregette, elolvasta a borító feliratát: „Jelzáloglevél”. A gyomra mindjárt émelyegni kezdett, egyet lapozott. Nem olvasta el az egészet. Néhány szó, egy-két mondattöredék vastagabban volt nyomtatva, ezek tartalmazták a lényeget. „A Ladyburgi Hitel- és Takarékpénztár… Egy bizonyos földdarabot, melynek kiterjedése mintegy huszonötezer hold, földrajzi megnevezése ladyburgi járás, pietermaritzburgi jegyzőség, megnevezése Theuniskraal farm…” „ennél fogva minden épület, ingatlan és fejlesztés… nyolc és fél százalékos kamattal együtt…” – Értem – Michael visszaadta az okiratot és felállt. – Hová mész? – Vissza a Lion Kopra. – Nem! – suttogta Garry. – Nem teheted, Michael. Kérlek, fiacskám! Ne… istenem. Óh istenem ne! Michael kiment a szobából, az ajtót csöndesen zárta be maga mögött. Amikor Anna belépett, Garry némán, magába roskadva ült az asztalnál. – Hagytad elmenni! – sziszegte. Garry nem mozdult, úgy tűnt, nem is hallja. – Elment! Elment, a bátyádhoz ment – és te hagytad. – A hangja eleinte mélyről jött, de villámgyorsan emelkedett, végül már visított. – Te mihaszna, részeges állat! Csak ülsz, játszadozol a vacak kis könyveiddel! Még arra sem voltál jó, hogy fiút nemzzél, még

ezt is a testvéred végezte el helyetted! És te tűrted, hogy elmenjen. Még arra sem vagy elég jó, hogy megtartsad, ez is a bátyádnak sikerült. Engedted, hogy elmenjen. Elvetted a fiamat! Garry csak ült mozdulatlanul. Nem látott, nem hallott. Fejében puhán szürkés köd gomolygott, ez a homály elzárt tőle minden hangot. Meleg volt a ködben – meleget érzett és biztonságot. Nem ér el hozzá senki sem, mert a köd beburkolja, megvédi. Nem eshet bántódása. – Te csak erre vagy használható. – Anna felkapott egy kéziratlapot az asztalról. – A papírocskáid! A történeteid, az álmaid, melyeket más férfiakról költesz – igazi férfiakról! Marcangolta, tépte az oldalakat, aztán Garryhez vágta őket. A lapok repültek, szálltak, végül megtelepedtek, mint lehullott falevelek a férfi vállán és haján. Még most sem mozdult. Az asszony zihált dühében és bánatában, felkapta, ami megmaradt a kéziratból, azt is széttépte, s az apró fecniket szerteszórta.

70 Most ott álltak, csak ők ketten, az állomás peronján. Nem beszéltek. Az előző éjjelt és nappalt szinte végig beszélgetéssel töltötték, most már nem maradt több mondanivalójuk. Csöndes együvé tartozással álltak a peronon – ha egy idegen most rájuk pillantott volna, azonnal megmondhatja, hogy ők apa és fia. Michael nem volt ugyan annyira magas, mint Sean, s alakja is vékonynak hatott a másik óriási termete mellett, mégis, a bőrük árnyalata, a hajuk színe teljesen ugyanolyan volt. Mindkettejüknek nagy, Courtney-féle orra volt, szájuk széles, telt vonalú. – Amint pénzt találok, táviratozom. Sean már részletesen elmagyarázta Michaelnek a Lion Kop pénzügyi felépítését. Azt is elmondta, hogyan próbál pénzt szerezni, mely talán megóvja a pénzügyi csődtől az ültetvényt. – Én rendet tartok ezen a vonalon. – Michaelnek kellett megkezdenie a mimózafavágást ott, ahol a tűz megkímélte a fákat. Előző nap végigjárták az ültetvényt, megjelölték azokat a táblákat, amik megértek a fejsze alá. – Járjon szerencsével, Sean bácsi! – Miután együtt dolgozunk ezentúl, Mike, azt javaslom, hagyd el a nevem mellől a bácsit, nagyon nehézkes megszólítás ez a mindennapi beszélgetéshez. A fiú elmosolyodott: – Járj szerencsével, Sean! – Kösz, Mike. Keményen megszorították egymás kezét, aztán Sean felmászott a vasúti kocsiba. Jackson igazán barátságos volt, de nem engedett egy jottányit sem, Nichols a Standard Banknál igazán udvarias hangot használt, s mélyen együtt érzett. Sean még elérte a Johannesburg felé induló vonatot: ott próbálja meg kilőni két utolsó golyóját. – Courtney ezredes! Örülök, hogy látom. – Candy hoteljében a portás előjött a pult mögül, hogy Seant üdvözölje. – Éppen a múlt héten beszélgettünk önről. Isten hozta ismét Johannesburgban!

– Hello, Frank! Felszedett egy kis súlyt, nem igaz, öregem? – Ezzel megütögette a portás mellényét, aki felnevetett. – Mondja csak, Frank… Candy, akarom mondani, Mrs. Rautenbach itthon van? – Hát, történt egy és más, mióta utoljára nálunk járt, sir. – A portás mosolyába kis gúnyos rosszindulat vegyült. – Mrs. Rautenbach nem létezik többé, bizony nem, uram. Mrs. Heyns – Mrs. Jock Heynsnek hívják az asszonyomat. – Jó isten! Hozzáment Jockhoz? – Pontosan ez történt. Két héttel ezelőtt esküdtek – a háború óta ez volt a legpompásabb esküvő Jo’burgban. Kétezer vendég jött el. – Hol van most Candy? – A tengeren. Angliába és Európába utaztak hat hónapos nászútra. – Remélem, boldog lesz – mormolta Sean maga elé, mert eszébe jutott, milyen magányosságot látott tükröződni az asszony szemében, amikor elbúcsúztak. – Miért ne lenne boldog annyi pénzzel, amennyi Mr. Heynsnek van? Lehetne ilyen jómódban boldogtalan? – kérdezte a portás őszintén csodálkozva. – Megszáll nálunk, ezredes úr? – Ha akad üres szobájuk. – Barátok számára mindig találunk üres szobát. Mennyi ideig marad itt, uram? – Két napig, Frank. Tim Curtis főmérnökként dolgozott a városi bányatársaságnál. Amikor Sean a kölcsönt említette, csak nevetett. – Jézusom, Sean – én csak alkalmazott vagyok, nem az én tulajdonom az a rohadt bánya! Sean Curtiséknál vacsorázott – Tim két éve házasodott. Unszolásukra megnézte nemrégen született csecsemőjüket, de titokban úgy vélekedett, hogy a gyerek leginkább egy szopós buldogkölyökre hasonlít. Johannesburgi látogatását kicsit meghosszabbítva, Sean végiglátogatta a helyi bankokat. Valaha régen már állt üzleti kapcsolatban a bankok többségével, de a banktisztviselők cserélődtek ez idő alatt: Sean igazán csodálkozott tehát azon, hogy mindegyik pénzintézet igazgatója hallott már róla. – Courtney ezredes. Ön az a bizonyos Sean Courtney ezredes a Lion Kop Fagazdaságtól, Natalból? – S amikor igenlően bólintott, rögtön látta, hogy a szemükre mintha képzeletbeli spaletták csukódnának, ahogyan a gondos gazda védi háza táját a tolvajok ellen. A nyolcadik éjszakán italt küldetett fel a szobájába – két nagy üveg brandyt. Szünetet sem tartva, kétségbeesetten vedelt. Az ital nem csöndesítette meg a háborgását, mely az agyában dúlt, inkább tovább szította, amitől a rászakadó bánat is egyre örvénylőbbnek tűnt. Magányosan feküdt, míg csak a hajnal fényénél el nem halványultak a sárga gázlángok. A brandy egyre ott munkált a fejében – pedig nagyon vágyott már a békességre, arra a csöndes békére, melyet csak a hatalmas füves pusztákon sikerült eddig megtalálnia. Egyszerre egy kép jelent meg előtte: elhagyatott sírhalom egy kis domb alatt. Hallotta a szél süvöltését a sír körül, látta szállongani a levegőben a

megbarnult fűszálakat. Ez a hely volt maga a békesség. – Saul – szólalt meg, hirtelen még jobban elszomorodott. Eszébe jutott ígérete, hogy ellátogat barátja sírjához – nem tartotta be, amit megígért. – Itt már mindennel elkészültem. Indulhatok. Felállt. Megszédült a másnaposságtól, elkapta az ágy fejtámláját, hogy valamiben megkapaszkodhasson.

71 Már négymérföldnyi távolból felismerte a kopjét. Kitörölhetetlenül vésődött annak a kiemelkedésnek az alakja az emlékeibe: a domboldalak szimmetrikusan dőltek, a kövek tompán csillogtak rajtuk a napfényben, mint a hüllő pikkelyei. Aztán a fennsík: lapos, sima, sziklákkal körbevéve, melyen, mint egy magas oltáron, mutatták be az áldozatot a kapzsiság és ostobaság istenének. Amint közelebb ért, aloébokrokat vett észre a domb oldalában, húsos levelek koronázták a bokrokat, skarlátszínű virágok ragyogtak rajtuk, mint az ékszer. A kopje alatti síkságon, a rövid barnás fűben hosszú sorban fehér pöttyök látszottak. Sean odalovagolt, s amint közeledett, látta, hogy a fehér pöttyök nem egyebek, mint fehérre meszelt sírkövek, mindegyiken fémből kereszt ragyogott. Az egész napos lovaglástól Sean tagjai megmerevedtek, lassan szállt le a nyeregből. Megkötötte a lovakat, a nyerget, a csomagokat levette róluk, aztán szabadon engedte őket, hadd legeljenek. Megállt egy kicsit, rágyújtott egy szivarra, egyszerre nem volt kedve odamenni a sírokhoz. Az elhagyott föld csöndje puhán telepedett rá, ezt a csöndet a pusztán fújdogáló szél nem törte meg, inkább még jobban kihangsúlyozta. A legelésző állatok zajosan tépkedték a kiszáradt füvet – táplálkozásuk zaja szentségtörőnek hatott ezen a helyen, de legalább felrázták Seant mélázásából. Odalépett a dupla sorban elhelyezett sírokhoz, s az egyik előtt megállt. Vadul belerúgott a kereszt feliratába: „Itt nyugszik egy bátor burger.” Végigsétált a keresztek mentén, mindegyiken ugyanezeket a szavakat olvashatta. Egyiken-másikon a szót rosszul írták a burger szóban, például egy helyütt r helyett g betűt véstek oda. Sean megtorpant, rábámult a feliratra, magában átkozva azt az embert, aki kapkodott, oda sem figyelt, és ettől a sírfelirat kegyeletesből gyalázkodóvá változott. – Bocsáss meg – mondta ki hangosan, elnézését kérve annak az embernek, aki ott feküdt a sírkő alatt. Aztán maga is zavarba jött, furcsállta saját gyöngeségét. Csak őrültek beszélgetnek halottakkal. Máris indult a második sor sírhalom felé. „W. Carter, a királyi flotta tengerésztisztje”. Ő volt az a kövér a csapatban. Henderson tizedes, kétszer mellbe lőtték, egyszer hasba kapott találatot. Végigsétált a sírok mellett, s olvasgatta a neveket. Néhány felirat puszta név maradt számára, mások azonnal, élénken jelentek meg a szeme előtt. Látta, amint nevettek, lovagoltak, látta őket rémülten, s a fülében visszhangzott a hangjuk. Ez itt például még mindig tartozik neki egy guinea-vel, jutott eszébe a fogadásuk. – Tartsd meg! – bökte ki hangosan, de azonnal abbahagyatta magával az ilyen

megjegyzéseket. Lassan ballagott a sor vége felé; minél közelebb ért ahhoz a különálló sírhoz – ő parancsolta, hogy külön temessék –, annál inkább fogyott lépteiből a lendület. Elolvasta a bevésést. Kényelmesen letelepedett a sír mellé, ott is maradt egészen napnyugtáig, amikor a szél meghűvösödött, s fájdalmasan sivított körülötte. Ekkor a nyereghez lépett, kibontotta a felcsavart pokrócot. Tűzifája nem volt, a hideg éjszakában, az éjszakánál is dermesztőbb gondolatok közepette hajtotta a fejét álomra. Reggel visszament Saul sírjához. Most vette csak észre, hogy a kövek közül már a fű is kibukkant, s a kereszt enyhén féloldalra dőlt. Levette a kabátját, letérdelt, úgy dolgozott, mint egy kertész: vadászkésével kigyomlálta a füvet, vigyázott rá, hogy a gyökereket is kitépje. Ekkor a sír fejrészéhez lépett, s felemelte a kereszt köré elhelyezett köveket. A keresztet is kiemelte, újra megásott egy mélyedést, aztán nagy gonddal beleállította a keresztet, majd az egészet kaviccsal, földdel befedve, s végül a fehérre meszelt kövekkel ismét megjelölte körben a sírt. Hátralépett, kezéről leveregette a földet és a mészmaradványokat, majd megtekintette a művet. De még most sem találta kielégítőnek, mintha valami hiányoznék. Gondolkodni kezdett, nagyon ráncolta a homlokát, aztán rájött. – Virágok! – kiáltott fel, s a kopje emelkedőjén pirosló aloévirágokra pislantott. Már indult is fel a dombra, botladozott a szétszóródott szikla- és kőtörmelékben. Kése könnyedén áthatolt a virágtövek lágy, vaskos szárán, az így támadt nyílásból gazdagon omlott alá a növény váladéka. Egy ölre való virággal ment vissza a lejtőhöz. A lejtő egyik oldalán egy másik színfolton akadt meg a szeme, rózsaszín és fehér színek tündöklöttek a kövek között. Visszament hozzájuk. Tökéletes alakú trombitavirágok voltak, torkuknál rózsaszínben játszók, nyelvük törékeny kis sárgaság. Sean nagyon megörült ennek a felfedezésnek, letette az aloécsokrot, s bement a virágok közé. Előrehajolva, mint egy szüretelő munkás haladt egyre befelé, míg egy szűk szakadékhoz nem ért – szépen elrendezte a virágokat, a szárakat fűvel fogta össze. Végül leereszkedett a mélybe, s kiegyenesítette fájó hátát. A meredély igen szűk volt, kis erőfeszítéssel keresztül is ugorhatta volna, de igen mélyre hatolt. Minden érdeklődés nélkül lepillantott; alul esőáztatta homokos földet látott, majd pillantását egy hatalmas állat félig eltemetett csontváza vonta magára. De mégsem a csontok miatt mászott le a szurdokba, hanem a nagy alakú, bőrből készült tárgy miatt, mely a maradványok közül kandikált elő. A hátsóján csúszva tette meg az utolsó métereket a fenékig, aztán szemügyre vette, amit talált. Bőrből készült nyeregtáska volt az, dupla zsebű, a kötőszíj csatja már majdnem szétporladt a rozsdától. Kiszabadította a táskát a sárból – egészen meglepte, milyen nehéz. A bőr száraz és törékeny volt, a nap szinte fehérre szívta ki, az oldalzsebek csatjai egészen elrozsdásodtak. A késével felhasította az egyik oldalzsebet – aranyérmék ömlöttek ki belőle. A pénzek odacsörögtek le a sárba, csilingelve kupaccá álltak össze, s vidám, aranyló mosollyal ragyogtak. Sean nem akart hinni a szemének. Eldobta a táskát, s leült a pénzhalom mellé. Félősen kihúzta az egyik lapos aranyat, megvizsgálta az öreg elnök képmását, aztán a szájába vette az érmét, fogát belevájta a lágy fémbe, majd kivette a szájából. – No, vigyen el engem az ördög! – mondta, s hangosan felnevetett. Hátrébb tornázta magát, arcát az ég felé fordította,. úgy tombolt boldogságában és

megkönnyebbülésében. Alig tudta abbahagyni, de egyszer csak elmúlt a nevethetnékje, s hirtelen kijózanodott. Két kezébe vett egy-egy maroknyi aranyat, és azt kérdezte: – Nos, honnan a pokolból kerültek ezek ide? – A választ az a halvány arc adta meg, melyet mindegyik érmére rávéstek. Ez itt búr arany. – És kié ez a pénz? – A válasz erre a kérdésre is ugyanez volt – s ő végigpergette az aranyakat az ujjai között. A pénz a búroké. – Egy fenét! – kiáltott fel dühösen. – Ettől a pillanattól kezdve ez Courtneyé. S nekilátott, hogy megszámolja. Nemcsak az ujjai jártak közben, hanem az agya is. Máris védőbeszédet készített, amivel a lelkiismeretét megnyugtathatja. Hiszen a búrok adósai, tartoznak a teli szekerekkel hozott elefántcsont árával, tartoznak a Volkskaas Bankban elhelyezett pénzével, adósai a lábába kapott gránátszilánk-sebesülés miatt, no meg a haslövés miatt, hátralékban vannak három év küzdelmei és életveszélye miatt elszenvedett megpróbáltatásaival, tartoznak neki a barátja halálával. Húszasával tornyozta fel az aranyakat, ezalatt megvizsgálta az ügyét, úgy vélekedett, hogy minden bizonyítást nyert, s a tárgyalást saját maga javára berekesztette. – Helyt adok a fellebbezésnek – jelentette ki, s most már teljes figyelmét a pénz számlálásának szentelte. Másfél óra múlva tudta a végösszeget. Az egyik sima kövön, melyet asztalnak használt most, ott sorjáztak a pénzkupacok. Meggyújtott egy szivart, leszívta a füstöt mélyen a tüdejébe, ettől egészen könnyűnek kezdte érezni a fejét. A lelkiismerete feltétel nélkül megadta magát, helyébe békés jóérzés költözött. Még erőteljesebben érezte a megnyugvást most, hogy annyi kétségbeejtő gondolat fordult meg a fejében nem olyan régen. – Sean Courtney elfogadja a néhai Transvaali köztársaság kormányától ezen összeget, melynek értéke huszonkilencezer-kétszáz font aranyban minden követelésének fejében. – Felkacagott, elkezdte visszasöpörni az aranyat a bőr nyeregtáskába. A nehéz táskát a vállára vetette, karja tele vadvirággal, így ballagott lefelé a dombról. Felnyergelte a lovát, a nyeregtáskát az öszvérre csatolta, aztán odalépett Saul sírjához, hogy letegye virágait a halomra. A virágok élénken virultak a barnás, füves föld ellenében. Még egy órát elbíbelődött ott – rendezgette a virágokat, de ellenállt a kísértésnek: nem mondott köszönetet Saulnak. Mert most már úgy gondolta, hogy az a pénz nem a köztársasági kormány ajándéka volt, hanem egyenesen Saul Friedmané. És ettől a gondolattól könnyebben tudta elfogadni az ajándékot. Végül nyeregbe szállt és ellovagolt onnan. Amikor az emberi alak és a lovak elenyésztek a hatalmas barna pusztaságban, dél felől forgószél támadt. A meleg levegő magas, orsóként csavarodó oszlopban hozta a port, a száraz fűtörmeléket; az egész odalibbent, szétterült a kopje lábánál fekvő sírhalmon. Egy ideig még úgy látszott, tovább viszi a szél, amit idehordott, de hirtelen irányt változtatott, rátört a keresztek duplán földbe szúrt sorára. A forgószél felkapta a virágokat Saul sírjáról, letépte a szirmokat, s szétszórta őket a nagy pusztaságban.

72 Michael cipelte a vászontáskát – ez volt a legnehezebb a csomagok közül –, Sean pedig kiszállt a fogatból, s a Ladyburgi Hitel- és Takarékszövetkezet irodájához sietett. – Óh! Courtney ezredes – lelkesedett egy ifjú hölgy az előszobában. – Szólok Mr. Pye-nak, hogy megérkezett. – Kérem, ne fárassza magát. Magam viszem meg a jó hírt. Ronny Pye riadtan pillantott fel, amikor az iroda ajtaja kitárult, s ők ketten besétáltak. – Jó reggelt, Ronny – üdvözölte Sean vidáman. – Volt már valami nagy fogásod, vagy még túl fiatal az idő? Ronny visszafogottan mormogott valami válaszfélét és felállt. Sean kiválasztott egy szivart az asztalon álló bőr szivardobozból, s megszagolgatta. – Lószarnak igazán megjárja – jegyezte meg, s leharapta a szivar végét. – Gyufát, ha volnál olyan kedves, Ronny, végtére ügyfél vagyok, hová tetted a jó modorodat? Ronny habozva, gyanakodó arccal meggyújtotta Sean szivarját. A másik helyet foglalt, lábát – pedánsan keresztbe téve a bokájánál – feltette az asztalra. – Mennyivel tartozom? – kérdezte Sean. A kérdéstől Ronny gyanút fogott, szemét a táskára szögezte, melyet Michael tartott a kezében. – Úgy érted, mennyivel tartozol összesen? Kamattal együtt? – Kamattal együtt – erősítette meg Sean. – Nos, ki kell számolnom. – Kérlek, kerek összegben közöld velem. – Nos, nagyon durván… megérted, ugye, az körülbelül… nem is tudom… mondjuk, hogy… – Elhallgatott. A szövetből készült táska kellemetlenül nehéznek tűnt. Az oldalai kidagadtak, még azt is észrevette, hogy Michael karján, mellyel a táskát tartotta, megfeszülnek az izmok. – Mondjuk, hogy az összeg huszonkétezer-nyolcszáztizenhat font és tizenöt shilling. Az összeg kimondásakor Ronny lehalkította a hangját, mint a primitív törzsek tagjai, amikor istenüket idézik meg. Sean levette az asztalról a lábát. Előrehajolt, s az asztalon heverő iratokat elsöpörte az útból az egyik oldalra. – Legyen úgy. Fizesd ki ezt az embert, Michael. A fiú a szabaddá tett asztallapra helyezte ünnepélyesen a táskát. Amikor Sean rákacsintott, ünnepélyessége szertefoszlott: Michael elmosolyodott. Meg sem próbálva, hogy az izgalmát leplezze, Ronny mindkét kezével beletúrt a táskába, majd két szürke szöveterszényt emelt ki onnan. Az egyiken kioldozta a zsinórt, s az aranyat az asztalra öntötte. – Hol szerezted? – kérdezte mérgesen. – Ahol a szivárvány a földet éri. – Ez egész kis vagyon – tiltakozott Ronny, amint ismét belekotort a szövetből készült táskába. – Csinos összeg, el kell ismernem.

– De hát… no de… – Ronny az aranyból rakott tornyok között matatott – úgy kapirgált a titok megfejtéséért, ahogy a tyúk keresi a kukacot. Sean egy hetet töltött Johennesburgban és másik két napot Pietermaritzburgban, és felkeresett minden bankot, hogy a Kruger-képmásos aranyakat kisebb tételekben beválthassa Viktóriaaranyakra, portugál érmékre, s még vagy egy tucat másik köztársaság aranytallérjára. Most egy pillanatig elégedetten szemlélte fáradozása eredményét. Aztán kezdte kimenteni magát. – Már útban kellene lennünk hazafelé. Michaelt átölelve az ajtóhoz kormányozta a fiút. – Tedd letétbe a pénzt a folyószámlámra, ha megkérhetlek. A további akadékoskodás az ajkára fagyott Ronny-nak – kétségbeesetten és tehetetlenül bámulta az ablakon keresztül, hogy a Lion Kop-i Fagazdaság Sean személyében felül a lovas kocsira, fejébe nyomja a kalapját, udvariasan búcsút int, és nyugodtan kicsúszik a markából. Lion Kop egész nyáron a fejszecsapásoktól és a zulu munkások énekétől visszhangzott. Amikor egy fa, kusza ágaival összegabalyodva ledőlt, a munkások cukornádvágó késsel vették munkába, lehántolták a kérgét, s a gazdag termést kötegekbe gyűjtötték. Minden Pietermaritzburgba, induló vonat vitt egy teherszállítmányt, melynek célállomása egy-egy meghatározott gyár volt. Ezek a hosszú napok egyre szorosabbá tették a kapcsolatot Michael és Sean között. Kifejlesztettek valami saját használatú nyelvezetet, melynek szótakarékossága igazán figyelmet érdemelt. Hosszú megbeszélések nélkül is, mindketten felelősek voltak a munkáért a Lion Kop bizonyos területén. Michael vállalta magára a felszerelés karbantartását, a ki- és berakodást, minden irodai munkát és a szükséges anyagok megrendelését. Sean eleinte alaposan ellenőrizte a fiú ténykedését, de amikor nem talált benne semmi kivetnivalót, többé nem aggódott miatta. Csak a hétvégén váltak el: Sean Pietermaritzburgba utazott érthető okokból, Michaelt pedig Theuniskraalba szólította a kötelessége. Michael gyűlölte ezeket a hazatéréseket, Anna örökös szemrehányásait, amikor hűtlenséggel vádolta. A sírógörcsökből is elege volt. De még borzasztóbbnak érezte a néma elutasítást Garry arcán. Minden hétfőn, kora reggel, mint egy börtönből szabaduló rab, olyan örömmel indult a Lion Kopra, ahol Sean már várta. – Mi van azokkal a nyavalyás fejszenyelekkel, Mike? Csak esténként maradt idejük, hogy beszélgessenek, amikor egymás mellett üldögéltek a széles verandán. Minden szóba került ilyenkor: a pénz, a háború, a politika, az asszonyok, a termés – úgy beszélgettek egymással, mint egyenrangú társak szoktak, minden fenntartás nélkül, mint közös célért dolgozó; komoly férfiakhoz illik. Dirk csöndesen ült a sötétben, s hallgatta őket. Bár még csak tizenöt éves volt, de Dirkben a gyűlölni tudás jóval meghaladta a korát, s mindez a gyűlölet Michael ellen irányult. Sean most is úgy bánt Dirkkel, mint annakelőtte – a gyerek csak elvétve fordult elő az iskolában, Sean nyomában járt az ültetvényeken, részesült apja nyers szeretetéből és még nyersebb fegyelmezéséből –, mégis úgy érezte, hogy apja és Michael viszonya a biztonságát fenyegeti. Pedig csak életkora és tapasztalatlansága miatt zárták ki ezekből a verandán folyó esti beszélgetésekből. Ha hozzászólt valamihez, azt türelmetlenül meghallgatták ugyan, aztán úgy folytatták a beszédet, mintha ő meg sem szólalt volna. Dirk némán üldögélt, közben terveket szövögetett

Michael megölésére. Ezen a nyáron a Lion Kopon apróbb lopások fordultak elő, sőt híre járt néhány megmagyarázhatatlan, vandál cselekedetnek is, de mindez csak Michaelt érintette. Eltűnt például a legjobb lovaglócsizmája, egyetlen, öltönyhöz viselhető ingének hátát valaki szétszaggatta, mielőtt felvehette volna az egyszer egy hónapban az iskolában megrendezett táncmulatságra. Pointer szukájának négy kölyke született, ezekre egyhetes korukban Michael döglötten akadt rá az istálló szalmája között. 1904 decemberének közepén Ada és a varrólányok elkezdtek készülni a karácsonyi ünnepekre. Huszadikán Ruth és Storm érkezett vendégségbe hozzájuk; Sean gyakori távolléte a Lion Kopról kemény feladatot rótt Michaelra. A Protea utcai ház levegőjében valami titok érződött. Seant szigorúan kizárták azokból a hosszú megbeszélésekből, melyeket Ada szobájában rendeztek – ide vonult vissza Ada és Ruth, hogy az esküvői öltözéket kiagyalják, de nem csak ez volt az a bizonyos titok. Valami másról lehetett szó, ez tartotta izgalomban és állandó vihorászásban az ifjú hölgyeket. Némi hallgatózás után Sean kitalálta, hogy a titok valamiképpen a karácsonyi ajándékkal kapcsolatos, melyet Ruth szánt őneki. De Seannak egyéb gondjai is akadtak, ezek között a legfőbb, hogy sikerüljön elnyernie Storm Friedman kegyeit. Rengeteg édességet vásárolt a kisasszonynak, a finomságokat persze Ruth tudta nélkül szállították a címzetthez. A Shetland póniló Pietermaritzburgban maradt, ezért a kisasszony Seant kérte fel a lovacska helyettesítésére, melyet Sean – büszkeségének feladása és nadrágjának térdén néhány fűfolt árán – fel is vállalt. Jutalomképpen meghívást kapott a délutáni teázásra Stormhoz és babáihoz. Storm legkedvesebb játékszere egy kislánybaba volt, igazi emberi hajjal, s kissé bárgyú arckifejezéssel porcelánból készült arcán. A kislánynak majd megszakadt a szíve, úgy zokogott, amikor egyszer összetört fejjel akadt rá a babára. Sean segítségével eltemették a hátsó udvarban, s jól kifosztották Ada kertjét a sírra tett virágokért. Dirk közönyösen szemlélte a temetést. Storm már tökéletesen megvigasztalódott, követelte, hogy Sean exhumálja a babatetemet, és kezdjék elölről az egész ceremóniát. A baba összesen négyszer lett eltemetve, Ada kertje ennek következtében úgy festett, mintha sáskarajok vonultak volna át rajta.

73 Karácsony napja korán kezdődött Seannál. Michaellal együtt segítettek tíz nagy ökör levágásában, ezt a zulu munkások kapták a karácsony tiszteletére, aztán szétosztották a fizetséget és a gazda ajándékait is. A férfiak khaki inget, rövidnadrágot kaptak, asszonyaik két marék színes gyöngyöt. A szolgák nevetgéltek, énekeltek. Mbejane, aki erre az alkalomra felkelt a betegágyból, magas hőfokú beszédet tartott. Még nem tudott alig begyógyult lábán állni, de azért harciasan hadonászott a lándzsáival, kihúzta magát, s dörgő hangon kérdezte a szolgahadat: – Ver a gazda titeket? – Ai-bho! – vágták rá a tagadó választ. – Táplál titeket? – Yhe-bho! – csattant föl az igenlés.

– Arannyal töltötte meg a zsebeteket? – Yhe-bho! – Apácskánk ő minékünk? – Apácskánk! Azért ezt nem kell szó szerint érteni, mosolyodott el Sean. Aztán hátralépett, hogy elvegye a hatalmas agyagkorsóban hozott, kölesből készített sört, amit Mbejane első asszonya nyújtott át. Ezt egy hajtásra kellett kiinnia egy magára valamit adó férfinak, és Sean meg Michael meg is tették. Aztán beszálltak a fogatba, Mbejane fogta az ostort, Dirk ült mellette, és az egész társaság megindult Ladyburgbe. Az első üdvözlés- és jókívánságözönt követően Ruth a hátsó udvarba vezette Seant – mindenki nyomult utánuk. Ott hátul valami hatalmas tárgy állt ponyvával letakarva. A ponyvát nagy ceremóniával levették, és Sean elámult Ruth ajándékán. Tükörfényes testtel, fémrészekkel, bőrülésekkel – s mindez egyszerre csillogottragyogott a napon – egy autó állt a kertben. A hatalmas fém kerékküllőn és elöl a fűtésnél jól látható volt a felirat: Rolls-Royce. Sean már látott ilyen agyafúrtan gyönyörű autókat Johannesburgban, de most szóhoz sem jutott a félelemtől. – Drága Ruth, nincsen elég szavam, hogy megköszönjem. Alaposan megcsókolgatta Rutht, ezzel is halogatni próbálta a pillanatot, amikor a gépszörny közelébe kell mennie. – Tényleg tetszik? – Hogy tetszik-e? Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam. Válla fölött kipislantva, Sean megkönnyebbülten látta, hogy Michael már beült a kocsiba. Mivel ő volt az egyetlen mérnök, Michael foglalt helyet a kormánynál, és teljes tekintélyével irányított mindenkit maga körül. – Szálljatok be! – parancsolta Ruth. – Hadd nézzem meg először. Ruthszal kart karba öltve, Sean körbejárta az autót, de mindig megmaradt tisztes távolságban a szemle során. A fényszóró lámpája rosszindulatúan nézett rá, Sean lesütötte a szemét. Homályos rosszérzése valódi félelemmé változott, amikor megértette, hogy vezetni kell ezt a gépet, irányítani és a sebességét szabályozni egyszerre. Tovább nem lehetett halogatni – Sean odalépett a Rollshoz, s megütögette a tetejét. – Szervusz! – szólt bánatosan. A betöretlen állatoknál az ember az első érintésnél megértetheti az állattal, hogy ő a gazda, ő parancsol. – Szállj be! Még mindig Michael volt a főnök, Sean engedelmeskedett – Rutht ültette középre az első ülésen, jómaga az ajtó mellett foglalt helyet. Ruth ölében Storm fészkelődött, sikongatott izgatottan. Michael hosszasan tanulmányozta a használati utasítást – ez nem használt sokat Sean lelki nyugalmának. – Ruth, nem gondolod, hogy okosabban tennénk, ha Stormot itt hagynánk – csak most, az első alkalommal? – Ugyan, nincsen vele semmi gond – vizsgálgatta az asszony mindent sejtően Seant, aztán elmosolyodott. – Ez az autó igazán biztonságos, drágám. – De megnyugtató szavai ellenére, Sean rémülten megdermedt, amikor a motor végre felbőgött. Így is

maradt, mereven előrenézett, mialatt győzedelmesen vonultak végig Ladyburg utcáin. Urak és szolgák özönlöttek ki a házakból, amerre az autó elhaladt, az út mentén végig vidám örömmel, csodálkozással integettek feléjük. Végül visszaérkeztek a Protea utcába. Amikor Michael leállította a motort a ház előtt, Sean úgy menekült ki az autóból, mint aki lidércnyomásos álomból ébredt. Határozottan megvétózta az ötletet, hogy a család az autóval utazzon a templomba, úgy vélekedett, ez nem volna helyénvaló, sőt kifejezetten rossz ízlésről árulkodna. Smiley tiszteletesnek nagyon hízelgett, hogy ezúttal Sean ébren maradt a prédikáció egész ideje során, s az arckifejezéséből ítélve igazán aggódott a lelki üdvösségéért. Az istentisztelet után Michael Theuniskraalra lovagolt, hogy együtt költse el az ebédet a szüleivel, de már kora délután visszatért, s megkezdte Sean kiképzését. Ladyburg egész lakossága Seant és Michaelt leste, ahogyan sétatempóban körözgettek a házak körül. Mire leszállt az este, Michael úgy döntött, Sean már egyedül is megtehet egy kört az autóján, s ennek megfelelően kiszállt a kocsiból. Most tehát egyedül ült a kormánynál, idegességében megizzadt – Sean körbejáratta a szemét a várakozó arcok tengerén, és valahol hátul megpillantotta a vigyorgó Mbejanét. – Mbejane! – üvöltötte. – Nkosi! – Gyere velem! – erre Mbejane arcáról tüstént elpárolgott a mosolygás. Igazán természetellenes dolog az, hogy egy jármű csak úgy magától mozog – Mbejane semmiképpen sem igyekezett ezt megtapasztalni. – Nkosi, még mindig nagyon fáj a lábam. A bámészkodók között zulu munkások is akadtak, akik a Lion Kopról jöttek le a csoda hírére, mert a hírek bizony odáig eljutottak. Az egyik Lion Kop-i munkás most olyan hangon kacagott fel, mint aki kétségbe vonja Mbejane bátorságát. Mbejane teljes hosszában kiegyenesedett, mélyen a szemébe nézett a nevető férfinak, majd büszkén helyet foglalt a Rollsban Sean mellett, karját összekulcsolta a mellkasán. Sean mély lélegzetet vett, megragadta a kormányt mindkét kezével, szeme összeszűkült, és az autó nekiiramodott. – Kuplung be! – morogta magának. – Gáz! Fékezz! Motort lezárni! Kuplung ki! A Rolls olyan vad szökkenéssel iramodott előre, hogy majdnem mindketten visszaröpültek a hátsó ülésre. Ötven yarddal odébb az autó megállt, mert kifogyott belőle a benzin, ez igazán szerencsés fordulatnak volt mondható: egész valószínűtlennek tűnt, hogy Sean vissza tudott volna emlékezni az autó megállításának folyamatára. Szürkés arccal, remegő végtagokkal szállt ki Mbejane – életében utoljára – a Rollsból. Soha többé nem ült bele – Sean titokban irigyelte ezért. És igazán megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy hetekbe is beletelik, mire végre megérkezik az újabb üzemanyag-szállítmány Cape Townból.

74 Három héttel Sean esküvője előtt Ada Courtney egy reggelen a gyümölcsösbe

indult, hogy szedjen a friss termésből a reggelihez. A kertben, a vastag avokádófára felkötve, fehér hálóingben találta meg Maryt. Ada levágta a kötélről, s az egyik szolgálót elszalasztottá Fraser doktorért. Közrefogták a halott lányt, úgy cipelték a szobájába, ott lefektették az ágyra. Mialatt az orvos gyorsan megvizsgálta, Ada csak állt, bámulta a lány arcát, melyet a halál még szánalmasabbá tett. – Miféle szörnyűséges magányérzet vehette rá erre? – suttogta, miközben Fraser doktor lepedővel takarta le a halottat, majd Adára pillantott. – Nem az volt az oka – tulajdonképpen jobb lett volna, ha kicsit magányosabb szegény. – Elővette a dohányzacskóját, kezdte megtömni a pipáját. – Ki volt a szeretője ennek a lánynak, Ada néni? – Nem volt szeretője. – De bizony, hogy volt. – Honnan veszi ezt? – Ada néni, ez a szerencsétlen négy hónapos terhes volt. A temetés szűk körben zajlott le, csak a Courtney család és a varrólányok kísérték el utolsó útjára Maryt. Árvalány volt, más barátairól nem tudtak. Két héttel az esküvő előtt Sean és Michael befejezték az évi kéreghántást, és a zulu munkásokat átvitték facsemetét ültetni; minden táblát, melyet a tűz elpusztított újraültettek. Együtt fektettek fel egy főkönyvi vázlatot, benne tartozik és követel rubrikákkal. Összetették kezdetleges könyvelési ismereteiket – sokszor az éjszakába nyúlóan vitatkoztak –, de végül megegyeztek abban, hogy az ezerötszáz acre mimózásból, melyet kivágtak, ezernégyszázhúsz tonna fakérget nyertek, vagyis huszonnyolcezer font a cég bruttó bevétele. De innentől véget is ért az egyetértés. Michael ragaszkodott hozzá, hogy a szerszámok és az ültetvény egyéb költségeit vigyék tovább, mert így az évi tiszta haszon mintegy kilencezer fontra rúgna. Sean minden kiadást a bevételek ellentételezéseként akart feltüntetni, így viszont a haszon csak ezer font lenne. Egyszóval megakadtak és végül minden számlakönyvüket átküldték Pietermaritzburgba egy képesített könyvelőhöz. A könyvelő Michaelnek adott igazat. Ezek után a következő évi kilátásokat latolgatták. Meg is lepődtek, amikor kiderült, hogy négyezer acre kerülhet jövőre fejsze alá, s így a várható bruttó bevétel nyolcvanezer font lenne, feltéve, ha több tűz nem fordul elő. Azon az éjszakán Michael két levelet írt Sean tudta nélkül. Az egyik levél Birminghambe ment egy nehézipari gépeket gyártó céghez, a cég nevét és címét Michael szépen lemásolta az egyik kazánról, mely a Natali Fagazdaság üzemében dolgozott. Másik levelét egy Foyle nevű könyvkereskedőnek küldte Londonba, a Charing Cross Roadra – azonnali szállítással megrendelt minden fellelhető könyvet, melyet a mimózafakéreg-feldolgozásról írtak. Michael Courtney elkapta Seantól a merészen gondolkodás képességét. És azt is megtanulta, hogyan lehet a merész álmokat valóra váltani. Három nappal az esküvő előtt Ada és a varrólányok vonattal indultak Pietermaritzburgba, Sean, Michael és Dirk pedig a Rolls-Royce-szal követte a társaságot. Ők hárman végül koszosan és rosszkedvűen állították meg a járművet a Fehér Ló

fogadó előtt. Ez aztán idegtépő utazás volt. Sean útközben szakadatlanul figyelmeztetgette Michaelt, a sofőrt, utasításokat osztogatott és komoly becsületsértéseket vágott a fejéhez. – Lassíts már, az isten szerelmére, lassíts! Meg akarsz ölni mindannyiunkat? – Vigyázz! Nézd már azt a tehenet! – Ne menj olyan közel az út széléhez! Dirk is kivette a maga részét az idegesítésből: állandóan azt követelte, hogy álljanak meg, mert pisilnie kell, kihajolt az ablakon, örökké az első és a hátsó ülés között mászkált, s arra biztatta Michaelt, hogy megszegje a Sean által megállapított sebességkorlátozást. Végül mérgében Sean megállíttatta az autót, s egy faággal, melyet az út széli fáról tört le, kicsit elnáspángolta Dirköt. Amikor megérkeztek, Ada már várt rájuk, és tüstént elvitte magával a síró-rívó gyereket. Michael eltűnt az autón a Natali Fagazdaság irányába, ahol a következő napot tudakozódással, kérdezősködéssel töltötte, Sean pedig elment megkeresni Jan Paulus Leroux-t, aki Pretoriából érkezett ide az esküvői meghívásra. Mire felvirradt a menyegző napja, Michael Courtney már egész kis kötetre való tudást gyűjtött össze a mimózafa feldolgozásával kapcsolatban, Jan Paulus pedig helyzetjelentést adott Seannak a Dél-Afrika Párt célkitűzéseiről. De minden nógatása ellenére, Sean csak annyit ígért, hogy „gondolkodik majd a dolgon”. Maga az esketési szertartás is sok gondolkodnivalóval járt minden résztvevő számára. Bár Seannak nem volt ellenére, hogy zsinagógában esküdjék meg, azt az apró, fájdalmas operációt, mely ezt lehetővé tette volna, határozottan visszautasította. Erőtlen próbálkozását, hogy Ruth térjen át a keresztény hitre, rövid úton elvetették. Végül kompromisszumos megoldásban egyeztek meg: Ben Goldberg meggyőzte a helyi elöljárót, hogy polgári házasságkötéssel adja össze a párt Goldbergék ebédlőjében. Ben Goldberg vállalta az örömapa szerepét, Goldberg néni illően pityergett kicsit. Ruth elbűvölően festett az Ada kreálta zöld szaténruhában, melyet gyöngyökkel varrtak ki. Storm az anyja ruhájának pontos, miniatűr mását viselte – együtt zajongott a többi nyoszolyólánnyal a szertartás alatt. Michael a vőlegény tanújaként tökéletes hidegvérről tett bizonyságot. Lecsöndesítette a nyoszolyólányokat, végszóra átnyújtotta a gyűrűket, s kisegítette a vőlegényt, amikor az belezavarodott a beszédbe. Az esküvő utáni fogadást Goldbergék kertjében tartották, itt volt a Goldberg család minden ismerőse és üzletfele, továbbá a fél Ladyburg, beleértve Ronny Pye-t és Dennis Petersent is családostul. Garrick és Anna Courtney nem jött el, egyszerűen nem vettek tudomást a meghívásról. Ragyogó napsütés szórta áldását az esküvői délutánra, a pázsit olyan sima és fénylő zöld volt, mint valami drága szőnyeg. Hosszú asztalok roskadoztak Goldberg néni konyhájának kincseitől és Ben Goldberg sörfőzdéjének termésétől. Storm Friedman egyik csoport vendégtől szaladgált a másik csoportig, s bemutatta bugyijának rózsaszín szalagocskáit, míg Ruth el nem kapta érte. Dirknek nagyon ízlett az első kóstoló a pezsgőből, úgyhogy egy rózsabokor mögött benyakalt belőle még hat pohárral. Ettől aztán láthatóan rosszul lett. Szerencsére Michael rábukkant, mielőtt Sean felfedezte volna, s elvitte az egyik vendégnek fenntartott hálószobába, ott egyedül hagyta, hogy összeszedje magát. Sean Ruthba karolva megszemlélte a kitett esküvői ajándékokat, s igazán el volt

ragadtatva. Aztán körbejárt a vendégek között, végül ráakadt Jan Paulusra, akivel tüstént politizálni kezdtek. Ruth otthagyta őket, s elment, hogy felvegye útiöltözetét. A menyasszonyi csokrot a legcsinosabb, legszőkébb hajú varrólány szerezte meg Ada szalonjából. Tüstént el is kapta Michael pillantását, s ettől aztán vörösebb lett, mint a kezében tartott vörös szegfűk. Elismerő morajlás és fehér konfettizápor közepette Ruth is visszajött, s mint egy trónra lépő királynő, elfoglalta helyét a Rolls-Royce-ban. Mellette ült Sean porköpenyben, autósszemüvegben; megmerevítette magát, elmormolta szokásos varázsigéit, s elindította az autót. A Rolls-Royce, mint egy megvadult paripa, úgy gyorsult be hátsó kerekein, majd nekilódult a kocsifeljárónak, és jól megszórta a vendégeket kaviccsal. Ruth kétségbeesetten kapaszkodott meg pávatollas kalapjában, Sean közben csataüvöltést hallatott: – Hajrá! Gyerünk autóm! – s ezzel nekivágtak az útnak, mely Durban és a tenger felé vezetett a Thousand Hills völgyén keresztül, s ott eltűntek egy nagy porfelleg mögött.

75 Három hónappal később tértek haza Lion Kopra – útközben elhozták Stormot is Goldberg nénitől. Sean meghízott egy kicsit, s mindkettejükön látszott, hogy elégedettek, mint az olyan párok, akik sikeres nászúiról térnek vissza. Az elülső verandán és a környező épületekben halmozták fel azokat a dobozokat, csomagokat, melyek az esküvői ajándékokat tartalmazták: Ruth bútorait, szőnyegeit, meg azokat a bútorokat, melyeket Durbanben pótlólag vásároltak. Ruth, Ada lelkes támogatásával, vígan látott hozzá a kicsomagoláshoz és a beköltözéshez. Ez idő alatt Sean a birtokon kezdte meg a körsétát: tudni akarta, mennyire sínylette meg a gazdaság a távollétét. Kicsit csalódott lett, amikor rájött, hogy Michael mindent remekül intézett nélküle. Az ültetvényt szépen megnyesték, kigyomlálták, a közepén húzódó hatalmas fekete sebhely – a tűzvész nyoma – szinte teljesen eltűnt a frissen ültetett facsemeték sorai között. A munkások – hála az új fizetési szisztémának, – melyet Michael a könyvelőtől tanácsot kérve vezetett be – igazán hatékonyan dolgoztak. Sean ugyan megleckéztette Michaelt, hogy „ne legyen már olyan nagyokos”, s hogy „előbb tanuljon meg járni, aztán kezdjen futni”, de az egész beszélgetést dicsérő szavakkal zárta le. Ezen felbátorodva Michael egyik este megjelent Sean dolgozószobájában. Sean igen elégedett lelkiállapotban, egymaga ült ott: nemrég evett meg egy hatalmas sült marhaszeletet – ezt emésztgette éppen –, Ruth is beleegyezett végül, hogy a nevére vegye Stormot, s így a kislány neve Friedmanról Courtneyra változzék – Ruth már várt rá hatalmas, dupla ágyukban a hálószobában. Sean felhörpintette a brandyjét, s elszívta kézzel sodort havannaszivarját. – Gyere be, Michael! Foglalj helyet. Parancsolj egy italt. Sean őszinte örömmel fogadta a fiút, Michael határozottan lépkedett a vastag perzsaszőnyegen, majd jókora paksamétát tett le az íróasztalra. – Miről szól? – kérdezte Sean mosolyogva. – Olvasd el, majd meglátod. Michael hátravonult egy távolabbi karosszékbe. Még mindig somolyogva, Sean

végigfutott a borítólap címén. „Előzetes költségvetés és alaprajz a Lion Kop-i tanninkivonatoló üzemhez” A mosoly elhalványult a férfi arcán. Belelapozott a paksamétába, olvasni kezdte, közben egyre jobban ráncolta a homlokát, s egyre mogorvább arcot vágott. Mikor befejezte az olvasást, meggyújtotta kialudt szivarját, öt percig szó nélkül ült, aztán tért csak magához. – Ki javasolta ezt neked? – Senki. – Hol adnád el a tannint, a mimózakéreg-kivonatot? – Ötödik oldal: itt felsoroltam a felvásárlóhelyeket és az elmúlt tíz év irányadó árait. – Az üzemnek évi húszezer tonna mimózafakéregre van szüksége – ha minden négyzetcentimétert beültetünk a Lion Kopon és a Mahobo’s Kloofon, akkor is csak a szükséges kéregmennyiség felét tudjuk előállítani. – A többit az újabb ültetvényekről szerezzük be, melyek völgyszerte alakulnak majd – és jobb árat kínálunk érte, mint Jackson, mert megtakarítjuk a szállítás költségeit Pietermaritzburgba. – Ki vezetné az üzemet? – Mérnök vagyok. – Papíron valóban – mordult rá Sean. – Honnan lenne víz az üzem működtetéséhez? – Felduzzasztjuk a Baboon Stroomot a vízesés előtt. Egy órán keresztül böngészte Sean a terveket, akadékoskodott, próbált rábukkanni a gyönge pontokra. Amikor Michael egyre-másra válaszolta meg a kérdéseket, mind izgatottabb és izgatottabb lett. – Nos, rendben van – mordult a fiúra. – Szépen megcsináltad a házi feladatot. De most felelj a következő kérdésre. Honnan a fenéből javasolsz szerezni hetvenezer fontot, hogy ezt a tervecskét megvalósítsuk? Michael lehunyta a szemét, mint aki imádkozik, álla keményen előreugrott. Sean hirtelen elcsodálkozott, hogyan nem vette eddig észre a belső erő nyilvánvaló jeleit ezen az arcon, ezt a makacs, majdnem fanatikus elszántságot? Michael kinyitotta szemét, és csöndesen megszólalt. – Lion Kopra és Mahobo’s Kloofra huszonötezer fontnyi kölcsönt veszünk fel, még egyszer ugyanannyiért óvadékot teszünk le, s a hiányzó részre bárki részvényt vásárolhat. Sean felugrott az íróasztaltól és ordított egyet: – Nem! – Miért nem? – kérdezte a másik higgadtan és józanul. – Mert a fél életemet úgy töltöttem, hogy eddig ültem az adósságban! – ezzel Sean a torkára mutatott. – Mert most végre nincs tartozásom, és szeretném, ha ez így is maradna. Nagyon jól ismerem, milyen érzés, amikor az embernek több pénze van a kelleténél, és nem kívánom ezt az érzést. Boldog vagyok így, ahogy most vagyok – nem akarom elkapni még egyszer az oroszlánt a farkánál fogva, hogy aztán hirtelen szembeforduljon velem, és kikaparja a szememet. – Lihegve hagyta abba, majd felordított: – Mert egy bizonyos mennyiségű pénz valóban a tiéd lesz, de sokkal inkább te leszel a pénzedé! Hát én nem kérek ebből a gazdagságból! Hajlékonyan és fürgén, mint valami megvadult leopárd, Michael felugrott a

székéből, és ököllel csapott az asztalra. Seanra szögezte a pillantását, napbarnított arcbőrét vörösre festette a düh, remegett, mint a nyílvessző. – De én igen! Az egyetlen kifogásod a tervem ellen, hogy megtámadhatatlan – tört ki belőle. Sean pislogott egyet, de nem adta fel. – Ha egyszer megszerzed, nem leszel boldog vele? – harsogta, de most már Michael is ordított. – Ezt majd talán én döntöm el! Ebben a pillanatban kinyílt a dolgozószoba ajtaja, Ruth állt meg a küszöbön, és merőn nézett rájuk. Olyanok voltak, mint két kakas a viadalon, felborzolt taréjjal egymásra fenekedve. – Mi a csoda történik itt? – kérdezte az asszony. Mindketten bűntudatosan néztek rá, aztán lassan lecsillapodtak. Michael visszaült a helyére, Sean ügyetlenül köhécselt. – Csak egy kis megbeszélés, drágám. – Felébresztettétek Stormot, és majd leszakadt a tető a kiabálástól. – Aztán elmosolyodott, belekarolt Seanba. – Miért nem hagyjátok a megbeszélést holnapra? Akkor folytathatnátok húsz lépés távolságból, pisztollyal a kézben. Az turi erdőségekben a pigmeusok egészen pici nyilakkal vadásznak elefántra. Amikor a nyílhegy beleakaszkodott az állat testébe, némán, kitartóan követik. Minden éjjel a szabadban hálnak, folyton a nyomában vannak, míg a méreg fel nem szívódik az állat szívébe, és földre dönti. Michael is belelőtte mérgezett nyilát Seanba.

76 Ruth nagyon boldog volt a Lion Kopon – szinte nem is várta soha, nem is ismerte ezt a boldogságot annak előtte. Eddig életének minden megnyilvánulását korlátozta és megszabta szerető, de szigorú édesapja, aztán ezt folytatta tovább Ben Goldberg. Az a néhány rövid év Saul Friedmannal igazán boldogan telt, de mára ezek az emlékek oly távoliaknak tűntek, mint a gyermekkor képei. Mindig a gazdagság védőburka vette körül, s a büszke családban rengeteg társadalmi kérdés tabunak számított. Még Saul is úgy kezelte, mint egy törékeny kisbabát, aki helyett másnak kell dönteni. Az élet ilyenformán zökkenők nélkül, rendben folydogált, de mondhatatlanul unalmas volt. Mégis, mindössze kétszer lázadt fel ellene: egyszer, amikor Pretoriából megszökött, s amikor Seant látogatta a kórházban. Az unalom életének meghitt társává lett. De most hirtelen egy bonyolult szerkezetű kis társadalom úrnője lett. Kezdetben zavarbaejtő volt ez a felfedezés – eleinte megszokásból örökké Seanhoz fordult, döntsön helyette a napi ötven apró-cseprő dologban, amit a háztartás ügyes-bajos dolgai felvetettek. – Egyezzünk ki valamiben – mondta a férje. – Te nem adsz tanácsot, hogyan ültessek mimózafát, én meg nem adok tanácsot abban, hogyan vezesd a háztartást. Tedd azt a nyavalyás szekrényt oda, ahol szerinted a legjobb helye lesz! Eleinte félénken, aztán növekvő önbizalommal, végül magabiztosan és büszkén Ruth igazi kényelmes, tetszetős otthonná varázsolta Lion Kopot. Eltűnt a vadul

burjánzó barnás fű és bozót a ház környékéről, lett helyette pázsit és sok tarka virágágyás. A ház külső falán új meszelés ragyogott, belül a sárga fapadló tündöklött, mint a kifényesített borostyán, még előnyösebben érvényesültek rajta az élénk árnyalatú bukharaszőnyegek és mellette a redőzött bársonyfüggönyök. Néhány katasztrofális próbálkozás után a konyhában is kezdtek sikerülni az ételek: Michael úszott a boldogságban, és Sean is ehetőnek minősítette a fogásokat. Ruthnak tucatnyi szolga állt rendelkezésére, így a háztartáson kívül maradt ideje más dolgokra is. Olvasott, Stormmal játszott, lovagolt. Meglátogatta Adát, Ada eljött hozzá vizitbe. Kettejük között erősebb kötés alakult ki, mint anya és lánya között általában szokásos volt. Jutott ideje a kerti ökörsütésekre, táncmulatságokra, vidámságra – avagy hosszú csöndes estékre, amikor kettesben üldögéltek Seannal a széles verandán, esetleg a dolgozószobában, és beszélgettek. S jutott idő a szerelemre is. Lovaglástól, sétáktól megedződött teste egészséges és tüzes volt. Bársonyból formált alakját mintha egyenesen a szerelemre teremtették volna. Boldogságára egyetlen sötét folt vetett árnyat – Dirk Courtney. Amikor próbálkozásai közönybe fulladtak, és nagy gonddal készített süteményajándékait visszautasítás fogadta, akkor megértette e kibékíthetetlenség okát. Érezte, hogy a gyerek csodás pillantása, szenvedélyes szépségű arca mögött keserű féltékenység lakozik, s pusztít, mint valami métely. Napokig tervezte, mit is mondjon Dirknek. Egyszer aztán alkalom is kínálkozott: a gyerek bejött a konyhába, és véletlenül Ruth egyedül tartózkodott ott. Amikor észrevette, Dirk gyorsan ki akart slisszolni. – Dirk, ne menj el, kérlek. Valamit szeretnék veled megbeszélni. A gyerek vonakodva jött vissza, s az asztalnak támaszkodott. Az asszony most vette csak észre, milyen magas lett az elmúlt év során: válla férfiasan megvastagodott, lába – amint kiszámítottan szemtelen mozdulattal lökte előre – erősnek látszott. – Dirk… – kezdte, majd abbahagyta. Hirtelen elbizonytalanodott. Ez nem az a gyerek volt, akit elképzelt magában – a szép arcról valami zavarbaejtő érzékiség sugárzott, és az egész fiú nagyon is tudatosan mozgott, mint egy macska. Az asszony félni kezdett, nyelt egyet, mielőtt folytatta volna a beszédet. – Tudom, milyen nehéz lehetett neked… hogy Storm és én idejöttünk lakni. Tudom, mennyire szereted apádat, milyen sokat jelent a számodra. De… – Lassan formálta a mondatokat, megfeledkezett előre kiagyalt beszédéről, úgyhogy keresgélnie kellett a szavakat, hogy megmagyarázza, mit gondol. Igyekezett megértetni, hogy ők nem vetélytársak a Sean szeretetéért vívott harcban, s mindannyian – Ruth, Michael, Storm és Dirk – egyetlen családot alkotnak. Az érdekeik nem ellentétesek, mindannyian valamilyen más módon szeretik Seant, s más-más féle szeretetet kapnak tőle cserébe. Amikor végül válasz nélküli csöndbe vesztek a szavai, már tudta, hogy Dirk nem figyelt, meg sem próbálta komolyan venni a hallottakat. – Dirk, én kedvellek, és szeretném, ha ezzel te sem lennél másként. Dirk, a fenekét az asztallapnak feszítve, kiegyenesedett. Elmosolyodott, szemét lassan végigjáratta az asszony alakján. – Elmehetek? – kérdezte, mire Ruth teste megmerevedett. Nincs mód egyezségre, gondolta, harcolni kell. – Igen, Dirk. Mehetsz – válaszolta. Most már teljesen bizonyos volt benne, hogy

Dirk gonosz jellem, s ha veszítene vele szemben, akkor elpusztítaná őt is és a gyermekét is. Ettől a pillanattól kezdve nem félt többé. Macskaérzékével Dirk megsejtette, hogy Ruthban valami megváltozott. Egy másodpercre azt hitte az asszony, hogy talán megbánásféle villant a fiú szemében – de aztán Dirk megfordult, elkotródott a konyhából. Ruth gyanította, hogy előbb vagy utóbb történni fog valami, és hamarosan be is következett, amit várt. Az asszony minden délután kilovagolt az ültetvényre, s kantárszáron maga mellett vezette Stormot a pónin. Jó játék volt megkeresni Seant és Michaelt a facsoportok közé vájt útlabirintusban – az irányt nagyjából az ott munkálkodó bennszülöttek csapata adta meg. Végül odafutottak hozzájuk, hozták a kávét és kosárban szendvicseket. Mind a négyen ott ettek a lehullott levelek puha szőnyegén. Délután – már lovaglóruhába öltözve, kezében az elemózsiás kosárral – Ruth kilépett a konyha udvarára. A fiatal zulu dada a konyha árnyékában ült, s az egyik szolgálóval enyelgett. Stormot sehol sem látta, ezért Ruth éles hangon kérdezte: – Hol van Miss Storm? – Elment Nkosikana Dirkkel. Ruth tüstént rosszat sejtett. – Hol vannak? A dada bizonytalanul az istállók és gazdasági épületek felé mutatott, melyek a hegyoldalon terültek el szétszórva. – Gyere velem! Ezzel Ruth ledobta a kosarat, és szoknyáját egyik kezével felfogva, futásnak eredt. Az istállókhoz ért, sietve ellenőrizte őket, minden bokszba bepillantott. Innen sietett tovább az etető szakaszhoz, ahol nagy betontartályok álltak, áradt belőlük a melasz, a zab és az összeaprított lucerna illata, s elkeveredett a lótrágya és a zsírozott bőr erős szagával, majd rohant ki megint a szabadba, a napfényre a tehénistállók felé. Storm rémülten sikoltott – csak egyszer ugyan, de olyan magas hangon, oly fájdalmasan tisztán lehetett hallani, hogy a rákövetkező csönd is megremegett az emlékétől. A lószerszámoknál! Ruth futás közben megfordult. Istenem, kérlek, ne! Ne hagyd, hogy ez megtörténjen! Könyörgök! Könyörgök! Odaért a szerszámos szoba nyitott ajtajához. A vastag falak félhomályt és hűvösséget leheltek, Ruth egy pillanatra nem értette a helyzetet. Storm hátát a falnak vetve állt, és kezével védekezően takarta el az arcocskáját, apró ujjai szétfeszültek, mint a madárszárny felső tollazata. Kis teste némán reszketett, hangtalanul sírt. Storm előtt, Dirk guggolt a sarkán – most előrehajolt, egyik kezét kinyújtotta, mint aki ajándékot akar adni. És hangosan nevetett. Ruth végre megpillantotta, mit tart Dirk a kezében: az a bizonyos dolog mozgott, és az asszony megdermedt a rémülettől. Most a fiú csuklója körül tekergőzött, aztán lassan kígyózott a kislány felé, fejét félkörben hátrafeszítette, apró, fényes fekete nyelve vibrált mosolyra húzódó, rózsaszínes ajkai között. Ruth felsikoltott, Dirk a hangra felpattant, szembefordult az asszonnyal, és jobb kezét gyorsan a háta mögé rejtette.

A sarokból Storm átrohant a helyiségen, arcocskáját beletemette az anyja szoknyájába, és fájdalmasan sírdogált. Ruth felnyalábolta, magához szorította, de a szemét nem vette le Dirk arcáról egy pillanatra sem. – Ugyan, ez csak egy rooi-slang! – Dirk megint nevetni próbált, de idegesen hangzott a jókedve. – Ártalmatlan jószág – csak tréfáltam vele, igazán. – Előhúzta háta mögül a kígyót, odavágta a betonpadlóra, majd lovaglócsizmája sarkával széttaposta a fejét. Az állat tetemét a falhoz rúgta, s türelmetlen mozdulattal kifésülte homlokából fekete fürtjeit, azzal indulni készült. Ruth elállta az útját. – Dadus, vigye Storm kisasszonyt vissza a házba! – Ruth gyöngéden adta a zulu dajka kezébe a lányát, majd becsukta mögöttük az ajtót, s bereteszelte. Ettől a helyiségben nagyobb lett a homály – a magasan vágott ablakból két fénynyaláb hullt be, porszemek táncoltak a fényben, a csöndet csak Ruth nehéz lélegzése törte meg. – Hiszen csak tréfáltam – ismételte Dirk, és kihívóan az asszonyra mosolygott. – Gondolom, most rohan, beárul az apámnak. A helyiség falait fakampókkal verték ki, oda függesztették fel az igásszerszámokat és a nyergeket. Az ajtó mellett lógtak Sean nyersbőr marhaterelő ostorai – egy ilyen ostor nyolc láb hosszú fonott bőrszíjból készült, s a fogantyújától kezdve szinte a semmibe vékonyodik el. Ruth leemelte az egyik ostort a kampóról, s kipattintotta kettejük közé a padlóra. – Nem, Dirk, nem rohanok elmondani az apádnak. Ez a dolog csak kettőnkre tartozik. – Mit akar csinálni? – Elintézem ezt az ügyet. – Hogyan? – A fiú kezét csípőre téve mosolygott, ingujját felcsavarta, kilátszott alóla izmos, kidudorodó karja, mely barnán fénylett, mintha az imént olajozták volna be. – Így! – ezzel Ruth félrekapta a szoknyáját, előrelépett, s alattomban megragadta az ostort, a szíj körbekúszott Dirk bokáján, és egészen átfogta. A gyerek kibillent az egyensúlyából, és hátratántorodott, fejét közben beverte a falba, lecsúszott a padlóra, és mozdulatlanul elterült. Ruth a terem közepén állt meg – helyre volt szüksége, hogy a hosszú korbácsot használni tudja. Hideg haragot érzett, olyan hideget, mint a száraz jég – ez adta az erőt a karjának, mely persze izmos volt a lovaglástól, s ez űzött ki belőle mindenféle sajnálatot. Ebben a pillanatban Ruth olyan volt, mint egy anyatigris: küzdött a kölyke és saját maga életéért. A korbács használatát még akkor sajátította el, amikor kiváló lovassá fejlesztette magát – Dirk inge már az első suhintástól a vállától a derekáig szakadt. Nekivadultan kiáltott fel, és próbált feltérdelni. A követező csapás a tarkóján érte, s lehúzódott a gerincére – teljesen megbénult, nem tudott felállni. A következő csapás a térde táját érte hátulról: a lába egyszerűen kiment alóla. Dirk hason csúszva a falhoz támasztott vasvillát próbálta elérni, de a fonott szíj lecsapott a csuklójára. Megint felüvöltött, az oldalára fordult, hogy kezét a mellére szorítva pátyolgassa kicsit. Ruth egyre csak ütött, a fiú úgy mászott felé a padlón, mint egy sebzett leopárd,

melynek sorozatot eresztettek a hátsó lábába. Ruth lépegetve haladt hátrafelé, a hosszú ostor sziszegett, pattogott a kezében. Könyörület nélkül csépelte a gyereket, míg az inge cafatokban nem lógott a válláról meg a derekáról, kilátszott a sima fehér bőre, melyet most vastag, pirosló ütésnyomok csíkoztak. Addig ütötte, míg a fiú üvöltése sikoltásba nem fordult, aztán már csak zokogni tudott. Addig ütötte, míg ott nem feküdt reszketve, nyögve, a saját vérével pettyezett kövezeten. Ekkor összehajtotta az ostort, és kinyitotta az ajtót. Az istállóudvarra összesereglett minden lovász és házicseléd – néma kíváncsisággal lestek, mi történt. Ruth négyet választott ki közülük. – Vigyétek az úrfit a szobájába! Aztán így szólt az egyik lovászgyerekhez: – Kapj lóra, s menj az úrért. Mondd neki, jöjjön azonnal. Sean jött is tüstént – borzasztóan ideges lett, majd letépte Dirk hálószobájának ajtaját, amikor berontott. Aztán úgy állt meg a küszöbön, mint akit fejbe vertek: csak meregette a szemét Dirk hátára. Dirk hason feküdt az ágyban, derékig meztelenül, Ruth egy szivaccsal tisztogatta a hátát. Az asztalon gőzölgő lavór állt, s a sebfertőtlenítő átható illata belengte a szobát. – Jó isten! Mi történt vele? – Megvertem a marhaterelő ostoroddal – válaszolt Ruth teljes nyugalommal. Sean először rábámult, aztán Dirkre. – Ezt te művelted? – Igen. Sean szája megfeszült a dühtől. – Jézus isten! Hiszen miszlikre aprítottad. Majdnem megölted. – Megint Ruthra nézett. – De hát miért? – Ezt kellett tennem. – Az asszony tökéletes magabiztonsággal felelt, hangja híjával volt minden megbánásnak, és ez teljesen megzavarta Seant. Nem is tudta, joga van-e egyáltalán dühöngeni. – Mit csinált a gyerek? – Ezt sajnos nem mondhatom meg. Csak ránk tartozik. Dirktől kell megkérdezned. Sean az ágyhoz lépett, letérdelt a gyerek mellé. – Dirk, Dirkie, fiacskám, mi történt? Mit tettél? – Dirk felemelte a párnáról az arcát, s az apjára pillantott. – Félreértés történt. Nem érdekes. Ezzel ismét a párnába temette a képét, hangja fojtottan hangzott – ez legalább ürügyül szolgált az apjának, hogy ne higgyen a fülének. – Hogy mondtad? – kérdezte. Kis szünet után a gyerek tagoltan azt mondta: – Az egész az én hibám. – Igen, én is így értettem. – Sean értetlenkedő arccal állt fel. – Igazán nem értem,

miért hívattál haza, Ruth. Azt hiszem, jól intézted el ezt az ügyet. Az ajtóhoz lépett, visszafordult, mint aki még mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát, megrázta a fejét, s kiment. Azon az éjszakán, az elalvás előtti kimerült csöndben Sean azt suttogta az asszonyhoz bújva: – Azt hiszem, azt tetted, amit nekem kellett volna már évekkel ezelőtt. – Aztán álmos mosollyal hozzáfűzte: – Legalább senkiben sem maradt kétség, hogy ki az úrnő a Lion Kopon.

77 Sean minden ravaszkodástól mentes egyszerűséggel szemlélte az életet – elképzelése szerint minden probléma egyszerűen megoldódik, ha azonnal és egyenesen cselekszik az ember. Ha valaki például beleszeret egy nőbe, akkor simán ledönti. Ha ez nem vezet célra, akkor feleségül veszi. Ha az ember meg akar szerezni egy darab földet vagy egy lovat vagy egy házat vagy akár egy aranybányát, akkor kifizeti az árát, s viszi. Ha nincsen annyi pénze, akkor nekivág, hogy megszerezze a pénzt. Ha valaki kedvel egy másik férfit, akkor iszik vele, együtt vadásznak, együtt mulatnak. Ha gyűlöl valakit, akkor vagy behúz egyet a pofájába, vagy kíméletlenül kigúnyolja, nevetségessé teszi. Bármelyik utat válassza, nem marad kétely érzései felől. Ha egy fiúgyermek makrancoskodik, akkor a legjobb jól helybenhagyni – aztán az ember ad valami drága ajándékot, hogy a gyerek tudja, azért szereti. Sean most már belátta, hogy Dirkkel kissé megkésett, viszont Ruth igazán hatékonyan cselekedett. Rá csak annyi hárult, hogy berendelje Dirköt a dolgozószobájába, és kicsit üvöltözzön vele. Egy héttel később viszont, Pietermaritzburgból hazatérve, zavart fintorral prezentálta békeajánlatát. Ennek első darabja egy rézzel díszített bőrtáska volt, melyet a londoni Greener cégtől vásárolt, kézzel gyártott vadászpuskát rejtett magában, gyönyörű ezüstdíszítéssel, fényes diófa tussal, cserélhető damaszkuszi csővel. A másik ajándék egy kétéves kancacsikó volt a Huguenot-tenyészetből, s Cape Townból érkezett. Sun Lord és Harvest Dance fedeztetéséből Sun Dancer származott – DélAfrika egyik legelőkelőbb vérvonalú kancája, gyönyörű, villámgyors állat. Sean ezer guinea-t adott érte, s még így is úgy érezte, a lehető legjobb áron vásárolta meg. Seannak tehát nem akadt több problémája Dirkkel, így minden erejét három terve megvalósításának szentelhette. Először is: szerette volna, ha Ruth teherbe esik. Ebben a tervében számíthatott az asszony lelkes együttműködésére. De próbálkozásuk nem járt sikerrel – leszámítva a gyönyört, amit számukra jelentett. Sean emlékezett rá, hogy első együttlétük során micsoda végzetes biztonsággal sikerült mindez, és nem értette a dolgot. Ruth azt javasolta, csak próbálkozzanak bátran, míg rájuk nem köszönt az esős évszak – Ruth babonásan hitt a mennydörgés erejében. Egyik útján Pietermaritzburgban egy ócskásbolt kirakatában meglátta Thor istenségnek, a mennydörgés istenének fából faragott szobrát. Megvette Ruthnak, s ettől kezdve a skandináv isten az ágyuk melletti

kisasztalon állt kalapácsát szorongatva, miközben olyan mindent tudó pillantással szemlélte próbálkozásaikat, hogy a végén Ruth szépen arccal a fal felé fordította a szobrot. Aztán ott volt Michael tanninkivonó üzemének terve. Michael olyan alamuszi gazemberségekhez volt képes folyamodni, melyek egészen megdöbbentették Seant – szinte megölték hitét az emberi nem becsületességében. A fiú minden új fatermelőt végiglátogatott a völgy mentén, ezek az emberek Sean tanácsára kezdtek mimózafát telepíteni, s miután titoktartást fogadtatott velük, részt ajánlott számukra a cégből. A fatermelők igen fellelkesültek, s Michael vezetésével szabályos küldöttséget indítottak a Lion Kopra. A megbeszélés olyan viharosra sikerült – szóbeli mennydörgéssel, villámlással tarkítva –, mintha maga a nagy Thor isten elnökölt volna. Végül Sean, aki hónapok óta, mióta Michael felvetette az ötletet, csak gúnyolódott az elgondoláson, de most már pont úgy belelkesedett, mint a többiek, hagyta, hogy meggyőzzék. Igényt tartott a hetven százalékos részesedésre, a többit a fatermelők között osztották szét. Megválasztották az igazgatótanácsot, ennek Sean lett az elnöke, majd a főkönyvelőt felkérték, hogy kezdeményezze a cég bejegyzését Ladyburgi Mimózafa-termelő Szövetkezet címen. Első alkalommal Sean akkor élhetett vétójogával, mint a részvények többségének tulajdonosa, amikor a részvényesek minden áskálódása ellenére Michael Courtneyt nevezte ki az üzem mérnökének. Ezután – egy idősebb, ellensúlynak szánt igazgató társaságában – Michaelt feltették az első Anglia felé vezető gőzhajóra. Zsebében megbízólevél lapult, fejében kavarogtak Sean intelmei és jótanácsai. Sean élénken emlékezett, milyen volt jómaga huszonhárom éves korában, ezért szükségét érezte kihangsúlyozni, hogy a fiút azért küldték Londonba, hogy gépeket vásároljon, növelje szaktudását, s nem azért, hogy benépesítse a Britszigeteket, avagy a sziget bordélyait és játékbarlangjait látogassa. Jackson, a Natali Fagazdaságtól gyorsan reagált a fordulatra: mély sajnálattal vette tudomásul, hogy cége szerződését nem újítják meg a Tugela-völgyi fatermelők – viszont, tekintettel a rengeteg megrendelésre, ő sem tudja ellátni a fatermelőket magvakkal és facsemetékkel. De Sean magnövesztő ágyasai már szépen fejlődtek – az egész völgyet el tudták látni. És némi szerencsével a következő fakitermelési szezonra a tanninkivonó üzem is megkezdi működését. Még mielőtt Michael és felvigyázója hazatértek volna angliai küldetésükből, Seannak újabb látogatója érkezett. Jan Paulus Leroux – aki megelégelte három éve folyó, a postaszolgálat segítségével bonyolított vitájukat – eljött Ladyburgbe, s megmondta, addig nem tágít, míg Sean el nem vállalja a Dél-Afrika Párt natali tagozatának elnöki tisztét, s meg nem ígéri, hogy indul Ladyburg körzetében a törvényhatósági választásokon. Két hét múlva – ezen idő alatt sokat vadásztak, s lőttek is rengeteg fácánt, gyöngytyúkot és őzet; borzasztó sok kávét, s valamivel kevesebb brandyt fogyasztottak el, rekedtre vitatkoztak magukat, végül azért mindenben egyezségre jutottak – Jan Paulus ezekkel a szavakkal szállt fel a johannesburgi vonatra: – Toe Maar! – Tehát mindent elintéztünk. A Dél-Afrika párt államszövetséget kívánt létrehozni, melynek tagjai Cape, Tranvaal, Orange és Natal lettek volna a Whitehall kormányzása alatt. Ezt az álláspontot a szélsőséges angol és holland tábor egyaránt ellenezte – a soviniszták, akik azt rikoltoztak, hogy „Isten óvja a királyt!”, éppúgy, mint a republikánusok, akik szerették volna, ha a Mindenható egészen mást művel az uralkodóval.

Miután találkozott azokkal az emberekkel, akiket Jan Paulus egy listán megjelölt, Sean megkezdte a választási kampányt. Az első személy, akit meggyőzött ügyéről, Ruth Courtney volt – az asszonyt lelkesítette a korteskörúttal járó izgalom gondolata, ez hatott rá inkább, nem annyira Sean szónoki képességei. Ettől kezdve havonta egy hetet, néha többet is azzal töltöttek, hogy körbeutazták Natalt, s részt vettek a politikai gyűléseken. Ruth addig próbáltatta Seannal a beszédet (csak egy beszéde volt), míg nem tudta fejből tökéletesen az egészet. Jómaga a feleségek körül háziasszonykodott, megpuszilgatta a gyerekeiket, az efféle választási feladatok nem vonzották a férjét. Mellette ült az emelvényen, és nem hagyta, hogy ölre menjen azokkal, akik belebelekiabáltak a beszédébe. Ruth mosolya, járása biztosan hozott néhány szavazatot a Dél-Afrika Pártnak. Londonból Lord Caisterbrook támogatást ígért, s úgy tűnt, a gyűlésben a harminc küldött közül huszonkettő szavazatára Sean bizton számíthat. Az emelkedő alatt elterülő földdarabon, mely a Baboon Stroomtól nehezen művelhető talajúnak számított, kezdett alakot ölteni a Ladyburgi Tanninkitermelő. Tíz acre területen feküdt az üzem, mögötte húzódtak az alkalmazottak rendezett alakzatban elhelyezett házikói. Michael ugyan élénken tiltakozott, Sean mégis meghajolt a többi igazgató akarata előtt, s felvettek egy tanácsadó igazgatót is. Neki köszönhették, hogy nem veszítettek el egyévi fakéregtermést, mert jóllehet Michael fáradhatatlan és buzgó volt, de azért mégis csak egy fiatalember, gyakorlati tapasztalatok nélkül. Az idősebb mérnök segítségével együtt is, az üzem messze volt még a késztől, mire az új fakivágási szezon rájuk köszöntött. Amikor végre a hatalmas, ezüst színű gyárkémény füstöt kezdett pöfögni, s a kazánok sátáni fénnyel világították meg az éjszakát, már ezer és ezer tonnányi fakéreg volt felhalmozva az üzem körüli nyitott raktárakban. Csodálatos évet zártak. A kéreg nedvdús volt a jókora esőzésektől, s amikor az év végén számadást készítettek, kiderült, hogy a szövetkezet az első évben tízezer font haszonra tett szert – a Lion Kop Fagazdaság pedig négyszer annyira. Sean olyan gyorsan mászott ki az adósságból, amilyen gyorsan az a kisfiú, akit beküldtek, hogy mossa meg az arcát, hagyja el a fürdőszobát. Bár finom esők jöttek, mindössze három nagy vihar tombolt ezen a nyáron. És Sean mindhárom alkalommal üzleti úton volt, távol Lion Koptól. Miközben villámok cikáztak a hegyek fölött, s a völgyben a mennydörgés csattogott, Ruth a hálószobában az ablaknál állt, és siratta az újabb, elfecsérelt lehetőséget. Bezzeg Mbejane sikeresebb volt: magjai virágba szökkentek, s abban az évben négy dundi kisfia született.

78 Ez az év mozgalmas volt Dirk Courtney számára is. A marhakorbács keskenyebb végén elszenvedett csúfos vereség óta Dirk és Ruth viszonyát óvatos semlegesség jellemezte, noha a gyerek elismerte az asszony fennhatóságát a Lion Kopon. Storm Courtneyról egyszerűen nem vett tudomást, kivéve, amikor az apja ölébe mászott, vagy a hátán lovacskázott. Dirk ilyenkor lopva figyelte őket, míg nem talált valami ürügyet, hogy félbeszakítsa a játékot, vagy elmeneküljön Lion Kopról. Egyre többet volt távol – Pietermaritzburgba meg a környékre utazott rögbit és pólót játszani és titokzatos éjszakai kirándulásokat tett Ladyburgbe. Hajnalonként kilovagolt – Sean

azt hitte, iskolába ment –, míg egy napon az iskolaigazgató üzent érte, keresse fel. Megmutatta a jelenléti naplót és Dirk osztályzatait, majd Sean válaszát várva hátradőlt a székben. – Hát, ez nem valami fényes. – Egyetértünk, Mr. Courtney. Tényleg nem az. – Küldjem valamilyen bentlakásos iskolába, Mr. Besant? – Igen, ezt megteheti – bólintott rá az igazgató kétkedő hangsúllyal –, de vajon szolgálja-e ez az igazi célt, azon kívül, hogy a rögbiben remek kiképzést kap majd? – Másképp hogyan jut be az egyetemre? – Seant elbűvölte az egyetemi képzés eredménye, melyet Michaelen megtapasztalt. A felsőoktatásra úgy tekintett, mint valami titkos csodaszerre, mely kikúrálja a kamaszkor minden baját. – Mr. Courtney… – Az igazgató finom arccal tétovázott. Hallotta hírét Sean vérmérsékletének, nem kívánt közvetlenül is ízelítőt kapni belőle. – Vannak fiatalemberek, akik nem alkalmasak egyetemi hallgatónak. – Azt akarom, hogy Dirk egyetemre járjon – szakította félbe az igazgatót. – Kétlem, hogy Stellenbosch vagy a cape-i városi egyetem osztja az ambícióit. – A tanáros modor megtette a hatását egy pillanatra, s Besant száraz gúnnyal folytatta. – Azt akarja mondani, hogy buta? – kérdezte Sean. – Nem, dehogy – nyugtatta meg az igazgató sietve. – Mindössze arról van szó, hogy a gyerek – nos, mondjuk így – nem hajlik a tanulás felé. Sean eltűnődött. Ez igazán találó megfogalmazás volt, de nem vett tudomást róla, hanem folytatta: – Akkor mit javasol? Az igazgató tulajdonképpen azt javasolta, hogy Dirk Courtney menjen a pokolba a tanintézetéből, de ezt finoman próbálta megfogalmazni. – Noha Dirk még csak tizenhat éves, a korához képest nagyon fejlett. Mi volna, ha alkalmazná a fagazdaságban…? – Vagyis azt tanácsolja, hogy vegyem ki az iskolából? – kérdezte Sean elgondolkozva, és Besant alig tudta elnyomni megkönnyebbült sóhajtását. Dirk Courtney az üzembe került tanoncnak, az üstnél kiszolgáló munkavezető mellé. Első ténykedése az volt, hogy közölte a mesterével, egy szép napon ő irányítja majd az egész üzemet, mit szól ehhez? A munkavezető hallott Dirk viselt dolgairól. Bánatosan végigmérte a gyereket, a fiú fényes csizmája mellé kiköpött egy nagy adag dohánylevet, s kifejtette, mit gondol. Aztán rámutatott a műhely tűzhelyén a kannára, és ráparancsolt Dirkre, hogy készítésen neki egy csésze kávét, s mialatt csinálja, ne felejtse el kivenni a hüvelykujját a fenekéből. Egy héten belül jó barátok lettek, s Archibald Frederick Longworthy – így hívták a főnököt – kezdte megtanítani a gyereket másféle tudományra, mint a lemezacél készítése. Archy harminchat éves volt. A leavenworthi börtönben leszolgált ötéves büntetése után érkezett Afrikába – ezt szaknyelven az alattomban elkövetett crimen injuriáért kapta –, amikor elmagyarázta Dirknek, mit jelent az, a gyerek igazán elégedett volt a barátjával. Archy bemutatta egyik barátnőjének – a lányt Hazelnek hívták, dundi, barátságos teremtés volt, a ladyburgi hotelben szolgált pincérnőként, s kegyeit ugyanolyan jó szívvel osztogatta, ahogyan az italt. Dirk hamarosan a lány kedvence lett, s így módja volt néhány ügyes dolgot megtanulni tőle.

Archibald Longworthy gondosan felmérte a helyzetet, s úgy döntött, hogy más, mint haszon, nem származhat abból, ha haverságot tart Sean Courtney örökösével. Ráadásul a fiú még kellemes társaság is. Feldönti az utcalányokat, vedeli a gint – s úgy tűnik, pénzforrása kiapadhatatlan. Viszonzásképp Dirk istenítette Archyt, apja iránt táplált érzelmeit nagy részben első igazi barátjára ruházta át. Nem vett tudomást Archy feketéllő nyakáról, csuklójáról, mely arról árulkodott, hogy barátja nem kedveli a szappant és a vizet, nem törődött a kese színű ritkás hajjal, mely alól kibukkant a rózsaszín fejbőr, sem Archy fossz fogaival – Dirk rajongott érte, mint egy kalózért rajongtak hajdanán. Amikor Dirk összeszedett valami bűzlő, bár fájdalommentes nyavalyát, Archy tüstént megnyugtatta, hogy ez csak „fehérfolyás”, s elvitte Pietermaritzburgba az orvoshoz. A vonaton hazafelé nagy röhögések közepette eltervezték, hogyan állnak bosszút a kellemetlenségért – barátian csevegtek erről, közben izgatottságuk nőttönnőtt. Hazelt meglepte, hogy vasárnap délután jöttek hozzá látogatóba. Amikor a két jó barát belépett a hotel udvarára nyíló szobájába, gyorsan felült. – Dirkie, nem szabad nappal idejönnöd – még megtudja az apád. Meleg volt a nyomorúságos kis szobában – olcsó kölni illata keveredett a félig telt éjjeliedény bűzével s a női izzadság szagával. Hazel vékony hálóinge nedvesen tapadt a testére, megmutatta nehéz keblét s a köldöke körüli zsírpárnát. Szeme alatt sötét karikák látszottak, egy hajtincse izzadtan az arcába tapadt, a párna gyűrődéseket hagyott a bőrén. A két férfi megállt az ajtóban, mosolyogtak, de Hazel tapasztalatból felismerte azt az állati mohóságot, melyet a mosoly leplezni próbált. – Mit akartok? Hirtelen rossz érzése támadt, ösztönösen eltakarta egyik kezével az ing mély kivágását. – Dirkie-nek egy kis beszélni valója van veled. Archy gondosan becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot, s az ágy felé indult. A kétkezi munkától kötegekben feszültek az izmok a karján, keze aránytalanul nagy volt, durva, szökés szőrzet borította. – Ne merj közel jönni hozzám, Archy Longworthy! Hazel gyors mozdulattal levette a lábát az ágyról, az inge felcsúszott, kilátszott kövérkés, fehér combja. – Nem akarom, hogy baj legyen, hagyjatok békén! – Dirkie trippert kapott tőled. Itt van Dirkie, a barátom, s nem örül annak, amit adtál neki. – Én nem! Valaki más lehetett! Én tiszta vagyok – hidd el. A lány felállt, még mindig fogta az ingét, s hátrálni kezdett Archy elől. – Ne közelíts! – De Archy odaugrott hozzá. – Ne!… én igazán nem… – sikoltani akart, de Archy keze, mint valami óriás, szőrös pók, rátelepedett a szájára. Hazel kétségbeesetten küzdött, karmolta a férfi kezét. – Rajta, Dirk – röhögött fel a másik, s közben könnyedén, egyik karjával lefogta a lányt a derekánál. Dirk bizonytalanul tétovázott az ajtóban, arcáról eltűnt a vigyorgás. – No, láss hozzá öregem. Én lefogom. – Hirtelen karcsavarással Archy lenyomta a lányt az ágyra, majd átugrott az ágyon, s a lány száját belenyomta a párnába.

– Rajta, Dirk, fogd ezt! – Szabadon maradt kezével Archy lekapcsolta derekáról a széles övet. A vastag bőrszíj fémszegekkel volt kiverve. – Hajtsd ketté! – Az ördögbe, Arch… szerinted lehet? A fiú még mindig bizonytalankodott, az öv ernyedten lógott a kezében. – Betojtál, vagy mi a fene? Erre Dirk szája megkeményedett. Előrelépett, s teljes erőből lesújtott a vonagló testre. Az ütéstől Hazel megdermedt egy pillanatra, majd hangosan nyögött bele a párnába. – Ez az! Várj egy másodpercig! – Archy beleakasztotta hüvelykujját a hálóingbe, s végigszakította válltól a szegélyig. A lány asszonyosan kövér feneke gödröcskésen és fehéren kibuggyant. – No, most aztán, adj neki! Dirk megint felemelte a duplára hajtott, nehéz szíjat, egy pillanatig várt, szédítő érzést jelentett ez a hatalom, mely az istenek magasságába emelte, aztán egész testének lendületét beleadta a következő ütésbe.

79 – Nincs ellenfele – mormolta Ronny Pye, s mellette Garrick Courtney kényelmetlenül feszengett. – Hallotta már beszélni? – folytatta a témát Ronny. – Nem. – Be akar törni Natalba azzal a transvaali és orange-i holland bandával. – Igen, tudom. – Maga egyetért ezzel? Garry nem felelt, látszólag teljesen belemerült a fiatal csikók ugrándozásának nézésébe – a fiatal állatok egymást kergették a kifutóban előttük, ügyetlennek tűntek pelyhes, fiatal bőrükben, s a lábuk is mintha csupa ízületből állt volna. – Húsz kancát küldök el a pietermaritzburgi lóvásárra – négyszáz, ötszáz fontot gondolok kapni darabjukért, igazán elsőrangú állatok. Remélem, ezzel megfelelő összeghez jut a kötvényekkel kapcsolatban. – Most ne törődjön ezzel, Garry. Nem azért jöttem, hogy pénzt szerezzek. – Ronny odakínálta a szivartárcáját, s amikor Garry visszautasította, magának választott ki egyet, és gondosan nekilátott, hogy rágyújtson. –Egyetért az unió gondolatával? – Nem. – És miért nem? Ronny nem pillantott fel a szivarról, nem akarta túl korán leleplezni, mennyire mohón várja a választ. – Ellenük harcoltam: Leroux, Niemand, Botha, Smuts ellen. Ellenük harcoltam – és győztünk. Most pedig ezek az emberek ott ülnek Pretoriában, s nyugodtan arról tárgyalnak, hogy birtokba veszik az egész országot, nemcsak Orange-t és Transvaalt, hanem Natalt és Cape-et is. Minden angol, aki ebben segíti őket, az árulója a királyának és az országnak. Falhoz kellene állítani és kivégezni valamennyit. – Errefelé meglehetősen kevesen gondolkodnak így… meglehetősen kevesen. Eddig senki sem szállt szembe Sean Courtneyval – egyszerűen be fog sétálni a törvényhozó

gyűlésbe. Garry megfordult, lassan elbicegett a kifutó kerítése mellett az istállók felé, Ronny követte. – Másokkal együtt az a véleményem, hogy nekünk is szükségünk lenne valakire, akit ellenjelöltként indítanánk… valakire, aki megfelelő tekintéllyel bír. Olyan személyre gondoltunk, aki már könyvet írt, aki érti a politika dolgait – és tudja, hogyan kell a szót csűrni-csavarni. Ha találnánk egy ilyen embert, boldogan gyűjtenénk pénzt a korteskedés költségeire. – Gyufát sercintett, megvárta, míg a foszfor eloszlik, aztán rágyújtott, s a füstön keresztül szűrve a szót folytatta. – Már csak három hónap van hátra a választásokig – azonnal dologhoz kell látnunk. Sean jövő héten az iskolában tart kortesbeszédet. Sean politikai kampánya, mely eddig különösebb érdeklődés nélkül folydogált, hirtelen új, drámai színezetet kapott. Az első kortesgyűlésen megjelent Ladyburg majdnem teljes lakossága – szegények annyira vágytak valami kis szórakozásra, még azt is elviselték, hogy Sean felmondja nekik a beszédét, melyet jószerivel szóról szóra elolvashattak a helyi, natali lapokban. Csökönyös derűlátással azt remélték, hogy talán a kérdésekre és válaszokra szánt rész izgalmasabb lesz: néhányan már fel is készültek olyan nagy horderejű problémákra, mint a vadászati engedélyek ára, a közkönyvtárak helyzete és a száj- és körömfájás kérdései. Ha másra nem, legalább arra jó volt az ilyen alkalom, hogy az emberek találkoztak messze lakó barátaikkal. Sean munkásain, barátain és szomszédain kívül most mások is eljöttek az iskolába, és megtöltötték az első két padsort. Sean sosem látta azelőtt ezeket a fiatalembereket; meglehetős rosszallással nézte őket, mert az előkészületek alatt hangosan röhögtek, nagy hangon ugratták egymást. – Honnan jött ez a csürhe? – tudakolta az ülés elnökétől. – A délutáni vonattal érkeztek – egy társasághoz tartoznak. – Azt hiszem, bajt akarnak kavarni. – Sean megérezte a bennük lappangó lázas izgalmat, így szokták a férfiak belehergelni magukat valami verekedésbe. – Legtöbb közülük ivott is. – Most aztán, Sean – és Ruth előrehajolt, kezét a férje térdén nyugtatva –, most aztán megígéred nekem, hogy nem gurulsz be. Ne vitatkozz velük! Sean már nyitotta volna válaszra a száját, ám ekkor megpillantotta Garry Courtneyt, s a szája tátva maradt. Garry keresztülvágott a tömegen, és leült Ronny Pye mellé a hátsó sorban. – Fogd be szépen a szádat, édesem – suttogta Ruth, és a férfi követte a tanácsát; rámosolygott a testvérére, sőt, oda is integetett. Garry bólintással fogadta az üdvözlést, majd azonnal, mélyen belemerült valami diskurzusba Ronny Pye-jal. Köhögés és lábdobogás közepette az elnök bemutatta Seant mindazoknak, akikkel egyébként valaha együtt járt iskolába, akikkel mindig együtt ivott és vadászott. Az elnök előadta a hallgatóságnak, hogyan nyerte meg – majdnem puszta kézzel – Sean az angol-búr háborút, majd később hogyan teremtett gazdasági fellendülést a környéken az üzemmel és a fagazdasággal. Végezetül hozzáfűzött még néhány gondolatot – Sean ezektől fészkelődni kezdett a székén, s két ujjával próbálta kilazítani a gallérját. – Tehát, hölgyeim és uraim, hadd mutassak be önöknek, akik a mi szeretett városunkból összejöttek, egy olyan embert, akinek tervei vannak, de előrelátó is

egyben, s kinek az ökle pont olyan nagy, mint a szíve – hadd mutassam be tehát jelöltünket, Sean Courtney ezredest! Sean mosolyogva felállt, s az első sorokból máris pfujolás, kiáltozás hallatszott. A mosoly eltűnt az arcáról, ellenben ökle, mely eddig az asztalon nyugodott előtte, most hatalmas csontkalapácsként szorult össze. Összevont szemöldökkel nézett a zajongókra, a méregtől kiverte az izzadság is. Valaki rántott kicsit a kabátja szélén, ettől valamelyest lehiggadt, öklét kinyitotta. Beszélni kezdett, igyekezett túlharsogni a kiáltozást: – „Üljön le!” „Hangosabban!” „Hagyják szóhoz jutni!” „Takarodjon!” – s a csizmás lábak kopogását a fapadlón. Háromszor is belefojtották a szót a nagy kiabálásban, Ruthhoz kellett fordulnia segítségért, arca vöröslött a dühtől és a szégyentől, miközben a gúnyos kacagás visszhangzott körülötte. Végül a beszéd utolsó részét a jegyzetfüzetéből olvasta fel – az már nem sokat változtatott a dolgon, hogy dadogott közben, s állandóan eltévesztette, hol tart, mások úgysem hallották a zajban, mit mond, csak azok, akik legföljebb három lépés távolságra ültek tőle. Sean végre helyet foglalt, a teremre hirtelen csönd települt, valami várakozás érződött a levegőben. Ebből megérezte, hogy ezt az egészet gondosan kitervelték valahol, a fő műsorszám még csak ezután következik. – Mr. Courtney! A terem hátsó végén Garry Courtney emelkedett fel, a hangra minden fej hátrafordult, mindenki rá nézett. Sean bólintott. Hát erről van szó! Garry agyalta ki ezt a fogadtatást. – Íme, az első kérdésem. Meg tudná mondani, hogyan hívják azt az embert, aki kiárusítja a hazáját királya ellenségeinek? – Árulónak! – ordítozták a közbekiabálók. – Búrnak! A zavargó hangok most már csoportosan üvöltöttek Sean felé. Legalább öt percig nem lehetett folytatni a gyűlést a hangzavar miatt. – Elviszlek innen – súgta Ruthnak, és már nyúlt is a karjáért, de az asszony elhúzódott. – Nem, itt maradok. – Gyerünk már, tedd, amit mondok! Itt hamarosan balhé lesz. – Akkor engem kell majd kihajítanod elsőnek – vágott vissza az asszony; mérges volt és gyönyörű szép. Sean már ott tartott, hogy elfogadja a kihívást, amikor hirtelen félbeszakadt az ordítozás. Ismét Garrick Courtney felé fordult mindenki, látszott, már tartogatja a következő kérdést. A hirtelen csöndben rosszindulatúan elmosolyodott. – Apropó, még valami. Megmondaná, milyen nemzetiségű és vallású a felesége? Sean feje hátrabicsaklott. A gyomra kavargott, összerándult, nagy erőfeszítéssel próbált felállni. Ruth már állt akkor, s a férje vállára tette a kezét, kérve, maradjon nyugton. – Úgy gondolom, erre én is meg tudok felelni, Garry. – Csengőn, tisztán szólt a hangja, melybe egy csöpp rekedtség vegyült. – Zsidó vagyok. Még mindig csönd volt. Ruth a kezét Sean vállán nyugtatta, büszke tartással,

egyenesen állt, és farkasszemet nézett Garryvel. Garry adta fel elsőnek. Fülig vörösödött, lesütötte a szemét, s ügyetlenül a rossz lábára állt. Az első sorokban ülők is hasonló bűntudattal reágáltak az asszony szavaira. Egymásra pislogtak, aztán igyekeztek másfelé nézni, szégyenükben idegesen feszengtek. Az egyikük felállt, és a széksorok között megindult az ajtóhoz. Félúton megtorpant, hátrafordult, s azt mondta: – Sajnálom, hölgyem. Nem tudtam, hogy ilyesmi készül. – Ezzel továbbment. Amikor Ronny Pye mellett elhaladt, egy fontot odadobott az ölébe. Egy másik férfi is felpattant, kelletlen arccal Ruthra mosolygott, és kisietett a teremből. Kettesével, hármasával követték a többiek is. A végén egy egész falka távozott, Sean örömmel nyugtázta, hogy nem mindenki fizette vissza Ronnynak a pénzt. Az osztályterem végében Garrick majdnem hogy reszketett, nem tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon – szeretett volna kikerülni ebből a kínos helyzetből, amit előzőleg oly rosszul ítélt meg. Sean felállt, egyik kezével átölelte Ruth derekát, s megköszörülte a torkát, mert igen szorongatta a felesége miatt érzett büszkeség.

80 Másnap Garrick Courtney bejelentette, hogy független jelöltként indulni kíván Ladyburg képviseletében a választásokon, de még a királypárti újságok sem jósoltak esélyt a választási győzelemre; a szavazás napjáig pedig már csak hat hét volt hátra. Sötétedés után Dirk megrántotta Sun Dancer kötőfékjét a hotel előtti kerítésnél. A nyeregszíjat meglazította, a zablát kivette a szájából, aztán hagyta, hogy a kanca igyon az itatóból, s maga felment a hotelhez. Amikor elhaladt az ivó mellett, belesett a nagy ablakon. Az üvegen arany és vörös betűkkel virított a felirat: Szomjúhozok, csakis Goldberg-sört igyatok! Gyorsan ellenőrizte az ivó közönségét, vajon nem bukkan-e föl köztük besúgó. Az apja munkavezetői közül senki sem ivott ott – az mindig veszélyt jelentett –, és a nagytiszteletű Petersen úr vagy Pye vagy Erasmus sem volt jelen. Csak két gépészt látott a gyárból, néhány vasúti csavargót, egy banktisztviselőt és egy másik férfit a szövetkezettől a tucatnyi idegen között, ezért úgy gondolta, nincs veszély. Ezek nem álltak olyan szinten a ladyburgi társaságban, hogy hírt vigyenek Sean Courtneynek a fia ivási szokásairól. Dirk a ház végéig sétált, pár pillanatra megállt, majd közönyt színlelve visszasétált. A szeme azonban nyugtalanul fürkészte az árnyakat, figyelt, hátha pletykahordók bukkannak fel valahonnan. A főutca ma kihalt volt; odaért az ivó lengőajtajához, és belépett a szalon meleg lámpavilágába. Kedvelte az ivó légkörét: a fűrészpor szagát, az ital, a dohányfüst és a többi férfi illatát. Ez a férfiak világa volt. Itt az emberek durva hangon beszéltek, röhögtek, a tréfák vaskosak voltak, és mindenki haverként viselkedett. Dirk érkezésére páran felpillantottak: – Hé, Dirk! – Már hiányoltunk, hol jártál egész héten?

Dirk nagy mellénnyel viszonozta Archy üdvözlését, majd székért indult, letette barátja mellé az ivópult végében, közben kicsit kihúzta magát – hiába, ez férfiaknak való hely volt. – Jó estét, Dirk. Mit iszol? – sietett hozzá a csapos. – Üdv, Henry. Minden rendben? A fiú lehalkította a hangját. – Azt hiszem… nem várunk senkit, aki szimatolna itt – nyugtatta meg a másik. – De az ajtó nincs kulcsra zárva. Dirk nem véletlenül ült a sarokban. Innen szemmel tarthatott minden érkező vendéget, őt pedig eltakarták a bárpult mellett üldögélők. Mögötte egy ajtó a mosogatóhelyiségre nyílt, a hátsó udvarba – az ilyesmi nem elhanyagolható óvatossági rendszabály, amikor valaki tizenhét éves, és mind a törvény, mind az apja tiltja a szeszes ital élvezetét. – Nos, akkor rendben… hozd a szokásosat! – bólintott a fiú. – Későn jöttél ma este – jegyezte meg a csapos, miközben gint töltött egy pohárba, majd felöntötte gyömbérsörrel. – Vadászni voltál megint? – A csapos alacsony növésű ember volt, arca halvány, nap nem érte soha, szeme kicsi, kék színű. Miközben kérdezte, rákacsintott Archy Longworthyre. – És lőttél valamit? – vette át Archy a kérdezősködést. Dirk egyik ujját végighúzta az orra mentén. – Te mit gondolsz? Elröhögte magát, s a többiek felvillanyozódva vele nevettek. – No, és ki volt az illető? A Madame? – ugratta Archy a hallgatóságra tekintettel, akik még mindig röhécselve hajoltak felé. – Ugyan már, még hogy ő! – Dirk undorodva összerezzent. A Madame az egyik mozdonyvezető feleségének volt a fedőneve. A férj minden második napon az éjszakai pietermaritzburgi járaton teljesített szolgálatot; az asszony birtoklása nem jelentett nagy győzelmet. – Hát akkor kicsoda? – tréfált halkan a csapos. – Majd megtudod, amikor sikerült végre behálóznom – ígérte a fiú. – Csinos nő? – A csapos nem tágított. – Fiatal, mi? – Elég csinos… tényleg nem rossz. Dirk belekóstolt a ginjébe. – Öregem, annyi nőd van, hogy nem is tudod már élvezni őket – ugratta Archy a haverokra vigyorogva; Dirk büszkén izgett-mozgott a széken. – Rajta, Dirk… mesélj el mindent, öregem! Izgalmas nő? Válasz helyett a fiú óvatosan megérintette egyik ujjával a poharát, felszisszent, mintha izzó vasat érintett volna, s fájdalmasan felkiáltva rántotta vissza a kezét. A többiek ordítva éljeneztek, Dirk is velük együtt nevetett pirulva; nagyon vágyott a haverok elismerésére. – No, mesélj már… – unszolta a csapos. – Nem vagyunk kíváncsiak a nevére, csak a részletekre. Hová vitted a nőt? – Hát… – habozott még mindig a gyerek. – Ugyan, öregem. Kezdjed már el! Persze beleegyezett. Ontotta a részleteket, és a férfias röhögés alábbhagyott,

mindenki közelebb hajolt hozzá, úgy itták a szavait. – Istenem! Ezt mondta? – Erre te mit csináltál? – unszolták tovább. És Dirk elmesélte nekik, mit csinált. Ösztönösen jó elbeszélő volt, úgy tudta felépíteni a történetet, hogy végül a körülötte ülők néma izgalommal lestek a szavait. A kocsmában azonban egyre hangosabb lett a társalgás és a nevetés – egy csoport ivócimborán különösen mutatkozott már az alkohol hatása. – Szóval, megfogtam a kezét – folytatta Dirk – és így szóltam: – Valami meglepetésem van a számodra. „Mi az?” – kérdezte a hölgy, mintha nem tudta volna. „Hunyd be a szemed, majd megmutatom” – mondtam erre, és… – Hirtelen egy erős hang szállt az ivón át hozzájuk: – Vegyük például azt a rohadt, szemét Courtneyt. Ugyan mit csinál egyebet, mint körbekocsikázik és beszédeket mond? Dirk a mondat közepén megállt, felnézett. Az arca elsápadt. A kiabáló alak a helyiség túlsó végében tanyázó társasághoz tartozott. Ócska kezeslábast viselt, kék vászonból. Nem volt már fiatal, a nehéz élet mély barázdákat szántott a szeme és a szája körül. – Tudod, kitől van a pénze? Megmondhatom neked – tőlünk. E nélkül – s a férfi felemelte a kezét – már tönkrement volna, nem bírná egy hónapnál tovább. – A keze göcsörtös volt, töredezett körmű, a körmök alatt mocsokból félkörök húzódtak. – Hát innen szerzi a pénzét. Az a rohadt Courtney ezredes! Dirk a beszélőre nézett, kezét ökölbe szorította a bárpulton. Egyszerre nagy csend telepedett az ivóra, ettől a férfi szavai még hangosabbnak tűntek. – Tudjátok, mit fizet: harminckét fontot egy hónapra, és az egy főmunkavezető bére! Harminckét font! – A legalacsonyabb bér huszonöt font – jegyezte meg egyik társa szárazon. – És úgy tudom, szabadon elmehetsz, kereshetsz jobban fizető munkát… persze, ha találsz. Ami engem illet, én inkább itt maradok. – Nem erről van szó. Az a rohadt, lusta disznó vagyonokat keres belőlünk… szerintem, fizethetne többet is. Szerintem… – Úgy gondolod, hogy érdemelsz akár ennyit is? Dirk felugrott a székről. Megbolydult a terem, mindenki Dirköt nézte. – Hagyd békén, Dirk! Részeg. Ne csinálj semmit – suttogta a csapos izgatottan, majd hangosan így szólt: – Eleget ittál, Norman. Itt az ideje, hogy hazamenj. A feleséged már vár a vacsorával. – Jóságos isten! Norman Dirkre pislogott, a szeme ködösen próbált fix pontot találni. – Jó isten! Ez a Courtney kölyök! Dirk arca megmerevedett. Elindult a férfi felé. – Hagyd békén, Dirk! Archy vissza akarta tartani, megragadta a fiú karját, de az lerázta magáról. – Megsértetted az apámat. Szemétnek nevezted! – Úgy is van. – Norman bólintott. – Az apád gazember a javából. Az apád egy szerencsés gazember, aki még életében nem dolgozott végig egy napot… nagy, szerencsés, vérszopó disznó. És a kölyke sem egyéb egy semmirekellőnél, aki itt tölti

az idejét… Dirk erre szájon vágta, a férfi hátrazuhant a székből, karját zuhanás közben szétvetette. A vállát verte a padlóba, rögtön feltérdelt, és vért meg egy törött fogat köpött ki. – Te kis szemét… – sziszegte vérző szájjal. Dirk bal lábbal előrelépett, és csizmás lába teljes erejével belerúgott a másikba. Mellen találta el a férfit, aki a hátára zuhant. – Istenem, állítsátok le! – kiabált a csapos a pult mögül. De mindenki bénultan ült, s figyelte, hogy Dirk átnyúlt a bárszékért, a feje fölé emelte, majd lesújtott vele, olyan mozdulattal, mintha fát vágna. A nehéz faszék a homlokán találta el ellenfelét. A férfi feje már amúgy is a padlón volt, az ütés keményen eltalálta. Egyszerűen széttörte a koponyáját – az orrlyukából kettős sugárban bugyogott elő a vér, s lefolyt a padlót borító szalmára. – Megölted! Magányos hang törte meg a hosszú csöndet. – Igen – hagyta rá a fiú. Megöltem. Embert öltem. Ez a két mondat vadul rezgett benne tovább. Alig tudott lélegzetet venni, ez az érzés egyre csak törekedett felfelé a bensejéből. Állt a holttest fölött, nem akart elmulasztani egy percet sem az eseményből. Érezte, remeg a lába, arcán az izmok megfeszültek, majd szétpattantak az izgalomtól. – Igen, megöltem. Hangját fojtogatta a belsejét betöltő vad boldogság. Látómezője beszűkült, nem látott egyebet a halott ember arcán kívül. A homlokon hatalmas mélyedés látszott, a halott szeme kidagadt a gödréből. Dirk körül egyszerre zavarodott nyüzsgés támadt. – Legjobb lesz az apjáért küldeni! – Én már itt sem vagyok. – Hogyne, maradj csak veszteg. Senki nem hagyhatja el a helyiséget. – Istenem, hívják Fraser doktort! – Orvosra már nincs szükség – rendőrt hozzatok. – Milyen gyors volt… mint valami vérengző leopárd. Ketten a tetem fölé hajoltak. – Hagyjátok! – kiáltott rájuk Dirk. – Hozzá ne nyúljatok! Mint az ifjú oroszlán, aki a zsákmányát védi. Ösztönösen engedelmeskedtek a fiúnak. Felálltak, hátrább húzódtak. Velük együtt mindenki odébb ment, Dirk egyedül maradt. – Hívjátok az apját – mondta megint a csapos. – Valaki lovagoljon ki, és hozza ide Sean Courtneyt. Egy órával később Sean berontott az ivóba. Hálóinge fölé kapta fel magára a kabátját, és a csizmáját is csak a meztelen lábára húzta. Megállt a küszöbön, körbepillantott. Haja az alvástól rendetlenül csüngött. Amikor belépett a terembe, a hangulat hirtelen megváltozott. A feszült némaság helyét várakozás vette át: minden arc felé fordult mohó figyelemmel. – Mr. Courtney – hál’ istennek, hogy itt van – tört ki a fiatal rendőrből, aki Fraser doktor mellett várt rá. – Milyen súlyos a sérülés, doki?

– Az illető meghalt, Sean. – Apa, ez az ember belém kötött… – kezdte Dirk. – Fogd be a szád! – förmedt rá az apja sötéten. – Ki ez az ember? – tudakolta a rendőrtől. – Norman Van Eek… lakatos az ön üzeméből. – Hány tanú van? – Tizennégy, uram. Mindannyian látták, mi történt. – Rendben – rendelkezett Sean –, vigyék a holttestet a rendőrőrsre. A tanúk vallomását holnap reggel is meghallgathatja. – És mi lesz a gyanúsítottal, vagyis a fiával, uram? – javította ki magát a rendőr. – Érte én kezeskedem. – Nem tudom, vajon nem kellene-e… – De meglátta Sean arckifejezését. – Hát, azt hiszem, rendben lesz így – egyezett bele kissé habozva. – Apa… – kezdte Dirk újra. – Mondtam már, fogd be a szádat! Elég bajt csináltál a mai estére. Sean nem nézett a fiára, aztán így szólt a csaposhoz: – Hozzon egy takarót. – A rendőrnek meg azt mondta: – Vegyen magához néhány embert segítségül! – és az ablakra mutatott, ahol fürtökben csüngtek a kíváncsiskodók. – Úgy lesz, Mr. Courtney. Miután kivitték a takaróba göngyölt holttestet, Sean jelentőségteljesen Fraser doktorra pillantott. – Legjobb lesz, ha velük megyek – ki kell egészítenem az orvosi vizsgálatot. – Menjen csak – helyeselt Sean, mire az orvos összepakolta a táskáját és kiment. Sean bezárta mögötte az ajtót, a spalettákat rácsapta az ablakokra. Aztán a bárpult mellett várakozó, kissé izgatott férfiakhoz fordult. – Mi történt tulajdonképpen? Azok nyugtalanul mocorogtak, s néztek mindenfelé, csak éppen őrá nem. – Mondjad, George! – választott ki egy férfit, az üzem egyik gépészét. – Az úgy történt, Mr. Courtney, hogy a maga Dirkje odament ehhez a Normanhoz, megütötte, hogy leesett a székről. Amikor fel akart kelni, akkor meg rugdosta, végül felkapta a széket és azzal vágta fejbe. A műszerész összeborzongott saját szavaitól. – Belekötött az az ember? – kérdezte Sean. – Hát… már elnézését kérem, uram, lusta, vérszívó, mocskos gazembernek nevezte magát. Sean összevonta a szemöldökét. – Most próbálja meg! Mit mondott még? – Hogy maga rabszolgatartó… hogy éhezteti a munkásait. És hogy egy szép napon leszámol magával. – Archy Longworthy vette át a további mesélést, kérdő hangsúllyal mondta ki a szavakat, s körbetekintve mintegy támogatást kért a többiektől. Néhány perc, s a legtöbben bűntudatosan bólogattak, néhányan egyetértően mormoltak valamit. Ebből Archy is bátorságot merített. – Valami olyasfélére célzott, hogy egyik este majd megvárja magát és kiegyenlíti a számláját. – Ezt ilyen hosszan mondta? – Sean irányító szerepe egyértelmű volt ebben a

társalgásban. Archy megint segítséget keresve nézett körül, szeme támogató pillantásokkal találkozott. – Azt mondta: „Egyik este megvárom azt a rohadékot, s majd mutatok neki egyet s mást.” – Archy nem volt rest szóról szóra megismételni az elhangzott szavakat. Senki sem mondta, hogy hazudik. – Azután mi történt? – Elkezdett Dirk úr fival kötözködni. Azt mondta: „Itt a Courtney kölyke, hitvány, mint az apja! – Mit csinált ekkor Dirk? – Nevetett csak, Mr. Courtney, kinevette, mint úriemberhez illik, kedvesen, barátságosan. „Hagyd abba” – azt mondta, „túl sokat ittál”. Sean hirtelen észbe kapott. – Egyáltalán, mit keresett Dirk a kocsmában? – Jaj, az úgy volt, Mr. Courtney, hogy néhány héttel ezelőtt kölcsönadott nekem pár fontot. Megkértem, nézzen be ide ma este, vissza akarom adni a pénzt – mindössze erről volt szó. – Vagyis Dirk nem ivott? – kérdezte Sean gyanakodva. – Nem, szentséges istenem, dehogy! Archy annyira képtelenségnek tartotta a feltételezést, hogy még Sean is rábólintott. – Rendben van, és mi történt ezután? – sürgette a másikat. – Norman csak nem hagyta békén a fiút. Elmondta mindennek, gyávának nevezte… pontosan nem emlékszem már a szavaira. Végül Dirk úrfi is begurult. Odalépett hozzá, megütötte, hogy a másik lerepült a székről. Azt hiszem, Norman megszolgálta a verést… ti mit gondoltok, fiúk? – nézett rájuk Archy megint. – Igaz – felforrt a vérem, amikor hallottam, hogy piszkálja Dirköt. A szerelő egyetértett, a többiek is bólogattak. – No, tehát – Archy ismét felvette a mese fonalát – Norman ott fekszik a földön, és kést ránt. A bárpult mellől valami furcsálkodó hang hallatszott. Egyik férfi még a karját is felemelte tiltakozásképpen, de aztán zavarba jött, és végül nyakvakarással fejezte be a mozdulatot. – Kés? Miféle kés… hol van? – hajolt Sean izgatottan előre. Dirk mellette állt, lágyan elmosolyodott. Amikor mosolygott, Dirk egyszerűen gyönyörű volt. – Tessék, itt van a kés. – Henry, a csapos lenyúlt a bárpult alá, és elővett egy nagy, csontnyelű kést. Mindenki értetlen szemmel nézett. – Hogy került ez oda? – tudakolta Sean, s most először tűnt föl, milyen undorítóan bűntudatos arcokkal van körülvéve. Ebben a pillanatban rájött, hogy az egész késhistória hazugság volt. – Normantól vettem el utána. Úgy gondoljuk, a legjobb, ha maga tudja meg először az igazságot, hiszen maga az apja. Archy behízelgően vonogatta a vállát, és körbemosolygott a tanukra. Sean a mellette állóhoz fordult, ez volt a banktisztviselő. – Ez az a kés, mellyel Norman van Eek fenyegette a fiamat? – Igen, Mr. Courtney.

A férfi hangja természetellenesen vékonyra sikerült. Sean a tisztviselő mögött állóhoz fordult és pontosan megismételte a kérdést. – Igen, uram, ez az a kés. – Ez az. – Igen. – Semmi kétség – ez volt az. Mindenkit végigkérdezett, mindenkitől ugyanazt a választ kapta. – Dirk! – Hozzá fordult utolsónak. Nagyon lassan, nehezen kérdezte meg a gyereket. A fiú szeme ártatlanul nézett vissza. – Úgy segéljen téged az isten, hogy Norman van Eek ezzel a késsel támadott rád? Fiam, kérlek, mondd, hogy nem igaz. Mondd ki, hogy mindannyian hallhassák. Ha számít valamit a szeretetem, valld be az igazat. Kérlek, Dirk, nagyon kérlek. Szerette volna ezt mondani, szerette volna, ha a puszta pillantása is elég, hogy rávegye Dirköt, mondja meg az igazat. – Isten a tanúm, apa – mondta a fiú, és megint nagy csend lett. – Nem feleltél a kérdésemre – unszolta Sean. Nagyon kérlek, fiam. – Kirántotta a kést a munkaruha farzsebéből – a penge be volt csukva. A bal keze hüvelykujjával nyitotta ki – magyarázta Dirk halkan. – Megpróbáltam kirúgni a kést a kezéből, de ehelyett a mellét találtam el. Felemelkedett, és láttam, hogy emeli a kést, mint aki felém akarja hajítani. Ekkor állítottam meg a székkel. Másképpen nem tudtam volna. Sean arcából kifutott minden élet, kemény lett, mint a kő. – Hát, jó – mondta. – Legjobb lesz, ha hazamegyünk. – Odafordult a többiekhez: – Köszönöm, uraim. Kiment az ivóból a Rollshoz. Dirk meghunyászkodva lépdelt mögötte. Másnap délután Dirk Courtneyt elengedték a helyi elöljáróságról, s apja felügyeletére bízták ötven fontos óvadék ellenében, azzal, hogy ügyét a területi bíróság tárgyalja majd két hét múlva, s a vád ellene emberölés lesz. Dirk ügye a bíróság listáján az első helyen szerepelt. A környékről mindenki eljött a tárgyalásra; zsúfolásig megtelt a kis bírósági épület, minden ablak teli volt bámészkodókkal. A bíróság visszavonult, hét percig tartó vita után ítéletet hozott: Dirköt – kilépve a vádlottak padja mögül – kacagó, gratuláló tömeg vette körül, rögtön kivonszolták a napfényre, a szabadba. A tárgyalóterem majdnem kiürült már, de Sean még mindig ott ült az első sorban. Peter Aaronson, a védőügyvéd, akit Sean Pietermaritzburgből hozatott, aktatáskába söpörte az iratait, elsütött egy tréfát a jegyzőnek, majd odament Seanhoz. – Majdnem börtönbe kerülni és kijutni onnan hét perc alatt… ez a rekordok könyvébe kívánkozó teljesítmény. – Amikor mosolygott, az ügyvéd olyan volt, mint egy koalamackó. – Parancsoljon egy szivart, Mr. Courtney. – Sean csak a fejét rázta, az ügyvéd egy óriási szivart dugott a szájába és rágyújtott. – Az igazat megvallva, kicsit aggódtam a késügy miatt. Azt hittem, nem megy majd simán. Az a kés nem tetszett nekem. – Nekem sem – hagyta rá Sean halkan, s az ügyvéd oldalra biccentve fejét, a másik arckifejezését tanulmányozta ragyogó, madárszerű szemével.

– De a tanúk annál jobban tetszettek! Mint a cirkuszi fókák. „Ugassatok”, kiált rájuk az ember, azok meg „vaúúú! vaúúúh!” Csodás. Valaki nagyon ügyesen beidomította őket. – Azt hiszem, nem értem, mire gondol – mondta Sean sötéten, mire az ügyvéd vállat vont. – Hamarosan postázom a számlát. Figyelmeztetem, nem lesz kis összeg. Mondjuk, ötszáz guinea!? Sean hátradőlt a széken és ránézett a kis ügyvédre. – Mondjuk, ötszáz – hagyta helyben. – Ha ismét jogi képviselőre lesz szüksége, ajánlanék egy kiváló fiatalembert, a neve Rolfe. Humphrey Rolfe – tette hozzá az ügyvéd. – Gondolja, hogy hamarosan megint szükségem lesz rá? – Ezzel a fiúval… szüksége lesz ügyvédre – mondta a másik határozott hangon. – És maga nem vállalná el a megbízást? – Seant hirtelen érdekelni kezdte a dolog. – Amikor ötszáz guinea-t kapott egy ügyért? – Pénzt bárhol tudok szerezni – az ügyvéd kivette a szivart a szájából, s a bodros szürke hamut kezdte tanulmányozni a rudacska végén. – Ne feledje a nevet, Mr. Courtney… Humphrey Rolfe. Okos fiú, s nem akadékoskodik sokat. Elindult a széksorok között, magával cipelte nehéz irattáskáját. Sean felállt, indult utána. A bíróság lépcsőjén megtorpant, lepillantott a térre. Dirk állt nevetve egy csoport férfi közepén, Archy Longworthy ölelte át a vállát. Archy szavai egészen Seanig harsogtak. – Ne higgye azt senki, hogy kikezdhet Dirkie-vel. Az is úgy jár majd: a foga hátul jön ki a koponyáján. – Archy vigyorgott, kilátszottak feketéllő fogai. – Én mondom ezt, nekem elhihetitek. Dirkie a barátom, büszke vagyok rá! De csak te, egyedül, gondolta Sean. A fiát nézte, észrevette, milyen magas lett. Formára férfi már – széles a válla, izmos a karja, hasán nincs egy csöpp háj sem, lába karcsún ível ki a csípőjéből. Hiszen csak tizenhat éves. Még gyerek – talán akad mód megóvni a komolyabb bajtól. De érezte, hogy ámítja önmagát, eszébe jutott, amit egyszer régen egy barátja mondott: „Van olyan szőlő, mely rossz talajon nő, van, amelyik betegséget kapott, mielőtt a prés alá került, vagy gondatlan szőlősgazda ültette – nem minden szőlőből lesz jó bor.” Én lennék a gondatlan szőlősgazda, szögezte le magában. Átvágott a téren. – Indulj haza! – vetette oda durván a fiának. A bájos arcra pillantva tudta, hogy már nem szereti a fiát, és ettől felkavarodott a gyomra. – Gratulálok, ezredes. Tudtam, hogy győzünk – ragyogott rá Archy Longworthy. Sean figyelmes pillantást vetett rá. – Az irodámban leszek holnap reggel tíz órakor. Beszélni akarok magával. – Igen, uram! – mosolygott Archy boldogan. Bezzeg akkor nem mosolygott, amikor másnap az esti vonattal elhagyta Ladyburgöt. Végkielégítésként egy hónapi járandóságát vitte magával.

81 Az újságok eltérően vélekedtek Dirk tárgyalásáról, egész vihar támadt a cikkek nyomán, s ettől Garry Courtney esélyei jelentősen megnövekedtek a közelgő választásokon. A soviniszta sajtó titokzatosan utalt arra, hogy „meglepő eredményt hozhatnak a választások, melyet a gondolkodó emberek örömmel üdvözölhetnek, mint igazi értékelését ennek a két jelöltnek”. Mindössze a liberális lapok tettek említést arról a bőkezű nyugdíjról, melyben a Ladyburg Fagazdaság és Szövetkezet Norman van Eek özvegyét és árváját részesítette. Persze az is nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy Sean Courtney még mindig jócskán vezet. A birtokán és az üzemben dolgozó kétszáz ember szavazatára bizton számíthatott, ugyancsak mellette állt a többi mimózafa-termelő és azok alkalmazottai a völgyben, őt támogatta a városi és vidéki lakosság fele – és ekkor történt, hogy a Pietermaritzburgi Farmer- és Kereskedőújság teljes címoldalát Archibald Frederick Longworthy sztorijának szentelte. Mr. Longworthy elmesélte, hogyan vették rá fizikai erővel s mindenféle fenyegetésekkel, hogy tegyen hamis tanúvallomást a bíróság előtt. S miután hamisan vallott, hogyan rúgták ki azonnal az állásából – a hamis tanúvallomás részleteit nem közölte a lap. Sean azonnal táviratozott Pietermaritzburgba az ügyvédeinek, hogy tüstént indítsanak pert a Farmer-és Kereskedőújság ellen, rossz hírnév költése, rágalmazás, gyűlöletkeltés és hitszegés címén, vagy bármilyen címen, amit csak ki tudnak találni. Ezek után, saját testi épségével mit sem törődve, harminc mérföldes sebességgel száguldott a Rolls-Royce-szal Pietermaritzburgba, hogy megelőzze a táviratait. Itt aztán kiderült, hogy Mr. Longworthy, miután szépen kipréseltek belőle egy esküvést és nagyvonalúan elfogadott egy ötven guinea-ről szóló pénzutalványt, azonnal eltűnt a városból, még címet sem hagyott hátra, ahová a postáját továbbítsák. Jogi tanácsadói lebeszélték Seant, hogy felkeresse a kereskedőújság szerkesztőjét, s ezzel nyíltan kitegye magát mindenféle ellentámadásnak és esetleg tettlegességnek. Két hónap is beletelhet, mire a rágalmazási pert a bíróság meghallgatja, a választások viszont tíz napon belül kerülnek sorra. Sean csak annyit tehetett, hogy a liberális lapokban közzétett egy teljes újságoldal terjedelmű cáfolatot, majd – most már nyugodtabban – hazatért Ladyburgbe. Pretoriából távirat várta otthon. Jan Paulus és Jan Niemand azt javasolták, hogy tekintettel a körülményekre, jobb lenne, ha visszavonná a jelölését. Sean olyat válaszolt nekik, hogy szavaitól csak úgy izzottak a távíróvonalak. Mint az igába fogott állatok, úgy érkezett Garry és Sean Courtney a választás finisébe. A szavazást a ladyburgi városigazgatási hivatalban tartották, két állami lajstromozási felügyelő kutató pillantásaitól felügyelve. A szavazás végén a szavazóurnákat Pietermaritzburgba vitték, ahol másnap a városi tanács nagytermében összeszámlálták a szavazatokat, s kihirdették a hivatalos végeredményt. A tér két oldalán a két jelölt hatalmas sátrat állíttatott fel, itt ingyen frissítőket kínáltak a választópolgároknak. A hagyomány szerint mindig az a jelölt veszített, aki a legtöbb embert látta ingyen vendégül. Választottjának senki sem akart többletköltséget okozni, ezért az ellenfél frissítőjét fogyasztotta. De ezen a napon, úgy látszott, mindkét

jelöltnél egyformán fogyott étel és ital. Közeledett az esős évszak, párás meleg gyülekezett a szürke felhők mögött, időnként a nap is kivillant, forróságot lövellve, mint a kemence nyitott ajtaja. Sean mellényben, öltönyben feszengett, izzadt az idegességtől a helyén, ahol kitörő örömmel vagy tettetett bajtársiassággal üdvözölte az odalátogatókat. Mellette Ruth olyan volt, mint egy rózsaszirom, s úgy is illatozott. Storm – ez egyszer illedelmesen – kettejük között állt. Dirk nem jöhetett – Sean valami dolgot talált számára a Lion Kop túlsó oldalán. Kandi pillantások, megjegyzések kommentálták távolmaradását. Ronny Pye rávette Garryt, hogy egyenruha nélkül jelenjék meg a szavazás alkalmával. Anna vele jött, igazán jól festett mályvaszínű ruhájában, melyet művirágok díszítettek. Csak egészen közelről lehetett látni azokat a csúf kis ráncokat a szája és a szeme körül, meg a szürke szálakat, melyek hatalmas, fényes hajkoronájába keveredtek. Sem ő, sem Garry nem pillantott át a tér túlsó oldalára. Amikor Michael is befutott, először az édesanyjával váltott szót, kötelességszerűen megcsókolta az anyját, aztán máris indult, hogy Seannal lezárhasson egy vitát, melyet előző este kénytelenek voltak félbeszakítani. Michael azt akarta, hogy Sean vegyen meg Tongaat körül, a parti mélyföldön tízezer acre földet, és kezdjen ott cukornádat termeszteni. A fiú tüstént megérezte, ez nem igazán az alkalmas pillanat, hogy meggyőzze Seant – a férfi minden érvelését szívbéli hahotával fogadta, s megkínálta Michaelt szivarral. A fiúnak kicsit kedvét szegte a fogadtatás, de azért nem adta fel. Belépett a szavazófülkébe, s mivel e kétfelé húzó lojalitásra más megoldást nem talált, szándékosan elrontotta a szavazócédulát. Ezután visszatért saját hivatali szobájába a tanninkinyerő üzem területén, s megpróbálta értékelhető formába önteni a cukornádültetvény kilátásait a következő roham idejére, amit Sean ellen tervezett. Ada Courtney egész álló nap nem hagyta el a Protea utcai házat. Szilárdan visszautasított minden kísérletet, mely rá akarta bírni, hogy csatlakozzék valamelyik táborhoz. A varrókisasszonyoknak sem engedte meg, hogy részt vegyenek a választási előkészületekben. A házában tilos volt mindennemű politikai téma érintése; amikor Sean egyszer megszegte ezt a szabályt, tüstént kiutasította. Ruth közbenjárására és Sean bűnbánó bocsánatkérése után járult csak hozzá, hogy nevelt fia visszatérjen. Helytelenítette az egész dolgot szőröstül-bőröstül: megalázónak és közönségesnek találta, hogy családtagjai nemcsak egyszerűen közhivatalt vállalnak, de még versengenek is e tisztség elnyeréséért. Ada mélyen ellene volt a közhivataloknak – ezt a meggyőződést akkor tette magáévá, amikor a városi intézőbizottság utcai lámpákat kívánt felszerelni a Protea utcában. A bizottság következő ülésén Ada is megjelent, egy esernyővel felszerelve – a bizottság mindhiába próbálta meggyőzni, hogy az utcai közvilágítás nem vonzza majd a moszkitókat. A választáson viszont Ada volt az egyetlen a körzetből, aki el sem ment. Kora reggeltől délután öt óráig, amikor lezárták az urnákat, a tér tömve volt emberekkel, s amikor a lepecsételt szavazóurnákat kivitték a vasúthoz, hogy Pietermaritzburgba, a hivatalos szavazatszámlálásra küldjék, sokan felkapaszkodtak a szerelvényre, mert ugyanezzel a vonattal kívántak utazni. Az egész nap iszonyatos feszültségben telt – amikor végre beléptek a Fehér Lóhoz címzett hotelba, s felértek lakosztályukhoz, Ruth és Sean kimerülten egymás karjába borultak, s rögtön mély álomba zuhantak. Reggel hatalmas villámlásokkal csodás szépségű vihar tombolt odakinn, Ruth nyugtalanul mocorgott álmában, majd lassan

teljesen kitisztult a feje – eszébe jutott, milyen régóta halasztgatják azt a bizonyos dolgot, amihez valaha lelkesen fogtak hozzá. Ugyanekkor Sean is ébredezni kezdett; néhány másodpercig, míg felfogta, mi történik, pont úgy elcsodálkozott, mint Ruth, de aztán mindketten nagy lelkesedéssel láttak a dologhoz. Mire megvirradt, Ruth már biztosan tudta, hogy fia születik, noha Sean úgy gondolta, kicsit korai ezt ilyen bizonyossággal állítani. Miután megfürödtek, együtt reggeliztek az ágyban, s mindkettejüket valami újjáéledt, intim boldogság járta át. Ruth fehér selyemből készült hálóköntöst viselt, haját, mely fényes volt és tömör, kibontotta, bőre ragyogott, mintha kisuvickolták volna – mindez persze nem hagyta hidegen Seant. Ennek következtében megkésve érkeztek a városi tanács épületébe, híveik már aggódni kezdtek távolmaradásuk miatt. A szavazatok megszámlálása gyors ütemben haladt. A szavazóteremnek egy zsinórral különválasztott részében a szavazatszámláló biztosok némán a munkájukba merültek; asztalukon magas halmokban álltak a rózsaszín szavazócédulák. Az asztalok felett kifüggesztve olvasható volt a jelöltek és a körzet neve. Az asztalok között vizslató pillantással sétáltak a szavazási felügyelők. A terem közepén tülekedő, morajló embertömeg hömpölygött. Mielőtt ez az áradat elsodorta volna őket, Sean futólag látta Garryt és Annát elvonulni az újságírók között, aztán magát is elkapta a hátbaveregetések, kézszorítások, jókívánságok áradata. Megszólalt a csengő – mindenki elhallgatott. – A newcastle-i törvényhozó gyűlésbe választott képviselő – jelentette be egy magas, vékony hang a hirtelen támadt csöndben – Mr. Robert Sampson, 986 szavazattal. Mr. Edward Sutton 423 szavazatot kapott… – A többit elnyelte a kitörő éljenzés, ordítozás. Sampson a Dél-Afrika Párt jelöltje volt, Sean átverekedte magát a tömegen, s igyekezett hozzá férkőzni. – Ügyes munkát végzett, öreg hadfi! – harsogta Sean, s hátba veregette a férfit. – Köszönöm, Sean. Úgy tűnik, ez igazán simán ment, nem is reméltem ilyen arányú győzelmet. Boldogan rázogatták egymás kezét, a győzelmet ünnepelve. S így ment ez egész délelőtt: az izgatott zsongást időnként taps váltotta fel, amikor egy végeredményt kihirdettek. Seannak egyre nagyobb lett az önbizalma – pártja minden képviselői helyet megnyert, amelyikre áhítozott, még egy olyat is, melyről azt hitték, biztosan elvesztik. Ekkor ismét megszólalt a csengő, s a korábbi személytelen hanghordozással a szavazatszámláló biztos végre bejelentette: – A törvényhozó gyűlés képviselői mandátumát Ladyburg városában és a tugelai járásban… – Sean valami ürességet érzett a gyomrában, rossz előérzete támadt, a torka kiszáradt forró lélegzetétől. Ruth ott állt mellette, érezte, milyen merev az asszony teste, a keze után nyúlt. – Garrick Courtney ezredes 638 szavazattal nyert, Sean Courtney ezredes 631 szavazatot kapott. Ruth erősen szorította a férje kezét, de Sean nem viszonozta a szorítását. Némán, mozdulatlanul álltak, mint valami apró csöndsziget a tolongás, kiabálás tengerében, győzelmi üvöltések, víg üdvözlések közepette – aztán Sean azt mondta, de egészen halkan: – Azt hiszem, ideje, hogy visszamenjünk a szállodába, drágám. – Igen – válaszolt Ruth ugyanilyen halkan, s a hangja teli volt szánalommal. Megindultak, az emberek utat nyitottak nekik. Az arcok sorfalán különféle érzelmek

tükröződtek: szomorúság és öröm, kíváncsiság, közöny és diadalittas rosszindulat egyaránt. Kiértek a napfényes utcára, a sorban várakozó bérkocsik közé, mögöttük a hangzavar elhalkult, távolból olyannak tűnt az éljenzés, mint vadállatok üvöltözése. Sean felsegítette Rutht a kocsiba, s már maga is beszállni készült, amikor eszébe jutott, hogy még maradt valami elintéznivalója. Szólt a vezetőnek, pénzt adott neki, aztán Ruthhoz lépett. – Kérlek, várj meg a szállodában, drágám. – Hová mész? – Gratulálni akarok Garrynek, kettőnk nevében. A köré sereglett embergyűrűn keresztül Garry észrevette, hogy Sean közeledik felé, és teste önkéntelenül is megfeszült – a szeretet és gyűlölet csatázott benne, mint mindig, ha a testvéréről esett szó. Sean mosolyogva állt meg előtte. – Szép munka volt, Garry! – mondta, s jobbjával kezet nyújtott. – Tiszta, kemény csatában győztél – szeretnék kezet fogni veled. Garry merészen a bátyja szemébe pillantva fogadta ezeket a szavakat, majd vizsgálgatni kezdte az értelmüket, s úgy találta, hogy Sean igazat beszél. Megküzdött a testvérével és legyőzte. Ezt nem lehet semmissé tenni, ezt Sean nem veheti el tőle sohasem. Legyőztem őt. Először az életben – legeslegelőször! Az érzelmi beteljesülés olyan hevesen tört rá, hogy sem mozdulni, sem válaszolni nem tudott. – Sean… – elfulladt a hangja. Megragadta Sean kinyújtott kezét, fogta erősen. – Sean, talán most… – suttogta. – Szeretném, ha… úgy értem, amikor visszamegyünk Ladyburgbe… – Abbahagyta, s egészen skarlátvörösre pirult zavarában. Eleresztette Sean kezét és hátralépett. – Azt gondoltam, talán lenne kedved ellátogatni Theuniskraalra – motyogta –, egyszer, ha nincsen sok dolgod. Nézz körül a régi otthonodban. Olyan régen nem jártál ott. Még most is őrzöm Apa régi… – Soha! – sziszegte Anna Courtney. Egyikük sem vette észre, hogy átment a termen, hirtelen ott állt már Garry mellett. A ráncai között a szeme izzott a gyűlölettől, mint valami drágakő, és egészen elfehéredett, ahogy Seanra pillantott! – Soha! – sziszegte ismét, s megragadta Garry karját. – Gyere velem – parancsolt a férjére. Garry meghunyászkodva követte. Még egyszer visszanézett Seanra, a szeme tele volt könyörgéssel. Könyörgött, hogy értse meg a testvére, és bocsássa meg neki a gyöngeségét.

82 A hurrikánövezetek lakói a felhők alakjából s a rezzenéstelen szélcsendből bizton tudják, mikor tör rájuk a hirtelen szélroham – Ruth ugyanígy meg tudta jósolni, hogy lesz még gondja a bánattal terhes, tárgy nélküli dühvel, melyet Sean érez majd tervei kudarca láttán. Sean azelőtt ritkán gurult dühbe, s az sem tartott nála soká, de Ruth tartott a hangulataitól; ahogyan a gondos háztulajdonos óvintézkedéseket tesz a hurrikán ellen, úgy próbált ő is tenni valamit, hogy a férje dühét csillapítsa.

Amint beért a szállásukra, azonnal hívatta a séfet. – Fél órán belül legyen szíves ebédet felszolgálni a lakosztályunkban, de ezúttal nem a szokásos menüből. Valami igazán finomat készítsenek! A hotel főnöke egy pillanatig gondolkodott. – Osztrigát! Most kaptunk egy hordóval Umhlanga Rocksból. – Kitűnő! Ruthnak kedvére volt, ahogyan a férfi a helyzetet felfogta. – Utána mondjuk füstölt sonka, szarvashús hidegen elkészítve, rák és különféle saláták. – Megint csak azt mondhatom, remek. Milyen sajtot javasol? – Gruyére. Dán rokfort. Camembert. – A borok közül? – Esetleg pezsgőt? – Igen – hagyta rá Ruth azonnal. Gátlás nélkül ki fogja most használni, hogy Sean mennyire szereti a pezsgőt. – Mondjuk, egy palack Veuve Cliquot-t, nem, legyen inkább három palack. – Először az italt küldjem fel? – Méghozzá azonnal – a legszebb poharakkal és ezüstpezsgős vödörben. Ezek után az öltözőszekrényhez lépett. Istennek legyen hála a francia parfümért meg ezért a szürke selyemköntösért, melyet pontosan ilyen alkalomra tartogatott. Gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal dolgozott arcán és haján, és amikor elkészült, csöndesen üldögélt, próbált vonásaira is békét parancsolni. Kritikus szemmel nézte a végeredményt, s úgy találta, kielégítő. Sean nagyon szerette, ha fonatban viselte a haját – így látta meg Rutht először, s a hajfonat egészen kislányossá varázsolta az asszony külsejét. – Kinyithatom a bort, asszonyom? – Igen, legyen szíves – kiabált ki a nappaliba, aztán ott telepedett le maga is, s várta, hogy kitörjön a szélvihar. Tíz perc múlva megérkezett az első fuvallata – egyelőre gyönge kis szellőként: Sean lépett be, foga között szivar, keze a nadrágzsebben, arcán nehezen megfejthető kifejezés. – Hello! – Sean megtorpant, amikor megpillantotta az asszonyt, s kivette szájából a szivart. – Ez aztán gyönyörű! Mivel a férje észrevette, mennyire készült a találkozásra, ez azt bizonyította, hogy Ruth időjárás-előrejelzése teljesen hibás. Az asszony boldogságában felnevetett. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Sean gyöngéden. – Semmi, illetve minden. Te meg én. Igyál egy pohár pezsgőt! – Bolondos nőszemély – mondta a férfi és megcsókolta. – Szeretem így a hajadat. – Csalódott vagy? – A választásra gondolsz? Igen, azt hiszem, az vagyok. Az asztalhoz lépett, italt töltött a kristálypoharakba, az egyiket Ruthnak adta, a másikat magának tartotta meg. – Hadd mondjak pohárköszöntőt Sean Courtney rövid, de izgalmas politikai karrierjének emlékére! – Annyira szerettél volna győzni… és most?

Sean bólintott. – Igaz, mindig győzni akartam. De most, hogy vége a játéknak… – Összerázkódott. – Mondjak valamit? Kezdtem hányingert kapni az örökös beszédeimtől, a folytonos üdvözlésektől. Azt hiszem, már álmomban sem tudtam letörölni az üres vigyorgást az arcomról. – Odasétált az egyik bőr karosszékhez, s megkönnyebbülten belesüppedt. – És van még valami. Gyere közelebb, hadd meséljem el. Az asszony beleült a férfi ölébe, kezét becsúsztatta elöl az inge alá, érezte a lágy szőrszálakat a férje mellkasán, s alatta a hús gumiszerű izmosságát. – Kezdd el – szólt Ruth, s a férje most végre elmondta neki Garry történetét. Lassan beszélt, nem hallgatott el semmit – beszélt Garry lábáról, meg a gyermekkorukról, s a legvégén Michaelről. Az asszony egy ideig nem szólt, de látta a megbántottságot a szemében, fájt neki, hogy Sean annak a másiknak volt valaha a szeretője. Végül megkérdezte: – Garry tudja, hogy Michael a te fiad? – Igen. Anna elmondta egy éjjel. Azon az éjjelen, amikor eljöttem Ladyburgből – Garry meg akart ölni. – S miért jöttél el? – Nem volt maradásom. Garry gyűlölt, amiért én voltam a gyereke apja, és Anna is gyűlölt, amiért nem kellett nekem. – Még akkor is vágyott rád? – Igen. Azon az éjszakán Anna felkeresett, könyörgött, hogy… – Sean nem folytatta. – Érted, mit akarok mondani. – Igen. Ruth bólintott, még mindig féltékeny és megbántott volt, de azért próbálta megérteni a dolgot. – Visszautasítottam – erre Garryhez rohant, s ennek ellenére bevallotta a gyermeket. Istenem, micsoda méregkeverő boszorka az a nő! – De hogyha téged kívánt, miért Garryhez ment feleségül? – Terhes volt. Azt hitte, elpusztultam a zulukkal vívott háborúban. Hozzáment, hogy apát szerezzen a gyermekének. – Értem – mormolta Ruth maga elé. – De miért mesélted el most ezeket a dolgokat? – Azt akartam, hogy megértsd, miért érzek így Garry iránt. Azok után, amit veled művelt a gyűlésen, gondolom, nem érzel sok szimpátiát iránta, pedig nem téged akart bántani, az a támadás ellenem irányult. Sokkal vagyok adósa, úgy hiszem, sosem leszek képes visszafizetni mindezt. Hát, ezért… – Ezért örülsz, hogy ma ő győzött? – fejezte be Ruth férje helyett a mondatot. – Igen – vágta rá hirtelen Sean. – Megérted, ugye, milyen borzasztóan fontos lehetett ez Garrynek? Most először volt képes… képes, hogy… Zavarában a kezét tördelte, kereste a megfelelő szót. – Képes volt egyenrangú félként kiállni ellened. Ruth talált rá a szabatos kifejezésre. – Pontosan! – Sean megragadta a karszék fáját, s ökölbe szorította a kezét. – Amikor odamentem hozzá, hogy gratuláljak, meghívott Theuniskraalra – csakhogy ekkor az a pokoli, rohadt nő közbeavatkozott és elráncigálta onnan. Mégis, valahogy úgy érzem, mostantól kezdve rendbe jön köztünk minden.

Kopogtak az ajtón, Ruth felugrott a férfi öléből. – Ez a pincér lesz az ebéddel – de még a szoba közepéig sem ért, amikor megint kopogtak, méghozzá olyan erősen, hogy félő volt, bedől az ajtó. – Jövök! – Ruth bosszankodott, maga is hangosan válaszolt és szélesre tárta az ajtót. Egy csomó férfi özönlött a szobába Bob Sampson vezetésével: összevissza karattyoltak, Seanra mutogattak. – Mi a nyavalya történik itt? – kérdezte Sean. – Győztél! – ordította Bob. – Az újraszámlálásnál kiderült, tíz szavazattal te győztél. – Istenem! – sóhajtott Sean, aztán, hogy csak Ruth hallja azt mondta: – Garry. Szegény Garry! – Nyissátok ki azt a pezsgőt, és hozassatok még egy ládával! Itt vagyunk mindannyian! – ujjongott Bob Sampson. – Igyunk tehát a Dél-afrikai Unióra!

83 – Ezúttal sem. Annyi idő óta, annyi minden után – de ezúttal sem én. Garry Courtney már részeg volt. Elterült egy karosszékben, a poharát két kezébe fogta, körbe-körbe lötyögtette benne a barnás folyadékot, néhány csepp a nadrágjára hullott, foltot hagyott. – Nem – hagyta rá Anna. – Ezúttal sem te. – Háttal állt a férjének, kibámult az ablakon, nézte a gázlámpával kivilágított utcát alattuk, nem akarta, hogy a másik lássa az arcát. Hangja erős, kárörvendő színezetét nem tudta megzabolázni. – Most aztán mehetsz vissza a könyvecskéidhez, írogathatsz. Megmutattad mindenkinek – bebizonyítottad magadnak és az egész világnak, mennyit érsz. Lassú mozdulatokkal, szinte érzéki gyönyörűséggel kezdte masszírozni a karját. Az apró reszketések felizgatták, nyugtalanul járkálni kezdett, szoknyái suhogtak, mint szélben a falevelek. Jó ég, milyen közel került a győzelemhez a férje – Anna igazán megrémült akkor. – Örökös vesztes vagy, Garry Courtney. Mindig az voltál, mindig az leszel. Ismét összerezzent, olyan erővel hasított belé a félelem emlékezete. Már majdnem megszökött előle ez az ember. Látta, mi megy végbe Garryben, látta a kezdeti pillanattól fogva, amikor kihirdették az első eredményeket, s az a változás csak egyre erősebb lett. Még a hangja is másként csengett: elmélyült az önbizalom első érintésére. Másképp nézett rá, mint azelőtt, minden önfeladás nélkül, ami az első jele a megvetésnek. Az meg már lázadás volt, ahogyan Sean Courtneyvel szót értett. Abban a pillanatban Anna igazán megijedt. – Vesztő vagy – ismételgette, és hallotta, hogy Garryből valami hang jön ki, mely félig nyeldeklés, félig sóhajtás volt. Várt egy kicsit, a brandy gurgulázó hangját hallotta, amint az üvegből a pohárba töltötte ki a férje: az asszony még inkább megfeszítette magát, s felidézte az újraszámlálás emlékét. Hogyan ment össze ez az ember ott mellette! – aztán amikor minden elveszett, akkor rögtön elfújták az önbizalmát és a felesége iránt feltámadó megvetését. Annak vége! Vége örökre! Sean Courtneynek sosem lesz többé testvére. Megesküdött rá, meg is tartja. Megint lepergette magában, mi történt azon az éjszakán. Amikor azt a bizonyos

fogadalmat tette. Esett. A theuniskraali verandán állt, nézte, hogy Sean hogyan vezeti felé a lovat a gyepen. Nedves inge a vállára, mellére tapadt, szakálla az esőtől kis csimbókokba ragadt össze, úgy festett, mint valami ördöngös kalóz. – Hol van Garry? Anna hallja a saját hangját, amint válaszol, aztán megint a férfiét. – Ne aggódj. A városba ment Adát meglátogatni. Csak vacsorára tér vissza. A férfi jött felfelé a lépcsőkön, szinte az asszony fölé magasodott, kezét – mely hideg volt az esőtől – az asszony karján nyugtatta. – Jobban kellene, most vigyáznod magadra. Nem szabad a hidegben ácsorognod. Sean az ablakajtón keresztül bevezette Annát a házba. Az asszony éppen Sean válláig ért, a férfi lepillantott rá, a szemében aggodalom látszott, férfiak viseltetnek így a terhes nőkkel. – Remek asszony vagy, Anna. Biztos vagyok benne, hogy pompás gyermeket szülsz majd. – Sean! Most ismét eszébe jutott, úgy tolult ez a név a szájára, úgy bukott ki a torkából, mint valami ösztönös fájdalomkiáltás. És emlékezett az erőre, mely testét a férfi felé lökte, hátát ívben hátrafeszítette, csípőjét előretolta, úgy követelte a másik férfiasságát. Nem tudta feledni, milyen volt Sean hajának érintése, amikor magához húzta a fejét, milyen volt meleg, nedves, szétnyílt ajkának íze. – Megőrültél!? Megpróbálta kitépni magát az asszony öleléséből, de Anna szorosan tartotta, arcát meg beletemette a férfi mellkasába. – Szeretlek. Kérlek, Sean, könyörgök! Csak engedd, hogy átöleljelek. Ez minden, amit kérek. Csak érezni akarlak. – Eressz, de tüstént! Anna csak azt érzi, hogy durván a kandalló mellett álló kanapéra lökik. – Garry felesége vagy, és nemsokára a gyereke anyja leszel! Tartsd meg az izgalmas testedet neki! – Most egészen közel hajolt a férfi arcú az övéhez. – Nekem nem kellesz. Nem nyúlnék hozzád, pont úgy, ahogyan az anyámhoz sem. Garry a férjed. Ha valaha megtudom, hogy másik férfira néztél, megöllek. A puszta kezemmel öllek meg. A szerelem megfagyott egy szempillantás alatt, sőt gyűlölet lett belőle a férfi szavai nyomán. Anna tíz körömmel mart bele Sean arcába, a férfinek eleredt a vére, lecsöpögött a szakállába. Elkapta Anna csuklóját, eltartotta magától, közben az asszony ütni próbált, és sikoltozott. – Te disznó, te mocskos, szemét disznó! Garry a férjem, azt mondod! Garry gyereke, azt mondod! Akkor tudd meg az igazat. Amit a méhemben hordozok, az tőled származik. A gyerek a tiéd… nem Garryé! Sean hátrahőkölt. – Hazudsz. Nem lehet igaz. Anna nyomult utána, egészen halkan súgta azokat a durva szavakat. – Emlékszel még a búcsúnkra, amikor elmentél a háborúba? Emlékszel arra az éjszakára a szekéren? – Hagyj békén, menj el! Gondolkoznom kell. Nem tudom, mit higgyek.

A férfi otthagyta. Hallotta csapódni mögötte a dolgozószoba ajtaját. Anna a terem közepén állt, viharos érzelmei fölkorbácsolódtak, a vihar tajtékja mögül a gyűlölet sugárzott elő. Akkor már a hálószobában állt, a tükör előtt – ott tette meg a fogadalmát. – Gyűlölöm őt. Egyetlen dolgot ismerek, amitől megfoszthatom: Garry most már az enyém. Az enyém és nem az övé. És én örökre elveszem a testvérét tőle. A hajából kihulltak a csatok, fürtjei a vállára omlottak, ujjaival elborultan matatott köztük. Ajkába mélyesztette a fogát, érezte, hogy kiserkedt a vére. – Istenem, hogy gyűlölöm – suttogta fájdalommal eltelve. Feltépte elöl a ruháját, a tükörben figyelte kibuggyanó mellét, melynek nagy, rózsaszínű bimbóját már sötétebbre festette áldott állapota. – Gyűlölöm! Letépte a fehérneműjét, szerteszórta a hálóban, a toalettasztalról lesöpörte az arcpúdert meg a többi szépítőszert, a szobát belengte a kölni átható illata. Aztán lefeküdt a sötétedő szobába. Várta haza Garryt. Anna elfordult az ablaktól, Garryre nézett, szemében győzelem csillogott: tudta, a férje nem menekülhet többé. Megtartottam a fogadalmamat, gondolta, s a székhez lépett. – Szegény Garry. – Gyöngédséget erőszakolt magára, hátrasimította a férje haját a homlokából. Garry meglepődött, de örült a szeretet megnyilvánulásának. – Szegény Garry. Holnap hazamegyünk Theuniskraalra. A kanapé melletti asztalon italosüveg állt, Anna a férje keze ügyébe helyezte. Könnyű csókot cuppantott az arcára, aztán bement a hálószobába – még most is mosolygott, biztos volt a férje gyöngeségében, ettől viszont erősnek érezte magát.

84 A következő négy hónap gyorsan elszállt. Sean már csak egész kicsi ellenállást tanúsított Michael cukornádültetvény-ötletével szemben – nem maradt rá ereje, hiszen új hivatala felelősséggel járt, levélhegyek várták a hivatalban, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, kérelmezőkkel és cselszövőkkel akadt dolga. Michael végül elutazott a tengerpartra, megvásárolt egy darab földet, és beleszeretett az eladó legidősebb lányába. Ennek az ifjú hölgynek sajnos kétes hírnevet szerzett, hogy azon kevesek közé tartozott Natalban, akik elváltak a férjüktől. Amikor erről a botrányról tudomást szerzett, Michael lelkesedése végül lelohadt, Sean pedig a fordulattal titokban megelégedve, beült a Rolls-Royce-ba, és mentőakcióba kezdett. Ladyburgbe már egy bűnbánó Michaelt hozott vissza. Két hét múlva az ifjú hölgy feleségül ment egy utazó ügynökhöz és Tongaatból Durbanbe költözött. Ennélfogva Michael békésen visszautazhatott Tongaatba, s hozzáláthatott az ültetvény fejlesztéséhez. Ruth már nem kísérte el mindenhová Seant, amikor Ladyburgön kívül akadt dolga. Gyorsan terebélyesedő alakja és enyhe reggeli rosszullétei miatt Lion Kopon maradt; Adával együtt már hozzáláttak a csecsemőholmik tervezéséhez és varrásához. Storm segített nekik. Három hónapig tartott, míg elkészült egy kötött rugdalódzó, mely bizonyára pompásan illik majd az újszülöttre, leszámítva, hogy egyik karja kétszer

olyan hosszú lett, mint a másik. Dirk a Mohobo’s Kloofon felügyelte a munkálatokat, nem nagyon jutott ideje külön úton járni. Ladyburgben Sean jól megszervezte a kémhálózatot, Dirk ritka feltűnését minden alkalommal részletesen jelentették neki. Ladyburg távolabbi részén, elhagyatva és szeretet után vágyakozva ott árválkodott Theuniskraal ősi fészke. Éjszakánként csak egyetlen ablaknál szűrődött ki halvány világosság – Garry Courtney ült magányosan az íróasztalánál. Előtte nagyon-nagyon vékony papírhalom. Órák telnek órák után, csak bámulja a lapokat, de már nem is látja őket. Mintha teljesen kiszikkadt volna belülről, mintha az élet nedvei párologtak volna el belőle, azokat próbálta az itallal helyettesíteni, s a palack mindig a keze ügyében volt. Az ilyen napok hetekké, aztán hónapokká olvadtak össze – maga is beleolvadt az időbe. Minden délután lement a kifutókhoz, nekidőlt a nehéz fakerítésnek, úgy nézte a lovait. Órákig tudott mozdulatlanul állni ott, ilyenkor lelke otthagyta a testét, és szinte csak ezekben a fényesen ragyogó állati bőrökben élt, úgy érezte, saját maga tapossa a gyepet a lópaták helyett, az ő hangja visít, saját izmai feszülnek meg, amikor az állatok vad mozdulatokkal párosodnak. Egyik délután Ronny Pye is itt talált rá – Garry észre sem vette, hogy közeledik; a férfi halkan jött, aztán megállt mellette, tanulmányozta a bánat rovátkolta szenvedélyes arcot, melyre a vágyakozás mély barázdákat vont a száj és a halvány szem köré. – Üdvözöllek, Garry. – Halkan szólalt meg, részvét csendült a hangjából, de sürgősen elhessentette ezt az érzést. Nincsen most idő az ilyesmire – könyörtelenül tartani akarta magát elhatározásához. – Ronny! – A másik bágyadtan fordult felé, majd elmosolyodott, de az is félénkre sikerült. – Üzleti ügyben jársz, vagy magánemberként? – Üzleti dologban jöttem. – A kötvény? – Igen. – Mit kívánsz tőlem? – Mi lenne, ha bemennénk a városba, az irodámban áttekinthetjük a papírokat. – Most? – Igen, ha lennél szíves. – Legyen. – Garry lassan felegyenesedett. – Veled jövök. Együtt lovagoltak át a hegygerincen, majd a Baboon Stroom felett ívelő kőhídon. Hallgattak mindketten. Garry azért nem szólt, mert teljesen üresnek érezte magát, nem volt mit mondania – Ronny meg szégyellte azt, amit tenni kívánt. El akarja venni valaki feje fölül a házat, hogy földönfutó legyen a világban, ahol esélye sincs a túlélésre. A hídnál megálltak, megpihentették a lovakat, némán ültek egymás mellett – nem éppen összeillő pár. Az egyik némán ülő férfi vékony volt, elnyűtt, ruházata gyűrött, arca a szenvedéstől távollévőnek látszott – a másik vaskos, vöröses hajú, vöröses arcú, ruházata elegáns, úgy mozgolódott a nyeregben. A folyón túl igen csöndes volt a vidék. A fagazdaság üzeméből hosszú, fáradt füstcsík szállt a még mindig forró légbe, egy fekete fiú a marhacsordát terelte a folyópartra itatni, a raktárak felől a vonat kattogása, zörgése hallatszott – de egyébiránt

Ladyburg városa inkább csak szunyókált a nyári délután hőségében. Az alattuk elterülő füves pusztaságon Ronny Pye mégis valami mozgolódást látott, megkönnyebbülten vette szemügyre, mi lenne az. Egy lovas vágtatott ott, s Ronny ilyen messzeségből is ráismert. – Ez a fiatal Dirk – dörmögte, és Garry is nyújtózkodott, kémlelt a folyó felé. Ló és lovasa szinte eggyé váltak, a ló alig érintette a földet, mintha csak a mögötte felverődő finom por kapcsolná a talajhoz. – Istenemre, ez a kis nyavalyás aztán tud lovagolni! – Ronny ünnepélyesen, bár kicsit tartózkodón rázta a fejét – egy izzadságcsöpp jelent meg a homlokán, majd legyöngyözött az arcán. A ló közben az úthoz ért, kecses fordulatot vett, majd simán folytatta eszeveszett vágtáját. Az állat mozdulatai olyan ritmikusan szépek és erőteljesek voltak, hogy a két bámészkodót is felajzották. – Nézd, hogy rohan! – füttyentett Ronny. – Nem hiszem, hogy egész Natalban akad olyan ló, amelyik a nyomába ér. – Gondolod? – Garry hangja egyszeriben megtelt élettel. – Az én csikólovam, a Grey Weather, az bizony kiállhatna Sean Courtney bármelyik fiatal lovával. Szavai adták az ötletet Ronny Pye-nak. Kicsit meghányta-vetette a dolgot, aztán hunyorgó szemmel nézte, hogyan hajszolja Dirk a Sun Dancert a fagazdaság üzeme felé. Amikor ló és lovasa eltűntek a magas kapu mögött, Ronny azt mondta csöndesen: – No és pénzt is tennél arra a csikóra? – Akár az életemet is. Garry hangja egészen vadul csengett. Igen, gondolta Ronny, így legalább adunk még egy esélyt. A sors dönt – nem szárad semmi az én lelkemen. – Akár feltennéd a lovadra a theuniskraali birtokot is? – kérdezte, s ettől egyszeriben megnyúlt a csönd köröttük. – Hogyan érted ezt? – suttogta Garry. – Ha nyersz, az adóskötvényedet, melyet a birtokra állítottunk ki, semmisnek veszem. – S mi történik, ha veszítek? – Akkor elúszik a birtokod. – Nem! – tört ki Garryből. – Istenemre, nem! Ez túl nagy ár. Ronny közönyösen vállat vont. – Csak úgy eszembe jutott – valószínűleg bölcsen döntöttél. Tényleg nincs sok esélyed Seannal szemben. Garryből sípolva tódult ki a levegő: mélyre hatolva – mint valami lándzsa – megsebezte a lehetőség ígérete. Nyílt küzdelem közte és Sean között – ha nem foglalkozik a gondolattal, akkor máris elismerte, hogy sohasem győzhet a testvérével szemben. – Elfogadom a kihívást! – Az egészet? A pénzem ellenébe felteszed mindazt, ami még a tied Theuniskraalból? – Igen, hogy a fene egyen meg! Igen. Azt akarom, hogy tudd, igenis van esélyem Seannal szemben. – Nos, a legjobb lenne mindezt írásban is rögzítenünk – javasolta Ronny kedvesen.

– Aztán meglátom, mit tudok Seannal intézni. Megsarkantyúzta a lovát, s nekiiramodtak a hídnak. – Most jut eszembe, a legjobb lesz, ha senkinek sem említjük ezt a kis fogadást. Mondjuk azt, hogy csak a dicsőség a tét. Garry bólintott beleegyezése jeléül. De amikor aznap este levelet írt Michaelnak, azért beszámolt róla, s nagyon kérte, hogy lovagolja ő a Grey Weather nevű mént a verseny során. A verseny előtt két nappal Michael bevallotta az egészet Adának, mire a nagyanyja azonnal kiment Theuniskraalra, s megpróbálta lebeszélni Garryt erről az esztelen hazardírozásról – eredménytelenül. Garry fanatikusan kitartott elhatározása mellett. A kockázat nem jelentett most már semmit sem – egyedül a nyerés lehetősége csillogott a szeme előtt. Igen, most itt van ez a csodás paripa, Grey Weather, és Michael ül majd a nyeregben a versenyen. Győzni fog! Ezúttal biztosan győzni fog! Biztosan!

85 Még sötét volt, amikor Sean az istállókhoz sétált Dirkkel. A magaslat szélén gyülekező felhők vörösen izzottak a felkelő nap fényében; a szél végigsüvöltött az ültetvény fái között, a mimózafák sóhajtoztak, rázkódtak a szélben. – Északi a szél – morogta Sean. – Még sötétedés előtt esni fog. – Sun Dancer szereti az esőt – mondta Dirk idegesen, mire az apja ránézett. – Dirk… ha vesztesz ma… – kezdte, de Dirk máris közbevágott. – Nem fogok veszíteni – erősködött, majd, mint valami esküt, úgy ismételte meg: – Nem fogok veszíteni! – Ha más dolgokban is ilyen akaraterőt mutatnál – más, jóval fontosabb dolgokban is… – Fontosabb?! Apa, ez fontos dolog! Ez a legfontosabb ügy, melyben valaha is részt vettem! – Dirk megállt, odafordult az apjához. Megragadta a kabátujját, egészen hozzátapadt. – Apa, én ezt teérted csinálom… egyedül csak teérted! Sean belenézett a gyerek arcába, ebbe a gyönyörű arcba, s meglátta az elhallgatott gondolatokat. Hol rontottam el nálad mindent, faggatta önmagát, s a szeretetébe megvetés keveredett. Ugyan honnan van tebenned ez a rossz vér, miért lettél te ilyen fajta, kérdezte egyszerre büszkén és megvetően. – Kösz – felelte aztán száraz hangon; kiszabadította a karját és indult az istállók felé. Egyre csak Dirk miatt emésztette a gond, ezért szinte alig vette észre Mbejanét az istállónál. – Nkosi, látlak. Mbejane ünnepélyesen felemelkedett kézzel faragott székéről. – Én is látlak – kiáltott fel Sean örömében, de aztán lehűtötte magát. Az érzelemkitörés alacsonyabb rendű szolgák előtt csak zavarná Mbejanét. – Jól vagy már? – kérdezte tehát, s ellenállt a kísértésnek, hogy gúnyos megjegyzéssel illesse Mbejane növekvő pocakját – emlékeztette magát, hogy

szolgájánál a hús és háj túltengése a gazdagság szimbóluma. – Jól vagyok – biztosította egészsége felől Mbejane a gazdáját. – Jöveteled nagy örömet jelent számomra. – Nkosi, egy ilyen nagy jelentőségű napon, úgy helyes, hogy együtt legyünk, ahogy azelőtt is voltunk. Mbejane végre engedélyezett magának egy halvány mosolyt, mely pillanatok alatt ravaszkás vigyorrá torzult az arcán; Sean viszonozta a jókedvét. Kitalálhatta volna, hogy Mbejane sosem mulaszt el egyetlen viadalt, egyetlen vadászatot vagy versenyt sem. Ezek után Dirkhöz fordult a szolga. – Szerezz nekünk dicsőséget a mai napon! – parancsolt rá, mintha saját fiához szólna. – Apád és én együtt figyeljük majd versenyzésedet. – Nagy, fekete kezét a fiú vállára helyezte, mintegy áldásképpen, majd légycsapójával a lovászgyerekek felé bökött: – Hozzátok a lovát! Két lovászgyerek máris kivezette az állatot az istállóból; a paripa patái doboltak az udvar földjén, ahogy kissé táncoló járásával megjelent. Fejét feltartotta, hasa vonala az agárkutyáét idézte, fülét hegyezve mozgatta előre és hátra; amikor meglátta Dirköt, hozzátörleszkedett, és orrlyukának bársonyos bőrét felhúzta. – Hé, kislánykám! – Dirk odament a lovához. Amint mellé ért, a kanca forgatni kezdte a szemét, míg csak a szeme fehérje ki nem villant, füleit pedig egészen a nyakához lapította. – Fejezd be ezt az őrültséget! – korholta a gazdája, mire az állat vészjóslóan megmutatta sárga fogait, s nyújtogatta karcsú, kígyószerű nyakát. Dirk kinyújtotta a kezét, a kanca borzalmas nagy fogai közé vette Dirk ujjait, s gyöngéden nyalogatta őket. Aztán felhorkantott, megint a fülét hegyezte, nyakát a melléhez dörzsölgette. – Hol a takarója? Megetették már? Tegyék a nyerget és a zablát a kocsiba! Dirk kérdések és utasítások garmadáját zúdította a lovászgyerekekre, közben olyan gyöngéden simogatta Sun Dancer pofáját, mint egy valóságos szerető. Mennyi ellentmondás feszül egyetlen emberben. Sean szomorúan tekintett a fiára; a bánata lehúzta, mint ez a vörös pirkadat. Mit csináltam rosszul? – Nkosi, leviszem a lovat. Mbejane megérezte, hogy rosszkedvű, megpróbált valahogy véget vetni ura szomorúságának. – Jobb volna, ha egy ilyen állapotban lévő ember velem jönne az autómon – vetett ellent Sean, és hihetetlenül élvezte látni, milyen pillantást vet Mbejane a hatalmas, csillogó Rollsra, mely az udvar másik végében parkolt. Olyan szeme van, mint egy vadállatnak, gondolta Mbejane, és gyorsan elkapta pillantását az autóról. – Én majd a lóval megyek, s vigyázok rá, baja ne essék – jelentette ki a szolga. – Ahogy kedved tartja – egyezett bele Sean. A társaság megindult Ladyburg felé. Két lovászgyerek vezette Sun Dancert, a lovat piros takaróval terítették le, mögöttük következett Mbejane – fekete kisfiai cipelték faragott fából készült hordszéket, s hozták mögötte vadászó nyílvesszőit. Két óra múlva Sean is megérkezett a Rollsszal a raktárudvar mögötti mezőre. Egyenesen előremeredt, mindkét kezével a kormánykereket markolta, de úgy, hogy

kezén az ízületek egészen elfehéredtek; nem is hallotta a tömeg üdvözlő kiáltozásait, nem látta a zászlódíszt maga körül, sőt az ünneplő sokaságot sem látta, amíg a kocsi meg nem állt egy füves buckánál, ahol végre levette kezét a kormánykerékről. Ekkor halkan kifújta a levegőt, s görcsbe merevedett arcizmai végre kiengedtek: Sean elmosolyodott, mert valami bizonytalan győzelemérzés kerítette hatalmába. – Nos, sikerült! – szólalt meg, mintha nem volna azért egészen bizonyos a győzelemben. – Nagyon jól vezettél, drágám. Ruth hangja is kissé reszelősre sikerült, most már lazított a szorításon, mellyel Stormot ölelte védelmezőén magához. – Igazán engedhettél volna vezetni, Apa. Dirk a lószerszámok mellett ült a hátsó ülésen. Sean máris dühösen akart rátámadni, de Dirk megelőzte. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és mielőtt az apja összeszedhette volna a mondanivalóját, máris elvegyült a Rolls körül hullámzó tömegben. Sean csak bámult utána. – Üdvözöllek, Sean. Örülök, hogy ismét látlak. Dennis Petersen nyitotta ki a kocsi ajtaját Sean könyökénél: erre Sean gyorsan igyekezett mosolyt erőltetni a képére. – Hello, Dennis. Szép számmal gyűltünk össze. – Mindenki itt van a környékről – erősítette meg Dennis, majd kezet ráztak, aztán elégedetten tekintettek körül. A raktárudvar kerítésének tövében legalább ötven szekér állt; az egyik nyitott kocsiból frissítőket árultak, ezüstszínű kávéfőző masinákkal és nagy halmokban süteményekkel pakolták meg a tetejét. A kapunál kutyaviadal alakulgatott, mialatt a kisfiúk – máris lógó templomi ruhájukban – szaladgáltak és ugrándozva, visongva kergették egymást. – Ki volt megbízva a dekorációval? – kérdezte Sean, miután végignézte a zászlórúdról alálebegő lobogókat és girlandokat, melyek a célvonalat jelölték; a felvezető részek kötéllel voltak elkülönítve. – A bizottság – múlt héten választottuk meg őket. – Igazán szép. Sean most már a kifutók felé pislantott, ahol a lovak várakoztak. Az elválasztó vonalak mentén embersorok húzódtak; Sean látta, hogy Dirk felmászik az elválasztóra és átugrik, egyenesen a lova mellé – erre a közönség tapsban tört ki. – Jóképű fickó – Dennis is Dirköt nézte, de volt valami a hangjában, ami mintha ezt mondta volna: „azért örülök, hogy nem az én fiam.” – Kösz. Dennis rögtön felfogta Sean hangjának határozott élét, és gúnyosan elmosolyodott. – Legjobb lesz, ha odamegyünk a bírákhoz, Garrick már vár ránk. Dennis fejével a sorban álló szekerek közül odabiccentett az egyik felé: Sean már eddig is tudta, ki van ott, mostanáig igyekezett nem nézni arrafelé. Pye, Erasmus és az apja társaságában Michael is a szekér mellett ácsorgott. Magas volt, vékony, lábán szűk fekete lovaglócsizma, elöl nyitott fehér selyeminge csak még jobban kihangsúlyozta széles vállát, amint a keréknek támaszkodva várakozott. A kocsiban, a hátsó ülésen Ada és Anna foglaltak helyet egymás mellett, ettől Sean gyomra hirtelen összerándult – dühösen úgy gondolta, hogy Adának tulajdonképpen velük kellene inkább tartania.

– Jó reggelt, anya – üdvözölte az asszonyt mosolytalanul. – Szervusz, Sean. A férfi nem tudta megfejteni, milyen is most Ada hangja: szomorúság csendül-e benne vagy valami homályos visszautasítás-féle? Egy hosszú másodpercig egymásba mélyedt a pillantásuk – végül Sean kapta el a szemét, mert hirtelen bűntudatot érzett az előbbi düh helyett. Nemigen értette, mi oka lenne a bűntudatra – talán csak az Ada szemében csillogó szomorú vád miatt érzi, amit érez. – Anna! Sean az asszonyt is üdvözölte, válaszul Anna mereven biccentett. – Garry! Sean mosolyogni próbált. Jobb kezével tett valami mozdulattöredéket, mintha kezet akarna nyújtani, de sejtette, hogy ezt úgyis visszautasítják, már csak a miatt a vád miatt is, amit Garry pillantása tükröz, s amit Ada szemében látott felvillanni az előbb. Végül – megkönnyebbülten Michaelhoz fordult. – Szervusz, Mike! Ugye sejted, hogy ma alaposan elagyabugyálnak téged? – Még fogsz te sírva elnézést kérni ezekért a szavakért! – felelte Michael, mire mindketten felnevettek; olyan nyilvánvaló öröm töltötte el őket egymás társaságában, hogy Anna máris nyugtalanul fészkelődött a helyén, s éles hangon mondta: – Kezdhetnénk már, Ronny? – Persze – egyezett bele Ronny Pye tüstént. – Nos, akkor… hol van Dirk úrfi? Legjobb lesz, ha őt is előkerítjük. Erre az egész kis csoport otthagyta a hölgyeket; keresztülfurakodtak a tömegen a tyúkólak felé; Dirk ott röhécselt két lánnyal, Sean megismerte, hogy ezek az egyik munkavezető lánykái a gyárból. Mindkét lány olyan leplezetlen csodálattal bámulta Dirköt, hogy Sean maga is büszkeséget érzett egy pillanatra. Dirk közönyös arccal otthagyta a lányokat, s az apjához lépett. – Minden készen van, apa. – Azt látom – morgott Sean, aki elvárta volna, hogy Dirk némi udvariasságot mutasson a társaság többi tagjával szemben, de a fiú ügyet sem vetett rájuk, egyedül Ronny Pye-hoz intézte a szavait. – Na, akkor hadd hallom! – Rendben. A versenyfutam Garry Courtney Grey Weather nevű lova és Sean Courtney Sun Dancer nevű kancája között folyik. A küzdelem tétje a dicsőség, egyik résztvevő sem tesz pénzt a fogadásra. Egyetért mindenki? – Igen – mondta Sean. Garry is szólásra nyitotta a száját, aztán szorosan összezárta és bólintott. Kicsit megizzadt. Kiteregette a zsebkendőjét, s megtörölte izzadó homlokát. – A távolság körülbelül öt mérföld és négy pontot foglal magában. Az első pontot ezen a mezőn állítottuk fel, a másodikat a theuniskraali birtok északkeleti határmezsgyéjénél. – Ezzel Ronny a fennsík gerincére mutatott, mely felettük húzódott; lejtője aranyosan ragyogott a reggeli napsütésben, s a zöld cserjék illatát feléjük hozta a szél. – Harmadjára kijelölt pont a Mahobo’s Kloof ültetvényen levő itató lesz, mely innen nem látható, mert a fák eltakarják. – Ronny karjával most széles körívet rajzolt a levegőbe, és a mocsári gumifákra mutatott. – Ugye mindketten ismerik a helyet? – Persze – mondta Dirk, és Michael is igenlően bólintott. – Nos, a negyedik,

egyben befejező pont ugyanitt lesz, ahol a kiindulópont. – Mutatóujjával a két póznára mutatott, melyeken vígan lobogtak a zászlók. – A theuniskraali határmezsgyénél és az itatónál versenybírák lesznek majd – ellenőrzik, hogy a megfelelő oldalon haladtak el mellettük. A bírák név szerint: a nagytiszteletű Petersen úr, Erasmus úr és csekélységem. Minden vitás kérdést, vonatkozzék az a futamokra, vagy a szabályok értelmezésére, mi fogunk eldönteni… – És Ronny egyre csak folytatta, Sean pedig érezte, hogy izgatottsága mind magasabbra hág; a remegés a gyomrából a karjába költözött, ott feszítgette az izmokat. De valamennyiükben fokozódott a várakozás, még Ronny hangjából is kiérződött az izgalom. Sean ugyan nem tudta mire vélni Ronny arcán a rókaszerűen mohó vonást – ez a jelenség azzal volt magyarázható, hogy sejtette, ebben a versenyben ő többet nyerhet, mint bármelyik résztvevő. Garry viszont pontosan tudta, mire vélje Ronny arckifejezését – megbűvölten leste is Ronny Pye ajkát. – Akkor hát, úgy legyen – végezte be Ronny a beszédet, s a lovasokhoz fordult: – Nyergeljenek fel, és álljanak a startvonalhoz! A bírák távoztak, s a négy Courtney magára maradt. – Sean… – Garry szólalt meg elsőnek, de a szemét lesütötte. – Úgy hiszem, tudnod kell, hogy… – de nem fejezte be a mondatot. – Mit? – kérdezte Sean hirtelen, és ettől a hangtól Garrick kiegyenesedett. A pillantása megváltozott, olyasmi villant benne, amire Sean nem is számított: büszkeség. – Nem számít. Garry máris elfordult, határozott léptekkel indult a lova felé, ruganyosan lépkedett, még a vállát is kifeszítette. – Jó szerencsét, Mike! Sean belebokszolt Michael karjába. – Neked is. – Michael Garrick után iramodott, aztán megtorpant, visszanézett Seanra. – Akárki akármit is mond, én biztos vagyok benne, hogy ezt nem te eszelted ki. – Ezzel elviharzott. – Mi az ördögöt akart ezzel mondani? – töprengett Sean, de Dirk kérdése megakasztotta a gondolatait. – Miért kellett ezt csinálnod, apa? – Mit csináltam? – bámult a fiúra Sean értetlenkedve. – Szerencsét kívántál neki. Miért csináltad ezt? Én versenyzek a te lovaddal – nem ő. Én vagyok a fiad – nem ő. A két versenyző a starthelyhez lépett, a nézősereg izgatottan zümmögve követte őket. Sean Sun Dancer mellett lépkedett, Dirk lehajolt a nyeregből és figyelmesen hallgatta az apja szavait. – A mocsárig csak lazán hajtsd a lovat, ne erőltesd, mert minden erejére szüksége lesz majd a mocsárnál. Ott Michael az erősebb, a lova sokat bír, de igen nehéz állat. Kövesd, hagyd, hogy Michael lova előtted haladjon, és utat vágjon a számodra. Amikor kiértek a mocsárból, akkor kapcsolj rá, hagyd el a lejtőn lefelé, ott aztán mindent bele! Az emelkedő tetejére érve már te vezess, s tartsd is az előnyödet végig a gerincen,

egészen az itatóig. – Rendben, apa. – No most. Amikor megint lefelé lovagoltok, a Van Essen-ültetvény mögött, tarts ki végig a kemény talajon, így kicsit le tudod szabni a mocsár szélét. Úgy gondolom, Mike egyenesen rohan majd lefelé, és középütt akar keresztülvágni, de te csak menj a hosszabb úton, s használd ki Sun Dancer gyorsaságát Grey Weather erejével szemben. Már elérték a starthelyet, ott a sokaság szétvált, s elhelyezkedett szépen a póznák és kötelek mellett. Mint valami nyitott tölcsér, úgy állt szemben a nézők sorfala a két versenyzővel; mögöttük látszott a mocsár, ahol a magas papiruszfű elrejtette a veszélyes iszapgödröket. A mocsár mögött a fennsík emelkedője tűnt elő: hosszú és nehéz versenypálya volt ez. – Mindketten készen vannak? – kiáltott Ronny Pye az oldalsó vonaltól. – Kérlek, Sean, hagyd el a pályát! Sean a fia térdére tette a kezét. – Lássuk, mire vagy képes, fiam! Ezzel átbújt a kötelek alatt, s elvegyült az emberek között. Sun Dancer már idegesen toporzékolt, hátsó lábával kirúgott, fejét felvetette, szőre aranyos vörösen csillant meg a napsütésben. Hátára izzadságfoltok ültek ki. Michael közben Grey Weathert járta körül. Lassan indult meg az állattal, előrehajolva megpaskolta a nyakát, a fülébe sugdosott, a ló hátrafeszítette a fülét, úgy hallgatta Michael duruzsolását. – Csöndet kérünk! Dennis megafonnal intette csendre a nézőket, mire a hangok zümmögése alábbhagyott, mindössze várakozó suttogásokat lehetett már csak hallani. – Most már az indító bíró utasításai érvényesek – kiáltotta Dennis a két lovasnak. – Forduljanak meg nagy ívben, és jöjjenek együtt a rajthoz! Dirk és Michael elugrattak a póznáktól és egymás felé közeledtek. Dirk megütötte Sun Dancert az ostorral, mire az állat megugrott, és beleütközött hátsó lábával Michaelba. – Fékezd meg a nyavalyás lovadat! – dörrent Dirk Michaelra. – Ne állj az utamba! – Ideges vagy, Dirkie? De azért Michael engedelmesen odébb vezette a lovát. – Essen beléd a fene! Majd megmutatom én, ki az ideges! Sun Dancer tiltakozva rázogatta a fejét, mert Dirk megint ráhúzott az ostorral. – Gyerünk már, vezessék ide a lovakat! Dennis hangját recsegve felerősítette a megafon. Végül sorba álltak, és elindultak – húszyardnyira voltak most a starthelytől; a két paripa szőre csillogott a napfényben, az egyik halvány aranyszínű volt, a másik mélyvörös. A nézők halkan felsóhajtottak, mintha szél susogott volna végig a füvön. Tíz lépést sem tettek meg, Sun Dancer már előrenyomakodott, megnyújtotta lépteit, ágaskodott egy kicsikét. – Tartsák be a sort! Ne váljanak külön! – figyelmeztette őket Dennis, mire Dirk durván visszarántotta a lovát. Orrlika széle megfeszült, egészen elfehéredett izgalmában, Michael mellette léptetett, kezét lenn tartotta. A nagy vörös szőrű ménló magasra

emelt lábbal lépdelt – látszott, hogy nagyon visszatartják. Az utolsó öt lépésnél már mindkét állat gyorsítani kezdett, a lovasok mélyebbre hajoltak a nyeregben, ahogy a rajtot jelző póznákhoz közeledtek. – Rajta! – ordította Dennis, és vagy száz hang üvöltötte utána kórusban: – Rajta! A két lovas még most is egymás mellett haladt, majdnem egyforma hosszúkat léptek, aztán a galopp szépen könnyű vágtába váltott át. Michael és Dirk is enyhén felemelkedett a nyeregben, nehogy előrebukfencezzenek. Vagy félmérföldnyire előttük terült el a mocsár, a mocsár mögött meg ötmérföldnyi hegyes, vad, sziklás talajú vidék, teli vízmosással és bozótossal. Ellovagoltak a kiáltozó emberek sorfala között, kijutottak végre a szabadba. A nézősereg kezdett szétszéledni, s a fennsík más-más pontjain elhelyezkedni; Sean velük szaladt, közben kikapcsolta a messzelátó tokját, s az általános zűrzavarban és kiabálásban maga is kacagott az izgalomtól. Ruth a Rolls mellett várt rá; a férfi derékon kapta, és felültette az autó vázára. – Sean, lekaparod a festéket! – tiltakozott az asszony, és megkapaszkodott a kalapjában, miközben vészesen ingott a magas, gömbölyű karosszérián. – A pokolba a festéssel! – nevetett Sean, és felmászott az asszony mellé; Ruth hozzábújt támaszt keresve. – Ott vannak! Messze, a mezőn túl látszott a két paripa, amint a mocsár élénkzöldje felé száguldanak. Sean a szeméhez emelte a messzelátót: hirtelen olyan közelről látta a lovakat, hogy hallani vélte a paták dobbanását is. Grey Weather húzott elöl, minden lépésnél fújtatott, erőteljesen tört előre széles testével – Sun Dancer meg követte, feje kissé hátrahajolt, hogy engedjen a zabla húzásának. Dirk felmagasodva ülte meg a lovát, könyökét egészen benyomta saját oldalába, úgy tartotta szorosan. – A kis nyavalyás ezúttal megfogadta a tanácsomat – mordult fel Sean. – Azt vártam, máris agyba-főbe veri a lovat a korbáccsal. A köztük levő távolság ellenére Sean szinte tapintani tudta a Dirkből áradó győzni akarást – ez látszott abból, ahogyan a vállát tartotta, látszott karja merev vonalából. Sean viszont nem láthatta a gyűlölet keserű vonalát Dirk szája körül, miközben Michaelra pillantott, aki előtte lovagolt. A paták zaja most megváltozott: a lovasok elhagyták a kemény talajú részt, a zajok tompultak, amint a mocsárhoz értek. Grey Weather patája nyomán szürke, nedves földdarabok repkedtek szanaszét; egy ilyen agyagos sárdarab Dirköt is eltalálta, ettől fehér selyem inge piszkos lett a mellkasa táján. Sun Dancer lépései megváltoztak, amint puhább talajt érzett a patái alatt. – Csak nyugi, kislány! Nyugi, könnyedén! Dirk egyre suttogott, közben a combjával szorosan tartotta az állatot, hogy biztonságot öntsön belé. A fű zizegett kengyelbe dugott lába mellett, előtte pedig Grey Weather belelépett az első víz alatti lyukba; valahogy keresztülvergődött rajta, aztán megint elnyelte a mocsár. A magas papiruszfű egészen bekerítette Michaelt. – Igaza volt az öregnek – mosolyodott el végre Dirk. Michael keresztülverekedte magát a nádason, s a növényzetet lesimította maga mögött, úgyhogy Dirk feleannyi erőfeszítéssel követhette. Grey Weather kétszer is hasig merült a saras, tapadós mocsár egy-egy mélyedésébe, hátrált, küszködött, hogy kiszabadítsa magát a sötét masszából, miközben Dirk már egészen a közelükbe ért.

Mindkét ló a sártól ragyogott már, a lovasaik is csípőig vizesek voltak, ingük sárfoltoktól pettyezett. A mocsár bűzölgött, mint valami oroszlánketrec, s amikor belehatoltak, rossz szagú gázok szabadultak fel a mélyéből. Köröttük mocsári rovarok rebbentek fel; miközben a papiruszon keresztül vágtak át, egy sakabula madár visított a közelükben. Az egyik borotvaéles levél megvágta Michael arcát, a vér lecsepegett az állára, összekeveredett a sárral, és a sárral kevert vér végül lefolyt az ingére. Aztán egyszerre csak megint szilárd talajt éreztek a lovak patája alatt, az áthatolhatatlan papiruszfű ritkulni kezdett, már csak egyes csoportokban látszott, aztán maguk mögött hagyták azt is, és Grey Weather kivezette őket a fennsík első emelkedőjéhez. Most kemény vágtába fogott, minden lépésnél nagyot nyögött, de Sun Dancer szorosan a nyomában tartott. – Véged van! – kiáltotta Dirk Michaelnak, amikor egy szintre jutottak. – Találkozunk majd a célnál! – üvöltötte, ezzel előredőlt a nyeregben, sarkantyújával és ostorával egyaránt keményen ösztökélte a lovát. Michael nem erőltette most a saját ménjét, hagyta szépen jobbra indulni, még a kantárt is lazára vette, hogy Grey Weather megkezdhesse cikcakkos vágtáját fel, a fennsík tetejére. Dirk viszont állandóan használta az ostort, míg Sun Dancer nekiiramodott a meredek lejtőnek: az elszabadult kövek miatt bizony meg is botlott néhányszor a lova. Nagyon izzadt, az izzadság lemosta Sun Dancer hátáról a sarat, de egyre kevésbé tudta irányítani a lábait az ugrások után. – Gyerünk, te szemét! Gyerünk! – ordította Dirk a lónak, s rémülten figyelte, hogy Michael milyen nyugodt iramban követi őt. Kétszáz yarddal volt lejjebb, de egyre közeledett. Dirk mozdulata kirántotta Sun Dancert az egyensúlyából, a következő ugrásnál elég esetlenül ért földet, kapálódzott, majd elesett. Dirk kirántotta a lábát a kengyelből, s maga is ugrott, a kantárszárat még mindig a kezében tartotta. Abban a pillanatban, amikor leért a földre, igyekezett a lovat megtartani, de Sun Dancer már térdre esett, csúszott visszafelé, és Dirköt is húzta maga után. Együtt próbáltak felállni, végül a fiúnak sikerült a remegő állatot talpra rántania, lábszárára saras fűcsomók tapadtak. – A fene egyen meg! A fene egyen meg, te ügyetlen dög! – vágta oda Dirk, s végigfuttatta kezét a ló combján, hogy lássa, történt-e valami sérülés. Közben hátralesett Michaelra, úgy találta, sokkal közelebb ért már hozzá. – Jó isten! – tört ki belőle, felkapta Sun Dancer istrángját, és rohant a lejtő felé, a lovat meg rángatta maga után. Mire megmászta a gerincet, az izzadság patakokban ömlött az arcáról, az inge is merő nedvesség lett. Nyála összecsomósodott kiszikkadt szájában, hangosan lihegett – de azért még mindig ő vezetett a versenyben, és Sun Dancer is kissé megnyugodott. Még ficánkolt is kicsit, amikor Dirk felült rá. – Erre, erre, Dirk! A két versenybíró, akik egy kőrakáson álltak, mely a theuniskraali birtok mezsgyéjét jelölte, vadul integettek felé, biztató szavakat kiáltoztak. Dirk belevágta sarkantyúját a lova oldalába, s már száguldott is végig a gerinc mentén; szinte elsöpört a versenybírák mellett, s máris repült a gumifák magasodó lombjai felé, melyek hárommérföldnyire látszottak ettől a helytől. – Kapd el, Mike! Hajts, ember, hajts! Elmosódó kiáltozás jutott csak el hozzá, Dirk mégis, hátrapillantás nélkül is tudta,

hogy Michael is felért a tetőre, s a nyomában van. Dirk csak vágtatott tovább, közben mérgelődött az esésnél elvesztegetett idő miatt; haragudott érte Sun Dancerre és Michaelra is. Most már legalább négyszáz yarddal kellene vezetnie – és nem ötvennel. Pontosan előtte feltűnt a vízmosás, a Baboon Stroom itt éri el a fennsíkot, a vízmosás széleit vastag, zöld bozótos fedte. Dirk megtalálta rajta az átjárót, s elfordult, felfelé indult a gázlón át. Itt nem nőtt fű, Sun Dancer patái igencsak verték a staccatót az átjáró kemény talaján; ugyanakkor Dirk már hallotta a másik ló patáinak visszhangját – Michael itt is a nyomában járt. Dirk hátralesett a karja alatt. Michael annyira közel ért hozzá, hogy látta szája körül a nevetőráncokat bemélyedni, és ez a vélt gúny feldühítette. – Majd én megmutatom neki! – és megint az ostorhoz nyúlt, rácsapott Sun Dancer oldalára, hátára, amitől az állat izgatottan megugrott. Száguldottak lefelé a meredek folyóparton, kijutottak a fehér, homokra, és Grey Weather orra szorosan egy vonalban maradt Dirk csizmájával, amikor a vízhez értek. A sötét, zöldes színű folyóban egymás mellett lovagoltak, a lovak lába vízpermetet vert fel, mely szivárványosan csillogott a napfényben; a két lovas lecsúszott gyorsan a nyergéből, a mély vízben a lovaik mellett úsztak, közben az áramlás is sodorta őket. Aztán máris felkaptak a nyergükbe, és rögtön sürgették a lovakat, hogy lépkedjenek, s a túlsó parton nagy csöpögések közepette kimásztak a vízből. Máris a parton álltak, a víz ömlött a lószerszámokból és a ruháikból, a két lovas azonban izgatott ordítással nyargalt a keskeny átjáró felé, mely a túlsó parthoz vitt. Aki elsőnek ér oda, azé a vezetés a továbbiakban. – Utat! Én vezetek, utat nekem! – sikította Dirk megvadulva. – Akkor csinálj is utat magadnak! – nevetett rá Michael visszafelé fordulva. – Te szemét! – Dirk térdével szorította, a kötőfékkel ösztökélte Sun Dancert, hogy leszorítsa Michaelt az útról. – Ezt ne csináld! – figyelmeztette a másik Dirköt. – Te szemét, majd én megmutatom! Fej-fej mellett vágtattak. Dirk gyorsan felült, csavart egyet a lábán, csizmás lábfejét bedugta a másik lábfeje alá. Aztán hirtelen vad mozdulattal megemelte a lábát, amitől Michael lábfeje kicsúszott a kengyelből, és a fiú oldalra dőlt. Amikor megérezte, hogy zuhan, Michael kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a nyeregkápában, ettől aztán magával rántotta a nyerget is, a nyereg lecsúszott Grey Weather oldalán; a súly hirtelen változása miatt a ló elszabadult, megugrott a vékony ösvényről. Michael vállával előre esett a földre, térdét a hasához húzva gurult összegömbölyödve a füvön. – Ezt neked! – kiáltotta Dirk önelégülten; felkaptatott a túlsó partra, s onnan máris lovagolt tovább a nyílt mezőn. Mögötte, még mindig a folyómederben állva, Michael feltápászkodott nagy keservesen, nedves ruhája fehér lett a parti homoktól; rohanni kezdett Grey Weather után, a ló most a víz felé ügetett szépen vissza, a nyereg féloldalasan lógott róla a mellkasa alá. – Piszkos disznó! Istenem, ha ezt Sean megtudná! Michael elkapta a lovát, még mielőtt az állat inni kezdett volna, visszaerőltette a nyerget a hátára, s megszorította a kötőféket. – Nem, nem hagyhatom, hogy ő nyerjen! – Ezzel felugrott a lovára, s megrugdalta csizmás lábával, hogy a part felé vegye az irányt. – Nem hagyhatom, hogy ő nyerjen! Kétszáz yarddal előtte, ide látszott Dirk fehér inge: csak egy kis fehér pötty volt a pusztaság barna tengerében. Már az itatónál járt, éppen fordult Sun Dancerrel, amikor

az egyik versenybíró odakiáltott hozzá: – Mi történt Michaellal? – Beleesett a folyóba – kiáltott vissza Dirk. – Neki vége! – tette hozzá, s a hangjából kicsendült a diadal. – Vezet! Dirk vezet! Sean a Rollson állt, távollátóját a gumifák koronája felé tartotta; ő látta meg elsőnek a lovas aprócska alakját, amint feltűnt a fennsík peremén. – Hol van Michael? – kérdezte Ruth. – Nem lehet messze ő sem mögötte – motyogta Sean, s izgatottan leste, mikor tűnik fel Michael is. Izgett-mozgott, miközben Dirk féktelen száguldását figyelte, és hangosan szidta a gyereket, mert látta, milyen brutálisan veri Sun Dancert. Viszont könyörgő pillantással sürgette, amikor észrevette, hogy Michael egyre inkább behozza Dirk előnyét. A két lovas aztán eltűnt a látóhatárról, hogy átkeljenek a Baboon Stroomon, s most jött el hosszú percek óta megint az első pillanat, hogy a nézők valamit is láthattak a küzdő felekből. – Jaj, ez a kis hülye túlságosan vadul nyargal. Mondtam neki, hogy rövidítse le az utat a mocsárnál – ne lovagolja körül az egészet! – De hol van Michael? – ismételte meg Ruth a kérdést. Sean ismét a szeméhez emelte a messzelátót, s most már némi aggodalommal szemlélte a fennsík gerincét. – Még mindig nem került elő – bizonyára történt valami. – Gondolod, hogy nincs semmi baja? Vagy esetleg megsérült? – Honnan tudjam? Seant az idegesség ingerültté tette. De tüstént meg is bánta, s átölelte Ruth derekát. – Tud ő vigyázni magára. Nincs értelme aggódnunk emiatt. Dirk most már jócskán a lejtő közepén száguldott, mögötte vékony porcsík emelkedett, mivel Sun Dancer szinte a fenekén csúszva jött lefelé. – Még mindig nincs semmi nyoma Michaelnak? – nyugtalankodott Ruth Sean mellett. – Nem. Még mindig semmi – morogta a férfi. – Dirk akár ki is hagyhatja a mocsarat – vezet vagy egy negyed mérfölddel. Hirtelen megkönnyebbülés sóhaja futott át a nézőkön, mint amikor a búzatáblán átsuhan a szél. – Ott van! – Már jön is lefelé a lejtőn! – Ezt már nem tudja behozni, legfeljebb, ha repül! Sean most Michaelt figyelte a messzelátón keresztül; mérlegelte a két fiú gyorsaságát, helyzetét, felmérte Michael késlekedését a mocsárnál, máris összehasonlította azzal a távolsággal, amit Dirknek még meg kellett tennie. – Hát ez szoros küzdelem lesz – mondta ki végül hangosan. – Dirk vezet ugyan, de azért igen szoros lesz a verseny köztük. Ada másképpen látta a dolgot. Dirk vezet, tehát Dirk győzni fog. Odalesett Garrickre. A férfi a célt jelölő póznánál állt, vagy százyardnyi távolságban, de legörbült vállát s a körülötte lebegő boldogtalanságot nem lehetett nem észrevenni: olyan volt az egész ember máris, mint maga a kudarc. Sun Dancer patái miszlikbe tépték Garry

életét. Ada ezt nem bírta tovább elviselni: felugrott a szekérről, keresztülvágta magát a tömegen, s odaért Seanhoz, aki mint valami győzelmi oszlop magasodott fel a RollsRoyce vázán. – Sean! Ada felnyúlt, elérte a lábát, de Sean annyira bele volt mélyedve a látványba, hogy sem nem hallott, sem nem látott. – Sean! – kiáltotta Ada, és megcibálta a férfi nadrágszárát. – Anya?! Sean bizonytalanul pislogott le az asszonyra. – Beszélnem kell veled! – kiáltotta túl Ada a tömeget, melynek izgatottsága nőttönnőtt. – Ne most! Mindjárt odaérnek a finishez! Mássz fel, innen jobban láthatod! – Nem. Most kell veled beszélnem. Azonnal gyere le! Az asszony hangja megdöbbentette Seant, még egy pillanatig habozott, visszanézett a versenyzőkre. Aztán vállat vont beleegyezése jeléül, és leugrott Ada mellé. – Miről van szó? Kérlek, gyorsan legyünk túl rajta… nem szeretném kihagyni a… – Rövid leszek. – Sean még sosem látott ilyen hideg haragot Ada arcán. – Csak azt akarom mondani, nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor semmi egyebet nem érzek már irántad, mint megvetést. Gyakran viselkedtél meggondolatlanul azelőtt – de sosem voltál lelketlen! – De anya, én… Sean nem értett egy kukkot sem az egészből. – Figyelj rám. Elhatároztad, hogy tönkreteszed a testvéredet, és ezt végre is hajtottad. Nos, remélem, örömed telik benne. Most már tiéd Theuniskraal. Élvezd ki, Sean, és legyen szép álmod az éjszaka! – Theuniskraal! Mit akarsz ezzel mondani? – Most már ordított az asszonyra végső zavarodottságában. – Nem fogadtam a birtokra! – Hát persze, hogy nem – vágott vissza Ada. – Természetesen, te nem tettél ilyet – csak hagytad, hogy Ronny Pye tegye meg helyetted. – Pye? Mi köze neki ehhez az egészhez? – Minden! Ő segített neked kiagyalni ezt a tervet! Ő segített, hogy Garryt belerángassátok ebbe az őrültségbe! Ő adott kölcsönt Theuniskraalra. – De… Sean előtt kezdett alakot ölteni az egész hatalmas terv. – Elvetted tőle a lábát… most elveszed Theuniskraalt, de megfizetsz érte az én szeretetemmel. – Ada rezzenéstelen pillantással nézett Sean szemébe: a fájdalomtól elködösült a pillantása. – Ég áldjon, Sean. Nem beszélünk többet egymással. Ezzel lassan elindult; most igazán úgy lépkedett, mint valami öregasszony, mint egy fáradt, elnyűtt öregasszony. Sean végre felfogta, amit hallott, s rohanni kezdett a célszalag felé. Keresztülvágta magát a tömegen, ahogyan a cápa vág rendet magának a szardíniák tömegében. Az emberek feje fölött áttekintve meglátta a két lovast száguldani a mezőn. Dirk vezetett: csapkodta Sun Dancert az ostorral, közben szinte állt a kengyelben. Fekete haját összeborzolta a szél, inge a felfreccsent sártól volt maszatos. Alatta a

kanca táncolva repült, a paták zaja áthatolt a tömeg növekvő moraj láttán. A kanca szőre most már fekete volt s fénylett az izzadságtól, lihegő szájából fehéres tajtékcsipke csordult a szügyére. Ötven yarddal mögötte loholt Michael a ménnel, kétségbeesetten próbálta a sarkával ösztökélni gyorsabb futásra. Michael arca maga is eltorzult a tehetetlen méregtől. Grey Weather teljesen kikészült, lábai ellazultak az erőlködéstől, minden lépésnél vadul lihegett. Sean kitépte magát a terelőoszlopok közül, és keresztültörekedett az emberek vonalán. Már az első sorhoz ért, két asszonyt a vállával nyomott odébb az útból. Ekkor lehajolt, és a kötelek alatt szépen átmászott. Sun Dancer majdnem felöklelte – a ló vadul kalapálni kezdett a patáival, fejével meg bólogatott minden lépésnél. – Dirk! Állítsd meg! – üvöltött Sean. – Apa! Apa! Menj félre az útból…! – kiáltott vissza a gyerek, de Sean már előreugrott. – Apa! Sean ott állt előtte, két karját is kitárta, úgy görnyedt előre. Túlságosan közel volt már, hogy Sun Dancer fejét elhajtsák, túlságosan késő volt megállítani a lovat. – Ugorj, lovacskám, ugorj! – kiáltotta Dirk, s megszorította térdével az állatot, érezte, hogy válaszként a kanca combjaiban megduzzad az izom, majd megemeli mellső lábait, s magas, parabolaszerű félkört ír le a levegőben. De a kanca teste kimerült volt, s a mozdulat nem sikerült elég magasra ahhoz, hogy átugorjon Sean feje felett. Egy fájdalmas pillanat: Sun Dancer ívben eltávolodik a talajtól, majd felmorajlik a sokaság, amikor a kanca lába Sean testére csapódik, a ló megcsavarodik, és a földre zuhan. Dirk szintén kizuhan a nyeregből, a kengyel szíjai könnyedén kioldódnak. Mindannyian a füvön fetrengenek már. A nézők között az asszonyok sikítani kezdenek. Sun Dancer az első, aki felkászálódik: egyik lába sajnos térdtől lefelé szabadon lötyög, a kanca vinnyog fájdalmában, a törött csont heves kínt okoz. Sean a hátán fekszik, fejét ingatja jobbra-balra, törött arccsontjáról a vér az orrába, szájába csepeg, ettől aztán minden lélegzetvétel nehezére esik. Dirknek egyik könyökéről és az arcáról jött le a bőr, mászik Sean felé, már ott térdel mellette, felemeli összeszorított ökleit, majd lecsap velük, hogy a vér szétfreccsen, rá az apja ájult arcára, ingére, nadrágjára. – Miért tetted ezt? Istenem, de gyűlöllek! – Kétségbeesés, düh visít a hangjából. – Temiattad! Te állítottál meg! Te! Michael egy rántással megfékezi Grey Weathert, leugrik a nyeregből, hozzájuk rohan, megragadja Dirk karját, küzd vele, tartja szorosan. – Hagyd békén, te nyavalyás! – Nem akarta, hogy én nyerjek. Megállított. Gyűlölöm! Meg akarom ölni! A nézősereg is előrenyomult, a földbe döngölték a köteleket, két ember segített Michaelnak Dirköt lefogni, a többiek Seant állták körül. Kérdések röppentek, kiáltások hangzottak. – Hol van Fraser doktor? – Jézus, ez aztán csúnya sérülés!

– Fogják meg azt a lovat! Hozzanak ide egy puskát. – Mi lesz a fogadással? – Ne nyúljanak hozzá! Várjanak… – Ki kell egyenesíteni a karját. – Hozzanak egy puskát! Az isten szerelmére, hozzanak már egy puskát! Aztán hirtelen elhallgatnak, csöndesen szétválik a tömeg: Ruth közeledik futva, mögötte Mbejane. – Sean. – Az asszony letérdelt mellé, már amilyen nehézkesen terhessége miatt tudott. – Sean – szólalt meg ismét; a körülötte állók valahogyan nem tudtak az arcába nézni. – Mbejane, vidd az autóhoz! – suttogta az asszony. A szolga lecsúsztatta a majombőrből készült takarót a válláról, hagyta leesni, majd Sean fölé hajolt és felemelte. Mellkasának és karjának hatalmas, fekete izmai kidagadtak, lábát szélesen szétvetette, hogy elbírja a nehéz súlyt. – Igazítsa meg a karját, Nkosikazi. Ruth elrendezte a lelógó kart, hogy kényelmesebben feküdjék a mellkason. – Hozzad – mondta, és együtt lépkedtek a tömegen keresztül. Sean feje Mbejane vallanak billent, mint az alvó kisgyereké szokott. A szolga gyöngéden a hátsó ülésre fektette Seant, fejét Ruth ölébe helyezte. – Apukám – ismételgette Storm, arcocskája csupa rémület volt, kis teste reszketett a félelemtől, mint valami ijedt nyuszié. – Kérlek, vezess te, Michael. – Ruth rápillantott a fiúra, aki megállt az autó mellett. – Vigyél minket a Protea utcába! Mbejane az autó mellett követte őket – a Rolls elhaladt a bámészkodók sora mellett a mezőn, majd ráfordult a főútra, s elindult Ladyburg felé.

86 Mialatt szétoszlott lassan körülötte a tömeg, s az emberek beszálltak a lovas kocsijukba, Dirk Courtney egyedül állt és bámult a Rolls-Royce után, mely eltűnt a maga felverte porfelhőben. Remegések futottak át a lábszárán, a gyomrában meg hányinger kavargott. Az arcán égett a felhorzsolt seb, mintha savat csepegtettek volna rá, úgy csípte a bőrét. – A legjobb lesz, ha bemész, és megkéred Fraser doktort, tegyen valamit a sebre. – Dennis Petersen közeledett Dirk felé a kocsitól jövet, kezében súlyos szolgálati revolverét tartotta. – Igen – felelte Dirk üres hangon. Dennis odasétált Sun Dancerhez, akit két bennszülött szolga tartott. A kanca bizonytalanul állt három lábon, de most nagyon elcsöndesedett, megadóan horgasztotta le a fejét. Dennis a ló homlokához illesztette a pisztoly csövét, a lövésre az állat vadul összerázkódott, majd még mindig remegve a földre tántorodott. Egy utolsó megfeszüléssel megmerevedtek a lábai, aztán békésen elfeküdt. Dirk együttérzően bámulta, borzongás futott rajta végig, aztán előrehajolt, s könnyített magán a fűbe. Hányása savanyú ízű volt és kesernyésen forró. Kézfejével

letörölte a száját, aztán elindult; vaktában ment, irány nélkül, el a mezőről, a fennsík felé. A fejében – egy ütemre a lépteivel, mint valami menetdal refrénje – egyre zúgott: „Apának nem kellek. Nem kellek neki.” Aztán vadul azt kívánta: „Istenem, add, hogy meghaljon!” – Istenem, add, hogy meghaljon! – Anna Courtney ezt egészen halkan mondta, Garry, aki a kis lovaskocsi mellett állt, nem is hallotta. Garry válla előregörnyedt, feje is előrebukott, keze ernyedten lógott, ökölbe szorult, majd ismét kinyílt; aztán felemelte egyik kezét, ujjaival megnyomkodta lecsukott szemhéját. – Elmegyek hozzá – mondta. – Isten engem úgy segéljen, elmegyek hozzá. – Nem! Megtiltom! Hagyd csak békén! Hagyd szenvedni, ahogyan én szenvedtem! Garry lassan, csodálkozó arccal nemet intett. – Oda kell mennem. Túl sok ideje tart már ez. Túl sok volt az egész. Muszáj odamennem. Imádkozz istenhez, ne legyen már így is túl késő. – Dögöljön meg! – Hirtelen valami megpattant Anna fejében, valami megtört a gyűlölet súlya alatt, amit olyan régóta őrzött magában. Sikoltva emelkedett fel az ülésből. – Dögölj meg! A fene egyen meg, dögölj már meg! – Garry levette a kezét a szeméről, s megdöbbenve nézett Annára. – Drágám, szedd össze magad! – Dögölj meg! Dögölj meg! Az asszony arcán vörös foltok jelentek meg, és visított, mintha fojtogatnák. Garry mellette termett, óvó mozdulattal karolta át. – Takarodj innen! Ne merj hozzám nyúlni! – visította az asszony, s letépte magáról az ölelő karokat. – Miattad veszítettem el. Olyan erős férfi volt, olyan hatalmas. És az enyém volt – és miattad… – Anna, Anna! Kérlek, ne! – Garry megpróbálta csöndesíteni az őrjöngő asszonyt. – Kérlek, hagyd abba, drágám! – Te… te csúszómászó, te nyomorék! Miattad történt az egész. – Egyszerre felfakadt minden, mint a genny a fekélyből. – De visszafizettem érte! Elvettem én is tetőled – és most meg fog dögleni. Sosem lesz a tiéd! – És Anna kacagni kezdett, görcsös, őrült kacagással. – Anna! Hagyd abba! – Azon az éjszakán… emlékszel még arra az éjszakára? Kívántam őt, azt kívántam, hogy rajtam feküdjön, mint valami hatalmas bika, hogy belém hatoljon, mint azelőtt tette – és könyörögtem, hogy tegyen a magáévá. És akkor megesküdtem – miattad. A nyomorék, vacak kis testvére miatt. Krisztusom, hogy gyűlöltem! – Megint felkacagott, de a nevetésében fájdalom és gyűlölet sikoltott egyszerre. – Megszaggattam a ruhámat, beleharaptam tulajdon ajkamba, ahogy tőle szerettem volna. Amikor hazajöttél, azt akartam, hogy te… de te, elfelejtettem, hogy csak fél ember vagy. Azt akartam, hogy öld meg – öld meg! Garry arca nagyon sápadt volt, az izzadság úgy folyt le rajta, mintha víz csurogna a fehér márványon; elhúzódott a feleségétől, átkozódva. – Én egészen mostanáig azt hittem, hogy Sean… én hittem neked. – Majdnem kiesett a lovas kocsiból, meg kellett az oldalában támaszkodnia, hogy megkapaszkodhasson. – Hiába telt el ez az idő az életemből. – Ezzel nekiiramodott,

futni kezdett; rossz lába hajladozott, meg-megakadt futás közben. – Elvigyelek, Garry? Dennis Petersen közben odaért hozzá, és leszólt a kocsijából. – Igen, igen, kérlek – mondta Garry, s máris megkapta a lovas kocsi fogódzóját, majd felrántotta magát Dennis mellé. – Vigyél Seanhoz, amilyen gyorsan csak tudsz.

87 A hatalmas, magányos ház most Anna fölé borult. Az ablaktáblákat becsukták, sötét volt benn, szomorú, hatalmas sötétség terjengett: a falak porszagot leheltek, áradt belőlük a sok elpusztult érzés pora. Anna magányosan állt a hatalmas középső teremben; felsikoltott: – Theuniskraal! A vastag kőfalak magukba nyelték őrült kiáltozását. – Sean halott! Halljátok? Elvettem mindannyiotoktól! – Győzelmes kacagása vijjogott, közben meg könnyek szántották végig az arcát. – Győztem! Halljátok? Győztem! – A bánata széttördelte újabb kacagását. Felkapott egy nehéz üveglámpát, s keresztülcipelte a szobán; a lámpa elpattant, a parafinolaj kiömlött belőle, befröcskölte a falakat, a szőnyegeket. – Theuniskraal! Halljad szavam! Téged is utállak! Őt is utálom. Mindenkit gyűlölök – mindenkit! Ezzel végigrohant a szobán; letépte az aranykeretes képeket a falról, összetörte őket, hogy az üveg úgy csillogott mindenütt, mint valami kis ékszer a sötétben. Felragadott egy széket, azzal vert bele a vitrin közepébe, széttörte a porcelánt és a kristályholmikat a vitrinben; a polcokról leseperte a könyveket, csak úgy repültek a kötetek mindenfelé, kitépett lapjaik szálldostak a levegőben. – Utálok mindent! – sikoltozta Anna. – Gyűlölök mindenkit! – A hatalmas ház továbbra is némán várakozott. Úgy tűnt, a ház is belefáradt ezekbe a régi érzelmekbe – a ház maga is öreg volt már, szomorú és bölcs. – Gyűlöllek titeket – mindenkit! Ezzel Anna kirohant a szobából, át a folyosón az éléskamrába. A legalsó polcon metilalkoholt tároltak egy négygallonos hordóban; az asszony lihegett, amíg a kiöntővel bajlódott. Aztán a kiöntő engedett, a tiszta folyadék lecsurgott a hordó fémoldalán; Anna magához szorította a hordót, úgy szaladt vissza a konyhába. A metilalkohol lecsöpögött a szoknyájára, beleitta magát a nehéz szövetbe, a kőpadlón pedig egyre nagyobb tócsát okozott. – Gyűlölöm! – Anna csak kacagott egyre, dülöngélt, botladozott, majdnem elvágódott; még akkor is szorította magához a benzines edényt, amikor rázuhant a konyhai tűzhelyre. A forró fém azonnal megkapta a ruháját, égette a csípőjét, de az asszony nem is érezte. Benzinnel átitatott szoknyája odaért a parázshoz, egy kis lángocska belekapott, s a láng máris növekedni kezdett. Amikor rohanni kezdett vissza a házba, lángok söpörték az utat mögötte. Visszatért a középső terembe: a benzineshordóból meglocsolta a könyveket, a szőnyegeket, és kacagott ismét, amikor benzint öntött a hosszú, drapériás bársonyfüggönyökre.

Nem vett tudomást a lángokról, csak amikor már az alsószoknyái is tüzet fogtak; ekkor fájdalmában visított föl. Eldobta a fémhordót, az a benzinnel együtt felrobbant, és az asszonyt ellepték a kékes színű lángocskák: arca, haja, egész teste eleven fáklyává változott. Ez a fáklya a földre hullott, ott még vonaglott egy darabig, aztán még az előtt elpusztult, mielőtt a lángok belekaptak volna Theuniskraal ősi fészkének szalmatetejébe.

88 A vitorlás hajó két oldalán állva néztek szembe egymással; a ragyogó napfény megmutatta árnyékukat a koszos kikötői dokkon. Két magas fiatalember: barnák mindketten a napfénytől, mindkettőnek sötét színű a haja, és nagy, Courtney-formájú az orra – s mindketten haragosak. A hajófarból az arab legénység három tagja bámulta némi kíváncsisággal a két férfit. – Tehát nem jössz többé haza? – kérdezte Michael. – Ragaszkodsz ehhez a gyerekes fogadalomhoz? – Miért akarod, hogy visszajöjjek? – Hogy én? Jó isten, ha sosem látnálak újra, az is túl korai lenne. Ladyburg sokkal kellemesebb város lesz nélküled. – Akkor minek jöttél búcsúztatni? – Az apád kért meg rá. – És miért nem jött ő maga? Dirk hangjából kihallatszott a keserűség. – Hiszen még most is beteg. A feje – nagyon súlyosan megsérült. – Ha kíváncsi lett volna rám, eljött volna. – Küldött érted, nem így történt? – De miért akarta, hogy te nyerj? Miért állított meg engem? – Figyelj ide, Dirk. Te még nagyon fiatal vagy. Sok mindent nem értesz. – Nem értek! – és Dirk hátravetette a fejét, ahogy gúnyosan kacagott. – Ó, nagyon is jól értek én mindent. Jobb, ha leszállsz a vitorlásról, mindjárt indulunk. – Dirk, hallgass meg… – Hagyd el a hajót! Rohanj vissza hozzá… tied lehet az én részem is! – Dirk, figyelj jól! Apád azt mondta, ha nem lennél hajlandó itthon maradni… akkor adjam ezt oda neked. Kabátja belső zsebéből Michael egy borítékot halászott elő és Dirk felé nyújtotta. – Mi ez? – Nem tudom – de azt gondolom, pénz van benne. Dirk odalépett lassan a másikhoz, s elvette tőle a borítékot. – Üzensz apádnak valamit? – kérdezte Michael. Dirk tagadóan rázta a meg a fejét; Michael elfordult és leugrott a mólóra. Mögötte mozgolódás támadt, az arab matrózok máris kezdték eloldani a köteleket. Michael a mólón állt, úgy figyelte, ahogy az ócska vitorlás kisiklik a durbani öböl vízére. Szinte érezte a kis hajó eresztékeinek bűzét, oldalairól emberi ürülék csepegett

le, az egyetlen vitorla, melyet a legénység felhúzott, pecsétes volt, s foltokból állt, mint valami quilt. A szél belekapott a vitorlába, a vitorla terhesnek tűnő hasa kidagadt, a hajótest előredőlt, megindult a piszkos zöld vízen a gát felé, ahol a hullámok alacsony, fehéres színben törtek meg. A nyílás egyre szélesebbé vált közöttük: a két parton állt a két féltestvér, egymással szembenézve. Egyikük sem integetett, nem is mosolyogtak. A vitorlás távolodni kezdett. Dirk arca a fehér trópusi öltöny felett csak apró barna foltnak látszott már. Ekkor hirtelen felharsant a hangja: – Mondd meg neki, hogy… – Egész kicsinek látszott már ilyen messzeségből. – Mondd meg neki, hogy… – de a mondat folytatása beleveszett a szélbe, a móló alatt sustorgó hullámok lágy zajába.

89 A fennsík szélén ültek; alattuk jól látszottak Theuniskraal falainak megfeketült maradványai, olyanok voltak, mint a sírkövek, melyek a gyűlölet eltemetését jelölték. – Lassan ideje, hogy hozzákezdj az újjáépítéshez – morogta Sean. – Nem maradhatsz örökre a Protea utcai házban. – Nem. – Garry kicsit hallgatott, csak azután folytatta. – Már ki is választottam a területet az új házam részére – ott, a kettesszámú itató mellett. Mindketten elfordították tekintetüket a tető nélkül meredező romokról; megint csöndben ültek egy ideig, végül Garry bátortalanul azt mondta: – Szeretném, ha megnéznéd a ház tervrajzát. Nem lesz olyan nagy, mint a régi volt, hiszen csak Michael és én lakunk benne. Nem tudnál…? – Rendben van – vágott közbe gyorsan Sean. – Miért nem hozod el a tervrajzot holnap este a Lion Kopra? Ruth azt szeretné, ha nálunk vacsoráznál. – Boldogan. – Gyere minél korábban – tette hozzá Sean, s felállt a szikláról, amin eddig üldögélt. Nehezen mozgott még mindig, sután lépett, Garry ugrott, hogy segítsen neki. Seant dühítette lassan épülő testének gyöngesége, legszívesebben félresöpörte volna Garry mohó kezét. De rápillantott a testvére arcára, s inkább hagyta, hogy segítsen. – Add a kezed, míg átmegyünk a buckás részen, kérlek – mondta elfúlóan. Egymás mellett lépegettek a lovas kocsihoz, Sean átölelte Garry vállát. Nehézkesen felmászott a kocsira, s elhelyezkedett a párnás bőrülésen. – Köszönöm. Kezébe fogta a gyeplőt, rámosolygott Garryre, aki elpirult boldogságában. Szemét végigjáratta a fiatal mimózafa-ültetvényen, mely most szinte mindent beborított Theuniskraal dombjain. – Jól fest, nem igaz? – Te és Michael csodát műveltetek ott – hagyta rá Sean még mindig mosolyogva. – Courtney testvérek és fiaik – mondta ki halkan az új cég nevét; ez a cég a tulajdonosa a Theuniskraalon és Lion Kopon végighúzódó óriási birtoknak. – Most végre minden úgy van, ahogyan már régebben is lennie kellett volna.

– Viszlát holnap, Garry. Sean megrántotta a gyeplőt, a kis lovas kocsi előrelendült, kicsit billegett az egyenetlen, új úton. – Viszlát holnap, Sean – kiáltott Garry a testvére után; addig figyelt, míg a kis lovas kocsi el nem tűnt a sötét, vágásra érett mimózafák között. Ekkor a lovához lépett, nyeregbe ült. Úgy maradt ülve egy ideig, nézte a zulu munkásokat a távolban, amint a sorokban hajladozva énekelnek. Látta Michaelt, aki köztük járkált, ugyancsak lóháton, időnként megállt, lehajolt, sürgette őket. Garry elmosolyodott. Ettől egészen kisimultak a szeme körüli ráncok. Megsarkantyúzta a lovát, és lassú vágtában megindult Michael felé. fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: The Roar of Thunder Dell Publishing Co., Inc., New York Copyright © 1966 by Wilbur A. Smith Fordította: Vas Júlia Fedélterv: Császma József Hungarian edition by © Delej Kft. Hungarian translation © Vas Júlia, 1994